Jack Whyte

CAMELOT-KRÓNIKÁK
3. KÖNYV

Sasok vére

A szerzőtől a kiadó
gondozásában megjelent:

A templom lovagjai – 1.
könyv
Fekete és fehér
A templom lovagjai – 2.
könyv
A becsület lobogója

A templom lovagjai – 3.
könyv
Rend a káoszban

Camelot-krónikák – 1. könyv
Az égi kő

Camelot-krónikák – 2. könyv
Az éneklő kard
Camelot-krónikák – 3. könyv
Sasok vére

Jack Whyte
CAMELOT-KRÓNIKÁK
3. KÖNYV

Sasok vére
Gold Book
♣

A fordítás az alábbi kiadás

alapján készült:
Jack White: The Eagle’s
Brood
Copyright © Jack Whyte,
1994, 1997
All rights reserved

Fordította: Novák Gábor

Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold
Book Kft.
Korrektúra: Tantras

Tilos ezen kiadvány bármely

részét sokszorosítani,
információs rendszerben
tárolni vagy a kiadóval
történt előzetes megállapodás
nélkül bármely formában,
bármely módon sugározni.

A könyv szereplői
képzeletbeli alakok vagy
olyan történelmi személyek,
akiknek a könyvben
bemutatott szavai és tettei a
képzelet termékei. Bármiféle
hasonlatosság valós élő vagy
halott személyekhez
kizárólag a véletlen műve.

ISBN 978 963 426 225 1

Magyarországon kiadja a
Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. vezetője

A nyomtatás és a kötés a
debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados
hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt.
munkája
Felelős vezető György Géza
vezérigazgató
♣
Feleségemnek, Beverley-nek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁ
S

Ennek a sorozatnak minden

könyvét feleségemnek,
Beverley-nek ajánlottam,
mert ő élte végig a
megírásukat – egyetlen
hatalmas krónikáét – a
kezdetek, 1978 óta, olyan
körülmények között, ami már
nagyon közelít a
„szalmaözvegységhez”.
Eddig a pontig azonban nem
tettem kísérletet rá, hogy
köszönetet mondjak a többi
közreműködőnek, elsősorban
talán azért, mert oly sokan
voltak.
Kevés ijesztőbb feladat van,
mint nekiállni megírni
valamit, aztán finomítgatni,
majd kiadót találni az első
könyvhöz – nemhogy
négyhez –, amikor még senki
sem ismer. Ilyenkor emberek
egész hada próbál
figyelmeztetni vállalkozásod
lehetetlenségére. Szívből
jövő köszönetemet és
megbecsülésemet szeretném
kifejezni minden barátomnak
– aki nem ezt tette. Oly sok
ember lopta be magát a
szívembe az évek során
azzal, hogy nem mondta:
„Még mindig ezzel
szenvedsz?”, hogy felsorolni
is lehetetlen lenne a nevüket.
Néhányan azonban még
ennél is jobban támogattak.
Bob Sharp az albertai
Calgaryból az az ember, aki
rávett erre az egészre, az
egyetlen ember életemben,
akinek az ízlése könyvek
tekintetében tökéletesen
megegyezik az enyémmel.
Egy napon, húsz évvel
ezelőtt együtt üldögéltünk,
azon töprengve, hogyan
kerülhetett a kard a sziklába,
és hogyan volt képes kihúzni
onnan az a fiú. Hirtelen
eszembe jutott valami a
kölyökkoromból, ami több
összefüggést is megvilágított,
és rögtön tudtam, mi történt!
Robert A. Wilson Calgaryból
már nagyon korán
bizonyította, hogy képes
felismerni a győztest Caius
Britannicusban, Peter C.
Newman pedig bona fide
szerzőként felkészített első
nyilvános megjelenésemre.
Ray Addington (Vancouver,
B. C.) végigkutatta
Colchester régiségboltjait, és
talált öt olyan római
pénzérmét, melyeket akár
Publius Varrus is a kezében
tarthatott volna. Bill McKay
barátom a leghatékonyabb
módon bizonyította be
nekem, hogy egy kreatív
művész csak a legritkább
esetben tudja felvenni a
versenyt egy pragmatikus
üzletemberrel, aztán
sajnálkozva csóválta a fejét,
miközben kiakasztott
száradni. Alma Lee a
Vancouveri Írófesztiválról és
Ann Cowan a Simon Fraser
Egyetemről elvezettek a
segítőkész és tüneményes
Marian Hebbhez, a szerzői
jogi ügyekben járatos
ügyvédhez. Joyce Elliott, régi
barátom elsőként olvasta el a
kéziratot, és mindvégig a
hitelesség keskeny, nehéz
ösvényén tartotta művemet.
Jim Russell professzor, a Brit
Columbiai Egyetem ókori
régészeti tanszékéről adott
tanácsokat arra vonatkozóan,
hol kutakodjak a római
Britanniáról szóló
információk után. Itt kell
megjegyeznem, hogy a
műben esetlegesen előforduló
hiteltelenségek kizárólag az
én munkámat minősítik, nem
Jim tanácsait. Michael
McCrodan barátom olvasta
az első vázlatot, és nem vette
el a bátorságomat.
Sokan vannak még rajtuk
kívül, külön szeretnék
köszönetet mondani
szerkesztőimnek, Kirsten
Hansonnak és Catherine
Marjoribanksnek Kanadából,
valamint Claire Eddynek az
Egyesült Államokból. Ezek a
hölgyek megtanítottak rá, mit
lehet elérni az objektív
professzionalizmussal, ha
heves lelkesedés társul hozzá.
Köszönettel tartozom
mindannyiuknak.

Jack Whyte

AZ ÉGI KŐ LEGENDÁJA

Az éji égboltról kő hull alá,

Szíve mélyben született
leányt rejt;
Hatalma tűzre vetve megszüli
A harcosokat avató pengét,
A fénylő lángkardot.
E fegyver asszonyt
ármánnyal ölt,
És szörnyű tettre sarkall
férfiút;
Egy kor ura lesz, királyt
koronáz
Hegyi klánból, ki sárkánytól
ered;
Ádáz hősöktől, kiknek
lelkében
Büszkeség és nagyság.
Mindnél hatalmasabb lesz e
király,
Dicső tettiről kardok
dalolnak,
Halandókat hódít varázslata,
Ágyékából legenda születik,
De nincs, ki vezesse hadait,
ha elvész
Ám a halál sem szennyezheti
be sorsát,
Hisz holtan is örökké él, s
hívásra vár.

HELYSÉGNEVEK

A rómaiak által Britanniának

nevezett föld ugyanaz, amit
ma Angliának hívunk.
Skóciát, Írországot és Walest
különállónak tekintették, és
Kaledóniának, Hiberniának,
illetve Cambriának nevezték.
Ezek a földek nem képezték
részét Britannia
provinciának.
A római Britannia ősi városai
ma is megvannak, de már
angol nevet viselnek. Az
alábbi listában szerepelnek a
római városok, illetve mai
megfelelőik.
Londinium London
Verulamium St. Albans
Alcheseia Alchester
Glevum Gloucester
Aquae Sulis Bath
Lindinis Ilchester
Sorviodunum Old Sarum
Venta Belgarum
Winchester
Noviomagus Chichester
Durnovaria
Dorchester
Isca Dumnoniorum Exeter
A kolónia
Camulodunum Colchester
Lindum Lincoln
Eboracum York
Mamucium
Manchester
Dolaucauthi Welsh Gold
Mines
Durovernum
Canterbury
Regulbium Reculver
Rutupiae Richborough
Dubris Dover
Lemanis Lympne
Anderita Pevensey

PROLÓGUS

Nem tudok úgy gondolni

Camelotra, hogy ne a lovak
jussanak eszembe. Ott voltak
mindenhol, uralták az egész
gyermekkoromat. Az élet
teljes mértékben körülöttük
zajlott – körülöttük és a
lovasaik körül –, az első
képek és szagok, amikre
emlékszem, szintén az
istállóhoz kötődnek. A
dombtető csaknem felét, ahol
az erőd állt, istállók és
gyakorlóterek foglalták el, a
magaslat tövében pedig, a
síkságon hatalmas, kopár
campust, vagyis
kiképzőterületet alakítottak
ki. A nap bármelyik órájában
legalább tucatnyi
gyakorlatozó lovas egységet
lehetett látni ott, fordultak és
manővereztek lépésben,
ügetésben és vágtában, vagy
időnként együtt, alakzatban
rohamoztak, így a nyári
hónapokban soha nem
ülepedett le a síkság fölött
lebegő porfelhő. A lovak,
illetve a lovak hangja és
szaga az élet állandó, sosem
változó velejárója volt a
cameloti létnek, és a hátasok
minden generációja nagyobb
példányokból állt, mint az
előző.
Ezt akkoriban természetesen
nem tudtam, mivel kölyök
voltam, és a szememben az
állatok egyre kisebbekké
váltak. Kisgyerekként
eltörpültem az általam
annyira csodált lovas katonák
hátasai mellett. Nyolcéves
fiúként még mindig kicsinek
éreztem magam mellettük,
amíg fel nem ültem az
egyikre. Ám a felnőttkor
küszöbére érve már kezelhető
méretűnek találtam őket.
Gyermekkoromban Publius
Varrus, másodnagybátyám,
aki apám távollétében egyben
a nevelőm is volt, kovácsok
egész hadát dolgoztatta
váltásban, hat különböző
műhelyben, melyekből négy
az erődön belül kapott helyet,
kettő pedig a domb tövében
álló villánkban. A fenti
kovácsműhelyeket teljes
mértékben a lovasság
igényeinek kielégítésére
szánták. Kettőben nem is
állítottak elő mást, mint
patkókat, lószerszámot és
páncélt. A harmadikban
készítették a szegeket
ezerszám: szegeket a
lópatkókhoz; szegeket a
barakkok, istállók és pajták
építéséhez; apró szegeket a
lábbelikhez; szegecseket a
bőrökhöz és páncélokhoz. A
későbbi években innen
kerültek ki a bronz- és
vashuzalok is, melyeket apró
karikákká hajtogatva
összefűztünk, így készültek
lovasaink láncingei. Az erőd
negyedik, legnagyobb és
legzajosabb műhelyében
kovácsolták a lovassági
fegyvereket: dárdákat,
kardokat és tőröket.
Odalent a villa
kovácsműhelyei elégítették ki
kolóniánk többi igényét, ott
gyártották a földműves
eszközöket, a szerszámokat
és az ezernyi más apróságot,
amelyek nélkülözhetetlenek
voltak egy négyezer fős
közösség mindennapi
életvitelében.
A mai Camelot, az erőd, a
kovácsműhelyek és a domb
alatti gyakorlóterület üres és
elhagyatott, a villák sem
léteznek már, amelyeket
védenie kellett. Felégették,
lerombolták,
megszentségtelenítették,
elcsúfították őket, gyönyörű
mozaikpadlójukat feltörték és
elpusztították. Az egykor itt
élő telepesek jó része halott,
a kevés túlélő szétszóródott a
szélben. Egyedül én
maradtam, öregen, de telve
fiatalkori emlékekkel, a
kolónia közelében emelkedő
dombok között rejtőzve,
magányos menedékemben.
Éjszaka a mennyet
szidalmazom, nappal pedig
hálaimát mondok felé, amiért
épségben hagyta kezem és
elmém annyira, hogy
lejegyezhessem történetemet.
Nem hiszem, hogy valaha
valaki olvasni fogja ezeket a
sorokat. Senki nem él már
azokból, akiknek szívesen
odaadnám, és közülük is csak
kevesen tudnák elolvasni. Az
emberek, akik manapság
ezeket a földeket járják,
kegyetlen és ádáz harcosok,
rettenetesek pogány
tudatlanságukban. Nem
ismernek más istent, csak a
bujaságot és a mohóságot,
nem szeretnek mást, csak a
jóllakottságot és a
kielégültséget, asszonyaik
pedig igazodnak
hitványságukhoz. Az írás és
olvasás művészete kihalt
Britanniában. Én mégis írok,
mert írnom kell. Egyedül az
én hangom maradt meg – bár
ez is a pergamen zizegésévé
szelídült –, hogy elmondjam,
mi volt egykor, és mi lehetett
volna.
A Camelotot megtöltő
kincsek száma négyre apadt,
mindegyik itt van velem,
ebben a kis kőkunyhóban. Az
egyik egy üvegablak
fakerettel, ólommal bevonva;
annyira tiszta és kiváló
minőségű, hogy szinte
teljesen átlátszó. Én
készítettem szeretett
másodnagynénémnek,
Luceiia Britannicus
Varrusnak még
gyermekkoromban, és
figyeltem, ahogy beépítik egy
sötét, ám szívemnek kedves
helyiségbe, melyet a
legjobban szerettem az egész
házban: a családi szobába.
Mindig örömmel szemléltem,
miféle változást idézett elő az
ablakon beömlő fény, és
miután valamilyen csoda
folytán érintetlenül maradt,
évekkel később szívesen
hoztam magammal a ház
romjai közül, ahol felnőttem.
A második kincs egy csiszolt
ezüsttükör, szintén a
másodnagynénémé. Azért
hoztam el, mert az ő
lélegzetelállító szépségére
emlékeztetett, melyet
egészen nagyon öreg korában
bekövetkezett haláláig
megőrzött. Mindvégig tisztán
tartottam és vigyáztam rá, ám
a harminc év alatt egyszer
sem mertem belenézni.
Biztosan furcsának tűnik, de
magányom évei alatt gyakran
gondolkodtam rajta, mi lehet
az oka, hogy a rengeteg
ember, a harcosok, bajnokok,
nemesek, a Camelotot
benépesítő dicső lovagok és
az ott élő nők közül miért
mégis a másodnagynénémhez
kapcsolnak a legerősebb és
leggyengédebb emlékek. A
választ természetesen nem
nehéz megtalálni. Anyámat
születésem után néhány
nappal megölték, így sosem
ismerhettem, és Luceiia
nagynéném foglalta el a
helyét, ő volt az egyetlen
anya, akit valaha ismertem.
Az, hogy a kolónia többi
asszonyáról is oly kedves
emlékeket őrzök,
valószínűleg természetem,
vagy természetem egy
szeletének visszatükröződése,
melyet életem nagy részében
rejtegettem Camelot
férfitársaságában. Mint
minden hasonló hely, ez is
férfiközösség volt, én pedig
férfiként a férfiak között
katonai fegyelemben éltem,
melyet tovább erősített és
hangsúlyozott az a tény, hogy
ki voltam: a kolónia vezetői
posztjának várományosa. Azt
hiszem, női szemmel nézve
nagyon kemény élet volt ez,
én azonban nagyfiúként, a
születésemmel és rangommal
együtt járó előjogok
birtokában csodálatos életnek
láttam tele drámával,
izgalommal és készülődéssel
a csodálatos dolgokra,
melyek még előttem álltak.
Rendszertelen érintkezésem a
nőkkel életem nagyra becsült
és féltve őrzött eseményei
voltak. Mindaz a szelídség és
szépség, amit
gyermekkoromban
megismertem, a kolónia
asszonyaitól származott,
elsősorban nagynéném
háztartásának gondosan
kiválogatott nőtagjaitól, akik
ifjú úrként kezeltek, mégis
olyan tisztelettel és őszinte
odafigyeléssel, amit máshol
soha nem találtam meg, én
pedig kiélveztem
figyelmességüket. A tőlük
kapott szelídség és törődés
valamilyen mélyebb szinten
visszahatott rám, megtanított,
hogy élvezzem az életet a
nők között, majd később
hogyan mutassam ezt ki azok
felé, akiket szeretek. Az öröm
örömöt szült, és ezek az
emlékek sokáig
megmaradtak.
A harmadik kincs egy
csodálatos, fénylő kard, az én
szent hagyatékom.
Biztonságban pihen a kunyhó
hátsó részében ásott
gödörben.
A negyedik csak az én
szemem és elmém számára
bír értékkel. Egy kisebb
hegynyi papirusz és finom
pergamen négy ember
kézírásával, melyek közül az
egyik a sajátom.
Most, hogy öreg vagyok és
fogatlan, készen állok rá,
hogy folytassam és
befejezzem a krónikát,
melyet nagyapám, Caius
Britannicus kezdett el
majdnem egy évszázaddal
ezelőtt, majd barátja és
másodnagybátyám, Publius
Varrus folytatott. Még apám,
Picus Britannicus is
közreműködött néhány saját
meglátásával, és követte a
családi hagyományt, hogy a
szavakkal megküzdve leírja,
miféle életet éltünk.
Gyermekkorom óta körmölök
magam is. Varrus nagybácsi
nevelt, aki naponta órákat
töltött azzal, hogy
pergamenlapokból
összefűzött könyveibe
írogatott. Ám azt hiszem,
magam is megrettennék, ha
utat engednék az áhítatnak,
amely minden alkalommal
elfog, amikor kinyitom a
tekercsekkel és
pergamenekkel teli ládát, és
meglátom, mennyi minden
megmaradt abból, amit
valaha összegyűjtöttem. Évek
óta rendszerezem ezeket az
írásokat, a felesleges
dolgokat elégetem, a mesém
elmondásához
nélkülözhetetlen
feljegyzéseket viszont
gondosan félrerakom. Az első
résszel végeztem, erről a ház
előtti szétázott,
összezsugorodott hamukupac
tanúskodik, itt, ebben a rejtett
kis völgyben, a dombok
között. Már csak egyetlen
feladatom maradt: sorba
rendezni a maradékot, és a
megfelelő részletekkel
kitölteni a hézagokat.
Ehhez mindössze időre van
szükségem, az pedig van…
sok is. A hosszú élet az én
vezeklésem; hűnek kell
maradnom történetemhez, a
terhemhez.
Ez jórészt az én történetem,
mivel én éltem meg. Ám a
nagy részét annak, amit
leírtam – azokat a dolgokat,
amelyeket nem személyesen
éltem át –, csupán azáltal
tudtam meg, hogy én vagyok
Merlyn, és az emberek féltek
hazudni nekem, mert azt
hitték, varázserővel
rendelkezem. Nem akartam
csalódást okozni nekik, mert
későbbi életem során nagy
hasznát vettem, hogy
varázslónak tartanak és
félnek tőlem. Ezek
biztosították magányomat és
ezáltal a szabadságot is
ahhoz, hogy megtegyem,
amit meg kellett tennem.
Rászoktattam magam, hogy
ne törődjek vele, mit tartanak
rólam az emberek.
Azt hiszem, a szoktatás jól
sikerült, de egyáltalán nem
volt könnyű. Nem voltam
mindig magányos, régen nem
féltek tőlem, és nem vetettek
ki maguk közül a többiek.
Fiúként Cainak hívtak, a
Caius Merlyn Britannicus
rövidítéseként, és napfényes
gyermekkort élhettem
fájdalom és szomorúság
nélkül. Fiatalemberként
élveztem pozíciómat a
kolónia élén, életemet
nevetés, kalandok és barátok
töltötték be. Később
megtapasztaltam a szerelem
örömét és kínját – és túléltem
mindkettőt, napjaimat a
kötelességeimnek rendeltem
alá, ahogy akkoriban minden
férfi. Csak azután tudtam
meg a szörnyű titkot, amely
örökre elválasztott mások
életétől, a mindennapi
emberekétől, és ami
varázslóvá tett a többiek
szemében, meghozva a
magánnyal járó összes
fájdalmat.
Abban az évben születtem,
ami katasztrófát hozott
Britanniára: a Krisztus utáni
ötödik évszázad első évében,
amit a keresztények A. D.
401-ként számolnak. A világ,
melyet apáink ismertek,
örökre elenyészett annak a
sorsdöntő évnek a
sodrásában, amikor
megkezdődött a nagy
változás, ám ennek a
változásnak a jelentősége
mégis csak lassan szivárgott
be a mi világunkba.
Nem mintha a szó lassan
terjedt volna – a vészterhes
események híre mindig
gyorsan szétfut –, de ez a
kataklizma olyan
nagyszabású, olyan jelentős
következményekkel járó
esemény volt, hogy
meghazudtolt minden józan
gondolatot, így még azok az
emberek sem hitték el, akik
hallottak róla és továbbadták
másoknak. Olyan elképesztő
volt, olyan félelmetes
következtetésekhez vezetett,
hogy az emberek nem is
beszéltek róla. Képtelenek
voltak megemészteni. Nem
hitték el. Ám sokáig nem
térhettek ki előle, mert
tanúskodtak róla a hosszú
mérföldeken át üresen
nyújtózó utak. Tanúskodtak
róla az elhagyott táborok
útjain gondtalanul játszadozó
gyermekek. Tanúskodtak róla
az ezerszám magukra hagyott
asszonyok az egész vidéken.
És tanúskodott róla az
emberek rémülete a keleti és
délkeleti partvidéken,
valamint az északi
síkságokon, a nagy fal alatt,
melyet még Hadrianus
építtetett.
A sasok távoztak, elrepültek.
A légiókat hazahívták. A
hadseregek elmentek, csak
jelképes erővel képviseltették
magukat, hogy mutassák
jelenlétüket, miközben a
birodalom máshol küzdött az
életéért. Hat éven belül az
utolsó légió is kivonult, és
négyszáz évnyi Pax Romana
– római béke, védelem és
virágzás – után Britannia ott
maradt védtelenül és
sebezhetően, kiszolgáltatva
ellenségeinek.

ELSŐ KÖNYV
A SASFIÓKÁK
♣

I.

A nagy kivonulás utolsó

esztendejében lettem hatéves,
ekkor kezdődött tudatos
életem a Camelot névre
keresztelt kolónián, amely
Rómához hasonlóan egy
domb tetejére épült, és
amelyet a nagy köztársaság
alapjául szolgáló magasröptű
eszményeknek szenteltünk.
Publius Varrus felesége,
Luceiia másodnagynéném
találta ki a Camelot nevet
Camulodunum tiszteletére,
ahol a testvére – az én
nagyapám – született. Az ősi
helyet Lodnak, a rómaiak
által trinovadoknak nevezett
kelta népcsoport
hadistenének szentelték. Ma
egyszerűen csak
Colchesternek hívják, ami azt
jelenti, dombon álló erőd, de
a nagynéném bátyja sosem
volt hajlandó ezt az új, durva,
minden kecsességet
nélkülöző nevet használni.
Azzal, hogy az ősi nevet
átalakította az új helyhez,
Luceiia Britannicus egyszerre
tisztelgett testvére és
életműve előtt.
Az egyik legelső lecke, amit
még nagyon fiatalon
megtanultam, az volt, hogy
régen korántsem így festett a
kolónia. Camelotban nem
mindig volt ennyi ló, és a
gazdasága sem épült mindig
a lovakra. Mint megtudtam,
apám változtatott meg
mindent, mégpedig a
születésem évében.
Apám Picus Britannicus volt,
római legatus, vagyis
tábornok. Britannia
megbízott katonai
vezetőjeként és lovassági
főparancsnokként szolgált a
nagy Flavius Stilicho,
Honorius császár
hadseregeinek fővezére alatt.
Születésem évében, urunk
401. esztendejében és Róma
1155. évében Alaric, a barbár
vizigótok hadvezére Róma
szívének inváziójával
fenyegetett. Betört egészen
Stilicho szülővárosáig,
Milánóig, mire Stilicho
azonnal visszahívta Itáliába
az összes nem harcoló légiót,
és felállított belőlük egy
hadsereget a fenyegetés
leküzdésére. Apám, Stilicho
közeli barátja, hűséges
alárendeltje és bizalmasa
válaszolt a hívásra, azonnal
kihajózott csapatai nagy
részével és annyi lóval,
amennyit fel tudott zsúfolni a
rendelkezésére álló hajókra.
A hátramaradt állatokat,
hatszáznyolcvan kiváló hátast
az apjára, az én nagyapámra,
Caius Britannicus
proconsulra bízta, akit
Stilicho a délnyugat-
britanniai szabadcsapatok
legatus emiratusává, vagyis
főparancsnokává nevezett ki.
Nagyapám hallgatólagos
feladata az volt, hogy
kormányozza a tartomány
délnyugati részét, és védje a
területet az inváziótól, amíg a
birodalmi légiók Alaric és a
vizigótok legyőzése után
visszatérnek.
Ám mire apám távozásának
híre megérkezett, nagyapám
halott volt, meggyilkolta egy
őrült, és másodnagybátyám,
Publius Varrus vette át a
kolónia irányítását. Varrus
nagybácsi tudta, mit kívánna
tőle Caius Britannicus, ezért
nagyapám pecsétjét
felhasználva elküldte a
katonákat a lovakért. Az
állomány négyszeresére
duzzasztása drasztikus és
maradandó hatást gyakorolt a
kolóniára. Victorexnek, az
istállómesternek tízszer annyi
istállófiút kellett alkalmaznia,
a megművelt földek egy
részét pedig azonnal az
állatok rendelkezésére kellett
bocsátani. Ám a termőföldek
elvesztése miatti aggodalmas
hangok hamar
elcsendesültek, amikor az
emberek rájöttek, hogy a
rengeteg állattal újra birtokba
vehetünk korábban elhagyott
területeket, sőt még
újabbakat is foglalhatunk,
mivel kibővült lovas
egységeink képesek voltak
állandó, erős őrjáratokkal
védelmezni a földeken
dolgozó munkásokat.
A legnagyobb változás
azonban a gyalogos
katonáknál ment végbe.
Most, hogy rendelkezésünkre
álltak a hátasok, bárki lóra
ülhetett, és úgy végezhette el
feladatai jó részét. A
gyalogos őrjáratok
hamarosan a múlt részévé
váltak, gyalogságunk magja a
felére apadt – ezerötszázról
nyolcszáz főre –, akiket félig
állandó helyőrségként három
külső villagazdaságunkba,
illetve magába Camelotba
osztottunk szét.
Mint írtam, boldog
gyermekkor volt az enyém,
napfényben nőttem fel, és két
szigorú, ám szerető őrzőm:
Ullic, a Pendragonok királya,
és Publius Varrus, Camelot
vezetője, a két
másodnagybátyám
felügyelete alatt értem
férfivá. Fiatalkoromat félig
az északnyugati dombok
között, a Pendragon-
erődítményekben töltöttem,
Cambria déli részén, félig
pedig a Camelot körül
szőnyegként elterülő erdős
síkságok nyugodt
szépségében.
Ullic hegyi keltái tanítottak
meg parittyával vadászni és
csapdát vetni, íjjal lőni és
puszta kézzel pisztrángot
fogni, énekelni és hárfát
pengetni, dicső dalaikon
keresztül megszeretni
történelmüket. Még ki sem
nőttem fiúhangomat, máris
nagy reményű bárdnak
tekintettek, és ha nem az
lettem volna, aki voltam, a
druidák biztosan befogadnak
maguk közé. Rengeteg időt
töltöttem druida tanítóimmal,
megtanulhattam szent
misztériumaikat és ősi
szokásaikat, mert tiszteltek,
és nagy hírnevet álmodtak
nekem. És amíg köztük
időztem, megtanítottak sok
minden másra is, amit egy
fiúnak tudnia kell: szaladni,
mint a szél, akár mérföldeken
át, pihenés nélkül; birkózni,
puszta kézzel és lábbal
küzdeni; megtalálni a felföldi
madarak – pólingok, lilék,
vadlibák, récék – fészkeit, és
kiszedni belőlük a zamatos
tojásokat. Türelmetlen,
tudásra szomjazó lelkembe
nyugalmat plántáltak, hogy
képes legyek követni a
szarvast, és erőt, hogy a
félénk, szelíd és kecses
teremtésben csak a lábon járó
élelmet lássam. Már egészen
fiatalon megtanítottak a vad
hegyi pónik kezelésére, így
mire hétéves lettem, nem
létezett négylábú állat,
amelyik levetett a hátáról, ha
egyszer megültem.
Ott, azon a csodálatos, vad és
időnként kegyetlen vidéken
mindig békét éreztem, de
Uther, a lelki testvérem volt
igazából elemében. Uther
Pendragon és én
unokatestvérek voltunk, a
csillagok furcsa együttállása
folytán ugyanazon a napon
születtünk, alig egy óra
eltéréssel. Már egészen fiatal
korunktól ugyanúgy
gondolkodtunk rengeteg
dologról, amit teljesen
természetesnek éreztünk.
Egész életünkben
hasonlítottunk egymásra,
amíg Uther élt, olyanok
voltunk, mint egy érme két
fele – kinézetükben talán
különbözőek, de akkor is
ugyanannak a pénznek az
oldalai.
Ő volt a legjobb barátom –
kedves, szeretetteljes,
nagylelkű és odaadó,
ugyanakkor egy vadember
vérmérsékletével bírt, és
valami olyan elemi, primitív
erőszakosság rejlett benne,
ami kérlelhetetlenségével
még engem is meg tudott
rémíteni. Akik a barátjuknak
tartották, még a lába nyomát
is tisztelték, ellenségei
viszont már a neve hallatán
menekültek, mert halálos
erővel és gyűlölettel vonult
ellenük. Azt szerette, ha
nincsenek élő ellenségei, és
mindent megtett érte, hogy
megszabaduljon tőlük, mert
mint mondta, csak akkor
bízhat meg bennük, és akkor
tudhatja, mit művelnek. A
maga módján Uther
Pendragon, a kelták királya
sokkal vadabb volt, mint a
hordák, melyek elözönléssel
fenyegették a vidéket. Az én
sorsom az volt, hogy
fivéremként szeressem őt, és
egyben féljek is tőle egész
felnőtt életemben, amíg meg
nem halt.
Mint írtam, Uther ismerte és
szerette az erőszakot, de a
csalárdság olyasmi volt, amit
még a legnagyobb ellenségei
sem hozhattak összefüggésbe
a nevével. A legnagyobb
ellenségei sem, csak én, és én
is csak gyanítottam, mert az
igazságot soha nem sikerült
kiderítenem. Több mint
negyven esztendő telt el
Uther halála óta, és még
mindig azon töprengek, vajon
megtette-e mindazt, amiről az
elmém azt diktálja, igen, és
ami miatt a lelkem
folyamatosan átkoz,
ahányszor csak arra
gondolok, hogy megtehette.
Bizonyíték híján
megfogadtam, hogy
kötelességem elismerni
tévedésemet, de a szívem
mélyén pontosan tudom,
hogy Uther lelkének
legalsóbb bugyrában ott
rejtőzött egy erősen
megláncolt, fekete és
félelmetes gonosz. Még ma is
azt kérdem magamtól: vajon
mindvégig sikerült kordában
tartania, vagy néha az
irányította őt?
Uther valahogy nem tartozott
Camelothoz. Békésen viselte
az ottlétet, de a szívében
mindig is hegyi otthonában
járt, ahol Uric király és
felesége, Veronica fiaként,
Ullic Pendragon és Publius
Varrus unokájaként
megszületett. Velem
ellentétben gyenge tanuló
volt, semmiféle könyv nem
érdekelte. Soha nem tanult
meg rendesen olvasni, a
feljegyzések és írások
misztériumának megfejtését
rám hagyta. Camelotban
kizárólag az erődöt és a
lovasságunkat találta
érdekesnek. Uther született
harcos volt, minden szabad
percét a gyakorlótéren vagy
az istállóban töltötte.
Legboldogabb cameloti
óráimat Publius Varrus
szobájában töltöttem. A
helyiség, amelyet a
fegyverszobának hívott,
valódi paradicsom volt egy
fiú számára, tele különféle
fegyverekkel és páncélokkal,
melyeket a birodalom
minden szegletéből, és még
azon is túlról gyűjtött össze.
Kezdetben Uther is szerette
azt a szobát, de gyorsan
ráunt, amikor kiderült, hogy
nem próbálhatjuk ki a
kincseket. Ami engem illet,
képes voltam ott ülni órákon
át, bámulni a különleges,
idegen formákat, és
álmodozni. Még egy
különleges szék is volt ott
nekem, abba csak én
ülhettem. Valamiféle nyereg
lehetett, bár idegen és
kényelmetlen, magas, fából
készült hátrésszel és lelógó
tartozékokkal, egy gyermek
méretéhez igazítva. Egy
portyázó frank lovascsapattól
zsákmányolták. Az ifjú lovas
gazdag ruhát viselt, és
hadvezérhez méltó arany
nyakbavalót. Az embereink
úgy vélték, nyomorék
lehetett, és a különös
szerkezet azt a célt szolgálta,
hogy a ló hátán tartsa
eltorzult testét. Nagybátyám
megtartotta emlékként,
melynek különlegessége
egész életében foglalkoztatta,
és a furcsa nyereg ott hevert
elfeledetten a
fegyverszobában, míg elég
nagy nem lettem hozzá, hogy
felüljek rá.
A fegyverszobának nagy
faajtaja volt kovácsolt
bronzdíszekkel, melyeket
maga Varrus nagybácsi
készített. Kisgyermekként
végignéztem, amikor a
helyükre illesztették őket, és
hosszan tanulmányoztam a
kemény fapadló mintázatát
is. Ez volt az egyetlen
fapadló, amire valaha
felfigyeltem, és a
nagybátyám is szerette. Azt
mondta, melegen tartja a
helyiséget. Én ezt butaságnak
véltem, hiszen saját
szememmel láttam a
szobában a nyitott tűzhelyben
lévő hatalmas parázstartót, és
a padló alatti fűtőcsövek az
egész házat melegítették.
Emlékszem, egy este
megkérdeztem, hogy a
kéményen felszálló füst
hogyan akadályozza meg az
eső beesését, mire nevetett,
és megmutatta, hogy milyen
trükköt alkalmaztak a
kőművesek a nagy tűzhely
tervezésénél. Ferdére
építették a kürtőt, amely egy
felfelé menő csatornába nyílt,
így az eső nem eshetett be.
Egy másik alkalommal azt
kérdeztem, melyik fegyverét
tartja a legnagyobb becsben.
Sokáig nézett rám némán,
hosszabb ideig, mint valaha
bárki, aztán felállt és
odalépett mellém.
– Cai – kérdezte –, tudod, mit
jelent az, hogy titok?
– Igen, nagybácsi – feleltem.
– Egy különleges dolog, amit
soha nem mondhatsz el
másnak, akármennyire is
szeretnéd.
Elmosolyodott.
– Igen, pontosan ez az, Cai.
Pontosan. Mert abban a
pillanatban, amikor engedsz a
csábításnak, és elmondod egy
másik embernek, akárki is
legyen az, megsemmisíted a
titkot. Nem lesz többé titok.
– Tudom, nagybácsi.
– Tudom, hogy tudod, Cai.
Ezért osztok most meg veled
egy titkot. Egy titkot, ami
csak kettőnké lesz. Készen
állsz rá?
Bólintottam, még a
lélegzetemet is
visszatartottam a várakozás
izgalmában. Rám nézett,
összehúzta a szemét, és
folytatta:
– Van egy titkom, Cai, amit
csak a társammal, Equusszal
osztottam meg. Most lesz egy
másik, amit csak veled
osztok meg, mégpedig a
következő: a legféltettebb
kincsemet ebben a szobában
senki nem láthatja.
Elrejtettem az emberek
szeme elől.
Tekintetem körbejárt a
helyiségben, benéztem
minden sötét sarokba.
– Hol, nagybácsi?
– Ez egy másik titok, amit
csak Equus tud, de egy nap
majd neked is elmondom.
Ígérem, egyszer megtudod.
Így te leszel a harmadik
ember ezen a világon, aki
tudja a titkot. Ám előtte még
sok mindenről kell
beszélgetnünk. – Egy nap.
Hamarosan. Nem ma.
Csalódottságom az arcomra
lehetett írva, mert újra rám
mosolygott és megcibálta a
hajam. – Hamarosan, ígérem.
Hány éves is vagy, Cai?
– Hét, Varrus nagybácsi. –
Tudtam, hogy ő is tudja.
– És mikor tanultál meg
olvasni?
– Ötéves koromban.
– Igazából csak négyéves
voltál. Szeretsz olvasni?
– Igen, nagybácsi. – Miért
tette fel ezeket a kérdéseket?
Tudta, mennyire szeretek
olvasni.
– És mi a kedvenc
olvasmányod?
– Caius nagyapa könyvei.
– Szeretnéd elolvasni az én
könyveimet is?
Elkerekedett a szemem.
Micsoda buta kérdés! Már
hónapok óta könyörögtem,
hadd olvassam el őket!
– Igen, nagybácsi! Kérlek!
– Rendben van. Teszek még
egy ígéretet itt és most, férfi
a férfinak, csak kettőnk
között. Holnap elkezdheted
olvasni a könyveimet.
Közben beszélni is fogunk
róluk, és kérdezhetsz, amit
csak akarsz. Minden
kérdésedre válaszolok.
Megértetted? – Bólintottam,
nem mertem szólni. – Helyes.
Amit most mondok, az
nagyon fontos, ezért jól
figyelj. Van egy kérdés, egy
nagyon fontos kérdés, amit
fel kell tenned, és ha elég
idős leszel… Nem! Hadd
fogalmazzam meg másként,
mert ez nagyon fontos.
Amikor eleget értesz majd
ahhoz, hogy feltedd azt a
kérdést, megmutatom a
legértékesebb kincsemet.
Szerinted ez igazságos így?
Ismét bólintottam, szinte
rosszul lettem a
csalódottságtól. Ez az
„amikor elég idős leszel”
lélekharangként csengett a
fülemben, de mindent
megtettem, hogy elrejtsem
érzéseimet. Mindent, amit
egy hétéves fiútól kitelt.
– Sok mindent lehet tanulni a
könyveidből, nagybácsi?
Mély, öblös kacajt hallatott.
– Igen, Cai, úgy gondolom,
hogy igen. És biztos vagyok
benne, hogy gyorsan meg is
tanulsz mindent, igazam van?
– Igen, nagybácsi, úgy lesz.
– Rendes kölyök! Most
gyere, adj egy jó éjt csókot.
Ideje ágyba bújnod, holnap
pedig elkezdheted az
olvasást.
Lecsúsztam az ülőkémről;
bal lábamat belebújtattam a
különös székről lelógó
hurokba, a jobbat pedig
átlendítettem a nyergen.
Varrus nagybácsi felkapott,
és mindkét oldalról arcon
csókolt, ahogy minden este
tette. Aztán bőrkeményedéses
tenyerébe fogta a kezem, és
átsétált velem Utherhez és
Occához, a szolgálóhoz, aki a
mi szobánkban aludt.
Sok hasonló emlékem van
Varrus nagybátyámról.
Beszélt hozzám és beszélt
velem – a két dolog nem
ugyanaz –, akár órákon
keresztül is. Mindent
megtanított, amit a
fegyverekről, páncélokról és
hadviselésről tudott, beleérve
az ostromtaktikákat is.
Mesélt Alexandroszról, akit
az emberek „Nagy”-nak
hívtak, és Alexandrosz
apjáról, Makedóniai
Philipposzról, valamint arról,
hogyan hódították meg a
világot. Történetekkel
bilincselt le az ősi Rómáról
és a köztársaságról, ahol a
történelem folyamán egyetlen
alkalommal az ember azzá
válhatott, amivé akart, mert a
jogai ezt biztosították
számára, és fegyvert is
foghatott ezeknek a jogoknak
a védelmében. A tőle telhető
legalaposabban
elmagyarázta, hogyan tették
tönkre a köztársaságot, és
hogyan alakították át,
torzították el, hogy kielégítse
a kiválasztott kevesek
igényeit. Az így létrejött
birodalom olyan lett, akár
egy rákos fekély, saját
betegsége ítélte halálra.
Megtanított a vas és a „többi,
alacsonyabb rendű fém”
művészetére, köztük az
aranyéra és az ezüstére, és
kilencéves koromban egy
teljes telet töltöttem a
kovácsműhelyében, ahol
megtanultam, hogyan kell
bánni a vassal, és hogyan
vehetem rá a fémet, hogy
nekem dolgozzon, mert mint
mondta, ez a kovácsmesterek
igazi titka. És mivel ő volt az
én Varrus nagybátyám és
istenem, lelkesen lestem
minden szavát, magamba
ittam tanításait, faltam az
írásait.
Sosem ismertem
nagyapámat, Caius
Britannicust, de úgy nőttem
fel, hogy az ő szemével
láttam Britanniának ezt a
részét, köszönhetően annak,
hogy írásba öntötte
gondolatait. Tőle és Varrus
nagybátyámtól tanultam meg,
miféle okok rejtőztek a
birodalom pusztulása mögött,
mielőtt egyáltalán tudtam
volna, mi az a birodalom.
Tisztában voltam az
Armageddonnal már jóval
azelőtt, hogy megtudtam
volna, én is az
Armageddonban élek, és
láttam a király végzetét,
mielőtt még a szülei
találkoztak egymással. És
mind ez idő alatt, miközben
éveken át spongyaként
szívtam magamba minden
tudást, magamévá téve a
nagy álom esszenciáját,
melyet nagyapám és barátja,
Publius Varrus álmodtak
meg, tökéletesen megvédett a
külvilágtól az élet, amit
éltem, és az önfenntartó
közösség, amelyet
felépítettek körém.
Camelotban britonoknak
tekintettük magunkat, nem
római briteknek vagy
keltáknak, és fiatalkoromban
Publius Varrusnak
köszönhetően egyedi, fémes
jellemzőkkel ruháztam fel ezt
a szót. Számomra a briton
finoman megmunkált ötvözet
volt, a római és kelta nagyság
legelőnyösebb jellemzőinek
edzett keveréke.
Kolóniánkon, Camelot
szentélyén kívül, abban a
másik Britanniában és a
partokon túl már javában
zajlott a Római Birodalom
széthullása.
Földünk soha nem heverte ki
Stilicho légióinak 401-es
kivonulását. Öt évvel később
a hátrahagyott légiók
magukat elfeledettnek érző
katonái egy Marcus nevű
embert kiáltottak ki
császárukká, de őt hamarosan
meggyilkolta egy rivális
csoportosulás, akik egy
bizonyos Gratianust
választottak vezetőjükké. Ám
néhány hónap múlva már ő is
halott volt, és egy harmadik
jelölt, III. Constantinus lett
Britannia császára. Ő volt az
az ember, aki a végső csapást
mérte a római Britanniára.
Összevonta a csapatait,
összegyűjtötte a hajókat a
tartomány kikötőiből, és
hadseregével átkelt a
kontinensre, végképp magára
hagyva Britanniát. Mi itt, a
Camelot nevű kolónián, az
egyetlen helyen, ahol
felkészülten várták ezt a
fejleményt, hónapokig mit
sem tudtunk az
eseményekről, és amikor
végre eljutott hozzánk a hír,
szinte pánikba estünk, és
vártuk, hogy elsöpörjön
bennünket az inváziós
hadsereg.
Ám még hosszú ideig –
majdnem négy évig – nem
növekedett jelentős
mértékben a rajtaütések
száma, mert csak kevesen
hitték el, hogy a rómaiak nem
térnek vissza. Ám az utakat
hamarosan felverte a gaz, a
táborokon pedig kezdtek
megmutatkozni az
elhanyagoltság és az idő
jelei, és a ragadozók
felbátorodtak. Elterjedt a
híre, hogy nyitva áll az út
Britanniába. Egyre nagyobb
számban özönlöttek be a
jütök, dánok, germánok,
szászok, piktek és skótok, és
Britannia olyan rombolással
szembesült, amelyhez
hasonlóról senki nem is
álmodott.

II.

Nyolcéves voltam, amikor

megismertem a valódi
rémületet és a valódi áhítatot.
Mindkét tapasztalat
ugyanazon a napon ért,
néhány perc különbséggel, és
mindkettő mély, maradandó
benyomást tett rám.
Utherrel a szokásos módon,
apja emberei társaságában, a
hegyek között töltöttük a
tavaszt és a nyarat, és éppen
visszafelé tartottunk
Camelotba, hogy az őszt és a
telet a kolónián vészeljük át.
Ullic király erős kíséretet
adott mellénk, a harcosok a
hegyekben tenyésztett apró,
bozontos pónikon lovagoltak.
Kényelmes iramban
haladtunk, mivel az időjárás
kellemes volt, az ősznek még
nyoma sem látszott. Aznap
reggel leértünk a síkságra, ki
a hegyek közül, és már csak
húszmérföldnyire jártunk
Camelottól, amikor
megálltunk pihenni és enni.
A kísérőink néhány
mérfölddel előbb, egy hegyi
patakban fogtak néhány
halat, és nekiláttak megfőzni
a zsákmányt. Fiatal fiúként és
hercegként sem Uthertől, sem
tőlem nem várták el, hogy
részt vegyünk az
előkészületekben, ezért
eltávolodtunk a tűztől, és egy
ruhába burkolt követ
dobáltunk egymásnak,
amikor egy felfedezésre
csábító tengerszemre
bukkantunk. Mély, fekete
vizű tó volt, ott, ahol
semmiféle víznek nem kellett
volna lennie, a füves síkság
közepén. Hamar eldöntöttük,
hogy ez egy mágikus tó,
melyet egy istennő helyezett
ide, hogy fogadja az egykor
itt élő emberek adományait.
Ezen a földön már az idők
kezdete óta az volt a szokás,
hogy az áldozati
adományokat tavakba és
tengerszemekbe dobálják,
hogy így nyerjék el az ott élő
istennők kegyeit. Uther
azonban most úgy döntött,
lemerül a tó aljára, és
felhozza az oda süllyesztett
kincseket.
Már maga az ötlet is
kényelmetlen érzéssel töltött
el. Csupán az, hogy
beszéltünk róla, az
istenkáromlás határát súrolta,
bár akkoriban még nem is
ismertem ezt a kifejezést. A
tiszteletet azonban igen, a víz
pedig nagyon sötétnek és
mélynek tűnt. Ám miközben
ott ültem, Uther már le is
ugrott a pónijáról, és
elkezdett vetkőzni.
– Uther, ne! – szóltam rá. –
Ez túl mély! Veszélyes!
– Ne légy buta, Cai. Ez csak
egy tó, és egyébként is
kimelegedtem. Nem jössz?
Megráztam a fejem.
– Mi a baj? Félsz? Ne
butáskodj! – Addigra
meztelenre vetkőzött, és
ugrott is, hatalmas
csobbanással tűnt el a vízben.
Ahogy a hullámok
elsimultak, láttam, ahogy
egyre mélyebbre úszik, teste
sápadtnak és anyagtalannak
tűnt, és rájöttem, hogy a víz
egyáltalán nem fekete, hanem
kristálytiszta, és a feketeségét
csak a mélysége adja.
Figyeltem, ahogy újra
felemelkedik abból a
mélységből, áttöri a felszínt,
kisimítja a haját a szeméből,
és levegő után kapkod.
– Nagyon mély, Cai, és
hideg, de csodálatos! Gyere
be!
Megint csak a fejemet
ráztam, ő pedig
elvigyorodott, és felkészült
az újabb merülésre.
– Uther, ennek az alját soha
nem fogod elérni – próbáltam
lebeszélni. – Túl mély, gyere
ki!
Válasz helyett ismét lemerült,
egyre kisebbé és kisebbé vált,
majd megfordult és elindult
felfelé, sebesen, akár egy
darab fakéreg. Ezúttal már
kiúszott a partra és a kezét
nyújtotta, én pedig segítettem
neki kimászni. Egy ideig ott
ült dideregve, az egész teste
elkékült és libabőrös lett.
– Nos? – gúnyolódtam. –
Találtál kincset?
Vacogó fogakkal rázta a fejét.
– Milyen mélyre mentél?
A kezével dörzsölni kezdte
magát, hogy kicsit
fölmelegedjen, aztán talpra
ugrott és hangos kurjantással
futásnak eredt a part mentén.
Úgy döntöttem, megőrült, de
boldog őrület volt ez, ezért én
is levetettem a ruhám, és
beugrottam. A víz jéghideg
volt! Még ma, hosszú
évtizedek múltán is
emlékszem a döbbenetes
érzésre. Amikor zihálva a
felszínre bukkantam, Uther
éppen beérkezett mellém, és
újra a víz alá nyomott.
Ellöktem magamtól,
felevickélve vettem egy mély
levegőt, ám ekkor ismét
megragadott alulról, és
visszahúzott. Mire a hideg
végül győzedelmeskedett
felettünk, mindketten
kimerülünk, és úgy
támogattuk ki egymást a
partra, ahol reszketve
roskadtunk össze.
– Olyan, mint egy kút –
mondta Uther.
– Hogy érted?
– Mély, kőfalú, egyenesen
megy lefelé.
– Lehet, hogy az is, azért
olyan tiszta a vize. – Ekkor
már nem reszkettünk,
élveztük a nap melegét.
– Megpróbáljuk elérni az
alját?
– Nem – feleltem. – Soha…
Uther felemelt kézzel
elhallgattatott, minden izma
megfeszült.
– Mi az?
Felült, hátranézett.
– Szajhafattya! – sziszegte. –
Szászok!
Én is megfordultam, a tábor
irányába pillantottam, ahol
tombolt a harc, és a mieink
súlyos túlerővel álltak
szemben. Szőke hajú
idegenek rohantak felénk is,
kezükben meztelen vassal,
csatakiáltásra nyílt szájjal.
Uther már fel is pattant.
– Gyorsan, Cai! El innen!
Megpróbáltam
összekapkodni a ruháimat.
– Hagyd a ruhákat, csak a
késed hozd! – Ő már a pónija
felé rohant.
Felkaptam a késem, és saját
hátasomhoz futottam.
Megragadtam a sörényét, és
fellendültem naptól forró,
poros hátára. A két állat
azonnal vágtába ugrott.
– Váljunk szét! – üvöltötte
Uther. – Te jobbra! – Balra
rántotta a lovát, én pedig a
másik irányba, miközben
hátranéztem a vállam fölött,
hogy lássam, mit művelnek
üldözőink.
Nyilvánvalóan meglepte őket
a két meztelen kisfiú
látványa. Valószínűleg a
pónik miatt indultak a tóhoz,
minket nem láttak, mert a
parton feküdtünk. Amikor
szétváltunk, megálltak, és
csak néztek utánunk – gyalog
esélyük sem lehetett elkapni
minket, és nem akarták
fárasztani magukat csupasz
kölykök kergetésével.
Megállítottam a lovam, és
figyeltem őket.
Biztonságosnak ítéltem a
távolságot. Megtalálták a
ruháinkat és nehéz, díszes
arany nyakláncunkat, ami
arra utalt, hogy főnökök fiai
vagyunk.
A felfedezés hatására úgy
döntöttek, mégis megéri
üldözni minket. Egyikük, a
legmagasabb eldobta a
fejszéjét és a pajzsát, majd
megszabadult a sisakjától és
a bőrtunikájától, majd futva
indult felém. Egy darabig
csak néztem, tudtam, hogy
soha nem érheti utol gyors
lábú pónimat. Amikor úgy
huszonöt lépésnyire járhatott,
újra megfordítottam a
hátasom, és vágtába
ugrattam. Csak akkor néztem
körül Uther után, de sehol
nem láttam. Az erdő széle
kétszáz lépésnyire lehetett,
egyenesen azt vettem célba,
egyre jobban lehagyva
üldözőmet. Aztán a
menedéket adó fáktól
ötvenlépésnyire megbotlott
és elzuhant a hátasom.
Átrepültem a feje fölött,
miközben élesen hallottam
elroppanó lábszárának
pattanását.
A hátamon értem földet,
minden levegő kiszaladt a
tüdőmből. Amikor
magamhoz tértem, a póni
sikolyai visszhangoztak a
fejemben, a megtermett szász
pedig egyre közelebb ért.
Szinte ki sem fáradt, arcán
gonosz vigyor ült. Miközben
levegő után kapkodtam,
figyeltem a közeledését. A
póni körülbelül
nyolclépésnyire lehetett
tőlem. A férfi megállt a
szenvedő állat mellett,
előhúzott egy kést, és átvágta
a torkát. A látvány
működésbe hozta az összes
túlélési ösztönömet, talpra
ugrottam és rohanni kezdtem,
ahogy a lábaim bírták.
Üldözőmet bizonyára
lekötötte a saját
tevékenysége, mert a táv felét
megtettem a fákig, mire
meghallottam a kiáltását,
majd futó léptei dobogását.
Hosszú lábával gyorsan
csökkentette a kettőnk
közötti távolságot, mégis
előtte értem el a fákat. Az
elsőt balról kerültem ki, aztán
tovább cikáztam ide-oda, újra
és újra irányt váltva. Tudtam,
hogy az életemért futok.
Szerencsére az erdő sűrű
volt, még a szélén is, én
pedig apró termetem miatt
olyan helyeken is át tudtam
suhanni, ahol üldözőm nem.
Lassan, de biztosan
távolodtam, egyre beljebb
fúrtam magam a sűrű
aljnövényzetbe, amíg biztos
nem lehetettem benne, hogy
eléggé lehagytam, és van egy
lélegzetvételnyi időm.
Lekuporodtam egy nagy,
villámsújtotta fa gyökerei alá,
és ott lapultam rettegve, saját
szívverésem dübörgését
hallgatva üldözőm
csörtetésén át. Aztán
váratlanul csend lett, és
tudtam, hogy hallgatózik,
szemével és fülével a fákat
kutatja, de nem sejtettem,
mennyire lehet közel. A
csend hosszúra nyúlt, míg
végül már nem bírtam
tovább, és óvatosan
elődugtam a fejem. Sehol
nem láttam. Aztán, mivel
még csak nyolcéves voltam,
nagyon ostoba dolgot
cselekedtem. Azt hittem,
elment, ezért feljebb
kapaszkodtam, hogy jobban
lássak. Ott volt, alig
harminclépésnyire, a
legutolsó bozótos mögött,
amelyiken átvágtam, és
engem bámult. Egyszerre
láttuk meg egymást, és
késlekedés nélkül a bokrok
közé vetette magát, én pedig
futásnak eredtem, a rövid
pihenő után szinte szárnyakat
kaptam. Rohantam és
rohantam, ismét a legsűrűbb
részeket kerestem, mit sem
törődve az ágakkal, a
csalánnal és a tüskés
indákkal, míg egyszer csak
kiértem az erdőből, és egy
öreg tölgyek alkotta kis,
füves tisztásra jutottam. A fák
ágait szinte megfojtotta a
fagyöngy, a druidák hite
szerinti szent termés. Már
hallottam üldözőm hangját,
és pánikba esve, utolsó
erőmmel felkapaszkodtam a
legvastagabb tölgyre, hogy az
ágak és a gubancos fagyöngy
között rejtőzzem el. Csak
másztam és másztam, amíg
már nem tudtam
továbbmenni, ott átöleltem
egy vastag ágat, és figyeltem
a tisztást.
Üldözőm megtorpant a
tisztás szélén, és a fülét
hegyezve körülnézett. Végül
elindult a fa felé, ahol én is
rejtőztem. Kis híján rosszul
lettem a rettegéstől, attól
féltem, hogy elveszítem a
fogást, és egyenesen a lába
elé pottyanok.
Rémületemben halkan
felköhögtem. Meghallotta.
Halálra váltan figyeltem,
ahogy felemeli a fejét, és
tekintete végigfut az ágakon,
amíg rám nem talált. Ma is
emlékszem az arcára, ahogy
ádázul elmosolyodott, és
pogány nyelvén morogva
intett, hogy menjek le – bár
mindketten tudtuk, hogy
végül neki kell feljönnie
értem.
Háromszor kellett
próbálkoznia, mire elkapta az
egyik alsó ágat, de utána már
biztosan és gyorsan
közeledett felém. Közben
elmondtam az összes
gyerekimát, ami eszembe
jutott, fohászkodtam, hogy
egy gyenge ágat markoljon
meg, és leessen, vagy hogy
nagy teste miatt ne tudjon
feljebb mászni – bármi jó lett
volna, ami megállítja.
Ekkor hallottam meg a
patadobogást. Üldözőm
mozdulatlanná dermedt és
lenézett. Semmit nem láttam,
mert a fa törzse a hang
forrása és köztem volt, de a
szász egy pillanat alatt
elfeledkezett rólam, és
gyorsan ereszkedni kezdett,
szinte zuhant egyik ágtól a
másikig, hogy minél előbb
visszaérjen a földre. Végül
leugrott, átfordult a vállán,
majd tőrrel a kezében
felpattant, akár egy macska.
A paták most már
közvetlenül alattam
dobogtak, és hirtelen
megjelent egy nagy testű,
vörös lovon ülő férfi. A hátas
legázolta a szászt, és a test
még el sem nyúlt a füvön, a
lovas már a hátába is döfte a
nála lévő dárdát. A szász
hosszú pillanatokig tekergett
és kapálózott, mielőtt végleg
elcsendesedett. A lovas benne
hagyta a fegyverét, és kissé
oldalra dőlve felnézett rám.
– Mi vagy te? Valami druida
isten?
Nem feleltem, csak nyeltem
egy nagyot, próbáltam úrrá
lenni a rémületemen.
– Le tudsz jönni magadtól?
Válaszolni akartam, hogy
igen, de nem jött ki hang a
torkomon.
– Nos? Gyere csak, ez már
halott, biztonságban vagy.
Nem akarlak bántani.
Továbbra sem mozdultam.
Megmentőm leszállt a
lováról, rálépett a holttestre,
és kiszabadította a dárdáját.
Miután ezzel végzett,
megtörölte a fegyver
pengéjét a halott tunikájában,
majd visszasétált a lovához.
Megsimogatta a hátas orrát,
és halkan mormogott neki
valamit, bár elég hangosan
ahhoz, hogy én is értsem a
szavait.
– Nos, lovacskám – mondta
–, itt egy meztelen fiú, a fán
rejtőzködik, a fejed fölött.
Ezt csak azért mondom,
nehogy megijedj, amikor
lejön, mert elég vadnak
látszik. De ígérem, nem fog
bántani, ha te sem bántod őt.
– Elhallgatott, újra felnézett
rám. – Lejössz, fiú?
Szeretnék már enni valamit,
és feltartasz. Egész éjjel
lovagoltam, nem reggeliztem,
pedig alig félmérföldnyire
innen zamatos nyúlragu
készül a tüzemen. Lehet,
hogy te nem vagy éhes, én
viszont nagyon, ezért szépen
kérlek, gyere le onnan, hogy
visszatérhessek az
ennivalómhoz.
Lassan, óvatosan
leereszkedtem a
rejtekhelyemről, és csak most
kezdtem érezni a rengeteg
vágást és csípést, amit
menekülésem közben
szereztem. Hirtelen még a
tölgyfa kérge is nagyon
durvának tűnt. Amikor
elértem a legalsó ágat,
megmentőm felpattant a
lovára, és kinyújtotta felém a
karját. Körülbelül három láb
választhatott el tőle. Rám
mosolygott, és tudtam, hogy
valóban biztonságban
vagyok.
– Mi volt ez az egész? Ki ez
a fickó? – bökött a halott
ember felé.
– Egy szász. Fosztogató. A
táborunk mellett ütöttek
rajtunk, fürdés közben.
Üldözőbe vett, én pedig
menekültem.
– Hosszú ideig kergethetett.
De miért? Én elengedtelek
volna.
– Megtalálta a láncomat.
– Hogy mit csinált?
– Megtalálta a láncomat. Az
aranyláncomat. Tudta, hogy
egy vezér fia vagyok, ezért
meg akart ölni.
– Ó, tehát egy vezér fia
vagy? Nem csak holmi
egyszerű főnöké? Egyenesen
egy vezéré! Szóhoz sem
jutok! No és mi a neved? És
miért beszéli ilyen jól a latint
egy kelta vezér fia?
Kihúztam magam, és a
meztelenségem és
horzsolásaim ellenére
megpróbáltam összekaparni
minden méltóságomat, hogy
lenyűgözzem ezt az idegent.
– Római származású vagyok,
a nevem Caius. Caius
Marlenius Britannicus. Apám
Róma legatusa, Stilicho
oldalán harcol.
Bejelentésem nem várt
hatással járt. Az idegen
félrenyelt, és miközben
köhögve próbált levegőhöz
jutni, a lova körbetáncolt, így
nem láthattam az arcát. Végül
sikerült úrrá lennie magán és
a lován is, és elkerekedett,
vöröslő szemmel nézett rám.
– Bocsáss meg – mondta –,
kissé félrenyeltem. Tehát az
apád legatus? Biztosan, ha
már ilyen névvel terhelt meg.
Merlinus? Az nem római név.
Legalábbis én még sosem
hallottam.
– Nem – ismertem el –,
valóban nem az. Valójában
Merlyn. Kelta eredetű.
– Értem. – Leplezetlen
hitetlenkedéssel csóválta a
fejét, de nem tudtam
kiigazodni rajta, hogy ez mit
jelent. Jobb kezét felém
nyújtotta. – Gyere, fogd meg
a kezem, és ülj ide elém.
Akinek ilyen neve van, annak
elöl kell lovagolnia. – Úgy
tettem, ahogy kérte, bal
karjával erősen tartott. –
Tudsz lovagolni, fiú?
– Igen, uram.
– Jó, akkor tartsd a dárdám,
és kapaszkodj a ló sörényébe.
Hamar odaérünk a
táboromhoz.
Nem hazudott. Alig
számoltam be neki Utherről
és a menekülésünkről, már
meg is éreztem a fa füstjét, és
az erdőből újra kibukkanva
láttam a rendezett tábort, ahol
öt férfi pihent. Kíváncsian
néztek minket, ahogy
megközelítettük a tüzet.
– Tábornok – szólalt meg
megmentőm –, szerintem ez
az ifjú találkozni szeretne
veled. Azt mondja, a neve
Caius Merlyn Britannicus. –
Óvatosan lerakott a földre a
tűz előtt, ahol egy fekete
bőrpáncélt viselő óriás
tornyosult fölém, arcán
különös kifejezéssel.
– Caius Merlyn Britannicus –
folytatta a lovas –, ő itt Caius
Picus Britannicus legatus.
Apám hazaérkezett.

III.

Soha nem ismertem anyámat,

de sok mindent tudtam róla;
igazából mindent, amire a
körülöttem lévő emberek
emlékeztek. Tudtam, hogy
Enidnek hívták, és Cambria
nagy szakállú kelta királya,
Uther nagyapja, Ullic
Pendragon lánya volt.
Őriztem egy képet róla az
elmémben, melyet a
kinézetéről hallott
beszámolókból raktam össze;
magas volt, gyönyörű, szabad
lelkű és vad tekintetű,
hosszú, lazán omló,
hollófekete hajjal. Széles,
magas arccsontja volt és
ragyogó, fehér fogai, melyek
csak úgy csillogtak, amikor
nevetett, szeme zöldje pedig
a nyári vízen úszó hínárt
idézte. Még a hangját is
hallottam a fejemben,
dallamos volt és kedves,
hegyvidéki népének kiejtése
érződött benne, ugyanakkor
különös módon mély és
fátyolos, telve az irántam
érzett szeretettel és
törődéssel. Sokat tudtam
tehát anyámról, de mindent
olyan emberektől hallottam,
akik azt mondták el az apró,
anyátlan fiúnak, amit hallani
akart; olyanoktól, akik
inkább a vágyaikat fejezték
ki a gondolataik helyett,
amikor egy rég halott valakit
akartak felidézni. Apám
azonban nagyon is élt, és
puszta mérete és megjelenése
biztosította, hogy senki ne
akarjon beszélni róla nekem,
egyetlen fiának.
Hogyan tudhat meg egy fiú
bármit is az apjáról? Úgy
értem, magáról az emberről?
Igazság szerint sehogy.
Legalábbis nem tudhatja meg
azt az igazságot, amit a világ
fontosnak tart, mert egy
kisfiú csak kisfiú, és ezek a
dolgok nem jelentősek neki.
Csak azután ismertem meg
apámat, hogy magam is
férfivá értem, és mint
mondtam, sok mindent csak
azért sikerült megtudnom
róla a halála után, mert én
voltam Merlyn. Kölyökként
apám csupán valamiféle
misztikus, legendás alakként
lebegett életem perifériáján.
Gyermekkoromban
folyamatosan háborúzott,
csak nagyon ritkán és rövid
időre láttam, amikor nagy
néha hazalátogatott.
A széles vállú,
hordómellkasú, izmos Picus
Britannicus nem csupán
egyszerűen nagy ember volt.
Egy olyan világban, ahol a
férfiak öt és fél láb magasra
nőttek, ő a hatot is
meghaladta. Fél fejjel
emelkedett legmagasabb
alárendeltje fölé, és a
lábujjától a feje búbjáig
vérbeli katona volt. Fenséges
látványt nyújtott szokatlan,
aranyszínű hajával, fekete
szegélyű fehér
gyapjútunikájában és
csillogó, fekete
bőrpáncéljában. Még fekete
és fehér lószőrből
összeállított sisakdísze is
ragyogott. Ruházatának
egyedüli darabja, amelyik
valamelyest elütött a többitől,
a jobb csípőjén lógó
rövidkard bronzhüvelye volt.
A fegyvert még Varrus
nagybácsitól kapta, amikor
beállt a légióba. Fekete lovait
is külön neki, az ő
magasságához válogatták ki,
így akárhová ment, puszta
méretével, valamint a
köpenyét szegélyező lágy,
fehér gyapjúcsík éles
ragyogásával magára
vonzotta a tekinteteket. Apám
az álomparancsnok
megtestesítője volt, és az
emberei rajongtak érte.
Kisfia számára azonban
sokáig rettenthetetlen,
félelmet keltő alak maradt.
Keveset szólt, mert egy
nyílvessző még a születésem
előtt szétroncsolta a nyakát és
eltorzította beszédét, így
amikor megszólalt, a szavak
nehézkesen, hörögve törtek
elő a torkából. Ám eltökélten
próbált úrrá lenni ezen a
hiányosságán, és ahogy
idősödött, egyre jobban
sikerült neki. Aranyhaját
hosszúra növesztve viselte,
hogy elrejtse a szörnyű
sebhelyet, ahol az arcába
fúródó nyílvessző előbukkant
a tarkóján, és ez is
megkülönböztette a rövid
hajú rómaiaktól, akiket
vezetett.
Azon a napon, amikor
először találkoztunk, sikerült
tökéletesen lenyűgöznie.
Miután felocsúdott néma
döbbenetéből, megragadott a
karjaimnál, és felemelt, akár
egy tollpihét, amíg egy
magasságba nem került a
szemünk. Aztán széles
vigyorral kivillantotta
hófehér fogsorát, gyengéden
megrázott, és visszatett a
földre, miközben morgott
valamit, amit nem értettem.
Az emberei sorban odaléptek
hozzám, és ünnepélyesen
kezet fogtak velem, mint a
felnőtt férfiak, miközben
megmentőm beszámolt a
kalandomról, szinte szóról
szóra ugyanúgy, ahogy
elmondtam neki.
Mint kiderült, ő volt Titus,
apám egyik barátja, akiről
már hallottam és olvastam.
Egy másik kísérője, Quintus
Flavius a tűz mellett térdelve
főzte a Titus által említett
nyulat.
Amint végzett a
beszámolóval, apám rám
nézett.
– És Uther? – morogta. – Hol
van?
Zavartan megvontam a
vállam.
– Nem tudom, hová ment,
uram.
– Követték?
Újabb vállvonás.
– Nem tudom.
– Rendben. Lóra!
Égve hagytuk a tüzet. Flavius
a széndarabokra öntötte az
edény tartalmát, a füst és a
hamu sziszegve kavargott a
levegőben. Pillanatokon belül
már lóháton vágtattunk
arrafelé, amerről Titusszal
érkeztünk. Ezúttal apám előtt
ültem, meztelenségemet
eltakarta hosszú köpenye, és
nagyszerűen éreztem magam,
bár aggódtam amiatt, amit a
támadás helyszínén találni
fogunk.
Majdnem ugyanott
bukkantunk ki az erdőből,
ahol befutottam, és rögtön
megpillantottam a felöltözött
Uthert, aki apja négy
emberével lovagolt felénk.
Ugyanakkor látott meg ő is
minket, és azonnal
megállította a póniját, készen
rá, hogy elmeneküljön az új
fenyegetés elől, ám ekkor
észrevette, hogy ott ülök az
egyik lovon, és a feje fölött
egy tunikát lengetve kiabálni
kezdett.
– Ez Uther! – mondtam. –
Nála van a ruhám!
Uther két kísérője felismerte
apámat, és elindult felénk.
Apám egyik embere halkan
füttyentett.
– Azt nézzétek!
Első alkalommal láttam, mire
képesek Ullic Pendragon
hosszú tiszafa íjai, amikor
képzett és elszánt emberek
használják őket. Mindenhol
szász halottak hevertek.
Tizennégyig jutottam, mire
elvétettem a számolást.
Néhány kelta járkált
közöttük, kihúzkodták a
nyílvesszőket a testekből.
Kiderült, hogy a csapatunk
négy embert vesztett a
meglepetésszerű támadásban.
Miután az íjászok is
beszálltak a küzdelembe,
nem lett több halottunk, az
életben maradt szászok pedig
rémülten menekültek, mert a
nyílvesszőkkel szemben nem
tudtak védekezni.
Az egyik hegylakó nevetve
mesélte a történteket.
– Azt hitték, biztonságban
vannak a csicsás
láncingükben, amíg el nem
kezdtek hullani a
nyílvesszők, és át nem
ütötték a páncéljukat.
Harcoltak már íjászok ellen,
de még nem találkoztak
semmivel, ami úgy csíp, mint
a mi új vesszőink. Az
egyiknek a fejét találta el, és
keresztülfúrta az egész
sisakot!
– Milyen messze voltak? –
kérdezte apám.
– Alig húszlépésnyire. Ezek a
nyílvesszők a tenyérnyi
vastag tölgyfa deszkát is
átviszik százhatvan lépésről.
Apám csak türelmetlenül
felmordult, és végignézett a
fűben heverő testeken.
Addigra mindegyiket
megfosztották a fegyverétől
és a páncéljától, és kezdték
halomba hordani a tábortűz
közelében. Huw, kelta
csapatunk vezetője észlelte a
legatus türelmetlenségét, és
anyanyelvén szólt az
embereinek, hogy
készüljenek fel az indulásra.
Saját halottainkat felköttette
a lovaikra, a temetésükről
majd később gondoskodunk.
Titus a fegyverek és páncélok
halmára mutatott.
– Azokkal mit kezdtek? Van
szekeretek, amire fel lehet
rakni?
– Nincs – morogta Huw. – És
el sem bírjuk őket. El kéne
ásni, nem maradhatnak itt.
Uther közbeszólt, hangja
szokatlanul csengett a
férfiaké között.
– Ajánljátok fel őket a tó
istennőjének, ahol Caiusszal
fürödtünk. Nagyon mély.
– Nem rossz ötlet, fiú! – Huw
már utasította is négy
emberét, hogy az összes
fegyvert dobálják a vízbe. –
Megszakad a szívem ilyen
tékozlás láttán, de egy
hálaadó áldozat a
győzelemért nem árthat, és
így semmi nem vész kárba.
– Mi legyen a holttestekkel?
A szászokkal? – kérdezte
Titus.
– Mi lenne velük? – kérdezett
vissza undorral Huw. – Hadd
rothadjanak meg ott, ahol
vannak. A farkasok és a
varjak hamar eltüntetik őket.
– Észrevett valamit, és
felemelte a hangját. –
Gyerünk, siessetek! Camelot
csak húszpercnyire van, jó
lenne még világosban
odaérni! Emeljétek a
seggeteket!
Flavius összevonta a
szemöldökét, arcán
értetlenség látszott.
– Camelot? Az merre van?
– Így hívjuk az erődöt, uram
– feleltem. – Camelot.
Apámra nézett, aki felvonta a
szemöldökét és megrántotta a
vállát, de nem szólt semmit.
Otthagytuk a halottakkal teli
mezőt, és jó iramban
indultunk vissza a kolóniára.
Felöltöttem a ruháimat, de az
egész testem sajgott a
vágásoktól, horzsolásoktól és
zúzódásoktól. A jobb szemem
bedagadt, és legszívesebben
elsírtam volna magam, de
nem mertem gyengének
mutatkozni.
Titus odahúzódott mellém.
– Hogy érzed magad, ifjú
Merlyn? – Próbáltam
rámosolyogni, és
biccentettem. – Gondoltam –
folytatta. – Jó sokat futottál.
– Ismét bólintottam. – Miért
nem lovagolsz velem? Ha
elalszol, legalább nem esel le
a lóról.
Leolvashatta a hálát az
arcomról, mert egyszerűen
kiemelt a póni nyergéből.
Körülnéztem, hátha a többiek
nevetnek rajtam, de senki
nem figyelt, és Titus,
újdonsült védelmezőm biztos
szorításában hamarosan el is
aludtam.

Jóval később ébredtem a

kürtök hangjára, és a
távolban, a völgyre néző
dombtetőn megpillantottam
Camelot falait. Addigra
teljesen elgémberedtem, és
emlékszem, minden
akaraterőmre szükségem
volt, hogy ne kiáltsak fel
fájdalmamban, amikor
nagybátyám villájának
udvarán Titus átadott a
törődő kezeknek. Vettem egy
forró fürdőt, és közben
teljesen legyűrt a
kimerültség. Arra sem
emlékszem, mikor kerültem
ágyba. Másnap reggel
azonban újjászületve
ébredtem, és azonnal
eszembe jutott, hogy apám,
Picus legatus hazajött, és
reméltem, hogy sokáig
marad. Így is történt. Ezúttal
hosszabb időre érkezett.
Stilichót, apám parancsnokát
visszarendelték az
osztrogótok elleni
hadjáratból, majd egykori
gyámfia, Honorius császár
azonnal ki is végeztette, mert
a vád szerint megpróbálta
megkaparintani a birodalmat.
Apám hátramaradt Stilicho
hadseregével, hogy elbánjon
az osztrogótokkal, és közben
mit sem tudott róla, hogy a
Stilicho végzetét előidéző
összeesküvők őt is elítélték.
Picus Britannicus így az
egyik nap még legatus volt, a
következőn pedig már
üldözött törvényen kívüli.
Csak az időben jött
figyelmeztetésnek és saját
veteránjai hűségének
köszönhette, hogy sikerült
megszöknie gyilkosai elől.
Tisztjei és katonái kis
csapatával átkelt a
kontinensen, és visszatért
Britanniába, ahol
biztonságban érezhette magát
a birodalmi udvar haragja
elől.
Ám gyermeki szívemmel
hiába reméltem, hogy attól a
naptól fogva minden időmet
apámmal tölthetem,
csalódnom kellett. Amint
visszatért Camelotba,
felerősödött a kolónia katonai
tevékenysége. Varrus
nagybácsi átadta apámnak a
haderőnk parancsnoki
posztját, ő pedig azonnal
nekilátott a fejlesztéseknek –
megerősítette a kolónia
védelmét, felgyorsította a
falak építését, megnövelte az
őrjáratok létszámát és
sűrűségét a külső
területeinken.
A 409. év tavaszán már
elkerülhetetlennek tűnt egy
nagyszabású invázió. A
kolónia körüli partvidék
minden pontjáról nagy
erőkkel végrehajtott
rajtaütéseket jelentettek, és a
pletykák erős portyázó
csapatokról szóltak – több
hajórakomány katonából álló
seregekről –, melyek
településeket dúltak fel,
megölték a férfiakat, elfogták
a nőket, majd megerősítették
a városokat, hogy onnan
folytassák portyáikat. Az
egyik ilyen tábort állítólag
tőlünk délkeletre állították
fel, egy faluban, melyet
alacsony domb védett a
váratlan rajtaütésektől. Az
egyik vándorló paptól hallott
hírek szerint három portyázó
csoport egyesítette erejét, és
megszállták a települést.
Azóta onnan tartották
rémületben az egész
környéket.
Éppen a fegyverszobában
voltam, apám és nagybátyám
beszélgetését hallgattam,
amikor megérkezett a hír.
Apám a maga lassú,
körülményes módján azt
magyarázta, hogy az erőd
falain tornyokra van szükség,
ahol elhelyezhetik a
ballisztákat, skorpiókat és
más szerkezeteket, melyeket
Stilicho hadseregében is
használtak. Mint mondta, az
ostromhadviselés Caesar
galliai és ibériai hadjáratai
óta jelentős fejlődésen ment
keresztül, de a legjelentősebb
újításokat az
ostromgépezetek elleni
védekezésben vezették be. A
kiugró tornyok a fal mentén
lehetővé tették, hogy a védők
gyilkos nyílzáport zúdítsanak
az ellenségre, és a tornyok
hatékonysága a sűrűségükkel
együtt nőtt.
Példaként a Szász-part
erődjeit hozta fel, amelyek az
építésüknek köszönhetően
gyakorlatilag bevehetetlenek
voltak. Ostromgépekkel a
közelükbe sem lehetett
menni, és erre lett volna
szükségünk Camelot
esetében is. Nekünk is
tornyokat kellett építenünk
több helyen, ahonnan
védhetik a falak leggyengébb
pontjait, ahonnan a katonáink
megőrizhetik helyzeti
fölényüket, akármit is vet be
velük szemben az ellenség;
stratégiai pontokon
elhelyezett tornyokat
Camelot dombján, ahonnan a
védők ráláthatnak a
sekélyebb bemélyedésekre.
Titus ezen a ponton szakította
félbe a beszélgetést, és kísért
be egy hírvivőt, aki
beszámolt a fosztogatókról és
délkeleti megerősített
táborukról. Azonnal láttam,
hogy a vándorló papok közé
tartozik, akik Krisztus igéjét
terjesztették a vidéken
mindazoknak, akik
meghallgatták őket. Magas,
sovány, szakállas férfi volt
egyszerű, durva köpenyben,
kezében pásztorbottal,
hitvallása szimbólumával.
Megilletődve bámulta a
fényűző helyiséget,
miközben előrelépett, hogy
köszöntse két házigazdáját,
engem észre sem vett apám
széke mögött. Varrus
nagybácsi és apám
végighallgatták, egyszer sem
szakították félbe meséjét.
Apám végül csupán két
kérdést tett fel:
– Milyen messze van ez a
hely? És hányan vannak a
szászok?
A pap nem tudta pontosan a
távolságot, húsz-harminc
mérföldre becsülte, és két
nap alatt legalább kétszáz
embert számolt meg a falu
környékén. Apám
megköszönte, majd intett
Titusnak, aki kivezette a
vendéget, hogy megmutassa,
hol találja a konyhát. Amikor
becsukódott mögöttük az
ajtó, Varrus nagybácsi szólalt
meg.
– Húsz-harminc mérföld.
Még csak nincsenek is a
földjeink közelében.
– Tévedsz, Publius.
Túlságosan is közel vannak.
Száz mérföld is túl közel
lenne.
– Hogy érted? Annak a
csőcseléknek az háromnapi
járóföld, talán négy vagy öt
is. Ha holnap partra
szállnának tőlünk északra
vagy délre, ők is előbb
ideérnének.
Apám megvonta a vállát.
– Elismerem, de ez nem
történik meg, hacsak nem
nagyon elszántak.
Túlságosan távol kerülnének
a hajójuktól. Hát nem látod?
Ez itt a legfontosabb,
Publius! Ezek a vadállatok
állandó tábort létesítettek a
szárazföldön. Hallottad a
papot, megerősítették a
települést, vagyis hosszabb
távra rendezkedtek be. Nem
kell aggódniuk amiatt, hogy
valaki megtalálja és
elsüllyeszti a hajóikat.
Ráadásul nőket is
zsákmányoltak. Ha van elég
ételük, és van kit
megerőszakolni, nem fognak
visszasietni oda, ahonnan
jöttek. Ha sokáig pihennek és
élvezik az életet, talán úgy
döntenek, maradnak. Ha
megerősödnek, és
kifosztották a környező
vidéket, esetleg új
vadászterület után néznek. –
Elhallgatott, megrázta a fejét,
majd folytatta. – Nem tetszik
ez nekem, egyáltalán nem.
Az ajtó kinyílt, Titus érkezett
vissza a helyiségbe.
– Te mit gondolsz, Titus?
– Alaric vizigótjai, tábornok.
Az az időszak jutott eszembe,
amikor nekünk estek
Thraciában. Miután egyszer
megégtem, hajlamos vagyok
vigyázni a tűzzel.
– Helyes. Én is pontosan erre
gondoltam. Ülj le, meséld el
Publiusnak.
Titus helyet foglalt és
Publiushoz fordult.
– A vizigótok ugyanezt
művelték Thraciában,
parancsnok. Lerohantak egy
várost, megölték a férfiakat,
foglyul ejtették a nőket, és a
gyermekeik fenyegetésével
kényszerítették
engedelmességre őket. Aztán
úgy tettek, mintha ők is
polgárok lennének, ruhát
cseréltek és eldugták a
fegyvereiket. Mi pedig
átlovagoltunk a településen
anélkül, hogy bármit is
sejtettünk volna. Két nappal
később szemtől szemben
megütköztünk Alarickal, és
amikor a legkevésbé
számítottunk volna rá, ezek
rajtunk ütöttek hátulról. Kis
híján elvesztettük a csatát, de
így is rengeteg embert és
lovat veszítettünk. Azt
gondoltuk, az egész vidéket
megtisztítottuk a hátunk
mögött, pedig mindvégig ott
voltak. Ez a tévedés sokba
került nekünk.
Újra apám vette át a szót,
torokhangon beszélt, alig
értettem.
– Biztonságos tábor, Publius.
Ilyennel korábban még
sosem rendelkeztek.
Katapultként használták, és
csaknem megsemmisítettek
minket.
– Mit javasolsz hát? –
kérdezte Varrus nagybácsi.
– Expedíciót. Füstöljük ki a
fattyúkat!
Nagybátyám meglepettnek
tűnt.
– Ezt könnyű javasolni, de
hogyan hajtjuk végre? A pap
szerint erőddé alakították a
falut. Mit tehet a lovasságod
a megerősített állások ellen?
– Íjászok.
– Miféle íjászok?
– Ullic emberei – felelte
lelkesen apám. – Meg az
íjaik. Úgy leszedik a
szászokat, akár a
galambokat!
– De hogyan, Picus? Nem
tudom követni a logikád.
Varrus nagybácsi teljesen
elvesztette a fonalat,
miközben láttam, hogy apám
egyre ingerültebbé válik,
amiért nem tudja érthetően
kifejezni magát. Végül
azonban csak kinyögte a
kulcsszót:
– Cselvetés!
– Cselvetés? Úgy érted,
átejtjük a szászokat?
Hogyan?
– Kicsalogatjuk őket a nyílt
térségre. Alexandrosz
taktikájával. Meglepjük és
kicsalogatjuk őket. A pokolba
ezzel a torokkal! Titus, hozz
innivalót, és valami
íróeszközt is!
Óráknak tűnő ideig csak írt,
míg a többiek a válla fölött
áthajolva olvasták, és láttam,
ahogy fokozódik az
izgatottságuk. Varrus
nagybácsi végül apám vállára
csapott.
– Az Úrra, Picus, ez
beválhat! Először halálra
rémülnek, majd oda is
kerülnek! Zseniális! Azonnal
üzennünk kell Ullicnak és
Uricnak! Vajon hány íjászuk
lehet? Mindegy, nemsokára
megtudjuk. Ez lesz az első
alkalom, hogy együtt
próbálhatjuk ki a
csapatainkat.
– Mondd meg neki, hogy sok
nyílvesszőt hozzanak. –
Apám hangja most sokkal
tisztábbnak tűnt.

Maga Ullic király jött el, Uric

nagybátyámmal és ötvennégy
íjásszal. Tíz nap telt el, mire
megérkeztek, mert üzenni
kellett értük, és az
előkészületek is időbe
kerültek. Titus volt a
hírvivőnk, ő lovagolt el
hozzájuk a kéréssel.
Háromszor váltott hátast, és
gyakorlatilag pihenés nélkül
lovagolt, három napra
szorítva össze a négynapos
utat a hegyek között, majd
azonnal fordult is vissza a
hírrel, hogy elindultak
nagyapám emberei. Mire
megérkeztek, készen állt a
haditerv és zajlottak az
előkészületek. Még aznap
éjjel haditanácsot ültek,
ahonnan Uthert és engem
kitiltottak, és az expedíció
másnap reggel útra kelt.
Kétszáznyolcvan ember
lovagolt ki Camelotból
aznap, legjobb
csataménjeinken. Utherrel
figyeltük a távozásukat,
Camelot erődjének első
szervezett katonai
expedícióját, Britannia új
haderejének első
manifesztációját.
Apám lovagolt elöl, Uther
apjával és Titusszal. Ullic
király valamivel hátrébb
követte őket az íjászaival,
akik most a mi nagy testű
lovainkon ültek. Mivel a kis
hegyi pónikhoz szoktak,
tudtam, hogy a negyven
mérföldes lovaglás végére
sokan már nagyon fognak
szenvedni. Mindegyikük
kéttegeznyi nyílvesszőt vitt
magával, kivéve a királyt, aki
már túl öreg volt saját,
hatalmas íja kifeszítéséhez.
Az oszlop végén lovagolt egy
csapat, ők sokban
különböztek a többiektől.
Varrus nagybácsi rengeteget
kísérletezett egy újfajta
pajzzsal – amelyet a lovasok
is könnyen használhatnak –,
mióta saját pajzsa felsértette
a combját évekkel korábban,
a Vegetius Sulla villájánál
végrehajtott lovasrohamban.
Lovasaink többsége most
kerek vagy ovális pajzsot
viselt a vállára vetve, a hátsó
csoport tagjai viszont a római
legionáriusok nagy, nehéz
scutumját, és mindegyik
scutum hátához
hajítódárdákat és gerelyeket
erősítettek bőrszíjakkal.
Egyáltalán nem illettek az
egység felszereléséhez,
mégsem véletlenül kerültek
oda.
Utherrel felmásztunk a falra,
és figyeltük őket, amíg el
nem tűntek a távoli fák
között. Sírni tudtunk volna a
csalódottságtól, amiért
hátrahagytak minket, de
megígértük egymásnak, hogy
eljön majd a nap, amikor nem
csak hogy kilovagolunk, de
mi fogunk vezetni egy
hasonló hadoszlopot.

IV.
Camelot halottnak és
elhagyatottnak tűnt a
csapatok távozása után. Még
a szabadidőnk jó részét
kitöltő játék örömét is
magukkal vitték, ezért Uther
és én különváltunk – ő az
istállóhoz ment, én pedig
nagybátyám
fegyverszobájába, ahol
letelepedtem ülőhelyemre, és
elképzeltem a csata
végkimenetelét az alapján,
amit sikerült megtudnom a
tervből. Két hét telt el, mire
hazatértek, véresen és
törődötten, de győztesen és
diadallal.
Utherrel megpróbáltunk a
vezérek közelében maradni
aznap éjjel, miközben
beszámoltak a történtekről
Varrus nagybácsinak és a
többi tanácstagnak, akik
összegyűltek meghallgatni a
jelentést, de a gyűlés
kezdetére már nagyon későre
járt, és Occa ágyba dugott
minket. Próbáltunk elrejtőzni
előle, de ezzel csak
magunkra vontuk apám
figyelmét, akinek aznap éjjel
sem ideje, sem türelme nem
volt kisgyermekekkel
foglalkozni. Olyan őszinte
undorral feküdtünk le, hogy
még csak eszünkbe sem jutott
az alváshoz készülődő Occa
után kémkedni.
A csatáról csak másnap este
tudtunk meg mindent
Titustól, aki Camelot összes
felnőttje közül a legjobb
barátunkká vált –
természetesen Varrus
nagybácsi, Uther nagyapja
kivételével. Titus odajött
hozzánk, miközben
fakardokkal és pajzsokkal
harcoltunk, és némán figyelt,
amíg meg nem találtam a rést
Uther védekezésében, és
kardlapommal rá nem
csaptam a fejére, sokkal
erősebben, mint
szándékoztam. Uther haragos
üvöltéssel dobta el a
fegyverét, és puszta kézzel,
könnyes szemében gyilkos
dühvel esett nekem. A
következő pillanatban már
összekapaszkodva
hemperegtünk a földön. Titus
szétválasztott minket, erős
karjával tartotta távol
egymástól a két rugdalózó és
kapálózó kölyköt.
– Hé! – dörrent ránk. – Miért
próbálunk itt harcost és
vezetőt faragni belőletek, ha
meg akarjátok ölni egymást?
Köztetek nincs helye a
haragnak! – Hirtelen
behajlította a karját, magához
húzott minket, és az arcát
egészen közel nyomta a
miénkhez. – Azt hittem,
szeretnétek hallani, hogyan
harcoltunk a szászok ellen,
de ha arra fecsérlitek az
időtöket, hogy egymást
ütlegelitek, itt hagylak
titeket, és inkább
asszonytársaságot keresek!
Egy csapára
megfeledkeztünk a
viaskodásunkról.
– Mondd el, mondd el!
Kérlek! Igazából nem is
verekedtünk! –
könyörögtünk.
– Biztosan hallani akarjátok?
Lehet, hogy untatni fog a
mese. – Természetesen
zajosan tiltakoztunk. –
Rendben, akkor gyertek
velem. Kezd későre járni, és
ehhez a történethez tűzre van
szükség.
Követtük a kapun át a
hegyoldalba, ahol megállt, és
alaposan szétnézett.
– Ott – mutatott egy helyre,
melyet gyakran használtunk
táborozásra. – Van tűzgödör,
tönkök, amire ülhetünk, csak
a fa hiányzik. Gyerünk
kölykök, keressetek fát a
tüzünkhöz!
Már rohantunk is, és hoztunk
egy nyalábnyit a falak mellett
felhalmozott ágakból. Titus
ezalatt kerített egy égő
hasábot egy másik
tábortűztől. A várakozástól
elakadt lélegzettel figyeltük,
ahogy száraz füvet és apró
gallyakat helyez az izzó
zsarátnokra, és lassan felépíti
a tüzet, amíg az már képes
volt táplálni magát. Végül
rárakott néhány vastag
hasábot, felegyenesedett, és
végighordozta tekintetét az
alkonyati síkságon.
Megrángatta vasalt bőr
csataszoknyáját, és
odafordult hozzánk. Hosszú
ideje nem szólalt meg
egyikünk sem. Csak ültünk
ott némán, és vártuk a
történetet.
– Hol is kezdjem? Két ilyen
bátor harcosnak mindent el
kell mesélnem, mert egy nap
majd ti vezetitek a
katonáinkat.
Láttuk a szemén, hogy félig-
meddig tréfál, de aztán
elkomorult az arca, és
letelepedett velünk szemben,
a tűz másik oldalán. A lángok
most már magasra nyújtózva
táncoltak, a fahasábokból
szikrák szálltak fel.
Hosszú pillanatokig
hallgattuk a száraz fa
ropogását, míg végül Uther
megköszörülte a torkát.
– A harc a szászokkal, Titus.
– Ó, igen, a harc a
szászokkal. Elvégre ezért
jöttünk, nem igaz? – Újra
elhallgatott, összegyűjtötte a
gondolatait, mi pedig
kapaszkodtunk a csöndbe, és
egy pillanatra sem vettük le a
tekintetünket az arcáról. – A
szászok valódi erődöt
építettek ki maguknak –
kezdett bele végül. – A völgy
másik oldaláról, egy kis
erdőből figyeltük őket, és
elhihetitek, megdöbbentünk
azon, amit láttunk. A pap azt
mondta, hogy egy domb
tetején, egy megerősített
faluban rendezkedtek be.
Reménykedtünk benne, hogy
tévedett, és pontatlanul
emlékszik, mint a legtöbb
ember, és valóban így is volt.
A település valójában egy
hosszú gerinc végére épült,
amelyik ujjként nyúlt bele a
mocsárba. És ez sok mindent
megváltoztatott. Tudjátok,
miért?
Uther megelőzött a válasszal.
– Egy dombot könnyebb
megvédeni, mint egy
gerincet… legalábbis
ellenünk.
– Miért? – Titus halálosan
komolyan kérdezett,
hangjában nyoma sem volt
könnyedségnek.
– Mert a lovaink könnyebben
tudnak támadni egy gerinc
mentén, mint alulról.
– Okos kölyök. Vagyis az
egyik problémánk
megoldódott. Caius, mi volt a
másik problémánk?
Erősen gondolkodtam, és
biztos voltam benne, hogy az
a helyes válasz, ami elsőként
eszembe jutott.
– A mocsár. Ha túl süppedős,
nem tudtok átkelni rajta.
– Miért? Persze igazad van,
de miért akarnánk átkelni a
mocsáron?
– Hogy eljussatok a domb
tövébe, és kicsalogassátok a
szászokat, eltereljétek a
figyelmüket a gerincről és a
lovasságról.
Elkerekedett szemmel,
gunyoros elismeréssel nézett
rám.
– Kiváló! Egy nap nagyszerű
tábornok lesz belőled, fiam.
– Nem olyan nagy, mint az
apja – morogta Uther, amit
meglehetősen udvariatlannak
tartottam, amíg hozzá nem
tette: – Neki nem lesznek
légiói.
Titus elvigyorodott.
– Talán nem, de most már az
apjának sincsenek, és mégis,
amit eltervezett és
végrehajtott, az nagyszerű
volt. Sőt egyenesen zseniális.
– Kényelmesebben
elhelyezkedett a rönkjén,
dobott néhány fát a tűzre, és
figyelte, ahogy lángra
kapnak, míg végül már nem
bírtam tovább:
– Mégis mit tett, Titus?
– Bocsáss meg – mosolygott
–, elgondolkodtam.
Körülbelül egy órán át
figyeltük őket a fák közül,
aztán visszavonultunk a
táborunkhoz, egy
kétmérföldnyire lévő,
biztonságos völgybe. Ullic
emberei a nap hátralévő
részét és az estét az
előkészületekkel töltötték.
Körülbelül egy órával
sötétedés után apád tucatnyi
emberrel leküldött a völgybe,
hogy megnézzük a talaj
keménységét. Ne feledjétek,
előtte napokig esett az eső.
– Hogyan néztétek meg? –
kérdeztem.
– Úgy, hogy rámentünk. Van
ennél jobb módszer?
– És senki nem látott meg?
– A sötétben? A köpenyünk
fekete.
– De belül fehér.
– Nem mindegyik, csak a
tiszteké. Elcseréltem az
sajátomat egy katonával,
befeketítettük az arcunkat,
aztán mezítláb átkeltünk a
völgyön a domb aljáig.
– És?
– A talaj nedves volt, de
kemény. A szemünk
hozzászokott a sötéthez, nem
történt semmi baj.
Visszamentünk a táborba, és
jelentést tettem. Akkor
kezdett esni, és egész éjszaka
zuhogott, villámlott és
dörgött. A lovak
megrémültek, és minden úgy
elázott, hogy lehetetlen lett
volna harcolni. Hajnalban
akartunk támadni, de le
kellett mondanunk róla.
Ültünk a táborunkban, és
vártuk a kedvező időjárást.
– Meddig kellett várnotok? –
kérdezte Uther, akit legalább
annyira érdekeltek a
részletek, mint engem.
– Csak egy napot. A
felhőtakaró délelőtt
felszakadozott, és utána már
végig sütött a nap. Délután a
tábornok, Uric, Ullic király
és én visszalovagoltunk a kis
erdőbe. Tökéletes volt az
időzítés. Előző nap
körülbelül nyolcvan embert
számoltunk meg az
ellenséges táborban, de amint
elhelyezkedtünk a fák között,
keletről egy legalább százfős
csapat érkezett.
Nyilvánvalóan fosztogató
körúton voltak. Megrakott
szekereket hoztak és
egymáshoz kötözött nőket.
Figyeltük, ahogy
felkapaszkodnak a dombra,
belépnek a táborukba, és
néztük az utána következő
ünneplést. Örültünk, hogy
vártunk, mert tudtuk, hogy
másnap reggel a tábor tele
lesz fejfájós, másnapos
katonákkal.
– És? Mi történt azután? –
Egyre jobban bosszantottak
ezek a közbeiktatott
szünetek.
– Ó… visszatértünk a
táborunkba, átnéztük a
terveket, és aludtunk néhány
órát. Éjfél előtt Picus
tábornok távozott a
lovassággal, hogy egy
hatalmas kerülővel még
hajnal előtt odaérjen a
gerincre, az erődtől nyugatra.
Előző éjjel, amíg én a
mocsarat vizsgáltam,
kiküldött néhány felderítőt
megjelölni az utat. – Utherre
pillantott. – Két órával
később Ullic király és az
apád, Uric is távoztak az
íjászokkal, majd nem sokkal
utánuk a többiek, így csak én
maradtam ott a húsz tartalék
lovassal. Mi visszamentünk
az erdőben lévő
lesállásunkhoz. Azután már
csak vártuk a reggelt. – Titus
kuncogva csóválta a fejét.
– Min nevetsz? – kérdeztem.
– Ó, csak visszagondoltam a
támadásra. Sosem láttam még
ilyen gyönyörűséget, és
nekem volt a legjobb
rálátásom az eseményekre.
Nagyszerű volt! – Ismét
megrázta a fejét.
– Mi az? – Uther ugyanolyan
türelmetlennek tűnt, mint én.
– Mondd már el!
– Rendben. Mi történt nyolc
évvel ezelőtt, aztán két évvel
ezelőtt, amiről az összes
szász tudott?
– A légiók elmentek.
– Pontosan. A légiók
elmentek. Képzeljetek el egy
gyönyörű nyári reggelt,
amikor éppen csak
megszólalnak a madarak, a
szászok ott ülnek a táboruk
közepén, biztonságban a
falaik mögött, egy domb
tetején, és hirtelen megszólal
egy hang a távolban, amire
nem számítanak, és nem is
akarnak hallani… dobpergés.
A völgyben pedig olyan
látvány tárul a szemük elé,
amire többé már nem
számítottak Britanniában:
egy csapatnyi római katona.
Teljes páncélzatban, pajzzsal
és dárdával menetelő
légiósok, három lovas
centurio vezetésével. Egy
teljes, száztíz fős manipulus,
és a katonák a kürtös jelére
erőltetett menetre váltanak.
Lefogadom a legjobb
díszpáncélomba, hogy az első
dobszó után három perccel
már egyetlen szász sem aludt.
– Aztán a rómaiak rangidős
centuriója hirtelen észreveszi
a tábort a dombtetőn, és
megállítja az egységét.
Mindenki mozdulatlanná
dermed. A katonák már
majdnem a domb tövében
járnak. A centurio előreküldi
felderíteni az egyik emberét.
A szászok többsége a falak
mögött rejtőzik. A katona
közeledik, tétovázik, aztán
továbbmegy, meglát valami
gyanúsat, és visszafordulva
int a manipulusnak, hogy
forduljanak vissza. Ekkor a
táborból valaki rálő íjjal. A
lövés célt téveszt, ő pedig
rohan vissza az egységéhez.
A parancsnok kiált valamit,
mire a katonák
megfordulnak, és erőltetett
menetben indulnak vissza
arra, amerről jöttek.
Menekülő rómaiak!
– A szászok előbújtak a falak
mögül, és egyetlen
hullámban zúdultak le a
domboldalon, a rómaiak
pedig futásnak eredtek. A
légiósok rohantak, ahogy
csak a lábuk bírta, ki a
mocsárba. A szászok utánuk,
egyenesen át az íjászok sorai
között, akik két éjszakával
korábban fűből és ágakból
készítettek fedezéket
maguknak. Amikor a
légiósok elég messzire értek,
újból megszólalt a kürt, az
íjászok pedig ledobták
magukról a fedezéket, és
felpattantak. A szászok
pontosan közéjük kerültek,
huszonheten álltak mindkét
oldalon. A kelták olyan
gyorsan lődöztek, ahogy csak
meg bírták feszíteni az íjat, és
a legközelebbi szásznak is
ötven lépést kellett volna
rohannia a nyílzáporban, ha
harcba akar szállni velük.
Utherrel megbabonázva
hallgattuk.
– Közben a lovasság azonnal
megindította a támadását,
amint az ellenség üldözőbe
vette a menekülő légiósokat.
Nem maradt ellenfelük.
Egyetlen rohammal,
veszteségek nélkül bevették a
tábort.
– Az íjászoknak jelző kürtszó
egyben a manipulus
újjáalakítására is jelt adott.
Mire repkedni kezdtek a
nyílvesszők, a szászok már
egy tökéletesen fegyelmezett
rombuszalakzattal néztek
szembe. Megfordultak, hogy
visszafussanak a táborba, de
meglátták odafent a
lovasainkat. Akiknek volt egy
kis esze, azok felém indultak,
át a résen, melyet az íjászok
szándékosan hagytak nekik.
Alig harmincan maradhattak,
amikor előtörtem a
fedezékemből, és lerohantam
őket az egységemmel. Még a
kardom sem lett véres.
– Mindenki meghalt? –
kérdeztem döbbenten.
– Az utolsó emberig. A
nagybátyád íjászai igazi
vademberek, nem ejtenek
foglyokat.
– És mi lett a nőkkel a
táborban?
Uther kérdése meglepett.
Teljesen elfeledkeztem róluk.
– Hogy mi lett velük? Adtunk
nekik enni, és visszaengedtük
őket az otthonaikba.
– És a táborral? – Számomra
ez sokkal fontosabb kérdés
volt, mint a nők sorsa.
– Megsemmisítettük,
leromboltuk a falakat. Nem
voltak olyan magasak, mint a
mieink, inkább csak
kőkerítésnek nevezném őket.
A köveket széthordtuk, hogy
senki ne használhassa újra
táborépítésre. És tettünk még
valamit, apád ötlete volt,
Caius. Egyetlen halomba
hordtuk a szász halottakat,
sisakkal a fejükön, fegyverrel
a kezükben. Ha valaki a
későbbiekben megtalálja a
csonthalmot, azonnal tudni
fogja, hogy szászok voltak,
és egy sokkal nagyobb
haderő söpörte el őket.
– Hányan voltak, Titus? –
kérdezte Uther. –
Megszámoltátok?
– Igen, háromszázan voltak,
és még húszan. Az előző éjjel
bizonyára érkezett még egy
nagyobb csapat.
Uther alig hitt a fülének.
– És otthagytatok háromszáz
halottat egymásra tornyozva?
– Egy halottakból álló
hegyet, Uther Pendragon. Az
a hely az elkövetkező öt
évben bűzleni fog, de
megmutatja mindenkinek,
hogy ezen a földön nincs
hely élő szászoknak.
Csak ültem a tűzbe meredve,
és megpróbáltam elképzelni a
háromszáz halottból álló
halmot. Mennyi csont lehet
az?

Az elkövetkező években
változások zajlottak a
kolóniánkon, melyek a
vezetőink szerint elsősorban
az egyre égetőbb élelem- és
fegyverigényünk körül
összpontosultak. Az első
büntetőexpedíció, valamint
egy másik, nagyon hasonló
esemény jelezte egy új
korszak kezdetét Camelot
életében ugyanúgy, ahogy
Caius Britannicus és Publius
Varrus krónikái szerint
Varrus és Luceiia házassága,
ahol minden elkezdődött: a
döntés a villa mögötti domb
erőddé alakításáról, az első
találkozás Ullic Pendragon
királlyal, és a lovas hadsereg
kiképzésének ötlete.
A másik kulcsfontosságú
eseményt Britannia népének
többsége észre sem vette,
csak a püspökök tanácsában
és a néhány megmaradt
kormányzati központban
tudtak róla. Az év elején az
egyház püspökökből álló
küldöttsége az egyik
legutolsó megmaradt
hadigályán Honorius császár
udvarába látogatott, hogy
megkérje az uralkodót,
küldjön friss csapatokat
Britanniába, melyek körül
összevonhatnák a sziget
védelmi erőit. A küldöttség
következő tavasszal tért
vissza, körülbelül a szász
erőd lerombolásának idején
azzal az üzenettel, hogy
Britanniának magának kell a
védelméről gondoskodnia,
nem remélhet segítséget a
birodalmi hadseregektől.
Ez az üzenet, valamint a
szász erőd elleni támadásunk
– Picus rajtaütése, ahogy azt
később emlegették – arra
kényszerítette Camelot
tanácsnokait, hogy
felismerjék, a továbbiakban
védelmi kérdésekben nem
képviselhetnek semleges
álláspontot. A szászok új
táborát szinte csak véletlenül
fedeztük fel, és odaküldtünk
egy csapatot, hogy
elbánjanak a százötven főre
becsült ellenséggel. Ám mint
kiderült, háromszáznál is
többen voltak, és kis híján túl
későn cselekedtünk ahhoz,
hogy megakadályozzuk az
ellenség táborverését a
küszöbünkön.
Levontuk a tanulságot: hogy
a további hasonló
vészhelyzeteket meg tudjuk
akadályozni a közvetlen
közelünkben, Camelot
telepeseinek a kolónia
jelenlegi határain kívül is
rendszeres
járőrtevékenységet kell
ellátniuk. Ami az
ellenőrizendő terület
megnövekedését vonta maga
után, mert ha Camelot volt a
középpont, akkor minden
további mérföld a védelem
alá vont terület jelentős
kibővülését eredményezte.
Senkinek nem tetszett az
ötlet, de alkalmazkodnunk
kellett: nem volt más
választásunk. Camelot neve
így elterjedt a vidéken, a
városokat és falvakat, ahol
még sosem hallottak a
kolóniáról, fegyelmezett
katonai egységek látogatták
meg rendszeresen. Az
emberek megtudták, hogy
nincsenek egyedül, és nem
teljesen védtelenek. A mieink
figyelmeztették őket, hogy
mindig maradjanak éberek,
és elmondták, hogyan találják
meg Camelotot, ha fegyveres
segítségre volna szükségük.
Az egyik legelső
következménye, hogy az
emberek kezdtek felfigyelni
ránk, a reménybeli telepesek
drámai módon
megnövekedett száma volt,
akiknek a többségéből
teljesen hiányzott mindaz,
amit az új jelentkezőktől
megköveteltünk. Százával
érkeztek menedéket keresve,
és százával kellett
elküldenünk őket, nem
érzéketlenségből, hanem
szükségből. A kolónia
meglapítása óta felépítettük a
saját gazdaságunkat, amely
főleg az élelmiszer-
utánpótláson alapult. Csak
azt ehettük, amit
megtermeltünk, és rögtön
felismertük, hogy nem
tudunk etetni mindenkit, aki
hozzánk fordul. Az
emberszeretet és a túlélés a
mi esetünkben nem fértek
meg egymás mellett.
Őrposztokból álló határzárat
állítottunk fel földjeink
peremén azzal a kizárólagos
céllal, hogy küldjék el
azokat, akiknek nem vesszük
hasznát. Szörnyű felelősséget
ruháztunk a határőreinkre,
gyakorlatilag azok életéről
vagy haláláról dönthettek,
akik be szerettek volna jutni
Camelotba. Attól tartok,
voltak, akik ezt ki is
használták: a nők egy része
hajlandó volt odaadni a testét
az életéért cserébe, és ritka az
a katona, aki képes ellenállni
az érett, fiatal női test
jelentette csábításnak. A
határzár felállítása után nem
sokkal felfigyeltünk rá, hogy
egyre több házasságra érett
nő jelenik meg a kolónián, és
kemény fegyelmi lépéseket
kellett tennünk, hogy
megállítsuk, vagy legalábbis
lelassítsuk az áradatot.
A fiatal férfiakat az alapján
bíráltuk el, hogy alkalmasak-
e katonának, mert egyre
aktívabb szerepvállalásunk
leginkább a katonai
erőforrásainkat terhelte meg.
Apám nem volt hajlandó
engedni a követelményeiből.
Már a kezdetektől csak a
legerősebbeket fogadta be,
mert úgy gondolta – és igaza
a későbbiekben be is
bizonyosodott –, hogy a
kínálat egyre bővül majd. Az
új Camelotban ismét
megjelentek a gyalogosok,
mert igen hamar kifogytunk a
lovakból. A rendszabályok
bevezetése után egy évvel
kisebb helyőrségeket
létesítettünk vagy fél tucat
távolabbi régióban. Ezek a
táborok, akárcsak a rómaiaké
négyszáz éven át, vonzották
magukhoz a telepeseket, akik
bíztak a helyőrségek
nyújtotta védelemben és
biztonságban. Ennek
következményeképpen újabb
mezőket szántottak fel és
vetettek be, mi pedig
örültünk a megnövekedett
élelmiszerforrásnak. Sok
kézműves is érkezett a
kapuinkhoz, saját
szerszámaikkal és
mesterségük titkaival, őket
soha nem küldtük el.
Hatalmas értéket képviseltek,
és biztonságos otthonért
cserébe örömmel dolgoztak a
közös ügyért.
Számomra azonban a
leglényegesebb változás,
amit Picus rajtaütése idézett
elő, Ullic embereinek
irányunkban tanúsított
hozzáállásában következett
be. Ez a támadás volt az új
hosszúíjaik együttes erejének
első igazi próbája, ráadásul
összhangban egy
fegyelmezett gyalogsági és
lovassági haderő
manőverével, és újabb harcra
vágytak. Ám ez az ötvennégy
ember volt Ullic összes
íjásza, és csak akkor lehetett
növelni a létszámukat, ha
megfelelő fákat találnak az
íjak elkészítéséhez. A
fegyverek gyártását az idős
íjászmester, Cymric
felügyelte, aki a legelső íjat
készítette, valamint két fia, és
mindegyik íj egyedi, művészi
munka volt. A fegyver,
valamint az alapanyagot
szolgáltató fa jelentősége
hamar az egyik legfontosabb
tényezővé vált Ullic
királyságában. Ahogy
harcosai megismerték az
erejét, nem kellett külön
mondani, hogy senkinek se
beszéljenek a tiszafáról.
Szinte egyetlen éjszaka alatt
szent titokká vált attól a
naptól fogva, hogy a legelső
példány elkészült, és ez a
titkolózás nagyban
hozzájárult a köré szőtt
legenda elterjedéséhez.
A tiszafa a druidák vallási
hatáskörébe tartozott, és
rövid időn belül már minden
druida hét láb hosszú bottal
járta a vidéket. Ha valaki
jobban megnézte volna,
rájön, hogy az összes bot
ugyanolyan: hasonló a
hosszuk és a vastagságuk, és
mindegyik tiszafából van.
Csakhogy senki nem figyelt
fel erre a hasonlóságra, a
druidák pedig járták a
tartományt, vágták a tiszafa-
ágakat, miközben a hegyek
és az erdők rejtett ösvényei
mentén zavartalanul nőttek a
friss csemeték, legfeljebb az
arra járó druidák vetettek
rájuk egy-egy pillantást.
Ullic és Uric új törvényt
vezetett be: senki nem
birtokolhatott íjat.
Mindegyiket rábízták
valakire egy időre, ő felelt az
épségéért, és közben
mindenkit kiképeztek a
használatukra. A férfiak
feladata volt az is, hogy
egyenes kőriscsemetéket
keressenek a nyílvesszők
készítéséhez.
A rajtaütés utáni második
évben Uricnak már száznégy
hosszúíj állt rendelkezésére,
és ötszáz kiképzett íjász, de
továbbra sem vállalt jelentős
részt katonai
műveleteinkben. Az íjakat az
otthona közelében kellett
tartania kiképzési célokra,
mivel az addig használt
rövidíjakat már nem találta
megfelelőnek. Ahogy a
hosszúkardok bevezetése
miatt meg kellett
változtatnunk kiképzési
módszereinket, ugyanúgy
Ullic embereinek is hozzá
kellett szokniuk az új
hosszúíjakhoz. Harcosai
azonban elszántak voltak,
készen álltak bármilyen
felmerülő fenyegetés
elhárítására, ezért római
mintára jelzőtornyok
láncolatát hoztuk létre, hogy
gyorsan tudjunk üzenetet
továbbítani a két közösség
között.
Camelotban Varrus és Equus
folyamatosan dolgoztatták a
kovácsaikat, készítették az új
hosszúkardokat a
lovasainknak, és a régi
rövidkardokat a
gyalogosoknak, miközben az
inasok ismét a nehéz pajzsok
előállításával foglalkoztak.
Egész Camelot zengett a
kovácsok pörölyeitől és a
gyakorlatozó katonák
kardjának csengésétől, az
emberek pedig egy idő után
hozzászoktak a zajhoz, és
már ügyet sem vetettek a
katonai előkészületek
jellegzetes hangjaira.
Közben Utherrel idősödtünk
és erősödtünk, és állandóan a
nagybátyám könyveit
lapozgattam, hiábavalóan
keresve a kérdést, ami
feljogosítana, hogy
megtudjam féltve őrzött
titkát.

V.

Ahogy a hónapok évekké

dagadtak, voltak időszakok,
amikor kétségbeestem amiatt,
hogy talán soha nem fogom
feltenni a megfelelő kérdést a
nagybátyámnak. Három éven
át olvastam újra és újra a
feljegyzéseit és krónikáit, és
feltettem neki minden
kérdést, ami eszembe jutott.
Rengeteget tanultam a
hadviselésről, a stratégiáról, a
történelemről és a
múltunkról, és még többet
nevelőm és védelmezőm
jelleméről, bölcsességéről és
személyiségéről. Ám a
legnagyobb titkához vezető
kérdést nem találtam.
Aztán egy nap felfedeztem
valami kis ellentmondást,
ami korábban elkerülte a
figyelmem. Először nem volt
több apró kis kételynél az
elmém hátsó szegletében, de
ez az alaktalan valami
folyamatosan bosszantott, és
napokig rágódtam rajta,
mielőtt elkezdtem keresni az
okát.
Uther és én egyetlen nagyon
fontos szabály szerint
viselkedtünk, amikor a
nagybátyám
fegyverszobájában időztünk:
mindig örömmel látott
minket, de nem nyúlhattunk a
kincseihez, és kitiltás terhe
mellett nem folytathattuk
odabent durva és gyerekes
játékainkat. Egész Camelot
nyitva állt számunkra, ha
szórakozni akartunk, de ez a
helyiség a tanulásé volt.
Többnyire nem okozott
gondot tartani magunkat a
szabályhoz, mivel mindig
volt a közelünkben egy
felnőtt, de egy alkalommal
Uther gáncsot vetett nekem,
miközben egy nehéz könyvet
cipeltem. Természetesen
elestem, egyenesen rá a kis
asztalra, amelyiken Caius
nagyapám szobra állt, az a
szobor, amelyet Varrus csak
úgy nevezett: a Hölgy. Az
asztal felborult, a szobor
hangos csengéssel zuhant a
földre, és mindketten nagyon
megijedtünk, mert a
fegyverszoba ajtaja nyitva
állt. Uther káromkodva
állította fel az asztalt, én
pedig visszatettem a szobrot,
de közben felfigyeltem rá,
milyen nehéz… valójában
alig bírtam megemelni, és
Uthernek is segítenie kellett a
helyére igazítani.
Észrevettem azt is, milyen
nagy bemélyedést hagyott
Varrus nagybácsi csiszolt
fapadlóján. Akkora volt, mint
egy vízmosás. Tudtam, hogy
rögtön meg fogja látni, és
nem is lehetett elrejteni. Arra
gondoltam, odahúzom fölé az
asztalt, de a vájat egy teljes
lépéssel odébb volt, túl távol,
hogy a bútor elmozdítása
észrevétlen maradjon.
Végül mindent úgy hagytunk.
Felvettem az elejtett könyvet,
és gyorsan távoztunk, minden
lépésnél várva, hogy utánunk
szól valamelyik felnőtt.
Mint kiderült, nem figyeltek
fel a zajra, és a nap folyamán
senki nem szólt a padló
horpadása miatt. Kezdeti
rémületünk elmúlta után
együtt nevettünk az eseten,
eltúloztuk ijedségünket és
nagybátyánk haragjának
veszélyét. Csak aznap éjjel,
elalvás előtt figyeltem fel az
apró rendellenességre, arra a
dühítő, meghatározhatatlan
ellentmondásra az elmém
hátuljában.
Gyakorlatias fiú voltam
kíváncsi, érdeklődő elmével.
Nem tűrtem a megoldatlan
rejtélyeket, ezért másnap újra
és újra felidéztem magamban
az egész jelenetet pontosan
úgy, ahogy megtörtént.
Vittem a könyvet, Uther
elgáncsolt, nekiestem az
asztalnak, aztán Uther
megigazította az asztalt, én
felállítottam a szobrot, együtt
megemeltük, és visszatettük a
helyére. Megláttam a
horpadást a padlón, és
pánikba estem, mert annyira
észrevehető volt. Felkaptam a
könyvet, amelyik kinyílt, de
szerencsés módon sértetlen
maradt, visszatettem a
helyére, majd elmenekültünk.
Hol itt a hiba? Miért ez a
bizonytalanság? Nem jutott
más eszembe azon kívül,
hogy a könyv a zuhanástól
mégis megsérült, de nem
figyeltem fel rá, mert sokkal
súlyosabbnak tartottam a
padló sérülését. Minél többet
gondolkodtam rajta, annál
ijesztőbb kilátásnak tűnt.
Tudtam, milyen nagy
becsben tartja Varrus
nagybácsi a könyveit. Uther
számára nem voltak fontosak,
én azonban láttam az
értéküket. Igazából a padló
sérülése volt a
lényegtelenebb. Ha Varrus
nagybácsi rájön, hogy
gyerekes ostobaságból
megrongáltam az egyik féltve
őrzött könyvét, talán örökre
eltilt tőlük.
Dühös voltam Utherre
meggondolatlan ostobasága
és tiszteletlensége miatt, és
visszarohantam a
fegyverszobába. A
nagybátyám éppen kifelé
tartott sápadt és dühös arccal,
mögötte egy hasonló arcszínű
szolgáló lépdelt. Azonnal
megálltam, amikor felém
fordult, és lehajtottam a
fejem, hogy szégyenkezve
fogadjam szidalmait, de
ügyet sem vetett rám, úgy
csörtetett el mellettem,
mintha ott sem lettem volna.
Alig akartam hinni a
szerencsémnek, beiszkoltam
a fegyverszobába, és
egyenesen az asztalhoz
siettem, ahol a drága
könyveket tárolta. Még
mindig ott voltak, köztük az
is, amelyiket kerestem. Caius
nagyapám kötete volt, és
emlékszem, arra gondoltam,
hogy már évek óta nem
néztem bele, mégis tudtam
szinte kívülről. Alaposan
megvizsgáltam. Tökéletesen
sértetlen volt, egyetlen apró
foltot vagy sérülést sem
találtam rajta.
Miután megkönnyebbülten
tudomásul vettem, hogy
tévedtem, odahúztam egy
széket, kényelmesen
elhelyezkedtem, és
véletlenszerű helyen
kinyitottam a könyvet. A
vastag pergamenen
nagyapám kételyeit fejezte ki
azzal kapcsolatban, hogy az
égi kő valóban lángok között
hullott-e le odafentről. Aztán
hirtelen minden a helyére
került, hangos csattanással
becsuktam a könyvet, és
kutatni kezdtem a többi
között, amíg meg nem
találtam, amit kerestem. Ott
voltak a szavak, ahogy
emlékeztem rájuk, nagyapám
széles betűivel:
…Odanyúltam érte, hogy
felvegyem.
– Óvatosan, Caius!
Nehezebb, mint gondolnád –
figyelmeztetett Publius. –
Hadd segítsek.
Ketten felemeltük, átcipeltük
az udvaron be a házba, és
elhelyeztük a nappali
szobámban, az ablak melletti
asztalon…
Ott volt a rejtély forrása, a
rendellenesség, ami nem
hagyott nyugodni!
Nagyapámról nem maradtak
emlékeim, Varrus nagybácsi
azonban nagyon erős ember
volt, mégis ketten kellettek,
hogy „átcipeljék” a szobrot a
kovácsműhelyből a házba.
Utherrel viszont ha nem is
könnyen, de vissza tudtuk
helyezni az asztalra. Tudtam,
ha jó fogást találnék rajta,
egyedül is el bírnám vinni
egy darabig, Utherrel együtt
pedig bármeddig képesek
lennénk tartani. Csakhogy
Uther és én még a
tizenkettedik életévünket sem
töltöttük be, míg Varrus
nagybácsi és a nagyapám
felnőtt, erős, megtermett
emberek voltak abban az
időben. A nagybátyám ereje
még most, öregen is
túlszárnyalta a kettőnként
együttvéve.
Lassan felálltam, odasétáltam
az asztalhoz, ahol a szobor
állt, ujjaimat végigfuttattam a
hideg felületen, miközben
felidéztem a könyvekben
olvasott szavakat a „dús
idomokról”, a „méretes”
keblekről és fenékről. Occára
gondoltam, az ő hatalmas
keblére, hasára és fenekére.
Azok valóban nagyok voltak.
Ám a Hölgyre egyáltalán
nem illettek.
Mozgást hallottam a hátam
mögött, és amikor
megfordultam, Varrus
nagybátyám állt mögöttem,
arcán különös kifejezéssel,
amitől ismét elfogott a
félelem.
– Nagybácsi…
Nem válaszolt, lassan
megfordult és kisétált a
helyiségből, de közben
észrevettem a nedves csíkot
az arcán. A látvány annyira
megdöbbentett, hogy csak
álltam ott tátott szájjal, és
bámultam a távozását.
Tudtam, hogy valami
szörnyűség történt, ezért
amint eltűnt szem elől, én is
kirohantam. Utherrel az
egyik folyosón találkoztam,
éppen engem keresett, hogy
elmondja a hírt. Equust,
nagybátyám legjobb barátját
holtan találták a
kovácsműhelyben. Úgy tűnt,
egyedül dolgozott, amikor
meghalt, és ráborult az
üllőjére. Mire rátaláltak, a
penge, amelyen dolgozott,
már kihűlt, de előtte csontig
átégette a combját.
Uther amint elmondta, mi
történt, továbbrohant az
istállók felé, feltételezve,
hogy ott leszek a sarkában,
hiszen bizonyára látni
akarom, amit látni kell, ám
meg sem mozdultam. Izgatott
szavaira elhatalmasodott
rajtam a rettegés, rosszullét
környékezett, és le kellett
ülnöm a földre. Szorosan
átkaroltam a térdem, forró
bőrömön kiütközött a félelem
hideg verejtéke.
Két nappal ezelőtt
megálmodtam Equus halálát,
de a fájdalma akkor az
enyém volt! Elmém üvöltött
a rettegéstől, ahogy
visszaemlékeztem,
felidéztem a részleteket, az
őrjítő fájdalmat, ami miatt
üvöltve ébredtem szobám
sötétjében. Fehéren izzó kín
mart a combomba és az
ágyékomba, és láttam
felszállni a füstöt a szörnyű
sebből, éreztem
megperzselődött húsom
csípős bűzét.
Régóta kínoztak hasonló
álmok. Igazából nem is
emlékszem olyan időszakra,
amikor nem kísértett
valamilyen éjszakai rettenet
alaktalan emléke. Nem jöttek
gyakran, de mikor
megérkeztek, reszketve
riadtam fel, hányinger
kerülgetett. A részletekre
nagyon ritkán emlékeztem,
de utána általában hosszú
órákig szenvedtem, rázott a
hideg, izzadtam, szédültem
és görcsöltem. És az álom a
maga formátlan, töredékes
valójában később visszatért,
hogy nappal is kísértsen,
váratlanul felidézett bennem
bizonyos részleteket vagy
képeket, amik visszhangot
keltettek a lelkemben, és ok
nélkül rémülettel töltöttek el.
Most újra megtörtént, de
ezúttal nem tagadhattam meg
az igazát. Equus, a kedves,
barátságos óriás, Varrus
nagybátyám életre szóló
barátja pontosan úgy halt
meg, ahogy megálmodtam!
Képek villantak át az
elmémen Equusról,
mindegyiken úgy láttam,
ahogy mindig is ismertem:
egyedül dolgozott a szeretett
vassal műhelye füstös
félhomályában, kalapácsa
alól szikrák röppentek fel,
ahogy törődéssel alakította a
tűzhelyben felmelegített
kardpengét, dárdahegyet
vagy ekevasat, és hirtelen
láttam magam előtt, ahogy
elesik, elejti a fogót és az
izzó vasat, és ismét éreztem a
fájdalmat, az égő hús bűzét.
Nem tudom, meddig
kuporoghattam ott magányos
rettegésben, de egy idő után
kisétáltam a délutáni
napsütésbe. Senki nem
próbált megállítani, én pedig
futásnak eredtem,
mérföldeken át rohantam,
hiábavalóan próbálva
elszökni a magamban
hordozott rettegéstől. Amikor
végül megálltam,
leroskadtam egy fa alá, és
valami formátlan bűntudattól
gyötrődve addig sírtam, amíg
lábam remegése alább nem
hagyott. Utána elaludtam.
Camelotba visszatérve
azonban senkinek sem
mondtam el a gondolataimat
és az érzéseimet, nem
meséltem az álmomról. Az
emberek őrültnek hittek
volna. Időnként – azon kevés
alkalmakkor, amikor úrrá
tudtam lenni belső
félelmemen annyira, hogy
rövid időre elgondolkodjam
saját rettegésemen – attól
tartottam, hogy őrült vagyok.
Így hát kényszerítettem
magam, hogy elfeledkezzem
az esetről. Mindössze egyszer
éreztem félelmet és
bűntudatot: amikor Varrus
nagybátyám később közölte
velem, hogy Equus nem
érzett fájdalmat, mivel a
szélhűdés miatt azonnal
elveszítette az eszméletét.

Ez az epizód tragikus időszak

kezdetét jelezte. A druidák
szerint a halál hármasával jár,
és most, öregkoromban el
kell ismernem, hogy a
hármas szám végigkísérte az
életem, misztikus jelentést
kapott, főleg ezeknél a
haláleseteknél. Az öreg
Alaric püspök, nagyapám és
Varrus nagybátyám régi és
közeli barátja álmában halt
meg Equus után három
nappal, és a reggel harmadik
órájában találtak rá. Ullic
másodnagybátyám, Uther
nagyapja szintén ugyanabban
a hónapban távozott el,
leesett egy szikláról és eltörte
a gerincét. Gyakran üldögélt
azon a sziklán, egy kopár
szirten a domboldalban,
ahonnan állítása szerint
belátta az egész királyságát.
Úgy hallottam, éppen le akart
mászni, amikor a sarka
beleakadt egy kiszögellésbe,
bár igazából senki sem látta
az esetet.
Azon a télen elkerülte a
házunkat a vidámság, és
nagyon hosszú ideig nem
nyílt alkalmam beszélni a
nagybátyámmal a szobor
rejtélyéről. Legközelebb
tavasszal tudtunk újra együtt
lenni, és akkor volt olyan
hangulatban, hogy engedni
merjek kíváncsiságomnak.
Ugyanolyan délután volt,
amilyenhez már
hozzászoktam a hosszú téli
hónapok alatt. Varrus
nagybátyám nem írt Equus
halála óta, mozdulatlanul ült
a tűz mellett, tekintete a
távolba révedt, mintha
egészen máshol járna. Haja
és szakálla megőszült,
nagyon öregnek látszott.
Aznap olvastam, Uther pedig
máshol talált magának
szórakozást, minden
bizonnyal egy lánnyal az
erdőben. Luceiia nagynéném
belépett a szobába, és
hallottam, ahogy a
nagybátyámat korholja.
Kivettem a „fiú” szót, aztán
már távozott is.
Nem sokkal később
megszólalt a nagybátyám:
– Mit csinálsz, Caius?
– Olvasok, nagybácsi. –
Hónapok óta ez volt az első
alkalom, hogy közvetlenül
hozzám beszélt.
– Azt látom, fiam. De mit
olvasol? Ezt szerettem volna
tudni.
– A könyveidet, nagybácsi.
Itt éppen a colchesteri
kovácsműhelyedről írsz. –
Ijedten ismertem fel, hogy
erről rögtön Equus fog
eszébe jutni, és attól féltem,
újra visszasüpped
melankóliájába, de sikerült
meglepnie.
– És az miért olyan érdekes?
– Újraolvastam, hogyan
találtad meg a tőrt, amelyet a
nagyapád elrejtett neked.
– Ó, az égi kő tőr. – Egy
pillanatra elhallgatott, a
gondolataiba merült, és
amikor már azt hittem,
elfeledkezett rólam, újra
megszólalt: – Csodálatos
penge volt, Caius, a legszebb
dolog, amit valaha láttam.
Equus elrejtette a többi
holmival, amit nagyapám
rám hagyott. Szegény Equus!
Hiányzik, Cai. Soha nem
láttad azt a tőrt, igaz?
– Nem. Eltemetted
nagyapával együtt, amikor
még kicsi voltam.
– Igen, valóban. Úgy tűnt
illőnek.
– Nagybácsi…
– Igen?
– Miért temetted el a tőrt
nagyapa mellé? Nagyon
értékes fegyver lehetett. –
Egyenesen a szemébe
néztem, és örömmel
pillantottam meg újra azt a
kedves, őszinte mosolyt, ami
oly hosszú idő óta elkerülte a
szeretett arcot.
– Úgy gondolod, nem tettem
helyesen, hogy a tárgyat,
amelyet a világon a
legjobban szerettem, azzal az
emberrel együtt temettem el,
akit szintén a legjobban
szerettem? – Elhallgatott,
néhány pillanatig töprengett.
– Nos, bizonyára vannak,
akik egyetértenének veled. –
Újabb hallgatás. – Talán el
tudom neked magyarázni. A
tőr egy álom volt, Cai. Egy
valóra vált álom a
nagyapámnak és nekem. Ám
Caius Britannicusnak is volt
egy valóra vált álma.
– Camelot – bólintottam.
– Igen, Camelot. Ez a
kolónia. Az a tőr a
tükörfényes pengéjével azt a
dolgot testesítette meg, ami
arra vezette nagyapádat és
engem, hogy valóra váltsuk
az álmunkat. Annak a
csillogó bizonyítéka volt,
hogy az emberi elméből nagy
és csodálatra méltó dolgok
születhetnek. Megmutatta
nekünk az utat, és elvezetett a
célunkhoz. Így amikor
meghalt, helyénvalónak tűnt,
hogy magával vigye,
akárhová is megy. Együtt
temettem el őket, és soha
nem bántam meg. – A
szemembe nézett. – Szerinted
van ennek értelme?
– Igen, nagybácsi, de
szeretnék kérdezni valamit.
Szabad?
– Természetesen. Mióta van
szükséged engedélyre a
kérdezéshez?
Erre nem feleltem, inkább
feltettem a kérdést, ami már
hónapok óta foglalkoztatott:
– Ismered a szobrot? A
Hölgyet?
– A Tó Hölgye. Mi van vele?
– Valóban égi kőből készült?
– Te mit gondolsz?
– Szerintem igen. A könyvek,
nagyapa és a te könyveid ezt
írják.
– És? Ez volt a kérdés?
– Nem, nem igazán, csak… –
Most, hogy lehetőséget
kaptam, próbáltam
megtalálni a megfelelő
szavakat. – Emlékszel az első
estére, amikor Caius nagyapa
meglátta a szobrot a
műhelyben?
– Nagyon is jól. Miért? –
Elterpeszkedett a székén, és
felvont szemöldökkel,
kíváncsi tekintettel nézett
rám.
– Caius nagyapa azt írja a
könyvében, hogy csak ketten
tudtátok becipelni a házba.
– Valóban. Nagyon nehéz
hölgy.
– Most már nem olyan nehéz,
nagybácsi. – Hirtelen
felegyenesedett, arckifejezése
megváltozott, a vállára
terített takaró lecsúszott.
Nagyot nyeltem, de már nem
vonulhattam vissza. – Egy
alkalommal véletlenül
lelöktem, aztán visszatettem
az asztalra. Mélyedést
hagyott a padlón, ott. –
Megmutattam, de oda sem
nézett.
– És? Mit akarsz ezzel
mondani, fiam?
– Csak azt, hogy ha a
szobor… ha a szobor valóban
olyan nehéz lenne, ahogy
nagyapa írja, nem tudtam
volna megemelni.
– Talán túlzott egy kicsit. Ez
minden?
– Nem, nagybácsi.
Mindketten többször is úgy
írtok a Hölgyről, mintha
sokkal… kövérebb…
nagyobb lenne… és ettől
jóval nehezebb is.
Elhallgattam, ő pedig nagyon
komoran bámult rám.
– Újra megkérdem, Caius.
Mit akarsz mondani?
Kezdtem pánikba esni.
– Nem is tudom, Varrus
nagybácsi. Csak furcsának
tűnik, ennyi az egész.
Nagyobbnak kellene lennie.
Nagyon halkan szólalt meg.
– Caius, emlékszel arra a
napra néhány évvel ezelőtt,
amikor azt mondtam, hogy
egy bizonyos kérdést várok
tőled? – Bólintottam. – Nos,
most majdnem feltetted azt a
kérdést. Megpróbálnád
másként megfogalmazni?
És hirtelen rájöttem! A kérdés
nagyapám könyvében volt,
nem Varrus nagybátyáméban!
Kiszáradt a szám,
száguldoztak a gondolataim.
Ezernyi lehetséges kérdés
villant át az agyamon, de
mindegyiket elvetettem,
kivéve egyet, mert tudtam,
hogy az a megfelelő. Ennek
ellenére magamban még
egyszer átgondoltam
mindent, mielőtt hangosan is
megfogalmaztam. Azért
temette el az égi kő tőrt Caius
nagyapámmal együtt, mert
mint mondta, az ő álma
teljesült. Azért öntötte szobor
formába az égi követ, mert
még nem tudta pontosan,
mire akarja felhasználni. És a
szobor most kisebb lett,
könnyebb, hiszen én is fel
tudtam emelni, nagybátyám
legnagyobb kincse pedig
ebben a szobában rejtőzött…
– Nagybácsi… – Szeme tágra
nyílt, azonnal éberré vált. –
Mit tettél az égi kő fémjének
többi részével, miután újra
megolvasztottad a Hölgyet?
Hosszú csend következett,
majd felállt, és megfogta a
vállam.
– Caius – mondta mély
hangon –, volt idő, amikor
azt hittem, sosem fogod
megkérdezni. Attól féltem,
nem fogod meglátni, hogy túl
jól elrejtettem a nyomokat.
Hozd ide a fakalapácsokat.
Értetlenül, de izgatottan
mentem oda a falhoz, és
leakasztottam a két
kalapácsot. A helyiség sok
csodálatos dolga közül ezek
voltak a legártalmatlanabbak,
és már nagyon rég kérdeztem
róluk. Elmondta, hogy ezek
voltaképpen csak emlékek,
egy régi barátja faragta őket,
azoknak a kalapácsoknak a
másolatai, amelyekkel az
ezüstöt kovácsolta. Miközben
teljesítettem a kérését,
becsukta az ajtót, és egy
retesszel le is zárta.
– Hozd őket ide. –
Odamentem hozzá, a szoba
közepére. – Kérem az
egyiket. –
Engedelmeskedtem. – Most
pedig állj ide, velem szembe.
Hátrább… még egy kicsit.
Nézz le. Mit látsz?
– A padlót. Az egyik deszka
végét. A másik a te lábadnál
van.
– És még?
– A szegeket, amivel
rögzítették.
– Helyezd a kalapács nyelét a
bal oldalira. – Tökéletesen
illeszkedett. – Most erősen,
határozottan nyomd le. –
Elkerekedett a szemem,
amikor a szeg belesüppedt a
padlóba, a párja pedig
kiemelkedett onnan. – Elég
lesz! Most fogd meg a másik
szeget, és emeld meg!
A deszka könnyen kijött a
padlóból, feltárva az alatta
lévő mélyedést, és benne egy
hosszú, csiszolt fadobozt. A
fedél kétharmadánál
ezüstcsillag berakás díszítette
a ládát, amely hosszú, íves,
aranyszínű csíkokat húzott
maga után. Megbabonázva
bámultam; azonnal
megértetem a szimbólum
jelentőségét, és már csak az
érdekelt, miféle csoda
lapulhat a belsejében.
Nagybátyám zökkentett ki
révületemből azzal, hogy
lehajolt, és megragadta a
dobozon végigfutó bőrszíj
felé eső végét.
– Ez még csak a doboz –
mondta. – Emeld ki.
Én is megfogtam a szíjat,
segítettem. Nem volt nehéz.
Óvatosan egyensúlyozva
odavittük a fényre, és
áhítattal letettük az asztalra.
Végigfuttattam az ujjaimat a
fát borító vékony
porrétegben, elámultam a
csiszolt fa selymes
lágyságán.
– Tartsd a peremet a te
oldaladon.
Ujjaim megtalálták a keskeny
peremet, és erősen tartották,
amíg nagybátyám valamit
eltekert, és felemelte a tetőt.
A fejembe toluló vér kis híján
megfosztott az érzékeimtől,
amikor megláttam, mi van
benne. Természetesen a kard
volt az.
Miközben e sorokat írom, itt
fekszik mellettem. Az
emberek évekig beszéltek
róla, még azok is, akik ma ezt
a földet birtokolják. Sokan
keresték, és már éltek itt
olyanok is, akik a létezésében
is kételkedtek. Azt állítják,
ilyen kard soha nem is
létezett, csak az álmodozók
és énekmondók elméjében.
Elmondhattam volna, hogy
tévednek, de azt sem tudták,
hogy egyáltalán itt az
otthonom, és egyébként is,
azonnal megöltek volna,
amint a szemük elé kerülök,
ezért inkább tudatlanságban
és kételyek közt hagytam
őket.
Rengetegen látták ezt a
kardot, de rajtam kívül már
senki nem él azok közül, akik
a kezükben tarthatták. Sok
egyszerű ember életében egy
varázslatos pillanatban jelent
meg, és attól a pillanattól
fogva mindenki mágikusnak
gondolta, és tulajdonképpen
nem is tévedtek, ha a nem e
világit a mágikussal
azonosítjuk.
Egyszerű embereket
említettem, és azt, hogyan
jelent meg az életükben a
kard egy nyári pillanatban,
így azt hiszem,
kivételezettnek tekinthetem
magam, mert már harminc
évvel előttük
megpillanthattam.
Tekintetem az elsők között
csodálhatta meg szépségét,
ráadásul az az ember mutatta
meg, aki készítette, és végül
én lettem az őrzője. Tudom,
hogy már önmagában ez is
különlegessé tenne. A
nevemet manapság
félelemmel vegyes tisztelettel
ejtik ki. Mágus. Varázsló.
Ettől vagyok más, mint a
többiek.
Hét történetet hallottam a
saját halálomról, ami szintén
különleges dolog, mert hét
teljesen különböző mese volt
hétféle halálnemmel,
miközben itt ülök öregen és
magányosan a hosszú,
barátok nélküli évektől
lehangoltan, a világ
legértékesebb kincsének
szökevény őrzőjeként. És
tudom, ha egy csapatnyi
fosztogató most, ebben a
pillanatban megtámadna,
arcom láttán sikoltva
menekülnének minél
messzebbre. Ez tesz engem
igazán, a szó létező
legrosszabb értelmében
különlegessé. Ám azon a
napon, gyerekésszel
egyáltalán nem hittem
magam különlegesnek.
Remegő térddel, tátott szájjal
bámultam a meg nem
született borjú puha bőréből
készített ágyon fekvő
fenséges fegyvert.
Nagybátyám kivette a kardot
a dobozból, és láttam
végigfutni a fényt a pengéjén,
ahogy felemelte.
– Üljünk le a tűzhöz.
Visszabotladoztam a
székemhez, de közben egy
pillanatra sem mertem szem
elől téveszteni a penge
halálos szépségét, nehogy
örökre eltűnjön. A
nagybátyám velem szemben
telepedett le, a kard hegyét a
padlónak támasztotta kettőnk
között, mutatóujját pedig a
függőlegesen tartott fegyver
kardgombjára helyezte, hogy
teljes egészében
megcsodálhassam.
– Nos? – kérdezte.
Csak megráztam a fejem,
mert nem tudtam
megszólalni. A szemem
képtelen volt felfogni a penge
tisztaságát. Majdnem
színtelen volt, mégis a
csiszolt ezüstre hasonlított
simaságával, makulátlan
ragyogásával. A tűz fénye oly
módon csillant meg rajta,
amihez hasonlót soha nem
láttam. Még a legfinomabban
csiszolt fém sem tükrözte
vissza a színeket ilyen
elképesztő tökéletességgel.
– Vedd el – biztatott
nagybátyám. – Nem harap
meg, bár képes lenne rá. A
pengével légy óvatos,
élesebb, mint bármi, amivel
eddig találkoztál. Tessék. –
Előrenyúltam és megfogtam
a markolatot, éreztem, ahogy
belesimul a tenyerembe. A
nagybátyám arcán széles
mosoly ömlött szét, a
magasztos művész és
szülőatya elégedett, lelkesült
mosolya. – Tetszik?
Ismét csak a fejem ráztam.
Végül félénken kipróbáltam a
fegyvert. Mindkét karom
erejére szükség volt, hogy
ülő helyzetben felemeljem a
hegyét a földről, de aztán
elértem az egyensúlyi pontot,
és éreztem, ahogy a súly
visszaszáll a markolatba,
mintha élőlényt tartanék a
kezemben.
– Ez él! – suttogtam. – Mi a
neve, nagybácsi?
– Excaliburnak hívják.
– Excalibur? – ismételtem
még mindig suttogva. –
Excalibur! Gyönyörű név! És
gyönyörű kard!
Felnevetett.
– Igen, nézd csak a
markolatát. Látod azt a
szürkésfekete borítást? Az
egy hatalmas hal hasáról való
bőr. Egy cápáé. Évekkel a
születésed előtt kaptam. Egy
afrikai halász ezzel burkolta
be a kései markolatát. Ez a
bőr sosem csúszik meg az
ember kezében, akárhogy is
izzad. Mint láthatod, arany-
és ezüstdrótokkal rögzítettem
a helyére. Csak az öt
hónapomba került, hogy
kialakítsam a nekem tetsző
markolatot.
– És ez? – kérdeztem. – Ez a
keresztvas? Ezüstből készült?
Nem olyan, mint a penge. Ezt
hogyan készítetted el?
– Egyetlen darabból készült,
kölyök. A titkot még a
nagyapámtól tanultam. Add
csak ide, megmutatom. –
Visszaadtam a kardot, ő
pedig maga elé tartotta, és
csodálva szemlélte,
miközben beszélt. – Azt már
tudod, hogyan készül egy
penge, bármilyen penge. Mi a
fő nehézség?
Könnyű kérdés volt.
– A tüskére illeszteni a
markolatot.
– És miért?
– Mert külön darabból
készültek. Ha a penge rövid
és széles, a markolat két
oldalát összeszegecselheted a
tüskén keresztül. Ez a
legegyszerűbb módja. De
minél nagyobb a kard, annál
nehezebb megfelelően
rögzíteni a markolatot.
Összeszegecselheted, aztán
rögzítheted dróttal, vagy
hosszában lyukat fúrhatsz a
markolatba, beletolhatod a
tüskét, és az egészet
összefoghatod egy súlyozott
kardgombbal a végén,
összelapítva a tüske végét,
akár egy szegeccsel.
Újra elmosolyodott, elégedett
volt a tudásommal.
– Úgy van. De létezik más
módszer is, Caius, és ezt
látod most. Kitalálod, hogyan
készült?
Újra szemügyre vettem a
kardot, ezúttal megpróbáltam
figyelmen kívül hagyni
szépségét, és csak a
felépítésére koncentrálni. A
széles keresztvas tizenkét
éves kezem teljes hosszában
kinyúlt mindkét oldalon, a
fémet mindkét oldalon
bonyolult, indákat és
leveleket ábrázoló
mintázattal látták el. Maga a
markolat több mint kétszer
akkora lehetett, mint egy
átlagos rövidkardé, és ahogy
a nagybátyám elmondta,
ezüst- és aranydróttal
rögzített cápabőr borította. A
kardgomb, az Excalibur
legutolsó darabja kagylóhéjat
formázott tökéletes alakkal és
mintázattal, a finom vonalak
egymással párhuzamosan
futottak rajta. Szegecsnek
nyomát sem láttam. Az egész
egy darabból készült.
Gyötörtem az agyam,
próbáltam magyarázatot
találni, és végül megráztam a
fejem.
– Nem megy, nagybácsi –
adtam meg magam. – Látom,
hogy egyetlen darab, ahogy
mondtad is, de képtelen
vagyok rájönni, miként
lehetséges ez. Hogyan
csináltad?
Továbbra is büszkén
mosolygott.
– Nagyapám hagyott rám egy
pergament, melyen leírta a
módszert; egy barátja
bukkant rá Észak-Afrikában.
Nem nagyon ismerik az
eljárást, kisebb alakok
öntéséhez használták a
párthusok és a médek…
Közbevágtam.
– Úgy érted, ahogy a
szobrokat készítik?
– Igen, hasonlóan.
– Ezt a módszert ma is
alkalmazzák Rómában, nem?
– Majdnem. Mint mondtam,
csak hasonlít arra. A
rómaiaknál a fémet
megolvasztják egy tégelyben,
aztán formákba öntik hűlni,
és amikor összeállították a
darabokat, lesz egy üreges
fémmásolatod az eredeti
tárgyról.
Sikerült felkeltenie az
érdeklődésem.
– Hogyan készíted el az első
öntőformát? – kérdeztem.
Felállt, odalépett a helyiség
számos asztala közül az
egyikhez, és felemelt egy
apró, dobozra emlékeztető
tárgyat, melyet már annyiszor
láttam, hogy teljesen
elvesztettem az érdeklődésem
iránta. Odadobta, én pedig
elkaptam, de kis híján el is
ejtettem, mert meglepően
nehéz volt.
– Ez egy öntőforma. Ha
jobban megnézed, rájössz,
hogyan nyílik. – Sikerült
kétfelé szednem, és az egyik
feléből ismerősnek tűnő
rézgömb bukkant elő.
Kiráztam, és egy rézalma
pottyant a markomba. –
Emlékszel rá? – Emlékeztem.
Rengeteget játszottam vele
kiskoromban. Bólintottam. –
Most nézz bele a formába.
Mindkét fele tökéletes
másolata az alma külsejének,
még a szár is jól látszik.
Elvette, összeillesztette a két
felet, és rámutatott egy
bedugaszolt lyukra a tetején
és több kisebbre a forma
felületén.
– Ha ebbe olvadt ólmot,
ezüstöt vagy aranyat öntenék,
és hagynám kihűlni, akkor
kinyitva egy fémalmát
kapnék. Egy kis tisztítás és
csiszolás, és ugyanolyan
tökéletes volna, mint amit a
kezedben tartasz.
– Így készítetted a kardot?
– Nem, természetesen nem,
csak a markolatát.
– Bocsánat, én is erre
gondoltam.
– Tudom, de meg kell
tanulnod pontosan kifejezni,
amit mondani akarsz.
– Értettem, nagybácsi. De ha
ennyi az egész titok, miért
nem alkalmazzuk már
régóta?
– Nem mondtam, hogy ennyi
az egész. Azt mondtam,
majdnem ugyanolyan, mint a
hagyományos, jól ismert
módszer. Amit én
megtanultam, az különbözik
ettől, más eljárást igényel.
Manapság a legtöbben agyag
öntőformát használnak, és
szinte lehetetlen kiszorítani a
levegőbuborékokat az olvadt
fémből. Ezért üreges a
kiöntött darabok jó része. Az
alma viszont amit tartasz,
teljesen tömör, akárcsak a
kard markolata. Andros atya
kifaragta fából a markolat
mintáját, én pedig
készítettem belőle egy agyag
öntőformát, és kiöntöttem
viasszal, így a famarkolat
teljesen hű viaszmását
kaptam. Tudsz követni? –
Bólintottam. – Helyes. Utána
jó szorosan homokba
ágyaztam a viaszt, és az
olvadt bronzot öntöttem a
formába. A bronz
megolvasztotta a viaszt, és
teljesen kitöltötte a helyét,
bár bevallom, többször kellett
próbálkoznom. Amikor
meggyőződtem róla, hogy az
eljárás tökéletes,
megismételtem, de ezúttal
már belenyomtam a
markolattüskét a viaszba.
Egy idő után sikerült
elérnem, amit akartam, de
ehhez öt hónap és tíz kísérlet
kellett. Ez a markolat teljesen
tartós, fém kötődik a fémhez.
– Bronz? De hiszen ez ezüst!
– Nem Caius. Vert ezüst a
bronzon.
Kinyújtottam a kezem,
odaadta a kardot. Egészen
közel tartottam a markolatot
az arcomhoz, és újra
megvizsgáltam, nagyon
figyelmesen és alaposan.
Nem láttam forrasztás vagy
illesztés nyomát.
– Mi ennek a neve,
nagybácsi?
– Minek? A módszernek?
Nem tudom, van-e rá
szavunk, de nagyapám azt
írta, Afrika és Kis-Ázsia
népei qalibrnak nevezik az
öntőformájukat.
A szó idegennek és
egzotikusnak hangzott, felállt
tőle a szőr a karomon.
– Qalibr – ismételtem. – A
markolat öntőformából
származik. Ex-qalibr. Innen
jött a név! – Próbálgattam a
nyelvemmel, karom és
nyakam bizsergéséből
éreztem, hogy ez a tökéletes
név. – Ex-qalibr!
– Excalibur – mosolygott
nagybátyám jókedvűen. –
Örülök, hogy jóváhagytad,
Caius.

VI.

Miután láttam az Excaliburt,

nem tudtam kiverni a
fejemből. A kardok, melyekre
oly hosszú idő óta áhítoztam,
hirtelen fakóvá és otrombává
váltak a szememben. Volt egy
hosszú pengéjű fakardom,
saját kincsem, azt
mindenhová magammal
vittem azon a nyáron a
hátamra vetve, ahogy
lovasainktól láttam.
Emlékszem, éppen a
kezemben tartottam, amikor
valaki kiáltozva jelezte, hogy
apám és emberei visszatértek
újabb, végtelennek tűnő
őrjáratozásukból. Rohantam,
hogy lássam őket felkaptatni
az emelkedőn az erődbe, és
újra megcsodáljam apám, a
tábornok hatalmas termetét.
Vele lovagolt Titus is,
valamint Flavius és több
tisztje, akiket már ismertem,
és amint meggyőződtem róla,
hogy mindannyian
visszatértek, már szaladtam is
a fegyverszobába, elrejtettem
a kardomat, és úgy tettem,
mintha olvasnék, mert
tudtam, hogy apám és a
tisztjei rögtön ide jönnek
jelentést tenni Varrus
nagybátyámnak, mielőtt
elmennének fürdőt venni.
Nagybátyám is megérkezett
nem sokkal utánam, és
elfoglalta magát az
íróasztalánál, ügyet sem
vetett néma jelenlétemre.
Hamarosan szegecselt
lábbelik hangja hallatszott, és
apám lépett a helyiségbe
Titus és Flavius társaságában.
Három katona is csatlakozott
hozzájuk, mindegyikük
hozott valamit, apám intésére
letették a padlóra, majd
távoztak.
– Üdvözöllek, Publius. –
Apám a padlón heverő
tárgyakra bökött. – Nézd meg
ezeket. Ismerősek?
Figyeltem, ahogy a
nagybátyám odasétál, és a
meglepődéstől elkerekedik a
szeme.
– A fiú nyeregszéke! –
Csodálkozás érződött a
hangján. – Ezek
ugyanolyanok, csak
nagyobbak. Hol találtátok
őket?
– Három frank alatt. A lovaik
hátára szíjazták őket, és azon
ültek. Mi is kipróbáltuk,
használhatatlanok. Semmi
értelmük.
– Ezt hogy érted?
– Bele kell lépned, másképp
nem tudod megülni a lovat.
Bedugod a lábad ebbe a lógó
hurokba, és a másikat
átlendíted a ló hátán.
Sejtettük, hogy ez lehet a
szerepe, amikor évekkel
ezelőtt találtunk egyet, nem
emlékszel? Feltételeztük,
hogy a fiú, aki használta,
nyomorék volt. Egyikünknek
sem jutott eszébe, hogy
egészséges embereknek
szüksége lehet segítségre a
lóra szálláshoz. Ha már fent
ülsz, a megemelt hátsó rész
nekinyomódik az ülepednek.
Kényelmetlen, és nem éred el
miatta a ló oldalát.
Túlságosan vastag.
A nagybátyám zavartnak
tűnt, elgondolkodva vonta
össze a szemöldökét.
– Ezek az emberek mégis
ilyenekkel lovagolnak?
Apám recsegő bőrpáncélban
zökkent le az egyik székre.
– Igen, úgy tűnik. Hetet
láttunk, de hármat értünk
utol. Uric íjászaival mind
elkaptuk volna.
Nagybátyám a fejét csóválta,
arcán értetlenség ült.
Odalépett az egyik ormótlan
nyereghez, és megérintette.
– Ez különös, Picus. Azon
töprengek, mi a hasznuk
ezeknek az eszközöknek.
Mert valami biztosan van,
nem gondolod?
– Igen, azt hinné az ember –
felelte apám lassan és tisztán.
– De bármi is az, nem
sikerült kitalálnunk.
Próbáltuk, ám ugyanúgy nem
sikerült rájönnünk az
értelmére, mint a
használatára. Végül arra
jutottunk, hogy ezek a
frankok nagyon rossz
lovasok, de gyanítom,
messze járunk az igazságtól.
– Utasítottátok a foglyokat,
hogy mutassák meg?
– Nincsenek foglyok.
Megszállottként harcoltak, és
mindannyian meghaltak.
Ezeket csak a
gyűjteményedbe hoztuk. Ha
nem veszed hasznukat, dobd
ki őket.
A nagybátyám a fejét rázta.
– Nem sokra megyek velük,
Picus. Már van egy, még ha
kicsi is, nincs szükségem
nagyobbakra. – Letérdelt az
egyik különös eszköz mellé,
és összevont szemöldökkel
végigfuttatta rajta a kezét,
miközben próbált rájönni az
értelmére. Végül lemondóan
egyenesedett fel. – Történt
még valami az őrjáraton?
Apám a fejét csóválva bort
töltött magának és a
tisztjeinek.
– Minden simán ment, a
frankokon kívül senkivel
nem találkoztunk. Mint
mondtam, négyen elszöktek,
de ettől eltekintve csak egy
hosszú, békés, eseménytelen
őrjárat volt. Rám fér egy
forró fürdő. Úgy érzem,
mintha a britanniai tetvek
fele a hajamban párosodna.
– Menjetek, mossátok le az út
porát. Isten hozott benneteket
itthon, szólok a
szakácsoknak, hogy süssenek
meg egy szarvast.
– Tedd azt – felelte apám,
felvillantva ritka mosolyai
egyikét. – És készítsenek
valamit a többieknek is. –
Mindannyian elhagyták a
helyiséget, vitték magukkal a
borukat is, és közben halkan
nevetve társalogtak.
Egyedül maradtam.
Odaléptem a padlón hagyott
„székekhez”, és közelről is
szemügyre vettem őket.
Pontosan ugyanolyanok
voltak, mint az enyém, csak
nagyobbak, férfiakra
méretezve.

A következő tavasszal, egy

balzsamos délután Varrus
nagybátyám a
fegyverszobában talált rám,
amint székemen ülve,
fakardommal aprítom a
körülöttem rajzó képzeletbeli
ellenséget. Mióta
felfedeztem, hogy a szék
valójában egyfajta
lovaglóeszköz, szereztem egy
kantárszárat jelképező
kötelet, és hozzákötöttem a
fűrészbak egyik végéhez,
amelyikre a nyergemet
helyeztem. Hallottam
nagybátyám döbbent „Szent
Mithrász!” kiáltását, mielőtt
egyáltalán észrevettem volna,
hogy belépett a helyiségbe,
és riadtan ugrottam le a
székemről, készen, hogy
elfogadjam a büntetést,
amiért ebben a szent
teremben játszottam.
– Vissza, Caius! Vissza a
székedre! – Nem volt harag a
hangjában, csupán sürgetés,
amit nem tudtam mire vélni.
Meglepetten kapaszkodtam
vissza a helyemre, miközben
újabb parancsot adott: –
Folytasd, amit csináltál,
amikor beléptem! – Zavartan
néztem rá, de láttam az arcán,
hogy komolyan gondolja, és
kissé ostobán éreztem
magam, amikor megcsappant
lelkesedéssel kaszaboltam
tovább a levegőt
fakardommal. – Nem, nem,
nem! Ne így! Harcoltál,
embereket öltél! Az egyik a
bal lábadnál esett össze. Öld
meg újra, ugyanolyan ádázul,
mint az előbb!
Miközben belenyugodtam,
hogy soha nem fogok
kiigazodni a felnőtteken,
tettem, amire utasított.
Lábam szilárd támaszt kapott
a két hurokban, és szinte
teljesen felálltam, szabad
kezemben a „gyeplővel”.
Tovább fokoztam a szorítást
lábammal, hogy megőrizzem
az egyensúlyom, és teljes
erőmből lesújtottam a
karddal a bal oldalon, ahol
képzeletbeli ellenfelem
megmarkolta a bokámat.
– Ez az! Ez az! – kiáltotta
izgatottan. – Mikor találtad
ki, hogy így felállsz?
Értetlenül pislogtam.
– Nem tudom, nagybácsi.
Nem olyan régen, eddig nem
értem el a támasztékot. Meg
kellett nőnöm, hogy a lábam
leérjen odáig.
– Így van, kölyök! Hogy
leérjen odáig, és fel tudj állni
bennük! Olyan, mintha egy
emelvényen állnál! – Az
utolsó szavai semmit nem
mondtak nekem, ő viszont
sarkon fordult, és tele
torokból kiabálva kirohant a
folyosóra. Egy szolgáló
ijedten dugta ki a fejét
megnézni, mi történt, őt egy
hasonlóan riadt őr követte.
Nagybátyám vádlón mutatott
a katonára. – Te! Rád van
szükségem! Keresd meg
Picus tábornokot, és azonnal
hozd ide, de egyedül! Senki
más nem jöhet vele!
Igyekezz, vagy szíjat hasítok
a hátadból! – Az őr sietve
távozott, nagybátyám pedig a
tátott szájjal bámuló
szolgálóra nézett. – Veled
meg mi van? A tábornok
mindjárt itt lesz! Hozz bort,
mozgás!
Visszafordult hozzám,
összehúzott szemmel nézte,
ahogy kővé meredve ülök a
székemen, aztán körbejáratta
tekintetét a helyiség falain,
amíg rá nem talált egy
könnyű, de vasalt husángra.
Odament, leakasztotta a
falról, és visszajött hozzám.
– Próbáld meg ezt. Nem túl
nehéz? Lendítsd meg. –
Tétován meglendítettem,
rájöttem, hogy a vége jóval
nehezebb, de még így is
könnyen lehetett forgatni.
Még egyet suhintottam vele,
ezúttal erősebben. – Várj,
Caius! – Az asztalhoz lépett,
felemelt egy virágokkal teli
cserépvázát, és letette a
földre, a bal oldalamra. A
virágokat kivette, a víz
tócsába gyűlt féltve őrzött
padlóján.
– Ez a váza egy ember feje –
mondta izgatottam. – Nehéz
sisakot visel. Lássuk,
mennyire tudod
behorpasztani! – A
tekintetem láttán
elmosolyodott. – Nem
vagyok őrült, Cai. Csak tedd,
amire kérlek.
Felemeltem a husángot.
– Ezzel?
– Természetesen.
– El fogom törni a vázát.
– Ez csak egy váza, és azt
akarom, hogy eltörd. Állj fel
azokban a hurkokban, és üss,
amilyen nagyot csak bírsz.
Rajta!
Az első és a második
suhintásommal elvétettem,
mert nem összpontosítottam
eléggé, és láttam a
csalódottságot az arcán, de
harmadikra sikerült.
Nekifeszítettem a hátsó
felemet az ülőrésznek,
megragadtam a „gyeplőt”,
enyhén meghintáztattam
magam, hogy utánozzam a ló
mozgását, aztán egy hirtelen
mozdulattal kiálltam a
nyeregből, és teljes erőmből
lesújtottam a vázára,
miközben bal kezemmel a
kantárt húztam, hogy
ellentétes irányú erőt
képezzek. Cserépdarabok
repültek minden irányba, víz
fröccsent a padló csiszolt
deszkáira.
– Hatalmas Jupiter! – nyögte
döbbenten Varrus nagybácsi,
és attól tartottam, túl jól
sikerült a bemutató.
Azonnal egy másik asztalhoz
sietett, és még egy vázát
helyezett ugyanarra a pontra.
A virágokat hanyag
mozdulattal a padlóra
hajította. Ez volt az ő szent
fegyverszobája! Még soha
nem láttam itt olyan tárgyat,
ami ne a helyén lett volna, és
valóban kezdtem azt
gondolni, hogy elvesztette az
eszét.
– Még egyszer, Cai! Amikor
apád megérkezik, azt
akarom, hogy zúzd szét ezt a
vázát ugyanúgy, mint az
előzőt! Sőt ha tudod, még
keményebben. Szedd össze
minden erőd! Már jön is!
Hallottuk apám sietős lépteit
a folyosón, aztán belépett, de
azonnal meg is torpant, amint
meglátta a pusztítást a mindig
makulátlan helyiségben.
– Mi a… – Amint meglátott a
husánggal a kezemben, arcát
elfutotta a harag. – Mit
műveltél, fiú? – Rettenetes
volt a hangja, egészen apróra
zsugorodtam a szeméből sütő
harag előtt.
– Csend legyen, Picus! –
szólt rá türelmetlenül
nagybátyám. – A fiú nem tett
semmit, ez az én művem.
Most maradj csendben,
figyelj és tanulj. Ismerd meg
a frankok nyeregszékét, amit
mi használhatatlannak
ítéltünk. A fiú lovon ül,
körülötte ellenség. A váza a
földön a lábába kapaszkodó
ellenség feje. Mutasd meg
neki, Cai!
Valahogy éreztem, hogy ez
egy nagyon fontos pillanat,
bár továbbra sem tudtam,
miért. Összeszedtem magam,
összpontosítottam, majd a
lábamat megfeszítve
meglengettem a husángot a
fejem fölött, keményen
megrántottam a gyeplőt, és
felegyenesedve ezer darabra
törtem a vázát. A vízcseppek
a falra fröccsentek. Amint a
lehulló cserepek zaja elhalt,
apámra pillantottam. Tátott
szájjal, döbbenten meredt
rám, én pedig még mindig
nem tudtam, mi történt.
– Nos, Picus? – kérdezte
nagybátyám mosolyogva,
hangjában büszkeséggel.
– Még egyszer! – csikorogta
apám.
Megismételtem a mutatványt,
mostanra kezdtem élvezni a
figyelmet. A fegyverszoba
romokban hevert.
A harmadik váza után apám
keresett magának egy széket,
és leült, de közben egy
pillanatra sem vette le rólam
a tekintetét.
– Egy tizenkét éves fiú,
Picus! – mondta a
nagybátyám. – Képzeld el,
mit művelhet egy lovas
katona!
– Az egész teste – motyogta
apám ugyanolyan halkan,
mint korábban a nagybátyám.
– Az egész testét használta!
Minden erejét bele tudta
adni, egy ló hátáról! Felállt,
és biztos támaszt talált egy ló
hátán!
– Pontosan, Picus! Mi pedig
használhatatlannak
gondoltuk. Ez a dolog… ez
a… ez a szék tizennégy éve
pihen itt, és észre sem
vettem!
Továbbra is félve és
tanácstalanul hallgattam őket.
Valami nagyon fontos dolog
történt, de hogy mi, még
mindig rejtély maradt
számomra.
– A lábtámasz – magyarázta
a nagybátyám. – Most
pontosan olyan hosszú, hogy
a lába kényelmesen elérje.
Eddig nem volt az… Caius
gyakorlatilag belenőtt. És
minden ember lába
különböző hosszúságú.
Innen már apám folytatta
mély torokhangon, mintha
csak magához beszélne.
– Mindegyiket hozzá kell
igazítani a lovas
lábhosszához… és lesz egy
lovas egységünk, akik fel
tudnak állni, és lóhátról
harcolni! Egy új lovassági
haderő, amilyet még nem
látott a világ!
– A frankok láttak, Picus. Ez
az ő találmányuk.
Apám ritka, vakkantó
nevetéseinek egyikével
válaszolt.
– Ez igaz, Varrus, csakhogy a
frankoknak nincsenek
hosszúkardjaik, sem
fegyelmük és kiképzésük. Ez
legyőzhetetlenné tehetne
minket.
– Legyőzhetetlenné fog tenni
minket, Picus, de ehhez
mindenkit újra meg kell
tanítanunk másfajta módon
lovagolni.
– És? – Apám hangjából
egyértelmű volt, hogy ez
részletkérdés. – Ha a frankok
képesek voltak rá, nem lehet
olyan nehéz. Milyen gyorsan
tudsz elkészíteni néhányat?
Egyébként is, mi ennek a
neve?
Nagybátyám megvonta a
vállát.
– Gondolom, nyereg. Nincs
más szó rá semmilyen
általam ismert nyelven.
Elkészíteni őket? Nem is
tudom. A három nagyot
kidobtam.
Megköszörültem a torkom.
– Én tudom, hol vannak.
Mindketten rám néztek.
– Hol? – kérdezte Varrus
nagybácsi.
– Uther és én azokat
használjuk székeknek a titkos
helyünkön.
– Nagyszerű! Hozzátok
vissza mindet, szétszedjük és
megvizsgáljuk, aztán
elkészítjük a sajátjainkat.
A borért elküldött szolgáló
visszatért, és döbbenten
szemlélte a helyiség
állapotát. A nagybátyám
végül észrevette, majd
ráförmedt:
– Mit bámulsz? Soha nem
láttál még kiömlött vizet?
Fogd meg Caius úrfi székét,
és kövess, aztán pedig
takaríts fel! Cai, te velünk
jössz az istállóba.
Megnézzük, milyen érzés, ha
a pónid hátán ülsz abban a
székben.
Én voltam az első ember
Camelotban, aki a
későbbiekben kengyelnek
nevezett tartozékkal ellátott
nyereggel ült meg egy lovat.
Uther kezdetben dühös és
irigy volt, én azonban
megtanítottam, hogyan
lazítsa el magát, és uralja ezt
a különös, új nyerget, és
mielőtt Camelot katonái
elsajátították volna a
használatát, mi már a
mestereivé váltunk, így ránk
hárult a kiképzés feladata.

Említettem, hogy hitem

szerint a hármas szám
misztikus hatalommal bír.
Beszéltem a hármas
halálesetekről, de a hármas
együttállás nem merült ki
ennyiben; úgy tűnt, ez a szám
nem csak a halálra, de az élet
jelentős eseményeire is
ugyanolyan hatást gyakorol.
A híres drámaírók mind azt
vallják, hogy az emberek
hármas kapcsolata a heroikus
emberi konfliktusok
esszenciális eleme. Ha a
konfliktus csak két emberre
terjed ki, legyen az bármilyen
ádáz is, csupán egyszerű
rivalizálásról beszélhetünk;
egy harmadik emberre is
szükség van ahhoz, hogy a
konfliktus tragédiává
teljesedjék. Innen
visszatekintve egyértelmű,
hogy a saját életemet, illetve
kolóniánk sorsát abban az
időszakban három esemény
befolyásolta, melyek együtt
örökre megváltoztatták
mindannyiunk életét. Ezek
közül az első a nyereg
titkának felfedezése volt,
illetve a később kengyelnek
hívott tartozék alkalmazása.
A második a kard
felfedezése.
A harmadik sorsszerű
esemény természetében
sokban különbözött az első
kettőtől. Camelotba látogató
érkezett a messzi
délnyugatról, arról a
vidékről, amelyet a mieink
csak Cornwallnak hívtak,
mivel úgy nyúlt be a
tengerbe, akár egy hatalmas
cornua, vagyis szarv. Emrys,
az ottaniak királya Cornwall
hercegének nevezte magát a
római dux, vagyis „vezető”
után. Hallotta a Camelotról
szóló történeteket, és északra
jött, hogy maga győződjön
meg az igazukról.
Nagyhangú, elviselhetetlen
alak volt, aki egyáltalán nem
kedveltette meg magát Varrus
nagybácsival, és volt egy
szintén nagyhangú, óriás
termetű, még kevésbé
szerethető fia, akit Gulrhys
Lotnak hívtak. A
nagybátyámmal őt még
annyira sem kedveltük.
Kapcsolatunk szinte már az
első pillanattól fogva a
gyűlöleten alapult.
Lot két évvel idősebb volt
nálunk, korához képest
megtermett fiú, és miután
Varrus nagybácsi utasított,
hogy gondoskodjunk a
kényelméről, azonnal
nyilvánvalóvá akarta tenni,
hogy hármunk közül ki az úr
és kik a szolgák. Kivezettük a
tanácsteremből az udvarra,
ahol a nagybátyám szigorú
vendéglátási szabályait szem
előtt tartva felajánlottam,
hogy körbevezetem az
erődben. Ügyet sem vetett
rám, csak széles terpeszben,
öklét a csípőjére szorítva
megállt, és arcán nyílt
megvetéssel körülnézett.
– Erőd? – horkantotta
gúnyosan. – Ezt a lyukat
hívjátok erődnek? Odahaza
ilyen kennelben tartjuk a
kutyáinkat. – Utherre néztem,
de nem szóltam semmit.
Unkatestvérem arcán olyan
kifejezés ült, amit már jól
ismertem, és tudtam, hogy
mit jelent.
– Ilyen helyen tartjátok a
kutyáitokat? – kérdezte
tettetett csodálkozással. – A
saját kutyáitokat?
– Pontosan.
Uther bólintott, mintha ez
magyarázatot adna
valamilyen problémájára.
– Ez megmagyarázza a bűzt,
ami árad belőletek. Átadtátok
a lakhelyeteket a kutyáknak.
Dicséretes, de ostoba döntés.
Most nyilván kénytelenek
vagytok az ólban, a disznók
között élni.
Lotot azonban nem lehetett
ilyen könnyen provokálni.
Gonoszul elmosolyodott, és
lábujjhegyre állva előrelépett.
– Mit tudsz te a disznókról, te
kis szardarab? A disznók
túlságosan tiszták a
csatornatöltelék római
szarkupacokhoz képest. Azt
hallottam, anyád római
szajha volt, aki koldusoknak
adta oda magát, mielőtt
végképp szégyenbe hozta
magát, és lesüllyedt apádig.
Elképedve hallgattam. Ennél
súlyosabb sértést még soha
életemben nem hallottam.
Uther elfehéredett.
– Te szajhafattyú – felelte
nyugodt hangon. – Halott
vagy. Soha nem fogsz
szakállat növeszteni. Maradj
itt, ne mozdulj! Cai, vigyázz
rá, nehogy elszeleljen! –
Azzal elhátrált, majd
megfordult, és futva indult
Varrus nagybátyám háza felé.
– Hová mész, szarkupac?
Megmondasz nagyapádnak?
– kiáltott utána Lot.
– Csak maradj ott! – szólt
vissza Uther, és már el is tűnt
az egyik épület sarka mögött.
– Szép – biggyesztette le az
ajkát megvetően Lot. –
Halállal fenyegetőzik, aztán
elfut. Mindannyian ilyen
bátrak vagytok?
Gyűlölettel néztem rá, a
haragtól megszólalni is alig
tudtam.
– Visszajön. – Először csak
ennyit sikerült kiböknöm,
majd hozzátettem: – De
akkor jobban teszed, ha te
futsz el. Uther meg fog ölni.
– Megöl? Valóban? Teljesen?
Most megijedtem. Talán jobb
lenne, ha azonnal indulnék.
Legszívesebben letöröltem
volna a gúnyos vigyort a
képéről, de tudtam, ha csak
megmozdulok, életem
legnagyobb verésében lesz
részem.
– Nem kedvelsz engem, igaz,
kisfiú? Látom azon a sápadt
római képeden.
– Nem – csóváltam meg a
fejem. – Nem kedvellek.
Egyáltalán nem.
– De miért nem? Hiszen csak
most találkoztunk. Lehetnénk
jó barátok. Tarthatnád a
farkam, amikor hugyozok, és
ha jól viselkedsz, azt is
megengedném, hogy letöröld.
Alig akartam hinni a
fülemnek. Utherrel
használtunk olyan szavakat,
amelyekért Varrus
nagybátyám elvert volna
minket, ha meghallja, de
egyikünk sem volt olyan
mocskos szájú, mint ez a
mosdatlan idegen. Most
visszagondolva sokkal
inkább ez bántott, mint
maguk a szavak.
Tett felém egy gyors lépést,
én pedig önkéntelenül is
hátrébb húzódtam.
– Töröld le a képedről ezt a
kifejezést, szép kisfiú,
mielőtt én teszem meg! –
vicsorogta.
Nem tudom, mit tettem
volna, ha Uther ebben a
pillanatban nem bukkan elő
az épület mögül, egy
csomaggal a kezében. Nem
láttam, mit hoz, de a
legrosszabbra számítottam,
és felkavarodott a gyomrom.
Egyenesen odalépett Lothoz,
és a szemébe nézett.
– Rendben, nagypofájú,
gyere velem. – Megfordult és
besétált a legközelebbi
épületbe, amelyről tudtam,
hogy üres, mivel még a tetőt
sem rakták fel rá. Lot elindult
utána, és én is követtem, de
közben jobbra-balra járt a
tekintetem, hátha meglátok
valakit, akinek szólhatnék, de
senki nem bukkant fel. Mire
beértem, Uther már
kibontotta a csomagot, és
előbukkant belőle Varrus
nagybátyám két veszedelmes
kinézetű rövidkardja. Az
egyiket kézbe vette, a
másikat odarúgta Lot
lábához. – Remélem, tudod,
hogyan kell használni, te
bűzlő senkiházi. Ez az
egyetlen dolog, ami életben
tarthat. – Azzal
megsuhogtatta a kardot.
Kiszáradt a szám. Ismertem
Uthert, és tudtam, hogy
minden egyes szavát
komolyan gondolja. Már a
tekintetében is ott volt a
halál. Mindkettőnket jól
kiképeztek a kard
használatára, ő pedig képes
volt az ölésre. Odaléptem
közéjük.
– Ne, Uther! Ezt nem szabad!
Harcoljatok ököllel, akár
segítek is, ha kell, de ne tedd
ezt! Varrus nagybácsi
mindkettőnket
megkorbácsoltat!
Uther úgy nézett rám, mintha
elment volna az eszem.
– Te megnézted ezt a fattyút?
Látod, mekkora?
Mindkettőnket nyomorékká
verne. És te is hallottad, mit
mondott. Állj félre, Cai!
Nem maradt választásom, bár
nem is kellett félreállnom.
Lot teljes súlyával
megtaszított a lapockám
között, és előrebuktam Uther
irányába, miközben hallottam
a kardpenge suhogását a
fülem mellett. A tenyeremre
és a térdemre estem, fejemet
bevertem a falba, és egy
időre minden elfeketedett a
szemem előtt. Amikor a
látásom visszatért, hangos
moraj is csatlakozott hozzá a
fülemben, valamint kívülről
az egymáshoz csapódó
pengék zaja. Szédelegve
néztem fel, azok ketten a
harcosok görnyedt tartásában
keringtek egymás körül. Lot
kétszer akkorának tűnt, mint
Uther, és láthatóan hozzá volt
szokva a kardhoz. Mielőtt
megmozdulhattam volna,
újra összecsaptak, és a
csendet ismét darabokra
szaggatta az acél csengése.
Elszántan és indulattal
küzdöttek, kardjaik szikrákat
vetettek. Lot a súlyát és
magasságát kihasználva
nyomult előre, szorította
vissza Uthert, aztán mély
mordulást hallottam, és
láttam, hogy Lot kardjának
pengéje belevág Uther
combjába. Még mindig
térden állva, zúgó fejjel,
hányingerrel küszködve
figyeltem, ahogy a vér
kicsordul a sebből.
Mindketten mozdulatlanná
dermedve álltak, majd Uther
hirtelen felszisszent, és Lot
mellébe döfte a kardját.
– Krisztus a mennyben! Mi
folyik itt? – hallottam az
üvöltést, és apám hatalmas
alakja jelent meg az ajtóban.
Még emlékszem, hogy Lot
megbillent és eldőlt, aztán
minden elsötétedett.
Sajnos nem tudtam elég
sokáig eszméletlen maradni,
hogy megússzam apám és
Varrus nagybátyám haragját.
Egyiküket sem érdekelte,
hogy személyesen nem
vettem részt a harcban; az ő
szemükben bűnös voltam,
mivel nem próbáltam
megakadályozni. Valójában
megtettem, de nem voltam
elég elszánt, így nem lett
volna értelme bizonygatni az
ártatlanságomat. Uthert és
Lotot elvitték, hogy ellássák
a sebeiket, így egyedül kellett
szembenéznem apámmal,
Varrus nagybátyámmal és
Emrys herceggel. Egymás
mellett ültek nagybátyám
hosszú íróasztala mögött,
velem szemben. Körülbelül
egy óra telt el a harc óta, ez
idő alatt be voltam zárva a
szobámba, erős őrizet alatt –
talán attól féltek, hogy
elmenekülök. Még Luceiia
nagynénémet sem engedték
be hozzám. Fogolyként
kísértek apámék elé, mint
valami tárgyalásra váró
vádlottat. Mindhárman
haragosan meredtek rám, de
Emrys herceg tekintete volt a
legfenyegetőbb.
Apám továbbra is dühösnek
tűnt, bár most már fékezte
indulatát – sokkal
tudatosabban és feltűnőbben,
mint azt valaha láttam. Az
volt az érzésem, hogy
bármelyik pillanatban
átugorhat az asztalon, és
nekem eshet. Varrus
nagybácsi inkább látszott
zavartnak és megbántottnak,
mint haragosnak. Komoran
nézett rám, és ő szólalt meg
elsőként.
– Caius Britannicus, a mai
napon szörnyű dolog történt,
és ennek te is részese voltál.
Két fiú súlyos sebekkel
fekszik, közel a halálhoz. Te
vagy az egyetlen, aki
elmondhatja, mi történt. Az
otthonomban megszegték a
vendéglátás törvényét. Mint
te is tudod, ezek a törvények
szentek számomra. Cornwall
hercege idejött a házamba, és
amíg itt tartózkodik, a
törvények védelmet
biztosítanak neki, akárcsak a
fiának. És a fiú most talán
haldoklik, a saját unokám
szúrta le, mint valami szász
vadembert. Mondd el, miért
történt mindez, és ne feledd,
hogy az ilyen kirívó bűntettet
halállal szokás büntetni.
A hosszú, Varrus
nagybátyámra egyáltalán
nem jellemző
hanghordozással elmondott
beszéd halálra rémített, kis
híján rosszul lettem.
Hányingerrel küszködtem, és
nagyot kellett nyelnem,
nehogy öklendezni kezdjek.
Ma is emlékszem, milyen
tehetetlennek éreztem
magam. Bár a szám mozgott,
nem tudtam beszélni.
Apám törte meg a csendet.
– Jól figyelj rám, fiam. Az
igazságot akarjuk hallani. –
Hangja inkább csak mély
morgás volt, de már elég
régóta tartózkodott itthon,
hogy ki tudjam venni a
szavakat a torokhangú
hörgésből. – Nem érdekelnek
a kifogások és a
magyarázatok, főleg nem a
hazugságok. Pontosan azt
mondd el, ami történt, ki
mondott mit és kinek, ki tett
mit és kivel.
Megborzongtam. Hogyan
idézhettem volna fel azokat a
szavakat?
Emrys herceg most szólalt
meg először, és a lehető
legrosszabbul időzítette a
szavait, mert gunyoros,
megvető hangja hideg árként
söpörte el félelmeimet és
kételyeimet.
– Ettől a kölyöktől nem
hallunk igaz szót! Nézzétek a
rémületet az arcán! A fiam
haldoklik, ti pedig az
igazságot várjátok azok
egyikétől, akik megpróbálták
megölni?
Alig fejezte be, már
válaszoltam is. Tiszta és
dühös hangom még engem is
meglepett.
– Nem vagyok hazug!
Mindent elmondok! – Varrus
nagybátyámra néztem,
egyedül neki címeztem a
mondandóm, és dühöm
szokatlan ékesszólásban
csúcsosodott ki. – Arra
tanítottál, hogy pontosan
idézzem fel a szavakat,
Varrus nagybácsi, az írottakat
ugyanúgy, mint az
elmondottakat. A druidák
ugyanerre szoktattak rá. A
harcot Lot provokálta ki,
Uther pedig úgy érezte, meg
kell ölnie azért, amit
mondott. Uther helyében én
is ezt tettem volna, de én nem
vagyok ő.
Kitörésemre apám felelt, a
hangja ezúttal már nem volt
olyan dühös, mint korábban.
– Mondd el, mi történt, fiú.
Összeszedtem a
gondolataimat, és az elején
kezdtem, beszámoltam a
történésekről és az
elhangzottakról, szóról szóra,
ahogy megestek. Semmit
nem hagytam ki, egyetlen
sértést sem, de nem is tettem
hozzá. Amikor befejeztem,
egy ideig csend volt, majd
újra apám szólalt meg.
– Csúf ügy.
Emrys herceg egyetértett
vele.
– Úgy van, tábornok, csúf és
gonosz. Megölni egy
gyermeket néhány gyermeki
szóért. Gonosz tett.
– Nem történt gyilkosság,
Emrys. – A nagybátyám
végre rátalált megszokott
hangjára. – A fiúk mindketten
élnek, elsősorban nem
maguknak köszönhetően, és
adj hálát az isteneiteknek,
hogy még csak fiúk, mert ha
ezek a szavak férfiak között
hangzanak el, kétségtelenül
halállal végződött volna a
vita.
– Bah! Túl nagy jelentőséget
tulajdonítasz a szavaknak. –
Emrys hangjából csak úgy
sütött a megvetés.
Apám közben felállt és
távolabb sétált az asztaltól,
de most megperdült,
odalépett a cornwalli
herceghez, és amikor
megszólalt, a hangja
fenyegető volt, annál is
inkább, mert sérült torkával
megpróbált halkan és
érthetően beszélni.
– Jól figyelj rám, Cornwall
hercege. Ez a fiú az én fiam,
az ifjú Uther az unokaöcsém.
Uther anyja, udvariatlan fiad
gonosz gúnyolódásának
áldozata Publius Varrus lánya
volt, a feleségem pedig Uther
nagyapjának lánya. Nem
ismerem a fiad, de azt tudom,
hogy nem illő társaság a
sajátom számára. Ha most itt
volna, és nem saját vérében
feküdne a mocskos szája
miatt, magam rúgnám szét a
neveletlen seggét! A pokolba
a vendéglátás törvényeivel!
Ha meg akarod védeni a
faragatlan kölyköd
becsületét, ahogy Uther tette
az anyjáéval, örömmel
kimegyek veled a falakon
kívülre. Eleget hallgattam a
lekicsinylő megjegyzéseidet
és a sértéseidet! Durva,
goromba és irigy embernek
tartalak, akiben nincs semmi
jó tulajdonság! Az orvosaink
meggyógyítják a
csatornatöltelék fiadat, és
akkor magam mutatom meg
nektek a kaput. Nem vagy itt
szívesen látott vendég, és a
fiad sem. Érthetően
beszéltem? Esetleg az én
szavaimban is kételkedsz?
Emrys herceg vörös arccal,
tátott szájjal hallgatta végig
apámat. A beállt csendben
úgy tanulmányoztam őt, mint
valami bogarat. Biztos
voltam benne, hogy nem
fogadja el apám kihívását, de
azt nem tudtam, mit fog
tenni. Csak a szemét
figyeltem. Láttam, hogy
próbálja elrejteni a félelmét,
majd megkísérli összeszedni
méltósága maradékát. Végül
a nagybátyámhoz fordult, és
próbált lekicsinylően
beszélni.
– Az hittem, te vagy itt az úr.
Hát így uralod saját
otthonod? Hagyod, hogy a
saját asztalodnál sértegessék
a vendégeidet?
Nagybátyám mély sóhajt
követően válaszolt.
– Már késő, Emrys.
Elfelejtetted, hogy a szóban
forgó hölgy, Uther anyja a
lányom volt. Emellett én csak
a legidősebb vagyok itt, de
nem úr. Nálunk nincs
szükség ilyen
megkülönböztetésre. Picus
azt mondta, amit én is
mondtam volna, ha nem
lennék a házigazdád. És
most, hogy elhangzott,
egyetértek vele. Akkor mész
el, amikor akarsz, de kérlek,
soha ne gyere vissza. – Azzal
felállt, majd távozott a
helyiségből. Apám követte.
Útközben intett nekem is, és
magára hagytuk Emryst a
fegyverszobában.
Lot sebe hamar begyógyult.
Nem volt mély, és a szúrás
nem ért létfontosságú szervet.
Négy napon belül távoztak.
Uther még egy hónapig
sántikált. Az aznap született
ellenségeskedés viszont még
évekig fennmaradt, és ezrek
életét mérgezte meg.

VII.

Éppen hideg kolbászból,

sajtból, kenyérből és házi
főzésű sörből álló ebédemet
fogyasztottam, amikor
meghallottam, hogy odakint
az utcán a nevemet kiáltják.
A szolgálólány kíváncsian
pillantott rám, de közben már
dörömböltek is az ajtón.
Bólintottam, mire kinyitotta,
és beengedte az egyik
szakaszparancsnokomat, aki
azonnal vigyázzba vágta
magát, amint meglátott az
asztalnál.
– Caius parancsnok… azt
hittem, alszol, uram.
– Aludtam, de most már
eszem, mint láthatod. Mi
történt?
A katona szeme elkerekedett
az átadandó üzenet
fontosságától.
– Futár érkezett Camelotból,
uram. Azonnal vissza kell
térned, Varrus nagyúr
haldoklik.
Talpon voltam, mielőtt
befejezte a mondatot, székem
hangos csattanással dőlt el.
– Hol van Uther parancsnok?
Megvonta a vállát, tekintete
elárulta, hogy ezt már ő is
megpróbálta kideríteni.
– Senki nem tudja, uram.
– Az átkozott! Hihetetlen,
hogy soha… – Elhallgattam,
máris megbántam a szavakat,
amint kimondtam. – Küldj
embereket a borkimérésekbe!
Nincs szolgálatban.
Találjátok meg minél
hamarabb!
– Igenis, parancsnok! –
Tisztelgett és távozott, én
pedig felállítottam a széket,
visszaültem a helyemre, bár
az ételről meg is
feledkeztem.
Publius Varrus az
állandóságot képviselte az
életemben. A gondolat, hogy
beteg lehet, teljesen idegen
volt számomra, ám ha mégis
olyan beteg, hogy
visszahívjanak miatta, akkor
csakugyan közel lehet a
halálhoz. Megpróbáltam
rájönni a korára, de
fogalmam sem volt róla.
Varrus nagybácsi mindig is
kortalan volt. Más emberek
megöregedtek, de ő nem.
Csak akkor láttam
gyengélkedni, amikor Ullic,
Equus és Alaric sorban
meghaltak. Ám az öröm, amit
az Excalibur megmutatása
okozott, visszahozta őt az
életbe, újra magára talált. És
most megbetegedett.
Hirtelen rájöttem, hol találom
meg Uthert. A városba jövet
megálltunk egy háznál, egy
egykori mansiónál, ahol
utazók és katonák szálltak
meg még a légiók távozása
előtt. A fogadó folytatta
működését, továbbra is
szállást nyújtott azoknak az
utazóknak, akik
megkockáztatták az utat
Glevum és Aquae Sulis
között. A tulajdonos
körülvette magát kacér
szolgálólányokkal, akik
közül néhányon megakadt
Uther mindig prédára leső
tekintete. Éppen glevumi
őrjáratunk északi ágának
végére értünk, és három
napig itt akartunk maradni,
hogy a lovak kipihenjék
magukat, továbbá a
szállásmesterünk
összevásárolja azokat a
holmikat, amelyeket Aquae
Sulisban nem tudtunk
megvenni. Utunk második
felében a városon keresztül
tértünk volna vissza
Camelotba, és ez volt az első
teljes, pihenéssel töltött
napunk. Uthernek pedig a
pihenéshez asszonyok is
kellettek.
Ami a nőket illeti, Uther
mindig is előttem járt.
Ugyanannak a napnak
ugyanabban az órájában
születtünk, de ő tért rá előbb
a testiség útjára. Neki volt
előbb merevedése, ő
szőrösödött korábban, ő élte
át hamarabb az első
magömlést, és ő hatolt be
elsőként egy női testbe. Én
mindig lemaradoztam, tőle
tanultam, hagytam, hogy
megmutasson dolgokat. A
háborúzás kivételével szinte
minden más területen én
mentem elöl, és Uther
követett, de egy növésben
lévő fiú számára nincs
fontosabb kérdése az életnek,
mint a nemiség, és állandóan
úgy éreztem, saját testem
kényszerít az örök második
helyre. Még felnőttkoromban
is volt olyan álmom, ahol
együtt dorbézoltunk Utherrel.
Ez az álom különbözött a
visszatérő rémképektől: soha
nem változott, és mindig
kristálytiszta volt. Buja,
kéjvágyó szépségek vettek
körül minket, Uther a hátán
fekve, elégedetten nevetett,
arrogáns módon kitéve
ágaskodó férfiasságát a
csodáló pillantásoknak és
érintéseknek, és az egyik nő
mindig végigsimított a
szőrzetében az ujjaival, majd
megragadta a falloszát.
Addigra már dobolt a vér a
fejemben, az én ruhámat is
tépkedték, és a magom
kitöréssel fenyegetett, ám
ekkor nevetést hallottam, és
lenézve szégyenkezve
pillantottam meg szőrtelen
testemet és apró, kisfiús nemi
szervemet. Az elménk furcsa
dolgokat képes művelni
velünk. Fejlődésben soha
nem maradtam el Uther
mögött egy hónapnál többel,
nem is voltam rosszabbul
ellátva, mint ő, és soha nem
voltak problémáim a
teljesítményemmel vagy a
nők vágyainak kielégítésével,
ám valahol az elmémben ott
lapult ez a mélyen gyökerező
félelem.
Megköszöntem a szolgálónak
az ételt, és hagytam néhány
ezüstpénzt az asztalon. A
lovam az ajtó előtt várt rám
kikötve, és miközben
nyeregbe szálltam,
végignéztem az utcán,
hiábavalóan keresgélve az
embereimet. Két utcával
odébb végül találtam egy
egész csapatnyit, mégpedig
figyelemre méltóan józanul.
– Quintus – szóltam oda a
legnagyobb termetűnek –,
Uther parancsnokkal együtt
visszahívtak Camelotba.
Vészhelyzet van, betegség a
családban. Keresd meg
Dedalust, kérj tőle bocsánatot
a nevemben, amiért nem volt
időm személyesen felkeresni,
és mondd meg, hogy
mostantól ő a parancsnok.
Uther parancsnokkal nem
viszünk kíséretet, neki kell
befejeznie az őrjáratot a
tervek szerint. Varrus
parancsnok haldoklik, ezért
azonnal indulnunk kell. Uther
parancsnokot már keresik, de
azt hiszem, tudom, hol van,
és nem fogják megtalálni. Ha
tévedtem, és még mindig
Glevumban tartózkodik,
akkor a várostól tíz mérföldre
délre lévő fogadóban várok
rá. Viszek magammal tartalék
lovakat, így azzal sem kell
bajlódnia. Megértetted? –
Megvártam, hogy
visszamondja az utasításokat,
aztán viszonoztam a
tisztelgését, és vágtába
ugrattam a lovamat a
táborunk felé, ahol
kiválasztottam további két
hátast, és magamhoz vettem
némi élelmet.
Emlékszem, azon az első tíz
mérföldön megpróbáltam
olyan dolgokra gondolni,
amik elterelik a figyelmem
Varrus nagybátyámról és
esetleges halála
következményeiről.
Tizennyolc éves múltam, és
bár ez volt a negyedik
őrjáratom, először osztottuk
meg a parancsnokságot
Utherrel, felügyelet nélkül.
Eszembe jutott, hogy
elsősorban az őrjárat iránt
tartozunk felelősséggel, de a
gondolatot gyorsan ki is
vertem a fejemből. Dedalus
volt a rangidős centurio, és
apám felhatalmazta, hogy
felülbírálja a parancsainkat,
ha úgy gondolja, hogy
Utherrel elhamarkodottan
vagy ostobán cselekszünk.
Akkor még sértette a
büszkeségem, hogy csak
névlegesen vagyunk
parancsnokok, de valami azt
súgta, ez az utolsó őrjáratunk
lesz a végső próba. Most
pedig kiderült, hogy be sem
tudjuk fejezni.
Késő délután volt, mire
odaértem a fogadóhoz, és
elfogott valami rossz
előérzet, amit már
gyermekkoromban, druida
tanítóim felügyelete alatt
megtanultam tisztelni, mivel
azt vallották, hogy amit mi
megérzésnek nevezünk, az
valójában velünk született
adomány, amit az emberek
hagynak elrozsdásodni.
Mindig is hálás voltam,
amiért olyan nagy hangsúlyt
fektettek erre a leckére. Azon
a napon ugyanis ez mentette
meg az életemet.
A háztól százlépésnyire
megállítottam a lovam,
figyeltem a helyet, és arra
gondoltam, hogy volt itt
néhány nem túl
bizalomgerjesztő alak,
amikor két nappal korábban
erre lovagoltunk. Ha Uther
egyedül jött ide – márpedig
bizonyára egyedül jött –,
akkor akár egyetlen korsó sör
fölött is bajba keveredhetett.
Ha azonban nem is járt itt, én
pedig belovagolok egyedül,
két másik lovat vezetve,
hasonló helyzetbe kerülhetek.
Az egyenruhám nem
mentene meg, ahogy a
parancsnoki beosztásommal
járó hatalmam sem.
Magányos vándor voltam,
akivel könnyű elbánni, majd
gyorsan eltüntetni. A későbbi
keresés eredménytelenül
zárulna. Körülnéztem Uther
lova után, de sehol nem
láttam. Kiköthették az egyik
hátsó épületben, vagy akár a
fogadó oldalánál is.
Majdnem sikerült elhitetnem
magammal, hogy
bolondságokat gondolok.
Hála Istennek, nem hittem a
józan észnek. Letértem az
útról, és a fák között
észrevétlenül megkerültem a
fogadót, majd a háztól délre
kikötöttem a lovakat és
gyalog közelítettem meg az
épületet. A köpenyemet,
pajzsomat és hosszúkardomat
a lovaknál hagytam, csak
rövidkardot és tőrt vittem
magammal. A sisakom
nehezen ült a fejemen,
szegecselt lábbelim hangosan
csattogott a köveken.
Egyenesen a főbejárathoz
mentem, és körülnéztem az
udvaron. Üres volt, nem
láttam életjelet. Gyorsan
átvágtam az udvaron az
ajtóhoz, és akkor hallottam
meg odabentről a kiabálást.
Még be sem léptem, már
tudtam, mi vár rám, és
hirtelen szerettem volna, ha
nálam van a pajzsom. A
küszöbön megtorpantam,
vettem egy mély lélegzetet,
aztán kitártam az ajtót, és
belépve azonnal a falnak
vetettem a hátam.
A hely sokkal jobban
hasonlított pajtára, mint
fogadóra, a hatalmas közös
helyiség padlóját száraz
szalmával szórták fel, itt-ott
kecskelábú asztalok álltak az
éhes betérőknek, jobb
oldalamon, a fal mellett
hosszú asztal amphorákkal és
söröshordókkal. Vele
szemben, a túlsó falnál
hatalmas, nyitott tűzhelyen
sültek a húsdarabok.
Egyenesen előttem széles
lépcsősor vezetett fel a felső
szintre, ahol a szobák voltak
a vendégek és a lányok
számára. Uther eldöntött egy
asztalt a lépcső tetején, és azt
védte karddal az egyik
kezében, tőrrel a másikban
vagy nyolc-kilenc elszánt
útonállóval szemben. Nem
tudhattam, mióta áll ott, de az
volt az érzésem, még csak
most kezdődött az előadás,
mivel nagyobb rombolás
nyomait nem láttam, és
kizártnak tartottam, hogy
hosszabb ideig kitartson
ennyi támadó ellenében.
Ellenfelei összetömörültek a
lépcső tetején, akadályozták
egymást, de csupán időre volt
szükségük, hogy legyűrjék
Uthert. Miközben felmértem
a helyzetet, az egyik lány
ráugrott Uther hátára, a lábát
a derekára kulcsolta, és
megpróbálta lefogni a karjait.
A támadók egyszerre
üvöltöttek fel, majd Uther is
csatlakozott hozzájuk, ahogy
kiszakította magát a
szorításból, és a lányt a válla
fölött átlendítve ellenfelei
közé hajította. A szajha
sikoltva vágódott közéjük, és
egyiküket magával rántotta a
lépcsőről, le a kőpadlóra. A
leszórt szalma nem fékezte a
zuhanásukat, mindketten
mozdulatlanul terültek el az
alsó szinten. Körülnéztem,
valamilyen fegyvert
kerestem, amit jobban tudnék
használni a rövidkardomnál
és a tőrömnél, és nem
messze, a földön észrevettem
Uther dárdáját. Felkaptam,
kipróbáltam az egyensúlyát,
és már rohantam is fel a
lépcsőn. A dárda hegye
mélyen a leghátul álló férfi
lapockái közé fúródott. Egy
erős rántással
kiszabadítottam, és mielőtt az
első összerogyott volna, már
át is szúrtam vele egy másik
veséjét. Ezúttal balra
rántottam a fegyvert, és
átbillentetem áldozatomat a
lépcső peremén. Kis híján
elvesztettem az
egyensúlyomat, ahogy a
dárda hirtelen megszabadult
a test súlyától. És még
mindig nem tudták, hogy ott
vagyok mögöttük.
– Caius! Mi tartott ilyen
sokáig? – Uther üdvözlő
kiáltása mindenkivel tudatta
a jelenlétemet, a támadók
egyszerre fordultak felém.
Uther hosszú pengéjével
abban a pillanatban lefejezte
a leghátsót, és a többiek közé
rúgta a fejetlen, vért lövellő
torzót. A fogadó tulajdonosa,
a római kardot markoló,
félszemű bitang pontosan
előttem állt. Beleállítottam a
dárdát a gyomrába, a bordái
alá, és láttam a halált
beleköltözni a tekintetébe, de
közben megragadta a
fegyverem nyelét, így nem
tudtam visszahúzni. Vadul
megcsavartam a nyelet, és
erőset rántottam rajta,
miközben balra léptem,
nehogy a holttest rám
zuhanjon, ám így a lépcső
peremére kerültem. Ott
egyensúlyoztam a karommal
csapkodva, és ezzel elég időt
adtam a többieknek, hogy
felocsúdjanak
meglepődésükből. Láttam,
hogy Uther hátba szúrja az
egyiket, de még hárman
álltak velem szemben, és
teljesen védtelen voltam.
Egyikük éppen akkor rohant
rám üvöltve, amikor
visszanyertem az
egyensúlyomat. Érzékeltem a
felém lendülő fejszét, és már
ugrottam is. Megfeszítettem a
térdem, és reménykedtem,
hogy nem töröm el a lábam.
Még a levegőben láttam,
hogy a fejsze mélyen
beágyazódik a lépcsőfokba,
ahol álltam, és azt is, hogy
Uther felkapja az asztalt,
aztán egyetlen rohammal
lelöki mindhárom ellenfelét a
lépcsőről. Szerencsémnek
köszönhetően úgy értem
földet, akár egy macska,
puhán és négykézláb, és mire
a fejszés útonálló is
megérkezett, már ott is
voltam mellette. A könyörület
egy pillanatig sem jutott
eszembe. Kardom hegye
megcsikordult a kövön a teste
alatt, és rá kellett lépnem a
mellére, hogy ki tudjam
szabadítani a pengém. Egy
mordulást, egy puffanást és
egy halálhörgést hallottam –
Uther végzett egy másikkal
–, majd futó lépteket és
ajtócsapódást. Vége volt.
Lerogytam a lépcsőre, és
fejemet a térdem közé
lógatva kapkodtam levegő
után. Az ajtó újból
megnyikordult.
Amikor felnéztem, Uther állt
a helyiség közepén, és
lihegve vigyorgott rám.
– Az egyik elmenekült –
zihálta.
– Jól tette. Hagyd futni. –
Túlságosan kimerült voltam,
hogy érdekeljen.
Odajött, leült mellém, jobb
könyökhajlatába kapta a
nyakamat, és alaposan
megszorongatott, amit nem
túlságosan élveztem. Még az
ellenkezéshez sem maradt
bennem erő, így csak ültem
ott, bámultam a combján a
szőrszálakat alig néhány
hüvelyknyire az orromtól,
beszívtam jól ismert szagát,
és magamban köszönetet
mondtam Istennek, amiért
éppen jókor érkeztem.
Végül elengedett és hátradőlt
a lépcsőn, légzésünk lassan
újra normálissá vált. A harc
feszültsége és izgalma után –
hiszen ez volt az első valódi
élet-halál küzdelmünk,
amelyben valaha részt
vettünk – gyengének éreztem
magam, akár egy csecsemő,
és egész testemben
reszkettem. Kihúztam
magam, összecsaptam a
tenyerem, hogy
megpróbáljak uralkodni a
remegésen, és csak ekkor
figyeltem fel a vérre.
Mindenhol ott volt. Akárhová
néztem, vért láttam.
Tócsákban állt a földön,
kötélre emlékeztető
patakokban kanyargott a
szalma közt. A férfi, aki a
fejszével próbált megölni,
alig háromlábnyira feküdt
keresztben a fogadó
tulajdonosán, akinek a
felsőteste rendellenes módon
hátrahajolt, mivel
felszúródott Uther törött
dárdájára. Láthatóan arra
érkezett, eltörte a nyelét, és a
hegy átszaladt a testén.
Minden elmosódott a
szemem előtt, és fuldokolva
öklendeztem a diadal keserű
epéjét. Amikor a tekintetem
újra kitisztult, már a földön
térdeltem, Uther pedig
megszabadított a sisakomtól,
és felhevült homlokomat,
verejtékben ázó hajamat friss,
hűvös levegő cirógatta.
– Jobban vagy?
Bólintottam, megtöröltem az
állam, és kiköptem a keserű
ízt a számból.
– Jól van – folytatta. – Éppen
most döntöttem el, soha nem
akarom, hogy dühös légy
rám. Egy vadember vagy,
amikor feldühödsz, kuzin.
Négyet megöltél.
Körülnéztem a
mészárszékben.
– Akárcsak te.
Elvigyorodott.
– Igen, de én mindet hátulról,
amíg rád figyeltek.
– Ne feledd, én is mögöttük
voltam. Szerencse, hogy
megtaláltam a dárdád a
földön. – Remegett a
hangom. – És szerencse,
hogy lekötötted őket a lépcső
tetején. Ha másként lett
volna, most mindketten
halottak volnánk.
– Bolond beszéd! Így alakult,
és élünk.
Köptem még egyet.
– Rossz a szám íze, iszom
valamit. – Odamentem a
hordókkal teli asztalhoz, és
töltöttem egy kupa sört.
Íztelen volt és savanyú,
felkavarodott tőle a
gyomrom. Képtelen voltam
lenyelni, inkább csak
kiöblítettem a számat, majd
kiköptem. Egyre jobban
éreztem magam.
Körülnéztem, és a pusztítás
láttán bólintottam. – Mit
kezdjünk ezzel? – Halk neszt
hallottam, és felnézve két nőt
pillantottam meg, akik
rettegve, elkerekedett
szemmel figyeltek minket a
lépcső tetejéről. Biccentettem
feléjük. – A barátaid?
Uther hátrafordult.
– Gyertek le, gyorsan! –
Amikor a félelemtől
reszketve odaértek hozzánk,
előhúzta a kardját. – Le a
ruhákkal! –
Engedelmeskedtek, és
hamarosan már meztelenül
álltak előttünk. Uther gúnyos
vigyorral szemlélte őket. –
Caius, el tudod hinni, hogy
ezért haltam meg kis híján?
Hogy ezért haltunk meg kis
híján? Tudom, hogy még az
én karómra sem húznád rá
egyiket sem, nemhogy a
tiédre. – A lányok rémülten
figyelték, nem tudták, meg
fognak-e halni, vagy életben
maradnak, de abban biztosak
voltak, hogy Uther
személyében a halállal
néznek farkasszemet. – Te! –
mutatott a magasabbikra a
kardja hegyével. – Fordulj
meg! Nézz a barátomra! – A
nő megfordult, hatalmas
keble rálógott a bordáira,
méretes hasa szánalmasan
dudorodott
szeméremszőrzete fölött. –
Majdnem megöletted,
némber, pedig ő egy herceg!
Kis híján meghalt, mert
felkeltetted a vágyam
azokkal a hatalmas, löttyedt
csecsekkel! – A kardlapjával
a nő fenekére suhintott, mire
az rémülten ugrott egyet, a
szemébe könnyek gyűltek. –
Tűnjetek el a szemem elől,
mindketten! Kifelé! Kifelé
innen! – A kisebbik a ruhája
után nyúlt, de a kardlap máris
csattant az oldalán. – Nem! –
bömbölte Uther. – Vihetitek a
tolvaj, gyilkos életeteket,
legyen ennyi elég! A ruhák
maradnak! Szülessetek újjá,
ahogy a keresztények
mondanák. Kezdjetek
meztelenül új életet, ahogy
ezt is elkezdtétek, és
gondoljátok át kétszer is,
mielőtt a halálba akartok
csábítani egy újabb gyanútlan
vándort! Kifelé!
Rémülten menekültek,
átbotladoztak a halottakkal
teli padlón, aztán kiszaladtak
az alkonyatba.
Figyelte a távozásukat, arcán
azzal a megszállott vigyorral,
amit annyira kedveltem, majd
visszadugta kardját a vállán
átvetett szíj fémgyűrűjébe,
így a fegyver a hátán lógott.
– Jól tettem, hogy
elengedtem őket, kuzin?
Elvégre megpróbáltak
megölni.
– Nem, nem próbáltak, Uther.
Ők csupán lépre csaltak.
Hárman együtt sem tudtak
volna megerőszakolni, de
csak egy támadott rád, és ő
meg is bűnhődött érte.
Árgus szemmel figyelt, ajkán
még mindig ott játszadozott a
halovány mosoly.
– Szerinted túl kemény
voltam velük?
– Nem, egyáltalán. Azt
hiszem, megérdemeltek egy
kis fenyítést. Olcsón
megúszták.
– De?
Megcsóváltam a fejem.
– Semmi de. Csupán az jutott
eszembe, mihez kezdenek
most, hogy búcsút
mondhatnak a
megélhetésüknek.
– Majd találnak valamit –
morogta. – Tán arra
számítottál, hogy magammal
viszem őket? – Felkapta a
sisakomat, majd a lépcsőről
begyűjtötte a köpenyét is.
Felrakta a saját sisakját a
fejére, magához vette a
pajzsát, és úgy tért vissza
hozzám. Miközben átadta a
sisakomat, megkérdezte: –
Mondtam már, mennyire
örülök, hogy látlak? –
Bólintottam, ő pedig
magához vett egy lámpást a
söröshordók mellől. – Mindig
örömmel látlak, Cai, de ma
különösen gyönyörű vagy.
Általában jellegtelennek
látszol, sőt igazából
többnyire elég csúfnak tűnsz,
ma viszont fenséges voltál.
Őrült, de fenséges. –
Miközben beszélt, lábával
egy kupacba rugdosta a
földön heverő szalmát.
Amikor úgy döntött, elég
lesz, rádobta az olajjal töltött
lámpást, amely darabokra tört
a kövön. A lángok gyorsan
szétterjedtek.
– Egyébként sem jó hely ez
rendes embereknek. – Újra
végignézett a halottakon. –
Nyugodjanak békében, ahogy
a keresztények mondanák.
Menjünk innen. Különben mi
szél hozott erre?
Mintha jeges vízzel öntöttek
volna le. Elfelejtettem!
– Varrus haldoklik, Uther.
Visszahívtak bennünket
Camelotba.
Elfehéredett az arca a
döbbenettől.
– Nem… ezt nem mondhatod
komolyan, Cai! Nagyapa!
Nem tudtam felelni, csak a
fejemet ráztam. A
hitetlenkedése mintha az
enyém lett volna, attól
féltem, mindjárt elsírom
magam.
– Sietnünk kell. Hoztam
tartalék lovakat.
A fogadót és néma lakóit
átengedtük a lángoknak.
Uther lova az egyik hátsó
épületben volt kikötve,
nyugodtan tűrte, hogy
gazdája rádobja a nyerget és
meghúzza a szíjakat. Végül
letérdelt, és meggyőződött
róla, hogy az állat nem
próbálja becsapni a hasa
kiengedésével. Amikor
használni kezdtük az eszközt,
gyakran leborultunk a ló
hátáról, mert nem húztuk
meg eléggé a szíjakat. Uther
végül nyeregbe pattant, én
pedig felültem mögé, és
elvezettem oda, ahová a többi
hátast rejtettem. Megfogta az
egyik tartalék ló gyeplőjét, és
elindultunk dél felé,
elkerülve az utakat, hogy
kíméljük hátasaink patáit.

Egyikünk sem beszélt, mióta

magunk mögött hagytuk a
fogadót, legfeljebb néhány
szót mormoltam az iránnyal
kapcsolatban, és a csend
kitartott egészen addig, amíg
meg nem tettünk három-négy
mérföldet. Uther szólalt meg
elsőként, megmutatva egy
egészen más, sokkal
komolyabb oldalát is.
– Butaság volt, amit
műveltem. Könnyen
meghalhattam volna… ha
nem érkezel meg időben.
Persze nem nagy kár, de már
látom, hogy csak az időtöket
vesztegettétek volna,
miközben tűvé teszitek értem
az egész vidéket. Ostoba
voltam. Bocsáss meg nekem,
Cai. Soha többé nem megyek
el úgy, hogy valaki ne tudja,
hol talál meg. De az összes
római istenre, honnan tudtad,
hol vagyok?
– Testek – feleltem. – Buja
női testek. Megláttad őket,
amikor első alkalommal
áthaladtunk ott, és nem
tudtad birtokba venni őket.
Aztán három napra
megálltunk, alig
tízmérföldnyire a fogadótól.
Ismerlek, kuzin. De igazad
van, ostobaság volt, bár ha
megöltek volna, nem hiszem,
hogy bárki is kis
veszteségként fogta volna fel.
A nagyapád szemszögéből
biztosan nem az. Az ő
felfogása szerint téged egy
bizonyos feladatra neveltek
és képeztek ki, és nem illő,
hogy útonállók és szajhák
fészkében érjen a halál.
Jó ideig nem felelt.
– Mennyire van rossz
állapotban? Sok időt
vesztettünk emiatt?
– Nem tudom, milyen
állapotban van, de nagyon
beteg lehet, ha visszahívtak
az őrjáratból. Ha így
haladunk, három nap, amíg
elérjük Camelotot…
valamivel kevesebb, ha
spórolunk az alvással. Egy
óránál többet nem
veszíthettünk, mert
egyébként is erre kellett
jönnöm, nem kezdtelek
keresgélni Glevumban. A
harc rövid volt, bármilyen
hosszúnak is tűnt.
Felálltam a nyeregben, és
visszanéztem arra, amerről
jöttünk. Nyílt, füves síkságon
haladtunk, a fákat már
évekkel ezelőtt kivágta egy
gazda, aki rég meghalt, és az
erdő máris kezdte
visszahódítani a területet. A
távolban, a fák fölött fekete
füst gomolygott. Újra
némaságba süppedtünk,
gondolatainkba merülve
lovagoltunk tovább.
Rendszeresen váltottuk a
lovakat, egyik mérföldet a
másik után hagytuk magunk
mögött. Amikor besötétedett,
kikanyarodtunk az útra, és a
holdfényben lovagoltunk
tovább a fasorok között.
Miután a hold lement,
aludtunk egy keveset, de a
hajnali szürkület előtt már
újra úton voltunk, és a
második napon csak azért
álltunk meg, hogy kiürítsük a
hólyagunkat és a beleinket.
Minden alkalommal, amikor
leszálltam a nyeregből, úgy
éreztem, soha többé nem
fogok tudni rendesen járni, és
már a gondolatra is a
rosszullét kerülgetett, hogy
törődött testemmel vissza
kell kapaszkodnom a ló
hátára. Az úton azonban nem
ütköztünk semmiféle
problémába, és a harmadik
nap délutánján
megpillantottuk Camelotot.
Egy ideje már saját
birtokunkon lovagoltunk, és
az őrszemeinktől hallottuk,
hogy Varrus elesett, eltörte
mindkét lábát és néhány
bordáját, amikor legurult a
domboldalon. Megsérült a
tüdeje is, és az elmúlt nyolc
napban vért köpött. Komoran
folytattuk utunkat, a villa
bejáratánál Luceiia
nagynéném várt minket.
Törékenynek tűnt, mégis
valahogy rendíthetetlennek,
ahogy könnyein keresztül
mosolygott ránk.
Megcsókoltuk, és Uther tette
fel elsőként a kérdést:
– Hogy van, nagyanya?
– Fájdalmai vannak, de
makacs ember, és nem fog
meghalni, mielőtt beszélt
veletek.
Ennyi. Mindketten tudtuk,
semmi értelme nem lenne
ostobaságokat motyogni
arról, hogy nem fog
meghalni.
– Bemehetünk hozzá most
azonnal?
– Természetesen. A nappali
szobájában van.
Gyors léptekkel indultunk
nagybátyám szobája felé.
Mindkettőnk apja ott volt, az
ágy két oldalán álltak.
Patricus, a kolónia
tanácsának ősz hajú vezetője
komor arccal meredt maga
elé. Sírni tudtam volna,
amikor megláttam, mi történt
a nagybátyámmal, mióta két
rövid héttel ezelőtt távoztunk.
Egészen más ember lett,
szinte idegen a szememben.
Csak a beesett, ráncos, kíntól
eltorzult arcban ülő szempár
emlékeztetett arra a Publius
Varrusra, akit szerettem, de
még a tekintetét is fájdalom
felhőzte el.
– Uther… és Caius – szólalt
meg. – Isten hozott titeket
itthon. – Hangja csupán
rekedt suttogás volt.
Kinyújtotta felénk
karomszerű, összeaszott
kezét, és amikor megfogtam
az egyiket, akkor láttam csak,
hogy az egykor vastag és
erős csuklón ráncosan, lazán
lóg a bőr. Arcomhoz
szorítottam a kezét, éreztem
könnyeim melegségét a két
bőrfelület között. – Miért a
könnyek, fiú? Mindenkinek
ez a sorsa, egyszer meg kell
halnunk. Már így is jóval
tovább éltem, mint valaha
gondoltam volna, és jó
életem volt. Sokat
lovagoltatok? – Bólintottam.
– Gondoltam. – Suttogásában
felcsillant a régi vidámság. –
Mindkettőtökből árad a
lószag. Caius, ez volt
nagyapád ágya. Évekig
élvezte a kényelmét, mielőtt
meghalt, én viszont csak
néhány napja használom.
Nem szeretnék úgy meghalni
benne, hogy a lovak bűzét
érzem az orromban. –
Erőtlenül megszorította a
kezem. – Menjetek,
fürödjetek meg, én utána is itt
leszek. Aztán szeretnék
külön-külön beszélni veletek.
Menjetek. Ígérem, addig nem
halok meg. Picus,
előkészítettétek a fürdőt?
– Természetesen, Varrus.
Mikor nem álltak készen?
– Egyetlen alkalommal.
Amikor eltömődtek a
fűtőcsövek. De akkor te nem
voltál itt.
Apám hozzánk fordult.
– Tegyétek, amit mondott,
utána jobban fogjátok érezni
magatokat. És egyetek is
valamit, Publius Varrusnak
most pihennie kell.
Kelletlenül
engedelmeskedtünk. Amikor
tisztán és felfrissülve
visszatértünk, Luceiia
nagynénémet találtuk az ágy
mellett, aki férje ráncos kezét
szorongatta. Nagybátyám
szeme csukva volt, de
azonnal kinyitotta, amint
meghallotta a lépteinket, és
ránk mosolygott.
– Ó, így már sokkal jobb –
suttogta. – Ezek azok a fiúk,
akiket ismerek. Cai, menj ki
Luceiia nagynénéddel, és
tartsd szóval, amíg beszélek
Utherrel. Uther, jöjj ide
kérlek, és ülj le úgy, hogy
lássalak.
Luceiia nagynénémmel
magukra hagytuk őket, és
amikor távoztunk a szobából,
becsuktam magam mögött az
ajtót. Átvezetett a házon a
családi szobába, a saját
birodalmába, és intett, hogy
foglaljak helyet.
– Nos, Caius – szólalt meg –,
Publius Varrus már nem
sokáig lesz velünk. –
Visszanyeltem a torkomban
növekvő fájdalmas
gombócot, és valahogy
sikerült megkérdeznem, mi
történt. Megvonta a vállát
ugyanúgy, ahogy a férjétől
láttam több ezer alkalommal.
– Senki nem tudja, Cai. Ő
nem mondja el, és senki nem
látta. Egész délután itt volt a
villában, és visszafelé tartott
az erődbe, amikor
megtörtént. Annyit tudunk,
hogy már sötét volt, mert ha
előbb történik, észrevették
volna. – Sírva fakadt.
Átültem mellé, és magamhoz
szorítottan, miközben
gyászán keresztül folytatta a
beszámolót. – Mindig is erős
és makacs ember volt. Túl
makacs ahhoz, hogy úgy
öregedjen meg, mint mások.
Túl makacs, hogy elismerje
fiatalkori ereje hanyatlását.
Szerintem egyenesen fel
akart kaptatni a lovával
ahelyett, hogy a hosszabbik
utat választotta volna.
Elveszthette az egyensúlyát,
és leesett a lóról. Soha nem
használt nyerget, azt mondta,
túl sokáig ülte meg szőrén a
lovakat, hogy változtasson a
szokásain.
– Egy házaló kufár talált rá
másnap kora reggel, a domb
aljában. A lova sértetlenül
legelészett a közelben. Órák
óta fekhetett ott, teljesen
átázott és átfagyott. –
Elhallgatott, majd
könnycseppeket szórva
megrázta a fejét. – Észre sem
vettem, hogy nem jött haza.
Mármint tudtam, de nem
aggódtam. Sokszor aludt a
villában, amikor sokáig
dolgozott. Azt hittem, most is
így tett. Honnan is
gondolhattam volna, hogy a
vén bolond megpróbál
felmászni a hegyre, mint egy
tizenkét éves fiú? És most
haldoklik, én pedig egész
életemben azon fogok
gondolkodni, mi történt
volna, ha hamarabb
rátalálunk.
Szorosan átöleltem, és
próbáltam meggyőzni, hogy
semmit nem tehetett volna,
de nem lehetett ilyen
könnyen megnyugtatni.
– Ó, Cai! – szipogta. – El
sem hiszem, mit tett vele ez a
baleset! Leolvadt róla a hús!
Nem maradt abból az
emberből, akit szerettem,
csak csont, bőr, fájdalom és a
belső erő, ami nem engedi
meghalni. És amikor mégis
meghal, egyedül maradok. –
Láttam, hogy megdöbben
saját szavain, mozdulatlanná
dermedt a karomban, majd
kibontakozott az ölelésemből
és felállt. Stolájának
szegélyével megtörölgette az
arcát, és figyeltem, ahogy
fokozatosan visszatér belé az
erő, mintha a szemem láttára
nőtt volna meg. Amikor újra
megszólalt, a hangja már
határozott volt és erős. –
Mára elég a gyengeségből és
a könnyekből! – jelentette ki.
– A férjem szégyellne, ha
hallotta volna az utolsó
megjegyzésem. – Rám
nézett, láttam a melegséget a
szemében. – A nagybátyád az
egyik legjobb ember, aki
valaha ezen a földön járt.
Mindenem, amim van,
minden boldogság, amit
megtapasztaltam, tőle
származott. Most, hogy az
élete véget ér, nekünk,
Uthernek, a gyermekeiteknek
és unokáitoknak kell
gondoskodnunk róla, hogy az
élete és a sok csoda, amit
létrehozott, ne merüljön a
feledés homályába.
Miközben ezt mondta, az
Excalibur járt a fejemben,
mert abban rejlett Varrus
halhatatlansága. A név már
ott remegett a nyelvem
hegyén, mégsem mondtam
ki, mert eszembe jutott, hogy
eddig még csak öt szempár
látta a fegyvert, a sajátomon
kívül. Varrusé, Equusé és
Plautusé, a nagybátyám
barátaié, Andros atyáé – aki
az öntött markolatot tervezte
–, valamint a nagyapámé.
Kíváncsi lettem volna, vajon
Luceiia nagynéném tud-e
róla, de nem mertem
megkérdezni. Bármilyen
hihetetlennek is tűnt, Varrus
nagybátyám talán még előle
is eltitkolta. Elvégre asszony
volt, és talán csak az emberek
gyilkolásának eszközét látta
volna a pengében, és
helytelenítette volna az
elkészítését, akármilyen
büszke is volt férje
alkotásaira. Így hát nem
kérdeztem meg tőle, mert
féltem, hogy esetleg
megsérteném, ha a
tudomására hoznám élete
párjának titkát. Inkább
hallgattam.
Meglátta és félreértelmezte a
szememben a szomorú
bizonytalanságot, és
megragadta a karom.
– A nagybátyád nemsokára
végez Utherrel. Tudom, hogy
neked is van mondanivalója.
Menj, Caius, várj az ajtó
előtt, amíg Uther kijön, utána
küldd hozzám.
Uther éppen akkor csukta be
nagybátyám ajtaját, amikor
befordultam a folyosóra.
Komor tekintettel figyelte
közeledésemet.
– Beszélni akar veled.
– Hogy van?
– Rosszul, Cai. Nagyon,
nagyon rosszul.
– Luceiia nagynéni vár a
családi szobában.
Bólintott és távozott. Egy
pillanatig csak álltam ott,
kezem az ajtó gombján, aztán
vettem egy mély lélegzetet,
és beléptem. Ezúttal, amikor
megközelítettem az ágyat,
rögtön észrevettem, mi
döbbentett meg korábban az
öregember látványán, mi
volt, ami megváltozott.
Eltűnt a szakálla, és ettől az
egész arca átalakult.
– Nagybácsi? Ébren vagy? –
suttogtam.
– Igen, Caius. Gyere
közelebb.
Leültem az ágy melletti
székre.
– Levágtad a szakállad.
Mosolya kísérteties volt,
akárcsak a hangja.
– Nem én voltam, kölyök. Az
átkozott orvosok. Betegen
nem tudtam tisztán tartani.
Különös érzés, mintha
meztelen volnék. – Rám
pillantott a szeme sarkából. –
Nagyszerű ember vagy,
Caius, vagy az leszel néhány
év múlva. Most pedig figyelj
rám, mert sok a
mondanivalóm, és kevés az
időm. Viszont én tudom, mit
akarok mondani, te pedig
nem, ezért ne szakíts félbe,
rendben?
Bólintottam, ő felnézett a
mennyezetre, összeszedte a
gondolatait.
– Az Excalibur a tiéd. Ezt a
titkot rád bízom. Jelen
pillanatban senki más nem
tud a létezéséről. Hagyd a
padló alatt, ott biztonságban
van. Védd az életed árán is,
Cai. Az a penge a vasláncot
is átvágja, olyan erős. Királyi
kard, uralkodóhoz méltó.
Őrizd meg Britannia
császárának. Ne add oda
Uthernek. A fiúk túl
meggondolatlanok, túl vadak.
Ő nem is tud róla.
– És Luceiia nagynéni?
Egy ideig csendben feküdt, a
gondolatait rendezgette, és
amikor újra megszólalt,
valamivel erősebb volt a
hangja.
– Ő sem. A legcsodálatosabb
dolog, amit valaha
létrehoztam, és eltitkoltam
előle. A tudás túl veszélyes
lett volna számára. Az
emberek háborúznának az
Excalibur birtoklásáért, Cai.
Ne hagyd, hogy ez történjen,
őrizd meg a titkát. Egy nap
majd eljön az idő. Tudni
fogod, melyik az a nap, és azt
is, ki a megfelelő ember. Ha
nem jön el a halálod előtt,
add tovább a kardot
valakinek, akiben megbízol.
A fiadnak. Tudni fogod, jó
nevelést kaptál és jó tanuló
voltál. Megfejtetted a Hölgy
titkát, aztán a nyeregét is.
Egy nap a király titkát is
megfejted. Tudni fogod, hogy
ő az, amint megpillantod. –
Visszafojtott lélegzettel
hallgattam, minden szava
beleégett az elmémbe. –
Caius nagyapád volt a
legjobb barátom, ezt te is
tudod. Álmodozó volt, Cai,
de nagyszerű álmodozó.
Királyi dolgokat mert
álmodni, és volt hozzá ereje
és bátorsága, hogy valóra is
váltsa őket… – Vártam, hogy
folytassa. – Elindított egy
folyamatot, Cai, egy olyan
fejlődést, amit te és az
utódaid fogtok továbbvinni.
Róma nagyságának
újjáteremtését álmodta meg
és kezdte el itt, Britanniában.
Keverni akarta a vérét, a népe
vérét Ullic embereinek
vérével. Ennek a tervnek
Uther a magja, és persze te.
Figyelj Utherre, Cai; neki
nincs olyan feje, mint neked.
Nem érzi, mi a helyes. Fogd
őt vissza. Amikor az apja,
Uric meghal, ő lesz a
Pendragonok királya,
amikor… – hangja elhalt,
majd újra erőre kapott. –
Tedd jó királlyá, Cai. Vezesd
a tanácsaiddal. Figyelni fog
rád, mert szeret téged.
Újabb szünet következett,
ezúttal jóval hosszabb,
mielőtt a suttogó hang
folytatta.
– Használd a lovakat, Cai, és
tenyéssz ki még többet.
Rengeteg ló kell. A szászok
nem tudnak ellenállni egy
lovasrohamnak. A lovak és a
hosszúkardok. Használd őket
bátran, és építs fel rájuk egy
hadsereget. Légiókra lesz
szükséged. Hozd létre őket.
Tudod a módját. És ott
vannak Ullic hosszúíjai,
Uther népének fegyverei. Ne
feledkezz meg róluk, nagyon
erős fegyverek, kölyök. Már
távolról meg tudják nyerni
neked a csatát. Használd
őket. Ez minden, amit el
kellett mondanom. Most
küldd ide a nagynénédet, és
menj Isten áldásával.
Felálltam, hogy távozzak, de
az ujjai rákulcsolódtak a
kezemre, és visszahúzott
magához.
– Valamit elfelejtettem. A
fegyverszoba a tiéd, minden
kincsével együtt. Ezt Uther is
tudja. Sok minden van ott
még, ami a hasznodra lehet. –
Újra lehunyta a szemét, és
ezúttal biztos voltam benne,
hogy elaludt, ám amikor
elindultam volna, hogy
megkeressem Luceiia
nagynénémet, megint
magához vont. Nagyon közel
kellett hajolnom a szájához,
olyan halkan beszélt.
– Caius nagyapád azt akarja,
használd a nevet, amit anyád
adott neked…
Tarkómon égnek meredtek a
szőrszálak a jelen idő
hallatán, de az ujjai
lehullottak a karomról, és
rémülten siettem az ajtóhoz.
Nagynéném és Uther a
folyosón várakoztak.
Intettem, mire besietett a
szobába, és ahogy elhaladt
mellettünk, Utherrel
összenéztünk. Szavak nélkül
osztottuk meg egymással
gyászunkat.
Két nappal később temettük
el Publius Varrust, barátja,
Caius Britannicus mellé.
Aznap éjjel együtt rúgtunk be
Utherrel, és megosztottuk
egymással, amit Varrus
mondott nekünk – legalábbis
egy részét. Uthernek szánták
a király szerepét, nekem a
tanácsadóét. Attól a naptól
fogva legközelebbi
családtagjaim kivételével
mindenki számára Merlynné
váltam. Caius, a fiú, Publius
Varrusszal, a nagybátyjával
együtt halt meg.

MÁSODIK KÖNY
AZ IFJÚ SASOK
♣

VIII.
Éveket töltöttem azoknak az
eseményeknek a
tanulmányozásával, melyek
az emberek sorsát alakítják,
és gyakran kerültem közel
ahhoz, hogy saját
tapasztalataim alapján
elfogadjam: minden ember
életének csúcsát és
mélypontját, a legdicsőbb és
legképtelenebb pillanatokat
kizárólag a vakszerencse és a
véletlen befolyásolja. Amikor
erre gondolok, legtöbbször
egy lány szájának képe villan
fel előttem. Ez nem kitalált
kép, hanem egy emlék.
A történet folytonossága
megköveteli, hogy leírjam az
eseményeket, melyek annak a
bizonyos képnek a
felidézéséhez vezetnek,
valamint beszámoljak
azokról a kanyargós és
bonyolult ösvényekről,
melyek egy központi
eseményből ágaztak ki, hogy
egy egész nép lépteit
összezavarják. Abban
azonban nem vagyok biztos,
hogy mindezt képes leszek
elfogulatlanul leírni, mert a
sebek még most, öt évtized
múltán sem hegedtek be.
Ezért inkább lassan kezdem,
és megpróbálom újra
felidézni a körülményeket,
valamint az ostoba, ifjonti
gőgöt, amely fiatalkorom
halálához vezetett.
Négy év telt el Publius
Varrus halála óta, és ez idő
alatt az előzőekben
megismert két tétova, ifjú
kapitányból határozott,
magabiztos, ugyanakkor
hatékony és rátermett
parancsnok vált, akik a
cameloti lovasságot vezetve
már több csatában is részt
vettek. Uthert és engem a
kemény tapasztalatok veterán
katonává neveltek, igazi
harcossá a szó minden
értelmében. Férfivá értünk,
és jó úton haladtunk, hogy
létrehozzuk a Publius Varrus
által említett légiókat.
Uther kéjvágyó volt,
élvhajhász és hedonista.
Akárcsak én. Ám akkoriban
nem ezekkel a szavakkal
jellemeztük magunkat. Miért
is tettük volna?
Ifjúkorunkban a test bűnét az
jelentette, ha valaki
vérfertőző viszonyt folytatott
közvetlen családtagjaival. Az
új egyházi rend csak jóval
később ismertette meg
gyönyörű szigetünket az
alkalmi vágy bűnének
gondolatával, és akkor még
azt gondoltam, meglehetősen
érzéketlenül alkalmazzák,
egyfajta eszközként, hogy
elhitessék az emberekkel, a
nők alsóbbrendű lények, a
bűn forrásai.
Istennek hála, erőfeszítéseik
nem jártak eredménnyel, de
komoly nehézségeket
okoznak népünknek, és
rengeteg gyászt idéztek elő
földünk minden szegletében,
ahol Isten és a szív emberei
egyszerre próbálták szolgálni
Istent az egyház
rendeleteinek betartásával –
melyek nem kevesebbet
követeltek, mint
társadalmunk felének
jogfosztását és
lealacsonyítását –, és
kedvében járni az Úrnak
Britannia büszke
asszonyainak szeretetével,
megbecsülésével és
tiszteletével, akik időtlen
idők óta egyenlők voltak a
férfiakkal.
Fiatal emberként azonban
mindez nem befolyásolt
minket. Mint mondtam,
élvhajhászok voltunk, a test
bűneiben viszont teljességgel
ártatlanok. Ahogy ártatlanok
voltak azok a fiatal nők is,
akik osztoztak életünkön és
testi örömeinken – többnyire
vonzó, sőt néha gyönyörű
idegenek, akik semmilyen,
vagy csak nagyon laza
családi kötelékkel
kapcsolódtak kolóniánkhoz.
Tették a dolgukat, ahogy
mindenki más is, nap mint
nap végezték, amire a
természetük és a képességeik
alkalmassá tették őket, este
és éjszaka pedig élvezték a
számukra biztosított
örömöket. Gyakorlatilag ők
voltak Camelot táborkísérői,
és a táborkísérőkhöz
hasonlóan sokan közülük
állandó párt találtak az erőd
katonái között. Ahogy a fiatal
emberek általában, ők is
sebezhetetlennek hitték
magukat, hiszen erősek,
egészségesek és életvidámak
voltak, szerették és csodálták
az ugyanolyan fiatal és
egészséges katonákat, akik
biztonságot és megélhetést
nyújtottak nekik egy olyan
időszakban, amikor ezek a
fogalmak egész Britanniában
ismeretlennek számítottak.
Így hát osztoztunk egymás
örömében. Mi
kielégíthetetlenek voltunk, de
nem szatírok, ők pedig
kéjvágyók, de nem kitartott
szeretők; dőzsöltünk erőszak
nélkül, ők pedig adtak,
megvásárolhatóság nélkül.
Nem minősítették a
viselkedésünket, nem érezték
becsapva magukat, nem
bántódtak meg. Miért is
tették volna? Utherrel éltük
az életünket a barátainkkal,
mint törzsünk kiválasztottjai.
Üzekedtünk, mint az
egészséges fiatalok általában,
a háborúban pedig
sebezhetetlenek voltunk. És
amikor nem volt háború,
hosszú őrjáratokra indultunk,
keményen gyakorlatoztunk,
és kötelességtudóan végeztük
a tanács feladatait, amit még
nagyapáink hoztak létre a
kolónia irányítására, és
aminek mindketten tagjai
voltunk. Mi lehetett volna
természetesebb annál, mint
hogy estéinket és
éjszakáinkat Camelotban és
máshol múlatjuk, megtöltjük
a hasunkat, és minden
adandó alkalommal kiürítjük
ágyékunkat? Szolgálaton
kívüli életünket az étel és a
testiség uralta, de az ételt
csak annyira tartottuk
fontosnak, hogy biztosítsa az
erőt. Korai aggodalmaim az
Utherrel való lemaradásom
miatt már rég elenyésztek.
Méretben, állóképességben
és azonnali harckészségben is
utolértem. A férfivágy
hanyatlása abban az időben
csupán átmeneti állapot volt,
amit az élvezetek túlzott
hajhászása idézett elő, és
amit könnyen lehetett
gyógyítani némi pihenéssel
és további ingerléssel.
Éppen ilyen állapotban
voltam, amikor először
felfigyeltem Cassandrára.
Persze láttam már korábban
is, de nem ugyanaz pusztán
látni egy nőt, és észre is
venni. Aznap tértünk vissza
egy nagyon hosszú, fárasztó
őrjáratból, és ő is a részét
képezte az útközben
begyűjtött „zsákmánynak”. A
főcsapattól külön lovagló
Uther talált rá egy kis
tisztáson, az erdő mélyén, két
holttest mellett kuporgott,
akik vélhetően a szülei
voltak. Nem állított rendes
táborhelyet, csupán
rögtönzött menedéket hozott
létre bokrokból és száraz
ágakból a hátukon fekvő
halottak köré. Uther nyomát
sem látta küzdelemnek vagy
erőszaknak, és azt sem tudta
megállapítani, mi okozhatta a
halálukat. A lányt a
csuklójánál fogva kellett
magával vonszolnia, feltette a
lovára, és a nap hátralévő
részében szorosan tartotta
maga előtt a nyeregben.
Vékony, megtört teremtés
volt hatalmas, szürke
szemmel és széles szájjal,
amely uralta apró, hegyes
arcát. Egyetlen szót sem
szólt, mióta rátaláltunk, ijedt
kis nyúlra emlékeztetett, nem
nézett senkire, és amikor nem
lóháton ült, a karját maga
köré fonva gyalogolt.
Mindvégig el sem mozdult
Uther mellől. Senki nem
tudott beszélgetni vele, nem
lehetett áttörni hallgatásának
falát, és nem volt hajlandó
eltávolodni Uthertől még
akkor sem, amikor a barátom
olyan helyre ment, ahová
nem kellett volna elkísérnie.
Aznap este mindhárman a
játékszobának elnevezett
helyiségben tartózkodtunk,
ahol uralkodóként
nyújtóztam el egy vastag
bőrökkel borított ágyon. Túl
voltam két odaadó, érett
csodálóm kényeztetésén, és
az a fajta üres, kielégült érzés
telepedett rám, ami elárulta,
hogy jó ideig nem leszek
alkalmas újabb játékra.
Hátradőltem, ujjaimat
összekulcsoltam a tarkómon,
és figyeltem, ahogy két
ágytársam hiábavalóan
próbál életre kelteni –
nyelvükkel, ajkuk apró
harapásaival és ujjaikkal
elérni a lehetetlent.
Bal oldalon Uther mély
nyögései tudatták, hogy
lassan ő is célhoz ér, és
udvariatlanul odafordítottam
a fejem. Ebből a
testhelyzetből jól láttam,
ahogy fallosza újra és újra
eltűnik a némberben, aki
csődörként lovagolta meg őt
– hiszen az is volt. A nő
hátsója rengett az
erőfeszítéstől, kellemes
látványt nyújtva cinikus és
alapos tekintetemnek. Uther a
nagy testű ágyasokat szerette.
Ekkor figyeltem fel a lányra,
akit Uther Cassandrának
nevezett el. Néhány bőrön
ült, és olyan közönyösen
figyelte a jelenetet, mintha
csak valami étkezést nézne.
Fél könyökre támaszkodtam,
hogy jobban lássam, amivel
megzavartam saját
kényeztetőimet, ám amint
újra elhelyezkedtem,
folytatták tevékenységüket.
Hozzám hasonlóan Uthernek
is két ágyasa volt, az egyik,
aki oly elszántan húzta magát
a karójába, és a másik, aki
mögötte térdelt,
megtámasztotta a fejét az
ölében, és az arcába lógatta
hatalmas keblét, megfelelő
fogódzót nyújtva barátom
számára az erőkifejtéshez.
Társnője közben erősen fogta
a vállát, így egyensúlyozta
magát lovaglás közben.
Cassandra arca kifejezéstelen
maradt. Nem láttam rajta sem
vágyat, sem érdeklődést. A
tekintete érzelemmentesen
vándorolt végig a hangos
nyögésekkel üzekedő
csoporton. Láttam, hogy a két
test találkozásához siklik a
pillantása, majd fel a másik
nő mellére, és az azt szorító
ujjakra, és ahogy figyeltem,
az Uthert támasztó némber
kidugta a nyelvét, akár egy
nedvesen csillogó, vastag,
rózsaszín kígyót. A látvány
bizonyára felkorbácsolta
társnője vágyát, mert a
csúcshoz közeledve magához
rántotta a másikat, és
beszippantotta a kidugott
nyelvet. Ám a mozdulattól
éppen a legrosszabb
pillanatban csúszott le a
karóról, és kapkodva próbálta
visszailleszteni magába a
magot lövellő húsdarabot,
mielőtt a pillanat örökre
elveszne. Önkéntelenül is
felnevettem a suta látványon,
és a tekintetem ismét
Cassandrára tévedt.
Arckifejezése nem változott,
de ezúttal észrevettem,
hogyan feszül a combjára
egyszerű, szürke ruhájának
szövete, kirajzolva teste ívét,
és az ágyékom azonnal
megrezzent, ami nem kerülte
el két segítőm figyelmét, és
megkettőzött erővel
próbáltak életet lehelni
belém. Engem is meglepett
az akaratlan reakció, ezért
alaposabban is megnéztem
magamnak ez furcsa, fiatal
lányt. Semmi olyasmivel nem
rendelkezett, amit általában
vonzónak találtam. Sőt
inkább csúnyácskának tűnt,
és valami határozottan nem
volt rendben a fejével.
Uther és lovasa egymásra
rogytak, én pedig éreztem,
hogy újra feltámad a vágyam,
így figyelmen kívül hagytam
Cassandrát, és inkább az
ágyékomnál történő dolgokra
összpontosítottam.
Nem tudom, mennyi idő telt
el addig, amíg Uther a
nevemen szólított, de akkor
éppen elfoglalt voltam.
Társnőimmel sikerült olyan
testhelyzetet kialakítanunk,
ami lehetővé tette, hogy
könnyen és gyorsan tudjak
váltogatni közöttük, ezért
ügyet sem vetettem a
barátomra, és inkább arra
koncentráltam, hogy ne
nagyon koncentráljak
semmire. Ám ő nem hagyta
magát, és a kitartásával végül
sikerült magára vonnia a
figyelmem.
– Mi az, Uther? Mit akarsz?
– Gyere ide! Gyere ide, ezt
nézd meg!
Újra megpróbáltam kizárni őt
a tudatomból, és puha húsba
temettem az arcom, de ettől
csak még követelőzőbbé vált,
és végül felelnem kellett,
csak hogy elhallgattassam.
– Nem érdekel, mi van ott –
mondtam. – Van itt elég
tennivalóm.
– Azt később befejezheted.
Gyere, nézd meg!
Sóhajtva keltem fel, és
átvágtam a helyiségen oda,
ahol ő feküdt. Éreztem a
levegő hűvösét testem nedves
részein.
– Ezt nézd! Láttál már ilyet?
– Láttam, de nem a megfelelő
dolgot néztem. Az egyik
ágyas a szájával dolgozott
merev falloszán, miközben
élvezte, ahogy társnője az ő
szélesre tárt combja közé
fúrja a fejét zajos
cuppogással.
– Nem azt! Ezt! – Uther
Cassandra arcára irányította a
figyelmem; jobb kezével a
lány arcába csípett, így az
ajka teljesen eltorzult. A
tekintete továbbra is tompa és
engedelmes maradt. – Nézd
ezt a szájat, Caius! Nem
emlékeztet valamire? –
Megnéztem. Valóban
emlékeztetett.
– De igen – feleltem. – Csak
nem tudom, mire. Engedd el.
– Uther engedelmeskedett, és
a lány ajka visszanyerte
eredeti alakját. Elképesztő
szája volt, telt ajakkal, és
szélességben arcának több
mint a felét elfoglalta. Az a
száj és a tekintet, amelyik
egy pillanatra sem szakadt el
Uthertől, minden mást a
háttérbe szorított. Azt
kívántam, bárcsak engem
nézne.
– Gyönyörű száj –
mormoltam, miközben Uther
újra meghúzta mindkét
oldalon, nem annyira, hogy
fájjon, csak hogy felvegye a
korábbi formáját. – Szerinted
mire hasonlít?
Uther harsogva felnevetett,
elengedte a lányt, és
felsőtestét elfordítva
megragadta a némber
csípőjét, akit társnője
kényeztetett a nyelvével.
– Erre! – kiáltotta, azzal
maga felé húzta a nő testét, a
másikat pedig odébb
hessentette. Bágyadt
tiltakozásukra ügyet sem
vetve megfordította ágyasát
és a magasba emelte a lábát,
amíg ott nem feküdt előtte
arccal lefelé, széttárt lábbal,
meztelenségével az arca előtt.
– Gyere, és nézd meg ezt!
Vigyorogva hajoltam előre a
jobb válla fölött. Az ölében
fekvő lány kényelmetlenül
tekergett, szabadulni próbált,
mire tenyerével a fenekére
csapott.
– Feküdj nyugodtan, asszony,
és tárd szét a lábad! – Bal
kezével széthúzta a nő
szeméremajkait. – Itt! Látod?
Nedvesebb, de pontosan
ugyanolyan!
– És szőrösebb – bólintottam
mosolyogva –, de valóban
van hasonlóság.
Jobbjával ismét széthúzta
Cassandra száját, a tekintete
ide-oda járt az ajkak között.
– Uther, ez fáj! – tiltakozott
az ölében fekvő nő.
Újra rápaskolt.
– Akkor vedd ki a képemből
a nedves hátsódat, asszony!
Az ágyas a szabadságát
visszakapva odébb mászott,
válla fölött sértődötten nézett
vissza a barátomra, ám ő
ügyet sem vetett rá. A másik
némber azonban
visszavezette társnőjét, hogy
folytassa félbeszakított
tevékenységét. Uther ezalatt
tovább vizsgálta Cassandra
száját. Lassan, anélkül hogy
elengedte volna az állát,
felállt, és fallosza végét
odatolta a lány szájához, alig
egyhüvelyknyire tőle.
Cassandra tekintete követte
az övét, így a végén teljesen
hátra kellett hajtania a fejét.
Uther beletúrt a lány hajába,
és minden erőszak nélkül
lejjebb hajtotta az arcát.
– Gyerünk – mormolta
előrébb tolva csípőjét, és
apránként utat talált magának
az ajkak közé.
A lány semmilyen módon
nem reagált, ezért Uther
hátrébb húzódott, majd újra
megpróbálta. Még mindig
semmi nem történt Cassandra
részéről, bár nyilvánvaló
volt, hogy össze vannak
zárva a fogai, és ez
meggátolja a behatolást. A
vágyam időközben lelohadt,
ágytársaim unott tekintettel
figyelték a történéseket.
Kezdtem kényelmetlenül
érezni magam amiatt, amit
Uther tesz, bár nem tudtam
volna megmondani, miért.
Elvégre a lány szabad
akaratából jött ide, és semmi
bántódása nem esett. Ennek
ellenére zavart valami.
– Uther…
– Csst, Caius! Csak figyelj!
Gyerünk, szépségem, nyisd
ki! – Keményebben
próbálkozott, szétfeszítette a
lány fogait. Figyeltem, ahogy
behatol a szájába, lassan
becsúsztatja hímtagját, aztán
félig kihúzza, majd
megismétli, miközben
elengedte az állát, és a fejére
helyezte a kezét. Cassandra
ekkor harapott rá. Láttam,
hogy ezt fogja tenni, egy
teljes másodperccel előre
láttam, mert figyeltem a
szemét.
Uther bömbölt, akár egy
sebesült bika, hátraugrott és
sérült testrészéhez kapta a
kezét. Abban a pillanatban
nem láttam rajta vért vagy
fognyomokat, de a sérülések
nem mindig kezdenek el
azonnal vérezni. Cassandra
talpra szökkent, hatalmas,
szürke szeme villogott, de
hogy a haragtól, a félelemtől
vagy az elégtételtől, azt nem
tudtam megállapítani. Uther
újra felüvöltött, és erős kezét
kinyújtva előrelendült.
Egyetlen ütéssel a földre
taszította a lányt, mielőtt
megállíthattam volna, de
utána gyorsan átkulcsoltam a
karját, és a nyakánál fogva a
földre szorítottam. Másra
nem voltam képes, mint a
földhöz szegezni őt. Tombolt
benne a harag, és tudtam,
hogy képes lenne ott helyben
végezni Cassandrával. Teljes
súlyommal ránehezedtem, és
megtettem mindent, hogy a
földön tartsam. Rúgott és
kapálózott, akár egy
megszállott, majd hirtelen
elernyedt és mozdulatlanná
vált. Cselnek véltem, és
továbbra sem engedtem el, de
amikor megszólalt, tudtam,
hogy elmúlt a veszély.
– Minden rendben, Cai.
Elengedhetsz. Nem fogom
bántani.
Hallottam az őszinteséget a
hangjában, ezért hagytam
felállni. Tekintetem a lányt
kereste, de ő időközben
elmenekült. A másik négy
tágra nyílt szemmel figyelt
minket.
– Hová ment?
A hosszú nyelvű megvonta
hatalmas vállát.
– Nem tudom, csak elrohant.
Az ajtóhoz siettem, és
kinéztem az éjszakai udvarra.
Cassandrának nyomát sem
láttam. Hallottam az őrök
közeledő lépteit, és rájöttem,
hogy meztelen vagyok, ezért
visszatértem a szobába, majd
becsuktam az ajtót.
– A szajha! Később
megkeresem, és olyan leckét
adok neki, amit nem felejt el!
– Uther meggörnyedve ült, és
összezsugorodott férfiasságát
dajkálta féltőn. – Majdnem
kettéharapott! Megölöm a
némbert!
– Ugyan, Uther –
mosolyogtam. – Nem fogod
megölni. Most már nem. De
volt egy pillanat, amikor azt
hittem. Vérzik?
Újra megnézte.
– Nem, de vérezhetne! A
szajha!
Rávigyorogtam.
– Még csak nem is harapott
túl erőset, láttam. Ismerd el,
sokkal nagyobb volt az
ijedség, mint a fájdalom. A
büszkeséged jobban sérült,
mint a farkad.
Haragosan nézett rám.
– Mit tudsz te erről? Nem te
érezted a fogát!
– Akkor hadd nézzem meg.
Látszik egyáltalán valami? –
Közelebb léptem, de
védekezőn maga elé rántotta
a kezét, én pedig
megkönnyebbülten nevettem,
ügyet sem vetve
büszkeségére. – A mérete
alapján úgy látom, legalább a
háromnegyedét leharaphatta.
– Csak ekkor vettem észre,
mennyire felzaklatta magát,
és hogy talán nem kellene
ugratnom. Ennek ellenére
folytattam, abban a
reményben, hogy talán ő is
meglátja a helyzet humorát. –
Hé, csak tréfálok!
Valószínűleg ugyanúgy fog
működni, amint nem
gondolsz rá többet. Lányok,
esetleg megnézhetnétek,
Uther botja még mindig elég
erős-e ahhoz, hogy
támaszkodni tudjon rá.
Készségesen
engedelmeskedtek,
odagyűltek köré meleg
meztelenségükben, de Uther
nem kért belőlük. Elzavarta
őket maga mellől, morcosan
felállt, és felkapta a tunikáját.
– Reggel találkozunk –
vakkantotta kifelé menet, mi
pedig egy ideig némán
bámultuk a csukott ajtót.
Végül az asztalon lévő
kancsóból töltöttem
magamnak egy kupa bort.
– Majd visszajön, ha
lehűtötte magát – mondtam,
és némán tisztelegtem nekik
kupámmal. – Addig
kipróbálhatnánk, mire megy
egy négy ellenében.
A tűz már majdnem teljesen
leégett, a helyiségben
mindössze egyetlen lámpás
világított. A hosszú nyelvű
lány azt is elfújta, amint
elindultam feléjük.
IX.

Tévedtem. Uther aznap éjjel

nem jött vissza, és a mai
napig csupán két embert
ismerek, akik az elkövetkező
hét folyamán láthatták őt. Az
egyik az udvaron
szolgálatban lévő őr volt, a
másik pedig Cassandra.
Másnap reggel napkelte után
ébredtem, négy hálótársamat
ott hagytam összegabalyodott
tagokkal. Két óránál többet
nem aludhattam, és amikor
végre lehunytam a szemem,
két lány még mindig
kényeztette egymást.
Öltözködés közben
észrevettem, hogy Uther nem
tért vissza, de akkor még nem
gondoltam semmire.
Kimentem az istállóba,
felnyergeltem a lovamat, és
leereszkedtem a villába. A
hideg reggel fagyos, friss
levegője kiszellőztette a
fejem, és már alig vártam a
fürdőház párás, hívogató
melegét, ahol kigőzölhetem
és kiáztathatom testemből az
előző éjszaka fáradalmait.
Aznap délben tartottuk a
tanács szokásos ülését, és
addig semmi más dolgom
nem volt, így több mint egy
órán át tettem-vettem a
villában. A Britannicus család
életének középpontja
mostanra üres, elhagyatott
hellyé vált, alig használtuk
valamire, mióta az egész
család felköltözött az erődbe,
bár a szolgálók tökéletes
rendben tartották mint
vendégszállást, és a kitűnő
fürdőházba is bármikor be
lehetett térni. Természetesen
az erődben is voltak fürdők,
de azok csupán egyszerű,
silány és alig használható
épületek voltak – szinte
primitívek a Britannicus-villa
nyújtotta fényűzéshez képest.
Késő délelőtt volt már, mire
visszaindultam az erődbe,
ahol előkelőbb ruhába
öltöztem, és a konyha felé
vettem az irányt, hogy egyek
valamit a tanácsülés előtt.
Útközben hallottam, hogy
valaki a nevemet kiáltja, és
amikor megfordultam,
főorvosunkat, Lucanust
pillantottam meg, amint
hevesen integet. Megálltam,
hogy utol tudjon érni, és
közben azon töprengtem,
vajon mit akarhat. Kiváló
sebész volt, igazából a
legjobb a kolónián, valamiért
mégsem tudtam soha
megkedvelni. Megkérdezte,
láttam-e Uthert.
– Nem, Lucanus, nem láttam
múlt éjjel óta. Valami baj
van? Tudok segíteni?
Összevonta a szemöldökét, és
lebiggyesztette az ajkát.
– Igen, parancsnok, van egy
kis probléma, de nem
tudom…
– …hogy tudok-e segíteni.
Nos, a választ erre egyikünk
sem fogja tudni, amíg el nem
mondod, mi a baj.
Látszott, hogy még mindig
bizonytalan.
– Hm? Gyerünk, ember, ki
vele!
Elfintorodott.
– A lányról van szó,
parancsnok.
Fogalmam sem volt, miről
beszél.
– Miféle lányról, Lucanus?
Nem vagyok gondolatolvasó!
– Arról, akit Uther
parancsnok hozott ide tegnap.
Így már tudtam.
– Cassandra. Mi van vele?
– Az én szállásomon van,
parancsnok.
– Valóban? – Rávigyorogtam.
– Tőle nem sok
engedelmességet fogsz kapni,
Lucanus. Vigyázz a fogaival.
Nem értette a tréfát.
Helytelenítően ráncolta a
homlokát.
– Nagyon megverték,
parancsnok. Brutális módon,
kis híján belehalt. – Elakadt a
lélegzetem, ő pedig folytatta.
– Néhány katona talált rá ma
reggel, a nyugati fal melletti
istállóban. Ők hozták el
nekem. Úgy véltem, hogy
mivel Uther parancsnok a
védelmezője, azonnal
szólnom kell neki, de sehol
sem találom. Amikor
megláttalak, arra gondoltam,
talán meg tudod mondani,
hol van.
Összeszorult a gyomrom, de
a hazugság késlekedés nélkül
jött az ajkamra.
– Nem, én sem tudom. Múlt
éjjel kilovagolt az erődből,
valamilyen magánügyét
intézni. Fogalmam sincs,
mikor jön vissza. Vigyél a
lányhoz!
Követtem vissza a szállására,
csak annyi időre álltam meg,
hogy a tanácsterem felé menő
emberek egyikével közöljem,
késni fogok, de kezdjék el
nélkülem és Uther nélkül.
Lucanus nem túlzott. A lány
meztelenül feküdt egy
derékaljon, melyet
összehajtható álfalak takartak
a kíváncsi pillantások elől.
Kíméletlenül elverték
valamilyen husánggal,
hetekbe fog telni, mire a
véraláfutások eltűnnek fehér
bőréről. A vér nagy részét
már letörölték, a legcsúnyább
sebeket összevarrták. A
szeme úgy felduzzadt, hogy
ki sem tudta nyitni, egyedi
szája, amely kétségtelenül
mindennek az okozója volt,
véres masszává vált. „Később
megkeresem, és olyan leckét
adok neki, amit nem felejt
el!” Szinte hallottam Uther
hangját, és megborzongtam
az undortól. Hogyan
bánhatott el így ezzel a vézna
kislánnyal? Az elmém
képtelen volt elfogadni, de itt
volt a bizonyíték, előttem
feküdt meztelenül és
összetörve.
– Erőszakoskodtak vele?
– Szerintem ezt te is meg
tudod állapítani.
A gunyoros megjegyzésre
dühösen fordultam felé.
– Tudod, hogy értem, ostoba!
Megerőszakolták?
Jéghideggé vált a tekintete.
Szereztem magamnak egy
ellenséget.
– Igen, parancsnok.
Brutálisan elverték és
megerőszakolták, mindkettőt
kímélet nélkül. Az alsó
testnyílásai
összeroncsolódtak.
Meglódult velem a szoba.
– Túléli?
– Szerintem igen, ha ő is úgy
akarja.
– Mit jelentsen ez?
Megvonta a vállát, és az
ajkába harapva oldalra
billentette a fejét.
– Pontosan azt, amit
mondtam. Ha élni akar, élni
fog. Az emberek meg tudnak
halni egyszerűen csak ezért
is, mert nem akarnak élni. Ez
a fiatal nő szörnyű
tapasztalatokat szerzett. Igaz,
hogy néma?
Lenéztem a lányra.
– Nem tudjuk. Mióta
megtaláltuk, egy szót sem
szólt, de két halott mellett
bukkantunk rá, akik a szülei
lehettek. Uther parancsnok
először azt gondolta,
valamiféle révületbe esett,
miután végignézte a
halálukat.
– Hogyan haltak meg?
– Azt sem tudjuk. Nem
találtunk erőszakra vagy
betegségre utaló nyomot.
Egyszerűen csak halottak
voltak, és a lány ott térdelt
mellettük.
Ismét az a furcsa
fejmozdulat.
– Lehet, hogy így történt.
Olyan állapotban van, amit
mi önkívületnek hívunk. A
szervezet saját védelme olyan
csoda, amiről gyakorlatilag
semmit sem tudunk. Mikor
találtatok rá?
Gyors fejszámolást
végeztem.
– Hat napja.
– Hm. Nos, ha akkor nem is
volt önkívületi állapotban,
most kétségtelenül abban
van.
Végignéztem az előttem
fekvő Cassandrán. A lány
bőre fehér volt, a teste
egészen apró, de korántsem
tűnt annyira soványnak, mint
korábban hittem. Combja
erős volt és formás, melle
apró, de kemény és
gömbölyű. Újra rám tört a
vágy, és azonnal meg is
undorodtam magamtól.
– Eltört valamije?
– Nem, nincs törés. Csak
zúzódások, ahogy te is
láthatod, elöl és hátul, és
némi belső vérzés. Akárki
tette, egy kegyetlen vadállat
volt.
– Igen, efelől semmi kétség.
A belső vérzést miből tudod
megállapítani? Egyáltalán, az
emberek véreznek befelé? –
Ezen korábban még soha
nem gondolkodtam el.
Gúnyosan vonta fel a
szemöldökét.
– Igen, parancsnok, ez
okozza a véraláfutásokat.
Egy erősebb ütés azonban
képes felszakítani egy
nagyobb eret, és a vér
ilyenkor a testüregekbe
folyik ki.
– És ez mit jelent?
Újabb vállvonás következett,
és az a furcsa fejmozdulat.
– Azt, hogy az áldozat
valószínűleg meghal.
Bal kezemmel
megdörzsöltem a
halántékom, úgy éreztem,
mindjárt széthasad a fejem.
– Meg tudod mondani,
körülbelül mikor
történhetett?
– Valamikor az éjszaka
folyamán, de a pontos
időpontot nem tudjuk.
Viszont a vére már
megalvadt, amikor rátaláltak.
– Mi van az őrökkel? –
Sokkal inkább magamhoz
beszéltem, mint hozzá. –
Nem hallott senki semmit?
Biztosan sikoltozott.
– Ha valóban néma, akkor
nem, parancsnok.
Zaklatottan sóhajtottam, és
elszakítottam a tekintetem a
lány szétroncsolt testéről.
Küzdenem kellett, hogy
uralkodjak a dühömön és az
undoromon, és hátat
fordítottam Lucanusnak,
amíg úgy nem éreztem, ismét
ura vagyok arcizmaimnak.
Végül megnyugodtam
annyira, hogy el tudjam
rejteni lelkem háborgását, és
higgadtan szólaljak meg.
– Köszönöm, Lucanus. Jó
munkát végeztél. Hol vannak
az emberek, akik
megtalálták?
– Visszaküldtem őket a
helyükre.
– Hm. Vagyis mostanra az
egész erőd tud róla. Akárki is
felelős ezért, tudni fogja,
hogy a lány még él. Őröket
akarok minden ajtó elé, erről
majd én gondoskodom.
Amint biztosan tudod, hogy
élve marad vagy meghal,
értesíts. Addig is maradj itt
vele, egyetlen pillanatra se
hagyd magára. Ez parancs. –
Bólintott, én pedig
kényszerítettem magam,
hogy folytassam. – Ha Uther
parancsnok még ma
visszatér, ideküldöm. Tegyél
meg mindent, amit tudsz,
Lucanus. A lány ezt nem
érdemelte meg. – Még akkor
sem, ha leharapta volna,
tettem hozzá magamban.
Az ajtónál megállított.
– Parancsnok!
– Igen?
– Honnan tudod a nevét?
Összevontam a
szemöldököm, amikor
rájöttem, mire gondol.
– Nem tudom. A nevet mi
adtuk neki, nem a sajátja.
Már akkor is elég tragikusnak
tűnt a sorsa, hogy Trójai
Cassandrának nevezzük el.
Uther találta ki.
– Értem.
Elfintorodtam, mert
mosolyogni most képtelen
lettem volna.
– Nem, Lucanus, nem érted.
– Mert nem láttad, amit én.
Még odakint, a vakító
napsütésben is az összetört
test látványa kísértett.
Elindultam a tanácsterem
felé, de amikor megláttam az
ugyanoda tartó tanácstagokat,
és eszembe jutottak a mai
napra tervezett unalmas
témák, tudtam, hogy jelen
állapotomban képtelen
lennék végigülni. Ezért
megfordultam és elsétáltam,
miközben erőlködve
próbáltam arcomat
kifejezéstelenül, elmémet
pedig üresen tartani. Némán
biccentettem a szembejövő
embereknek, akik
köszöntöttek. A belső fal
állványzatánál kötöttem ki,
ahol a kőműveseink új
lakóépületet húztak fel a fal
mellett. Hosszú ideig
üldögéltem háborítatlanul az
árnyékban, és gondolkodtam
a történteken.
Ha én lettem volna az
egyetlen, aki ismeri a
körülményeket, addig
hallgatok, amíg nem tudok
négyszemközt beszélni
Utherrel, csakhogy rajtam
kívül mások is jelen voltak.
Négy ágyasunk az előző
éjszakáról mindent látott, és
biztosan nem haboznak
megosztani másokkal a
tudásukat. Hirtelen eszembe
jutott valami, felpattantam, és
visszasiettem a játékszobába.
Még nem volt dél.
Ahogy közeledtem az
ajtóhoz, az kinyílt, és két
lány lépett ki rajta. Merev,
cseppet sem őszinte
mosollyal, kitárt karral
megállítottam őket, és
megkérdeztem, hová
mennek. Enni, felelték. Még
nem reggeliztek? Nem, csak
most ébredtek. És a többiek?
Ők még ágyban vannak.
Megkönnyebbülésemben kis
híján elárultam magam, de
sikerült uralkodnom a
vonásaimon, akár egy
megrögzött hazudozónak.
Mindkettejüket
visszavezettem a szobába,
levetettem velük a ruhájukat,
és megígértem, hogy
rövidesen hozatok nekik
ennivalót, bort, masszőrt, és
Uthert is ideküldöm.
Meglepődtek, de
engedelmeskedtek.
Megsimogattam a hosszú
nyelvűt – a nevére már nem
emlékszem, de soha nem
fogom őt elfelejteni –, és
érdeklődtem, megízlelte-e a
másik két lányt is ugyanúgy,
mint azt, akin osztozkodott
Utherrel. Azt felelte, nem, de
szándékában áll.
Korábbi hálótársaim
bizonytalanul néztek össze,
nem tudták, mire készülök,
de felajánlottam egy
aranyaureust annak, aki a
legjobban fog örülni, amikor
visszatérek Utherrel. Az
arany még egy olyan
közösségen belül is nagy
meggyőző erővel bírt, ahol
nem használtak pénzt.
Magukra hagytam őket, és
egyenesen Titus szállására
mentem.
Éppen a feljegyzésein
dolgozott, beléptemkor
meglepetten pillantott fel.
– Neked nem a tanácsülésen
kellene lenned?
– Kellene, de valami
közbejött. Van még itt
valaki? Négyszemközt kell
beszélnünk.
– Most?
– Azonnal.
– Beszélj hát, nincs itt senki.
Mi történt?
– Később majd mindent
elmondok, Titus. Egyelőre
csak annyit kérek, ha
megbízol bennem, tégy meg
valamit azonnal, kérdések
nélkül.
– Ez csak természetes. Mi
történt? Mire van szükséged?
– Egy csapatra olyan
emberekből, akikben
maradéktalanul megbízol.
Gyere velem a játékszobába,
és segíts elrabolni négy lányt.
– Csak négyet? – mosolygott.
– Ez komoly dolog, Titus.
Később elmondom, miről van
szó. Láttad ma Uthert?
– Nem. Miért?
– Ne törődj vele, egyelőre
nem fontos. Megteszed,
amire kérlek?
Három hosszú pillanatig
méricskélt, majd felállt.
– Kell egy kis idő, amíg
összeszedek néhány
megbízható embert. Később
találkozzunk az udvaron.
Amikor kinyitottam az ajtót
és Titusszal a sarkamban
beléptem, a négy lány arcán
az élénk érdeklődéstől a
csalódottságig mindenféle
érzelmet láttam.
– Hol van Uther? És hol az
ennivalónk? – kérdezte a
hosszú nyelvű.
– Az étel már úton van,
Uthernek viszont sürgős
ügyben el kellett mennie az
erődből. Üljetek fel, és
figyeljetek jól arra, amit
mondok, mert nagyon fontos.
Némán engedelmeskedtek,
kezdte érdekelni őket, mire
készülök. Letelepedtem az
asztal szélére, végignéztem
rajtuk, és azon
gondolkodtam, mit is
mondjak pontosan, és hogyan
fogalmazzam meg. Ezek a
fiatal teremtések az öröm
forrásai voltak. Benyúltam a
tunikám alá, elővettem egy
nehéz, kitömött erszényt, és
az asztalra dobtam.
Keményen, fémesen koppant.
– Arany – mondtam. –
Uthernek és nekem volna egy
ajánlatunk számotokra,
hölgyeim. – Kioldottam az
erszény húzózsinórját, és az
asztalra öntöttem a benne
lévő aranypénzeket. – Ez itt
nyolcvan aranyaureus,
mindegyikőtöknek húsz.
Elegendő pénz, hogy új életet
kezdjetek. A jelenlegi értéke
körülbelül negyvenezer
ezüstdenarius. – A szempárok
a csillogó pénzhalomra
tapadtak. Elővettem egy
másik erszényt, és annak a
tartalmát is a többi mellé
öntöttem.
– És még húsz fejenként.
Viszont vannak feltételek.
Meg kell szolgálnotok ezt a
pénzt. – Négyen együtt sem
tudtak volna összeszedni
húsz aureust, még akkor sem,
ha öt éven át a hátukon fekve
szolgálnak ki egy egész
légiót.
A Nyelv megnyalta az ajkát.
– Miféle… feltételek?
– Elhagyjátok Camelotot
most, azonnal, nem
köszöntök el senkitől.
Glevumig kíséretet biztosítok
számotokra. – Az több mint
hatvan mérföldet jelentett. –
Ha odaértek, vásároltok egy
házat, előkészítitek a saját…
igényeitek szerint, és vártok
Uther parancsnok, Titus
legatus és az én
látogatásomra. Mint tudjátok,
tegnap hosszú őrjáratról
tértünk vissza. Glevumban
semmiféle szórakozási
lehetőséget nem találtunk.
Igazából egy idő után már
egymást is kezdtük vonzónak
találni.
Semelyik sem mosolyodott el
suta tréfálkozásomon.
Egyikük – az én egyik
ágymelegítőm – fátyolos
hangon kérdezte:
– Mikor kapjuk meg a pénzt?
– Most. A tiétek, amint
beleegyeztek a feltételekbe.
– Miért kell azonnal
távoznunk? Mi folyik itt? –
kérdezte egy másik
gyanakvóan.
– Hogy mi folyik? –
Száguldoztak a gondolataim.
– Erre könnyű válaszolni.
Elmondhatom, mi folyik, ha
valóban tudni akarjátok.
– Nos? Valóban tudni
szeretnénk.
Megköszörültem a torkom, és
előálltam az első
hazugsággal, ami eszembe
jutott.
– Utherrel még Glevumban
döntöttünk így, mármint egy
ház létrehozása mellett.
Reggel evés közben
megbeszéltük, ha cselekedni
akarunk, még ma kell
lépnünk. Apám, Picus
tábornok ma hazaérkezik, és
ő biztosan megtiltaná.
Mostanában sok időt tölt a
keresztény papok
társaságában, és rengeteget
beszél a túlvilági örömökről.
Nem tetszik, ahogy a nőkkel
bánunk, és gutaütést kapna,
ha megtudná, hogy katonákat
különítettem el ilyen kísérő
feladatra. Ha most azonnal
elmentek, már nem lesztek
itt, mire megérkezik, és soha
nem tudja meg. Ehhez
azonban haladéktalanul
távoznotok kell, mégpedig
titokban, mert ha valaki
megsejti, mire készülünk, a
szó Picus tábornok fülébe jut,
hadbíróság elé állíttat minket,
és az életünk fabatkát sem
fog érni. Mint ahogy a tiétek
sem.
A mogorvát ezzel sem
sikerült meggyőznöm.
– Természetesen,
amennyiben nem tetszik az
elképzelés – folytattam a
hazudozást –, mindannyian
itt maradhattok, és semmi
nem fog történni.
Visszaviszem a pénzt a
kincstárba, és elfelejtjük az
egészet. – Felmarkoltam
néhány aranyat, és hagytam,
hogy az ujjaim között
visszahulljanak az asztalra.
Ezzel elértem a kívánt hatást.
– Hogy jutunk oda? –
kérdezte az egyik. – Én nem
tudok lovagolni.
– Ne beszélj butaságot,
kislány. Kényelemben fogtok
utazni, ponyvatetős szekéren.
Lehet, hogy sietnetek kell, de
akkor is megadjuk a módját.
– És mi van a katonáiddal? –
kérdezte Nyelv. – Nem félsz,
hogy fecsegni fognak?
– Nem – mosolyogtam. –
Addig biztosan nem, amíg
vissza nem érnek. Utána
pedig tisztában lesznek vele,
mit kockáztatnak: ha
beszélnek, elveszítik a jogot,
hogy Glevumba
utazhassanak, és még a
tábornok is haragudni fog
rájuk. Nem hiszem, hogy
bármit is elfecsegnek. És
biztos vagyok benne, hogy
nekik is kellemes lesz az
útjuk, legalább odafelé.
Ezúttal ő mosolyodott el.

Félórán belül már a szekéren

ültek, a pénzzel a kezükben,
és annyi élelemmel, amely
egy hadseregnek is elegendő
lett volna. Titus tájékoztatta
az embereit a feladatukról, és
együtt néztük végig, ahogy a
csapat áthalad a kapun, majd
elindul lefelé a dombról.
Uther játékszobája kiürült.
Minden prém, takaró és
párna felkerült a szekérre.
Amikor eltűntek szem elől,
Titus apró mosollyal fordult
felém.
– Hát nem elképesztő a
türelmem? Mi folyik itt, Cai?
Éppen most fizettél ki egy
fejedelmi váltságdíjat. Mi ez
az egész?
– Pletykák és hírnév, Titus.
Erről van szó. Menjünk
valahová, ahol senki nem
hallhat, és elmondom az
egész szomorú történetet.
Most már feszülten figyelt,
láttam, hogy erősen
gondolkodik.
– Hol van Uther, Cai? Itt
valami bűzlik.
– Eh! – mordultam fel. – Ami
itt folyik, az még az
isteneknek is bűzlik,
barátom.
Lesétáltunk a dombról, és
elmondtam mindent, amit
tudtam. Ugyanúgy
megdöbbent és
összezavarodott, mint én.
Amikor végeztem a
beszámolóval, megállt,
megragadta a könyököm, és
szembefordított magával.
– Ugye nem gondolod
komolyan, hogy Uther volt
az?
Elfordultam és újra
elindultam, a vállam fölött
szóltam vissza:
– Mi mást gondolhatnék,
Titus? Elmondtam, amit
láttam és hallottam. Minden
Utherre utal, ráadásul ő is
eltűnt. Tévednék?
Gyorsan utolért.
– Biztosan tévedsz, Cai.
Tévedned kell! Uther nem
lenne képes ilyen vadállati
kegyetlenségre, amiről
beszámoltál.
– Tudom, Titus. A mai napig
én is ezt hittem, de neked is
el kell ismerned, hogy ott
lapul benne a vadság. Láttad,
amikor dühös; mindketten
láttuk. Képes a gyilkolásra.
– Természetesen képes,
csatában. Ebben az
értelemben mind gyilkosok
vagyunk. – Megrázta a fejét.
– Nem, ezt képtelen vagyok
elhinni. Első dühében
megverhette volna a lányt a
harapás miatt, de nem így!
Nem hidegvérrel. – Arca
hirtelen felderült, remény
csillant a szemében. – Azt
mondtad, megerőszakolták,
elölről és hátulról is.
Szétharapott farokkal nem
lett volna képes rá.
Én is a fejemet csóváltam.
– Nem tudom, Titus, tényleg
nem tudom. Ez nekem is
szembe jutott, de valójában
fogalmam sincs, mennyire
volt súlyos az a harapás.
Akkor azt gondoltam, az
ijedség nagyobb volt, mint a
fájdalom, de ebben nem
lehetek biztos. Ettől még
képes lehetett rá. És eszembe
jutott még valami, bár lehet,
hogy csak árnyékokat
kergetek.
– Mi az?
– A lányt valamiféle bottal
verték meg, de a fegyvert
nem találták. – Elhallgattam,
hogy újra végiggondoljam,
amit mondani akarok. – Arra
gondoltam, talán azzal az
eszközzel hatoltak belé, amit
a veréshez is használtak,
hogy azt gondoljuk,
megerőszakolták, miközben
tudjuk, hogy Uther erre
képtelen lett volna a sérülése
miatt.
– Édes Jézus, Cai! Őrjöngő
vadállatnak fested le őt!
– Te nem láttad azt a lányt,
Titus. Aki ezt tette vele, az
egy őrjöngő vadállat.
– De nem lehetett Uther!
– Akkor ki volt, Titus? –
vágtam vissza. – Talán te?
Vagy én? Az apám? Valaki
elkövette! Valaki innen,
Camelotból. Nem tudom
kiverni a fejemből!
Megtörtént! – Rájöttem, hogy
majdnem kiabálok, ezért
halkabban folytattam. – A
lány Lucanus szállásán
fekszik, Titus. Nem én
találtam ki, és azt sem, ami
történt. Valaki ebből az
erődből jobban elbánt vele,
mint bármilyen vadállat, és
otthagyta meghalni. Csoda,
hogy egyáltalán él, de lehet,
hogy miközben beszélgetünk,
már meg is halt. Remélem,
nem így van, mert ha életben
marad, azonosíthatja a
támadóját.
– Hogyan? Mintha azt
mondtad volna, süketnéma.
– Ugyan, Titus, így is rá tud
mutatni valakire!
– Ó, valóban. Ostoba vagyok.
– Életben kell maradnia,
Titus, mert nem tudok
hatékonyan dolgozni ezzel a
gyanúval a fejemben, és
eddig nincs semmiféle
bizonyítékunk. Élnie kell,
hogy Uther szemébe
nézhessen, és nekem is ott
kell lennem, amikor ez
megtörténik, ezért biztos
akarok lenni benne, hogy élni
fog, amikor elkezd felépülni.
Titus összevonta a
szemöldökét.
– Nem értelek. Ennek semmi
értelme. Ha elkezd felépülni,
életben marad, nem?
Visszanyeltem
türelmetlenségem, és sikerült
elkerülnöm, hogy
felcsattanjak.
– Gondolkodj, Titus!
Gondold át az egészet! Ezek
különleges körülmények.
Tegyük fel, hogy te voltál az
elkövető, és azt hiszed, a lány
meghalt, a titkod pedig
biztonságban van. Aztán
megtudod, hogy él és kezd
magához térni, és képes lesz
azonosítani téged. Mit
tennél?
– Menekülnék. – Egy
pillanatig sem habozott a
válasszal.
– Pontosan. Jó válasz, és erre
is számítottam tőled, bár
gyorsan és messzire kellene
futnod, hogy biztonságban
legyél Picus
igazságszolgáltatásától. De
tegyük fel, hogy van rá ok,
ami miatt nem tudsz vagy
nem akarsz elmenekülni
Camelotból. Mit tennél? Mi
lenne a következő lépésed?
Ne feledd, egy apró,
süketnéma, beteg lányról
beszélünk, aki az egyetlen
tanúja annak, amit elkövettél.
Mivel próbálkoznál? – Szinte
a szájába adtam a szavakat,
de így kellett tennem.
– Megpróbálnám megölni.
Igazad van, Cai. Éjjel-nappal
őriznünk kell.
– De hogyan, Titus?
– Hogyhogy hogyan? –
ráncolta a homlokát
értetlenül.
– Kit állítasz az őrzésére? Ne
feledd, a bűnös ebben az
erődben él.
Elfelhősödött az arca.
– Dupla őrséget állítunk.
– Őrizni az őröket? És ha
ketten vagy többen követték
el? Semmit nem tudunk, és
nem vállalhatunk kockázatot.
Megtorpant, egyenesen a
szemembe nézett.
– Megrémítesz, Caius. Azt
mondod, hogy nem bízhatok
meg a saját embereimben.
A vállára tettem a kezem.
– Ennél sokkal rosszabb a
helyzet, Titus. Senkiben nem
bízhatunk. Ezt a bűntettet itt
követték el. Az egyetlen
ember az erődben, akinek az
ártatlanságában tökéletesen
biztos lehetek, én magam
vagyok. Tudom, hogy nem én
követtem el. Lucanusban, az
orvosban is megbízhatok,
mivel ő tartja életben a lányt.
Te pedig, barátom,
egyszerűen képtelen lennél
ilyen bestiális tettre. Apám és
az emberei őrjáraton vannak.
Ha visszatértek, ők fogják
őrizni, addig azonban ránk
hárul ez a feladat. – Egy
pillanatra elhallgattam. – A
lány az egyetlen, aki
tanúsíthatja Uther
bűnösségét, vagy tisztázhatja
őt.
– A pokolba! Ez az egész
bűzlik, akár Róma csatornái!
– A hangja elcsuklott az
undortól. – Tehát mit
tegyünk? Van valami ötleted?
Az utolsó kérdését csak félig-
meddig hallottam, mert
időközben visszaértünk az
erődhöz, és a konyhák
irányában megpillantottam
Daffyd alakját, aki a legjobb
barátom volt a druidák
között. A látvány előidézett
bennem egy másik képet,
amely megformálódott az
elmémben, és hirtelen úgy
éreztem, mintha hatalmas
súlytól szabadultam volna
meg. Máris sokkal jobban
éreztem magam. A vállam
fölött hátraszóltam Titusnak.
– Van egy ötletem. Egy kicsit
hagyj magamra, hadd
gondoljam át.
Vállat vont, a fejét csóválta,
és kifordított tenyérrel
felemelte a kezét.
– Remélem, jó ötlet, Cai,
mert Isten a tudója, nagy
szükségünk lenne rá. A
cubiculumomban leszek.
Figyeltem, ahogy távozik,
majd visszatértem a fal
melletti állványzathoz.
Miután meggyőződtem róla,
hogy egyik kőműves sem fog
zavarni, kényelmesen
elhelyezkedtem, és
átgondoltam az ötletemet.
Addig alakítgattam és
finomítgattam, amíg
kivitelezhető tervvé nem
formálódott.
Cassandra biztonsága
elsődleges fontosságú volt.
Azon múlt, hogy az
unokatestvérem
bűnösségével kapcsolatos
kételyeim – bármilyen
haloványak is voltak –
megszűnjenek. Nekik
kettejüknek találkozniuk
kellett, ha meg akartam
őrizni az ép elmémet. Meg
voltam győződve róla, hogy a
lány első reakciója Uther
megpillantásakor azonnal
igazolja rokonom bűnösségét
vagy ártatlanságát, de bármi
is legyen az eredmény, meg
fog szabadítani ettől a kínzó
gyanútól. Közben azonban,
apám visszatérésig meg
kellett oldanom egy komoly
problémát, amit Titusszal is
megosztottam: ki vigyázzon
a lányra?
Nem tudom, mikor
fogalmazódott meg bennem a
rejtélyes eltűnés gondolata,
de akkor öltött igazán alakot,
amikor Daffydot
megpillantottam a távolban,
mert a következő gondolatom
már Mod volt, Daffyd egyik
tanítványa, egy karcsú,
nagyon fiatal, szinte már
lányos kinézetű fiú, aki vele
együtt érkezett az erődbe.
Szinte azonnal felötlött
bennem, hogy ki kellene
cserélnem Cassandrát Modra,
mégpedig úgy, hogy senki ne
vegye észre.
Ez volt a tervem alapja. A
terv részletei és a
végrehajtása azonban
továbbra is ködös és
bizonytalan maradt, csak
annyit éreztem, hogy ez a
meghatározhatatlan massza
összeszorítja és nyomja a
gyomromat, akár a
megemésztetlen étel. Most
azonban, ahogy nyugodt
körülmények között
átgondoltam és
megterveztem az egészet, a
mozaikok egymás után a
helyükre kerültek, és a
lelkesedésem egyre
erősödött, ahogy a kép
végleg összeállt. Egyedül
nem tudtam végrehajtani, de
voltak hűséges barátaim, és
ott volt Lucanus, az orvos is,
akire a védencem egészségét
bíztam. Tudtam, hogy
sikerülhet a tervem.
Alig egy órával azután, hogy
leültem az állványzat tövébe,
már meg is kezdtem a tervem
végrehajtását. Szóltam a
barátaimnak, és
összegyűjtöttem őket
Lucanus betegszobájában.
Ismertettem velük a
helyzetet, elmondtam, mire
készülök, és a támogatásukat
kértem.
Ludo, egyik legrégebbi
cameloti barátom, az erőd
konyháinak vezetője fontos
szerepet kapott az
emberrablásban.
Gyerekkorunkban Uther
gyakran figyelmeztetett
Ludóval kapcsolatban, azt
állította, hogy közismerten a
saját neme fiataljait szereti,
de Ludo soha nem közeledett
hozzám illetlenül, én pedig
soha nem viselkedtem úgy,
hogy magamra haragítsam.
Most elsőként, habozás
nélkül kötelezte el magát
vállalkozásom mellett.
Megígérte, hogy egy órán
belül kiüríti és a
rendelkezésemre bocsátja a
betegszoba közelében lévő
raktárai egyikét. Lucanus
gondoskodik róla, hogy
Cassandrát kivigyék a
szállásáról és elrejtsék a
raktárhelyiségben, amint az
üres lesz. Mod azonnal
elfoglalja Cassandra helyét,
az álcázás érdekében
Lucanus ugyanolyan
kötéseket tesz rá, mint a
lányra. A hatást Cassandra
vérrel szennyezett
ruhadarabjai teszik teljessé.
Ha mindezzel elkészültünk,
vagyis egy-két órán belül
erős, állandó őrséget
állíttatok a betegszobához, de
előbb gondoskodom róla,
hogy mindegyik őr láthassa a
csúnyán összevert lányt – aki
valójában Mod lesz. Ludo
alkonyatkor telerak egy
szekeret a villába szánt
készletekkel, majd leviszi a
védencünket a domb aljába,
ahol Daffyd várja, és saját
szentélyük biztonságába
szállítja Cassandrát. Mod
később, az éjszaka folyamán
„eltűnik”, a sötétben átoson
Lucanus szállásának hátsó
ajtajától a konyha hátsó
ajtajához. Az őrök arra
fognak koncentrálni, hogy
megakadályozzák a
behatolást az épületbe,
eszükbe sem jut majd, hogy
valaki megszökhet. Egyedül
Lucanusnak volt kérdése, azt
akarta tudni, hová visszük a
lányt. Nem szívesen egyezett
bele abba sem, hogy
egyáltalán megmozdítsuk,
mert nem volt biztos benne,
hogy túlélne egy ilyen
megpróbáltatást, és
megsértődött, amikor
közöltem vele, hogy Daffyd
titkos helyéről még egymás
között sem beszélhetünk. Ám
végül engedett, mivel nem
volt más lehetősége, és
igyekeznünk kellett.
Minden simán ment.
Cassandrát biztonságban
kicsempésztük, Lucanus
pedig Modot fektette a
helyére, és olyan élethűen
bebugyolálta véráztatta
kötésekkel, hogy már a
puszta látvány is szánalmat
ébresztett mindenkiben.
Délután elterjesztettem a hírt
– először a tanácsban,
félbeszakítva a gyűlést –,
hogy a lány túlélte a szörnyű
verést, és a továbbiakban
erős védelem alatt fog állni,
amíg meg nem erősödik
annyira, hogy azonosítsa a
támadóját. Az erődben
alkonyatra mindenki tudott a
lány állapotáról, és
folyamatosan érkeztek a
kíváncsiskodók az
ispotályhoz, hogy megnézzék
a bejáratnál rezzenéstelen
arccal álló őröket.
Este, a báránybőrrel kibélelt
szekéren, néhány láda és zsák
között biztonságban kivittük
a lányt Camelotból, a
második éjszakai őrség
idején pedig Titusszal
elvontuk az őrök figyelmét,
hogy Mod is megszökhessen.
Néhány órával később, az
éjszaka negyedik, utolsó
őrsége idején, amikor a
legsűrűbb volt a sötétség,
újra megjelentem az ispotály
főbejáratánál, és jelentést
kértem az őrparancsnoktól.
Apám egyik legrátermettebb,
legmegbízhatóbb veteránja
volt, rangidős centuriónk,
cameloti megfelelője a nemes
és ősi primus pilus rangnak.
Erős lelkifurdalást éreztem,
amiért így megtévesztem, de
úgy döntöttem, szükség van
egy végső simításra, hogy
megszilárdítsuk és
lepecsételjük tettünk és elérni
kívánt célunk rejtélyes
oldalát. Megkértem, hogy
együtt ellenőrizzük az őröket,
és amikor végeztünk, egy
darabig még beszélgettem
vele.
– Csúnya ügy ez, Popilius.
– Így igaz, parancsnok –
morogta. – Nagyon csúnya,
de a gyermek most már
biztonságban van. Semmi
bántódás nem érheti, és ha
meggyógyul, rámutathat a
fattyúra, aki ezt tette vele. Ha
az én egyik emberem volt az,
letépem a golyóit, mielőtt
meghal.
Elhittem neki, de nem
feleltem, hagytam hosszúra
nyúlni a csendet, mielőtt
feltettem a kérdést:
– Hiszel az álmokban,
Popilius?
Öreg katona volt, túl öreg
ahhoz, hogy alapos
megfontolás nélkül
válaszoljon egy ilyen
kérdésre.
– Az álmokban, parancsok? –
szólalt meg végül eltűnődve.
– Hiszem, hogy léteznek,
mert nekem is vannak. De te
nem ezt kérdezted, igaz?
Nem hiszem, hogy bármi
jelentőségük is volna. Nem
hiszek a boszorkányságban
sem. Mint mondtam, nekem
is vannak időnként álmaim,
de csak ritkán emlékszem,
miről szólnak. Miért kérded?
– Mert ezért vagyok itt. Volt
múlt éjjel egy álmom, amitől
azonnal felriadtam, és még
mindig élesen látom magam
előtt.
– Rémálom volt? – Nyers
együttérzést hallottam a
hangjában, mintha maga is
gyakran élne át rémálmokat.
– Nem, nem az. Egyáltalán
nem volt ijesztő. Egy viharról
álmodtam, üvöltő szélről és
éles, vörös fényről. Abban
lépdelt egy alak hosszú,
fekete köpenyben és csúcsos
csuklyában. Ő… az… kivitte
a lányt a főbejáraton.
Nevetséges, tudom, mégis ez
az átkozott dolog járt egész
nap a fejemben, és amikor
felébredtem, nagyon is
valóságosnak tűnt. Annyira
valóságosnak, hogy fel kellett
kelnem, megnyugtatni
magam.
Popilius mosolyogva
bólintott.
– Tudom, mit érzel,
parancsnok. Különös dolgok
ezek az álmok, de a lány nem
ment sehová, és senki nem
lépett be az épületbe.
Lucanus egy szobában alszik
vele.
– Hm. Persze, igazad van.
Azt hiszem, túlzottan óvatos
vagyok. Mindegy,
visszamegyek és
megpróbálok aludni. Ha
történik valami szokatlan,
küldess értem azonnal,
megértetted?
– Úgy lesz, parancsnok. Jó
éjt.
– Jó éjt, Popilius.
Így született az első történet
Merlyn különös és mágikus
hatalmáról, mert amikor
meglátták az üres derékaljat,
Popiliusnak eszébe jutott a
beszélgetésünk, és azonnal
beszámolt róla mindenkinek.
A mai napig nem tudom, mi
vitt rá arra, amit azon az
éjjelen tettem, mert abban az
időben nem akartam több
lenni annál, ami voltam,
vagyis egyszerű katonánál.
Ám valami legbelül
megsúgta, mit tegyek, és én
engedelmeskedtem.
Természetesen lefolytattuk a
nyomozást, de az aggódó
őrök semmiféle büntetést
nem kaptak. Előrelátóan úgy
intéztem mindent, hogy az
éjszaka minden percében
elegendő őr tartózkodjon a
megfelelő helyeken, és ne
történhessen semmiféle
kihágás, mulasztás vagy
hanyagság. A lány egy erősen
őrzött épületből tűnt el,
miközben az orvosa ott aludt
tőle karnyújtásnyira. Az
ispotály ajtaján át nem
távozott, és senki nem ment
be az épületbe, mióta
Titusszal a harmadik őrség
katonáival együtt vetettünk rá
egy pillantást.
Lucanus esküdözött, hogy
amikor utoljára látta a lányt,
nem volt szállítható
állapotban. Popilius közölte,
hogy nem az ő őrsége alatt
rabolták el, bár Merlyn
parancsnok személyesen
mondta el neki az álmát arról,
hogy Cassandrát elviszi egy
köpenyes, vészjósló alak.
Előtte is éber volt a posztján
– és senki nem kételkedett
benne vagy az embereiben –,
ám utána még nagyobb
figyelemmel vezette
szolgálatát. A sebesült lány
eltűnése rejtély volt, és az is
maradt. Részévé vált a
kolónia legendájának, és az
érintettek soha nem beszéltek
róla senkinek, egészen
mostanáig. Ez a mi titkunk
volt.

Daffyd druidaként jól ismerte

a helyet, amelyre csak a saját
titkos völgyemként
gondoltam; mindig is szent
helynek tartotta, akárcsak a
többi druida, akik a fákat,
erdős hegycsúcsokat és
vízmosásokat ősi isteneik
természetes lakóhelyének
vélték. Uther viszont nem
tudott a völgy létezéséről, bár
időnként nagy volt a kísértés,
hogy megosszam vele a
titkot. Végül csak azért nem
tettem, mert megígértem
Varrus nagybátyámnak, aki
először vezetett oda. Egy nap
elvitt a völgybe, és
ajándékként adta át nekem,
közölve, hogy minden
embernek szüksége van egy
titkos helyre, ahol egymaga
lehet. Figyelmeztetett,
lesznek időszakok, amikor el
kell menekülnöm a közösségi
élet elől, hogy magányban
pihenjek, összeszedjem az
erőmet és a gondolataimat.
Mint mondta, itt
biztonságban leszek Uthertől.
Nem értettem, mit ért
„biztonság” alatt, ezért
elmagyarázta, hogy Utherből
egy nap király lesz, a
királyok és császárok pedig
könyörtelen hajcsárok, azt
hiszik, saját gondjaik
feljogosítják, hogy bármikor
beleszóljanak mások életébe.
Elmondta, hogy ez a völgy
lesz az egyetlen szentélyem
az egész világon, de csak
akkor, ha titokban tartom a
létezését. Itt mindig békét
találok majd, Uther pedig
hadd tomboljon, amíg vissza
nem térek. Jót fog tenni neki,
mondta a nagyapja, ha rájön,
hogy van a királyságában
legalább egy ember, aki
részben független tud
maradni az uralkodójától.
Uther még nem volt király,
de Varrus igaza máris
bebizonyosodott.
A nagybátyám halála után azt
gondoltam, ez a titok egyedül
az enyém, amíg egy nap fel
nem ébredtem, és ott nem
találtam apámat. Közölte,
hogy gyermekként ide járt
halat fogni. Aznap együtt
horgásztunk, én pedig
elmondtam, amit Varrus
nagybátyámtól hallottam.
Mindössze annyit válaszolt,
hogy Varrus bölcs ember
volt, és apám attól a naptól
fogva soha nem jött a helyem
közelébe. Ő is nekem
ajándékozta a saját részét. Az
évek folyamán erős
kőkunyhót építettem a víz
partjára, és az eső elleni
védekezésül vörös
agyagcserepekkel fedtem be,
melyeket a Britannicus-villa
egyik melléképülete mögötti
hatalmas kupacokból
hordtam el apránként.
Szerettem az apró tavacska
mellett aludni, a vízesés halk
csobogásától elringatva. Az
évek folyamán több
megközelítési utat is
kitaláltam az egyetlen
bejárathoz, hogy titkos
szentélyemről ne
árulkodjanak sokatmondó,
kitaposott ösvények.
A kunyhó bejárata előtt
álltam Moddal, és a falba
épített, átlátszó ablakon át
kiszűrődő sárga lámpafényt
néztük. Sokáig tartott annak
az ablaknak az elkészítése,
tíz vastag üvegdarabot
illesztettem össze ólommal,
majd az egészet óvatosan
fakeretbe helyeztem. Jó ablak
volt, beengedte a fényt, de
kint tartotta a hideget. Bal
kezemet az ifjú Mod vállán
nyugtattam, valamiért
vonakodtam belépni a
kunyhóba.
Végül elfordította a fejét, és
felnézett rám.
– Bemegyünk?
– Igen, Mod, bemegyünk.
A szoba egyébként is kicsi
volt, de most egyenesen
zsúfoltnak tűnt, mivel
hárman is tartózkodtak
benne. Tumac, Daffyd
fiatalabbik tanítványa a fal
mellett aludt egy halom
bőrön, maga Daffyd pedig a
derékalj mellett ülve kanállal
etette Cassandrát. A druida
megfordult, amikor
beléptünk, és ránk
mosolygott A lány nem vett
tudomást jelenlétünkről. Nem
hallotta az érkezésünket, és a
szemét fehér kötés borította.
Átvágtam a szobán, és
lenéztem rá. A szája még
mindig szét volt roncsolva,
de a duzzanatok jó része már
lelohadt.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Gyógyul. Még rengeteg
fájdalom vár rá, de az már a
gyógyulás fájdalma lesz.
– Mennyi idő, amíg teljesen
rendbe jön?
– Egy hét, két hét, talán
három is.
– Miért van letakarva a
szeme?
Daffyd előrenyúlt, és
megigazgatta a kötés szélét,
mielőtt válaszolt.
– Hogy védjük. Nagyon be
van dagadva. A kendőt
gyógyírral itattam át.
– Miért? Megsérült a szeme?
– Nem hiszem, bár nem
lehetek biztos benne. – Rám
nézett. – És te hogy vagy,
Merlyn? Fáradtnak tűnsz.
– Jól vagyok, barátom, csak
szükségem volna egy kis
alvásra. Az elmúlt éjszakákon
nem nagyon volt benne
részem.
– Uther visszatért?
– Nem.
– Nem is sejted, hová
mehetett?
– Fogalmam sincs.
Daffyd megcsóválta a fejét,
és tovább kanalazta a
zöldséglevest a lány szájába.
– Mivel eteted? –
érdeklődtem.
– Növények főzetével. Túl
gyenge, hogy bármi
erősebbet egyen. Talán
holnap főzök egy nyulat, és
adok neki húslevest. –
Pillanatnyi szünetet tartott,
rám nézett. – Komolyan azt
hiszed, hogy Uther tette?
Letelepedtem az asztal
melletti faszékre.
– Nem tudom, Daffyd. Nem
tudom, mit gondoljak. És
minél többet gondolkodom
rajta, annál jobban
összezavarodok. – A lányra
néztem, hirtelen dühöt és
bosszúságot éreztem.
Váratlan betoppanása az
életünkbe mindent
felforgatott. A semmiből
érkezett, bejelentés nélkül, és
pusztán a jelenlétével
összekuszálta az életemet. A
lány miatt a legjobb barátom
szörnyeteggé változott az
elmémben, és az egész
kolónia felbolydult. Illett rá a
neve: Cassandra, a végzet
előhírnöke. Aztán az érzés
ugyanolyan gyorsan el is
múlt, ahogy érkezett, és
immár újra egy szerencsétlen,
fiatal lányt néztem, aki nem
tudta védeni az ütéseket,
melyeket a sors mért rá.
Haragom egy pillanat alatt
sajnálattá és aggodalommá
változott. Rájöttem, mennyire
ki vagyok merülve. Képtelen
voltam ellenállni a
csábításnak, hogy
végigfeküdjek a földön, és
lehunyjam a szemem.
– Aludnom kell. Most,
azonnal.
– Tudom, fiatal barátom.
Reméltem, hogy te is rájössz.
– Az egyik üres sarok felé
biccentett. – Ott lefekhetsz.
Elvettem egy bőrt Tumac
halmáról, de mielőtt teljesen
átadtam volna magam a
kísértésnek, megkérdeztem
Daffydot:
– Meddig tudsz vele
maradni?
– Amíg szüksége van az
ápolásomra. Miért? Azt
gondolod, magára hagynám?
– Nem, az jutott eszembe,
talán arra számítasz, hogy
vele maradok, de nem
tehetem. Holnap korán reggel
vissza kell mennem
Camelotba. Apám érkezik, és
nem akarom, hogy mástól
halljon erről az egészről.
– Ez érthető. Aludj, és ne
aggódj. A lányról majd én
gondoskodom.
– Köszönöm, barátom. –
Leterítettem a prémet a
padlóra, végignyúltam rajta,
és mire magam köré tekertem
volna, már aludtam is.

X.
Amikor másnap reggel
megérkeztem Camelotba, a
fő udvaron összefutottam a
fáradt és szokatlanul ingerült
Titusszal. Azonnal beszámolt
róla, hogy apám kora reggel
visszatért az őrjáratból, és
már keresett. Korholást
éreztem a hangjában.
Megköszöntem, és nem
tettem megjegyzést szokatlan
viselkedésére, úgy
gondoltam, bizonyára
megvan rá az oka. Bevittem a
lovam az istállóba, és
azonnal elindultam
megkeresni apámat. A
nappali dolgozószobájában
találtam rá, éppen
feljegyzéseket készített.
Felpillantott, amikor
beléptem, és az egyik székre
mutatott. Leültem és vártam,
hogy befejezze a munkáját.
Amikor végzett, lepecsételte
az iratot, odavitte az ajtóhoz,
és megkérte az őrt, hogy
vigye el Titus legatusnak.
– Titusnak? – kérdeztem. –
Nem lenne egyszerűbb
elmondani neki?
Gondosan becsukta az ajtót,
mielőtt válaszolt.
– Bizonyos dolgoknak
írásban is meg kell lenniük, a
rend kedvéért, és… hogy
később hivatkozni lehessen
rájuk. – Megfontolt léptekkel
visszatért az asztalához, és
leült. – Most pedig el tudnád
mondani néhány szóban, mi a
Hádész történt a
távollétemben? – Nagyon
lassan beszélt, kényszerítette
magát, hogy jól megformálja
a szavakat, küzdött a hörgés
ellen, amit sebesült torka
kényszerített rá.
– Mit hallottál?
– Semmi olyasmit, amit
elhinnék. Szóbeszédet…
gyilkosságról és
boszorkányságról. Titus…
szokatlanul szűkszavú volt.
Közölte, hogy várjalak meg
téged. Vártam. És még
mindig várok.
Az elején kezdtem,
elmeséltem az egész
történetet a lány
megtalálásáról, Camelotba
hozásáról, aztán az éjszakai
eseményekről és az
eltűnéséről. Nem hazudtam
neki, egyszerűen csak
kihagytam a játékszobában
történteket, illetve a valódi
szöktetést az ispotályból.
Amikor befejeztem, nagyon
hosszú ideig nézett rám.
– Rendben – mondta reszelős
hangon. – Ez az, amit a
katonák tudnak. És mi történt
valójában? Hol van Uther?
Hogyan tűnt el a lány… az
ispotályból? Miért… –
Elhallgatott, megköszörülte a
torkát, majd sokkal
körültekintőbben folytatta. –
Miért ez a felhajtás… egy
néma lány körül, aki bajba
került? Több… több van
ebben a mesében… mint amit
elmondasz.
Nagyot sóhajtottam, és
újrakezdtem. Ezúttal azt
mondtam el, ami valóban
történt, nem hagytam ki
egyetlen részletet sem.
Miközben beszéltem, az alsó
ajkát harapdálva felállt. A
történet végén ezúttal
lényegre törő, tömör
kérdéseket tett fel.
– A lány a völgyedben van?
– Igen. Az az egyetlen
biztonságos hely, amit
ismerek.
– Úgy érted, Uther nem tud
róla.
– Igen.
– Meg vagy győződve róla,
hogy ő tette. – Nem kérdés
volt, én pedig nem
válaszoltam. – Miért? –
Tovább hallgattam. – Miért
hiszed el, hogy Uther… az
unokatestvéred… akit egész
életedben ismertél, képes
ilyen… mindarra, amit
elmondtál? Választ kérek,
Caius.
Tehetetlenül vontam meg a
vállam.
– Mit tehetnék, apám? Nem
akarom elhinni, azonban
minden bizonyíték Utherre
mutat. Nincs más az egész
erődben, aki akár csak kicsit
is gyanúsnak tűnne!
– Ellenőrizted?
– Mit? Hogy nincs más
gyanúsított? Persze, hogy
utánanéztem, apám!
Mindenkit, aki azon az
éjjelen szolgálatban volt, nem
aludt vagy felébredt,
alaposan kikérdeztünk, és
ellenőriztük a történetüket.
Utheren kívül nincs más, aki
nem tud elszámolni az
idejével.
– Hol van Uther?
– Jótól kérded, apám.
Tényleg, hol van?
Egyáltalán, miért tűnt el? Ha
korábban vagy később megy
el, az elfogadható lenne, de
alig valamivel a lány után
távozott, és azóta sem látta
senki, és nem is hallottak
felőle.
– Mit jelent neked az a lány?
– Nekem? – kérdeztem
meglepetten. – Semmit.
Egyáltalán semmit. Semmi
közöm nem volt hozzá azon
kívül, hogy aznap éjjel
kiszöktettem Lucanus
szállásáról.
– Csinos? Vonzó?
– Mi köze ennek bármihez?
Hogy vonzó-e? Nem, nem az.
Egyszerű, vékony, átlagos
teremtés. Igazából kicsit még
csúnyácska is.
– Dühös vagy rá. Miért?
– Tessék? – Alaposan
átgondoltam, és rájöttem,
hogy igaza van. – Nem
tudom, miért haragszom rá.
Biztosan nem az ő hibája.
Dühös vagyok, mert ha nem
lett volna ott, ahol
rátaláltunk, mindez nem
történik meg.
– Talán igen, talán nem. –
Egy időre elhallgatott, én
pedig azon gondolkodtam,
mit akart ezzel mondani.
Odalépett az asztalához, és
felvett egy kést, próbálgatta
az egyensúlyát a kezében,
majd belevágta a csukott
ajtóba. A penge remegve állt
bele a fába. Odament,
kihúzta, ellenőrizte a hegyet,
miközben láthatóan mélyen a
gondolataiba merült. Végül
visszafordult hozzám. –
Tessék – nyújtotta oda
markolattal előre a fegyvert.
– Neked hoztam. Dobáshoz
van kiegyensúlyozva…
ügyes munka. Ha jól dobod
el, húsz lépésenként pördül
körbe. – Hallgatott, amíg
megvizsgáltam a kést. –
Hallottad már azt, hogy
megadni a kétely
lehetőségét?
– Úgy érted, Utherrel
kapcsolatban? – Egyenesen a
szemébe néztem. – Ezt már
megtettem, amikor elvitettem
innen azt a négy lányt. Akkor
is, amikor megtartottam
magamnak a gyanúmat, és
csak Titusnak beszéltem róla.
Tudnia kellett róla, mert
szükségem volt a segítségére.
Az én problémám a kétely
lehetőségével, apám, az
egyetlen problémám, hogy
nem tudom meghatározni a
kételyt. Nem biztos, hogy
van bennem.
– Persze hogy van. Ha nem
volna, nem lennél ennyire
zaklatott.
Bólintottam, elfogadtam az
igazát.
– Igaz, természetesen van. De
a kételyeim mind érzelmi
alapúak, a bizonyíték
azonban, amit mérlegelnem
kell, nem az. A tények
megsemmisítik a kétely
minden lehetőségét.
– Miféle tények? Egyik sem
meggyőző erejű. – Hagyta,
hogy csodálkozva nézzek rá,
amíg visszaült az asztalához.
– A következő tények állnak
rendelkezésedre. – Sorban
felemelte az ujjait, ahogy
sorolta őket. – A lányt
megtámadták. Elvitetted,
hogy megvédd. Ezek a
tények. A magyarázatok
arról, hogy mi történhetett,
miután a lány kirohant a
szobából, csupán
találgatások… egyszerű
feltételezések. Azzal
kapcsolatban egyetlen tényt
sem ismerünk.
– De a bizonyíték…
– Miféle bizonyíték?
Egyetlen bizonyítékod sincs,
csak a lány sérülései. Semmi
nem utal rá, hogy ki tette,
mikor és hogyan.
– De igen! Uther…
– Uther… – Megköszörülte a
torkát, láthatóan sokkal
jobban bosszantotta a saját
hangja, mint korábban
bármikor. – Uther nem
sokkal a lány után távozott.
Mindössze ennyit tudsz.
Minden más, amit érzel…
vagy hiszel… a saját
értelmezéseden alapul.
Tekintetem a kezemben
tartott késre siklott, és én is
beledobtam az ajtóba.
Félresikerült dobás volt, a
fegyver majdnem a lábamig
visszapattant, én pedig csak
meredtem rá, szinte nem is
láttam.
Amikor apám újra
megszólalt, lágy volt a
hangja.
– Mint mondtam,
megfelelően kell elhajítani.
Egyensúly kérdése, Cai, mint
minden más is. Ezt el kell
ismerned. Ami Uther ellen
szól, az a saját értelmezésed
az esemény körülményeivel
kapcsolatban. Szörnyű eset,
ez kétségtelen… nem
próbálom szépíteni vagy
megmagyarázni. Az elkövető
megkapja a büntetését. Ha
Uther volt, bennem nem fog
könyörületet találni.
Csakhogy szerintem messze
állsz attól, hogy kikiálthasd
bűnösnek. Amit állítasz, az
számomra… nem
bizonyítható. Csak annyit
tudhatsz biztosan, hogy Uther
a lány után nem sokkal
távozott, és saját bevallásod
szerint nem úgy tűnt, mint
aki el akarja kapni.
Felvettem a kést,
méricskéltem a súlyát,
hagytam magamnak időt,
hogy megemésszem, amit
mondott, és küzdöttem a
késztetés ellen, hogy
ráüvöltsek: nem volt ott, és
nem látta, amit én. Amikor
ingerültségem a tetőfokára
hágott, ismét eldobtam a kést,
amely ezúttal jó fél hüvelyk
mélyen beleállt a fába.
Odamentem,
kiszabadítottam, és
megnyugtattam magam,
mielőtt ismét apámhoz
fordultam.
– Rendben, apám.
Elismerem, igazad van. Ez
csak a saját értelmezésem
arról, amit láttam és
hallottam. És akkor? Segíts
nekem! Te hogyan
értelmeznéd a
bizonyítékokat?
– Mivel jelenleg nincsenek
tanúink, inkább nem tenném.
– Látta, hogy visszavágni
készülök, de felemelt kezével
belém fojtotta a szót. – Azt
mondtam, jelenleg, Caius!
Van egy tanúnk, ki tudjuk
deríteni az igazságot. A lány
tudni fogja. Azt talán nem
tudja, ki támadta meg… ha
nem Uther volt az… de azt
biztosan tudni fogja, Uther
volt-e az, vagy sem!
Némán álltam az ajtónak
vetett háttal, a feszültség
görcsbe rántotta a gyomrom.
– Jól tetted, hogy elvitted őt
innen, Caius. – Hosszú
hallgatás következett. –
Igazság szerint csupa helyes
dolgot tettél. Szép munka
volt. – Biccentett a szék felé,
ahol eddig ültem. – Ülj
vissza, el akarok mondani
egy történetet, talán érthetővé
teszi, hová szeretnék
kilyukadni. – Újra felállt,
szólt az ajtó előtt posztoló
őrnek, hogy senki ne zavarja,
aztán visszatért az asztalához,
összeérintette tenyere élét, és
hosszan tanulmányozta a
kezét. Sokáig ült így, majd az
ajkába harapva, talányos
pillantással rám nézett,
homlokán apró ráncok
jelentek meg, de nem vonta
össze a szemöldökét.
Mozdulatlanul ültem, vártam,
hogy belekezdjen, és amikor
megtette, valami újat
érzékeltem a hangjában. Nem
tudom megmagyarázni, mi
volt az, és akkor szinte fel
sem figyeltem rá, csak
csüggtem a szavain, el is
feledkeztem a
beszédhibájáról.
– Caius… – a hangja
bizonytalanul elhalt, majd
hirtelen megköszörülte a
torkát, és rám vigyorgott. – A
történet, amit elmesélek,
talán meg fog döbbenteni…
de csak mert velem történt, és
az apád vagyok. Ha mással
történik meg, talán
megjegyzés vagy ítélkezés
nélkül meghallgatod a
meséjét, bár ezt kétlem.
Tudom, ha én hallanám
valakitől… ösztönösen
hitetlenkednék. Csakhogy én
az apád vagyok, és velem
történt meg. Azt akarom,
hogy ne legyen benned
kétség. Valóban megtörtént.
Nem tudtam, mi következik,
de nem sokáig váratott.
– Ezt a sebet a nyakamra a
születésed évében szereztem.
Tudtad? – Bólintottam, mire
folytatta. – Majdnem
belehaltam… nem is
számítottak rá, hogy túlélem.
Súlyos seb volt. Emlékszem,
kölyökként féltél tőlem,
megrémített a hangom.
Láttam a szemeden… az
évek folyamán azonban
lassanként hozzászoktál, és
most már alig hallod
furcsának. Így van? – Újra
bólintottam, amit apró
mosollyal nyugtázott. –
Persze az is lehet, hogy az
évek múltán megtanultam
érthetőbben beszélni… nem
tudom, és soha nem is fogom
megtudni. Mindenesetre az
első három évben, miután az
a nyílvessző belefúródott a
számba, egyetlen szót sem
szóltam, Cai. Nem beszéltem,
csak mindent… leírtam.
Ezenkívül kitaláltam néhány
kézjelet, melyeket a tisztjeim
és a katonáim megtanultak,
és habozás nélkül
engedelmeskedtek nekik.
Mindegy, ez nem fontos.
Amit el akarok mondani,
hogy a lábadozásom alatt
puszta kézzel megfojtottam
egy embert. Megpróbált
megölni, amikor végeztem
vele. – Megmoccantam a
székemben. A nagybátyám
könyveiben volt erre utalás,
de a részleteket nem
ismertem.
– Egy csetepatéban sérültem
meg, az északi piktek ellen,
amikor a fal utolsó eleste
után délre özönlöttek. Sokkal
mélyebben betörtek, mint
gondoltuk, és a vártnál
hamarabb beléjük futottunk.
Az egyikük a számba lőtt egy
nyílvesszőt. Éppen nyitva
volt, mert parancsokat
üvöltöztem… a lényeg, hogy
nekem ez jelentette a harc
végét, és kis híján az életemét
is. Titus vette át a
parancsnokságot, megtörte az
ellenséget, visszakergette a
fal mögé a sebeiket
nyalogatni. Mint mondtam,
Britannia északi részén
voltunk, Lindum városához
közel… egészen pontosan
Lindum és Danum között.
Senki nem gondolta, hogy
életben maradok, de
meglepetést okoztam nekik,
és végül egy bizonyos
Marcus Aurelius
Ambrosianus villájában
hagytak, egy ősi családból
származó római nemes
házában, aki visszavonult a
római nyilvánosságtól, hogy
britanniai villájában élhessen.
Idős és nemes férfiú volt, a
szó olyan értelmében, amit
manapság kevés honfitársa
mondhat el magáról.
Itt egy időre félbeszakította a
történetet, amíg egy kis
ládából kivett egy kancsó
mézsört és két kupát.
– Korán van még – mondta –,
de a sok beszédtől kiszáradt
és kapar a torkom. – Töltött
mindkettőnknek, az egyik
kupát odaadta, majd visszaült
és a szájához emelte az italt.
Hosszan ivott, hagyta, hogy a
nedű lassan csordogáljon le a
torkán. – Ez jólesik –
mormolta, és kortyolt még
egyet. – Nos, mint te is
tudod, a mi vérvonalunk sem
szégyellnivaló. Ambrosianus
örömmel fogadott a házában,
az emberei segítettek az
enyémeknek az
ápolásomban. Én persze
semmit nem tudtam a
kedvességéről, mert több
mint egy hónapig a halál
kapujában álltam. Állati
bélből készült tömlőn
keresztül töltötték belém a
folyadékot, melyet a
sebészünk egészen a
torkomig ledugott az
orromon keresztül. Mindenki
élő csodaként tekintett rám.
Elméletileg azonnal meg
kellett volna halnom, de
túléltem. Később is
meghalhattam volna az
éhezésben, mivel nem tudtam
enni, de azt is túléltem,
köszönhetően annak az őrült
orvosnak. Tudod, a mai napig
nem tudom a nevét.
– Biztosan sokat fogytál.
– Igen, de nem annyit, mint
gondolnád. A házigazda
szinte folyamatosan etetett
erős húslevessel, tejjel és
mézzel, még sörrel is! Nem
voltam egy Herkules, mire
elkezdtem tejbe áztatott
kenyérdarabokat enni, de
nem is fogytam csontváz
vékonyságúra. Tehát, a
történetem… egy éjjel arra
ébredtem, hogy van valaki a
szobában. A sötétben
megláttam egy alakot az
ágyam lábánál, és érzékeltem
a felém lendülő kardot. Nem
tudom, honnan volt hozzá
erőm és gyorsaságom, de
oldalra gördültem, így a
penge csak az oldalamat érte.
A támadóm rám zuhant, én
pedig megragadtam a torkát,
és teljes erőmből szorítani
kezdtem. Az erőfeszítés
olyan fájdalommal járt,
amihez hasonlót még soha
nem éreztem, de makacsul
kapaszkodtam bele, és addig
szorítottam, amíg már nem
bírtam tovább, és elájultam.
– Állítólag hamarosan
benézett valaki a szobámba,
hogy ellenőrizze az
állapotomat, ahogy minden
éjjel két alkalommal tették,
és ott találtak, ujjaimmal a
vendéglátóm, Marcus
Aurelius Ambrosianus
nyakán.
Gyomromba markolt a
rémület.
– Ambrosianus? De hát
miért? Azt mondtad,
öregember volt!
– A hatvankilencedikben járt,
és már nehezen mozgott.
– De miért vetemedett
ilyesmire?
– Jó kérdés, mindenki ezt
kérdezte, még én is.
– Megőrült? Megszállott
volt?
Apám kifejezéstelen arccal
megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, de ezt
mondták. Korábban soha
nem találkoztam vele,
legalábbis úgy nem, hogy
eszméletemnél voltam. Több
mint három hónapig
lábadoztam a házában, és ez
idő alatt fel sem keltem az
ágyból. Az első hónapban
meglátogatott néhányszor, de
mindig aludtam vagy
eszméletlen voltam, ezért egy
idő után már nem jött.
– A többiek elmondása
alapján előző nap megélezte
a kardját, és az utóbbi időben
kissé furcsán viselkedett.
Kerülte a családtagjait és a
szolgálóit, és napokon át
rejtőzött a szobájában.
Tudnod kell, hogy az
ártatlanságomat egyetlen
pillanatig sem kérdőjelezte
meg senki. Amikor rám
találtak, még mindig bele
voltam gabalyodva az
ágyneműmbe, és az
oldalamon vágott sebből dőlt
a vér. A szobám előtti
folyosón találtak egy égő
lámpást, a kardhüvely pedig
ott volt a szobájában, ahol
hagyta. Minden arra utalt,
hogy elveszítette az eszét, és
előre eltervezte a
megölésemet; ezért vette
magához a kardját a nappali
szobája faláról, és ezért
élezte meg. Aztán várt az
éjszaka közepéig, előhúzta a
kardot, a hüvelyt ott hagyta
az ágyán, és átlopakodott az
én szobámba. A lámpást a
folyosó padlóján hagyta, a
sarok mögött, hogy a fény ne
ébresszen fel, és miután
végzett velem, gyorsan vissza
tudjon jutni a saját szobájába.
Döbbenten hallgattam.
– De hát ennek semmi
értelme, apám! Miért pont
téged akart megölni?
– Senki nem értette, Caius,
de az őrületnek saját
törvényei vannak. Mindenki
elismerését fejezte ki, amiért
az állapotom ellenére is ilyen
gyorsan tudtam reagálni, és
ezzel le is zárult az ügy.
Utána kezdtem visszanyerni
az erőmet, és tizenöt nap
múlva felkelhettem az
ágyból. Újabb tizenöt nappal
később ismét szolgálatba
álltam, természetesen csak
helyőrségi szolgálatba. A
lovagláshoz még túlságosan
gyenge voltam, és beszélni
sem tudtam.
– Miért nem vonultattak
vissza?
– Megpróbáltak, de nem
hagytam. Ne feledd, nekem
nem voltak feljebbvalóim.
Stilicho helyetteseként
szolgáltam Britanniában,
Stilicho pedig a birodalom
régense volt. Mire a
panaszok eljutottak volna
hozzá, már túl késő volt.
Visszahívtak minket, hogy
harcoljunk Alaric és a
vizigótjai ellen, és szükségük
volt minden épkézláb
emberre, még a néma
tisztekre is.
Elégedetlen és zavarodott
voltam a történet
befejezetlensége miatt. És
csalódott. Ha volt is a
mesének valami köze a mi
helyzetünkhöz, az elkerülte a
figyelmem.
– Izgalmas történet, apám, de
hogyan kapcsolódik ez Uther
ügyéhez?
Komoran rám mosolygott.
– Látszólag semmi, Caius.
Minden a felszín alatt
rejtőzik. A bizonyítékokról és
a körülményekről beszéltünk.
Uther esetében a
körülmények a bűnössége
mellett szólnak. Ha a
körülmények miatt nem ment
volna ki a szobából nem
sokkal a lány után, és nem
lett volna oka bántani őt,
akkor most fel sem merülne,
hogy köze lehet a gyalázatos
tetthez.
– És? – kérdeztem tétován. –
Ez egy elég fontos tényező.
– Valóban az. Marcus
Ambrosianus az életemre
tört, és ezért meg kellett
halnia. Post mortem őrültnek
nyilvánították, mert a tette
körülményei arra utaltak,
hogy elment az esze. Én nem
tettem vele semmi rosszat.
De nézzük az egészet más
szemszögből. Mit szólsz
például ehhez? – Az ajkába
csippentett, és folytatta. –
Több mint három hónapja
feküdtem a házában.
Öregember volt, egy
tizenhárom-tizennégy éves,
gyönyörű lánnyal. Hallottam,
hogy az orvosaim milyen
lelkendezve beszélnek róla.
Elmondásuk szerint a haja
fehér, szinte ezüstszínű volt.
Az a fajta szépség, akiért a
férfiak ölre mennek. Meg
kell értened, hogy bár súlyos
sebesült voltam, más
tekintetben teljesen
egészséges maradtam. A
sérülésem csak a számra és a
torkomra terjedt ki, a
szervezetem többi része egy
hónap után már rendesen
ellátta a feladatát. Akkoriban
nem sokkal voltam idősebb,
mint most te. Értesz engem?
Bólintottam.
– Láttad valaha a lányt?
– Nem, de járt a szobámban,
és hallottam a hangját.
Többször is bejött hozzám a
szolgálóival. Viszont
álmodtam róla… izgató
álmokat. Mindig ugyanazt, és
mindig nagyon… kielégítőt.
Minden éjjel mélyen
aludtam, de egyszer azt
álmodtam, hogy felriadok, és
egy nő… lovagol rajtam,
talán ez a megfelelő szó rá.
Nem láttam a kötéseimen
keresztül, és mozogni sem
tudtam. Kielégített, aztán szó
nélkül távozott. Újra
elaludtam, és amikor
felébredtem, megvizsgáltam
magam, hogy valóban
megtörtént-e a dolog, de
semmi gyanús nyomot nem
találtam. Mint mondtam,
felettébb kellemes álom volt,
de ettől eltekintve teljesen
normálisnak tűnt, ezért el is
feledkeztem róla… Néhány
éjszakával később újra
megtörtént, és akkor sem
találtam gyanús nyomot;
igazából ez alkalommal
abban sem voltam biztos,
hogy álmodtam egyáltalán.
Egy héttel később ismét
átéltem, és ha most azt
gondolod, csak az idődet
rabolom, hadd nyugtassalak
meg, hogy nem így van.
Ezután, egy hétig minden
éjjel megismétlődött, majd
egy újabb hétig minden
második éjjel. Bizonyos
alkalmakkor alig voltam
tudatában, máskor teljesen
valódinak tűnt. És egy éjjel,
amikor a kötéseimet
eltávolították, a holdfényben
megláttam az én
álomszeretőmet.
– A lányát!
– Nem, és emiatt
meglehetősen csalódott
voltam, mert időközben
sikerült meggyőznöm magam
arról, hogy ő az. Ez azonban
egy idegen volt. Egy igazi
álomasszony. Még soha nem
láttam azelőtt. Most sem
láttam tisztán, de abban
biztos voltam, hogy nem
ismerem. Csupán az
álmomban élt.
– És az álom sosem
változott?
– Soha. Mindig arra
ébredtem, hogy már benne
vagyok, és soha nem
emlékeztem rá, mikor
aludtam vissza.
– Elmondtad bárkinek is?
Gunyorosan mosolygott rám.
– Mit? Hogy érzéki álmaim
vannak?
– És aztán? Mi történt?
– Semmi – felelte kurta
fejrázással. – Az álmok
abbamaradtak, és el is
feledkeztem róluk.
Körülbelül egy héttel később
a vendéglátóm rám támadt.
Homlokráncolva néztem rá.
– Soha többé nem álmodtad
ugyanazt?
– Soha. A támadás éjszakája
után már sokkal éberebben
aludtam, bizonyára megérted.
Hallottam minden neszt a
házban. Az erőm egyre
gyorsabban tért vissza, és
mint mondtam, heteken belül
talpra álltam.
– Mi történt a lánnyal?
– A temetés után elutazott a
danumi rokonaihoz. Soha
többé nem láttam.
– És mi a történet lényege?
Honnan jött rá a vénember,
hogy a lányáról álmodtál?
Boszorkányság?
– Úgy is lehet mondani –
horkantotta. – Soha nem
tudta meg, hogy a lányáról
álmodtam. Azt sem, hogy
egyáltalán álmodtam valamit.
– Mély levegőt vett az orrán
keresztül. – A mesének
azonban van folytatása is.
Hónapokkal később, röviddel
azelőtt, hogy magam mögött
hagytam Lindumot, és
Londiniumba lovagoltam,
ahol hajóra szálltam Itália
felé, megpillantottam egy
nőt, aki döbbenetesen
hasonlított az álomasszonyra.
Egy zsúfolt piactéren
voltunk, és a tömegben
láttam meg őt. Megpróbáltam
közelebb menni hozzá, de
nem sikerült. A nyomába
eredtem, azonban hamarosan
elvesztettem szem elől a
sokadalomban, ezért inkább
visszamentem a piacra, és
megkerestem a kereskedőt,
akinek a bódéjánál
nézelődött. Írásban
érdeklődtem nála, ki volt az a
nő. – A fejét csóválta. – A
kereskedő nem tudott
olvasni, én nem tudtam
beszélni, így találnom kellett
valakit, aki mindkettőt tudja.
Végül kiderült, hogy az
asszony Marcus Ambrosianus
fiatal özvegye. És állapotos.
Éreztem, hogy a karomon és
a tarkómon égnek merednek
a szőrszálak, és valószínűleg
az arcomra is kiülhetett
ijedségem, mert az apám
horkantva felnevetett.
– Döbbenetes, nem igaz?
Akkor engem is megrázott.
Azt az asszonyt gyilkosság
bűne terhelte, és én voltam az
eszköze, ám a körülmények
miatt mégsem esett rá a
gyanú. A vénember talán
őrjöngött sértett
büszkeségében, de nem volt
őrültebb, mint én.
– Említettem, hogy állati
bélen keresztül etettek. Az
ételbe minden nap mákonyt
kevertek, és tenyészbikaként
használtak, de Ambrosianus
erről nem tudhatott volna.
Valahogy mégis megneszelte,
hogy a felesége velem
szórakoztatja magát, és azon
körülmények között nem
gondolhatott másra, mint
hogy készséges partner
vagyok. – Egy pillanatra
elhallgatott, kemény
tekintettel rám nézett, majd
mély átéléssel folytatta. –
Meg kell értened, egyáltalán
nem tagadom, hogy az lettem
volna, ha van választásom, de
az öregember úgy értelmezte
a tapasztaltakat, hogy saját
házában felszarvaztam,
mialatt a vendégszeretetét
élveztem. Lehet, hogy a
helyében másként intéztem
volna el a dolgot, de az
biztos, hogy az a fattyú az
ágyban meghalt volna! –
Előrehajolt az asztal fölött, és
kivette a kést a kezemből. –
Te az ő helyében miként
értelmezted volna a
„tényeket”, Caius?
Elszégyelltem magam,
csupán rekedt suttogásra
futotta tőlem, ahogy kezdtem
megérteni és feldolgozni a
hallottak jelentőségét.
– Értem, mit akarsz mondani,
apám.
– Remélem is. És ne
feledkezz meg arról sem,
hogy azt mondtam, talán
készséges társ lettem volna,
ha kapok választási
lehetőséget. A lényeg, hogy
nem volt választásom. Vagyis
minden, az ellenkezőjére
utaló tény ellenére
megállapíthatjuk, hogy nem
voltam bűnös abban, amiért
az öregember elítélt.
Arcomat a tenyerembe
hajtottam, és hatalmas
sóhajjal beletúrtam a
hajamba.
– Vagyis hová vezet ez
minket Utherrel
kapcsolatban?
A hang, amely válaszolt,
sokkal gyengédebb volt, mint
amilyennek valaha is
hallottam.
– Meglátjuk, hogyan
viselkedik a lány, miután
rendbe jött és szembesíted
őket egymással.
– És ha bűnös?
– Akkor megfizeti az árat.
– És?
Apám felhajtotta a söre
maradékát, felállt, a sisakja
után nyúlt, aztán jelezte,
hogy véget ért a
beszélgetésünk.
– És semmi, Caius. Te is
ugyanolyan jól tudod, mint
én, hogy a parancsnokságom
alatt egy nő megerőszakolása
halállal büntetendő.

XI.

A mai napig nehéz elhinnem,

hogy Uther és Cassandra
szembesítésére soha nem
került sor. Nincs rá olyan
magyarázatom, amit egy
elfogulatlan bíra
elfogadhatónak találna.
Különböző okokból
egyszerűen így alakult, ők
ketten soha nem találkoztak
egymással a jelenlétemben.
Az okok közül a
legfontosabb az volt, hogy az
Uther bűnösségével
kapcsolatos kételyeim
termékeny talajra találtak,
mégpedig Luceiia
nagynéném jóvoltából, aki
egy pillanatig sem volt
hajlandó elfogadni, hogy
Uthernek köze lehet ahhoz a
szörnyűséghez.
Még aznap délután a
szállására hívatott, amikor
apám elmesélte a történetét,
és enyhe bűntudattal
indultam el hozzá, amiért az
utóbbi időben elhanyagoltam.
Luceiia nagynéni akkor már
nagyon öreg volt, és ritkán
hagyta el a „családi szobát”,
ahogy lakhelye központi
helyiségét nevezte. Hat-hét
éves koromtól kezdve,
nagybátyám könyveinek
köszönhetően egy egészen
másik Luceiiát ismertem
meg. Varrus írásai révén már
huszonöt éves korában
találkoztam vele, mielőtt
feleségül ment a
nagybátyámhoz, és az évek
folyamán végig ott maradt a
megemlékezésekben, nem
hatott rá az idő múlása. A
valóságban azonban több
mint negyvenöt év telt el
azóta, és bár a mai Luceiia
Britannicus sokban
hasonlított a könyvekben
szereplő fekete hajú
szépségre, tincsei azóta
kifehéredtek, és még mindig
szép vonású arcára mély
árkokat szántott az idő. Nem
láttam, mióta visszatértünk az
őrjáratból, amikor is
kötelességtudóan
beköszöntem hozzá, hogy
jelezzem, épségben
hazaértünk. Ma délután a
napfényben sütkérezett a
hatalmas üvegablak előtt,
amelyet legnagyobb
kincsének tartott – sokkal
szebb volt, mint saját
kunyhóm apró ablaka; négy
nagy, gondosan
összeillesztett, szinte teljesen
átlátszó üvegtáblából állt.
Amint meghallotta a
lépteimet, felém fordult, és
felemelt karral várta, hogy
megcsókoljam. Szeretettel
megöleltem.
– Ó, olyan jó érzés, amikor
nem vagy páncélba öltözve!
Megtiltom, hogy még
egyszer páncélt viselj, amikor
idejössz, bár feltételezem, ezt
azt jelenti, hogy soha többé
nem látlak így, hogy adtam
valami kibúvót!
Szelíden fogadtam a
korholást.
– Sajnálom, nagynéni.
Tudom, hogy
elhanyagoltalak, azonban
rengeteg dolgom volt.
Nagyon sok minden történt.
Elengedett az öleléséből, bár
továbbra is fogta a karomat,
és enyhén hátrahajolva az
arcomba nézett.
– Istenem, milyen ismerősek
ezek a szavak! Ez volt
Publius Varrus kedvenc dala
is! De ő legalább időnként
hazajött hozzám. Nem olyan
volt, mint te, nem maradt
távol, és nem hagyta, hogy
egy öregasszony szíve
megszakadjon, amíg ő
valakinek a szűzhártyáján
próbál átjutni.
– Luceiia nagynéni!
– Ne Luceiia nagynénizz
engem! Hallottam rólad
eleget, fiatalember! És nem is
kell döbbenetet tettetned. Az
öregség egyik előnye, hogy
nem kell aggódnod amiatt,
mit gondolnak rólad az
emberek, a másik pedig,
hogy még mindig emlékszel,
milyen volt fiatalnak lenni.
Vagy jobban szeretnéd, ha
úgy tennék, mintha
elfelejtettem volna? Azzal
szégyenbe hoznám magam,
és Publius Varrust is. Gyere!
– Megragadta a csuklóm, és
maga után húzott. – Térdelj
le, fiú, mondanom kell
valamit!
Mosolyogva térdeltem le elé,
ő pedig közel hajolt, és a
szemembe nézve suttogta:
– Én… élek! Elhiszed ezt,
unokaöcsém?
Hangosan felnevettem.
– Persze, hogy elhiszem,
nagynéni! Mi a baj? Te talán
nem?
– Ó, dehogynem, én
elhiszem, de úgy tűnk,
vannak olyanok a
közelemben, akik nem.
Lábujjhegyen járkálnak
körülöttem, mintha itt sem
volnék, vagy aludnék, esetleg
halálos beteg lennék, és
félnek megzavarni. Ami még
rosszabb, néhányan azt
gondolják, egy bútordarab
vagyok, amelyik ott marad,
ahová tették, és nincs más
dolga, mint jelen lenni,
ráadásul azt is csak
csendben! Hm! –
Jelentőségteljesen bólintott,
és indulatosan toppantott
hozzá. – Azonban tudom, mi
folyik itt – folytatta. – Többet
tudok, mint sokan gondolnák.
Tudok például arról a
szegény lányról az istállóban.
Kis híján megállt a szívem
bejelentése váratlanságától.
Néhány szívverésnyi ideig
csak meredtem rá, próbáltam
elrejteni döbbenetemet,
miközben ő diadalmasan
vigyorgott rám. Hogyan jött
rá? És mennyit tud?
Kényszerítettem magam,
hogy nyugodt hangon
kérdezzem meg:
– Mit tudsz, nagynéni? Mi
van vele?
– Tudom, ki tette.
Elszorult a torkom, nyeltem
egy nagyot.
– Akkor többet tudsz, mint
bárki más. Ki volt az?
– Remus.
– Ki? – A név semmit nem
mondott.
– Remus. A pap.
– Miféle pap, nagynéni?
– Az a különös fajta. Hiszen
ismered, a hideg tekintetű
Remus! Gonosz ember.
Mély lélegzetet vettem.
– Luceiia nagynéni,
fogalmam sincs, kiről vagy
miről beszélsz.
– Dehogynem Caius, vagy
egyszerűen csak elfeledkeztél
róla. A papról beszélek, a
keresztény papról, akit
Remusnak neveznek.
Legalábbis ő papnak mondja
magát. Itt találkoztál vele
azon a napon, amikor
visszatértél a legutóbbi
őrjáratodból.
Most már eszembe jutott,
valóban volt egy pap a
szobában, amikor legutóbb itt
jártam, de nem szenteltem
neki nagyobb figyelmet, mint
általában bármelyik papnak,
vagyis ügyet sem vetettem rá.
Luceiiát állandóan látogatták
az alamizsnáért és
adományokért érkező papok,
már rég nem tartottam
számon őket. Egyszerűen
részét képezték Luceiia
nagynéném életének. Nagyon
vallásos asszony volt. Ismét
nyeltem egy nagyot.
– Azt mondtad, gonosz
ember. Miért beszélsz róla
így?
– Mert gyűlöli a nőket.
Csökkent a feszültségem,
fölényes mosoly jelent meg
az arcomon.
– Ugyan már, nagynéni!
Hogyan lenne ettől gonosz?
Miért teszi ez gonosszá?
Legalább tucatnyi embert
ismerek, akik nem kedvelik a
nőket. – Lelki szemeim előtt
megjelent Ludo arca.
– Caius, figyelj rám! –
csattant fel, mert férfiúi
korlátoltságom láttán
elvesztette a türelmét. –
Figyelj arra, amit mondok!
Ismerem a férfiakat, tudom,
mit szeretnek, és mit nem. Az
az ember gyűlöli a nőket, és
ezt nem is tudja titkolni.
Próbálja leplezni, de csak
úgy árad belőle. Nem azt
akarom mondani, hogy
elpuhult, hanem hogy züllött,
gonosz és aljas!
Addigra már én is komoran
hallgattam.
– Nagynéni, emlékszem rá,
de semmi másra vele
kapcsolatban. Ki ez az
ember? Hol találom meg? És
miért gondolod, hogy képes
lett volna ilyesmire? Úgy
értem, a nők utálata, esetleg
gyűlölete egy dolog, de ok
nélkül kis híján halálra verni
egy lányt… az már egészen
más. Különösen, ha
keresztény papról beszélünk.
Luceiia nagynéném kihúzta
magát, szórakozottan
gyűrögette a ruháját, és
lenézett a kezére.
– Ismered Patricius
püspököt? – Bólintottam,
mire folytatta. – Kellemes,
jóindulatú ember, de
feleannyit sem ér, mint az
elődje, Alaric püspök.
– Alaric másodnagynéném és
az egész család egyik
legkedvesebb, életre szóló
barátja volt, az írások alapján
jól ismertem. – Ezt rögtön
láttam, amikor először
találkoztam vele, de nem
vethettem a szemére. Isten
nagyon kevés Alaricot
engedett a világra. Patricius
is jó püspök lesz, de nem
olyan, aki lelkesíti az
embereket. Hiányzik belőle
az a fajta emberi éleslátás,
ami Alaricban megvolt.
– A lényeg, hogy Patricius
egyszer meglátogatott, és
magával hozta ezt a Remust.
Már akkor sem kedveltem.
Valamiért zavart a jelenléte,
bár nem szóltam
Patriciusnak. Remus azon a
napon tért vissza, amikor te
és Uther, de azonnal el is
küldtem. Általában nem
vagyok udvariatlan vagy
rossz házigazda, azonban ő
mélyen megbántott, ezért
kitiltottam innen.
Felszólítottam, hogy azonnal
hagyja el ezt a házat és az
erődöt, és soha ne térjen
vissza. Megfenyegettem,
hogy hívom az őröket, és
velük kísértetem ki a kapun,
csakhogy távozott, mielőtt
megtehettem volna.
Elképedve hallgattam. Annak
a papnak nagyon
faragatlannak kellett lennie,
ha ilyen hatást gyakorolt a
nagynénémre, aki a
legszelídebb ember volt, akit
valaha ismertem.
– Mivel sértett meg ennyire?
– Csupán önmagát adta,
ennyi az egész. Nem volt
hajlandó elfogadni a frissítőt
az egyik szolgálólányomtól.
Kiverte a kupát a kezéből, és
felszólította, hogy maradjon
távol tőle, mert tisztátalannak
tartja. Tisztátalanság, Caius!
Az én házamban!
– Értem. És mit tettél?
– Kidobtam. Közöltem, hogy
azonnal távoznia kell
nemcsak a házamból, hanem
Camelotból is. Nem szívesen
látott vendég itt, és soha nem
is lesz az.
– És megfenyegetted, hogy
hívod az őröket?
– Igen.
– És mégsem hívtad őket?
– Nem – rázta meg a fejét. –
Mondtam, nem volt rá
szükség. Elment.
– És? Ennyi az egész?
– Nem, nem egészen.
Mindössze ennyi történt,
ellenben volt még valami,
amire akkor nem figyeltem,
mert nem tűnt fontosnak.
Enyhén bicegett, és rendes
bot helyett egy különös
pálcára támaszkodott, melyet
pontosan az ő kezéhez
alakítottak.
– Drága Jézus! Miért vártál
ezzel ennyi ideig?
Felvetette a fejét, néma
tiltakozásként haragos
szavaim ellen, arcán a
neheztelés és a bűntudat
különös keveréke látszott.
Azonnali reagálása
nyilvánvalóvá tette, mennyire
bántja, hogy korábban erről
nem szólt senkinek.
– Mert ma délutánig nem
tudtam, hogy a lányt mivel
verték meg. Amikor
meghallottam, azonnal érted
küldettem. Remus késő
délután távozott, majdnem
alkonyodott. El tudom
képzelni, hogy az erődben
őgyelgett, és az istállóban
töltötte az éjszakát.
– El tudod képzelni? –
Felpattantam. – Nagynéni, jól
tetted, hogy összefüggésbe
hoztad az esetet a bottal, és
azonnal értesítettél, nem is
tudod, mennyire jól! Bárcsak
mégis hívtad volna akkor az
őröket! Bocsáss meg, de meg
kell találnom azt az ember! –
Azzal arcon csókoltam, és
már rohantam is kifelé.
Az erőd átkutatása és a
kérdezősködés mindössze azt
eredményezte, hogy találtunk
öt embert, akik látták a papot,
habár még akkor, amikor
Luceiia nagynéném szállása
felé tartott. Senki nem látta
távozni onnan, és azóta sem
került elő. Őrjáratokat
küldtem ki a környék
átfésülésére, persze
eredménytelenül. Három
napja és három éjszakája
volt, hogy elszökjön, és a
nyomát sem találtuk, vagy
bárkit, aki a legcsekélyebb
mértékben is hasonlított
volna rá. Létezésének
bizonyítéka azonban erős
kételyeket támasztott Uther
bűnösségével kapcsolatban,
és ezért elmondhatatlanul
hálás voltam. Előkerült egy
másik gyanúsított, vagyis
Luceiia nagynéném szerint az
egyetlen, és nem próbáltam
lebecsülni az ítélőképességét.
A másik ok, ami miatt nem
sikerült szembesítenem
Uthert Cassandrával, az volt,
hogy az élet Camelotban
gyorsan visszatért a rendes
kerékvágásba, ami azt
jelentette, hogy hírvivő
érkezett, és segítségért
könyörgött a délkeleten
fosztogató szászok ellen.
Apám éppen akkor tért vissza
egy őrjáratból, ezért engem
küldött ki egy lovas
hadoszloppal, hogy bánjak el
a támadókkal. Mire
odaértem, már rég elmentek,
visszatértek a tengerre, ezért
miután egy napig ott
maradtam a helyiekkel, és
segítettem, amiben tudtam,
visszatértünk az erődbe.
A távollétem alatt Uther is
megérkezett. Senkinek nem
adott magyarázatot arról,
merre járt, de vele jött apja
húsz íjásza, és azonnal útra is
keltek ismét, ezúttal járőrözni
a délnyugati földekre.
Örültem, hogy néhány órával
elkerültük egymást, mert bár
a bizonyítékok most már nem
az ő bűnössége mellett
szóltak, továbbra sem
szerettem volna szemtől
szemben találkozni vele,
amíg a maradék gyanúm is el
nem oszlik.
– Milyen volt? – kérdeztem
apámat.
– Ugyanolyan, mint mindig.
Uther. Nem láttam rajta
bűntudatot, ha erre gondolsz.
– Igen, erre gondolok.
Elmondtad neki, mi történt?
– Igen.
– Hogy reagált?
– Döbbenettel és
aggodalommal. Mindkettő
őszintének tűnt. A lány
varázslatos eltűnését viszont
nem hitte el. Tudja, hogy a te
kezed van a dologban.
– Honnan tudhatná?
– Biztosan semmit nem tud,
Cai. Csak annyit mondott, az
egész a trükkjeid egyikétől
bűzlik.
– Miféle trükkjeim? –
Emlékszem a sértett
ártatlanságra a hangomban,
aztán eszembe jutott valami.
– Nem mondtad el neki, hogy
vittük véghez, ugye?
– Nem, és nem is kérdezte.
– Vajon Titust megkérdezte?
– Érdeklődtem Titusnál. Tőle
sem.
– Tehát döbbenet, aggodalom
és semmi bűntudat. –
Megrántottam a vállam, hogy
kényelmesebben álljon
rajtam a páncél. – Alig
várom, hogy lezárhassuk ezt
az ügyet, így vagy úgy.

Másnap kilovagoltam a
völgybe Cassandrához, abban
a reményben, hogy javult az
állapota. Így is történt, ezt
abban a pillanatban láttam,
amikor kinyitottam a kunyhó
ajtaját. A falnak támaszkodva
ült, és ételt kanalazott a
tálkából, amit Daffyd tartott a
szája elé. Körülnéztem az
apró helyiségben.
– Üdv, Daffyd. Hol vannak a
fiúk?
– Üdvözöllek én is, herceg
úrfi. Elmentek, napokkal
ezelőtt hazaküldtem őket. Az
őrületbe kergettek. Úgy
nyüzsögtek itt, mint egy
csapatnyi lármás menyét.
– Hogy van a lány? –
Cassandra engem bámult a
druida válla fölött, a szeme
hatalmas volt, sokkal
nagyobb, mint amire
emlékeztem. A zúzódások
már kezdtek gyógyulni, az
arca sárgás színezetet öltött,
itt-ott kék foltokkal. A
homlokát és a szemöldökét
apró hegek borították,
akárcsak a szája környékét,
ahol szétnyílt az ajka.
– Lassanként gyógyul. Nem
gondolod, hogy máris jobban
fest?
– De, kifejezetten. Mi van a
fogaival? – Nem tudom, mi
késztetett rá, hogy ezt
megkérdezzem.
– Mindegyik a helyén van,
újra tud harapni. Kettő
meglazult egy kicsit, de
helyrejönnek azok is. Fiatal
és egészséges, gyorsan
gyógyul.
– Nagyszerű. Törések?
– Nincsenek, és a szeme is
rendben, mielőtt
megkérdeznéd. Viszont
teljesen süket és néma, ahogy
gyanítottuk. Gyere, tartsd
neki a tálat, vizelnem kell.
Elvettem az edényt, a druida
pedig kiment, és hallottam,
ahogy hólyagja tartalmát a
kunyhó falára üríti. A lány
arca ilyen közelről borzalmas
látványt nyújtott; mintha
egyetlen hatalmas zúzódás
borította volna homloktól
állig. A tekintete rám tapadt,
nem is tett rá kísérletet, hogy
tovább egyen. Valamivel
közelebb toltam hozzá a tálat,
jelezve, hogy folytassa, de
csak bámult tovább, immár
könnyes szemmel, amitől
teljesen kétségbeestem. A női
könnyek mindig
összezavartak, és az ő
esetében különösen nem
tudtam, mit kellene tennem.
Tanácstalanul figyeltem a
hatalmas könnycseppeket,
melyek mintha egy
örökkévalóságig függtek
volna hosszú szempillái
végén, mielőtt lehullottak
sárga arcbőrére. Pánikba esve
körülnéztem, hátha találok
valamit, amivel
felitathatnám, és találtam is
egy rongydarabot magam
mellett. Ügyetlenül
megtöröltem vele az arcát.
Elfintorodott, és amikor
rájöttem, mennyire fájdalmas
lehet számára az érintés, én is
együtt érzően grimaszoltam.
Hirtelen rám mosolygott a
könnyein keresztül, amitől
összeszorult a gyomrom.
Még soha nem láttam
mosolyogni, és nem is láttam
ehhez hasonló mosolyt. Az
egész arca átalakult tőle,
mintha a zúzódások és
elszíneződések ellenére
valamiféle belső fénnyel
ragyogott volna, éteri
szépséggel ruházva fel.
Egyetlen pillanat alatt
elvesztem benne. Még ma,
évtizedekkel később is
emlékszem arra a félénk,
tétova, fájdalmas mosolyra,
ami gondoskodott róla, hogy
soha többé ne keressem más
nő mosolyát. A varázslatot az
sem oszlatta szét, hogy a
mozdulattól széthúzódott
érzékeny, gyógyulófélben
lévő ajka, és a következő
pillanatban már újra
fájdalmasan fintorgott.
Nekem akkor már késő volt.
Tekintetét lesütötte, a magára
hagyott tálra nézett, én pedig
gyorsan felvettem és
odanyújtottam. Folytatta az
evést, vagy inkább a
szürcsölést, olyan óvatosan,
ahogy egy őz iszik a tó
vizéből. Nem voltam
tudatában az idő múlásának,
csak ültem ott
elragadtatottan, amíg a tál ki
nem ürült. Megkocogtatta az
edény alját a kanállal, és egy
újabb mosollyal visszarántott
a valóságba.
– Azt hittem, csúfnak tartod,
fiú. – Daffyd közvetlenül a
hátam mögött szólalt meg, de
nem vettem le a tekintetem a
sárgás arcról.
– Valóban, csakhogy eddig
még nem láttam a mosolyát.
Vak lehettem.
– Vagy tán mással voltál
elfoglalva. Ahogy rád néz, az
alapján nem gondolnám,
hogy különösebben
ijesztőnek találna.
– Hm. – Tovább
tanulmányoztam az arcot. –
Daffyd, mi van a… a… többi
sérülésével?
– A testnyílásoknál?
Gyógyulnak. Rendben lesz,
legalábbis testileg. Az
elméje… nem tudom,
Merlyn. Láttam nőket a
háborúban, akiket
megerőszakoltak, néhányukat
kegyetlen módon. A legtöbb
elfogadta a sorsát. Ám csak
kettőt láttam, akikkel ilyen
esztelen erőszakkal, minden
látható ok nélkül bántak el.
Soha, egyikük sem lett olyan,
mint volt.
Jeges szorítást éreztem a
gyomromban.
– Hogy érted ezt? Mit
műveltek velük? És ki tette?
Ugyanaz az ember?
– Nem, évek teltek el a két
eset között. – Ellépett az
asztaltól, és minden
figyelmét az apró, nyitott
tűzhelynek szentelte.
Óvatosan megfújta a
parazsat, és egyesével tett rá
néhány ágat, amíg a tűz ismét
vidáman ropogott. Közben
egymást néztük
Cassandrával. Daffyd végül
elégedetten felállt, és
visszafordult hozzám.
– Az első elkövető
megszállott volt, teljesen
őrült. Levetette magát egy
szikláról, és meghalt. Nem is
tehetett volna jobbat. A
másikat soha nem kaptuk el.
Meg sem tudtuk, ki volt.
– Mikor történt ez, Daffyd?
– Az utolsó? Vagy tíz éve.
– Azt mondtad, az első
megszállott volt. Hiszel a
megszállottságban?
Komolyan nézett rám, egyik
szemöldökét felvonta.
– Aki nem hisz, az bolond.
– Akkor hiszel a gonoszban
is. – Luceiia ezt a szót
használta Remus
jellemzésére.
– Persze, hogy hiszek. Ha
hiszel a jóban, fiam, akkor a
gonoszban is hinned kell.
Kényelmetlen érzéssel töltött
el ez a meglehetősen tág
értelmezése annak a
dilemmának, amivel
küszködtem. Újra
Cassandrára néztem, és
határozottan megráztam a
fejem.
– Nem, Daffyd – mondtam –,
a jó ellentéte a rossz. A
gonosz túlnyúlik a rosszon.
Az valami teljesen más.
Daffyd különös pillantást
vetett rám.
– Mit akarsz ezzel mondani,
Merlyn?
– Nem tudom – csóváltam a
fejem –, de ez… – A néma
lány felé biccentettem. – Úgy
érzem, aki igazán gonosz, az
nem méltó az életre.
– Szerinted hány ilyen ember,
ilyen igazán gonosz ember él
a világon, fiam?
– Igazán gonosz? Nem
tudom, de nem lehetnek túl
sokan. Én még soha nem
találkoztam eggyel sem. –
Hirtelen felszínre bukkant
valami az emlékeim közül. –
Várj, ez nem igaz! Mégis
ismerek egyet! – Az
elmémben összeálltak a
képek. – Amikor Utherrel
még gyermekek voltunk,
megismertük Lotot, Cornwall
hercegének fiát. Ő és Uther
megpróbálták kioltani
egymás életét. Úgy értem, ez
nem holmi egyszerű
verekedés volt, Daffyd.
Karddal estek egymásnak, és
mindketten megsebesültek.
Apám választotta szét őket,
mielőtt valamelyikük
meghalt volna. Most, hogy
belegondolok, Lot gonosz
volt… a lelke mélyéig,
hihetetlen mértékben gonosz,
és örömét lelte benne…
ugyanakkor az őrület
homálya sem adott neki
mentséget, nagyon is jól
tudta, mit tesz.
– Hm. És ugyanezt érzed
Utherrel kapcsolatban is?
– Utherrel? Az istenekre,
dehogy! – Őszintén
megdöbbentem.
Daffyd elmosolyodott.
– Ezt örömmel hallom, fiú.
Tehát Cornwalli Lot?
Érdekes, hogy pont őt
mondtad. Nem te vagy az
első, aki hasonlóképpen
vélekedik róla. Valóban rossz
ember. Mostanában már Lot
királynak nevezi magát.
Abban az erődben uralkodik,
amelyet az apja építtetett
magának, miután látogatást
tett Camelotban. Azt
mondják, lenyűgöző vár.
Hallottam valami furcsát a
hangján, ahogy Lot váráról
beszélt.
– Láttad már?
Megvetően horkantott.
– Nem, sosem jártam
arrafelé. Jobban is el tudom
tölteni az időmet, nem
gondolod? De azt hallottam,
a tenger partjára építették,
egy sziget csúcsára, melyet
minden oldalról sziklafal
határol. Úgy tartják,
lehetetlen bevenni. Erős vár,
ez nem is kétséges.
– Van neve is?
Megrázta a fejét.
– Nem tudok róla, nem is
nagyon érdekel, fiam.
Mindenesetre érdekes
építmény, egy nap talán majd
te is meglátod.
– Lehetséges, bár remélem,
sosem kerül rá sor. Nem
látnának engem ott szívesen.
– Úgy hiszem, igazad van –
morogta. – A hódítókat
általában sehol nem látják
szívesen.
– Hódítók? Miért mondod
ezt? Éppen most közölted,
hogy az erőd bevehetetlen.
– Nem, fiam. Kezded
elfelejteni a leckéket, amiket
tanítottam. Máris
megfeledkeztél róla, hogyan
használd a füled. Azt
mondtam, mások tarják
bevehetetlennek, de kik azok
a mások? Ha az emberek
hallgatnak rájuk, akárkik is
legyenek, talán soha senki
nem is próbálja elfoglalni,
így valóban bevehetetlenné
válik, nem igaz? Érted már?
– kérdezte a szemembe
nézve.
– Azt hiszem – bólintottam.
– Az jó, mert amit mondtam,
és amit gondoltál, hogy
mondtam, az egyáltalán nem
ugyanaz. De most figyelj rám
jól: arrafelé nincsenek jó,
megművelhető földek, és ha
Cornwalli Lot valóban
akkora disznó, és akkora
király mint mondják, akkor
előbb vagy utóbb elindul
errefelé. Etetnie kell a népét,
így szerintem inkább előbb,
mint utóbb. És amikor
elindul – mint észrevetted,
nem azt mondom, hogy ha
elindul –, akkor meg kell
tanítanod, hol a helye.
Jegyezd meg jól, amit
mondtam.

XII.

Kevés küzdelem lehet annál

eredménytelenebb, mint azok
a néma, keserű csaták,
melyeket egy szerelmes
ember vív saját szegényes
szókincsével. Az ódák,
melyeket Cassandráról és az
általa előidézett új
életszemléletemről írtam,
meglehetősen szánalmasak
voltak, mégis tovább
folytattam a harcot,
miközben teljesen vak
voltam az igazságra:
nincsenek megfelelő szavak
annak kifejezésére, amit
éreztem. Az övé egy szavak
nélküli világ volt, egy
egyszerű világ, melyben az
érzései kristálytisztán
ragyogtak a szemén
keresztül, és átitatták egész
lényét.
Az első alkalmat követően,
amikor rám mosolygott, egy
teljes hétig távol maradtam a
völgytől. Szigorúnak kellett
maradnom magammal
szemben, mert minden nap
száz jó okot is találhattam
volna, hogy odamenjek.
Annak a nagy, szürke
szempárnak az emléke hét
napon át kísértett. Mire
visszatértem, a zúzódások
szinte teljesen eltűntek az
arcáról, és megint azon
kaptam magam, hogy
szégyentelenül bámulom, és
azon töprengek, hogyan
tarthattam valaha is
egyszerűnek és
csúnyácskának. Ez
alkalommal három napig
maradtam, és a legboldogabb
időszakok mindig az
étkezések voltak, amikor
megetethettem, mert még
mindig túl gyenge volt, hogy
felüljön a bőrökön, és
segítség nélkül egyen. Ritkán
nézett egyenesen rám, és
mintha észre sem vette volna,
hogy folyamatosan az arcát
bámulom, amely az én
világom legcsodálatosabb
dolgává vált.
Amikor egy héttel később
újra visszatértem, már tudott
járni, bár még mindig nagyon
gyenge volt. Attól a naptól
kezdve gyorsan javult az
állapota, és nemsokára már
nyoma sem maradt a
sérüléseinek, sem annak a
mindent elnyomó
búskomorságnak, amely
jellemezte, amikor először
rátaláltunk a két halott
mellett, akiket a szüleinek
véltünk. Mintha újjászületett
volna, és nyilvánvaló volt,
hogy ezt kizárólag Daffydnak
köszönheti. A druida egyedül
hozta őt vissza, nem csupán
az elszenvedett sérülések
poklából, hanem korábbi
élete gyászából is.
És egy reggel, amikor nyolc
héttel a megtalálása után a
völgy felé lovagoltam, életem
legnagyobb meglepetése ért.
Ezúttal a leghosszabb utat
választottam, Camelotból
északra indultam, aztán nagy
ívben keletnek, majd
délnyugatnak kanyarodtam,
amint látótávolságon kívülre
értem. Ez a kerülő két órával
hosszabb volt, mint a
legrövidebb út, és általában
csak jó időben vettem
igénybe, mivel semmiféle
ösvényt nem követtem, és a
bozótos területen lehetetlen
lett volna átvágni esőben,
vagy éppen eső után. Itt
azonban nem kellett
aggódnom amiatt, hogy
meglátnak, mivel utam a
legközelebbi birtokainktól is
biztonságos távolságban
vezetett, és a barátságtalan
terep nem vonzotta a
látogatókat. A mocsaras,
bozótos síkság mellett jórészt
erdőben és hatalmas,
töredezett sziklák között
haladtam. A talaj csak akkor
kezdett emelkedni, amikor
megközelítettem a titkos
völgyet és az értékes titkát
rejtő alacsony dombokat, és
egy idő után már füves
lankákon lovagoltam a
sekély, erős völgyek felett.
A kora reggeli nap egyre
erősebben sütött rám és
hátasomra, amitől kis híján
elszenderedtem, és hagytam,
hogy a lovam válassza meg
az utat, ügyet sem vetettem a
környezetemre. Ám egy
csapásra visszazökkentem az
ébrenlétbe, amikor a jobb
oldali völgyben valami fehér
villanást láttam.
A gondolataim között
tomboló zűrzavar ellenére
ösztönösen reagáltam.
Megrántottam a gyeplőt, és
minden izmomat megfeszítve
próbáltam mozdulatlanul
tartani magam és lovamat,
miközben tekintetemmel azt
a területet fürkésztem, ahol a
mozgást látni véltem. Mivel
jól látható helyen álltam egy
domb oldalában, egy
pillanatra elfogott a pánik,
nem tudtam, mit tegyek.
Újabb mozgást nem láttam
odalent, és miközben a vér
dobolását hallgattam a
fülemben, próbáltam gátat
szabni megmagyarázhatatlan
félelmemnek. Ha meg is
láttak, semmi baj nem történt,
és még mindig majdnem két
mérföldre jártam a völgytől,
és három út közül is
választhattam, amelyik
távolabb visz titkos
rejtekhelyemtől.
Ahogy ott tépelődtem, újra
megláttam a mozgást, és
ezúttal egy fehérbe öltözött
emberi alakot is ki tudtam
venni a völgyben, amint
tőlem távolodva rohan a
lombok rejtekében. Csak egy
pillanatra villant fel a
szemem előtt, és talán a
gyors eltűnése késztetett rá,
hogy lovamat a lejtőn
vágtába ugratva üldözőbe
vegyem. Gyorsan leértünk a
domb aljába, a megfelelő
irányba állítottam a hátasom,
és hagytam, hogy saját maga
találja meg az utat a fák
között, miközben én az
alacsony ágak elkerülésére
koncentráltam. Amikor balról
megkerültünk egy vastag
törzsű tölgyet, keskeny,
meredek falú vízmosásba
jutottunk, amely hamarosan
járhatatlanná vált, ám lovam
nekivágott az oldalfalnak.
Hatalmas izmai
összehúzódtak és
megnyúltak, ahogy egyetlen
lendülettel húsz lábal a
vízmosás alja fölé repített. A
talaj itt ismét egyenletessé
vált, én pedig megálltam, és
alaposan körülnéztem, hátha
megpillantom a menekülőt.
Lovam nehéz patáinak
dübörgése után egy darabig
semmit nem hallottam saját
zihálásomon és a nyereg
nyikorgásán kívül, de lassan
tudatára ébredtem a teljes
csendnek. Egyetlen madár
sem dalolt, és semmi nem
mozdult. Már azon voltam,
hogy megfordulok és
körülnézek másfelé, amikor
távoli, mormogásra
emlékeztető hangot hallottam
a vízmosás legvastagabb fája
irányából, körülbelül
százlépésnyi távolságból.
Odanéztem, és a
legelképesztőbb látvány
tárult a szemem elé.
Nagybátyám könyveiben
olvastam olyan afrikai
állatokról, melyek fán élnek,
és olyan gyorsan képesek
mászni, mintha repkednének
az ágak között. Most egy
ilyen lényt pillantottam meg,
emberi ruhában – makulátlan,
fehér tunikát viselt.
Természetesen amint
magamhoz tértem kezdeti
döbbenetemből, és felmértem
a kettőnk közötti távolságot,
rájöttem, hogy valójában egy
fiú az, aki olyan fürgén
mászik a fán. Miközben
elképedve bámultam,
erőfeszítés nélkül felhúzta
magát egy magas ágra, majd
egy pillanatra négy
végtagjára támaszkodva,
lekuporodva összpontosított,
és a magasba lökte magát.
Átlendült egy másik ágra,
rákulcsolta a lábát, és a
következő pillanatban már
lovagló ülésben ült rajta,
szédítő magasságban a
sziklás talaj fölött. Anélkül,
hogy körülnézett volna,
megismételte a mozdulatot,
és így haladt egyre feljebb,
ahol a hatalmas fa ágai már
olyan közel voltak
egymáshoz, hogy lépcsőként
tudta használni, és
egyszerűen felfutott rajtuk,
amíg el nem tűnt a sűrű
lombok között.
Bár az elmém azt mondta,
hogy csak egy egyszerű fiút
látok, amikor elvesztettem
szem elől, el kellett
nyomnom magamban azt a
bizonytalan, babonás
félelmet, amit az erdei
tündérekről és driádokról
szóló régi mesék idéztek elő
bennem. Miközben ott ültem
mozdulatlanul, újra
leereszkedett a magasból,
ágról ágra ugrált lefelé,
mintha csak zuhanna, mégis
minden ugrást és repülést
pontosan kiszámított és olyan
tökéletesen uralt, hogy ismét
végigfutott rajtam a
borzongás – ezúttal a
hitetlenkedő csodálattól.
A legalacsonyabb ágról
ügyesen leszökkent a földre,
és ismét eltűnt a bokrok
között. Kellett néhány
szívverésnyi idő, hogy
összeszedjem magam és
üldözőbe vegyem.
Tovább száguldottunk,
leértem a völgy aljára, majd
nekivágtam a következő
dombnak, próbáltam
csökkenteni a kettőnk közötti
távolságot, miközben azon
töprengtem, ki lehet ez a fiú.
Teljes vágtában bukkantunk
elő a bokrok közül, és erősen
megrántottam a gyeplőt.
Lovam szinte leült, olyan
hirtelen torpant meg, én
pedig felálltam a nyeregben.
Előttünk harminc láb
magasan emelkedett a vágat
túlsó fala, amelyikben
korábban lovagoltunk, és a
tövében ott állt a fiú,
tekintete a fölé magasodó
sziklára tapadt. Mielőtt
mozdulhattam volna, már
ugrott is, és fürgén
kapaszkodni kezdett a füves
falon. Alig harminc láb és
néhány levél választott el
bennünket, de tudtam, hogy
nem lát engem, és nem is
hallotta a közeledésemet.
Megsarkantyúztam a
hátasomat, és amikor
elindult, a fiú hirtelen
mozdulatlanná dermedt és
oldalra kapta a fejéig így
most először pillanthattam
meg az arcát.
Cassandra volt az! A
felismerés megbénított. A
neve önkéntelenül ugrott
ajkamra, sarkamat lovam
véknyába vágtam, de a lány
addigra már eldöntötte, merre
akar menni, és minden
figyelmével a mászásra
összpontosított. Ismét a nevét
kiáltottam, pedig tudtam,
hogy úgysem hall meg. Vadul
integettem, de nem rám
figyelt. Szinte kevesebb idő
alatt, mint ameddig a leírása
tartott, elérte a szikla
peremét, és eltűnt anélkül,
hogy hátrapillantott volna.
Nekem viszont volt elég
időm nézni őt, és magam sem
akartam elhinni, hogyan
gondolhattam akár
százlépésnyi távolságból is,
hogy egy fiút látok.
Keserűséget éreztem a
távozása miatt – olyan
gyorsan tűnt el a sziklaperem
mögött, hogy esélyem sem
lehetett utolérni –,
ugyanakkor felszabadult
öröm töltött el. Ott ültem a
szirt tövében, és rajta
gondolkodtam: az izmok
játékán a hosszú, karcsú
lábakon, a rövid, fehér tunika
alatt, testének formáján,
ahogy több alkalommal is
megállt, áthelyezte a
súlypontját, miközben
tekintete már a következő
kapaszkodót kereste.
Elszorult a torkom. Miféle
lány ez? – kérdeztem
magamtól. Hogyan és hol
tanulta mindezt? Honnan
érkezett egyáltalán? És hová
akar távozni, ha felgyógyult a
sérüléseiből? Egy dolog
fájdalmasan egyértelmű volt.
A teste teljesen meggyógyult,
és a mai napon nem láttam
jelét egyéb, szellemi vagy
lelki sérülésnek.
Végül eljutottam titkos
völgyembe, bár
meglehetősen zaklatott
állapotban, és különös módon
nehezemre esett
megközelíteni a kis
kőkunyhót. A lány ott volt,
akárcsak Daffyd. Amikor
beléptem, Cassandra
felnézett és biccentett, aztán
folytatta, amivel
foglalatoskodott: éppen egy
nyúlbőrt kapargatott és
tartósított. A fehér tunikától
időközben megszabadult,
most egyszerű, durva szövésű
ruhát viselt. Daffyd
motyogott valamit, aztán ő is
a munkájába mélyedt, bármi
is volt az.
Kényelmetlenül éreztem
magam, bár elmélyült
összpontosításuk miatt
nyugodtan bámulhattam
Cassandra arcát. Hajtincsei
az arcába hullottak, eltakarva
egyik arccsontját. Puha
keblének vonalát éppen csak
sejteni lehetett a ruha alatt,
combjának íve viszont tisztán
kivehető volt, akár egy
szivárvány. Bűntudatom volt
és nyomorultul éreztem
magam, bár a mai napig nem
tudom, miért. Hamarosan el
is indultam, és lehangoltan,
ugyanakkor furcsa
izgalommal tértem haza.
Tudtam, hogy rendbe jött.
Tudtam, hogy szeretem. És
tudtam, hogy ezt nem tudom
elmondani neki, nem tudok
udvarolni, nem tudom
magam mellett tartani.

Egy reggel, a hajnali

sorakozóról a szállásom felé
tartva legnagyobb
meglepetésemre Daffydba
botlottam. El sem tudtam
képzelni, mit keres
Camelotban, védencétől ilyen
távol.
– Daffyd! – Saját hangomban
is hallottam a hitetlenkedést.
– Mi járatban erre? Hol van
Cassandra?
– Otthon, fiam. A völgyben.
– Egyedül? Mi jutott
eszedbe?
– A munka, amit el kell
végeznem, és a rengeteg
feladat, amit eddig
hanyagoltam.
– Hogy érted ezt?
Rám kacsintott, és
rosszallóan csóválta a fejét.
– Merlyn, azt mondtam, a
lány mellett maradok, amíg
szüksége lesz rám. Neki már
nincs rám szüksége,
ellentétben másokkal. Ott van
például Mod és Tumac. Az
utóbbi hetekben sajnálatos
módon el kellett
hanyagolnom a tanításukat.
Ez idő alatt biztosan
elvadultak, akár a hanga.
Valószínűleg meg is kell
vernem őket, hogy újra
visszazökkenjenek a régi
kerékvágásba.
Még mindig tátott szájjal
bámultam rá, miközben
tudatában voltam a szemléről
távozó, körülöttünk járkáló
embereknek, a szegecselt
szandálok csattogásának. Az
ég felhőtlen volt, forró napot
ígért. Valahol a közelben
feketerigó énekelt, és szinte
suttogtam, nehogy meghallja
valaki, ahogy leteremtem
Daffydot.
– De odakint hagytad őt
egyedül?
Úgy nézett rám, mintha
elment volna az eszem, és
meg sem próbált halkan
beszélni.
– Hol odakint, fiam? Ő nem
„valahol odakint” van, hanem
biztonságos helyen, egy erős
tetejű kőkunyhóban, egy
völgyben, amelyik
ugyanannyira titkos,
amennyire ez a hely nem az.
Kis híján pánikba estem
hangjának erejétől, ezért
megragadtam a karját, és
félrevontam az egyik épület
falához, ahol senki nem
hallhatott minket.
– Jézus szerelmére, Daffyd,
halkabban! Ne feledd, a lány
élete a tét!
Kiszabadította a karját
szorításomból, megigazgatta
hosszú köpenyét, és
végignézett a közelben
elhaladó embereken,
miközben megdorgált
nagynéném kedvenc
fohászának meggondolatlan
használatáért, amely az én
számból káromkodásnak
hangzott.
– Jézus szerelmére? –
mormolta a szája sarkából. –
Én druida vagyok, fiam. Mit
tudnék a te Jézusod
szerelméről? A lány
mindenesetre biztonságban
van. Ott senki nem fogja
zavarni, persze rajtad kívül. –
Megköszörülte a torkát, és
folytatta. – Erős lány a te
Cassandrád, és most már
egészséges is, nem kell
folyamatosan gondoskodni
róla. Többé már nem. –
Megváltozott az
arckifejezése, elmosolyodott,
és közelebb lépve megfogta a
vállam. – Boldog a
völgyedben, Merlyn. Talán
már nagyon hosszú ideje nem
volt ilyen boldog. Ki tudja?
Van étele, tiszta tava tele
halakkal, vize, és ügyesebben
fog nyulat, mint én. Láthatod,
semmilyen veszély nem
fenyegeti.
– Biztosan várja, hogy
meglátogasd, a többi már
rajtad múlik. De ne feledd el,
min kellett átmennie. Benned
bízik, de ki tudja, mit gondol
általában a férfiakról? Ugye
tudod, miről beszélek? Ha
szelíden és finoman bánsz
vele, nagyszerű asszony
válhat belőle, de ha úgy
rontasz neki, mint egy
üzekedő csődör, akkor nem
én leszek a felelős azért, amit
teszel vele. Vagy ő veled. Ezt
ne feledd, Merlyn. Ő egy
fiatal lány, aki olyan
dolgokon ment keresztül,
amelyeket te vagy én
elképzelni sem tudunk,
nemhogy megérteni.
Felfogtad?
– Értelek, Daffyd. Tudom,
miről beszélsz. Biztosan van
elég ennivalója?
– Hogy van-e elég? Még a
méhekből is kibűvöli a
mézet! Nem lesz semmi baja.
Ha legközelebb arra jársz,
vigyél neki sót és lisztet,
másra nincs szüksége. És ne
aggódj miatta. Van otthona,
és az a legtökéletesebb hely
neki. Hagyd, hogy élvezze
még egy darabig, aztán menj
el hozzá. De légy óvatos,
Merlyn! Ne bántsd meg,
fiam.
Ezzel engem bántott meg.
– Gondolod, képes volnék
rá?
– Tudom, hogy minden rossz
szándék nélkül képes volnál,
ezért légy vele nagyon
óvatos. Most mennem kell, és
az öltözéked alapján neked
is.
– Nem, én végeztem, szemlét
tartottunk. Most lesz egy kis
szabad időm, mielőtt
találkoznom kell apámmal.
– Akkor végezd a dolgod,
fiam, és hagyd, hogy én is azt
tegyem.
Újra köszönetet mondtam,
megvártam, amíg eltűnik,
aztán én is visszatértem a
szállásomra. Egyetlen
gondolat járt a fejemben: a
lány, aki életem
középpontjává vált, most
egyedül van a völgyemben;
nem tud róla senki ezen a
világon Daffydon, Modon,
Tumacon, valamint apámon
kívül, és rám vár.
Szerettem életemnek azt az
apró kis völgyét, amely most
szerelmem otthonává vált, és
igazából nem is találhatott
volna jobb helyet magának.
Azon a reggelen az emberek,
akikkel beszéltem, bizonyára
azt gondolták, beteg vagyok,
mert láthatóan fogalmam sem
volt, mit teszek és mondok.
Völgyem és drága titka
minden gondolatomat
lekötötte. Egyetlen pillanatra
sem tudtam kiverni a
fejemből, és egy ötlet,
amellyel már több mint egy
hete játszadoztam, hirtelen
valósággá vált. Ez az én
völgyem volt, az én titkos,
szent helyem, halk
vízesésével és mély tavával,
mohlepte szikláival, dús
füvével és fenséges fáival a
domb közepén, és úgy
éreztem, kell neki adnom egy
nevet, ami kifejezi békés
magányát és misztikus
elszigeteltségét. A
legendákban szereplő mesés
hely után Avalonnak
kereszteltem el.

Még ugyanazon a napon,

nem sokkal dél után, telve
fájó várakozással, ami miatt
képtelen voltam tovább
folytatni napi feladataimat,
alárendeltjeimre bíztam a
munka hátralévő részét, és
kilovagoltam Camelotból.
Dél felé indultam, majd a
kíváncsi szemektől
biztonságos távolságban
célba vettem a völgyet és
Cassandrát.
A belsőm görcsbe
merevedett, ahogy
megközelítettem a völgy
bejáratát és leereszkedtem az
utat szegélyező magas
bokrok mentén. Egész úton
megpróbáltam elképzelni,
milyen kifejezés költözik az
arcára, amikor meglát.
Örömöt vagy haragot mutat?
Esetleg közömbösséget, ami
még rosszabb volna?
Próbáltam megnyugtatni
magam azzal, hogy
ostobaságokat képzelek, és
úgy viselkedem, akár egy
zöldfülű, szerelmes kölyök.
Ám reményeim és félelmeim
között nem jutott hely a józan
észnek. Időnként azt
képzeltem, felderül az arca az
örömtől, amikor meglát
közeledni, és ilyenkor
felszabadult a lelkem, ám
lelki szemeimmel többnyire
komornak, rosszkedvűnek,
csalódottnak és megvetőnek
láttam az arcát.
Gyötrődésem azonban
eltörpült a kétségbeesésem
mellett, amikor leértem a
völgy aljára, mert a hely
üresnek és elhagyatottnak
tűnt. A tűzhely nyílásából
nem szállt fel füst, és minden
az emberi jelenlét teljes
hiányáról árulkodott. Csak
bámultam döbbent
hitetlenkedéssel, és valami
hatalmas ürességet éreztem a
gyomromban. Lovam, mivel
ernyedt izmaimtól nem
kapott útmutatást, lassan
elindult az apró épület felé,
és megállt néhány lépésnyire
az ajtótól, ahol a fejét
lehajtva legelni kezdett.
Reményvesztetten meredtem
a kunyhó mohlepte, vörös
tetejére. A kitépett fű
hersegése visszhangzott a
fülemben, a hangot még
élesebbé tette a súlyos csend
körülöttem.
Merev lábbal leszálltam a
nyeregből, és egy pillanatra
teljes súlyommal lovam
oldalának dőltem, mielőtt
felegyenesedve elindultam az
ajtóhoz. Érintésemre lassan
kinyílt, és beléptem a
félhomályos, árnyékokkal teli
belső térbe. Annyira biztos
voltam benne, hogy teljesen
üresen találom, hogy kis
híján észre sem vettem az
asztalra dobott ruhát, mellyel
valamit letakartak. Fél
lépéssel ott termettem, és a
szövet alatt egy fatányért,
egy apró, éles kést, egy
agyagkupát, egy korsó bort,
egy megkezdett kenyeret és
egy szárított kolbászt
találtam. Értetlenül tettem fel
magamban a kérdést: miért
ment el a völgyből
Cassandra, ha előtte éppen
evéshez készülődött? Kellett
egy kis idő, hogy rájöjjek:
nem elmenekült, az étel
pedig a visszatérésére vár.
Elkeseredettségem egy
pillanat alatt
felszabadultsággá változott,
és szegény lovamra alaposan
ráijesztettem, amikor olyan
lendülettel rontottam ki az
ajtón, hogy az megreccsent a
forgópántjain, és bevágódott
mögöttem. Cassandra valahol
itt van, a közelben! A
megkönnyebbüléstől
kótyagosan, részeg módjára
tántorogtam körbe,
várakozva néztem fel a
völgyet övező magaslatokra,
mintha képes lennék
megidézni őt a levegőből.
A hátam mögött hal ugrott a
vízben hangos, tiszta
csobbanással, és
megperdültem, hogy lássam a
középpontból szétfutó
hullámokat. Ahogy
odanéztem, valami ismét
csobbant, alig néhány
lábnyira az előzőtől, bár most
már láttam, hogy semmi nem
előzte meg a hangot –
semmilyen örvénylés a
vízben, semmilyen
csillámlás. Aztán valami
villant a levegőben, és most
már láttam, hogy a vizet egy
belecsapódó kő veri fel!
Valaki a víz másik oldalán
lévő bokrok közül kavicsokat
dobált a tóba. Most már
feszülten figyeltem, és
megláttam a mozgást, ahogy
újabb kő ívelt fel a levegőbe,
és végtelennek tűnő lebegés
után zuhanni kezdett.
Futásnak eredtem a tó
partján, mielőtt a kő elérte
volna a víztükröt, nem
érdekelt, hogy mell- és
lábvértet viselek. Ott volt, a
tó túlsó partján, és játszott
velem. Amikor elértem a tó
másik végét, és bevetettem
volna magam a fák és bokrok
sűrűjébe, újabb villanásnyi
mozgást láttam a
domboldalon, és olyan
hangot hallottam, amit én
vidám, izgatott kurjantásként
értelmeztem. Eltökélten
törtem előre, miközben
legszívesebben dalra
fakadtam volna örömömben;
tudtam, hogy hallja a
csörtetést, aztán megérkezett
a kijózanító gondolat: nem
hallhatja, hiszen süket. Úgy
tűnt, néhány pillanat alatt
megközelítettem az emelkedő
tetejét, a nagyobb nyár- és
nyírfák között növő
csemetékbe kapaszkodva
húztam magam egyre feljebb.
Egyszer megálltam
hallgatózni, de nem hallottam
semmit. Néma csend vett
körül. Most már sokkal
óvatosabban haladtam
tovább, éreztem, hogy
elővigyázatosabbnak kell
lennem. Egy fácán röppent
fel szinte a lábam előtt, úgy
megijesztett, hogy
elvesztettem az
egyensúlyom, és
visszagurultam a lejtőn, amíg
egy nyírfa vastag törzse meg
nem állított. Ezúttal jól
kivehetően hallottam a női
kuncogást valahonnan elölről
föntről.
Folytattam az üldözést, de ez
volt az utolsó alkalom, hogy
láttam vagy hallottam a
prédámat, eltekintve attól a
jól célzott kődarabtól,
amelyik a páncélom hátsó
részén koppant, és
visszacsalogatott a
dombtetőről a dús
növényzetű völgybe. Egy
órával később dühösen és
ingerülten hagytam fel a
kereséssel, és visszatértem a
kunyhóba. A lovam még
mindig az ajtó előtt
legelészett, a nyerget és a
pokrócot levették róla, a tető
kéménylyukából pedig füst
kanyargott. Sértett
büszkeségemet és
méltóságomat legyűrve
vettem egy mély lélegzetet,
és lassan kinyitottam az ajtót.
A kunyhó továbbra is üres
volt. A tűzhelyben lévő
parázstartón apró tűz égett.
Cassandra időközben
megebédelt. A tányér, a kés, a
kupa és a kancsó most az
asztal másik oldalán
sorakozott a kenyér és a
kolbász maradékával.
Lassan ettem, miközben
próbáltam csillapítani
ingerültségemet, és
elhatároztam, hogy
türelemmel fogok várni. Ám
Cassandra nem jött. Végül,
amikor már közeledett az
este, feladtam, és kimentem
felnyergelni a lovam. A
nyereg közepén fűszállal
összekötött, sárga virágokból
álló csokor hevert. Felvettem,
mélyen belélegeztem finom,
édes illatát, aztán
félreraktam, amíg
felkészítettem hátasomat az
útra. Mielőtt nyeregbe
szálltam, ismét magamhoz
vettem, és ajkamhoz
dörzsöltem a selymes
szirmokat. Mire jeleztem
lovamnak, hogy indulhatunk
hazafelé, tökéletesen
megnyugodtam, és több
dologról is meggyőződtem,
bár bizonyítékot egyikre sem
szereztem: Cassandra a
közelben volt és figyelt; el
tudja látni magát, és teljesen
felesleges volna további
kísérleteket tenni a
megtalálására; amikor majd
úgy érzi, itt az ideje,
megmutatja magát nekem,
függetlenül attól, hogy én
mire vágyom; nem neheztel
rám; és nem szándékozik
elhagyni a völgyet. Hazafelé
egész úton fütyörésztem.

Akármit is mondanék, nem

tudnám vele jellemezni az ezt
követő rövid éveket betöltő
szerelmet, örömöt és belső
ragyogást. Az első
időszakban Cassandra lett az
életem és minden, amit az
élettől akartam, én pedig az
övé voltam, és megadtam
neki mindent, amire szüksége
lehetett. A felelősségtudat
azonban a férfikor
kikerülhetetlen terhe, és
nekem is voltak feladataim,
melyek elől nem tudtam
volna jó lelkiismerettel
kitérni. Bár Cassandra és
Avalon képezték a titkos
életemet és a saját világomat,
ott volt mellette Camelot
világa is, melyet nem
hanyagolhattam el.
Cassandra ezt mindig
pontosan tudta, amikor
elváltam tőle, és nem is
próbált visszatartani, de az
elválás minden alkalommal
egyre nehezebbé vált, amikor
ott kellett hagynom
Avalonban.
Csak egyszer próbáltam
magammal vinni. Nyeregbe
szálltam, felültettem
Cassandrát magam elé, de
amikor a dereka köré fontam
a karom, hogy biztonságosan
megtartsam, felvillant
előttem Uther képe, aki
ugyanígy fogta őt.
Az volt az a nap, amikor
megfogadtam magamban,
hogy kiderítem az igazságot,
mert Uther éppen otthon
tartózkodott, és el kellett
jönnöm Avalonba, hogy
végre tudjam hajtani a
szembesítést. Cassandra
kényelmesen hátradőlt,
miközben a lovam felfelé
kapaszkodott a keskeny,
fákkal szegélyezett ösvényen,
és úgy maradt mozdulatlanul,
amíg el nem értük a
rejtekhelyet övező dombok
gerincét. Ám amikor
megpillantotta Camelot várát
a dombtetőn, sok-sok
mérföldnyire, és rájött, hogy
oda akarok menni,
megállította a lovat.
Óvatosan elhúztam a karom,
ő pedig leszállt és némán
felnézett rám. Meglepetten és
kissé ingerülten intettem,
hogy üljön vissza, próbáltam
jelezni, hogy ez nagyon
fontos nekem, de elég volt
egyetlen pillantás nyugodt,
mégis eltökélt
arckifejezésére, hogy
meggyőződjek arról, amit
már rég tudnom kellett volna.
Cassandra nem akart
Camelotba jönni, vagy akár
meglátni a várat a távoli
dombtetőn. A szívem tele
volt az iránta érzett
szerelemmel, és szégyennek
éreztem, amit a mi
Camelotunk jelentett neki.
Akkor és ott úgy döntöttem,
Uther bűnössége vagy
ártatlansága nem fontos. Az
egy másik életben történt. Ha
szembesíteném őket, és Uther
bűnösnek bizonyulna, talán
egy frissen beforrt sebet
szakítanék fel újra. Ha
azonban nem ő volt a tettes,
szükségtelenül idézném fel
Cassandrában az emlékeket,
ráadásul lehet, hogy az igazi
elkövető újra veszélyt
jelentene rá. Erre semmi
szükség nem volt. Leszálltam
én is, kicsaptam legelni a
lovam, és együtt sétáltunk
vissza a kanyargós, rejtett
ösvényen Avalonba, ahol
annyira szeretett egyedül
lenni.
És mégis, miközben lefelé
ereszkedtünk, egy másik,
bűntudatos gondolat
formálódott meg az
elmémben. Ha – és ezt
addigra én is majdnem teljes
meggyőződéssel hittem –
Uther valóban ártatlan,
egyáltalán nem akartam,
hogy találkozzanak. Amikor
még csúfnak tartottam
Cassandrát, ő Uthert bámulta
áhítattal, engem pedig észre
sem vett. Most, hogy
elvesztem a szépségében,
nem bírtam volna elviselni,
ha ugyanúgy néz Utherre,
mint régen.
Ezúttal a hátsó úton hagytam
el a völgyet, úgy fordítottam
a lovam, hogy a magaslat
eltakarja az erődöt, és
délkelet felé kerültem. Ez
még egy órát adott az
egyébként egyórás úthoz, de
minden eddiginél
eltökéltebben megfogadtam,
hogy soha senki nem fog
követni Avalonba, és nem
fogja látni, hogy onnan
érkezem. Azon a napon
éppen kitérőm végére értem,
és a síkság előtti utolsó fák
felé közeledtem, amikor
olyan hangot hallottam,
amitől egy pillanatra
megdermedtem, majd
azonnal vágtára fogtam a
lovam.
Apám mindig tudta, hol
vagyok, ha éppen nem
tartózkodtam Camelotban, és
megegyeztünk egy jelben,
amivel szükség esetén
azonnal magához hívhat. A
Camelotot körülvevő
síkságon három magasabb
domb emelkedett.
Mindketten tudtuk, hogy
ezek közül engem csak az
egyik érdekel, de nem
akartuk nyilvánvalóvá tenni,
hogy mindig ugyanott lehet
megtalálni, ezért abban
állapodtunk meg, ha sürgősen
szüksége van rám,
mindhárom domb tetejére
kiküld egy lovast, és
mindegyik visz magával egy
zsinegre kötött sikító követ,
amilyennel Vegetius Sulla
csendesítette el a zajongó
tanácsot még a születésem
előtt. Az éneklő vagy sikító
köveket a Rajnán túl élő
barbárok lőfegyverként
alkalmazták.
A jelet sem azelőtt, sem
azután nem használtuk többé,
de amikor megszólalt, már
túl voltam az út kétharmadán.
Megsarkantyúztam a lovam,
és hamarosan a domboldalon
vágtattam felfelé, az erődből
kiözönlő katonákkal
szemben, akik a domb
tövében elnyúló gyakorlótér,
vagy campus területén
gyülekeztek. Szakaszokba és
századokba rendeződve
vonultak ki az udvarról, így
tudtam, hogy bármi is okozta
a felbolydulást, komoly
dologról van szó. Ahogy
elhaladtam mellettük, jobbra
nézve lovasságot láttam
közeledni a villa és a külső
gazdaságok irányából.
Apám elkezdte a
megbeszélést Utherrel,
Titusszal, Flaviusszal,
Popiliusszal, a rangidős
gyalogsági centurióval és
másokkal. Felismertem
Gwynnt, Uric íjászainak
kapitányát is a hegyekből.
Felnéztek, amikor
bevonultam a
fegyverszobába, és láttam,
hogy mindannyian teljes
csatapáncélba öltöztek. Még
a pillanat feszültségében is
érzékeltem, hogy Uther, aki
háttal állt nekem, és a
közeledésemre megfordult,
új, vörös köpenyt visel, a
hátára arany sárkányt
hímezve, és rögtön tudtam,
kié az udvaron látott nagy
zászló.
– Mi történt? – kérdeztem
azonnal.
– Merlyn! – Uther
megszokott mosolyával
köszöntött, melyet oly jól
ismertem és szerettem. –
Mintha mágia hozott volna
vissza! Merre jártál?
– Lovagoltam – feleltem
kurtán. – Apám?
Apám köszöntésképpen
biccentett.
– Megtámadtak bennünket…
mégpedig úgy tűnik, nagy
erővel. Rajtaütöttek a
tenyésztelepünkön, sok lovat
elloptak. Egy támadás
északról, a folyótorkolat felől
– Gwynn hozta a hírt a
folyón felfelé tartó flottáról
–, egy pedig délnyugatról.
– Délnyugatról? – Utherre
néztem. – De hiszen az…
– Igen, rokon – fejezte be
helyettem. – A gyermekkori
barátunk, Cornwalli Lot. Úgy
tűnik, már nem elég nagy
neki Cornwall.
Visszaemlékeztem Daffyd
alig néhány hónapja
elhangzott szavaira.
– Mi kell neki?
– Hogy mi kell neki, és mit
kap, az két különböző dolog.
Apám azzal szakított félbe
minket, hogy kardlapjával az
asztalra csapott.
– Uraim! Dolgunk van, nincs
időnk csevegésre! Caius,
Gwynntől tudjuk, hogy
északon egy több mint száz
gályából álló flotta ért partot.
– Száz! – nyögtem
döbbenten. – Az több mint
háromezer ember!
– Köszönöm, ezt már mi is
kiszámoltuk. Gwynn szerint
hibernek, de bárkik is azok,
rosszabb időpontot nem is
választhattak volna a
megtámadásunkra.
Délnyugaton máris súlyos
veszteségeket szenvedtünk.
Az ottani ellenséges erő
legalább négyszáz fős, elég
erős lovassággal, hogy
lerohanják a külső
gazdaságainkat és ellopják az
ott összegyűjtött lovakat.
– Ezt honnan tudjuk? –
Reménykedtem, hogy nem
azt fogom hallani, amit mégis
hallottam.
– Két emberünk
megmenekült, és hírt hoztak
a támadásról.
– Kettő? Csak kettő?
– Csak kettő. A többiek
meghaltak.
Nem hittem a fülemnek.
– Apám, több mint kétszáz
emberünk állomásozott ott!
– Az tegnap volt, Caius. Ma
már egy sincs. Bárhogy is
tette, Lotnak sikerült
meglepnie minket egy hajnali
támadással. A túlélők
beszámolója alapján az
embereinket lemészárolták,
mielőtt bármit tehettek volna.
– Hogyan tudott megszökni
az a kettő?
– Nem szöktek meg. Az
egyik éppen úton volt a fő
táborba egy üzenettel tőlem,
a másik pedig a haldokló
anyjánál tett látogatásáról tért
vissza. Nyugat felé menet
találkoztak, és együtt
folytatták az útjukat. Reggel
pillantották meg a tábort, és
látták, mi történt.
– Hány ellenséget számoltak
meg?
– Körülbelül négyszázat
láttak, mindegyik lovas volt,
és már felkészültek az
indulásra.
– Meglátták az embereinket?
– Szerintük nem.
Végignéztem a többiek arcán.
– Mi a terv?
– Nincs időnk a részletes
tervezésre. Uther és Flavius
eléjük mennek ötszáz
lovassal. Akkor és ott
szállnak harcba Lot
embereivel, amikor és ahol
találkoznak velük. A mi
fegyelmezett lovasságunk az
ő csőcseléke ellen.
Elfintorodtam.
– Reménykedjünk benne.
Nagyon fegyelmezett
manőverekre volt szükség,
hogy meg tudják lepni a
táborunkat. Ki volt a
parancsnok?
– Lucius Sato.
– Sejtettem. Jó ember volt. –
Elmém máris az előttünk álló
feladat utánpótlási kérdésein
dolgozott. Végül bólintottam,
már tudtam, mit kell tennünk.
– Tehát Uther és Flavius
fogadja Lot katonáit
délnyugaton. Mi van az
északiakkal? Mennyi időnk
maradt?
Apám válasz helyett
Gwynnre nézett.
A megtermett kelta vállat
vont.
– Keményen vágtáztunk,
hogy ideérjünk, és amikor
elindultunk, a flotta még a
vízen volt. Holnap délután
előtt nem szállhatnak partra,
vagyis holnaputánig nem
érnek ide.
Összevontam a
szemöldököm.
– Úgy érted, nem láttátok
őket partra szállni? Akkor
honnan tudod, hogy minket
akarnak megtámadni? Lehet,
hogy a torkolat északi részén
szállnak partra, mert megint
az aranybányákra fáj a foguk.
– Nem. – Gwynn
határozottan rázta a fejét. –
Erre mi is gondoltunk. A
jelzőtüzek csak akkor
gyulladnak meg, ha a skótok
errefelé tartanak. És a tüzek
ma reggel utolértek minket.
Visszafordultam apámhoz.
– Akkor mi legyen?
– Azonnal indulunk. Ha mind
a háromezren erre jönnek,
megállítjuk őket innen
tizenöt mérföldnyire északra,
a mocsaras völgyben. Az egy
természetes csapda. Hagyjuk,
hogy belesétáljanak, és rájuk
zárjuk. – Utherre és Flaviusra
nézett. – Ti már indulhattok
is. Sok szerencsét, és
Mithrász, a katonák istene
lovagoljon veletek.
– Állj! – Megállítottam őket,
mielőtt még tiszteleghettek
volna. Mindketten rám
néztek. – Apám, miért csak
ötszáz embert küldesz?
– Négyszáz ellen? Mert annyi
is elég.
– Nem értek egyet, és ha
Uther jobban átgondolja, ő
sem fog. Négyszázan vannak,
és gyorsan közelednek
felénk. Ne feledd, a moráljuk
az egekben, hiszen
lemészárolták az egyik
egységünket.
Apám a homlokát ráncolta.
– Mit akarsz mondani,
Caius?
– Nem akarok semmit
mondani, csak azt gondolom,
elküldhetnénk Titus kétszáz
emberét is Utherrel és
Flaviusszal. Hétszáz a
négyszáz ellen. Adjunk
kóstolót Lot katonáinak a
számbeli fölényből, aztán
próbáljanak szembeszállni a
taktikánkkal a nyílt mezőn.
Zúzzuk szét őket most, amíg
még van rá lehetőségünk! Azt
hiszik, nem tudjuk, hogy
jönnek. Tanítsuk meg nekik,
hogy a mi kolóniánkat nem
lehet lerohanni. Verjük szét
őket most, apám!
Uther komor arccal szólt
közbe.
– Arra a rendelkezésünkre
álló csapatokkal is képesek
vagyunk. Nincs szükségünk
többre.
– Gondolkodj, Uther! –
csattantam fel. – Feledkezz el
egy kicsit a dicsőségről, és
nézd a hátulütőket! Ezek az
emberek veszélyesek. Ha
Gulrhys Lot szövetséget
kötött a hibern skótokkal,
akkor nem engedhetjük, hogy
egyetlen embere is elszökjön.
Vidd azt a kétszáz embert, és
söpörjétek el őket!
Apámra nézett, aki
homlokráncolva nézett rám,
és Uther mellé állt.
– Az érvelésed nem rossz, de
mi lesz északkal?
Szükségünk van ott arra a
kétszáz lovasra.
– Nem, nincs szükségünk,
apám. A te embereid és az
enyémek négyszáz lovast
tudnak kiállítani. Ha
csapdába akarod csalni a
skótokat a völgyben, a hátuk
mögé visszük mind a
négyszázat, és a rejtőzködő
gyalogságunk elé kergetjük
őket. A skótoknak nincsenek
lovaik. El tudunk rejteni
kétezer gyalogost, vagy még
többet is az út két oldalán, a
fák között, és másik ezer
várhat rájuk, amikor átkelnek
a túloldali gerincen.
Egyszerre támadhatjuk meg
őket elölről, hátulról és
mindkét oldalról. Ha időben
odaérünk.
Apám szeme megvillant.
– Igazad van, Caius! –
Meghozta a döntést. Titushoz
fordult. – Titus, csatlakozz az
egységeddel Utherhez és
Flaviushoz! Söpörjétek el
Lotot, mi pedig
gondoskodunk az északi
támadókról. Mozgás, uraim,
nincs vesztegetni való időnk!
– A kürtök azonnal
megszólaltak az udvaron,
amint a parancsnokok
elkezdtek kiszivárogni a
teremből. Apám még
megfogta Gwynn karját, és
valamit beszélt vele.
Megálltam mellettük.
– Apám, még fel kell
fegyverkeznem, az udvaron
találkozunk. – Bólintott, én
pedig sarkon fordultam, és
kisétáltam a szobából.
Útközben tétovázva
megtorpantam. Éppen azon a
rövid padlódeszkán álltam,
amelyik alatt az Excalibur
rejtőzött. Rám tört a
lelkesedés a gondolatra, hogy
harcba vihetném a csillogó
pengét.
– Mi az, Caius? – Apám
hangja türelmetlen volt.
– Semmi. – Újra elindultam.
– Csak eszembe jutott
valami, de nem fontos.
Mire futólépésben, a
köpenyemet igazgatva
előkerültem szállásomról,
apám és a főtisztjeink már
mind nyeregben ültek. Én is a
friss lovamhoz, egy hatalmas,
fekete csataménhez siettem,
és a kengyelbe dugtam a
lábam, amikor apám a
nevemen szólított.
Odanéztem.
– Egy pillanatra, Caius. –
Odaléptetett hozzám, és
lenézett rám. – Akartam
említeni, de a kavarodásban
elfeledkeztem róla. Egy nap,
körülbelül egy hónappal
ezelőtt, amikor szemtől
szemben álltunk egymással,
és beszélgettünk valamiről,
észrevettem, hogy szinte már
fel kell néznem rád. –
Elmosolyodott, szemében
szeretetet és büszkeséget
láttam. – Csak szinte, ezt ne
feledd el. Nem hiszem, hogy
gyerekkorom óta bárkire is
fel kellett néznem, de az a
helyzet, fiam, hogy
ugyanolyan magas és erős
vagy, mint én. – Intett
valakinek, és odanézve
láttam, hogy egy katona
közeledik felém, karján
fekete hadiköpennyel. – Erre
a ceremóniára holnap akartuk
sort keríteni – folytatta apám
–, de ez az alkalom is van
olyan jó, mint bármelyik
másik. Te és Uther új címert
és zászlót kaptok. Az övé az
arany sárkány, a tiéd ez. – A
köpenyt tartó katona
kibontotta a szövetet, és
megmutatta. A belseje fehér
volt, akárcsak apámé, de a
fekete külső fél vállrészére
hatalmas, ágaskodó medvét
hímeztek ezüstszállal, a
vadállat mellső lábait kitárva
megvillantotta karmait.
Lenyűgöző és felséges
látvány volt. Elállt a szavam,
mert apámmal nemrég kis
híján összevitatkoztunk egy
hasonló lény miatt – ő dühös
volt és lehordott, amiért
harcba szálltam vele, én
pedig azt vágtam a fejéhez,
hogy megpróbálja kisebbíteni
győzelmem értékét a vadállat
felett. Ez volt az ő olajága.
– Viseld – mondta apám. –
Az ellenségeinknek meg kell
tanulniuk félni tőle, amilyen
hamar csak lehet. – Nevetés
csapott fel körülöttem, ahogy
lecsatoltam régi, egyszerű
köpenyem, és a katona
felsegítette rám az újat.
Amikor rögzítettem a
vállamnál, a katonák az
udvarban üdvrivalgásban
törtek ki; nagyszerű érzés
volt.
Fellendültem a nyeregbe,
amikor egy újabb katona
jelent meg mellettem,
kezében ezüst medvével
díszített pajzzsal és egy
hosszú, fekete nyelű
dárdával. Elvettem
mindkettőt, és büszkén
húztam ki magam fekete
ménem hátán. Apám
felemelte a kezét, és újabb
katona léptetett közelebb a
lovával, ezúttal az új, fekete-
ezüst zászlóval. Picus
tábornok leeresztette a karját,
a kürtök megszólaltak, és
kilovagoltunk Camelot
kapuján, hogy újra háborúba
induljunk.
A lefelé vezető útról
lenézhettünk a síkságra, ahol
háromezer fős gyalogságunk
már ötszáz fős cohorsokba
rendeződve menetelt. Por
homályosította el a látványt,
de akkor is tudtuk, milyen
különleges dolog az, amit
látunk: a legnagyobb
fegyveres haderő, amit
kolóniánk valaha kiállított a
támadók ellen. Kétszáz
emberért kellett bosszút
állnunk, és elhatároztuk,
hogy nem vallunk kudarcot.
HARMADIK KÖNYV
A RAGADOZÓK
♣

XIII.

Az erdő peremén lévő

leshelyemről láttam
decuriónk apró alakját, amint
előbukkan a bokrok közül, és
integet nekem. Hátraszóltam
a vállam felett:
– Ott a jel, átkeltek!
Gyerünk!
Elindítottam lovamat a
vízmosásszerű völgy aljában,
amely két gerinc között
elrejtett minket az ellenség
szeme elől. Mögöttem
további négyszáz lovas
léptetett kettős oszlopban.
Átvágtam a hibern skótok
által letaposott széles
ösvényen, kiszámoltam száz
lépést, és szembefordítottam
hátasom a meredeken
emelkedő gerinccel. Egy
pillantással meggyőződtem
róla, hogy az embereim
felsorakoztak és várják a
parancsomat. Felnéztem a
gerincre, lassan újra
elszámoltam százig. Tudtam,
mi van a túloldalon, és nem
akartam túl korán érkezni.
Végül megadtam a jelet,
nekivágtunk az emelkedőnek,
és nemsokára már odafentről
tekintettünk le a völgybe. A
négyszáz lovas két sorba
rendeződve figyelte az utat,
melyen a hibern skótok
vonultak. Kezemet a lovam
nyakán pihentetve próbáltam
megnyugtatni izgatott
hátasomat, és a lent
kibontakozó képet
szemléltem.
Ezen a vidéken a legtöbb
völgy kelet-nyugati irányban
húzódott, és többnyire a part
felé szélesedett. Mi most dél
felé néztünk az egyik olyan
völgyre, amelyik különbözött
a többitől, mert egyre
mélyebbé vált, ahogy
távolodott a parttól. Ahol mi
álltunk, a gerinc tetején, ott
csaknem két mérföld széles
lehetett a szemben lévő
dombok vonulatáig. Keleten
sűrű erdő gátolta a haladást,
és a szemközti dombokat is
fák borították, a mi
oldalunkon azonban zöld és
kopár volt a lejtő, akárcsak a
völgy alja, amely lassan
emelkedett a tenger felé
tőlünk jobbra, amíg bele nem
olvadt a magas szirtek közé.
A völgy talaja miatt
választottuk ezt a helyet; a
vágat itt valóságos
halálcsapda volt, ahogy apám
is rámutatott. Az út déli
irányban vágott keresztül a
közepén, egyik gerinctől a
másikig, és több mint fél
mérföldön át a völgy alján
haladt, mindkét oldalon
ártalmatlannak tűnő fűvel
övezve, amely valójában
mély és csalóka lápot rejtett,
ahol akár egész lovas
egységek is eltűnhettek
nyomtalanul. A sík területen
túl az út ismét emelkedni
kezdett dél felé, és behatolt a
fák közé, szinte alagútként
vágva át az erdőn. Ahol én
várakoztam, onnan semmi
nem mutatta, hogy kétezer
ember rejtőzik a sűrűben.
Minden az időzítésen múlt.
Mielőtt támadunk, az
ellenségnek el kell érnie azt a
pontot, ahonnan már nincs
visszatérés. Be kell hatolniuk
a lápba, hogy amikor hátulról
megindítjuk a rohamunkat,
ne vehessenek fel védelmi
alakzatot. Pánikba akartuk
kergetni őket, de a mocsár
nekünk is ugyanannyira
ellenségünk volt, mint nekik.
Nem rohanhattuk le őket, de
rá kellett vennünk a hibern
skótokat, hogy futni
kezdjenek, mielőtt még
odaérünk – fel az úton, be a
fák közé, ahol kétezer
emberünk várta őket, és ki a
völgyből, ahol apám ezer
katonája készült lecsapni
azokra, akik megszöknek a
csapdából.
Magasra emeltem a pajzsom,
elnyújtottam a pillanatot,
élveztem az izmok feszülését
a karomban és a vállamban.
Az ellenséges haderő
hatalmas, fekete százlábúnak
látszott odalent az úton, az
oszlopnak több mint a fele
már beért a mocsárba.
Leengedtem a karom, a
kürtök megszólaltak, és
lépésben elindultunk lefelé. A
hatás azonnali volt: a hátul
haladók hátranéztek,
észrevettek minket, és még
közeledésünk zaján át is
hallottuk, ahogy kiabálva
figyelmeztetik az oszlop
elejét, és láttuk a pánik
férgének tekergését.
Ügetésbe váltottunk, a hátsó
sor előrébb jött, most már
egyetlen tömör vonalat
alkottunk. Odalent
jelentkeztek a zűrzavar első
jelei, az alakzat hátsó fele
felgyorsított, az emberek
összetömörültek. Ám nem
mindenki esett pánikba.
Néhány alak kivált az
oszlopból, és elkezdték
szervezni a védelmet, de már
elkéstek. Tökéletesen
időzítettem, a mocsár
megfogta őket. A szárnyakon
kialakítani próbált alakzatok
meginogtak, ahogy az
emberek belesüppedtek az
ingoványba. Végül
megkezdődött a pánikszerű
menekülés. Utasítottam a
kürtöseimet, hogy ne hagyják
abba, és most már a katonáim
is tele torokból üvöltöttek.
Egyre fokoztuk a tempót, így
alig háromszáz lépésnyire
jártunk a hátsó soroktól, és
ötvennel kevesebbre a
mocsár szélétől. Addigra az
ellenség összes katonája
tudta, hogy ott vagyunk
mögöttük. A hátsó alakzatok
egyre erősödő nyomása jól
látszott a hat ember mély és
ötszáz ember hosszúságú
oszlopon. A térközök
eltűntek, az elöl haladók a
rájuk nehezedő nyomás
hatására futásnak eredtek,
próbálták elérni a következő
nyitott völgy látszólagos
biztonságát az erdővel
borított dombgerinc mögött.
Mire az ingovány széle előtt
megállítottam a lovasaimat,
már az egész hadoszlop
futott. Onnan figyeltük,
ahogy az elöl haladók
felérnek a gerincre, és
szembetalálkoznak a
manipulus alakzatban rájuk
váró két római cohorsszal.
Amikor tanácstalanul
megtorpantak, rejtőzködő
embereink mindkét oldalról
lecsaptak rájuk.
Katonai szempontból nézve
hatalmas győzelmet arattunk.
Elképesztő mészárszék
alakult ki, mert amikor az
erdőben rejtőző katonáink
megindultak előre, az úton
összetömörült ellenség
képtelen volt védekezni. Mi,
a lovasság megtettük a
feladatunkat, most már csak
figyeltünk és vártunk, hátha
megpróbálnak felénk
visszavonulni.
Először csupán tucatnyi,
vagy talán húsz skót
menekült visszafelé a halál
alagútjává változott útról.
Amikor észrevettek minket,
megtorpantak. Nem
fenyegette őket közvetlen
veszély, és a számuk egyre
nőtt, míg végül összegyűltek
vagy kétszázan, félúton a láp
szegélye és az erdő között.
Egy idő után a
visszaszállingózók folyama
apadni kezdett, majd végleg
megszűnt. Néhányan nem
akartak szembeszállni
velünk, inkább
megpróbálkoztak az
ingovánnyal, de a legtovább
jutó sem tett meg száz lépést,
amikor végleg eltűnt. Vörös
és zöld ruhát viselt, bár a
végén, amikor elsüllyedt, már
csak szürke tömbnek látszott.
Hadnagyomhoz, Achmed
Catóhoz fordultam.
– Szerinted hányan lehetnek?
– Kétszázan, esetleg
háromszázan. Nehéz
megállapítani, parancsnok.
– Legyen háromszáz. A
háromezerből. – Ahogy
figyeltem őket, eszembe
jutott Publius Varrus. –
Keresztény vagy, Cato?
– Camelotban igen,
parancsnok.
– Hogy érted ezt? –
pillantottam rá. – Itt nem?
Szégyenlősen elvigyorodott.
– A katonák istene Mithrász,
parancsnok. Ő még soha nem
hagyott cserben a harcban.
– Tudom, mire gondolsz. A
kereszténység nem túl
kényelmes, amikor harcra
kerül a sor. Néha hajlamos
vagyok elhinni, hogy a
druidáknak van igazuk. Az ő
isteneik nem ennyire
kényesek. Valahogy
idősebbnek tűnnek,
könnyebb velük együtt élni. –
Eszembe jutott Varrus
nagybátyám dilemmája,
amikor egyedül maradt
három megkötözött hibernnel
a tengerparton. Védtelenek
voltak, ugyanakkor vadak és
veszélyesek is. A megölésük
keresztény hite szerint
gyilkosság lett volna, de ha
elengedi őket, biztosan
megölnek másokat, foglyokat
pedig nem ejthetett. Velem
szemben most háromszáz
ilyen ember állt, és nekem
nem álltak íjászaim a
sziklaszirt tetején, hogy
megszabadítsanak a döntés
felelősségétől. – Azon
töprengek, vajon a keresztény
egyháznak egyszer lesznek-e
saját katonái. – Úgy nézett
rám, mintha megőrültem
volna. El sem tudta képzelni,
mi jár a fejemben. – Cato,
ezek az emberek nekünk
fognak jönni. Nem akarom
megölni őket, de háromszáz
foglyot sem ejthetek.
– Akkor hadd harcoljanak,
parancsnok.
– Lehet, hogy nincs kedvük
harcolni. Már nem tűnnek
olyan elszántnak.
– Vigyük el őket
rabszolgának.
– Camelotba? Nekünk
nincsenek rabszolgáink, és
nincs is rájuk szükségünk. A
rabszolgatartás nem
egészséges dolog. Fúvasd
meg a kürtöket, szükségem
van egy kis figyelemre. – A
gyilkosság sem egészséges
dolog, súgta az elmém, és
ezeknek az embereknek a
megölése gyilkosság volna.
Még ha a harc mellett
döntenek is, halottak lesznek,
mielőtt egyáltalán
elkezdhetnék. Vajon hányan
jutottak ki az erdőből a
túloldalon, és mi történt
velük?
Egyetlen kürtszóra mindenki
felém fordult. Felemeltem a
hangom.
– A következő jelre mindenki
hozzám zárkózik, és kört
alakítunk, melynek egyik
oldalát nyitva hagyjuk a
mocsár felé. Az ellenséges
katonák sorban belépnek a
körbe. Az alakzat egy ember
mély legyen! Ha harcolni
akarnak, minden második
ember a jobb és bal
oldalamon három nyílhegy
alakzatba rendeződik
mögöttem, valamint Cato
hadnagy és Maripo hadnagy
mögött. Jelentkezzenek ezek
az emberek! – Miközben a
katonák számolgattak,
megfordítottam a lovam,
magam után intettem Catót és
Maripót, és visszalovagoltam
jó hetvenlépésnyire attól a
helytől, ahol a mocsárból
előbukkanó út újra szilárd
talajt ért. Bólintottam a
kürtösnek, és a jelre
mindenki elfoglalta kijelölt
helyét.
– Maripo – mondtam –, te
legyél a jobb oldalamon,
félúton köztem és a vonal
vége között. A körtől
harminclépésnyire állj meg.
Cato, te tedd ugyanezt a bal
oldalon. – Újra bólintottam a
kürtösnek, aztán a jelzése
után felemeltem a hangom. –
Ha kialakultak a nyílhegyek,
két kürtszó fogja jelezni a bal
oldaliaknak, hogy
húzódjanak hátra, és az én
nyílhegyem mögött
sorakozzanak fel ismét.
Tömb alakzatot akarok, négy
ötvenfős sorral. Ha kész, én
jobbra húzódok, szabadon
hagyva a helyet. Mindenki
megértette? – Láttam, hogy
bólintanak. Megértették. Még
hangosabban folytattam. –
Meg akarom félemlíteni
ezeket az embereket, de csak
akkor harcolunk, ha
elkerülhetetlen! Ha
bármelyikük megpróbál
rátámadni a kör valamelyik
részére a nyílhegyek
kialakítása közben, az a rész
hátravonul és kitér előlük
anélkül, hogy lehetőséget
adna nekik a szökésre! Ne
feledjétek, gyalogosok, nem
tudnak elérni benneteket!
– Itt fogunk várni rájuk.
Nincs beszéd, nincs mozgás,
lássák, milyen
fegyelmezettek vagyunk! – A
jobbra mögöttem ülő
katonához fordultam, aki a
zászlómat hordozta. – Gyere
velem! – Előreléptettem a kör
pereméig, és ott várakoztam
némán, mert láttam, hogy az
úton összetömörült emberek
mozgolódni kezdenek. Végül
egy óriás lépett elő, aki
másfél fejjel tornyosult a
társai fölé. Határozott
léptekkel jött felém, a
többiek valamivel lemaradva
követték. Mozdulatlanul ülve
figyeltem közeledésüket.
A fosztogató büszkén tartotta
magát, és amint közelebb ért,
láttam, hogy az arca simára
van borotválva, ami
meglepett, mivel akivel eddig
találkoztam a népéből, az
mind dús szakállt vagy
bajuszt viselt. Ám még
közelebbről meglepetten
fedeztem fel, mi az oka a
szőrzet hiányának: csak egy
fiú volt! Barbár pompába
öltözött, vörössel
szegélyezett sárga tunikát
viselt, erős mellén
bronzpáncélt, vastag lábán
prémekből varrt nadrágot.
Bal karján, a csuklója fölött
vert arany karperec
díszelgett, nyakára a kelta
főnökök arany kendőjét
kötötte. Jobb válla felett
szíjjal rögzített, hosszú kard
markolata kandikált ki.
Amikor odaért a mocsár
széléhez, megállt, balról
jobbra végignézett a gyűrűn,
és csak utána emelte rám a
tekintetét kifejezéstelen
arccal. Az emberei szintén
megtorpantak, egyikük sem
mozdult. Tőlem jobbra egy ló
horkantva toppantott,
megcsíphette egy bögöly. A
csend hosszúra nyúlt, aztán a
skót a háta mögé nyúlt, és
elővett egy fejszét. Jobb
kezével aprót suhintott a
levegőbe, a ballal pedig
megfogta a markolatot, alig
valamivel a fej alatt. Újra
elindult, tizenkét lépésre
megközelített, az emberei
legyező alakban széthúzódtak
mögötte, létrehozva saját
félkörüket az enyémmel
szemben. Egyértelműen
kiosztotta a parancsokat,
mielőtt elindult. Tekintete az
enyémbe mélyedt.
– Úgy tűnik, itt az ideje, hogy
mindannyian meghaljunk –
szólalt meg. Megvetően
nézett végig katonáimon. –
De nem leszünk
szégyenlősek, viszünk
magunkkal egy kis társaságot
is.
Meglepetten tapasztaltam,
hogy a saját nyelvén beszél,
mégis könnyen megértem.
Némelyik szót másként
ejtette, a hangsúly is
különbözött, de a nyelv
ugyanaz volt, mint Uric
népéé.
Következő szavaimat
óvatosan válogattam meg, és
ugyanazon a nyelven
feleltem:
– Ha meg akartok halni,
örömmel teljesítjük a
kívánságotokat. De először
tegyétek fel magatoknak a
kérdést, valóban így kell-e
történnie.
Meglepetten tátotta el a
száját. Látszott, hogy az
imént csak magához beszélt.
– Hogyan jut odáig egy
magadfajta római bugris,
hogy a királyok nyelvén
szóljon?
– A királyok nyelve? A
rómaiak a külhoniak
nyelvének nevezik,
amennyire én tudom. Viszont
mi nem vagyunk rómaiak.
Egy pillanatra összevonta a
szemöldökét, tekintete
bizonytalanul vándorolt
végig a páncélomon és a
felszerelésemen.
– Nem rómaiak? Mit
jelentsen ez? Úgy öltöztök,
akár a rómaiak. Úgy
harcoltok, akár a rómaiak.
Kik vagytok hát, ha nem
rómaiak?
Megragadtam hosszú dárdám
nyelét, és szorosan
megmarkoltam böglyöktől
gyötört lovam kantárját.
– Mi vagyunk ennek a
földnek a tulajdonosai –
feleltem –, ti pedig a
fosztogatók. Lehet, hogy úgy
öltözünk, mint a rómaiak, és
kétségtelenül úgy is
harcolunk, de britonok
vagyunk, és csak a népünket,
otthonunkat és földjeinket
védelmezzük a
magadfajtáktól, a tengerről
érkező betolakodóktól.
Dölyfösen kapta fel a fejét.
– Betolakodókat mondtál?
Megvontam a vállam.
– Betolakodók, kalózok,
fosztogatók… nincs
különbség. Ti nem ide
tartoztok, és mint mondtad,
háborúzni jöttetek, így ideje
meghalnotok.
Összekuporodott, az emberei
is megfeszültek.
– Akkor hát gyertek és
öljetek meg, ha tudtok!
Rámosolyogtam.
– Ó, képesek vagyunk rá,
efelől ne legyen kétséged. –
Felemeltem a kezem, hogy
jelt adjak a támadásra, de
megállított.
– Várj!
Leeresztettem a kezem.
– Nos?
Megnyalta az ajkát, és újra
végignézett az embereimen.
Minden tekintet rám
szegeződött.
– A foglyaitok leszünk!
Önkéntelenül elvigyorodtam
ekkora pimaszság hallatán.
– A foglyaink?
Háromszázan? Ezt nem
gondolhatod komolyan!
Mihez kezdjünk háromszáz
fogollyal? Életünk végéig
gondoskodjunk rólatok arra
várva, mikor fogtok
fellázadni és elszökni? –
Megráztam a fejem. – Nem,
attól tartok, erről szó sem
lehet.
Közbevágott:
– Nem kell hosszú ideig
fogva tartanotok, Lot király
kivált minket.
Hangosan felnevettem.
– Lot? Lot király? A hernyó
gyönyörű szárnyakat
növesztett? Lot király! –
Abbahagytam a nevetést, és
megcsóváltam a fejem. –
Kétszeresen is megőrültél,
óriás barátom. Először, mert
azt gondolod, hogy azt a
vadállatot érdekli a sorsotok,
másodszor pedig, mert
feltételezed, hogy átadunk
neki titeket, hogy aztán
másodszor is felhasználja
ellenünk az egész társaságot.
A fiatalember következő
szavaiban sürgetés és
meggyőződés csengett.
– Kivált minket, esküszöm!
Kénytelen lesz, nincs más
választása!
Ez elgondolkodtatott. Újra
megnyugtattam a lovam, és
az óriás szemébe néztem.
– Különösnek találom, amit
mondasz. Amennyire
ismerem Lotot, neki mindig
lesz másik választása. De
beszélj, mondd el, mire
gondolsz!
Újra megnyalta az ajkát,
hagyta a földre hullani
fejszéje fejét, és kihúzta
magát.
– Donuil vagyok, annak a
népnek a hercege, akiket a
rómaiak skótoknak neveznek.
Apám, Athol Ard Righ,
vagyis király. A húgom,
Ygraine lesz Cornwalli Lot
felesége. Lot és apám
szövetséget kötöttek: ő segít
minket a mi háborúnkban, mi
segítünk neki ebben. Ez volt
az első harcunk az oldalán.
– Nem sikerült valami jól,
igaz? – Felemeltem a kezem,
mire a kör felbomlott, ahogy
parancsba adtam, és csak
néhány lovas maradt ott laza
gyűrűt alkotva, mögöttük
pedig összeállt három nagy
nyílhegy alakzat. A skót
figyelte, ahogy az embereim
végrehajtják az utasítást, akár
a gépezetek, és az arca
veszített valamennyit a
színéből. Három rövid
kürtszó tudatta velem, hogy a
manőver véget ért, és újra
intettem. Az ott maradt
katonák is hátrahúzódtak, és
masszív tömbbe tömörültek a
nyílhegyem mögött. Az ifjú
óriás megnyúlt arccal
viszonozta pillantásomat.
– Ideje meghalni, barátom –
mondtam. – Nem
engedhetjük meg, hogy
életben hagyjunk titeket,
ráadásul ha van egy kis
szerencsénk, Uther
unokatestvérem már végzett
Lot királlyal. Harcoljatok jól,
sok szerencsét. – Újra
megmozdítottam a kezem, és
újra megállított.
– Uther unokatestvéred?
Akkor ez azt jelenti, hogy te
vagy Merlyn.
Aprót biccentettem.
– Így van. És?
– Azt mondják, józan és
becsületes ember vagy.
– Valóban? – Fanyar mosoly
jelent meg az arcomon, és
szinte sajnáltam, hogy meg
kell ölnöm ezt az embert. –
És kik mondják? Cornwalli
Lot semmit nem tud a
józanságról és a becsületről,
és meg lennék lepve, ha
bármelyik szövetségese
ismerné ezeket az erényeket.
– A druidák beszéltek rólad.
Egyre türelmetlenebbé és
ingerültebbé váltam. Nem
szerettem volna túlságosan
megismerni az ellenfelem,
mielőtt végzek vele.
– Mit akarsz mondani,
ember? – Hangom
egyértelműen kifejezte
hangulatomat.
– Alkut ajánlok neked,
Merlyn. – Tekintetéből sütött
a kétségbeesés, és lassan
formálódó undort éreztem.
– Miféle alkut kellene
kötnöm a magadfajtával? –
kérdeztem akaratlanul is
gúnyos horkantással.
– Az élet alkuját. Alkudj az
embereid életére és az
enyéimre.
– Folytasd, hallgatlak.
Nagyot nyelt és a mögötte
tömörülőkre pillantott.
Komor arccal figyeltek, de
továbbra is néma csendben
maradtak, amit a király fia
iránti tisztelet jelének véltem.
– Elegen haltak meg –
folytatta. – Az embereim
soha nem épülnek fel ekkora
veszteségből. Vereséget
szenvedtünk. – Mély,
reszkető lélegzetet vett. – Ha
most meg kell halnunk, ám
legyen, de sok katonádat
magunkkal visszük.
– És? Ez olyan kockázat,
amit minden katona vállal. –
Lebiggyesztettem az ajkam. –
Még mindig várok, hogy
elmondd a lényeget.
– Rendben. Küzdj meg
velem, férfi a férfi ellen,
gyalogosan. Ha győzök,
visszaengedtek minket a
hajóinkhoz, és szabadon
távozhatunk.
Becsületszavamat adom,
hogy soha többé nem
hallotok rólunk.
Felvontam a szemöldököm.
– És ha én győzök?
Megvonta a vállát.
– Akkor az embereim
visszavonulnak, és itt
hagyják a fegyvereiket.
– És szintén hazamennek?
Ezt hívod te alkunak? Hiszen
mindkét esetben nyertek!
Hevesen megrázta a fejét.
– Nem, ti nyertek! Az összes
emberetek életben marad,
ráadásul a fegyvereiket is
megtartják. Ha az enyémek
fegyver nélkül térnek haza,
örökre szégyenben
maradnak.
– Örökre? Miért?
Megvonta hatalmas vállát.
– A mi népünknél ez a
szokás. A gyávaság
megbocsáthatatlan bűn.
– Miért javasolsz egyáltalán
ilyesmit?
Egyenesen a szemembe
nézett, és megláttam a
tekintetében az igazságot.
– Mert úgy hiszem, le tudlak
győzni. De ha veszítek is, a
többiek életben maradnak, és
továbbvihetik a
nemzetségem.
Hirtelen rájöttem, hogy
kedvelem ezt a fiatalembert.
Körüllengte egyfajta
méltóság, ami Ullic
másodnagybátyámat juttatta
eszembe. Elég nagy és erős
volt hozzá, hogy legyőzzön,
de ez nem aggasztott. Úgy
véltem, ha harcolnánk, én
győznék, de eszembe jutott
az az ostoba összezördülés
apámmal a medve miatt. Ha
beleegyezem a párviadalba,
amit az ifjú kelta javasolt,
egyikünknek meg kell halnia,
és volt rá esély, hogy én
leszek az. Felelőtlenség lett
volna ilyen kockázatot
vállalni saját katonáim előtt.
Megráztam a fejem.
– Nem – feleltem –, de van
egy másik javaslatom. Add
meg magad, csak te, egyedül,
személyesen nekem. Ha
megteszed, az embereidet
visszakísérjük a hajóitokhoz,
aztán hazaküldjük őket a
fegyvereikkel együtt. A
túszunk leszel, és ezzel
biztosítjuk a jó
magaviseletüket.
Összevonta a szemöldökét.
– Harc nélkül?
– Te már megkaptad a
harcodat – intettem az út felé
a háta mögött. – Vesztettél,
elfelejtetted volna?
Újra megvonta a vállát, és
lenézett a kezében tartott
fejszére.
– Nincs választásom, igaz?
Mennyi ideig akartok fogva
tartani?
Ezen eddig nem is
gondolkodtam, így most
kénytelen voltam.
– Öt évig. Ha addig nem lesz
több gondunk a tieiddel,
elengedlek.
– Öt évig?– háborodott fel. –
Öt év fogság? Megláncolva,
akár egy medve?
Megráztam a fejem.
– Szó sem volt
megláncolásról. A személyes
foglyom leszel. Az eredeti
egyezség szerint a szavadat
adtad volna, hogy az
embereid elvonulnak és távol
is maradnak a földünktől.
Ennek alapján úgy
döntöttem, hihetek neked, és
beléd helyezem a bizalmam,
ha megígéred, hogy nem
próbálsz elszökni, hanem
hűen szolgálsz mellettem.
– Téged szolgáljalak?
– Nem engem, velem.
Tekintetünk
összekapcsolódott, a skót ifjú
összehúzta a szemét, mintha
megpróbálna belelátni a
fejembe. Végül kurtán
bólintott.
– Rendben, de az embereim
elmehetnek.
– Elmehetnek. Sikerült
valakinek elszöknie az erdő
túloldalán?
– Nem tudom – felelte
gyászos tekintettel.
– Nos, majd kiderítjük. Ha
vannak túlélők apám
csapatainál, őket is köti az
ígéreted?
Újra összehúzta a szemét.
– Igen. Ők az én apám
emberei.
– Helyes. Akkor talán
derítsük ki, életben maradt-e
valaki közülük. Mondd el az
embereidnek, miben
egyeztünk meg, én is
elmondom a sajátjaimnak. –
A zászlóvivőmhöz fordultam,
és saját nyelvemen mondtam
neki: – Hozd ide Achmed
Cato és Maripo hadnagyokat.
– Amikor odaértek, közöltem
velük a megegyezés
részleteit. Maripo egy szót
sem szólt, de Cato aggódva
csóválta a fejét.
– Parancsnok, megbízhatunk
egy ilyen emberben? Egy
kalózban?
Bólintottam.
– Szerintem igen, Cato. Nem
közönséges kalóz, hanem az
apjának, a skótok királyának
küldötte. Az idő majd
megmondja, tévedtem-e, de
addig is nem veszítünk
szükségtelenül embereket.
Kétszáz fős kísérettel
visszaküldöm őket a partra,
és te leszel a parancsnok.
Nem számítok rá, hogy bármi
baj lesz útközben, de ha
mégis, bízom benne, hogy
megfelelőképpen kezeled a
helyzetet. Ha megszegik a
fogadalmukat, öld meg őket.
Indulás előtt lefegyverzünk
mindenkit, és a fegyvereiket
külön fogjuk őrizni.
Gondoskodj róla, hogy
felszálljanak a hajóikra és
távozzanak, azután menj
vissza egyenesen a kolóniára.
– Tényleg visszaadjuk nekik
a fegyvereiket? – kérdezte
meglepetten.
– Igen – feleltem apró
mosollyal. – Ha már
felszálltak a hajókra,
megkaphatják.
Látszott, hogy még mindig
kételkedik, de nem
ellenkezett, csak megvonta a
vállát.
– Te vagy a parancsnok,
parancsnok. – Mindössze
ennyit mondott.
Mosolyom kiszélesedett.
Utasítottam, hogy tartsa itt a
foglyokat, várja meg az
esetleges újabbak érkezését,
valamint a további
parancsokat, aztán
visszatértem fiatal
túszomhoz, aki közben
beszélt a saját embereivel.
– Megmondtad nekik, hogy
megtarthatják a fegyvereiket?
– kérdeztem.
– Igen, közöltem velük, hogy
a hajón visszakapják.
– Helyes. Én is szóltam a
kíséret parancsnokának, aki
majd visszavezeti őket a
hajóitokhoz. Mindenki
tisztában van a feltételekkel?
– Igen, mindent értenek.
– Rendben. Remélem, nagy
becsben tartanak téged. Most
szólj nekik, hogy dobják el a
fegyvereiket, gyűjtsék egy
kupacba, és lépjenek hátra.
Az embereim később
felrakodják az egyik
szekérre. Tudsz lovagolni?
– Nem.
– Akkor remélem, gyors a
lábad. Megnézzük, mekkora
volt a mészárlás odafent az
erdőben, és te is velünk jössz.
Nem lesz kellemes út, de ha
az erdő túloldalán még élnek
embereid, megpróbáljuk őket
idehozni, mielőtt valaki úgy
dönt, mindegyikükkel végez.
Indulás!
– Az Úr nevére, mi szállt
meg, hogy ilyen alkut
kötöttél egy csupasz seggű
vademberrel? – Apám
felvágtatott a dombtetőre, és
ott várt rám, hogy kérdőre
vonjon, de felkészültem a
dühére.
– Talán maga az Úr neve,
apám.
Lova idegesen oldalazott
távolabb az enyémtől.
– Mit akar ez jelenteni? –
Szinte vicsorgott rám. –
Kímélj meg az ékesszólástól,
Caius! Ez nem a kifinomult
szavak ideje!
– Nem is annak szántam,
apám. Pontosan azt akarja
jelenteni, amit mondtam. –
Megfordultam, és a vállam
fölött lenéztem a domb
aljába, ahol saját foglyai
kuporogtak nyomorultul,
éber katonák gyűrűjében.
Ránézésre körülbelül annyian
lehettek, mint az én
oldalamon, talán néhány
tucattal többen. Megvontam a
vállam. – Több mint kétezer
ember ment be az erdőbe az
úton, és csak háromszázan
jöttek ki belőle. Nem tudtam,
hogy nálad hányan maradtak
életben, de abban biztos
voltam, hogy több mint ezren
vesztek oda a csapdában.
– És? – Nem volt türelme
ehhez a fajta érveléshez. –
Mit akarsz ezzel mondani?
Mi ebben olyan különös?
Katonák voltak, Caius, és a
katonák minidig számítanak
a halálra.
– Nem, ezek nem katonák
voltak. Emberek. A mieink
voltak a katonák, és
váratlanul, lesből csaptak le
rájuk.
Apám egyre ingerültebbé
vált, azt hitte, elment az
eszem.
– És? – vakkantotta
hitetlenkedve. – Jobb lett
volna, ha inkább ők halnak
meg? A mi embereink?
– Nem, félreértesz. Legalább
adj rá lehetőséget, hogy
megpróbáljam megértetni
veled! – Kioldottam az
állszíjat, és a nap folyamán
először vettem le a sisakom.
– Meghallgatnál?
– Tán kételkedsz benne?
– Nem, apám, nem
kételkedem. Bocsáss meg. –
Beletúrtam megizzadt,
csatakos hajamba. – Tudom,
mit akarok mondani, csak azt
nem, hol kezdjem. –
Leszálltam a lóról, és leültem
a fűbe. Apám ugyanezt tette,
hagyott időt, hogy
összeszedjem a
gondolataimat. Végül
belekezdtem. – Tudtam, hogy
ezer, talán kétezer embert is
veszítettek, gyakorlatilag
néhány pillanat alatt. És nem
tetszett az ötlet, hogy
megöljek még háromszázat.
Mi keresztények vagyunk,
nem igaz? Azt tanították,
szeressük ellenségeinket,
fordítsuk oda a másik
orcánkat is. Az életben ezt
természetesen nem tehetjük
meg. De esetleg
megpróbálkozhatunk vele,
nem? Nem vallhatjuk
magunkat kereszténynek, ha
értelmetlen és szükségtelen
öldöklésbe bocsátkozunk. –
Elhallgattam, ismét
átgondoltam, amit mondani
szeretnék. – Arra gondolok,
hogy nem akartam
felelősséget vállalni azért,
amit háromszáz legyőzött
ember lemészárlásának
tartottam, valamint saját
embereim haláláért, akik
közben veszítik el az
életüket. – Ránéztem, arra
számítottam, hogy
félbeszakít, de nem szólt
semmit, így folytattam. – Azt
hiszem, te is pontosan
ugyanerre gondoltál, amikor
megérkeztem. Igazam van?
Vagy jobban szeretted volna,
ha a katonáid hidegvérrel
megölik azokat az
embereket? – A homlokát
ráncolta, ajka elkeskenyedett,
de gyorsan folytattam,
mielőtt válaszolhatott volna.
– Csak költői kérdés volt. Ha
ez lett volna a szándékod,
már eleve foglyul sem
ejtetted volna őket. A lényeg,
hogy az ifjú Donuil ajánlott
egy megoldást. Túszként fog
nálunk élni, amivel biztosítja
az emberei távolmaradását a
földjeinktől. Tisztességes
ajánlatnak tűnt.
– Milyen nézőpontból? –
Apám hangja most már
sokkal nyugodtabb volt.
Letéptem egy hosszú
fűszálat, és bekaptam a végét.
– A történelem
nézőpontjából, azt hiszem. A
saját történelmünkéből. Maga
Róma fektette le az alapokat
évszázadokkal ezelőtt, és
azóta is folytatja ezt a
gyakorlatot. Arra gondoltam,
jobb hagyni őket elmenni,
hogy ők legyenek felelősek a
hercegük életéért, mint
kivégezni mindet, és várni a
megtorlást.
Beleharapott az ajkába,
tekintete az enyémbe
mélyedt.
– És elhiszed, hogy a herceg,
ez a Donuil, tartani fogja a
szavát?
– Igen, apám. Megbízom
benne.
Oldalra fordult, megigazgatta
a kardövét, próbált
kényelmesebben ülni. Csak
félig járt sikerrel, végül
előhúzta a tőrét, és
megvizsgálta a hegyét.
– Vortigern – mondta.
– Tessék?
– Vortigern. Ez egy név.
Hadúr északkeleten. Hallottál
róla?
Megráztam a fejem.
– Nem, soha. Kellett volna?
Ki ő?
Apám keményen a földbe
döfte tőrét, majd újra kihúzta;
a vaspengéhez súrlódó föld
csikorgó, idegen hangja
felborzolta az idegeimet.
– Vortigern ugyanazt teszi,
amit te – mondta. – Kockára
teszi a saját és az emberei
életét azzal, hogy megbízik
olyan emberekben, akik nem
is ismerik a bizalom
fogalmát. A józan ész azt
mondatja velem, hogy a
bizalom abban a formában,
ahogy mi ismerjük,
teljességgel idegen fogalom
számukra. – Elhallgatott, rám
nézett, és értetlenségemet
látva megtörölgette tőre
pengéjét a köpenye
szegélyében, és belefogott a
magyarázatba. – Vortigern
földjei az északkeleti
partoknál terülnek el, a
szászok ott hajtották végre a
legnagyobb rajtaütéseket. Ő
és a népe évekig bátran
harcoltak, de minden évben
újabb fosztogatók érkeztek,
Vortigern legjobb emberei
pedig kezdtek elfogyni.
Végül egyezséget kötött egy
Hengist nevű szász vezérrel,
aki évről évre visszajárt. Azt
mondta, földet ad a
szászoknak, ahol élhetnek és
gazdálkodhatnak, ha
segítenek neki megvédeni
saját földjeit és embereit a
többi fosztogatótól.
– És? – kérdeztem. –
Beleegyeztek?
Sokáig azt hittem, nem is fog
válaszolni, de végül vállat
vont, és nagyot sóhajtott.
– Igen, beleegyeztek.
– De hiszen ez nagyszerű! –
lelkendeztem.
Apám különös
arckifejezéssel nézett rám,
félig szánakozva, félig
türelmetlenül.
– Most az, de mi lesz holnap,
egy év múlva, vagy utána,
amikor a szászok haza
akarnak menni, és magukkal
viszik a feleségeiket,
gyermekeiket, testvéreiket,
családjukat? És mi lesz,
amikor a családjukkal és a
barátaikkal együtt
visszatérnek, és nem lesz
elég megművelhető föld
számukra?
– Megtisztítanak még több
földet, és azon gazdálkodnak.
– Igen, Caius, ezt fogják
tenni. És egyre többre és
többre lesz szükségük, ahogy
a számuk növekszik, és egy
nap majd úgy döntenek,
nincs többé hely
Vortigernnek és az övéinek,
mert addigra az már az ő
földjük lesz, és egyszerűen
elkergetik Vortigernt és a
leszármazottjait… és akkor
még szerencsésnek is
mondhatják magukat. –
Egyre hangosabban beszélt,
de most megtorpant,
nyugalmat erőltetett magára,
és valamivel halkabban
folytatta. – Vortigern
öngyilkos játékot játszik,
Caius. Nem egyszerűen csak
idegeneket hívott a földjére,
hanem engedélyezte egy
idegen nép, idegen kultúra
betelepedését, civilizálatlan
vademberekét, akik
ellenségesen viszonyulnak
Vortigernék hagyományaihoz
és életmódjához. Előbb vagy
utóbb mindent el fog
veszíteni, ez elkerülhetetlen.
– Bólintott. – Igen,
elkerülhetetlen. Ezt ugye te is
látod?
– Igen, apám – bólintottam. –
Most, hogy így
elmagyaráztad, már látom.
Viszont nem tudom, mi köze
ennek a fiatal kelta főnökkel
kapcsolatos döntésemhez. Őt
nem meghívtam magamhoz,
hogy művelje a földjeimet.
Képtelen vagyok megérteni,
miért hoztam rossz döntést.
Apám megdörzsölte az arcát
a tenyerével, és felállásával
jelezte, hogy a témát a maga
részéről lezártnak tekinti.
– Rendben van, Caius. A
fiam vagy és katona, ráadásul
a magad ura, jogodban áll
döntéseket hozni. Maradtak
kételyeim, de ha tévedtél,
utólag nem fogom a fejedhez
vágni, hogy én megmondtam.
Csak remélni tudom, hogy
tanulsz a hibádból… már ha
valóban hibát követtél el.
Mik a további terveid?
Próbáltam elrejteni
megkönnyebbülésemet, én is
felálltam és visszaraktam a
sisakot a fejemre. Apám
mellett néha még mindig
kisfiúnak éreztem magam.
– Donuil beszél a
foglyaiddal, elmagyarázza
nekik a helyzetet. Nem
számítok problémára, mivel
nincs választásuk. Barbárok,
de azt hiszem, bennük is van
becsület. Kíséretet adok
nekik a partig, és
hazaküldöm őket. Utána
visszatérünk Camelotba.
Körülbelül három nappal
utánad érkezünk meg.
– Összesen hányat engedünk
el?
– Hatszázan vannak itt, és
még ötszázan a parton, ők
őrzik a hajókat.
– Ezeregyszáz ember… –
Ismét a fejét csóválta. –
Nagyon remélem, hogy
igazad lesz, Caius, mert ha
nem, élve falnak fel.
– Tudom, apám. Higgy
bennem.
Bólintott.
– Ha három napon belül nem
érkezel meg, halottnak
nyilvánítalak.
– Arra semmi szükség,
parancsnok – mosolyogtam.
– Egyébként hány embert
vesztettünk az úton?
– Száznál is kevesebbet –
felelte, és körülnézett. –
Tízszer akkora veszteséget
okoztunk. A körülményekhez
képest nem rossz arány.
– Nem, azt hiszem, valóban
nem.
Éles pillantást vetett rám.
– Mi az?
– Ó, semmi. Ha a résztvevők
számát nézzük, ez volt az
első nagyobb csatám. Azt
hiszem, még mindig
próbálom szoktatni magam a
gondolathoz, hogy egyetlen
óra alatt több mint ezer életet
oltottunk ki, mintha csak egy
lámpást fújtunk volna el.
Ezeregyszázat. Az rengeteg
holttest, nagyon sok férget
fog teremni.
– Az egyezséged nélkül
kétszer annyit teremne. De
igazad van, ezen az úton nem
lesz kellemes utazni az
elkövetkező hónapokban.
Ugyanakkor biztosan nem
felejtetted el, mi történt volna
Camelottal, ha sértetlenül
átengedjük őket a völgyön.
Egyetértőén bólintottam.
– Így kellett tennünk.
Tisztában vagyok vele, de
ettől még ugyanúgy
felkavarja a gyomrom. – A
kengyel segítségével
fellendültem a nyeregbe. –
Amíg a skótok, a piktek és a
szászok egy vezető nélküli
föld gyenge, védtelen
áldozatainak néznek minket,
a pusztítás folytatódni fog.
Leginkább az bosszant, hogy
Cornwalli Lot hajlandó volt
ilyen mélyre süllyedni, és
fosztogatókkal szövetkezett
ellenünk.
Apám megköszörülte a
torkát, és évek óta először
csodálkoztam el rajta, milyen
tiszta hangon képes beszélni.
– Nos, fiam, biztosíthatlak,
Lot ezt nem tekinti mélyre
süllyedésnek. A céljai elérése
érdekében nagyon is magasra
tekint. Uralkodni akar. Attól
tartok, máris Britannia
királyának tartja magát. – Ő
is felszállt a lovára.
– Britannia királyának?
Cornwalli Lot? Tréfálsz,
apám?
Komor arcán azonban
nyomát sem láttam
jókedvnek. Felmordult,
köpött egyet, majd ismét
megköszörülte a torkát,
mielőtt válaszolt.
– Nem, az ősi istenekre,
komolyan beszélek. Sok
rosszat hallottam róla.
Mindenkit le akar igázni.
– Akkor a becsvágya fogja
megölni, mert Utherrel,
velem és veled kell
szembeszállnia, és
egyikünkhöz sem méltó
ellenfél. Vajon Uther mire
jutott ez idő alatt?
Apám megfordult a
nyeregben, és várakozó
hadseregére nézett.
– Hamarosan megtudjuk –
mondta szórakozottan. –
Menj, vezesd el a tengerhez a
foglyaidat, és ne maradj el
sokáig. Camelotban várunk
rád.

XIV.
Végül csupán egy nappal
apám után értünk vissza
Camelotba. A beszélgetés
végeztével azonnal az
embereihez kísértem Donuil
herceget, és jó volt látni,
mekkora örömmel köszöntik
vezérüket. Elmagyarázta,
milyen feltételekben
egyeztünk meg, és
megígértette velük, hogy
tartják magukat a
megállapodáshoz. Vitára nem
került sor.
Másnap elértük a partot, ahol
a flottájuk várakozott –
hétszáz skót és az én
négyszáz lovasom. Donuil
maga ment előre, hogy
beszéljen az őrökkel, még
kíséretet sem adtam mellé.
Több mint egy óráig volt
távol, majd egy megtermett
veteránnal tért vissza, aki
csaknem akkora volt, mint ő
maga. Amikor látótávolságba
értek, megálltak, én pedig
kilovagoltam hozzájuk. A
nagy ember szólalt meg
elsőként.
– Az unokaöcsém beszélt a
megegyezésetekről, Merlyn
Britannicus, és nincs más
választásom, mint betartani a
feltételeket. – Vártam, hogy
folytassa, amit meg is tett egy
harákolás és egy köpés után.
– Nem árt, ha tudod:
amennyiben rómaiakkal
állnánk szemben, egészen
másként alakultak volna a
dolgok.
Ezt nem hagyhattam szó
nélkül, mert a
megjegyzésével arra célzott,
hogy abban az esetben
legyőztek volna minket.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Több mint ezer embert
vesztettetek. Besétáltatok egy
idegen területre anélkül, hogy
felderítőket küldtetek volna
ki. Szerencsétek, hogy
életben maradtatok, és még
nagyobb szerencsétek, hogy a
fegyvereitek és becsületetek
birtokában hajózhattok haza.
A nagy ember elvörösödött.
– Tisztában vagyok vele, és
nem akartalak megsérteni.
Arra utaltam, hogy Lot
királyhoz akartunk
csatlakozni. Az elmondása
alapján közönséges banditák
vagytok, akik a királysága
létét fenyegetik.
Csőcseléknek tekint titeket.
– De legalább fegyelmezett
csőcselék – morogtam.
– Igen, és meglepően
becsületes is. Fergus vagyok,
Athol király fivére, Donuil
nagybátyja. Az unokaöcsém
beszámolt róla, hogyan
bántatok vele. Elviszem a
feltételeiteket testvéremnek,
és ünnepélyesen
megesküszöm, hogy
mostantól számítva öt évig
nem is hallotok felőlünk. –
Kurta bólintással nyugtáztam
a fogadalmát. – Öt év múlva
visszatérünk erre a helyre a
hercegünkért. Ha él és jó
egészségnek örvend,
magunkkal visszük.
– Úgy lesz.
– Úgy is legyen, nemes
római! Vigyázzatok rá, mert
ha nem lesz itt a megadott
időpontban, háborút kell
vívnotok népünk minden
tagjával ezen a szigeten, és
azt a háborút semmilyen
római csellel nem nyerhetitek
meg.
A szemébe néztem.
– Megértettem. Ha a
hercegetek tartja magát az
adott szavához, semmilyen
bántódás nem fogja érni sem
az én részemről, sem az
embereiméről.
A nagy ember állta a
tekintetem.
– Gondoskodj róla, hogy
senkiéről, legyen az barát
vagy ellenség.
Következő szavaimat
mosollyal lágyítottam meg.
– Az idők végezetéig akarsz
fenyegetőzni, vagy
elválhatnak végre az útjaink?
Bólintott.
– Legyen hát. A herceg a tiéd.
Donuil még mindig nem
szólalt meg, csak megölelte a
nagybátyját, majd az egyik
domb tetejére visszahúzódva
figyeltük, ahogy tengerre
szállnak és elhajóznak.
Minden hajó egy másik,
üreset vontatott. Amikor játék
nagyságúra zsugorodtak a
látóhatáron, szemügyre
vettem ifjú foglyomat.
Egyenesen állt, akár egy
dárda, tekintetét a távoli
flottára szegezte, arca semmit
nem árult el a gondolatairól.
Együtt éreztem vele,
elképzeltem, mit gondolnék
hasonló helyzetben.
– Donuil herceg, itt az idő –
mondtam. – Vissza kell
térnünk Camelotba.
Lovagolhatsz az egyik
emberem mögött.
Üres, érzelemmentes
tekintettel nézett rám.
– Gyalog megyek.
– Legyen. – Jelt adtam
várakozó katonáimnak, és
nekivágtunk a hosszú útnak
hazafelé.

Végig gyalog jött velünk,

fáradhatatlan és biztos
léptekkel, a lovam bal
oldalán. Egy alkalommal,
amikor mocsárvidéken
vágtunk át, mondtam, hogy
kapaszkodjon a kengyelbe,
de ő csak rám nézett, és nem
mozdította a kezét. Ennél
többet nem beszéltünk. Az
első és a második éjszaka, a
táborozásnál szó nélkül
elfogadta az ételt, aztán
lefeküdt arra a helyre, amit
mutattam neki, és nem volt
kétségem felőle, hogy
mélyen alszik, mert
mindvégig erős iramot
diktáltunk a lovainkkal, ami
egy gyalogos embernek
brutális megpróbáltatás
lehetett.
Amint elértük Camelotot, egy
centurióra bíztam foglyomat
azzal az utasítással, hogy
láncra verés nélkül zárja be a
kisebb bűnök elkövetőinek
fenntartott cellák egyikébe,
és ott is hagytam huszonnégy
órán át, hogy legyen ideje
megtapasztalni a bezártság
érzését, amíg tájékozódtam a
távollétem alatt történt
eseményekről.
Uther még nem tért vissza,
bár elküldte Titus és Flavius
legatusokat négyszáz fős
haderejük felével. Mint Titus
elmondta, Uthert
felbosszantotta, hogy nem
találta Lotot a földjeinken,
ezért úgy döntött, egészen
Cornwallig üldözi, ha
szükséges, ám nem akarta
megfosztani Camelotot
három fontos parancsnokától
olyan feladat miatt, amit
szerinte egyedül is végre
tudott hajtani. Saját csapatai
mellett megtartotta az ő
haderejük felét, és ötszáz
lovassal behatolt a délnyugati
félszigetre. Azóta nem
hallottunk róla. Apám
aggódott. Visszatérése után
találkozott a két legatussal, és
azonnal összehívta a
tanácsot, hogy megbeszéljék
a távozásunk óta történteket
és áttekintsék az erőd és a
telepesek készenléti állapotát.
Mire megérkeztem a
lovassággal, már mindenről
gondoskodott. Éppen a
gyalogság átvezénylésének
közepén tartott; a katonák
huszonnégy órás pihenőt
kaptak, és készen álltak az
újabb feladatra, én pedig
boldogan fedeztem fel, hogy
szinte semmi tennivalóm
nem maradt. Gyorsan
végeztem néhány kisebb
feladattal, azután nyugodtan
elmehettem rejtett völgyembe
Cassandrához. Hagytam
üzenetet apámnak, és mikor a
késő délutáni árnyékok
kezdtek megnyúlni,
kilovagoltam az erődből.
A késői óra ellenére a nap
még mindig forrón sütött, a
homlokomon csörgő
verejtékcseppek égették a
szemem, de nehéz páncélom
alatt a mellem és a hátam is
erősen izzadt. Ám semmi
különöset nem találtam
abban, hogy teljes
páncélzatban és
fegyverzetben lovagolok
szerelmemhez, és ha fel is
ötlött volna bennem ez a
gondolat, nagyon nehezen
tudtam volna
visszaemlékezni arra az
időszakra, amikor nehéz és
kényelmetlen vértezetem
nélkül mentem bárhová –
akár Cameloton belül is.
Páncélomhoz a sisaktól a
lábvértig ugyanúgy
hozzászoktam, mint saját
bőrömhöz, így csak akkor
éreztem a jelenlétét és
kényelmetlenségét, amikor
levetettem.
Közeledett az este, mire
lovam a bokrokon átvezető
keskeny ösvényen belépett
Avalon békéjébe. Azonnal
megpillantottam Cassandrát,
háttal állt nekem, és a tó vizét
bámulta. Az ösztönei
figyelmeztethették, hogy
valaki figyeli, mert
megfordult. Még az alkonyati
félhomályban is láttam, hogy
öröm csillant a szemében,
amikor meglátott. Futva
indult felém, fogai csillogtak,
ahogy mosolygott, én pedig a
lovon ülve figyeltem
közeledését, és éreztem, hogy
én is elmosolyodok. Megállt
előttem, és intett, hogy
szálljak le a lóról.
Amint a lábam megérintette a
földet, máris kézen fogott, és
a kunyhó felé rángatott.
Hagytam magam,
elengedtem a kantárt, és
hátasom rögtön legelészni
kezdett.
A szoba tele volt virágokkal.
Vázák és kancsók álltak
mindenhol, az édes illat
betöltötte a levegőt. A
tűzhelyen apró tűz égett
fényesen, de a helyiségben
nem maradt meg a füst, és
magamban ismét hálát adtam
a nagybátyámnak, aki
megtanított a füstelvezető
építésének titkára.
Megállított középen,
megfogta mindkét kezem, és
kartávolságból tetőtől talpig
végigmért. Én is ugyanazt
tettem, és újra
elcsodálkoztam, hogyan
tarthattam valaha is csúfnak.
Aztán kioldotta a sisakom
szíját, és leemelte a nehéz
fejvédőt. Az asztalra
helyezte, majd lesegítette új
köpenyemet is, ujjait
elismerően futtatta végig az
ezüsttel hímzett medvén,
mielőtt összehajtotta a
ruhadarabot. Következett
vasalt kardövem, és a végén
egy szál térdig érő tunikában
álltam előtte. Még soha nem
tett ilyet, én pedig csak
figyeltem bárgyún, mint egy
ökör, és elégedetten
vigyorogtam, de nem
nyújtottam neki segítséget.
Amikor minden páncélomtól
megszabadított, mosolyogva
a hasamba bökte az ujját, és
fürge léptekkel kiszaladt a
kunyhóból. Tanácstalan és
várakozó mosollyal
követtem, és mire kiértem,
már félúton járt a völgyből
kivezető ösvény felé.
Nyilvánvalóan azt várta,
hogy kövessem. Vettem egy
mély lélegzetet, és elindultam
utána, arra számítva, hogy
könnyedén utolérem, de
amikor az emelkedő
közepénél elkezdtem zihálni,
rájöttem, hogy ez a fiatal lány
egyáltalán nem akarja, hogy
könnyen elkapjam; nem csak
hogy eltűnt a szemem elől, de
már a haladásának a zaját
sem hallottam. Elfogadtam a
kihívást, megnyújtottam
lépteimet, és kezdtem
odafigyelni a légzésemre,
mert éreztem, hogy ebben az
üldözésben nem kapom
könnyen a győzelmet.
Nehezen lélegeztem, szinte
kapkodtam a levegőt, mire
elértem az ösvény
legmagasabb pontját és
kiléptem a tisztásra a domb
tetején. Cassandra már vidám
mosollyal várt rám,
körülbelül százlépésnyire, a
dombtető másik oldalán.
Amint biztos volt benne,
hogy megláttam, megfordult,
és újra eltűnt a lejtőn.
Elnyomtam a késztetést,
hogy szitkozódjam, tartottam
néhány szívverésnyi pihenőt,
majd újra elindultam utána.
Az elkövetkező egy órában
megszégyenítő leckét kaptam
erőnlétből és kitartásból,
mialatt mindössze kétszer
sikerült karnyújtásnyi
távolságra megközelítenem,
és azt is csak azért, mert
hagyta. Az első alkalommal,
amikor megint megálltam
kifújni magam, és azon
gondolkodtam, merre lehet, a
nyakamba ugrott az egyik
fáról, és súlyával a földre
döntött. Karjával szorosan
átölelt, miközben lefelé
gurultunk a füves lankán,
orromat betöltötte hajának,
bőrének, izzadságának és
virágainak meleg illata,
amely összevegyült a
letaposott fű és a porhanyós
föld aromájával. A domb
aljában állapodtunk meg, a
hátamon fekve próbáltam
levegőhöz jutni, ő pedig
vigyorogva, oldalvást ült a
mellemen, sima, barna és
izmos combjával a karom
alatt. Mielőtt összeszedtem
volna magam annyira, hogy
bármit mondjak, lágy
torokhangon felnevetett,
összekócolta a hajam, és már
futott is tovább. Most jöttem
rá, hogy még csak nem is
zihál! Nem sokkal később
egy bokor alól vetette rám
magát, karját összekulcsolta a
térdem körül, és újra a földre
zuhantam, de ezúttal meg
sem állt kiélvezni a
győzelmét vagy nevetni
kényelmetlen helyzetemen,
azonnal felállt és elfutott.
Akkor, egy utolsó,
kétségbeesett kísérletként
maradék méltóságom
megőrzésére felhagytam a
kergetőzéssel, és könnyed
léptekkel futásnak eredtem
vissza, a völgy felé.
Pillanatokon belül már ő is
ott futott az oldalamon,
tekintetét az ösvényre
szegezve. Elfogadva, hogy
bármit is mondanék,
hiábavaló lenne, csak
futottam tovább anélkül,
hogy ránéztem volna.
Útközben észrevettem, hogy
a fáradtság, az ingerültség és
a harag lassan távozik
belőlem, és a kunyhóhoz már
felfrissülve, éppen csak
kifáradva érkeztem meg. Ő
megállt a tó partjánál,
csillogó szemmel és kipirult
arccal, verejtéktől fénylő
bőrrel. Belegázolt a vízbe,
míg az elég méllyé nem vált,
hogy elvesse magát benne.
Csupán pillanatokkal
maradtam le mögötte, és
csodálatos érzés volt úszni.
Később, amikor reszketve
berohantunk a kunyhóba,
kerített nekünk két takarót,
megfogta a kezem, és
odahúzott a tűz melletti
székhez. Addig taszigált és
lökdösött, amíg le nem ültem.
Aztán az egyik takaróba
burkolózva lekuporodott,
felszította a tüzet, és rátett
néhány vastag, száraz
hasábot. Végül meggyújtott a
tűzben egy gyertyát, azzal
pedig három lámpást,
miközben én vacogva
figyeltem, ittam minden
mozdulatát, néztem, ahogy
nedves tunikája rátapad a
testére a takaró alatt. Nagy
volt a kísértés, hogy a derekát
megfogva magamhoz
vonjam, és megcsókoljam
telt, széles, csodálatos ajkát.
Hiába érezte magát olyan jól
a társaságomban,
visszatartott az, ami történt
vele, valamint Daffyd
figyelmeztetése. Bár a teste
teljesen meggyógyult, az
elméjében még túlságosan
frissek lehettek a sebek. Így
megelégedtem azzal, hogy
bámulom, miközben azon
gondolkodtam, hogy a
bennem dúló érzések vajon
csak a kielégítetlen vágyból
erednek, melyet tovább
fokozott a nem mindennapi
megerőltetés, amin áthajszolt,
vagy abból a varázslatból,
amit az emberek úgy
emlegettek: szeretni valakit.
Úgy gondoltam, egyik sem
ismeretlen előttem, mivel
évekig vágyakoztam, és sok
embert szerettem – igaz,
másként, és Luceiia
kivételével kizárólag
férfiakat. Amit azonban most
éreztem a testemben és az
elmémben, az nem is
hasonlított a
másodnagynéném iránt érzett
szeretetemhez.
A tűz hamarosan megszárított
bennünket, és ahogy odakint
elmélyült az alkony, a
lámpások és a lángok fénye
felerősödött, táncoló
árnyékokat rajzolt a kunyhó
falára. Egyszerű, durva
építésű kis ház volt nappali
fényben, de most, az esti
sötétségben balzsamos, szinte
varázslatos melegség és béke
töltötte meg.
Amikor a lámpások már erős
lánggal égtek, Cassandra
félretette a takaróját, és a
ruháimat, illetve a
páncélzatomat átrakodta az
asztalról az egyik sarkba.
Nem kis teher volt, és már
álltam volna fel, hogy
segítsek, de amikor meglátta
a mozdulatot, a fejét rázta, és
intett, hogy maradjak a
helyemen, ezért újra
ellazultam, és tovább
figyeltem ténykedését.
Amint letakarította az asztalt,
odalépett az egyik polcon
sorakozó dobozokhoz, és
kenyeret, sajtot, almát, bort
készített elő nekem.
Összefutott a számban a nyál,
és csak most jöttem rá, hogy
kora reggel óta semmit nem
ettem. Ő maga alig falatozott,
inkább csak nézte, ahogy
rávetem magam az ételre,
tekintete ide-oda járt a
tányérom és a szám között
minden falatnál.
Felajánlottam neki, hogy
megosztom vele az
ennivalóm, de csak
mosolyogva rázta a fejét –
láthatóan megelégedett azzal,
hogy nézhet. Végül
jóllaktam, és eltoltam magam
elől a tányért. Újratöltötte a
kupám, elvitte a megmaradt
kenyeret és sajtot, visszatette
őket a dobozokba. Odakint
közben teljesen besötétedett.
A tűz fénye újra elhalványult.
– Hallgasd! – mondtam,
amikor a közelben rákezdett
egy fülemüle.
Nem figyelt sem arra, amit
mondtam, sem a fülemülére,
és ismét szíven ütött a durva
emlékeztető mindarra a
szépségre a világon, ami
számára elveszett. Tudtam,
hogy süket, és el is fogadtam,
de addig a pillanatig nem
döbbentem rá, hogy soha
nem élvezheti a madárdalt.
Összeszorult a torkom,
tekintetem elhomályosult, de
már ott is állt előttem riadt
tekintettel, nem tudta mire
vélni könnyeimet. Hevesen
megráztam a fejem, és a
csuklómmal meg akartam
törölni a szemem, de elkapta
a kezem, és saját puha
ujjaival tüntette el a
könnyeket. Láttam a kérdést
az arcán: Miért sírsz, Caius
Merlyn?
Visszaszorítottam a
fájdalmat, próbáltam
mosolyogni. Nem esett
nehezemre. Az már inkább,
hogy különválasszam
magamban a rakoncátlan,
fiús kislányt, aki a délután
folyamán lefutott és
megszégyenített, és a szelíd,
törődő teremtést, aki oly
előzékenyen osztotta meg
velem otthonát és tüzét. Újra
kézen fogott, a tűz melletti
székhez vezetett, és amikor
leültem, a lábamhoz
telepedett. Kézfejemet az
arcához szorította, úgy
bámulta a lángokat. Testem
minden idegvégződésével
éreztem puha arcát a
kézfejemen, és egy idő után
vettem a bátorságot, hogy
megmozdítsam az
ujjhegyemet, és
megcirógassam vele
bársonyos bőrét. Apró kis
mozdulat volt, mégis
felnézett rám és
elmosolyodott, aztán még
erősebben megszorította a
kezem, véget vetve ujjam
szabadságának.
Nem tudom, mennyi ideig
ülhettünk ott, csendben és
mozdulatlanul, de a tűz
melege egy idő után
elálmosított, és mindketten
felriadtunk, amikor a
nyakizmaim ellazultak és a
fejem előrebillent.
Vonakodva felálltam, előre
gyűlöltem a gondolatot, hogy
nemsokára vissza kell
lovagolnom Camelotba.
Cassandra éberen figyelt,
ahogy átvágtam a helyiségen
a ruháimhoz, aztán odajött, és
a kezét nyújtotta, hogy
segítsen. Ahogy a derekam
köré kanyarítottam a
kardövem, ő egyik kezével
megfogta a szíj végét, a
másikkal a csatot, és a
homlokát ráncolva felnézett
rám. Vigyorogva bólintottam,
ő pedig erősen meghúzta az
öv mindkét végét, de
kísérletet sem tett a
becsatolására. Ehelyett
megrázta a fejét, és kérdőn
nézett rám. Valószínűleg azt
akarta kérdezni, hogy máris
indulok-e. Elmutogattam
neki, hogy fáradt vagyok és
aludni akarok, és az ajtóra,
illetve Camelot irányába
intettem. Válaszként az ágyát
alkotó szőrmehalomra nézett,
miközben továbbra is
szorosan fogta a szíjat. Én
azonban tudtam, hogy nem
alhatok ott. Annyira nem
voltam erős. Mosolyogva
csóváltam a fejem, mire
elengedte az övet, amely így
a lábamhoz esett. Eltökélt
arckifejezése meglepett.
Figyeltem, ahogy fürgén
visszatért a tűzhelyhez, és
még néhány hasábot dobott a
parázsra. Ezután újra odajött
hozzám, lehajolt az övemért,
majd felállt és a szemembe
nézett. Megfontolt
mozdulattal, nehogy
véletlenül megakadályozzam,
visszadobta a kardövet a
sarokba, és mindkét kezemet
megfogva maga után húzott
az ágyához, ahol addig
taszigált, amíg le nem ültem.
Nem nagyon ellenkeztem.
A mellemet meglökve
végigfektetett a bőrökön, és
elkezdte kifűzni szandálom
szíjait. Elengedtem magam és
hagytam, hogy csináljon,
amit akar, élveztem a
helyzetemet, és keményen
küzdöttem, hogy elválasszam
egymástól a szememnek
kellemes látványt, ahogy
foglalkozik velem, és a testi
késztetést, hogy
megragadjam és magamhoz
vonjam a prémek
puhaságába. Az első
megengedett volt, a második
nem.
Lehajtott fejjel
összpontosított a bal
szandálomat tartó csomó
kibogozására, én pedig a
könyökömre támaszkodva
csodáltam szépségét a tűz
táncoló fényében.
Elhatároztam, hogy
legközelebb hozok neki
valami finomabb és puhább
ruhát. A csomó végre
engedett, lehúzta a szandált,
és amikor megmozgattam a
lábujjaimat, elnevette magát.
A hang meglepett, mert most
hallottam első alkalommal, és
elképedve állapítottam meg,
hogy ugyanúgy nevet, mint
bárki más, tisztán és
gyöngyözőn, ártatlanul és
gyönyörűen.
– Cassandra! – mondtam, de
természetesen nem hallotta.
Megérintettem a fejét, mire
kíváncsian, a nevetéstől még
mindig sugárzó arccal rám
nézett. – Te nevettél!
Látta, hogy mozog az ajkam,
és oldalra billentette a fejét,
akár egy kölyökkutya. Ismét
belém hasított a fájdalom
amiatt, hogy nem
beszélgethetek vele.
Visszamosolyogtam rá, és
fejrázással jeleztem, hogy
nem fontos. Újra a kezemért
nyúlt, és ülő helyzetbe
húzott. Nem tanúsítottam
ellenállást, hagytam, hogy
úgy igazgasson, ahogy akar.
Amikor feltérdeltetett,
különös mozdulatot tett, amit
nem tudtam értelmezni. Látta
az értetlenséget az arcomon,
és megismételte a
mozdulatot. Keresztbe tette
maga előtt a karját, és
felhúzta a kezét az oldala
mellett. Rájöttem, azt akarja,
hogy levegyem a tunikám.
Hirtelen elszégyelltem
magam, és határozottan
megráztam a fejem.
Arckifejezése ezúttal azt
kérdezte: miért nem? – olyan
tisztán, mintha hangosan
kimondta volna.
Tanácstalanul megvontam a
vállam. Ismét félrebillentette
a fejét, ezúttal a másik
oldalra, és egy ideig merőn
fürkészte az arcomat, aztán
felállt, és lassan kibújt saját
ruhájából, de közben
mindvégig a szemembe
nézett.
Döbbenten bámultam
szépségét. Felszedett némi
súlyt, és teljesen
megszabadult sérülései
nyomaitól, mióta utoljára így
láttam – amikor még
elborzadva szemléltem
sebeit. Meggyötört teste
akkor vékonynak és
alultápláltnak látszott, most
viszont mintha egy másik
lányt néztem volna. Melle
nem volt nagy, inkább kerek
és formás, hasa lapos és
sima. Apró terpeszben állt, és
csak egy vak nem vette volna
észre a sűrű szőrzetet erős,
formás combjai közt.
Tudtam, hogy tátott szájjal,
elragadtatottan bámulok.
Szemmel alig követhető
gyorsasággal lekuporodott,
megragadta a legfelső prémet
a halomból, és már be is bújt
alá, mielőtt feleszméltem
volna. Egészen az álláig
felhúzta a bőrt, csak tökéletes
arca, hatalmas szeme és szája
látszott ki alóla. Még mindig
nem mozdultam, bár a vér
hangosan dobolt a fülemben.
Miközben továbbra is engem
nézett, lassan felemelte a
takarót, egyértelmű
utalásként arra, hogy
csatlakozhatnék hozzá. Végül
megmozdultam, a prém
szegélye után nyúltam, de ő
elrántotta előlem, megrázta a
fejét, és állával
sokatmondóan a tunikámra
bökött. Levettem a
ruhadarabot, és közben
nagyon furcsán éreztem
magam – nem ostobán, csak
bizonytalanul, mert eszembe
jutott Daffyd
figyelmeztetése, hogy semmi
olyasmit ne tegyek
Cassandrával, ami testileg
vagy lelkileg árthat neki.
Újra megpróbáltam
csatlakozni hozzá, ezúttal
már csak alsó ruházatban, de
felemelt tenyerével ismét
megállított, és három ujját
felemelve előrenyújtotta a
kezét. Megértettem, mire
gondolt, bólintottam,
eloltottam a lámpásokat, és
amikor visszatértem, már
felemelt takaróval várt rám.
A prémek vadlevendulától és
rózsától illatoztak, és
miközben óvatosan
befeküdtem mellé, azon
töprengem, hogyan sikerült
ezt a hatást létrehoznia.
Camelotban nekünk is voltak
puha ágyneműink, de a
hadjáratokban prémeket
használtunk. Saját bőreimnek
többéves használat után is
állatszaguk volt. A pislákoló
tűzfényben egészen tisztán
láttam az arcát, bár az enyém
bizonyára árnyékban volt.
Amint a bal oldalamra fekve
elhelyezkedtem, közelebb
húzódott hozzám, és éreztem
combja melegségét a
térdemnél. Visszatartottam a
lélegzetem, nem mertem
elhinni, hogy ez valóban
megtörténik. Mozdulatlanul
feküdtem, ittam magamba a
szépségét, térdem, egyetlen
érintkezési pontunk mintha
lángolt volna. Hosszú ideig
feküdtünk így, amíg a
lélegzetem újra szabályossá
vált, és a mosolyom már nem
vicsorgásra hasonlított, aztán
éreztem, hogy visszahúzza a
combját, és keserű
csalódottság töltött el, amíg
rá nem jöttem, mire készül.
Jobb könyökére támaszkodva
fölém emelkedett, baljával
kioldotta a haját összefogó
szalagot, és hagyta, hogy a
tincsek az arcába hulljanak. A
mozdulattól szabaddá vált a
melle, az arcomtól alig
tenyérnyire, és megbűvölve
bámultam a fiatal bőr
feszülését, apró
mellbimbójának rózsaszínjét.
Szabad kezével felém nyúlt,
és ujjával puhán
körberajzolta az állam
vonalát. Az érzelmektől
összeszorult a torkom. Egész
testemen kiütközött a libabőr,
ahogy ujjai az államról
átsiklottak a nyakamra, és
szinte súlytalanul vonultak
végig a mellcsontomig. Látta,
hogy elakad a lélegzetem, és
érezte izmaim önkéntelen
megfeszülését, mert újra
elmosolyodott, és egy
hajszálnyival fokozta
mutatóujja nyomását,
folytatva a mozgást, amíg el
nem ért a köldökömhöz.
Dobként feszült meg a
hasam, miközben keze
visszatért ugyanazon az
útvonalon, és a jobb vállamat
megfogva hátranyomott,
amíg el nem nyúltam a
bőrökön. Lehunytam a
szemem, és egész testemen
remegés futott végig, amikor
megéreztem a keblét a
mellemen, és lágy,
hihetetlenül meleg szája
rátapadt az enyémre.
Rájöttem, hogy az eddigi
életemben megtapasztalt
csókok mind csak erre az
egyre vártak.
Most már öregember vagyok,
több mint ötven év távlatából
kell visszaemlékeznem arra
az éjszakára, de annak a
csóknak az emlékétől még
ma is bizsergés fut végig
rajtam, és a gondolataimban
dalra fakadnak a fülemülék.
Publius Varrus néhány
kivételtől eltekintve – köztük
Equus húga, Phoebe, Scilla
Titens, illetve házasságának
néhány intimebb részlete –
megtartotta magának ezeket a
pillanatokat, és így tett Caius
nagyapám is. Apám beszélt
velem néhányszor a
szerelemről és a vágyról, egy
katona egyenességével, de ez
a téma más beszélgetésekben
nem került elő. Egész
életemben agglegényként
tartottak számon, és
tulajdonképpen az is voltam.
Ám titokban megismertem
azt a szerelmet, ami
komolyan befolyásolta az
életem, és megteremtette azt
az embert, akivé váltam, és
ma már nincsenek bennem
korlátok, ha arról a
szerelemről akarok írni. Az
ébredése azon az éjszakán,
amikor számtalan ragyogó
színben és mintázatban
újjászülettem, megváltoztatta
az életem, és átalakította
férfikorom alapjait.
Az volt életem
legcsodálatosabb éjszakája,
úgy éltem át, akár egy
fantáziaképekből álló
csodavilágot; az idő pergő
homokja lebegett, akár a
bogáncspihék a nyári
szélben, és a vágy csendes
lázadással újra és újra
fellobbant, amikor egy kósza
gondolat a másik életből az el
nem végzett dolgokra és rám
váró feladatokra
figyelmeztetett volna
tudatom peremén. Az órák
hosszúra nyúltak, megteltek
csodálatos, hullámzó
sötétséggel és földöntúli
örömmel, amihez hasonlót
soha álmodni sem mertem.
Amennyire csak tudtam,
elhúztam a felkelés – és az
indulás – időpontját. Végül
azonban már nem
halogathattam tovább.
Camelot és a feladataim
vártak, mennem kellett.
Cassandra segített felöltözni,
és a derekamat átkarolva
kikísért legelésző lovamhoz.
Lelkifurdalást éreztem,
amiért szegény párát egész
éjszakára ott hagytam
felnyergelve. Meghúztam a
szíjakat és hátrafordultam,
hogy búcsút intsek
szerelmemnek, ám ő addigra
eltűnt. Körülnéztem,
átvizsgáltam az egész
völgyet. Sehol nem láttam, de
tudtam, hogy figyel, és nem
akarja, hogy lássam a
könnyeit.
Fellendültem a nyeregbe, és
lovammal visszatértem az
emberi problémák és bánatok
világába.

XV.

Apám dolgozószobájának
ajtaja nyitva állt, az őr
feszesen szalutált.
Viszonoztam a tisztelgést, és
miközben beléptem, halkan
kopogtattam az ajtófélfán.
Apám a szokásos
testhelyzetben ült az
asztalánál, egy befejezetlen
jelentés fölé hajolva.
Felnézett a szemöldöke alól,
és rám mordult.
– Ah, visszajöttél, nagyszerű!
Ülj le, azonnal sort kerítek
rád.
Levettem a sisakom,
kényelembe helyeztem
magam, és körülnéztem a
spártai módon berendezett
apró kuckóban, ahol Picus
Britannicus tábornok oly sok
idejét töltötte. A szoba jó
négy lépés hosszú, és
ugyanolyan széles lehetett, és
apám dolgozóasztalán, két
széken, két vasalt faládán és
saját székén kívül nem fért el
benne semmi. A hátsó falon
futó két polcon bekötött
könyvek sorakoztak egy
halom jelentés és néhány
összetekert térkép mellett.
Apám kardöve, sisakja és
köpenye faszegeken lógott az
ajtó mellett, a lábánál lévő
nagy ládában pedig azokat a
dolgokat tárolta, amelyekre
éppen nem volt szüksége, de
nem akarta, hogy csak úgy
szerteszét heverjenek.
Végignéztem a viharvert
asztalon; ugyanúgy apámhoz
tartozott, mint sok más
holmija. A hosszú, keskeny
bútordarabnak volt egy
elkülönített tároló része, és
két összecsukható lábon állt,
melyek illeszkedtek az
asztallap aljába vágott
lyukakba. A tároló részt
rugós zárral lehetett lezárni,
és az asztal mindenhová
követte apámat az egyik
szekéren. A hadjáratok
alkalmával ugyanott állt a
sátrában, ahol egyébként a
dolgozószobájában.
A háta mögötti falon, a dupla
polc fölött egyszerű fakereszt
lógott, ajándék régi
barátjától, Alaric püspöktől.
Mint minden alkalommal,
amikor itt jártam, most is
eltöprengtem az emberek
hitének erején, ami a szégyen
és a megaláztatás
szimbólumát a diadal és a
szeretet jelképévé tette.
A római szem számára soha
semmi becsülendő nem volt
egy keresztben. Az idők
kezdetétől azzal büntették a
legszörnyűbb bűnök
elkövetőit. A kereszt lassú,
fájdalmas halált jelentett, az
áldozattal a saját súlya
végzett, a csontok kiugrottak
a helyükről, az inak és az
izmok elszakadtak, az elmét
elviselhetetlen kín borította
el, amely a halál pillanatáig
nem csökkent – gyakran az
éhezéstől és a szomjazástól
következett be, ami nagyon
lassú módja a halálnak.
Azt beszélték, Krisztus
három rövid óra alatt meghalt
a keresztre szegezve. Ha ez
igaz, nagyon szerencsés volt,
és alig ismerte meg a
keresztre feszítés fájdalmát –
voltak, akik napokig
üvöltöttek odafent.
Szerencséje volt, vagy valaki
segített neki. Talán idő előtt
megsebezték az oldalát a
dárdával, vagy túlságosan
kegyetlenül bántak vele
korábban. Talán csak meg
akarták nézni, folyik-e még a
vére, mert ha igen, akkor
még él, és amíg él, nem
vehetik le a keresztről.
Hallottam embereket, akik
esküdöztek, hogy a szegek
végeztek vele. Ostobaság. A
csuklón és bokán átvert
szegek képesek
megnyomorítani valakit, de
nem okoznak halált. Az
túlságosan kegyes vég lenne
olyasvalakinek, akit
kereszthalálra ítéltek. Mások
szerint a korbácsolás okozta a
halálát. Ebben lehet némi
igazság, különösen, ha az
elítélt gyenge, csakhogy ez
az ember Isten fia volt!
Hogyan lehetett volna
gyenge? Emellett ismertem a
római kínzómesterek
szakértelmét. Több
évszázados hagyomány állt a
hátuk mögött, és pontosan
tudták, meddig mehetnek el
anélkül, hogy végzetes
sérülést okoznának. Apám
szavai zökkentettek ki
gondolataimból.
– Hogy van a kis védenced?
Visszaugrottam a jelenbe.
– Cassandra? Ó, jól van. –
Próbáltam közömbös hangon
felelni, semmit nem elárulni
az érzéseimből, de nem
járhattam sikerrel, mert apám
felvonta a szemöldökét.
– Tehát… jól van? Ezt
örömmel hallom. Mikor lesz
annyira jól, hogy
meglátogasson minket
Camelotban?
– Én… én nem tudom, apám.
– Olyan gyászos képet
vágtam, amilyet csak tudtam,
hátha ez alapján azt gondolja,
komoly aggodalmaim vannak
a lány egészségi állapotát
illetően. – Nem tudom
biztosan megmondani. Még
mindig… gyenge, sok
szempontból.
– Értem. Más szempontokból
pedig úgy látom, erős. –
Gunyoros hangja hallatán
elvörösödtem.
– Hívattál.
– Úgy van, több okból is. Az
első a legjelentéktelenebb. Itt
van ez a skót barbár. Mi a
szándékod vele?
– Mi a szándékom? – A
kérdés készületlenül ért. –
Ezt hogy érted?
Elkerekedett szemmel nézett
rám, arca szokatlan
zavarodottságot tükrözött.
– Nem tudom, hogy értem –
ismerte el. – Reméltem, majd
segítesz megfejteni, hogy
értem. Szereztél nekünk egy
haszontalan szájat, amit
etetni kell, és egy
felelősséget a katonáinknak,
több évre előre. Csak remélni
tudom, hogy tisztában vagy
vele, mivel jár ez. Alaposan
átgondoltad? – Eltúlzott
csodálkozása ellenére láttam,
hogy nagyon komolyan
elgondolkodott a problémán.
– Természetesen –
bólintottam.
– És?
Vállat vontam, próbáltam
meggyőzőnek tűnni.
– Úgy döntöttem, felkínálom
a lehetőséget, hogy
hasznosan töltse az itteni
idejét.
– Az Úr nevére, hogyan? Az
az ember külhoni, ráadásul
ellenség! – vakkantotta.
Újra megvontam a vállam, de
rögtön rájöttem, hogy
ismétlem magam, ezért
megpróbáltam visszafogni a
mozdulatot.
– Még nem tudom.
– Tehát nem katonaként?
– Nem… nem tudom. Talán,
vagy esetleg szolgálóként.
– Szolgálóként? Caius, az az
ember harcos, egy király fia,
és mindenekelőtt skót! Ha
szolgát akarsz faragni belőle,
az olyan, mintha kifejlett
farkassal akarnál őriztetni
egy gyermeket! Nincs benne
a természetében a szolgálat.
Ebbe sosem fog belemenni.
– Akkor talán katonaként.
– Megtanítanád a
módszereinkre? – Majdnem
elfintorodtam a hangjából
csepegő gúny hallatán. –
Ugyanúgy, ahogy a rómaiak
megtanították az ellenséget,
hogy aztán le tudják győzni
őket? Már most
megmondom, fiam, ha
megteszed, hazamegy és
elmondja az övéinek, hogyan
kerekedhetnek fölénk.
Megráztam a fejem.
– Nem, apám, nem fogja.
Nem vagyok olyan ostoba,
hogy viperát melengessek a
keblemen. A mai napon
beszélek vele. Bezárattam,
amint megérkeztünk, hogy
elgondolkodhasson a
rabságon. Remélem,
átgondolja a helyzetét, és úgy
dönt, többet kaphat abból, ha
együttműködik velünk,
mintha cellában senyved.
Meglátjuk. Később majd
elmondom, mire jutottam.
Miről akartál még beszélni?
– Utherről – morogta. – Még
mindig nem érkezett hír róla.
Kezdek aggódni.
– Miért? – Én egyáltalán nem
nyugtalankodtam. – Ha nincs
hír, az ez esetben jó hír. Ha
Uthert megölték vagy
legyőzték volna, mostanra
már tudnánk. Lot csapatai a
győzelemtől megrészegülve
járnák a vidéket.
Apámat nem sikerült
meggyőznöm.
– Talán igazad van –
mormolta.
– Apám, te is tudod, hogy
igen. Uther meghátrálásra
késztette őket, és mivel ő
Uther, most is ott liheg a
sarkukban, akár egy medvét
üldöző kopó. Cornwallig
kergeti őket, aztán visszatér
még több emberért, hogy ott
is tartsa mindet, bezárva az
erődjükbe. Majd meglátod.
Én akár fogadni és hajlandó
lennék rá. – Ezzel
kiérdemeltem egy
megsemmisítő pillantást és
egy éles figyelmeztetést.
– Pontosan ezt teszed, fiam.
– Nos, majd az idő
megmondja. Mi van még?
– Ez. – Undorodva az előtte
fekvő pergamenekre
mutatott, és tudtam,
elérkeztünk beszélgetésünk
valódi tárgyához. – Victorex
mikor is halt meg? Tíz éve?
Azóta senki nem tudott
pontos jelentést adni a
lovaink számáról. Senki! Ez
itt négy jelentés, négy
különböző válasz ugyanarra a
kérdésre: hány lovunk van
összesen, és hogyan halad a
tenyésztés? A számok még
csak egymás közelében sem
járnak! A legalacsonyabb és a
legmagasabb becslés között
hatszázhúsz a különbség.
Hatszázhúsz! Amikor
Stilichóval visszajöttem
Britanniába, az egész
kolónián nem volt ennyi ló.
Most pedig a saját
lovászmesterem szerint ennyi
a számolási eltérés!
– Melyiket gondolod a
legpontosabbnak? –
kérdeztem. – Olyan sok
lovunk lenne, hogy
kimaradhatott a számolásból
hatszázhúsz?
Ingerülten rázta a fejét.
– Fogalmam sincs, Caius, és
ez az, ami feldühít!
Elképzelésem sincs róla, és a
jelek szerint másnak sem.
Emlékképek villantak fel
előttem, hatalmas méneseket
láttam, melyek mintha
mindenhol ott lettek volna a
birtokainkon.
– Ezt biztosan tudjuk
valahogy orvosolni, apám.
Öklével az asztallapra
csapott.
– Úgy van! Azt akarom, hogy
személyesen készíts
jegyzéket az állományról,
mégpedig azonnal! Pontos
számot akarok a kolónia
minden állatáról, különösen
ami a lovakat illeti, de a
marhák is fontosak. Tudni
akarom, hány hátasló áll
rendelkezésünkre és hány
igásló, aztán jöhetnek a
tenyésztelepek: csődörök,
kancák, csikók. Mindent
tudni akarok, amit ki tudsz
deríteni. Írásos jelentést
kérek, részletezve az utolsó
vemhes kancáig! – Rám
szegezte az ujját, mintegy
hangsúlyozva következő
szavai jelentőségét. – Ezt a
feladatot nem ruházhatod át
senkire, Cai, ahhoz
túlságosan fontos. Pontos
számokra van szükségem,
ezért kell neked intézned,
személyesen. A te jelenléted
és tekintélyed súlyt ad a
feladatnak, és azt akarom,
hogy ezt mindenki így is
lássa. Mert valóban
létfontosságú. Minél előbb
kérem az eredményeket. Mit
gondolsz, meddig fog tartani?
Felálltam, megvontam a
vállam.
– Ameddig kell. Biztosan
kell egy hét, talán kettő is,
mire végiglátogatom a külső
gazdaságokat és
megszámolom az állományt.
Lehet, hogy még az is kevés
lesz. Rengeteg a lovunk.
– Nekem pontos számok
kellenek, Cai, a „rengeteg”
nem elég. Kezdd el már
holnap, az erődben és az
istállókban lévő állatokkal.
Végezz alapos munkát,
Caius. Minden egyes állatról
tudni akarok.
Bólintottam, tisztelegtem,
majd átmentem a
fegyverszobába, hogy
összeszedjem a
gondolataimat és terveket
készítsek. Két órával később
hívtam egy írnokot, átadtam
az előkészített iratot, és
utasítottam, hogy készítsen
húsz másolatot, amit
lepecsételhetek. Egyszerű
felhívás volt a kolónia összes
táborparancsnokának,
valamint a gazdaságok
vezetőinek, hogy az adott
időszakban gyűjtsék össze az
egész állományt, mert
szemlére érkezem. Az írnok
távozása után ásítozva
elnyújtóztam, az előző
éjszaka örömteli pillanataira
gondoltam, és
gyönyörködtem Cassandra
emlékképében, amely élesen
beleégett az elmémbe.
Álmodozásom közepette
eszembe jutott, hogy vinni
akartam neki valami finom
ruhát, ezért felpattantam, és
átvonultam Luceiia
nagynénémhez.
Az idős asszony annyira
megörült nekem, hogy ismét
bűntudatot éreztem, amiért
oly kevés időt töltök vele.
Körülugrált, elküldött egy
szolgálót borért, és a
legkényelmesebb székébe
ültetett. Egy ideig boldogan
fecsegett a ház körüli
dolgokról, aztán rátértünk
látogatásom okára. Rájöttem,
hogy az idős emberekre
jellemző, gyakran dühítő
éleslátással már akkor tudta,
hogy valamit kérni akarok,
amikor beléptem a szobába.
Most már tudom, naivság
volt feltételezni, hogy nem
tudott rögtön a
szándékaimról. Nem kellett
hozzá semmiféle különleges
képesség, hogy már a
tartásomról megállapítsa, nő
van a dologban.
Egy ideig játszadozott velem,
megpróbálta kitalálni, ki
lehet az. Tudta, az erőd
lányai és asszonyai közül
bárkinek képes lennék
felkelteni az érdeklődését, és
amikor biztosítottam, hogy
nem kell féltékeny férjektől
tartanom, és nem is holmi
fiatal lánykáról van szó, kissé
tanácstalannak tűnt. Már
azon voltam, hogy
megmondom az igazat,
amikor hirtelen felkiáltott:
– Várj, tudom! –
Felragyogott az arca. – A
lány! Mi is a neve? A lány,
aki titokzatos módon eltűnt a
jól őrzött szobából, miután
megerőszakolták és
bántalmazták. Mi is volt a
neve? Cassandra! Ez az! Ő
az, ugye?
Mosolyogva bólintottam,
elismerően nyugtázva
éleslátását, aztán elmeséltem
Cassandra szöktetésének
körülményeit. Nem
hallgattam el semmit,
beszéltem az Utherrel
kapcsolatos gyanúmról is, bár
tudtam, milyen rajongással
szereti az unokáját. Semleges
arccal hallgatott, és amikor
befejeztem, csak ült némán,
nem próbált ítéletet mondani
Uther felett, és engem sem
dorgált meg, amiért nem
bízom a családomban, bár
úgy tűnt, sokkal jobban tud
azonosulni apám
filozófiájával a kétely
lehetőségéről.
– Mondd csak – kérdezte
végül –, mit érzel Uther
irányában? Van a szívedben
harag iránta?
Lassan megráztam a fejem.
– Nem hiszem, nagynéni.
Harag nincs, sokkal inkább
zavarodottság. A gyanúd a
Remus nevű pappal szemben
sokkal megalapozottabb,
mint az enyém Utherrel
szemben. Jó lett volna
megtalálni azt az embert, de
nem sikerült, így maradt a
kétely. Egyszer majd
szembesítenem kell Uthert
Cassandrával. Csak így
lehetek biztos magamban, de
már a gondolattól is irtózom,
hogy megtegyem.
Be kellett vallanom még
valamit, mégpedig a
Cassandra iránt érzett
szerelmemet. A suta vallomás
elolvasztotta
másodnagynéném szívét, én
pedig vörösebb lettem, mint a
málna. Láttam az arcán, hogy
komolyan kezeli a kérdést, és
együtt érez velem. Azt
kérdezte, Camelotba akarom-
e vinni Cassandrát, hogy ott
éljen mellettem. Kifejeztem
vonakodásomat, mert sokkal
többre tartottam Cassandra
biztonságát a vágyaimnál, és
nem minden alap nélkül
féltem, hogy elveszíthetném,
Luceiia nagynéném pedig szó
nélkül elfogadta érveimet.
– Nos, ha nem menedéket
keresel neki, akkor miért
jöttél hozzám?
Megköszörültem a tokrom.
– Ruháért. Csak egyetlen
öltözéke van, nagynéni, és az
is csak egy durva rongy.
Reméltem, hogy adsz valamit
a régi ruháid közül, ami illik
rá.
Elmosolyodott, arcán
hitetlenkedés suhant át.
– Ruháért? Ez minden? Nos,
megértelek. Ha odakint telel,
akkor több öltözetre is
szüksége lesz. Gyere, add a
karod, megnézzük, hányódik-
e itt valahol néhány régi
rongy.
A törékeny öregasszony a
karomra támaszkodva
átvezetett az öltözőszobájába,
ahol egymás mellett
sorakoztak a női ruhákkal teli
ládák.
– Milyen színű a szeme?
– Szürke.
– És a haja?
– Világos.
– Világos! Ez minden, amit
mondani tudsz róla?
– Azt hiszem. Nem sárga,
nem is aranyszínű. Világos.
Gyorsan átvizsgálta a ládák
tartalmát, közben odadobott
néhány ruhát, amíg meg nem
telt a karom.
– Tessék – mondta végül –,
ez elég lesz egy darabig.
– Ez mind? Nagynéni, ezek
csodálatosak! Túl…
Közbevágott.
– Túl szépek? Ezt akartad
mondani? – Zavartan
bólintottam. – Szégyelld
magad, Caius Britannicus!
Elhiteted velem, hogy
szereted azt a lányt, aztán azt
mondod, ezek a ruhák túl
szépek neki? Ha egy
egyszerű rongyban is sikerült
megbabonáznia téged,
unokaöcsém, akkor ezek a
ruhák aligha méltók hozzá!
Elhallgatott, oldalra billentett
fejjel rám nézett, majd sértett
szipogással elfordult, de még
láttam a vidám csillogást a
szemében.
– Találkoznom kell ezzel az
ifjú hölggyel – szólt hátra a
válla fölött. – Ha ő nem jön
hozzám, akkor megtalálom a
módját, hogy én látogassam
meg. Ezek itt mind vékony
ruhák, szüksége lesz valami
gyapjúra is a hideg ellen. –
Átvágott a szobán, kutatni
kezdett egy másik halomban,
és a karom hamarosan
elfáradt. Végül egy pompás
kinézetű, vastag, csuklyás
gyapjúköpenyt adott, amely
még a téli viharokat is állta.
Elégedetten bólintott. – Meg
is vagyunk. Hozd fel ezeket a
családi szobába, Ludmilla
majd berakodja egy ládába,
és egy óra múlva érte
küldhetsz egy katonát. A
lovad el fogja bírni.
Szükséged van még
valamire?
Semmi más nem jutott
eszembe. Hosszas
hálálkodásomra csak
legyintett.
– Adj egy csókot, és engedj a
dolgomra. Társaságot várok.
Elvigyorodtam.
– Titkos udvarló?
– Nem, egy pap.
– Újabb papok, nagynéni?
Nem volt még eleged
belőlük?
– Ne légy udvariatlan!
Csókolj meg és menj!
Engedelmeskedtem, és
sokkal jobban éreztem
magam, mint amikor
megérkeztem.

A szállásomra visszaérve
utasítottam a szolgálatos őrt,
hogy hozzák elém a foglyot,
és kerítsék elő Titus legatust
is. Mire meghallottam a
közeledő lépteket, aláírtam a
lovakkal kapcsolatos
felhívásom másolatait, és
eligazítottam Titust, aki
kíváncsian pillantott az óriás
termetű, ifjú skótra.
Tisztelgett, majd távozott,
hogy megszámolja az
erődben lévő állatokat.
Felnéztem a fogolyra.
Egyenes tartással állt, maga
volt a büszkeség és a
közömbösség élő szobra, egy
láthatatlan pontot bámult a
fejem fölött. Kísérői éberen
fogták közre.
– Köszönöm – mondtam
nekik –, várjatok odakint. –
Becsukták maguk mögött az
ajtót. Hagytam tovább állni
az ifjú Donuilt, visszatértem
az előttem fekvő iratokhoz,
és az egyiket teljesen
szükségtelenül még egyszer
elolvastam. Végül
hátradőltem, és keresztbe
tettem a lábam. – Nos,
Donuil herceg, mi a
véleményed Camelotról?
Nem válaszolt, ezért
felálltam és az ablakhoz
sétáltam. Szándékosan
fordítottam hátat neki,
kardomat az asztalon
hagytam, alig
kartávolságnyira tőle. A
zsaluk nyitva voltak, néhány
pillanatig a kinti életet
figyeltem. Nem hallottam
mozgást a hátam mögül.
Visszafordultam. Egyetlen
izma sem mozdult.
Összefontam magam előtt a
karom, úgy szólítottam meg
újra, éppen csak cseppnyi
gonosz tréfálkozást
csempészve a hangomba.
– Csak azért hallgatsz, hogy
engem bosszants? Vagy
máris megbántad az
alkunkat? Az itteni jelenléted
több mint ezer ember életét
kímélte meg. Azzal szeretnéd
ezt megünnepelni, hogy öt
évig egyetlen szót sem
szólsz? Egy cellában ülve? –
Még mindig semmi válasz.
Visszamentem a helyemre,
felkészültem, hogy
türelmesen várok. Semmit
nem veszthettem némi időn
kívül, az pedig az én
oldalamon állt. A csend
tovább nyúlt, míg végül
elérte azt a pontot, ahol a
makacsság büszkeség
kérdésévé vált, de erre is
felkészültem. Amikor úgy
éreztem, elérkezett az idő,
felkaptam egy kis
fakalapácsot, és ráütöttem
vele az asztalomon lévő
rézcsengőre. Az ajtó azonnal
kinyílt, és az őr lépett be a
szobába.
– Parancsnok?
– Szólj az őrség
centuriójának, hogy azonnal
küldjön ide egy futárt.
Az őr távozott, mi pedig
folytattuk a várakozós
játékot. Ezúttal a nagybátyám
egyik kódexével foglaltam el
magam, amíg fel nem
hangzott a kopogtatás.
– Szabad!
Egy katona lépett be.
– Tertius centurio küldött,
parancsnok.
– Nagyszerű. Kérlek, menj el
a nagynénémhez, Luceiia
Varrushoz, és hozd el a ládát,
amit előkészítettek
számomra. Ha még nincs
készen, várd meg, és vidd a
szállásomra. Már várnak rád.
– Értettem, parancsnok. –
Távozott, én pedig a
herceghez fordultam.
– Nyilvánvalóan nincs mit
mondanod. Szeretnél
visszatérni a celládba? –
Semmi reagálás, ezért
folytattam. – Arra gondoltam,
adhatnánk neked jobb
szállást is, de mivel úgy
látom, nem érdekel a
civilizált viselkedés,
feltételezem, a mostanit is
kényelmesnek találod. Meg
vagyok lepve. Öt év hosszú
idő a rácsok mögött. – Ez
végre hatott. Elkomorult az
arca, és lapos oldalpillantást
vetett rám.
– Miféle jobb szállás?
Ellenálltam a kísértésnek,
hogy elmosolyodjak.
– Kezdetnek olyan, ami nincs
bezárva. Nem herceghez illő
ugyan, de egy hercegi fogoly
számára talán kényelmes.
– Mit kell tennem érte? –
kérdezte gyanakodva.
Bizonyára arra számított,
kérek valamit cserébe, amiért
enyhítek a
megpróbáltatásain. – Ha
elfogadom a jobb szállást,
mit vársz tőlem?
Megvontam a vállam.
– Nem sokkal többet annál,
mint amit már eddig is
megígértél. Szavadat adtad,
hogy nem próbálsz
megszökni. Az
együttműködésedért cserébe
saját szobát ajánlok fel
neked.
– Együttműködés? – A
hangján hallottam, hogy
rájött, most fogok előállni a
kívánságommal. – Miből
állna ez az együttműködés?
– Először is abból, hogy
felhagysz a hallgatással.
Semmi szükség nincs rá,
ráadásul csak gyanakvást és
ellenszenvet szül. – Zavartan
pislogott, láthatóan nem
értette, mire készülök.
– És? Másvalami?
– Szeretném, ha részt vennél
a kolónia életében, amíg te is
a részét képezed a
közösségnek.
– Miféle részvételre
gondolsz?
– Valamilyen munkára, de
nem az alantas fajtából. Mi itt
mindannyian
közreműködünk, mindenki a
képességeihez mérten.
Kétkedve nézett rám.
– Még te is?
– Természetesen! – nevettem.
– Még az apám, a tábornok
is. Camelotban nincsenek
élősködők.
Nem sikerült meggyőznöm.
– Mit csinál az apád? – Nem
ismertem fel a hangsúlyt,
amivel kérdezte.
– Ő a haderőnk
főparancsnoka és a kolónia
kormányzói tanácsának feje.
– És te?
– Segítek apámnak,
feljegyzéseket készítek.
Ezenkívül egy ezredet
irányítok és lovakat
számolok.
Ezen szemlátomást
meglepődött.
– Hogy mit?
– Lovakat számolok. Éppen
most bíztak meg, hogy
készítsek listát a kolónia
összes lováról.
– Olyan sok lovatok van? –
kérdezte csodálkozva. –
Mennyi ideig fog az tartani?
Fintorral jeleztem, hogy
fogalmam sincs róla.
– Nem tudom. Igazság
szerint elképzelésem sincs.
Egy hét, talán kettő, ha
semmi váratlan nem történik,
mint például egy újabb
rajtaütés.
Összevonta a szemöldökét.
– Mit tudnék én tenni? Nem
tanítottak olyasfajta
munkákra, amit itt elmondtál,
kétkezi munkát pedig nem
fogok végezni, mint valami
szolga.
– Nem hiszem, hogy szükség
lenne rá, nem is kérnélek
ilyesmire, de biztosan van
valami, amit meg tudsz tenni.
Értesz a vashoz?
– Úgy érted, az alakításához?
Nem.
– Tudsz írni és olvasni?
– Nem.
– Esetleg pihenni? –
Meglepetten pislogott, mire
az egyik székre mutattam. –
Ülj le, túl magas vagy,
folyamatosan fel kell néznem
rád. – Lassan helyet foglalt,
én pedig kihúztam az
asztalon fekvő kardot a
hüvelyéből, és leraktam elé. –
Nézd meg jól. Ezt a
másodnagybátyám készítette,
Publius Varrus kovácsmester.
Katona volt, és ennek a
kolóniának az alapítója, de
egész életében vassal
dolgozott, és nem szégyellte.
– Visszaraktam a kardot a
helyére. – Minden ember
rendelkezik bizonyos
képességekkel, Donuil. Mi itt
a kolónián arra kérjük az
embereket, hogy használják
ezeket a képességeket a közjó
érdekében, cserében azért,
hogy itt élhetnek és
osztozhatnak a kolónia
jólétében. Ha te is
közreműködnél,
megdolgoznál a
fizetségedért… nem többért,
és nem is kevesebbért.
Semmi olyasmire nem
kérünk, ami megszégyenítő,
vagy amitől bűntudatod
támadhat. Nem kérnénk
például arra, hogy harcolj a
néped ellen, amennyiben újra
megtámadnának, bár egy
ilyen esemény önmagában is
kellemetlen helyzetbe hozna
téged, mivel a jelenléted
szavatolja, hogy öt évig
békében éljünk Hiberniával.
– Nem, ez nem igaz! –
csattant fel, és megrázta a
fejét. – Békében éltek az én
népemmel, de nem az egész
földével! A szigetünkön
számos király uralkodik, és
közülük csak kevés a
szövetséges. Az, hogy fogva
tartasz, a többi királynak
semmit sem jelent. Nem
kedvelnek sem engem, sem
az enyéimet. Ugyanúgy
háborúznak velünk, mint
Britanniával.
– Hm. – Az ajkamba
haraptam, úgy tettem, mintha
ez nem jutott volna eszembe.
– Ez kellemetlen. Honnan
fogjuk tudni, hogy a
legközelebbi rajtaütés nem a
te embereid műve?
A fiatalember felszegte az
állát.
– Apám zászlója fekete
gályát ábrázol arany
mezőben. Az összes
hajónkon ez lobog. Az én
embereim távol maradnak
tőletek és a földjeitektől.
– Helyes – bólintottam. –
Hiszek neked. De eltértünk a
tárgytól. Hajlandó lennél
részt venni valamilyen
módon Camelot életében?
A szemembe nézett.
– Igen, Caius Merlyn, de van
egy probléma.
– Mi lenne az?
– Nem ismerem a ti római-
briton nyelveteket. Eddig te
vagy az egyetlen ember,
akivel tudok beszélni.
– Akkor velem fogsz
dolgozni, amíg meg nem
tanulod a nyelvünket.
Zavarna ez?
Ajka lassú, tétova mosolyra
húzódott.
– Nem, nem hiszem.
– Rendben, megoldottuk a
problémát. Hány éves vagy?
– Tizenhét, majdnem
tizennyolc.
Meglepetten füttyentettem.
– Szép nagyra nőttél a
korodhoz képest. Gondold át,
mivel tudnál a segítségemre
lenni, és holnap újra
beszélünk. – Alighogy
kimondtam az utolsó szót,
kivágódott az ajtó, és apám
csörtetett be vöröslő arccal.
Amikor látta, hogy
társaságom van, megtorpant
és végignézett rajtunk, de
nem adta jelét, hogy
bármelyikünket is üdvözölni
akarná.
– Caius, ha majd ráérsz,
gyere át hozzám! –
Ugyanolyan hirtelen távozott,
mint ahogy érkezett, bevágva
maga mögött az ajtót. Nem
tudtam rájönni, mi
zaklathatta fel. Amint eltűnt,
újra a foglyomhoz fordultam.
– Tehát gondolkodj el
mindazon, amit
megbeszéltünk. Közben
utasítom Titus legatust, hogy
jelöljön ki neked egy szobát.
Mostantól szabadon
mozoghatsz az erődben, de
légy óvatos. Ne feledd, mit
mondtál a nyelvproblémáról.
Legjobb lenne, ha nem
kószálnál egyedül, amíg időt
nem szakítok rá, hogy
körbevezesselek. Holnap
remélhetőleg arra is sor
kerül. Most beszélnem kell
apámmal, hogy kiderítsem,
mi dühítette fel. Gyere
velem, útközben átadlak
Titusnak, ő majd
gondoskodik rólad. –
Kinyitottam az ajtót, és
amikor ellépett előttem,
megfogtam a karját. – Isten
hozott Camelotban –
mondtam mosolyogva. – Azt
hiszem, ha egyszer
hozzászoksz az itteni élethez,
meg leszel elégedve. – Kezet
nyújtottam neki, és nem
láttam vonakodást az arcán,
amikor megszorította.

XVI.

Csaknem félórámba telt,

hogy megtaláljam Titust és
eligazítsam Donuillal
kapcsolatban, így amikor
végre elindultam apám
dolgozószobája felé, arra
gondoltam, hogy ennyi idő
alatt biztosan lehiggadt, és
képes lesz józanul szemlélni
azt, ami kihozta a sodrából.
Tévedtem. Még mindig
dühöngött.
– Hol voltál? – Förmedt rám
abban a pillanatban, ahogy
átléptem a küszöböt.
Meglepetten pislogtam.
– Bocsáss meg, intézkednem
kellett a foglyom megfelelő
elhelyezéséről.
– Miféle elhelyezésről? Egy
cellában kellene ülnie.
Sokkal égetőbb problémáink
is vannak, mint egy idegen
fosztogató kényelméről
gondoskodni.
Úgy döntöttem, nem állok le
vitatkozni.
– Mi történt? Még soha nem
láttalak ilyen feldúltnak.
– Feldúltnak? Nem vagyok
feldúlt! Zaklatott vagyok,
nyugtalan és egyre kevesebb
a türelmem az ostobákkal
szemben, de nem vagyok
feldúlt!
– Ó, rendben. Akkor mi
aggaszt, és mi zaklatott fel?
Beléptemkor nem csuktam be
magam mögött az ajtót,
annyira meglepődtem apám
hangulatán. A mindig
hidegvérű tábornok
természeténél fogva nyugodt
és megfontolt ember volt, bár
időnként dühbe gurult, és
ilyenkor elviselhetetlenné
vált. Ellépett mellettem, és
maga csukta be az ajtót.
Utánafordultam, és rájöttem,
hogy így próbálja
megnyugtatni magát.
– Ülj le, Caius. Ennek semmi
köze hozzád. Szükségem van
a tanácsodra, az ilyen
kérdésekben sokkal
kiegyensúlyozottabb vagy. –
Felvontam a szemöldököm.
Mi lehetett rá ilyen hatással?
Örültem, hogy nem rólam
van szó, mert Cassandra így
megmenekült apám
haragjától, ami
megkönnyebbüléssel töltött
el. Leültem és megvártam,
hogy visszatérjen és
megálljon nagy fa karosszéke
mögött. Enyhén előrehajolt,
és megtámaszkodott a karfán.
– Papok! – Szinte köpte a
szót. – Mesélj nekem a
papokról, Caius.
Összezavarodtam.
– Mit mondhatnék, apám?
Szinte semmit nem tudok
róluk. Papok. Emberek.
Hirtelen kézmozdulattal
közbevágott.
– Nem, Caius, ezt nem
fogadom el! Ezek nem
emberek! Nem úgy, ahogy te
és én gondoljuk. Az a
nyomorék fattyú, Remus, akit
nem találtunk a megvert lány
ügye után, ő ember volt?
Nem hinném!
Addigra teljesen
tanácstalanná váltam, és
reményeim szerint
lefegyverző mosollyal
emeltem fel a kezem.
– Apám, ennek semmi
értelme! Fogalmam sincs,
miről beszélsz. Kérlek, kezdd
az elején, és mondj el
mindent, amiről nem tudok.
Megkerülte a székét, leült, és
tenyerével megdörzsölte az
arcát, mintha mosakodna.
Aztán a szeme környékét
masszírozva pislogott
néhányat.
– Igazad van, Caius. Igazad
van. Nevetségesen
viselkedek, bocsáss meg. Ez
a dolog letaglózott.
Hamarabb fel kellett volna
figyelnem rá, de nem
akartam észrevenni a jeleket.
Vártam, hagytam, hogy
összeszedje a gondolatait.
Feszült vonásai egy idő után
kisimultak, a tekintete
elgondolkodóvá vált. Tovább
várakoztam, mert láthatóan
olyan mélyen elmerült a
gondolataiban, hogy jó időre
még a jelenlétemről is
elfeledkezett. Végül halkan
megköszörültem a torkom.
– Apám, a papok.
– Tessék? Ó, igen, a papok!
Hatalommal üzérkednek, Cai.
Hatalommal.
– Persze hogy azzal –
bólintottam. – Isten
hatalmával.
Lesajnáló pillantást vetett
rám.
– Istennek ehhez nem sok
köze van, Caius. A hatalom
az hatalom, önmagában és
önmagáért létezik. És az
emberek elméjének
befolyásolása a legnagyobb
és leghalálosabb hatalom
mind közül. Szerinted ezek
az emberek miért léteznek
egyáltalán? – Megráztam a
fejem, mire folytatta. – Nem
tudod? Akkor kérdezek
másvalamit. Mikor
találkoztál valakivel, aki
közvetlenül Istennel beszélt?
Nem hozzá, hanem vele?
– Soha. – Hallottam a
hitetlenkedést saját
hangomban.
– Miért nem?
– Mert Isten nem beszél
közvetlenül az emberekhez.
Apám diadalmasan csapott az
asztalra.
– Ez az, Caius! Nem beszél
közvetlenül, csak a papokon
keresztül! És hívják az istent
Baálnak, Molochnak,
Jupiternek vagy Héliosznak,
mindig vannak papok, akik
közvetítik az akaratát az
emberek felé. Beszélhetünk
hamis istenekről és hamis
papokról, de soha nincs isten
papok nélkül. A papok
fogadják el az istennek adott
áldozatot, és úgy alakítják a
hívők elméjét, ahogy nekik
megfelel. Korábban soha
nem figyeltem fel rá, de
mindig úgy gondoltam a
papokra, mint akik állandóan
a kezüket nyújtják vagy
azért, hogy adományt
követeljenek, vagy azért,
hogy vádlón mutogassanak.
Összevontam a
szemöldököm.
– Miről beszélsz, apám?
– Arról, hogy a papok kivétel
nélkül hatalomüzérek. A
kizsákmányolás a
mesterségük, és az emberek
elméjét zsákmányolják ki.
A fejemet ráztam, nem
értettem egyet vele.
– Ez talán igaz lehetett a régi
időkben, apám, de ma már
nem. Nem tudok
kizsákmányolóként gondolni
Alaric püspökre.
– Én sem, de talán ő az a
bizonyos kivétel, ami erősíti
a szabályt. Soha nem
találkoztam hozzá
hasonlóval. – Elhallgatott,
láthatóan elmélázott
Alaricon, és azon, amit eddig
mondott. Amikor folytatta,
sokkal visszafogottabb volt a
hangja. Nem csökkent a
dühe, bár jobban türtőztette
magát. – Ma már a papok egy
új fajtája járja a világot,
Caius, és úgy szaporodnak,
akár a férgek. Kereszténynek
nevezik magukat, de úgy
gondolom, nem sok közük
van az én keresztény
hitemhez. Tanításaik szerint
az olyan emberek, mint az
öreg Alaric, eretnekek és
hitetlenek voltak,
félrevezetett bűnösök, akik
rossz irányba terelték
nyájukat… mert a
pásztorhasonlatot nagyon
szeretik használni.
– Ez nevetséges! –
csattantam fel dühösen. –
Alaric püspök a legszentebb
és legájtatosabb ember volt,
akit valaha ismertem!
– Igen, az volt, az nem is
kétséges. – Apám tiszta
szívéből egyetértett velem. –
Csakhogy a lángoló szemű
fanatikusok, akik jelenleg
Rómát uralják, azt állítják,
Alaric bűnös volt. Ő és a
hozzá hasonlók, Pelagius
követői.
– Tessék? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Hiszen az a
britanniai püspökök felét
jelenti!
– Több mint felét. – Addigra
teljesen összezavarodtam,
hiábavalóan próbáltam
valami értelmet kihámozni a
hallottakból. Apám halk,
érzelemmentes hangon
folytatta. – A jelek szerint a
római keresztényeknél az
elmúlt néhány évben
felgyorsultak az események.
Nekünk itt, Britanniában nem
sok kapcsolatunk van az
egyház hierarchiájával, mióta
Honorius tizennyolc évvel
ezelőtt azt mondta, hogy
gondoskodjunk magunkról.
Néhány évvel azután
következett be a burgundiai
gallok lázadása, valamint a
papok lemészárlása, és azóta
szinte semmilyen
összeköttetés sincs az itteni
és a római püspökök között.
Úgy tűnik, a burgundok
keresztény papokat esznek.
És a dolgok megváltoztak.
– Miféle dolgok? És hogyan?
Apám mély torokhangon
felmordult.
– Mondok neked három
nevet: Pál, a tarsusi szent;
Pelagius, Britannia
jogtudora; Augustinus, Hippo
püspöke. Másra nincs is
szükség. Három ember, akik
között az emberi történelem
legnagyobb hatalmi harca
folyik, elhomályosítva az
összes uralkodó hatalmi
játszmáját.
– Pelagius? – kérdeztem
meglepetten. – Nem látom az
összefüggést. Pelagius nem
pap, te is mondtad, hogy
jogtudor, ráadásul a barátod.
Sokszor hallottalak beszélni
róla.
Apám kurta fejrázással
válaszolt.
– Nem nevezném barátnak,
de egyszer találkoztam vele,
és együtt töltöttünk némi
időt. Mély benyomást tett
rám.
– Tudom – feleltem –,
olvastam Varrus nagybátyám
beszámolóját a
beszélgetésetekről, amikor
húsz évvel ezelőtt visszatértél
Britanniába. Pelagius és
Augustinus már akkor is
harcoltak egymással.
– Pontosan így van. És a
konfliktus nem ért véget.
Úgy tűnik, Augustinus
feljelentette Pelagiust Róma
püspökénél, aki mellékesen
pápának hívja magát, azt
állítja, ő az összes püspök
feljebbvalója, és követelte,
hogy eretnekség miatt
átkozzák ki. Az ügy évekig
húzódott, de végül
Augustinus győzött.
Pelagiust kiátkozták, minden
tanítását, elméletét és hitét
eretneknek bélyegezték.
Emlékszem arra a
beszélgetésre Varrusszal, de
nem tudtam, hogy le is írta.
Szeretném elolvasni. Még
megvan nálad?
Bólintottam, és azonnal
eszembe is jutott, hol tartom
a kérdéses könyvet!
– Természetesen. Este
áthozom. A fegyverszobában
lévő kódexek egyikében van.
De mikor történt ez, apám?
Mármint a kiátkozás. És mi
köze ennek a tarsusi Pálhoz?
– Semmi, és minden. Pál
tanításait egy bizonyos cél
érdekében alkalmazzák, de
erről majd később beszélünk.
Itt, a kolónián neked, nekem
és mindannyiunknak most az
a legfontosabb, hogy
Pelagius törvényen kívülivé
vált, eretnekké nyilvánították,
és minden tanítását
betiltották. Ez azt jelenti,
hogy tőlünk, akik az ő
tanításait követtük,
megtagadják az üdvözülést.
Vagyis ennek a szigetnek
szinte a teljes lakosságától!
Megráztam a fejem.
– Én katona vagyok, apám,
nem vallástudós. Nem értem,
mi olyan bűnös vagy
felháborító Pelagius
elméletében.
– Azt hiszed, én különbözöm
tőled? Viszont látom a hibát,
amit elkövetett, és amiért
elítélték. Fel mert szólalni
Hippói Augustinus ellen.
Pelagius humanista, Caius.
Hisz az emberi méltóságban,
a személyes felelősségben, a
választás és az akarat
szabadságában. A szája miatt
ítélték el, mivel a tanításaival
aláásta a papok hatalmát.
Add meg a jogot az
embernek, hogy saját
feltételei szerint beszéljen
Istenhez, hogy a szívébe
fogadja az Urat, és a maga
szabályait követve
érintkezzen vele, és máris
feleslegessé tetted a papok
létét! Ezért átkozták ki
Pelagiust!
– Alaric püspök és a többiek
Krisztus útját tanították
nekünk itt, Britanniában.
Szeretetről és végtelen
könyörületről prédikáltak,
arról, hogy nincs
megbocsáthatatlan bűn. Ám
Isten római szolgái most úgy
döntöttek, hogy Pelagiusnak
még sincs bocsánat. Ez
politika, Caius, ennek semmi
köze Isten szeretetéhez. Ezek
a püspökök végtelen
hatalomszomjukban a világ
jó részét örök kárhozatra
ítélték, hacsak a világ nem
hátrál meg, és nem teszi azt,
amit ők akarnak. És ez a
hitük megváltoztatásával jár!
Nem hangzik olyan
súlyosnak, amikor
kimondom, de ha jobban
belegondolok, a lelkem
mélyéig elfog a rettegés.
– És megtehetik ezt, apám?
Olyan nagy a hatalmuk
azoknak a püspököknek?
– Ki mondana ellent nekik?
Az egyház atyáinak nevezik
magukat. Isten és az ő
szentjei nevében beszélnek és
cselekednek.
– Tarsusi Pállal együtt?
– Tarsusi Pállal együtt.
– Több van itt, mint ami
látszik, apám… legalábbis
annál, amit én látok belőle.
Miért olyan fontos ez a Pál?
– A nők miatt – felelte apám
nyomatékosan. – Az összes
evangélista közül Pál a
leginkább nőgyűlölő. És most
úgy tűnik, az egyház kezd
sokkal nagyobb hitelt adni a
szavainak, mint a múltban.
– Ezt hogy érted?
– A jelek szerint a római
papok körében divattá vált a
nők általános becsmérlése.
Ez a nézet azóta terjed, hogy
a pederaszták és a saját
nemüket kedvelők
egyenlőséget kaptak a
Caesarok alatt, és még
erősebbé vált, miután a római
nagy családok néhány
asszonya érdeklődni kezdett
a kereskedelem és a
földvásárlás iránt. Mára
viszont már elképzelhetetlen
méreteket öltött. Manapság
Rómában, főként a papok
mesterkedéseinek
köszönhetően a nőket a sátán
ivadékainak és szolgáinak
tekintik, akiknek a férfiak
kárhozatba taszítása a célja.
Még sosem hallottam apámat
ilyen választékosan és
hosszasan beszélni nem
katonai témáról. Le voltam
nyűgözve.
– Ugye most csak tréfálsz?
– Nem, Cai, nem tréfálok –
nézett a szemembe. – Az új
papok között szokássá vált a
nők becsmérlése, méghozzá
egyre nagyobb hévvel.
– De miért?
– Honnan tudhatnám? Talán
mert az érdeküket szolgálja.
A római egyház a kezdet
kezdetétől férfiakból álló
hierarchia volt. A nők sosem
kaptak helyet benne. Lehet,
hogy az öregek most
próbálják megszilárdítani a
hegemóniájukat. Nem
ismerem a mélyebb okokat,
Caius, de valószínűleg erről
van szó. – Elhallgatott,
fürkésző tekintettel nézett
rám. – Nem nagyon hiszed,
amit mondok, igaz?
Kénytelen voltam megrázni a
fejem, mert valóban nem
tudtam rávenni magam, hogy
higgyek neki. Nem
kételkedtem benne, hogy
komolyan beszél, és el is
hiszi, amit mond, de a józan
eszem azt harsogta, hogy
téved.
– Csóválhatod a fejed, Caius,
de azzal csak megtéveszted
magad. Ez az igazság. Ezek a
dolgok megtörténnek, és
eljutnak Camelotba is. Ennek
bizonyítéka az a méltatlan
vita, ami tegnap este, a
vacsoraasztalnál lezajlott.
– Miféle vita? Miről
beszélsz?
– Hogyhogy nem tudod?
Múlt éjjel kis híján lázongás
tört ki miatta. Nem hallottál
semmit?
– Múlt éjjel távol voltam.
Reggel tértem vissza,
találkoztam veled, és azóta is
a dolgaim után futkosom. Mi
történt?
– Te jó Isten, Cai, jobban
kéne figyelned a
környezetedre! Ma délután
három órán át tárgyaltam
mindkét oldal papjaival,
britonokkal és rómaiakkal,
pelagiánusokkal és
ortodoxokkal, ahogy ezek a
fanatikusok nevezik
magukat! Felszólítást
intéztek hozzánk, mármint
hozzám és az egész
közösséghez: megváltás vagy
kárhozat, a római egyház
határozata szerint, bírósági
döntés nélkül! Hát ez történt!
Nem is titkoltam
elképedésem.
– Sajnálom, apám, fogalmam
sem volt róla. Van
választásunk?
Kinyitotta a száját, és láttam
az arcán, hogy rám akar
förmedni, aztán meggondolta
magát, és inkább az
asztallapra szegezte a
tekintetét.
– Úgy értem, mit fogunk
tenni? – folytattam. – A két
elmélet között nagyon élesen
meghúzták a vonalat. Olyan
helyzetben vagyunk
egyáltalán, hogy vitába
szállhatunk velük?
Hosszú, kimerült sóhajjal
válaszolt.
– Nem tudom, Cai.
Egyszerűen nem tudom. Az
egyetlen dolog, amit biztosan
tudok, hogy ez a téma
hirtelen bukkant elő, bár már
évek óta érlelődött. Azt
hiszem, ez a legfontosabb és
legnyugtalanítóbb kérdés,
amivel életünkben
szembesülünk, vagy akár a
gyermekeink szembesülnek.
Hogyan vezessük az
életünket ezentúl, és hogyan
szolgáljuk istenünket? –
Rövid hallgatás után
folytatta. – Bárcsak élne még
apám! Az ő elméje pontosan
az ehhez hasonló, elvont
kérdéseket kedvelte. Az
enyém nem ilyen. Hogyan
terjesszem ezt a problémát a
tanács elé? Évekre lekötne
minket a vita. Ha elfogadjuk,
amit a római pápa és Hippo
püspöke diktál, fel kell
adnunk minden, ismétlem,
minden szabályt, amelyek
szerint eddig éltünk, és el kell
ítélnünk Alaric püspököt és a
hozzá hasonlókat, akik
elfogadták Pelagius
tanításait. Ugyanakkor ez
együtt járna azzal is, hogy
feladnánk szabad akaratunkat
a rómaiak követeléseivel
szemben, márpedig Pelagius
pontosan ez ellen emelt szót
már a kezdet kezdetén. Attól
félt, hogy a magukat Isten
embereinek nevező papok
isteni előjogokkal fogják
felruházni magukat. Átveszik
Krisztus tanításait, és úgy
alakítják, hogy a legjobban
megfeleljen a céljaiknak. És
Pelagiusnak igaza volt, Cai!
Igaza volt! Ezt a
kiátkozásával is
bizonyították! Örök
kárhozatra ítélték, megváltás
nélkül. Az a Krisztus, akinek
a tanait követik, soha nem
szabott volna ki ilyen
szélsőséges büntetést. Ám
ezek az emberek, akik a
legnagyobb kényelemben
élnek Rómában, magukhoz
ragadták a hatalmat, hogy
mindenkinek előírhassák,
hogyan éljen, és kárhozatra
ítélhessenek bárkit, aki nem
engedelmeskedik nekik. –
Elhallgatott, vett egy mély
lélegzetet.
– Pelagius egyszerű elveket
vall, nincs benne semmi
Krisztus-ellenesség. Arra
tanít minket, hogy
választanunk kell Isten
törvényei és az
erkölcstelenség között. Azt
vallja, rajtunk múlik, hogy
követjük Krisztust, vagy
eldobjuk magunktól. Isten
képmására teremtettünk,
azzal a belső képességgel,
hogy csatlakozni akarjunk az
Úr mennyei seregéhez. Ez a
belső képesség a vita tárgya.
Az akaratunk szabad, ahogy
az volt azé is, akit sátánnak
nevezünk. Ugyanazokkal a
kísértésekkel nézünk szembe,
mint Lucifer. Ám Pelagius
szerint reményt lelhetünk
önmagunkban, a
méltóságunkban, az
értékítéletünkben.
Elképedtem apám új
világszemléletén.
Lebilincselve hallgattam.
– Hippói Augustinus követői
ezzel szemben megtagadják
tőlünk ezt az értékítéletet.
Azt mondják, bűnben
fogantunk és kárhozatra
vagyunk ítélve, hacsak nem
vetjük magunkat alá az
akaratuknak, és nem
könyörgünk a
közbeavatkozásukért a
Teremtőhöz, hogy
megkönyörüljön rajtunk. –
Ismét kezdett feldühödni, ez
az arcán is jól látszott.
Öklével az asztalra csapott,
és teljes magasságában
kihúzta magát. – Van most
valami fontos dolgod?
Megvontam a vállam.
– Semmi olyasmi, ami ne
várhatna holnapig.
– Helyes. Menjünk,
lovagoljunk egyet. Ki akarom
szellőztetni, tombolni és
üvölteni a keserűségemet, és
semmi értelme nem lenne itt
megtenni, ahol hallhatják.
Nincs ellenedre?
– Nincs. Indulhatunk.
Miközben némán az
istállóhoz sétáltunk és
felnyergeltük a lovakat, azon
gondolkodtam, amit apám
mondott, és persze a benne
dúló ellentétes érzéseken.
Már akkor is tudtam, hogy ez
egy fontos kérdés, de
fogalmam sem volt róla,
hogy az elmúlt és az
elkövetkező egy óra olyan
jelentős mértékben fogja
befolyásolni egy egész
ország fejlődését az előttünk
álló években.
Az erődöt elhagyva a villa
felé vezető új útra fordultunk,
de a domb aljában
lekanyarodtunk róla, és célba
vettük a délre elterülő erdő
szegélyét. Csendben
lovagoltunk, mindketten
elmerültünk saját
gondolatainkban, míg az erdő
némasága körülölelt
bennünket, és Camelot
hangjai elhaltak a hátunk
mögött. Átvágtunk néhány
sűrű bozótoson, ott lekötötte
figyelmünket a nyeregben
maradás, és végül
kibukkantunk egy gyönyörű,
ligetes mezőre, ahol hatalmas
bükkfák nőttek. Felmerült
bennem a gondolat, hogy
talán a druidák egyik szent
helye lehet, és erről ismét
eszembe jutott a kiátkozás.
Druida barátaim többsége
nem volt keresztény, így nem
kellett aggódniuk a
megváltás vagy az
örökkévalóság miatt. Az
elmúlt évek folyamán
azonban néhányan áttértek a
keresztény hitre, ám továbbra
is olyan életet éltek, ami nem
sokban különbözött
hagyományaiktól. Úgy
éreztem, a Rómából érkező
új utasítás fenyegetheti
ezeket az embereket, akik
csak azért tértek át, mert
Pelagius befogadó eszméi és
a druida hagyományok érett
embersége nem sokban
különböztek egymástól.
Lehet, hogy páran az erődben
tartózkodtak az elmúlt este
folyamán, és eltöprengtem,
vajon ők is részt vettek-e
abban, amit apám
zendülésként írt le. Végül,
amikor már tizedszer idéztem
fel magamban mindazt, amit
apám mondott, képtelen
voltam tovább elviselni a
hallgatását.
– Apám? – Felém fordult. –
Mi történt tegnap éjjel? Azt
mondtad, kis híján lázongás
tört ki. Mi okozta, és ki vett
részt benne?
– A papok okozták,
keresztény papokkal
vitatkozó keresztény papok.
Én nem voltam ott, a
szállásomon vacsoráztam
Titusszal és Flaviusszal. Egy
futár értesített, Ludo barátod
küldte értünk. A közös étkező
tele volt, mint mindig az
estének abban az órájában, és
akkor tört ki a vita, amikor a
délután érkezett keresztény
papok csoportja nem volt
hajlandó ahhoz az asztalhoz
ülni, ahol két druida barátod
étkezett. Popilius, a rangidős
centurio is a teremben
tartózkodott, és felajánlotta,
hogy biztosít nekik helyet
egy másik asztalnál, ahol már
ült néhány másik pap. Ám ők
oda sem akartak leülni, és az
egyikük kárhozatról és
egyházi átokról kezdett
rikácsolni. Popilius
megpróbálta lecsendesíteni,
aztán egyik szó követte a
másikat, és a papok két
csoportja szó szerint
egymásnak esett. El tudod ezt
képzelni?
– Mire szegény Popilius
összeszedte magát annyira,
hogy hívja az őröket, az
egész hely fegyveres táborrá
változott. Nem hibáztathatom
érte. Egyszerűen nem
számított erőszakos
cselekedetekre egyházi
emberektől, különösen nem
egymás irányában. Túl
hirtelen történt, és kicsúszott
a kezéből az irányítás. Ludo
viszont okos katona. Amint
látta, merről fúj a szél,
azonnal értem küldetett. Mire
odaértem, az őrök
mindegyiküket lefogták.
– Mit tettél?
– Bezárattam őket éjszakára.
– A cellákba? – Már a
gondolat is megdöbbentett,
de apám csak kurtán
legyintett aggodalmamra.
– Hová tettem volna őket? A
saját szállásomra?
– Irgalmas Isten! Elképzelni
sem tudom, ahogy a papok
egymással verekszenek!
– Én sem tudtam, míg nem
láttam. De mint mondtam, a
mai napon három órát
töltöttem velük, és most már
egyáltalán nem esik
nehezemre elképzelni.
Tudomásom szerint ez volt
az első alkalom, de attól
tartok, nem az utolsó.
Korántsem.
Megállította a lovát, így
nekem is azt kellett tennem,
és amikor újra megszólalt, a
hangja halk és feszült volt.
– Caius, ezek az új papok,
szám szerint heten, teljesen
szándékosan provokálták ki
az egész szégyenletes vitát,
ma pedig engem vettek célba
éles nyelvükkel és
kiállhatatlanságukkal.
Engem! Eljöttek az
erődömbe, kikövetelték a
vendégszeretetemet, amit
aztán botrányos és arrogáns
módon megsértettek, majd
úgy kezeltek, mint valami
bűnözőt, amiért be mertem
zárni őket, vagy mint egy
kitagadott pogányt, mert
ellent mertem mondani a
véleményüknek. Azt
mondták, meg kell
tisztítanom Camelotot,
vagyis megszabadulnom az
összes nőtől, és bezárnom az
erőd kapuját minden pap
előtt, aki nem tagadja meg
Pelagiust és tanításait.
Megtudtam továbbá, hogy
alázattal el kéne fogadnom
eddigi nézeteim
helytelenségét, és
könyörögnöm nekik
bűnbocsánatért! – Hangja
remegett az indulattól. – És
miután kegyelmet kértem és
kaptam, és újra méltónak
találtattam a megváltásra, ki
kellene faggatnom minden
telepest a hitéről, majd
minden hatalmamban álló
eszközzel biztosítanom, hogy
fogadják el az új tanokat!
Minden hatalmamban álló
eszközzel, beleértve a
száműzést is a kolóniáról!
Sokkal többet hallottam, mint
szerettem volna.
– Mit feleltél erre?
– Hogy mit feleltem?
Magamban kellett tartanom a
válaszomat. Nem emlékszem,
hogy életemben valaha is
éreztem volna ennyire
tehetetlennek magam. Cai,
legszívesebben kiköttettem és
megkorbácsoltattam volna
őket, csakhogy az sem
befolyásolta volna a
hozzáállásukat. Nem volt
hatalmam megváltoztatni
őket. Ezek az emberek meg
vannak győződve a saját
igazukról, és arról, hogy a
világ többi része tévedésben
él. Nincs bennük
rugalmasság, engedékenység,
udvariasság, emberség. Ezek
fanatikusok. A papok új
fajtája, és megrémítenek nem
csak magam miatt, hanem
mert az egész világot meg
akarják változtatni, hódításra
és uralomra törnek. És még
ők hívják magukat
keresztényeknek! – Dühösen
és csalódottan fújtatott.
– Négyszáz év rengeteget
változtatott Krisztus igéjén.
Emlékszel a történetre,
amikor a hegyoldalon
prédikált a lelki szegények, a
békés lelkek és az igazságért
üldözöttek boldogságáról?
Nos, az a történet, és a belőle
levonható következtetések
kissé furcsán illeszkednek
ezeknek az embereknek a
módszereihez. Elvesztették
szem elől az ács fiát, Caius.
Újraértelmezték a szavait és
új tartalommal töltötték fel.
Jézus, a Krisztus szeretetről
és békéről beszélt, de az
egyház csoportjai most
gyűlölettel és kirekesztéssel
viseltetnek egymás iránt. A
szeretetről már el is
feledkeztek.
– Tehát semmit nem feleltél
nekik, amikor ellened
fordultak?
Beszédes pillantást vetett
rám, és a szemében egyszerre
láttam Picust, a legatust, és
Picust, az apámat.
– Nem, ezt nem mondtam.
De nem meggondolatlanul,
haraggal válaszoltam. Azt
mondtam, megfontolom a
szavaikat, elgondolkodom
rajtuk, és hamarosan
válaszolok. Addig is
visszaküldtem őket a
celláikba, és az őröknek
meghagytam, hogy senkivel
sem beszélhetnek, amíg
döntésre nem jutottam.
– És?
– És mi?
– Döntésre jutottál?
– Igen. – Sarkával megbökte
a lova oldalát, mire újra
elindultunk. – De csak most,
miközben veled
beszélgettem. – Elhalt a
hangja, és nem láttam
értelmét megjegyzést tenni
jelenlétem értékére a
társalgásban. Egy ideig
némán lovagoltunk egymás
mellett, aztán újra beszélni
kezdett.
– Egyikük mesélt egy újfajta
életmódról, amit sokan
követnek az egyházon belül
mostanában. Szerzetességnek
hívják, és a nyilvános élettől
való teljes elzárkózással jár.
Ezek az emberek
kolostorokban élnek, férfiak
zárt közösségében, akik
kizárólag a penitenciának
szentelik magukat. Saját
magukat kínozzák, Cai.
Folyamatosan megalázzák
magukat istenük előtt, aki
már önmagában is
ellentmondásos: gondold
csak el, egy rideg és
hajthatatlan keresztény isten.
Bármiféle világi öröm tiltott
számukra. Szerintük a nők a
sátán eszközei, arra használja
őket, hogy elcsábítsák a
férfiakat és letérítsék őket a
megváltás útjáról. Mit
gondolsz erről?
Önkéntelenül
elmosolyodtam.
– Luceiia nagynéni le lesz
nyűgözve.
Kurtán felnevetett, egy
pillanatra visszatért régi
humorérzéke.
– Az biztos. Én mondom,
Caius, ezeknek az
embereknek az arroganciája
még engem is elképesztett.
Ahogy én látom, minden,
amit tesznek, meggyalázza
azt az emberi Krisztust, akit
megtanultam tisztelni és
szeretni.
– Igen. – Megköszörültem a
torkom. – Tehát, milyen
döntést hoztál, apám?
A szeme sarkából rám
pillantott, és közelebb
húzódott a lovával.
– Azt hiszem, az a sok évvel
ezelőtti döntésem, hogy
Pelagius útját kövessem,
helyes volt. Ezek a
fanatikusok úgy ejtik ki a
pelagizmus szót, mintha azt
mondanák, onanizmus. Én
viszont ezt látom az egyetlen
józan és mértéktartó útnak,
amely szerint egy
felelősségteljes, büszke férfi
az életét élheti… szabad
akaratával, és saját hite
megtartásával. Ha tévedtem,
a halálom után vállalom a
felelősséget. Addig azonban
úgy élek, ahogy a
lelkiismeretem diktálja, és
nem tűröm, hogy az én
hatáskörömbe tartozó
férfiakat és nőket a hitük
miatt zaklassák, elítéljék
vagy megbélyegezzék!
– Ez a hét pap holnap
kísérettel távozik a
területünkről. Nem
fenyegetem meg őket. Ha
visszajönnek, újból el lesznek
küldve. És újra, amíg bele
nem fáradnak. – Felsóhajtott.
– Több mint ötven évet
kellett élnem, hogy
eretneknek nyilvánítsanak.
És ezt is egy rongyos,
mosdatlan bugris mondja
rám, akinek a jelenléte nem
csak az orromat, de az összes
érzékemet sérti. Úgy
döntöttem, élek tovább,
ahogy eddig is tettem… talán
eretnekként, talán nem. De
legalább a saját szagomat el
tudom viselni. Ha halálos
bűn fürdeni, nevetni,
visszafogottan élvezni az
életet és becsülni a nőket,
akkor attól tartok, továbbra is
bűnben kell élnem. Túl öreg
vagyok már a változáshoz.
Büszkeséget és szeretetet
éreztem az ember iránt, aki
nemzett.
– Ezeket a papokat
félrevezették, de ettől még
veszélyesek. Hatalmas
küzdelem zajlik a világ feletti
uralomért, Caius, és ezek az
emberek a hatalomüzérek
bábjai. Ha az újonnan
kinevezett pápa személyesen
jön ide Rómából, hogy
próbáljon meggyőzni,
végighallgatom, de sokkal
jobb érveket kell felhoznia,
mint a talpnyalóinak.
Menjünk haza, a papok már
várnak.
Sem akkor, sem később nem
jutott szembe, hogy apám
talán tévedhet. Nagyapám és
Publius Varrus élték az
életüket a feddhetetlenség élő
példáiként, természetes
nemességgel és méltósággal,
és ők nevelték fel az apámat.
Természetes volt hát, hogy
amikor az a bizonyos fiú a
gondoskodásom alá került,
megtanítottam a régi Róma, a
köztársasági Róma
szokásaira, Alaric püspök és
Pelagius elveire, valamint
bevezettem apám és az ő apja
Camelotjába, mely semmiben
nem hasonlított az új
Rómára. A fiú tisztaságot
tanult, egyszerű
vallásosságot, fegyelmet és
harcos életmódot. Megtanulta
élvezni az élet kellemes
dolgait, becsülni a nők erejét
és kedvességét, és
természetesnek vette az
emberi nemességet és
jóságot.

XVII.

Másnap, a reggel tizedik

órájában tanúja voltam a
legbaljóslatúbb eseménynek,
ami valaha is lezajlott
Camelot nagy
tanácstermében, és ami
mellett – legalábbis
számomra – még Arthur
uralkodásának legdicsőbb
napjai is elhalványultak. A
már-már ünnepélyes
hangulatú gyűlés önmagában
ugyan kicsi volt, mégis örök
időkre befolyásolta Britannia
provincia életét.
Apám összehívta a teljes
tanácsot, és a jelenlévők
körét kibővítette a helyőrség
tisztjeivel, valamint a
centuria, vagyis a
tiszthelyettesi állomány tíz
rangidős tagjával. Minden
katonát díszegyenruha
viselésére köteleztek, így
meglehetősen színpompás
gyülekezet jött össze.
További székeket hoztak be a
terembe, hogy a szokatlanul
nagyszámú jelenlévő le
tudjon ülni, és az ötvennél is
több, körbe ültetett ember
szinte az egész termet
elfoglalta. A kör közepe üres
maradt, a hátsó részen pedig
hagytak egy keskeny átjárót,
hogy a papok be tudjanak
sétálni.
Mindenki pontosan érkezett.
Apám a tájékozatlanok
kedvéért – kevesen voltak –
ismertette a helyzetet, majd
bejelentette, hogy egyoldalú
döntésre jutott, és ez a döntés
mindenkire vonatkozni fog a
kolónián az elkövetkező
huszonnégy órában. Idő
múltával hajlandó
meghallgatni az érveket és
engedményeket tenni,
amennyiben értelmes és
logikus érveléssel találkozik.
Addig azonban az ő döntése
marad érvényben, és
mindenkivel be is fogja
tartatni.
Azért hívta össze
hallgatóságát, folytatta, hogy
tanúi legyenek, amint közli
döntését a látogatóba érkezett
papokkal. Így később senki
sem mondhatja sem a
tanácsban, sem a helyőrségi
tisztikarban, hogy nem tudott
a fejleményekről. Miután
mindezt közölte, utasítást
adott, hogy vezessék a
gyülekezet elé a papokat.
Hangos mormolás,
tanácstalan pillantások
kísérték szavait, amit
figyelmen kívül hagyott, és a
zaj egyre erősebbé vált.
Észrevettem, apám mennyire
ügyel rá, hogy mindenkivel
kerülje a szemkontaktust.
Valaki a nevén szólította, de
ügyet sem vetett rá, inkább
magához intett. Átvágtam a
körön és odahajoltam hozzá.
– Csak azt sajnálom, hogy
Uther nincs itt. Bármelyik
jelenlévőnél több joga lenne
beszélni erről a dologról.
– Ne aggasszon a távolléte,
apám – próbáltam
megnyugtatni apró
mosollyal. – Mindketten elég
jól ismerjük Uthert, nem
vitatkozna a döntéseddel,
amennyiben nem tartalmaz
túl sok korlátozást. Ha itt lett
volna, és helyetted ő kapja a
sértéseket, azok a papok ma
nagyon szomorúak lennének.
Amint visszatértem a
helyemre, hirtelen csend
terjedt szét a teremben a
bejárat felől, és hét papot
vezettek be a helyiség
közepére. Popilius centurio
maga vezette a hatfős
kíséretet. A katonák a kör
közepére terelték a papokat,
és vigyázzba merevedve
megálltak. Pisszenés sem
hallatszott, aztán egy idő után
apám szólalt meg, aki a
többiekhez hasonlóan ülve
maradt a székén.
– Köszönöm, Popilius
centurio. Elküldheted az
embereidet, de maradjanak az
ajtó előtt, te pedig csatlakozz
hozzánk. Ott egy szék
számodra. – Popilius
tisztelgett, és a tábornoknak
engedelmeskedve utasította
katonáit, hogy maradjanak
hallótávolságon belül.
Miközben a kíséret távozott,
kíváncsian szemügyre vettem
az előttünk álló papokat.
Mindannyian fiatalok voltak,
és rongyos, koszos, fekete
csuhát viseltek, melyet
egyszerű kötéllel fogtak
össze a derekuknál. Talán
ennek tulajdonítottam, hogy
olyan különös módon
egyformának tűnnek. Kellett
egy kis idő, hogy rájöjjek,
nem erről van szó. Az első
szó, ami az eszembe jutott, a
vadság volt, de később ezt
kicseréltem az arroganciára,
majd a lenézésre,
türelmetlenségre, és végül a
fanatizmusra – bár még soha
nem hallottam a kifejezést,
mielőtt apám előállt vele.
Bármit is sugárzott a
tekintetük, annyira
nyugtalanítónak találtam,
hogy szinte már elfogott a
félelem. Aztán felrémlettek a
bibliai idők héber fanatikusai,
Simon követői, a zelóták, aki
boldogan haltak meg véres
hitükért. Egyetlen pillantással
meg lehetett állapítani, hogy
ezek az emberek a lelkük
mélyéig hiszik, ők itt az urak,
és mi az alattvalók. Egyikük
viselkedésében sem lehetett
felfedezni semmi
tiszteletadást vagy
emberséget. Nyílt
megvetéssel néztek végig a
gyülekezeten. Vezetőjük
előrelépett, és harsány, kihívó
hangon szólította meg
apámat, ami senkinek nem
kerülte el a figyelmét.
– Az összegyűltek száma
alapján feltételezem, Picus
Britannicus, hogy
eldöntötted, nyilvánosan is
megtagadod az eretnek
Pelagiust és hamis tanait, és
az anyaszentegyház
bocsánatát kéred! – Valaki a
körben ülők közül hangosan
felszisszent, de a pap
folytatta. – Azonban
figyelmeztetnem kell téged,
hogy a velem és
hittestvéreimmel szemben
alkalmazott bánásmódod
miatt a megbocsátás, amit
keresel, sokkal lassúbb lesz,
mint egyébként. Kezet
emelni és börtönbe zárni a
római szentatya küldötteit
nem a legjobb cselekedet, ha
az egyház kegyeit keresed!
A magas, sovány férfi
bármilyen korú lehetett
huszonöt és harmincöt
között, és a hangja bántotta a
fülemet. Az arca olyan
keskeny volt, mintha
éheztették volna, és biztos
voltam benne, hogy a
lélegzete is áporodott és rossz
szagú. Apám a ruhája
szegélyétől a feje tetejéig
végigmérte, és úgy szólalt
meg, mintha a pap nem is
mondott volna semmit.
– Azért hívtam össze ezeket
az embereket, hogy tanúi
legyenek döntésem
kihirdetésének, amit
legutóbbi beszélgetésünkkor
megígértem neked. –
Elhallgatott, láthatóan a
szavait mérlegelte. – Én
vagyok itt a parancsnok,
ennek a kolóniának a
vezetője. Ha az éveket
számoljuk, idős ember
vagyok, bár Isten
kegyeméből elég erősnek és
fiatalnak érzem magam…
– Figyelmeztetlek,
Britannicus, a kiátkozást
kockáztatod! Ne beszélj Isten
kegyelméről saját magaddal
kapcsolatban! Ez
istenkáromlás!
Kitörése dühödt ellenkezést
váltott ki a hallgatóságból.
Apám egy intéssel csendet
parancsolt, aztán mély
lélegzetet vett, és bent
tartotta, amíg az arca el nem
kezdett vörösödni. Akkor
hangos szusszanással kifújta.
Én, aki már ismertem a
jeleket, még soha nem láttam
ilyen dühösnek. A magas pap
azonban bátran és
rendíthetetlenül állt a helyén.
Apám végül folytatta, lassan
és tagoltan beszélt, de a
hangja vészjóslóan halk volt.
– Hallgass végig és ne szakíts
félbe, csuhás! Nem szeretem
a fenyegetéseket sem adni,
sem kapni. És nem szeretem
az elsietett ítéletet sem. A
legkevésbé azonban az
udvariatlan viselkedést
szeretem! Azért vagy itt,
hogy meghallgasd a
döntésem egy nagy
fontosságú kérdésben, és a
keresztre feszített Krisztusra,
az élő Isten fiára mondom,
tiszteletteljes csendben fogsz
végig hallgatni akkor is, ha
ehhez gúzsba kell, hogy
köttesselek, és betömessem a
szád!
A jelenlévők ezúttal zajos
egyetértésüket fejezték ki, de
egyetlen dühödt pillantás
elég volt az
elhallgattatásukhoz. Apám
tekintete visszatért a papra.
– Halld hát a döntésem! A
tegnapi nap folyamán órákon
át hallgattam a sértéseiteket
és a pimaszságotokat. De az
tegnap volt. Ma én beszélek,
és semmilyen közbeszólást
nem tűrök el! Mint mondtam,
ha rákényszerülök, gúzsba
köttetlek. Tiéd a választás. –
Elhallgatott, választ várt, de
miután nem kapott, folytatta.
– Katona vagyok. Fiatal
katonaként nem volt időm a
vallással foglalkozni, ám
ahogy korosodtam,
tanulmányozni kezdtem a
keresztény tanokat,
különösen a hit britanniai
terjedését. Voltaképpen a
rómaiak vallása volt, az évek
folyamán mindjobban
elterjedt a római
településeken és a római
civilizációban. Britannia
népe egészen a közelmúltig
jobbára nem a keresztény
hitet követte. Az elmúlt
néhány évben, Róma
kivonulását követően egészen
más dolgok foglalták le őket,
egyebek közt a túlélés…
Ennek a földnek a lakóit
minden oldalról támadók
veszik körül. Északról,
délről, keletről és nyugatról
is. Meg kell küzdeniük a
piktekkel, a szászokkal, az
angolokkal, a jütökkel, a
frankokkal és a skótokkal.
Mindegyik ölni jön ide,
hódítani és
megbecsteleníteni, rombolni
és fosztogatni. Egyikük sem
becsüli semmire Britannia
népét, csupán áldozati
bárányoknak tekintik őket.
– Ha elutaztok Britannia más
területeire, megtaláljátok a
régi istenek templomait,
melyeket a mai napig
használnak. A keresztény
egyház befolyása ezen a
földön igen csekély. Hogy
egyáltalán beszélhetünk róla,
azt főként a britanniai
papoknak köszönhetjük,
olyan embereknek, mint a mi
egykori Alaric püspökünk,
akik szelíd jámborságukkal
és törődésükkel adtak
reményt azoknak, akik
ismerték őket. Amikor egy
férfinek vagy nőnek nincs
reménye, hogy bármit
megtartson, amit rövidebb-
hosszabb ideig birtokolt,
akkor a személyes méltóság,
az értékítélet, az állhatatosság
különösen jelentőssé válik
számára. Alaric püspök és
követői keményen dolgoztak,
hogy megszabadítsák ennek a
földnek a népét a
kétségbeeséstől.
Megtanították őket a
szeretetre, a jóindulatra és
arra, hogy higgyenek Isten és
fia, Jézus könyörületes
mindenhatóságában.
Felkínálták az embereknek a
boldogság reményét ezen a
nyomorúságos és terhes földi
életen túl, és befogadták
Pelagius tanait, mert hittek
benne, hogy az ő tanításai
igazak és kedvesek Isten
szemében. – Ismét szünetet
tartott, de olyan ereje volt
szónoklatának, hogy senki
nem mert közbeszólni.
Végül, egy idő után folytatta.
– Hadd ismételjem ezt meg.
Alaric és a többi püspök
hittek benne, hogy Pelagius
elképzelései és tanításai
igazak és kedvesek az Úr
szemében. Vagyis Alaric és
társai nem láttak semmiféle
ellentétet Pelagius tanai és
Krisztus szava között. – A
magas pap mintha meg akart
volna szólalni, de apám egy
éles kézmozdulattal
belefojtotta a szót. – És most
– folytatta emelt hangon, de
továbbra is lassan és tagoltan
beszélve –, most, alig három
nap alatt arra utasítottak
minket, még csak nem is
kértek, hanem utasítottak,
hogy fogadjuk el azt az
állítást, nem bizonyított
tényt, hogy Pelagius
hitehagyott, a tanításai bűnt
hordoznak, és hogy szeretett
barátunk és tanítónk, a
verulamiumi Alaric püspök
szintén bűnös volt,
megtévesztett, feladatára
alkalmatlan, felelőtlen
ember…
– Azt a parancsot kaptuk
tőletek, hogy tagadjuk meg
pogánynak nyilvánított
hitünket; hogy fogadjuk el a
megalapozatlan állításotokat,
miszerint az egész
életmódunk hibás; hogy
örökkévaló kárhozat terhe
mellett ismerjük el, a tiétek
az egyetlen helyes mód Isten
imádatára; és hogy
esdekeljünk a
megbocsátásotokért. Át
kellene alakítanunk a teljes
társadalmi
berendezkedésünket, és
asszonyainkat, lányainkat
alsóbbrendű lényeknek
tekinteni, ami tökéletesen
idegen nem csak a kelták és a
rómaiak, de Britannia egész
társadalma számára is.
Csak Picus hangját lehetett
hallani a teremben. Rövid
szünetet tartott, hogy hagyja
leülepedni szavait, majd
folytatta.
– Tegnap mindezt
egyértelműen a tudomásomra
hoztátok, fájdalmasan
nyilvánvalóvá tettétek. Akkor
azt mondtam, megfontolom a
hallottakat, és döntést hozok
arról, hogy a mai naptól
hogyan folytatódjék a
kolónia élete. Addig azonban
elkülönítettelek titeket az
embereimtől. Börtönbe
zártalak benneteket, ahogy ti
fogalmaztatok. Hadd
mutassak rá, hogy a
vendégjog ezen a kolónián és
ezen a földön szent dolog,
ugyanúgy köti a vendéget is,
mint a vendéglátót… Ti
kényszerítettetek rá, hogy
bezárassalak benneteket,
mégpedig azzal, hogy
szükségtelenül, felháborító és
példátlan módon viszályt
szítottatok a házamban.
Tegnap a beszélgetésünket
követően úgy döntöttem,
meghosszabbítom az
elkülönítést, mert
belegondoltam, milyen hatást
válthatna ki ellentmondást
nem tűrő fanatizmusotok az
itteniek körében, akik jórészt
egyszerű emberek, nincsenek
hozzászokva a kifinomult,
választékos beszédhez.
– Amikor alaposabban is
átgondoltam a szavaitokat, és
döntést hoztam, tekintettel
voltam kolóniánk tagjainak
igényeire és jólétére. Mint
mondtam, katona vagyok.
Nem filozófus, nem
vallástudor, de felelősséggel
tartozom ennek a kolóniának
a sorsáért, és hiszek abban,
hogy az embernek fel kell
vállalnia ezeket a
felelősségeket. Ezért úgy
hiszem, az én feladatom,
hogy még többet megtudjak
az általatok említett gyökeres
változásokról, és a lehető
legmagasabb helyen keressek
megnyugtató választ arra
nézve, hogy ezek a
változások alapos
megfontolások és viták
eredményei, nem csupán
egyetlen ember vagy
embercsoport akarja őket
ránk erőszakolni a céljai
érdekében. Éppen ezért
felelőtlenség volna tényként
elfogadnom minden
állításotokat: amit mondotok,
az túl szélsőséges, túl átfogó
és túl fontos ahhoz, hogy
félvállról vegyem. Ez az én
hivatalos döntésem, mint
ennek a kolóniának a
vezetőjéé. Vigyétek vissza
Rómába. Nem vagyunk
hajthatatlanok, de nem is
akarjuk veszélybe sodorni
lelkünk halhatatlanságát
azzal, hogy nem nézünk
utána nagyon alaposan a
körülményeknek, melyek ezt
az alapvető változást
előidézték az egyházon belül.
– Elhallgatott, ismét hosszúra
nyúlt a csend, mielőtt
folytatta.
– Másrészt viszont, férfiként
és katonaként egyáltalán nem
értek egyet a
nézőpontotokkal. A
szerzetesség ötletét egyszerre
találom felháborítónak,
szégyenletesnek és
természetellenesnek. Ha
Jézus azt akarta volna, hogy a
követői így viselkedjenek,
egyértelműen kijelentette
volna, legalábbis szerintem.
Hiszen minden más
kérdésben olyan tisztán és
érthetően fogalmazott. Jézus
igéiben sehol nem találtam
nőgyűlöletet. Vagy talán nem
ő mondta: az vesse rá az első
követ, aki bűntelen
közületek? Pap uram, én ezt
úgy értelmezem, hogy
Krisztus maga is elismerte az
emberek jogát az önálló
felelősségvállaláshoz.
Magam is hű követője
vagyok Pelagius tanainak,
amíg egy nálatok okosabb és
mérsékeltebb ember meg
nem győz a tévedésemről.
A pap képtelen volt tovább
hallgatni.
– Átkozott! – rikácsolta. –
Lucifer bűne szállt meg, a
határtalan kevélység! A
Hádészban fogsz égni!
Apám türelme itt ért véget,
jól érzékelhető undorral
csattant fel:
– Tűnjetek a szemem elől!
Popilius, gondoskodj róla,
hogy kapjanak enni- és
innivalót, aztán erős
kísérettel vigyétek ki őket a
határainkon kívülre, és
tiltsátok meg nekik a
visszatérést! – Kiabálnia
kellett, hogy érteni lehessen
szavait a papok zajos
tiltakozásán keresztül, akik
egyszerre üvöltözve
valóságos pokollá
változtatták a helyiséget.
Popilius emberei
valószínűleg az ajtó előtt
várakoztak, mert azonnal
megjelentek, és kezdték
kiterelni a hangoskodó
fanatikusokat a folyosóra. A
kiabálást még jóval a
távozásuk után is hallani
lehetett. – Popilius! –
bömbölte apám.
– Tábornok?
– Erős kíséretet adj melléjük!
Azt akarom, hogy eltűnjenek
innen, mégpedig most
azonnal! Tedd őket szekérre,
peckeld ki a szájukat, mit
bánom én!
Popilius távozott, apám
hamuszürke arccal ült vissza
a helyére. A teremben hosszú
ideig nem moccant, nem
szólt senki. Kint lassan elhalt
a kiabálás. Aztán Julius
Terrix, a tanács vezetője, az
egyik első telepes fia
emelkedett szólásra.
– Picus Britannicus. Azt
mondtad, a döntésed
huszonnégy órán át
megszeghetetlen, és hatalmas
felelősséget vettél a válladra
a mai viselkedéseddel. –
Éreztem, hogy görcsbe
rándul a gyomrom, de
folytatta. – Nincs jogom
senki más nevében beszélni,
mivel ebben az ügyben nem
tanácsként jártunk el, de ami
engem illet, támogatom a
döntésed, a kiállásod, és azt
az átgondoltságot, amivel a
véleményed kifejtetted. A
magam és a feleségem
nevében szóltam. Köszönöm.
A teremben mindenki
ugyanúgy visszatarthatta a
lélegzetét, mint én, várva
Julius Terrix bejelentését,
mert amint végzett, a teljes
kör talpra ugrott, és sosem
hallott, harsány éljenzéssel
éltették apámat. Odasétáltam
hozzá, a mellem dagadt a
büszkeségtől és a szeretettől.
Kezet nyújtottam neki, és
csak ujjai acélos szorításán
éreztem, mennyire
megkönnyebbült a többek
reagálása láttán. Bólintottam,
és ott is hagytam volna
ünneplői körében, de nem
engedte el a karom, hanem
odahúzott maga mellé.
– Egy tehertől
megszabadultam – morogta.
– Igen – vigyorogtam –,
méghozzá nem is
akárhogyan.
Összevonta a szemöldökét.
– Vissza fog térni, elhiheted.
Nem most hallottunk utoljára
erről az ügyről.
– Azt mondtad, „egy
tehertől”, apám – néztem rá.
– Van több is?
– Igen, van egy másik is, de
az valójában már a tiéd.
Értetlenül néztem rá, ő pedig
halkan folytatta, miután egy
gyors pillantással
meggyőződött róla, hogy
senki sem hallja.
– Kineveztek a tanács
vezetőjévé, Cai, és
hozzákötöztek ehhez a
teremhez. Véget értek a
katonáskodással töltött
napjaim. – Felemelte a kezét,
hogy megelőzze a
tiltakozásomat. – Nem,
hallgass meg, fiam, és figyelj
jól. Nem vagyok boldogtalan,
és ez nem is holmi
elhamarkodott vagy hirtelen
ötlet hatására született döntés
volt. Már hosszú hónapok óta
gondolkodom rajta. Itt az
ideje, hogy hivatalosan is
átvedd a hadsereg
parancsnokságát. –
Elhallgatott, egyik
szemöldökét magasan
felvonva tanulmányozta az
arcomat. – Nem azt mondom,
hogy túl öreg vagyok, fiam,
ne nézz így rám. Mindössze
azt szeretném a tudomásodra
hozni, hogy készen állsz a
feladatra, nekem pedig más,
létfontosságú ügyekkel kell
foglalkoznom, melyek a
teljes figyelmemet követelik.
Ugyanúgy csatába vonulok,
ha a szükség úgy kívánja, de
az idő átpereg az ujjaim
között, akár a homok, és túl
sok a feladat itt, Camelotban
is. Ez az én döntésem, és
nincs visszaút, nincs más
megoldás. Te vagy a
parancsnok. Uther a
beosztottad lesz, te pedig
továbbra is nekem jelentesz
minden nem katonai ügyben.
Azokban mostantól tiéd a
döntő szó. Megegyeztünk?
– Igen – feleltem nagy
nehezen, amikor már úgy
éreztem, meg tudok szólalni
hebegés nélkül. – De…
– Nincs de. Ma este
mindenkinek elmondom.
Kiérdemelted ezt a pozíciót,
fiam. Most élj is vele. –
Megszorította a felkaromat,
és mosolyogva bólintott. –
Alig várom, hogy alattad
szolgálhassak, Caius
Britannicus.
Azzal sarkon fordult, és
vissza sem nézve csatlakozott
a többiekhez, otthagyott
zűrzavaros gondolataimmal.
Végül összeszedtem magam,
kisétáltam a teremből és
visszamentem a szállásomra,
hogy még ebéd előtt
megszabaduljak a díszes
ruházattól.

Meglepetten és örömmel
fedeztem fel, hogy az ifjú
Donuil herceg a szobámban
vár rám. Felállt, amikor
beléptem, és kimérten, de
cseppet sem barátságtalanul
biccentett. Rávigyorogtam, és
az asztalra dobtam a
köpenyemet.
– Jó reggelt. Remélem, nem
kellett túl sokat várnod.
Összeült a tanács.
– Tudom, találtam egy
katonát, aki beszéli a
nyelvemet. Azt mondta,
mindenki nagyon feszült.
Aztán hallottam a kiabálást
az udvarról. Gondoltam,
kimegyek megnézni, mi lehet
az, de érzékeltem a dühöt, és
inkább maradtam.
– Bölcs döntés. Igen,
kétségtelenül elszabadultak
az indulatok.
– Mi történt? Vagy nem
mondhatod el?
– Miért is ne? – Miközben
magamra öltöttem könnyebb
egyenruhámat, elmondtam,
mi történt, és hogyan kezelte
a dolgot apám.
Csendben hallgatott végig.
– Úgy tűnik, apád az elvek
embere. Jól kijönnének az
apámmal.
– Gondolod? Ez érdekes. De
igazad van, apám valóban az
elvek embere. Te keresztény
vagy?
– Nem – rázta meg a fejét. –
Néhány éve már dolgoznak
papok a földünkön.
Ártalmatlannak tűnnek, és
sikerült megnyerniük néhány
embert, de nem túl sokat,
legalábbis nálunk nem. A
többi király közül néhányan
támogatják őket. Egy Patrik
nevű püspök nyugaton nagy
gyülekezetet épített ki
magának. Csodálatos mesék
terjednek róla, de nekem
néhány mesénél több kell,
hogy letérjek a régi útról.
– Úgy érted, inkább
cselekszel, mint imádkozol?
– Úgy értem, inkább
harcolok.
Elvigyorodtam.
– Igen, abban biztos vagyok.
Gyere, keressünk valami
ennivalót. Elgondolkodtál
rajta, mivel foglalkoznál
szívesen, amíg itt vagy?
– Igen.
– És?
– Nagyon éhes vagyok,
ehetnénk előbb? Könnyebb
elmondanom tele gyomorral,
és te sem szenvedsz a
meghallgatásom közben.
Kíváncsivá tett. Láttam, hogy
bármit is döntött, nem
könnyű beszélnie róla, de a
viselkedése nem tükrözött
ellenségességet, ezért
átvezettem a konyha melletti
étkezőbe, és elképedve
figyeltem, hogy háromszor
annyi ételt legyűr, mint én. A
hely csendes volt ebben a
napszakban, csupán néhány
alacsonyabb rangú tiszt ült a
közelünkben, és egy
csapatnyi szolgálaton kívüli
katona a terem másik
végében. A fogoly végzett a
kenyere és a sajtja
maradékával is, és elégedett
mordulással tolta el maga
elől a tányért.
– Most már értem, miért vagy
ekkora – mosolyogtam. – Ez
is a terved része? Kienni a
készleteinkből és kiéheztetni
minket? – Néhány tiszt
meglepetten fordult oda a
kelta szavak hallatán. Ügyet
sem vetettem rájuk, tovább
mosolyogtam foglyomra, aki
néhány pillanatig csak
meredt rám, kereste szavaim
rejtett jelentését, majd ő is
elmosolyodott.
– Úgy tűnik, téged és az
embereidet nem fenyegeti az
éhezés veszélye.
– Nem vitatkozom. Tehát, mi
jár a fejedben?
– Az, hogy Cornwalli Lotot
sem ismerem jobban, mint
téged, hiszen csak két
alkalommal találkoztam vele,
akkor is rövid időre.
– És?
– Arra gondoltam, a népem
sokkal jobban járna, ha Lot
helyett veletek kötne
szövetséget.
– Miért gondolod?
Azonnal rá akarta vágni a
választ, de inkább csendben
maradt egy ideig, alaposan
átgondolta a szavait.
– Nem is tudom. Azt hiszem,
a becsülethez lehet köze.
Nektek van becsületetek, én
pedig megértem, miért olyan
szükséges ez. Amit eddig
megtudtam, az alapján
Cornwall királya nélkülözi a
becsületet.
– Honnan tudhatod, ha nem
is ismered?
Megvonta hatalmas vállát.
– Honnan tudhatom, hogy süt
a nap, mielőtt reggel kilépek
a kunyhómból? Vannak
árulkodó jelek és hangok.
Ugyanilyen jelek mondják
azt is, hogy a skótoknak
hasznosabb lenne veletek
szövetkezni.
– Csakhogy a mi
kolóniánknak nincs szüksége
szövetségesekre, különösen
nem tengeren túli földön.
– Talán nincs, Caius Merlyn,
de inkább azt a kérdést tedd
fel magadnak, mennyire van
szükségetek ugyanott
ellenségekre.
– Jó érv, Donuil herceg –
bólintottam. – Ha az
ellenségeinknek vannak
szövetségesei a tengeren
túlon, akkor nekünk is
vannak ott ellenségeink, és
érdemes lenne szövetségeket
kötni másokkal, akik otthon
tartják az ellenségeket. –
Bólintott, én pedig
folytattam. – Ám ez még
elmondva is nagyon
bonyolult, ráadásul már
megoldottuk a problémát. A
jelenléted elvágta Lot
szövetségének fonalát. A
néped egyelőre nem jelent
ránk veszélyt.
– Úgy érted, öt évig.
– Legalább öt évig.
– És utána? Szerinted mi fog
történni, amikor lejár az
időm?
Most rajtam volt a vállvonás
sora.
– Ki tudja? Öt év alatt sok
minden történhet. A
legrosszabb, hogy a néped
újra hadba lép ellenünk,
viszont addigra jól
felkészülünk a fogadásukra.
Nem lesz kellemes
találkozás, de fegyverrel a
kézben fogjuk várni őket. – A
szemébe néztem, nyílt,
őszinte tekintettel nézett
vissza rám. – Viszont nem
azért vagyunk itt, hogy olyan
háborúról beszéljünk, amire
talán öt év múlva sor fog
kerülni. Érdekelnének a
gondolataid arról, hogyan
képzeled az időtöltést ebben
az öt évben, figyelembe véve
a kényelmedet és
biztonságodat, valamint a
vendéglátást nyújtó közösség
hasznát is.
Elmosolyodott.
– Ezt szépen
megfogalmaztad, Caius
Merlyn.
Én is elmosolyodtam, mert
láttam, hogy érti a
szándékaimat.
– Nos, hogy döntöttél?
Sokáig tart, mire a lényegre
térsz.
– Igen, a te szempontodból
bizonyosan. Én azonban nem
látom be, miért kellene sietve
elköteleznem magam. Apám
mindig arra tanított, semmi
nem lehet olyan fontos, hogy
meggondolatlanul veszélybe
sodorjam magam miatta.
A mindig figyelmes Titus
szakított félbe minket, aki a
fogoly előtt formálisan
köszöntött, és elnézést kért a
zavarásért. Felálltam, és csak
legyintettem a
mentegetőzésére.
– Mi történt, Titus?
– Azt gondoltam, azonnal
tudni szeretnél róla, Cai.
Most kaptuk a hírt a külső
őrszemektől, hogy Uther és
az emberei visszafelé
tartanak. Egy órán belül itt
lehetnek.
– Uther jól van? –
Megkönnyebbültem, mert
mióta apám elismerte,
mennyire aggódik Uther
hosszas távolléte miatt, én is
folyamatosan arra
gondoltam, mi történhetett
vele.
– Úgy tűnik. Ő vezeti az
embereit.
– Köszönöm, Titus, ez jó hír.
Ott leszek a kapunál, hogy
fogadjam. Értesítsd apámat
is.
Titus Donuilra pillantott,
előírásszerűen tisztelgett
nekem, a herceg pedig
követte a tekintetével, amíg
ki nem lépett a teremből.
Titus és én latinul
beszélgettünk, így semmit
nem érthetett az
elhangzottakból.
– Ki ez az ember, és mi a
dolga?
– Ő Titus, apám
szárnysegédje.
– Szárnysegéd? Mi az a
szárnysegéd?
Ezen nekem is el kellett
gondolkodnom. Tényleg, mi
az a szárnysegéd?
– Talán a helyettes a legjobb
kifejezés rá, bár többnyire ő
végzi a szervezési munkát
apám helyett, így több holmi
segítőnél. Bizalmi pozíció.
– Értem. Régóta szolgál apád
mellett?
– Igen, több mint húsz éve.
Miért?
Megrázta a fejét.
– Semmi, csak túl rátermett
ahhoz, hogy egyszerű
küldöncnek használjátok.
– Küldöncnek? Hogy érted?
– Házi szolgának.
Helytelenítően néztem rá.
– Ezt talán nem ártana még
egyszer átgondolnod, Donuil
herceg. Ez az ember apám
legközelebbi barátja. A
pozíció, amit az erődben és a
közösség vezetésében betölt,
kizárólag a tábornoknak
rendeli őt alá. Titusban és a
feladatában nincs semmi
alantas, és rajtad kívül nincs
itt senki, aki ne becsülné őt
nagyon sokra.
Mielőtt befejezhettem volna
az éles rendreutasítást, amit a
meggondolatlan
megjegyzésével váltott ki,
széles vigyorral felemelte a
tenyerét.
– Elég, elég! Nem akartam
senkit megsérteni, nyugalom!
Elharaptam a következő szót,
és próbáltam higgadtan
megszólalni.
– Akkor mit akartál?
– Igazából semmit,
parancsnok, csak figyeltem a
szárnysegédet, néztem, mit
tesz, és megpróbáltam
rájönni a feladatára.
Mondtam már, hogy találtam
egy katonát, aki beszéli a
nyelvemet. Múlt éjjel
megkérdeztem Titus
feladatával kapcsolatban, és
nagyon sok hasznos dolgot
tudtam meg. Hogy kiváló
képességekkel bír több
területen is, hogy rátermett és
értékes ember. – Még mindig
mosolygott, de nem
gúnyosan. – Viszont te is
elismered, ha
leegyszerűsítjük a dolgot,
nem tesz mást, mint szolgálja
apádat, teljesíti minden
kívánságát, bár ti a segít
kifejezést használjátok rá.
Nem így van?
– De igen. Valóban ezt teszi.
Szolgálja apámat, a
tábornokot. Sokkal jobban,
mint bárki más az itteniek
közül.
– És nem találja megalázónak
ezt a fajta szolgálatot?
– Miért találná?
– Nem tudom, Caius Merlyn.
Az én népemnél el sem
lehetne képzelni, hogy valaki
ilyen szolgai módon alá
legyen rendelve egy másik
embernek anélkül, hogy
elveszítené a függetlenségét.
Még mindig ingerült voltam.
– Vagyis úgy gondolod, nincs
bennünk büszkeség?
– Nem, dehogy! – A kölyök
láthatóan kínosan próbált
ügyelni rá, nehogy
megbántson valakit. –
Mindössze arra gondolok,
hogy büszkeség és büszkeség
között is van különbség.
Nálunk ezt gyengeségnek
tekintenék, mert mi a
büszkeségünkben túlságosan
is ádázak vagyunk. Az én
népemnél mindenki fél attól,
hogy mástól függjön, ami
gyengeség, mert a megosztott
erő és a megosztott
felelősség, ahogy itt is látom,
összetartozást szül. Ezt már
most érzékelem, pedig
csupán néhány napja vagyok
itt. Korábban sosem
figyeltem fel rá, amíg itt,
nálatok a saját szememmel
nem láttam. Nem, nem
hiányzik belőletek a
büszkeség – folytatta. –
Sokkal több van bennetek,
mint az én népemben. A ti
büszkeségetek kiterjed másra
is, a körülöttetek lévő
emberekre, és nem féltek
egymástól függeni. Ez erőt
ad nektek. – Donuil rövid
szünetet tartott. – Apád már
nem fiatal. Ha meghal, te
leszel a parancsnok?
– Igen. Itt, a kolónián én.
– És Titus akkor a te
szárnysegéded lesz?
– Ha még él, akkor
valószínűleg igen. Miért
kérded?
– Csupán kíváncsiságból.
Neked nincs saját
szárnysegéded?
– Nem, nekem nincs rá
szükségem. – A hangsúlya
felkeltette bennem a
kíváncsiságot. – De megint
eltértünk a tárgytól. Amikor
Titus belépett, éppen el
akartad mondani, mihez
szeretnél kezdeni itt,
Camelotban.
– Igen, valóban. Nos, ez
szeretnék lenni. – Értetlenül
pislogtam rá. – Mint ő. A
szárnysegéd Titus.
Ugyanolyan szeretnék lenni.
– Úgy érted, szárnysegéd? –
képedtem el.
– Igen – bólintott. – A te
szárnysegéded.
– Az én szárnysegédem? –
Ennél jobban meg sem
lepődhettem volna. – De…
de… ez lehetetlen!
– Miért?
– Te… te nem tudsz semmit!
– hebegtem. – Semmit nem
tudsz a szabályainkról, nem
kaptál kiképzést, még
lovagolni sem tudsz! Nem
beszéled a nyelvünket.
Fogoly vagy, az Isten
szerelmére!
– És az miért baj? Most
fogoly vagyok, de nem
leszek mindig az. Nem azt
mondom, hogy még ma
elkezdeném, de a tanulásnak
nekifognék.
– Hogyan? – Nem tudtam
magamhoz térni, küzdenem
kellett a nevetés ellen, mert
nem akartam megbántani.
– Ugyanúgy, ahogy
megtanultam beszélni és
járni… gyakorlással! A latin
nyelveteket meg tudom
tanulni, ahogy lovagolni is.
Méltósággal és becsülettel
foglak szolgálni.
Ettől az utolsó mondattól
kijózanodtam, és az eszembe
jutó számtalan kifogás
ellenére tudtam, hogy a
kölyök teljesen komolyan
gondolja. Kényelmetlenül
éreztem magam, mert nem
akartam megbántani vagy
magamra haragítani.
Megráztam a fejem, és
halkan válaszoltam,
reménykedve, hogy
meghallja a hangomban az
őszinte sajnálkozást, amiért
vissza kell utasítanom.
– Donuil, te a néped hercege
vagy, és túszként tartunk itt,
hogy ezzel biztosítsuk a tieid
jó magaviseletét. Amikor
megkértelek, hogy
gondolkodj rajta, hogyan
szeretnéd eltölteni az idődet
köztünk, álmomban sem
gondoltam volna, hogy
ilyesmi eszedbe juthat.
Biztosan te is látod a dolog
képtelenségét. Öt év múlva
hazamész, idővel
megöröklöd a királyságod.
Ha még akkor is barátok
leszünk, annak nagyon fogok
örülni, addig azonban
ellenségeknek számítunk. –
Ismét a fejemet csóváltam. –
Nagy megtiszteltetés, hogy
egyáltalán eszedbe jutott, fiú,
de… – Kifogytam a
szavakból.
– Beszélhetek? – kérdezte a
szemembe nézve.
– Beszélj csak, de…
– És végig is hallgatsz?
Sóhajtottam.
– Végighallgatlak, de csak az
időd vesztegeted, ha azt
hiszed, megváltoztatom a
véleményem.
– Hogyan hívhatlak?
– Úgy érted, amikor
beszélgetünk? Hívj csak
Merlyn parancsnoknak.
Mindenki más is így hív.
– Merlyn parancsnok.
Rendben. Először is, tudnod
kell, hogy már nem vagyok
gyerek. Három évvel ezelőtt
átestem a férfivá válás
rituáléján. Felnőtt ember
vagyok itt ugyanúgy, mint
apám népe közt. – Vártam,
elhatároztam, hogy nem
szakítom félbe még egyszer.
– A legkisebb esély sincs rá,
hogy valaha is megöröklöm a
királyságomat, ahogy az
imént fogalmaztál. Nem az
enyém, és soha nem is lesz
az. Nyolc fiú közül én
vagyok a második
legfiatalabb. A legmagasabb
rang, amit valaha elérhetek,
egy kisebb törzs vezetői
helye lehet, és azt is csak a
hat idősebb bátyám
jóindulata révén, akik közül
négyen egyáltalán nem
törődnek velem. A fogolyként
eltöltendő időm alatt egyedül
apám büszkesége fog
mellettem állni. Ha ő meghal,
mielőtt lejár az öt év, a
testvéreim azonnal
megszegik a megállapodást,
nem fogja érdekelni őket a
sorsom. Nem árt, ha ezt
tudod. Ezen töprengtem az
első éjszakámon a cellában,
és az igazság alakította a
gondolataimat.
– Van egy fivérem, Connor,
akit sokra tartok. Hasonlítasz
rá, de Connor nyomorék.
Nem tudja használni az egyik
lábát, mióta puszta kézzel
szembeszállt egy medvével.
Belőle sem lesz király. Nagy
jóság lakozik benne, de a
testi fogyatékossága még
nagyobb.
– Az jutott eszembe, hogy
örömmel szolgálnálak…
szolgálnék melletted, ahogy
az első napon
megfogalmaztad. Nem
tudom, hogyan tehetném ezt
a legjobban, csak azt, hogy
képes lennék rá. –
Megmoccantam, mintha
szólni akarnék, de felemelt
kézzel megelőzött. – Ami a
nyelvet illeti, a latint szükség
esetén gyorsan meg tudom
tanulni, de az is eszembe
jutott, hogy talán hasznosnak
találnád, ha időnként
szólhatnál valakihez, egy
megbízható emberhez
anélkül, hogy mások is
értenék, amit mondasz. –
Összevont szemöldökkel
nézett maga elé. – Az jutott
eszembe, a szárnysegéd
valami olyasmi, mint egy
nagyon közeli barát. Egy
megbízható és igaz barát.
Megtiszteltetés lenne
rászolgálni a bizalmadra, és
ahogy látom, te sem tudsz
vitatkozni azzal az
állításommal, hogy ez neked
is hasznodra válna.
– Ha van valami, amit apám
megtanított nekem, Merlyn
parancsnok, az az emberek
jellemének felbecsülése. Rád
nézek, és látom, hogyan
bánsz az emberekkel, az
apádtól kezdve a szolgálókon
át a katonákig. Tisztelettel
tekintenek rád, és te sem
félsz kimutatni feléjük a
tiszteleted. Ami azonban még
ennél is fontosabb, hogy
kedvelnek és becsülnek azért,
ami vagy, sokkal inkább,
mint azért, aki vagy. Ez a két
dolog, a tisztelet és a szeretet
nem mindig jár együtt.
Tudom, hogy itt mindenki,
téged is beleértve, barbár
kalóznak tekint. Lehet, hogy
a ti értékrendetek szerint
valóban barbár vagyok, de
nem vagyok kalóz, és ostoba
sem. Ismerem az értékeimet,
és tudom, hogy mennyit
érnék neked, Caius Merlyn
Britannicus.
Addigra már elképedve
hallgattam, a vártnál sokkal
több józanságot és érettséget
kaptam ettől a fiatalembertől,
aki folytatta gondolatai
megosztását velem.
– Jelenleg nem tudok
lovagolni, de tudnám
gondozni a lovaitokat és a
lószerszámotokat, és közben
megtanulnék. A
fegyvereiteket sem ismerem,
ám tisztítanám és gondoznám
a tiéteket, és közben
elsajátítanám a használatukat.
Ugyanez vonatkozik a
páncélokra és ruhákra is.
Amint megtanulom a latin
nyelvet, lehetnék a személyes
hírvivőd. – Elmosolyodott. –
Közben pedig testőrként
szolgálnálak. Ahhoz legalább
megvan az erőm és a
méretem.
– Öt évet kell itt letöltenem,
parancsnok. Ha az öt év alatt
nem leszek képes elvégezni a
rám bízott feladatokat,
félreállok. Ha viszont
alkalmasnak találsz, és jól
tudunk együtt dolgozni, itt
maradok veled, saját
akaratomból, miután
kiérdemeltem a jogot, hogy
Camelot legyen az otthonom.
Ennyi a mondanivalóm.
Egy ideig lehajtott fejjel
ültem, ujjaimmal a
homlokomat dörzsölve, hogy
elrejtsem előle az
arckifejezésem. Hagytam
hosszúra nyúlni a csendet,
miközben megpróbáltam
sorba rendezni az elmémen
átsuhanó képtelen
gondolatokat. Végül
sóhajtottam egy nagyot,
felnéztem, és láttam, hogy
tágra nyílt szemmel,
rezzenetlen tekintettel mered
rám. Még mindig a
gondolataimba merülve,
elképedten ráztam meg a
fejem. Minden ösztönöm azt
súgta, hogy fogadjam el az
ajánlatát.
– Mit mondhatnék?
Megtisztelsz a bizalmaddal,
Donuil, ez ne is legyen
kétséges. Válaszoltál a
fenntartásaimra, egyszerűen
félresöpörted őket, most már
nekem is mindegyik
szánalmasnak tűnik. El kell
ismernem, az ötlet már nem
látszik annyira képtelennek,
mint első hallásra. Még sokat
kell rajta gondolkodnom, de
nem értem, mit nyersz te egy
ilyen megállapodással.
Elvigyorodott.
– Egy helyet Camelotban, a
kolóniátokban. A jogot, hogy
együtt lovagoljak veled, és
kövesselek mindenhová.
Ígérem, soha nem fogok
panaszkodni.
– Apám szívrohamot kapna –
csóváltam tovább a fejem.
– Miért? – Ismét
elvigyorodott, kivillantva
fogait. – Hatalmas
fegyvertény neki is egy
hűséges skót a házában.
Most én következtem a
vigyorgással.
– Szívesebben látna százat a
celláiban. Mindenesetre
átgondolom. Megmondom
őszintén, érdekel az ötlet, és
minél többet töprengek rajta,
annál jobban tetszik. Alszom
rá egyet, és holnap tudatom
veled a döntésem.
– Rendben van, parancsnok.
Tudok várni.
– Ezt örömmel hallom. Uther
unokatestvérem bármelyik
pillanatban megérkezhet,
Titus legatus ezt közölte.
Egykori szövetségeseddel,
Cornwall önjelölt királyával
ment leszámolni, és már alig
várom, hogy elmesélje, mi
történt. Gyere velem a
kapuhoz, várjuk meg ott.
Uther bevonulását mindig
érdemes megnézni.
Felállt, fölém tornyosult.
– Uther Pendragon. Már
várom a találkozást, sokat
hallottam róla.
– Hiberniában?
– Hol? Ó, Skótföldre
gondolsz. Hibernia? Micsoda
csúf név! De igen, ott
hallottam Jöttment Utherről
és Gyáva Cairól. Lot emberei
így neveznek titeket.
Felcsapott bennem a harag.
– Ha találkozunk, egy nap
még elbeszélgetek erről vele.

XVIII.
Uther látványos módon
vonult be Camelotba annak
ellenére, hogy a mögötte
érkező oszlop csupán
négyszáz lovast számlált az
ötszáz helyett, akikkel
behatolt Cornwall földjére, és
azoknak is a fele sebeket
viselt. Ahogy figyeltük a
közeledését, ő és a katonái
feltűnően tisztának tűntek
egy hadjáratból visszatérő
egységhez képest, és
eszembe jutott, hogy
útközben talán megálltak
rendbe szedni magukat.
Rosszindulatú, már-már
gonoszkodó gondolat volt, el
is szégyelltem magam miatta.
Apámra pillantottam, aki
háromlépésnyire állt tőlem
Titusszal, és hallottam, hogy
éppen megjegyzi:
– Itt lovagol egy olyan
parancsnok, Titus, aki törődik
a morállal… nem csak az
emberei körében, de a
helyőrségben is. Biztosan
megálltak valahol
tisztálkodni, hogy a lehető
legjobb benyomást tegyék az
itteniekre. Okos gondolat, jót
tesz a fegyelemnek.
Apám találó megjegyzése
hallatán elvörösödtem, de
ugyanakkor rájöttem a
szégyenem okára is – még
mindig bizonytalan voltam,
hogyan kezeljem Uthert és
mindazt a problémát, amit
számomra jelentett. Több
mint hat hét telt el Cassandra
megtámadása óta, és azóta
szinte nem is beszéltünk
egymással, kivéve azt a
néhány feszült mondatot a
haditanácsban, mielőtt
kivonultunk a hiberniai
inváziós haderő elé.
Tudtam, hogy Uther örülni
fog nekem, és a gyomrom
már előre felkavarodott a
gondolatra, hogy álszent
módon megölelem őt,
miközben kételyek
gyötörnek. Úgy döntöttem,
inkább nem is nézek szembe
vele, és már távozni akartam,
amikor észrevettem a
balomon álló Donuilt, amint
a közeledő oszlopot figyeli,
és a többiek jelenlétének is
tudatára ébredtem
körülöttem. Ha most hirtelen,
ok nélkül távozom,
mindenkiben felmerül a
kérdés, miért tettem – talán
csak apámban nem, aki
szintén kételyekkel küzdött,
mégis hajlandó volt
felfüggeszteni Utherrel
szemben. Nyeltem egy
nagyot, és ott maradtam a
helyemen, figyeltem Uther
kavalkádjának érkezését.
Kétoldalt zászlóvivők
lovagoltak mellette,
mindkettő hatalmas lobogót
tartott, az egyiken a
Pendragon család vörös
sárkánya látszott, a másikon
Uther új címere, az
aranyszínű sárkány. A három
első lovat követte a négy
rangidős századparancsnok,
majd Uther saját százada, a
Sárkányok, ahogy ő nevezte
őket. Utánuk körülbelül
tizenöt lépéssel lemaradva
négy idegent láttam, ruhájuk
alapján corniak lehettek,
majd Uther lovasai
következtek nyolcas
oszlopban.
Figyelmemet azonnal az
idegenek kötötték le, első
gondolatom az volt, hogy
foglyok lehetnek, de ezt
gyorsan el is vetettem
magabiztos tartásuk és
ruházatuk állapota láttán.
Nélkülözésnek vagy
küzdelemnek nyomát sem
láttam rajtuk. Aztán
észrevettem, hogy párban
lovagolnak, mint urak és
szolgálók. Az első két férfi
teher nélkül lovagolt, míg a
hátsók lovai meg voltak
rakva csomagokkal. Vagy
nagyon magas rangú foglyok,
vagy Lot követei, döntöttem
el magamban, bár hogy miért
térne vissza egy győztes
hadvezér a legyőzött ellenség
– ráadásul egy
megbízhatatlan ellenség –
követeivel, azt nem tudtam
megfejteni. A legyőzött
hadseregek nem szoktak
feltételeket diktálni vagy
békéről alkudozni;
egyszerűen csak behódolnak,
és kész.
– Nyilvánvalóan valamilyen
követség – mormolta apám –,
bár az okáról fogalmam
sincs. Miért gondolja Lot,
hogy tárgyalni fogunk a
talpnyalóival? A helyében
félnék, hogy a szolgálóimat
kérdés nélkül kivégzik az
alávalóságom miatt.
– Te nem Lot vagy, apám.
Amennyire ismerjük, nem
lenne álmatlan éjszakája egy
ilyen végkimenetel miatt.
Valamit vásárolni akar, talán
időt. Nemsokára megtudjuk.
A nézelődők üdvrivalgása
fülsiketítő lármává erősödött,
ahogy Uther katonái
megközelítették a kaput, mi
pedig visszatértünk a
szemleemelvényhez, hogy az
udvaron fogadjuk az
érkezőket. Végül mindenki
felsorakozott, és a kürt
hangjára csend ereszkedett az
udvarra.
Uther kihúzta magát, és
előírásszerűen tisztelgett
apámnak.
– Köszöntelek, tábornok!
Örömmel jelenthetem
vállalkozásunk sikerét! Az
ellenség felett aratott
győzelem hírét hozzuk a
kolóniának, valamint e
követeket Cornwalli Lottól –
tette hozzá enyhe gúnnyal –,
akik szeretnének megjelenni
előtted és a tanács színe előtt,
amikor jónak találod az
időpontot. Jelentem továbbá,
hogy harminc embert
hátrahagytunk a földjeink
határán, az ottani orvosainkra
bíztuk őket, hogy később
majd szekereken
visszajöhessenek Camelotba.
Apám kimérten bólintott, és
végigfuttatta tekintetét a
visszatérteken; a
„követekről” nem volt
hajlandó tudomást venni,
amíg nem ismeri pontosan
jövetelük célját.
– Camelot katonái! – Hangját
nem emelte fel túlságosan, de
így is lehetett hallani az
udvar minden szegletében. –
Isten hozott titeket itthon! Jó
munkát végeztetek, ezért
mindenki negyvennyolc órás
mentességet kap a szolgálat
alól!
Uther újra tisztelgett, ezúttal
emberei nevében is.
– Fogadd köszönetünket,
tábornok. Távozhatunk?
– Az engedélyt megadom.
Uther jelzett rangidős
centuriójának, a sorok
megfordultak és kivonultak
az udvarról az istállók felé.
Uther és Lot „követei” ott
maradtak előttünk. A
nézelődők, jórészt a
visszatérő katonák
családtagjai és barátai szintén
távoztak. Uther vetett egy
gyors oldalpillantást a
követekre, majd leugrott a
nyeregből, és széles
vigyorral, a karját kitárva
odajött hozzám.
– Cai, te szajhafattya! Már
nem is emlékszem, mikor
ittunk együtt utoljára! –
Csontroppantó ölelésbe
fogott, és önkéntelenül is
viszonoztam a mozdulatot,
mert láttam, mennyire örül
nekem. Verejtéktől bűzlött,
sajátjától és a lováétól, bár
frissen borotválkozott, és
nemrég mosakodhatott.
Melegen megszorongattam,
és megkönnyebbülten
fedeztem fel, hogy teljesen
őszinte az örömöm.
– Bűzlesz! – mondtam. –
Még jobban, mint egyébként.
Isten hozott itthon, már
kezdtük azt hinni, hogy
találkoztál a végzeteddel egy
féltékeny férj vagy szerető
képében. El is felejtettem,
hogy ilyen szaggal egyetlen
nő sem maradna meg a
közeledben.
– Ennél azért jobban
ismerhetnél, Cai! Túl gyors
vagyok, hogy elkapjanak, túl
veszélyes, hogy harcoljanak
velem, és túl jó az
asszonyoknak, hogy
panaszkodjanak rólam a
szeretőjüknek! Engem nem
lehet megölni! Picus
nagybácsi! – Kibontakozott
az ölelésemből, és
megszorongatta apámat, akin
semmiféle tartózkodást nem
láttam, amikor üdvözölte őt.
Körülnéztem, hátha
megpillantom az ifjú Donuilt,
de sehol nem láttam, ezért
inkább a négy idegent vettem
szemügyre, akik még mindig
a lovukon ülve, türelmesen
nézelődtek. Ketten csatlósok
voltak, ahogy sejtettem, a
másik kettő láthatóan
magasabb rangú lehetett
náluk. Mindannyian szőrén
ülték meg a lovat. Alaposan
megnéztem magamnak a két
követet, akik nem adták jelét,
hogy érzékelnék
kíváncsiságom.
Hasonlítottak egymásra,
fekete hajúak voltak és
napbarnított bőrűek, ruhájuk
emlékeztetett a keltákéra, bár
a cornwalliak olyan néptől
származtatták magukat,
amelyet Caesar katonái
ordoviceiinek neveztek. Még
a magasságuk is egyezett, bár
a közelebb lévő valahogy
aránytalannak tűnt. Ez egy
pillanatra megzavart, de
gyorsan meg is találtam a
magyarázatot. Más méretű
lovon ültek. A közelebbi
követ sokkal kisebb testű
lovon érkezett, a feje mégis
egy magasságban volt
társáéval. Rájöttem, hogy
szokatlanul hosszú a gerince,
a lába viszont egészen rövid.
Arca keskeny volt és csontos,
szeme mélyen és közel ülő.
Száját hosszú, lelógó bajusz
rejtette el tekintetem elől.
Hosszú, olajozott haja
keskeny vállára és
lapockájára omlott. Miután
megállapítottam, hogy nem
kedvelem, a társát is
megvizsgáltam.
Rajta semmi furcsát nem
találtam, eltekintve kidülledő,
felemás színű szemétől. Jobb
szeme egészen sötétbarna
volt, szinte fekete, alig
lehetett benne észrevenni az
íriszt, a bal viszont meglepő
kékséggel csillogott. Az
arcával gyermekeket lehetett
volna rémisztgetni, mert úgy
tűnt, mintha a koponyáját
szemgödrök nélkül
alakították volna ki, és a
szemét csak később
illesztették hozzá, azért
dülledt ki olyan ijesztően.
Eltöprengtem, vajon hogyan
nevezhetik az emberek a háta
mögött, mert a ruházata
alapján sejtettem, hogy
szemtől szemben nem sokan
mernének gúnyolódni vele.
Apám Utherhez fordult.
– Uther parancsnok, egy
szóra, ha lehet. – Hangjában
semmi nem utalt
ingerültségre vagy haragra.
Uther otthagyta Titus és
Flaviust, és odasétált
hozzánk.
– Nagybácsi? Miről van szó?
– Erről a két emberről. Miért
vannak itt? Követek vagy
foglyok? Nem bánnám, ha
megosztanád velünk a
gondolataidat. És közben ne
nézz rájuk.
Uther elvigyorodott.
– Eszem ágában sincs rájuk
nézni, nagybácsi. Egy éjjel
odajöttek a táboromhoz, a
keresztény egyház nevében
védelmet kértek, és ide
akartak jönni, hogy
beszéljenek veled olyan
dolgokról, melyek
ugyanolyan fontosak
Camelot és Cornwall ura
számára.
– Mi lenne ez a fontos ügy?
– Fogalmam sincs, de volt
velük egy püspök is, aki
rémült tekintettel könyörgött,
hogy teljesítsem a kérésüket,
bár sokkal inkább volt az
követelés, mint kérés. Az első
gondolatom az volt, hogy
elzavarom őket a ruháik és a
szolgálóik nélkül, de a
püspök rettegése
elgondolkodtatott.
– Már megint a papok! Hol
van most ez a püspök?
– Visszatért az erődbe. Az
volt az érzésem, szívesebben
maradt volna velünk, de
valamiféle ígéretet tehetett.
– Egyedül ment vissza?
– Igen, és láthatóan nem
szívesen.
Apám a szemöldökét
felvonva nézett rám.
– Cai? Mi a véleményed?
– Érdekesen hangzik. Mikor
akarsz beszélni velük?
– Uther? Szerinted?
– Ha rajtam múlna, még az
átkozott létezésükről sem
vennék tudomást, de ha
engem kérdezel, fogadd őket
holnap, vagy azután.
– Ne ma éjjel?
– Semmiképp, nagybácsi. Lot
emberei, Lot pedig egy
gonosz és megátalkodott
fattyú. Hadd idegeskedjenek
néhány napig, nem fog nekik
megártani. Fogadd be őket,
adj nekik szállást és ételt,
aztán hadd várjanak.
Hirtelen kényelmetlen érzés
fogott el.
– Ne, várjatok egy pillanatot
– szóltam közbe. – Valami itt
nincs rendben, valami nem
tetszik. – Kérdőn néztek rám,
de csak a fejemet ráztam. –
Ennek így semmi értelme.
Lotra mindaz igaz, amit
elmondtál róla, kuzin, de
ugyanakkor ravasz és merész
is. Nyilván valamilyen
tervvel küldte hozzánk ezeket
az embereket, és bárkik is
valójában, biztosan nem
követek. Talán kémek, de mi
lehet a céljuk? – Váratlanul
eszembe jutott valami. – Idő!
Megpróbál időt nyerni! –
Egyre zavartabban néztek,
láthatóan nem értettek
semmit. – Nem tudom, miért,
de az ötlött fel bennem, ha
megvárakoztatjuk ezeket az
embereket, akkor pontosan
azt tesszük, amit vár tőlünk.
– Igazad lehet, nagyeszű
kuzin. – Uther továbbra is a
homlokát ráncolta, de most
már elgondolkodva. –
Viszont akkor sem nyerünk
vele semmit, ha ma este
fogadjuk őket. Nekem
legalábbis nem veszitek
hasznomat, az biztos. Itt állok
és beszélgetek veletek,
miközben majd meghalok a
fáradtságtól, mégis szeretném
hallani a mondandójukat.
– Legyen hát. – Apám
döntésre jutott. – Reggel
beszélünk velük. Egyelőre te
foglalkozol velük, mi ketten
nem törődünk a jelenlétükkel.
Gondoskodj az
elszállásolásukról, Uther,
aztán gyere át hozzám,
mielőtt bármi mást tennél.
Caijal ott leszünk. – Uther
vállára csapott, miközben a
másik kezével jelezte, hogy
induljunk, és magára hagytuk
unokatestvéremet a
vendégekkel.

Egyenesen apám szállására

mentünk, és az ajtó felé
közeledve észrevettem, hogy
az ifjú Donuil megpróbálja
magára vonni a figyelmemet.
Apám is észrevette, és egy
pillanatnyi kétséget sem
hagyott a véleményével
kapcsolatban.
– Krisztus keresztjére, itt jön
az idomított pogányod.
Szabadulj meg tőle gyorsan,
Cai. Fontosabb dolgunk is
van, nem vesztegethetjük rá
az időnket!
Megálltam, Donuil pedig
odasietett hozzám, útközben
bizonytalanul bólintva
apámnak, aki rá se hederített,
csak ment tovább.
Felemeltem a kezem, hogy
gátat szabjak a fiatalember
szavainak, mielőtt még
belekezdett volna.
– Donuil, most nincs időm
beszélgetni. Apám
tanácskozni hívott, és nem
vesztegethetjük az időt.
– De…
– Nincs de, Donuil!
Parancsot kaptam, és ha
velem fogsz dolgozni, meg
kell tanulnod, hogy ez mit
jelent. Felkereslek, amint
elszabadultam, ígérem. Most
viszont mennem kell. –
Továbbsiettem, ő pedig
csüggedt arckifejezéssel
lépett el az utamból.
Apám szállásához érve
szembetalálkoztam egy
elsiető katonával. Még
mindig őt néztem a vállam
felett, amikor beléptem az
ajtón.
– Borért küldtem. Gyanítom,
hogy Uther szomjas lesz, a
beszéd pedig kiszárítja a
torkot.
– Akárcsak a hallgatás.
Gondterheltnek tűnsz, apám.
Mire gyanakszol?
Időközben levette a sisakját
és a köpenyét, most
megszabadult a kardövétől is,
és letelepedett egy kényelmes
székbe.
– Ülj le. Valamiért nem
tetszik nekem ez az egész.
Egyáltalán nem tetszik.
Részletesen ki akarom
kérdezni Uthert a püspök
„kérésének” körülményeiről.
Lot egy ravasz vadállat, és itt
valami bűzlik.
Én is levettem a köpenyem,
és leültem vele szemben.
– Gondolkodtam a dolgon –
mondtam a tunikámat
igazgatva. – Uther azt
mondta, a püspök visszament
az erődbe. Uther valószínűleg
egészen közel táborozott,
talán a kapu előtt. Ez azt
jelenti, hogy mindössze
ötszáz emberrel, százfős
veszteséggel hazáig kergette
Lot hadseregét.
– Csak találgatsz, kölyök. –
Apám hangja tele volt
kétellyel. – Képtelen vagyok
elhinni, hogy Uther ötszáz
lovassal győzhetett Lot ellen.
Egyvalamiben viszont igazad
van. Furcsa, hogy olyan
közel volt Lot erődjéhez,
mégis eléggé biztonságban
érezte magát ahhoz, hogy
letáborozzon.
Végre Uther is megérkezett a
köpenyét oldozgatva, majd
rögtön utána belépett a
katona is, a kezében tartott
tálcán egy kancsót és néhány
kupát egyensúlyozva.
– Ah, anyatej! – vigyorgott
unokatestvérem a kancsóra
pillantva. – Tölts nekem egy
nagy kupával, barátom, a
délnyugat összes porának
felét magammal hoztam a
szájpadlásomon! – A
gyalogos sorban
mindenkinek töltött, mi pedig
ittunk a hős hazatérésére.
Uther kiürítette a kupáját, és
rögtön újra is töltötte, mielőtt
letelepedett az asztal szélére.
– Az Úrra, ez nagyszerű!
Picus nagybácsi, nyilván
hallani szeretnél tőlem
valamit. Mi lenne az?
– Jelentés a hadjáratodról.
– Már mondtam, győztünk.
– Száz embert vesztettél.
Uther elkomorodott.
– Igen, százat. Harminc ebből
újra lovagolhat, de hetven
meghalt.
– Hogyan?
– Jórészt egy nagyon komisz
csapdában, Cornwall
partjainál.
– Mi történt?
– Jó lecke volt. Fényes
nappal belesétáltunk egy
kelepcébe, és megtizedeltek
minket.
– Meséld el.
Uther nagyot sóhajtott.
– Még soha nem láttam
hasonlót. Három napja nem
pillantottuk meg az
ellenséget, de követtük a
nyomukat, nem volt nehéz
dolgunk. Odaértünk egy
csetepaté helyszínére. Vagy
hatvan halottat találtunk, akik
láthatóan harcban estek el, és
másik tízet, akiket
kivégeztek. Őket
megfosztották a fegyvereiktől
és a ruháiktól.
– Kik voltak? Van valami
elképzelésed?
Uther a fejét rázta.
– Nincs, csak annyit tudok,
hogy nem az én embereim
voltak. A csata helyszínéről
követtük a jól kivehető
nyomokat.
– Három napig?
– Pontosan.
– És az idő alatt nem láttatok
ellenséget?
– Azt sem tudtuk, van-e
egyáltalán ellenség. Lot
embereit mindenesetre nem
láttuk, és bárki lehetett
ellenség, akivel találkoztunk.
– Várj egy pillanatra. Mi van
azzal a csapattal, amelyik elé
kimentetek? Amelyik
lerohanta a táborunkat?
– Nem láttuk őket. Az
áthaladásuk jeleivel
találkoztunk, a nyomok
délnyugat felé vezettek, de a
kemény talajon később
azokat is elvesztettük. Azután
már csak árnyakat
kergettünk.
– Tehát senkit nem láttatok?
– Így van, nagybácsi.
Egyetlen lelket sem. Az
egész vidék üres volt.
– Amíg meg nem találtátok a
holttesteket? – Uther
komoran bólintott. – Aztán
három napig követtétek a
nyomokat, és belesétáltatok
egy csapdába. – Újabb
bólintás. – Nem küldtél ki
felderítőket? – Uther erre
csak felvonta a szemöldökét,
nem is méltatta válaszra a
kérdést. – Nos? Voltak kint
felderítőitek?
– Persze, hogy voltak.
– Krisztus keresztjére, akkor
hogyan tudtak csapdába
csalni benneteket?
– Minden nehézség nélkül,
nagybácsi. A felderítőink
gyanútlanul átlovagoltak
rajta, így mi is óvatlanul
keltünk át ugyanott.
Apám felhorkant.
– És elképzelhetőnek tartod,
hogy még ma elmondd, mi
történt?
Uther ügyet sem vetett
gúnyos kifakadására.
– Mindenképp, amennyiben
lehetőséget adsz rá. –
Lehajtottam a fejem, hogy
elrejtsem önkéntelen
mosolyomat. Én nem mertem
volna így visszavágni
apámnak, Uther azonban
zavartalanul folytatta. – Egy
idő után kiértünk a partra.
Rengeteg a szikla arrafelé, és
az ösvény, amelyet
követtünk, a szirtek tetején
kanyargott. A tenger és a
sziklák voltak a jobb
oldalunkon, balra lassan, de
egyenletesen emelkedett a
terep. Fák szinte egyáltalán
nem nőttek, a felderítőink
pedig a magaslatok tetejéről
mérföldekre belátták a
vidéket. Három mérföldre
előre és balra is kiküldtem
néhány embert. Senkit nem
láttak. Aztán hirtelen
megtámadtak minket. –
Elhallgatott, de ezúttal nem
szóltunk közbe. – Több mint
egy napja dombos vidéken
lovagoltunk, változatlan,
füves területen, amelyik a
sziklák pereménél kezdődött.
A térdig érő növényzetben
még egy fekvő ember sem
rejtőzhetett el, viszont a
tüskék és tövisek
megkeserítették a lovaink
életét, ezért valamivel lejjebb
folytattuk az utat, a puha
fűben.
– És onnan csaptak le rátok!
– Apám képtelen volt tovább
hallgatni. – A tövisesből!
Uther összehúzott szemmel
nézett rá, az ajkát harapdálta,
hosszú ideig nem válaszolt.
– Nem, nagybácsi. Mondtam,
hogy ott még egy kuporgó
ember sem rejtőzhetett volna
el, nem volt elég magas és
sűrű. A fűből támadtak. A
nyílt mezőről!
– Ez lehetetlen! Vagy hinnem
kellene a mágiában?
– Én is pontosan erre
gondoltam, amikor
megláttam őket. Ez
lehetetlen! Aztán: „ez
mágia!” El kell ismernem,
halálosan megijedtem. Ám
kiderült, hogy nem
lehetetlen, és nem is mágia,
hanem ragyogó stratégia. És
emlékszem, magad is
alkalmaztad néhány évvel
ezelőtt.
– Éppen egy teknőn vágtunk
át két magaslat között,
körülbelül fél mérföld széles
lehetett. Később kiderítettem,
hogy a múltban valamilyen
természeti erő, Isten a tudója,
hogyan, egy hatalmas
hasadékot vágott a földbe,
amelyik végigfutott majdnem
a teljes félmérföldes
távolságon. Szinte az egész
szikla megdőlt a tenger felé.
A rés bizonyos helyeken
mintha végtelen mélységbe
zuhant volna, de a jó részét
megtöltötte a törmelék, még
fű is nőtt az alján.
– A rajtaütést sokáig
tervezhették. A hasadék felső
peremén haraszt és rekettye
nőtt, de a vájatot végig
beborították egy keskeny,
sűrű szövésű hálóval, arra
füvet és növényeket szórtak.
Aztán egyszerűen bemásztak
a háló alá, és elrejtőzve
várták, hogy odaérjünk.
– Hányan voltak? – kérdezte
apám.
– Több mint kétszázan.
– Hogyan harcoltak?
– Hatékonyan és távolról.
Mindegyik íjász volt.
– Mit tettél?
– Mit tehettem volna? Az
első meglepetés elmúltával
rohamot vezettem fel a
dombra.
– És?
– Megtörtek és futni kezdtek,
jobbra és balra. Csapatokra
oszolva menekültek, az egyik
fél mindig fedezte a másik
visszavonulását. Halálos
taktika. Szerencsénk, hogy
csak annyi embert
vesztettünk.
– Úgy érted, legyőztek
titeket? Hányat kaptatok el?
– Négyet.
– Négyet? A kétszázból?
– Igen, nagybácsi. Más
dolgok foglalkoztattak, így
lefújtam az üldözést.
– Más dolgok? Miféle más
dolgok?
– Az emberek és a lovak
sikoltozása.
Hosszú csend következett.
– Uther, ennek semmi
értelme! Miféle sikoltozás?
Miért fontos a sikoltozás a
menekülő ellenség üldözése
szempontjából?
Uther előrehajolt, és
kifejezéstelen arccal
újratöltötte a kupáját. Ivott
egy kortyot, majd újra
elhelyezkedett az asztal
szélén. Egy ideig a kupájába
meredve hallgatott. Végül
megszólalt, de a szavai
hallatán megdermedtünk.
– Picus nagybácsi, minden
ember és minden ló,
amelyiket akár csak
megkarcolt egy nyílvessző,
sikoltozva halt meg, mintha
élve elégették volna őket.
Halálos agóniában távoztak,
az izmaik összeugrottak.
Senki nem élte túl.
– Kegyelmes Isten! – suttogta
apám.
Én sem találtam szavakat.
Uther folytatta a beszámolót.
– Azonnal tudtam, hogy
valami nincs rendben. A
csatában mindig vannak
sikolyok, különösen, amikor
lovak is megsebesülnek, de
ebben a hangban volt valami
tébolyodottság. Ezért még
rohamozás közben is
próbáltam okot találni rá, és
megpillantottam egy katonát,
egy jó embert, akit már évek
óta ismertem, amint kislány
módjára sikoltozik, és úgy
rázza vérző kezét, mintha
meg akarna szabadulni tőle.
Mellette egy társa feküdt a
földön kapálózva és
rángatózva, neki a felkarját
fúrta át egy nyílvessző.
Könnyű seb volt, a lövés nem
ért csontot, semmi nem
magyarázta meg a fájdalmat.
Kevesen haltak meg azonnal,
nagybácsi, a többiek viszont
mind beleőrültek a
fájdalomba. Utasítottam a
kürtösömet, hogy fújjon
visszavonulót, de a fattyak
még utána is lövöldöztek, és
minden alkalommal, amikor
egy nyílvessző talált, valaki
sikoltozni kezdett. –
Undorodva csóválta a fejét. –
Hatvanhárom embert és
hetvenkét lovat vesztettem.
Mind meghaltak. Mindegyik
seb halálos volt. Senki nem
gyógyult meg. Ezért
mondom, hogy szerencsénk
volt, mert csak ennyi embert
vesztettünk. Még az üldözés
befejezése után is
visszatérhettek volna
folytatni a mészárlást.
– Miért nem tették?
Uther újra meghúzta a bort,
csak utána válaszolt.
– Mert túlságosan lelkesek
voltak. Kifogytak a
nyílvesszőkből. Tudták, hogy
a méreg miatt nem kell
pontosan célozniuk, ezért
csak lövöldöztek felénk azzal
a céllal, hogy a lehető
legrövidebb idő alatt minél
nagyobb veszteséget
okozzanak. Kicsit túlzásba
vitték.
– Nem is üldöztétek őket?
– Azonnal nem. Mint
mondtam, más dolgok
foglalkoztattak. Akkor még
nem tudtam, hogy minden
sebesült meg fog halni,
próbáltunk segíteni nekik.
Csak később jöttem rá,
mennyire felesleges volt az
erőfeszítés, de az íjászok
addigra eltűntek. A kiugró
sziklák alatt horgonyzott
néhány gálya, előttünk és
mögöttünk is.
– Miféle gályák? – kérdezte
apám feszülten.
– Nagyok, kétsorevezősök.
– Mi van a harminc
sebesülttel, akiket
hátrahagytál a határainknál?
Ők miért nem haltak meg?
– Ők tisztességes csatában
sebesültek meg.
Apám felállt, járkálni kezdett
a szobában, a hallottakon
gondolkodott.
– Ennek a Lotnak sok
mindenért kell felelnie, ha
egyszer szembekerülünk
egymással.
Uther keserű fintorral
csóválta a fejét.
– Nem úgy tűnik, nagybácsi.
A két varja odakint tagadja a
mérgezett nyílvesszők
használatát. Azt állítják, a
támadóink nem Lot emberei
voltak.
– Az hogy lehet? Lot földjén
történt, nem? És már vártak
rátok.
– Valóban, de Lot azt
mondja, ő is elvesztett hatvan
embert a tengeri rablók ellen.
És azok a fosztogatók is
hajón távoztak.
– Bah! Hiszel neki?
– Nem, de nincs
bizonyítékunk. – Uther
végzett a borával, és a kupát
lerakta maga mellé az
asztalra.
Most szólaltam meg először.
– Akkor kik voltak a
halottak, akiket találtatok? És
ki volt a tíz kivégzett?
Uther undorodva horkantott.
– Amennyire tudom, akár Lot
emberei is lehettek. Az egy
hidegvérű gyilkos. El tudom
képzelni róla, hogy csapdát
állít a saját katonáinak,
különösen, ha azok börtönből
kiengedett elítéltek vagy
elégedetlenkedők. Holtan
legalább hasznukat veszi,
élve csak bosszúságot
okoznának.
– Komolyan gondolod, hogy
képes lenne rá? – kérdeztem.
Uther gúnyos elképedéssel
nézett rám.
– Ne légy nevetséges, Caius,
persze hogy képes lenne!
Mérgezett nyilakat is használ,
vagy nem? A csapdája
tökéletesen működött,
nagyon hosszú ideig
tervezhette. Az a disznó
bármit megtesz, hogy elérje a
célját.
– És mi a célja, Uther? –
kérdezte halkan apám. – Mit
akar Cornwall önjelölt
királya?
– Azt akarod, hogy
találgassak? – Uther ellökte
magát az asztaltól. – Én azt
mondom, uralkodni akar.
– Mi fölött?
– Az egész föld fölött,
kezdve Camelottal és minden
itt élővel.
Apám nem szólt, visszaült a
helyére, és az orra előtt
összeérintette az ujjhegyeit.
Megmoccantam a székemen,
de én is csendben maradtam,
vártam. Végül kihúzta magát,
horkantott egyet és rám
nézett.
– Uralkodni… mindannyiunk
felett. Ismerősnek tűnik?
Bólintottam, eszembe jutott,
hogy ő is ezeket a szavakat
használta. De közben már
Utherhez beszélt.
– Mondj valamit ezekről a
követekről.
– Nem sok mindent tudok
mondani. Elmentünk Lot fő
táboráig, egy primitív, de jó
fekvésű cölöperődig,
útközben csak jelképes
ellenállásba ütköztünk.
Amikor odaértünk, a kaput
már bezárták, és mindenki
odabent volt. Felsorakoztunk
a fallal szemben, mire kijött
egy csapat tárgyalni.
Megkérdezték, miért
támadtuk meg őket, hiszen
semmi okot nem adtak rá.
Követeltem, hogy
beszélhessek Lottal, de nem
tisztelt meg minket a
jelenlétével. Az erődtől
egymérföldnyire táboroztunk
le. Aznap éjjel kijöttek
hozzánk ezek a fickók a
püspökkel, és amit mondtak,
az meggyőzött, hogy nem
sok mindent érhetek el azzal,
ha ott ülök. Az erődöt a
tenger felől is el tudják látni
utánpótlással. Úgy
döntöttem, hazajövök és
újjászervezem a csapataimat,
miután mindent jelentettem
neked, és a tanácsodat
kértem.
– Másnap elindultunk. Két
nappal ezelőtt rajtaütöttünk
egy kisebb szász seregen…
ezek végre valódiak voltak. A
többi veszteségünket ott
szenvedtük el. Három
emberünket megölték, a
többiek megsebesültek, de
szétvertük a szászokat.
Halálig akartak harcolni, mi
pedig teljesítettük a
kívánságukat. Ez minden,
amit el tudok mondani.
– Harmincan sebesültek meg
a harcban?
– Nem, csak körülbelül
húszan. A többiek a korábban
említett jelképes ellenállás
felszámolásánál kaptak sebet,
miközben Lot erődje felé
vonultunk.
– Várj, Uther, szeretnék
mindent megérteni. Odaértél
Lot erődjéhez, a fő táborához
szinte nehézség nélkül, ha az
íjászokat nem számítjuk.
Amikor odaértél, a kapuk
zárva voltak, és mindenki
bent rejtőzött, igaz?
Uther bólintott.
– Senki nem volt odakint?
– Egy lélek sem.
– Tehát ostrom alá vehetted
volna őket?
– Igen, de mi végre, és
milyen indokkal? Nem volt
rá bizonyítékom, hogy bármit
is tettek ellenünk. Úgy
éreztem, mintha mi lennénk a
támadók, akik ok nélkül
megszállják az ő földjét. A
körülmények neki kedveztek,
nekem pedig csak négyszáz
emberem, és nem tudtam,
hányat tudna kiállítani
ellenem. Ráadásul ott volt a
háta mögött a tenger, és ha
azok a gályák valóban az
övék voltak, akkor bármilyen
ostromkísérletet könnyedén
nevetségessé tesz. Az erődje
közvetlenül a partra épült, az
egyik sziklaszirt tetejére.
Apám közben ismét járkálni
kezdett, de tekintetét Utherre
szegezte, így állandóan
forgatta a fejét.
– Vagyis Lot úgy tett, mintha
te lennél a támadó fél, ő
pedig nem tett semmiféle
ellenséges lépést. Úgy tett,
mintha nem tudna a
mérgezett nyílvesszőkről, és
ideküldte tárgyalni a két
„követét”. – Rám pillantott. –
Caius, itt te vagy az ész. Mit
próbál elérni? Mert biztosan
készül valamire.
– Ez egyértelmű –
bólintottam –, bár attól
tartok, semmit nem tudunk
meg, amíg nem beszéltünk a
követekkel. Uther, szóba
került részükről a hibernek
északi támadása?
– Nem – csóválta a fejét.
Apám csettintett a hüvelyk-
és középső ujjával.
– Igazad van, Caius! Időt
próbál nyerni, de miért?
– Az ok egyelőre nem számít,
apám. Maga az idő a
lényeges. Erről meg vagyok
győződve, és azt hiszem, már
a miértet is tudom, de arra
kérlek, legyetek elnézőek
velem szemben, még ha
látszólag ostoba kérdéseket is
teszek fel. Uther, azzal, hogy
visszaküldte veled az
embereit, időt és híreket akart
nyerni. Ha a hibernek
legyőztek vagy megtizedeltek
volna minket, egészen más
fogadtatásban lett volna
részed, amikor hazaérsz. A
„követei” saját
megfigyeléseik alapján
adhatnak neki jelentést az
itteni helyzetről. Ezt még
mindig megtehetik, mivel
Lotnak fogalma sincs róla,
hogy tudunk a hibernekkel
kötött szövetségéről.
– Mit beszélsz? – Uther
ábrázata elsötétült. – A dupla
támadás nem véletlen
egybeesés műve? Lot
szövetkezett a külhoniakkal?
– Pontosan – bólintottam. –
Ő és az emberei nem
tétlenkedtek, barátságot
kötöttek a hibern skótokkal.
Olyan barátokat szereztek,
akik segítenek neki a
szárazföldön, és ellátják a
tengerről, amennyiben
ostrom alá vennék az erődjét.
– Erre hogy jöttél rá?
– Véletlenül – szólt közbe
apám. – Cai alkut kötött egy
ellenséges herceggel. Túszul
ejtette, cserébe mintegy ezer
embere életéért.
Uther felvont szemöldökkel
nézett rám.
– Jó csere volt – közöltem
sietve, megelőzve kérdését. –
Megbízom benne. Tartani
fogja a szavát, ami azt jelenti,
hogy az apja emberei nem
bántanak minket, amíg ő
nálunk van. Vagyis öt évig. Ő
beszélt nekünk a
szövetségről. – Uther
zavarodottnak tűnt. – Még
mindig nem érted, Uther?
Lotnak fogalma sincs róla,
hogy nem úgy alakultak a
dolgok, ahogy eltervezte.
Szerinte mi úgy tudjuk,
hiberniai fosztogatók
támadtak meg minket. A
szemszögéből az is jó, ha
nagy veszteségekkel sikerül
visszavernünk őket. Közben
elterelő manővert hajt végre,
egy időben a barbárok
támadásával, hogy
kénytelenek legyünk
megosztani az erőinket.
Azután gyorsan visszavonul,
nehogy provokációval
vádolhassuk, és inkább te
tűnj betolakodónak. Aztán
valóban megtámad,
megtizedeli a csapatod
létszámát és morálját, de
továbbra is komoly
erőfeszítéseket tesz az
ártatlanság látszatának
fenntartására. Bizonyára
nagyon csalódott volt amiatt,
hogy csak olyan kevés
embert veszítettél.
– A lényeg, hogy
megtámadott és felháborodott
félként minden joga megvan
követeket küldeni hozzánk,
akik tolmácsolják a
panaszait, amiért behatoltunk
a földjeire. Ezek az ártatlan
küldötteknek álcázott kémek
gyorsan hírt vihetnek a
szövetségesei sikeréről.
Akármi is történik, időt nyer,
valamint híreket az itteni
helyzetről és a
felkészültségünkről. Ám ami
a legfontosabb, az egyszerre
két helyen vívott, elhúzódó
hadakozás után a kémei
pontos képet alkothatnak a
valódi erőnkről, az emberek
és a lovak számáról.
Összefoglalóm közben apám
többször is bólintott, és
amikor Uther megszólalt, az
ő hangjában is kelletlen
elismerést érzékeltem.
– A fattyú! Micsoda ördögi,
csalárd, elvtelen…
– Igen, Uther, ez mind, és
még több is – szakítottam
félbe. – Zseniális és
aprólékos. Ha a mi
oldalunkon állna, az egyik
legjobb stratégánk lenne. A
tervébe csupán véletlenül
csúszott hiba. Megvertük a
szövetségeseit,
fegyverszünetet kötöttünk
velük, és többet tudtunk meg
első kézből, mint azt Lot
lehetségesnek tartaná.
– Jól van, Caius – mondta
apám. – Uther vagy én soha
nem tudtunk volna ilyen
mélyen leásni az ellenségünk
elméjébe. Ami engem illet,
nem találok hibát a
logikádban és a
következtetéseidben, de be
kell vallanom, az időhúzás
okát még mindig nem tudom
felfogni. Miért van szüksége
időre? Mi okból? Mire
számít?
– Talán már meg is kapta…
de most csak találgatok. –
Érdeklődő tekintettel
bólintott, én pedig
összeszedtem a
gondolataimat. – Azt hiszem,
Lot itt van valahol a
közelben, és hamarosan
támadást indít a teljes
haderejével, mielőtt
felkészülhetnénk rá. Uther,
sikerült bármit megtudnod a
fal mögött rejtőző erők
nagyságáról?
Rövid fejrázás volt a válasz.
– Semmit. Az erőd lehetett
akár üres is, vagy
felhalmozhatták odabent az
embereket, mint a deszkákat.
Fogalmam sincs.
– Magam is erre gondoltam.
Rendben, képzeljük el ezt, és
ne feledjük, milyen emberrel
van dolgunk. Uther
háromféle helyzettel
szembesülhetett volna,
amikor hazaér: az első, és Lot
szemszögéből a
legkívánatosabb, hogy a skót
támadók megsemmisítő
vereséget mértek ránk, és
Uther egy halálos csapdába
lovagol bele. A második,
hogy diadalmasan tértünk
haza, egyedül a győzelmünk
mértéke kétséges… igazság
szerint nem hiszem, hogy Lot
el tudott volna képzelni olyan
tökéletes győzelmet, amit a
támadók felett arattunk. Isten
velünk volt és a mi
oldalunkon harcolt, Lotnak
viszont nem sok köze lehet
bármilyen istenhez. Uther
ebben az esetben arra tért
volna haza, hogy a sebeinket
nyalogatjuk, és próbáljuk
kipihenni a csata fáradalmait.
A harmadik lehetőség, hogy
még mindig harcolunk, így
Uther legfeljebb egy kis
létszámú, jelképes
helyőrséget talál Camelotban.
– Bármelyik változat Lotnak
kedvezne. Ne feledd, Uther, a
kémei veled lovagoltak, és ők
elméletileg meggyőztek Lot
feddhetetlenségéről,
akármilyen gyűlölettel is
viseltetsz iránta. Eddig tudtok
követni? – Mindketten
bólintottak, továbbra is
figyelmesen hallgattak.
– Ha én olyan ördögi
gazfickó lennék, mint Lot,
azt gondolnám, hogy
várakoztatni fogjuk ezt a két
embert az üzenetük
átadásával. Legalább egy
napot, de ha szerencsém van,
akár kettőt vagy hármat is.
Ha a skótok győztek, akkor
Lotnak nincs semmi
problémája. Ha mi győztünk,
akkor időre van szükségünk a
sebeink nyalogatásához és az
újjászerveződéshez, és
örömmel fogadjuk majd a
megnyugtató híreket
Uthertől, hogy délnyugaton
tulajdonképpen nincs is
semmi veszély. – Tudtam,
hogy a logikámban nincs
hiba, de a következtetés még
engem is meglepett. Vettem
egy mély lélegeztet, mielőtt
folytattam.
– Apám, Uther, majdnem
biztos vagyok benne, hogy
Lot mindvégig ott járt a
hazatérő Uther sarkában a
teljes haderejével, és csak
arra vár, hogy a két kémje
visszatérjen. Ha nem
érkeznek meg két napon
belül, tudni fogja, hogy
északon nem szenvedtünk
vereséget. Ha meghallgatjuk
a követeit, és holnap
visszaküldjük őket, akkor
három napon belül mindent
tudni fog, és közelebb lesz
hozzánk, mint azt szerinte
gondolnánk. Másrészt
viszont, ha két vagy három
napig várakoztatjuk őket, lesz
ideje elhelyezni a hadseregét,
és minden oldalról egyszerre
csaphat le ránk, amikor nem
is számítunk rá. A lényeg,
hogy vagy a kémei távozása
lesz a jel a támadásra, vagy
akkor indul el ellenünk,
amikor még itt vannak.
– Ilyen könnyen feláldozná a
barátait? – Apám még mindig
józan gondolkodású
emberként kezelte Lotot.
– Annak az embernek
nincsenek barátai, apám. Egy
pillanatig sem habozna. Meg
vagyok győződve róla, hogy
Lot készen áll háborút
indítani ellenünk, mégpedig
három, de legfeljebb öt
napon belül. Mondjunk négy
napot, ám készüljünk
háromra, és már itt is áll a
kapunk előtt.
A bejelentésemet követő
csend mintha örökké tartott
volna. Végül apám törte meg.
– Cai, nem vitatkozom a
logikáddal, bár látok benne
egy hibát. Az embereink ott
vannak az egész vidéken. Ha
Lot hadserege megközelített
volna minket, legyenek
bármilyen elővigyázatosak,
már tudnánk róla.
Még a beszéde közben
csóválni kezdtem a fejem,
mert ezt is számításba
vettem.
– Biztos vagy benne, apám?
Ne feledkezz meg a kétszáz
íjászáról, akik egy
karcolással is ölni tudnak.
Azok az emberek
egymérföldes kört
alkothatnak az erőd körül, és
megölhetnek minden élő
lelket. Különösen, ha
rejtőzködnek. Nincs olyan
sok emberünk kint, és akik a
földeken dolgoznak,
hajlamosak összegyűlni egy
helyen egy fárasztó nap után.
Egyszerűen nem marad
túlélő, aki meghozhatná a
hírt. Ugyanez vonatkozik az
őrszemeinkre és az
őrállásainkra is. Mérgezett
nyílvesszők. Elég egy
karcolás. Uther, mennyi idő
alatt haltak meg?
– Fél órán belül minden
sebesültem halott volt, de a
legtöbbnek feleannyi idő sem
kellett. – Apámra nézett, aki
sápadt arccal hallgatta.
– Apám – szólaltam meg
olyan szelíd hangon,
amennyire csak tudtam –, fel
kell tételeznünk, hogy
Camelotban és a környékén
csak azok az embereink
élnek, akiket látunk és
hallunk.
– Ez rettenetes!
– Rettenetes és gonosz, de
tökéletesen illik Cornwalli
Lothoz, aki egy sötét lelkű
szörnyeteg.
Láttam, hogy végre sikerült
meggyőznöm.
– Legyen hát! Mit javasolsz,
mit tegyünk? – Ismét a régi
önmaga volt, így én is
hangnemet váltottam.
– Rögtön cselekedjünk. Uther
kuzin, ma éjjel nem sok
pihenésben lesz részed.
Azonnal hívjuk ide Titust és
Flaviust. Szükségünk lesz
rájuk.
Apám megkongatta az
asztalán lévő kis harangot, és
kiadta a parancsokat a
megjelenő katonának.
Uther nagyot sóhajtott, és
nyújtózkodott egyet.
– Mi jár a fejedben, Cai?
– A követeid. Nem akarom,
hogy meglássák a
készülődést. Nem tudhatnak
semmit. Azt akarom, hogy
úgy gondolják, pontosan
olyan gyanútlanok és ostobák
vagyunk, amilyennek
képzelnek minket.
Szerencsére, ha a gyanúm
helyes, ők sem számítanak
túl jó bánásmódra. Állandó
őrséget kérek melléjük, nem
túl feltűnőt, de azért tudják,
hogy ott van. Tartsuk őket
távol mindenkitől és minden
olyan helytől, ami okot
adhatna nekik a gyanakvásra.
Közben már utasítottam az
intézőinket, hogy gyűjtsék
össze a lovainkat szemlére.
Ezt az intézkedést véletlenül
hoztuk meg, mielőtt bármit is
tudtunk volna, de így a
lovaink szerencsére mind itt
lesznek, ahol szükségünk van
rájuk.
– Lot már tudja, hogy
Uthernek négyszáz lovasa
van, ezért arra számít, hogy
itt találja őket. Ez jó. Valóban
itt lesznek, de eszembe jutott,
amit mondtál, apám, a több
mint hatszázas eltérésről a
lovak számában. Tudjuk,
hogy erősebbek vagyunk,
mint bárki is gondolná.
Mondhatjuk, hogy körülbelül
hétezren élnek a kolónián, a
gazdaságokban és táborokban
elszórtan? – Kérdés volt, de
egyikük sem felelt.
– Egyetértetek? Körülbelül
hétezer, a nőket és a
gyermekeket is
beleszámolva.
Apám bólintott.
– Igen, legalább annyi. A
létszám évek óta
folyamatosan nő. Csak
Camelotban több mint
kétezren élnek, a falakon
belül és kívül. Mindig szem
előtt tartottuk az erőink
összevonását, hogy meg
tudjuk védeni magunkat, de
az elmúlt években már
felhagytunk a számolással.
– Mi van a feljegyzésekkel?
– Igazság szerint jó ideje
senki nem vezeti őket. A
legutolsó számlálásnál, amire
emlékszem, négyezren
lehettünk, de annak már több
éve.
– Hány éve?
– Négy, talán öt. Akkoriban
az volt a legfőbb gondunk,
hogy elegendő élelmet
termeljünk mindenkinek.
Még több földet tisztítottunk
meg, és felélesztettünk
néhány régi gazdaságot a
határvidéken. Ha emlékszel,
aggódtál amiatt, hogy még
több járőrre lesz szükség.
– Igen, emlékszem.
Szerintem nagyon
meglepődnél az eredményen,
ha újabb számlálást
tartanánk.
Uther közbevágott.
– Eltértél a tárgytól, Cai. A
négyszáz lovasomról
beszéltél. Mit akartál
mondani?
– Hogy itt kellene
maradniuk, védeni az erődöt.
Közben titokban kiküldenék
a kolóniáról másik ezret.
– Ezret?
Megvontam a vállam.
– Talán nem mind lovassági
hátas lesz, de biztos vagyok
benne, hogy van elég lovunk
és lovasunk. Az embereknek
nem kell teljes felszerelést
adni, de dárdával a kezükben
halálra fogják rémíteni Lot
katonáit, amikor megjelennek
a hátuk mögött. – Némán
meredtek rám mindketten,
tekintetük meggyőző érvekért
könyörgött. – Uther, hol van
elszállásolva a négyszáz
embered?
– Victorex régi házában, de
negyvennyolc órás
szabadságot adtunk nekik,
elfelejtetted?
– A pokolba! Mindegy, ez
még belefér. Itt maradnak, és
vissza lesznek hívva
szolgálatba, amint lejár a
szabadságuk. Eh, ők a
legjobb embereink.
Reméltem, hogy tudom
pótolni őket kevésbé jó
csapatokkal, de nem számít.
Amikor eljön az idő, hogy
velünk együtt indítsanak
támadást, felbecsülhetetlenek
lesznek. Kérlek, gondoskodj
róla, hogy holnap estére újra
szolgálatba álljanak. Majd a
többi táborból és gazdaságból
összeszedem azt az ezret.
– Azt akarom, hogy holnap
délre már északkelet felé
vonuljon egy ezerfős, de ha
lehet, még nagyobb oszlop. A
hadbiztosokat azonnal
utasítani kell, hogy
készítsenek össze nekik tíz
napra való élelmet. Legyező
alakban fogjuk szétteríteni
őket, nem akarom, hogy
látszódjon az ezer lovas
vonulásának nyoma. Nem
érdekel, hogyan oldjuk meg,
de létfontosságú. Ha igazam
van, Lot emberei délről és
nyugatról érkeznek. A mieink
még ki tudnak jutni északon
és keleten, ha elég gyorsak,
de ha nyomokat hagynak
maguk után, Lot tudni fogja,
hogy odakint vagyunk.
Ezenkívül minden
emberünket vissza kell hívni
a határvidéki őrposztokról.
Tudom, hogy Lot ezt
gyanúsnak fogja találni, de
majd meghirdetünk
valamilyen ünnepséget, nem
érdekel, milyet. Azt akarom,
hogy itt legyenek,
biztonságos távolságra a
falaktól. Ne feledjétek, úgy
kell viselkednünk, mintha
elmúlt volna a veszély.
Látszólag csökkentjük a
készültséget.
Még valami eszembe jutott.
– Mi a helyzet a
raktárainkkal? Állni tudunk
egy ostromot, apám?
– Igen, legalább egy hónapig.
– Nagyszerű. Ha van egy kis
szerencsénk, nem fog addig
tartani. A villa épületeiben
lévő készleteket az
elkövetkező napokban
kocsikra kell rakni, és az első
gyanús jelre felhordani.
Kihagytam valamit?
– Mi lesz az embereinkkel? –
kérdezte Uther. – Az erődön
kívül lévő telepesekkel? Nem
kellene figyelmeztetnünk
őket?
Megfontoltam a felvetést,
majd kurta fejrázással
elutasítottam.
– Nem engedhetjük meg
magunknak, Uther. Túl
veszélyes lenne. A figyelő
szemek miatt természetesen
kell viselkedniük. Mindössze
annyit tehetünk, hogy a
lehető legtöbbjüket
idegyűjtjük. Természetesen,
ha ünnepet hirdetünk a
győzelmünk és a biztonságos
hazatérésed tiszteletére, úgyis
mind idejönnek. Holnap ezt
is el kell intézni. Korábban
még soha nem tettünk ilyet.
– Legalábbis nem ennyire
hirtelen – morogta apám.
– Annál jobb. – Éreztem,
hogy rátaláltam a helyes
megoldásra. – Példátlan
esemény lesz, egy rögtönzött
ünnepség. Hadd higgye
mindenki, hogy a lakoma
holnap este kezdődik, és
másnap is folytatódik. Apám,
a meghívásodnak hitelesnek,
mégis ellentmondást nem
tűrőnek kell látszania.
Mindenkinek el kell jönnie.
Közben tájékoztasd a
tanácsot a történtekről.
– Azt mindenképp meg
kellene tennem.
– Akkor tedd, amilyen
gyorsan csak lehet, de előbb
add ki a parancsokat.
Mielőbb biztonságban kell
tudnunk az embereinket. Ha
bekövetkezik a legrosszabb,
hányan férnek el
Camelotban?
– Többen, mint ahányan
vagyunk, jóval többen. Ezzel
nem lesz probléma.
– Rendben. A telepeseinket
erre képeztük évek óta, most
már csak reménykedhetünk,
hogy megérte a belefektetett
munkát.
Titus udvarias köhintéssel
jelezte érkezését, mögötte ott
állt Flavius.
– Gyertek csak – mondta
apám –, és csukjátok be az
ajtót. Flavius, ott egy szék,
Titus, neked a másik
szobából kell hoznod.
Vészhelyzet van.

Éjfél is elmúlt, mire

végeztünk. Mindenki tudta,
mi a dolga, és mindannyian
tudtuk, hogy gyorsan és
feltűnésmentesen kell
cselekednünk. Nagyszabású
hadjáratot indítottunk el, és
az egész kolónia léte függött
attól, milyen gyorsan és
hatékonyan tudjuk kezelni a
helyzetet.
Az első feladatom egyszerű
volt. Szólnom kellett
Ludónak és a
hadbiztosoknak, hogy
nagyon gyorsan szükségünk
van az ellátmányra. Az én
felelősségem volt az is, hogy
megtegyem az
előkészületeket az erőd
számára szükséges készletek
elkülönítésére. Szerencsére
ezt feltűnés nélkül
megtehettem, mivel az előre
megszervezett szemle miatt
már mindenhol számítottak
az érkezésemre. Senkit nem
lepett meg a látogatásom.
Ám minden gondolatom
felett ott függött egy árnyék,
melyet magam helyeztem
oda korábbi szavaimmal,
amikor kijelentettem, hogy
csak azokat tekinthetjük
élőknek, akiket látunk és
hallunk. Aggasztott
Cassandra biztonsága.
Tudtam, hogy rejtekhelye jól
védett helyen van, távol a járt
utakról, és Lot martalócai
nem fognak emberek után
kutatni egy dombtetőn. Ám a
lefelé vezető keskeny csapás
képzeletbeli képe
megrémített, és tudtam, hogy
addig nem lesz
nyugodalmam, amíg meg
nem győződöm róla, hogy
legutóbbi látogatásomnak
semmi nyoma nem maradt.
Bár minden alkalommal nagy
figyelmet fordítottam a
nyomok eltüntetésére, úgy
döntöttem, még napkelte előtt
odamegyek, hogy
ellenőrizzem, minden
rendben van-e.
Apám szállásáról egyenesen
a konyhába mentem, ahol
Ludo még mindig dolgozott.
Beléptemkor
szembetalálkoztam az egyik
emberemmel, aki
balszerencséjére pont a
legrosszabb időben
tartózkodott a legrosszabb
helyen. Leküldtem a villába
egy üzenettel Stratónak, a
masszőrünknek, hogy szítsa
fel a tüzet, töltse fel a
gőzkamrát, és két órán belül
készüljön fel a fogadásomra.
Ezenkívül utasítottam, hogy a
lovam felnyergelve várjon a
főkapunál.
Ludo meglepődött, hogy a
napnak ebben az órájában lát.
Eddig a konyha takarítását
felügyelte, és már indult
volna lefeküdni, amikor
beléptem. Az étkező üres
volt. Leültem és elmondtam,
mit kérek tőle, ő pedig
kedvetlen fintorral vette
tudomásul, hogy az
elkövetkező napokban sokkal
több dolga lesz, mint hitte.
Magára hagytam a listáival,
és meglátogattam Questust,
rangidős szállásmesterünket,
hogy beszámoljak a
történtekről. Neki legalább
sikerült néhány órát aludnia,
mielőtt rátörtem, és
egykedvűen fogadta a
híreket. Azonnal munkához
látott.
Következő utam az erőd
orvosa, Lucanus szállására
vezetett. Cassandra eltűnése
óta kölcsönös tisztelettel
tekintettünk egymásra, de
tudtam, hogy soha nem
leszünk barátok, és csak
hivatalos ügyekben fogunk
érintkezni egymással. Ő is
már órák óta aludt, de
hozzászokott, hogy bármikor
riaszthatják, így mire
végeztem, teljesen éberré
vált. Láttam, hogy
gondolatban a kötszerek,
orvosságok, sínek készleteit
méri fel. Neki is felhívtam a
figyelmét, hogy a követek
semmit nem sejthetnek meg
az előkészületekből.
Az éjszaka legsötétebb
órájában távoztam tőle, szinte
teljesen leégett fáklyával a
kezemben, és a főkapu felé
menet kétszer is
megállítottak az őrök.
Teljesen elfeledkeztem a
hibern Donuilnak tett
ígéretemről. Lovam
felnyergelve várt, amint
kértem, és láttam az őrök
kérdő tekintetét, ahogy
közeledtem feléjük.
– A kiküldött katona
visszajött?
– Igen, parancsnok.
Körülbelül egy órája.
– Rendben. Mostanra
biztosan alszik. Szerencsés
ember. A villa masszőrje
viszont bizonyára átkozza az
álmatlanságomat, ami egyben
az övé is. Mennyi idő van
még napkeltéig?
Egymásra néztek, majd az
felelt, aki az imént is beszélt.
– Körülbelül két és fél óra,
parancsnok.
– Rendben. Addigra túl
leszek a fürdésen, az
olajozáson és a
masszírozáson, bár a nevemet
nem fogják szeretettel
emlegetni odalent.
Megfognád? –
Odanyújtottam a pislákoló
fáklyát, és fellendültem a
nyeregbe. – Sajnos valakinek
ezt a munkát is el kell
végeznie. Jó éjt! –
Kiléptettem a nyitott kapun,
ott hagyva az őröket, akik
minden kétséget kizáróan
egyetértettek abban, hogy az
összes tiszt őrült és vérgőzös
elméjű zsarnok.
A hold már lenyugodott, de
az ég tiszta volt, és amint a
szemem hozzászokott a
csillagfényhez, rájöttem,
hogy megfelelően látok a
sötétben. Odalent a
fürdőházban már égtek a
lámpások.

XIX.

Alig két óra múlva már

Cassandra és Avalon
irányába lovagoltam.
Megfürödtem, kigőzöltem és
megmasszíroztattam magam,
bekentek olajokkal és
illatszerekkel, addig gyúrtak
és dögönyöztek, amíg már
mindenem sajgott. Jól
éreztem magam, gondolataim
az előttünk álló problémák
körül keringtek, illetve az
azok megoldására tett
lépéseken. Még a hajnal első
fénye előtt megérkeztem a
dombtetőre, ahonnan
végignéztem, amint a keleti
égbolt életet ad az új napnak,
miközben a völgyben alvó
fiatal lányra gondoltam.
Amint elegendő fény volt
ahhoz, hogy lássam magam
előtt az utat, az ösvény
bejáratához léptettem, és
emberi nyomok után
kutattam. Egyet sem találtam.
Semmi nem utalt rá, hogy az
elmúlt években bárki is járt
volna erre. Mindig nagy
gondot fordítottam rá, hogy
ne hagyjak magam után
semmilyen jelet, az ösvényt
pedig benőtte a fű, és
szemlátomást senki nem
háborgatta. Meg kellett
elégednem ennyivel, mivel az
utat nem lehetett teljesen
elrejteni. Vizsgálódásom
végeztével újra átgondoltam
mindent, hátha elfelejtettem
valamit – bármit, ami
elárulhatja Cassandra
jelenlétét egy erre járónak –,
de nem jutott eszembe
semmi. Helyette hirtelen
vagy tucatnyi jó ok merült fel
bennem arra, hogy lemenjek
hozzá. Például
megnézhetném, van-e
elegendő élelme és tüzelője.
Megbizonyosodhatnék róla,
hogy a kunyhója elég meleg
most, hogy az éjszakák egyre
hidegebbek, és erről hirtelen
eszembe jutott, hogy nem
hoztam magammal a Luceiia
nagynénémtől kapott ruhákat.
Átkoztam a
feledékenységemet, de azzal
a gondolattal nyugtattam
magam, hogy így legalább jó
okom lesz később
visszajönni. Gondolataim
ráterelődtek a valódi okra,
amiért találkozni akartam
vele, és összeszorult a
gyomrom az izgalomtól,
ahogy elképzeltem, amint
bemászom mellé a meleg
ágyba, és fiatal, ruganyos
izmaival hozzám simul. Ma
éjjel, ígértem meg
magamnak, és
visszaindultam a lovamhoz.
Az üreges domb peremén
azonban kővé dermedtem, és
a rémülettől bizsergés futott
végig rajtam, amikor
megcsapta az orrom az égő fa
füstjének illata. Tüzet
gyújtott! Biztosan friss fát
tett a kihunyóban lévő
parázsra, és ha én
megéreztem, akkor bárki más
is megérezheti, aki a
közelben jár. Sarkon
fordultam és visszasiettem,
amerről jöttem, miközben
azon töprengtem, hogyan
fogom meggyőzni, hogy
legalább egy hétig próbáljon
tűz nélkül élni. Rá kell
vezetnem a tűz jelentette
veszélyre anélkül, hogy újra
feléleszteném az elméjében a
régi félelmeket a veréstől és
az erőszaktól.
Öröme nem ismert határt,
amikor megjelentem a
völgyben. Rám kapaszkodott,
meleg ajkával csókokkal
borította el az arcom, de
végül erőt vettem magamon,
óvatosan kiszabadultam az
öleléséből, és addig fogtam a
csuklóját, amíg várakozva a
szemembe nem nézett.
Amikor biztos voltam benne,
hogy rám figyel, a tűzre
mutattam, és eljátszottam,
hogy megéreztem a füstöt.
Először a szemöldökét
összevonva nézett, de végül
elmosolyodott, egyik kezével
megragadta a tunikáját, a
másikkal pedig közelebb
intett magához. Nem tudtam,
mit akar, de
engedelmeskedtem, és
hagytam, hogy a fejem
odahúzza a ruhájához.
Füstszaga volt. Megértette,
mit akarok megmutatni neki.
Felbátorodva
rámosolyogtam, bólintottam,
és visszamentem a tűzhöz,
ahol kezemmel követtem a
füst útját felfelé, egészen
addig a pontig, ahol
elkanyarodott és besodródott
a fák közé. Cassandra
bólintott, de a mosolya most
már bizonytalanabbnak tűnt.
Komor arccal elmutogattam,
hogy megéreztem a szálló
füst szagát, és bárki más is
megérezheti. Látványosan
mozgattam az orrom, akár
egy nyúl, meglepetést
színleltem, aztán felismerést,
majd kutatást imitáltam a
bokrok között, folyamatosan
szaglászva, míg rá nem
találtam a tűzre.
Mindvégig figyelt, és
megértette. Miután
meggyőződtem róla, hogy
semmi nem kerülte el a
figyelmét, odaléptem a tűz
mellett felhalmozott
farakáshoz, és kiválasztottam
néhány kisebb, száraz ágat,
melyek egészen kevés füsttel
égtek. Ezeket
összegyűjtöttem, és egy égő
fadarabbal meggyújtottam.
Amikor már javában égtek,
megmutattam, hogy alig
adnak füstöt. A legközelebbi
bokorról gyorsan letörtem
egy zöld ágat, és a nagyobbik
tűzre vetettem. Azonnal
füstölni kezdett, mire
lehúztam és eltapostam.
Aztán levettem a sisakom,
megtöltöttem vízzel a tóból,
és eloltottam az első tüzet.
Amikor újra Cassandrára
néztem, határozott bólintással
jelezte, hogy mindent
megértett, és az eltaposott
zöld ágra mutatott. A karját
lengetve utánozta a füstöt, és
megrázta a fejét. Nem lesz
több füst. Megkönnyebbülten
sóhajtottam, és hálát adtam
kiváló felfogóképességéért,
de a következő mozdulatai
ismét összezavartak.
Közelebb lépett, kivette a
sisakot a kezemből, a
magasba tartotta, majd
tenyerét a mellvértemre
helyezte, és kihúzta a
kardomat. Mozdulatlanul
figyeltem, mit művel. A
kardra nézett, aztán rám,
majd a körülöttünk emelkedő
dombokra mutatott, és a
levegőbe szaglászott. Páncélt
viselsz háborúhoz öltöztél, és
azt akarod mondani, hogy
körös-körül ellenségek
lehetnek, akik megérzik a
füstszagot, igaz?
Lassan, jelentőségteljesen
bólintottam, ő pedig utánozta
a mozdulatot.
Visszacsúsztatta a kardot a
hüvelybe, a tónál újból
megtöltötte a sisakomat
vízzel, és a maradék tüzet is
eloltotta. Tökéletesen
nyugodtnak és
összeszedettnek tűnt, és
tudtam, hogy többé nem fog
füst felszállni a völgyből,
amíg vissza nem térek.
Gyengéden megfogtam a
karját, és a szemébe néztem.
– Asszony – mondtam
mosolyogva –, te csodálatos,
gyönyörű asszony,
megbabonáztál! – Figyelte,
ahogy mozog az ajkam,
oldalra billentette a fejét azon
az elragadó módon, aztán
egészen közel húzódott, és
úgy, páncélban átölelt.
Az idő csak telt, mi
ölelkeztünk, nem is tudom,
meddig, aztán lassan tudatára
ébredtem, ki és hol vagyok,
és hogy mennyi még a
teendőm. Megérezte a
feszültségemet, mert hátrébb
húzódott, kérdőn felvonta a
szemöldökét, és az ösvényre
mutatott.
Megcsókoltam és
eleresztettem, gyűlöltem az
idő múlását. Miután feltettem
a sisakom, újra a tűzre
mutattam, és figyelmeztetően
megráztam a fejem. Utánozta
mozdulatomat. Nem fogja
elfelejteni. Még egy sietős
csók, és máris visszafelé
tartottam a másik világba.
Lovam üdvözlésképpen
halkan felnyerített, amikor
meglátott, én pedig keserves
sóhajjal szálltam fel a hátára.
Vágtatva indultam a
legközelebbi gazdaság felé,
és hagytam, hogy hátasom
válassza ki a neki tetsző utat,
miközben megpróbáltam
egyszerre mindenfelé
figyelni. Meglehetősen
komor hangulatban
lovagoltam be Terrix
villájába, és azonnal hívtam a
főintézőt. Feszülten
ismertettem a helyzetet, majd
utasítottam, hogy azonnal
szervezze kisebb csoportokba
az embereket, és küldje őket
északkelet felé. Megjegyzés
nélkül hallgatta, ahogy
elmagyaráztam, mennyire
fontos, hogy ne hagyjanak
sok ember és ló mozgására
utaló nyomokat maguk után.
Amikor befejeztem,
megkérdeztem, van-e
kérdése.
– Csak egy, parancsnok.
Hová menjenek? Azt már
tudom, hogyan, de hová? –
Volt valami furcsa a
hangjában, amit nem tudtam
azonosítani, de rájöttem,
hogy tisztességtelen voltam
ezzel az emberrel, aki
semmivel nem szolgált rá,
hogy ilyen kurtán-furcsán
bánjak vele. Hogy enyhítsem
modorom nyerseségét,
kipréseltem magamból egy
mosolyt.
– Bocsáss meg, annyira tele
van a fejem a részletekkel,
hogy a fő célt hajlamos
vagyok elveszíteni szem elől.
Sok éve, mielőtt még
meghúztuk a határainkat,
létrehoztunk egy tábort
északkeleten, Aquae Sulis
felé. Emlékszel rá?
Mosolyogva bólintott.
– Igen, Merlyn parancsnok,
jól emlékszem.
Parancsnokhelyettes voltam
ott, mielőtt kivonultunk.
– Jó, tehát ismered a helyet.
Az a találkozási pontunk. Ha
az embereid odaértek, a többi
gazdaságból érkezőkkel
együtt megvárjátok, amíg
Uther és jómagam
csatlakozunk hozzátok.
Mostantól számolva a
harmadik nap delére
odaérünk. Utána azonnal
indulunk, erre készüljetek fel.
– Úgy érted, indulunk vissza,
ide?
– Igen, vagy máshová. Attól
függ, hol jelenik meg az
ellenség. És még valami: az
embereid készítsenek össze
és rakodják szekerekre az
összes készletet. Még ma
végezzenek, és indítsák el a
szállítmányt Camelotba,
amilyen gyorsan csak lehet.
Semmi ne maradjon idekint,
amit Lot serege fel tud
használni.
– Mi legyen a jószággal?
– Hajtsátok be mind az
erődbe. Az istállók egy
darabig zsúfoltak lesznek, de
annyi baj legyen. Most pedig
láss munkához, barátom.
Még a délelőtt folyamán meg
kell látogatnom öt másik
gazdaságot. Gondoskodj róla,
hogy az embereid átérezzék a
helyzet komolyságát. Olyan
cselszövéssel van dolgunk,
ami a puszta létünket
fenyegeti.
– Ne aggódj miattunk,
Merlyn parancsnok. Tudjuk a
dolgunkat.
– Derék ember vagy.

Délre visszaértem
Camelotba, miután végeztem
a körutammal, és az
elkövetkező egy-két órában
az előző éjszaka kiadott
parancsaim végrehajtását
ellenőriztem. Minden a terv
szerint haladt, gondolatban
vállon veregettem magam.
Valaki a nevemet kiáltotta, és
felnézve az ifjú Donuilt
pillantottam meg, aki szállása
ajtajából integetett. Csak
ekkor jutott eszembe, hogy
előző este beszélnem kellett
volna vele, és egy pillanatra
bűntudatot éreztem, amit
gyorsan el is nyomott a
kíváncsiságom. Amikor látta,
hogy elindulok feléje,
gyorsan visszahúzódott.
Megálltam az ajtóban, és
nekitámaszkodtam a
keretnek.
– Donuil, mi a baj? Csak nem
rejtőzködsz? Mit követtél el?
– Gyere be, Caius Merlyn, és
csukd be az ajtót. Beszélnem
kell veled!
Úgy tettem, ahogy mondta. A
szállása hasonlított az
enyémre, de kisebb volt és
sötétebb, az apró ablakon alig
szüremlett be némi fény. Az
ágya szélén ült, a legsötétebb
árnyékban, és hirtelen az a
kényelmetlen érzésem
támadt, hogy valami nagyon
nincs rendben vele. Hosszú
ideig csak álltam és
figyeltem, vártam, hogy
megszólaljon. Végül
elvesztettem a türelmem.
– Mi folyik itt, Donuil? Mire
fel ez a titkolózás? Mi
történt?
– El kellett volna jönnöd
hozzám tegnap este, Merlyn
parancsnok. Megígérted.
Egész éjjel vártam.
Zavartan nevettem. Majdnem
úgy beszélt, mint egy
csalódott szerető.
– Sajnálom. Ez volt a
szándékom, de vészhelyzet
merült fel, és a kérésed
egyszerűen kiment a
fejemből. Elfelejtettem.
– Miféle vészhelyzet lehet az,
amitől egy magadfajta ember
megfeledkezik az ígéretéről?
Köze van Lot embereihez?
Megvontam a vállam.
– Könnyen lehet, de nem… –
Elhallgattam, csak most
döbbentem rá, mit kérdezett.
– Honnan tudod, hogy Lot
emberei?
– Mert ismerem őket. Erről
akartam beszélni veled. És
ezért maradtam a szobámban.
Nem akarom, hogy tudjanak
az ittlétemről.
– Miért? Félsz tőlük?
Szeme rám villant az
árnyékból.
– Igen, és van is rá okom.
Akárcsak neked. Attól a két
embertől félni kell.
– Miért? Miért kellene
félnem tőlük? Békés
követként jöttek.
– Ringasd csak magad ebbe a
hitbe, parancsnok. Annak a
kettőnek soha nem volt köze
a békéhez. Orgyilkosok. Lot
legjobbjai, vagy inkább
legrosszabbjai, nézőpont
kérdése.
A szoba egyetlen székéhez
sétáltam, és feltettem a lában
az ülőrészére.
– Honnan tudod ezt, Donuil?
Találkoztál már velük?
– Igen. Egyszer, apám
csarnokában. A felemás
szemű nevezett téged Gyáva
Caiusnak.
– Ó, ez érdekes. Mesélj még
róluk, és arról is, miért
rejtőztél el előlük.
– Mágusok.
Boszorkánymesterek.
– Ugyan már, Donuil! Mágia
nem létezik!
Rám nézett, nem érdekelte a
gúnyolódásom.
– Ezt mondd a katonáidnak,
parancsnok, de velem vagy a
népemmel inkább ne is
fáraszd magad. Ezek az
emberek gonoszok, a
sötétséggel cimboráinak. És
soha nem azok, akiknek
látszanak. A halál ott sétál
mellettük, és ráteszi a kezét
mindenkire, akit
megjelölnek.
Undorodó horkantással
leültem.
– Rendben, hiszek neked.
Mágusok. Most mondj
valami olyasmit róluk,
amivel tudok mit kezdeni. Ha
jól sejtem, mindketten
férfiak.
Ügyet sem vetett
élcelődésemre.
– Igen, nevezhetjük őket
férfiaknak, csakhogy nem
rendelkeznek a rendes férfiak
igényeivel és vágyaival. Csak
azért élnek, hogy az urukat,
Lotot szolgálják, mással nem
törődnek. Elrejtőztem előlük,
mert nem akartam, hogy
tudjanak rólam. Gyanút
fognának.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal, amiért idejöttek. Ha
meglátnak itt szabadon,
azonnal tudni fogják, hogy
mindent elmondtam nektek
róluk, és talán meg is ölnek.
– Ugyan már, Donuil
képtelenségeket beszélsz!
– Mondod te. Én láttam,
amikor megöltek egy embert,
akit zárt szobában őriztek,
csak úgy, kedvtelésből. Hogy
bizonyítsák, képesek
megtenni.
– Kinek?
– Apámnak és a népemnek.
Azt mondták, válasszunk ki
találomra egy embert, amit
meg is tettünk, majd zárjuk
be akárhová, és állítsunk
mellé őröket. Az ő egyik
emberüket választottuk ki,
szerencsétlen ördög rögtön
elfehéredett a félelemtől.
Együtt elvittük az egyik
kunyhóba, lehettünk bent
vagy húszan. A magasabbik,
a Caspar nevű utasított
minket, hogy kötözzük meg a
fickó kezét-lábát, és tömjük
be a száját. Amikor
elkészültünk, körbeállított
bennünket, és nagyon hosszú
ideig nézte az áldozatát, aki
egy idő után mozdulatlanná
vált és elájult, bár Caspar
hozzá sem ért. Végül a
mágus felállt, és szólt, hogy
vágjuk el a kötelékeket.
Amikor a fickó magához tért,
sikoltozni kezdett. Caspar és
a másik csak nevettek rajta,
és távoztak.
– Bezártuk a kunyhót, őröket
helyeztünk el a ház körül, és
visszamentünk apám
csarnokába, ahol Memnon, a
felemás szemű addig sosem
látott módon szórakoztatott
minket. Eltüntette a
tárgyakat, majd máshonnan
szedte elő őket. Elképedve és
egy kis félelemmel
bámultunk, amíg Caspar
közbe nem szólt: „Az
emberünk halott.” Engem
küldtek el megnézni, két
fivéremmel együtt. A
katonáink éberen őrködtek,
senki nem ment még csak a
kunyhó közelébe sem, erre
megesküdtek. A fogoly már
nem üvöltözött. A testvérem
kinyitotta az ajtót, és
bementünk. A férfi halott
volt. Nem láttunk rajta
vágást, zúzódást vagy
vérnyomot. Egyszerűen csak
meghalt, az arca eltorzult a
félelemtől, szája néma
sikolyra nyílt.
– Donuil, ez képtelenség!
– Tudom, parancsnok, és ha
nem lettem volna azok közt,
akik rátaláltak, én sem
hinném el.
– Milyen idős voltál akkor?
– Mint most. Ez nem egészen
három hónapja történt. –
Érzelemmentes volt a hangja,
ami önkéntelen elismerést
váltott ki belőlem.
– Tehát, szerinted Lot miért
küldte ide ezt a kettőt?
– Halált osztani, mi másért?
Ehhez értenek, semmi
máshoz. Beszélgettem róluk
néhány emberükkel. Tudod,
hogy még a saját katonáik is
gyűlölik és rettegik őket? Az
egyikük azt mondta, messze
keleten tanulták szentségtelen
mesterségüket, a szász
rengetegen is túl. Ismerik a
gyilkolás összes titkát.
Mérgeikkel száz különféle
módon képesek ölni. Tűz
nélkül égetik el az
embereket, és ehhez csak a
bőrüket kell megkarcolniuk!
Erre felkaptam a fejem.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, tűz nélkül
égetik el az embereket, és
csak a bőrüket kell
megkarcolniuk.
– Ez mit jelent? – Ő is
hallhatta, hogy hirtelen
feszültté vált a hangom.
– Nem tudom, parancsnok.
Én is csak hallottam. –
Komor eltökéltség szállt meg
Donuil szavai hallatán, de
csendben vártam, hogy
folytassa. – Nem tudom,
mivel indokolták a
jövetelüket, de bármit
mondtak, az hazugság. Lot
csak azért tartja őket, hogy
rettegést szítsanak. Ne legyen
kétséged, parancsok, ezek
ölni jöttek, és elültetni a
félelem magvait. – Elmémet
a képzeletbeli sikolyok
töltötték meg, és láttam
magam előtt Uther katonáit,
ahogy vonaglanak a
fájdalomtól. A két jövevény
arca élesen kirajzolódott a
fejemben, és egy hang nevet
is adott mindkettőnek:
Caspar és Memnon. Alig
hallottam Donuil következő
szavait. – Nem britanniai
származásúak, parancsnok. A
tengeren túlról jöttek, egy
Egyiptom nevű helyről.
Memnon és Caspar! A döntés
már meg is született a
fejemben, szinte még mielőtt
felfogtam volna. Talpra
ugrottam.
– Tudod, hol szállásolták el
őket?
Megrázta a fejét.
– Maradj itt, később
visszajövök érted. – Uther
keresésére indultam. Az
udvaron az egyik őr azt
mondta, nemrég látta, két
„vendégével” az étkezőbe
tartott. A főkapunál lévő
őrházhoz siettem. Curio, az
őrség parancsnoka
tisztelgéssel fogadott.
– Centurio, szükségem van
egy tizenkét fős szakaszra.
Azonnal állítsd össze, teljes
felszereléssel. Siess, mindjárt
visszajövök! – Megpróbáltam
megtalálni apámat, de bárhol
is volt, nem leltem. Mire
visszatértem, Curio
összegyűjtötte az embereket,
és amikor elindultunk az
étkező felé, a menetelés
zajára többen is kíváncsian
kapták fel a fejüket.
Uther kérdő tekintettel nézett
rám, amint megközelítettem
az asztalukat. Minden
szempár minket figyelt.
– Cai? Valami baj van?
– Igen, parancsnok. Nagy
baj. Mégpedig a
társaságoddal.
Mindketten rezzenéstelen
tekintettel figyeltek, meg sem
mozdultak.
– Mi van a társaságommal,
parancsnok?
– Őrizetbe veszem őket.
– Kinek az utasítására? – Egy
pillanatig úgy éreztem,
mintha vitatkozni akarna
velem.
– A sajátoméra.
Mosolyogva nézett
asztaltársaira.
– Uraim, ő itt az
unokatestvérem, Caius
Britannicus parancsnok, az ő
dolga fenntartani a rendet és
a fegyelmet e falak között.
Attól tartok, a
gondoskodására kell bíznom
titeket.
Erre mindketten
elkomorodtak. Caspar
megvetően nézett a
katonáimra, majd rám.
– Sokat engedsz meg
magadnak, parancsnok.
Mikor vált szokássá ilyen
ellenségesen bánni a
követekkel? – Hallottam az
idegen kiejtést a hangjában.
Nem erősen, de
felismerhetően.
– Mióta rájöttem, kik és mik
vagytok. Centurio, kutassátok
át őket alaposan!
Vetkőztessétek meztelenre, és
bizonyosodjatok meg róla,
hogy semmi nem maradt
náluk, amit fegyverként
használhatnak. A ruháikat
tegyétek el, és adjatok nekik
tunikákat, hogy ne fázzanak.
Aztán zárjátok be őket, és
rendelj melléjük őrséget. –
Egymás után a szemükbe
néztem. – Elmehettek az
embereimmel a saját
lábatokon, vagy vihetnek
titeket. A választás a tiétek.
Indulás!
A tizenkét őrtől körülvéve
távoztak. Uther mindvégig a
helyén maradt, majd amikor
eltűntek, halkan füttyentett.
– Rendben, most pedig
elmondhatod, mi volt ez az
egész.
Helyet foglaltam vele
szemben, éreztem, hogy a
feszültség lassan távozik
belőlem.
– Most hallottam egy
idegentől, aki nem ismerte a
történeted, hogy ez a két
fattyú egyiptomi mágus. A
mérgek mesterei, és képesek
tűz nélkül elégetni egy
embert, pusztán egy apró
karcolással. Emlékeztet ez
valamire?
– Krisztusra, a mérgezett
nyilak!
– Nekem is ez jutott
eszembe.
– Kitől hallottad?
– Donuiltól, az én ifjú hibern
túszomtól. Látta ezt a kettőt
munka közben, amikor alig
három hónapja ellátogattak
az apja házába. Tegnap
felismerte őket, és elrejtőzött,
mert félt, hogy megölik.
Nagyon egészséges
tisztelettel viseltetik a
képességeik iránt. Megtudtad
a nevüket?
– Igen, a…
– Caspar és Memnon? –
vágtam közbe.
– Caspar és Memnon, így
van.
– Akkor ez elég bizonyíték.
Egyiptomi nevek, de ami a
lényeg, Donuil is ugyanígy
hívta őket.
– Honnan tudod?
– Mondtam, ismeri őket.
– Nem, nem úgy értem.
Honnan tudod, hogy
egyiptomi nevek?
– Sokat olvasok, nem
emlékszel?
Uther elfintorodott, és apró
fejrázással jelezte, hogy
sosem tudott megérteni.
– És most? Picus nagybácsi
tud már róla?
– Még nem, nem találtam
meg. Amint megtudtam, ki ez
a kettő, nem akartam, hogy
szabadon kószáljanak az
erődben.
– Érthető. – Visszatért a
mosolya. – Hol ez a te
hiberned?
– A szállásán. Gyere,
bemutatlak neki. Saját
füleddel hallhatod, amit
nekem elmondott.
– Vezess, parancsnok. Gyötör
a kíváncsiság.
– Még valamit el kell
intéznem. Őrizetbe kell
vennem a szolgálóikat is.
Merre vannak?
– A barakkban, a katonákkal.
Majd én intézkedem.
– A csomagjaikat is
gyűjtsétek össze, és küldjétek
át apámhoz. Érdekes
dolgokat találhatunk bennük.
Uther odahívott egy katonát
az egyik asztaltól, hogy
kiadja a parancsokat, és
közben eszembe jutott, hogy
már nincs szükségünk az
előkészületeink titokban
tartására. Ezt rögtön
közöltem is vele, amint
visszafordult hozzám.
– Ez sok mindent
megváltoztat, kuzin. Most
már nyíltan folytathatjuk a
készletek beszállítását az
erődbe. Ki is adom a
parancsot.
– És ha Lot kémei a
dombokról figyelnek minket?
Nem jöhet rá, hogy tudjuk,
mire készül?
– Már nem érdekel. Holnap
korán reggel induljanak a
szekerek. A lovasaink ma
reggel távoztak, Lot emberei
legfeljebb annyit láthatnak,
hogy visszahívjuk a
gyalogságunkat és
készleteket gyűjtünk. Még ha
ki is találja, hogy készülünk a
fogadására, azt nem sejti,
hogy az orra előtt
kicsempésztünk egy
hadsereget.
Átkarolta a vállam.
– Cai, mélyen tisztelt
kuzinom, a ravaszságod és az
eszed újra és újra ámulatba
ejt! Legjobb lesz, ha tudatjuk
Picus nagybácsival és a
többiekkel, hogy átírtad a
terveket. Nagyon fognak neki
örülni!

Unokatestvérem barátságos
gúnyolódása ellenére apám
és a többiek valóban örültek,
miután megértették a
változtatásokat szükségessé
tevő okokat. Egy órámba
került, hogy össze tudjam
gyűjteni a fegyverszobában
apámat, Titust, Flaviust,
Uthert és Donuilt. Utherrel
alaposan átkutattuk a
„követek” csomagjait még a
többiek érkezése előtt, de
semmilyen gonosz vagy
idegen dolgot nem találtunk.
Amikor mindenki
megérkezett, elismételtettem
Donuillal a történetét, és
rávilágítottam néhány
lényeges pontra.
Beszámolóját Uther fordította
latinra. Amikor befejezte,
apám és Titus feltettek
néhány kérdést, azután
visszaengedtük a szállására.
Az ajtóban azonban megállt,
és rám nézett.
– Merlyn parancsnok,
válthatnánk egy szót?
Négyszemközt.
Kimentettem magam, és
követtem az udvarra, ahol
zavartan szembefordult
velem.
– Mi a baj? – kérdeztem az ő
nyelvén.
– A csomagjuk. Többnek kell
ott lennie, mint ami látszik.
– Hogy érted?
– Nem is tudom, parancsnok.
– Ingerülten megvonta a
vállát. – De mást is kellett
volna találnotok. Ezek az
emberek sehová nem mennek
a mesterségük eszközei
nélkül, mert a fő céljuk, hogy
halált osszanak.
– Miféle eszközök, Donuil?
Mire akarsz kilyukadni?
– A csomagban olyan
dolgoknak kellene lenni,
amelyek idegenek és
ismeretlenek számotokra.
Átkutattátok a vasalt ládákat?
– Nem tudom. – Most nekem
kellett elismernem a
tanácstalanságomat. – Miféle
vasalt ládákról beszélsz?
– Két dobozról, amelyeket
soha nem tévesztenek szem
elől. Az egyik nagyobb a
másiknál, és mindkettő
nehéz.
– Majd utánanézek, de
szerintem feleslegesen
aggódsz.
– Nagyon remélem,
parancsnok. – Nem tűnt
nyugodtnak.
– Magam nézem meg, és
majd elmondom, mit
találtam. – A vállára csaptam.
– Most pedig irány az ágy.
Visszamentem apám
szobájába. Senki nem vitatta
a Donuil történetének
meghallgatása után tett
intézkedéseimet, mindenki
egyetértett abban, hogy
helyesen cselekedtem. A
parancsokat kiadtuk, és végre
is hajtják őket a következő
nap folyamán, kora reggeltől
kezdve. A készletek és a
katonák elhelyezését,
valamint az élelem
porciózását Titus és a
szállásmesterei intézik.
Utherrel ma éjjel alszunk egy
jót, és még napkelte előtt
elindulunk északkeletre,
hogy találkozzunk a
lovasságunkkal.
A fegyverszobából kilépve az
első utam Donuil szállására
vezetett. A fiatal skót az
ágyon elnyújtózva várt rám.
– Hé, itt akarsz heverészni az
elkövetkező öt évben? –
szóltam be az ajtótól.
Nagyokat pislogva ült fel.
– Mi volt a neve annak a
katonának, aki beszéli a
pogány nyelvedet?
– Rufio.
– Megtermett fickó vörös
szakállal?
– Igen, parancsnok.
– Nagyszerű, őt ismerem.
Kerítsük elő!
Utasítottam egy centuriót,
hogy kerestesse meg és
küldje hozzám, ahol
Donuillal vártunk rá.
Hamarosan meg is érkezett,
láthatóan aggódott, milyen
fegyelemsértés miatt akarom
felelősségre vonni. Amikor
meglátta Donuilt mellettem,
nyugtalansága csak
fokozódott.
– Hívattál, parancsnok?
– Igen, Rufio. Úgy hallottam,
beszéled a vendégünk
nyelvét.
Nagyon nyelt.
– Igen, parancsnok.
– Az jó, mivel ő nem beszéli
a mienket. Ettől a pillanattól
fogva különleges feladatot
látsz el. Ki a centuriód?
– Phideas, parancsnok. „C”
század.
– Phideas. Rendben. Ha jól
emlékszem, nemrégiben
kihallgatásra küldött hozzám.
Verekedés miatt.
– Igen, parancsnok.
– És függelemsértésért.
Újabb nyelés.
– Igen, parancsnok.
– Téged és a barátodat… mi
is a neve? Strato? Ti ketten
majdnem az egész „A”
századnak nekiestetek valami
asszony miatt, és egyikőtök
volt olyan bolond, hogy
leüssön egy decuriót, amikor
az megpróbálta megállítani a
mészárlást.
– Igen, parancsnok. Nem
láttam, ki ő, csak miután
megütöttem.
– Hm. Mostantól minden
függelemsértésért
személyesen nekem felelsz,
mivel kisajátítalak saját
céljaimra. Erről tájékoztatom
Phideas centuriót is. Téged
teszlek felelőssé fiatal
barátunk kényelméért,
megértetted? Szüksége van
tolmácsra, és valakire, aki
segít eligazodnia az erődben
és a lovassági táborban, és
megkönnyíti neki a
beilleszkedést. Altisztté
nevezem ki, az optióm lesz.
Azt akarom, hogy ezt minden
érintettel tudasd.
– Bánj vele jól, teljesítsd a
kéréseit, és lehetőség szerint
tanítsd a nyelvünkre. Nem
lesz nehéz dolgod, mert okos
és lelkes kölyök. Ám a
legfontosabb, hogy faragj
belőle lovast. Taníts meg neki
mindent a lovakról: hogyan
gondozza, hogyan csutakolja
és etesse, hogyan
szerszámozza fel, és hogyan
ülje meg őket. Teljesen
tapasztalatlan, így te leszel a
szárazdajkája. Tanítsd ki jól,
mert ő lesz a szárnysegédem.
El kell sajátítania a
fegyverek, a páncélok és az
egyéb hadi felszerelések
használatát, ápolását és
javítását. Képes leszel
minderre?
Elkerekedett szemmel
próbálta befogadni mindazt,
amit elmondtam. Az utolsó
kérdésem után pislantott
egyet, és megköszörülte a
torkát.
– Igen, parancsnok. Én…
mennyi időm van minderre,
uram?
– Mennyire lesz szükséged?
Új védencére pillantott, aki
minket figyelt, de egyetlen
szót sem értett a
beszélgetésünkből.
– Khm, az alapokhoz?
Mindenhez? Talán egy
hónap?
– Akkor van egy hónapod,
holnaptól számolva. Harminc
nap, hogy pogány hercegből
cameloti katonát faragj. A
tiszti feladatai miatt ne
aggódj, arról majd én
gondoskodom. Csak tartsd
távol a bajtól, amíg meg nem
tanul gondoskodni magáról.
Mindkettőtöket áthelyezlek a
saját szakaszomba. Téged
ideiglenes centurióvá
nevezlek ki, különleges
előjogokkal. Ha jól végzed a
munkád, állandósítom a
rendfokozatot. Ha
cserbenhagysz, megint
csupasz seggű gyalogos
leszel Phideas századában,
mégpedig olyan gyorsan,
hogy beleszédülsz.
Megértetted?
– Igen, parancsnok! – felelte
széles mosollyal.
– Új egyenruhára lesz
szükségetek. A katonáim
feketét és ezüstöt viselnek, a
medve címerrel. Keresd fel
Popiliust, ő ellát mindennel.
Ó, és ez is kell majd. –
Leültem, belenyomtam a
pecsétemet egy viasztáblába,
és ráírtam: „Rufio centurio
jár el a nevemben a fiatal
tirbunus, Donuil ügyében. –
C. Merlyn.”
– Jól vigyázz rá, és csak
akkor használd, ha
szükséges. Holnap eltávozom
néhány napra, így nem tudom
felügyelni az áthelyezésedet,
de ezzel magad is
elintézheted. Beszélj Titus
legatusszal. Most menj, és
jelentkezz ki a „C”
századból. Phideas biztosan
nehéz szívvel fog elengedni,
ráadásul centurióként! Addig
mindent elmondok az ifjú
tribunusunknak, holnap pedig
elkezdheted a kiképzését.
– Értettem, parancsnok… és
köszönöm! – Tisztelgett
nekem és Donuilnak, majd
távozott.
Donuil a tisztelgés láttán
kíváncsian felvont
szemöldökkel pillantott rám,
mire a saját nyelvén
elmagyaráztam, mi történt.
Fülig ért a szája, és ő is
feszesen tisztelgett.
Önkéntelenül
elmosolyodtam.
– Köszönöm, Donuil tribunus
– mondtam. – Ne felejts el
szólni Rufio centuriónak,
hogy tanítson meg tisztelegni
is.
Amint távozott,
végignyúltam az ágyamon, és
rögtön álomba merültem, de
előtte még szóltam az őrnek,
hogy három óra múlva
ébresszen fel. Meg is tette, és
a sötétség barátságos
leplében tértem vissza
Avalonba, immár Cassandra
új ruháival.
Miután magához tért a becses
kincsek feletti ujjongásából
és ámulatából, két boldogító,
örömteli órát töltöttem el a
karjaiban, és éjfél után nem
sokkal már újra a saját
ágyamban feküdtem.

XX.
A futár az istállóban talált
rám.
– Bocsáss meg, Merlyn
parancsnok, de Uther
parancsnok azt kéri, néhány
percre csatlakozz hozzá a
szállásán.
Meglepetten néztem a
katonára.
– Már rég itt kéne lennie, én
majdnem készen állok az
indulásra.
– A parancsnok elkészült,
uram. A lovai a főkapunál
várakoznak.
Visszaüzentem Uthernek,
hogy azonnal ott leszek, és
folytattam a hevederek
megszorítását. Málhás
lovamat, amelyik valójában
egy másik harci mén volt,
alaposan megraktam a
szükséges készletekkel. Még
csak a reggel harmadik
órájában jártunk. Uther
valószínűleg korán lefeküdt,
és már órák óta ébren van.
A szobájában várt, a fehérre
meszelt falnak támaszkodva,
és néhány olajlámpás
fényénél a tőrét élezte egy
kővel.
– Jó reggelt, Uther. Készen
állsz? Miért hívtál?
– Jó reggelt, kuzin. –
Elvigyorodott és az ágya felé
biccentett. Kíváncsian léptem
oda, és lenéztem a takarón
heverő eszközre.
– Mi ez?
– Vedd fel, és mondd meg te.
Alaposan megvizsgáltam,
mielőtt hozzáértem;
valamiféle fegyvernek tűnt. A
rövid, vaskos nyelet bőrrel
tekerték be, és az egyik
végére erős hurkot
illesztettek. A másik végét
megvasalták, és vastag láncot
rögzítettek hozzá, amely
ökölnyi nagyságú golyóban
végződött.
– Ez vas?
– Fogd csak meg.
A golyó valóban vas volt, ott
is maradt az ágyon,
miközben a lánc kibomlott.
Magam felé húztam a nyélnél
fogva, és a golyó tompa
koppanással hullott a padlóra.
A fegyver teljes hossza
valamivel rövidebb lehetett a
karoménál. Megemeltem a
golyót. Nehéz volt.
– Jól van, Uther, mi ez?
– Ugyan már, Merlyn!
Hányszor kellett
végighallgatnom a mesét
arról, hogyan jöttél rá a
nyereg és a kengyel
használatára? Nem tudod
elképzelni, mit művel ez a
holmi egy gyalogossal, ha
lesújtasz rá felülről?
Tétován méregettem, és
hirtelen már egyáltalán nem
okozott gondot rájönni, mi
ez.
– Gondolom, romba dönti a
napját.
– Az biztos… a sisakjával és
a koponyájával együtt.
– Honnan szedted az ötletet?
– Emlékszel Vegetius Sulla
fütyülő kövére? Részben
onnan, részben Varrus
nagyapa régi történetéből,
ami rólad és a husángról
szólt. Egy ideje már
gondolkodom rajta, és
legutóbb, amikor itthon
jártam, úgy döntöttem,
elkészítem. Működött, de a
lánc túlságosan hosszú volt,
akárcsak a nyél, így le kellett
vágni belőle, a láncot pedig
tizennégy szemre rövidíteni.
Mindkettőnknek készítettem
egyet. A tiéd fekete, az
enyém vörös, látod? –
Lehajolt, és felvett egy másik
fegyvert az ágy lába mellől. –
Bújtasd a kezed a hurokba, és
nem fogod elveszíteni akkor
sem, ha elengeded a
markolatot.
– Nagyon jó! De miért
hívattál ide, hogy
megmutasd? Nem hozhattad
volna el te hozzám?
– Megőrültél, ember? Ezek
nagyon nehezek, meg sem
próbálnám elvonszolni őket
az istállóig! Vulcanusnak
néztek volna, ahogy az
udvaron vonszolom a
vasgolyókat.
Elnevettem magam, és bal
kezembe fogtam a golyót.
Valóban nagyon nehéz volt.
– Gyere, induljunk –
mondtam. – Köszönöm a
fegyvert, ígérem, nem ütlek
meg vele, ha te sem bántasz a
tiéddel.
– Megegyeztünk. Siessünk,
alig két óránk maradt
pirkadatig.

Mire a hajnal első fénye

feltűnt az égbolton, két
tartalék lovunkkal már
messze jártunk az erődtől.
Csendben lovagoltunk,
fülünket erőltetve idegen
hangokat figyeltünk a
környező sötétségben, mert
mindkettőnk fejében az járt,
hogy Lot íjászai bárhol ott
lehetnek a mérgezett
nyílvesszőkkel, de nem
találkoztunk senkivel, és nem
hallottunk gyanús zajt.
Amikor világosabb lett, jobb
kéz felől már ki tudtuk venni
a Mendipek vonulatait. Az a
fajta mágikus reggel volt ez,
melynek szépsége még jóval
azután is megmarad az ember
elméjében, hogy a belőle
megszülető napot már rég
elfelejtette. Az egész vidéket
szürke, alacsonyan úszó köd
ülte meg, ott örvénylett
lovaink lába körül, és minden
fűszálra, minden levélre
nehéz harmat telepedett, így
amikor a nap sugarai
szétoszlatták a ködöt, úgy
tűnt, mintha ezerszínű
csillogó drágakővel beszórt
földön lovagolnánk keresztül.
A fák sápadt aranyban és
zöldben tündököltek, és a
világot betöltötte a számtalan
madár éneke.
Egymás mellett lovagoltunk,
a térdünk szinte összeért.
Amikor felkaptattunk egy
kisebb buckára, megláttuk a
különös jeleket az előttünk
elterülő völgyben. Azonnal
észrevettem, de csak lassan
jutott el a tudatomig, mit is
jelentenek. Nem úgy
Uthernek, aki rögvest
felszisszent.
– Igazad volt, Cai.
Megindultak.
A hosszú, nedves fűben jól
látható nyomokat hagyott egy
csapatnyi ember, akik nem
olyan rég vonulhattak itt át.
Haladásukkor letaposták a
füvet, leverték a harmatot,
így a reggeli nap fényében
tisztán kirajzolódott a
sötétebb sáv a
szemkápráztató csillogás
közepén.
– Honnan jöhettek, Uther?
Melyik úton?
– Keletről, és nyugatra
tartottak. Látszik, ahogy a
fény ráesik a letaposott fűre.
Északra lovagolhattak, hogy
megkerüljék a dombokat,
majd a másik oldalon balra
kanyarodtak.
A széles ösvényre
pillantottam.
– Szerinted az íjászok
lehettek?
– Le merném fogadni.
Szerencsére nem voltunk itt
tíz perccel ezelőtt.
– Gondolod, hogy akkor
jártak erre?
– Nem sokkal előbb. A
madarak énekelnek, tehát
már nincsenek a közelben, de
a harmat csak egy órája szállt
le, és biztosan azután
vonultak el.
– Mit tegyünk?
– Pontosan azt, amit eddig is
tettünk, kuzin, csak
gyorsabban. Ezekkel itt nem
tudunk mit kezdeni. Ketten
vagyunk, Isten a tudója, hány
ellen. Folytassuk az utat,
gyűjtsük össze az
embereinket, menjünk vissza
Camelotba, amilyen gyorsan
csak tudunk, és
reménykedjünk benne, hogy
lesz lehetőségünk nagyon
csúnya meglepetést okozni a
látogatóinknak.
Újra elindult, én pedig
követtem, könnyű vágtában
Lot embereinek nyomán és a
távoli fákig nyúló füves
mezőn. Amikor elértük az
erdő szélét, mindketten
hátranéztünk a jól látható
nyomra, amit saját lovaink
hagytak a fűben. Most már
fényes nappal volt, a napot
nem takarták felhők.
– Legfeljebb egy óra, és a
nyomok eltűnnek – mondta
Uther. – Reménykedjünk,
hogy mostanában nem
jönnek vissza ezen az úton.
– Miért tennék? Nyugat felé
tartottak, és még hosszú út áll
előttük.
– Ahogy előttünk is, kuzin,
és ez az erdő nem túl
barátságos. Indulás!
Uthernek igaza volt. Az erdő
szinte átjárhatatlannak tűnt,
időnként le kellett szállnunk
és kantárszáron vezetni a
lovainkat a sűrű
aljnövényzetben, ahol
semmiféle ösvény nem nyílt.
Jó egy órát küszködtünk,
mire a bozótos ritkulni
kezdett, de végre úgy tűnt,
magunk mögött hagytuk
utunk legnehezebb szakaszát,
és az erdő hátralévő részében
már tudtunk lovagolni.
Végül, amikor a nap a
legmagasabb pontjáról sütött
le ránk, kiértünk egy füves
tisztásra, melyet egyetlen
hatalmas tölgyfa uralt egy
gyors folyású patak partján.
Szólnunk sem kellett,
egyszerre álltunk meg
pihenni, és nyergeltük le a
lovakat. Valamivel később,
miután gondoskodtunk
hátasaink kényelméről,
leültünk a patakparton, és
elrágcsáltuk a Ludo
konyhájáról elhozott hideg
húst és friss kenyeret.
– Szerinted mennyit kell még
mennünk? – kérdeztem.
Uther megvonta a vállát, és
előrehajolt, hogy merjen egy
kis vizet a patakból.
– Ha a hátralévő időben
jobban tudunk haladni, estére
ott lehetünk. –
Kiegyenesedett, csuklójával
megtörölte nedves száját. –
Tudod, kuzin, még nem is
gratuláltam neked az új
rangodhoz… Camelot
főparancsnoka.
Azonnal idegessé és feszültté
váltam, bár nem a
hangsúlyától.
Odapillantottam, de a
tekintetében sem láttam
semmit. Szinte kifejezéstelen
volt az arca, csak a szája
sarkában bujkált egy kis
ironikus mosoly. Én is
lehajoltam inni, sokkal
inkább azért, hogy elrejtsem
hirtelen támadt
bizonytalanságom, mint
bármi más miatt, aztán újra
felültem és vártam, de nem
mondott többet.
– Köszönöm – feleltem
végül. Odahúzódtam mellé,
és vártam tovább, Uther
azonban sóhajtva hátradőlt a
fűben, és rám hagyta a
beszélgetés folytatását. –
Mikor tudtad meg?
– Mit? A kinevezésed?
Amikor legutóbb
visszatértem. Akartam is
mondani neked valamit, de
addigra már nem volt új a hír,
és elfeledkeztem róla. De
örülök, hogy így alakult,
kiérdemelted.
– Nem neheztelsz?
– Neheztelni? – Hangosan
felnevetett, és a fejét
felemelve meglepetten nézett
rám. – Miért neheztelnék?
Azt gondoltad, irigykedem?
Megvontam a vállam.
– Nem igazán, bár el kell
ismernem, felmerült bennem
a gondolat.
Fél könyökre támaszkodott
és megrázta a fejét, mintha az
ostobaságomon csodálkozna.
– Mondd csak, Cai, te
irigykedni fogsz rám, amikor
a Pendragonok királya
leszek?
Elkerekedett a szemem a
döbbenettől.
– Nem, dehogy!
– Akkor miért kérded
ugyanezt tőlem?
– Nem tudom, Uther. Bocsáss
meg. – Ostobának és
szánalmasnak éreztem
magam, de máris témát
váltott.
– Van valami, amit soha nem
kérdeztem meg tőled. Az a
lány, Cassandra… hogyan
csempészted ki a jól őrzött
házból?
A kérdés készületlenül ért.
Átcsapott rajtam a harag
hulláma, és egyszeriben
visszatért minden kételyem
és bizalmatlanságom.
Visszanyeltem a nyelvemre
toluló dühös választ,
elfordítottam a fejem, hogy
leplezzem az érzéseimet, és
inkább másik kérdéssel
válaszoltam az övére.
– Miből gondolod, hogy
egyáltalán közöm volt hozzá?
Jellegzetes, vadállatias
nevetésével válaszolt.
– Ugyan már, Cai, én vagyok
az, Uther! Vagy te voltál,
vagy elkezdhetek hinni a
mágiában. Még szép, hogy te
voltál! De az összes druida
pap nevére, hogyan
csináltad? És miért?
– Veszélyben volt.
– Kitől?
– Attól, aki megpróbálta
megölni.
Most már egyenesen ült, és
meglepetten nézett rám,
olyan őszinte elképedéssel,
hogy önkéntelenül is
eszembe jutott, talán csak
színészkedik.
– Miért próbálta volna bárki
is megölni? – kérdezte. – Ha
jól tudom, megerőszakolták
és összeverték. Amit
hallottam, az alapján nagyon
csúnyán elbántak vele, de
miért akarná bárki a halálát?
És ha igen, miért nem végzett
vele az első alkalommal?
Hiszen majdnem olyan volt,
mint egy rabszolga, senki
nem törődött volna vele.
– Egy gyilkossággal?
Camelotban? – sziszegtem
dühösen. – Apám nem csinált
titkot belőle, hogy a
parancsnoksága alatt az
erőszak büntetése halál. Te
ezt szemlátomást nagyon
könnyen veszed, kuzin, de
így van! Halál! Azt
reméltem, azonosítja a
támadóját vagy támadóit, ha
többen voltak, amiben
egyébként kételkedem.
Kitörésemre felszaladt a
szemöldöke, és amikor
megszólalt, nagyon halkan
beszélt.
– Miért kételkedsz benne?
– Megvan rá az okom.
– Abban biztos vagyok. –
Még jobban lehalkította a
hangját. – Megkérdezhetem,
mik azok az okok?
– Kérdezd meg magadtól,
Uther!
– Magamtól? – Összevont
szemöldökkel megrázta a
fejét. – Miért volt olyan
fontos neked, mert
nyilvánvalóan fontos volt,
hogy a lány azonosítsa a
támadóját? Én ezt kérdezem
magamtól, Cai. Miért? Nagy
kockázatot vállaltál, hogy
megvédd. Miért? Hiszen
idegen volt.
– Nem mindenkinek! Például
te is ismerted!
– Én? Mit akar ez jelenteni?
Még csak nem is voltam
Camelotban!
– Ó, dehogynem, Uther!
Most már ő is dühösen nézett
rám.
– Arra akarsz célozni… –
Elhallgatott, figyeltem az
izmok játékát az arcán, ahogy
visszatükrözték a gondolatait.
Ha csak megjátszotta magát,
mesterien csinálta. – Éjszaka
történt, igaz? Azon az
éjszakán, amikor elmentem.
– Igen. Azon az éjszakán,
amikor dühöngve távoztál,
megesküdve, hogy olyan
leckét adsz neki, amit soha
nem felejt el. Másnap reggel
az istállóban találtak rá, kis
híján halálra verték, te pedig
eltűntél. Senki nem látott
távozni, és senki nem tudta,
hová mentél.
– Értem. – Nem nézett rám,
tekintetét egy sziklára
szegezte a patakmederben, és
a körülötte zubogó vízre. –
Te pedig természetes módon
feltételezted, hogy én voltam
a tettes. – A szemembe
nézett. – Nagyon kegyetlen
verést kapott, ugye? – Nem
feleltem. – És te képesnek
tartottál ilyen mérvű
brutalitásra? – Némán
meredtem rá. – És még
mindig ezt gondolod?
– Nem tudom, Uther.
– Azt akartad, hogy
felépüljön és azonosítson?
A kérdés, és ahogy feltette,
elgondolkodtatott.
– Nem. Azt akartam, hogy
felépüljön és azonosítsa a
támadóját. Nem akartam,
hogy te legyél az. Féltem,
hogy megtörténhet, de
reméltem, hogy tévedek.
– Miért szervezted meg a
szöktetést? Ott tarthattad
volna, amíg vissza nem térek.
– Lehet, de azzal veszélybe
sodortam volna az életét.
– Az Úr nevére, hogyan?
Még csak a közelben sem
voltam!
– Ezzel elismered a
bűnösséged?
– Nem, természetesen nem,
de te rám gyanakodtál!
Felálltam és lenéztem rá.
– Azt hiszem, különös
módon mégis bíztam benned.
Gyanakodtam rád, de nem
volt bizonyítékom, és akár
tévedhettem is. Nagyon
szerettem volna hinni, hogy
tévedek. Akkor viszont a
valódi támadó bárki lehetett
Camelotból. Az egyik őre,
vagy akár több is. És
bármelyikük megölhette
volna. Azzal ugyan
bebizonyosodott volna az
ártatlanságod, de ő közben
meghal.
Ezen elgondolkodott egy
ideig, végül apró biccentéssel
jelezte, hogy elfogadja az
érveimet.
– Tehát, hogy juttattad ki?
– Csellel. Már akkor sem volt
ott, amikor őröket állítottam
az ajtó elé.
– Dehogynem, a katonák
látták is.
– Egy fiút láttak, aki
elfoglalta a helyét. Kifutott
az épületből, miközben az
őrök azt figyelték, ki akar
bejutni.
Uther a fejét csóválta, arcán
mosoly terült szét.
– Nem vagy mindennapi
ember, kuzin. Hová vitted?
– Biztos helyre. Miért
kérded?
– Kíváncsiságból.
Megvontam a vállam.
– A lány… biztonságban van.
– Helyes. Remélem, egy nap
újra találkozhatom vele, hogy
végre te is megnyugodj.
Fel kellett tennem a kérdést.
– Te voltál, Uther? Te tetted?
Hosszú ideig hallgatott,
farkasszemet nézett velem,
ezt az arckifejezését még
sosem láttam.
– Láttad aznap éjjel, amikor
távoztam. Nyilvánvalóan azt
gondolod, elég dühös voltam
ahhoz, hogy megtegyem.
Aztán eltűntem, amit a
bűntudatomnak is
betudhattál. – Elhallgatott,
láthatóan próbált
visszaemlékezni. – A négy
némber aznap éjjel… ők
biztosan beszéltek. Mi történt
velük?
– Sosem tudták meg. Másnap
kora reggel elküldtem őket,
mielőtt hallhattak volna a
dologról. Kíséretet is adtam
melléjük, Titus néhány
megbízható emberét, és
utasítottam őket, hogy
készítsenek elő nekik egy
házat Glevumban. A hír
akkor még nem terjedt el, és
semmit nem tudtak a
történtekről.
– Köszönöm, kuzin – mondta
rövid hallgatás után. – Úgy
látom, voltak benned
kétségek a bűnösségemmel
kapcsolatban.
– Voltak – bólintottam. –
Elég ahhoz, hogy
megpróbáljalak megvédeni a
pletykáktól. Dühös voltam és
zavarodott, de úgy akartam
lefolytatni saját
nyomozásomat, hogy nem
befolyásol a szóbeszéd.
– Nos, Cai kuzin, nem jó a
helyzetem. Mondhatnám,
hogy ártatlan vagyok, de a
kételyeid attól nem
szűnnének meg. Én tudom az
igazságot, de neked együtt
kell élni a kételyekkel,
legalábbis még egy ideig.
Képes leszel rá?
– Miért ne lennék? Hónapok
óta ezt teszem.
– Mégis hajlandó vagy velem
lovagolni?
– Igen, Uther, és harcolni is,
miközben abban
reménykedem, hogy tévedek.
Erős kételyeim vannak a
bűnösségedet és az
ártatlanságodat illetően is,
bizonyítékom viszont egyikre
sincs. Egész életemben
ismertelek, és nem létezik
kedvesebb ember számomra.
Ferde mosolyra húzódott a
szája.
– Tehát hajlandó lennél
megbocsátani nekem
egyetlen botlást?
Megráztam a fejem, magam
előtt láttam Cassandra
meggyötört testét.
– Nem, Uther, nem lennék rá
képes. Ez egy embertelen,
megbocsáthatatlan tett volt.
Csupán abban reménykedem,
hogy nem te voltál, és addig
a napig, amíg nem tudom
biztosan, te Uther Pendragon
leszel számomra, a barátom
és a rokonom, feddhetetlen
jellemmel.
Már nem mosolygott.
– Caius – felelte –, őszintén
mondom, megértem a velem
kapcsolatos kételyeid okait.
Ha én lennék a helyedben,
fogalmam sincs, képes
lennék-e ilyen nagylelkűen
viselkedni. Ezért köszönet
illet. – Aztán ördögi fény
villant a szemében, és
hozzátette: – De ne feledd, a
legtöbb ember nem visel el
túl sok nagylelkűséget más
emberekben. Az ilyesmit
hajlamosak álszentségnek
tartani. – Felállt, mielőtt
megfogalmazhattam volna a
válaszomat. – Gyere, ideje
indulnunk. Az idő nem vár, a
katonáink viszont igen.

A nap hátralévő részében jó

iramban haladtunk, de így is
csak napnyugta után értük el
az elhagyatott tanyát, ahol a
haderőnk várt ránk. Uther
beszélt mindkettőnk nevében,
kiadta a parancsot: hajnalban
tábort bontunk és indulunk.
Éjszakára letáborozunk, és
napkeltekor fejezzük be az
utunkat, így ha az ellenség
már elhelyezkedett,
valamivel dél előtt érkezünk
meg a hátukba.
A tisztek kedvéért tartottunk
egy gyors haditanácsot, aztán
Utherrel az egész napos
utazástól kimerültén
visszavonultunk bőrből varrt
sátrunkba, és reménykedtünk,
a megfelelő alapokra
építettük fel a hadjáratunkat:
hogy Lot nincs tisztában a
tényleges erőnkkel, hiszen mi
magunk sem tudtuk
pontosan, mivel nem maradt
időnk elvégezni a számlálást.
Ha tévedtünk, ha Lot
pontosan becsülte fel a
haderőnk nagyságát, akkor a
meglepetés előnye nélkül
lovagolunk vissza
Camelotba.
Másnap reggel hosszú kerülő
úton indultunk el a vár felé,
nem arra, amerről Utherrel
érkeztünk, és meg sem
próbáltunk sietni.
Létfontosságú volt, hogy Lot
után érkezzünk meg, aki a
becsléseink szerint vagy
másnap – vagyis a harmadik
napon –, vagy azután csap le
az erődre. Uther azt akarta,
hogy a negyedik nap
hajnalára támadástávolságon
belül legyünk, de én jobban
szerettem volna várni még
egy napot, hogy Lotnak
legyen ideje felmérni a
helyzetet, és rászánja magát
arra a lépésre, amit aztán mi
meghiúsíthatunk.
Ám mint kiderült, egyikünk
kívánsága sem teljesülhetett.
Egy teljes nappal
elszámítottuk magunkat, és
Lot már távozásunk
délutánján megérkezett
hadseregével a Camelot előtti
síkságra. Miközben mi
kényelmes tempóban
poroszkáltunk dél felé, a
hadereje brutális ostrom alá
vette a várat.
Váratlan megérkezése
meglepte apámat és a
védőket. A gyalogság jó
része, egy teljes cohors még a
védelmi állások kiépítésével
volt elfoglalva a domb
tövében. Popilius, a rangidős
altiszt irányította őket, és
súlyos döntést kellett hoznia:
vagy magára hagyja a félig
elkészült állásokat, vagy ott
marad és megvédi őket. Az
utóbbit választotta. Az
állásaitól körülbelül egy
mérföldre északra, valamivel
balra egy másik egység a
villa épületeit ürítette ki. A
parancsnok fiatal, de
rátermett tiszt volt. Mire
tudomást szerzett Lot
gyorsan közeledő előőrséről,
már túl késő lett volna
visszatérnie az erőd
biztonságába, ezért
haladéktalanul nekilátott a
villa főépületének
megerősítéséhez. A
felfordított szekerekből
védhető barikádokat
képeztek, és potenciális
fenyegetésként ott maradtak
Lot előrenyomuló
hadseregének oldalában.
Az első délután heves
összecsapásokra került sor.
Lot serege jórészt
fegyelmezetlen csőcselékből
állt, az egységek csak a helyi
parancsnokok legalapvetőbb
utasításaira hallgattak. A
katonák – ha lehetett
egyáltalán így nevezni őket –
féktelenek és engedetlenek
voltak, első támadásuk a villa
védői ellen szervezetlen
tülekedéssé alakult, az
egységként harcoló
camelotiak így gyorsan és
hatékonyan elbántak velük.
Lot emberei sötétedésre
visszavonultak a sebeiket
nyalogatni. A fiatal tiszt
ahelyett, hogy hagyta volna
pihenni katonáit a támadók
visszaverése után,
kihasználta az ellenség
gyenge pontját, ami a
fegyelem hiányából eredt, és
az éjszaka folyamán elindult,
hogy harcolva vágjon utat
magának Popilius
egymérföldnyire lévő
gyalogságáig. A veterán
Popilius a zaj hallatán
kitalálta, mi történik, és a
balszárnyon kiküldött egy
csapatot a domboldalon a
közeledők elé. Hamarosan
össze is találkoztak a villából
érkezőkkel, és a fáradt
harcosok behúzódhattak a
félig kiépített állások
viszonylagos biztonságába.
Időközben a sötétség
lehetőséget nyújtott volna
Popiliusnak, hogy az összes
emberét kivonja a
befejezetlen táborból, és
visszavonuljon az erőd
védelmébe. Ám ő csak egy
futárt küldött fel apámhoz
azzal az üzenettel, hogy
tartani szeretné az állásait Lot
csőcselékével szemben. Mint
rámutatott, a legnagyobb
veszélyt az jelentette, hogy
Lot emberei átkarolják és
bekerítik őket a
domboldalon, és felülről
zúdítanak rájuk nyílzáport.
Apám ezért kiküldött két
szakasz íjászt a szárnyakra,
és velük együtt a három
legjobb lovasát is útnak
indította azzal a feladattal,
hogy törjék át Lot
ostromgyűrűjét, és szóljanak
nekünk, hogy a tervezettnél
előbb térjünk vissza.
Ezek a futárok vitték azt az
üzenetet is, hogy Picus
egyelőre visszatartja a saját
lovasságát. Az első
támadások visszaverésének
feladata Popilius
gyalogságára hárult. Amint
megjelenünk az ellenség
mögött, apám frontális
támadást indít veterán
lovasságával, le az úton,
egyenesen az ellenség
derékhada felé.
A három hírvivő egyike
másnap, nem sokkal dél után
talált ránk, mire azonnal
erőltetett menetre váltottunk,
átkozva az óvatosságunkat,
ami miatt szükségtelenül
ilyen messzire távolodtunk az
erődtől. Apám körülbelül
négyezer fősre becsülte Lot
seregét, ami meglepett, és
tovább erősítette bennem az
érzést, hogy súlyosat
hibáztam. A gyors visszatérés
most már létfontosságúvá
vált.
Késő délután vastag, szürke
felhők kezdtek gyülekezni
nyugaton, és a cikázó
villámokat is jól láttuk.
Ahogy a vihar közelebb ért, a
hőség egyre füllesztőbbé vált,
és a végén szinte már vártam
a hűs esőt. Végül nem sok
örömet leltem benne. A
felhőszakadás hullámokban
érkezett, mindent és
mindenkit pillanatok alatt
eláztatott, a puha talajt
mocsárrá változtatta az ezer
ló patája alatt, majdnem
lehetetlenné téve a haladást.
Még soha nem láttam ilyen
esőt, és nem úgy tűnt, mintha
véget akarna érni. A
felhőtakaró olyan vastag volt,
hogy teljesen eltakarta a
napot, és mintha éjszaka
lovagoltunk volna, bár
tudtuk, hogy csak órák múlva
alkonyodik. Ám nem
állhattunk meg pihenni vagy
kivárni a zivatar végét;
mennünk kellett, amilyen
gyorsan csak tudtunk, és az
egyenletes haladás
hamarosan valóságos
rémálommá vált. A vihartól, a
villámok ragyogásától, az
égzengéstől, a széltől, az
esőtől és a jégtől megrémült
lovak folyamatosan
csúszkáltak, nemritkán fel is
buktak.
A különös vihar csaknem
három órán át tartott, és mire
a felhők végre
felszakadoztak, a haderőnk
teljesen demoralizálódott. A
vihar ideje alatt még kiabálva
sem lehetett hallani egymást,
így mindenki bezárkózott a
maga kis poklába, szenvedett
a hidegtől, az átázott ruháktól
és a páncél súlyától,
miközben elkeseredetten
küzdve próbálta megőrizni
lova egyensúlyát és ép eszét.
A felhőtakaró első résén át
megpillantottuk a lemenő nap
által lilára és rózsaszínre
festett égboltot, és tudtuk,
ezzel elúszott az egyetlen
lehetőségünk, hogy estére
megmelegedhessünk és
megszárítkozhassunk, mert a
területen az összes fa elázott.
Felkészültünk egy hosszú és
nyomorúságos éjszakára.
Uther odahúzódott mellém.
– Mit gondolsz?
– Miről? Nem hiszem, hogy
képes vagyok gondolkodni.
Zűrzavaros a helyzet.
– Azt mindannyian tudjuk,
Cai! – vakkantotta nyersen. –
Nem azért jöttem ide, hogy a
sírásodat hallgassam! A tiszti
véleményedre vagyok
kíváncsi. Álljunk meg itt
pihenni, vagy lovagoljunk
tovább? Még hosszú út áll
előttünk, és kezd sötétedni.
Kényszerítettem magam,
hogy átgondoljam a
helyzetet, és kiderült, hogy
sokkal könnyebben megy,
mint vártam, mert hirtelen
eszembe jutott Varrus
nagybátyám. Lassan
körülnéztem. Egy sekély
völgy alján jártunk, tőlem
jobbra a talaj enyhe
emelkedő után lapos területet
képezett, mielőtt meredek
domboldallá alakult. Lelki
szemeim előtt felbukkant egy
égő hajó képe.
– Ki a hadbiztosunk? –
kérdeztem Uthert.
– Három is van. Miért?
– Küldd őket hozzám.
Éjszakára itt maradunk. Az
eső elállt. Felmegyünk arra a
magaslatra, és megnézzük,
hogyan szárítkozhatnánk
meg. Add ki a parancsot,
hogy minden második ember
menjen el fát gyűjteni. Négy
nagy máglyát akarok, ahol
mindenki megszárítkozhat.
– Megőrültél? – kérdezte
döbbenten Uther. – Tüzet?
Minden el van ázva!
Héphaisztosz nevére, hogyan
akarod meggyújtani?
– Publius Varrus
módszerével. Ezért kellenek
a hadbiztosok.
Néhány pillanatig némán
meredt rám, aztán megvonta
a vállát, és miközben
ellovagolt, intett az egyik
centuriónak. Hamarosan
mindenki felhúzódott a
fennsíkra. Félórán belül
kezdett formát ölteni a négy
hatalmas máglya, én pedig
beszéltem az ellátmányt
felügyelő hadbiztosokkal. Ők
is őrültnek tartottak, vagy
legalábbis pazarlónak, de
végül az összes olajunkat a
máglyákra öntötték és
meggyújtották. Az egész
hadsereg odagyűlt a tüzek
köré. Nem kellett attól
tartanom, hogy a lángokat
megpillantja az ellenség,
hiszen még mindig nagyon
messze jártunk az erődtől. Az
embereinkre gyakorolt hatás
viszont varázslatos volt,
ahogy csontjaikból lassan
távozott a fagy, és a ruháik is
gőzölögve száradtak. Egy idő
után kisebb tüzek jelentek
meg a nagyobbak mellett, és
megkezdődött az élelem
kiosztása. Az éjszaka meleg
volt, az emberek többsége
meztelenül várta ruhája
száradását. A bőr légiós
sátrak gombákként nőttek ki
a földből, a zűrzavar és
fejetlenség lassan renddé, új
eltökéltséggé és kényelmes
pihenéssé alakult.
Elhatároztam, hogy a lehető
legtöbbet kihozom ebből az
új keletű derűlátásból, és
váltásokban küldtem az
embereket fáért, nehogy a
lobogó máglyák kialudjanak.
Éjfél lehetett, amikor Uther
izgatott arckifejezéssel ismét
odajött hozzám.
Meglepődtem, hogy még
ébren van, és ezt közöltem is
vele, de a maga jellegzetes
módján csak megrázta a fejét,
egyetlen mozdulattal
elsöpörve ostoba
aggodalmamat.
– Vakok vagyunk, Cai. Vakok
és ostobák.
– Miért?
– Egyfolytában azon
gondolkodom, hogyan
juthatnánk vissza a
leggyorsabban Camelotba,
amint megvirrad. Gondolom,
te is. – Bólintottam. – És
hirtelen eszembe jutott! Hol
vagyunk most, és miért
vagyunk itt?
– Úgy érted, itt és most?
– Igen, pontosan úgy értem,
és ne is fáraszd magad a
válasszal, mert elmondom. A
semmi közepén vagyunk, és
egy összezavarodott tömeget
vezetünk a táborból
Camelotba, miközben
próbálunk rejtve maradni,
igaz?
– Igen, és? Mi a lényeg?
– A lényeg, kuzin, hogy
ostoba módon viselkedünk.
Semmi szükség a
titkolózásra. Lot már ott van
Camelotnál, nekünk pedig
nincs más dolgunk, mint a
lehető legrövidebb úton
odamenni. És tőlünk alig hét
mérföldre keletre van egy út,
amelyik Camelottól
ötmérföldnyire halad el.
Erőltetett tempóban
egykettőre ott lehetünk! Nem
kell keresztülverekednünk
magunkat ezen az átkozott
erdőn!
Még be sem fejezte, már
talpra is ugrottam.
– Krisztusra, igazad van,
Uther! Micsoda bolond
vagyok!
– És megfelelő társaságod is
van hozzá.
– Azt mondod, hét mérföld
az útig?
– Legfeljebb. Lehet, hogy
csak feleannyi. Ezen a
környéken soha nem tértem
le messzire az útról. Tudom,
hogy az utolsó villa, amit az
Atribatus testvérek vettek,
valahol délnyugatra van
tőlünk. Az a kolónia
legutóbbi szerzeménye, de
nem ismerem a pontos
távolságát, talán tíz mérföld
lehet. Onnan mindössze
nyolc mérföld az út.
Kerültünk egy nagyot, így
most az út közelében
lehetünk.
Már indultam is a lovamhoz.
– Azonnal kiderítem.
– A sötétben?
– Elvakított a tűz. Tiszta,
holdfényes éjszaka van.
– Várj, veled megyek!
Együtt hagytuk magunk
mögött a tüzeket. Könnyen
eligazodtunk az elszórtan álló
fák között. Az út alig
kétmérföldnyire volt a
tábortól, feketén és
egyenesen húzódott észak-
déli irányban. Kilovagoltunk
a közepére, és csak nevettünk
egymásra hosszan.
– Nos, mit gondolsz? –
kérdezte végül Uther.
– Nem kell gondolkodni, már
tudom is. Ha most azonnal
elindítjuk az oszlopot,
hajnalra néhány mérföldre
megközelíthetjük Camelotot.
– Én is erre gondoltam.
Akkor mire várunk?
Úgy vágtattunk vissza a
táborba, mint két izgatott
kölyök, és riasztottunk
mindenkit. A tüzek és a nyári
éjszaka melege helyrehozta
mindazt a kárt, amit a vihar
okozott, és mindenkinek
sikerült valamennyit
pihennie. Keltettünk ugyan
némi riadalmat és pánikot,
amikor becsörtettünk a tábor
közepére, de az emberek
gyorsan odagyűltek körénk.
Uther felemelt kézzel csendet
parancsolt, majd kérdőn rám
nézett.
– Mondd csak –
biccentettem. – Ez a te
játszmád.
Vigyorogva emelte fel a
hangját.
– Mindenki figyeljen! – A
csend még jobban elmélyült.
– Mindannyian hallottátok a
híreket. Lot megérkezett
Camelot kapujához. Az esti
vihar súlyos késedelmet
okozott, viszont ezen az úton,
erőltetett menetben is csak
holnap estére érhetünk
Camelotba. Ha sokat késünk,
barátok és családtagok
halnak meg. – Senki nem
moccant, nem szólalt meg.
Uther újra rám nézett, és
folytatta. – Vakok voltunk,
Camelot katonái! A római út
tőlünk alig kétmérföldnyire
húzódik. Amennyiben most
elindulunk, hajnal előtt
Camelotnál lehetünk. Mit
szóltok? – A meglepett és
helyeslő üdvrivalgás hallatán
megborzongtam. – Legyen
hát! Hagyjátok itt a sátrakat
és a készleteket, és mindenki
lóra! Csak azt hozzátok,
amire a harchoz szükség van!
A szekerek itt maradnak,
majd később utánunk jönnek.
Leckét kell adnunk a
cornwalli trónbitorlónak!
Negyedórán belül indulunk!

XXI.
A hajnal előtti sötétségben
értük el Camelotot, és
azonnal elhelyeztük az
embereinket a domb lábánál
lévő gyakorlóteret övező
erdő peremén. Uther
korábban előreküldte a
keltáit, hogy próbálják
kideríteni, mi történt a
távollétünkben, de a
legjelentősebb és
legriasztóbb eseményt mi is
láthattuk.
Camelot lángban állt, a tűz
fényárba borította az egész
dombtetőt, és hallottuk a
folyamatos csatazajt a
magaslat aljából, a rögtönzött
védelmi állások felől,
melyeket Popilius húzott fel
Lot seregének érkezésekor.
Tőlünk jobbra, északon még
mindig izzottak a villa
romjai. A kép két mérföld
távolságból is egy
megszállott hádészi víziójára
emlékeztetett, torkunkat
kaparta a sűrű füst, amit a
szél hozott felénk.
– Nos? – kérdezte csikorgó
hangon Uther. – Mit teszünk?
Megráztam a fejem, a
szemünk elé táruló
pusztítástól tökéletes
zűrzavar uralkodott a
fejemben. Harcoltam a düh
és a tehetetlenség könnyei
ellen, és kellett néhányat
nyelnem, mire megbíztam
annyira a hangomban, hogy
válaszolni merjek.
– Nem tudom, Uther. Nem
tudom. Túl sötét van. Ha
most támadunk, csak a tűz
fényére hagyatkozhatunk.
Akárhányan rejtőzködhetnek
odakint a sötétben.
– Az lehet – felelte dühtől
elfojtott hangon –, de azok a
fattyak nem számítanak rá,
hogy ezren rontunk rájuk.
Támadjunk most!
Erős volt a kísértés, hogy
egyetértsek vele, de aztán
eszembe jutott, hogy vannak
odakint felderítőink, és
tudatára ébredtem a néma
hadseregnek a hátam mögött.
Súlyos büntetés terhe mellett
megparancsoltuk nekik, hogy
ne csapjanak zajt, amivel
elárulhatnák a jelenlétünket.
Rájöttem, hogy éjszakai
támadásra utasítani az
embereket több szempontból
is súlyos hiba volna.
Megráztam a fejem.
– Nem, Uther. Ha most
megindulunk, elveszítjük a
kezdeményezést. Nem fogják
látni a haderőnk nagyságát,
én pedig azt akarom, hogy
tudják, ezer pihent lovas van
a hátukban. Legalábbis
hozzájuk képest pihentek.
Meg kell várnunk a napkeltét
és a felderítőink
visszatérését.
– A visszatérésüket? Lehet,
hogy mind halottak, Cai!
Camelot lángol! Ott van
apád, és az én nagyanyám is!
– Tisztában vagyok vele. –
Legszívesebben üvöltöttem
volna, de sikerült higgadt
hangon beszélnem. – Tán
vaknak és ostobának tartasz?
A választás egyszerű: vagy
most támadunk, dühből,
sötétben, vak csőcselékként,
és kockáztatjuk, hogy semmit
nem nyerünk, vagy várunk
egy órát a világosságig,
amikor Lot emberei és a
mieink is láthatják, hányan
vagyunk. Lot nyilvánvalóan
azt hiszi, ezt a csatát már
megnyerte, különben nem
harcoltatná egész éjjel az
embereit. Megpróbálja
kifárasztani a védőket, de
ezzel az ő katonái is
fáradnak. Nappali fényben
össze fognak omlani, ha
megpillantják a friss
lovasságot a hátukban, a
mieink viszont erőt
merítenek belőle.
Még mindig nem győztem
meg.
– És mi lesz az erőddel?
Lángban áll, Cai! Biztosan
odafent is tombol harc!
– Remélem, nem – feleltem
elbizonytalanodva. – De ha
mégis, nem segíthetünk
rajtuk. Két hadsereg van
közöttünk.
– A pokolba! – fakadt ki. –
Valamit biztosan tehetünk!
Átnyúltam és erősen
megragadtam a vállát,
próbáltam elfogadtatni vele
szavaim igazságát.
– Most nem, Uther! Lásd be!
Semmi hasznosat. Napkelte
előtt nem. Addig próbáljunk
felvázolni egy támadási
tervet. – Ebben a pillanatban
jobb oldalról halk
parancsszót hallottam, amire
rögtön meg is érkezett a
válasz, és a sötétből egy
kisebb csoport bontakozott
ki. Gyalog érkeztek, és egy
kivételével mind a mi
embereink voltak. A kivételt
egy fiatal szakaszparancsnok
képezte, aki Camelotban
maradt apámmal és Titusszal.
Utherrel azonnal leugrottunk
a lóról, és odasiettünk hozzá.
Unokatestvérem valamivel
előbb ért oda, és azzal a
kérdéssel fogadta a
jövevényt, ami engem is
foglalkoztatott.
– Hogy találtál meg minket?
Miért ide jöttél?
A fiatal tiszt mindkettőnknek
tisztelgett.
– Uther parancsnok, Merlyn
parancsnok, Titus legatus
küldött ki sötétedéskor, hogy
itt várjalak benneteket. A
domboldalban el kellett
mennem a villa felé, majd
megkerülni az ellenséget,
hogy ide tudjak jutni.
– Egyedül? – vágtam közbe.
– Egyedül jöttél? És ha nem
találsz meg minket a
sötétben?
– Nem, parancsok – szakított
félbe anélkül, hogy észrevette
volna –, nem egyedül.
Hárman voltunk. Egyikük a
villától északra várakozik, a
másik félúton a villa felé, én
pedig ide jöttem. A legatus
nem ismeri az érkezésetek
időpontját, de
reménykedtünk, hogy ma
éjjel jöttök.
– Hol van most a legatus? –
kérdezte Uther. – Mi történt
az erődben?
A futár megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs,
parancsnok. Én azzal a
csapattal voltam, amelyiket a
legatus tegnap leküldött a
domb aljába, hogy
megerősítsük az ottani tábort,
de bármi is történt odafent, az
csak ma éjjel kezdődött, a mi
távozásunk után. Előtte nem
volt semmi baj.
– Milyen erős a domb alatti
tábor? – Csak most jöttem rá,
mennyire keveset tudunk a
dolgok állásáról. –
Kitartanak?
– Igen, parancsnok – jött az
azonnali és megnyugtató
válasz. – Több mint ezer
emberünk védekezik ott,
talán közelebb az
ezerötszázhoz. Jól el vannak
látva, és Titus legatus,
valamint Popilius primus
pilus vezetik őket. Még
legalább egy napig ki tudnak
tartani, bár tegnap óta
folyamatosan támadják őket.
A legatus erősítésének
harcolva kellett átvágni
hozzájuk.
Türelmetlenül és ingerülten
csettintettem az ujjammal.
– Mit tudsz mondani az
ellenségről? Hányan vannak?
Milyen erősek? Van
lovasságuk? Hogyan
helyezkednek el? Használnak
mérgezett nyílvesszőket?
Felemelt kézzel akasztotta
meg a kérdésfolyamot, én
pedig meglepetten
elhallgattam.
– Kérlek, Merlyn
parancsnok… mindenre
tudok válaszolni.
– Helyes – vakkantotta Uther
kurta nevetéssel. – Akkor
kezdd el!
A katona Camelot irányába
fordult, belépett közénk, és
bal kezével délre mutatott.
– Az ellenség fő tábora ott
van, a domb tövében, innen
körülbelül kétmérföldnyire. A
tüzeket most eloltották,
különben látnánk. A teljes
haderő létszámát öt- és
nyolcezer közé becsüljük, bár
nehéz pontos számot
mondani, mert délnyugatról
folyamatosan új emberek
érkeznek. Sokuknak van
lova, de nem nevezném őket
lovasságnak. Fegyelemnek
vagy kiképzésnek jelét sem
adják, és szervezett
manővereket sem láttunk
tőlük. A lovaik többsége
hegyi póni. – Rövid hallgatás
után folytatta. – Idefelé a
társaimmal megpróbáltuk
megszámolni a tábortüzeket.
Becslésünk szerint a
hadsereg fele a táborukban
alszik, a többiek a mi
táborunkat támadják a domb
tövében, próbálják
kifárasztani a védőinket,
illetve elterelni a figyelmüket
az erődben történtekről. És
nem, tudomásunk szerint
eddig nem használtak
mérgezett nyilakat.
Újra elhallgatott, hagyta,
hogy megemésszük, amit
eddig mondott, de látszott,
hogy még nem fejezte be.
Utherrel nem szóltunk közbe,
vártuk, hogy folytassa.
Amikor újra megszólalt, a
hangja megváltozott, az
üzenetet átadó katonák
monoton egykedvűségével
beszélt.
– Titus legatus felkészült rá,
hogy hajnalban kihozza az
embereit a védelmi állások
mögül, de addig nem hajtja
végre a kitörést, amíg meg
nem mutattátok magatokat az
ellenségnek, és kellő
mértékben el nem vontátok a
figyelmét. Azt javasolja,
lépcsőzetes alakzatban
támadjatok, először a bal
oldalon. A legatus
megfigyelte, hogy az ellenség
fő tábora hatékonyan zárja el
a kiutat a síkságról dél felé.
Ha követitek a tanácsait, a
bal oldalon kezditek meg a
rohamot, és az ellenség
északnak szorul. Ha
tartalékoljátok az erőtöket, és
lépcsőzetesen vetitek harcba
a csapataitokat, az észak felé
tartó mozgás könnyen
menekülésbe csaphat át,
miután a gyalogság a déli és
keleti kijáraton át kitör a
táborból, és oldalról, illetve
hátulról támadja meg az
ellenséget. Eközben ti
elvágjátok őket a fő
táboruktól.
– A legatus azt javasolja,
hogy miután Lot csapatai
elkezdenek északra szorulni,
egyesítsétek az erőiteket, és
fejtsetek ki rájuk még
nagyobb nyomást. Ezenkívül
jó ötlet volna elrejteni a
jobbszárnyat az északkeleti
erdőben, amíg el nem érkezik
a megfelelő idő a harcba
vetésére. Miközben a
táborunk északkeleti sarkánál
megszűnik az ellenség
fenyegetése, egy harmadik,
cohors erősségű csapat is
kitámad az északi kapun át,
akiket jobb oldalról a te
utolsó látható századod
rohama támogathat. A legatus
szerint nem a fegyelmen van
a hangsúly, inkább az
időzítésen. Aztán a megfelelő
pillanatban, ami akkor
érkezik el, amikor az erődből
Flavius legatus négyszáz
lovasa rohamot indít, az
elrejtett tartalékod kiront az
északkeleti erdőből.
Ismét elhallgatott, és ádáz
mosollyal fejezte be a terv
ismertetését.
– Mindeközben, amint
elkezdődött a végső
összecsapás, a balszárnyad
leszakad az üldöző seregtől,
megfordul és elfoglalja az
ellenség táborát. A
visszavonuló ellenséggel
majd a gyalogságunk
foglalkozik.
Mozdulatlanul, feszült
összpontosítással hallgattam,
magam elé képzeltem a
csatát, átláttam a terv
célratörő egyszerűségét, és
mindvégig tudatában voltam
az időzítés fontosságának.
Amikor befejezte, hosszú
csend következett, majd
Uther szólalt meg.
– Kinek a terve ez?
– Picus tábornoké,
parancsnok.
– Sejtettem. – Uther rám
pillantott. – Be fog válni,
Merlyn. Melyik oldalt
akarod, a jobbot vagy a balt?
Megvontam a vállam.
– Nincs nagy különbség,
válassz te. De kezdünk
kifutni az időből, és még
rengeteg a tennivaló.
– Rendben, akkor enyém a
balszárny, és én támadok
elsőként. Hány embert
kapok?
Gondolatban már felmértem
a haderőnket.
– Háromszázat, de nagyon
gyorsan kell őket mozgatnod.
Hogy a legnagyobb hatást érd
el, a táboruk mögül indítod a
rohamot, majdnem déli
irányból, úgyhogy jobb, ha
azonnal indulsz.
– Már itt sem vagyok.
Tudnom kell még valamit?
Száguldoztak a gondolataim.
A fiatal futárhoz fordultam.
– Egy század parancsnoka
vagy? – Bólintott. – Akkor a
mai napon tiéd a középhad,
négyszáz emberrel. Válassz
ki valakit, és vele kétszáz
lovast, akik az erődtől idáig
húzott egyenestől délre
helyezkednek majd el, és
megerősítik Uther
parancsnok támadását, amint
sikerült meglepnie az
ellenséget. A saját kétszáz
emberedet akkor vezesd
rohamra, amikor felszabadult
a táborunk északkeleti sarka.
Én rejtve maradok a maradék
háromszáz emberrel, és
megvárom Flavius kitörését
az erődből. Indulás!
Uther árgus szemmel figyelt.
– Merlyn – szólalt meg –,
elégedetlennek tűnsz. Mi a
baj?
– Semmi, csak jó lenne tudni,
mi zajlik az erődben. Lehet,
hogy Flavius nem tudja
kihozni a lovasságát.
– Akkor az azt jelenti, hogy
meghalt. Más nem állíthatja
meg.
– Tudom – bólintottam –, de
mint mondtam, nem tudjuk,
mi történt odafent. Ha
Flavius nem tör ki, az én
háromszáz emberem nem
sokat fog számítani.
Uther újra azt a különös,
vakkantó nevetést hallatta.
– Ha így lesz, addigra már
egyébként sem számít, kuzin.
Mithrász kezében leszünk.
Majd figyelek. Ha Flavius
nem bukkan fel, megfordulok
és jövök segíteni a tábor
elfoglalása helyett. Így vagy
úgy, de véget vetünk ennek,
ne aggódj.
Rávigyorogtam a szürkülő
sötétségben.
– Nem aggódom, Uther.
Túlságosan rémült vagyok az
aggódáshoz.
Nevetve csapott a vállamra.
– Később találkozunk, kuzin.

Nem számolok be a csata

lefolyásáról vagy a terv
sikeres végrehajtásáról.
Legyen elég annyi, hogy
minden tökéletesen ment, az
időzítés jól sikerült. A
pirkadat előtti szűk egy órát a
csapataink rendezgetésével
töltöttük, mielőtt még az
ellenség megpillanthatott
volna minket. Háromszáz
emberemmel addigra jól
elrejtőztem messze a
jobbszárnyon, és már csak
amiatt kellett aggódnom,
hogy Uther időben elfoglalja-
e a kiindulási pontot,
ahonnan meglepheti az
ellenséget. Nem tehettem
mást, vártam, hogy
meginduljon a roham… és
csak vártam és vártam,
miközben az ég egyre
világosabbá vált. Végül,
amikor már nem bírtam
tovább a tétlen várakozást,
egyedül kióvakodtam az erdő
szélére, és kerestem egy
helyet, ahonnan kiláttam a
fák közül. A balra elterülő
síkságon nyoma sem volt
Uther lovasságának.
Valamiért nem indította meg
a rohamot.
Jól emlékszem, milyen dühös
voltam, miközben azon
töprengtem, miért késlekedik
ennyit. Leugrottam a
lovamról, és gyalog mentem
előre. Előttem, közvetlenül
az erdő szélén hatalmas
tölgyfa állt, annak az ágaira
másztam fel, és néztem ki a
fáktól a Camelot dombjának
tövéig elterülő campusra. A
várat gomolygó füst takarta,
de hirtelen szél támadt kelet
felől, és elfújta a fal elől a
felhőket. Nem láttam
lángokat, de elég messze
voltam. Csak akkor jöttem rá,
miért nem indította meg
Uther a támadást.
Az ellenség mozgásban volt,
tömött, látszólag
fegyelmezett sorokban vonult
a domb aljában lévő táborunk
felé. Körülbelül ötezerre
becsültem a létszámukat, az
éket megközelítőleg
háromszáz harci szekér
alkotta. Hitetlenkedve
bámultam őket, eddig nem is
tudtam, hogy Britanniában
még vannak harci szekerek.
Legjobb tudomásom szerint
évtizedek óta nem használták
őket, és akkor is csak messze
északon. Céltudatosan
nyomultak előre, és amikor
megközelítették ostromlott
táborunkat, az eddigi
támadók – úgy két-
háromszáz ember –
félrehúzódtak, utat adtak
nekik.
A kifáradt ostromlók
összevegyültek a
magabiztosan előretörő
hadsereggel, az eddigi
látszólagos fegyelem azonnal
felbomlott, és Uther ezt a
pillanatot választotta, hogy
megindítsa a rohamot délről.
A kürtök tisztán és ércesen
harsogtak, a meglepetés
tökéletes volt. Lot egyszerre
visszavonuló és
előrenyomuló csapatai
néhány végzetes pillanatig
tanácstalanul tébláboltak,
miközben parancsnokaik
megpróbáltak alkalmazkodni
és reagálni a nem várt
fejleményre. Mire úgy-ahogy
alakzatba rendeződve
fordulni kezdtek, Uther
háromszáz fős, öt
sebezhetetlen, szoros ékbe
rendeződött lovassága már
megtette a távolság felét.
Lenyűgözve és elismeréssel
figyeltem a támadást, jól
láttam Uther sárkányos
lobogóját a középső század
élén. Ezt a manővert és
formációt hónapokon át
gyakoroltuk, de csatában még
soha nem próbáltuk ki.
Fél perccel az összecsapás
kezdete előtt újabb kürtszó
harsant bal kéz felől, és a
középhadunk egyik fele,
kétszáz lovas dübörgött elő
az erdőből. Az alakzatot
vágta közben vették fel, az
ellenség nyitott szárnyát
célozták meg. Újra Uther
csapatára néztem, és a két
sereg találkozása előtti
pillanatban még láttam, hogy
megcsillan a reggeli napfény
Titus katonáinak
dárdahegyein. A gyalogosok
százhúsz fős manipulusokba
tömörülve törtek ki a keleti
és a déli kapun.
A lenyűgöző jelenetet
figyelve kis híján
megfeledkeztem saját
szerepemről a kibontakozó
eseményekben. Örömmel
vettem tudomásul, hogy Lot
csapatai fosztogatni érkeztek,
vagyis nem tudták, mivel
állnak valójában szemben.
Nem számítottak a rómaiak
taktikájának és Alexandrosz
stratégiájának
kombinációjára. Ágról ágra
kapaszkodva leereszkedtem a
fáról, miközben korholtam
magam a kételyeim miatt, de
közben már felkészültem
saját háromszáz lovasom
elindítására. Felugrottam a
lovamra, és csatlakoztam a
katonáimhoz. Uther egyik
keltáját visszaküldtem a
fához azzal az utasítással,
hogy azonnal értesítsen,
amikor az ellenség elhagyja a
táborunk északkeleti sarkát,
és megkezdődik a középhad
végső rohama.
Mintha órák teltek volna el,
mi pedig csak ültünk és
vártunk, a csatát annak az
embernek a szemén keresztül
láttuk, aki fent ült a fán – bár
kiáltva továbbított
megjegyzéseiből hamar
kiderült, hogy minden a
tervek szerint alakul. Újra
átéltem a várakozás és
izgalom agóniáját,
idegességemben az Uthertől
kapott új fegyvert babráltam.
Leszedtem a nyeregről,
belecsúsztattam a kezem a
hurokba, megragadtam a
vastag, rövid fanyelet, és
élveztem a karomat húzó
súlyt. Felálltam a nyeregben,
hátha sikerül átlátnom a
lombokon, amikor a fán ülő
őrszem elkiáltotta magát: az
erőd kapuja kinyílt, és feltűnt
a lovasságunk. Meglengettem
a vasgolyót a fejem fölött,
elharsogtam a parancsot a
mögöttem felsorakozott
lovasságnak, visszaültem a
nyeregbe, és a lovam
oldalába vágtam a sarkam.
Közben láttam, hogy az
őrszem ugyanolyan gyorsan
ereszkedik le a fáról, mint
korábban én. Aztán már kint
is voltunk a nyílt mezőn, és
harsogó kürttel vágtattunk
Lot összezavarodott serege
felé. A patadobogás
fülsiketítő dübörgéssé
fokozódott, ahogy lovaink
minden ugrással egyre
jobban felgyorsultak, és
felvettük a szűk nyílhegy
alakzatot, amellyel nagy
tömegű gyalogságon is
könnyedén át lehetett
gázolni. Ahogy csökkent a
távolság, újra és újra
felnéztem a felettünk
emelkedő várra, és hallottam
lelkes üvöltésemet, amikor
apám lovassága kiözönlött a
kapun, és lezúdult a
domboldalon, hogy
csatlakozzon az öldökléshez.
A csata hevében Uther új
fegyvere minden másnál
mélyebb benyomást tett rám.
Pehelykönnyűnek éreztem a
markomban, és mégis,
amikor a meglendített
vasgolyó eltalált valakit, az
áldozat úgy repült el, akár
egy rongybaba. A csata egy
pontján kemény ütést
éreztem a mellemen, majd
fájdalom hasított a
csuklómba, és egy pillanatra
láttam egy nyílvesszőt
lehullani a lovam mellett.
Ügyet sem vetettem rá,
megöltem még egy
gyalogost, láncos
buzogányommal bezúztam a
sisakját és a koponyáját,
mielőtt rádöbbentem, hogy
talán Lot egyik mérgezett
nyílvesszője talált el. A pánik
hulláma elindult felfelé a
gyomromból, gyorsan
megállítottam a lovam; el is
feledkeztem a körülöttem
tomboló csatáról, tekintetem
a bal csuklómon lévő
karcolásra tapadt. Büszke
hátasom a következő
pillanatban fájdalmas
horkantással térdre rogyott,
és máris a földön találtam
magam, lábammal a
kengyelben, alattam a
haláltusáját vívó lóval. Még
fel sem eszméltem, de már
láttam a mellem felé közelítő
dárdahegyet, és oldalra
vetettem magam,
hiábavalóan próbálva
kiszabadítani a lábam a
kengyelből. Csak az egyiket
sikerült, de szerencsére azt,
amelyik lehetővé tette, hogy
életben maradjak. A dárda
elsuhant az oldalam és a
karom között, forgatója a
lendülettől nekem ütközött,
és a hátamra döntve
kiszorította a tüdőmből a
levegőt. Könnyes szemmel
figyeltem, ahogy fölém
térdel, fogást vált a
fegyverén… aztán hirtelen
eltűnt, egy arcába csapódó
kardpenge hátrataszította.
Ágaskodó lovat láttam
magam fölött, és egy hang a
nevemet kiáltotta.
– Parancsnok! Merlyn! Fel
tudsz állni?
Catius volt, az egyik tisztem.
Bólintottam, nehézkesen
talpra kecmeregtem, és
közben önkéntelenül is
megcsodáltam, milyen
könnyedén irányítja a lovát; a
hátsó lábán forgott körbe
vele, meghátrálásra késztetve
a körülötte lévőket. Két kézre
fogtam a buzogányom nyelét,
megpörgettem a fejem fölött,
és három embert leterítve
csináltam egy kis helyet
magamnak. Arra gondoltam,
hogy itt, a talaj közelében
sokkal nagyobb a zaj és a
zűrzavar, mint egy ló hátán
ülve. Az is eszembe jutott,
hogy nyilvánvalóan nem
lettem megmérgezve. Aztán
újra Catius kiáltását
hallottam, azt akarta, hogy
üljek fel mögé a lóra.
Körülnéztem,
megpillantottam saját
hátasom tetemét alig
háromlépésnyire, két
ellenséges katona mögött. Új
fegyveremet meglóbálva,
üvöltve rontottam rájuk; az
elsőt a melle közepén találta
el a halálos vasgolyó, majd a
lendületemet kihasználva
megperdültem, és kinyújtott
karral a másik koponyáját is
darabokra zúztam. Kis híján
magam is felbuktam, de a
mozdulatsor végén
szembetaláltam magam
Catiusszal, aki jobb kezét
nyújtotta felém. A kimúlt
állatról elrugaszkodva
felugrottam, elkaptam Catius
könyökét, és éppen akkor
lendültem át a ló fara fölött,
amikor az állat nyakát átfúrta
egy dárda. A hátas azonnal
összerogyott, Catiusszal
pedig még mindig
összefogódzkodva zuhantunk
a földre, bár ezúttal a lábam
került alulra, így amikor
hátratántorodtam, még éppen
láttam, hogy Catius eltűnik
egy óriás termetű martalóc
alatt, aki tőrként forgatta
rövidkardját. Kicsúszott a
kezemből a buzogány, de a
hurok a csuklómon tartotta,
éreztem a súlyát. Mire
feltápászkodtam, egy dárda
végzett az óriással, de Catius
sem mozdult. Elszabadult
bennem a gyilkos harag,
hallottam vérszomjas
üvöltésem, ahogy
felegyenesedtem, és újra
megragadtam halálos
vasbuzogányom nyelét.
Attól a pillanattól fogva nem
emlékszem semmire, amíg
szembe nem találtam magam
egy újabb kelta óriással,
akinek a fejszéje nyelére
tekertem a buzogányom
láncát, és hirtelen
rádöbbentem, hogy már nincs
erőm kiszabadítani a
fegyveremet. Túlságosan
fáradt voltam. Elengedtem a
markolatot, kiszabadítottam a
csuklóm a hurokból, és
megláttam a diadalmas
csillogást ellenfelem
szemében, ahogy a magasba
emelte fejszéjét, miközben a
buzogány elfeledetten hullott
a földre. Ám csak fáradt
voltam, nem halott vagy
legyőzött. Mielőtt a fejsze
elért volna íve legmagasabb
pontjára, előrántottam
rövidkardom, és markolatig
mélyesztettem a testébe a
mellcsontja alatt. Aztán csak
álltam ott kimerülten,
mozdulni is képtelenül, és
figyeltem, ahogy a halál
beleköltözik a tekintetébe,
mielőtt összeesett. Meg sem
próbáltam kiszabadítani a
kardom. Lassan, kábán
lehajoltam, újra átbújtattam a
kézfejem a buzogány
bőrszíján, aztán leültem a
földre – nem azért, mert úgy
akartam, hanem mert ennyire
voltam képes. A csata árja
elvonult mellettem, egyedül
maradtam élőként a holtak és
megnyomorítottak
tengerében.
Nem tudom, meddig ültem
ott, de egy idő után újra
lélegzethez jutottam, és az
erőm egy részét is
visszanyertem. Felálltam és
végignéztem a pusztításon.
Egy feketébe és ezüstbe
öltözött holttest vonta magára
a figyelmem. Elindultam
felé, mert azt hittem, Catius
az, de az én egyik emberem
volt. Ahogy a következő
nyolc is, mielőtt rátaláltam
szegény, bátor Catiusra, aki
meghalt, miközben engem
próbált megmenteni.
Élettelen, meredt
tekintetének látványa
végképp magamhoz térített.
Odahajoltam fölé, és jó
darabig hiábavalóan
próbáltam lecsukni a
szemhéját, aztán
felegyenesedtem, és
valamivel józanabbul újra
végigtekintettem a mezőn.
Amennyire meg tudtam
állapítani, Lot tízszer annyi
embert veszített, mint mi, de
még így is túl sok cameloti
katonát láttam a halottak
között. Megtaláltam a
lovamat, és mellette Catiusét
is, a látványra könnybe
lábadt a szemem. Semmi
furcsát nem találtam benne,
hogy ennyi halott ember
között két lovat gyászolok.
Igazság szerint túl sok halott
volt ahhoz, hogy gyászolni
lehessen őket; az elme
képtelen volt befogadni ezt a
mennyiséget. A lovak viszont
ártatlanok voltak. Levettem a
sisakom, és lehajtott fejjel
zokogtam, sírtam a fájdalom,
a pazarlás és harag miatt,
amit egyetlen ember
hataloméhsége idézett elő.
Aztán visszatettem a
sisakom, biztonságosan
rögzítettem, magamhoz
vettem a kardom a legutoljára
megölt ellenség testéből, és
elindultam megkeresni
Cornwalli Lotot. Átvágtam a
halál mezején, és csak ekkor
hallottam meg nagyon
tompán a sebesültek és
haldoklók nyögéseit,
sikolyait. Séta közben
tekintetem a még mindig
hullámzó tömegre tapadt a
távolban. Láncos
buzogányom nyelét a
jobbommal szorítottam, a
láncot átvetettem a vállamon,
és a golyó a hátamnál lógott
le. Magamban azért
fohászkodtam, hogy Lot
életben legyen, mert
szerettem volna megmutatni
neki új fegyverem brutális
erejét.
Camelot még mindig égett,
és a füstölgő vár látványa a
domb tetején megacélozott
belülről. Eszembe jutott
Daffyd, a druida, aki Lot
nyugati erődjéről beszélt, a
bevehetetlenségéről, és néma
esküt tettem, hogy az egészet
beledöntöm a tengerbe
palánkokkal, kövekkel,
emberekkel együtt.
Fokozatosan tudatára
ébredtem a körülöttem lévő
emberek életének és
fájdalmának. Üvöltésük,
nyögéseik és segítségkérésük
mind hangosabbá vált, míg
végül zűrzavaros
hangorkánná állt össze a
fejemben, de egyelőre
figyelmen kívül hagytam,
ellenséget és barátot
egyaránt. Megpillantottam
egy látszólag sértetlen lovat,
alig kétszáz lépésnyire.
Óvatosan közelítettem meg,
nem akartam megijeszteni, de
békésen állt, és hagyta, hogy
megfogjam a kantárszárát. Ő
is kimerült, oldalát vér és
tajték borította.
Felkapaszkodtam a hátára, és
elindultam a táborunk felé. A
kengyel állása alapján a hátas
előző gazdájának jóval
rövidebb lehetett a lába, mint
az enyém. A sok gyaloglás
után meglepődtem,
mennyivel többet látok
lóhátról. A harcmező ismét
ismerőssé vált, és így, a
gyaloglás terhétől
megszabadulva alaposabban
is körülnézhettem.
Popilius táborától háromszáz
lépésre ráakadtam egy élő
emberünkre. Polidor volt,
saját csapataim centuriója,
bal karját a könyöke fölött
kötéssel szorította el.
Hátasomat egy kimúlt ló
mellé állítottam, és
segítettem felszállni neki.
Egyetlen szó sem hangzott el
köztünk, amíg kényelmesen
el nem helyezkedett
mögöttem.
– Hogy van a karod? –
kérdeztem.
Összeszorított foggal,
fájdalmasan sziszegve
válaszolt.
– Nem túl jól, parancsnok.
Nem túl jól.
– Nos, ha ez a ló még egy
darabig kibírja kettőnk
súlyát, visszatérhetünk a
táborba. Hová lett a
hadseregünk?
– Nem tudom, parancsnok.
Valószínűleg Cornwallig
kergeti Lotot.
– Remélem, nem. Legutóbb
észak felé tartottak.
Szegény pára már tántorgott,
mire megláttak bennünket a
falakról. A tábort
nyilvánvalóan nem védte
komolyabb haderő, de maradt
ott egy kis helyőrség, és a
katonák futva jöttek elénk.
Odafent Camelot vára
komoran füstölgött. Óvatosan
lesegítettem Polidort a
kinyújtott karokba, és
figyeltem, ahogy lefektetik
egy pajzsból és két dárdából
rögtönzött hordágyra. Aztán
beléptettem kimerült
lovammal az északi kapun,
ahol már segítő kezek vártak,
hogy megszabadítsanak
páncélomtól.

XXII.

– Tudtad, hogy szereztél egy

ilyet, parancsnok? – Fáradtan
néztem a nyílvesszőre,
amelyet az egyik katonám
tartott a kezében.
– Nem, hol volt?
– A páncélodba ágyazódva,
uram, a válladnál.
– Hátul?
– Igen, parancsnok, a
lemezek találkozásánál.
Megráztam a fejem.
– Nem éreztem. Óvatosan
bánj vele, lehet, hogy
mérgezett.
A katona a fény felé tartotta a
hegyet, döbbenet költözött az
arcára.
– Az istenekre, parancsnok,
valóban az! Valamilyen
bevonat van a vason!
Újra éreztem a jeges
borzongást a tarkómon.
– Hadd lássam. – Én is
megnéztem a fénynél, és
valóban, a vashegyet mintha
ezüstös zöld kristályok fedték
volna. Nem emlékeztettek
semmire, amit addig láttam.
Undorodva dobtam el a
vesszőt. – Lehetséges. Már a
gondolattól is felfordul a
gyomrom. Bánjatok vele
óvatosan!
A katona lehajolt,
elővigyázatosan felemelte, és
újra megnézte az
elszíneződött hegyet.
– Hamarosan kiderítjük –
mormolta.
– Hogyan, katona? Csak nem
ki akarod próbálni? – Olyan
fáradt voltam, hogy
összemosódtak a szavaim.
– De igen, parancsnok. Az
egyik fattyún, ott. –
Biccentett a foglyok felé,
akiket eddig észre sem
vettem.
– Ezt nem teheted!
– Miért nem, parancsnok? –
kérdezte sértett
ártatlansággal. – Csak
megkarcolom az egyiket. Ha
nincs rajta méreg, nem
történik semmi. Ha igen,
akkor legalább megtudjuk, ki
használta legutóbb.
Üres tekintettel bámultam rá,
eszembe jutott az ártalmatlan
nyílvessző, amelyik
megkarcolta a csuklóm, és
arra gondoltam, hogy ez a
másik csak egy hüvelykkel
vétette el a nyakamat.
– Rendben.
Egyenesen odasétált a
foglyok csoportjához,
megragadta az egyik karját,
és mélyen belevágott a
nyílheggyel. A fogoly néhány
pillanatig tátott szájjal meredt
a sebre, aztán rám nézett.
Sebesült karját mereven
tartotta, így jól látszott a
csuklója belső oldalán ejtett,
vérző vágás. Az arcán
semmiféle érzelmet nem
láttam.
Odafordultam a centurióhoz.
– Kérek vizet. Le akarom
mosni magamról ezt a sok
mocskot.
– Már hozzák is, parancsnok.
Két katona közeledett
vizeskancsókkal. Ekkor
hallottam meg a fájdalmas
nyögést a hátam mögül,
azonnal odakaptam a fejem.
A fogoly már nem volt
érzelemmentes; fájdalmas és
rettegő grimasszal tartotta
maga elé megvágott kezét.
Miközben magamban
megpróbáltam elfogadni azt,
amit tettünk vele, nyögése
magas, bugyborékoló
sikollyá alakult, a következő
pillanatban fájdalmas
vonaglással a földre roskadt,
és úgy rángatta a karját,
mintha ki akarná tépni a
vállából. Kiáltásra nyitottam
a szám, de egy hang sem jött
ki; álltunk ott döbbenten, és
figyeltük, ahogy a fogoly
háta ívbe feszül a kíntól.
Csak a feje teteje és a sarka
érintkezett a földdel, aztán
görcsös rángással oldalra
dőlt. A legfélelmetesebb
látvány volt, amit valaha
átéltünk. Az elmém azt
sikoltozta: én is lehettem
volna! Nekem kellene ott
lennem! Végül az egyik
centurio magához tért a
kábulatból, és rövidkardjának
egy gyors, határozott,
könyörületes vágásával véget
vetett a szerencsétlen
szenvedéseinek. A test még
akkor is vért fröcskölve
rángatózott, amikor a fej már
nem volt rajta.
Erőlködve visszanyeltem a
torkomban összegyűlt epét,
és a foglyot megkarcoló
katonára néztem. Döbbenten,
halálra vált arccal bámult, a
nyílvessző ott hevert a lába
előtt, ahová bénult ujjaiból
hullott.
– Igazad volt – mondtam. –
Vedd fel a nyílvesszőt, és
őrizd meg nekem. Vigyázz,
hogy a bevonat rajta
maradjon. Később
szükségem lesz rá. – A vizet
hozó, hamuszürke arcú
katonákhoz fordultam. –
Vigyétek be a sátorba, majd
ott megmosakszom.
Tompa kábulatban
tisztálkodtam, a maradék
vízbe beledugtam a fejem,
majd újra magamra öltöttem
a páncélom és fekete
köpenyem rongyos
maradványait. A testem
felfrissült, de az elmém
továbbra is bénult maradt, és
csak a következő
tennivalómra tudtam
koncentrálni. Amikor
előbukkantam a sátorból,
Popilius már várt rám, és a
tábor megtelt poros, véres,
fáradt katonákkal.
– Merlyn parancsok –
köszöntött aggodalmas
hangon –, nem esett bajod?
Azt hittük, meghaltál.
Gépiesen megnyugtattam, és
megkérdeztem, mi történt
odafent az erődben. Zavartan
felelt, annyit tudott csupán,
hogy bármi is volt az,
naplemente után történt.
Azóta sem ideje, sem
lehetősége nem volt
tájékozódni a helyzetről.
– Nem baj – legyintettem –,
majd kiderítem magam.
Egyébként is fel akarok
menni. Mi van Lottal? Hol a
hadserege?
– Szétszóródott, parancsnok,
már ami megmaradt belőle.
Megsemmisítettük.
– És Lot?
Popilius megvonta széles
vállát.
– Senki nem tudja,
parancsnok. Lehet, hogy a
holtak közt fekszik.
– Nem – morogtam
undorodva. – Az a kígyó
biztosan nem. Az ő fajtája
ritkán hal meg becsülettel.
Biztosan elmenekült.
Popilius ebben szemlátomást
kételkedett.
– Ha igen, akkor nagyon
gyorsan cselekedett,
parancsnok. Uther emberei az
első roham után néhány
perccel már a táborában
voltak.
– Persze, hogy gyorsan
cselekedett, Popilius, efelől
ne legyen kétséged. De nem
menekülhet elég messzire,
Britannia nem elég nagy
hozzá, hogy elrejtőzzön
előlem. – Felnéztem a
dombtetőre. – Sorakoztasd
fel az embereidet, és nézzük
meg, mi vár ránk
Camelotban.
Megköszörülte a torkát,
mintha bocsánatot akarna
kérni a következő szavaiért.
– Nem lehet túl rossz a
helyzet, parancsnok. A
lovasság kitört. Nem tették
volna meg, ha szorongatják
őket.
– Ez igaz, de apám vezette
őket?
– Nem tudom, parancsnok.
– Menjünk fel megnézni,
milyen súlyosak a károk.
Aggaszt, hogy még senki
nem jött le.
Popilius nem adott lejjebb a
bizakodásból.
– Biztosan mindenki a tüzet
oltja.
– Akkor örömmel veszik a
segítségünket.

Popiliusnak igaza volt. Az

erődben minden épkézláb
ember tüzet oltott, de mire
megérkeztünk, nagyjából
sikerült úrrá lenniük a
helyzeten. Amikor a kapun
belépve megpillantottam a
füsttel elárasztott udvart és a
károkat, eszembe jutott a
fegyverszoba és a padló alatt
rejtőző kincs. Elszorult a
torkom. Az udvarban
zűrzavaros volt a helyzet,
tűzoltók sorai adogatták
kézről kézre a fa- és
bőrvödröket a nyugati falnál
álló vízgyűjtőtől. A földet
átáztatta a mocskos, hamuval
teli víz. Hagytam, hogy
Popilius beállítsa az embereit
a sorokba, és odasiettem a
nyugati falhoz, ahová Varrus
nagybátyám a házát és a
fegyverszobáját építette. Az
épületet csodával határos
módon épségben találtam,
Uther kelta íjászainak falanxa
vette körül. A tető néhány
helyen kigyulladt, de nem
volt ideje szétterjedni, a
közeli tartályokból máris
vizet zúdítottak rá. Az íjászok
felé közeledve valaki a
nevemet kiáltotta, és
megpillantottam Donuilt
testőre, Rufio centurio
társaságában. Mindkettejüket
tetőtől talpig korom borította,
de ők voltak az első ismerős
arcok a megérkezésem óta.
– Donuil, mi történt itt? –
kérdeztem az íjászokra
sandítva. – Mi ez az egész?
Ziháló lélegzetet vett, próbált
friss levegőt juttatni a
tüdejébe, de az erődben olyan
már rég nem volt.
– A varázslók, Merlyn…
Caspar és Memnon! Az
éjszaka közepén megszöktek
a cellájukból, és kinyitották a
hátsó kaput. Odakint már
várták őket Lot emberei, a
sziklákon mászhattak fel.
– Megszöktek? – kérdeztem
döbbenten. – Hogyan? Ez
lehetetlen! Erős őrség
vigyázott rájuk, vagy nem? –
Mindketten bólintottak. –
Akkor hogy tudtak
megszökni? – Láttam a
zavarodottságot a
szemükben, de tovább
ütöttem a vasat. – Tudjátok!
Mondjátok el! Hogyan
szöktek meg?
Donuil visszafojtott dühvel
válaszolt.
– Mondtam neked, amikor
idejöttek, Merlyn
Britannicus. Ezek az emberek
nekromanták, varázslók,
mágusok, a halál szolgálói.
Olyan hatalommal
rendelkeznek, amivel más
emberek nem.
– Badarság! Ez árulás volt,
megvesztegettek egy őrt!
– Nem, Merlyn – jelentette ki
határozottan a megtermett
skót. – Nem így történt.
Valami mágiával megölték az
összes őrt. Éjszaka
felébredtem, és kimentem
megnézni őket, mert féltem,
mint azt te is tudod. Rufio is
velem tartott. Amikor
odaértünk, a cella nyitva volt,
az őrök pedig holtan
feküdtek. Semmi külsérelmi
nyom nem volt rajtuk.
Először azt hittük, csak
alszanak.
– A pokolba, Donuil, amit
mondasz, az képtelenség!
Hogyan ölhetik meg az
őröket megláncolt emberek
egy cella belsejéből?
– Nem képtelenség! Az őrök
halottak voltak, a foglyok
eltűntek. Nem tudom, hogyan
voltak képesek rá, de
megtették. Azonnal riadót
fújtunk, de már nem tudtuk
megakadályozni, hogy
kinyissák a hátsó kaput.
Végül sikerült becsuknunk,
de addigra sok emberük
bejutott.
– Hányan? – Valami itt nem
volt rendben, de egyelőre
nem tudtam rájönni, mi az.
– Ötvenen, talán hatvanan –
felelte bizonytalanul, miután
összenézett Rufiusszal.
– Ezt ötven ember művelte?
– intettem a minket
körülvevő pusztításra.
– Lángoló nyílvesszőkkel.
Felgyújtották a zsúptetőket.
– Hányan maradtak életben?
Feltételezem, ott őrzik őket –
mutattam nagybátyám
házára.
– Nem tudjuk, parancsnok.
Talán tízen-tizenketten. Ők…
túszokat szedtek.
Ugyanúgy bizseregni kezdett
a bőröm, mint amikor a
mérgezett nyilakról
hallottam,
– Kiket? – De már tudtam is
a választ.
Ezúttal Rufio válaszolt.
– A nagynénédet,
parancsnok, Luceiia úrnőt, a
szolgálóit, és másokat.
– Az apám. – Lehetetlen volt
nem rákérdeznem. – Hol van
az apám? – Csend. – Hol
van?
– Meghalt, parancsnok.
A csend egy örökkévalóságig
nyúlt, végül Rufio törte meg,
de nagyon távolinak tűnt a
hangja.
– Az ágyában végeztek vele,
mielőtt kinyitották a kaput. –
Szavai bronzharangként
kongtak a fejemben.
Megroggyant a térdem, és
éreztem, hogy Donuil elkap.
Hagytam, hogy tartsa a teljes
súlyomat, amíg kitisztult a
fejem.
– Hol van most? – suttogtam
végül.
– Még az ágyában, ahol
rátaláltunk.
– Várjatok itt. – Egyenesen
apám hálószobájába
vonultam, ügyet sem vetve
környezetemre, azt sem
láttam, hová lépek.

Úgy volt, ahogy mondták.

Apám, Picus Britannicus
tábornok az ágyában halt
meg. De nem álmában. A
lába köré tekeredett ágynemű
arról árulkodott, hogy
küzdött az életéért, és
eszembe jutott egy másik
emlék egy korábbi, hasonló
küzdelemről, amiből élve
keveredett ki. A hátán feküdt,
a feje és a válla lelógott az
ágy pereme és a padló közé,
ezért nem láttam az arcát.
Mindent vér borított.
Felnéztem az ágya fölötti
apró ablakon beszivárgó,
kormos fényre, és ürességet
éreztem a lelkemben.
Körbesétáltam az ágyát,
megpróbáltam visszahúzni,
hogy megőrizze mindazt a
méltóságát, amit a gyilkosai
hagytak neki, de a teste már
merev volt és hideg. A torkán
tátongó vágott seb befejezte a
munkát, amit egy pikt
nyílvessző sok évvel ezelőtt
elkezdett.
Felhagytam a hiábavaló
próbálkozással, hogy
elmozdítsam, és sokáig ültem
az ágya szélén, rá sem
hederítve a lábamnál
összegyűlt vérre. Felidéztem
érdes hangját, melyet soha
többé nem hallok, bámultam
erős kezét, merev karmokká
görbített ujjait – mintha még
mindig kapaszkodna az
életbe. És miközben néztem,
megszületett bennem az
elhatározás.
Mire újra kiértem az udvarra,
tökéletesen ura voltam
magamnak. Valahol a
közelben egy csecsemő
üvöltött, és a hang hallatán
eszembe jutott, hogy talán
soha többé nem fogok sírni.
Donuil és Rufio ott álltak,
ahol hagytam őket, várták,
hogy előbukkanjak. Az
íjászok továbbra is a
fegyverszoba felé fordulva
őrködtek. Főtt étel illata
csapta meg az orrom. A
konyha vagy sértetlenül
maradt, vagy Ludo rögtönzött
valamit. Az udvart elképesztő
hangzavar töltötte be, az
épületek között füst
kavargott. Mindennek
tudatában voltam, de semmi
nem érdekelt.
Elmém egyetlen feladatra
koncentrált: kihozni a
mágusokat és a foglyaikat a
fegyverszobából.
Megkeményedett lelkem
mélyén tudtam, ha nem
fogták volna el Luceiia
nagynénémet, lerohannám az
épületet, esetleg feláldozva a
túszokat. Csakhogy Luceiia
ott volt, és nem
kockáztathattam a
biztonságát – annál is inkább,
mivel ő volt Camelot eredeti
telepeseinek utolsó
hírmondója. Egy gondolat
újra és újra visszatért, hogy
mindig gyorsan el is
nyomjam, míg végül nem
tagadhattam tovább
jogosságát, és el kellett
ismernem, hogy ez az
egyetlen nyitva álló út
számomra, bár hatalmas
kockázattal járt.
– Várjatok itt, tennem kell
bizonyos előkészületeket –
mondtam Donuilnak és
Rufiónak. – A
visszatérésemig senki ne
próbálkozzon semmivel,
érthető? – Tisztelegtek, én
pedig ott hagytam őket.

Félórán belül visszatértem, és

egyenesen Donuilhoz léptem.
– A mágusok láttak téged?
– Mire gondolsz,
parancsnok?
– Arra gondolok, hogy
megláttak-e. Tudják, hogy
önként vagy itt?
A homlokát ráncolva
töprengett.
– Nem, parancsnok.
Ügyeltem, hogy elkerüljem
őket.
– Apád csarnokában láttak,
igaz? – Bólintott. – És tudják,
hogy apád milyen nagyra tart
téged?
Újra bólintott.
– Igen, tudják. Hallottam,
hogy apám kedvenc fiaként
beszélnek rólam, holott nem
én vagyok az elsőszülött.
– Helyes. – Megragadtam az
alkarját. – Mit szólnál hozzá,
ha a mai napon visszakapnád
a szabadságod? – Az
ajánlatomból egyértelműen
látszott, milyen nagy
szükségem van a segítségére,
ő pedig elég okos volt, hogy
erre azonnal rájöjjön.
Összehúzta a szemét.
– A szabadságom?
– Igen, a mai napon.
Felmentelek minden ígéreted
alól.
Gyanakodva nézett rám.
– Hogyan?
– Úgy, hogy teszel nekem
egy szolgálatot.
– Egy szolgálatot. – Nehéz
volt olvasni az arcából. –
Miféle szolgálatot?
– Úgy kell tenned, mintha
fogoly volnál, és nem önként
jöttél volna ide.
– Úgy kell tennem? Nem
értem.
– Pedig nem bonyolult. Ezek
az emberek, ezek a mágusok,
ahogy te nevezed őket,
túszként tartják fogva a
nagynénémet. Ő az egyik a
két ember közül, akiket a
világon a legtöbbre tartok.
Csak úgy menthetem meg az
életét, ha egyben kockára is
teszem egy fogolycserével.
Néhány pillanatig csendben
gondolkodott.
– Úgy érted, kicseréled
velem? – kérdezte végül.
– Igen.
Megrázta a fejét.
– Nem fog sikerülni,
parancsnok. Ezeket az
embereket én nem érdeklem.
– Őket nem, de Lotot igen,
vagy fogod, amikor rájön,
hogy veled növelhetné a
befolyását apád felett, vagy
lenyűgözhetné a nővéredet
azzal, hogy épségben
kiszabadít. A még nagyobb
hatalom megszerzésének
eszközeként tekintene rád,
lehetőségnek arra, hogy
megszilárdítsa a szövetségét
apád népével.
Az ifjú skót nem volt ostoba,
azonnal látta a hibát az
érvelésben.
– Csakhogy Lot elmenekült,
parancsnok. Amint hazaér,
megtudja az igazságot, hogy
a hadseregünk vereséget
szenvedett. A harcosainknak
már nem veszi hasznát.
– Nem értek egyet, de ez
most nem fontos. A lényeg,
hogy ezek az emberek nem
tudják az igazságot. Nekik jól
jön a csere, hogy
átadhassanak téged Lotnak. A
legjobb lehetőséget látják
majd benne. Melyikük az
erősebb?
Megvonta a vállát.
– Egyik sem…
– Badarság! – szakítottam
félbe. – Minden társulásban
van egy erősebb és egy
alárendelt tag. Ilyen az
emberi természet.
Gondolkodj! Melyikük hozza
a döntéseket?
Csak egy pillanatig
gondolkodott.
– Caspar. Memnon a
követője.
– Én is így gondoltam.
Átadlak Memnonnak úgy,
hogy nála lesz a nagynéném.
Caspart itt tartom.
Elmegyünk egy olyan nyílt
területre, ahol semmiféle
átverésről nem lehet szó a
részemről. Amint odaértünk,
Memnon elengedi a
nagynénémet, és ha Luceiia
már nálam van, elengedem
Caspart is.
Donuil elkomorodott.
– Ez egy egyszerű csere,
nélkülem is ugyanúgy
működik, Merlyn
parancsnok.
– Igen, lehetséges –
bólintottam –, de kétlem.
Most nagyobb az előnyük,
mint amit egy ilyen
megegyezés biztosítana
nekik, ámbár a jelenlegi állás
szerint nagy a kockázat is.
Viszont ha megkapnának
téged, az szerintük nekik
kedvezne. – Egy pillanatra
elgondolkodtam, majd
megvontam a vállam.
– Egyébként pedig jobb nem
jut az eszembe. A lényeg,
hogy egyikben sem bízom.
Ha Memnon úgy gondolja,
egyedül is képes uralni a
mágikus királyságát,
megölheti a nagynénémet, és
itt hagyhatja nekem Caspart.
És itt az a szolgálat, amit
megtehetsz nekem: végezz
azzal a vadállattal, ha csak a
lehetősége is felmerül, hogy
ártson a nagynénémnek. A
ruhádban el lesz rejtve egy
kés.
– Értem. – Kisimult a
homloka, de a ráncok rögtön
vissza is tértek. – És utána mi
lesz? Mi történik, ha a csere
cselvetés nélkül lezajlik?
Nem szeretném Lot
vendégszeretetét élvezni.
– Miért nem? Hazaküldene.
Egy pillanatig némán nézett
rám, majd bólintott.
– Legyen hát. Segítek neked.
– Rendben, de megláncolva
kell elővezetnünk, máshogy
nem lenne meggyőző. –
Megvonta a vállát, én pedig
odafordultam a testőréhez. –
Rufio centurio, vidd Donuilt
az egyik cellába, és bilincseld
meg erősen. Ne bánj vele túl
kíméletesen, hitelesnek kell
lennie a szerepében. Add
vissza a saját ruháit is.
Amikor távoztak,
megközelítettem a
fegyverszoba ajtaját, intettem
az íjászoknak, hogy
húzódjanak hátra, és a
kardom markolatával
megkopogtattam az egyik
panelt. Rövid csendet
követően egy hang szólt ki
bentről, azt tudakolta, mit
akarok. Követeltem, hogy
beszélhessek Casparral vagy
Memnonnal, és elmondtam,
ki vagyok. Kis idő múltán az
ajtó halkan kinyílt, és a füstös
képű, kurta lábú Caspar mély
hangja érdeklődött
szándékaim felől.
– Először hallgasd meg, mit
nem akarok – mondtam az
ajtónyílásnak. – Nem akarom
az időmet alkudozással
vesztegetni. A foglyaitok
között van a ház úrnője.
Nagyon öreg. Ha meghalt,
akkor ugyanúgy jársz te is, és
mindenki e falak között, a
foglyokat is beleértve. Ha él,
mutasd meg nekem, és talán
engedélyezem, hogy
megvásároljátok a hitvány
életeteket az övéért cserébe.
Rövid, suttogó tanácskozást
hallottam a túloldalról, majd:
– Kid neked ez a nő?
Megcsikordult a fogam.
– Az apám nagynénje.
Csend.
– Az apád nagynénje? De
hiszen az apád halott, Caius
Merlyn. – Összeszorult a
szívem. Tudom, és te is az
vagy, te egyiptomi
ürülékkupac. – Te viszont
még élsz – folytatta a hang –,
és a nagynénéd is.
Nagyot nyeltem.
– Bizonyítsd be! Mutasd
meg!
Újabb suttogó megbeszélés.
– Várj, mindjárt láthatod. Ha
bármivel próbálkozol,
mindannyian meghalunk, és
az öregasszony elsőként.
Vártam.
Az ajtó végül lassan kitárult,
és a folyosó közepén ott állt
Luceiia nagynéném egy férfi
erős szorításában, aki kést
tartott a torkához. A
homlokán lévő vágott sebből
vér csörgött az arcára, haja
összekócolódott, ruhája
tépetten lógott, de a szeme
nyitva volt, és magabiztosan,
büszke tartással viselte
sorsát. Amikor
megkérdeztem, jól van-e,
figyelemre méltóan erős
hangon felelt:
– Öld meg mind, Cai! Ne… –
Fogva tartója a szájára
tapasztotta a tenyerét, és az
ajtó bevágódott.
Néhány pillanattal később
ismét résnyire nyílt.
– Mint láthatod, él – mondta
a hang. – Tehát, mit mondtál
az imént az életünk
megvásárlásáról?
– Gyere ki, a pokolba veled!
– vakkantottam. – Nem
tárgyalok csukott ajtón
keresztül! Senki nem bánt,
amíg az úrnő nálatok van. Az
élete és a biztonsága jóval
többet ér, mint mindőtöké
összesen! – Határozottan
megfordultam, és háttal az
ajtónak megálltam az
udvaron, hogy jól lássanak.
Körülbelül öt perc telt el,
mire az ajtó ismét kinyílt.
Caspar és Memnon együtt
léptek ki, hunyorogva álltak
meg a füstös délutáni
fényben. Nem mozdultam,
nekik kellett odajönniük
hozzám. Caspar bátran
előrelépett, arcán megvető
mosoly játszott. Memnon, a
páros megfontoltabb tagja
idegesen körülnézett,
miközben közeledtek.
Körülbelül két lépésre tőlem
álltak meg, fortyogó
gyűlölettel figyeltem őket.
Természetesen Caspar szólalt
meg elsőként.
– Mit ér neked az életünk?
– Egy kupac disznószart sem.
– Akkor hadd fogalmazzam
át a kérdést. Mit ér neked a
nagynénéd élete?
– A tiéteket.
– Ez már jobb. Összesen
tizennégyen vagyunk bent.
– Nem, csak kettőtökről van
szó. A többiek már halottak.
– Te megőrültél, Caius
Merlyn. Miért adnánk át a
testőreinket, amikor nálunk
van az öregasszony?
Nyilvánvalóan többet ér
számodra, mint ez az egész –
mutatott megvetően a
füstölgő romokra.
– Vigyázz a szádra, te féreg!
– mordultam rá. – Apám vére
még ott szárad a mocskos
kezeteken, ne feszítsétek túl a
húrt! A nagynéném hosszú és
hasznos életet élt, ő lenne az
utolsó, aki hibáztatna, ha fel
kellene áldoznia a hátralevő
rövid idejét azért, hogy
titeket keresztre feszítselek!
Ez végre áthatolt vastag
hüllőpáncélján. Pislogott,
akár egy gyík, és
megköszörülte a torkát.
– Ugye nem várod el, hogy
bármiféle haszon nélkül
feláldozzam az embereimet?
– Haszon nélkül? Te nem
tartod hasznosnak az életed?
– Ostobaságokat beszélsz,
Merlyn. Az életünk a miénk,
amíg az asszony nálunk van,
te pedig féken tartod a
dühödet. Leginkább ez utóbbi
aggaszt, mármint a haragod.
Bolond lennék bízni olyan
emberben, aki ilyen
leplezetlenül gyűlöl. Ezért
megtartom az embereimet,
mert biztonságot nyújtanak a
vérszomjad ellen.
– Nem! – Szinte köptem a
szót, de még küzdöttem,
hogy kordában tartsam a
gyűlöletem. – Azt mondtam,
nem alkudozom veletek!
Adjátok át az úrnőt, ti ketten
pedig elmehettek, és ezzel
vége! A szavamat adom!
– A szavadat? – Az arcán
ezúttal nyoma sem volt
mosolynak vagy
megvetésnek. – Én senki
szavában nem bízom. Ennél
jobb ajánlattal kell előállnod.
– Mit akarsz még? Én a
nagynénémet akarom
életben, biztonságban és
szabadon tudni, amíg
természetes módon meg nem
hal. Kiérdemelte. Cserébe
hajlandó vagyok lemondani
annak öröméről, hogy a saját
kezemmel öljelek meg
titeket, vagy hagyjam, hogy
valaki más megtegye. Ha az
én szavam neked nem elég,
akkor mi kell? Nevezd meg a
feltételeidet. Amennyiben
ésszerűek, hajlandó vagyok
teljesíteni őket. Ennél többet
nem mondhatok.
Caspar rövid gondolkodás
után válaszolt.
– Biztosak akarunk lenni
benne, hogy nincs szó
semmiféle átverésről. –
Gyorsan folytatta, mielőtt
dühösen közbevághattam
volna. – Tudod, miről
beszélek. Egyikünk sem bízik
a másikban. Memnonnal
szeretnénk ezt a helyet élve
elhagyni, a kísérőinkkel…
– Nem! Ők meghalnak!
– Nem halnak meg! –
sziszegte halkan. –
Szükségünk van rájuk, hogy
biztonságban hazavigyenek
minket Cornwalli Lothoz.
– Lot halott – feleltem
érzelemmentes hangon. – A
lenti csatamezőn ölték meg.
– Lot? – nevetett az arcomba
Caspar. – Ostoba! Hiszen Lot
el sem hagyta Cornwallt! Ott
ül az erődjében, és várja a
híreket a hadjáratáról.
Másvalakit küldött maga
helyett, hogy viselje a
páncélját, és lelket öntsön a
katonákba. Nem, Merlyn, Lot
túl ravasz ahhoz, hogy a
magadfajták végezzenek
vele.
Éreztem, hogy igazat mond,
és ettől csak még jobban
gyűlöltem Cornwall
„királyát”. Amikor
válaszoltam, a hangom
ugyanolyan halk volt, mint az
övé.
– Nincs megvetésre méltóbb,
mint egy gyáva parancsnok,
aki biztonságban rejtőzik,
amíg mások harcolnak
helyette. Ez a ti uratok? A
mesteretek, akihez az
alattomos orgyilkosoknak
vissza kell térniük?
– Igen, Caius Merlyn. –
Újból felvillantotta azt a
gyűlöletes mosolyt. – Ilyen a
királyok és hercegek
szolgálóinak élete.
Megvetően köptem egyet a
földre, és undorodva
fordultam el, majd úgy
tettem, mintha váratlanul
eszembe jutott volna valami.
Lassan visszafordultam
feléjük, hosszan
méricskéltem őket, és Caspar
szemének villanásán láttam,
hogy megpróbálja kitalálni,
mi jár a fejemben.
– Mit tudsz Hiberniáról?
– Hiberniáról? – kérdezett
vissza rezzenéstelen arccal,
de Memnon apró
fejmozdulatát nem tudta
irányítani. – Semmit. Mire
gondolsz? – Elfordította a
fejét, és olyan hideg dühvel
nézett társára, hogy azon sem
lepődtem volna meg, ha
Memnon ott helyben
összeesik. Aztán a hideg
gyíktekintet visszatért
hozzám. – Mi van
Hiberniával?
– Egy hibern herceg.
Királyokról és hercegekről
beszéltél. Van egy a
börtönömben.
– Egy hibern herceg? Miért
érdekelne ez engem?
Hagytam, hogy
tanulmányozza az
arckifejezésem, miközben
úgy tettem, mintha alaposan
átgondolnám a következő
szavaimat.
– Több mint két hete ejtettük
foglyul. Északon szállt partra
egy hadsereggel, miközben
délnyugatról is támadást
kaptunk… az volt az az eset,
ami idevezetett titeket. Úgy
tűnik, nemes uratoknak
mindkét támadáshoz köze
volt, mivel az alattomosság
és a kétszínűség a természete
része. – Most már nagyon
figyelmesen hallgatott.
Hagytam neki időt
gondolkodni.
– Honnan tudod, hogy a
fogoly egy herceg?
– Herceg. Arany nyakláncot
viselt. Túszként tartjuk
fogva, hogy az emberei ne
fordulhassanak újra ellenünk.
– Mi a neve ennek a
hercegnek?
– Donuil, Athol fia.
– Hol tartjátok?
Felvontam a szemöldököm,
mintha mulatságosnak
találnám a kérdést.
– Láncra verve az egyik
cellában, a mellett az épület
mellett, ahová titeket is
bezárattalak, és ahol meg
kellett volna, hogy öljelek.
– Megkínoztátok?
Most már engedélyeztem
magamnak egy zavart
homlokráncolást.
– Miért érdekel ennyire,
holott az előbb még
Hiberniáról sem tudtál
semmit?
– Hazudtam. – A szemembe
nézett. – Megkínoztátok?
Most én horkantottam
gúnyosan.
– Nem, nem kínoztuk meg. Ő
az én foglyom, nem a tiétek.
Fogva tartjuk, ennyi nekünk
elég, nincs szükség kínzásra
vagy bántalmazásra. Egy
szabadon született keltának a
láncok is elegendő kínt
jelentenek.
Caspar megnyalta az ajkát,
arckifejezése minden
fegyelme dacára egy jó
üzletet szimatoló
kereskedőére emlékeztetett.
– Mennyit ér nektek?
– Azt hiszem, kevesebbet,
mint neked. – Meg sem
próbáltam elrejteni
megvetésem. – Most, hogy a
királyod hadseregét
szétzúztuk, és az emberei a
farkukat behúzva
menekülnek haza, semmi
értéke sincs.
Megsemmisítettük az apja
seregét, aztán a tiéteket.
Ezzel meg is szűnt számomra
minden értéke. Nektek
viszont érhet valamennyit, ha
hazaviszitek Lotnak. Adjátok
át a nagynénémet, és a tiétek
lehet.
– Bah! – horkantotta maró
gúnnyal. – Bolondnak nézel?
Nem, Caius Merlyn, nem
adjuk oda a nagynénéd, mert
utána gond nélkül meg tudnál
ölni minket, és bizonyára
örömmel meg is tennéd.
Viszont az összes többi túszt
odaadjuk érte.
Undorodva néztem rá, lassan
csóváltam a fejem.
– Még mindig nem látod a
lényeget, igaz? – kérdeztem.
– Nem fogtad fel azzal a
hüllőkoponyáddal, hogy
nekem csak az öregasszony
számít? A többiek semmit
sem jelentenek. Ha csak őket
fogtátok volna el, mostanra
mind halottak lennétek, és ők
is veletek. Apám életével
összehasonlítva semmi
jelentőségük sincs.
Elhitte, mert olyasmit
mondtam, amit tökéletesen
meg tudott érteni. Figyeltem,
ahogy az ajkát harapdálja,
mérlegel, és végül döntésre
jut.
– Rendben van – vakkantotta
idegen kiejtéssel. –
Megkapod a tizenkét
emberemet a skótért.
– Mondtam, hogy skót? Csak
annyit említettem, hogy
hibern. Persze igazad van,
valóban skót. De vajon miért
akarod őt ennyire? Olyan
sokat érne a rühös
királyodnak? Nagyon nem
szeretném, ha így lenne, de
igazából nem törődöm vele. –
Fél szívverésnyi ideig
tétováztam. – A gyilkosaid, a
többi fogoly, és megkapod a
hibernt. Így maradtok ti
ketten, és a nagynéném. Az
elengedése feltételeit ti
határozhatjátok meg. Biztos
vagyok benne, hogy a torz
elmétek kiötöl valami
furmányos tervet, ami
biztosítja az életben
maradásotokat. Menjetek és
gondolkodjatok el rajta. Ha
készen álltok a beszélgetés
folytatására, csak nyissátok
ki az ajtót, és gyertek ki. Az
egyik emberem majd értesít.
Azzal sarkon fordultam és ott
hagytam őket. Amíg el nem
tűntem a szemük elől,
felszegett fejjel lépdeltem.
Aztán nekitámaszkodtam a
legközelebbi falnak, és
kiöklendeztem az undoromat
és a gyűlöletemet.

XXIII.

A következő órában bejártam

az erődöt, felmértem a
károkat, és előkészületeket
tettem a telepesek
kiköltöztetésére, miközben
megpróbáltuk eltakarítani a
romokat, és újra lakható
hellyé tenni az erődöt. Volt
ennivaló, de egy falat sem
ment le a torkomon. Valami
rejtélyes erő gondoskodott
róla, hogy tiszta elmével
tudjam végiggondolni a
problémákat, ugyanakkor a
fejemben hallható állandó
zúgás miatt képtelen voltam
bármi másra koncentrálni
magam körül. Így mindig
csak egy dologra
összpontosítottam anélkül,
hogy a figyelmem
elterelődött volna.
Hívattam Popiliust,
elsétáltunk az erőd
főkapujához, ahonnan
lenéztünk a síkságon
végbement pusztításra.
Közvetlenül alattunk, félig
befejezett gyermekjátékként
terült el a megerősített tábor,
melyet Popiliusék építettek a
támadás időpontjában.
Valamivel távolabb, kissé
jobbra Lot táborának romjai
hevertek a fűben. A
gyakorlótér többi részén
halottak hevertek, apró
pálcikaemberek és lovak,
különféle testhelyzetekben,
elfeledve. Messze balra, a
domb hajlata mögött még
mindig füst szállt a villa
maradványaiból. A szél elült.
Popilius hangja zavarta meg
gondolataimat.
– Sok idő, míg ezt
eltakarítjuk.
– Igen, de van időnk. Hány
foglyot ejtettünk?
Megvonta a vállát.
– Az utolsó számolás szerint
legalább háromszázat, de
lesznek többen is, amikor az
embereink visszatérnek.
Uthernek még semmi jele,
bár kétlem, hogy foglyokat
ejtene.
– Nem, Uther elég dühös
ahhoz, hogy egészen
Cornwallig üldözze őket, és
nem jön vissza, amíg ki nem
adta a haragját. Harcolni fog
addig, amíg nem marad
senki, aki szembeszállna
vele. Foglyok viszont nem
lesznek. Lehet, hogy napokig
távol lesz, és sem ideje, sem
emberei nincsenek a foglyok
őrzésére. Tudsz valamit a
veszteségeinkről?
– Nem olyan nagyok, mint
vártuk. – Elhallgatott, kifűzte
a sisakja állszíját, majd a
fejvédő levétele után
megtörölte izzadt homlokát.
– A lovasságod a legjobb
pillanatban érkezett. Még
nem végeztünk a
számlálással, de háromszáz
halott gyalogosról tudok, és
ezerhatszázan
megsebesültek… kétszázan
közülük súlyosan.
– Ezek hatalmas számok,
Popilius!
– Igen, de nagyobbak is
lehettek volna, ha nem jössz
rá Lot tervére.
– Rosszul számoltam.
– Csak egy nappal tévedtél,
parancsnok. Egyébként
megleptek és lemészároltak
volna minket.
– Talán igen, Popilius –
Sóhajtottam, és a lenti
táborra mutattam. – Jó ötlet
volt. Megdicsérlek a gyors
észjárásodért.
Megrázta a fejét.
– Apád ötlete volt, nem az
enyém. Abban
reménykedtünk, hogy az
összes telepest bevihetjük a
falak mögé, és a lenti
helyőrséggel a vár
támogatásával feltartjuk
Lotot.
– A továbbiakban is hasznát
vehetjük – mondtam. – Oszd
ketté az embereidet. Az egyik
fél kezdje meg a tábor
kiépítését kétszer akkorára, a
másik gyűjtse össze a
halottakat a temetéshez. A
foglyok ássanak nagy és
mély gödröket. Lot dögevőit
a táborhelyükön égetjük el, a
mi halottaink balra, a villánál
lesznek elföldelve.
Gondoskodj róla, hogy jó
mélyre el legyenek temetve.
A rothadó barátok szaga
ugyanolyan kellemetlen, mint
az ellenségé. Amint végeztél,
és rendben megy a tábor
bővítése, kezdd el
kiköltöztetni az embereket az
erődből. Egy ideig odalent
fogunk élni, a síkságon. Az
egész erődöt ki kell pucolni
és újjá kell építeni. Azt
akarom, hogy a tűz minden
nyomától, minden
megperzselt fadarabtól,
minden bűzlő deszkától
megszabaduljunk. A
törmeléket hordjátok ki a kis
hátsó kapun, és égessetek el
mindent a dombtetőn. Erről
jut eszembe, gondoskodnunk
kell róla, hogy soha többé ne
lephessenek meg minket így
hátulról. Van valami
javaslatod?
– Igen, van egy – bólintott
Popilius.
– Nos?
– Állítsunk fel egy állandó
tábort a dombtetőn, a fal
mögött.
– Ez az! Kezdj is neki! Idővel
majd kibővítjük a falat, és az
erőd az egész dombtetőt el
fogja foglalni. –
Megfordultam, végignéztem
a váron, nem is tudtam
igazán, mit keresek. –
Elfelejtettem valamit? –
dünnyögtem, inkább csak
magamnak. – Tehát a
felújítás… – Újra Popiliusra
néztem. – Minden ács,
minden kőműves, minden
mesterember az erődön
dolgozzon, amíg el nem
készül. A foglyok segítsenek
a munkában. Adjatok nekik
elegendő ételt, maradjanak
egészségesek és erősek a
hosszú és kemény munkához,
de az engedetleneket habozás
nélkül öljétek meg. Ők
okozták ezt a pusztítást, ők is
fogják rendbe hozni.
– És utána?
– Miután?
– Miután elkészültek. Utána
mi legyen?
– Utána a földeken fognak
dolgozni azok helyett, akiket
megöltek.
– Mindegyik?
– Aki életben maradt, igen.
– És hol szállásoljuk el őket,
Caius?
Megvontam a vállam.
– Építsék fel saját
fogolytáborukat az erőd
mögötti dombon, ahová az
istállókat terveztük.
Kialakíthatják maguknak a
börtönüket. – Lenéztem a
síkságra. – Gyűjtsétek össze
egy helyre a tisztek holttestét,
Popilius. A campus közepén
temetjük el őket, egy sírba.
Köhintett, megköszörülte a
torkát.
– Apádat is, parancsnok?
– Nem, Popilius. Apámat itt
temetjük el, az erődben, az ő
apja és Publius Varrus mellé.
– Értettem, imperator! – A
birodalmi parancsnokoknak
kijáró megszólítással
tisztelgett.
– Ne nevezz így, Popilius. Ez
egy római cím, már idegen
számunkra, és Camelotban
semmi szükségünk sincs rá.
Eszedbe jut még valami, amit
kihagytam?
Ismét a torkát köszörülte.
– Saját magad, Merlyn
parancsnok. A tüzeket
megfékeztük, és majdnem az
összeset eloltottuk, mindent
kézben tartunk. Minden
másról intézkedem, és ahogy
visszaérnek az embereink, a
dolgok lassan
visszazökkennek a normális
mederbe, már amennyire ez
lehetséges. Neked pedig még
el kell bánnod azokkal a
fattyakkal a nagybátyád
házában. A szállásod ép
maradt, biztosan jobban
éreznéd magad, ha
megfürödnél és átöltöznél.
Még egyszer
végigtekintettem a lenti
képen, figyeltem katonáink
apró alakjait mozogni a
mezőn, ahogy a halottakat
számolják, azonosítják az
elesetteket, keresik a
sebesülteket. Egyetértően
bólintottam.
– Igazad van, Popilius. – A
hangom színtelennek és
halottnak tűnt még a saját
fülemben is. – Megfogadom
a tanácsod. Ha valaki keres,
mondd meg, hol vagyok. –
Visszasétáltam a szállásomra,
útközben találkoztam a
konyha felől érkező Ludóval.
Aggódva nézett rám, és
megkérdezte, mikor ettem
utoljára. Megráztam a fejem,
és válasz nélkül
elbocsátottam, most csak arra
tudtam összpontosítani, hogy
összeesés nélkül elérjek az
ajtóig.

A bejáratnál őrködő katona

segített megszabadulnom a
mocskos ruháimtól és
lemosni a harcmező
szennyét. Mire
megszárítkoztam és új ruhát
öltöttem, Ludo ismét rám
talált, és hozott egy hatalmas
tál „fogyasztható forróságú”
hús- és zöldséglevest.
Ragaszkodott hozzá, hogy
megvárja, amíg megiszom.
Mennyei volt és felfrissített,
a végére szinte már újra
embernek éreztem magam.
Mindkettejüknek
megköszöntem a segítséget,
és Popilius keresésére
indultam. Az udvar közepén
találtam meg, a takarító
csapatok munkáját
felügyelte. Mostanra az
összes tűz kialudt, nagyjából
a füst is eloszlott, bár az
egész erőd úgy bűzlött, mint
egy kripta. Mielőtt
odamehettem és
megszólíthattam volna, futár
érkezett a hírrel, hogy Caspar
és Memnon beszélni akarnak
velem. Popilius annyit közölt
sietve, hogy a lovasságunk
még mindig nem tért vissza,
és a halottaink száma elérte a
hétszázat. Csak most
fedeztem fel, hogy a
tanácsterem is romokban
hever. Nem maradt belőle
semmi, csupán a falak, és ez
eszembe juttatott valamit.
– Cserepek, Popilius.
– Parancsnok?
– Cserepek. Agyagcserepek,
mint a villánál. A jövőben ezt
kell használnunk az összes
tetőnél. Az erődben nem
akarok több zsúptetőt látni.
Gondoskodsz róla?
– Természetesen, parancsnok.
A két szörnyszülött, Caspar
és Memnon nagybátyám
ajtaja előtt várakoztak a
visszatérésemre. Látványukra
újra felkavarodott a
gyomrom. Kihúzták
magukat, amikor
megpillantottak, alaposan
végigmértek, és most örültem
igazán, hogy
megtisztálkodtam és
átöltöztem. A gúnyos mosoly
visszatért Caspar arcára.
– Britannicus parancsnok,
megtiszteltetésnek veszem,
hogy kiöltöztél a kedvünkért.
– Az alkun kívül semmit ne
vegyél a mocskos szádra! –
förmedtem rá. – Sem időm,
sem türelmem nincs, amit
rátok szeretnék vesztegetni. A
mostani beszélgetés végén
vagy meghaltok, vagy
életben maradtok. További
tárgyalás nem lesz.
Újra elmosolyodott, de most
már jóval halkabban
folytatta.
– Mindannyian életben
maradunk, kivéve tizenkét
szerencsétlen bajtársunkat,
akiket mindenképpen
megölsz. Memnonnal
gondolkodtunk, ahogy
javasoltad, kerestük a módját,
hogy az életünk ne pusztán a
te jóindulatodon múljon.
Szerintünk találtunk egy
megoldást. – Elhallgatott,
láthatóan valamilyen válaszra
várt tőlem.
– Folytasd, hallgatlak.
– Nos, voltaképpen két
problémánk van. Az elsőt a
kísérőink jelentik, az a
tizenkét ember. Memnon és
én nem hisszük, hogy teljes
mértékben ránk merik bízni
az életüket és a sorsukat. Ha
nem tudnának a nagynénéd
fontosságáról, sokkal
egyszerűbb lenne a dolgunk,
te azonban felhívtad rá a
figyelmüket, ezért nem
várhatod el tőlünk, hogy
meggyőzzük őket, engedjék
őt át nekünk. Most már benne
látják a megváltásukat.
– Mi a második probléma?
– Ó, igen. Az a nagynénéd
szabadon engedéséhez és a
zavartalan távozásunkhoz
kapcsolódik. Úgy gondoljuk,
sikerült mindenki igényét
kielégítő megoldást
találnunk. Az első probléma
sokkal kényesebb.
– Hány foglyotok van? – A
kérdés már órák óta
foglalkoztatott.
– Tizenegy, és a nagynénéd.
Kilenc nő és két férfi,
mindannyian szolgálók.
– Esett valami bántódásuk?
Az arca elárulta, hogy nem
tudja, de nem is nagyon
érdekli.
– A férfiakat megverték, a
nőket használták. Háborúban
megtörténik.
Hallgattam. Nem lepődtem
meg, de nem is nagyon
aggódtam. Ismertem a
nagynéném szolgálóit, túlélik
az effajta megaláztatást.
Kellemetlen, de egyikük sem
hal bele. Vadul töprengtem,
miként választhatnánk szét a
tizenkét embert a többiektől,
de minél többet
gondolkodtam rajta, annál
megoldhatatlanabbnak tűnt a
probléma.
Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy önként
megváljanak Luceiia
nagynénémtől, akinek az
értékét most már pontosan
ismerték. Egyre dühösebb és
ingerültebb lettem, és
átkozódtam, amiért nem
láttam előre, milyen
lehetetlen helyzetbe hozom
magam ezzel az
alkudozással. Nem találtam
kiutat. Lehet, hogy a végén el
kell engednem mindegyiket,
és kizárólag Casparékra
bíznom Luceiia nagynéném
biztonságát, de már a
gondolattól is kirázott a
hideg. Ám végül maga
Caspar állt elő az egyetlen
megoldással.
– Mennyire akarod az
embereimet? Úgy értem,
élve.
– Fejtsd ki bővebben. –
Megpróbáltam palástolni
hirtelen támadt
érdeklődésemet. – Mire
gondolsz?
– Arra, amit mondtam. Ha
élve kellenek, soha nem
kapod meg őket. Holtan
viszont… – Kényeskedve
mozgatta az ujjait. – Nos,
az… megoldható lenne.
– Hogyan? Az embereim
soha nem jutnak olyan közel,
hogy meglephessék őket.
– Ők nem, de Memnon és én
igen.
– Tizenkettőjüket? –
Hallottam a gúnyt a
hangomban. – Tizenkét
embert, akik már eleve nem
bíznak bennetek?
Caspar szemöldökei között
apró ránc jelent meg, és
gyorsan kijavított.
– Amikor azt mondtam,
csupán arra gondoltam, nem
hiszik el, hogy az ő életükre
is megalkuszunk veled. Arra
azért nem gyanakodnak,
hogy meg akarjuk ölni őket.
Ezek egyszerű emberek,
parancsnok.
Nyugodt hangjától
megborzongtam. Nyeltem
egy nagyot, és próbáltam
kevésbé megvetően
válaszolni.
– Hogy lennétek rá képesek?
Úgy értem, hogy tudjátok
megoldani?
Caspar elmosolyodott.
– Ezt bízd csak ránk. Az alku
tehát arról szólt, hogy
elcseréled a hibern herceget a
tizenkét emberünkért és a
többi túszért, igaz? –
Egyetértőn bólintottam. –
Nos, akkor mindössze annyit
kell tennem, hogy
visszatérek, és azt mondom
nekik, szerintem valami
rosszban sántikálsz. Javasolni
fogom, hogy osszuk szét a
túszokat, mindenkinek egyet,
kivéve engem és Memnont.
Bármelyikük őrizheti a
nagynénédet. Aztán külön
szobákba küldjük őket a
nagyobb biztonság végett.
Hinni fognak nekem, mivel
náluk lesz az öregasszony. És
ha különváltak… Memnon és
én egyesével-kettesével
elintézzük őket. Csendben és
hatékonyan.
Önkéntelenül
megborzongtam, de
megpróbáltam dühös
vállvonásnak álcázni a
reakciót.
– Nem, ebbe nem egyezem
bele! – csattantam fel. – Túl
veszélyes, megölhetik a
nagynénémet!
– Nem esik bántódása, hidd
el. Olyan módszerek állnak
rendelkezésünkre a csendes
halálosztásra, amikről
álmodni sem mernél.
Mindössze időre van
szükségünk. Ha végeztünk,
újra kinyitjuk az ajtót, és
megszámolhatjátok a
kidobott testeket. Utána
átadod a foglyodat, mi pedig
kiküldjük a túszokat.
– Nem! Először a túszok,
aztán a skót.
– Parancsnok! – sóhajtotta
Caspar őszintének tűnő
fájdalommal. – Egy kicsit
több bizalmat, ha lehetne. A
skót a mi úti papírunk
Lothoz. A foglyok semmit,
vagy csak nagyon keveset
jelentenek számodra, ezt
magad mondtad. Az
öregasszony nálunk marad.
Mit számít a sorrend?
Az ajkamba haraptam, de
már felkészültem rá, hogy
engedjek.
– Valószínűleg semmit –
ismertem el végül. –
Rendben. Legyen így.
Mennyi idő kell, hogy
megszabaduljatok a tizenkét
embertől?
– Két óra, talán több.
Óvatosnak kell lennünk.
– Rendben, hiszek neked.
Lássatok munkához. A
módszerről nem akarok
beszélni sem most, sem
később.
Figyeltem, ahogy távoznak,
és Donuil szavai
visszhangoztak a fejemben:
„Ezek az emberek halált
osztanak.” Átcsapott rajtam a
kimerültség és a rosszullét
hulláma, és a fogamat
összeszorítva, mozdulatlanul
vártam, hogy elmúljon rólam
a gyengeség. Intettem a
mögöttem álló centuriónak,
aki nem hallhatott minket, de
mindent látott. Azonnal
odalépett mellém, én pedig
az éberen őrködő, félkörben
elhelyezkedő kelta íjászokra
mutattam.
– Centurio, váltsd le ezeket
az embereket, már órák óta
őrködnek. Cseréld le őket a
saját katonáidra. Legyenek
éberek, de ne közelítsenek a
házhoz. Azonnal értesíts, ha
zajt hallotok odabentről. Ha
nem történik semmi, arra
számítok, hogy néhány órán
belül kinyílik az ajtó. Ha ez
meglesz, küldj értem futárt.
Megértetted?
– Igen, parancsnok. – Szó
szerint elismételte az
utasításaimat.
Közben eleredt az eső az
észrevétlenül beborult égből.
Felnéztem, és összefüggő,
ólomszín felhőtakarót láttam.
A csapadék egyszerre
jelentett jót és rosszat. A
földre veri a levegőben szálló
hamut, és kioltja az utolsó
zsarátnokokat az erődben,
ugyanakkor megnehezíti a
temetést és a lenti tábor
bővítését végző katonák
dolgát.

Újra körbejártam az erődöt,

ezúttal már sokkal jobban
megnéztem mindent, mint a
legutóbbi alkalommal. A
károk nem tűntek akkorának,
mint gondoltam, bár így sem
volt jó a helyzet. A
tanácsterem teljesen
megsemmisült, és az istállók
nagy része is. A
raktárépületek többsége
sértetlen maradt, akárcsak a
fürdőházak, a konyhák és a
nagy étkező. A tiszti
szállások és az ispotály
megmenekültek, és a
legénységi barakkok zömét
sem érte nagy kár, bár az
északi fal mentén sorakozó
épületeket – barakkokat,
cserző- és kádárműhelyeket –
teljesen kibelezte a tűz. A
centurióknak szállást adó
nagy ház súlyosan
megrongálódott – ez szintén
északon állt. Az erőd
közepén húzódó
épületegyüttes néhány helyen
megégett, máshol sértetlen
maradt, a károkban nem
lehetett semmilyen
szabályszerűséget vagy
mintát felfedezni. A
fazekasműhely és a raktár
érintetlen maradt, akárcsak a
két fő kovácsműhely, de a
köztük lévő bognárműhely,
és a fazekas mögött álló
serfőző műhely kiégett.
Megpillantottam Popiliust a
főkapunál, és odasiettem
hozzá, ám ebben a
pillanatban leszakadt az ég. A
sisakomon fülsiketítő zajjal
kopogtak az esőcseppek, és
kiabálnunk kellett, hogy
halljuk egymást. Megkaptam
a végleges veszteséglistát.
Összesen közel kilencszáz
halottunk volt, ebből
kétszázharminckilenc telepes
és nem harcoló: öregek, nők,
gyermekek. Rajtuk kívül volt
még vagy száz súlyos
sebesültünk, akiknek nem
sok esélyük maradt a
túlélésre, és a harcmezőn
több mint háromszáz
elpusztult ló hevert. Amikor
meghallottam az utolsó
számot, rájöttem, hogy nem
intézkedtem a lovak
eltemetéséről, de Popilius
szerencsére erről is
gondoskodott, és egy csapat
már el is kezdte
összegyűjteni a tetemeket.
A számok megdöbbentettek.
Kilencszáz halott, és másik
száz, akik valószínűleg nem
maradnak életben. Ha ehhez
hozzáadjuk az előző hetek
folyamán elszenvedett
veszteségeket, az azt jelenti,
hogy súlyosan megtizedelték
a haderőnket. Gyors
összeadást végeztem fejben:
több mint ezerötszáz ember,
vagyis egyetlen hónap alatt
megszűnt létezni a
hadseregünk egyharmada!
Popilius tovább kiabált a
fülembe, az ellenség
veszteségeit magyarázta, de
alig értettem belőle valamit.
Megkértem, hogy ismételje
el, hány embert veszített Lot.
Majdnem négyezret. Jó, de
nem elég.
A felhőszakadás ugyanolyan
váratlanul ért véget, ahogy
elkezdődött, olyan érzés volt,
mintha hirtelen köd szállt
volna fel. Végig a kapu felé
néztem, de sokáig semmit
nem láttam az eső miatt, és a
következő pillanatban már
hitetlenkedve meredtem a
szemem elé táruló látványra.
Két ösztövér, sötét, viharvert
alak állt a kapuban botra
támaszkodva, akár a halál
előhírnökei. Aztán a
magasabbikban felismertem a
fanatikus papok vezetőjét,
akit apám néhány hónappal
korábban kitiltott a
kolóniáról. Miközben
bénultan bámultam, szólásra
és mozgásra képtelenül, a
pap körbehordozta tekintetét
a romokban heverő udvaron,
karomszerű kezével a
magasba emelte botját, és az
égre mutatott vele. Rikoltása
rozsdás sarokvas
nyikorgására emlékeztetett.
– Ez a zűrzavar az ég
büntetése az istenteleneknek!
– A kiáltásra mindenki
mozdulatlanná dermedt. Az
emberek abbahagyták a
munkát, hogy megnézzék, ki
okozza ezt a lármát. A pap
hangja még erősebbé vált,
ahogy megérezte a figyelmet.
– Lássátok a Seregek Urának
hatalmát, szégyenkezzetek és
rettegjetek! Ők, akik
kigúnyolták szavát, most
megkapják méltó…
Többet nem hallottam, mert
már rohantam, miközben
átázott köpenyem alatt a
kardom után nyúltam.
Ólomsúlyúnak éreztem a
lábam, és mintha magas,
nedves fűben gázoltam volna,
amely rátekeredett a
bokámra, és álomszerű,
küszködő vánszorgássá
lassította a futásom. A pap
társa látta a közeledésem, és
riadt tekintettel megpróbált
közénk lépni, de felkaptam,
akár egy csecsemőt, és
félretaszítottam, majd ujjaim
a még mindig üvöltöző
fanatikus vékony nyakára
kulcsoltam. Keményen
nekilöktem a kapu melletti
falnak, de továbbra is kiabált
és köpködött, ádámcsutkája
mozgott a hüvelykujjaim
alatt. Jobb térdemet az
ágyékába mélyesztettem és
oldalra hajítottam a testét;
arccal előre zuhant a földre,
feneke az égnek meredt,
egyik kezével az ágyékát
markolászta fájdalmasan.
Piszkosszürke nyaka
hívogatóan hosszúra nyúlt,
akár egy kacsáé a húsvágó
tőkén. A kardom most már
könnyedén siklott a kezembe.
Magasba emeltem a fegyvert,
és éppen akkor sújtottam le
vele, amikor valakinek a
válla a bordáim közé
mélyedt, és hátrataszított a
sötétségbe.

XXIV.

Ajtónyitás hangjára ébredtem

és Popilius kérdésére:
– Hogy van?
Egy másik hang felelt,
Lucanusé, az orvosunké.
– Még alszik.
– Jól lesz, amikor felébred?
– Úgy vélem. Nagyon
kimerült, nehezen viselte az
apja halálát.
– Meg azt a fattyú papot.
Hagynom kellett volna, hogy
megölje.
– Nem, Popilius, helyesen
cselekedtél. Meg fogja
köszönni neked, ha felébred.
– Hah! Úgy gondolod? Én
kétlem. Nem sokan kapnak
köszönetet azért, mert leütik
a parancsnokukat, főképp a
katonái szeme láttára.
– Badarság, ez különleges
helyzet volt. Merlyn
parancsnok nem volt
önmaga.
– Lehet, majd meglátjuk. Mit
itattál vele? Több mint tíz
órája alszik.
Hallottam, hogy Lucanus
feláll.
– Altató főzetet. Szüksége
volt rá.
Kinyitottam a szemem. Az
ágyamon feküdtem, a saját
szállásomon, ők pedig az
asztalom mellett álltak, és
egy lámpás pislákoló
fényénél engem néztek.
– Ne próbálj mozogni,
Merlyn parancsnok – mondta
Lucanus, mielőtt bármit
tehettem volna. – Fájdalmas
lehet.
Pislogtam, és próbáltam
mondani valamit, de nem
forgott a nyelvem. Nyeltem
egy nagyot, arra gondoltam,
nincs miért fájdalmat
éreznem.
– Miért fájhat? – kérdeztem
rekedt hörgéssel.
– Mert elkábítottalak. A fejed
hasogathat, és a testedben is
jelentkezhet fájdalom a
tegnap szerzett zúzódásoktól.
Újra becsuktam a szemem.
– Belső vérzés – mondtam. –
Azt mondtad, az okozza a
véraláfutásokat, igaz?
– Pontosan. – Érezhetően
meglepődött, hogy
emlékszem rá.
– Van hír Utherről? Visszatért
már?
– Nem, még nem. – Lucanus
elfordult tőlem, és felvett egy
kancsót az ágy mellől. –
Semmi hírt nem kaptunk
róla, de te jobban ismered
Uthert nálam. Nem jön
vissza, amíg úgy nem látja,
hogy már nem éri meg
üldözni az ellenséget. – Igaza
volt, bele is nyugodtam.
– Popilius, amikor
megtámadtál, mert meg
akartam ölni azt a papot, hírt
vártam a nagybátyám
házából. Mit tettél?
– Semmit, parancsnok. Nem
volt rá szükség. Nem jött
értesítés. A ház csendes,
mióta otthagytad. Az őrséget
kétszer cseréltük, nemsokára
jön az újabb váltás.
Mozdulatlanul feküdtem,
próbáltam kitalálni, mi
történhetett a házban, ahol a
foglyokat tartották. Végül
feladtam.
– Most lesz az újabb váltás?
Az éjszaka hányadik
órájában járunk?
– Az utolsóban. Egy óra
múlva hajnal.
Megint nyeltem, és Lucanus
hozott egy kis vizezett bort,
hogy enyhítse torkom
fájdalmát.
– Miért akadályoztál meg
benne, hogy végezzek a
pappal, Popilius?
Hosszú ideig nem válaszolt.
– Az az ember őrült,
parancsnok. Gyilkosság lett
volna, és arra gondoltam,
később nagyon megbánod,
még akkor is, ha provokált.
Ezen elgondolkodtam. Ott, az
esőben rövid időre én is
elvesztettem az eszem.
– Volt időd mindezt
átgondolni? – kérdeztem.
– Igazából nem, parancsnok.
Egyszerűen csak tudtam.
Vettem egy mély lélegzetet,
és éreztem, hogy Popilius
feszülten figyel.
– Az ösztöneid kiválóan
működtek, barátom –
mondtam végül. – Helyesen
cselekedtél. Biztosan
megbántam volna, ha
megölöm. Erről többet ne
beszéljünk. Felejtsük el, ami
történt, de fogadd el a
köszönetem.
Óvatosan felemeltem a
fejem, nem éreztem
fájdalmat, ezért vigyázva ülő
helyzetbe tornásztam magam,
és letettem a lábam a padlóra.
Mindketten árgus szemmel
figyeltek, azonban egyikük
sem mozdult. Nagyot
sóhajtottam.
– Hogy érzed magad? –
kérdezte Lucanus.
– Fáj itt-ott – feleltem. –
Popilius nem gyenge ember.
– Nem csak Popilius tehet
róla. Volt rajtad jó néhány
zúzódás, amikor behoztak
ide.
Tétován elvigyorodtam, és
óvatosan nyújtózkodtam.
– Igen – emlékeztem vissza a
síkságon lezajlott csatára –,
mozgalmas nap volt. Ti egész
éjjel ébren voltatok?
Lucanus elmosolyodott.
– Nem, parancsnok – felelte
Lucanus ritka mosolyai
egyikével. – Aludtunk, bár
nem annyit, mint te.
– Helyes. – Próbaképpen
megmozgattam a vállam. –
Jót tenne egy kis gőz. A
fürdőház nem égett le.
Működik még?
– Igen, parancsok. – Popilius
szintén mosolygott,
megkönnyebbült, hogy nem
haragszom rá.
– Akkor kipróbálom, ha fel
van fűtve. Ha valaki keresne,
ott találtok. Egyébként hol
van most a pap?
– Messze, parancsnok.
Összekötöztettem a társával,
feldobtam egy szekérre, és
kivitték őket a kolóniáról.
– Kiváló. Tehetséged van
hozzá, hogy magadtól is a
megfelelő dolgot cselekedd,
Popilius. Egy napon ez majd
nagy bajba sodor. Hol vannak
a ruháim?
Nagyon lassan és óvatosan,
minél kevesebb fájdalmat
előidézve betekertem magam
néhány gyapjútakaróba, és
átvágtam a sötétben a
fürdőházhoz, ahol egy boldog
órát töltöttem a gőzben és a
forró vízben. Lebegtem a
sötétben, akár egy csecsemő
az anyja méhében, és
gondolkodtam.
Nappali fényben közelítettem
meg újra Varrus nagybácsi
házát, és még éppen időben
érkeztem, hogy találkozzam a
katonával, akit értem küldtek.
Odamentem a szolgálatos
centurióhoz, aki szótlanul a
ház nyitott ajtajára mutatott.
– Mikor történt?
– Az imént, parancsnok.
– Láttál vagy hallottál
valamit?
– Nem, uram, csak az ajtót
nyitották ki.
– Értem. Akkor várunk. –
Alig hallgattam el, mozgást
észleltem a nyitott ajtó
mögötti árnyékban, és egy
férfi teste repült ki az
udvarra. A centurio izmai
megfeszültek, és már
mozdult volna, de
megragadtam a karját. –
Várj! Ezt vártam. Jön még
több is.
Valóban jöttek. Hamarosan
további tizenegy holttest
feküdt az udvaron, egyetlen
halomban. Nem láttam újabb
mozgást.
– Caspar! Hallasz engem?
– Igen.
– Odaküldök egy centuriót a
hibern fogollyal. Közben az
embereim kettesével
odamennek, és elhúzzák a
halottakat. Ha végeztek,
megegyezünk a nagynéném
szabadon engedéséről. Amint
a kezetekben lesz a hibern,
elvárom, hogy rögtön
engedjétek el a többi túszt!
– Ahogy kívánod.
Kiadtam az utasításokat a
centuriónak. Tisztelgett, és
azonnal elsietett. Követtem
volna, de Caspar hangja
megállított.
– Merlyn!
Visszafordultam.
– Híres vagy a trükkjeidről. –
Éreztem a figyelmeztetést a
hangjában. – Ugyanakkor
becsületesnek is tartanak, de
nem szeretném a kelleténél
jobban kitenni magam a
veszélynek. Mostantól
mindig köztünk lesz az ajtó,
amikor beszélünk.
– Miért, Caspar? Félted a
biztonságod, amíg nálatok
van a nagynéném?
– Nem, a
körmönfontságodtól tartok.
Inkább vagyok óvatos, mint
halott.
Megacéloztam a hangom.
– Megígérem neked, Caspar,
hogy semmi bántódásotok
nem esik, amíg le nem zajlott
a csere.
– Inkább nem hiszek neked,
Caius Merlyn.
– Ahogy akarod, a te bajod. A
hazug tragédiája, hogy soha
nem tud hinni senkinek.
Rövidesen visszatérek, addig
rejtőzködjetek csak, ahogy
akartok. Egyelőre
biztonságban vagytok, de
esküszöm neked, Caspar,
hogy apám meggyilkolásáért
egyszer még megfizetsz.
Visszasétáltam az udvarra,
útközben elhaladtam az első
két katona mellett, akik a ház
előtt fekvő halottakért
indultak. Mire mind a
tizenkét holttestet
eltávolították, a centurio is
visszatért Donuillal, akit már
előző nap megláncoltak. Nem
vettem tudomást róla, mert
Caspar és Memnon nyilván
figyeltek a nyitott ajtó
mögötti sötétből. Utasítottam
a centuriót, hogy vegyék le
az ifjú óriás láncait.
Elszalasztott valakit
kovácsvésőért és pörölyért, a
katona visszatéréséig rá sem
pillantottam Donuilra.
Amikor a láncok lehullottak,
előhúztam a kardom, és az
ajtóra mutattam vele. Donuil
jól játszotta a szerepét,
gyanakodva és zavartan
pillantott a házra, majd ismét
rám.
– Menj! – vakkantottam, ő
pedig ment, kelletlenül és
óvatosan, megfeszült
izmokkal, mintha bármelyik
pillanatban kész lenne
elfutni.
Az ajtóban megállt egy
pillanatra, majd eltűnt
odabent. Pillanatokon belül
megjelentek az első túszok,
vaksin pislogtak a
napfényben, ami egyre
erősebbé vált, ahogy a nap
mind magasabbra
emelkedett. Megfogtam az
első lány, Eunice csuklóját,
és a nagynénémről
kérdeztem. Azt mondta,
Luceiia jól van, lazán
kötözték meg és nem
bántották. Miután az összes
fogoly elvonult előttem – a
többségük könnyezve –, újra
odasétáltam az ajtóhoz.
– Most pedig véget vethetünk
ennek az egésznek – szóltam
be a házba. – Már csak
hárman vagytok, és véd
benneteket a foglyotok.
Mondjátok, mit akartok, de
ne húzzátok az időt! Nem
bírom a látványotokat és a
szagotokat!
Legnagyobb meglepetésemre
Caspar kilépett a nyitott
ajtóba, és a tőle megszokott,
megvető pillantással
végigmért.
– Gyorsan és biztonságban
szeretnénk távozni, ez
minden. Azt hiszem, ebben
szinte teljesen egyetértünk.
Nem akarod tudni, hogyan
halt meg a tizenkét ember?
Ismét meghökkentem, ezúttal
a kérdés önteltségén.
– Egyáltalán nem.
– Ez meglep, de akkor is
elmondom. Látod ezt? –
Felemelt valamit a mutató- és
hüvelykujja között.
Hunyorogtam, de túl nagy
volt a távolság, nem láttam
semmit. Mosolya egyre
szélesebbé vált. – Kicsi,
igaz? Ez egy tövis, Merlyn,
egy közönséges tövis, melyet
különféle kígyókból kinyert
mérgek keverékébe
mártottunk. Pillanatokon
belül végez egy erős
emberrel is, ha a megfelelő
helyen alkalmazzuk.
Memnon és én ebben nagyon
jók vagyunk. Mind a tizenkét
embert egy ilyen szúrta meg.
– Nem szóltam semmit, így
folytatta. – A nagynénédnek
több ilyen is van a ruhájában.
Természetesen nem tudja,
hol, sőt azt sem, hogy
egyáltalán ott vannak. Elég
egyetlen karcolás
bármelyiktől, és nagyon
csúnya véget ér. Egy jól
célzott ütés, és a tövis már be
is szúródik. Vagy egy
erősebb ölelés, például egy
menekítési kísérlet közben,
amikor valaki megpróbálja
elrántani őt a közelünkből, és
szinte biztos a halál. Ezzel
csak azt akarom mondani,
Caius Merlyn, ha durva
módon akarsz megszabadulni
tőlünk, gondoskodj róla,
hogy az öregasszonyt előbb
eltávolítsd a közelünkből,
mielőtt bármit is teszel,
különben a te lelkeden
száradhat a halála.
Nyugodt, érzelemmentes
szavai hallatán a fogamat
csikorgattam, és le kellett
hunynom a szemem, hogy
leplezzem dühömet. Amikor
újra kinyitottam, Donuilt
pillantottam meg felemelt
kézzel, közvetlenül Caspar
mögött. Az egyiptomi
villámgyorsan reagált.
Amikor észlelte, hogy
megváltozik a tekintetem,
azonnal mozgásba lendült, de
így is elkésett. Donuil ütése a
tarkóján érte, és felém lökte
az orgyilkost. Előreléptem –
közben észleltem, hogy esés
közben széttárja az ujjait –,
és teljes erőmből a bordái
közé rúgtam, kiszorítva a
tüdejéből a levegőt. Átkarolta
a lábam, megpróbált engem
is lerántani, de már nem
maradt benne erő, így
könnyedén leráztam
magamról. Ott hagytam
vonaglani a földön, az
ajtóhoz és Donuilhoz léptem.
– Hol van Memnon?
– Ott, a falnál – mutatott a
másik mágus testére, és
teljesen feleslegesen
hozzátette: – Halott.
– Luceiia nagynéni! –
kiáltottam, igyekezve a
hangomba sűríteni a világ
minden figyelmeztetését. –
Ne mozdulj! Maradj, ahol
vagy, meg se moccanj!
Hallottam odakintről a
katonák futó lépteit, és a
benti félhomályban
megpillantottam a
nagynénémet a jobb oldali fal
mellett. A keze össze volt
kötözve, szoborrá dermedve
állt.
– Caius – mondta –, akkor
sem tudnék megmozdulni, ha
akarnék.
– Hála Istennek! –
Odasiettem hozzá, és
megálltam előtte. –
Nagynéni, méregbe mártott
töviseket helyeztek el a
ruhádban. A legkisebb
karcolás is megölhet, ezért
kérlek, egyáltalán ne mozogj,
amíg ide nem küldöm az
egyik szolgálód, hogy
levetkőztessen.
Ingerülten rázta meg a fejét.
– Ne légy nevetséges, Cai,
nincsenek semmiféle tövisek!
Az a csúf féreg éppen be
akarta őket tenni a ruháimba,
amikor az óriásod megölte.
A mellettem álló Donuilra
néztem.
– Ez igaz?
– Igen. Azt mondtad, védjem
meg őt, ha veszélyben az
élete, nem?
– Valóban. – Elöntött a
megkönnyebbülés. –
Valóban. Örülök, hogy nem
feledkeztél el róla. Nem
fogod megbánni. –
Előhúztam a kardom, és
kiszabadítottam
nagynénémet. Szemlátomást
egyáltalán nem rázták meg a
történések.
– Köszönöm, unokaöcsém –
mondta. – Ezek az emberek
disznóóllá változtatták a
házamat. Kérlek, küldd haza
mielőbb a szolgálóimat. Sok
munka vár rájuk.
Elképedve figyeltem, ahogy
elsiet a családi szoba felé.
Donuil szélesen vigyorgott.
– Mi olyan mulatságos?
– Az arcod. Már elég sokat
éltél, mégsem tanultad meg,
hogy az öregasszonyok a
világ legerősebb
teremtményei? Meg aztán
szabad ember vagyok, nem
igaz? Jogom van mosolyogni.
Nagyot sóhajtottam, és én is
elmosolyodtam.
– Igen, az vagy, és jogod van
bármihez. Sokkal többel
tartozom neked, mint a
szabadságod, Donuil.
– Ennek örülök.
– Pontosan minek?
– Hogy többel tartozol, mint
a szabadságom.
– Miért?
Még szélesebbé vált a
vigyora.
– Mert már kérem is a
fizetséget. Itt akarok maradni
Camelotban, és a
szárnysegéded lenni, ahogy
arról már beszéltünk. Az
adósom vagy, nem utasíthatsz
vissza.
Elképedve meredtem rá.
– Itt akarsz maradni? Szabad
akaratodból?
– Igen, és jó hasznomat
fogod venni. A kolóniátok
rengeteg ember elveszített.
– Rendben, ez pompás! –
lelkendeztem. – Később, ha
lesz egy kis időnk, majd
megbeszéljük a szolgálatod
részleteit. Most viszont van
egy kis dolgom a varázslóval.
– Körülnéztem. – Hol volt
Memnon, amikor megölted?
Donuil jobbra mutatott.
– Ott, a fal mellett, a
nagynénéd mögött állt.
– Mi lett a tövisekkel?
A megtermett kelta vállat
vont.
– Nem tudom, nem láttam
töviseket, de nem is igazán
kerestem. Azt hittem, a
puszta kezével akar ártani
neki. Ha volt nála valami, azt
valószínűleg elejtette.
Odasétáltam és lehajoltam, és
valóban találtam egy
összehajtott szövetet.
Óvatosan felemeltem,
szétnyitottam, és megláttam
az apró, fekete, körülbelül
hüvelyknyi hosszú töviseket,
melyeket egymástól
negyedhüvelyk távolságban
szúrtak a szövetbe. Huszonöt
halálos tüskét számoltam
meg.
– Ez rengeteg halál –
mondtam a némán bámuló
Donuilnak.
– És nagyon veszélyes – tette
hozzá halkan. – Ezeket nem
szabad őrizetlenül hagynunk,
rá kell bíznunk valakire.
Összehajtottam a ruhát, és
beletettem az oldaltáskámba.
– Majd én gondoskodom róla
– mondtam. – Ne aggódj,
Donuil, ezek már senkit nem
fognak bántani.
Együtt tértünk vissza az
udvarra, ahol Caspart
időközben letérdeltették, és
megkötözték a kezét úgy,
hogy egy dárdanyelet tűztek
át a háta és a könyöke között.
Négy katona vigyázott rá.
Megálltam előtte, és a
szemébe néztem. Most nem
láttam gúnyos megvetést az
arcán.
– Ma délben szabályos
hadbíróság fog ítélkezni
feletted, nyilvánosan, a
tanácsterem előtt – közöltem
vele. – Ne számíts
könyörületre. Kivégzés vár
rád, az ítéletet magam hajtom
végre. – Az őrparancsnokhoz
fordultam. – Vigyétek el, és
nagyon vigyázzatok rá. Senki
nem mehet a közelébe. Négy
dárdás álljon mellette
folyamatosan. És kötözzétek
egy karóhoz az udvaron. Ha
valami gondot okoz, üssétek
le, de dél előtt ne öljétek
meg.

Öt órával később, délben

bólintottam a kürtösöknek, és
néma csend ereszkedett a
tömött udvarra, miután a
katonai kürtök fémes hangja
elhalt. Megálltam a vádlott
felett, és felsoroltam a bűneit.
Nyugodtan fogadta, arca nem
árult el semmit. Amikor
befejeztem az olvasást, a
mögöttem álló tisztekhez
fordultam, majd újra a
sokasághoz, és felemeltem a
hangom, hogy mindenki jól
hallja.
– A kivégzésre vonatkozó
szabályaink egyszerűek. Az
ítélet kihirdetése után nem
szabad késlekedni, azonnal
végre kell hajtani az előre
meghatározott módon.
Némelyik bűn akasztást
érdemel, vagy lefejezést,
keresztre feszítést, bár ez
utóbbit Britanniában már
több mint száz éve nem
alkalmazták. – Rövid
szünetet tartottam, majd a
fogolyra nézve folytattam. –
Ezzel az emberrel azonban
nem saját törvényeink szerint
bánunk el, mert a bűnei
sokkal súlyosabbak, mint
amit a törvényalkotóink előre
láttak. – Megfordultam, és
kinyújtottam a kezem a
legközelebbi centurio felé,
aki átadott egy nyílvesszőt.
Magasan a fejem fölé
emeltem.
– Ez egy mérgezett nyíl.
Egyetlen karcolás, és
perceken belül fájdalmas
halált okoz. Vannak, akiknél
félóráig is elhúzódik a
szenvedés… a nagyon erős
embereknél. Voltak
katonáink, akik harminc
percig kitartottak a méreg
ellen. A szerencsésebbek
jóval hamarabb meghaltak.
Ez az ember, ez a… varázsló
volt a méregkeverő. A méreg
összetevőinek titkát a fejében
őrzi. Az a véleményem,
örökre be is kell zárnunk
oda! – Mielőtt bárki
megsejthette volna a
szándékom, két gyors vágást
ejtettem a nyílheggyel Caspar
homlokán, oda és vissza. A
vízszintes sebekből azonnal
vér csordult. Elkerekedett a
szeme a rémülettől, és
felüvöltött. Eltörtem a
nyílvesszőt a térdemen, és
visszaadtam a tisztnek, akitől
kaptam. – Azonnal égesd el!
– Tisztelegve távozott, hogy
teljesítse a kérésem; a
fürdőházat fűtő kemence felé
vette az irányt.
A többiek csak álltak a
ragyogó napsütésben, és
figyelték Caspar haláltusáját
– a sikoltozva agonizáló
áldozat látványa mindenkit
megdöbbentett.
Végül, amikor lábai
abbahagyták vonagló
táncukat, és a holttest
mozdulatlanná merevedett,
felnéztem az őreire.
– Temessétek a tömegsírba a
síkságon, Lot csőcseléke
mellé.
Nem volt gyors halála.

Megfordultam és kivonultam
az udvarról; nem néztem
senkire, egyenesen a
fegyverszobába siettem, és
reméltem, senki nem próbál
követni. Valóban nem jöttek
utánam, így gondosan
bezártam magam mögött a
nagy bronzajtót, mielőtt
meggyőződtem volna róla,
hogy az Excalibur
biztonságban van.
Magamhoz vettem a
csodálatos kardot a
rejtekhelyéről, és órákon át
üldögéltem az árnyékban,
érzelmeimmel és
bizonytalanságommal
küzdve, miközben egy
selyemkendővel a pengét
fényesítettem, és azon
gondolkodtam, hol rejtsem el
ismét, hogy teljes
biztonságban tudjam. Négy
nagy kincsem volt életemben,
és úgy tűnt, egyikkel sem
bántam valami jól. A
legértékesebb közülük,
imádott Cassandrám
reményeim szerint
biztonságban volt Avalonban,
és nem is tudott az apró
világa határain kívül
elszabadult zűrzavarról. Nem
is mertem rágondolni, hogy
másképp is lehet. A második
legértékesebb, az Excalibur, a
rám bízott titok szintén
biztonságban volt, ráadásul
sértetlenül, de ezt nem
magamnak köszönhettem. Ha
az épület leég, a kard
megrongálódhatott vagy
elveszhetett volna, esetleg
megtalálják és ellopják. A
gondoskodásom
meglehetősen hiányos volt
ezen a téren. A harmadikkal,
apámmal, Picus
Britannicusszal a
távollétemben, álmában
végeztek. A negyediket,
Luceiia nagynénémet pedig
kis híján a jelenlétemben
ölték meg!
Zűrzavar tombolt a fejemben,
és hiábavalóan próbáltam
elkerülni a pánikot, amikor
Cassandra biztonságára
gondoltam. Azt hajtogattam
magamnak, hogy semmit
nem tehettem volna másként,
és nem lesz semmi baja a
legközelebbi látogatásomig,
de közben újra és újra
lejátszottam magamban az
elmúlt napok történéseit
egészen apám haláláig, és
amikor végre szembesültem a
megváltoztathatatlan
igazsággal – halálának
tényével –, több mint két
órán át virrasztottam érte
Varrus nagybátyám
kincstárában, merev
vigyázzban állva, kezemben
az Excaliburral. Leróttam
tiszteletemet az ember előtt,
aki nemzett. Talán ott álltam
volna egész nap és egész
éjjel, ha a rám váró munka
puszta mennyisége nem
kényszerít rá, hogy a dolgom
után induljak.
A hosszú mozdulatlanság
által megkövetelt
koncentráció és erőfeszítés
hatására mind tisztábban át
tudtam gondolni a
kötelességeimet, és bár
vonakodva, de annak is
tudatára ébredtem, hogy
nincs sok időm a gyászra.
Végül, amikor az elmémet
megtöltötték a figyelmet
követelő hangok, óvatosan
visszatettem az Excaliburt a
padló alatti rejtekhelyére.
Cassandrára gondoltam, aki
alig néhány mérföldnyire, a
titkos völgyben várt rám, és
azért fohászkodtam, hogy ne
kerüljön akkora veszélybe,
mint a kard. Arra is
megesküdtem, hogy bármi
történjék, a karomban fogom
tartani, mielőtt a nap véget ér.

XXV.
Nem hallottam lépteket a
kinti folyosón, de valaki
megpróbált bejönni az ajtón,
aztán kopogtatott.
– Britannicus parancsnok?
Felismertem Lucanus
hangját. Mozdulatlanná
dermedtem, majd
megnyugtattam magam, hogy
biztosan nem történt újabb
baj, különben más zajokat is
hallottam volna.
– Igen, itt vagyok. Mi
történt?
Rövid hallgatás után jött a
válasz.
– Beszélhetnék veled,
parancsnok?
Pillanatnyi dühöt éreztem a
zavarás miatt, de gyorsan el
is nyomtam magamban.
– Fontos? – kérdeztem, és
próbáltam higgadtnak tűnni.
– Azt hiszem, parancsnok.
Felálltam, az ajtóhoz léptem
és kinyitottam. Orvosunk
odakint állt a félhomályban, a
háta mögé dugott kézzel,
arcán felismerhetetlen
kifejezéssel. Mióta utoljára
láttam, megfürdött és
átöltözött, most sötétzöld
szövettel szegélyezett hosszú,
világoskék tunikát viselt.
– Nos, Lucanus? Mi olyan
fontos, hogy most azonnal
beszélnünk kell róla?
– Szabályzati kérdés. A
nagynénéd, Luceiia úrnő arra
kért, hogy kísérjelek a családi
szobába.
Szavai valamiért még jobban
bosszantottak, mint
elmélkedésem megzavarása.
– Valóban? – csattantam fel.
– És mióta van köze a
nagynénémnek, vagy akár
neked a szabályzati
kérdésekhez? – Tisztában
voltam vele, mennyire
faragatlanul viselkedem egy
olyan emberrel, aki erre
semmivel nem szolgált rá,
Lucanus azonban nem
sértődött meg, csupán a vállát
vonogatta. – Természetesen
igazad van. Azonban…
Rendben, veled megyek. –
Becsuktam magam mögött az
ajtót, és csatlakoztam hozzá a
nagynéném
magánlakosztályához vezető
folyosón.
Amikor beléptünk a fő
nappali szobába, most sem
kerülte el a figyelmem,
milyen megnyugtatóan hat
rám ez a hely, rengeteg
problémám és fájdalmam
ellenére. A tűzhely lángjai
visszatükröződtek a szobában
elhelyezett bronz- és
rézdíszek csiszolt felületéről.
Nem láttam a nagynénémet.
Lucanus megállt a tűz
mellett, én pedig helyet
foglaltam kedvenc
székemben, egy nagy,
kipárnázott
ülőalkalmatosságon, amely
még Varrus nagybátyámé
volt hajdanán.
– Csodálatos szoba – nézett
körül elismerően Lucanus.
– Igen, de látott jobb napokat
is – morogtam. – Hol a
nagynéném?
– Fogalmam sincs – felelte
egy vállvonással, és az
asztalhoz lépett, melyre bort
és zöld üvegkupákat
készítettek. Felvette a párás
oldalú ezüstkancsót, és töltött
mindkettőnknek. – Lehet,
hogy lepihent. Több mint egy
órámba került, hogy
megtaláljalak. Egy pillanatig
sem jutott eszembe, hogy
abban a házban lehetsz.
Tessék. – Odanyújtotta
nekem a kupát. – Az úrnő
megbízott, hogy szolgáljalak
ki, amennyiben ő nem lenne
itt, amikor megérkezünk.
– Köszönöm. –
Belekortyoltam, majd mohón
meghúztam a jéghideg bort. –
Istenem, mennyire finom! –
suttogtam, miközben a
gyönyörűséges fájdalom
végigfutott a torkomon.
Vártam, amíg elmúlik, és
ittam még egy kortyot. –
Nem is tudtam, hogy a
nagynéném bizalmasa vagy,
Lucanus.
– Nem vagyok – felelte
mosolyogva –, de ma
hosszasan beszélgettünk.
– Szabályzati kérdésekről.
Válaszként ugyanolyan
gunyoros pillantást kaptam,
amilyen az én hangom volt.
– Pontosan.
– És pontosan melyik
szabályról beszélgettetek?
Most ő ivott válaszadás előtt.
Végül letette a kupát, és a
szemembe nézett.
– Az apád temetéséről.
Feléledt bennem a fájdalom.
Nem láttam apámat, mióta
megpróbáltam őt
visszarángatni az ágyra.
Megköszörültem a torkom, és
igyekeztem uralkodni a
hangomon, de képtelen
voltam viszonozni Lucanus
pillantását.
– Hol van most?
– Itt, a házban. Megfürdettem
és átöltöztettem, méltósággal
fekszik Publius Varrus
hálószobájában.
– Hogyan? Teljesen merev
volt. Próbáltam
megmozdítani, de nem
sikerült.
Lucanus bólintott.
– Már nem az. A merevség
elmúlt. Lefedtem és
elrejtettem a sebeit. Most
olyan… mintha aludna.
Nagyot nyeltem.
– Köszönöm.
– Nincs rá szükség,
parancsnok. A legatusom és a
barátom volt.
– Akkor is köszönettel
tartozom. Mint a fia.
Lucanus biccentett.
– Szívesen tettem, bármilyen
fájdalmas is volt. Töltök bort.
– Nem kérdés volt, én pedig
szó nélkül nyújtottam a
kupám. Figyeltem, miközben
tölt, és csak akkor jutott
eszembe, hogy jóval több van
ebben az idős orvosban, mint
gondoltam. Ezt a
véleményemet azonnal meg
is erősítette, amikor
felegyenesedve megkérdezte:
– Mit szándékozol tenni a
maradványaival?
– Hogy mit…? – Megráztam
a fejem. – Én… én nem… –
Azt akartam mondani, hogy
még nem gondolkodtam
rajta, de közben
megváltoztattam a mondatot.
– Nem hiszem, hogy ezen túl
sokat kellene gondolkodni.
Az apja és Publius Varrus
mellé temetjük, itt, az
erődben.
– Ez természetes és illő is,
parancsnok, de legnagyobb
tiszteletem mellett, tehetek
egy javaslatot?
– Valamit másként csinálnál?
– Bizonyos értelemben igen.
Nem teljesen, de lényegesen
másként.
Mély lélegzetet vettem, és
újra felébredt bennem a
korábban érzett ingerültség.
– Talányokban beszélsz,
miközben az apám
temetéséről van szó. Szólj
érthetően, Lucanus!
– Úgy lesz, amennyiben
meghallgatsz.
– Éppen azt teszem.
– Odalent a síkságon ezrével
temetjük el az embereket.
– És? Mi köze ehhez Picus
Britannicus legatusnak?
– Semmi és minden. – A
tűzhöz lépett, és szandálja
orrával megpiszkálta a
hasábokat. – Közvetett vagy
közvetlen módon, de odalent
mindenki azért halt meg,
mert ennek az erődnek Picus
Britannicus volt a
parancsnoka, igaz?
– Ha úgy vesszük, igen.
Miért? – Most már
kiegyenesedve ültem,
próbáltam kitalálni, hová
vezet ez a beszélgetés.
– Akkor nem lenne illő, hogy
Picus haláláról és az azt
körülvevő eseményekről
másként emlékeznénk meg,
mint annak a több ezer
embernek a távozásáról?
– Dehogynem! Ők
tömegsírba kerülnek, apámat
pedig itt, az erődben temetjük
el.
Az ajkába harapott, otthagyta
a tüzet, és leült egy magas
támlájú székbe velem
szemben. Kényelmesen
elhelyezkedett, és a kupáját a
karfára helyezte, mielőtt
folytatta.
– Akkor nyugodjanak itt a
hamvai, Caius. Az apja és a
nagybátyja mellett.
– Tessék? – Hallottam az
elképedést a hangomban, de
a szavai elnyomták a
tiltakozásomat, mielőtt
folytathattam volna.
– Hamvaszd el mint legatust.
Égesd el a testét, parancsnok!
Egy hatalmas máglyán. A
régi légiók szokása szerint,
akik halott legatusaikat
Mithrász tisztító lángjaival
tisztelték meg. –
Visszaroskadtam a székembe,
úgy hallgattam tovább. –
Tudom, hogy a keresztények
szokása a temetés,
parancsnok, de az
embereinknek, a népünknek
szükségük van egy
szimbólumra, ami mögé
felsorakozhatnak. Mit számít
még egy temetés a több ezer
mellett, bárhol is kerüljön rá
sor? A hadseregünket
megtizedelték, az
otthonunkat kis híján porig
égették, de mi túléltük! –
Kortyolt egy nagyot a
borából, mielőtt folytatta.
– A kolónia lakói most meg
vannak bénulva. Nem nagyon
találni olyan élő embert, aki
ne veszített volna el valakit a
háborúban. Mindenki le van
sújtva, nem sok értelmét
látják az életnek. Mintha
mindenkit elhagyott volna a
lélek, beleértve téged is. Titus
és Flavius a helyőrség
rangidős tisztjei, közvetlenül
utánad és Uther után, amikor
éppen itt van. Mindketten
kiváló emberek, ezt te is
ugyanolyan jól tudod, mint
én. Csakhogy az apád nélkül
el vannak veszve, Caius, mert
ugyanúgy az ő apjuk is volt,
több mint húsz évig.
– Hallom, amit mondasz,
Lucanus, és értem az
indokaidat is, de erről szó
sem lehet! Mint magad is
mondtad, keresztények
vagyunk, és az egyház arra
tanít minket, hogy az
embereket épségben kell
eltemetni, hogy a végítélet
napján újra
feltámadhassanak!
– Ostobaság! Mi katonák
vagyunk, Caius Britannicus,
továbbra is Mithrászhoz
imádkozunk, amikor harcba
vonulunk, mert még mindig ő
a katonák istene! A kegyes
Krisztusnak nem sok ideje
van a katonákra!
– De…
– Nincs de, parancsnok! –
vágott közbe. – Ott voltál,
amikor apád elbánt azokkal a
romlott papokkal! Talán
elfelejtetted, milyen elvek
mentén utasította el őket?
Elfelejtettél mindent, amit
tanultunk, és ami ahhoz a
vitához vezetett? Abban
hiszünk, és azért mondanak
minket keresztények helyett
pelagiánusoknak, hogy Isten
saját képmására teremtette az
embert és felruházta az isteni
szikrával, amely az embert
önmagában is istenivé teszi.
Ez a szikra az ő halhatatlan
lelke… Halhatatlan, vagyis
nem lehet elpusztítani,
megtörni, eltorzítani,
darabokra szaggatni. Az
emberi lélek fog Isten elé
állni a végítélet napján! A test
porrá omlik, és vele együtt a
csontok is, melyek alakot
adnak neki. – Egy pillanatra
elhallgatott, különös
tekintettel nézett rám. – Vagy
tán úgy gondolod, mindez
megváltozott? Azt hiszed,
Alaric püspök ugyanúgy,
sértetlenül fekszik a földben,
mint a halála napján? És a
nagyapád is? Vagy Publius
Varrus? Ássuk ki őket, hogy
megnézd? – Határozottan
rázta a fejét, megtagadva
tőlem a kényelmes
gondolatot. – Nyolc év, talán
tíz. Ennyi ideig tart ki az
emberi test az eltemetése
után. Utána már csak
szétszórt csontok maradnak
belőle, melyeket az állatok
kiáshatnak. Ez természetes és
orvosi tény, a papok nem
változtathatnak rajta
rendeletek kiadásával.
Most már tágra nyílt
szemmel meredtem rá.
– Miféle orvos vagy te,
Lucanus?
Megrándult a feje kérdésem
váratlanságától, de nem
hagyta magát eltántorítani.
– Hogy miféle orvos vagyok?
– Elhallgatott, mintha a
választ fontolgatná, majd
halovány, kesernyés
mosollyal felelt. – Egyáltalán
nem vagyok az. Egy orvos
gyógynövényekkel és
főzetekkel dolgozik,
megállapítja a betegséget és a
helyes gyógymódot,
fekélyeket és sérüléseket
kezel, piócákat használ. –
Óvatosan az asztalra helyezte
a kupáját, és ebből a
testhelyzetből nézett fel rám,
még mindig mosolyogva. –
Én sebész vagyok, Caius
Britannicus, a kívül és belül
összetört emberi test
gyógyítója. –
Felegyenesedett, hallottam a
büszkeséget a hangjában. –
És a mesterségemben a világ
egyik legjobbja, mert a római
hadsereg orvosi testületében
képeztek ki. Még a legjobb
orvosok is főként a hitre
alapozva dolgoznak, amit a
különféle betegségekkel
kapcsolatos
megfigyeléseikkel
támasztanak alá, melyek még
a legegészségesebb
embereket is
megtámadhatják. A sebészek
ezzel szemben azzal a biztos
tudattal látnak munkához,
hogy alaposan
áttanulmányozták az emberi
testet, a csontokat és a
szerveket. A hadsereg orvosi
testülete szinte csak
sebészekből állt, és ez az
egyetlen alakulat, amelyik
még a légiók általános
hanyatlása közepette is
fejlődött. Az orvoslást és az
összetört emberi test
helyrehozását olyan szintre
fejlesztették, amelyhez
hasonlóra a világon
mostanáig nem volt példa.
– Sebészként együtt
szolgáltam apáddal az utolsó
négy hadjáratában, ő a
kardjával, én a
kaduceusommal, a
kötszereimmel, a sínjeimmel,
a késeimmel és a
sebészeszközeimmel.
Vérzéseket állítottam el, és
fájdalmat csillapítottam
ópiummal. Végtagokat
vágtam le, törött csontokat
raktam helyre, vágásokat
varrtam össze, ereket égettem
ki, csaknem olyan gyorsan és
hatékonyan mentettem az
életeket, ahogy a bajtársaim
kioltották őket. Esküdt
ellensége vagyok a halál
minden formájának, nem
fogok tétlenül ülni és
figyelni, ahogy a halál a
szeretteimet fenyegeti.
Közben újra felállt, járkálni
kezdett a szobában, mindkét
kezével hevesen
gesztikulálva magyarázott, de
egyetlen csepp bort sem
löttyentett ki. Végül felém
fordult.
– Az ispotályom tele van
sebesültekkel és
haldoklókkal, sokkal több az
ellátásra szoruló, mint a hely.
A csapatom öt fiatal
tanulóból és két képzett
sebészből áll, akik ezekben a
pillanatokban is dolgoznak,
nyakig merülnek a vérbe, a
belekbe és a fájdalomba. És
nincs ópiumunk, már évek
óta nincs. Amitől viszont a
leginkább félek, parancsnok,
ami remegéssel tölti el a
gyomromat, az a háború
utóhatása. Camelotot kis
híján elpusztították. A
parancsnokát a saját ágyában
ölték meg! Amikor az
emberek személyes bánata és
fájdalma elmúlik, holnap,
vagy a jövő héten, akkor csak
a reményvesztettség marad,
hacsak nem kezdünk vele
valamit. A csalódottság.
Márpedig ez az állapot még a
háborúnál is kegyetlenebb
gyilkos, parancsnok! A
csalódottság álmokat és
eszményeket öl.
Miután befejezte, súlyos,
hosszú csend ereszkedett
közénk. A tűzbe bámulva
átgondoltam mindazt, amit
mondott.
– Tehát – szólaltam meg
végül higgadt hangon –,
temetés helyett elégetnéd
apámat. És akkor? Mi célt
szolgálna az?
Lucanus már készült erre.
Habozás nélkül válaszolt, és
láttam rajta, várta, hogy
feltegyem a kérdést.
– Áldozat. Egy dicső áldozat.
Teremtenénk egy mártírt, és
tüzet gyújtanánk Caius Picus
Britannicus tiszteletére, ami
megacélozná minden
jelenlévő eltökéltségét.
Márpedig mindenki ott lenne.
Egy temetési máglya
figyelemre méltó tisztelgés
az emberi nagyság előtt,
parancsnok, ugyanakkor
felhívás a bosszúra.
– És istenkáromlás.
– Ugyan, parancsnok! Ha a
tétlenséggel szemet
hunynánk a telepeseink
lehangoltsága felett, vagy
egyenesen bátorítanánk azt,
és végül elpusztítanánk
mindent, amiért Picus, a
nagyapád és a többiek oly
keményen dolgoztak… az
lenne istenkáromlás. Azzal a
mennyek haragját idéznénk a
fejünkre.
Felismertem a meggyőződést
a hangjában, és tudtam, hogy
nincs igazam. Abban a
pillanatban meghoztam a
döntést. Mosolyogva álltam
fel, mintha minden
fájdalmamtól
megszabadultam volna – ami
majdhogynem így is volt.
Kezet nyújtottam
Lucanusnak, aki keményen
viszonozta szorításomat.
– Félreismertelek, és ok
nélkül nem kedveltelek. Ezt
őszintén sajnálom.
Elvigyorodott.
– Felejtsük el, parancsnok. Te
merev és elégedetlenkedő
orvosként ismertél meg, és
abban az álcában még
magamnak sem tetszem.
Sebészként viszont
tündöklöm.
– Akkor tündökölj mostantól,
mint sebész. – Hirtelen
elhallgattam, eszembe jutott
valami. – Hol a nagynéném?
– Ó, majd akkor jön, ha érte
küldetek. Igazság szerint ő
döntött úgy, hogy nem lesz
jelen a beszélgetésen.
– Rendben, akkor menj, és
tegyél neki jelentést. Én
beszélek Titusszal,
Flaviusszal és Popiliusszal,
meg kell kezdenünk a
temetési előkészületeket.
Szerinted mikor lenne a
legjobb az időpont?
Összevont szemöldökkel
töprengett.
– Talán holnapután,
napnyugta előtt
meggyújthatnánk a máglyát,
és másnap eltemethetnénk a
hamvakat. Annyi idő alatt
kihűl a hamu. A kolónia
minden lakosának jelen kell
lennie, és gondosan válaszd
ki, ki fog beszélni, és mit
mond.
Bólintottam, és
megfordultam, hogy
távozzak, de a következő
kérdése megállított.
– Egyébként, hogy van az a
lány, Cassandra?
Meggyőződtél a
visszatérésed óta a
biztonságáról?
Lassan visszafordultam.
– Nem, úgyhogy nem is
tudok válaszolni a
kérdésedre.
– Nem az én kérdésem volt,
hanem a nagynénédé. Arra
gondolt, és egyetértek vele,
hogy nem lesz nyugodt a
pihenésed, amíg meg nem
bizonyosodsz róla. –
Mesterségének halk,
magabiztos hangsúlyával
beszélt. – Beszélj a
többiekkel, aztán látogasd
meg. Holnap délig nem kell
visszatérned. Majd fedezlek,
mint az orvosod.
Elképedve és kissé
megszégyenülten
bólintottam, és ott hagytam a
mosolygó Lucanust. Azon
sem gondolkodtam el, vajon
tudja-e, hová tartok.
Egyenesen abba a szobába
mentem, ahol apám feküdt
Publius Varrus nagy ágyán.
Lucanus igazat beszélt,
döbbenten álltam
mesterségbeli tudásának
bizonyítéka előtt. Apám, akit
legutóbb az erőszakos halál
agóniájában láttam, most
mintha csak békésen aludt
volna, teljes páncélzatban,
sisakkal, fekete köpenyébe
burkolva – úgy tűnt, csupán
szunyókál egyet a következő
hadjárat előtt. Bőre sápadt
volt, de sehol nem láttam vért
rajta, és ünnepi sisakjának
szíja elfedte a nyakán lévő
vágást. Eltöltött a gyász és a
büszkeség érzése, szemem
könnyel telt meg, a cseppek
végigcsorogtak az arcomon.
Caius Picus Britannicus a
maga nemességében
megpihent. Így hagytam
magára.

XXVI.

Ha létezik is kellemetlenebb
és felejthetetlenebb íz a
világon, mint a rézé, én még
sosem találkoztam vele.
Egyszer, amikor még kisfiú
voltam, egy forró nyári
napon hosszú ideig tartottam
a kezemben egy rézpénzt. A
kezem nedves volt és ragadt
az izzadságtól, és az az apró
rézérme mintha végképp
beette volna magát a
bőrömbe. Emlékszem, Varrus
nagybácsi rám kiáltott, hogy
lépjek hátrébb a szekér
útjából, és ahogy a hatalmas,
zajos jármű elvonult
mellettem, szinte
megsiketített a tömör
fakerekek zaja. A kocsi
hátuljáról leesett egy rönk, és
odagurult elém. Úgy
gondoltam, elég erős vagyok
hozzá, hogy vigyem a
rakáshoz, de mindkét
kezemre szükség volt a
felemeléséhez, azért a meleg,
nedves érmét a számba
vettem. Biztos vagyok benne,
hogy az a förtelmes, vad íz
égette örökre az elmémbe
annak az apró, jelentéktelen
epizódnak a részleteit.
Mindig az jut eszembe,
amikor rám tör a félelem,
mert a gyomorfacsaró
rémületben van valami, ami
felidézi azt a keserű ízt.
Ugyanazt az ízt éreztem a
számban aznap este, amikor
megközelítettem a rejtett
völgyet. Keményen
hajszoltam a lovam, minden
fáradtságomról
elfeledkeztem, mióta
rátértem a szokásos
kerülőútra. Most, hogy
közeledtem célomhoz, az
alaktalan félelem, melyről az
elmúlt napokban nem voltam
hajlandó tudomást venni,
lassan átvette az uralmat az
elmém felett. Mit tegyek, ha
Cassandra nem lesz ott,
amikor megérkezem? Mit
tegyek, ha ott lesz, de
rátaláltak és bántották,
esetleg meg is ölték?
Csaknem halálra hajszoltam
szerencsétlen hátasomat, az
utolsó három mérföldön
kíméletlenül ostoroztam, de a
völgybe vezető meredek,
keskeny ösvény bejáratánál
le kellett szállnom, és
kantárszáron továbbvezetnem
szegény párát.
Az első dolog, ami leérve
szíven ütött, a tökéletes csend
és nyugalom volt. A
Cassandra eltűnése felett
érzett kezdeti ijedtséget
azonban felváltotta a
megkönnyebbülés és az
öröm, amikor szerelmem
sugárzó arccal előbukkant a
bokrok közül. Öt napig
voltam távol tőle, és
elszigetelt kis világában
fogalma sem lehetett róla,
mivel voltam elfoglalva,
vagy mi történt innen alig
néhány mérföldnyire – amiért
hálát adtam az Úrnak.
Üdvözlése láttán egy külső
szemlélő azt hitette volna,
hónapok óta nem láttuk
egymást.
Mióta figyelmeztettem a
füstre, sem a kunyhóban, sem
odakint nem gyújtott tüzet,
ezért én most megtettem,
miközben a délutáni árnyak
esti szürkületté olvadtak.
Gyűjtöttem némi tűzifát,
amíg még volt hozzá elég
fény, és magamban áldottam
a szerencsémet, amiért ilyen
korán megérkeztem, mert
Avalonban lerövidültek a
nappali órák.
Ez a gondolat visszavezetett
Cassandra üdvözléséhez, és a
kényelmetlen gondolathoz,
hogy egyedül vajon mivel
tudja eltölteni az idejét a
látogatásaim között. Ami
újabb kérdéseket vetett fel,
melyek egyre inkább
nyugtalanítottak, miközben a
tisztástól távolabb tüzelőnek
való fa után kutattam. Mivel
foglalja el magát? Milyen
szórakozást talál a tökéletes
csend világában? Mit művel
egész nap egyedül? És a
hosszú éjszakákon? A
napsütéses nappalok és a
meleg éjszakák még
kellemesek, de a hideg,
viharos, párás és borús
időjárást nem lehetett könnyű
elviselni. Még ez a fagyűjtés
is gyilkos feladat lenne egy
csapadékos, nyomorúságos
napon. A múltban mindig
volt itt elegendő tüzelő. Soha
nem tartózkodott itt senki
olyan hosszú ideig, hogy
elhasználja a kéznél lévő
faanyagot. Most azonban,
miután éjjel-nappal két tűz is
égett, egyre nehezebben
lehetett fát találni. Mind
messzebb és messzebb kellett
menni a tisztástól, aztán a
sűrű aljnövényzetben
visszacipelni vagy
visszavonszolni a fát. És
Cassandrának a
távollétemben ezt egyedül
kellett megtennie.
Aznap éjjel a tűz fényénél
szeretkeztünk, amíg kimerült
álomba nem merültem,
melyből két alkalommal is
felriadtam, mert apám
holttestének képét láttam
magam előtt.
Késő délelőtt indultam
Camelotba, a temetési
szertartásra, és az elválás
sokkal nehezebb volt, mint
korábban bármikor. Fájt a
szívem, amiért magára kell
hagynom a kis tó mellett, és
az egyedülléte miatti,
újonnan kelt aggodalom
kínzott egész úton hazafelé.
Tudtam, hamarosan eljön a
nap, amikor minden
félelmem ellenére vissza kell
vinnem a civilizációba és
más emberek társaságába.
Titust és Flaviust apám
nappali szobájában találtam.
Titus az asztal mögött ült,
apám székében, Flavius
pedig egy másikon foglalt
helyet, és együtt próbálták
áttekinteni az eddig megtett
előkészületeket.
Tájékoztattak, hogy minden a
tervek szerint halad. A halotti
máglya híre mindenkihez
eljutott, az eseményt a
délután harmadik órájára
hirdették meg – vagyis
maradt két órám, hogy
átöltözzem a
díszegyenruhámba, és
megpróbáljam kisöpörni a
tudatomból a Cassandrával
kapcsolatos aggodalmaimat,
miközben a Camelot
történetében eddig példa
nélkül álló eseményre
készülődöm.
Amikor utoljára beszéltem
Titusszal, Flaviusszal és
Popiliusszal, mielőtt előző
nap elindultam Avalonba,
elmondtam nekik, milyen
kívánságaim vannak a
ceremóniával kapcsolatban.
Nyíltan elismertem, hogy
mindez csak rögtönzés, mivel
még soha nem láttam katonai
hamvasztást. Lucanus
azonban, aki hosszabb ideig
szolgált a sasok alatt, mint
bárki más a kolónián,
előkerített néhány iratot az
ősi idők katonai
hamvasztásairól, és a
távollétemben ők négyen úgy
döntöttek, a feljegyzésekben
szereplő eljárást fogják
követni.
Flavius tájékoztatott, hogy
primus pilusként Popilius
vezényli le a ceremóniát,
mivel ez nem vallási
eseménynek számított,
hanem katonainak. A kolónia
helyőrségének minden tagja
– a csökkentett létszámú
őrség kivételével – jelen lesz,
teljes katonai pompában.
Titus, mint legatus és
megbízott parancsnok
szemlét tart a csapatoknál,
míg Lucanus, a rangidős
orvos és tiszt megírja a
búcsúbeszédet. Popilius
tisztének megfelelően a
századokra osztott állományt
vezeti majd, valamint
felügyeli a ceremónia
lefolyását, irányítja a
díszőrséget, és jelen lesz a
holttestet elemésztő tűz
meggyújtásánál is.
Flavius megnyugtatott, hogy
a máglya gyorsan és jól fog
égni. A fát egy kőemelvényre
helyezett vasrácson
halmozzák fel, hogy
biztosítsák a megfelelő
szellőzést, a fa pedig erős,
öreg és száraz lesz – a
masszív gerendákat a
tanácsteremből hozzák és
szurokba mártják, hogy
hevesebben égjenek. Alapos
tervezésük elégedettséggel és
hálával töltött el, valahogy
mégis csüggedten vártam az
eseményt. Megköszöntem az
erőfeszítéseiket, és
visszamentem az udvarra.
Csaknem teljesen
befejeződött a romok
eltakarítása, és láttam, hogy
több helyen már meg is
kezdődött az újjáépítés, bár
ma délután senki sem
dolgozott. A térséget az apám
számára összehordott komor
máglya uralta, magányosan
állt a hatalmas udvar
közepén. Ez volt az első ilyen
máglya, amit valaha láttam,
és csak feltételeztem, hogy
Lucanus iratai tartalmaztak
részleteket az
összeállításáról. Lenyűgözve
sétáltam közelebb, hogy
alaposabban is szemügyre
vegyem.
Masszív, ötszintes építmény
volt, négyszögletesre vágott,
egyenként kéttenyérnyi
vastag gerendákból. Három
ilyen réteg alkotta az ágy
alsó, felső és középső részét,
ezeket a gerendákat négy
lépés hosszúra darabolták fel.
A maradék két réteget a
másik három közé tették, a
mindössze három lépés
hosszú gerendákat
keresztirányban helyezték el.
A fák között mind az öt
rétegben egyforma
távolságokat hagytak, az így
létrejött rácson szabadon
áramolhatott a levegő.
Minden gerendát szurokba
mártottak, a szag kaparta a
torkom. Az ágy fölé ácsaink
ugyanabból az anyagból egy
ládát készítettek, egyik
oldalán nyitott véggel, ahová
majd betolják az apám testét
tartalmazó vasdobozt. A láda
teteje szintén három réteg
vastag volt, és a gerendákat
ugyanúgy rendezték el, mint
alul. A máglya elviselhetetlen
hőt fog árasztani, apám húsa
és csontjai rég elolvadnak és
porrá válnak, mire a tűz leég
és a zsarátnokok hamuvá
omlanak.
Zaklatott gondolataimba
merülve sétáltam ki a
főkapun, útközben
biccentettem Marcusnak, az
őrség centuriójának. Alattam
terült el a tábor, melyet
Popilius emberei építettek.
Jobbra, messze délen láttam a
hatalmas vermet, ezt corni
foglyaink ásták az
elesetteknek. Balra egy
sokkal kisebb – de még így is
túl nagy – gödör ásítozott,
saját ezer halottunknak. A
legkisebb gödör, szinte
pontosan alattam, az új tábor
északi szegélyénél a tiszteket
várta.
A síkságon semmi nem
mozdult, és most jöttem rá,
hogy Popilius valószínűleg
egész éjjel dolgoztatta az
embereket, mert egyetlen
holttestet sem láttam, viszont
a gödrök majdnem megteltek.
Donuil csatlakozott hozzám,
de nem zavarta meg
tűnődésem, türelmesen
kivárta, amíg én szólalok
meg. Azért jött, hogy
engedélyt kérjen a részvételre
apám temetésén. Egyszerre
találtam meglepőnek és
meghatónak a kérését. Apám
nem sok türelmet tanúsított
iránta abban a rövid
időszakban, amíg ismerték
egymást. Közöltem, hogy
örömmel venném, ha ott
lenne, azután egy ideig
csendben álltunk.
Csak amikor megfordultam,
hogy visszatérjek az erdőbe,
akkor vettem észre a ráncokat
a homlokán – valamin
nagyon gondolkodott,
miközben a semmibe bámult.
Megkérdeztem, mi
foglalkoztatja, mire először
tétován, majd egyre nagyobb
magabiztossággal és
meggyőződéssel elmondta,
hogy folyamatosan aggasztja
valami, amiről
megfeledkeztünk a két halott
varázslóval kapcsolatosan.
Donuil szerint a
csomagjukban ott kellett
volna lennie sötét
művészetük eszközeinek.
Újra biztosítottam, hogy
minden holmijukat alaposan
átvizsgáltuk, és semmi
furcsát nem találtunk, de
ezzel sem győztem meg,
Megkérdezte, megtaláltuk-e a
vasalt ládákat, és amikor azt
feleltem, nem voltak ilyen
ládák, határozottan rázta a
fejét. Megesküdött, hogy
saját szemével látta az apja
csarnokában, a varázslók
legféltettebb kincsükként
vigyáztak rájuk. Caspar
Donuil füle hallatára árulta el
az apjának, hogy sehová nem
mennek nélkülük. Ha a
dobozokat nem hozták be
Camelotba, akkor az
érkezésük előtt bizonyára
megálltak valahol, és
elrejtették.
Most már egyre
ingerültebben néztem rá, a
babonás félelem láttán
kezdett elfogyni a türelmem.
– Úgy van, megálltak –
feleltem. – Te is ott voltál,
amikor apám említette. Uther
megállt, hogy az emberei
rendbe hozzák magukat,
mielőtt belovagolnak
Camelotba.
A fejét csóválva
emlékeztetett, hogy apámmal
latinul beszéltünk, amiből ő
egy szót sem értett.
Együtt sétáltunk vissza a
szállásomra, közben azon
gondolkodtam, amit mondott,
és próbáltam kitalálni,
mennyi lehet belőle a tény, és
mennyi a kelta képzelődés.
Ha azok a ládák valóban
léteztek, akkor nagy értéket
képviselhetnek – persze csak
ha sikerül megtalálni őket.
Úgy döntöttem, majd
beszélek Utherrel arról a
pihenőről. Erről újra szembe
jutott, merre járhat, mert
tudtam, hogy szeretné
meggyászolni apámat, és
biztosan nem mulasztaná el a
temetést.
A szállásomon már várt rám
Lucanus. Kritikus tekintettel
kérdezte, hogy érzem
magam. Amikor azt feleltem,
hogy jól, de nem várom az
elkövetkező órák eseményeit,
megkönnyebbültnek tűnt.
– Egyikünk sem várja –
mondta. – Titus kért meg,
hogy jöjjek át és beszéljek
veled. Elfelejtett megemlíteni
egy utolsó javaslatot, amikor
legutóbb beszélgettetek. Úgy
véli, illő volna, ha Luceiia
úrnővel várakoznál a
házában, és csak akkor
csatlakoznátok, amikor már
mindenki összegyűlt. Majd
értetek küld valakit a
díszőrségből, aki odakísér
titeket, mint fő gyászolókat.
Bólintottam a javaslatra,
megköszöntem a
figyelmességét, és öltözködni
kezdtem.

Szinte semmire nem

emlékszem apám
temetéséből, csupán néhány
kép és benyomás maradt meg
az elmémben: az emberek
sűrű, néma tömege, akik
maguk is a közeli
hozzátartozóikat és
szeretteiket gyászolták; a
vasalt lábak ütemes léptei a
gyászdobok lassú ritmusára;
a kürtök és harsonák rezes
fanfárja, miközben nyolc
veterán centurio a szurkos
gerendák között kialakított
fészekbe csúsztatja az
összeszegecselt vaskoporsót;
Popilius nehéz, kifényesített
bőrből készült ünnepi
páncélja, ahogy vigyázzban
áll az oldalamon; a szurokba
mártott fáklya ropogása,
ahogy előrelép, és
meggyújtja a máglyát; aztán
az égre törő, sűrű füstoszlop,
amely sárga, szürke és bíbor
vibrálással száll felfelé,
miközben az alját elnyelik a
perzselő lángok, melyek
hőjét még ott is érezni
lehetett, ahol mi álltunk, a
díszőrség vonala mögött,
huszonöt lépésnyi
távolságban. És emlékszem a
zajra, a mindent betöltő
túlvilági hangra, ahogy a
sziszegő, üvöltő lángok
elemésztették apámat.
Tudom, hogy esőre állt az
idő, a nap mégis átsütött a
felhőkön, de ezen kívül
semmire nem emlékszem.
Azt is tudom – mert később
elmondták –, hogy Uther a
temetés alatt érkezett vissza,
és amikor látta az erőd fölött
a füstöt, habozás nélkül
rohamra vezette kimerült
embereit a feltételezett
ellenség ellen. Amint
megtudta a füstoszlop valódi
okát, a lovakat kint hagyva,
katonáival együtt csendesen
csatlakozott a tömeghez, és
megállt észrevétlenül a
sokaság háta mögött.
A szertartás végeztével
némán hazakísértem Luceiia
nagynénémet, majd saját
szállásom felé vettem az
irányt, ahol megszabadultam
páncélomtól, és órákon át
aludtam. Csak sötétedés után
ébredtem fel, éhesen és
felfrissülve.
Meglepődtem, hogy az
étkezőben találom Uthert,
ráadásul egyedül. Komoran
köszöntöttük egymást.
Kifejezte, mennyire együtt
érez velem apám miatt, de én
csak bólintottam – nem volt
mit mondanom és elmentem
keríteni magamnak egy kis
ennivalót. A még meleg
zsarátnokok fölé helyezett
vasrácsról vágtam egy vastag
szelet ürühúst, és
kanyarítottam mellé egy szép
szelet kenyeret. A tűz melletti
üstben, gyanús kinézetű
húslében zöldségek áztak.
Nem nézett ki túl
bizalomgerjesztően, de
szedtem belőle néhány
kanállal, és visszatértem
Utherhez. Amikor leültem,
éppen eltolta maga elől a
tányérját, de ott maradt
velem, amíg ettem, és
beszámolt Lot hadseregének
üldözéséről. Ő és az emberei
könyörtelenek voltak,
megöltek mindenkit, akit
utolértek – becslése szerint az
üldözés két napja alatt több
száz ellenséggel végeztek.
Végül azonban leállította a
hajszát, mert egy haldokló
cornitól megtudta, hogy Lot
el sem jött délnyugatról.
Visszatérése óta mindent
megtudott a varázslók és a
túszok történetéről, és amikor
erre terelte a szót, eszembe
jutott Donuil aggodalma. Én
is eltoltam magam elől a
maradékot, hátradőltem, és
körülnéztem egy boroskancsó
után. A szomszédos asztalon
állt egy, mint kiderült, még
félig volt. Hoztam két kupát
is, és töltöttem
mindkettőnknek. Uther
felemelte a sajátját.
– Apádra, Picus
nagybátyámra – mondta
halkan. – Férfi volt a férfiak
között. Nem sok maradt a
fajtájából. Bárcsak két órával
hamarabb tértem volna haza!
– Csatlakoztam hozzá a
köszöntéssel, aztán hosszú
ideig ültünk csendben.
– Mire gondolsz? – kérdezte
végül.
– A varázslókra – feleltem a
kupámba meredve. –
Casparra és Memnonra. Meg
az urukra, arra a kígyóra,
Lotra. Saját kezemmel fogom
megölni azt a fattyút.
Megesküdtem apám
halálakor.
– Akkor jobb lesz, ha együtt
lovagolunk, kuzin, és
győzzön a jobbik, mert én is
hasonló esküt tettem.
Összemosolyogtunk.
– Tehát Lot már halott ember
– állapítottam meg. – Hogyan
tervezed megölni?
– Lassan, de bármilyen
eszközzel, ami a
rendelkezésemre áll. Lassan
és fájdalmasan. Tudnia kell,
hogy haldoklik, hogy én
ölöm meg, és azt akarom,
hogy könyörögjön a halálért.
És én meg fogom tagadni
tőle.
Napok óta először nevettem,
de korántsem jókedvemben.
– Te majdnem olyan rossz
vagy, mint ő!
– Nem, kuzin, ez nem igaz.
Lot egy betegség, amit nem
szabad életben hagyni. – A
szemében nyomát sem láttam
vidámságnak. – Talán kicsit
túloztam a halála módjával
kapcsolatban, de a tényen ez
mit sem változtat. A világ
jobb hely lesz az ilyen
söpredék nélkül. De a
varázslókról beszéltél. Miért?
Hiszen már halottak. Mi
értelme rajtuk töprengeni?
– Szoros őrizet alatt tartottad
őket Cornwalltól idáig?
– Őrizet alatt? – vonta fel
meglepetten a szemöldökét. –
Nos, igen és nem.
Megparancsoltam egy
embernek, hogy tartsa rajtuk
a szemét, mert nem bíztam
bennük, de nem láncoltam
meg őket. Elvégre követek
voltak.
– Valóban, a halál követei.
– Akkor ezt nem tudhattam.
– Nem, nem is kellett volna
tudnod. Nem hibáztatlak.
Tehát figyeltetted őket?
Apró vállvonással felelt.
– Bizonyos mértékig igen.
De nem okoztak problémát,
és folyamatosan mozgásban
voltunk. Nem volt okom,
hogy állandóan azt lessem,
mit művelnek.
– És amikor megálltatok?
Gyanakodva nézett rám,
sikerült felkeltenem a
kíváncsiságát.
– Csak enni és aludni álltunk
meg. Mi után szaglászol,
Cai?
– A csomagjuk után. Nem
figyelted, mit hoztak
magukkal?
– Nem. Nem nagyon
törődtem velük, még kevésbé
a holmijukkal. Hoztak
magukkal két szolgálót, és
még két málhás lovat.
Összesen négy ember és hat
ló. Egyedül az
foglalkoztatott, hogy
folyamatosan haladjunk, és
ne akadályozzanak minket.
Miért? Elmulasztottam
valamit?
– Lehet. Az ifjú Donuil
megesküszik rá, hogy ezek
ketten sehová nem mentek
két vasalt, leláncolt és
lelakatolt láda nélkül. Láttál
náluk ilyesmit?
Az alsó ajkába harapva
megrázta a fejét.
– Nem, de mint mondtam,
nem is igazán figyeltem. Mi
volt azokban a dobozokban?
– Nem tudom, Camelotba
nem hozták be. Donuil
szerint sötét művészetük
titkos eszközei.
– Úgy érted, mágia? –
kérdezte kétkedve Uther.
– Egyfajta mágia. A
nyílmérgek mágiája, és csak
az Úr a tudója, mi még.
– Ürülék és romlás! –
szitkozódott. Már egyáltalán
nem kételkedett.
– Reggel, mielőtt
belovagoltatok az erdőbe,
megálltatok. Emlékszel
pontosan a helyre?
– Természetesen. A nagy,
viharvert kőrisfánál lévő
kereszteződésnél, körülbelül
ötmérföldnyire a keleti úton,
ahol az erdő ritkásabbá válik.
Hagytam, hogy az embereim
megtisztálkodjanak az ottani
pataknál.
– Akkor ott rejthették el a
dobozokat. Ki figyelte őket?
– Gareth, az egyik emberem.
De nem rejthettek el semmit,
Cai. Nem volt rá idejük. Nem
álltunk meg olyan hosszú
időre.
– Legfeljebb egy ürítésnyire?
– Igen, persze. Néhányan el
is mentek, de…
– Az bőven elég idő. Nem azt
mondtam, hogy elásták a
dobozokat, hanem hogy
elrejtették őket. Biztosan
alaposan megterveztek
mindent, valószínűleg a saját
pogány nyelvükön, már jóval
azelőtt, hogy a lehetőség
felmerült.
Uther a homlokát ráncolta.
– Várj egy pillanatot… most,
hogy visszagondolok, volt ott
valami kavarodás. Valami a
lovakkal. Akkor nem
tulajdonítottam neki
jelentőséget, mert gyorsan
véget is ért. Akkor rejthették
el! Azt hiszem, átrakodták a
csomagokat a lovakon. –
Megrázta a fejét. – Sajnálom,
Cai, nem emlékszem.
– Az embered, Gareth
biztosan emlékszik. Hol
találjuk meg?
Uther nagyot kortyolt a
kupájából, mielőtt válaszolt.
– Sehogy. Odalent van a
síkságon, a közös sírban. Az
elsők között esett el.
– Ördög és pokol! Nem baj,
ismerem a helyet, holnap
kimegyek körülnézni.
Magammal viszem Donuilt
is.
– Én is megyek. – Felállt. –
Pontosan tudom, hol voltak,
és hol történt a kavarodás. Ha
valamit elrejtettek, ott kell
lennie valahol. Ha azok a
dobozok léteznek,
megtaláljuk őket. Most pedig
visszamegyek aludni.
Néhány órát már sikerült
pihennem, de napok óta nem
aludtam egy jót. És te?
Ásítottam.
– Nem is tudom. Ásítozom,
de nem érzem magam
álmosnak, mégis halálosan
kimerült vagyok. Van ennek
értelme? Szerintem sétálok
egyet, hogy megemésszem az
ételt, aztán én is alszom még
valamennyit.
– Helyes. Ha felkeltél,
dörömbölj az ajtómon.
Együtt megreggelizünk,
felkeressük a pogányodat, és
korán indulunk. Ha ott
vannak azok a ládák,
megtaláljuk őket, és délre
vissza is érhetünk. Jó éjt,
kuzin.
Elköszöntem és kisétáltam az
udvarra. Apám dühösen
füstölgő máglyája mellett
még mindig ott posztolt a
díszőrség egy szakasza, a
zsarátnokok vörösen és
kéken izzottak a sötétben.
Ellépdeltem a katonák
mellett, megálltam a tűz
közelében – arcom és
lábszáram bőrén még most is
éreztem félelmetes erejét –,
és próbáltam megtalálni a
vaskoporsót, melyben annak
az embernek a hamvai
nyugodtak, aki nemzett és
felnevelt. Tudtam, hogy ott
van valahol, de nem láttam a
vakító ragyogás szívében.
Néma imát mondtam apám
lelkéért, és még hosszú ideig
álltam ott, némán emlékezve.
Végül elléptem a tűztől, és az
őrök gyűrűjén átvágva
visszatértem a sötétségbe, de
az éjszakában sétálva még
hosszú ideig magammal
hordoztam a tűz melegét.
Egy idő után azonban a hő
elillant, és a hideg levegő
emlékeztetett, hogy az
öltözékem kissé lenge az
éjszakai barangoláshoz.
Visszatértem a szállásomra,
lefeküdtem, aztán álomtalan
álomba merültem.

Másnap megtaláltuk a
varázslók ládáit, szinte
keresnünk sem kellett. Uther
egyenesen ahhoz a ponthoz
vezetett minket, ahol a lovak
kavarodást okoztak,
közvetlenül az erdő szélén.
Donuil, aki Varrus
nagybátyám kétkerekű
kocsiját hajtotta, gyalog
követett minket a fák közé. A
dobozokra az úttól alig
húszlépésnyire bukkantunk
rá, egy sekély vízmosásban
rejtették el őket. Donuil
habozás nélkül leugrott a
vájatba, de a ruhái
beleakadtak a tövises
bokrokba, és káromkodva
próbálta kihúzkodni a húsába
mélyedő töviseket. A
látványtól meghűlt az
ereimben a vér.
– Donuil, kifelé onnan! –
kiáltottam rá.
Csodálkozva nézett rám,
akárcsak Uther, de
engedelmesen kimászott az
árokból. Leszálltam a
lovamról, előhúztam a
kardom, és eltakarítottam a
bokrokat a rejtekhely
közeléből. A levágott ágakat
félrerúgtam, így már
könnyedén hozzá letett férni
a ládákhoz. Amikor ezzel
végeztem, fél térdre
ereszkedtem, és alaposan
szemügyre vettem őket; nem
foglalkoztam a vastag
láncokkal, csak a fára
összpontosítottam. Gyanúm
beigazolódott. Felnéztem
Donuilra.
– Óvatosan gyere le, és nézd
meg ezt. – Amikor
csatlakozott hozzám,
megmutattam, mire
gondolok. – Felismered?
Undorodva megborzongott,
amint rájött, mi az.
– Egy tövis! – suttogta tágra
nyílt szemmel. A fekete tüske
be volt ágyazva a fedél
fájába.
– Igen, és van több is. Aki
megtalálta volna ezeket a
dobozokat, és megpróbálja
kinyitni, nem élt volna
sokáig. Uther, gyere, nézd
meg te is.
Uther leugrott a lováról, és
csatlakozott hozzánk a
vízmosás alján. Neki is
megmutattam a tövist.
– Látod? A mérgezett
nyílvesszőid unokatestvére.
Elég egy apró szúrás, és
halott vagy. Ilyen tövisekkel
ölt meg Caspar tizenkét
embert. Egy tövis, egy
ember.
– Ugyan már, Cai! –
fintorodott el. – Komolyan
beszélsz? Ez képtelenség!
– Kérdezd meg a halottakat,
hátha egyetértenek veled. Én
mondom neked, Uther, ezek
az apró tüskék halálosak.
Úrrá lett kételkedésén, és
egészen közel hajolt az
egyikhez.
– Nem tűnnek halálosnak.
– Ezért olyan hatékonyak.
Tekintete végigfutott a
dobozokon.
– Hány lehet belőlük?
– Túl sok. Nyolcat látok, de
valószínűleg van még vagy
egy tucat a dobozok oldalán
és tetején. Az aljukra
biztosan nem tettek.
– Hogyan szedjük ki őket?
– Óvatosan, egyesével.
A késem hegyével
eltávolítottam a töviseket, és
beleszurkáltam a földbe.
Végül elkészültünk, és így
már hozzányúlhattunk a
dobozokhoz. Uther azonnal
ki akarta nyitni, akárcsak én,
de voltak kételyeim.
Aggasztott az az alaposság,
amivel megpróbálták védeni
őket. Úgy véltem, ha
valakinek van annyi tudása és
türelme, hogy átküzdje magát
a tövisek, láncok és lakatok
labirintusán, az nem hajthatja
fel meggondolatlanul a
fedelet.
Érintetlenül vittük a
dobozokat a szekérhez, és
visszaszállítottuk Camelotba,
ahol a többiek kíváncsiságára
és türelmetlenségére ügyet
sem vetve a szállásomra
vonultam velük. Félretettem
mindkettőt egy olyan
időszakra, amikor majd
nyugodtan közelíthetem meg
a problémát, és nyitott
elmével ellenőrizhetem a
tartalmukat.

XXVII.

Két hetet vártam a ládák

kinyitásával, és a következő
hetekben elképedve és
lenyűgözve tanulmányoztam
a bennük lapuló tárgyakat.
Ha valaki látott volna, és
figyeli a viselkedésemet,
amikor először nyitottam fel
a tetejüket, biztosan
kételkedni kezd elmém
épségében. A dobozokat
átvitettem a fő
kovácsműhelybe, kiküldtem
mindenkit, és bezárkóztam a
zsákmányommal. Amint
egyedül maradtam, és nem
kellett attól tartanom, hogy
megzavarnak, azonnal
munkához láttam. Nagy és
nehéz ládák voltak, az egyik
talán tenyérnyivel lehetett
magasabb és szélesebb a
másiknál.
A pöröly, a kovácsvéső és az
üllő segítségével gyorsan
eltávolítottam a láncokat, de
a két rugós lakathoz kulcsra
lett volna szükségem. Publius
Varrus a zárkészítés mestere
volt, és kölyökkoromban
elmesélte a rugós zárak
működését. Odaléptem régi
munkahelyéhez a tűzhely
mellett, és kinyitottam a
viharvert, elszíneződött
fadobozt, ahol régen a
kulcsait tartotta. Megvolt
mindegyik, többtucatnyi,
persze a rozsda már belepte
őket. Mindössze kettőt
találtam, amelyik ránézésre
jó lehetett a varázslók
zárjaihoz. Egy finom
reszelővel néhány perc alatt
eltávolítottam a rozsdát,
csepegtettem rájuk egy kis
olajat, és a nagyobbik láda
zárja halk kattanással
engedett a finom nyomásnak.
Sziszegve fújtam ki a
levegőt, és a másik dobozhoz
fordultam. Kisebb
nehézségek árán azt is
sikerült kinyitnom.
Előhúztam a kardom,
amennyire csak tudtam,
hátrahajoltam, és a hegyével
megpróbáltam felemelni a
tetőt, tudva, hogy bármi
megtörténhet. A kard túl
rövid volt, hogy megfelelő
emelőerőt fejthessek ki vele
biztonságos távolságból.
Inkább a fal mellé támasztott
dárdát használtam,
karnyújtásnyira
hátrahúzódva.
Összekuporodtam, a hegyet a
láda teteje alá feszítettem, és
egyetlen lökéssel
felnyitottam. Semmi nem
történt, csak a földre zuhanó
tető csattanásától rezzentem
össze. Ugyanígy nyitottam ki
a másik dobozt is, hasonló
eredménnyel. Mozdulatlanul
vártam, miközben magamban
elszámoltam százig, és
miután meggyőződtem róla,
hogy semmiféle mérgező
pára nem került a levegőbe,
óvatosan közelebb léptem, és
megnéztem, mit találtam.
Az első láda belsejét mesteri
módon alakították ki,
barázdált fapereme tenyérnyi
széles lehetett, a belsejét
pedig tucatnyi rekesz alkotta,
háromszor négyes
elosztásban. A rekeszek fölött
bőrszíjak feszültek, látszólag
véletlenszerűen.
Előrehajoltam, és
megérintettem a szíjakat az
ujjhegyemmel, de nem
találtam elrejtett töviseket.
Csak amikor megfogtam
őket, akkor jöttem rá, hogy
tartószíjak, és a barázdált
fakeret széleihez vannak
rögzítve. Maga a széles
szegély egymásba csúsztatott
tálcákból állt, mindegyik
mélyebb volt az előzőnél, de
tökéletes biztonságot
nyújtottak a tartalmuknak.
Ahogy lassan, óvatosan
elkezdtem feltérképezni a
láda tartalmát, a zavarba ejtő
tárgyakat félretettem további
tanulmányozásra. Némelyik
közülük nagyon rejtélyesnek
tűnt, és volt, amelyik örökre
az is maradt. Másokat
könnyen azonosítottam, és
volt, aminek pontosan
ismertem a rendeltetését.
Nem lepődtem meg, hogy
mindegyik veszélyes, ilyen
vagy olyan módon halált
lehetett velük okozni.
Találtam például négy
hosszúkás, kívül-belül mázas
agyagdobozt, tökéletesen
rájuk illő fedelekkel,
melyekben olajos, orrfacsaró
szagú, zöldes kenőcsöt
tároltak – ezeket használták a
nyílvesszőkön. Egy keveset
kentem belőle fémfelületre,
és amikor megszáradt,
ugyanolyan kristályossá
dermedt, mint azon a
nyílvesszőn, amelyikkel
kivégeztem Caspart.
A többi korsó, doboz, fiola és
üvegcse különféle anyagokat
tartalmazott, egyiket sem
ismertem: kristályok és
porok, krémek és mozsárban
porrá tört keverékek;
kenőcsök és olajos paszták,
melyeket valószínűleg tűz
fölött vegyítettek össze;
szárított gyümölcsök, füvek,
levelek, még magok és
termések is. Elképesztő
színkavalkádban pompáztak:
élénk- és halványzöld,
fahéjszín és égővörös,
üvegesen fekete, valamint a
fehér minden árnyalata, a
sápadttól a szinte barnába
hajlóig.
Mindegyiket alaposan
szemügyre vettem,
megolvasztottam, ha tudtam,
hogy lássam, hogyan
viselkednek; összekevertem
vízben; levegőnek és tűznek
tettem ki; mindenféle
próbának alávetettem őket,
ami csak eszembe jutott, még
állatoknak is adtam
némelyikből – a legtöbb
elpusztult –, és gondosan
feljegyeztem a
megfigyeléseimet.
Az egyik szer különösen
lenyűgözött, és bár a mai
napig nem tudom, mi volt,
időnként még nagyon sokáig
használtam, amíg el nem
fogyott. Majdnem egy tele
dobozzal találtam belőle a
nagyobbik láda legaljában,
szorosan átkötve egy
zsinórral. Fekete, durva por
volt, melyet ártalmatlannak
nyilvánítottam azt követően,
hogy három nyúlnak is adtam
belőle. Miután
megállapítottam, hogy nem
méreg, magam is
megkóstoltam. Jellegtelen íze
volt, mint a faszén
hamujának, eltekintve egy
nagyon enyhe, sós
mellékíztől. Vízbe szórtam,
alaposan összekevertem, és
figyeltem, hogy feloldódik
vagy megváltozik-e. Egyik
sem történt.
Csalódottságomban már ki
akartam dobni, amikor
eszembe jutott, honnan
származik, és arra a
következtetésre jutottam,
hogy az egyiptomi varázslók
nem rejtették volna el ilyen
jól titkos szereik közé, ha
nem lenne valami értéke.
Ezért ahelyett, hogy
kiöntöttem volna, átszűrtem
egy ruhán, és alaposan
kicsavartam. Végül a nedves
port bádoglemezre
helyeztem, és gyertyaláng
fölé tartottam. A hőtől
gyorsan megszáradt, de más
nem történt. Érdeklődésemet
elveszítve visszaszórtam a
port a ruhára, amin
átszűrtem, becsomagoltam,
és a műhely
kovácstűzhelyébe vetettem,
ahol fényes villanással
belobbant. A felcsapó sűrű,
fekete füst kaparta a torkom,
egy ideig a földön térdelve
fuldokoltam, szememből
ömlött a könny, szívem
hevesen vert az ijedtségtől.
Amikor sikerült
összeszednem magam,
óvatosan újabb csipetnyi port
helyeztem a munkapad
szélére, és odatartottam egy
gyertyát. Amint a láng
hozzáért, a por sziszegve,
vakító villanással
meggyulladt, és keserű, égető
füstöt bocsátott ki. Tűzpor!
Egy órán belül
megállapítottam, hogy ez a
leggyúlékonyabb anyag,
amivel valaha találkoztam.
Még csak nyílt láng sem
kellett a meggyújtásához,
egyetlen apró szikrára is
hasonló hevességgel reagált.
Izgatottan csomagoltam
vissza a maradékot, és máris
azon gondolkodtam, hogyan
tudnám felhasználni.
A dobozokról és tartalmukról
senkivel sem beszéltem,
Uther néhány napon belül
meg is feledkezett róluk.
Donuil ugyan nem felejtette
el, viszont ő messzire
elkerülte őket, rám bízta,
hogy kitaláljam, mit rejtenek.
Más nem tudott a
létezésükről. És miközben
álmélkodva kísérleteztem a
szerekkel, eszembe sem
jutott, hogy a puszta
birtoklásuk miatt az
elkövetkező években
mennyire más szemmel fog
rám tekinteni mindenki, és
már nem a katonát, hanem a
varázslót látják bennem.
A kísérletezés harmadik
hetében azonban félre kellett
tennem a szereket, mert más
ügyek követelték a
figyelmem. Északnyugatról
újabb váratlan támadásról
érkezett hír, ezúttal Uric
földjére törtek be ismeretlen
csapatok északkelet felől,
akiket Lot emberei
támogattak délről. Az önjelölt
király most a saját északi
területeiről indított tengeri
inváziót. A támadókat
kemény harcok után mindkét
helyen visszaverték, de Uther
apja, Uric is elesett, megölte
egy mérgezett nyílvessző.
Az első hírekre pusztán
politikai alapon reagáltam, és
ettől a felismeréstől el is
szégyelltem magam, amikor
tudatosult bennem, de azzal
nyugtattam magam, hogy a
viselkedésem az adott
körülmények között
helyénvaló és jogos volt. Azt
mondogattam – attól tartok,
nem túl meggyőzően –, hogy
a reagálásom egy olyan
stratéga érzelemmentes,
objektív és elemző válasza
volt, akit mélyen foglalkoztat
a hadereje biztonságát
fenyegető veszély váratlan
feltűnése. Uric, a Pendragon
király meghalt; ki foglalja el
a helyét a harcmezőn?
Befolyásolja a halála által
bekövetkezett zűrzavar a
cambriai hadjáratot, és
veszélyezteti Camelotot?
Az első döbbenet elmúltával
csupán rövid időre volt
szükségem, hogy rájöjjek:
valójában nem történt
katasztrófa, eltekintve persze
a király szerencsétlen
halálától. Az üzenetben
nyoma sem volt a vereségre
vagy az összeomlásra való
utalásnak, vagyis Uric halála
nem befolyásolta a harc
kimenetelét. A Pendragonok
mindenekelőtt harcosok
voltak, a királyt pedig
nagyszerű emberek és
vezetők vették körül,
bármelyikük átvehette az
elesett uralkodó helyét. Lot
nem fog könnyű győzelmet
találni Cambriában egyetlen
ember halála miatt, még ha
az a király is. Valójában
egyre nehezebben fogja tudni
folytatni az aljas háborúját –
és az igazság hirtelen
felismerésétől felállt a
nyakamon a szőr –, mivel
Uther unokatestvérem lett a
Pendragonok királya.
Uther legnagyobb
meglepetésemre összeomlott
a hír hallatán, a gyász sokkal
jobban lesújtotta, mint azt
valaha lehetségesnek
tartottam, és mélyen
megindított annak
felismerése, hogy ez a gyász
az apja iránt érzett olyan
őszinte tiszteletből és
szeretetből fakad, amit addig
nem is gyanítottam. Ez a
fejlemény rám is hatással
volt, drasztikus módon újra
kellett értékelnem azt az
embert, akire mindig csak
Uric nagybátyámként
gondoltam, és aki soha nem
tett rám mély benyomást.
Igazából ő volt Ullic
másodnagybátyám
elsőszülött fia, anyám (Ullic
legfiatalabb lánya)
unokaöccse.
A rengeteg erős jellemű és
fontos ember között, akik a
családomat alkották – és
sokan közülük mintha
valóban emberfeletti
képességekkel rendelkeztek
volna –, Uric tűnt a
legjelentéktelenebbnek,
elmémben szinte az összes
rokona elhomályosította. És
most itt volt Uther, az én vad,
kezelhetetlen
unokatestvérem, aki
leplezetlenül zokogva
gyászolta apját, ahogy még
én sem voltam képes az
enyémet. Valószínűleg a
bűntudattól hajtva, és hogy
jobban áttekintsem ennek a
nagybácsinak az életét, akit
nyilvánvalóan nem ismertem
elég jól, többször is
próbáltam rávenni Uthert,
hogy beszélgessünk az
apjáról, de sokáig nem jártam
sikerrel, míg egy délután,
napokkal a hír megérkezése
után egyedül maradtunk
Varrus nagybátyám
fegyverszobájában.
Uther terveiről beszélgettünk.
El akart utazni a hegyi
királyságába, hogy átvegye
örökségét, és megnézze,
rendben mennek-e a dolgok.
Össze szerette volna gyűjteni
a harcosait, hogy megtorló
csapást mérjen Lotra.
Megegyeztünk egy tervben,
miszerint hegylakókból álló
csapatait megerősítjük egy
jelentős cameloti lovas- és
gyalogosegységgel, amely
névlegesen egyik fiatal
tisztünk, a kelta Gwynn
parancsnoksága alatt
tevékenykedik majd, amíg
nem csatlakozik Uther
erőihez.
Varrus nagybátyám régi
asztalánál ültem, a nyitott
ablaknál, Uther pedig éppen
kifelé indult a helyiségből.
Már nyitotta a nehéz ajtót,
amikor tettem valami
megjegyzést az apjával
kapcsolatban. A mai napig
nem tudom, mi volt az, de
Uther hirtelen felém fordult,
arcát elfelhőzte a harag, és
egy pillanatig azt hittem,
nekem támad. Azonban
uralkodott magán, láthatóan
küzdött, hogy visszanyelje a
kikívánkozó szavakat, és
végül, miután lehiggadt,
különös, sajnálkozó mosolyt
villantott rám. Aztán újra
megfordult, hogy távozzon.
– Nem! – csattantam fel. –
Állj! Mondd csak ki!
Rám nézett, de ezúttal már
nyomát sem láttam a váratlan
ellenségességnek.
– Mit? – kérdezte.
Hirtelen elbizonytalanodtam,
megköszörültem a torkom,
aztán egyenesen
megkérdeztem:
– Mi ez az egész? Mit akartál
mondani?
Hosszú ideig csak nézett rám,
pislogott néhányat, aztán
türelmetlenül felsóhajtott, és
láttam, hogy megint távozni
akar, de aztán gyorsan meg is
gondolta magát.
– Nem, a pokolba is! –
sziszegte. – Ideje, hogy
valaki elmondja neked.
– Mit mondjon el? –
kérdeztem.
Láttam, hogy tétovázik, a
megfelelő szavakat keresi.
Végül visszasétált,
letelepedett a kerevet
karfájára, és úgy nézett rám,
mintha a székemhez akarna
szegezni a tekintetével.
– Cai – szólalt meg végül
halk, de ellentmondást nem
tűrő hangon –, te nagyszerű
ember vagy. Jó barát és
szórakoztató társ, amikor az
akarsz lenni, de néha
felfordul tőled a gyomrom.
– Mindig annyira jó vagy.
Észrevetted már, Cai? Tudsz
róla, hogy ez mennyire
kiszámítható és dühítő tud
lenni? Mindig igazad van!
Mindig olyan… pontos vagy,
olyan illedelmes, olyan
szabályszerű, olyan udvarias,
minden helyzetben tudod, mit
kell mondani, és nincs is
ezzel semmi baj, de vannak
dolgok a világon, amelyekről
semmit nem tudsz! –
Elhallgatott, vett egy mély
lélegzetet, és döbbent
ábrázatomra ügyet sem vetve
folytatta. – Itt van például az
ítélkezés. Beszéljünk egy
kicsit az ítélkezésről.
Nagyszerű ítész vagy, Cai…
vagy inkább pontosabb lenne,
ha azt mondanám, nagyszerű
bíráló. Könnyedén bírálsz el
szinte bárkit és bármit, attól
függően, hogy az adott dolog
vagy személy hol
helyezkedik el a személyes
értékítéleted szerint, és hogy
megfelel-e az általad
támasztott szabályoknak.
Tágra nyílt szemmel
hallgattam, meglepett
váratlan ékesszólása, nem
számítottam ilyesmire attól
az embertől, aki általában
még a szavak helyes
hangsúlyozásával sem
törődött. Az érzéseimben és
büszkeségemben is sértve
éreztem magam, bár még
nem is volt időm felfogni
Uther ellenem intézett
kirohanását. Valami azt
súgta, indokolatlanul hevesen
reagál valamire, amit
mondtam. De mit mondtam?
Miközben ezek a gondolatok
átvillantak a fejemen,
kíméletlenül folytatta.
– És ha már itt tartunk, neked
mindenre vannak szabályaid,
minden létező eshetőségre a
világon, így az
elbírálásaidnál mindig ott
lebeg előtted a mérték. –
Félbe akartam szakítani a
tirádáját, de belém fojtotta a
szót, közölte, hogy ideje
meghallgatnom néhány
igazságot. – Az ítélkezésről
beszéltem, és még nem
fejeztem be. Te állandóan
ítélkezel, Cai, és a
legijesztőbb az egészben,
hogy szerintem még csak
nem is tudsz róla! A te
világodban minden fekete
vagy fehér. Mindennek be
kell férnie egy kategóriába,
és ezeket a kategóriákat csak
te tervezheted meg.
Megtetted velem is, amikor
arról az ostoba kölyökről volt
szó, Cassandráról, vagy hogy
is hívják! Valaki megverte, te
pedig úgy döntöttél, hogy én
voltam, mert haragudtam rá.
Az ítéleted pedig: bűnös!
– Vagy vegyük az apámat.
Ítélkeztél felette, és
könnyűnek találtad.
Jelentéktelennek gondoltad.
Ne szakíts félbe! – sziszegte,
mert válaszolni akartam, ám
a dühe láttán inkább
csendben maradtam. –
Tudom, hogy az apám nem
volt Publius Varrus, és főként
nem Caius Britannicus… ezt
ő is tudta. Még Ullic
Pendragonhoz sem lehetett
hasonlítani. De az élő Istenre,
ő is Pendragon volt, ráadásul
király, jó ember, kedves és
törődő atya, aki szerette a
gyermekeit, és nem félt
kimutatni ezt a szeretetet még
azután sem, hogy a gyerekei
felnőttek…
Hangja elhalkult és
bizonytalanná vált.
– Soha nem töltöttem sok
időt az apámmal, Cai, viszont
azok a rövid időszakok
voltak életem legboldogabb
órái. Úgy tudtam beszélgetni
apámmal, ahogy veled, vagy
másokkal sohasem. Néha
még szavakra sem volt
szükségünk, boldogok
voltunk csak attól, hogy
együtt lehetünk… –
Elhallgatott, de addigra már
eszembe sem jutott, hogy
közbeszóljak. Egy idő után
folytatta, haragja új erőre
kapott. – Nézz magadra! Meg
vagy lepődve, amiért
kimutatom a gyászomat és a
szeretetemet, igaz? Tudom,
hogy így van, mert már
évekkel ezelőtt besoroltál
züllött katonának, harcos
vadembernek, aki nem
rendelkezik a te
műveltségeddel és
kifinomultságoddal.
Szerinted állandóan csak a
bor, a nők, a lovak és a harc
jár a fejemben, nem igaz?
Dehogynem, tudom jól! –
Elhallgatott, komoly
tekintettel méregetett. –
Akkor jobb, ha most
meghallgatod, amit mondok,
Caius kuzin. Szerettem
apámat, Uric királyt, Uric
Pendragont, és az a célom,
hogy az én fiaim ugyanígy
emlékezzenek rám, amikor
meghalok. Azt akarom, hogy
büszkén mondják:
„Szerettem apámat, Uther
királyt!” Ha igazam van, és
valóban te tévedtél az
ítélkezésedben, akkor jobb,
ha ezt megjegyzed. Nem ez
az első eset, hogy valaki
hibásnak találja az ítéleted. A
tévedés nem bűn, kuzin, amíg
képesek vagyunk elismerni a
hibánkat. Ezt nagyon rég
megtanultuk mindketten,
még Alaric püspöktől. A
hibára való hajlam tesz
minket emberré, de ennél
feljebb csak az együttérzés
képessége emel minket!
Egy időre csendben maradt,
majd sokkal békülékenyebb
hangon folytatta, szinte
mintha saját szavaira
válaszolna.
– Több együttérzésre volna
szükséged, Cai, ami azt
jelenti, hogy meg kell
próbálnod sokkal inkább
embernek lenni. Ha tudod,
bizonyítsd be, hogy te is
képes vagy hibázni, és ezt ki
is mered mutatni. Talán akkor
mélyen legbelül te is találsz
magadban egy kis türelmet
mások iránt. Próbáld meg,
kuzin. Jobb ember leszel tőle,
hidd el.
Azzal sarkon fordult, és
kivonult a szobából,
magamra hagyva
gondolataimmal, bár a
távozása utáni pillanatokban
még gondolkodni is képtelen
voltam. Önbecsülésem
romokban hevert a brutális,
nem várt támadás után. Össze
van zavarodva, győzködtem
magam. Az apja halála
kibillentette az
egyensúlyából, olyasmiket
mondott, amit ő sem
gondolhatott komolyan. Ám
még meg sem formálódtak
bennem a szavak, már láttam
is bennük a hazugságot.
Uther azért mondta, amit
mondott, mert őszintén úgy is
hitte. Álszentnek és
képmutatónak tartott, úgy
vélte, lenézek mindent, ami
nem felel meg az elveimnek.
Azt hitte, leereszkedéssel,
elítélően és helytelenítően
tekintek rá és az apjára. Itt
megálltam a gondolataimban,
mert egy apró, alig
azonosítható felismerés
tolakodott előtérbe
valahonnan az elmém
mélyéről. Ahogy jobban
megvizsgáltam, meghűlt
bennem a vér, és kivert a
hideg verejték, mert rá kellett
jönnöm, hogy az
unokatestvéremnek igaza
volt.
Miután ezt megéreztem vagy
talán csak megsejtettem, nem
mehettem el mellette, és így,
teljes tudatlanságban
belevágtam abba, amit
később – gyakran
sajnálkozva, máskor
keserűen – egyébként is
butaságokkal teli életem
egyik legnagyobb
ostobaságának tartottam:
olyan feladatnak gyürkőztem
neki, amelynek méreteiről a
leghalványabb fogalmam
sem lehetett. Először is
elkezdtem elemeire bontani
azt, amitől én én voltam –
apró, általam is értelmezhető
részekre szedtem szét azzal
az elhatározással, hogy végül
tökéletesen megértsem saját
magam, felfedjem valódi
meggyőződésemet és
hozzáállásomat az engem
körülvevő emberekkel és
közös életünkkel
kapcsolatosan. Emlékszem
arra az értetlen, arrogáns
tudatlanságra, amivel aznap
nekiláttam a feladatnak, az
ostoba elbizakodottságra,
mert biztos voltam benne,
hogy egy-két nap alatt képes
leszek leásni jellemem
legmélyére, és megtalálom a
módját, hogy örökre
megváltoztassam magam,
mégpedig a jó irányban. Nem
voltam tudatában, hogy egész
életre szóló küldetést
vállaltam fel, egy
szívszaggató, fájdalmas
folyamatot, amelyet soha
nem dobhatok vagy
hanyagolhatok el, ha egyszer
belekezdtem.
Hallottam már bölcsnek
tartott embereket azt
mondani, hogy magának nem
hazudhat az ember. Azt
hiszem, az összes állítás
közül ez a legnagyobb
ostobaság. Folyamatosan
hazudunk magunknak,
miközben próbálunk
megfelelni saját
elvárásainknak. Az önáltatás
valószínűleg a leggyakoribb
az emberi jellemzők közül.
Ha valaha kaptam valamiféle
bölcsességet az életben, az az
volt, hogy köszönetet
mondjak Istennek, amiért
bőven adott elfoglaltságot
azokban a napokban, és nem
hagyta, hogy túlságosan
elmerüljek önmagam
megismerésében. A
körülöttem lévők bizonyára
elviselhetetlennek tartottak,
mert hamarosan kezdtem
rájönni, mekkora munkát és
elkötelezettséget igényel a
feladat, amennyiben
lelkiismeretesen akarom
végezni, és égető szükségét
éreztem, hogy megbeszéljem
bárkivel és mindenkivel, aki
hajlandó volt végighallgatni.
Azonnal láttam, milyen óriási
az önáltatás vonzása. Azt is
észrevettem, mennyire
egyszerű volna úgy dönteni,
hogy helyesen ítéltem meg
önmagamat, hiszen saját
magamnál jobban és
alaposabban senki nem
ismerhetett.
Szerencsémre Meric, öreg
druida mentorom és tanítóm
akkoriban látogatott el
Camelotba. Meric
szenvedélyesen szerette a
filozófiai jellegű vitákat.
Napokat töltöttünk el együtt,
elmélyült beszélgetéseket
folytatva, és mindenki
szomorúan figyelte, amikor
néhány hét múlva távozott,
újra kitéve őket agóniámnak.
Amikor észrevettem a jól
ismert – és gyűlölt –, üveges
tekintetet egy újabb
kényszerű hallgatómon,
időnként elszöktem, hogy
felkeressem szerelmemet
titkos völgyében. Tudtam, ha
akarok, neki órákon át
beszélhetek, és bármi legyen
is a téma, ott fog ülni a maga
hang és szó nélküli
világában, örülve annak,
hogy egyáltalán mellette
vagyok.
Belenyugodtam, hogy Uther
teljesen pontos jellemzést
adott rólam, és elhatároztam,
hogy több szempontból is
megváltozom, először is
megszabadulok az ítélkezési
hajlamomtól. Hosszú órákon
át gondolkodtam azon, amit
apám mondott hónapokkal
korábban az ítélkezésről, a
bizonyítékokról, a
körülményekről és az
egészséges kételkedés
értékéről. Úgy döntöttem,
kötelességem mindent a
lehető legalaposabban
megismerni magam körül,
hogy ha ítéletet is hozok, az
megértésen és megismerésen
alapuljon. Ez is hatalmas és
félelmetes feladat volt, és
mégis egyre jobban élveztem,
ahogy haladtam előre benne.
Hamarosan rájöttem, hogy az
új hozzáállás haszna
sokszorosan felülmúlja a vele
járó nehézségeket.
Az emberek, akikkel sok időt
töltöttem, barátságosabbá
váltak, sokkal jobban a
bizalmukba fogadtak, amint
rájöttek, hogy valóban
érdekel a személyiségük és a
gondolkodásuk. Azt is
felismertem, hogy a legtöbb
ember sokkal többet ér, mint
azt korábban gondoltam, és
ennek eredményeképpen
megtanultam tiszteletet
tanúsítani – ami minden
embernek kijár, amíg önként
le nem mond róla.
Sokat megtanultam Camelot
népéről, és egyre inkább úgy
gondoltam rájuk, mint a saját
népemre, de még sok-sok
hónapnak kellett eltelnie,
mire eljött a lehetőség, és
elég bátorságot is gyűjtöttem,
hogy Uther elé álljak,
közöljem vele, igaza volt, és
a bocsánatát kérjem. Amikor
végül megtettem, először
csak zavartan nézett rám,
aztán rájött, miről is
beszélek, és hatalmas kezével
megszorongatta a tarkómat.
Azt mondta, hallott róla,
hogy gyorsan és jó irányba
változom, és nagyon
reménykedett bennem.
Miután Uther távozott a
hegyi királyságába, egyre
több időt tölthettem imádott
Cassandrám mellett. Addigra
olyan parancsnoki lánc
alakult ki Camelotban, hogy
akár hónapokra is
elutazhattam volna abban a
biztos tudatban, hogy
távollétemben békésen és
törvényesen folyik az élet az
erődben, a vészhelyzeteket
pedig az útmutatásom nélkül
is gyorsan és hatékonyan
elhárítják. Hogy mégsem
távoztam el hosszabb időre,
arról különféle körülmények
tehettek, egyebek közt
újonnan lelt eltökéltségem.
Ezenkívül őszinte örömömet
leltem az ifjú Donuil
kiképzésében az előtte álló
feladatokra, és
elégedettségemet tovább
fokozta a fiatalember
éleselméjűsége és kiváló
ösztönei, valamint a sürgető
szükség, hogy minél előbb
átvehesse Titus helyét. Titust
lesújtotta apám halála, szinte
egyetlen éjszaka alatt
megvénült – ő, akire
apámhoz hasonlóan mintha
egyáltalán nem hatott volna
az idő múlása.
Az önmagam
megváltoztatása iránti
elkötelezettségtől hajtva
kiemelt figyelmet fordítottam
rá, hogy sok időt töltsek vele,
főként esténként, amikor
végeztünk a napi munkával.
Hosszú, csodálatos estéket
beszélgettünk át, de
leginkább csak hallgattam,
ahogy apámról és az elmúlt
évekről mesélt, amikor együtt
szolgáltak. Több alkalommal
csatlakozott hozzánk Flavius
is, apám triumvirátusának
harmadik tagja, és
visszaemlékezéseik révén
egyre többet tudtam meg az
emberről, aki az apám volt.
Az egyik ilyen estén, nem
sokkal Uther távozása után
hármasban kortyolgattuk a
bort, és szóba hoztam az ifjú
Donuil ötletét, hozzátéve,
hogy magam is értelmesnek
és használhatónak tartom.
Amikor befejeztem, egy ideig
mindketten csendben ültek,
emésztették a hallottakat.
Egyikük sem sietett a
válasszal. Végül Titus szólalt
meg, rövid krákogás után
Flaviushoz fordult:
– Mit gondolsz, Flavius?
Flavius beletúrt rövid,
göndör, acélszürke hajába, de
egy ideig még nem válaszolt,
alaposan átgondolta a
javaslat előnyeit és
hátrányait.
– Kissé meglepőnek tartom –
mondta végül –, de nem
ellenzem. – Tovább folytatta
a vakarózást, figyelme és
gondolatai befelé fordultak. –
Tehetséges fiatalember, ezért
azt mondom, kövesd az
ösztöneidet, Cai. Adj
lehetőséget a fiúnak, és
lássuk, hogyan teljesít. Lehet,
hogy cserbenhagy, és nem is
fogsz tudni róla, csak mikor
már túl késő lesz. De bárki
mást választasz, az is
ugyanúgy cserbenhagyhat,
sőt még jobban. Ki akarod
próbálni a kölyköt? Azt
mondom, próbáld ki, és sok
szerencsét mindkettőtöknek.
Valakire mindenképpen
szükséged lesz, és jelen
pillanatban nincs
alkalmasabb embered a
feladatra. Minket, vén
csatalovakat előbb vagy
utóbb ki kell csapnod a
legelőre.
Titus kihúzta magát, mintha
vitatkozni akarna, aztán csak
sóhajtott, és visszaroskadt a
székébe.
– Flaviusnak igaza van, Cai.
Az idő pont megfelelő, és azt
hiszem, helyesen cselekedsz,
bár a fiúnak még sokat kell
tanulnia. Szerencsére jól és
gyorsan tanul, ez abból is
látszik, ahogy a nyelvünket
elsajátítja. Készíthetnél neki
egy rendes listát a napi
feladatairól: ennyi idő
Rufióval, az alapvető katonai
képzettségek elsajátítására,
ennyi idő veled, hogy
megtanulja, mire van
szükséged, a maradék pedig
velem, hogy megismerje és
megtanulja, mi mozgatja és
tartja életben a kolóniát. –
Testhelyzetet változtatott és
rám vigyorgott. – Örömmel
megtanítom arra a kevésre,
amit tudok. Még azt is
megmutatom neki, hogyan
szegje meg és módosítsa a
szabályokat, amelyek szerint
élni fog. Holnap délelőtt
küldd el hozzám, az
elkövetkező hetekben
megpróbálom jobban
megismerni. Így talán
felbecsülhetem, mennyi időre
és milyen alapos oktatásra
lesz szüksége.
Támogatásuktól és
együttérzésüktől meghatódva
mondtam nekik köszönetet,
és utána már másról
beszélgettünk. A kocka
azonban el volt vetve
jövőbeli szárnysegédem
számára.

XXVIII.

Az apám elvesztése utáni

napokban Avalon lett az én
saját kis szentélyem. A
kezdetleges kunyhó, melynek
eleinte annyira örültünk, már
nem is volt olyan
kezdetleges. Minden
alkalommal, amikor
meglátogattam Cassandrát,
alakítottam a kis házon, és
általában hoztam is
magammal valamit, hogy
kényelmesebbé,
vízhatlanabbá vagy
lakhatóbbá tegyem a helyet.
A ház mostanra meleg lett és
otthonos, bizonyos
tekintetben a fényűzés határát
súrolta, bár továbbra is kicsi
maradt. Amikor odamentem,
magam mögött hagytam az
egész világot, és átmenetileg
megszabadultam a
problémáimtól, miközben
leereszkedtem a keskeny,
kanyargós ösvényen oda,
ahol ő várt rám.
Már rég lemondtam róla,
hogy megpróbáljam rávenni,
hagyja ott a völgyet, és jöjjön
velem vissza Camelotba.
Többször is próbálkoztam, de
mindannyiszor rájött, miben
mesterkedem, és most már a
felfelé vezető utat sem
közelítette meg. Igazából
komolyabb kísérletet nem is
tettem rá, hogy meggyőzzem,
mennyire fontos, hogy velem
jöjjön. Tökéletesen megfelelt,
hogy ott van a völgyben,
egyedül nekem, nem kell
osztoznom rajta senkivel, és
csak arra vár, hogy
kényelmet és örömöt
nyújtson, amikor
belefáradtam a cameloti
életbe.
Az apám halálát övező
események után azonban a
cameloti élet nagyon sokáig
nyugodt, békés és csendes
maradt. A Lot inváziója,
illetve a Caspar és Memnon
cselszövése által okozott
felfordulás hamar elcsitult és
emlékké halványult, minden
visszatért a régi
kerékvágásba. Donuil
taníttatása olyan meglepő
gyorsasággal haladt, ami
mindannyiunkat meglepett,
de egyben elégedettséggel is
töltött el. Hamar elfogadta az
egész helyőrség –
köszönhetően elsősorban
Rufio centuriónak, aki
ragyogóan végezte új
feladatát –, és maguk a
telepesek is, a barátságunk
pedig egyre szorosabbá vált,
ahogy mind többet
megtudtunk egymás
jelleméről és természetéről. A
nyár őszbe fordult, jött az
aratás, majd egy újabb enyhe
tél, és egy ragyogó tavasz. A
külső fenyegetések mintha
megszűntek volna, bár az
őrjáratok továbbra is
rendszeresen indultak és
érkeztek, és katonáink
ugyanolyan elszántan és
éberen őrizték a békét, mint
azelőtt.
Tavasszal azonban Luceiia
nagynéném állandóan
jelenlévő püspökei friss
híreket hoztak Rómából.
Éppen a tavasszal
rendszeressé váló,
háromnapos látogatásaim
egyikéről tértem vissza
Cassandrától, amikor hívatott
a nagynéném. Még magához
képest is szokatlanul jó
hangulatban találtam.
Közölte, hogy vissza
szándékozik térni velem
Avalonba – ő maga használta
ezt a nevet –, hogy
találkozzon Cassandrával, és
meggyőzze, jöjjön, és éljen
civilizált életet Camelotban,
ahol akár össze is
házasodhatnánk.
Összezavarodtam,
ellentmondásos érzések
kavarogtak bennem. Egy
részem látta a logikát
nagynéném javaslatában, de
egy másik, valószínűleg
erősebb rész még csak
megfontolni sem volt
hajlandó, hogy feladja azt a
boldogságot, amit
Cassandrával megismertem
apró völgyünkben. Luceiia
azonban nem tűrte a vitát, és
amikor sikerült néhány szót
beleszőnöm hosszas
monológjába, egyetértettem
vele abban, hogy valóban
csodálatos lenne, ha
találkoznának. Különösebb
érdeklődés nélkül arra is
megkértem, magyarázza el,
mit jelentenek a „Rómából
érkezett hírek”, mert semmit
nem tudok róluk.
Meglepetten vonta fel a
szemöldökét.
– Hogy érted, hogy semmit
nem tudsz róluk? Mindenki
tud róluk!
– Bocsáss meg, nagynéni, de
fogalmam sincs, miről van
szó.
Még mindig hitetlenkedve
nézett rám.
– Természetesen
Germanusról!
– Értem. Melyik
Germanusról?
– Germanus tábornokról –
felelte most már ingerülten –,
apád barátjáról, az egykori
legatusról, akivel együtt
szolgáltak Kis-Ázsiában.
Most ő Auxerre püspöke.
Tökéletesen
összezavarodtam, a kezemet
felemelve kértem türelmet.
– Kérlek, nagynéni, bocsáss
meg. Egy ideig távol voltam,
és mindez az alatt történt,
tehát légy türelemmel, ha
kissé értetlennek tűnök.
Germanus tábornok Auxerre
püspöke, Galliában?
– Pontosan.
Továbbra is a fejemet ráztam.
– Miként lehetséges az?
Hogyan lehet püspök egy
legatusból?
– Úgy tűnik, könnyedén –
felelte nagynéném. –
Germanus visszavonult a
légióból, ahogy egy idő után
mindenki, és papnak állt,
amit nem sok legatus vagy
katona tesz meg. Mindig is
elmélkedő ember volt, és
most ő Auxerre püspöke,
nagy tiszteletnek örvendő
vallástudós, legalábbis a
hírek szerint.
– Saját püspökeid hírei
szerint.
– Igen. – Nagynéném nem
vette észre a gúnyt a
hangomban.
– Értem. És mit mondtak
még a püspökeid?
Felvetette a fejét, akár egy
büszke póni, és felháborodott
arckifejezéssel, dorgáló
hangsúllyal felelt, mintha
valami teljesen nyilvánvaló
dolgot magyarázna
valakinek, aki már egyébként
is tud mindent.
– Azt, hogy hiába
nyilvánították gonosznak és
eretneknek Pelagius tanait, a
britanniai nép továbbra is
ragaszkodik hozzájuk.
– Mindig is ragaszkodtunk,
nagynéni, és mindig is
tudtuk. Mi ebben az
újdonság?
Luceiia kihúzta magát.
– Az újdonság az,
unokaöcsém, hogy szinte már
nyílt, szent háború dúl a brit
püspökeink között. Nem
mindegyik Pelagius követője.
Úgy tűnik, sokan vannak,
akik Hippói Augustinus
tanításait követik, és a római
papok hierarchiájának
hisznek. Ezek a püspökök,
Britannia ortodox püspökei,
ahogy magukat nevezik,
levelet írtak Celesztin
pápának, és könyörögtek,
hogy avatkozzon közbe az
érdekükben. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Pelagius halott,
múlt évben halt meg
Palesztinában, kiátkozva.
– Az hogy lehet? Ince pápa
feloldozta!
– Nem – helyesbített –, Ince
átkozta ki. Zoszimosz, Ince
utódja oldozta fel tizenegy
évvel ezelőtt. Ez azonban
nem tartott hosszú ideig, mert
Zoszimosz meggondolta
magát, és a karthágói zsinat
püspökeinek nyomására új
rendeletet bocsátott ki.
Pelagius életének utolsó tíz
évét hitehagyottként élte le.
– Amivel bizonyította saját
tanainak érvényességét.
Hogyan nevezhetnek
keresztényinek egy ilyen
teljes elutasítást? Úgy
tudtam, nem létezik akkora
bűn, amit ne lehetne
megbocsátani. – Eszembe
jutott még valami. – Mi van a
követőivel?
Luceiia nagynéném
megvetően horkantott.
– Mindannyiunkat
eretneknek nyilvánítottak,
bár a kitagadást hivatalosan
még nem hirdették ki. Azt
beszélik, a római atyák afelé
hajlanak, hogy éveken át
félrevezettek minket, és
önhibánkon kívül tértünk le
az egyház tanításainak
ösvényéről. Azt akarják,
önként hódoljunk be Róma
akaratának és tanításainak. A
római szentatya, Celesztin
pápa az auxerre-i Germanust,
a harcos püspököt küldte
Britanniába, hogy megvitassa
a pelagizmus kérdését, így
hívják a hitünket, míg a
sajátjukat „ortodoxnak” a mi
britanniai püspökeinkkel, a
verulamiumi nagy
színházban.
Egyre nagyobb érdeklődéssel
hallgattam. Apám is ezt
akarta elérni, amikor a
fanatikus papokkal vitázott.
– Azt mondod, vita lesz?
Nyilvános vita? Mikor,
nagynéni? Mikor kerül rá
sor?
Fürkészve nézett rám,
megérezte hirtelen támadt
érdeklődésemet.
– Szeptemberben, hat hónap
múlva, de miért kérded?
Ugye nem akarsz odamenni
meghallgatni?
Hangsúlya hallatán
elmosolyodtam.
– Miért ne? Nagyon
meglepne, ha azt mondanám,
hogy érdekel a dolog?
– Az egyház ügyei? Téged?
Drága fiam, ha
reménykedtem is valaha a
megváltásodban, az már
nagyon rég elmúlt. Az
unokaöcsém vagy és
szeretlek, de a feslett
erkölcseidet nem tudod
megtagadni – nevetett. –
Ugyanúgy nem tudom
elképzelni, hogy
Verulamiumba utazz egy
püspöki vitára, mint azt, hogy
az én Publiusom… Isten
nyugosztalja… halászattal
keresse a kenyerét.
Elvigyorodtam.
– Miért nem, nagynéném? Ha
Publius Varrus halászatra
adta volna a fejét, elsüllyed a
csónakja a rengeteg kifogott
hal súlyától. –
Elkomorodtam. – Komolyan
azt gondolom, felelőtlenség
volna elmulasztanom ezt a
vitát, ha módom van ott
lenni.
– Felelőtlenség, Cai? –
Megérezte
hangulatváltásomat, hátradőlt
a székében, és összehúzott
szemmel próbált olvasni az
arckifejezésemből. – Miért
volna felelőtlenség? Ez egy
nagyon súlyos szó.
– Nagyon súlyos az ügy is.
– Valóban? Nos, ezt
elismerem. Súlyos és
jelentős. Tisztában vagyok
vele, de meglep, hogy ezt te
is felismered.
Elfintorodtam.
– Ennyire kiszámítható
volnék? Ilyen könnyen
nyilvánítasz sekélyesnek?
– Nem, az Úrra, bocsáss meg,
ha ezt vetted ki a szavaimból!
Caius, én csupán…
meglepődtem, ennyi az
egész. De azt ugye te is
elismered, hogy korábban
nem szenteltél figyelmet az
ilyen ügyeknek?
– Bármikor. Csakhogy az
emberek változnak. Azt
hiszem, én is megváltoztam.
– Elhallgattam, ő pedig
hagyott időt, hogy
összeszedjem a
gondolataimat. – Sokat
gondolkodtam apámon és az
elvein, és nem hiszem, hogy
életem folyamán találkoztam
annál kifinomultabb, illőbb,
méltóságteljesebb és
tisztességesebb eljárással,
ahogy a tanács gyűlésének
napján szembeszállt azokkal
a vérlázítóan viselkedő
papokkal, mielőtt kiutasította
őket a kolóniáról. És mégis,
akármennyire tisztelem apám
kiállását és józan érvelését,
nem beszélve a
visszafogottságáról… kétlem,
hogy én is képes lettem volna
aznap lenyelni annyi
sértést… el kell
gondolkodnom akkori
döntésének hosszú távú
következményeiről. Azóta
nem hallottunk annak az
esetnek az utóhatásairól, és
apám most már nincs itt,
hogy intézkedjen. Valakinek
azonban kell, és azt hiszem,
az a valaki én vagyok.
Megmondom őszintén,
fogalmam sincs róla,
alkalmas vagyok-e a
feladatra. Nem rendelkezem
az apám erkölcsi tartásával,
hatalmas tapasztalatával,
tekintélyével és
ítélőképességével. – Ismét
elhallgattam, mert ismeretlen
területre tévedtem, új
szavakat kerestem
gondolataim közlésére, és
miközben ezt tettem,
felfigyeltem nagynéném
arckifejezésére.
– Mire gondolsz?
Arrogánsnak tartasz?
Mosolyogva rázta meg a
fejét.
– Nem, egyáltalán. Le
vagyok nyűgözve, de nem
akartalak félbeszakítani.
Kérlek, folytasd, Caius.
Közöld velem a
gondolataidat, és ne törődj az
enyémekkel.
Félszegen folytattam.
– Legalább annyira meglep
engem is, amit mondok. A
mai napig soha nem öntöttem
szavakba ezeket a
gondolatokat. Persze ott
voltak a fejemben, de nem
voltam tudatában a
létezésüknek, legfeljebb
felületesen. Nem sürgettek a
kifejezésükre, ha érted, mire
gondolok… – Teljes zűrzavar
volt az elmémben, a
gondolatok sokkal
gyorsabban kavarogtak,
semhogy megragadhattam
volna őket, Luceiia pedig
csendben maradt, mert
érezte, hogy most csak egy
együtt érző hallgatóra van
szükségem, nem szavakra.
– Alaric püspök a barátod
volt, nagynéni – folytattam
akadozva. – Szeretted és
tisztelted, akárcsak Cai
nagyapa és Varrus nagybácsi,
és mindenki más is, aki
ismerte. A tanításai szerint
nőttem fel, és bár soha nem
ismertem, tudom, hogy
egyszerű, istenfélő ember
volt, Krisztus szeretetében
élt, és soha nem kellett
semmiért szégyenkeznie.
– Mindezt tudom, és azt is,
hogy egész életét az egyház,
Krisztus egyháza
hirdetésének szentelte. Ennek
ellenére ma itt vagyunk, ez a
rengeteg ember Britanniában,
elítélve és kiközösítve az ő
hite és tanításai miatt,
minden jámborsága ellenére.
És ez elbizonytalanít. Mi volt
a bűne? Miféle főbenjáró
vétket követett el Isten ellen?
Támogatta Pelagius ügyét,
akinek a tanításai azt
hirdették, hogy az
embereknek istentől kapott,
isteni eredetű nemesség
lakozik a lelkében pontosan
azért, mert Isten képmására
teremtették őket! – Kezdett
elhatalmasodni rajtam az
ingerültség, ezért vettem
néhány mély lélegzetet. –
Talán az üdvözülésem múlik
rajta, de képtelen vagyok
felfedezni a bűnt ebben a
gondolatban. Isten saját
képmására teremtette az
embert, ez az egyház
alapvető tanítása! És ha így
van, akkor az emberben
megtalálható isten egy része
ott van a természetében. Ám
a rómaiak, akik Isten
egyházát uralják, úgy
döntöttek, az ő értelmezésük,
az ő magyarázatuk sokkal
pontosabb, mint Pelagiusé,
Alaricé és a többi britanniai
püspöké, akik Pelagius
tanításait követik. És hogy
biztosítsák, hogy mindenki az
ő útjukat kövesse, örök
kárhozattal fenyegetnek
minket, egy egész nemzetet!
Ez visszataszító!
Nagynéném arca semmiféle
érzelmet nem tükrözött, nem
látszott rajta sem helyeslés,
sem ellenérzés.
– Éppen ezért azt
gondolom… nem, hiszem,
hogy ez a vita, amiről
beszéltél, az egyik
legfontosabb esemény lesz
Britannia történetében.
Germanus katona, és mivel
legatus volt, valamint apám
barátja, bizonyára jó ember.
Ebből következik, hogy
pragmatista. Nem tudom
elképzelni, hogy ugyanolyan
fanatikus lenne, mint
amilyennek a római papokat
képzeljük. Biztosan befogadó
elme, képzett a logikában és
a teológiában szintúgy, mint
a katonai stratégiában és
taktikában. Félelmetes és
ádáz érvelő lehet, igazi
szónok, máskülönben ide
sem jött volna.
– Ez a vita lesz az a fórum,
ahol Alaric püspök, Caius
Britannicus, Publius Varrus
és követőik eszméit, hitét és
értékrendjét meg lehet
támadni vagy védeni,
mérlegre tenni, elítélni és
semmissé nyilvánítani. A
pelagiánus britek az ortodox
rómaiak ellen. Eretnekség a
dogma ellen… – Szünetet
kellett tartanom, annyira
hatása alá kerültem a saját
érvelésemnek. – El kell
mennem Verulamiumba,
nagynéni! Ott kell lennem,
hogy mindezt
végighallgassam, mert
azután, Urunk
négyszázhuszonkilencedik
évében soha többé nem lesz
ugyanolyan az élet
Britanniában. A földünk és a
népünk lesz mérlegre téve
ebben a vitában, nemcsak az
életük, hanem halhatatlan
lelkünk is.
Amikor befejeztem, hosszú,
mély csend ereszkedett
közénk. Visszasüppedtem a
székembe, ellazítottam
izmaimat, mintha komoly
testi megerőltetésen lettem
volna túl. Végül nagynéném
felemelt egy apró pálcát, és
ráütött az asztalon lévő
gongra. Azonnal megjelent
egy szolgáló.
– Martha, hozz egy kis bort
az unokaöcsémnek, azt a
hideg gyöngyözőt Galliából.
Nyiss fel egy új üveggel a
jégkamrában lévők közül.
Martha távozása után
megkérdeztem:
– Miért nincsenek férfi
szolgálóid, nagynéni? Te nem
vagy férfigyűlölő.
Elmosolyodott.
– Nem, csak jobban
szeretem, ha nők vannak
körülöttem. Eleget éltem
férfiak uralta világban. A
nőknek más értékeik vannak,
Caius, és most, hogy
megöregedtem, könnyebben
eligazodom közöttük. –
Elhallgatott, a gondolatait
rendezgette. – Bárcsak apád
hallott volna ma téged!
Nagyon büszke lenne rád.
– Úgy gondolod? Köszönöm,
nagynéni.
– Most pedig hallgass, hadd
gondolkodjam.
Bajtársias csendben ültünk
egy darabig, amíg Martha
vissza nem tért a hideg, üdítő
borral.
– Természetesen el kell
menned – szólalt meg egy
idő után. – Én magam is
mennék, de túl messze van,
és túl öreg vagyok. Te majd
helyettesítesz, de mi lesz
Cassandrával? Hónapokig
távol leszel.
– Magammal viszem.
Tetszeni fog neki.
– És csak ketten mentek?
Keresztül egész Britannián?
– Nem teljesen egyedül,
azzal csak magunkra hívnánk
a bajt. Viszek egy kisebb
csapatot, de elég erőset
ahhoz, hogy biztonságot
nyújtson.
– Mi ellen? Egy hajónyi
szász martalóccal szemben?
– Mire akarsz kilyukadni,
nagynéni? – kérdeztem.
Lehajtotta a fejét, ujjaival a
ruháját gyűrögette.
– Lehet, hogy megint a
férfiak dolgába avatkozom,
de magad mondtad, hogy ez a
vita talán Britannia
legfontosabb eseménye lesz.
Nem gondolod, hogy az
ottani megjelenésednek, mint
a nyugati területek követéé,
elég jelentőségteljesnek
kellene lennie ahhoz, hogy
hangsúlyozzuk, errefelé is
népes keresztény közösség
él?
– Te most… arra
gondolsz…? – Elhallgattam,
hagytam, hogy kimondatlan
javaslata utat találjon az
elmémet beborító ködön át.
Végül elismerő mosollyal
csóváltam meg a fejem. –
Tudod, néha hajlamos
vagyok elfeledkezni róla,
hogy Caius Britannicus húga
vagy, és évtizedekig éltél
Publius Varrus mellett, de
mindig megtalálod a módját,
hogy emlékeztess rá.
Zseniális ötlet! És persze
helyénvaló is, ezt mondanom
sem kell. Camelotnak teljes
pompában kell megjelennie a
gyűlésen. Megbeszélem
Titusszal és Flaviusszal, és
haladéktalanul a tanács elé
visszük a kérdést.
– Helyes. Gondoltam, hogy
ezt teszed – mosolygott. –
Persze csak azután, hogy a
férfielméd befogadta a
gondolatot. Holnap együtt
kilovagolunk a te
Avalonodba. Az idő csodás,
nekem pedig szükségem van
egy kis friss tavaszi levegőre.
Végre lesz alkalmam
szemügyre venni a
hercegnődet.

NEGYEDIK KÖNYV
A KIRÁLYOK
♣

XXIX.

– Parancsnok, a sebészorvos.
Tekintetemmel követtem
Donuil kinyújtott ujját,
egészen a dombtetőn felfelé
kaptató Lucanusig. Mélyen
előrehajolva lovagolt,
lehajtott fejjel figyelte hátasa
patáit, miközben az állat
óvatosan manőverezett a
sziklák és nagyobb kövek
között. Még félúton sem járt;
mosolyogva figyeltem, és
eszembe jutott Publius Varrus
egy régi megjegyzése arról,
hogy ő sem érzi jól magát
lóháton. Visszafordultam
Donuilhoz.
– A jó Lucanus ragyogó
sebész és kiváló orvos, de
nem lovasnak született. Ti
ketten a legrosszabb példák
lehetnétek, amit a katonai
erőnkről mutathatunk az
ellenség felé.
Donuil nem jött zavarba,
elvigyorodott.
– Csakhogy mi nem
tartozunk a katonai erődhöz,
parancsnok. A sebésznek
sosem kell lóhátról műtenie,
így a tudása nem csorbul,
amikor megpróbál
alkalmazkodni egy állat
zötykölődéséhez. Nekem
pedig a véremben van az
alkalmazkodás, és el kell
ismerned, a mostoha
körülmények ellenére napról
napra fejlődöm. A természet
törvényeit kell legyőznöm.
Ha az istenek lóhátra szántak
volna minket, a skót földön is
lennének ilyen állatok.
Nem válaszoltam, az alattunk
elterülő mezőt szemléltem.
Első táborozásunkhoz
készülődtünk, azért másztam
fel a dombtetőre, hogy
megbizonyosodjam, a
kiválasztott hely felülről is
ugyanolyan ideálisnak
látszik, mint odalentről.
– Tökéletes – mondtam
elégedetten. – Ugyanolyan
tábort akarok látni odalent,
mint amilyen Camelot előtt
van. Négy egyenlő, északra
és délre néző területre osztva,
minden századnak egy,
középen az ellátó
szekerekkel, az úthoz közel a
tartaléklovakkal.
Megjegyezted? – Bólintott,
mire felvont szemöldökkel
ránéztem. Elvörösödött, és
összeszorított ököllel
tisztelgett.
– Bocsánat. Igenis,
parancsnok, négy egyforma
terület, mint Camelotnál,
minden századnak egy,
középen a szekerek, délen a
lovak, a tábor és az út között.
– Így már jobb. Szólj a
századparancsnokoknak.
Újra tisztelgett, és nekivágott
a lejtőnek, de korántsem
olyan óvatosan és esetlenül,
mint Lucanus, akit útközben
kurta, szórakozott
biccentéssel üdvözölt.
Mosolyogva figyeltem
távozását, meg voltam
elégedve a fejlődésével.
Szembe ment minden
hiberniai képzésével és
természetével az a fajta
fegyelem, amit
rákényszerítettem, de
könnyen együttműködött, és
önként vállalta a
megpróbáltatásokat.
Lucanus odaért mellém,
megállította hátasát, melyet
nyugodtsága miatt külön neki
választottak ki. Levette a
sisakját, és könyökhajlatával
megtörölte izzadó homlokát.
– Szavamra, Britannicus,
soha nem fogom megérteni,
miért ragaszkodtok a
páncélviseléshez ilyen
időben. Megolvad a hús,
olyan forró a levegő!
Elmosolyodtam, de nem
válaszoltam. Sebészként
mindenki másnál jobban meg
kellett értenie, miért van
szükség állandó katonai
készenlétre. Árgus szemmel
figyelt, hiábavalóan várta,
hogy bekapjam a csalit, majd
végül leszállt a lóról, és
végignézett a völgyön.
– Jól néznek ki, ugye?
– Igen, Lucanus, és ez így
helyes. Jó emberek, a
legjobbak. Camelot színe-
java, ami azt jelenti, hogy
egyben a világ legjobbjai is.
Alattunk az úton most már
feltűnt az egész alakulat,
kifogástalan látványt nyújtva.
A legtapasztaltabb
veteránjainkból álló első
század élén, ahol egykor a
római sas büszkélkedett,
most az én medvés, fekete-
ezüst zászlóm vonult,
valamint az egység saját,
karmazsin mezőben
agancsokkal körülvett, fehér
szarvast ábrázoló címere.
Zárt oszlop alakzatban
haladtak, elöl a század- és
szakaszparancsnokokkal,
mögöttük a két-két
zászlóvivővel, majd az
egység többi tagja
következett négyes
oszlopban, tíz sorba
rendeződve. Ötven lépéssel
az utolsó sor mögött vonult a
második század, hasonló
alakzatot tartva, majd a
vizesszekér – egy szurokkal
vízhatlanított, hengeres,
oldalán fekvő tölgyfa tartály,
melyet két lóval húzott,
gördülő vázra helyeztek.
Következett a hat ellátó
szekér – hatalmas, dupla
tengelyű kocsik masszív,
küllős, vasalással ellátott
tölgyfa kerekekkel –,
mindegyiket hat erős igásló
vontatta. A szekerek mögött
lépdeltek a tartalék lovak
néhány fiatal telepes
felügyelete alatt, akiknek
nem is volt más dolguk, amíg
elő nem léptetik őket, és meg
nem kezdik katonai
szolgálatukat. A lovak mögött
lemaradva, a porfelhőtől
jókora távolságban a
harmadik és negyedik század
alkotta az utóvédet.
Létszámban ezek is
ugyanakkorák voltak, mint az
első kettő, viszont a katonák
nem rendelkeztek akkora
tapasztalattal, és néhány
idősebb, harcedzett veterán
vezette őket. Összesen
százhetvenöt katona,
beleértve a tiszteket, de az
ellátó csapat és a lovászok
nélkül, akikkel együtt a teljes
sereg meghaladta a kétszáz
főt.
Némán figyeltük, ahogy
Donuilt észrevéve megállnak,
és a hátsó egységek
parancsnokai
előrelovagolnak hozzá. Éles
parancsszavak röppentek fel
a késő délutáni levegőben, az
első század balra kanyarodott
és behatolt a fás mezőre,
melyet kijelöltem a
táborhelynek. Egyenesen a
számukra meghatározott
területhez lovagoltak. Kellett
egy kis idő, hogy mindenki
megtalálja a helyét, de utána
egyetlen parancsra ugrottak
le a lóról, és a mező
pillanatok alatt átalakult,
ahogy nekiálltak kialakítani a
tábort verulamiumi utunk
első éjszakájára.
– Egészen más, mint a régi,
fallal védett gyalogsági tábor,
nem igaz? – mormolta
Lucanus.
– Ha jobban belegondolsz,
nincs akkora különbség,
Luke – feleltem. Mióta
barátok lettünk, megkért,
hogy így szólítsam. –
Ugyanazok az alapelvek,
mint a régi időkben: négy
körzet, egymást keresztező
utcák. Az egyetlen nagyobb
eltérés, hogy már nincs
szükség falakra. Egyszerűen
négy vagy több csoportra
osztjuk a lovakat, és a
lovasokhoz közel helyezzük
el őket. Ezenkívül
megnöveltük a századok
közötti térközöket, hogy
támadás esetén könnyebben
manőverezhessenek. Másként
néz ki, ennyi az egész. Az új
megoldás ugyanazt a célt
szolgálja, mint a régi, és
pontosan ugyanabból az
okból, amely ritkán
felismerhető ugyan, de
mindig szem előtt kell
tartani.
Lucanus a szeme sarkából
rám sandított, csapdát
szimatolt.
– Ó, valóban? És mi az az
ok?
– Az étkezésre hívó jel. –
Mosolyogtam, de a hangom
komoly maradt. – Gondolj
csak bele, itt nem egyszerűen
a római fegyelemről van szó.
Az árok kiásása és a fal
felhúzása minden nap
kezdetben nagyon is valós
elővigyázatossági intézkedés
volt a támadások ellen, de a
rutin folytatódott a több száz
éves béke idején is. Volt
olyan időszak, amikor az
esély, hogy megtámadjanak
egy római tábort, tízezer volt
az egyhez, a fegyelem
mégsem lazult.
– Értem – mordult fel végül,
amikor rájött, hogy kérdést
várok tőle. – És miért maradt
fenn?
– Mert egy másik célt is
szolgált, ami egy mély
meggyőződésben
gyökerezett. – Láttam, hogy
valamilyen tréfára számít,
gyanakodva szemlélt, és már
készült egy gyors és elmés
visszavágásra. – Komolyan
beszélek. Ne feledd, a
legionárius csak a nap végén
foglalkozhat magával. A
római táborok hagyományos
szertartásossága jórészt abból
az egyszerű tényből fakad,
hogy az egész napos
menetelés után az ellátó
csapatnak időre van szüksége
a vacsora elkészítéséhez,
mégpedig anélkül, hogy az
éhes és ráérő katonák
folyamatosan zaklatnák őket.
A hadseregben így
alapszabállyá vált, hogy a
légiósoknak minden nap
árkot kell ásniuk és falat
építeniük, aztán felállítani a
sátrakat, és csak azután
ehetnek és pihenhetnek. A
szakácsoknak időt kell
hagyni az étel megfőzésére.
A mi katonáink leszedik a
nyerget, megetetik,
megitatják és lecsutakolják a
hátasaikat, rendbe teszik és
megtisztítják a lószerszámot,
sátrat vernek és tüzet raknak,
mielőtt ennének. A
szakácsoknak így is marad
elég idejük. A hosszú
menetelés közben pedig a
katona életének legfontosabb
része a vacsora, legyen szó
lovasról vagy gyalogosról.
– Azt hiszem, igazad van –
álmélkodott Lucanus. – És
kétségtelenül a
legidőigényesebb is. Ezt a
fajta biztonságot nem lehet
megvásárolni. És ha már a
vásárlásnál tartunk, hoztál
magaddal pénzt?
– Igen – feleltem mosolyogva
–, hoztam pénzt. Aranyat. Ott
van a hadbiztos szekerén.
Miért?
– Mert a világ nagy része
feltehetően még mindig
használja, és át fogunk
vonulni Londiniumon.
Ettől elszállt a jókedvem.
– Valóban, Lucanus.
Kíváncsi vagyok, milyen
lesz.
Zavartan nézett rám.
– Mi, Londinium? Hiszen
már jártál ott, nem?
Megráztam a fejem.
– Nem, soha. Gondolom, te
igen.
– Természetesen. Ott voltam
apáddal, amikor Publius
Varrust láncra verve vitte oda
a nagyapád.
– Amikor találkoztak
Stilichóval?
– Igen.
– Luke, az évekkel a
születésem előtt történt!
Harminc év telt el azóta,
hogy Stilicho visszatért
Rómába.
– És? Mi köze annak
bármihez azon kívül, hogy
már nem vagy karon ülő
csecsemő, én pedig nem
vagyok fiatal?
Megvontam a vállam.
– Úgy gondolom, egy
városban harminc év alatt
rengeteg minden változhat,
ha nincs ott a hadsereg, hogy
rendet tartson.
– Badarság, Caius –
legyintett türelmetlenül. –
Egyébként is, a hadsereg még
legalább egy évtizedig ott
volt Stilicho távozása után.
Az Úrra, ember, a provincia
közigazgatási központjáról
beszélünk, nem egy tudatlan
parasztokkal teli faluról! A
polgári hatóságok a hadsereg
elvonulását követően azonnal
átvették az irányítást. A
curiales, a helyi
magisztrátusok és a kerületi
tanácsok. Azok bőven
elegendőek a rend
fenntartására.
Tudatlanságomat elismerve
oldalra billentettem a fejem.
– Nos, talán igazad van, és
reménykedem is benne, hogy
így legyen, de emlékszem,
mit mondott apám a törvény
betartatásáról a hadsereg
támogató ereje nélkül.
Mindegy, néhány napon belül
megtudjuk. Három, vagy
legfeljebb négy nap, ha így
haladunk.
Aznap negyven mérföldet
lovagoltunk, északra
tartottunk, Aquae Sulis felé,
de a várostól
harmincmérföldnyire délre, a
két főút kereszteződésénél
keletnek fordultunk. Az
éjszakát itt töltöttük, a nyílt
mezőn, néhány alacsony fal
mellett, ahol évszázadokon át
táboroztak a légiósok, és
másnap délutánra elértük
Sorviodunumot, utunk első
városát. Úgy terveztük, hogy
utunk első szakaszában
áthaladunk Sorviodunumon –
kelta nevén Sarumon –,
Silchesteren, Pontesen, aztán
megérkezünk Londiniumba.
Onnan Britannia legősibb
útján egyenest északra
indulunk Verulamiumba.
Visszafelé a nyugati utat
választjuk Alchesteren,
Coriniumon és Aquae
Sulison keresztül, vagyis
teszünk egy nagy kört, és
megmutatjuk magunkat egész
Dél-Britanniának, miközben
távol maradunk a
partvidéktől, ahová a hírek
szerint bevették magukat a
szászok, és megerősített
táborokat építettek ki.
Lucanus visszatette a fejére a
sisakot.
– A fiúk lelkesek – biccentett
a mező felé. – Jó a
hangulatuk.
Igaza volt. A tábor máris
kezdett alakot ölteni alattunk,
a katonák kifeszítették a
köteleket, és sorban
kikötötték a lovaikat, elég
helyet hagyva az állatok
között, hogy mindenki
zavartalanul dolgozhasson a
saját hátasával.
A lovászfiúk némelyike már
el is indult az ellátó
szekerektől hozott
zabosvödrökkel, mások a
víztartályt töltötték újra a
közeli patakból, és elkezdték
az állatok ivóvizének
kimérését. A többiek a
tartalék lovakat látták el, a
kereszteződéstől délre lévő
védett területen. Mindegyik
ló magával hordozta saját
abrakostarisznyáját és bőr
vizesvödrét a
nyeregtáskában. A tábori
konyhát középen állították
fel, egyenlő távolságban a
négy század táborhelyétől, és
elegendő helyet hagytak
körülötte, hogy az emberek
kényelmesen falatozhassanak
a fűben, ám vészhelyzet
esetén zűrzavar nélkül,
gyorsan alakzatba
rendeződhessenek.
Eszembe jutott az éjszaka,
amikor apám elkészítette a
tábor tervrajzát, különösen
nagy hangsúlyt fektetve a
fegyelmezett alakiságra és a
rugalmasságra. Az eredeti
terv négy negyvenfős
lovasszázad számára készült.
Ennél kisebb létszám
táborozását az egyes
parancsnokok a saját
tapasztalatukra hagyatkozva
is meg tudták oldani, de egy
három századnál nagyobb
haderő esetén már problémák
adódhattak az elhelyezéssel,
a térközökkel és a
fegyelemmel.
Apám új táborozási rendjét
akárhány századra ki lehetett
terjeszteni, az egész a
sakktábla elrendezésen
alapult. A parancsnokok az
első és második század
között kaptak helyet, a
hadtáp a harmadik és a
negyedik között. A
dombtetőről jól láttam, ahogy
az egész alakot ölt, és még
ma is magam elé tudom
képzelni. Ezen a vidéken
híressé vált ez a fajta tábori
rend, de több évtizede már
senki nem látott hasonlót, és
talán már soha nem is fog.

Aznap éjjel éberen feküdtem

a derékaljamon, a tüzek körül
összegyűlt katonákat
hallgattam, valamint a tábor
egyéb, változatos zajait.
Kellemesen elfáradtam, de
nem voltam álmos, és ahogy
ott feküdtem, élvezve a békét
és a nyugalmat, gondolataim
visszasuhantak az elmúlt
hónapok eseményeihez,
mindenhez, ami azután
történt, hogy nagynéném
rábeszélt, Camelot teljes
pompával vegyen részt a
verulamiumi vitán.
Miután meggyőztem magam,
hogy érdemes hallgatni a
tanácsára, nem vesztegettem
az időt. Alaposan
átgondoltam, mit kell
mondanom, és előadtam az
érveimet a tanács következő
gyűlésén. Úgy vélem,
ékesszólóan tolmácsoltam
Luceiia nagynéném
javaslatát. A tanácstagok
egyhangúan támogattak, és
haladéktalanul
hozzákezdtünk az
előkészületekhez.
Azt hiszem, természetes,
hogy aki csak hallott az
utazásról – a tanácstagoktól a
kiképzés alatt álló újoncokig
–, csatlakozni akart a
menethez, de már a kezdet
kezdetén szigorú
követelményeket
támasztottam: ez egy katonai
küldöttség lesz, annak
minden jellemzőjével. Az
utazás fő célja – azon kívül,
hogy képviseljük az
összetartó és önellátó nyugati
közösséget – demonstrálni
katonai képességeinket
mindenkinek, akinek van
szeme. Éppen ezért csak
katonák tarthattak velünk.
Egyedül én fogom képviselni
Camelotot mint parancsnok
és szószóló. Ugyanebből az
okból minden tisztnek és
katonának ki kellett
érdemelnie a helyét, hogy a
megbízható, felvilágosult
gondolkodású Titus legatus
vezetése alatt tagja lehessen a
küldöttségnek.
A cameloti haderőből négy új
lovassági századot
alakítottunk, melynek csak a
legjobbak lehettek a tagjai.
Úgy véltük, ez a tisztességes
eljárás, mert így a legfrissebb
újonctól a legharcedzettebb
veteránig mindenki megkapta
a lehetőséget, hogy
bekerüljön valamelyik
századba. Mivel hasonló
vetélkedés a tisztek között
infra dignitatem lett volna, a
szakasz- és
századparancsnokokat a
tanács jelölte ki, és
ünnepélyesen ki lett hirdetve
a nevük. Titus, Flavius és
jómagam gondoskodtunk
róla, hogy valóban csak a
legkiválóbbak neve merüljön
fel, így biztosak voltunk
benne, hogy a kiválasztottak
ellen senki nem fog
tiltakozni.
A sorok betöltéséért induló
vetélkedés csodákat tett a Lot
támadása után romokban
heverő morállal. Régi
rivalizálások újultak ki, és
újak születtek egyetlen
éjszaka alatt. A domb alatti
mezőn egy pillanatra sem
ülepedett le a porfelhő, a
szakaszok és a két-három fős
egységek folyamatosan
gyakorlatoztak, vívtak és
manővereztek, amíg a helyek
be nem teltek, és ki nem
választottuk az új századok
zászlóit.
Sokkal kevesebb gondom
volt a századok
összetételének
meghatározásával, mint
annak eldöntésével, hogy
Cassandra csatlakozzon-e
hozzánk vagy sem. Nagyon
szerettem volna magammal
vinni, de a csapatunk
jelenlegi összeállítása –
kizárólag férfiak és katonák –
előre nem látható
bonyodalmakat sejtetett, és
még akkor sem döntöttem,
amikor óvatosan levezettem
nagynénémet a rejtett
ösvényen titkos völgyünkbe.
Mindvégig fogtam öreg, de
még mindig erős karját,
nehogy megcsússzon és
lezuhanjon.
Ahogy más alkalmakkor,
Cassandra most is boldog
arccal futott elém. Ám
útitársam láttán félúton
megtorpant, elvörösödött
zavarában. Luceiia
nagynéném azonban alaposan
felkészült a találkozásra,
nyilvánvalóan sokat
gondolkodott rajta, miként
viselkedjen, hogy
megnyugtassa Cassandrát.
Egyenesen odament hozzá és
megölelte, majd intett nekem
is, hogy csatlakozzam
hozzájuk.
Később, miközben Cassandra
főzött, nagynéném hozzám
fordult:
– Be kell vallanom, sikerült
meglepned. Gyanítottam,
hogy ez az ifjú hölgy nem
csupán különleges abban az
értelemben, ahogy a fiatal
szeretők használják a
kifejezést, de még annál is
üdítőbb jelenség, mint amire
számítottam. Ami viszont a
származásával kapcsolatos
állításodat illeti, nagyon
tévedsz. Ez a gyermek nem
földműves családból érkezett.
Talán sosem tudjuk meg,
honnan jött valójában, de van
benne valami nemesi. Még
mindig el akarod vinni
Verulamiumba?
Örültem, hogy jóváhagyóan
tekint szerelmünkre, de a
kérdése meglepett.
– Természetesen. Eszembe
sem jutna nélküle menni. –
Ilyen gyorsan meghoztam a
döntést.
– Hm. És mikor indulsz?
– Július végén, legkésőbb
augusztus elején, de ezt te is
tudod.
– Igen, tudom.
– Akkor miért kérded?
Egyenesen a szemembe
nézett, és csodálkozva
csóválta a fejét.
– Azért kérdem, mert
képtelen vagyok túltenni
magam a férfiak
bárgyúságán.
– Bárgyúság? – Az arcom
maga lehetett az értetlenség.
– Mit mondtam? Miért
vagyok bárgyú?
Újra megrázta a fejét, de
ezúttal szelídebb hangon
felelt.
– Azért vagy bárgyú, mert
nem veszed észre, hogy
Cassandra augusztusban már
hét hónapos terhes lesz.
Mintha villám csapott volna
belém. Összefüggéstelenül
hebegtem, miközben saját
vak ostobaságomat átkoztam.
Hát persze, hogy terhes!
Hogyhogy nem vettem észre
korábban? És miközben én a
felismeréssel küszködtem,
Cassandra a történtekről mit
sem tudva készítette az
ételünket. Amikor sikerült
megnyugodnom, magam felé
fordítottam, gyengéden
megcsókoltam, és a hasára
tettem a kezem. Akkor már
tudta, hogy én is tudom, és a
boldogság könnyei gyűltek a
szemébe.
Természetesen szó sem
lehetett róla, hogy
csatlakozzon hozzám az úton.
Én is maradtam volna, ha
Luceiia nagynéném nem
közli velem ott helyben, hogy
kötelességem menni.
Megígérte, Cassandra
biztonságban lesz a
távollétem alatt. Ő maga
győzi meg szerelmemet,
hogy térjen vissza velünk
Camelotba, törvényesen
jöjjön hozzám feleségül, és
ott várja ki gyermekünk
születését. Mire hazaérek
verulamiumi
zarándoklatomról, feleségem
és gyermekem már várni
fognak, boldogan és
egészségesen. Hittem neki, és
egyedül tértem vissza
Camelotba.
XXX.

Luceiia nagynéném egy teljes

hétig maradt a völgyünkben
Cassandrával. Amikor
visszatértem hozzájuk,
hoztam magammal egy
könnyű, kétkerekű kocsit is,
amely könnyedén elbírt
hármunkat, Cassandra
minden holmijával együtt.
Egy pillanatig sem
gondoltam, hogy a
nagynéném nem tudja
meggyőzni Cassandrát az
átköltözésről, mivel már a
kezdet kezdetétől látszott,
milyen őszintén szeretik és
tisztelik egymást. Még
nekem is úgy tűnt, mintha
lenne benne valami mágikus,
ahogy szavak nélkül
beszélgettek.
Bevonulásunk Camelotba
meglehetősen nagy
kavarodást keltett. A fiatal
nő, aki egyenes háttal ült
köztem és nagynéném között,
semmiben nem emlékeztetett
a kiéhezett teremtésre, aki
Uther mögött lovagolva tért
vissza arról a bizonyos
őrjáratról. Senki nem ismerte
fel. Ennek ellenére látványa,
szépsége és idegensége
pletykák és szóbeszédek
sokaságát indította útjára,
amit sem nekem, sem a
nagynénémnek nem sikerül
szétoszlatnunk. Emellett volt
jobb dolgom is, mint ostoba
feltételezésekkel és
találgatásokkal foglalkozni.
Két teljes héten át próbáltam
felkészíteni magam mindenre
– mióta elfogadtam, hogy
Cassandra valóban
beköltözik az erődbe.
Hirtelen kényelmetlenné vált
az unokatestvérem távolléte –
ami egészen addig
megnyugtatóan hatott rám
felemás érzéseim miatt –, és
szerettem volna, ha azonnal
visszatér. Készültem kettejük
találkozására. Eltökélt
szándékom volt, hogy
előzetes figyelmeztetés
nélkül szembesítem őket,
mert tudtam, hogy csak akkor
vagyok képes teljes
hitelességgel megállapítani
Uther bűntudatát vagy
ártatlanságát. Ám kiderült,
hogy ez a találkozó nem fog
egyhamar létrejönni. Uther
nem is volt Camelot
közelében, amikor
visszahoztam Cassandrát.
Legjobb tudomásunk szerint
el sem hagyta a Pendragonok
földjeit a távozása óta, és
senki nem tudta, mikor
látogat el újra Camelotba.
Amennyire tudtuk, akár
hadjáratra is indulhatott a
délnyugati Cornwallba, Lot
ellen.
Ám bármennyire
felkészültem is Uther
reagálására kettejük
találkozásakor, Donuil
viselkedése tökéletesen
váratlanul ért.
Órákon át időztünk a
nagynéném házában, bejártuk
Cassandrával az épületet,
élveztük, ahogy
rácsodálkozott a berendezés
gazdagságára, első
alkalommal láttam saját
magam az ő szemén
keresztül. Végül nagynéném
gondoskodó szolgálóitól
körülvéve visszavonult
megfürödni és átöltözni, így
kénytelen voltam megválni a
társaságától. Elküldtem egy
katonát Donuilhoz, hogy
tudassa a hazatérésem, és
megüzentem, ha van valami
elvégezni való munka, akkor
jöjjön át hozzám vele.
Egy óra múlva már
elmélyülten dolgoztam, a
szavakat halkan suttogva
olvastam egyik tanácstagunk
jelentését a gabona
elosztásáról a kolónia
gazdaságai között. Unalmas
és lehangoló munka volt, de
türelmet erőltettem magamra
és ellenálltam a kísértésnek,
hogy odahívassam és
alaposan ledorongoljam a
jelentés íróját. Hangos
csattanás zökkentett ki a
gondolataimból. Donuil, aki
velem szemben, egy padon
ülve tisztogatta ünnepi
páncélomat, falfehér arccal
felpattant, és tágra nyílt
szemmel bámult valahová a
hátam mögé. Legjobb
vértezetem a lábánál hevert.
Megfordultam, és Cassandrát
pillantottam meg a nyitott
ajtóban, a válla fölött
hátranézve figyelt valamit a
folyosón. Aztán újra felém
fordult, és a tekintete
Donuilra tévedt.
Arckifejezése egyetlen
pillanat alatt megváltozott,
előbb döbbent hitetlenkedést,
majd örömteli mosolyt és
felismerést láttam rajta.
Donuil még hosszú
pillanatokig csak állt ott,
mintha kővé dermedt volna,
aztán merev léptekkel
elindult előre, szája tátva
maradt, arcán
megilletődöttség és félelem
tükröződött. Amikor odaért
Cassandrához, térdre hullott
előtte, és kinyújtotta felé a
kezét. A lány sugárzó
mosollyal tűrte, hogy kézen
csókolja, de a következő
pillanatban már talpra is
segítette szárnysegédemet,
átölelte a nyakát, és
csókokkal borította el az
arcát, szemét, homlokát.
Vegyes érzelmekkel
figyeltem az elképesztő
jelenetet. Néhány rövid
pillanat alatt megtapasztaltam
a félelmet, a gyanakvást, a
féltékenységet, és végül a
haragot, amely minden mást
elsöpört, és azzal fenyegetett,
hogy elborítja elmémet.
Aztán mindez ugyanolyan
gyorsan el is szállt, mint
ahogy rám tört, amikor a
megtermett, ádáz Donuil
könnyes szemmel rám nézett,
és elcsukló hangon azt
suttogta:
– Der drí, parancsok… der
drí! – Azzal újra térdre
hullott, átkarolta szerelmem
csípőjét, és zokogva fúrta
arcát Cassandra keblébe.
A szavaiból semmit nem
értettem, de tettei és birtokló
magatartása kétségbeeséssel
töltött el. Lassan felálltam, és
lassan elindultam feléjük.
Tekintetem sebesen cikázott
közöttük, most már
Cassandra is sírt. Figyelte
közeledésem, de meg sem
mozdította a karját, továbbra
is védelmezőn ölelte
magához Donuil fejét. Újra
feltámadt bennem a düh,
sokkal erősebben, mint az
imént, de Cassandra
szerelmesen mosolygott rám
könnyein keresztül, és
haragom zavarodottságom
fokozódásával párhuzamosan
olvadt semmivé.
– Donuil? – Halkan és fojtott
hangon beszéltem, mégis
fenyegetően. – Mi ez,
Donuil? Mi ez a der drí?
Ismered ezt a lányt?
Így visszagondolva
meglehetősen ostobának
tűnhettem. Ha létezett biztos
dolog a földön, akkor az az
volt, hogy ismerik egymást.
Újra felém fordította a fejét
az óvó karok mögött,
válaszát eltompították a ruha
redői. Ezúttal azonban
minden szavát értettem.
– Deirdre, parancsnok! Azt
hittük, meghalt! A húgom,
Deirdre!
A húgom, Deirdre! A
döbbenettől kábán
gyakorlatilag elszakítottam
őket egymástól, és
kartávolságban tartva
alaposan szemügyre vettem
mindkettejüket; tekintetem
fürgén siklott egyik arcról a
másikra, a nagyról a kicsire,
és szinte azonnal felfedeztem
a hasonlóságot. Testvérek!
Elengedtem őket, a
legközelebbi székhez
vonszoltam magam, és
lüktető halántékkal
rároskadtam.
Cassandra azonnal ott termett
mellettem, tekintetében
aggodalom ült, térdelő
bátyját az ajtónál hagyta.
Megérintettem az arcát,
letöröltem a könnyeit, és
gyengéden a karomba
vontam, elringattam és
melengettem a hirtelen rám
törő szeretethullámban,
melybe némi bűntudat is
vegyült iménti felemás
érzéseim miatt. Donuil térden
állva, hitetlenkedő tekintettel
bámult minket.
Majdnem egy teljes napba
telt, hogy összerakjuk a
történetet, főként mert a két
ember közülünk, aki tudott
beszélni, szinte képtelen volt
elfogadni a másik
magyarázatát. Donuil nem
hitte el, hogy már
hónapokkal azelőtt is
ismertem a húgát, hogy vele
találkoztam, én pedig azt
nem értettem, hogyan lehetett
olyan sokáig a testvére
közelében anélkül, hogy
tudott volna róla. Ami engem
illet, egyszerűen
megbénultam, amikor
szembe kellett néznem az
igazsággal, hogy Cassandra
többé már nem Cassandra.
Elképedve figyeltem azt is,
milyen folyékonyan társalog
Donuillal egy kézjelekből
álló nyelven, ami számomra
semmit sem mondott azon
kívül, hogy Cassandra kiváló
beszélgetőtárs!
Csak később jöttem rá, hogy
gael nyelven „beszélgetnek”,
ami megmagyarázta, miért
nem értettük meg egymást
Cassandrával.
Süketnémaként nem hallotta
az én latin szavaimat, és az
ajkam mozgása is tökéletesen
ismeretlen volt számára.
Mindeközben én
feltételeztem, hogy britanniai
származású. Egy pillanatra
sem fordult meg a fejemben,
hogy esetleg hibern lehet.
Hogy is fordult volna?
Egyébként is, mit számított?
Végül elfogadtam a rám
erőszakolt igazságot, és vele
együtt szeretett Cassandrám
új személyiségét is, aki
valójában egész életében
Deirdre volt. Izgatott
várakozással vettem
tudomásul azt is, hogy
megtanulhatom a jelnyelvet,
melyet Donuillal olyan nagy
szakértelemmel használtak.
Mohón szívtam magamba
minden szót, amit Donuil
elmondott róla és korábbi
életéről.
Gyermekkorában
Ibolyaszemű Deirdrének
hívták, és ő volt a kedvence
az apjának, Atholnak, a
hibern skótok királyának.
Vad szépsége már akkor is
legendaszámba ment,
egymást érték nála a gazdag
és befolyásos kérők. Lobogó,
vörös-arany haja, tejfehér
bőre és furcsa, ibolyaszín
szeme miatt az istenek
kegyeltjének tartották, és úgy
vélték, ez az áldás kiterjed
majd arra a férfira is, aki
feleségül veszi. Donuil még
ennyi idő után is olyan
áhítattal, suttogó hangon
beszélt Deirdre szépségéről,
hogy a húga iránt érzett
szerelmem ellenére is
elbátortalanodtam.
Cassandra hosszú, gyönyörű
hónapokon át volt a
szerelmem, Donuil Deirdréje
azonban nem uralta a szívem,
és ez volt bizonytalanságom
legfőbb oka: semmi közöst
nem láttam az én
Cassandrámban és Donuil
húgában. A lány, akit
szerettem, nem egy lángoló
vörös-arany hajú,
ibolyaszemű szépség volt.
Hosszú, dús fürtjeit inkább
szőkének láttam, egyáltalán
nem aránylónak, a vörös
pedig teljesen kiveszett
belőle. A szeme sem tűnt
ibolyaszínűnek vagy lilának,
hanem inkább ezüstösnek,
gránitszürkének, szinte
teljesen színtelennek, bár
bizonyos fényviszonyok
között mintha némi kék is
megjelent volna benne.
Kényelmetlen érzésemről
beszámoltam Donuilnak is.
Elkerekedett szemmel
hallgatott, várta, hogy
folytassam, de nem volt mit
mondanom.
– Ezzel mit akarsz mondani,
parancsnok? – kérdezte
végül.
– Hogy mit akarok mondani?
– Letettem a kupám, és
elképedve néztem rá, nem
értettem, hogyan kérdezhet
ennyire nyilvánvaló dolgot. A
húgára mutattam, aki velünk
szemben ült, és a tekintete
ide-oda járt kettőnk között.
– Donuil, a lány, akiről
beszámoltál az emlékeidből,
nem is hasonlít erre a fiatal
nőre, aki itt ül! A legkisebb
hasonlóság sincs köztük, nem
veszed észre?
Zavartan pislogott, Deirdre
pedig előrehajolt. Ujjai táncot
jártak, szárnysegédem
feszülten figyelte, majd
felderült az arca.
– Deirdre azt mondja,
beszéljek a betegségről. De
hiszen arról te is tudsz,
parancsnok! Én azt mondtam
el, milyen volt a betegség
előtt. Csak utána változott
meg.
– Betegség? Miféle
betegség? És mit kellene
tudnom róla? Semmiféle
betegségről nem beszéltünk,
Donuil. Azt mondod, valami
betegség változtatta meg? –
Cassandrára pillantottam, aki
nagy, szürke szemével
komolyan nézett vissza rám.
– A szeme és a haja színét?
Donuil, megint varázslatról
beszélsz?
– Igen, Merlyn parancsnok,
arról. – Bólintott, tekintete
ugyanolyan rezzenetlen volt,
akár a húgáé. – És a húgom
az élő bizonyíték rá.
Átültem Cassandra mellé,
karom hajlatával magamhoz
húztam és megcsókoltam a
halántékát. Feje felett a
bátyjára néztem.
– Mesélj róla.
Különös történetet adott elő,
de én minden szavát elhittem.
Hogy valóban köze volt-e a
mágiához vagy sem, a mai
napig nem tudom
megmondani.
A kis Deirdre életének
kilencedik évében, nyárközép
napján egy haragvó skót isten
jóvoltából a nyári napfényt
szinte teljesen kioltotta egy
hatalmas vihar, amely
gyökerestül fordította ki a
földből a fákat, összedöntötte
az épületeket, és kiléptette
medrükből a folyókat,
elárasztva a szántókat és a
falvakat. Tucatszám haltak
meg az emberek, több százan
megsebesültek, és rengeteg
állat is odaveszett. És a
zűrzavar közepén az ifjú
Ibolyaszemű Deirdre eltűnt.
Apja emberei a vihar után
három napig kutattak utána,
majd végül halottnak
nyilvánították. És amikor már
a temetési szertartást
készítették elő, egyszer csak
besétált közéjük kábán és
merev tekintettel.
Megmosdatták és
megszárították, ágyba
dugták, és apja legjobb
gyógyítói ápolták, különféle
főzetekkel próbálták
elmulasztani a lázát. A
gyermek a törzs papjainak
felügyelete alatt is négy
napig csak lázasan
hánykolódott, felégette saját
apró testének erőtartalékait.
Megérkezése ötödik napján a
láz végre alábbhagyott, és
érthetően sikerült
elmagyaráznia, hol vészelte
át a vihart. Egy csontokkal és
kincsekkel teli
sziklacsarnokról beszélt,
melyet a dombok között lévő
barlangok egyikéből ért el.
Amikor megkérdezték,
hogyan jutott fel a dombra, ki
mutatta meg neki a helyet, és
miért ment el, nem válaszolt,
de leírta az utat, és felsorolta
a tájékozódási pontokat.
Apja, Athol azonnal
odaküldött egy csapatnyi
harcost, akik nehézség nélkül
meg is találták a helyet, bár
mérföldekkel távolabb, mint
ahol gondolták. Rábukkantak
a csontokra és a kincsekre is
– főként bronzból készült ősi
fegyverekre, arany-, ezüst- és
vasrudakra, valamint
rengeteg ékszerre.
Közben azonban, még
mielőtt a keresőcsapat
elindult, Deirdre láza
fellángolt, sokkal erősebben,
mint korábban, és a gyermek
a halál peremén
egyensúlyozott. A láza csak
emelkedett és emelkedett,
addig a pontig, ahol már
minden gyógyító szerint meg
kellett volna halnia, és úgy is
maradt napokig. A hús
érezhetően elolvadt a
gyermek testéről, a végén
szinte már csak a csontok és
az inak maradtak. A papok és
gyógyítók mindent
megpróbáltak, hogy pótolják
az elvesztett folyadékot.
Állandóan fürdették, a torkán
ledugott állati beleken
keresztül táplálták. És várták
a halálát.
Ám nem halt meg. Hat teljes
hétig táncolt élet és halál
határán, míg végül elindult a
gyógyulás útján. Visszanyerte
az erejét, testsúlyát,
mosolyát. A haja azonban
elveszítette a színét, és
mindenki legnagyobb
megdöbbenésére a szeme
úgyszintén. Az emberek
előbb suttogva, később pedig
hangosan is azt mondták,
Ibolyaszemű Deirdre
meghalt, és egy
cseregyermek került a
helyére. És az a valaki, aki
meggyőzhette volna őket a
tévedésükről – maga a
gyermek –, egyetlen szót sem
szólt. Felépült a betegségből,
de a továbbiakban idegen
életet élt saját népe közt.
Nem reagált a hangjukra, és
soha többé nem szólalt meg.
Annak ellenére, hogy
mindenki meggazdagodott a
barlangban talált kincsekből,
az emberek egyre jobban
tartottak tőle, mert valamiféle
mágiára gyanakodtak. Ahogy
múlt az idő, és a benne
lezajlott változások
furcsasága egyre szélesebb
körben ismertté vált, elterjedt
a híre, hogy megátkozták, és
semmi jó nem származik
belőle, ha valaki közelebbi
kapcsolatba kerül vele. Azt
suttogták, a kincs az istenek
fizetsége volt az elrabolt
gyermekért. Nyilvánvaló volt
számukra, hogy az istenek
magukra hagyták,
kitaszították a kislányt.
Szeretett gyermekből ok
nélkül rettegett szörnyeteggé
vált, és mindenki kerülte,
kivéve azok, akik legjobban
szerették – az apja, és
kedvenc bátyja, Donuil.
Donuil a betegséget követően
nem értette, mi történt a
testvérével, de meg volt
győződve róla, hogy Deirdre
továbbra is az ő szeretett
kishúga. Hosszú órákat és
napokat töltött el a
gyermekkel, és újra
megtanult beszélgetni vele.
Rájött, hogy az elméje
épségben vészelte át a kórt,
hogy a lelke, lényének
esszenciája sértetlen maradt.
Az elkövetkező öt év
folyamán kidolgozták saját
jelnyelvüket. Deirdre ekkor
újra megbetegedett, bár nem
olyan súlyosan, mint előző
alkalommal. Felszökött a
láza, és ágyba kényszerült.
Másnap délután, miközben
Donuil és az apja vadászni
voltak, megint eltűnt, aztán
soha többé nem látták. Az
utóbbi öt évben halottnak
hitték, egészen mostanáig. A
türelmetlenségtől izgatottan
hallgattam, ahogy Donuil
húga eltűnésének történetét
meséli a cikázó ujjak
tolmácsolásában.
A történet nem volt hosszú,
bár akadtak benne zavaros és
rejtélyes elemek. Miközben
Donuilt hallgattam, aki
Deirdre ujjairól olvasta le a
szavakat, egyre ingerültebb
lettem, amiért nem tehettem
fel neki közvetlenül
kérdéseket. Éreztem, hogy
sokkal több van abban a
mesében, mint amit
elmondott nekünk, de nem
kérdezhettem rá a részletekre,
és nem is tudtam, milyen
részletekkel lehetne
kiegészíteni a mondandóját.
A második betegségéből
semmire sem emlékezett.
Nem emlékezett rá, hogy
felkelt volna az ágyból, vagy
elhagyta volna apja házát.
Csak annyit tudott, hogy egy
nyári reggelen idegen
emberek közt ébredt, akik a
viselkedésük alapján mégsem
lehettek teljesen idegenek.
Tudták például, hogy
süketnéma, ezért érintésekkel
és széles kézmozdulatokkal
beszélgettek vele. Nyersen
bántak vele, de nem
ellenségesen vagy durván,
mégis szolgálónak,
alsóbbrendűnek érezte magát
közöttük. Tudta magáról, ki
ő, de azt nem, hová került.
Aznap éjjel megpróbált
elmenekülni, de könnyedén
elfogták és munkába
állították. Ismeretlen és
idegen feladatokat kellett
végeznie, teste mégis
könnyedén vette az
akadályokat, mintha már
hosszú ideje ezzel
foglalkozott volna.
A ruhája is furcsának,
idegennek és durvának tűnt,
mégis úgy állt rajta, mintha
már hosszú ideje viselte
volna, és nyilvánvalóan a
sajátja volt. A rémült,
összezavarodott lány
gyanította, hogy távolra
került apja földjétől, de
fogalma sem volt, hol lehet.
Még soha nem járt ilyen
messzire a családja
birtokaitól.
Néhány nap múlva meglátta
magát egy bronztükörben, és
kis híján elájult a
döbbenettől. Nem ismerte fel
az arcot – egy felnőtt nőé
volt, nem egy fiatal lányé.
Egy második, alaposabb
pillantással meggyőződött
róla, hogy nem ment el az
esze, hanem – talán valami
gonosz mágiának
köszönhetően – elvesztette
önmaga egy részét. Évek
estek ki a tudatából,
miközben gyermekből nővé
érett, és semmire nem
emlékezett az eltelt
időszakból. A némák életét
élte, idegenek között.
Két idegennel lakott együtt,
egy férfival és egy nővel,
akik etették és szállást adtak
neki. A férfi házaló árus volt,
a nő gyógynövényekkel
gyógyított, és állandóan
utaztak, az egész vidéken
árulták portékáikat és
szakértelmüket. Deirdre fő
feladata az volt, hogy az
asszonynak segítsen
növényeket gyűjteni, bár
néha a férfinak cipekedett,
mint egy málhás öszvér.
Időnként, amikor úgy tartotta
kedve, a férfi odabújt mellé
az ágyba és használta
érzelem nélkül, ő pedig
gondolkodás nélkül engedte
neki, mert érezte, hogy ez
mindig is így volt.
Aztán egy nap a férfi
váratlanul megbetegedett.
Másnap a feleségét is elkapta
a kór, és Deirdre ápolta őket,
amíg meg nem haltak, alig
néhány órás különbséggel.
Még órákkal később is ott
térdelt a holttestük mellett,
amikor Utherrel arra jártunk
és rátaláltunk.
Nem tudom, aznap éjjel
mennyi ideig voltam ébren a
táborban, visszagondolva az
eseményekre. Csak annyit
tudok, hogy a tábor zajai
lassan elhalkultak, és mire
elaludtam, már csak egy-egy
halk nyerítés törte meg az
éjszaka csendjét.

XXXI.

Másnap derűs hangulatban

folytattuk utunkat, biztosak
voltunk benne, hogy
délutánra elérjük
Sorviodunumot. A nap is
bátran szökkent fel az égre,
elvakította a vele szemben
menetelő oszlop katonáit, de
mögöttünk a nyugati eget
hatalmas felhők takarták el,
és hamarosan már lehagytak
minket és a napot is. A
délelőtt közepére
elhalványult a ragyogás, és
mire dél lett, egymás után
érkeztek az erős széllökések,
miközben könyörtelenül
szakadt az eső, és velünk is
maradt, amíg oda nem értünk
Sorviodunumba.
Nem tudom, mire
számítottunk ott, de
emlékszem, hogy
mindannyiunkat elképesztett
a település kopár
lepusztultsága. Ez már csak a
nevében volt város, épületek
együttese, melyeket egykor
sokan megcsodáltak, és
otthont biztosítottak az itt
élőknek. Mostanra szinte az
összes épület rommá vált, a
városlakók – továbbra is
makacsul így neveztük őket –
elmenekültek közeledésünk
hírére. Mondanom sem kell,
nem találtunk
megvásárolható élelmet. Az
éjszakát a település melletti
mezőn töltöttük, és hajnalban
már indultunk is tovább.
Szerencsére az időjárás
megjavult az éjszaka
folyamán, és a reggel ismét
tiszta égbolttal köszönt ránk.
Jó iramban haladtunk,
senkivel nem találkoztunk az
úton, ezért az egykor
Sorviodunumnak nevezett
város pusztulása miatti
rosszkedvem fokozatosan
alábbhagyott. A jó idő
kitartott, a második napon
egyetlen csepp eső sem esett.
Silchester apró települését
elkerültük, meg sem
próbáltuk megközelíteni, és
végül megérkeztünk
Ponteshez, az utolsó
városhoz Londinium előtt. Itt
már találkoztunk életre utaló
jelekkel, de azokban sem volt
köszönet.
Amint meglátták, hogy
közeledünk, visszahúzódtak a
falaik mögé, eltorlaszolták a
kapukat, és nem voltak
hajlandóak beengedni
minket. Láttam, hogy félnek
tőlünk, és ezt tiszteletben
tartottam, ezért hátul
tartottam mindenkit, és
egyedül mentem előre, hogy
tárgyaljak valakivel, aki
beszélhet a többiek nevében
is. Felesleges volt. Senki nem
állt szóba velem, még a falak
biztonságából sem, hiába
kérleltem őket. Végül, a
haragtól és a tehetetlenségtől
fortyogva, leküzdve a
késztetést, hogy valóban
adjak nekik okot a félelemre,
beláttam a helyzet
hiábavalóságát, és elvezettem
seregemet a falak alól.
Magamban dühöngtem,
alárendeltjeim nem mertek a
szemembe nézni, nehogy
magukra vonják a haragomat.
Egyedül Donuil és Lucanus
vette a bátorságot, hogy ilyen
hangulatomban is szóba
álljanak velem. Donuil
csendben lovagolt valamivel
mögöttem, lova orra a jobb
térdem vonalában volt, elég
közel, hogy ha szükségét
érzem, szólhassak neki,
ahhoz mégis elég távol, hogy
akár figyelmen kívül is
hagyhassam. Lucanus
csaknem egy órán át elkerült,
de aztán előrelovagolt és
megszólított.
– Miért vagy olyan dühös?
Oldalra kaptam a fejem,
megpróbáltam egyetlen
pillantással megsemmisíteni,
de nem lehetett megijeszteni.
Visszafordítottam tekintetem
az útra, és tovább hallgattam.
– Féltek tőlünk –
próbálkozott újra.
Ez olyan nyilvánvaló volt,
hogy még mindig nem
vettem a fáradságot a
válaszra. Nem hagyta abba.
– Úgy viselkedsz, mintha
azok az emberek
megsértettek volna. Ilyen
törékeny a büszkeséged? –
Megint ránéztem, némán a
Hádészba küldtem kitartó
bosszantásáért. – Caius! –
Kis híján felnevetett. – Az Úr
nevére, a helyükben
valószínűleg te is ugyanezt
tetted volna! Sebezhetőek és
félnek!
– Ugyan mitől? – Fejemmel
dühösen intetem hátra, a
mögöttünk lovagoló
alakzatra. – Úgy nézünk ki,
mint a szászok?
Fegyelmezetlen csőcseléknek
tűnünk, akik fosztogatni és
erőszakoskodni érkeztek?
Martalócnak vagy rablónak
néztek? – Döbbent arcán
azonnal láttam, hogy nem
ilyen válaszra számított.
Kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de nem
adtam rá lehetőséget. – A
fenébe is, Luke, négy nap
alatt ez a harmadik város,
amelyik mellett kénytelenek
vagyunk elmenni! Ma éjjel itt
kellett volna megszállnunk,
vagy legalább feltöltenünk a
készleteinket! A
hadbiztosaink nincsenek
felkészülve kétszáz ember és
a lovak etetésére Camelottól
Verulamiumig, ezért hoztunk
magunkkal pénzt! A terv
részét képezte, hogy
útközben vásárolunk élelmet,
egy pillanatig sem merült fel,
hogy teljesen önellátók
leszünk! Ha tudtam, vagy
akár csak sejtettem volna,
hogy az út menti városok
ilyen állapotban vannak,
vagy hogy becsukják az
orrunk előtt a kapukat,
mindent másként szerveztem
volna!
– Ó, már értem. Bűntudatod
van.
– Nem! A pokolba is, miért
lenne bűntudatom? Nem
tudhattam, hogy ez fog
történni!
– Pontosan így van, viszont
parancsnokként a te
felelősséged, hogy számíts
ezekre az eshetőségekre.
Vagy tévedek?
Egészen más dolog volt
hibáztatni magam a
megfontoltság hiánya miatt,
mint ugyanezt egy alárendelt
szájából hallani. Vissza
kellett nyelnem egy dühös
ledorongolást, mielőtt a józan
ész újra felülkerekedett, és
rájöttem, hogy együttérzésből
mondta, amit mondott.
– Nem – feleltem ránézve –,
nem tévedsz.
– Lószar, parancsnok. –
Meglepetten pislogtam, ő
pedig közelebb húzódott a
lovával. – Nem vagy jobban
felelős ezekért a városokért,
mint a londiniumi helyzetért.
– Miért, mi a helyzet
Londiniumban?
Megvonta a vállát.
– Én sem tudom nálad
jobban. Harminc éve nem
jártam ott.
Éreztem, hogy ismét kezd
felgyűlni bennem a düh,
ezúttal nyilvánvaló
komolytalansága miatt.
– A fene essen beléd, Luke,
most nincs helye
bolondozásnak! Kétségbeejtő
a helyzetünk!
– Teljesen komolyan
beszélek, Caius. Lehet, hogy
Londiniumban sem járunk
jobban, mint bárhol máshol.
– Kétlem – vakkantottam. –
Először azonban oda kell
érnünk anélkül… hacsak nem
halunk éhen előbb. Ott
feltöltjük a készleteinket,
annyi ételt vásárolunk, hogy
elég legyen Verulamiumig.
Ahogy te is rámutattál, az
Britannia közigazgatási
központja!
Most viszont Lucanus
csóválta a fejét.
– Nem, azt tegnapelőtt
mondtam. Azóta viszont
átgondoltam mindent, amit
akkor mondtam neked, és el
kell ismernem, hogy nagy
valószínűséggel butaságokat
beszéltem. A gondolataimat a
szívem uralta, nem a fejem.
Most már úgy vélem, a te
találgatásod jár közelebb az
igazsághoz. Londinium
mostanra olyan lehet, mint
bármelyik város, amit eddig
láttunk… nagyobb azoknál,
de hasonló állapotok
uralkodnak. Bármit is
szeretnék hinni, neked volt
igazad, és ezt az elmúlt
napok bizonyították.
Britannia többé már nem
birodalmi provincia,
Londinium pedig többé már
nem római város.
– Mire célzol, Luke?
– A hadmérnökök rég
eltávoztak, akárcsak a
magisztrátusok és a
kormányzók. Orvosként fel
kell tennem magamnak a
kérdést: az elmúlt két
évtizedben ki gondoskodott a
vízellátásról, a
csatornarendszerekről? Ki
gyűjtötte be az adót a
közmunkák elvégzésére? Ha
szabadon engedem a
fantáziám, rémisztő
betegségeket és járványokat
látok. – Elhallgatott, és
amikor folytatta, a hangja
sokkal halkabb,
elgondolkodóbb volt. – Azt
hiszem, mindketten nagy
dolgokat vártunk
Londiniumtól, Caius, csak
egészen másképp, és úgy
gondolom, mindkettőnknek
hatalmas csalódásban lesz
részünk.
Közeledő patadobogást
hallottam hátulról. A katonát
az első századtól küldték
előre emlékeztetni engem,
hogy az emberek már
majdnem négy órája nem
szálltak le a lóról. Mogorván
visszaküldtem az utasítással,
hogy álljanak meg pihenni,
enni és megitatni a lovakat.
Miközben az oszlop megállt,
és a katonák leszálltak a
nyeregből, intettem
Lucanusnak, hogy
csatlakozzon hozzám, és
eltávolodtam az úttól. A
Pontes körüli földek kicsik
voltak, elhanyagoltak, és
szorosan ölelték körül a
várost. Hamar magunk
mögött hagytuk őket, és
behatoltunk a sűrű erdőbe.
Az eredetileg az utat védő
széles, megtisztított árkok rég
elmaradtak mögöttünk, itt
sűrű bozótos és vastag fák
váltották fel őket. Az utolsó
fél mérföldön azonban
kezdtek ritkulni a fák, és
mindkét oldalon tágas, füves
mező terjeszkedett egy régi
erdőtűz elszenesedett
maradványaival. Lovammal
célba vettem egy
ötvenlépésnyire lévő
kőhalmot. Amikor odaértem,
leszálltam a nyeregből, és
felkapaszkodtam a kövekre.
Lucanus is elhelyezkedett
mellettem, és meghúztuk a
vizestömlőmet. Figyeltem,
ahogy iszik.
– Komolyan beszéltél,
amikor a járványokat
említetted?
Felmordult, és a fejét
csóválva leeresztette a
tömlőt.
– Nem, természetesen nem,
de jobb félni, mint megijedni.
Ez a fajta borúlátás együtt jár
a hivatásommal. Semmi
okunk ilyesmire gyanakodni.
Ennek ellenére nem hagyott
nyugodni a dolog, és a
tagadása sem oszlatta el az
aggodalmam.
Megköszörültem a torkom,
hátha attól az elmém is
kitisztul valamennyire.
– Nos, tegyük fel, igazad van,
és Londiniumban zűrzavar
uralkodik. Mit tehetünk?
Visszadugaszolta a tömlőt, és
átadta nekem.
– Mivel? A készletekkel?
Semmi nem tehetünk azon
kívül, hogy megpróbálunk
máshol hozzájutni. Az
erdőben van vad, a
patakokban hal, a lovak
pedig füvet is legelhetnek.
– És mi lesz az út hátralévő
részében? Ha Londiniumban
nincs ennivaló, talán
Verulamiumban is hasonló a
helyzet. Lehet, hogy ez az
egész út kudarcra van ítélve.
A célunk, hogy megmutassuk
az erőnket és a jelenlétünket,
viszont ha az összes város
elhagyatott lesz vagy bezárul
előttünk, kárba vész minden
ráfordított idő és erőfeszítés.
Lehet, hogy még most fel
kellene adnunk?
Megfordulnunk és
hazamennünk?
Ezen egy ideig töprengett,
ugyanolyan alaposan
megrágott minden előnyt és
hátrányt, mint én. Végül
megrázta a fejét.
– Azt mondom, ne. Ne
feledd, szétkürtölték a
verulamiumi találkozó hírét.
Valószínűleg megfelelő
előkészületeket tettek az
odalátogatók elszállásolására.
És még Londiniumról sem
tudhatunk semmi biztosat
addig, amíg oda nem érünk.
Az oldalán lógó tarisznyából
elővett egy kisebb tasakot, és
a tenyerébe rázott belőle
néhány szem mogyorót,
mielőtt továbbadta nekem.
Kiszolgáltam magam, és
lassan a számba rakosgattam
a megpucolt szemeket.
Hosszúra nyúlt a csend,
mindketten a gondolatainkba
temetkeztünk. Végignéztem a
katonákon. A mező minden
szegletét megtöltötték, ültek,
álltak vagy járkáltak,
próbáltak megszabadulni a
nyereg érzetétől. A legtöbben
nagyon fiatalok voltak. Ha
valami kietlen pusztaságba
vezetem őket… ha Lucanus
becslése pontos, és
Londinium üres, vagy – az
Úr óvjon meg tőle – járvány
tombol a városban, akkor
sokan közülük nem térnek
haza, és a felelősség egyedül
az enyém lesz. Luke
beleültette a fejembe a
járvány gondolatát, és most
már nem tudtam figyelmen
kívül hagyni. Eszembe jutott
az is, amit a közmunkáról és
a működtetésről mondott: a
poshadó víz, különösen a
sűrűn lakott városrészekben,
a fertőzések és járványok
melegágya. Lelki szemeim
előtt megjelent egy komor,
sötét, néptelen utca, tele
felpuffadt holttestekkel.
Egyetlen pillanatig sem
rágódtam volna, ha az
embereimet szükség esetén
csatába kell küldenem. Ám a
gondolat, hogy birkaként
tereljem be őket egy
mocskos, járványtól sújtott
városba, ahol koszban, kínok
közt halhatnak meg, méltóság
nélkül, akár a veszett
patkányok, irtózattal töltött
el. És akkor hirtelen eszembe
jutott a megoldás.
– Legyen hát. Kikerüljük
Londiniumot, és egyenesen
Verulamiumba megyünk.
Lucanus ismét a fejét rázta,
kiült az arcára a kételkedés.
– Nem tudom, Caius. Nem
biztos, hogy bölcs döntés,
talán nem is lehetséges.
– Az Úr nevére, miért nem? –
Nem számítottam
ellenkezésre. – Persze, hogy
lehetséges! Egyszerűen csak
megtesszük, ennyi az egész!
Megvonta a vállát.
– Ha te mondod… bár azt
hiszem, nem tekintetted át
elég alaposan, amit javasolsz.
A lovak, a folyó… a Tamesis.
Értetlenül néztem rá, nem
tudtam kihámozni a szavai
értelmét.
– Mi van a folyóval? Egy
gázlón átkelünk azon az
átkozott folyón!
– Talán… – Ebben az
egyetlen szóban
összesűrítette minden
kételyét, de ráharaptam a
nyelvemre, és uralkodtam
magamon, mert láttam, hogy
még nem fejezte be. – Két
nappal ezelőtt átkeltünk rajta,
de ott keskeny volt. Most a
folyó rossz oldalán vagyunk,
és máris négyszer olyan
széles, mint akkor volt.
Gyanítom, már most is túl
nagy az átúsztatáshoz, és túl
mély, hogy gázlót találjunk.
Szükségünk lesz egy hídra,
és az egyetlen ezen a vidéken
Londiniumban található.
– Hm. – Erre nem tudtam mit
válaszolni, gondolkodnom
kellett. – Esetleg egy komp?
Újra csak a fejét csóválta.
– Kétszáz emberünk van,
kétszáz lovunk, és a
szekerek. Egy komp talán
egyszerre át tudja vinni két
szekerünket a hajtókkal,
csakhogy nem tartom
valószínűnek. Viszont még a
kompok is Londinium
közelében működnek. A
Tamesis Londiniumnál
nagyon nagy folyó, Caius,
nagyobb, mint amit valaha
láttál.
– A pokolba! – Felugrottam.
– Akkor még ma visszatérünk
Camelotba! – Felnéztem az
égre. – És megint csak a
pokolba, túl későre jár! Estig
itt maradunk, letáborozunk,
és kora reggel indulunk.
Lucanus most tágra nyílt
szemmel meredt rám.
– Az Úr nevére, miről
beszélsz? Ugye nem
gondolod komolyan?
Forduljunk vissza, amikor
még az út feléig sem
jutottunk? Miért, Caius?
Dühös voltam, és már a
kérdés megválaszolása
közben felismertem,
mennyire alaptalan a
haragom.
– Miért? – Szinte köptem a
szót. – Azt kérded, miért?
Pontosan te mutattál rá a
járvány veszélyére, Lucanus!
Nem fogom kitenni az
embereimet semmiféle
betegségnek!
– Helyes, nagyszerű! Ezt
örömmel hallom, bár eddig is
tudtam, és én lennék az
utolsó ember, aki elvárná,
hogy másképp cselekedj. –
Szavai és hangsúlya, nyugodt
beszéde indokolatlan
ellenségességemmel szemben
egy csapásra gátat szabott
dühömnek. Miközben
bámultam rá, éreztem, hogy
elszivárog belőlem a harag,
és enyhe értetlenség költözik
a helyére.
– Akkor mit akarsz? Ha
egyetértesz velem, miért
csüggesztett úgy el a
hazatérés gondolata?
Lucanus sóhajtott, és a
sziklára mutatott, arra a
helyre, ahol az imént ültem.
– Ülj vissza, megpróbálom
elmagyarázni. – Amikor
elhelyezkedtem, odanyújtotta
a mogyorós tasakot. –
Tessék, önts belőle a szádba,
de vigyázz, kavics is lehet
közte, kitörheti a fogad.
Inkább a tenyerembe ráztam
néhány szemet, ám közben is
őt néztem, és amikor látta
rajtam az értetlenséget,
mosolyogva megcsóválta a
fejét, és elvette tőlem a
mogyorót. Gondosan
bekötötte a tasak száját, és
visszacsúsztatta a
tarisznyájába.
– Caius, nem azt mondtam,
hogy Londiniumban tombol a
járvány. Pusztán felvetettem
a lehetőséget, hogy
figyelmeztesselek egy
lehetséges veszélyforrásra,
amit eddig talán nem vettél
figyelembe. Ugyanebből a
megfontolásból
figyelmeztettelek arra is,
hogy kavics lehet a mogyoró
között. Mit tettél?
Megráztam a fejem, még
mindig nem értettem.
– A tenyeredbe öntötted,
nem? Így mindegyiket
ellenőrizheted, mielőtt
megennéd. A legfontosabb
azonban, hogy nem mondtál
le a mogyoróról. Felismerted
a fogtörés lehetőségét, és
lépéseket tettél a megelőzése
érdekében. A járvánnyal is
ugyanez a helyzet. Puszta
feltételezés részemről, és
ostobaság lenne csak azért
lemondani az expedícióról,
mert valami rosszul
sikerülhet. Ezzel az erővel
soha többé ne hagyjuk el
Camelotot.
Bólintottam, kezdtem érteni,
de még nem fejezte be.
– Semmi rossz nincs abban,
ha félsz a fertőzéstől, Caius.
Ez természetes, emberi
dolog, a betegségnek már a
puszta gondolata is
visszatetszést kelt
mindenkiben. De mikor
hallottam, milyen könnyen
feladtad volna a vállalkozást
egy lehetséges betegségtől
való félelem miatt, aggódni
kezdtem. Ezt a csalódottságot
láttad az arcomon. Holnapra
átgondoltad volna az egészet,
és megváltoztatod a
döntésed. Addigra azonban
nagy kárt okoztál volna nem
csak magadnak, de nekünk is
azzal, hogy határozatlannak
mutatkozol. Erre pedig nincs
szükségünk. Az elmúlt napok
felbosszantottak, ingerültté
tett, ahogy a dolgok az
elindulásunk óta alakultak, és
szerintem túl sokat
emésztetted magad a
felelősségen, amit magadra
vállaltál, a vezetés
felelősségén. Láttam, hogy
olyasmin gondolkodsz, amit
később megbántál volna,
ezért szólaltam meg. Ha
tévedtem, bocsánatodat
kérem, amiért barátként
reagáltam.
Vettem egy mély lélegzetet,
és zajosan kifújtam a levegőt
összezárt ajkamon, ahogy a
lovak szokták.
– Luke, ha valakinek
bocsánatot kell kérnie a
helytelen viselkedésért, az én
vagyok. Nézd el nekem,
barátom. – Hosszú
pillanatokig csak ültem, és a
katonáimat szemléltem. –
Rendben, akkor hallgasd meg
a módosított döntésem. –
Ismét körülnéztem, ezúttal a
fákat vettem szemügyre. –
Amint kiérünk ebből az
erdőből, ha sikerül valaha,
letérünk az útról. Toronyiránt
megyünk, így menet közben
módunk lesz vadászni, és
tudjuk etetni az embereket.
Ha egy kicsit is
módosabbnak tűnő,
megművelt földbe botlunk,
vásárolunk gabonát a
lovaknak, egyébként pedig
útközben fognak legelni.
Londinium közelében
megállunk és letáborozunk.
Magam megyek be a
városba…
– Erős fegyveres kísérettel.
– Így van, egy kisebb
csapattal, és saját szememmel
vizsgálom meg az ottani
állapotokat, mielőtt
bevezetem az embereimet.
Megpróbálom kideríteni, mi
történik Verulamiumban…
valaki biztosan tud valamit…
és ha úgy gondolom, tiszta az
út, üzenetet küldök, hogy
hozd be a többieket. Amilyen
gyorsan csak lehet, átkelünk
a folyón, és azonnal
elindulunk északra,
Verulamium felé.
Már a beszédem közben
csóválni kezdte a fejét.
– Most meg mi a baj?
– Nem lesz jó.
– Mi az, hogy nem lesz jó?
– Nos, a nagy része jó, de én
is ott leszek veled
Londiniumban, mivel én
vagyok az egyetlen orvosod,
és feltételezem, azért mégy
előre, hogy kiderítsd, van-e
járvány a városban.
– Gondolod, hogy nem érzem
meg?
Elfintorodott.
– Nem ez aggaszt. Ha még
nem terjedt el, lehet, hogy
nem ismered fel.
– És te igen? – kérdeztem
komoran.
– Igen – bólintott –, egészen
biztosan, főleg most, hogy
számítok is rá.
– Rendben, akkor te is velem
jössz. – Rövid szünet után
gunyorosan megkérdeztem: –
Van még olyan része a
tervemnek, ami rossz?
Elmosolyodott.
– Nem, a többi
kivitelezhetőnek tűnik.
– Ó, hálás köszönetem!
Vigyorogva nézett rám.

Körülbelül tíz mérföld után

kiértünk az erdőből. Addigra
már úgy öt mérföld óta
folyamatosan lefelé
ereszkedtünk, a fák
hullámzó, dombos
mocsárvidéknek adták át a
helyüket. Pontes óta egyetlen
élő lelket sem láttunk.
Megadtam a jelet az út
elhagyására, és északkelet
felé kanyarodtunk. A nap
hátralévő részében jó
iramban haladtunk a kemény,
füves talajon.
Késő délután egy tiszta,
gyors folyású patak mellett, a
dús fűvel borított réten
táboroztunk le. Már korábban
előreküldtem egy
vadászcsapatot, és
szerencsével is jártak, három
méretes szarvast és egy
hatalmas vaddisznót
zsákmányoltak. A
konyhaszemélyzet azonnal
munkához látott, és amint a
sülő hús illata betöltötte a
levegőt, mindenkinek
megkordult a gyomra.
Másnap reggel is kitartott a
jó idő, a napsütést csak
időnként zavarták meg futó
záporok, és megint sikerült
jókora távolságot
megtennünk. Donuil minden
reggel maga volt a
megtestesült nyomorúság,
hatalmas teste még mindig
nem szokott hozzá a hosszú
lovaglásokhoz. Némán
imbolygott lova nyergében,
és ügyeltem rá, hogy dél előtt
ne adjak neki feladatokat,
mert tudtam, hogy a nap
előrehaladtával lassan
összeszedi magát, és állapota
látható javulásnak indul.
Minden nap ugyanaz volt, de
a magára találás mindennap
kevesebb időt vett igénybe.
Kora délután már beszélt is a
maga vidám, évődő módján,
és kezdtem elhinni, hogy
egyszer igazi lovast faragunk
belőle. Együtt lovagoltunk az
oszlop elején, élveztük a
szokatlanul hosszú,
napsütéses időszakokat a
záporok között, amikor
Donuil, akinek a szeme
mindenki másénál élesebb
volt, mozgást észlelt az
előttünk húzódó gerincen.
– Valaki közeledik,
parancsnok – biccentett előre.
– Egyenesen előttünk. Lehet,
hogy a felderítőink.
– Hányan vannak? – Nem
láttam semmit, de hittem
neki.
A szemét erőltetve
összpontosított, és néhány
pillanat múlva megérkezett a
válasz:
– Csak egy lovas. Orvic az.
Ránéztem, bosszantott kiváló
látásának bizonyítéka.
– A pokolba, Donuil, ezt meg
honnan tudod? Én még a
mozgást sem látom!
Elmosolyodott, tekintete
továbbra is a közeledő alakra
tapadt.
– Orvic az, parancsnok, és a
kopói. Ezért gondoltam
először, hogy többen vannak.
Most már én is láttam a
magas, hosszú hajú, hosszú
lábú cambriai keltát,
nyakában aranylánccal,
valamint a három nagy testű
kutyát. Távoli rokonom volt,
nagyapám, Ullic Pendragon
unokaöccse. Orvic még saját
klánján belül is
különlegességnek számított,
mivel elismert vadász és
harcos volt, mégis bárdként
és kutyatenyésztőként
szerzett magának hírnevet.
Úgy döntött, ellovagol
velünk Verulamiumba,
megnézni a vitát. Nem volt
keresztény, és nem érdekelték
a teológiai kérdések, de még
sosem járt a tartománynak
abban a szegletében, és úgy
gondolta, elkísér minket.
Amikor odaért, köszöntöttük
egymást, és vártuk, hogy
elmondja, miért jött vissza.
Már rég lemondtam róla,
hogy bármilyen módon
siettetni próbáljam Orvicot,
de ezúttal meglepően gyorsan
közölte a mondandóját.
– Hová tartotok?
Felvontam a szemöldököm,
de késlekedés nélkül
válaszoltam.
– Londiniumba, megnézni,
mi ott a helyzet. Miért?
– Felejtsd el. Már nem kell
megnézni semmit.
Elkomorodtam.
– Honnan tudod?
– Ott voltam, hihetsz nekem.
Végigpillantottam öt
kísérőmön. Mindegyikük
figyelmesen nézte Orvicot,
egyikük arcán sem láttam
kételyt. Visszafordultam a
megtermett keltához.
– Mi van ott? Lakott a város?
– Persze, hogy lakott, de
neked és az embereidnek
nincs ott hely.
– Miért nincs?
– Valamiféle járvány tört ki.
Egyelőre még nem tombol,
de elkezdődött. Kevés a
haláleset, de így is kitört a
pánik. Mindenhol harcok
folynak, és senki nem tudja,
ki a vezető, vagy ki harcol
kivel. Négy, talán öt
csoportosulás küzd
egymással, és az utcákon
több halott fekszik az
erőszaknak köszönhetően,
mint a betegség miatt. A főtér
egy mészárszék, a templom
lángban áll, akárcsak a város
nagy része.
– Honnan tudod mindezt?
Bent jártál a városban?
– Igen, alaposan körülnéztem
kívül-belül.
– Akkor lehet, hogy te is
megkaptad a kórt –
figyelmeztette Lucanus.
Orvic ránézett, aztán rám.
Meg mertem volna esküdni,
hogy mindjárt elmosolyodik.
– Lehetséges, de kétlem.
Senkihez nem mentem túl
közel, csak egyetlen
emberhez, és hozzá is a
városon kívül.
– És?
– Ez minden. Egészséges
volt, akár egy ló, és vérzett,
mint egy disznó. Zsoldos
volt, mégpedig arról a
vidékről, ahonnan én is
származom, de nem
ismertem. Leesett a falról,
vagyis valójában ledobták.
Összevarrtam egy sebet a
combján, és
visszaillesztettem a törött
csontját, ő pedig boldogan
mesélt. Elmondta, hogy
évekkel ezelőtt szegődött a
gabonakereskedők céhének
szolgálatába, de annak már
nagyon hosszú ideje, és végül
egy csapatnyi egykori
katonánál kötött ki, akik csak
magukkal törődnek, senki
mással. A városban nincs
rendes hatóság. A templom
néhány csavargótól eltekintve
évek óta elhagyatott. A városi
tanács több mint öt éve
befejezte a működését, és a
módosabb polgárok vagy
halottak, vagy elköltöztek.
Mint mondtam, tombol a
zűrzavar, valóságos
patkányfészek a hely.
Érdemes minél távolabb
maradni tőle.
Lovam egy bögölycsípés
miatt oldalra táncolt, a
váratlan mozdulattól kis híján
leestem a hátáról. Nagy
nehezen visszanyertem
fölötte az uralmam, szegény
párán vezettem le a dühömet.
Mire újra megszólaltam, már
ugyanúgy uraltam a
szavaimat, mint a hátasomat.
– Nincs választásunk –
közöltem komoran. – Át kell
kelnünk a hídon.
– Keress más utat, Merlyn –
nézett a szemembe a kelta. –
Nincs ott számodra más, csak
gond és baj.
– Képtelenség! Kétszáz
emberrel utat vágunk
magunknak, ha kell!
Orvic hatalmas köpéssel
fejezte ki ellenérzéseit.
– Lehet, hogy be tudod vinni
őket, de kijutni velük már
sokkal nehezebb lesz.
Szekereid vannak, készleteid
és lovaid, ez mind ragyogó
célponttá tesz. Az utcák
keskenyek, az épületek
magasak. Az északi faltól a
hídig majdnem egy mérföld a
távolság, de soha nem jutsz el
odáig. Amint megközelíted a
kaput, még be sem lépsz, és
azok a marakodó fattyak
máris egyesülnek ellened.
Eltorlaszolnak minden
kereszteződést, aztán
felsorakoznak a tetőkön, és
odafentről szaggatnak
benneteket darabokra. Az
embereid nem tudnak
manőverezni, sem kikerülni a
lövedékeket. Végül torlaszt
emelnek a hídhoz is. Higgy
nekem, Caius Merlyn, azon a
hídon nem kelsz át a folyón.
– A pokolba! Akkor mit
javasolsz? Növesszünk
szárnyat és repüljünk át?
– Ha tudtok, igen. –
Elvigyorodott, de a szemében
nem csillant jókedv. – Ám
talán jobb megoldás keletről
megkerülni a várost, és
fölötte találni valami gázlót
vagy kompot.
– És ha nem találunk? Tudod
egyáltalán, hol lelhetünk
egyet?
Oldalra billentette a fejét.
– Nem, de előbb vagy utóbb
biztosan találtok. Az emberek
át szoktak kelni a folyón, és
nem kell hozzá feltétlenül
Londiniumba utazniuk. Egy-,
legfeljebb kétnapos kitérő, de
a katonáid egészségesek
maradnak. Ha utána két
napig növelitek a tempót, és
tovább lovagoltok,
behozzátok az elvesztegetett
időt.
Nem beszélt ostobaságot. A
folyón felfelé biztosan lesz
egy komp vagy gázló. Úgy
döntöttem, megbízom a
Londiniummal kapcsolatos
értékelésében, és jelt adtam a
pihenőre, hogy az emberek
kinyújtóztathassák fáradt
izmaikat. Aztán Orvic
közreműködésével egy órán
át tervezgettük, hogyan
kerüljük el a várost és a
veszélyes hidat.
Aznap éjjel, miután
kidolgoztuk a tervet, sokat
töprengtem magamban.
Sosem fogadtam jól a
tanácsokat. Mindig gondosan
mérlegeltem őket, és nagy
gondot fordítottam rá, hogy
meghallgassam a körülöttem
lévők ötleteit, ám végül
rendszerint azt választottam,
amelyik alátámasztotta az
álláspontomat, mert úgy
véltem, a megérzéseimre kell
hagyatkoznom olyan
ügyekben, amikor kizárólag
az enyém a felelősség. Ezt
még apámtól tanultam. Az ő
vezetési elve egyszerű volt:
bármilyen vezetőnek teljes
felelősséget kell vállalnia az
emberei sorsáért. Siker esetén
nagylelkűen megoszthatja a
dicsőséget, ám a kudarcért
kizárólag egyedül kell
vállalnia a felelősséget. Az
expedíciónak ebben a
szakaszában azonban már két
alkalommal is tanácsot
fogadtam el két
alárendeltemtől, két egymást
követő napon, fenntartások
nélkül. A tanácsok mindkét
alkalommal szembementek
azzal, amit normális
helyzetben tettem volna. Az
elkövetkező történések
fényében, utólagos
éleslátással lehetetlen
elutasítanom, hogy
valamiféle rejtélyes,
természetfeletti erők
befolyásoltak, amiket nem
tudtam irányítani.
Publius Varrus élete végéhez
közeledve nagyon sokat írt,
felidézett mindent, ami azóta
történt vele, hogy találkozott
nagyapámmal, Caius
Britannicusszal.
Szórakoztatott, hogy amikor
olyan eseményről kellett
beszámolnia, amit nem
teljesen tudott értelmezni,
akkor előjött azzal az érvvel,
hogy ő ugyan nem babonás
ember, de…
Most értettem meg először,
miként érezhetett Publius
Varrus ezen alkalmakkor. Én
sem vagyok babonás ember,
de hiszem, hogy a
verulamiumi utazást a sors
akarta. És hiszem azt is, hogy
csak azért valósult meg, hogy
sor kerüljön néhány
találkozásra, melyek
egyébként nem történtek
volna meg.
Orvicnak igaza volt a
Londinium fölötti
közlekedésről a folyón át.
Alig távolodtunk el
egynapnyira a várostól – a
haladást lelassította az út
hiánya és a rengeteg szekér –,
máris találtunk egy sűrűn
használt átkelőpontot. A
folyó mentén futó, mély
keréknyomokkal szabdalt
szekérút olyan helyre
vezetett, ahol kiirtották a part
menti bokrokat és fűzfákat,
és primitív kompkikötőt
alakítottak ki. Az egyszerű
dereglyét kötelekkel és
csigákkal működtették,
melyeket a két parton egy-
egy vastag tölgyfához
rögzítettek. Amikor
megérkeztünk, a túloldalon
várakozott, és a jelek szerint
már jó ideje ott pihenhetett,
mert a folyó a forróságban
leapadt, és a jármű magasan
ült az iszapos partoldalon.
Ideátról nem tudtuk
megmozdítani, bár a
kötelekhez rendeltünk annyi
embert, amennyi csak
odafért. A folyó széles volt és
iszapos, lassan hömpölygött,
nyomát sem láttuk örvénynek
vagy erős áramlatnak. Az
egyik fiatal
századparancsnok, aki
állítása szerint úgy úszott,
akár a hal, önként
vállalkozott, hogy megnézi,
milyen erős a sodrás. A folyó
közepén leért a lába a
fenékre, és a feje bőven
kilógott a vízből. Közölte,
hogy nincs említésre méltó
áramlat.
Tucatnyi lovas gázolt át a
vízen, hogy kiszabadítsák a
megfeneklett kompot, és a
haderőnk alig két óra alatt
átjutott a túloldalra. Aznap
éjjel a folyó közelében
táboroztunk, a sűrű fűzfák
eltakartak minket a víz felől.
Másnap nyugat felé
indultunk tovább, követtük a
kompkikötőtől induló
ösvényt. Az út hamarosan
kiszélesedett, viszont teljesen
benőtte a növényzet, ezért
csigalassúsággal
vánszorogtunk keresztül az
erdős vidéken. A fák nagy
része vastag tölgy, kőris és
bükk volt kevés
aljnövényzettel, és a nehéz
szekerek nélkül jó iramban
tudtunk volna haladni. A
hatalmas kerekek szinte
tengelyig eltűntek az erdő
puha talajában, szélességük
miatt pedig csak nehezen
lehetett manőverezni velük a
fák között. A kidőlt fák és
rönkök gyakran lehetetlenné
tették a továbbhaladást, így a
katonáink ugyanannyi időt
töltöttek a földön, mint
lóháton, miközben
megpróbálták eltakarítani az
útból a legnagyobb
akadályokat, és kiszabadítani
a kerekeket.
Késő délután váratlanul
kibukkantunk a nagy,
Londiniumból Verulamiumba
vezető római út mellett.
Aznap éjjel nem tudtunk friss
húst sütni a tüzeinknél, a
kétszáz lovas és a nehéz
szekerek csörtetése
mérföldeken belül minden
vadat elűzött. Az utat
kétoldalt szegélyező fák jóval
fiatalabbak voltak, mint az
erdei óriások, melyek alatt
egész nap vonultunk, de az
ágaik már így is összeértek a
fejünk felett, zöld,
levélkupolás alagúttá
változtatva az utat.
Az első mérföldkő tudatta,
hogy tizenhárom
mérföldnyire járunk
Londiniumtól. Két
mérfölddel később, amikor
már kezdtem aggódni a
megfelelő táborhely hiánya
miatt, kijutottunk egy nyílt
mezőre, ahol a halkan
csörgedező patak partján
vékony facsemeték nőttek
egy újabb erdőtűz
elszenesedett maradványai
között. A nap csupán néhány
perccel korábban nyugodott
le, és mire kialakítottuk a
tábort, a mező szélén álló
magas fáknak köszönhetően
már teljesen sötét volt.
A tábortüzek fényénél
vacsoráztunk, és úgy
döntöttem, másnapra pihenőt
adok az embereknek, amíg
vadászni megyek kelta
íjászainkkal.

XXXII.

Nehéz lövés volt –

véleményem szerint
túlságosan is nehéz –, de a
szarvas tökéletes célpontot
nyújtott, élesen kirajzolódott
a felhőtlen ég előtt, és mivel
nekem volt a legerősebb
íjam, Orvic bólintással
jelezte, hogy enyém a
lehetőség. Felemeltem
Publius Varrus hatalmas íját,
gondosan céloztam, egészen
az államig hátrahúztam a
húrt. Éreztem a fegyver
erejét, elképzeltem a
nyílvessző útját az enyhe
szélben. A szavas ott állt a
gerincen, körülbelül kétszáz
lépésnyire, de egy keskeny,
mély, bokrokkal benőtt
vízmosás húzódott
közöttünk. Két órája követtük
a két tehenével, és a
vízmosásnak köszönhetően
nem tűnt valószínűnek, hogy
ennél közelebb juthatunk. A
kihúzás és az elengedés
közötti néhány szívverésnyi
időben lehetőségem nyílt
megcsodálni, ahogy ott állt
két fa között, felemelt fejjel.
Agancsa így szinte a hátán
nyugodott, tekintete egy
lehetséges veszélyforrásra
tapadt a gerinc túlsó oldalán.
Nem tudhatott rólunk,
levelek vékony rétege
álcázott minket, a szél pedig
az ő irányából fújt.
Lassan kifújtam a levegőt az
orromon, és elengedtem a
vesszőt. Éreztem, hogy
pontosan a célra tart, ám a
szarvas a következő
pillanatban eltűnt. Olyan
hirtelen volt az átmenet a
mozdulatlanul álló célpont és
az üres égbolt között, hogy
babonás döbbenetemben
szinte már mágiára
gyanakodtam.
– Pokolba! – sziszegte
mögöttem Orvic, ám ekkor
újra megláttam a szarvast, a
két tehénnel lefelé száguldani
a vízmosáshoz. Jobbra ugrott,
és már el is tűnt a hasadékot
megtöltő bozótosban. Csak
ekkor eresztettem le az íjam,
és fordultam a többiekhez.
– Mi történt?
– Valami megijesztette –
felelte Orvic undorral. –
Valami a másik oldalon, amit
meglátott vagy meghallott.
Donuilra és Curwinra
pillantottam, ők eddig nem
szólaltak meg.
– Láttatok vagy hallottatok
valamit? – Csak a fejüket
rázták. – Nos, akár
indulhatunk is. Nem hiszem,
hogy lesz még egy
lehetőség…
– Csend! – vakkantotta
Orvic. – Hallgassátok!
Figyeltünk, de a szélben
zizegő levelek susogásán
kívül semmit nem hallottunk.
Orvic mozdulatlanná
dermedt, minden
idegszálával összpontosított.
– Mi a…?
Egy heves kézmozdulattal
félbeszakította kérdésem, én
pedig visszafojtottam a
lélegzetem, és feszülten
próbáltam meghallani
valamit. Ám most is csak a
szél zúgott. Néhány pillanat
múltán az ő izmai is
elernyedtek, távozott belőle a
feszültség, amely egy
pillanatra mindhármunkat
megijesztett.
Felém fordult.
– Mit akartál mondani, Caius
Merlyn?
Megvontam a vállam, és a
hátamra lendítettem az íjat.
– Semmi fontosat, csak hogy
akár indulhatunk is. Az a
három szarvas elfutott, soha
nem találjuk meg őket újra.
Mit hallottál?
– Nem tudom. Talán semmit,
de mintha kiabálás lett volna.
– Eszembe sem jutott
kételkedni a szavában. Orvic
legendás látással és hallással
büszkélkedhetett. Tovább
beszélt, szinte csak magában,
gondterhelten összevont
szemöldökkel. – Valami
megijesztette őket. Hozzátok
a lovakat, megnézem, mi van
a gerinc másik oldalán. – A
vízmosás szélére
merészkedve lepillantott.
– Nem is olyan veszélyes, én
át tudok menni, de ti a
lovakkal nem. – Jobbra
nézett, ahol a vízmosás fél
mérfölddel később
kiszélesedett. – Arrafelé
kerüljetek, aztán találkozunk
a völgyben, a másik oldalon.
Ha nincs ott semmi,
folytatjuk a vadászatot.
Lehet, hogy csak vaddisznók
voltak, vagy egy medve.
Siessetek! – Bal kezében
továbbra is az íját
szorongatva ereszkedni
kezdett, ugyanolyan gyorsan
eltűnt a perem mögött, mint
az imént a szarvas.
Nem vettem rossz néven,
hogy átvette a
parancsnokságot. Ilyen
helyzetben Orvic sokkal
alkalmasabb vezető volt
nálam. Két társamhoz
fordultam.
– Indulás!
Félórával később lélegzet
után kapkodva támaszkodtam
meg egy ferdén növő fa
törzsén. Alattam szakadék
tátongott, legalább ötven
lépés mély lehetett, és egy
nagy sziklahalomban ért
véget, ahol három, régen
lehullott fa csontváza
korhadt. Nem kellett nagy
képzelőerő annak
megállapításához, hogy a
sziklafal az idők kezdete óta
omlik. A kőtörmeléken túl
füves, viszonylag meredek
lejtő kezdődött, amely csak
fél mérfölddel távolabb, a
völgy aljában vált
vízszintessé. A hosszú, fákkal
koronázott, jobboldalt még
magasabbra emelkedő
meredély legszélén álltam
lesben. Valahonnan felülről
patak csordogált, a víz vakító
csillogással zuhant le a lenti
sziklákra, mielőtt
csatlakozott a völgyön
átkanyargó folyóhoz.
Ügyet sem vetettünk a
szépségre, csak az alattunk,
alig egymérföldnyire
kibontakozó harcot figyeltük.
– Idegenek. Mind külhoniak
– morogta halk torokhangon
Orvic.
Ránéztem, láttam ádáz
arckifejezését és helytelenítő
tekintetét.
– A támadók biztosan –
bólintottam. – Szászoknak
tűnnek.
– Azok is, valamelyik
fajtájuk. Viszont a többiek is
külhoniak. Nem Britanniából
jöttek, legalábbis nem olyan
vidékről, amit ismerek.
– Honnan tudod ezt
idefentről megállapítani? –
Hunyorognom kellett a
majdnem teljesen szemből
érkező napfényben, hiába
próbáltam kivenni a
részleteket, melyeket Orvic
nyilvánvalóan jól látott. –
Annyira sem látom őket,
hogy valami különöset
észrevegyek rajtuk. Te mit
gondolsz, Curwin?
– Engem ne kérdezz,
ugyanolyan vak vagyok, mint
te. Ám ha Orvic azt mondja,
külhoniak, akkor azok. Neki
van sólyomszeme.
Hátranéztem a vállam felett
figyelő Donuilra, csapatunk
negyedik tagjára.
– És te? Meg tudod mondani,
kik azok?
Donuil megvonta a vállát és a
fejét csóválta.
– Nem, de jó az öltözékük és
szervezettek. Tudják, mit
csinálnak, bár a
létszámfölény miatt már nem
sokáig tarthatják magukat.
Utolsó szavai pontosan
tükrözték a gondolataimat.
Ismét lenéztem, magamban
átkozva a távolságot és azt,
hogy nem mehetünk
közelebb. A támadó csapat
körülbelül nyolcvan-száz
főből állt, nagy, kerek
pajzsaik alapján könnyű volt
megállapítani róluk, hogy
szászok. Velük szemben
húsz-harminc fős egység állt,
ők egy romos tanyát foglaltak
el a völgy aljában, a falak és
épületmaradványok mögött
védekeztek.
– Íjászaik is lehetnek –
mondta Orvic. – Látjátok,
hogy az ellenfeleik
hátramaradnak és fedezékbe
húzódnak? És néhányan a
fűben is fekszenek, vannak
élők és holtak is köztük.
Minden bizonnyal
odaszegezték őket az íjászok.
Máskülönben semmi nem
gátolná meg, hogy
háromszoros túlerővel
lerohanják őket, és mindenkit
lemészároljanak. – Halkan
felmordult, meglepettnek tűnt
a hangja. – Azt hiszem, ezek
rómaiak.
– Tessék? – hökkentem meg.
– Ezt hogy érted?
Úgy nézett rám, mintha
agyalágyult lennék.
– Úgy értem, hogy rómaiak.
Rómából. A legtöbben
fehéret viselnek. Ilyen fehér
fehéret már rég nem láttam.
– Az Úrra, igazad van! –
Lázasan gondolkodtam. –
Mennyire jól ismered ezt a
vidéket, Orvic?
– Nem nagyon jól, de
valamennyire – morrantotta.
– Miért?
– Milyen messzire vagyunk a
táborunktól?
Körülnézett, mintha még bele
is szaglászott volna a
levegőbe.
– Alig egy mérföld, ahogy a
madár repül. Az ösvényen
inkább három. Megtettünk
egy nagy félkört. Mi jár a
fejedben?
Félig megszületett ötletem
hamvába is holt, mielőtt még
befejezte a mondatot.
Megvontam a vállam, és
tehetetlenül a völgy felé
intettem.
– Eh, hagyjuk. Ha azok ott
valóban rómaiak, márpedig
hajlamos vagyok hinni
neked, akkor ugyanazért
vannak itt, amiért mi is.
Verulamiumba tartanak.
Próbálom kitalálni, hogyan
segíthetnék nekik. Az első
gondolatom az volt, hogy
idehozom a lovasságot, de
nincs rá idő, és egyébként is
lehetetlen volna. Egy
pillanatra megfeledkeztem
róla, hogy magaslaton
vagyunk.
Vigyorogva mutatott bal felé.
– Nos, a lovaitok itt biztosan
nem tudnának leugrani, de ha
észak felé kerültök,
körülbelül egymérföldnyire
lejuthattok.
– Tessék? Hogyan?
– Az úton. Ott, a régi tanya
túloldalán ereszkedik le a
völgybe. – Megfordult, és a
déli sziklára nézett. – Látod a
vízesést? Az ugyanaz a patak,
amelyik mellett táboroztok.
Egy csatornán keresztül
átfolyik az út alatt.
Emlékszel? – Bólintottam,
vártam, hogy folytassa. – Ha
az emberedet, Donuilt
felküldöd oda, és végigrohan
a patak mentén, hamar ott
lehet a táborban, amilyen jó
futó. Aztán körbevezetheti a
lovasaidat, és oda is érhetnek,
mire mi ott leszünk.
– Pontosan hová?
Orvic megmutatta.
– Oda, fiacskám. Kinéztem
azt a helyet egy kis
céllövészetre.
Miközben szemügyre vettem
a helyet, Curwin odalépett
mellém, átadta Orvicnak az
íját, majd levette a válláról a
tegezt, és azt is a kelta
kezébe nyomta. Aztán szó
nélkül megfordult, és
bevetette magát az erdőbe.
– Curwin, hová mész? –
szóltam utána.
– Nyílvesszőkért. Majd
utolérlek benneteket.
Orvicra néztem, aki a vállára
vetette a másik tegezt, de
mielőtt megszólalhattam
volna, intett Donuilnak.
– Képes vagy rá, fiam?
Végigfutni a patak mellett, és
riadóztatni a tábort? – Donuil
rám nézett és bólintott. –
Akkor menj, amilyen gyorsan
csak bírsz! Mire odaértek, mi
is odalent leszünk, és lehet,
hogy bajba kerülünk, ne
vesztegessétek hát az időt!
Indulj!
Amint egyedül maradtunk,
Orvic az oldalán lógó
tarisznyából elővett két
bőrszíjat, és hozzákötötte
Curwin íját a sajátjához.
Figyeltem, ahogy a vállára
veti a dupla íjat, a húrok
izmos hátára feszültek. Aztán
előrehajolt, és szemügyre
vette a sziklafalat.
– Hová ment Curwin?
Orvic arcán ingerültség
látszott.
– Mondta. Nyílvesszőkért.
– De vannak nyílvesszői.
Odaadta neked. Hol szerez
újakat?
– A nyeregtáskájából. Nem
láttad?
Megráztam a fejem. Orvic fél
térdre ereszkedett, kezét a
sziklaperemre helyezte, és
még jobban kihajolt. Vettem
egy mély lélegzetet, és
odasandítottam, ahová
korábban mutatott, majd én is
közelebb araszoltam a
peremhez.
– Szerinted le tudunk jutni?
Leköpött a szakadékba.
– Persze, abban nincs semmi
nehézség. De nem ártana, ha
életben is maradnánk.
Vettem egy mély lélegzetet,
és lassan kifújtam a levegőt a
fogaim közt.
– Rendben. Te mégy előre, én
követlek. Mi lesz Curwinnal?
Orvic már a hasán feküdt,
lábai a szakadék fölé nyúltak.
– Mi lenne? Utánunk jön.
Odalent megvárjuk, hogy
leeressze nekünk a
nyílvesszőket. – Lassan
engedte magát lefelé, amíg a
feje, majd az ujjai el nem
tűntek a perem mögött.
Onnan szólt fel. – Nem olyan
rossz, mint amilyennek
látszik. Csak lassan, majd
irányítalak az első néhány
lépésnél, amíg meg nem
szokod.
Igaza volt. Nem bizonyult
olyan rossznak, mint
amilyennek látszott…
annyira nem. De így is fél
óránkba telt, amíg megtettük
az ötvenlépésnyi távolságot a
falon a kőtörmelékkel
teleszórt talajig. Orvic
gyorsabban is haladhatott
volna, ha én nem vagyok
vele, így viszont Curwin is
visszaért, pedig egy
mérföldet kellett megtennie a
tisztásig, ahol a lovakat
hagytuk. A kelták hegyi
emberek voltak, otthon
érezték magukat a függőleges
falakon. Én inkább a
vízszintes mozgást
kedveltem.
Leérve kifújtam magam,
amíg vártuk, hogy Curwin is
megtegye az utolsó néhány
ölnyi távolságot. Még csak
nem is lihegett. Vetett rám
egy jelentőségteljes
pillantást, jól hallhatóan
horkantott, és Orvichoz
fordult.
– Visszaküldtem a fiút a
táborba a lovakkal.
Mondtam, hogy hozza el őket
a többiekkel. – Lerázta a
válláról terhét: két nagyon
nagy, szorosan összekötött
nyílköteget, melyeket
szíjakkal rögzített a mellére
és a hátára.
– Helyes. – Orvic időközben
szétszedte az íjakat, letette
Curwin tegezét, és
odahelyezte az íja mellé.
Azonnal hozzáláttak a
nyílvesszők szétosztásához,
bezsúfolták a saját tegezükbe,
és nekem is adtak egy nagy
maroknyit. Több nem is fért
volna el nálam. Az
előkészületek közben
képtelen voltam visszatartani
kíváncsiságomat.
– Ezeket a lovadon hoztad,
Curwin?
– Igen.
– Mindig ilyen sok
nyílvesszőt cipelsz? –
kérdeztem meglepetten.
– Igen. Ideje indulni, Orvic.
– De miért, Curwin?
Rám sem nézett. Elindultunk
lefelé, beálltam mögé a
sorba.
– Kérdezd a bátyámat – szólt
hátra a válla fölött.
– Miféle bátyádat? Nem
tudtam, hogy van bátyád. – A
földet figyeltem a lábam
előtt, óvatosan lépdeltem.
– Már nincs is. Egy nap,
vadászat közben kifogyott a
nyílvesszőből, és
összetűzésbe keveredett
másokkal, akik lelőttek egy
szarvast. Nekik még volt
nyílvesszőjük, azzal ölték
meg. – Megtorpant és
hátranézett, mintha arra
számítana, hogy mosolyogni
fogok. – Inkább nevessenek
rajtam, de legyek jól
felfegyverkezve, minthogy
ne tudjak visszalőni.
Több szó nem esett a
dologról.
Orvic ferdén vezetett lefelé
minket a meredek
domboldalon a kiemelkedés
felé, melyet odafentről
megmutatott. Útközben
Curwin összetekerte és
biztonságosan az övébe tűzte
a kiürített bőrtegezt. A másik,
kétharmadáig teli tegezt a
hátára vetette. Orvic
megmutatta a vízmosást,
ahová a fentről lezúduló
patakvíz ömlött.
– Ha azt elérjük,
észrevétlenül tudunk
mozogni. – Futásnak eredt,
mi pedig Curwinnal
követtük, amíg el nem értük a
patak partját.
– Rendben – morogta Orvic
–, most senki sem láthat
bennünket. A patak mentén,
valamivel lejjebb sűrű
bozótos van, ami lefelé még
áthatolhatatlanabbá válik.
Mire odaérünk, ahová
szeretnénk, fák is lesznek. A
patak ott keletnek
kanyarodik, amíg el nem éri a
völgy alját, aztán északnak
fordul. Ott fogunk előjönni,
és dél felé felkapaszkodunk a
domboldalon. Két-háromszáz
lépés, így mindvégig
takarásban maradunk. Van ott
egy sziklában végződő hely,
de nem olyan magas, mint
amelyiken lemásztunk.
Mindkét oldalán meredek
sziklafal határolja. A tanya
még akkor is félmérföldnyire
lesz tőlünk, viszont a szászok
már lőtávolba esnek.
Lelövöldözhetjük őket, akár a
nyulakat. Nem tudnak elérni
minket, csak ha felmásznak
és körbekerülnek. Elegendő
nyílvesszőnk van, mire
kifogyunk belőlük, a fattyak
többsége halott lesz. –
Pillanatnyi szünet után
folytatta. – Persze ha túl
sokan jönnek, és hagyjuk,
hogy a hátunk mögé
kerüljenek, meghalunk.
Felkészültetek?
Nem sokkal később már
egymás mellett álltunk a
másik sziklakiszögellésen,
körülbelül tíz lépés
magasságban. A hely, ahová
kibukkantunk a galagonyafák
közül, elég tágas volt, hogy
szabadon mozoghassunk. A
szászok alattunk
helyezkedtek el szétszórtan, a
legközelebbi alig
százlépésnyire lehetett, a
többségük körülbelül
kétszázra. A legtávolabbitól
újabb kétszáz lépésre
emelkedtek a védőket takaró
falak. Egyelőre senki nem
látott meg minket.
Curwin előhúzott egy
nyílvesszőt, nyállal
megnedvesített ujját
végighúzta a tollakon, és a
szeme sarkából Orvicra
sandított.
– Nos? Neked van a legjobb
szemed. Akarod az elsőt?
Orvic bólintott. Már elő is
készítette saját nyílvesszőjét,
akárcsak én.
– Távolságmérés – mormolta.
Lassan felemelte az íját, és
hosszasan célzott, de Curwin
megzavarta, mielőtt még
lőhetett volna.
– Hová célzol?
– Oda!
Figyelte, ahogy a
nyílvesszője egyenesen suhan
egy csapatnyi ember felé,
körülbelül százötven
lépésnyire, de a szög ilyen
magasságból csalóka volt, és
a lövés rövidre sikerült.
Senki nem vett észre semmit.
– Lószar!
Másodszorra sokkal
gondosabban célzott, a
nyílvessző az egyik szász
fejébe fúródott valahol az
állkapcsánál, és ledöntötte a
lábáról. Társai ijedten
rebbentek szét, tekintetükkel
hiába keresték a
veszélyforrást. Egyiküknek
sem jutott eszébe felnézni a
távoli sziklára. Még soha
nem találkoztak Pendragon
hosszúíjjal.
– Szép lövés – biccentett
elismerően Curwin. – Azt
sem tudják, hol keressenek
minket. Nézd azt a
megtermett fattyút a bal
szélen, vörös szakállal és
zöld tunikában.
Gyors mozdulattal felemelte
az íját, egészen más szögben
tartotta a fegyvert, mint
Orvic az imént.
Tekintetemmel megkerestem
a célpontját. A szász az egyik
fa mögött állt, háttal a
törzsnek, és heves
kézmozdulatokkal próbálta
támadásra ösztönözni társait.
Curwin nyílvesszője
felnyársalta és odaszegezte a
fához. Orvic újra lőtt, mielőtt
én következtem volna, és
onnantól felvettük a halálos
ritmust – véletlenszerűen
választottuk ki az egyedi
célpontokat, de soha nem
egymás közelében, és
egyikkel a másik után
végeztünk. Tizennégy embert
mészároltunk le, és amikor a
tizenötödiket is lelőttem,
valaki végre felfedezte a
kiugró sziklát, mire a szászok
haragos üvöltéssel indultak
rohamra.
Onnantól mindhárman olyan
gyorsan eregettük a
nyílvesszőket, ahogy csak
tudtuk, a karom és az ujjaim
megfájdultak, mire a
rohamozó ellenség a távolság
felét megtette. Szemem
sarkából észrevettem egy
hatalmas ugrásokkal közelítő,
kopasz óriást, aki a társait
vezette. Gyorsan
megcéloztam a széles
mellkast, de éppen amikor
elengedtem a húrt, felbukott
és eltűnt a szemem elől.
Először azt gondoltam,
valamelyik társam végzett
vele, de mindketten
kifeszített íjjal, feszült
figyelemmel céloztak. A
támadó szászok vonalán
sorban tűntek el az emberek,
csak a holtak és a sebesültek
maradtak a mezőn.
Orvic szitkozódott.
– Fedezékbe bújtak. Van ott
egy kis vájat, amit idefentről
nem láttunk. Ez így
kellemetlen lehet.
Megpróbálnak mögénk
kerülni, tartsátok nyitva a
szemeteket!
Vártunk. Valahol lent egy
ember üvöltözött
fájdalmában. A levegőt
madárdal töltötte be. Az
üvöltések sikolyokká
alakultak, majd azok is
elhaltak, és már csak rekedt,
bugyborékoló hörgést lehetett
hallani, majd azt sem. Semmi
nem mozdult. Karizmaim
kezdtek begörcsölni, mert az
íjat kifeszítve tartottuk.
Lassan visszaengedtem a
húrt, de a vesszőt nem vettem
le róla.
– Orvic, elgondolkodtál rajta,
hogy esetleg eltűnhetnénk
innen?
– Igen, de nincs hová
mennünk, kölyök. Legfeljebb
oda, ahonnan jöttünk. Ha
megpróbáljuk, utolérnek.
Hányat kaptunk el?
Végignéztem a mezőn.
– Harmincnégyet számoltam.
– Én is. Nem rossz három
embertől, he?
Elképesztő szám volt, de nem
feleltem. Nyolcvanból
harmincnégy, maradt
negyvenhat… Több mint
elég, hogy elintézzenek most,
hogy az íjaink gyakorlatilag
használhatatlanná váltak, és
alig negyven lépés választott
el tőlük.
– Nézzétek! – szólalt meg
Curwin a vállam mellett. –
Legalább adtunk nekik egy
kis időt, hogy összeszedjék
magukat.
Az ostromlott csapatot rejtő
falak felé néztem. Emberek
futottak ki a fedezék elé
mélyen lehajolva, tekintetük
a földet pásztázta.
– Ne törődj velük, Caius
Merlyn, a fattyakat figyeld
előttünk! – Orvic durva
hangjára azonnal
visszakaptam a fejem, de
továbbra sem mozdult
semmi. Orvic tovább beszélt,
tekintete végigfutott a mezőn,
és egy pillanatra a tanya felé
villant. – Akárki a
parancsnok, nem ostoba
ember. De a rómaiak soha
nem is voltak azok, ugye?
Összegyűjtik a kilőtt
vesszőket, amíg a szászok
velünk vannak elfoglalva.
Azon gondolkodom, vajon
segítenek-e nekünk, vagy
hagynak meghalni, és újra
szerencsét próbálnak saját
erejükből, amikor velünk
végeztek. – Balra intett a
fejével, amerre a patakmeder
meredeken tartott észak felé.
– Te figyeld ezt az oldalt,
enyém a másik, Curwin, te
őrködsz középen. Az az árok,
ahol rejtőznek, nem lehet
távolabb húsz-harminc nagy
lépésnél a medertől, legyetek
résen. A mozgás első jelére
lőjetek, és ne hibázzatok! Ha
elérik a patakot, ahol nem
láthatjuk őket, és
megkerülnek minket,
halottak vagyunk.
Eltávolodott jobbra, egyik
karjával félresöpörte a fák
ágait, miközben óvatosan
kilépett a szirt legszélére.
Curwin hangos harákolás
után köpött egyet, és ebben a
pillanatban az óriási szász,
akit korábban megcéloztam,
felpattant a fedezéke mögül,
és összekuporodva futásnak
eredt a patakmeder felé.
Csapatnyi martalóc követte.
Leadtam rá egy gyors lövést,
de elhibáztam, a második
nyílvesszőmmel azonban
leterítettem. Egyik társa
félrelökte, és bár maga is
elvesztette az egyensúlyát,
sikerül betántorognia a
vízmosásba. Curwin leterített
egy másikat, majd még egyet,
és én is megöltem valakit.
Aztán elfogytak a célpontok.
– Orvic! – kiáltottam. –
Átjutottak rajtunk, a
patakmederben vannak!
Hatan vagy heten lehetnek!
Curwin odalépett mellém.
– Nem tudnak feljönni ide,
csak ha otthagyják a
fedezéket. Majd én
visszatartom őket. – Azzal
eltűnt a fák között.
Hallottam Orvic íjhúrjának
pendülését a jobbomon,
egyik lövést adta le a másik
után, odalentről kiáltások
harsantak. Előttem semmi
nem mozdult.
– Orvic, kell segítség?
Odamenjek?
– Nem, a pokolba is, maradj,
ahol vagy! Ezek a fattyak
nem mennek sehová! – Rövid
szünet, majd: – Hol van
Curwin?
– Ott tartja őket a
patakmederben!
Valami elsuhant az arcom
előtt, és rémülten rántottam
hátra a fejem, miközben egy
nyílvessző fúródott a
mellettem lévő fa törzsébe.
Lenéztem, de nem láttam az
íjászt. Jobbra Orvic
abbahagyta a lövöldözést.
– Vannak íjaik! – kiáltottam.
– Tudom. – Meglepett, mert
egészen közel szólalt meg.
Megperdültem, és ott állt az
egyik galagonyafának
támaszkodva, hamuszürke
arccal. Durva tunikáját
átitatta a vér, bal vállát a
kulcscsont alatt ütötte át egy
nyílvessző. Miközben
döbbenten figyeltem, a térde
megbicsaklott, és ájultan
zuhant előre, amitől a vessző
szinte teljesen átfúródott a
seben.
Újabb kiáltásokat hallottam
lentről, ezért visszatértem az
őrhelyemre, és azonnal meg
is feszítettem az íjam. Még
több szász rohant a
patakmeder felé, de hirtelen
elbizonytalanodtak,
visszafordultak, néhányan
pedig megtorpantak és
hátrafelé bámultak. Az
egyiknek átlőttem a nyakán
egy nyílvesszőt, azonnal le is
gurult a lejtőn. Mielőtt
azonban egy másikat is
elkaphattam volna,
mindannyian futásnak
eredtek, immár lefelé, tőlem
távolodva. Az eddig a
tanyánál védekező rómaiak
zárt alakzatban lovasrohamot
indítottak, jobbtól érkezve
átvágtak a szász alakzat hátsó
részén, és észak felé terelték
a martalócokat, le a völgybe,
egy másik, sokkal nagyobb
lovascsapat felé. A mieink!
Eldobtam az íjam, és a
késemet előrántva Orvichoz
siettem. Még mindig
eszméletlenül feküdt. Gyors,
határozott mozdulattal
elvágtam a nyílvesszőt a toll
alatt, és a szárat áthúztam a
seben. Nem érzett semmit.
Tunikám letépett darabjával
befedtem mindkét nyílást, és
íjhúrjainkkal rögzítettem a
kötést. Mire végeztem, az
elégedett és diadalmas
Curwin is visszatért, de amint
meglátta, mit művelek,
mozdulatlanná dermedt.
– Nem olyan vészes, mint
amilyennek látszik –
nyugtattam meg. – Tiszta seb,
a nyílvessző alulról hatolt be.
A bordákról lepattanva
átfúródott a kulcscsont alatt.
Amennyire látom, nem ért
létfontosságú szervet. Ha
meggyógyul, ugyanúgy ki
tudja majd feszíteni az íjat.
Ott hagytam őket, és sietve
elindultam lefelé, ahol a
dráma utolsó felvonása
zajlott. Láttam, hogy a
szászok nem adják olcsón a
bőrüket, nem várnak, de nem
is adnak könyörületet.
Láthatóan mindegyik
felkészült, hogy harcban
essen el. Akaratlanul is
elismeréssel adóztam
makacs, pogány bátorságuk
előtt. A harc egyre jobban
eltávolodott tőlem. Átvágtam
a csatamezőn, holtak és
haldoklók között lépdeltem.
Megálltam, felnéztem a
sziklára, ahonnan
lövöldöztünk. A szirt
megmászhatatlannak látszott
innen alulról, úgy tornyosult
fölém, akár egy várfal,
mögötte, a meredély tetején
pedig jól látszott az ezüstös
vízesésként lezúduló patak. A
fenti kiugró sokkal
elérhetetlenebbnek és
távolibbnak tűnt idelentről.
Curwinnak és Orvicnak
nyomát sem láttam.
Árnyékom nyugat felé
nyújtózott, fel a
domboldalon, és meglepetten
fedeztem fel, hogy a nap még
nem ért pályája csúcsára.
Hallottam, hogy valaki a
nevemet kiáltja, és
megfordulva Donuilt láttam
közeledni. Ügyetlenül ülte
meg a lovat, egyik kezével a
saját és az én lovam
kantárszárát fogta, a másik
alatt a sisakomat szorongatta,
mintha az odahorgonyozná a
ló hátára. Alig valamivel
később, immár sisakban,
lóháton ülve sokkal
nagyobbnak és
magabiztosabbnak éreztem
magam, mint gyalogosan.
Átadtam Donuilnak
lehúrozott íjamat és
tegezemet, és vágtatva
indultam arrafelé, ahol véget
ért a harc. Egy kurta
köszöntésen kívül semmit
nem mondtam neki, ő pedig
nem zavarta meg a
gondolataimat.
Megpillantottam Lucanust,
az egyik fiatal katonánk
fölött térdelt. Közöltem, hol
találja meg Orvicot, így
elküldött két embert egy
hordággyal a nagydarab
keltáért, de előtte
figyelmeztette őket, hogy
legyenek nagyon óvatosak a
meredélyen. Ezután újra a
sebesültre összepontosított,
rám ügyet sem vetett.
– Hány embert vesztettünk,
Lucanus?
– Túl sokat. Öt halott és hét
sebesült, a barátodat is
beleszámítva. Ez itt a
legrosszabb.
– Mennyire súlyos? – A fiatal
katona eszméletlen volt.
– Fejszével okozott sérülés a
combján, mint te is látod,
ezenkívül átszúrták a veséjét,
és valószínűleg a koponyája
is betört. Nem fog
meggyógyulni. – Még mindig
nem nézett fel. Sóhajtva
magára hagytam, és
körülnéztem a mezőn.
Most, hogy a harc véget ért, a
lovasok egy csoportba
tömörültek. Egy részük az én
emberem volt, felszabadultan
beszélgettek, mint általában
egy győztes csata után, amit
sikerült túlélniük.
Megpillantottam négy-öt
egyenruhás tisztet is, akik a
tisztjeimmel társalogtak, de
kitűntek a tömegből
méltóságteljes és nyugodt
tartásukkal. Egyszerre
indultunk el egymás felé, és
amint a katonáim felismertek,
hangos köszöntéssel gyűltek
körém. Ennek a körnek a
közepén találkoztam az
idegenekkel, egy ideig némán
szemléltük egymást.
– Caius Britannicus?
Egyértelműen a megszólaló
volt a vezetőjük, és miközben
bólintottam, alaposan
szemügyre vettem. Idősebb
volt nálam, jóval idősebb,
valahol az ötvenes évei
közepén járhatott, de a
hivatásos katonák és született
vezetők önbizalma áradt
belőle. Pompás egyenruhát
viselt: sisak, mellvért,
csataszoknya, lábszárvédő,
mind arannyal berakott
bronzból, hófehér tunikája
szinte vakított. Lova hátán
mélykék köpeny feküdt
keresztben.
– Ez a nevem.
– Örülök a találkozásnak, az
adósaid vagyunk! Nem
tudom, honnan jöttetek, te és
az embereid, de hálát adok
Istennek a
felbukkanásotokért. – A
sziklaszirtre mutatott. – Ha
nem érkezel időben, és nem
kapunk segítséget valakitől
odafentről, kétlem, hogy
bármelyikünk is megérte
volna a napnyugtát. A
pogányok csapdába csaltak,
és egyesével vadásztak volna
le minket. – Amikor
elmosolyodott, az egész arca
átalakult, csak úgy sugárzott
róla a melegség. A távoli
tanyaépület felé intett. –
Engedd meg, hogy vendégül
lássunk. Az éjszakát a romok
között töltöttük, nem
gondoltuk, hogy reggel
hívatlan vendégeink
érkeznek, és elég
kényelmesen
berendezkedtünk. Hajlandó
lennél az embereiddel
csatlakozni hozzánk?
– Boldogan. – Kezdtem
megkedvelni az idegent.
Cyrus Appiushoz, csapataim
vezetőjéhez fordultam, és
utasítottam, hogy miután
összegyűjtötte az embereket,
jöjjenek a tanyához. A
sebesülteket majd Lucanus és
a rábízott csapat ellátja.
– Bocsásd meg a kérdésem,
de miért engedtétek, hogy így
csapdába ejtsenek titeket? –
kérdeztem a parancsnok
mellett lovagolva. Nem
kerülte el a figyelmem, hogy
elhallgatta a nevét. – Úgy
értem, lovakkal vagytok,
könnyedén kitörhettetek
volna.
– Igen, de az embereim közül
alig húszan harcosok.
Kitörhettünk volna, de van
velünk egy nagy csapatnyi
pap is, könnyű prédát
jelentettek volna a
szászoknak. Itt pedig nem
hagyhattam őket. Mire
átvágom rajtuk magam és
újjászervezem az embereimet
az újabb támadáshoz, a
szászok már bent lettek volna
a falak mögött, ahová nem
követhettük volna őket. Nem
tartottam jó megoldásnak,
ezért úgy döntöttem,
maradunk és harcolunk.
Legalább háromszoros
túlerőben voltak. De ti
honnan a Hádészból jöttetek?
Nyilvánvaló, hogy nem a
reguláris hadsereghez
tartoztok, mivel Britanniában
nincs többé olyan. Kik
vagytok? És mit kerestek a
semmi közepén egy kétszáz
fős lovassággal? Egyáltalán,
hogyan találtatok ránk?
A lovam kissé lemaradt,
miközben az idegen beszélt,
de gyorsan felzárkóztam
hozzá.
– Északra tartunk, és mint
mondtam, éppen vadásztunk.
A városok némelyikében,
ahol elhaladtunk, járvány
tombolt, ezért kikerültük
őket. Így viszont nem
tudtunk élelmet vásárolni,
ezért reggel vadászcsapatokat
küldtem ki. A saját csapatom
éppen a kiszögellésen volt,
amikor meghallottuk a harc
zaját. A többit már tudod.
Elkerekedett szemmel nézett
rám.
– Ti voltatok odafent? Az
íjászok a sziklán?
Vigyorogva megvontam a
vállam.
– Igen, én és két társam. A
vízesés mellől
megpillantottunk titeket, és
leereszkedtünk segíteni.
Donuil visszafutott
riadóztatni a többieket, és az
úton idevezette őket.
Tekintetébe ámulat költözött.
– Nos, parancsnok – mondta
végül –, erre nem tudok mit
mondani, de ha
megbocsátasz, akkor egyfajta
deus ex machinának foglak
tekinteni, mert a
megjelenésed és a
közbeavatkozásod egészen
természetfelettinek tűnik. –
Ismét megvontam a vállam,
kényelmetlen érzés tört rám,
nem tudtam, mit feleljek.
Hirtelen témát váltott. – Azt
mondod, északra tartotok.
Akárcsak mi. Verulamiumba.
Most én mosolyodtam el.
– Rájöttem. Nem találtam
más okot a jelenlétetekre.
Arra gondoltam, papokat
kísértek, hogy jelen legyenek
a vitán Germanus püspök és
a mi püspökeink között. –
Megállította a lovát, alaposan
szemügyre vett, és jól
látszott, hogy meglepődött. –
Eltaláltam?
Ajka mosolyra húzódott, és
apró biccentéssel jelezte,
hogy igazam van.
– Majdnem – felelte. – Én
vagyok Germanus püspök.

XXXIII.

Az első benyomásom
Germanusról és az
embereiről meglehetősen
kaotikus volt – a győzelmet
követő eufória és kábaság
csupán futó észrevételekre
adott lehetőséget, nem
beszélve a döbbenetről, amit
a püspök váratlan
bemutatkozása okozott.
Sosem találkoztam még
harcos pappal, ez a fogalom
tökéletes ellentétben állt
mindazzal, amit addig
tanultam. A püspököket
mindig is szelíd,
visszahúzódó embereknek
tartottam, a béke
hírnökeinek. Természetesen
tisztában voltam vele, hogy
Germanus katona, mivel a
hadsereg tisztjeként hosszú
és sikeres pályafutást
tudhatott maga mögött, és
legatusként vonult vissza,
vagyis több hadsereget is
vezetett. De soha nem
gondoltam bele, hogyan lesz
egy tábornokból püspök, a
háború emberéből Isten
embere. Valamiért –
valószínűleg pusztán
tudatlanságból – gondolkodás
és kérdés nélkül elfogadtam
egy elméletet az emberi
természet valamiféle
homályos, rejtélyes
átalakulásáról. Most, hogy
szembesülnöm kellett saját
torz elvárásaimmal, rögtön
felismertem képtelen
voltukat. Elképzelhetetlen
volt, hogy Germanus, a
püspök alapvetően másként
reagáljon az agresszióra és
fenyegetésre, mint
Germanus, a legatus. Ez az
ember olyan ellentmondást
hordozott, amihez hasonlóval
korábban még sosem
találkoztam; Isten
elkötelezett szolgálója, akit
alaposan kiképeztek a
hadviselés művészetére.
Radikális és meglepő
kombináció.
Germanus mindezt
kiolvashatta a tekintetemből,
mert hirtelen elnevette magát,
odatáncoltatta mellém a
lovát, és közelebb hajolt,
hogy csak én halljam a
szavait.
– A mi jó Krisztusunk arra
biztat, fordítsuk oda a másik
orcánkat, Caius Merlyn, de
maga is korbácsot ragadott,
amikor meg kellett tisztítania
a templomot. – A
domboldalon fekvő szász
holttestek felé biccentett. –
Ha ezeknek odafordítod a
másik orcád is, barátom,
letépik a keresztény füleidet,
mielőtt megszabadítanak a
fejedtől. – Barátságosan rám
mosolygott. – Gondoskodj az
embereidről, a táborban majd
beszélünk.
Figyeltem ahogy ellovagol a
kísérőivel, aztán
visszafordultam a saját
katonáimhoz, akik időközben
alakzatba rendeződtek.
Lucanus már hordágyra
rakatta és elküldte a
sebesülteket a lenti táborba,
és lassan odajött hozzám.
Megvártam, hogy beérjen a
lovával, majd jelt adtam az
indulásra, és félreálltam,
hogy figyeljem a csapataim
vonulását. Mögöttük a
távolban lassan közeledtek a
nehéz szekerek.
– Nos, Lucanus? Halljam a
rossz híreket.
– Hat sebesült, egyik sem
súlyos. A hetedik meghalt…
amelyiket fejszével
sebesítettek meg. Szerencse,
hogy ennyivel megúsztuk. Ki
volt az, akivel beszélgettél? A
vezetőjük?
– Igen, és nem csak egyféle
értelemben. Amiatt az ember
miatt vagyunk itt. Ő
Germanus püspök.
Ugyanúgy elkerekedett a
szeme, mint korábban az
enyém.
– Egy püspök? A lovasság
élén?
– Nem – feleltem
vigyorogva. – Egy katona,
aki a legjobb tudása szerint
végzi Isten szolgálatát.
– Ez visszataszító!
– Nem az, Luke. Elismerem,
nem szokványos, de ha
végiggondolod ennek az
embernek az életét, nincs
benne semmi
természetellenes. –
Megálltam és elfintorodtam,
mert érzékeltem az
álszentséget a szavaimban. –
El kell ismernem, először én
is ugyanazt gondoltam, amit
te… de volt egy kis időm
hozzáigazítani a
gondolataimat a valós
helyzethez. – Elmondtam,
amit Germanustól hallottam.
Lucanus végignézett a szász
holttesteken, és felsóhajtott.
– A harcos püspökök isznak
jó bort?
Elnevettem magam.
– Fogalmam sincs, de nagyon
remélem. Derítsük ki!
Követtük az embereinket a
romos tanyaépülethez.

A szikla tetejéről tett eredeti

becslésünk meglehetősen
pontosnak bizonyult.
Germanus kísérete
huszonnyolc főből állt, és
közülük tizennégyen papok
voltak – mint később
megtudtam, négy püspök is
érkezett Galliából és
Itáliából. Furcsán jellegtelen
társaság volt, életkoruk a
tízes éveik végétől a
negyvenesek közepéig
terjedt, és mindegyikükre az
egyediség teljes hiánya volt
jellemző. Nagyjából
hasonlóan öltöztek, a
legtöbben egyszerű, barna,
fekete vagy szürke, durva
szövésű köpenyt viseltek, és
bár néhányan erős bőrövvel
fogták össze ruhájukat a
derekuknál, mások csupán
kenderkötelet hordtak
övként, amely kellemetlen
emlékeket ébresztett bennem,
mert eszembe juttatta a
Camelotba látogató
fanatikusokat. Később
Germanustól megtudtam,
hogy a szegénység eme
szimbólumai a papok
önmegtartóztatásra való
törekvésének
megnyilvánulásai. A
görögöktől és a keleti
birodalomból átterjedt
szerzetesi életmód egyre
nagyobb befolyást nyert
Róma vallási közösségében.
A csapat többi része, a
minket megmentő lovasság
éke jellemben és
megjelenésben is
meglehetősen vegyes
társaságnak tűnt. Ezek az
emberek katonák voltak a
katonák egyenruhájával,
tartásával és viselkedésével,
bár ez utóbbit korlátok közé
szorította a kísérendő csapat
tagjai iránt érzett ájtatos
tisztelet.
Parancsnokuk, egy Marius
Tribo nevű tribunus
társaságkedvelő fiatalember
volt, aki szigorú, mégis
elnéző jóakarattal és
tekintéllyel terelgette két ifjú
alárendeltjét, Plato és Rufus
decuriókat. A decuriók is
hasonlóképpen viszonyultak
a katonáikhoz, egy kilencfős
szakaszhoz, akik
nyilvánvalóan már nagyon
hosszú ideje szolgáltak
együtt, és olyan közeli
barátokká váltak, amilyenek
csak az együtt harcoló
katonák lehetnek. Tribo egy
kupa kitűnő bor fölött
elmondta, hogy az elmúlt
négy évben Galliában
állomásoztak és a burgundok
ellen háborúztak, akik az
egész tartomány
elözönlésével fenyegettek.
Elismerte, hogy azóta ez
sikerült is nekik. Mostanra
csak egy keskeny folyosó
maradt az északkeleti part
mentén, ahol a római erők
viszonylagos biztonságban
érezhették magukat.
Mindössze ők tizenketten
maradtak meg az eredetileg
nyolcvanfős alakulatból – két
teljes lovassági századból.
Utánpótlás az utóbbi egy
évben már nem érkezett, és
nagyon megörültek, amikor
utasították őket, hogy
kísérjék el Germanus
püspököt és négy egyházi
útitársát Britanniába, a
verulamiaumi vitára.
Germanus csapatának többi
tagja ott fog összegyűlni. A
csoport alacsonyabb rangú
papjai Britanniában
csatlakoztak hozzájuk, ők a
déli partvidékről érkeztek.
Miközben Lucanusszal,
Tribóval és két decuriójával
beszélgettünk, Germanus
odajött hozzánk a tűz mellé,
megfogta a könyökömet, és
elnézést kért a többiektől,
amiért elrabol. Követtem egy
másik tűzhöz, ahol senki nem
hallhatott minket. Időközben
levette a páncélját, most csak
egyszerű, fehér tunikát viselt.
Letelepedett egy székre, és
intett, hogy foglaljak helyet.
Leültem, éreztem magamon a
tekintetét, de nem akartam
udvariatlan lenni azzal, hogy
visszabámulok rá.
Csodálatos, meleg nap volt,
el is gondolkodtam a tűz
szükségességén. A táborban
az összes többi tűznél főztek
valamit, de úgy tűnt, ezt
kizárólag melegedés céljából
rakták.
– Hideg a ti földetek Caius
Merlyn, még a meleg
napokon is. – Germanus a tűz
felé nyújtotta a kezét.
Meglepetten néztem rá, mire
elmosolyodott.
– Még mindig nem szoktam
hozzá, hogy távol vagyok
Afrika napsütésétől. Ritka a
vérem. Még Itáliában is
állandóan fáztam, pedig ott
jóval melegebb van, mint itt.
– Miközben ezt mondta, a
lángokba bámult. Most már
meg mertem nézni
alaposabban.
Az életkorát negyvenöt és
ötven közé tettem, de
közelebb járhatott az
ötvenhez. Haja sötét volt és
göndör, a római katonai
szokásoknak megfelelően
rövidre vágva. Bőre egészen
sötétre barnult az afrikai
napsütésben eltöltött évek
alatt, mélyen ülő, barna
szeme körül szarkalábak
sorakoztak. Erős, becsületes
arc volt, és testének többi
része is tökéletesen illett
hozzá. Széles váll, domború
mellkas, erős és izmos kar, az
öregedés legcsekélyebb jele
nélkül. Formás, inas lábát
kinyújtotta a tűz felé.
Figyelemre méltó embernek
tűnt, még katonához mérten
is, nemhogy egy paphoz.
Megköszörülte a torkát, és
amikor újra megszólalt, nem
nézett rám.
– Caius Merlyn
Britannicus… szolgáltam
egyszer egy Britannicus nevű
emberrel… Picus
Britannicusszal. Van közötök
egymáshoz?
– Az apám volt, uram.
– Valóban? – Most már
felnézett. – Az aranyhaj
egyezik, meg sem kellett
volna kérdeznem. Régen jól
ismertem, sok évig a barátom
volt, míg Stilicho alatt
szolgáltunk. Mikor halt meg?
– Néhány hónapja.
– Tehát nemrég? Fogadd
részvétemet. Jó ember volt és
tehetséges lovassági tiszt.
– Köszönöm, uram. Ő is jó
véleménnyel volt rólad.
Amikor a másodnagynéném,
Luceiia meghallotta a neved,
azonnal rád ismert apám
leveleiből. Ő mondta el, ki
voltál… azaz ki vagy.
Nagyon sajnálja, hogy nem
jöhetett velem, de már
nagyon öreg.
Germanus elgondolkodva, a
felső ajkát rágva nézett rám.
Elhallgattam, vártam, hogy
kimondja, amire gondol.
Nem váratott sokáig.
– Caius? Merlyn? Hogy
hívnak a barátaid?
– Mindkét néven –
mosolyogtam –, de főként
Merlynnek.
– Nos, Merlyn… szokatlan
név. Brit?
– Kelta, cambriai. Merlyn az
egyik kelta isten.
– Értem. Nos, Merlyn, azért
jöttem Britanniába, hogy
megvitassam a római egyház
elméleteit a brit… hívekkel,
majdnem azt mondtam,
követőkkel, egy olyan
emberrel kapcsolatosan, akit
hitehagyottnak, sőt
eretneknek nyilvánítottak.
Bólintottam.
– Tudom. Pelagius.
– Igen, Pelagius. Meglep,
hogy ismered. Honnan tudsz
róla?
– Apám személyesen ismerte.
– Ah! – bólintott mosolyogva
Germanus. – Miért is
kérdem? Hát persze, hogy
ismerte! Pelagius britanniai,
itt szerzett nevet magának.
Apád már csak ezért is
felkereshette volna. Picus
nagyon büszke volt brit
származására. – Hirtelen
elkomorodott. – De ez nem
változtat semmin. Mint
mondtam, meg akarom
vitatni Pelagius tanításait, a
hitét, ami eretneknek
nyilváníttatott. Ám ez a vita
merőben vallástudományi
jellegű lesz, püspökök
cserélnek eszmét egymás
között. A hétköznapi
embereknek kevés a
jelentősége… mármint maga
a vita tartalma és formája,
nem a kimenetele. És azt
gondolnám, az asszonyok
számára még kevésbé. Ha
nincs ellenedre, elmondanád,
hogy ez a te
másodnagynénéd… Luceiia,
ha jól emlékszem… hogy
szerzett tudomást a vitáról?
És miért akart jelen lenni? És
idős kora ellenére miért nem
jött el mégsem? Az ember azt
hinné, hogy ha elég tiszta az
elméje ahhoz, hogy felfogja,
miről van szó pontosan, és
érdeklődik annyira, hogy
kiderítse a helyet és az
időpontot, akkor az életkor
már nem hátráltathatja.
Bólintottam, mielőtt még
befejezte volna.
– Az nem is, de a távolság
annál inkább.
– A távolság? – kérdezte
meglepetten. – Milyen
messziről jöttetek?
– Több mint száz mérföldről.
– Kegyelmes Isten!
Meghallgatni néhány püspök
vitáját? – Láthatóan nem
tettette az elképedést. –
Miért? Mi szállt meg, hogy
ezért vállalj egy ilyen utat?
Tétováztam, fontolgattam a
kikívánkozó választ,
miközben tudtam, nem várja
el tőlem, hogy otthonosan
mozogjak a vita tárgyát
képező doktrínákban és
elméleti részletekben.
Egyetlen hajtással kiürítettem
a kupámat, és a seprőt a
tűzbe löttyintettem.
– Azt hiszem, a valódi okok
megismeréséért jöttem,
püspök… – Rövid habozás
után folytattam, immár meg
voltam győződve róla, hogy
helyes, amire gondolok. – És
úgy gondolom, tévedsz,
amikor azt mondod, az
átlagos embereket nem
érdekli a vita. Szerintem
rosszul ítéltek meg minket és
a hitünk mélységét.
Kifürkészhetetlen
arckifejezéssel nézett rám,
bár inkább érdeklődést láttam
rajta, mint rosszallást és
neheztelést a szavaim miatt.
Végül ő törte meg a csendet.
– Folytasd – mondta
szelíden. – Ha jól sejtem,
még nem fejezted be.
– Nem, valóban nem. – Ismét
tétováztam, majd
megköszörültem a torkom,
mielőtt folytattam. – De én
azért jöttem, hogy
meghallgassam, amint
Pelagius tanításainak
helytelenségéről vitáztok,
ahogy azt Rómában látják,
nem azért, hogy én
vitatkozzam veled, vagy a
saját problémáimról
beszéljek.
– Félsz beszélni róluk?
– Nem, egyáltalán.
– Akkor mondd csak,
hallgatlak.
Egy ideig nem szólaltam
meg, magamban gyorsan
végigfutottam azokon az
érveken és nézőpontokon,
amiket apám fogalmazott
meg. Germanus nem
türelmetlenkedett a
hallgatásom miatt. Valaki a
közelben felnevetett, de a
hang gyorsan el is halt.
Odafent madarak daloltak. A
fát elemésztő lángok
ropogása most nagyon
hangosnak tűnt. Végül
belekezdtem, és akkor már
könnyen jöttek a szavak.
– Apám apjának volt egy
nagyon jó barátja, egy Alaric
nevű püspök Verulamiumból,
a vita helyszínéről.
Gyermekkoromban
ismertem, de már alig
emlékszem rá, mégis sokat
tudok róla. Ismerem az életét,
mert nagyapám és a barátja, a
másodnagybátyám sokat írtak
róla, és én elolvastam minden
feljegyzésüket.
– Egyszerű, istenfélő ember
volt mély hittel, és
emberséggel. A keresztény
vallásosság mintaképeként
élte életét, példát mutatott
mindenkinek, aki ismerte
vagy hallott róla. Sosem
ártott senkinek, mindig a
legnagyobb illedelmességgel
és könyörülettel viseltetett
mások iránt, sosem tett
egyetlen hamis esküt sem
életében, nem hozott
szégyent istenére és a hitére,
és soha, soha nem vett részt
semmiféle árulásban.
– Tizennyolc évvel ezelőtt
halt meg, a tizenegyedik
születésnapom előtt, úgy
hagyta itt az életet, ahogy
élte: a hitének szentelve,
teljes meggyőződéssel
Istenben és az ő
tökéletességében.
Ismét elhallgattam,
megvártam, amíg Germanus
rám pillant. A szemébe nézve
folytattam:
– Azt mondtad, Pelagiust
hitehagyottá, sőt eretnekké
nyilvánították… – Bólintott,
én pedig folytattam. – A
hitehagyottság fogalmát
értem, ez az, amikor valaki
hátat fordít egy elfogadott
irányelvnek vagy
álláspontnak… és meg kell
mondanom, fogalmam sincs,
hogyan vádolhatja bárki is
Pelagiust azzal, hogy eldobta
magától a kereszténységet és
annak tanításait. Az
eretnekség viszont teljesen
ismeretlen számomra.
Hallottam már a kifejezést,
Luceiia nagynéném
használta, de nem tudom,
mivel jár pontosan. Már a
hitehagyottság is baljós
hangzású, de az eretnekség
még rosszabb lehet.
Germanus megmoccant, és
újra a tűzbe nézett, amely
időközben összezsugorodott,
és alig látható, apró szikrákat
repített a napfényes délutáni
égbolt felé.
– Az – sóhajtotta –, sokkal
rosszabb. Mint ahogy nagyon
helyesen megfogalmaztad, a
hitehagyottság a hit
alapelveinek eltaszítása. Az
eretnekség ezzel szemben
egy olyan nézet elfogadása és
terjesztése, amely szembe
megy az egyház ortodox
tanításaival. Halálos bűn.
– Hm. – Mindkét kezemmel
megtámaszkodtam a székem
ülőrészén, és előrehajoltam. –
Ki szerint? Ez az, ami nem
hagy nyugodni, püspök. Ez a
kérdés foglalkoztat. Nehezen
tudom elképzelni, hogyan
vádolhatja valaki Pelagiust
keresztényellenességgel, de
az eretnekség gondolata
egyenesen megrémít. Halálos
bűn olyan véleményt
hangoztatni, ami szembe
megy az egyház ortodox
tanításaival. Ugye ezt
mondtad? – Bólintott, mire
megcsóváltam a fejem. – Ez
még számomra is új. Mondd
csak, ki határozza meg az
ortodoxiát?
Elgondolkodott, homlokán
mély, függőleges barázda
jelent meg.
– Az egyház atyái.
– És kik ezek az atyák?
– A rangidős püspökök.
– Bocsásd meg a kérdésem,
de kik azok?
– A legfőbb szentszékek
püspökei: Rómáé,
Antiochiáé, Hippóé és más
városoké.
– Hippóé. Vagyis Augustinus
püspök.
– Igen. – Felvonta a
szemöldökét. – Ismered a
szent Augustinust?
– Csak hallomásból, és a
szentségéről nem hallottam,
csupán a nézeteiről, melyek a
jelek szerint nagy súllyal
esnek latba.
Újabb homlokráncolás.
– Csalódottnak tűnsz.
– Az is vagyok. – Felálltam,
odasétáltam a tűz másik
oldalára, és a lángokon
keresztül néztem le rá. –
Alaric püspök, akiről az
imént beszéltem, az egyik
legkiválóbb ember volt, akit
nagyapám, apám és
másodnagybátyám valaha
ismertek. Igazi szent ember.
Élete vége felé közeledve
ismerte meg Pelagius tanait,
és azonnal a hatásuk alá
került. Semmi olyasmit nem
talált bennük, ami alapján
bármelyik keresztény ember
hitét meg lehetne
kérdőjelezni… semmit, ami
ellentmondásos, vétkes,
szégyenletes vagy bűnös lett
volna. Hippo püspöke viszont
kétségtelenül talált, és
Pelagiust most Hippo
hatalma ítélte el. Most pedig
azt mondod, hogy Alaric
püspök emiatt halálos bűnnel
a lelkében halt meg? Csak
mert a véleménye
különbözött Augustinus
püspökétől? És Augustinus
szent ember? Nem sok
lehetőséget hagysz nekünk,
hogy a megváltásban
reménykedjünk, ha egy ilyen
szent ember ítéli örök
kárhozatra Alaric püspököt!
Láttam, hogy zavarba hozza
a kifakadásom. Az arca
gondterheltté vált, de
továbbra sem láttam rajta
dühöt vagy elítélést.
– Merlyn – felelte lassan,
kimért hangon –, te nem
ismered Augustinust. Én
igen. Nagyszerű és értékes
ember, akit Isten maga áldott
meg, és egész egyházi életét
elmélkedéssel és vezekléssel
töltötte, miközben Isten útját
kereste.
– Bocsáss meg, ezt nem
tudom elfogadni! Lehet, hogy
nagyszerű ember, ahogy
mondod, ám akkor is csak
ember, püspök, akárcsak én
vagy te! És egyetlen ember
sem lehet Isten! Honnan jön
ez az ortodoxia? – Szinte
köptem a szót, olyan undort
éreztem, de azonnal
folytattam is, nem hagytam
lehetőséget, hogy
félbeszakítson. – Alaric arra
tanított minket, hogy
szeressük Krisztust, aki békét
és barátságot hirdetni,
megbocsátást és szelídséget,
elfogadást és könyörületet
terjeszteni jött az emberek
közé. Aki példázatokban
beszélt, üdvözülést hirdetett,
és becstelen halált halt azért,
hogy az emberek a végtelen
kegyelem megváltásában
részesüljenek. Hová tűntek
azok a példák, azok a
tanítások? Úgy látom, nem
nagyon lelhetők fel Krisztus
mai egyházában, ahol
emberek – emberek, püspök!
– ragadják magukhoz a
hatalmat, és érvénytelenítik,
megmásítják,
félremagyarázzák a Megváltó
szerepét, újraértelmezik Isten
szavait és akaratát a saját
érdekeik szerint, az ortodoxia
nevében, és örök kárhozatra
ítélnek másokat, csak mert
különbözik a véleményük az
övéktől!
Kifogytam a szavakból és a
levegőből, és csak most
vettem észre, hogy haragosan
meredek rá a lángokon
keresztül, miközben a füst
csípi a szemem, amit csak
most kezdtem érzékelni. A
püspök elkerekedett szemmel
nézett vissza rám, meg sem
moccant. Szívem hevesen
kalapált a mellkasomban, és
a gyomromban formálódó
rémületet és szégyent
éreztem. Minden kétséget
kizáróan tudtam, hogy
következő szavai,
kitörésemre adott válasza
elveti a kockát, és ez attól a
pillanattól fogva örökre
befolyásolni fogja
hozzáállásomat és
viselkedésemet.
Germanus nyilvánvalóan
ugyanúgy felfogta válasza
jelentőségét, mint én, mert
egy ideig néma maradt.
Tenyerét felém fordítva
felemelte a jobb kezét, ezzel
a félreérthetetlen mozdulattal
hozva tudomásomra, hogy
maradjak a helyemen, ő
maga pedig a legközelebbi
sátorhoz sétált. Figyeltem a
sátor bejáratát, ahol eltűnt,
ujjaimat újra és újra ökölbe
szorítottam
izgatottságomban, próbáltam
tudatosan lelassítani szívem
ritmusát.
Néhány pillanat múlva újra
megjelent, kezében két tiszta
kupával és egy flaska borral.
– Ülj le, Caius Merlyn.
Visszaültem a helyemre, ő
pedig szó nélkül töltött, és
odaadta az egyik kupát. A bor
hideg volt és halványsárga
színű. Belekortyoltam,
feszült idegállapotom dacára
hosszasan ízlelgettem.
Germanus visszadugaszolta a
flaskát, leült, és ő is ivott egy
keveset. A tűz ropogott,
lassan kezdett kialudni, meg
kellett volna rakni.
– A keserűség rossz
tanácsadó, Merlyn, és te
nagyon keserű vagy.
Ráadásul tévedsz is. –
Rápillantottam, kérdezni
akartam, de folytatta. – Alaric
barátod már Isten kezében
van, nincs mitől félnie.
Hibája, amit annak idején
elkövetett, valójában nem is
volt hiba, hiszen senki nem
nevezte annak. Ebben a
kérdésben nincs miért
izgatnod magad.
– De…
– De mi? – nézett rám.
Zavartan ráztam meg a
fejem.
– Honnan tudhatod ezt,
püspök? Ha ma egy bizonyos
véleményt hangoztatni
halálos bűn, hogyan lehetett
másként két évtizeddel
ezelőtt? Ezt nem értem.
Megvonta széles vállát.
– Megértem a dilemmádat,
ennek ellenére ez így van. Az
egyház az ő bölcsességében
úgy döntött, Pelagius súlyos
hibát követett el tanításaiban.
– Csakhogy az egyház
emberekből áll, püspök,
közönséges halandókból.
Hogyan dönthetnek azok az
emberek mások helyett ilyen
fontos kérdésekben?
– Úgy, hogy fel vannak
hatalmazva a törvények
értelmezésére, és az emberek
tömegeinek érthető
törvényekre van szükségük,
melyek vezérlik lépteiket.
Tagadóan ráztam a fejem,
éreztem, hogy az ingerültség
ismét kezd felgyűlni bennem.
– Nem! Itt sokkal inkább a
hatalomról van szó, mint a
törvényekről. Ellentmondást
látok a mondataidban,
püspök. Pelagius
jogtudósként a törvényt
védte. Az ő problémája éppen
az volt, hogy az isteni
kegyelem elmélete, a
közvetlen, természetfeletti
beavatkozás szükségessége
az emberiség érdekében,
hogy elnyerhessék a
megváltást, szükségtelenné
tett bármiféle emberi
törvényt. Senki nem ítélhetett
volna el egy bűnözőt, aki azt
vallja, hogy Isten nem
ruházta fel őt a keggyel, hogy
ellen tudjon állni a
kísértésnek. Most pedig arról
beszélsz, az embereknek
szükségük van törvényekre,
és ezt néhány ember mondja
meg a többségről, hogy
elítélhessék a törvény
Pelagiushoz hasonló
bajnokait!
Komor fejrázással hárította el
érveimet.
– Félreértelmezed a
szavaimat. Az egyház atyái
semmiféle szempontból nem
hétköznapi emberek.
Mindegyikük kivételes
jellem, műveltek, jámborak
és érdemesek.
– Kinek a megítélése szerint?
Most ő tűnt ingerültnek. Az
ajkába harapott, hangja
hűvösebbé vált.
– Az egyház püspökeinek
konklávéja szerint.
– Megint csak emberek, akik
kisajátítják Isten szavát.
– Vigyázz, mit beszélsz,
Caius Merlyn! Túl messzire
merészkedsz!
– Nem, Germanus püspök.
Pontosan ilyen messzire
jöttem, mégpedig olyan
emberek miatt, akik a mai
Róma, a mai római egyház
szavát hozták el apám
házába, és kényszerítették,
hogy kitiltsa őket onnan a
viselkedésük miatt. Olyan
emberek miatt, akik Isten
szolgáinak vallották
magukat, és követelték, hogy
Picus Britannicus fogadja el
őket, a dölyfösségüket, a
tűrhetetlen pimaszságukat,
mégpedig kizárólag az ő
felszólításuknak
engedelmeskedve!
Ismét elkerekedett a szeme,
elképesztették a szavaim.
– Tessék? Miféle pimaszság?
Azt mondod, apád elzavarta
őket? Róma püspökeit? Erről
nem hallottam!
– Nem püspökök voltak,
egyszerű papoknak nevezték
magukat. De igen, apám
kiűzte őket a földünkről, erős
őrizet alatt.
– Kegyelmes Isten! Mesélj el
mindent!
Ittam még egy kortyot az
ízletes borból, aztán
elmondtam az egész
történetet a megszállott
tekintetű fanatikusokról, akik
felbőszítették apámat, majd
engem is. Némán hallgatott
végig, egyszer sem szólt
közbe. Amikor befejeztem,
hatalmasat sóhajtott.
– Fanatikusok – mondta, azt
a szót használva, melyet én
egyszer sem ejtettem ki. –
Attól tartok, egyre többen
lesznek, és helyrehozhatatlan
károkat okoznak. Kezdem
megérteni ellenségességed
okát, nem felém, hiszen
ilyesmit nem érzékelek,
hanem az egyház és a vezetői
irányában. – Nem
válaszoltam, de magamban
örömmel nyugtáztam, hogy
hitelt adott a történetemnek.
– És ez az… esemény vitt rá,
hogy nekivágj az útnak?
Bólintottam.
– Ismét megkérdem: mi
célból?
Megittam a borom
maradékát, de az újabb
kínálást felemelt tenyérrel és
fejrázással visszautasítottam.
– Apám azt mondta nekik,
átgondolja a döntését, ha hírt
vagy valamilyen utasítást kap
a római egyházi vezetőségtől.
Ám semmi ilyen nem
érkezett, és apám most halott.
A tiéd az első jelentősebb
misszió, amiről azóta
hallottunk, és a
nagynénémmel úgy éreztük,
hogy fontos lenne első kézből
hallani az üzeneted.
– Értem. Nos, minden
kétséget kizáróan hallani is
fogod, efelől biztosíthatlak.
Te viszont katona vagy,
ezáltal pragmatista, és itt
papok fognak beszélgetni
teológiáról, szemantikáról és
metafizikai elméletekről. Mit
teszel, ha a nagyját nem
fogod érteni?
Rávigyorogtam, hirtelen
visszatért a jókedvem.
– Akkor megkérlek,
magyarázd el olyan
szavakkal, amit egy egyszerű
katona is megért.
Elfintorodott.
– Az nem egyszerű. Igaz,
hogy bizonyos értelemben
hal és madár is vagyok, de
egyszerre mindig csak az
egyik. Amikor felveszem az
egyik személyiséget, a
másikat teljesen elfelejtem.
Így kell tennem, különben
egyik szerepemben sem
tudnék helytállni. – Rövid
gondolkodás után folytatta. –
Hadd kérdezzem meg, Caius
Merlyn, ha volna egy…
eleme, egyetlenegy lényeges
pontja ennek a vitának, amit
a legjobban vársz, vagy
amire számítasz… mi volna
az?
Nem sokat kellett
gondolkodnom a válasz előtt.
– A hatalom. – Értetlenül
nézett rám, ezért kifejtettem.
– Mint mondtam, a légiók
távozása óta te vagy az első
befolyásosabb püspök, aki
Britanniába látogat, vagy
legalábbis az első, aki nagy
horderejű ügyben jár el, és az
üzenetben, amit hozol,
hatalom rejtezik, nagy
hatalom és tekintély. Talán
elég nagy ahhoz, hogy
meggyőzd ennek a földnek a
papjait, változtassák meg a
nép gondolkodását és
cselekedeteit. Ennek a
hatalomnak a felfedésére és
gyakorlására számítok
Verulamiumban. Tanúja
akarok lenni és felmérni a
jelentőségét. – Elhallgattam,
hagytam időt gondolkodni,
de nem válaszolt.
– Ebből adódóan – folytattam
–, ha az érveid nem
bizonyulnak elég erősnek, és
nem sikerül meggyőznöd az
itteni püspököket az általatok
követett út helyességéről,
valamint a római atyák
igazáról, akkor az
embereimmel továbbra is
azon szabályok szerint
fogunk élni, amelyeket Alaric
püspöktől és a társaitól
tanultunk. Ezek a szabályok
kimondják, hogy Isten
szemében minden férfi és nő
egyforma, minden egyén
hatalommal bír, mindenkinek
megvan a maga szerepe, és
rendelkezik azzal az Istentől
kapott képességgel, hogy
felismerje és mérlegelje a jót
és a gonoszt, és magára
vegye a választás
felelősségének terhét.
Ezenkívül minden keresztény
ember személyes felelősséget
vállal saját tetteiért és
választásaiért Isten szeme
előtt, saját szabad akaratából.
Germanus egyenes háttal
hallgatta szavaimat,
összehúzott szemmel figyelt,
állát megtámasztotta ujjaival,
könyöke a hasa előtt
keresztbe tett alkarján
nyugodott. Amikor
befejeztem, elfordította a
fejét, a halódó tűzbe nézett.
Megint sóhajtott.
– Ügyvédnek kellett volna
állnod.
– Nem, uram – feleltem. –
Katona vagyok. Pelagius elég
jó ügyvéd nekem és a
népemnek.
– Hm. Tudsz róla, hogy
meghalt?
Bólintottam, nem mondtam
semmit.
Germanus felállt.
– Merlyn, tudnék felelni
mindarra, amit elmondtál, de
nem teszem meg, most nem.
Tudom, hogy őszinte
egyszerűséggel előadott
érveid megcáfolhatatlannak
tűnnek, és nem is ítéllek el,
amiért olyan nyilvánvalóan
hiszel a helyességükben. –
Újabb hatalmas sóhaj
következett, mintha egészen
a lábából szakadt volna fel. –
De sokkal több minden van
itt, mint amiről tudomásod
van. Pontosan ezért jöttem
ide. – Mosolyogva nyújtotta
a kezét. – Caius Merlyn,
hadd köszönjem meg ismét a
mai segítséged. Anélkül talán
soha nem értünk volna oda
Verulamiumba, és évekig
nem került volna sor újabb
vitára. Most mennem kell,
hogy újra püspök legyek,
ledobom a páncélt és a
fegyvert, és alázatért
imádkozom, hogy azzal
vértezzem fel magam az
előttem álló feladatra. – Egy
pillanatig habozott, mielőtt
hozzátette: – Ígérem, erről
még beszélünk.
Álltam a tűz mellett,
figyeltem, ahogy belép a
sátrába, és attól a pillanattól
fogva nem láttam többé
Germanust, a legatust. Az út
további részét Germanusszal,
a pappal tettük meg.

XXXIV.

A verulamiumi élmények
mélyen felkavartak. Ugyanaz
a furcsa csodálat és
megilletődöttség fogott el,
amit sokkal később is
tapasztaltam, életem első
kelta temetési szertartásán,
Hiberniában, körülvéve
vidáman lakomázó és ivó
emberekkel, akik az elhunyt
jóságát ünnepelték, miközben
a holttest mereven és
komoran feküdt közöttük.
Verulamium az élet
hátborzongató paródiájaként
egy olyan halott város volt,
amelynek az elhunytát már
rég megünnepelték – bár az
ünneplők többségének tudtán
kívül. A kísérteties,
elnéptelenedett, romos
település még egyszer,
utoljára megtapasztalhatta az
élet nyüzsgését,
köszönhetően a minden
irányból érkező embereknek,
akiket Germanus és
püspökei, valamint az
alkalom fontossága vonzott
oda.
Az első furcsaságot maguk az
épületek jelentették.
Némelyikben laktak, de a
legtöbb nem volt több üres
héjnál – kívülről
elfogadhatóan festettek, ám
belül kiürítették és feldúlták
őket, semmi melegséget és
kényelmet nem nyújtottak.
Azt hittem, olvasmányaimból
jól ismerem a várost, és egész
életemben Alaric püspök
otthonaként képzeltem el.
Gondolataimban mindig is
szépséges, tiszteletet
parancsoló és gazdag,
ugyanakkor idilli és ápolt
településnek láttam
egészséges, boldog
lakosokkal. A valóságban
azonban kietlen romtemető
volt, és nagyon kevés helyi
emberrel találkoztam. Az
állandó lakosságot az eredeti
római falon belül élő,
megerősített római tábor
nagyságú enklávé jelentette.
A nappal az utcákat megtöltő
emberek java része a várost
körülvevő mezőkön
táborozott. A templomot és a
fürdőket sietve rendbe
hozták, hogy vendégül tudják
látni a rengeteg látogatót, de
még így is képtelenek voltak
ellátni az embertömeget,
melyet a fontos esemény
vonzott ide. Az üres épületek
hamar átalakultak nyilvános
latrinákká, a levegő
hamarosan megtelt az
orrfacsaró bűzzel.
A nagy vitát a városon kívüli
amphiteatrumban tartották,
melyről Varrus nagybátyám
visszaemlékezéséből már
tudtam, hogy akár hétezer
ember befogadására is képes,
de mire a küldöttségünk a
hivatalos kezdet előtt három
nappal megérkezett, a
városban és körülötte már
több mint kétszer annyian
gyűltek össze. Természetesen
rengeteg pap látogatott el az
eseményre. Britannia összes
püspöke megjelent, ha
tehette, és mindegyik hozta a
kíséretét is. Először
szórakoztatott – később
bosszantott –, hogy a papok
különféle csoportjai és
alcsoportjai mennyire
különböznek
megjelenésükben. Némelyek
egyszerűen és
méltóságteljesen öltözködtek,
de sokan – sokkal többen –
megpróbálták gazdag és
befolyásos embereknek
feltüntetni magukat, drága
köpenyeket, drágakövekkel
kirakott kereszteket és arany
templomi edényeket hoztak
magukkal.
És ott volt a tömeg. Egy
részük komoly, derék ember
volt, Britannia népe, akik
hozzánk hasonlóan ezért
keltek útra, hogy hallják,
amint a sorsukról vitáznak és
döntenek. Mások azonban –
és szemlátomást ők voltak
többségben – csak a nagy
felfordulás miatt érkeztek,
próbálták megszedni
magukat mások ostobaságán.
Ők voltak a házalók és
árusok, tolvajok és
zsebmetszők, szajhák és
hárpiák, zenészek és
történetmondók, színészek,
énekesek és jósok.
Mindenhol árulták a bort és a
sört, valamint a különféle
ételeket.
A rendet senki nem próbálta
fenntartani, és ennek
köszönhetően teljes zűrzavar
uralkodott.
Első társalgásunk óta talán tíz
szót sem beszélgettünk
Germanus püspökkel. Északi
utunk hátralévő részében
magába zárkózott, újra
püspökké vált, imával és
elmélkedéssel töltötte az
idejét, felkészült az előtte
álló vitára. Megérkezésünk
reggelén a város szélén
elváltak útjaink, útitársaival
befelé indultak, hogy
találkozzanak a küldöttség
többi tagjával, míg a mi
csapatunk kelet felé vette az
irányt, hogy megfelelő
táborhelyet keressünk, közel
a városhoz és az
amphiteatrumhoz.
Aznap este azonban, nem
sokkal naplemente után,
amikor a katonáink a
vacsorát követően már
kezdtek volna elpihenni, én
pedig egy kancsó mézsört
kortyolgattam Lucanus
társaságában, Germanus
meglátogatott, ezúttal
püspöki minőségében.
Hosszú köpenyt viselt
pásztorbottal, és kísérőt is
hozott.
Meglepődtem, mert nem
számítottam rá, hogy újra
találkozunk, főleg nem, hogy
beszélünk, de örömmel
üdvözöltem, és szóltam
Donuilnak, hozzon nekik is
sört. Lucanus azonnal
kimentette magát, de
Germanus megkérte, hogy
maradjon, és hosszasan
mentegetőzött az
alkalmatlankodás miatt.
Végül hozzám fordult, és
bemutatta kísérőjét.
– Caius Merlyn, még nem
találkoztál a verulamiumi
Patricius püspökkel, bár ő
ismeri a nagynénédet,
Luceiia úrnőt.
Azonnal eszembe jutott
minden. Ez a püspök hozta
először Remust, az őrült
papot Camelotba, bár Remus
megszállottságáért őt nem
tehettem felelőssé. Kezet
ráztam vele, és közöltem,
hogy a nagynéném már
mesélt róla, de azt nem
említettem, hogy feleannyira
sem tartja rátermettnek, mint
az elődjét. Idős ember volt,
ránézésre jól táplált, de
mindig halk, udvarias hangon
beszélt. Bemutattam őket
Lucanusnak, aki már
találkozott Germanusszal, de
még soha nem beszélt vele,
és hellyel kínáltam őket a két
összecsukható ülőkén,
melyeket Donuil hozott oda
sietve. Amikor kényelmesen
elhelyezkedtek a tűz mellett,
és barátságosan köszöntőt
mondtunk az előttünk álló
eseményre, rákérdeztem
jövetelük okára.
Már az érkezésükkor láttam,
hogy Germanust
nyugtalanítja valami, de az
okot nem tudtam kitalálni. A
homlokát ráncolta és az ajkát
rágta, mintha valami
kellemetlen ízt akarna
kitisztítani a szájából, és
amikor megszólalt, rögtön a
lényegre tért.
– Merész kéréssel jöttünk,
Caius Merlyn.
Lucanusra pillantottam, aki
már engem nézett,
tekintetében meglepett
kíváncsisággal.
Visszafordultam
Germanushoz.
– Nos, püspök, sikerült
felkeltened az
érdeklődésemet.
– Hm. Voltál már a városban?
Megráztam a fejem.
– Nem, még nem. A
megérkezésünk óta a
táborveréssel vagyunk
elfoglalva.
– Az embereid sincsenek
bent?
– Nem, holnapig nem is
lesznek. Miért? Mi történt?
Undorodva fintorodott el.
– Ezen a helyen tombol a
káosz, a zűrzavar… emberek
ezerszám, mindenféle fajta,
sokan törvényen kívüliek, és
eszük ágában sincs
fenntartani a rendet.
Meglepetten néztem rá.
– Miért, szükség van rá
egyáltalán?
Hitetlenkedve kapta fel a
fejét.
– Hogy szükség van-e rá? A
rendre? Hogyan tehetsz fel
egyáltalán ilyen kérdést?
Sokkal többen jöttek el, mint
amennyire bárki is számított,
az embereknek nincs sem
szállásuk, sem latrinájuk.
Latrinák, Merlyn, a harctéri
parancsnokok átkai! A
mocsok máris elkezdett
felgyűlni mindenhol, és mint
te is tudod, ez járványt szül.
Jelen pillanatban azonban
még ennél is súlyosabb
probléma az élelem hiánya.
Senki nem tett
előkészületeket rá, hogy
ennivalóval lássa el az alig
néhány nap leforgása alatt
érkező ezreket. Sokan már
hetek óta itt várakoznak.
Néhányan hoztak ugyan
magukkal készleteket, de azt
felélték, mivel a legtöbben itt
akartak ennivalót vásárolni,
márpedig abból itt nincs,
illetve csak nagyon kevés
van, arra is egy csapatnyi
útonálló tette rá a kezét.
– Elkobozták? Hogyan?
Senki nem próbálta
megállítani őket? – Még be
sem fejeztem, máris láttam,
mennyire ostoba a kérdésem.
Ezt Germanus arckifejezése
és következő szavai is
bizonyították.
– Merlyn, ezek igen jól
szervezettek, ezáltal erősek
és veszélyesek.
Verulamiumban ma
körülbelül négyszázan élnek.
Egy Michelus nevű
becsületes ember az aedilis,
vagyis városi elöljáró. Van
négy embere, akik segítenek
fenntartani a békét. Ez az
időszak azonban nem
hasonlítható a
hétköznapokhoz, így ők öten
még az én kíséretemmel
megerősítve sem tehetnek
sok mindent. Mint mondtam,
a tolvajok jól szervezettek, és
bizonyos fokig
fegyelmezettek is.
Amennyire megtudtam,
útonállók laza közössége,
több mint ötvenen lehetnek,
jórészt zsoldosok és
hasonlók, akiket a gyűlésünk
híre vonzott ide. Néhány
nappal ezelőtt érkeztek,
felmérték a helyzetet,
meglátták a lehetőséget, majd
erővel és fenyegetéssel
rátették a kezüket a
készletekre.
– Egyre nagyobb a baj most
is, miközben beszélgetünk.
Az érkezők közül nem
mindenki birka. Máris
elkezdett szerveződni az
ellenállás, és
elkerülhetetlennek tűnik a
véres összetűzés. Hajnalra az
egész város lángokban állhat.
Éjszaka emberek fognak
meghalni, Merlyn, és ahogy
növekszik a létszám, egyre
gyorsabban romlik a helyzet.
– Elhallgatott, megköszörülte
a torkát, láthatóan
kellemetlenül érezte magát. –
Azért jöttem, hogy
megkérdezzelek, hajlandó
lennél-e az embereiddel
fenntartani a rendet a
városban. Mint mondtam,
nekem is van kíséretem, de
az nem elegendő. Szívesen a
rendelkezésedre bocsátom az
embereimet.
Nem hittem a fülemnek, bár
egyetlen szavában sem
kételkedtem. Az sem volt
kérdéses, hogy a katonáim
létfontosságú szerepet
játszhatnak a Verulamiumban
tartózkodók biztonsága
szempontjából. Csupán azért
támadtak bennem kételyek,
mert nem tudtam, jogom van-
e belehajszolni a katonáimat
egy olyan összecsapásba,
amelyhez valójában semmi
közük sem volt, és amely
szinte biztosan véres és
brutális harcokba torkollik a
zsúfolt utcákon. Támogatást
keresve Lucanusra néztem,
de lehajtott fejjel bámulta a
tüzet. Tekintetem Patricius
püspökre siklott. Meredten
figyelt, arca aggodalmon
kívül semmi másról nem
árulkodott, de hogy rám
gondolt vagy a városra, nem
tudtam megállapítani.
Germanus mindvégig a
szemembe nézett.
– A pokolba is, püspök! –
morogtam a pánikkal küzdve.
– Nem utasíthatom az
embereimet, hogy menjenek
be a városba. Nincs hozzá
jogom, sem felhatalmazásom.
Követként jöttek velem, hogy
a kolóniánkat képviseljék.
Nem tehetem kockára az
életüket.
– Már egyszer megtetted,
hogy megments minket.
– Az más helyzet volt. Szász
fosztogatók, külhoniak
támadtak rátok. Az itteni
emberek viszont britonok. –
Megráztam a fejem, de
közben gyűlöltem magam. –
Nem, ilyen utasítást nem
adhatok ki.
Bólintott.
– Megértem a vonakodásod.
– Hosszú hallgatás után
hozzátette: – De
megkérdezhetnéd őket.
Értetlenül néztem rá.
– Hogy érted? Keressek
önkénteseket?
– Igen.
– És ha visszautasítják?
– Akkor visszautasítják.
Hosszú pillanatokig ültem
némán, meredten bámultam a
lángokat, gondolatban
számba vettem a
lehetőségeket. Mire újra
felnéztem, káprázott a
szemem a tűz fényétől, de
döntöttem. Odahívtam
Donuilt, és utasítottam, hogy
hívja az összes tisztet a
sátramhoz. A többieknek nem
mondtam semmit, csendben
vártuk, hogy alárendeltjeim
összegyűljenek a tűz körül.
Amikor mind a tizenhárman
ott voltak, előreszólítottam
őket, bemutattam nekik
Germanust, akit már
ismertek, és Patriciust, akit
még nem, és elmondtam,
miről van szó. Figyelmesen
hallgattak, és miután
befejeztem, ők is csendben
emésztették a hallottakat.
Nem is próbáltam eltitkolni
saját ellenérzéseimet
Germanus kérésével
kapcsolatban, és külön
hangsúlyoztam, hogy nem
kötelezem őket semmire.
Amikor úgy véltem, elegendő
idejük volt átgondolni,
megkérdeztem a
véleményüket. Pellus, a
felderítőim vezetője szólalt
fel elsőként.
– Erről nem is érdemes
vitatkozni, parancsnok. Be
kell mennünk. Ha el lehet
kerülni, nem ma éjjel, és nem
alapos tájékozódás nélkül, de
van egy elvégzendő munka,
mi pedig nem nézhetjük
tétlenül, ami zajlik. Ha
hagyjuk, hogy ezek a fattyak
most megússzák, jövő héten
vagy jövő hónapban újra
kezdik máshol. – Cyrus
Appiusra, az első század
vezetőjére pillantott. – Mit
mondasz, Cyrus?
Appius bólintott.
– Tökéletesen igaza van,
uram – mondta a szemembe
nézve. – Nem erre
számítottunk, de nem
hagyhatjuk figyelmen kívül.
Valójában nincs más
választásunk, mint bemenni
és rendet tenni. Élelemszerző
csapatokat is szervezhetnénk.
A többiekre néztem.
– Ellenvélemény? Valaki
hozzá akar tenni még
valamit?
Senki sem felelt.
– Rendben van – bólintottam.
– Ám a veletek szemben
támasztott követelmények az
embereitekre is vonatkoznak.
Nincs kényszerítés, a
feladatra csak önkéntesek
vállalkozhatnak. Hívjátok
össze az embereiteket.
Beszélek velük, amint
összegyűltek a tábori
konyhánál.
Miközben a tisztek távoztak,
Germanushoz fordultam.
– Úgy tűnik, megkaptad,
amiért jöttél. Minthogy a
katonák kedvelik a tisztjeiket,
arra számítok, legalább a
felük jelentkezni fog.
Mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem, Merlyn, mindegyik
jön, és ezért nagyon hálás
vagyok… illetve hálásak
vagyunk. – Patricius püspök
egyetértően bólintott.
A gondolataim máris a
szervezés körül forogtak.
– Megkaphatom a tizenkét
rómaidat?
– Természetesen.
– Rendben, akkor a
következőt fogjuk tenni.
Pellus, a felderítőim
parancsnoka azonnal be akar
menni a városba, hogy
körülnézzen és felmérje a
helyzetet. Vele megyek, de
nem egyenruhában, mert az
tovább fokozná a
feszültséget. Szeretném, ha
egyértelmű lenne: ma éjjel
még nem akarunk bevonulni,
csak ha elkerülhetetlen.
Szükség esetére elrendelem a
riadókészültséget, ám
hajnalban indulunk el,
amikor a legtöbben még
alszanak. Így in situ leszünk,
mielőtt bárki is tiltakozhatna,
és utána már könnyebb lesz a
dolgunk. Közben állítsd
össze a római kíséreted,
akiket már mindenki látott,
készüljenek fel, hogy ma
éjjel kimentsenek minket, ha
bajba kerülnénk. El tudod
intézni? – Bólintás. –
Beszélnem kell ezzel az
aedilisszel, Michelusszal és
az embereivel. A tizedik
órában találkozzunk a
templom főbejáratánál. Oda
tudnád küldeni a többieket is,
akik az ellenállást szervezik?
– Ismét bólintott,
szemlátomást nem
nehezményezte, hogy
átvettem a parancsnokságot,
és legatusként intézkedem.
Gyorsan gondolkodtam,
próbáltam figyelembe venni
mindent, ami fontos lehet.
Végül megráztam a fejem. –
Egyelőre ez minden, ami
eszembe jut. A csapatok
hamarosan felsorakoznak. –
El is kezdtek gyülekezni,
miközben beszéltem. – Amint
készen állnak, beszédet
mondok és önkénteseket
kérek, utána rögtön
megkezdik az
előkészületeket. Azután nem
lesz rád itt szükség,
Germanus püspök. Elmehetsz
intézni a dolgokat, amiket
kértem. A megadott időben
találkozunk az embereiddel a
templomnál. Addigra lesz
időm körbejárni a várost és
felmérni az állapotokat.
Amikor a katonáim az utolsó
szálig jelentkeztek a
feladatra, Germanus
megszorította a karom, még
egyszer köszönetet mondott,
és távozott a táborunkból.

Hosszú éjszakának néztünk

elébe. Egy jól felfegyverzett,
azonban diszkrét kísérettel
belopóztam a városba, és a
megadott időben találkoztam
Germanusszal és a helyi
vezetőkkel a városi templom
kertjének egy félreeső
zugában. A püspök nem
tévedett. Verulamium utcáin
elszabadultak az indulatok,
sokan erőszakos halált
haltak; több holttestet is
találtunk a házak tövében és
a mellékutcákban. A hat pár
fáklyatartó vibráló fényében
várakozó csoport körül szinte
tapintható volt a feszültség,
és az árnyékban rejtőző
arcokra pillantva szemernyi
kétségem sem volt afelől,
hogy ami eddig történt,
semmiségnek fog tűnni, ha
egyszer a szikra lángra kap.
A bemutatkozás rövid volt, a
megbeszélés rögtön rossz
hírekkel kezdődött. A
tolvajok tudatára ébredtek az
ellenállás jelentette
veszélynek, ezért bevették
magukat egy megerősített
házba a fal mellett.
Egyiküket azonban korábban
sikerült elfogni, és mielőtt
véletlenül leesett volna egy
tetőről, még elmondta, hogy
előző nap futárt küldtek a
renegátok
harmincmérföldnyire lévő
táborába, erősítésért. Vagyis
legalább további száz
martalóc tartott Verulamium
felé a gazdag zsákmány
reményében, az érkezésük
napkelte előtt várható volt.
Bármennyire rossz is volt ez
a hír, Germanus városi
vezetői meglepően sok
emberrel rendelkeztek, így
sikerült megszabadulnom az
egyik gyötrő dilemmámtól. A
lovasságom használhatatlan
lett volna az utcai
csetepatékban, viszont a
sötétben könnyen
elsöpörhették a város felé
közeledő ellenséges erősítést.
Ezzel elvenném a már bent
lévő tolvajok harci kedvét,
különösen, ha sikerül
megakadályozni, hogy az
érkezők segítségére
siessenek.
Linus, a városi vezetők
legrátermettebbike elárulta,
hogy közel háromszáz
embernek parancsol,
helyieknek és látogatóknak,
akik hajlandóak az oldalán
harcolni, hogy
visszaszerezzék az
élelmiszerkészleteket.
Biztosított, hogy az emberei
képesek lesznek visszatartani
a martalócokat, amíg mi
kilovagolunk – egyszerűen
börtönné változtatják a
házukat, lezárják a
kijáratokat. Megnyugtattam
magam, hogy ennek
kivitelezéséhez rendelkezik a
szükséges számú követővel.
Miután sikerült
megállapodni, visszatértem a
táborba, és haladéktalanul
hozzáfogtam saját
előkészületeimhez.
Hat rövid órával a találkozó
után feltűntek a hajnal első
jelei a keleti égbolton, de az
erősítésnek még nyomát sem
láttuk. Összeszorult a
gyomrom, mert tudtam, hogy
nemsokára be kell vinnem a
katonáimat a városba, és az
ellenség ott lesz valahol a
hátam mögött. Tisztjeim is
jól tudták, milyen veszélyt
rejt a várakozás, feszülten
gyűltek oda körém, némán
ültek a lovukon.
Alig egy mérföldre voltunk
Verulamiumtól északkeletre,
ahol az út az utolsó gerincen
átbukva ereszkedni kezdett a
keleti kapu felé. Katonáim az
út két oldalán szóródtak szét,
és északkelet felé figyeltek. A
sötétben, ismeretlen területen
nem nagyon választhattuk
meg a leshelyünket, de
éjszakai harcra készültünk, és
az ellenség összetömörülve
közeledik az úton. A
felhőtlen éj miatt a kelő nap
el fogja vakítani embereimet.
Gyorsan közeledő lódobogást
hallottam. Egyik decuriónk,
Yerka volt az, pontosan
előttem állította meg vágtató
hátasát.
– Jönnek, parancsnok, de
még messze vannak, több
mint kétmérföldnyire az úton.
Lovaik nincsenek. Pellus
azonnal elküldött, amint
felfedezte őket.
Felmordultam, átgondoltam a
lehetőségeimet. Semmi
értelme nem lett volna ott
maradni a dombtetőn, a tágas
völgyet figyelve. A
jövevények megfordulnak és
szétszélednek, amint
megpillantanak minket a
reggeli fényben.
Parancsnokaimhoz
fordultam.
– Semmit nem nyerünk azzal,
ha itt veszteglünk. A völgy itt
csaknem egy mérföld széles.
Leereszkedünk, és lépésben
átkelünk rajta. Mire átérünk a
túloldalra, kivilágosodik, és
az ellenség
negyedmérföldnyire lesz
tőlünk. Rohamot indítunk a
dombtetőn át, a haderőnk
felével az út egy-egy oldalán,
és meglepjük őket.
Gyalogosan nem
menekülhetnek, mindet el
tudjuk kapni. Szétszóródunk
és két oldalról támadunk,
megkerüljük őket, majd a
nappal a hátunkban
rohamozunk. Aztán
lekergetjük őket a völgybe,
és gondoskodunk róla, hogy
senki ne futhasson el. Amint
végeztünk, újjászerveződünk
és visszatérünk
Verulamiumba. Indulás!
Leereszkedtünk a völgybe,
amely úgy nézett ki, mint
valami óriási folyómeder,
pedig csak egy kis patak
csörgedezett az alján,
miközben ügyeltünk, hogy az
út a sereg két része között
maradjon. Az északi peremtől
alig kétszáz lépésnyire
megállítottam a menetet.
Jobbra és balra nézve
meggyőződtem róla, hogy az
alakzatok készen állnak, és
jelt adtam az indulásra. A
lovak patái
mennydörgésszerű zajt
csaptak, ahogy sebességet
gyűjtöttünk, aztán
előbukkantunk a gerinc
mögül, és lezúdultunk a
lejtőn.
A számításom pontosnak
bizonyult. Az ellenséges erő
alig negyedmérföldnyire
lehetett a völgy peremétől,
amikor előbukkantunk a
gerinc mögül.
Alakzatom már meg is kezdte
a bekerítő manővert, mielőtt
tudatára ébredtem, mi
történik előttem.
Száz martalócra számítottam,
akik első döbbenetükben
megtorpannak, majd
szétszóródva menekülni
kezdenek. Azonban az
enyémmel megegyező
létszámú gyalogos haderőt
pillantottam meg. És
ahelyett, hogy pánikba estek
volna, hosszú, veszedelmes
kinézetű dárdáikkal máris két
szoros rombusz alakzatot
hoztak létre. Minden nagyon
gyorsan történt, szinte túl
gyorsan, és alig maradt időm
kiadni a parancsot a
kürtösömnek, mielőtt túl késő
lett volna. Döbbent arcot
vágott, amikor meghallotta az
utasításomat, de azonnal
megállította a lovát, és
szájához emelte a kürtöt. Én
is megálltam, és jeleztem a
lovasoknak, hogy kövessék a
példámat. Mihelyt felharsant
az érdes kürtszó, figyeltem,
ahogy csapataim hibátlan
rohama akadozni kezd, majd
teljesen elhal.
Alig ötven lépés választott el
az ellenséges haderőtől.
Erősen fogtam a lovam,
figyeltem és vártam,
miközben a katonáim újra
alakzatba rendeződtek, majd
lassan körbevették az
ellenséget, amíg én is csak
egyetlen ponttá váltam a
körben. Végül lassan
elindultam előre, Donuil és
még valaki követett, talán
Rufio centurio. Megtettem a
távolság felét, és ott újra
megálltam. A zárt sor
kettévált, és négy lovas indult
el felém. Alaposan
megnéztem magamnak őket,
rögtön felismertem a
vezérüket. Jó felépítésű,
jóképű férfi volt, kelta módra
lelógó bajusszal. Tíz évvel
lehetett idősebb nálam, a
harmincas évei végén
járhatott. Csúcsos, arcvédő
nélküli sisakot viselt,
bronzlemezekkel
megerősített bőrpáncélt, és
egyenes háttal, felvetett fejjel
lovagolt, így jól láttam a
nyakában a klánfőnökök
vastag aranyláncát. A többiek
valamivel lemaradtak
mögötte, egyikük hatalmas
termetű harcos volt,
körülbelül akkora, mint én.
Római sisakot viselt lószőr
tolldísszel és bronz
oldallemezekkel, melyek az
arca nagy részét eltakarták,
de láttam, hogy fiatalabb
társainál, kék szemű és
borotvált képű. A másik kettő
tömött szakállal
büszkélkedhetett.
Vezetőjük megállította
előttem a lovát, tekintete
végigsöpört kétoldalt
felsorakozott embereimen.
Nyilvánvalóan ugyanúgy
felmért magának, mint én őt.
Amikor végül megszólalt,
latinul beszélt, hangja mély
volt és kellemes.
– Kik vagytok? Rómaiak?
Megráztam a fejem.
– Nem, britonok nyugatról.
Felvonta a szemöldökét.
– Honnan nyugatról?
– Egy Camelot nevű helyről.
Lassan csóválta a fejét.
– Sosem hallottam róla.
– Majd fogsz – biccentettem.
– Ki vagy?
– A nevem Britannicus.
Caius Merlyn Britannicus. Te
ki vagy, és honnan?
Elmosolyodott.
– Vortigern, Northumbria
királya, északkeletről.
Közben az egyik társa
odaléptetett mellé. Ügyet sem
vetettem rá, a tekintetem
Vortigernre szegeztem. Erről
az emberről beszélt nekem
apám. Az északkeleti király,
aki öngyilkos szövetséget
kötött a külhoniakkal.
– És miért lovagol egy
hadsereggel Northumbria
királya Britannia déli részén?
Vakkantó nevetést hallatott,
és a helyzet ellenére kezdtem
megkedvelni.
– Hadsereggel? –
horkantotta. – Ez nem
hadsereg, csak kíséret,
ráadásul nem is az enyém.
Barátom, Lindumi Jacob
nagylelkűségének
köszönhetem – mutatott a
mellette ülő megtermett
férfira.
Biccentettem neki, amit
komor képpel viszonzott.
– Ezzel csak a kérdéseim
felére válaszoltál, király uram
– folytattam. – Még nem
mondtad el, mi hozott délre.
– Nem, nem mondtam. Mint
ahogy te sem, miért támadtál
meg majdnem.
Megvontam a vállam.
– A támadást megterveztük,
de nem ellenetek. Mi egy…
másik haderőre számítottunk.
– Miféle haderőre?
– Csőcselékre, amelyik a
mögöttünk lévő városban
tanyázó tolvajbanda
segítségére érkezik.
Megfordult, végignézett az
emberein, és láttam, hogy
jelez nekik valamit. Azonnal
éberré váltam, de
visszafordult és
megnyugtatott.
– Azt hiszem, megoldottuk a
problémádat. Tegnap késő
délután találkoztunk velük.
Megpróbáltak lecsapni az
előőrsünkre, nem látták, hogy
szorosan mögöttük érkezünk.
Megtizedeltük őket, a túlélők
a sebeiket nyalogatják.
Hatalmas kő esett le a
szívemről, és ez a következő
szavaimból ki is derült.
– Ha így van, nagyon örülök
a találkozásnak. Hová
tartotok?
– Verulamiumba,
meghallgatni a püspökök
vitáját.
Most én nevettem el magam.
– Ez esetben Isten hozott
Verulamiumban, Vortigern
király! Ha utasítod az
embereidet, hogy álljanak
menetoszlopba, elkísérünk
benneteket a városba, ahol
bemutatlak a Rómából
érkezett Germanus
püspöknek. Nem kétséges,
már türelmetlenül várja a
visszatérésünket.
A városba vezető úton
tájékoztattam Vortigernt és
Lindumi Jacobot a
történtekről. Amikor egyesült
haderőnk megjelent a város
alatt, azonnal véget ért az
ellenségeskedés. A hatszoros
túlerővel szembenéző
tolvajok habozás nélkül
megadták magukat Germanus
püspöknek – mással nem
voltak hajlandóak beszélni –,
és megígérték, hogy az
életükért cserébe
visszaszolgáltatják az ellopott
készleteket. A másik
lehetőség az lett volna, hogy
kétségbeesésükben
felgyújtanak mindent, és
harcolva halnak meg. Bár
Linus önkénteseinek
csalódniuk kellett, mert nem
tudtak vért ontani, a tolvajok
feltételeit elfogadták, és
végül halálbüntetés terhe
mellett száműzték őket a
városból. Az
élelmiszerkészletek
visszakerültek jogos
tulajdonosaikhoz, és külön
vadászó és gyűjtögető
csapatok alakultak, hogy el
tudják látni élelemmel az
újonnan érkezőket.
Aznap csak jóval később
találkoztunk újra, miután
megoldódott minden
probléma, és ezúttal már
bőven volt időnk pihenni és
beszélgetni. Vortigern – vagy
inkább Lindumi Jacob –
emberei a közelünkben
táboroztak le, és Vortigern
kérésére meglátogattam őket
a tisztjeimmel. Kitűnő étellel
és borral vendégeltek meg
minket.
Kora este egyedül találtam
magam Patricius püspökkel,
és megragadtam az alkalmat,
hogy kérdezősködjek a
Remus nevű papról. Patricius
jól emlékezett rá, de nem
ismerte közelebbről. Pusztán
együtt utaztak Camelotba,
ami a legnyugatibb pont volt,
ameddig a püspök valaha
eljutott. A pappal akkor
találkozott, amikor észak felé
tartott, miután meglátogatta
egy másik püspök barátját az
azóta csaknem teljesen
elhagyatottá vált Isca
Dumnoniorum városában.
Camelotba csak azért jött,
hogy találkozzon Luceiia
nagynénémmel, mivel sokat
hallott róla társaitól, akik
még Alaric idejéből
emlékeztek rá. Elmondta,
hogy néhány hete levelet
kapott egy iscai barátjától,
aki azt írta, a Remus nevű
papot megölték a városban,
miután agyonvert egy fiatal
nőt. Láthatóan megrázta az
eset, a brutalitás éppúgy, mint
paptársa halála, és felvetette,
hogy a két ember talán
ugyanaz lehetett. Ami engem
illet, mélyen megrázott a hír.
Elmondtam Cassandra
történetét, ő pedig megígérte,
hogy mindkettejükért
imádkozni fog.
Ott hagytam, hogy egy időre
egyedül legyek. A szívem ki
akart ugrani a helyéről.
Remus a jelek szerint
megismételte a bűntettét, és
meg is halt miatta, ami azt
jelentette, hogy Uther
ártatlan, én pedig
felhagyhatok a kétkedéssel és
gyötrődéssel. Feltéve persze,
hogy a halott pap ugyanaz a
Remus! Elhatároztam, hogy
amint hazaérek, kikérdezem
az iscai püspököt. Biztosan
nincs két Remus nevű pap,
akik mindketten bottal
járnak!

XXXV.

Később felkerestem
Lucanust, hogy megosszam
vele a Patriciustól hallott
híreket, de mielőtt rátaláltam
volna, megéreztem, hogy
valaki figyel. Különös érzés,
szinte lehetetlen leírni, de
amikor érzed, amikor tudod,
hogy valakinek a tekintete
rád szegeződik, lehetetlen
összetéveszteni bármi
mással. Lépés közben
megtorpantam, próbáltam
elhelyezni valahol a különös
bizsergést, majd lassan
megfordultam, és az
árnyékban álló alakra
néztem.
A férfi előrelépett a fénybe,
és a szívem kihagyott egy
ütemet, a lélegzetem a
torkomra fagyott, egy
pillanatig azt hittem,
megfulladok. Saját magamat
láttam! A „másik” Merlyn
pedig tágra nyílt szemmel
meredt rám. Szótlanul, a
döbbenettől némán indultunk
egymás felé. A jelenség
másfajta ruhát viselt, de a
magassága, a felépítése,
valamint a haj-, szem- és
bőrszíne mintha az enyém
lett volna!
Én tudtam elsőként
megszólalni.
– Az Úr nevére, ki vagy?
Úgy nézett rám, mintha azon
gondolkodna, válaszoljon-e
egyáltalán.
– Ambrose. Lindumi
Ambrose. És te?
– Merlyn Britannicus.
– Tehát te vagy az! Ma reggel
találkoztunk. Vortigernnel
lovagoltam.
Oldalra lépett, alaposan
végigmért, én pedig ugyanazt
tettem. Így köröztünk jó
darabig egymás körül, akár
két birkózó. Most ismertem
fel benne azt a magas,
sisakos harcost, aki Jacob
mögött lovagolt.
– Lindumi Ambrose? –
Lázasan keresgéltem
valamiféle magyarázatot, azt
hajtogattam magamban, hogy
ilyen véletlen, ilyen tökéletes
hasonlóság két idegen között
időnként megtörténik. Ám
mindeközben magam előtt
láttam az eddig megismert
lindumiak zömök testalkatát,
rövid, görbe lábát és
szögletes, pirospozsgás arcát.
– Lindumi Jacob fia vagy?
Megrázta a fejét.
– Nem, ő a nagybátyám.
– Az apád testvére?
– Nem. – Újabb fejrázás. –
Jacob anyám testvérének a
férje. Az apám római volt, de
meghalt még a születésem
előtt. Ambrosianusnak
hívták, Mar…
– Marcus Aurelius
Ambrosianus! – A név szinte
robbant az elmémben, és ki a
torkomból, akár egy
villámcsapás, miközben
minden világossá vált, és már
tudtam, kivel beszélek.
Elkerekedett a szeme a
döbbenettől.
– Honnan tudod?
Hátat fordítottam neki és a
kezembe temettem az arcom,
mert készületlenül ért az
érzelmek vihara;
kétségbeesés és felszabadult
öröm, valamint más
érzelmek, túl újak és
váratlanok ahhoz, hogy
meghatározzam vagy
elemezzem őket, és mind
azzal fenyegetett, hogy
maguk alá temetnek. A
testvérem! A féltestvérem!
Apámnak volt még egy fia,
és úgy halt meg, hogy nem is
tudott róla! A hirtelen
tudástól elgyengülve
éreztem, hogy
cserbenhagynak az érzékeim;
fél térdre ereszkedtem, mert
képtelen voltam tovább állva
maradni. A következő
pillanatban már ő is ott
térdelt velem szemben, és
aggodalmasan szorította a
vállam.
– Rosszul vagy? Mi a baj?
Gyere, segítek!
Megfogtam a karját, még
ilyen állapotomban is
éreztem izmai erejét, és
lassan talpra álltam. Erősen
kellett tartanom magam,
hogy ne veszítsem el az
egyensúlyom, és ne zuhanjak
vissza. A fivérem!
Előbukkant a semmiből,
figyelmeztetés nélkül, még
csak nem is tudtam a
létezéséről… azt viszont
egyértelműen éreztem, hogy
örülök a jelenlétének. És
most mit tegyek? Mit
mondjak neki? Hogyan
közöljem vele, kit talált meg?
Hogyan mond el egy ember a
másiknak egy ilyen
igazságot? Nem váratlanul,
ezt biztosan tudtam… nem
akartam csak úgy, minden
előkészítés nélkül kinyögni.
Amikor valaki ilyen hirtelen,
megcáfolhatatlan módon
szembesül az anyja
csalárdságával, könnyen
végezhet a hír közlőjével –
talán nem is ok nélkül.
Azonnal tudtam, hogy
távolságot kell tartanom a
Lindumi Ambrose-tól,
legalább annyi időre, amíg
megzabolázom a
gondolataimat, és valamiféle
megállapodásra jutok saját
magammal, kidolgozok
valamilyen tervet a
felvilágosítására, amivel nem
okozok neki túl nagy
fájdalmat. Az „üdvözlés”
iróniája nem kerülte el a
figyelmem – biztosan nem
fog nekem köszönetet
mondani érte, legalábbis
először nem. Talán ez lesz
élete legkellemetlenebb
élménye. Az azonban egy
pillanatra sem jutott eszembe,
hogy ne mondjam el neki,
mint ahogy semmiféle
ellenszenvet sem éreztem
vele szemben. Egyszerűen
csak tudtam, hogy egy időre
meg kell szabadulnom a
társaságától, mégpedig minél
előbb, annál jobb.
Megköszöntem a segítségét,
elnézést kértem tőle, és a
rosszullétet az ételre fogva
távoztam. Éreztem, hogy
hosszan néz utánam,
miközben sietős léptekkel
belevesztem a tábortüzeken
túli sötétségbe.
Az éjszaka hűvös volt, de
kellemes, és amint a szemem
hozzászokott a sötétséghez,
megnyújtottam lépteimet.
Minden figyelmemmel a
talajra összpontosítottam
magam előtt, miközben a
gondolatok kavarogtak a
fejemben, saját akaratuk
szerint örvénylettek és
bukdácsoltak, keresték a
helyüket az áradatban, vadul
csapódtak egymásnak, amíg
végül lassan, fokozatosan le
nem csitultak annyira, hogy
megpróbálhassak rendet tenni
a zűrzavarban. Eszembe
jutott apám története, és
tudásának tragikus
hiányossága: egész életében
mit sem tudott róla, hogy
önkívületi egyesülése az
„álomasszonnyal” – aki
felhasználta őt, és kis híján a
halálát okozta – egy
fiúgyermeket eredményezett,
aki hasonlított az apjára, egy
katonát, akinek már csak a
tartása is büszkén dobogtatta
volna meg apám – apánk –
szívét.
Miközben ezeken
elmélkedtem, találtam időt
arra is, hogy elcsodálkozzam
saját reagálásomon is
Ambrose felbukkanására.
Sajnálattal állapítottam meg,
hogy semmi okom sincs őt
különféle előnyös
tulajdonságokkal felruházni.
Semmit nem tudtam meg róla
ebből a rövid találkozásból,
és tisztában voltam vele,
mekkora ostobaság
túlságosan nagy bizalmat
helyezni bárkibe. Mégis
biztos voltam benne, hogy
hallgathatok a
megérzéseimre, és tudtam,
hogy képes vagyok jól
megítélni még teljesen
ismeretlen embereket is. Az
életem már több alkalommal
is ezen múlt, nem
kételkedhettem magamban.
Hittem, hogy Ambrose
valóban az, akinek látszik, és
valahol legbelül tudtam, hogy
eljön a nap, amikor mi ketten
valódi testvérek leszünk, a
szó minden értelmében.
Messze magam mögött
hagytam a tábort, a nyílt
mezőn jártam. Hosszú ideig
álltam ott, a felhőtlen égbolt
milliónyi csillagát bámulva.
Kiürítettem az elmémet, és
eszembe jutott, hogy
nagyapám apjának idejében
az egyik ilyen csillag a földre
hullott, és elhozta az emberek
világába az égi követ és az
Excaliburt.
Ambrose-nak nevezte magát,
Ambrose Ambrosianusnak.
Büszke volt római vérére, de
tévedett és tudatlanságban
élt. A valódi neve Britannicus
volt, Ambrose Britannicus,
Picus Britannicus fia, Caius
Britannicus unokája, utolsó a
sasok hosszú sorában. Ő is
ugyanúgy lehetett volna
Camelot hercege, mint én,
egyenlő velem és Utherrel.
Megborzongtam. Talán ő az,
akinek hordania kell az
Excaliburt! Talán ő volt az,
akiről Varrus nagybátyám azt
mondta, fel fogom ismerni a
többi ember között – a
bajnok, akinek az eljövetelét
megálmodták. Caius
Britannicus vére folyt az
ereiben, és talán neki is volt
egy álma.
Az izgalmammal küzdve
megfordultam, és a távoli
tábortüzekre néztem.
Túlságosan messze voltak
ahhoz, hogy felismerjem
körülöttük az alakokat, de
beleborzongtam a
gondolatba, hogy az egyikük
a testvérem. Ambrose
Britannicus. Rájöttem, hogy
a nagy vita időközben szinte
jelentéktelenné vált,
elnyomta egy sokkal erősebb
késztetés: hogy félrehívjam,
tájékoztassam, megöleljem és
megismerjem a rokonomat.
Miután sikerült
megnyugodnom,
visszasétáltam a táborba,
hogy megkeressem és
félrehívjam egy csendes
helyre, ahol elmondhatom
mindazt, amit tudnia kell.

Ambrose-t azonban sehol

sem találtam. Vortigern
táborát a barátkozás és az
ünneplés zaja töltötte be, de a
testvéremet egyik csoportnál
sem láttam. Végül, miután
már a második
eredménytelen kört tettem a
tüzek körül, újra
megközelítettem a központi
csoportosulást, a tisztek és
papok zajos társaságát, akik a
Vortigern nagy sátra előtt
rakott tüzek mellett ejtőztek
és beszélgettek. Nem sokan
szenteltek figyelmet az
érkezésemnek. Egyenesen
ahhoz a csoporthoz sétáltam,
ahol Vortigern, Lucanus,
Pellus, Cyrus Appius,
Lindumi Jacob és más,
ismeretlen emberek
társalogtak. Jacob láttán
megtorpantam és irányt
változtattam, nehogy
megpillantson, aztán
valamivel mögötte, a tűz
fénykörén kívül álltam meg.
Ambrose-hoz hasonlóan ő is
csak páncélban látott, nehéz
sisakom alatt arctalanul.
Aranyszőke hajam és az
„unokaöccséhez” való
feltűnő hasonlatosságom
meglephette volna, és olyan
idő előtti sugdolózást indíthat
el, amit szerettem volna
elkerülni, amíg nem sikerül
beszélnem Ambrose-zal.
Pellus éppen mondott
valamit, amikor odaértem, és
Jacob válaszolt neki feszült
hangon, mintha értené, de
ugyanakkor nem akarná
elfogadni, amit hallott. Az
összes tekintet Jacobra
szegeződött, és ahogy
végignéztem az arcokon, nem
találtam köztük Ambrose-ét.
Közben fél füllel a
beszélgetésre figyeltem.
– …amikor először
hallottam. Ugyanúgy
reagáltam, mint most ti.
Butaság, gondoltam. Ostoba,
veszélyes és felelőtlen. Ezek
voltak az első gondolataim.
Ám ennek már több mint tíz
éve, mielőtt találkoztam
Vortigernnel és az
emberekkel, akiket
odahozott. Azóta
megváltozott a véleményem.
Most már ismerem őket,
mindegyiküket, és
elfogadom, ami történt…
elismerem, még most sem
nyugodtam teljesen bele, de a
másik lehetőséggel
összehasonlítva nem sok
mindent tudnék felhozni,
amivel bizonyíthatnám, hogy
tévedett. Úgy értem…
– De biztosan tévedett! –
Ismét Pellus beszélt, ezúttal
Vortigern felé fordulva. –
Vortigern király, hajlandó
vagy elismerni, hogy
végzetes hiba van a
gondolatmenetedben? Ha
belegondolunk, ezek
barbárok… külhoniak,
akárcsak azok, akik ellen
védelmet keresel. Az
életmódjuk, a
gondolkodásuk, a szokásaik
tökéletesen idegenek
számunkra!
Vortigern Pellust nézte,
jóképű arcán apró ráncok
jelentek meg. Most, hogy
már tudtam, miről van szó,
csendben letelepedtem az
egyik rönk végére, elrejtőzve
az előttem ülő férfi széles
háta mögé. A nap folyamán
nekem is eszembe jutott,
amikor apám Vortigern
királyról beszélt: hogy
megkísérti a sorsot, amikor
idegen zsoldosokat enged
letelepedni a földjén, és a
védelemért cserébe saját
birtokaival fizet, ezáltal
Britannia jövőjét
veszélyeztetve. Mint
rámutatott, elfogadható
megoldás, ha valaki
garantálni tudja, hogy ezek a
barbárok valamikor a
jövőben nem akarják
megosztani újonnan lelt
szabadságukat és vagyonukat
a barátaikkal, családjukkal és
szomszédjaikkal, akik
továbbra is a tenger másik
oldalán küzdenek a túlélésért.
Apám szerint ezek a
jövevények egy nap
hatalomra kerülnek,
maguknak nyilvánítják a
földet, és kiűzik egykori
vendéglátójukat.
A többiekkel együtt csendben
figyeltem Vortigern arcát, és
vártam, hogy szóljon.
Magamban elismeréssel
adóztam béketűrésének,
pedig érthető lett volna, ha
dühösen nekiesik Pellusnak.
Végül megköszörülte a
torkát, és amikor megszólalt,
a hangja tiszta volt, szinte
már érzelemmentes, szája
sarkában apró mosoly
játszott.
– Valóban lehet hiba a
gondolkodásomban, Pellus
uram, de Jacob a másik
lehetőséget említette, és
szeretném, ha meghallgatnád,
én mit gondolok erről a
dologról. – Pillanatnyi
szünetet tartott, hangja ott
vibrált az éjszaka csendjében.
– Jobb lenne tán nem
gondolkodni, és nem tenni
semmit? Várni ölbe tett
kézzel, és figyelni, ahogy a
népemet és a birtokomat
lassanként elpusztítják a
minden irányból érkező
támadások? – Továbbra is
nyugodtan megrázta a fejét. –
Nem. Biztosíthatlak titeket,
ez történt volna már évekkel
ezelőtt, ha nem teszek
semmit. Mert mi, a népem és
én már a légiók távozása előtt
is tehetetlenek voltunk a
fenyegetéssel szemben.
Ellenérzéseim dacára
elismeréssel figyeltem
Vortigern méltóságteljes
kiállását, tartását és tökéletes
higgadtságát. Folytatta
beszédét, sorban végignézett
a jelenlévőkön.
– Meg kell értenetek, hogy
ezek az emberek az én
hívásomra jöttek ide. Nem
fosztogatók voltak, nem
kalózok vagy útonállók.
Felkerestem őket a saját
földjükön, és megkértem,
költözzenek át hozzánk. A
flottájuk ismét biztonságossá
tette a partvidékünket, a
haderejük megakadályozza
az északi betöréseket.
Vezetőjük, Hengist
gyermekkori barátom, és a
barátság azóta is tart. Jól
ismerem és tisztelem őt és az
embereit is. Foglalkoztatom
őket oly módon, hogy az
mindkettőnk javára váljon.
Földet adtunk nekik a harci
tudásukért és a birtokaink
védelméért cserébe. Tudom,
hogy idegenek és külhoniak,
de közös érdekünk, hogy
megvédjük, ami a miénk, és
ebből mindkettőnk népe
hasznot húzzon. Van egy
görög eredetű szó, a
szimbiózis, ami leírja ezt a
helyzetet. Két különféle,
más-más igényű faj, melyek
harmóniában és kölcsönösen
előnyös viszonyban élnek
egymással. Ezt valósítottuk
meg Northumbriában, és
eddig nagyon jól bevált.
A meglepő beszéd után csend
támadt, a hallgatóság némán
emésztette a hallottakat.
Végül Pellus szólalt meg a
fejét csóválva.
– Nos, én soha nem hallottam
a te szimbiózisodról,
Vortigern király, de tudom,
minek van értelme, és minek
nincs. A külhoniakkal
közösködni olyan, mint
viperával aludni. De azt
mondom, inkább a te
ágyadban legyen, mint az
enyémben. – Megköszörülte
a torkát. – Nem akarlak
megsérteni. Megosztottad
velem a tüzedet, az ételedet
és az italodat, és nem
szeretnék olyan szavakkal
harcolni, melyeket nem
kívánsz hallani. A külhonijaid
a te problémád, és a földjeid
messze északkeleten
fekszenek, míg a mieink
délnyugaton. Imádkozom,
hogy sikeres legyen a
vállalásod, de reménykedem,
hogy a „szövetségeseidet”
soha nem látjuk Camelot
közelében.
Vortigern mosolyogva állt
fel, és vele együtt az emberei
is.
– Nem fogjátok, Pellus
barátom, de talán eljön az
idő, amikor ti is örömmel
követitek a példánkat. Most
pedig magadra hagylak a
nyugtalanságoddal, így
bátran beszélhetsz anélkül,
hogy megsértenél. Jó
éjszakát.
Megfordult és visszament a
sátrába, és mintha ez lett
volna a jel a tűz körül ülők
számára a távozásra. Gyorsan
felálltam, mielőtt bárki
felfedezte volna, hogy ott
ülök az árnyékban, és ahogy
elindultam egy másik tűz
felé, megpillantottam
Ambrose-t. Utánaszóltam és
intettem, mire megállt, hogy
bevárjon. Az arcán ugyanazt
a csodálkozó, szinte már
ellenséges kíváncsiságot
láttam, mint korábban.
– Beszélnünk kell. Sétálunk
egyet?
Szótlanul bólintott, és a
sátrak mellett kivezettem a
nyílt mezőre, ahol korábban
is jártam. Amint
eltávolodtunk a tüzek
ragyogásától, szemünk
hozzászokott a sötétséghez,
és a derengő hold elegendő
fényt adott, hogy
megvilágítsa utunkat az
egyik sziklacsoportig, amely
elég messze volt, hogy senki
ne hallhasson bennünket. Ott
megálltam.
– Itt jó lesz.
– Mihez? – kérdezte
óvatosan, cseppnyi rejtett
ellenségességgel.
– Hogy beszéljünk anélkül,
hogy más is hallaná.
Feszülten megrázta a fejét,
mintha csak egy legyet
hessegetne el.
– Miért kellene tartanunk
attól, hogy meghallhatnak?
Pontosabban inkább te miért
tartasz tőle?
– Mert amit mondok, azt csak
neked szánom.
Körülnézett,
nekitámaszkodott az egyik
sziklának, és karba fonta a
kezét a melle előtt.
– Nos?
Félig elfordultam tőle, a
távoli tüzekre pillantottam.
Tudtam, hogy a következő
pillanatok nagyon fontosak
lesznek.
– Mesélj anyádról. Mi a
neve?
– Boudicca. – Csak ennyit
mondott, többet nem.
A név meglepett.
– Boudicca? Mint a harcos
királynő?
– Pontosan. – Semmi
komolytalanság nem volt a
hangjában. – Anyám
Boudicca közvetlen
leszármazottja, az icének
királynőjéé.
– Háromszáz év
különbséggel?
Felvonta a szemöldökét,
ahogy apám régen, és előtte
az ő apja, és egy pillanatig
azt hittem, nem is kapok
választ.
– Igen, háromszáz év
különbséggel – felelte végül.
– Furcsának találod? A
vérünk tiszta, szennyezéstől
és keveredéstől mentes.
Összevontam a
szemöldököm.
– Azt mondtad, az apád
római volt.
Bólintott.
– A kivétel a szabály alól.
Volt néhány, de nem sok. A
mai icének ugyanazok, akik
ellen Caesar légiói harcoltak.
Ugyanazok, akik porig
égették Camulodunumot, és
kis híján visszafoglalták az
országot Rómától.
– De ma már nem icéneknek
hívjátok magatokat.
Apró mosollyal megrázta a
fejét.
– Mint ahogy akkor sem. A
rómaiak hívtak minket ezen a
néven.
– Természetesen –
mosolyogtam vissza rá. –
Anyád hol van most?
Elkomorodott.
– Miért akarod tudni?
– Csupán kíváncsiságból –
vontam meg a vállam. –
Lindumban él?
– Nem – jött a nyers válasz
apró fejrándítás kíséretében.
– Nem tudom, hol van.
Sosem ismertem. A testvére,
Gwilla nevelt fel, és Jacob, a
férje. – Láthatóan nem tudott
többet, de nem értem be
hiányos tudással.
– Azt mondod, nem tudod,
merre van, de nem is
halottként beszélsz róla. Él
valahol?
– Mondtam már, nem tudom.
Senki nem tudja. Ott hagyott
a testvérével, amikor még
gyermek voltam, és
egyszerűen eltűnt. Azóta sem
bukkant fel.
– Értem. Apád pedig meghalt
a születésed előtt?
– Igen.
– Huszonnyolc esztendős
vagy?
Ismét elkomorodott.
– Honnan tudod ilyen
biztosan?
– Mert hat hónappal vagy
fiatalabb nálam, én pedig
huszonkilenc vagyok –
feleltem mosolyogva.
Mondani akart valamit, de
felemeltem a kezem, hogy
elhallgattassam. – Ambrose,
el kell mondanom egy
történetet, ami talán nem fog
tetszeni, de az igazságáról
magad is meggyőződhetsz,
miközben hallgatod.
Mindössze annyit kérek,
hogy közbevágás nélkül
hallgasd végig, mert ha
közben kérdezel vagy
tiltakozol, az csak másfelé
tereli a figyelmünket, és nem
tudsz meg mindent. Hajlandó
vagy figyelni rám? És annak
ellenére is némán hallgatni,
hogy nem lesz könnyű?
Felegyenesedett,
összeérintette két tenyerét, és
hatalmas sóhajjal válaszolt.
– Baljóslatúan hangzik, de
igen, nem fogok közbeszólni,
még ha úgy is érzem közben,
hogy legszívesebben
megölnélek.
– Remélem, nem kerül rá sor.
– Azzal belekezdtem.
Elmondtam Picus Britannicus
történetét, a sebesülését, és
azt is, hogyan végzett a
vendéglátójával, Marcus
Aurelius Ambrosiusszal.
Sokáig tartott, és Ambrose a
felénél hátat fordított,
nekidőlt a sziklának, és csak
meredt a sötétbe, így nem
láthattam az arcát. Amikor
befejeztem, hosszú csend
ereszkedett közénk. Meg sem
próbáltam megtörni,
ösztönösen éreztem, hogy
eleget hallotta a hangomat és
a szavaimat, és időre van
szüksége, hogy feldolgozza
az üzenetemet, lecsillapítsa
az elméjében dúló vihart.
Végül, nagyon hosszú
hallgatás után megszólalt
anélkül, hogy visszafordult
volna.
– Hát így – mondta a válla
fölött. – Elhiszem és
elfogadom a történeted.
Anyám szajha volt, apám
tehetetlen bolond, ráadásul
gyilkos, a te apád pedig, aki
hirtelen az én apám is lett,
megölte őt. Igazság szerint
mindkettejüket megölte.
Vártam, de nem mondott
többet, és döbbentem
ismertem fel, hogy a
mondandóm nagy részét
egyszerűen figyelmen kívül
hagyta; nem gondolta át a
részleteket azon túl, ami őt
közvetlenül érintette. Bár
korábban elhatároztam, hogy
bármit is mond, elfogadom,
most dühösen csattantam fel:
– Nem ítélkeztem anyád
felett! Nem ismertem őt, és te
sem, így nem
következtethetünk az okaira,
és nem vonhatjuk kétségbe a
cselekedeteit. A férje pedig,
akit te az apádnak gondoltál,
öregember volt, aki csupán a
becsületét akarta megvédeni,
az öregemberek
elkeseredettségével.
Erre már visszafordult, szeme
még a holdfényben is izzott.
– Miféle becsületét? Anyám
és az apád szövetkeztek
egymással, hogy megfosszák
minden becsületétől!
Visszanyeltem dühös
válaszom, és kényszerítettem
magam, hogy vegyek egy
mély lélegzetet, mielőtt újra
megszólalok. Utána is
óvatosan választottam meg a
szavaimat, nem akartam okot
adni a vitára, nyugodtan és
szelíd hangon beszéltem.
– Ambrose, semmi okunk ezt
gondolni… és a bizonyítékok
egyébként is arra utalnak,
hogy ez nem igaz.
– Bizonyítékok! – köpte
gúnyosan, sebzett dühvel. –
Miféle bizonyítékok? Milyen
bizonyítékra van itt szükség?
Tökéletesen bizonyított tény,
hogy anyám félrelépett! Saját
tettei ítélik el őt mindenki
szemében, akinek van füle,
hogy meghallgassa
csalárdsága történetét…
Elhallgatott, én pedig vettem
egy mély lélegzetet, és
amikor folytattam, már nem
próbált félbeszakítani.
– Figyelj rám – mondtam
halkan. – Ezen
gondolkodom, mióta először
megláttalak, és rájöttem, mi
történhetett… – Elhallgattam,
küszködve próbáltam segíteni
neki. – Azt mondtad, hiszel
nekem. Ha igen, akkor az
egészet el kell hinned. Az
nem megoldás, hogy csak azt
fogadod el, amit hallani
akarsz. Az egészet kell nézni,
nem csupán a részeket.
– Ez nevetséges! – felelte
keserűen. – Mit kell itt nézni
egyáltalán? Elsőre is teljesen
hihető minden. Az a nő… az
anyám… hitszegő szajha
volt. Ha ő nem olyan, ma
nincs történet, amit el kellene
mesélni.
– Nem, Ambrose, tévedsz. Ez
nem így van. – Felgyorsult a
szívverésem, mert észleltem
a hibát és az ellentmondást,
és azonnal igyekeztem
szavakba önteni a
gondolatom. – Ha Itáliába
tartó apám a vakszerencsének
köszönhetően nem ismeri fel
őt azon a piactéren, akkor
nem lenne történet! Apám
egészen addig a pillanatig azt
hitte, csupán álmodott, az
álmokban pedig nincs bűn
vagy bűntudat! Nem is
gondolt volna többé az
álmaira, apád gyilkossági
kísérlete pedig örök rejtély
marad a tragikus és
szerencsétlen fajtából.
Egyedül az változtatott meg
mindent, hogy felismerte
anyádat. Ha az nem történt
volna meg, az életed
változatlanul zajlik tovább.
– Mit… mit akarsz ezzel
mondani? – Láthatóan
elbizonytalanodott, talán a
szóhasználatomnak
köszönhetően.
Felemeltem a kezem, hogy
befejezhessem a gondolatot,
mert hirtelen olyan sok
minden eszembe jutott.
– Gondold csak végig. – A
gondolataim sokkal
gyorsabban száguldottak,
mint ahogy hangot tudtam
adni nekik. – Tegyük fel…
csak tegyük fel, bármennyire
is képtelenségnek tűnik, hogy
anyád őszintén és
szenvedélyesen szerette az
öregembert, akinek nem volt
fia, csak egy fiatal lánya,
igaz? Te vagy az egyedüli
fiú? – Komoran bólintott. –
Akkor tételezzük fel azt is,
hogy az életkora miatt apád
már nem is nemzhetett volna
több gyermeket. Amennyire
tudjuk, ők ketten akár évekig
is próbálkozhattak vele.
Ebben egyetértünk?
Bólintott, de láttam, hogy
még mindig dühös. Gyorsan
folytattam, mielőtt
megszólalhatott volna.
– Gondolj bele. Egy
férfiereje teljében lévő,
nemesi származású katona
érkezik a házukba, aki
súlyosan megsebesült a
nyakán és az arcán, de ettől
eltekintve teljesen
egészséges. Állandó fájdalom
gyötri, az arca pedig be van
pólyálva. Az idő nagy
részében gyakorlatilag vak,
süket és néma, ráadásul
kábító szerekkel tömik a
fájdalmai miatt. Senkit nem
lát a ház népéből, őt viszont
folyamatosan látogatják az
orvosok, a szolgálók, a ház
urának lánya – ezt tudjuk,
mert apám beszélt róla –, és a
ház úrnője is.
– Most tételezzük fel ismét,
hogy valamilyen módon,
talán kihallgatva a betegükről
beszélgető orvosokat, az úrnő
megtudja, hogy a katona
testileg teljesen egészséges,
mert éjjel kiürítette a magját,
ahogy azt a magukat
megtartóztató férfiak
szokták. Vajon nem gondolta
ezt vétkes pazarlásnak?
Komolyan kérdem, Ambrose,
ki tudhatja, milyen
gondolatok fordulnak meg
mások fejében? Talán hosszú
heteken át töprengett rajta,
miközben a katona egyre
erősödött, bár a sebei még
nem gyógyultak be… és
végül arra az elhatározásra
jutott, szerelemből vagy
kétségbeesésből, hogy
felhasználja, vagy ha úgy
tetszik, kölcsönveszi a
kábaságban tartott beteg
természetes, felesleges
férfierejét, hogy azzal pótolja
szeretett férje hanyatló
képességeit.
Most már közbevágott.
– Várj! Arra akarsz célozni,
hogy anyám az apám iránt
érzett szerelemből tette, amit
tett?
– Igen, pontosan arra –
bólintottam.
– Ez visszataszító! Ilyenről
még nem is hallottam…
– Én sem, de ugyanannyi
értelme van, mint a
másiknak! Gondolj bele! Ez
nem egyszerű vágy volt.
Amit apám álmodott, abban
nem volt semmi személyes.
Csak egy képre emlékezett,
semmi többre! Egy ködös
éjszakai képre. Ha azt hiszed,
anyád képes lett volna ilyen
gépies személytelenségre,
ilyen esztelen, önpusztító és
agresszív vágyra, akkor
valóban szörnyetegnek kell
elképzelned, márpedig én
kétlem, hogy az lett volna!
– Ez őrület! Eleget hallottam!
Köszönöm, hogy
megpróbálod menteni anyám
alávalóságát, bár most már
tudom, mit akartál elérni
vele!
– A pokolba is, nem! Figyelj
rám, mert ez nekem is
ugyanolyan új, mint neked,
és én sem tudom, mit jelent
pontosan, de ésszerűnek
látszik! Tedd fel magadnak a
kérdést, mit nyerhetek vele.
Anyád semmit sem jelent
számomra, vagy még annál is
kevesebbet. Miért próbálnám
mentegetni előtted?
– Igen, itt az igazság! –
csikorogta érdes hangon. –
Az asszony, akit megpróbálsz
jellemezni, képes a
legőszintébb szerelemre,
igaz? Annyira, hogy akár egy
csecsemőt is magára
hagyjon? Csalárdságának és
romlottságának bizonyítékát!
– Vagy inkább a kudarcának
a bizonyítékát! – vágtam
vissza. – Hát nem látod?
Nem látod, mit jelentett
mindez számára?
Gondolkodj, ember! Az
asszony teherbe esik az
egyetlen lehetséges módon,
ami nem jelent számára
fenyegetést. És mindezt
mély, önzetlen szerelemből
teszi… másként nem is lett
volna rá képes önmaga egy
részének elvesztése nélkül.
Tudja, hogy a férje úszni fog
a boldogságban, mert
Ambrosianus szereti őt, és
maradéktalanul megbízik
benne. Aztán valami
elromlik. A férj rájön, mit
tett, a valódi okára, az
igazságra viszont nem. A
legrosszabbat feltételezi,
összeesküvést és csábítást
saját házában. Fájdalmában,
és mert elárulva érzi magát,
és bosszút akar állni a
gonosztevőn… csakhogy az
ő szemében nem a felesége
az! A római törvények szerint
büntetlenül végezhetett volna
az asszonnyal a
házasságtörés miatt, de úgy
döntött, nem ezt teszi.
Elbizonytalanodott, nem
akarta saját otthonában
megölni a feleségét, inkább a
vétlen felet választotta, mert
nem ismerte fel, hogy nem
történt bűn azon kívül, hogy
a felesége szerette őt. A
gyilkossági kísérlet
végrehajtása közben meghalt,
és ott hagyta állapotos,
gyászoló asszonyát a
bűntudatával és a
gyermekével, aki a halálát
okozta. Veled. Emlékezz csak
vissza, anyád rögtön a
halálesetet követően távozott
a házból. Apám soha nem
látta őt, nem is ismerte…
Hagytam, hogy a gondolat
egy darabig ott lebegjen
köztünk, aztán lezártam az
érvelésem.
– Így elhagyott téged, de nem
teljesen… nem teljesen,
Ambrose. Nem eldobott
valahol az út szélén, a
sorsodra hagyva, ahogy
tehette volna. Rábízott a
testvérére, a saját családjára,
mert tudta, hogy
családtagként befogadnak. És
meghagyta őket abban a
hitben, hogy a férje az apád.
Csak utána ment el, minden
bizonnyal elkeseredetten,
minden életkedvétől
megfosztva. Azóta sem
látták. Meg tudod mondani,
miért tette ezt veled, miért
így vált el tőled ahelyett,
hogy hagyott volna valahol
meghalni?
Megrázta a fejét, de nem
válaszolt, az arca most szinte
nyugodtnak tűnt. Én pedig
befejeztem a mondandóm,
mert a szívem mélyén
éreztem, hogy a
magyarázatom tökéletesen
helytálló.
– Egyszerűen azért, mert
képtelen lett volna veled élni,
hiába tudta, hogy nem tehetsz
semmiről. Ő egy csodálatos
asszony volt, Ambrose,
amennyiben igazam van… és
hiszem, hogy így történt. Ha
nem esik nehezedre, gondolj
rá szánalommal és
tisztelettel. Szeretett egy
idősödő embert, és
elkeseredettségében hatalmas
kockázatot vállalt, amiben
nem sok örömét lelte,
ráadásul az erőfeszítései
tragédiát idéztek elő. A férje,
akiért ezt az egészet
felvállalta, megölette magát,
mert azt hitte, hogy
megcsalta őt, ráadásul a saját
házában megszegte a
rómaiak szent vendéglátási
törvényét. Anyád pedig ott
maradt veled, vétkének
bizonyítékával. Marcus
Ambrosianus anyád férje
volt, Ambrosius, de nem az
apád. Ezt minden alkalommal
látta volna, amikor rád néz,
miközben tudja, hogy a
valódi apád, akit csupán
eszköznek tekintett, és aki
mit sem tudott rólatok, a
semminél is kevesebbet
jelent számára. Te és ő
voltatok bűntudatának
forrásai, akik a férje halálát
okozták. Köszönd meg az
Úrnak, hogy életben hagyott.
Sokan még a méhükben
végeztek volna veled.
Beszédre képtelenül fordult
el tőlem ismét, tovább
tanulmányozta a sziklákon
túli sötétséget, de még láttam
a holdfényt megcsillanni az
arcán lecsorgó
könnycseppekben. Vártam,
de tudtam, hogy nincs mit
mondania, ezért egy idő után
előreléptem, és megfogtam a
vállát. Éreztem a feszültséget
a testében.
– Hallgass rám – mondtam. –
Késő van, és nincs szükséged
társaságra, ezért most
elmegyek. Gondold át, amit
mondtam. A testvérem vagy,
apám fia, és Camelot a te
otthonod is lehet, ha úgy
döntesz. Holnap beszélünk,
de nem szeretnék semmit rád
erőltetni. Keress fel, ha
készen állsz. Jó éjt.
Magára hagytam a sziklák
között és visszasétáltam a
sátramhoz, ahol még hosszú
ideig feküdtem éberen.

XXXVI.

Késő délelőtt még mindig

nem hallottam semmit
Ambrose-ról, bár ébredés óta
a sátram közelében
tartózkodtam, és napi
feladataimat átruháztam
Cyrus Appiusra. Semmit nem
mondtam Donuilnak vagy
másnak az előző éjszakai
beszélgetésről a
testvéremmel, és éreztem,
hogy Donuil aggodalommal
figyel. Berendezkedtem a
várakozásra. Ambrose
bármelyik pillanatban
felbukkanhatott. Biztos
voltam benne, hogy a
kavargó gondolatok egész
éjjel nem hagyták aludni,
ezért ma sokáig ágyban
marad.
Kellemes kora őszi idő volt, a
levegőben első alkalommal
lehetett érezni a közelgő tél
illatát, és a tábor szinte
teljesen elhagyatottá vált. A
katonák egyharmada
járőrszolgálatot látott el a
városban, illetve a vita
helyszínét őrizték. Ahogy ott
ültem a tűz mellett, és a
kardomat élező Donuilt
hallgattam, árnyék vetült
rám. Lucanus nézett le rám,
háta mögött a nappal.
– Szép napot – köszöntött. –
Mi a baj?
– Baj? Tudtommal semmi. –
Intettem, hogy csatlakozzon
hozzám. Közelebb lépett, de
állva maradt. – Hol voltál
egész reggel?
Megvonta a vállát.
– Sétáltam és dolgoztam. Az
egyik katonánk múlt éjjel
elesett, és eltörte a lábát. Még
tegnap sínbe tettem, de ma
reggel megint meg kellett
igazítanom.
– Mi történt? Berúgott?
– Nem, legurult egy lépcsőn,
de józan volt. – Legyintett. –
Sokkal jobban aggódom
miattad. Mi a baj? Ma még
nem csináltál semmit, csak itt
henyélsz. Ez nem vall rád.
– Nem? – mosolyogtam. –
Gondolkodom és várok, ez
minden.
– Mire vársz? Caius Merlyn
Britannicus senkire és
semmire nem szokott várni…
legalábbis én nem tudok róla.
Tehát, mi folyik itt?
Elnevettem magam.
– Semmi nem folyik,
legalábbis semmi olyasmi,
ami miatt bárkinek is
aggódnia kellene. Tegnap
este kerestelek. Utherrel
kapcsolatban akartam közölni
néhány új hírt, miután
beszéltem Patricius
püspökkel.
– Remusról, a papról van
szó? – Bólintott. – Hallottam.
Én is beszéltem a püspökkel,
valamivel utánad. Elmondta,
miről volt szó. – Elhallgatott,
tekintete az enyémet kereste.
– Biztosan nagy
megkönnyebbülés, hogy
alaptalan volt a gyanakvásod.
– Hangsúlya kérdéssé
változtatta a kijelentést.
– Úgy bizony. Jól aludtam.
Egy másik ügyben is akarok
valamit mondani, de az még
várhat. Hová tartasz?
– A vitára. Reméltem, hogy
te is jössz. Ma reggel volt a
hivatalos megnyitó, de
elmulasztottuk. Elég hosszú
utat tettünk meg, hogy itt
legyünk és lássuk a gyűlést.
Bólintottam.
– Tudom, mi… – Elhalt a
hangom, mert láttam, hogy
valahová a hátam mögé néz,
és elkerekedett szeméből,
leesett állából rögtön tudtam,
mit pillantott meg.
Megfordultam ültömben, és
amikor megláttam Ambrose-t
a sátram mellett állni,
tökéletesen meg tudtam
érteni Luke döbbenetét.
Ambrose sötétben is
elképesztő mértékben
hasonlított rám, de nappali
fényben még hangsúlyosabb
volt az egyezés. Akár az
ikertestvérem is lehetett
volna.
– Ó, Ambrose! – Gyorsan
felálltam. – Isten hozott!
Hadd mutassam be Lucanus
barátomat, kiváló orvosunkat,
aki csak sebésznek nevezi
magát. – Luke tekintete még
mindig üveges volt. –
Lucanus, ő Ambrose…
Lindumból. – Nem mertem
többet mondani, amíg meg
nem tudom, milyen utat
kíván követni a fivérem.
Ambrose előrelépett, és
udvarias szertartásossággal,
mégis barátságosan
meghajolt Lucanus felé.
– Lucanus uram… Caius
Merlyn félrevezetett téged,
de pusztán előzékenységből
tette, és látom, hogy már te is
rájöttél. A nevem
Britannicus… Ambrose
Britannicus.
Megkönnyebbülten
sóhajtottam.
– Donuil – szóltam be a
sátorba –, gyere és ismerd
meg a fivéremet!
A következő pillanatok a
csodálkozás és a zűrzavar
jegyében teltek, ahogy
Donuil és Lucanus
megpróbálták felfogni a
történteket, de megígértem
nekik, hogy később mindent
elmagyarázok. Ambrose
arckifejezésén láttam, hogy
még nem érzi magát
kényelmesen új szerepében.
Megkértem a többieket, hogy
rövid időre hagyjanak
magunkra, bevezettem
Ambrose-t a sátramba, és
hellyel kínáltam. Egy ideig
néma csendben ültünk, és
néztük egymást, ízlelgettük a
hasonlóságokat.
– Kérsz valamit inni? –
Hirtelen szükségét éreztem,
hogy megnyugtassam, de
megrázta a fejét.
Egy idő után szemlátomást
ellazult, és megköszörülte a
torkát.
– Múlt éjjel… múlt éjjel azt
mondtad, hálát kéne adnom
Istennek, amiért anyám
életben hagyott… –
Megpróbált mosolyogni, és
bár elég bizonytalanra
sikerült, sokkal jobban
éreztem magam tőle, mint az
előző órákban bármikor. –
Azért jöttem ma ide, hogy
elmondjam, egyetértek
veled… köszönetet mondtam
Istennek. – Láttam a
könnyeket a szemében, és
amikor újra megszólalt,
remegett a hangja. – Merlyn,
egész éjszaka azon
gondolkodtam, amit mondtál,
és saját bizonytalanságodat is
figyelembe véve elhiszem,
hogy igazat szóltál. Egyrészt
ellentmond minden
logikának, másrészt árad
belőle az igazság. Ahogy te is
mondtad, soha nem lehetünk
biztosak benne. Idebent
viszont igaznak érzem! –
csapott a mellére ökölbe
szorított kezével. –
Köszönöm – tette hozzá az
érzelmeivel küszködve. –
Visszaadtad az anyámat.
Nagyot nyeltem.
– Annál jóval többet adtam,
barátom, és ebből én is
legalább akkora hasznot
húzok, mint te, mert lett egy
fivérem, aki mintha az
ikertestvérem volna, te pedig
örököltél egy másik életet:
egy nemes apát, akit soha
nem ismerhettél, valamint
egy klánt és egy kolóniát,
amelyhez hasonló nincs még
egy ezen a földön… nem
beszélve Uther Pendragonról,
akivel még nem találkoztál,
de aki biztosan üvölteni fog
jókedvében és
felháborodásában, amikor
megpillant. Ám rengeteg
időnk lesz még beszélgetni,
most, hogy elkezdted az
alkalmazkodást. Éppen meg
akartuk nézni a vitát
Lucanusszal. Velünk tartasz?
Sajnálkozva csóválta a fejét,
és felállt.
– Nem tudok, bármennyire is
szeretnék. Rengeteg a
dolgom, és ma reggel későn
keltem, bár elmondtam a
nagybátyámnak mindent, és
egyetért a véleményeddel.
Velem vacsorázol ma este?
Lindumi Jacob egyetértése
hallatán felvontam a
szemöldököm, de jobbnak
láttam, ha nem szólok
semmit. Elmosolyodtam.
– Ki mással vacsoráznék?
Természetesen! Átjössz
hozzánk?
Bólintott.
– Amikor véget ért a vita.
Első alkalommal ölelkeztünk
össze testvérekként, és
elindultunk saját dolgunkra –
én az amphiteatrum és a
gyűlés felé.

A hatalmas, és különös
módon ünnepi hangulatú
tömegben csak hosszú
keresgélés után találtam meg
Lucanust, aki néhány ismerős
és több ismeretlen ember
között ült. Úgy tűnt, mintha
ők lennének az egyetlenek,
akik az arénában folyó vitára
figyelnek. Amikor Lucanus
észrevett, helyet szorított
maga és a szomszédja közt,
akiben nem kis meglepetéssel
ismertem fel Vortigern királyt
– bár semmi királyi nem volt
benne, ahogy ott ült
hatalmas, szürke
köpenyében, az eseményekre
koncentrálva.
Vortigern rám pillantott és
biccentett, amikor helyet
foglaltam mellette.
– Merlyn, frissen és
kipihenten – köszöntött, de
tekintete azonnal vissza is
tért a vitára, én pedig oldalba
böktem Lucanust:
– Mi történik?
– Hamarosan ugyanannyit
fogsz tudni, mint én. – Nem
nézett rám, a szája sarkából
beszélt. – Ez a fickó most
kezdett beszélni, de már
elvesztettem a fonalat.
Fogalmam sincs, ki lehet…
Germanus egyik követője a
másik csapatból, akik már itt
voltak, mire megérkeztünk.
Az előtte szónokló vénember
a száz évvel ezelőtt,
Constantinus által összehívott
niceai zsinat eredményeiről
beszélt… az arianizmusról és
a Krisztus isteni voltáról…
azt hiszem, egy korábbi
állítással szemben
védekezhetett, de ebben nem
vagyok biztos. Nehéz kivenni
a szavaikat. Ezek az emberek
papok, nem képzett
színészek.
Igaza volt. A most beszélő
férfinak vékony, remegő
hangja volt, melyet még egy
étkezőasztal másik oldaláról
is alig lehetett volna hallani.
Ahol mi ültünk, mintegy
húszlépésnyi távolságban,
emberek közé zsúfolódva, ott
szinte lehetetlen volt bármit
is érteni, hiába füleltünk
feszülten. Egy ideig minden
figyelmemmel a hangjára
összpontosítottam, próbáltam
megérteni a szavait, de a
gondolataim visszatértek
Ambrose-hoz és az
életemben bekövetkezett
változáshoz.
Mire kizökkentem
révületemből, és ismét a
gyűlés felé fordultam, már
másvalaki beszélt. Észre sem
vettem a váltást, de nagy
különbséget nem találtam
kettejük között. Az ülepem
már sajgott. Megmoccantam
ülőhelyemen, igyekeztem
kényelmesebben
helyezkedni, és a mozgással
magamra vontam Vortigern
király figyelmét, aki jóképű
arcán apró mosollyal nézett
rám.
– Élvezed az előadást,
Merlyn uram?
– Nem kimondottan,
királyom – vigyorogtam
szégyenlősen. – Unatkozom
és elvesztem a szavakban,
kezdem bánni a hosszú
utazást, aminek oly nagy
reményekkel vágtam neki.
Felét sem hallom annak, amit
mondanak, és annak is a fele
érthetetlen számomra…
mintha legyek zümmögnének
a fejemben.
– Holnap jobban fogsz
hallani – szólalt meg Lucanus
a másik oldalamról, és
Vortigernnel együtt
odafordultunk.
– Miért? – kérdezte a király,
és kapott még egy vigyort,
ezúttal Luke-tól.
– Mert holnap a püspökök
kivételével senki nem lesz itt.
Ez a vita első napja, és ez
emberek fele máris távozott.
A zaj folyamatosan csökken.
Nem tudom, mire
számítottak, de az biztos,
hogy itt nem találták meg.
Semmi látványosság, semmi
pompa, semmi
szórakoztatás… csupán
elvont dolgokról beszélő
papok gyűlése. – Rám
pillantott. – Ezért jöttünk ide,
nem? Elvont dolgokról
beszélő papokat hallgatni.
A kérdés hallatán
önkéntelenül is
elmosolyodtam.
– De igen, Lucanus, csak
nem láttuk előre az elvont
társalgás még elvontabb
körítését.
– Hm! Úgy látom, te is
inkább szórakozni szeretnél.
– Nem – tiltakoztam nevetve
–, egyáltalán nem! Viszont
valóban jobban örülnék
néhány kézzelfogható
dolognak.
– Ó! – húzta el az orrát
undorodva, amivel
megnevettette Vortigernt.
Többen megfordultak és ránk
néztek, kíváncsiak voltak, mi
lehet a derültség oka.
Vortigern felállt, és vele
együtt az emberei is.
– Elég ebből – közölte. – Én
is unatkozom. Majd este
megkérdezem Germanust, mi
történt, most inkább
lovagolok a környéken. –
Búcsúzásképpen bólintott, és
távozott a kísérőivel. Néhány
pillanat múlva Lucanusszal
követtük, magukra hagyva a
vitatkozó püspököket.

Senki nem lepődött meg,

hogy Lucanus jóslata
helyesnek bizonyult. Az első
nap érthetetlen, elvont vitája
után kevesen látogattak el
újra a vita helyszínére. Én az
első héten minden nap ott
voltam, végigültem egy vagy
két órát, de ahogy növekedett
a csalódottságom, amiért alig
értek valamit a diskurzusból,
úgy maradoztak el
látogatásaim. A két hét alatt,
egészen az utolsó nap
előestéjéig nem nyílt
alkalmam újra beszélgetni
Germanusszal.
Az idő napról napra
hűvösebbé vált, és az
emberek mind többet
beszéltek a közelgő hóról
annak ellenére, hogy a fák
még zöldelltek, és a leveleik
éppen csak elkezdtek
rozsdaszínt ölteni. A helyiek
és a látogatók egyre inkább
keresték a meleget az
évszakra nem jellemző,
hűvös estéken, és a második
héten már tömegesen
húzódtak be az elhagyatott
házakban kialakított ivókba.
Az utcákon és sikátorokban
Vortigern katonái és az én
embereim járőröztek, így
komolyabb csetepatéra sehol
nem került sor. Éppen
ellenkezőleg, ezek a helyek
ideiglenes voltuk ellenére
melegek, világosak és
barátságosak voltak,
egyszerű – vagy nem annyira
egyszerű – ételeket kínáltak a
sör és a bor mellé. Sok
látogató elismerően
nyugtázta, hogy az emberek a
legmostohább
körülményekből is képesek
hasznot hajtani.
Vortigern, Jacob, Lucanus,
Ambrose és én, valamint
Cyrus Appius, Pellus és
Vortigern néhány tanácsadója
laza, de összetartó csoportot
alkottunk, és ha nem akadt
más dolgunk, esténként
általában összegyűltünk az
egyik ilyen helyen, melyet
jellegéből adódóan – és
persze élelmes
tulajdonosának köszönhetően
– Carpe Diemnek neveztek
el. Mint az ilyen esetekben
gyakran megtörténik, a
jelenlétünk más katonákat is
odavonzott, a polgárokat
viszont elriasztotta, így a
Carpe Diem napokon belül a
katonák nem hivatalos
találkozóhelyévé vált.
Ezen az estén azonban a
lelkiismeret
győzedelmeskedett, és a
táborban maradtam, hogy a
katonáim lássanak, és
megírjam a napi
beszámolómat – gyűlöltem a
feladatot, de Camelotban
ennek hosszú hagyománya
volt. A szokás még
nagyapámmal kezdődött,
akinek a ragaszkodása a
hadinapló vezetéséhez
tisztázta nem csak magát és
Publius Varrus
másodnagybátyámat, de az
összes katonáját is a
dezertálás és árulás vádja
alól. Attól kezdve minden
expedíciót, amit nagyapám
vagy valamelyik
leszármazottja vezetett,
pontosan, napról napra
krónikába foglalták. Az évek
folyamán nagy gyakorlatot
szereztem benne, hogy a
lehető legtömörebben
összefoglaljam a napi
eseményeket. Időről időre
azonban – általában minden
harmadik napon – átolvastam
ezeket a feljegyzéseket, és
naplóvá rendeztem őket.
Ez a feladat várt rám aznap
este is. Éreztem a hideget az
ujjaim hegyében, ezért
megkértem Donuilt, hozzon
be egy parázstartót a
sátramba, és átültem apám
asztalának másik oldalára,
hogy a tűz a hátamat és a
jobb oldalamat melengesse.
Késő volt, már rég
besötétedett, de a rengeteg
pap jelenléte miatt bőséges
készletekkel rendelkeztünk
viaszgyertyákból. Tizenöt
most is égett a három
háromlábú állványon, az
asztalom mellett és mögött,
így szinte nappali
világosságban körmölhettem.
Ezúttal kedvem leltem a
munkában, mindent leírtam a
történtekről és a
benyomásaimról, valamint a
rengeteg új barátról, akikkel
összehozott minket a sors.
Már végeztem az Ambrose-
ról szóló résszel, és az apám
lábadozása közben történtek
rejtélyének megfejtésével.
Éppen a gondolataimat
vetettem papírra pró és contra
Vortigetnről és a szász
zsoldosok letelepítéséről
Northumbriában, az
önvédelem és az invázió
dilemmájáról, amikor
hangokat hallottam
odakintről, ahol Donuil
végezte a feladatait. Néhány
pillanattal később valaki
széthúzta a sátor bejárati
ponyváját, és Germanus
püspök hajolt be a nyíláson.
– Merlyn? Zavarhatlak?
– Természetesen! – Gyorsan
felpattantam, meg sem
próbáltam elrejteni
meglepődésemet és
örömömet. – Fáradj be,
püspök uram! Egyáltalán
nem zavarsz, éppen
végeztem, és egy korsó
mézsörön vagy boron
gondolkodtam.
– Ne gondolkodj tovább. –
Látványos mozdulattal
elővarázsolt egy flaskát a
háta mögül. – Az
alkalmatlankodásért cserébe
hoztam egy kis adományt. A
Carpe Diemben azt mondták,
itt vagy, és egymagadban
dolgozol, ezért bátorkodtalak
felkeresni.
– A Carpe Diemben? Ott
jártál?
Hallotta a meglepődést a
hangomban, széles vigyorral
lépett beljebb.
– Igen. A túlzott érzékenység
apró bűne vezet az önzéshez.
Ma estére elegem volt a
kifinomult eszmecserékből,
ezért inkább a katonák
társaságát kerestem. –
Körülnézett a sátorban,
láthatóan élvezte a meleget és
a fényárt. – Jól felszerelted
magad az éjszakai munkához.
– Szemében játékos gúny
villant. – Biztos vagy benne,
hogy elegendő a fény?
Elnevettem magam.
– Igen, köszönhetően a papok
készleteinek. Mostantól ha
meghallom, hogy az egyház a
tanulás fényének a hordozója,
tudni fogom, mire
gondolnak. Foglalj helyet! –
Szétnyitottam egy széket a
tűz mellett, és kerestem két
kupát. Kihúzta a dugót a
flaskából, és mindkettőnknek
töltött.
Egy ideig semleges dolgokról
beszélgettünk, élveztük az
izzó parázstartóból áradó
meleget és a kiváló mézsör
ízét, örültünk, hogy
kellemesen eltölthetjük az
időt, és nem sürget
semmilyen tennivaló. Amikor
kifogytunk a könnyed
témákból, sor került
Verulamium városának
állapotára, illetve arra, hogy
Britannia többi településére
is hasonló sors vár most,
hogy Róma befolyása már
nem játszik szerepet a
tartomány életében.
Germanus meg volt
győződve róla, hogy egy idő
után minden város
elhagyatottá válik, és ez a
gondolat nyugtalanított.
Rámutatott, hogy egy
összefogó, központi erő –
mint amilyen a római
hadsereg volt –, valamint az
utakon áramló folyamatos,
szervezett kereskedelmi
forgalom híján voltaképpen
már nincs is szükség
városokra. Ám nem minden
település fog kihalni, mindig
lesznek természetes
központok, melyek köré a
kolóniák összetömörülnek.
Camelot is azért jött létre,
hogy meg tudjuk védelmezni
a gazdaságainkat, de sikerült
meggyőznie róla, hogy
Britannia városai gyors
hanyatlásnak indulnak, amíg
újra meg nem indul a
forgalom és a kereskedelem.
Amikor megkérdeztem,
szerinte ez mikor fog
bekövetkezni, csak komoran
csóválta a fejét. Nem
reménykedett, hogy a
közeljövőben, vagy akár a
most élők életében. Járt a
szászok földjén, akik
mostanában oly gyakran
jöttek fosztogatni
Britanniába, és amit ott látott,
az alapján nem hitte, hogy a
támadások egyhamar
csillapodni fognak.
Véleménye szerint a szászok
úgy tekintettek Britanniára,
mint az ősi izraeliták
Kánaánra: tejjel és mézel
folyó vidék, telve mindazzal
az áldással, ami hiányzik a
saját földjükről. Nem tartotta
valószínűnek, hogy földünk
elkerülheti az inváziót. A
támadások folytatódni
fognak, állította, és egyre
súlyosabbá válnak, amíg
Isten úgy nem dönt, hogy
véget vet nekik.
A csüggesztő kilátások
megbeszélése után rátértünk
a védelem megszervezésére a
fenyegetés ellen, és
Vortigernről már Germanus,
a legatus mondta el a
véleményét. Innen
nyugodtabb vizekre
eveztünk, szóba került
újonnan lelt testvérem,
valamint az álmok és a
szimbólumok. Ez utóbbival
kapcsolatban meglepett a
véleménye, mert azt hittem –
mint később rájöttem, ostoba
módon –, hogy hivatásos
katonaként és püspökként
elutasítja ezeket a
megfoghatatlan, már-már
babonás hiedelmeket. Ám
rámutatott, hogy püspöki
minőségében maga is
kapcsolatba kerül a
szimbolikával, és
folyamatosan használja is.
Elvégre a keresztények
keresztje is hitünk
szimbóluma. Ezzel nem
szállhattam vitába, és utána
még hosszan társalogtunk a
keresztről és a feszület egyre
elterjedtebb használatáról.
Germanus elmondta, hogy a
kettő egyáltalán nem
ugyanaz. A feszület a
szenvedő áldozattal a
keresztre feszítést
szimbolizálta, és a Megváltó
szörnyűséges végzetét
hangsúlyozta, melyet
emberek kezétől szenvedett
el. A kereszt egészen mást
jelentett. Biztosított, hogy ez
egy sokkal régebbi
szimbólum, a fényé és a
látomásoké, melyet már az
ősi Egyiptomban, és még
régebben, Babilonban is
tiszteltek. A kereszt ezenkívül
Mithrász, a fény istene egyik
szimbóluma is volt, akinek
titokban terjedt a kultusza.
Mithrásznak évszázadokon át
hódoltak a római katonák
mint a harc, a férfiasság és a
férfiúi erények istenének.
Mindezzel én is tisztában
voltam, de csendben
hallgattam a püspököt, nem
tudtam, hogy keresztény
püspökként mit akar
mindebből kihozni.
Egy dolog biztos, foglalta
össze mondandóját, és ettől
én is megkönnyebbültem:
valamiféle embléma, egy
egyszerű, azonnal
felismerhető, hovatartozást
jelző szimbólum
mindenképpen szükséges
bármilyen nagyobb
mozgalom sikeréhez.
Bölcsen bólogattam, közben
éreztem, hogy a mézsör a
fejembe száll, és nem voltam
tudatában, hogy Germanus,
Isten római egyházának
katona püspöke elültetett egy
magot a fejemben, amely
kihajtva egy egész nép életét
fogja befolyásolni.
Több mint két óra eltelt, mire
a szó az elmúlt két hétben
zajló vitára terelődött, de
akkor is csak nagyon
óvatosan közelítettük meg a
témát. Germanus elegáns
módon ellenállt a kísértésnek,
hogy a polemika és a teológia
kifejezéseit használja.
– Katonaként mi a
véleményed? – kérdezte.
Elfintorodtam.
– Katonaként? Ugyanaz, ami
emberként. Már az első
napon teljesen elvesztettem a
fonalat. Alig értettem néhány
szót, a bőkezűen odavetett
elméletekről már nem is
beszélve.
Halvány mosollyal nézett
rám.
– Igen, észrevettem, hogy
minden nap egyre
nehezebben fedezlek fel a
nézők között. Már az első
találkozásunkkor
figyelmeztettelek.
– Igazad van. – Emlékeztem,
mennyire elcsodálkoztam a
meglepődésén, amiért jelen
akartam lenni. – De mint
akkor is elmondtam, itt
szerettem volna lenni, hogy
lássam, mert mindannyiunk
szempontjából jelentős
eseménynek véltem.
Őszintén megvallom, voltak
pillanatok, amikor
legszívesebben felugrottam
volna, és ráüvöltök valakire,
hogy beszéljen érthető
nyelven, mondjon valamit,
amit az egyszerű emberek is
megérthetnek. Végül
elvesztettem a reményt, és
csak abban bíztam, hogy lesz
még alkalmam beszélni
veled, megkérdezni mi
történt, milyen döntés
született.
– Nos, itt vagyok. Kérdezz
csak.
Ránéztem, most nem a papot
láttam magam előtt, hanem
az embert. Megérkezése óta
súlyos veszteségeket
okoztunk a flaska
tartalmának, így kellemesen
ellazultunk. Donuil valamivel
korábban, lefekvés előtt
megrakta a parázstartót, és
tapintatosan visszautasította a
meghívásunkat. A
széndarabok izzottak,
barátságos, füst nélküli
meleget árasztottak, ami
nyugodt bódulatba ringatott
bennünket. A püspökre
mosolyogtam, élvezem a
hangulatot.
– Nem is tudom, hol
kezdjem… nem tudom, mit
kérdezzek.
Szipogva nyúlt a flaska után,
és kitöltötte magának a
maradék néhány cseppet,
miután egy intéssel
elutasítottam a kínálást.
– Nos, akkor hadd segítsek –
mormolta –, mert én tudom,
mi az, amit tudni akarsz, de
gyűlölsz megkérdezni. –
Kortyolt egyet, és sóhajtva a
lábához helyezte a kupát. –
Ami az elmúlt bűnök miatti
kiátkozást illeti, semmiféle
dekrétumot nem adtam ki.
Mint láthatod, figyelembe
vettem a véleményedet,
miszerint megfelelő külső
tájékoztatás híján neked és a
népednek becsületbeli
kötelességetek volt korábbi
hitetek és püspökeitek
tanításai szerint élni. Ebben
senki nem találhatna hibát,
Merlyn, ez egy önmagát
bizonyító igazság. –
Elhallgatott, keresgélte a
szavakat. – A kétely
lehetőségét, tehát azt a
kifinomult bölcsességet,
melyet édesapád fogalmazott
meg, és te tolmácsoltál
nekem, ebben az esetben
mindenképpen alkalmazni
kell. Vagyis nem került sor
semmiféle… büntető
intézkedésre. Az eretnekség
azonban eretnekség, azt nem
lehet elnézni. – Ismét
elhallgatott, fürkésző
tekintettel méregetett.
– Azt hiszem, ismerem a
katonák észjárását. Tudom,
hogy nincs türelmed az
ékesszóláshoz, ezért
egyszerűen beszélek. –
Kihúzta magát, a nyájas
barátságosság egy csapásra
leolvadt az arcáról. –
Katonaként és tisztként sokra
becsülöd a törvényt. Így is
kell tenned, hiszen együtt jár
a kötelességtudattal. Most
magáról a törvényről akarok
beszélni; az egyház
törvényéről, és mindarról az
elképesztő felelősségről, ami
hozzá tartozik. Ha egy időre
megfeledkezünk az elmúlt
két hét teológiai és
hitvitáiról, egy nagy igazság
akkor is nyilvánvalóvá vált a
Britannia minden részéből
idegyűlt püspökök számára:
törvény nélkül csak zűrzavar
van. Ezt jól láthattuk
ideérkezésünkkor. Ez az
igazság akkor sem veszít
érvényességéből, ha Isten
földi feladatairól van szó.
Valahogyan, valahol ott kell
lennie az egyesített,
elfogadott igazság, nevezzük
akár dogmának, ha tetszik…
magjának, ha hiszünk a
létezés ésszerűségében. A
Pelagius és Hippói
Augustinus közötti filozófiai
összeütközés feloldhatatlan
zsákutcába jutott. Egy józan,
művelt ember a vita mindkét
oldalán sok igazságot és
elfogadható érvet találhat.
Ám ezek az ellentmondások
pusztán filozófiai
természetűek, Merlyn, ezáltal
emberiek. Semmi közük a
teológiához. Ez a különbség
tehet arról, hogy a hétköznapi
emberek képtelenek
megérteni az itt lezajlott vita
természetét és komolyságát.
– Elhallgatott, várta, hogyan
reagálok a szavaira, én
azonban továbbra is semleges
arckifejezéssel figyeltem,
ezért folytatta.
– A törvény megköveteli a
bírák létezését, tanult
emberekét, akik
bölcsességükben képesek
felmérni és mérlegelni a
vitatott helyzet
szempontjából fontos
dolgokat, és végül igazságos,
könyörületes és emberi
döntést hozni. A római és az
antiochiai konklávé
püspökei, valamint a többi
püspökség vezetői ugyanezt a
feladatot látják el, és
bölcsességükben ezt a
döntést hozták. Pelagiust
hitehagyottá nyilvánították,
filozófiáját és tanításait
elítélték. Te, egyetlen
emberként kikelhetsz a
döntés ellen, ám egy idő után
el kell azt fogadnod, mert
nincs más választásod. Az
ügyet sok évig fontolgatták,
sok ember elmélkedett rajta,
és ez lett az ítélet. –
Felsóhajtott. – Britannia
püspökeit hivatalosan
tájékoztattam a helyzetről.
Dönthetnek úgy, hogy
figyelmen kívül hagyják az
üzenetemet, de ebben az
esetben tudatában kell
lenniük, hogy
szembeszegülnek az egyház
határozatával. Vagyis bűnt
követnek el, és ipso facto
kiátkozás és örök kárhozat
lehet az osztályrészük.
Azonban egyetlen ember sem
lesz kiátkozva múltbeli hite
vagy viselkedése miatt,
legyen szó akár püspökről,
akár másról. – Újabb szünetet
tartott, összeráncolta a
homlokát.
– Merlyn, nem tudok elítélő
szavakat mondani rád –
folytatta. – Úgy élsz tovább,
ahogy akarsz, ahogy a
lelkiismereted diktálja. Jó
ember vagy, nem látok
benned semmi gonoszságot.
Amikor eljön az ítélet napja,
Isten tudni fogja, mihez
kezdjen veled, márpedig ő
könyörületes, ahol
könyörületre van szükség. A
püspökök egészen mások. Ők
tanítók, az a dolguk, hogy
példát mutassanak, életüket
állandó felügyelet alatt tartja
Isten és az ő angyalai.
Rendeletben írtam elő
teológiai iskolák létesítését,
ahol az ortodox doktrínát
oktatják majd Britannia
püspökeinek most és a
jövőben. Pelagius tanításai
többé nem szerepelnek a
britanniai keresztény
hitoktatásban… Erről
döntöttünk itt, és teljes
szívemből hiszem, hogy ez
egy fontos és jó döntés volt.
Ez után nem sok mindent
mondhattam. Sikerült
megnyugtatnia, nem kellett
tovább aggódnom Alaric
püspök lelkének sorsa miatt,
ráadásul megígérte, ha
ugyanígy élem tovább az
életem, gonosz tettek nélkül,
akkor magabiztosan és
nyugodtan állhatok az Úr
színe elé. Különös módon
pelagiusi gesztus az
ortodoxia bajnokától.
A mézsör elfogyott, és mi
maradtunk ébren legtovább
az egész táborban. Nagyon
késő volt már, amikor
Germanusszal kisétáltam a
tábor szélére, és átkísértettem
az őrökkel a saját szállására.

XXXVII.

A nagy vita egészen más

légkörben fejeződött be, mint
ahogy két héttel korábban
elkezdődött. A tivornyázók
tömege az első napokban
szétszéledt, és a végére már
csak a papok maradtak,
valamint a katonai jelenlét,
amit a mieink és Lindumi
Jacob emberei biztosítottak.
Verulamium rövid időre
felélesztett városa ismét üres,
rothadó héjjá vált, Michelus
és rendfenntartói újra
átvehették eredeti
feladataikat a falon belül
létesített falunyi
közösségben. A városon kívül
a nagy amphiteatrum kiürült,
az üres széksorok és a
színpad egy jövőbeli
előadásra vártak, amelyre
soha nem került sor.
A kései reggelit és az utolsó
búcsúzásokat követően
elváltak útjaink, mindenki
hazaindult. Vortigern és
Jacob csapata – benne
Ambrose-zal – távozott
elsőként, keletre mentek,
hogy rátérjenek a Britannián
végigfutó nagy északi útra.
Szomorú voltam, amiért el
kell válnom újonnan meglelt
testvéremtől, de örömöt
leltem a tudatban, hogy
nemsokára újra találkozunk,
amikor ígérete szerint
nyugatra jön, és ellátogat
Camelotba. Germanus és
küldöttsége a lovassági
kísérettel a déli Londinium
felé távozott, ahonnan a
délnyugati partvidékhez
mennek tovább, elkerülve az
új szász településeket,
valamint a gallokat
délkeleten. Mi, camelotiak
egyenesen nyugatnak
indultunk, ahogy terveztük is,
Alchester és Corinium felé,
ahol majd délnek fordulunk
Aquae Sulisba, majd haza.
Hidegben indultunk el, és
útközben még jobban lehűlt a
levegő. Alig egynapi
lovaglásra jártunk
Verulamiumtól, egy
jellegtelen úton, amely
folyamatosan emelkedett a
kavargó felhőpárában,
amikor a komisz, csontig
hatoló hidegben hatalmas
pelyhekkel esni kezdett a hó,
és a látótávolság minimálisra
csökkent. Embereink dühvel
és döbbenettel reagáltak a
korai hóesésre, pedig az
előző hét folyamán már
érezni lehetett a hideget. Az
ősz közepén sem jártunk, a
fák pedig ha el is kezdtek
barnulni, még őrizték a
lombjukat! Összehívtam a
századparancsnokokat, és
kiadtam a parancsot, hogy
azonnal verjünk tábort, és
várjuk meg, amíg a korai
vihar kitombolja magát.
Hideg és nyomorúságos
táborhelyet alakítottunk ki, és
ott is maradtunk három teljes
napig, miközben csendes
időszakok váltakoztak a
szakadó hóval és a hádészi
ítéletidővel, amikor az
üvöltő, jeges szél megfagyott
havat görgetett maga előtt
halálos erővel. A vihar ereje
végül alábbhagyott, és
folytathattuk utunkat az
idegenné vált tájon, csapást
törve a hótakaróban a vastag,
szürke és komor felhőtakaró
alatt, az alig csillapodó szél
folyamatos ostromának
kitéve. Magasan jártunk, így
csak apró, masszív fákkal
találkoztunk, de a leveleik
azoknak is elfagytak a hóban
és a szélben, sok közülük
még zölden törött le az ágról
és hullott a földre. Túl
messze voltunk minden
településtől, így nem láttunk
megművelt földeket, de azon
töprengtem, milyen lesz a
betakarítás, ha elhúzódik az
ítéletidő.
Másnap délre mindennek
ellenére újra úton voltunk, és
a levegő gyorsan melegedett.
A felhőtakaró felszakadozott,
a réseken átszüremlettek a
napsugarak, így az embereim
kedve is felderült
valamelyest. Gondolataimba
merülve lovagoltam, a
Patricius püspökkel a Remus
nevű papról folytatott
beszélgetésen elmélkedtem.
Egy idő után megfordítottam
a lovamat, és az oszlop vége
felé vettem az irányt, mert
hirtelen szükségét éreztem,
hogy beszéljek Lucanusszal,
azonban láttam, hogy
elmélyült eszmecserét folytat
Cyrus Appiusszal, és nagyon
leköti a társalgás, valamint az
erőfeszítés, hogy
megpróbáljon alkalmazkodni
Cyrus kiváló
lovaglótudásához. Újra
megfordultam, mielőtt még
odaértem volna hozzájuk,
nem akartam megzavarni
őket csak azért, hogy
elűzzem az unalmamat. A
menet elejéhez érve
megtisztítottam elmém a
gondolatoktól, kihúztam
magam, és kissé fokoztam a
tempót. Gonosz
elégedettséggel mosolyogtam
magamban, mert tudtam,
hogy szegény Luke-nak most
még inkább összpontosítania
kell, hogy egyszerre mindkét
területen helyt tudjon állni. A
napsugarak kellemesen
melengették a vállam, és
sokkal jobban éreztem
magam, mint napok óta
bármikor.
Délután egy dombgerincen
átkelve tágas, zöld mezőt
pillantottam meg magam
előtt, ahol semmi hó nem
maradt meg. Ösztönösen
cselekedve megállítottam a
lovam, és bevártam az
oszlopot. Cyrus Appius kérdő
tekintettel jött oda,
rávigyorogtam.
– A lovainknak szükségük
van egy kis futkározásra,
Cyrus, nekünk pedig meg
kell mozgatnunk a tagjainkat.
Itt van előttünk egy tágas
völgy hosszú, enyhe lejtővel.
Rendezd századokba az
embereket, támadunk! –
Donuilhoz fordultam. – Add
át a zászlómat Rufiónak, és
mondd meg, hogy lovagoljon
át a túlsó oldalra, a szemben
lévő domb feléig. Amikor az
embereink elérik a völgy
alját, oda megy, ahová akar.
Aki elsőként utoléri, és
elveszi tőle a zászlót, annak a
századában este, táborverés
után mindenki kap egy
flaskával a legjobb boromból.
De figyelmeztesd, hogy ne
legyen könnyű préda! – Újra
Cyrus Appiusra néztem. –
Körülbelül két mérföld lehet,
meg ameddig Rufio eljut. Mit
gondolsz? – Vigyorogva
tisztelgett, és megfordult,
hogy kiadja a parancsokat.
Együtt lovagoltam velük,
lelkesen vágtattam, és
próbáltam ott lenni a
befejezésnél, amikor
utolértük Rufiót, de még
százlépésnyire jártam fáradó
csataménemmel, amikor egy
katona Cyrus századából
harsány éljenzéstől, valamint
gúnyos és csalódott
kiáltásoktól kísérve elragadta
a zsákmányt. Mire a zűrzavar
és az ünneplés elcsitult, és
valamennyire visszaállt a
rend, a nap is ereszkedni
kezdett, és összehívtam a
tisztjeimet, hogy intézkedjek
a táborozásról. Aznap este
vidám volt a hangulat, és én
is elégedetten hajtottam
álomra a fejem.
Két nappal később, egy
másik domb tetejéről bénult
döbbenettel bámultuk
Alchester városának füstölgő
romjait. Pellus maga hozta a
hírt, és három órán át kemény
iramot diktáltam, hogy
odaérjünk, bár tudtuk, hogy
már semmiféle segítséget
sem nyújthatunk. A felderítők
aznap reggel csak romokat
találtak, ami azt jelentette,
hogy a tűz legalább egy
nappal előtte tombolhatott,
mivel éjszaka látták volna a
lángokat. A városháza előtti
apró főtéren holttestek
hevertek halomban, több
mint hetvenen, a templomban
pedig még harminc
összeégett halottat találtunk.
A téren fekvők jórészt
férfiak, gyermekek és
csecsemők voltak, mindössze
négy öregasszony volt
köztük. A templomban lévők
nemét nem sikerült
megállapítanunk.
Pellus azonnal ellovagolt
beszélni a felderítőivel, amint
átkeltünk a dombon, és
hamarosan vissza is tért.
– Nyugatról érkeztek, a főút
mentén. – Pellus kevés
beszédű ember volt, nem
érdekelték a rangok és a
katonai előírások, én pedig
már rég hozzászoktam a
modorához. – Nagy csapat
volt, több mint százfős, de
ezt eddig is tudtuk. Az
embereim szerint ugyanarra
távoztak, a merről jöttek.
Rengeteg nyomot hagytak
maguk után, főként az út két
oldalán. Nem tudom, kik
lehettek, viszont nem
szászok… túl messze
vagyunk a parttól, és lovaik
is voltak.
– Lovasság? – kérdeztem
meglepetten.
Megrázta a fejét.
– Azt nem mondanám, csak
lovak. Talán szekerek is. A
többség gyalogos volt.
Felrakodtak mindent, amit
találtak, bár itt nem sok
zsákmány várta őket, és az
asszonyokat is elvitték. Az
emberem, Paulo szerint egy,
legfeljebb másfél nappal
járhatnak előttünk. Nem
számítanak ellenállásra,
kényelmesen haladnak.
Biztosan nem tudják, hogy itt
vagyunk mögöttük.
– Ez legyen az ő
balszerencséjük –
sziszegtem, és Cyrus
Appiushoz fordultam. –
Erőltetett menet! Utaltass ki
száraz élelmet mindenkinek,
lóháton eszünk! Tíz
mérföldenként negyedóra
pihenő. Holnap ilyenkorra
utol akarom érni őket, mondd
meg mindenkinek! – A
következő mondatom már
Pellusnak szólt. – Az összes
embered szűk ívben
lovagoljon előre. A
szárnyainkkal ne törődj, nem
tudják, hogy jövünk. Találják
meg őket, amilyen gyorsan
csak lehet, és maradjanak a
nyomukban, de úgy, hogy
őket ne vegyék észre. Az
embereid értik a dolgukat, te
pedig tudod, mit kell nekik
mondani. Azonnal
induljanak!
Szinte egész éjszaka
lovagoltunk, csupán néhány
órára álltunk meg aludni, és
hajnal előtt már ismét úton
voltunk, így mire az ég alja
világosodni kezdett keleten, a
hátunk mögött, tíz mérföldet
megtettünk a jól járható
római úton, és a visszatérő
felderítő jelentette, hogy az
ellenség alig
hárommérföldnyire
táborozik. Pellus valamivel
kevesebb mint háromszázra
becsülte a létszámukat, ebből
alig száz volt lovas. A
felderítő híreiben azonban az
volt a legnyugtalanítóbb,
hogy a csapat a jelek szerint
– és ezt biztosra mondani
nem tudta, mivel egyik
embere sem tudott elég közel
férkőzni a táborhoz –
kizárólag harcosokból állt.
Sem foglyokat, sem nőket
nem láttak. Meglepődtem, de
nem igazán aggódtam, és
levontam a következtetést,
hogy a nőket vagy megölték,
vagy – és ez tűnt
valószínűbbnek, mivel nem
találtunk holttesteket, és a
nők mindig értékes
árucikknek számítottak a
rabszolgapiacokon – egy
másik úton küldték őket
tovább. Úgy döntöttem,
haladéktalanul megtámadom
az alvó tábort.
A felkelő napból
dübörögtünk elő, és
megleptük a betolakodókat.
Rövid, heves harc után
megfutamodtak, és a
kürtöseinknek sokáig kellett
fújniuk, hogy visszahívják
vérszomjas katonáinkat a
fosztogató csapat
maradványainak üldözéséből.
Huszonhárom emberünk
meghalt, és kétszer annyi
megsebesült, cserébe
száznyolcvan martalócot
öltünk meg, és nem ejtettünk
foglyokat. Becslésem szerint
körülbelül százan
menekülhettek el, de Rufio
centurio jelentését hallva
letettem az üldözésről. Rufio
az egyik vezetőjükkel
végzett, aki a halála előtt még
megátkozta az emberemet, s
közölte, hogy a cornwalli
Gulrhys Lot bosszút fog
állni.
Ez a fordulat megdöbbentett.
Ha Lot ismét tevékenykedni
kezdett, ráadásul ennyire
északon – több mint száz
mérföldre északkeletre a
kolóniánktól –, akkor
Camelotban volt a helyem,
nem vesztegethettem itt az
időt. Ám a csata miatt több
mint negyven sebesültről is
gondoskodnom kellett, és
csupán százharminc
harcosom maradt, ami azt
jelentette, hogy nem
oszthattam meg a haderőmet.
Ha a sebesülteket
hátrahagyom – akár erős
kísérettel is – egy olyan
területen, ahol
hemzseghetnek az ellenséges
csapatok, azzal talán halálra
ítélem őket. Ráadásul a
kíséret létszámával
meggyengített főcsapatom is
nagy kockázatot vállalna,
amennyiben dél felé menet
erősebb ellenséges egységbe
botlik. Átkoztam magam,
amiért kénytelen vagyok
visszafogni az embereimet,
úgy véltem, saját vétkes
tudatlanságom és
felelőtlenségem kárhoztat
minket csigalassúságra,
mivel kénytelenek voltunk
alkalmazkodni a
leglassúbbakhoz.
A tisztjeimmel tartott gyors
tanácskozás megerősítette a
sejtésemet. Most, hogy
bebizonyosodott, az eddig
portyázó martalócoknak
tartott ellenség valójában egy
sokkal nagyobb haderő, egy
inváziós hadsereg része, nem
tudtuk biztonságos módon
megosztani a csapatunkat.
Megbíztam Lucanust, hogy a
tizenöt legsúlyosabb sérültet
fektesse fel a három
legnagyobb szekerünkre, a
rakományt pedig tegyék át a
többi kocsira. Azután egy
negyvenfős századdal
megerősítettem Pellus
felderítőit, hogy egy sokkal
szélesebb és mozgékonyabb
védvonalat tudjanak képezni
körülöttünk. Ezután újra
elindultunk Camelot felé,
amilyen gyorsan csak
tudtunk anélkül, hogy
komolyabban veszélyeztettük
volna sebesültjeinket, és
ugyanezen okból mindvégig
a kényelmesen járható utat
követtük, bár tudtuk, hogy ott
vagyunk a leginkább
láthatóak, és ezáltal a
legsebezhetőbbek.
Órákon belül fény derült a
teljes igazságra. Bármilyen
nagyszámú is volt a
„fosztogatók” csapata,
amelyen rajtaütöttünk,
kiderült, hogy voltaképpen
csak egy kis előőrssel
találkoztunk, egy hatalmas,
több ezer fős, gyorsan
gyülekező hadsereg
töredékével. Ahogy a
felderítők sorban érkeztek
vissza minden irányból, és
jelentették megfigyeléseiket,
kezdett kialakulni a fejemben
a valós kép. Katonák
nagyobb csapatai tartottak
egymás felé – bármilyen
szervezetlenek és
fegyelmezetlenek voltak,
önkéntelenül is katonáknak
tekintettem őket – többnyire
gyalogszerrel, egy előre
meghatározott találkozási
pontra, amely a jelek szerint
a jelenlegi pozíciónktól
délnyugatra lehetett. A
felderítőink szerint némelyik
csoportban lovasok és régi
stílusú harci szekerek is
akadtak, de szervezett
lovassággal nem találkoztak.
Északnyugatról és nyugatról
is érkeztek jelentések
mozgásról, keletről és
délkeletről úgyszintén. Egy
gyors lovasokból álló
csapatot már idejekorán
kiküldtem északra, hogy
megtudjam, követ-e minket
valaki. Követtek. Lovasok
gyülekeztek nagy számban
mintegy tizenöt mérfölddel a
hátunk mögött, ugyanúgy az
utat használták, akár mi. A
jelentést hozó felderítőnek
sikerült viszonylag közel
kerülnie hozzájuk, és a két
domb között nagy ívben
kanyarodó út melletti ligetből
megfigyelnie őket. Utána a
hurkot megkerülve átvágott a
mezőn, és csak akkor tért
vissza az útra, amikor a
dombok közül előbukkanó
lovasok már nem láthatták
meg. Azt állította, ezek is
egyszerű lovas katonák
voltak, fegyelmezetlen
csőcselék, egészen biztosan
nem szabályos lovasság.
Az elmém végre rátalált az
összefüggésre, ami addig
állandóan kitért előlem. A
felderítőink azért tudtak
szabadon és zavartalanul
nyargalászni a különböző
ellenséges csapatok között,
mert rengeteg ember mozgott
a vidéken mindenfelé. A
támadók nyilvánvalóan nem
számítottak rá, hogy bárki is
szembeszáll velük. Nem is
gyanakodtak, hogy egy
idegen haderő közéjük
keveredhetett. Rájöttem,
hogy ez csupán addig marad
így, amíg valaki fel nem
ismeri, hogy egyenruhát
viselünk. Ez a gondolat akkor
jutott eszembe, amikor éppen
egy kis, erdős völgybe
ereszkedtünk le, ahol azonnal
meg is álltunk, hogy álcázzuk
vagy levegyük a
páncéljainkat. Bár csak
néhányan hoztak magukkal
nem katonai ruhadarabokat,
mindent megtettünk, amit
lehetett: legtöbben szakadt
lópokrócokkal takarták el az
öltözéküket. A sisakokkal
nem sok mindent
kezdhettünk. Mindegyik
ugyanúgy nézett ki, de le sem
vehettük, mert az még
gyanúsabbnak tűnt volna egy
háborúba készülődő
egységnél. Azzal próbáltam
megtörni az egyformaságot,
hogy minden harmadik
emberrel levetettem, és a
nyergéhez kötöztettem. A
katonáim rövidre vágva
hordták a hajukat, ami
szintén szabályos hadseregre
vallott, de reméltem, hogy a
távolság megtéveszti a
gyanútlan szemlélődőket.
Szerencsére a szokatlanul
hideg időjárás miatt sokan
szereztek maguknak vastag
külső ruházatot
Verulamiumban, én pedig a
körülmények miatt
engedélyeztem a viselésüket.
Mielőtt újra nyeregbe
szálltunk, közöltem a
tervemet, és hangsúlyoztam,
mennyire szükséges az
alapos álcázás; utasítottam
mindenkit, hogy mostantól
legyenek éberek, amíg le
nem dobjuk az álcánkat, és
kerüljenek minden olyan
tevékenységet, ami katonai
szervezettségre utalna.
Miután éveket töltöttek azzal,
hogy megtanuljanak
egységként lovagolni, az
életük most azon múlt, hogy
gyülevész hordának tűnjenek.
Dél körül bukkantunk elő a
völgyből, nem is
hasonlítottunk azokra a
századokra, amelyek nem
sokkal korábban behatoltak
az erdőbe. A következő négy
mérföldön folyamatosan
zaklattam az embereimet,
kényszerítettem őket, hogy
hanyag módon szóródjanak
szét, legfeljebb ötös
csoportokban lovagoljanak,
és mindkét oldalon messzire
távolodjanak el az úttól,
amennyiben a fák ezt
lehetővé teszik. Azt a
benyomást akartam kelteni,
hogy az öt szekeret kísérő
csapat magja alig negyven
főből áll. Az egyik málhában
feküdt gondosan
összehajtogatva és elrejtve
fekete medvés lobogóm és
minden egyéb külsőség,
amely arra utalt volna, hogy
komolyan számolni kell
velünk, amennyiben harcra
kerül a sor.
Néhány mérfölddel odébb,
miután átkeltünk egy erdős
területen, találkoztunk az első
„ellenséges” csapattal. Az út
nyílt, füves mezőre bukkant
ki a fák közül, a hó már
teljesen elolvadt, bár a hideg
szél még mindig gúnyt űzött
a verőfényes napsütésből. Az
erős napfényben hunyorogva
figyeltük az úton közeledő
húsz lovast. Megálltak,
amikor megpillantottak
minket, és gyanakodva
figyeltek, de nem mutattak
nyílt ellenségességet.
Láthatóan nem lepte meg
őket a felbukkanásunk, de
kíváncsiak voltak, kik
lehetünk. A találkozás
hirtelenségétől alakot öltött
néhány gondolat a fejemben,
és ösztönből cselekedtem.
Kényszerítettem magam,
hogy hanyagul hátraforduljak
a nyeregben, és úgy beszéljek
társaimhoz, hogy semmi ne
árulkodjon róla, micsoda
zűrzavar tombol bennem.
– Cyrus, szólj mindenkinek,
de ne feltűnően.
Northumbriaiak vagyunk,
Verulamiumból küldött
minket Vortigern követként a
többi királyhoz. Donuil, te
gyere velem, beszélni akarok
ezekkel az emberekkel. A
többiek maradjanak itt, és
mindenki őrizze meg a
nyugalmát!
Elindítottam a lovam, azzal a
látható szándékkal, hogy
találkozzam velük. A
vezetőjük hatalmas termetű
férfi volt, szakállas, ádáz
tekintetű és izmos, hatalmas
teste mellett még a lova is
eltörpülni látszott.
Többrétegű, keményített
bivalybőr páncélját
bronzlemezekkel erősítették
meg, hátán méretes pajzsot
hordott. Nyugodtan ült, a
gyeplőt lazára engedte, és
közömbösen figyelte
közeledésem, semmit nem
lehetett leolvasni az arcáról.
A Vortigern embereinél
használatos latin és kelta
keveréknyelven szólítottam
meg.
– Üdv! – köszöntöttem
körülbelül húszlépésnyi
távolságból. – Lindumi
Ambrose vagyok, Jacob,
Lindum tanácsnokának fia, és
a northumbriai Vortigern
király üdvözletét hozom a
cornwalli Lot királynak.
Először jövünk ilyen messze
délre, és nincs segítségünk.
Meg tudod mondani, milyen
messze van a találkozóhely?
Felkészültem az azonnali
cselekvésre, mert eddig csak
a felderítők jelentéseiből
következtethettem, hogy
létezik egyáltalán valami
találkozóhely, de a kérdésem
nem váltott ki gyanakvást.
Mire kardtávolságban
megálltam tőle,
tekintetemmel a társait is
végigmértem. Nem
nyújtottak bizalomgerjesztő
látványt, nehéz páncélt és
rengeteg fegyvert hordoztak,
akárcsak a vezetőjük, hosszú
hajuk, szakálluk és bajuszuk
ápolatlan volt. Az óriás
tovább méregetett néma
csendben, a szavaimat
emésztette, aztán végignézett
Donuilon is.
– Te ki vagy? – kérdezte.
Donuil megvonta széles
vállát, és magabiztosan
viszonozta a martalóc
tekintetét.
– Cormac – felelte.
– Cormac? Miféle név az?
Vortigern egyik idomított
szásza vagy?
Örültem, hogy sikerült
elhelyeznie minket valahová,
ugyanakkor nyugtalanított,
hogy ennyire ismertek
Vortigern ügyei.
– Ír kelta vagyok, és nemes.
Vortigernnel is lovagoltam,
de önszántamból.
– Tehát zsoldos. – A vezető a
továbbiakban el is feledkezett
Donuilról, helytelenítő
homlokráncolással nézett
végig a ruhámon. –
Rómainak tűnsz. – Sértő
hangsúllyal mondta, én
azonban nem bántódtam
meg, semleges hangon
feleltem.
– Apám az volt. A teljes
nevem Ambrose
Ambrosianus. A páncélunk is
római, mert ezt szoktuk meg,
illik hozzánk.
Hangosat horkantott.
– Derek vagyok az
északnyugati partról,
Ravenglassból. Római város
volt, mielőtt ki nem kergettük
őket onnan.
– Hallottam róla. –
Figyelmen kívül hagytam a
kérkedést. Valóban hallottam
róla alig egy hete, magától
Vortigerntől. – A rómaiaknak
volt a közelben egy erődjük,
Madiobogdumnak hívták.
Meglepetten nézett rám.
– Hm, az még mindig ott van,
üres és elhagyatott, a hágóból
néz le az útra. Honnan tudsz
róla?
A fejemet rázva jeleztem,
hogy nem fontos.
– Megjegyzem a
jelentéktelen dolgokat. Valaki
régen említette, már nem
tudom, ki vagy mikor, de arra
emlékszem, hogy az volt a
legnyugatibb erőd a fal
mentén.
– Nincs ott semmiféle fal –
mondta gúnyosan. – A
hegyek alkotják a falat.
Komor és sivár hely,
szellemek lakják, az okos
emberek elkerülik.
Csatlakozunk hozzátok.
Holnap délutánra
odaérhetünk a
találkozóhelyre.
Szemügyre vettem az
embereit, és úgy döntöttem,
nem bízok semmit a
véletlenre, azonnal felhívom
a figyelmet a
tekintélykülönbségre.
– Ha kívánod, legyen, de
meg kell mondanod az
embereidnek, hogy
maradjanak távol az
enyéimtől. Hosszú utat
tettünk meg, fáradtak és
türelmetlenek vagyunk.
Láthatod, sebesültek is
vannak köztünk. Már
találkoztunk néhány
barátságtalan idegennel, és
nem szeretnék még több
ostoba veszteséget.
Követségben járunk, és nem
akarok ostoba csetepatékba
bonyolódni minden
modortalan idegennel, akivel
találkozunk. – Feszülten
vártam a választ, de sikerült
meglepnie.
– Mi sem. Az embereim
tartják a távolságot, de te is
szólj a tieidnek, hogy ne
provokálják őket.
Így történt, hogy órákon át
együtt lovagoltunk az
ellenségeinkkel, és sok
mindent megtudtam Lot
terveiről, illetve arról, mivel
töltötte az idejét cameloti
támadása óta. Meglepetten –
vagy talán nem is annyira
meglepetten – értesültem
róla, hogy Lot az apjához,
Emryshez hasonlóan
kalózkodásra adta a fejét
gályákból álló flottájával.
Saját vára is volt természetes
erődítménnyel: egy sziklás,
zátonyokkal körülvett sziget
Cornwall északi partjainál,
amely biztos bázisul szolgált
a portyázáshoz, és Lot a
befolyó váltságdíjak révén
egyre gazdagabbá vált.
Gondosan összegyűjtötte a
vagyonát, és fegyveres
támogatást vásárolt
mindenfelől. Hatalmas
hadsereget gyűjtött össze
arannyal és a gazdagság
ígéretével, amit a Glevum,
Aquae Sulis és a Camelot
környéki területek
leigázásával óhajtott
megvalósítani.
Dereket, aki maga is király
volt, Lot egyik tengeri
kapitánya bérelte fel, aranyat
adott neki, és még többet
ígért. Derek eltette a pénzt,
aztán húsz lovasával délre
vonult a hegyei közül, hogy
csatlakozzon Lot gyülekező
hadseregéhez. Másik kétszáz
emberét Lot gályái
szállították délre, nekik a
megbeszélt találkozóhelyen
kellett csatlakozniuk a
lovasokhoz. Ez a hely Aquae
Sulistól harmincmérföldnyire
északra, jelenlegi helyünktől
körülbelül húsz mérföldre
délnyugatra volt. Mindezt
végighallgattam, de
magamról nem sokat
beszéltem.
Az út enyhén, de
folyamatosan ereszkedett,
ismét magas fák között
lovagoltunk, és tudtam, hogy
az erdő innentől Lot
hadseregének
gyülekezőhelyéig egyre
sűrűbbé válik. Ha nem
akartunk csapdába esni,
vissza kellett fordulnunk,
mégpedig minél hamarabb,
és ki kellett érnünk az
erdőből a magasabban fekvő
területre, ahol nagy ívben
megkerülhetjük a központi
tábort, és távozhatunk a délen
fekvő Camelot felé. A dús
lombok között felnéztem az
ég apró foltjára. Alaposan
benne jártunk a délutánban,
és gyorsan romló helyzetünk
miatt mind sürgetőbb
kényszert éreztem a
cselekvésre. Minél közelebb
értünk Lot
gyülekezőhelyéhez, annál
nagyobb eséllyel
botolhattunk ellenséges
csapatokba, és előbb vagy
utóbb elérünk arra a pontra –
ha már nem hagytuk magunk
mögött –, ahol
elkerülhetetlen lesz a
lebukásunk.
Ravenglassi Derek a maga
durva és mosdatlan módján
kellemes útitársnak
bizonyult, de kezdtem
komolyan elgondolkodni,
hogyan ölhetnénk meg őt és
az embereit halkan és
gyorsan anélkül, hogy
magunkra vonnánk a
figyelmet. Egy idő után
biztosan le akar majd
táborozni éjszakára, azt pedig
nem engedhettük meg. Ha
másnap reggelig együtt
maradunk, kizárt, hogy
kikeveredjünk a csapdából,
és a hurok minden eltelt
perccel szorosabbra húzódott.
Megfordultam a lovammal,
és visszaügettem a
szekerekhez, otthagyva az
élen Dereket és Donuilt
Derek három emberével,
aztán behúzódtam a bokrok
közé, és onnan figyeltem az
elhaladó kocsikat, valamint
körülöttük az embereim közé
vegyülő martalócokat. Nem
láttam köztük nyílt
ellenségeskedést, együtt
tűrték a csaták közötti
időszakban a harcosokat
sújtó unalmat. Néhányan
biccentettek, de a csodával
határos módon senki nem
tisztelgett. Lucanust sehol
nem láttam, feltételeztem,
hogy valamelyik szekér
hátuljában lehet, a sebesültek
mellett. A legutolsó csoport
végén megpillantottam
Pellust. Megrántotta a
gyeplőt, amikor odaért
mellém, és megvártuk, hogy
a többiek eltávolodjanak.
– Mit keresel itt hátul? –
kérdeztem.
– Rád vártam. Tudtam, hogy
előbb vagy utóbb hátrajössz.
Mit tervezel?
– Mivel kapcsolatban?
Gunyoros pillantást vetett
rám, némán könyörgött, hogy
ezúttal kíméljem meg a
szójátékaimtól.
– Lovagol itt egy csapatnyi
halott, Merlyn, csak még nem
tudom, hogy ők azok, vagy
mi vagyunk. Te döntesz, de
kezdesz kifutni az időből. –
Nem válaszoltam, ezért
folytatta. – A többiek ötszáz
lépésre lemaradva követnek
minket, bármikor
ideérhetnek. Két saját
emberem vezeti őket, és amíg
az út ilyen kanyargós, el
tudják kerülni, hogy az elöl
haladók észrevegyék őket.
Isten a tudója, mi történik, ha
újra elérünk egy római utat.
Időközben az összes
felderítőmet visszahívtam,
semmi értelme kint
lenniük… túl veszélyes.
Tudjuk, hogy Lot emberei
hemzsegnek mindenfelé,
nincs mit felderíteniük.
Már hallottam is a katonák
közeledését. A szekerek
közben eltűntek egy kanyar
mögött. Visszanéztem rá.
– Mi van a nagy lovas
egységgel, amelyik követett
minket?
– Még mindig ott vannak,
tizenöt mérföldnyire, de az út
közöttünk már megtelt
másokkal. Elkezdtek
odagyűlni az útra, amint
sűrűbbé vált az erdő. Lehet,
hogy külhoniak, de nem
ostobák. El kell tűnnünk az
útról.
– Hogyan? – Végignéztem a
dús aljnövényzeten. – Át
kellene vágnunk magunkat
ezen. Lehetetlen!
– Nem olyan képtelenség. –
Pellus rövid harákolás után
köpött egyet. – Száz lépés,
nem több. Utána már csak
erdő van. Nagy fák, semmi
aljnövényzet, könnyen lehet
haladni. Előtte meg kell
szabadulnunk a
barátainktól… mégpedig
csendben. Hányan vannak
összesen?
– Huszonegyen.
– Akkor majdnem tízszeres a
túlerőnk. Ma éjjel, rendben?
Sötétedés után. Utána
nekivágunk az erdőnek, a
lovakat kantárszáron
vezetjük, amíg elég jól nem
látunk a lovagláshoz.
Most rajtam volt a sor, hogy
viszonozzam gúnyos
pillantását.
– És mi lesz a holttestekkel?
Szerinted a mögöttünk jövők
elsétálnak huszonegy halott
mellett anélkül, hogy
elgondolkodnának, ki ölte
meg őket és miért? Vagy
azon, miért tűnik el az
erdőben kétszáz ló nyoma?
És azt megmondod, mihez
kezdjünk a szekerekkel?
Vagy egyszerűen hagyjuk itt
őket, és velük a tizenöt
sebesültet is?
Nagyot pislogott, az
arckifejezésén látszott, hogy
ezt nem vette számításba.
– Lószar! – morogta végül. –
Akkor hát itt ragadtunk. Nem
térhetünk le az útról, halott
emberek vagyunk.
A szavaiban valami
felélesztett bennem egy
gondolatot, és megdobbant a
szívem.
– Nem! – Felemeltem a
kezem, hogy elcsendesítsem.
A fősereg már csaknem
odaért hozzánk. – Van
valami, ami lehetőséget nyújt
rá, hogy elhagyjuk az utat, és
biztonságban
hátrahagyhassuk a
szekereket. Hadd
gondolkozzam! – Újra
félrehúzódtunk, az embereink
elvonultak mellettünk. Most,
hogy senki nem láthatta őket,
újra alakzatba rendeződtek.
Próbáltam egy idegen
szemével figyelni a
katonákat, és közben lázasan
gondolkodtam. Végül
rájöttem a megoldásra.
Eszembe jutott Derek gúnyos
megjegyzése Donuilról, hogy
csak egy idomított szász. –
Igen!
Pellus türelmesen várt és
figyelt. Megragadtam a
karját.
– Van olyan embered, akit
még senki nem látott
közülük? – Bólintott. –
Nagyszerű! Szükségünk lesz
rá. Most megkeressük
Lucanust, aki ír neked egy
levelet. Nem fogja otthagyni
a betegeit, ezért ott helyben
meg kell várnod, én pedig
visszatérek az élre, és
parancsot adok a táborozásra.
Amint megvan a levél, az
embereddel küldd el hozzám
azonnal, úgy kell tennie,
mintha most érkezett volna.
Nagyon fontos, hogy ne
ismerjen fel engem! A nevem
Ambrose Ambrosianus, verd
jól a fejébe! Üzenetet hoz
Vortigerntől, akinek baja
támadt az idomított
szászaival, ezért azonnal
vissza kell térnünk
északkeletre. A szekereinket,
valamint egy maréknyi
aranyat itt hagyok
Ravenglassi Dereknek. Ők
majd gondoskodnak róla,
hogy Lucanusnak és a
betegeinek ne essék
bántódása, és mivel mindenki
súlyos sérült, Lucanus Lot
gyülekezőhelyén keresztül
hazavezetheti őket
Camelotba. Amint elküldted
hozzám a futárodat, kisebb
csoportokban küldd be az
embereket az erdőbe, így
mire mi elindulunk, már
jóval előttünk fognak járni. A
sötétben nyugodtan
mozoghatnak, és ha kiértünk
az erdőből, jó iramban
lovagolhatnak a telihold
fényénél. Holnap reggel újra
összegyűlünk a reggeli csata
helyszínén, onnantól pedig
ismét egy egységként
vonulunk tovább délkelet
felé, amíg meg nem kerüljük
a találkozóhelyet. Glevumtól
délre megint rátérünk az útra,
és ott is maradunk Aquae
Sulisig és Camelotig. Gyere,
keressük meg Lucanust.

Másnap reggelre
biztonságban összegyűlt
százhúsz emberünk, és újra
Camelot lobogója alatt
lovagolhattunk. Rögtönzött
tervem minden részletében
bevált, és Lucanust egy kis
csapatnyi sebesült
önkéntessel ott hagytuk a
viszonylagos biztonságban
Ravenglassi Derek védelme
alatt, aki egy zacskó
aranypénzért cserébe –
amelyre egyáltalán nem volt
szükségünk – megígérte,
hogy átkalauzolja a
szekereket Lot gyülekezési
helyén, és olyan helyre vezeti
a sebesülteket, ahol
megfelelően el lehet látni
őket. Lucanus természetesen
jól ismerte a történetet, amit
én találtam ki – Vortigern
követeiként jöttünk Lothoz,
és az embereink az útközbeni
csatározásokban sérültek
meg. Már csak nekem kellett
elszámolnom a
lelkiismeretemmel, amiért
így magára hagyom a
barátomat, bár a
kötelességem az volt, hogy
minél előbb elérjem
Camelotot.
Tiszta, szép idő volt aznap,
nyoma sem maradt az előző
héten tomboló hideg, téli
időjárásnak. A nap fényesen
és melegen sütött, mi pedig
kemény iramot diktáltunk
délnyugat felé. A felderítőket
messze kiküldtük előre, hogy
időben figyelmeztessenek az
ellenséges egységekre. Az
előző hetek viszonylagos
tétlensége egyszerre jelentett
előnyt és hátrányt. Lovaink
kipihentek és egészségesek
voltak, mi viszont
ellustultunk, így többen is
megszenvedték a lovaglást,
mire délnek fordultunk, hogy
kikerüljük Lot seregeinek
találkozási helyét.
Hiányzott Lucanus, de nem
csak nekem, Donuilnak is.
Szárnysegédem némán
lovagolt mellettem, komor
arccal próbált a hatalmas,
szilaj csatamén hátán
maradni. Látszott rajta, hogy
soha nem lesz belőle
magabiztos lovas. A vonulás
ütemét egyértelműen
meghatároztam: séta, ügetés,
könnyű vágta, galopp,
könnyű vágta, ügetés, séta;
mindegyikből egy mérföld,
három párhuzamos,
egyenként hatsoros, zárt
oszlopban. A lovak így
tartalékolhatták az erejüket,
miközben gyorsan és
hatékonyan küzdötték le a
mérföldeket.
A második, kíméletlen
lovaglással töltött nap késő
délelőttjén már saját
birtokunkon jártunk,
fáradtan, de diadalmasan
ismertük fel a Mendipek
láncait a távolban. Előző dél
óta alig láttunk ellenséget,
csupán néhány távoli
egységet, de nem kellett
aggódnunk miattuk, és
egyébként is északnak
tartottak. Úgy tűnt, időben
érkeztünk, hogy
figyelmeztessük a mieinket.
Nagy volt a kísértés, hogy
könnyítsek a tempón, de
ellenálltam, és inkább még
nagyobb sebességre
ösztönöztem az embereimet.
Gyorsan faltuk a
mérföldeket, és amikor a
délutáni árnyak kezdtek
megnyúlni, a Mendipek
csúcsai felmagasodtak
mellettünk, és végre
egyenesen Camelot felé
fordultunk.
Egy ponton, ahol a magasan
fekvő, nagy kiterjedésű,
füves mező keskeny szorossá
szűkült össze két kisebb
domb között, az oszlop
elejére vágtam, és hallgattam
a patkók tompa dübörgését,
ahogy a többiek beálltak
mögém. A vér dobolt a
fülemben, miközben könnyű
vágtában kapaszkodtunk
felfelé, és magamban újra
végigtekintettem az elmúlt
hetek eseményeit; a Lot
jelentette fenyegetésről és a
gyülekező hadseregről most,
hogy ilyen közel jártunk az
otthonunkhoz, egy időre
elfeledkeztem. Találkoztam
és összebarátkoztam
Germanus püspökkel,
Vortigern királlyal és
Jacobbal, a lindumi
hadvezérrel, és megtaláltam
Ambrose fivéremet, aki nem
csak lélekben volt a
testvérem, hanem valójában
is. Egy igazi testvér!
Belehallgattam a nagy vitába,
és megnyugtattak, hogy
Alaric halhatatlan lelke
biztonságban van, nem
fenyegeti kiátkozás. Most
pedig hazatérek az én
Cassandrámhoz, aki
valójában Donuil húga,
Deirdre, valamint a
gyermekünkhöz. Erre az
utolsó gondolatra eltöltött a
várakozás örömteli izgalma.
Sarkamat lovam véknyába
mélyesztettem, és még
messzebbre előrevágtattam.
A tető mögött apró, füves
völgy bukkant elő, amely
meredeken emelkedett a
következő, valamivel
magasabb gerincig.
A hátam mögül hallatszó
patacsattogásra még
gyorsabb vágtára váltottam,
és a kengyelbe taposva
mélyen előrehajoltam.
Hátasomat a fülébe suttogva
próbáltam nagyobb
sebességre ösztönözni, ám
amikor egy kisebb
mélyedéshez ért a gerinc
mögött, rémült nyerítéssel
megtorpant és ledobott a
hátáról, miközben
hiábavalóan próbálta
kikerülni az egymásra dobált
emberi testeket. Esés közben
hallottam, hogy az oldalára
zuhan, és a következő
pillanatban nyílvesszők
szisszentek a fejem fölött.
Az esés kipréselte belőlem az
összes levegőt, egy ideig
kábán, fájdalommal
küszködve hevertem a
földön. Pánikszerűen
kapkodtam levegő után, de
hiába, miközben elszabadult
körülöttem a pokol. Mire újra
lélegzethez jutottam,
felismertem, hogy Pellus
élettelen, merev tekintete az
enyémbe fúródik, és
rájöttem, hogy a felderítőink
holttestét bámulom. Orvic ott
feküdt Pellus mellett; a
legutóbb szerzett sebe
fakószürke színt öltött.
Azonnal tudtam, hogy az
összes felderítőnk ott van,
mert legalább tucatnyi
holttestet láttam, és Pellusnak
nem volt sokkal több embere.
Hogy miként haltak meg,
hogyan sikerült így
meglepniük őket, örök rejtély
maradt számomra. Pellus volt
a legjobb, legképzettebb
felderítő, akit valaha
ismertem, Orvic pedig inkább
állatra hasonlított, mint
emberre, amikor a veszélyt
kellett felismerni. Az évek
során többször is elképesztett
emberfeletti ösztöneivel és
képességeivel. És most
mindketten halottak voltak,
Pellus torkát és szívét fúrta át
egy nyílvessző, Orvic háta
pedig természetellenes ívben
hátrahajolt, mintha így
próbált volna megszabadulni
a lapockái közé fúródott
vesszőtől.
A csatazaj lassan szüremlett
be a tudatomba – emberek és
állatok sikolyai, paták tompa
dübörgése, fegyverek
csengése, és mindezeken át a
halálos nyílvesszők
sziszegése. Addigra
magamhoz tértem, és
felkészültem, hogy felálljak.
Úgy tűnt, nem rám lőnek.
Óvatosan felemeltem a
fejem, körülnéztem. Teljesen
egyedül voltam, a lovam a
közelben legelte a rövid
füvet, rá sem hederített a
zűrzavarra. Fájdalmasan
lüktetett a halántékom, és
odanyúltam, hogy
megmasszírozzam, de csak a
sisak naptól felhevült fémjét
tapintottam. Aztán
meghallottam egy új hangot:
további lovasok érkeztek, és
még éppen időben
kecmeregtem talpra, hogy
lássam, amint a domboldalról
lovasság zúdul le saját
embereim alakzatába. Jobbra
és balra életre kelt a domb az
íjászoktól, a legtöbben félre
is dobták a fegyverüket.
Most, hogy közelharc alakult
ki, nem lőhettek. Kardot
rántottak, és már rohantak
lefelé, hogy csatlakozzanak a
küzdelemhez.
Lassan a lovamhoz sétáltam,
a szédülés kezdett elmúlni, és
rohamosan tért vissza az
erőm. Láncos buzogányom a
nyeregszarvon lógott, nem
használtam apám halálának
napja óta. Egyik lábamat a
kengyelbe helyeztem,
fellendültem a ló hátára, és
közben észleltem, hogy
nagyon rosszul állunk. Sok,
túl sok ember és ló hevert a
fűben. A holttesteket
nyílvesszőkkel tűzdelték tele.
Akik életben maradtak, azok
egyetlen nyüzsgő tömegbe
tömörültek, rengeteg volt
köztük a gyalogos túlélő.
Meglengettem a fejem fölött
a buzogányt, és elindultam a
kavarodás felé.
Arra sem maradt időm, hogy
felgyorsítsak, máris lovasok
újabb hulláma érkezett
felülről, én pedig felnyögtem
kétségbeesésemben és
haragomban, ami a
következő pillanatban
hitetlenkedésbe csapott át,
mert az új alakzat élén
megpillantottam Uther
Pendragon vörös és arany
sárkányos lobogóját. Üvöltve
üdvözöltem rokonom, és a
következő percekben
többször is ott találtam
magam ádázul vigyorgó
kuzinom oldalán, hogy aztán
a harc kavargása újra
elszakítson minket
egymástól.
Hatalmas csataménem
valamivel később térdre
bukott – leszúrták vagy
átvágták az inát –, én pedig
előrebuktam a fűbe, a
buzogány nyele kicsúszott a
kezemből. Ahogy ott
feküdtem lihegve, Uther
észrevett, leugrott mellém, és
saját pörgő láncos
buzogányával helyet
teremtett mellettem. Biztos
voltam benne, ha fel tudok
állni, együtt mindenkit
megsemmisítünk, aki
szembeszáll velünk.
Csakhogy nem bírtam
felkelni, Uther pedig széles
terpeszben hadakozott
fölöttem, amíg hangos
mordulással el nem terült
mellettem – dárdaszúrás érte
a fémpáncélja hátsó részét, és
kibillentette az
egyensúlyából. Nagy
nehezen feltápászkodtam, de
valaki megragadta a
buzogányomat, és a
csuklószíj ellenére kitépte a
kezemből. Térdre estem, és
megpillantottam támadómat,
egy mocskos, szakállas,
törött fogú, vigyorgó
megszállottat, aki harci
lázban égő tekintetét rám
szegezve pörgette a golyót a
feje fölött. Ismét
előrevetettem magam, de túl
lassan ahhoz, hogy
elkerüljem a golyót, és a
világ elsötétedett előttem.

XXXVIII.
Egy új világra nyitottam ki a
szemem, olyan világra,
amiben teljesen idegen
voltam, olyan világra,
amiben majdnem teljes két
éven át léteztem. Amikor
először nyitottam ki a
szemem, ez az új világ
egyetlen, fehérre festett
szobából állt, és négy másik
ember tartózkodott benne.
Tudtam, hogy egy szobában
vagyok, de azt nem, hogy
hol. Tudtam, hogy az engem
figyelő emberek színes
ruhákat viselnek: narancsot
és zöldet, kéket és fehéret.
Legalábbis azt hiszem, akkor
így gondoltam. Bár lehet,
hogy csak később tudtam
meg, de már elfeledkeztem
róla. Az embereket nem
ismertem. Figyeltem, ahogy
néznek, ahogy fölém
hajolnak. Figyeltem, ahogy
mozog a szájuk. Nem tudtam,
hogy beszélnek. Nem tudtam,
hogy nem hallom őket. Csak
azt tudtam, hogy fájdalmat
érzek, hogy a fejem és a
testem tele van kínnal.
Nemsokára újra lehunytam a
szemem.
Valamivel később arra
eszméltem, hogy más
emberek vannak a szobában.
Ketten ugyanazok voltak, egy
férfi és egy idős nő, de a
másik kettő fiatalabbnak tűnt.
Egyiket sem ismertem.
Egy másik alkalommal a
vékony, sötét arcú férfi közel
hajolt hozzám, és a
szemembe nézett. A haja a
halántékánál már elkezdett
kopaszodni, és ahogy
néztem, apró lyukakat láttam
a fejbőrén, ahol egykor a
hajszálai voltak. Aztán az arc
megremegett, kettő lett
belőle, melyek hol
összemosódtak, hol
szétváltak. Fájdalmat éreztem
a szemem mögött, ezért
gyorsan újra becsuktam.
Volt, amikor hangokat
hallottam, mielőtt
kinyitottam a szemem. Egy
fehér szoba mennyezetét
bámultam, és ugyanaz a
vékony, sötét arcú férfi nézett
le rám. Mozgott a szája, és
hallottam a hangját. Tudtam,
hogy az ő hangja, de a
hangok semmit nem
jelentettek. Tudatában voltam
a mozgásnak az egyik
oldalamon, de amikor
megpróbáltam abba az
irányba nézni, nem tudtam
megmozdítani a fejem.
Hajszálnyit sem.
Tudatában voltam, hogy
hosszú időszakok telnek el,
és annak is, hogy a fájdalom
alábbhagyott – vagy csak
kezdtem hozzászokni.
Egyszer madárdalt hallottam
valahonnan, majd nehéz
léptek közeledtek.
Kinyitottam a szemem, és
rájöttem, hogy tudom
mozgatni a fejem. Egy
megtermett, sötét hajú, széles
vállú, bajuszos, kék szemű
férfi állt meg mellettem, és a
szemöldökét összevonva
nézett le rám.
– Merlyn – szólalt meg. –
Caius Merlyn Britannicus, ott
vagy?
Összeszorult a torkom,
legszívesebben elsírtam
volna magam. Értettem, amit
mondott! Egy ideig még
maradt és nézett, de nem
tettem kísérletet a
beszélgetésre. Nem tudtam,
hogy képes lennék rá. Végül
távozott, eltűnt a
látómezőmből. Azon
gondolkodtam, mit akarhatott
mondani. Ki az a Merlyn
Caius Merlyn Britannicus?
És ki vagyok én? A hirtelen
ráeszmélés, hogy nem tudok
válaszolni saját kérdésemre,
rémülettel töltött el, annál is
inkább, mert nem
emlékeztem, hogy valaha is
éreztem volna hasonlót.
Nemsokára megtudtam, hogy
én vagyok Caius Merlyn
Britannicus. Az öregasszony
mondta, a kékbe öltözött
hölgy, aki mindig ott volt a
közelben. Egy nap figyeltem,
ahogy elmegy az ágyam
mellett, és észrevette, hogy
figyelem. Megtorpant,
nagyon hosszú ideig meredt
rám, majd odajött és
megfogta az egyik kezem.
– Caius? – suttogta. Sokkal
alaposabban megnéztem,
mint korábban bármikor,
szemügyre vettem hajának
fehérségét, magas
arccsontjára feszülő bőre
simaságát, szeretettel teli
szeme mély kékségét.
Éreztem, ahogy megszorítja a
kezem. – Caius, hallasz
engem?
Csak bámultam rá.
– Caius, értesz engem? –
Megváltozott a hangsúlya. –
Tudom, hogy látsz, és azt is,
hogy hallasz, ezért ha érted a
szavaimat, szorítsd meg
ugyanígy a kezem! – Ismét
éreztem a nyomást az
ujjaimon. – Szorítsd meg a
kezem, Cai! –
Megpróbáltam, és
sikerülhetett, mert könnyek
gyűltek a szemébe. Még
közelebb jött, az ágyam
szélére ült. – Tehát érted!
Tudtam! – Már mosolygott,
és ebben a mosolyban annyi
melegség, annyi szeretet és
elfogadás volt, hogy az
arcom önkéntelenül is
reagált, ajkam szintén
mosolyt formált. Ettől még
boldogabbnak tűnt.
– Felismersz engem? Tudod,
hol vagy? – Semmi válasz.
Nem tudtam, hogyan
válaszoljak. Ennek ellenére
zavartalanul folytatta. – Ha
felismersz, vagy tudod, hol
vagy, újra szorítsd meg a
kezem! – Megvárta, amíg
biztos nem volt benne, hogy
nem fogok válaszolni, aztán
újra próbálkozott. – Rendben,
ha nem ismersz fel, akkor
szorítsd meg a kezem! –
Szorítottam, ő pedig
csalódott kiáltással hőkölt
hátra, de csak egy pillanatra.
Aztán újra hozzám hajolt.
– Most figyelj rám, Cai! Én
vagyok a nagynénéd. A
nevem Luceiia. Ki tudod
mondani? – Megint értettem
a szavait, és azt is tudtam,
mit akar, de azt nem, hogy
nekem mit kellene tennem.
Egészen odaült mellém, és
elcsavarta a felsőtestét, hogy
a szemembe tudjon nézni.
Lassan mozgatta az ajkát,
tagoltan, érthetően beszélt: –
Lu-ceii-a. Lú-csí-a. Mondd
ki, Cai!
Éreztem, hogy megmozdul a
nyelvem, de az ajkam
összeragadt. Nem nyílt ki.
Most már egészen közelről
figyelte a számat, aztán
hirtelen felpattant, és egy
nedves ruhával tért vissza,
amivel óvatosan letörölgette
az ajkam.
Csodálatos érzés volt. Újra
próbálkozott, és ezúttal meg
tudtam ismételni, amit mond.
– Luceiia. – Semmit nem
mondott nekem a név, de
neki nyilvánvalóan nagyon
fontos lehetett. Megtanultam
az első szavam.
Ezután már nagyon gyorsan
ment a tanulás, mint a
gyermekeknél… mint az
okosabb gyermekeknél.
Számos lelkes tanárom akadt.
A vékony, sötét arcú férfi
elmondta, hogy Lucanusnak
hívják, és hogy egykor
barátok voltunk, de mindez
kiesett az emlékezetemből.
Azt mondta, teljes
emlékezetvesztésben
szenvedek, olyan vagyok,
mint egy üres edény, de egy
nap talán visszaemlékszem
mindenre. Közben azonban
újra meg kell tanulnom
mindazt, amit elfelejtettem.
Reményre adott okot, hogy
mégsem ürültem ki teljesen.
Tudtam beszélni, és
megértettem, amit mondtak,
ez azt jelentette, hogy a kár
nem helyrehozhatatlan. Ma is
emlékszem, így mondta.
Nem helyrehozható, hanem
„nem helyrehozhatatlan”. A
különbség akkor elkerülte a
figyelmemet, de ettől
függetlenül megkérdeztem
tőle, hogy ez mit jelent.
Rövid hallgatás után
válaszolt.
– Egy nagy fémgolyóval
ütöttek fejbe… egy láncos
buzogánnyal. – Ez semmit
nem mondott, ezért folytatta,
de közben mindvégig a
szememet figyelte. – Azt
hittük, meghaltál. Uther talált
rád, a házi keltád, Donuil
őrködött fölötted.
– Uther? – Üres elmémben
kutattam a jelentés után. – Ki
az az Uther?
– Uther az unokatestvéred és
a legjobb barátod. Már több
alkalommal is járt itt.
Nagydarab, sötét hajú fickó,
kék szemmel és hosszú
bajusszal. – Elmosolyodtam,
már emlékeztem: Merlyn
Caius Merlyn Britannicus. Az
lehetett Uther.
– Uther egyébként éppen a
támadók nyomában járt, akik
tőrbe csaltak titeket a
dombok között, de nem
számított rá, hogy te vagy
bárki más arra vetődhet, ezért
ugyanúgy meglepted őket,
mint a támadók titeket.
Éppen saját csapdáját
tervezgette, amikor
megérkeztetek és
belesétáltatok a csapdájukba.
Mire összerendezte a
haderejét és a
megmentésetekre indult, már
majdnem túl késő volt.
Sikerült elkergetniük a
támadókat, és visszahozott
téged Camelotba. Emlékszel
Camelotra?
Megráztam a fejem, és csak
akkor döbbentem rá, milyen
sok mindenre nem
emlékszem. Most
visszagondolva arra az időre,
rengeteg dolgot fedezek fel,
aminek akkor nem láttam
jelentőségét. Amikor például
Lucanus elmondta, hogy
lyukat fúrt a koponyámba, és
úgy szabadította fel a vér
nyomása alól az agyamat,
miközben attól rettegett,
hogy megöl a beavatkozással
– a másik lehetőség az lett
volna, hogy hagy meghalni –,
meglepődés vagy
hitetlenkedés nélkül
hallgattam, egyáltalán nem
voltam tudatában a helyzet
komolyságának. Haematoma,
így hívta a vértolulást.
Meglékelte a koponyámat,
amíg eszméletlen voltam, és
a műtét sikerült.
Órákon át beszélgettem vele,
és az azóta eltelt időszakban
másokkal is, főként arról a
jelenségről volt szó, amelyet
a gyógyászatban amnéziának
neveztek, de senki nem tudott
róla többet nála. Megtudtam,
hogy meglepően gyakran
fordul elő, és rengeteg dolog
okozhatja, de az egyetlen
közös bennük kizárólag a
gyakoriságuk. Lucanus
elmondta, hogy minden eset
különbözik a többitől, nincs
bennük semmi hasonlóság
azon kívül, hogy az
emlékezet elvesztésével jár.
Vannak, akik csak az
emlékeik egy részét veszítik
el, és soha nem is kapják
vissza. Mások mindent
elfelejtenek, de rövid idő
múlva meg is gyógyulnak.
Vannak, akiknek az emlékei
csak lassan, évek folyamán
térnek vissza, míg
egyeseknek csupán néhány
perc alatt. Az amnéziások
némelyike ismerősnek találja
a környezetét, de saját
magukról nem tudják
megmondani, hogy kicsodák;
mások tökéletesen tisztában
vannak a
személyazonosságukkal, de a
múltjukból felejtenek el
részleteket. Az enyém volt a
legdrasztikusabb eset, amivel
Lucanus a pályája folyamán
találkozott. Mindent
elveszítettem, tabula rasa
lettem, ahogy ő fogalmazta:
üres írótábla.
Ahogy telt az idő, lassanként
mindent megtudtam
magamról. Találkoztam a
régi barátaimmal, és
felfrissítettem a
kapcsolatokat. Segítségük és
jóindulatuk könnyebbé tette a
folyamatot. Mégsem lehetett
minden olyan, mint azelőtt,
mert ezek a kapcsolatok,
bármilyen régiek is voltak,
semmit nem jelentettek azon
a ponton túl, ahol
újrakezdtük őket.
Megtudtam, mi hozta létre
annak idején ezeket a
barátságokat, de nem
emlékeztem senkire és
semmire. Odahozták az ifjú
skót kelta herceget, Donuilt,
aki kelta nyelven beszélt
hozzám, és megértettem.
Beszámolt a harcról, és hogy
halottnak hitt, amikor látta,
hogy a saját buzogányommal
ütnek le. A martalóc újból le
akart sújtani, ám Donuil
megölte. Hallgattam,
udvariasan válaszolgattam az
ifjú herceg nyelvén, és
meghívtam magamhoz újra,
de nem emlékeztem rá.
Meséltek apámról, Picus
Britannicusról, azonban őt
sem tudtam felidézni.
Megmutatták nagyapám és
másodnagybátyám könyveit,
s bár beszéltem a latin és a
kelta nyelvet, olvasni
elfelejtettem, és a könyvek
íróinak nevei sem jelentettek
semmit.
Elmondták, hogy Cassandra a
meg nem született
gyermekkel együtt meghalt,
ismeretlenek ölték meg,
amikor titkos otthonát
látogatta meg, én pedig
megjegyzés nélkül fogadtam
a hírt, mert nem mozgatott
meg bennem semmit, még
akkor sem, amikor elárulták,
hogy az én feleségem és az
én gyermekem volt. Nem
voltam szívtelen, csak nem
ismertem őket. Az agyamból
kitörlődött a neve, az arca, a
külseje. A tényeket
megtanultam, de az
érzelmeket nem tudtam
feléleszteni.
Végül elhagytam a
betegszobát, és beléptem a
Camelotnak nevezett erőd
életébe. A gondozómmá
kijelölt Uther éppen
hadjáratot vezetett valahol
délen, elhúzódó háborút
folytatott a cornwalli Lot
királlyal – egy újabb jelentés
nélküli név, bár azt
megértettem, hogy
fenyegetést hordoz. Helyette
Donuil, a hibern herceg,
valamint Flavius és Titus
legatusok kezdtek újra
megtanítani a lovaglásra és a
fegyverforgatásra. Gyorsan
és ösztönösen sajátítottam el
ezeket a dolgokat, szinte
azonnal a mesterévé váltam
mindennek, de mindezt
tudatos gondolatok nélkül.
Egyszerűen természetes
tehetségem volt hozzájuk.
Új életem második évének
tavasza nyárba fordult,
melyet lusta ősz követett.
Megfoghatatlan, egyre
rosszabbodó fejfájások
kínoztak. Aztán a korai tél
kezdetén Uther végre
visszatért Camelotba. Már
vártam az érkezését, mert a
gyakori fejfájásoktól
eltekintve – melyekről
senkinek sem beszéltem –
szinte teljesen olyanná
váltam, mint régen, és többen
is úgy gondolták, az Utherrel
való találkozás lehetne az
utolsó lépés a gyógyulás
ösvényén.
November havának utolsó
előtti éjszakáján érkezett
meg, és emlékszem,
mennyire örült, hogy a
többiekkel együtt ott várom
az udvarom. Leugrott a
lováról, boldog vigyorral
odarohant hozzám, és erős
ölelésével szinte felemelt a
földről. Mosolyogva
viszonoztam az ölelést, de
mélyen legbelül, ahová
megtanultam elrejteni a
zavaromat, kétségbeesést
éreztem. Látványa nem hozta
vissza az emlékeket, és a
fejem újra megfájdult.
Hazaérkezésem óta két
megbízható, becsületes
barátra leltem, bár
mindketten biztosítottak róla,
hogy azelőtt is nagyon jó
barátok voltunk. Ők voltak
Lucanus és Donuil.
Elfogadtak olyannak,
amilyenné váltam, nem
keresték bennem egykori
önmagamat, és ezért nagyon
szerettem őket. Szinte
mindenki más aszerint kezelt,
aki és ami régen voltam.
Azonnal átláttam a szitán,
senki nem tudott bolonddá
tenni. Csak ezzel a két
emberrel éreztem magam
teljesnek, mert soha nem
próbáltak rávenni, hogy
ugyanaz a Caius Merlyn
legyek, akit mindenki más
keresett. Barátságuk,
valamint Luceiia nagynéném
őszinte és feltétlen szeretete
tette lehetővé, hogy
viszonylagos nyugalomban
átvészeljem a hosszú és
kemény telet, élvezzem, amit
kaptam, ahelyett hogy azon
gyötrődtem volna, amit
elveszítettem.
Uthernek azonban nagyon
kellett küszködnie, hogy
elfogadja új valómat. Mindig
egyenesen, nyíltan és
őszintén bánt velem – néha
úgy véltem, talán túlságosan
is. Kínosan ügyelt rá, hogy
életre szóló barátjaként
kezeljen, de éreztem benne a
zavarodottságot. A következő
év márciusának egy
napsütéses reggelén éppen
gyakoroltunk, amikor
hirtelen hátraugrott, és a
földbe döfte a kardját. Én is
ugyanazt tettem, de közben
őt figyeltem; kuzinom
mindig is ravasz és
fondorlatos ellenfél volt.
Tunikája ujjával letörölte a
homlokáról a verejtéket,
erősen zihált a
megerőltetéstől. Meglepetten
fedeztem fel a könnyeket a
szemében.
– Az Úrra, Cai, én ezt nem
bírom! Te vagy az, és
mégsem! Mintha egy
szellemmel játszadoznék!
Néha teljes önmagad vagy, és
örömömet lelem a
küzdelemben veled, és
mégis… legtöbbször nagyon
is másnak látlak. Az én
gyermekkori barátom, Cai
már egyáltalán nincs ott!
A könnycseppek látványától
az ádáz szempárban
összeszorult a torkom, és
kitárt karral előreléptem,
hogy megöleljem.
Mellvértünk összecsattant,
hogy megszorongattuk
egymást, ő pedig félig
horkantva, félig szipogva
belenevetett a fülembe, aztán
eltolt magától és a szemembe
nézett.
– Holnap elmegyek, Cai.
Vissza, délre. Lot még él és
harcol, hiába kérem
imáimmal az ősi isteneket,
hogy változtassák füstté és
hamuvá az átkozott lelkét.
Nem nyugszom, amíg saját
kardommal le nem vágom a
fejét a bűzölgő nyakáról.
Szeretném, ha velem tartanál,
de nem hiszem, hogy bölcs
lépés volna. Nagyon szelíd
vagy mostanában, kuzin.
Maradj itt, gyakorolj, próbálj
rátalálni magadra. Remélem,
hogy amikor visszatérek, fel
fogsz ismerni.
Négy nappal később már
hiányzott, és tudtam, hogy
nem vagyok alkalmas
társaság egyik barátomnak
sem, ezért egyedül
kilovagoltam, de nagyon
ügyeltem, hogy a
mindenhová követő Donuil
ne lásson meg. Arra a helyre
tartottam, amit nagynéném
Avalonnak nevezett. Ott
megálltam az apró tó partján,
a kis kőkunyhó fala mellett,
és lenéztem a sírra, ahol
állítólagos szerelmem és meg
sem született gyermekem
nyugodott. Többször is
jártam már itt, egyszer
Donuillal, egyszer
Luceiiával, más alkalmakkor
egyedül. És minden
alkalommal bűntudatot,
kétségbeesést és
reménytelenséget éreztem,
mert képtelen voltam
meggyászolni azt, aki egykor
a legkedvesebb volt
számomra.
A szokásosnál is jobban fájt a
fejem, olyan erősen lüktetett,
hogy úgy éreztem, mintha a
vérem áramlásának ütemére
rángatózna. Letérdeltem a sír
mellé, és elmondtam az ott
nyugvó két lélekért a betanult
imát. Nem tudom, mennyi
ideig térdelhettem ott, de a
fejfájásom kezdett
elviselhetetlenné válni. Nagy
nehezen felálltam, tudtam,
hogy fel kell keresnem
Lucanust, és elmondanom,
mi történik velem. A
mozdulat közben azonban
megszédültem, és sötét,
vöröses köd ereszkedett a
szemem elé. Azt hittem, a
lovam felé tartok, de
valójában a lógó ajtajú
kunyhó irányába indultam. A
térdem megbicsaklott,
előreestem, láttam az
ajtófélfát az arcomhoz
közeledni.
Nem vesztettem el az
eszméletem, és ahogy ott
feküdtem, arcommal a hűs
fűben, az elviselhetetlen
fájdalom mérséklődni kezdett
a fejemben, és egy egészen
más, külső fájdalom vette át a
helyét. Végül sikerült
felállnom, és csak ekkor
találtam meg az új fájdalom
forrását. Esés közben
végighorzsoltam az ajtófélfán
a homlokom, és szereztem rá
egy mély vágást, amelyből
folyamatosan szivárgott a
vér. Óvatosan, nehogy
kiújuljon a lüktetés a
fejemben, odasétáltam a
tópartra, letérdeltem a sás
közé, és vizet merítettem a
tenyerembe. Csodálatos érzés
volt, majdnem jéghideg, és
azonnal kezdett kitisztulni a
fejem. Hogy felgyorsítsam a
folyamatot, előrehajoltam, és
behajlított karommal
megtámaszkodva a víz alá
dugtam a fejem. Mámorító
érzés volt, ahogy a víz
körbeölelte a fejbőrömet, egy
pillanatra a lélegzetem is
elakadt. Feltérdeltem, most
már sokkal jobban éreztem
magam. Kezemmel
elkezdtem kinyomkodni a
vizet rövid hajamból, de
hirtelen mozdulatlanná
dermedtem, mert a szívemet
eltöltötte valami névtelen,
megfoghatatlan rettenet, a
szememet elvakította a
víztükörről visszaverődő
napfény. Valahonnan dobszó
ütötte meg a fülem, és csak
hosszú pillanatok múltán
ismertem fel, hogy a
szívverésemet hallom.
Egészen más érzés fogott el,
mint amikor a fejfájással
küszködöm. Rettegtem
megfordítani a fejem, és
ránézni arra, amit nem
akartam látni. Kísérteties
suhogást hallottam,
hollószárnyak csapkodását,
aztán egy vágtató
szellemlovat láttam magam
előtt, szürkébe öltözött,
leples lovasa felállt a
nyeregben, meglendítette
fegyverét, és a szárnyak
csapkodására emlékeztető,
suhogó hang kíséretében
lecsapott rám vele,
beletaszított a vízbe.
Donuil, az én hűséges kopóm
mentett meg, mielőtt
megfulladtam volna.
Természetesen követett, de
tudta, hogy egyedül akarok
lenni, ezért csak titokban
figyelt, mert aggódott a
biztonságom és az
egészségem miatt. Hiába
gyógyultam meg szinte
teljesen, szerinte még nagyon
messze voltam önmagamtól,
ezért állandóan szemmel
tartott. Kihúzott, keresztbe
fektetett a lován, és visszavitt
Camelotba.
Lucanus egyetlen pillantást
vetett rám, és máris fúrt egy
újabb lyukat a fejembe –
ezúttal gyorsabban ment,
mert az eredeti nyílást csupán
méhviasszal tapasztotta be.
Ezután megint hónapokig
feküdtem mozdulatlanul az
ágyban.
Ezúttal azonban nem
történtek újabb károk. Nem
köszöntött tabula rasa,
amikor felébredtem. Az
emlékezetem ugyanolyan
volt, mint előtte – teljes,
mégis hiányos. Gyorsan
gyógyultam, de meg kellett
esküdnöm Lucanusnak, hogy
azonnal szólok, ha fájni kezd
a fejem. Még amikor
megígértem, akkor is
komoran nézett rám, és
figyelmeztetett, hogy ezt a
műtétet még soha nem
hajtotta végre kétszer
ugyanazon az emberen, és
nem is hallott hasonlóról.
Nem volt hajlandó kiengedni
az ágyból, amíg meg nem
győződött róla, hogy valóban
rendesen gyógyulok. Hat
további hétbe került
meggyőzni erről, és annak a
hat hétnek minden napján és
éjszakáján ugyanaz a szürke
látomás kísértett, amelyikkel
a tó mellett találkoztam.
Hiába győzködtem magam,
hogy a koponyámon belüli
nyomás okozza, nem tudtam
megszabadulni a gondolattól,
hogy ott valami fontos dolog
történt.
Két hét múlva elhagyhattam
az ágyat, majd Lucanus azt is
engedélyezte, hogy lóra
üljek, és onnantól minden
pillanatban türelmetlenül
vártam, hogy Donuil
ellovagoljon valamelyik
szomszédos gazdaságba az
ügyeit intézni. Amint
távozott, újra a völgybe
siettem, attól rettegve, mit
találok ott, de még jobban
féltem magammal cipelni a
terhet, amennyiben hagyom,
hogy a rettegésem
megakadályozzon, hogy
visszamenjek.
Semmi nem változott. Ott
volt az apró sír, most már
gazzal benőve, mivel Donuil
Camelotban ápolt engem.
Kisétáltam a víz partjára, és
megtaláltam a helyet, ahol
aznap térdeltem. Újra
megtettem, és vártam a
látomást, ám semmi nem
történt. Végignéztem a vízen,
de csak a fákat láttam a túlsó
parton. Rájöttem, hogy
helyesen következtettem: a
látomásokat a fejemben lévő
nyomás okozta.
Tudatára ébredtem a
rendellenességnek, mielőtt
valójában megláttam volna.
Egyszerűen csak ott volt, a
puszta különbözőségével
hívta fel magára a
figyelmem, de amikor
rákoncentráltam, akkor sem
láttam, hogy mi az.
Karnyújtásnyi távolságon
kívül volt, egy rövid és
vastag bot, függőlegesen állt
a vízben két nádszál között.
Belepaskoltam a vízbe,
megpróbáltam mozgásra
bírni. A víz kavargott
körülötte, de ott maradt
mozdulatlanul, mintha oda
lett volna horgonyozva.
Aztán megláttam a hurkot,
szinte észrevehetetlenül a víz
színe alatt. Felálltam,
beléptem a vízbe, rögtön
térdig merültem az iszapba,
ahogy megragadtam a
tárgyat. Csúszott a
tenyeremben, alga borította,
de viszonylag könnyen
magam felé tudtam húzni.
Nem bot volt, hanem ember
alkotta markolat, melyhez
vaskarikával láncot és nehéz
vasgolyót rögzítettek. A
buzogányom! Mégis azonnal
tudtam, hogy nem lehet az,
mert az enyém valahol a
Mendipek közt hevert annak
az embernek a csontvázujjai
közt, aki utoljára
meglendítette.
Ha te sem bántasz a tiéddel…
A szavak tisztán csendültek a
fejemben, és a hang az
enyém volt, de kinek
mondhattam? A víztől
csöpögő fegyverre néztem a
kezemben, és újabb szavakat
hallottam.

Nem tudod elképzelni, mit

művel ez a holmi egy
gyalogossal, ha lesújtasz rá
felülről?
Gondolom, romba dönti a
napját.
Az biztos… a sisakjával és a
koponyájával együtt.
Ígérem, nem ütlek meg vele,
ha te sem bántasz a tiéddel.

Uther! Uther hangja volt a

másik! De mikor hangzott el
mindez? Ígérem, nem ütlek
meg vele, ha te sem bántasz a
tiéddel. És hirtelen eszembe
jutott. Aznap reggel
beszélgettünk, amikor
kilovagoltunk Lot inváziója
előtt, amikor utoljára láttam
életben apámat. És váratlanul
apám arca is megjelent
előttem, a halál agóniájába
merevedve, ahogy
hullamerevségben fekszik az
ágyán, és fájdalmat éreztem
az emlékektől, miközben
annak sem voltam teljesen
tudatában, hogy emlékezem.
Váratlanul Luceiia
nagynéném szavai jutottak
eszembe: Borzalmas
sérüléseket szenvedett,
mintha halálra verték volna, a
koponyája
összeroncsolódott… Aztán
újra Uther hangja: A szajha!
Később megkeresem, és
olyan leckét adok neki, amit
nem felejt el…
Az utána hallott sikoly az
enyém volt, ahogy minden
fájdalom és gyász, a
veszteség hirtelen felismerése
egyszerre csapott le rám.
Támolyogva fordultam meg,
és néztem az apró, gyommal
benőtt sírra, amely alatt ott
nyugodott a szerelmem, az
álmaim és az egész életem.
Most már láttam.

Publius Varrus írásaiban

többször is utalt rá – én pedig
minden alkalommal
egyetértettem vele –, hogy a
szavak, az emberi gondolatok
kifejezésének legerősebb
eszközei reménytelenül
alkalmatlanak bizonyos
feladatokra, melyeket
időnként rájuk bízunk.
Különös és szükségszerű
módon igaz ez akkor, amikor
a legalapvetőbb emberi
érzelmeket akarjuk kifejezni
velük: a gyászt és a
fájdalmat. Nem nagyon
emlékszem, milyen
gondolatok futottak át az
agyamon, miközben ott
térdeltem a sír mellett, csak
azt tudom, hogy amikor újra
tudatára ébredtem az engem
körülvevő világnak, már
esteledett, a combom
remegett a megerőltetéstől, a
sírról pedig az összes gaz
eltűnt, szélei egyenessé
váltak, kéznyomaimat viselő
felszíne kisimult. Elmémben
megérett egy elhatározás,
mellemet hideg, számító és
érzelemmentes nyugalom
töltötte meg – pontosan
tudtam, mit kell tennem.
Valamivel később, még
mindig azzal a
megmagyarázhatatlan
nyugalommal telve
kinyitottam Luceiia családi
szobájának ajtaját, megálltam
a küszöbön, és szótlanul
meredtem rá a lámpás
fényében. Hirtelen egészen
más dimenzióból
tapasztaltam meg mindent,
amit a betegségem miatt
elveszítettem. A nagynéném
nem különbözött attól,
amilyennek aznap reggel
láttam, de most már
emlékeztem a szeretett
Luceiia Britannicusra, aki két
évvel ezelőtt velem együtt
lovagolt ki, hogy találkozzon
Cassandrával, és ez az ember
egészen más volt. Az elmúlt
két évben óriási változáson
ment keresztül.
Összezsugorodott, egészen
aprónak és törékenynek tűnt.
Mégis ugyanaz az eleven
éleselméjűség és szépség
sugárzott abból a hatalmas,
kék szempárból, ahogy rám
nézett, mint régen.
Azonnal észrevette rajtam a
változást.
– Emlékszel!
Némán bólintottam, de nem
mozdultam az ajtóból.
Odasietett hozzám, behúzott
a szobába, szemét elfutották
a könnyek.
– Hála Istennek, Caius, hála
Istennek! Mi történt?
Hogyan? Elmondtad
Lucanusnak? Tudja még
valaki?
Továbbra is némán ráztam a
fejem, egyetlen mozdulattal
válaszolva az összes
kérdésére. Torkomat
összeszorította a gyász és a
szomorúság. Aztán átszakadt
a gát, heves, görcsös zokogás
tört rám, és elborított a belső
fájdalom. Nagynéném
átkarolta a derekamat, és én
is átöleltem őt, éreztem
törékenységét, valamint a
szeretetet és a bánatot, amit
ez a törékenység idézett elő,
miközben finoman
szorongattam, és hagytam a
könnyeimet ezüst hajába
hullni. Amikor az első roham
alábbhagyott, odavezetett egy
székhez, leültetett, és ő maga
is leült. Szótlanul nézett,
amíg össze nem szedtem
magam. Nem próbált
beszélni hozzám, bölcsen
várta, hogy én kezdjem. Nem
siettem. Kiürülten ültem a
helyemen, lehunyt szemmel,
és vártam azt az eltökélt
nyugalmat, amit korábban
megtapasztaltam. Hagytam,
hogy eltöltsön addig a pontig,
ahol már képes voltam
megszólalni. Végül
kinyitottam a szemem, és
ránéztem Luceiiára.
Aggodalmat és törődést
olvastam ki a tekintetéből.
– Nagynéni, Cassandrát
pontosan mikor… mikor
ölték meg?
Tágra nyílt szemmel meredt
rám.
– Megint ott voltál? A sírnál?
Bólintottam.
– Ott jöttek vissza az
emlékeim. Mikor történt,
nagynéni?
Zavartan csóválta a fejét.
– Nem tudjuk pontosan, nem
sokkal azután, hogy
elmentetek Verulamiumba. A
távozásod után tíz nappal
elindult vissza a völgybe. Ott
boldog volt, itt magányosnak
érezte magát. Természetesen
már a gyermeketeket
hordozta, de egészséges volt
és erős, ráadásul még a
viselőssége első felében járt,
ezért nem láttam okát, hogy
itt tartsam… főként, mert oda
húzott a szíve. – Hangja
elhalkult, aztán újra erőre
kapott. – Arra számítottam,
hogy egy héten belül
visszatér, bár utána sem
aggódtam. Az időjárás
kellemes volt, ő pedig
magával vitte a kis kétkerekű
kordét, így tudtam, hogy
bőséges készletekkel
rendelkezik. Csak tíz nap
után kezdtem
nyugtalankodni, ezért amikor
Daffyd még ugyanazon a
napon megérkezett,
megkértem, hogy a biztonság
kedvéért látogassa meg a
völgyet.
– Daffyd? Daffyd talált rá?
Nagynéném szomorúan
bólintott.
– Addigra már jó ideje halott
volt. Daffyd szerint több mint
egy hete. Ő mosdatta le és
temette el. Aztán visszajött és
elmondta nekünk.
Nagyot nyeltem.
– A gyermek?
A szemembe nézve megrázta
a fejét.
– Még ott volt benne, ha ezt
kérdezed. Együtt haltak meg.
– Őt… a vízben talált rá?
Aggodalmas arccal bólintott.
– Igen, ott. Akkor említette
is, de elfelejtettem. Szegény
lány addigra már halott volt.
Nem tartottam fontosnak, hol
találta meg. Honnan tudod?
Daffyd elmondta?
Némán ráztam a fejem,
borzongva idéztem fel
magamban, hogyan nézhet ki
egy emberi holttest tíz nap
vízben ázás után. Az én drága
nagynénémnek fogalma sem
lehetett ezekről a dolgokról.
A következő kérdésem nehéz
volt, a hangom kis híján
cserbenhagyott, amikor ki
akartam préselni magamból a
szavakat.
– Uther akkor Camelotban
tartózkodott?
– Igen – bólintott. – Igazság
szerint Cassandra
távozásának napján érkezett
meg… – Elhallgatott,
gyanakodva nézett rám. –
Caius! Miért kérded ezt
tőlem?
– Mert tudni akarom,
nagynéni. Mikor ment el?
A szeme elkerekedett a
rémülettől, és tagadóan rázta
a fejét.
– Én… én… Caius, nem
gondolhatod, hogy…
– Mikor ment el, nagynéni?
– Néhány nap múlva.
Ismered Uthert. Jön és megy,
állandóan vágtat valahová.
– Vagyis eltűnt, mire Daffyd
ideért?
– Igen, már napokkal előtte.
De nem engedem, hogy azt
gondold, amit gondolsz,
Caius! Ez igazságtalan és
gyalázatos! Egyszer már
megvádoltad Uthert, de te is
tudod, hogy Remus, a pap
követte el a bűntettet!
– Remus rég meghalt,
nagynéni… messze innen,
jóval azelőtt, hogy ezt a bűnt
elkövették.
– Nem, Caius! – Ugyanolyan
fájdalom volt a hangjában,
mint a sajátomban.
– Nem – suttogtam, mert
rájöttem, mennyire
megbántottam. – Talán nem.
De tudnom kell, nagynéni.
Tudnom kell! – A szívem
mélyén azonban már tudtam.
Csak azért mondtam ezt,
hogy megnyugtassam az
asszonyt, akit jobban
szerettem bármelyik másik
élő embernél. Vettem egy
mély lélegzetet, és témát
váltottam.
– Beszélt neked valaki a
fivéremről, Ambrose-ról?
Megváltozott az
arckifejezése, csodálkozva
bólintott.
– Igen. Lucanus elmesélte,
bár kevés részletet ismert.
Azt mondta, mintha ikrek
lennétek. Elküldettem volna
érte, de nem tudtam, hol
keressem, vagy mit mondjak
neki. – Továbbra is elképedve
csóválta a fejét, szemlátomást
nem tudta felfogni, milyen
kevéssé ismerik egymást az
emberek. – Ikrek… ez persze
nem lehetséges. Idősebbnek
kell lennie nálad, Picus
nyilván azelőtt nemzette,
hogy találkozott Eniddel.
Rövid házasság volt az, és
nem tudom elhinni, hogy
apád képes lett volna
megcsalni anyádat rögtön az
esküvő után.
Rájöttem, hogy semmit nem
tud a történtekről, ezért
elmondtam mindent
ugyanúgy, ahogy annak
idején apámtól hallottam, és
ahogy utólag magamtól
kikövetkeztettem az
igazságot. Csendben
hallgatott, és amikor
befejeztem, már újra
mosolygott, egy pillanatra
megfeledkezett az irántam és
unokája, Uther iránt érzett
aggodalmáról.
– Találkoznom kell ezzel az
Ambrose-zal, minél előbb!
Azt hittem, csak egy
másodunkaöcsém van.
Felálltam.
– Találkozni fogsz vele,
nagynéni. Holnap elküldöm
Donuilt, hogy hozza ide.
Nekem viszont azonnal
indulnom kell, és nem tudom,
mikor térek vissza.
Egy ideig némán meredt rám,
tekintetébe újból rémület
költözött.
– Elmész Camelotból? De
miért, Cai? És hová mész?
Megráztam a fejem, nem
akartam hazudni neki, de
meg kellett nyugtatnom.
– Nem tudom, nagynéni.
Ahová az utam vezet. A
lényeg, hogy mennem kell.
Nem maradhatok itt. Időre
van szükségem… hogy
egyedül legyek magammal,
és lecsillapítsam a
gondolataimat. Éveket
vesztettem el. Ezt már tegnap
is tudtam, de csak ma
döbbentem rá, mit
veszítettem valójában.
Nem szólt, csendben várta,
hogy folytassam.
– Ha újonnan meglelt
fivérem, Ambrose eljön,
márpedig úgy vélem, el fog
jönni, akkor ő itt lesz
helyettem. Camelot
ugyanúgy az ő otthona is,
mint az enyém. Tudom, hogy
mindenre megtanítod, amit
tudnia kell. Igazi harcos,
Vortigern király nagy
becsben tartja, lindumi
emberei pedig büszkén
szolgálnak alatta. Erős és
bátor, és annak alapján, amit
hallottam róla, okos,
becsületes és felelősségteljes
férfiú. Tökéletesen fog
helyettesíteni engem, és
bármennyire is furcsán
hangzik, Camelotnak nagy
szüksége van rá. Titus és
Flavius már túl öregek, hogy
mindent egyedül intézzenek,
de ha te és Lucanus segítetek
nekik, kitaníthatják Ambrose-
t, hogy elfoglalja méltó
helyét, amíg a
visszatérésemet várja.
Nagynéném elfogadta, amit
mondtam, ámbár továbbra is
mindent megtett, hogy
maradásra bírjon, és
befolyásolja a véleményemet
az unokájával kapcsolatban.
Hosszú ideig beszélgettünk,
de nem tántoríthatott el.
Tisztán láttam az utat magam
előtt. Végül magára hagytam,
és elindultam felkeresni
Lucanust.
A szakadó eső kioltotta a
falakon a fáklyákat,
koromsötétben vágtam át a
gyakorlótéren Lucanus
szállásához, és ahogy
számítottam is rá, még ébren
volt, gyertyafénynél körmölt
valamit egy papírra.
Megálltam, mielőtt beléptem
volna, küzdöttem magammal
és az Uther iránt érzett
haraggal. Elhatároztam, hogy
Lucanus semmit sem tudhat
meg új keletű gyanúmról. Ez
a beszélgetés létfontosságú
volt a terveim szempontjából,
ha magam mögött akartam
hagyni Camelotot és a
felelősséget. Tudtam, hogy
Luke ellenkezik, ha megsejti,
miféle kételyeket dédelgetek
az unokatestvéremmel
kapcsolatban. Magamban
újra átfutottam a
mondanivalóm, és beléptem
az ispotályba.
Lucanus felnézett és kurtán
biccentett. Felemelt kézzel
kért egy kis időt, és az egyik
székre mutatott. Leráztam
magamról vizes köpenyem,
és türelmesen üldögéltem az
árnyékban, amíg el nem
készült. Végül letette a tollat
és hozzám fordult.
– Nem láttalak egész nap,
ilyen későn pedig már nem is
számítottam rád – mondta. –
Történt valami?
Nem húztam az időt.
– Hogyan jöttél vissza
Camelotba, miután ott
hagytunk az úton az északi
királlyal… mi is volt a neve?
Meglepett arcot vágott, majd
komoran megrázta a fejét.
– Derek. Ravenglassi Derek.
Gyorsan és kerülők nélkül
jöttünk, de cselt kellett
alkalmaznunk. Mint már
mondtam, a te Derek barátod
egyszerre volt áldás és átok.
Elkísért a találkozóhelyig, de
aztán ott hagyott minket Lot
hadseregének közepén, nekik
pedig alig voltak szekereik a
készletek szállításához. Azt
mondta, meg kell keresnie a
kétszáz emberét. Örültem,
viszont el is szomorodtam,
amiért el kell válnunk.
Kellemetlen fickónak
tartottam, bár védelmezett
minket. Miután távozott,
tudtam, hogy le kell
mondanunk a szekereinkről.
– Át kellett volna kísérnie
titeket Lot hadseregén. Ezért
adtam neki az aranyat.
Lucanus megvonta a vállát.
– Tudom, csakhogy
változtatott a feltételeken… –
Hirtelen elhallgatott,
tekintete fürkészővé vált,
ahogy megpróbálta kivenni a
vonásaimat az árnyékban. –
Ki beszélt neked az aranyról?
Ezt senkinek sem mondtuk
el!
Bólintással igazoltam
gyanúját.
– Senki nem beszélt.
Visszaemlékeztem.
Egy pillanat alatt talpra
ugrott, odalépett hozzám,
működésbe léptek orvosi
ösztönei. Egy ideig pergő
szópárbajt folytattunk,
próbált mindenre rákérdezni
a gyógyulásommal
kapcsolatban, én pedig
igyekeztem a jövetelem
tárgyánál maradni. Végül
feladtam, mert rájöttem, hogy
nem juthatok előre, amíg
legalább részlegesen be nem
számolok gyógyulásomról és
annak okáról. Elmondtam,
hogy akkor tértek vissza az
emlékek, amikor Cassandra
sírja mellett térdeltem – apró
hazugság, de szükség volt rá,
hogy eltereljem a szót Uther
bűnösségéről. Vagy ezer
kérdést szegezett nekem, én
pedig mindegyikre
válaszoltam, amíg ki nem
fogytam a szavakból.
– Elég, Luke – mondtam
végül. – Teljesen rendbe
jöttem, és ez a lényeg. Nem
csak hogy emlékszem
mindenre, ami az ütés előtt
történt, de az azóta eltelt
időszakra is. Nincsenek többé
lyukak az elmémben, ezért
megkérnélek, hogy kímélj
meg az ördögi, kutakodó
orvosi kérdéseidtől.
– Sebészi kérdések –
vigyorgott, és én is
rámosolyogtam.
– Ahogy akarod, akkor
sebészi kérdések… viszont
nekem is lenne néhány
kérdésem. Az előbb cselt
említettél. Azt mondtad,
egyenes úton jöttetek, de
cselt kellett alkalmazni. Mire
gondoltál?
– Megtévesztésre.
Emlékeztem a városokra,
melyek mellett elmentünk
Verulamium felé, és hogy
mennyire féltünk a
járványtól. Ezért a
szekereken fekvő
sebesültekre azt mondtam,
valamilyen kór támadta meg
őket. Derek emberei addigra
már távoztak, így senki nem
tudott meghazudtolni, és
hirtelen már nem is kellettek
nekik a szekereink.
Egyenesen átvágtunk Lot
hadseregén, és visszatértünk
Camelotba.
– Értem. Ötletes megoldás.
És hol voltam én, amikor
megérkeztél?
– A nagynénéd házában
haldokoltál. Néhány napig ott
feküdtél, alig volt benned
élet. Amint megláttalak és
megvizsgáltam a fejed,
rögtön tudtam, mit kell tenni,
bár azt hittem, túl későn
érkeztem.
– Meglékelted a koponyámat.
– Igen, és kiengedtem belőle
egy kis levegőt – vigyorodott
el újra. – Csak egy apró
lyukat fúrtam, de elképesztő
mennyiségű vér jött ki rajta.
Azonban újra el kell
mondanom, aggaszt a
haematoma kiújulása.
Mostantól szoros
megfigyelés alá vonlak, mert
nem bízom benned, hogy
jelented az esetleges
fájdalmat.
– Pedig bízhatsz, ígéretet
tettem. A jelek szerint
kétszeresen is neked
köszönhetem az életemet.
Lucanus még mindig
mosolyogva megvonta a
vállát.
– Nem csak nekem, Uthernek
és Donuilnak is. Különféle
módszerekkel, de
visszahoztunk az életbe.
Azon töprengek, milyen
jutalomra számíthatunk.
A kérdés iróniája
összeszorította a torkom,
miközben egy hang nagyon
tisztán azt mondta a
fejemben: fájdalmasra,
barátom.
Hogy leplezzem hirtelen
zavaromat, felálltam,
kiléptem a fényre, és
végigfuttattam az ujjaimat az
asztalon fekvő papiruszon.
– Mi történt a hadsereggel,
amelyikkel Aquae Sulistól
északra találkoztunk? El
akarták foglalni Glevumot,
aztán Sulist, majd Camelotot.
Láthatóan nem sikerült, de
miért nem? Akkoriban
biztosan elmondtátok, de
nem voltam önmagam, és
azóta el is felejtettem.
– Semmiféle fenyegetést nem
jelentettek, saját magukat
oszlatták fel – mosolyodott
el. – Csupán kisebb hadsereg
volt, alig négyezer ember.
Lecsaptak Aquae Sulisra, de
nem találtak értékes
zsákmányt, ezért lerombolták
azt a keveset is, ami
megmaradt Sulis Minerva
templomából, majd északnak
vonultak, Glevumba. Lot
szokása szerint nem volt
velük, a „tábornoka” pedig
meghalt egy vitában, és a
sereg vezető nélkül maradt.
Glevumban még annyit sem
találtak, mint Sulisban, ezért
nyugatnak fordultak,
Cambria felé, hogy
megkeressék a dolocauthi
aranybányákat. Többet nem
hallottunk róluk.
– Értem. Úgy tűnik, Isten a
mi oldalunkon állt. Nem
voltunk olyan állapotban,
hogy visszaverjük a
támadásukat. – Lucanus
egyetértően bólintott, és
felnézett rám. Letelepedtem
az asztal szélére. – Holnap
hajnalban el akarom küldeni
Donuilt egy üzenettel
Lindumba Ambrose-hoz,
vagy Vortigern királyságába,
ha éppen ott tartózkodik.
Szeretném, ha a fivérem
idejönne. Isten a tudója,
szükségünk van rá.
Megkérnélek, ha ideér,
köszöntsd helyettem, és
gondoskodj róla, hogy otthon
érezze magát Camelotban.
Számíthatok rád?
– Természetesen, ezt jól
tudod. – Szemöldökei között
apró, kíváncsi ránc jelent
meg. – Te hol leszel?
– Távol – feleltem vállat
vonva. – Egy időre
elmegyek. Luceiia úrnőnek
már mondtam, hogy kicsit
egyedül kell lennem. Túl sok
itt az emlék, és mindegyik
túlságosan friss, túlságosan
új… túlságosan hirtelen jött.
– Igen, ezt megértem. –
Hangjában együttérzés
csengett. – Hová mész? Van
valami elképzelésed?
Gyűlöltem magam, amiért
hazudok a legjobb
barátomnak, de megacélozott
az a jeges nyugalom, amely
egész este velem volt, és
rezzenéstelen arccal
válaszoltam:
– Nincs – feleltem, és
fejrázással hangsúlyoztam,
mennyire nincs jelentősége a
kérdésnek. – Talán délre vagy
keletre. Követem az orrom. A
legfontosabb, hogy Ambrose-
t szeretettel fogadjátok, és
hogy valamilyen módon részt
vállaljon az itteni
eseményekben. Ezt a helyet a
nagyapja és az apja építették,
így az ő öröksége is. A harci
képességeit pedig nagyon jól
tudjuk használni. Nem
kétlem, hogy jól helyt fog
állni. Szeretem őt, és Uther is
kedvelni fogja. – Aztán rövid
szünet után, mintha éppen
akkor jutott volna eszembe,
hozzátettem: – Tényleg,
Uther hová ment? Nem tudod
véletlenül?
– Isten a tudója. – Lucanus
ásított és nyújtózkodott. –
Legjobb tudomásom szerint
délnyugatra vonult. Mint
tudod, már hónapok óta nem
láttunk corni csapatokat azon
a vidéken, a kuzinod pedig az
indulása előtti napon arról
beszélt, hogy véget akar vetni
a háborúnak, és felégeti azt a
patkányfészket, amit Lot az
erődjének nevez.
– Értem. Mi is annak a
helynek a neve?
– Tudomásom szerint nincs
neki. A legtöbben csak Lot
fészkeként emlegetik.
– Lot fészke vagy
patkányfészek, nincs
különbség, de biztosan nem
lesz könnyű felégetni. Hány
embert vitt Uther?
– Eleget. Ezer lovast, ezer
gyalogost. De igazad van,
nem lesz könnyű dolga, és
Lot talán ott sincs.
– Az hogy lehet? – Valami a
hangsúlyában felkeltette a
figyelmem. Viszonozta a
pillantásom, hagyta elnyúlni
a csendet. – Hogy érted? –
erőltettem a kérdést.
Lucanus hosszú ideig nézett
rám, végül megvonta a vállát.
– Úgy, ahogy mondtam.
Amikor Uther a tél elején
hazajött, mert túl hideg lett az
idő a hadjárat folytatásához,
te is emlékszel rá, hogy
átkozta Lotot és a vagyonát.
Ugye, emlékszel rá? –
Hirtelen rájöttem a különös
pillantások okára. Az orvos
még mindig a réseket kereste
az emlékezetemben.
Közömbösen bólintottam,
mire látható
megkönnyebbüléssel
folytatta. – Akkor tudhatod,
Uther amiatt aggódott, és
valamiért meg is volt
győződve az igazáról, hogy
Lot a téli időszak pihenőjét a
hadserege megerősítésére
fordítja. Ha a kalózairól szóló
történetek igazak, akkor
rendelkezik az ehhez
szükséges vagyonnal, és a
hágókat eltorlaszoló hó miatt
elegendő ideje is lesz rá.
Ismét bólintottam, eszembe
jutottak a részletek, ő pedig
folytatta.
– Lotnak nagy a vagyona, és
ezt a hibern és gall zsoldosok
is tudják. Könnyen lehet,
hogy mostanra az egész
félszigeten hemzsegnek a
harcra készülő katonák.
Mivel három oldalról víz
veszi körül őket, a tenger
felől könnyű ellátni őket
készletekkel és erősítéssel.
Uther délre vonult,
mindössze ennyit tudunk. A
nagy úton indult el, de bárhol
letérhetett keletre vagy
nyugatra attól függően, hogy
mit jelentettek a felderítői
elölről. – Újabb ásítás és
nyújtózkodás következett. –
Ezt tulajdonképpen te is
ugyanolyan jól tudod, mint
én.
Bólintottam.
– Egyetértek, akárhol lehet.
Nem tartalak tovább távol a
munkádtól vagy az ágyadtól,
barátom. Csak el akartam
köszönni, mivel hajnalban
indulok, és szerettem volna a
támogatásodat kérni Ambrose
fivérem ügyében.
Elmosolyodott.
– Tudod, hogy kérned sem
kell, Cai, de azért örülök,
hogy beszámoltál a
szándékaidról. Ne menj még.
Nem vagyok fáradt, a
munkámmal pedig végeztem.
Van itt kitűnő bor.
– Most nem lehet, Lucanus.
Még meg kell találnom
Donuilt, és tájékoztatnom a
feladatairól. Nagyon fontos,
hogy ő is elinduljon holnap
reggel. Ráadásul úgy
ásítozol, mint aki napok óta
nem aludt.
– Nevetséges! És miért ilyen
sietős? Hadd pihenjen
Donuil, mostanra egyébként
is biztosan mélyen alszik.
Szólj neki reggel.
– Másnaposan, fájó fejjel? –
vigyorogtam. – Nem,
komolyan mondtam, hogy
hajnalban indulok, és úgy is
teszek. Tiszta fejjel akarok
nekivágni az útnak, ezért
megköszönöm az ajánlatod,
de sajnálkozva
visszautasítom. Donuil
felzavarásában viszont igazat
adok. Még levelet is kell
írnom a fivéremnek, addig
akár aludhat is. Jó éjt,
Lucanus.

Aznap éjjel nem aludtam, az

eső hangját figyeltem, és a
hajnal előtti második óra
lábbelimtől és köpenyemtől
eltekintve teljesen felöltözve
talált; az elsötétített házban a
Publius Varrus kincseit és
könyveit őrző szoba felé
igyekeztem. Lámpásom
fényénél óvatosan lépdeltem
a fal mentén, tekintetem
végigsiklott az ősi
fegyvereken, és eszembe
jutott másodnagybátyám, aki
szerette és becsülte az emberi
ügyesség és találékonyság
eme eszközeit. Leemeltem a
szegekről a nagy, rétegezett
fából, szaruból és ínból
készített afrikai íjat, és
kinyújtott karommal próbára
tettem rugalmasságát.
Ugyanolyan erős és
hajlékony volt, mint régen.
Donuil visszatette a helyére,
miután két évvel ezelőtt
hazahoztak a Mendipekből.
Láttam, hogy mostanában
nem sokat olajozták és
fényesítették, de nem
szenvedte meg az
elhanyagoltságot. Mellette
lógott a nyílvesszőkkel teli
tegez, azt is magamhoz
vettem. A fal melletti kis
asztal fiókjában tartottam az
ínból készült húrokat,
gondosan összetekerve. Mind
a nyolcat kivettem,
beledobtam a tarisznyámba,
aztán átvágtam a helyiségen,
és a fegyvert a tegezzel
együtt az ajtó mellé
támasztottam.
Végül nem halogathattam
tovább a pillanatot,
leakasztottam a fakalapács
kulcsokat, és kiszabadítottam
rejtekhelyéről, a padlódeszka
alól a hosszú, csiszolt,
porlepte fadobozt. Az
Excaliburt néhány pillanat
múlva már a kezemben
tartottam, az egész testem
bizsergett a kard erejétől. Ott
ültem a padlón, lábamat a
résbe lógatva, és a fegyvert a
fejem fölé emelve figyeltem,
ahogy a lámpás fénye
visszaverődik a csillogó
ezüstpengéről. Jobbra-balra
billentettem a csuklóm, hogy
lássam a fénytörést a
felületeken. Végigszaladt a
fejemben annak a nagyon
régi, mágikus napnak minden
részlete, amikor először
láttam ezt a csodát. A
szemem elé tartottam a
fegyvert, újra szemügyre
vettem a gomb hatalmas,
arany kagylóhéjának
tökéletes szimmetriáját,
megszorítottam a drótozott
cápabőr markolatot. Ujjam
hegyét végighúztam a széles
keresztvas kelta mintázatán,
hiábavalóan próbáltam
rájönni, hol csatlakozik az
ezüstbevonat a vashoz. Ismét
hallottam Publius Varrus
hangját a halálos ágyáról, aki
a saját kezével készített,
csodálatos fegyverrel
kapcsolatos
kötelezettségeimre
figyelmeztetett. Ahogy a
lelkem mélyéről visszhangzó
szavakat hallgattam, távozott
belőlem a lelkesedés, és a
helyére heves émelygés
költözött. Lehet, hogy soha
többé nem nézhetek így erre
a varázslatos kardra.
Hajnalban kilovagolok
bosszút állni, megkeresni
annak az embernek az
unokáját, aki ezt a fegyvert
kovácsolta. Csak egyikünk
térhet vissza élve, de talán
mindketten odaveszünk. Ha
meghalok, az Excalibur, az
én szent és féltve őrzött
titkom itt marad elrejtve, és
így örökre hasztalanul. Ez
nem történhet meg!
Visszagondolva érzek egy kis
büszkeséget – valóban
nagyon kicsit ahhoz a
mérhetetlen haraghoz képest,
ami akkor eltöltött –, amiért
eszembe sem jutott
magammal vinni a kardot.
Még akkor, fojtogató
keserűségemben sem
gondoltam rá, hogy Publius
Varrus fegyverével öljem
meg Publius Varrus unokáját.
Bármilyen visszataszítónak is
találtam Uther bűnét, egy
pillanatra sem merült fel
bennem, hogy az
Excaliburral végezzek vele.
Lassan, annak a tudatától
émelyegve, amit meg kellett
tennem, visszatettem a
csillogó pengét a kibélelt
tokba, lezártam a tetejét, és
újra elrejtettem a kardot –
talán utoljára. Óvatosan
letörölgettem a port a csiszolt
fedőlapról. Ezután
visszaengedtem a dobozt a
rejtekhelyre, és a helyére
igazítottam a padlódeszkát.
Odaléptem nagybátyám
íróasztalához, ahol a
lámpámmal meggyújtottam
még néhány gyertyát,
kerítettem tollakat, tintát és
pergament, majd írni
kezdtem. Még mindig sötét
volt, mire végeztem, de az
ujjaim sajogtak a szokatlan
megerőltetéstől.
A hajnal előtti sötétségben
ébresztettem Donuilt, amikor
keleten még nem kezdett
derengeni az ég alja.
Meglepetten tapasztalta,
hogy már fent vagyok, de
nem terheltem felesleges
magyarázattal. Leraktam a
lámpást az ajtó melletti
asztalra, letelepedtem az ágya
szélére, és elismételtem a
már jól ismert történetet az
utazásomról és önmagam
kereséséről. Közöltem vele
azt is, milyen nagy szükségét
érzem, hogy Ambrose
Camelotba jöjjön, és
megkértem, keresse meg a
fivéremet, akárhol is van.
Elmondtam, milyen üzenetet
kell átadnia neki, majd
elismételtettem az egészet.
Két embert bocsátottam
rendelkezésére, Rufio
centuriót, valamint Curwint,
az íjászt, és figyelmeztettem,
hogy legyen nagyon óvatos
az úton. Én magam egy vagy
két hétre távozom, aztán
visszatérek cameloti
feladataimhoz. Lehet, hogy ő
hónapokig fogja keresni
Ambrose-t.
Végül, miután
meggyőződtem róla, hogy
pontosan tudja, mit kívánok
tőle, átadtam a levelet, de
hangsúlyoztam, hogy ez
csupán elővigyázatosság egy
álom miatt, semmi több.
Reggel adja oda a
nagynénémnek azzal, hogy
zárja el és őrizze meg. Abban
a valószínűtlen esetben, ha
nem térnék vissza Camelotba
egy éven belül, Luceiia adja
át a levelet Ambrose-nak, és
maradjon mellette, amíg
elolvassa. Amennyiben
Ambrose nem jönne el
Camelotba, Uthernek adja
oda. Ha neki sem sikerült,
akkor Titusnak, Flaviusnak
vagy a rangidős
parancsnoknak.
Donuil értetlenül hallgatta az
utasításokat, de nem
világosítottam fel. Úgy
éreztem, mindent megtettem,
amit megtehettem, és nem
maradt más lehetőségem. A
feladatom egyértelmű volt.
Ha Uther visszajön, és én
nem, az azt jelenti, hogy
meghaltam, és az Excalibur
jog szerint az övé. Ha
egyikünk sem tér vissza,
legalább a fegyver
Camelotban marad, hogy egy
nap talán betöltse eredeti
rendeltetését. Figyeltem,
hogy Donuil elzárja a levelet
a ládájába, aztán kimentem
az istállóba, ahol hosszasan
elidőztem, amíg
biztonságosan
becsomagoltam a holmimat,
köztük Publius Varrus nagy
íját.
A kellemetlen időjárás miatt
egy vékony, szorosan
összetekert, kevés szalmát
tartalmazó zsákot is
felkötöttem a nyereg mögé,
miután belegöngyöltem egy
vastag, sűrű szövésű, viasszal
vízhatlanított gyapjútakaróba,
amiből a köpenyem is
készült. A hímzett medvével
díszített, fekete hadiköpeny a
málhás ló hátára került
összehajtogatva, szintén
védve az esőtől.
Amikor meggyőződtem róla,
hogy mindennel kész vagyok,
felültem apám egykori fekete
lovára, és a kockaköveken
kiléptettem a főkapun, egy
tartalék és egy málhás lovat
vezetve. Csak a két ázott,
didergő, magányos őr látta a
távozásomat.
XXXIX.

Camelotból egyenesen
keletnek lovagoltam saját
építésű utunkon, amíg el nem
értem a nagy északkelet-
délnyugati irányú utat,
melyet Julius Agricola
katonái építettek négyszáz
évvel ezelőtt. Itt
délnyugatnak fordultam, mert
Uther is erre vezette kétezer
emberét, bár áthaladásuk
nyomai már hónapokkal
korábban eltűntek, még
mielőtt az indulásomat kísérő
háromnapos eső végigsöpört
a vidéken. Estére
megérkeztem az aprócska
város közelébe, melyet a
helyi kelták Ilchesternek
neveztek. A település
mostanra minden római
jellegét elvesztette, az eredeti
védművek majdnem teljesen
eltűntek. Lehangoló,
nyomorúságos hely volt, ahol
soha semmi nem történt,
mégsem tűnt fel senkinek
Uther három hónappal
korábbi átvonulása, ami arra
engedett következtetni, hogy
megkerülte a várost, nehogy
a helyiek tudomást
szerezzenek róla. Az éjszakát
az élősködőkkel teli ágy
ellenére itt töltöttem, mert
elképzelhetőnek tartottam,
hogy a következő éjszakákon
nem lesz tető a fejem fölött.
Reggel délnek indultam
tovább, de csak nagyon rövid
időre sikerült előnyt
szereznem az esővel
szemben.
A második éjjel a víztől
csöpögő fák alatt aludtam,
alig húsz mérföldre
délnyugatra Ilchestertől,
miután lemondtam róla, hogy
még aznap elérjem Iscát.
Meglepetésemre viszonylag
jól viseltem a körülményeket,
szorosan betekertem magam
takarószerű köpenyembe,
amelynek a belseje valamivel
finomabb gyapjúból készült,
mint a külsejét alkotó durva
szövet. Azonban minden
nedves volt, még az úttól
távolabb, a sűrű erdőben is,
és nem is reménykedhettem,
hogy tüzet gyújtsak. A
következő napon a
kíméletlen hideg kezdett
áthatolni vastag, vízhatlan
ruházatomon, és csontig
átfagytam, míg végül már
folyamatosan reszkettem.
Tudtam, találnom kell
valamilyen menedéket, egy
száraz helyet, ahol tüzet
gyújthatok és
megszáríthatom átázott
ruháimat. Az eső apró
jégtüskékkel ostromolta
arcomat, a szél örvénylett a
lovam körül, mintha el akart
volna törölni minket a föld
színéről, az utolsó két
élőlényt ezen a szürke,
nyirkos világon. Camelot óta
egyetlen lélekkel sem
találkoztam az úton – ilyen
időben csak a megszállottak
és a sürgős feladatot
végrehajtó katonák keltek
útra.
A délután közepére olyan
nyomorúságos állapotba
kerültem, hogy kis híján
elmentem egy régi, düledező
ház mellett. Az úttól
valamivel beljebb építették,
ezért kerülte el majdnem a
figyelmem. Megállítottam a
lovamat, és a szakadó eső
függönyén át alaposan
szemügyre vettem az
épületet. Nem tűnt túl
bizalomgerjesztőnek; nem
volt sem tiszta, sem
barátságos, és normális
körülmények között eszembe
sem jutott volna itt megállni,
de átáztam, fáztam, és azt
mondtam magamnak, hogy
ilyen ítéletidőben még
Camelot sem tűnne
hívogatónak és otthonosnak.
Kikötöttem a lovat az
udvarban, levettem az íjat, a
tegezt és a csomagomat, és
beléptem az épületbe anélkül,
hogy bárkivel találkoztam
volna. A mansio átriumát tető
fedte, így egy két szint magas
központi terem jött létre, az
emeletre lépcsők vezettek,
odafent pedig
derékmagasságú fakorláttal
védett folyosó futott körbe.
Onnan lehetett bejutni a
vendégek számára fenntartott
szobákba. A nagy, fedett
csarnok legalább száraz volt
és meleg, ha sötét is, minden
irányban folyosók és átjárók
ágaztak szét belőle. A nyugati
falnál lévő pult valószínűleg
a vendégek fogadását
szolgálta, de jelenleg senki
nem állt mögötte, bár két
kisebb, háromlábú
gyertyatartóról négy vastag,
félig szétfolyt, remegő lángú
faggyúgyertya világította
meg.
Kiáltással jeleztem
érkezésem, és az épület
hátuljából végre előkerült a
tulajdonos. Szemlátomást
meglepődött, nem számított
rá, hogy bárki is útra kel
ilyen időben. Vállas, vörös
arcú fickó volt ritkás
szakállal, első pillantásra
erőszakos és rossz modorú
embernek tűnt.
– Szép napot, szobára lenne
szükségem meleg ággyal és
zárható ajtóval.
Alaposan végigmért csöpögő
fejemtől átfagyott lábamig,
végül bólintott.
– Látom – morogta. –
Ezenkívül törülközőre, egy jó
nagy tűzre és forró ételre. A
feleségem mindent előkészít
neked. Mennyi ideig
maradsz?
Vacogó foggal
rávigyorogtam,
megkönnyebbültem a
barátságos köszöntéstől, az
első benyomás alapján nem
számítottam ilyesmire.
– Talán örökre, de legalább
addig, amíg alábbhagy az
eső. Valószínűleg holnap
indulok tovább.
Bólintott, és intett, hogy
kövessem. Felvezetett a
lépcsőn egy kellemes, tiszta
illatú szobába, ahol az
elkövetkező negyedórában
kicsomagoltam és
kiteregettem a holmimat,
miután három körben
felhurcoltam mindent az
udvarból. A lovat egy
lovászfiúra bíztam, aki
szemlátomást értette a dolgát.
Később lementem
elfogyasztani az egyszerű, de
bőséges és tápláló ételt,
melynek ínycsiklandó illatát
már jóval korábban
megéreztem az emeleten.
Mivel én voltam az egyetlen
vendég, vendéglátóm és
felesége – Lars és Brunna –
meghívtak, hogy étkezzem
velük. Megterítettek egy
negyedik személynek is,
Brunna bátyjának, Ericnek.
Örömmel fogadtam el a
meghívást, és élveztem a
kellemes társaságot. Az étel
kitűnő volt, és járt hozzá
finom, testes vörösbor is.
Kifejezetten jól éreztem
magam ezeknek az
idegeneknek a társaságában,
akik nem úgy viselkedtek,
mint általában a mansiók
tulajdonosai a vendégeikkel.
Az étkezés végén maradt
némi bor a kancsóban, ezért
egy ideig még üldögéltünk az
asztalnál, a tucatnyi gyertya
és a megrakott tűz fényében,
miközben odakint tovább
tombolt a vihar, de olyan
erővel, hogy a tetőről leömlő
víz hangját folyamatosan
hallani lehetett
beszélgetésünk alatt.
Brunna bátyja, Eric
kereskedőként keresztül-
kasul bejárta a déli
területeket, de az otthona Isca
városának közelében volt. Jó
humorú fickó volt, az úton
megesett kalandjaival
szórakoztatott minket. Végül
megkérdeztem, hogy nem
árt-e az üzletének az egyre
növekvő szász jelenlét
délkeleten. Nevetve
válaszolt.
– Hogy árt-e? Milyen
szempontból, barátom?
Válaszával és vidámságával
sikerült összezavarnia.
– Olyan szempontból, hogy
akadályozza a megélhetésed.
– Mindössze ezt a választ
tudtam összekaparni. Erre
újra felnevetett, még
hangosabban, mint először.
– Akadályozza? Az utazók
istene vigyázzon rád,
barátom, ők a megélhetésem!
Elképedve hallgattam.
– Ezt hogy érted? –
kérdeztem zavartan. – Ezek
külhoniak, barbárok. Csak
azért jöttek ide, hogy
dúljanak, fosztogassanak,
gyilkoljanak. Hogyan
kereskedhetsz velük
veszélytelenül? Idegenek,
nem ismerik a becsületet!
Szavaimra leolvadt az arcáról
a mosoly.
– Nem, uram, ők egyáltalán
nem ilyenek. Soha semmi
rosszat nem tettek velem. A
Szász-parton létrehozott
közösségeikben ugyanolyan
békésen élnek, mint bárki
más ezen a földön… sőt
békésebben, mint a többség.
Egyszerű emberek, férfiak és
asszonyok, akik azért jöttek
ide, mert szükségük volt egy
helyre, ahol élhetnek és
gyarapodhatnak, és
szükségük van az árumra,
ezért ugyanúgy kereskedem
velük, mint bárki mással.
Húga és annak férje nem
szóltak semmit, próbáltam
náluk támogatást találni. Ám
úgy tűnt, ügyelnek rá, hogy
ne foglaljanak állást, Lars is
csak mosolyogva vonogatta a
vállát, mintha azt mondaná:
„Egyetértek vele. Hogyan is
mondhatnék ellent?”
Meghökkenten ültem, Eric
szavain és rokonai reagálásán
elmélkedve, és rájöttem,
hogy nincs mit mondanom.
Miután hallottam egyszerűen
megfogalmazott véleményét,
nem maradt más
választásom, mint hinni neki,
bár a neveltetésem ezt nem
engedte.
– Ez képtelenség –
jelentettem ki végül, és
próbáltam indulat nélkül
beszélni. – Amit mondasz, az
önáltatás, Eric, legalább ezt
ismerd el. Szerencsés vagy,
mert szükségük van arra,
amit adni tudsz nekik,
máskülönben ma este itt sem
lennél. Azok az emberek
hódítók, fajtájuk legádázabb
harcosai az egész nyugati
birodalomban. Évtizedek óta
tartják rettegésben ezt az
országot.
Megrázta a fejét, nem
fogadta el a véleményemet.
És ahogy a válaszát
hallgattam, vonakodva bár,
de el kellett ismernem az
igazát, bármennyire is
kellemetlennek találtam.
– Nem, Merlyn barátom, te
kiválasztod a saját
igazságodat az érveid
alátámasztására. Te magad
mondtad, hogy évtizedekkel
ezelőtt érkeztek, de milyen
régen is valójában? Mióta
hívják a Szász-partot Szász-
partnak? Száz éve? Régebb
óta? Azt hisszük, hogy ezek
az emberek, ezek a szászok
egész idő alatt csak jöttek és
mentek, raboltak, majd
távoztak? – Mosolyogva
csóválta a fejét. – Tudok
szász településekről ötven
mérföldön belül, kelet felé,
ahol olyan gyermekek élnek,
akiknek már a szüleik is itt
születtek. Amikor először
idejöttek, valóban harcoltak,
ez természetes. Senki nem
látta őket szívesen, és meg
kellett küzdeni a földért.
Mostanra viszont a föld az
övék lett, és a legtöbb
esetben sokkal jobban
művelik, mint azok, akik
előttük ott éltek. A rómaiak is
harcoltak, amikor
megérkeztek. Ne feledd, ők is
hódítóként érkeztek. A föld
csak azután indult
virágzásnak, hogy a harcok
elcsitultak.
Úgy véltem, ékesszólása
elsősorban az elfogyasztott
bor minőségének és
mennyiségének köszönhető,
de ennek ellenére sem
tetszett, ahogy félresöpri a
tiltakozásom.
– A rómaiak okkal jöttek ide.
– Saját szavaimon is érződött
a bor hatása. – És az ő
érkezésük jót tett
Britanniának. Magam is
római származású vagyok.
Eric most már szélesen
mosolygott, a szeme hamisan
csillogott.
– Természetes, hogy a
rómaiak okkal jöttek ide. Az
ok a hódítás és a fosztogatás
volt. Ónt, aranyat és
kincseket kerestek. Aztán itt
maradtak. – Vállat vont és
széttárta a karját. – De annak
már több évszázada. Nem
ítélem el őket, sem a te római
véredet, Merlyn, de ki
állíthatja, hogy a rómaiak
célja nemesebb volt, mint a
szászoké? Annyira lehetetlen
elképzelni, hogy valamelyik
jövőbeli gyermekedben a
római vér keveredjen a
szásszal?
– Az Úrra, nagyon remélem,
hogy az!
Lars hangosan megköszörülte
a torkát, amivel magára vonta
a figyelmem. Úgy döntött,
ideje témát váltani. Láttam,
hogy a ruhámat nézegeti.
– Azt mondod, római vagy?
Bocsáss meg, ha úgy tűnik,
mintha faggatnálak, de a
Merlyn névvel még soha nem
találkoztam a rómaiaknál.
Önkéntelenül is
elmosolyodtam, mert láttam,
mennyire szeretné békésebb
vizekre terelni a beszélgetést.
– Ez igaz. Félig kelta vagyok,
és mindenki Merlynnek hív,
de a valói nevem
Britannicus… Caius Merlyn
Britannicus.
– Britannicus? – kapta fel a
fejét. – Aquae Sulisból jöttél?
– A közeléből. Körülbelül
harmincöt mérföldre
délnyugatra onnan. Miért?
– Szokatlan név. Apám egyik
barátjának nagyon régen volt
egy barátja Aquae Sulisban,
akit Britannicusnak hívtak.
Varrus volt a neve. Kovács
volt és erősen sántított. Min
mosolyogsz?
Addigra már szélesen
vigyorogtam, és az asztal
fölött előrehajolva
válaszoltam:
– Mert alig akarom elhinni,
amit hallok. Varrus! A barát,
akiről beszélsz, a nagyapám,
Caius Britannicus. Publius
Varrus az ő húgát vette el,
Luceiia másodnagynénémet.
– A pokolba is, átkozott
legyek! – Elkerekedett
szemmel meredt rám. –
Ismerted a barátját, Equust?
Ő volt az apám!
Alig tudtam türtőztetni
elképedésemet és örömömet.
– Equus volt az apád?
Kisfiúként jól ismertem!
Velünk élt, de miért nem
hallottam soha rólad? A
testvéreidet mind ismerem!
– Joseph és Carol! Átkozott
legyek! – Átnyúlt az
asztalon, és megragadta a
kancsót, hogy legyen ideje
megemészteni a hallottakat.
Mindannyiunk kupáját
teletöltötte. – Ismerted
Josephet és Carolt? Én
voltam a legidősebb testvér.
Colchesterben éltünk, de még
nagyon fiatalon elszöktem, és
beálltam a légióba. Nem
akartam egy koszos, régi
kovácsműhelyben
elvesztegetni az életemet.
Ehelyett a koszos, régi
hadseregben tettem ugyanezt.
Évekkel később tértem csak
vissza, de addigra elköltöztek
valahová nyugatra. Tehát
ismerted Josephet és Carolt?
Átkozott legyek! – ismételte
már sokadszorra.
– Hogy ismertem-e őket?
Lars, még most is ismerem!
Ott vannak Camelotban, a
kolóniánkon. Ők vezetik a
kovácsműhelyeinket.
Különös arckifejezéssel
nézett rám, és érzékeltem a
hirtelen változást a
többiekben is, akik eddig
lenyűgözve hallgattak
minket.
– Camelotban? Uther
Pendragon várában? Ott
élnek? És te is ott élsz?
– Nos, igen, ott élnek, és én
is, de nem nevezném „Uther
Pendragon várának”. Uther
idejének jó részét ott tölti, és
a Cornwalli Lot elleni
háborúban ő vezeti a
csapatainkat, de az ő
királysága valójában Cambria
hegyei között található,
többnapi lovaglásra
északnyugatra. Higgyétek el
nekem, Camelot ugyanúgy
nem Uther Pendragon vára,
mint ahogy másé sem. Az
egy virágzó közösség, a
telepesei tartják fenn és
védelmezik. Ezek szerint
még sosem jártatok ott.
Gúnyos torokköszörüléssel,
kurtán rázta meg a fejét.
Összevontam szemöldököm,
alig akartam hinni a
fülemnek.
– Miért nem? – kérdeztem. –
Nincs olyan messze, alig
ötven mérföld. – Még jobban
összezavarodtam, amikor
megláttam az arcán az
ellenségességet és a félelmet,
és a többiekre pillantva
ugyanazt tapasztaltam.
Gyorsan folytattam, meg
akartam tudni az okát. – Az
Úrra, Lars, úgy néztek ki,
mintha rettegnétek a helytől!
Miért? A testvéreid ott élnek,
én is, és azért alapították az
egész kolóniát, hogy az
apádhoz hasonló embereknek
otthont teremtsenek. Miért
féltek hát még a neve
említésétől is? – Láttam,
hogy nem fog válaszolni, és
hirtelen megvilágosodtam. –
Vagy Uther Pendragontól
rettegtek?
Elborult az arca, rögtön
ellenségessé vált a név
hallatán, és azonnal tudtam,
hogy rátapintottam az
igazságra.
– Miért, Lars? Miért féltek
Uther Pendragontól?
Áruljátok el!
Megköszörülte a torkát.
– Kérdezd Ericet és Brunnát.
Feléjük fordultam, hogy őket
is bevonjam a hirtelen
nagyon is személyessé váló
beszélgetésbe.
Egy órával később már jóval
többet tudtam, mint amennyit
valaha is akartam. Lars és a
felesége, Brunna, valamint
Isca környékén élő népes
családjuk teljesen hétköznapi
emberek voltak. Számukra
semmiben nem különbözött
egymástól Cameloti Uther –
hogy bosszantott ez a név! –
és Cornwalli Lot.
Mindkettejüket a démon
megtestesülésének tartották.
Az elmúlt három évben
mindegyik hadsereg
végigdúlta a vidéket,
kedvükre fosztogattak,
gyilkoltak és
erőszakoskodtak. A helyiek
sokkal kevésbé féltek a
szászoktól, mint a fajtájuktól.
Lars majdnem húsz éve
hagyta ott a légiót, és
hamarosan találkozott
Brunnával. Együtt harcolt
Magnus Maximusszal, majd
Magnus halála után Stilicho
légióival. Amikor Honorius
császár kivégeztette Stilichót,
saját helyettesét és egykori
régensét, Lars dezertált és
hazaindult. Három évébe
került, mire megérkezett a
csendes Iscába. Brunna
családját megbecsült
kereskedők alkották a
városban, apjuk tizenöt évvel
ezelőtt építette nekik ezt a
fogadót. Tizenkét évig jól
ment az üzlet, amíg
Cornwalli Lot úgy nem
döntött, hogy hódítással
terjeszti ki határait.
Múlt évben, miközben én az
új életemet tanultam, Uther
katonái egy portya során
mindkét fiúkat elfogták, és
húsz másik emberrel együtt
felakasztották, azzal a
váddal, hogy segítséget
nyújtottak az ellenségnek.
Két hónappal később,
aratásidőben Brunna tizenöt
éves húgát Lot emberei ölték
és gyalázták meg, három
barátnőjével együtt. Annak a
lánynak az apját és a bátyját,
akinek az otthonában
vendégeskedtek, kegyetlenül
lemészárolták, amikor meg
akarták védeni a lányokat.
A kép, amit ezek az egyszerű
emberek felvázoltak, teljesen
tiszta volt. A szemükben
mindenki „ellenség” volt, aki
fegyvert viselt, lovon ült és
páncélba öltözött. Uther
Pendragont és Gulrhys Lotot
szörnyetegeknek tartották,
mert bármelyik fa alatt
ellovagoltak, ott rendszerint
emberek himbálóztak. Nevük
a rothadó hús és az égő házak
bűzét hordozta, egyet
jelentett a zűrzavarral, a
sikolyokkal és a
kétségbeeséssel, valamint a
hosszú, éhezéssel járó téllel.
Történetük kiűzte a fejemből
a bor táplálta
felszabadultságot, és aznap
éjjel nagyon nehezen aludtam
el. Másnap reggel már újra
úton voltam, keményen
hajszoltam lovaimat az úton,
el a délnyugatra fekvő Isca
mellett. Lars és a családja
hamarosan útra kelnek
Camelotba, levelet visznek
tőlem a nagynénémnek,
melyben megkérem, hogy
hivatalosan helyezze őket a
védelmem alá. Tekintetemet
mereven az útra szegeztem,
és csak az
unokatestvéremmel való
találkozásra koncentráltam.
Olyan düh fortyogott
bennem, amely jó időre még
az Uther iránt érzett
személyes ellenszenvemet is
háttérbe szorította.
Felháborított, hogy Camelot
nevét félelemmel és
megvetéssel ejtik ki, és
átkoztam korábbi
vakságomat. Camelotban is
hallottunk szóbeszédeket az
embereink
garázdálkodásáról, de a
legteljesebb nyugalommal –
és ma már látom,
önteltséggel – söpörtük félre
őket, mert mindegyiket
hazugságnak és Lot lejáratási
kísérleteinek tudtuk be. Azt
hittük, ellenünk akarja
fordítani a területeinken élő
embereket. Most, az előző
este felismerésétől döbbenten
csak annyit láttam, hogy
Caius Britannicus és Publius
Varrus álma füstölgő rommá
válik a körülöttünk élő
emberek rettegésében. Hová
lettek népünk eszményei? Mi
történt a szabadság és az
igazságosság, a méltóság és
az érték ábrándjával, azzal az
elhatározással, hogy
fegyverrel fogjuk védeni ezt
a szabadságot bármiféle
zsarnokságtól, akár saját
fajtánk ellen is? Átkoztam a
sorsot, amiért vakká tett a
körülöttem zajló
eseményekre két nagyon
fontos éven át, és ettől még
jobban hajszoltam a hátasom.
Ahogy az utat elhagyva egyre
nyugatabbra és nyugatabbra
értem, mind több jelét láttam
a pusztításnak: leégett
tanyák, üszkös és lerombolt
házak, fákon himbálózó
tetemek, lovak és emberek
csontjaival teleszórt mezők.
Egyetlen élő emberrel sem
találkoztam. A vidék üres
volt és kopár, a dühöm pedig
egyre nőtt, már önmagát
táplálta.
Aztán egy verőfényes,
pacsirtadalos reggelen
átkeltem egy dombgerincen,
és friss holttesteket
pillantottam meg a fűben.
Azonnal megálltam,
lehetséges veszélyforrások
után kutattam, de úgy tűnt,
már nincs mitől félnem.
Miután meggyőződtem róla,
hogy egyedül vagyok a
halottakkal, leszálltam és
közelebbről is szemügyre
vettem a holttesteket.
Mindegyik idegen volt, de
nemrég halhattak meg, mert
még nem hűlt ki a testük, és a
vérük sem alvadt meg. Ott
hagytam, ahol voltak.
Nem sokkal később, amikor
csupán két, magasan köröző
sas láthatott, megálltam egy
apró, gyors folyású patak
mellett, levetkőztem és
megmosakodtam. Egy ideig
reszkettem a hidegtől, de a
nap sugarai végül
megszárítottak. Tiszta,
könnyű tunikát vettem, majd
kigöngyöltem és magamra
öltöttem szász minta szerint
készített láncingemet. Az
enyémet lovasoknak
tervezték, így a hátsó része
lovaglás közben szétterült
mögöttem, egyszerre védve a
ló tomporát is. Az öltözéket
hosszú, bő nadrág egészítette
ki, ez utóbbi feketére festett
bőrből készült, és több ezer
apró, egymást átfedő vas- és
rézgyűrű fedte, melyek
képesek voltak megállítani a
kardot, a dárdát, vagy még
nyílvesszőt is – amennyiben
nem kelta hosszúíjból lőtték
ki. Így már nyaktól bokáig
védve voltam, és bár az
öltözék gyalogos számára
esetlen lett volna, lóháton jó
szolgálatot tett.
Miután felöltöttem és
elrendeztem páncélomat,
átpakoltam az összes
holmimat, és elővettem
fekete, ezüst medvével
hímzett köpenyemet is. Még
mindig ezüstszínű római
sisakomat viseltem a fekete
tollakkal és az arcvédő
lemezekkel – azóta sem
tudtam továbbfejleszteni –, és
a vállamra vetettem Publius
Varrus nagy afrikai íját a
tegezzel. A fekete harci
köpeny meglehetősen vastag
viselet volt egy ilyen forró
napon, mert azonnal magába
szívta a nap melegét, de azt
akartam, hogy Uther tudja, ki
közeledik, még mielőtt
odaérek. A kényelmetlenség
most nem számított. Jobb
térdemnél, egy hosszú,
keményített bőrdarabba
fűzött három gyűrűn átdugva
lógott keresztvassal ellátott
lovassági kardom, a másik
oldalon vasláncos
buzogányom csillogott a
napsütésben. Elindítottam
nagy, fekete csataménem, a
másik két ló követett.
Úgy tűnt, átkeltem Cornwall
legmagasabb pontján, mert
onnantól folyamatosan lefelé
ereszkedtem, minden
dombtető alacsonyabb volt az
előzőnél, amíg végül
megközelítettem a
tengerpartot. A napsugarak
csillogtak a horizontig nyúló,
távoli víztükrön. A parti
dombsor utolsó völgyének
alján egy elhaladó hadsereg
nyomaira leltem, a katonák
jobbról, a felföldről érkeztek,
és a part mentén vonultak
tovább. Rengeteg szemetet
szórtak el, a fű széles sávban
lelapult a völgyben, amely
kanyarogva tűnt el a délkeleti
dombok között. Körülbelül
egy nap előnyük lehetett
velem szemben. Tudtam,
hogy holnap ilyenkorra a fű
már alig fogja őrizni
áthaladásuk nyomát.
Nem vesztegettem az időt,
követtem a széles ösvényt.
Egyértelmű volt, merre kell
mennem, de minden
mérfölddel egyre
nyugtalanabbá váltam. Az
első holttesteket négy
mérfölddel odébb találtam
meg. Kisebb csetepaté
lehetett, talán utóvédharc, és
Uther katonái nem
győzedelmeskedtek. Az
összes halott unokatestvérem
vörös sárkány címerét viselte,
lehettek vagy húszan, a
fegyvereik nélkül halmozták
egy kupacba őket.
Valószínűleg sebesültként
hordták oda, majd végeztek
velük. Mindegyiknek a torkát
vágták el.
Onnan kezdve szinte
folyamatosan találkoztam a
halál valamilyen formájával.
Néhány halotton Cornwall
fekete vadkanját ismertem
fel, de a többség a
Pendragonok vörösét viselte,
és fájdalmasan sokan
Camelot páncélját. Néhány
száz után felhagytam a
számolással. Csak
lovagoltam át a vidéken,
egyre nagyobb sebességre
ösztönözve hátasomat, sorra
hagyva magam mögött a
megölt embereket, akik
harcban estek el, és az
akasztottakat, akik nem.
Voltak, akiket megkötöztek,
és úgy mészároltak le, és ott
hemzsegtek körülöttük a
varjak és más dögevők,
számuk túlszárnyalta néma
táplálékukét, lakomáztak az
emberi gyűlölet gyümölcsén.
Végül találtam egy élő
embert, aki a mozgásával
hívta fel magára a figyelmem
valamivel feljebb, a meredek
domboldalon. Azonnal
megrántottam a gyeplőt,
lekaptam a vállamról az íjam,
és céloztam, mielőtt
tudatosult bennem, hogy az
én egyenruhámat viseli: a
cameloti Caius Merlyn
Britannicus ezüst-fekete,
római stílusú vértjét.
Leeresztettem a fegyverem,
és elindultam az irányába,
miközben ő is lefelé
támolygott. Alig harminc
lépés választott el bennünket,
amikor előrebukott, és
csaknem a lovam lábáig
gurult. Már esés közben
felismertem az arcot a véres
maszk alatt. Az ifjú Marcus
Bassus volt az, az egyik
legígéretesebb fiatal tisztem,
családjának negyedik tagja,
aki hűségesen szolgálta a
kolóniát.
Már le is ugrottam a
nyeregből, mielőtt Bassus
teste megállapodott volna, és
a lehető legóvatosabban
felemeltem, miközben
próbáltam találni egy helyet,
ahol biztonságban
elhelyezhetem. Először azt
hittem, meghalt, de csak
elveszítette az eszméletét. Ezt
kihasználva odacipeltem egy
füves, szinte teljesen sík
helyre. Ott levettem a
mellvértjét, elvágtam a vértől
iszamós bőrszíjakat, és
megvizsgáltam a sebeit.
Rögtön láttam, hogy
menthetetlen. Egy nyílvessző
mélyen beágyazódott a
hónaljába, hátulról előrefelé,
és megtalálta az utat a
mellüregéig. Valószínűleg fel
volt emelve a karja, amikor a
találat érte. A nyílvessző
eltörött – nem is láttam,
amikor közeledett felém –,
csak hüvelykujjnyi csonk állt
ki a sebből, azt is belepte a
rászáradt vér és a sár. A
vessző törött vége felsértette
a karja belső oldalát, átvágta
az izmokat és összeroncsolta
a végtagot. Volt egy kis időm
megmosdatni az arcát és
bekötözni a karját, mielőtt
kinyitotta a szemét.
Megismert, a tudatánál volt,
és a negyedóra alatt, amit
vele töltöttem, fájdalomtól
elkínzott hangon, ziháló
hörgéssel elmesélte, mi
történt az előző napokban.
Uther hatalmas bakot lőtt,
több dologban is elszámította
magát, mintha átok ült volna
rajta. Úgy tűnt, volt egy
kéme Lot táborában, aki
részletes jelentést küldött
neki, és meggyőzte, hogy Lot
főereje délkeleten
tartózkodik, mert még Uther
megérkezése előtt el akar
bánni egy nagyobb szász
haderővel. Lot szokása
szerint nem tartott a sereggel,
az egyik északi
erődítményében várt a
további erősítésre. Uther hitt
az emberének, és elhatározta,
hogy gyorsan az északi
parthoz vonul, ott csatára
kényszeríti Lotot, mielőtt
még a szövetségesei
megérkeznének. Nem
hallgatott a főtisztjeire,
mindent arra a feltételezésre
alapozott, hogy Lot
hadserege biztonságos
távolságban harcol a szászok
ellen délkeleten, és várja a
király érkezését. Úgy vélte,
nála lesz a meglepetés
előnye, mert Lot egy kisebb
erődben várakozik, amelyik
nem állhat sokáig ellent egy
ostromnak. Ügyet sem vetett
tanácsadói ellenvéleményére,
akik arra próbálták rávenni,
hogy védje a hátát
északnyugat felől, ahol a
pletykák szerint új hadsereg
gyülekezett, mégpedig hibern
skót zsoldosoké. Az ádáz,
galloglasnak is nevezett
harcosok úton voltak, hogy
csatlakozzanak Lot nyári
háborújához.
Uther másképp gondolkodott.
Szerinte ha jönnek a
galloglasok, akkor tengeren
érkeznek, és a Lot erődjéhez
legközelebbi ponton vetnek
horgonyt. Ha ez azelőtt
megtörténik, hogy végezne
Lottal, akkor az íjászaival
még a parton megtizedeli
őket, amikor megpróbálnak
felkapaszkodni a corni
sziklákon.
Fogalma sem volt, mekkora
hibát vétett a számításaiban.
Terv szerint körülvette Lot
körülárkolt, palánkkal
megerősített várát, de mielőtt
a hadmérnökei elkezdhették
volna megépíteni az
ostromgépeket, ismeretlen
kéme üzenetet juttatott el
hozzá, miszerint a déli
hadsereg visszatérőben van,
mert nem sikerült harcra
kényszeríteni a szászokat.
Ezt a hírt órákon belül
követte egy figyelmeztetés,
hogy két nappal korábban
egy flotta kötött ki északon,
és partra szállt egy éhes
hadsereg, amely most dél felé
tart, hogy csatlakozzon
Lothoz, és útközben tölti fel a
készleteit. Ugyanazon a
délutánon egy másik, több
mint száz gályából álló flotta
tűnt fel északnyugatról, és
egy üres partszakasz felé
tartott, nem messze Uther
sziklaszirtekkel övezett
táborától.
Bár nem ő tehetett róla, Uther
néhány rövid óra leforgása
alatt súlyos túlerővel és a
bekerítés veszélyével nézett
szembe. A felmentő flotta
észlelésekor azonnal
visszahívta íjászait a parti
sziklákról, és gyors
haditanácsot tartott. Az új
terv szerint délen csapnak le,
és meglepik Lot főseregét a
parti úton, Cornwall alávaló
királyát pedig ismét futni
hagyják, átengedik
megmentőinek.
Azonnal indultak, Bassus
kapta a hátvéd vezetésének
megtisztelő feladatát. Az
ellenség mozgását
megfigyelő, messze
hátrahagyott felderítők
egyike hozta a hírt, amely a
végső csapást mérte Uther
terveire. A katona nagy
kockázatot vállalva ismét
megközelítette Lot erődjét, és
elrejtőzött a domboldal
sziklái között, hogy figyelje,
mi történik Uther távozását
követően. Látta, hogy Lot
kilovagol üdvözölni a
felmentő sereget, majd
csatlakozik hozzájuk, és a
masszív kelta gályák evezőik
és a kedvező szél
segítségével már indultak is
tovább. Pontosan tudták,
merre vonul Uther, és
mekkora haderővel
rendelkezik.
Nem sokkal a hír
megérkezése után, mielőtt a
futár továbbindulhatott volna
figyelmeztetni Uthert, Bassus
hátvédjét lerohanta egy
nagyobb, gyorsan mozgó
hibern egység. Lot
szökésének híre így nem
juthatott tovább. A felderítőt
megölték, ahogy mindenki
mást is, kivéve Bassust, aki a
mészárszéktől távolabb esett
össze, és halottnak hitték.
Egész éjjel eszméletlenül
feküdt, és másnap is csak
rövid időszakokra tért
magához. Nem sokkal az
érkezésem előtt sikerült
kimászni a gödörből, ahová
zuhant, és megpróbált
segítséget keríteni. Látta,
hogy jövök, és felismert, de
nem tudott kiáltani.
Szerencsére én is észrevettem
a mozgást, és tovább tudta
adni nekem az üzenetet, rám
bízva a felelősséget. Uther
Pendragon vakon vonult dél
felé az egyenetlen, úttalan
vidéken egy olyan
összecsapás felé, amely
reményei szerint megadja
neki a meglepetés előnyét.
Ehelyett azonban Lot két
hadsereggel fog várni rá, háta
mögött a tengerrel, miközben
egy harmadik hadsereg ott
liheg Uther sarkában. Az
egész cameloti hadsereg
pusztulásra volt ítélve.
Miközben hallgattam
elkínzott hangját és kapkodó
légzését, eldöntöttem, hogy
ott hagyom egyedül az ifjú
Bassust. Haldokolt, efelől
semmi kétségem nem volt.
Nekem viszont azonnal
indulnom kellett. Nem
engedhettem meg magamnak
azt a fényűzést, hogy itt
maradok és várok, ezt
mindketten tudtuk. Ő
meghal, és nekem kell
elvégeznem a feladatát. Uther
iránti személyes érzelmeim
most nem játszhattak
szerepet, a legfontosabb az
volt, hogy időben
megtaláljam és
figyelmeztessem, azonnal
fordítsa a hadseregét Camelot
felé, és távolodjon el a rá
váró csapdától.
Bassus elhallgatott és
hátrahanyatlott, a szeme
lecsukódott. Odatérdeltem
fölé, egyik kezemmel
megfogtam a csuklóját, még
éreztem gyenge pulzusát.
Szomorú sóhajjal felálltam,
ám ekkor egymással
civakodó varjak és sirályok
felhője vonult végig a domb
fölött, hangos rikácsolásuk
bántotta a fülemet. Bassus
szeme felpattant, rémült
tekintettel figyelte a
madarakat. Lehajoltam, a
homlokára tettem a kezem. A
bőre hideg volt és nyirkos.
Éreztem, hogy próbálja
megrázni a fejét, a szeme
tágra nyílt. Mondani akart
valamit, ezért egészen közel
hajoltam hozzá. Olyan
gyenge hangon, hogy alig
értettem, könyörgött, hogy
távozás előtt végezzek vele,
ne hagyjam itt élve a
varjaknak. Kirázott a hideg,
rám tört a hányinger. Hogyan
ölhetném meg? A barátom
volt, nem kaptam tőle mást,
mint hűséget és
engedelmességet. Hogyan
jutalmazhatnám ezt azzal,
hogy véget vetek az
életének?
Aztán a válasz persze olyan
formában érkezett, amit nem
tudtam elutasítani. Nem
menthettem meg, és nem is
maradhattam vele a haláláig.
Túl sok ember élete múlt a
gyorsaságomon, minden perc
számított. De nem is
hagyhattam itt, hogy rettegve
várja az első mocskos dögevő
varjat, amelyik leszáll az
arcára, és kivájja a szemét.
Egy örökkévalóságnak tűnő
ideig küzdöttem ezzel az
igazsággal, mielőtt némán
bólintottam. Leolvasta az
arcomról a döntésemet, és
köszönetképpen ő is
bólintott. Felegyenesedtem,
és megkértem, hogy hunyja
le a szemét. Megtette, amíg
én előhúztam hosszú
lovassági kardomat, és
óvatosan, kissé felfelé tartva
a bordáihoz nyomtam a
hegyét. Vett egy utolsó, mély
lélegzetet, bent tartotta, én
pedig teljes súlyommal a
markolatra nehezedtem, és a
szívébe döftem a pengét.
Megrándult a teste, rúgott
egyet a lábával, aztán
mozdulatlanná merevedett.
A hasára fordítottam, hogy
elrejtsem barna szemét a
varjak elől, aztán
odatornyoztam köré a
közelben talált köveket, a
temetés szimbolikus
gesztusaként. Csak utána
tisztogattam meg a pengémet.
Végül áttettem a nyerget a
tartalék lovamra, és a másik
kettőt kantárszáron vezetve
elvágtattam, hátra sem
néztem. Kora délután volt, az
elkövetkező órákban szinte
öntudatlanul lovagoltam, az
elmémben kavargott mindaz,
amit megtudtam.
Találkozásom az ifjú
Bassusszal, a kényszer, ami
miatt végeznem kellett vele,
valamint a cameloti és
Pendragon holttestek száma
elhomályosította Utherrel
szembeni haragomat, és csak
arra tudtam gondolni, ami
Britanniának ezen a déli
félszigetén zajlik. Mit
gondolhatott Uther? – tettem
fel magamnak századszor is a
kérdést. Teljesen megőrült?
Valakinek le kellett volna
váltania a parancsnoki
posztról, és elrendelni a
visszavonulást egy olyan
helyre, ahol újjászerveződhet
és pihenhet a hadereje.
Persze ki lett volna az
emberei közül, aki szembe
mer szállni vele? Erre a
kérdésre nem találtam
választ.
Gondolataim Cornwalli Lotra
terelődtek, és
megállapítottam, hogy ő sem
kevésbé őrült, mint az
unokatestvérem. Ez a háború
már évek óta zajlott, és egyik
oldal sem tudott
felülkerekedni. Miért, mi
végre? Engem úgy tanítottak,
a háborúkat gyorsan és
hatékonyan le kell zárni. Ha
ez nem sikerül, akkor amint
az egyik vagy a másik fél
gyengeség jeleit mutatja,
következhetnek a
tárgyalások. Még az
ellenséges hangulatú
alkudozás is jobb, mint az
emberi erőt apasztó
folyamatos harcok. Camelot
és Cornwall azonban már
évek óta viaskodtak, de egyik
fél sem aratott komolyabb
győzelmet vagy hódított el
említésre méltó területet, és a
riválisoknak előnyt sem
sikerül kiharcolniuk. A rivális
szó önkéntelen használata
hirtelen rávilágított az
igazságra. Ez a háború nem
Cornwall és Camelot, hanem
Uther és Lot között zajlott!
Ezt még az útszéli fogadóban
is tudták. Cameloti Uther és
Cornwalli Lot, ezeket a
neveket átkozták: az
embereket, a vezéreket, nem
az otthonukat. Amint
felmerült bennem a gondolat,
rögtön tudtam, hogy igazam
van; az elmúlt két évben
valamikor a konfliktus a két
ellenség személyes viadalává
vált, de mikor és miért?
Átkoztam a sors
igazságtalanságát, amiért rám
mérte azt az ütést, és nem
szólhattam bele az elmúlt két
év eseményeibe. Ha az
eszemnél vagyok, ez nem
történhet meg. Láttam volna
a változást Utheren, tudtam
volna, mikortól nem tartotta
szem előtt a kolónia érdekét.
Ebben egészen biztos voltam.
Lot ismeretlen tényező volt
számomra, nem tudtam a
motivációit, de a viselkedését
bizonyos mértékig előre
lehetett látni. Felidéztem az
ellenségesség kezdetét
kettejük között, azt a sok
évvel azelőtti délutánt, de
azóta semmi dolgom nem
akadt vele. Uther azonban
más volt. Őt tudtam volna
irányítani, ha egészséges
vagyok.
Miközben ezen tűnődtem,
estefelé kis híján a
végzetembe lovagoltam;
hirtelen szemben találtam
magam öt lovassal, akik
gyorsan közeledtek felém. A
sors kegye folytán az első
pillanatokban rejtve
maradtam előlük, mivel
éppen előbukkantam egy kis
galagonyaligetből a keskeny,
jól kitaposott ösvényen, és az
utolsó fa ágai még takartak
valamelyest. Elmélyülten
beszélgettek, szemlátomást
nem számítottak rá, hogy
bárkivel is találkozhatnak.
Mindannyian barna tunikát
viseltek, a mellükön fekete
vadkan címerrel. Elég volt
egy gyors pillantás magam
köré, máris tudtam, hogy
nem rejtőzhetem el előlük.
Egyszerűen nem volt hová
elbújni, ha pedig menekülni
próbálok, meghallanak. Elég
közel voltak hozzá, hogy
észrevegyenek, ha
odanéznek. Nem maradt
választásom.
Az első cornit leütötte a lova
hátáról nyílvesszőm ereje,
mielőtt legközelebbi társa
rájött volna, mi történik.
Barátja halálának
hirtelenségétől döbbenten
elkövette azt a hibát, hogy
megfordult megnézni, mi
történt vele. A második
nyílvesszőm a nyakába
fúródott, az áll alatt szakította
át a megfeszülő bőrt, és őt is
levetette a nyeregből. A
harmadikkal még azelőtt
végeztem, hogy a két túlélő
kettéválva menekülőre fogta
volna. Csak az egyikük látott
meg. Leadtam rá egy gyors
lövést, de elvétettem, aztán
már túlságosan eltávolodtak.
Én is gyorsan lóra pattantam,
és visszaindultam arra,
amerről érkeztem. Egy idő
után letértem az ösvényről, és
behatoltam a galagonyás
mélyére. Hangokat hallottam
a hátam mögött, aztán egy
kürt bőgését. Tudtam, hogy a
nyomomban lehetnek, mert
az egyikük még rémületében
is felismerte, hogy egyedül
vagyok.
Órákig üldöztek, egyre
magasabbra és magasabbra
űztek a dombok között, és
csak az éj leszálltával
éreztem magam annyira
biztonságban, hogy egy
bokrokkal benőtt
vízmosásban leszálljak,
megetessem a hátasaimat, és
aludjak egyet. Leterítettem a
köpenyem, és szinte a három
ló patái előtt heveredtem el.
Leráztam az üldözőimet.
Másnap reggel, amikor a
kora hajnali ködpárában,
szememet és fülemet
erőltetve előlopakodtam
búvóhelyemről, nem láttam
vagy hallottam semmi
gyanúsat. Nyeregbe szálltam,
és lassan elindultam,
ügyeltem, hogy ne csapjak
zajt, és távol maradjak a
magaslatoktól, ahol lentről
könnyen megpillanthattak
volna. Délelőtt már ismét
lefelé tartottam, és újra az
előttem vonuló hadsereg
nyomai mentén haladtam.
Azon a napon és a rá
következőn mindenhol csak a
halál nyomaival találkoztam,
de emberi hangot nem
hallottam, és az élet jeleit
sem láttam.
Aztán a harmadik nap
délutánján belebotlottam egy
nagyobb összecsapás
helyszínébe. Lassan vágtam
át a lehangoló látványt nyújtó
területen. A csatatér egy
hatalmas mező volt néhány
csenevész fával, négy kisebb
domb által közrefogva.
Testek hevertek mindenhol,
sorban egymás mellé
helyezve vagy kupacokba
halmozva, emberek és állatok
hullái. A harc nem sokkal az
érkezésem előtt érhetett
véget. A sebesült emberek és
állatok nyögései és sikolyai
fülsiketítőek voltak, mindent
belengett a vér és a belek
bűze. Több száz férfi és nő
lépdelt közöttük, fogalmam
sem volt, honnan kerülhettek
oda. Sokan a sebesülteknek
segítettek, de tudtam, hogy
vannak, akik kirabolnak
ellenséget és barátot, élőt és
holtat egyaránt. Mások, a két
hadsereg katonái a sebesült
állatokkal végeztek,
elhallgattatták a velőtrázó
sikolyokat. Senki nem
közelített meg, ügyet sem
vetettek rám, ahogy
átlépdeltem a káoszon. Itt-ott
hordágyakat cipelő férfiakat
láttam, nehezen vonszolták
terhüket. Megnéztem,
merrefelé mennek, és én is
arra indultam. Amikor
közelebb értem, felismertem
az orvosainkat.
A tábor parancsnoka Mucius
Quinto volt, egy ősz hajú
veterán, csaknem olyan idős,
mint Lucanus – általában az
ő helyetteseként szolgált. Két
fiatal, erős katona mellett
találtam rá, egy sebsült
mellett térdelt, akinek vér
borította a mellét. Quinto és
az emberei megtisztítottak
egy területet a mező keleti
szélén, oda rakták sorba
mindkét hadsereg sebesültjeit
és haldoklóit. Több tucat sor
volt több száz emberrel, és
folyamatosan hozták az
újabbakat. A segítői jórészt a
saját katonáink voltak, bár
néhányan Lot barna-fekete
tunikáját viselték. Ezen a
helyen most nem voltak
katonák, nem voltak
ellenségek, csak fáradt és
hálás túlélők. Druidákat is
láttam a sebesültek között
tevékenykedni, valamint nők
csoportjait, valószínűleg
táborkísérőket, akik kábán
tették a dolgukat.
Mindannyian azon
munkálkodtak, hogy
enyhítsék a sebesültek
kínjait, az egykori katonákét,
akik most újra egyszerű,
vérző és szenvedő emberekké
váltak.
Quinto fel sem nézett, amikor
megálltam mellette.
Leugrottam a nyeregből, és
némán figyeltem, ahogy a
fiatal katona – szinte kölyök
még – rángatózva és remegve
meghal. Üres tekintete az
enyémbe mélyedt. Quinto
kinyújtott keze
megmerevedett a levegőben,
amikor a fiú haláltusája
elkezdődött, aztán megtört a
mozdulat, és végül csak a
halott szemét fogta le
csüggedten. Néhány pillanat
alatt összeszedte magát, aztán
már ment is tovább a
következő sebesülthöz,
miközben kísérői megfogták
a halott csuklóját, és odább
vonszolták, hogy helyet
teremtsenek az áldozatnak.
Quinto már egy másik katona
fölé hajolva vizsgálta a
pulzusát, aztán felhúzta a
férfi tunikáját, és letakarta
vele a halott arcot.
Továbblépett, a testet két
másik katona elcipelte, én
pedig követtem. Még mindig
nem nézett rám.
Fülrepesztő sikoly hangzott
fel egy asztal felől, amelyik
körül többen csoportosultak;
a vérben úszó alakok
megpróbálták lefogni az
elkeseredetten küzdő
sebesültet, és hallottam az élő
csontot átvágó fűrész
jellegzetes, csikorgó hangját.
Quinto is odapillantott, majd
a következő sebesülthöz
lépett.
– Quinto – szóltam utána.
Felém fordult, készen állt rá,
hogy leteremtsen
alkalmatlankodásomért, aztán
meglepetten felszisszent, és
tekintete végigvándorolt
makulátlan páncélzatomon.
– Merlyn. – Hangja élettelen
volt, meghazudtolta a
szemében látható
meglepődést. – Honnan
jöttél? Felmentő sereggel
érkeztél? Sajnos elkéstél.
Megráztam a fejem, de fogva
tartottam a tekintetét.
– Nem, Quinto, egyedül
vagyok. Mi történt?
– Hogy mi történt? –
kérdezte vérfagyasztó, száraz
nevetéssel. – Mi történt?
Nem látod? Háborút vívtunk.
Egy egész háborút alig két-
három óra leforgása alatt, és
veszítettünk. – Elfordította a
fejét, tekintete
végigvándorolt a halottakon
és haldoklókon. – Istenemre,
veszítettünk! És mit
veszítettünk! Egy generációt,
Merlyn… egy egész
generációt… ebből nem
térünk magunkhoz
egyhamar… – Elhalt a
hangja, aztán újra erőre
kapott, keményen és
dühösen. – Nem csak
legyőztek minket, Merlyn.
Tökéletesen és véglegesen
megsemmisítettek…
szétzúztak. Mindegyikünkre
legalább tízen jutottak.
Főként külhoniak. Skót
kelták. Esélyünk sem volt, és
Uther vakon vezetett minket
ebbe a… mészárszékbe.
– Hogyan, Quinto? Mi
történt? És hol van Uther?
Az orvos szipogott és ruhája
ujjával fáradtan megtörölte
az orrát.
– Nincs időm a beszélgetésre.
Túl sok a tennivaló, és már
műtenem kellene. A
segédeim jó része nagyon
fiatal és képzetlen…
legalábbis nem szoktak hozzá
ilyen mértékű pusztításhoz. –
Odébb lépett, utána mentem.
A következő négy emberből
három halott volt. A
negyediknek, egy corninak a
lába tört darabokra. Quinto
azonnal a műtőasztalra
küldte. A következő áldozat,
az egyik saját emberünk
szintén meghalt, mellén
hatalmas, golyó alakú
bemélyedés látszott. Quinto a
fejét csóválta.
– A kuzinod játékszere –
morogta. – Vajon amikor
kigondolta ezt a ragyogó
ötletet, eszébe jutott, hogy
egyszer a saját emberei ellen
fogják bevetni? Ezt nézd! –
Letérdelt egy másik katona
mellé, akinek az egész
állkapcsát összezúzták, szinte
leszakították az arcáról. –
Mondd meg nekem, Caius
Merlyn, a drága Krisztus
kegyelmére, mi indokolja ezt
a fajta brutalitást két ember
között? Vagy ezt az egész
őrületet? – Alig hallottam,
amit mondott. Az elmém
leragadt az előző halott
sebénél, és annál, amit
Quinto a kuzinom
játékszeréről mondott.
– Mit értesz az alatt, hogy a
kuzinom játékszere?
Quinto válasz közben nem
nézett rám, próbálta ellátni az
összezúzott arcot.
– Azt értem, amit mondtam.
– Megrázta a fejét. – Ez
reménytelen… nem tehetek
semmit. Legalább nincs
eszméleténél. – Felpillantott
rám, majd fel is állt. – Uther
unokatestvéred játékszere. A
láncos buzogány. Mikor is…
három éve találta ki? És most
mindenhol ott az az átkozott
holmi. Egy jó ötletet sosem
lehet sokáig titokban tartani.
Zúgott a fejem. Mit mondott?
Ismét odébb lépett, gyorsan
követtem és megragadtam a
ruhája ujját.
– Hogy érted, hogy
mindenhol ott van? Én egyet
sem láttam!
Dühösen vonta össze a
szemöldökét, nem volt kedve
ilyen értéktelen fecsegéshez a
szükség órájában.
– Akkor bizonyára vak vagy.
Mit gondolsz, mi okoz még
ilyen sérüléseket, mi képes
így összelapítani a csontokat?
– Hüvelykujjával a bezúzott
mellű katona felé bökött. – A
camelotiak fele ezt használja,
és ha jól láttam, Lot átkozott
hadseregében még többen.
Most pedig hagyj békén,
dolgoznom kell!
Csakhogy nem voltam vak,
legfeljebb az emlékeim
hiányoztak, és nem tudtam
bizonyos dolgokról. Még
mindig a ruháját markoltam,
de láttam, mennyire ingerült
és türelmetlen.
– Ígérem, békén hagylak, de
tudnom kell, hol van Uther!
És hol van Cornwalli Lot?
Kiszabadította a karját,
elfordult tőlem, majd
kimerült sóhajjal
visszanézett.
– Akárhol is, de együtt
vannak. Hol is lehetnének?
Amikor látta, hogy vereséget
szenvedtünk, Uther délre
menekült a tartalékkal… ott,
a két domb között. Láttam
őket távozni. És utána Lotot
is. Ő ott állt, azon a keleti
dombon. Mozgó harcot
folytattunk egy hadseregnyi
skót keltával, akik már napok
óta bele-belemartak a
sarkunkba. Utherrel és az
élcsapattal voltam, amikor
behatoltunk ebbe a völgybe,
és itt látott rá lehetőséget,
hogy szembeszálljunk velük.
Felvezetett minket arra a
magaslatra, és amikor
megkezdtük a kapaszkodást,
készen, hogy megforduljunk
és lezúduljunk az ellenségre,
Lot egy egész hadsereggel
vetette ránk magát a
dombtetőn keresztül,
kétoldalt pedig, a
szorosokban még egy
hadsereg bukkant elő, több
ezer emberrel. Csapdába
estünk. Pontosan azt várták
tőlünk, amit tettünk, és
onnantól már csak a
mészárlás maradt. Uther
kivágta magát oldalt, átkelt a
dombon, és leereszkedett arra
a mezőre a keleti szárnyon,
de alig ezer ember tartott
vele. Onnan viszont már nem
segíthetett senkinek. Nagyon
gyorsan véget ért az egész.
Lot kezdettől fogva előnyben
volt, és darabokra szedte a
seregünket. Ha valaki
megpróbálta megadni magát,
azonnal levágták, ezért
felkészültünk, hogy halálig
harcoljunk.
– Ekkor döntött Uther a
menekülés mellett… –
Hosszú hallgatás után
folytatta. – Uther nem gyáva.
Tudom, miért futott el.
Tisztában volt vele, ha
elszökik a nővel, Lot követni
fogja, nekünk pedig marad
némi esélyünk.
– A nővel? Miféle nővel?
Úgy nézett rám, mintha
ostobának tartana egy ilyen
nyilvánvaló kérdés miatt.
– Lot asszonyával. A
királynővel és az
embereivel… És pontosan ez
is történt. Lot és a
vademberei Uther után
vetették magukat, itt hagytak
minket harcolni. Minden
embere követte, még azok is,
akik velünk harcoltak.
Amikor a maradék látta,
hogy a többiek távoznak, ők
is elindultak, és a csata véget
ért. Ennek körülbelül három
órája. A többit már tudod.
– Hogyan tette rá a kezét
Uther Lot királynőjére?
– Meg nem tudom mondani,
parancsnok – csóválta a fejét
tanácstalanul. – Én nem
rendelkezem a kuzinod
magabiztosságával. Csak
annyit tudok, hogy elkaptuk,
amikor Lot egyik
erődítményéből ment
valahová, miután
megkezdtük a déli
menetelésünket.
Nem tudtam, mit kezdjek
ezzel a hírrel, de egyelőre
jelentéktelennek ítéltem,
sokkal fontosabbnak
tartottam Uther üldözését.
– Meg kell találnom őket!
– Isten legyen veled, Caius
Merlyn. Szüksége lesz a
segítségre.
– Merre induljak?
Délre mutatott.
– Arra távoztak, a déli
völgyben. Légy óvatos,
Merlyn!
– Az leszek, barátom. Isten
veled!
Ott hagytam a munkájával,
visszaültem a lovamra,
kizártam a tudatomból a
fájdalom hangjait és képeit,
és az elkövetkező
negyedórában óvatosan
lavíroztam át a harcmezőn.

Már majdnem kiértem,

amikor hallottam, hogy
valaki a nevemet kiáltja.
Megrántottam a gyeplőt, és a
hang irányába néztem.
Popiliust pillantottam meg,
rangidős centuriónkat, aki
egy kis fa törzsének
támaszkodva ült, alig
harminclépésnyire tőlem. Az
első pillanatban fel sem
ismertem. Popilius mindig is
a katonás rend megtestesítője
volt, tiszta és makulátlan,
egyenes és megbízható, akire
minden körülmények között
lehetett számítani. Ez az
ember azonban minden
szempontból különbözött a
magamban hordozott képtől.
Nem viselte a páncélját, jobb
combját vastag, vértől
átitatott kötés fedte. Bal karja
durva, szürke gyapjúszövet
takaróból tépett
parittyakötésben pihent,
karomszerűen begörbített
ujjait szintén rögtönzött
pólya fedte. Arcának bal fele
elfeketedett, alaktalan massza
volt, egykor hosszú és fehér
haja nedvesen tapadt a
homlokára, melyen jól
látszottak a fájdalom
függőleges barázdái. Popilius
hirtelen nagyon
megöregedett.
Leszálltam a lóról és
odasiettem hozzá. Üres
borostömlő hevert mellette,
ruháján és leheletén éreztem
a karcos, savanyú vinum
szagát. Ennek ellenére józan
volt, a homloka pedig
érintésre hideg, és gyorsan
megnyugtattam magam, hogy
a sebei nem életveszélyesek.
Elmondta, hogy kapott egy
kardvágást a combjára, és
egy nyílvessző átfúrta az
alkarját még a mozgóharc
során, egy nappal azelőtt,
hogy belefutottak Lot
csapdájába. Ma egyáltalán
nem tudott harcolni, nem
befolyásolhatta az
eseményeket, tehetetlen
dühvel figyelte a
katasztrofális kimenetelű
csatát az egyik szekérről,
amelyen Quinto emberei a
sebesülteket szállították.
Senki nem hederített rá sem a
csata során, sem azután.
Előző este óta nem evett
semmit, és néhány órával
korábban megitta az összes
borát abban a reményben,
hogy menedéket talál az őt
körülvevő borzalmak elől.
Azt hitte, álmodik, amikor
meglátott ott lovagolni tiszta
és ép ruházatban.
Nem hagyhattam ott abban az
állapotban. Ő volt Publius
Cirro, apám bizalmas barátai
közül az egyik legutolsó,
megérdemelt némi törődést.
Kényszerítettem magam,
hogy legyűrjem a
türelmetlenségem és a
késztetést, hogy azonnal
Uther nyomába eredjek.
Adtam ennivalót Popiliusnak
a sajátomból, és az egyik
tiszta tunikámat feláldozva
átkötöztem a sebeit. Ezután
vittem neki vizet az egyik
közeli szekérről, és
amennyire tudtam,
megmosdattam, mielőtt
segítettem felállni, és
kényelmesen elhelyezkednie
egy füves buckán.
Megtettem érte, amit tudtam,
ideje volt indulni. Közöltem
a szándékom, ő pedig
bólintott, de aztán
rákérdezett, hogy visszatért-e
az emlékezetem, és egy ideig
még beszélgettünk.
Elmondtam, hogy
megtaláltam az ifjú Bassust,
és azt is, hogyan végeztem
vele. Csendben hallgatott,
borostás állát simogatta.
Amikor befejeztem,
felsóhajtott.
– Bármit megadnék ezen a
világon, parancsnok, hogy
semmissé tegyem az utolsó
három évet; hogy újra
Camelotban lehessek, az
apád éljen, és béke legyen a
körülöttünk lévő világban.
Persze ez lehetetlen…
asszonyhoz méltó vágy
csupán. Indulnod kellene,
hogy megtaláld Uthert, bár
nem tudom, mit tehetnél
még.
Bólintottam, már készültem
indulni, amikor valami a
hangjában, a hangsúlyában
megállásra késztetett. Ma
sem tudom, mit hallottam
meg, de valamiért
elgondolkodtam azon, amit
Quinto mondott Lot
asszonyáról.
Megköszörültem a torkom, és
lenéztem rá.
– Mondj valamit Lot
királynéjáról, Popilius. Mi
történt? Hogyan fogta el
Uther?
Ő is a torkát köszörülte, de
kerülte a tekintetemet.
– Ygraine úrnő.
– Drága Jézus!
Ahogy kimondta, a név úgy
villant át az elmémen, mint
Publius Varrus égi köve az
égbolton. Ygraine! Donuil
apja, a skót király lánya!
Donuil az első
találkozásunkkor mondta,
hogy az apja és Lot
házassággal kötöttek
szövetséget. A nővére,
Ygraine alig néhány hónapja
ment hozzá Lothoz. Ami azt
jelentette, és ez a gondolat
megdöbbentően új volt
számomra, hogy ő Deirdre
testvére… az én
Cassandrámé… A helyzet
keserű, tragikus iróniájától
kis híján megbicsaklott a
térdem, és gyorsan odébb
kellett sétálnom, hogy
összeszedjem a
gondolataimat, mielőtt
Popilius meglátja a
szememben a kétségbeesést.
Az elmém sikoltott. Uthernek
természetesen fogalma sem
lehetett róla, kicsoda Ygraine
valójában. Megölte a húgát,
amiért bosszút lihegve
indultam utána, és most,
amikor megtaláltam, a
kezébe került ennek a
különös kelta családnak egy
másik tagja, melyhez a sors
különös szeszélye folytán
úgy tűnt, elválaszthatatlanul
kötődöm. Egy pillanatra
megjelent előttem Cassandra
képe, amint ráharap duzzadó
férfiasságára, és a józanság
forgószélként távozott
belőlem. A számba gyűrtem
az öklömet és keményen
ráharaptam. A hirtelen
fájdalom lehetővé tette, hogy
összeszedjem magam, és
megpróbáljak épelméjűen
gondolkodni. Amikor úgy
véltem, tudok uralkodni
magamon, visszafordultam
Popiliushoz, és a tenyerembe
rejtettem felsebzett öklömet.
Tágra nyílt szemmel meredt
rám, láthatóan nem tudta,
milyen reakcióra várhat
tőlem. Odasétáltam hozzá, és
amikor megszólaltam, még
én is nyugodtnak és
kiegyensúlyozottnak
hallottam a hangomat.
– Mikor történt ez?
Egyáltalán, mi történt?
Mondd el, és ne hagyj ki
semmit!
Egy pillanatig habozott, majd
színtelen, monoton hangon
belekezdett. Már az elején
közölte, hogy amit el fog
mondani, annak a nagy része
feltételezés, de saját
megfigyelésein, valamint
más tisztek megjegyzésein
alapul, akik sokkal közelebb
voltak az igazsághoz, mint ő.
A harctéri fegyelem,
gyakorlatozás, csatarend és
logisztika kérdéseiben Uther
mindig tanácskozott
Popiliusszal, mielőtt döntött
volna. Más ügyekben maga
határozott, és ez Popiliusnak
is tökéletesen megfelelt. Ez a
hadjárat azonban
nyugtalansággal töltötte el a
veterán tisztet. Ahogy ő látta,
legfőbb feladata mindig is az
volt, hogy gondoskodjon a
kolónia védelméről és
biztonságáról. Ha e kettős
feladathoz csatlakozott egy
expedíció a határainkon
kívüli területekre, akkor
kérdés vagy habozás nélkül
vállalta a hadjárat kihívásait,
de az elsődleges törekvése
mindig is az volt, hogy elérje
a célt, leszámoljon a
veszéllyel vagy
fenyegetéssel, aztán
késlekedés nélkül
hazavonuljon. Mint mondta,
az utóbbi bő egy évben nem
követték ezt a szokást.
Az önkívületem első évének
késő nyarán Uther előretolt
éke – magával Utherrel a
sorai közt – rajtaütött egy, a
déli partvidék felé tartó,
utánpótlást szállító
szekérkaravánra. A
készleteket ott akarták hajóra
rakodni, és tengeri úton
szállítani Lot erődjébe, a
hosszú corni félsziget északi
partjára. A konvojhoz
csatlakozott néhány nemesi
származású hölgy is.
Uther, a mindig elbűvölő és
magával ragadó hős soha
nem bánt rosszul a nőkkel, és
mindent megtett, hogy ezt
foglyai tudomására is hozza.
Sajnálkozását fejezte ki őreik
és kísérőik halála miatt –
ilyen a hadiszerencse,
senkinek nincs rá befolyása,
mindenki csak a saját
emberei győzelmét szeretné
megvalósítani. Miután a
kötelező udvariassági
fordulatoknak eleget tett,
három napig megbecsült
vendégekként kezelte és
szórakoztatta őket, miközben
a hadsereg gondoskodott a
védelemről, és biztonságba
helyezte a zsákmányt. Aztán
amikor már meggyőződött,
hogy a foglyok jelenléte nem
veszélyeztetheti a biztonságát
és terveit, erős kísérettel
délre küldte a hölgyeket,
eredeti úti céljuk felé.
Popilius megnyugtatott, hogy
ezzel voltaképpen nem
veszítettek időt. Nem sokat
kockáztattak, és cserébe sok
mindent kaptak. Hogy Uther
a zsákmányon kívül milyen
sokat kapott valójában, azt
Popilius csak hónapokkal
később kezdte sejteni. Előtte
nem tudta, kik voltak azok a
hölgyek, de nem is nagyon
érdekelte. Véletlenül tudta
meg egy éjszaka, amikor a
tábortűz mellett üldögélt
Uther egyik fiatal
törzstisztjével, aki a
kelleténél több bort ivott,
hogy az egyik nő –
természetesen a legszebb –
Lot királynője, Ygraine volt.
Katonaelméje azonnal
felháborodott, hiszen egy
értékes háborús zsákmányt,
egy túszt, egy jelentős
tárgyalási alapot engedtek ki
a kezükből. Miért bocsátotta
szabadon Uther, amikor
tudta, hogy ki ő, és azt is,
mekkora értékkel bír a férje
ellen folytatott háborúban?
Miközben helytelenítő
szavait hallgattam, magam is
ugyanezen gondolkodtam.
Lot királynéja! Soha nem lett
volna szabad elengedni!
Ha bárki más lett volna,
Popilius jelentése biztosan
nem bosszant fel, és nem is
lep meg. Nem is számítottam
másra hódító, elbűvölő
kuzinomtól. De mi az Úr
nevéért eresztette szabadon
Ygraine királynét? Semmi
értelmét nem láttam, még ha
tetszett is neki a hölgy, mivel
csak azzal, hogy fogságban
tartja, segíthette volna a saját
terveit, ugyanakkor el is
csábíthatta volna puszta
kedvtelésből, különösen nagy
élvezetet lelve tettében,
hiszen pontosan tudta, kinek
a felesége. Aztán hirtelen
minden értelmet nyert azon a
bizarr, minden logikát
nélkülöző módon, amit
képtelen voltam befolyásolni.
A válasz váratlanul megjelent
az elmémben, én pedig
azonnal és ösztönösen
elfogadtam, mert biztos
voltam benne, hogy igaz.
Annyit tudtam, hogy Lot –
bár fiúkorunk óta nem láttam
– sok szempontból is
természetellenes, ízlését és
vágyait tekintve szinte nem is
emberi. Nem mintha a saját
neméhez vonzódott volna,
éppen ellenkezőleg, inkább a
nők iránt érzett fékezhetetlen
vágyáról és kegyetlenségéről
vált hírhedtté. Ez az ember
valószínűleg képtelen volt a
szerelemre – a rendes, emberi
szerelemre –, és ebből
következtettem, hogy a
felesége alkualapként a
semminél is kevesebbet ért
ellenségei kezében.
Kémként azonban, miután
dühös kelta büszkeségében
úgy érezte, elárulta és magára
hagyta az az ember, akinek
áldozati bárányként dobták
oda, könnyen az ellenség
ügye mellé állhatott,
felbecsülhetetlen értékké
válva számukra, még ha
királyi férje nem is törődött
vele. Izgatott szívverésem
igazolta, hogy igazam van.
Ygraine Uther kémje volt, az
a kém, akiről korábban már
hallottam! Ő és Uther
találkoztak, egymásba
habarodtak, és három rövid
nap alatt összeesküvést
szőttek Lot ellen.
Miközben mindez átfutott az
agyamon, Popilius tovább
beszélt. A szekérkaraván
elfogásának nem lettek
következményei, és bár
felháborodott és
értetlenkedett az asszony
elengedése miatt, az eset
elhalványult az emlékeiben,
egészen egy egy évvel
későbbi időpontig. Popilius
személyesen ellenőrizte az
őrséget az éjszakai táborban,
amikor kimerült lovas
érkezett, köpenyén Lot
vadkanos címerével, és
sürgős üzenetet hozott
Uthernek.
Uther egy órán belül
kilovagolt két bizalmasával, a
hadsereget Popiliusra bízta.
Semmi rendkívüli nem
történt, és Popilius először
nem is aggódott. Ám amikor
Uther már második napja
nem jött vissza, kezdett
nyugtalankodni.
Nyugtalansága csak
fokozódott, amikor
kérdezősködésére megtudta,
hogy senki, Uther közeli
tanácsadói sem tudják, hová
tűnt a király. Még a kelták
sem tudtak semmit Uther
hollétéről, viszont ők nem
aggódtak. Számukra a király
sérthetetlen volt. Tudták,
hogy vissza fog jönni.
Popilius további két napig
őrlődött, mire Uther újra
megjelent, késő délután úgy
lovagolt be a táborba, mintha
mi sem történt volna.
Azonnal tanácskozásra hívta
a főtisztjeit, és közölte, hogy
hajnalban indulnak. Aznap
éjjel nem sokan aludtak egy
óránál többet, mert már jóval
azelőtt, hogy keleten
világosodni kezdett az ég, a
csapatok alakzatba
rendeződve készen álltak a
kilovaglásra. Másfél napig
meneteltek, aztán egy
keskeny, mérföldnyi hosszú
szorosban, ahol az út egy
gyors folyású patak mentén
kanyargott, csapdát állítottak.
A katonák köveket hordtak a
szakadék szélére, hogy
bármelyik pillanatban lavinát
zúdíthassanak a lent vonuló
ellenség nyakába. Uther
íjászai közben beásták
magukat a tőzeggel borított
domboldalon, a szoros
kijáratánál, ahol az út balra
kanyarodva egy lankás
emelkedő tövében haladt el.
Az ezt követő harcban
Popilius első alkalommal
tapasztalta meg a nagyszámú
kelta hosszúíj pusztító erejét.
Már több alkalommal harcolt
együtt íjat használó keltákkal,
de a korábbi csaták nem
készítették fel arra, amit itt
látott. Az íjászok négy
árokban rejtőztek el,
mindegyikben ötven ember.
Az egyes árkok
parancsnokainak jelére
egyszerre lőttek; ötven
hosszú, halálos, pontos
nyílvessző záporozott az
ellenségre mindkét oldalról,
és már jött is a következő
sorozat olyan gyorsan, hogy
az íjászoknak alig maradt
idejük újabb vesszőt a húrra
helyezni, mielőtt megint ők
következtek. Popilius
számára úgy tűnt, mintha
egyfolytában repkedtek volna
a lövedékek.
Minden íjász tíz vesszőt lőtt
ki a szűk szorosba, olyan
közelről el sem tudták
hibázni. Négyezer nyílvessző
röppent ki az odalent
összetömörült ezer emberre,
akik sehol nem találtak
fedezéket. Hamarabb véget
ért az egész, mint ameddig
leírtam. Aznap egyetlen
lovasnak sem kellett
harcolnia az ellenséggel.
Amikor Popilius végzett a
beszámolóval, hosszú
pillanatokig hallgattam,
mielőtt megtörtem a csendet.
– Honnan tudott róla Uther?
– Mondd meg te.
– Ygraine-től.
– Én is erre gondoltam –
sóhajtotta. – De ez csak
találgatás, parancsnok.
– Nem, biztosan ő volt. Nincs
más magyarázat.
– Egyetértek – bólintott. – A
hírvivő, aki akkor éjjel eljött
a táborba, Lot címerét
hordozta… de Ygraine
embere volt, ő küldte
Utherhez. Utána is láttam, ott
volt az úrnője mellett, amikor
négy nappal ezelőtt
csatlakozott hozzánk.
– Önként jött?
Felmordult.
– Persze. És volt vele egy
újszülött gyermek is. Lot
bizonyára azt hiszi, hogy az
övé, vagyis az utóbbi évben
legalább egy alkalommal
biztosan együtt hált az
asszonyával.
– És valóban az övé?
Popilius újra csak a fejét
csóválta, és keserves
nyögéssel próbált
kényelmesebben
elhelyezkedni.
– Én is pont annyira tudom,
mint te. Mindenesetre
mostanában úgy tűnt, mintha
Uther sokkal jókedvűbb
lenne.
Megdörzsöltem az arcom,
mintha megpróbálnám
lemosni róla az álmosságot,
pedig csak haragos
üvöltésemet akartam
visszatartani.
– Sok mindent mondtál, amin
el kell gondolkodnom, öreg
barátom – szólaltam meg
erőltetetten semleges hangon.
– Azt hiszem, átaludtam két
nagyon fontos évet, ideje
lenne felzárkóznom az
eseményekhez.
Halványan elmosolyodott.
– Legalább újra köztünk
vagy, parancsnok. Hála az
Úrnak, csak ennyit tudok
mondani. Mit teszel most?
– Azonnal megkeresem
Uthert. Közben neked is lesz
dolgod, össze kell szedned a
sereg maradékát, és
visszaindulni Camelotba.
Szükségünk van rád, Popilius
Cirro. Aludj egy órát, aztán
küldj el valakit Mucius
Quintóhoz a mező másik
oldalára, tudasd vele, hogy itt
vagy. Nincs ok sietségre, a
sebeidet bekötöztem, neki
pedig rengeteg a dolga.
Utána viszont menjetek haza,
amilyen gyorsan csak tudtok,
és ne hagyd, hogy Quinto
akadályozzon. Most mennem
kell, de Camelotban
találkozunk.
Újabb mordulás és bólintás
következett, aggodalmas
tekintettel nézett rám.
– Vigyázz magadra,
parancsnok. Légy óvatos.
Egy egész hadseregre való
veszélyes ember kószál a
környéken.
Elvigyorodtam.
– Neked még senki nem
mondta, milyen veszélyes tud
lenni Caius Merlyn
Britannicus? –
Megveregettem a vállát. –
Aludj egy kicsit, öreg
barátom, aztán hívd fel
magadra a sebészünk
figyelmét. Isten veled!

XL.

Másnap rátaláltam Gulrhys

Lotra, Cornwall királyára –
egy fán lógott, kéz- és
lábfejét levágták, és a
nyakába akasztott zsákba
tömték. A zsákot
aranybrokátból varrták, és a
Pendragonok hímzett
karmazsin címere díszelgett
rajta. A levágott jobb kézen
még ott volt a nehéz
pecsétgyűrű Cornwall fekete
vadkanjával, annak
bizonyítékaként, hogy a
szörnyeteg valóban meghalt.
De ki ölhette meg? Nem
gondoltam, hogy Uther, ez a
módszer nem az
unokatestvéremre vallott. Ő
egyszerűen addig aprította
volna az ellenfelét, amíg bele
nem hal, és szétszórja a
darabokat, vagy csak
fellógatja, figyelmeztetésként
a többi ellenségének. De az
az Uther, akit egykor
ismertem, még a legádázabb
ellenségét sem kínozta vagy
csonkította volna meg, és
biztosan nem hagyja a
holttest leválasztott kezén
Cornwall pecsétgyűrűjét.
Popilius Cirróval folytatott
beszélgetésem végre
érthetővé tette, miért küzd
olyan megszállott módon
Uther Lot ellen. Saját
szomorú példámból tudtam,
ha nő van a dologban, akkor
Uther Pendragon bármilyen
borzalomra képes. Lot most
már halott volt, és teljesen
mindegy, ki ölte meg, Uther
folytatni fogja hódítását a
halott ember királynéja és
birodalma felett, és nem hagy
fel a szándékával, amíg meg
nem találom és meg nem
ölöm.
Egyelőre nem foglalkoztam a
rejtéllyel, levágtam a testet,
elégettem, a gyűrűt pedig
elraktam. Soha nem sikerült
kiderítenem, hogyan halt meg
Lot, és miért lógott ott
magányosan, gyászolók
nélkül abban a kis ligetben, a
királyi pecsétgyűrűvel az
ujján.
Aznap éjjel a füstölgő
hamvaktól egymérföldnyire
táboroztam le. Az égő hús
bűze beleivódott a ruhámba
és a hajamba, egész éjjel
rémálmok kínoztak. Harcoló
katonák, lovasok és
gyalogosok kavarogtak
körülöttem kísérteties
csendben, bár a szájuk
sikolyra nyílt, és az arcukat
eltorzította a kín. Láttam
Cornwalli Lotot, ezüst lovon
ült, de valaki lesújtott rá és
elterült a földön fekvő
holttestek közt, majd a
halottak közül előbukkant
Uther meztelenül és véresen,
férfiassága a vágytól
mereven szegeződött előre, a
kezében tartotta Lot levágott,
vértől csöpögő fejét, és
megszállott módon,
vérkönnyeket hullatva
nevetett. Tőrrel a kezemben
rohantam felé, tekintetem a
csípőjén lógó láncos
buzogányra tapadt. És a
levágott fej már nem is Loté
volt, hanem Deirdre-é – az én
Cassandrámé –, és tágra nyílt
szemmel sikoltott, hogy
maradjak távol, legyek
óvatos, óvatos, óvatos…
aztán valami hangos
kondulással lesújtott rám.
Szúró fájdalmat éreztem a
hátamon, a bordáim alatt,
valami széthasadt, és hevesen
dobogó szívvel, rémülten
riadtam fel. Reggel volt, a
nap már rég felkelt.

Éberen, mozdulatlanul
feküdtem még jó ideig,
elmém zsongott a valótlan
álomtól és a nagyon is valós
rettegéstől. A hátam
megfeszült azon a helyen,
ahol az álom-ütés érte, és
tudtam, hogy egy kiálló
gyökéren fekszem. Amikor a
szívverésem és a légzésem
helyreállt, odébb gördültem,
és sajgó gerincemet
dörzsölgetve felültem.
Szégyenkezve próbáltam
megtalálni
kényelmetlenségem okozóját,
miközben átkoztam
magamat, amiért ilyen
gyermeteg hibát követtem el
lefekvésnél. Ám nem
találtam semmit, a fű dús volt
és egyenletes. Újra
letérdeltem, ujjaimmal túrtam
át a területet, még jól látszott
testem lenyomata. Semmi
nem volt ott: sem gyökér,
sem kő, semmiféle bucka,
csak lágy, puha fű és moha.
Gyorsan felálltam, mert
éreztem a babonás félelem
mocorgását, és ezúttal a
tartalék lovat nyergeltem fel,
a nagy feketét hagytam
pihenni.
Útközben ettem, lóháton,
szárított mogyorót és
almaszeleteket rágcsáltam
pörkölt gabonaszemekkel, és
menet közben a fájdalom
fokozatosan hagyta el a
testem, visszahúzódott arra a
bizonyos pontra a hátamban,
majd egy óra múltán onnan is
eltűnt.
Valamivel később, amikor
leszálltam, hogy csillapítsam
a szomjamat egy gyors
folyású patakból, egy
csendesebb vízfelületen
megláttam a tükörképem. A
nap pontosan mögöttem volt,
és amikor előrehajoltam, a
fény átszüremlett hosszú,
aranysárga hajamon, és egy
pillanatra eszembe jutott
Deirdre levágott feje az
álmomból. Uther tartotta a
hajánál fogva, de a haj
aranyvörösen csillant, és a
világoszöld szempár sem az
övé volt. Nem Ibolyaszemű
Deirdre-é, hiszen a zöld nem
is hasonlít a lilára, és mint
Donuil mondta, Cassandra
haja lány korában sötétvörös
volt, nem arany árnyalatú,
mint amit az álmomban
láttam. Én már szőke hajjal
és szürke szemmel ismertem
meg. Mindezt csak az álom
művelte, de akkor is
megborzongtam tőle. A
tenyerembe mertem egy kis
vizet, és bele akartam
kortyolni, amikor hirtelen
rájöttem, hogy valami nincs
rendben. Jobban megnéztem,
és észrevettem az
elszíneződést. Sárosnak tűnt.
Iszapos a meder, mondtam
magamnak, de korábban is
láttam már ehhez hasonlót,
nem is egy alkalommal.
Alig húszlépésnyivel feljebb
megtaláltam öt cameloti
katonánkat a patakban, már
kezdtek felpuffadni.
Öklendezni kezdtem a
gondolatra, hogy kis híján
ebből a vízből ittam. Amikor
elég jól éreztem magam,
sorban kihúztam és egymás
mellé fektettem őket.
Mindegyiket ismertem, de
ennél többet nem tehettem
értük.
A nap folyamán
hozzászoktam halott
embereink látványához. Sok
ellenséget is magukkal vittek,
de rájuk ügyet sem vetettem,
tekintetemet csak a cameloti
színek és a Pendragonok
vörös sárkánya vonzották.
Utam egyenesen dél felé vitt,
a tenger irányába, és tudtam,
hogy mindvégig a folyamatos
mozgóharc maradványain
fogok átvágni. Találkoztam
öt súlyos sebesülttel Uther
haderejéből, de nem tudtak
semmi értelmeset mondani.
Hagytam náluk ételt és
innivalót, majd
továbbindultam. Lot
seregéből is találkoztam
nyolc túlélővel, bár öten már
haldokoltak. A másik három
megpróbált elkapni, de
egyiküket észrevettem egy fa
alacsony ágán, és tudtam, mi
készül. Akkor öltem meg,
amikor rám vetette magát,
kardom hegyére tűztem és
félrelódítottam, kis híján
kitépte a kezemből a
fegyvert. Az egyik társa
megragadta a bokám,
csakhogy a lovam elsodorta,
és miközben hátrazuhant,
széthasítottam a fejét. A
harmadik elmenekült, nem
volt kedvem a nyomába
eredni.
Délben, egy nyílt mezőn
megálltam enni és lovat
váltani, és alig félóra múlva
olyasmibe botlottam, ami
sokkal jobban megviselt,
mint a csata folyamatosan
látható nyomai reggel óta.
Amikor kibukkantam egy
völgyből két kisebb domb
között, megpillantottam egy
lerombolt tanyaépületet. A
ház maga inkább csak viskó
volt, viszont az is leégett, a
falai beomlottak. A
földműves és gyermekeinek a
holtteste – egyikük még
csecsemő volt – szánalmas
kupacban hevertek az épület
maradványainak közelében.
Mellettük az anya, élve, és
amennyire láttam, sértetlenül.
Egyenes testtel térdelt, és az
őrülettől üres tekintettel,
száraz szemmel meredt a
távoli dombokra. Leszálltam
a lóról, és odasétáltam azzal a
szándékkal, hogy felajánlom
neki a segítségem, azonban
tudomást sem vett a
jelenlétemről. Még akkor
sem reagált, amikor
megfogtam a kezét, hanem
amint az előtte heverő
csecsemő felé léptem,
vadállatként vetette rám
magát, és megpróbált belém
harapni. Sietősen
visszavonultam, mire ő is
megnyugodott, és a
továbbiakban ügyet sem
vetett rám, tovább őrködött
halott családja felett.
Zavartan álltam ott,
gyomrom émelygett a
bűntudattól és a hányingertől,
míg végül meggyőztem
magam, hogy itt semmit nem
tehetek. Csendben
elhátráltam, magára hagytam
gyászával. Nem sokkal
ezután elértem a tengert.
Haladásom iránya miatt
kellett egy kis idő, hogy
rájöjjek, a lejtő széle és az
égbolt találkozásánál valami
nincs rendben, s ahogy
közelebb értem,
egyértelművé vált, hogy már
nincs előttem több
szárazföld, és egy rég a
tengerbe omlott domb
oldalán ereszkedem lefelé.
Megálltam a meredeken
lezuhanó sziklafalnál. Apály
volt, a hosszú, keskeny
homokpadon túl üresen és
végtelenül terült el a tenger,
de az első ámulat után
patanyomok vonták magukra
a figyelmem a lenti nedves
homokban. Nemrég nagyobb
lovascsapat haladhatott el
errefelé. A nyomok
egyértelműen ott voltak,
ilyen távolságból viszont
nem tudtam megállapítani
teljes bizonyossággal, hogy
melyik irányba tartottak. A fő
csapás mellett magányos
nyomokat is láttam, és a
szétszórt homokból
egyértelmű volt, hogy ezek a
lovak vágtattak. Nyugatra
több mérföldre is elláttam, de
a távolban már nem fedeztem
fel nyomokat. Ösztönösen
éreztem, hogy a csapások
kelet felé vezetnek, ám egy
szikla eltakarta a kilátást,
azon túl pedig egy kisebb
szirt, valamivel beljebb. A
partvonal egyértelműen
befelé kanyarodott és öblöt
formázott, ott a sziklafalak
mérete is csökkent.
Vetettem még egy pillantást
nyugatra, nem láttam mást,
csak az üres partvonalat,
ezért rézsútosan befelé a
másik irányba indultam, a
lehető legrövidebb úton a
keleti öböl csúcsához.
Amikor újra kiértem a partra,
az öböl túloldalán, két-három
mérföldnyire élénk színű
foltokat pillantottam meg
magam előtt. Közvetlenül a
parton egy csapatnyi lovas
kavargott, úgy egytucatnyira
becsültem a számukat. A
szikla alattam még mindig
veszélyesnek tűnt, bár itt már
negyedakkora sem volt, mint
az előző helyen. Balra
továbbra is eltakarta a kilátást
a part hajlata, csakhogy arra
gyorsan lejtett az út, és a
sziklák fokozatosan füves
dombokká alakultak. Tudtam,
hogy hamarosan meglelem az
utat a partra. Továbbindultam
balra, ezúttal már a szikla
peremén maradtam, és lassan
kezdett kibontakozni előttem
a kép. Egy második
lovascsapat – feleakkora
lehetett, mint az első – tűnt
fel odalent, az alattam lévő
szikla takarásából bukkantak
elő. Óvatosan lépdeltek a
csalóka homokon, mégis
folyamatosan közeledtek az
első csapat felé. Uther vörös
harci köpenyét a ráhímzett
sárkánnyal el sem lehetett
téveszteni a csoport élén,
még ebből a távolságból sem.
Üldözők és üldözöttek.
A torkomban dobogott a
szívem a felismeréstől, egy
pillanatra megálltam, hogy
átgondoljam a
lehetőségeimet. A lovam
pihent volt, talán egy órája
ülhettem a hátán, és még nem
fáradt el. Ebből a távolságból
is láttam, hogy Utherék
hátasai kimerültek. Ő és az
emberei még csak most
közelítették meg az öböl
csúcsának első ívét.
Légvonalban alig egy
mérföld választotta el őket az
üldözöttektől, de a kerülő
miatt kétszer annyit kellett
lovagolniuk. Most már láttam
azt is, hogy a másik csapat
tagjai egy hajót próbálnak a
víz széléhez vonszolni. Nagy,
esetlen jármű volt, az apály
miatt magasan feküdt a
parton. Úgy tűnt, eddig nem
sokra jutottak vele.
Újra Uther csapatára néztem.
Ők is fájdalmas lassúsággal
haladtak a száraz, mély
homokban. Jó egy mérfölddel
lehettem mögöttük. Tudtam,
hamarosan én is
leereszkedhetek a partra, bár
a homok ugyanúgy
hátráltatni fog, míg idefent jó
kemény volt a talaj. Ha fent
maradok, gyorsabban tudok
haladni, viszont többet kell
lovagolnom. Végül
elengedtem két tartalék
lovam kantárszárát, és
megsarkantyúztam a feketét.
A felső út mellett döntöttem,
és hagytam, hogy a hátasom
válassza meg az utat és a
sebességet. Már vágtatott is,
a hatalmas paták gyorsan
nyelték a távolságot a sziklás
peremen. Miközben
lehagytam Uther csapatát,
lázasan gondolkodtam,
próbáltam kitalálni, kik
alkothatják a másik csapatot.
Színes ruházatuk alapján úgy
véltem, nők is lehetnek
köztük, bár a kelták egy
része, főként a hibern skótok
szintén kedvelték az élénk
színű, mintás szöveteket. Ha
mégis nők vannak ott, akkor
kik lehetnek? Lot meghalt, a
felesége Uther szeretője volt,
vagyis biztosan nem próbál
megszökni az
unokatestvérem elől.
Érzésem szerint nagyon
hamar elértem arra a pontra,
amelyen túl a geometria
győzedelmeskedett a
gyorsaság fölött. Ha
továbbmentem volna ezen az
úton, minden lépéssel
távolabbra kerülök a
célomtól, ezért élesen jobbra
fordultam, és lovam
lebotorkált a szikla aljára,
amely itt már voltaképpen
csak egy meredek, homokos
bucka volt a part fölött.
Magas homokdűnék közt
lovagoltam, melyektől
semmit nem láttam magam
előtt, és a talaj elég kemény
volt, hogy ne okozzon
problémát remek
hátasomnak.
Egy örökkévalóságig tartott,
mire kiértem a dűnék közül a
partra, és már előtte
meghallottam a harc
jellegzetes hangjait. Az öböl
legmélyebb pontja most jobb
kéz felé esett, és még mindig
egy mérföldre voltam az
összecsapás helyszínétől. A
lovas nélküli lovak láttán
megállapíthattam a harc
kimenetelét. A nehéz hajó
elhagyatottan hevert egy
mély homokbuckán, az orra
már belelógott a vízbe, de
rajtaütöttek a menekülőkön,
mielőtt kiszabadíthatták
volna a járművet, vagy lóra
szállhattak volna, hogy
fogadják az üldözőiket. Uther
emberei ott forgolódtak
körülöttük, néhányan a vízbe
is belegázoltak a lovukkal, a
katonák széles, lendületes
suhintásokkal aprították az
ellenséget.
Ám a harc korántsem ért
véget. A gyalogosok
makacsul küzdöttek, bár nem
sok esélyük lehetett. A
kétségbeesés szülte
bátorsággal védvonalat
formáltak a színes ruhás
csoport előtt – valóban nők
voltak, most már láttam –,
akik a hajó körül
csoportosultak. Miközben
figyeltem, egy új ellenállási
góc formálódott; lenyűgözve
szemléltem a jelenetet.
Miután látták, hogy a hajót
már nem tudják vízre
bocsátani, féltucatnyian
futásnak eredtek, s valamivel
odébb, az egyik dűne tövében
rögtön össze is álltak zárt
alakzatba. A szemlátomást
Pendragon-íjakkal
felfegyverzett katonák
halálos, jól célzott nyílzáport
zúdítottak Uther lovasaira,
sorban terítették le a
támadókat.
Miféle képtelenség ez? És
hol vannak Uther íjászai?
Miközben ezek a kérdések
foglalkoztattak, lovam lépte
bizonytalanná vált, és
tudtam, hogy képtelen lesz
tovább ilyen gyorsasággal
vágtatni az egyre puhább
homokban. Előrehajoltam,
hogy a fülébe súgjak néhány
biztató szót, és ebben a
néhány pillanatban érdekes
fordulatot vett a csata.
Uther parancsára több
embere kivált a harcból, és
tömör lovassorfalat alkotva
áttörtek a védőkön,
legázolták őket,
megpróbálták elérni a nőket
és a hajót. Pillanatokon belül
minden lovas maga előtt
tartott a nyeregben egy
kapálózó, szabadulásért
küzdő foglyot – élő pajzsként
használták őket az íjászokkal
szemben. Uther maga vezette
a rohamot az íjászok alakzata
ellen. Hitetlenkedve
figyeltem, mint ahogy egy
mélyen alvó ember veszi
tudomásul elborzadva a
rémálom kibontakozását –
amikor tudja, hogy nincs
hatalmában változtatni rajta,
és minden csak egyre
rosszabb lesz. A lovam már
alig haladt, és még mindig
négyszáz lépésre voltam a
hajótól, ötszázra a dűnétől.
Uther nevét üvöltöttem
elcsukló hangon, de senki
nem hallotta.
Az íjászok a dűnénél
abbahagyták a lövöldözést.
Bizonyos fokú
embertelenségre vallott volna
élő, tehetetlen nőket megölni,
még akkor is, ha ezzel
magukat ítélték halálra. Az
íjászok készenlétben tartott
vesszővel, mozdulatlanul
figyelték Uther embereinek
közeledését. Végül, amikor a
két csoportot már csak ötven
lépés választotta el
egymástól, az egyik kilőtte a
vesszőt, majd még egyet. Egy
lovas az élő pajzzsal együtt
lehanyatlott, mindketten
halottak voltak. Még hárman
követték társuk példáját, és
Uther csapata hirtelen a
felére zsugorodott, de maga
Uther addigra már majdnem
elérte a dűne szélét. Az
íjászok szétszóródtak,
eldobták használhatatlan
fegyverüket és kardot
rántottak. Uther a földre
ejtette immár feleslegessé
vált pajzsát, és az egyik védő
után vetette magát.
Közeledésem közben
elborzadva figyeltem a
jelenetet. Éreztem, hogy az
erő távozik a testemből,
ahogy a víz folyik ki egy
törött vázából, és
elhatalmasodott rajtam a
kétségbeesés. Nem tudtam,
mi történik, vagy kik az
áldozatok, de több
értelmetlen mészárlást láttam
itt a kuzinom részéről, mint
amennyire képesnek
tartottam.
Megállítottam a lovam, és
csak bámultam
mozdulatlanul. Utheren és
három megmaradt lovasán
kívül alig mozdult valami a
parton. Az egyik nő, akit
ledobtak a ló hátáról, lassan,
imbolyogva felállt, és
odasétált a többiekhez,
életjelek után kutatott. Talpra
segítette egy társát, akinek
sárga ruhája az egész testét
takarta, a karja és az egyik
lába kivételével, ahol
széthasadt a szövet.
Egymásba kapaszkodva
mentek tovább. Uthernek
további három embere is
életben maradt, most lóra
szálltak, és a többiekkel
együtt körbevették a nőket.
Egyelőre nem láttak meg,
pedig alig kétszáz lépésnyire
ültem tőlük. Újra elindítottam
a lovam, aztán szinte azonnal
meg is állítottam.
Uther leszállt, és gyalog ment
oda az egymás mellett álló
nőkhöz. Vártam, hogy
levegye a sisakját, de nem
tette meg. Megállt néhány
lépésnyire tőlük, lehajolt, és
marokra fogta az egyik halott
nő ruháját. Letörölte vele a
vért a fegyveréről,
felegyenesedett, és
visszadugta a kardot a
hüvelybe. Végül hátravetette
a köpenye szárnyait.
Zavartan figyeltem, ahogy a
ruhája elejénél matat.
Ugyanabban a pillanatban
jöttem rá a szándékára,
amikor az áldozatai. Azonnal
futásnak eredtek. Egyetlen
ugrással utolérte őket,
megragadta a sárga ruhás nő
vállát, és megperdítve a
földre taszította. A másik nő
habozás nélkül rátámadt, de
Uther olyan könnyedén lökte
félre, mintha nem is lett
volna súlya. Aztán egyetlen
rántással letépte a másikról a
sárga ruhát, láthatóvá vált a
meztelen bőr és a vörös
hajzuhatag. Az eltaszított nő
újra támadott, ezúttal Uther
hátára ugrott. Újra
elindultam, miközben Uther a
válla fölött előredobta
támadóját, aki elterült a lába
előtt. Egyik kezével átfogta a
derekát, felállította és
magához vonta. A test
rándulásából láttam, hogy
leszúrta, belehúzta a tőrébe.
A nő térdre rogyott, majd
eldőlt a homokban. Uther
ismét a ruháját rángatta,
meglazította derékövét és
széthúzta nadrágját.
Figyeltem, ahogy térdre
ereszkedik, és maga felé
húzza a vörös hajú nőt, addig
rángatja és taszigálja, amíg a
könyökhajlatába nem igazítja
felhúzott térdét. Most már
nagyon közel voltam, alig
százlépésnyire, és mintha
továbbra is valami álomban
lettem volna. Minden tekintet
Utherre és a prédájára tapadt.
Elmémben egy litánia
ismétlődött újra meg újra…

Ibolyaszemű Deirdre.
Cassandra a völgyből. Keserű
Sóhajú Deirdre. Cassandra a
völgyben. Mélyen a sírban,
ahol Deirdre nyugszik.
Cassandra, Merlyn
ostobasága…
Nem is voltam tudatában,
hogy a kezembe vettem
Publius Varrus nagy íját;
hogy nyílvesszőt illesztettem
a húrra; nem voltam
tudatában semminek, csak
saját mérhetetlen, felelőtlen
naivitásomnak. Mindaz a
szánalmas emberi gyengeség
és határozatlanság, ami arra
késztetett, hogy kétségbe
vonjam, vajon Uther le tud-e
süllyedni a brutalitásnak egy
olyan szintjére, ami képessé
teszi rá, hogy kegyetlenül
összeverje és meggyilkolja a
szerelmemet, most egészen
apróra zsugorodott megvető
keserűségem előtt. Hogyan is
kételkedhettem benne
valaha? Mindig is tisztában
voltam vele, hogy van
Utherben valami feketeség,
amit sosem tudtam
meghatározni. Most, itt
viszont többet láttam belőle,
mint amit az előző harminc
évben sejtettem, miközben a
lehető legközelebbről
ismertem őt. És ekkor újra
megtaláltam a hangom.
Kiáltásomra felkapta a fejét,
hat embere azonnal reagált,
laza alakzatban elindultak
felém. Ügyet sem vetettem
rájuk.
Uther hanyag mozdulattal
ellökte magát áldozatától,
felállt, visszatömködte
nedvesen csillogó
férfiasságát a ruhája alá, és
becsatolta az övét. Tudtam,
hogy megölhetném onnan,
ahol ülök, de vágytam rá,
hogy megtudja, miért kell az
én kezemtől meghalnia.
Inkább a hozzám
legközelebbi férfit lőttem le,
nyílvesszőm a szeme között
fúrta át a fejét, és a második
már ott is volt a húron, szinte
még mielőtt az első célba ért.
Társai megsarkantyúzták a
lovukat, én pedig leadtam
egy második és egy harmadik
lövést is, szinte célzás és
bármiféle izgalom nélkül.
Nem voltak ők többek zavaró
körülménynél, akik közém és
aznapi feladatom közé álltak.
Az életben maradt három
közül ketten elkövették azt a
hibát, hogy megfordultak és
menekülni kezdtek; a
harmadik tovább közeledett.
Ha mindannyian
rohamoznak, elkaphatnak,
így viszont átlőttem egyedüli
támadóm mellvértjét, amikor
már csak tízlépésnyire volt
tőlem. Még visszhangzott a
fülemben halálának tompa,
kissé fémes puffanása,
amikor a másik kettő felé
fordultam. Az egyiket a víz
mellett lőttem le, belezuhant
a visszatérő dagály hullámai
közé. A másik, aki időközben
nagyon eltávolodott, valódi
kihívást jelentett. Gondosan
céloztam, kísértem a
mozgását, majd útjára
engedtem a vesszőt. A
lövedék tökéletes pályát írt
le, a katona visszafordult és
felemelte a kezét, mintha el
akarná hessegetni magától,
így a vessző egészen a tolláig
a hónaljába fúródott.
Kuzinom addigra lóra szállt,
és a nyeregből figyelt, várt. A
vörös hajú nő szinte a lova
lábai előtt hevert. Kihajoltam
oldalra, finoman a homokba
ejtettem az íjamat, majd
leráztam a vállamról a tegez
szíját, és hagytam azt is
lecsúszni. Csak ezután
indultam el lassan.
Mozdulatlanul figyelt,
sisakos fejét oldalra
billentette, várta, mit fogok
tenni. Amikor már csak tíz
lépés választott el, megálltam
és ránéztem. Megszólaltam,
és magam is meglepődtem
hangom higgadtságán, mert
legszívesebben üvöltöttem
volna.
– Nem szép dolog
asszonyokat gyilkolni, kuzin.
– A nő holtteste felé
biccentettem. – De nem ez az
első alkalom, igaz?
Az ezt követő csendben
számoltam szívveréseimet.
Tizenkettőnél válaszolt:
– Kuzin? Ki vagy te?
Mintha fejbe vertek volna,
még meg is billentem a
nyeregben. Ez nem Uther!
– Megsiketültél tán? Ki
vagy?
Lassan, remegő kézzel
kioldottam sisakom állszíját.
Továbbra is mozdulatlanul
figyelte, ahogy leemelem a
sisakot, és bal karom
könyökhajlatába fogom.
Most már ő is megmozdult,
de a reakciója még jobban
megdöbbentett, mint első
szavai. Láttam, hogy
összehúzza a szemét sisakja
arcvédő lemeze mögött, aztán
meglepetten összerezzen. Az
első szót még habozva
mondta ki, de aztán egyre
magabiztosabbá vált.
– Ambrose… Lindumi
Ambrose! Azt hittem,
hazamentél!
Most ő vette le a sisakját, és
megpillantottam az arcot,
amelyről azt gondoltam, soha
többé nem látom. Derek volt,
Ravenglass királya, akivel az
úton barátkoztam össze két
évvel ezelőtt.
– Te velünk vagy! –
sziszegte. – Legalábbis
velünk… Lottal voltál! Miért
ölted meg az embereimet?
Nem törődtem a kérdésével.
– Hol van Uther?
– Uther? – Hallottam a
hangján az értetlenséget. –
Honnan tudnám?
– Az ő páncélját viseled.
– Ó, hát ő! – Elhallgatott,
csodálkozva nézett rám. – Ő
volt Uther Pendragon?
Bólintottam.
– Ő volt. Megölted?
– Nos, igen, de nem tudtam,
hogy ő az. Soha nem láttam,
nem mintha számított volna.
– Te voltál? Saját kezeddel?
– Én, saját kezemmel.
Megöltem – közölte
kihívóan, mintha vitába
akarnék szállni vele.
– Mikor? – kérdeztem
rekedten, és hangos dobolás
kelt a fülemben szívverésem
ritmusára. Rettegtem a
választól.
– Ma reggel. – A válasz úgy
visszhangzott a fejemben,
mintha egy mély kútból
hangzott volna fel. –
Napkelte előtt. Napok óta
üldöztük őket, és éppen
akkor ütöttünk rajtuk, amikor
tábort bontottak. Tudtam,
hogy Utherhez tartoznak, de
az egész hadserege
szétszóródott. Nem
gondoltam volna, hogy maga
Uther az.
– Miért vetted el a páncélját?
– Tudtam, hogy a kérdés
csupán gyenge kísérlet annak
elkerülésére, ami következik.
Úgy nézett rám, mintha
elment volna az eszem.
– Miért ne vettem volna?
Neki már nem volt rá
szüksége. Több mint két éve
nem jártam otthon. Ő volt az
egyetlen ember, akivel az
utóbbi hónapokban
találkoztam – vagy inkább
években, mert a legutolsó te
voltál –, és illett rám a
páncélja. Még a sisakja is jó
a fejemre.
– Hogyan… pontosan
hogyan ölted meg? – Fel
kellett tennem a kérdést,
hogy elfojtsam magamban a
hirtelen támadt
bizonyosságot.
Makacs kíváncsiságom láttán
megrázta a fejét.
– Mit számít az? Ezzel,
hasonló módon, ahogy
másokkal is végeztem.
Lenyúlt a nyerge mellé, és
felemelt egy félelmetes
fegyvert. Úgy nézett ki, mint
egy csatabárd nyelére
illesztett kasza. A széles
penge három kézfejnyi
hosszú lehetett, mindkét élét
fűrészesre fenték. Már a
látványára is összeszorult a
gyomrom, és felidéződött
bennem egy ijesztő emlék.
– A hátába. A háta alsó felébe
szúrtad. – Oda mutattam,
ahol reggel a fájdalmat
éreztem.
Zavart homlokráncolással
bólintott.
– Így van, a páncélja széle
alá. Éppen próbált lóra
szállni, amikor odaértem…
egyik lába már a kengyelben
volt, de a lova odébb táncolt.
Nem tudtam lesújtani tisztán
a fejére vagy a nyakára a
sisakja miatt, pedig kétszer is
próbálkoztam. Így végül alul
szúrtam. Honnan tudod?
– Kétszer is megálmodtam.
Reggel megéreztem, amikor
történt.
Elkerekedett a szeme.
– Miről beszélsz?
Szórakozottan megráztam a
fejem, próbáltam
megszabadulni az érzéstől,
amely kezdett elhatalmasodni
rajtam, de ő tovább beszélt.
– Mi az, hogy érezted? Mit
éreztél? Miféle őrültség ez?
– A fegyvered… az a
fegyver. Veled volt, amikor
legutóbb találkoztunk?
– Nem, egy szásztól
szereztem északon, úgy egy
éve. A legjobb fegyver, amit
nyeregből is lehet használni.
Miért?
– Láttam egy álomban,
azután, hogy találkoztunk.
Láttam, hogy egy halott
ember fölött állsz… akit nem
láthattam… de akinek a
halála elszomorított. És
álmomban felém fordultál
azzal a… dologgal a
kezedben.
Kihúzta magát, és hangos
szusszanással kifújta a
levegőt a tüdejéből.
– Mi vagy te, valamiféle
varázsló?
Magamnak is fel kellett
tennem a kérdést, mert hiába
tagadtam egész életemben,
többé már nem tehettem,
hogy időnként felébred
bennem valami titokzatos
erő, amitől még én is félek. A
korábbi álmok képei mind
elsuhantak elmém új és
mindent látó szeme előtt: a
száznál is több rejtélyes
esemény, de közülük is
kiemelkedett apám halála, a
találkozás Ambrose-zal,
valamint Uther halála
Ravenglassi Derek kezétől.
Tudtam, minek nevezik ezt.
Jövőbe látás. Csakhogy a
jövőbe látás mágiának
számított, és valóban sok
mágikus dolgot tapasztaltam
életemben, de mindig
kétségbe vontam létezésüket,
mivel legtöbbször csupán
emberi manipulációról volt
szó, illetve más emberek
elméjének bizonyos mértékű
befolyásolásáról valamilyen
trükkel. Ha valamit nem
tudtam megérteni vagy
irányítani… akkor nem
néztem szembe a
következményekkel, és
egyszerűen elvetettem,
máshová fordultam
megoldásért.
Ismét lenéztem a nőre.
– Ő kicsoda?
Ravenglassi Derek megvonta
a vállát.
– Lot szajhája. Azt mondta,
összeszűrte a levet valami
cameloti fattyúval. Amikor
megláttam közöttük, tudtam,
hogy igazat szólt.
– De nem tudtad, hogy Uther
volt az?
– Nem, honnan tudtam
volna? Az elmúlt két évben
fent voltam északnyugaton,
csak most jöttem vissza
délre, alig három hete.
– Miért engedted, hogy
megszökjön Uther táborából?
Ádáz ragadozómosolyt
villantott rám.
– Senki nem „engedte”.
Feltartottak minket, és az
utolsó emberig harcoltak,
hogy ő és a kísérete
megszökhessenek. Azóta
üldözzük őket.
Hirtelen mérhetetlen
nyugalom szállt meg.
– Mit tudsz Camelotról?
Felmordult.
– Semmit azon kívül, hogy
szívós fattyak élnek ott.
Keményen harcolnak és
nehezen halnak meg. Miért
kérded?
– Mert én is közülük való
vagyok. Most meg kell
ölnöd, mielőtt én öllek meg
téged.
Összehúzott szemmel hátrébb
csusszant a nyeregben,
megragadta félelmetes
kinézetű fegyverét, és
hallottam, hogy felsóhajt,
mielőtt újra a fejébe nyomta
Uther sisakját.
– Azt mondtad, az északi
Lindumból jöttél. –
Csalódottnak tűnt. – Hittem
neked, még kedveltelek is.
– Mások is mondták, hogy
felettébb kedvelhető vagyok
– bólintottam –, de hazudtam
neked. Aznap készületlenül
ért minket a találkozás az
úton, Lot gyülekező
hadseregének közepén.
Hazudnunk kellett, hogy élve
megússzuk. Merlyn
Britannicus vagyok,
Camelotból. Uther nagyanyja
és az én nagyapám testvérek
voltak. – Tudtam, hogy meg
kellene ölnöm ezt az embert,
vagy meghalnom a kezétől,
miközben megpróbálom, de a
történtek ellenére semmi
haragot nem éreztem a
lelkemben. Próbáltam
felszítani indulatomat. –
Miért erőszakoltad meg a nőt
és ölted meg a többit?
Őszintén meglepődött a
kérdésemen.
– Tessék? Az összes istenre,
miért ne tettem volna?
Háborúban állunk, a győztes
osztályrésze a zsákmány, a
vesztesé a halál. Ez az élet
rendje.
Igaza volt. Előhúztam hosszú
lovassági kardomat. Ránézett
a fegyverre, majd vissza a
szemembe.
– Úgy gondolod, meg tudsz
ölni, Merlyn Britannicus? –
Nem feleltem, ezért folytatta.
– Megálmodtad, hogyan
végeztem Pendragonnal?
Bólintottam.
– A fájdalommal ébredtem,
de nem tudtam, mi okozta,
amíg meg nem láttam a
fegyvered. Arról rögtön
eszembe jutott.
– Mikor volt ez?
– Hajnalban.
– Amikor megöltem.
– Nyilvánvalóan.
Csodálkozva csóválta a fejét,
láthatóan nem tudta, mihez
kezdjen velem és a
viselkedésemmel. Végül egy
újabb sóhaj után
körbetáncoltatta a lovát, és
most már a másik oldalról
nézett rám.
– Nézd, nem akarok harcolni
veled, de ha kell, megteszem,
akár Lindumi Ambrose vagy,
akár Cameloti Merlyn.
Varázslónak látszol, de nem
félek tőled, ugyanakkor nem
is akarlak megölni. Miért
nem lovagolunk egyszerűen
el innen? Megmondom, hol
van a kuzinod, és békében
eltemetheted.
Nem leptek meg a szavai.
Talán kellett volna, de
valójában alig hallottam őket.
A nyeregszarván lógó
fegyvert bámultam, a vörös
bőrrel borított markolatú,
vasgolyóban végződő láncos
buzogányt, melyet a
bőrhuroknál fogva akasztott
fel a nyergére. Tekintete
követte az enyémet, lenézett
a fegyverre.
– Mit bámulsz?
– Az a te buzogányod?
– Igen, én szereztem. Itt
lógott, amikor elvettem a
lovat.
Közelebb léptettem hozzá.
– Akkor a kuzinomé volt.
Elkérhetem?
Értetlenül nézett rám,
felvonta az egyik
szemöldökét, de miután látta,
hogy a sisakomat még
mindig a hónom alatt fogom,
harmadszor is felsóhajtott,
eleresztette a kantárt, és
átvette a másik kezébe
veszedelmes kinézetű
fegyverét. Odahajoltam
Uther buzogányáért, éreztem
a vállamban az ismerős súlyt.
– Köszönöm. – Magasan a
fejem fölé emeltem, az ég
felé mutatva a markolattal,
amíg a golyó a szemem elé
nem került. Vajon ez Uther
régi buzogánya, vagy már
egy másik, miután az elsőt
beledobta a tóba Avalonban?
Tisztában voltam vele, hogy
soha nem fogom megtudni,
de ismét hálás voltam a
kételyért, amely a korábbi
bizonyosság helyére
költözött. Kipislogtam a
szemembe gyűlő könnyeket,
és gondosan saját nyergemre
erősítetem a fegyvert. Az
északi király némán figyelt.
Végül ránéztem.
– Hová mész most?
Megvonta a vállát.
– Talán megkeresem Lotot,
vagy haza. Nincs több
emberem. Néhányan
hazamentek, a többiek
meghaltak.
– Lot is halott. Egy fára
felakasztva találtam rá. –
Elővettem a pecsétgyűrűt. –
Látod? A vadkanos pecsét.
– Hm! – horkantott
Ravenglassi Derek. – Akkor
hát irány haza. Szeretném
újra látni a gyermekeimet.
– Hol találom Uthert?
Visszaakasztotta a nyergére a
fegyvert, láthatóan
megnyugodott a gondolattól,
hogy nem kell harcolnia.
– Amerről jöttünk. Kövesd a
nyomainkat a parton,
legalább tizenkét mérföldig.
Látni fogod, hol
kanyarodtunk ki a partra, egy
széles patakmedernél, ahol
egy hatalmas, csillogóan
fehér kő áll. El sem tudod
téveszteni, nagyon nagy és
vakítóan fehér. A kuzinod és
az emberei egy tisztáson
fekszenek,
hárommérföldnyire a patak
mentén. Az én embereim
közül is sokan ott maradtak.
Néhány pillanatig csendben
meredtünk egymásra, aztán
Ravenglassi Derek
megköszörülte a torkát.
– Nos hát, minden jót
kívánok, Ambrose-nak
nevezett Merlyn. Sosem
voltunk barátok, de igazából
ellenségek sem, nem igaz?
Van nálunk egy mondás: csak
azok érzik mások fájdalmát,
akiket megérintettek az
istenek. Jómagam soha nem
hittem az istenekben, de nem
kétlem, hogy te érezted a
kuzinod halálát. Bármit is
gondoltam eddig, lehetséges,
hogy az istenek téged
valóban megérintettek. Ezért
nem akarok harcolni veled.
Sok szerencsét!
Megfordította a lovát, és
elindult. Figyeltem, amíg el
nem tűnt a távoli dűnék
között. Egyikünknek sem
jutott eszébe, hogy
csatlakozzon a másikhoz, és
ennek így is kellett lennie.
Miután távozott, lenéztem a
lovam lábánál fekvő
meztelen nőre, aki halkan
felköhögött.
Csak amikor letérdeltem
mellé, és behajlított
karommal felemeltem a fejét,
akkor jöttem rá, mennyire
ismerős. Ösztönösen tudtam,
hogy Ygraine az, Donuil és
Deirdre testvére. A
hasonlóság egyértelmű volt,
ahogy az arcára néztem, és
amikor kinyitotta nagy, zöld
szemét, megismertem az
előző éjszakai álmomból.
Végigfutott rajtam a
borzongás. Láthatóan nem
tudta, hol van és mi történt
vele. Elsőként Uther nevét
ejtette ki, majd megismételte,
kissé kábán összemosva a
hangokat, úgy hangzott,
mintha „Ather”-t mondana.
Egy hullám futott ki a partra,
egészen a térdemig. A dagály
gyorsan közeledett, de
amikor megpróbáltam
felemelni Ygraine testét,
hogy biztonságba vigyem,
megtorpantam. Láthatóan
haldokolt, ruhám ujját
átáztatta a vére. Közelebbről
megnézve láttam, hogy a
tarkójából szivárog a vér, és a
koponyája összezúzódott.
Nem kellett sokat
gondolkodnom,
nyilvánvalóan Derek lova
rúgta meg, valószínűleg
amikor a gazdája felszállt a
hátára.
Tekintete az arcomra
szegeződött, és mintha
felismert volna.
– Hol a gyermekem?
– Miféle gyermek, hölgyem?
Itt nincs semmiféle gyermek.
– Igen, a gyermekem… az én
kis medvebocsom…
megígértem Uthernek, hogy
biztonságba helyezem és
vigyázok rá…
– Hol?
– Camelotban! A
gyermekem! Uther,
Camelotban!
– Ygraine – suttogtam –,
Uther meghalt.
– Uther? Ather… a fiam,
Arthur. Pendragon
medvebocs, az apja így
hívta… – Hirtelen
kimeresztette a szemét, és
megrándult a karomban. –
Uther! – sikoltott fel, és
meghalt.
Gyengéden visszafektettem a
homokba, és lezártam a
szemét, miközben a testvérei
tekintetét láttam magam előtt.
Fogalmam sincs, mennyi
ideig térdeltem ott, ujjaimmal
a szemhéján, de gyászoltam
őt, és mindannyiunkat, akik
ezen a szomorú britanniai
földön éltek. Ekkor a hátam
mögül, tisztán, akár egy
kakaskukorékolás,
gyermeksírást hallottam.
Hitetlenkedve fordultam
meg, és csak akkor láttam,
hogy a vízben térdelek. Az
üvöltés a nagy, ormótlan,
nehéz dereglyéből jött, amely
most már finoman ringatózott
a hullámok hátán.
Talpra ugrottam és
odarohantam, éreztem a
páncéllal borított lábamnak
csapódó hullámokat. A víz
egyre mélyebbé vált, a hajó
pedig folyamatosan
távolodott, és tudtam, ha még
egy lépést teszek, magával
ránt a dagály. Szívtam egy
hatalmas lélegzetet, teljes
erőmből előrevetettem
magam, és jobb kezem ujjai
elkapták a csónak peremét.
Némi kapálózás és küszködés
után két kézzel
kapaszkodtam a deszkába, de
tudtam, ha elengedem, a
páncélom miatt meg sem
állok a fenékig,
menthetetlenül megfulladok.
Vártam néhány pillanatig,
amíg kifújtam magam,
összeszedtem az erőmet, és a
jobb lábamat átlendítettem a
palánkon. A sarkantyúm a
rossz oldalon akadt be, és
csak nagy erőfeszítések árán
tudtam elforgatni a megfelelő
szögbe, hogy megtartsa a
súlyomat. Hamarosan
sikerült bemásznom, és egy
ideig zihálva, köhögve és sós
vizet köpködve feküdtem a
csónakban, mégis élveztem a
biztonság érzését.
A csecsemő az árbocrúd
tövében feküdt, fekete
medvebőrbe burkolva.
Csodálatos kisfiú volt, talán
nyolc-kilenc hetes lehetett,
apró arca ráncokba futott a
sírástól, becsukott szemmel
tiltakozott a gyomrát
mardosó éhség ellen.

Sosem tudtam, és most sem

tudom leírni azokat az
érzelmeket, melyek az első
pillanatokban hatalmukba
kerítettek, ahogy ránéztem a
gyermekre, aki később a
gyámfiam lett, majd ha
túlságosan rövid időre is, de
dicsőséget hozott ennek a
földnek. Szinte áhítat fogott
el, ahogy kicsomagoltam a
medvebőrből, és közelebbről
is szemügyre vettem. A bőr
alatt lévő hosszú, fehér ruha
elszíneződött és nedvessé
vált a gyermek
kényelmetlenségének
bizonyítékaként, és amikor
levettem róla, még
hangosabban üvöltött.
Hamarosan a mocskos
pelenkától eltekintve teljesen
meztelenül emeltem fel, és
némán csodáltam erejét. Ez
az apró, üvöltő kis poronty
Uther gyermeke volt, a tényt
nem aranyvörös haja
bizonyította, hanem a vörös
Pendragon sárkány az
aranyláncon a nyakába
akasztott pecsétgyűrűn.
Cassandra és hűséges
barátom, Donuil unkaöccse,
akinek az ereiben Publius
Varrus és Caius Britannicus
színtiszta római vére
csörgedezett, keveredve Ullic
Pendragon kelta vérével,
valamint Atholéval, a hibern
skótok királyáéval. Itt,
ezekben az apró, ökölbe
szorított kezekben, a vörös
arcban és a harsogó tüdőben
egy potenciális óriás rejtezett,
egy igazán erős keverék
esszenciája. Talán egy valódi
vezető, aki összekovácsolja
Britannia népeinek
legerősebbjeit. Talán egy
király, aki viselheti az
Excaliburt. Tisztán hallottam
a fejemben Publius Varrus
szavait: Tudni fogod, melyik
a nap, és azt is, ki a
megjelelő ember. Ha nem jön
el a halálod előtt, add tovább
a kardot valakinek, akiben
megbízol. A fiadnak. Tudni
fogod, jó nevelést kaptál és jó
tanuló voltál. Megfejtetted a
Hölgy titkát, aztán a nyeregét
is. Egy nap a király titkát is
megfejted. Tudni fogod, hogy
ő az, amint megpillantod. A
kis hercegre néztem, és
tudtam, hogy ő az.
Megborzongtam a
felismeréstől, és eszembe
jutott egy másik álom egy
csillogó ezüstkardról egy
sziklában.
Mintha csak tudatában lett
volna ámulatomnak, a
gyermek abbahagyta a sírást,
és egyenesen a szemembe
nézett, amitől elakadt a
lélegzetem. A fejét borító
dús, sötét, göndör fürtök
Publius Varrus
másodnagybátyám haját
idézték fel bennem. De
igazából a tekintete
döbbentett meg. Még soha
nem láttam hasonlót, mégis
olvastam róla Varrus
könyveiben. Egy ragadozó,
egy hatalmas, királyi sas
aranyszeme volt. Még soha
nem hallottam aranyszemű
gyermekről, de tudtam, hogy
Caius Britannicusnak ilyen
szeme volt. Közelebb vontam
magamhoz, beszívtam
csecsemőillatát, és tudtam,
hogy hamarosan tisztába kell
tennem… csak azt nem,
hogyan. Aztán felemeltem a
tekintetem – első alkalommal
azóta, hogy beszálltam a
csónakba –, és kinéztem a
partra.
Valamivel jobbra,
meghökkentően nagy
távolságban ott várakozott
fekete ménem, oldalra
billentett fejjel figyelt,
mintha azon gondolkodna,
hová megyek. Ő volt az
egyedüli élőlény az egész
hosszú partszakaszon, és
közvetlenül a háta mögött
meredeken, sziklákat
formázva emelkedett a
partoldal. Már majdnem az
öböl szájáig kisodródtunk, és
a parttól elválasztó
víztömegre pillantva
megállapítottam, hogy ma
már nem jutunk ki a
szárazföldre. A part felől fújó
szél feltámadt, gyengéden
simított végig az arcomon, de
elég erős volt, hogy egyre
távolabb és távolabb
sodorjon minket. Nagyon
hosszú ideig térdeltem ott,
magamhoz szorítva az
időközben elcsendesedett
gyermeket. Lassan úsztunk ki
a nyílt tengerre, és együtt
néztük Dél-Britannia egyre
távolodó partjait.