Osiris Könyvek 36.

Arthur Philip Feist

A fekete lovag
 The Legend of Sharonrose
Part one:
The Black Knight
All rights reserved!

A címlapfestményt
Szendrei Tibor
készítette

ISBN 963 7841 75 X

ISSN 1215-8518
Copyright © by Cherubion Kft., 1996
Nagy Zoltán
Cherubion
Könyvkiadó és Szolgáltató Kft.
Az AVALÓN Kiadói Csoport tagja
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 328.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 12 (A/5) ív
Készült Debrecenben, 1996-ban
Kate-nek

Még mindig szeretem.

 Diesaquo:
valaminek a kezdetén

Ötszáz év nagy idő. Ötszáz év alatt generációk szá-

zai élik le az életüket. Koronás fok tucatjai hullanak a
porba. Tengernyi vér folyik, s még a legdicsőbb tet-
tekre is vastag rétegekben telepszik rá a kor; elhomá-
lyosítva, olykor teljesen elfedve őket az emlékezés
elől. Ötszáz év alatt fontos tudások vesznek el örökre.
Sok kőszobor dől le, és a papok új szentek neveit fes-
tik a templomok oltárára.
Ötszáz év alatt elválik, hogy mi az, ami múlandó,
és mi az, ami örök. S ami örök, az, még ha elfelejtik
is, vissza fog térni. Ezért néha jobb lenne dolgokat
nem elfelejteni. Még egy fél évezred távlatából sem.
Emlékezz: volt idő, amikor értettük a farkasok sza-
vát.
Emlékezz: volt idő, amikor együtt követtük ször-
nyek lábnyomát.
Volt, hogy éjszakára éjszaka jött megint; s mi azt
hittük: az ég mindig sötét.
Amikor pedig újra felkelt a nap, a rongyos szár-
nyak és a csorbult karmok eltűntek az éjben. A sötét-
ség kapui hangos dörrenéssel zárultak össze, s mi azt
hittük, most már örökre.
A fények meleget hozlak. Az árnyak kicsivé zsugo-
rodtak, bemenekültek a szegletekbe, az ágyak alá, s
nekünk már csak néha-néha jutott az eszünkbe, hogy
vannak.
A kapukat mi tartottuk zárva. Részint azzal, hogy
nem féltünk a sötétben; részint azzal, hogy a papjaink
szakramentumokkal pecsétet forrasztottak rájuk.
A legenda, melyet el fogok mesélni, egy ősöreg
kolostorban kezdődött. Miurunk eme kőháza az Isten-
széke-hágó közelében, a Haragas és Midori falvaktól
körülölelt Boszorkány sziklán állt. Senki nem emléke-
zett már rá, hogy miért éppen oda építették. Mint
ahogy arra sem emlékeztek már az öregedő szerzete-
sek, miért kell évszázadok óta ugyanazt a napi szertar-
tást véghezvinniük. Minden délben, amikor a nap a
legfényesebb volt, serénykedtek az oltár körül. De az
idők során ezt egyre kevesebb hittel és egyre keve-
sebb meggyőződéssel tették. Önmaguknak ugyan nem
vallották be, de a napi szakramentumot már nem te-
kintették egyébnek üres hagyományápolásnál. Nem
hitték, hogy valójában bármit is tesznek vele.
Bő húsz évvel az események kezdete előtt már az is
meg-megesett, hogy egy-egy rosszabb kedvű napon
nem vitték véghez a rituálét. Semmi nem változott
meg, ettől pedig még unalmasabbá és érdektelenebbé
vált a kedvük.
A sziklán álló kolostor elöregedett. Az épület meg-
görnyesztette a hátát és a vállait az évek súlya alatt.
Egy hatalmas éjszakai vihart követően a falai meg-
roggyantak; itt-ott apró terméskődarabok váltak ki
belőlük. Ilyen módon viselkedtek a bent élő paprend
tagjai is. A szerzetesek ki-kiváltak belőle; hol más
templomok kapuin, hol a világi élet keblén kopogtat-
va bebocsátásért.
Két dolog volt, ami az időtől sem változott meg.
Az egyik maga a kolostor oltárköve, a másik a kupola
belsejére festett arc volt. Ezen dolgok állandóságát
azonban senki nem vette észre.
Az oltárkő egy vulkánikus bazalttömb volt; mind
méretre, mind formára egy földre döntött obeliszkhez
hasonlatos. A teste hengeres volt, és felül csak kevés-
sé keskenyedett el. Az átmérője nyolc araszt is kitett.
Egyszer a vasárnapi látogatók között akadt egy gye-
rek, aki kijelentette, hogy az oltár őt egy szarkofágra
emlékezteti. A szülei gyorsan lepisszegték, pedig a
gyermekszem akkor a kő valódi formáját látta meg.
A kupola belsejére festett arc pedig egy fehérhajú
öregemberé volt, aki összehúzott szemmel és zord
szigorral nézte maga alatt az oltárkövet.
Senki nem gondolkozott el azon, vajon miért teszi.
Tizenegy nappal az új holdhónap beköszönte előtt
a kolostor rangidős barátja visszaadta a lelkét a terem-
tőjének. Halálba szenderült testét testvérei beletemet-
ték a földbe, majd rövid tanácskozást tartottak. Mind-
annyian egyetértettek abban, hogy botorság lenne
megvárniuk, míg a rend elaggott épülete végképp a
fejükre omlik. Felkerekedtek hát, hogy választott
apátjuk vezetésével máshová zarándokoljanak az or-
szágban; és más tájakon, új vidéken építsék újjá ko-
lostorukat.
Egyvalaki volt, aki nem tartott velük. Egy barát,
akit alaposan megcsapott már a szenilitás lehelete.
Engedélyt kapott az apáttól, hogy ott, a Boszorkány-
sziklán fejezhesse be az életét. Mindenki azt hitte,
hogy ezzel a rend elveszített még egy tagot. Pedig
pontosan fordítva történt: mindenki más vesztette el a
rendet; s a hátramaradott maga vált azzá. Egészen két
nap erejéig.
A második nap estéjén, amikor a rászakadt ma-
gánytól meggyötört szívvel, létezése értelmetlenségé-
nek teljes tudatában keserű álomra hajtotta a fejét,
utoljára tette ezt. A halál érte is eljött a Boszorkány-
sziklához. A reggelre kihűlt teste már azt a tisztessé-
get sem kaphatta meg, hogy kiemeljék a halálos ágy-
ból, illendően felöltöztessék és elföldeljék. A sziklán
álló kolostor évezredes hagyományőrzése ezzel kihalt.
Többé senki nem végezte el a szakramentumos rituá-
lékat az oltár körül.
A kilenc nap múltán beköszöntő új holdhónap kez-
detén, amikor az ég teljesen sötét volt, alapvető válto-
zások rengették meg a kolostor romjait. Ha akadt volna
valaki, aki az éjközép fordulóján a Boszorkányszikla
erdőségét járja, azt tapasztalta volna, hogy a rendház
düledékes ablakai...
...egyszerre minden ablak...
...vakító fehérséget ragyogva világítani kezd.
Az éjszakai vándor lépteit valószínűleg közelebb
vonzotta volna a kíváncsiság. Talán még arra is sar-
kallta volna, hogy a kezének élét az üvegtáblákra
szorítva bekémleljen a helyiségbe.
 S akkor iszonyatos látvány tárult volna a szemei
elé.
A fő- és a mellékhajó találkozásánál álló bazaltkő
oldalain repedések futottak végig. Nem vékonyka ré-
sek, hanem valóságos hasadékok tárultak fel a testén -
egyre több és több -; belőlük pedig tejfelsűrűn tört elő
az ablakokból is áradó vakító fehér fény.
A világosság - mint aminek súlya van - alulról föl-
felé feltöltötte, megülte a rendház épületét. Úgy tűnt,
valamilyen módon materializálódik.
A következő pillanatban az oltárkő teteje felrob-
bant. Emberfejnyi bazaltdarabok és kékes villámok
repkedtek a levegőben, katapultlövedékként záporoz-
tak az ódon épület falaira.
Először egy, majd ezt követő gyors egymásutánban
újabb három kőlövedék csapódott a kereszthajók ta-
lálkozásánál álló négy oszlop egyikének. Ott is valami
kékes villámfény lobbant... A támaszon remegések
futottak végig, a plafonból finom kőpor szitált alá. Az
oszlop derékban kettétörött. A felső darabja lezuhant
a padlóra, ahol - mintha csak porcelánból lett volna -
ezernyi darabra robbant szét.
Karistoló csikorgás hallatszott. A hang kezdetben
mély volt, majd egyre inkább a magasabb régiók felé
csapott. A kereszthajó jobb oldali szárnyából hullani
kezdtek a terméskövek, a falak reszketni kezdtek. És
néhány secundum múltán hörgő sóhajt hallatva dőlt
össze az egész oldalépület.
Ha lettek volna ott éjszakai vándorok, akkorra fej-
vesztve menekültek volna.
Aztán, mintha csak megelégelte volna a tombolást,
a fény ereje alábbhagyott. A szállingózó por lassan
ülepedni kezdett, vastag rétegekben telepedett min-
denre.
Középen, a lerobbant tetejű oltárkő csipkézett szé-
leinek ölelésében, ott... feküdt valaki.
Termetére és testfelépítésére hasonlatos volt egy
emberhez. Ha egészen pontosak akarunk lenni: egy
nőhöz. Halottnak látszott; egy összeaszott, mumifiká-
 lódott tetemnek. Testének lenyomatához pontosan il-
leszkedett a kő, melyben feküdt. Mintha ügyes kezű
vésnökök készítették volna elő neki ezt a helyet; vagy
mintha őt magát öntötték volna körül a még képlé-
keny vulkáni anyaggal.
Vállig érő fehér haja volt. A tincsek tövén látszott,
hogy a hosszának utolsó acre-ire már nem természetes
növekedés útján tett szert. A testét borító hús aszódott
össze, ettől gyarapodott meg az üstök. Az ujjai végén
görbülő karmok is így tettek szert további terjedelem-
re. A bőrén mindenfelé átsejlettek a csontok szegletei.
A koponyája majd kilyukasztotta az arcbőrét. Ösz-
szezárt felső és alsó ajkai rásimultak a fogazatára. A
fülei is összezsugorodtak; az orrának a végét pedig
mintha egyszerűen levágta volna valaki.
A test mellett heverő kezek ujjain finom rángások
futottak végig.
Szemhéjai - ha voltak is valaha - mostanra nyom
nélkül odalettek. A koponyája két feketén ásítozó
szemgödrében - ott ahol a szemgolyóin a szivárvány-
hártyáinak és a pupilláinak kellett volna elhelyezked-
nie -, két tejfehér fénygömböcske úszott a levegőben.
A kreatúra ezeket a fényeket használta látásra. A
gömbök megrebbentek, és körbemozdultak a szem-
üregben - pontosan úgy, mintha egy ember forgatná
meg a szemeit.
A lény felült. A lábait a kolostor kőpadlójára fektet-
te, és megállt az oltárkő mellett, mely oly sokáig te-
mette magába a testét. A szája egy pillanatra elnyílt.
Vörös kígyónyelv cikázott elő belőle, és körülnyalta a
pergamenszerű ajkait.
Leugrott a földre. Nyújtózott egyet, aztán a kezeit
szétterpesztett ujjakkal a saját combjaira fektette, s
lassan, felfelé haladva végighúzta őket a testén. A két
fonnyadt halomnál, melyek egykor a keblei voltak,
csalódottan megállt. Kígyónyelve ismét előbukkant a
szájából, ám ezúttal egy dühödt szisszenés is jutott
hozzá.
 A kezeit ismét maga mellé engedve végighordozta
a. tekintetét a templomon. Úgy tűnt, nem ismeretes a
számára a hely, ahol felébredt.
Elindult, és lassan körüljárta a megcsúfolt bazalt-
tömböt. Néha-néha megállt, lehajolt, és szemügyre
vett egy-két dolgot magakörül a térben.
Nem csak a hely, az idő sem volt ismerős a számá-
ra.
Hátrálva távolodni kezdett az oltártól. Közben fel-
emelte a fejét, és a szemüregeiben izzó fénygömbök
egy pillanatra a kupolára festett férfi arcmásán álla-
podtak meg. Ahogy észrevette a festményt, a lény
megtorpant.
Az arc a kupoláról továbbra is szigorúan nézett
maga élé. A szigorú tekintetek azonban nem a kreatú-
rára, hanem még mindig a megszentségtelenített ba-
zalttömbre meredtek - immáron ostobán és vakon.
A felébredt megvonta a vállát és hátat fordított a
rendház szentélyének.
Léptei az egyik bezúzott ablakhoz vezették. Meg-
állt az üresen ásítozó keret előtt, és kibámult a sötétbe.
Könnyű éji szellő simított végig az arcán. Hajfürtjei
megrebbentek, a megcsonkított orrának lyukai egy
pillanatra kitágultak. Egy sóhajtásnyi ideig még nyu-
godtan állt.
Azután egy könnyed mozdulattal kiugrott az abla-
kon, és futni kezdett arra, amerről emberszagot érzett.
Semmi nem állhatott az útjába.
Semmi.
Illetve...
 Első ének:
A fekete lovag útra kel
I.
A darabontok még javában a vár kapuját védő ros-
tély felhúzásán dolgoztak - a súlyos vasrudak valahol
félúton lógtak a levegőben -, de az eszement vágtában
közeledő lovas semmi jelét nem adta, hogy lassítani
kívánna. A ló patái már a felvonóhídon dübörögtek. A
két darabont rémülten összenézett, és terjes
erőbedobással tovább tekerte a csörlőt. Minden jel arra
mutatott, hogy a lovas pillanatokon belül felnyársa-
lódik a kapurostély dárdázatára, és azután ott marad
lógva, mint egy nagy, döglött bogár.
- Ez megőrült!
A patkódobogás és a csikorgó láncszemek lármája
elnyomták a csörlő fogantyúival küszködő férfi
hangját. A következő másodpercben a száguldó lovas
elérte a rostély vonalát. Valami esetlen, faramuci
mozdulattal - félig oldalra és félig lefelé - kimozdult a
nyeregből, és átviharzott a vasrudak alatt. Bevágtatott
a várudvarra - pontosabban szólva: a lendülettől
hajtva keresztülvágtatott a várudvaron -, és elsősor-
ban a szerencséjének, másodsorban a paripája intelli-
genciájának köszönhetően anélkül robogott végig a
bámészkodó tömegen, hogy bárkit is halálra tiport
volna. Az ámokfutás energiája a vár túlsó sarokbás-
tyájáig tartott ki; itt a ló nem volt hajlandó nekiro-
hanni a kőfalnak. Mind a négy lábát megvetette - a
megcsúszó patkók felszikráztak az udvar kövezetén -,
és megállt. A nyergében ülő gazdája - aki korántsem
volt olyan jó lovas, mint amilyennek hitte magát - ke-
resztülbukfencezett a paripa nyakán, és egy hatalmas
csattanással elterült a kövezeten.
- Ííííííí!
Az asszonynép ijedt sikkantással vette tudomásul a
történteket, az emberek rohanni kezdtek a talajon he-
verő alak felé. Az a másik egy pillanatig egészen kö-
zelről szemlélte a földet, amelyen papsajt nőtt a lera-
kott terméskövek között, azután szédelegve megpró-
bált feltápászkodni.
- Úristen, Sir Gosep! Megütötte magát?!
Az alak felállt és imbolygott.
- Jól vagyok! - ordította mély, bortól edzett han-
gon, és ellökte magától a segítő kezeket. - Semmi
bajom!
A közrendűek ijedten hátráltak néhány lépést. A
lovas kihúzta magát, és határozott, keményen koppa-
nó léptekkel megindult a pengeház bejárata félé.
Amerre haladt, a tömeg utat nyitott neki, majd ahogy
továbbért, ismét összezárult mögötte. A ráirányuló
pillantásokban szánalom és sajnálat - igazi,
szívmélyéből jövő sajnálat - honolt.
Pedig, ha a lovagot a külső termete alapján ítéljük
meg, nem látszott rajta semmi szánalomra méltó.
Legalább hat láb magas volt és hihetetlenül tagbasza-
kadt. Nem hájas, de nem is izmos - izmai szikárak és
laposak voltak -, egyszerűen az alkata volt nagyda-
rab. Hosszú, vastag szálú, szénfekete, göndör haja a
vállait verdeste. Arcát fekete, gondosan ápolt szakáll
és bajusz díszítette. Az egyik szeme égszínkéken ra-
gyogott, a másik helyét az arcszőrzetéhez illeszkedő
koromszínű kötés takarta.
Fekete volt a mellvértje, és feketék voltak a végtag-
jaira szíjazott védőlemezek is. Hogy mégsem lehetett
igazi harcos, arról a nyaka és a csuklói körül hordott
hímzett, fehér zsabófodrok és - az esést megelőzően
még makulátlanul tiszta - fehér palástja árulkodott.
A szájtáti bámészkodók nem a külseje miatt sajnál-
ták - ők egyszerűen már tudták azt, amit a fiatal férfi
néhány perc múlva fog megtapasztalni.
Sir Gosep elérte a félhomályos pengeház ajtaját, és
rendíthetetlen léptekkel bemasírozott rajta. Amikor
eltűnt a bámészkodók szeme elől, hátát a falnak tá-
masztotta, és az ujjhegyeivel megmasszírozta a halán-
tékát. Hihetetlenül másnapos volt, és a háta is borsó-
zott a közelgő udvariassági látogatástól. Sir Alexis, a
jövendőbeli apósa vár rá a lovagteremben, s ő csak
remélni tudta, hogy nem a két hét múlva esedékes
mennyegző ügyében hívatta.
Mindenesetre: jó benyomást kell tennie rá.
Eligazgatta magán a ruhát és az arcán a kendőt,
aztán óvatosan kijjebb húzta a kardját. A penge a vi-
haros érkezése következtében eltört. Szívének minden
szomorúságával felsóhajtott, és hatalmas műgonddal a
hüvelybe állította a markolatot úgy, mintha a fegyver
még mindig ép és egész volna.
Mélyeket lélegzett, és egy ellenállhatatlan mosolyt
varázsolt az arcára. Azután friss, ruganyos mozgással
felfutott a pengeház nyikorgó csigalépcsőjén. Útköz-
ben elhaladt egy lépcsőfok mellett, ahol a karfára vi-
rágokat és gyászszalagokat aggattak - de ennek akkor
még nem tulajdonított semmilyen jelentőséget.

II.
Amíg a fekete lovag a lépcsőt mássza, nekünk meg
kell állnunk egy pillanatra, hogy elmesélhessek né-
hány dolgot, amelyek a történet megértésének szem-
pontjából nagy fontossággal bírnak.
Nekem, mint minden krónikásnak, az a kötelessé-
gem, hogy úgy vessem papírra az eseményeket, ahogy
azok valóban végbementek. Gyakran kerülök kelle-
metlen helyzetbe - most is -, amikor bizonyos kényes
dolgokra kell kitérnem. Ennek ellenére el kell monda-
nom az igazat, ellenkező esetben senki emberfia meg
nem értheti a históriámat.
Nem hiszem, hogy Sir Alexis személye különösebb
magyarázatokra szorulna. Neve joggal maradt fent e
honban - úgy sejtem, még hosszú évek múltán is
emlékezni fognak rá -, hiszen nemesember volt, gaz-
dag és jó uralkodó.
Sir Gosep az a személy, akiről kellemetlen értekez-
nem.
 Sir Gosep, a fekete lovag - akitől csak jóval a hata-
lomra jutása után, egy balszerencsés találkozás miatt
derült ki a múltja - valójában egyáltalán nem is volt
nemesember. Egy külhoni lókupec fiaként született,
akit tizennégy éves korában világgá kergetett az apja,
mert a fiú képtelen volt megtanulni a lovakkal való
bánás legelemibb szabályait.
Sir Gosep - akkor még csak Gosep - hazánkba ér-
kezett, s a nem olyan távoli északi határok környékén
kóborolt. A fiú veleszületett kétbalkezessége ellenére
jó eszű és nagy erejű gyerek volt; így nem csoda,
hogy hamar magára vonta a helyi haramiák figyelmét.
Azt hitték, valami nemes porontya, ezért elrabolták,
hogy váltságdíjat követeljenek érte. Hónapokba tel-
lett, míg kinyomozták, valójában ki fia, borja. Ez idő
alatt Gosep tökéletesen megtanulta a nyelvünket, és
kisebb-nagyobb munkákkal próbálta hasznossá tenni
magát új családjánál. A rablók egészen megkedvelték,
és idővel a különös ízű főztjeihez is hozzászoktak.
Amikor lókupec apja értesült a fia sorsáról, hatal-
mas láda óbort küldött a zsiványoknak egy levél kísé-
retében. Amíg a rablók vedeltek, Gosep felolvasta az
apja sorait. Idősebb Gosep a haramiáknak ajándékozta
a fiát, és azt üzente, hogy a bort osszák be okosan, így
könnyebb lesz a fiú társaságát elviselni.
Ettől kezdve Gosep teljes jogú útonállóvá vált. ; Az
évek gyorsan teltek. A siheder lassan férfivá
növekedett, méghozzá - attól az apróságtól eltekintve,
hogy kancsal volt (ami miatt a későbbiekben kötést
viselt a bal szemén) - igen jóképű férfivá; (A rabló-
banda tagjai között komoly féltékenykedésre adott
okot, hogy fosztogatás közben Gosep elől nem futnak
el olyan gyorsan a nők.) Megtanulta a szerelem művé-
szetét. Aztán megtanult a fegyverekkel bánni és hosz-
szú évek után - valamilyen szinten - megtanult lova-
golni is.
Boldog életet élt.
Huszonnégy éves korában érte utol a hír, hogy ló-
kupec apja meghalt. Gutaütést kapott, és így annyira
 hirtelen hagyta el a földi árny világot, hogy végrendel-
kezni sem maradt ideje. Ez azt jelentette, hogy a teljes
vagyona a fiára szállt örökségül.
Gosep gazdag lett. Nem nagyon gazdag, de ahhoz
eléggé, hogy - mondjuk - vásárolhatott volna magá-
nak egy kisebb kúriát. Természetesen nem tette.
Hazatért, pénzzé tette és magához vette az öröksé-
gét. (Itt meg kell említenem, hogy szülőfalujának
egyes, történelmi hitelességgel nem bíró beszámolói
szerint távozásának éjszakáján apjának szelleme kikelt
a sírjából, és halotti ruhájában egészen a falu határáig
üldözte a fiát. Erről semmi pontosabbat nem lehet
tudni, bár kétségtelen, hogy Gosep távozása viharos
volt,) Azután felkereste egykori haramia-cimboráit, és
- sosemvolt nemesmúltja reminiszcenciájaként - egé-
szen ügyes lovagi nemeslevelet hamisíttatott magá-
nak.
A veszteni nem tudók magabiztosságával mindent
egy lapra tett fel; nagy levegőt vett és beugrott a mély
vízbe. A fővárosba utazott, ahol jártában-keltében
külhoni lovagnak adta ki magát. A cselvetés bevált;
nem bukott le. Innentől kezdve már csak egyetlen egy
problémával kellett megküzdenie: apja vagyona
mindössze hat hónap nemesi életre volt elegendő.
Négy hónap nagyon hamar letelt, s Gosepnek - az-
az most már: Sir Gosepnek - ki kellett találnia vala-
mit.
A terv egyszerű volt: benősül egy gazdag család-
hoz.
Hatalmas energiával kezdett a gondolat megvalósí-
tásához; s egy álarcos bálon ráragyogott a szerencse.
Egy fiatal hajadon, akinek a ruháját Gosep becslése
szerint legalább tízezer arany értékű ékkő díszítette,
belészeretett.
A fekete lovag tökéletes munkát végzett. A lány -
akinek neve Sáronrózsája volt - valóban a szíve mé-
lyéből táplált iránta érzelmeket. Olyanokat, amiket az
ember egész életében egyszer képes érezni.
 Egy darabig titokban találkozgattak, majd amikor a
fekete lovag végképp ellopta a lány szívét és kettes-
ben megbeszélték, hogy összeházasodnak, Sáronró-
zsája az apja elé vezette Sir Gosepet.
A bemutatkozó látogatás nem sikerült valami fé-
nyesen. Ugyanis Gosep, a fekete lovag, amikor
megpillantotta, kinek a lányát bolondította el, rosszul
lett. Aztán megacélozta a lelkét, és egy valódi Sirhöz
méltón vállalta a kihívást.
Sir Alexis kezdettől fogva bizalmatlanul viselkedett
a rejtélyes külhonival szemben. Mégis: jó atya volt;
ezért meg azt is eltűrte, hogy a lánya nyilvánvaló os-
tobaságot kövessen el. Hiszen az idegen - lett légyen
akárki is - az esküvő után azonnal rendelkezni fog
egy jó tulajdonsággal. Sir Alexis veje lesz.
Mindezt nem azért meséltem el, hogy kétségbe
vonjam a fekete lovag későbbi érdemeit. Elvégre -
még ha nem is oly hosszú időre - az országunk ural-
kodója volt. Ezt az embert a tettei alapján kell meg-
ítélni; és én mondom nektek, hogy ne hagyjátok ma-
gatokat becsapni a látszattól, mert igenis voltak olyan
cselekedetei, melyhez hasonlókkal joggal büszkél-
kedhetne bárki.
Így történt, hogy az ötödik hónap végén megtartot-
ták a kézfogót, és kitűzték a mennyegző időpontját.
Sáronrózsája volt a világ legboldogabb kisasszo-
nya.
A fekete lovag is elégedett volt. Miközben felfelé
rohant a lépcsőn, nem is sejtette, hogy a nevéhez és a
választott színéhez illő viharfellegek gyülekeztek a
feje fölé.

III.

A fekete páncélos alak megérkezett a lovagterem

ajtajai elé. Finnyásan koppintott néhányat a faajtó-
szárnyakra, azután várt, hogy az ajtónálló bejelentse.
Csend honolt. Semmi sem történt.
 Óvatosan megnyomta befelé az ajtót, és a feltáruló
nyíláson át bedugta a fejét.
A lovagteremben félhomály uralkodott. Az ablakok
függönyeit összehúzták, és a hosszú asztal is üresen
ásítozott. A túloldalt az asztalfőről hiányzott a szék -
Sir Alexis széke -; ezt elfordították és az ablakok elé
állították. A várúr most itt ült. Jobb karjának könyöke
a karfán nyugodott, ugyanezen kezének öklével az
állát támasztotta meg. Lábait előrenyújtotta és ke-
resztbe vetette - Sir Gosepben az az érzés ébredt,
mintha egy ketrecbe zárt tigrist látna.
A fekete lovag udvariasan köhintett, és belépett a
helyiségbe. Halkan visszazárta maga mögött az ajtót,
és mézesmázos bariton hangon szólalt meg:
- Látni kívántál, kedves apósom?
A következő pillanatban egy hatalmas ökölcsapást
kapott a szemei közé. Nekiesett az ajtónak, és a fát
végighorzsolva csúszni kezdett lefelé. A látómezejé-
ben Esthar, a vár öreg fegyvermestere jelent meg. A
kezében egy borotvaélesre fent kaszkarát tartott. A
penge előremozdult és egy gondosan csiszolt mozdu-
lattal elvágta a Sir Gosep nyakába aggatott zsabókat;
aztán nekifeszült a lovag állának.
A vagyonokat érő selyemholmi varrásai halk pen-
düléssel szakadtak el; az anyag kibomlott, és hamaro-
san visszavedlett egy hosszú szalaggá.
Ez valami próba lesz! - hasított a lovagba a felis-
merés. A keze és a lábai egy időben lendültek előre.
Karjával elütötte torka elől a pengét, és páros lábbal
Esthar ágyéka felé rúgott.
A fegyvermester hátrébb lépett, hogy elkerülje a
támadást. Ez az idő elég volt Sir Gosepnek. Felpat-
tant, és a lovagi etiketthez méltó csatakiáltással elő-
rántotta fegyverét...
Azután szégyellősen elmosolyodott, és elrakta a
markolatot. Esthar megvetően felhorkant és ezúttal a
fekete lovag szívének fordította a kaszkarát.
- Meghaltál! - köpte felé a fegyvermester a szava-
kat.
 Sir Gosepet ez nem igazán érdekelte; sokkal inkább
aggasztotta az, hogy alighanem lebőgött a jövendőbeli
apósa előtt.
- Most hosszában felvághatnám a szívedet! Nincs
az a felcser, aki egy ilyen ütőeres vérzést el tudna állí-
tani! Tudtad te ezt, lovag? – Az utolsó szót Esthar
olyan lefitymálóan mondta, mintha egy pucerrel be-
szélne.
- Hehehehe - próbálta meg Sir Gosep egy tréfával
elütni a dolgot.
- Esthar! - szólalt meg szelíden a háttérben ülő
várúr.
- Kifolyna a véred - folytatta a fegyvermester szi-
szegve. A kaszkara pengéje egy pillanatra eltávolo-
dott a lovag testétől, de csak azért, hogy a mellkasa
helyett most a torkának feszülhessen neki a hegye. -
Olyan gyorsan ömlene, hogy három szolga sem bírná
feltakarítani...
A fekete lovag szeme a pengét tartó fegyvermester
tekintetébe kapcsolódott, és nem sok jót olvasott ki
belőle. Átsuhant rajta a baljós gondolat, hogy valami
módon lebukott, és kiderült a származása. Ijedten
nyelt egyet, közben érezte hogy a kaszkara hegye
végigkarcolja az ádámcsutkáját.
- Esthar! - ismételte most már szigorúbban Sir
Alexis.
Az öregember leengedte a fegyvert, és a várúr felé
fordult. Kihúzta magát, és katonás, pattogó hangon -
mint aki jelentést tesz - beszélni kezdett.
- Nagyuram! Kérésedre elvégeztem a próbát, s bár
az eredményt magad is láthattad, kötelességemnek ér-
zem, hogy magam is beszámoljak róla. Nos... - Egy
darabig a szájában forgatta a szavakat. - Sir Gosep
lovag nem alkalmas a feladatra. Felkészültsége a
semmivel egyenlő. Véleményem szerint még az istál-
lófiúnk is elbírna vele, ha kapna hozzá egy megfelelő
fegyvert... mondjuk egy ostort...
A szakállas lovag elhűlve hallgatta.
 - ...vagy még inkább egy billogot. Nagyuram! Ne
felejtsd el, mily' régóta szolgállak hűségesen... Az
évek napjai és a napok órái szolgáljanak most egy-egy
érvként, amikor fontolóra veszed a javaslatomat...
Könyörögve kérlek: felejtsük el a hagyományok tör-
vényeit! Küldjünk valaki mást!
- Hé! - Senki nem törődött Sir Gosep közbeszólá-
sával.
- Vagy még inkább… - Esthar tudta, hogy tiszte-
letlenséget fog elkövetni, ezért lesütötte a tekintetét. -
Bontsd fel a frigyet, nagyuram!
- Hé! - kiáltotta a fekete lovag felháborodottan. Sir
Alexist is elfutotta a pulykaméreg.
- Esthar! - kiáltotta. - Takarodj a szemem elől!
A fegyvermester gyilkos pillantást vetett Sir Gosep
felé, aztán sarkon fordult, és kiment a teremből. A fe-
kete lovag felnyúlt, és ösztönösen végigsimított a tor-
kán. Semmit nem értett a történtekből.
- Valamilyen próbának állítasz elé, apósuram?
A megszólított nem válaszolt. Sir Gosep soha nem
látta még ennyire feldúltnak az apósát. Valami for-
tyogott a felszín alatt, és ha a fekete lovag Esthar elő-
ző szavaira gondolt, "bontsd fel a frigyet, nagyuram!",
a hideg futkározott a hátán.
Valami feneség történhetett...
- Beszélnünk kell - törte meg végül Sir Alexis a
csendet. - Foglalj helyet a körömben! - Intett a szé-
kek felé.
Sir Gosep lovag nyugalmat erőltetett magára. Pilla-
natnyi habozás után elővigyázatosan az asztal túlsó
végébe ült.
- Megéheztél-e a hosszú utadon?
A szakállas bólogatott. A várúr összeütötte a tenye-
reit. Előkerültek a sebesléptű lakájok, és szaporán el-
kezdték felpakolni a terítékeket. Sir Alexis intésére
azonban a tányérok egymás mellé kerültek; így a fe-
kete lovagnak nem maradt más választása, mint ösz-
szeszedni a cókmókjait és átoldalogni az asztal túlsó
végéhez.
 - Jó étvágyat! - mondta Sir Alexis. Sir Gosep
gondolatban vállat vont, és nekilátott az ételnek. Fala-
tozás közben észrevette, hogy a várúr nem tart vele.
Ehelyett erős pálinkával töltötte fel a poharát, és egy
hirtelen mozdulattal fenékig ürítette.
- Valami probléma adódott, apósuram? - csám-
csogta aggodalmasan a fekete lovag.
Sir Alexis nem nézett felé. Egy darabig úgy tűnt,
nem is hallotta a kérdést, de végül is bólintott.
- Probléma adódott…
- Tán bizony... - A szakállas a tányérját tanulmá-
nyozta. Egy dukátnyi bogár feküdt a közepén, ízlése-
sen körülvéve öntött sajttal. A fekete lovag soha nem
értette meg igazán a nemesek ilyen ínyenc hóbortjait;
de mivel nem akart lelepleződni, gyorsan bekapta és
lenyelte a rovart. - ...Tán bizony az egészséged szol-
gál rosszul?
- Kitűnően vagyok! - csattant fel a másik. - Fur-
csának találom, hogy ezután a kis közjáték után felő-
lem érdeklődsz, és nem pedig...
- Sáronrózsája! - kiáltott fel ijedten a fekete lovag. -
Úristen! - Ellökte maga elől az ételt - Mi történt?
A jelenet ezúttal nem színjáték volt. Gosep a maga
módján szerette a lányt; jobban, mint azt bárki re-
mélni merte volna. A várúr tekintete némileg meg-
enyhült; a harag helyébe szomorúság lépett.
- Sáronrózsája nagyon beteg – felelte csendesen.
- Mi baja lett? Mi történt vele?
Sir Alexis hátradőlt a székében. Nemesen metszett
vonásai hirtelen rendezetlenné váltak. Ráncok jelentek
meg rajta, melyek ez idáig csak finom redőként ültek
az arcán. A kemény tartás semmivé lett. Hirtelen egy,
a középkorát már maga mögött hagyó ember ült ott,
akinek a vállára pokoli súly nehézkedett.
- A lányomat tegnap baleset érte – motyogta kese-
rűen.
Sir Gosep úgy érezte, valami fojtogatni kezdi a tor-
kát.
 - Folytassa! - mormolta jámboran, észre sem véve,
hogy visszatért a magázódáshoz.
- Tegnap délután... megérkeztek a selymek... azok,
amiket az esküvői ruhához rendeltem. Sáronrózsája...
ő... nagyon örült... magaköré tekerte az anyagot, és
felszaladt hozzám, hogy megmutassa, miként fest
benne... Én pedig... goromba voltam vele, mert... - A
várúr kerülte a fekete lovag pillantását. - ...Mert nem
kedvelem magát... - Ő is ösztönösen visszatért a
magázódáshoz. ...És nem örülök ennek az esküvőnek
sem... - sóhajtotta. - Sáronrózsája sírva fakadt és
kirohant. A könnyektől nem láthatott tisztán, és a lép-
csőn...
Sir Gosep elméjébe kristálytisztán hasított bele a
kép: a virágokkal és a gyászszalagokkal felékesített
lépcsőfok. Ugy érezte, a szíve megáll egy pillanatra és
elhibáz egy dobbanást, hogy azután Sir Alexis követ-
kező szavaival együtt újra induljon, és végigzuborog-
tassa ereiben a vérét.
- ...A lába beleakadt a kelmébe, és elesett, és... - A
várúr szeméből csorogni kezdtek a könnyek.
- Meghalt? - A fekete lovagot magát is meglepte,
háborodott elméjével ellentétben milyen józanul
cseng a hangja.
A jövendőbeli apósa révetegen nemet intett.
- Leesett a lépcsőről, és megütötte a fejét. Elájult...
Én azt hittem, hogy hisztériából csapkod valami ajtót,
és ki sem néztem. Sokáig feküdt ott... azután a szol-
gák rátaláltak...
Sir Alexis felállt, és ismét teletöltötte a poharát.
Járkálni kezdett a szobában. Látszott rajta, hogy a be-
szédtől megkönnyebbült; úgy tűnt, csakhamar össze-
szedi magát.
- Megmosdattuk. Ágyba fektettük, és javasembert
hívattam hozzá... Néhány óra múlva magához tért...
Kérdeztünk tőle néhány dolgot, és ekkor döbbentünk
rá, hogy...
A várúr megállt, és komolyan a szakállas szemébe
nézett.
 - Sir Gosep... - Az arca még nem, de a hangja újra
a régi volt. - Sáronrózsája elfelejtette az emlékeit.
- Hogyan?! – megütközve a fekete lovag.
- Elfelejtette az... - Sir Alexis láthatóan szavak
után kutatott, amivel leírhatná a folyamatot, de végül
nem tudta másként befejezni: - ...emlékeit.
- Én ezt nem értem.
- A fejét ért ütés miatt történt. Nem emlékszik
semmire. - Széles mozdulatokkal magyarázott. -
Nem tudja, hogy hívják. Nem tudja, ki vagyok én.
Nem ismeri meg a szolgákat, pedig gyermekkora óta
ők nevelik. A képre, mely a halott édesanyját ábrázol-
ja, megkérdezte, ki ez? Egyszerűen semmire nem
emlékszik a saját nevén kívül...
- Sáronrózsája - motyogta ostobán a lovag.
A várúrból mély sóhaj szakadt fel.
- És, Sir Gosep... a lányom nem emlékszik az
önök szerelmére sem...
Amint a mondat értelmét felfogta, a fekete lovag
olyan hirtelen pattant fel, hogy a lendülettől felborult
mögötte a szék. Aztán csak állt ott, és tátogott, némán
és sebzetten; közben könnyek szurkálták a szemét.
Maga sem tudta, kit készül megsiratni, a hozományt
vagy a lányt; azután rádöbbent, hogy egyiket sem.
Önmaga szerencsétlensége hatotta meg ilyen mélyen.
A várúr pedig a lovagot nézte, és most olyannak
látta, mint amilyennek mindig is látni szerette volna.
Egy bohó, szerelmes ifjúnak. Ezekben a pillanatokban
döntötte el, hogy nem él vissza a keserű helyzet
egyetlen jó oldalával - nem kergeti világgá a rejtélyes
Sir Gosepet, mint ahogy Esthar és a többiek tanácsol-
ták - hanem ad neki egy lehetőséget.
- Sáronrózsája! Neeeeem!
Gosep megfordult, és még mielőtt Sir Alexis meg-
akadályozhatta volna, kirohant a teremből.
 IV.
A fekete lovag csörömpölve leviharzott a lépcsőn,
feltépte a pengeház ajtaját, és kirohant az udvarra.
Félrelökdöste az útjába kerülő embereket. Azok béké-
sen tűrték az inzultust, s részvétteljes szavakat mor-
moltak. Feldúltságát látva kétségtelen volt, hogy a
hosszú hajú óriás már tudja, micsoda tragédia történt.
Sir Gosep a lakótoronyba szaladt. Nem járta még
be apósa hatalmas várának minden zegét-zugát, de
tudta, hogy itt van a hálószoba, ahol Sáronrózsáját
találja.
Az ajtó előtt két őr állt. Horgas alabárdokkal voltak
felfegyverkezve; azzal a fajtával, melynek formája a
vincellérkést idézi, és a belső íveken is kiélezik őket.
A fegyverek nyelét a földnek támasztották, és oldalt
eltartották maguktól úgy, hogy az egymást keresztező
farudak és a vastag pengék rögtönzött akadályt képez-
tek a belépni szándékozó előtt.
- El az utamból! - rivallt rájuk futás közben a fe-
kete lovag. A két alabárdos összenézett, és egy váll-
rándítás kíséretében széthúzták a fegyvereket. Ők ha-
gyományból álltak itt - mert a szokás azt tartotta,
hogyha a kisasszony beteg, őrizni kell a szobáját -, s
nem azért, hogy a belépést megakadályozzák.
Sir Gosep berontott a szobába.
A lány a baldachinos ágy szélén ült. Térdeit ille-
delmesen összeszorította, hosszú szoknyája a földre
lógott. Az ölében egy nyitott könyv hevert; lapjai kö-
zött az olvasóval. Hosszú, szőke haját levágták; halán-
tékait és feje búbját fehér gyolcskötés takarta. Arcát a
belépő felé fordította; zöld szemei ijedséget és bizony-
talanságot tükröztek.
- Sáronrózsája... - zihálta a fekete lovag. - Sze-
relmem!
A lány becsukta a könyvet. Arcát bíborvörös pír
futotta el; fejét lehajtotta és zaklatottan az ajkába ha-
rapott.
 - Ön bizonyára Sir Gosep lovag - suttogta kétség-
beesetten. - Tudom, kicsoda ön. Beszéltek nekem
magáról, és...- kezeivel idegesen végigsimított a
könyvön - ...a naplómban én is lejegyeztem a nevét...
- Sáronrózsája! Hát nem emlékszel rám?!
- Én... én... - A törékeny teremtés levegő után
kapkodott. - Kérem, bocsásson meg nekem... de én...
én... nem emlékszem....
Hirtelen elfehéredett, kezét a feje felé emelte. Aztán
a mozdulat elerőtlenedett, szemei felakadtak és aléltan
zuhant a padlóra.
- Orvost! - ordította a fekete lovag, miközben fel-
nyalábolta a törékeny testet.
Az egész emelet felbolydult. Előkerült az előző nap
fogadott javasember és a vár bábája. Ezek ketten az-
tán együttes erővel kizavartak mindenkit a kisasszony
hálószobájából; vizét melegítettek és mindenféle szú-
rós szagú főzeteket nyomkodtak a lány orra alá. Sá-
ronrózsája ugyan nem nyerte vissza az eszméletét, de
a légzése egyenletessé és a pulzusa szabályossá vált.
- Mit csináltál, te ökör?! – ordított Sir Alexis a ré-
vetegen ténfergő Sir Gosepre. A szakállas motyogott
valamit az orra alatt; túlságosan zaklatott volt ahhoz,
hogy felfogja a sértést.
Végül a várúr szétzavarta a szoba előtt ácsorgó tö-
meget; a fekete lovagot pedig a karjánál fogva vissza-
rángatta a pengeépületbe.
- Sáronrózsáját nem szabad felzaklatni - fújtatott
dühösen. - Lassítja a gyógyulását.
- Hát meg fog gyógyulni? - csapott le a szóra a
lovag.
Sir Alexis visszaereszkedett az előző székébe.
- Talán. Senki sem tudja. Az orvosok szerint, ha
valaki beüti a fejét, könnyen előfordulhatnak kisebb
emlékezet-kiesések. De egyikőjük sem találkozott
még olyannal, ami a lányommal történt. Néhányan
már azt rebesgetik, hogy bűbáj áldozatául esett...
- Bűbáj?
- Babonások - legyintett az após.
 - Orvosokat kell fogadnunk! Még több orvost!
- Semmi értelme - ingatta az apa a fejét. - Mind-
egyik ugyanazt állapította meg, és ugyanazt javasolta
gyógymódnak. Olyan tárgyakat kell neki mutatni,
amelyek közel álltak hozzá; mert ezek feléleszthetik
az elfeledett emlékeket. Csakhogy eddig hiába pró-
bálkoztunk bármivel. A felejtés tartósnak bizonyult...
- Valamit tennünk kell - csapott az asztalra Sir
Gosep.
- Nem egészen… Neked kell tenned valamit.
- Nekem?! De hát… de hát… de hát…
- Na, ülj le, fiam! - szólt rá szelíden Sir Alexis. -
Fogd be a szádat, és figyelj rám! Járja mifelénk egy
legenda, amit ideje, hogy megismerj!

V.
A lovagszoba félhomályában Sir Alexis régi bárd-
históriákról, szájhagyomány útján terjedő legendákról
és afféle történetekről mesélt, amelyeket az édesanyák
szoktak a gyermekeiknek elmondani, hogy kitöltsék a
tökmagok ágyba bújása és elalvása közötti időszakot.
Mivel a fekete lovag cudar gyerekkorában nélkülözni
volt kénytelen az ilyen és ehhez hasonló tapasztalato-
kat, most tátott szájjal hallgatta apósát.
Kétségtelen, hogy Sir Alexist jó előadói képessé-
gekkel áldotta meg a sors, de (mivel a papír úgysem
közvetítheti a várúr szavait) fölöslegesnek érzem,
hogy hosszú oldalakon át talán-sosemvolt hősök tette-
iről értekezzek, Annál is inkább, mert az ősi legenda
tartalmát és múltját röviden és tömören is összefog-
lalhatjuk.
Íme:
Az első személy, akiről a szerelmi legendák be-
számolnak, egy Sir Kinorih nevű lovag volt. Sir
Kinorih jegyese, Lady Delia néhány héttel az esküvő
előtt halálos beteg lett. Az orvostudorok nem tudták
megállapítani, milyen kor emészti; és a gyönyörű ha-
 jadon testét napról napra gyengítette a láz. Végső két-
ségbeesésében Sir Kinorih szent esküvel fogadta,
hogy útra kél, és addig vissza sem tér, míg valahol,
szerte e világban gyógyírt nem talál kedvese bántal-
mára.
Sir Kinorih tehát felkerekedett, és valóban beba-
rangolta e vidéket. Útközben nemes lelkű segítőkre
talált, akikkel végül Isten kegyelméből és a maguk
bátorságából rábukkantak egy síró tündérre. Amikor a
teremtmény könnyei a földre hullottak, apró kristá-
lyokká változtak át. Sir Kinorih magához vett egy
ilyen kristályt, és hazavitte a kedvesének, aki ettől
rögtön meggyógyult. Ebből a históriából alakult ki a
Delia Legenda.
A következő legenda hőse egy Sir Canad nevezetű
lovag volt, akinek a kedvese, Lady Claudette néhány
héttel a kézfogójuk után megbetegedett. Sir Canad
szent esküvel fogadta, hogy felkerekedik, és addig
vissza sem tér, míg gyógyszert nem lel szíve válasz-
tottjának. Útja során nemes lelkű segítőkre talált,
akikkel Isten kegyelméből legyőzött egy sárkányt,
amelynek szíve a halála után kristállyá változott. Sir
Canad hazatért, és a kristállyal meggyógyította Lady
Claudette-t. Így alakult ki a Claudette Legenda.
Volt még egy Sir Ferrer nevű lovag is, aki miután
szent esküvel fogadta, hogy addig vissza nem tér, míg
beteg kedvese, Lady Eleonóra kórságára gyógyírt
nem talál, felkerekedett, és útközben nemes lelkű kí-
sérőkre lelt. Végül egy kristály formájában megtalálta,
amit keresett. Hazavitte, és meggyógyította vele szíve
választottját. Így keletkezett az Eleonóra Legenda.
Ezenkívül voltak még Sir Assoss, Sir Noth és Sir
Elder nevű lovagok is, akik szent esküjük fogadalmá-
hoz híven felkerekedtek, és valóban nem is tértek
vissza. Róluk Sir Alexis nem beszélt a fekete lovag-
nak.
Odakint a nap egyre feljebb kapaszkodott a pályá-
ján, s mire a várúr befejezte a történeteket, már a zeni-
tet is maga mögött hagyta. Ferde csíkokban sütött be a
lovagterem függönyein át. Sir Gosep a fényes sávok-
ban kavargó porszemcséket figyelte ábrándozva.
Természetesen neki is feltűnt az ősöreg legendák és a
jelen helyzetük közötti hasonlatosság. A mesék erejétől
fellelkesedve legyőzhetetlennek hitte magát, és egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy alkalmas a
feladatra.

VI.
- Sir Kinorih, Sir Canad és Sir Ferrer dicső tette-
ikkel magukra vonták az Isten figyelmét. Ő vezérelte
a lépteiket; ő segítette át őket a megpróbáltatásokon; ő
mutatta meg nekik a célhoz vezető utat. Senki más
nem részesülhet ilyen megtiszteltetésben, mint a haja-
don választott és igaz szerelemmel szeretett mátkája.
- Aki én vagyok – húzta ki magát a fekete lovag.
- Te vagy az - sóhajtotta Sir Alexis. - És a feladatod
nehezebb lesz, mint bármely elődödé.
- Igen - hagyta helyben lelkesen Sir Gosep. Leg-
szívesebben azonnal letette volna a szent esküt. De a
lovagoknak a kardjukra kellett esküdni, az övé pedig
nem volt az alkalomhoz méltó állapotban.
- A fegyverteremben választhatsz magadnak má-
sikat - nyugtatta meg a várúr. - A legjobb lenne, ha
ma a vecsernye előtt megtennéd a fogadalmat.
- Úgy lészen! És holnap, napkelte után útra kelek! -
Átnyúlt az asztal fölött, és megszorította az apósa
karját. - Bízhatsz bennem, Sir Alexis!
Az öreg viszonozta a szorítást. Sir Gosep felállt.
- Találkozunk vecsernye előtt! - kiáltott vissza, és
keresztüllépett az ajtón, hogy a fegyverterembe igye-
kezzen.
Amikor a fekete lovagot elnyelte a lépcső, Sir
Alexis a fegyvermester után küldetett. A várúr az ab-
lakokhoz lépett, és kibámult rajtuk.
Udvarias kopogtatás hangzott fel. Megérkezett
Esthar. Az öreg férfi bűnbánást tanúsító lehajtott fejjel
állt, de a várúr tudta, hogyha megfordulna, Esthar
szemében továbbra is a konokság tompa csillogását
látná.
Így hát nem fordult meg. A fegyvermester a leghű-
ségesebb szolgáinak egyike volt, s Sir Alexis úgy
érezte, kötelessége valamilyen szinten figyelembe
vennie a véleményét.
- Sir Gosep ma leteszi a szent esküt. Holnap reggel
útnak indul – jelentette be egyszerűen. Várt egy
darabig, de Esthar hallgatott. - Mi a véleményed, öreg
barátom?
- A fekete lovag nem méltó a feladatra.
- Talán igen, talán nem - szólott Sir Alexis az ab-
laküvegeknek. - Mindenesetre, és ezt neked is be kell
látnod, ő a lányom választottja,
- Sir Gosep egy senki. És ezt egy szép napon, va-
lamilyen módon neked is be fogom bizonyítani,
nagyuram.
A várúr az ablakból megpillantotta a fekete lova-
got. Beszélgetésük alanya éppen az udvaron vágott
keresztül, kezében az új kardját lengetve.
- Meg kell hagyni, vannak különös hóbortjai – tű-
nődött fennhangon Sir Alexis. - Ma például reggeli
közben megevett egy csótányt a tálból.
Visszafordult, és szinte vádlón kérdezte a fegyver-
mestert:
- De azért ő a kiválasztott? Ugye, te is így látod?
Esthar felvonta a vállát:
- Kérdés, érdemes-e hinni ezeknek az ősi legen-
dáknak?
- Te mit gondolsz?
- Hát, ha nem Sir Gosepről lenne szó, azt monda-
nám, érdemes megpróbálni... De így semmi értelme.
- Nem olyan biztos az, kedves Esthar - jegyezte
meg Sir Alexis talányosan mosolyogva.
A két férfi pillantása találkozott. Éveket fiatalodtak
most mind a ketten; néhány másodpercig azok voltak,
mint annak idején: a lovag és a fegyvernöke.
 - Mit találtál ki, nagyuram? - vigyorodott el
Estharis.
- Nos, kedves fegyvermesterem, a sors szeszélyéből
Sir Gosep lett a kiválasztott lovag, aki visszaadhatja a
lányom egészségét. A gondviselés előbb-utóbb oda
irányítja a lépteit, ahol minden keservünk okozója
gyökerezik. De a fekete lovag túlságosan ripők ahhoz,
hogy bármivel is szembeszálljon. El fog bukni. - A
várúr felemelte a mutatóujját. - Hacsak...
- Beszélj tovább kérlek!
- Hacsak valaki titokban nem követi, hogy a kellő
pillanatban közbeléphessen.
A fegyvermester hangtalanul kacagott.
- Értem a terved, nagyuram! És belátom, ismét
bölcsebb voltál nálam!
- Most már csak azt kell kitalálnunk, ki lesz Sir
Gosep titokzatos árnyéka...
Esthar kihúzta magát.
- Engedd meg azt a tiszteletlenséget, nagyuram...
hogy magamat jelöljem e feladatra!
Sir Alexis összekulcsolt kézzel fel s alá sétált a
hosszú asztal mentén.
- Esthar, barátom! Te minden kétséget kizáróan
alkalmas vagy a tisztességre. Elegendő eszet kaptál az
Istentől, hogy átlásd a furfangokat, és korod ellenére
még mindig kiváló fegyverforgató vagy. De…
A várúr megállt, és a fegyvermester felé fordult. Az
a háta mögött összefonta a karjait.
- …De egyetlen kényes kérdésben nem látok tisz-
tán. Vajh, megsegítenéd-e a fekete lovagot, ha az már
elérte a célját, és utána került bajba?
Esthar előre vette a jobb kezét, és nyitott tenyérrel a
magasba emelte. Közben a bal alkarja továbbra is a
háta takarásában maradt. Ezen a kezén is szétnyitotta
az öklét; a mutató és a középső ujjait keresztbefonta
egymáson.
- Ha kívánod, Sir Alexis, megesküszöm rá!
- Kívánom - mondta csendesen a várúr.
 - Esküszöm! - kiáltotta Esthar olyan erővel, hogy
visszhangot vert a jókora teremben. A hang és a tekin-
tet őszinte volt; egyedül keresztbe tett ujjai lehettek
volna árulói, de ezeket a várúr nem látta.
- Köszönöm, barátom! - suttogta a várúr.
Esthar hirtelenjében nagyon kényelmetlenül érezte
magát.
Becsapott egy régi barátot
- Ha most megbocsátasz... - kezdte határozottan,
de meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni
tudja - ...eltávoznék, hogy előkészíthessem az indulá-
somat.
- Menj csak - intett neki Sír Alexis, és leült a szé-
kébe.
A fegyvermester kioldalgott, a várúr pedig hátra-
dőlt ültében. Hosszú órák óta először tudott bizakodva
a jövőre gondolni.

Az új, kétkezes kard, amit Sir Gosep magának vá-

lasztott, igazán gyönyörű darab volt. (Találóan jelle-
mezte a fekete lovag ripőkségét - Esthar, a fegyver-
mester szerint inkább jelvény volt, mint valódi fegy-
ver.) Hogy meg lehessen markolni, a ricassót, vagyis
a penge tompa tőr részét bőr borította; az előrébb fogó
kezet pedig még két tüske is védte. Az efféle lángolt
pengéket akkoriban flamberge névvel illették; s harcra
nem is, ünnepélyes eskük letételére kétségtelenül al-
kalmasak voltak.
Ha valaki a kardot illetően szemrehányást tett volna
Sir Gosepnek, ő alighanem értetlenül állt volna a szi-
dalmak előtt. Meg sem fordult a fejében, hogy útja so-
rán esetleg át kell majd lépnie békés birodalmunk ha-
tárait; azt pedig, hogy birodalmunk területén belül
kényszerülhet harcra, egyenesen kizártnak tartotta.
Talán jobb lett volna, ha figyelmezteti valaki.
A délután gyorsan odébb állt, a kora tavaszi levegő
hűlni kezdett. A szolgák már teleaggatták a várudvar
karos fáklyatartóit, s bár a lángok még nem ragyogtak
fel, Sir Gosep szorongva vette tudomásul, hogy köze-
ledik a vecsernye ideje.
A közrendűek nem mentek haza. Engedélyt kaptak
a várúrtól, hogy jelen lehessenek az eskütételnél; most
az udvaron ácsorogtak, nyakukat nyújtogatva kíván-
csian kémleltek felfelé, a pengeház egyetlen erkélyé-
nek irányába.
A loggiát gyönyörűen feldíszítették. A karzaton
gyertyatartók álltak, a padlóra és felül az ablakokra
Sir Alexis messze földön híres hímzésgyűjteményéből
terítettek vásznakat.
Az egész vár megfiatalodott. Nem úgy, mintha -
mondjuk - száz évvel korábban kezdték volna el az
építését; éppen ellenkezőleg - mintha maga a vár ke-
rült volna több tucatnyi évtizeddel korábbra a múltba,
amikor az ilyen eskütételek még hétköznapi dolognak
számítottak. Egy kivétellel nem lehetett olyan zugot
vagy kiszögellést találni, ahol a beszédtéma nem a fe-
kete lovag és az újjáéledő romantikus legenda lett
volna. Mindenki izgult és drukkolt.
Az az egy kivétel, melyet az előbb említettem, Sá-
ronrózsája kisasszony szobája volt. A lány még dél-
ben elfüggönyözte az ablakait, magára zárta az ajtót,
és nem volt hajlandó beengedni senkit - még az apját
sem. Sir Alexis utasítására a bába kikémlelte a lányt a
kulcslyukon, át; Sáronrózsája továbbra is az ágya szé-
lén ült, és a naplóját olvasta félőrülten. A bába
könnybe lábadó szemekkel jelentett a várúrnak, s ezek
után békén hagyták a szerencsétlen teremtést.
Hamarosan elkezdett sötétedni. A kint álldogáló
tömeg korgó gyomorral várta, hogy kezdetét vegye a
szertartás.

Sir Gosep a vadonatúj zsabófodrait igazgatta a

nyaka körül. A férfi a fehérnép számára fenntartott
tükör előtt állt, s egy pucer segítségével azon fárado-
zott, hogy az est folyamán lenyűgöző látványt nyújt-
son. Oldalt, egy széken Máriusz atya ücsörgött, és egy
 régi tekercsből a ceremónia menetét olvasta fel a feke-
te lovagnak.
- Szerintem ferdén áll - szólott Sir Gosep, és to-
vább igazgatta a fodrokat.
- Fiam! Figyelsz te rám egyáltalán?! - fortyant fel
Máriusz.
- Igen - biccentett a fekete lovag, és tovább rán-
gatta a zsabót.
- Sir Gosep! Ha a szertartásban bármilyen hibát
vétünk, az beláthatatlan következményekkel járhat!
Nem elég az, hogy nem sikerül kegyelmedre irányíta-
nunk az Isten figyelmét; elérhetjük vele éppen az el-
lenkezőjét is! Olyan katasztrófákat idézhetünk elő,
melyek...
A terembe vezető ajtó kivágódott; Sir Alexis és kí-
sérete lépett be.
- Odakint feljöttek a csillagok! Kezdenünk kell -
mondta a várúr ellentmondást nem tűrő hangon. - Ké-
szen álltok-é?
- Én igen – sóhajtotta az atya.
- Még egy perc - dünnyögte a szakállas. - Nem
boldogulok ezzel az átkozott anyaggal.
Sir Alexis szó nélkül megmarkolta a fekete lovag
karját, és elrángatta a tükör elől.
- Kezdjük! – harsogta.
- Egy pillanat - vinnyogta Sir Gosep. - A kar-
dom...
Valaki a kezébe nyomta.
- Most már aztán!
A sergentek feltárták a loggiára vezető ajtót. A vár-
úr, Máriusz atya és a szakállas kiléptek az erkélyre.
Odakint a tömeg felhördült és elcsendesedett. Egy
valamit senki nem vonhatott kétségbe; a fekete lovag
valóban értett ahhoz, hogy a megjelenésével lenyű-
gözze az embereket. A fáklyák derengő fényében fe-
ketén csillogó szempárok tucatjai meredtek áhítattal a
felettük magasodó szemkendős alakra. Sir Gosep sötét
vértezetén fodros fényhullámokat vetett a karzaton
álló gyertyalángok tánca. Ezekben a pillanatokban
nagyon könnyű volt elhinni, hogy az ősi legendák új-
jáéledtek, s az a férfi, aki felébresztette őket, nem más,
mint a fekete lovag.
- Kezdjük! - szólott ezúttal a tömeghez a várúr.
Sir Alexis és Sir Gosep meghajoltak az atya felé.
Máriusz a csillagok felé fordította az arcát, és mély
hangon kántálta:
- Yus vofuvix, teu Saxum mie! Torsof teu egai, de
Sir Gosep, ktuo…
...Üdvözlégy, népünk istene! Felkent papod szólít
Sir Gosep lovag nevében, ki igaz ügyében fordul hoz-
zád segítségért! Kérünk, vesd ránk pillantásod, hogy
meghallgathasd szavainkat, és elbíráld.,.
A fekete lovag óvatosan megbabrálta a nyakában
hordott zsabót. Biztos volt benne, hogy kajlán áll...
Az a kérdés, a tömegből észrevette-e valaki. Ferdén
lefelé sandított, de a félhomályban nem tudta egymás-
tól megkülönböztetni az arcokat.
- ...és elbíráld, hogy az elődünk álló nemesenszü-
letett érdemesült-e a tapintatodra. Tudjuk, hogy igaz
isten vagy, ezért szolgálunk téged, és tudjuk, hogy
igazságos ítéletet fogsz hozni...
A fekete lovag pillantása tovább siklott az udvaron,
és végül megállapodott a lakótornyon. Megkereste a
lefüggönyözött szobaablakot, és révetegen bámulta.
Aztán hirtelen ráncokba szaladt a szemöldöke. Való-
ban jól látta az előbb, és az ablakra függesztett drapé-
riák meglebbentek, mintha valaki a szobából kiku-
kucskált volna? Vagy csak a szeme csalta meg?
A szertartás folytatódott.
- ...Miurunk! Sir Gosep szent esküvel készül meg
fogadni, hogy útra kél, és gyógyírt keres Sáronrózsája
kisasszony betegségére. Hozd hát meg ítéletedet, mie-
lőtt...
Ezekben a pillanatokban heves széllökés érkezett
északról, és végigsöpört a loggián. A karzat gyertya-
tartóiban füstölögve kialudtak a lángok; az erkélyen
állók mögött ide-oda lengedeztek a díszítésül kiakasz-
tott hímzések. Sir Gosep és Sir Alexis rémülten pillan-
tottak egymásra; odalent a tömeg izgatottan mor-
mogni kezdett. Máriusz atya a zsivaj ellen felemelte a
hangját, és rémülten forgó szemekkel kántált tovább.
Ő tudta, mi következik a szövegben.
- …mielőtt a nemesenszületett letenné az esküjét!
Ha érdemesült rá, borítsd rá óvó köpenyedet; ha nem,
úgy veszejtsd el őt a...
A fejük fölül éles, harsanó reccsenés hallatszott. Az
egyik szélcibálta hímzés leszakadt, és zuhanni kezdett
lefelé. Azután a légörvény belekapott, megpörgette,
összecsavarta, majd ismét kisimította; és az anyag -
most már a szél szárnyán vitorlázva - tovább siklott
lefelé. Máriusz, aki felfelé nézett, és a lenti köznép
tisztán látták, hogy a holmi a loggiára fog esni. Az
atya elnémult, de szerencséjére nem szólt egy szót
sem - ezzel megtörte volna a szertartás menetét.
A fehér alapon színes minták még egy utolsót pör-
dültek a levegőben, aztán a hímzés a fekete lovagra
borult. Nem zuhant rá. Az anyag vége a férfi széles
vállaira simult, és ott megakadt a páncél kiálló szegle-
teiben, a hímzés többi része pedig a hátán szétterülve
lógott alá a földre.
Pontosan úgy, mint az egykori paplovagokon a
ciszterpalást.
Sir Gosep ingerülten felhorkant és le akarta magá-
ról rázni a holmit, de az atya villámként előrelendülő
keze megakadályozta.
- El ne dobd! - ordította az arcába.
A másik karját Sir Alexis ragadta meg.
- Az esküt! - kiáltotta az apósa. - Mondd az es-
küt!
Az emberek ordítottak.
A szakállas lerázta magáról a kezeket. Egyetlen
káprázatos (- valóban káprázatos -) mozdulattal elő-
rántotta a kardját, feldobta a levegőbe, és a pengéjénél
fogva kapta el. A markolatot a növő hold sarlója elé
tartva belekiáltotta a szélbe:
- Én, Sir Gosep, a fekete lovag, Isten előtti szent
esküvel fogadom, holnap útra kélek, hogy gyógyírt ke-
 1.

ressek szívem választottja számára. Isten fog vezetni

utamon, ki megmutatja nékem a helyes lépteket! Az ő
eszméje és a szerelem ereje segítségével győzedelmes-
kedni fogok; vagy soha többé vissza nem térek! Meg-
esküszöm!
Ajkai elé rántotta a fegyver, és megcsókolta a mar-
kolatot.
Többé nem lehetett kordában tartani az érzelmeket.
Az emberek az udvaron félőrülten ordítoztak, egymás
nyakába borultak és virágokat dobáltak a loggia felé.
Sir Gosep visszaintegetett nekik, aztán megfordult,
hogy belépjen az erkélyről. Fél füllel hallotta, hogy
lent a köznép még eszeveszettebb őrjöngésbe kezd, de
az ő pillantása már a várurat kereste.
Sir Alexis a kilépőnyílás ajtófélfájának támaszko-
dott és hamuszürke arccal, kerekre nyílt szemmel me-
redt a szakállas fiatalemberre.
- Apósuram! - ugrott hozzá ijedten. - Valami baja
esett?
Sir Alexis nemet intett a kezével.
- A hátad... - zihálta. - A hátad!
A fekete lovag a válla felett a saját hátára pillantott.
A hímzésen, mely palástként borult Sir Gosepre,
természetesen minta is volt. A lovag egy pillanatig
maga is döbbenten nézte az anyagot.
Az ábra egy csodálatos, bimbózó, skarlátvörös ró-
zsát ábrázolt.
Sir Gosep szélsebesen pördült meg, karjait a ma-
gasba vetve kiáltotta az éjszakának:
- A fekete lovag győzni fog!
A nép átvette a szavát, a torkok sokasága felerősít-
ve ordítozta tovább:
- Győzni fog! A fekete lovag győzni fog!...
Varázsütésre előkerültek a borostömlők. Sir Alexis,
Sir Gosep és Máriusz atya leléptek az erkélyről; el-
nyelte őket a pengeház.
S az ünneplő tömeg tengeréből senki nem vette
észre, hogy a lefüggönyözött szoba ablakai mögött új-
ra meglebbent valami.
 VII.

Messze elmúlt már az éjközép, mire Sir Gosep

ágyba került.
Halványan rémlett neki, hogy egy pucér segítségé-
vel lehámozta magáról a páncélját, valaki ráhúzott egy
hálóinget (a kendő, mint mindig, most is az arcán ma-
radt), és borgőzös aggyal beájult a vendégszoba ágyá-
ba. Ott aztán összevissza forgolódott; félúton az álom
és az ébrenlét között mindenféle szörnyekkel harcolt,
miközben egy sötét alak koslatott utána, hogy lelep-
lezze és világgá kiabálja a titkát.
A vendégszoba ajtaja elé két alabárdost állítottak.
Az őröknek kezdetben sok dolga akadt, mert a vár
személyzete közül - ilyen vagy olyan indokkal -
szinte mindenki megpróbált bejutni az új keletű hős-
höz, hogy a holmijai közül valami ereklyét válasszon
magának; de az őrt álló databontok megvesztegethe-
tetlennek bizonyultak. Csak miután teljesen kihaltak a
folyosók, csak azután lopózott be az egyikük, és vette
magához Sir Gosep zsebkendőjét. Ezt azután testvéri-
esen kettészakította, és megosztotta a társával. A da-
rabokat mindketten elsüllyesztették a ruháik mélyére.
Ahogy teltek az órák, a katonákra egyre mélyebb
hatást gyakorolt a rögtönzött ünnepség során elfo-
gyasztott vörösbor, Mind a ketten az ajtó mellett a
falnak támasztották a hátukat, méghozzá azzal a nehe-
zen elsajátítható rutinnal, melyet az ember kizárólag
hosszú és unalmas őrködések során tehet a magáévá.
A vértezet hátrésze megakadt a kőfal apró göröngyei-
ben; az egyenes nyakkal felszegett fejen lévő sisak
hasonlóképpen. E módon nem kellett többé tartaniuk
az elnehezülő szempilláik jelentette veszéllyel; hiszen
nem dőlhettek el, és a fejük is mindig egyenesen állt.
Tapasztalatból tudták, hogy ilyenkor néhány lábnál
nagyobb távolságból lehetetlen megállapítani, ébren
vannak-e.
 És a két őr valóban elszenderült.
Védelmükre legyen mondva, ekkorra már nagyon
közel járt a hajnal. Keleten ugyan még nem hígította a
nap az éj sötétét, de távolabb, a faluban már kukoré-
koltak az első kakasok.
A fekete lovag álma néhány órája békés volt im-
már; az ágyneműt magaköré csavarva egyenletesen
szuszogott.
Hirtelen kinyitotta a szemét, és kábán körülnézett a
sötét helyiségben. Nem tudta, hogy az előbbi
kakaskukorékolást csak álmodta-e, de a tegnapi eskü-
tétel után kezdte komolyabban venni a dolgokat.
Semmiképpen nem akarta lekésni a saját indulását.
Felült tehát - meztelen lábait a hideg kövezetre
fektette -, és megpróbálta megállapítani, hány óra lehet.
Lerángatta a nyaka köré tekeredett hálóinget, és
álmosan az ablakhoz csoszogott. Félresöpörte a vastag
függöny szárait, és a keskeny, boltíves ablakon kiné-
zett a várudvarra.
Iszonyatos látvány tárult a szeme elé. Egy pillana-
tig azt hitte, még mindig alszik, és csak agyának rém-
képzete az, ami odakint van.
Még sötét volt, a csillagok is fent voltak - talán ez
tette olyan kísértetiessé az egészet. Az udvart - körül-
belül egy ló szügyének a magasságáig - tejfehér köd
ülte meg. A várakat körülvevő pára általában nem
volt ritkaság, hiszen a bűzös várárkok a hideg-meleg
levegő játékaként gyakran köpködtek parányi víz-
cseppekből álló réteget az épület köré; de ez a köd
teljesen másnak tűnt
Sűrű volt, mint egy tál leves, amelyben megáll a
kanál; és vakító fehér, mintha világítana. Ahogy a fe-
kete lovag tátott szájjal bámulta, megállapította, hogy
a köd valóban vibrál. Sir Gosep tekintete izgatottan
repdesett ide-oda, egyszerre próbálta meg befogni az
egész udvart, mígnem ismét megakadt valamin, ami-
től a rémülete csak fokozódott.
A lakótornyon az ablak - Sáronrózsája ablaka - is
világított. Tömören és egyenletesen; úgy, mint valami
 négyszögletes nap. A lovag kétségbeesetten hunyo-
rogva próbált a fénylő üveg mögé nézni, mígnem
egyszerre rádöbbent, hogy nem látja a keresztléceket,
az ablak tehát nyitva van.
A köd, ami a tájat megülte, valójában nem volt
más, mint a szobából kiáradó fény; elnehezülve és
valahogyan anyagiasulva. És, ha mindez még nem
lett volna elég, a következő pillanatban a szoba abla-
kában egy sötét sziluett jelent meg. A sziluett, ami
nem tartozhatott máshoz, mint...
Sir Gosep döbbentén felkiáltott, és hátratántorodott
az ablaktól.
Sarkon fordult, és a hideg köveken csattogó talpak-
kal rohant a kijárat felé. Feltépte az ajtószárnyakat, és
kirobbant a folyosóra.
A két darabont, akik - ahogy mondani szokás - arra
ébredtek, hogy elaludtak, tétován kapkodtak a
fegyvereik után.
- Segítség! - ordította a fekete lovag. - Megtá-
madták a várat!
Ennek már a fele sem volt tréfa. A két őr habozás
nélkül, védelmezőén a hálóinges alak két oldalára ug-
rottak, és harciasan meresztették előre alabárdjaikat.
- Nem itt - kiabálta Sir Gosep, és visszafutott a
szobájába. A másik kettő követte.
A szakállas egy hatalmas rántással leszakította az
ablaka elől a függönyt. Mindhárman a keskeny nyí-
lásba préselték a fejüket, és kibámultak a szabadba.
Az udvar békés volt. Ködnek, párának vagy fény-
nek nyoma sem látszott. Minden olyan volt, mint
máskor, s ebbe beletartozott Sáronrózsája ablaka is.
Be volt zárva, és a drapériák ugyanolyan szomorúan
és némán függtek mögötte, mint este, a szertartás
alatt.
Süket csend.
- Honnan jönnek a támadók? - kérdezte suttogva
az egyik darabont.
Sir Gosep szoborrá merevedve bámulta a vidéket.
 - Az előbb... - nyögte esetlenül - ...köd volt oda-
kinn.
A két strázsa egyszerre sóhajtott fel.
- Az ilyesmi előfordul - mondta megkönnyebbülten
az egyik. - A várárok okozza, ami...
- Nem, nem, nem - rázta a fejét a szakállas. - Ez
nem pára volt. A lakótorony ablakából lidércfény
áradt, és köddé vált a táj fölött. És a fényben egy ha-
talmas vasorrú bába árnyékát láttam! - Kimutatott az
ablakon... Ott volt!
A másik kettő követte a lovag ujja mutatta irányt,
de - éppúgy, mint most Sir Gosep - nem láttak ott
semmi szokatlant.
- Nincs ott semmi...
- Most nincs. De az előbb volt.
Az őrök tanácstalanul összenéztek.
- Velem is előfordult egyszer ilyesmi - jegyezte
meg egyikőjük tapintatosan. - De azután kiderült,
hogy csak álmodtam.
- Csak álmodta?
- Igen - bólogatott a másik kettő egyszerre. - Csak
álmodta.
- Gondolják, hogy én is?...
- Hát... - vakarta meg az első darabont a fejét. -
Most nincs köd.
- Nincs…
- És fény sincs.
- Nincs... - ismételte a fekete lovag, aztán magától
hozzátette: - Vasorrú bába sincs.
Azok ismét bólogattak.
- A legjobb lesz, ha visszafekszik, Sir Gosep.
Nyugodtan aludhat még egy órát.
A fekete lovag a homlokára csúsztatta a tenyerét.
Úgy találta, melegebb a szokásosnál.
- Jó - dünnyögte az orra alatt és engedelmesen
visszabújt az ágyába. - Jó, alszom.
A darabontok elrendezgették rajta az ágyneműt,
aztán visszasomfordáltak a posztjukra.
 Sir Gosep egyedül maradt a helyiségben. Tekintetét
továbbra is a letépett függöny mögötti, hajnalba for-
duló égbolton tartotta. Mire az első napsugarak bevi-
lágítottak a szobába, a fekete lovag sikeresen meg-
győzte önmagát, hogy valóban csak az álmai játszot-
tak vele.

VIII.
Volt még valaki, aki szintén talpon volt ezen az is-
tentelenül korai órán. Talán ő is láthatta volna a külö-
nös fényjelenséget, mely a fekete lovag idegeit
olyannyira felborzolta; talán nem - mindenesetre
(mivel nem tartózkodott az ablak közelében) a lehető-
séget elszalasztotta.
Esthar a fegyverszobában volt. Egyetlen gyertya-
láng sápatag fényénél tevékenykedett. Nem akarta
fölöslegesen magára vonni a holdkórosok figyelmét.
Sir Alexisnek így is szüksége lesz nyelvének minden
simulékonyságára, hogy legkésőbb holnap délben -
akkorra biztosan észlelik a fegyvermester hiányát -
kimagyarázza Esthar hollétét.
A deresedő halántékú férfi gyorsan és rutinosan
dolgozott. Legjobb barátai, a harceszközök fogták kö-
rül; s neki mindössze azt kellett eldöntenie, kenyeres
pajtásai közül ki lesz az, aki elkíséri az útra.
Birodalmunk törvényei értelmében (ez már annak
idején is így volt) a nem nemesenszületett személyek-
nek - háború esetét kivéve - tilos két lábnál nagyobb
pengehosszúságú kardot viselniük. Bár e regula meg-
szegőit annak idején sem büntették túlzott szigorral,
Esthar nem választott magának hosszú kardot. Úgy
ítélte, egy rövid kaszkara - ha kiegészíti egy vívótőr-
rel - bőségesen kielégíti minden igényét. Ennek meg-
felelően a következő kiválasztott harceszköz a balke-
zes kardtörő-tőrök egyik fajtája lett. Durván és mé-
lyen fogazott pengéje a hárítás mellett le is foghatta,
illetve el is törhette a vigyázatlan ellenfél fegyverét -
 a kaszkarával kiegészítve veszedelmes párost jelentet-
tek.
Előkerült még egy biliong - egy szándékosan gör-
be nyelű csatabárd -, amelyet a szakavatott kovácsok
úgy terveztek, hogy egyaránt alkalmas legyen favá-
gásra és vérontásra; fél tucat markolat nélküli dobótőr
és egy katar. Ez utóbbi tőrféleség abban az időben
kedvelt önvédelmi és orgyilkos-fegyvernek számított.
Könnyű volt elrejteni, és gyorsan elő lehetett rántani.
Közelharcban gyakran használták lefogásra, amikor
egy hosszú pengét nem lehetett volna a döféshez
eléggé visszahúzni. Ráadásul ezt a katart három,
egymással azonos szöget bezáró pengével látták el,
ami lehetővé tette, hogy forgatója fogásváltás nélkül
alkalmazhassa a tőrdöfés három iskolapéldáját, a lefe-
lé, a felfelé és az előre való szúrást.
Esthar még egyszer végighordozta a tekintetét a ki-
szedegetett harceszközökön. Szívesen vitt volna még
egy íjat is, de tudta, hogy a szeme már túl öreg hozzá;
és kisebb távolságokra a dobótőrök is megteszik.
Gyakorlott mozdulatokkal magára aggatta a fegy-
vereit. A kaszkarát az övére erősítette, vele átellenes
oldalra a kardtörő került. A biliong karikáiba egy bőr-
szíjat fűzött, aztán a bárdot a vállára kanyarította; az
aprócska katart pedig a gelebébe dugta. A derekára
hosszú kötelet tekert - úgy, hogy az egyfajta vértként
is szolgáljon. Végezetül egy-egy dobótőrt rejtett a ba-
kancsai szárába; egyet-egyet az ingujjaiba - a két tar-
talékot pedig, a köteléhez való kampókkal együtt, az
élelem mellé, a zsákjába süllyesztette.
Készen állt.
Az éjszakai váltás italába személyesen keverte bele
az altatófüvet a mulatozás során; ekképpen most biz-
tos lehetett benne, hogy senki sem fogja meglátni.
Sokkal egyszerűbb volt így kijutni a várból, mint va-
lami bárdénekbe illő módon leereszkedni a falakon és
átúszni az árkon - arról nem is beszélve, hogy e mó-
don mindjárt lovat is vihetett magával.
 A gyalogosok számára fenntartott oldalkapun
sunnyogott ki. Közel volt már a hajnalhasadás, s őt
csípte a hideg. Fázósan összedörgölte a kezeit, és
hallgatta, ahogy a levegőtől lehűlt nyereg nyikorog
alatta.
Hirtelen keserűség és harag Szállta meg. - Úgy
távozott el a várból - az otthonából -, mint aki
szégyellnivaló; mint akit nem illetnek meg az úti jó-
kívánságok.
S mindez a fekete lovag miatt történt.
Eh, gondolta magában, késő a bánat. Végül is maga
jelentkezett Sir Alexisnél a feladatra, most már tehát
illő, hogy a legjobb tudása szerint el is végezze.
- Ha egyáltalán van értelme annak, amit csinálok...
Bízott benne, hogy van. Ha ez az egész tortúra
másra nem is lesz jó, legalább az utazás alatt kideríti,
ki is ez a Sir Gosep valójában.
A vár keleti oldalán elterülő tenyérnyi erdőség felé
fordította a lovát. Onnan jól rá fog látni a főkapu fel-
vonóhídjára. Ha a ripők útnak indul, kellő távolságból
követi majd, akárhová is menjen. És a segítségére
lesz, ameddig meg nem szerzi a gyógyírt Sáronrózsája
számára, vagy ameddig be nem bizonyosodik róla,
hogy alkalmatlan. Elvégre megesküdött rá...
Fakón elmosolyodott.

Mielőtt még a nap teljes egészében megmutatta

volna magát az odalent élő embereknek, Sir Gosep
lovát lecsutakolták, felnyergelték, és kivezették az
udvar közepére. A paripa cinkos tekintettel hunyor-
gott a feléje közeledő lovagra - nem csoda, hiszen ő
volt az egyetlen darab, amit Gosep az apja vagyoná-
ból nem tett pénzzé. A pej ló a maga módján meghá-
lálta ezt a kegyet, mert általában véghezvitte azt, amit
a gazdája csak eltervezett, de kivitelezni nem tudott.
Ha a nyergében ült, a fekete lovagról nem derült ki
azonnal, milyen szánalmas lovas; így a pejkó és Sir
Gosep között meglehetősen szoros barátság alakult ki.
 Akárcsak előző éjszaka, a fekete lovag most is im-
pozánsan festett. Némi csalódással vette tudomásul,
hogy alig két maroknyi ember jött ki elé, hogy elbú-
csúztassa. Ennek ellenére nem volt hiány a szeren-
csekívánságokban; sőt, valaki még egy fűből font ko-
szorút is a pejkó nyakába akasztott, amit a ló azonnal
enni kezdett.
Sir Alexis is megérkezett, meglehetősen álmos te-
kintettel és feldúlt arccal. Sokáig rázogatta a lovag
kezét; aztán a jelenlévők háromszoros hurrát kiáltot-
tak, és csillogó szemekkel meredtek Sir Gosepre.
A fekete lovag tartott egy rögtönzött beszédet.
Miután a szónoklat véget ért - de az ott lévők még
mindig nem törték meg az áhítatos csendet -, a fekete
lovag csak azután döbbent rá, hogy most már valóban
azt várják tőle, hogy elinduljon.
Valaki leakasztotta a paripa nyakából a megrágcsált
koszorút, Sir Gosep pedig nyeregbe szállt. Térdével
találomra megböködte a ló oldalát. A pejkó, a helyze-
tet felfogva, méltóságteljesen léptetni kezdett a várka-
pu irányába, s mögöttük a tömeg ismét éljenzett.
Mire keleten az aranykorong elrugaszkodott a föld
színétől, a fekete lovag is maga mögött hagyta az apó-
sa várát.
A Sáronrózsája legenda első napja felvirradt.

IX.

Délelőtt tíz órára Sir Alexis várában az élet vissza-

tért a normális kerékvágásba; az emberek a napi
ügyes-bajos dolgaikkal foglalatoskodtak. Dél körül
megkezdődött az őrségben elaludt katonák felelősség-
re vonása, és egyeseknek már feltűnt, hogy sehol nem
látni Esthart, a fegyvermestert. Néhányan, a legro-
mantikusabb lelkületűek közül meg-megálltak egy
pillanatra, képzeletük a messzeséget járta. Gondolat-
ban Sir Gosepet kísérték veszedelmes útján, aki éppen
valahol a vár közelében pihent.
 - Tudod - mondta délben a fekete lovag a pejkó-
nak -, nem így képzeltem ezt az egészet.
A paripa ásított, és becsukta a szemeit. Mindketten a
vár keleti oldalán álló, tenyérnyi kis erdőségben
ücsörögtek. Sir Gosep egy fának vetette a hátát, és
mutatóujjával köröket rajzolt a talajra; a ló pedig
szemmel láthatólag az alváshoz készülődött.
A keleti oldalon álló erdőség. Ide menekült be Sir
Gosep, miután a várból kilovagolva eszébe jutott,
hogy fogalma sincs, mihez kellene kezdenie. Keresett
egy elhagyatott tisztást, és leült várni, hogy okos gon-
dolatai támadjanak. Közben megéhezett, így ebédre
megette a magával hozott élelem javát. Az ennivaló
morzsái szanaszét szórva hevertek körülötte.
- Azt hittem - címezte továbbra is a paripájának
szavait -, hogy Isten valami világos útmutatást küld
majd a számomra.
A pejkó kinyitotta az egyik szemét, és kábán a lo-
vagra bámult
- Nem küldött - vonta fel a vállait Sir Gosep.
A ló odacaplatott elé, és lustán oldalt fordult, hogy
gazdája fel tudjon mászni rá. Várt egy percig, de a fekete
lovag csak ücsörgött tovább a földön, így hát ismét
becsukta a szemeit.
- legalább te segíthetnél! - korholta vádlón a lo-
vat. - Nemes elődeimnek, Sir Kinorihnak, Sir
Canadnak és Sir Ferrernek is voltak segítőik. Elkísér-
ték őket útjuk során szerzett barátaik... És, ha nem
tudták, hogy mit kell csinálni, valamelyikük biztos
megmondta nekik...
Megvakarta a fejét, és körülhordozta a tekintetét a
tisztáson.
A reggeli hűvösségnek már nyoma sem volt. A nap
jókedvűen tűzött be az ágak között; és arra ingerelte az
embert, hogy lehunyt szemmel odatartsa neki az arcát.
Szinte kézzel fogható volt az egyre közelebb lopakodó
nyár. Még néhány hét, és a késői tavasz
visszavonhatatlanul véget ér.
 - Én vagyok a legenda új hőse. Eszerint bármihez
kezdjek is, az előrébb visz az utamon, egyre közelebb
a célhoz... Mit gondolsz, ha megindulnánk egy irány-
ba... csak úgy, találomra... és mennénk... akkor megta-
lálnánk a gyógyírt?
A ló vagy végérvényesen elaludt, vagy nagyon
ügyesen tetette magát.
- Vagy pedig kövessük a legenda útmutatását? És
keressek én is kísérőket? De honnan?
Sir Gosep eltöprengett egy darabig. Valami azt su-
gallta, ez a jobb megoldás. Halvány, szürreális érzés
volt; talán az ösztönök játéka, talán valami több. Min-
denesetre a fekete lovag tovább törte a fejét.
Honnan keríthetne segítőket, hogy Sir Kinorih és a
többiek nyomdokaiba lépjen?
A válasz olyan hirtelen jutott az eszébe, hogy ön-
kéntelenül is a homlokára csapott. Hiszen vannak neki
barátai! Sokáig a családjaként gondolt rájuk. Szerették
őt, és...
Közben már talpon termett.
...és ők tanították meg mindenre. Willd, Khagna,
Sheam és a többiek! A régi csapat bizonyosan nem
hullott még szét, hiszen egy hónapja, sincs, hogy az
északi határ közelében kifosztották azt a borkereske-
dőt, amelyik Sir Alexisnek szokott szállítani! Az sem
valószínű, hogy a rablóbanda azóta a törvény kezére
jutott volna - ennek a híre biztosan eljut a füléig.
- Ez az!
A legenda valóban újjáéledt!
Most, hogy valami konkrét célt tűzhetett maga elé,
a fekete lovag nem volt többé bizonytalan. Leseperte
magáról a morzsákat, és összeszedegette a szétszórt
holmijait.
 Második ének:
A nemes lelkű segítők
I.

Fent északon, a határ közelében, ahol országunk

síkságát felváltják a szürke hegyek, az Istenszéke-
hágó alatt elterülő Haragas falu egyetlen fogadójában
három alak ücsörgött a kocsmaasztal körül. Egyikőjük
sem volt már fiatal, a harmincas éveik közepét tapos-
ták, és a felületes szemlélő meg sem mondta volna
róluk, hogy foglalkozásukat tekintve mindhárman hi-
vatásos útonállók.
Willd, Khagna és Sheam.
Ennyien maradtak együtt az egykori rablóbandából.
A csapat két héttel ezelőtt egy hihetetlen és váratlan
fordulat következtében széthullott. Az említett várat-
lan történés folytán az egymást évtizedek óta ismerő
tagok idegenül néztek egymásra, azután sokkal barát-
ságosabban a kezükben tartott holmira, végezetül pe-
dig sarkon fordultak, és külön-külön, a hátukat fedez-
ve lassan elballagtak.
Nem a törvény keze volt az, ami szétzavarta őket.
Attól valami sokkal fantasztikusabb és visszafordítha-
tatlanabb esett meg velük. A kompánia egy elvégzett
munka következtében pénzhez jutott. Sok pénzhez.
Mindössze hárman voltak, akik a szétválást köve-
tően együtt indultak. Igaz, ők nem mentek messzire;
egyszerűen csak kihúzódtak az erdőből a közeli
Haragas falva fogadójába, ahol tisztességesen felöl-
töztek, és ágyba kérették a reggelit.
Nagyon könnyű lenne azt a következtetést levonni,
hogy Willd, Khagna és Sheam azért maradták együtt,
mert megátalkodott gonosztevők voltak, akikből még
a vagyon sem tudta kiölni a veszett kutyákra jellemző
falkaösztönt. (Itt azt is le kell jegyezni, hogy Sheam-
nak már karon ülő csecsemő korában sem fordított
szívesen hátat az apja.) De ez a következtetés egysze-
rűen nem lenne igaz. Csupán annyiról volt szó, hogy a
három fickó - volt társaikkal ellentétben - pontosan
tudta, mihez kezdjenek a pénzzel.
Kártyáztak.
Bicsakos kártyát játszottak a kocsmaasztal körül.
Egyszerű és közkedvelt játék volt ez szerte a honunk-
ban. Akkor folyamodtak hozzá, ha vélhető volt, hogy
csalni tudó is akad a résztvevők között. Az ember le-
teszi a kártyapaklit az asztalra, azután beleüt egy bics-
kát úgy, hogy a penge hegye megáll az asztaldeszká-
ban. A harminckét levelű bibliából ezek után úgy kell
kihúzni a lapokat, hogy a bicska ne forduljon ki az
asztallapból. A módszer hátránya az, hogy minden
játékhoz új pakli kell; előnye viszont, hogy hathatósan
gáncsot vet annak, aki a kézügyességében bízva meg-
próbálja manipulálni a harminckét laplevél sorrendjét.
Khagna visszahúzta a kezét a paklitól, feltűnés nél-
kül a szájába csempészte a bal gyűrűsujját, és magá-
ban szitkozódva lenyalogatta róla a vért. A többiek
látszólag semmit nem vettek észre a közjátékból.
Khagna megfogadta magának, hogy a következő pakli
átszúrása előtt valahogyan kicsorbítja a bicska pengé-
jét.
A kocsma még csendes volt. A zsiványokon kívül
akadt ugyan néhány vendég, de ők hárman a díszes
ruháikkal messze kiríttak a törzsközönség soraiból,
így senki nem próbált az asztalukhoz szemtelenkedni.
- Mély a vágás? – nézett fel Willd a lapjaiból.
Khagna szabadkozva felvonta a vállát.
- Csak egy karcolás.
- Mit szólnátok hozzá - kapcsolódott be a beszél-
getésbe Sheam -, ha ti ketten szépen fognátok maga-
tokat, és a szabad kezeiteket jól láthatóan az asztalla-
pon nyugtatnátok? - Sheam komoran pislogott rájuk
az összenőtt szemöldöke alól. - így egyenlő esélyek
kel indulhatnánk.
A kérés jogosnak tűnt. Sheamnak egy rossz fátumú
piaci lopás óta vasból való műkeze volt a bal karján,
így ő öt ujjal kevesebbel tudta irányítani a szerencsé-
 jét. A másik kettő jámboran engedelmeskedett a ké-
résnek.
Tovább játszottak. A sors különös iróniája, hogy
aznap délután senki nem akart balhét, vagy verekedést
provokálni, ők hárman csupán el szerettek volna
ücsörögni a sörük és a kártya mellett, s amennyire
csak lehet, meg akarták kopasztani egymást. De a to-
huvabohu már javában közeledett feléjük egy egészen
kivételes képességű pej ló hátán.
A verekedés természetesen még azelőtt tört ki,
hogy Sir Gosep megérkezett volna: Nyilvánvalóan a
sors akarata volt ez; független a fekete lovagtól, s
független a három zsiványról is. A legendák hőseinek
cselekedeteit gyakrabban vezérlik a csillagok, mint
saját maguk.
Valamikor délután négy óra táján Sheam csalással
vádolta a társait, és hogy érveinek súlyt adjon, kiabá-
lás közben vas baljával nagyokat csapott az asztalra.
A mozdulatok közben érezte, hogy a műkarját tartó
bőrszíjak némileg meglazulnak. Egy darabig még az
eszében is volt, hogy alkalom adtán megigazítsa a
holmit; de aztán Willd és Khagna visszaadtak neki
valamennyit a pénzéből, s a játék folyt tovább. Sheam
pedig szépen megfeledkezett az egészről.
Fatális hibának bizonyult.
Hét óra előtt néhány perccel, amikorra az elfo-
gyasztott sörök már igen mély benyomást gyakoroltak
a zsiványokra, Sheam úgy gondolta, ideje még egy
kort rendelnie. Felemelte azt a kezét, és egy széles
mozdulattal intett a csaposnak. A vasból való műkéz
kiszabadult a pántokból, kirepült a nyitott ablakon, és
lekent egy pofont annak az átutazó kereskedőnek, aki
az embereivel éppen akkor kászálódott le a lova nyer-
géből, hogy éjszakára megszálljon a fogadóban.
- A szakramentumát! - kiáltott fel Sheam ijedten.
-A kezem!
Felállt, odarohant az ablakhoz, és kibámult rajta,
tekintetével az önálló életre kelt holmiját keresve. Így
természetesen ő volt az, akit a kereskedő testőrei
megláttak.
Időközben maga a kalmár is feltápászkodott a föld-
ről, és csalódottságának hangot adva egy dühös ordí-
tással visszahajította a kocsmába a protézist, ami el-
zúgott Sheam feje fölött.
Egy másodpercre néma csend támadt az asztalok
körül, majd fokozatosan erősödő zsivajgásnak adta át
a helyét. Néhányan megmarkolták a súlyos fakupái-
kat, ezúttal nem azért, hogy igyanak belőle; mások a
csizmaszáraikba vagy a ruháik gelebébe süllyesztették
a kezüket.
- Furonfurt nehézségek - dünnyögte Willd az orra
alatt, és Khagna szemrehányó tekintetével mit sem tö-
rődve, a pillanat zűrzavarában besöpörte az asztalon
maradt érméket, majd a fegyvere után kezdett tapoga-
tózni.
A kocsma ajtaja kivágódott, és a nyílásón át betó-
dultak a kereskedő emberei. Öten voltak csupán, ami
önmagában nem jelentett volna komolyabb bajt; de
mindannyian combközépig érő sodronyinget viseltek,
és az ilyesmi számottevően megnehezíti az ökölhar-
cot. Az utolsónak belépő férfi egy végtelenül komor
mozdulattal, amelyet bármely csepűrágó megirigyel-
hetett volna, bezárta maga mögött az ajtót, és a karjait
a mellkasa előtt keresztbe fonva megállt.
- Az előbb valaki megdobta a gazdámat egy kéz-
zel - jelentette ki nyugodt, ám mégis fenyegető han-
gon. - Ki volt az? Tudjuk, hogy itt van! Beszéljetek,
kutyák, különben nem állok jót magunkért!
Az egyik oldalsó asztal mellől felemelkedett egy
suhanc, és reszkető ujjakkal a három martalóc asztala
felé mutatott.
Innentől kezdve felgyorsultak az események. A Sá-
ronrózsája legenda kutatói sok mindenen vitatkozni
szoktak, amikor a fekete lovag története szóba kerül.
Egy dologban azonban egyetértenek: ez volt az a
pont, ahol Willd, Khagna és Sheam valóban részévé
váltak a történetnek. Innentől kezdve a kiválasztottság
láthatatlan aurája vette őket körül, és kiszakította őket
a közönséges halandók szürkeségéből.
Egyébiránt: mintha maga a kocsma is két részre
szakadt volna. A jelenlévők felálltak az asztalok mel-
lől - volt, aki az inge ujját tűrte fel; volt, aki a derekán
rángatta feljebb az övet -, de egy dologban mindenki
egyformán viselkedett: súlyos tárgyakat fogtak a ke-
zükben. Néhányan - főként a helyiek - Willd és a tár-
sai felé oldalaztak. Számukra magától értetődő volt,
hogy az ismerősebb arcok pártjára állnak, és nem az
újonnan érkezettekére. Ezzel ellentétben mások a sod-
ronyingesek csapatát részesítették előnyben. Közöttük
is voltak helybéliek - de ők már az előző napokban
kártyáztak a haramiákkal.
A két csapat felsorakozott egymással szemben. A
sötét, zavaros tekintetekben a harag és a butaság fénye
csillogott; a jelenlévőkben elemi erővel lépett fel a
vágy, hogy nehéz tárgyakkal sokáig ütlegeljék egy-
mást. Aztán némi zavar támadt hőseink sorai között.
Egy cingár férfi gyorsan összeszámlálta, melyik olda-
lon hányan állnak, és az utolsó lehetőséget megragad-
va átfutott a kereskedő testőreinek oldalára.
Willd két láb hosszú fokost húzott elő, melynek a
végére gyémánt formájú csákányt és enyhén csúcsos
kalapácsfelületet erősítettek. Olyasféle fegyver volt,
mint a lovaspöröly, csak rövidebb nyéllel. Tompa vé-
gének ütése eszméletvesztést vagy csonttörést okozha-
tott anélkül, hogy az ellenség páncélját átszakította
volna; a másik oldal csákánya pedig a lemez- vagy
sodronyvértek átszakításának volt a leghatékonyabb
eszköze.
Mintha csak ez tette volna, a páncélosok és segéde-
ik nyomulni kezdtek előre.
- Álljatok meg! - kiáltott rájuk Willd. - Akármi
történt is, nem szándékosan tettük! Ha valakit meg-
bántottunk, a bocsánatát kérjük. A szándékaink beké-
sek.
A támadók egy pillanatra megtorpantak. Egyikőjük
visszaordított:
 - Azt állítod, hogy békések a szándékaid?! Mégis
fegyver van nálad! - kiáltotta, és a kezében tartott
rövid karddal vádlón Willd fokosára mutatott.
- Nálatok is!
- Lárifári! - harsogta vissza az ellen, és társaival a
sarkában tovább nyomult előre.
Willd egy rúgással feldöntötte az eddig játéktérként
szolgáló asztalukat, és a vastag deszkák takarásába lé-
pett. A rögtönzött fedezék ugyan csak derékmagassá-
gig ért neki - tehát egy pontosan hajított söröskorsó
ellen nem sok védelmet kínált volna -, de Willd, aki a
legoptimistább volt hármójuk közül, még mindig bí-
zott benne, hogy szavakkal is ki tudják vágni magukat
a nézeteltérésből. Azonkívül időt kellett biztosítania
Khagnának, hogy ő is felfegyverkezhessen.
Khagna is a fedezék takarásába lépett, és leguggolt
a földre. Nadrágja szárából előrángatott három,
egyenként két arasz hosszúságú, keskeny acéllapot.
Áz alkatrészek fémes kattanással kapcsolódtak egy-
máshoz, a penge egésszé vált. Khagna leakasztotta a
nyakából azt a kereszt alakú tárgyat, amit eddig bárki
egy jókora medálnak vélhetett volna, és már csavaroz-
ta is rá a szétszerelhető kardjára a markolatot.
Munka közben egyszer csak azt vette észre, hogy
valaki megpróbál négykézláb elosonni mellette. Utá-
nanyúlt, és megfogta a bokáját.
- Sheam! - sziszegett rá dühösen. - Mi a fenét
csinálsz?!
- Eressz, te barom! - A másik néhány erőteljes rú-
gással kiszabadította a lábát. - Meg kell keresnem a
kezemet!
Azzal eltűnt a lócák alatt.
Khagna felegyenesedett, és Willd mellé lépett.
Willd felkapott egy padot, és a közeledők felé hají-
totta. Azok szétrebbentek; a lóca közöttük esett le a
padlóra, de senkiben nem okozott kárt. Ugyanezen se-
cundumok alatt Khagna a feje fölé nyújtotta egyenes
pengéjű kardját, és a fegyver segítségével leakasztott
egyet a mestergerendán függő lámpások közül.
 - Sheam! - ordította bele a levegőbe. - Hol a nya-
valyában vagy már?!
A mondat végén, mintha csak a felháborodottságá-
nak kívánt volna hangsúlyt adni, meglóbálta a lámpát,
és Willd lócája után repítette. A világítóeszköz össze-
tört a fa ülőalkalmatosságon. A kiömlő olaj sebesen
futott szét; egy hajszálnyival gyorsabban, mint ahogy
a kanócból koncentrikusan szétterjedő kékes lángok
követni tudták.
Elszabadult a pokol.

Mintha csak valami jelre történt volna, az emberek

megcéloztak valakit az ellenséges sorfalból, és elhají-
tották a kezükben tartott holmikat. Söröskorsók és fa-
tányérok hasították a levegőt. Akadt közöttük olyan,
amelyik célba talált. Néhányan kidőltek a sorokból és
elterültek a földön - de velük nem foglalkozott senki.
A verekedés a második szakaszába lépett; a képzelet-
beli karmester ismét jelt adott. Most mindenki előre-
rohant - így a két sorfal néhány lépés után középen
összetalálkozott -, és ordítva püfölni kezdték egy-
mást.
Willd meglendítette a fokosát, és állcsúcson vágott
vele valakit. Az ismeretlen szemei összeakadtak, és
mint egy szélben hajladozó nádszál - ide-oda inogva -
lerogyott a padlóra. Egészen lassan esett el, és ahogy
útban volt a padló felé, Willd végigkísérte a
tekintetével. A martalócot valami furcsa érzés kerítet-
te hatalmába: a déja vu. Mintha már látott volna va-
lakit ilyen kancsal szemekkel összeesni.
- Igen - töprengett magában, miközben a követke-
ző támadóját fogadta -, valóban így történt. Egyszer
régebben, amikor a Gosep nevű kölyök főzött rájuk,
őt is leütötte egy alkalommal, mert az ölébe borította
az ételt. Később ezt meg is bánta, mert Gosepnek
olyan kemény álla volt, hogy Willd eltörte a gyűrűs-
és a kisujját. Kár volt.
 - Hmmm - szőtte tovább a verekedés közben a
rabló a gondolatait -, vajon miért jutott ez az eszem-
be?
Egyáltalán, mi köze lehet Gosepnek ehhez az
egészhez?

Haragas falvában a fogadó ablakai előtt egy hiúsá-

gában megsértett kereskedő állt, és elégedett képpel
bólogatva bámult befelé a verekedésre. A három ab-
lak közül a középső előtt állt, mert innen nyílott a
legjobb belátás, és mert úgy gondolta, ha valaki mesz-
sziről látná, így festene a legelőnyösebben. A hadve-
zér, aki középről irányítja az embereit,
Eredetileg azért bérelt maga mellé testőröket, mert
úgy hallotta, a környékbeli erdőséget rablók lakják.
Nos, idevezető útja során nem botlott zsiványokba, és
már-már botor módon azt hitte: pusztán a pénzét
vesztegette a zsoldosokra. De ím’ - amikor idáig ért a
gondolatsorban, még hevesebben kezdett bólogatni -
mégsem volt hiábavaló a pénzkidobás! A testőrök
most kiállnak a becsületéért.
- Adjatok nekik, fiúk! Tanítsátok őket móresre!
A háta mögül patkócsattogást hallott. Hátrafordítot-
ta a fejét, és a válla felett odabámult.
Egy hatalmas, barna lófejet látott egészen közelről.
A ló is megbámulta őt, majd megmozgatta a füleit.
- Jó estét, idegen! - csendült fel egy zengő bariton.
A kereskedő feljebb emelte a fejét, és most a nye-
regben ülő, fekete páncélos lovagra bámult.
- Jó estét... - motyogta. Hirtelen rádöbbent, hogy
egy nemesenszületettel beszél, így megfordult, és
hangosabban is megismételte: - Jó estét, nagyuram!
Sir Gosep előrébb dőlt a nyeregben, és maga is be-
kémlelt a kocsma ablakán.
- Hmmm - jegyezte meg a lovag. - Valami vere-
kedés folyik odabenn?
 A tőlük jobb kéz felől eső ablak keretei kitörtek, és
némi üvegcserép és faforgács kíséretében egy pad re-
pült ki rajtuk.
- Igen, nagyuram - válaszolta a megszólított. - Az
embereim verekszenek meg a nevemben azokkal, akik
megsértettek.
- Ó! - szólott Sir Gosep. - Ezek szerint nem az al-
konyi égbolt csalfa fényei játszottak a szemeimmel,
amikor öt ujj és egy tenyér lenyomatát véltem felfe-
dezni a bal orcáján?
- Nem - bökte ki a kereskedő, és mélységesen el-
pirult. - Valóban sérelmet szenvedtem. Az egész úgy
kezdődött, hogy...
A tőlük bal kéz felől eső ablak keretei kitörtek, és
némi üvegcserép és faforgács kíséretében egy asztal
zuhant ki rajtuk. A csörömpölés egy pillanatra el-
nyomta a férfi hangját. A fekete lovag egy fehér zseb-
kendőt húzott elő az ingujjából, és finnyásán megle-
gyezgette vele a bal vállát.
- Folytassa, jóember!
- Úgy kezdődött, hogy megállítottam a lovam az
épület előtt, és éppen le akartam szállni a nyeregből,
amikor odabentről valaki... nyilvánvalóan előre meg-
fontolt gazságból... megdobott a kezével. Őszintén be
kell valljam, a dolog annyira felkészületlenül ért,
hogy esélyem sem volt kivédeni a támadást. Meglepe-
tésemben leestem a nyeregből, de hű kísérőim rögtön
felsegítettek. Azután sarkon fordultak, és bementek a
fogadóba, hogy magyarázatot követeljenek erre a...
- Vigyázzon – mondta ekkor a fekete lovag.
A velük szemben lévő ablak keretei kitörtek, és a
kocsmáros repült ki rajtuk a szabadba. Ledöntötte a
lábáról a kereskedőt, aztán odébb hengeredett, felpat-
tant; és üvöltve rohanni kezdett a lenyugvó napkorong
irányába. Sir Gosep lemondó szomorúsággal bámult
utána.
A kereskedő felállt, leseperte ruházatáról az út po-
rát, és szomorúan megingatta a fejét.
 - Éppen erről beszéltem az imént - jegyezte meg. -
Mintha valami bűbáj áldozatául estem volna. Amióta
Haragas falvába értem, folyton-folyvást botor buta-
ságok akadályoznak meg abban, hogy normálisan él-
jem az életem.
- Ismerem ezt az érzést - bólogatott komoran Sir
Gosep, miközben lekászálódott a nyeregből. - Én is
szoktam ilyesmit tapasztalni magam körül. - Belesza-
golt a levegőbe. - Érdekes... Mintha égne valami
odabenn...
- A pogány csavargók felgyújtották a kocsmát! -
rebegte a kereskedő. Elkapta a fekete lovag karját, és
megszorította. - Tegyen valamit, lovag uram! Még
emberhalál lesz belőle!
A szemkendős óriás hümmögve végigsimított a
bajuszán. Keze elgondolkodva babrálta a kardmarko-
lat gombját.
- Igen... Igen, azt hiszem, valóban tennem kell
valamit - Kivonta a flamberge pengét, és megcsillog-
tatta az alkonyi fényben. - Maradjon itt, jóember! Ez
magának túl veszélyes!
Ezt vakkantotta oda a kalmárnak, aztán megindult
be az épületbe.

II.
A füst egyre masszívabban ülte meg a helyiséget.
Az ablakok kitörése némileg segített, mert huzat kere-
kedett, és ez magával vitte a tönkretett levegő nagyját;
ugyanekkor ugyanez a huzat friss levegőhöz jutatta a
lángokat, egyre táplálta és izmosította őket. Az embe-
rek hunyorogtak és köhögtek.
Valaki feltépte az ajtót, és kitántorgott a szabadba.
Alighogy elnyelte a külvilág, az ásító keretben egy
újabb alak tűnt fel. Bemasírozott a helyiségbe, fél
kézzel a magasba emelte a kardját, és ellentmondást
nem tűrően elordította magát.
 A hangját még a néhány lábbal odébb állók sem
hallották. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, senki
nem vette észre, hogy a fekete lovag feltűnt az ivóban,
Sir Gosep behúzta a nyakát, és visszatette a hüve-
lyébe a flamberge pengét. Enyhén összehúzott, csapott
vállakkal ácsorgott ott, és zavartan babrálta az előbb
eltett kard markolatgombját. Közben tőle balra, alig
négy lábnyira a háta mögött egy. összenőtt szem-
öldökű, rosszarcú alak emelkedett fel diadalmasan a
padlóról; a jobb kezében a saját fémbalját tartva.
Sheam elégedetten hunyorgott, és a protézist a térdei
közé szorítva hozzákezdett, hogy a mozgatható jobb-
jával feltűrögesse a bal karján a ruhája ujját. Ekkor két
egymásba gabalyodott verekedő tántorgott feléje.
Sheam összeszorított térdekkel elugrált az útjukból.
Amikor a két ismeretlen a kijárat felé igyekezve elha-
ladt mellette, a haramiának az a képzete támadt, mintha
az egyikőjük ökle a másikuk szájába szorult volna.
Sheam rosszallóan megcsóválta a fejét.
Az istennek sem boldogult a kezével. Keresnie
kellett egy sík felületet, ahová lefektethette a protézist,
hogy vissza tudja csatolni. Gyorsan körülnézett egy
alkalmas hely után kutatva, s közben megakadt a te-
kintete egy neki háttal álló, páncélos alakon. Halvá-
nyan ismerősnek és ebből kifolyólag enyhén gyanús-
nak találta, ezért némi habozás után arra a következte-
tésre jutott, hogy - biztos, ami biztos - leüti. Mögéje
lopózott, lábujjhegybe állt, s a vasból való műkezét
marokra kapva széles félkörívben meglendítette.
Sir Gosep előtt, aki tátott szájjal figyelte a vereke-
dést, egyszer csak meglódult a világ. A fekete lovag
elharapta a nyelvét és megtántorodott - de az eszméle-
tét nem vesztette el. Helyette - inkább ösztönszerűen,
mint tudatosan - egyszerre keményen hátracsapott
mindkét könyökével. Érezte, hogy a jobb ártalmatla-
nul elsuhan a levegőben; ugyanakkor a bal célba ta-
lált... s a füléig elszűrődő hörgésből ítélve egyenesen
az orvtámadó szegycsontja alá fúródott.
 A fekete lovag diadalittasan fordult hátra; a két ke-
ze már ökölbe szorulva emelkedett a mellkasa elé...
amikor is egy harmadik, fémből való ököl szó szerint
átrepült a saját kezei fölött, és jó alaposan orrba
gyűrte.
- Hehehehehe - hallott a fekete kéz mögül valami
diadalmas kacarászást, ami ismerősnek rémlett a szá-
mára. - Erre aztán nem számítottál, te ripők!
A fekete lovag ingerülten lerángatta az arca elől a
fém holmit, s még mielőtt egy rutinszerű mozdulattal
elhajította volna, egy gyors pillantást vetett rá.
Megismerte a kezében tartott tárgyat.
Döbbent csodálkozással emelte fel a tekintetét.
Magával szemben egy hasonlóan döbbent és csodál-
kozó arcot látott.
- Sheam!
- Gosep! De hiszen ez Gosep!
Harciasan kakaskodó karjaikat leengedték, és ösz-
tönösen közelebb léptek egymáshoz. Hitetlenkedve, s
az ébredő örömtől egyre csillogóbb tekintettel néztek
egymásra.
- Urunk az égben, nem hiszek a szememnek!
- Sheam! De jó, hogy megtaláltalak!
- Atyavilág! Ha ezt a többiek megtudják!
- Micsoda hihetetlen szerencse! Hiszen éppen
benneteket kerestelek!
- Híjnye!
Kiváltságos, boldog pillanatok voltak ezek. Szent-
ségükre csak az vetett árnyékot, hogy a verekedők ku-
szaságából megtépázottan és véresre horzsolva előke-
veredett a kereskedő testőreinek vezetője, aki egy
vadállati ordítás kíséretében azonosította Sheamot az
ismeretlen merénylővel.
A flamberge penge szinte magától szökkent Sir
Gosep kezébe; a félkarú társa pedig azzal a rutinnal
fordult melléje, melyet még a fosztogatással eltöltött
idejük alatt sajátítottak el.
A testőrség vezetője abbahagyta az ordítást, sarkon
fordult, és felszívódott a zűrzavarban.
 - Istenem, csak minden ilyen simán menne... - só-
hajtott fel az összenőtt szemöldökű.
A fekete lovag gyanakodva hunyorgott a társára.
- Mondd, Sheam, csak nem ti provokáltátok ki ezt a
verekedést?
- Ah! - rázta meg a fejét a másik. - Régóta nem
találkoztunk, Gosep, s mi azalatt az idő alatt, tudod,
révbe értünk.
A szakállas továbbra is kétkedve méregette. Sheam
kényelmetlenül feszengeni kezdett a kutató pillantás
súlya alatt.
- Mostan már ne bámulj rám így! Inkább gyere, és
segíts! Nem boldogulok ezzel a vacak kezemmel. -
Azzal ismét megragadta a protézist, és várakozóan
előrenyújtotta a bal karjának csonkját.
Sir Gosep előrehajolt, és motozni kezdett a bőrszí-
jakkal Sheam alkarján. A haramia pedig a tevékeny-
kedő lovagot nézte, s úgy találta, mintha annak az aj-
kain egy halovány mosoly ráncai körvonalazódtak
volna.
Ahogy ott álltak a lassan lángba boruló kocsmában,
a tömegverekedés kellős közepén, Sir Gosepet valami
egészen kellemes érzés kerítette a hatalmába.
Az, hogy hazaérkezett.

III.
Ahogy valami megmozdult a háta mögött, a kül-
honi kereskedő ijedten rezzent össze. Sután és esetle-
nül fordult meg; felkészülve arra, hogy ismét valami-
lyen viszontagsággal kell majd szembenéznie.
De a sorscsapás alkalmilag még váratott magára;
helyette emberi szemek fehérje csillant meg vele
szemben az alkonyi félhomályban.
- Jaj, de megijesztett - sóhajtott fel a kereskedő, és
a kezét ösztönszerűen a mellkasára helyezte.
Az a másik nem szólt egy szót sem, de ahogy
megmozdult, a külhoni több dolgot is észrevett. Elő-
szőr is a jövevény deresedő halántékai arra utaltak,
hogy jobban benne járhat már a korban, mint jómaga.
Másodszor - s ez már több aggodalomra adott okot -
az idegen köpönyege alól mintha az egymáshoz ütődő
fegyveracél csendülése szivárgott volna ki. És ha va-
laki felfegyverkezve jár... az egy dolog. De ha valaki
a fegyvereit orvul, rejtve hordja magával... az valószí-
nűleg könnyebb lelkiismerettel fogja őket használni,
mint aki csak magát akarja velük védeni.
És az újonnan érkezett még mindig nem szólt egy
szót sem.
- Azt mondtam az előbb, hogy megijesztett - is-
mételte meg a külhoni. - Egy pillanatra azt hittem,
hogy szándékosan lopózott mögém.
Az őszes hajú egy szívdobbanásnyi időre kemé-
nyen a másik szemei közé bámult, aztán szóra nyitotta
a száját
- Jó estét, idegen! - mondta Esthar. - Nem állt a
szándékomban, hogy megriasszam. Elnézését kérem.
az udvariatlanságomért.
A hang, mely tapasztaltnak és műveltnek tűnt,
némileg megnyugtatta a kereskedőt. Az újabb idegen
felbukkanása számára valahogy a racionalitást hor-
dozta magában, s még valami mást is… valami mara-
dandót és végzetest; mely érzést nem tudott igazán
felfogni. Igazából nem az elméje, hanem a vére érezte
ezt, mely valahogy hirtelen olyan súlyossá vált, mint-
ha a világ minden vasa benne lenne; s mely mintha ki-
felé kívánkozott volna a testéből. Gonosz dolgok éb-
redtek a környezetében.
Zavarodottan ráncolta össze a szemöldökét, és ettől
a benyomás némileg odébb állt.
- Keresek valakit. – Esthar most már olyan köny-
nyedén beszélt tovább, mintha csak arra lett volna
szüksége, hogy valaki ismét megismertesse vele a
hangját. – Nem látta valahol a gazdáját annak a lónak
ott? – Az ujjával a fekete lovag pej csődöre felé intett.
A kereskedő még mindig egy kicsit bizonytalan
volt. Ennek ellenére – mivel alapjaiban kellemes em-
lékek kötötték a fekete páncélos alakhoz, s mivel az
idegennel szembeni kezdeti fenntartásait pillanatnyi-
lag elfeledte – sietett megadni a kért felvilágosítást.
- A nemesenszületettet keresi? Láttam őt. A
kocsmába tért be, hogy véget vessen az odabent folyó
skandalumnak.
- Úgy?
- Igen. Biztos vagyok benne, hogy móresre tanítja a
szemtelen pogányait!
- Értem - válaszolta a fegyvermester. Közelebb
lépett az épülethez, és a kiáramló füstbe fúrta a tekin-
tetét. A meleg levegő halkan morajlott a füle mellett,
időnként izzó zsarátnokdarabkák és pernye vitorlázott
ki a firmamentum felé törő légáramlatok szárnyain.
Esthar nem sokat látott.
Sir Gosep betért volna egy kocsmába, hogy szétvá-
lassza a verekedőket, békét teremtsen és igazságot
szolgáltasson? Hasonló helyzetben az ilyesmi minden
nemesenszületett lovagnak a saját jól felfogott érdeke.
Hiszen ha dicsőségre és hírnévre áhítozik, bizalmat
kell ébresztenie a közrendűek és a pórnép köreiben.
Meg kell, hogy ismerjék a nevét, márpedig ez csak
úgy lehetséges, ha a tetteinek híre szájról szájra terjed
tovább a bugrisok között. Egy kóborló lovag kényte-
len állandóan keresni, megtalálni, aztán megoldani a
problémákat - méghozzá elsősorban a népe problé-
máit -, különben a neve hamar feledés ködébe merül
az ekeszarvfogó nyakasok fejében.
- Rendben van, Sir Gosep! Szó ne érje a nevemet,
adok neked esélyt, hogy bizonyíthass. Lássuk, te ri-
pők, mire vagy képes!
A kereskedő értetlenül kapta fel a fejét. Egy muk-
kot sem foghatott fel az előbb elmormogott szavak
értelméből.

Amíg Esthar, Sheam és a fekete lovag viszonylag

békésen múlatták a találkozásukat megelőző perceket,
Khagna és Willd szorongatottabb helyzetbe kerültek.
A kezdetben rutinszerűnek induló kocsmai verekedés
egyre inkább elvadult. Két tucat secundummal ezelőtt,
amikor Willdnek volt egy lélegzetvételnyi ideje, hogy
körülnézzen, aggódva vette tudomásul, hogy a két
csapat összecsapásából egyik sem kerülhet ki győzte-
sen. A csetepatéban a harmadik erő fog győzni; a
pusztítás őseleme - a tűz. Ott, ahol ők álltak, már
mind a padló, mind a mennyezet lángokban állt; és a
sercegő nyelvek egyre kérlelhetetlenebbül nyaldosták
körül a szurkozott mestergerendát. A hatalmas tölgy,
mely annak idején egy évszázadig nevelkedett az er-
dőben, keményre szikkadt rostjaival egy darabig el-
lenállt a lángoknak. De a fekete szurok, mellyel a
szuvasodást és a korhadást megelőzendő burkolták a
testét, az árulójává vált. Kormos füstöt okádva égett, s
a kátrány átadta a hőjét a két arasznyi vastag tölgyha-
sábnak. Maga a mestergerenda még mindig nem fo-
gott lángot, de a teste már vörhenyeges izzásba kez-
dett, mint a rönkfák a télire megrakott kandallóban.
Haragosan pattogott, mint aki nem akarja tudomásul
venni, hogy ideje elhagynia a földi árnyvilágot. Csak
idő kérdése volt immár, mikor reccsen egy óriásit, és
omlik alá - maga után rántva a kocsma fazsindelyes
tetőszerkezetét.
A többség, akik valóban csak egy nyakas erőfitog-
tatást láttak a kitörő verekedésben, már felfogták,
hogy innentől kezdve érdemesebb felhagyni az indu-
latokkal, és mihamarabb kívül kerülni az épületből.
Az emberhalál fenyegető közelségbe került. A kocká-
zat túl naggyá vált: néhány monoklit, egy-két elvesz-
tett fogat még elviseltek; de azt, hogy az asszonyuk a
sírjuknál álljon... s utána férjhez menjen valaki más-
hoz, ez már lényegesen több volt attól, amennyit egy
hangos este megért. Ahogy kifelé iszkoltak az égő
épületből, sokukban még a lelkiismeret-furdalás is
felébredt a tönkretett kocsma miatt. Néhányan maguk
sem értették, hogyan fajulhattak idáig az események.
A tűz középpontjának közelében álló Willd maga
sem értett bizonyos dolgokat. A józan ész szabályai
szerint a verekedésnek már régen véget kellett volna
érnie. Ehelyett még mindig akadt néhány eszement,
akik - úgy tűnt - inkább készek voltak bennégni a
tűzben, minthogy őket futni hagyják.
Willd fokosa előrelendült, elnyúlt az ellenfelének
védekező félkörívben suhanó kardlapja mellett. A kö-
vetkező pillanatban a pöröly enyhén csúcsos kala-
pácsfelülete nekicsapódott a másik férfi mellkasának.
Willd - annak ellenére, hogy a fokosának még mindig
nem a csákány alakú végét használta az ütésre - ko-
rántsem fogta vissza annyira a kezét, mint tette azt a
csetepaté elején. Az ellenfelének alaposan megrecs-
csentek a bordái. A férfi szédelegve hátrált két lépés-
nyit. Felnyúlt, s a bal keze fejével egy véres habfosz-
lányt törölt le a szája széléről. A fájdalom és a saját
vérének látványa tovább bőszítették; láthatólag újabb
rohamhoz készülődött.
- Megállj, te fickó! - kiáltott rá gyorsan a haramia.
- Ha nem hagyjuk abba, mind a ketten bent égünk! -
Willd egy széles mozdulattal maguk köré intett, hogy
a másik férfi végre tudatára ébredjen a helyzetüknek.
S valóban, mintha az csak most eszmélt volna fel,
ijedten kapkodta a tekintetét a hihetetlenül sűrűvé vált
füstben; s a füléig is eljutott végre a körülöttük kavar-
gó meleg levegő robajló moraja. A pillantása legutol-
jára a mestergerendán állapodott meg, amely - alig öt
lábnyira a fejük fölött - egy ponton szinte már
meggypirosan izzott.
Ettől láthatólag letett az újabb támadás szándékáról,
helyette az ajkait nyitotta szólásra.
- Az én nevem Rence. Ha még egyszer felbuk-
kansz a közelemben - vakkantotta dühösen a martalóc
felé -, nem fogod megúszni ilyen könnyen! - Azzal
kiköpött a földre. Hátat fordított Willdnek, s a mellka-
sát markolászva tántorogni kezdett abba az irányba,
amerre a kijáratot sejtette.
A haramia dühödten fujtatott kettőt, s a tekintetét a
távolodó hátába fúrta. A magát Rencének nevező jö-
vevényt néhány lépése után nyomtalanul elnyelte a
 tejfölszerű füst. A képlékeny anyag úgy zárult össze
mögötte, mint valami súlyos bársonyfüggöny egy
csepűrágó előadás végén.
Willd megcsóválta a fejét, és széles ívben suhintott
néhányat maga körül a fokosával. Ezúttal nem azért
tette, hogy bárkinek fájó sebeket osztogasson vele;
sokkal inkább azért, hogy ellegyezze maga elől a
füstöt.
- Khagna! - ordította bele a vakvilágba. - Sheam!
Hol a fenében vagytok?!
Tudatosult benne, hogy néhány másodperce immár
- amióta Rence eltávozott - háborítatlanul állt a kuli-
mász közepében. Senki nem támadt rá, de még csak
mozgást sem észlelt maga körül. Egyedül maradt.
- Khagna?! - kiáltotta ismét.
A látótávolság rohamosan csökkent. Amikor a fe-
nyegetőző Rence odébb állt, még meg kellett tennie
néhány lépést ahhoz, hogy eltűnjön a szeme elől.
Mostanra pedig - legalábbis ez volt a martalóc érzése
- már a saját kinyújtott kezét sem látta volna.
Ez botorságnak tűnt. A füstnek nem lett volna sza-
bad ilyen ütemben sűrűsödnie. Kivéve persze, ha va-
laki valamilyen módon be nem zárta az ablakokat és
az ajtót.
Ez, azonkívül, hogy képtelenség volt, nem jelentett
magyarázatot mindenre. Mintha maga a füst és a le-
vegő kezdett volna folyamatos változásba körülötte.
Willd hunyorogva szemlélte.
- Sheam?...
Olyan volt, mintha a fényt már nem a tűz lángjai
szolgáltatták volna, hanem... valamilyen módon...
maga a levegő. A színe sem a lángok narancsvöröse
volt többé, hanem valamilyen vibráló, világító fehér
fényesség. Mintha a kocsmát megülő füst bűbájos
módon anyagiasuk volna...
- Mi a fészkes fene... - dünnyögte Willd az orra
alatt. A fokosát markoló kezén kifehéredtek az ízüle-
tek; a halántékán kéken kirajzolódott egy kanyargó ér.
Nem értette, hogy mi történik körülötte, de hirtelen
nagyon rossz érzések rohanták meg. Most már látni
akart valakit a füstben; még azt sem bánta volna külö-
nösebben, ha verekednie kellett volna vele. - Khagna!
- ordította el magát ismét, de ezúttal sem kapott
semmiféle választ.

Az aránylag nyugodtan tevékenykedő fekete lovag

és az előtte álldogáló Sheam mellett egy darabig tucat-
jával szállingóztak el az emberek. Aztán a menekülők
áradata megritkult, már csak néha-néha észleltek a
környezetükben mozgást. S végül elérkezett az a pil-
lanat is, amikor Sheam a tudatára ébredt, hogy immár
percek óta nem tapasztalták a jelenlétét senki emberfi-
ának.
- Jó lesz így? - nézett fel rá a meggörnyedt fekete
lovag. - Nem túl szoros?
A félkarú zsivány óvatosan meglóbálta a kezét.
- Pontosan jó - közölte végül. - Örülök neki,
hogy még nem felejtetted el, hogyan kell.
Sir Gosep elvigyorodott, és kihúzta magát.
- Azt hiszem, a legenda valóban igaz - jelentette
ki magabiztosan. - Nyilvánvalóan nem véletlenül
történt, hogy amint a fejembe vettem, hogy megkeres-
lek titeket, rögtön egymásra is akadtunk.
- Nyilvánvalóan - helyeselt Sheam, bár fogalma
sem volt róla, miről beszél neki a másik. - Szerintem
Khagna és Willd már régen hazamentek vacsorázni.
Ideje volna nekünk is követni őket, mielőtt a fejünkre
szakad a tető.
- Hát ők is itt voltak?
- Igen - biccentett rá a félkezű, majd a saját teóriáját
ellenőrizendő, belekiabált az előttük kavargó füstbe.
- Khagna! Willd! Itt vagytok még?!
Egy lélegzetvételig nem történt semmi, aztán vala-
honnan hátulról egy ismerős hang csattant fel.
- Itt vagyok! - szűrődtek el hozzájuk Khagna sza-
vai. - Elkellene egy kis segítség! Gyere ide, Sheam!
 A félkarú rezignáltan felsóhajtott, és megcsóválta a
fejét. Intett Sir Gosepnek, s aztán ketten együtt indul-
tak meg előre a tejfölszerű kulimászban arra, amerről
a hangot hallották.
A fekete lovag egyszerre csak azt hallotta, hogy
Sheam mellette megbotlik, majd ingerülten felhorkan.
- A szakramentumát!
A zsivány lehajolt, és felemelte azt a valamit a
padlóról. Sir Gosep látta, hogy a társa arcán előbb un-
dor, majd értetlenség ütközik ki.
A szemkendős óriás rápillantott a földről felszedett
holmira.
Sheam egy mezítelen emberi lábfejet tartott a kezé-
ben. A testrész bokától felfelé nem folytatódott sehol,
helyette véres masszában és szürkés csontszilánkok-
ban végződött.
A zsivány utálkozva összerándult, és eldobta az
undorító csonkot.

Willd óvatosan tett néhány lépést előre. A rejtélyes

fényjelenség egyre jobban körülölelte; ő pedig elté-
vedt benne. Semmiféle ismerős tájékozódási pontot
nem tudott találni. Ha az orrát nem szúrta volna a tűz
füstje, talán azt is gondolhatta volna, hogy egyáltalán
nem is a kocsmában van immár. Csakhogy az ösztö-
nei nagyon is azt súgták, hogy a lába igenis a Haragas
falva melletti ivó padlózatát tapodja... és nem a világ
őrült meg körülötte, hanem valami őrült dolog került
át ebbe a világba.
Hirtelen valami sötét foltot látott megmozdulni.
Éppen csak a szeme sarkából, s amire ő odakapta a
fejét, már nem volt ott semmi.
- Sheam! Valaki?...
Most megint egy sziluett öltött formát előtte a
fényben. Két keze volt és két lába, s rohamosan köze-
ledett. Willd felordított, és a feje fölé lendítette a fo-
kosát.
 A következő pillanatban Rence alakja bontakozott
ki az anyagiasuk ködből. Halálosan sápadt volt, és
láthatólag hasonlóképpen rémült, mint maga Willd.
- Ne! - emelte fel ijedt védekezésként a karjait. -
Csak én vagyok az!
A zsivány zihálva leeresztette a fokosát.
- Mi a fenét keresel te itt?!
- Ne aggódj, testvér! Felejtsd el, amit az előbb a
bosszúmról mondtam! - lihegte, s közben izgatottan
kapkodta jobbra-balra a fejét. - Te is láttad őket?
Willdnek egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami
sötét folt sejlett volna fel Rence mögött a füstben.
- Kiket?
A másik fickó pánikszerűen jobbra fordult, és az
öklét meglendítve arrafelé ütött;
A csapás semmit nem ért el. Ártalmatlanul zúgott el
a levegőben; néhány secundumra sóhajtásnyi falat-
kákra szaggatta a vibráló lidércfényt. Rence ugyan-
olyan sebesen, ahogy az előbb mozdult, most ismét
megperdült. Az ajkai közül kétségbeesett vinnyogás
szűrődött ki; tekintete egyre kereste-kutatta a vibráló
ködöt.
- Itt vannak körülöttünk! - motyogta inkább ma-
gának, semmint a vele lévő haramiának.
- Kik?
Rence egyszerre csak rábámult.
És ugyanabban a pillanatban, amikor Willdben tu-
datosult, hogy a vele szemben álló férfi nem rá néz,
hanem valahová a háta mögé, már hallotta is a két-
ségbeesett sikoltását.
- Mögötted!
Az izmai azonnal megteltek vérrel; a rémület és a
túlélési ösztön segítettek neki, Willd lebukott. Nem
egyszerűen levetette magát a földre. Sokkal inkább
letérdelt; s e térdelő-guggolása közben oldalt elcsavar-
ta a törzsét - a kezében szorongatott fokossal pedig
vízszintes félkörívben maga mögé suhintott.
Ha állt volna mögötte valaki, annak most szilán-
kokra törött térdekkel kellett volna a padlóra zuhan-
nia. De a csákány fejű fokos akadálytalanul száguldott
végig a pályáján: semmi nem állt az útjába, és semmi
nem térítette el.
Semmi nem volt Willd mögött, leszámítva a vibrá-
ló lidércfényt.
A zsivány tudta, hogy a veszély valóban itt van kö-
rülöttük.
A fejét visszakapta Rence irányába. Még éppen
idejében ahhoz, hogy lássa, amint az hátat fordít, és
nekiiramodik. Willd rá akart kiáltani, hogy álljon
meg, és maradjanak együtt, de már nem jutott rá ideje.
A dolog most másként végződött, mint néhány
perccel ezelőtt
Rence távolodó teste egy darabig gyorsan elveszni
látszott a lidércfényben, aztán - azon a ponton, ahol
már csak sziluettként lehetett sejteni a körvonalait - a
férfi megtorpant. Willd hallotta, ahogy a félig isme-
rőssé vált ismeretlen felsikolt... és tudta, hogy ez egy
halálsikoly volt.
Willd látta, ahogyan valami felülről kinyúlik a
fényből, és megragadja Rence testét.
Látta, hogy valamiféle karmok villantak fel...
...és az az ember a levegőbe repült: eltűnt...
...és néhány pillanat múlva mint véreső jött vissza a
földre.
És ez már túl sok volt. Ő maga is felsikoltott, és
sarkon fordult, és rohanni kezdett az ellenkező irány-
ba. Futás közben érezte, hogy valami nagy és végtelen
utánanyúlik; a lidércfény pedig megpróbálja őt feltar-
tóztatni; és hogy abból a dologból nem csak egy van
itt, hanem rengeteg...
De azt is érezte, hogyha elég gyors, akkor talán...
talán meg tud menekülni.

IV.
A kocsma környéke a kimenekült emberektől né-
pessé vált. Helyenként kisebb-nagyobb csoportokban
újrakezdték a pofozkodást; de jobbára inkább csak el-
szállingóztak a környékről. Részint az éjszaka bekö-
szönte immár a küszöbön állt; részint félő volt, hogy
az okozott kárt valakinek meg kell majd térítenie.
Akik maradtak, főként azért tették, mert nem látták
kijönni valamely cimborájukat.
És érdekes módon több eltűnt személy akadt, mint
azt ez idáig bárki is feltételezte volna.
Bemenni most már senki nem akart. Az, hogy a tető
még mindig állt, az építőmester keze munkáját
dicsérte.
A zsindelytető egyik oldala egyszerre megroskadt.
Facserepek zúdultak alá a fal mentén, port, hamut és
üszköt dobáltak fel a levegőbe. Az egyik fecskefarkas
tetőgerenda kettéroppant. Az új nyíláson lángnyelvek
törtek fel az éjszakai égboltra. Az emberek izgatott
kiáltásokkal vették tudomásul a történteket. Mindenki
tudta, hogy hamarosan a mestergerenda is ugyanerre a
sorsra jut majd.

Khagna annak a pontnak a közelében állt, ahol az

imént a fecskefarkas gerenda beszakadt. A kardját
gyorsan maga elé szúrta a padlózat deszkái közé, és a
két kezével kétségbeesetten csapkodta a hátán a ruhát.
Izzó fadarabkák hullottak a nyakába, most azokat
próbálta eloltogatni.
Khagna az elmúlt perceket nem töltötte tétlenül.
Sokkal hamarabb befejezte a verekedést, mint Willd, s
amikor a füst már kellő fedezéket nyújtott a számára,
hátraosont a kocsma egykori pultjához, és a bevételt
rejtő ládikát kezdte feszegetni.
Zárakat kinyitni, az nem olyan egyszerű dolog. Az
embernek meg kell hosszabbítania az idegszálait, egé-
szen a hajtű hegyéig. S ha időnként még tüzes eső is
szakad a nyakába, hát kellő jártassággal kell rendel-
kezni ahhoz, hogy még így is sikerüljön.
Khagna alig várta már, hogy Sheam ideérjen. Társa
egyetlen karjába több ügyesség szorult, mint az ő
 kettőjébe; és a martalóc nem szívesen hagyta volna ott
az ivó bevételét - ha már egyszer tálcán kínálták felé-
jük a lehetőséget.
- Sheam, igyekezz! Mindjárt a nyakunkba szakad
a tető!
Még egy utolsót csapott a hátára, és felkapta a
kardját. Visszatért a súlyos ládikához, és már dugdosta
is a zár keskeny hasadékába a meghajlított fémda-
rabkáját. A kardot lefektette maga mellé.
Valami nem volt rendben.
Az imént, amikor abbahagyta a munkát, még a ka-
vargó füstön át is ki tudta venni a zárat és a hajtűt...
Most pedig a füst megsűrűsödött körülötte. Ahelyett,
hogy kifelé gomolygott volna a tető nyílásán át, vala-
hogy masszaszerűvé vált, és megülte körülötte a leve-
gőt.
- Sheee-aaam! - kiabálta ingerülten. – Mozogj
mááár!
Fülelt egy darabig, de nem érkezett visszajelzés. A
levegő ugatva áramlott ki az épület nyiladékain át, de
a füst körülötte nem mozdult semmit.
- Nosza-nosza - mormogta Khagna az orra alatt,
és a szabad kezével meglegyezte maga előtt az ájert.
A levegőt megülő dolog összekavarodott, és egyhely-
ben örvénylett, mint amikor valaki az állóvizet zavarja
fel.
Mintha valami elfutott volna a háta mögött. A zsi-
vány arra kapta a fejét. Ott is csak az a fajta lég volt,
amit az imént zavart össze. Talán egy késői menekülő
volt az - vélte magában - valaki pánikba esett, és
most ijedtében fel és alá futkos.
- Arra nincs kijárat! - ordította maga mögé. Rés-
nyire szűkült szemekkel figyelte a kulcslyukban mata-
tó hajtűt. - Menj, és próbálj keresni egy ablakot!
Cuppogó, gurgulázó kacagás hangzott fel néhány
lábnyira a háta mögül.
Khagna gondolkozás nélkül elengedte a hajtűt. Le-
nyúlt, és felmarkolta a földre fektetett kardját.
 Lassú, nyugodt mozdulatokkal emelkedett fel. A
mozdulat közben tett egy fél fordulatot a saját tenge-
lye körül; a meztelen pengéjének hideg fémje derék-
magasságban, egyenes támadóállásban meredt előre.
- Van ott valaki?
Néhány lábnyira a vibráló fény apró darabkái kava-
rogtak éppen úgy, mint amikor ő zavarta össze a kü-
lönös kotyvalékot a kezével. Nem csak a kísérteties
hang, de maga a lég is elárulta azt, aki vagy ami a de-
rengésben megbújni igyekezett,
- Ki van ott?
Khagna a bal kezét először csípőre tette, majd sze-
líden a háta mögé csúsztatta. Az ujjaival óvatosan ki-
tűrte a buggyos szabású ingének szárát a nadrágjából.
E módon hozzáfért azon dobótőrök markolatához,
melyeket a derékszíjába tűzve rejtegetett. Az ökle
óvatosan megszorult a pengén.
A következő pillanatban a mestergerenda egy ha-
talmasat reccsent, és középen legalább egy arasznyi-
val lejjebb süllyedt. Most már valóban csak másod-
percek kérdése volt, hogy a bent lévők fejére szakad-
jon az ég.

Sheam és a fekete lovag is hallották a gerenda siko-

lyát. Félúton lehettek, nagyjából egy vonalban álltak a
középső ablakkal. A reccsenést követően mind a ket-
ten megtorpantak. Egymás felé fordultak, és mind a
kettőjük arcára ugyanaz a kifejezés ült ki.
Már nem jutnak át.
Ha tovább mennek, csak azt kockáztatják, hogy le-
taglózza őket a beszakadó tető.
Khagnának - ha még bent van - egyedül kell bol-
dogulnia.
- Menjünk innen!
A félkezű helybenhagyólag bólintott. Hátrálni
kezdtek. Valami megakadályozta őket abban, hogy
megforduljanak. Még mindig a füstöt kutat-
ták hátha megpillantják benne a hiányzó társuk alak-
ját.
Ám a zsiványnak nyoma sem volt.
- Khagna! - ordította el magát Sheam. - Elme-
gyünk! Ha tudsz, te is gyere! Találkozunk az erdőben!
Az összenőtt szemöldökű legnagyobb csalódására
nem érkezett semmiféle válasz.
- Menjünk - mondta most már normális hangerő-
vel. Elfordult az ablakok irányába.
Sir Gosep nem tartott vele. Szinte szoborként állt
az előző helyén. Kék szeme résnyire szűkülve kutatta
a teret maga előtt.
Vagy becsapta a tekintete... vagy változást látott
maguk előtt a lángokban.
Ismerős változást.
Olyasmi anyag ülte meg előttük a kocsmát, mint
amilyet hajnaltájban Sir Alexis várának az ablakából
kitekintve látott meg. Lidércfény.
- Mi ütött beléd?! - szorította meg valaki a karját.
- Menjünk már!
Sheam rángatása visszahozta a valóságba. Habozás
nélkül sarkon fordult, és futni kezdett az ablakok irá-
nyába. A mögötte felhangzó fujtatásból és a lépések
dobbanásából tudta, hogy a félkezű társa is futva kö-
veti.

V.
Khagna ökle megszorult a dobótőr markolatán.
Követhetetlenül gyors mozdulattal rántotta elő a pengét,
majd ugyanezen mozdulat energiájával röpítette el.
A gondosan kiegyensúlyozott, borotvaéles acéllap
nesztelenül suhant a levegőben. Pályája nyomvonalát
csíkszerűen felkavarodó lidércfény jelezte.
Mielőtt a dobótőr elérhette volna a repülési ívének
holtpontját, egy barna színű folt villant fel előtte.
Tompa puffanás hallatszott - olyasféle hang, mint
amikor a hentes a karajt darabolja a bárdjával -, és a
rideg acél belefúródott valamibe.
Ismét felhangzott a gurgulázó nevetés, ám ezúttal egy
bűzhödt sóhaj is társult hozzá.
Léptek csosszantak. Elaggott inak csikorogtak ki-
száradt forgópántokként; a padlón dobbanó lábak pedig a
szemfödélre hulló rögök kopogását idézték.
Az erdei haramia a fegyverét védekezően maga elé
nyújtva hátrálni kezdett.
S ha mindez még nem lett volna elég iszonyatos, az
oldala felől új zörej ütötte meg a füleit. Valaki, vagy
valami rohanvást közeledett feléje.
Kétségbeesetten próbálta megosztani a figyelmét a két
veszélyforrás között. Nem kellett sokáig bizonyta-
lankodnia: a fényben megbúvó kísérteties barnaság nem
változtatott a közeledési tempóján. Ez pedig azt
jelentette, hogy a futó fogja őt elérni hamarabb.
Khagna mindkét kezével ráfogott az összeszerelhe-
tő kardja markolatára; a fegyvert dárdaként nyújtotta
maga elé. Bízott benne, hogy annak, aki ráront a de-
rengésből, a lendülete elégséges lesz ahhoz, hogy fel
nyársalja önmagát. Keményen kitartott és izgatottan
várt.
Khagnát nagyon éles szemekkel áldotta meg a ter-
mészet így meglátta, hogy a feléje száguldó alak egy
ember. S mivel sok évig harcoltak együtt, a mozgása
alapján felismerte Willdet.
Két dologra maradt ideje. Az első az volt, hogy el-
rántsa a kardját Willd útjából. A második pedig, hogy
lebukjon a barátja kétségbeesetten lesújtó fokosa elől.
- Én vagyok az! - rikkantotta el magát ijedten.
Aztán még annyi lélekjelenléte is maradt, hogy hozzá-
tegye: - Willd vigyázz! Mögötted!
Ahogy a barátja megtorpant, a földre vetődött
Khagna megpillantotta, hogy Willdet is kergeti valami.
A két útonálló tekintete egy pillanatra egymásba
kapcsolódott. A Willd verítéktől lucskos arcán fészke-
 lő rémület a következő másodpercben már Khagna
ábrázatán is visszatükröződött.
Nem volt szükség szavakra.
Willd előrenyújtotta a fokosát, s amint a barátja
rámarkolt a fegyverre, egy erőteljes rántással talpra
állította. Aztán már futottak is.
A lidércfény körülöttük pedig élettel volt telve.
Kreatúrák árnyai sejlettek fel. A martalócok a dobhár-
tyáikban dübörgő vér ellenére is meg-meghallották a
sóhajokat és a nyögéseket; a rikoltásokat és a szörcsö-
géseket.
És azt is hallották - ó, de még mennyire, hogy
hallották! - ahogy az a rém, mely Willdet idáig kerget-
te, még most is üldözi őket.
A két menekülő haramia látni ugyan nem látta, de
tudta, hogy a megváltást jelentő ablak már a közelük-
ben lehet. Ugyanakkor azt is érezték, hogy a sarkuk-
ban loholó ismeretlen rettenet karnyújtásnyi távolság-
ban lehet már csupán.

Ahogy az ablak elébe került, a fekete lovag foko-

zott még egy keveset a futása iramán. A következő
lépésnél az előrelendülő lába már a lángoló ablakkeret
alsó deszkáján csattant - s ő egyetlen, jól kiszámított
mozdulattal keresztülugrott a tüzes lécek ketrecén.
Alighogy Sir Gosep fémmel vasalt lábai a szabad-
ban a földre dobbantottak, élénk nyerítés harsant az
éjszakában. Az izgatott pejkó vette ily módon tudo-
másul, hogy a gazdája végre megérkezett. Fejét fel-
szegve trappolt a lovag felé, s amikor odaért, a farká-
val idegesen ide-oda csapkodva oldalasán megállt a
fekete hajú óriás előtt.
Sir Gosep a kengyelbe bújtatta a lábát, és a ló söré-
nyébe kapaszkodva felrántotta magát a nyeregbe.
Amint biztosan ült, pej hátasa váratlanul a hátsó lábai-
ra emelkedett, mellső patáival pedig kirúgott a leve-
gőbe. A fekete lovag szerencsére sem ekkor, sem a ló
ismételt négy lábra ereszkedésének pillanatában nem
 zuhant ki a nyeregből - így az attrakció végeztével a
környékbeliek már nem az égő épületet, hanem őt
bámulták tátott szájjal. Azt a figyelmet, amit Gosep
percekkel ezelőtt a kocsmába belépve nem tudott ki-
érdemelni, most a hátasa segítségével sikerült meg-
kapnia.
- El innen, emberek! - harsogta a lovag a
jónépnek. - Dől a ház! Fusson, ki merre lát!
Az ivóból kijutott menekültek hátrálni kezdtek. Az
összedűlő épület veszélye korántsem volt olyan óriási
- egyéb feneségről pedig ők nem tudtak -, de a fekete
lovag üstökösként való felbukkanása olyasformán
hatott rájuk, mintha maga Miurunk küldött volna hoz-
zájuk követet. Még a sötétben rejtőző Esthar is
ösztönszerűleg hátrébb lépett, majd magában lefity-
málóan fintorogva volt kénytelen tudomásul venni,
hogy a ripők a fellépésével ismét a maga oldalára állí-
totta a legkíváncsibb - és a nyilvánvalóan legpletyká-
sabb - közönséget.
Gosep gyorsan hátráfordult a nyeregben, és meg-
könnyebbülve látta, hogy Sheam - kissé füstölgő ru-
házatban - éppen kimászik a négyszögletes sárkány-
szájként lángoló ablakkereten.
Ahogy az emberek hátráltak, a haláltusáját vívó
épület körül egyre szélesedett a bámészkodók alkotta
kör. Aztán egyszer csak mindenki megtorpant, és kia-
bálva mutogatni kezdett előre.
A nagy tartógerenda kettőbe törött. Az egész tető-
szerkezet megmozdult, elcsavarodott, s a homlokzati
fal felé dőlni kezdett oldalra. Egy darabig úgy látszott,
mintha a házfedél békésen lepihenne az oldalára... de
aztán a torzulás túl nagynak bizonyult. A csapolások
sikoltva engedtek, a hatalmas kampók recsegve sza-
kadtak ki a gerendák húsából. A bonyolult ácsmunka
egy sóhajtásnyi idő alatt lángoló szálfákká esett szét a
levegőben. S ezek a gerendák - melyek közül a leg-
vékonyabb is kétkarnyi vastag volt - zuhanni kezdtek
lefelé. Körülöttük, mint megannyi óriási szentjános-
bogár, a zsindelyek repkedtek a levegőben.
 Egy-két szálfa az épület oldalsó falainak tetejére
zuhant, s ott megpattanva ismét felszökellt, hogy az
egykori fogadó skatulyáján kívül essen a földre.
De a lezúduló törmelékek zöme a falak közé hullott
be.

Amikor a tető a fejük fölött felsikoltott, Willd arra

gondolt, hogy hamarosan mindketten halottak lesz-
nek. Ezt alátámasztandó, a gondolata végére már
hullott is rájuk az égi áldás.
Valami egészen nagy és hosszú - feltehetőleg a
mestergerendával párhuzamos egyik szálfa - zuhant le
mellettük ordítva. A becsapódása olyan volt, mint egy
katapultlövedéké - azzal a különbséggel, hogy annak
nyomán a levegőbe fröcskölő szilánkok még égtek is.
A következő alábukó tárgy az összeroppant tetőge-
rinc egyik hétlábnyi darabkája volt. Ez - ha megtartja
az eredeti repülési irányát - alighanem agyoncsapja
Khagnát. De valahol útközben a túlsó végével neki-
ütődött az egyik - a helyéről lassabban kimozduló -
keresztgerendának. A combnyi vastag áthidaló elem
elfordult a levegőben, és a pályája végén, a padlózatot
beszakítva állapodott meg ismét szilárdan - mindezt
alig egy arasznyi távolságra az erdei zsivány oldalától.
Khagna az egyensúlyát vesztve csapkodott a leve-
gőben. Willd ösztönszerűleg az arca elé kapta a keze-
it. Mindkettejük fejében ugyanaz járt: most fogja be-
érni őket a nyomukba szegődött rettenet.
A legenda más kutatói azt állítják, hogy Khagna és
Willd azokban a pillanatokban nem voltak igazán ve-
szélyben. Elvégre a fekete lovagra palástként boruló
isteni védelem rájuk is hatással volt. Nekik nem az a
végzetük, hogy ott pusztuljanak Haragas falvánál -
különösen nem ökörként letaglózva valami törmelék-
től. Ám ezek a bölcsek elfeledni vélik azt, hogy a két
rabló akkor a lidércfényben tartózkodott, s ott semmi
nem védhette őket a pogány gonosztól.
 Willd hátrakapta a fejét, és tanúja volt a pusztulás-
nak.
Látta alábukni maguk mögött az újabb, öt láb hosz-
szú romdarabot. Látta, ahogy a levegőben elnyúlva és
elvékonyodva követik a testéből táplálkozó lángok.
Nem annyira a tűz, sokkal inkább a lezúduló törme-
lék keltette légmozgás egy lélegzetvételnyi időre szét-
kergette maga alatt a lidércfény masszáját. Willdnek
pontosan ennyi ideje maradt, hogy szembenézzen a
rémmel, mely ez idáig kergette őket.
Egy faun ördög.
Két keze, két lába, egy törzse és egy feje volt. En-
nek ellenére nem lehetett összekeverni az emberrel.
Magasabb volt és fekete; a lábai patákban végződtek.
A hátán - közvetlenül a hosszú, kígyózó farka felett -
redves, összecsukott denevérszárnyak pihentek. A
komor sziluett fején ívre hajló, gyilkos szarvak sötét-
lettek. A koponyája üregeiben két, véres-eleven hús-
gömb izzott; közepükön fekete lyukként ásítoztak az
íriszek. Ezek a szemek egy pillanatra az erdei haramia
fehér, a rémülettől kerekre tágult tekintetébe kapcso-
lódtak. A faun ajkai torz mosolyra húzódtak. A szájá-
ban vörös kígyónyelv cikkázott.
Willd pedig megérezte a tosnaja szilát, az émelyítő
erőt, melyet a mélység angyalai a megjelenésükkel
gyakoroltak a halandókra.
Még mielőtt az ártó varázs beteljesedhetett, vagy
valamiféle célt érhetett volna, az aláhulló törmeléket
végképp lerántotta a nehézkedés.
Az ördög még az utolsó pillanatban sem emelte fel
a fejét. Willdnek tehát - akinek a szeme megkövült,
még csak lehunyni sem tudta - ez a kép égett bele az
elméjébe.
A lezuhanó égő rom először a két ívre fent szarvat
zúzta szilánkokra, aztán egyenesen szétloccsantotta a
faun koponyáját. Csontszilánkok, tisztátalan agyvelő-
darabkák és fekete vér fröccsentek szét a levegőben.
Az agyonzúzott testet maga alá temette a düledék...
egyszerűen elnyelték a lángok.
 Willd felsikoltott.
Khagna, aki mit sem sejtett a hátuk mögött történ-
tekből, megmarkolta a társát, és rángatni kezdte ma-
gával az ablak irányába.
Két botorkáló lépés után, mialatt mindketten hallot-
ták, hogy az ivó lármás levegőjébe leírhatatlan, föl-
döntúli sikolyok hasítanak, felbukkant előttük a ke-
retbe foglalt éjszakai táj.
Khagna egyszerűen kihajította a barátja testét a sö-
tétbe, majd maga is utána ugrott. Odakint aztán ismét
megkereste, és talpra rángatta a még mindig beszá-
míthatatlan Willdet, s a hóna alá bújva, félig a hátára
véve vonszolta el őt és önmagát biztonságos távolság-
ra a pokollá vált helytől.
 Harmadik ének:
Félelem a sötéttől
I.
A rablóbanda, melynek tagjai között egykoron a
fiatal Gosep is nevelkedett, igazán kényelmes, a jólé-
tet minden tekintetben megidéző rejtekhelyet alakított
ki magának a Haragas falva melletti erdőben. Igaz,
miután a sötét múltú csapat tagjai „révbe értek", senki
nem foglalkozott többé a búvóhely ápolgatásával. En-
nek ellenére amikor Sheam és a fekete lovag odaértek,
nem kellett ételben, italban, vagy melegben nélkü-
lözniük.
A titkos menedék egy barlang volt.
A sziklaodú a hegylábba nyúlt be, méghozzá hihe-
tetlenül mélyen. A fejük fölött északra az Istenszéke-
hágó terült el, attól keletre pedig a Boszorkány szikla.
Ezt a helyet talán még maga az isten is haramiatanyá-
nak teremtette, hiszen a környéken tucatjával futottak
a kereskedőutak, melyekről sose kophattak ki a porté-
káikkal poroszkáló árusok. Így hát a zsiványbarlang
még most is zsákszámra őrizte azokat a koncokat,
melyeket annak idején az elbitorlóik nem tudtak
pénzzé tenni. Lehet, hogyha a fekete lovag bebaran-
golta volna a kiterjedt üregrendszer minden zegzugát,
rábukkanhatott volna olyan holmikra, melyek meg-
szerzésénél még ő is közreműködött. Vagy azokra a
jelzésekre, melyeket annak idején ő karistolt bele a
barlang falába.
Sir Gosep ezt nem tette meg. Csak a hegylábon ke-
resztülfutó, fecsegő patakig ment el, hogy friss vizet
hozzon a pejkójának. Aztán segített Sheamnak tüzet
rakni, és elkészíteni a vacsorát.
Kardra húzott angolnát sütöttek. A halak tátott
szájjal és üres szemgödörrel feküdtek a lángok fölött;
a sülő húsuknak illata jókedvűen, a régi időket idézve
ülte meg az ájert. A fekete lovag félkarú társa elcsel-
lengett és mindenfelé szöszmötölt: a régi limlomokat
forgatta fel valami ital után kutatva. Közben folyama-
tosan jártatta a száját, de a tábortűz mellé telepedett
szemkendős óriás már nem is hallotta, mit beszél.
A lovag előbb a lángokba bámult, aztán lejjebb
fordította a fejét, és a reflekciókat nézte a saját, ében-
fekete páncélján. A tűzcsillámok és a közöttük tánco-
ló árnyékok szinte hipnotikusan hatottak rá. A szemén
át megragadták az elméjét, és elutaztatták vissza a
múltba. A visszatükröződésekben már nem a páncélját
és a borús éjszakát látta, hanem egy sötét szobát, me-
lyet a kandallóban parázsló rönkök vonnak narancs-
sárga, a lenyugvó nap színéhez hasonlatos bronzba.
És Sáronrózsája csodálatos arcát abban a pillanatban
utána, amikor kinyitotta zöld szemeit, és ránézett.
Az volt az első éjszakájuk, amit együtt töltöttek.
Még jóval a kézfogó előtt történt. Titokban lopóztak
fel Gosep szobájába, melyet a dombi fogadóban bé-
relt, s melynek ára nap nap után közelebb vitte a pén-
ze és a nemesi élete végéhez. Megvacsoráztak, és el-
beszélgették az időt - Sáronrózsája még egy, a szobá-
ba belopózó póktól is megijedt -, aztán nyugovóra
tértek. Mivel a szobában csak egyetlenegy ágy volt, s
azt a lovag egy illemkönyv útmutatása alapján a lány-
nak kívánta átengedni, ő maga a földön ágyazott meg
magának. Elfújták a lámpákat, és egy darabig hallga-
tagon feküdtek a félhomályban. Aztán Sáronrózsája
suttogva egy jóéjt-puszit kért; a lovag pedig esetlen
sutasággal kúszott oda hozzá.
Azzal az éjszakával Sáronrózsája megajándékozta
őt. Beírta magát a szívébe, hogy az majd utána nehéz-
zé váljon, ha a lány nincs vele. Megmérgezte őt egy
édes-csalfa méreggel, hogy neki mindig szüksége le-
gyen rá, mint az egyedülire, aki képes enyhíteni a
magány és a boldogtalanság kínján.
Az éjszakai tábortűz előtt ülő Sir Gosep pislogott
kettőt, és a szeme lehunyva maradt. Sheam fecsegését
most már teljesen kizárta a tudatából.
Hihetetlen ajándék volt az, melyet talán meg sem
érdemelt. Amikor már mindketten a padlón hempe-
regtek olyan kuszaságban, hogy Sáronrózsája időn-
ként szakállasnak, Gosep pedig szőkének látszott, ak-
kor megértette, hogy a lány adni akar neki valamit...
Annyi bánat, izgalom, néha öröm és a kihagyott lehe-
tőségek után végre ketten voltak, és Sáronrózsája
annyira, de annyira szép volt... Akkor a lovag annyi
mindent kapott az élettől, hogy lefoszlott róla minden,
ami külső - a pózok, a nagyzolások, a mesterkélt ci-
vilizáció mű-váza. Csak ő maradt ott, a személyisége,
az érzései, a belsője - az ember, ami soha nem lehet
rossz.
S mindezen vissza - vagy előre - fejlődések sebez-
hetővé és kiszolgáltatottá tették, s az arcára is kiültek
egy letörölhetetlenül ostoba vigyor formájában. A fe-
kete lovag az élete legboldogabb harminc másod-
percét élte át akkor. S a végén a bronz fényben Sáron-
rózsája kinyitotta azokat a feledhetetlen, zavarba ejtő-
en zöld szemeit.
Sir Gosep a tűz mellett kinyitotta a szemeit.
- Időnként olyan hülye vagy - mondta neki a lány.
De ez már egy másik alkalommal történt. - Lehetetle-
nül hülye tudsz lenni, és néha a falra mászok a humo-
rodtól.
Akkor Alexis várának az istállójában voltak, titok-
ban. A lovag előzőleg egy üveg pezsgőbort próbált
kinyitni, de a kiröppenő dugó leütötte az egyik futár-
lovat. Az ettől megriadt állatok elszaggatták a kötőfé-
keiket, és a bezárt istállóajtóról tudomást sem véve
kivágtáztak, hogy általános riadalmat és felfordulást
keltsenek a várudvaron.
A fekete lovag pedig sóbálvánnyá dermedve állt az
összetört ajtó lécei között beszivárgó sápadt napvény-
ben - a kavargó por kellős közepén -, tátott szájjal és
egyre vörösödő fülekkel. Ekkor mondta neki ezeket a
szavakat a lány, és ő sem akkor, sem később - sem a
lányt, sem a várnépéből bárkit - nem tudott meg-
győzni arról, hogy nem viccből ütötte le a futárlovat.
Most nem por, hanem a tűzből szitáló pernye és
hamu rakódtak a lovag koromszínű páncéljára. Min-
dent homályosnak és remegőnek látott. Tudta, azért -
van ez, mert könnyfátyol hártyája borítja a szemét,
mely - ha még egyet pislogna - apró gyöngyszemként
gurulna végig az arcán, hogy belevesszen a szakálla
erdejébe.
Hiába volt körülötte Sheam és a nosztalgikus hely,
ő magányosnak érezte magát. Mert Sáronrózsája nem
volt itt.
Imádkozott volna hozzá, a nevét ordította volna
hangosan, a vérét hullatta volna érte - csak hogy most
is láthassa.
Elvesztette a szerelmét. Csalódást, magányt és bá-
natot talált helyette.
És küzdeni akarást.
Hogy vissza tudjon állítani mindent olyanná, mint
egykoron volt.

II.
Amíg Gosepet a sötét erdőben az rémítette meg,
hogy egyedül van; Willd és Khagna éppen attól ré-
mültek halálra, hogy esetleg nincsenek egyedül. A két
martalóc futva tette meg az utat a fogadótól idáig,
csak egy-egy pillanatra álltak meg, hogy a tenyerüket
a fák kérgének támasztva lehajtott fejjel ziháljanak
egy keveset.
Willd korábban már beszámolt Khagnának a rém-
ről, melyet a kocsmában megpillantani vélt. Részlete-
sen leírni ugyan nem tudta a kreatúrát - a faun ördög
kifejezést pedig azért nem merte rá használni, nehogy
a barátja háborodottnak tartsa -, de a riadalom, mely
Willd szavaiból és gesztusaiból áradt, a lelke mélyéig
meggyőzte Khagnát, hogy valóban indokolt futniuk.
A fegyvereiket még mindig a kezük ügyében tartot-
ták. Rövid pihenőik alatt egyre csak a vidéket kutatták
a tekintetükkel és a hallásukkal.
Nos, akármilyen rettenet is vert tanyát a kocsma
égő falai között, úgy tűnt, ott pusztult; vagy legalábbis
nyoma veszett. Az erdő éjszakai neszei normálisnak
és természetesnek tetszettek. A rablók egy idő után
nyugodtabb tempóban, izgatott beszélgetést folytatva
trappoltak a rejtekük felé.
Pedig igenis akadt valaki, aki követte a nyomaikat.
Sir Alexis fegyvermestere rongyokba bugyolálta a
hátasa patáit, maga és a zsiványok között nagyra en-
gedte a távolságot, és kényelmesen kaptatott utánuk.
Esthar az épülettető összeomlását követő zűrzavar-
ban vesztette el a fekete lovag nyomát Hosszú perce-
ibe tellett, míg a lassan szélnek eredő bámészkodók
között sikerült egy olyat lelnie, aki Sir Gosepet tá-
vozni látta. A helybéli elmesélte neki, hogy a páncé-
los lovag - egy zömök, rosszarcú alakkal a háta mö-
gött - lóháton indult el a Haragasi berkek felé. Esthar
megindult a jelzett irányba, s amikor az emberlábak
tiporta területet maga mögött hagyta, valóban sikerült
fellelnie a pejkó nyomait az út porában. A fegyver-
mester ezeket követve jutott el az erdőségig.
Onnan a dolga jóval nehezebbé vált. A kora nyári
ligetben ugyan még nem dúsult fel az aljnövényzet,
de a felszínen futó fagyökerek, a páfrányok, a csalitos
és a sötét megnehezítették a nyomkövető dolgát, s le-
lassították a tempóját.
Így eshetett meg, hogy miközben a földön guggol-
va patkónyomok után keresgélt az erdei út egyik el-
ágazásánál, egyszerre futó lábak dobogását hallotta
meg.
Gyorsan megmarkolta a lova kötőfékét, és bevezet-
te az állatot az út melletti fák rejtekébe. Pár percnyi
várakozás után két felfegyverzett idegen rohant el
előtte. A ruháikból áradó halvány füstszag azt engedte
sejtetni, hogy ők is a tűzvészből szöktek.
A fegyvermester maga is leakasztotta a válláról a
görbe nyelű biliongot, s két marokra kapva azt leste,
mikor bukkannak fel a rejtélyes menekülők üldözői.
Pár percnyi várakozás után megállapította, hogy
rajtuk kívül senki nem jár az erdei úton. Értetlenkedve
eltöprengett az éjszakai rohanók különös viselkedé-
sén, aztán visszatért a nyomolvasáshoz.
Legnagyobb bosszúságára azt kellett tapasztalnia,
hogy a két fegyveres azon az ösvényen jár, melyet
neki is követnie kellett. Lassan baktatva megindult hát
a nyomukban; abban bízott, hogy egy elágazásnál
mégiscsak szétválnak majd az útjaik.
Ez nem következett be. Esthar egyre inkább kezdett
úgy vélekedni, hogy az ámokfutók maguk is oda
igyekeznek, ahová a fekete lovag indult. Az ösztöneire
hallgatva egyre ritkábban állt meg, hogy felkutassa a
pej ló ottjártának jeleit, helyette inkább a menekülők
jól látható nyomait követte.
A környék, amerre vetődött, korábban rablók járta
vidék hírében állt. Esthar különösebben nem tartott
attól, hogy belefut a zsiványokba. Éppen ellenkező-
leg: örömmel töltötte volna el, ha a kirándulása mel-
lékes hasznaként hírt vihetett volna Sir Alexis zsoldo-
sainak, merre keressék az évek óta a környéket terro-
rizáló útonállókat.

III.
- Alszol, Gosep?
A fekete lovag felrezzent a gondolataiból, és
Sheam felé fordította az arcát. Ahogy válaszként meg-
rázta a fejét, göndör fürtjei ide-oda lengedeztek az ar-
ca körül.
- Csak eltöprengtem.
Sheam leguggolt a tűz mellé, kicsattintott egy
bugylibicskát, és a pengéjével néhányszor az angol-
nák húsába döfött, hogy eléggé átporhanyósodott-e
már a húsuk.
- Te, Sheam!
- Egen?
- Nem láttál valami különöset ott... a kocsmában a
füstben?
- Ronda egy tűz volt. Majdnem bent égtünk.
 A szemkendős felvett egy ágat a földről, és szóra-
kozottan a tűzre dobta.
- Isteni áldás van rajtam - vallotta meg a fekete
lovag. - Miurunk kiválasztott engem, hogy segítsek az
embereken.
- Egen - ismételte Sheam, és a markolatánál fogva
leemelt egy kardot a lángok fölül. Ide-oda legyezge-
tett vele a levegőben, hogy a rajta lévő angolna mi-
hamarabb hűljön. Végezetül kitört egy darabot a por-
hanyós húsból, és mohón a szájába tömte. - Isteni ál-
dás van ezen a halon is - közölte teli szájjal. –
Miurunk kiválasztotta, hogy csillapítsa az éhségemet.
- Én komolyan beszéltem. A lovam nyeregtáská-
jában ott van egy hímzés. Az esett rám.
Az összenőtt szemöldökű egy pillanatra nagyon
komolyan a fekete lovag egyetlen látható szemébe né-
zett.
- Egy vasárnap, amikor kijöttem a templomból,
Zobril tiszteletes kizuhant a harangtoronyból. Egye-
nesen rám esett. Ennek ellenére, amikor feltápászkod-
tam, nem éreztem úgy, hogy meg vagyok áldva. Pedig
az egy szent ember volt.
- Ezt soha nem mesélted még.
- Nem akartam dicsekedni. - Sheam tovább le-
gyezte a levegőt az angolnával. - Mondd csak, Gosep,
hogy vált be a nemesi leveled, amit hamisítottunk ne-
ked?
- Igen jól - mosolyodott el a másik. - Részben ezért
vagyok itt. Meg azért, hogy a csapat segítségét kérjem.
- Nincsen többé csapat - vonta fel a vállát a vas-
kezű. - Mondtam neked a kocsmában is: révbe értünk.
- De azt is mondtad, hogy itt vannak a többiek.
- A „többiek" Willdet és Khagnát jelentik. Ők
pedig alighanem hamarosan itt lesznek, hacsak
Khagna bent nem égett a tűzben. Mit gondolsz, vár-
junk rájuk? Vagy kezdjünk el nélkülük enni?
 - Azt hiszem - válaszolta a fekete lovag az utolsó
két kérdést figyelmen kívül hagyva -, sok mesélniva-
lónk lesz egymásnak.
Sheam végighordozta a tekintetét Gosep páncélza-
tán és a hímzett zsabófodrain.
- És is azt hiszem - somolygott csendesen.
Mintha csak végszóra történt volna, a hátuk mögött
kipányvázott pejkó riadtan felhorkantott, és a fejét
hátrafordítva a barlang szája felé bámult.
Két alak bontakozott elő a sötétből. Ahogy a tábor-
tűz felé közeledtek, a sárga, imbolygó fény a lábuktól
a fejük búbja felé haladva fokozatosan világította meg
őket. Egykori becses ruházatuk most kormosan, sza-
kadozva leffegett körülöttük.
Ahogy Sir Gosepet megpillantották, mindkettejük
fegyverének hegye feléje fordult. A fekete lovag pe-
dig - anélkül, hogy bármilyen hirtelen mozdulatot tett
volna - lassan, örömtelin elmosolyodott.
- Nem hiszek a szememnek... - csendült fel Willd
hüledező hangja. A háttérben álló Sheam pedig felka-
cagott.
Sir Gosep felállt, és ünnepélyesen a másik kettő elé
lépett.
- Jó benneteket újra látni - mondta csendesen.
Néhány sóhajtásig még döbbenten álltak, aztán:
- Atyavilág! - kiáltott fel Khagna, és előrelépve
átölelte a fekete lovagot. Willd pedig hitetlenkedve
csóválta a fejét
- Éppen ma gondoltam rád, kölyök.
- És ha mindez nem lenne elég - lépett oda Sheam
is -, a vacsora is készen van már!
A férfiak csillogó szemekkel mosolyogták.
- Azt javallom, lássunk hát neki minél hamarabb!
Evés közben pedig meg hányjuk-vetjük, kivel mi tör-
tént, amióta nem találkoztunk! Gosep azt állítja, hogy
nagyon sok mesélnivalója akad.
A két újonnan érkezett elkomorult, s egy gyors
összenézés után Khagna szólalt meg dünnyögve:
 - Nos... velünk is történt egy s más, amit jó lenne
megbeszélnünk!

Amire a fegyvermester a lovát hátrahagyva bekú-

szott a barlang szájába, és az árnyékokat kihasználva
észrevétlenül meglapult, a rablók már a vacsorájuk
felénél tartottak. Addigra Sir Gosep már többé-
kevésbé végzett a beszámolójával, így Esthar lema-
radt arról, hogy megtudja: milyen hátsó okok húzták a
fekete lovag szívét Sáronrózsájához, és hogy Gosep
nemeslevele egy ügyes kezű talmismester munkája. A
szemkendős zengő baritonja már az indulása reggelé-
ről beszélt.
- ...Arra gondoltam hát, megkereslek titeket. Se-
gítségért jöttem hozzátok, mert szükségem van rátok,
mint nemes lelkű kísérőkre. Ha volna kedvetek, tartsa-
tok velem a régi idők emlékére; ha nem... tartsatok
velem, és ha sikert érünk, aranyban fizetek a napjaito-
kért az apósom kincstárából.
Willd továbbra is azzal a furcsa közönnyel nézett
maga elé, mely a felbukkanása óta a sajátja volt.
Khagna rámosolygott Gosepre; Sheam előbb izgatot-
tan körülnyalta a száját, aztán mosolygott rá Gosepre.
- Az apósod mesésen gazdag, ugye?
Az árnyékokban lapuló fegyvermester fájón felsó-
hajtott. A jövendőbeli vej még rá sem tette a kezét a
hozományra, máris két marokkal szórja mindenféle
erdei csavargók lábai elé. Esthar nem szenvedhette ezt
az egészet. Nem tetszett neki a barlang sem. Mit keres
itt Sir Gosep? A helyiség úgy festett, mintha éppen a
keresett rablók már elhagyatottá vált tábora volna. Az
igaz ugyan, hogy éjszakai szállásnak tökéletesen meg-
felelt, de honnan tudta a fekete lovag, hogy itt fogja
találni?
Esthar tovább hegyezte a füleit. Remélte, hogy a
beszélgetés szálai hamarosan olyan dolgokra kanya-
rognak, melyekből számára is világossá válik, mi fo-
lyik körülötte.
 - Sir Alexisnek van elég pénze, hogy kárpótoljon
benneteket - válaszolta Sir Gosep -, feltéve, ha sike-
rül megtalálnunk a gyógyírt Sáronrózsája betegségére.
- Mondd csak, Gosep - szólalt meg Khagna -,
szereted azt a lányt?
- Meghalnék érte - válaszolta a fekete lovag zakla-
tottan.
- Akkor én veled tartok - jelentette be Khagna. -
Korábban nekem is volt egy asszonyom. Csúf volt és
beteges, de szeretett engem. Amikor elkapta a pestist,
megígértem neki, hogy teszek valamit az emlékére. És
ezt nem tartottam be. Ez idáig még egy gyertyát sem
égettem végig a lelkéért. Akárhová megyünk is, én
azért leszek ott, hogy levezekeljem a hanyagságomat.
- Én is megyek - sietett mindenki tudtára adni
Sheam. - De ha megtaláljuk a gyógyírt, kétszáz ara-
nyat kérek érte!
- Meg fogod kapni - nyugtatta meg a szemkendős.
Mindhárman Willd felé fordították a fejüket. Negye-
dikként - mintha csak értené, miről van szó - a pejkó
csatlakozott hozzájuk.
De Willd csak hallgatott. Maga elé bámult a földre,
s a többiek csak most vették észre, hogy a mellette
heverő étel jórészt érintetlen még.
A haramia a társaira emelte a tekintetét, és csende-
sen megrázta a fejét.
- Valami baj van - sóhajtotta végül. - Valami go-
nosz dolog ébredt fel. Ma egy furcsa fényjelenséget
láttam, és benne egy olyan kreatúrát, aminek nem lett
volna szabad ott lennie.
- Miről beszélsz; Willd? - Sheam semmit nem
vesztett a jókedvéből.
A másik válasz nélkül lehorgasztotta a kobakját.
- Láttunk valamit a lángok között - válaszolta
helyette Khagna. - Nem tudom pontosan, hogy mi-
csoda volt. Egyfajta anyagiasult fény…
- Anyagiasult fény?! – kapott a szón a lovag.
- Te is láttad? - Sheam gyanakodva nézett rá.
 - Igen. Vagyis... - Sir Gosep előrehajolt. - Figyel-
jetek csak! - kezdte, és hadarva elmesélte nekik, amit
hajnalban látni vélt. - Lidércfény volt az - fejezte be
végül az elbeszélést. - Egy vasorrú bába árnyékát
láttam benne. Amikor odahívtam az őrségben álló da-
rabontokat, hogy nekik is megmutassam, az egésznek
nyoma veszett. Semmit nem lehetett látni. Így hát azt
hittem, hogy ez az egész… egy álom volt.
- Aligha álmodtál - szólalt meg ismét Willd kiszáradt
torokkal. – Nem tudom, hogy minek az árnyékát láttad
meg benne, de adj hálát a sorsodnak, hogy nem kellett
közelebbről megnézned! Ismertem valakit, aki
találkozott velük, és… – elmesélte a többieknek Rence
történetét.
- Na, álljon meg a menet! - emelte a levegőbe a
fém kezét Sheam. - Én is ott voltam, de nem láttam
semmi ilyesmit.
Egyszerre döbbenten becsukta a száját, és leengedte
a kezét.
- Azt a kénköves poklát! Gosep, emlékszel, mit
találtunk a földön?
A fekete lovag bólintott.
- Egy ember lábát - mondta meg a többieknek is a
vaskezű.
- Willdnek igaza van. Valóban voltak ott valakik. És
én sem álmodtam ma reggel.
Csend zuhant közéjük, melyet csak a tábortűz pat-
togása és Sir Gosep lovának izgatott mocorgása há-
borgatott. A gondolataik saját maguk és az átélt ese-
mények felé fordultak. Mindenki valós magyarázatot
próbált találni arra, amit a szavaik a felszínre hoztak.
- Én is láttam egyet a fényben élő lények közül -
sóhajtotta egy idő múltán Willd. Amikor a többiek
ráfigyeltek, zavartan megrántotta a vállát, és kimondta,
ami a lelkét gyötörte: - Azt hiszem... egy faun ördög
volt az.
- Egy ördög?!
- Igen, az.
- Ugyan már! - kételkedett Sheam. - Hiszen azt
sem tudod, hogyan néz ki egy ördög!
- Pontosan olyan volt, mint amilyennek Fedroska
atya a prédikációiban leírta! - sietett védeni magát
Willd.
- A midori Fedroska tisztelendő egy idióta volt! A
torkuknál ragadta meg a hittanra járó gyerekeket, és
úgy rázta őket, mint a nyulakat, amiért azok nem
tudták felfogni, hogy a kegyelem isten lényege és
természetfeletti ajándék! Ha nem emlékeznél rá,
Fedroskát a saját gyülekezete kergette el a falujából,
mert a kovács fejébe döfte a bicskát, amikor arról vi-
tatkoztak, hogy ki jut a mennyekbe és ki nem!
- A mélység angyalairól a szent írásokban is esik
szó. Ott is le van írva a külsejük. És olyannak van le-
írva, amilyennek én is láttam!
Az utolsó szavaknál már majdnem ordítoztak egy-
mással.
- Hagyjátok abba! - rivallt rájuk erélyesen a fekete
lovag. - Willd! Tegyük fel, hogy igazad van, és való-
ban egy ördögöt láttál. Ez akkor sem a mi dolgunk. A
lidércfény ezek szerint több helyen is feltűnt, nyilván-
valóan nem csak mi vettük észre...
Willd mintha mondani akart volna valamit, de az-
tán csak intett Gosepnek, hogy folytassa.
- Holnap, amikor a romokat takarítják, megtalálják
majd a rémek tetemeit... már ha valóban voltak ott
démoni kreatúrák. A falusiak hívnak majd papokat,
akik mirhával, tömjénnel és imákkal kiűzik a helyről a
gonoszt. A babona miatt aligha építik majd újra a
kocsmát... s ha valóban ördögök jártak ott, jobban is
teszik... és ezzel vége is, Willd. Nem ami dolgunk -
ismételte meg még egyszer.
- Két dologban tévedsz - válaszolta a martalóc
nyugodtan a lovagnak. - Az apósod várában is megje-
lent a lidércfény; rajtad kívül mégsem vette észre
senki. A kocsma körül tucatjával álltak az emberek,
de Khagnán és rajtam kívül senki nem észlelte, hogy
ott van.
 - Néhányan valószínűleg észlelték - vetette közbe
Khagna szárazon. - Csak nem élték túl.
- A romok egész éjszaka lángolni fognak - folytatta
tovább Willd a fejtegetést. - Reggelre a bent maradt
tetemek teljesen összeégnek. Senki nem tudja majd
megállapítani, hogy az összezsugorodott hulla, amit
éppen előkapartak a hamu alól, kicsoda vagy micsoda
volt. Ez az egyik dolog, amiben tévedtél, Gosep. A
másik az, hogy ha valahol ördögök bukkannak fel, az
mindenkire tartozik. Ránk is.
A lovag elgondolkozva huzigálta a szakállát.
- Mit akarsz hát tenni?
- Még magam sem tudom...
Megint elcsendesedtek.
A láthatatlanul jelenlévő Esthar homlokát is ráncok
barázdálták. Nyugtalanította, amit a csavargók össze:
hordtak. Vajon mi lehet benne az igazság? A lelke
mélyén azt várta, hogy az ismeretlenek egyike egyszer
csak elneveti magát, és bejelenti, csak azért mesélte el
a történetet, hogy a szívbajt hozza a hallgatóságra. De
semmi ilyesmi nem történt.
Mint mindenki, gyerekkorában Esthar is hallotta
ezeket a legendákat. Es amikor felnőtt, úgy tett, mint-
ha nem hinne bennük. Mert mindenki így szokott
tenni.
A tűz mellett kuporgó alakok közül a félkezű meg-
köszörülte a torkát, és megtörte a csöndet.
- Nézzétek: ha valóban gonoszság kelt életre a vi-
déken... Én azt mondom, mi ismerjük egymást. Har-
coltunk már együtt, nem is keveset. Nem kellene kü-
lön válnunk. Együtt erősebbek vagyunk... és a szent-
írások szerint a faunok vérét is kóstolja az acél... Ha
mi nem védjük meg magunkat, más aligha teszi meg
ezt helyettünk. Amikor azt mesélted nekem, Gosep,
hogyan esketett fel egy pap... mivel ismerlek régről,
arra gondoltam: már megint hülye vagy. Most viszont
bízom benne, hogy nem csak véletlenül szakadt rád az
a lepel, hanem valóban a Miurunk áldása hullott rád.
 - Sheam szavaiban sok igazság vagyon - bólintott
rá Willd. - Magam is azt tartom, ha már találkoztunk,
ne váljunk ismét külön. Ez pedig azt jelenti... Gosep,
neked kell eldöntened, mitévők legyünk.
A fekete lovag tanácstalanul felfelé fordította a te-
nyereit.
- De hát én nem tudom! Azért kerestelek meg
benneteket, hátha van valami ötletetek, mihez foghat-
nánk hozzá.
- Egy dolgot feltétlenül meg kell cselekednünk -
kapcsolódott be a beszélgetésbe Khagna. - Akárhogy
is, de meg kell vinnünk az ördögök hírét a papoknak.
És nem valami falusi páternek. - Mindenki egyetértően
bólogatott.
Sheam a vas öklébe támasztotta az állát.
- A Boszorkányszikla tetején van egy öreg kolostor.
Egypár évvel ezelőtt még lakott benne néhány agg
szerzetes. Gyanítom, hogy az ilyenek szentségesebb
életet élnek, mint a városokba húzódott testvéreik.
Másfél nap alatt oda-vissza megtehetjük az utat, s még
Gosep is kikérheti a tanácsukat az arája kórságát
illetően. Ha pedig nem jutunk velük semmire... még
mindig megpróbálhatjuk a szerencsénket a szikla
északi oldalán fekvő faluban.
- Midori falvában? Útálom azt a helyet! - nyögött
fel Khagna.
- Én is - dörmögte Sheam. Fém végtagjával né-
hányszor a térdére koppintott. - Ott vágták le a keze-
met.
- Mit szólsz mindehhez? - nézett Willd a fekete
lovagra.
Sir Gosep habozva bólintott.
- Rendben van. Beleegyezem.
A lovag baritonjának utolsó rezgései még ki sem
vesztek a levegőből, amikor kintről egy hatalmas dör-
dülés hallatszott. Egy villám cikkázott végig az éjsza-
kai égbolton; a fénye egy pillanatra még a barlang
szájába, is beragyogott. Északról szél kerekedett, be-
fujt a sziklaodúba, és megtáncoltatta az éjszakai tábor-
tűz lángjait. Utána rögtön semmivé enyészett, és a
kinti sötétből ismerős neszezés áradt be a zsiványok-
hoz. Jellegzetes, pergő hang volt, mint amikor apró
dolgok dobolnak a fák levelein.
Könnyű, nyári zápor hullott a sötét égből.
A Sáronrózsája legenda hősei ekkorra már talpon
voltak, és a félhomályban egymást nézték.
- Mit gondoltok, ez egy jel volt? Ómen?
Zuhogott, mintha csak dézsából öntenek.
- Vajon ki küldhette? És miért?
- Nem tudom. De egyvalamiben biztos vagyok.
Mostantól kezdve őrt állítunk éjszakára. A faunok és a
lidércfény a sötéttel járnak együtt. Épp az imént hatá-
roztuk el, hogy megpróbálunk tenni ellenük valamit.
Ha az ördögök meghallották, és eljönnek értünk, leg-
alább ne az álmunkban vigyenek el minket!
Ami az ördögöket illeti, aznapra ennyiben marad-
tak.
IV.
Esthar nyomorúságosan töltötte az éjszakáját. Mivel
nem volt kedve bőrig ázni, bent marad a sziklaodúban.
Amennyire tudott, kényelmesen elhelyezkedett; de
oda, ahol ő feküdt, már nem jutott a tűz melegéből.
Mocorogni sem nagyon mert, nehogy az őrt álló
felfedezze a jelenlétét. Az ízületei elgémberedtek.
Megint elővette a csúz. Még az alvásba sem menekül-
hetett a kellemetlenségek elől, mert félő volt, hogy
később ébred fel, mint a martalócok, s akkor leleple-
ződik. Amíg csak el nem állt, a kinti eső fecsegését
hallgatta; aztán pedig a barlangszájra függesztette a
tekintetét, reménykedve várta a hajnalpír első sugara-
it.
Amikor a táj az új nap első vöröses fényeibe öltö-
zött, ő kilopakodott a hegy belsejéből; Megkereste a
lovát, és a nyomaikat maguk mögött eltűntetve egy új
ponton táborozott le. A hely srégen szemben feküdt a
 zsiványtanya kijáratával, Esthart kellőképpen eltakar-
ták a víz súlyától lelógó levelek, ő mégis rálátott az
üreg szájára. Ily módon nem kellett attól tartania,
hogy a fekete lovag és új keletű csatlósai eltűnnek a
szeme elől.
A tegnapi eső után előbújtak a csigák. Esthar ösz-
szeszedett egy marokra valót, és egy rongyba csavar-
va bedugta őket a nyeregtáskájába. Jól jönnek majd a
reggelije mellé.
Kevés idő elteltével az a négy is felbukkant a bar-
lang szájában. A fekete lovag jött leghátul, a pej háta-
sát kötőféken vezette maga mögött. A ló nyeregtámlá-
jára mindenféle holmit szíjaztak fel, s ettől némileg
hasonlatossá vált a homoktengerek legendás púpos-
lényéhez. A paripa láthatólag békésen tűrte ezt a hiú-
sága ellen irányuló inzultust Álmosan caplatott az
előtte botladozó fekete lovag nyomában.
Esthar adott nekik annyi előnyt, míg a keleti olda-
lon a nap néhány lábnyival feljebb kapaszkodott a
görbe pályáján, aztán maga is a libasorban kaptatok
nyomaiba szegődött.
A fekete lovag és csapata nem a Boszorkányszikla
felé vette fel a direkciót. Felfelé tartottak a hegyre, az
Istenszéke-hágó irányába. Olyan kaptátokon és csapá-
sokon haladtak, melyek létezéséről - Esthar gyanította
- avatatlanok aligha tudtak.
Amikor - nem sok idő múltán - ismét utolérte őket,
a kis kompániát egy újabb erdei rejtek mellett találta.
Ez a búvó más volt, mint a reggeli barlang. Valakik az
erdő fáiból takaros kis csűrt emeltek, a tetejét és az
oldalait pedig folyondárokkal, borostyánnal meg páf-
rányokkal növesztették be. Szándékos, emberkéz al-
kotta leplezés volt ez. Hamar kiderült az is, mit dug-
tak el benne a készítői.
A rosszarcú férfiak lovakat vezettek elő a csűrből.
Nyurga felépítésű, karcsú állatokat: egy fakót és két
almásderest. Esthar szemében az állatok gazdátlannak
és elhanyagoltnak tűntek, mint akiket a tulajdonosaik
 csak használnak, de nem tekintik őket igazán a tár-
suknak.
Az idomított lovak többsége járás közben először a
bal első lábával lépett egyet, aztán a jobb hátsóval; ezt
követte a jobb első, s végül a bal hátsó patájuk. Náluk
csak vágta közben fordult elő, hogy az átlósan elhe-
lyezkedő lábaik egyszerre, vagy közel egyszerre
emelkedtek a levegőbe. A fakó és a két almásderes lá-
bai már a kivezetésük alatt is rá-ráálltak erre a járás-
módra. A lovak oldalain itt-ott begyógyult forradás-
nyomok rikítottak elő a szőr alól; ha Esthar közelebb
lett volna, valószínűleg azt is megtapasztalja, hogy a
fakó negyvennégy foga közül már hiányzik kettő.
Nem a kora miatt vesztette el őket. Egy kósza - ere-
detileg Willd torkának irányzott - nyílvessző találta el
az éjszakai rajtaütés körülményeihez képest szeren-
csésen.
A fekete lovag pejkójáról lekerültek a málhák; az
állat szemmel látható elégedettséggel nézte, ahogy a
terhek igazságosan szétosztásra kerülnek a rokonai
körében.
Miután a kompánia tagjai felcihelődtek és tovább
indultak a bércek felé, Esthar a bokrok között elköl-
tötte a reggeliét. Konstatálta, hogy hamarosan újra
élelmet kell majd vételeznie. Arra az elhatározásra
jutott, hogy ha Sir Gosep és a cimborái nem is, ő
mindenképpen betér a Boszorkányszikla melletti falu-
ba.
Még csak másodszor tekintett le rá az új nap, amióta
a fekete lovag árnyékául szegődött... s neki mégis
keservesen elege volt már az egész utazásból. Ahogy
a barna kenyere utolsó darabkáját a szájába tömte, arra
gondolt: mennyivel hasznosabban múlathatná az
idejét Sir Alexis várában ahelyett, hogy egy útszéli
bolond szeszélyeit követve barangol az országban… -
„A gondviselés előbb-utóbb oda irányítja a lépteit,
ahol minden keservünk okozója gyökerezik" - Sir
Alexis hangja olyan tisztán szólalt meg az elméjében,
hogy a fegyvermester meglepetten hátrafordította
 a fejét. Egy pillanatra azt hitte, valóban megpillantja
maga mögött a várurat
Persze senki nem volt ott.
Gyorsan lenyalogatta az ujjai hegyét. Elég távolsá-
got biztosított már Sir Gosepéknek ahhoz, hogy ész-
revétlenül maradhasson a nyomukban. Felkapta a
cókmókjait, és ruganyosan a lovához lépett.
- A Boszorkányszikla - dörmögte az orra alatt,
miközben felkapaszkodott a nyeregbe.
A baljós nevű helyről mindenféle meséket hallott
gyerekkorában. Suhane fegyverhordozóként Sir Ale-
xis oldalán egyszer már maga is járt arra. Akkoriban
elkönyvelte magában, hogy a Boszorkányszikla sem
egyéb egy helynél a többi közül. Most viszont...
„Faunok laknak a lidércfényben."
Márpedig az ördögök és a boszorkányok általában
együtt járnak.
A térdével megszorította a lova oldalát, és az indo-
koltnál egy kicsit sietősebb tempóban kaptatni kezdett
az emelkedőn a többiek nyomában.
Valami azt sugallta a számára, hogy az a hely, aho-
vá most a fekete lovagot a gondviselés irányítja, fegy-
vercsörgéstől válhat hangossá.
Ahol acél csapódik acélnak, ott vér festi meg a tá-
jat. És ez alkalommal nem biztos, hogy vörösre.
A szent írások szerint a faunok vére fekete volt

V.
- Ha a Savanyúkútnál jobbra fordulunk, akkor az
Istenszéke-hágót délről kerüljük meg. - Sheam az
élen kinyújtott karral mutogatott az ösvényre. Ott
ugyan még semmiféle elágazás nem látszott, de az
összenőtt szemöldökű jobbnak látta mihamarabb
tisztázni az útvonalukat. - Ezzel némileg hosszabbá
válik az utunk, de messze elkerüljük Midorit.
Sir Gosep közönyösen felvonta a vállait.
- Előbb-utóbb be kell térnünk egy faluba.
 - De nem Midoriba - rázta meg a fejét Sheam. -
Nem akarok arra járni.
Az ösvény szélesedését kihasználva Khagna a lo-
vag mellé rúgatott, és a kezét a lovag alkarjára fektet-
ve magyarázta neki:
- Ha nem muszáj, egyikünk sem akar Midoriba
betérni. Nem a törvény miatt... az arcunkat nemigen
ismerik arrafelé. Egyszerűen csak rühelljük azt a he-
lyet, mert különös népek lakják.
- Primitívek! – kiáltotta oda Sheam.
- Ostobák! – kapcsolódott be hátulról Willd is.
- Tuskók - foglalta össze Khagna. - Az emberek
olyan rettenetesen elmaradottak, hogy egy bugris pél-
dául kapált a mezőn, és a kapával lesuhintotta a
nagylábujját, mert azt hitte, hogy egy csimasz.
A fekete lovag felnevetett,
- Ne nevess, Gosep! - intett rá Khagna nagy ko-
molyan. - Az emberi butaság sok bajt vált ki. Bajt és
erőszakot. Elég, ha ferdén nézel rájuk, és máris a fe-
nekeden repülnek ki a fogaid.
A ripők szeme még mindig vidáman hunyorgott.
- Egyszer megesett az is - szólalt meg ismét Willd
a hátuk mögött -, hogy a hűbérúr Midoriban éjszaká-
zott. Aztán, hát valahogyan nem tudott elaludni.
Unalmában felkelt az ágyából, és kibámult az abla-
kon. Egyszerre csak látja, hogy valami füstölögve ég
a temetőben. Gyorsan ugrasztja az embereit. Odaro-
hannak, feltörik a hullaházat. Hát a katlanból emberi
kezek meg lábak nyúlnak ki, s ég a zsír. Aztán már
vitték is a sírásót akasztani, mert az kiásta a hullákat,
és megfőzte őket a disznóknak.
Gosepnek most már valóbari nem volt kedve ne-
vetgélni. Kényelmetlenül feszengett a nyeregben.
- Szóval kerüljük el Midorit?
A másik három egyszerre bólintott rá.
- Ha valamiért mégis be kell mennünk... akkor
bemegyünk. De ha nem muszáj, nem fogunk! - jelen-
tette ki nagy bölcsen Sheam.
 Sir Gosep zavartan hallgatott, ő valamiért úgy
gondolta, előbb-utóbb meg fogják látogatni Midorit.
Nem akarta a többiek kedvét szegni azzal, hogy ezt
nekik is a tudomásukra hozza. Helyette inkább mé-
lyeket lélegezett a csípős magaslati levegőből, és a
zsabófodrai igazgatásával kötötte le magát.
A Savanyúkútnál jobbra fordultak tehát, és a
Midoriba vezető kocsiutat keresztezve némi kerülővel
haladtak tovább a Boszorkányszikla felé.
Gyorsan és eseménytelenül haladtak. A rablók vá-
lasztotta csapások elhagyatottnak bizonyultak, senkit
nem hozott az útjukba a sors. A nappal együtt kapasz-
kodtak egyre feljebb; a lovak patái hamarosan az Is-
tenszéke-hágó magasságában tapodták a földet.
Néhány magaslattal a Boszorkányszikla előtt Sheam
egyszer csak felemelte a kezét, és megálljt intett a
csapatnak. A rendházat innen még nem lehetett látni,
az előttük magasodó halmok eltakarták az épületet.
Sheam újabb intésére a többiek szó nélkül mellé
léptettek, és a félkarú mutatóujjának jelzését követve
lebámultak a földre.
Előttük az út porában emberi lábnyomok látszottak.
A lenyomatok az úton egyenesen a szikla felé lépked-
tek. Egy elmosódott cipő- vagy csizmatalp járt előttük
az úton.
- Ezek a nyomok az eső után kerültek ide. Aligha
idősebbek néhány óránál - dörmögte a vaskezű. -
Úgy látszik, mozgalmas nap, lesz ez a szerzetesek
számára.
- Lehet, hogy Willdnek mégsem vált be a számítása
- vonta fel a vállát Khagna. - Lehet, hogy mások is
észlelték az ördögöket, és ők is arra az elhatározásra
jutottak, hogy kikérik a csuhások tanácsát.
- Alig hiszem - csóválta meg a fejét az összenőtt
szemöldökű. - Nincs olyan ember, aki ennyi idő alatt
ideért volna Haragas falvából. Különösen nem, ha
gyalog indult neki az útnak.
- A midoriak lennének?
 - Talán... Figyeljétek csak! A nyomok innen kez-
dődnek. Nincsen semmiféle előzményük. Aki hagyta
őket, vagy nagyon gondosan eltüntette maga után a
többit; vagy repülve érkezett idáig.
- Ez megmagyarázná, hogyan érhetett ide ennyi
idő alatt - tette hozzá tárgyszerűen Khagna.
Willd fájón felsóhajtott.
- Repülő ember, mi?! Istenem, mintha csak két
midori beszédét hallanám!
Khagna felvonta a vállát.
- Csak tréfálni akartam.
- Menjünk inkább! Aztán, ha odaérünk, meglátjuk!
Ismét megindultak előre; libasorban követték a sré-
gen, dombra kaptató utat.
- A tetőről már látszani fog a kolostor - szólott
hátra Sheam. - Öregecske épület már. Egy szép napon
a szerzetesek fejére fog omlani. - A félkarú lovát már
csak pár lépés választotta el a bérc legmagasabb
pontjától. Ő maga kitekert nyakkal magyarázott a
mögötte léptető lovagnak. - Akkor aztán majd tele
lesz velük az országút! Mindenkinek az orra alá
nyomdossák a kéregető edényeiket! Évekbe telik
majd, mire összejön nekik egy újabb rendházra való!
Hehhe-hehe... - Az almásderes közben felért a tetőre.
Sheam visszafordította a fejét a menetirányba. És a
nevetése éles csikorgással állt le.
A többiek is felértek. Két oldalról felsorakoztak a
vaskezű mellé. Némán meredtek az előttük elterülő
tájra.
A rendház épületétől még egy völgy választotta el
őket. Légvonalban a köztük lévő távolság nem lehe-
tett több két stádiumnál; ugyanez gyalogosan legalább
a háromszorosa volt.
A völgy aljában, ahol a hegy következő ránca ki-
bukott a földből, a talaj szürkévé és kövessé vált. A
satnya földön alig éltek növények; a kopár szirten
csak itt-ott virítottak fűcsomók és zuzmók. Onnan
kezdődött a Boszorkányszikla. A hatalmas kőszirt te-
 teje lapos volt, mint egy asztal, ezen állt a szerzetesek
rendháza.
Már amennyire még „állt".
A főhajó többé-kevésbé egészben volt; a keresztha-
jó jobb oldali szárnya viszont összeomlott. A kupolán
hatalmas, még ebből a távolságból is látható repedé-
sek sötétlettek. Az összes nyílászáró - beleértve a
monumentális bejárati kapukat is - vagy keretestül ki-
szakadva hevert alant, vagy félig leválva lógott a he-
lyén. A kora délelőtti napsugarak mindenfelé üveg-
cserepeket csillogtattak meg a földön;
- Katapulttal lőtték ezt a helyet, vagy mi az ör-
dög?!
A martalócok tanácstalanul néztek egymásra.
- Nézzétek a támpilléreket ott jobbra! - mutatott
előre Khagna. - Ez nem magától dőlt össze! Ezt ösz-
szedöntötték!
- Odamenjünk? - Willd szavaiban bizonytalanság
csengett.
- Oda merjünk menni? - fogalmazta át némileg a
kérdést Sheam.
A fekete lovag válasz helyett kivonta a hüvelyből a
kardját, keresztbe fektette maga előtt a nyeregkápán,
és megnógatta a pejkót. A többiek összenéztek mögöt-
te, majd miután ők is megmarkolták a fegyvereiket,
megindultak utána.
VI.
Fegyverrel a kézben lépték át a kolostor kapuját.
Apró kőzúzalékok csikordultak a talpuk alatt; a ropo-
gás éles visszhangot vert a magas kupolák boltívein.
- Nézzétek az oltárkövet! - kiáltotta izgatottan Sir
Gosep.
- Francokat! Nézzétek inkább a sarkokat! Nincsen
kedvem a hátunkba engedni valakit!
Óvatosan araszoltak előre. Középen haladtak a
padsorok közötti úton. Willd és Khagna mentek két
 oldalt, középütt Gosep. A sereghajtó szerepét Sheam
vállalta fel.
Elértek az oltárig. Egyelőre nem álltak le megvizs-
gálni; Willd ragaszkodott hozzá, hogy előbb kutassák
át a kereszthajó még álló részét és a főhajó hátuljában
lévő sekrestyét.
Vizsgálódásuk során egyetlen kérdésükre sem talál-
tak választ. A kolostor - ami a használati tárgyakat és
az élelmet illeti - szinte teljesen üres volt. Úgy tűnt,
mintha a szerzetesek összecsomagoltak és odébbálltak
volna – s mindezt még azelőtt, hogy a kereszthajó
összeomlott.
Visszatértek az oltárkőhöz.
- Nézzétek!
Nézték. Látták a csipkésre töredezett követ. Látták
annak a hatalmas erőnek a nyomait, ami szétvetette a
bazaltot. És látták a hátramaradott darabban az ember-
szerű test lenyomatát.
- Mintha valami feküdt volna benne…
Sheam óvatosan a kő fölé helyezte a vas kezét, és
végighúzta a fémet azon a különös helyen.
- Tapasztalsz valamit?
- Nem. Semmit.
- Akármi is volt itt - szólalt meg Sir Gosep meg-
fontoltan -, már elment. A kisugárzását még lehet
érezni... de ő maga már nincs itt.
- Gonosz lény volt - motyogta Willd. - Már tegnap
éreztem, hogy valami gonosz kísért e vidéken.
- Hát ennyit arról, hogy a szerzetesek majd segíte-
nek nekünk – jegyezte meg epésen Khagna.
- Gondolod, hogy…?
- …hogy meghaltak? Miért, te látsz közülük egyet
is?
- Nem. De holttesteket sem látok. Sehol egy darabot
sem.
- A faunok emberhúst esznek.
- De nem nyom nélkül. Sheam is talált egy lábfejet
a haragasi fogadóban.
 Amíg a félkezű az oltárkő körül foglalatoskodott;
Willd és Khagna pedig idegességükben egymást
marták; Gosep a nyakát tekergetve, bamba tekintettel
nézelődött a rom belsejében.
- Figyeljetek csak! - szólalt meg egyszerre izgatot-
tan. - Ott, ott, meg ott! - A mutatóujjával a két hajó
találkozásánál a még álló oszlopokra bökött. - Azo-
kon tartották a barátok a szent tárgyaikat.
A rablók némi érdeklődéssel tekintgettek a jelzett
irányokba.
- Üresek – állapította meg csalódottan Sheam.
- Nem azért mutattam - rázta meg a fejét a szakállas.
- Figyeljétek az elhelyezkedésüket!
Megint nézték egy ideig. A végén a vaskezű a
többiek helyett is megrázta a kobakját
- Nem látom.
- Képzeld oda a negyediket is! - kiáltotta izgatottan
a fekete lovag. Gyorsan nekiiramodott, és a leomlott
kereszthajó bejáratához futva, maga lépett fel a
törmelékek tetejére, a megsemmisült oszlop helyére.
- Itt volt a negyedik! És ezen is biztos szent tár-
gyak voltak!
A megvilágosodás elsőként Khagna arcán fénylett
fel. Most már Goseppel együtt ő is magyarázott a tár-
sainak.
- Nézzétek az ereklyetartók elrendezését! Ezek
nem védték, hanem támadták az oltárkövet! Látjátok?
Az, ami odabent volt, az be volt zárva a kőbe! A szak-
ramentumok őrizték a követ!
Most már a másik kettő is sebesen forgatta a fejét a
jelzett pontok között.
- Ha lenne ötödik pontja is... - dörmögte Willd -
...akkor ez az egész önmagában is kiadna egy szak-
ramentumot.
Mintha csak mindegyiküknek zsinórral rántották
volna meg a fejét, egyszerre pillantottak fel a fölöttük
magasodó kupola tetejébe:
Éppen ugyanilyen egyszerre ült ki az arcukra a
csalódás is. A félgömb íve üres kékséggel ásított visz-
sza rájuk. Mintázatot csak a már kívülről is észrevett
repedések képeztek rajta.
- Csak egy ötlet volt - vonta meg a vállát Sir
Gosep csalódottan. Lelépett a törmelékek tetejéről és
visszasétált az oltárkő mellé. Willd és Khagna már
visszahorgasztották a fejüket; csak Sheam nyújtogatta
továbbra is a nyakát a kupola felé.
- Ha az emlékezetem nem csal - mormolta a zsi-
vány a megfeszült ádámcsutkája miatt különös han-
gon -, ott fent valamikor volt egy festmény. Úgy lát-
szik, már teljesen lekopott.
- Van valamilyen elképzelésetek arról, mihez kel-
lene most fognunk? Sir Gosep ismét ugyanattól a
tanácstalanságtól szenvedett, ami az elindulása regge-
lén is nyomasztotta.
- Azt javallom - kezdte Willd megfontoltan -
kutassuk át még egyszer a rendházat. Csak ezúttal
sokkal alaposabban. Lehet, hogy valami elkerülte a
figyelmünket. Lehet, hogy a szerzetesek mégiscsak itt
felejtettek valamit.
- Megfontolandó javaslat - vélekedett Sheam, és
körülnyalta a szája szélét.
- Willd! - nézett rá a fekete lovag szigorúan. –
Úgy gondolom, most nem kellene a vétkeink listáját
azzal tetézni, hogy kifosztunk egy templomot!
A másik megingatta a fejét.
- Nem rabolni akarok. Egyszerűen csak sokkal
nagyobb biztonságban érezném magamat, ha fellel-
nénk valamit azok közül a tárgyak közül, amik annak
idején meg tudták fékezni azt a valamit. - A mondat
végén a fejével az üres oltárkő felé intett.
- Nem támogatom, hogy elvigyünk innen bármit
is!
- Én pedig azt mondom, hogy Willdnek igaza van
- avatkozott bele a beszélgetésbe Khagna is. - Akik
bebörtönözték oda azt a lényt, nyilván többet tudtak
róla, mint mi... És láthatólag nem fegyverekkel őriz-
ték.
A fekete lovag dacosan felszegte a fejét.
 - Sheam?
- Hmm?
- Te kinek a pártjára állsz?
- Szerintem is ráfér erre a helyre egy kis turkálás -
deklarálta az összenőtt szemöldökű.
- Hát akkor csináljátok, de nélkülem! - jelentette be
a ripők, és sértődötten hátat fordított.
A zsabófodros páncélos a háta mögött összekul-
csolt kézzel, a fejét továbbra is felszegve, hosszú lé-
pésekkel masírozni kezdett a templomi padsorok kö-
zött.
- Gosep! - kiáltott utána Willd, amikor észrevette,
hogy a lovag a kijárat felé tart.
- Hagyd őt! - Khagna a barátja vállára tette a kezét.
- Neki a saját útját kell járnia.
Fogalma sem volt róla, mennyire a fején találta a
szöget.

Amikor kilépett a rendház kapuján, Sir Gosep még

akkor is sértődötten dúlt-fúlt magában. Biztos volt
benne, hogy Sir Kinoriht, Sir Canadot és Sir Ferrert -
az elődeit - sokkal komolyabban vették a segítőik,
mint őt magát.
- Elvégre én volnék az isteni kiválasztott, a ke-
servit neki! - motyogta a bajsza alatt sírós hangon. -
Mégsem hallgat rám senki!
Kivonta a kardját, és rosszkedvűen csapdosott vele
néhányat a levegőben. Aztán inkább megint eltette, és
arra gondolt, hogy amíg a többiek odabenn kutakod-
nak, megpróbálja magát hasznossá tenni. Ellátja a lo-
vaikat, mondjuk.
Kiszemelt magának egy földön heverő követ, és le-
hajtott fejjel azt rugdosva elindult arra, ahol a hátasai-
kat hagyták.
- Mi a baj, fiam?
Csendült föl mögötte egy idegen hang, ő pedig
hirtelen majd egy méter magasra szökellt fel a leve-
gőbe.
 VII.
Sir Gosep ordítva pördült meg. Fordulás közben
kihúzta a hüvelyéből a flamberge pengét, annak a he-
gyét szegezte védekezően maga elé.
Egy hajlott hátú öregember állott mögötte.
Meglehetősen nagydarab férfi volt. Magassága -
még így, görnyedten is - elérte az öt és fél lábat.
Megereszkedett vállai szélesek voltak, mint egy pa-
raszté, aki jobb híján magát szokta befogni az eke elé;
a mellkasa pedig kidomborodó, mint egy kovácsmes-
teré. Mindezek ellenére a tartása inkább egy megfá-
radt aggastyánéra ütött, és a hangja is reszelős volt.
Tompa orrú, lábszárközépig érő csizmát viselt; fö-
lötte cserzett bőrnadrágot. Ez utóbbi holmit egy fé-
nyes csatú öv szorította a derekához.
A felsőtestének ruházata már teljesen másféle em-
bert idézett. Galléros, szürke inget hordott, melynek
anyagát - vélhetőleg finom, női kezek - kék, tekergő-
ző vonalakkal hímeztek ki. Ahogy a fekete lovag a
fegyvere hegyét feléje szegezte, az idegen felháboro-
dottan csípőre tette a kezeit, s ezzel szinte szárnysze-
rűen feszítette szét magán az utolsó ruhadarabot, amit
viselt: egy fehér, mindössze combközépig érő palás-
tot.
- De hiszen ez botrányos! - kiáltotta felháborodot-
tan az öregember. - Két napja várok rád, erre te kis
híján felnyársalsz!
A fekete lovagnak esze ágában sem volt eltenni a
kardját. Gyanakodva szemlélte az előtte álló idegent
Kétsége sem volt afelől, hogy ha a sors úgy hozná,
egy kiadós nyaklevessel a földre taglózhatná az aggas-
tyánt. De azt is tudta, hogy neki, mint lovagnak, nem
ildomos ilyet cselekednie.
- Szép kis lovag vagy te, heh! - kárált rá az öreg.
- Elvitte a cica a nyelvedet, vagy az anyád nem taní-
tott meg köszönni?
 - Az anyám arra tanított - kezdte a fekete lovag,
és egyetlen szemével az előtte álló két szeme közé né-
zett -, hogy nézzem meg ki az, akit megtisztelek a kö-
szöntésemmel!
Az öregembernek rövidre nyírt, fehér haja volt. Az
orcái csupaszak voltak, sem szakáll, sem bajusz nem
ékítette. Az arcát barázdák szabdalták. Főleg a hom-
lokánál és a szeme sarkánál, ezek vízszintesen; a szája
szegleténél pedig függőlegesen. Ezen redők mélyek
voltak ugyan, de nem társultak hozzájuk más, seké-
lyesebb ráncok.
Már a kor hozta jegyek is karakteressé tették az ar-
cát, de a fizimiskájának a legszembeötlőbb jegyei
mégis a bozontos szemöldöke alól kitekintő szemei
voltak. Intelligenciát sugallóan távol ültek egymástól;
szigorúan és rezzenéstelenül nézték Sir Gosepet. A
fekete lovagnak két bölcselő mondás jutott róluk az
eszébe. Az első az volt, hogy a szem a lélek tükre. A
második az, hogy a lelket nemessé edzi az elszenve-
dett fájdalom.
Mert volt valami nagyon furcsa az öregember sze-
meiben. Mindent elnyeltek, ami a külvilágból feléjük
áradt, de nem tükröztek vissza semmit.
- Ki vagy te? - vetette felé a lovag, és ijesztően
előrébb mozdította a flamberge pengét.
A másik egy tapodtat se mozdult, viszont megin-
gatta a fejét.
- Nem szoktam minden jöttmentnek bemutatkozni.
Mostanában különösen nem teszem. Azért vagyok itt,
mert várok valakire. Annak az embernek majd
megmondom a nevemet.
- Az előbb azt állítottad, hogy reám vártál.
- Az előbb magam is azt hittem. Tudod, faragatlan,
én egy nemes lovagra várok, akit Miurunk fog ide
vezérelni. Amikor megláttalak, úgy véltem, te leszel
az. De - itt az agg egy ingerült mozdulatot tett a ke-
zével - te aligha lehetsz az, akit keresek.
- Meglehet, hogy tévedsz - jelentette ki Sir Gosep.
Leszúrta a földbe a kardját, a kezeit keresztben a mar-
kolatgomb tetejére fektette; és a hangját zengővé vál-
toztatva kijelentette: - Az én nevem Sir Gosep. De
úgy is ismernek, hogy a fekete lovag. Két nappal ez-
előtt szent esküt tettem, minek következtében
Miurunk áldását hordozom magamon. Mondd hát a
nevedet, idegen, megtisztellek azzal, hogy meghallga-
tom.
A fehérhajú ismét megrázta a fejét, és a mozdulat
végén úgy hagyta, az egyik oldalra fordulva.
- Micsoda ripők! - dünnyögte félre. - Soha nem
gondoltam volna, hogy ezt kell megélnem!
- Szóltál valamit?. - kérdezte Sir Gosep, aki valóban
nem értette az előző szavakat.
- Csak szembesültem a végzetemmel - legyintett
lemondóan a másik. - Nos, barátom, ha igaz, amit
mondtál, úgy valóban te vagy az, akire vártam!
- És mit akarsz tőlem, jóember?
- Először is megtisztelnél azzal, ha eltennéd végre a
fegyveredet.
A fekete lovag kihúzta a földből a kardját, és visz-
szatolta a hüvelybe. A keze feje továbbra is a marko-
latgomb környékén babrált, hogy ha úgy adódna, is-
mét előhúzhassa a pallost.
- Nos, lovag - folytatta tovább az idős férfi -, tudod
valami bizonyítékát adni, hogy valóban az vagy,
akinek mondod magad?
- Nem - rázta meg a fejét a szakállas. - Bár nem
értem, miért kellene bármit is bizonyítanom neked!
- Azért, hogy a segítségedre legyek.
- Miben tudnál te nekem segíteni?
- Abban, hogy túlélhesd a tohuvabohut, amibe
belekeveredtél.
- Miben tudna nekem segíteni egy hatvanéves
apóka?
- Ha már mindenáron a korom alapján akarsz
megítélni, azt is vedd figyelembe, hogy majd’ hat-
száz évvel ezelőtt születtem!
- Ejha! - kiáltotta a lovag. A kezét elkapta a mar-
kolatgomb tetejéről, és a levegőben hadonászott. -
Jóuram, azt hiszem, kettőnk közül valaki híján van az
észnek!
- Hány éves vagy, Sir Gosep?
- Huszonnégy telet láttam már.
- És ennyi idő múltán még nem tudsz feleletet
adni a ki nem mondott kérdésedre?
- Milyen kérdésemre?
A szemkendős hajfürtjei könnyedén megrebbentek
az idős férfi sóhajától.
- Amit mondtam, lovag, az az igazság volt. Közel
hatszáz évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. A ne-
vem Sir Wroclaw, és mindössze azért vagyok kissé já-
ratlan a világotok dolgaiban, mert az elmúlt fél évez-
redben halott voltam.

VIII.

Nagyjából abban az időben, amikor Sir Gosep és

kísérői a rommá vált rendházat megpillantották,
Esthar elérte a Savanyúkúti útelágazást. A talaj nyo-
maiból kiolvasta, merre ment tovább a fekete lovag, s
azt is megállapította, hogy nem a kolostorhoz vezető
legrövidebb utat választotta. Ezen elspekulált egy da-
rabig. A rövidebb út - az emlékezete szerint - átha-
ladt egy aprócska falun. Nem értette, hogy a lovag
miért nem ezen haladt végig.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a ripők készletei
- éppúgy, mint a sajátjai - ne apadtak volna meg az
elmúlt napok alatt, mint ahogy azt is, hogy Sir Gosep
vadászatra pazarolná az idejét. Mivel folyamatosan
mozgásban voltak, a fegyvermester nem tartotta ép-
kézláb ötletnek, hogy csapdákat állítson: elvégre nem
tudhatta, mikor jár legközelebb ugyanezen a vidéken.
Egy-két nap alatt pedig bármilyen hurokba lépett álla-
tot megtalálnak a környék ragadozói.
Azon töprengett, miféle kockázatot vállal azzal, ha
egy időre elszakad a fekete lovag nyomaitól, és betér
a faluba.
 Végtére is: tudta, hogy hová tart Sir Gosep. Azt is
tudta, hogy a faluban esetlegesen eltöltött időt vissza-
nyerheti azzal, hogy ő jár a rövidebb úton. Ha pedig
valami módon elveszítené a lovag nyomát, a Boszor-
kánysziklán élő szerzetesektől kifürkészheti, melyik
irányban induljon tovább, vélekedett magában.
Némi habozás után elfordította hát a lovát, és az
állatot gyorsabb tempóra ösztökélve megindult
Midori felé. És nagyjából abban az időben, amikor Sir
Gosep sértetten kivonult a rendházból, hogy találkoz-
zék az idegennel, Esthar egy dombtetőről megpillan-
totta a keresett falut.
Midori falva az emlékeiben sokkal kisebb telepü-
lésként él. Lehet, hogy amikor utoljára itt járt, valóban
kisebb volt; de mostanra tisztességes faluvá nőtte ki
magát. Midori többek között saját szélmalomra tett
szert, és a városmag környékén itt-ott már többszintes
épületek is álltak.
Esthar látta a főtéren magasodó templomot, s mivel
ismerte a népe gondolkozását, tudta, hogy azzal
szemben egy kocsmát is fog találni.
Eligazgatta magán a ruhát, és a lelki szemeivel már
látta is a hatalmas, forró vízzel teli dézsát, amelyben
kiáztatja majd az elgémberedett tagjait.
Amikor már lefelé kaptatott a dombról - és a ma-
gaslat hátrahagyásával nem volt többé nyílt rálátása a
falura -, felötlött benne, hogy mintha semmiféle
mozgást nem látott volna a település utcáin. Arra
gondolt, hogy biztosan csak az öregedő szeme csalta
meg.
Esthar úgy lovagolt a falu felé, hogy fogalma sem
volt Midori múlt- vagy jelenbéli természetéről.

IX.
A fekete lovag egy darabig hallgatott, aztán nagyon
óvatosan szólalt meg.
 _ A legrégebbi lovaglegendáink említést tesznek
egy bizonyos Sir Wroclawról, aki Miurunk szolgája-
ként harcolt a sötétség ellen. Ő, pontosan úgy, ahogy
mondtad, szűk fél évezreddel ezelőtt halt meg. Arról
azonban nem hallottam semmit, hogy Sir Wroclaw
valamilyen módon ismét felbukkant volna. Ezért hát
arra kell gondolnom, hogy te bizony hazug vagy.
A hó-hajú idegen zordan elmosolyodott.
- Nos, fiatal barátom, Ha valaki ötszáz évvel ezelőtt
merészelt volna hazugnak titulálni, bizonyosan a
vérével mosom le magamról a sértést.
- Nekem, mint lovagnak kötelességem megvédeni
egy volt lovagtársam becsületét.
Sir Gosep szavai hallatán a másik férfi arcán fáj-
dalmas fintor jelent meg.
- Lovagtárs? – visszhangozta. – Mélyen tisztelt
Gosep lovag, sok mindent kell még neked ahhoz
megélned, hogy Sir Wroclaw társának nevezhesd ma-
gad!
- Bah! - toppantott vidáman a szemkendős. - Az
előbb még azzal fenyegetőztél, hogy a véremet ve-
szed!
Az öregember megrázta a fejét:
- Eszem ágában sincs, fekete lovag! Sokkal fonto-
sabb dolgunk van annál, hogy egymást gyilkoljuk.
Képes vagyok arra, hogy elpusztítsalak, de Miurunk
ezt a tévelyedést aligha bocsátaná meg nekem. Még
így sem vagyok biztos abban, hogy ha majd hozzá ke-
rül a lelkem, megkegyelmez nekem annak ellenére,
hogy egyszer már a fekete mágiához folyamodtam.
- Sir Wroclaw sose használt volna sötét varázst! -
horkant fel a ripők.
- De igen, fiam - válaszolta a fehérhajú komor
méltósággal. - Egyszer még én is rákényszerültem
azon erők használatára, melyeket egész életemben
űztem.
A fekete lovag egy darabig rafináltan hallgatott.
Aztán tudós ábrázatot öltött, és a mutatóujját az öreg-
ember felé szegezve így szólott:
 - Sir Wroclaw legfőbb ellensége egy boszorkány
volt.
- Nem egyszerűen egy boszorkány - igazította ki a
másik. - A leghatalmasabb boszorkány mind között.
Tranquilletatis volt a neve.
- Ezt nehéz megítélni. A szent írásokból kitörölték a
gonosz lények neveit, nehogy valaki ezek segítségével
próbáljon kapcsolatba lépni velük.
- Bölcs volt a papoktól - jegyezte meg az öreg-
ember. _
- Ha valóban te vagy Sir Wroclaw - folytatta a fekete
lovag semmit nem reagálva a közbeszólásra -, akkor
meg tudod mondani, hogyan végzett Wroclaw a
boszorkánnyal.
A hó-hajú felsóhajtott:
- Körülbelül ötszáznégy évvel ezelőtt elcsaltam
Tranquilletatist és a követőit egy nyughatatlan földű
területre, a hegyek közé. Két napig tartott, amíg a
zsoldosaimmal meg tudtuk gyengíteni a seregét any-
nyira, hogy már közvetlenül ellene irányozhattuk a
támadásinkat. Akkorra már tudtuk azt is, hogy halha-
tatlan. Utoljára egy kitörni készülő tűzhányó közelé-
ben csaptunk össze vele. Nekem sikerült a közelébe
férkőznöm, és beletaszajtanom egy tüzes katlanba.
Am Tranquilletatist még ez sem állíthatta meg. Ott
vergődött az izzó magma közepén, láthatólag képtele-
nül arra, hogy meghaljon. Amikor ezt felismertük, vi-
zet zúdítottunk a katlanba. A folyékony bazalt néhány
nap alatt lehűlt. Á boszorkánynak pedig nyoma ve-
szett.
A mese egy pillanatra abbamaradt. Az öregember
szigorú szemei megrebbentek.
- Aznap éjjel clairvoyance kegyében részesültem.
Az álmomból megtudtam, hogy Tranquilletatis szik-
lába foglalt teste még mindig eleven. Vájárokat fogad-
tam hát, és a segítségükkel kivésettem a bazaltból azt
a tömböt, amiben a test feküdt. És akkor összehívat-
tam az ország minden apátját, hogy tanácskozzák
meg, mihez kezdjünk vele.
 A fekete lovag tátott szájjal hallgatta a történetet.
- A papok végül arra a megállapításra jutottak,
hogy a megszilárdult bazalt maga is egy sötét kapuvá
vált. A kapu ugyan nem nyílott ki az alvilágra, Tran-
quilletatis tehát nem térhetett haza... De a bazalt a mi
világunkra ismét kinyílhatott volna... mint ahogy
Tranquilletatis odabentről nyilvánvalóan próbálta is
kinyitni. Vélhető volt, hogy előbb-utóbb sikerülni fog
neki.
- Te valóban Sir Wroclaw volnál…
- Miurunk földi helytartói szakramentumokból
pecsétet forrasztottak a bazaltra. A varázs létrejött, de
megvalósulásának pillanatától kezdve folyamatosan
veszített az erejéből. A szakramentumok ismételt el-
végzésével vissza lehetett fordítani a folyamatot... de
csak időlegesen. Ahhoz, hogy megmaradjon, a varázst
mindig meg kellett újítani.
Az öregember Gosepre nézett, és megvonta a vál-
lát:
- Arra persze nem volt lehetőségünk, hogy a pap-
ságunk legkiválóbbjait helyhez kössük. Máshol is
szükség volt rájuk. Ezért aztán időt, pénzt és - fáradsá-
got nem kímélve felépítettünk egy rendházat, amit
egyetlen cél érdekében szenteltünk Miurunknak.
Sir Gosep ösztönszerűen a mögötte magasodó, ro-
mos épület felé fordította a fejét.
- Törekvésünk az volt - hallotta közben az idegen
hangját -, hogy elegendő legyen egy viszonylag egy
szerű, akár közönséges diakónusok által véghezvihető
szertartást celebrálni, és azzal újraönteni a pecsét ha-
talmát... És, kedves fekete lovag, sikerült elérnünk a
célunkat... A terv bevált. A bazalttömböt beszállítot-
tuk a kolostorba, ahol egy szerzetesrend vigyázta a
sötét kaput és a benne rejtező Tranquilletatist. Később
a rendházban létrehoztunk még egy kaput, amit
ugyanazok a varázslatok tartottak bezárva, mint a bo-
szorkányt. De ez már egy másik történet, amit nem áll
szándékomban elmesélni neked.
 A fekete lovag visszafordította a fejét az öregember
felé. Az arca a lelkesedés fényében fürdött, a szeme
pedig fátyolosan csillogott a meghatottságtól.
- Sir Wroclaw! - kiáltotta lelkesen.
- Igen - mondta a másik szelíden -, én vagyok az!
Sir Gosep széttárta a karjait, és lelkesedéstől szinte
futva tett meg két lépést, hogy a keblére ölelje a mási-
kat.
- Várj! Még nem mondtam el mindent! Vigyázz,
megütöd magad!
Próbált rászólni az öreg lovag, de elkésett. Sir
Gosep már ott magasodott előtte, és a széttárt karjait
vállmagasságban köréje kulcsolva nekiborult.
A fekete lovag keze úgy hatolt át Sir Wroclaw tes-
tén, mintha füstben nyúlkált volna. Az iménti elragad-
tatott lendülete az árulójává vált. Mert a lelkesedése
alanya helyén nem talált semmi szilárdat, a karja csak
a levegőt markolta.
Úgy esett keresztül a hó-hajú alakján, mint egy dé-
libábon. A testük kontúrjai egy pillanatra egybemo-
sódtak, aztán a fekete lovag a lendülettől hajtva kiron-
tott a túloldalon. Olyan volt, mintha egy irdatlan nagy
tömegét próbálna utolérni... Csakhogy a súlypontja jó
néhány lábbal a saját teste előtt járt. Kétségbeesetten
beleszaporázott vagy három lépést, de még ezek sem
menthették meg azoktól az erőktől, melyek azt akar-
ták, hogy orra essen ott a sziklán.
Miközben Gosep a testének teljes hosszával végig-
vágódott a földön, az imént maga mögött hagyott
öregember alakja megfordult. Szomorú szánakozással
nézett a lábainál heverő férfira.
- Sajnálom, fiam - mondta, és a hangjából kicsen-
gett, hogy komolyan gondolja. - Valóban én vagyok
Sir Wroclaw. De azt egy szóval sem mondtam, hogy
élek.
 Negyedikének:
Az elkárhozott falu
I.

Négy nappal ezelőtt, amikor a bazalttömbből kikelt

Tranquilletatis kivetette magát az éjszakába, és dé-
moni szélvészként végigrohant a sötét erdőségen, a
lépteit dél felé irányozta. Percek alatt leért a hegyről,
és ugyanazon a dombtetőn megállva, ahol az imént
Esthar járt, megpillantotta a nyugovóra tért Midori
falvát. A nőstény ördög kedvtelve hordozta végig a
tekintetét a házakon. Mire a szélirány megfordult, és
az ő háta mögül kezdett a falu irányába fújni, a bo-
szorkány már lefelé lépegetett a dombról a faluba ve-
zető úton. A kutyák félőrült ugatására itt-ott lámpások
fénye gyulladt fel, de Midori egyszerűnek nevezhető
népe nem értesült időben, micsoda veszedelem köze-
leg felé. A fények némi érthetetlen motyogás után is-
mét kialudtak.
Az elkergetett Fedroska tisztelendő helyébe foga-
dott lelkész a hamisak álmát aludta. Hajnali egy óra
tájában ébredt fel a csörömpölésre, amit Tranquilleta-
tis szított elő azzal, hogy beugrott hozzá a bezárt ab-
lak üvegén keresztül. A boszorkány egy ragadozó
macska kecsességével érkezett meg a lelkész ablak
mellé tolt ágyára, majd ugyanezen mozdulattal tele-
pedett rá lovagló ülésben a pokróc ölelésében fekvő
férfi mellkasára. A bal tenyerét az ostobán hunyorgó
tisztelendő borostás állára szorította, a jobbjával pedig
a férfi tarkója fölé nyúlt. Könnyedén felemelte a fejet
a vetett párnákról, majd egy erőteljes rántással balra
fordította. Ezzel Midori falvából kihaltak azok az em-
berek, aki bármilyen szinten is a boszorkány útjába
állhattak volna.
És szűk negyedórával később Tranquilletatis, nyo-
mában az élőholtként kullogó lelkésszel és azzal a vak
koldussal, aki korábban állandóan a templom körül
lebzselt, megindult, hogy kedvét töltse a védtelen fa-
lun.
Esthar már maga mögött hagyta azt a pontot, ahon-
nan Tranquilletatis először vette szemügyre a telepü-
lést. Lassan lovagolt befelé. Midori legszélső házai
már egy kőhajításnyi távolságban sem voltak, de ő
még mindig nem találkozott egy lélekkel sem.
Dél felé járhatott az idő. A nap melegen sütött, en-
nek ellenére a fegyvermester szinte fázósan húzta ösz-
sze magát a nyeregben. Konok szemei ide-oda reb-
bentek a látómezeje előtt himbálózó táj képén; meg-
vizsgáltak minden sarkot és kiszögellést, melyek
mellett az útja elvezet majd.
Esthar nem volt ostoba. Azokban a pillanatokban
ugyan olyasformán festett, mint egy szenilis vénem-
ber, akinek nem maradt már annyi sütnivalója, hogy
olvasson az apró jelekből - de ez az ő gondosan fel-
épített színjátéka volt. Görnyedt tartása következtében
egyrészt a nyaka egészen becsúszott a ruhagallér taka-
rásába, védve a szabad bőrfelületet az észrevétlenül
útjukra indítható fúvócső-tüskék ellen; másrészt a pa-
lástja takarásában lapuló fegyverek markolatai lazán
eltávolodtak a testétől, szinte kínálták magukat a fo-
gásra. A gelebébe rejtett nyirkos tenyere pedig már a
katarja markolatát nedvesítette meg.
Esthar - mint mondottuk - nem volt ostoba. De az
évek során belénevelkedett ösztönei a „veszélyt" kizá-
rólag fegyveres támadók képében jelenítették meg
előtte.
Most már olyan közel volt a faluhoz, hogy az út
szélén magasodó házak két oldalról teljesen betöltöt-
ték a látómezejét. A lova felhorkantott, és a farát eny-
hén oldalra dobva idegesen lépésütemet váltott alatta.
Beért a két épület közé. A férfi arca továbbra is me-
redt nyakkal szegeződött az út középvonalára, csak a
szemei mozdultak el először jobbra, aztán balra, hogy
megvizsgálják a vályogból és a hegy köveiből rakott
házakat.
 A jobb oldali épület ereszeiből fakózöld folyon-
dárok lógtak le a tornácra. A ház ablakai nyitva vol-
tak. A szél valamikor kihúzta a függönyöket a kereten
túlra; azok most súlyosan és élettelenül lógtak alá.
Nyitva volt a tornác köpeny ajtaja is. Mögüle egy asz-
tallap vége és egy szék lábai kandikáltak elő.
A bal oldali építmény is kihaltnak tetszett. Ezen
csak egy ablak volt nyitva. Az alsó keresztlécére egy
ködmönt terítettek ki száradni. A nehéz ruhadarabból
most ismét víz csepegett; az éjszakai eső nedve.
A fegyvermester tekintete megrebbent és tovább
úszott. A ház túlsó oldalához a gazda fából fészert
épített. A falakon legyek nyüzsögtek. Duruzsolva
repkedtek ki-be a foghíjasra szegezett lécek között.
Esthar beleszagolt a levegőbe. Nem érzett szagot, de
szélcsend volt, és az épület viszonylag távol állt tőle.
Sehol nem ugattak a kutyák.
Megállította a lovat, és leszállt a hátáról. Kioldotta
a palástja összefogó zsinórját; a ruhadarab szárnyai
elleffentek a teste elől. Jobbjával leakasztotta az övé-
ről a kaszkarát; balját a fogazott élű vívótőrrel fegyve-
rezte fel. A meztelen pengék most már nyíltan és ki-
hívóan csillogtak a fényben.
A foga között hátrasziszegett a lovának, majd hátra
sem nézve gyalogosan megindult tovább a főtér felé
vezető úton.
Továbbra is csend volt. Jobbára csak a saját teste
okozta neszek és az őt követő lova lábának dobbaná-
sai hallatszottak. Midoriban nyoma sem volt életnek.
Hamarosan egy útkereszteződéshez érkezett. Közé-
pen megállva eltekintett jobbra és balra is. Mindkét
irányban csak a kihalt utcákat látta; bár bal kéz felől,
alig valamivel a föld színe fölött akadt más furcsaság
is. Az út finom szemcséjű, felvert pora kavargott a le-
vegőben - de csak lábszárközép magasságáig. Mintha
emberek sokasága vonult volna át nem is oly rég azon
a ponton; és mintha az áthaladók csoszogva, nehézke-
sen húzták volna a lábukat.
Esthar egyenesen haladt tovább.
 II.

Willd, Sheam és Khagna sebesen átkutattak min-

dent, amit csak meg lehetett mozgatni anélkül, hogy
tovább omlasszák a megroggyant épület falait. Az
egyetlen dolog, amire rábukkantak – az édeskés bűz
vezette őket nyomra -, egy, az alábukó törmelékektől
a felismerhetetlenségig összezúzódott ember holtteste
volt.
Willd egy rongyot szorított az arca elé, és kapkodó
mozdulatokkal, hogy minél kevesebb időt kelljen a
közelében töltenie, áttúrta a tetemet. Az egyetlen
holmi, ami előkerült, a halott kisujjáról származó pe-
csétgyűrű volt. A bélyegnyomó fémlapot Miurunk
szent jelképének vésete ékítette. Willd a ronggyal
tisztára törölte az ékszert, majd a karikán egy zsineget
fűzött keresztül.
- Én a helyedben nem tartanám meg – intett rá
Sheam. – Az ott egy többnapos hulla. Kórságokat
terjeszthet.
Willd egy pillanatig habozott, aztán mégis megkö-
tötte a zsineget, és a nyakába akasztotta a gyűrűt.
- Akad még valami, amit nem néztünk meg?
Khagna megrázta a kobakját.
- Ennyi az egész.
- S most mi légyen?
- Keressük meg Gosepet!
Szótlanul kullogtak kifelé a hatalmas helyről. Egé-
szen a bejárati kapukig némák maradtak; ott Sheam
megtörte a csendet.
- Mit gondoltok... nem kellett volna... imádkoz-
nunk?
- Nem hiszem, Sheam - válaszolta szarkasztikusan
Khagna -, hogy egy imával bármit is rendbe hoz-
hatnánk.
Kiléptek a napsütésbe.
És egyenesen Sir Gosepbe futottak.
 - Gyertek gyorsan! - üvöltözte a fekete lovag üd-
vözülten. - Ezt nem fogjátok elhinni!
S azzal sarkon is fordult, és elgaloppozott előre.
A többiek előbb gyanakodva összenéztek mögötte,
majd utána eredtek. A szakállas a lovaik felé vezette
őket. A kipányvázott állatok mellett egy lópokróc fe-
küdt a földön, rajta az élelmük hevert szétszórva. A
fekete lovag megállt a takaró egyik végénél, és di-
csőült mozdulattal a túlsó sarkára bökött.
- Nézzétek!
A jelzett ponton ücsörgő Sir Wroclaw fáradtan ösz-
szekulcsolta a kezeit a térde fölött, és szelíd, fáradt
hangon szólalt meg:
- Úgy látom, lovag, a zsoldosaidat hasonló fából
faragták, mint tenmagadat. Bízvást remélem, hogy
nem kötitek majd az ebet a karóhoz, hogy ismét bebi-
zonyítsam személyem kivoltát.
A fekete lovag zavarodott arckifejezéssel fordult
meg.
A mögötte álló három haramia kezében fegyverek
villogtak. Mindegyik hegye Sir Wroclaw jelenésének
mellkasára irányult.

III.
Esthar továbbra is magányosan állt az út közepén a
porban heverő tárgy előtt.
Négy-öt stádiumnyi távolságra hagyta már maga
mögött Midori határát. Egyszer a szeme sarkából
mintha mozgást pillantott volna meg, de amikor oda
fordította a fejét, már semmi nem moccant. A vidék
háborítatlan volt és halálosan nyugodt. Csak a fejében
fészkelő idegesség nem akart odébb állni.
És most itt volt ez. Már egészen messziről észrevet-
te, hogy hever valami fekete az út porában. Amikor
odaért, megállt fölötte, és azóta azt bámulta.
Az ilyesmi szerszámok nem voltak idegenek a vi-
déktől. Egy vasvilla hevert előtte elhagyatottan; egy
hosszúnyelű, négyágú vasvilla. Amelynek a hengeres
nyele is fekete volt.
A tárgy alatt a talaj fel volt puhítva, mintha valami
arra járó kósza itt próbálgatta volna ki a kapáját. Más
helyütt az út pora már magába szívta az éjszakai csa-
padékot, de itt a humuszosabb föld sárként tapadt rö-
gökbe.
Esthar kinyújtotta a karját, és a kaszkara hegyével
megkocogtatta az előtte fekvő holmi szárát. A fekete
nyél fémes hangot adott. S ebből a fegyvermester -
éveinek minden tapasztalatával - csak egy következte-
tést tudott levonni. Az a tárgy ott nem szerszám, ha-
nem egy fegyver.
A szent írások szerint a mélység angyalai forgattak
vasvillát. Ez volt a legendás fegyverük.
Esthar felemelte a tekintetét a holmiról, és - ki
tudja, hányadszor - ismét körülnézett.
Az út előtte srégen balra fordult. A főtér már igen
közel volt hozzá; a kanyarban álló házak alacsonyabb
épületei mögül monumentálisan tört az ég felé Midori
templomának harangtornya.
A fegyvermester a lova mellé lépett. Visszadugta
az övébe a vívótőrét. A kaszkarát továbbra sem tette
el, de a szabaddá vált bal kezét a nyeregkápára fektet-
te. Úgy indultak el tovább, hogy Esthar egy pillanatra
sem eresztette el a kapán a fogást. Ha a szükség úgy
hozza, egy szívdobbanásnyi idő alatt visszakapasz-
kodik az állat hátára.
Nem mintha a fegyvermester képzett lett volna a
lovas küzdelmekben. Ekkor már az járt a fejében,
hogy esetleg nagyon gyorsan kíván majd távozni
Midoriból.
Azt tervezte, hogy utoljára szétnéz még a főtéren.
Fogalma sem volt arról, hogy akkor már ha akart
volna, sem mehetett volna el a faluból. Az elkárhozot-
tak már régen bekerítették.
 IV.
- Miért nem tudnak a papjaink tenni valamit a bo-
szorkány ellen?
A kérdést Willd tette fel. A négy utazó és a hó-hajú
jelenés a pokróc körül ültek. A zsiványok csendesen
eszegettek, Sir Wroclaw pedig karba tett kézzel
ücsörgött mellettük.
- A tudás, amit Tranquilletatisról összegyűjtöt-
tünk, az idők során elveszett. A páterek sötétben ta-
pogatóznak, és a sötétség Tranquilletatist szolgálja.
Azzal, ha megszegik Miurunk törvényeit és használni
kezdik azokat az ismereteket, amit az ördögöktől sze-
reztünk, kettős veszedelmet szabadítanak magukra.
Egyrészt... hiába teszik jó szándékkal... lehet, hogy
Miurunk lesújt rájuk, amiért megszegték a fogadal-
mukat. Másrészt az ő tudásuk a fekete mágiában por-
szemnyi. Ha tűz ellen tűzzel harcolsz... mindegy, mi
vezérelt rá... végső soron újfent csak tüzet szabadítasz
rá a világra.
- És a fehér mágia?
- Nem létezik. Az, amit a köznép fehér mágiaként
ismer, valójában nem más, mint Miurunk kegye. Őt
pedig nem lehet utasítani vagy kényszeríteni.
- Nem fog beavatkozni, hogy megfékezze Tran-
quilletatist?
- Miurunk segít nekünk, hogy mi fékezzük meg
Tranquilletatist. A föld az emberek faunája. A mi fel-
adatunk, hogy megvédjük. Ha a felébredt boszorkány
valamilyen módon fenyegetést jelentene Miurunk bi-
rodalmára, egészen biztosan elpusztítaná. De ha Tran-
quilletatis ekkora hatalomra tenne szert, nekünk már
aligha fájna a fejünk emiatt. Valószínűleg az ő seregét
gyarapítva masíroznánk Miurunk ellen.
Willd megborzongott.
- Milyen seregekkel bír a boszorkány?
- Élőholtakat teremthet és faunokat idézhet. Nem
tudom pontosan megmondani, hogy milyen feltételek
között képes erre, és azt sem, hogy hány kreatúrát ké-
pes uralni.
Khagnának eszébe jutott a meg nem pillantott lény,
aki a haragasi lidércfényben csoszogva közeledett fe-
lé. A torka hirtelen kiszáradt, erővel kellett lekény-
szerítenie a megakadt falatot.
- Mi történne, ha nem szállnánk szembe vele? Ha
inkább elmenekülnénk?
Sir Wroclaw felvonta a vállát.
- Ki tudja? Előbb-utóbb talán akadna valaki más,
aki képes lenne lebírni. De addigra alighanem pokollá
változtatna magakörül mindent.
- Lehet, hogy nem kellene elébe rohannunk. Lehet,
hogy meg kellene várnunk, hogy ő találjon el hozzánk.
Időt nyernénk vele.
- A gyenge él a mának, fiam. A hatalmasnak van
ereje ahhoz, hogy a holnapnak, vagy a holnaputánnak
éljen. Nem egyszerűen úszni kell az árral; azért kell
elsöpörni az akadályokat, hogy a jövődet te magad
tudd megformálni.
- Hangzatos szavak. És ki mondta azt, hogy mi
képesek volnánk lebírni a boszorkányt?
- Nekem egyszer már sikerült.
Khagna fanyarul elhúzta a száját.
- Igazán megtisztelő, Sir Wroclaw, hogy nem ké-
telkedsz bennünk, és a mi képességeinket a sajátjaid-
hoz méred. De ezzel alighanem illúziókba ringatod
magad.
- Ne légy borúlátó, fiam! Mit gondolsz, nekem
hogyan sikerült elbírnom Tranquilletatis-szal? Sze-
rencsével, fiam! Jókora adag szerencsével.
A mondatot befejezve Wroclaw jelenése hallgatott
egy sort. Tudta, hogy egyelőre senkit sem sikerült
meggyőznie.
- Féltek a faunoktól és a zombiktól - jelentette ki
aztán tárgyszerűen. - Ez így van jól. Soha nem szabad
lebecsülni az ellenfelet. De hamarosan bebizonyítom
nektek, hogy ezek a szörnyek sem legyőzhetetlenek.
Vannak módszerek, amelyekkel be lehet hatolni a li-
dércfénybe anélkül, hogy elvesztenéd a józan eszedet.
- Hamarosan? – kapott a szón Willd.
- Hát persze - rántotta fel a vállát Sir Wroclaw
értetlenül. - Miért vesztegessük az időt?
- Talán mégsem kellene ajtóstól rontanunk a házba.
- Idefigyeljetek! Tranquilletatis nagyon erős.
Négy napja van ébren. Azon az éjszakán, amikor ki-
kelt a sírjából, leigázott egy falut, és a lakosait a saját
seregébe toborozta be. Amikorra én visszatértem a
földre, neki már követői és szolgái voltak. Pedig az
előnyét csak órákban lehetett mérni.
- Elfoglalt egy falut? Micsoda falut? - kapta fel a
fejét Sheam.
- Midorit - válaszolta meg az öregember helyett
Willd. - Haragasban jártunk, és ott még emberek éltek.
Más település pedig nincs a közelben.
- Hogy lehet, hogy erről még senki nem tud
semmit?
- Nagyon egyszerű, fiam. Úgy, hogy aki az elmúlt
nyolcvan-egynéhány órában betette a lábát a faluba,
az nem távozott el onnan élve.

V.

Amikor a főtérre kiért, Esthar megpillantotta az el-

ső emberi alakot Midoriban.
A lova még mindig engedelmesen jött mellette.
Kitágult orrlyukakkal éppen úgy forgatta a fejét jobb-
ra-balra, mint ahogy a fegyvermester ezt maga is tette.
Esthar elengedte a nyeregkápát, és nyugtatóan végig-
simított az állat nyakán.
Midori temploma a jobb keze felől magasodott.
Vele szemben - ahogy előzőleg is sejtette - egy széles
tornácú, zsúpfedeles kocsmaépület állt. A tető szélén
és a tornácot tartó rönkfák oldalain fekete égésnyo-
mok sötétlettek. Vélhetőleg valamiféle tűz ütött ki -
mintha égő palackokat dobáltak volna a házra -, ám a
lángok terjedését láthatólag sikerült idejében vissza-
fojtani.
A tornácon át a bejárathoz vezető lépcsőfokok
mellett egy fából készült, testes itató állt. Még víz is
volt benne. Esthar sejtése szerint ezt az éjszakai eső
gyűjtötte bele. És volt benne valami más is, amit ko-
rántsem lehetett az esőzések számlájára írni.
A fegyvermester itt pillantotta meg az első embert
Midoriban.
Halott volt; napokkal ezelőtt hunyhatott el. Felső-
testével a lóitatóba bukva feküdt; a feje körül zavaro-
san fodrozódott az esővíz. Buggyos posztónadrágba
bújtatott lábai a fadézsa oldalára akadtak fel, s így
most magasabban voltak, mint a feje. Az egyik keze a
hanyatt zuhant test alá szorulva feküdt; a másik a saját
mellkasa előtt pihent védelmezőén.
A fegyvermester a lovát hátrahagyva lassan megin-
dult az itató felé.
A tetem nem a falu lakosai közül származhatott. A
ruházata egy utazóéra vallott; csizmája talpa kopott
volt, alaposan kitaposott. Ahogy Esthar a néhány ujj-
nyival a víz szintje alatt lebegő arcába bámult, mely
körül glóriaként szétterülve hullámzottak a hajtincsei,
azt olvasta ki belőle, hogy az ismeretlen a halála előtt
pokolian félhetett.
A fegyvermester átvette a kaszkarát a bal kezébe. A
jobbjával előrenyúlt, és finoman megérintette az egyik
kilógó lábat.
A tetem hideg volt és merev. A tapintása pedig
nyirkos.
Esthar hátrahagyott lova idegesen felhorkantott. A
fegyvermester visszanézett rá. Látta, hogy az orrlyu-
kai veszettül rángatóznak, és nyugtalanul emelgeti a
lábait, mintha arra készülne, hogy a következő pilla-
natban hátat fordítson, és elrohanjon a visszafelé veze-
tő úton.
Igazad van, barátocskám, futott át az agyán a gon-
dolat. Ideje lesz nagyon gyorsan eltűnnünk innen!
 Amint ezt végiggondolta, a feje fölül egy gerenda
reccsenését és a tetőt borító zsúp finom zörgését hozta
felé a gyérül fújdogáló szellő.
Valaki volt odafent a kocsma tetején.
Esthar villámgyorsan mozdult meg. Sebesen oldal-
ra vetette magát, hogy kikerüljön a tornáctető néhány
lábnyi belógása alól. A mozdulat közben még arra is
maradt ideje, hogy a kaszkarát visszavegye a jobbjá-
ba; a bal kezével pedig előrántson egyet a ruhája ujjá-
ban rejtegetett dobótőrök közül.
A csendet, mely eddig á levegőt megülte, most
egyszerre pozdorjává zúzta a lova felcsattanó nyeríté-
se.
Esthar összehúzott vállakkal érkezett a földre; Az
ugrása fölösleges energiáját egy bukfenccel pörögte
ki. A teste körül szürkén villogtak a kezében tartott
fegyverek pengéi, de egyetlen karcolást sem ejtettek a
hordozójuk bőrén. A fegyvermester a következő pil-
lanatban ismét talpon volt. A kaszkarát oldalt tartotta
el magától, a dobótőrt a hegyénél fogva emelte hátra,
a füleivel egy magasságba.
A falu főtere pedig megtelt mozgással.
Minden irányból közeledtek. Tele volt velük az
összes út és a környező házak teteje. Lassúak voltak,
de egyáltalán nem annyira, ahogy ezt a szent írások a
zombikról beszélték.
A kocsma zsúpfedeléről hárman ugrottak le a fegy-
vermester elé. Három nyakas paraszt, kemény kötésű,
szikár emberek. Halottak voltak mindahányan: bőrük
fakó-fehér és vértelen; a húsuk megfonnyadt, a szájuk
széle kék. Az üstökük és az arcukat sötétítő borosta
jellegzetes csomókba tapadt össze, akárcsak az erdei
állatok dögein a szőr.
Mozdulataik darabosak voltak és esetlenek. Ahogy
leugrottak a tetőről, az egyikük elbukott. Az ütődés
kiszorította a mozdulatlan tüdőben rekedt levegőt; a
kreatúra ajkai közül sziszegő hörgés szűrődött elő. A
bukott késlekedés nélkül kezdett feltápászkodni, a tár-
sai pedig már a fegyvermester felé törtettek.
 Esthar hátrafeszített karja előrelendült. Az ív holt-
pontján az ujjai könnyedén eleresztették a dobótőr
pengéjét, az pedig a vízszintes tengelye körül pörögve
folytatta az útját a levegőben. Az egyik pillanatban
még a nyelének tompa vége mutatott a közeledő hul-
lák felé, aztán függőlegesen állt a levegőben; s végül
- amikor az újabb negyed-fordulatot megtéve a hegye
mutatott előre - belecsapódott az egyik tetembe.
A zombi oszlásnak indult szemgolyója szétfröcs-
csent, a dobótőr reccsenve fúródott bele a koponya
szemüregének hátsó falába. A sebből gyér, csomóssá
alvadt vérpatak csorgott le az arcra egészen a gennyes
ajkakig
Hiába volt a dobás mesteri, a tetemet már nem öl-
hette meg. Feltartóztathatatlanul közeledett tovább az
élő ember felé.
A halottak számolatlanul ugráltak le a környező
házak tetejéről. A fegyvermester teste köré vont kör
szűkülni kezdett. Midori lakosai csoszogva, nyögve
törtettek feléje.
Esthar a szeme sarából a lova felé pillantott. Az ál-
lat félőrülten táncolva pörgött a saját tengelye körül.
A hullák feléje is közeledtek. A szerencsétlen jószágot
féktelenre rémítette a mindenfelől elé táruló látvány.
Láthatólag ki akart törni, de a tetemek képe mindig
visszariasztotta - ez váltotta ki belőle az őrült táncot.
Esthar úgy saccolta, ha elég gyors, talán hamarabb
odaérhet hozzá, mint a holtak.
Megpördült és futni kezdett. A lidérces sóhajok ne-
szei megerősödtek, s mintha a zombik is gyorsabbá
váltak volna.
A veszettül táncoló ló elfordult abból az irányból,
ahol a hozzá legközelebb ért zombik kísértettek. Úgy
tűnt, a rémülete elsöpörte a bizonytalanságát - és vél-
hetőleg a józan esze maradékát is. Rászánta magát a
menekülésre.
Az irány, amerre kitört, majdnem pontosan szembe
vezetett a rohanó Estharral. A fegyvermester kétség-
beesetten ordította el a ló hívó szavát. És - köszönhe-
 tően a gondoskodásnak, amit az állat az évei alatt az
öregembertől kapott - a parancs áttört a rémületen, és
elérte a tudatát.
A ló irányt változtatott, és a gazdája felé nyargalt.-
Esthar a kaszkarát eldobva szabaddá tette mind a két
kezét, és felkészült arra, hogy felrántsa magát a vágtá-
zó ló nyergébe.
De az események nem ekképpen mentek végbe.
A bizonytalan állat megint változtatott valamennyit
a haladási irányán; ezúttal azért, nehogy ő maga tiporja
halálra a gazdáját. Fél stádiumnyi távolság sem vá-
lasztotta már el kettejüket egymástól, amikor...
Amikor középütt fodrozódni kezdett a föld. A főtér
keményre taposott talaja egy ponton kidudorodott,
mintha csak vakond túrta volna föl. A földhányás
egyre nőtt. Sokkal nagyobbra, mint ha egy ásólábú
rágcsáló fúrta volna.
A halom elérte egy ember derekának a magasságát,
és szétrobbant. A kavargó fergeteg közepén előbb
csak a szétnyitott denevérszárnyak látszottak; aztán -
ahogy a redves bőrlebenyek összecsukódva visszasi-
multak a hátára -, láthatóvá vált maga a faun is.
A fegyvermester felsikoltott, a lábai a földbe gyö-
kereztek. A tosanaja szila szinte szoborrá változtatta.
A vágtató ló is felnyerített, de nem állt meg.
A mozgásra képtelen Esthar látta, ahogy a faun is-
mét kitárja a szárnyait, és vagy öt láb magasra szök-
ken fel a levegőbe - körülbelül az állat fejének a ma-
gasságára. Arra a pontra, amelyen a hátasnak - hacsak
ismét irányt nem változtat - egy szívverésnyi idő
múlva át kell haladnia.
Esthar lova - hogy megfékezze saját lendületét -
megvetette mind a négy lábát. A patkók megcsúsztak
a porban; barna barázdákat szántottak a talajba. A kö-
vetkező pillanatban a ló a hátsó lábaira ágaskodott; a
két mellsőjével pedig - szinte egyszerre - kegyetlenül
előrerúgott.
 A faun teste megbicsaklott a levegőben. Élettelen
rongybábuként repült hátra; törött gerinccel és bezú-
zott koponyával terült el a porban.
Bár senkinek nem volt érkezése szemügyre venni,
az elterülő faun teste kénes bűzt lehelve, recsegve,
sercegve rothadni kezdett. A szentségtelen test hihe-
tetlenül gyorsan oszlott. A hús szemmel látható sebes-
séggel folyósodott el; s amire lecsorgott a nem embe-
rei csontozatról, már maguk a hátrahagyott csontok is
barnára színeződtek. A felületük felhólyagzott. Ami-
kor a dudorok kipukkadtak, pergamenszerű darabok
váltak le a csontozatról, és nyomtalanul elkeveredtek
a föld homokja között.
A zombik köre egyre szűkebbre zárult. A bent re-
kedt ló és lovasa továbbra is azért küzdöttek, hogy
egymás közelébe férkőzzenek. Az állatnak az ember
irányító intelligenciájára lett volna szüksége; az em-
bernek pedig az állat gyors lábaira. Ha egymásra tud-
nak találni, mind a ketten túlélhetik.

VI.
- Egy olyan horderejű változás, mint Tranquilletatis
visszatérte a földre, alapjaiban változtatja meg az
emberek világát. Átalakít. Befolyásol. Mozdíthatatlan
tárgyakat mozdít.
- Hogy érted ezt, Wroclaw lovag?
- Minden jelentősebb történést, ami az ébredése
óta ment végbe, valójában az ő kisugárzása indukált
Eseményeket gerjesztett, és gerjeszt még mindig: Ti
pedig részesei lettetek ezeknek a történéseknek; és
azok is maradtok, ha akarjátok, ha nem.
- Elmehetünk innen.
- Tévedsz. Nem mehettek el. Vagy valami meg-
akadályoz ebben, vagy Tranquilletatis megy utánatok.
Mindenki általános meglepetésére Sir Wroclaw a
palástja alá nyúlt, és egy pipát húzott elő onnan. Tele-
tömte dohánnyal, a szájába helyezte, majd belekezdett
egy olyan harsány köhögő-rohamba, hogy mire a vé-
gére ért, a többiek azt hitték: tüdővész gyötri.
- De hát mit akar tőlünk a boszorkány? - kérdezte
Sheam, amikor a hó-hajú jelenése végül levegőhöz
jutott.
- Átállítani benneteket a saját oldalára! - Wroclaw
egy tűzszerszámot húzott elő az öve mögül. - Vagy
szépszóval vagy erőszakkal. - Előcsiholt egy kis
lángnyelvet, és a tenyere takarásában a pipa fejéhez
érintette. - Ha pedig egyik módon sem érne célt, el-
pusztít benneteket. - A mondat végén már kékes füst-
felhőket eregetett az ég felé.
- És mivel érdemeltük ki ezt a megtisztelő figyel-
met?
- Ha nem csalódom, látta Sir Gosepet, amint leteszi
az esküjét.
- Tranquilletatis ott volt?! - kiáltott fel a fekete
lovag ijedten.
- Nem - rázta meg a fejét Wroclaw. - Tranquille-
tatis akkor itt volt Tudom, mert alig sikerült elrejtőz-
nöm előle. Visszajött, mert a festmény láttán gyanút
fogott.
- A kép - vágott közbe Sheam -, amit a kolostor
kupolájára festettek, igaz?
- Igaz – bólintott rá a hó-hajú.
- Te magad vagy a festmény! Ezért tűnt el onnan! -
ismerte fel a félkezű.
- Úgy-valahogy - mosolyodott el az öreg. - De ne
törd ezen a fejed, fiam! Ha ezen dolgok mibenlétét
meg kell tudnod... majd megtudod akkor, ha eljött az
ideje.
- Maradj csendben, Sheam! - ripakodott rá a fekete
lovag is. - Most azt akarom megtudni, mit keresett
Tranquilletatis az apósom várban!
- Mondom, hogy nem volt ott - csóválta meg a
fejét Sir Wroclaw. - A várúr lányának a szemeivel
nézte a történéseket.
- Sáronrózsája! De hát mit akart tőle?
 - Az emlékeit. Később esetleg a testére is igényt
tarthat, de ez nem olyan biztos.
- Micsoda? - jajdult fel a lovag. - Beszélj, kérlek,
beszélj tovább!
- Sir Wroclaw kivette a szájából a pipáját, azzal intett
a fekete lovag felé.
- Amíg bent feküdt a bazalttömbben, Tranquilleta-
tis nem látott és nem hallott semmit, ami a földön
történt. Miután felébredt, fel tudta mérni, hogy na-
gyon hosszú ideig volt bebörtönözve. Tudta, hogy
ezalatt nagyon sokat változott az emberek világa. Vá-
rosok tűntek el, birodalmak omlottak össze... A he-
lyükön pedig újak alakultak. És ő nem ismerte ezt a
világot. Nem tudta, mely helyeken összpontosulnak
olyan erők, amik veszélyt jelentenek a számára... Nem
tudta, mely területeken vethetné meg ellenállás nélkül
a lábát. És azt sem, kik azok, aki önként is behódol-
nának neki. Ez az elmaradottság pedig veszélyt jelen-
tett a számára. Emlékekre volt szüksége, amik alapján
terveket kovácsolhatott, és döntéseket hozhatott.
Sir Gosep tátott szájjal hallgatta.
- Ezért kiterjesztette a tudatát, és egy boszorkány
praktika segítségével emlékeket lopott magának. -
Wroclaw az ujjain számlálta: - Előbb ellopta egy
haragasi szatócs emlékezetét. Azután egy délvidéki
fegyverkovácsét. Harmadiknak a várúr lánya esett ál-
dozatul. Gyanítom, a hajadon tudatából kielégítette
minden kíváncsiságát, mert több időt nem pazarolt
ilyesmire.
- Szentséges Isten! Hát ezért nem segíthetett senki
Sáronrózsáján!
- Már miért ne segíthetne rajta senki? - nézett Sir
Gosepre értetlenül Sir Wroclaw. - Ha vissza akarod
adni a lány egészségét, semmi más dolgod nincsen,
minthogy visszalopd Tranquilletatistól az emlékeit.
- Könnyű azt mondani!
- És sokkal nehezebb megcsinálni. Nehezebb, de
nem lehetetlen.
 Hallgattak egy darabig. A zsiványok közben befe-
jezték az étkezést, és félretolták maguk elől az ételt.
- És? – kérdezte egyszerre Sheam.
- Mit ,,és”? – nézett rá értetlenül a jelenés.
- Mit csinált a boszorkány, miután leigázta
Midorit és emlékeket lopott magának?
- Sok mindent. Többek között megpróbált Gosep
lovag útjába állni. Merénylőket küldött a várba.
- Orgyilkosokat?
- Néhányat a saját kreatúrái közül; De már nem
maradt elég idejük, hogy cselekedjenek. A hajnalha-
sadás megakadályozta őket.
- Hát ezért tűnt el a lidércfény - döbbent rá a
szemkendős. - A nap elűzte.
- Tranquilletatis hatalma a sötétségből táplálkozik
- bólintott a hó-hajú helybenhagyólag. - De ez mesz-
sze nem jelenti azt, hogy nappal tehetetlen.
- Folytasd tovább! - sürgette Sheam makacsul.
- Ezután Tranquilletatis figyelemmel kísérte Sir
Gosep útját. És a következő éjszaka a haragasi foga-
dóban megint megpróbálta megállítani.
- De mi legyőztük őt!
- Nem. - A jelenés szava keményen koppant. -
Szerencsétek volt. Tranquilletatis csak az ereje tört ré-
szét fordította arra, hogy veletek foglalkozzon. És
még ez is bőségesen elegendő lett volna, ha nem sza-
kad be a kocsma teteje.
Sir Wroclaw egy darabig csendben maradt. Oldalra
fordult, és a körmével kipiszkálta a pipájából a para-
zsat. Hagyott időt, hogy végiggondolják a hallottakat.
- Ez azt jelenti - kockáztatta meg csendesen
Khagna -, hogy ma éjszaka is küld valakit ellenünk?
- A haramia a pipából a talaj felé hulló dohány darab-
kákat nézte. Azok... néhány acre-nyival azelőtt, hogy
elérték volna a földszínét... eltűntek a levegőből.
- Nem tudom biztosan megmondani - vonta fel a
vállát a jelenés. - De ha rám hallgattok, ma éjszaka mi
megyünk el őhozzá.
Hosszú hallgatásba burkolóztak.
 VII.
A faun bukása után a ló ismét Esthar felé iramo-
dott. Az állati elme ösztönösen bízott abban, hogy ha
eléri az embert, az majd segít rajta.
A tosnaja szila - az ártó varázs -, ami az ördög
megpillantásakor a lelkét megülte, lassacskán kive-
szett Esthar tagjaiból.
Hátulról ismét elfojtott nyögések és csosszanó lép-
tek zaja hatolt a fülébe.
Ha a lelke néhány szívdobbanásnyi idővel tovább
küzdött volna a sötét bűbájjal, úgy taglózták volna le,
mint egy barmot. A holt tetemek egy pillanatra sem
tágítottak a sarkából. Azalatt az idő alatt sem álltak
meg, amíg ő az igézettel küzdött.
A kaszkaráját, melyet az imént a földre dobott, már
elvesztette. Túlságosan távol hevert ahhoz, hogy idő-
ben elérhesse. Keze a görbenyelű csatabárdja marko-
lata után kapott; a biliong engedelmesen lependerült a
hátáról. Más választása nem lévén, sorsára hagyta a
lovát, és szembefordult az üldözőivel.
A rémület felgyorsította a szíve dobogását, vadul
zuborogtatta az ereiben a vért. Az izmai kirobbanóan
feszessé váltak. Ruganyossá és mindenekelőtt gyors-
sá. A félelem adta energia szinte röpítette a testét.
Ő mindezt úgy élte meg, mintha a világ lelassult
volna körülötte.
A lecsapó bárd feje gyilkos lendülettel hasította a
levegőt. Esthar ordított; vadul szikrázó szemei a hozzá
legközelebb álló holttest feje búbjára fókuszálódtak.
A biliong nyelén érezni lehetett az ellenállást,
ahogy, a lezúduló bárd éle nekifeszül valaminek; majd
azt is, hogy a két anyag közül a fegyveré bizonyul az
erősebbnek. Az acél utat tört magának abba a másik
dologba. Vér és csontszilánkok fröcsköltek szét a le-
vegőben. A lendület hajtotta csatabárd még mindig
nem állt meg. Esthar keze ösztönösen ellazult a mar-
kolaton. Szinte csak kísérte a fegyvert, hogy amikor a
biliong feje olyan dologgal ütközik majd össze, amin
nem képes keresztülhatolni, a hirtelen visszarúgás ne
csavarja ki a csuklóját
Az a dolog, ami végül is megakasztotta a csapást,
az életre keltett kadáver szegycsontja volt.
Esthar abbahagyta az üvöltést. Szívének két ordító
dobbanásáig előre meredt. Nézte, amit tett.
Az a lidércnyomásos mészár - mivel már nem élt
többé - hullani kezdett a föld felé. Az alábukó kadáver
utolsó ártó szándékaként megpróbálta kicsavarni és
elragadni tőle a fegyverét. Esthar ujjai megszorultak a
biliong görbe nyelén; a fegyvermester legyőzte a
zuhanó tetem rántását.
A bárd vérmocskos feje úgy emelkedett ki a holt-
testből, mint egy sötét szakramentum.
A következő pillanatban a fegyvermester bal vállá-
ban tüzes fájdalom lobbant. Ruhái elszakadtak; mögü-
lük három, a húsába szántott véres barázda villant elő.
A második zombi - melynek szemgödréből még
mindig kimeredt a dobótőre -, visszarántotta a kezét,
hogy a meggörbített ujjait karmokként használva is-
mét lecsaphasson.
Az előrenyúló, élettelen kéz pályáját félúton keresz-
tezte az alulról felfelé suhanó csatabárd. A kar szinte
hang nélkül vált el a testtől, s zuhant le a lábaik elé.
A néhai midori földműves megüvegesedett szeme
előtt könnyed táncot lejtett a biliong. A pillanat tört
része múlva a levágott végtag mellé egy koponya
esett a földre. A harmadik alázuhanó tárgy maga az
elkárhozott teste volt.
Esthar tekintete körülvillant. A látómezeje peremén
már mindenhol kadáverek sötétlettek.
A fegyvermester gyorsan hátrált néhány lépést. A
harmadik tetem, mely a kocsma magasából leugorva
felbukott, húsz lábnyi távolságról igyekezett felé.
Riadt, sikoltásszerű nyerítést hallott a háta mögül.
Gyorsan odanézett.
 A kárhozottak körülfogták a lovát. Az állat kétség-
beesetten rugdosott maga körül. Esthar látta, hogy az
állat patája a már földre került kadávereken tapos. De
egyre több és több kéz ragadt a testébe. A fegyver-
mester tudta, hogy még néhány pillanat, és a lovat
elevenen széttépik.
Többé már nem jut ki.
Csalódottan felordított. Sejtette, hogy a legköze-
lebb lévő tetem secundumokon belül odaér hozzá. És
amire ő végez vele, legalább tíz másikkal kell szem-
benéznie.
És akkor nem lesz tovább.
A teste csapdájába esett lelke kétségbeesetten felsi-
koltott.
Menekülni akart, rohanni, elbújni valahová; ahol a
szörnyek nem találhatnak rá...
A szemei tébolyodottan forogtak az üregükben.
Nem akarta feladni; egyre csak kereste-kutatta a
megoldást. Nem csak az életéért, a lelke üdvéért is
harcolt.
És ekkor megpillantotta maga előtt Midori temp-
lomának ég felé törő tornyát.

VIII.

- Miért, hová lettek egyáltalán Sáronrózsája emlé-

kei? - törte meg a csendet egy idő után a fekete lovag.
- Bizonyos értelemben fogságban vannak. Beleke-
rültek egy kristályba, amit...
- Egy kristályba! – ordított fel Sir Gosep.
- Igen, egy kristályba - magyarázta Wroclaw, fél-
reértve a szemkendős ordítását. - Ez a kő Tranquille-
tatis számára olyan, mintha egy könyv lenne. Bármi-
kor előveheti, fellapozhatja, és kiolvashatja belőle
azokat a dolgokat, amire kíváncsi...
- Ezt a kristályt kell megszereznem! - Úgy látszott,
Sir Gosep végleg elvesztette a normális beszédhangját,
és már csak ordítozni volt képes.
 _- Vág az eszed, mint a beretva - jegyezte meg Sir
Wroclaw szarkasztikusan, és visszapakolta az övébe a
pipáját.
- Végre tudom, hogy mit kell csinálnom! - A fe-
kete lovagot szinte fizikai megkönnyebbülés kerítette
a hatalmába:
- Minden szentek nevére! - fakadt ki a hó-hajú. -
Gosep lovag, figyelj rám! Neked elvették az eszed a
bárdénekek! Nem követheted úgy az ősi legendákat,
mintha azok neked szóló útmutatások lennének! A le-
gendák többsége valóban véghezvitt cselekedeteket
mesél el, de úgy, mintha azok előre megírt fátum
alapján mentek volna végbe. A történelem nem ez. A
história a valóságban semmi más, mint kivételes hely-
zetekbe került emberek döntései kritikus pillanatok-
ban. Lehet, hogy egy napon neked is lesz legendád.
Ha visszaadod a menyasszonyod egészségét, és túl is
éled, szinte bizonyosan. Ha nem, akkor az arád valaki
más mellett éli majd le az életét, téged pedig szétrág-
nak a kukacok.
A fekete lovag ijedten becsukta a száját, és nagyo-
kat pislogott Sir Wroclaw irányába.
- Te még egyáltalán nem is gondoltál erre? - kér-
dezte tőle a hó-hajú. Nem kapott választ.
- Wroclaw lovag! - szólította meg Willd. - Mi a
szándékod, velünk?
- Ma éjjel elvezetlek benneteket Tranquilletatis
búvóhelyére. Szembeszállunk a teremtményeivel. És
ha találkozunk a boszorkánnyal, megpróbáljuk ismét
megölni.
- Mi?! – kapkodott Sheam döbbenten levegő után.
- Igen. Mi.
- Úgy értettem: micsoda?!
- Vagy úgy! Nos, mindenféleképpen célszerű
megtámadnunk Tranquilletatist. Az ereje minden éj-
szakával egyre nő... s így a mi esélyeink egyre rosz-
szabbak lesznek.
- Csakhogy - vette át a szót Willd - mi nem va-
gyunk legendás hősök. Ha Miurunk törvényei szerint
 ítélek, még csak tisztességes emberek sem. Rablók
vagyunk. Útonállók. Erdei zsiványok.
- Miért, fiam, mit gondolsz, az én zsoldosaim mik
voltak? - nézett rá szelíden az öregember. - A világ-
ban kevés olyan sarkalatos pont van, ami egyértelmű-
en fekete vagy fehér. A csatlósaim szerették azt az
életformát, amit én biztosítottam a számukra. Szeret-
ték, hogy rájuk nem vonatkozik annyira a törvény
szigora, mint a közrendűekre. Élvezettel fogtak fegy-
vert, és... talán még azt is megkockáztathatom, hogy
szerettek ölni. „Ölni fogunk, mert szeretjük Istent!",
ugye ismerősen hangzik?
A mondat a szent írások szerint a sötétség ellen
harcba indulók csatakiáltása volt.
- Senki nem lett volna olyan botor - folytatta a
jelenés -, hogy szembeszálljon a gonosz teremtmé-
nyeivel, kivéve ha… valamilyen szinten... örömét nem
lelte benne. A zsoldosaimat nem elégíthette ki az az
életforma, amiben az egyedüli öröm, hogy felépítesz
magad körül egy világot... házzal, feleséggel, gyere-
kekkel, munkával... s aztán egész életedben azért küz-
desz, hogy megvédd ezt a látszat-világot a való világ
ellenében... Soha nem bírták volna a helyhez kötött-
séget sem. És azt hiszem, az ő vérükből sok folyik a ti
ereitekben is.
Sir Wroclaw elhallgatott, és végighordozta rajtuk a
tekintetét.
- Nincsen sok időnk. Éjszakára Midoriban kell
lennünk, s addig még rengeteg tennivalónk van.
- A boszorkány ott lesz? - kérdezte csendesen
Khagna.
- Ha el is távozott valahová... ami egyébként való-
színű... - Wroclaw lovag felemelte a fejét, és a kérdező
szemébe nézett. - Nem akarok hazudni. Amint
Tranquilletatis észreveszi, hogy behatoltunk a búvó-
helyére, vissza fog térni.
Hallgattak egy darabig. Ahogy ott ültek a Boszor-
kánysziklán, a csalóka, nyarat idéző napsütésben,
hirtelen feltámadt körülöttük a szél. Hideg fuvallat
söpört végig a tájon; bebújt a ruháik alá és megbor-
zongatta őket. A mögöttük magasodó elhagyatott
rendház ajtaja nyikorogva kitárult, majd némi idő el-
teltével ismét becsapódott. Sheam fázósan húzta
magán össze a ruhát.
- Miért mi? - tette fel sokadszorra ugyanazt a kér-
dést.
- Szükségünk van egymásra. Sir Gosep gyenge
nélkületek, mert egyedül van. Ti a fekete lovag nélkül
nem vagytok egyebek, mint amik a találkozásotok
előtt voltatok. Nélkülem nem tudjátok, hogy mit kell
csinálnotok. Én pedig teljesen tehetetlen vagyok evi-
lági segítők nélkül. - Sir Wroclaw szomorkásan el-
mosolyodott. - A kör ezzel be is zárult,
- Érdekszövetség? - kérdezett vissza a vaskezű
némi megvetéssel és lenézéssel a hangjában.
- Én inkább közös célnak nevezném - tért ki óva-
tosan a válasz elől a jelenés. - Ha neked úgy jobban
esik, nevezheted érdekszövetségnek is. Csak akkor ne
felejtsd el, hogy a túlélés érdekében szövetkezőink.
Sheam konokul hallgatott.
- Szükségünk van egymásra - ismételte meg a hó-
hajú. - Én elfogadlak benneteket, ha ti is elfogadtok...
- Vezérnek? - fejezte be helyette a mondatot
Sheam az arcán jó adag lenézéssel, amit pedig nem is
érzett igazán.
- Vezéretek már van - válaszolta Sir Wroclaw, és
a fekete lovagra mutatott.
- Akkor hát?
- Közvetítőnek Miurunk szellemisége és közötte-
tek. Ha úgy jobban tetszik: papnak.
A vaskezű felevetett:
- De hisz’ a pap is egyfajta vezér!
Az Öregember, mint akit csínytevésen értek, széttár-
ta a karjait.
- Nos? Hogyan határoztok?
Sheam egyenesen Wroclaw szeme közé nézett.
Közben úgy válaszolt, mintha a többiekhez beszélne.
 - Azt hiszem, nem fogom szeretni ezt az aggas-
tyánt. Nézzétek, milyen képmutató! Úgy tesz, mintha
valóban mi dönthetnénk el a dolgot.
- Sheamnak igaza van. - Khagna szinte közönyö-
sen beszélt. - Gyakorlatilag nincs választásuk.
- Akkor hát? Értsem úgy, hogy elhatároztátok ma-
gatokat?
Willd - éppen úgy, mint az imént a vaskezű - ösz-
szébb húzta magán a ruhát, és az arcát odatartotta a
feltámadt szélnek.
- Lehet, hogy itt ma este is esni fog... - dünnyögte
a fuvallatnak. - De Midoriban biztosan vihar lesz...

IX.
Midori templomának tornya úgy meredt elő a föld-
ből, mint egy égre bökő mutatóujj. A harmincöt láb
magas épületrész tetején aprócska, égetett cserepekkel
fedett sátortető gubbasztott. A négyszögletes alapú to-
rony oldalai tizenöt láb szélesek lehettek.
A falak tetején - mind a négy égtáj felől - hatal-
mas, nyitott boltívek sötétlettek. A nyílások olyannyi-
ra nagyok voltak, hogy a cserepés tető szinte már csak
négy oszlopon állt. S ott, a tető alatt - a négy boltívtől
közrefogva - lógott Midori harangja.
A hihetetlenül magas fal csak alul szélesedett ki;
ott, ahol a torony lába egybeforrt a templom épületé-
vel. Isten Midoriban lévő háza púpos kis gnómként
gubbasztott a harang sudár székhelye mögött - úgy,
mintha a felfelé mutató ujj mögött ott sorakozna a kéz
következő három, lehajtott ujja. A bejárat az északi
homlokzati falon, pontosan a fenti harang boltíve alatt
helyezkedett el. Három széles lépcsőfok vezetett hoz-
zá.
A kapu néhány arasznyira nyitva állt. Esthar ezt
még ilyen távolságból is látta. A másfél stádiumnyi
distancia - száznyolcvan futó lépés -, ami a bejárattól
elválasztotta, most áthidalhatatlan távolságnak tűnt.
 Az elkárhozottak gyűrűje már csupán fél stádium
átmérőjű körré szűkült körülötte.
Az egész falu ott volt. Nem csak a férfiak, az asz-
szonyok, a nők és a gyerekek is. Idősek, fiatalok ve-
gyesen... mindannyian Tranquilletatis és a faunok te-
remtményei.
Esthar agya lázasan dolgozott. Egy lehetősége még
van: megkísérelhet áttörni a templomajtóhoz. Ha ku-
darcot vall...
...akkor vagy a lova sorsára jut, vagy ő is tetemként
fogja irtani a Midoriba érkezőket.
Megmarkolta a biliongot, és elindult előre. Az első
lépést még normális tempóban tette meg, aztán meg-
ugrott és rohanni kezdett a templom irányába...
...szembe a monotonul közeledő holtakkal.
Futás közben keresztbe fordította a teste előtt a
csatabárdot; úgy, hogy annak nyele a földdel párhu-
zamos vízszintes síkot zárt be. Testének mind a száz-
hatvan fontját és a rohama lendületét is belevitte az
ütközésbe. A félig kinyújtott karokkal, a mellkasa
magasságában előretartott biliong nyele három élő-
holtnak csapódott neki.
Isten házától ekkor valamivel több, mint egy stádi-
umnyi távolság választotta el őket.
A fegyvermesterrel pontosan szemközt álló zombi
az ütés erejétől hátratántorodott és hanyatt zuhant. A
másik két elkárhozott közül az egyik kissé megbillent,
de talpon maradt; az utolsó tetem pedig, hogy az
egyensúlyát megőrizze, ösztönösen belekapaszkodott
a biliong nyelébe.
Amíg a fegyvermester a nyél közepénél fogta a
fegyvert, a tetem a végénél ragadt belé. A fizika akkor
még tudatosan fel nem fedezett törvényei szerint - a
hosszabb erőkar miatt - a zombi rántásának ereje
megtöbbszöröződve érte el Esthar fegyvert tartó ke-
zet. A biliong nyele kifordult az öregember markából.
Ezáltal a kapaszkodó elkárhozott is elvesztette szilárd
támaszát, és - a fegyverrel a kezében - lezuhant a
földre.
 A szükséges rés, amin Esthar áttörhetett volna, a
két támadó bukásával már feltárult a gyűrű falán. De
a férfi nem akarta hátrahagyni az utolsó hosszú
fegyverét.
A jobb keze ujjai egy pillanatra eltűntek az inge
ráncai között, s amikor ismét előbukkantak, egy
dobó-tőr acélja csillogott bennük. Ez volt a
második dobótőre - s ezzel együtt az utolsó, amit a
pillanat körülményei között képes volt elérni. A
pengét - erősen kételkedve abban, hogy bármiféle
hatást is kivált vele - az elsőnek földre került tetem
mellkasába hajította.
A falat alkotó támadók kezdték körülfogni. Még
alig páran férkőztek a közelébe, de félő volt, hogy
lelassítják, helyhez kötik addig, amíg a társaik is
odaérnek.
Hátulról a húsába tépett egy kéz.
Esthar nem szentelt időt annak, hogy
hátraforduljon, vagy viszonozza a csapást. Páros
lábbal a fegyverét elragadó tetem mellkasára ugrott,
és annak veszett hánykolódásával mit sem törődve
lehajolt, hogy visszaszerezze a biliongot.
Az élőholt maga is elengedte a fegyvert, és a
kezeivel Esthar bokáját markolta meg. Ugyanabban
a pillanatban, amikor Esthar ujjai ráfonódtak a bárd
nyelére, a zombi kirántotta alóla a lábat.
A fegyvermester hanyatt esett. Úgy érezte, egy
évezredig tart a zuhanása. A földre került, s ez a
szorongatott helyzetben egyet jelenthetett a halállal.
Megpróbált gyorsan odébb hemperegni, de a
visszaszerzett csatabárd megakadályozta ebben. A
fegyver rézsút állt a kezében. A nyele egy
negyedfordulat után a talajnak ütődött, és
megakasztotta a mozdulatot.
Az egyik elkárhozott rávetette magát. A tetem
keresztben esett a testére. A kezeit szerencsére nem,
de a derekát annál komiszabbul szorította a földhöz.
Ismét eleresztette a biliongot. Amikor annak
idején Sir Alexis várában felfegyverkezett, maga
sem gondolta igazán, hogy a kiszedegetett
gyilkoló-eszközök mindegyikét használni fogja. Az
akkor kifogyhatatlannak és túlzóan soknak rémlő
fegyverkészlet most végzetesen kevésnek bizonyult.
Szabaddá tett kezével az utolsó megmaradt kései
egyikét, a háromágú katart rántotta elő.
A szerencse - vagy nevezhetjük bölcs előrelátásnak
is - most a segítségére érkezett. A katar egymással
azonos szöget bezáró pengéi nemcsak hogy ideális, de
ebben az adott helyzetben az egyetlen használható tá-
madóeszközt jelentették. Estharnak nem lett volna
elég ideje, hogy a szúrások között fogást váltson egy
egyszerű tőr markolatán. A penge lecsapott, megme-
rült a zombi testében, majd ismét a magasba emelke-
dett. A fegyvermester újra és újra lesújtott vele. A
csapásokat nem irányozta létfontosságú szerveknek;
még csak arra sem ügyelt, nehogy csontba ütközzön.
Félőrülten, a halálfélelem adta erővel döfködte a
rajta heverő testet. És egyszerre - a való idővel mér-
ve: néhány secundum múlva - megérezte, hogy most
már holt teher fekszik rajta.
Megmarkolta a hulla üstökét, és a karja erejének
egy rúgással segítve lefordította magáról Midori egy-
kori lakosát. A kicsorbult katar a legutolsó döfés után
ott maradt a tetemben. Esthar Villámgyorsan a biliong
markolata után kapott, és talpra ugrott.
Ahogy felemelkedett, a látómezeje megtelt az el-
kárhozottakkal. Emberek, kezek, ijesztően fehér arcok
villantak fel a szemei előtt. És közöttük... egy pilla-
natra... ismét ellátott Isten házának ajtajáig.
Futásnak eredt. Testeknek ütközött, kezek kaptak
utána. Az egyensúlya megint megbillent egy pillanat-
ra, aztán két botladozó lépés után érezte, hogy sike-
rülni fog talpon maradnia. A csatabárddal vaktában
oldalra csapott. Sejtette, hogy eltalált vele valamit, de
esze ágában sem volt megnézni, mi lehetett az. Kike-
rült még egy élőholtat, és... senki nem állt többé közte
és a templom között.
Minden energiáját a futásába fektette. Tudta, hogy
követik... ott vannak a sarkában. És ha nem sikerül
kellő előnyre szert tennie... akkor csak annyit ért el,
hogy az épület előtt fogják megölni.
A következő pillanatban a lába már a templomka-
puhoz vezető három lépcsőfok elsőjén dobbant.
Hátulról egy kéz nyúlt utána, és belemarkolt a vál-
lába. A fogás erőtlen volt, egy rántással sikerült ki-
szabadítania magát. Tett még egy lépést, aztán - a
biliongot magától messze eltartva - előrevetődött...
...és átzuhant a templom küszöbje fölött.
Már majdnem vége volt. Egy hajszál választotta el a
sikertől, de az ajtót még be kellett zárnia.
Villámgyorsan hanyatt fordult, és mind a két lábával
előrerúgott. A talpa a nyitott ajtószárnyon csattant. A
sarokvasak megnyikordultak. A nyíláson beáradó fény
sávja sebesen szűkülni kezdett. Aztán, még mielőtt
teljesen bezárulhatott volna, egy emberi kar nyúlt be az
összezáruló szárnyak között.
A fekvő Esthar meglendítette és elhajította a
biliongot. A célzása mint mindig, most is pontos volt.
A csatabárd csattanva állt bele az ajtó fájába. A be-
nyúlt kéz groteszk változáson ment keresztül: az alkar
folyamatosságát a biliong éle osztotta ketté. Aztán a
kéz felső része visszahúzódott; az alsó pedig ottmaradt
a fához szegezve.
Esthar késlekedés nélkül felpattant, és nekifeszült
az ajtónak. A beáradó fénysáv eltűnt; a szárny bezá-
ródott.
A hirtelen beállt félhomályban a fegyvermester ta-
pogatózó keze rátalált a jókora fém reteszre. Nyögve
megmarkolta a vakrozsda borította vasat, és betolta a
helyére.
A templomajtó bezárult.
Kirángatta a fába szorult fegyverét, és néhány lé-
pésnyire eltávolodott a bejárattól...
Aztán lihegve állt a sötétben. Várta, hogy mi fog
történni.
Tompa dördülés vert visszhangot a templom belse-
jében. Odakint egy elkárhozott az öklével verte a ka-
put. A hang megismétlődött.
 S amikor harmadszorra felhangzott egy - az előző-
eknél sokkal erősebb - dördülés, Esthar tudta, hogy
azt a zajt már több tetem ökle okozta.
Egyáltalán nem tűnt bizonyosnak, hogy a kadáve-
reket fel tudja tartóztatni Miurunk házának kapuja.
 Ötödik ének:
A lidércfényben
I.

Ahogy az idő délutánba fordult, a szél is egyre in-

kább megerősödött. A napkorong lassan, méltóságtel-
jesen ereszkedni kezdett lefelé a nyugati horizonton.
Lomhán hullott alá. Időnként úgy látszott, hogy
megáll, és billegve egyensúlyozik egy darabig a na-
gyobb sziklák tetején. De aztán mindig tovább uta-
zott. Az ormok pedig egyre nagyobb darabokat takar-
tak le a testéből.
A hegyek között hideg lett. A nyeregtáskákból ki-
szedték a tartalék ruhákat, de a viseletesek nem kerül-
tek vissza a helyükre. Azok is rajtuk maradtak, hogy
védjék őket a zefírek hűvösétől.
Sheam lecsutakolta a lovaikat, és kipiszkálta a pat-
kókba tapadt kavicsokat. Ellenőrizte a nyergeket, és a
szokottnál egy kicsit szorosabbra húzta a nyeregpár-
nák tartóhevedereit. Amikor a fekete lovag pejkójához
ért, hümmögve vette szemügyre a bojtokkal, lelógók-
kal és masnikkal díszített lószerszámot. A dudorászá-
sát egy pillanatra sem abbahagyva kicsattintotta a
bugylibicskáját, és nekilátott, hogy levagdossa a fö-
löslegesnek - és harcban veszélyesnek - ítélt díszítést.
Amikor az első bojt a porba hullott, a pejkó hátra-
fordította a fejét, és az ajkaival belecsípett Sheam ol-
dalába.
Amíg a zsivány a háttérben a lóval ordítozott, a fe-
kete lovag a romos rendház egyik ablakából figyelte a
lassan alváshoz készülődő napkorongot. A gondolatai
Sir Alexis várát járták. Odahaza már egész biztosan
megkezdődött az esti sürgés-forgás; a vecsernye elő-
készülete. Sáronrózsája még mindig a szobájában van,
mert az emlékei azóta sem tértek vissza. A várúr most
is szomorú; az undok képű Esthar pedig biztosan a
fegyvereit babusgatja, vagy egy szalmabábut aprít
halomra az udvar hátában.
 Mindezen képek eltávolították őt a jelen sorsától.
Gondolatai előbb a tegnapra, majd a tegnapelőttre irá-
nyultak vissza. Legvégül pedig azon időnél állapodtak
meg, amikor még rendben mentek a lovagi dolgai. Fel
nem foghatta, hogy változhatott néhány nap alatt ilyen
nagyot a világ.
Tranquilletatis visszatérte a földre alapjaiban vál-
toztatja meg az emberek világát. Eseményeket ger-
jeszt, ötlöttek fel benne a hó-hajú délután mondott
szavai.
Ezen elmélázott egy darabig. Nem nagyon tudta el-
képzelni a folyamatot. Hogyan tud a boszorkány
bármit is előidézni, ha nincs jelen? Értetlenül megráz-
ta a fejét. Elhatározta, hogy alkalom adtán kikéri erről
Sir Wroclaw véleményét.
A kolostor ablaka előtt keresztben, égnek vetett ke-
zekkel Sheam futott el; majd pár pillanat múlva han-
gos patacsattogással a pejkó viharzott el ugyanabba az
irányba. A fekete lovag szórakozottan bámult utánuk.
Egyáltalán: mit csinálhat most Tranquilletatis?
Sir Gosep hirtelen, előrehajolt, és az ablakpárkányra
fektette az ökleit. Úgy állt ott, mint a szélcsendben
megfeneklett hajó kapitánya, amikor megérzi a parti
szellő első rezdülését. Az ösztönei azt sugallták, hogy
nagyon fontos problémára tapintott rá az imént.
Lehet, hogy ameddig a boszorkány a sziklába zárva
feküdt, nem látott és nem hallott semmit, de gondol-
kozni valószínűleg tudott. És ha csak minden tizedik
évét szentelte töprengésre... Atyavilág! Ötven év alatt
a végletekig tökéletesíthetett bármilyen tervet, amit a
visszatérte utánra eszelt ki.
Sarkon fordult. Otthagyta a rendházat, hogy miha-
marabb beszélhessen Wroclaw lovaggal.

Khagna és Willd a délután nagy részében azzal

foglalatoskodtak, hogy a hó-hajú irányításával ponto-
dat jelöltek ki a Boszorkány szikla testén. A jelenés
állandóan a sarkukban járt, s bár légies kezeivel fogni
nem tudott, látó szemeivel szinte fúriaként ellenőrzött
utána mindennek, amit a két zsivány tett.
- Pontosság, fiaim! A pontosság mindenek felett!
- ismételgette megszállottként. - Ha rosszul mérjük
ki, évtizedekig áshatunk, akkor se találunk semmit!
A hely, amit kutattak, Sir Wroclaw földi maradvá-
nyait rejtette magában. A lovagot a rendház közelében
temették el; valóságos kriptát véstek neki a szikla
gyomrába. Csakhogy a bejáratot már az építés után is
gondosan álcázták; s az eltelt évszázadok alatt a ter-
mészet tovább tökéletesítette a lelkiismeretes kezek
munkáját.
Végül, amikor a két martalóc már igen sötét pillan-
tásokkal méregette, az aggastyán megállt egy hely
fölött.
- Itt kell lennie – mutogatott a lábai elé. – Ponto-
san itt!
Khagna előrelépett, és a kardját leszúrta a jelzett
helyre. A penge viszonylag könnyen siklott bele a ta-
lajba.
- Egészen puha - dünnyögte az orra alatt. - Sze-
rintem ez nem is szikla, hanem föld...
- Ez lesz a lejárat. - Az Öregember leguggolt, és a
talajt vizsgálta. - Igen. Ez lesz az...
Willd és Khagna zavarodottan pillantottak össze
fölötte.
- Odalent - közölte Wroclaw, miután felegyene-
sedett - egy ezüst koporsónak kell lennie. A szemöl-
dökfödelén egy vésettel. A jel egy kilencágú csillagot
ábrázol.
- Honnan tudod? – nézett rá Khagna értetlenül.
- Mi az, hogy honnan tudom? Az én koporsóm
az... vagy mi a fene!
- Na de, honnan tudod, hogyan néz ki, ha téged a
halálod után raktak bele?
- A koporsó még életemben elkészült - károgta Sir
Wroclaw. - Nem véletlenül lett olyan, amilyen. Az
ezüst megakadályozza a lélek szabad vándorlását.
 De a csillagon át... ami egy sötét szakramentum...
bizonyos feltételek teljesülése után mégis kiszökhet.
- Milyen feltételek?
- Ezt így nem olyan egyszerű elmagyarázni...
- Hahó! Sir Wroclaw! Beszélgetni szeretnék ve-
led!
A közelgő fekete lovag kiáltása félbeszakította a
hó-hajút. A témaváltás lehetőségének láthatóan meg-
örülve Wroclaw lovag hátat fordított a két haramiá-
nak, és az érkező elé sietett. Willd és Khagna lassan
baktattak utána.
- Milyen titkolózó, ha a haláláról faggatjuk... -
dünnyögte Khagna az orra alatt.
- Alkalomadtán majd megkérdezzük Gosepet. Le-
het, hogy ő többet tud róla. - Az utolsó szavakat
Willd már suttogva mondta.
- Azon gondolkodtam, amit délután meséltél a bo-
szorkányról - magyarázta éppen Sir Gosep a jelenés-
nek, amikor a zsiványok melléjük értek. - Sir
Wroclaw! Mit akar itt Tranquilletatis?
- Honnan kellene tudnom? - nézett rá Wroclaw
érdeklődve.
A fekete lovag tanácstalanul megrántotta a vállait.
- Te vagy az, aki a legtöbbet tudja róla.
A jelenés széttárta a karjait.
- Vannak sejtéseim, hogy mit akarhat. De ezek
csak elképzelések. Egyelőre tudjuk, hogy hol kell ke-
resni. Ez most a legfontosabb. Ha ma éjszaka sikerrel
járunk, majd eltöprengünk rajta, hogy mit akart. Most
ne a jövővel, hanem a jelennel foglalkozz!
- Mikor indulunk Midoriba?
A hó-hajú elmosolyodott.
- Nekem nem kell lovagolnom. Egyszerűen szét-
oszlatom magam, és ott jelenek meg újra... Nektek vi-
szont utaznotok kell.
Gosep lovag elfordította a tekintetét az öregember-
ről, és a társait kérdezte:
- Ti mit javasoltok?
- Sheam mit csinál? – kérdezett vissza Khagna.
 - Fogócskát játszik a lovammal.
- Szólj neki, hogy hagyja abba! Tanácsos lenne
még sötétedés előtt leérnünk a hegyről. Ha valamelyik
állatunk a lábát szegi… Nem lenne szerencsés, ha ép-
pen ma kényszerülnénk ketten egy nyeregbe.
- Ha jól értelmezem a szavaitokat - szólt közbe Sir
Wroclaw -, mihamarabbi indulást terveztek.
A másik három egyszerre bólintott rá.
- Rendben - hagyta jóvá a jelenés. - Mielőtt útra-
keltek, még meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat!
Pontosan ki kell ókumlálnunk, hogyan érkezzetek
meg a faluba. Nem szabad időt vesztegetnünk azzal,
hogy egymást keresgéljük, vagy...
A hó-hajú folyamatosan beszélve sétálni kezdett a
rendház irányába. Gosep jámboran baktatott mellette.
- …vagy utóbb tévesztjük a másikat szem elől.
Tranquilletatis hatalma…
A fekete lovag visszafordult, és a hátramaradottak
felé kiáltott:
- Ti nem jöttök?
- Mindjárt! - intett vissza Willd. Amikor a másik
kettő folytatta az útját a kolostor felé, hatalmasat só-
hajtott, és Khagna felé fordult
- Gyere! Jelöljük meg annak a nyamvadt lejáratnak
a helyét! Nincsen kedvem még egy délutánt tölteni a
keresgélésével.

II.
Az élőholtak olyan monoton lendülettel csapkodták
az ajtót, mintha favágók fejszéi kopogtak volna az er-
dőben. Esthar alkalmilag megmenekült a haláltól, de
most fogoly lett: a templom foglya.
A helyiség viszonylag kicsi volt. Midori gyülekeze-
te nem mondható igazán hitbuzgó fajtának, az embe-
rek - amíg éltek - kényelmesen elfértek itt a vasár-
napi istentiszteleteken.
 Esthar kezében a bilionggal végigsétált a félhomá-
lyos padsorok között. Útközben mindenhová betekin-
tett - még a gyóntatószékbe is -, de úgy tűnt, a számí-
tása bevált. Idebent nem voltak életre kelt kadáverek.
A léptei végezetül az oltárkőhöz vezettek. A bárdot
lefektette a földre, ő maga pedig leguggolt, és az ol-
tárnak támasztotta a hátát. A homlokát a tenyerébe
temette, és számot vetett a saját helyzetével.
Az ajtó - hacsak az élőholtak valami szerszámot
nem hoznak - egy-két napig is kitarthat. Voltak per-
sze más bejutási módok a templomba; sőt, Esthar a
saját szemével is látta, hogy a tetemek a házak tetejére
is felmásztak. Márpedig a templom födémje aligha
bírná ki a súlyukat... Mindezek ellenére, az ösztönei
azt súgták, hogy itt ideig-óráig biztonságban lehet. Az
ajtót tíz-tizenkét kéz próbálta bedönteni. Úgy gondolta
azért ennyi, mert ezek a tetemek látták, hogy ide
menekült be. A többiek számára egyszerűen csak el-
tűnt... A szent írások szerint az élőholtak nem rendel-
keztek fejlett intelligenciával, Bízott benne, hogy
azoknak, akik tudják, hol van, beletelik néhány napba,
amíg rájönnek, nem csak az ajtón át lehet hozzáfér-
kőzni.
Kivéve, ha...
A szent írások azt is állították, hogy a zombik életre
keltője egyben urukká és parancsolójukká is válik.
Márpedig, ha a holtak ura előkerül, neki aligha okoz
majd nehézséget, hogy az alattvalóit hathatósabb tá-
madási stratégiával küldje harcba.
Felsóhajtott, és a padlót nézte a lábai előtt. Mély
karcolások szántották fel a kő simaságát. Esthar most
az optimistább gondolatainak engedett teret.
Ha a kadáverek nem kapnak más utasítást, néhány
napig eldöngetik még a bejárati kaput. Ennyi idő alatt
pedig egészen biztosan érkeznek még emberek
Midoriba: Ha csak egy-két fős csapatok vetődnek er-
re… akkor valószínűleg ugyanarra a sorsra jutnak,
mint a lova. De ha többen érkeznek, néhányuknak si-
kerülhet elmenekülni. Akkor pedig hírét viszik, hogy
mi folyik itt. Zsoldosok érkeznek, esetleg páncélos
lovagok, akik megszabadítják az elkárhozottak lelkét.
Mennyi időt vehet ez igénybe?
Magában számlálta. Két-három nap alatt eljut a vi-
lághoz a Midori események híre. Körülbelül ugyan-
ennyi idő, ameddig összeszedik és felfegyverzik a
felmentő sereget. Még két nap, és Midori megtisztul a
sötétségtől. Ez összesen hat-nyolc nap.
Ennyi idő alatt szomjan hal.
- Nem biztos - mondott magának azonnal ellent.
Eshet az eső, vagy bekövetkezhet egy nagyobb éjsza-
kai lehűlés. Akkor hajnalra pára csapódik a hideg fe-
lületekre; s abból ihat valamennyit. A folyadékveszte-
ség biztosan legyengíti majd, de... ez is több, mint
semmi.
Szórakozottan húzgálta az ujjait a padlón. A baráz-
dákban lejjebb süllyedt a keze, a szélüknél pedig is-
mét kiemelkedett.
Ha pedig nem jutunk velük semmire... még mindig
megpróbálhatjuk a szerencsénket a szikla északi olda-
lán fekvő faluban.
Mikor is hallotta ezt?... Megvan: Sir Gosep félkarú
kísérője mondta a barlangban töltött éjszakájukon.
Esthar ide-oda sikló ujja hirtelen megdermedt.
Lehet, hogy a fekete lovag lesz a következő, aki be-
teszi a lábát Midoriba!
A keze megint meglendült, és egykedvűen folytatta
a szánkázást.
Hát aztán! Mit tud csinálni? Hisz’ a saját életét
sem tudja megmenteni! Hogyan tudna akkor Sir
Gosepen segíteni?
Az ujját most nem vízszintesen, hanem hosszában
húzta végig az egyik barázdán. A széle éles volt,
mintha nemrég keletkezett volna.
Olyasmi nyom volt, mint amikor egy nehéz, érdes
felületű sziklát húznak végig a kőpadló síkságán.
Mi a fenét csinálhattak itt a papok?
 Esthar egy kicsit előrébb dőlt, és megmozgatta a
hátát. Az oltárkő végig nyomta a vállán ejtett sebet, de
ez mostanáig fel sem tűnt neki.
Megint felsóhajtott, és az ajtó irányába fülelt. A
csapkodás ugyanolyan monoton maradt; az ütem egy
cseppet sem lassult.
A félhomály egyre sűrűsödött körülötte. Azt is
tudta, hogy amire kint besötétedik, már az orra hegyé-
ig sem fog látni.
A magányos férfi megborzongott. Felvette a földről
a biliongot, magához szorította, és végigfeküdt az ol-
tárkövön. A szemei mereven a mennyezet egy pontjára
szegeződtek.
Vajon mit hoz majd magával a leszálló éjszaka?

III.
Sir Wroclaw jelenése komoran hordozta rajtuk vé-
gig a pillantását.
- Minden vallás és minden isten hite - kezdte lassan
- rivalizál egymással. Az istenség első papjai sokkal
nagyobb kiváltságban részesülnek, mint a későbbi
követőik. Az uruk felruházza őket a saját hatalmának
egy részével. Nekik pedig szükségük van erre az
erőre. Bizonyítaniuk kell az istenük hatalmát az
embereknek, hogy azok őket kövessék.
- Az embereket nem Miurunk teremtette?
- De igen. Azzal, ha valaki maga mellé állítja őket,
egyrészt a saját hatalmát erősíti, másrészt a Miurunkét
gyengíti. Ezért vagyunk fontosak a fensőbb lények
szemében.
- Nem Miurunk az egyedüli isten?
- Isten csak egy van. A fensőbb lények leghatal-
masabbika. A legerősebb elfoglalja a mennyországot,
ettől a hatalma tovább növekszik.
- Minden fensőbb lényből lehet isten?
- Igen.
 - És ha Miurunk egy napon elbukik? Legyőzi egy
másik fensőbb lény?
- Akkor ő lesz az isten.
- És akkor őt kell imádnunk?
- Nem kell. Az ember azt szolgálja, akit akar.
Most is élnek a világban olyan emberek, akik nem
Miurunkat tisztelik.
- És Miurunk mióta isten?
- Eónok óta. Bár voltak olyan pillanatok, amikor a
pozíciója megrendült, még mindig ő a leghatalmasabb
minden fensőbb lény között.
- De volt olyan idő, amikor más volt az isten…
- Igen. Találtunk nyomokat arra, hogy a mi időnk
előtt a földön Galagont és Freyát imádták. Az előző
apró népeket teremtett a földre, akik a hegyekben
laktak; az utóbbi pedig karcsú, nyúlánkakat, akik a
vad természetet imádták.
- Törpék és elfek? Azt hittem, csak a mesében lé-
teznek.
- Valaha Galagon teremtményei uraltak itt min-
dent. Aztán Freya legyőzte Galagont, és megjelentek
az ő teremtményei, az elfek. Amikor Miurunk legyőzte
Freyát, megzabolázta a természetet, és megteremtette
az ő népét, az embereket.
- Mi lett Galagon és Freya teremtményeivel?
- Eltűntek. Az ő idejük lejárt.
- Kihaltak?
- Valószínűleg.
- És ha egy napon egy fensőbb lény legyőzi Mi-
urunkat, az embernek is vesznie kell?
- Alighanem igen.
A hó-hajú várt egy darabig, de mivel nem érkezett
újabb kérdés, ott folytatta, ahol az imént abbahagyta:
- A papok arra is használják a hatalmukat, hogy
irtsák a velük rivalizáló vallásokat. Lerombolják a
más hitek szentélyeit, és a helyükre a sajátjukat építik.
Régi praktika ez. Miurunk legtöbb temploma is olyan
helyre épült, ahol korábban, amikor még az alvilágiak
a földön jártak, az ő szentélyeik álltak. Ez rájuk nézve
 kettős csapás: részint területet vesztenek; részint azt
a hatalmat, amit a helyük sugárzott magából, az új
szentély idővel kioltja. Ahol ma templomok állnak,
ott többnyire az ősidőben is szentházak álltak. Ez a
kolostor - intett a kezével a rendház felé - nem
ilyen. Ezt mi építettük fel egy teljesen új területre.
De Midori temploma már ilyen. Azon a helyen
évezredek óta imádják az istent... de nem mindig
ugyanazt az istent.
Sir Wroclaw egy időre ismét abbahagyta a
beszédet. Megvárta, hogy a szavai leülepedjenek a
hallgatóságban. Fontos volt, hogy a többiek
megértsék, amiről mesél.
- Midori népe ostoba volt, a papjuk pedig gyarló.
Az istentiszteleteik fabatkát sem értek. A hitük híg
volt... felszínes. Tranquilletatisnak semmiféle
kihívást nem jelentett, hogy megölje a lelkészüket.
S miután ezt megtette, hozzákezdett, hogy Midori
templomában újjáélessze egy ősibb vallás
hagyományait. Azon a helyen egykoron a sötétséget
is imádták... A boszorkány a hely e korbéli
szellemét idézte fel újra.
- Midoriban most már a sötétség temploma áll?
- Még nem. Legalábbis nem egészen - fogalma-
zott óvatosan a lovag. - De a hely többé nem a
Miurunké... hanem Tranquilletatisé. Ott van a
rejtekhelye.
- A templomban?
- Az ősi templomban.
- Nem értelek teljesen…
- A két hely fizikailag is különválik egymástól. A
templom a föld színén áll. Az ősi templom pedig a
föld alatt.
- Miért nem semmisítették meg a papjaink a sötét
szentélyt?
- Megszentségtelenítették és beomlasztották a be-
járatát. Ezzel gyakorlatilag megsemmisítették.
Evilági erő nem volt képes többé helyreállítani.
- De a boszorkány…
 - Tranquilletatis képes volt rá. Ott rendezkedett be.
És ezért... ott fogjuk megkeresni ma éjszaka.
- Hogyan fogunk bejutni?
- Megkeressük a titkos lejáratot. Bemegyünk. Ak-
kora pusztítást viszünk véghez, amekkorát csak tu-
dunk. Ha felleljük Tranquilletatist, megpróbáljuk el-
pusztítani... A többi meg majd kiderül.
- És a szolgái? Mi lesz a boszorkány követőivel?
- Mind a faunokat, mind az élőholtakat fogja az
acél.
- Öten megyünk egy egész falu ellen?!
- Nem kell mindenkit levágni! A zombik elől el
lehet menekülni. A faunok... már keményebb diók.
De ők sem legyőzhetetlenek. - Az öregember elmoso-
lyodott. - Azonkívül az én tarsolyomban is lapul még
egy-két meglepetés. Ne felejtsétek el, hogy nekem is
volt ötszáz évem felkészülni a következő összecsapás-
ra!
Wroclaw töprengve az öklére támasztotta az állát.
Csendesen nézelődött egy darabig; a gondolatai látha-
tólag elkalandoztak.
- Amikor fiatalabb voltam - kezdte lassan -, sokat
foglalkoztatott egy kérdés. Beletelt néhány évbe, mire
sikerült szavakban is megfogalmaznom. Nagyjából
így hangzik: ha van valami, amit az egész világon
csak te cselekedhetsz meg... függetlenül attól, hogy ez
a dolog jó, avagy rossz... kötelez-e ez a tény önmagá-
ban arra, hogy meg is cselekedd?
- Milyen tény?
- Az, hogy csak te vagy képes véghezvinni azt a
valamit.
- Igen - vágta rá kapásból Sheam.
- Nem – rázta meg a fejét Willd.
- Nos - mosolyodott el Wroclaw -, erre a kérdésre
mindenkinek magának kell megkeresni a választ. De a
feleletnek, akármi legyen is, határozottnak és végle-
gesnek kell lennie. Az egész életedre szólónak... Én
úgy válaszoltam erre a kérdésre, hogy igen, kötele-
zettséget ró rád. Ez vezetett el idáig. Ezért vagyok
most itt... Ha egy napon ti is igennel válaszoltok erre a
dilemmára, meg fogjátok érteni, miért kell nekünk
szembeszállni Tranquilletatis-szal.
- Azt akarod mondani, hogy csak mi vagyunk ké-
pesek a boszorkány útjába állni?
- Lassan indulnotok kell - tért ki a válasz elől Sir
Wroclaw. - Midori már vár ránk.

Lefelé a hegyről versenyben voltak az alkonyattal.

A nap egy darabig velük együtt ereszkedett alá a
hegyoldalon, aztán otthagyta őket, és aznapra vég-
képp eltűnt valahol az Istenszéke-hágó bérceinél.
Most már semmiféle meglepetést nem okozott,
hogy egy lélek sem jön szembe a Midoriba vezető
úton. Megvolt rá a magyarázat. A falut napok óta
senki nem hagyta el; az élőholtak pedig - külön utasí-
tás nélkül - ritkán kóboroltak el a haláluk helyétől tíz
stádiumnál messzibbre.
Ahogy a lejtők egyre enyhébbé váltak, a növényzet
viszont magasodott körülöttük. Visszatértek az erdő-
ségbe, a zúgó lombú fák birodalmába. Besötétedett,
az égen felragyogtak a csillagok. Megjelent a ferde-
képű hold is; gyengéden tolni kezdte a hátukat, és
minduntalan arra késztette őket, hogy a saját árnyé-
kukba lépjenek. A két oldalról belógó falombok olyan
sejtelmet ébresztettek bennük, mintha egy alagútban
utaznának.
A lovak jámbor egykedvűséggel léptettek alattuk.
A fekete lovag kezdte úgy érezni, hogy nem is ők
utaznak, hanem maga a falu közeledik feléjük az
alagútban.
Ez a hangulat egyáltalán nem volt ismeretlen a
számára. Ha olyan dolog megtételére kényszerült, ami
ellen minden idegszálával tiltakozott, maga alá gyűrte
ez a benyomás. Mintha az egész világ azon munkál-
kodott volna, hogy erőszakot tegyen az ő érzésein;
egy láthatatlan valaki pedig mindenféle rothadt dol-
gokat nyomdosott volna a bőre legérzékenyebb pont-
jaihoz. Fel tudta mérni az előttük álló távolságot. Ez
az egyik pillanatban ijesztően rövidnek rémlett; a kö-
vetkezőben pedig úgy érezte: soha nem érnek oda.
Azt is érezte, hogy a pejkó igen zaklatott alatta. Ez
nem az a fajta játékos nyugtalanság volt, ami szinte
állandóan uralta az állatot. A pejkó vérét idegesség
hígította, és elfojtotta a való egyéniségét.
A három haramia komor hallgatásba burkolózott.
Khagna egyszer elővette és összeszerelte a kardját.
Aztán hosszan belebámult az előttük kanyargó erdei
út szájába, és ismét szétszerelte a fegyvert. Sheam fél-
percenként babrált valamit a vasból való műkéz bőr-
szíjain; Willd pedig szorosan markolt valami aprót. A
fekete lovag nem tudta, mi van a társánál; a rabló te-
nyeréből csak egy összecsomózott zsineg vége leffe-
gett ki.
Sir Wroclaw - az ígéretéhez híven - nem volt se-
hol. Amikor megindultak lefelé a Boszorkánysziklá-
ról, a hó-hajú jelenése egy darabig még ott állt a rend-
ház épülete előtt. Hosszan bámult utánuk. A fekete
lovag időnként visszafordult, és megszemlélte a le-
genda hősének egyre kisebbedő alakját. Aztán amikor
ismét hátratekintett, a jelenés már nem látszott sehol.
Szétoszlatta magát, hogy majd Midoriban jelenjen
meg újra.
Most még csend volt és fájó nyugalom. Azért fájt,
mert tudták, hogy ez már nem maradhat így sokáig,
Az alagút vége várt rájuk. Nem azért, hogy végre
megszabadítsa őket; éppen ellenkezőleg. Azért, hogy
valami még mélyebbel, még sötétebbel nyelesse le az
utazókat.

IV. '

Esthar felült az oltárkövön. Ahogy korábban is

sejtette, a beköszöntő éjszakával a templomban a látó-
távolság gyakorlatilag a nullára csökkent. Levetette
magáról a palástját, csíkokra hasogatta, aztán az egyik
 ilyen csíkot rátekerte a biliong vas fejére. Előkotorta
az övében hordott tűzszerszámot, és meggyújtotta
vele a szövetet.
A rögtönzött fáklya nagy lánggal és igen gyorsan
égett. A fegyvermester messze eltartotta magától, és a
tiszavirág életű világosságban körülnézett a templom
belsejében.
Amikor számba vette a lehetőségeit, nem kalkulált
az alvás szükségességével. Egyelőre úgy érezte, az
életben nem bírja többé lehunyni a szemeit - a délután
átélt lidércnyomás után ez nem is volt csoda -, de az
esze figyelmeztette arra, hogy előbb-utóbb le fogja
gyúrni a fáradság. Márpedig ha az álom rajta üt, ő el-
veszíti a lehetőséget, hogy befolyásolja a sorsát.
A bárdra tekert szövet egyet-kettőt lobbant, aztán a
lángok végképp kialudtak. A ruhadarabok egy dara-
big még vörhenyesen izzottak. Véresre színezték a
fegyvermester kuporgó alakját.
A csend olyan természetesen ülte meg a levegőt,
hogy Estharnak egy darabig fel sem tűnt a szokatlan
volta.
Gondolataiban alvóhely után keresgélt. Egy jól
védhető zugot akart találni, amit lehetőleg csak egy
irányból lehet megközelíteni. Egy szűk folyosót...
vagy egy magaslatot...
Meredten bámult a sötétbe. Az agya már rég nem
fogta fel, amit látott; egyre csak az emlékeit kutatta.
Az ösztönei azt sugallták, hogy valahol látott már
ilyet.
A két kritérium - a folyosó és a magaslat - fokoza-
tosan összeúsztak a szemei előtt. A folyosó lassan el-
fordult; a magaslat pedig szabályos, emberkéz alkotta
formát öltött. És ez a kettő együtt kiadta a...
...harangtornyot!
Gyorsan visszaidézte az emlékeiben a templom
külsejéről őrzött képet. Kívülről nem vezetett út a ha-
ranghoz, tehát a feljáró valahonnan innen kell, hogy
nyíljon. Több, mint tökéletes. Ekkor döbbent rá a
változásra.
 Csend volt. Az élőholtak nem döngették többé a
kapukat.
Az éjszaka nem változtathatta meg a viselkedésü-
ket. A beálló fordulatnak valami más oka kellett, hogy
legyen.
Leugrott az oltárról, és elóvakodott a bejáratig. A
fülét a deszkák illesztéséhez tapasztotta, és hallgató-
zott egy ideig. Kint csak a szokásos éjszakai neszek
honoltak. Dudorászott a szél, valahol egy zsanér nyi-
korgott. Harci zajokat nem hallott, így Esthar elvetette
az a lehetőséget, hogy újabb utazók érkeztek
Midoriba.
Akárhogy is: jobb lesz, hogyha mihamarabb fel-
deríti a harangtoronyba vezető utat.
Ismét fáklyává változtatta a biliongot, és bevilágí-
totta a helyiség ezen részét.
A bejárattól nem olyan távol - ott, ahol a mennye-
zet még nem szökött el messzire a padlótól -, öt láb
átmérőjű, fából készült csapóajtó gubbasztott a pla-
fonban. A deszkái pácolva voltak, a fa erei pedig fé-
nyesre polírozottak.
Esthar gondolkozás nélkül nekifeszült a legköze-
lebb álló padsornak, és a nyílás alá taszigálta. Fellé-
pett az ülőalkalmatosságra, és a már hunyorgó lángok
fényénél közelről is megvizsgálta az ajtócskát.
A tűz kialudt.
Ingerülten a földre dobta a csatabárdot. Mind a két
kezével felnyúlt, és rángatni kezdte a fa lapot.
Karistoló, csikorgó hang zendült fel a sötétben. Kő
súrlódott a kőhöz... és a hang valahonnan a sötét
szentélyből érkezett.
Estharnak esze ágában sem volt a zaj okát keres-
gélni. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy az a dolog,
ami a robajlást okozta, nem emberi léptékű. És go-
nosz.
Menekülni akart.
Még egy hatalmasat rántott a nyílás fedelén, és a
következő pillanatban a zárnyelv engedett. A fa nye-
keregve elfordult a sarokpántjain, és most úgy lógott-
lengedezett alá, mint egy szabályos, barna nyelv. A
menekülés útja feltárult. A lyukból egy gondosan ösz-
szetekert kötélhágcsó hullott alá; néhány pillanat
múltán a végére kötött nehezékek feszessé és merevvé
egyenesítették ki.
Hátul, valahol az oltár környékén világosság de-
rengett fel. A fény tömör volt és anyagiasuk, mintha
fáklya világítana a ködben. Vakított, de nem tett látha-
tóvá semmit.
Esthar leugrott a padról, és gyorsan eltolta a feljárat
alól. Tudta, hogy nem sikerült visszaállítania az ere-
deti helyére, de azt is, hogy így legalább nem lesz
azonnal egyértelmű, merre kell keresni.
Felmarkolta a földről a biliongot és nekiveselke-
dett a kötéllétrának. A lábai szinte repültek a rezgő
fokokon. Egy szempillantás múltán már keresztül is
tuszkolta a testét a csapóajtón.
A szentélybe folyó fény egyre duzzadt. Térdmagas-
ságban hömpölygött a padsorok között.
Esthar amint felért, a lábait a keret keskeny geren-
dáira helyezve terpeszben megállt a nyiladék fölött.
Előrehajolt, és egy hatalmas rántással felhúzta a kö-
télhágcsót. A szerszám a mozdulattól alaposan össze-
bogozódott, de az öregembert akkor ez foglalkoztatta
a legkevésbé. Még egyszer meggörnyedt. A plafonból
előnyúló keze megmarkolta a pácolt ajtócskát, és azt
is visszaemelte a helyére. A zárnyelv töröttségét a
balkezes hárítótőrével pótolta: a pengét beszorította az
ajtó és a keretlécek közé.
A fegyver úgysem ért már sokat a kaszkara nélkül.
Aztán csak állt ott; az orrlyukain sebesen ki-be
áramlott a levegő. Sejtette, hogy mi történhetett oda-
lent.
Az oltárkő mozdult el a helyéről, hogy a mélység-
ből valami iszonyatost köpjön ki a felszínre.
Elővette a tűzszerszámot. Néhányszor csattintott
vele, és az aprócska lángnyelv...
 V.
...életre kelt a Sheam kezében tartott tűzszerszá-
mon. A zsivány a narancssárga nyelvet egy rongyca-
fathoz érintette, és hagyta, hogy az alaposan belekós-
toljon a kelme húsába.
A rongyot korábban egy hasas palack szájára teker-
te rá; annak gyomrában pedig a haragasi barlangból
elhozott pálinka lapult.
A vaskezű gyorsan Khagnának nyújtotta a lángoló
nyakú fütyülőst, és a nyeregtáskájából egy újabbat
húzott elő.
- Siess! - szólt rá a másik irigylésre méltó hideg-
vérrel. - Nem akarom, hogy a körmömre égjen ez a
vacak.
A második bütykös is tüzet fogott már. Sheam né-
hány acre-nyira feldobta a levegőbe és újra elkapta.
Összenéztek Khagnával.
A kezük egyszerre lendült hátra, s utána gyors ív-
ben csapódott ismét előre. A holtponton elengedték a
palackokat. Azok üstökösként folytatták pályájukat az
éjszakai firmamentumon.
A két zsivány Midori legszélső házainak tetejét
célozta meg. A flaskák becsapódtak és összetörtek. A
belsejükből kifolyt a pálinka, s amikor a cserepekkel
együtt a lángoló szövetek is a tetőhöz értek, meggyúj-
tották azt.
A levegő felmordult, a zsúptetőkön fellángoltak a
szabálytalan alakú tócsák. Eső nem esett; az enyhe
szélnek pedig esélye sem volt, hogy elfojtsa a tüzeket.
A faluhatáron ácsorgó fekete lovag és a három er-
dei haramia némán bámulták a kitörni készülő lángvi-
hart.
- Szép munka volt - csendült mögöttük egy resze-
lős hang. Ahogy odafordították a fejüket, egy remegő,
elmosódott emberi sziluettet láttak. A jelenés körvo-
nalai egyre határozottabbá váltak, végül kibontakozott
belőle a hó-hajú ismerős alakja.
 - Felgyújtottunk egy falut - vakkantotta dühösen
Khagna - Mi ebben a szép?
- Midori már elkárhozott. Azzal, hogy kiszabadít-
juk az árnyvilágból, és a pokolra küldjük, Miurunk-
nak tetsző cselekedetet hajtunk végre.
- „Ölni fogunk, mert szeretjük Istent”?
- Én inkább úgy fogalmaznék: egy öltés jókor ki-
lenc mást pótol.
- Odanézzetek! – kiáltott fel Sir Gosep.
A két ház között, ahol a lángok bevilágították az
utat, a föld fodrozódni kezdett. Éppúgy, mint annak
idején Esthar szemei előtt, most is egy barna földku-
pac dudorodott elő. Egyre hízott és hízott; láthatólag
már csak néhány pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy
szétpukkadjon.
- Egy faun lesz az – jelentette ki nyugodtan Sir
Wroclaw.
- Egy ördög?!
- Igen. Éppen időben.
- Időben?! Mihez?!
- Ideje, hogy megtanuljátok, hogyan kell harcolni
ellenük. Ideje, hogy legyőzzétek a szíveteket megülő
félelmeket. A sötétség eme szolgájának pusztulása a ti
okulásotokat kell, hogy szolgálja.
- Én úgy látom, hogy még nagyon is él... - vetette
közbe összeszorult torokkal Sheam. - Ez is elég okító.
A földkupac szétrobbant. A patás ördög megérke-
zett az emberek világába. Willd, aki már látott egyet a
fajtársai közül, még ilyen távolságból is fel tudta is-
merni az azonos részleteket. A szemüregekben forgó
eleven húsgömböket... A hosszúra nyúlt szemfogak
között cikkázó villás nyelvet... A karmos kezeket, a
vállak fölül előkandikáló denevérszárnyakat.
A zsivány elméje kezdett belezuhanni a tosnaja
szilába. A tudata szűkült, a gondolatok elillantak belő-
je... A szemei által közvetített kép árasztott el min-
dent Utolsó értelmes ideaként még felfogta, hogy a
látvány árt neki, de annyi ereje már nem maradt, hogy
a megkövült szemeit más irányba fordítsa.
 - Amit most érzel - szólalt meg a fejében az öreg
ember krákogó hangja -, az a tosnaja szila. Magad-
nak kell rájönnöd, hogyan tudod megtörni a
hatalmát.
Amíg a szavakat hallotta, az émelyítő erő némileg a
háttérbe szorult. A tekintete egy pillanatra elrebbent a
szarvas kreatúráról. Látta, hogy Sheam és Khagna is
szoborrá dermedve bámulnak abba az irányba. Egyedül
Gosep volt az, aki másként viselkedett. Ő is az ör-
dögöt nézte, de közben ijedten pislogott.
A fekete lovagot csak a látvány nyűgözte le. A
szent esküje és az ezzel kiérdemelt áldás megóvták az
ártó bűbájtól.
- Nagyon jó, Willd! - értek el hozzá ismét Sir
Wroclaw szavai. - Birkózz csak vele! Most még tudok
nektek segíteni, de nem biztos, hogy mindig mellette-
tek leszek. Tanuld meg legyőzni!
A zsivány nyelt egyet. A mozdulat hihetetlen erő-
feszítéseket igényelt. Mintha a testének minden izma
megmacskásodott volna.
- Milyen rusnya bestia! - ért el hozzá Sir Gosep
undorodó kiáltása.
- Gyanítom, hogy ő ugyanezt gondolja rólad - él-
celődött vele a hó-hajú jelenés. S mialatt ezt mondta,
Willd ugyanezen hangtól ezeket a szavakat hallotta a
fejében:
- Nyomás, fiam! A társaid sokkal rosszabbul áll-
nak. Lehet, hogy neked kell segíteni őket!
Willd hirtelen megértette, hogy az öregember való-
ban a sorsukra hagyja őket.
- Miurunk nem fog beavatkozni, hogy megfékezze
Tranquilletatist?
- Segít nekünk, hogy mi fékezzük meg Tranquille-
tatist.
Ugyanaz a logika. Wroclaw megad nékik minden
segítséget, de a feladatot nekik kell elvégezni. Átko-
zott sarlatán! És a szent írások még ezt nevezték ne-
mes lelkűnek! Isten az égben! Mi lesz ha Khagna
vagy Sheam nem tud szembeszegülni a bűbájjal?
- Elkárhoznak - érkezett a rezignált válasz.
 Willd a hó-hajú felé kapta a fejét. A tekintetében
düh - valódi gyilkos harag - csillogott.
- Ütődött vénember! - ordított rá. - Miért nem
segít nekik?!
A jelenés különös szemeiben most vidámság és
elégedettség szikrái lobbantak.
- Szép munka volt, fiam! - mondta, és a hangja
melegséget sugárzott. - Soha ne felejtsd el, hogy le
tudtad gyűrni! Soha!
Á zsivány csak ekkor fogta fel, hogy megszabadult.
Döbbenten nézett vissza az ördögre, és...
...abban a pillanatban megint elkapta az erő. De
most nem annyira fátumszerűen. Amikor érezte, hogy
a látvány kezdi elborítani a tudatát, még le tudta
hunyni a szemét.
Gyorsan elfordította a fejét. Csak akkor nyitotta ki
ismét a szemét, amikor már biztos volt benne, hogy
nem láthatja meg a faunt.
- Gosep! - kiáltott arra, amerre a lovagot sejtette. -
Mit csinál a patás?
- A vasvillájával hadonászik - közölte a szemken-
dős viszonylag nyugodtan. - Most a föld felé fordította
a hegyét, és mintha egy jelet rótt volna a porba.
- Jól látod, lovag - kárálta Sir Wroclaw. - A falu
határa eddig helyhez kötötte, de most megszentségte-
lenítette azt a földet, amin állunk.
- De hát miért?
- Hogy a közelünkbe tudjon férkőzni. Most már
ide tud jönni hozzánk.
- Miurunk!
- Nem hiszem, hogy most figyel ránk. Én a helye-
tekben inkább csinálnék valamit.
Willd nem mert odanézni. Khagna mellé léptetett a
lovával, és veszettül rázni-rángatní kezdte a társát. De
az a másik nem akart feleszmélni.
- Nézzétek, milyen gyors! - sikoltott fel mögötte a
fekete lovag.
- Gosep lovag! - A jelenés hangja szigorúan csat-
tant. – Csináljatok valamit!
 Willd egyre makacsabbul rázogatta a zsivány testét.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a tenyerét a má-
sik szemei elé helyezte.
- Mindjárt ideér! - Sir Wroclaw hangja most már
nemcsak szigorú, hanem fenyegető is volt.
- Fussunk! - sikoltott fel a fekete lovag. És a kö-
vetkező pillanatban nagyon sok minden történt.
Willd érezte, hogy a befogott szemmel veszteglő
Khagna egyszerre megmozdul.
- Ne nézz oda! - ordított rá. - Akármi is történik,
ne nézz oda!
A háta mögött lópatkók dobogása hangzott fel.
Willd is megsarkantyúzta a lovát, és Sheam mellé rú-
gatott. Közben egy gyors pillantással felmérte, mi
történik a többiekkel.
A látvány monumentális volt.
Először is Sir Gosepet láthatólag elragadta a lova.
A faun ördög valóban feléjük közeledett, és valóban
iszonyatosan gyorsan. Egy tizedstádiumnyi távolság
sem választotta el őket egymástól.
A pejkó pedig feléje vágtatott. Nyílegyenesen ro-
hantak egymással szemben. Az ördög kitárta a szár-
nyait és felszökkent a levegőbe. A sebessége eközben
sem lassult le, viszont most már ő is olyan magasság-
ban suhant előre, mintha lovon ülne. A fekete lovag
kétségbeesetten ordított. A faun elfordította a kezében
tartott vasvillát, és az ágas végét úgy nyújtotta előre,
mintha a fegyver egy lovagi kopja volna.
Sir Gosep minden bátorságát összeszedve az egyik
kezével elengedte a gyeplőt, és kirántotta a hüvelyé-
ből a flamberge pengét. Hogy a fegyver egyensúlyát
egyáltalán képes legyen megtartani, a ricassónál mar-
kolta meg a kardot. Vízszintesen kitartotta maga mellé
oldalra... és ez volt minden, amire a képességeiből
futotta.
Willd megigézve bámulta a látványt. Még egy
szempillantás, s a faun és Gosep összeütköznek.
Ekkor a pej csődör hirtelen megvetette a mellső lá-
bait. A roham lendületét ennyi idő alatt megfékezni
már nem lehetett - és nem is lett volna értelme, hiszen
fekete lovag már így is vészesen előrebillent a nye-
regben -, de a lónak egyáltalán nem ez volt a
szándéka. A megtorpanás egy szívdobbanásig sem
tartott. Aztán az állat enyhén a hátsó, lábaira ágaskodott
- ekkor a fekete lovag ismét visszazuhant a helyére -,
s a pejkó a lábait jó néhány arasznyival távolabb
helyezte vissza a talajra.
Mindezen manőverek végén a ló srégen állt a szár-
nyaló ördög útjában. A lovag kezében tartott kard
pengéje pedig nyílegyenesen meredt előre.
A patás felnyársalódásának gusztustalan reccsené-
sét még Willd is hallotta.
A tetemet tovább vitte a röptének lendülete. A zsi-
vány látta, ahogy a faun Gosep testének ütődik, és ki-
borítja a lovagot a nyeregből.
Ahogy a két egymásba gabalyodott test lezuhant a
földre, Willd még azt is szemügyre tudta venni, mi-
ként mered elő a flamberge penge hegye a denevér-
szárnyak között az ördög hátából.

VI.
...és amikor az aprócska lángnyelv életre kelt, a
fegyvermester hozzáérintette a lángot a csatabárdból
rögtönzött fáklya szövétnekéhez. Veszélyes volt eb-
ben a függőleges aknában tüzet gyújtania. A rongyda-
rabból izzó zsarátnokdarabkák hullottak le, és az ajtó a
lábai alatt fából volt. Ha a sors kegyetlen hozzá, és a
nyílászáró lángot fog... akkor a nyitott tetejű harang-
torony úgy fog viselkedni, mint egy kémény. És ha-
marosan nagyon meleg lesz idebent.
De most mindennél fontosabb volt, hogy lásson.
Maga mögött akarta tudni a templom szentélyét,
olyan messzire, amennyire csak lehet. Az egyetlen út
felfelé vezetett, és ő nem mert a sötétben nekivágni a
kapaszkodásnak. Ha a tető közelében elvét egy fokot,
vagy narminc lábnyi zuhanás vár rá.
 Az építők vasfokokat vertek a torony falába.
Ahogy Esthar a lángok fényénél szemügyre vette az
elsőt, látta, hogy az illeszkedésnél mennyire megrepe-
dezett már a malter.
A biliongot hátul ferdén az övébe tűzte. Ez is is-
tenkísértésnek számított, hiszen a lángok így alig egy
lábnyira lobogtak a vállától, de a mászáshoz mind a
két kezére szüksége volt.
Sebesen kapaszkodni kezdett felfelé. Azt még nem
tudta, hogy ha felér a haranghoz, mit fog csinálni, de
abban biztos volt, hogy bármi jobb lehet attól, ami a
szentélyben vár rá.
Nem állt meg, és nem nézett le. A szemei előtt
veszettül, imbolygó képen egyre nagyobbá vált a ha-
rang tátott szája. Már a csepp alakú nyelvet is ki tudta
venni.
A feje fölül huzat csapott le rá. A csatabárdon égő
rongyok füstölögve elaludtak.
A harangnyelvről lelógó kötél aljával egy vonalban
háromarasznyi széles fapadozat futott körbe a tor-
nyon. Esthar keze a következő pillanatban már erre
markolt rá. Felhúzta magát az állványzatra, és máris
ott állt, ahonnan annak idején a harangot húzták.
A torony oldalát kilyukasztó boltívek aljai a dereka
magasságában voltak. A feje fölött négy lábbal lógott
a harang alja; előtte középen pedig a húzókötél lógott
alá.
Az a légmozgás, ami a föld magasságában csak
szellőként fújdogált, itt valóságos viharként ugatott a
boltívek résein. Esthar ősz tincsei vadul lebegtek a
huzatban; gyorsan a falhoz kellett simulnia, nehogy
megtántorodjon.
Amikor a hátát a szilárd támasznak vetette, meg-
érezte azt is, hogy a torony legalább tíz acre-nyit ki-
leng a szélben.
Megfordult, és a magasból kitekintett Midorira. A
falu szélén álló házak, amelyek közé néhány órával -
vagy egy évezreddel - ezelőtt beóvakodott,
rőten lángolva lobogtak az éjszakában. Esthar még a
füstszagot is érezte.
Összehúzott szemmel figyelte a tűz által megvilágí-
tott területet. Nem volt benne egészen biztos, de
mintha árnyak mozgását látta volna a fényudvar szé-
lén.
A szívét reménység öntötte el.
Mögötte, a torony túlsó oldalán, a boltív alsó szegé-
lyén egy kapaszkodó kéz jelent meg. A végtagot sötét
szőr borította; feketék voltak a karommá hosszabbo-
dott körmei is.
A fegyvermester biztonságban érezte magát. Egé-
szen megfeledkezett arról, hogy a nap folyamán látott
olyan rémeket is, melyek képesek voltak a repülésre.
VII.

A hanyatt fekvő Sir Gosep látóterében egyszerre

Willd jelent meg, és a fejével eltakart néhány csilla-
got.
- Gyönyörű vágás volt! - ordítozta a zsivány az
arcába.
A fekete lovag nyögve felült. Valami száraz, barnás
pernye pergett le a ruháiról - az elporhadt ördög ma-
radványai.
- Megölted! - kiáltozták körülötte a társai. Karok
nyúltak a hóna alá, és felsegítették a földről.
A lovaik - közöttük a pejkó - a hátuk mögött áll-
tak. Sir Gosep szemrehányó pillantást küldött a hátasa
irányába, mire az megmozgatta a füleit, és jámboran
nézett vissza rá.
- Szép volt, lovag - szólalt meg Sir Wroclaw jele-
nése is. - De még nem jött el az ünneplés ideje. Én a
helyetekben - vette elő újra az undokabbik hangját -
nagyon gyorsan megnézném azt, ott.
A Sáronrózsája legenda hősei a hó-hajú mutatóujját
követve a jelzett irányba pillantottak.
 A lángoló épületek bevilágította fényudvar túlsó
oldalán mozgott a sötétség. A zsiványok résnyire szű-
kült szemekkel meredtek a gyanús pontra. Nem a látá-
suk csapta be őket, a mozgás egyre határozottabb volt.
Valami lassan közeledett a fény felé.
A jelenség mindenkit valami másra emlékeztetett.
Sheamnak egy tábortűz mellett eltöltött éjszaka jutott
az eszébe, amikor egy kiéhezett barnamedvét csaltak
oda a lángok fényei. Willd gondolataiban egy régi
tűzvész öltött alakot; a korommal szennyezett, fekete
füst örvénylett ilyenképpen. Sir Gosepet a dolog leg-
inkább egy árvízszerűen szétterülő fekete tintatengerre
emlékeztette.
Mind a három gondolat megfogott valamit a lát-
szatból, de az igazsághoz Khagna jutott a legköze-
lebb. Neki a haragasi fogadóban eltöltött éjszaka ju-
tott az eszébe, amikor valami a háta mögé került a li-
dércfényben.
Amikor az első sziluett - merthogy nem egy, ha-
nem egy egész sereg közeledő alak volt - kiért a
fényudvarra, egy pillanatig mindannyian úgy vélték:
élő embert látnak.
Aztán előbukkantak a többiek is. A tüzek fénye vi-
aszfehér arcokon és üveges tekinteteken járt árnyékos
táncot.
Midori lakosai megérkeztek, hogy fogadják a falu-
jukba érkezőket.
- Hiszen ezek halottak… – motyogta Sheam.
- A lelkük elkárhozott – bólintott rá a hó-hajú.
A fakó és a két almásderes idegesen felnyihogtak.
A pejkó a fekete lovag felé fordította a fejét, és idege-
sen nézte.
- Vigyázzatok! - szólalt meg ismét Sir Wroclaw. -
Ezek sokkal gyorsabbak is tudnak lenni!
- Meg lehet őket ölni? – csattant fel Sheam hangja.
- Szembe szálljunk velük? – ordította Sir Gosep is.
- Először is: igen; másodszor pedig: nem javasol-
nám - érkezett a nyugodt válasz.
 A szél nyögéseket, sóhajokat és az oszló tetemek
szagát sodorta feléjük.
- Akkor hát mit tegyünk?!
- Használd az eszedet, lovag! Ami engem illet -
közölte a jelenés -, találkozunk a templomnál!
Azzal egyszerűen semmivé foszlott; otthagyta őket
az élőholtakkal.
- Sir Wroclaw! - ordított fel kétségbeesetten a fe-
kete lovag. - Várj!
De a hó-hajú már nem volt sehol. A zihálások és
nyögések most már egyetlen, folyamatos sóhajjá
folytak össze.
- Kergült vénember! - fakadt ki Willd. - Iderángat
minket, aztán meg elhúzza a csíkot!
- Azt mondta, hogy a templomnál lesz! - kelt a
védelmére Khagna.
- Hagyjátok abba! - ordítozott Sheam is. - Más
dolgunk van!
Az elkárhozottak csoszogva közeledtek. A legelsők
már száz lábnyira sem lehettek.
„Használd az eszedet", idézte magának Wroclaw
szavait a szemkendős. Vajon mire gondolhatott?
- Arra, te szerencsétlen - szólalt meg az elméjében
egy hang -, hogy a gyors lehagyja a lassút.
A zsiványok összenéztek, és egyszerre indultak a
lovaik felé.
Mögöttük - mintha csak a jelenés előző, fenyege-
tésszerű ígéretét akarnák igazolni - nekilódultak az
élőholtak is.

VIII.
A kapaszkodó fekete kéz mellett megjelent a párja
is. A faun ördög fel tudott vitorlázni a boltívek ma-
gasságáig, de a harang négyszögletű birodalmába már
nem repülhetett be. Nem a serlegtestére kovácsolt -
talmi - szakramentumok akadályozták meg ebben...
egyszerűen a szárnyai fesztávolsága volt szélesebb a
bolthajlás résénél.
A faun egy ruganyos mozdulattal felrántotta magát,
és enyhe terpeszben, a farkával egyensúlyozva felállt
a botív alsó peremére. A kőhöz érő patái jellegzetes,
koccanó hangot adtak.
A fegyvermester meghallotta a neszt. Kétségei nem
voltak afelől, hogy támadó lapul mögötte. Anélkül,
hogy megfordult volna, a kezében tartott bilionggal -
félig vaktában - hátracsapott a feje fölött.
Az ördög látta az ívben hátralendülő csatabárdot.
Úgy ítélte, a támadás semmiféle veszélyt nem jelent rá
nézve. A fegyver nyele - hiába fogta a magányos em-
ber egészen a végénél - túlságosan rövid volt ahhoz,
hogy az elkárhozásra ítélt lélek elérhesse vele. A bárd
feje jó néhány lábbal a teste előtt fog elsuhanni - ár-
talmatlanul.
Az igazi veszélyforrást túl későn ismerte fel.
Esthar a teste minden erejét beleadta a csapásba.
Tudta, hogy ha a számítása nem vált be, a lendülettől
hanyatt fog zuhanni... egyenesen a harmincöt láb
mély toronyba.
A biliong feje sziszegve hasította a levegőt. És a
következő pillanatban nekicsapódott Midori hatalmas,
öntöttvas harangjának.
A bongás ilyen közelről fülsüketítő volt. A giganti-
kus kolomp átvette a csapás lendületét. Az energia
egy részét arra használta fel, hogy berezonálhassa az
öntöttvasat... De a fennmaradó, nagyobb rész - az
ember terveinek megfelelően - kibillentette a serleg
alakú testet a helyéről. A hatalmas tömeg oldalra len-
dült.
A lefelé lógó harangnyelv a tehetetlenség miatt
csak habozva akarta követni az őt körülölelő testet.
Belülről keményen nekikoccant az öntöttvas falnak -
másodszor is megszólaltatva ezzel a harangot.
A harmadik gongást az idézte elő, amikor a kilen-
dülő serleg gyilkos erővel a boltíven álló faun testé-
nek ütközött.
 A kiszédülő, félig eszméletlen ördög körmei hosz-
zú párhuzamos barázdákat karcoltak a torony falába.
A test a templom tetejére zuhant, beszakította a cse-
répfedelet, és - mint egy vízzel töltött marhahólyag -
szétrobbant a szentély kövezetén. Mindeközben a
fegyvermester kétségbeesetten küzdött az
egyensúlyáért. A fölötte lengő harang rá nem
jelentett veszélyt - attól alacsonyabban állt -, de a
sarkai a mélység fölött táncoltak.
Az a makacs súlytöbblet, ami mindenáron a vesztét
akarta okozni, a biliongja volt. Egy lélegzetvételnyi
ideig elkeseredetten küzdött, hogy megtarthassa a
fegyverét... aztán feladta. Az ujjai ellazultak a fegyver
markolatán; a nyél kicsúszott a kezéből.
Esthar visszanyerte az egyensúlyát, a csatabárd
pedig nyílegyenesen hullott alá a torony belsejébe.

A harangtoronyba vezető feljáró ajtaja recsegve be-

szakadt. Egy fémfejű fegyver zuhant ki onnan. A
gyorsan rothadó ördögi maradványoktól alig néhány
arasznyira állt bele a kőpadlóba. A lidércfény néhány
secundumig kavarogva őrizte a zuhanása nyomvona-
lát.
Amikorra az anyagiasult fény örvénylései nyugal-
mat találtak, egy hajlékonytestű, emberszerű sziluett
jelent meg a földre zuhant biliong mellett.
Leguggolt a tárgy mellé, és a szemüregeiben világító
apró fénygömbökkel alaposan megvizsgálta.
Végezetül felfelé fordította összeaszott húsú arcát, és
bebámult a függőleges járatba.
Még így, guggolva szökkent fel a levegőbe. Nem
ugrott. A testét tulajdonképpen meg sem mozdította;
egy ősi boszorkánypraktikát vett igénybe. A beáradó
holdfényen lebegett.
Csak amikor már egy lábnyira szállt a padló szintje
fölött, csak akkor egyenesítette ki a testét, hogy ké-
nyelmesen beférjen a nyílásba.
 Tranquilletatis nesztelen féregként siklott felfelé a
torony belsejében.

IX.
Olyan gyorsan vetették magukat nyeregbe, hogy
Khagna és Sheam még a lovaikat is felcserélték. Az
állatokat nem kellett különösebben sarkantyúzniuk,
indultak azok maguktól is.
Mögöttük ziháló, szuszogó hordaként törtettek az
elkárhozottak.
A lovak kitörtek a faluhatáron. Normális körülmények
között ennyi elég is lett volna, mert a zombik nem
léphettek volna a tiszta földre; de a nemrég felbukkant
faun megszentségtelenítette a talajt, amin álltak. A
kadáverek számára ezzel megszűnt a tabu: ebben az
irányban szabadon szétszéledhettek a faluból. Néhányan
közülük valóban meg is indultak a hegyek felé, de a
többség a rablók után vetette magát.
Az élőholtak léptei ideig-óráig felvehették a versenyt
az élők lábaival - de egy lóval már nem. Miután a
haramiák nyeregben ültek, a küzdelem gyakorlatilag
eldöntöttnek volt tekinthető. Csak idő kérdése, hogy a
gyors lehagyja a lassút.
Persze csak átmenetileg. Mert az utazóknak eszük
ágában sem volt elhagyni Midorit.
A pejkó törtetett az élen. A jobb oldalán, alig egy
lépéssel lemaradva vágtatott Sheam és Willd. Az ő
sarkukban pedig Khagna nyargalt.
Az eldobott szeszes flaskák nyomán életre kelt tűz
már önhatalmúlag irányította a sorsát. A felgyújtott
házaknak addigra a falai is parázslottak. A tartógerendák
sötét vonalakként rajzolódtak ki a narancssárga, tűztestű
falak alatt. A ropogó lángok követeket küldtek a széllel
az ég felé. A zsúpfedelet alkotó kévék könnyedén
vitorláztak a magasba a meleg levegő szárnyán. Aztán
amikor a légáramlatok kikoptak aló-
 luk, ismét visszaereszkedtek a földre. S ahová megér-
keztek, ott hamarosan újabb lángok csaptak fel.
Tűzvihar volt kitörőben.
Mindeközben a négy lovas egy kisebb vargabetűt
leírva ismét Midori felé vette az irányt. Az élőholtak
elmaradtak mögöttük a sötétben. A lovasok sejtették,
hogy még a nyomukban vannak; de a megszerzett
egérútnak elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy el-
érjék a templomot.
Ott, ahol visszatértek Midoriba, nem volt semmifé-
le út. A lovak patái előbb a falu határában lévő szán-
tóföldeken tiportak; aztán elébük bukkant egy ala-
csony léckerítés, amit a pejkó egyszerűen legázolt.
Egy kerekes kút mellett viharzottak el, zöldségesker-
teket tapostak össze. Aztán a sötétből hirtelen egy
épület fala bontakozott ki előttük. A lovak meghőköl-
tek, irányt változtattak; és amikor kikerülték a házat,
egyszerre egy keskeny utcán találták magukat. Az ál-
latok a gazdáik biztatása nélkül is ösztönösen megáll-
tak, hogy tájékozódni tudjanak.
Ez volt az a pillanat, amikor Midori harangja hár-
mat ütött az éjszakában.
A templomtorony tisztán látszott a holdfényben.
A pejkó felhorkantott. A száján a zabla körül már
fehér habként ütött ki a veríték. Gosep a combjain
érezte, hogy a ló egy hatalmasat szusszant, aztán is-
mét nekilendültek.
A templom épülete rohamosan növekedett. A feke-
te lovag úgy saccolta, harminc secundum múlva ott
lesznek a bejáratnál.

X.
Esthar fülei még mindig a csengéssel voltak meg-
töltve. A fegyvermester gyakorlatilag nem hallott
semmit.
Lekuporodott a földre, és előhúzta a csizmái szárában
rejtegetett dobótőreit. A két, markolat nélküli
penge bágyadtan csillogva feküdt a tenyerén. Esthar
hisztérikusan felkacagott. Ez volt az összes fegyverze-
te. Végleg és visszavonhatatlanul elvesztett minden
mást. Márpedig ha az a lény, aki az oltárkő alól elő-
bújt, elhatározza, hogy feljön ide.. .
...aligha állítja meg két dobótőrrel.
Lekémlelt a toronyba. Nem látott semmit. De az ér-
zései egyértelműen a tudtára adták, hogy odalent több
honol, mint sötétség.
Ha birtokában lett volna a hallásának, és észleli a
feléje közeledő lovasokat, az öregember talán más-
képp határozott volna. A felmentő sereg közeledtének
tudta talán eloszlatta volna annyira a félelmét, hogy
ne kezdjen bele a fejében megfogalmazódott őrült terv
kivitelezésének.
Az egyik dobótőrt az övébe dugta, a másikat a fogai
közé szorította. Megállt a mélység szélénél, nagy
levegőt vett, és felugrott a levegőbe.
A keze éppen, hogy elérte az öntöttvas harangot.
Kis híján lezuhant, de végül is sikerült biztos fogásra
lelnie a harang oldalára kovácsolt díszítéseken. Nyög-
ve mászni kezdett felfelé. Érezte, hogy a körmei fel-
szakadoznak és letöredeznek. Komiszul küzdött min-
den arasznyi megtett távolságért.
A harangot a sátortető gerince alatt végigfutó ge-
rendához rögzítették. Alkarnyi vastag, rafiából fonott
kötélen lógott.
A fegyvermester egyik keze rámarkolt a kötél felső
részére; a másikkal kivette a késpengét a fogai közül.
Módszeres alapossággal kereste meg a fő tartószála-
kat, és vagdosta el őket a kötél alsó részén. Amikor
egy-egy szál elszakadt, bodorodva kunkorogott ki a
kötél oldalára.
Esthar túlerőltetett izmai remegve tiltakoztak, a
testének minden pólusából ömlött a veríték. De a féle-
lem erőt adott. Most már hiába pillantott lefelé, a ha-
rang eltakarta előle a feljárat száját.
A fém őrült tempóban siklott a kötélrostokon. A
penge - mivel nem ilyen feladat elvégzésére találták
ki – pillanatok alatt hasznavehetetlenné vált. Esthar
hagyta leesni, és az övéből előhúzta a másikat. Foly-
tatta a munkát.
Ahogy az elvágott rostok miatt a még meglévőkre
egyre nagyobb terhelés jutott, a kötél nyúlni kezdett.
Ez megkönnyítette a vágást, mert a fonatban lévő
szálak most már feszesen álltak.
Aztán elérkezett az a pillanat, amikor néhány rafia-
rost már magától szakadt el. Ez tovább fokozta a kötél
maradékára jutó terhelést – amitől ismét újabb fona-
tok bomlottak szét. A folyamat felgyorsult.
A harang egyszerre megindult, és néhány lábnyival
lejjebb ereszkedett. Ott finoman rezegve újra megállt.
A serlegtest rezgését Esthar is érezte a kötelet mar-
koló kezében. A szemei előtt a rafiafonatok nyúlni
kezdtek. Hihetetlenül elvékonyodtak, aztán…
A harang zuhanni kezdett lefelé.

A serlegtest először a boltívek alatt körbefutó fa

állványzatnak csapódott neki. Égzengető reccsenéssel
söpörte el maga alól az ácsolatot. Az ütközés kibillen-
tette az eredeti tartásából; a függőleges tengelyét né-
hány fokkal megdöntve zuhant tovább. A feljárat tor-
ka olyan simán és hangtalanul nyelte el, mintha évek
óta erről álmodozott volna.
A levegő belekapott a harang lefelé fordított szájá-
ba, és az ellenállásával tovább fordította a hosszanti
tengelye körül megbillent testét. Ha lett volna lehető-
sége rá, még komiszabb dolgokat is művelt volna ve-
le. Teljesen a feje tetejére állította volna, hogy minél
kevesebb ellenállást kelljen legyőznie.
De a torony belső tere túlságosan keskeny volt ah-
hoz, hogy a serlegtest teljesen meg tudjon fordulni.
Amikor megpróbálta, a széleivel keményen a falaknak
ütődött, és alkalmilag megszorult odabent.
Nem sok időt töltött így. A fenti állványzat késve
alábukó darabkái rázuhantak, és kiszabadították, hogy
folytathassa lármás zuhanását.
 Ezt a néhány sóhajtásnyi időt használta fel a felfelé
igyekvő Tranquilletatis, hogy magára idézzen egy va-
rázslatot. Egy bűbájt, melynek eredményeként a teste
éterré változott.
Mivel a boszorkány levegő volt, a harang és a tör-
melékek anélkül zuhantak át rajta, hogy akárcsak egy
karcolást is okozhattak volna neki.
Villás nyelve halk sziszegéssel villant elő az ajkai
közül. Elkergette magától a most már haszontalanná
vált varázst, és kíváncsian felemelte a fejét. Akárki
emberfia is húzta meg magát odafönt, megérdemli,
hogy a lelkét személyesen küldje a pokolra.

A lovak hatalmas porfelleget kavarva érkeztek meg

a templom elé. Az utazók leugráltak a nyergekből, és
körülnéztek a főtéren.
Sir Wroclaw jelenése nem volt sehol.
A rablók ijedten összenéztek. Ezúttal nem nyitottak
újabb vitát arról, hogy a jelenés a javukat akarja-e.
Midori harangjait valaki félreverte. Az valószínűtlen-
nek látszott, hogy Wroclaw lovagnak valami köze
volna ehhez a dologhoz. A hó-hajú jelenés teste
ugyanis légies volt; s mint ilyen, képtelen arra, hogy
tárgyakat fogjon meg. Az annál inkább elképzelhető-
nek tűnt, hogy valaki ilyen módon próbál segítséget
kérni.
Á fekete lovag a három rablóval a nyomában futni
kezdett a templom bejárata felé. A lábuk már a ka-
pukhoz vezető lépcsőfokokon dobbant, amikor a to-
rony tetejéből valami irtózatos robaj hangzott fel. Ez a
lárma azonban eltörpült ahhoz képest, ami néhány se-
cundum múlva a templomajtók mögül dördült fél.
Ekkor zuhant rá a harang a szentély kőpadlójára.
A bezárt bejárati kapuk haragosan megrezegtek a
helyükön; az illesztékeken és a réseken fehér por
ömlött ki a szabadba.
Gosepék döbbenten meghátráltak, majd amikor a
tombolásnak odabent vége szakadt, a fekete lovag fel-
rohant a lépcsőn, és megpróbálta feltárni a templom-
kaput.
De a retesz, amit a bemenekülő Esthar tolt a helyé-
re, az élőholtak után most őket is megtorpanásra
kényszerítette.

A mélység fölött függeszkedő fegyvermester ösz-

szeszorított ajkai vértelen mosolyra húzódtak az alant
tomboló pusztítás hallatán. Akármi is közeledett oda-
lentről – vélte magában – ezt nem élhette túl.
A lejárat torkából – ugyanolyan hangtalanul és si-
mán, mint ahogy az imént a harang tűnt el benne – ki-
emelkedett a lebegő Tranquilletatis.
Esthar döbbenten meredt a beteges vízióra. Megér-
tette, hogy vesztett. Ezt az ellenfelet, akárki legyen is,
ő nem képes lebírni.
A koponya szemüregeiben ragyogó, nem evilági
fénypontok alulról felfelé végigkúsztak az öregember
kiszolgáltatott alakján. A boszorkány feljebb röppent;
kettejük teste most egy magasságba került. Csak amíg
Tranquilletatis a levegőben állt, Esthar a kötél csonk-
jába kapaszkodott.
A sírjából kikelt gonosz hangtalanul az öregember
teste mellé siklott. Pokolbéli ábrázatát egészen közel
nyomta Esthar arcához, úgy nézett az ősz szemöldö-
kök alatt még mindig sötét konoksággal csillogó sze-
mekbe.
És a fegyvermester akkor megtört. Acéllá edzett
lelke, melyet már nem fogtak az emberi praktikák,
most megborzongott a sötétség erejétől. A szemeit
reményvesztetten hunyta le, a szája széle reszketett
félelmében.
Amikor ismét képes volt felemelni a szemhéját, azt
látta, hogy a pokolbéli kreatúra a bal kezét szétter-
pesztett ujjakkal az ő arca elé tartja. Látta a tenyér raj-
zolatait, melyek halványan még emlékeztettek az em-
beri bőr redőire. Látta a görcsös ízületeket és a gyö-
kérszerű ujjakat, melyek hosszú karmokban végződ-
tek. És érezte annak a rengeteg vérnek az emlékét,
amely ezekhez a kezekhez tapadt.
Tranquilletatis lassan visszaeresztette a karját. Az-
tán ismét megmozdította, és az ujjai végén lévő kar-
mokat a köldök magasságában a fegyvermester testé-
be döfte.
A fájdalom leírhatatlan volt. Esthar érezte, hogy a
torkán át vér tódul a szájába; teljesen teletölti, majd az
ajkai szegletéből előbuggyanva csorogni kezd a mell-
kasára.
A boszorkány lassan feljebb emelte a kezét. Az
öregember érezte, hogyan tágulnak a testén a sebek.
Tudta, hogy ezeket a sérüléseket – még ha lenne is
felcser a közelben – már nem élheti túl. Gyakorlatilag
hosszában felvágták a gyomrát.
A vele szemközt lévő boltíven – pontosan a pokol-
béli kreatúra háta mögött – egy fehér, emberi alak je-
lent meg. Az első pillanatokban olyan volt, mintha
valaki ívpapírosból kivágott volna egy életnagyságú
emberi sziluettet. Aztán az alakon vonalak jelentek
meg; a kontúrja után kialakultak az apróbb részletek
is.
Esthar látta a kék vonalakkal telehímzett ingét; a
lábait fedő cserzett bőrnadrágot; az övéhez hasonló
hószínű hajat. Nem tudta, ki lehet az újonnan érkezett,
de azt megérezte, hogy neki nem akar ártani.
Tranquilletatis az áldozata arcába bámult. Szenve-
dést és kegyelem utáni sóvárgást akart róla leolvasni.
De az ember – Miurunk korcs teremtménye – elnézett
a vállai fölött, és valahová mögé bámult.
A boszorkány hátrafordította a fejét. És egyenesen
Sir Wroclaw szemei közé bámult.
Esthar rádöbbent, hogy a két alak ismeri egymást.
Éles szisszenés tört elő a rothadt ajkak közül. A
villásvégű kígyónyelv hosszan előrecsapott a levegő-
be. Tranquilletatis kihúzta a kezét Esthar testéből. A
mozdulaton, ahogy otthagyta, látszott, hogy aligha
akar több figyelmet szentelni neki.
 Mindeközben Sir Wroclaw jelenése újabb változá-
son ment keresztül. A férfi elfordult, és tett egy lépést
oldalra. Ugyanakkor egyhelyben is maradt. A kontúr-
jai a folyamat során elmosódtak, s amikor ismét ki-
tisztultak, már két Sir Wroclaw állt egymás mellett.
Mintha csak egymás tükörképei lennének, a két alak
ismét elfordult – mindkettő az ellenkező irányba -, és
ismét kiléptek önmagukból. A vonalak újbóli kitisztu-
lása után már négy, teljesen egyforma alak állt egy-
más mellett.
A négy alakból három eltűnt, majd egy szempillan-
tás után megint megjelentek, de más helyeken.
Midori harangtornya négy boltívének mindegyiké-
ben egy-egy Sir Wroclaw állt.
Tranquilletatis sebesen megpördült a tengelye kö-
rül, és a szemüregében izzó gömböket ide-oda kap-
kodta a jelenések között. Egy pillanatig habozni lát-
szott, aztán meghozta a döntését.
Mint egy zuhanó kő, úgy vetette le magát a feljárat
sötét aknájába.
Menekült.

Sir Gosep, Sheam, Khagna és Willd kapkodva kö-

teleket tekertek a lovak nyeregkápái köré. A vastag
zsinórok túlsó végeit keresztülfűzték a templomkapu
pántjain. Még egyszer ellenőrizték, hogy minden kö-
tél egyforma hosszú-e – nehogy valamelyik állatuk
túlerőltesse magát -; aztán Sheam hozzákészült, hogy
egyszerre megugrassza a lovakat.
Mielőtt a vaskezű elordította volna magát, a fejük
fölül figyelmeztető kiáltás harsant.
Ahogy felnéztek, a harangtorony boltívében Sir
Wroclaw jelenését pillantották meg. A lovag teli to-
rokból ordított:
- Ne hagyjátok elmenekülni!
Értetlenül néztek vissza rá, mire az lefelé mutoga-
tott Isten házának bejáratára. Engedelmesen lehor-
gasztották a fejüket, és jámboran nézték a kaput.
 A következő pillanatban a két ajtószárny kirobbant
a helyéről. A túloldalról olyan nagy erőhatás érte
őket, hogy a zsanérok kiszakadtak a falból. A nehéz
falapok néhány lábnyit vízszintesen repültek előre,
aztán eldőltek, és leborultak a templom lépcsőire.
Csodával határos módon senkit – még a lovakat
sem – találták el a záporozó kövek. És még furcsább
volt az, hogy a zsiványok nem rémültek meg. Éppen
ellenkezőleg. A különös támadás felébresztette ben-
nük a régi ösztönöket. Mindannyiuk kezében fegyve-
rek villantak, és olyan rutinosan álltak egymás mellé,
mintha csak tegnap harcoltak volna utoljára alakzat-
ban.
A lerombolt bejáratban feltűnt a boszorkány. Ekkor
látták először a feltámadt lényt, de mindannyian meg-
érezték, kivel állnak szemben.
Tranquilletatis szélsebesen lendült támadásba. A
közöttük lévő távolságot egyetlen ugrással szelte át, és
máris ott magasodott előttük, hogy halált osszon.
A jobbja szétfeszített ujjakkal lendült meg Willd
mellkasa felé. A karmok felszakították a zsivány ruhá-
ját, és tovább nyomultak előre, egészen…
…Tranquilletatis eredeti szándékai szerint a kar-
moknak az emberfajzat tüdejében kellett volna meg-
állniuk. Ehelyett az ing alatt valami hihetetlenül ke-
mény pajzsnak ütköztek.
A csapás hanyatt lökte Willdet. Ahogy a földre
esett, a ruháira szerzett friss szakadások között egy
pillanatra megvillant a nyakába akasztott zsinegen ló-
gó gyűrű. A magyarázat egyszerű volt, de sem Tran-
quilletatis, sem a martalóc nem jöttek rá, mi történt
valójában.
Egy ököl suhant a boszorkány arca felé. Tranquille-
tatis keze a felingerelt kígyó gyorsaságával csapott le.
A csukló fölött, kapta el a kart, és egyetlen rántással
tövestül tépte ki a helyéről.
Majd a következő pillanatban csalódottan ejtette a
földre Sheam vasból való műkezét.
 A fekete lovag flamberge pengéje oldalról csapott
le rá. Ez a támadás már kis híján célt ért. A boszor-
kány még félre tudta kapni a fejét, de a kard hegye sú-
rolta a hajtincseit. Szembefordult a támadójával, hogy
pozdorjává zúzhassa…
…és akkor megérzett rajta valamit. Csonka orrának
lyukai megrezzentek; a tekintetük összeakadt. Meg-
ismerte a lovagot.
A boszorkány nem tudott dönteni. Évszázados tu-
dása azt sugallta neki, hogy az útjába álló emberek
nem különbek bármely más fajtársuktól; és hogy még
mindig életben vannak, pusztán a vakszerencsének
köszönhető. De nem volt benne biztos.
Nem akart kockáztatni. Miurunk harcosával elbán-
hat akkor is, ha már visszaszerezte a régi hatalmát.
Akkor úgysem jelent majd kihívást.
Mire a fekete lovag ismét meglendítette a pallosát,
a gonosz már határozott.
Egy macskaszerű ugrással kiszökellt a fegyverek
köréből, és hassal a földre vetette magát. A hátán, ge-
rincoszlopa vonalát követve egy gennyes hasadék je-
lent meg. A nyílás szája széthúzódott, és két hatalmas
testrész bukkant elő belőle. Úgy nyúltak ki az alakjá-
ból, mintha kíváncsian tapogatózó csigaszemek vol-
nának. Aztán egy olyasfajta hang hallatszott, mint
amikor a két végénél fogva megráznak egy frissen le-
nyúzott állatbőrt.
A boszorkány felállt a földről. A hátából két – a fa-
un ördögökénél jóval nagyobb – denevérszárny me-
redt elő.
A fekete lovag kétségbeesetten rohant, hogy utolér-
je a szökni készülő bestiát. De nem lehetett elég
gyors.
Tranquilletatis felszökkent a levegőbe. Hangos
szárnycsapkodással emelkedett a lángoló falu fölé.
Egy secundumra megállt, visszanézett a lenti embe-
rekre. Aztán folytatta az emelkedést.
És néhány pillanat múlva végképp eltűnt az éjsza-
kai égbolton.
 Dies ad quem:
valaminek a végén

A toronytetőre vezető nyílásba a lezuhant harangra

állva kapaszkodtak fel. Mind a négyen felmásztak a
felfelé lépegető fokokra. Egymás kezébe adogatva
hozták le a fegyvermester megkínzott testét. Amikor
ismét lent voltak, Sir Wroclaw is megjelent mellettük.
A fekete lovag a fegyvermester földre, fektetett
alakja mellett kuporgott. Kétségbeesetten tartotta az
ölében az ősz halántékú fejet.
- Esthar! Öreg barátom – Sir Gosep komolyan be-
szélt. Már rég elfelejtette, mennyire haragudott annak
idején a konok öregemberre.
A fegyvermester már nem tudott beszélni. Még élt,
a tekintete még rebbent, de mindenki tudta, hogy ezek
az utolsó percei ebben a világban.
- Mi történt veled? – A szemkendős hangja meg
bicsaklott.
Az öregember fátyolos szemei rá irányultak. És
mintha valami enyhülés, valami megbocsátás-féle de-
rengett volna fel az arcán. Mint a hajnalpír a sötétlő
hegyek között.
Sheam lépett a lovag mögé, és a kezét gyengéden a
vállára fektette.
- Hagyd őt – mondta neki szelíden.
A fekete lovag közvetlen közelről nézett a most
már gyorsan elhomályosodó szemekbe, és ez végleg a
tudatára ébresztette a tragédiának. Az ádámcsutkája
sebesen süllyedt és emelkedett.
- Hagyd őt – ismételte neki Sheam. – A halál ma-
gánügy. Legfeljebb szomorúságot, kétségbeesést, for-
ró vagy száraz bölcselkedést idéz elő. S ezek közül
neki most egyre sincs szüksége.
A fekete lovag szipogni kezdett. A vaskezű rabló
gyengéden kiszabadította a fegyvermester fejét az
öleléséből, és eltámogatta a lovagot onnan. Esthar
még élt, de ez valahogyan csak rontott az egészen.
 Amíg a zsiványok Sir Gosepbe próbálták a lelket
tartani, a hó-hajú jelenés maga telepedett le a fegy-
vermester mellé. Aztán, amikor néhány perc múlva
felállt, a háta mögött összefont kézzel sétált oda a
többiekhez.
- Esthar? – kérdezte tőle a fekete lovag.
- Mondják - kezdte lassan a jelenés -, hogy ha egy
igaz lélek meghal Miurunk szolgálatában, az égen egy
új csillag fénylik fel. Istenünk ezzel bizonyítja
nekünk, hogy a lelkét magához fogadta, és most már
együtt küzdenek a sötétség ellen. - Sir Wroclaw na-
gyon komolyan nézett a fekete lovag szemébe. –
Biztos vagyok benne, hogy ha holnap este megszám-
lálnád a csillagokat, eggyel többet találnál az égen.
- Ez biztos? – szipogta a szemkendős.
- Igen - felelte Sir Wroclaw, majd egy hatalmasat
sóhajtott. Amikor ismét megszólalt, már az undok
hangján beszélt: - Mint ahogy az is biztos, hogy ha
nem látunk dologhoz, bent fogunk égni a faluban. A
remek elterelő hadműveletetek következtében az élő-
holtaktól már nem kell tartanunk. Jobbára szétszéled-
tek az Istenszéke-hágó irányába. Az országunk legsű-
rűbb erdőségei állnak ott. Kíváncsi vagyok, hány év
alatt sikerül majd az utolsót is kiirtani! - A végén már
majdnem ordított.
- Na, de te mondtad, hogy…
- Emlékszem, mit mondtam! - A hó-hajú lovag
most már valóban ordított. - De azt is mondtam, hogy
használd az eszedet!
- Hagyd őt békén! - szólalt meg mögötte Sheam
fenyegetően. - Te hagytál ott minket! Khagna, Willd
és én éppen úgy felelősek vagyunk azért, ami történt,
mint Gosep… vagy mint te magad! Nincs jogod szem-
rehányásokat tenni!
A másik két martalóc nem szólt egy szót sem, de az
arcukból sütött, hogy a vaskezű pártján állnak.
Wroclaw lovag elfordult.
 Úgy tűnt, feladta, bár Sheam szívébe befészkelte
magát a gyanú, hogy a jelenés a kirohanásával éppen
ezt akarta elérni. Hogy összetartsanak.
- Az imént arról beszéltél - szólalt meg a zsivány
békülékenyebb hangon -, hogy rengeteg dolgunk van.
Halljuk hát!
A jelenés a sötét szentély túlsó vége felé bökött.
- Ott van, amiért idejöttünk.
Az oltárkő nem állt a helyén. Oldalra volt csúsztat-
va. A helyén egy csipkézett szélű lyuk tátongott a
templom padlózatát alkotó kőlemezeken. Látszott,
hogy mostanában törték be.
- Az oltár forrasztotta le az ősi, sötét szentély bejá-
ratát. Tranquilletatis szabaddá tette a mélybe vezető
utat. Ez volt a rejtekhelye,
- Oda kell lemennünk?
- Nekem kell oda lemennem. Eszetekbe ne jusson,
hogy kövessetek. Lent fekete mágia ural mindent.
- Mi dolgod van neked ott?
- Ki akarok hozni valamit.
- Te?! Hiszen nem is tudsz fogni!
- Vannak bizonyos dolgok, amiket képes vagyok
magammal hozni. Ne aggódj, majd meglátod! Addig
készítsétek elő a lovakat!
A jelenés sarkon fordult, és a betört kőlaphoz lé-
pett. Egy darabig csak állt ott, aztán szétoszlott. A
zsiványok pedig nekiláttak, hogy elvégezzék a rájuk
bízott feladatot.
Megnyugtatták az idegeskedő lovakat. Willd ellen-
őrizte az állatok patáit. Azután felszedegették a holmi-
jaikat, és bepakolták a nyeregtáskákba.
A fegyvermester testét az egyik almásderesre fek-
tették fel. Sheam és Gosep így osztozni kényszerültek
a pejkó nyergén. De a fekete lovag ragaszkodott hoz-
zá, hogy Esthart tiszta földbe temessék el.
Felültek a nyeregbe. Már éppen nyugtalankodni
kezdtek a hátramaradó Sir Wroclaw miatt, amikor a
lovag alakja - mintegy végszóra - megjelent mellet-
tük. A kezében egy fekete bőr zsákot tartott.
 _ Fogd meg! - nyújtotta Sir Gosep felé. - Boszor-
kánybűbáj van benne.
A fekete hajú óriás bizonytalankodva nyúlt utána.
Amikor az ujjai az iszákhoz értek, megtapasztalta,
hogy annak az anyaga - Sir Wroclaw jelenésével el-
lentétben - a számára is valódi. Átvette a holmit.
- Ez...? - A szavai elakadtak izgalmában, de az ar-
cára volt írva, mit remél odabent találni..
A szemkendős alak kinyitotta az iszák száját, és
belekémlelt. A kristály nagyjából akkora volt, mint
egy asszony ökle. A felületét gondosan kicsiszolták;
megszámlálhatatlanul sok szegletes lapocska borította,
s tette némi távolságból olyanná, mint egy gömb.
A kő zölden világított. A fény a középpontjából
áradt ki. Ott még fehér volt, ahogy előrébb haladt a
kristály anyagában, úgy vált egyre zöldebbé.
A kisugárzás nem ért véget a sokszögletű lapoknál.
Kilépett belőlük, egy acre-nyi aurát vont a kristály
teste köré; csak azután enyészett el a levegőben.
A fekete lovag ismerte ezt a színt; Sáronrózsája
szemei voltak ilyen gyönyörű zöldek.
Kezébe vette a követ, és óvatosan a szemei elé
emelte. Szakállas arcán - mely megfürdött a zöld
fényben - boldog mosoly ráncai körvonalazódtak. - S
íme győztünk! - szólalt meg a fekete lovag. -
Elkergettük a boszorkányt, és a kristályt is sikerült
fellelnünk. - Sir Wroclawra nézett. - Befejeztük hát a
munkát. Hazatérhetünk végre!
- Nem, lovag - csóválta meg a fejét a hó-hajú je-
lenés -, ez nem a vég. Ez még csak a kezdet.
Az öregember igazat beszélt. A fekete lovag törté-
nete és maga a Sáronrózsája legenda sem ért véget
azon a vészterhes Midori-i éjszakán. A sorsa, melyet
az eskütétele óta már nem maga irányított, ugyan va-
lóban hazavezérelte Sir Alexis várába... de aztán for-
gószélként repítette bele ismét a Tranquilletatis vissza-
térte utáni eseményekbe.
 Az első rész szószedete
Acre: hosszmérték. 1 acre = kb. 1 cm.
(A) Boszorkányszikla: az Istenszéke-hágó mellett,
Haragas és Midori falva között elterülő bérc. Nevének
eredete homályba veszett.
-Clairvoyance: a médium önkívületi állapota; ihletett
látás, különleges kitaláló érzék.

Darabont: gyalogos katona.

Diakónus: lelki gondozást, régebben a szegények
gondozását is végző, nem lelkészi személy.
Faun ördögök: a harmadik triászba tartozó ember-
szerű, sötét angyalok. Testük szőrös, lábuk patában
végződik. Villás farkuk és denevérszárnyuk van. Fe-
jükön szarvak helyezkednek el, a nyelvük kígyónyelv.
Intelligensek, képesek beszélni. Megjelenésük és tes-
tük kipárolgása együtt eredményezik a tosnaja szilát,
az émelyítő erőt. Ez a fekete mágia egy sajátos, velük
született formája. Az emberekre gyakorolt ártó hatása
változatos, de aki túl sokáig szembesül vele, megőrül,
és a lelke elkárhozik.
Firmamentum: a köznapi szóhasználatban égbolt,
de jelenti a mennyeket, Miurunk tartózkodási helyét
is. :

(A) flamberge penge: a fekete lovag legendás

kardja, melybe - mint később kiderült - varázslatot
foglaltak.
Font: súlymértek. 1 font = kb. 0,5 kg.
Freya: ősi istennő. Miurunk az ő letaszításával vált
istenné.
 Galagon: ősi isten. Ő teremtette a törpéket, az
uralkodása Freya eljövetelével ért véget.
(A) haragasi rettenet: a falu kocsmájában kitört
tömegverekedés következtében negyvenkét ember
lelte a halálát egy éjszaka alatt. A verekedést kiprovo-
kálók személyazonosságára nem sikerült fényt derí-
teni. Távollétükben mindannyiukat kötél általi halálra
ítélték, de az ítéletet soha nem tudták végrehajtani.
Láb: hosszmérték. 1 láb = kb. 30 cm.
Lidércfény: valamely pokolbéli hatalmasság földre
jövetelét kísérő fényjelenség.
Máriusz: a fekete lovag felesketője, Sir Alexis
papja. Mivel az utókor egyetértett abban, hogy köz
benjárása révén Miurunk valóban figyelmet szentelt a
feléje intézett kérésre, halála után szentté avatták. Ezt
követően az ország déli részén kolostort építettek a
tiszteletére.
Miurunk: Saxum mie, az emberek istene, a szent
írások szerint a faj teremtője. Azért kreálta a földfel-
színre a humánokat, hogy eleven pajzsként szolgálja-
nak az ő birodalma és az alvilág között. E szolgálatért
cserébe megfékezi a természet erőit; lakhelyet és en-
nivalót biztosít a szolgáinak. Baj esetén megsegíti
őket; alkalmanként bizonyos kiváltságosokat a saját
hatalma egy részével is felruház.
(Az) ördögök hierarchiája: a szent írások a
mélység angyalait kilenc karra tagolják fel. A kilenc
kart három triász alkotja, s ezek mindegyike három
fajt foglal magában. Ezek sorrendben: démonok,
démonurak, fejedelemségek (első triász); erősségek,
hatalmasságok, királyi székek (második triász);
lidércek, faun ördögök, kísértetek (harmadik triász).
Mindhá-
rom triászba tartozó fajok szabadon beléphetnek az
alvilágba, de csak a harmadik tagjai léphetnek át a
sötétség kapuin.
Picula: váltópénz. Tíz picula tesz ki egy ezüstöt.
Rasok: a legendás hősök mindenható lovai. Az el-
nevezés Sir Wroclaw Rash-nevű csődöréből szárma-
zik. Mivel a rasok mindenesetben hímneműek voltak,
vérvonaluk elkeveredett és felhígult a közönséges lo-
vakéval. A lókupecek gyakran kelletik azzal a porté-
káikat, hogy ras vér folyik bennük. A születés és az
öröklődés dolgait ismerő orvostudorok elképzelhető-
nek tartják, hogy egy lóban - ha valóban voltak ilyen
ősei - kiütközzenek a ras vonások. A ras jegyet viselő
leszármazottak mindenesetben csődörök, a szőrük
színe barna. Általában nemes feladatokat látnak el, és
gazdájuk minden kívánságát teljesítik.
(A) Savanyúkút: a Midori falvához vezető úton
álló forrás. Jellegzetessége, hogy a belőle fakadó víz
kénes szagú és keserű ízű. A helybéliek történetei
szerint a vizet a hegység hajdanában erős vulkáni te-
vékenysége tette ihatatlanná.
Sergent: fegyverhordozó szolga.
(A) sötétség kapui: helyek és tárgyak, melyeken át
az alvilág lényei a földre, az emberek világába juthat-
nak. Az ártó lények ezeken át képesek a felszínre
jönni, hogy magukkal ragadhassák az elkárhozottakat,
vagy rontást, kísértést hozzanak az igazakra. Az alvi-
lág és az emberek háborújában Miurunk teremtmé-
nyeinek sikerült a kapuk többségét véglegesen lezárni.
Az idő folyamán az átjárók pontos helye feledésbe
merült. Clairvoyance-szal kitüntetett szerzetesek sze-
rint nem kizárt, hogy idővel a harmadik triász te-
remtményei áttörik a pecséteket, vagy új kapukat
nyitnak a földre.
 Stádium: hosszmérték. 1 stádium = kb. 185 méter.
Szakramentum: szent, szentség. Mindazonáltal
magában foglalja a vallási rituálékat és az isteni ha-
talmat magában hordozó fehérmágia-szertartásokat is.
(A) szent írások: eredetileg egy lovag feljegyzései,
aki részt vett a sötét erők elleni harcban. Ezen iratok
foglalják magukba a Miurunk és az emberi faj között
létrejött megállapodást; valamint szolgálnak némi út-
mutatással a gonosz és az alvilág mibenlétéről. A te-
kercsek közül mára sok elveszett. A papok tucatszám
készítettek róluk másolatot, s ezen folyamat közben
többször megváltoztatták a nyelvezetét, ami értelme-
zési bizonytalanságokat eredményezett. A lovag ere-
deti, saját kezével papírra vetett feljegyzéseinek hollé-
te nem ismeretes.
Talmismester: pénz-, okirat- és ékszerhamisitással
foglalkozó, a szakmát művészi szinten gyakorló em-
ber.
Tohuvabohu: (a regényben:) zűrzavar, összevisz-
szaság.

Tranquilletatis: minden idők legnagyobb varázs-

hatalmára szert tett boszorkány. Országok leigázója, a
sátán földre szállt angyala. Rangja szerint a harmadik
triászba tartozó nőstényördög. Bár a sötét hierarchiá-
ban betöltött posztja nem jogosította fel erre, ő képes
volt faunokat idézni és élőholtakat teremteni. Három-
szor ölték meg, de ő mind a háromszor feltámadt. Vé-
gül, közel ötszáz évvel ezelőtt, egy lovag - akihez
állítólag korábban gyengéd szálak fűzték - egy izzó
lávával telt katlanba taszította. Tranquilletatist nem
látták a lávából előbukkanni; azóta nyoma veszett.
 Vampalok: a sötétséget szolgáló, természetfeletti
erejű, hatalmas szörnyek. Alakjuk változatos, eseten-
ként többfejűek, de mindenesetben zoomorfak. Testü-
ket rozsdabarna szőrzet borítja; mellkasukon minden-
esetben éles fejszére emlékeztető kinövés látható -
ezzel hasítják ketté az ellenfeleiket. Tranquilletatis két
védelmezője is vampal volt,
Wroclaw, Sir, Lord: lovag, Tranquilletatis ősi el-
lenfele, a boszorkány első legyőzője. A feljegyzések
szerint időskorában önként vetette alá magát egy
feketemágia-szertartásnak, mellyel a lelkét kiszakítot-
ták a reinkarnációból, és örökre az árny világba bilin-
cselték. Méltatói szerint Wroclaw azért vállalta ezt a
különös halálnemet, hogy ha Tranquilletatis az idők
folyamán ismét feléledne, ő maga is visszatérhessen a
halálból, és ismét megküzdhessen vele. Wroclawról
nagyon kevés feljegyzés maradt meg. Egyetlen képet
festettek róla, ez évszázadokig a Boszorkánysziklán
álló rendház kupoláját díszítette, majd a kolostor
pusztulásával együtt végképp eltűnt.

Zefír: délnyugati szél.