Susan Salina

S’ALMEYNA
ASHBAR ELSŐ CSATASÁRKÁNYA
fantasy regény
 CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2002

A cím angolul: S’Almeyna

Copyright © Vikopál Zsuzsa, 2002

Minden jog fenntartva!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A címlap
Szendrei Tibor
festményének felhasználásával készült
 ISBN 963 9346 58 6
ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 2002 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy
évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. Munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4569.49.01
Készült 2002-ben
Fénymarék, Drakónia ifjú boszorkánya a vészterhes avargh éj
szörnyű mészárlását követően barátjával, Truhval a törpék
barlangrendszereiben húzza meg magát. Egy ideig azt reméli,
rejtve maradhat az őt kereső kiorgok elől, ám hamar rá kell
döbbennie, hogy nem bujdoshat örökké. A törpékre soha nem
látott, rettenetes szörnyek törnek, s Fénymarék tudatában
van annak, hogy az ő személye okozta a katasztrófát.
Elhatározza, hogy nem bujkál tovább, szembeszáll sorsával…
Ahhoz, hogy élhessen, meg kell küzdenie egy hatalmas
kiorggal, S’almeynával, Asbar első csatasárkányával
 Ajánlom ezt a könyvet
Marcangnak,
Ashbar pöttöm pancsisárkányának.

Susan Salina
 Előhang

Végre a kezemben tartom a Könyvet! Ujjaim simogatón futnak végig

fedelének zöld bársonyborításán, az aranyminták cirkalmas
vonalán. A betűk szinte világítani látszanak a félhomályban,
sejtelmes fénnyel derengenek elő ujjaim közül:

Az Aranysárkány Kódexe

Mennyi emléket takarnak ezek a betűk, mennyi szertefoszlott

álmot!
Óvatos gyengédséggel hajtom ki a fedőlapot. Előttem, a
halványzöld lapokon smaragdzöld tintával szedett gyöngybetűk
sorjáznak. Végigpörgetem a hártyavékony pergamenlapokat, s azok
úgy rebbenek el, egyik a másik után, mint az éjben táncoló
tündérkék. Vibrálva rezegnek, megfoghatatlan káprázattal, s
iniciálék, aprólékos gonddal megfestett, csodálatos képek százai
villannak el közben szemem előtt.
Merengve nézem a lapok pergő simulását, szemem előtt
ködtakaró lebeg, emlékek fátyola, s miközben a múlt emlékei között
kutatok, szinte meg sem látom, ahogy a Könyv végül elpihen
ölemben.
Az oldal tetejéről egy aranysárkány tekint le reám. Oly
valóságosnak tűnik, mintha élne, mintha a következő pillanatban
lelépni készülne a lap tetejéről. Szinte hallom büszke rikoltását,
ahogy felveti fejét, s így szólítja párbajra a birodalmába tévedőt.
Aranyzöld szeme figyelmesen szemlél engem, s én még lehunyt
szempilláimon át is látom őt. Tekintete már örökké ott él a
lelkemben, hangja már örökké ott szól a szívemben. Ő Xojertha, az
Oltalmazó, Ashbar kitaszított sárkányainak Őre, a Fényességes
aranysárkány, aki most is, mint mindig, éberen figyeli tetteimet.
 A Kódex első oldalán, a szegélyen körbefutó aranyindák
rengetegében hívogatóan mocorogni kezdtek a betűk, álmosan
nyújtózkodtak, hogy végre feltárják előttem titkukat.

Xojerthának, az Oltalmazónak
tetteit és szavait lejegyezte, a reá vonatkozó
írásos emlékeket és utalásokat összegyűjtötte,
Crymhoon földjének 981. évében,
a Drén birodalom 6648. évében,
Khosba du Alkansi, Bhroms első írnoka

Mily’ régóta vágytam már erre a tudásra, s most mégsem tudok

felhőtlenül örülni ennek. Volt idő, amikor a lelkem adtam volna
cserébe ezért a csodálatos könyvért, a Titkok Könyvért, de az elmúlt
évek megváltoztattak engem, átalakítottak, s ma már semmi sem
olyan, mint régen…
Ma már tudom, az előttünk álló hónapok örökre döntenek majd
további sorsunkról. Ciymhoon történelmének 999. éve már csak
karnyújtásnyira van tőlünk, s ma minden sokkal zavarosabb, mint
azon a kilenc évvel ezelőtti éjszakán, amikor az Emlékezés Szikláján
átíródott Ashbar sárkányainak története.
De vajon túléljük-e az elkövetkezőket? S vajon túl akarjuk-e élni
a harmadik Nagy Ciklus végét? Mert hamarosan ránk köszönt az új
avaragh éj, a Gyémántragyogások éjszakája, amikor a Sors Koronája
ragyog odafent, s amikor Ashbar sárkányainak tetteit mérlegre
teszik az istenek.
Ujjaim ismét kalandozni kezdtek a betűk cirkalmas vonalán, úgy
futottak rajuk, mint egy labirintusjáték útvesztői között.
Akaratlanul lapoztam bele a Könyvbe, csak tétován átpörgettem
lapjait morzsolgató ujjaim alatt, de a Könyv újra felnyílt, s a lapok
mintha nem akartak volna tovább fordulni, minduntalan
visszatértek ugyanoda, hívogatón sustorogtak felém.
 Pillantásom végül megakadt az elém tárulkozó oldal tetején, a
hét, ragyogó csillag képén. Az avaragh jelképe büszkén és kihívóan
világított felém, mintha ez a Könyv tudta volna, épp mire gondolok,
s milyen fájdalmas emlékeken búsongok e csendes órán.

Ahogy az ősi igék mondják:

Írva vagyon Crymhoon története, mert a múlt s az eljövendő minden
történése ott lapul az Emlékezés Sziklájának örökkön változó felszínébe
vésve. S az, ki olvasni tudja sorait, s megérti rejtélyes, kétértelmű szavait,
aki alázattal képes szolgálni Drakónia igaz urait, annak hatalma lészen
ember és sárkány fölött, a tenger vizein és az erdők rengetegén.
Crymhoon múltja és jövője egybefonódik Ashbar sárkányainak létével.
S mindenki rettegve várja, mit hoz számunkra a jövő. Mert a nagy
Világciklus feltartóztathatatlanul újra körbeér. Közéig az év, amikor
szabadulás vagy újabb száműzetés várhat Ashbar kegyetlen, gyilkos uraira,
az áruló bűnösökre, kik megszegték Drakónia ősi törvényeit… De azt, hogy
ki lészen ott a számadáson, s ki térhet vissza ősi földjére, még az Oltalmazó
sem tudhatja előre. Mert a Gyémántragyogások éjjelének történései még az
ő számára is homályban maradnak. S Ashbar sárkányainak őre csak
remélheti, hogy bölcsen döntött, hogy jól választott, mikor kijelölte követét.
Mert írva vagyon immár majd ezer éve:
„Eljön a Fény Gyermeke, s ha lába érinti-e földet, Ashbar sárkányai
újabb álomba merülnek. Ha eljön, s nem változik, a sziklák ismét vörösek
lesznek egy híján ezer évig. Ha e gyermek felnő, és a Bíbortrón Szelleme
térdet hajt előtte, szíve erős lesz, kiorgokat ölhet. Csak mikor a kiomló vér
érinti a földet, hárulhat el fölületek az átok végleg. ”
E szavak két Nagy Ciklus óta virítanak az Emlékezés Sziklájának kövén.
E szavak nem tűnnek el az idővel, mint a többi ige. Mert e szavak a törvényt
üllő Krwooni zsinat sárkányainak rendteremtő szavai.
S e szavak mellett és védelmében ott állnak a legősibb, legmisztikusabb
sárkányrend, a Yhermi Álomhozók dicső igéi is, hirdetvén e nagy múltú
sárkányrend döntését az alábbiak szerint:
 „Ashbar sárkányainak börtöne fölött őrködjön közülünk Egy, kinek
szelleme erős és bölcsessége végtelen, kit segítsen tudásunk az évszázadok
ködén, s ki úrrá lészen a múló idő felett… Reá ruházzuk hatalmunkat, s
kísérje ezentúl lépteit az Őssárkányok titkos mágiája. Őrizze a békét és a
rendet, így vigyázva a sárkányok dicső népét. ”

E sorok olvasásától csak még nehezebb lett a szívem, de mintha

Xojertha most is itt állna a hátam mögött, szinte bőrömön érzem
forró leheletét, s hallom elégedett, biztató morranásait
Azt remélem, Ashbar sárkányainak Őre elégedett velem. Hiszen
a szavak, amiket akkor mondtam, ma már részei e csodálatos
könyvnek. A szavak, melyekről még ma is azt gondolom, hogy
igazak:

Ó, mondd, barátom, mit ér minden tudás?

Mit ér a lét, akár emberbőrben, akár sárkánytestben éled is meg,
ha hiányzik valami a szíved helyén, ha hiányzik belőled valaki?

Igen, a múlton merengek folyton. A dicstelen régmúlton, s oly

dolgokon, amelyek ott játszódtak a szemem előtt De vajon miért
voltam annyira vak, hogy nem értettem meg egyből fontosságukat?
Emlékek ködén futok ismét. Vissza, a múlt felé. S az évek úgy
szitálnak ki ujjaim alól, mint a pergő homokszemek…
Mert számomra ott és akkor kezdődött el minden…
 1. Az egyszarvú legendája

Riadtan összerezzent és sietve húzódott be a fal tövébe. A sivítás

egyre hangosabban hallatszott. A tűzgömb rohanva közeledett a
vártorony felé, ahol állt. Robbanás hangja szaggatta körötte a
levegőt. A magasból szikraeső zúdult a nyakába. S azok a szikrák,
mint éhes kis ragadozók martak bele a bőrébe. A feje felett felcsapó
lángorkán heve kibillentette egyensúlyából, nekitántorodott a
mellvéd hideg kövének.
A sűrű füst marta a szemét, és a testét rázó köhögéstől
fájdalmasan görnyedt össze. Hányinger kerülgette, de valahogy
lassan úrrá lett ezen az érzésen, és kábultan tovább botorkált.
Újabb robbanás. Mintha villámok tucatjai csaptak volna le az
égből a közelben. Sikoltó, könyörgő, istenkáromló hangok mosódtak
egybe a mennydörgéssel.
Kard villant el a szeme előtt, és egy levágott, emberi kar ért
dobbanva földet a lábánál. A szertefreccsenő vér beszennyezte
csizmája orrát, de kábult elméjével észre sem vette ezt, mint ahogy
nem fogta fel azt sem, ahogy tépett öltözékéből elővillanó,
mezítelen vállán a jel ismét ébredezni kezdett.
Valaki durván odébb taszította, a lökés ereje majd’ kipréselte
belőle a levegőt. Mire rádöbbent, hogy az ismeretlen csak a testével
akarta védelmezni őt, addigra már a férfi könnyű bőrvértbe burkolt
teste hörögve felbukott, mellét vaskos dárda járta át. A harcos
összecsuklott, s úgy simult oda a lábai elé, mint egy eleven, emberi
testből font szőnyeg, felkínálva számára ezzel az élet felé vezető
keskeny ösvényt.
Lekuporodott az ismeretlen mellé. A dárda gonosz fullánkként
meredt elő a férfi mellkasából. De az üveges, fekete szemek még
halálukban is mosolyogva tekintettek reá. S azok a szemek, mintha
hozzá beszéltek volna, mintha mondani akartak volna neki valamit,
de ő képtelen volt felfogni üzenetüket.
Riadtan elhátrált a holttest közeléből, és tovább sodródott az
értelmetlen zűrzavarban. Minden olyan homályos volt körülötte,
összefolytak szeme előtt a csata képei, s úgy villantak fel elméjében,
mint torz, egymásra vetülő látomások, mintha bódító mákony
nehezítette volna a gondolatait.
Nekihátrált a bástya lekerekített falának, és beljebb tántorodott
egy újabb robbanás elől a szűk átjáróba, amely a mellvéden vezetett
tovább. A bástya teteje felé futó csigalépcső hívogatón simult elé, s
lábai maguktól vitték tovább, fel, egyre feljebb, a bástya ormára.
Odafent is halottak hevertek, az elmúlás görcsös
mozdulatlanságában, lenyilazott, megperzselődött alakok, harcosok
és vért nélküli polgárok, férfiak és asszonyok.
A jeges szél bőszen nekirontott, mintha még az égi hatalmak is
ellene támadnának. Szeme kutatva meredt a távolba, a vad hegyek
ormán cikázott a tekintete, aztán lejjebb siklott, az alant fekvő város
felé.
Megpördült a sarkán.
Szeme előtt elúszott a város képe. Vörös kövek, márvány és
gránit, amerre csak a szem ellátott S a folyó, amely karjaiba ölelte a
vörös szirteket, s a rajtuk magasodó várost, csak szürkészöld hátú
szalagnak tetszett odalent a mélyben. A súlyos, esőfelhőkkel terhelt
égen azonban hatalmas testek köröztek. Kiterjesztett szárnyaikon
siklottak tova, vagy kőként buktak alá, rikoltva cikáztak,
bukfenceztek szédítő légi mutatványaik közben a védtelennek
tetsző város felé. Árnyékuk szürke, nyomasztó tömegként suhant a
tetőkertek zöld lombja felett.
Ott voltak mindenütt… éles rikoltásuk megreszkettette a
levegőt… s köröztek egyre, mint a halál vad angyalai… ott voltak
mindenütt, tüzet okádtak, és leheletük, mint az olvadt láva cseppjei
hullottak alá a városra…
 Sárkányok! Sárkányok?
Ismét közeli zúgás és földöntúli sikítás töltötte be az agyát,
kapkodva nézett körül a veszedelem forrását kutatva. A magasból
egy hatalmas test árnya vetült rá. Zuhanva érkezett, karmait előre
meresztve, szárnyaival ügyesen csapkodva, hogy pontosan célozza
meg a zsákmányt, ő volt a zsákmány! Védekezőn kapta maga elé a
kezét és reményvesztetten sikoltott fel.
Sikított!
Sikított és sikított. Fénymarék zihálva, levegő után kapkodva
riadt fel. Sikítása még sokáig ott rezgett benne, bár tudta, valójában
egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Egyenes háttal ült fel az
ágyban, homlokán hideg veríték gyöngyözött, és még sokáig
kapkodta a levegőt, míg végre kissé megnyugodott.
– Sárkányok – suttogta bele a csendbe. – Sárkányok, átkozott
kiorg fattyúk! Hát már sosem szabadulok meg tőletek?
Heves mozdulattal rántotta feljebb a takaróját, hogy
beburkolódzzon, mintha a takaróval elhessegethette volna az
árnyakat, amelyek a lelkét ostromolták. A barlang örökké langyos
melege ellenére most hangosan vacogtak a fogai.
A hirtelen mozdulatra Susogó berzenkedve siklott le az ágyról,
és iszkolva futott kifelé. Az ajtórésből bánatosan kurrogott vissza a
lánynak, de Fénymarék most nem törődött kis barátjával. Még így,
nyitott szemmel ülve is egyre azokat a rémképeket látta maga előtt
Ott zakatoltak benne szüntelenül, pörögtek egyre,
megállíthatatlanul sodorva őt tovább. Nem volt előlük menedék.
Elgyötörten dőlt vissza az ágyra, és merev tekintettel bámulta a
durván megmunkált mennyezet sziklaerezetét. Úgy ismerte már
ezeket a vonalakat, mint a tenyerét. Hiszen ezeket a girbegörbe
vonalakat nézte minden éjszaka. Szeme alá mély, lilás árkokat
vágott a kimerültség. Nem merte ismét lehunyni a szemét.
 Pontosan tudtam, hol járt álmában az imént. Felismerte Bhroms
márványkapuit, a magasba szökő tornyok csipkézet ívét, a távolban
emelkedő palota sejtelmes körvonalait.
Igen. Az imént ismét ott állt a várfalon, egy véres csata kellős
közepén. Ott volt az Oltalmazó otthonában, s látta a városban
felcsapó lángokat és a fekete füst gomolygását a palota körül. Csak
azt nem tudta megfejteni, miért gyötrik ezek a képek? Miért nem
jön végre nyugtató álom a szemére? Még a gondosan elkészített
főzetek sem segítettek rajta, egyetlen gyógyfüve sem tudott
győzelmet aratni a halált felvillantó álmok felett.
Az álom még mindig élőn lüktetett benne, s a mennyezetre
vetítette a korábbi látomást, mintha még e tekergődző vonalak is
egy várost ábrázoltak volna, s a vonalak maguktól életre kelve,
tovább szőtték volna a lelkét megülő rettegést.
Álom? Nem! – rázta meg a fejét.
Ezek a kísértő álmok túlságosan valóságosak voltak. Álom így
nem zsigerelhette ki az ember testét és lelkét. Több volt ez, mint egy
éjszakákon át kísértő látomás. Mert Fénymarék minden pillanatban,
minden porcikájában átélte őket, olyan valóságosan, mintha tényleg
megtörténtek volna vele azok a rémségek. A testén érezte a várfalon
süvítő jeges szél lökéseit, ahogy a haját cibálják a Harnion hegyei
felől érkező szélrohamok. Hallotta a körötte rohanó lábak
dobogását, a fegyverek csikorgó zaját, a lihegő, egymásnak feszülő
testek zaját. ujjai kitapintották a mellvéd hideg köveinek simaságát,
lába alatt érezte a megránduló emberi testeket, amikor menekülve
átbotladozott a haláltusájukat vívó szerencsétleneken. Szájában ott
volt a vér fémes íze, orrát, torkát facsarta az egész várost megülő
gomolygó füst, és a robbanások szaggatta égett hús szaga.
S bár mindez talán még lehetett volna egy lidérces álom része,
de ami még ennél is félelmetesebbé tette a megmagyarázhatatlant,
az az volt, hogy Fénymarék pontosan érzékelte a teste körött
tomboló mágiavihart. A várfalra zúduló mágikuscsapások súlya alatt
úgy dülöngélt, mint egy fa a szűnni nem akaró vihar csapásai alatt.
Szűkölő elméjét iszonyatos kínnal szaggatták a körötte vergődő
eszenciahullámok, amelyek úgy martak bele a lelkébe, mint
sziszegő, eleven korbácsok. Mintha ebben az álomban minden és
mindenki épp őt vette volna célba. Mintha a Bhromst támadó
seregek egyetlen célja az ő megsemmisítése lett volna.
Álom?
Ismét minden összefolyt a szeme előtt. A kavargásból ismeretlen
arcok villantak elé, hogy aztán újra elvesszenek a semmi küszöbén.
Fénymarék végtelen fáradságot és keserűséget érzett. Olyan
bánatot, amelyet nem tudott megmagyarázni önmagának. Erővel
szakította ki magát a kábulat újból rátelepedő rabságából.
– Már vége, vége! – suttogta bele a csendbe, hogy saját szavaival
űzze messze az iszonyatot. – Ayostion-Qery Yeloy, nincs semmi
közöd a kiorgokhoz! Soha többé nem kell sárkányokkal csatáznod…
Soha többé nem kell kiorgokat ölnöd… te csak egy kis lápi
boszorkány vagy semmi több!
De ahogy kiejtette ezeket a szavakat, máris tudta, hogy mily
hamisan csengenek. Semminek sincs vége, és talán nem is lesz soha.
A gondolatok és kérdések sebesen pörögtek benne:
Lehet, hogy ezek a látomások valójában a jövőt mutatják… az ő
jövőjét?… Mi lesz vele, ha Jugshajga álma, a mágikus tükör mégsem
hazudott neki… ha valóban ott lesz a helye egyszer azon a várfalon,
s ha Bhroms lesz az ő sorsa, végzete?
Nem akart ebbe belegondolni.
Nem! Nem akart gondolkodni! Erővel nyomta el magában az újra
és újra előbukkanó kérdéseket, amelyekre nem léteztek egyértelmű
válaszok.
Azonban ő is tudta, hogy Crymhoon jelenleg lángokban áll.
Tudta, hogy az avaragh éjszakája óta magasra csaptak Drakónia
délnyugati csücskében a gyűlölet lángjai. Tudta, hogy a kiorg klánok
egymást mészárolják a Gyilkos Karmok éje óta – mert így nevezték
el azt a csillagtalan csillagéjt, amikor S’almeyna, Ashbar első
csatasárkánya alulmaradt a harcban egy renegát kiorggal és egy
csenevész emberlánnyal szemben.
Az a renegát kiorg, Fénymarék apja, Brendon volt, s az a kis
vakarcs emberpondró – ahogy a kiorgok azóta gyűlölködve
emlegették őt – ő maga.
A fiatal boszorkány maga is tudta, hogy az az éjszaka
megváltoztatta Crymhoon történelmét A kiorg klánok többsége
meggyengült hisz’ a dühöngő, szentségtelen sárkánycsatában
tucatjával pusztultak el a kiorgok, s bár az áldozatok főként a
kissárkányok közül kerültek ki, azonban minden kiorghalál súlyos
veszteséget jelentett az adott klán számára. A kényszerű
hirtelenséggel távozók veszélyes űrt hagytak maguk után. A halott
kiorgok helyét a következő avaragh éjjeléig nem tölthették be a
kijelölt shanobok, s így az elszunnyadó sárkányok által birtokolt
földek parlagon hevernek majd addig a napig, amíg újra el nem
érkezik a csillagtalan csillagéj. S egy-egy ilyen tragédia hosszú
évekre veszélyeztette a klán jövőjét, kitéve őket a rivális klánok
támadásainak.
Crymhoon térképét most percenként lehetett volna újra
rajzolni, mert nem volt olyan nap, s nem volt olyan hét, amikor ne
érkezett volna hír arról, hogy egy-egy terület új gazdára lelt. Így
lépten-nyomon területi viták robbantak ki, és nem akadt senki, aki
elsimíthatta volna a viszályt. Xojertha, az Oltalmazó látványosan
háttérbe vonult, olyannyira, hogy e válságos időszakban még
életjelet sem adott magáról. Ez fölöttébb különös volt, mert bár az
Oltalmazó ritkán ártotta bele magát a felügyelete alá rendelt
sárkányok apróbb csatározásaiba, de a jelenlegi helyzet jóval
súlyosabb problémákat vetett fel. Szükség lett volna Xojertha bölcs
döntéseire, vagy arra, hogy akár hatalmi szóval is, de kijelölje az
egymás ellen acsarkodó klánok között húzódó birtokhatárokat
Xojertha azonban néma volt, Bhromsból nem érkezett egyetlen
utasítás sem, és senki sem látta az Oltalmazó követeit az égen,
ahogy az aranysárkány lánggal irt leveleit vitték csőrükben. Nem
gyulladtak figyelmeztető rúnajelek az égbolton, mint a korábbi
hasonló esetekben, nem fordultak meg a folyók, hogy
megakadályozzák az átkelő csapatok vonulását, nem hullott véres
eső, és nem kerekedett eget elhomályosító porvihar a vonuló
kláncsapatok útjába.
Xojertha néma volt Az aranysárkány láthatólag nem törődött
azzal, hogy a kiorgbirodalom a végromlás olyan sötét szakadékába
sétál, amelyben tán még sosem járt Crymhoon történelmének
vérzivataros évszázadai során. Sokan felbátorodtak ennek láttán, s
mind többen rebesgették, hogy Ashbar sárkányainak Őre nem áll
már a helyzet magaslatán, nem teljesíti be a dicső szolgálatát,
melyre rendeltetett, megöregedett, s tán egy olyan végtelen
álomciklus mélyére menekült, ahonnan nincs már visszatérés.
Sokan úgy vélekedtek; az újabb Nagy Ciklus végéhez közeledve,
Crymhoon földjén még ez a szégyen is megeshet.
S ha így van? Ki tudja, mit hoz a holnap? Bátraké a jövő! S a
kiorgok közül mind többen gondolkodtak így.
Xojertha mellett a másik erő, amely képes lett volna útját állni e
végromlásnak, s amelynek épp ez lett volna a feladata, maga a kiorg
tanács, a Finel lett volna. De a Finel nagyhatalmú tagjai most,
amikor egységesnek kellett volna mutatkozniuk, maguk jártak elöl a
rossz példával. Raboltak, amikor csak tudtak, majd visszahátráltak
biztos fészkeikbe, és a sárkányvárak megerősített falai mögül lesték
egymást és a határaikon felbukkanó, követelődző, kisebb klánokat.
Most túl könnyű volt területeket szerezni, túl nagy volt a kísértés
mindenki számára. Ebben a bizonytalan politikai helyzetben az
eddig háttérbe szorítottak kapva kaptak a kínálkozó lehetőségeken,
s mindent megtettek azért, hogy előrébb kerüljenek a rangsorban
Crymhoon földjén tombolt a káosz, s a rontás virágai, az őrület
lobogó lángjai mind gyakrabban csaptak fel, lángba és füstbe
burkolva a várakat, letarolva a tartományokat.
S mindezeken túl akadt még egy kényes kérdés, amely tovább
élezte a bizonytalanságot Mert továbbra is megoldatlan kérdés
maradt S’almeyna és Jakshjalang hatalmas birtokainak sorsa. A
Qwebeh klán két csatasárkánya kijelölt utód nélkül távozott.
S’almeyna lelke végérvényesen elpusztult az avaragh éjjelén, soha
többé nem lesz képes rá, hogy visszatérjen Crymhoonba. Jakshjalang
pedig eltűnt a Gyilkos Karmok éjjele után. A jelenlévők közül sokan
állították, hogy látták őt valódi sárkányalakjában megjelenni az
Emlékezés Szikláján, úgy, mintha megtört volna fölötte az ezeréves
átok.
Fénymarék fázósan összébb gömbölyödött. Minek is elmélkedik
ő ezen? Mit törődik ő Crymhoon jövőjével? Mi dolga neki visszatérő
vagy örökre elmúló sárkányokkal? Legyen ez csak a kiorgok gondja
ezután!
Meggondolatlanul ismét lehunyta a szemét. S a képek újra előre
tolakodtak elméjében. Arcok villantak elé, oly sebesen követve
egymást, hogy felfogni is alig bírta őket. Arcok, halottak arcai,
régmúlt idők kísértetei. Ismeretlenek és ismerősök. Brendon
mélykék tekintete mosolygott rá… Khosba joviális, elégedett arca
bólintott felé… Kerwin der Ruhn sötét ábrázata villant felé, amint
gúnyos alázattal fejet hajt neki…
Kerwin der Ruhn?
Fénymarék szeme felpattant, és gondterhelten ráncolta össze a
homlokát. Az északi félvér, aki jelenleg Bhroms trónját bitorolja,
nem halott, legalábbis legjobb tudomása szerint még nem!
Akkor mit keres ő ebben a látomásban? Mit hajbókol itt ilyen
félreérthetetlen pimasz vigyorral az ajkán? Mit akarhat tőle? Tán
épp ő áll a rémálmok hátterében? Hisz’ a félvér nekromanta hírében
áll, és olyan praktikákkal bír, amik… amik…
 Morcosan megrázta a fejét, nem akart többé Kerwin der Ruhnra
gondolni. Inkább határozott mozdulattal felállt, és sietősen
öltözködni kezdett.
Ha nem alszom el, nem gyötörnek majd újabb rémálmok! – okoskodott
magában. Csak ébren kell tudni maradnia, ilyen egyszerű az egész.
De azért nehéz szívvel indult el. ő is tudta pontosan, hogy nem
ez az igazi megoldás. Inkább válaszokat kellene találnia és
szembenéznie a reá váró kihívásokkal, mert addig, amíg Heraborn
biztonságos barlangjainak mélyén kuporog, mint egy vackára űzött,
reszkető kis vad, addig biztosan nem szabadulhat el előlük.
Fénymarék e komor gondolatoktól terhelve lépkedett a
kanyargós barlangfolyosón. A gondosan csiszolt kövek Heraborn
barlangrendszerének kijárata felé vezettek.
Elhaladt a magasban kialakított kerengő széles, boltozatos
árkádjai alatt Egy pillanatra megállt, és letekintett a több emelet
magas barlangcsarnokba, amely a törpetárnák fogadóterméül
szolgált. Ez volt Durion csarnoka. Számtalan járat indult innen a
hegység mélye felé, némelyek keskenyek és kanyargósak voltak,
mások oly szélesek, hogy akár társzekerek is elhaladhattak bennük.
A csarnok mennyezetét mívesen faragott oszlopcsodák tartották a
magasban A fáklyák és parázsgömbök sejtelmes fényében, a
gondosan csiszolt falakon meg-megcsillantak a különböző színű
ércek kanyargós erezetei és a gondosan beillesztett opálos
hegyikristályok. Durion csarnoka olyan volt, mint egy mesebeli
kastély ékszerdobozhoz hasonlatos belseje.
Fénymarék, amikor csak tehette, elgyönyörködött a Dromw-
hegység törpéinek mestermunkáiban. Durion csarnokát még
számtalan csarnok követte. A messzeségbe nyúló tárnák és járatok
labirintusszerű járatain úgy kötötték össze ezeket a monumentális
lakóegyütteseket, mint a vérerek az élő test részeit. S talán egy élet
is kevés lett volna ahhoz, hogy Fénymarék végigjárja valamennyit,
hogy felfedezhesse rejtett szépségű csodáikat.
 Most azonban nem volt sem kedve, sem türelme ahhoz, hogy a
csipkézett falakon megörökített történeteket böngéssze vagy a
föléjük vésett, ősi törprúnák megfejtésén töprengjen.
Tovább indult inkább, egy szűk átjárót választva, hogy
lerövidítse ezzel a kijárathoz vezető utat. Komor tekintettel
lépkedett, s nehéz szívvel hallgatta a barlangok mélyéről felé
szivárgó, állandó sürgés-forgás jól ismert zajait A mindennapok
békéje ott duruzsolt a falak között. Kellemes zsongás volt, az álmos
hétköznapok családi melegét árasztotta.
Ma este azonban a távoli tárnák és a keskeny szellőzőjáratok
elhoztak hozzá egyéb zajokat is; a mélyben meghúzódó
csarnokokból felhallatszó ünnepi hangoskodást, a vidám
törpemuzsikát, a dalolva gajdoló, nevetve brummogó hangokat, a
zenére dobbanó lábak ritmusát, a harsogó jókedv hangfoszlányait.
A Dromw-hegység mélyén megbúvó sziklacsarnokok évszázadok
óta biztonságos otthont nyújtottak a törpenemzetségeknek,
Fénymarék számára azonban idegen föld volt ez, soha meg nem
szokható törpevilág. Odalent, a hegyek gyomrában mindig úgy
érezte, mintha börtönfalak közt élne. A feje fölött tornyosuló
mázsányi sziklatömböknek még a gondolata is nyomasztotta. Lelke
állandóan friss levegő és cirógató napfény után vágyakozott, de a
barlangokban csak a fáklyák halovány fénye lobogott. Örökké
táncoló játékuk kísérteties alakokat varázsolt a mívesen faragott
termek falára. Lépten-nyomon baljós emlékeket ébresztve ezzel a
kis boszorkány szívében.
A mélyben eltöltött magányos órák során Fénymarék gyakran
még abban sem lehetett bizonyos, vajon milyen napszak van éppen
odakint, a lágyan susogó fák és zöld lombú bokrok között? Az idő a
barlangok mélyén úgy fojt szét, mint a kristálytiszta víz a tóban
megmerített kapdosó ujjak közül, csak érezni lehetett, de megmérni
soha.
 Fénymarék pár hónappal korábban érkezett Herabornba. Öreg
barátját, Truht kísérte el, aki az avaragh éjszakáján történtek után
nem kockáztathatta meg, hogy visszatérjen korábbi otthonába, a
Qwebeh klán főhadiszállására, Ornon várába. Az öreg törpe nem
mert Yenmon úrnő szeme elé kerülni, bár ezt a világ minden
kincséért sem vallotta volna be.
Trah sosem titkolta, azt reméli, a fiatal boszorkány sokáig vele
marad, s új, nyugodalmasabb életet kezdhetnek együtt az ősi
törpebarlangok mélyén.
Fénymarék igyekezett elfogadtatni magát a törpékkel, és próbált
beilleszkedni az idegen szokások és idegen gondolatok közepette, de
bárhogy erőlködött is, azért pontosan tudta, ez nem az ő igazi
világa. Idegen szellemként bolyongott a törpék nyüzsgő, nagyhangú
világában. Hiába beszélte jól a nyelvüket, hiába ismerte meg
mindjobban szokásaikat, ő akkor is csak egy kívülálló volt itt, s az is
marad élete végéig.
Fénymarék már megtalálta azokat a kérdéseket, amelyeket egész
életében keresett. Félrelebbentette a függönyt származása titkáról,
végre meglelte létezésének gyökereit. De a sors furcsa fintoraként
egyből el is vágta azokat, megragadva ezzel minden közösséget a
kiorgok, a sárkányurak világával. S most, hogy nem maradt már
benne több kérdés a múltról, és nem ölelte már körül több kutatni
való rejtély, hirtelen elvesztette azt a képességét, hogy örülni
tudjon a világ hétköznapi dolgainak. Úgy kókadozott Heraborn
barlangcsarnokainak mélyén, mint egy gyorsan nyíló tündérrózsa.
Az a varázsvirág, amely Elfengad erdeinek tündeligeteiben nyílik a
Tavaszünnep éjszakáján, s amely sebesen hajtja ki bimbaját,
nevetve, mámort hintve tárja ég felé fénylő, szikrázó szirmait, s
amelynek illata oly édes, oly bódító, hogy azonnal megüli az őt
csodáló elméket, vidámságot és jótékony feledést bocsátva rájuk. De
a tündérrózsa percek alatt hervad el, összetöpörödve elfekszik a
hideg földön, s létezése épp oly hirtelen fákul ki az emlékekből,
mint ahogy elvarázsolta a lelkeket.
Fénymarék már hetek, hónapok óta némán gyötrődött magában,
és igyekezett elrejteni keserű gondolatait Truh elől. Nem beszélt
öreg barátjának az őt kísértő álmokról, nem akarta megzavarni
ezzel. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, Truh biztosan segíteni
akarna rajta, és kész lenne bármiféle őrültségre, csakhogy őt ismét
nevetni lássa.
Azonban ahogy az idő haladt előre, lassan elhatározássá érett
benne a gondolat, hogy végleg elhagyja Heraborn biztonságát,
kideríti a sötét álmok rejtélyét, és aztán végre visszatér a Feketesás
mocsárhoz.
Hazatér!
Haza, még akkor is, ha a Murlok nagyúr által felébresztett ghor-
gasha1, a mocsármélyi szörnyeteg pusztítása nyomán otthona helyén
még csak romok sem árválkodnak és sem szétszórt kövek, sem
kidőlt oszlopok nem jelölik már Krion magiszter házának egykor
volt helyét Hazatér oda, ahol nem várhatja őt más, mint a letarolt
pusztaság, az élet nélkül cuppogó ingovány, a halott, néma táj.
Fénymarék haza vágyott, vissza az ismerős zugokba, az ismerős
színek, hangok, ízek és illatok közé. Csak oly nehezére esett öreg
barátja szemébe nézni, és rászánni magát a búcsúra, elválni tőle,
talán mindörökre.
Minden nap úgy feküdt le, hogy azt mondogatta magának: Majd
holnap, holnap beszélek vele… De mindig történt valami apróság, ami
miatt tovább halogatta ezt a fájó beszélgetést
– Hová indulsz, aranyom, ilyen késői órán? – állította meg
váratlanul Truh hangja.

1
A ghor-gasha a Shim mocsár mélyén élő, gigászi teremtmény, mely csak
ezer évente egyszer indul vadászatra, de olyankor szörnyű éhségében letarol
mindent maga körül.
 Lassan fordult hátra, időt hagyva magának, hogy egy gyenge
mosolyt erőltethessen az arcára. A folyosó kanyarulatában Truh
köpcös alakja tűnt fel és sietve loholt a nyomában. Fénymaréknak
fogalma sem volt róla, hogy a törpe vajon hogyan csinálta, de Truh
vigyázó tekintete mindig ott függött fölötte, bármerre is ment
Herabornban. Mintha e tárnák falai épp oly beszédesek lettek volna
a törpével, mint amilyenek vele voltak az állatok, a növények, a
felszín teremtményei.
– Csak sétálok egyet – válaszolta könnyed hangot erőltetve
magára és puha őzbőr csizmába bújtatott lábával tétován ide-oda
görgetett egy kis követ a padozaton. – Kiszellőztetem a fejem.
– Miért nem jössz inkább velem? Ma ünnep van, vidám a
hangulat. Most, hogy Darom és csapata visszatért, mindenki a
hősöket ünnepli. Megtekintjük a hadizsákmányt, meghallgatjuk a
győztes kaland során történteket, koccintunk a hősök egészségére
és…
– Nem – szólt közbe gyorsan Fénymarék, és határozottan
megrázta a fejét csak elrontanám a kellemes hangulatot. Te is
tudod, a törpék jobb szeretnek magukban ünnepelni.
– Oh-ho-ho-hó, aranyom – gördült elő az oly jól ismert,
gondtalan nevetés a törpe torkából, bár ma éjszaka ez is valahogy
hamisan csengett Fénymarék fülében. – Félreismered Dromw
hegyvidékének törpéit! Nincs nálunk vendégszeretőbb népség széles
e vidéken!
– A vendégeket valóban kedvelik, mert azok hamarosan
odébbállnak, de azt már nem szeretik, ha egy idegen akar közöttük
élni. Nincs nekem itt helyem, Truh, ezt te is tudod! Bár valójában
sehol sincs helyem.
A törpe bánatosan nézett rá nagy, barna szemével. Ismét
szomorúan kellett megállapítania magában, hogy kis védence
milyen nagyon megváltozott, amióta túlélték az avaragh éjszakáját
Az Emlékezés Szikláján történtek óta Fénymarék kedvetlen volt és
sehol sem találta a helyét. Fásult, kiismerhetetlen bánat ült a lelkén,
s ez a levertség úgy sugárzott róla, mintha világító, piros rúnákkal
írta volna ki a homlokára: Nem érdekel senki és semmi. Mindenki
hagyjon békén!
Az öreg törpe csak azt nem tudta eldönteni, vajon csak múló
rosszkedvről van-e szó, vagy valami ennél is súlyosabb dologról?
Hiszen ő is pontosan tudta, hogy S’almeyna, Ashbar első
csatasárkánya, ha rövidke időre is, de megszállva tartotta a lány
testét S vajon ki tudhatja azt, hogy akit egy sárkány szelleme
érintett meg, az kivé vagy mivé változhat át idővel?
Még most is, hosszú hónapok elteltével a törpe borzongva
gondolt vissza azokra a sorsfordító pillanatokra. Messze volt
Fénymaréktól, túl messze. A távolból csak a mágikus fénnyel izzó,
lángok ölelte leánytest rángatódzó hajladozását láthatta. De a
dulakodó sárkánytestek minduntalan összezárultak Truh előtt, és
így minden igyekezete ellenére hosszú időbe telt, mire el tudott
jutni S’almeyna madzsrájához2. Fénymarékot azonban akkor már
sehol sem találta. Kétségbeesetten kutatott utána, de végül neki is
menekülnie kellett, menteni az életét, és már épp csüggedten
feladta a reményt, hogy még élve viszontláthatja Fénymarékot,
amikor az egyik közeli dombtetőn valósággal belebotlott a szótlanul
álló lányba. ^
Truh hiába faggatta a történtekről, Fénymarék az eltelt
hónapok alatt egyszer sem beszélt róluk. Egyetlen egyszer sem
ejtette ki hangosan S’almeyna nevét Nem mesélt az átélt kínokról és
még véletlenül sem említette meg, mi történt vele az Emlékezés

2
Az Emlékezés Szikláján minden sárkánynak külön helye, madzsrája van, mely
kijelöli és megszabja pozícióját a klánok rangsorában, s mely egyben jelképezi a
Ciymhoonban elfoglalt birtokok határait is. Az Emlékezés Szikláján e területet
fénylő rúnák ölelik körül, s az így körbezárt részre a madzsrát birtokló
sárkányon kívül senkinek, sem sárkánynak, sem kiorgnak, sem drakón papnak
nincs joga belépnie.
Szikláján. Tnihnak fogalma sem volt arról, kis védence hogyan
szabadulhatott meg a nagy csatasárkány karmai közül? Fénymarék
konokul hallgatott, s a vén törpe végül feladta a kérdezősködést
Hiszen Truh számára is fájdalmas emlékek voltak ezek, ő is jobb
szerette volna örökre elfelejteni őket, a lelke mélyén még mindig
siratta egyetlen barátja, Brendon elvesztését.
Szótlanul, egymás tekintetét kerülve toporogtak a
barlangfolyosón.
– Sétálok egyet – jelentette be Fénymarék ismételten, s Truh
bánatos tekintettel rábólintott
– Ne menj messzire, veszélyes lehet az éjszakai erdő, aranyom!
– Csak a kis tóhoz megyek, tudod jól, mennyire szeretem a
csendjét.
A törpe bólintott, s úgy váltak el egymástól, mint két idegen.

Heraborn csarnokainak több bejárata is volt A főbejárat északkelet

felé nyíló, monumentális, faragott boltíve a Mremer várát
Kurhommal összekötő útra nézett. Ez a fontos kereskedelmi útvonal
több klánbirtokon is keresztül vezetett, míg el nem érte a déli
kikötővárost, Kurhom érintése után aztán nyugatnak fordult, s
végigfutott a part menti települések során. Jelentősége
elvitathatatlan volt, hiszen ez az út az egész ismert déli világgal,
még a távoli Khobírral és a Jidor szigetekkel is összekötötte
Crymhoon belső tartományait
A főbejáratot a törpék egyetlen pillanatra sem hagyták őrizet
nélkül. Herabornak azonban sok kisebb kijárata is volt, amelyek az
oldaljáratokból nyíltak. Ezeket megfelelően álcázták, és mágiával
védték. Az óvatos törpék sosem feledkeztek meg ősi ellenségeikről,
sem a felszín teremtményeiről, sem a mélység lakóiról. S mióta
Crymhoon földje felbolydult, s mindenki az eljövendő háborúkról, a
kiorg klánok mozgolódásairól beszélt, a törpék még
elővigyázatosabbak lettek, mint korábban.
 Az a kijárat, amelyen Fénymarék elhagyta a tárnákat, keskeny
hasadéknak tűnt csík a sziklafalban, hosszúkás, bronzveretes ajtó
zárta le, amely alig volt nagyobb, mint amin egy megtermett ember
kiléphetett a szabadba. A kapu íve fölött megkopott rúnák
sorakoztak, s a lány minden alkalommal, amikor áthaladt alattuk,
magába szippanthatta a belőlük áradó védőmágia
félreismerhetetlen illatát Bár a jelek évszázadok óta állhattak már
ott, hatalmuk semmit sem kopott meg az idővel, s Fénymarék
gyanította, a gondos törpék időnként számba veszik a kapuzáró
rúnákat, s a törpék varázslói megerősítik azok védelmét.
Az ifjú boszorkány leggyakrabban ezt a kijáratot választotta,
mert innen vezetett a legrövidebb út az erdőben megbúvó kis tóhoz.
Látásból már jól ismerte Frolimot, a vén törpét, aki mindig ennek az
elhagyatott kijáratnak környékén sertepertelt és a fiatal Grumint,
aki valami érthetetlen csoda folytan jól megertette magát a
mogorva, kevésszavú vénséggel. Fénymarék, ahogy máskor is, csak
odaintett nekik köszönésképpen, amikor kilépett az éjszakába, s a
törpék sem törődtek sokat az emberlánnyal.
Neki szabad be- és kijárása volt a csarnokokba, ezt Gharbuun
mester, a nagytiszteletű Dromw-Drok tagja már az első napon Frolim
tudtára adta, amikor az emberlány Dermetnol de Truhnska oldalán
feltűnt Herabornban. A kevésszavú Frolimnak a vénség nem vette
még el teljesen az eszét, s az ifjúkori események emlékei élénkebben
éltek benne, mint a tegnap történései. Pontosan tudta ő, hogy a
nagy tekintélyű Gharbuun mester és Truhnska közeli rokonságban
állnak egymással. Bár emlékezetéből nem múltak még ki azok a
régvolt dolgok sem, amelyek Dermetnol de Truhnska Herabornból
való gyors távozását megelőzték. De Florim ritkán foglalkozott a
múlt dolgaival, nem ártotta bele magát mások családi viszályaiba.
Hisz’ csak Garbuun mesterre tartozik, ha újra keblére öleli a
hazatérő, tékozló fiút így aztán Florim csak odaintett a távozó
lánynak, jelezvén, hogy szabad az út, és máris visszatért korábbi
munkájához.
A keskeny bronzkapu előtti sziklaplatótól enyhén lejtett lefelé
az út. Kényelmes, kitaposott ösvény vezetett az erdő fái közé. A hold
magasan állt az égen, fénye megvilágította a fák leveleit, és
kíváncsian kukucskált át a ritkás lombokon. Az erdő csendes volt
ezen az estén, az ősz jellegzetes színeit viselte már magán, de nem
érkeztek még meg az első fagyok, hogy végleg lecsupaszítsák az
ágakat.
Fénymarék elérte a tavacskát, amely a törpetárnák mélyéből
elvezetett bányavizekből táplálkozott. Az ifjú boszorkány nem
akarta megzavarni a tó körül neszező vadak nyugalmát, ezért
inkább jó kőhajításnyira kuporodott le a tó partjától, egy ritkás
bokorcsoport mellett, s mozdulatlanná merevedve várt. Beleolvadt a
csendbe, félig lehunyt pillái alól figyelte az óvatosan lépkedő őzeket,
a surranó menyétet, a bokrok alján motozó vadnyulakat. Lágy
fuvallat csapta meg az arcát, s ő elmosolyodott az érintésre. Ismerős
illatot sodort felé a szél. Jobbra tőle, az egyik hársfa mohos törzse
mellett lapult valaki. De Fénymarék nem adta jelét, hogy felfedezte
volna a settenkedőt… várt.
A fekete árnyék szimatolva felemelkedett, ívben hajló hátának
árnya a magas fűszálak fölé vetült. Az árnyalak kihasználva a lány
mélázását, elrugaszkodott, és mint egy ruganyos testű macska
vetődött előre. Fénymaréknak szusszanni sem maradt ideje. Oldalról
érte a támadás, és kibillentette egyensúlyából. Rikkantó,
követelődző hangok harsogtak a fülébe, selymes szőrszálak söpörtek
végig az arcán, és éles karmok akadtak ruhájába.
Nevetve dőlt oldalra, és engedve a lökés lendületének
végighemperedett a földön. Támadója fújtatva, játékosan
acsarkodva követte.
Melegkéz lassú! Susogó ügyes! – nevettek fel Fénymarék elméjében
a lány számára oly kedves hangok.
 – Oh, hát azt hiszed, kicsi, nem vettelek észre? Hallottam ám,
hogy itt settenkedsz a közelben!
Ám Susogó nem vett tudomást erről, csak büszkén, felvetett
fejjel állt a földre döntött lány mellkasán, mint legyőzött ellenfele
teteme fölött a győzedelmes hadfi, és mint egy harci indulót fújta
tovább:
Susogó gyors! Susogó ügyes, Susogó bátooor!
A kis moa-moa megizmosodott az eltelt nyár alatt, bár láthatóan
még mindig nem érte el végleges méreteit, de kinőtt már az apró
kölyökkorból. Akkora volt már, mint egy kisebb vadmacska. S
amikor Susogó régi szokásához híven, lendületből fel akart futni
Fénymarék vállára, a lány már kétségbeesetten próbált kitérni előle.
Legtöbbször sikertelenül. Susogó szeretetrohamának nehéz volt
ellenállni.
Susogó minden bizonnyal még a lány előtt hagyta el a
barlangokat, s azóta itt cserkészett a tó körül. A moa-moa ritkán
töltötte az időt a törpék barlangjainak mélyén, állandóan
kiszökdösött az erdőbe, de Fénymarék nem rótta meg ezért.
Heraborn lakói úgyis ferdeszemmel nézték a különös,
macskaformájú, szárnyas lényt. Bizalmatlanságukat csak még
inkább fokozta, hogy a sötét járatok mélyén Susogó oly nesztelenül
és észrevétlenül közlekedett, mint egy rontó, földmélyi
teremtmény. Koromfekete teste beleolvadt a fényt nem ismerő
járatok falába, mancsának könnyű léptei nem adtak semmilyen
árulkodó neszt. A moa-moa életének fiatal, bolondos korszakában
volt, s meggondolatlanul gyakran tréfálta meg a távolságtartó
törpéket. Hol hátulról vetette rájuk magát, hol a lábuk közé
tekeredett majd’ feldöntve őket bolondos szökdécselésével, hol csak
ismeretlen képeket, illúziókat villantott eléjük. Áldásosnak nem
nevezhető tevékenysége nyomán több vakriadó riasztotta már meg
a törpecsaládok békés hétköznapjait.
 Fénymarék szeretettel figyelte a rajta ugráló Susogót, mielőtt
azonban elcsendesíthette volna, a fejük feletti ágról mély, reszelős
károgást lehetett hallani. Érdeklődve bámultak felfelé mindketten.
A vaskos ágon egy koromfekete holló ült. Első pillantásra épp
olyan volt, mint bármely közönséges holló, de amikor fekete fejét
feléjük mozdította és rájuk pillantott, különös fénnyel villant meg
aranysárga szeme. Emberi értelem sugárzott ebből a tekintetből. A
holló hosszan nézte a lányt és a rajta szökdécselő moa-moát, majd
meglibbentette szárnyát, s kimért lassúsággal tovaszállt. Átsuhant a
tó felett, és a túlparton újra leereszkedett egy karvastagságú ágra.
Visszanézett rájuk. Aranyszeme szinte világítani látszott a sötétben,
és ismét feléjük károgott. Fénymarékban azt az érzetet keltette
ezzel, mintha hívná őket maga után.
– Mit gondolsz? – kérdezte Susogót, s nem kellett különösebb
magyarázat ahhoz, hogy kis barátja megértse, mit céloz a kérdés.
Melegkéz, Susogó megy, követ.
– Okos dolog ez? – ráncolta homlokát a lány.
Aranyszem, adott nevet egyből Susogó a hollónak, mutat.
– Mit? – kérdezett vissza Fénymarék, de miközben feltette a
kérdést, már el is indult, hogy megkerülve a tavat, újból a holló
közelébe éljen. – Mit mutat nekünk Aranyszem, Susogó?
Utat.
Fénymarék halkan hümmögött válaszul. Gyakran homályban
maradt számára, hogy Susogó vajon honnan ismerte előre a
bekövetkező eseményeket és honnan merítette a tudást, amely az
ilyen egyszerű, sommás válaszokhoz vezetett. De sosem foglalkozott
ennek kiderítésével, feltétel nélkül megbízott Susogóban, a moa-
moa rejtélyes megérzéseiben.
Ahogy Fénymarék kíváncsian a holló felé lépkedett, tekintetét
egy pillanatra sem véve le az éjfekete tollú madárról, különös érzés
kerítette hatalmába. A holló ismerősnek tűnt. Valahol, emlékeinek
mélyén rejtőzött egy kép, amit most nem tudott felidézni tisztán,
csak az tudta, azt érezte egyre biztosabban, hogy látta már egyszer
ezeket az aranyszemeket, látta ezt a sötét tollruhát és hallotta már a
jellegzetes, reszelős károgást.
A holló ismét felrebbent A fák ágai között szállt tovább egy
keskeny erdei vadcsapást követve. Minduntalan megpihent és
visszatekintett rájuk, vajon követik-e?
Susogó minden egyes ilyen alkalommal vadul utána vetette
magát próbálva levadászni a fekete madarat, de az fürgébb volt,
vagy csak tapasztaltabb, s mindig az utolsó pillanatban szökkent
odébb gúnyos károgást hallatva. Az arányszemű holló az erdő mélye
felé vezette őket. Olyan csapásokat követett, amelyeken Fénymarék
ezelőtt még sohasem járt.
Az ifjú boszorkányban sosem tapasztalt vonzódás ébredt, egy
megmagyarázhatatlan parancs, amely egyre erősebbé vált: Kövesd az
aranyszemű hollót! – ezt sugallták az érzések.
Fénymarék bal kézfeje enyhén bizseregni kezdett. A gyenge
zsiborgás átterjedt a karjára, felkúszott a válláig, majd onnan is
tovább, lágyan megérintve a szívét. Az érzés nem volt kellemetlen,
inkább figyelmeztető jelzésnek hatott.
Szusszanva hunyta le a szemét egy pillanatra.
Már megint?
Gondolatai fájdalmas emlékek felé lódultak…
S’almeynának, Ashbar első csatasárkányának avaraghgyűrűjét
elpusztíthatták ugyan, de a halálos harc végjátékában széthasadó
gyűrű örökre beleégette magát Fénymarék testébe. S nem is
akárhogyan!
A lány aggódva tekintett le bőrkézvédővel burkolt kézfejére.
Pontosan tudta, hogy a puha őzbőr kesztyű alatt, bőrének liláskék
pikkelymintájú erezetei most fényleni kezdtek, és mágikus derengés
öleli át ujjait, miközben lágy, aranyos csillogású folyamok futnak
végig a sárkánypikkely-erezetek mentén. Ez a figyelmeztető jelzés
csak egyet jelenthetett számára: valahol előttük, az erdő mélyén,
amerre most ők a hollót követve tartanak, mágiával itatódtak át a
fák és kövek.
Rég nem érezte ezt a bizsergést a testében. Az avaragh éjszakáját
követően még gyakran rátört, de ahogy S’almeyna szellemének
ereje mindinkább kifakult a lelkéből, a kézfej is egyre ritkábban
szólította. Ezért meglepte annak hevessége, ahogy most felélénkült.
Eddig azt remélte, az idő múltával végleg megszabadul majd átkos
örökségétől, de végül rá kellett döbbennie, milyen nagyot tévedett
S’almeyna szelleme sosem hagyja el. A sárkány egy része örökre vele
marad, s neki meg kell tanulnia együtt élni vele.
Ismét letekintett a kézfejére. A bizsergés kissé csillapodott, de
Fénymarék tapasztalatból tudta, hogy amire S’almeyna fel akarja
hívni a figyelmét, az nem tűnt el, csak a kézben lapuló akarat
csendesedett meg kissé, hogy ne zavarja őt. Nem tudta eldönteni,
örüljön vagy bánkódjon-e, adománynak vagy átoknak tekintse-e
átváltozott kezét? De bárhogy legyen is, már nem tudott úgy
gondolni a kezére, mint saját testének részére, mert a keze…
Ó, igen, a keze… Ez a kéz S’almeyna karmos mancsa marad már
örökre! Ezért rejtette el a kíváncsiskodó tekintetek elől. Nem volt
kedve válaszolgatni az állandó és ismétlődő kérdésekre, amit az
idegenek akkor tettek fel, amikor első alkalommal pillantották meg
e félelmetes kinézetű, liláskék pikkelyerezetű kezet.
– Susogó! – szólította magához barátját, s a holló nyomában
játékosan lopakodó kis vadász azonnal mozdult a szóra, és
odasimult a lány lábához. – Látsz valamit, kicsi?
Susogó érez. Melegkéz nincs veszély.
– Mit látsz?
Meleg és öreg. Árnyak közt táncoló.
Az aranyszemű holló megtorpant, és hangosan, türelmetlenül
károgott feléjük. Hangja száraz visszhangot vert a fák között.
Fénymarék a háta mögé pislogott. Rég letértek már az összes
általa ismert csapásról, azokról, amit akár törpék, manók, erdőt járó
elfek vagy emberek, akár az állatok lába mélyített. Amerre most
haladtak, az erdő szokatlanul csendes és néptelen volt. Egy
gyakorlatlanabb erdőjáró már rég eltévedt volna az ismeretlen
rengetegben, de Fénymarék egész életét sustorgó nádszálak,
átláthatatlan sásrengeteg közepén élte le. Egy olyan vidéken, ahol
meggondolatlanul nem lépkedhetett senki, ahol minden
figyelmetlen lépésnek súlyos következményei lehetek. Hisz’ a
cuppogó mocsár egyből elnyelt minden nyomott, a nádszálak
összezárultak, a hínár kisimult a víztócsák felszínén. Bármerre ment
e lápvilágban, fordult jobbra vagy balra, neki mindig észben kellett
tartama a maga mögött hagyott utat. S ez a beleivódott ösztön
mindig csalhatatlan érzékkel vezette őt.
Ahogy most hátrapillantott, a hátuk mögött hagyott erdőrészre,
egyből meglátta azt a tekergő utat, amit eddig bejártak a hollót
követve. Enyhe ívet írtak le a tó mögött, majd egyenesen haladtak
pár száz métert keletnek. Aztán letértek az alig látható
vadcsapásról, és egy nyiladékot kezdtek követni, amely egy elzárt
völgybe vezette őket. Erre még a vadak sem hagytak nyomokat,
mintha kerülték volna a rengetegnek ezt a részét. S ez fölöttébb
különös volt. Mintha nem élt volna erre egyetlen őz, nem fészkelt
volna fácán, s nem abajgatta volna a vadnyulak, s menyétek vackát
egyetlen surranó róka sem.
Fénymarék és Susogó egy olyan, szinte láthatatlan utacskát
követtek, amelyet egyetlen láb mélyített, s mely kacskaringósan
haladt az ovális alakú völgyben, megkerülte a kidőlt fókát, a
nagyobb sziklacsonkokat és délfelé futott a Dromw-hegység mélye
felé •
Á holló türelmetlenül rájuk károgott, s megrázta éjszínü fejét,
majd tovaröppent, mint akit már cseppet sem érdekel, vajon
követik-e tovább. Fénymarék megszaporázta lépteit; ráér
töprengeni a furcsaságokon később is, most mielőbb végére akart
járni annak az érzésnek, mely egyre inkább feszítette belülről.
 Kövesd az aranyszemű hollót!
Összerezzent
Ismerős hang volt, benne szólt. Hallatán boldogan nagyot
szusszant, mert egyből felismerte, s a szíve ettől hevesebben kezdett
verni.
Hosszú hónapokon keresztül lehunyt szemmel járt, becsukott
fülekkel élt, lélektelenül, mint egy zombi, de ez az ismerős, szívének
kedves hang most úgy rázta fel kesergő, önsajnálattal átitatott
kábulatából, mint a nádtengerre lecsapó tavaszi viharfergeteg.
Kisöpörte belőle a keserűséget, friss erővel árasztotta el, s jótékony,
vibráló feszültséget ültetett a tagjaiba.
Körbefordult, bár tudta, ennek a hangnak a gazdája nem lehet ott
a közelében.
– Kövessem? – húzódott ravaszkás félmosolyra Fénymarék szája
és szemében újra felcsillantak azok a régi pajkos fények. – Na szép!
Csak tudnám, már megint mibe keveredtem?
Kérdésére azonban nem érkezett válasz.
Lehet, hogy csak a képzelete játszik vele? Vagy az átvirrasztott
éjszakák kialvatlansága teszi, hogy már hangokat hall? De mindez
már mit sem számított Vidáman, szinte megkönnyebbülten
iramodott meg. Nagyokat szökkenve futott Úgy loholt a holló után,
hogy még Susogót is lehagyta, s a madárnak igencsak vigyázni
kellett, nehogy a farktollára tapodjon.
– Repülj, te madár! Repülj! – rikkantotta. – Hess, ha mondom! –
Legyintett mókásan a levegőbe. – Mutasd az utat, ami Hozzá vezet!
Az aranyszemű holló felrebbent az ösvényről, és sebes iramban
szállt tovább.
Susogó szalad! Susogó repül! – nevetett a moa-moa hangja, mintha
rá is átragadt volna Fénymarék hirtelen támadt jókedve.
Szedd a lábad, kicsi, nem érünk rá!
Fénymarék kifulladva, kipirult arccal toppant meg a völgy
végében. Magas omladék zárta el a továbbvezető utat. Embermagas
szikladarabok hevertek egymáson, mintha a hegyoldal két oldala
szakadt volna rá a völgyre. A hold fénye éles, ezüst árnyékokat
vetett a kövek között. De nem kellett sokat bámészkodniuk ahhoz,
hogy ismét felfedezzék a hollót; ott ült egy falomb kupac tetején.
Ahogy Fénymarék jobban szemügyre vette az alkotmányt,
egyből rájött, hogy ez nem természetes képződmény. Az omladék
aljában kicsiny, roskatag kunyhó állt, idevezette őket az
aranyszemű madár. Enyhe füstszag terjengett a kunyhó felett, s
körötte még legalább két tucat, egymásba vegyülő illat keveréke
töltötte ki a levegőt, legtöbbjük a kunyhó melletti, háncsolatlan
fagallyakból összetákolt szárítók felől terjengett.
Ismerős illatok voltak ezek, mintha saját kunyhója előtt állt
volna. Vadvirágok, méz, száradó gyógynövények, rothadó
békalencse, frissen hántolt fűzfakéreg illata kevergett a levegőben.
De volt ott még néhány kellemetlen penészes illat is, amelyek egy
hetek óta döglött fácán orrfacsaró bűzével és néhány, már
pergamen vékonyságúra száradt, lengedező denevértetem enyhén
savanykás illatával keveredtek össze. Az elmúlás kesernyés szaga
ölelte a kunyhót, és az elhajított cserépedények mélyéből felszálló
dohos, beszáradt főzetek illata csiklandozta meg az orrát.
Boszorkánykunyhó.
A lány bizalmatlan tekintettel méregette a düledező putrit. Halk
motozás hallatszott odabentről, majd újra csend lett Fénymarék
közelebb óvakodott. A tetőzetet alkotó, egymásra dobált gallyakon
gubbasztó hollóra pillantott, de az csak közönyösen üldögélt tovább,
majd tollászkodni kezdett, mintha ettől kezdve nem érdekelné, mit
tesz a lány. A szeme sem csillogott már olyan fénnyel és értelemmel,
mint korábban.
Fénymarék egész közel lopakodott hozzá. Valójában nem hitte,
hogy ilyen közel engedi magához, de a holló nem húzódott el.
Fénymarék ujjai alatt zizegve simultak a madártollak, fényesek
voltak, szinte már selymesek. Többször végigcirógatta az állatot,
egészen a farktolláig. A holló berzenkedve megrázta magát,
szárnyait kitárta, mint aki felszállni készül, majd újra összezárta
őket. Fénymarék ujjai váratlanul kitapintottak valamit,
elcsodálkozott, mert a kezében egy arasznyi hosszú, fekete tollat
tartott. A holló ércesen károgott, nem mérgesen, inkább csak azért,
hogy ismét felhívja magára a meglepett lány figyelmét A holló
nagyot pislantott, s az aranysárga szemek újra felnyíltak azzal a
különös, emberszerű pillantással, ami már korábban is magához
vonzotta Fénymarékot. Mintha a holló közölni akarna vele valamit
– Bújj csak beljebb!
Fénymarék meglepetten ugrott hátra, mert egy pillanatra azt
hitte, az embertekintetű holló beszélt hozzá hangos szóval.
– Lépj csak beljebb! No, ne tétovázz már! – invitálta befelé újra
egy öreges hang a düledező viskó mélyéből. – Itt aztán nem kell
tartanod semmitől, a vén Galóca anyó már rég leszokott az
emberhúsról! – Az ismeretlen vékonyka hangon kuncogott ezen a
tréfán, ha annak szánta egyáltalán. – No, gyere csak, gyere! Tudtam
én, hogy el fogsz jönni a vén Galóca anyóhoz! Figyelem már egy
ideje a lépteidet…
A holló ismét károgott, majd felröppent, s mint aki jól végezte
dolgát, messze szállt.
– Gyere csak, gyere! – invitálta tovább a hang.
Fénymaréknak jócskán meg kellett görnyednie, ahogy a
bejáratot fedő, koszlott rongydarabot félrehajtva bedugta fejét.
Óvatosan pislogott körbe; odabent sejtelmes félhomály fogadta. A
viskó egyenletes tömény bűze elnyomott minden más illatot. Csak
az öreg boszorkány harákolását lehetett hallani, és egy
bizonytalanul imbolygó test körvonalait lehetett látni. A lány szeme
lassan hozzászokott a sötétséghez, a földre terített
háncsszöveteken, a viskó düledező tetejét tartó egyetlen oszlop
mellett görnyedt, rongyos alak kuporgott. Piszkosszürkére fakult
haja hosszú, csimbókos fonatokban lógott. A fonatokba apró
gyöngyöket, csiszolt köveket, kagylódarabokat, és madártollakat
fontak valamikor régen. S bizony jó régen fésülködhetett utoljára,
mert ez a haj úgy meredezett az ég felé, mint egy elhanyagolt
madárfészek.
– No, gyere már! Ülj csak le, kedveském! – hívogatta tovább. – Az
öreg Galóca anyó tudja jól: azért jöttél hozzá, hogy kérdéseket
tegyél fel neki! Akkor meg ne ácsorogj ott a bejáratnál! Húzd vissza
a takarót magad mögött, mert még kiszökik a meleg, és sarkadban
besurrannak az éjszaka szellemei! Oszt’, ki akar már azokkal hálni?
Hihihi… az öreg Galóca anyó már rég nem vadászik rájuk, nem
bizony, sem rossz, sem jó szándékbúl… óh, túl régen nem kergetem
már őket, biza, túl régen…
Fénymarék belépett, és letelepedett az öreg boszorkánnyal
szemben a málladozó háncsfonat szőnyegre. Susogó csendesen
surrant a lány nyomában, mellé furakodott, és az ölébe fektette
mancsait. Csak hegyes füleinek feszült rezzenései jelezték, hogy
nagy figyelemmel szemléli az ismeretlen, töpörödött anyókát.
– Sötét árnyék jár nyomodban – hümmögte Galóca. – kúszik
mögötted, érzem én. Ezért vezettek hozzám lépteid.
– Véletlenül tévedtem erre a környékre, anyó, s kíváncsi lettem,
ki élhet itt egymagában az erdő mélyén?
A vénség előrébb hajolt, az alig parázsló tűz sötét árkokat
varázsolt a szeme alá, és még tovább mélyítette arcának ezer ránctól
szabdaltságát
– Bolond vajákosnak tartanak engem, gyermekem. No de, te is
annak gondolod a vén Galócát?
– Nem – rázta meg határozottan a fejét Fénymarék.
– Akkor meg miért mondod nekem azt, hogy véletlen? A vén
Galóca látni akart téged, ahogy te is a vénség fakuló csontjait.
Fénymarék töprengve meredt rá. Bal kézfejét ismét enyhe
bizseregés járta át, és apró fájdalomhullámok áradtak szét a
testében. Nem pillantott le, csak ösztönösen megigazította a puha
őzbőr kesztyűt. Ha nem is tudta elfogadni azt a változást, amit
S’almeyna okozott benne, azért azt már megtanulta, ha a bal keze
ébredezni kezd, akkor figyelmeztetni akarja őt egy közelgő
veszedelemre. S ilyenkor bizony jobb óvatosnak lenni!
Azt azonban nehéz lett volna eldönteni, vajon a vén boszorkány
miféle veszedelem forrása lehet.
Galóca félig lehunyt szempillái mögül figyelte őt, bütykös ujjai a
nyakában függő lánc csontocskáival babráltak, s alig hallhatóan
mormogott valamit, tán egy ősi rigmus szövegét, de Fénymarék
hiába hegyezte a fülét, nem értette jól a szavakat. Végül Galóca
öreges, reszelős hangon ismét megszólalt.
– Galóca anyó látni akart, kedveském! Látni akarta a lányt,
akiről a nyugati szél mesélt neki, akiről az állatok fecsegnek, akiről
az erdő fái sustorognak. Ó, igen! Látni akartam azt a boszorkányt,
akiről olyan hihetetlen titkokat villognak éjszakákon át a csillagok.
– Nem értem, miről beszélsz!
– Ó, valóban? Nem érted? – Öregesen dohogott, mormogott, és
egyfolytában a láncaival babrált – Hisz’ azt a Tükröt megkérdezted,
és Ő válaszolt neked. – Olyan magabiztossággal jelentette ezt ki,
mintha ő is jelen lett volna Morvan várában3. – S te a három
legfontosabb kérdést tetted föl neki, amit ember feltehet: Miért?
Hová? Hogyan?
Fénymarék gyanakodva kapta fel a fejét e kinyilatkoztatásszerű
szavakra, és még nagyobb kíváncsisággal kezdte szemlélni a vele
szemben kuporgó öregasszonyt. A tükörteremben egyedül volt
Jugshajga álmával, a mágikus tükörrel, s rajta kívül senki sem
tudhatja, mit kérdezett ő és mit válaszolt neki a Tükör.
– Honnan tudsz ezekről a dolgokról, Galóca anyó?
– Sok mindent tudok ám – kuncogott fel a vén boszorkány. – Sok
mindent, biza! Sok olyat is, amit nem lenne szabad!

3
A Morvan várában történettől szól Susan Salina: Tükröm, tükröm…
kisregénye, amely a Sárkány könnyei című antológiában jelent meg
 – S vajon azt is tudod, mit jelentettek a Tükör válaszai?
– Tudom bizony, ahogy te is! De látom azt is, hogy csak futsz
előlük… Azt kérdezted elsőnek: miért? S láttál egy sárkányt
megszületni. Tudod-e már, ki volt az a sárkány?
– Tudom-bólintott Fénymarék komoran.
– Azt kérdezted másodjára: ki vagyok én? S láttál egy kiorg
úrnőt trónusán ülni. Tudod-e miért?
– Tudom.
– Azt kérdezted végül: mit kell tenned? S láttad a halál egyik
arcát. De vajon megértetted-e már, mit jelentett?
Fénymarék csak sokára válaszolt.
– Igen, már ezt is tudom.
Galóca elégedetten hümmögött
– Látod, látod, a Tükör igazat szólt!
Sokáig hallgattak, míg végül Fénymarék törte meg a csendet:
– A hollód vezetett el hozzád, Galóca anyó. – Lepillantott a
kezében tartott fekete tollra. – Tudom, hogy láttam már valahol ezt
a hollót, tán meg tudod mondani nekem, hogy hol?
– Holló?-meredt rá értetlen tekintettel.-Miféle holló?
– Éjfekete szárnyú, aranyszemű. Tekintete, mint egy… mint egy
emberé.
Galóca keze megállt a levegőben, s nem babrálta tovább a láncon
függő csontocskákat.
– Emberé? – kérdezte hitetlenkedve. – Kit láttál az erdő mélyén,
gyermekem? Ilyen madár nem jár errefelé!
– De ott kint., az imént szállt el…
Galóca nagyot horkant, és sietve előredőlt, megkavarta a lába
előtt fekvő cseréptálkában lévő, sűrű löttyöt. A tál fölé hajolt, $ úgy
bámulta a felszín rezdüléseit, mintha az élete függne tőle.
– Éjfekete? Aranyszemű?
– Az! – bólogatott a lány.
A vénség nagyot szusszant, mordult, mint egy sebzett vad.
 – Oh! Hisz’ te Hadzsrát láttad, gyermekem! A hatalmas
aranysárkányt, Xojertha küldöncét. Oh! – suttogta csodálattal. – Azt
mondod, ő vezetett hozzám? – S olyan áhítatos boldogság terült szét
az arcán, hogy évtizedeket fiatalodott tőle.
– Ki vagy mi ez a Hadzsra?
Galóca halkan göcögött, mint aki meg sem hallotta a kérdést.
– Emberszemű, mi? Hah, jó, hogy nem hallja szavad! Még
megsértődne…
Fénymarék értetlenül pislogott, kezdte elveszítem a türelmét,
de épp elég bolondos vénséggel volt már dolga életében ahhoz, hogy
tudja, jobb kivárni és hagyni, amíg maguktól bökik ki, amit tudni
akart
– Egy tollat is adott nekem – mutatta fel az ujjai között forgatott
tollat –, vagy legalábbis úgy gondolom, nem véletlenül maradt a
kezemben.
Galóca némán tátogott, és reszkető ujjakkal nyúlt a csillogó,
fekete toll felé, de végül nem érintette meg.
– Ereklyét adott neked? Ohhh! S már láttad korábban is
Hadzsrát? Ohhh! Mily különös! Még nem hallottam soha, hogy
valakinek többször is megjelent volna! S hogy egy ilyen becses
kincset hagyott volna hátra! Ohhh, de különös!
A vén boszorkány ismét előrehajolt, és mormogva kevergette a
tálban lévő folyadékot.
– Nem, nem, nem látom… De ha megengeded, hogy használjam
azt a tollat – csillant fel mohó fénnyel a szeme talán sikerül
nyomára bukkannunk annak, amit látni szeretnél. Galóca anyó
nagyon ügyes! Belelát a dolgok mélyébe, úgy ám!
Fénymarék gondolkodás nélkül átnyújtotta a tollat, s Galóca
kapzsi ujjakkal kapott felé. Reszkető kézzel a cserépedény fölé
tartotta, s mintha azzal kavargatná a kétes eredetű löttyöt, körözni
kezdett vele, miközben varázsszavakat mormogott Fénymarék
felismerte egy idézővarázs szavait. Ártalmatlan kis varázslat volt,
amely csak arra szolgál, hogy megelevenítse a múlt egyetlen
pillanatát. A tál tartalma derengeni kezdett, majd hirtelen
felfénylett, mintha egy kis nap tüze gyulladt volna fel benne. Aztán
feketeség fogant a fényeken túl, olyan kíméletlen feketeség, ami
csak a lelkek mélyén lakozik. Minden feketébe váltott, de valahogy
mégis elkülöníthetően látszottak a fekete körvonalak a fekete háttér
előtt.
Fekete alak, fekete oltár, fekete tőr, fekete csomag, s
gubbaszkodó fekete holló egy fekete szikla ormán.
Galóca szeretett volna többet is látni, de bárhogy erőlködött, a
tálba merevedett fekete látomás nem moccant tovább, nem tárta fel
jobban titkait.
– Ez volt a múlt, de nem látok többet – krákogta a vénség és
kíváncsian pillantott a kőmerev arccal ülő lányra.
Fénymarék szeméből egy könnycsepp buggyant ki, s úgy gördült
lefelé, mint egy megfagyott gyémánt Hideg ölelte át belülről. Ő
pontosan tudta, mit mutat a kép, s most már azt is, hol láthatta
korábban a hollót. Rituális mozdulattal ujjvégére cseppentette e
könnycseppet, s tenyerét Galóca tálja fölé tartotta. A gyémántesepp
oly lassú pergéssel hullott alá ujjbegyéről, mint egy virágszirom, s
útját zöld derengés csillámszirmai követték. A permetező, apró
virágszirmok beburkolták a feketeséget, beleolvadtak, és színekkel
töltötték meg a képet.
Galóca nagyokat pislogott ennek láttán, a fiatal boszorkány
olyan könnyedén nyúlt bele varázslatába, mint más a déli ebéd
kavargatásába. S amit hozzátett, az több volt, mint amit Galóca
valaha is elérni remélhetett.
A feketeségen túl egy kék szemű férfit pillantott meg, s mögötte
egy kitárt szárnyú, vörös színű sárkányt. S a sárkányon túl végtelen
sok alak nyüzsgött, mozdult tova. Galóca döbbenetében csak tátogni
tudott.
 Fénymaréknak nem kellett külön magyarázat a látottakhoz,
tudta, az oltárkőnél volt az a pont, ahonnan elindult és értelmet
nyert az élete, ott sarjadt a változás, ami gyökeresen
megváltoztatta, felbolygatta Crymhoon népeinek életét. Erről
hozott hírt, ennek létére figyelmeztette őt Hadzsra, az aranyszemű
holló. Hadzsra, a Yhemti Álomhozók küldönce.
S miközben fájó szívvel bámulta a cserépedény rezgő tükrében
megjelenő Brendont és a mögötte álló Jakshjalangpt, Xojertha,
hangja idéződött fel benne. S Fénymarék tompa hangon suttogta el
az aranysárkány szavait, amelyeket hozzá intézet egykoron:
– Még az álmok is csalókák! Miről ma azt hiszed, bizonyosság, holnapra
az már csak szálló pára, gyenge köd, mely elillan a csendben… Brendon igaz
ellenfél volt, s igaz barát, tiszteltem ezért! De azt hitte, nem tudlak majd
megvédeni a kiorgok ármánykodásától, s inkább elrejtett kutató tekintetem
elől. Mindenkit rászedett a ravasz, s még az én látásomat is
elhomályosította. Minő badarság! Szembefordult velem, és becsapott,. s
ezzel a tettével minden szálat összekuszált. De a múlt, az múlt. S minden
veszteség letudható. Rég megbocsátottam már balgaságát… Sokáig hittem,
hogy halott vagy, fényvirága, míg végre meg nem láttam egy álomban az
arcodat ismét, és fel nem ismertem szemed ragyogását… Most menj,
Ayostion-Qery Yeloy! Indulj, s végezd jól a dolgodat, kísérjen áldásom az
úton…
Fénymarék arra riadt merengő révületéből, hogy valami hideg
és nedves bökdösi a kezét, s nagyokat prüszkölve méltatlankodik
mellette. Susogó rázogatta hevesen fejét, mert a vén boszorkány
óvatos mozdulattal visszacsúsztatta Fénymarék kezébe a fekete
tollat, s az megcsiklandozta a moa-moa érzékeny orrát.
Galóca tisztelettel pislogott a fiatal boszorkányra, s szemében
már nem parázslott a korábbi mohóság.
– Galóca anyó, látom, ismered a múltba vezető rejtett
ösvényeket. De ismered-e a jövő titkait?
 – Jövő és múlt, itt fekszik előttem – mutatott a vénség az alig
parázsló tűzne, s a mellette lévő cseréptálra, de már sokkal
szerényebben hümmögött, mint korábban. – Akarod tán, hogy
megmutassam neked? Bár úgy tűnik, nincs szükséged egy ilyen
vénséges véncsont segítségére, kedveském!
– A jövő kéretlenül is elérkezik – merengett a lány. – Ami
elmúlt, azt pedig mind el akarom felejteni!
– Felejteni? No, azt aztán nem lehet! De az embernek valahogy
maga mögött kell hagynia a múltját, mert csak akkor léphet tovább.
Ó, én már csak tudom, s bár én csak egy vajákos vénség vagyok,
azonban egy dolgot tisztán látok ám, kedveském: te még nem
rendezted el magadban a múltat, így aztán jövőd sem lehet. A
tegnap ködében bolyongsz szüntelen.
Fénymarék lelkére újra rátelepedett a korábbi komor hangulat,
ami a törpék barlangjainak mélyén fogta el. Ismét felködlöttek
előtte az éjszakai rémlátomások képei. Minél gyakrabban érezte
magában ezt a fojtogató szomorúságot, a céltalanság érzése annál
jobban eltompította, s ez olyan volt, mint egy lassan ölő méreg, ott
áramlott az ereiben, s egyre töményebb hullámokat vetett. Méreg…
vagy még valami annál is rosszabb.
– Mindig futottál, mindig kerestél… – nézett rá figyelmes,
mindent látó szemekkel Galóca. – Most miért nem teszed ugyanezt?
– Nincs hová futnom, nincs mit keresnem.
Az öreg boszorkány hitetlenkedve ingatta a fejét
– Futni mindig kell, keresni is lehet… De hát ez a te életed, a te
dolgod… A vén Galóca anyó azonban azt is érzi ám, hogy valaki
nagyon, nagyon keres téged!
– Ebben én is biztos vagyok – mormogta Fénymarék. – Sőt abban
is, hogy sokan keresnek engem, s egyre csak többen lesznek…
Mondd csak, Galóca anyó, szerinted elég nagy ez a világ, hogy
elbújhassak benne?
A vén boszorkány sokáig gondolkodott a válaszon.
 – Az bizony attól függ, kedveském, hogy ki elől kívánsz elbújni?
Mert a kíváncsi emberek tolakodásától megvédhetnek a
törpebarlangok, de a kiorgok kutató tekintete elől már nem
rejthetnek el ezek a sziklák. A sárkányuraktól csak a varázslatok
hatalma védhet… Van benned hozzá erő, de mit ér mindez, ha
önmagad elől menekülsz? önmagadtól nem véd meg egyik sem, sem
szikla, sem varázslat!
Fénymarék figyelmesen hallgatta. A vén boszorkánynak igaza
volt
– S azt meg tudod-e mondani, anyó, ki az, aki oly nagyon keres
engem? Ki üldöz engem lidérces álmokkal?
Galóca ezerráncú arcát gond felhőzte el.
– Veszélyes dolog ez, veszélyes! Bármi légyen, rád találhat, ha
megidézzük…
– Így is, úgy is rám talál…
– Az már igaz – bólogatott a vénség.
– Amíg nem tudom, ki támad hátba, addig nem tudok vele
szembefordulni sem
A vén boszorkány megértően hümmögött és dünnyögött, sokáig
babrálta láncait, míg újra meg nem szólalt.
– Rég volt már, hogy megpróbáltam, tán el sem jön hívásomra…
Fénymarék nem tudta, kire gondolhat, de Galóca nem kötötte az
orrára ezt a titkot
– No de, lássuk csak, lássuk, most már a vén Galóca anyó is
kíváncsi rá, kik settenkednek a közeledben.
Félretolta a cseréptálat, és közel húzta magához a
gyógyfüvekkel teli kosarát. Féltő gondossággal rakosgatta ki belőle
egymás mellé a bőrdarabokba göngyölt, különböző színű
szalagokkal átkötött csomagocskákat. Majd hirtelen mozdulattal pár
hajszálat tépett ki Fénymarék vörös hajzuhatagából, és azokat is
maga elé helyezte a földre.
 A gondos előkészületek után a töpörödött boszorkány
hadonászó ujjai alatt keskeny füstkígyó kezdett tekeredni a kunyhó
teteje felé. Halvány fény parázslott fel, és egy apró, lidércfény
pattogott körbe, mint egy zerge. Kék és vörös lángnyelvek csaptak a
magasba. Körtáncot lejtettek.
Galóca szárított füveket csippentett fel és szórt a lobogó lángok
közé. Nadálytő, mandragóragyökér, leándermag, feketeüröm,
garwabzeller és még sok különleges meg ritka növény került elő
kosarából, s egy finoman porráőrölt anyag, egy vörös szalaggal
szorosan lezárt csomagból, amelynek illatát Fénymarék nem tudta
pontosan beazonosítani. Kíváncsian leste a vén boszorkány szakértő
mozdulatait, ahogy újra és újra felcsippentett egy keveset a szürke
porrá zúzott ismeretlen növényből, és köröző mozdulatokkal a
lángok közé szórta. A lángnyelvek halkan sisteregtek, amikor
egyesültek a lassan szitáló porszemekkel és nehéz, fullasztó illatot
árasztottak magukból. A füst, amely eddig közönséges füstnek
látszott, minden apró porszem elemésztése után apró szikrákat
vetett és fehér ködpamacsokat pöfékelt ki magából.
Galóca halkan mormogott Fénymarék felismerte ezeket a
szavakat, a titkos igézés szavait A vén boszorkány a természet erőit
szólította.

Nap melege, árvalány,

cirógasson, hogyha fáj,
Szél szelleme, hókristály,
ringasson az elfbűbáj.
Víz ereje, tó tükrében,
Merítsen meg, mikor kérem.
Erdő csendje, zöld szemében,
Szökkenj elém varázs szépen!
Nap, szél, víz és erdő csendje,
Gyűljetek a közelembe!
 Gyűljetek és szóljatok,
Álmot, ékest szórjatok…

Galóca szeme parázslott, mint az eleven tűz, majd újabb révület

homályosította el a tekintetét, s mint egy álomban járva gajdolta
tovább a ritmikusan ismétlődő szavakat

Nap, szél, víz és erdő csendje,

Gyűljetek a közelembe!
Gyűljetek és szóljatok,
Álmot, ékest szórjatok…

Galóca egyre távolabb jutott a szellemösvényen, amelyet

megnyitott. Remegő, bizonytalan ujjakkal akasztotta le a nyakában
függő, tucatnyi bőrszíjak egyikét, és Fénymarék imént
megkaparintott hajszálait a szíj végére erősített tollak mellé
csomózta, majd lassú, köröző mozdulatokkal a füstgomolyag fölött
kezdte lengetni. A füst engedelmesen követni kezdte a libegő
madártollakat, és már nem emelkedett a kunyhó teteje felé, hanem
lassan szétterült és egyetlen, kavargó, fehérfényű örvényt alkotott.

Nap, szél, víz és erdő csendje,

Gyűljetek a közelembe!
Gyűljetek és szóljatok,
Álmot, ékest szórjatok…

A rigmus szavait ismételgette egyre halkulóbb motyogással. A

szavak egyre töredezettebbek lettek, s minden körnél, amit a tollak
a tűz felett tettek meg, Galóca fájdalmasan felnyögött. Úgy
nyögdécselt, mint akinek valóban komoly fájdalmat okoznak ezek az
apró mozdulatok. Bár az is lehet, hogy ez is csak a varázslat részét
képezte, ezt azonban Fénymarék nem tudta eldönteni. Pislogva
meresztgette a szemét az anyókára. Már ő is érzékelte a változást,
mely átitatta a viskó falait. A természet megidézett szellemei ott
toporogtak körülöttük, bebocsátásra vártak. Láthatatlan, sóvár
ujjaikkal kapdostak utánuk, ahogy beszivárogtak a düledező kunyhó
résein keresztül.
A füstgomolyag vibráló, tejfehér üvegtölcsérnek látszott, s a
tölcsér pereme egyre jobban szétterült, mint egy nyíló virág
szirmai. Közepéből egy ködből font, kicsiny világ emelkedett ki.
Fénymarék sosem látott még ehhez foghatót, s amikor előrébb
hajolt, hogy jobban láthassa, váratlanul megelevenedett a
miniatűrvilág képe. Egy erdei tisztást látott, s a tisztáson kecses
mozdulatokkal lépkedő egyszarvú alakját pillantotta meg. Az
unikornis hófehér volt, ezüstös fény ölelte és csavart alakú,
gyémánt ragyogású szarva szikrázva verte vissza a fényt.
A két boszorkány, az idős matróna és az ifjú leány egyszerre
sóhajtottak fel, amikor megpillantották a csodálatos jelenést.
Az egyszarvú megtorpant a tisztás közepén, és feléjük fordította
fejét, bársonyos pillantása mintha áthatolt volna a varázslat felén, s
a tekintetéből sütő fájdalmas mélabú a lelkükbe hatolt.
– Ahhh – susogta Galóca megilletődötten. – Mily ritka pillanat!
Az Erdők Körnnyüléptű úrnője személyesen jött el hívásomra!
De mintha elrebegett szavai megzavarták volna a látomást, mert
a kicsinyített, füstből formált kép összezavarodott. Amikor újra
elsimultak a vonalak, és ismét kibontakozott előttük az erdei tisztás
képe, az egyszarvú ködteste már elomlott, s alakját, mint pergő
homokszemeket itta fel a látomás. Az egyszarvú helyén új alak
bontakozott ki. A tisztás feletti uralmat egy fehérezüst színű
sárkány vette át. Kecsesen meglibbentette szárnyát, hosszú nyakon
ülő fejét kíváncsian feléjük fordította, és figyelmesen
szemrevételezte őket. Előbb Galócát mérte végig, majd
Fénymarékot, aztán meghajtotta fejét a lány felé, de nem
fennhéjázva bólintott oda, s nem is alázattal, hanem úgy, mint
ahogy üdvözlésül egyenlő az egyenlő előtt tiszteleg. A sárkány
hátravetette fejét, zöld szikrájú szemét az ég felé fordította és
felvijjogott. Bár hang nem törte meg a látomást, mégis mindketten
érezték magukban a sárkány hívó hangját.
Fénymarék torka kiszáradt, s gombócba gyűrődött ennek
hallatán. A sárkány őt hívta magához! Legszívesebben azonnal
felugrott volna, és rohant volna, hogy megtalálja, olyan
kényszerítőerővel csapongott benne a rikoltás. De vajon tényleg ezt
várja tőle? S vajon merre kellene indulnia, mit kellene tennie? A
látomás erre nézve nem adott semmi támpontot.
A lány nagyot pislogott, s a fehérsárkány alakja épp úgy, mint az
előbb az egyszarvúé, elolvadt a fehér színű füstben, helyét egy újabb
alaknak adta át. Az új látomás lassan formálódott, bizonytalan
körvonalakban reszketett, de végül Fénymarék ki tudta venni a rét
közepén álló emberalakot. Egy fehér köpenybe burkolt, karcsú nő
állt ott! Ez az asszony hátracsúsztatta kámzsáját, s rátekintett. Zöld
szemek pillantottak felé, épp olyanok, mint a fehér sárkányé; zölden
izzó fény, ismerős színek, s bennük azok a jellegzetes bíborpöttyök…
Fénymarék ökölbe szorított kezét a szája elé kapta, hogy fel ne
kiáltson, s ezzel meg ne zavarja a bontakozó látomást. Az asszony
feléje intett, s biztatóan rámosolygott. Nyitott tenyerét feléje
nyújtotta. Valamit tartott a kezében. Fénymarék közelebb hajolt,
hogy még jobban láthassa a különös alakú tárgyat. Ütött-kopott,
vékony képkeretnek tetszett Az ifjú boszorkány zavartan pislogott,
mert nem tudott rájönni, mi célt szolgálhat, de aztán hirtelen
eszébe villant, mit tart kezében a látomás.
– Ó! – lehelte döbbenetében, s ettől a füstkép megbillent,
majdnem szertefoszlott Az asszony alakja hullámzott, de végül
sikerült újra rendeződnie.
A fehérköpenyes asszony szája szóra nyűt, azonban Fénymarék
épp úgy nem hallhatta szavait, mint az imént a fehér sárkány
kiáltását, csak önmagában érezte a kérést.
 Illeszd össze!
Micsoda lehetetlen kérés! – gondolta zavartan magában. De hát hogyan
tehetném, hiszen összetört?
De az asszony, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, már
válaszolt is a kérdésére.
Keresd meg! S miután meglelted az egyszarvú szarvát…
Galócát ekkor köhögési roham rázta meg.
Az asszonyalak füstből formált teste a fuldokolva feltörő
szélrohamok miatt hirtelen összerándult. Ugyan kiáltott még
valamit, és ölelőn kitárta Fénymarék felé a karjait, de a kis
boszorkány már nem érthette meg a szavakat, mert azok elmerültek
elméje peremén, s értelmetlen duruzsolásba vesztek.
Galóca eközben fulladozva vergődött, s karjaival tehetetlenül
csapkodott maga körül, mintha láthatatlan szellemekkel viaskodott
volna. Az erdei tisztás képe e pillanatban végleg összeomlott, s a
fehér füsttölcsér összekeveredett.
– Oh, jaj! – nyöszörgött Galóca anyó félelemmel. – Oh, jaj,
jaaaaaj!
Fénymarék sietve mellé térdelt, próbálta lefogni a vén
boszorkány riadtan csépelő karjait. Mert Galóca már saját ruháját
szaggatta és körmével véres csíkokat hasogatott a saját arcába.
– Ohh, jaaaj – sikongatta tovább az anyó, de fennakadt szemei
továbbra is homályosak voltak. – Segíts! Oh jaj, segíts!
Galóca egyre rémültebben ismételgette ezeket a szavakat, s
egyre hangosabban nyöszörgött, mint akit már belülről
marcangolnak azok az ismeretlen szellemek, s csak kifordult
szemének fehérje világított a félhomályban.
Fénymarék nem túl finom mozdulatokkal megrázta a
fogvacogva rimánkodó, rángatódzó anyó vállát.
– Mi történt?!
Azonban Galóca továbbra is a révület fogja maradt, mintha saját
varázslata ejtette volna rabságba, de már abbahagyta a csapkodást
és saját testének marcangolását, egyre erőtlenebben kókadozott és
nyöszörgött. Gennyes kelések nyíltak meg karjain, és ezer ránccal
szabdalt arcán, sötét vérpatakok indultak meg az orrából, füléből,
szemgödréből.
Susogó berzenkedve fújtatott, lábait mereven tartva előre-hátra
dülöngélt, s hangos kurrogások közepette meresztgette az ég felé
hosszú, pamacsos farkát.
Kevés veszedelmesebb dolog leselkedik egy boszorkányra, mint
amikor erőszakkal megszakítják saját révületében, de Fénymarék
egyből tudta, hogy most semmi más nem segíthet az öreg anyókán,
mert Galóca akaratlanul olyan erőket idézett meg, akiknek már nem
tudott parancsolni, s akik felett végleg elvesztette az irányítást. Már
rég nem állt hatalmában, hogy visszaszólítsa őket, s ha ezek az erők
rosszindulatúak Galócával szemben, akkor könnyen kizsigerelhetik
a vén boszorkány lelkét. Galóca anyó élete veszélybe került, s
komoly árat fizethet azért, amiért a Fénymarékot kísértő rémképek
után kezdett kutakodni.
Fénymarék sietve hármat tapsolt Galóca szeme előtt, és a
görcsösen markoló ujjak közül kirángatta a bőrszíjra kötözött tollat
és hajszálakat, s hogy megfordítsa a varázslatot, visszafelé kezdte
hadarni annak szavait:

Álmot, ékest szórjatok,

Gyűljetek és szóljatok,
Gyűljetek a közelembe!
Nap, szél, víz és erdő csendje

Majd új sorokkal cserélte fel őket, hogy magára vegye a vén

boszorkányt sanyargató szellemek haragját.

Gyűljetek és szóljatok,
Parancsomnak hódoljatok,
 Nap, szél, víz és erdő csendje,
Simuljatok tenyerembe…

Amint elhadarta e szavakat, egyből megérezte, hogy körötte

kezdenek kavarogni a megidézett erők. Minden figyelmére szüksége
volt, hogy kordában tudja őket tartani. Lassan elhomályosult szeme
előtt a kunyhó belseje, s már csak valahonnan tevőiről hallotta
Galóca nyöszörgését, de azért még tudatosult benne, hogy az anyóka
végre egyenletesebben kapkodja a levegőt.
Fénymarék rálépett a révület által életre hívott ösvényre.
Bizonytalanul imbolygott ott pár pillanatig, hisz’ nem saját
varázslatának kapujában állt, hanem egy idegen boszorkányéban,
így beletellett kis időbe, mire kiismerte magát benne.
A Galóca által megidézett szellemek ott álltak az ösvény szélén,
hajladozva, imbolyogva várták, hogy elhaladjon közöttük. Feléje
nyújtogatták karjukat, hogy megérintsék őt. Négy alak volt, de a
négy alakból sok kisebb sarjadzott. Az egyik aranyszínű volt és
fényes, a másik áttetsző, mint egy kavargó örvény, a harmadik
zölden, kéken tocsogó, de a negyedik volt a legkülönösebb.
Erdő csendje! – gondolta magában Fénymarék, ahogy rápillantott,
s a különös szellemalak láttán áhítat ülte meg a lelkét; barna volt és
sárga, vörös és virágos, méhzümmögésű, halk neszű.
Ismét végignézett a burjánzó szellemrengetegen. Tudta már,
hogy a barlangok mélyén töltött órák alatt rájuk várt, őket
hiányolta, őket kereste.
– Nap, szél, víz és erdő csendje – suttogta feléjük, s vágyakozva
nyújtotta ki feléjük a kezét simuljatok tenyerembe?
S ezek a szellemek, akikkel gyermekkora óta szoros barátságban
élt, most magukhoz ölelték őt. Átengedték az ösvényen, s így végre
magához vehette Galóca varázslatát. A szellemek immár őt
szolgálták, s engedelmesen utat nyitottak neki. Ahogy lépkedett,
mind erősebben érezte magában őket. Napfény cirógatta, szél ölelte
hajladozva, víz csiklandozta, csend ringatta. Minden lépésnél
lehasadt belőle egy darab, és a szellemek részévé vált, vagy inkább a
szellemek egyesültek vele? Nehéz lett volna ezt eldönteni. De mire
végigsétált a révület keltette ösvényen, Fénymarék lelke
egybeolvadt ezekkel az erőkkel.
Hirtelen ott találta magát a korábbi látomás mutatta erdőben,
az egyszarvú közelében. Láthatatlanul, ezer darabban lapult a
lombok között, mint a napsugár fénye vagy a pajkosan szökdécselő
szellő légfoszlányai.
Váratlanul remegés rázta meg, dobbanó hangok töltötték ki.
Idegen gondolatok törtek utat felé az erdőben.
Sötét öltözékű, sárkánymaszkot viselő, bőrvértes lovasok tűntek
fel, megzavarva csörtetésükkel az erdő korábbi békéjét Fénymarék
látta az egyszarvút, amint riadtan felveti fejét és ezüstcsíkként
suhan keresztül a réten. A lovascsapat vágtatott a nyomában. S ő is
velük együtt rohant, szállt, ahogy a lelkét emelő szél cikázott a fék
között.
Egy vár remegő, látomásszerű képe villant elé. Sejtelmesen
vibráló, karcsú tornyok, színesen lüktető falak. Az unikornis lába
már a vár kapujának fénylő mozaikövein kopogott.
Íjhúr pendült, szisszenve szállt a vessző, s az egyszarvú
sebzetten felbukott. Ezüstarany vére bugyogva omlott a kövekre. A
vadászok beérték a haldokló zsákmányt Leszökkentek mellette a
földre, körbeállták, s egyikük letörte az unikornis gyöngyragyogású
szarvát. Éles sikoltás szaggatta az erdőt, mintha a fák és a bokrok is
kiáltottak volna rémületükben.
Az egyszarvú némán haldokolt, s a vár körül őszbe borult az
erdő. Levelek peregtek a magasból, a fű megsárgult, szárazzá vált, a
bokrok ernyedten lógatták karjukat Az egyszarvú némán sírt.
Fénymarék látta gyöngyragyogású szemét, s a benne fakuló
lángokat.
 A vadászok némán álltak körötte, tisztelegve emelték fegyverük
az ég felé, így búcsúztatva az Örök Szépség elmúlását. A hét fegyver
hegye egymáshoz ért, csillogva tört meg rajtuk a bágyadt őszi
napfény és leomló, arany fénysátorként borult a haldokló fölé.
A sárkányfejdíszes alakok csendesen hátráltak el az egyszarvú
közeléből, s lovukra szállva visszatértek az őszbe boruló erdő
homályába. Lassan léptettek, csak hátasaik patkóinak ritmikus
dobbanásait lehetett hallani, s amerre elhaladtak, a fák
közelhajoltak hozzájuk és lehajtó ágaikkal megjelölték őket, hosszú,
ezüst csíkokat festettek a sárkánymaszkos lovasokra.
Fénymarék a látomásban – amelyben harmatcseppként függött
a fák ágvégein – még láthatta az egyszarvú csendes elmúlását. Látta
a hatalmasra táguló ezüst szemeket, s a mélyükön rejlő zöld
ragyogásokat, melyek úgy csillantak felé, mint a smaragdok,
amelyek egy ezüst tó mélyéről sejlenek elő.
A fák egyre sírtak, és jajgatásuk messze szállt, hangjuk követte a
gyilkos tolvajok nyomát. Viharos szél cibálta az ágakat, s a
rozsdabarna, hulló levelek, mint bánatos, apró halotti leplek
takarták be az egyszarvú ezüstfehér, selymes szőrét.
Az egyszarvú teste megremegett, lassan a magasba emelkedett,
csillogó, ezüstszínű párává változott, mintha halhatatlan lelke így
távozna e világból. A síró erdő elcsendesedett. Különös, vészterhes
némaság burkolta be őket. Az egyszarvú teste helyén egy fehér
sárkány sejtelmes körvonalai jelentek meg, majd újra az az asszony,
akit Fénymarék már korábban is csodált Aztán újra a haldokló
egyszarvú teste bontakozott ki a csillogó, ködszerű párából, s ez a
hármas jelenés egyre sebesebben, egyre gyorsabban követte
egymást.
Fénymarék nem tudta értelmezni mindazt, amit látott, csak a
bánatot érezte a szívében, az elmúlás szomorúságát.
Összerezzent, mert a lombok felett éles károgás harsant. Ismerős
károgás. Fekete holló telepedett le egy a vár előtti rét fölé hajló fa
ágára, és onnan figyelte a történteket. Fénymarék nem tudta
eldönteni, vajon látja-e őt a holló hatalmas, aranyszemeivel, hiszen
ő most ezer darabra szakadva, lombok ágán hajladozva, bágyadt
napfényként suhanva volt csak jelen. Mégis úgy érezte, Hadzsra
figyeli őt, mert ez a holló mindent lát és mindent hall.
Hadzsra könnyedén meglibbentette szárnyait, és a szarvától
megfosztott egyszarvú teste fölé röppent. Károgott, s hangja
aláhullott, beburkolta az egyre változó fehérezüst testet, amely
végül öklömnyi, tejfehér gömbbé zsugorodott össze. A rét fölött
köröző holló ekkor érte röppent, karmába zárta és sebesen tova
szárnyalt kincsével a síró erdő felett, éjfekete alakját hamarosan
elnyelte a messzeség.
Fénymarék nagyot pislogott ezerszín szemével, a lombok
ágvégein kuporgó levelek mélyén. Nem értette pontosan, mit látott,
s azt sem, miért mutatták meg neki mindezt, csak azt érezte, hogy
immár távoznia kell. Már látta, amit látnia kellett.
Szusszanva nyitotta fel a szemét. A révület megszakadt, s már
sehol sem érzékelte a szellemalakok jelenlétét, sem önmagában,
sem a kunyhó homályos sarkai felől. A viskó repedésein keresztül
már csak az éjszakai szellő kukkantott be, s csak a megszokott erdei
neszezések hallatszottak odakintről.
– Ó, mondd! – kapott felé bütykös ujjaival Galóca és
megszorította a kezét – Mi történt?
– Láttam az egyszarvú halálát!
Galóca döbbenten meredt rá.
– Láttam, ahogy lenyilazták – közölte Fénymarék tompa hangon,
lelkét még mindig megülte a látomás fájdalma. – Letörték a szarvát,
s aztán Hadzsra érte jött, és magával vitte a lelkét.
– Oh!
– Az erdő őszbe fordult – mesélte tovább mintha az egyszarvúval
együtt az erdő is haldokolna. Éreztem magamban a halál ízét.
Galóca anyó nehézkesen felkönyökölt.
 – Hát mégiscsak igaz! És láttad?! A legenda… az egyszarvú
legendája…
– Miféle legenda? – hajolt kíváncsian közelebb.
– Heten voltak, igaz?
– Heten, de honnan tudod?
– A legenda szerint hét harcos ölte meg az egyszarvút, s vitte
magával bűvös szarvát. Az Erdők Könnyűléptű úrnője feláldozta
magát értük, nekik adta legbecsesebb kincsét. Az unikornis letört
szarvát Crymhoon Zálogának is nevezik. Igen, igen… – mélázott
Galóca. – Hét rendíthetetlen harcos, akik arra szövetkeznek, hogy
megmentsék ezt a földet, s újra olyan virágzóvá tegyék, mint
amilyen a sárkányurak eljövetele előtt volt. Azonban előtte meg kell
járniuk a halál sötét völgyeit, hogy onnan visszatérve tiszta szívvel
állhassanak seregeik élére. Eljövetelükről és győzelmükről egy
jövendölés is szól, azonban harcukhoz szükségük van az egyszarvú
bűvös szarvára, mert csak azzal nyitható meg az a Kapu, amely
visszahozza a harcosokat a halál mezsgyéjén túlról. Mindig azt
hittem, ez csak egy szép mese.
– Talán tényleg az.
– Hiszen láttad!
– Valóban – töprengett Fénymarék de mostanában már annyi
különös dolgot láttam, Galóca anyó, amik sosem történtek meg…
– Ó, nem! – ragadta meg ismét a lány kezét a vén boszorkány. –
Ez figyelmeztetés, kedvesem! Ez egy jel!
– Jel?
– Minden bizonnyal! Mert a legendában arról is szó esik, hogy
miután a harcosok megszerzik Crymhoon Zálogát, elárulják őket, és
lemészárolják mindet, egytől egyig. Lelkük messze, egymástól
elszakítva bolyong, s az egyszarvú szarva rossz kezekbe kerül… A
kiorgok elrejtik a kincset, hogy a jövendölés ne teljesülhessen be.
Oh! Gonosz dolgokra is használható ám az egyszarvú bűvös szarva! S
ha nem kerül elő, a hét harcos sosem térhet vissza Crymhoonba,
hogy megvívja döntő csatáját a sárkányurakkal!
– Akkor sem értem, mi köze lehet ennek hozzám és az
álmaimhoz?
– Valami köze biztosan van! Szerintem meg kellene keresned.
Talán ha megtalálod, választ kaphatsz a kérdéseidre is.
– Azt akarod, hogy kutassam fel az egyszarvú szarvát? – nézett
rá hüledezve a lány. – Hiszen azt sem tudom, merre keressem? Ha
létezik egyáltalán…
– Hisz’ te is láttad az Erdő Könnyűléptű úrnőjét!
Fénymarék csak csendesen bólogatott, de nem válaszolt. Amit ő
látott, az átváltozó egyszarvút, a sárkányt és az asszonyt, az rejtve
maradt Galóca előtt.
– Ó, csak ne lennék ilyen vén, magam indulnék keresésére. De az
öreg Galóca már nem jutna messzire, már nem… – siránkozta
csendesen az anyóka. – Ígérd meg nekem, hogy útra kelsz, és
megkeresed!
Fénymaréknak nem igen akaródzott könnyelmű ígéreteket
tenni, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy újabb kalamajkába
keveredjen.
– Galóca, ha úgy van, ahogy mondtad, és valóban a kiorgok
rejtették el az egyszarvú bűvös szarvát, akkor úgy sem találhatom
meg. Az ő hatalmukkal szemben mire mehet egy hozzám hasonló kis
boszorkány?
– Nem, nem! – rázta fejét hevesen Galóca. – Te képes vagy rá!
Érzem, hogy benned ott lapulnak azok az erők, amelyekkel
rálelhetsz Crymhoon Zálogára és amelyekkel megszólíthatod a
harcosokat!
– De, Galóca anyó, nem olyan egyszerű dolog ez. Én még
önmagamat sem látom tisztán, nem hogy kiorg dolgokba ártsam
magam. S igazán nincs sok kedvem harcosokat szólongatni a halálon
túlról.
 – Oh! – háborodott fel a vénség. – Nem beszélhet így az a
boszorkány, akit maga Hadzsra vezetett otthonomba, s aki meg
tudta békíteni a természet erőit, s levenni rólam haragjukat! Akiről
azt suttogják a csillagok, hogy látták, amikor visszaadta egy sárkány
erejét, s látták, amikor elvette egy másikét Az a boszorkány nem
rettenhet meg egy ilyen feladattól!
Fénymaréknak most nem sok kedve volt erről vitázni az öreg
boszorkánnyal.
– Nem rettentem meg, csak… csak én a békét keresem, egy
csendes helyet a világban, ahol meghúzhatom magam.
– Biztos vagy benne, hogy erre vágysz? Több van benned,
kedvesem, mint sejtenéd. Ha elfutsz a sorsod elől, végül bánni
fogod.
– Meggondolom majd.
Fénymarék végigsimított Galóca homlokán, ujjbegyen zöld
derengés kelt életre, s a gyógyítóvarázslat szavai, mint könnyű
fuvallat burkolták be az anyó testét.
– Most aludj és pihenj!
Galóca rámosolyodott fogatlan szájával, s ahogy átlibbent a
jótékony, gyógyító álom küszöbén, egyre halkuló hangon rebegte
felé.
– Ne tétovázz! Menj, menj! Keress!

2. Heraborn sötétsége

– Mit gondolsz minderről, Susogó? – kérdezte Fénymarék

töprengve, miközben egyre Galóca szavai jártak a fejében. –
Belevágjunk ebbe a keresésbe?
 Susogó élénk vidámsággal szökdécselt mellette.
Melegkéz, Susogó megy! Világot lát! Keres Hószínszökkenő kard!
Fénymarék elmosolyodott.
– Micsoda neveket tudsz kitalálni, kicsi! Azonban… én is azt
hiszem, igazad van! Induljunk el, keressük meg. Csak azt tudnám, mi
kapcsolja össze az egyszarvút, a sárkányt és az asszonyt?
Fénymarék nem mondta ki az asszony nevét, pedig pontosan
tudta, kit látott a megidézett látomásban. Egyből ráismert
Szruhannára.
– Miért is ne? – vonogatta a vállát – Azt hiszem, már rég ezt
kellett volna tennünk. Elindulnunk valamerre.
Aranyálom örülni fog!
– Aranyálom? – Fénymarék meglepődve meredt a moa-moára.
Susogó Aranyálomnak nevezte el annakidején Xojerthát, az
aranysárkányt
– Mi köze lehet ennek az Oltalmazóhoz? – De amint kimondta
ezt a kérdést, már meg is értette, mire gondolt kis barátja– Csak
nem azt akarod mondani, Susogó, hogy… hogy az imént én
Ayostiont láttam?… Huuu! Susogó, ha igazad van!
Hirtelen ezer kérdés jutott eszébe, és mind egyszerre tolult az
ajkára.
– Susogó, azt gondolod, ő volt? Lehet, hogy Ő szólt hozzám.
Ayostion hívott magához? De hiszen Ayostion rég visszatért Ashbar
földjére! Az Oltalmazó visszaadta a szabadságát! Ezek tények, vagy
nem?
Melegkéz téved! Susogó okos!
– Persze, hogy okos vagy! – emelte fel az ölébe az állatot a lány.
– De gondold csak meg, lehet, hogy ez csak egy álom, egy… egy… egy
olyan látomásféle, amit nem szabad szó szerint értelmezni! Tudod,
csak egy olyan izé, na, tudod… olyan sugallatféle. Valamire fel
akarta hívni a figyelmünket, ez biztos, de vajon mire? És vajon ki? Ó
– torpant meg tanácstalanul a kis boszorkány. – Susogó, nincs ez így
jól! Mert ha Ayostion valóban üzent általunk, akkor a szépséges
fehérsárkány valóban bajban van! Ez a látomás utalhat erre is!
Hiszen a végén meghalt az egyszarvúval együtt!
Susogó mond, Melegkéz nem figyel!
– Tudom, hogy ezt mondod – ráncolta a homlokát – Bárcsak
többet tudnék! Lehet, hogy azt a sorsot szánták hogy segítsek
Ayostionon és keressem meg az egyszarvú szarvát? De mi van akkor,
ha tévedek? Ha csak képzelődöm?! Vagy ami még rosszabb,
ellenségeim akarnak ezzel előcsalogatni a barlangok mélyéről? –
Fénymarék megborzongott erre a gondolatra. – De az biztos, hogy
valami történt Ayostionnal, valami, aminek köze van az
egyszarvúhoz és Szruhannához! Ez a látomás Galócánál nem lehet
véletlen esemény… Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha
elmondhatnánk mindezt Xojerthának. Ő biztosan tudná, mit kell
tenni. – Idegesen beletúrt a hajába. – Ez persze nem is olyan
egyszerű! Ehhez el kellene jutnunk Bhromsba, be kellene jutnunk a
palotába, és fel kellene ébresztenünk őt. – Fénymarék megint
elbizonytalanodott –, de vajon képes lennék-e erre?
Susogó figyelmesen hallgatta a tépelődő lányt, de most nem
küldött felé képeket, hangokat, ahogy szokta, mintha arra várt
volna, hogy Fénymarék maga hozza meg a döntést.
– Nem tudom, mi az igazság, kicsi, de egyet már biztosan tudok,
azt, hogy ki akarom deríteni! Úgy is túl régóta ücsörgünk már a föld
alatt. Eljött végre az ideje, hogy továbbálljunk Herabornból.
Fénymarék máris gyors terveket szövögetett magában. A
fejében cikázó ötletek vadak voltak és kuszák. Csak egyet tudott
biztosan; Ayostion bajban van, s neki kell segíteni rajta. S ha
eközben véletlenül rátalál az egyszarvú bűvös szarvára, az sem
különösebb baj, majd ha a kezében tartja, akkor ráér azon
töprengeni, mihez is kezdjen vele.
Most visszamegyünk a kuckónkba – döntötte el Fénymarék
felrázzuk Truht részeg álmából… mert gondolom, már rég a
borospoharak és hordók aljára nézett., s közöljük vele, hogy reggel
útra kelünk!
Melegkéz, Susogó megy! – vidámodott meg a gondolatra a moa-
moa egyből, de azért halkan hozzátette. Oh-ho-ho-hó szomorú.
Fénymarék lelkesedése azonban csak egy pillanatra torpant
meg, és már hadarta is tovább.
– Ó, dehogy! Truh majd az mondja nekünk: oh-ho-ho-hóóó, aranyom,
hát csak nem gondolod, hogy nélkülem indulsz útnak!
– Fénymarék nevetve utánozta, ahogy a törpe kidülleszti a
mellkasát, és feldúltan szakállát cibálja erre az őrült gondolatra. –
Ugyan mit kezdenél egymagadban a nagyvilágban, aranyvirágom? Még
valami bajod esik, ha nincs melletted egy bölcs, öreg törpe, aki vigyáz rád!
Oh-ho-ho-hóóó! – kurjantotta ismét Truh kedvenc nevetését utánozva.
Melegkéz, Susogó, Oh-ho-ho-hó megy, keres, nyomot fürkész!
– Úgy valahogy, kicsi!
Olyan megkönnyebbült jókedv ömlött szét Fénymarékban,
mintha hónapok óta erre a döntésre várt volna, s most, hogy végre
meghozta, mázsányi sziklatömbök gördültek volna le a válláról.
Táncos léptekkel iramodott meg az erdő sötétjében, a barlang
bejárata felé. Úgy érezte, hirtelen még a csillagok is fényesebben
ragyognak felette és a hold is szélesebb képpel vigyorog le rá.
Jókedvében nem hallotta meg a fák felett köröző fekete árny
elégedett károgását. S ha hallotta volna is, nem törődött volna vele.
A fák és a bokrok sietve húzódtak félre a vidáman szökellő
boszorkány útjából, és az aljnövényzetben neszező állatok is ijedten
ugráltak el előle. Mielőtt azonban a kapuhoz vezető kaptató felé
iramodott volna, egy pillanatra még megtorpant a tóparti tisztáson
és nevetve pördült meg a csillagok felé tárva karjait. Ujjai
káprázatos sebességgel mozogtak, s zöld szikraesőt szórtak a fűre és
a halkan csobogó habokra. Táncos lépte nyomán rózsaillat lebbent.
Életöröm fakadt körötte, ezerszínű, sóhajtó öröm. S a varázs úgy
áradt a kis tó körül, mint a Tavaszünnep éjszakáján. Apró virágok
bújtak elő, levelek sarjadtak az ágvégeken, halak ugrottak
ficánkolva a magasba, hogy elkapdossák a szitakötőket és a bódult
násztáncban köröző lepkéket, akik rajokban bújtak elő, s felhőkben
szálltak tova a víz felett.
Fénymarék csillogó szemekkel nézte művét, s még az sem szegte
kedvét, hogy tudta, a tavasz illúziója órák alatt szertefoszlik majd,
hisz’ a tél már itt toporgott a hegyek aljában, bebocsátásra-várva.
Szélvészként robbant be a félig kitárva árválkodó, bronzveretes
ajtón. Rohantában fel sem tűnt neki, hogy sehol sem látja Frolimot,
pedig a fehérszakállú vénség és segédje mindig a bejárat mellett
őrködött. De a kicsiny, sziklába vájt fülke, ahol Frolim mester
mindig mogorván tett vett, most üres volt.
Végigsietett a kanyargós barlangfolyosón, és a Durion csarnok
fölötti kerengő korlátján áthajolva izgatottan lesett körbe, hogy
elkapjon valakit, akitől megtudhatja, merre találja Truht.
Fénymarék meglepetten vonta össze a szemöldökét, mert a
máskor oly zajos és forgalmas csarnokban most senkit sem látott.
Egyetlen törpe sem ácsorgott a faragott oszlopok mellett, senki sem
perlekedett az oszlopok között állandóan hangoskodó, csintalan
kölykökkel és nem látott egyetlenegy súlyos terhek alatt szuszogó,
nagy szakállú törpét sem. Sem nevetés, sem cifra káromkodás nem
verte fel a csendet.
Durion csarnoka olyan kihalt volt, mintha nem is
törpenemzetségek tucatjai laknák Heraborn barlangrendszerét A
falakra tűzött fáklyák és a tartókban izzó parázsgömbök többsége
már leégett, a fények kihunytak, s a máskor mindig fényárban úszó
csarnok távoli sarkai most homályos árnyakkal teltek meg.
Fénymarék meglepetten fordult vissza abba az irányba, ahonnan
érkezett, de a kerengőre betorkolló folyosók is üresen tátongtak,
csak Susogó ágaskodott mögötte, ahogy fejét kíváncsian dugta ki a
párkány csipkézett résein.
– Hova lettek a többiek? Mi történt itt?
 Susogó tétován pislogott rá. Ez is fölöttébb különös volt,
Fénymarék ritkán látta a kis moa-moát bizonytalannak. Lehajolt, és
biztatóan megvakargatta Susogó fülét.
– Gyerünk, kicsi! Derítsük ki ezt a rejtélyt, aztán beszélünk
Truhval.
A széles lépcsőhíd két oldalról, mint egy-egy hófehér
selyemszalag tekeredett le a csarnok alja felé. Fénymarék kettesével
szedte a lépcsőfokokat, végigviharzott a faragott oszlopok között.
Aztán egy pillanatra megtorpant fülelni a csarnok közepén, hogy
eldöntse, melyik mélybe vivő járaton induljon tovább. De olyan
csend áradt a tucatnyi járatból, amihez foghatóval itt még sosem
találkozott.
– Különös – mormogta. – Susogó, segíts! Keresd meg Truht!
A moa-moa hegyezni kezdte a fülét, és bajszocskája úgy fel s alá
a levegőben, mint egy szitakötő szárnyai. Hálán felborzolódott a
szőr, és ettől az ezüstös csík, amely fekete bundájában fejétől farka
végéig futott, szinte világítani látszott. Fújni és prüszkölni kezdett,
mint akinek nagyon nincs ínyére, amit kiszimatolt, de aztán sebesen
megiramodott az egyik keskeny járat felé.
– Nekem sem tetszik! – bólintott Fénymarék, de máris meglódult
Susogó nyomában. – Mert az biztos, itt valami nagy baj van!
A következő gyanús jel a járatban váratlanul nyakukba szakadó
sötétség volt. Susogó figyelmeztetően kurrogott oda a lánynak,
amint pár lépés megtétele után máris lecövekelt, de Fénymarék így
is majdnem átesett rajta. Az ifjú boszorkány megtorpant.
Visszanézett, de annak ellenére, hogy a járat nyílegyenesen vezetett
eddig, nem látta a csarnokból beszivárgó, halvány fényeket. Háta
mögött az éjszaka sötétsége lapult, előtte az enyhén lejtő üregben a
barlangrendszer mélyének feketesége.
– Itt sem égnek fáklyák! – állapította meg.
Susogó érez veszély. Susogó szimatol árnyakat.
 A moa-moa gondolatai csak még jobban megerősítették az ifjú
boszorkány balsejtelmeit. Most ő is beleszimatolt a levegőbe. Mindig
enyhe szellő mozgott a járatokban, s ez a légmozgás most felé
sodorta a mélyből az illatokat. Fénymarék különösen érzékeny volt
a mágia rezdüléseire, számára minden varázslatnak egyedi illata,
színe, formája volt. De amit most érzett a távolból, bár csak gyenge
foszlányok jutottak el hozzá, attól megborzongott. Tömény,
rosszindulatú feketeség hömpölygött a járatok mélyén. Nedves bűze
volt, áporodott rothadásszag csiklandozta az orrát Heraborn száraz,
levegős csarnokaiban még sosem tapasztalta ezt a jellegzetes, bomló
dögökből felszálló, keserédes szagot. A bűz rátelepedett a
szájpadlására, úgy, mintha egy korty olajat ivott volna, és sehogy
sem tudott ettől a kellemetlen érzéstől megszabadulni.
Fénymarék fintorgott, és gyanakodva fürkészte a sötétséget
maga előtt. Már biztos volt benne, hogy valaki vagy valami,
feketemágia segítségével garázdálkodik a barlangok mélyén. Csak
egy ilyen rosszindulatú varázslat áraszthatta magából az őket
beburkoló, átláthatatlan sötétséget és a rájuk nehezedő csendfalat,
mely úgy eltömítette a járatokat, mint egy palackba préselt dugó.
Shondra, a jogar ott lapult Fénymarék vidrabőr iszákjában, a
lány sosem vált volna meg tőle. Gyorsan előkotorta hát, és
odakocogtatta a barlang falához.
– Shondra kedves, ébresztő! Segítened kell, Fényességes! –
nyájaskodott egyből, hogy elejét vegye a szokásos morcoskodásnak.
A jogar a hízelkedő szavak ellenére méltatlankodva nagyot
villant, majd kihunyt. Lassan ugyan kezdett már megbékélni az ifjú
boszorkány azon fölöttébb rossz szokásával, hogy őt minduntalan
falhoz csapkodta, amikor fényt akart kicsiholni belőle, de azért rend
a lelke mindennek! Shondra nem lett volna Shondra, ha nem kéreti
magát egy kicsit. Fénymarék újra a falhoz kocogtatta, most már
sokkal gyengédebben, mint az előbb.
– Kérlek, melegfényű, szépséges Shondra, segíts nekem!
 A jogar nagyhatalmú varázsszer volt, az ayhmorok elveszettnek
hitt, szent jogara, büszke, gőgös jellem, de mindezek ellenére ennek
az ifjú boszorkánynak valahogy még az ilyen szemtelenségeket is
meg tudta bocsátani. Bár szó, ami szó, maga sem értette, miért megy
bele ebbe a játékba minden alkalommal, s vajon miért segít?
Shondra halvány, sárgás fénnyel kezdett parázslani, és
Fénymarék a hátára erősített tokba csúsztatta a jogar göcsörtös,
faágból formált végét, majd szorosan rácsomózta a
biztosítóköteleket. Az ifjú boszorkány csak nemrég ötlötte ki ezt a
módszert, mert így kényelmesebben tudta hordozni Shondrát, s
közben még a mágikus jogar világító tulajdonságát is
kihasználhatta. Természetesen előtte elnyerte Shondra belegyezését
és kikérte véleményét arról, milyen tartót alakítson ki számára. Így
kerültek végül fényes fémflitterek és aranyszálhímzések a bőr
tegeztartóra, mivel Shondra úgy gondolta, a flitterekről
visszaverődő fényszikrák előnyösen emelik ki gömbölyded alakját.
Fénymarék meg volt róla győződve, hogy Shondra előző életében –
ha volt ilyen – bizonyára kényes úri dáma lehetett. De ezt a
véleményét természetesen nem mondta ki hangosan a jogar előtt.
Kőfény gondol, mélysötétség, csusszanó kövek Halott élet. Melegkéz
óvatos!
– Vigyázni fogok! – értett egyet Fénymarék.
Kivonta a Brendontól örökölt rövidkardot, és maga elé szegezve
azt lépkedett előre az enyhén lejtő járatban. Eszébe sem jutott, hogy
visszaforduljon. Dacos tekintettel szorongatta fegyvere markolatát.
De vajon hol lehetnek a törpék?
Heraborn barlangrendszerében több tucat törpenemzetség élt
együtt, s valamennyinek ezernyi tagja volt. A barlangok a végtelen
messzeségbe nyúltak, s ugyan egyes nemzetségek szálláshelyéhez az
út akár napokig is eltarthatott, mégis érthetetlen volt, hogy eddig
egyetlen törpével sem találkozott.
 Megszorította a fegyvert, s feljebb emelte, remélve, hogy
megfelelő szögben tartja egy esetleges szemből érkező támadás
esetén. Fénymarék biztos volt benne, hogy sosem fog jól bánni a
rövidkardhoz hasonló, éles, kiszámíthatatlan fegyverekkel, de
megfogadta magának, hogy megtanul bármi velük, mint! ahogy azt
is megfogadta, hogy soha többé nem fog kiszolgáltatottan futkosni,
menekülni, bármilyen rémség járjon is a sarkában.
Amióta megérkeztek Heraborn barlangrendszerébe, Fénymarék
szorgalmasan gyakorolta a fegyverforgatást. Vikário el Giacomo, a
kivénhedt zsoldos okította. A harcokban nagy tapasztalatra szert
tett veterán talán az egyetlen ember volt, akit Heraborn
csarnokának törpéi örömmel látták maguk között.
Fénymarék az első napokban idegenkedve szemlélte az idősödő
férfit. A kivénhedt hadfi napokig levegőnek nézte a lányt, még a
köszönését sem fogadta. Fénymarék azonban eltökélt volt a
tekintetben, hogy megtanulja használni a fegyvert, amit apjától
kapott, és tanítónak Vikáriót szemelte ki. Kitartóan ostromolta
kérésével, s pár hét elteltével Vikárió végül beadta a derekát. Nagy
kegyesen hajlandónak mutatkozott rá, hogy foglalkozzon vele. Igaz,
a tanórákon mást sem lehetett hallani: minthogy Fénymaréknál
kétbalkezesebb tanítványa még sosem volt! És Vikárió naphosszat
képes volt arról előadást tartani, hogy az asszonyszemélyek kezében
jobban áll a konyhakés, mint egy ilyen míves ashlamoni fegyver, de
a hetekből lassan hónapok lettek és mind fényesebben csillogott
Vikárió szeme, ahogy a szorgalmasan gyakorló lányt figyelte.
Fénymarék ismét lepillantott a fegyverére. Shondra meleg,
sárgás fényben fürösztötte a járatot, így jól látta a markolat
sárkányformáját A rövidkard belesimult a tenyerébe, mintha a
markolat magától idomult volna kezének formájához. Látta a
tekergődző sárkány rubin szemét. Vörösen izzott. A sárkány őt
figyelte, s mintha rákacsintott volna! Fénymarék elkapta a
tekintetét, és megborzongott .
 Csak képzelődöm! Nem láttam semmit!
De pontosan tudta, ha a jogar most nem világítana, ő akkor is
látta volna ezt a vörös villanást.
A folyosó több kanyart is tett, s Fénymarék hirtelen átlépett a
csendfal határán. Azonnal meghallotta a távoli kiabálást,
fegyverzörgést, szitkozódást. Hátborzongató sikolyok verték fel a
csendet.
Csatazaj!
A békés törpetárnákban valahol messze előtte most vad ütközet
zajlott. Megszaporázta lépteit. Susogó ott cikázott előtte, vezette őt,
és az ezüst csík a moa-moa hátán szikrázva világított a sötétségben.
A folyosó újabb éles kanyart vett, s Fénymarék végre távoli fények
lobogását látta maga előtt. Abba a barlangcsarnokba toppant be,
ahol a törpék aznap este összegyűltek, hogy ünnepeljék hazatérő
társaikat.
Első pillantásra teljesen kihaltnak tűnt a terem. De csak első
pillantásra! Fénymarék megtorpant a bejárat faragott oszlopkövei
mellett, és döbbenten nézett körbe. A felborogatott asztalok, lócák
és összetört cserépedények halmai között sebesült és halott törpék
hevertek a földön. Levert fáklyák sercegtek a felhasogatott oldalú
hordókból csordogáló, tócsákba gyűlő borban. Az ünnepre
felaggatott díszek, a színes jambogyó füzérek, a lampionok
leszaggatva, széttaposva hevertek a földön. Az egyik csilingelő
hegyikristályokból metszett csillár leszakadt a mennyezetről, és
maga alá temetett egy egész családot. A csarnok középső része
feketére égett, és mindenfelé üszkös, felismerhetetlen
végtagmaradványok borították a padlót. Úgy tűnt, hatalmas
robbanás rázta meg az ünnepi csarnokot. Kesernyés füstszag
gyömöszölte be a lány érzékeny orrlikait, s a megpörkölődött hús
orrfacsaró bűzén túlról bántó, fekete illatok emelkedtek. Émelyítően
töményen hömpölyögtek felé.
 A látvány oly hihetetlen volt, hogy első pillantásra fel sem tudta
mérni a pusztítás nagyságát.
Halk nyöszörgés, fojtott káromkodások hallatszottak innen is,
onnan is, jelezvén, hogy nem csak holtak hevernek körülötte. De az
ismeretlen támadóknak nyomát sem látta a csarnokban. Valahol
távolabb folytatódhatott a csata, mert hogy a törpék hevesen
küzdöttek, arról a harsogó kürtök, földet reszkettető robbanások
híven tudósítottak.
Fénymarékot megdöbbentette a pusztítás mértéke. Hosszú
pillanatokig moccanni sem tudott, és egyre csak az járt a fejében; ki
vagy mi lehetett képes arra, hogy így meglepje a mulatozókat egy
olyan helyen, ahol több száz törpe ünnepelt együtt, saját
biztonságosnak vélt otthonuk szívében?
Letérdelt az egyik sebesült mellé, aki félig a falnak támaszkodva
halkan nyöszörgött A törpe egyik karja erőtlenül, kitekeredett
pózban lógott az oldala mellett. Fénymarék, felismerte benne a
mogorva Frolim mester társát, a fiatal Grumint.
– Mi történt itt? – emelte fel a törpe szakállas fejét, s keze
azonnal csúszóssá vált a vértől.
Grumin jókora ütést kaphatott a tartójára, és most nehezen,
zihálva lélegzett. Tátogva kapkodta a levegőt, ahogy válaszolni
akart
– A Mélység Szárnyas Kutyái… ránk törtek., elragadták őket…
– Kiket? Hova?
– A Dromw-Drokat – suttogta alig hallhatóan.
Fénymarék el sem tudta képzelni, vajon mit akarhatnak a
Mélység Szárnyas Kutyái, a törpemesék eme mitikus démonai az idős,
tiszteletben álló törpe matuzsálemektől?
– Arra hurcolták őket, a mélybevivő járatokba… Darom és
válogatott csapata már utánuk eredt… hallod, harcolnak! – suhant
át egy üdvözült mosoly Grumin arcán. – Siessünk! – próbált meg
feltápászkodni. – Siessünk utánuk, kell a segítség… – de aztán
visszarogyott, kifogyott az erőből.
– Ne mozogj!
A fiatal törpe szeme zavarodottnak tűnt, el-elhomályosította a
gyengeség. Fénymarék gyors varázsszavakat suttogott, és
tenyeréből zöldes fény világított elő, befonta a törpe vértől
csatakos, szakállas fejét, törötten lógó karját.
– Pihenj, aludj!
Fénymarék körbepillantott a csatatérré vált ünnepi csarnokban,
de oly sok sebesült hevert ott, hogy egész nap gyógyíthatta volna
őket, akkor sem jutott volna a végére.
Segítséget kellene hívni, fellármázni a csarnokokat! – villant át rajta a
gondolat, de ekkor ismerős bizsergést érzett a vállán, sürgető
késztetést.
A különös vonalú sebhely, az eddig mozdulatlanul szunnyadó kis
aranysárkány érezhetően mocorogni kezdett a bőre alatt. Xojertha,
az Oltalmazó jelölte meg őt, s a jel most ismét éledezett Ez éppúgy
mindig a veszély közeledtét jelezte számára, mint kézfejének
bizsergése. Fénymarék eddig is érezte a járatokat megülő gonosz
erők jelenlétét, azonban a kis aranysárkány mocorgása még
nagyobb óvatosságra intette.
Éles fájdalom hasított a testébe, mintha tőrpenge szúrta volna
keresztül a vállát, s erre válaszul kézfejében is tüzek lobbantak fel.
Akaratlanul is felnyögött.
– Elég legyen már! – dünnyögte, és a vállát masszírozgatta. – Ha
végre egy kicsit nyugton maradnátok, még gondolkodni is tudnék!
Grumin a rábocsátott gyógyító álom ellenére ismét felnyitotta a
szemét, mintha még közölni akarna valamit. Makacs törpe volt, nem
lehetett csak úgy elaltatni egy kis gyógyítóvarázslattal. Jobbjával
erőtlenül megszorította Fénymarék kezét.
– Truh is köztük volt! – lehelte alig hallhatóan, majd ismét
lecsukódott a szeme.
 – Köztük? – kapta fel a szóra a kis boszorkány a fejét. – Kik
között, Grumin?
Hevesen megrázta a törpét, megfeledkezve annak sérüléseiről,
de Grumin már ismét csendesen szuszogott, elmerült az álmok
tengerében.
Fénymarék magában bosszankodott, előbb is eszébe juthatott
volna, hogy kikérdezze a fiatal törpét.
– Vajon kik között van Truh? Az elraboltak között vagy azok
között, akik a nyomukba eredtek a támadóknak? De mit számít ez? –
pattant fel tettre készen. – Lehet, hogy Truh bajban van!
Egyből megiramodott abba az irányba, amerről egyre
halkulóbban, de azért még mindig kivehetően hallatszott az
iszonyatos küzdelem zaja.
– Susogó, gyere! – kiáltott még a felborogatott asztalok között
szimatoló moa-moának, s ezzel már el is tűnt a terem végéből nyíló
járatban.
Rohant a vaksötétben. Már meg sem lepődött azon, hogy itt sem
világított egyetlen fáklya sem, mintha egy túlvilági szélroham
söpörte volna le valamennyit. Fénymarék futtában majdnem átesett
egy földön heverő testen, botladozva ugrottá át, de elakadt a lába és
elvesztette az egyensúlyát. Hemperegve elterült a földön, forgását
egy újabb holttest állította meg. Shondra fénye közvetlen közelről
világította meg a mozdulatlanul heverő alakot. A vicsorgó arcból
üveges tekintet meredt Fénymarékra. Gyorsan feltápászkodott. A
lány borzongva pislantott körbe a szűk folyosón. Darom harcosai
közül jó néhány lelte itt halálát. Valamennyien bátor, harcban
járatos törpék voltak, akik nem ijednek meg semmitől, azonban
most az arcukon az iszonyat jeges szellemkeze hagyta ott nyomát.
Melegkéz, siet! – sürgette cselekvésre Susogó. Oh-ho-ho-hó, nagy baaaj.
A távolból felerősödtek a döndülések és robbanások, mintha a
törpék sziklákat robbantottak volna. Fénymarék nem töprengett ott
tovább, rohant, ahogy csak bírt. Egy újabb csarnok következett,
jóval kisebb és dísztelenebb, mint amiken eddig áthaladt. De végre
meghallotta, amint a betorkolló járatok egyikéből dübörgő léptek
közelednek. Egy egész csapat. Törpék tucatjai érkeztek a felsőbb
tárnák irányából, hogy megsegítsék bajbajutott társaikat, harci
kiáltásuk messze előttük járt, megreszkettette a járatok falait.
Fénymarék még épp időben ugrott félre, hogy el ne tapossák, de
az áradat így is magával sodorta őt. Senki nem kérdezte tőle, merre
tart? Hová fut? Csak a felé villanó tekintetek nyugtázták jelenlétét.
A törpejárat, amelyen továbbzúdult a felmentésre érkezett
csapat, a hegy belsejébe vezetett a kitermelés alatt lévő, mélyben
fekvő tárnák felé. A felszín közeli, tágas törpecsarnokok alatt
mindig több szinten folyt a szorgos munka. Heraborn lakói a
természetes barlangrendszereket csak csinosítgatták, az összekötő
járatokat kitágították, hogy kényelmesebben közlekedhessenek
bennük, de sosem rombolták le a természet alkotásait. Mindig
követték a vizek által kivájt járatok girbe-görbe útjait, még akkor is,
ha ezzel nagyobb kerülőket kellett tenniük. A törpék a szintek
közötti meredek kürtőket gyakran csúszdákként használták, és
kapaszkodókat, láncokat erősítettek a kürtők falához, hogy ezzel
megkönnyítsék a felfelé vivő utat, azonban a kapaszkodók ellenére a
mélyből feljutni sosem volt könnyű feladat.
Fénymarék már nem is számolta, hány ilyen kürtőn csusszant le
a törpékkel együtt, egyre mélyebbre és mélyebbre jutottak. Egyedül
talán meg sem találta volna a csata helyszínét.
Amikor végre több emeletnyivel lejjebb a törpecsapat kirobbant
a járatból, egy természet alkotta, hosszúkás sziklabarlangba
jutottak, egy olyan hatalmas terembe, ahol ennek előtte Fénymarék
még sohasem járt. Egy pillanatra ámulva torpant meg. És nem csak a
természet itt látható szépségei késztették megtorpanásra, ezek a
részletek most csak mozaikszerű képekben villantak be elméjébe.
Valami egészen másféle látnivaló késztette arra, hogy megfékezze
rohanását.
 A barlang halvány fényben derengett, a falakra tapadt
mohaszerűség zöldesen fluoreszkált, s ettől a természetellenes
fénytől még kísértetiesebb volt a látvány.
Gigászi lények csatáztak több száz törpével a sziklabarlangban.
Fénymarék még sosem látott hozzájuk hasonlatos lényeket;
leginkább tigrisekre hasonlítottak, de ezeknek a dühöngő
fenevadaknak a marmagassága legalább kétembernyire volt a föld
felett, s akkora agyarak meredeztek a szájukban, amit Fénymarék
akár sétapálcának is használhatott volna. Mancsaik egyetlen
legyintése bármely törpét a földbe döngölhetett, s ezeken a
mancsokon kétarasznyi hosszúságú karmok villogtak. Forró
leheletük gomolyogva tört elő pofájukból, s időnként tűzcsóvák
csaptak ki vicsorgó agyaraik közül.
A gigászi alakok között kisebb, fekete színű, füstszerűnek tűnő
lények szálltak. Csapatosan röppentek a barlang boltíves
mennyezete felé, hogy onnan zúduljanak alá és éles sikoltással
csapjanak le a törpékre. A röpködő lények számolatlanul
nyüzsögtek mindenütt.
A tigris formájú ragadozók közül az egyik már a végét járta,
vagy talán már ki is múlt. Hosszú szőrű, csíkos testén törpék
nyüzsögtek, mint döglött állaton a legyek. Baltáikkal aprították a
lényt, fekete vért fakasztva minden ütésükkel. Azonban két másik
vadállat még mindig a barlang közepén tombolt. Őrjöngve, tüzet
köpködve, törpéket marcangolva harcoltak. Harsogó hangjuktól
repedeztek a mennyezetről alácsüngő cseppkövek, és döndülő
ugrásaiktól félméteres hullámokat vetett a közeli barlangtó felszíne.
A távolban, a dühöngő óriás tigriseken túl is véres csata dúlt, de
Fénymarék nem láthatta jól a nagy kavarodásban, hogy mi történik
a barlang távoli sarkában.
Iszonyatos káosz uralkodott a nedvességtől csillogó sziklakúpok
és embervastagságú cseppkövek tövében.
 A levegőben sustorogva zúgtak a szárnyas, agyaras szörnyek.
Fénymarék nem tudta megállapítani, vajon miféle lények lehetnek
ezek. Leginkább karmos, bőrszárnyú keselyűkre emlékeztették a
lányt, ám ezeknek két hatalmas tépőfog meredt előre az
állkapcsukból. Tucatnyian nyüzsögtek a barlang bejáratának
közelében új prédára lesve.
Egyikük pont a meghökkent lányt vette célba.
Ssshhhhhhh, suhogtak felé a szárnyak.
Fénymarék az utolsó pillanatban kapta félre a fejét, s ettől
kezdve nem sok ideje maradt a bámészkodásra.
– Nesze, te rusnyaság! – csapott ügyetlenül a lény felé a
kardjával, de elvétette az ütést, az agyaras szörnyeteg gyorsabb volt,
mint gondolta.
A lény szűk kört írt le, és újra rátámadt. Fénymarék ösztönösen
összekuporodott, majd amikor a szörny a feje fölé ért, rugóként
pattant fel a földről, s beledöfte a rövidkardot.
Éles, fájdalmas rikoltás harsant. Azonban Fénymarék nem tudta
megítélni, vajon sikerült-e valóban kárt tennie benne, mert ez a
röpködő, agyaras lény, mintha valóban ködből lett volna. A fegyver
keresztülhasított rajta, ezt Fénymarék pontosan látta, de a
szörnyeteg ennek ellenére töretlen lendülettel szállt tovább. Nem
fordult vissza; egy sebesült, sántikáló törpét vett üldözőbe.
Fénymarék még látta, hogy a törpe hozzá hasonlóan hiába csapkod
a lény felé a kezében tartott csákánnyal, csak annyit ért el, hogy
lelassította ezzel a támadót, de a csákány hegye ártalmatlanul
szaladt keresztül a ködtesten. A szörnyeteg a csákány következő
lendítését már nem várta be, rárontott a törpére, maga alá teperte,
éles fogai belemartak a húsába.
A magasban köröző lények észlelték a barlangba özönlő
erősítést, és most sűrű rajokban támadtak rájuk. A törpék harcias
kiáltásokat hallatva szálltak velük szembe. Közvetlenül Fénymarék
előtt az egyik törpe elvétette az ütést, és a vijjogva érkező lény
karmait előreszegezve végighasított torzonborz ábrázatán. A törpe
felrikoltott fajdalmában, és az arcához kapott, ahogy az éles karmok
kivájták az egyik szemét. Ketten is ugrottak, hogy segítsenek
társukon, de bárdjukkal mintha csak a levegőt kaszabolták volna. A
szörny gúnyos rikoltással ismét a levegőbe emelkedett.
A füstszerü keselyűk újabb összpontosított rohamra indultak a
bejárat közelében egybeverődött törpék ellen, akiket már az első
támadások is jócskán megtizedeltek. A törpék egyik mágiamestere,
aki velük együtt érkezett a barlangba, zöld színű
energialövedékekkel vette célba a magasból lecsapó ellenséget, de
ez sem tudta megállítani a szellemkeselyűket. A lövedékek csak
néhányuknak tépázta meg kissé füstruháját, és a veszedelmes raj
zúgva nyomult tovább feléjük.
Sssssshhhhhh! Sssssshhhhhh, suhogtak félelmetesen a szárnyak.
Egy füstkeselyű egyenesen Fénymarék arca felé zúgott A lány
fürgén elsiklott a zuhanva érkező test útjából, és oldalt perdülve
felfelé csapott a karddal. Érezte, hogy megint talált. Látta, ahogy a
penge belemetszett a lény testébe, és érezte a könnyű taszítást a
karjában. A lény felrikoltott fajdalmában, és megbicsaklott a röpte,
de láthatóan komolyabb baja nem esett, csak félresodródott
valamelyest. A kis boszorkánynak bosszankodni sem maradt ideje,
máris újabb füstkeselyű érkezett, majd nyomában a következő.
A verdeső sötét szárnyaktól, a tolongó testek tömegétől, a
körötte botladozó törpéktől Fénymarék alig látott valamit. Csak
csapkodott és lépkedett egyre, igyekezve elkerülni, hogy a szárnyas
dögök a közelébe férkőzhessenek. A varázsló tüzlabdái sorra
robbantak szét a fejük felett, szikraeső hullott a nyakukba, de egyre
csak surrogtak azok a szárnyak, véres csíkokat szakítottak az éles
karmok, húscafatokat téptek ki a lecsapó agyarak.
Fénymarék egy pillanatra levegőhöz jutott, és végre
körbenézhetett. Próbált valami kiutat találni az eszelősen
vagdalkozó, rikoltozó tömegből, de csak sötét, ugráló árnyakat
látott mindenütt.
Ssssshhhhhh, hallatszott most szinte mindkét oldalról egyszerre.
S ahogy a rövidkardot indulatosan még jobban megszorította, hogy
újra lecsaphasson vele, bal kezében zsibongva kelt életre a sárkány
ereje. Kézfeje megrándult, alig tudta féken tartani. Forróság áradt
szét benne. Engesztelhetetlen düh, megzabolázhatatlanul zubogó
erő, amely kitörni készült belsejéből.
A jobb felől érkező szörny felé döfött a karddal, a bal kezét pedig
védekezőn maga elé kapta. A mozdulat ösztönös volt, s látszólag
elhibázott. A bal felől érkező füstkeselyű ennek láttán diadalmas
rikoltással csapott le rá. A lény csak egy védtelen lányalakot látott
maga előtt – már ha ezek a lények láttak egyáltalán de aminek
valójában nekirohant, az egy sárkány megelevenedő, karmos
mancsa volt.
A bőrkézvédő már rég eltűnt Fénymarék kezéről. Azt, hogy
magától csúszott-e le vagy S’almeyna szellemének ereje söpörte el
az útból, a lány nem tudta volna megmondani. De Fénymarék bal
kézfeje ekkor már liláskéken ragyogó fényben fürdött. A
sárkánymancs a rikoltozva érkező füstkeselyű felé villant, és a
támadóból máris préda lett. A karmos kézfej keresztülmetszette a
ködszerű testet, és a füstkeselyű úgy hullott le a padlóra, akár egy
több csíkra hasogatott szövetdarab. Rikoltani sem maradt ideje,
mint ahogy arra sem, hogy füstből formált teste újra összeforrjon,
mert az átváltozott kéz már méteres lángnyelveket köpködött
magából. Szikrákat hányt Fénymarék minden mozdulata, s ezek a
szikrák eleven darazsakhoz hasonlatosan rajban röppentek felfelé,
és támadtak a törpék körül röpködő lényekre. A f szökkenő, cikázó
szikraáradat átlyuggatta a szárnyas, agyaras lényeket, és ahol
keresztülhatolt ködtestükön, ott öklömnyi lyukak hasadtak.
 Igazi sárkánytűz volt ez, a sárkány lehelete! Mindent elemésztő,
mágikus lángok, s ezeknek a lángoknak kevés lény állhatott
huzamosabb ideig ellen, akármely létsík volt is otthona.
Azok a füstkeselyük, amik a feldühödött kéz útjába kerültek,
hamarosan szétszabdalva, szétmarcangolva hevertek Fénymarék
körül. Sosem érzett és tapasztalt erő áradt szét benne, s ő most nem
foglalkozott sem azzal, hogy megértse ennek mibenlétét, sem azzal,
hogy eltöprengjen azon, vajon okosan cselekszik-e, amikor
szabadjára engedi dühöngését?
Az ifjú boszorkány mintha csak újra egy ködös álomban
lépkedett volna, kardjával reflexből döfködött, baljával pedig tépett,
szaggatott, széles rendet vágott a szörnyetegek között. Nem volt
semmi, ami útját állhatta volna. Még a sokat megélt törpe harcosok
is meglepetten tértek ki az útjából. A megmaradt füstkeselyűk
menekülőre fogták a dolgot, és visszaröppentek a barlang mélye
felé. A magasban köröztek, és nem csaptak le újra, csak dühödten
rikoltoztak feléjük.
A bejárat közelében harcoló törpék végre fellélegezhettek, és
beljebb nyomulhattak a barlang közepe felé.
S’almeyna kezének dühöngése kissé csillapodott. De Fénymarék
továbbra is ott érezte a lelkében S’almeynát. A nagy csatasárkány
ott lapult benne, ott volt minden vadságával, minden
kegyetlenségével. Ott volt benne, az emlékeivel, egy csatasárkány
minden tudásával és bölcsességével.
Mindvégig itt volt! – döbbent rá a lány hirtelen.
S’almeyna eddig szunnyadó kísérteiként lapult a lelke mélyén.
Lapult és várt, a kedvező alkalmat leste, azonban Ashbar első
csatasárkánya most felébredt és kitekintett a világba! Amit
Fénymarék ezekben a percekben átélt, azt minden bizonnyal senki
sem élte még át hozzá hasonlóan, még egy kiorg sem! Mert ő egy
olyan sárkánynak a szellemét hordozta magában, aki hús-vér
valójában már soha többé nem térhet vissza eme a világra. Egy
legyőzött, de még el nem pusztított sárkány szellemét!
Fénymarékban nem maga a sárkány volt jelen, csak szellemiségének
lenyomata kapaszkodott görcsösen bele, és kibogozhatatlanul
belekeveredett a lány lelkébe.
Az ifjú boszorkány érezte, hogy S’almeyna most kissé megpihen,
morranva hátrább húzódik, de ugrásra készen lapult benne tovább,
s egyetlen harcba szólító mozdulat elegendő ahhoz, hogy ismét
előtörjön.
Fénymaréknak eddig még sosem kellett harc közben használnia
S’almeyna mancsát, soha nem kellett megvédenie magát vele s csak
egyszer ölt vele. Igaz, akkor az avaraghgyűrű hatása alatt állt. Ezért
fogalma sem volt róla, mi mindenre használhatná még ezt a
hátborzongató erőt, amely helyette harcolt és helyette varázsolt.
Azt azonban csak remélni merte, hogy eközben továbbra is ő
irányítja, nem pedig a sárkány őt.
Most azonban nem sok ideje maradt arra, hogy élete furcsaságai
fölött töprengjen, mert máris továbbsodorták a háta mögül érkezők.
A bejárat közelében lezajlott rövid összecsapás csak egy volt a
barlangban dúló számtalan viadal közül. S bár a bejárat közelében a
repkedő szörnyetegek kissé megritkultak, és a három tigrisformájú
szörnyeteg közül kettő már kiszenvedett, azonban a cseppkőbarlang
túlsó felében, a sötét vizű barlangtó partján még javában dúlt a
küzdelem.
Hol lehet Truh? – nézett körbe aggódva Fénymarék.
Abban reménykedett, hogy valahol végre megpillanthatja öreg
barátját, vagy legalább meghallja jellegzetes rikkantásait, azonban
az öreg törpének nyoma sem volt.
– Truuuuuuh! – kiáltotta hangosan az ifjú boszorkány, de hangja
elveszett a zűrzavarban. – Susogó! – hívta segítségül kis barátját, aki
egy pillanatra sem maradt le eddig a nyomából. – Keresd Truht!
Mutasd nekem az utat, kicsi!
 A moa-moa mintha csak erre várt volna, azonnal megiramodott,
egyenesen a barlang túlsó végében kavargó forgatag felé futott,
cikázva kerülgette a hadakozókat, Fénymarék alig tudott vele lépést
tartani. Minden figyelmére szüksége volt, hogy bele ne rohanjon a
kisebb csoportokba.
– Ne olyan gyorsan! – kiáltott Susogó után. – Várj!
Sssssshhhhh, hallatszott ekkor a háta mögül. Fénymarék
ösztönösen leguggolt, s érezte, ahogy a feje fölött végigzúgott egy
füstszárny, a lény karmai szinte borzolták a haját.
Susogó megtorpant, és fekete gombszemeit rámeresztve,
türelmetlenül ugrált.
Melegkéz siet!
– Sietek, persze, hogy sietek! De te is látod, milyen nagy itt a
mozgás!
Siet! Fut! Oh-ho-ho-hó nagy baj!
– Ezt magamtól is kitaláltam! – füstölgött tovább magában a
lány. Felpattant, és Susogó nyomába eredt – Mikor szokott Truh
kimaradni a bajból?
Nagy ívben megkerülték az egyik gigázi tigrisszörny tetemét .S
amikor végül szerencsésen túljutottak több kisebb csoportosuláson
is és közelebb értek a hosszúkás barlangcsarnok végében
hadakozókhoz, Fénymarék végre megértette, hogy az egész
zűrzavar középpontjában valójában egyetlen alak áll. Az ismeretlen
varázsló sötétkék bársonyköpenyébe burkolódzva állt a barlangtó
partján. A feketemágia gonosz illata töményén megülte körülötte a
barlangcsarnok végét, rásimult a tó tükrére, beleivódott a
cseppkövekbe. Az ismeretlen hórihorgas alak magabiztosan állt ott,
és egy a kezében tartott kürthöz hasonlatos tárgyból eregette kifelé
a szárnyas lényeket. Mintha az idegen varázsló egy sötét ajtót tárt
volna fel általa, amely egy másik dimenzióba vezetett.
Fénymarék eddig azt hitte, a gigászi méretű tigrisek és az
agyaras röpködök támadása bolygatta fel a törpék békés életét, de
most hirtelen rá kellett döbbennie, mekkorát tévedett! Hiszen a
megidézett, hatalmas testű lények keresztül sem juthattak volna a
szűk törpejáratokon és a mélybe vezető kürtőkön, így minden
bizonnyal csak itt, a cseppkőbarlangban jelentek meg, hogy gazdájuk
harcba vesse őket a törpék ellen.
Az ifjú boszorkány ebből a távolságból nem láthatta jól a
varázslót, a bársonyköpeny kámzsája sötét árnyékot vetett az
arcára, s így arcvonásai teljesen rejtve maradtak. Azonban a sötét
alak fölöttébb ismerősnek tűnt a lány számára. Egyre közelebb
sikerült verekednie magát, ami nem volt túl könnyű feladat, mert
tucatjával röppentek elő a szárnyas lények a fekete kürtből. De
Fénymarék már megtapasztalta miként kell elbánnia velük, s széles
rendet vágott maga előtt. Kézfejében a bizsergés újra erőteljesen
lüktetett, s a lilás fényben fürdő karmok tán még éhesebben nyelték
magukba a szétszabdalt szárnyas lényekből felszálló, csípős füstöt,
mint ahogy a kibuggyanó vért szokták. Fénymarék azonban nem
törődött ezzel, csak egyet akart: megtalálni Truht, és végre
biztonságban tudni öreg barátját.
Az események forgatagában eszébe sem jutottak a
megválaszolandó kérdések; ki, miért és hogyan támadhatott a
törpékre? S az már végképp nem merült fel benne, hogy mindehhez
a forduláshoz neki bármi köze is lehet.
Hangos kurjantásokat hallott jobb felől, és végre ismerős alakot
pillantott meg a hadakozók között Vikáríó, a kivénhedt zsoldos
aprította ott a szörnyetegeket egy kisebb csoportosulás közepén.
Keserűen kacagott és nagyokat kurjantott minden kardcsapás után,
s hangja versenyre kelt a keselyük rikoltozásával.
Annak ellenére, hogy a törpék, ha nagy nehézségek árán is, de
egymás után tették ártalmatlanná a röpködő dögöket, a
füstkeselyűk létszáma a kámzsás alak körül egyre növekedett. A
leghatékonyabban még a törpék varázslói vehették fel velük a
harcot, de nekik is varázslatok össztüzére volt szükségük, hogy
egyet-egyet elpusztítsanak. A mágiamesterek egymásnak vetették a
hátukat, és folyamatosan varázsoltak, de annak ellenére, hogy maga
Harnom, Heraborn csarnokainak leghíresebb törpemágusa is
közöttük harcolt, a küzdelem kilátástalannak tűnt.
Fénymarék csak azt nem értette, a mágusok csapata miért nem
támad közvetlenül a köpenyes alakra? Oly nyilvánvaló volt, hogyha
őt sikerülne megsemmisíteniük, akkor a fekete kürtből áradó
invázió is megszűnne. A kérdésére azonban hamarosan választ
kapott. Amikor végre sikerült jobban megközelítenie a kámzsás
alakot, Fénymarék is megpillanthatta azt a különös
eszszenciapajzsot, ami a varázsló alakját körülvette. Leginkább egy
nagy, áttetsző szirmú virágra hasonlított A virág közepén a sötétkék
köpenyes alak állt, s az ívben hajló szirmok végein egy-egy zöld
esszenciahálóval gúzsba kötött törpe vergődött A szirmok vége
visszapöndörödött a törpék testére, úgy, mint egy takaró széle, vagy
mint egy nagy nyelv, ami épp befelé tekeredik, hogy áldozatát
felgöngyölve magába tömje áldozatait. Az eldurranó varázslatok és
tűzlövedékek, a mágikus csapások, amelyek az ismeretlen
varázslóra hullottak, végigszáguldottak e szirmok felületén,
kísérteties szikrázó fényben cikáztak rajtuk és minden ártó
energiájukat a sziromvégeken csüngő törpékbe vezették. A fel-
felvillanó fények és a vergődő foglyok látványa több mint
hátborzongató volt. Fénymarék már azt is látta, hogy az áldozatok
egytől egyig a törpe vének közül kerültek ki, a tiszteletreméltó
Dromw-Drok voltak e ravasz csapda áldozatai.
Az ifjú boszorkánynak lépésről lépésre sikerült közelebb
verekednie magát, de a szárnyas dögök egyre hevesebben támadták
rá.
Sssssshhhhhh, sssssshhhhhh, surrogtak körötte a szárnycsapások.
De ő csak fogcsikorgatva lépett és csapott és döfött. Szemébe csípős
izzadtságcseppek gördültek, elhomályosították a látását. S’almeyna
mancsa ismét erőteljesen fénylett, és méteres lángcsóvák csaptak ki
minden suhintásánál.
Az ismeretlen varázsló magabiztosan állt a barlangtó partján, és
egyre csak eregette szellemlényeit, mint akit fölöttébb szórakoztat a
törpék gyilkolása. Most azonban felfedezte, hogy valami ismeretlen
erő közelít felé, mert abba az irányba fordult, amerről Fénymarék
próbált a közelébe férkőzni. A sötét varázsló a lány felé villantotta
tekintetét, s még az árnyat adó kámzsa ellenére is jól kivehető volt,
hogy széles, elégedett mosolyra húzódik a szája. Tekintetük egy
pillanatra összekapcsolódott, s mintha az ismeretlen férfi ajkai azt
suttogták volna Fénymarék felé: Gyere csak, gyere!
Fénymarék megtorpant, s merőn nézte a sötétség erőivel
játszadozó idegent; a kámzsa alól előparázsló szemeket, az elégedett
széles vigyort, a sötét ábrázatból kivillanó, élesre csiszolt
szemfogakat
– Kerwin der Ruhn! – kiáltott fel döbbenetében. A férfi néma
kacagással hajolt meg a lány felé, ugyanazzal a szemtelen
mozdulattal, mint a lidérces álmokban, amelyek éjszakánként
kísértették.
Fénymarék annyira megdöbbent ezen, hogy mindkét kezét
leengedte, s csak állt és bámulta a jelenést.
Sssssshhhhhh.
Az agyaras, szárnyas szörnyeteg hátulról csapódott a vállának,
éles karmok markoltak bele. A félvér látványa és a karmok szorítása
egy pillanatra visszarántotta Fénymarékot a múltba. Mintha ismét
Bhromsban a Bíbortrón előtt állt volna, s mintha egy pillanatra még
Xojertha alakja is felderengett volna a távolban.
Az ütés ereje térdre kényszeríttette, s az agyarak már majdnem
belehasítottak a nyakába, hogy feltépjék az ütőereit, amikor éles
rikoltás harsant A hang közvetlenül a füle mellett harsogott,
majdnem megsüketítve őt. A kis aranysárkány, mely mint egy
tetovált jel lapult eddig a bőre alatt, most dühöngve kelt életre, és a
lány vállába mélyedő karmok felé kapott. Majd olyat tett, amit
Fénymarék eddig még sosem tapasztalt tőle, s mindeddig eszébe
sem jutott, hogy Xojertha ajándéka képes lehet rá. A kis
aranysárkány elszakadt a lány testétől, és miközben rikoltozva
Fénymarék feje fölé emelkedett, mint egy arany kolibri apró
tűzlabdákat köpködött magából. A fénylő, aranylabdák keresztül
robbantak a füstkeselyű testén, cafatokra szaggatták, de nem
enyésztek el, vagy robbantak szét a lény ködtestében, hanem
változtatva sértetlenül szálltak tovább, egyenes Kerwin der Ruhn
felé.
A Bíbortrónt bitorló félvér arcára ennek láttán egyből ráfagyott
a kaján mosoly. Vicsorogva perdült feléjük, hátrarázta kámzsáját, s
lobogó tekintettel meredt a lány és a kis aranysárkány felé. A félvér
parancsolóan intett kezével, és kántáló szavai hangorkánná
erősödtek, hatásukra az egyik szirom megrázkódott, majd a
magasba pattant a földről. Vibrálva fénylett fel az esszenciaháló, és
még jobban megszorult a fogoly kőiül.
Fénymarék rémülten fedezte fel, hogy Truh vergődik abban a
zöld esszenciahálóban, a csillogó, mind jobban feltekeredő
sziromszálba gabalyodva. A zöld szálak mélyen belevágtak a testébe,
vér serkent a törpe karjából, combjából, s Truh egyre
fájdalmasabban hörgött.
Kerwin der Ruhn, látva a lány rémületét, hangosan felkacagott,
és a karjával feléje bökött.
– Emlékezz a vén írnok szavaira! – rikoltotta olyan földöntúli
hangon, hogy mindenki elnémult hallatán. S az óriási
cseppkőbarlangra rettegő némaság szállt. – Te vagy Szruhanna
gyermeke! De a Bíbortrón az enyém! Az enyém! Senki sem veheti el
tőlem!
Ennek hallatán a csöppnyi aranysárkány fennhangon
felvijjogott. Felröppent a barlang magasába, s egyre csak rikoltott,
rikoltott. Hangja eleinte vékonyka volt, de minden
szárnycsapásával, amellyel feljebb emelkedett, e hang egyre
mélyült. Recsegve vonaglottak meg tőle a cseppkövek, s az egész
barlang remegni látszott körülöttük. Talpuk alatt megvonaglott a
barlang sziklapadozata, s a barlangtó háborogva hullámzott, mintha
földrengés rázta volna a csarnokot. Heves széllökések söpörtek
végig a levegőben, s ezek a viharos széllökések a földhöz csapkodták
az összezavarodva, céltalanul repkedő füstkeselyűket.
A kis aranysárkány egyre fényesebben tündökölt, olyan volt,
mintha egy nap fénye gyulladt volna ki a fejük fölött, s egyre csak
rikoltott. A föld mélyéből bömbölések hallatszottak, mintha
hívására egy hatalmas sárkány dübörgött volna keresztül a
járatokon, mintha tényleg a felbőszült Xojertha közeledett volna
feléjük a tárnák sötétjéből.
Kerwin der Ruhn az első döbbenet után hamar magához tért
Zsákmányaival együtt hátrálni kezdett a barlangtó irányába, s a
sziromvégeken csüngő törpék oly könnyedén lebegtek utána,
mintha csak ruhájának fürtös uszályai lettek volna. A félvér egyre
hátrált, de közben tekintetét egy pillanatra sem vette le a magasban
rikoltva köröző, kis aranysárkányról.
A falak dübörögve repedtek meg, cseppkövek dőltek ki, a
magasból kőzápor hullott alá. A szárnyas lények a földre
kényszerültek, s ott vergődtek, mintha szárnyuk tört volna vagy
mázsányi súlyokat aggattak volna rájuk.
Kerwin der Ruhn fogvicsorgatva káromkodott. Haragos
szavakkal tárta ki karjait a kis sárkány felé, ujjai végéről szikrák
pattogtak, s fénylő lángkorbács vágódott ki a kezéből. A lángkorbács
kígyózva tekeredett, s a kis aranysárkány felé csapott. Xojertha
mása egy szemkápráztató cikázással kitért a támadás elől, bosszúsan
felvijjogott, és lecsapott a magasból. Dühös rikoltásokkal szárnyalt a
félvér felé, arany labdácskáinak tucatjait eregette, s azok sisteregve
zúgtak keresztül a levegőn, és sorban becsapódtak, füsttel és
lángokkal öntözve a félvér testét. Kerwin der Ruhn alig tudott
elhajolni a robbanó tűzgolyók útjából, kék köpenyének szegélye
sisteregve lángra kapott, és az egyik becsapódó lövedék eltalálta a
kezén, kisodorva belőle a lángból font korbácsot.
Kerwin der Ruhn úgy rázta meg magát, mint egy medve, aki a
hátába akaszkodó vérebeket próbálja leszórni magáról. Vicsorogva
perdült körbe, szitkoknak tűnő varázsszavai gyorsan eloltották a
lángokat, s újabb védőbúrát vontak teste köré.
Mindezek az események oly gyorsan követték egymást, hogy a
közelben tartózkodók alig tudták felfogni, mi történik. A
barlangrendszer továbbra is dübörgött és rázkódott körülöttük, s a
távolból a beomló tárnák jellegzetes robajlása hallatszott.
Fénymarék azonban csak egy pillanatra álmélkodott el, s máris
nekiiramodott. S bár a heves földlökésektől ő is imbolygott és
többször majdnem felbukott, de azért nem torpant meg. A barlangtó
felé hátráló alak alig egy kőhajításnyira volt tőle.
A félvér gyűlölködő pillantást vetett a hosszú léptekkel,
szökellve közeledő lány felé. Nyilván nem számított arra, hogy ilyen
meglepő támadás éri. Eddig teljes biztonságban érezte magát, és a
törpék legyilkolásával foglalatoskodott, most azonban sürgősen
cselekednie kellett. Karjaival különös, hullámzó mozdulatokkal
csapkodni kezdett maga körül, majd megpördült a sarkán, és egyre
sebesebben forgott. A virágsziromszerű fonatok lebegve szálltak
körülötte, mint egy kocsikerék elszabadult küllői, végükön súrlódva,
vergődve csusszantak a barlang padlóján a fogoly törpék. Kerwin
der Ruhn hangosan kántált Xojertha kicsinyített mása felbőszülten
rohamozott, és Fénymarék szökellve közeledett, kardjával nagyokat
csapott, hogy félretaszítsa az útjába kerülő, földön vergődő
lényeket. Kézfeje, mely most leginkább eleven fáklyára hasonlított,
lila villámokat szórt a félvér felé. Az a néhány törpe, aki az útjába
került, ordítva ugrált félre, és iszonyodva figyelték a hihetetlen
jelenetet. Még a mágiamesterek is leengedték karjukat, és lélegzet-
visszafojtva bámulták Fénymarék száguldását.
 Kerwin der Ruhn egyre sebesebben forgott, kék bársonyköpenye
csattogva szállt körötte, és teste pörgés közben egyre áttetszőbbé
vált. Nyilvánvaló volt, hogy menekülésre fogta a dolgot, s ahogy a
virágszirom szárnyak felfénylettek és lüktetve egyre összébb
tekeredtek, az is világossá vált, hogy magával akarja ragadni
áldozatait, a törpe véneket.
A köztük lévő távolság egyre fogyott, és a kis aranysárkány
újabb gyilkos tűzlövedék sorozatot indított útjára, de most nem
Kerwin der Ruhnnak szánta robbanó lövedékeket, hanem a pörögve
szálló, mindinkább feltekeredő szirmokat célozta meg.
Susogó azonban fürgébb volt valamennyiüknél. Vadul vetődött
előre a lábak között, és átcikázva közöttük rátámadt Kerwin der
Ruhnra. Éles fogaival belemart a bokájába, de a félvér egy rántással
lerázta magáról. A moa-moa nagyot nyekkenve terült el a földön, de
egyből felpattant, és újra Kerwin der Ruhnra rontott.
Fénymarék hallotta, ahogy kis barátja dühödten prüszköl és
fújtat, mint egy felingerelt hiúz. Már csak pár lépés választotta el őt
a pörgő alaktól, amikor a kis aranysárkány lövedékei becsapódtak,
és letépték az egyik sziromszálat. Az esszenciaháló a gúzsba kötött
fogollyal együtt rángatózva szakadt le, és mint egy liszteszsák,
amely egy robogó szekérről zuhan le, bucskázva gördült oldalra.
A lány következő ugrása már közvetlenül a többméteres, pörgő
levelek előtt, a félvért védelmező esszenciafalnál ért földet. Maga
sem tudta volna utólag megmagyarázni, hogyan történhetett, de a
rövidkard, mintha csak önállósította volna magát, kiperdült jobb
kezéből, és S’almeyna mancsa ösztönösen csapott felé. A rövidkard
felszikrázott, ahogy átjárta a sárkány ereje. Lángoló, tüzet köpködő
fegyverré változott, és Fénymarék egyből megérezte, nem ő
irányítja többé. Mintha Brendon fegyvere és S’almeyna ereje
egyesült volna benne. S e pillanatban minden megváltozott:
kifordult körötte a világ, elmosódtak a színek és eltorzultak a
hangok. Mintha két kép vetült volna egymásra elméjében, a valóság
és egy látomás. S ebben az élethű látomásban ott látta maga mellett
a két sárkányt, a félelmetes liláskék csatasárkányt és a hatalmas,
vörös színűt, Jakshjalangot. Ott rohantak vele, mellette, szárnyaikat
kitárták, szájuk haragosan bömbölt, tűzcsóvákat köpködött S ezek a
perzselő lángok egybefonódtak vele, végigrohantak a karján, s a
rövidkard hegyéből csaptak elő. Fénymarék nagyot pislogott, hogy
visszanyerje látását és megtisztítsa elméjét a látomásoktól, de erre
nem maradt sok ideje, mert a kővetkező pillanatban már el is érte a
félvér által vont védőfalat.
A kard szinte maga után rántotta a lányt, felhasította sz
eszenciahálót, s szikrát hányva röpítette őt tovább, be a pörgő
szirmok közé. A rövidkard ismét a magasba lendült, és sorban
metszette el a pörgő sziromszárakat. A félvér megtántorodott,
mintha mellbe vágták volna, lába elvétette a pörgés ritmusát.
Szitkozódva kapott a leváló, elsodródó, sziromlevelek után, de nem
tudta valamennyit megragadni. Újabb vergődő foglyok szabadultak
el a kötelékből, és fájdalmas kiáltások között csusszanták odább a
nedvességtől fényes padozaton.
A lendület, amellyel Fénymarék érkezett, Kerwin der Ruhnig
sodorta. A félvér nem lassított pörgésén, magával rántotta a lányt.
Fénymarék közvetlen közelről látta a dühtől szikrázó tekintetét, a
vicsorgó szájból elővillanó tűhegyes fogakat, s fülében lihegtek
bosszúra éhes szavai.
– Találkozunk még, Szruhanna gyermeke! Enyém lesz a lelked!
A kis aranysárkány e pillanatban zúgva csapódott be közéjük, és
figyelmeztetően, élesen felvijjogott. Kerwin der Ruhn hátrahőkölt
egy pillanatra, s Fénymarék nagyot taszított rajta. A pörgő
mozdulatok megbicsaklottak, és a félvér botladozva a barlangtó
csuszamlós szélére tántorodott. A kis aranysárkány és Susogó
egyszerre támadtak rá. A moa-moa a félvér karjába csimpaszkodott,
pörögve szállt vele, mint egy fekete szőrmedísz a félvér köpenyének
ujján. A kis sárkány pedig a férfi fejére csapott le, karmaival
végigszántotta a homlokát és közvetlen közelről köpte forró
leheletét Kerwin der Ruhn arcába. A sárkánytűz végighömpölygött a
hórihorgas alakon, a tó vize forrva zubogott fel, ahogy sisteregve
elérték a lángok. Kerwin der Ruhn felbődült fájdalmában, és a
sivalkodva csapódó sziromszálak kifordultak a kezéből. A félvér
ekkor már a víz színe felett pörgött, köpenyének keskeny
aranyszegélye egybefüggő gyűrűnek látszott, azonban csizmás lábai
nem merültek el a sistergő habokban, mintha a barlangtó vízén
járta volna tovább ezt az eszeveszett tűztáncot.
– Susogó, ereszd el! – kiáltotta Fénymarék rémülten, megsejtve,
hogy a félvér immár távozni készül.
Gondolkodás nélkül vetődött utánuk, de a nedvességtől fényes,
márványsimára kopott sziklaperemen megcsúszott a lába, és fél
térdre zuhanva csobbant bele a hideg vízbe. Ahogy kezével
kapaszkodó után kapott, a kard markolata kicsúszott a tenyeréből,
és pörögve vágódott előre. Kikerekedő szemmel bámulta, ahogy
keresztülzúg a köztük lévő pár lépés távolságon, és mint egy nagyra
nőtt dobótőr szikrázó íveket írva le belecsapódik a kékbársony
köpönyegbe. Hangos csattanás hallatszott, füst és tűz csapott a
magasba, és Kerwin der Ruhn alakja eltűnt a szemük elől.
A lány rémülten felkiáltott. Nem láthatta tisztán, hogy pontosan
mi történt, s attól félt, hogy a kard esetleg Susogót találta el.
Fénymarék botladozva rohant előre, térdig gázolt a jéghideg
vízben.
– Susogó! Susogó, merre vagy!
Nem érkezett válasz.
A tó vize méteres hullámokat vetett, és úgy háborgott, mintha
nem is egy tó, hanem a tenger állandóan nyugtalan felszíne lett
volna. Fénymarék kétségbeesetten kapkodott, jobbra-balra forgatta
a fejét. Egy sötét árnyat megpillantva a tó mélyén, előrevetődött, és
nyakig elmerült a jeges vízben, de tapogatódzó ujjai csak éles
sziklákat tapintottak ki. Aztán valami fémeset, éleset. A rövidkard
volt. Szeretettel emelte ki a vízből, a sárkányos markolat most
határozottan más alakot vett fel, mint korábban. A rubinszemű
sárkány két szárnyát kitárta és feje dühösen meredt előre, hangos
rikoltásra nyitott szájjal merevedett meg.
Csuromvizesen, csöpögve állt fel az alig combközépig érő
vízben, reményvesztetten pillantott körbe a csendesülő tó tükrén.
– Susogó, hol vagy?!
Ssrrrhhhhhhg aaaaaahhhh!
Hallotta meg hirtelen fejében a moa-moa szavait. A kép
érthetetlen volt és elmosódott, de Fénymarék szíve nagyot dobbant
ennek hallatán. Éles vijjogás hallatszott a feje fölül, a kis
aranysárkány bukórepülésben közeledett. Talán a robbanás ereje,
amely Kerwin der Ruhn távozását kísérte, őt is messzire sodorta,
mert a barlang homályba vesző magasából érkezett. Elzúgott
Fénymarék feje mellett, és egy távoli sziklacsoport felé suhant,
amely a barlangtó mélyebb részén emelkedett ki a vízből. Most már
Fénymarék is látta, hogy a szikla csúszós felületén egy fekete kis
kupac próbálja fejét a víz fölé nyomni és felkapaszkodni a
szárazulatra, de a kis test minduntalan visszacsusszant, és félő volt,
hogy végleg elmerül.
A kis aranysárkány azonban már oda is ért, vijjogva hívta
segítségül Fénymarékot, miközben karmait Susogóba mélyesztetve
próbálta öt feljebb rángatni.
Ahhhahhhuuuuu, ssssssrmrhhhhhaaaagggg! – méltatlankodott a
kicsi, és megpróbálta lerázni magáról a fájdalmas segítséget ~
Aranyálompötty ssshhraaaagg!
Susogó a nagy berzenkedés közben ismét megcsúszott, és
loccsanva elmerült a vízben, de Fénymarék ekkor már mellé ért, és
utána kapott. Kiemelte a jéghideg vízből. Az átázott test dermedtre
fagyott e néhány perc alatt. Selymes bundája lucskosan tapadt
testére, s olyan volt, mint egy csöpögő, vizes törülköző.
Fénymarék boldogan ölelte magához a vacogó testet.
 – Köszönöm! -pillantott az apró aranysárkányra, amely ekkor
már visszatelepedett a vállára, még egy utolsót vijjantott, aztán
bebújt a lány ruhája alá, és mocorogva elvackolta magát.
Jóleső forróság öntötte el a lány testét, és tudta, hogy Xojertha
varázslatos ajándéka most olvadt vissza a bőrébe, hogy folytassa
szundikálását.
Melegkéz, Susogó prrrsssssss! – prüszkölt nagyokat a moa-moa. Hideg,
nedves, sötét! Susogó nincs gondol, nincs lát, nincs… nincs
ssshhharraaaóóóhhh!
– Jól van, jól! Semmi baj, kicsi, már itt vagy a kezemben. Nagyon
bátran viselkedtél! – dicsérte meg a lány, miközben csöpögve
igyekezett kifelé a vízből.
Csak amikor lábát a tó peremére tette, emelte fel a fejét és
pillantott körbe, hogy lássa, mi történt a barlangban. Döbbenten állt
meg, mert váratlanul törpék tucatjainak tekintetével találkozott a
tekintete.
Csend volt A gigászi tigrisszörnyek már kiszenvedtek a
távolban, a füstkeselyűk utolsókat vonaglottak a földön, de a
cseppkőbarlangban tartózkodók már nem figyeltek rájuk. A törpék
döbbent némasággal meredtek a lányra. Fénymarék zavartan
toporgott
– Khmm – köszörülte meg a torkát. – Igazán nem volt
szándékos! Én igazán nem akarom!… Nem tehetek róla, hogy a kéz…
hogy a kezem elszabadult., hogy khm…
Megakadt. Nem igazán tudta, mit is mondhatna, azonban ekkor
Vikárió alakja tűnt fel előtte, és a kivénhedt hadfi széles mosollyal
az arcán ölelte magához. Majd’ összetörtek a csontjai, és Susogó
nyiffanva préselt ki magából egy figyelmeztető hangot, ahogy
Vikáríó bórmellvértjéhez nyomódott.
– Gyönyörű volt, káprázatos! – harsogta a vén harcos. – Ó! Az én
tanítványom! Láttátok?! Láttátok, hogy harcolt?! Ennek a lánynak
Vikárió el Giacomo a mestere!
 Harsogó nevetésére a törpék is megelevenedtek, köréjük
tódultak. Fénymarék szédülten forgolódott, ahogy valósággal
agyonnyomták a vállveregető, ölelő karok. Alig tudott szabadulni,
azonban egyre csak egy gondolat járt a fejében.
– Hol van Truh? Vikárió! – kapott a diadalmasan mosolygó és
mellét düllesztő zsoldos felé. – Hol van Truh, mi történt vele?
– Oh – hökkent meg a zsoldos. – Nem is tudom – nézett zavartan
körbe.
A barlangtó partján, nem messze tőlük mozdulatlan alakok
hevertek. A törpék mágiamesterei aggódva hajoltak föléjük. A
zöldes esszenciaháló foszladozó szálai még mindig szorongatták
őket.
– Truh! – toppant melléjük Fénymarék, és letérdelt öreg barátja
mellé. – Jaj, mi történt veled? Truh, hallod!
Fénymarék szívébe szörnyű félelem költözött. Öreg barátja
holtsápadt volt, zúzódások és véres foltok éktelenkedtek rajta,
amelyeket bizonyára az eszeveszett pörgés közbeni ütődések során
szerzett.
Gyengéden az ölébe vonta a törpe fejét. A hamuszürke arc egy
emléket idézett fel benne, azt, amikor az a lélekrabló lidérc ült Truh
mellkasán, Fénymarék akkor látta utoljára ennyire vértelennek és
élettelennek ezt a kedves, szakállas arcot
– Truh! Kérlek, nézz rám, szólalj meg! – Gyengéd mozdulatokkal
kisimította a törpe homlokába tapadt véres tincseket – Jaj, Truh,
annyira szeretlek, ne hagyj itt, hallod!! Ígérem, mindig szót fogadok
ezután, soha többé nem bosszantalak, csak nézz rám! Kérlek!
Az öreg törpe szeme résnyire kinyílt, és ráhunyorított.
– Ezt megismételhetnéd napjában többször is, aranyom! Jó
hallani az ilyesmit!
– Jaj, Truh! – ölelte magához túláradó szeretettel Fénymarék. –
Úgy féltem, azt hittem, soha többé nem hallom már a hangodat.
 – Oh-ho-ho-hó – lehelte Truh erőtlenül a fülébe. – Aranyom, hát
minek nézed te öreg barátodat?

3. Tűz és víz

Fénymarék a betegszobában, Truh ágya szélén ült, és az öreg törpe

kezét simogatta. Órákon keresztül segédkezett a sebesültek
ellátásában, minden gyógyító erejét felhasználta, s most olyan
fáradtnak érezte magát, mintha napokon keresztül köveket hordott
volna a bányák mélyén. El-elbóbiskolt, épp úgy, mint az ölében
csendesen szuszogó Susogó. Amikor hirtelen felriadt, nem tudta
volna megmondani, hogy csak percek teltek-e el vagy órák, de
ahogy felnézett, Truh mosolygós tekintetével találkozott a
pillantása.
A törpe már sokkal jobb színben volt, arca hamuszürkéről
pirospozsgásra váltott, s ugyanolyan huncut vidámság csillogott a
szemében, mint mindig.
– Jól érzed magad?
– De még mennyire! Csak szomjas vagyok, olyan száraz a
torkom, mint a tapló.
Fénymarék már ugrott is, hogy teletöltsön egy kupát, de Truh
egyből utána szólt.
– Csak vizet ne, aranyom! Biztos akad valami jóféle borocska a
lábadozó öreg törpék számára.
– Eszembe sem jutott, hogy vizet itassak veled – nevetett rá
Fénymarék, és megemelte a kancsót – Már rég idekészítettem a
kedvenc borodat.
Truh örömmel fogadta el a felkínált kupát, és egy hajtásra
kiitta.
– Az életemet mentetted meg ezzel!
 – Meg mással is – sóhajtott bánatosan a lány. – Ezek után
tényleg nem maradhatok tovább Herabornban.
– Miket beszélsz itt összevissza?
– Azt hiszem, Truh, kimaradtál néhány fontos részletből. –
Szomorkás tekintettel igazította meg a bőrkézvédőt bal kézfején.
– S’almeynára gondolsz? – ráncolta a homlokát a törpe.
– Meg Xojertha jelére… Mindketten önállósították magukat! S ez
fölöttébb aggasztó! S ráadásul most a törpék úgy néznek rám, mint
egy földöntúli jelenésre. Úgy beszélnek velem, mintha nagyhatalmú
Úrnő lennék, tisztelettel és szemlesütve közelednek felém még azok
is, akikkel szoros barátságot kötöttem az elmúlt hónapokban.
– Csak csodálnak téged a bátorságodért!
– De hiszen nem én voltam bátor! De ezt még valahogy túl lehet
élni, viszont ezek után már nem lehet titokban tartani a kilétemet. A
törpék még nem kérdezősködnek, de majd fognak, és a hírek
sebesen szállnak majd Crymhoon szerte; egy lányról fognak mesélni,
akit egy kis aranysárkány védelmez, s akinek karjában egy
csatasárkány ereje lakozik…
– Ó igen, micsoda hihetetlen kaland! – lelkesedett fel Truh a
gondolatra, és Fénymarék tudta, barátja magában már azt
fontolgatja, milyen hihetetlen történetet kerekíthet a barlangban
átélt ütközetből.
– Az bizony! – bólogatott a lány, de ő kevésbé volt lelkes, mint az
öreg törpe. Sötét gondolatok ülték meg a lelkét. – A kérdés csak az,
vajon milyen gyorsan jut el ennek a kalandnak a híre a kiorgokhoz?
Truh rosszkedvűen ráncolta össze a homlokát, és szakállának
fonatait babrálgatta.
– Ez már igaz, aranyom De itt biztonságban vagy, Heraborn
törpéi megvédenek majd!
– Ugyan, Truh, ezt te sem gondolhatod komolyan! És különben
is, hogyan várhatnám el ezek után tőlük, hogy szállást adjanak
nekem? Látod most is mi történt, micsoda szörnyű pusztítás söpört
végig az otthonotokban csak azért, mert befogadtatok.
– Yeloy, már megint eltúlzod a dolgokat! Kerwin der Ruhn
támadt rá Heraborn törpéire, neked ehhez semmi közöd!
– Gondolod? Szerintem több közöm van hozzá, mint ártatlan
rokonaidnak! De végre meséld el nekem, pontosan mi történt
veletek? Hátha nem ismerek valami fontos részletet, ami
meggyőzhetne arról, hogy ne magamat okoljam a történtekért.
Hogyan került ide Kerwin der Ruhn?
– Oh-ho-ho-hó, aranyom! Hiszen lemaradtál a legjaváról!
– Na persze! – mosolygott rá csendes szomorúsággal a lány. –
Nekem nem egészen úgy tűnt!
– Az úgy történt.. – emelkedett fel kissé Truh, de a lány azonnal
visszanyomta az ágyra. – Amikor Darom és csapatának ünneplése
épp a tetőfokára hágott, az ünnepi asztalra kikerültek a
zsákmányolt holmik. Oh-ho-ho-hó, nagy tolongás volt ott, mert
mindenki szeretett volna megkaparintani valami apróságot, és a
harcosok nem voltak fukarak, osztogatták a kincseket. Jutott bőven
mindenkinek. Ühüm, igen… – hümmögte – és volt ott egy fekete
szobor, arasznyi, nem nagyobb – Truh mutatta az ujjával, hogy
mekkora –, fekete obszidiánból, mívesen faragva. Olyan volt… hm,
olyan volt, mintha élne! Többen összevitatkoztak rajta. És a szobor
mintha csak erre várt volna, mert valóban életre kelt! Hirtelen
növekedni kezdett, s az az átkozott félvér fattyú már meg is jelent
közöttünk. Fogalmam sincs, hogy lehetett képes erre! De minden
azzal a felfordulással kezdődött a szobor körül.
– Úgy érted, Truh, hogy a szobor maga volt Kerwin der Ruhn?
– Valahogy úgy… Én sem értem, de egyszer csak
megelevenedett, megnőtt, és máris ott állt közöttünk… azzal az
átkozott szoborral jutott be a biztonságosan őrzött csarnokokba!
Évszázadok óta senki sem juthatott be ide engedély nélkül, és nem
támadhatott rá a békés családokra! – Truh arca hamuszürkére
váltott a fájdalmas emlék felidézése közben. – Ott, az ünnepi
lakomán számtalan gyermek volt, asszonyok és tiszteletreméltó
öregek! Jaj, aranyom, meg sem mertem még kérdezni, hányan
haltak meg!
– Sokan, nagyon sokan – felelte csendesen a lány.
Csak pár óra telt el a támadás óta, és még senki sem tudott
biztosat mondani, de sok volt a súlyos sérült és néhányan
nyomtalanul eltűntek, senki sem tudta, mi lett a sorsuk. A Dromw-
Drok közül azok, akik nem kerültek Kerwin der Ruhn csapdájába és
túlélték az ünnepi lakománál a támadást, még mindig azon
fáradoztak, hogy végre helyreálljon a rend Herabornban.
– Átkozott félvér fattyú! – dühöngött tovább Truh. – Belopózott
ide a szobron keresztül!
– De Truh, ez így teljes képtelenség! Ez így értelmetlen! Ehhez
Kerwin der Ruhnnak tudnia kellett volna előre, hogy Darom és
csapata lecsap az ingovány közelében a gyíkemberekre, és azt is,
hogy ott zsákmányt szereznek, amit magukkal hoznak majd.
Képtelenség, hogy ezt előre lássa!
– Yeloy, aranyom, ez a félvér félelmetes ellenfél! Soha ne
becsüld alá a tudását és az erejét! Évek óta ül már Bhroms trónján, s
biztos nem véletlenül tűri meg ott Xojertha! Bár azt magam sem
értem, vajon miért? No persze, senki sem értheti meg a sárkányok
tekervényes gondolatait – vont vállat Truh –, ezen kár erőlködni.
Azonban Kerwin der Ruhn alattomos és kiismerhetetlen, s
mindenhol megvannak a besúgói, tán még Heraborn csarnokaiba is
belopódzott közülük néhány!
Fénymarék felfehér arccal meredt rá.
– Truh, lehet, hogy nem is kellett belopódzniuk?
– Hogyan?-pislogott rá értetlenül.
– Tudod, van valami, amiről nem meséltem még neked – kezdett
bele akadozva. – Mostanában álmokat látok, lidérces rémálmokat. És
tegnap éjjel, nem sokkal a lakoma előtt… Kerwin ddr Ruhnt láttam
álmomban! Mit gondolsz, lehet, hogy rajtam keresztül fürkészte ki
az itt élőket?
– Áh, ugyan már! Képtelenség!
– De ezek a rémálmok… olyan valóságosak!
– Ah – legyintett a törpe. – Bár amilyen rusnya pofája van ennek
az északi fattyúnak, attól még nekem is rémálmaim lennének!
– De Truh, és ha mégis? Ezek az álmok olyan életszerűek…
– Rémeket látsz, aranyom!
– Én is épp ezt magyarázom – húzta fanyar mosolyra a száját –
De amit ott lent a barlangban nekem mondott… azt sehogy sem
tudom kiverni a fejemből! Attól tartok, miattam történt minden!
Truh kíváncsian pislogott a hangosan töprengő lányra.
– Ti beszélgettetek is? Én abban az átkozott esszenciahálóban
gúzsba kötve nem sok mindent hallottam és láttam.
– Jaj, dehogy beszélgettünk! De azt sziszegte felém: megszerzi a
lelkemet, s a Bíbortrón az övé! Lehet, hogy azért halt meg annyi
barátod, rokonod, mert befogadtak engem?! Truh, sehogy sem
szabadulok ettől a gondolattól! Igaz, azt sem tartom túl
valószínűnek, hogy csak azért jött volna ide, hogy közölje velem,
továbbra is igényt tart Bhroms trónjára… Különben is, én sosem
akartam azt a trónt… Mondd, miért nem hagynak engem békén?
Eddig a kiorgok, most meg még ez sötét lelkű nekromanta is… De a
legaggasztóbb mégis az, hogy most már nem titok, hogy itt vagyok,
rám fognak találni.
– Crymhoonban semmi sem maradhat titokban – hümmögte
Truh. – De igazán nem kellene ezen tépelődnöd!
Azonban Fénymarék olyan sötéten meredt maga elé, hogy Truh
jobbnak látta, ha gyorsan másra tereli a szót.
– Tudod, aranyvirágom, sosem gondoltam volna, hogy megélem,
amint S’almeyna és Jakshjalang összefognak, hogy megmentsék egy
öreg törpe életét!
– Összefognak?
 – Ők ketten mindig olyanok voltak, mint a tűz és a víz! –
merengett el Truh. – És most mégis, amikor a bal kezedbe fogtad a
rövidkardot… Aranyom, ne mondd nekem, hogy nem érezted! Ott
voltak mind a ketten, még láttam is őket! Persze mondhatod, hogy
csak egy vénség képzelgései ezek, de…
– Hát te is láttad őket?
– Láttam bizony! Ohhh, sosem hittem volna, hogy ez meg.
történhet!
– Mondd, most miről beszélsz?
– Régi történet ez, nagyon régi!
– Régi? Csak nem egy újabb régi történet azok közöl, amit már
rég el kellett volna nekem mesélned, vén titkolódzó?!
Truh széles mosolyt villantott felé.
– Akarod, hogy most elmeséljem? – kérdezte, s mielőtt
Fénymarék bármit válaszolhatott volna, sietve belevágott, nehogy a
lány megállítsa. – Oh, bármily hihetetlenül hangozzék is, de
S’almeyna és Jakshjalang olyanok voltak, mint a testvérek…
– Nem azt mondtad az előbb, hogy olyanok voltak, mint a tűz és
a víz?
– Jaj, Yeloy, ne szakíts már félbe rögtön az elején! Különben is,
én is épp ezt mondtam! – kacsintott rá vigyorogva. – Testvérek
voltak, mert ők ketten egyazon fészekaljban látták meg a
napvilágot.
– Egy fészekaljban?
– Tudod, aranyom, a sárkányok termékenységi násztánca igen
ritka esemény, azonban sajnos, nem mindig járnak sikerrel a
nőstény körül legyeskedő hímek. No, ez még a sárkányoknál is így
van… ebben még ők sem kivételek… – hümmögte cinkos mosollyal. –
De siker ide vagy oda, a sárkányok násztánca fantasztikus égi
parádé. Egyszer nekem is sikerült meglesnem őket, amikor
Brendonnal az Amon hegység peremvidékén jártunk. Persze, ha
nincs ott Brendon, nem hiszem, hogy észrevétlenül a közelükbe
juthattam volna, ó, csodálatos volt! A magasban szárnyaló nőstény
körül csapatosan köröztek a hímek, hozzásimultak és egymásba
gabalyodva zuhantak a föld felé, mint a bódult pillangók,
miközben… na, de ezt majd máskor mesélem el, majd ha kicsit
nagyobb leszel, aranyom. Auuhhhh! – szisszent fel nevetve, mert
Fénymarék megráncigálta a szakállát. – Ne zavarj meg mindig,
különben sosem érek a végére.
– Úgy látom, így is órákig el fog tartani. Már megint
mérföldekről indultál neki.
– Ne légy mindig olyan türelmetlen, aranyom, ez rossz modorra
vall! Én csak okítani akarlak. Na, de hol is tartottam? – pislogott
nagyokat – Szóval, a sikeres nász után a nősténysárkány mindig
csak egy tojást rak le, és azt maga védi, óvja, mint egy ritka kincset.
A sárkányokban nagyon erős és kifejlett anyai ösztön él. Yeloy,
fogadj el tőlem egy atyai jó tanácsot: soha ne közelíts meg egy
tojását őrző sárkányt!
– De Truh – berzenkedett egyből – én még tojás nélkülit sem
akarok látni többé!
– Yeloy! – méltatlankodott a törpe, amiért megint közbeszólt.
– Jó, jó, tudom, a jó modor. Folytasd csak!
– A klánokban élők sárkányok azonban közös, titkos
fészkelőhelyeket alakítanak ki sziklabarlangjaik mélyén, és így az
egész klán vigyázza a jövendő magvait A tojásokat mindig felügyeli
egy idősebb, tapasztalt sárkány egészen addig, amíg ki nem kelnek a
kicsinyek. Mivel a klánok, főleg az olyan nagyok, mint amilyen
hajdan a Qwebeh klán is volt, több tucatnyi kifejlett sárkányból
állnak, így egyszerre akár négy-öt tojást is rejthet a fészek. A kicsik,
akik együtt kelnek ki, testvéreknek tekintik egymást épp úgy, mint
nálatok, embereknél a tejtestvérek. Ilyen volt S’almeyna és
Jakshjalang is. A szóbeszéd szerint egy napon bújtak elő, sőt,
egyazon órában, s egymást pillantották meg elsőnek. Együtt
nevelkedtek fel, együtt játszottak és tanultak. Akkor még senki nem
gondolta volna, hogy Ashbar sárkányai milyen szomorú sorsra
jutnak majd és azt sem, hogy ezt S’almeynának és az ő féktelen
becsvágyának köszönhetik. Azonban a testvérek nem mindig
növekednek fel szeretetben, gyakran megesik, hogy vetélkedésük
elfajul. A sárkányok között az ifjúkori rivalizálás teljesen
természetes, hiszen ez megedzi a sárkány lelkét és testét De soha ne
feledd, Yeloy: a gyűlölet mélyén mindig ott lapul a szeretet, s a
szeretet mélyén ott lappang a gyűlölet. Ők ketten tényleg olyanok
voltak, mint a tűz és a víz, de mégis… valahol a lelkük mélyén
összetartoztak! Azonban az a harc, ami Erwiyon feltűnése után
kezdődött, az lassan az egész Qwebeh klán békéjét veszélyeztette.
– De ki volt az az Erwiyon?
– Egy szépséges, ifjú sárkányhölgy.
– Oh! – lepődött meg Fénymarék. – Úgy érted, egy nő állt
közéjük? Ezt nem igazán értem!
– Erwiyon Krwoonból érkezett, ő nem Ashbar földjének szülötte
volt. A krwooni klánszövetség tárgyalásokat kezdeményezett
Ashbar klánjaival, ők békében akartak élni és nem kívántak
háborúskodni rokonaikkal. Tárgyalásokon akarták rendezni a vitás
területi ügyeket, így került Ashbar földjére Erwiyon. Jakshjalang
egyből felfigyelt rá, mert szép volt, kecses és fölöttébb okos. De
S’almeyna nehezen viselte el, hogy Jakshjalang figyelme másra
terelődött. Talán féltékeny volt.
– Nehéz elképzelni, hogy egy sárkány féltékeny lehet.
– Ó, aranyom, hisz’ ez minden lénnyel megeshet! Mindenkivel,
aki értelemmel bír, s akiben érző szív lakozik, csak te még túl fiatal
vagy ahhoz, hogy ezt megértsd, még keveset éltél. A féltékenység
gyilkos erő, és ha hagyod, hogy elhatalmasodjon a szíveden, épp azt
teszi tönkre, amiért küzdesz. Elsöpri a bizalmat, és fájdalmat ültet a
helyébe. A féltékenység megöli a szerelmet!
– Úgy beszélsz, mintha tapasztalataid lennének ezen a téren!
Nocsak, nocsak, mennyi titkod van még, Truh, amiről nem is tudok
– mosolygott rá huncut szemekkel a lány, de az öreg törpe olyan
szomorúan pillantott rá, hogy Fénymarék gyorsan elhallgatott és
megköszörülte a torkát – Mesélj inkább a sárkányokról. Mi történt
Jakshjalanggal és Erwiyonnal?
– Szomorú történet ez. S’almeyna féltékeny gyűlölete nem
ismert határt, s végül megölte Erwiyont. Párbajra hívta, amikor
Jakshjalang messze járt. Erwiyon a szokásjog szerint nem térhetett
ki a kihívás elől. Jakshjalang sosem bocsátott meg testvérének ezért
a tettéért. S ettől kezdve kirobbant a háború közöttük. S’almeyna
volt a tűz, a kirobbanó erő és a vadság, Jakshjalang a megfontoltság,
a biztos támasz, a nyugodt erő. Amikor ők ketten összefogtak
egyetlen közös cél érdekében, Ashbar klánjai közül kevesen
vehették fel velük a harcot. Remek párost alkottak egészen addig a
napig, de attól kezdve pokollá tették egymás életét. Ashbar klánjai is
megszenvedték ezt a harcot. S’almeyna be akarta bizonyítani, hogy
mennyivel többet ér, mint egy idegen klánbeli nőstény, a krwooni
Erwiyon. Jakshjalang pedig szörnyű átkokkal sújtotta gőgös
testvérét. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig, míg a bűn, mit
S’almeyna elkövetett, nem száll vissza testvére fejére. Ó, de átkot
szórni könnyű, meg nem történtté tenni már sokkal nehezebb! Az
átok mindig megfogan, de gyakran egész más virágot hajt, mint
remélték. A belháborúnak végül a klán matriárcháinak döntése
vetett véget, melyben szigorú büntetések terhe mellett a
testvéreknek ki kellett békülniük. De a béke csak látszólagos volt,
sosem bocsátottak meg egymásnak, s a felszín alatt tovább izzott a
gyűlölet parazsa. Ha egyikük véghez vitt valamit, a másikuk egyből
túl akarta azt szárnyalni. Ádáz vetélkedésük vezetett végül el
Ashbar Bűnéhez, ezért átkozták ki Ashbar klánjait. S’almeyna ravasz
ármánykodása vitte tévútra őket, amikor Krwoon ellen vonultak és
felégették a békés klánokat…
Miközben Fénymarék a törpe meséjét hallgatta, magában azon
merengett, vajon Brendon miért adta neki a Fénymarék nevet? Ezek
után még kevésbé értette, miért nevezte el őt gyűlölt ellenségéről,
S’almeynáról, akit Lángőrző Fénymaréknak is neveztek…
A távolból, a múlt homályából egy emlékkép kúszott elő, s egy
szívének oly kedves hang zsongott fel benne, Jakshjalang Qwebeh
Brendon, a renegát kiorg hangja:
– Fénymarék, ez egy ajándék! – szólt hozzá Brendon az
emlékeken át – Használd mindig okosan! A neved is erről kaptad.
– A nevem? – kérdezett ő akkor vissza csodálkozva.
– A neved jelentéssel bír, Fénymarék! – magyarázta neki
Brendon tovább. – A név maga a lélek! Vigyázz rá! Te képes leszel
arra, hogy a fényt marokba zárd!
S amikor Brendon kimondta e szavakat, az őket ölelő csend
borongós fájdalommal telt meg. A hangok felrebbentek, majd ezüst
virágszirmokként hullottak alá pörögve, rózsa és jázmin nehéz
illatát árasztva magukból. A Fénymarék emlékeiben élő kislány
kinyújtotta a tenyerét, s egy mágiával átitatott virágszirom hullott
bele.
Sosem fogja elfelejteni azt a belső meleget, amit a szirom
magából árasztott, miközben lassú sziporkázások közben beleolvadt
a bőrébe. Akkor is tudta, hogy mindez csak illúzió, egy apró trükk,
varázs, azonban most is felmelegítette a lelkét a gondolat, hogy
láthatta, érezhette, tapinthatta saját nevét, pontosabban azt, ahogy
Brendon gondolt erre a névre. Fénymarék! Annyi szeretet lapult
benne…
De akkor miért?
– A szeretet mélyén gyűlölet lapul, a gyűlölet mélyén szeretet! –
hallotta meg ismét Truh hangját, ahogy az öreg törpe meséje során
visszatért ehhez a korábbi gondolathoz, mintha csak Fénymarék
kérdésére válaszolt volna.
S ekkor végre megértette; az apja nem akarta őt odalökni
S’almeynának, ahogy azt ő első dühében hitte, amikor ráébredt
származása titkára és az avaraghgyűrűben rejtező ellentmondásra.
Nem! Brendon nem engesztelőáldozatnak szánta a lányát. Ő csak
meg akarta váltani S’almeyna lelkét, egy lehetőséget kínált fel a
békére, mert amióta Szruhannát megismerte, nem volt már a
szívében helye gyűlöletnek. Jakshjalang már rég megértette, hová
vezetett az ellenségeskedésük, s vezekelni akart azzal, hogy a
számára legdrágább kincset ajánlotta fel testvére szellemének. Tán
azt remélte, S’almeyna is kapva kap majd az alkalmon, s így végre
közös erővel békét teremthetnek.
Azonban Jakshjalang-Qwebeh Brendon túl sokat várt ettől az
ajándéktól, és sajnos, egy-két dologgal nem számolt előre. Nem
számolt S’almeyna elvakultságával, s azzal sem, hogy a nagy
csatasárkány lelke még nem érett meg a megbocsátás szentségére.
Mint ahogy nem számolt azzal sem, hogy felnövekvő lánya sokban
rá fog majd hasonlítani. De miért is gondolt volna erre? Hisz’
minden olyan egyszerűnek tűnt, amikor Fénymarék megszületett.
Jakshjalang nem láthatta előre, hogy a gyermek majd makacs
elszántsággal önmaga útját akarja járni, s nem kér a sárkányok
világából.
Tűz és víz nem keveredhet büntetlenül össze! – gondolta bánatosan
Fénymarék. Mert a víz kioltja a tüzet, s a korom beszennyezi a vizet.
Jakshjalang tévedett!
Hisz’ még a sárkányok is tévedhetnek néha! Még azok is, akik
oly közel kerültek a kiismerhetetlen emberi lélekhez, mint
Jakshjalang. S ezt a hibát csak önfeláldozásával tudta jóvátenni.
Könnyek gyűltek a szemébe. Fájdalmasan hiányzott neki
Brendon. Még így is, hogy oly gyakran érezte önmagában biztató
jelenlétét.
Bárcsak újra láthatná! Bárcsak megoszthatná vele nyomasztó
gondjait! Neki elmesélhetné a rémálmokat, ő biztos meg tudná
fejteni azt a különös látomást is, amit Galóca kunyhójában élt át.
Mint egy vakító villanás robbant bele a kép. A hófehér sárkányt
látta újra és a változó testű egyszarvút, majd az asszonyt, amint felé
nyújtja a kezét, és tart valamit a tenyerében. Hallotta újra a hangját,
ahogy őt kéri:
Illeszd össze! Keresd meg, s amikor meglelted az egyszarvú szarvát…
– Vajon mit kell tennem, amikor meglelem?
– Hogyan? – meredt rá a törpe értetlenül, hiszen épp arról
mesélt, hogy milyen is volt a Qwebeh klán otthona Ashbar sziklái
között, így teljesen félreértelmezte a lány kérdését – Sosem lelnéd
meg Ashbar szikláit, aranyom! Ember oda be nem teheti a lábát a
sárkányok engedélye nélkül! Ezt verd ki a fejedből…
De Fénymarék megelevenedve kapta fel a fejét, és izgatottan
Truh szavába vágott.
– Mondd csak, Truh, ugye, megőrizted azt a tükörkeretet?
A törpe értetlenül ráncolta a homlokát, nehezen tudta követni a
lány ugrabugra gondolatait
– Miféle keretet?
– Amit Khosba adott neked még Bhromsban. Emlékszel, azt
mondta: Szruhanna bizonyára örülne, ha te vigyáznál rá. S még azt
is mondta, keresd meg a tükröt, illeszd vissza, s akkor feltehetnéd
neki kérdéseidet… s akkor Jugshajga álma talán elárulná, hol van
Szruhanna! Ezt mondta!
– Hmm – mordult fel Truh. – Ezt mondta, de mindketten tudjuk,
hogy ez már nem lehetséges, mert egy meggondolatlan kis boszorkány
összetörte a Tükröt haragjában. Mondd, min töröd már megint azt a
csökönyös fejecskédet?
– Bár csak ne törtem volna össze! Akkor most megkérdezhetném
tőle, hol van Ayostion, a szépséges fehérsárkány, s elmehetnék
Xojerthához a hírrel…
– Xojerthához? – értetlenkedett a törpe. – Milyen hírrel? Mit
akarsz te Ayostionnal?
– Bajban van!
– Ayostion?
– Talán ő is, meg Szruhanna!
 – Na de…
– Meg az egyszarvú!
– Én ebből most semmit sem értek!
– Áh – legyintett Fénymarék türelmetlenül –, majd
elmagyarázom, de a keret az nálad van, igaz?
– Mit akarsz azzal az ócska vasdarabbal?
– Ócska vasdarab? – nézett rá ravaszkás mosollyal az ifjú
boszorkány. – Én nem hinném, hogy az lenne! Hiszen egykor
Jugshajga álma, a mágikus tükör volt benne!
– Az csak a tartója… semmi különös… – próbálta elterelni erről a
kérdésről Fénymarék figyelmét.
Ám a lány szemtelen, kihívó mosollyal nézett rá, miközben
iszákjában kotorászott, és egy gondosan összekötözött bőrtokot
húzott elő belőle. Diadalmasan meglóbálta a törpe orra előtt.
– Ez meg, hogy került hozzád? – rökönyödött meg egyből Truh. –
Én azt hittem, örökre ott pusztult Morvan várában!
– Magamhoz vettem – vonta meg a vállát a lány.
– Magadhoz vetted? Fénymarék, én ezt inkább lopásnak
nevezném! Ezek az én tekercseim, utolsó emlékeim Szruhannától! S
te hónapok óta hurcolod őket magadnál, s még csak meg sem
említetted, hogy nálad vannak!
– Ha mondtam volna, elvetted volna!
– Még szép!
– Na látod, hát ezért nem mondtam! Most már az enyém.
Truh csak tátogni tudott
– A tiiiieeed???
– Mivel olyan dolgokat tartalmaz, amik rám vonatkoznak, az én
életemet befolyásolják, s amit az anyám írt… az apámról!
– Hah, és azt hiszed, ez feljogosít rá, hogy eltulajdonítsd? Azt
hiszed…
– Azt – veregette meg a törpe vállát – De most hallgass el egy
kicsit, majd később még duzzoghatsz miattuk!
 Kitekerte a pergamen lapokat, és kiválasztott közülük egyet.
– Emlékszel erre? – lobogtatta meg. – Morvan várában eldugtad
előlem, s nem hagytad, hogy beleolvassak!
Truh fancsali képet vágott, de nem válaszolt
– Én azért elolvastam, s találtam benne valami furcsát… no, nem
Fénymarék dolgára gondolok, azt már megértettem… de ez áll
benne… na, hol is van?
Fénymarék ujjai sebesen futottak a sorok között, ahogy kereste
azt a részt, amit fel akart olvasni Truhnak.
– Itt van! – ragyogott fel diadalmasan az arca.

– Ki az a Fénymarék? – kérdeztem halkan Truhtól.

Szomorúan fürkészett egy ideig a tűz gyenge fényénél, aztán nagyon
meglepő kijelentéssel állt elő.
– Nagyon hasonlítasz rá!
– Én?
– Te! Csodálkoztam is, hogy Brendont nem egyedül találtam. Ő ritkán
fogad maga mellé társakat. De neked épp olyan zöld szemed van, mint
amilyen neki volt.
– Nekem nem is zöld a szemem – meredtem rá.
– Dehogynem! És épp olyan, mint Fénymaréké. Nézd csak meg! –
Nyomott valamit a kezembe, aztán kurta lábain elkacsázott Brendon után.
Lepillantottam a tenyerembe, és valóban megrökönyödtem.
– De hiszen, ez nem én vagyok! – suttogtam magam elé, azonban ezt
már egyikük sem hallotta. Döbbenten bámultam sokáig a tompafényű
tükördarabba.
Eddig eszembe sem jutott az a gondolat, hogy ebben a világban más
külsővel rendelkezhetem. Igaz, csak apró változások voltak, de
összhatásában mégis meglepő eredményt adott, ez az arc nem az enyém
volt! Egy idegen arc volt, mely mégis ismerősnek tűnt. Az átváltozásnak
vannak mellékhatásai! Az első döbbenet után alaposabban is elkezdtem
tanulmányozni az ismerősen ismeretlen vonásokat Truhnak igaza volt, a
szemem határozottan zöldes fényben csillogott és bíborszínű pettyek
csillogtak benne.
De vajon ki lehet ez a Fénymarék? Milyen különös egy név! -gondoltam
magamban.
Azonban kérdésemre csak hetekkel később kaptam választ, akkor,
amikor végül Brendon elmesélte nekem, milyen is egy maréknyi fény.
Amikor mindez történt, az emberek még nem neveztek Szruhannának
és még nem voltam Bhroms uralkodója. S akkor még az a tükör is, amit
Truh nyomott a kezembe, csak egy homályos fényű üvegdarab volt, semmi
több. Akkor még nem ült felettünk az átok, és én még csak tanulgattam
ennek a furcsa világnak idegen szokásait. Még keveset tudtam róla, de
egyet már biztosan, azt, hogy azzal a hírrel, amivel Truh érkezett, valami
végérvényesen megváltozott!

– Na, most már emlékszel, milyen tükörről is van szó? – nézett

fel Fénymarék. – Arról a tükörről; „amit Truh nyomott a kezembe, s
csak egy homályos fényű üvegdarab volt, semmi több! ”
– Eddig is tudtam, miről beszélsz! – morogta a törpe rosszat
sejtve. – De hiszen azt mondtad, Morvan várában összetörted
Jugshajga álmát!
– Persze, összetörtem, a tükröt, azt igen – bólintott de nekem a
keretre van szükségem! Nálad van?
– Öh, öh – prüszkölt Truh – de minek az neked?
– Hogy újra összeillesszem!
– Tán el akarod hordani Morvan várának romjait, és elő akarod
kaparni az üvegszilánkokat? – gúnyolódott a törpe.
De Fénymarék csak titokzatos mosollyal nézett rá.
– Nem egészen, ennél jobb ötletem van! Na, mondd már, megvan
még az a keret?
– A szállásomon, a zsákomban, de…
Be sem tudta fejezni, mert Fénymarék már fel is pattant, és
viharzott kifelé az ajtón.
 – Akkor megkeresem, te csak gyógyulgass addig, amíg
visszajövök!
– Jaj, aranyom! Yeloy, azonnal gyere vissza! Beszéljük meg
inkább ezt a dolgot! Már megint mit vettél a fejedbe? – suttogta
utána Truh kétségbeesetten, de a lány ezt már meg sem hallotta.

Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő töprengve lépkedett a könyvtár

boltíves termén keresztül. Üzenetet kapott. Rendhagyó üzenetet!
Egy fiatal drakón pap hozta, aki remegő térdekkel hajtott fejet
előtte, amikor végre kegyeskedett őt fogadni, s aki azóta már
minden bizonnyal az Ornon szirtjei fölött köröző keselyük elesége
lett.
A kiorgúrnő megtorpant a könyvtár végében, az egész
falfelületet beborító, Sárkányöbölbeli csatát ábrázoló domború
freskó előtt. De most nem merengett el a kép valószerűnek tűnő
jeleneteit szemlélve, mint ahogy sokszor tette ezt ha tanácstalan
volt vagy súlyos gondok nyomasztották. Most határozott
mozdulattal érintette meg a falat, a tüzet lehelő Tnonion, egyik
sárkány matriárchájának domborképe és a drén hadiflotta
vezérhajója között. A fal e helyen sima volt, semmifele jel nem
látszott rajta, de amikor Yenmon úrnő tenyere hozzáért, vöröses
derengés kezdett szivárogni ujjai közül, mintha a sárkány tüze,
amely porrá égette egykor a hadihajót, most ismét fellobbant volna.
A derengő fény egyre élesebb lett, fehér és kék színekkel vegyült,
vékony csíkként futott a padló és a mennyezet irányába, s végül
szabályos vonalú repedésként metszette ketté a freskót.
Yenmon úrnő türelmetlenül toppantott a lábával, és fojtott,
szisszenő szóval parancsolt rá a kövekre.
Halk csikordulás hallatszott, s a repedés mentén megnyílt a fal.
Trionion festett képe mind távolabb került a háromárbocos
hadihajótól, megnyílt a tengeröböl, széthasadt az égbolt. S Yenmon
ezen a résen át belépett a sejtelmes, kékfényben úszó sermeh
terembe. A fal csikordulva zárult össze mögötte.
A „terem” a megnevezésével ellentétben csupán egy kicsiny,
falba rejtett fülke volt, alig két lépés széles, két lépés mély. Mégis ha
egy kiorg úgy kívánta, teremnyi mélységeknél is mélyebb távlatokat
nyithatott meg használójának. A fény a falakból áradt sejtelmes
hullámzással, mintha egy víz alatti üvegkupola borult volna az úrnő
fölé. Egyetlen sötét folt árválkodott ezen a fénykupolán a bejárattal
szemközti fel közepén. Yenmon a szabályos, ovális folt elé lépett, és
halk hangon szólította:
– Ébredj!
A majd’ embermagasságú folt megvonaglott a falon.
– Mutasd! – parancsolta a kiorgúrnő.
A folt lassan kivilágosodott, és egy elmosódott kép jelent meg
benne. A bizonytalan körvonalak imbolyogtak egy ideig, a kép egyre
élesebb lett, és végül Yenmon előtt kibontakozott egy szoba képe. A
szoba közepén egy baldachinos ágy állt, s benne egy mozdulatlan
test feküdt. Egy öregember teste.
Az idős férfi, mint aki megérezte, hogy idegen tekintetek
fürkészik, Yenmon felé fordította krétafehér arcát. Szeméből sütött
a gyűlölet, de láthatóan igyekezett erőt venni magán, amikor végül
nagy nehezen megszólalt.
– Yenmon, köszönöm, hogy elfogadtad hívásomat.
– Zene a füleimnek ily szavakat hallani ajkaidról, Murlok.
– Haldoklom – közölte az öregember.
Az úrnő ridegen bólintott, mint aki tudomásul veszi eme
közlést. Rezzenéstelen arcán nem futott végig az az ujjongó öröm,
ami belül lobogott fel benne e szavak hallatán. Régóta kívánta már
Murlok halálát, ahogy a sárkányúr is az övét, tisztában voltak ezzel
mindketten. Murlokot nem érhette volna váratlanul, ha Yenmon
úrnő hangos kacagásban tör ki vagy diadalmas győzelmi táncot lejt
e bejelentés hallatán. De az úrnő nem tudta, mire vélni ősi
riválisának rendhagyó meghívását a sermeh terembe, amelyen
keresztül a kiorgok, ha úgy kívánták, beszélhettek egymással.
Csapdát gyanított a háttérben, s inkább kivárt.
– Haldoklom – ismételte az öreg kiorg. – A kezem elevenen
rohad el, s vele rothad a testem is. Az az átkozott ravasz trükk, az a
kis aranysárkány…
– Xojertha mására gondolsz? – húzta fel szemöldökét kíváncsian
az úrnő, és előrébb hajolt, hogy jobban szemrevételezhesse
Murlokot. – Hmm, valóban ravasz, nagyon ravasz…
– Úgy van. Nem gondoltam volna, amikor a shanobod életére
törtem… – fáradtan elfulladt a hangja –, nem gondoltam, hogy a
saját életemet sodrom majd végveszélybe. Az Oltalmazó bizonyára
tudja, mit, miért tesz… Bizonyára tudta azt is, milyen események
játszódnak majd le a Qwebeh klán sátrában. Őlátja a jövőt… ő maga a
jövő… Álmaiban halálra ítélt már azelőtt, hogy az avaragh
éjszakáján összegyűltünk volna.
– S most azért szólítottál ide engem, hogy mindezt elmond
nekem? Ennél jobban ismerlek, Murlok!
Az öreg embertestet fájdalmas köhögés rázta meg.
– Xojertha mindig gyűlölt minket, sosem pártolta klánomat…
mindig a Qwebeh klán javára döntött…
Yenmon úrnő haragosan megrázta a fejét.
– Tán elfogultsággal kívánod vádolni az Oltalmazót?! Ugyan, ez
nevetséges! Xojertha egységesen gyűlöl valamennyiünket! Bár
valahol megértem a bosszúságát, én is gyűlölném a kiorgokat mind,
egytől egyig, ha az lenne a feladatom, hogy felügyeljem, nehogy
megszökjön egy is közülük. Nem szívesen lennék börtönőr én sem!
De én nem szövetkezem senkivel az Oltalmazó ellen! Veled
különösen nem, Murlok!
– Ahhhh! Félreértesz! Yenmon, ne légy ostoba, mint mindig!
Az úrnő összeszorította az ajkát. Jeges pillantást vetett a
kiorgra.
 – Murlok, a következő sértésnél egyből hátat fordítok neked, s
már megyek is! Van dolgom épp elég! Háború van, ha nem vetted
volna észre, és engem cseppet sem érdekel a hogyléted, ezt azért
tudhatnád!
– Legalább tanulnál a példámból! Xojerthával nem jó ujjat
húzni…
– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel! – vágott bele
türelmetlenül Murlok szavába. – S hazudnék, ha azt mondanám,
nem tölt el élvezettel az elém táruló látvány, hogy láthatlak
elevenen elrohadni, ez minden pénzt megér! De az idő… Az idő,
Murlok, túl kevés az ilyen kicsinyes élvezkedésekre. Mondd végre,
ha valóban mondani akarsz nekem valamit.
– Yenmon! – harákolta a vén kiorg. – Ne fordulj a shanobod
ellen!
– Nem az én shanobom! Már nem! – csattant gyűlölködve a
sárkányúrnő hangja. – Az a kis vakarcs megtagadta a klánt! Hah! Én
befogadtam, segítő jobbom nyújtottam felé, amikor bajban volt, de
ő! Ő! Még a fiamat is ellenem fordította és magával rántotta ebbe a
szégyenbe! Ahh, ne is emlékeztess rá, ha jót akarsz!
Murlok kapkodva, nehézkesen szedte a levegőt, kimerítette a
beszéd. Egyre gyengülőbb tekintettel nézett az úrnőre.
– Az a lány… az a kis vakarcs… félreismertük őt, Yenmon! Mind
tévedtünk vele kapcsolatban! Nagyon veszélyes! És nagyon értékes!
Az úrnő hosszan nézte örök riválisát Murlok teste valóban a
végét járta. Yenmon szívében cseppnyi szánalom sem volt, azonban
sehogy sem érezte azt a boldog, mindent elsöprő örömöt sem,
aminek egy ilyen pillanatban el kellett volna öntenie a lelkét Mert
mit ér a győzelem, ha nincs többé legyőzésre érdemes ellenfél?
– Értékes? – szisszente végül gyűlölködve. – Majd meglátod,
milyen értéktelen lesz, ha végre a kezem közé kerül!
– Nem! Nem! – Kapta fel a fejét Murlok. – Ne tedd! Alkut ajánlok
neked!
 – Alkut? – Az ajánlat meglepte az úrnőt. Kíváncsian fürkészte a
krétafehér arcot – Én nem bízom a te alkuidban, Murlok!
– Hallgass meg, Yenmon! Ez a test hamarosan kiszenved. S
akkor visszatérek Ashbar szikláihoz, a barlangok mélyére. A
bennem élő sárkány szelleme kis időre elszunnyad megint De jön
még újabb avaragh éj, s én újra visszatérek. Most, amikor szavam
adom, azt, mint sárkány adom neked. S te bármikor számon
kérheted majd rajtam. Mit veszíthetnél?
– Megértheted, ha nem bízom benned, a múltunk feljogosít rá.
– Megértem.
– Mondd hát az alkudat!
– A lányt akarom. Kerítsd elő, fogd el, és add át nekem!
Yenmon gúnyosan felkacagott
– Csak ennyit akarsz?
– Hernbomban bujkál a törpéddel együtt.
– Tudom! – vágott gúnyos fintort az úrnő.
– De hamarosan kibújik a vackáról.
Az úrnő összehunyorította a szemét
– Honnan tudod?
– Tudom. Mint ahogy azt is, hogy többen klánod ellen
készülődnek.
– Ez utóbbi nem lep meg, nekem is megvannak a hírforrásaim.
Damora szövetkezett Hionnal. Micsoda képmutatás!
– Úgy van! – nyekeregte a vénség. – De nem lesz ez hosszú életű
szövetség. S biztos vagyok benne, hogy könnyűszerrel kijátszod
majd őket egymás ellen. Mindig nagyon ügyes voltál a titkos
diplomáciában.
Yenmon csendesen felmorrant.
– Csak azt nem értem, Murlok, miért udvarolsz ilyen hévvel
nekem? Szokatlan színt kölcsönöz ez beszélgetésünknek! Olyan
nagyon akarod azt a lányt?
 – Mindennél jobban! – lobogott fel a vénség tekintete nem
titkolt mohósággal. – Szerezd meg őt nekem! Truhnska segítségével
könnyen a közelébe juthatsz!
– Azt az alávaló törpét? Még hogy őt használjam?! Hisz’ ellenem
fordult, elárult engem! – Az úrnő arca indulatosan megvonaglott –
Truh hamarosan a vacsoraasztal dísze lesz, pirosra sütve, borban
pácolva fogják felszolgálni nekem!
Murlok göcögve felnevetett
– Remek gondolat! Sajnálom, hogy nem lehetek jelen ezen a
lakomán!
– De minek neked az a kis vakarcs?
– Csak sorjában, Yenmon, csak sorjában! Előbb jöjjön az ajánlat,
hogy mérlegelhesd magadban… A lányért cserébe hivatalosan
lemondok minden korábbi területi követelésemről. Írásban és
szóban, akár klánom tagjai előtt, vagy bárki más előtt, akit
megnevezel. Továbbá, a Rholnoy klán nevében fogadalmat teszek,
hogy többé klánod ellen nem fordulok, s ezt nem teheti meg klánom
egyetlen tagja sem. S’almeyna és Jakshjalang birtokrészeire sem
nyújtunk be igényt! S a Finel tagjai közé téged javasollak majd! Te
leszel az utódom. Ez lenne az alku rám eső része.
Yenmon döbbenten meredt Murlokra.
– Túl sokat kínálsz a semmiért cserébe!
– Mindent kínálok, amiért egész életedben harcoltál.
– Valóban! S mindezt egy kis emberi pondróért! De vajon miért?
– emelkedett meg a hangja az úrnőnek. – Miért éri meg neked ez a
hihetetlen áldozat?
– Oh, Yenmon! – recsegte az öregember alig hallhatóan. – Ne
vedd sértésnek, de ez elég ostoba kérdés volt! Úgy tűnik, a gyűlölet
elhomályosítja benned a tisztánlátást! Ó – nyekeregte tovább ha
még nem jöttél volna rá, a renegát fiad rászedett valamennyiünket!
Becsapott mindenkit! Megtévesztett a féligazságaival! Az a kis
vakarcs a Fény Gyermeke!
 – Ugyan! Nem róla szóltak a tekercsek!
– Nem, valóban nem! De gondolkozz! Vajon ki volt a shanob
anyja?
Yenmon arca megkeményedett, ahogy kipréselte magából a
szót:
– Szruhanna.
– Igen… igen… na, látod! S a fiad, az a csavaros észjárású renegát
kiorg volt az apja! Mit vársz Xojerthától? Elvesztette az első jelöltjét,
hát talált magának gyorsan egy másikat. S találhatott-e volna
alkalmasabbat két védence, Szruhanna és Brendon gyermekénél?
– Talán igazad van, de mindez csak fikció! A kis vakarcs még túl
fiatal ahhoz, hogy beváltsa a Brendon értelmezése szerinti jóslatot.
Mert gondolom, arra kellene neked a lány, hogy véget vessen kiorg
létednek, s visszatérhess Ashbar sziklái közé, megtisztulva és
sárkányalakodat visszanyerve.
– Jól gondolod! Bár látom, nem hiszel ebben. De, Yenmon,
mondd csak, hová tűnt Jakshjalang?
– Nem tudom, de nem is érdekel! S jobb, ha soha többé nem
kerül az utamba, mert kérdések nélkül végzek vele!
– Már megint a gyűlölet és a harag! Hol marad ilyenkor belőled a
hideg számítás? Hová tűnnek a tiszta, érzelemmentes gondolatok és
az a kristálytiszta csillogó logika, amit mindig annyira kedveltem
benned?!
– Ilyen szégyenletes családi ügyekben nincs helye a tiszta
gondolatoknak!
– Yenmon, Yenmon! – suttogta nehézkesen Murlok. –
Jakshjalangnak több esze volt, mint neked! Sosem fog már
visszatérni, hogy megmérkőzz vele! Hát még mindig nem jöttél rá,
hogy ő MÁR feloldozást nyert!
– Feloldozást? – suttogta döbbenten az úrnő.
 – Úgy ám! Méghozzá a te kis vakarcs shanobod keze által!
Brendon behízelkedte magát nála, aztán rávette, hogy ölje meg
kiorgtestét… csak így történhetett!
– Nem! Ezt nem hiszem el!
– Pedig elhihetnéd, az én testem már majdnem halott Lelkem
közel sodródott már a barlangok széléhez, itt állok az Álmok
Kapujában. Érezném, ha Jakshjalang itt lenne a Szunnyadó Nagyok
között! De nincs itt! Nincs!
Yenmon feszülten bámult Murlokra, a krétafehér arcba. De már
nem csak a vénségtől és a mérgektől elgyötört haldokló embert látta
maga előtt. Messzebbre nézett, távolabbra. A fáradtságtól le-
lecsukódó szempillák résén át az elszunnyadni kész sárkányt
pillanthatta meg, s azon túl a barlangok sötétjét, a helyet, ahol
Ashbar sárkányai pihenték tisztító álmukat De Jakshjalang nem volt
velük!
– Hihetetlen, amit állítasz, de…
– De! – harákolt nevetve Murlok. – Igen, itt van ez a: „de”! Áll az
alkunk, Yenmon?
– Miért hiszed, hogy azok után, amit elmondtál, átadom majd
neked a lányt, és nem használom fel inkább én magam?
– Mit érnél vele? Vagy úgy gondolod, hogy Xojertha olyan
gyermeket választ erre a feladatra, aki meghajlik majd parancsaid
előtt? Nem, Yenmon, ne reménykedj! Ezt a kis vakarcsot még te sem
törhetnéd meg!
– Ha őt nem is, de mást talán igen. Ott van Truh, az az átkozott
köpönyegforgató, a lány szereti…
– Verd ki a fejedből, hogy megzsarold! Bár nem lenne ellenemre
Truhnska szenvedése. Az a hitvány törpe valóban rászolgált
ezerszeresen a büntetésre. De hidd el nekem, a zsarolással semmit
sem érnél el. Áttanulmányoztam jól a régi feljegyzésekét, az
Emlékezés Sziklájának jövendöléseit! Ahhoz, hogy elnyerd a
feloldozást a Fény Gyermekének kezéből, nem elég, hogy elvegye az
életed. Semmit sem érsz vele, ha ezt nem tiszta szívből teszi, csak
egy újabb álomba szenderedne a lelked. Nem, ez nem a járható út.
– Hát akkor hogyan? – ráncolta a homlokát az úrnő.
– Neki is akarni kell, tiszta szívből! Úgy ám!
Yenmon gúnyosan felkacagott e szavak hallatán.
– S azt hiszed, akarni fogja a te halálod? Méghozzá tiszta
szívből?
– Nem hiszem, tudom! Van valami, ami mindennel fontosabb
neki… ó, igen, csak ezt még nem tudja…
Az úrnő figyelmét nem kerülte el, hogy Murlok pillantása a
szoba egy távoli, homályos szeglete felé villan.
– Vajon milyen titkokat rejtegetsz még, vénember? – meredt rá
Yenmon.
– Oh – lehelte elégedetten Murlok. – Valamit, ami előtt még az
Oltalmazó is fejet hajt majd, s amiért nem fog ellenszegülni
óhajomnak
– Mindig sötét utakon jártál – csóválta meg fejét az úrnő. –
Xojerthával akarsz ujjat húzni?
– Oh, dehogy! Az Oltalmazó elégedett lesz velem, hogy feltárom
előtte eme sötét titkot. S megbünteti majd a bűnösöket… – szavai
köhögésbe fulladtak – A halál itt jár a sarkamban, Yenmon, mit
veszíthetek? Egy kísérletet megér!
– S miért nem te magad vadászol a lányra? Miért ajánlasz fel
nekem mindent?
Murlok egy gyenge mosolyt küldött felé.
– Csapdát gyanítasz? Megértem! De most az egyszer őszinte
voltam! Ha nem lennék az, nem tártam volna fel előtted
legtitkosabb terveimet. De értsd meg végre, oly kevés az időm! Az én
napjaim már megszámláltattak. De ezek az ifjoncok, akik klánom
szolgálatában állnak… ahhh – legyintett fájdalmasan. – Én már nem
érek rá, hogy kijavítgassam elhibázott lépéseiket, vagy hogy új
terveket szövögessek… S nálam jobban kevesen tudhatják, hogy te
vagy a legalkalmasabb arra, hogy megold e lehetetlen feladatot. Volt
időm megtapasztalni képességed Yenmon.
– Csak egy kis emberpondró elfogásáról van szó…
– Ne becsüld őt alá! Lásd, számodra is figyelmeztető jel lehet,
hogy látod, mivé lettem pár hónap alatt! Xojertha, az Oltalmazó
védelmezi őt! Köss velem alkut, Yenmon! És neked adom mindazt,
amire vágytál. Átadod a lányt, s én általa visszatérek őseink földjére.
S hogy utána a lánnyal mihez kezdesz, az már a te dolgod! Bár a
helyedben, nem venném vérét idő előtt, egy ilyen szövetségessel
bebiztosíthatnád a Qwebeh klán jövőjét… mert a lány olyan fegyver,
amivel senki sem rendelkezik…
– S amit majd mindenki meg akar szerezni magának, ha erre a
titokra fény derül! Több ellenséget szerzek általa, mint égen a
csillag.
– Valóban, kétélű fegyver, amekkora áldás, ugyanakkora csapás
is egyben. De ha ügyes vagy, kihasználhatod a helyzetet. Ne feledd,
Yenmon: ő egy fegyver, csak okosan kell vele bánni!
– S ha tévedsz? Ha nem ő a Fény Gyermeke?
– Mit veszíthetek? Ha nincs igazam, s a shanobod
használhatatlan, ha nem ő az a kiválasztott, akiről a jövendölések
szólnak, akkor csak egy újabb, hosszú szendergés vár rám.
– S ha aztán visszatérsz…
– Ha visszatérek, kezdhetünk mindent elölről. Te nyertes
pozícióban leszel, s én leszek a kisemmizett. De én mindig
kedveltem a nehéz feladatokat… ha visszatérek, harcolunk majd
újra, mint a régi szép időkben… Nos, áll az alku, kedvenc
ellenségem?
Yenmon elégedetten elmosolyodott.
– Most az egyszer sikerült meggyőznöd. Áll az alku, Murlok!

A betegszoba ajtaja nyikorogva résnyire nyílt, és egy őszbe

csavarodó, göndörfürtű fej kukkantott be rajta. Majd az ajtó
döndülve kivágódott, és Vikárió csörömpölve törtetett befelé. A
csörgéseket a nyakába akasztott láncok és a ruhájára varrt
gyöngyök, ezüst és arany csüngők okozták. Széles mosolyát fülében
csillogó arany fülbevalói tették még ellenállhatatlanabbá.
– Ki az ágyból, lusta népség! – rikkantotta vidáman. -Ébresztő!
– Vikárió! Csendesebben! – kapta fel a fejét mérgesen
Fénymarék, és heves mozdulatokkal intette rendre a zsoldost – Nem
látod, hogy Truh alszik!
De a vén hadfi továbbra sem halkította le a hangját.
– Már egy egész napja szundikál, ez a vénség! Épp eleget pihent!
– csörtetett még közelebb az ágyhoz, akkora zajt csapva, hogy arra
még egy téli álmot alvó medve is felriadt volna.
– Truh pihen! – penderült Fénymarék a zsoldos elé, és az ajtó
felé tuszkolta Vikáriót. – Kifelé innen, nem hagyom, hogy
megzavard!
A törpe továbbra is lehunyt szemmel feküdt az ágyban, mint aki
semmit sem hallott meg a hangos szóváltásból.
Vikárió a lány füléhez hajolt, és belesúgta:
– Semmi baja!
Tudom! – hunyorított rá Fénymarék szeme.
– Ki kellene végre ugrasztani az ágyból!
– Vikárió, látod, hogy Truh milyen kimerült – pislogott az ágy
felé Fénymarék, hangjában komoly aggodalom csengett, de szeme
félreérthetetlen vidámsággal csillogott – Kérlek, kicsit
csendesebben beszélj! Truh olyan gyenge, olyan sápadt!
– Khm – hallatott a hangján Vikárió – nos, rendben van, akkor
nem is zavarok itt tovább. Majd elmondom a többieknek, hogy
sajnos, Truhnskát túlságosan megviselték a tegnapi események, s túl
öreg már ahhoz, hogy egy ilyen jelentéktelen összecsapás után pár
óra alatt összeszedje magát.
Truh szemhéja megrebbent egy pillanatra.
 – Nem érdekel, mit mondasz nekik! – perelt Vikárióval
látványos, széles gesztusokkal a lány –, de most kifelé! A törpék
várhatnak!
– Ó milyen kár, pedig a Niadlirek, a törpe mágusok Truh szakértő
tanácsát szerették volna kikérni… De az idő – sopánkodott tovább
Vikárió az idő mindenki felett elszáll, s ezt bizony tudomásul kell
venni. Még a legszívósabb fák is észrevétlen elkorhadhatnak, s az
első komolyabb viharban reccsenve törnek derékba.
Az ágy felől halk nyögést lehetett hallani. Fénymarék és Vikárió
ennek hallatán cinkosan összemosolyogtak.
– Engem is nagyon aggaszt az állapota – sustorgott tovább
Fénymarék – alig iszik, alig eszik… még a kedvenc borából is csak
három kancsóval tudott meginni reggel óta. Jaj, Vikárió, lehet, hogy
ez már a vég kezdete? Lehet, hogy a drága Truh már sosem lesz
olyan, mint régen volt?
– Törődjünk bele, gyermek, hogy már Truh sem a régi, s talán
már nem sokáig lesz közöttünk! Tegyük széppé, emlékezetessé
számára az utolsó órákat.
A törpe figyelmeztető köhögése és harákolása kísérte szavaikat.
– Ezért kérlek, Vikárió, hagyd őt most pihenni! – karolt bele
Fénymarék a zsoldosba, és az ajtó felé húzta. – Eleinte jobban volt,
vidáman mesélt, nevetgélt… de most, most csak alszik, nyög néha
nagyokat, és néha elhaló hangon inni kér.
– Ó értem én! Megyek már, megyek! Nem is gondoltam volna,
hogy ilyen komoly a baj! – Ezzel rákacsintott a lányra, majd
lehalkította a hangját, és a fölébe súgta: – Te is látod, hogy csak
szimulál. Annyira élvezi, hogy kényezteted.
– Persze, hogy látom – fogta suttogóra a hangját Fénymarék is,
és vidáman mosolygott fel a férfira.
– Rá kell vennünk, hogy végre kibújjon az ágyból! Túl nagy most
itt a felfordulás ahhoz, hogy ő csak pihengessen.
 – Ne félj, ha még sokáig suttogunk úgy, hogy ő nem hall belőle
semmit, pillanatokon belül tettre készebb lesz, mint valaha.
A hátuk mögül ekkor elégedetlen mordulás hangzott.
Na, mit mondtam? – villant Vikárióra a lány szeme.
– Mit pusmogtok ti ott összeborulva? – morogta feléjük Truh
rosszallóan.
– Áh, semmit – suttogott továbbra is Fénymarék azon a hangon,
ahogy csak a halálos betegek ágya mellett szoktak. – Pihenj csak,
drága Truh! Pihenj!
– Örülök, hogy MÉG láthattalak, Truh – intett oda Vikárió
mintegy búcsúzóul, és lábujjhegyen indult kifelé.
– Mi az, hogy még?! – hörrente mérgesen a törpe, és egyből felült
az ágyban. – Talán indulsz valahová, Vikárió, hogy itt búcsúzkodsz
tőlem?
– Nem, nem, én csak… – hebegte zavartan a zsoldos.
Vikárió remek színésznek bizonyult, olyan ártatlanul adta a
barátjáért aggódó, de a rosszhírt közölni nem merő beteglátogatót,
hogy Truh egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.
– Ne temess te még engem, te kétbalkezes pengeművész! –
pattant ki gyorsan az ágyból. – Még hogy örül araiak, hogy mééég
láthatott! Inkább annak örülj, Vikárió, hogy jó kedvemben vagyok.
Különben mééég megjárod, ha jól megsuhintalak a csatabárdommal!
Truh morogva, mérgelődve, gyorsan öltözködni kezdett.
Kapkodva rángatta magára bőrvértjét, csizmáját, s csak az egyre
erőteljesebben hangzó elfojtott kuncogásra lassúdtak meg
mozdulatai.
– Oh-ho-ho-hó! – meredt rájuk döbbenten. – Hisz’ ti ezt előre
kiterveltétek!
– Jaj, Truh! – ugrott nyakába Fénymarék, és egy nagy csókot
cuppantott a szakállas arcra. – Hiszen nagy szükség van rád!
Harnom úr, Heraborn mágusrendjének nagymestere tanácskozásra
hívta össze a Niadlir-rend vezetőit! Hamarosan összeülnek Trodruf
termében, és minket is meghívtak oda. Még engem is, pedig én nem
vagyok se törpe, se nagy varázsló. Hát, hogy hiányozhattál volna
onnan éppen te? Ideje volt már, hogy abbahagyd a lustálkodást.
– Szóval szerinted én csak lustálkodom! – kapkodott
felháborodottan a levegő után a vén törpe. – Na, szép! Ha nem
vetted volna észre, te hálátlan gyermek, én hosszú ideig egy
esszenciaháló foglya voltam, elszívta az erőm, legyengültem, és még
mindig alig állok a lábamon. S amikor végre békés, pihentető álom
szállna a szememre, ti csörömpöléssel, zajongással, titkos
pusmogással zavarjátok azt meg! Megkeserítitek az életem! Azt a
keveset is, ami még hátra van belőle! – Truh teljesen elérzékenyült
saját, közelgő halálának gondolatától. – Mert nincs ám sok hátra!
Érzem én! De tőletek akár már most meghalhatnék… Nevetgéljetek
csak, nevetgéljetek! Mert most is csak kuncogtok, látom én! – vetett
rájuk egy lesújtó pillantást –, de sírtok ti még a ravatalon kiterített
testem fölött! Zokogni fogsz, Yeloy, tudom én! De akkor már hiába a
megbánás, mert már nem lesz veled a jó öreg Truh, hogy még fél
lábbal a sírból kikelve is rohanjon, hogy segíthessen, amikor bajban
vagy. Te, te hálátlan leány! Jegyezd meg magadnak, Yeloy,
Dermetnol de Truhnska, a varázslatos sosem szokott lustálkodni!
Soha! De nem ám! Micsoda alávaló feltételezés – morogta egyre, és
sehogy sem akart megbékélni velük.
Vikárió és Fénymarék elnéző mosollyal figyelték, ahogy Truh
zsörtölődve folytatja az öltözködést és közben egyre csak mondta,
mondta a magáét. Hálátlan gyermekeket emlegetett, neveletlen ifjú
leányokat, akikben nincs már meg a kellő tisztelet az idősebbekkel
szemben, aztán megbízhatatlan, kétszínű zsoldosokkal perelt, akik
rossz tréfákat űznek a megfáradt, öreg törpékkel.
Végül csak kifogyott a szóból, és durcásan rájuk förmedt.
– Na, halljam, mi is a helyzet? Miféle tanácskozás lesz?
Fénymarék nagyot sóhajtott, és belekezdett, hogy elmesélje, mit
tudott meg.
 – A helyzet sokkal súlyosabb, Truh, mint eddig sejtettük! Kerwin
der Ruhn hét törpét ejtett fogságba esszenciahálójával, de közülük
nem mindenki volt olyan szerencsés, mint te. Te még időben
megszabadultál a kötelékektől. Azonban a Dromw-Dok közül
hárman még mindig nem tértek magukhoz, és semmiféle
mágikuspraktika nem tudja felébreszteni őket tetszhalottnak tűnő
állapotukból. A varázstudók most azon vitáznak, vajon mi okozza
ezt az állapotot, s mit kellene tenniük ellene? Magam is láttam őket,
s az a véleményem, hogy itt bizony a törpék varázslói nem sokat
tehetnek. Köztudott, hogy Kerwin der Ruhn nekromanta! És
szerintem az az átkozott félvér elrabolta a Dromw-Drok lelkét, és
magával ragadta őket Bhromsba!
– Oh! – Truh őszintén megdöbbent, és visszahuppant az ágy
szélére. – De akkor mit tehetünk?
– Fogalmam sincs! – rázta meg a fejét Fénymarék. – Az
tagadhatatlan tény, hogy a varázslat félresikeredett, s a végső
irányítás kicsúszott Kerwin der Ruhn kezéből. Így talán van némi
esélyünk, hogy segíthessünk a véneken! A lelkük egy vékonyka
szálon függ, ez köti őket a testükhöz, s a félvér ezen keresztül szívja
el az erejüket A Niadlir-rend tagjai meg fogják kísérelni, hogy
megfordítsák ezt a folyamatot
– S mi van akkor, ha nem sikerül?
– Nem tudom!
Hosszan hallgattak.
– Mondd, Yeloy – nézett fel a lányra égő tekintettel Garbuun
mester is köztük van?
– Igen, ő is!
Truh lesújtottan horgasztotta le a fejét a rossz hír hallatán,
Fénymarék rég látta ilyen feldúltnak.
– Garbuun nagyon erős! – mormogta Truh, és keze lassan ökölbe
szorult. – Ő nem szokta könnyedén feladni a harcot, akár
szellemekkel, akár húsvér lényekkel van dolga. Én aztán tudom!
 Fénymarék kíváncsian pislogott rá. Valami ismeretlen titok
lapult Truh múltjában, amiről öreg barátja még soha nem beszélt.
Truh végül felvetette a fejét, és komor tekintettel nézett rájuk.
– Tartozom Garbuunnak! Az életemnél is többel tartozom! Amit
ifjú koromban elragadtam tőle, azt vissza már nem adhatom neki,
de most eljött az ideje, hogy lerójam felé tartozásomat!
– Miféle tartozást?
– Nem követtem el becstelenséget!
– De Truh, senki sem állított ilyesmit!
Truh nagyot szusszant.
– Valóban. Mégis sokan gondolják így! De ők nem voltak jelen
Elemior csatájánál! Akkor hibáztam, de megbűnhődtem érte.
Garbuun mester eltörte a jelvényemet, s én elhagytam a Niadlir-
rendet, elhagytam Heraborn csarnokait Gaibuun elvehette volna az
életemet is, de nem tette! Akkor gyűlöltem őt ezért! De ma már
hálás vagyok neki érte! S most elérkezett az idő, hogy ezt a tartozást
lerójam. Én jól ismerem Bhromst, jobban, mint a törpék közül bárki,
évekig éltem ott. És jól ismerem Kerwin der Ruhnt is, még abból az
időből, amikor Szruhatma úrnő szolgálatában állt. – Komor
tekintettel bámult rájuk. Elmegyek Bhromsba! Követem Kerwin der
Ruhn nyomát, és visszaszerzem Garbuun lelkét attól a sötét
nekromantától, ha addig élek is.
– Truh, ez túl veszélyes! – kapta fel a fejét Fénymarék . – Messze
van ide Bhroms! A kirogok, Yenmon úrnő, egész Ciymhoon utadban
áll…
– Senki sem állíthat meg, aranyom! – csúsztatta kezét
csatabárdja markolatára Truh, és harciasan villogott a szeme.
– De értsd meg, ez itt Heraborn, s innen az út Bhromsig hetekig
eltarthat. S vajon van ennyi időnk?
– Semmi esetre sem – rázta a fejét Vikárió. – Harmom úr szerint
talán csak napjaink, esetleg egy hét, nehéz lenne ezt megmondani…
 – Akkor is indulok! – makacsolta meg magát Truh. – Még mindig
jobb, mint itt ülni, és tehetetlenül nézni, ahogy lassan elszáll belőlük
az élet. Ha megmenteni nem is tudom őket, legalább bosszút
állhatok értük!
Fénymarék ismerte annyira Truht, hogy tudja, nem vonná
vissza adott szavát, s ő nem is kérte volna erre. Bár továbbra is
esztelenségnek tartotta az ötletet, azonban neki is komoly
lelkiismeret-furdalása volt és egyre inkább meggyőződésévé vált,
hogy miatta alakultak így a dolgok Herabornban. Nem mondta ki
hangosan, de kizártnak tartotta, hogy Kerwin der Ruhn a törpe
vénekre fente volna a fogát. Sokkal inkább rá vagy Truhra!
Igen! Miatta történt minden! Ahogy Galóca anyó mondta: A
kíváncsi emberek tolakodásától megvédhetik őt a törpebarlangok,
de a kiorgok kutató tekintete elől már nem rejthetik el ezek a
sziklák, csak a varázslatok hatalma védheti meg őt.
Vagy még az sem! – gondolta szomorúan.
Sokkal tartozott a törpéknek, nem vonhatja ki magát a
felelősség alól. S nem maradhat itt tovább, újabb veszedelmet hozva
rájuk.
– Igazad van, Truh, el kell mennünk Bhromsba, hogy
megfékezzük Kerwin der Ruhnt! Ez most mindennél fontosabb!
– Mennünk? – lehelte az öreg törpe hirtelen visszazuhanva a
komor hősiesség magasából a valóság talajára, és döbbenten meredt
Fénymarékra. – Arról aztán szó sem lehet, aranyom, hogy
belekeveredj ebbe a dologba! Ez az én személyes tartozásom, nekem
kell megoldanom…
Fénymarék azonban nem kívánt vitát nyitni arról, hogy vajon
kinek a tartozása ez. Könnyedén hátrarázta a haját, és látványosan a
mennyezet faragványait szemlélte, mint aki meg sem hallotta Truh
közbeszólását, miközben hangosan folytatta elmélkedését
 – Minél gyorsabban érünk Bhromsba, annál több esélyünk lesz
rá, hogy segíthetünk A kérdés csak az, vajon hány nap alatt
juthatunk el innen Xojertha otthonába?
– Akár egy hónapokig is eltarthat az út – mormogta Vikárió. –
Lóháton talán gyorsabb…
– Yeloy! – nézett rá morcosan Truh. – Nem figyeltél rám az
előbb?! Te nem mehetsz innen sehova, főként nem Bhromsba! Ha
kimozdulsz innen…
– Sok, nagyon sok – morfondírozott tovább a lány hangosan. –
Nem, nekünk nincs annyi időnk. Kerwin der Ruhn lélekrabló
varázslata gyorsabban szívja el a vének erejét Más utat kell
találnunk, Truh. Talán Harmom úr vagy valamely varázstudója
segíthetne?
Truh és Vikárió tanácstalanul néztek össze.
– Esetleg egy kis varázslat… teleportálás? Legalább Bhroms
közelébe… – próbált ötleteket adni nekik Fénymarék.
– Lehetetlen! Crymhoonban most nagyon veszélyes a helyzet. A
kiorgok éber tekintettel figyelik határaikat, s az ilyen varázslatok
könnyen rosszul végződhetnek, főként, ha egy sárkányúr
megorrontja és menetközben belekotor a mágia hullámaiba… Rossz
rágondolni, milyen következményei lehetnek!
– Akkor is kell lennie valami megoldásnak!
– Yeloy! – rázta meg Fénymarék vállát öreg barátja – Hagyd
abba, kérlek! Ez az én ügyem! Verd ki a fejedből, hogy ilyen
veszedelmeknek teszed ki magad! Itt maradsz, és megvárod, amíg
visszatérek! – kissé lehalkította a hangját – Az az át-
Fénymarék szelíd tekintettel mosolyogott vissza rá.
– Dehogynem! – bólintott – Mint ahogy azt is felfogtam már,
hogy nem ő az egyetlen! Ha itt maradok, csak még több bajt és
szenvedést zúdítok a rokonaid és barátaid nyakába. Nézz csak körbe
Herabornban! Ami itt történt, az nem a te hibád, nem a törpék
vétke, hanem az enyém. Nem neked kell helyrehozni, hanem
nekem! Öreg barátom, ne akard magadra venni mások bűneit!
Heraborn törpéi befogadtak, és tán azt hiszed, azzal fogom
meghálálni a gondoskodásukat, hagyom, hogy ismét feldúlják
otthonukat, lemészárolják családjaikat? Azt kívánod tőlem, Truh,
üljek tétlenül, amikor esetleg segíthetnék? Ilyennek ismersz engem?
– Yeloy, az életeddel játszol! Ez… ez lehet, hogy egy csapda!
A lány olyan szelíden, ártatlanul mosolygott rá, hogy Truh kissé
hátrahőkölt. Nagyon nem kedvelte, amikor az ifjú boszorkány így
nézett rá, mert Fénymarék szemében apró szikrák pattogtak, s a
zöld szemek mélyén azok a bíborpöttyök vészesen kezdtek fényleni.
– Tudom, Truh! Bizony, hogy csapda! De még mennyire, hogy
az! Csak még azt nem tudom, vajon kié!
A törpe megütközve nézett rá.
– Jaj, Yeloy, ha tudod, akkor miért?
– Szembe kell néznem vele, nem futhatok mindig.
– Aranyom, hát azt akarod, hogy térden állva könyörögjek
neked? A kiorgok nem ostobák! Mára már mind ráébredtek, milyen
fontos szereped lehet Crymhoon életében!
– Tudom!
– Akkor hát? Mind rád fognak vadászni! Kik azért, hogy
szolgálatukba állj, kik azért, hogy megöljenek…
Vagy azért, hogy én öljem meg őket! – gondolta magában
Fénymarék, de ezt nem mondta ki hangosan. Szomorúan gondolt
arra, hogy Jakshjalang bizony ebben a dologban tévedett, ez a titok
nem maradhat titok sokáig. A kiorgok talán még nem tudják
biztosan, mi az igazság körülötte, de sokan megsejthették a lényegét
és ki akarják majd deríteni.
Bárcsak velem lenne még Brendon és Jakshjalang! – gondolta, de
hangosan csak ennyit mondott:
– Nem állíthatsz meg! Megyek Bhromsba!
– Megígértem, hogy vigyázok rád! Nekik ígértem, tudod!
 – Tudom, Truh! De értsd meg végre, a kicsi lány, a te kedves
aranyvirágod immár felnőtt, s már nem tudsz vigyázni rá. Így
mostantól majd én fogok vigyázni rád!
– De…
Fénymarék határozott mozdulattal intette csendre, s az öreg
törpében bent rekedt a szó. Truh megborzongott, ez a parancsoló
mozdulat sokban emlékeztette őt Yenmon úrnőre vagy azokra a
pillanatokra, amikor Brendonra haragos volt. Jellegzetes kiorg
mozdulat volt.
– Elmegyek Bhromsba – folytatta ellentmondást nem tűrően
Fénymarék, és Truhra villantotta azt a jellegzetes, kedves mosolyt,
aminek a törpe sosem tudott ellenállni. – S te velem tarthatsz, Truh,
ha akarsz!
Truh csak pislogott nagyokat. Nem is értette, hogyan
történhetett, hogy az előbb még ő volt az, aki Bhromsba akart
indulni, s most mégis ott tartott, hogy engedélyt kapott rá, hogy
elkísérje erre az útra Fénymarékot. Hogy is van ez?
– Veled tarthatok, ha akarok? Hát tehetek én mást? Látom, már
megint kezdődik a régi nóta! Gyerünk, Truh, szaladj, ugorj… Mindig
csak a rohangászás, sosem lesz már vége? S még hogy te vigyázol
rám? Aranyom, ez egyszerűen nevetséges! Én Dermetnol de
Truhnska vagyok – csapott nagy hévvel a mellére a varázslatos
varázsló, ha ezt még nem tanultad volna meg eddig! Mit is kezdenél
nélkülem? Áh – legyintett lemondóan –, azért gondolhattam volna,
hogy nem lesz békés öregkorom – dohogta tovább. Aztán ravaszkás
mosollyal rámeredt a lányra, mint aki következő csavaros
kérdésével csőbe húzza. – Hmm, és ugyan áruld már el, hogyan
akarsz eljutni Bhromsba?
– Az idő kevés, nagyon kevés… lóháton, gyalogszerrel semmi
értelme…
 – Oh-ho-ho-hó, úgy bizony – bólogatott elégedetten Truh, azt
remélve, ezzel a felismeréssel sikerül végre eltántorítania a lányt
elhatározásától.
– Nos, Truh, akkor mit szólnál egy Nardzsin Kapuhoz?
A törpe leesett állal meredt rá.
– Hogy miiii?
– Egy Nardzsin Kapu, ez eddig mindig bevált! A legközelebbi
működő Kapu – folytatta rendületlenül Fénymarék ha jól tudom,
Ornon várában van…
Truhnak ekkor megfordult a fejében a gondolat, hogy
Fénymarék valójában megbolondult, csak ő eddig ezt nem vette még
észre. Morogva rázta a fejét.
– De hogy akarsz oda bejutni?
– Ha emlékezetem nem csal, az én öreg barátom hosszú évekig
élt ott. S az előbb már úgyis elhatároztad, hogy velem tartasz…
– Elhatároztam? Ahhh! No de, hogy Ornonba? – hebegte egyre
kétségbeesettebben a törpe. – A Qwebeh klán központi várába?
Yenmon úrnő várába?
Fénymarék rendületlenül folytatta:
– Sajnos, még így is elég kevés az esélyünk, hogy időben
Bhromsba érkezzünk, Ornon legalább négy-öt napi út még akkor is,
ha a Dromw-hegységen keresztülvágunk, de…
– Nananananaaa, várjunk csak! – kezdett Truh magához térni
első döbbenetéből. – Hogyan akarsz bejutni Ornon várba? Hogyan
akarsz eljutni a drakón-hodzson belsőszentélyébe, a Nardzsin
Kapuhoz?
– Veled! A te segítségeddel!
– Ahhh – lehelte döbbenten a vén törpe. – S hogyan akarod
megnyitni a Kaput, amikor erre csak a kiorgok képesek?
Fénymarék válaszul lassan felemelte bal kezét, S’almeyna
mancsát.
– Tán elég lesz hozzá. Volt már, hogy sikerült!
 – De honnan tudhatod, hogy általa majd Bhromsba jutunk? S
nem valami pokoli helyre, ahol S’almeyna vár ránk?
A lány tétován vállat vont.
– Aha – csapott le rá Truh egyből – Neked fogalmad sincs,
hogyan működnek a Kapuk! Csak a vakszerencsében bízol! Ez
őrültség!
– Átjutunk! – szögezte le a lány.
– Át? S honnan vagy biztos benne, hogy Xojertha, az Oltalmazó
lesz oly kegyes és megengedi nekünk, hogy belépjünk birodalmába?
– Szerintem fogadni fog, úgyis meg akartam vele beszélni egy
igen fontos dolgot, ami nem tűr halasztást.
Truh úgy nyögött fel, mintha az utolsó döfést kapta volna a
szíve közepébe.
– Meg akartál vele beszélni egy fontos dolgot? – forgatta
kétségbeesetten a szemét a törpe. – Yeloy! Te tényleg megőrültél!
– Truhnska, Yeloynak igaza van! – szólt közbe nyugodt hangon
Vikárió. – Gyengécske esély, de nincs jobb! Én azt mondom, vágjunk
bele!
Ohhh, csak nem te is jönni akarsz, Vikárió? Oh-ho-ho-hó __
lehelte alig hallhatóan a végsőkig elgyötört törpe hát itt már
mindenki megháborodott?

Alkonyodott A lenyugvó nap vérvörös színűre festette a horizontot,

rózsaszínűre csipkézte a liláskék fellegek alját és táncoló
lidércfényeket lobbantott a Dromw-hegység sziklacsúcsainak
hegyén.
A nyugat felé nyíló, tágas völgykapun beszökő fénynyalábok
dárdák hegyein akadtak el, vértek páncélzatán csillantak meg.
Lovascsapat közelgett az úton Heraborn csarnokai felé. Nyomukban
a széles völgyben, mint egy végtelen kígyó hömpölygött a had.
Gyalogosok lépkedtek, könnyű vértezetű íjászok ügettek a vonulók
mellett, őrszemek futottak fel a környező domboldalakra, hogy
szemmel tartsák a hegyi ösvényeket, futárok vágtattak a vonulók
mellett a seregvezérek parancsaival és nehéz társzekerek
nyikorogtak a sereg nyomában.
Az élen haladó feketepáncélos lovasok kezében csatazászlók
lengtek. Vörös-fehér csíkos lobogók csattogtak a szélben, az
okkerbarna színű, sárkánycímeres zászlók mellett. Mögöttük
könnyű hintó haladt, vörös mahagónifából faragott, fehér abuszi
selyemmel bélelt, nyitott kocsi. Az oldalára festett kláncímer
ragyogva fénylett. Az árnyékot adó kócsagtoll legyezők alatt, a
hófehér selyempárnák között vörös ruhás nő ült. Karcsú kézfejét a
hintó oldalán nyugtatta és halk nevetéssel beszélgetett egy, a hintó
mellett lovagló, éber tekintetű férfival. E két ember, egy felületes
szemlélő számára minden tekintetben szöges ellentéte volt
egymásnak. A férfi hosszúkás arca leginkább egy rókára
emlékeztetett, ravasz szeme kiismerhetetlen ridegséggel villant, s
hideg közönye már-már rémisztően hatott. Aki csak tehette,
messzire kerülte még a pillantását is. A vörös hajú, fehérbőrű nő
ritka szépség volt, s kecses mozdulatokkal kísért könnyed
csevegésének látványa egyből mosolyt csalt az arcokra és bizalmat
ébresztett a szívekben. Ahogy a vörös hajú szépség tágra nyíló
szemekkel figyelte a mellette lovagló férfi kurta válaszait. olyan
közvetlennek, nyíltnak és ártatlannak tűnt, mint egy tavaszi virág.
De a látszat gyakran csal. S még azok is, akik közelebbről ismerték
mindkettejüket – nem voltak túl sokan – még ők sem tudták volna
eldönteni, vajon melyikük a veszélyesebb?
A vörös mahagóniéi hintó körül ébertekintetű testőrök tucatjai
léptettek paripáikon. Zömében komor tekintetű, fekete hajú
emberek voltak, de akadt néhány tarkoponyájú, zömök termetű
frojk is a soraikban. Valamennyien klánjuk színeit viselték, ki az
okkerbarnát, ki a vörös-fehéret, mellvértjükön a klánjelvények
fennen hirdették hovatartozásukat. Mert a keleti úton, a lemenő
nap fényében két nagy klán egyesített serege vonult Heraborn
csarnokai felé.

Trodruf termében nagy volt a hangzavar, annak ellenére, hogy alig

egy tucatnyi törpe vitázott egymással. Már órák óta folyt ez a
viharos hangulatú megbeszélés, és Fénymaréknak lassan már zúgott
a feje. Az ifjú boszorkány a nagy tölgyfaasztal végében ücsörgött a
szintén hallgatag Truh és Vikárió mellett, s azon töprengett, vajon
képesek-e egyáltalán a törpék mágiamesterei valamely szakmai
kérdésben döntést hozni?
Most első alkalommal vett részt olyan megbeszélésen – ha annak
lehetett egyáltalán nevezni ez a túlfűtött, indulatos vitát-, ahol
egyszerre ennyi mágiahasználó volt jelen. Fénymarék eddig úgy
képzelte, hogy idővel több bölcsesség és higgadtság szorul abba, aki
hosszú évtizedekig vagy akár évszázadokig tanulmányozza a mágiát,
de most be kellett látnia, hogy ez a törpéknél egész másként
működött A törpék majd’ mindegyike egyszerre beszélt és
valamennyien nagy hévvel ágáltak saját igazuk mellett. Kiabálva
igyekeztek elnyomni vitapartnerük hangját, miközben mellüket
verték és harcias kirohanásokat tettek. Sajnos, már rég nem arról
folyt a szó a teremben, aminek megvitatására a Niadlir-rend
vezetőit Harnom úr összehívta.
Az ifjú boszorkány szomorú tekintettel figyelte őket, de nem
érezte magát feljogosítva rá, hogy beleszóljon a törpék szócsatáiba.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy végre csend szállt a teremre. A
törpék ugyan továbbra is morcosan pillantgattak egymásra, de az
asztalfőn ülő, ősz szakállú törpe haragos mozdulatára mind
egyszerre hallgattak el.
Harnom úr, Heraborn csarnokainak leghíresebb varázstudója
eddig csöndesen ült a helyén és nem avatkozott bele a vitába, de
bizonyára már ő is ráunt az értelmetlen hangoskodásra, s úgy tűnt,
tekintélye végre békességet teremthet.
 – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá – szólt csendes
hangon hogy elméleti vitákat folytassunk. Az időnk vészesen fogy!
Vagy tán azt hiszitek, Kerwin der Ruhn megvárja, itt befejezitek ezt
az ostoba vetélkedést? Tennünk kell valami ha nem akarjuk
végérvényesen elveszíteni tiszteletre méltó véneinket!
A törpék sötét tekintettel pislogtak egymásra, de mielőtt bárki
megszólhatott volna közülük, Heraborn nagykapuja felől
figyelmeztető kürtök rivalgó hangja szállt feléjük.
A kürtszó végighullámzott a csarnokrendszeren. A vészjelzés a
legtávolabbi zugokba is eljutott. A Trodruf teremben tanácskozók
döbbenten meredtek egymásra. Mielőtt azonban mozdulhattak
volna, hogy kideríthessék a riadó okát, már ki is vágódott a terem
ajtaja, és három törpe viharzott be rajta. A kapukat őrző gárda
tagjai voltak. Egy széles vállú, dús szakállú, ezüstvértbe öltözött
törpe vezette őket.
– Idegen csapatok állnak a Nagykapu előtt! – jelentette be
harsogó hangon. Kezében egy nyílvesszőt szorongatott, rajta
rácsomózott levél fehérlett. – Ezt lőtték a Mahoutnak szentelt
Nagykapu közepébe, épp az isten két szeme közé! – harsogta
felháborodottan.
Harnom csillapítóan intett, és átvette tőle az írást.
– Miféle csapatok, Fardom?
A dús szakállú harcos mogorván rázta meg a fejét
– Vörös-fehér csíkos zászlók, de sok az okkerbarna is közöttük,
rajtuk sárkányos címerek – sötéten nézett a tanácskozókra. – Kiorg
hadurak! Vonuló seregük végét nem is lehet látni. A Nagykaput csak
az előőrsük közelítette meg, de azért riadóztattunk mindenkit,
nehogy újabb meglepetésben legyen részünk.
Harnom úr egyetértően bólintott, majd méltóságteljesen nézett
végig az egybegyűlteken.
– Ezek nem a Qwebeh klán zászlajai! Újabb kihívás elé nézünk
tehát, barátaim.
 – Mit kereshetnek itt? Mit akarnak? – kérdezgették egymástól
mogorván a törpék.
Hisz’ senki sem kedveli különösebben, ha fegyveresek vonulnak
az otthona elé, s nyilakat lődőznek a kapufélfába.
Heraborn törpenemzetségei békében éltek már évszázadok óta,
s igyekeztek nem belekeveredni a sárkányurak zavaros ügyleteibe.
Mindig kimaradtak a helyi csatározásokból, és csapataikkal nem
támogatták egyik nagyurat sem. A törpék mindig is tudták,
értelmetlen lenne harcba bocsátkozniuk a sárkányurakkal, de
szövetséget sem akartak kötni senkivel. Semlegesek voltak, s a
kiorgok cserébe békén hagyták őket, átengedték a szorgos
törpéknek a föld mélyét, s a rögökben rejlő kincseket.
A Dromw-hegység területileg a Qwebeh klán birtokhatárain
belül helyezkedett el, Yenmon úrnő felügyelte a földfelszín dolgait,
de a hegyek alá ritkán lesett be, s a törpék mindig lerótták neki az
adót és minden évben megváltották a csapataikat így az úrnő nem
háborgatta őket. A törpék többet értek neki szorgoskodva, dolgosan,
mint a csatamezőkön elhullva.
– A sárkányurak egész Crymhoon szerte mozgolódnak – szólt
Harnom nyugodt hangon, hogy elejét vegye az találgatásoknak. –
Bizonyára csak szabad átvonulást kérnek területünkön.
– Ugyan már! – méltatlankodott egy nagy szakállú vénség. –
Mikor kértek ők külön engedélyt tőlünk erre?
– Tán eddig nem tették, de változnak az idők. Most minden
nagyon bizonytalan. Lássuk inkább, mi áll az üzenetben.
Harnom kigöngyölte a nyílvesszőre tekert rövid levelet, és
hangosan olvasni kezdte: ##
„Heraborn törpéi! Békés szándékkal érkeztünk kapuitok elé. Kérjük,
bocsássatok be falaitok köze, hogy kipihenhessük a hosszú út
fáradalmait…”
– Ezeknek elment az eszük! – kiáltott közbe harciasan Fardom,
aki társaival még mindig ott toporogott a nagyasztal mellett. – Soha
nem engedtünk idegen csapatokat e falak közé! S eztán sem fogunk!
Idetolakszik ez a siserehad, és…
– Elhallgass! – förmedt rá Harnom úr. – Kiorg nagyurak állnak a
kapuink előtt! Fürkésző varázslatok tucatjai juthattak máris át a
falakon! Még csak az hiányzik, hogy meghallják szavaidat! –
Mérgesen nézett körbe, de a rendreutasítás megtette a hatását, így
tovább olvasta a levelet – „Bölcs vezetőitekkel szívesen cserélnénk ki
értesüléseinket, amelyek Crymhoon földjének ügye-bajos dolgainkról és a
kiorgklánok mozgolódásáról szólnak. Holnap virradatkor seregeink békében
továbbvonulnak majd és elhagyják Heraborn kapuinak közelét.” Az aláírás
pedig – olvasta Harnom – Liation-Treboah Damora úrnő és Artbyon-
Krohwik Hion nagyúr.
– Damora és Hion? – mormolta Fénymarék csendesen. – Ez aztán
a különös párosítás!
A Niadlir-rend vezetői csendesen forgatták magukban a
hallottakat, végül egyikük Truhhoz fordult
– Truhnska, te évekig éhéi közöttük. Mi erről a véleményed?
– Mézesmázos szavak ezek – válaszolta Truh, jól megfontolva
minden egyes szót – De ez inkább Damorára vall, bár Hion nagyúr
sem különb, ha ravaszkodásról van szó. S bár veszélytelennek tűnik
óhajuk, mégis azt tanácsolom, egy pillanatra se lankadjon
éberségetek!
– Megtagadhatjuk-e kérésüket?
– Az bizony botor dolog lenne! Az elutasítás, bármily alázatos
formában hangozzon is el, csak felhergelné őket A kiorg urak nem
szoktak hozzá, hogy nemet mondjanak kéréseikre.
– Akkor mit tanácsolsz?
– Nem sérthetitek meg a Finel két nagyhatalmú tagját azzal,
hogy amikor békés szándékukat kinyilvánítva bebocsátásra várnak,
kapuitok nem nyílnak meg előttük azonnal. Azonban egy biztos,
Damora és Hion kéz a kézben nem zarándokolnak csak úgy
véletlenül erre! Főként nem seregeik élén. A nagyurak manapság
inkább visszahúzódnak váraikba, és csak a biztosnak vélt koncra
mozdulnak onnan elő. – Truh hosszasan töprengett – Fölöttébb
furcsának tartom, hogy megjelentek itt. Értelmetlenül nagy kerülőt
tettek azért, hogy Heraborn törpéivel váltsanak pár szót. Hisz’
minden bizonnyal a Qwebeh klán az igazi célpontjuk. Ennek ellenére
ők megkerülik az egész Dromw-hegységet, és így látványos
vonulásuk nem maradhat sokáig titokban… Yenmon úrnő bizonyára
már felkészülten várja őket… Ugyan, mi értelme van ennek?
– Elfoglalhatják Ornon várát?
– Két hadúr egyesített serege? Könnyen lehet, hogy győzelemre
viszik a dolgot, hisz’ az utóbbi időben Yenmon úrnő nagyon magára
maradt, senkire sem számíthat a nagy klánok közül. Igen,
elfoglalhatják Ornont – bólogatott az esélyeket latolgatva Truh –, de
csak komoly véráldozatok árán. Ebbe a csatába mindhárom klán
belerokkanhat. Ezért értelmetlennek tűnik, Damora úrnő és Hion
nagyúr látványos csörtetése a nehezen járható hegyi hágókon át, s
még értelmetlenebb a Qwebeh klán elleni támadásuk, mert eközben
ők maguk is vészesen legyengülhetnek, s akkor ellenségeik, akik
határaikon ugrásra készen állnak, hátba támadják őket, elfoglalják
üresen árválkodó váraikat, letarolják védett területeiket… Nem,
nem… – ráncolta homlokát Truh. – Mit akarhatnak itt? S miért nem
a déli úton hatoltak be Qwebeh területekre? Az gyorsabb és tisztább
és…
Truh pillantása ekkor Fénymarékra esett, és hirtelen
elkerekedett a szeme, de nem mondta ki, mire gondol, csak
dünnyögve, kissé sután befejezte iménti gondolatait
– Szóval, ennek így nincs sok értelme. De ki ismerheti a kiorgok
szándékait? Szerintem nem tehettek mást, Harnom úr, minthogy
követeket küldtök a kiorgtáborba, és megpróbáljátok kipuhatolni,
mik is a valódi szándékaik.
– Ezt fogjuk tenni – bólintott a Niadlir vezetője, és a többiek
helyeselték a döntést
 A tanácskozás a kiorgok váratlan feltűnésével már úgy is
megszakadt, és Truh kihasználva, hogy mindenki ezzel az újabb
eseménnyel foglalkozott, megragadva Fénymarék kezét gyorsan
kiráncigálta a teremből.
– Naaa, Truh! – méltatlankodott a lány nem tudván mire vélni az
öreg törpe sietős távozását – Mi ütött beléd?
– Ó, aranyom! Baj van! Nagy baj! Damora és Hion megtudták,
hogy itt vagy! Érted jöttek!
– Ugyan, Truh! Eltúlzod ezt a dolgot! Gondolod, hogy seregeik
élén vonulnak ide csak azért, hogy előkerítsenek egy eltaposásra
érdemes kis pondrót? S különben is, amikor legutóbb találkoztunk,
Damora úgy nézett át rajtam, mint a levegőn, minden bizonnyal
arra sem emlékszik, hogy létezem vagy, hogy…
– Nem emlékszik? Ne viccelj már, egész Crymhoon csak rólad
beszélt hetekig. S gondolod, hogy Hion megfeledkezne arról a kis
vakarcsról, aki miatt elvesztette több hű követőjét, kiorgokat,
drakón papokat? Gondolod, hogy ennyire feledékenyek lennének?
– Nem – szusszantotta kedvetlenül Fénymarék.
– Biztos lehetsz benne, aranyom, hogy egyből látni akarnak,
amint beteszik ide a lábukat!
– Én viszont nem érzek túl nagy kedvet ahhoz, hogy találkozzam
velük! Nekem különben is egy nagyon sürgős elintéznivaló dolgom
akadt. Az időnk valóban vészesen fogy, ha tényleg meg akarjuk
menteni Garbuun urat és két társát, akkor máris indulni kell! Így
hát, én még azelőtt útnak indulok, hogy a kiorgok megérkeznének.
Többórányi előnyöm lehet, ha a törpék okosan húzzák az időt.
– S gondolod, hogy egy kiorg, ha épp úgy akarja, nem ér majd
utol pár perc alatt? Amit te órák alatt gyalogosan megteszel, az neki
csak néhány szárnycsapásába kerül!
Fénymarék gondterhelten meredt öreg barátjára, de váratlanul
széles mosolyra szaladt a szája.
 – Truh, te egy zseni vagy! Én mindig mondtam. – S forró csókot
lehelt a szakállrengetegbe.
– Zseni? És te mondtad? Én ugyan nem emlékszem erre, de azért
igaz, ami igaz… – Truh hirtelen elakadt. Fénymarék csintalanul
csillogó szemét látva. – Jaj, te lány! Mit eszeltél ki már megint?!
– Tudom már, hogy jutunk el a várba! – vigyorgott rá
diadalmasan. – Sárkányháton megyünk, Truh!
– Miiii???
– Ornonba – magyarázta lelkesen. – Odakészültünk még az
imént, vagy nem? Esetleg mégsem jössz velem? Megijedtél, félsz a
sárkányoktól?
– Még hogy én megijedtem?… Hogy én félnék? Hát ez
felháborító! Jobb, ha tudod, Yeloy, az őseim között több olyan törpe
is volt, akik vad sárkányokat lovagoltak meg csupán kedvtelésből…
hmm, vagy fogadásból!
– Ezt örömmel hallom – ölelte át öreg barátja vállát az ifjú
boszorkány. – Akkor neked sem fog megártani egy kis kiorglovaglás!
– Kiorglovaglás?! De honnan szerzel egy kiorgot?
– Kölcsönkérünk egyet!
Truh megrázkódott, és halk dünnyögésbe kezdett.
– Feladom! Vigyázzon rád ezentúl, aki akar! Eddig azt hittem,
csak viccelsz, hogy már megint ugratod a jó öreg Truht, de most
már biztos, hogy teljesen megőrültél! Bár az is lehet, hogy csak
nekem vannak rémálmaim, és mindjárt felébredek, éppen csak
kicsit sokat ittam tegnap éjjel a mulatságon… Kölcsön kérünk
egyet?! – hunyorított a lányra. – Oh-ho-ho-hó, hát mi sem
természetesebb ennél, a sárkányurakat céllövöldében lehet lőni,
esetleg kockán elnyerni, és néha még az is előfordul, hogy kölcsön
adják őket… igen, ez mindig is így volt, mióta világ a világ.
– Na, ne dünnyögj már! Hisz’ ez remek ötlet!
– Remek?! Jaj, aranyom! Te és az ötleteid! Tudod, mi volt a
legutóbbi remek ötleted vége? Majdnem agyontapostak a
sárkányok, és azt hittem, nem élem meg a kővetkező órát… és
persze te sem… Én azt ígértem apádnak, vigyázok rád! Megfogadtam
Brendonnak, hogy mindig rajtad tartom a szemem! Es abban biztos
lehetsz, hogy a megkötései között nem szerepelt semmiféle
sárkánylovaglás!
– Inkább nézd a dolgok jó oldalát! Ezzel megelőzzük a bajt. Mi
megyünk a kiorgtáborba, s így még a törpék is megnyugodhatnak.
– Ez őrültség! Ezzel önként a sárkány torkába dugod a fejed, és
ezt most nem csak képletesen értem!
Ám Fénymarék már nem is figyelt rá. Lelkesen csillogtak a
szemei, és legújabb vad ötletének részleteit tervezgette: magában.
– Mindjárt jövök, és már indulhatunk is! – kiáltotta még vissza a
tanácstalanul álló törpének, mert már robogott is a szállásuk felé,
hogy összeszedje a holmiját és előkerítse Susogót.
– Örömmel veletek tartok – állt meg a törpe mellet Vikárió, _
Végre átmozgathatom magam egy kicsit, nem tesz jót ez a sok
tespedés. Persze, ha csak nincs valami kifogásod ellene.
– Nem, dehogy – motyogta Truh alig figyelve Vikáno szavaira.
– Remek, akkor akár indulhatunk is… Neked meg mi bajod,
Truh? Olyan feldúltnak tűnsz.
Az öreg törpe gondterhelten bámult Vikarióra.
– Semmi, semmi, csak a szokásos gondok! Vagyis Yeloy! Azért
remélem, jól meggondoltad ezt a dolgot, Vikárió, még itt
maradhatsz, nem kell velünk tartanod, ha nem akarsz.
– Ugyan már, Truh, ne aggodalmaskodj folyjon! Hiszen épp azt
mondom, szívesen megyek – karolt bele nyájas mosollyal a zsoldos.
– Én kedvelem a kölöklyányt, s nem akarom, hogy baja essék.
Szükségetek lehet egy jó kardforgatóra.
– Az már biztos! De még nem is sejted, mire vállalkozol!
 4. Sárkányháton

Egy órával később Fénymarék, Truh és Vikárió már indulásra készen

álltak. Heraborn Nagykapuján Harnom úr engedélyével léptek ki, a
Niadlir-rend vezetőjét Truh beavatta Fénymarék terveibe. Harnom
úr ugyan meglepetten hallgatta elképzeléseiket az utazás módjáról,
de nem gördített akadályt eléjük. Számára ez is egy esélyt jelentett,
bármily elképesztőn hangzott is, amelynek segítségével
visszahozhatta az életbe a Dromw-Drokat. Truh a törpék üzenetét is
magukkal vitte. A levélben a törpék szívélyesen invitálták falaik
közé Damora úrnőt és Hion nagyurat. Arra kérve őket, hogy
csapataikat hagyják a kapukon kívül.
A két nagy klán serege már tábort vert a hosszúkás völgyben,
amelynek egyik meredek sziklafalába vájták ki Heraborn
Nagykapuját. A terpeszkedő kora esti félhomályban sátrak sokasága
állt a kapu előtti síkon. A tábor Nagykapuhoz közeli felén egy nagy,
vörös-fehér utazósátor magasodott. Körülötte földbe szúrt zászlók,
fényes hadijelvények rengetege sorjázott A Treboah klán úrnőjének
sátrát el sem lehetett volna téveszteni.
Fénymarék nehéz szívvel pillantott felé, ahogy kimért léptekkel
lefelé tartottak az úton. Keserű emlékek lopództak újra a szívébe,
egy hatalmas sátortábor emléke. Egy sátortáboré, ahol ehhez
hasonlatos sátrak tucatjai álltak. Egy félelmetesen rideg klánsátor
emléke, amelynek csak selyemmennyezetét bámulhatta meg, s
amely darabokra hullott, lángok közt emésztődött el. Karjába
emelte Susogót, és fázósan köpenyébe burkolódzott, szótlanul
lépkedett tovább Truh és Vikárió árnyékában.
Közeledtükre lovasok vágtattak felfelé az úton, körbezárták
őket, és így kísérték őket tovább. A nagy sátor előtti szabad területet
sátorrudakra kifeszített, selyemből emelt paravánfallal kerítették el.
Testőrök sora vigyázta a rendet kívül s belül, hogy illetéktelenek ne
léphessék át e jelképes határvonalat.
Az őket kísérő lovasok megtorpantak az embermagasságú, fehér
selyemfal előtt, és szótlan mozdulatokkal beljebb tessékelték őket,
az enyhe esti szellőben susogó kelméken túlra.
Damora úrnő és Hion nagyúr halk beszélgetésbe merülve,
kényelmes karszékeikben ültek a klánsátor előtt kifeszített, színes
ponyva alatt A kezük ügyében elhelyezett kis asztalkákon fűszeres
bor illatozott a kancsókban és gyümölcstálak kínálgatták magukat.
Hátuk mögött ugrásra kész szolgák hada leste minden kívánságukat.
A sátor környékét földbe szúrt fáklyák világították meg, rőt
lobogásuk táncoló árnyakat vetett a földre.
Az úrnő felpillantott közeledésükre, és tetetett csodálkozással
szólalt meg, amikor pár lépésnyire megálltak előtte.
– Oh, Truhnska, minő meglepetés, hogy újra találkozunk, s
éppen itt!
Ragyogó mosollyal tekintett a törpére, úgy, mintha egy rég nem
látott, kedves barát állt volna meg előtte.
– Úrnőm! – hajtott fejet tisztelettel Truh. – Nagyuram! – villant
Hion felé a tekintete. – Heraborn törpéinek üdvözletét hozom.
Ezzel feléjük nyújtotta a levelet
Hion nagyúr intett, és egyik testőre máris ugrott. Kivette Truh
kezéből a levelet, és átadta urának, majd visszahátrált éber
tekintetű társai közé.
Damora újabb angyali mosolyt küldött Truh felé.
– Minő különös követség ez a törpék részéről! Két ember, ha jól
látom – igyekezett látványosan Truh és Vikáríó háta mögé lesni,
hogy a kámzsás köpenybe burkolódzó alakot jobban szemügyre
vehesse – és egy törpe, aki Yenmon úrnő szolgálatában áll! Hát nem
különös?!
– Már nem állok a Qwebeh klán szolgálatában, úrnőm!
Visszatértem családom körébe.
 – Oh! – pislogott valódi meglepetést mutatva Damora. – s vajon
ezt Yenmon is tudja?
– Minden bizonnyal tudomása van róla, hogy Herabornban
telepedtem le.
– Nos, nem egészen érre gondoltam, Truhnska! Inkább arra,
vajon Yenmon elbocsátott-e a szolgálatból?
– Én Jessina úrnő és Brendon nagyúr szolgálatába szegődtem
annak idején, úrnőm! S vállalt kötelességeim ideje réges-rég lejárt…
– Truh elhallgatott, nem érezte szükségét annak, hogy beavassa
ezeket a kiorgokat a Qwebeh klán családi dolgaiba. – Yenmon úrnő
már úgysem veheti sok hasznomat, megöregedtem – tért ki inkább a
válasz elől.
– S a társaid, kifélék, mifélék?
Damora egyre Fénymarékot fürkészte a mindjobban mélyülő
sötétségben.
– Vikárió el Giacomo-mutatta be a zsoldost Truh-és…
– És? – hajolt előre kíváncsian Damora.
Truh nem tudta eldönteni, hogy is kellene bemutatnia
Fénymarékot. Nem érezte túl szerencsének, ha Ayostion-Qery
Yeloyként nevezi meg, úgy ahogy Xojertha nevezte el születésekor a
lányt, hisz’ ez kiorg név volt, s a kiorg felfogás szerint
Fénymaréknak nem volt joga viselni sem Ayostion, sem a Qery klán
nevét. A Fénymarék is elég szerencsétlenül hangzott volna,
S’almeyna emléke még nem oszlott szét teljesen, s Truh azt is jól
tudta, sem Damora úrnő, sem Hion nagyúr – enyhe kifejezéssel élve
– nem kedvelték különösebben Ashbar első csatasárkányát, régi
riválisukat.
– Ismered őt, úrnőm! – mondta hát kissé sután.
Truh előrébb tessékelte Fénymarékot, s a lány hátracsúsztatta a
kámzsáját, barnásvörös fürtjei kibukkantak alóla. Damora úrnő
egyből felemelkedett karosszékéből, és kecses, már-már táncoló
léptekkel közelebb lépett hozzájuk. Úgy közelgett, mint egy
jóllakott ragadozó, látszólag ártalmatlanul, de mégis halálos
veszedelmeket rejtve.
– Ó, micsoda nem várt öröm! – tolta félre Truht az útból, hogy
még jobban szemrevételezhesse a lányt, és barátságosan megölelte
Fénymarékot, mint szerető nővér a hosszú útról visszatérő húgát –
Mennyire örülök, kedvesem, hogy újra láthatják! Sokat változtál,
mióta utoljára találkoztunk. Szebb vagy mint valaha!
Az ifjú boszorkány gyanakodva figyelte e túljátszott jelenetet
Valójában soha nem értette, hogy Damora átlátszó, simulékony
modora, hízelkedő szavai hogyan téveszthetik meg az embereket, de
úgy tűnt, ez másoknál mindig működött Távolságtartóan
visszamosolygott rá, nem húzódott el az ölelés elől, magában
azonban egész mást gondolt:
Még hogy szép vagyok? – furcsálkodott a szavakon. Egy pillanatra
sem felejtette el, hogyan nézett rá legutóbbi találkozásukkor a
sárkányúrnő. Nem, azt a leereszkedő tekintetet, azt a lekezelő
hanghordozást sosem lehet elfelejteni!
Nem bontakozott ki erővel az úrnő öleléséből, de közben
tekintete Hion nagyúron nyugodott, a ravasz és kiszámíthatatlan
kiorgon, aki most mereven szintén őt bámulta.
– Mindjárt sejtettem, Truhnska, hogy a kis…
Damora hirtelen elharapta a szót, s nem mondta ki hangosan a
sértést: vakarcs. S bár valamennyien tudták, nem nyelvbotlás volt ez
a részéről, inkább burkolt figyelmeztetés, továbbra is kedvesen
mosolyogtak egymásra. Damora hangosan megköszörülte a torkát,
és folytatta a színjátékot
– Tudtam, hogy e kedves gyermek, aki az avaragh éjjeléig
S’almeyna shanobja volt, most is a közeledben kell keresni,
Truhnska. – Tekintetét azonban továbbra sem vette le
Fénymarékról, úgy bűvölte, mint kígyó az áldozatát. – Nos, mi szél
hozott erre, kedvesem?
– Kérni jöttem – közölte Fénymarék nyugodt hangon.
 – Kérni? – visszhangozta Damora úrnő.
Fénymarék jobbnak látta, ha egyből a tárgyra tér.
– Sürgősen el kell jutnom Ornon várához.
– Oh – köhintette az úrnő, és Hionra vetett egy gyors, segélykérő
pillantást, a bejelentés nagyon meglepte. – S mi dolgod ott? Tán
Yenmon úrnő védelmező szárnyai alá kívánsz visszatérni? Mert ezt
én nem tanácsolnám! Úgy tudom, Yenmon igen haragos kedvében
van mostanában, ami érthető is a Gyilkos Karmok éjén történt
események után! S ha jól tudom, többek között téged vádol az őt ért
kudarcért. S a veszteségek, amik érték… – látványosan nagyot
sóhajtott. – Az ilyen veszteségek még a legrendíthetetlenebb
kiorgokat is megtörhetik! Két ilyen jelentős sárkányt veszíteni
egyetlen éjszaka alatt! Micsoda csapás! Ami persze, másnak áldás
lehet…
Fénymarék bal kezében enyhe zsibogás kelt életre e szavakra
alig érezhetően, s nem is zavaróan, de máris érezte, hogy S’almeyna
szelleme éberen figyel, s mintha fel akarná hívni valamire a
figyelmét!
Egy pillanat volt csak, alig egy szemrebbenésnyi idő, mialatt egy
képsor villant keresztül rajta. A Finel tanácskozását látta, az Ornon
várában álló drakón-hodzson belső szentélyét, azt a helyet, ahol
először találkozott a sárkányurakkal. A két kiorgúrnő alakját látta
maga előtt, az egymásnak feszülő, láthatatlan sárkányokból kitörni
kész akaratot. Oly tisztán látta őket magában, ahogy ember nem
láthatja őket soha. S hallotta magában Yenmon úrnő szavait:
„S’almeyna egyszer azt ígérte neked, Damora, ha a közelébe merészkedsz,
gondolkodás nélkül eltöri a nyakadat és kitépi a szívedet, hogy az Emlékezés
Sziklájának oltárára helyezze! S ha S’almeyna végre visszatér közénk, biztos
lehetsz benne, hogy valóra váltja neked tett ígéretét!
Mintha féktelen tüzek lobbantak volna fel Fénymarék kezében,
végigszáguldottak a karján, a vállán, belemartak a szívébe. Annyira
szerette volna megtenni azt, amiről Yenmon úrnő beszélt, kitépni
azt a szívet, eltörni azt a nyakat… keze reszketve ökölbe szorult, de
végül sikerült úrrá lenni a féktelen vágyon, s az érzés, ahogy jött,
oly gyorsan el is múlt.
Fénymarék félreérthetetlen félmosolyt küldött Damora felé,
jelezvén, pontosan érti szavainak rejtett tartalmát.
– S’almeyna nem tér többé vissza, úrnő, ha erre gondolsz! – Zöld
szeme nagyot villant, és tekintetét kihívóan Damora szemébe fúrta.
– Így a Neked tett ígéretét sem válthatja már be!
Damora arcán sötét árnyék suhant át. A sárkányúrnő nem
kedvelte, ha egykori kudarcaira emlékeztették. De még ennél is
jobban gyűlölte, ha olyasmit dörgöltek az orra alá, amiért hálásnak
kellene lennie. S főként, ha ezt egy ilyen kis jöttment senki tette.
Az úrnő ellépett mellőle, és visszahuppant karszékébe. Intett, s
a háta mögött álló szolga készségesen nyújtotta felé borral teli
serlegét Damora hosszasan, elmélyülten nézte a vörös folyadék
csillogó felszínét, s amikor ismét felpillantott, arcáról már eltűnt a
korábbi kedvesség álarca.
– Látom, te lány, jól figyeltél minden szóra, mi köztem és
Yenmon között elhangzott!
– Mindig figyelek úrnő, ha az életem a tét! .
– Ez fölöttébb helyénvaló! S most mit kívánsz tőlünk? M» lenne
az a kérés?
– Ornon váróhoz akarok jutni, amilyen gyorsan csak lehet S úgy,
hogy erről Yenmon úrnő ne szerezhessen tudomást. Ez csak egy
modon lehetseges…
– S hova ez a nagy sietség? – szólalt meg első ízben Hion nagyúr.
Fénymarék nem taktikázott sokat, nem próbálkozott azzal, hogy
eltitkolja terveit Bízott benne, hogy a kiorgok majd oly
lehetetlennek fogják tartani történetét, hogy szavát sem hiszik, és
titkos, rejtett tartalmakat keresnek mögötte, s oly dolgokat
magyaráznak majd bele, amelyek tévútra vezetik őket. Hisz’ azt már
megtanulta, a kiorgok soha nem azt mondják, amit gondolnak, és
soha nem azt cselekszik, ami ép ésszel elvárható lenne.
– Be akarok hatolni a várba, a drakón-hodzson belső
szentélyébe, hogy a Nardzsin Kapun keresztül Bhromsba jussak.
A két kiorg most valóban meglepődött, s csodálkozva meredtek
egymásra.
– Bhromsba, a Nardzsin Kapun át? – fuvolázta az úrnő.
– S mindezt úgy, hogy Yenmon ne tudjon róla? – Hion nagyúr
mind nagyobb érdeklődéssel szemlélte a fiatal lányt.
– Úgy! – biccentett a fejével Fénymarék.
– Ez lehetetlen! Kivitelezhetetlen! S hogyan akarsz bejutni a
várba?
– Ez már legyen az én gondom, de egy biztos, nem egy ekkora
sereg élén – intett a sátrak felé. – Ez a látványos csinnadratta sehová
sem vezet.
Artbyon-Krohwik Hion nagyúr kelletlenül felmordult. A lányka
túl szemtelen, s túl magabiztos. Az nem nagyon izgatta a nagyurat,
ha ez a kis csitri Damorát leckézteti, mint ahogy az sem, hogyha a
sárkányúrnő hagyja ezt. Ez csak Damora gyengeségéről árulkodott
neki, de azt már nem engedhette meg, hogy vele is ujjat húzzon.
Dühösen emelkedett fel ültéből, de Fénymarék megelőzte, és
közelebb lépett hozzá. Oly közel állt meg előtte, hogy a testőrök
egyből a kardjukhoz kaptak és már mozdultak, hogy feltartóztassák
a lányt, s hátrább tereljék. De Hion intése megállította őket.
Fénymarék tekintete a nagyúr szemébe mélyedt. Zöld szemei
izzottak és a bíboripettyek ezüstös fénnyel villogtak bennük, bal
kézfeje ismét zsibongott, mintha egy egész méhkas zsongott volna
benne. Valójában nem saját akarata vitte ily közel, S’almeyna
ösztökélte cselekvésre. Ahogy az ismeretlen szavakat is a sárkány
adta a szájába.
Fénymarék halkan szisszente a kiorg felé, hogy a körülöttük
állók ne hallhassák meg:
 – Emlékezz Uor-Wihormra, Aribyon!
Hion nagyúr arcán ritkán lehetett látni valódi megrökönyödést,
de most úgy meredt a lányra, mintha kísérletet látna, s nem is
akármilyet! Percekig álltak így, egymást nézve, s Damora úrnő egyre
kényelmetlenebbül fészkelődött mellettük. Az úrnő nem értette e
nagy hallgatás okát, sem Hion rendhagyó viselkedését. Azt hitte, a
sárkányúr egyből lesújt az arcátlan lányra, amikor az eléjük
törleszkedett, de Hion csak állt ott, szinte tehetetlenül, mintha ez a
kis jöttment megbabonázta volna.
Nem, ez sehogy sem volt így rendjén!
– Mi folyik itt? – préselte ki végül magából a szavakat az úrnő.
Damora dühös volt és értetlen. Az, hogy valami olyasmi
játszódik előtte, amit sehogy sem tud megmagyarázni, még inkább
felingerelte.
– El kell jutnom Ornonba, minél előbb – mondta csendesen
Fénymarék – Egy kiorg elvihetne…
Damora úgy szisszent fel ekkora arcátlanság hallatán, mint akit
megcsíptek, s indulatosan mozdult a lány felé, de Hion keze az úrnő
vállára nehezedett, és megállította.
– Rendben! Legyen így.
– Rendben? – meredt most rá az úrnő, de mielőtt haragja végleg
kitört volna, Hion nyugtató hangon megszólalt.
– Igazán remek ötlet ez, Damora. Több kiorg is elkísérte
seregünket erre az útra, s biztosan találsz alkalmas jelöltet a
feladatta.
– Hogy én? Hogy a Treboah klán kiorgjai közül valaki is a hátára
vegye ezt a kis…
– Miért is ne? – villant veszedelmesen a nagyúr szeme. – Jarden
igazán alkalmas lenne rá!
Az úrnő mereven figyelte társát. Kérdések cikáztak benne, de
nem találta rájuk a magyarázatot, azonban ismerte annyira a
csavaros észjárású Hiont, hogy tudja, a kiorg bizonnyal máris új
terveket forgat a fejében. Új fondorlatokat, amelyekből immár a
borzas kis vakarcs is szerepelt. Mint ahogy az sem volt véletlen,
hogy Jardent nevezte meg a feladatra. Ez a gondolat elégedett kéjes
mosolyt csalt elő benne.
Damora ugyan okosabbnak tartotta volna, ha a lányt túszként
maguknál tarják, semhogy felügyelet nélkül szabadjára engedjik, de
ha Hionak más tervei vannak… jobb tervei?! Megfontolandó.
Természetesen tudomása volt róla, milyen sokan keresik ezt a
leányzót, s milyen sokan számítanak különleges képességeire.
Damora a maga részéről nem sokat nézett ki ebből a kis jöttmentből.
De ki tudhatja, mi hoz majd nagyobb vészt Yenmon fejére? Az, ha
megzsarolják unokájával, vagy az, ha hagyják, hogy a vérszava
tarolja le Ornon várát.
Damora látványosan nagyot sóhajtott, és kárminvörös muszlin
kendőjét igazgatva a vállán kecsesen ellépett mellőlük. Könnyedén
vetette nekik oda a szavakat:
– Valóban, miért is ne segítenénk? Hisz’ tartozom neked,
kedvesem! Aki képes volt megfékezni S’almeyna szellemét, az
megérdemli azt a kitüntetést, hogy a Treboah klán egyik sárkánya a
hátára vegye.
– Truh és Vikárió is velem tartanak az úton.
Azon kivételes alkalmak egyike volt ez, amikor Damora úrnőnek
meglehetősen nehezére esett egy újabb halvány mosolyt csalni az
arcára.
– Oh – köhintette miért is ne? A tartozás, az tartozás, kedvesem,
s én sosem szoktam adós maradni. Soha!
Fénymarék háta libabőrös lett az úrnő hangjától, annyi
rosszindulat csengett benne.
– Jarden! – csattant Damora úrnő hangja, de nem fordult a
szólított irányába.
Szavára a némán álló testőrök közül egy magas alak lépett elő, és
könnyed léptekkel közeledett feléjük.
 – Wlanseraf-Treboah Jarden nagyúr – mutatta be a kiorgot
Damora. – Ő lesz segítségetekre.
A szólított hideg pillantást vetett klánja nagyasszonyára, szó
nélkül végigmérte Truht és Vikáriót, akik kissé megszeppenve álltak
egymás mellett. Majd a kiorg megállt Fénymarék előtt, és hosszan
szemlélte a lányt. Tekintete hideg volt, mint egy megfagyott tó
jégtükre.
– Te vagy hát az áruló lánya?!
Szavai inkább tűntek kinyilatkoztatásnak, mint kérdésnek.
– Az apám nem volt áruló! – kapta fel a fejét Fénymarék.
A kiorg és a lány tekintete hosszan összekapcsolódott.
Fénymarék nem rettent meg a hideg pillantástól, nem sütötte le a
szemét, mint ahogy az illendő lett volna, dacosan meredt Jarden
nagyúrra.
– A szemed olyan, mint az anyádé – törte meg végül a csendet a
kiorg de az a makacs tűz, amely a mélyén lobog, az épp olyan, mint
Brendon nagyúré.
Fénymarék meglepődött, még sosem hallotta, hogy egy kiorg
hangosan kiejtette volna apja nevét. Renegátnak nevezték,
kitaszítottnak, de sosem ejtették így ki: Brendon nagyúr.
Azonban a sárkányúr már el is fordult tőle, és álható, hideg
pillantása Damora úrnőre szegeződött. Jarden nagyúr arcáról nem
lehetett leolvasni egyetlen érzelmet sem. Fénymarék csak most
nézte meg magának jobban. A férfi magas volt, már-már nőiesen
karcsú, vállai azonban szélesek. Vonásai alapján nem tűnt még
harmincévesnek sem, bár a kort nehéz megítélni egy kiorg
esetében. Egyenes szálú, fekete haja a vállát verte, szeme acélszürke
volt, kivilágított napbarnított arcából, de ezek a szemek
félelmetesen hidegek voltak. Fénymarék még soha ilyen jeges
hideget nem tapasztalt egyetlen kiorg pillantásában sem.
Jarden nagyúr lesújtó pillantást vetett Damora úrnőre, s ahogy
könnyedén megrázta a fejét, Fénymarék egy fénylő csillanásra lett
figyelmes. A férfi sötét hajában a lobogó fáklyák fénye egy ujjnyi
széles, ezüst tincsen csillant meg.
– Azt akarom, Jarden – parancsolta Damora ellentmondást nem
törően, s most egyetlen kacér vagy hízelkedő mosolyt sem villant fel
az arcán –, hogy vidd el őket Ornon várához!
A kiorg keze hevesen ökölbe szorult.
– Újabb megaláztatás, Damora? Sosem fogysz ki a kegyetlen
ötletekből?
– Igazán nem értem, hogy most miről beszélsz! – vetette oda
könnyedén sárkányúrnő, miközben karját nyújtotta a mellé lépő
Hion nagyúrnak. – A Treboah klán egyezséget kötött a lánnyal… –
megköszörülte a torkát S’almeyna egykori shanobjával, s neked
csupán az a dolgod, hogy teljesítsd a klánra háruló feladatot.
A két kiorg között szinte szikrázott a levegő, ahogy egymásra
tekintettek. S bár Fénymarék tudta, hogy Damora úrnő klánjának
nagyasszonya és egyetlen klánbéli sárkányúr sem szegülhet szembe
rendelkezésével, de azért most nem cserélt volna szívesen helyet
Damorával. Jarden tekintete ölni tudott volna.
– Én inkább sértésnek nevezném, hogy hátaslónak nézel engem,
úrnőm! – préselte ki a szavakat magából Jarden.
– Nem bíztam rád teljesíthetetlen feladatot, Jarden! De úgy
látom, túl gyáva vagy! Legyen, ahogy akarod. Addig viszed hát őket,
ameddig jónak látod, s ha úgy érzed, már túl veszélyes,
visszafordulhatsz. Így már megfelel?
– Megfelel?? Komolyan azt hiszed, gyávaságiból ellenkezem?
– Jarden! Elég legyen ebből! Módfelett kezdesz untatni!
Gyávaságból vagy szeszélyből, hát nem mindegy? Mert mondd csak,
hűséges klántestvérem, mivé lesz így a Treboah klán, ha kiorgjai
még egy ilyen egyszerű parancsnak sem tudnak engedelmeskedni?
Fénymarék beharapta az ajkát, érezte, hogy pattanásig
feszülnek az idegek. Valósággal szikrát hányt a levegő a visszafojtott
indulatoktól. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy még Hion
nagyúr is megfeszül egy pillanatra, mintha arra várna, hogy a
kiorgból menthetetlenül előtör a benne szunnyadó sárkány
indulata. De Jarden nagyúr meglepő módon gyorsan lehiggadt, s
csak megvetően végigmérte őket.
– Legyen, ahogy parancsolod, úrnőm! Elviszem ezeket Ornonba –
sziszegte, s döngő léptekkel faképnél hagyta őket.
– Akkor hát, ezzel meg is volnánk! – villantott Damora úrnő egy
kiismerhetetlen mosolyt Fénymarék felé. – Ne feledkezz meg
rólunk… – Egy pillanatra megakadt, de aztán könnyeden folytatta. –
Emlékezz majd rá, hogy mi segítettünk, amikor a szükség
megszorított, kedveském!

Fénymarék tisztes távolságban állt meg a komor tekintetű kiorgtól.

Jarden nagyúr a közeli hegycsúcsok sötét vonalát szemlélte. Az esti
pihenéshez készülődő katonák óvatosan messzire kerülték a
magányos alakot. Jarden nagyúr látszólag nem törődött a háta
mögött nyüzsgő szekértáborral, de Fénymarék érezte, hogy a kiorg
minden idegszálával a környezetét fürkészi. Félig háttal állt nekik,
és még mindig feldúltnak tűnt, bár arcáról továbbra sem lehetett
leolvasni érzelmeit, azonban feszült, ugrásra kész testtartása arról
árulkodott, hogy még mindig a Damora úrnővel folytatott vitát
emészti magában.
Az ifjú boszorkány ugyan nem ismerte mélyebben a kiorg
családok belső életét, de azért azt sejtette, az iménti vita nem volt
előzmények nélküli és Damora úrnő nyílt sértései sem véletlenül
hangzottak el. Az úrnő szándékosan feszítette a húrt és
kényszeríttette rá akaratát az egybegyűltek előtt Jarden nagyúrra.
A férfi most feléjük fordította fejét, szeméből nem tűnt el a
korábbi jeges hideg, de emellé most még a harag és a bosszúság
fénye is társult
 – Indulnunk kellene, az idő sürget minket – szólt csendesen
Fénymarék, de nem sütötte le a pillantását, s nem hajtott illő módon
fejet.
A kiorg dühödten lépett felé.
– Majd akkor indulunk – reccsente indulatosan – ha én jónak
látom!
Fénymarék szemtelenül elhúzta a száját
– Sajnos, nem válhatunk addig, amíg kedved támad egy kis
röpködésre…
A Fénymarék háta mögött toporgó Truh halkan felnyögött
ennek hallatán,
– Jaj, aranyom, ezt ne!
– Mit merészelsz, te kis nyamvadt?! – horkant fel dühösen
Jarden. – Egy kiorg előtt állsz! Az én nevem Wlanseraf-Treboah
Jarden nagyúr! Azt ajánlom, tanuld meg sürgősen ezt a nevet, te
lány! S ezentúl, amikor hozzám szólsz, beszélj tisztelettel, s kérj
alázattal! Különben…
– Különben? – nézett fel rá gyermeki ártatlansággal Fenymarék;
mint akinek fogalma sincs arról, mi dühíthette így fel a sárkányurat.
A kiorg még nagyobbat morrant, mint az imént. Ez már nem
csak a feldühített férfi hangja volt, mert belevegyült valami sokkal
hatalmasabb, sokkal félelmetesebb; az előtörni kész sárkány
visszafogott indulata.
– Különben lelked hamarabb tér meg őseidhez, mint azt
remélted volna, kis vakarcs!
– Az őseim bizonyára örömmel fogadnának! Csakhogy tudd,
Jarden nagyúr, az én nevem: Fénymarék, nem pedig „kis vakarcs”! –
igazította ki határozottan a kiorgot. – Apám, Brendon nagyúr
nevezett el így Jessina nővére emlékére, aki S’almeyna lelkét
hordozta magában! De ha nem felel meg neked valami oknál fogva,
hogy így szólíts, hívhatsz Yeloynak is. Mert én Ayostion-Qery Yeloy
vagyok, s ezt a nevet maga Xojertha adta nekem, amikor
megszülettem!
Jarden hosszan, mereven nézte a lányt.
– Remek családfával büszkélkedhetsz, ez nem vitás… de mindez
nem sokat ér, ha a termés, amelyet e nemes fa érlelt, íztelen, zöld
szömörce csupán! Mindig kedveltem S’almeynát – fűzte tovább a
szót a kiorg, s enyhe szarkazmust lehetett felfedezni hangjában –,
de most mégis örömmel tölt el, hogy nem foglalta el az avaragh
éjszakáján a testedet… Mert lásd csak be, azt a csapást, amit te
jelentesz, még az ő rendíthetetlen lelke is megsínylette volna!
Érthetetlen, hogy mi vezérelte Jakshjalangot, amikor oly hevesen
harcolt érted az Emlékezés Szikláján. Hisz’ mily édes bosszú lett
volna számára, ha ebbe a komisz kis testben kényszerítheti Ashbar
első csatasárkányát! Ó… Jakshjalang ennél nagyobb elégtételt nem is
kaphatott volna!
– Megtisztelők szavaid, nagyuram – hajtotta meg szemtelen
mosollyal fejét Fénymarék. – De Jakshjalang nem vágyott már a
bosszúra! Te nem tudhatod, mit gondolt minderről, mire vágyott…
– Gondolod?
– Tudom!
– Hmm!
Morranva járta körül a lányt, Truhval és Vikárióval nem is
törődött, s az öreg törpének úgy kellett félreugrania, hogy el ne
sodorja az útból.
– Ahhoz képest, hogy egy törékeny emberlány bőrében élsz, túl
szemtelenre, s túl határozottra sikeredtél! Mert oly dolgokat állítasz
uraidról, mit csöppnyi életed során felfogni sem lennél képes,
nemhogy megérteni azok mélységét! – Jarden nagyúr hangja
elmélyült, s reccsenő, szisszenő hangokkal telt meg, ahogy folytatta.
– Én már akkor ismertem őket, amikor még nem állt egymással
háborúban a két testvér. Végig követhettem ádáz párviadaluk
minden mozzanatát S te most azt állítod, nem tudhatom, mit gondol
és érez egy sárkány ezredévnyi gyűlölettel a szívében?
– Csak azt mondom, nagyuram – pillantott fel rá a lány –, hogy
vannak olyan dolgok, amik megváltoztathatnak még egy sárkányt
is!
– Én bizony egyetlen ilyen dolgot sem ismerek!
– Az, hogy nem ismered, csak annyit jelent, hogy még nem
tapasztaltad meg! Még egy sárkány sem ringathatja magát abba a
hitbe, éljen bármilyen hosszú kort is meg, hogy ő bizony ismeri a
világ összes titkát. Jakshjalang azt mondta nekem, mielőtt
eltávozott…
Fénymarék hirtelen elakadt. Kézfejében forróság áradt szét,
figyelmeztető vibrálás.
– Folytasd csak, folytasd! Mit is mondott neked Jakshjalang?
– Mindegy – horgasztotta le a fejét Fénymarék ez már elmúlt…
már vége…
Maga sem értette, miért akarta meggyőzni ezt az idegen kiorgot
Jakshjalang igazáról. Mi késztethette rá, hogy hirtelen beszélni
kezdjen azokról a percekről, amelyeknek emlékét még legkedvesebb
barátjával sem tudta eddig megosztani?
Gyanakodva pillantott fel az acélszürke szemekbe, próbálta
kifürkészni a mélyükön lappangó szándékokat, de nem sokra jutott,
a férfi kiismerhetetlen maradt.
– Ornonba kell jutnom, minél előbb. Hallhattad, nagyuram, a
Treboah klán nagyasszonyának döntését. S bár sejtem, hogy nem
épp kedvedre való ez a döntés…
– Még hogy nem kedvemre való! – vágott közbe újra fellobbanó
indulattal a kiorg –, de még mennyire, hogy nem az!
Jarden nagyúr arca megvonaglott, s egy ismeretlen nyelven
sziszegett még pár szót. Fénymarék ugyan nem értette a szavakat,
de Damora úrnő nevét vélte felfedezni köztük, s a hangsúly
félreérthetetlen volt
 – Nekem most a sereggel kellene maradnom, s nem
sétalovaglásra vinnem meggondolatlan kislányokat! De te Ornon
várát akarod látni, s erről valami módon meggyőzted Damorát. Ám
legyen. Csak aztán nehogy megbánd döntésedet. Amikor majd
Yenmon úrnő ízekre szaggatja a testedet, jusson eszedbe
figyelmeztető szavam!
– Köszönöm a figyelmeztetést, de kár aggódnod értem.
– Eszembe sem jutott aggódni! – rázta meg a fejét mogorván
Jarden nagyúr, s e mozdulat már a kitörni kész sárkányt idézte.
A kiorg nagyot mordult, s arccsontja megnyúlt, a pikkelyek zöld
erezetű vonala felfénylett a bőrén. A hát tarajpikkelyei egymás után
türemkedtek elő. Jarden nagyúr teste pillanatok alatt változott át, s
helyén megjelent Wlanseraf a sárkány, aki Jarden nagyúr kiorg
testében élt. Alakja gyors ütemben növekedni kezdett, feje azonban
tüntetően előrehajolt, s a sárkány pofája Fénymarék arca előtt
lebegett. Tekintete belemélyedt a lányéba. Fénymarék érezte
lelkében a heves vonzást, a sárkány erejének lüktetését. A fölé
magasodó sárkány szemének melegsárga színe volt, s úgy ragyogott
rá, mint két hatalmas borostyánkő. A hatalmas sárkányszemek
delejes fényben égtek, s ő képtelen volt rá, hogy elforduljon.
Wlanseraf végül nagyot horkantott, és kegyesen oldalt
fordította a fejét.
Fénymarék őszintén meglepődött, valójában nem számított arra
a látványra, ami most előtte bontakozott ki. Ő csak egy sárkányt
várt, a Treboah klán egy kissárkányát, aki majd elviszi őt Ornon
vsához. Egy sárkányt vált, aki olyan, mint a többi; pikkelyes,
karmos. Egy sárkányt várt hatalmas szárnyakkal, a gigászi testhez
tartozó, kirobbanó, dinamikus erővel és a mindehhez társuló
felsőbbrendű gőggel… Erre számított csupán, s az előtte álló
sárkányban mindez maradéktalanul meg is volt, azonban Wlanseraf
valahogy mégis más volt.
 Wlanseraf pikkelyei a zöld minden árnyalatában csillogtak a
távoli tábortüzek és földbe szúrt fáklyák táncoló fényében.
Hátvonalán a pikkelyek, a tarajtüskék mentén egész sötét színt
öltöttek, oldalán és a szárnyvégek környékén fűzöldek voltak, míg a
hasához közeledve aranysárgába hajlottak.
Fénymarék kevés hozzá fogható szépségű sárkányt látott eddig,
pedig megadatott a számára, hogy az avaragh éjszakáján, amikor a
kiorgok az Emlékezés Szikláján összegyűltek, szemrevételezhesse
szinte az egész sárkányhadat. De Wlanserafban fenséges szépségén
túl volt valami titokzatos és megmagyarázhatatlan. Fénymarék ezt
már az átváltozás első pillanatában megérezte. Azt ugyan nem tudta
eldönteni, miért érinti lelkét olyan fájdalmasan és borzongatón
ennek a sárkánynak a látványa, de őszinte csodálatot érzett, amikor
rápillantott. Talán Wlanseraf szemének ismeretlen mélységei
hatottak így rá, mert amíg a kiorg pillantása hideg volt és
kiismerhetetlen, addig ez a sárkánytekintet tele volt élettel és
melegséggel. A sárkány pillantásának tüzében még a lány
kézfejének lüktetése is elcsitult, mintha S’almeyna is meghátrált
volna benne, magára hagyva őt.
A környékükön mindenki elnémult, s őket bámulta; a hatalmas,
zöld színű csatasárkányt, s az előtte álló, mozdulatlan lányt.
Fénymarék végül elfordította a sárkányról tekintetét, s
Wlanseraf elégedetten horkant fel:
– Ha kigyönyörködted magad, tán indulhatnánk! Nekem is jobb,
ha mihamarabb elérjük Ornont, s nem kell tovább elviselnem
kellemetlen társaságodat!
A sárkány lehajtotta fejét, hogy íves nyaka majdnem érintette a
földet.
– Másszatok fel! – morranta ingerülten.
Fénymarék, hogy két kézzel kapaszkodhasson, a földre engedte
az eddig karjaiban lapuló Susogót, s bátran nekiindult. Kényelmesen
elhelyezkedett közvetlenül a nyak és a váll találkozásánál húzódó
tarajtüskék között, és kezét nyújtotta Truh felé, hogy felsegítse a
magasba. Mindketten érintettek már meg sárkányt, s nem okozott
meglepetést számukra, hogy a fémesnek tűnő pikkelyek valójában
bársonyosak és melegek, azonban Vikárió komolyan meglepődött
ezen, mert miközben ügyetlen mozdulatokkal próbált
felkapaszkodni mögéjük, halkan dünnyögött az orra alatt.
Wlanseraf mozdulatlanul tűrte, míg elvackolódtak a hátán, s
amikor úgy érezte, már mindhárman biztonságba helyezték
magukat, kissé felemelkedett, hogy egy széles szárnycsapással a
magasba szökkenjen. Azonban a lány kiáltása megtorpanásra
késztette.
– Susogó, ugorj!
A sárkány meglepetésében farolt egy kicsit, mert közvetlenül
szemből, az esti sötétségből, egy apró, fekete gömböc érkezett. Az
ismeretlen szőrgombóc hangos nyiffanással vetődött a magasba, és
Wlanseraf feje tetején landolt, épp a szemek fölött húzódó, V alakú
csonttaréj két szára között. Susogó kétségbeesetten igyekezett apró
karmocskáival megkapaszkodni a sárkány pofájának fényes, csúszós
pikkelyein, mert a sárkány prüszkölve próbálta lerázni magáról az
ismeretlen koloncot. Susogó a heves mozdulatok hatására mind
lejjebb csúszott, de végül sikerült megállapodnia közvetlenül az
érzékeny orrlukak fölött, s apró gombszemével a melegsárga
borostyán szemekbe bámult.
– Gyere már! – biztatta Fénymarék kitárva felé karjait.
A lány attól tartott, ez már tényleg túl sok lesz Wlanserafnak, s
nem is kellett csalatkoznia megérzésében, mert a sárkány sértetten
nagyot bődült.
– Az sincs rendjén, hogy egy törpét, egy kevertvérűt meg egy
folyton szájaló nőstényt kell a hátamra vennem, de hogy még ezt az
apró micsodát is!
Susogó felgömbölyítette a hátát, majd kihúzta magát, farka
idegesen csapkodott jobbra-balra. Most, hogy a sárkány már nem
rázta a pofáját, sokkal biztonságosabban állhatott. Peckesen
felsétált Wlanseraf fejének tetejére, majd végig lépkedett a hosszú
nyakon és Fénymarék ölébe kuporodott, miközben méltatlankodva
szájalt.
Melegkéz, Susogó nem micsoda, Susogó Susogó! Szárnyaszöldség
ostoba!
– Csitt, kicsi!
Wlanseraf dühödten fordult hátra. Pofája ott lebegett
közvetlenül előttük.
– Értem ám a szavad, szőrös patkányporonty! – Dühösen nagyot
fújt a levegőbe, a léghullám majdnem lesodorta mindkettejüket.
Susogó fülét, farkát behúzva lapult meg Fénymarék ölében, s
csak amikor Wlanseraf elfordult tőlük, prüszkölt felé egyet
kihívóan.
A sárkányszárnyak kitárultak, és nagyot csaptak; mozdulatuk
felkavarta körülöttük a levegőt, mellettük mind gyorsabban suhant
el a föld. A tábor fényei mögöttük maradtak, s egyre apróbb
pontoknak tűntek a mélyben. Emelkedtek. Köröttük mindenütt
feketeség, alattuk tátongó fekete mélység, felettük csillagpöttyös
fekete végtelen. A szél süvített és kíméletlenül cibálta hajukat,
ruhájukat, s a szüntelen rájuk támadó heves szélrohamok
fenyegettek, hogy lesodródnak a sárkány hátáról; ennek ellenére
Fénymarék rég érezte magát ilyen biztonságban. Mintha ő repült
volna a szelek szárnyán. Mámorító érzés volt! Egész testében érezte
azt a ritmikus hullámzást, ahogy Wlanseraf szárnyaival nagyokat
húzott a levegőbe, hogy még feljebb jussanak, s végül lassú, kitárt
szárnyú siklással vitorlázhassanak át az előttük meredező hegycsúcs
sziklái felett. A ritmus magával ragadta, ő maga is előre-hátra
ringott a sárkánnyal, mintha segítené, mintha ő maga szárnyalna az
éjszakába.
Milyen rég éreztem ezt! – villant át rajta egy gondolat, s Fénymarék
dühösen zökkent ki az álmodozásból. Ez nem az ő gondolata volt!
Nem az ő vágyai! Összekuporodott, mert borzongva rázta a félelem.
Nem akart sárkányszívvel gondolkodni.
– Csak egy kis boszorkány vagyok, semmi több – suttogta bele a
szél arcába. – Semmi közöm hozzátok!
Megkeményítette a lelkét, tudta, ha feladja ezt a hitet, azonnal
elvész. S e csalóka hitbe kapaszkodva, fogyott lélekkel, s száraz
könnyekkel a szemében ült mereven tovább a sárkány hátán.

Damora úrnő a Treboah klán fejedelmi sátra előtt állva bámult a

magasban mindjobban zsugorodó pont után.
– Elindultak végre.
– Kiadom a szükséges parancsokat – bólintott Hion nagyúr. –
nRemélem, Jarden nem szúrja el ezt az újabb feladatot.
– Jarden különleges eset, ez igaz, de jó kiorg, és mindhalálig
hűséges klánjához. Ó, láttad, mennyire dühös volt, amikor rábíztam
ezt az ügyet? – kacagott fel vidáman az úrnő az emléken.
– Éppen ez az, ami fölöttébb aggaszt! Damora, néha túlfeszíted a
húrt! Egy kiorggal nem játszadozhatsz úgy, mint az ölebeiddel.
Damora arca megkeményedett.
– Nincs miért aggódnod, Hion! A markomban tartom Jardent! S
ha tetszik neki, ha nem, azt teszi, amit parancsolok!
A kiorgúr jobbnak látta nem megkérdezni, vajon mivel tartja
sakkban klántársát az úrnő. Jobb az ilyen családi ügyektől távol
maradni. Amennyit szükséges tudnia, azt úgyis hamarosan kideríti,
de nem Damorát fogja faggatni erről. A Treboah klán úrnője túl
veszedelmes ellenfél volt, nagy befolyással bírt a klánok között, s a
trükkök kimeríthetetlen tálházával rendelkezett. Damora ha úgy
akarta, gyakran játékos kislánynak tűnt, máskor kacér nőnek vagy
butuska szépségnek, de a sárkányúr tisztában volt vele, hogy ezek
az álarcok valójában kit is takarnak: egy számító, ravasz, hatalomra
éhes, kíméletlen sárkányt. Damora ma a szövetségese, de holnap
már a legádázabb ellenfele lehet.
 – A seregek induljanak útnak reggel, ahogy megbeszéltük.
– De nem fognak időben odaérni! – ráncolta szemöldökét
Damora. – Hosszú az út a hegyeken át. Én megmondtam, hogy ne ezt
az utat válasszuk!
– Ah! – berzenkedett Hion. – Ott lesznek, amikor kell. A sereg
dolga, hogy bevegye Ornont, semmi több.
– És Yenmon?
– Yenmon már rég nem lesz a várban, amikor odaérnek.
Damora úrnő érdeklődve fordította félre a fejét, és hosszan
szemlélte Hiont Vajon miben töri már megint a fejét?
– Non lesz ott? – kérdezte kíváncsian –, amikor két nagy klán
egyesített serege áll majd kapui előtt?
– Más dolga akad. Halaszthatatlan dolga! – Hion nagyúr
elégedetten morrant – Elcsaljuk onnan!
– De hogyan?
A kiorg ravaszkás mosollyal bökött a sötét égboltra, abba az
irányba, ahol Wlanseraf sárkányalakja már beleveszett az éjszakába.
– Ott repül a mi csalink. S most végre mi is útra kelünk, hogy
jelen lehessünk a színjátéknál, s kedvünk szerint formálhassuk azt.
A lány majd elvonja Yenmon figyelmét, s így a Qwebeh klán
úrnőjének ritka meglepetésben lesz része!
Damora elégedetten felnevetett.
– Tudtam, Hion, hogy nálad jobb szövetségest keresve sem
találhatnék! Remélem, Koms nem gördít akadályokat utunkba.
– Nem hiszem, hogy most velünk foglalkozna. Azt hallottam,
épp Bhromsba tart, Xhojerthához. Az Oltalmazóval akarja
megvitatni Crymhoon sorsát, tanácsot vár tőle, hogyan békítse meg
a klánokat. Nevetséges elképzelés! Xojerthától majd üres kézzel
térhet meg, pár cirkalmas szóvirággal a zsebében. S mire Bhromsból
visszatér, addigra a Qwebeh klán már megsemmisül.
– Szerintem Koms túl becsületes! Békeidőben nála
megfelelőbbet nem is találhatnánk arra, hogy a Finelt igazgassa. De
az ilyen felbolydult időkben a nyugodt szó keveset ér. Most tettekre
van szükség és erős kézre, hatalmi szóra, ami előtt gondolkodás
nélkül mindenki fejet hajt. Kevés alkalmas kiorg él a birodalomban –
mosolygott hízelkedve.
Hion értőn rápillantott, pontosan tudta, hova akar Damora
kilyukadni, újabb megerősítést várt tőle, arra nézve, ha továbbra is
kitart mellette, megkapja ő is jussát a koncból.
– Ha bevettük Ornont, a klánbirtok felosztásra kerül, s te
döntheted el, ki részesedjen belőle.
– És Murlok?
– A vén bajkeverő haldoklik – vigyorgott rá Hion kaján képpel. –
Ornon bevételével két legyet ütünk egy csapásra. Megszerezzük a
klán földjeit, és Yenmon sem kerülhet be a Finelbe, Murlok helyére,
ahová mindig is vágyott Semmi keresnivalója nincs ott! Yenmon
biztosan ellenem szavazna, amikor majd Koms ellen fordulok.
Damora elégedetten kortyolt bele a borába. Minden a tervei
szerint alakult. Hamarosan a legnagyobb klánbirtok felett
rendelkezhet, még ha csak áttételesen is. Mert a klánok majd sorban
állnak ajtaja előtt, s hálásak lesznek a legapróbb koncért is, amit
odavet nekik. S nem létezett ennél fontosabb dolog a számára.
Legyen csak Hion a Finel vezetője, a Treboah klán majd támogatni
fogja ebben, s így a ravasz kiorg is örökre a lekötelezettje lesz.
Mily’ ostobák is a büszke férfiak! – gondolta magában Damora.
Címekre, rangokra vágynak. Képzett hatalomra, de mindez oly látszólagos.
Hisz' a Finel is csak egy szó, semmi több. A férfiak azt hiszik, az igazi
hatalom a birtok, a vagyon, s az általuk nyerhető befolyás. Ó nem! – derült
fel a lelke. Nem kell ekkora tétekben játszani. Ha adják, el kell fogadni, ez
természetes, de van értnél fontosabb is. Használd a férfit! Mert nem kell,
hogy mindenki lássa győzelmeidet, nem kell, hogy mindenki tudja, ki áll a
döntéseik mögött, s nem kell, hogy látványosan hódoljanak előtted Elég
hogy birtoklod, hogy van, s hogy helyetted cselekszenek! Ebben rejlett
mindig és mindenkorban a nők hatalma. Milyen kár, hogy ezt Yenmon is
tudja!
Damora most örömmel gondolt arra, hogy Jardennek még
indulás előtt megüzente, ne tévessze szem elől a lányt Még nem
ismerte pontosan Hion terveit, de az sosem árthat, ha a vakarcs
közelében mindig lesz valaki a Treboah klánból. Ő nem becsülte le
Yenmon erejét, és kételkedett abban, hogy oly könnyűszerrel
kijátszhatnék, legyőzhetnék. Damora biztos volt benne, hogy a
Qwebeh klán úrnője fog még nem várt meglepetésekkel szolgálni
nekik.
Az úrnő ártatlan tekintettel nézett fel Hionra és megköszörülte
a torkát.
– Csak azt nem értem, miért engedtél a lánynak? Mit jelentettek
különös szavai? „Emlékezz Lior-Wihormra”?
Hion számított erre a kérdésre, csak azt csodálta, hogy Damora
eddig meg tudta állni, hogy ne kérdezzen egyből rá.
– Csak egy régi tartozásra hívta fel a figyelmemet – válaszolta
közömbös hangon, de magában fölöttébb jól szórakozott.
Damora furcsálkodva pislogott rá.
– Miféle tartozásra?
– Az ígéretemre, amit S’almeynának tettem!
– Hogyan? – pislogott tágra nyíló szemekkel az úrnő.
– Régi történet ez, Damora… régi. Nem szívesen beszélek róla…
de ez a lány tudta!
– Tudta?
Hion komoran bólintott
– Tudta. Vagy ő, vagy aki benne él!
– Benne él? Komolyan megrémítenek a szavaid, Hion! Csak nem
gondolod… – suttogta elképedve, de nem mondta ki végül, milyen
következtetésekre jutott.
A sárkányúr közönyösen vonta meg a vállát, neki semmi
félnivalója nem volt Ashbar első csatasárkányától.
 – Csak nem gondolod… – próbálta újra színvallásra
kényszeríteni Damora.
– Talán… Ma különös időket élünk. Ma minden változik –
suttogta sejtelmes hangon Hion –, s minden átalakul!
– Átalakul? – rebegte elhaló hangon Damora.
Ó, de még mennyire! – gondolta magában kegyeden vigyorral a
sárkányúr. Át bizony; talán még S’almeyna is!

Fénymarék sehogy sem tudott szabadulni attól a nyomasztó

érzéstől, ami korábban rátelepedett. Egyre csak az járt a fejében
hogy elveszítheti harcát S’almeynával szemben. Zavaros, sötét
gondolatok voltak ezek, rettentő titok, amit nem oszthatott meg
senkivel. Lassan már maga sem ismerte ki magát abban a bonyolult
összevisszaságban, amely a lelkét uralta, minden végérvényesen
összekeveredet benne. S a fáradtságtól, amely a kialvatlanságból
eredt, már értelmesen gondolkodni sem tudott. Épp úgy rettegett az
újabb, halált villantó lidérces álmoktól, mint ahogy attól, hogy
Ashbar első sárkányának növekvő hatalma megfosztja az önálló
akarat szabadságától.
Nem mert elaludni, miközben tudta, hogy aludnia kellene.
Kipihentnek kellene lennie, mert egyre jobban közelgett az a
pillanat, amikor majd S’almeynával kell farkasszemet néznie. S hogy
ez a pillanat hamarosan elérkezik, azt egyre biztosabban érezte.
Végül a kimerültség győzedelmeskedett, bárhogy küzdött is
ellene, elnyomta az álom. Álmában sárkányként szállt az égen.
Fiatal, játékos sárkányként csapongott, bukfencezett, könnyű
szélhullámokon lovagolt Az ég kék végtelene ölelte, és ez az álom a
sosem érzett szabadság mámorát hozta el. Rikoltva emelkedett,
hangja messze szállt. Szárnyai emelték, lökték, emelték, taszították
felfelé… fel, fel… hirtelen fájdalom vágott a testébe, szárnyai
törötten csapódtak a hátához. Iszonyat és rémület hasított bele. A
világ megpördült… a föld sebesen közeledett…
 Fénymarék arra riadt fel, hogy zuhan. Egy pillanatig nem tudta
eldönteni, vajon ez még mindig az álom vagy már a valóság?
Azonban a következő pillanatban nagyot huppant, és keményen
megütötte magát abban a csonttaréjban, amibe kapaszkodott eddig.
Hangosan felszisszent a fajdalomtól, és hallotta, hogy a háta mögött
Truh és Vikárió hozzá hasonlóan hánykolódnak, ahogy rémült
nyikkanásokat hallatva próbálnak megkapaszkodni. Szemük előtt
egy meredek sziklafal zúgott el felfelé.
Wlanseraf kicsit fékezett őrült zuhanásukon, majd berobbant
egy homályos kürtőbe, keresztülszáguldott rajta és kirobbant a
túloldalon. Végre újból felfelé kezdett emelkedni, széles
szárnycsapásokkal szállt, de szárnyvégei szinte súrolták a meredek
sziklafalakat.
Az első riadalom elmúltával Fénymarék végre jobban
körülnézhetett, és rájött, hogy egy keskeny sziklaív alatt buktak át
az imént A sárkány nem igen finomkodott a légi manőverekkel.
Jelenleg egy szűk, kanyargós szurdok vonalát követte, amely
északnak tartott.
– Hó te, hóóó! – paskolta meg Wlanseraf nyakát Fénymarék. –
Óvatosabban, hallod-e! Nem tudnál egy kicsit feljebb emelkedni? Itt
mindjárt nekirohanunk a sziklafalaknak!
S hogy még inkább nyomatékot adjon kívánságának, sarkával
kissé oldalba rugdosta Wlanserafot.
A sárkány úgy hörrent fel ennek hatására, mint egy szelindek, s
úgy hányta-vetette magát alattuk, mint egy megvadult paripa. Alig
lehetett megmaradni a hátán, s a sziklafalak és a belőlük kiálló
sziklacsonkok vészesen közel kerültek hozzájuk.
– Mit merészelsz?! – sziszegte dühtől tajtékozva a vérig sértett
sárkányúr. – Mit képzelsz te magadról, ki vagy te?
– Ó, csak egy sárkányszelídítő – susogta Fénymarék szemtelen
hangon. Valahogy megvidámodva attól a gondolattól, hogy
bosszanthatja Wlanserafot, mintha ezzel önmagának bizonyíthatta
volna, hogy nem tartozik közéjük.
Truh azonban már korántsem tartotta ezt olyan viccesnek. A
törpe idegesen kapaszkodott meg a csúszós pikkelyek közötti
taréjban, mert biztos volt benne, hogy ekkora szemtelenség hallatán
a sárkányúr azonnal a mélybe löki őket a hátáról, de az élénkzöld
színű sárkánytest szerencséjükre csak indulatosan megvonaglott
alattuk.
– Én inkább sárkányhergelőnek neveznélek! S nem ajánlom,
hogy ezt még egyszer megpróbáld! – Wlanseraf sértetten morgott –
Azon az úton haladunk, amit én jónak tartok! Nem akarom, hogy idő
előtt felfedezzenek minket. Ott lent – bökött lefelé a mancsával –,
ott eldöntheted, hogy merre araszolj tovább a porban, mint egy
eltévedt bogár a kövek között, de itt fent, itt csak én dönthetek!
Megértetted?
– Jól van, na – simította meg békülékenyen Fénymarék a
sárkány nyakát, amitől Wlanseraf még idegesebb lett, mint az előbbi
rugdosástól.
Őt ugyan ne babusgassa egy ilyen idegesítő kis vakarcs!
Morranva lehunyta a szemét egy pillanatra, s arra gondolt, hogy
sokba fog ez még kerülni egyeseknek! Nagyon sokba! Sosem bocsátja
meg, hogy a nyakába varrták ezt az undok kis békát.
– Az az egyetlen szerencséd, hogy ismertem az apádat! –
sziszegte hátra Fénymaréknak. – Különben már rég odalent találtad
volna magad! Szétloccsanva hevernél a sziklaszirtek lábánál. Ó, mily
édes, felemelő gondolat! De én még emlékszem Brendonra azokból
az időkből, amikor nem fordult népe ellen, s nem volt még
Kitaszított. Tiszteltem őt mindig! – fordította el a lányról
pillantását, és ismét az útjukba kerülő veszedelmes sziklaszirtekre
koncentrált. Zúgva kerülgette őket, nyaktörő mutatványokat
mutatott be, és csak nagy sokára szólalt meg újra. – Brendon a
kijelölt tanítóm, a Dzshabarom volt, amikor még shanob voltam.
Tartozom neki annyival, hogy nem falom fel a szemtelen leánykáját
egyből. Hmm, de ne feledd, csak elsőre voltam veled ilyen
engedékeny, te kis taknyos béka! Mert nem lesz következő alkalom!
S biztos lehetsz benne, hogy még a Dzshabarom is helyeselné, hogy
alaposan megleckéztesselek!
– Ne dühöngj már! – paskolta meg a bársonyos pikkelyeket
Fénymarék a nyak és a szárnytő közötti érzékeny hajlatban úgy,
mint aki az egész előbbi szónoklatból semmit sem hallott meg. –
Mondd csak, Wlanseraf, te mindig ilyen kibírhatatlan vagy?
Truh kétségbeesetten nagyot sóhajtott Fénymarék háta mögött
és lassú, csendes imába kezdett. Gloyvához, az őrület és a
megszállottság istenéhez fohászkodott irgalomért, azért könyörgött
buzgón, hogy legyen velük könyörületes, s engedje ki végre
markából Fénymarék szívét. De mivel a törpe hosszú élete során úgy
tapasztalta, hogy az istenek csak ritkán hallgatják meg a halandók
hozzájuk intézett imáit, ezért gyorsan számot vetett az életével is.
Megállapította, hogy szép és tartalmas élet volt, s csak azt sajnálta,
hogy most majd idő előtt fog véget érni. Lelki szemei előtt már meg
is jelent testének kicsavarodott, felismerhetetlenségig
összezúzódott képe, amint egy sziklaszirtről lóg lefelé. Hiszen ez a
szomorú sors vár rájuk, ha Fénymarék nem hallgat el mielőbb, s
nem hagyja abba a pimaszkodást. Truhnak fogalma sem volt, mi
ütött védencébe, hogy ily szemtelenül hergeli a sárkányurat, de azt
biztosra vette, ennek nem lesz jó vége!
– Kibírhatatlan? – bömbölte dühöngve Jarden nagyúr, aki az első
pillanatban levegőt sem tudott venni a dühtől.
– Hiszen mindig csak üvöltesz, háborogsz, fenyegetődzöl… –
sorolta a lány. – Te minek neveznéd ezt?
– Ahhh! Neked valóban elment az eszed! – bömbölt fel a sárkány,
és úgy hányta-vetette magát közben, hogy tótágast álltak köröttük a
csillagok, s a hold képe vadul jobbra s balra csusszant a sziklaívek
felett. – Agrrrrrrrhhhhhhh – prüszkölte Wlanseraf, s kis tűzcsóva
pöffent elő a szájából. – A helyedben én befognám végre a szám,
hallgatnék csendesen, mint a sír, s meghúzódva, rettegve ülnék a
helyemen, azt remélve, hogy ezek után még élve földet érek.
Ám Fénymarék sehogy sem tudott lakatot tenni a szájára, annak
ellenére, hogy Truh kétségbeesetten szorongatta a vállát.
– Az én helyemben? Hisz’ nem vagy az én helyemben,
nagyuram! Még csak nem is ismersz! Semmit nem tudsz rólam, így
inkább ne nyilatkozz arról, mit is tennél!
– Jaj, aranyom! – nyiffant egyet Truh. – Inkább szólj, és én már
ugrok is magamtól… minek ez a körítés?
Wlanseraf kissé hitetlenkedve rázta a fejét, és indulatosan
vetette oda a lánynak:
– Te nem félsz még egy felbőszített sárkánytól sem?
– Jarden nagyúr, én már rég kitöröltem magamból ezt a
félelmet! – Komoran meredt maga elé. A kérdés fájó emlékeket
ébresztett benne. – Amióta láttam S’lmeyna halálát, már nem félek a
sárkányok dühétől. S azóta, hogy karjaim között tartottam apám
haldokló kiorgtestét, s Brendon nagyúr távozott erről a világról, a
félelem már nem ugyanazt jelenti számomra, mint régen.
Megfogadtam magamnak, hogy sem kiorgtól, sem sárkánytól nem
rettenek meg többé… azóta én már csak önmagamtól félek!
Fájdalmas csend telepedett rájuk, s csak a szárnyak egyenletes
suhogását lehetett hallani. Talán Truh imái találtak meghallgatásra
vagy csak a sárkányúr gondolkozott el a lány különös szavain, mert
hosszú ideig senki sem törte meg a csendet. Emlékeikbe temetkezve
némán gubbasztottak a sárkány hátán.
– Hmm – morrant végül Wlanseraf – hát mégis igazak a
pletykák, közöd volt S’almeyna halálához…
– Ott voltam, igen – válaszolta óvatosan az ifjú boszorkány.
– És Jakshjalang?
Fénymarék hallgatott.
Wlanseraf nagyot szusszant.
 – Tartsd csak meg e titkot, úgyis mindenki ezután kutat – Aztán
váratlanul felnevetett – Csak azt tudnám, mire számítottam? Hisz’
Brendonnak nem is lehetett volna másmilyen gyermeke, mint egy
ilyen szájaló, szemtelen prücsök! De nem ám!
A sárkány hosszan nevetett, de nem osztotta meg velük, mit tart
olyan mulatságosnak ezen, azonban mély hangú nevetése feloldotta
a korábbi feszült hangulatot.
Sebesen szálltak tovább északnak a szurdok kanyargását
követve, majd Wlanseraf a magasba emelkedett, kihasználva az
éjszaka utolsó, sötét óráit, hogy elhagyhassa a földközeli szirteket A
sárkány széles ívet írt le a magasban, és nyugatnak fordult A
Dromw-hegység közepén húzódó lankásabb dombok sorát hagyták
maguk mögött.
Órákkal később halvány, derengő szürkeség született a keleti
horizonton, az ég pereme előbb zöldesre, majd kékesre váltott, s a
nap végül kibukkant a hegyek taréja fölött. Tűzvörös korongként
emelkedett a magasba, de felbukkanásakor a telihold még mindig
ezüstösen ragyogott, uralva a nyugati tájat és a mindinkább
fogyatkozó csillagok hadát. Olyan volt, mintha két nap lett volna
egyszerre az égen, s mintha viaskodnának, ki birtokolja a felhők
birodalmát. Végül a hold megadta magát, kerekded arca
mindinkább elhalványodott, s a nyugati horizont szürkeségét is
felváltotta a világosság.
Fénymarék hosszan gyönyörködött e látványban: a mélyben
feltűnő sziklaívek, a völgyekben bújó, zöld erdősávok, a kanyargó,
bukdácsoló patakok csillogó látványában. Az alábukó vízesések
rohanásának zaja csendes mormogásként keveredett össze a
magasban mindig fújó szél zúgásával. Határtalanul élvezte a
repülést, mintha idefent minden korábbi gáttól megszabadult volna,
mintha valóban szabad lenne, a lelke repülne, s testét nem kötné
semmi sem. E csodálatos érzés elnyomta korábbi aggodalmait.
 Wlanseraf hirtelen alábukott, sebesen siklott lefelé, s újra
bevette magát a hegycsúcsok közé, amelyek a lankás dombokat
követően most újra komor, megmászhatatlan szirteket
növesztettek. Végül a nagy, zöld színű csatasárkány az egyik kopár
sziklaperemen leszállt. Alattuk meredek, éles sziklatüskékkel
csipkézett, járhatatlan hegyfal zuhant a mélybe, felettük
megmászhatatlan sziklaorom magasodott.
– Pihennem kell – morranta a sárkány, és türelmetlenül
megrázta magát, hogy végre leszállásra ösztökélje utasait.
Fénymarék könnyedén szökkent le a földre, Susogó egyből
kiperdült kezéből, és vidám rohangászásba kezdett. Szimatolva fel s
alá futkosott az alig tíz lépés széles, kopár sziklaplatón. Vikárió
óvatosan lecsusszant a sárkány oldalán, látszott rajta, hogy kissé
megkönnyebbült, s igyekezett mind távolabb kerülni Wlanseraftól,
Truh azonban már nehezebben mozdult, mint társai, elgémberedve
kászálódott lefelé. Nem mert ugyan túl hangosan panaszkodni az
utazás ilyetén módja ellen, de azért elfojtott dünnyögését mindenki
meghallhatta, aki akarta.
Amikor végre a törpe is lejutott, a sárkány összegömbölyödött,
fejét forgatgatta, s a mozdulat közben átváltozott. A következő
pillanatban már Jarden nagyúr komor alakja állt mellettük a
sziklapárkányon. Szótlanul ellépett mellőlük, kisétált a perem
szélére. A kiorg a nyugati horizontot bámulta kitartóan, az előttük
elterülő, egyre alacsonyabb hegycsúcsok sorát, s a Drornw-hegység
utáni távoli zöldvilágot, a végtelen hullámzó erdőségeket. Valahol
ott, a messzeségben állt Ornon vára.
Truh és Vikárió letelepedtek egy-egy nagyobb kőre, és egyből
falatozni kezdtek, de Fénymarék nem tartott velük. Inkább ő is
kisétált a meredély szélére megcsodálni az ismeretlen tájat. Susogó
vidám ugrálások közepette érkezett bal felől, a moa-moa már
berohangálta az alig húsz lépés széles, tíz lépés mély platót, s most
nagy lendületet vett, hogy szokásához híven felfusson Fénymarék
vállára.
– Most ne, kicsi!
De a figyelmeztetés már elkésett. Susogó rohamával majdnem
ledöntötte lábáról a lányt, aki így kénytelen volt egy újabb lépést
tenni a szakadék széle felé. Vészesen imbolygott, lába alól
kőmorzsalék hullott a mélybe. Hirtelen azonban egy kéz fonódott a
csuklójára, erősen megmarkolta, és minden finomkodás nélkül
beljebb rántotta. Jarden nagyúr volt az, aki most szigorú arccal
meredt rá.
– Jobban is vigyázhatnál! – Majd durván még beljebb
penderítette.
Fénymarék már épp méltatlankodni akart, amikor a kiorg
feszülten felkapta a fejét, és a fölöttük magasodó orom felé bámult
Testtartása közelgő veszélyről árulkodott.
– Elhallgass! – szólt rá figyelmeztetően, pedig Fénymarék még ki
sem nyitotta a száját.
Jarden még mindig szorította a kezét, s továbbra sem engedte
el. Sietősen maga után vonszolta, és behátrált a sziklafalig Truh és
Vikárió mellé.
– Valami közelít!
Mindannyian felfelé bámultak, arra, amerre Jarden nagyúr
figyelt, azonban ők nem láttak vagy hallottak semmit, csak a
meredek sziklafal emelkedett előttük, eltakarva előlük a kilátást.
A kiorg ekkor meglepő dolgot művelt. Kioldotta hosszú
utazóköpenyének csatját, és mintha csak ki akarná rázni,
meglobogtatta a köpenyt, majd széles ívben föléjük kanyarította. A
fekete szövetdarab azonban nem hullott alá, mint az várható lett
volna, hanem megállt a fejük felet, s ott lebegett a levegőben, mint
egy széles sátortető. A kiorg is behúzódott ideiglenes fedezékük
mögé, és továbbra is feszülten figyelt felfelé.
 Most már ők is meghallották; szárnysuhogás a magasból. Sok
szárny suhogása.
Jarden csettintett, s a köpeny fekete színe fakulni kezdett,
barnás, szürkés foltokat vett fel, erezetek jelentek meg rajta, s épp
olyanná vált, mint a mellettük lévő sziklafal. Teljesen egybeolvadt
vele. Odafentről bizonnyal nem lehetett megkülönböztetni a többi
szürke bazalttömbtől.
Szűkösen fértek csak el alatta. Fénymarék próbált kikandikálni,
hogy jobban lásson, de a kiorg visszahúzta, s rosszallóan meredt rá.
Ekkora azonban már megjelentek látóterükben a zaj okozói.
Hatalmas, fehér színű, szárnyas lények röpültek nyugat felé. Egész
csapat, lehettek vagy tucatnyian.
– Huornok – suttogta Fénymarék meglepetten, valahogy nem
számított rá, hogy az életben még egyszer újabb huornokkal
hozhatja össze a sors.
Jarden hosszan hunyorított a röpülő csapat után, az ő szeme
élesebb volt, messzebbre látott, mint társaié.
– Azok, méghozzá Murlok nagyúr szolgálatában!
– De ennyien?
– Mi meglepő van ezen? A Rholnoy klán területén lévő
hegyvidék az otthonuk. Murlok szívesen fogadja szolgálatába őket.
Több százan lehetnek jelenleg is a Rholnoy klán seregében, s
néhányan még Murlok közvetlen testőrségébe is bekerülhetnek. A
nagyúr nagy hasznukat veszi, mert hűségesek, erősek és kitartóak.
– Tudom! Volt már szerencsém a fajtájukhoz.
– De vajon hová tartanak? – kottyantotta közbe Truh.
Jarden hosszan töprengett
– Az útirányuk megegyezik a miénkkel… nem északnak szállnak
a Rholnoy klán földjei felé, hanem nyugatnak a Qwebeh birtokok
közepe felé… Ez valóban különös!
A huorn csapat már messze járt, s Vikárió kikukkantott az
ideiglenes menedék alól, de aztán gyorsan vissza is lépett.
 – Micsoda nagy jövés-menés van erre! Az ember nem is hinné,
hogy már egy ilyen világtól elzárt helyen sem falatozhat az ember
nyugodtan… – ujjával a távolba bökött, oda, ahol egy újabb sötét folt
tűnt fel az ég peremén.
Meglehetősen messze volt tőlük, s a reggeli párával telt
levegőben alig lehetett kivenni körvonalait, de hatalmas test volt és
gyors röptű. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit látnak bal felől
közeledni.
– Egy kiorg! – állapította meg Jarden, és még komorabb lett,
mint eddig. – Minden bizonnyal a Qwebeh klán egyik kissárkánya,
aki ellenőrző körúton jár!
Az ismeretlen kiorg valóban a kissárkányok egyike lehetett,
mert alakja karcsúbb volt és termete kisebb, mint egy
csatasárkányé. Wlanseraf legalább kétszer olyan hosszú volt, mint a
távolban suhanó sárkány, és ha harcra került volna sor,
könnyűszerrel fölébe kerülhetett volna. De egy szemlélődő törpe
vagy egy ember számára így is félelmetes látványt keltett, ahogy a
kissárkány a hajnali égbolton keresztülvitorlázott. A sárkány
hirtelen irányt váltott, s a huorn csapat felé fordult, bizonyára
észrevette a betolakodókat A sziklaplatón bámészkodók számára
nyilvánvaló volt, hogy hamarosan keresztezni fogja a huornok útját
– Kruinoy lehet az – hümmögte Truh szemét meresztgetve a
távolba –, ő szokott erre kerülni, gyakran portyázik a hegyek felett.
Yenmon úrnő bizonnyal Ornonba rendelt mindenkit a vár
védelmére. S most a kissárkányokat kiküldte, hogy ellenőrizzék a
nagyobb csapatok által járható útvonalakat. Úgy nézem, a huornok
hamarosan komoly bajba kerülnek! Murlok szolgái nem szívesen
látott vendégek e vidéken, sem a földön, sem a levegőben.
De jóslata nem vált be, csalatkoznia kellett, mert a sárkány,
amikor beérte a huorn csapatot, nem támadt rájuk, hanem melléjük
szegődött, s együtt szálltak tovább nyugat felé.
 Jarden sötéten nézett maga elé, ő is hasonló következtetésekre
jutott az előbb, mint a törpe. S most gyanakodva szemlélte az együtt
távolodó, apró ponttá zsugorodó alakokat. Biztos volt benne, hogy
az imént nem tévedett, s jól látta, hogy a felettük elszálló huornok
nyakából a Rholnoy klán címerdíszei csüngtek alá.
Vajon mi folyik itt?
Fénymarék végre kiszabadította a kezét a kiorg markából, mert
Jarden még mindig szorongatta a karját. A kiorg talán csak
megfeledkezett róla a nagy töprengés közepette vagy nem bízott
abban, hogy a lány nyugton tud maradni.
– Induljunk tovább! – lépett előre egyből, ahogy kiszabadult –, a
huornok már messze járnak!
– Jobb lenne várni még kicsit, aranyom, Vikáriónak igaza van,
túl nagy itt a nyüzsgés, és… – de Truh nem tudta befejezni a
mondatot, mert váratlanul halk, súrlódó nesz hallatszott. A hang
felülről jött, egyre hangosabb lett, majd sivításba csapott át.
Még Jarden is felkapta a fejét meglepetésében.
– Kifelé! – harsogta egyből.
A föléjük boruló köpenytől semmit sem láthattak, de ahányan
voltak, annyifelé ugrottak a figyelmeztető kiáltásra. A következő
pillanatban valami átszakította lebegő fedezéküket, és hangos
robajjal csapódott a földhöz. Jókora sziklatömb volt, amely a
magasban vált le a sziklafalról, de hogy nem magától mozdult ki
helyéből, azt nem is kellett egymásnak magyarázniuk, mert
nyomában fehér testek zuhantak alá. Épp oly szélvészsebesen
érkeztek, mint az iménti kőtömb, csakhogy ezek a testek karmosak
voltak és csőrösek, s szárnyvégükön a pengeéles tollak fémesen
villantak. Jellegzetes huorn vijjogás törte meg a csendet.
Hárman voltak, mind jól megtermett huorn harcos, s gyilkolásra
készen vágódtak közéjük. Bizonnyal az előbbi csapattól maradtak le,
s felfedezték a sziklaperemen társaik után leselkedőket. A három
ember és a törpe könnyű prédának tűnhetett számukra.
 Jarden jókorát taszított Fénymarékon. A lány több méternyit
röpült a levegőben, benne rekedt a levegő, s iszonyú nyomást érzett
a mellkasában. Meglepetten huppant le a földre, s a mellkasát
feszítő érzés azonnal megszűnt. Nem is gondolta volna eddig, hogy
ilyen erő lakozik a férfi testében, mert olyan könnyedén hajította el
a szilatömb útjából, mintha csak egy szalmaszálat fújt volna odébb.
Beleszippantva a levegőbe, azonban egyből megértette, hogy a kiorg
mágiát használt. A lökéshullám édes illata még beburkolta a testét,
körüllengte, s bár gyorsan enyészett el a szélfutta sziklaperem friss
levegőjében, de ez a kevés is felbolygatta Fénymarék érzékszerveit,
kiélesítette látását, hallását. Régi ízeket és emlékeket idézett. De
mindezen gondolatok csak átcikáztak rajta.
Pördült egyből vissza, és még látta, amint az egyik huorn
rátámad Truhra. A törpe félig még a földön térdelt, de gyorsan
kitért a vijjogva közeledő madárember útjából, elvetődött, oldalra
gördült, és ahol az imént még Truh térdelt, a következő pillanatban
már Vikárió alakja jelent meg kivont karddal a kezében. A zsoldos
mintha csak a földből bújt volna elő.
A másik huorn Jardennal került szemben, a kiorg hangosan
elbődült mérgében, nagyon dühíthette, hogy így meglepték.
Fénymarék látta azt a jellegzetes mozdulatot, ahogy a kiorg nagyúr
megrázza magát. Ennek a huornnak sem adott volna sokat az
életéért
De hol a harmadik? – pillantott kőibe, s hirtelen rémület szállta
meg, amint a sziklaperem közelében megpillantotta a vadul
rohamozó huornt.
– Susogó, vigyázz! – kiáltotta rémülettel, s gondolkodás nélkül
vetődött feléjük.
A huorn, aki az imént hoppon maradt, amikor Fénymarék oly
káprázatos sebességgel tűnt el lecsapó karmai elől, egy útjában
felbukkanó kis lény után suhant. Susogó cikázva menekült előle,
kihasználva a kisebb-nagyobb törmelékeket, de sokáig nem
futhatott a hevesen rohamozó huorn elől, mert a sziklaplató véget
ért A moa-moa megperdült, minden szőrszála égnek állt, s árkát,
mint egy harci zászlót a magasba csapta. Hangosan prüszkölt és
vicsorított.
Ha nem lett volna véresen komoly a helyzet, Fénymarék
bizonnyal mulatságosnak találta volna a hatalmas fehér tolltömeg
karmai előtt harciasan ugráló, apró, fekete szőrcsomó látványát. A
lány jókora ugrásokkal közeledett feléjük, nem mérlegelte, mit tesz
majd, ha eléri a huornt, csak azt tudta, hogy Susogó veszélyben van.
Szárnyaskarom! – vijjogott fel a kicsi harcias hangja Fénymarék
fejében. – Szárnyaskarom, ssssshhhargaaaaassssshhh!
A következő pillanatban még a lány is összerándult a rátörő
zavaros képek hatására, de a huorn, akiié támadását Susogo
valójában koncentrálta, valósággal belerázkódott a szellemi
csapásba, és heves rángatódzásba kezdett, elvétette a lépést, s
szárnyai összevissza csapódtak. A szárnyvégek félelmetes pengéi
irányítatlanul, harsogva szelték a levegőt, saját lábszárát metszve
keresztül. A huorn bömbölt fájdalmában és vinnyogott eszelős
félelmében, s e két hang összekeveredve tört fel belőle.
Fénymaréknak fogalma sem volt róla, hogyan képes ilyen hangokat
kiadni a csőrével.
Susogó bátran vetődött előre, egyenesen a huorn hosszú nyaka
felé. A madárember csapkodó mozdulata félresöpörte a moa-moát
az útból, és a kis állat nyikkanva csapódott a köveknek. Ekkor
azonban már Fénymarék is elérte őket. Kézfeje lilásfényben izzott,
észre sem vette, mikor kelt életre benne a lüktetés, már oly
természetes volt, hogy S’almeyna szellemének egy része vele van. A
sárkánymancs lecsapott. A huorn jobb szárnyánál markolt bele a
selymes tapintású tollakba. De a puha, zizegő érzésnek csak az
emléke vibrált át rajta, mert a kéz, S’almeyna mancsa nem
foglalkozott ilyen finomságokkal. A karmok feltartóztathatatlanul
hatoltak át a tollakon, izzó lángokkal emésztette el őket.
Belemélyedtek a bőr alatt húzódó, vaskos izomkötegekbe, s
morzsoló szorításuk alatt ropogva törtek a szárnyvég könnyű,
üreges csontjai. Valósággal letépte a huorn szárnyát. Fénymarék
még látta a hátrapillantó csőrös arc döbbent rémületét, hallotta a
madáremberből feltörő fájdalmas kiáltást. De a huornnak többre
már sem ideje, sem lehetősége nem maradt mert a következő
pillanatban megcsúszott a sziklaplató kőmorzsalékos peremén, és
hangos vijjogások közben alábucskázott a mélybe.
Fénymarék egyből perdült tovább, ugrott, hogy Susogón
segítsen, de megkönnyebbülve látta, hogy a kicsi már ismét talpon
van, s hangoskodva prüszköl. A látvány kisöpörte belőle az imént
rátelepedett kábító érzést, a gyilkolás édes gyönyörének ízét. A
mámor eltűnt, de emléke szomorú bánatot hagyott maga után. Csak
ekkor jutott el tudatáig a hátuk mögül hallatszó mély, dühös
morgás. A sziklák enyhén remegtek e visszafogott hangtól, egy
felingerelt sárkány szuszogásától. Wlanseraf alakja ott magasodott
fölöttük. A sárkány feje szimatolva járta őket körül, orrlyukából
párás gőz csapott elő. Fénymarék érezte a semmivel össze nem
téveszthető illatot, a sárkány belsejéből áradó, fémes forróság
leheletét, ahogy a léghullámok a tarkóját cirógatták.
A zöld csatasárkány borostyánkő szemének mélyén, amelyből
eddig mindig melegség sugárzott, most vad, engesztelhetetlen tüzek
lobogtak. Wlanseraf mancsai alól fehér tollcsomók szállingóztak
szerteszét, ahogy még közelebb nyomakodott hozzájuk. Fénymarék
végre megpillanthatta a sárkány másik természetét, most még
hatalmasabbnak, még félelmetesebbnek láthatta a Treboah klán
csatasárkányát, mint ezelőtt bármikor.
A fiatal boszorkányban csak ekkor merült fel a kérdés: vajon
hogyan lehetséges, hogy Damora úrnő vezeti a Treboah klánt, s nem
a fölötte tornyosuló, hatalmas csatasárkány? Vajon mi állhat
Wlanseraf útjában, hogy megszerezze a klán fölötti irányítást? Mert
ahogy most Fénymarék őt elnézte, el sem tudta képzelni, hogy
ennek a szilaj erőnek bármi hatalom ellenállhatna. Megkérdezni
természetesen nem merte Wlanserafot erről, de ahogy lenyűgözve
nézte őt, egyre jobban izgatta ez a kérdés. Fénymarék máris biztosra
vette, hogy előbb-utóbb ki fogja deríteni ezt a rejtélyt.
Társaikat nem látta a sárkány zöldpikkelyes testétől, a szűk
sziklaplatón teljesen eltorlaszolta előle a kilátást.
Fénymarék bal kézfeje még mindig zsibongott, s enyhe, lilás
fénnyel világított, a bőrkézvédő ismét eltűnt a kezéről, így semmi
sem rejtette azt a földöntúli ragyogást, amely S’almeyna szelleméből
áradt. A lány sután a háta mögé rejtette kezét, de Wlanserafnak nem
volt szüksége rá, hogy lássa, mert azonnal megérezte egy másik
sárkány mágikusillatát a lány körül, s hamar ráébredt arra is, hogy az
illat nem csak körbefonja a karcsú lányalakot, de az Fénymarékból
árad.
Wlanseraf kíváncsian nagyot morrant, és villás nyelve
szisszenve ízlelte meg Fénymarék körül a levegőt. A lány érezte
ahogy a háta mögé is becsapódik, mint egy ostor vége, s végig
csúszik a karján.
– Haaahhh! – lehelte a sárkány. – Ezt eddig nem is említetted!
– Nincs mit beszélni róla!
– Engem azért érdekelne…
– Törődj inkább a magad dolgával! – vetette oda dacos
indulattal, hogy zavarát némileg leplezze. Fénymarék kezét gyorsan
köpenye alá rejtette, s hangja haragosan csattant újra, mintha nem
is egy hatalmas sárkányhoz beszélt volna. – Ez az ügy csak rám
tartozik!
A sárkány rosszallóan morgott, de hátrább húzta a fejét, s
amikor megszólalt, találkozásuk óta most első ízben szólt hozzá oly
tisztelettel, mint ahogy azt egyenrangúak egymás közt teszik. De ez
a távolságtartó hang, amely valójában S’almeynának szólt, talán
még jobban megrémítette a lányt, mint az, amikor kis békának
nevezte őt Wlanseraf és mélybe taszításával fenyegette.
 – Valóban, a te dolgod, Ayostion-Qery Yeloy, csak te dönthetsz
róla, mi módon pusztítod el magad! No meg persze S’almeynáé!
Mert azt ne hidd, hogy nem lesz beleszólása ebbe! – Wlanseraf
szemében már kihunytak az imént még oly harciasan lobogó tüzek
és szánalom fénylett fel bennük. – Nem szívesen avatkozom bele
Ashbar első csatasárkányának titkos ügyleteibe, de talán elkelne
némi segítség, hogy megoldd ezt az aprócska kis gondot… shanob!
– Nem vagyok shanob! Én csak egy lápi boszorkány vagyok, aki
egymaga járja az útját. Mindig elboldogultam egyedül is! Eztán sem
szorulok rá senki segítségére! Főként nem egy kiorgéra!
– Ahogy gondolod, Yeloy, ha ez a hit megfelel neked, de ez a
lassú átváltozás nagyon fájdalmas és veszélyes lehet egy hozzáértő
segítsége nélkül. Én talán tudnék…
Fénymaréknak fogalma sem volt arról, vajon most miről beszél
Wlanseraf, de nem is akarta megtudni. Szemében izzottak a
bíborpettyek, s fényesen villogtak.
– Ha valaha segítségre lesz szükségem, tudom, hogy kihez
forduljak! Inkább induljunk végre, csak vesztegetjük itt az időnket!
Megmagyarázhatatlan, féktelen düh kerítette hatalmába, e
dühöt a tehetetlenség érzése szította fel benne. Nem tudta ezt
másként palástolni, minthogy ellökte magától a segítőszándékkal
felé nyújtott kezet. Nem kért Wlanseraf szánalmából. Haragudott a
sárkányra, amiért tudomást szerzett a titkáról. Haragudott rá, még
akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy nem titkolhatja el sokáig
egyetlen kiorg előtt sem Ashbar első csatasárkányának jelenlétét.
– Kár rejtegetned, hisz’ nyilvánvaló… csak idő kérdése, és
S’almeyna hamarosan visszatér közénk!
Fénymarék úgy érezte, mintha kést döftek volna szívébe, de
azért nyugalmat erőltetett magára.
– S’almeyna halott! Az avaraghgyűrűje meghasadt, s ő nem
térhet vissza általa! Vége! S’almeyna nem tér vissza soha többé! Ez
csak… – pillantott le a kezére. – Ez valami egészen más!
 A sárkány odébb moccant, mintha csak vállat vonna, és úgy
dörmögte, mintha csak magával beszélgetne.
– Az a lány, aki Lángőrző Fénymarék nevét viseli, jobb, ha
tisztában van vele, hogy a kiorg léthez több út is vezethet! Van
gyors és tiszta, s van lassú és fájdalmas…
Fénymarék nem válaszolt, csak elfordította a sárkányról a
tekintetét. Brendon az életét áldozta azért, hogy megmentse őt a
kiorggá válástól. Hát nem fog megrettenni egy ismeretlen kiorg
homályos célzásaitól. Ha Brendon úgy gondolta: ez az egyetlen út,
ami a szabadulásához vezethet, akkor az úgyis van! S neki nincs más
dolga, mint hinni ebben és meglelnie azt a vékony csapást, amely az
ingoványon átvezet.
Vikárió hórihorgas alakja tűnt fel a sárkány mellett, kardját
lóbálva lépett közelebb, a kardról még csöpögött a vér.
– Micsoda egy harcias dög… – mérgelődött a zsoldos, és szakadt
ujjasát szemlélte. – Nézd csak meg, Yeloy, hogy mit művelt vele!
– Jól vagytok? Hol van Truh?
– Semmi gond, aranyom! – bukkant fel a törpe is a zsoldos
mögött – Csak Vikárió még nem tapasztalta meg a fajtájukat. De
Wrookhoz képest ez csak egy kis ártalmatlan madárka volt.
Wrook említésére Fénymarék nagyot sóhajtott. Az a huorn, bár
sosem álltak egyazon oldalon, gyakran hiányzott neki. Volt valami
különös, belső tartás Wrookban, ami kiváltotta Fénymarék
tiszteletét. A lány gyakran gondolt arra, hogy Wrook milyen jó társ
lehetne, s mennyit tanulhatna tőle, ha közös cél érdekében együtt
járnák a rengeteget. De a huorn már eltávozott, s ha létezik
napfényes huorn túlvilág, akkor most minden bizonnyal ott sütteti a
hasát a napon, és nyakát forgatva, hatalmas fekete szemeivel tekint
le onnan rájuk.
– Itt maradunk, míg ránk nem sötétedik – szólt Wlanseraf.
– Nem épp bölcs döntés, nagyuram! – lépett elé Truh. –
Szerintem Kruinoy vagy a kissárkányok valamelyike hamarosan
visszatér ide. Innen jól belátható a nyugat felé húzódó, egyre
alacsonyabb dombok sora és a mélyben kígyózó út. Ez itt az
Őrszikla.
– Őrszikla? Miféle Őrszikla?
– Jártam már itt egyszer Brendon nagyúrral. De akkor sötét
éjszaka volt, s csak percekre pihentünk meg itt. Régen volt… Attól
tartok Krunioy és a huornok épp ide beszéltek meg találkozót. S ez a
három huorn sem véletlenül szállt le itt!
– Ez előbb is eszedbe juthatott volna! – morranta a sárkány
gondterhelten, s az előttük húzódó, békésnek tűnő tájat szemlélte. –
Nem szívesen emelkedek a magasba fényes nappal. Ellenséges
területek fölött járok. S igencsak aggasztó, hogy Murlok szolgáit és a
Qwebeh klán kissárkányát együtt láttam az imént.
Truh komoran bólintott, őt is nagyon zavarta ez a dolog.
– Az biztos, sötét dolog van készülőben, ha Yenmon úrnő
legfőbb ellenségével kezdett tárgyalásokat. Mert mi más dolguk
lehetne a huornoknak e földeken? Igen csak súlyos lehet a helyzet
Ornonban, ha idáig fajultak a dolgok.
Wlanseraf nem válaszolt, hosszan mérlegelte a helyzetet.
– Innen pár órányi út még Ornon vára. Keresnünk kell egy
másik helyet, egy olyat, ami alkalmas rá, hogy szemmel tartsuk a
környéket, de egyben könnyen védhető is. Tudsz ilyet Truhnska?
– A magas szirteket nem ismerem túl jól, ide tényleg csak
szárnyakon lehet feljutni. Ha javasolhatnám nagyuram, kerüljünk
ismét északi irányba – bökött a távolba, s az ujjával széles ívet írt le
a levegőben –, biztonságos távolságban haladjunk az úttól, mert az
Ornonba vivő szekérutat bizonnyal ellenőrzik majd. A hegyeken
csak ezen tud átkelni egy nagyobb sereg. A Qwebeh klán jelenleg
azonban nem rendelkezik akkora erővel, hogy az egész területet
ellenőrzésük alatt tarthassa. Ha közel szálluónk a dombok felett,
látótávolságon kívül az úttól, talán sikerül észrevétlen elérnünk a
Fartun-hegyhez. Az már közvetlenül Ornon sziklái mellett
emelkedik. A hegy lábánál van a gázló, ahol az út kibukkan a
dombok közül, s abba a szurdokba torkoll, amely Ornon várához
vezet. A Fartun hegyet meredek és járhatatlan erdőség borítja, s
odafent, a gázló fölötti meredélyen van egy sziklabarlang. Többször
táboroztam már ott.
– Biztonságos?
Truh vállat vont
– Amennyire háború idején bármi biztonságos lehet. De azt a
helyet kevesen ismerik – kelletlenül elhúzta a száját. Brendon egyik
búvóhelye volt. Szerintem még Yenmon úrnő sem ismeri. Az úrnő
sosem sejtette, hogy fia oly közel van hozzá.
Jarden nagyúr nehéz döntés előtt állt. Megbízhat-e a törpében?
Követheti-e a sokat tapasztalt törpe bölcsnek tűnő tanácsát? De
vajon nem kockáztat ezzel túl sokat, hiszen lehet, hogy egy
ismeretlen csapda felé sétál? Truhnskáról köztudott volt, hogy
évtizedekig a Qwebeh klán szolgálatában állt, de Jarden azt is tudta
róla, milyen szoros szálak fűzték a törpét Brendon nagyúrhoz, s
mindig hűséges volt hozzá, még Yenmon ellenében is. Bár eddig
egyikük sem említette, de Jarden nagyúr és Truh régről ismerték
egymást, azokból a régi időkből, amikor a világ még nem ilyen
komor, háborgó arculatát mutatta.
Csapda? – töprengett magában a kiorg. Minden lehetséges!
De ő most nem kockáztathatja meg, hogy elvonják figyelmét.
Damora túl szeszélyes és önfejű. A Treboah klánnak az elkövetkező
napokban nagy szüksége lehet egyik legerősebb sárkányára, főként,
ha meg akarják ostromolni Ornon várát. Jarden ugyan ellenezte ezt
a tervet, mint ahogy a Hionnal kötött szövetséget is, de hajlandónak
mutatkozott fejet hajtani Damora akarata előtt. Nem látta
időszerűnek az ellenségeskedést, egy nyílt szakítást követő
belháború tovább zilálta volna a Treboah klán amúgy is törékeny
egységét. És Jarden nagyúrban a klánja iránt érzett felelősségtudat
mindennél erősebb volt.
 Ebben a helyzetben, ha csak Truhról és a számára ismeretlen
zsoldosról lett volna szó, Jarden gondolkodás nélkül visszafordul,
magukra hagyva őket. Majd csak lemásznak a sziklapárkányról
valahogy. Azonban itt volt ez a makacs, kis szájaló béka is. Jardent
többször meglepte már, amióta elindultak, s a kiorg gyanította,
vannak még rejtett titkai. Jobbnak látta, ha továbbra is szemmel
tartja a lányt, bármennyi bosszúságot okozzon is ez neki.
Habár nagyon kockázatos volt nappal szárnyra kelni, de végül
mégis úgy döntött, talán megéri folytatni az utat, mert így nem csak
azt derítheti ki, hogy első megérzése S’almeynával és a lánnyal
kapcsolatban igaznak bizonyulhat-e, hanem talán még arra is
sikerül fényt derítenie, miben mesterkedik Yenmon és Murlok. S ez
az információ a készülő ostrom előtt fölöttébb lényeges lehet a
Treboah klán számára.
– Gyerünk, másszatok fel! – parancsolt rájuk Wlanseraf. –
Megnézzük azt a barlangot.

5. Sárkányok földön s égen

Wlanseraf, Truh tanácsát követve messzire kerülte a hegyeken

átvezető szekérutat. Alacsonyan szállt, kihasználva a hegyvonulat
nyújtotta fedezékeket, s így néhány órával később minden további
bonyodalom nélkül eljutottak a törpe által említett barlanghoz. Az
egész délutánt a barlang mélyén töltötték, várva az esti sötétségre,
az órák eseménytelenül teltek.
Vikárió halkan horkolt földre terített köpenyébe burkolózva.
Jarden nagyúr a félhomályos barlang mélyére húzódott, és lehunyt
szemmel támasztotta a sziklabarlang falát. Azt, hogy vajon aludt-e
vagy csak lehunyt szemmel pihent, nehéz lett volna megmondani,
de a kiorg már órák óta meg sem moccant. Fénymarék és Truh a
barlang szájához közel telepedtek le, és halkan beszélgettek.
– Mit gondolsz róla? – pillantott Jarden felé a lány.
– Emlékszem rá. Valóban Brendon tanítványa volt, s az apád
kedvelte őt, de ez még a Brendon kitaszítása előtti időben történt, s
azóta sok minden megváltozott Az a véleményem, hogy Jarden
nagyúr, most ébredezik.
– Ezt hogy érted?
– A kiorggá válás hosszú folyamat A kiorg lét első állomása,
amikor az ifjú jelöltből novícius lesz, majd hosszú évek tanulása
után drakón pappá szentelik, s ha alkalmasnak bizonyul és
szerencséje is van, kijelölik a Szunnyadó Nagyok egyikének
shanobjává. A második lépcső, amikor a sárkány visszatér, és
elfoglalja az ember testét az avaragh éjszakáján. Ezután kezdődik
egy hosszabb folyamat, amely akár évtizedekig is eltarthat, s tán ez
a legnehezebb, mert ilyenkor a sárkánynak és embernek össze kell
csiszolódnia – a törpe fájdalmasan nagyot sóhajtott ennek az
egymásra találásnak a végkimenetelét megjósolni nagyon nehéz.
Jessina úrnő jól példázza ezt. Ő erős volt, tán még erősebb is, mint
Brendon… mégis, igen, azt hiszem, végül alulmaradt S’almeynával
szemben. Végül már teljesen elveszett az eredeti személyisége,
S’almeyna egyszerűen bekebelezte őt.
Fénymarék komoran bámult maga elé.
– De ugye, ez nincs mindig így?
Truh hirtelen rádöbbent, milyen butaságot is beszélt az előbb.
– Oh-ho-ho-hó, aranyom, hát persze hogy nincs! – nevetett fel,
és átölelte a lány vállát, de vidám nevetése erőltetetten hatott. – Ott
van rá Brendon példának. Ő és Jakshjalang nagyon jól megértették
egymást, szövetséget kötöttek, és Brendon sok mindenben
befolyásolni tudta a hatalmas sárkányt, s Jakshjalang hallgatott rá!
– Ki is taszította őket a Finel!
 – No igen, ki, de az már egy másik történet! Azonban azok voltak
életem legizgalmasabb évei!
– És Jarden? Azt mondtad, ő most ébredezik. Ezt nem egészen
értem.
– Közel negyven éve annak, hogy Jardent shanobnak jelölték,
fiatal kölyök volt még akkor. Brendon lett a dzshabarja, a tanítója.
Hosszú évekig foglalkozott a fiúval. A dzshabar személyén nagyon
sok múlik, s szerintem Brendon jó munkát végzett. Figyeld csak meg
őt, aranyom. Jarden látszólag épp olyan, mint minden más kiorg, de
mégis van benne valami…
– Ühüm – bólogatott Fénymarék. – Beképzelt, gőgös,
kiállhatatlan…
– Nem, nem! – rázta fejét Truh. – Van benne valami, ami engem
állandóan Brendonra emlékeztet. Ő sem volt épp barátkozó típus,
ezt igazán nem mondhatjuk el róla, s bizony nehezen engedett
magához közel idegeneket. Én azonban hiszek benne, hogy Brendon
átkosnak kikiáltott tanításai termékeny talajra hullottak, különben
már egyikünk sem élne! Amilyen pimasz voltál vele, csoda, hogy
még itt ülünk és beszélgetünk.
– Nem tehetek róla, Truh, de annyira bosszantott a lekezelő
gőgje, utálom, amikor levegőnek néznek! Igazán nem tudom
megmagyarázni, mi ütött belém, de van ebben a kiorgban valami,
ami… ami egyre csak piszkál… ami egyre ingerel… ami…,
– Na látod, ez az! Ez a valami! De azért jobb lenne, ha végre
lakatot tennél a szádra, aranyom. Én úgy gondolom, Jarden nagyúr
és Wlanseraf ez alatt a pár évtized alatt már összeszoktak.
Szövetségük lassan beérik, s egy újabb lépcsőfokra léphetnek fel.
Nagy kiorg válhat belőle, akár a Treboah klán első sárkányura is
lehet
– Csak éppen Damora ott áll útjában.
– Kevesen sírnának Damora után! Való igaz, nagyon
veszedelmes asszony! Jarden nagyúrnak óvatosnak kell lennie, ha
tényleg meg akarja szerezni a klán fölötti hatalmat! Bár attól tartok,
Damora is pontosan tudja, milyen veszélyes lehet rá Jarden nagyúr,
gyanítom, az úrnő egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét.
– Most mégis elengedte maga mellől.
– Biztos lehetsz benne, hogy oka volt rá!
Vikárió horkanva fordult át a másik oldalára.
– Ne pusmogjatok már annyit, inkább pihenjetek. – mormogta
oda nekik nagyot ásítva, és már aludt is tovább.
– A vén csontnak igaza van, aranyom, aludjunk, nehéz éjszaka
áll előttünk.
Azonban Fénymaréknak nem volt kedve aludni, nem akart újabb
rémálmokkal szembenézni.
– Truh – húzódott közelebb a törpéhez. – Brendon tényleg itt
bujkált?
– Igen – ásított nagyot a törpe. – Gyakran húzta itt meg magát.
Ez a barlang ugyan nem nagy, de zegzugos és több kijárata is van.
Brendon ezen a vidéken nőtt fel, úgy ismerte ezeket a hegyeket,
mint a tenyerét. Itt aztán senki sem kaphatta el. Yenmon pedig csak
ímmel-ámmal kerestette.
Fénymarék a barlang bejáratának biztonságából nézte a
távolban kéklő sziklacsúcsokat, Ornon hegyét, s a délutáni bágyadt
napsütésben a sziklaormon kirajzolódó várat. Még ebből a
távolságból is jól látszott az öregtorony kékes fényű
hagymakupolájának mágikus derengése. Hosszasan
elgyönyörködött e vad szépségű tájban, Ornon kecses ívű
tornyainak látványában, de végül elfordította tekintetét a várról.
Pillantása ismét a barlang félhomályában, lehunyt szemmel pihenő
kiorgra esett. Volt némi igazság Truh iménti szavaiban, Jarden
Fénymarékot is Brendonra emlékeztette, talán épp ezért
berzenkedett ellene annyira. De nem csak az arc karaktere vagy a
kiorg nagyragadozókat idéző mozgása volt e hasonlóság alapja,
hanem sokkal inkább annak a misztikus megközelíthetetlenségnek
az érzete, amely Jardent is körüllengte.
Váratlanul Susogó tűnt fel loholva; a moa-moa felfedezőútra
indult, s most tért vissza a barlang mélye felől.
Melegkéz! Susogó talál! – szökdécselt vidáman a lány lába előtt.
– Mit találtál? – hajolt közel hozzá.
Melegkéz siet! Siet!
– Jó, jó, de mit találtál, kicsi?
Azonban Susogó már neki is iramodott, és eltűnt Fénymarék
szeme elől a barlang sötétségében.
– Hé, várj meg! – suttogta utána visszafogott hangon, a moa-
moa azonban már messze járt.
Fénymarék sietve előkotorta iszákja mélyéről Shondrát, és
Susogó nyomába eredt. Megszokott mozdulattal kocogtatta a jogart
a felhoz, de közben szeme már az előtte terpeszkedő sötétséget, az
ismeretlenbe futó, tekergő járatot fürkészte. Lábujjhegyen osont
tova, hogy ne zavarja meg a többiek pihentető álmát. Vissza sem
fordult, csak loholt Susogó nyomában, így nem vette észre, hogy
amikor átszökkent Jarden kinyújtott lába felett, a kiorg szeme
egyből felpattant, s utána villant. Mint ahogy azt sem láthatta meg,
hogy a barlang félhomályában gyűlölködve, vörös fényben izzott fel
egy másik szempár.
– Susogó, hol vagy? – pisszegett kis barátjának.
Melegkéz, erre, erre! – hívogatta a hang.
Shondra a harmadik, már erőteljesebb kocogtatás hatására
végre halványfényben kezdett derengeni, s Fénymarék jobban
szemügyre tudta venni, hova is jutott a szűk, alagútszerű barlang
bejáraton túl. Nedves, csöpögős üreg látványa tárult elé, a falak
fényesen csillogtak, ahogy Shondra sárgás fénye megtört a
vízcseppeken. Susogó a barlang végében ugrabugrált egy alig méter
magas üregben. Amikor látta, hogy Fénymarék a közelébe ér, ismét
megiramodott.
 Fénymarék lehajolt, és utána világított a jogarral. Csak ekkor
fedezte fel, hogy a méter magas üreg kissé kitágul, és enyhe ívben
elkanyarodva folytatódik, mint egy földbe fúrt nyúlvány.
Meggörnyedve tapogatódzott előre az egyre szűkülő üregben, és
csak magában mérgelődött, hogy Susogó már megint miféle
őrültségekbe rángatja bele.
– Susogó, gyere vissza! Szólni kellene a többieknek.
Ám a kis moa-moa egyre csak küldte felé az izgatott képeket és
értelmezhetetlen hangokat, s nem fordult vissza. Az üreg
kanyarogva futott tovább a hegy belseje felé, és mind inkább
összeszűkült Fénymarék előtt. A lány tanácstalanul megtorpant,
azonban Susogó izgatott hangja ekkor jobb felől hangzott fel újra,
egy repedésen túlról. Fénymarék bedugta a résen a jogart, s ő is
utána kémlelt. Egy újabb tágas sziklabarlang képe sejlett fel előtte,
és egy fehérezüst csík véletlenszerű villanását látta, ahogy az ide-
oda cikázó Susogó hátán megvillant Shondra fénye. A repedés nem
volt túl széles, de minden nehézség nélkül sikerült átpréselnie
magát rajta.
Ez a barlangterem sokkal szárazabb volt, mint az, amelyiken az
előbb keresztülvágott. Fénymarék egy légáramlat lágy cirógatását
érezte az arcán, amely felfelé húzott az ismeretlen magasságok felé.
– Mutasd csak, Susogó, mit találtál? – emelte kíváncsian
magasabbra a jogart
Itt! Itt! Itt! – A moa-moa már az egyik távoli sarokban ugrált. Egy
szalmából készített, bőrökkel leterített fekhely volt ott, mögötte
fából tákolt, düledező szekrény támaszkodott a falnak. Fénymarék
óvatosan közelebb lépett. Minden bizonnyal rég nem használták
már ezt a helyet, bárki is volt e tárgyak gazdája, rég nem járhatott
erre. A szalma összetapadt, s a bőrök is enyhe penész illatot
árasztottak magukból. A polcos szekrényke megdőlt, ferde szögben
támaszkodott az egyik sziklakiszögelésnek, mely így meggátolta,
hogy tovább dőljön, és darabjaira hulljon szét. Szegényes
maradványok voltak ezek, egy élet romjai.
Az ifjú boszorkány lekuporodott a szalmára dobott bőrökre, és a
polcon heverő, porlepte tárgyakat kezdte vizsgálgatni. Volt ott
néhány cserépedény, egy kisebb kancsó, egy felakasztott tegez,
benne egyetlen nyílvessző, egy jégcsap formájú, tejfehérszínű
hegyikristály, egy rozsdásodó csapda, három üvegtégely, melyekben
valami beszáradt, fekete anyag szikkadt és egy bőrtarsoly. A
tarsolyon apró hímzések futottak körbe, de Fénymarék alig tudta
kivenni a gyenge fényben a megfakult vonalakat. Óvatos
mozdulatokkal kezdte bontogatni, s az ölébe szórta a tarsoly
tartalmát. Apró tárgyak gurultak elő belőle, köztük egy kis faragott
szobor és egy vékony lánc, amelynek ezüst láncszemeibe fűzve lila
színű kagylócskák csüngtek. A lánc különös volt, egyedi. Valamire
nagyon emlékeztették Fénymarékot, s ahogy töprengve nézte a
láncot és ujjai között morzsolgatta a kagylócskákat, emlékei
mélyéről az egyik tekercs szavai bukkantak elő:

„Csalódottan, rosszkedvűen ácsorogtam ott egy ideig épp tovább

indultam volna, amikor feltűnt valami. Azon a helyen, ahol előző délután
tüzet próbáltam rakni, az odahordott gallyak kupacát valaki szétterítette,
az ágak mélyen belenyomódtak a talajba, és egy bőrdarab kandikált ki a
nedves homokból. Kirángattam a vékonyka iszapos réteg mélyéről és
csodálkozva forgattam. Az a kis bőrzsák volt, amit a férfinál láttam. A
tűzszerszám most is benne volt, és még jó néhány számomra ismeretlen
rendeltetésű tárgy, száraz növénycsokrok gondosan összekötözve, egy kis
faragott szobor; egy vékony lánc, rajta flitterszerűen lila színű kagylócskák,
két nyílhegy, egy kicsorbult penge markolat nélkül, egy kis üvegcse, egy
vékony bőrtekercs, egy törött cserépdarab, melynek mindkét oldalát fekete
tintával irt apró írásjelek borították és még sok apróság.”
 A tekercs leírása Brendon hátrahagyott, személyes kincseiről
szólt, arról a bőr zsákocskáról, amit még megismerkedésük napján
Szruhanna talált meg.
Fénymarék borzongva szemlélte az ölében fekvő tárgyakat, mert
ott volt minden, épp úgy, ahogy az a leírásban szerepelt. Ott volt a
csorba tőr, az üvegcse, a tenyérnyi bőrtekercs, a cserépdarab.
Izgatottan kezdte egyenként vizsgálgatni őket. Felemelte a
láncot, és Shondrát közelebb húzva kezdte aprólékos gonddal
szemlélni. Hirtelen megdermedt a csodálkozástól, mert amit
Szruhanna régen kagylóknak vélt, s amit maga is annak nézett az
imént, azok valójában apró pikkelyek voltak, lilás színű
sárkánypikkelyek! Épp olyanok, mint bal kézfejének rajzolatai.
Zakatoló szívvel forgatta ujjai között az apró tárgyakat, egyiket
a másik után emelte fel. A kis faragott szobor újabb meglepetéssel
szolgált számára. A kezében tartott tárgy aprólékos gonddal
megmunkált, fekete obszidiánból készült A szobrot enyhe mágikus
illat lengte körül, s bár az illat már erősen megfakult az idővel,
azonban a jellegzetes illatmorzsácskák még mindig körötte libegtek
A szobor egy macska formájú állatot formázott, hátára simuló
szárnyakkal!
– Susogó! – lehelte döbbenettel. – Jaj, kicsi, vajon mit találtunk
itt?!
A fájdalmas emlékek ismét rátelepedtek. A múltban járt újra,
láthatatlanul lépkedett apja oldalán. Szinte kitapinthatóan érezte
Brendon testének melegét a szalmazsákra terített bőrökből felé
áradni. Érezte a férfi jellegzetes, édes kiorg illatát, amely olyan
fontos volt neki mindig, s hallotta a távolból rekedtes nevetését.
Arcán érezte Brendon fekete hajának libbenő simaságát.
Összezavarodva rázkódott össze.
Hiszen soha nem volt olyan közel hozzá, hogy ilyen emléke
lehessen róla! Hirtelen nem tudta eldönteni, ki látja vagy láttatja
benne ezeket az emlékeket? S’almeyna? Xojertha? Szruhanna? Ez
már szinte felfoghatatlanul sok volt a számára! Ismeretlen pánik
szorította össze a szívét, s percekig csak mozdulatlanul meredt
maga elé, reszketve, mint akit belső láz emészt.
Lassan úrrá lett keze remegésén, és tovább vizsgálgatta a
tárgyakat.
A törött cserépdarab írásjeleit nem tudta megfejteni. Még sosem
látott ilyen betűket, ha azok voltak egyáltalán, pedig Fénymarék
több nyelven írt és beszélt, s még olyan Crymhoonban szinte
ismeretlen írásjeleket is ismert, amiket a Khobirból származó Krion
magiszter tanított meg neki. Végül félrerakta az érdekesnek tűnő
darabot azzal a gondolattal, hogy idővel majd megfejti jelentésüket,
mert biztos volt benne, hogy Brendon nem véletlenül hordta azt
magánál.
Kibogozta a bőrtekercs kötelékét, és kisimította az alig két
tenyérnyi bőrlapot. Kusza vonalakat látott rajta, és a szegélyén
körbefutó, apró rúnák sorát. Sokáig meresztgette a szemét, míg rá
nem jött, hogy minden bizonnyal egy alaprajzot tart a kezében, rajta
különféle jelölésekkel. Halkan kezdte betűzni a rúnák szöveget, ezt
már el tudta olvasni; moár nyelven íródott, azon a régi, holt
nyelven, amit a kiorgok és a drakón papok előszeretettel használtak
mágikus szertartásaik során:

Fal, ha voltál, nyílj meg itt,

Kitárt szárnyú Isilit
Ornon titkán zár, ha kattan,
Libbenj, lobbanj szabadabban…

– Egy ismeretlen barlangban nem tanácsos elkóborolni! –

szakította meg egy mély hang a lány halk mormolását.
Fénymarék úgy rezzent össze, mint akit titkos, szerelmi
légyotton kaptak rajta. A sötétben csak egy magas alak körvonalait
tudta kivenni és az ezüst fénnyel felé villanó szemeket. Egy
pillanatra azt hitte, Brendont látja, de az alak már közelebb mozdult
a halvány fénygyűrű felé, amelyet Shondra bocsátott ki, és a
sötétségből Jarden alakja bontakozott ki. A kiorg komoran
lecövekelt előtte, szigorú pillantást vetett rá, és ahogy dühösen
megrázta a fejét, az a jellegzetes, ezüst hajtincs csillogva szikrázott
fel.
– Mint ahogy nem tanácsos titkos varázslatokba kezdeni? Főleg
nem egy kiorg közelében!
– Semmiféle titkos varázslat nem történt itt!
Fénymarék sietve söpörte be Brendon kincseit a bőrtarsolyba.
– Nem? – szimatolt bele a levegőbe a férfi, acélszürke szemei
átható pillantást vetettek a lányra. – Ha ez az igazság, akkor minden
rendjén is van! Mert nem igen kedvelem, amikor a hátam mögött
mesterkednek, s moár nyelven kántálnak! Mint ahogy azt sem
kedvelem, ha hazudnak nekem!
Fénymarék elvörösödött, szerencsére a gyenge fényben nem
látszott jól az arca. Nyilvánvaló volt, hogy a sziklabarlangba lépő
Jarden azonnal felismerte az imént elhangzó igék nyelvezetének
hangzását, s így joggal gyanakodott titkos varázslatokra.
– Csak egy varázsigét próbálgattam…
– Hmm! – morranta a kiorg. – Próbálgattál? Nem próbálgatni
kell azokat – csóválta a fejét hanem létrehozni.
Ujjai szemkápráztató sebességgel cikáztak a levegőben, fénylő
rajzolatot festettek a falra. Egy nagy sárkány bontakozott ki a
varázslat nyomán és egy előtte térdeplő, esdeklő nőalak.
Fénymaréknak nem kellett nagyon megerőltetnie a képzeletét, hogy
önmagára ismerhessen benne. A varázslatból font rajzolat tökéletes
kidolgozású volt, de ami a legmeglepőbb volt benne, hogy mozgott.
A sárkányalak nagyot fújt a nőre, és az porrá omlott a mindent
elemésztő lángok között.
– Valahogy így – nézett szigorúan Jarden a lányra.
 Fénymarék sietve elnyomta az arcára kiülő mosolyt, és
igyekezett a helyzetnek megfelelően komoly maradni.
– A titkos vágyak nem mindig teljesülnek, nagyuram!
A lány ujjai a barlang falán már-már elenyésző sárkányalak felé
nyúltak, és végigsimították a sziklát. A mozdulatra ismét felfénylett
a rajz, nem volt olyan tökéletes vonalú, mint az imént, de egy fej
bukkant elő a sárkánytest rajzolata mögül, egy női fej, majd a nőalak
visszasuhant a sárkány elé, és kettőt tapsolt. A sárkány térdet
hajtott előtte.
Fénymarék most első alkalommal pillantott meg valami
mosolyféleséget átvillanni a komor kiorg arcon.
– Érdekes elgondolás, de gyatra kivitel! – minősítette Jarden a
produkciót – Nos, elég a játékból! A többiek már bizonnyal
felfedezték, hogy eltűntünk.
– Ahogy én Truht ismerem – vont vállat Fénymarék – épp most
fordul a másik oldalára és még eszébe sem jutott, hogy nem
vagyunk ott.
Azonban érezte a másikból áradó türelmetlenséget, és most nem
sok kedve volt bosszantani a kioig nagyurat. Gyorsan magához vette
a bőrtarsolyt, és tekintete még egyszer végigfutott a polcokon. Nem
vihetett mindent magával, pedig szíve szerint minden apróságot
összegyűjtött volna az utolsó szalmaszálig. Végül nem bírt ellenállni
a csábításnak, és leemelte a hegyikristályt is a polcról. Egy ideig
méregette a súlyát a kezében, majd a tejfehér színű kristályt is a
zsákocska mélyére rejtette. A többi tárgyat otthagyta, azt remélve,
lesz még módja rá, hogy visszatérjen ide és átkutassa az egész
barlangot.
Épp át akart bújni a sziklarepedésen, amikor a kiorg
figyelmeztető érintése megállította. Jarden mozdulatlanul állt
mögötte, arca feszültséget tükrözött. Ekkor már Fénymarék is
meghallotta az idevezető üregből hallatszó csusszanó neszt. Valami
mozgott odakint, de a hangok távolodtak tőlük, s pár pillanattal
később már nem lehetett hallani mást, mint a barlang faláról
alápergő vízcseppek halk koppanásait.
– Talán valamelyik társad indult a keresésedre… – mormogta
Jarden, és könnyed mozdulattal megtaszította a vállát, így nógatva
Fénymarékot indulásra.
Azonban amikor visszaértek a barlang bejárathoz, ott mindent
ugyanúgy találtak, mint korábban. Truh es Vikárió békésen
szuszogtak. Fénymarék gyanakodva lesett vissza a barlang irányába.
Biztos volt benne, hogy senki sem lapulhatott meg ott úgy, hogy ne
vették volna észre kifelé jövet.
Lehet, hogy csak képzelődött az előbb? Lehet, hogy csak egy
állat motoszkált a járatban, ami már rég messze jár? De azért
fölöttébb különös!
Jarden szavai rángatták vissza a töprengésből.
– Lassan esteledik – A kiorg már a bejárat közelében támasztotta
a falat, és a távolba bámult, Ornon vára felé. – Már jó ideje két
kissárkány köröz a vár felett. Biztos, hogy Yenmon számít
valamiféle támadásra. – Rosszkedvűen rázta meg a fejét. – A klán
csapatai nem tudják majd megközelíteni a várat ebből az irányból,
már itt a gázlónál megállítják őket…
– Napok múlva érnek csak ide.
– Valóban.
– Addig még sok minden történhet.
– Sok minden? Tudsz egyetlen olyan dolgot is mondani, Yeloy,
ami kedvezően befolyásolhatná a Treboah klán esélyeit? – Jarden
szakértő szemekkel vizsgálta a szirteket és az Ornon-hegy meredek
sziklacsúcsain álló várat. – Ez a vár bevehetetlen. Damora
végveszélybe sodorja a klánt!
– Szerintem azt, hogy a vár bevehetetlen, Damora úrnő is
pontosan tudja – szólalt meg mögöttük Truh álmosan dönnyögő
hangja – Megtapasztalhatta már… igaz, akkor nem ilyen erőkkel
vonult Ornon ellen. – A törpe nagyot ásított és nehézkesen
tápászkodott fel. – És akkor nem Hion nagyúrral szövetkezett,
hanem a Grosgok klánnal.
Jarden nem szólt erre egy szót sem, a Treboah klán hivatalosan
mindig tagadta, hogy bármi köze is lett volna ahhoz a bizonyos
támadáshoz, amelyben Jessina úrnő halálát lelte, s aminek
következtében S’almeyna lelkének vissza kellett térni Ashbar
lepecsételt barlangjainak mélyére. Azt rebesgették, Ashbar első
csatasárkánya akkor tett szent fogadalmat arra, hogy amikor
legközelebb visszatér, kegyetlen bosszút áll Damorán.
– Te ott voltál, Truhnska? – kérdezte Vikárió, aki már szintén
talpon volt, s most a többiekkel együtt ő is Ornon várát fürkészte. –
Sok mendemonda jár arról a nevezetes támadásról.
– Ott voltam, Vikárió… kínkeserves egy nap volt!
A vár felett ekkor egy újabb sárkány emelkedett a magasba.
Néhány kört írt le az Öregtorony kupolája körül, majd a magasba
emelkedett. Sebesen szállt felfelé. Pár pillanat múlva már alig látták
apró ponttá zsugorodó alakját.
– Valami valóban készül – hümmögte a törpe. – Ma még az úrnő
is terepszemlét tart! Fogalmam sincs, aranyom, hogyan akarsz te
bejutni Ornonba…
Fénymarék is ezen töprengett már egy ideje. Korábbi
optimizmusa erősen megcsappant. Amikor nekivágott ennek az
útnak, nem voltak kész tervei. Nem gondolta volna, hogy ekkora
lesz itt a nyüzsgés, de az Ornonhoz közelgő klánseregek híre már
minden bizonnyal eljutott ide, s ez alaposan megváltoztatta a
helyzetet.
– Te jól ismered a várat, Truh.
– Igen, belülről. De én mindig a kapuhídon szoktam besétálni,
ami jelen esetben nem lenne túl okos dolog.
– Más bejárat?
– Ha lenne is, most azt is védenék. De a várba csak a szurdokon
keresztül vivő úton lehet bejutni, ott van az egyetlen kapu. Igaz,
néha előfordult a nagy sietségben, hogy teleportáltam… de Yenmon
úrnő ennek sohasem örült. Mindig azt mondogatta, túl nagy
feltűnést keltek és mindig összezavarom a hodzson mágikus
erővonalait. Ez békeidőben még elnézhető bűn, de most háborúra
készülnek! S nézz csak rá most az öregtoronyra! – bökött az ujjával
az esti szürkületben mind fényesebben derengő hagymakupolára. –
Lefogadom, hogy a drakón-hodzsonban igen nagy most a nyüzsgés,
a papok buzgón imádkoznak, és napok óta tart már a szertartás,
hogy megerősítsék a falak mágikus védelmét. Yenmon úrnő már rég
megtette a szükséges óvintézkedéseket, hogy se földről, se
levegőből, se a mágia láthatatlan útjain ne törhessenek rá
váratlanul!
– Valóban nehéz diónak látszik – kottyantotta közbe Vikárió –
és a falak? Megmászhatóak? Hiszen mi nem vagyunk sereg, csak
néhány elszánt ember.
– Törpe! – igazította ki Truh egyből. – De ugye, nem képzeled,
Vikárió, hogy mint egy gyík mászom majd meg a falakat? Különben
is, nézd csak meg jól ezt a várat, az alapja csupa szikla, meredek,
csipkézett élű kőtömb. A várfalak tetejéről állandó őrség vigyázza,
mire feljutnánk rajta, rég észrevesznek és lenyilaznak.
Fénymarék Jardenhez fordult:
– Be tudsz minket juttatni a várba észrevétlenül?
Jarden gúnyosan nézett rá.
– Ha erre képes lennék, a Treboah klánnak sem lennének
gondjai az ostrommal!
A lány rosszkedvűen meredt maga elé, de ekkor gyenge
bizsergés kelt életre kezében. Nem tartott sokáig, épp csak
figyelmeztető jelzés volt, azonban Fénymarék egyből megértette,
S’almeyna fel akarja hívni valamire a figyelmét.
– Igen, S’almeyna biztos be tudna jutni… – suttogta maga elé.
– No igen – méltatlankodott Truh ezt hallva. – Ahogy Brendon
is, de ők nincsenek velünk, aranyom! Szerintem a legjobb az lenne,
ha lemondanál erről az őrültségről! Forduljunk vissza, amíg lehet!
Nem lehet semmi olyan fontos, hogy megérje ezt a kockázatot! Ha
betesszük oda a lábunkat, biztos, hogy az úrnő karmai közé
kerülünk és akkor…
– Truh, ne aggodalmaskodj folyton! Vannak fontos dolgok az
életben!
– De egyik sem lehet olyan fontos, hogy feláldozd érte az életed!
– Tévedsz, öreg barátom – ölelte át a vállát Fénymarék.
– De Yeloy, aranyvirágom, a világmegváltást hagyjuk inkább
másra! Öreg vagyok én már ehhez!
– Nem a világot akarom megváltani, csak valakit, aki nagyon
fontos nekem!
Jarden egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta ezt a polémiát. A
kiorg nagyúrnak fogalma sem volt arról, vajon milyen sürgős dolga
lehet a lánynak éppen itt? De ahogy Fénymarék fényesen villanó
szemét elnézte, a dacosan előreszegezett állát, sugárzó tisztaságú
arcát, megérezte, hogy különleges erő árad ebből a lányból; hit és
bizakodás, az élet igenlése. S ez a különleges erő rég elfeledett
emlékeket ébresztett a sárkányúrban, olyanokat, amikről azt hitte,
hogy már nem is léteznek. Eltemetett, titkos vágyakat idézett,
amelyek Wlanseraffal együtt szunnyadtak a barlangok mélyén
immár ezer éve.
– Nem kell, hogy kövessetek engem! – pillantott rájuk komoly
arccal Fénymarék. – De nekem el kell jutnom a Nardzsin Kapuhoz!
Még akkor is, ha félszáz papon kell keresztülverekednem magam a
drakón-hodzsonban! Akkor is, ha magával Yenmon úrnővel kell
szembeszállnom! El kell jutnom Bhromsba!
Truh bánatosan nagyot szusszant.
– Önfejű vagy, mint az apád!
– Mint az apám? Igazad van, Truh, de ő biztos be tudna jutni
Ornonba… Brendon is, S’almeyna is… ők tudnának utat… ők
ismerték a falakat… – morfondírozott félhangosan, ahogy egyre a
távolban álló várat bűvölte a tekintetével. – Kell lennie
megoldásnak!
Susogó, aki eddig hallgatagon figyelte az eseményeket, most
odasimult a lány lábához, orrával bökdöste, hogy felhívja magára a
figyelmét A hátán felborzolódott a fényes szőr, bajszocskája
izgatottan szimatolt, majd Fénymarék oldalánál kezdett ugrálni,
belekapott a ruhájába és rángatta maga után. Amikor az ifjú
boszorkány végre lehajolt hozzá, kisiklott a keze közül, eliramodott,
s orrát a lány iszákjába fúrta. Vadul kutatott benne hangos
prüszköléssel.
– Susogó! – szólt rá szigorúan a lány. – Hagyd abba!
A moa-moa azonban nem törődött a korholással, s amikor végre
előkerült az iszák mélyéről, azt a bőrtarsolyt rázta vadul a szájában,
amit a barlang mélyén találtak.
– Susogó, ne! Azt nem szabad!
Melegkéz, Susogó lát, kőrajz mutat! Susogó lát! Susogó okos!
– Kőrajz? – hajolt le érte Fénymarék, és felemelte Susogót, aki el
nem engedte volna Brendon holmiját. – Mit akarsz ezzel mondani,
kicsi?
Kőrajz, sziromfüzér! Mutat!
Fénymarék kézfejében apró parazsak izzottak fel, helyeslően
lüktettek benne, de a lány nem értette pontosan, mire is akarják
rávenni.
Susogó türelmetlenül rázta tovább a fejét, a tarsoly ide-oda
csapódott. Fénymarék már éppen meg akarta fegyelmezni a moa-
moát, attól félve, hogy kárt tesz a számára oly értékes holmiban,
amikor végre megértette szavainak jelentését. Arca egyből felderült,
és szeretettel ölelte meg kis barátját.
– Köszönöm, te mindig tudod, mit kell tennem!
Susogó okooos! – lelkendezett egyből a moa-moa.
Fénymarék a jelenetet értetlenül bámuló kiorg felé fordult.
 – Jarden nagyúr, el tudnál vinni minket oda? – bökött a távolba,
a vár túloldalán terpeszkedő sziklatalapzat szirtjei felé. – Oda, a vár
szurdok fölötti kapujával ellentétes oldalára?
A kiorg hosszan mérlegelte az esélyeket, a vár felett sikló
kissárkányok mozgását figyelte.
– Kockázatos, de nem lehetetlen. Ma felhős az ég, a hold is későn
kel csak fel. Talán sikerülhet. Halkan kell szállni, inkább siklani, de
ehhez jól ki kell mérni a távolságokat, megbecsülni a szél erejét, ami
mindig fúj az ilyen szirtek közelében, ahhoz, hogy pontosan éljünk
célba, nagyon jól kell időzíteni. Leszállni sem lesz ott könnyű –
meresztgette szemét az esti szürkületben –, élesek ott a
sziklataréjok, kevés a kapaszkodásra alkalmas párkány… – Jarden
hirtelen elhallgatott, azon kapta magát, hogy egy olyan terven
mereng, aminek értelmét nem is látja. Egy szemtelen kis vakarcs
kérésére méricskéli a halált hozó sziklákat, egy neveletlen
emberlány kérésére, akivel, ha rajta múlik, szóba sem állt volna. Ez
a felelőtlen viselkedés igazán nem vallott a mindig megfontolt kiorg
nagyúrra. – De mi dolgunk lehet nekünk ott? Nyomós indokot
mondj, hogy rászánjam magam egy ilyen őrültségre!
– Susogó talált ott egy bejáratot!
Jarden meglepetten bámult rá, majd a moa-moára meresztette
acélszürke szemét.
– Már hogy… ez a szőrös kis varangy? – A kiorg most valóban
meghökkent.
Fénymarék biztos volt benne, hogy ennek hallatán Susogóból
méltatlankodó szóáradat fog kitörni és attól félt, a moa-moa ezzel
mindent elronthat. Szorosan magához ölelte hát, úgy, hogy Susogó
nyikkanni sem tudott.
– Csak vigyél el oda, nagyuram! Kérlek!
A kiorg újból elámult, a lány hangjában most annyi alázatos
tisztelet csengett, amit sosem nézett volna ki ebből a vérforralóan
szemtelen kis békából. Igaz, az utóbbi pár órában már sokkal
kezelhetőbben viselkedett, mint eleinte.
– Kérlek! – ismételte meg a lány szinte könyörögve.
– Még meggondolom! – morranta végül Jarden mérgesen.
Fénymarék szeme úgy ragyogott fel szavaira, mintha szent
ígéretet kapott volna, s nem csak egy bizonytalan félmondatot.
– Köszönöm, nagyuram! – hajolt meg előtte.
Jarden fejét rázva fordult el tőle, s öles léptekkel indult meg a
barlang mélye felé. Egyedül akart maradni, hogy eldöntse végre,
mihez kezdjen; támogassa-e a lányt továbbra is őrült ötleteiben
vagy hagyja magára? Azt azonban be kellett vallania magának, hogy
sehogy sem igazodott ki rajta. Mintha ez a lány mindig épp az
ellenkezőjét tette volna annak, mint ami ésszerű lett volna. A
nagyúr elgondolkodva töprenget magában, de még elcsípte Susogó
gondolatait, ahogy a moa-moa berzenkedve nekiesett
Fénymaréknak.
Szárnyaszöldség ostobaaaaaa! Susogó lát, gondol, tud! Susogó szép,
nem varangy!
– Jó, jó, kicsi, persze hogy szép vagy és okosabb is! – suttogta
Fénymarék a fülébe. – Csak most maradj csendben egy kicsit, ne
ingereld! Nem kell azt mindenkinek tudni, milyen okos vagy!
A kiorg ajkára újabb mosolyt csaltak a szavak, ezen a napon
immár a másodikat.

Vészesen közel siklottak a kőpengékhez hasonlatos, éles

kőtaréjokhoz, amelyek Ornon sziklatömbjeinek oldalát borították.
Minden bizonnyal a természet igen cudar hangulatában leledzett,
amikor ezeket a sziklákat létrehozta, mert Ornon sziklacsúcsa
közelről olyan volt, mint egy korallzátony, amit megpörgettek a
levegőben, majd fejjel lefelé belenyomtak a földbe.
– Ugorj! – sziszegte hátra Wlanseraf.
 – No hiszen! – dörmögte Truh, és kétségbeesetten próbált fogást
találni egy biztonságosnak tűnő perem felett, miközben a sárkány
siklott tovább a levegőben.
A következő pillanatban a törpe lábai alól már el is tűnt a mozgó
ugródeszka, és ő ottmaradt kötélen csüngve, pörögve a levegőben.
Nagyot nyikkant a pár méteres zuhanás után, ahogy fennakadt a
kampósvégű biztosítókötélen, többször nekicsapódott az éles
szirteknek. Kapálódzott, miközben éles reccsenésekkel szakadt a
köpenye, a csizmája, tenyerébe tűhegyes szilánkok fúródtak. Truh
szitkozódva káromkodott, miközben esztelen csitriket emlegetett,
akik minden ostobaságba belerángatják a megtévesztett Öreg
törpéket.
– Csendesebben! – morrant vissza a sárkány, ahogy újabb kört írt
le, hogy ismét megközelítse a sziklafalat.
Vikárió ekkor már a falon csüngött, mint egy pók, kezét, lábát
repedésekbe fúrva. Az éles, ruhát és bőrt szaggató kiszögelésekkel
mit sem törődve mászott felfelé az alig egy lépés széles perem
irányába, ahol megvethették a lábukat.
Wlanseraf újból közel repült a falhoz, szárnyai halk
csikordulások közben súrolták az éles kőcsipkéket, amelyek halk
pendülésekkel repedtek meg. Fénymarék könnyű szökkenésekkel
futott végig a kiterjesztett szárnyon, majd a karmos szárnyvégnél
elrugaszkodott, és ő is megtette az életveszélyes ugrást. Iszákja
mélyéről Susogó feje kandikált elő és halk nyiffanásokat hallatva
biztatta őt.
A sárkány miután látta, hogy a lány is megkapaszkodik a falon,
tovább lassított. Szinte lebegve fordult szembe a meredek
sziklafallal, és figyelte, hogy rendben megkapaszkodtak-e
valamennyien, majd egyetlen erős szárnycsapással lökte magát
feléjük. A kiorg csak az utolsó pillanatban változott át, s a vékony
peremre már Jarden lábai dobbantak le. Jól kiszámított, begyakorolt
mozdulatsor volt. A heves szélroham azonban, amely a nem
mindennapi műveletet kísérte, meglepte a falon felfelé araszoló
társait. Truh egyből fogást vétett, és legalább egy métert csúszott
lefelé, csak az egyik kiszögelésen fennakadó biztosítókötélnek
köszönhette, hogy nem zuhant még tovább. Vikárió már majdnem
felért a peremre. S most a vén zsoldos a felhoz tapadva várta, hogy
elcsendesedjen végre a széllökés keltette léghullám ereje.
Fénymaréknak nagyobb szerencséje volt, sikerült az ugrás végén
közvetlenül a peremben megkapaszkodnia, s így most ott csüngött
Jarden lábai előtt. Az imént olyan közel volt az átváltozó
sárkányhoz, hogy még a hátán végigsúrlódó puhább hasi
pikkelyeket is érezte. Kapaszkodott, és próbálta feljebb tornázni
magát, S’almeyna mancsa fényesen világított, a liláskék karmok
belemartak a kövekbe.
Jarden nagyúr azonnal érte nyúlt, gondolkodás nélkül ragadta
meg a lány bal kezét. Éles sziszegés hallatszott, szikrák pattogtak
elő. Apró lángnyelvek futottak végig Fénymarék karján,
átszökkentek a kiorgra, és sisteregve futottak tovább a válla felé.
A kiorg nagyot rántott a lányon, felkapta, mint egy csomagot, és
sietve behúzta maga mellé, de amilyen gyorsan csak tehette,
azonnal elengedte Fénymarék kezét.
– Jobban is vigyázhatnál! – morranta dühösen – Úgy fénylesz a
sötétben, mint egy fáklya, s ha ilyesmiket művelsz, hamarabb
észreveszik közeledésedet, mint gondolnád. Megkavarod az
esszencia hullámait! Ennyi erővel üstdobot verve a várkapun
keresztül is bemasírozhatnál Ornonba!
– Nem tehetek róla!
– Haghhh! – szisszente mérgesen a sárkányúr. – S’almeynának
több esze lehetne, minthogy így fitogtassa erejét.
– Az ő szelleme okozza, ez biztos, de én nem tanultam még meg
irányítani.
– Irányítani? Ashbar első csatasárkányát? Nem képzelsz te
magadról túl sokat?
 Fénymarék vállat vont.
– Idővel hozzá kell szoknia.
– Igazán? Mert különben mit teszel? – gúnyolódott Jarden közel
hajolva hozzá. – Ez egy különös átváltozás, Yeloy. Rég nem történt
meg senkivel, de én még emlékszem rá, épp olyan, mint az első
kiorgok idejében…
A lány durcásan megrázta a fejét
– Nem! Ez nem átváltozás! Én jobban tudom!
– Hah! Jobban tudod?!
– Segítsetek már! – bukkant fel ekkor Vikárió, és dühösen
meredt rájuk. – Pusmogtok folyton, ahelyett, hogy csinálnátok
valamit! A vén törpe sem bírja már sokáig odalent!
Truh még mindig a felakadt kötél végén lengedezett, de már
szitkozódni is elfelejtett. Végül közös erőfeszítéssel sikerült
felrángatniuk őt is. Az öreg törpe ezután csak ült ott, lábát lógázva a
mélység felett és olyan képet vágott, mint aki azt mérlegeli levesse-
e magát, vagy inkább megvárja, amíg lelökik.
– Itt vagyunk, ez elég hajmeresztő volt, de sikerült – nézelődött
körbe Vikárió, de a koromsötétben alig lehetett látni valamit. – És
most merre tovább? – tette fel a kérdést, amely valamennyiüket
izgatta.
Fénymarék előhalászta iszákjából azt a tenyérnyi bőrdarabot,
amit Brendon holmija között talált. A jelek és a rajzolatok alig
látszottak rajta, a bőrdarabból felszálló mágikusillat már megfakult,
de a rúnák azért még mindig világítottak, s a vékony vonalak
ezüstösen csillogtak. A vár alaprajzát tartotta kezében.
– Arra! – mutatott jobb felé az ifjú boszorkány, és araszolva
megindult a peremen.
Lassan haladtak, lábukkal óvatosan tapogatták az utat. A perem
váratlanul megtört, mintha hiányzott volna belőle egy darab,
Fénymarék lába a semmi fölött kalimpált. Kétségbeesetten tapadt a
falhoz, nyújtózkodott, és végül újra szilárd talajt érzett a lába alatt.
A sziklafal éles ívben befelé fordult, egy kisebb, alig pár lépés mély,
üregszerű bemélyedés volt ott. Messziről nem is látszott, sem
lentről, sem a levegőből nem lehetett megpillantani.
Itt már kényelmesebben elfértek, egymás mellett toporogtak.
Lábuk alatt feltűnően sima volt a szikla, olyan, mintha legyalulták
volna, s az üreg mélye is gondos kezek munkáját hordta magán.
Ekkora már Truh hangja is visszatért, a törpe elégedetlenkedve
szemlélte a felat.
– Aranyom, ha most azt mondod, azért kellett ide felmásznom,
hogy lássam ezt a gyatrán kivitelezett munkát…
– Nem egészen, Truh, hanem azért, mert kell itt lennie egy
bejáratnak
– Itt? – nézett felfelé a fölöttük tornyosuló sziklatömbre. – Ha itt
lenne bármi is, akkor annak a járatnak mélyen a vár alatt kell
húzódnia.
– Úgy van, de nem hallottál még olyanról, hogy egy vár alatt
voltak pincék, üregek, barlangok? – sorolta Fénymarék, miközben a
falat tapogatta. – Nekem mindegy, csak legyen!
– Én itt semmit sem látok – rázta a fejét Vikárió csalódottan,
már ő is körbeszimatolta a falfelületet, mint egy vadászkutya. – Én
aztán jártam már sok különös helyen, láttam furcsa dolgokat, de itt
nincs semmi, se egymás mellé illesztett, gondosan csiszolt kövek, se
egy árulkodó repedés. Úgy néz ki ez a hely, mintha egy éhes óriás
jókorát kiharapott volna a hegyből, aztán sietve odébbállt.
Fénymarék is csalódott volt kissé. A mágia legapróbb rezdülését
sem érezte, a legparányibb illatmorzsa sem telepedett rá a falra.
Jarden eddig hallgatagon figyelte ténykedésüket, de most, látva
elbizonytalanodásukat közelebb lépett.
– Bújj csak elő, te nagyon okos! – húzta ki Susogót a lány
iszákjából. Szorosan markolta a nyakszirtjénél, és a szemével egy
magasságba emelte a kis moa-moát, majd megrázta kissé, hogy
szólásra bírja. – Akkor most itt az idő, hogy elmeséld szépen a
„Szárnya$zöldségnek”, vajon mit tudsz te. Mit láttál? Mitől vagy te
olyan nagyon okos?
– Ne bántsd Susogót! Azonnal tedd le! – perdült felé egyből
Fénymarék, mint egy dühös fúria. De a moa-moa felháborodottan
máris közbevágott, prüszkölve ráncolódott fel orrán a bőr, ahogy
hadarta.
Susogó lát! Rqjzjel mutat, szól, világít! Kőrqjz, sziromfüzér vezet!
– Hmm?! – morranta a kiorg, miközben karjával feltartóztatta
Fénymarékot – Nem értem pontosan kerge szavaidat, sustorgó
pamacs, de annyit mondhatok, ha nem lesz igazad, és nincs itt
semmiféle ajtó, bejárat vagy akármi, amin be lehet jutni a várba, hát
esküszöm, bekaplak ám!
Nagyot vicsorított ijesztésképpen, és ettől Susogó minden
szőrszála egyből égnek állt. A moa-moa hirtelen olyan lett, mint egy
selyemszőrű sün. A hátára lapuló bőrszárnyak idegesen rezegtek, de
Jarden nem engedte ki a szorításból.
Kőrajz mutat, szól, beszél! Sziromfüzér vezet! Susogó lát! Susogó okos!…
– hadarta dacosan Susogó, de aztán még reménykedve hozzátette:
Zöldi, nem éhes!
– Arghhh! Zöldi??? – villantak nagyot azok a kiismerhetetlen,
acélszürke szemek, azonban nehéz lett volna eldönteni, hogy a
haragtól vagy a visszafojtott nevetéstől fénylenek annyira. – Én nem
csak éhségemben szoktam ám csontokat rágcsálni, szőrgombóc!
Beszélj érthetően, ha jót akarsz!
– Én már értem Susogó szavait! – szabadította ki gyorsan
Fénymarék a kiorg karmai közül a kis moa-moát. – Biztos, hogy a
térkép varázsigéire gondol!
A pár lépés mély üreg végében lévő sima falfelület elé lépett, s a
bőrtekercset kisimította a tenyerében. A jelek és vonalak most is
világítottak, talán még erősebb fénnyel is, mint eddig. Fénymarék
ünnepélyes komolysággal nézte a jeltelen falat. Izgatott volt, most
első ízben készült rá, hogy olyan varázslattal próbálkozzon, amit
apjától örökölt, s amelyhez minden bizonnyal kiorg erő
szükségeltetik. Megköszörülte torkát, s lepillantva remegő kezére
belekezdett a moár rúnák felolvasásába:

Falt ha voltál, nyílj meg itt,

Kitárt szárnyú Isilit,
Ornon titkán zár, ha kattan
Libbenj, lobbanj szabadabban…

Fénymarék egy pillanatra megakadt, a szavak darabosan

koccantak össze a csendben, és nehezen tudta tartani a bűvigék
ritmusát, de aztán sietve folytatta.

Lila lángom, mikor lobban,

Tárulj', zárulj titkos sorban.
Mint a szó, és mint a hit,
Kitárt szárnyú Isilit.

Fénymarék reménykedve pillantott fel, de semmi sem történt. A

simára gyalult sziklafal ugyanolyan fehéren, szürkén állt előtte.
Bosszúsan ráncolta össze a homlokát, újra lepillantott a bőrdarabra,
és nagy sóhajtással bele akart kezdem az ismétlésbe, de Jarden
gunyoros szavai megállították:
– Nos, úgy tűnik, ezt még gyakorolnod kell, vakarcs. A kiejtésed
enyhén szólva: pocsék! Valóságos bűn egy ilyen gyönyörű nyelvet
ezzel a nyekergéssel meggyötörni!… Nem ártana melléd egy szigorú
tanító! Egy olyan, aki minden egyes alkalommal, amikor azt a
gyöngyházragyogású szót, hogy Isilit, te sután. „usulit”-nak ejted ki,
méltó büntetésképpen korbácsával jó nagyot húz a hátadra!
Fénymarék gyilkos pillantást vetett a karba font kézzel ácsorgó
kiorg felé, de nem szólt egy szót sem, csak újra kihúzta magát, és a
falat bűvölte sokáig. De végül be kellett látnia, sajnos, Jardennek
ebben a kérdésben igaza van. Ha nem olyan hangsúllyal olvassa fel a
szöveget, ahogy azt kell, sosem jutnak be a várba azon a titokzatos
hangzású Isiliten át, amit a bűvös igék említenek.
Morcosan a kiorg felé sandított, de Jarden továbbra is
szenvtelen arccal állt mellette.
– Megpróbálnád, nagyuram? – kérdezte tőle Fénymarék.
– Egy próbát megér… de nem többet! Már így is túl sokat
kockáztatok. – Jarden felpillantott a felettük tornyosuló várra, olyan
pillantással, mintha tekintete áthatolhatna a köveken. – Yenmon
nem vak! Érzi, hogy itt vagyok.
Jarden átvette a vékony bőrdarabot Fénymarék kezéből. Csupán
egyetlen pillantást vetett a halvány fényben derengő rúnák sorára,
mintha nem lenne szüksége arra, hogy hosszan tanulmányozza
őket, mintha már kívülről tudná ezeket a varázsigéket. A sárkányúr
büszke méltósággal húzta ki magát, s Fénymarék ekkor úgy érezte, a
férfi alakja érezhetően megnövekedett, mintha maga Wlanseraf is
ott állna mellettük. Bár ezen a szűk helyen a sárkány nem fért volna
el, de az érzés, hogy valami fenséges és hatalmas van a közelükben,
mégis ott motoszkált bennük. S bár a kiorg még meg sem szólalt,
azonban Fénymarék számára máris kitapintható volt a mágia
végtelen óceánja, ahogy ott csobogott, hullámzott a közelében.
Lehunyta a szemét, s beletartotta az arcát e fenséges, frissítő
fuvallatba, élvezettel merült meg benne. Csodálatos volt, mámorító,
valóságos felüdülés.
Remegés kelt életre a levegőben, s édes illatok libegtek befonva a
testüket, s ezek az illatok mélyek voltak, teltek, zamatosak, mint a
nyárvégi mézzel teli odvak vagy az érett gyümölcsök bőrének
lehelete.
Jarden halkan szólalt meg, de hangja mégis erőteljes volt, úgy
áradt, úgy hömpölygött, mint a tavaszi viharok idején megáradt
folyók sodra. Ajkáról úgy hullottak a lábuk elé a moár nyelv ékes
szavai, mint egy elszakadt lánc szertepattogó gyöngyszemei. Általuk
ott búsongott, jajongott mindaz a fájdalmasan gyönyörű gyötrelem,
amely e rég letűnt nép feledésbe merült, legendás tetteit kísérte.
Úgy sírtak azok a szavak, hogy majd’ belesajdult szívük. Varázslatos
dallamot szőttek, s hatásukra a sziklafal közepén felfénylett egy
tenyérnyi folt, sejtelmesen, derengőn. De aztán reszketegen
elenyészett, s újra csak az éjszaka sötétsége zárta őket körül.
A kiorg ajkbiggyesztve figyelte a falat.
– Sejtettem, hogy nem fog működni…
Melegkéz, sziromfüzér! Kőrajz mutat, sziromfüzér vezet! – avatkozott
közbe Susogó, de ezúttal tisztes távolságban szökdécselt a kiorgtól.
Fénymarék figyelmesen nézte a fal mellett izgatottan reszkető
kisállatot
– Sziromfüzér!? – sóhajtott végül nagyot, mint aki tudja, hogy az
elkerülhetetlennel kell szembenéznie.
Iszákja mélyéről óvatosan húzta elő azt a láncot, amelyen azok
az apró, lila, flitterszerű pikkelyek voltak felfűzve.
– Sziromfüzér? – nézett kérdőn Susogóra.
Az, az, az! – helyeselt a kicsi.
S szavai bizonyságául Fénymarék bal kézfeje is felfénylett e
pillanatban, lüktetve, éhes mohósággal bizsergett. Nem kellett
hozzá külön magyarázat, hogy a lány tudja, mit is tart a kezében.
– S’almeyna! – szólította meg ünnepélyesen a hatalmas sárkányt,
mintha Ashbar első csatasárkánya ott állna előtte.
A sárkánypikkely-láncot lassú mozdulattal a lüktető,
követelődző tenyérbe engedte. Egyik szirom a másik után érte el a
tenyér forró, kékeslila erezetű bőrét. S a forróság, amely kezéből
áradt, egyre fokozódott. Vad volt, de nem fájdalmas.
Megzabolázhatatlan mégis nyugodt. Erőt adott, de nem pusztítót,
hanem csendeset, jövőt hozót.
S’almeyna! Kérlek, segíts nekem! Eljött az idő, hogy eldöntsd,
velem harcolsz vagy ellenem!
Jarden halkan felmorrant ezt hallva.
 – Most aztán jól megfenyegetted!
Ám Fénymarék csak a markában tartott láncot figyelte.
S’almeyna válaszára várt. Befelé, önmagába kémlelt. Az emlékekbe,
amelyek az avaragh éjszakája óta ott pihentek benne, és melyek
most újra feléledtek. A zavaros, vérrel és tűzzel elemésztett napok
sorát nézte, egy sárkány felvillanó életének napjait. S mintha
minden apró pikkely, amely bőréhez ért, egy-egy ilyen eltemetett
nap lett volna.
Ujjai maguktól záródtak össze, mint virág szirmai az éj
közeledtével, s azok a pikkelyek, S’almeyna pikkelyei zsibongva
kezdtek zizegni a markában. Majd úgy, mint egy lila fényfolyam
kicsordultak ujjai közül. Levegőbe emelkedtek, s mint apró bogarak
szárnyai verdestek és emelték felfelé a láncot. Körbezsongták
Fénymarék fejét, alábuktak, végigcsiklandozták a nyakát, majd
rásimultak a bőrére, s ott ragyogtak tovább, mint egy varázslatos
ékszer kövei.
A lány határozottan előrelépett. Már tudta, mit kell tennie.
Tenyerét a falra szorította, oda, ahol az imént Jarden szavainak
hatására felfénylett az a derengő folt. Büszkén felvetette a fejét, és
hátra sem nézve vetette oda a parancsoló szavakat.
– Olvasd újra!
A kiorg nagyúr nem ellenkezett, egyetlen pillanatig sem
berzenkedett, bár lett volna rá oka; hisz’ ki parancsolhat így egy
kiorgnak? Azonban a lány hangjába különös felhangok vegyültek, s
ahogy sárkányszemeivel pillantott a lányra, Wlanseraf érzékeivel
szívta magába Fénymarék mágiától ölelt testének illatát, egy
látomás derengett fel előtte. Káprázatos és hihetetlen látomás.

Fal, ha voltál, nyílj meg itt,

Kitárt szárnyú Isilit…
 Jarden zengő hangja ismét átborzongatta a lelküket. Hatására a
fal egyből megvonaglott, s ott, ahol Fénymarék érintette, a lány ujjai
közül fénylő vízesésként omlott alá a fény. Beborította az egész
felületet, lágyan fodrozva hullámzott rajta, mint a vízfelületen
játszó fények. Pendülő hangok hallatszott, mintha egy zárban arany
kulcsocskákat fordítottak volna el.

Ornon titkán zár, ha kattan,

Libbenj, lobbanj szabadabban…

A fal vajszerűen képlékennyé vált, s Fénymarék keze

belemerült, mintha megolvadt viaszba nyomta volna a kezét. A
szikla érintése azonban olyan volt, mintha selymet tapintana, drága
abudysi kelmét, s a fal valóban úgy hullámzott, mintha egy redőzött
függöny libegő szárnyai lettek volna ujjai között.

Lila lángom mikor lobban,

Tárulj, zárulj titkos sorban.

A sárkánypikkelyekből font láncfüzér szemei sorban izzottak

fel, vékony fénypászmák csaptak ki az apró pikkelyekből, melyek
egy lágy ívű kaput metszettek a sziklába. Fénymarék határozott
mozdulattal húzta szét a sziklafüggöny szárnyait, mintha az volna a
legtermészetesebb dolog, hogy ablakot tárhat ki egy ismeretlen
kővilágra.
Előttük egy alagút bejárata derengett fel.

Mint a szó, és mint a hit,

Kitárt szárnyú Isilit.

Fejezte be Jarden a moár szavak idézését, s a lány ragyogó arccal

nézett vissza társaira.
 – Sikerült! Indulás! Siessetek!
Truh és Vikárió ámulva léptek közelebb, s úgy tapogatták a
falat, mint akik még életükben nem hallottak arról, hogy mágia is
létezik a világon.
– Nagyuram? – invitálta befelé Jardent is Fénymarék, de a kiorg
láthatóan tétovázott.
Jarden tudta jól, ismeretlen veszélyeket rejthet számára ez az
üreg. S vajon kockáztathat-e többet annál, mint amennyit már így is
megtett? Beléphet-e az ellenség várába, minden biztosíték nélkül?
Jarden pontosan tudta, Yenmon félelmetes erők birtokában van, s
minden bizonnyal máris észlelte, hogy ismeretlen erők ébredtek fel
birodalmának szívében. Hisz’ egyetlen sárkányúr sem közelíthet
meg észrevétlenül egy másikat, mert a mágia hullámai állandóan ott
hömpölyögnek körülöttük. S ők úgy járnak, kelnek ebben az
álomvilágban, hogy közben felfogják annak minden rezdülését.
Mert ők részei e végtelen óceánnak, s nem csak használói. S ki ne
érezné meg, ha valaki megmerül bennünk? Yenmon már rég tudja,
hogy egy idegen van a közelében, valaki, aki hozzá hasonlóan lélegzi
be, formálja át és alkotja újra az esszenciát.
De az éremnek volt egy másik oldala is. Egy kecsegtető
lehetőség, amely elgondolkoztatta Jardent. Bejuthat a vártja. S kis
szerencsével még akkor is odabent lehet, amikor klánja seregei
megérkeznek. S létezhet-e annál nagyobb segítség egy ostromló
sereg számára, mintha belülről nyitnak számukra kaput?
Azonban ez a varázslat nyitotta fal akár a Qwebeh klán
úrnőjének gonosz csapdája is lehet. Hisz’ ez a lány Yenmon unokája,
a törpe, az úrnő egyik bizalmasa… De vajon csapda-e. Túl sok
különös esemény volt a lány körül, túl sok ahhoz, hogy elhiggye
neki, mindezt maga eszelte ki, egymaga hajtja végre. De vajon
képesek lehettek-e rá, hogy így megtévesszék, amikor azt
bizonygatták, szembefordultak befogadó klánjukkal? S ott voltak
még a varázslat igéi, amelyek már elméje melyén pihentek Yenmon
kockáztatna-e annyit, hogy kiadja varának titkos kulcsát egy idegen
kiorgnak?
– Nagyuram, nem tartasz velünk? – sürgette Fénymarék.
Jarden további töprengésének egy váratlanul felhangzó, éles
vijjogás vetett véget. A hang a fejük fölül étkezett, hatalmas árnyék
kísérte. Jardenen átvillant, hogy szembeszáll vele. Egy nyílt harc
számára biztos győzelmet jelentett volna egy kissárkánnyal
szemben, azonban ide vonzotta volna a többieket, talán magát
Yenmont is. Jarden most nem kockáztathatta meg, hogy a túlerő
térdre kényszerítse.
Komor tekintettel lépett el a lány mellett, s Fénymarék a kiorg
után suhanva visszaeresztette mögöttük a sziklafüggönyt. Még
hallották odakintről beszűrődni a szárnyak suhogását, de a
következő pillanatban a szikla már ismét szikla volt. Áttörhetetlen,
Átláthatatlan.

Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő az Öregtorony hagymakupolája alatt

végigfutó erkélyen állt, a sötét éjszakai égboltot szemlélte. Órák óta
állt már ott feszült mozdulatlanságban, mint egy sötétkék
bársonyruhába bújtatott karcsú kőszobor. Yenmon ügyet sem vetett
a háta mögött idegesen pusmogó szolgahadra. Az nő úgy állt ott,
mintha egyedül lenne a világban, s még az izgatottan toporgó
papokról sem vett tudomást A drakón papok kis csoportja már jó
ideje ácsorgott Yenmon úrnő közelében, láthatóan tanácstalanok
voltak, de eddig egyikük sem merte megzavarni bizonytalan
híreikkel a feszült tekintetű úrnőt.
A sárkányúrnő hirtelen összerázkódott, elégedetlen hangon
nagyot morrant, s dühösen toppantott.
– Bejutott! – sziszegte oda a papoknak, és gyilkos pillantást
lövellt feléjük
 A legelöl álló, görnyed tartású drakón pap óvatosan közelebb
lépett, és mély levegőt véve próbált mentegetőzni, de a szavakra
már nem jutott ideje, mert az úrnő dühösen rájuk förmedt.
– Azt mondtam, tartsátok nyitva a szemeteket! Azt
parancsoltam, akadályozzátok meg, hogy bárki engedélyem nélkül
bejuthasson a várba!
– De fényességes úrnőm, minden pap és novícius a betolakodó
nyomát kutatja. Híveid fent őrködnek a várfalakon, keresik az
idegent a belső termekben, a vár alatti pincerendszerben, fürkészik
az esszencia rendellenességeit, Ornon várának nincs olyan pontja,
ahol ne állna egy megfelelően képzett tagja rendünknek, de egy
kiorg…
– Hah! Egy kiorg? Hát számít ez? – förmedt rá Yenmon
indulatosan. – Kiorg vagy bárki más… ez itt az én váram, hogyan
juthatott be?! Miért tartalak én titeket? Egyik hiba a másik után,
Kalarom!
A pap válla még lejjebb rogyott, alázatosan húzta összébb magát.
Yenmon arca egyre jobban fénylett a sötétben, a pikkelyek lágy
vonala mind kivehetőbben rajzolódott ki rajta, de az úrnő végül
visszafogta kitömi készülő indulatát és más témára váltott.
– A huornok?
– Ahogy rendelkeztél, úrnőm! – hajtott fejet a drakón pap, s a
háta mögé intett.
A kitárt ajtószárnyak mellett, az Öregtorony falának háttal egy
huorn harcos állt. Szobormereven, összevont szárnyakkal, hatalmas
fekete szeme éberen leste az úrnő minden rezdülését.
Yenmon elégedetten bólintott, ahogy végigmérte. Cseppet sem
bízott Murlokban és a sárkányúr ajánlotta szövetségben, de most
nagy szüksége volt minden segítségre. Biztosítékokat akart, s ma
meg is kapta e biztosítékot. A délelőtt érkezett huorncsapat hozta el
számára, amit zálogul kért, Murlok nagyúr avaraghgyűrűjét. Ám a
huornok csak az előőrsei voltak a közelgő Rholnoy klán seregének.
 Damorának és Hiormak komoly meglepetésben lesz része! – gondolta
magában az úrnő. Csak Murlok érjen ide időbeni Remélem, nem húzza az
időt feleslegesen, és nem kezd taktikázni mint mindig, különben az
avaraghgyűrűje csak egy rozsdás fémkarika lesz, amit még beolvasztani
sem érdemes!
Az úrnő visszafordult az Ornont ölelő hegyvonulat felé, és
tovább figyelte a felhős égboltot. Vihar készülődött a távolban. A
fellegek már a magasba tornyosultak és sebesen vágtattak át az
égen. A vihar előtti szélrohamok már elhozták hozzá a levegő
nedves illatát. Yenmon jól ismerte azokat a kíméletlen viharokat,
amelyek Ornon körül szoktak lecsapni. Remek, szélszárnyú éjszaka
ígérkezett egy igazi ütközethez, mert az úrnő tudta, a háború közte
és a Finel két nagyhatalmú tagja között még ma elkezdődik.
Damora és Hion csapatai még valahol messze a Dromw-hegység
mélyén törtek utat maguknak, s a sárkányúrnő elégedett mosollyal
gondolt arra, hogy mily egyszerű is volt megnehezíteni számukra az
előbbre jutást. Kiküldött emberei jó munkát végeztek, téves útra
vezetve a nehéz társzekerekkel lassan haladó utóvédet a szűk
völgyek és meredek szakadékokkal tarkított hegyek között. Mindez
rendjén is volt így, de az úrnő azt is tudta, Damora és Hion
vezetésével a kiorgok messze megelőzték csapataikat. S ez a tény
volt az, ami kétségbeesett töprengésre késztette Yenmont.
Vajon miért? Miért kockáztatták meg, hogy hátrahagyták a
csapataikat? Miért merészkedtek ennyire előre? Ez ellentmond a
megszokott taktikáknak- Igaz, a behatoló kiorgok létszámfölényben
vannak, azonban ismeretlen földön mozognak, és egy olyan vár
ostromára készülődtek, amelyről köztudott, hogy nem vehető be a
levegőből. Yenmon háta mögött ott magasodott az Öregtorony, s
hagymakupolája a felgyülemlett esszenciától már úgy fénylett az
éjszakában, hogy szinte nappali világosságot árasztott magából.
A Qwebeh klán tudta, hová építi legerősebb erődítményét. Mert
itt, a sziklák csúcsán állt a guamik építtette Naidzsin Kapu, s a
mélyben, hová a hegyek gyökerei nyúltak, az ősi kéreg alatt
örvénylett a Tó. Forró magmát köpködő olvasztó tégelyéből tört fel
a Dromw-hegység minden mágikus energiája, mint egy magasba
szökő örvény. A túlcsorduló esszencia felcsap egészen Ornon
sziklájáig, s még onnan is tovább, az Öregtorony falaiba. Ezeknek a
végtelen erőknek egyedül Yenmon úrnő parancsol, olyan védelmi
kupolát font belőle a vár köré, amelyen nemhogy egy kiorg, még
maga Xojertha sem juthatna át! Ide csak az léphet be, aki ismeri a
Qwebeh klán titkait. Így sem egy Damoa, sem egy Hion nem
bizakodhat abban, hogy élve elhagyhatja a vár környékét. De ők
mégis közelednek!
Yenmon a zsigereiben érezte, hogy valami készülőben van,
valami sötét cselvetés lappaang a háttérben, amiről semmit sem tud.
A két klán egyesített kiorgcsapata is épp elég fejtörést okozott
számára, de nem állították lehetetlen feladat elé. Azonban amikor
az este közeledtével megérezte egy kiorg gyenge, mágikus jelenlétét
közvetlenül a vár közelében, még a sok csatát megélt sárkányúrnő is
meglepődött. Egyetlen közeledő volt. S ez az esztelenség valóban
érthetetlen volt számára. Eleinte úgy gondolta, az idegen kiorg csak
körbe akarja szimatolni a helyszínt, hogy jelentést vigyen
Damorának, de aztán… Yenmon ismét dühösen vetette fel a fejét, és
hangosan sziszegte:
– Hogyan juthatott be?
Valahol rés nyílt biztosnak hitt védelmi rendszeren! S ez több
mint aggasztó, ez katasztrófa! S neki alig maradt már ideje, hogy
rájöjjön, hol az az aprócska rés! Miben rejlik a végzetes hiba? S
mindeközben a kiorgok csapata közeledik, sebesen siklanak Ornon
vára felé, és ő itt áll egyedül, tehetetlenül, kétségek között,
miközben határozottnak kellene mutatkoznia, a védelemre
összpontosítania, a mágia hullámait markába gyűjtenie!
 De az a kiorg bejutott! Itt van! Egyre közelebb és közelebb
lopakodik hozzá! Már itt van, a várat védelmező kupolán belül, alig
egy karnyújtásnyira tőle.
Indulatosan sarkon perdült. Nem várhat tovább!
A magasba tornyosuló felhők között, mint egy égi jel, kékes
fényű villám cikázott keresztül. Sistergő karmai lecsaptak a föld
felé, s megakadtak a vár fénylő kupoláján. Ornon vára beleremegett
a dördülésbe, a közelben állók félig vakon és süketen imbolyogtak. A
villám ereje végigfolyt a mázas saromi cserepeken, amelyek úgy
itták be, mint a szivacs a rá freccsenő nedveket. De a vakító fények
túlcsordultak a kupolán, végigsiklottak a torony oldalán, majd
szikrázó esszenciatócsába gyűltek Yenmon lába előtt.
A sárkányúrnő karjait diadalmasan az ég felé tárva felkacagott, s
a villám összegyűlő, szikrázó fénypocsolyája kísérteties
körvonalakat festett a falakra; egy dühödten acsarkodó sárkány
alakját. Az arcát verdeső, súlyos esőcseppek koppanásai alatt a
korábbi határozatlanság érzése úgy mállott le róla, mintha a
bizonytalanság soha nem is létezett volna.
– Gyerünk! – villantak fel szokott harciassággal Yenmon úrnő
szemei. – Kerítsük elő azt a betolakodót! Majd ő elmeséli nekünk,
hol az a rés!
Tettrekészen viharzott végig az erkélyen, hosszú bársonyruhája
lobogva szállt utána, mintha máris szárnyat bontott volna. A drakón
papok megkönnyebbülten lélegeztek fel, s elégedett pillantásokat
váltottak, miközben sietve eredtek az úrnő nyomába.

A folyosó száraz volt, nyílegyenesen futott A bejáratot ölelő halvány

derengés már elenyészett mögöttük, s most teljes sötétségben
lépkedtek. Ha Fénymarék érzékei nem csaltak, akkor már valahol a
vár középső része alatt kellett járniuk, de még egyetlen keresztjárat
vagy felfelé vezető lépcső sem törte meg a simára csiszolt
sziklafalat, melyet két tenyerével simított végig, ahogy a keskeny
járatban előrehaladtak. Csak a sziklafal, semmi több. Lépteik vékony
porréteget kavartak fel, mely e mozdulatlan levegőjű járatban most
izgatóan csiklandozta az orrát.
Truh lépkedett elöl, számára nem volt szükség rá, hogy fényt
gyújtsanak, de a kivénhedt zsoldos a törpe vállára téve kezét
morogva botorkált a nyomában.
– Még az is lehet, hogy keresztülfut az egész sziklatömbön és
kisétálunk a másik oldalon? – elégedetlenkedett hangosan Vikárió,
mert hiába meresztgette a szemét, semmit sem látott e fényt nem
ismerő járatban. – Jól figyelj, Truh! Nincs kedvem valami üregbe
vagy rejtett csapdába sétálni.
Az öreg törpe azonban vidáman, magabiztosan lépkedett a
vaksötétben; itt jóval otthonosabban mozgott, mint odakint a
sziklafal keskeny párkányán.
– Üreg az itt nincs, sima sziklák, nincs mögöttük turpisság… Oh-
ho-ho-hó! Nocsak, nocsak! – hallották meg jókedvű rikkantását, s
összezsúfolódva torlódtak össze, ahogy a törpe megtorpant előttük.
Shondra most kocogtatás és kérlelés nélkül kezdett világítani,
mintha a jogar is kíváncsi lett volna, hová jutottak.
Az eddig párhuzamosan futó falak ék alakban kitárultak, és
furcsa formájú termet alkottak. A folyosónak nem volt folytatása, s
nem látszott, hogy bármerre is tovább lehetne jutni innen. A járattal
szemben lévő fal domború volt, enyhe ívben hajlott, mintha egy
nagy kor egy kis szeletkéje lenne. A mennyezet ugyanolyan
jellegtelen, sima felület volt a fejük felett, mint a lábuk alatti padló.
– És most hogyan tovább? – tapogatta Vikárió az oldalfalakat.
Valamennyien tanácstalanul ácsorogtak, Jarden hátát a falnak
vetette, s hallgatagon figyelte a lányt. Fénymarék erősen törte a
fejét a megoldáson, mert abban biztos volt, hogy egy ilyen különös
bejárat, mint amilyenen bejutottak, nem lehet céltalan. Iszákja
mélyéről hamar előkerült a térkép, és hosszasan tanulmányozta. A
vonalak egyértelműen jelezték a járatot és az ék alakú termet.
– Szerintem valahol az Öregtorony alatt lehetünk – állapította
meg Fénymarék, s a szemben lévő, íves falra pislogott. – Mintha ez a
torony földbe süllyesztett oldala lenne.
Közelebb lépett hozzá, és megérintette az íves falat. Enyhe
remegést érzett. A gyenge hullámok átrohantak rajta, megrázták a
lelkét. S a következő pillanatban átváltott benne az érzékelés arra a
különös, látomásszerű állapotra, ami mindig rátört, ha a mágia
közelébe került. Azonban Fénymarék rég nem érezte ilyen
intenzíven a mágia hullámzását, sokban emlékeztette ez őt arra,
mint amikor Bhroms trónja előtt állt, s először pillantotta meg
Xojerthát és azt a barlangot, amely az Oltalmazó otthona volt. Álom
és valóság keveredett egymásba akkor, s ő végül már nem tudta
eldönteni, melyik a való és melyik az érzékeit becsapó illúzió.
Amit most látott maga előtt, talán még különösebb volt, mint az
a korábbi élmény. Mert egy erdő, egy barlang, egy hatalmas
aranysárkány látványára még csak-csak felkészülhet az ember lelke,
de a belsőlátása által felvillantott képekben most egybemosódó
arcok úsztak el előtte. Ezernyi arc, ezernyi lélek, ezernyi különféle
kivetülés egymásba gabalyodva, átfedve egymást, hajladozva,
összecsavarodva, megnyúlva, eltorzulva, mormogó, sirató hangokat
hallatva. Az arcrengeteg lassú körtáncot lejtve emelkedett felfelé a
falon túl, azon a fal határolta kürtőn keresztül, amely előtt most ők
álltak. A sodródó alakok minduntalan nekiütődtek a torony falának,
s azt horzsolva siklottak tova. Belőlük áradt az a rezgés, amely
megrázta a lelkét. Fénymarék tudta, hogy a többiek nem látják, amit
ő, talán még a kiorg nagyúr sem.
Erővel szakította ki magát a látomásból, és derűs arccal nézett
vissza társaira.
 – Hisz’ ez remek! Épp jó helyen vagyunk, ez itt az Öregtorony! –
paskolta meg a falat, de aztán gyorsan ismét elkapta a kezét – A
Nardzsin Kapu itt van valahol a fejünk felett!
Vikárió savanyú arccal nézett felfelé.
– És mondd csak, Yeloy, mi ebben a remek? Én egy arasznyi
sziklán sem tudok átszivárogni, nemhogy egy többemeletnyi
kőtömbön.
– Biztos vagyok benne, hogy tovább lehet innen jutni! Truh –
fordult a törpe felé kérlek, gondolkozz, nem emlékszel olyan esetre,
amikor Brendon említette ezt a járatot? Vagy bármire, ami a
továbbjutásban segítségünkre lehet?
– Ornon várának sok titka van. Járatok, csapóajtók,
varázsszavakra nyíló ajtók, azonban igen sok a csalafinta védelmi
rendszere is, amik megakadályozzák az illetéktelen behatolást;
csapdák, halálos üregek, ajtóőrző démonok, akik csendben
szunnyadnak a falakban, és számtalan semmibe vezető járat csábítja
tévútra a hívatlan látogatót, hogy mögötte örökre bezáródjanak az
ajtók. Öreg ez a vár, nagyon öreg, sok nemzedéket szolgált már ki…
– Truh szokásához híven hangosan gondolkodott, s ilyenkor
gyakran messze elkalandozott az eredeti témától. – Egyszer… igen,
volt egy olyan eset, amikor Brendon titokban jött a várba! Ez
közvetlenül azután történt, hogy én elvittem neki S’almeyna
avaraghgyűrűjét Yenmon úrnő üzenetével, hogy őrizze ő tovább a
szent ereklyét addig, amíg megfelelő jelöltre nem bukkan a Qwebeh
klán. Brendon, Jessina úrnő halálhírére azonban egyből hazaindult,
bármily veszélyes volt is ez, hiszen akkor már kitaszította őt a Finel,
s a kiorgok szabadon vadásztak rá. Nehéz út volt, veszélyekkel teli,
amíg Harnion előhegyeitől ideáig eljutottunk! Brendon nem
mutatkozhatott a várban vagy környékén, ez túl kockázatos lett
volna. Mind tudtuk, hogy lesik minden lépésünket. Brendon akkor
előreküldött engem, hogy készítsem fel az úrnőt érkezésére, és
aznap éjjel ő is bejutott a várba. Senki sem látta érkezését, senki
sem tudott arról, hogy itt járt. De én sosem kérdeztem meg, hogyan
csinálta. Egyszer csak ott állt az úrnő szobájában, mintha a föld alól
bukkant volna elő.
Tnih újra hosszan eltöprengett, próbálta felidézni a majd’
harminc évvel korábbi eseményeket.
– Mintha a föld alól bukkant volna ki? – kapaszkodott bele ebbe
az utolsó gondolatba Fénymarék.
Gyors pillantást vetett körbe, a falakra, a mennyezetre, a
padlóra. Váratlanul felderült az arca.
– Gyertek ide! – izgatott mozdulattal intette őket közelebb. –
Látjátok!? – bökött a lába elé, csizmájával félresöpörte az évtizedes
porréteget.
A padlón alig észrevehetően szabályos repedés vékony vonala
látszott, mintha egy félbemetszett pentagramma csúcsos ágai lógtak
volna ki az íves fal alól. Fénymarék egyből továbbpenderült,
átszökkent a vonal felett. Ahogy lába odabent érintette a padlót,
halk csikordulás hallatszott, olyan, mint amikor kő csúszik kövön. A
hang a távolból jött a járat végéből, de egyre hangosabb lett. A
csikorgó hangok közeledtek feléjük.
– Gyere ki onnan azonnal! – figyelmeztette Truh, de már
elkésett.
A repedés vonalából apró lángnyelvek csaptak a magasba,
színesek voltak, és sorba rendeződtek, mint a szivárvány színei az
égboltozatán. Köröttük minden remegni, rezegni kezdett. A
csikorgó hangok megszaporodtak, és sebes iramban közeledtek.
Jarden és Vikárió a járat felől közeledő, ismeretlen veszedelem
mibenlétét próbálták kideríteni. A zsoldos pár lépést tett visszafelé,
de aztán egyből sarkon perdült, és megnyúlt arccal jelent meg újra a
járat végében.
– Baj van! – kiáltotta, és nagyokat szökkenve vetődött be
Fénymarék mellé, a már térdig érő lángokon átvágva.
 Jarden sem tétovázott sokat, megragadta Truht és beljebb
penderítette. Az öreg törpe döbbenten kapálódzott a kiorg karjai
között
– Találj már ki valamit! – förmedt rá Vikárió a csodálkozva álló
lányra. – A járat eltűnik!
– Hogy mit csinál?
Ám akkor már ő is megpillantotta, amit a többiek. A falak
csikorogva csúsztak össze, a járat hossza egyre rövidült. A kövek
burjánzottak, s köveket szültek. A kőmassza pillanatok alatt elérte
az ék alakú terem bejáratát. Mire a járat végleg megszűnt járat
lenni, a színes lángok már vállmagasságig emelkedtek.
– Ez egyáltalán nem természetes dolog! – dünnyögte Truh.
– Természetes? – hápogott feldúltan Vikáno. – Még hogy
természetes! Perceken belül körbe… vagyis kőbe leszünk zárva!
– Jó, jó, ne pánikolj!
Vikárió szitkozódva meredt a kövekre, amelyek kitüremkedtek,
majd megszilárdultak, és aztán újra türemkedtek. A kis ék alakú
szoba egyre fogyatkozott. Fénymarék tekintete cikázva ugrált
körbe-körbe, megoldás után kutatva.
– Isilit! – mondta ki halkan Jarden –, tudod, mit jelent a szó?
– Nem – rázta meg fejét a lány, de csak félig figyelt a kiorgra.
– Isilit, a kapu, a moár mondakör égbeemelő
szivárványbejáratának elnevezése. Ezen a kapun át juthatnak a
lelkek az istenek színe elé. Az isilit szó az isil, bejárat és az ilit,
fények összevonásából származik, bár egyesek tudni vélik, hogy
maga Cerebis adta e nevet a lelkek kapujának, amikor
megteremtette, s a moárok szavai csak az isteni teremtés után
származódtak belőle.
– Hé, befejeznétek végre a nyelvészkedést! – förmedt rájuk
Vikárió. – Tegyetek már végre valamit!
A zsoldos láthatóan nagyon ideges volt, most még azzal sem
törődött, hogy akinek ilyen durván a szavába vágott, az egy kiorg
nagyúr. Jarden azonban ügyet sem vetett rá, rendületlenül folytatta
okfejtését.
– Biztos, hogy nem véletlenül szőtték bele a varázslat szövegébe
ezt a szót. Mert mi átléptünk a kitárt szárnyú „Isiliten”, Yeloy, most
már csak fel kell emelkednünk az istenek színe elé.
Fénymarék a feje fölé pillantott, a szivárványszínű karcsú
lángnyelvek már a plafont nyaldosták.
– De vajon hogyan?
A kérdésre nem kapott társaitól választ, de már nem is volt rá
szükség. A lángok elérték a plafont, körbezárták őket. Talpuk alatt
remegni kezdtek a kövek, a szikla körbefolyta a félbevágott
pentagramma formát, a lángnyelvek már a falon folytak felfelé.
Bármily különösen hangozzon is, de ezt az érzetet keltette a
látvány. De mindez nem tartott sokáig, mintegy varázsütésre
lelohadtak a lángok, és megszűnt talpuk alatt a remegés. Ők pedig
ott álltak döbbent tekintettel meredve maguk elé. Pillanatok alatt
bőrig áztak. Előttük Ornon várának belső udvara látszott, a
körbefutó magas falak. A várudvart az őrtornyokban gyújtott tüzek
sejtelmes fénnyel világították be. Hátuk mögött az Öregtorony
napszítta, fehér fala emelkedett. Pár lépésnyire tőlük a drakón-
hodzson épületének mészkőből faragott lépcsősorán patakokban
zúdult alá az esővíz. Egyikük sem számított erre a látványra, de ami
az igazi döbbenetet jelentette számukra, az a velük szemben
közelgő, feldühödött kiorg úrnő látványa volt.
– Na, most lehet pánikolni! – szisszent fel Truh, amint
megpillantotta Yenmon úrnő haragtól villódzó arcát.

A megbokrosodva száguldó, esőtől súlyos felhők pereme alatt sötét

árnyak közeledtek. A vihar vadul dobálta testüket, de a sárkányok
örömmel merültek meg e tombolásban, úgy lubickoltak benne,
mintha az égiháború kimeríthetetlennek tűnő energiái mind őket
szolgálnák. A szelek zabolázatlan szárnyán szálltak. Élűkön két nagy
csatasárkány haladt, az egyik kárminvörös, hátpikkelyei és az éles
taréjtüskék bordó árnyalatúak, a másik olívzöld, oldalán jellegzetes
fekete csík vonalát mintázták a pikkelyek, nyomukban még
tucatnyian; csatasárkányok, kissárkányok vegyesen.
Együtt élvezték a repülés mámorát, a szívükben daloló ősi
mágiát, amelynek tüze most perzselően éledezett bennük. Lüktető
vérükben már ott dobolt a közelgő, véres csata minden íze,
eljövendő mozzanata, mint egy bizarr előjáték ígérete. Rég nem
gyűltek össze ennyien, hogy együtt élvezzék a közös repülés
gyönyörét, s régen történt már, hogy Ashbar két ősi klánja
szövetségre lépve, támadó alakzatban közeledett kiszemelt
zsákmánya felé.
A vihar cikázó fényei szüntelenül ott csapkodtak a gigászi testek
körül, egy-egy villanásukkal mérföldes sárkányalakok árnyát vetítve
a felhők mennyezetére. A távolban, a súlyos esőcseppek függönyén
át egyre fényesebben világított előttük a cél, Ornon várának
hagymakupolája.
– Ahhhhhhh! – rikoltott fel egyikük – Ott, ott!
Az egész csapat egyszerre fordult, hogy a távolban felfedezett
idegen sárkány után vesse magát.
Egy kissárkány igyekezett magányosan a vár felé. Bizonnyal rég
felfedezte a sárkánycsapat közeledését, s most sietve szállt a
biztonságosnak vélt erődítmény felé. Eddig megmerült a felhők
sötét biztonságában, de végül kénytelen volt lejjebb ereszkedni,
hogy tájékozódhasson.
Jókedvű, rikkantó bömbölések jelezték, ahogy üldözői felmérték
kiszolgáltatott helyzetét; a Qwebeh klán kissárkányát a vihar ereje
jócskán eltérítette eredeti útvonaláról, s most végzetes kerülőre
kényszerült.
A vadászat megkezdődött…
A sárkányúrnő egyből felfedezte a fal mellett állókat, felismerte
Truht és azt az átkozott kis vakarcsot, akinek vérére már oly régóta
szomjazott.
– Ahhh! – bömbölt fel Yenmon, s hangjától megreszkettek a
falak
A felbőszült kiáltással egy időben alakja változni kezdett, s
ahogy feléjük rontott, a következő lépéseknél már súlyos karmok
csikordultak a kövezeten. A hatalmas sárkánytest fényesen
csillogott, a falak tetején gyújtott őrtüzek fényében az alázúdul
esőcseppek apró gyöngyszemeknek látszottak a testén. Kék
pikkelyein szikraívek cikáztak, mintha Ornon várának
hagymakupolája tükröződött volna vissza a gigászi testben. A
sárkány ismét elbődült, mint egy fékezhetetlen fenevad, akin súlyos
sebet ejtettek. S valóban így is volt, mert rég nem történt meg, hogy
engedélye nélkül idegen kiorg juthatott be a várba, s a sárkányúrnő
számára ez felért egy tőrdöféssel!
Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő tombolva közeledett feléjük.
Farkával nagyot csapott dühében, s a mozdulat elől a nyomában
rohanó drakón papok közül nem mindenkinek sikerült kitérnie.
Eynoyin azonban ezzel mit sem törődött, csak az idegen kiorg
érdekelte, az az arcátlan bitang, aki e vészterhes órán a hátába
kerülhetett.
– Hol az az alávaló?! – prüszkölt dühtől fénylő szemekkel az
úrnő. – Hol?
Jarden azonnal a társai elé lépett. Nem rejtőzhetett az úrnő elől
tovább, s értelme sem lett volna a bujkálásnak. A két kiorg egy
pillanatra farkasszemet nézett egymással. Ejnoyin sárkányalakja
már föléjük tornyosult, s az előtte álló férfi oly törékenynek és
esendőnek tűnt vele szemben. De ez csak a látszat volt.
– Menjetek! – parancsolt rájuk Jarden hátra sem fordulva. –
Nekem dolgom van még itt
 – Futás! – ragadta meg Truh Fénymarék karját, és a drakón-
hodzson bejárata felé vonszolta.
A törpe meglepő fürgeségről tett tanúságot, hatalmas
szökkenésekkel iramodott felfelé a lépcsőn, s csatabárdját lóbálva
rontott a bejáraton kilépő alakok közé, akiket az udvarról hallatszó
félreérthetetlen bömbölések csaltak ki. Truh a kisebbik rosszat
választotta ezzel. Inkább szembeszállt volna két tucat démonnal,
sárkánypappal, túlvilágról visszatévedt elkárhozott lélekkel,
minthogy a Qwebeh klán feldúlt úrnőjével kerüljön szembe. Túl jól
ismerte Yenmont. S biztos lehetett benne, hogy az úrnő sosem
bocsátana meg neki, a legkevesebb, hogy ízekre tépi, ha a mancsai
közé kerül.
Fénymarék é Vikárió sem maradtak le a törpe nyomából,
kettesével szedték a lépcsőket ök. is. Vikárió villogó pengével,
hatalmas kurjantásokkal vetette bele magát a hodzson kapujának
kitárt kapuszárnyai előtti forgatagba.
Ám a kezdeti rémült rohanás után a lépcsősor közepénél a fiatal
boszorkány megtorpant. Szívébe kétség nyilallt, soha nem érzett
aggodalom. Aggodalom egy kiorg sorsa iránt. Hisz' én hoztam ide; én
unszoltam, hogy tartson velünk a várba! – szólalt meg benne a
lelkiismeret szava.
Fénymarék azonnal sarkon perdült. Egy futó pillantást vetett
még hátra, s látta, hogy a két harciasan üvöltöző alak már el is
foglalta a hodzson bejáratát, és a faragott oszlopfőknek vetve
hátukat vadul szabdalkoznak.
Azzal a néhány pappal biztosan elbánnak a többiek – gondolta
Fénymarék, hogy megnyugtassa magát, miközben a lépcső simára
koptatott kövein visszafelé rohant. A várudvar felől tébolyult
bömbölések hallatszottak. Két hatalmas sárkány tombolt odalent.
Kísérteties látványt nyújtott, ahogy a szakadó esőben Wlanseraf és
Ejnoyin teste egymásba gabalyodva tépte, marcangolta egymást. A
várudvar szűkösnek bizonyult ahhoz, hogy két ekkora teremtmény
vívja élethalál harcát. Súlyos karomcsapásokat, pikkelyeket
szaggató harapásokat osztogattak, kemény tarajos farkuk csapása
alatt dongott a kövezett, bedőltek a vár belsőudvarán álló épületek
falai. Ejnoyin váratlanul oldalt cselezett, könnyedén siklott el
Wlanseraf elől, és a hátába került. Felágaskodott, és teljes
testsúlyával ránehezedett Wlanserafra, maga alá préselte a
zöldpikkelyes testet. Fénymarék megtorpant a lépcsősor aljában, és
lélegzetvisszafojtva bámulta őket, szinte fizikai fájdalmat érzett
magában, ahogy a zöld színű sárkány jobb szárnya a kövezethez
préselődött, s lehetetlen szögben, kifacsarodva rángatódzott. Az ifjú
boszorkány kézfeje zsibongott, vad tüzek keltek életre a szívében,
S’almeyna mancsa fénylőn lüktetett; de már nem tudott és nem is
akart neki parancsolni.
Wlanseraf végre kiszabadult a halálos ölelésből, nagyot taszított
a kék színű sárkánytesten. Ejnoyin félelmetes tépőfogai hangos
csattanással záródtak össze, de csak a levegőt kaffanthatták
áldozata puhább nyaki pikkelyei helyett. Wlanseraf szárnya
súrlódva csúszott a köveken, ahogy pár lépésnyire hátra
hengeredett. Acsarkodva elbődült, hosszúkás pofájából vörös
tűzcsóva tört elő, s egyenesen a Qwebeh klán úrnőjének oldalának
csapódott. Ejnoyin szárnyvége megperzselődött, és a vékony,
érzékeny bőr több helyen átégett, az úrnő visítva hátrált kicsit.
Szemei gonosz fényben parázslottak, ahogy Wlanseraf oldalából
kiömlő vérpatakokat szemlélte. Az iménti marakodásban Ejnoyin
hosszan feltépte ellenfele oldalát, épp az érzékeny szárnytő alatt.
A zöld színű sárkány megrázta magát, hátravetette a fejét, és
harciasan elbődült. Nagy szárnycsapásokkal kezdett emelkedni
felfelé. A szűk helyen folytatott harc nem sok jóval kecsegtetett
számára. Annál is inkább, mert ekkorra már a vár védői is
felfedezték a belsővárudvarban tomboló veszedelmet, s a kilövő
szerkezeteket, amelyek eddig a vár környékét pásztázták a közelgő
kiorgcsapat érkezésére lesve, most sietve befelé fordították, hogy
karvastagságú dárdáikkal lyuggassák ki a betolakodó sárkány testét.
Fénymarék megigézetten bámult felfelé, képtelen volt rá, hogy
megmoccanjon. Ugyan hallotta a hodzson bejárata felől Truh
jókedvű, oh-oh-oh-hóóó rikkantásait, Vikárió mély kacagját.
Felfogta a közelében fejvesztve rohanó emberek látványát, ahogy a
várvédői igyekeztek elfoglalni kijelölt helyüket, mert a vár keleti
mellvédje felől ekkor már hangos kiáltással szállt a figyelmeztetés:
– Jönnek! Jönnek!
Mégsem bírt megmozdulni, szívét aggodalom szorította össze, s
dermedten bámult felfelé.
Annak ellenére, hogy kézfeje egyre erőteljesebben világított, s a
vállán a kis aranysárkány mind élénkebből mocorgott és kibújva
ruhája alól, aranykolibriként fénylett, és Susogó fújva, prüszkölve
ugrált a lába előtt, senki sem törődött vele. Mintha láthatatlanná
vált volna Ornon várának védői számára. De Fénymarék nem
foglalkozott ezzel a furcsasággal, mert egyre csak felfelé bámult,
lélegzet-visszafojtva leste a hatalmas zöldragyogású test lassú
emelkedését. Wlanseraf meg-megbillent a levegőben, láthatóan
megsérült, és Ejnoyin bömbölve készült, hogy a nyomába vesse
magát. Azonban nem ez a látvány volt az, amely csodálkozó
mozdulatlanságra késztette Fénymarékot. Fejük felett az
Öregtorony hagymakupolája fényesen izzott, mindenki jól láthatta,
aki csak egy pillantást is vetett az ég felé. A lány azonban mást is
látott, oly dolgokat, amelyek sokak előtt rejtve maradtak. A
kupoláról kékes vízesésként omlott alá a felhalmozott esszencia, s
mint egy kék fényű sátor selyemzuhataga borította be a várat.
Zizegő, fénylő esszenciaháló feszült ott a magasban, s Wlanseraf
egyenesen e háló felé szárnyalt. Még egy szárnycsapás, és már el is
éri. Fénymarék ökölbe szorította a kezét, ahogy figyelte, szerette
volna látni, ahogy a hatalmas zöldpikkelyű test a várfal fölötti
szabad légtérben áttöri ezt a. hálót, s diadalmasan szárnyal tovább,
de amitől tartott, az a következő pillanatban már be is következett
Wlanseraf sebesült szárnya beleakadt a hálóba, teste az ütközéstől
félrebillent, kétségbeesetten csapkodott. De minél inkább
igyekezett, hogy kiszabadítsa magát, annál jobban belegabalyodott
az esszenciahálóba. Úgy ragadt bele, mint egy légy a pók kifeszített
ragacsos hálójában, s végül csüngve, vergődve ott maradt a
levegőben.
Ejnoyin ezt látva diadalmasan felbődült.
Susogó pedig rémülten visított fel Fénymarék fejében.
Zöldi baaaaaaaaj!!!! Nagy baaaaaaaj!!!
– Látom, kicsi!
Melegkéz segít, Susogó segít! Fut, rohan! Repüüül!
– Hé, várj csak, mégsem mászhatok oda fel…
De Susogó már nekiiramodott, vadul szökkent a drakón-hodzson
oldala mellett kanyarodó lépcsősor felé, amely a várfalra vezetett,
azonban hirtelen meggondolta magát.
Susogó gondol! Susogó segííít! Repüüül! – S ezzel kis szárnyait
kibontva, nagyokat csapva a levegőbe, felemelkedett.
– Jaj, Susogó, állj meg! Már megint milyen őrültséget csinálsz? –
lódult egyből a nyomába Fénymarék, miközben tekintetét egy
pillanatra sem vette le a hálóba gabalyodott, kétségbeesett
igyekezettel küzdő Wlanserafról.
A sárkány azon igyekezett, hogy valami módon hátratekerje a
testét. Ép szárnyával nagyokat csapott a levegőbe, hogy ebben a
kifacsarodott testhelyzetben tartsa magát, és szemből fogadhassa
Ejnoyin támadását, s legalább egy utolsó, perzselő sárkánylehelettel
köszönthesse a közeledőt.
Ejnoyin már Wlanseraf előtt lebegett, pofája széles, vicsorgó
mosolyra húzódott, ahogy felé bömbölte:
– Így jár mind, ki Ornon ellen támad!
Ám ekkor váratlanul egy aprócska test vágódott közéjük, és a
két gigászi test között kezdett lebegni, mint egy apró, szőrős kis
muslica a viaskodó, hatalmas sasmadarak között. Susogó
szembefordult a kitárt szárnyú, kékpikkelyes sárkánnyal, és
prüszkölve csapkodott mancsával a levegőben. A sárkányúrnő egy
pillanatra meghökkent, értetlenül nagyot pislantott, s arra készült,
hogy elfújja útjából a szemtelen kis micsodát, de aztán…
Susogó sssshhhaagahasshagaaaaa! – vágott bele Ejnoyin elméjébe a
kis moa-moa harcias kiáltása, és a következő pillanatban képek
sokasága zúdult rá.
Ejnoyin megtántorodott a levegőben, bizonytalanul oldala
billent, és riadtan összevissza csapkodott, hogy visszanyerje
egyensúlyát. De Susogó egyre rikoltott és rikoltott. Fejhasogató
hangon harsogott, s a sárkány elméjében cikázó képek elől nem volt
menekvés. A sárkányúrnő szemei hatalmasra tágultak a
döbbenettől. Hátrált, egyre hátrált. A Qwebeh klán úrnője
visszavonulót fújt, s a moa-moa ezen felbuzdulva harciasan
sivalkodott tovább.
Döbbenetes és hihetetlen látvány volt. Fénymarék kétségbeesett
sebességgel, kettesével, hármasával szedte a lépcsőfokokat, s
viharzott felfelé a vár mellvédje felé. Félrelökdöste az útjába
kerülőket, lángoló, lilás fényeket köpködő karmos keze kíméletlenül
vágott utat magának.
Wlanseraf eközben kínlódva csapkodott a magasban, hatalmas
teste a drakón-hodzson teteje fölött csüngött. De amikor Ejnoyin
kissé lejjebb ereszkedett a várudvar felé megfutamodva Susogó
támadása elől, Wlanserafhak végre sikerült egy újabb lángcsóvával
oldalba kapnia őt. Bár Wlanseraf sem értette, mi történhetett,
Susogó szellemi támadása előtte is rejtve maradt, s épp oly
tanácstalan volt e hihetetlen esemény láttán, mint a várfalon
dermedtem állók, de azért gondolkodás nélkül kihasználta a
felkínálkozó lehetőséget. Ejnoyinnak egy kétségbeesett manőverrel
még sikerült kissé elsodródni a tűzcsóva elől, de hátának jó részét és
farkát így is embermagas lángok nyaldosták körül.
 Fénymarék a vár mellvédjén rohanva ekkor ért a közelükbe. A
hatalmas csatasárkány elérhetetlen magasságban lengedezett a feje
fölött, miközben Susogó dühös darázsként repkedett Wlanseraf feje
körül. A moa-moa hol diadalénekeket zengett, hol hangosan
sivalkodott, prüszkölt és vad képeket sugárzott most már minden
irányba. Fénymarék csak ekkor érzékelte pontosan, mit is láthatott
az imént Ejnoyin. Hangosan felkacagott a látványra, és szilaj,
megzabolázhatatlan erők ébredtek fel benne.
– Ez az, Susogó! Gyerünk, kicsi! Jövünk már! – emelte magasba
lilásfényben világító kézfejét, S’almeyna lüktető sárkánymancsát.

Hargriyon, a Qwebeh klán kissárkánya őrült iramban száguldott a

vár felé. Nyomában ott suhantak gyilkolásra készen a két nagy klán
sárkányai. Versenyfutás volt ez a javából. Versenyfutás az életért. A
sárkánycsapat összehangolt támadását a két nagy csatasárkány
vezette. Messze megelőzték társaikat, magasba emelkedve
szárnyaltak tova, hogy a menekülő útját állják még a vár előtt. A
kisebb sárkányok oldalról kerítették Hargriyont, s a halálos gyűrű
egyre zárult körülötte.
Hargriyon kétségbeesetten kapkodta fejét, próbálta megtalálni
azt a parányi rést, amelyen keresztültörve még épségben elérheti a
várat. Minden erejét beleadta a szárnycsapásokba. Éles,
figyelmeztető rikoltása messze szállt, hangja keresztültört az
égiháború csattanó dördülésein, és a vár védői meghallva szavát
azonnal félreverték a harangokat, s Ornon karcsú tornyaiban kürtök
recsegő hangja harsogott fel.
A menekülő kissárkány szorult helyzetbe került. Néhány
dárdahajításnyira a vártól, Liation, a Treboah klán karmazsinvörös
csatasárkánya alábukott a felhők magasából, Hargriyon elé került,
kissé lassított szárnyalásán, és szembefordult vele. Liation szárnyait
kitárva vitorlázott, gonosz fényben parázsló szemét nem vette le
áldozatáról. Az üldözött tétován irányt váltott, bizonytalan ívben
jobb felé sodródott, de ekkor pár szárnycsapásnyival fölötte, az
alacsonyan szálló felhők közül elővillant Artbyon olívzöld teste, s
mint egy nagy kő zuhant alá a magasból.
Hargriyon érzékelte a felülről érkező támadást, és azonnal
alábukott, vészesen közel kerülve ezzel a szurdok meredek, csipkés
szegélyű szikláihoz. Egy nem várt széllökés a katlan falához
taszította a testét, s a pengeéles sziklacsipkék felhasogatták
Hargriyon szárnyának felületét. A sérülések nem voltak túl
súlyosak, de az ütődés megzavarta a kissárkány röptét, a
bukóforduló lendületes íve megtört, és Hargriyon teste
irányítatlanul az ellenkező oldal felé sodródott.
Liation látva a szerencsétlen manővert vidáman bömbölt fel, s
orrlyukából füst gomolygott elő, ahogy fejét Hargriyon után kapva,
egy tűzcsóvát böffentett ki magából. Nem volt ez életveszélyes
támadás, mert a Treboah klán úrnőjének kedve támadt egy kis
játszadozásra. Sisteregve zúgott a lángtenger a kissárkány után.
Megperzselte a hátát, fél oldalát Hargriyon fájdalmasan felbődült. A
lángcsóva lökéshulláma a sziklafalnak csapta. Bukdácsolva zuhant
még lejjebb.
A villámok cikázó fényében a várfalakon összegyűlök jól
láthatták a közeledő sárkányok mágiától szikrázó testét. Ellenségeik
azonban még biztonságos távolságban voltak a vártól, így a
védőknek tehetetlenül kellett végignézniük, ahogy az idegen
kiorgok harciasan rajzottak, köröztek a katlanban rekedt kissárkány
körül, miközben a Qwebeh klán nagyra becsült tagja bömbölve
vergődött az elemek és a sárkányok csapásai alatt.
Hargriyon kétségbeesett manőverre szánta el magát. Félig
kábult volt még a testét ért csapásoktól, de összeszedte maradék
erejét, hogy egy végső, őrült rohammal törjön ki szorult
helyzetéből. Jobban ismerte e helyet, mint támadói. Ismerte a
sziklakatlan ravasz áramlatait, a kiálló, éles sziklaplatókat, az utat
szegélyező sziklatömbök szabálytalan vonalát, s ebben az egyben,
helyismeretében volt utolsó reménye.
Alábukott a mélybe, a szurdok fala őrült iramban száguldott
felfelé mellette, s csak az utolsó pillanatban fékezett közvetlenül a
várba vezető út fölött. Hargriyon oly laposan siklott tovább, hogy
szárnyai súrolták a sártengerként alázúduló esővíztől csatakos utat.
Cikázva repült, ösztöneire és emlékképeire hagyatkozva kerülgette
az éjszaka sötétjében vele szemberohanó sziklatömböket. Halálos
rohanás volt ez, szerencsejáték a javából, ahol minden túlfeszített,
izmokat görcsberántó szárnycsapásánál egy-egy újabb kártyalapot
húzott, s nem hibázhatott.
A vár már ott magasodott Hargriyon előtt, még néhány
szárnycsapás, és lőtávolba kerül. A sárkány tudta, hogy odafentről
minden mozdulatát követik, s remélte, a vár védői megértik
szándékát. Támadói nagyot hibáztak azzal, hogy játszadozni
kezdtek vele, s nem végeztek vele egyből, amikor még
könnyűszerrel megtehették. Mert most, élete feláldozásával
csalogatta őket egyre közelebb a várhoz, ez volt Hargriyon egyetlen
esélye a túlélésre, s a Qwebeh klánnak sem adatott sokkal több.
Hargriyon oly sebesen repült, ahogy még életében soha, s az út
két oldalán az ég felé törő sziklaoszlopok csak elmosódott
foltokként suhantak tova elméjében, őrült, bukdácsoló, halálos
hajszába kényszerült, miközben felülről, a vihar szaggatta ég
sötétjéből egyik súlyos sárkánytest zuhant alá a másik után. Irdatlan
ütések, harapások érték a kissárkány hátát.
A sárkánycsapat feldühödve üldözte a Qwebeh klán magányosan
menekülő tagját. A kiszámíthatatlanul csapkodó szélrohamok
közepette, a szinte vízszintesen szálló vízpermet szertehordta a
levegőben a kissárkány kiömlő vérének édeskés illatát, s ez a
mámorító illat szinte eszét vette a támadóknak. Olyanok voltak,
mint a vízben köröző cápák, amikor megérzik a vér szagát.
Tülekedve, egymást taszigálva csaptak le áldozatukra, hogy jókora
darabokat hasíthassanak ki a testéből. Józan eszüket már rég elvette
a sárkányvér szaga és a tomboló, egymást gerjesztő, gyilkolásra kész
ösztönök feledtették velük a veszélyt, amely Ornon várából lesett
rájuk. Újra és újra lecsaptak az éles karmok, s a pengeszerű görbe
fogak versenyt csattogtak a széllel. Diadalmas, bömbölő hangjaik
megreszkettették a várhoz vezető szurdok mélyét, előre-hátra
dobálták e vicsorgó hangokat a szirtfalak. S az a véres gomolyag,
amely sárkány testekből, pikkelyekből, agyarakból, szárnyakból,
karmokból állt össze, egyre csak bukdácsolt előre, s gördült tovább
és tovább…
Hargriyon eszét vesztve bömbölt a fájdalomtól, ereje végén járt
már, szeme előtt összefolytak a képek és összekeveredtek benne az
érzések, amikor…
Pendülő hangot hallatva kattogni kezdtek a dárdavetők.
Katt, katt, katt, katt.
A karvastagságú, szívós hikoritfából faragott dárdák suhanva
szálltak a támadók felé, sziszegve zúgtak keresztül a levegőn, és
halálos sérüléseket osztogattak.
Hargriyon, aki ekkor már megszámlálhatatlan sebből vérzett, s
inkább félholt volt, mint élő, egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel
felfelé lökte magát.
A várfal már ott magasodott előtte… s azon túl a biztonság, az
otthon melege…
Csak át kell jutnia fölötte!
Csak át kell jutnia!
Nyakszirtje alatt ekkor csattanva zárult össze egy éles fogsor, és
halálos koloncként húzta, rángatta visszafelé a rácsimpaszkodó
sárkánytest. Már csak egyetlen gondolat maradt meg benne, már
csak egyetlen hang dobolt vérbe borult elméjében:
Fel! Fel, egyre tovább… Fel!
Fénymarék egy pillanatra tanácstalanul forgolódott Az
esszenciahálóba gabalyodott sárkány testét sehogy sem érhette el,
túl messze volt. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadta az
esszenciaháló egyik szálát. Mintha villámhasított volna a testébe,
valósággal belezsibbadt a lelke, ahogy keresztülvágtatott rajta a
hálóban áradó mágiahullám. Dacosan összeszorította a fogát, és a
fonat felé kapott bal kezével is, dühösen rántotta meg. S’almeyna
fénylő karmai alatt a mágiafonat úgy feslett el, mint a selyem. Őrült
ötlet zúgott leeresztő Fénymarékon, és az ifjú boszorkány
gondolkodás nélkül indult, hogy kivitelezze tervét. Feltornázta
magát a várfalra. Bal kezével jókora lyukat szaggatott a hálón, majd
átpréselte rajta a testét, s mint egy kötéltáncos megindult előre az
ívben emelkedő, karvastagságú háló szálain.
Wlanseraf bőgve rángatta tovább a hálót, és varázslatok özönét
zúdította rá. Minden egyes hördülésénél kissé elvékonyodott a háló
fonata, s ha arasznyival is, de kijjebb tudta húzni a szárnyát,
azonban újabb és újabb mágiahullámok áramlottak fentről az
Öregtorony irányából, kimeríthetetlenül hömpölyögtek lefelé és így
minduntalan megszilárdult Wlanseraf körül a csapda.
– Hééé! – kiáltott felé Fénymarék figyelmeztetően, mert a
hatalmas test vonaglása miatt minden egyes rándulás azzal
fenyegetett, hogy alábucskázik. – Várj már egy kicsit, amíg odaérek!
Miért nem tudsz te nyugton maradni, amikor kell?
Wlanseraf dühösen morrant vissza rá, de kissé csillapodott
veszett csapkodása.
A várudvarról nézve mindez igen bizarr látványt nyújthatott;
egy hatalmas sárkánytest furcsa, kicsavarodott pózban csüngött a
levegőben, miközben egy lobogó ruhájú lány, kitárt kezekkel
egyensúlyozott felé a semmin keresztül. Ez a látvány még a Qwebeh
klán úrnőjét is meglepte, annál is inkább, mert számára e látványt
még Susogó illúziója is kiegészítette. S abban az illúzióban
Wlanseraf teste előtt egy nagy, liláskék színű csatasárkány lebegett,
Ashbar első csatasárkánya, és S’almeyna védelmezőn tárta ki
előttük szárnyait.
Az esszenciaháló mind meredekebb lett, s Fénymarék már úgy
mászott rajta, mint egy hajó kötélzetén, miközben ügyelnie kellett
arra, hogy a sárkánymanccsal ne érintse a ragyogó szálakat. Végre
Wlanseraf közelébe ért, és diadalmas rikoltással vetődött előre. A
sárkány oldalán landolt, közvetlenül a beakadt szárny mellett, s
most már S’almeyna dühének is szabad utat engedhetett. Tépte,
szaggatta a hálót, mit sem törődve azzal, hogy eközben egész testét
átjárja a kiszabaduló esszencia. A magasba szökő, irányítatlan mágia
megszaggatta Fénymarék ruháját, hosszú haja, amely eddig vizesen
tapadt a hátára, most szénaboglyaként meredezett. A kis
aranysárkány hangosan rikoltott és buzdította őt, miközben apró,
aranyló tűzlabdácskákat lőtt a háló vastag tartókötelékeibe.
– Aaaahhh! – bömbölt fel figyelmeztetően Wlanseraf, mert a
sárkánykarmok belehasítottak az oldalába. – Vigyázz, te esztelen!
Még a végén az a szégyen ér, hogy egy szemtelen mihaszna oltja ki
az életemet!
Fénymarék élvezettel kacagott fel ennek hallatán, villogó karját
a magasba lökte, s arcát a tomboló viharba tartotta, a langyos eső
nedvesen csapkodó uijai közé, s aztán újra lecsapott.
Sssrrrrrrrrhhh!
A karmok számolatlanul metszették el az esszenciaháló vaskos
szálait. Mámorító érzés volt. Mintha a felszabaduló, s szivárgó
mágia őt táplálta volna, benne hullámzott volna tovább.
Ssssrrrrrrrhhh!
Érezte vérében S’almeyna tomboló jókedvét. Felszabadultan
kacagtak együtt, s tudták, most elsöpörnek mindent és mindenkit,
aki útjukba áll.
Ssssrrrrrrrhhh!
 Az esszenciaháló ekkor hosszan felhasadt. Sikoltásszerű hang
töltötte be a lelküket, a háló csapkodó, elszabadult tartószálaiból
szállt fel ez a hang.
Sikoltás, velőtrázó, életeket kioltó, földöntúli hang. Egyik
sikoltás a másik után. S e sikoltás ott szállt felettük, vergődve,
csapongva, összeverődve minden egyes szélrohamnál, amely
végigrázta, libegtette a háló fonatát. S a hálóba zárt lelkek
kiszabadulva, kerengve röppentek felfelé. Fénymarék még látta az
arcukat, a sikoltástól tágra nyíló szemeket, de aztán mindez eltűnt
előle.
Megnyílt a mély, s ők alázuhantak.
Zuhantak pörögve, irányítatlanul.
Hangos csattanással vágódtak neki a drakón-hodzson mázas,
saromi cserepekkel fedett tetőzetének.
Alul a sárkány teste, fölötte ráborulva a lány.
Recsegve, ropogva omlott be Wlanseraf súlya alatt a tető.
Derékvastagságú gerendák törtek ketté, mint az ujjnyi pálcikák.
Romboló zuhanásuk közben magukkal sodorták a hodzson belső
karzatát, és maguk alá temették az oltár előtti térség
imazsámolyainak sorát, Wlanseraf földhöz csapódó farka
méterekkel taszította odébb az oltár kövét.
Fénymarék kissé kábán emelte fel a fejét, rendesen megütötte
magát, több szálfa és gerendáról lehasadt karvastagságú faszilánk is
rázuhant, de viszonylag szerencsésen úszta meg a zuhanást, annál is
inkább, mert Wlanseraf testére esett. Nyögve fordult oldalt, s felfelé
bámult, a hatalmas lyuk felé, amely immár a szent épület tetején
tátongott.
Arcába hullott a langyos eső, élvezettel nyalta le ajkáról a
vízcseppeket, és mélyeket lélegzett. Hirtelen boldogság öntötte el,
feltörő életöröm, végtelen béke és nyugalom. Azonban ezek az
érzések nem igen illettek jelenlegi helyzetükhöz, nagyobb bajban
voltak, mint korábban bármikor.
 – Azért ezt nem egészen így terveztem – állapította meg
Fénymarék félhangosan.
A drakón-hodzson tetőszerkezetének egyik oldala teljesen
megsemmisült. A felettük tátongó lyukban csak a fekete
viharfelhőket lehetett látni, a villám szaggatta égboltot, a várfal
sötét vonalát és az esszenciahálón keletkezett jókora rést. Körben, a
hodzson belső falának magasából Ashbar sárkányainak kőbe vésett,
szigorú arca meredt le rájuk, tán még ők is meglepődtek e
földindulásszerű érkezésen.
A szent hely kihaltnak tűnt, a kiorg támadás hírére bizonyára
mindenki a várfalakra sietett, vagy egyéb teendői akadtak a vár
különböző pontjain. Senki sem tartózkodott idebent, vagy ha mégis,
akkor ezen keveseket úgy tűnt, sikerült maguk alá temetniük, mert
emberi hang sehonnan sem hallatszott.
– Truh! – ült fel rémülten Fénymarék, és sietve csúszott le a
mozdulatlanul heverő sárkány oldalán. – Truh, hol vagy?
– Oh-ho-ho-hó, aranyom! – hangzott a nevető rikkantás a
bejárat felől. – Ez ám a bevonulás! Erről még évtizedek múlva is
mesélni fognak!
Vikárió és a törpe szerencsére odakint, a bejárat oszlopai
mellett álltak, s épp azon tanakodtak, vajon miféle újabb őrültségbe
kezdett már megint Fénymarék, s vajon hogyan segíthetnének rajta,
amikor Wlanseraf és a lány alázuhant.
Truh most nevetve, megkönnyebbülten mászott közelebb
hozzájuk a törmelékhalmokon keresztül. Vékony, fehér porréteg
borította a ruháját, de láthatóan semmi baja sem volt
– Jól vagy, aranyom? – tapogatta végig gondosan a lány vállát,
karjait – Nem tört el semmid?
– Nem, nem dehogy! – rázta a fejét vigyorogva az ifjú
boszorkány. – Puhára estem.
– Akkor tűnjünk innen, amíg még lehet!
 Odakintről egy felbőszült sárkány hangja hallatszott, s nem
kellett nagy fantázia hozzá, hogy maguk elé képzeljék Ejnoyin-
Qwebeh Yenmon úrnőt, ahogy tajtékzó őrjöngéssel feléjük
közeledik.
– Ennek fele se tréfa! – szökkent feléjük a bejáratban őrt álló
Vikárió, rekord sebességgel mászta meg a törmelékkupacokat.
Fájdalmas, segélykérő bömbölés szállt ekkor a fejük felett. Mind
oda kapták a pillantásukat, s a hodzson tetején ásító lyukon át egy
sebesült, vergődő kissárkányt pillantottak meg, amint
keresztülvergődött a várfalon. Testébe csimpaszkodva másik két
sárkány követte, és az idegen behatolókat nem állította meg az
esszenciaháló sem. Nem is állíthatta, mert a Fénymarék által ütött
seb még nem forrt össze. Ornon várának legerősebb védelmi
vonalán szörnyű seb tátongott.
– Ajaj! – jajdult fel Truh ezt látva. – Ha ezt a mai estét Yenmon
úrnő valahogy túléli, s előkerít minket, még ezer év múlva is a mi
csontjainkkal fog játszadozni, koponyánkból szürcsölni az óbort és
lelkünkkel feltörölni a vár sziklapadlóját annyit mondhatok!
S mintegy szavait alátámasztandó a várudvar felől minden
eddigit meghaladó bömbölések, dübbenések és robbanások kaotikus
zaja hallatszott.
– Inkább nézd a dolgok jó oldalát – szólalt meg Fénymarék.
Yenmon legalább nem ér rá velünk foglalkozni.
A hátuk mögött ekkor halk sóhajszerű nesz hallatszott.
Wlanseraf egyik szárnya kissé arrébb csusszant, majd ismét
elernyedt. Fénymarékban bűntudat ébredt, percekig megfeledkezett
a sárkányról, pedig nélküle már bizonnyal nem is éltek volna.
A sárkány mellé térdelt, de az meg sem moccant, a zöld színű
pikkelyek tompák, mattos árnyalatúak voltak.
– Wlanseraf! Wlanseraf, térj magadhoz! – kérlelte, de a hatalmas,
melegsárga szemek nem pillantottak fel rá.
 Fénymarék kezét óvatosan a sárkány nyakára tette, de most még
a sárkány testének érintése is más volt, mint korábban. A
megszokott bársonyos puhasággal szemben most mintha élettelen,
kemény, hideg fémlapokat érintettek volna az ujjai. Nem lobogott
benne az a vad, mindig kiolthatatlannak tűnő tűz, amely a
sárkányokat jellemezte.
Kétségbeesetten pillantott fel társaira.
– Mi történt vele? – tudakolta Truh.
– Nem tudom, talán a zuhanás…
Tanácstalanul pillantott körbe. A falak magasából a
kőbemetszett sárkánypofák mérgesen meredtek rájuk. Mintha éltek
volna, mintha valamennyien haragosak lettek volna… mintha…
– Talán a hodzson!… Ez egy szent hely! Mágia védi a falakat
Wlanseraf áttörte ezt a védelmi vonalat és… és… – csüggedten
hajtotta le a fejét – Nem tudom, mi történhetett. Az előbb még olyan
jól volt, tele élettel… harcolt Yenmon ellen… Az én hibám. Nem
gondoltam át, mit teszek
– Ne vádold magad! Te csak segíteni akartál rajta, ha ott marad
függve a levegőben, biztos, hogy az úrnő elpusztítja.
Vikárió idegesen toporgott mellettük.
– Menjünk már! – sürgette őket – Úgysem segíthetünk rajta.
Meneküljünk, amíg lehet!
– Nem hagyom itt! – rázta meg fejét dacosan a lány. – Nem
hagyom itt Yenmon vagy bárki más prédájául!
– Ezt te sem gondolod komolyan! Nem cipelhetünk magunkkal
egy sárkányt! Különben is, jobb lenne minél előbb megszabadulni
tőle, csak bajt hoz ránk.
– Megsérült! – torkolta le Vikáriót a lány. – Én nem szoktam
magára hagyni a rászorulókat!
– Jaj, aranyom, azért ez nem egészen ugyanaz, mint amikor
sebesült állatokat szedsz össze az erdőben! Wlanseraf egy hatalmas
csatasárkány, ha még nem vetted volna észre! S csak nem egy
sárkányt akarsz gyógyítgatni?! Yeloy, erre most igazán nincs időnk!
– Truh, ne légy már ostoba! Az öregség vagy a félelem vette el
hirtelen az eszedet? Ő csak egy kiorg! S a benne lakozó sárkány
szelleme hamarosan visszahúzódik. Túl sok energiáját emésztett fel,
amikor áttörte a hodzsont védelmező mágikus falat. Ilyen kimerült
állapotban nem tarthatja fenn sokáig e sárkánytest alakot.
Wlanserafhak mennie kell, várja őt a pihentető álom Ashbar
lepecsételt barlangjainak mélyén! S bár fogalmam sincs, mikor
térhet onnan vissza ismét, de Jarden csak egy ember, s embert
gyógyítottam már számtalanszor.
A törpe könyörgőn az ég felé emelte a tekintetét, segítséget
remélve az égi hatalmasságoktól, de odafent egészen másféle
hatalmaságokat pillanthatott meg; Crymhoon urait, kiorgokat,
sárkányok cikázó, fel-felvillanó alakját.
Wlanseraf teste megremegett, kissé ködszerűvé vált, és
megemelkedett a levegőben. Ezüstös fények futottak végig rajta.
Vikárió nagyokat pislogott
– Mi az ördög ez már megint?! – szűrte foga között a szót, és
óvatosan hátrább lépett.
– Ne aggódj! Ez így történik – nézett rá bánatosan a lány.
– Biztos vagy te ebben?
– Láttam már ilyet… Jakshjalang szellemteste is így távozott.
A következő pillanatban valóban eltűnt előlük a sárkány teste, s
helyén a félájult Jarden alakja bontakozott ki. Fénymarék ölébe
vonta a férfi fejét, és kisimította arcából a nedves tincseket.
Ujjaitétován futottak végig a kiorg jellegzetes, ezüst hajtincsén.
Váratlanul egy kép villant át rajta, de mielőtt felfoghatta annak
értelmét, az már el is enyészett benn. Csodálkozva meredt maga elé,
mert az ezüst hajtincs forró volt, mintha belső emésztené.
Fénymarék sosem tapasztalt még ilyet.
– Menjünk már! – sürgette Vikárió. – Mit babusgatod annyit?
 – Akkor segítsetek! Vigyük beljebb – intett fejével Fénymarék a
belső szentély irányába. – Át kell jutnunk valahogy a Nardzsin
Kapun!
– Gondolod, aranyom, hogy túl fogja élni? – nyögött nagyokat a
törpe, ahogy felnyalábolta a kiorg nagyúr testét.
Vikárió az ájult férfi másik hóna alá nyúlt, és együttes erővel
vonszolni kezdték a belső szentély ajtaja felé. Jarden halkan
felnyögött a ráncigálásra, s egy pillanatra megrebbent a szempillája.
– Óvatosabban, ha lehet! A vállcsontja biztosan eltörött, de a
kiorg test nagyon erős. – Fénymarék bizakodva pillantott le
Jardenre. – Jól emlékszem Brendon összemarcangolt mellkasára,
olyan hegek és forradások voltak rajta, mintha derékban
kettétépték volna. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt számomra,
hogy ilyen borzalmas sérüléseket túl lehet élni. De a kiorgokban egy
sárkány ereje lakozik. Jarden Brendon akkori sérüléseihez képest
még igazán jó bőrben van.
Könnyed hangon beszélt, nem akarta nyíltan bevallani,
mennyire aggódik a férfiért. Valójában nem sokat tudott a kiorgok
gyógyításáról és mindezt csak kikövetkeztette abból a kevésből,
amit Brendon egykori elejtett szavaiból kiokoskodott, s amit
Szruhanna tekercseiből kiolvasott.
– Igazán nem értem, miért vacakolunk itt vele? – morogta
dühösen a kivénhedt zsoldos, ahogy erőlködve rángatta tovább a
kiorg testét. – Damora úrnő és Hion nagyúr biztosan sikerre viszik a
támadást. Még ma éjszaka beveszik Ornon várát, itt hagyhatnánk
Jarden nagyúr testét, legyen az ő gondjuk tovább…
– Szó sem lehet róla! Te csak ne becsüld le Yenmon erejét!
– De ilyen túlerővel szemben?
– Ha beveszi magát az Öregtoronyba, hónapokig is tarthatja
magát!
– Mitől vagy te ebben olyan biztos?
 Fénymarék már nyitotta is a száját, hogy megossza a többiekkel
annak a hihetetlen látomásnak a képét, amelyet odalent, a kicsiny
ék alakú teremben élt át, amikor megérintette annak falát, de aztán
valami visszafogta a hangját.
– Tudom és kész – morogta rosszkedvűen. – S abban sem vagyok
bizonyos, hogy ha Damora találja meg Jarden testét, nem használja-
e ki a kedvező alkalmat valami ördögi praktikára… Nem, nem –
rázta a fejét –, nem hagyhatom cserben azok után, amit értünk tett!
Végre elérték a belső szentély bejáratát, s beléptek a hosszúkás
terembe. Fénymarék behajtotta maguk után az ajtószárnyakat. A
terem üres volt. A nagy asztal és a karszékek most is ott álltak a
közepén épp úgy, ahogy legutóbb látta őket. Pár hónappal ezelőtt
Fénymarék pontosan ezen a helyen állt. Itt, ezelőtt a hosszúkás
asztal előtt toporgott, miközben félelmetes kiorg arcokba bámult.
Itt volt még vele a teremben Truh, itt volt Wrook és a halott Tvreyk
teteme, s velük szemben, a kényelmes karszékekben pöffeszkedve,
maga a nagyhatalmú Finel, a kiorg tanács.
Crymhoon urainak szelleme mintha még most is itt lebegett
volna e terem falai között, Fénymarék szinte látta maga előtt őket,
hallotta dölyfös hangjukat, szívébe hasító félelemként újra érezte
tekintetük metsző hidegét.
– Soha többé nem félek már tőletek! – suttogta e láthatatlan
szellemek felé. – Soha többé!
Susogó a lány lábához simult, és acsarkodva berzenkedett a
karszékek felé, mintha pontosan tudná, kikkel vagy mikkel
beszélget a lány.
– Siess már, aranyom! – rázta fel Truh kiáltása elmélkedéséből
az ifjú boszorkányt,
A törpe már a terem végében toporgott. A Nardzsin Kapu előtt
lefektették a földre Jarden nagyúr testét, és Truh most csípőre tett
kézzel állt a sima falfelület előtt, s a jellegtelennek tűnő köveket
bámulta.
 – Itt vagyunk végre! Ide akartál jönni, aranyom, de esküszöm,
hogy nem tudom, hogyan jutunk innen tovább!?
– Meg kell nyitnunk a Kaput!
– Ühüm – hümmögte a törpe nem túl nagy meggyőződéssel. –
Ennyit magamtól is kitaláltam!
– Remélem, képes vagy rá! – ráncolta egyre jobban homlokát
Vikárió.
A kivénhedt zsoldos kissé feszültnek tűnt, sűrűn pislogott a
bejárati ajtó felé, mintha attól tartana, hogy rájuk tör valaki.
Idegesen tapogatta a falat, és bizalmatlanul morgolódva siettette a
lányt, bizonyára még sosem választotta az utazásnak ezt a módját.
– Hova lett az örök jókedved, nyugalmad, Vikárió? Ez csak egy
újabb bonyolult helyzet, amit meg kell oldanunk – mosolygott rá
biztatón a lány. – De most ha lehet, hagyjatok egy kicsit
gondolkozni!
– Csak ne gondolkozz túl sokáig! Ennél nagyobb kutyaszorítóban
még sosem voltam. Ha nem vetted volna észre, odakint tucatnyi
kiorg küzd egymással, s győzzön bármelyik fél, az első dolguk az
lesz, hogy téged előkerítsenek!
– Gondolkozhatnék végre?
– Mit kell ezen gondolkozni? – szólt bele Truh is dörmögve.
– Mintha azt mondtad volna, hogy S’almeyna erejét fogod majd
használni…

– Ne sürgessetek már! Ezt a dolgot még meg kellene Vele is

beszélnem!
Truh fáradt beletörődéssel huppant le a földre, de azért egy
percre sem hagyta abba a dünnyögést. Meggondolatlan kislányokat
emlegetett egyre, akik azt képzelik magukról, hogy hatalmas
csatasárkányokat irányítgathatnak tetszésük szerint. Öreg,
megfáradt, jobb sorsot érdemlő törpéket emlegetett, akiknek
azonban az a balsors jutott osztályrészül, hogy könnyelmű csitriket
kell istápolniuk és állandóan kihúzniuk a bajból.
Fénymarék is tudta, hogy nem olyan egyszerű a helyzet. Csak
első hallásra tűnt briliáns ötletnek a Kapu. Azonban egy Nardzsin
Kaput megnyitni csak egy kiorg képes, s Ornon várának kapuját csak
Yenmon úrnő működtetheti. Vagy a Qwebeh klán egy másik kiorgja.
S ebben rejlett Fénymarék reménye. Ő ugyan nem volt kiorg, de itt
volt vele a sárkány szellemének egy része, tudata mélyén ott
lapultak S’almeyna emlékei. Kell lenni köztük olyannak, amely
megmutatja neki, hogyan kell életre kelteni a Kaput és irányítani
azt. Csak meg kell találnia! Csak életre kell hívnia.
Bhromsba akart jutni Xojertha elé! Megpróbált csak erre
koncentrálni. Kizárt elméjéből minden más zavaró körülményt. Az
odakintről beszűrődő ostrom hangjait, a falakat döngető csapásokat,
a recsegő bömböléseket Truh mormogó, duzzogó hangját, Vikárió
szöszmötölését, ahogy körbejárja a termet, majd óvatosan kikémlel
az ajtónyíláson, Jarden halk, szaggatott zihálását, Susogó
prüszkölését…
Mindent.
Csak S’almeyna maradt, a félelmetes hírű csatasárkány és ő.
Ketten voltak.
Bhroms, Xojertha! Bhroms, Xojertha! – ismételgette egyre.
Érezte, amint rátelepszik lelkére egy irdatlan nagy árnyék,
szinte kitapintotta, ahogy kúszott benne mind kijjebb, mind feljebb.
Ravasz szemek fénye izzott fel lelke sötétjében.
S az árnyék jött, jött, egyre közelebb.
S már nem is kellett sokáig várnia. Felvillant benne egy kép;
Jessina úrnő képe. Eleinte homályosan, majd egyre élesebben látta
őt. Jessina itt állt, a Kapu előtt épp úgy, ahogy most ő is, s a
következő pillanatban Fénymarék már Jessina volt, S’almeyna volt,
kiorg volt!
 Bal karja elnehezedett, mintha mázsányi súly húzná a föld felé,
lángfolyók keltek életre benne, s ez a tűzfolyam végigsöpört az
egész testén. Fénymarék utat engedett S’almeynának, bár tudta,
milyen veszélyes is ez.
A kis aranyszínű sárkány, amely még mindig a vállán ült,
Xojertha jele most figyelmeztetően felrikoltott, és idegesen
nyújtogatta szárnyait.
Fénymarék szeme ezüstfényben izzott fel, a bíborpettyek
villódzva ugráltak benne. De az eddig megszokottal ellentétben,
amikor dühében vagy vad, zabolázatlan természetének engedve
villogott ily harciasan a szeme, most a kiorgokra oly jellemző jeges
hideg áradt belőle.
Mereven kinyújtotta a kezét, megérintette a kőfalnak látszó
kaput. Ujjai belemerültek a kőbe. Ismeretlen szavak hagyták el az
ajkát, s e szavak és mondatok úgy gördültek belőle elő, mintha
születésétől fogva csak e nyelven szólott volna.
A sima, fehér kőkockák alkotta fal hullámozni kezdett, lassú
örvénybe csavarodott a kézfeje körül.
– Álljatok fel! – dörrent a hangja szárazon, s hátrapillantott
társai felé. – Mindjárt indulunk! Hozzátok Jardent!
Truh rosszkedvűen meredt rá, de csak halkan merte
odadünnyögni.
– Tudod, aranyom, hogy ilyenkor félelmetes tudsz lenni! A
kiorgokra emlékeztetsz, arra, amikor nem épp szeretetre méltó
hangulatukban leledzenek. Egyáltalán nem kedvelem, amikor így
nézel, borsódzik tőle a hátam…
– Hallgass! – pattant a lány hangja, s lesújtó pillantást lövellt a
törpére. – Mozdulj, ha mondom, szolga!
Vikárió és Truh összenéztek A zsoldos keveset tudott ezekről a
titokzatos kiorg dolgokról, s nem igazán értette, mi is a helyzet, de
az öreg törpe lelkébe szörnyű balsejtelem költözött. Azonban most
nem mert vitatkozni. Szó nélkül, óvatos mozdulattal nyalábolták fel
a még mindig ájult kiorg testét, készen rá, hogy amikor megnyílik
előttük a Kapu, átcipelhessék rajta.
Fénymarék azonban mindebből már keveset érzékelt. Még az
ajkait elhagyó szavakat sem hallotta tisztán. Egyre csak S’almeynát
figyelte; a sárkány szellemét, ahogy egyre előrébb kúszik benne,
mind nagyobb és nagyobb területet uralva. Ő maga tárta ki a
kapukat a fenevad előtt, s neki kell majd valahogy visszaszorítania a
helyére. A villogó, ravasz szemek minden rezdülését figyelték, s az
árnyékok ugrásra készen meglapultak benne. Fénymarék tudta,
S’almeyna csak a kedvező alkalmat lesi. Pontosan tudta, hogy a
sárkány támadni fog! Mint ahogy azt is tudta, dacolnia kell erejével,
bármibe kerüljön is ez!
Ő el akart jutni Xojerthához! S most csak ez számított.
Neki el kell jutnia az Oltalmazó színe elé!
Iszonyatos dördülés rázta meg e pillanatban a vár falait, mintha
az égiháború minden maradék energiáját egyetlen villámba
sűrítette volna össze. S ezzel az égzengéssel egy időben kifordult
körötte a világ, hörgő, vicsorgó szellemalakok tömege ugrott felé,
lelkének árnyékosabb oldalának rémképei üvöltve, halálra készen
rontottak elő a sötétségből. Rémülten hátrálni kezdett, de ekkor,
mintegy a támadásra válaszul feltárultak lelkének újabb ajtajai, s
Jakshjalanggal az élen megelevenedtek benne a rég halottnak hitt
barátok, s az őt védelmező szellemek. Teljes káosz uralkodott el
benne… s ő alázuhant, kapálódzva merült el a lelkét megülő
zűrzavarban.
Fénymarék teste e pillanatban megtántorodott. Támaszt kereső
ujjai elmerültek a Nardzsin Kapu kavargó örvénnyé váló falában.
A kis aranysárkány valósággal fejest ugrott a lány bőre alá és
Susogó vinnyogva szelte át az alig kétlépésnyi távolságot, ami eddig
Fénymaréktól elválasztotta, s a lány lüktető, falba merülő karján
landolt.
 E világon és léten túli pillanatban a kis boszorkány úgy érezte,
hogy egy olyan csata veszi kezdetét benne, amely akár az odakint
zajló őrülettel is felvehette volna a versenyt.
S’almeyna vadult tombolt benne, és törtetett előre, hogy
elfoglalja a lelkét. Mögötte számtalan lidére alak tűnt fel a múltból
vagy tán a távoli jövőből, Fénymarék ezt nem tudta volna
megmondani, mert elméjét S’almeyna alakja töltötte ki. A liláskék
pikkelyű sárkány kíméletlenül tiport el mindent maga körül. Az
árnyalakok, akik Fénymarék segítségére sietve éledtek fel a
lelkében, úgy suhantak szerte az útjából, mint a riadtan menekülő
kisvadak a tomboló elefántbika elől. Még a kis aranysárkány és
Jakshjalang alakja is messze eltörpült a felbőszülten közeledővel
szemben.
Nem is csoda, hisz’ Fénymarék lelkét leginkább Ashbar első
sárkányának érzései töltötték ki. Mert azok az emlékek, amelyek
akkor telepedtek elméjébe, amikor az avaragh éjjelén S’almeyna
rátámadt, hogy megkaparinthassa a testét, a sárkány életének
vérrel és könnyekkel írt pillanatai sosem múltak el belőle igazán.
Ott voltak mindig, csak épp meglapultak, csendben várakoztak és
erőt gyűjtöttek benne. Türelmesen lesték azt a pillanatot, amikor
majd előtörhetnek és pusztíthatnak, ha kell. Mert a bosszú, amely
S’almeyna lelkének maradékát uralta, a sárkány minden gyűlölete
egyetlen ifjú lány ellen irányult. S ez a gyűlölet most kíméletlenül
csapott le Fénymarékra.
Hiába tudta, hogy önmagával harcol, önmagában. Hiába volt
tudatában annak, hogy teste valójában Ornon várában áll egy
Nardzsin Kapu előtt, mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ne
szülessen meg benne a rettegő félelem. S ez a félelem növekedett,
sarjadzott, burjánzott, mindent beborított.
A kékeslila sárkány üvöltve vetette rá magát, csattogó fogai már
a feje fölött villogtak. Halálon túlról érkező üvöltése betöltötte az
agyát, és rettegő félelemmel töltötte el… azzal a félelemmel, amely
mindenkihez csak egyszer jön el az életben.
Hiába tudta, hogy mindez csak benne történik, hogy barátai
talán észre sem veszik az őt fenyegető veszedelmet, mindez a tudat
kevés volt ahhoz, hogy belekapaszkodhasson, mert a csatasárkány
fölé magasodó alakja életre hívta belőle az emberben örökön ott
szűkölő préda rettegését.
Melegkéz bátor! – hallotta meg Susogó hangját a távolból. A kis
moa-moa kiáltása gyengén szólt, alig jutott el hozzá, de bársonyos
melegséggel töltötte el.
Dacosan meredt fel S’almeynára. A félelem úgy foszlott le róla,
mint a mocsári sárral rátapadt sáslevelek fojtogató szorítása,
amikor teste enyhülést keresve alámerül a kristálytiszta vízben.
Sosem fogok félni tőled, S’almeyna! Tőled már soha! Vagy megbékélsz
ezzel, vagy együtt pusztulunk!
A hatalmas csatasárikány feje a magasba lendült, hogy egy
utolsó harapással szaggassa ketté a szemtelen lány törékeny alakját.
Azonban ekkor egy vörös pikkelyes farok vágódott a lecsapni
készülő sárkánypofa elé, és félretaszította S’almeynát.
Jakshjalang! – telt meg szeretettel és reménykedéssel Fénymarék
szíve.
De S’almeyna régi barátja és későbbi gyűlölt ellenféle csak egy
pillanatra téríthette el kitűzött céljától Ashbar első csatasárkányát.
Ezen a terepen S’almeyna volt otthon, bőszülten rontott
Jakshjalangra, és kegyetlenül megtiporta a vörössárkány testét.
Elsodorta őt a közelükből, s már fordult is vissza a lányalak felé.
Fénymarék ekkor már emelt fejjel, tiszta szívvel állt előtte, várta
a halált. Biztos volt benne, hogy elérkezett az a pillanat, ami után
már nem létezik következő.
Csak sajnálatot érzett önmagában. Sajnálatot azokért a ki nem
mondott szavakért és gondolatokért, amiket egykor elmulasztott
kimondani, s amiket már nem oszthat meg barátaival.
 Most már késő, gondolta. Pusztulunk mind, nincs visszaút.
Vágd! – harsant ekkor benne Jakshjalang hangja.
A rövidkard markolata belecsusszant Fénymarék kezébe. A
markolat tekergődző, rubinszemű sárkányának farka ráfonódott a
csuklójára. Brendon kardja vérre szomjasan rikoltott. Az ő vérét
akarta!
Vágd, fényvirága! – hallotta meg a távolból a kis aranysárkány
egyetértő hangját.
A gondolat megdöbbentette. Iszonyattal pillantott le kézfejére.
Vágd! Nincs jobb döntés!
Siess!
Neeeeem! – bömbölte S’almeyna.
Vágd! – harsant a biztatás.
A hangok követelődzve csapongtak benne.
– Ó nem! Elég! – hallotta meg saját hangját e zűrzavarban, de
hogy kiáltotta vagy csak suttogta a könyörgő szót, azt maga sem
tudta volna eldönteni, azonban a kard nem engedelmeskedett neki,
fenyegetően emelkedett a magasba.
Tedd meg! – sürgette Jakshjalang hangja. Jobb élni kéz nélkül, mint
holtnak lenni ép testtel. Vágd!
S’almeyna bőszülten sziszegett és tombolt benne tovább, de
meghátrált. Szemei kitágultak, s mintha Fénymarék a rémület
lángjait látta volna megcsillanni bennük.
Fénymarék számára mindez megfoghatatlan és lidércesnél is
lidércesebb álomnak hatott. Kétségek között hánykolódott. Érezte
magában Jakshjalang erejét; a szeretetet és a megbocsátást. S ez az
érzés dübörögve tágult benne úgy, mint egy lavina, amely
alázúdulva mindent elsöpör az útból. Ennek elégnek kell lennie,
hogy legyőzze S’almeynát.
Bármily kicsi volt Fénymarék, s bármily törékenynek is látszott
alakja a fölé magasodó sárkánnyal szemben, most mégis ő volt a
hatalmasabb.
 Elpusztítalak, ha kell! – szólt a sárkányhoz, s nyugalom áradt e
szavakból, eltökélt makacsság. – Te kényszerítesz rá, hogy megtegyem.
A fényes penge lassú mozdulattal a bal kezéhez ért. Izzó
tekintettel és lélekkel méregette a helyet, ahová le kell majd
csapnia. Már tudta, hogy képes lenne rá. Tudta, s ezt most már
S’almeyna is megértette.
A sárkány megtorpant, elbizonytalanodott. Vonaglott és
toporzékolt tehetetlen haragjában… és félt Félt! FÉLT! Ezt
Fénymarék határozottan érezte.
Gyűlöllek! – süvítette a sárkány. A hang és az érzés egyszerre
robbant benne.
Fénymarék elméje a józanság és az őrület küszöbén táncolt.
A gyűlölet mélyén szeretet lapul, a szeretet mélyén gyűlölet…
Szeretnem kell tudni… szeretnem… ismételgette magában, hogy a
gyűlölet, amely S’almeynából áradt, ne pusztítsa el őt magát is. De
ez a gondolat legalább annyira fajt, mintha már levágta volna a
kezét Vagy talán még ennél is jobban, mintha a lelkét csonkította
volna meg.
Egy utolsó pillantást vetett Ashbar első csatasárkányára.
Búcsúzó pillantást.
Sajnálom!
A rövidkard a magasba lendült, és megállíthatatlanul zúgott át a
levegőn, a rubinszemű sárkány vijjogva süvöltött. Fénymarék még
érezte a kard pengéjének jeges hidegét, ahogy karjához ért.
Vakító fény villant benne, mindent elsöprő világosság. A teste
megbénult és hanyatt zuhant, mintha felöklelték volna.
Amikor felpillantott és végre kitisztult a látása, Susogót látta
maga előtt; a moa-moa vadul ugrált és visított.
Elmenekült! Elmenekült! Hideg árnyék fuuut!
Fénymarék torka kiszáradt, és nem tudott megszólalni. Keze
még mindig a rövidkardot szorongatta, és fázósan vacogtak a fogai.
– Hol van S’almeyna? – nyögte ki végül.
 Lepillantott a kézfejére. A liláskék színű pikkelyek halványan
derengtek. Csak egy vékony sebhely mutatta, hol ért hozzá az imént
az éles penge, mielőtt a mozdulat, amely a sárkány lelkének
maradékát elpusztíthatta volna.
Érezte, hogy a sárkány még mindig ott van benne, körötte, csak
épp most meghátrált, s egy újabb, kedvező alkalomra les.
Előtte azonban nyitva állt a Kapu, Ornon várának Nardzsin
Kapuja. Sötét örvények kavarogtak benne, s mintha a túlfeléről
Ashbar első csatasárkányának hangja és alakja hívogatta volna.
– Mi történt? – kérdezte még mindig kábán bámulva maga elé,
de senkitől sem kaphatott választ.
Sem bent, sem kint nem volt senki, aki pontosan ismerte volna a
válaszokat. Lelkének rémképei elcsitultak. S barátai, akik most
aggódva hajoltak fölé, nem láthatták az árnyak közé behátráló
sárkány alakját, s nem hallhatták annak morranó, egyre halkulóbb
hangját.
A félelem hatalmas úr, a lelkünkben lakik, de ha kiszabadul, pusztítani
s tombolni kezd. Óvjanak minket az istenek!…

6. Zöld virágok alatt…

Nehézkesen bukdácsoltak át a Nardzsin Kapun. Azonban a várt

látvány helyett egészen más kép fogadta őket. Nem Bhroms
városába jutottak, nem a Bíbortrón előtt álltak! Xojerthának és
szivárványhálójú Kapujának nyoma sem látszott.
Hajnali szürkület vette körül őket, enyhe, sós illatú szél cibálta
ruhájukat. Lábuk alá puha, homokos talaj simult, s a dűnék laza
talajába kapaszkodó, gyér fűcsomók sárguló, száradó csonkjait
sejtelmesen zizegtette a szél.
Ameddig csak a szem ellátott, apró, hullámzó dombok sorjáztak,
ligetes, törpenövésű fákkal és bokorcsoportokkal benőtt dűnék sora
fodrozódott. S köröttük mindent kitöltött a tenger sós, friss illata.
– Az hiszem, ezt még gyakorolnom kell – fintorgott csalódottan
Fénymarék.
– Jaj, aranyom, már megint? – nézett körbe Truh is zavarodott
pillantással, miközben suta mozdulattal a földre eresztette Jarden
testét. – Azt hiszem, el kell ismernünk, hogy neked külön tehetséged
van az eltévedésre.
Fénymarék durcásan megrántotta a vállát.
– Igazán nem tehetek róla, úgy látszik, én csak ezt az EGY Kaput
tudom megnyitni.
– Az egy mindig több, mint a semmi, legalább már nem vagyunk
Ornonban!
A törpe arcán széles, elégedett vigyor terült szét, máris túltette
magát a meglepetés szülte első zavaron. Mélyeket lélegzett a friss
reggeli levegőből. Kimondhatatlanul boldognak érezte magát,
megkönnyebbült, hogy végre sikerült kijutniuk Ornon poklából,
hogy túlélték a találkozást, és maguk mögött hagyhatták Yenmon
úrnő fenyegető árnyát.
– Rá se ránts, aranyom! Mert mindenütt jó nekünk, de legjobb
Ornon várán kívül! Különben is – elmélkedett hangosan tovább –
van ebben valami törvényszerűség. Hisz’ Ayostion-Qery Yeloyt hová
máshová vezethetnék az ösztönei, mint épp a Qery klán egyetlen,
még működőképes kapujához?
– Szerintem ehhez Ayostionnak kevés köze volt! – válaszolta
elmélázva a lány.
A fiatal boszorkány egész testében borzongott, fázósan húzta
összébb magán a köpenyét, mert a percekkel korábban átélt
iszonyat még mindig ott kavargott benne. Kicsit ugyan csillapodott
már benne a félelem, de S’almeyna még mindig ott vergődött és
dühöngött a lelke mélyén. A sárkány szelleme nehezen viselte el,
hogy ismét alulmaradt a lány akaratával szemben.
– Az biztos, nehéz mesterség a sárkányszelídítés, Truh! –
mormogta cinikusan Fénymarék, majd lehajolt Jardenhez, hogy
végre alaposabban is megvizsgálhassa a férfit.
Vikárió semmit sem értett az elejtett félszavakból, s érdeklődve
bámulta a tengerpart felé lejtő dűnék sorát.
– Beavatnátok végre engem is, hogy miről beszéltek? Nem úgy
volt, hogy Bhromsba vezet majd az utunk? Végül is hová kerültünk?
– A nyugati tengerpart közelébe vagyunk, a Qery klán területén.
A dűnéken túl, a tengeröbölben állnak Krosium romjai, s azon túl –
intett kezével déli irányba a törpe – a tengerrel dacoló, Qres-Tsheen
sziklán magasodik Qreswet vára. Már amennyi még megmaradt
belőle. Évszázadok óta lakatlan a drének alapította kikötőváros és a
Qeiy klán sziklákon álló vára is. Amióta a Qery klán tagjai elhagyták
Crymhoon földjét, s Ayostion, a szépséges fehérsárkány, Xojertha
kedvese is feloldozást nyert, nem igen bolygatják idegenek Qreswet
nyugalmát. Az Oltalmazó nem adott engedélyt a klánoknak, hogy
felosszák egymás között e területeket. Lakatlan az egész partvidék,
már ami a kiorgokat, a drakón papokat és a szolgáikat illeti. Mert az
észak felé húzódó dombok között azért kisebb manótelepek bújnak
meg, a felföld erdeiben tünde és elf családok vándorolnak, s a Qres
folyó völgyében gyakran tűnnek fel a vízitündék, akik felúsznak a
tenger felől a kicsiny Gresjon-tóig, hogy ott távoli rokonaikkal, a
tavi kriénekkel találkozhassanak. Harnion hegyvidékének nyugati
csücskéből pedig szorgos törpék és gnómok élnek. De ezen a földön
csend és béke honol. Talán ez az egyetlen hely egész Crymhoonban,
amit sosem érintett meg a háborúskodás szele. Bár igaz, ami igaz,
rég nem jártam erre… itt is megváltozhattak a dolgok…
A zsoldos rosszkedvűen ráncolta a homlokát.
– Ha így van, akkor bizony messzire kerültünk Bhromstól.
Hmm – pislogott sötéten a lány felé valamit nagyon elronthattál,
Yeloy!
Fénymarek azonban nem válaszolt, tekintete egyre a Nardzsin
Kapu alatti dombhajlatot fürkészte, a sötéten ásító üreget, s a
körötte megperzselődött, feketére égett fóldsávot. A területet lassan
már körbenőtte a gyom, de ennek a helynek az illata még most,
hónapokkal az események után is ott élt az emlékezetében. Tudta,
hogy az az illat kitörölhetetlenül kísérteni fogja, amíg csak él,
szantálfa és nedves, dohos, lekaszált fű szaga keveredett fel benne
émelyítően. Sosem felejtheti el azt az éjszakát, s ezt a helyet, s ezt az
illatot… mert ez az illat örökre a halál közelségét jelenti számára.
– Véletlen – dünnyögte a törpe Vikárió felé.
– Nincsenek véletlenek, Truh! – rázta meg fejét Fénymarék
komoran, és sietve elfordította tekintetét a baljós emlékeket
ébresztő mélyedésről. – Nincsenek! Ez volt az első dolog, amit
Brendontól megtanultam.
Összeszorította az ajkait, és igyekezett minden figyelmét az
eszméletlenül heverő kiorgra fordítani. Ujjai szakértő
mozdulatokkal siklottak végig Jarden testén, hogy megállapíthassa
végre, milyen töréseket és sérüléseket szenvedett el, miközben
dacos akarással zárta ki elméjéből a minduntalan előtörő emlékeket.
Én csak egy boszorkány vagyok! – ismételgette magában egyre. Az a
dolgom, hogy gyógyítsak, amerre járok, segítsek, ahol csak tudok. Az a
feladatom, hogy gyógyírt és szeretetet csöpögtessek a megfáradt szívekbe.
Csak ennyi, semmi több!
Csak ennyi? – kérdezett vissza benne egy gúnyos hang, de ő
mérgesen félresöpörte az útból.
Csak ennyi!
– Jarden viszonylag jól van – nézett fel társaira –, a kulcscsontja
nem tört el, mint azt korábban gondoltam, csak kissé zúzódott, és
szerencsére csak két bordája tört el. A jobb bokája kificamodott, de
súlyosabb sérülése nincs, azonban számtalan tépett és szúrt seb van
a testén. Mielőbb be kellene kötöznöm őket, és gyógyfüveket
raknom rájuk. Most az a legfontosabb hogy nyugalomban legyen,
pihenhessen.
– Még hogy pihenhessen?! – háborodott fel egyből a zsoldos
ennek hallatán. – És csak két bordája tört el?! Csak itt-ott zúzódott
egy kicsit? Igazán nem értelek, Yeloy, miért cipeltetted velünk át
ide? Mire volt ez jó? Most aztán várhatunk napokig amíg
kegyeskedik felnyitni a szemét és összeszedni magát anynyira, hogy
végre folytathassuk az utunkat. Így sosem jutunk el Bhromsba!
Fénymarék csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Miért sürgeted ennyire az utazást, Vikárió? Mitől lett hirtelen
olyan sietős számodra mindez?
– Hm, nem nekem… én csak miattad… te hajtogatod folyton,
Yeloy, hogy mielőbb Bhromsba akarsz jutni… meg hogy Xojerthával
akarsz beszélni. Én csak ezért…
Vikárió sietve elfordította a tekintetét, és durcásan toporgott
tovább.
Fénymarék hosszan fürkészte. A zsoldos mostanában egyre
furcsábban viselkedett. Hol hirtelen rettegés vett erőt rajta, hol
pökhendivé vált és parancsolgatott. A lány gyakran magán érezte
Vikárió átható tekintetét, mintha lesné minden mozdulatát. S volt
benne valami… valami, ami régebben nem volt ott. Fénymaréknak
néha az az érzése támadt, mintha egy sötét árnyékot látott volna
felderengeni Vikárió háta mögött. S ettől egyre inkább úgy érezte,
valami nagyon nincs rendjén a zsoldos körül!
Képtelenség! Bizonyára csak képzelődöm! – hessegette el magától
gyorsan a gondolatot.
Most túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen
ilyen semmiségeken, s jelenleg Jarden hogyléte sokkal jobban
izgatta, mint Vikárió furcsa viselkedése; ezen ráér még később is
gondolkodni.
 – Keressünk inkább egy alkalmas helyet, ahol letáborozhatunk –
állt fel a lány. – Napok óta alig volt időnk a pihenésre, most itt az
alkalom. Én addig gyógyfőzetet készítek Jardennek, de ehhez
szükségem lesz néhány friss greslevélre, füzfakéregre, jambogyóra…
Fénymarék éles, szakértő szemekkel már a környéket készte,
hogy mielőbb felmérhesse, miféle növényeket, gyógyfüveket
sarjasztanak a lankás domboldalak, a homokos dűnék.
– Te is pihenhetnél egy kicsit, aranyom, rég nem láttalak aludni
rendesen, mindig csak ülve bóbiskolsz egy keveset.
– Elég az nekem! – vágta rá gyorsan Fénymarék, hogy ne kelljen
erről a kellemetlen témáról tovább társalognia Truhval. – Arra
menjünk, a tengerpart felé! Friss zöldmoszat is jól jönne, majdnem
annyit ér, mint a pókháló pakolás.
Ezzel máris nekiiramodott, fürgén szökkent el előttük, meg sem
várva, hogy egyetértenek-e vele. Truh és Vikárió cammogva,
dünnyögve cipelték a lány nyomában az ájult kiorg testét.

Fénymarék egész nap a kiorg nagyúr körül ügyködött, minden

gyógyító tudományát bevetette, de Jarden továbbra is olyan
mozdulatlanul feküdt, mint egy darab fa. Igaz, a férfi légzése már
sokkal egyenletesebb volt, mint korábban, és úgy tűnt, az este
közeledtével az őt gyötrő szellemek is elnyugodtak, s végre mély,
gyógyító álomba merült.
Vikárió és Truh a nap nagy részét alvással és evéssel töltötték.
Az öreg törpe a tűz mellett lustálkodott, azonban a zsoldos már
órákkal korábban felébredt, s megunva a semmittevést,
felkerekedett azzal, hogy átmozgatja elgémberedett tagjait és
körbenéz a környéken, nem leselkedik-e rájuk valamilyen veszély.
Az égen egymás után ragyogtak fel a csillagok, a dombok felett
könnyű, esti szellő járt. A törpe ásítozva hevert a tűz mellett, s hol
az éjszaka közeledtével fészkükre visszatérő sirályok röptét bámulta
az égen, hol a gyógyfőzeteivel szorgoskodó lányt figyelte.
 – Mintha egy egész hadsereget akarnál meggyógyítani! –
dünnyögte végül oda csendesen Fénymaréknak, látva, hogy újabb
főzetek előkészítésébe kezd. – Tudod, aranyom, azért azt nem
gondoltam volna, hogy ennyi figyelmet fogsz majd egyszer fordítani
egy kiorg gyógyítására.
Fénymarék vállat vont.
– Bárcsak tudnám, megtettem-e mindent! Kipróbálom még a
mandragórás receptemet is, egy kis nadálytő, aprahborsó
aranylilitop és garbaglevél keveréke, még a holtakat is
felébresztheti. Bárcsak többet tudnék a kiorg-gyógyításról!
– Nincs azoknak szükségük a mi tudományunkra-legyintett a
törpe.
– Lehet, de talán mégis használ valamit az a főzet…
– Én évtizedekig éltem Brendon közelében, nekem aztán
elhiheted, aranyom, teljesen feleslegesen hajszolod magad. Kettőt
sem pislantasz, és a kiorg sebei már be is gyógyulnak, magától
összeforr a csontja…
– Meglehet. – Fénymarék sóhajtva engedte le ölébe a kezét, ujjai
a mandragóra ember formájú testét babrálták. – Truh, annyira
hiányzik Brendon! Bárcsak itt lenne! Olyan kevés időt tölthettem
vele. S ez a hely, a dombok, az illatok, állandóan Őt juttatják
eszembe… És azt, hogy rajta nem tudtam segíteni!
– Többet tettél érte, mint amit kiorg remélhet!
A lány arca fájdalmasan megvonaglott.
– Valóban! Végül megölhettem őt!
Truh nagyot szusszant, és Fénymarék felé fordította a fejét.
– Ó, szóval így történt? Neked kellett?! Jaj, aranyom, soha nem
beszélsz ezekről a dolgokról. Ha még sokáig magadban hurcolod
őket, elemésztenek ezek az emlékek!
– Tudom! – horgadt még lejjebb a lány feje. – Ezért is indultam
el. Meg kell találnom Ayostiont.
 – Ayostiont? – ült fel most már kíváncsian a törpe. – Mi köze
lehet mindehhez Ayostionnak?
– Nem tudom, én sem tudom… Csak érzem, hogy összefüggnek a
dolgok Szruhanna, Ayostion, a tekercsek… Valami nyomot kellene
végre találnom, Truh! Nyomot, igen, azt kerestem… bizonyítékot… S
most azt gondolom, az, hogy itt vagyunk, s épp ide kerültünk ismét,
ez már nem lehet véletlen! Legutóbb, amikor átjöttünk a Kapun… te
is emlékszel rá, igaz?
Truh töprengve bólogatott, bár még nem sejtette, hová akar
Fénymarék kilyukadni.
– Este ott táboroztunk a Kapu közelében, s te Krosiumról
meséltél nekem, a közeli drén romokról. Azt hitted, félek, és azt
bizonygattad, hogy nem kell tartanom semmitől…
– Emlékszem.
– Én el akartam menni azon az éjszakán, ott akartam hagyni az
avaraghgyűrűt Brendonnak, és el akartam szökni a romokhoz.
– De miért?
Fénymarék nagyot sóhajtott
– Khosba szavai miatt! Khosba azt mondta nekem, hogy
Krosiumban vannak elrejtve Szruhanna tekercsei! – Kissé
lehalkította a hangját, és körbenézett. – Meg akartam találni azokat
a tekercseket. És még most is meg akarom találni őket! Mesélj
nekem erről a drén romvárosról, Truh!
– Keveset tudok róluk… A várost még abban az időben
alapították, amikor Crymhoon kezdett benépesülni. Akkoriban
emelték az első falakat, amikor a kiorgok megjelentek e földeken. De
nem véletlen ez az egyezés! Biztosan emlékszel rá, aranyom, hogy
az is a kitaszított sárkányok büntetése volt, hogy emberbőrben
kelljen élniük. Kegyetlen büntetés lehet ez egy sárkány számára! De
ezzel emlékeztette Őket a krwooni zsinat egykori bűnükre, arra,
hogy drénekkel szövetkeztek össze sárkánytestvéreik ellen. S arra
is, hogy megszegték mind a sárkányoknak, mind az embereknek tett
szent ígéretüket. Azonban ezer évvel ezelőtt ember még nem igen
lakta ezt a földeket. A sárkányok nem látták őket szívesen
Drakóniában, s ez azóta sem változott sokat. Azonban, hogy a
kiorgok büntetése teljes legyen, Xojertha felügyelete mellett
engedélyezték kisebb emberkolóniák létrejöttét. Attól kezdve nem
űzték el a békés szándékkal érkező kereskedőket, utazókat, s a part
melletti keskeny sávban az emberek letelepedhettek. Így épülhetett
fel Lorh, Madrand és Kurhom városa a déli tengerparton, amit
főként Khobírból származó telepesek és a távoli földek hajósai,
kereskedői alapítottak.
Délnyugaton épült fel Chumanjin városa, ahol még ma is
jidoriak leszármazottai élnek, és így születhetett meg a drének lakta
Krosium is a nyugati partvidéken. Ezek voltak a legnagyobb
lélekszámú városok, de persze akadtak még kisebb települések,
halászfalvak szép számban. Krosium csak pár évszázadig virágzott,
aztán elnéptelenedett. S talán ez sem volt véletlen. Meséltem már
neked arról is, hogy miután a Qery klán elhagyta e földet, Xojertha
senkit sem látott szívesen a klán birtokain belül, sem kiorgot, sem
drakón papot, sem drén telepest.
– Úgy érted, Truh, az embereket azért telepítették itt le, hogy
legyen feláldozható, kiorggá tehető ember Crymhoonban?
– Pontosan! De mindez hosszú folyamat volt, s nem is éppen
emberséges. Ashbar sárkányait vajmi keveset érdekelte, hogy
áldozataik élnek-e vagy halnak, csak egy volt a fontos számukra,
hogy végre újra a föld felett járhassák útjukat még akkor is, ha csak
pár óráig vagy napig élvezhették a testüket. Úgy csaptak le az első
érkezőkre, mint ragadozók az áldozataikra. A legerősebbekre
vadásztak, a legrátermettebbekre, s egyből kiszippantották a
lelkűüket. Te már megtapasztalhattad, aranyom, milyen is
szembenézni egy támadó sárkány szellemével, egy olyan felbőszült
szellemmel, aki a testedre vágyik, s aki ennek érdekében elsöpri az
útból a lelkedet. Gondold csak el, mit érezhették azok a
szerencsétlenek, akiknek még csak fogalmuk sem volt róla, mivel
állnak szemben. Sokan estek áldozatul, és igen sok rémhír kelt
szárnyra az emberek között a lélekrabló gyilkosokról. Valójában
azonban a kiorgok álltak a borzalmak hátterében.
Fénymarék sóhajtva hunyta le a szemét, tökéletesen át tudta
érezni mindazt a félelmet és kínt, amit e szerencsétlen emberek
átélhettek.
– Kegyetlen világ lehetett az. De mondd csak, Truh, akkor még
nem létezett az avaragh éjjele? Vagy a drakón papság? Hiszen
közülük kerülnek ki a shanobok.
– Akkor még nem voltak drakón papok, nem léteztek a beavató
szertartások, és senki sem irányította a novíciusok hosszú
felkészülését, hogy képesek legyenek egy sárkány szellemének
befogadására. Csak a vad, felbőszített szellemek köröztek Crymhoon
fölött prédájukra lesve. Hosszú időnek kellett eltelnie addig, amíg
mindez a vad gyűlölködés lecsillapodott, amíg végre kialakult a ma
is ismert rend. Évszázadok teltek el addig, amíg felépültek az első
kolostorok és a drakón-hodzsonok, s mire alkalmas novíciusok után
kutatva békében járhatták Crymhoon földjét a szerzetesek… Mert
kezdetben csak a pusztítás és az öldöklés létezett! Krosium épp úgy
megszenvedte ezt, mint a többi város és település. Nem volt ez
biztonságos vidék akkoriban, s nem volt szerencsés dolog embernek
születni! Azok a falak ott a tengerparton – intett fejével Krosium
romjai felé Truh – több borzalmat láttak pár évtized alatt, mint
mások egy ezredév során. Azt rebesgetik, sok félig elemésztett
szellem még ma is ott kísért, ezért aki csak teheti, messzire kerüli
Krosium romjait.
– Te is elhiszed, hogy még mindig ott kószálhatnak ilyen
megcsonkított lelkek?
– Valójában nem. Miután a Qery klán letelepedett itt, és felépült
Qreswet vára, békésebb évek következtek.
 – Es azt elképzelhetőnek tartod, hogy Szruhanna épp itt rejtette
el a tekercseket?
Truh csak a vállát vonogatta tanácstalanul.
– Elképzelhető, de miért épp ezt a helyet választotta volna ki?
– Nem tudom, de pontosan emlékszem, hogy Khosba ezt mondta,
miközben a karjaim között haldokolt: a tekercsek majd mesélnek…
Krosium romvárosában, az ősi drén romok között, a tengerpart közelében
megtalálod őket! Ott vannak… zöld fény vigyázza álmukat… zöld virágok
alatt… zölden zöld…
– Biztos, hogy Khosba a tekercsekről beszélt? Mert tudod,
aranyom, hogy senki sem tudja, hová lettek és…
– Persze, hogy biztos! És én meg fogom őket találni!
– Jó, jó csak halkabban! Nem kell az egész partvidéknek
tudomást szerezni róla. Tudod, hányan keresik azokat a
tekercseket? A kiorgok, a Finel, még Kerwin der Ruhn is!
– Tudom! – halkította le gyorsan a hangját Fénymarék, és Jarden
arcát fürkészte az esti félhomályban, de a kiorg épp oly békésen,
mozdulatlanul feküdt, mint korábban. – Egy viszont biztos, Truh,
meg kell találnom őket!
Fénymarék sietve körbekémlelt. Talán tényleg túlságosan
hangos volt az előbb. Azonban idegeneknek a nyomát sem lehetett
látni. Köröttük semmi sem mozdult, a közeli bokrok levelei békésen
ringatóztak az éjszakai szellők szárnyán és barátságos, vörhenyes
fényben derengtek a tábortűz fényében. A fűzfacsoport ágai is
ugyanolyan sejtelmesen sustorogtak tovább, mint korábban. Az ifjú
boszorkány megszólította őket, s a maga különös módján beszélt
hozzájuk, de a fák és a bokrok nem figyelmeztették őt semmilyen
veszélyre.
Megnyugodva fordult vissza Truhhoz, és megoldotta vidrabőr
iszákjának kötelékét. Kiteregetette maga köré féltve őrzött kincseit,
a sárguló pergamenlapokat. Elmélyülten kezdte tanulmányozni az
iratokat, teljesen belefeledkezett az olvasásba, s fel sem pislantott,
amikor Truh halk hümmögésekkel próbálta felhívni magára a
figyelmet. Végül legféltettebb kincsét, a Jakshjalangtól kapott
tekercset vette elő. Ujjai cirógatva futottak a sorokon, ahogy
fennhangon olvasta őket.

„…Mikor a Fény belém hasít, hogy átalakítson, hogy sajátos eszközévé

formáljon engem, olyankor érzem igazán erejét, és pontosan tudom, hogy
mit kell tennem. Mikor Xojertha tanít, mikor a Bíbortrón ringat, mikor
Crymhoon legendáit hallgatom, olyankor érzem csak igazán, miért is
vagyok itt. Az átváltozás kínjait feledteti velem annak tudata, hogy
segíthetek.
Már nem haragszom Garamorra, nem él bennem iránta bosszú, vagy
gyűlölet. Megértettem rég, mindenki teszi, mit sorsául elrendeltek az
istenek. Ha a vén druida ármánykodása nem zavarja össze a fényfonatait,
sosem ismerhettem volna meg az élet másik oldalát. Általa tanultam meg
gyűlölni, szeretni, elfogadni a sorsot, de harcolni is ellene. Az én dolgom az,
hogy kiorgokat öljek. Nehéz sors, kegyetlen ítélet. A Titkok Titkának
jelmondata így is szólhatna: Szerezz ellenséget magadnak, hogy feloldozást
nyerjenek általad.
Sokszor gondolkodom el azon, hogy talán mindez másként történhetett
volna, másként, ha engedelmes gyermek vagyok, ha a Zöld Úrnő
kiválasztott papnőjéhez méltón viselkedem, ha önként indulok a halálba
Ashbar szikláihoz. De talán épp ezért voltam én a kiválasztott gyermek,
mert lázadásom épp oly törvényszerű volt, mint az, hogy minden reggel
elérkezik a hajnal. Nem történhetett másként!
Az élet szépsége nem létezhet a halál öröme nélkül. Ha megfosztod az
egyiktől, akkor nem létezik a másik sem. Úgy tartoznak össze, mint a fény
és a sötétség. Mint a káosz és a rend. Valójában azonban egyazon dolog két
különböző arca csupán. Ölnöm kell, hogy életet adjak, mert én vagyok
Ashbar sárkányai számára az iszonyat éjszakája és én vagyok számukra az
eljövendő hajnal.”
 Truh újra köhécselni kezdett, és a lány végre feltekintett rá.
– Jaj, aranyom! – korholta szeretettel –, már ezerszer
végigolvastad ezeket a tekercseket! Minek emészted állandóan
magad? Fiatal vagy még, előtted az egész élet!
– Tudnom kell, mi vár rám! – komorodott el Fénymarék arca. –
Lázadnom kell a sorsom ellen, hogy megtanuljam majd elfogadni ezt
a sorsot egyszer. Gyűlölnöm kell tudni a kiorgokat, hogy szeretni
taníthassam S’almeynát! S gyűlöletet kell tanulnom Ashbar első
csatasárkányától, hogy szeretni tudjam áldozatait, a kiorgokat. Át
kell élnem a bűnt, mint ahogy a közös bűnhődés vérforraló
igazságtalanságának érzetét, hogy tudjam, mennyit ér a feloldozás
és a megbocsátás. Nekem ismernem kell a világ mindkét arcát, hogy
megtalálhassam benne azt a keskeny pallót, amely épp középen
vezet el.
– Kezdesz úgy beszélni, mint Szruhanna! Néha semmit sem értek
belőle – hümmögte a törpe. – De mi szükséged lehet neked eme az
önsanyargatásra?
– Pedig oly egyszerű, Truh! Galócának igaza volt, nem
menekülhetek saját árnyaim elöl egész életemben! Fel kell
vállalnom, hogy az vagyok, aki.
A törpe furcsálkodva nézett rá.
– Aha. És mondd csak, ki az a Galóca, aki ilyen butaságokkal tömi
a fejedet?
– Egy vénboszorkány, aki a Heraborn melletti kis tó közelében él,
annak a hosszúkás völgynek a végében, amelyet egy kőomladék zár
el.
Truh meghökkent.
– A tó mögött, Harrum völgyében? Hisz' ott sosem élt
boszorkány!
– Nem?
– Nem! – rázta meg a fejét a törpe. – Miért is élne ott egy
boszorkány? Nincs Heraborn közelében emberlakta település, és
emberek is ritkán járnak arra. A törpéknek pedig nincs szükségük
boszorkányokra, hogy eligazodjanak a világ dolgaiban.
– Attól Galóca még élhet ott-bizonytalanodott el a lány.
– Élhet – hümmögte Truh –, de csak tudnék róla, nem gondolod?
Főként, ha olyan közel lakik a csarnokokhoz, a törpék bizonyára
felfedezték volna, és saját biztonságuk érdekében elmagyarázták
volna neki, hogy keressen magának másik helyet a letelepedésre.
– Ez különös… pedig én hosszan beszélgettem vele, s nekem
nagyon is úgy tűnt, évtizedek óta él már ott.
– Talán csak álmodtad vagy képzelődtél.
– Nekem nagyon is valóságosnak tűnt a személye!
– Ez valóban különös! De az is lehet, hogy mégis én tudom
rosszul – kezdett Truh gyorsan magyarázkodni, látva, Fénymarék
töprengve elkomorodó arcát. – Nem érdemes ezen rágódni,
aranyom! Egy boszorkánnyal több vagy kevesebb, számit ez?… Az
imént a tekercsekről beszélgettünk…
– Igaz – pillantott le a kezében tartott, féltve őrzött kincsre
Fénymarék. – Sok tekercs készült?
– Sok – hümmögte a törpe. – Nagyon sok. Szruhanna állandóan
írt. Khosba egyszer elhatározta, hogy egy kódexben összefoglalja
őket, de gyanítom, az a könyv sosem készült el.
Fénymarék nagyot pislantott ennek hallatán.
– Könyv?
– Iiiigen – mélázott Truh Khosba valami nevet is adott neki… Ah,
sajnos, nem emlékszem pontosan, de arra emlékszem, hogy mindig
tréfálkozott rajta, azt mondogatta, hogy zöld lesz… meg hogy ennél
zöldebb már nem is lehet De nem igen figyeltem én erre oda
akkoriban.
– Zöld lesz? Zöld fény vigyázza titkukat… zöld virágok alatt… zölden
zöld… – idézte fel ismét Fénymarék a haldokló Khosba szavait, és
egyből felderült az arca. – Truh, te egy zseni vagy! Biztos eme
gondolt Khosba!
 A törpe zavartan pislogott rá, hirtelen nem tudta eldönteni,
hogy meghatódjon-e a dicséreten, vagy épp ellenkezőleg, kikérje
magának, hogy ilyesmivel vádolják.
– Így már legalább értem! – bólogatott magabiztosan
Fénymarék.
– Érted? De mit?
– Ó, csak ezt – lobogtatta meg a Jakshjalangtól kapott tekercset
a törpe orra alatt, majd sietve kiterítette a fűben. – Látod! – bökött a
lap aljára. – Ez egy különleges tekercs, Truh! Biztos vagyok benne,
hogy ezt Szruhanna maga írta, ez nem másolat megismerem az
írását. De van itt még valami, ami ezt a tekercset megkülönbözteti
az összes többitől, amit eddig láttam. Mert van benne egy különös
rajz, egy térképszerűség! Csak azt nem tudtam eddig eldönteni,
hogy pontosan mit is ábrázol. Nincs rajta semmi, ami alapján be
tudtam volna azonosítani, vajon Crymhoon mely részét ábrázolja?
Mint ahogy azt sem tudtam eddig megfejteni, mi célt szolgálhatott
ez a térkép? Néhány vonal, néhány ismeretlen jelkép. Sajnos, egyet
sem ismertem fel közülük. Kivéve talán ezt! – hajolt egész közel a
pergamenlaphoz, hogy a tűz gyenge fényében még jobban
szemügyre vegye. – Látod?! Ez itt egy virág, s mintha egy nyitott
könyv közepébe rajzolták volna bele. Ezzel jelöltek meg a térképen
egy helyet.
– Virág? Arra a tintapacára gondolsz, aranyom?
A lány mérgesen nézett a törpére.
– Az nem tintapaca, hanem virág! Zöld virág!
– Ahogy gondolod, aranyom, és szerinted mit jelöl az a pacának
látszó virág?
Fénymarék hosszan forgatta magában a választ, elmerengve
bámulta a lobogó lángnyelveket és lábával lassan beljebb rugdosott
egy parázsló végű gallyat a tűzbe, végül szusszanva nézett fel öreg
barátjára.
 – Ez itt Krosium városának térképe – közölte határozott
bizonyossággal. – Nem lehet más, és ez a virág jelöli a romok között
elrejtett Könyvet, azt, amiben Khosba összegyűjtötte Szruhanna
feljegyzéseit.
– Oh-ho-ho-hó! Na, álljunk csak meg! Yeloy, már megint túl
messzire ragadott el a fantáziád! Mert valljuk csak be, ez azért elég
meredek következtetés!
A lány durcásan válaszolni akart, de ekkor Jarden halkan
felnyögött. Fénymarék aggódva hajolt a férfi fölé. A kiorg egy röpke
pillanatra felnyitotta a szemét, acélszürke szemei a lány felé
villantak, mintha mondani akart volna valamit, de aztán pillantása
újra elveszett a felettük szikrázó végtelenben, és a férfi
visszasüppedt a gyógyítóálom mélyére.
Azonban a közeli bokrok is sustorogni kezdtek, a fűzfa
alácsüngő ágai között kis forgószél tekergeti, s figyelmeztetően
rázta a zizegő levelű ágakat.
– Valaki jön! – mondta ki halkan Fénymarék a növények feléje
suttogott, rejtett üzenetét.
S nem is kellett csalódnia bennük, mert a kővetkező pillanatban
már meghallották a közelgő lépteket, és Vikárió alakja bontakozott
ki a sötétségből. A kivénhedt zsoldos köszönés nélkül huppant le a
tűz túloldalán. Láthatóan rosszkedvű volt, s ez ismételten meglepte
Fénymarékot. Vikárió korábban mindig vidám volt, és sokat
nevetett. Fénymarék különösen kedvelte mély hangú nevetésének
hangját, amelyből annyi melegség és életöröm sugárzott állandóan.
De mostanában egyszer sem hallotta azt a kedvelt nevetést, és az
idős zsoldos még egy halvány mosolyt sem villantott feléjük, amikor
megérkezett. Különös volt ez, már-már zavaró. Hisz’ Vikárió híres
volt arról, miszerint szerette megtréfálni környezetét, s a
legravaszabb trükköket eszelte ki, csakhogy mosolyt csaljon az
arcokra, de amióta elhagyták Herabornt, Vikárió egyetlen bolondos
csínyt sem követett el. Egyre komorabb lett és egyre
nyomasztóbban viselkedett.
– Nem sok mindent találtam – közölte morcos képpel Vikárió. –
A romok tényleg ott vannak, ahogy Truh mondta. De azok csak
szélfútta kövek, amiket már majdnem ellepett a parti homok. Egy-
két kőrakás, néhány ledőlt oszlop és egy móló omladozó kövei, amik
már alig nyúlnak be a tengerbe – csalódottan legyintett. – Kis
porfészek lehetett ez valamikor.
– Messze van ide?-kérdezte kíváncsian Fénymarék.
– Sétálva alig egy órányira. – Fejével Jarden felé intett – Hogy
van a kiorg? Látom, még mindig alszik.
– Jarden nagyúr már sokkal jobban van – mosolygott
elégedetten Fénymarék. – A vállcsontja már nem is érzékeny, a
bokájára is rá tudna már állni, és szerintem a bordái is összeforrnak
reggelre.
– Ejha! – füttyentett Vikárió. – Ez ám a tempó! Ezentúl csak a te
gyógyító tudományodban fogok hinni, Yeloy! Rajtad kívül ne
gyógyítson engem senki!
– Nem az én érdemem! – pislogott szerényen a lány. – A kiorgok
gyorsan gyógyulnak.
– Láttam ám, mennyit sürgölődtél körülötte – legyintett Vikárió
–, azonban te még egy percet sem pihentél.
– Vikáriónak igaza van, aranyom! – kapott gyorsan a szón Truh.
– Itt az ideje, hogy te is aludj egy keveset, majd mi őrködünk addig a
nagyúr nyugodt álma felett. Ránk bízhatod! – nyomta le Fénymarék
vállát, látva, hogy a lány máris tiltakozva fel akar állni. – Semmi
ellenvetés! Te csak aludj! Én addig majd elmesélek egy-két vidám
történetet Vikáriónak, és hipp-hopp, már itt is lesz a reggel.
Az ifjú boszorkány végül szusszanva megadta magát, és
végigheveredett a földön azzal a szilárd elhatározással, hogy nem
alszik majd el. Nem! Nem szabad aludnia! Csak épp lehunyja egy
pillanatra a szemét…
Fénymarék álmodott…
…Zöld dombok között járt. Zöld ligetek mélyén. Zöld füvű rétek
halmain…
Zöld virágok között feküdt egy zöld harmatú mezőn, s körülötte
borostyánzöld szárnyú tündérkék táncoltak a zöld szirmú virágok
felett.
Fölötte még a ragyogó ég is zöld volt, s olyan béke burkolta be a
szívét, mint ezelőtt még soha. Mintha templomban járt volna, az
áhítat zöld templomában, egy zöld árnyalatú ligettemplomban,
aminek kupolája maga a smaragdragyogású ég.
Zöld lombú sustorgás ölelte, hatalmas zöld lombú tölgyfa ágai
között ringott, zöld virágkoszorú hintán repült az ég felé, zöld színű
csobogó patak partján sétált, s egy zöld tó felett szállt, mint a libegő
almazöld pillangók.
S az a kacagás, ami magából a földből, a fűszálakból, a hajlongó
ágvégekből buggyant elő, még az is zöld volt Zöld, zöld, zöld…
Az égen két hatalmas szem nyílt fel, zöld szemek, éberek. Őt
nézték türelmesen. Nem félt tőlük, tudta már, miért nézik, s miért
követik zöld virágú táncát a sustorgó nádszálak között.
Zöld szemek, zöldek, mint az ég. Zhénia tekintete, Zhénia
temploma, béke szigete.
Fölötte, az ég ragyogó tükrében pár pillanatra elmerült az a
szempár, lehunyta gyönyörű szemét, aztán fáradtan megpihent
kissé, s ekkor helyét ott a magasban egy zöld színű árny vette át. Az
árny körözött. Kitárt szárnyakon, könnyedén suhant. Egy
zöldpikkelyű sárkány teste, csillogó, fényes, repülő smaragd.
Lebegett felette, majd alázuhant. Sebesen csapott le rá, karmai
lelkébe martak, rántották őt felfelé magukkal.
Zöld nyílvesszőként rohantak együtt, keresztültörtek a zöld
világ falán, a sárkány magával ragadta őt az ismeretlen felé. S ő
boldogan szállt, repült, suhant, mellette volt a helye…
Egy zöld sárkány…
 …csodálatos zöld színek, élettel teli, meleg pikkelyek, olyan,
mint…
A hatalmas, figyelő szempár felnyílt az égen, és haragos, zöld
villámok cikáztak belőle elő. A villámok átjárták a sárkány testét.
Fájdalmasan rángatták jobbra-balra, s lecsaptak rá újra és újra. A
szél süvített, hallotta fájdalomtól terhes hangjait, s a villámok egyre
cikáztak, beléjük martak… Hánykolódtak a szelek szárnyán, a
magasba dagadó felhők habjain, csapódtak ide-oda, s a kegyetlen
villámok lesújtottak újra és újra… míg végül teste ki nem csúszott a
sárkány ölelő karmai közül.
Pörögve zuhant, s felette, az égtükrében a zöld színű sárkány
vergődve vonaglott tovább…
Ne! Ne! – kiáltotta, de hangja elveszett a tornádóvá dagadt
égiháborúban.
Ne! Karjait kitárta a sárkány felé, de már nem érhette el… egyre
csak zuhant.
A sárkány megvonaglott, szárnyai már törötten lógtak… s mint
egy súlyos, nehéz kő, irányítatlanul bukott alá…
Oh! Az a csodálatos, zöldpikkelyű sárkány!… Az az élettel teli, az
a bársonypikkelyű… az a ragyogó zöld smaragd, olyan, mint…
Ohhh! Olyan, mint Wlanseraf.
– Wlanseraf?! – suttogta Fénymarék, pedig kiáltani akart, szívét
ismeretlen félelem szorította össze, és azonnal felpattant a szeme.
Csodálkozva nézett körbe, egy pillanatig azt hitte, még mindig
álmodik, mert az ég halványzöld volt felette, de aztán ráébredt,
hogy csak a hajnal fényei tréfálták meg. Bátortalanul oldalt
fordította a fejét, és pillantása Jarden nyugodt, álomtól kisimult
vonásaira esett. A hajnali derengésben a kiorg máskor oly
fegyelmezett, szigorú vonásai most ellágyultak, s mintha álmában
mosolygott volna.
Fénymarék megnyugodott. Rég nem aludt ilyen hosszan és
nyugodtan, mint most a kiorg mellett, s rég nem álmodott ilyen
békét, leszámítva azt a hirtelen jött riadalmat, amit a sárkány
szenvedésének látványa váltott ki belőle.
Csendesen feltápászkodott, fázósan húzta összébb magán
köpenyét, a kora őszi hajnal csípős hideggel köszöntötte őket. A
társai takarókba burkolózva, hortyogva aludtak a már alig parázsló
tűz mellett, s Fénymarék nem akarta megzavarni békés álmukat.
Azonban ő már elhatározásra jutott. Látnia kell a várost, amiről a
haldokló Khosba beszélt neki! El kell oda mennie!
Végigpislantott moccanatlanul alvó társain, és határozottan
megrázta a fejét. Nem, nem keverheti bele őket ebbe. Egyedül kell
mennie, mert mennie kell! Krosium titka, a tekercsek ígérete egyre
jobban vonzotta magához. Egy régi, beváltatlan álom ígérete volt ez,
amely ismét karnyújtásnyira került hozzá.
Krosium! Mintha távoli szirének hívogatnák.
Susogó álmosan kezdett nyújtózkodni, Fénymarék mocorgásával
felébresztette a moa-moát, s mintha a kicsi egyből kitalálta volna a
lány gondolatait, máris kérdezte.
Melegkéz, Susogó megy? Keres?
– Igen, kicsi! – emelte fel a fiatal boszorkány, és szeretettel
simogatta meg dús, fekete bundáját. – De te most nem jössz velem!
Susogó megy, Susogó gyors, ügyes, okos!
– Tudom, hogy az vagy! Ezért kell itt maradnod. Vigyázz rájuk,
amíg visszatérek.
Susogó orra szimatolva meg-megrándult, a puha bőr
felgyűrődött rajta, s a bajszocskája idegesen rezgett.
Melegkéz nem bölcs! Susogó segít! Egyedül rossz!
– Ne félts! Truh is azt mondta, nincs ott semmi, amitől tartani
lehetne. S már hajnalodik, nappal még a jó szellemek sem
kószálnak, nemhogy az ártólelkűek… hmm, legalábbis nagyon
remélem – tette hozzá kicsit elbizonytalanodva, de aztán gyorsan
folytatta. – Csak odamegyek, megkeresem a tekercseket, és már
fordulok is vissza. Mire a többiek felébrednek, én már itt is leszek
újra.
Susogó megy! – szögezte le a kicsi határozottan.
– Nem! Azt akarom, hogy vigyázz Jardenre! Tartsd nyitva a
szemed! Megértetted?
Zöldi nem fáj, nem baj. Zöldi álom ring.
– Szerintem is jobban van – bólogatott a lány. – De volt egy
rossz, egy gonosz álmom, Susogó. Azt hiszem, Wlanserafot veszély
fenyegeti…
A moa-moa orrocskája fel s alá járt, szimatolgatva itta a hajnali
pára illatait
Zöldi veszély…
Fénymarék nem igazán tudta eldönteni, hogy kis barátja ezt
most kérdezi vagy megállapítja.
– Igen, ettől félek! Ezért akarom, hogy maradj itt! – tette le végül
a földre Susogót – Sietek vissza!
A moa-moa tanácstalanul billegett előre-hátra, rohant volna a
lány után, vitte volna a szíve, de a parancs megállította. Bánatosan
bámult Fénymarék után. Az ifjú boszorkány még sosem hagyta őt
magára eddig. Susogó fülei búsan lekonyultak, tappancsait az alvó
kiorg mellére támasztotta, s beletörődve rájuk hajtotta a fejét.
Susogó vigyáz Zöldi – küldött még egy gondolatot Fénymarék
után, és tekintetét egy pillanatra sem vette le arról a pontról, ahol a
lány alakja eltűnt a bokrok között. Melegkéz siet, Susogó gondol… követ.

Fénymarék könnyed szökkenésekkel futott. Dombra fel, dombról le.

A reggeli harmattól minden oly friss illatú volt körülötte. S ha nem
az ősz közeledett volna, most épp úgy érezte volna magát, mint
odahaza a mocsárban a tavaszi futások idején, amikor minden
reggel órákon keresztül futott a lápvidék zsombékos, apró szigetes
világában. Itt, a tengerpart közelében sokkal könnyebb volt a futás,
mert nem kellett úgy ügyelnie a lépéseire, de így azért nem is volt
oly izgalmas, mámorítóan üdítő az élmény.
Az egyik dombtetőn aztán ámulva torpant meg, előtte a tenger
végtelensége hullámzott. Már oly sokat hallott róla, de saját
szemével most tapasztalta csak meg igazán, mit is jelent az a
sóhajtva, vágyakozva elhangzó szó: Tenger!
Zöld és kék végtelen, ezüstvillanásokkal átbukó fodrok,
napfényben játszó, apró tükrök sora, ez volt a tenger.
A pajkosan ölelkező habok felvillannak és eltűnnek benne, mint
a múló idő gyöngyszemei, melyek ott vannak mindenütt, de a
következő pillanatban már helyét sem tudod létezésüknek. S az
elérhetetlen végtelen misztikuma, amelyet az állandó mormoló
zúgás kelt, amit a sosem szűnő szél illata sodor feléd, s az, ahogy a
láthatár párájában összeolvad az ég és a víz, az maga a szavakkal ki
nem fejezhető csoda.
Fénymarék csak nagy sokára telt be ezzel a fenséges látvánnyal,
de végül erővel elszakította tekintetét a végtelen kékségről és
pillantása továbbsiklott dél felé, a parti sáv vonalát követve. A parti
föveny és a dűnék hullámzása, mintha csak a tenger hullámait
mintázták volna, barnán és zölden domborodtak, sajátos ritmusban
hajladozva. A lány pillantása tovább futott a horizonton. A dombok
vonulata hirtelen véget ért. Szürke sziklák magasodtak a dűnék fölé,
mintha a szárazföld belseje felé menetelő, kővé vált óriások hosszú
sora kígyózott volna a távolban. A tengerből kilépő sziklaharcosok
utolsó csoportja azonban tanakodva megállhatott egy kis időre,
mert a sziklaívek lábánál meredek szirtekkel kerített kicsiny
tengeröböl húzódott.
Az öböl félkörívben nyúlt be a tengerbe, s az öböl átellenes
oldalán pár kőhajításnyira a parttól sziklaplató emelkedett ki a
tengerből. Onnan, ahol Fénymarék állt, kicsiny szigetnek tűnt,
amelyet egy keskeny kőhíd kötött össze a parttal. A híd kecses ívben
hajlott a tomboló, sziklákat ostromló habok fölé. A sziklaplató körül
tajtékozva csaptak magasba a hullámok, élesre csiszolták a köveket,
s haragos sistergéssel sziszegték körbe a kicsiny szigetet, hogy aztán
megcsendesülve az öböl vizében elsimuljanak.
A szigtre átívelő híd pillére körül a felhalmozott sziklatömbök
emberi kéz munkájának tűntek, de hogy tényleg emberi arcot
formáltak-e nekik készítőik vagy csak a moszattal, hínárral borított
sziklatömbök tűntek emberinek, azt a köröttük tajtékzó, pezsegve
habzó vízpermet miatt nehéz lett volna megmondani. Fénymarék
hiába meresztgette a szemét, ebből a távolságból nem látta tisztán,
vajon hova vezet az a keskeny út, amely a hídról futott tovább, s azt
sem, vajon mit rejt a kicsiny sziget?
Figyelme ekkor a sziklákkal védett tengeröböl felé fordult. A
haragosan csapkodó hullámok ereje megtört a sziklaplatón, s az
öböl vize már nyugodt hullámokat ringatott. Ideális kikötőhelynek
tűnt, s az egykor itt partraszálló drének minden bizonnyal
kihasználták eme hely kedvező adottságait. Az öböl mélyén ott
rejtőzött a város. Krosiumot láthatóan nem védték magas falak,
mintha lakói nem tartottak volna a szárazföld felől érkező
támadásoktól, s elégségesnek érezték volna a sziklaszirtek
védelmét. Az öbölben fekvő romok széles utakat sejtettek,
egykorvolt magas, robosztus épületeket, amelyek egy nagyobb,
központi tér körül álltak. A partot rakparttal erősítették meg a
városka egykori lakói. Az omladozó kövű móló csonka karjai még
mindig messzire nyúltak be a tengerbe, azonban a móló melletti,
fából épített raktárépületeknek mára már csak a helye sejlett elő a
dúsan burjánzó növénytakaró alól.
S tán ez volt a legkülönösebb Krosium romjaiban. Fénymarék a
dűnék felől érkezett a város északi kapujához, a ritkás növényekkel,
fákkal benőtt, füves dombok felől. A háta mögött hagyott parti sáv
magán viselte az ősz közeledésének félreismerhetetlen jeleit. A
bobok levelei már megritkultak, zölgőssé váltak és fényük tompább
lett, a fű haragoszöld élénk színe is megfakult és sárgásra váltott, a
fék kérge kiszikkadt és töredezetten keménnyé vált. Azonban az
előtte fekvő, sziklákkal kerített tengeröböl harsogóan zöldellt,
magas fák nőttek a romok körül, mintha védelmezőn ölelnék át az
öbölben rejtőzködő, egykori várost. A leomlott köveket liánok és
futónövények borították, kisebb cserjék és bokrok kapaszkodtak
meg a falak réseiben, és ami még különösebb volt, minden élettel
telin zsongott.
Fénymarék szinte a vérében érezte azt a zsibongást, azt a
rohanó lüktetést, amely az élet szorgos munkálkodásából áradt felé.
Mintha a természet minden erejével azon igyekezett volna, hogy
minél előbb elbontsa az útból az emberek alkotásait, vagy mintha
ezzel a zöld növénytakaróval akarta volna elrejteni a város sötét
titkait.
De a különös öböl és a benne rejtező város furcsaságai cseppet
sem zavarták Fénymarékot, sőt, felpezsdítették a lelkét. Hiszen ő a
sustorgó nádszálak tengerében nőtt fel, s számára a természet
rendhagyó tobzódása valójában az otthont és a békét jelentette. A
növények és az állatok mindig közelebb álltak hozzá, mint az
emberek vagy más faj képviselői, s mindig könnyebben értett szót
velük, mint a világ más teremtményeivel. Az ifjú boszorkány
gyakran hívta segítségül a természet erőit, akár saját
szórakoztatására, akár a lápvidék lakóinak kérésére, hogy kisebb
varázslatokkal segítse a fék növekedését, virágokat fakasszon télvíz
idején, vagy épp gyorsabban érlelje meg a bokrok magvait, hogy
éhező kis barátai átvészelhessék az ínségesebb időket.
S most mindaz, ami a sziklák védelmében előtte hevert, Krosium
romjainak ragyogó, zöld burjánzása, ez is valami hasonló varázst
sejtetett. Mert erre a tengeröbölre zöld illatú mágia telepedett, s ezt
Fénymarék minden sejtjében érezte. A varázslat borzongó, zsongító
balzsamként borult rá. Kimondhatatlan gyönyörűség volt
Fénymarék úgy érezte, végre hazaérkezett!
 Lehunyta a szemét, s azon nyomban meghallotta a távoli,
sejtelmes zenét, amely idáig csalogatta, a szívét megérintette a
gyöngyöző mágia hullámzása. Lelkének tükrében felépült a város
képe. S olyannak látta maga előtt, mint amilyen Krosium
fénykorában lehetett A mára leomlott falakat növények pótolták,
zölden derengő árnyak tartották egyben. A beomlott tetők helyét
hajladozó ágak vették át, s a kapuk boltívét a folyondár vaskos indái
egészítették ki.
– Zöld fény vigyázza, titkukat… zöld virágok alatt… zölden zöld! –
suttogta maga elé Fénymarék szinte elbűvölve.
Most már bizonyos volt benne, hogy jó helyen jár. Erről a
helyről beszélt neki Khosba!
Futva indult meg a zöldellő, hívogató romok felé.
Tévedhetetlen bizonyossággal haladt. Magas bükkfák, büszke
tölgyek álltak sorfalat a város egykor volt főutcáján. Lába alá
selymes mohaszőnyeg simult, fűcsomók és kankalinok kandikáltak
elő az utcakövek kifordult sarkaiból. A levelek és kacskaringós indák
között madarak fészkeltek, rigók, kékhasú cinkék könnyűszárnyú
pillék, s apró tündérkék röpdöstek. A vadméhek szorgos
munkálkodásától, a bogarak szárnyainak zúgásától volt terhes a
levegő. S az illatok… vadvirágok és babarózsa, rozmaring, leánder és
jázmin illata vegyült össze. Friss tavaszillatot árasztottak a levelek,
a föld, a kövek.
Mintha álomvilágban lépkedett volna. Mintha újra abba a
csodálatos álomba csöppent volna vissza, amelyet hajnalban élt át.
Ösztönösen nézett felfelé, a fák lombjain át beszűrődő fényeket
leste, s tekintete azt kutatta, vajon nem látja-e meg odafent körözni
azt a csodálatos, zöld színű sárkányt. De a fák összeboruló
lombkoronájában az égbolt tenyérnyi kéklő foltjai tisztán
ragyogtak, s nem takarta el őket egyetlen suhanó árnyék sem, s nem
törte meg a mindent kitöltő, békés duruzsolás hangjait a hatalmas,
bőrszerű szárnyak suhogása.
 Még a térképet sem kellett elővennie, hogy tájékozódni tudjon,
a növények készségesen útbaigazították. Állandó zsongásukkal
hívták, csalogatták, s mutatták neki az utat, mintha megértették
volna az ifjú boszorkány szívének szavát, s mintha mind csak azért
nőttek volna éppen ott, hogy amikor majd Fénymarék lépteinek útja
arra vezet, akkor ők útbaigazíthassák.
Az ifjú boszorkány boldogan szökellt, surrant fától fáig,
kőtömbtől kőtömbig, s mámorosan itta magába a varázslat
hullámait. Önfeledt, táncoló szökellései végül egy vörös téglákból
rakott, borostyánnal és vadszőlővel sűrűn befutott rom elé vitték.
Kissé megcsendesedett benne az öröm. A növények sustorgó dala is
halkabban szólt itt, de csitulásuk nem vészterhes jövendőt jósolt,
inkább tisztelegve húzódtak hátrább valami elől, amely odabent, a
falakon túl pihent.
Fénymarék tudta, hogy épp azon a helyen áll, amit a térképen
azzal a zöld színű virággal megjelöltek. Tudta, s nem kellett hozzá
magyarázat, mert egész testével, lelkével érezte ezt. Közelebb lépett
a romokhoz.
A vörös téglafalon, az egymásba kapaszkodó indák alól zöld
fényű jel világított. Tenyérnyi jel, egy virág élethű rajza, egy
tündérrózsa nyílt ott, sosem hervadó pompájában.
Fénymarék ujjával megérintette a zöld fényből szőtt jelet, s
ahogy hozzáért, szinte még az illatát is érezte e csodálatos virágnak,
amely csak északon, Elfengad erdeiben nyílt.
A romok hívták, szólították, sejtelmes dalukkal csalogatták őt
mind közelebb, s ő végül belépett a félig kövekből, félig növényekből
emelt kapun.
Az épület valamikor egy templom, esetleg tanácskozások
színhelye lehetett, mert a vörös téglafalak egy kör alakú, belső
termet zártak körbe. A teremben széles lépcsősorok futottak körbe,
amelyeken kényelmesen helyet lehetett foglalni. Az épület teteje
már rég leomlott, s csak néhány aláhullott kő emlékeztetett arra,
hogy a fal mellett futó oszlopsor valaha tartott valamit a magasba.
Fénymarék nem talált ésszerű magyarázatot arra, vajon miféle erő
mozdíthatta el vagy semmisíthette meg a tetőzetet. Az oszlopok
többembernyi magasságban mind, egytől egyig csonkák voltak, s
úgy álltak ott, mint lefejezett, szoborrá merevedett őrök, akiket
egyetlen kardcsapással kurtítottak meg. Az egykor volt épület
tetejét ma lombok zöldje helyettesítette. A napfény játékosan tört át
a tenyérnyi nagyságú, élénkzöld levelek között.
Fénymarék biztos volt benne, hogy ezt a teátrum alakú helyet
jelölték meg a térképen azzal a bizonyos, zöld virággal. Most, hogy
itt állt Krosium romjai között, a térkép minden egyes vonalát be
tudta már azonosítani.
Furcsamód most még az sem zavarta, hogy túlságosan
könnyedén talált rá erre a helyre, és a józan kételkedés, amely
mindig jellemezte, most még véletlenül sem környékezte meg.
Mintha minden komorság, kétely odakint, a romokon kívül rekedt
volna. Pár szívdobbanásnyi ideig azért eltűnődött ezen, de jelenlegi
felpezsdült állapotában ezek a furcsaságok nem tudták megzavarni
a lelkében lakozó harmóniát.
A széles lépcsősorok lefelé lejtettek, és egyre szűkülő gyűrűik
egy kőkorláttal kerített, pár lépés átmérőjű teret zártak körbe.
Ennek a térnek a közepén emelvény állt, s rajta egy kőből faragott,
kocsikerék nagyságú tál. Mind az emelvény faragott köveit, mind a
tálat sűrűn futotta be a gyorsan növő folyondár és a vadszőlő indái.
A lombkupola résein áttörő fénysugarak épp e tál közepét
világították meg. A tál sejtelmesen derengett, mintha a benne
összegyűlt, poshadó esővíz tompa csillogással verte volna vissza a
fényt.
Fénymarék beleszippantott a levegőbe, érzékei a tál felé
vonzották. Már tudta, hogy ott fogja meglelni azt, amiért e hosszú
utat megtette. Mint ahogy már abban is biztos volt, hogy e falak
között nem lapulnak ártó szellemek, mert itt nem nyomasztotta
lelkét az elmúlás kesernyés illata, nem érzett rosszindulatú
feketeséget áradni a falak közül. Az egész helyet megülő mágia
inkább szolgálta az élet, semmint az elmúlás isteneit.
S mégis, volt valami mélyen a lelkében, ami óvatosságra intette.
Túl nyugodt volt minden, túl békés, túlságosan egyértelmű.
Mint egy olyan csapda, amit épp a hozzá hasonlóaknak állíthatnak.
Tudata peremén egyre ott motoszkált egy gondolat, melynek csak
érezte fontosságát, de sehogy sem akart felszínre bukkanni belőle.
Próbálta megragadni, de minduntalan elenyészett Az újra és újra
előlopakodó kétségek azonban nem gátolhatták abban, hogy ne
induljon egyenesen a középen álló emelvény felé. Amikor aztán a tál
fölé hajolt, és beletekintett, meglepetten húzta fel a szemöldökét.
Amit távolról sötét és poshadó vízfelszínnek nézett, s aminek még
az oly jellegzetes illatát is tökéletesen meg tudta különböztetni a
köröttük illatozó vadon ezer szagú, orrcsiklandozó illataitól, az
közelről egy zöld színű, kerek kőlapnak látszott…
…vagy mégsem?
A magasból, a terem fölé boruló hikorifa ágvégéről egy
gyantacsepp buggyant elő, s a tál közepére hullott… elmerült,
vízgyűrűket kavart, majd a felszín elcsendesülve kisimult.
Fénymarék ennél különösebbet tán még soha életében nem
látott eddig, mert a tál tartalma már újra szilárd kőnek tűnt.
Vizsgálódva még jobban fölé hajolt, a fényes felület visszatükrözte
arcának körvonalait épp úgy, mint egy csiszolt, sötét márványlap.
Ujjhegyével megkocogtatta a tál felületét. Kemény volt es hideg.
Beleszippantott a levegőbe… Jellegzetes, poshadó pocsolyaszag
áradt felfelé.
Fentről ekkor újabb gyantacsepp érkezett, mintha a hikorifa
könnyezett volna.
Újabb csobbanás… vízgyűrűk hullámzása…
Fénymarék tanácstalanul többször körbejárta a tálat, próbált
rájönni, miként lehetséges az, hogy az aláhulló gyantacseppek apró
gömbjei úgy hullhatnak bele ebbe a kőbe, mint a víztükörbe és
beleolvadva eltűnhetnek benne. Ő ennek ellenére mégis
márványkeménységű kőnek látja, tapintja azt, s csak azt, s csak az
orrával tudja kiszimatolni a tál másik valóságát. Mert most már
egyre bizonyosabb volt benne, hogy itt bizony egymást elfedő
valóságokkal van dolga. Mintha énjének egyik fele félig az egyiket,
míg egy másik része a másikat érzékelné.
De vajon melyiknek lehet hinni? S létezhet-e mindkettő
egyszerre? S vajon egyesek számára csak az egyik, míg másoknak
csak a másik mutatkozik meg? De akkor ő miért érzékelhet ebből is,
abból is egy keveset?
– Áhh, de zavaros! – csóválta meg a fejét.
Előkotorta iszákjából a Jakshjalangtól kapott tekercset, és
alaposan áttanulmányozta a térképet. A rajz egyértelműen jelezte
azt a kör alakú épületet, amiben jelenleg állt, és ennek az épületnek
a közepén virított a zöld virág.
Jó helyen jár.
Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy nem jutott közelebb a
megfejtéshez, s csak egy újabb rejtélybe botlott, pedig nem is
kereste azt. Fénymarék azonban nem szokta könnyedén feladni, ha
valamibe belekezdett. Mindig makacs kitartással ragaszkodott
elképzeléseihez, még akkor is, ha mindenki más számára
lehetetlennek tűnt a feladat.
– Itt kell lennie valahol – morfondírozott magában. – Itt kell
lennie… csak…
Körbekocogtatta az emelvény oldallapjait, félrehúzkodta az
indákat, hátha lát valami jelet vagy esetleg egy titkos nyílást a
talapzaton, de semmit sem talált.
– Itt kell lennie! – ráncolta mindjobban a homlokát. – Itt kell
lennie, csak… csak valamiért nem látom, amit látnom kellene…
Lehunyta a szemét, szabadjára engedte a gondolatait, s átadta
lelkét a körötte duruzsoló mágiának.
 Kell itt lennie valaminek!
A hikorifa ágáról újabb és újabb cseppek hullottak alá és
merültek el a kőlapban. Csobbanó hangjuk kimérte az idő múlását.
A gyantacseppek ritmikusan érkeztek.
Csobbanva… dobbanva…
Egyik a másik után… egyik… a másik után…
Ágnak kell lennie! Fénynyalábnak kell lennie! Gyantacseppnek
kell lennie! Víztükörnek kell lennie!…
A gondolatok a semmiből érkeztek és születettek meg benne. S
végre megérezte őket! Végre felfigyelt rájuk! Pedig ott voltak eddig
is. Ott lapultak a kövekben, a falakon gyöngyöző nedvességben, a
levegőt moccantó szellőben, a napsugár fényében. Ott voltak, és
most végre előbújtak, megteltek élettel, összegyűltek, alakot
öltöttek és végre megmutatták neki magukat. Már ott álltak körötte.
Szellemalakok, figyelő szemű alakok…
– Nap, szél, víz és erdő csendje – suttogta feléjük az ifjú
boszorkány, amint felismerte, kik veszik körül, és alázattal hajtotta
meg fejét. – Gyűljetek a közelembe! Gyűljetek és szóljatok! Álmot,
ékest szóljatok… – szólította magához a vén boszorkány
kunyhójában megismert erőket.
Mert rájuk van most szüksége!
Mert ágnak kell lennie!
Fénynyalábnak kell lennie!
Gyantacseppnek kell lennie!
Víztükörnek kell lennie…
Fénymarék keze ösztönösen nyúlt ki a tál fölé, s amikor fentről
a következő gyantacsepp érkezett, vele együtt csobbant bele a keze
a tálba. Hallotta a hangot, ahogy kézfeje elmerült és az orrát
csiklandozta a felkavart víz, magasba csapó illata. Kinyitotta a
szemét, s azt látta, hogy a fényes kő felületére simul a tenyere, ujjai
alatt érezte a kemény felszín simaságát. Mégis tudta, hogy keze már
elmerült a tálban. Ha lehunyta a szemét, hallotta kalimpáló ujjainak
csobogását a víz alól. Végre megértette, hogy ki kell zárnia magából
a látást és a tapintást, s csak többi érzékére támaszkodhat, ha meg
akarja fejteni ennek a különös tálnak a rejtélyét.
Lehunyt szemmel koncentrált tovább, és még lejjebb kavart bele
a vízbe. Azt hitte, ujjaival eléri majd az alig arasznyi magas tál alját,
de csalatkoznia kellett. Már könyékig merült el a vízben, s még
mindig nem ütközött akadályba. Ujjai a pocsolya illatú vízben
kalimpáltak, s ekkor hirtelen valami végigsimította a kezét
Fénymarék beleborzongott ebbe az érintésbe, és ijedten elrántotta a
karját.
Biztosan tudta, hogy az előbb egy másik kéz bőrének melegét
érezte. Egy másik kéz ujjait tapintotta, amik a túloldalról
nyújtózkodtak felé.
Miféle túloldalról? – zavarodtak most már össze teljesen a
gondolatai. Óh, nem! Micsoda bolondság ez?!
Hát nem elég az, hogy két, egymásra vetülő valósággal kell
megküzdenie, most még egy feje tetején álló, másik világ képe is
beköltözik a gondolatai közé? Mert nagyon úgy tűnt, mintha abban
a másik világban egy ugyanilyen tálba kotorászott volna egy idegen,
és az imáit nyújtózkodva elérte volna az ő kezét.
Fénymarék nagyot szusszant, és sokkal óvatosabban, mint az
előbb, de azért újra belemerítette karját a folyadékba.
Ahogy egyre lejjebb keresgélt, ismét elsuhantak mellette azok az
ujjak, de most már nem rántotta el a kezét. Az ismeretlen épp úgy
megdermedt az érintésre, mint ő, és moccanatlanul várt.
Fénymarék végül erőt vett magán, és óvatosan kezdte
kitapogatni, vajon mit is talált? Valóban egy kézfej bőrét, mocorgó
ujjakat tapintott a víz alatt. Egy női kéz… hosszú, finom ujjak, lágy
tapintású bőr.
Különös volt, mintha az ismeretlen ember lefelé lógott volna.
Ujjaik lassan egymásra találtak és összekapaszkodtak.
 Az idegen húzni kezdte Fénymarékot, s ő visszafelé rángatta a
másikat.
Kinyitotta a szemét, és lefelé bámult, arca alig arasznyira volt a
tál felszínétől. S már meg sem lepődött azon, hogy immár nem a
márványlapot látja maga előtt, hanem a fényes víztükröt. Most már
látta, érezte, szagolta, mintha ez lett volna az egyetlen valóság. S a
vízben, a víz alatt egy másik embert pillantott meg, aki ugyanúgy
hajolt e tál fölé, mint ő.
– Egy arcot látott, vörösbarna dús hajkoronát, zöld szemeket.
Önmagát!
Mindketten megmerevedtek, ahogy egymásra bámultak,
Fénymarék is, a tükörképe is. A pillanat oly hihetetlen volt, már-
már hátborzongató. Ha nem szorongatta volna ujjai között a másik
kézfejét, Fénymarék nyugodtan hihette volna, hogy csak
tükörképének látványa tréfálja meg. De nem! Pontosan érezte a
másik húsvér valóját. Ott volt a kezében. S amikor megszorította,
érezte, ahogy a másik keze biztatóan simul bele az övébe.
– Huh! De zavaros!
S ahogy kimondta ezt, újabb zavaró jelenség következett be.
Egymásba kulcsolódó kezük mellett, a víz mélyén derengeni kezdett
valami. Zöld szirmú virágok nyíltak ott. Kibomlottak, egyik a másik
után és közöttük felsejlett valami… aranylón csillant a vízben… ott
volt! Egy Könyv! Zöld borítású. Cirkalmas aranybetűk világítottak a
lapján…
Fénymarék próbálta kibetűzni:
– Az Arany… sárkány…
– Yeloy! Mi a csudát csinálsz te ott? – csattant fel ekkor
váratlanul a háta mögött egy hang.
Fénymarék kizökkent a koncentrálásból, és hátrakapta a fejét
Hunyorogva bámult a bejárat irányába.
Vikárió?! – ismerte fel végül a zsoldost – Egy pillanat, mindjárt
jövök! – kiáltotta oda, és visszahajolt a tál fölé.
 Minden bizonnyal különös látványt nyújthatott félig a tálon
hasalva, jobb kezével egy kőlapon kaparászva, de most nem ért rá
arra, hogy magyarázkodásba kezdjen. Inkább a tál felszínét
vizsgálgatta izgatottan, vajon látja-e még a mélyben a könyvet?
A hullámok, amiket iménti hirtelen mozdulatával keltett, végre
elsimultak, s Fénymarék megnyugodott.
A Könyv még mindig ott volt!
– Nana! – morogta méltatlankodva a tálba, mert érezte, hogy
tükörképének keze kicsusszant az övéből, és az idegen a könyv felé
kapott. – Héé, megállj csak! Az az enyém!
– Yeloy, mit művelsz te ott?
Fénymarék azonban nem figyelt Víkárió szavaira, hallotta
ugyan, hogy a férfi sietve lefelé jön a lépcsőkön, de leginkább a
huzakodással volt elfoglalva, mert ekkor már ő is megragadta a víz
alatt rejtőző könyvet, és próbálta azt megkaparintani.
– Adod ide! – acsarkodta Fénymarék a tál közepébe. – Hogy mit
nem képzel ez a kis boglyas!… Aúúú! Te, ne marj!
– Mi történik itt, Yeloy?!:
– Most ne, Vikárió! Ne zavarj! – morogta dühösen a zsoldos felé,
aki eközben megpróbálta a kapálódzó lányt lerángatni a tálról.
Fénymarék nagyot rúgott hátrafelé. – Eresz már el, Vikárió! Látod,
hogy a könyvet akarom megszerezni.
– Miféle könyvet?
– A könyvet, Szruhanna… – de aztán hirtelen elhallgatott – Hát
nem mindegy? El akarja venni, és én nem adom!
– Megháborodtál?
Fénymarék ékkor nagyot rántott a könyvön, már majdnem
sikerült kiszabadítania a másik markából. Már majdnem megvolt!
Sietve nyúlt utána a másik kezével is, hogy két kézzel rángathassa,
cibálhassa maga felé. Bal keze könyékig elmerült a vízben…
Ez szörnyű hiba volt, de csak későn eszmélt rá a tévedésre.
 S’almeyna keze sisteregve merült el a tocsogó vízben, vagy
inkább sisteregve merült el a sárkány érintésétől fortyogó masszává
váló kőlapban. Nehéz lett volna pontosan meghatározni, mi is
történt valójában, de Fénymaréknak nem sok ideje maradt arra,
hogy ezen eltöprengjen.
A lilás erezetű manccsal ugyanis képtelen volt rá, hogy
megragadja a könyvet, mintha az a zöld bársonyborítású könyv,
amely a tál mélyén pihent, taszította volna magától a sárkányt. S
ami talán még ennél is rosszabb volt; már képtelen volt arra, hogy
bal kézfejét kiemelje a tálból, mintha az iménti heves mozdulattal,
amellyel belenyúlt a kőbe, felébresztette volna a könyvet védelmező
mágiát. Olyan érzés volt, mintha olvadt lávába merült volna el a
keze, érezte annak lüktető forróságát, de szerencséjére a folyékony
kőmassza nem égette meg. Ennél valami sokkal rosszabb történt
vele, a fortyogó magma azonnal rákövült az ujjaira, magába zárta a
kezét. Mozdítani sem bírta!
S’almeyna fogoly volt, a tál foglya, s vele együtt ő is!
– Jaj, nem! – nyögött fel elborzadva Fénymarék – Még csak ez
hiányzott!
Vikárió értetlenül pislogott rá. A zsoldos mindebből csak annyit
látott, hogy Fénymarék furcsa, kitekeredett pózban a tál alakú
kövön hasal, egyik keze könyékig belemerül annak kőlapjába, és
kétségbeesett riadalommal próbálja kirángatni onnan, miközben
másik keze heves mozdulatokkal a kő felületét kaparássza.
Fénymaréknak végre sikerült megkaparintania a Könyvet,
kiszabadította ellenfele ujjai közül, és kiemelte azt a vízből.
Diadalmasan mutatta fel.
– Megvan!
A könyv zöld bársonyborítású fedelén nyoma sem látszott
vízcseppeknek, teljesen száraznak tűnt, s a könyv fedőlapján a
cirkalmas vonalú, aranyló betűk fényesen világítottak.
 Az Aranysárkány kódexe

Vikárió hátrált egy lépést meglepetésében, amikor

megpillantotta a Könyvet, de aztán különös tekintettel kezdte
méregetni a lányt. Szemében sötét lángok gyúltak és a mohó vágy
lobot vetett a mélyükön. Széles, elégedett vigyor futott végig az
arcán, ahogy odavetette a kérdést:
– Benne volt a kőben?
– Benne! – bólogatott Fénymarék, aki Vikárió színeváltozásából
még semmit sem érzékelt, mivel az ő figyelmét is a kezében tartott
Könyv kötötte le. – A gond csak az, hogy most én is félig benne
vagyok!
– Tán nem tudod kihúzni a kezed? – érdeklődött óvatosan
Vikárió, és közelebb lépett hozzá.
Az ifjú boszorkánynak most kisebb gondja is nagyobb volt annál,
minthogy a mellette toporgó zsoldos arcát vizslassa, így még mindig
nem figyelt fel a különös hangsúllyal kiejtett szavakra és Vikárió
szemének sötét villanására.
– Nem, Vikárió, nem tudom! Mozdítani sem bírom!
– Remek!
– Remeeek??? – pillantott végre fel. – Mi ebben a remek?!
Vikárió tekintete vörösen parázslott! Fénymarék hirtelen
rádöbbent, hogy az a bódító dallam, amely eddig felé áradt a
növények fonta falakból, akadozva meg-megbicsaklik és
diszharmonikus hangokkal telik meg.
A zsoldos még közelebb lépett hozzá.
– Engedd, hogy segítsek!
Durván megragadta a lány karját, amely a kőtál foglya volt, és
nagyot rántott rajta. Fénymarék feljajdult fajdalmában.
– Elment az eszed, Vikárió!? – sziszegte dühösen. – Inkább
segítséget hívj, minthogy itt rángass engem!
 – Segítséget? – nevetett a zsoldos, s keze félreérthetetlen
mozdulattal fonódott kardja markolatára. – Segítséget, ugyan
minek? Megoldom ezt én is!
Vikárió hangosan kacagott, de nevetése nem az a jól ismert
mély, bársonyos hang volt, amit Fénymarék úgy kedvelt. Ez a hang
reszelős volt, hasogatta a lány fülét és kirázta tőle a hideg. Hallatán
Fénymarékban régi emlékek ébredtek, és egy szörnyű gyanú kezdett
körvonalazódni benne. A zsoldos hangja annyira más volt, mint
korábban, hogy ez már nem lehetett véletlen.
Fénymarék érezte a változást. A növények feléje suttogták titkos
üzeneteiket. Szánakozva gondolt Vikárióra.
Azonban egyet biztosan tudott, bármi történik is most Vikárió
körül, neki időt kellene nyernie. Meggondolatlan volt az előbb,
amikor azt hitte, nem védi semmi a Könyvet. S most nagyon úgy
tűnt, sárkánymancsokkal kotorászni utána nem épp bölcs dolog. De
a baj már megtörtént, s neki sürgősen ki kell találnia valamit, hogy
kiszabaduljon, mert különben Vikárió…
Nem jutott ideje rá, hogy végiggondolja a dolgokat. A férfi ujjai
végigcirógatták az arcát, félreérthetetlen kedvességgel babráltak
hajtincseivel. A hideg borzongás újra végigfutott a hátán.
– Tudtam, Yeloy, hogy bízhatok benned! S lám, neked sikerült! –
suttogta negédes hangon egész közel hajolva a füléhez Vikarió. – Te
képes voltál rá, hogy megtaláld, amit annyian keresnek. Amit
annyira kerestem én is!
Fénymarék ellökte magától a férfi tapogatódzó kezét, de Vikarió
nem zavartatta magát, és rendületlenül folytatta.
– Régóta tudom már, hogy Khosba lejegyezte a tekercseket.
Igen, rájöttem már magam is! S most végre az enyém lehet minden
tudás, amely a Bíbortrónról szól! – A zsoldos még közelebb
nyomakodott a lányhoz, és mohón a Könyv után nyúlt. – Add hát!
Fénymarék magához szorította a zöld bársonyborítású Kódexet,
és dacosan összeszorította az ajká.t Nem szabad, hogy a félelem és
az undor, amelyet a férfi érintése váltott ki belőle, meglátszódjon az
arcán!
– Lépj hátrébb! – szólt rá parancsolóan Vikárióra, mert már
moccanásnyi helye sem volt. Pedig nagyon szeretett volna távolabb
kerülni a zsoldos simogató ujjainak közeléből.
– Ez a közelség nekem pont megfelel! Elismerem, amikor először
láttalak, Yeloy, nem tettél rám különösebb hatást, de most mégis
boldoggá tesz, hogy ilyen engedelmesen a karjaimba simulsz! Ó, igen,
elismerem, nem feltételeztem volna rólad, hogy ilyen erők lakoznak
benned. Igen, igen, vak voltam!
– Most miről beszélsz? – villant dühösen a lány szeme, és nagyot
rántott foglyul esett kezén, de ezzel csak azt érte el, hogy kíméletlen
fájdalom hasított a testébe.
Nem épp fájdalommentes dolog, amikor az ember maga akarja
kitépni a saját karját.
– Még nem jöttél rá, Yeloy? Ó, ezt el sem hiszem!
– Elég legyen ebből az ostobaságból, Vikárió!
De a férfi csak széles vigyorral meredt rá, és rendületlenül
folytatta sajátos monológját:
– Yeloy, gyönyörűségem! Ennél kellemesebb meglepetéssel nem
is szolgálhattál volna nekem! Nem is reméltem, hogy itt talállak
majd egyedül, hogy itt állsz majd, s a kezed, amely olyan sok
fejtörést okozott nekem az elmúlt napokban, ennek a kőnek a foglya
lesz! S itt a Könyv, az Aranysárkány Kódexe! Óh, hidd el nekem, ez
csodálatos látvány!
– Ne feszítsd túl a húrt! Megháborodtál?
Fénymarék természetesen már rég tudta, hogy nincs semmi baj
a férfi elméjével. Már percek óta tudta, hogy sokkal nagyobb bajba
keveredett, mintha csak egy dühöngő őrülttel hozta volna össze a
söre. Mert ahogy közvetlen közelről Vikárió szemébe nézett, egy
másik ember tekintetét látta meg benne.
– Add azt a könyvet! – vicsorogta türelmetlenül a férfi.
 – Nem!
– Ha ideadod, ígérem, nem bántalak! Én csak a tudást akarom,
Yeloy, semmi többet!
Fénymarék gúnyos mosollyal nézett fel rá.
– Igazán? S a lelkemet már nem is szándékozol elrabolni?
– Látom, végre kezd megjönni az eszed.
– Az eszemmel eddig sem volt semmi baj! Csak azt mondd meg
nekem: mióta?
– Mióta?
A férfi a lány nyakát cirógatta, majd felemelte az állát, hogy
közvetlen közelről sziszeghesse bele Fénymarék arcába:
– Számít ez valamit?
– Nagyon is sokat, Kerwin der Ruhn!
– No végre, helyben vagyunk, kedvesem.
– Mi történt Vikárióval?
– Miért izgat annyira az a vén csont?
– Kedveltem! Mi lett vele?
A férfi megvetően nézett végig saját testén.
– Volt, nincs – tárta szét a kezét, s a mozdulatra, mint egy
szétmálló ruhadarab foszlott le róla Vikárió teste.
Az idősödő férfi helyét egy félvér feketeelf vette át. Sötét
tekintet, karvalyorr, vaskos ajkak, s az őszbe vegyülő fekete haj alól
hegyes fülek kandikáltak elő. Gonosz mosoly ült Kerwin der Ruhn
arcán, felsőbbrendű gőg.
Fénymarék jól emlékezett erre az arcra, az éberen villanó,
ravasz szemekre, s bár percek óta sejtette, mi történhetett, most,
hogy visszavonhatatlan valósággá vált számára, mégis keserű
csalódást érzett. Magában Vikáriót siratta, a vén zsoldost, aki
fegyverforgatásra oktatta őt. Szerette volna hinni, hogy mindez
csak egy újabb rossz álom, és Vikárió életben van, de ahogy Kerwin
der Ruhn elégedett tekintetével találkozott a pillantása, inkább nem
akarta megtudni, mi lett a mindig vidám Vikárió sorsa. Utálkozva
meredt a szeme előtt kibontakozó alakra, a férfi olajosan fényes,
fekete arcára, az elővillanó, élesre csiszolt fogú, elégedett mosolyra.
Az undortól görcsbe szorult a gyomra, ahogy Kerwin der Ruhn
pökhendi szavait hallgatta.
– Micsoda bájos gyűlölet villog a tekintetedben, Yeloy. Mily
vonzó és izgató! A zsoldost félted? Szánod a szerencsétlent? Minek?
Vikárió el Giacomo megérte a pénzét, s bizony régtől fogva hűséggel
szolgált engem. Hamarosan te is megtanulod, ez mit jelent! S akkor
majd a szánalmat kitörlöd a szívedből, s attól kezdve csak egyetlen
parancs létezik számodra. ~ Közelebb hajolt hozzá. – Egyetlen
parancs, amely hozzám köti az életed! Te csak ne bánkódj Vikárió
sorsa miatt, ezerszer kiérdemelte már a halált Vikárió már akkor is
mellettem volt, amikor a kiorgok Bhromst ostromolták, s mellettem
harcolt, amikor elfoglaltam Szruhanna trónját. Régóta szolgál
engem… így kapóra jött, hogy miután kegyesen elengedtem magam
mellől, épp Heraborn csarnokait választotta. Ó, igen, elengedtem… –
merengett el, de aztán vészesen villantak fel a szemei de aki egyszer
engem szolgált, az már örökre hozzám köti magát, örökre! Erről
mindig időben gondoskodni szoktam! Csak érte kellett nyúlnom,
felkerestem Vikáriót pár napja, egy csendes, varázslattól fülledt
éjszakán, miután hírét vettem, hogy te is feltűntél a törpék között.
Vikárió nem ellenkezett sokat, bár nem is volt rá lehetősége. – A
feketeelf vidáman mosolygott, mint aki valami jó tréfával élcelődik.
– Örömömre szolgált, hogy már korábban megkedvelted őt, így
sokkal könnyebb volt a dolgom. Csak hagynom kellett, Yeloy, hogy
továbbra is bízz benne. Lásd be, nem voltam szívtelen! Igazán hálás
lehetsz nekem!
Fénymarék még mindig sután, bénultan állt. Nem a félelem
gátolta, hogy mozduljon, hogy védekezzen, vagy hogy legalább
sikítson, ha már másra jelen helyzetében nem igen maradt
lehetősége, hanem a megmagyarázhatatlan csalódottság. Valóban
kedvelte az idős zsoldost.
 – Megmondták… igen, megmondták, mindenki mondta…
– Mit motyogsz összevissza?
– Mindig mondták, hogy ne bízzak senkiben! – biggyedt le a lány
ajka. – És milyen igazuk volt!
– Tanulni sohasem késő – gúnyolódott a félvér.
– Valóban, de ezek szerint nem a szobron keresztül étkeztél
Herabornba, mint ahogy azt Truh gyanította?
– Ó, a szobor! – vigyorgott elégedetten a félvér. – Remek elterelő
hadművelet volt, igaz? Miközben mindenki azt a szellemképet
rohamozta, én vígan elvoltam Vikárió testében. Nagyon élvezetes
játék volt!
– Játék? De mi értelme volt annak az öldöklésnek, ha te már… ha
már elfoglaltad azt a testet?
– Így hitelesebb volt, s ezzel végre elértem, hogy kimozdulj a
barlangok mélyéről. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen öldöklés
után nem maradsz tovább a törpékkel. Hiszen neked lelked van,
Yeloy! – Csúfondáros mosollyal hajolt közel hozzá. – Pontosan
tudtam, hogy komoly lelkiismeret-furdalásod lesz, és aggódni fogsz,
hogy újra bajba keverheted majd őket. Tudtam, hogy végre
rászánod magad, és útnak indulsz, nekem csak ki kellett várnom a
megfelelő pillanatot. És hidd el, Yeloy, igazán jól szórakoztam a
törpék lemészárlása közben. Lásd be, valójában nekem köszönheted,
hogy megszabadultál tőlük, s újra embernek érezheted magad.
A lány dühösen mozdult felé, de a kőtálba merült, fogságba esett
karja megállította.
– Minek heveskedsz, Yeloy? Ezek most nem a kapkodások
pillanatai.
Fénymarék villámló szemekkel nézett fel a férfira, és a haragtól
ökölbe szorult a keze. Igen, a keze! Érezte, hogy megmozdult a
kőben.
Remek! – gondolta magában, ahogy megpróbálta még kijjebb húzni a
karját. Ó csak ne látszódjon rajtam az erőfeszítés! Időt kell nyernem!
 – S mindez csak azért történt, hogy megszerezd anyám
feljegyzéseit?
Félreérthetetlen éllel hangsúlyozta ki a szót: anyám!
– Szruhanna… – Kerwin der Ruhn elakadt egy pillanatra, és
elfordította a lányról parázsló tekintetét. – Nos, igen, az anyád…
mindenki imádta őt, valósággal istenítették… úgy rajongták körbe…
– Ahogy téged sosem fognak!
– Jöttment idegen volt… mi köze lehetett neki Bhromshoz?
– Mondja ezt egy északi fattyú, egy kitaszított félvér, akinek se
népe, se hazája! Aki a sötét erők bugyrában kotorászik, hogy erőt
merítsen az élethez, s akinek fogalma sincs arról, mi a valóság
Crymhoonban!
A férfi tekintete nagyot villant
– Ha könnyű halált kívánsz magadnak…
– Csak ne bízd el magad!
Fénymarék zöld szemei felizzottak, s azok a bíborpettyek tűzben
égtek. Érezte a falak lüktetését, érezte a növények dalát. Ott
zsibongtak benne és körötte. Megmerült a mindent kitöltő
habokban, ez volt az ő igazi valója. A sárkányok ereje! Érezte, amint
kézfeje ismét mozdul a kőben. Sisteregve bugyborékolt fel a kőlap,
és a sárkánymancs még kijjebb moccant.
– Add hát! Nekem csak ez kell! – ragadta meg Kerwin der Ruhn a
Könyvet – Csak ez!
– Ez csak egy könyv… s nem való olyanoknak, mint te!
– De milyen Könyv! Add, ha mondom!
– Ezek csak üres sorok, üres lapok… – szorította mindjobban
magához Fénymarék – Semmit sem jelent annak, aki nem tudja
olvasni sorait.
Fénymarék ajkáról váratlanul ismeretlen hangzású szavak
bugyogtak elő, szisszenve, tekeregve pattogtak, s aláhullottak a
könyvet szorongató kezére. Hatásukra a könyvből tüzes korbácsok
csaptak elő, és belemartak a fél vér arcába.
 Kerwin der Ruhn vicsorogva perdült hátra fajdalmában, és
kardja szisszenve csúszott ki a hüvelyéből.
– Sosem lesz a tied! S tudod, miért? – folytatta Fénymarék
végtelen nyugalommal. – Mert nem elég a szemeddel olvasni szavait
ahhoz, hogy megértsd jelentésüket, ezt a szíveddel kell érezni! S
neked sosem volt szíved!
A félvér élesre csiszolt fogai kivillantak, és úgy suttogta oda
nehéz lihegéssel:
– Akarod, hogy megmutassam?
– Ó, igen, mutasd! S’almeyna szívesen szemrevételezné!
Fénymarék kőbe zárt bal karja sisteregve emésztette tovább az
őt fogva tartó bilincseket, s a lány szavaira egyre hangosabban
sziszegett, mint egy feldühített sárkány. Lila fények vonaglottak
végig a karján és cikáztak át a tál tükrének ívén.
– Siess, félvér! Nincs sok időd az igazi próbáig!
Kerwin der Ruhn dühösen lépett még hátrébb, a sárkány
szellemének ilyen látható közelsége, kőtál ide vagy oda, némi
óvatosságra intette.
– Elég a beszédből! Többet tudsz már, mint kellene! De ne
reménykedj, Yeloy, gyorsabban végzek veled, minthogy
kiszabadíthatnád a kezed! – Sátáni vigyort ült ki az arcára. – Csak
azt döntsd el gyorsan, hogy mit is akarsz? Élve vagy holtan kívánsz
szolgálni engem? Bár a forma mindegy is, azonban ezt az átkozott
sárkányt itt hagyjuk! Ne aggódj, kedvesem, fél karral is lehet ám
élni… hmm vagy inkább halni! Meglásd, egyszer még hálás leszel
nekem ezért
Fénymarék a bejárat felé pillantott. Időt kell nyernie valahogy!
– A többiek hamarosan itt lesznek…
– Ugyan! Truh nem lehet ellenfelem. A kiorg segítségében pedig
ne bízz! Hát még mindig nem tanultad meg a leckét?
– Jarden más!
Kerwin der Ruhn gúnyos hangon kacagott fel.
 – Jarden mááás – csúfolódva utánozta Fénymarék hangját. –
Egyetlen kiorg sem fog segíteni rajtad, főként nem ez! Jarden
nagyúr – hajolt meg pózolva, kigúnyolva, kifigurázva a kiorg
nagyurat – már az elejétől fogva tudja, ki vagyok! Mit gondolsz,
miért nem figyelmeztetett téged eddig? Tán azért, mert meg kíván
védelmezni tőlem? Ohh, dehogy! Csak saját céljaira használ kicsi
szajhám, épp úgy, ahogy én is foglak téged!
Fénymarék nem törödött az otromba célzással, a Jarden kérdés
most sokkal jobban érdekelte.
– Szóval azt állítod, ő felismert téged?
– Hát persze! Emlékezz csak! Amikor először ültünk fel a hátára,
mit is mondott? Egy törpe, egy kevertvérű és egy szuka…
– Egy nőstény! – javította ki Fénymarék – De ez nem bizonyít
számomra semmit, csak azt, hogy Jarden nagyúr még képes
felismerni egy törpét, mint ahogy megláthatta a lelked mélyén
megbúvó ferde hajlamokat is.
Hatalmas pofon csattant Fénymarék arcán, s a vér kiserkent a
szája szegletéből.
– Csak nem elevenedbe találtam?
– Azt mondta: kevertvérű! – vicsorogta a lány arcába Kerwin der
Ruhn.
– Igen, azt mondta, de ÉN vagyok a kevertvérű! – tagolta lassan,
nyugodtan a szavakat az ifjú boszorkány. – Te minek neveznéd egy
kiorg gyermekét?
De mindez a nyugalom csak álarc volt, amelyet erővel
kényszeríttet magára. Legszívesebben azonban sikított volna. A
szavak túl lassúak voltak, s a keze még mindig csuklóig merült el a
kőben. Húzta, rángatta, de tudta, nem szabadíthatja ki időben
S’almeynát.
– Mi vagy te? – morranta Kerwin der Ruhn és még közelebb
lépett – Azt ajánlom, ne gúnyolódj velem, te kis cafat! Kevesebbért is
öltem már embert!
 Fénymarék szóra nyitotta volna a száját, de a félvér ujjai már
ráfonódtak a torkára. Kegyetlenül szorongatták.
– Többé nem hagyom, hogy undok varázsszavak hagyják el az
ajkadat, te kis ribanc! Előbb megszabadítalak ettől a förtelmes
mocsoktól, ami a kezedbe költözött, aztán megszabadítalak a
további szenvedésektől… Oh, jobb lesz ám, hidd el! S aztán
megtanítalak az engedelmességre! S ha jól viseled magad, akár első
felolvasóm is lehetsz, s kivételezett helyed lesz a palota alatti
tömlöcök mélyén!
A kard a magasba lendült, szikrázó ívet írt le. Fénymarék látta
lebegni a magasban, s tudta, hogy amikor lesújt, előbb a kezétől
fosztja majd meg, aztán az életétől.
Miért nincs itt senki?
Hol van Truh, Jarden, Susogó?
Miért nem segítenek?
Miért nem világít Shondra?
Susogó hol vagy?! Susogó, segíts! – küldte üzeneteit a távolba, de
nem érte el a moa-moát, nem érkezett hívására válasz.
Az idő kereke őrült sebességgel forgott Minden szívdobbanás
hosszú óráknak tűnt.
Hol van a kis aranysárkány? Miért nem bújik már elő? Miért?
Miért nem segít senki?
Fénymarék kétségbeesettebben vonaglott, szeme előtt már ülés
karikák táncoltak, egyre csak rángatta a kezét. Ha ki tudná
szabadítani…
Egyre csak egyetlen gondolat zakatolt benne:
Miért hagyott mindenki cserben?
Miért?
Válaszul egy hang szólalt meg benne, egy távoli hang:
Mert vannak pillanatok, amikor csak önmagadra számíthatsz!
Fénymarék nem tudta, ki szólt hozzá. Ez a hang nem hasonlított
senkiére, akit ismert, nem Brendoné volt, nem Szruhanna vagy
Xojertha hangját hallotta, de kijózanító hatással volt rá. Végre
megértette, hogy egyedül van, egyedül kell szembenéznie Kerwin
der Ruhnnal. S ez a tudat most új erővel töltötte el.
A könyv kihullott szorító ujjai közül. Hangos csattanással ért
földet. A lapok peregve suhantak, ahogy a földhöz csapódva
kinyíltak, szálltak, mint egy zöld szárnyú madár, majd csendesen
elsimultak a dulakodó lábak között.
Fénymarék tudta, hogy a percek, amelyek számára megadattak,
most megszámláltattak. Nem volt egyetlen eszköz sem a kezében,
sem fegyver, sem varázslat, amellyel védekezhetett volna. Nem volt
ott senki, csak önmaga.
Kerwin der Ruhn el fogja pusztítani őt! Megöli, s a szolgájává
teszi.
De nem csak őt! – villant bele a fájdalmas felismerés. Nem csak őt!
S’almeynát is! ,
Eddig a pillanatig minden erejével küzdött a sárkány szelleme
ellen, amely akarata ellenére benne pihent, makacs kitartással
dacolt vele, de most végtelen fájdalmat érzett önmagában, ha arra
gondolt, hogy egy ilyen alak, mint Kerwin der Ruhn örökre
elpusztíthat egy olyan csodálatos teremtményt, mint amilyen
Ashbar első csatasárkánya volt. Mert S’almeyna lelkének utolsó
morzsái már csak benne éhek, s ha ő most meghal, elpusztul
mindaz, ami a sárkány volt valaha.
Nem! – suhant rajta a gondolat Nem! S’almeynának nem lehet ez a
sorsa!
Szánalom, megbocsátás, feloldozás, mindez egyetlen sebes
röptű gondolatban keveredett össze a lányban. Nem értette ennek a
gondolatnak minden részletét, csak a szivével érezte annak
helyességét. Mert egy olyan csodálatos lény, mint egy sárkány, egy
olyan hatalmas, fenséges, misztikus lény, aki megélte az elmúlt
ezredéveket, aki megjárt poklot, s mennyeket, dicsőséget és vesztes
csaták sorát, s aki lett legyen bár vérengző, harcias, hatalomvágyó,
de aki képes volt társait hadba vezetni, s akinek gyújtóhangú
szavára sárkányok százai álltak csatasorba, az nem pusztulhat el ily
dicstelenül. Mert ő volt Ashbar klánjainak igaz ura, az egyetlen,
akire hallgattak, akit féltek és rettegtek a sárkányok mind egytől
egyig.
Nem! S’almeynát nem adom! Nem engedem! – ébredt fel benne a konok
ellenkezés. Értem nem kár, de Ő… Ő nem pusztulhat el így! Ő ennél többet
érdemel!
S ez a gondolat, mintha hatalmas, sötét kapuszárnyakat tárt
volna ki a lelkében.
Végtelen ég ölelte a testét. A vad szélrohamok az arcába
csaptak. Suhanva szállt, lubickolva, csapongva. S alatta Ashbar
sziklái fehérlettek. Fehérek voltak! Mint abban az időben, amikor
még nem sújtotta őket az átok. Sziklaszirtek között suhant, s égbe
nyúló kapuszárnyak között vezetett tovább útja. A derengő falak
művészi rajzolatai, az oszlopcsarnokok kitáruló végtelenének
szépsége valósággal megszédítette. Pihenő sárkányok tucatjait
pillanthatta meg, ahogy hatalmas szárnycsapásokkal egyre beljebb
szállt a klánbarlangok mélye felé. A sárkánycsarnokok
hétköznapjának nyugodt békéjében, kicsik és nagyok rivalgó
kiáltásukkal üdvözölték a hazatérőt. Büszke tekintetű matriárchák
figyelték röptét, s a magasból letekintő ősatyák kőbe vésett sora
vigyázta a barlangok mélyét. Magma ragyogású, barlangtavakkal
díszített sziklaüregek maradtak el mögötte, édes, párolgó gázok
csiklandozták a testét, lebegő kristálycsodák köszöntötték az otthon
melegében. Végtelen mágia hullámba ölelte, s burkolta be féltőn,
szeretettel, és gondolatok, gondolatok százai, ezrei lubickoltak a
lelkében. Befonták a múltat s kijelölték számára a jövőt.
Röptében látta a felvillanó sárkányarcokat, a büszke fejek
főhajtását, ahogy köszöntik őt, s a távolban, a lila és vörös fények
lüktetésében kibontakozott Qwe-behryd kupolája, s alatta a kör alakú
Sheyn-Madzsra, s a madzsra közepén a Láng, amelyik gondozása az ő
feladata. S e klánt jelképező Trikdhadol mellett megpillantotta
barátját, Jakshjalangot. Reá várt. Ahogy a Sheyn-Madzsra körül álló
testvérei mind. Mert ott az ő helye, mellettük! A Qwebeh klán ősi
Lángoltára mellett.
Hazatalált végre… el kell jutnia oda! Mert ő Lángőrző
Fénymarék, s csak Ashbar földjén lelhet nyugalmat…
Az idő hirtelen visszazökkent eredeti medrébe, s Fénymarék
meghallotta a kard süvítésének hangját. A sötét kapuszárnyak
döndülve zárultak be a lelkében, s már tudta, nem állíthatja meg
semmi a fénylő pengét.
S’almeynát nem adom!
Lüktető forróság ragadta magával. Foglyul ejtett karjából áradt.
De nem a sárkány szellemének ereje volt ez. Hanem valami különös
új erő, vagy inkább maga a hit. Végigszáguldott a testén, forró volt,
lángolt, dübörögve törleszkedett, mint a pusztán robogó, mindent
elemésztő tűztenger. Érezte a tűz pusztító erejét, és a benne rejlő,
életet adó lobogás kettősségét.
Fénymarék szempillái felpattantak, a végtelenbe nyúló pillanat
véget ért. Az ifjú boszorkány zöld szemében a bíborpöttyök
kitágultak, fénykörökkel teltek meg, s vörösen ragyogtak, mint a
kellő nap fénye. A félvér szemébe fúrta tekintetét, pillantásuk
összekapcsolódott, egymásba fonódott, s ott volt benne, bennük az
élet egyetlen igazsága. Ott volt e villanásban a könyörtelen valóság
úgy, ahogy a győzedelmes vadász és az űzött vad utolsó
pillantásában.
Ölj, hogy élhess, vagy pusztulj, s szolgáld haláloddal a másik életét!
Kerwin der Ruhn tán e szívdobbanásnyi rövidségű idő alatt
felfogta, hogy nincs menekvés, s vadászból vaddá kellett válnia. S
hogy ím, eljött az idő, amikor beteljesítheti eme ősi igazságot, az
egyetlent, amit értelemmel bíró lények létezésük utolsó
pillanatában megismerhetnek.
 Fénymarék szeme kitágult, felvillant, mintha egy csillag robbant
volna fel, s a benne felgyűlő, halmozódó tűztenger valósággal
kirobbant a testéből.
A távoli zeneszó feldübörgött, mintha dobokat vertek volna, s e
hang összevegyült Kerwin der Ruhn halálsikolyával. Fénymarék
látta a félvér sötét arcán végighullámzó, utolsó iszonyat
kétségbeesett értetlenségét Érezte, ahogy a torkát szorongató kéz
elernyed, s látta, ahogy arca előtt lángra lobban, s eleven, csapkodó
fáklyaként lobog. Orrát, torkát fojtogatóan töltötte ki a sercegő, égő
hús Kerwin der Ruhn szemei valósággal kifolytak üregükből,
sisteregve váltak gőzzé, s hamuvá. A félvér feketére fonnyadó
csontjai pergőn, szárazan hullottak alá, s egymáshoz csörrenve,
törékeny porcelánként omlottak porrá a lába előtt.
Rothadó bűz csapott a magasba, egy fekete, füstszerű alak
gomolygott elő, amely menekülve keresett menedéket a csarnok
nyitott tetejére boruló hikoritfa ágai között, de a mindent elemésztő
lángok utána kaptak, örvénylő karjukkal magukhoz rántották a
menekülőt, s magukba szívták a félvér gonosz szellemének utolsó
sóhajtását.
Fénymarék reszketett. Nem a félelem, s nem az iszonyat keltette
benne ezt a reszketést. Hideg ölelte, rettenetes hideg. Amilyen
forróság tombolt az imént a testében, most váratlanul épp olyan
jeges hideg burkolta be a szívét. Mintha minden forróság, szívének
minden melege távozott volna belőle.
Reszketett, s egyre fázósabban toporgott, de ahogy ott állt a
halott félvér porrá omlott teteme fölött, s ahogy szinte fásultan
nézte, hogy a pernyekupacot könnyedén meglibbenti egy gyenge
szellő, s lassan szétfújja a terem padlóján, újra meghallotta
önmagában azt az idegen csengésű hangot.
Még a magányban is van valami jó, erőt ad! Erőt, amelyet csak azok
ismerhetnek, akiknek mindig egyedül kell szembenézniük a kihívásokkal!
Örülök, hogy végre megtanultad ezt is Shanob!'
 – S’almeyna?! – ismerte fel végre a hangot. Hát ő szólította az
imént? Hát ő volt az egyetlen, aki vele maradt, s nem hagyta el?!
S ahogy Fénymarék önmagába nézett, megpillanthatta Ashbar
első csatasárkányát, mert a sárkány valóban ott lapult tudata
peremén. Elnyújtózva, fenségesen, s kékeslila pikkelyein a
holdsugár pajkos fénye játszott.
S’almeyna méltósággal emelte rá a tekintetét A sárkány
elégedetten morrant, s megbiccentette a fejét.
Köszönöm neked! Rég nem gondolt rám senki úgy, ahogy te tetted az'
imént. S rég nem harcolt értem senki önmagát feláldozni készen. Hmm,
Jakshjalang gyermeke, sokan tanulhatnának tőled!… Testvérem ajándéknak
szánt, a béke követének. Nem hittem eddig; hogy erre ember alkalmas lehet.
De még én is tévedhetek néha… ezredévente egyszer ez még velem is
megeshet – hunyorított rá csillogó, éj feketeszín szemével, s ezzel, mint aki
jól végezte dolgát, válaszra sem várva, komótosan feltápászkodott, s
visszahátrált a sötétségbe.
Fénymarék dideregve pillantott körbe, a sárkány szavai kissé
felmelegítették a lelkét. Újra meghallotta a távoli zeneszó sejtelmes
hangjait, s újra megérintette a teremben hullámzó, zöld illatú mágia
ereje. A szellemalakok, akiket akkor idézett meg, amikor a tál
mágiájával küzdött, még mindig ott álltak körülötte. A háttérbe
húzódva, csendesen figyelték öt, mintha mérlegre tették volna
lelkét.
Az iménti kétségbeesésben elfogadta a sárkány szellemének
segítségét. Belőle merítette a hitet a harchoz.
Vajon hibázott ezzel? Mintha a figyelő tekintetekből ezt olvasta
volna ki:
Nem szabadulhatsz, csak ha itt hagyod őt nekünk!
Vagy mégsem?
A kézfejére pillantott, a halványan derengő, lilás erezetű
sárkánymancs formájú kézre.
 – Sosem hagyom el őt! – rázta meg határozottan a fejét. – Még
S’almeyna is megérdemel egy utolsó esélyt!
S a szellemalakok, mint akik tudomásul vették döntését,
csendesen elhátráltak a közeléből.

7. A Tuel ereje

– Fénymarék, aranyom, hol vagy? – hallatszott kintről Truh

óbégatása, és a következő pillanatban feltűnt az öreg törpe alakja a
bejáradban. – Jaj, aranyom, siess már! Baj van!
– Baj? Mikor nem volt baj? – morogta maga elé Fénymarék, de
azért a lelke mélyén megkönnyebbült, amint megpillantotta öreg
barátját és a lába mellett szökdécselő Susogót.
– Aranyom, siess már! – nógatta heves kézmozdulatokkal a
törpe.
– Sietnék én – kiáltotta oda nekik-csak épp nem tudok!
A törpe hangos zörgések, csattogások közepette loholt lefelé a
lépcsősoron.
– Baj van – szusszanta újra, ahogy végre Fénymarék mellé ért –
Mindjárt ide érnek!
– Kik érnek ide? – vonta fel a szemöldökét a lány. Fénymarék
eddig azt remélte, ezen a napon már nem vár rá több meglepetés, de
Truh izgatottsága egész más jövendőt vetített elé. '
– A klánok seregei! Damora, Hion, tán még Yenmon is! Ó és
Murlok! Jönnek mind!
– Klánok seregei? De honnan? Hogyan?
– Ott kint, jönnek, özönlenek!
 – Truh, lassabban mondd és érthetően! Mert így semmit sem
értek!
– Én sem értem, és Jarden úr sem! De attól még jönnek,
özönlenek át a Nardzsin Kapun! Mintha felhasadt volna a Kapu, és
bárki keresztülvághatna rajta. El kell innen tűnnünk, aranyom! Oh!
– lehelte döbbenten, csak most fedezte fel Fénymarék szorongatott
helyzetét.
– Az bizony baj! – összegezte komoran a lány. – Én még jó ideig
nem tudok mozdulni innen! S’almeyna mancsa foglyul esett, s
nagyon lassan és nehezen tudom csak kiszabadítani.
Truh nagyot nyelt és halkan felnyögött.
– Jaj, tudtam én, hogy nem lesz jó vége annak, ha útra kelünk!
Tudtam én, hogy nem szabad Ornonba betennünk a lábunk! Mindig
sejtettem, hogy nem pihenhetek meg öreg napjaimra, s egyszer még
szörnyű véget ér az életem! Oh-ho-ho-hó, aranyom és még Vikárió
is eltűnt! Micsoda csapás! Nem láttad valahol azt az örökmozgó
zsoldost? Jaj, miért nem tud egy pillanatra sem megülni a fenekén!?
Fénymarék arca megvonaglott e szavakra, még túl közeli volt az
élmény.
– Az öreg zsoldos halott, mint ahogy Kerwin der Ruhn is. Ha jól
látom, épp a félvér csontjain tapodsz, Truh.
– Hogyan? – A törpe olyan zavart riadalommal meredt a lába elé,
hogy Fénymarék akaratlanul elmosolyodott.
– Majd egyszer elmesélem egy nyugodtabb pillanatban, mert
nem épp szívderítő történet ez, de most inkább találj ki valamit
gyorsan, te varázslatos varázsló, különben elbúcsúzhatsz tőlem is…
– Talán én segíthetek! – szólalt meg ekkor váratlanul mellettük
Jarden.
Fénymarék összerezzent a szóra, észre sem vette, mikor lépett
melléjük a férfi, annyira lekötötte Truh izgatott ugrálása és
hadarása.
 – Inkább maradj, ahol vagy! – villant Jarden felé a tekintete, keze
riadtan, ösztönösen kereste kardja markolatát – Majd csak
megoldom ezt az aprócska gondot valahogy.
Fénymarék szívében Kerwin der Ruhn iménti sötét szavai kételyt
ültettek el. Hogyan bízhatna meg ezután bárkiben is? S épp egy
kiorgban?
Jarden értetlenül vonta fel a szemöldökét, fürkészve figyelte a
lány vonásait
– Mi történt itt? – kérdezte gyanakodva.
– Inkább arra válaszolj, mi történt odakint, Jarden nagyúr?
Valóban kiorgok és hadaik közelednek?
– Valóban!
– Damora, Hion, Yenmon, Murlok együtt?
– Nagyon úgy tűnik! Bár minden olyan zavaros – rázta meg
tanácstalanul a fejét. – Amit odakint láttam, az szinte lehetetlen!
– Te hívtad őket?
Jarden meghökkent
– Mért tettem volna ilyet?
– Hisz’ kiorg vagy!
– Kiorg? Meglehet – fonta össze mellkasán a karját, már kezdte
sejteni, mire célozgat Fénymarék. – S tán azt hiszed, Yeloy, minden
kiorg egyforma?
Truh idegesen toporgott mellettük.
– Aranyom, nem érünk rá a szócsavarásra! Ki kell szabadítanunk
a kezed, és eltűnni innen, amíg még lehet.
Ám Fénymarék csak komor, gyanakvó pillantásokkal méregette
továbbra is a vele szemben álló, magas alakot.
Zöldi nem bánt! Zöldi segít! – szólt bele a vitába Susogó is, de most
az egyszer szavai nem győzték meg a lányt.
– Nem hiszem, kicsi, hogy egy kiorg tudna rajtam segíteni! Ez a
tál nem igen kedveli a sárkányokat.
– Azért engedd meg, Yeloy, hogy megpróbáljam!
 Jarden egész közel lépett hozzá, és kezét Fénymarék kardot
szorongató kézfejére tette. Érintése nyugtatólag hatott, s elsöpörte
a komor gondolatok fellegét.
– Segítettél nekem, Yeloy, most én is szeretnék segíteni neked!
– Mások is mondták már ezt, s keserűen csalódnom kellett!
– De én nem vagyok: mások! Én, én vagyok! Saját tetteim alapján
ítélj meg, Yeloy!
Acélszürke szeme rezzenéstelenül fúródott Fénymarék
tekintetébe, hidegen, mint mindig, de a lány e pillantás mögött
meglátta a sárkány borostyánsárga szemeit.
– Rendben, de csak Wlanseraf miatt! – bólintott oda végül nagy
kegyesen.
Jardennek ennek hallatán még csak arcizma sem rándult, úgy
tűnt, mintha inkább szórakoztatta volna ez a dolog.
A nagyúr homlokráncolva hajolt közelebb, s hosszan
vizsgálgatta a különös tálat és a kőbe zárt kézfejet.
– Hogy tudott ez a kőlap csapdába csalni?
– Én csak követtem a gyantacseppeket…
– Miféle cseppeket?
– Amik a fáról hullanak alá…
– Miféle fáról? – nézett felfelé Jarden követve a lány tekintetét
– Erről a hatalmas hikorifaról.
A férfi gyanakodva meredt most rá.
– Yeloy, nincs itt semmiféle fa!
Fénymarék nagyot pislantott
– Tán nem látod a haragoszöld lombkoronát, amely fölénk
borul? A tenyérnyi nagy leveleket, amelyeken még ott gyöngyözik a
reggeli harmat?
– Csak köveket látok – vonta meg a vállát a nagyúr, és
körbenézett. – Vörös téglafalakat, töredezett lépcsősorokat, néhány
ingatagon álló oszlopot.
 – Oh! – Fénymarék most valóban megdöbbent – Akkor ezért! –
Mint a villám cikázott át rajta a gondolat, az a rejtőzködő,
mindvégig benne motoszkáló gondolat. – Vikárió azt mondta
nekünk, amikor visszatért a romoktól: hogy ezek csak szélfútta
kövek, amiket már majdnem ellepett a parti homok. Egy-két
kőrakás, néhány ledőlt oszlop és egy móló omladozó kövei, amik
alig nyúlnak be a tengerbe.
– Pontosan ezt mondta – bólogatott Truh –, és így is van!
– Ti nem látjátok az erdőt? A fákat, a bokrokat, a zsurlókat, a
harangvirágokat? Nem halljátok a madarak énekét? A lepkék és
tündérkék táncának zenéjét? S ezt a zsongást ami szinte a földből
fakad?
– Aranyom, ezek csak romok és kövek! De számít ez? Menjünk
már!
– Persze, hogy számít, Truh! Mert amit látok, azt valóságosnak
hiszem…
– De ha nem létezik, akkor nem is tart fogva! Már kezdem
értem! – nyúlt Jarden a lány keze felé, és óvatos mozdulattal kifelé
kezdte húzni a kőből. Tekintete Fénymarék szemébe fúródott. Azok
a mindig hideg acélszürke szemek most élettelien lobogtak. – Látod,
Yeloy, működik! Nem tart fogva! Nincs itt semmi! Csak te és én! Csak
mi létezünk! Ha hiszel bennem, segíteni tudok. Engedd át magad
ennek a hitnek! De ha azt gondolod, hogy ez a romváros
sárkányokat tarthat fogva…
Fénymarék keze azonnal megakadt ezeknél a szavaknál s nem
mozdult kijjebb a kőből. A szellemalakok, melyek mindeddig
moccanatlanul álltak körötte, most közelebb mozdultak hozzá.
Tekintetűk haragosan villant felé.
– Engedd át magad! – duruzsolta tovább Jarden. – Nincs itt
semmi!
Fénymarék látta, ahogy a tálat ölelő borostyán és vadszőlő indái
megreszketnek, áttetszővé válnak. Látta, ahogy fejük felől
eltünedeznek a hikoritfa ágai. S a dal, amely azóta szólt, hogy
megpillantotta a romokat, most elhalkult, és hosszú, süket
csendszakaszok szaggatták meg a dallamot
– Nincs itt semmi! Csak egy illúzió foglya vagy! – Jarden egész
közelről bámult az arcába, szinte bűvölte, mint a kígyó áldozatát –
Nincs itt semmi! S te most kiszakadsz ebből az illúzióból… nincs itt
semmi!
– De van! – közölte határozottan a fiatal boszorkány, s dacosan
hátravetette a fejét. Körötte újra megszólalt a zeneszó. Halkan,
sejtelmesen, de újra szólt.
– Jaj, aranyom! – figyelmeztette a törpe. – Ne makacskodj
folyton! Ha Jarden nagyúr azt mondja nincs, neki elhiheted!
Sietnünk kell!
S mintegy szavai igazolásául a távolból dübörgés hallatszott.
Fénymarék a kiorgra pillantott A koncentrálástól Jarden
homlokán kidagadtak az erek, s bár lágyan tartotta a lány kezét, és
óvatosan húzta mind kijjebb a kőből, de oly erőkkel birkózhatott
kozben, amelyek gyors ütemben emésztették fel erejét.
Az ifjú boszorkány válaszút elé étkezett; tagadja meg a hitét,
amely mióta az eszét tudta, mindig vele volt, tagadja meg a
természet erőinek erejét, hogy kiszabadulhasson, s fogadja el sorsát
a kiorgok között? Vagy fogadja el a szellemek erejét és tagadja meg
a benne szunnyadó sárkány utolsó lehetőségét?
De vajon kivetheti-e magából S’almeyna szellemét azok után,
hogy felvillanni látta a sárkány titkos vágyait, a Qwebeh klán ősi
barlangotthonának képeit? Vajon valóban azt várják tőle, hogy
örökre itt hagyja őt e kőtálba zárva? Valóban azt várják, hogy
eldöntse, melyik hit lesz számára az értékesebb?
Lehetetlen… hiszen mindkettő fontos, mindkettő immár része az
életének!
De vajon e kettő, az őselemek tisztelete és a sárkanymágia nem
egyeztethető össze?
 Nem egyeztethető össze?
A dallam egyre hangosabban szólt, ott hullámzott benne,
körötte. Hívogatóan, követelődzve. Zugott, mim a tenger süvítet,
mint a szél, forró volt, mint a nap tüze és kemény, mint a föld kövei.
Nem egyeztethető össze?
– Szóljatok! – kiáltotta a toporgó szellemalakok felé. – Nem
egyeztethető össze?
Az alakok közelebb moccantak hozzá. A tál felszíne biztatóan
fényleni kezdett.
– Hogy mondod? – pillantott fel Jarden döbbenten a kiabáló
lányra.
A kiorg halántékán kövér izzadságcseppek gördültek végig az
erőlködéstől, de már képtelen volt ró, hogy a lány kezét akár egy
sóhajtásnyival is kijjebb vonja a kőböl. Reménytelenül lépett hát
hátrébb, s értetlenül bámulta Fénymarékot, mert a lány arcán
üdvözült mosoly látszott, miközben széles gesztusokkal beszélt
valakikhez, akikből Jarden semmit sem látott.
– Gondolkozz, Fénymarék! Gondolkozz! – sürgette magát a lány
egyre izgatottabban, mert érezte, hogy már nagyon közel jár a
megoldáshoz. – Gondolkozz! Ami volt, azt meg lehet változtatni, azt
meg kell változtatni… azt át kell alakítani… átformálni… át…
Átváltozás! Oh, hiszen Szruhannának sikerült!
– Yeloy, biztos, hogy jól vagy?
– Truh! – pillantott Fénymarék a törpére, mint aki meg sem
hallotta Jarden kérdését. – Truh, add a Könyvet!
A Kódex még mindig ott feküdt a kis boszorkány lába előtt, épp
ott, ahová a félvérrel folytatott harc során hullott, s épp úgy
kitárulkozva, mint egy zöld szirmú virág, amely kelyhének titkait a
nap felé tárja.
Truh remegő kézzel emelte fel a Könyvet. Az almazöld lapok
derengve világítottak, a smaragdzöld betűk lágyan hullámzottak a
pergamenlapok felszínén, és Fénymarék fennhangon olvasni kezdte:
 „Mennyi lemondás és őszinte félelem kell ahhoz, hogy megértsük a
világ dolgait. Magunkba kell szívnunk minden formáját, hogy újat
alkothassunk a világ dicsőségére. De minden, ami új és más, mint elődei
voltak, csak az előttünk lévőkből táplálkozhatnak.
Ma láttam azt a tengert, amely beborítja ezt a földet. Megadatott a
csoda, hogy megmerüljek benne. Ma magába Ölelt a Tuel! Magamban
érezhettem Őket, szóltak hozzám, s én megértessem cselekedeteik értelmét.
Ma végre megértettem, hogy értük vagyok, s Ők érettem vannak.
Az Átváltozás egy újabb fázisába léptem. Megtanultam elfogadni, hogy
minden, amely része az egésznek, valójában maga az egész!
Ma választ kaptam arra a kérdésre, amelyet Brendonnak tettem fel
egykoron: Vajon véletlen volt-e találkozásunk vagy ő irányította így a
Tuelt?
Még ma is fülemben csengenek akkori szavai:
– A Tuel kiszámíthatatlan, használom, de nem irányítom. Nincs fölötte
hatalmam. Egyetlen kiorg sem büszkélkedhet azzal, hogy teljes mértékben
uralná a Tuelt. De soha ne felejtsd el, dzsindzsin, a Tuel minden élő felett áll
Valami célja volt vele, vagy inkább veled, ebben biztos vagyok, mert
nincsenek véletlenek!
Eddig mindig kétkedéssel gondoltam vissza Brendon szavaira, de ma be
kellett látnom, igazat szólt. Mert ma a Tuel feltárta előttem titkait. S
megengedte, ha rövid időre is, hogy formáljam és irányítsam azt.”

Jarden kiszáradt ajkakkal meredt a lányra.

– Irányítani? A Tuelt? Ez lehetetlen!
– Semmi sem lehetetlen, Jarden nagyúr! Ha elég hittel és
akarással fordulunk felé!
– Meglehet, de a Tuel valami olyasmi, kis boglyas, ami felett
embernek hatalma nem lehet!
– De az anyám más volt! MÁS! Neki sikerülhetett!
Jarden hosszan meredt a lányra, majd komoran bólintott a szóra.
 – Valóban más volt! Nagyon is más. Ismertem öt, s legutolsó
találkozásunk megkoronázásaként meg akart ölni… – halkan
felmordult az emléken, de ez a morranás inkább a sárkány rosszalló
hangja volt, mint az emberé.
– Ez volt a dolga – bökte ki kissé elbizonytalanodva a lány.
A kiorg megrázkódott, és acélszürke pillantását a lány
tekintetébe fúrta.
– Te ne akard követni az útját, Yeloy! Mert fogalmad sincs arról,
mi várhat rád! – hideg borzongás és félelem vibrált fel a hangjában.
– Ne akarj olyanná válni, mint Szruhanna!
– Nem akarok – rázta meg a fejét az ifjú boszorkány, valóban
megszeppent egy kicsit.
Érezte, hogy Jarden szavait nem ijesztgetésnek szánta, sokkal
inkább jóindulatú figyelmeztetésnek, s ettől jelentésük még
félelmetesebbé vált; borongós jövőt vetített elé.
– Jarden nagyúr, te láttad őt?! Mondd, milyen volt az anyám,
mivé vált?
A kiorg komoran elfordult a lánytól, es megrázta a fejét, látszott,
hogy nem akaródzik beszélnie erről.
– Kérlek! Tudnom kell! – unszolta tovább.
A padló töredezett kövei alól ekkor mély, morgásszerű hang tört
fel, mintha egy fenevad ébredezett volna ott. Lábuk alatt heves
földlökések hullámzottak végig. A vörös téglákból emelt falak,
amelyek már eddig is elég romos állapotban voltak, most több
helyen bedőltek, tégladarabok záporoztak, és pattogva gurultak
lefelé a lépcsősorokon.
Susogó hátán minden szőrszál égnek állt ennek hallatán és
hangos prüszköléssel szökkent fel a talapzatra, a tál szélére.
Melegkéz siet! Susogó siet! Éleskarom száll! Szabdaltarcú árnyak
futnak, dübörögnek! – kiáltotta, és lábai hangos csobbanással
merültek el a vízben.
 Fénymarék csodálkozva kapta oda a tekintetét, a tálban már újra
a poshadt vizet látta, s a széles vízgyűrűk hullámzását, amit a moa-
moa lábainak kapálódzása keltett, ahogy elmerült benne.
– Vigyázz, kicsi! Ez a tál mély!
Susogót azonban a lendület, amellyel felszökkent, a tál közepe
felé sodorta, s a következő pillanatban már nyakig merült el a
poshadó, zavaros vízben. Feje azonnal alábukott, mintha alulról
rántották volna meg a testét, majd a következő pillanatban
kapálódzva felbukkant és sivalkodva kiáltotta.
Melegkéz, Susogó prrrsssssss! – Légbuborékokat prüszkölt a
vízfelszín tetejére. Susogó hideg, nedves, sötét! Susogó nincs gondol, nincs
lát, nincs… nincs ssshhharraaaóóóhhh!
Fénymarék ösztönösen kapott utána. Egy pillanatig sem
gondolkodott azon, vajon melyik valóság, melyik részeként teszi,
amit tesz. Mint ahogy azon sem töprengett, vajon tetszik-e ez a
sárkányoknak vagy az ősi szellemeknek, s vajon összeegyeztethető-
e a Tuel mindent kitöltő hatalmával, ha egy olyan nagy sárkánynak,
mint S’almeynának váratlanul azt a feladatot osztják ki, hogy
kapálódzó apró lényeket halászon ki poshadó illatú pocsolyákból. Ő
csak meg akarta menteni Susogót, aki láthatóan nem volt jó
barátságban a vizek szellemével. Csak akkor döbbent rá, hogy
immár nem tartja őt fogva semmi, amikor két kézzel magához ölelte
a moa-moa víztől csatakos testét.
Truh tátott szájjal meredt rá ennek láttán, s a kiorg arcán is
érteden döbbenet ült.
_ De hiszen én meg sem tudtam mozdítani a kezed!
– Susogó bajban volt! – vont vállat. – Nem tud úszni.
– Elég furcsa magyarázat ez, nem gondolod?! – vonta össze a
szemöldökét Jarden, és gyanakodva fürkészte.
– Xojertha, az Oltalmazó egyszer azt mondta nekem: baj idején
mindig hallgassak a szívemre. Én csak követtem a tanácsát!
 Fénymarék úgy tett, mint aki mindent ért és mindent tud, s
igyekezett nagyon bölcsnek látszani. Nem sok sikerrel, mert
legalább olyan zavart értetlenséget érzett önmagában, mint társai.
Sietve pillantott körbe, de már sehol sem látta a szellemszerű
alakokat. Eltűntek mellőle, mintha korábban nem is álltak volna ott
komor tekintettel vizslatva őt; vajon miként dönt majd?
Amikor ismét a kiorg felé pillantott, legnagyobb meglepetésére
Jarden arcán őszinte csodálkozást vélt felfedezni. A férfi ámuló
tekintetét egyre feljebb emelte, az ég felé bámult, a felettük
sustorgó lombok felé.
– Hikorifa! – suttogta a kiorg. – De hogyan…
– Mondtam, hogy itt vannak! A fék, a bokrok, az állatok, csak
szemetek nem volt hozzá eddig, hogy lássátok!
Jarden azonban egész másként értékelte ezt a változást és feszült
hangon förmedt rá a lányra, miközben szeme ide-oda cikázott a
kövek között.
– Ez nagyon veszélyes dolog, Yeloy! Mert úgy tűnik, már engem
is megfertőz az az illúzió, amely téged is fogva tartott! S ha még
Wlanserafot is rászedhetik, akkor…
– Oh, Jarden, miért vagy képtelen rá, hogy elfogadd azt, ami
létezik?! – torkolta le Fénymarék, mintha nem is egy kiorggal szájalt
volna.
A föld ekkor ismét megvonaglott a lábuk alatt. Félelmetes
mordulások törtek fel a mélyből, a hangok egyre hangosabb
kiáltásokkal, sivításokkal keveredtek. Mintha egy közelgő vihar
hangjait sodorta volna feléjük a szél.
Az egyik közeli oszlop vészesen megingott a földlökések
hatására, imbolyogva dülöngélt a lépcsősor tetején, s félő volt, hogy
kifordulva a talajból egyenesen a nyakukba szakad.
– Kifelé innen! – kiáltott rá a vitatkozókra Truh, felmérve az őket
fenyegető veszélyt. – Kifelé azonnal, mert mindjárt nyakunba dől az
egész épület!
 Jarden és Fénymarék pillantása követte az öreg törpe széles
mozdulatát, ahogy a magasban táncot lejtő oszlopsorok felé intett,
majd egyetértően összevillant a tekintetük, és egyszerre mozdultak
meg a kijárat felé.
Az ifjú boszorkány sietve felpenderítette Susogót a vállára,
felkapta iszákját a földről, és magához szorította a Könyvet. Rohant
a törpe nyomában. A föld immár megállás nélkül rengett, az épület
falai lágy ívben hullámzottak tőle, hangos csattanásokkal dőltek le
az oszlopok és darabokra hullva, ember nagyságú kövek pattogtak,
gördültek lefelé a teátrum alakú mélyedés lépcsőfokain. Alig
győzték kerülgetni őket, s a föld vonaglása csak nem akart
megszűnni. Jarden felfelé taszigálta őket a magas lépcsősorokon, s
óriási szerencséjük volt, hogy végül élve, sérülések nélkül úszták
meg a dolgot.
Mire kijutottak a kör alakú épületből, annak összes fala és
oszlopa ledőlt, s az egész törmelékhalom alábucskázott a
lépcsősorokon. Méteres romhalmaz borította be az emelvényt és
annak környékét. A terem közepén álló, titokzatos rendeltetésű
tálból immár semmi sem látszott. Csak a bejárat melletti falrész
maradt épen, az, amelyiken korában a tündérrózsa világított. A
fénylő rúnajel még mindig látszott a fal felszínén, mintha bűvös
ereje tartotta volna egyben a vörös téglákat, de immár hervadtan
kókadozott ott Elfengad szent virága, s egyre halványabban
látszottak a rajzolat tökéletes vonalai.
Fénymarék gondolatban búcsút intett a virágnak és annak a
helynek, ahol anyja emlékeire rátalált. A földrengés végre
csillapodott kissé, és ő rohant a többiek után az egykori főtér közepe
felé, de a teret uraló szökőkutat tápláló vízgyűjtő medence mellett
valósággal földbe gyökerezett a lába. Innen végigláthatott az
egyenes sugárúton, amely a város északi kapujától vezetett idáig. Az
út két oldalán álló fák összeboruló lombjai árnyat adó, boltozatos
folyosót alkottak.
 Döbbenten bámult ezen a természetes nyiladékon keresztül a
dűnék irányába. Rohanó alakokat látott a távolban, rendezetlen
sorokban rohamozó embereket, elfeket, ogárokat, törpéket,
huornokat, trollokat, gyíkembereket, s tán nem élt oly értelmes faj
Drakón iában, amelynek képviselője most ne a romváros félé áradó,
szedett-vedett hadat színesítette volna. De nem is ez volt a
legkülönösebb abban a zűrzavaros kavalkádban, amely lassan elérte
Krosium romjainak szélét, hanem az, hogy a klánok címerszínei
egymás mellett tűntek fel az üvöltve özönlő sereg soraiban. Vörös-
fehér csíkos zászlók és okkerbarna lobogók lengtek a magasban,
miközben egymás mellett villantak fel a kék-ezüst címerpajzsok és a
magasba emelt citromsárga klánjelvények.
– De hiszen ez lehetetlen! – suttogta maga elé Fénymarék.
– Erről beszéltem, aranyom! – magyarázta Truh, miközben
idegesen rángatta a karját
– Lehetetlen? – Jarden is komor tekintettel bámult a közeledők
felé. – Valóban az, lidércnyomás, de mégis létezik!
A legelöl rohanók ekkor már elérték Krosium romjait, és hangos
csatakiáltások közepette vetették bele magukat a kövek és a fák
alkotta labirintusba.
– De mi folyik itt? – Fénymarék még mindig képtelen volt
levenni tekintetét a látványról.
– Nem mindegy!? Erre most úgysem fogunk rájönni, mert nekem
nagyon is úgy tűnik, hogy épp ránk vadásznak!
A kiorg karjával az elöl haladók felé mutatott, kétség sem
férhetett hozzá, hogy észrevették őket, és vad kiáltások között
azonnal feléjük lódultak.
– Gyerünk! – ragadta most meg Jarden a lány kezét – Arra! – S
már rángatta is tovább magával Fénymarékot a város távolabbi
csücske felé.
Rohantak, sebesen ugráltak át a fák karvastagságú ágain,
törtettek keresztül a szúrós cserés borókabokrokon. Jarden
kardjával vágott utat maguknak, ha nem találtak rá az ösvények
bonyolult mintázatára a rengetegben. Ekkor már kövek záporoztak,
nyílvesszők süvítettek és csapódtak be, s még néhány kisebb
tűzlabda is robbant a hátuk mögött. Üldözőik ekkor érték el a
központi teret, ahonnan ők az előbb elmenekültek.
Fénymarék egyre csak a háta mögé pislogott, és értetlenül
bámulta a jelenséget.
– Ez lehetetlen – lihegte futás közben Jarden karját rángatva. – A
klánok együtt, és így?
Jarden szó nélkül átpenderítette egy kidőlt vaskos fatörzs felett.
– Ne ezzel törődj most!
Fénymarék újra visszanézett, üldözőik egyre közelebb értek
hozzájuk, s most már több madárembert is látott a magasba
emelkedni.
– Hiába futunk! Szembe kell szállnunk velük!
– Aranyom, neked elment az eszed! – fújtatott mellette Truh. –
Több százan vannak, s szerintem egyre csak árad a had a Kapun
keresztül!
De Fénymarék makacsul lecövekel.
– Hisz’ nincs hová futnunk! – Fejével az előttük magasba törő
sziklák felé intett, amelyek Krosium romvárosát kerítették. – Oda
nem mászhatunk fel. Mielőtt feljutnánk, lenyilaznak minket, vagy a
huornok ciháinak le a sziklafalról.
– A híd felé! – parancsolt rájuk Jarden átlátva Fénymarék igazát.
– Csak arra mehetünk!
– Harcoljunk inkább! – próbált ellenkezni Fénymarék. –
Megfogadtam, hogy többé nem futok el!
– Azt mondtam, fuss! – förmedt rá Jarden, és durván megragadta
a lány csuklóját, azzal sem törődve, hogy keze S’almeyna
mindjobban világító, lilásfényű mancsára fonódik.
A kiorg magával ragadta a lányt, ügyet sem vetve
hangoskodásával. Eszeveszett iramban csörtetett keresztül a
romokon. A tanakodással és az irányváltoztatással azonban értékes
másodperceket veszítettek, s mire elérték a szigetre vivő híd
szárazföldön nyugvó pilléreit, a nyomukban rohanó, üvöltő had
eleje már alig kőhajításnyira közelítette meg őket.
A hídfő város felőli köveit a parti sziklák tömbjeiből faragták ki,
így a híd közvetlenül a tengerből kiemelkedő magas szirt lábánál
támaszkodott a parthoz. Egykor gondosan egymás mellé illesztett
kövekből kirakott, keskeny út vezetett idáig, de ezek a kövek már
mélyen besüppedtek a földbe, és sok helyütt hiányosak voltak.
A talaj újra és újra megvonaglott a lábuk alatt, a tenyérnyi
macskakövek hullámzani látszottak, emelkedtek, süllyedtek, s az út
felületében arasznyi repedések futottak végig, mintha a város és a
tengeröböl egy élő, érző lény lett volna. Egy lény, amely most
felébredt hosszú szendergéséből, s végtagjait nyújtogatva, gerincét
ropogtatva igyekezett volna feltápászkodni az évszázados álom
után. A romvárost rejtő öböl úgy ölelte magához a hullámverésben
ringó, titokzatos szigetet, mint anya a gyermekét S a zöld
lombkoronával takart sziklaszirt épp úgy függött az ölében, mintha
a híd, amely összekötötte a két szárazulatot, csak egy vékony
köldökzsinór lett volna.
Az egyre erősödő rengésektől a híd is egyre jobban rázkódott,
hullámok futottak végig rajta, s ennek hatására jókora darabok
hasadtak le faragott kőkorlátjáról. A kőoszlopok és pereinek hangos
csobbanásokkal hullottak a tenger habjai közé.
– Át a hídon! – lökte tovább Fénymarékot Jarden, amint lábukat
a hídfőre tették, de ő sarkon perdült, és szembefordult a
nyomukban tülekedő haddal.
Jarden két kezét maga elé emelte, és fennhangon kántálni
kezdett egy olyan ősi nyelven szőve a mágia szavait, amelynek
létezését a felé özönlők még csak hírből sem ismerhették. A férfi
arca fájdalmasan megvonaglott az erőlködéstől és kitüremkedtek
rajta a zöld színű pikkelyek. Alakja lassan növekedni kezdett.
Azonban az átváltozás lassú volt, keservesen lassú, mintha a
kötelék, amely Wlanserafhoz kötötte a testét, még túl gyenge lett
volna egy újabb harchoz.
Alakja láttán azonban a szemberohanó had megtorpant egy
pillanatra; hisz oly nyilvánvaló volt, hogy egy kiorg nagyúr állja el
az útjukat, s ez még a legmerészebbeket is visszarettentette pár
pillanatra.
Jarden ujjai közül szikrák pattogtak elő, fénylő ívet húztak,
mintha egy nagy pókháló fonata szövődött volna a levegőben, és
terült volna ki a hídfő oszlopkövei között. Beszőtték az átjárót, s
egyes ágai egészen az égig suhantak, szemmel sem lehetett követni
röptüket A kiorg utolsó kiáltására felizzottak ezek a szálak,
megremegtek a varázslatból szőtt fonatok, és hatásukra orkánszerű
széllökés csapódott ki a szétrobbanó háló közepéből. A robbanás kő
és törmelék halmot szippantott fel magával, és szórta
bombazáporként a közeledők közé A szélroham a magasba hányta,
megpörgette, majd a földhöz csapkodta a legelöl törtetőket
S mintha csak erre a dühöngő mágiaviharra válaszolt volna a
város, mert újabb heves rengés rázta meg az öböl egész hosszát
Minden eddiginél hangosabb mordulások hallatszott a föld
mélyéből, s miközben a parti föveny és a móló körüli rakpart kövei
méteres hullámokat vetettek, ez a hang egyre erősebb lett,
fülsüketítő robajlásba csapott át. A talaj úgy hullámzott és
gyűrődött az emberek lába alatt, mint egy szőnyeg, amelyet
folyamatosan rángatnak fel s le, többméternyi szintkülönbségekkel
játszva. Széles repedés futott végig a föld felszínén, nyílegyenes
rohant, mintha késsel metszették volna. A repedés a tengerből
eredt, belehasított a partvonalba, keresztezte az utat, amely a
hídhoz vezetett, megrepesztette az útjába kerülő sziklatömböket, és
tátongó mélységet nyitott a város felől rohamozók lábai előtt. Olyan
váratlanul repedt fel és távolodott el a nyiladék két oldala, hogy
sokan azonnal alázuhantak, nem tudván már megfékezni
rohanásukat. Kétségbeesetten kapálódzva próbáltak
megkapaszkodni a sáros talaj kiforduló, szétmálló rögeiben, s
próbálták magukat feltornázni a repedés oldalfalán, mert a tengerár
már betört a felnyíló résbe, és dübörögve falta fel a mélyedést.
Méteres hullámok csapódtak az egyre távolodó falak között,
zavaros, sáros masszává dagasztva a nyiladék alját. Ismeretlen
örvények kavarodtak fel a tengerár mélyén, és könyörtelenül
magukba szippantották a sikoltozó, kapálódzó alakokat.
A hídpillérek hátborzongató hangon csikorogtak, éles
sikoltással repedt fel a kő, és a karcsú híd érezhetően a sziget felé
moccant, mintha a titokzatos, zöldellő sziget el akarná tépni a
köldökzsinórt, amely eddig a szárazföldhöz kötötte. A parti sziklák
tetejéről méteres kövek váltak le, és pörögve hullottak alá
eltorlaszolva a hídfőre vezető utat.
Jarden imbolyogva állt, de ajkáról tovább ömlöttek a szavak,
testét villódzva ölelte körül a mágia, s egyre újabb és újabb
varázslatok szakadtak ki belőle. Tűzlabdák pörögtek, süvítő
lövedékek tizedelték a váratlanul felhasadó földperem szélén már
amúgy is bajbajutott szerencsétleneket.
A repedés eközben megállíthatatlanul szaladt tovább,
felhasította a hídfő fölé hajló sziklaorom testét. A kettéhasadt szirt
hangos robajlással fordult ki sarkából, és inogva dőlt oldalt a
hídpillér felé. Füst és tűz csapott a magasba, s porfelhő borította el
azt a helyet, ahol az imént még Jarden alakja állt.
Fénymarék és Truh már a híd közepénél jártak, amikor a hangos
csattanásra visszafordultak. Dermedten bámulták a magasba szálló
porfelleget, a szanaszét röpülő kőtömböket. A lány Susogót és a
Könyvet azonnal Truh kezébe nyomta, s megiramodott visszafelé,
hogy Jarden segítségére siessen. Tán életében nem futott még ilyen
gyorsan, miközben hangosan átkozódott, önmagát szidta azért,
hogy a férfit magára hagyta és nem volt ott mellette, hogy
megmenthesse, amikor a sziklatömb leszakadt. Ha a mindig komor
tekintetű kiorg hallotta volna e szavakat, minden bizonnyal nem
állhatta volna meg mosolygás nélkül, de Jarden a hangos kiáltásokra
sem válaszolt és semmi életjelet nem adott magáról.
A kőtörmelék vastagon borította be a hídfőt és környékét,
méteres tömbök torlaszolták el keresztben a keskeny utat, de az éles
szikladarabokból bőven jutott a szakadékká szélesedett hasadékban
tajtékosan csapkodó hullámok közé és a város felőli partszakaszra
is.
Fénymarék négykézláb mászott át egy másfél méter magas és
szeles torlaszon, s riadtan forgolódott. Mindent szitáló fehér
porréteg borított be, s egyik kupac épp olyannak tűnt, mint a másik.
A fiatal boszorkány kétségbeesetten tapogatódzott, és két kézzel
dobálta szét a kisebb köveket, míg végre méterekkel odébb, a híd
félig kidőlt kőkorlátjának tövében meg nem pillantotta a férfi
mocorgó alakját.
– Jarden, jól vagy? – hajolt fölé aggódva.
– Jól, csak majdnem rám zuhant – köhögött fel a sárkányú –, de
még időben sikerült szét… szétrobbantani… csak azt hiszem, most
túl fáradt vagyok – görcsösen összegörnyedt egy rátörő
fájdalomhullámtól. – Alig maradt valami erőm, mintha kiszakították
volna belőlem… – lassan egyenként préselte ki magából a szavakat,
miközben sikerült ülőhelyzetbe tornáznia magát. – De mindjárt jobb
lesz… még érzem őt magamban! Wlanseraf még itt van! Menekülj
tovább, Yeloy! Nem hagyom, hogy itt átjöjjenek…
Susogó, aki eközben kiszabadította magát Truh karjaiból, és
Fénymarék után loholt, már szintén átfurakodott a kőhalmok
között, és most harciasan ugrabugrált körülöttük, miközben
prüszkölve, dühösen vicsorogva ontotta szitkait az ellenség felé.
Zöldi nem fél! – tutulta nagy bátran. Susogó, bátor! Melegkéz bátor!
Susogó vigyáz!
– Az esztelen bátorság mit sem ér a túlerővel szemben.
Menekülj, Yeloy! Azon a szigeten biztonságban leszel!
 A kiorg arca különösen festett; Jarden komor, férfias vonásain
Wlanseraf zöldes pikkelyei lüktettek át. Az acélszürke szemekben
már ismét ott csillogott a sárkány borostyánsárga, meleg tekintete.
Fénymarék tudta, hogy Jarden most minden erejével azon küzd,
hogy ismét előhívja magából a sárkány, Wlanseraf szellemét, s
harcoljanak utolsó leheletükig.
– Nem! – nézett a férfira komoran, és határozott mozdulattal
kihúzta magát – Nem fogok elfutni mindig!
Fénymarék fellépett a híd közepén heverő, egyik sziklatömb
tetejére, és dacosan fordult szembe a repedés túloldalán
összeverődött, acsarkodó haddal. A törékenynek tűnő, karcsú alak
könnyű prédának tűnhetett, de a lány tekintetében olyan vad
elszántság lobogott, amit még a csatába induló sárkányok is
megirigyelhettek volna.
Már pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Pontosan tudta. Ott
volt benne hozzá a hit és ott volt benne hozzá megérlelve a tudás.
Susogó biztatóan odasimult a lábához, és Fénymarék két kezét
tenyérrel kifelé maga elé emelve, hangosan kiáltotta a még mindig
vonagló, vergődő város felé.

Nap, szél, víz és erdő csendje,

Gyűljetek a közelembe!
Gyűljetek és szóljatok,
Átkot, vérest szórjatok!
Nap, szél, víz és erdő csendje,
Simuljatok tenyerembe
S mikor szólít, s hív a hit
Tárulj végre Isilit…

Tökéletes hangsúllyal ejtette ki az igézés végén azt a bűvös szót:

Isilit, épp úgy, ahogy Jardentől hallotta. S a hatás nem is maradt el,
bal kézfején S’almeyna mancsa felfénylett a szavakra liláskék
fénnyel, de oly erővel világított, mintha egy vakító nap lobbant
volna lángra. Fénymarék jobb keze is fényleni kezdett, és
tenyerében zöld fény derengett fel. A fények összevegyültek,
egymásba csavarodtak, mint egy végtelen örvény kevergő szálai, és
valósággal kirobbantak a lány testéből. De nem a hídfő felé mászó,
harciasan ordító sereg katonáit vették célba, hanem elsuhantak a
fejek felett, és a város távoli pontjaira csaptak le. Elsőnek a móló
kövei közé csapódott a fényörvény, majd onnan továbbpattant a
romváros terén álló, egykori kút mélyébe, aztán ismét tovább
robbant, az északi út kapujánál álló kőbálvány felé, majd onnan újra
vissza, átszáguldva az egész városka felett, s a várost védő
sziklapárkányok közé csapódott.
Ámulva követte sok száz szempár a fényfonat különös röptét, s
amikor az elérte a sziklafalat, és ott szikraeső kíséretében
felrobbant, az egész várost újabb földlökésszerű vonaglás rázta meg.
A móló mellett, a tenger vizéből kékeszöld alak emelkedett
felfelé. A tér közepén álló kútból tűzcsóva csapott a magasba, s mint
egy eleven vulkán okádta forró tüzét az ég felé. A kaput őrző
kőszobor megelevenedett, magasba nyújtózkodott, sárga és barna
színekkel telt meg, és növekedni kezdett A sziklapárkány magasából
pedig egy ezüstfehér árny vált el, süvítve rohant, mint a szél.
– Nap, szél, víz és erdő csendje! – szólította újra a megidézett
elemeket Fénymarék – Segítsetek!
Jarden hangosan felnyögött ennek hallatán.
– Yeloy! Mit tettél?! Hisz’ felébresztetted őket! Ide vonzottad
őket!
– Ők mindig is itt voltak! – kacagott fel a lány, miközben karjait
az ég felé tárva és táncolva pördült kőibe a sziklatömb tetején. – Itt
voltak, és őrizték Qreswet nyugalmát. Nézd! Nézd, látod!?
– Fénymarék, mit tettél? – suttogta reményvesztetten Jarden,
most először nevezte így a lányt, de ezt tán észre sem vette, annyira
lekötötte a látvány és a tehetetlen borzongás attól, aminek
akaratlanul is részesévé vált – Az Őselemek követeinek semmi
keresnivalójuk Crymhoon földjén, ez a sárkányok birodalma!
Fénymarék táncolva szökkent le a kőről, és szeretettel hajolt le a
kiorg mellé, hogy felsegítse a földről.
– Semmi keresnivalójuk? Ó, Jarden, hát nézd meg őket jobban! Lásd,
hogy miből vannak! S emlékezz Szruhanna szavaira! Ma végre
megértettem, hogy értük vagyok, s ők érettem vannak. Megtanultam
elfogadni, hogy minden, amely része az egésznek, valójában maga az egész!
A szellemalakok ekkor már óriásokká nőttek, kavargó, pusztító
óriásokká. A tenger hullámai tajtékozva ostromolták a parti sávot,
és többemeletnyi hullámok söpörtek végig a fövenyen, átcsaptak az
omladozó kövű rakparton, és mohó szájakként itták magukba a
móló kövébe kapaszkodó alakokat. A városka közepén valóságos
tűzhányó lüktetett, forró, gőzölgő, fortyogó lávacseppeket
permetezett körbe, s a felszálló fekete, fojtogató füstgomolyag
elborította felettük a kék eget. A kaput őrző kőszobor ekkora már
kinyújtózkodott, levelekkel beszőtt karjait az ég felé tárta, s újabb,
karnyi vastag indákat növesztett, amelyekkel fojtogatóan ölelte
magához a köveket és a romok között sikoltozva menekülő
porszemnyi lényeket. A város bokrai, fái, de még a virágok is halálos
csapdává változtak minden idegen számára, aki hívatlanul étkezett
e földre. A szél szellemóriása felkorbácsolta a mérges gázokkal
terhes levegőt, ereje tornádóvá dagadt, egy mindent elnyelő,
örvénylő tölcsérré, amely fel s alá süvítve száguldott keresztül a
városon, s ragadta magával azokat a szerencsétleneket, akik
dühének útjába kerültek. Megpörgette őket, hogy aztán kiokádja
magából átkos terhét, és a várost ölelő sziklafalhoz csapkodja
testüket.
– Biztos, hogy Szruhanna őket látta! – kiáltotta boldogan
Fénymarék, s szeme lázas izgatottsággal csillogott, ahogy kitárta
karjait a vonagló város felé. – Látod! Látod őket?
 És Jarden látta. Bármily hihetetlen is volt, de látta… Mert ott
siklottak el tekintete előtt a gigászivá nőtt, ködszerű alakok… s ő
látta légies testüket, mint ahogy azt is látta már, hogy részekből
vannak, azonban ezek a részek mégis összesimultak, egymásba
fonódtak, s együtt egy cél érdekében cselekedtek. Látta az Egészet,
és látta annak alkotórészeit, mert immár látta a szellemalakokat
kitöltő sárkánytesteket… Sárkányok szellemeit… százakat és
ezreket… mert vörösek lubickoltak a tűzben és kékek merültek meg
a víz szellemében… zöldek, sárgák hajladoztak a föld erejében, s
fehérek, ezüstök villantak sebesen a szél szolgálatában.
– Ez a sárkányok ereje! – mutatott rájuk Fénymarék – Ez a Tuel!
Ők őrzik a várost, ők őrzik Qreswet várának nyugalmát!

Fénymarék szárnyaló jókedvének éles csikordulás vetett véget. A

híd ismét hevesen megrázkódott a lábuk alatt, s remegve, rezegve
még tovább hátrált a sziget felé.
Truh kétségbeesetten integetett és kiabált feléjük, de hangja
elveszett a dühöngő elemek keltette dübörgésben.
Melegkéz siet! Fut! Fuuuuuuut! – sivalkodott fel azonnal Susogó is,
hogy indulásra biztassa őket. Oh-ho-ho-hó kiált baj, kőcsík esik, jön víz,
Melegkéz fuuuuut!
Nem kellett több magyarázat, hogy megértsék, nem
maradhatnak tovább a hídnak ezen az oldalán, annál is inkább, mert
a híd pillérei ekkor már repedezve omlottak szét a lábuk alatt.
Sérüléseivel mit sem törődve már Jarden is talpon volt,
megragadta Fénymarék karját, és gyorsan megiramodott Susogó
nyomában.
Hátuk mögül félelmetes döndülések, csobbanások hallatszottak,
de nem fordultak vissza, hogy lássák, miként omlik le az egész híd, s
nyelik el széthulló darabjait a magasba csapó hullámok. Rohantak.
Ugráltak egyik imbolygó kőről a másikra, a sarkuk alól kiforduló,
vízpermettől csúszós sziklákon szökkentek tovább azt remélve,
hogy a következő már szilárdabban tartja meg őket. De a karcsú,
íves híd, amely csupán két pillérre támaszkodott, most, hogy egyik
támaszától megfosztották, mint egy darabjaira töredező jéghegy
pergő rétegei megállíthatatlanul csúszott bele a tengerbe.
Susogó sivalkodva a levegőbe vetette magát, fekete szárnyai
kifeszültek, és hevesen verdesett velük, hogy a magasban tartsa
testét.
Susogó ügyes, Susogó repül! – rikkantotta. Zöldi siet, repül!
Jarden megragadta Fénymarék derekát, és végső
kétségbeesésében elrugaszkodott a lábuk alól eltűnő híd kőlapjától.
A sárkány szárnyai ugrás közben bomlottak ki, nagyot csapott velük
a levegőbe. Szinte vízszintesen suhantak a szétmálló kövek felett, s
alig egylépésnyire a sziklaplató szilárd peremén túl értek földet
.Wlanseraf alakja azonnal elenyészett, s Jarden teste előrebukott,
magával rántva a lányt. Fénymarék hangosan felnyikkant a
fájdalomtól, ahogy a nagydarab férfi maga alá temette és a kemény
sziklához préselte.
– Sajnálom – nyögött fel Jarden, és kimerülten lehengeredett
róla.
– Azt hittem, ezt nem ússzuk meg fürdés nélkül – tápászkodott
fel ülő helyzetbe Fénymarék, és a híd helyén tajtékzó habokat
bámulta. – Az biztos, itt gyalog már nem jutunk vissza.
A törpe kifulladva szuszogott mellettük, fáradtabbnak tűnt,
mint társai, pedig ő csak a híd közepétől rohant.
– Mit szóltál volna egy kis úszáshoz, Truh? – vigyorgott fel rá a
lány.
– Más se hiányzott volna! Csak azt az egyet remélem, hogy az az
eszelős had nem tud ide átjönni! – Kimerülten lerogyott egy olajfa
göcsörtös, ezüstös kérgű törzse mellé és reménykedve nézett
visszafelé. – Nem, biztosan nem tudnak… messze van a túlpart…
– Gondolod, Truh? Szerintem meg túl sokan vannak, és nekem
nagyon úgy tűnik, egyre csak árad ez a had. Fogalmam sincs,
meddig tart még ki a hívó szó ereje, de ha elcsitulnak a megidézett
erők, a város már nem sokáig állhat ellen nekik. És én láttam köztük
huornokat és egyéb szerzeteket, akik ha kell, sebesebben szállnak,
mint a sas. – Fénymarék lemondóan méregette azt a pár
kőhajításnyi távolságot, amely őket a szárazföldtől elválasztotta. –
Akár csónakkal, akár repülve, de perceken belül elérhetnek minket.
– Én a helyükben nem próbálkoznék egy lélekvesztővel átkelni a
háborgó hullámokon – motyogta Truh maga elé –, szétkenődnének a
sziklákon.
– Te nem, de nem csak ilyen bátor törpékből áll az a sereg. S
bárki győzött is Ornon váránál, az most hamarosan megjelenik itt!
Sőt, nem csak a győztesek, de úgy tűnik, a legyőzöttek is! S
gondolod, Truh, hogy egy kiorg számára legyőzhetetlen akadályt
jelent ez a távolság vagy a tenger haragja?
Jarden az oldalára gördült, és felkönyökölt, ő is a túlpartot
fürkészte, az odaát dúló csatát.
– Igazad van, Yeloy, hamarosan itt lehetnek. Damora vagy Hion
nagyúr seregei könnyedén átkelhetnének a szigetre, s követhetnék
őket a többiek. Valóban megtehetnék, hogy megrohamozzák Qres-
Tsheen sziklát. Nem tartóztatná fel őket e csekélye távolság, sem az
elemek pusztító dühe, de…
– De? – fordult felé kíváncsian a lány.
– De nem fogják megtenni. Még nem! Akik még képesek lesznek
rá, azok sietve elhagyják Krosium romjait. Inkább a távolban
gyülekeznek és megvárják, amíg a kiorgok megérkeznek.
– Jó, de hol vannak a sárkányurak?
Jarden vállat vont, és lassan feltápászkodott
– Csak találgathatunk.
– Te ismered a kiorg gondolkodást, szerinted mit csinálnak
most?
Jarden arcán cinikus mosoly suhant át.
 – Tanácskoznak. Vitatkoznak… egyezkednek. Áthajtották a
Nardzsin Kapun seregeik egy részét, de ez csak az előhad. A
klánseregek erősségei még nem érkeztek meg. Akiket a város romjai
között láttál – intett fejével a túlpart felé –, az csak a söpredék. Még
ha valamennyien odavesznek is, az csak csekélyke veszteséget
okozhat a kiorgok számára. A sárkányurak azért küldték át őket a
Kapun, hogy keressenek meg téged, s tán még váltságdíjat is
ajánlottak nekik. Időt akartak nyerni.
– Akkor biztosan át fognak jönni! – komorodott el a lány.
– Nem hiszem-rázta továbbra is makacsul a fejét Jarden. – Most
inkább új parancsra várnak.
– De a váltságdíj!
– Pontosan tudják, hogy hol vagy, Yeloy, minek
kockáztatnának? Talán lesz egy-két ostoba, aki arra vetemedik
majd, hogy megközelíti Qres-Tsheen szikláit, de a többi inkább
kivár.
– De miért?
– Mert megvárják inkább, amíg mi hagyjuk el a szigetet Ez
sokkal biztonságosabb, mint idejönni.
– Megvárják? S ha mi nem megyünk innen sehova?
– Menni fogunk, attól ne félj! Csak idő kérdése! Az erőm most
kevés. Képtelen lennék rá, hogy előhívjam magamból Wanserafot. S
a kiorgok tudják ezt, de azt is, csak idő kérdése, hogy Wlanseraf és
köztem újra megszilárduljon a kötelék, amelyet kimerített a
Yenmonnal folytatott harc és az iménti varázslatok sora… S akkor
majd szárnyra kelünk és elhagyjuk a szigete. Ők pontosan tudják,
hogy amint képes leszek rá, azonnal megkísérlem a távozást… Erre
várnak…
– Én ezt sehogy sem étem! Ők nem jönnek ide, és mi mégsem
maradunk itt?
 – Ayostion-Qery Yeloy, egyetlen kiorg sem teheti büntetlenül
lábát Qres-Tsheen szikláira! Sőt, Crymhoon egyetlen épeszű lénye
sem próbálkozna ezzel!
– Senki?
– Senki! – rázta meg komoran a fejét Jarden. – Nagyon veszélyes,
hogy itt vagyunk! S nem garantálhatom, hogy meg tudlak majd
védeni. Fogalmam sincs, mi vár itt ránk! Ezek a sziklák szinte
taszítanak maguktól, s komoly erőfeszítésembe kerül, hogy vállalva
bármi kockázatot ne meneküljek el innen azonnal.
Fénymarék látta, hogy a kiorg keze enyhén reszket, s görcsösen
ökölbe szorítja, hogy leplezze gyengeségét.
– Qres-Tsheen szikláin varázslat öl – magyarázata tovább Jarden.
– Erős mágia, amellyel még egy kiorg sem dacolhat Xojertha maga
volt az, aki e mágiát megerősítette. Az Oltalmazó szigorú parancsa
volt, hogy senki sem háborgathatja közölünk Qreswet várának
nyugalmát, s hogy betartsuk akaratát, hatalmánál fogva, melyet a
Yhermi Álomhozók rendjétől nyert el, védőtüzeket gyújtott e
sziklazátony körül. E mágikus tüzek elemésztik az idetévedő
lelkeket, minél tovább vagy itt, annál gyengébb leszel. Minél
erősebb egy lélek, annál gyorsabban szívják el erejét, s ez alól még a
kiorgok sem kivételek. Sőt! E kövek taszítanak engem, így
figyelmeztetnek, hogy távozzam mielőbb, különben végleg
elvesztem kapcsolatom Wlanseraffal. Ezek a mágikus tüzek, amelyek
láthatatlanul lobognak Qres-Tsheen sziklái között, olyan védőfalat
emelnek körénk, melyek egyben leárnyékolják körülöttem a mágia
hullámait, elzárnak a Tuel erejétől. Alig vagyok képes rá, hogy
megérintsem, hogy merítsek belőle, s ettől oly gyöngének érzem
magam, mint egykoron, amikor még csak ember voltam. E sziklák
között a kiorg is csak egy ember, alig valamivel több. S minél
többször és erősebben próbálja előhívni magából a
sárkányszellemét, annál többet veszít. A sárkánymágia itt nem
működik, sem kiorg, sem drakón pap egyetlen komolyabb
varázslatot sem tudna itt véghez vinni. Ezért nem fognak idejönni a
kiorgok, s nem merészelik majd értünk küldeni szolgáikat sem. Nem
hiszem, hogy megkockáztatnák, hogy eljátsszák utolsó esélyüket, s
végleg magukra haragítsák az Oltalmazót.
– Miféle utolsó esélyről beszélsz?
Jarden fejcsóválva nézett Fénymarékra.
– Micsoda különös keveréke vagy te a létezésnek, Yeloy!
S’almeyna shanobja voltál, legyőzted Ashbar első csatasárkányát,
olyan erőknek parancsolsz néha, ami még egy kiorg erejét is
meghaladja, s eközben tudatlanabb vagy, mint Crymhoon egyszerű
szántóvetői, a piacterek kofái vagy a kikötők tolvajai.
Fénymarék nem sértődött meg e hasonlatokon, csak türelmesen
várta, hogy Jarden elmagyarázza neki szavait.
– Yeloy – folytatta a férfi a következő avaraghéj különleges lesz
számunkra! Valamivel több mint nyolc év választ el minket tőle… s
egy újabb Nagy Ciklus ér véget! A kiorgok kegyelmet remélnek –
nagyot sóhajtott, és a tenger felé nézett, a távolba, a sziklák felé, s
még azon is túl Crymhoon végtelen erdei, mezői, zsombékos nádasai
felé. – Minden Nagy Ciklus vége felé így van ez. Mi reménykedünk, s
feloldozásra varunk.
– De ha így van, mi végre ez a sok csata, kiorg torzsalkodás?
Érthetetlen, hogy a klánok miért nem ülnek meg nyugton a
váraikban, s miért nem békésebb arcukat mutatják az
Oltalmazónák? Tán azt gondolják, Xojertha értékelni fogja, hogy
lángba és vérbe borították Crymhoon földjét?
– Ayostion-Qeiy Yeloy – fordult felé ünnepélyes tekintettel
Jarden. – Feloldozást még az Oltalmazó sem adhat a számunkra.
Megteheti, hogy visszasegíti egyikünket, másikunkat, akiket arra
valóban érdemesnek gondol. De… de Ashbar klánjainak bűnét
semmissé tenni csak a Tuel, az Ősi Sárkányok közös szellemereje
képes. Klánjainkat erősebb mágia köti a barlangok mélyére,
mintsem egyetlen sárkány, még ha az a Yhermi Álmodók tagja is,
ezt feloldhatná! A Gyémántragyogások éjjele, amely előttünk áll, oly
erőket idéz meg majd, amelyek még Xojertha előtt is rejtve
maradnak. Még ő sem tudja, mi vár ránk azon az éjszakán…
feloldozás vagy újabb háromszázharminchárom évnyi nyomorúság?
Senki sem sejti. Ezért hát e nagy jövés-menés Crymhoon szerte,
ezért a forrongó, háborús készülődés. Egy új ciklus előtt állunk, s mi
megértünk már több ilyen ciklust, reménykedtünk és csalatkoztunk.
A kiorgok között számolatlanul vannak azok, akik úgy vélik, nincs
miben reménykedni, a feloldozás úgy sem érkezik el számunkra. S
ha így van, akkor már jobb egy biztos és erős pozícióból várni az
elkerülhetetlenül bekövetkező történéseket… S arról se feledkezz
meg, Yeloy – a kiorg tekintete tőle szókatlan módon érzelmekkel
telt meg hogy neked is nagy szereped volt e felfordulás
előidézésében. S azt gyanítom, szerepet szántak még neked a
későbbiekben is…
– Szerepet? De kik?
– Meg fogod tudni, amikor eljön az ideje. Ne siettesd a dolgokat!
– Áhh! – legyintett bosszúsan az ifjú boszorkány. – Épp úgy
beszélsz, mint egy… egy… – Nem találta a megfelelő szót.
– Mint egy Dzshabar a tanítványával. Érdemesnek tartalak arra,
hogy tanítsalak, hogy foglalkozzam veled.
– Ó, ez igazán megtisztelő! – bosszankodott Fénymarék.
– Valóban az! – bólintott mosolyogva Jarden. – Főként, ha
tekintetbe vesszük, hogy milyen megátalkodott, szájaló, szemtelen
kis béka vagy! Ennél nagyobb próbatétel elé még sosem állítottak
engem, de tán egyetlen kiorgot sem!
Fénymarék felháborodottan perdült a férfi felé, és már épp
haragos szóáradat tört volna elő belőle, amikor megpillantotta a
férfi huncut mosolyra húzódó szemét. Még sosem látta benne ezeket
a fényeket.
Oh, hiszen Jarden tréfálkozik velem! Tréfálkozik rajtunk! – annyira
meghökkent, hogy még szólni is elfelejtett.
 De az a mosoly csak egy villanásnyi ideig tartott, és a kiorg
acélszürke szeme újra olyan lett, mint egy hideg tó tükre.
– Nagy változások köszöntenek ránk, Yeloy! Ma a Pokoltető
sarokköve kifordult helyéről!
– Arra a sziklára gondolsz, ami a hídfőre szakadt, s majdnem
vesztedet okozta?
– Arra! De tudod-e, miféle szirt volt az?
Fénymarék kíváncsian rázta a fejét Jarden a túlpart felé intett,
az öbölt ölelő sziklák sora felé.
– Ott, azon a legszélső szirten pihent meg S’almeyna, amikor a
drén sereget csapdába csalta. Mert ebben az öbölben kötöttek ki
annak idején a drén hajók, és Ashbar első csatasárkánya odafentről
figyelte elárulandó szövetségeseit. Aztán északnak indult, s
követték őt a többiek, Ashbar valamennyi klánja. De nem csak erről
nevezetes az a szirt. Mert a Drakóniát védő sárkánysereg, miután
csatába bocsátkozott a drénekkel és elpusztították a betolakodókat,
odafent, azon a hosszan elnyúló sziklatetőn végzett utolsó
áldozataival. Krwoon egyesített sárkányainak serege
emberáldozatok sorát mutatta be azon a pokoli éjszakán, erről
kapta nevét a kőszirtek tetején húzódó fennsík. S ott szállt le végül
Gahremion, a jioni klán sérült matriárchája, aki Ashbar klánjainak
förtelmes bűnéről hírt hozott. S akkor ott fent, az első döbbent
némaságot követően, a méltóságukban megalázott sárkányok addig
soha nem látott szövetséget kötöttek, mert a Pokoltető síkján
fogadott szörnyű bosszút az áruláson felbőszült sárkánysereg. S ez
lett végül Ashbar klánjainak veszte. Sem S’almeyna, sem mi, többiek
nem gondoltunk arra, hogy ilyen következményei lehetnek
tetteinknek. – Jarden hosszan elmerengett. – A klánok és
klánszövetségek mindig harcban állnak, szövetségek köttetnek és
múlnak el. Ez a világ rendje. A krwooni klánszövetség azonban
ellenünk fordította hibánkat, azt, hogy szövetségre léptünk az
emberekkel, s bár csupán figyelemelterelő hadműveletként
használtuk a dréneket, de a sárkánycsaládok nem bocsáthatták meg
nekünk ezt az árulást. S tán soha nem is fogják! Krwoon sárkányai
véres lobogóként hordták körbe az Amon-hegység széltében-
hosszában a levágott emberfejekből fűzött nyakékeket, győzelmük
jelképeit, s a holtakat szólítva maguk a drének meséltek mindenütt
S’almeynanak és Ashbar klánjainak velük kötött dicstelen
szövetségéről. A nagy klánszövetségek; Toums, Liomior, Heersbug,
Sijomon félretéve a korábbi ellentéteiket, egyként álltak Krwoon
oldalára. – Jarden hosszan nézett a szárazföld parti sziklái felé. –
Esélyünk sem lehetett ilyen túlerővel szemben. Ma azonban valami
olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, mert a
Pokoltető sarokköve kifordult helyéről. Bárcsak tudnám, jót vagy
rosszat hoz majd ez számunkra?
Fénymarékot azonban a ködös jövőnél most sokkal jobban
izgatta a múlt.
– És Jakshjalang? Ő is követte S’almeynát, ő is ott volt
Krwoonban a mészárlás alatt?
– Nem láttam őt azon az éjszakán, s az is biztos, hogy nem
tartott velünk, amikor a sereg útra kelt – A kiorg nagyot szusszant –
De hogy hol járt, s miért volt távol a támadás idején, arról talán már
sosem fogjuk megtudni a teljes igazságot Sok szóbeszéd járt utána
erről… egyesek még azzal is megvádolták, hogy Knyoont védte saját
testvéreivel szemben, de én ezt nem hiszem! Én inkább azt
gyanítom, S’almeyna valahogy csapdába csalta, fondorlatos módon
eltávolította, hogy Jakshjalang ne akadályozhassa meg a krwooni
szálláshelyek lerohanását. De kérdezd inkább erről S’almeynát, ő
ismeri a válaszokat.
– És te? Te ott voltál Krwoonban?
– Wlanseraf ott volt – bólintott komoran és a kiorg hangja
kimértté vált.
– Miért tartottál velük?
– Ne kíváncsiskodj folyton, Yeloy!
 – Én csak szeretném megértem, mi vitte Ashbar klánjait erre az
útra? Miért követték S’almeynát?
– S’almeyna Ashbar első csatasárkánya! Az ő hívó szava
kötelező érvényű valamennyiünknek!
– Azért én nem egészen értem ezt…
– Mondtam már, ne kíváncsiskodj! – förmedt rá dühösen a
nagyúr. – Ahhoz, hogy ezt megértsd, sárkányfejjel kellene
gondolkodnod!
– Pont ezt próbálgatom.
Jarden azonban megrázta magát, a túlpartot fürkészte némán,
Fénymarék tudta, hiába kérdezősködne tovább, a kiorg most nem
fog erről a kényes témáról több szót ejteni.
Az ifjú boszorkány is a távolba nézett, a város felé. A megidézett
erők még mindig véres táncukat lejtették, s nem menekülhetett
előlük élő teremtmény.
– Csak azt tudnám, mi történhetett Ornon váránál? S vajon hogy
jutottak nyomunkra? Kik nyitották meg a Kapukat?
– Én sem tudom! – rázta meg fejét Jarden
– S vajon hol vannak a kiorgok? Miért csak seregeik özönlöttek
át a Nardzsin Kapun?
– Nem tudom, Yeloy, de egy biztos, a kiorgok is jönni fognak!
Közelednek! Érzem!
A lány zavartan toporgott mellette, de végül csak kibökte az őt
jelenleg legjobban izgató kérdést.
– S ha itt lesznek, te visszatérsz Damora úrnő mellé?
– Hűséges vagyok klánomhoz! – tért ki az egyenes válasz elől
Jarden.
– Én nem is azt kérdeztem…
– Hallgass már! – förmedt rá a kiorg, és sietve elfordult.
– Hallgatok – hümmögte megbántottan a lány. – De az imént
mintha azt mondtad volna, hajlandó lennél engem tanítani. Én
azonban sosem szolgálnám Damorát! Soha! Ezt tudnod kell.
 Nehéz csend telepedett közéjük.
Truh idegesen nézett egyikükről másikukra, nagyon
feleslegesnek érezte magát e pillanatban, és szeretett volna
valahogy elsomfordálni a közelükből. Végül a törpe nehézkesen
kibökte:
– Én addig megyek… körbenézek egy kicsit…
Truh örömmel nyugtázta, hogy senkinek sincs ellenvetése, sőt,
talán meg sem hallották szavait. Sietve feltápászkodott az olajfa
tövéből, ahol eddig ült, és szuszogva nekieredt, hogy felderítse a
sziget belsejét.
Az olajfa ezüstös levelei megrezdültek, sejtelmesen
összesúrlódtak a magasban, ahogy az ágak közt egy nagytestű
madár tollait tisztogatva fészkelődni kezdett. A fekete holló
tekintete rövid ideig követte Truht, de amikor a lépteit mindjobban
szaporázó törpe alakja eltűnt a fék között, a holló figyelme ismét a
lány és a kiorg felé fordult, s érdeklődve vizsgálgatta őket tovább
nagy, aranyszín szemével.
Jarden végül megtörte a hosszú hallgatást, bár láthatóan
nehezére esett kimondani a szavakat.
– Nekem vissza kell térnem Damora mellé, ha csak nem akarok
Brendon sorsára jutni! A Treboah klán úrnője a markában tart!
Fénymarék nagy szemeket meresztett erre, és érdeklődve kapta
fel a fejét
– Hogyan?
– Mondd csak, ismered apád történetét? Tudod, miért taszította
ki annak idején Brendont a Finel?
– Nem! Erről soha sem beszéltek nyíltan előttem! Még Truh sem
említette soha! Ez mindig csak egy megmásíthatatlan tény volt,
semmi több. De azt, hogy miért, azt nem tudom!
– Jakshjalang-Qwebeh Brendon eretnek gondolatai miatt! S
azért, mert azokat a gondolatokat tettek is követték, s mert
Brendon nyíltan vállalta őket! A kiorgok valóban nem beszélnek
róla, de csak azért, mert tilos! A Finel tiltotta meg, attól félve, minél
többet beszélnek róla a kiorgok egymás között, az eretnek beszéd
annál több meghallgatóra, s esetleg követőre talál. De a csendben,
titkon elsuttogott szavak sokszor emlékeznek meg a renegát
tetteiről. A Kitaszított követőit pedig úgy emlegetik… a Hetek
Szövetsége.
– Hetek?
– Azt beszélik… Ha hinni lehet a szóbeszédnek, Jakshjalang maga
mellé állított néhány kiorgot, a nagyobb klánok egy-egy tagját. Ők a
Megtévesztettek – ejtette ki gúnyosan a szót – De azt, hogy kik ők
valójában, azt senki sem tudja. Az apád sosem adta ki a névsort, nem
árulta el társait. Megőrizte ezt a titkot.
– De mit akartak a Hetek?
– Oh, a legfőbb bűnre szövetkeztek! Meg akarták dönteni a Finel
hatalmát, és Új rendet akartak
– A Finel helyére akartak lépni?
– Igen is, és nem is. A Finel központosított hatalmát
mindenképpen el akarták törölni, mert véleményük szerint ez már
nem Ashbar klánjainak érdekeit képviseli, hanem csak egyes klánok
és személyek hatalmi pozícióit erősíti. Azonban nem kívántak egy új
hatalmi csoportosulás élére állni és betölteni azt az űrt, amit a Finel
hagyott volna maga után. A Hetek vissza akarták állítani az ősi
törvényrendet. Tudod, Yeloy, Crymhoon földjének hosszú története
van, s ez a történelem nyilvántartja azokat az időket is, amikor még
nem létezett a Finel, s másként működtek a dolgok. Gondolom,
keveset tudsz a sárkányok mindennapjairól, a vulkánok tövében élő,
nagy klánok és klánszövetségek kényes hatalmi egyensúlyáról. Ezek
a dolgok mindig is az Amon-hegység szigorúan őrzött sziklafalai
között maradtak. Drakónia apróbb lényei, a köröttünk élő
sóhajtásnyi-lények, ahogy őket a sárkányok maguk között nevezik,
vajmi keveset ismerhetnek ebből.
 – Valóban nem ismerem ezeket a dolgokat, hiszen én is csak egy
sóhajtásnyi-lény vagyok – mosolygott fel a kiorgra.
– Biztos vagyok benne, hogy eljön majd az idő, amikor ismerni és
érteni fogod.
– Talán, bár nem biztos, hogy én akarom ezt a változást!
– A változás mindig eljön, ha akarod, ha nem. Ez épp úgy igaz a
sárkányokra, mint az emberekre.
– Én akkor sem fogok megváltozni! – makacsolta meg magát
Fénymarék, és sietve visszatért az előbbi témához. – Ha jól értem
szavaidat, a Finel nem a sárkányok törvényei szerint cselekszik?
– A sárkánycsaládok életét régmúltban gyökerező ősi, szent
törvények igazgatják, eme íratlan törvényeket minden sárkány
betartja és ennek szellemében él. S így volt ez velünk is
száműzetésünk kezdetén. De a kiorglét, talán az emberforma és az
emberi szellem hatása miatt, megváltoztatta a gondolkodásunkat,
ezért születhetett meg a Finel az Első Nagy ciklus gyászos
felismeréseinek hatására.
– Miféle gyászos felismerések?
– Kegyetlen csalódások, fájdalmas kijózanodás. Valamennyien
abban reménykedtünk, hogy büntetésünk a Nagy Ciklus
elérkezésével véget ér. Mind hittük, hogy szabadon visszatérhetünk
földjeinkre, Ashbar sziklái közé. Hittük, hogy a krwooni zsinat
megváltoztatja döntéseit, de a csillagtalan csillagéj csak újabb
megpróbáltatásokat hozott számunkra. Mert azon az éjszakán
jelentek meg első ízben az Emlékezés Sziklájának felszínén a jóslat
szavai, amely egy gyermek eljöveteléről szóltak.
– Eljön a Fény Gyermeke, s ha lába érinti-e földet, Ashbar sárkányai
újabb álomba merülnek. Ha eljön, s nem változik, a sziklák ismét vörösek
lesznek egy híján ezer évig… – idézte mormogva Fénymarék.
– Látom, nem felejtetted el!
Nehéz elfelejteni olyan dolgokat, amelyek közvetlenül érintik az
ember sorsát.
 – Úgy van! S ugyanebből az okból mi, kiorgok sem tudunk róla
megfeledkezni egyetlen pillanatra sem. Döbbenten, s megalázottan
fogadtuk e jövendölést, mert e feltétellel egy sóhajtásnyi-lény, egy
ember létéhez vagy nem létéhez kötötték sárkányok százainak
jövendőjét. – Jarden hosszan meredt maga elé. – Sosem felejtem el
azokat a pillanatokat… azt a gyémántfénnyel ragyogó éjszakát. Ott
álltunk mind az Emlékezés Sziklájának kövén, reményekkel és hittel
telve, s már valamennyiünk gondolatait az eljövendő új élet tervei
töltötték ki. Vártuk az égi jel érkezését, a szabadság felemelő
pillanatát. Ott álltunk hosszú sorokban, a madzsráink közepén,
nyakunk nyújtogatva a csillagok felé. Ott álltunk mind izzó szívvel,
tettre készen, hogy amikor eljő a szabadulás pillanata, egyszerre
törjünk ki a börtönünkből, s egyszerre emelkedjünk a magasba,
hogy Ashbar sárkányai együtt üdvözöljék az új napot, az új világ
kezdetét… S akkor váratlanul megjelent előttünk, lángoló rúnákkal
festette fel az égi jel az Emlékezés Sziklájának kövére a jövendölés
szavait. Sosem felejtem el a sárkányok sorát megrázó iszonyatot!
Örökre bennem marad ennek a szégyennek minden árnyalata, dühe,
keserűsége, kijózanító ereje… Álmainkban már mind szabadnak
éreztük magunkat, már mind odafent repültünk az égen, hívó
szavunk messzire szállt. Kiorg létünk addig a napig csupán
valamiféle ideiglenes létezés jelentett számunkra, sorsunk néhány
félresikeredett pillanatát Néhány feledhető, keserű pillanatot, de
olyanokat, amelyeket túl lehet élni! Azonban ezen az éjszakán
megértettük végre, hogy sokáig maradunk még e földeken, s ez a
sokáig talán örökre szól. Mert bármilyen látványos is a kiorg
átváltozás, s bármennyire is felemelő, amikor Wlanseraf kitekinthet
belőlem, azért ne hidd, Yeloy, hogy sárkánynak lenni ennyi csak!
Amitől a krwooni zsinat megfosztott minket, az nem csak a
szabadság, hanem valami ennél sokkal fontosabb. Hitünk és lelkünk
összessége. Mert a zsinat döntése büntetésünk idejére elzárt minket
a Tueltől! S ezzel nem csak a közös szellemiség bölcsőjétől és
minden tudás tárházától fosztott meg minket! Nem, ennél sokkal
többről van szó! Mert amikor közülünk, Ashbar sárkányai közül
valaki meghal a lepecsételt barlangok mélyén, szelleme elsuhan a
nagy semmi felé, és felolvad a világot ölelő esszencia burkában,
azonban képtelen rá, hogy elhagyja azt, s így elég és szelleme
semmivé válik. Az a sárkány már soha nem lesz része a Tuel
erejének, amely óvón beborítja Drakóniát Az a sárkány semmivé
válik. Megfoszttatik a nagy visszatérések lehetőségétől.
A kiorg borzongva összerázkódott
– Visszatérés? – hőkölt hátra Fénymarék. – A Tuelből léteik
visszatérés?
Jarden szomorú szemekkel nézett rá.
– Hitünk így tartja. De ha létezik is, csak nagyon keveseknek
adatik meg az újjászületés. S az biztos, Ashbar sárkányait még
hosszú ideig nem tartják nyilván e kevesek között. Így távolodunk el
a hittől és az ősi törvényektől, amelyek mindig utat mutattak
nekünk, s amelyek bölcsen igazgatták addig életünket A nagyobb
klánok hosszan vitatkoztak, tanácskoztak, egyezkedtek, míg végül
megszületett a Finel, hogy új törvényeket és szabályokat alkosson…
és persze azért, hogy felkutassa azt a bizonyos gyermeket!
– Azt már meg sem kérdezem, mit tesz a Finel, ha rátalál.
– A dolgok mindig változhatnak, Yeloy. Brendon szavai, amelyek
a legutóbbi csillagtalan csillagéjen hangzottak el, nem voltak
hatástalanok, sokan úgy gondolják, igazat szólt. S az a gyermek nem
átok, hanem áldás, amolyan megváltóféle…
Fénymarék szomorúan felsóhajtott
– Pontosan tudom, mit mondott Brendon, s azt is, hogyan
fogadták a kiorgok, hisz’ ott voltam én is!
– Azóta sokan átgondolták már szavait!
– De gondolom, a Finel ezt is eretnekségnek kiáltja ki.
– Minden bizonnyal! De azért van ennél nagyobb eretnekség is.
Mert ma Crymhoonban a legnagyobb bűn az, ha egy kiorgot azzal
vádolnak meg, hogy tagja volt a Hetek Szövetségének. Ezért kell
visszatérnem Damora úrnő mellé, amikor magához szólít engem.
– Ezzel vádolna meg téged nyilvánosan? – rökönyödött meg
Fénymarék.
Jarden bólintott
– De hiszen ez csak egy légből kapott hazugság! Nincs mitől
tartanod, ártatlanságod bebizonyíthatod és…
Fénymarék zavartan elhallgatott. Hirtelen ráébredt, hogy Jarden
nem véletlenül mesélte el neki ezt a történetet. Magán érezte a
kiorg átható pillantását.
– Jarden nagyúr! – hajtotta meg a fejét tisztelettel a sárkányúr
előtt. – Alig ismersz engem. Nem bízhatsz bennem annyira, hagy
beavass ilyen súlyos titkokba!
– De ez nem csak az én titkom, Ayostion-Qery Yeloy, hanem
Brendon nagyúré is! Szerettem, tiszteltem őt mindig! Tartozom neki
a hallgatásáért, ahogy a többiek is. Azt akartam hogy tudd,
Fénymarék, vannak köztünk szövetségeseid!
– De kik ők?
Jarden vállat vont
– Van, akit ismerek magam is, de van, kinek személye még
előttem is rejtve van. S így van ez jól!
Fénymarék figyelmesen nézte a kiorgot.
– De ha így van, miért nem választod Brendon útját?
– Vállaljam fel nyíltan szembefordulásomat a Finellel? Tagadjam
meg a klánomat? Hagyjam magára azokat, akikkel együtt
szenvedtük végig az elmúlt ezer évet? Bujdossak magányosan,
kitaszíttatva, egyedül, míg kiorglétem véget nem ér?
– Ha a lelkiismereted törvényei ezt diktálják, akkor igen! De én
nem hiszem, hogy ezzel klánodat tagadnád meg, csak egy olyan
rendszerrel fordulsz szembe, amely nem egyeztethető össze Ashbar
sárkányainak jövőjével… S mi a véleménye minderről
Wlanserafnak?
 Jarden szeme a lány felé villant, a sárkány ott lapult a mélyén.
– Wlanseraffal beszélsz!
– Valóban? Tán az ő szavai ezek: Bujdossak magányosan,
kitaszíttatva, egyedül, míg kiorglétem véget nem ér? Ezek a magánytól
rettegő ember szavai, Jarden!
A kiorg elismerve a lány igazát, nagyot sóhajtott.
– Ő mindenben egyetért veled, Fénymarék!
– Tudom, jobban ismerem Wlanserafot, a sárkányt, mint Jardent,
az embert.
– Bonyolult dolog kiorgnak lenni!
– Semmivel sem bonyolultabb, mint Fénymaréknak lenni –
mosolygott fel rá biztatóan az ifjú boszorkány.
– Így gondolod, sárkányszelídítő?

8. Sárkányvirág

A Pokoltető felől különös, hátborzongató hangokat sodort feléjük a

szél. Vaskos, fekete fustoszlopok szálltak az ég felé, a fennsík felett
sötét viharfelhők gyülekeztek. A fellegek gyorsan dagadtak, mintha
a füstből szívták volna az utánpótlást, és lassacskán elborították az
eget. A napkorong eltűnt mögöttük, és baljós árnyak színezték a
felhők alját.
Jarden a sziklatető felől érkező csikorgó, nyüszítő hangok
hallatán egyből felkapta a fejét. Komoran bámult a Pokoltető felé,
majd sietve intett Fénymaréknak, hogy kövesse őt.
– Nem maradhattok itt! Keressük meg Truht. Jobb lesz, ha
behúzódtok a várba. Vihar közeleg… és nem is akármilyen!
 – Miféle várba? – szaporázta meg lépteit a lány, mert a kiorg
akkorákat lépett, hogy alig bírta őt követni.
– Qreswet várába, hova máshová?
Fénymarék elég értetlen képet vághatott, mert Jarden
szusszanva csóválta meg a fejét, s úgy folytatta a magyarázatot,
mintha egy gyermeknek beszélt volna.
– A vár itt van előtted, alig egy karnyújtásnyira, csak épp nem
látod
– Nem látom?
– Nem
– Azért ez igazán meglepő. Azt állítod, hogy van itt egy kiorg
vár, amit még csak nem is lehet látni?
Jarden megtorpant, és türelmetlenül intette maga mellé a lányt.
– Mi meglepő van ezen, Yeloy? Ez nem akármilyen vár, ez
Qreswet vára! Szerinted mi van előttünk?
– Egy kisebb sziget dús növényekkel és körötte a tenger. Nincs
itt semmi más. Furcsálltam is eddig, hogy egy várról beszéltek,
amikor még egy kisebb kőomladékot sem lehet látni.
A kiorg félig gúnyosan mosolygott rá.
– Nincs itt semmi más? Látod Truht? – bökött az öreg törpe felé,
aki nem sokkal előttük egy kisebb meredély tetején állt és szótlanul
bámult a messzeségbe. – Szerinted mit csinál ott a barátod?
– Fogalmam sincs, bizonyára ránk vár.
– Akkor gyere, megmutatom neked!
Sietve tovább indult, és Fénymarék loholt a nyomába.
– Íme! – torpant meg végül Jarden a törpe mellett – Ez Qreswet
vára! ….
– Oh! – Fénymarék csak ennyit tudott kibökni.
Pislogva bámult maga elé, majd értetlenül hátrált egy lépést
Nem látott semmit, csak a szigetet. De amikor előrehajolt, ismét
megpillanthatta a várat. Mintha egy falon hajolt volna át, egy
könnyű, levegőből emelt falon. Nem volt ott semmiféle akadály,
mely testét feltartóztatta volna, de a láthatatlan fel egyik oldalától
nézve nem létezett a vár, míg a túloldalon már nagyon is
valóságosnak tűnt.
– Káprázat – suttogta.
– Annál azért több. Xojertha valóban megerősítette e hely
védelmét. Látom, meglepődtél.
– Valóban, de nem csak ettől. Én láttam már ezt a várat!
Jarden fürkészve pillantott rá, de Fénymarék nem folytatta
tovább. Az előtte fekvő vár öt tornyával, színes ablakaival,
mozaikburkolatú kapubejárójával nagyon is valóságosnak tetszett, s
bár soha nem járt itt, mégis emlékeket idézett benne.
Megborzongott a gondolatra, hogy most itt áll ezen a helyen. Mert
újra látta maga előtt a szökellő egyszarvút és a nyomában suhanó
sárkánymaszkos lovasokat Látta, ahogy az unikornist nyílvesszők
járják át, és ezüstragyogású teste leomlik a kapubejáró színes
köveire. A hét lovas beéri őt, és megfosztja gyönyörű ékétől. Még a
magasba villanó, összecsendülő kardokat is látta, mint ahogy az
összesimuló fegyverekről aláomló varázslatot is, az arany fénysátor
ragyogását, amely beburkolta az unikornis testet.
S bár abban a látomásban, amelyet Galóca kunyhójában élt át,
csak villanásnyi időre pillanthatta meg Qreswet várát, most mégis
biztos volt benne, hogy ezt a várat látta! De hogy is lehetett volna ez
másként? Hiszen nem csak az egyszarvút, de Ayostiont, a szépséges
fehérsárkányt, Qreswet várának úrnőjét is láthatta abban a
látomásban.
Most sokkal több ideje volt, hogy szemrevételezze a várat. Négy
karcsú vártorony emelkedett a falak mentén, s egy jóval vaskosabb
torony állt a várudvar közepén. De mindegyik torony különbözött
egymástól, s ez igen különlegessé tette a várat, mintha építésükkor
öt építészmester versengett volna egymással, hogy ki tud
érdekesebb, egyedibb alkotást létrehozni.
 A hozzájuk legközelebb eső torony, mintha tejfehér üvegből lett
volna és színes ablakok százai tarkították. A következőt tenyérnyi
mozaiklapok díszítették, s a torony a kék számtalan árnyalatában
csillogott, ahogy az apró lapokon sejtelmesen megtört a fény.
Hullámos vonalú fodrok szegélyezték, és a torony fehérkeretes
ablakai is követték ezt a lágy hullámzást. A harmadik torony jóval
robosztusabb volt, faragványok díszítették, borostyán és repkény
futott fel az oldalán, s még a vaskos fából faragott ablaktáblákat is
körbefonták ezek a színes levelű futónövények. A negyedik torony is
igen különösen festett, leginkább egy lángoszlopra emlékeztette
Fénymarékot. Hosszúkás alakú, vörös, skarlát, narancsszínű lapok
fedték az oldalát, amelyek szinte mozogni látszottak az enyhe
szélből, mintha lebegő selyemszövetek lobogtak volna a torony
körül. A vörös toronynak apró, kerek, sárga színű üvegablakai
voltak, melyek pattogó szikráknak tűntek a távolból. De az ötödik, a
várudvaron álló torony volt talán mind között a legfurcsább. Míg a
másik négy torony karcsú volt és szokatlan formájú, színű, addig ez
a torony épp végtelen egyszerűségével vonta magára a figyelmet
Sima, szürke falak emelkedtek a magasba, egyetlen rés vagy ablak
sem látszott rajta, tetejét sem díszítették faragások, csipkék, apró
toronyfüzérek, szobrok, mint a többieket. Egyetlen masszív, henger
alakú, szürke tömbnek látszott az egész.
– Ennél furcsább várat még soha életemben nem láttam!
– Soha nem hittem, hogy eljuthatok majd ide! – Truh hangjában
mély áhítat csengett. – Ó, micsoda történeteket fogok én erről
mesélni!
Elgyönyörködtek volna még ott sokáig, de Jarden türelmetlenül
nógatja őket indulásra.
– Siessetek! A kapu nyitva áll. Bent biztonságban lesztek!
– Így döntöttél hát? – nézett rá csalódottan Fénymarék – Nem
tartasz velünk? Visszatérsz a partra Damora mellé?
 – Még nem döntöttem el. De Qreswet várába én nem szívesen
lépnék be, ahogy egyetlen más kiorg sem Ezért mondom, hogy
menjetek, mert ott nem fognak rád vadászni, Yeloy.
– Szerintem neked is velünk kell tartanod!
– Xojertha megtiltotta!
– Mint ahogy azt is, hogy a szigetre tedd a lábad, mégis itt vagy!
– Valóban, de ha kényszerűségből megszegtem egy szabályt,
akkor már nyugodtan megszeghetem a többit is?
– Ah! – legyintett Fénymarék – Biztos vagyok benne, hogy az
Oltalmazó nem fogja ezért leharapni a fejedet!
– Én ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos! Egy harcban
azonnal alulmaradnék vele szemben.
– Harcban? Ki beszél itt harcról? Ti kiorgok másra sem tudtok
gondolni, ha el akartok rendezni valami vitás ügyet, csak a harcra.
Xojertha sokkal bölcsebb ennél!
– Milyen jól ismered Ashbar sárkányainak Őrét! – húzta el a
száját Jarden. – Tán veled szokta megbeszélni elképzeléseit?
– Nem, csak többre tartom annál, minthogy a tények ismerete
nélkül döntsön.
– Ha szabad nekem is közbeszólnom – fordult feléjük Truh. –
Elég, ha a hátatok mögé pillantotok, és máris megszaporázzátok
lépteiteket!
A Pokoltető felett kékes fényű villámok tucatjai cikáztak és a
sziklaperem szélén sötét árnyak tűntek fel. Hatalmas testű árnyak,
egyik a másik után, rivalgó hangjuk messze szállt az éjszakába
boruló égbolt alatt.
– Megérkeztek hát! – Jarden nehéz szívvel fordította el
tekintetét a Pokoltetőről. – A sárkányurak gyülekeznek! Nehéz nap
ez, s úgy tűnik, ma nem léteznek helyes döntések!
– Mindig utólag dől el, mi volt helyes és mi nem! – Fénymarék
határozottan nézett fel a kiorgra. – Ha úgy döntesz, itt várod be
őket, én is maradok!
 Jarden sejtelmes mosollyal csóválta meg a fejét, és halkan
dünnyögött, miközben sietve indult meg Qreswet várának
hívogatóan nyitva álló kapuja felé.
– Xojertha biztos nem bocsát majd meg nekem! De remélem, azt
is látja, hogy nem tehettem másként!

A kaputáblák valóban nyitva álltak, mint ahogy a középső, nagy

torony egyetlen bejáratának ajtaja is. Mintha Qreswet ismeretlen
urai vendégeket vártak volna. A várudvar kihalt és néptelen volt,
mégsem keltette elhanyagolt, gazdátlan hely benyomását. Mintha a
lakók csak órákkal korábban távoztak volna innen, s Fénymarék
még azt is el tudta volna képzelni, hogy amint belépnek a középső
torony nyitott ajtaján, rögtön egy ebédlőteremre bukkannak,
amelyben gőzölgő ételektől roskadozik az asztal. Ennek ellenére
mégsem éreztek magukban túl nagy kedvet ahhoz, hogy felderítsék
a vár rejtett titkait. Mindannyian azt érezték: ez bizony nem lenne
bölcs dolog! Talán meghúzhatják magukat a vár falai között, talán
megpihenhetnek itt kis időre, de hogy teremről teremre, folyosóról
folyosóra bebarangolják, arra nem kaptak felhatalmazást.
Csendesen letelepedtek a torony előcsarnokában, és
megpróbáltak pihenni. Jarden arcán látszott meg leginkább a
kimerültség. A kiorgnak ahhoz, hogy újra érezze magában
Wlanseraf teljességének erejét, szüksége volt minden percnyi
pihenésre. Sietve elheveredett hát a földön, és már aludt is.
Truh szerette volna követni a kiorg példáját, de Fénymarék, aki
miután körbejárta a termet és visszatért melléjük, kérdéseivel
kezdte nyaggatni a törpét. Mindent tudni akart Qreswet váráról
Ayostionról, Xojertha tilalmáról, mellyel ezt a helyet elzárta a
kiorgok elől. A törpe természetesen keveset tudott minderről, s
végül igen csak morcosan kezdett méltatlankodni.
 – Jaj, aranyom! Ne kérdezz már annyit! Jobban tennéd, ha
pihennél, aludnál, mint Jarden nagyúr, s mint ahogy én is
próbálnék, ha hagynál végre.
– Gondolod, hogy tudok aludni, amikor annyi kérdésem van,
amikre nem találom a válaszokat?
A törpe durcásan felkönyökölt.
– Miért nem olvasod inkább azt a könyvet? Ha ez tényleg az a
kódex, amiről Khosba beszélt, akkor szerintem minden kérdésedre
megleled benne a válaszokat.
Truh ezzel visszadőlt, és látványosan összeszorította a szemét,
jelezve, hogy nem hajlandó többé felpillantani a lányra.
– Ez okos gondolat!
– Az! – morogta oda megkönnyebbülten Truh.
Fénymarék kényelmesen elhelyezkedett, és ölébe fektette a
Könyvet. Igazából még nem is volt ideje rá, hogy jobban szemügyre
vegye. A Kódexnek édes illata volt, varázsos, mágikus illata, s szinte
bizseregtek a lány ujjai, ha hozzáért. A zöld bársonyborítású, széles
gerincű könyv fedelén aranybetűk díszelegtek.
Fénymarék óvatosan tárta ki a könyvet, de az oldalak fürgén
elfordultak előtte, mintha önálló életet éltek volna. Többszöri
próbálkozásra sem tudta kinyitni a közepénél, ahol találomra fel
akarta ütni. Az almazöld színű lapok minduntalan tovább pördültek,
és mindig ugyanannál a képnél és szövegnél állapodtak meg.
Fénymarék végül vállat vont, és figyelmesebben kezdte
tanulmányozni azt az oldalt, de ahogy egyre jobban belemerült az
olvasásba, egyre inkább kezdte ráncolni a homlokát.
– Truh, figyelj csak! – bökdöste végül oldalba a törpét, nem bírva
ki, hogy ne ossza meg vele felfedezését – Szerinted Szruhanna miről
írt itt?
A törpe halkan mormogott:
– Alszom!
 – Truh! – rázta meg türelmetlenül a vállát. – Piros és fehér színű
lobogók, ez a Treboah klán?
– Igen, Damora úrnő klánja… de én már alszom!
– Aludj, de azért közben figyelj egy kicsit!
– Aranyom, fáradtak és kimerültek vagyunk! – könyökölt fel. –
Nehéz nap vár ránk, ebben biztos vagyok!
– De ez most fontos! – Óvatosan Jarden felé lesett, a kiorg meg
sem moccant a beszélgetésre, de azért Fénymarék mégjobban
lehalkította a hangját – Valami nagyon érdekeset találtam! Ezt
hallgasd meg!

„Megpróbálom leírni az átváltozás korai szakaszában tapasztaltakat,

talán így érthetőbb lesz akkori rémületem. Álmodtam…
A másodperc törtrésze alatt tűnt el szemem elől a világ, és én
zuhantam előre a feneketlen semmi közepébe, majd pörögve, irányítatlanul
vágódtam ki belőle, úgy, mint egy céltévesztett lövedék. Ijedten nyitottam
ki a szememet, de gyorsan be is hunytam újra. Mert ami körülvett,
lidércálomnak tűnt!
A szívem a félelemtől vadul dübörgött, túlharsogja még a közelgő harci
dobok monoton dübbenéseit is. Köröttem mindent betöltött a növekvő
csatazaj kaotikus, semmivel össze nem téveszthető hangzavara. Fém
csikordult fémen, hörgő, acsarkodó fájdalom és halálsikoltásoktól terhes
visszhangokat sodort felém a szél.
A távolban, a hegyek orma fölött rosszindulatú vicsorgással, kékes
fénnyel emelkedett a hold a magasba. Minden bizonnyal azért, hogy
meglesse a katlanban folyó öldöklést. Baljóslatú fényével öntözte a tájat, s
kéklő halotti leplét, mint szemfedőt terítette a haldoklók fölé.
A csillagpöttyös ég háttere előtt, a kék fénnyel világító hagymakupola
körül sötét árnyak köröztek a magasban, hatalmas szárnyaikon
mozdulatlanul lebegve egyre feljebb és feljebb emelkedtek, miközben arra
várták, hogy felharsanjanak a kürtök, és ők tüzet okádva lecsaphassanak
ellenségeikre.
 Értetlenül sodródtam tovább, mellettem emberek, törpék rohantak el,
egész hadseregnyi nép préselődött össze egy szűk katlan mélyén. Felfogni
sem volt időm mindazt, ami itt körülvett, mert a következő pillanatban már
kürtök érces hangja szállt, s egy lovascsapat zúdult alá a várhoz vezető
keskeny úton, hogy mindent elsöprő, végső rohammal semmisítse meg a
betolakodókat. A harci mének vasalt patái alatt megremegett a föld. A
dübörgés lassan az ehiselhetetlenségig fokozódott, mert a szűk sziklafalak
egymásnak dobálták a csattanó dobbanásokat:
S ekkor köröttem végleg elszabadult az őrület. Az ostromlók vad
elszántsággal rohantak szembe a lovasokkal, mit sem törődve a közeledő
biztos halállal, fejük felett, mint kiterjesztett szárnyú, óriás madarak
úsztak a vörös-fehér csíkos lobogók. A feketevértes lovasok azonban
megállíthatatlanul törtek előre, s mint egy tomboló fergeteg söpörtek végig
a csatamezővé váló katlanon. Amerre elhaladtak, kezük nyomán széles
rendet aratott a halál.

Fénymarék felemelte a fejét, és a törpére pislogott

– Truh, szerinted hol lehetett ez az ütközet?
– Ez Ornon váránál történt, minden bizonnyal annak a csatának
a leírása, amikor a Grosgok klán emberei betörtek és megölték
Jessina úrnőt…
– De ezek a piros-fehér csíkos lobogók…
– A Treboah klán részt vett az ütközetben. Ez nem titok, csak
később nem beszéltek róla nyíltan. Ha erről többet akarsz tudni,
kérdezd inkább Yenmon vagy Damora úrnőt. Most már
megnyugodtál? Alhatok végre?
Fénymarék hosszan töprengett.
– Akkor sem értem! Ez az ütközet még azelőtt történt, hogy
Szruhanna megismerkedett Brendonnal. De ha így van, akkor
hogyan lehetséges, hogy erről álmodott?
 Truh most már egyre morcosabb volt, szeretett volna pihenni,
azonban látta már, amíg nem elégíti ki a lány kíváncsiságát, úgysem
lesz nyugta. Fáradt hangon kezdett magarázni:
– Az úrnőnek látomásai voltak. Ő láthatott olyan dolgokat is,
amik nem vele történtek meg. Főleg az átváltozást megelőző
időszakban gyötörték ehhez hasonló rémálmok.
– Rémálmok?
– Ühüm – hümmögött a törpe, és visszaheveredett – Aludj már!
Ám Fénymarék ezt a felszólítást mintha meg sem hallotta volna,
fennhangon olvasta tovább a sorokat:

„Csodálkozó szemmel pillantottam körbe, de nem maradt időm, hogy

gondolkodjam, s cselekvésre ösztönözzem dermedt mozdulatlanságba
merevedett testemet, mert a lovasok egyenesen felém közeledtek! Szemem
riadtan tágult ki a közelgő, halált okádó veszedelem láttán. Kezem tétován
egy kard vértől iszamló markolatára csúszott. Vajon honnan kerülhetett
hozzám? Ereztem a markolat hűvösségét… éreztem!
S ekkor hirtelen hasított belém a felismerés. Ez nem álom, ez a valóság!
De már nem volt időm arra, hogy ezen elcsodálkozzam. Már csak az elöl
haladó lovast láttam, a fekete páncélon megtörő kísérteties, kékes
csillogást. Már csak azt az egyetlen lovast láttam, és alakja eltakarta előlem
az eget, kitöltötte szűkölve menekülő elmém minden kis zugát. S az a lovas,
mint a halál bosszúálló angyala közeledett felém. Egyenesen felém!
Számban már előre éreztem saját vérem kesernyés izét, és már előre
hallottam fogaim iszonytató csikordulását, amely a lecsapó pallos ütését
követi majd. A leeresztett sisakrostélyán át is éreztem tekintetének csontig
hatoló hidegét. Kiorg tekintet!
Azonban már elfogyott a csodálkozásra szánt idő. Még tíz lépés, még öt,
még három… A fekete mén patái már a fejem felett kapáltak a levegőben.
Nincs menekvés!
Hirtelen vakító fény villant fel a fejünk felett, és egy süvöltő tűzgömb
csapódott közénk, szikrákat köpködve robbant fel a lábam előtt. Hatására a
ló megbokrosodott, patái eltévesztették a célt, az arcomat, és mellettem
dobbantak a földre. Félresodorta a testemet. A lovas dühében felkiáltott.
Egy nő hangja volt.
A harci mén már tovább zúgott, de ekkor valami olyasmi történt, amit
addigi életem során még nem tapasztaltam. Egy kiorg változott át a
szemem előtt. Miközben elrugaszkodott a vágtató paripa hátáról, karmok és
éles taréjtüskék türemkedtek elő a páncél alól, hatalmas, bőrszerű szárnyak
bomlottak ki, liláskékpikkelyek csillogtak a holdfényében.
Az átváltozás gyors volt, de akadt valami, ami még a kiorgnál is
gyorsabbnak bizonyult. Még láthattam, ahogy egy lángoló pallos
keresztülzúgott a levegőn… egy láthatatlan kéz forgatta… de aztán már
csak zuhantam… zuhantam vissza ugyanazon az úton, amelyen át az
ismeretlen csata közepébe érkeztem.
Így történt. Ez volt az első a rám váró lidércnyomások sorából.
Ma már tudom, Jessina úrnő halálát láttam, de akkor még mindez csak
iszonyatot és félelmet szült bennem! Félelmet valami ismeretlentől.
Ha ez csak egy szokványos álom lett volna, olyan lidérces,
hátborzongató, amelyből a megfelelő pillanatban fel lehet riadni, akkor még
talán elviselhető lett volna mindez. De nem az volt, és ezt határozottan
éreztem! Tudtam, hogy valami megváltozott bennem!
S bár az átváltozás szele ekkor még csak halványan érintett meg, de
azért az is épp elég volt ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni álom és
valóság között. Mert ez valóság volt, ennél valóságosabb valóság már nem is
létezik!”

Fénymarék rémülten meredt maga elé, agyában egymást

kergették a gondolatok.
Így halt meg Jessina, és az anyám látta ezt! De vajon honnan
származnak ezek a rémálmok, s miért gyötörnek engem is?
Rémálmok?… Átváltozás?… Mi kapcsolhatja őket össze?…
– És ez valóság volt, ennél valóságosabb valóság már nem is
létezik! – suttogta maga elé az utolsó sort az ifjú boszorkány, s
hirtelen megelevenedni látta legborzasztóbb félelmeit – Ez történik
velem is!? Truh! – rázta meg vadul a törpe vállát. – Mondd, te tudod,
hogy mivé változott át Szruhanna?
A törpe még hangosabban kezdett szuszogni, mint korábban,
ezzel is jelezvén, hogy ő már alszik.
– Truh!
Semmi válasz.
– Truh, ha a barátom vagy, akkor most válaszolsz!
A törpe felpillantott, Fénymarék hangja olyan idegenül csengett,
baljóslatúan, mégis félelmekkel terhesen.
– Ezt senki sem tudja pontosan.
A lány mereven nézett rá, azzal a különös, mindent látó
tekintettel, amit a törpe annyira nem szeretett
– Senki?
Truh zavartan megköszörülte a torkát, és nehézkesen
feltápászkodott, végleg kiszállt az álom a szeméből. Szeretettel
karolta át a lány vállát, mert érezte már, hogy baj lesz. Akármit is
mondjon, biztos, hogy baj lesz!
– Figyelj rám jól, aranyom! Ezekről a dolgokról soha nem
beszéltünk nyíltan, még egymás között sem. Talán Brendon ismerte
a titkokat, de én vagy bárki más… Ó, nem, ez nem a mi dolgunk volt.
Tiszteltük az úrnőt, de úgy gondoltuk, jobb ebből kimaradni!
– De nekem tudnom kell! Értsd meg, én most ugyanazt élem át,
amit ő!
– Ugyan, ez badarság! – próbálta megnyugtatni. – Rémeket látsz!
Az egy egészen más dolog volt, mert ő… Szruhanna úrnő, ő volt a
Fény Gyermeke, aki azért született, hogy visszaterelje a kiorgokat a
helyes ösvényre. Őt Xojertha tanította. De te nem vagy ő! Á, dehogy,
te cseppet sem hasonlítasz rá! Te nem változhatsz át egy… – gyorsan
elharapta a szót, de Fénymarék, mint egy vércse csapott le rá.
– Mivé nem változhatok át?
 – Öhm… nem is tudom – védekezett egyből a törpe csak
nyelvbotlás volt!
– Truh, mit akartál mondani?
A törpe láthatóan elsápadt.
– Én… én… nem láttam jól, hidd el, aranyvirágom, csak egy
pillanat volt és… én igazán nem is tudom!
– Aha! Szóval láttál valamit?
– Jaj, tudod, hogy van ez. Az ilyen vénségek néha rossz helyen
járnak, rossz időben, ez bárkivel előfordulhat…
– Ne beszélj mellé!
– Aranyom, bármi volt is az, amit láttam, te biztosan nem…
– próbálta kimagyarázni a dolgot.
Fénymarék nem unszolta tovább, csak várakozás teljesen nézett
rá.
– Khm – köszörülte meg a torkát végül Truh. – Egyszer
véletlenül arra tévedtem. Ó, én nem akartam! Én csak az úrnőt
kerestem. A palota már elcsendesedett, késő este volt…
Meggondolatlanul benyitottam a szobájába. De hidd el, csak egy
pillanatra láttam… valójában nem is tudom, mi volt az. Nehéz lenne
leírni azt a… azt a lényt. Mintha fényből lett volna, sok-sok fényből.
Gyönyörű volt, de… – nagyot sóhajtott. – De ugyanakkor tudtam azt
is, hogy amit látok, ami ott van a közelemben, az sokkal
hatalmasabb és félelmetesebb mindennél, mint amivel életemben
addig találkoztam. Egy lény volt, szépséges és félelmetes és…
– És? – hajolt közelebb kíváncsian Fénymarék, hogy a törpe
egyre halkuló hangját jobban hallja.
– A mai napig nem tudtam eldönteni, vajon színtiszta gonoszság
vagy jóság áradt-e belőle? Talán mindkettő! Abban a pillanatban
olyan zavaros volt minden. A tekintete felém villant, és én úgy
éreztem, elérkezett a halál! Egyetlen pillantása megváltoztatta az
életemet. Kizsigerelt, átvilágított, mérlegre tett… minden, ami
voltam, s ami vagyok, nyitott könyvvé vált előtte. Khm… borzalmas
volt, szétcibálta a lelkemet!
– Nem lett könnyebb a szívem!
Truh lehangoltan rázta a fejét. Érezte, hogy valami biztatót
kellene mondani, de semmi okos nem jutott az eszébe, végül sietve
kotorászni kezdett a zsákjában.
– Ezt már rég oda kellett volna neked adnom – húzott elő egy
fekete szövetbe bugyolált tárgyat, és a lány kezébe csúsztatta. – De
nem tudtam eldönteni, jól teszem-e, ha neked adom, vagy jobb, ha
én őrizgetem.
Fénymarék megtapogatta a kis csomagot, a körvonalak
ismerősek voltak. Lassan kihajtotta a szövet széleit. Hökkenten
nézett fel Truhra.
– Hol találtad?
– Ott hevert az Emlékezés Szikláján, nem messze S’almeyna
mandzsrájáiól. A sárkányok ott tülekedtek felette, de egyikük sem
vett róla tudomást. Gondoltam, jobb, ha elhozom.
– Nem hittem, hogy valaha újra a kezemben fogom tartani.
Ismét lepillantott a tenyerébe. A fekete szövetdarabon egy
fényes, ezüst színű, repedt karika hever.t A repedés szélén még az
apró fognyomok lenyomatai is tisztán kivehetőek voltak. S’almeyna
avaraghgyűrűjét tartotta a kezében.
– Milyen szomorú!
– Szomorú?
– Sosem hittem, hogy valaha bánkódni fogok miatta. De most,
hogy itt van a kezemben, mégis bánatot érzek. Ez az avaraghgyűrű
halott, Truh. Régen mindig éreztem a belőle áradó hőt és azt a
megmagyarázhatatlan erőt, ami uralta, a mágia illatát, de most
mindez elillant belőle. Olyan, mint egy üres héj, amiből a mag már
rég kihullott Jó, hogy visszaadtad, Truh, mert most értettem csak
meg igazán, hogy S’almeyna milyen fontos nekem!
– S te ezen bánkódsz?
 A lány nagyot sóhajtott
– Ő mégis csak különleges volt. S az mindig szomorú, amikor
valami egyedi és megismételhetetlen tűnik el a világból. Sárkányok
jönnek, mennek. Születnek és halnak meg, de S’almeynából csak egy
volt! Ahogy belőled, belőlem, mindenkiből. Mi mind egyszeri és
megismételhetetlen csodái vagyunk az életnek. Ez az, amit csak
most értettem meg! Vigyáznunk kell rá, még akkor is, ha
ellenségünk életéről van szó.
– Oh-ho-ho-hó, azt azért talán mégse kéne!
Fénymarék szelíden mosolygott rá, de mielőtt bármit is
mondhatott volna, Jarden hirtelen felült Tekintete ide-odacikázott a
fogadóterem számtalan ajtaján és az innen induló, sötétségbe vesző
folyosókon.
– Hallottátok?
– Mit? – néztek össze csodálkozva.
De a kiorg nem válaszolt, csak egyre feszültebben leste a távoli
zajokat.
– Csend van – mormogta Fénymarék, de a férfi azonnal teltette.
Jarden óvatosan felállt, és hallgatózva megindult az egyik folyosó
felé. Olyan nesztelenül csúsztatta lábait, hogy léptei nem éltettek
semmiféle zajt A csend elviselhetetlenül nehezedett rájuk. Truh
idegesen szorongatta a csatabárdját és a kijárat felé pislogott
– Aranyom – suttogta a lány fülébe –, bölcs dolog ez? Hívjuk
vissza a nagyurat! Minek háborgatni a várat?
– Inkább kövessük!
– Jobb lenne inkább távozni… – Azonban Truh suttogó szavai
már nem jutottak el Fénymarékig, mert a lány ekkor már
méterekkel odébb járt.
A folyosó sötét volt, ablaktalan falai messzire futottak, s csak a
hátuk mögül szűrődött be némi fény. Széles, több ember magas
ajtószárnyak zárták le a folyosó végét. A halk, csikorduló hangok,
amelyeket most már Truh és Fénymarék is hallottak, az ajtón túlról
szűrődtek ki hozzájuk.
– Mi lehet odabent?
A kérdést szinte némán tátogta el a szája, de Jarden még így is
haragosan villantotta Fénymarékra a szemét.
– Népük meg – gesztikulált tovább a lány, mit sem törődve a
kiorg villogó tekintetével.
Jarden megszorította a lány karját, és Fénymarék bal kézfejére
mutatott. A bőr kézvédő körvonalai megint kezdtek eltünedezni az
egyre élesebben világító, liláskék fények között. S’almeyna
ébredezett!
Percekig álltak ott némán, görcsös mozdulatlanságban, de nem
történt semmi. A halk neszezés is elcsendesedett a túloldalon.
Fénymarék végül elvesztette a türelmét.
– Most megnézzük vagy sem?
Jarden arca azonban rezzenéstelen maradt, s nem lehetett
eldönteni, vajon csak tanácstalan vagy vár valaminek a
bekövetkezésére.
Újabb csikorduló hang hallatszott az ajtón túlról, de mintha a
zaj okozója távolodott volna tőlük.
– Na jó! – szusszanta Fénymarék, és kirántva karját Jarden
szorításából szélesre tárta az ajtószárnyakat.
Hangos döndüléssel tárult fel a bejárat két szárnya. Előttük
sötétség ásított, átláthatatlan fekete éjszaka, de mintha ebben a
feketeségben egy még feketébb árny moccant volna.
Sziszegés! Halk csikordulás zaja, olyan, mint…
De a gondolat már nem fogalmazódhatott meg a kis
boszorkányban, mert a következő pillanatban egy nagy test
vágódott előre, egyenesen Fénymarék arca felé. A villámgyors
mozdulatot kísérő, csikorgó hang még hangosabban,
idegborzolóbban hangzott fel, s épp olyan volt, mint amikor
pikkelyek csúsznak végig sebesen a márványlapokon.
 A sárkány sötétségből elővillanó pofája alig pár centiméterre
fékezett le a lány arca előtt Fénymarék meglepetésében
hátratántorodott, és felkiáltott
– Xojertha?! Hát te hogy kerülsz ide?
Annyira megdöbbent az aranysárkány váratlan feltűnésétől,
hogy eszébe sem jutott, nem épp illendő dolog ily kérdést felennie,
de ha már kérdezett, talán nem ártott volna közben némi alázatott
is mutatnia. Csak amikor társai felé pillantott, kapott kissé észbe.
Truh ugyanis azonnal térdre vetette magát és mélyen meghajolt az
Oltalmazó felé, a törpe feltűnően sápadtan meredt a padlóra. Jarden
is fél térdre ereszkedett, és lehajtott fejjel várta, hogy az
aranysárkány szóra méltassa őt.
– Öhm – köhintett Fénymarék zavarában, és bizonytalan
mozdulattal végre ő is meghajolt. – Elnézést!
De még Xojerthát is meglephette a váratlanul felcsattanó kérdés,
mert egész testében megrázkódott, mint egy paripa, akit szemtelen
bögöly csípett meg.
– Hogy hogyan kerülök ide? Érdekes kérdést tettél fel nekem,
gyermek. Bár fölöttébb célratörőt! – A sárkány méltóságteljesen
hátrább emelte a fejét, és halkan morranta a szavakat – Keresek
valamit, vagy mondhatnánk úgy is, várok valamire… De ha már itt
tartunk, megtudhatnám én is jöveteled okát, Yeloy! Mert ha nem
tudnád, ez itt Qreswet vára, s idegenek ritkán zavarják meg
nyugalmát!
Fénymarék a korholó szavaktól még jobban zavarba jött.
– Fényességes Xojertha! – bökte ki végül. – Egy kis bajba
keveredtem, és csak kényszerűségből léptem át társaimmal a vár
kapuját… Nem gondoltunk arra, hogy itt találunk téged vagy bárki
mást Mi nem akartunk zavarni, csak védelmet kerestünk e falak
között
– Úgy? Egy kis bajba keveredtél? Hmm! – morrant nagyot az
aranysárkány. – Odakint klánseregek üvöltöznek! Feldúlják a Qery
klán földjeit, miközben kiorgok követelik dühöngve a fejedet! Ezt
nevezed te: egy kis bajnak?!
A kis boszorkány bánatos szemekkel nézett fel a hatalmas
sárkányra. Szerette volna elmondani neki, hogy ő tulajdonképpen
fontos ügyben indult útnak, s éppenséggel őt kereste, csak közben
egy kicsit félresikeredtek a dolgok. De hogy mondhatta volna ki e
szavakat, amikor láthatóan máris magára haragította Ashbar
sárkányainak Őrét!
Xojertha azonban nem várta meg, hogy válaszoljon. Fejét egész
közel hajtotta a lány arcához, és figyelmesen szemrevételezte őt.
Fénymarék érezte azokat a finom rezdüléseket, amik a lelkében
moccantak meg erre, s tudta, hogy a sárkány az elméjében kutat.
Finoman és nem túl erőszakosan, de mégiscsak emlékeit és
gondolatait vizsgálgatja. Csak pár szívdobbanásnyi ideig tartott
mindez, és a sárkány fénylő tekintete máris tovább villant róla,
Xojertha a még mindig térdeplő Jardent kezdte fürkészni.
– Egy kiorg! – reccsente az Oltalmazó látható haraggal. – Egy
sárkányúr, aki be mert tolakodni ide, s aki ezzel sorozatosan
megszegte szigorú parancsaimat! Miféle mentséget tudsz felhozni
tetteidre, Wlanseraf-Treboah Jarden?
– Nincs mentségem rá, Fénylőtekintetű!
– Nincs? Ah, micsoda válasz ez!
– Jöttem, mert jönnöm kellett! – emelte komor tekintetét Jarden
a fölé hajló sárkányra.
Xojertha hangos elégedetlenséggel morrant fel.
– Úgy látom, az esztelen szemtelenség már rád is átragadt. Túl
engedékeny voltam veletek szemben!
– Xojertha, te vagy Ashbar sárkányainak Őre, mérd ki rám a
büntetést, ha úgy gondolod, ez a helyes. Hisz’ valóban Qres-Tsheen
szikláinak tiltott földjére tettem lábamat, ezzel megszegtem
parancsodat, és valóban nem kívánságod szerint cselekedtem! De
nem fogok kicsinyes érveket felsorakoztatni csak azért, hogy
mentsem magam.
– Pedig jobban tennéd! – villant rá Xojertha tekintete. – Jobban
tennéd, Wlanseraf-Treboah Jarden, mert odakint épp most mássza
meg a Pokoltető szikláit a Treboah klán serege! Tán némi
magyarázat nem ártana arról, mit is keresnek itt, s miféle szereped
volt neked a dolgok ilyetén alakulásában, nem gondolod?
– Jardennek ehhez semmi köze! – szólt bele felháborodva
Fénymarék – Az egész az én hibám! Nem büntetheted azért…
Xojertha olyan dühösen kapta oda a fejét, hogy majdnem
feldöntötte a lányt.
– Hahhh! Egy kiorggal beszélek, gyermek! – mennydörögte az
arcába. – Őt kérdezem! Ha majd egy neveletlen kislány véleményére
leszek kíváncsi, akkor beszélhetsz!
Truh, aki Fénymarék mellett térdelt a padlón, idegesen kezdte
rángatni a lány ruháját Az öreg törpe holtra vált attól a gondolattól,
hogy kis védence most sem fogja tudni befogni a száját. De hiába
volt minden figyelmeztetés, mert Fénymarék nem törődött vele,
csak dacosan előrébb lépett és már hadarta is:
– Én biztattam Jardent, hogy jöjjön velünk! Én mondtam neki azt,
hogy az Oltalmazó bizonyára megérti majd, hogy csak
kényszerűségből kellett megszegnie a parancsot. Jarden mindvégig
az én védelmemben cselekedett, ezért igazán nem büntetheted őt!
Ha már mindenáron bűnbakot keresel, akkor itt vagyok én! Jarden
nem…
– Jarden? – vonta fel a szemöldökét Xojertha. – Talán Jarden
Nagyúr! Hát mi folyik ebben a birodalomban? Mióta szokás, hogy
emberkölykök így beszéljenek? S mióta szokás, hogy a kiorg urak
tűrik ezt?
– Talán azóta – meredt rá Fénymarék villogó, harcias szemekkel
–, hogy egy szépséges, aranyszínű sárkány Szruhannának
megengedte ezt!
 Truh úgy nyögött fel, mint akit épp most kezdenek elevenen
megnyúzni. S még a mindig rezzenéstelen arcú Jarden vonásai is
megvonaglottak a szemtelen szavakra.
Xojertha a megdöbbenéstől pár pillanatig szóhoz sem jutott.
– Ahh – prüszkölt végül nagyot, s Fénymarék vörös fürtjeit heves
szélroham cibálta meg ettől a hördüléstől.
Az aranysárkány kicsit hátrált és még jobban kihúzta magát,
arany pikkelyei fényesen ragyogtak. Mindhárman azt várták, hogy a
következő pillanatban rájuk ront, és ízekre szaggatja őket, de
Xojertha meglepő módon csak oldalra billentette a fejét, és
hitetlenül rázogatta.
– Gondolhattam volna! – dohogta csendesen. – Minek is
hallgattam Brendonra!? Hát nem jobb lett volna mindannyiunknak,
ha hagyom, hogy feláldozzanak az Emlékezés Szikláján? Mennyivel
békésebb lehetett volna az életünk! Mert hidd el, akkor nem lenne
odakint ez a nagy vircsaft! És akkor nem feleselhetne velem egy zöld
szemű kis boszorkány! Ahhh! Nők, asszonyok! – legyintett
lemondóan – Élesebb a nyelvetek, mint a shragshum tüskéi!
– Bocsáss meg, Fényességes! – horgasztotta le a fejét bűnbánó
tekintettel Fénymarék. Ő is érezte, hogy az imént túl messzire ment,
s csak Xojertha szeszélyének köszönheti, hogy még életben van.
– Könnyű megbocsátás után könyörögni! De előbb talán
gondolkodni kellene!
– Meggondolatlan vagyok, Fényességes Xojertha! Kérlek, bocsáss
meg!
– Az vagy, úgy bizony! – biccentett fejével gúnyosan az
aranysárkány. – És ha továbbra is az maradsz, akkor egyben rövid
életű is leszel! S ezt igazán nem engedhetjük meg magunknak! Azért
remélem, megengeded nekem, Ayostion-Qeiy Yeloy, hogy végre
feltegyem kérdéseimet egy kiorg nagyúrnak, aki kellő alázattal és
türelemmel térdepel előttem?
– Szavam se lesz több! – motyogta leforrázottan Fénymarék.
 Xojertha ismét Jarden felé pillantott.
– Remélem, e kis közjáték elegendő időt hagyott számodra, hogy
átgondold válaszaidat!
Jarden száraz tömörséggel foglalta össze a történtekét.
– Végtelen bölcsességű Xojertha, Damora úrnő kérésére keltem
útnak. S ahogy a Treboah klán úrnője kívánta tőlem, elkísértem
Yeloyt Ornon várához, aki onnan Bhromsba akart jutni. Én nem
firtattam ennek okait, sem klánom vezetőjéét, sem Yeloyét. A
Nardzsin Kapun át azonban a Qery klán földjére jutottunk. S itt,
hogy mentsem társaim életét, végül átkeltük a hídon.
– Értem, és mik a további terveid?
– Az attól függ, milyen büntetést szabsz ki rám.
– A bűnök számbavételének ideje még nem érkezett el. Ne
siettesd! Előbb tisztán kell látnom! Odakint, a Pokoltetőn a klánok
gyülekezete az estére vár, s ha elérkezik az éjszaka, a kiorgok
megrohamozzák Qreswet várát.
– Nem hiszem, hogy ilyen merészségre ragadtatnák magukat!
– Pedig meg fogják tenni! S nem tartja őket vissza semmiféle
tiltás, hisz’ van itt valami, amire mindennél jobban vágynak. De
komoly meglepetésben lesz részük, annyit mondhatok! Most már
csak az a kérdés, te miként cselekszel Wlanseraf-Treboah Jarden?
Vajon amikor Damora ismét füttyent, te rohansz-e egyből, hogy
újból szolgálatára légy?
– Hűséges vagyok klánomhoz – hajtotta le fejét a kiorg.
– Hah! Ezt ma már mintha hallottam volna egyszer!
Fénymarék és Jarden egyszerre kapták fel e szóra a fejüket A
magasból éles, helyeslő károgás hallatszott, s egy aranyszemű,
fekete tollú madár suhant el mellettük. A holló leszállt az Oltalmazó
vállára, és onnan bámulta őket figyelmesen.
– Hiszen ez Hadzsra! – ámult el Fénymarék.
Xojertha közelebb lépett, és Jardent fürkészte hatalmas,
aranyzöld szemével.
 – Tehát, miként döntesz, Ezüsthajú!? Mert ha ma maradsz, új
útra lépsz!
Jarden rezzenéstelen arccal bámult fel rá, fekete hajában az
ezüst színű csík most úgy világított, mint egy letörölhetetlen bűnös
jel.
– Más dolgom van, fontos dolgom!
Xojertha jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Én mindenről tudok, mi Crymhoonban történik! S tisztában
vagyok azzal is, mi fontos, s mi nem!
– Klánom jövője függhet ettől! – vitázott Jarden.
– Tisztában vagyok vágyaiddal, Jarden nagyúr! De Crymhoon
jövője fontosabb, mint egyetlen klán vagy kiorg sorsa. Én ismerem a
Hetek dolgait, mint ahogy sem személyük, sem tetteik nem
maradhatnak rejtve előttem. Fontold meg jól a döntést, Ezüsthajú!
Kívánságod és az enyém összeegyeztethető!
Xojertha és Jarden hosszan nézték egymást, mintha néma,
kimondhatatlan szavak és gondolatok suhantak volna köztük.
Fénymarék csodálkozva pislogott egyikükről másikukra, fogalma
sem volt, miről beszélhetnek. De a név, amivel Xojertha illette a
kiorgot – Ezüsthajú emlékeket ébresztett benne.
Hatásukra egy kép vibrált át rajta. Egy békés, erdei tisztás képéé,
s egy riadtan menekülő egyszarvúé, akit sárkánymaszkos lovasok
üldöztek. Egy egyszarvúé, aki bánatos fájdalommal halt meg, s
akinek elmúlását jajgatva siratta az erdő. S akinek tiszta, ezüst
vérébe mártották kardjukat gyilkosai, s akinek letört,
gyöngyházragyogású szarvát, e becses ereklyét magukkal ragadták a
tolvajok. Látta az őszbe hajló erdőt, s látta a távozó gyilkosokat,
akiket megjelöltek a fák; hosszú, ezüst csíkokat húzva rájuk.
Keserű csalódást érzett! Csak most kapcsolódtak benne össze a
dolgok.
Jarden is köztük volt!
 Pedig már kezdett bízni a férfiban, de bízhatunk-e bárkiben is,
aki egyszarvúkat öl? Fénymarék el sem tudott képzelni ennél
nagyobb bűnt, hiszen az egyszarvú léte maga Crymhoon földjének
jövője.
Jarden is csak egy kiorg! – gondolta fájdalmasan. Hogy lehetek
képesek rá, hogy elpusztítsák azt a gyönyörű teremtést!?
Égő tekintettel meredt maga elé.
Ők voltak, ők heten, akikről Galóca meséje szolt, megölték az
egyszarvút, hogy használhassák a szarvát, Crymhoon Zálogát. Hát tényleg
igaz, tényleg megtörtént! Heten voltak, hét kiorg, akiket Brendon tanításai
vezettek egy másik útra. De a kiorgokat csak saját győzelmeik érdeklik, ők
mit sem törődnek azzal, hogy közben elpusztítják ezt a földet!
Hideglelősen megborzongott, mert a következő gondolat még
jobban fájt, mint a korábbiak.
Lehet, hogy Brendon is közéjük tartozott! De ami talán még ennél is
rosszabb, Ashbar sárkányainak Őre támogatja őket, és mindenről tud?!
Fénymarék teljesen összezavarodott. Annyira elmerült sötét
gondolataiban, hogy közben nem is hallotta Xojertha és Jarden
szavait Csak távoli duruzsolásnak tűntek azok a szavak. Végül az
aranysárkány elégedetlen, követelődző morranása térítette vissza a
jelenbe.
– Nos, Jarden nagyúr, nem kívánom, hogy dönts, ha nem érett
még meg benned a döntés magva. De tudnod kell, sokáig már nem
halogathatod, mert közeleg az idő, amikor mindenkinek szint kell
vallania.
Xojertha Fénymarékhoz hajolt, s egész közelről bámult rá.
– Mily hallgatag lettél, gyermek! Megtudhatnám végre, miért
jöttél? Mit kerestél?
Fénymarék holt sápadtan állt előtte.
– Jöttem, mert azt hittem, jönnöm kell! Jönnöm, hogy
figyelmeztesselek téged a veszélyre, amelynek titkáról egy varázslat
során értesültem. De most már látom, feleslegesen tettem meg ezt
az utat. Már látom, te és a kiorgok épp úgy részei vagytok ennek a…
– hirtelen felindultságában nem találta a megfelelő szót. – Ennek a
cinkos összeesküvésnek, az örök torzsalkodásnak, amit egymás ellen
folytattok, és ami Crymhoon népeinek békés életét dúlja fel
minduntalan. Mert ti, sárkányok mindig csak önmagatokkal
foglalkoztok, ármánykodtok, csatáztok, s közben nem figyeltek fel
rá, hogy elpusztítjátok mindazt, amiért élni érdemes e
birodalomban! Én azt hittem, Ayostion lelkének megmentése
számodra fontos lehet! Azért keltem útra, hogy figyelmeztesselek a
veszélyre, amely őt fenyegeti. De most be kellett látnom, mekkorát
tévedtem! Mert most értettem csak meg, hogy te magad vagy az, aki
irányítod e dolgokat. Most már tisztán látom, milyenek a kiorgok, s
milyen Ashbar sárkányainak Őre!
– Úgy? – mennydörögte a sárkány. – Tehát te látod? Te tudod?
– Igen! – nézett fel dacosan a lány az aranysárkány szemébe. –
Már tudom, hogy elpusztítottátok az egyszarvút, s vele ezt a földet,
amely virágzó és gazdag volt egykoron! Most értettem csak meg
igazán a látomás valódi jelentését! Figyelmeztetni jöttem, s most
kiderült, épp ahhoz fordultam segítségért, akitől megvédeni kellene
ezt a földet!
– Ahhh! – prüszkölte a sárkány, és akkorát csapott haragjában
farkával a padlóra, hogy beleremegett az egész vár. – Nem látsz te
semmit, Yeloy! Nem tudsz te semmit! Pedig neked valóban látnod
kellene! LÁTNOD! De te csak nézel!
Xojertha olyan mérges tekintettel meredt rá, hogy Fénymarék
botladozva hátrált pár lépést, de azért továbbra is dacosan
összeszorított szájjal meredt fel a sárkányra.
– Xojertha, kimondtam, amit gondolok, s látom, amit látnom kell,
s amit érdemes!
Az aranysárkány bosszúsan nagyot fújt a levegőbe, láthatóan
komoly erőfeszítésébe került, hogy lehiggadjon.
 – Azt ajánlom Ayostion-Qery Yeloy, több tiszteletet mutass
mások iránt! Főként, ha azok nagyobbak és hatalmasabbak nálad!
Rád férne egy komoly lecke, gyermek, alázatból és megbocsátásból,
tisztánlátásból és bölcsességből egyaránt! Tehát te látod, amit látni
érdemes? Micsoda nagy szavak! Csak nehogy későn döbbenj rá, hogy
amit valóban látnod kellett volna, az karnyújtásnyira volt előtted,
miközben te a hegyek ormát figyelted szüntelen! Akkor most
mondd, mit látsz? – morranta oda még mindig mérgesen. – Mi van
előtted?!
Fénymarék zavartan pislogott a lába elé, de ott csak Susogó
ücsörgött az iszákja mellett
Nincs itt semmi, akarta mondani, de még a száját sem nyithatta ki,
mert Xojertha máris letorkolta.
– Ahh! A lábad előtt! Tán nem látod? Hisz’ ott mocorog!
– Susogóra gondolsz? – hunyorgott felé értetlenül Fénymarék.
– Szóval Susogó? Elég szokatlan név… azt mondd, mit látsz!
– Egy apró, feketebundás lényt, a faját nem tudom meghatározni,
én adtam neki nevet…
– Ennyi? – háborgott Xojertha. – Fekete meg szőrös?
– Beszél hozzám – bökte ki végül a lány.
– Bahh! – prüszkölt elégedetlenül a sárkány. – Megnézted
sokszor, igaz? Nézted mindig, csak épp nem láttad! Akkor végre
most nézz mögé!
– Mögé? – Az ifjú boszorkány teljesen értetlenül állt, forrna sem
volt, mit akarhat tőle az Oltalmazó? .
Xojertha már láthatóan lehiggadt, és most nagyon figyelmesen
nézte a lányt.
– Láttad a barlangomat? – tette fel a kérdést.
– Bhromsban, a palotában? Igen, láttam.
– És milyennek láttad?
– A barlangod egy erdő mélyén áll, hatalmas fák veszik körül. De
azok a fák élnek, én láttam az arcukat, éreztem a gondolataikat. S
odabent, a barlang színes cseppkövekkel van teli, édes illatokkal,
lebegő álmokkal és maga a mágia hullámzik, csordogál, virágzik
benne. Csodálatos!
– Ha ezt mind láttad, mert jól láttad, akkor hogyan lehetséges,
hogy nem látsz az állatkád mögé?
Fénymarék erősen törte a fejét, oly nyilvánvaló volt, hogy
Xojertha valamire fel akarja hívni a figyelmét, rá akarja vezetni a
megoldásra, és azt szeretné, ha Fénymarék maga ébredne rá a
valóságra.
De mi baj lehet Susogóval? – töprengett, és sehogy sem értette a
dolgot
– Brendon azt mondta nekem – szólalt meg végül –, hogy Susogó
egy ajándék. Szó szerint ezt mondta: Vigyázz Susogóra! Értékes, de
veszélyes ajándékot kaptál Ő Szruhanna ajándéka. Erős mágia, védelmező
varázslat köti hozzád.
– Örülök, hogy végre eddig eljutottunk! – szusszanta az
aranysárkány. – Ez már valami. S mit mondott még?
– Azt is mondta, hogy Susogó emlékeiben ott van Szruhanna
képe. És még azt is, ne bízzak meg Susogóban, mert szerinte
Szruhanna irányítja Susogó tetteit.
A hatalmas aranysárkány csendesen hümmögött, mormogott
ennek hallatán, de nem szólt semmit.
– Azonban én nem fogadtam meg a tanácsát – folytatta
Fénymarék. – Nekem Susogó az egyetlen, igaz barátom!
– Na de, aranyom! – méltatlankodott Truh csendesen.
– Jó, talán nem az egyetlen, de én feltétel nélkül megbízom
Susogóban, ő még sosem hagyott cserben, és…
– S szerinted bölcs dolog ez? – Xojertha egész közel hajolt hozzá,
figyelmesen bámult bele a lány szemébe. – Szerinted bölcs dolog
figyelmen kívül hagyni egy kiorg tanácsát? S főként Brendonét?
– Talán nem… de vajon bíznom kell-e a kiorgok szavában?
 – Én nem ezt mondtam. De azért megfontolhatnád Brendon
szavát! Ő nem beszélt soha feleslegesen. S ha bölcsen átgondolod
figyelmeztető szavait, akkor bizony sok kellemetlenségtől -
oln'mélhetted VOlna mamd

– Azt kívánod tőlem, hogy ezentúl ne bízzak Susogóban?

– Én nem ezt mondtam! De mindig tudnod kell, kit fogadsz
bizalmadba! Mert ki is ő neked?
– Nem tudom. Teljesen összezavarsz…
– Nem jó válasz! – mennydörögte Xojertha. – Nem jó! Nézz mögé!
Mondtam már!
Fénymarék bizonytalanul Truh és Jarden felé pislogott, tőlük
remélve valami segítséget, de a törpe arcán teljes értetlenség ült, s
valószínűleg még annyira sem értette, mi folyik itt, mint
Fénymarék. Jarden pedig rezzenéstelenül meredt maga elé, s most
is, mint mindig, a megközelíthetetlenség álarca mögé bújt. A kiorg a
tőle telhető legkiismerhetetlenebb tekintettel figyelte az események
eme különös alakulását. Fénymarék azért gyanította, hogy a látszat
ellenére fölöttébb kíváncsi lehet, mert az, hogy Xojertha így
viselkedjen egy ifjú boszorkánnyal, bizony nagyon is
elgondolkodtató lehetett számára.
– Azt mondtam, nézz mögé! – morranta az Oltalmazó, hogy ismét
magára vonja Fénymarék figyelmét – S nem azt, hogy nézz a hátad
mögé!
Xojertha dühösen megemelkedő hangjába azért vegyült egy
árnyalatnyi derű is, legalábbis Fénymarék nagyon remélte, hogy
ígybvan.
– Nézem! – vágta rá gyorsan, és Susogora meresztette a szemét.
A moa-moa továbbra is nyugodtan ült a lába előtt, s Fénymarék
továbbra sem látott rajta semmi különöset. Susogó épp olyan volt,
mint máskor. Élénk, fekete gombszemekkel pislogott a világba,
nedves orra szimatolva járt fel s alá, hegyes füle éberen itták
környezete apró zajait
– Látod már? – sürgette Xojertha.
Fénymarék reményvesztetten nézett fel a hatalmas sárkányra,
tekintete ezt tükrözte: mit is kellene látnom?
– Ayostion-Qery Yeloy – kezdett bele az Oltalmazó láthatóan
minden türelmét összeszedve. – Te, aki láttad barlangomat, amit
csak azok láthatnak, akik részei a sárkánymágia tengerének, te, aki
láttad Ornon várának mélyből feltörő hatalmát, s te, aki
szembenézhettél a Tuelben hömpölygő sárkányok szellemével, és
látni tudtad a Krosium romjait megülő védőmágia lényegét, valóban
nem látod meg apró barátod mögött a valóságot?
Fényességes Xojertha, tudom, hogy azt várod tőlem, lássak:
valamit, ami számomra nem létezik, de eme képtelen vagyok
– Nem kérek lehetetlent! S ha jobban figyeltél volna eddig rám,
már rég megértetted volna, mi az, amire fel akarom hívni a
figyelmedet! Gondolkozz, Yeloy! Minden apróság fontos lehet!
Fénymarék nem adta fel, gondolkozott és gondolkozott,
végigpergette maga előtt az események hosszú láncolatát attól a
pillanattól fogva, hogy a vén akáciafa gubancos gyökerei között
rátalált a félholt apróságra, akit egy kerecsensólyom ragadott el
vackáról.
– Én Susogót mindig csak Susogónak látom… mindig… Mindig!?
– hökkenve nézett fel a sárkányra. – Vagy talán éppen ez az, amire
fel akarod hívni a figyelmemet?
Xojertha szeme végre elégedetten villant fel.
– Folytasd!
– Amikor Bhromsban, a palotában be akartunk jutni a
Bíbortrónhoz az Igazság Termén keresztül, s én egyszerre láttam a
palota falait és a barlangodat, az oszlopokat és a fákat, a trónterem
bronzveretes ajtaját és a barlang bejáratát, s ez a két kép, ez a két
valóság oly zavarosan vetült egymásra, hogy alig tudtam kibogozni
őket… csak egy volt biztos mindkét látomásszerű képben! Egyetlen
egy! Susogó mindkettőben ott volt, s mindkettőben Susogó volt!
Az aranysárkány elégedetten szusszantott, és hátrább húzta
hosszú, fénylő, pikkelyes nyakon ülő fejét. Nem szólt, mint aki arra
vár, hogy Fénymarék tovább vigye e gondolatokat, s maga találja
meg a következtetéseket, amelyek az elhangzottakból következtek
– Susogó mindkét valóságban Susogó volt – mélázott tovább a
kérdés fölött a lány. – De hogyan lehetséges ez?
– Csak úgy – szólalt meg ekkor Jarden, aki láthatóan szintén a
kérdésen töprengett –, hogy mindkét valóság a sajátja.
Az Oltalmazó nem mérgesedett fel azon, hogy a kiorg
Fénymarék helyett fejtette meg a rejtvényt. Sőt, mintha elégedett
lett volna azzal, hogy Jarden is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Úgy bizony! – bólogatott Xojertha. – S ez a gondolat messzire
vezethet minket! S te, Wlanseraf-Treboah Jarden, látod-e, ami
mögötte van?
– Ahogy Yeloy, úgy én sem látom, bölcs Xojertha! – hajtott fejet
az Oltalmazó előtt. – Ez a kis állat minden bizonnyal több, mint amit
eddig róla feltételeztem.
– Brendon nem tévedett, jól látta, amit látott! De vajon te is
látod-e már, Yeloy? Emlékszel-e még, ki nyitotta meg számodra
Bhroms Nardzsin Kapuját? Ki vezetett téged annak idején a Qery
klán földjére, Krosium, s a Könyv közelébe?
– Susogó csak segített…
– Valóban? S ki győzte le az avaragh erejét? Kinek a segítségével
szabadultál meg S’almeynától? S vajon ki az, aki azóta is szembeszáll
Ashbar első sárkányával, ha életed s lelked ellen tör? S vajon ki volt
az, aki megmutatta, hogyan nyisd meg az Isilit kapuját, amely
Ornonba vezetett? S ki segített, hogy abból a tálból, amely fogva
tartott, kiszabadulj? – Xojertha szusszanva sorolta érveit –
Szruhanna értékes ajándékot adott neked, azonban nagyon
veszélyes is lehet egy ilyen barát! Főként, ha az iránta érzett
szeretet elhomályosítja benned a tisztánlátást!
– Mindez csak véletlen – dünnyögte Fénymarék nem nagy
meggyőződéssel.
– S az álmaid, Yeloy? Vagy tán már megfeledkeztél róluk? Tudod,
azok a különös álmok, azok a látomások, amelyek olyanok, mint
Szruhanna látomásai. A fájdalom, amit érzel, olyan, mint az övé, a
kín olyan, mint az övé. De vajon honnan származnak ezek az álmok
a fejedben? S vajon miből születtek meg Szruhannában?
– Ez az Átváltozás hatása lehet – mondta ki hangosan Fénymarék
rejtett félelmeit –, de ennek semmi köze sincs Susogóhoz!
– Biztos vagy abban, hogy nem függnek össze a dolgok? Talán azt
hitted eddig, az Átváltozás belőlem származik? Én irányítom? Azt
hitted, én adtam a kínt, amely meggyötörte Szruhanna testét? Én
formáltam át anyádat azzá a fegyverré, amellyé válnia kellett?
– Nem tudom, Fényességes, honnan is tudhatnám?
Az aranysárkány hümmögött és mormogott, végül megrázta
fejét, nem haragosan, inkább belenyugvóan, majd így szólt:
– Akkor hát kövessetek, mutatok nektek még valamit.
Termeken és folyosókon siettek az aranysárkány nyomába.
Xojertha igen csak gyorsan mozgott, sebesen kellett kapkodniuk a
lábukat, hogy ne maradjanak el mögötte, végül egy nagy csarnok
kitárt ajtaján túl végre meglassúdott kicsit.
– Itt van! – intett az Oltalmazó fejével a szemközti fal színes
freskója felé. ,
Fénymarék ámulva lépett kissé beljebb. Ez a csarnok az egész
középső torony keresztmetszetét felölelte. S a falakat végestelen-
végig festett képek borították. Még sosem látott ekkora képet,
betöltötte az egész fal felületét, s felfutott a mennyezetre is. A kép
életnagyságú sárkányokat ábrázolt. A sárkányok kitárt szárnyakkal
repültek, de oly élethűen voltak megfestve, hogyha kiröppennek a
falból, és szálltak volna tovább, Fénymarék akkor sem lepődött
volna meg ezen.
– Oh! – Jarden elhaló hangja nem csak meglepetést tükrözött, de
fajdalom is lapult a mélyén.
– Emlékszel hát? – kérdezte őt Xojertha.
A kiorg tisztelettel hajtott fejet a sárkányok felé.
– Ismertem valamennyit!
– A freskó azután készült, hogy Ayostion magára maradt e falak
között. Ők a Qery klán sárkányurai – mutatott a falakon szárnyaló
sárkányok felé. – Ayostion e termet a múltidézés termének is
nevezte. Amikor magányosnak érezte magát, eljött ide, hogy
testvérei és rokonai között lehessen ismét. Megosztotta velük
gondjait. De vajon festett képekhez beszélt csupán? – pillantott
Fénymarék felé.
– Olyanok, mintha élnének.
Az ifjú boszorkány borzongva állt a csarnok közepén. Felette,
körötte tucatnyi sárkány. S ha lehunyta szemét, s önmagába
pillantott, érezte, ahogy ezek a gigászi testek megmozdulnak, s
szárnyaik élettel telin remegnek, ahogy a szél lágy hullámait
meglovagolják. Fénylő, pikkelyes fejük a lány felé moccan, és
szemeik élettel telin pillantanak le rá. A mágia lágyan vibrált e
falakban, édes, nehéz illatával körbeölelte őt, s ahogy figyelte a
sárkányok röptét és magába szívta a hullámok üzenetét, már
körötte suhogtak azok a szárnyak, a lelke körül, és hallhatta
önmagában a sárkányok érces hangú szavának távoli visszhangjait
– A Qery klán sárkányai itt vannak! – pillantott fel rájuk
áhítattal. – Szellemük uralja ezt a termet!
– Úgy, hát látod őket! – bólogatott elismerően Xojertha. – S nem
pillantasz meg itt semmi furcsát?
Fénymarék jobbra-balra nézelődött, a kör alakú terem hatalmas
volt. Lassú léptekkel haladt a falak mentén a sárkányok büszke
röptét csodálva. Végül csak megakadt valami oda nem illőn a szeme,
a hatalmas sárkánytestek között egy apró lény körvonalai is
feltűntek. Egy különös kis lényé, amely a sárkányok között repült. A
kis boszorkány még közelebb lépett a felhoz, és azt a furcsa, nem
sárkányformájú lényt vizsgálta, aki virgoncan, csapongva
bukdácsolt, a higgadt méltósággal szálló gigászok között Egy apró
testű, fekete színű, fekete szárnyú teremtmény volt előtte, akinek
bundás hátán fehérezüst csík virított.
– Susogó!? – lépett ámulva még közelebb Fénymarék. – Én most
már semmit sem értek! Hogy kerül egy Susogóhoz hasonlatos lény a
sárkányok közé?
– Amit látsz, az egy xynoran. – Az aranysárkány lassú
mozdulatokkal közelebb lépett Fénymarékhoz, s együtt bámultak a
magasba. – Szruhanna annak idején gyakran elkísért ide, s mindig
szeretett itt állni, s nézni, ahogy a sárkányok röpülnek az égen,
azonban mind közül a xynorant kedvelte leginkább.
– De mi az a& xynoran?
Xojertha nagyot szusszant, de nem válaszolt, csak tovább
bámulta a magasban szárnyaló alakokat. Jarden azonban elé lépett
és hitetlen csodálkozással kérdezte:
– Egy xynoran? És épp itt? De Xojertha!
– Így van! – morranta az Oltalmazó, és szeme dühösen meredt
Jardenre. – Magad is láthatod! Igaz, a Qery klán sárkányainak
távoztával mindez feledésbe merült, s csak ez a terem és ez a freskó
őrizte tovább emlékét.
– Na de…
– Mondom, feledésbe merült! – horkantotta az aranysárkány, és
ismét rámeresztette zöldarany szemét a kiorgra.
Jarden biccentett, mint aki tudomásul veszi az Oltalmazó szavait,
arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeket, de nem firtatta tovább
a dolgot
– Jó, de mi vagy ki az a xynoran? – értetlenkedett tovább
Fénymarék.
 – Egy Sárkányvirág – mormogta Xojertha.
– Miiii?
– Vedd elő a Könyvet és olvasd! – utasította Fénymarékot az
Oltalmazó, s a lány szó nélkül engedelmeskedett.
Előhúzta iszákja mélyéről legújabb kincsét, az Aranysárkány
Kódexét, majd zavartan feltekintett az aranysárkányra. Vajon hol
kell kinyitnia? De sem Xojertha, sem Jarden nem figyelt rá,
mindketten a gigantikus freskót bámulták, a fal felületről letekintő
sárkányokat. Rég halott barátokat, ellenségeket.
– Olvasd! – morranta az aranysárkány türelmetlenül.
S Fénymarék legnagyobb csodálkozására, ahogy ismét letekintett
a kezében tartott Könyvre, az már nyitva állt. Már meg sem lepődött
azon, hogy a lapok sebesen peregtek benne, maguktól suhantak
előre s hátra, mintha egy láthatatlan kéz sietős mozdulatokkal
keresne bennük valamit végül elnyugodtak a halványzöldszínű
lapok, s rajtuk a smaragdzöld betűk hívogatón tárták fel titkukat.
A lány megköszörülte a torkát es belekezdett:

„Most, ahogy a kezemben tartom a tükröt, mennyire egyszerűnek

látszik a megoldás: össze kell törni! De amikor feladatul kaptam, hogy
válasszam szét az igazságot a hamisságtól, mennyire lehetetlen feladatnak
is tűnt létrehozni?!
Azonban az Oltalmazó bizonyára látta, mennyire elveszettnek érzem
magam. Tudta, hogyha nem terel vissza a helyes útra, örökre elveszem.
Sokkal tartozom neki ezért!
Az Igaz Szó Tükre, amit Jugshajga álmának neveztem el, azért
születhetett meg, hogy megmentse egy ember lelkét. Megalkotni csak egy
újabb feladat volt, egy feladat a sok közül, amivel Xojertha bízott meg, hogy
új dolgokat tanulhassak és tapasztaljak meg általa.
S most egy újabb nehéz feladat hárul rám. Döntenem kell a Tükör
további sorsáról. Vagy el kell pusztítanom, vagy el kell rejtenem. Nehéz
döntés, mert még meg sem született életek és remények függhetnek tőle.
 Úgy tűnhet, teremteni mindig nehéz és pusztítani könnyű. De csak első
pillantásra tűnik ez oly könnyűnek!
A döntés ismét az enyém!
De elpusztítani azt, amihez egykor hozzákötöttük a lelkünket, fölöttébb
kínkeserves dolog. Mert Jugshajga álma a legmélyebb kétségbeesés
időszakában született, akkor, amikor már nem hittem, hogy léteznek még
holnapok.
Milyen rég volt az a nap. Mennyi zavar és félelem élt akkor még a
szívemben. Önmagam okoltam mások bűneiért. Bhroms uralkodójának
neveztek, de valójában nem uralkodtam én senki felett, legkevésbé
önmagam felett. Heteken keresztül csak hevertem az ágyban, bámultam
magam elé, mint egy tébolyodott, s nem voltak már értelmes gondolataim.
Azt hiszem, ez volt életem mélypontja. Csalódtam mindenben; szeretetben,
életben, emberekben. Brendon ellopta tőlem az egyetlent, akiért élni
érdemes lett volna, magával ragadta Yeloyt a karjaimból, s egy számomra
ismeretlen cél érdekében feláldozta Jutren oltáránál.
S hogy ne maradjanak bennem kétségek, eljött hozzám egy viharos
éjszakán, és elmondta, mit cselekedett. Aztán elment… örökre elhagyott.
Csak kegyetlen átkaim kiálthattam utána, de amit Brendon maga után
hagyott a szívemben, az maga volt a sötét gyűlölet. S ez a gyűlölet bennem
a kiorgok ellen fordult. Ó, ma már nem tudom, vajon Brendon akarta-e így,
vagy Xojertha intézte a háttérből a dolgokat. Még ez is meglehet. Hiszen
ismerem már annyira az Oltalmazol, hogy tudjam, nem okozhatott
lelkiismeret-furdalást számára, hogy elpusztítson egy gyermeket, mert Ő
mindig továbbnéz, messzebbre lát, és súlyosabb dolgokban dönt, mint mi,
emberek. S egy aprócska emberi élet feláldozása csak feledhető része
örökkön változó, mozgásban lévő terveinek.
Nem tudom, ma már nem akarom megismerni a múltban elkövetett
tetteket. Csak azt tudom, hogy gyűlöltem a világot, Brendont, Önmagamat,
a kiorgokot a Finelt. Mindent és mindenkit! S csak azt tudtam biztosan,
kiorgokat akarok ölni! Kiorgokat! Sokat! Mindet, egytől egyig!
 Ezen a mélyponton Xojertha személyesen jött el hozzám. Azt hiszem, az
emberek között azon kevesek közé tartozom, akiknek sorsát egy sárkány
személyes ügyének tekinti.
Megadatott számomra a csoda, mert én mindig láthattam Xojerthát, a
hatalmas aranysárkányt. Már abban a pillanatban megpillanthattam őt,
amikor első alkalommal léptem be a trónterembe. Másokkal ellentétben,
akik Xojertha illúziójának foglyai, én nem a kupolás csarnokot pillantottam
meg magam előtt, hanem azt a hatalmas, cseppkődíszes barlangot, az
aranysárkány gyönyörű otthonát, ahol valójában Xojertha pihen és
álmodja immár ezredéve mágikus álmait. Én mindig tudtam, hogy mit
rejtenek a mágiával átitatott falak. Mindig tudtam, hogy Ő ott van velem,
tudtam, hogy amikor a Bíbortrónon ülök, valójában az Ő erős hátán
pihenek, s ujjaim nem a borvörös selyempárnákat simogatják, hanem az Ő
bársonyos pikkelyeit. Számomra Xojertha valóságos volt, mert megengedte
nekem, hogy átlássak az álmokon. S bár egy ember sosem mérhető össze egy
sárkánnyal, nekem mégis ő lett az apám, bátyám, tanítóm, szeretett
mesterem, s ami a legtöbb: igaz barátom.
Amikor Yeloy elvesztése miatti kétségbeesésemben őrült terveket
forgattam fejemben, Xojertha volt az egyetlen, aki képes volt rá, hogy
felrázzon kábult önsajnálatomból.
Eljött hozzám, áttrappolt a fogadócsarnokon, a folyósok során, s bedugta
hatalmas fejét hálószobám ajtajának boltíve alatt. Zöldarany szeme
mérgesen tekintett le rám, s morranva szólalt meg.
– Bhroms népe úrnőjére vár! Az Igazság Terme már hetek óta minden
nap megtelik, s a kérelmezők hadának zsibongásától nem jön álom a
szememre. Hol késlekedsz?
– Ültess mást a trónra, én alkalmatlan vagyok az uralkodásra.
– Hah! – szusszanta haraggal. – Valóban én is úgy látom, alkalmatlan
vagy rá, ha önmagad sajnálatával foglalkozol a néped helyett!
– Ők nem az én népem!
Még sosem láttam ilyen haragosnak, mint ebben a pillanatban.
 – Tőled várják a válaszokat! Benned van bizalmuk! S te megtagadod
őket? Cserbenhagyod azokat, akik életüket is készek feláldozni érted? Hát
valóban nem ők a te néped? Jól gondold meg a válaszod! – mennydörögte
felém.
Lassan felültem az ágyban, összekuporodtam, mintha azt reméltem
volna, sikerül olyan kicsire összehúzódzkodnom, hogy ezentúl már meg sem
lát. Vádló szavai azonban mélyen belém martak
– Méltatlan vagyok bizalmukra, mint ahogy a te bizalmadra is,
Fényességes Xojertha. Mert lásd, mi vagyok én? Csak egy törékeny ember,
aki még azzal a fájdalommal sem bír el, amit ostobán önmagának okozott!
Hogy vállalhatnám fel más emberek fájdalmait?
Xojertha sokáig nézett engem, tekintete mélyen a telkembe hatolt, de
én nem ellenkeztem, hagytam, hogy szelleme megmerüljön bennem. Nem
voltak előtte titkaim.
– A tolvaj mindkettőnket becsapott – rázta meg a fejét, s a mozdulatra
megremegett az ajtó boltíve. – De látom már, nem ez a te igazi bajod! Ma
este légy a barlangomban!
Egy ilyen kérésnek nem lehet ellentmondani, s este, amikor végre
elcsendesedett a palota, elindultam, hogy térdet hajtsak előtte…”

Fénymarék tanácstalanul pillantott fel, a betűk elfogytak a

szeme elől, és Ő nem tudta tovább lapozni a Könyvet, mert a lapok
minduntalan visszacsusszantak ujjai közül. De Xojertha nem várta
tőle a folytatást, mert halk szóval magyarázni kezdett
– Az anyád valóban eljött hozzám aznap este, ahogy kértem, s én
egy feladattal bíztam meg őt. Kíváncsi voltam, képes lesz-e rá, hogy
végrehajtsa. Tudni akartam, felkészült-e már a feladatra, amit neki
szántam. Azt reméltem, tanításom nem volt hiábavaló. – Xojertha
közelebb lépett a falhoz, oda, ahol az a kis lény, Susogó mása
szárnyalt a kék ég háttere előtt, s hosszan nézte a festményt – Nem
számítottam rá, hogy ily különös módon oldja majd meg ezt a
feladatot… Nem, erre még én sem számítottam, de ti, emberek néha
meglephettek még egy sárkányt is!
Fénymarék izgatottan toporgott mellette.
– De mi történt?
– A feladat egyszerűnek hangzik, de korántsem az. Azt kértem
tőle, válassza szét az igazat a hamistól. Te vajon meg tudnád tenni?
Fénymarék legnagyobb örömére Xojertha nem várta meg, hogy
erre a kérdésre válaszoljon, mert az aranysárkány egyből folytatta.
– Szruhanna egy tükörrel a kezében tért vissza, s az a tükör
valóban az emberek fülébe suttogta az igazságokat. De az igazság,
Yeloy… az igazság kétélű fegyver! A szavak sikamlósak és
kifordíthatóak, s az emberek lelke ingatag, fülük csak azt és csak
úgy hallja meg, amit hallani akarnak. Így lesz az igazságból
hazugság. A békességből békétlenség. Már akkor tudtam, az a tükör
sok baj forrásává válik majd. Hasznos holmi, de veszélyes! Ezért
kértem végül Szruhannától, hogy pusztítsa el, de mint tudjuk, végül
nem így döntött – csóválta fejét az Oltalmazó.
– Jó, de mi köze mindennek Susogóhoz? – türelmetlenkedett
Fénymarék.
– Inkább az a kérdés, mi köze a Tükörnek egy xynoranhoz?!
– Nekem fogalmam sincs!
Xojertha most a lány felé fordította a fejét, lehajolt hozzá, egész
közel tolva aranylópikkelyű pofáját az arcához.
– Nos, milyennek látod itt a képen a xynorant? Kicsinek?
Aprónak? Netán jelentéktelennek a hatalmas sárkányok vad
szárnyalása közepette?
Követelődzve morranta e szavakat, s meleg lehelete, amely fémes
illatú volt, olyan fújtatások közepette tört elő belőle, hogy
Fénymarék haja vadul lobogott, mintha viharos szél cibálná.
– Azt hiszem, igen. Apró és törékeny. Valóban nem értem, mit
kereshet ott közöttük?
 – Néha az apró hatalmasabb, mint a gigászok! Néha a
jelentéktelennek tűnő külső oly belsőt takar, mely színesebb s
gazdagabb, mint ezernyi élet összessége. Mert ez a Sárkányvirág
belőlünk van, és valamennyiünkből születik, s tán már akkor is
Nézett, amikor a sárkányok még öntudatlanul lebegtek a végtelen.
Talán már akkor is létezett, amikor a világfa ágai még kibomlottak,
hogy hatalmas, vörös szirmú virágaikban ringassa
sárkánymagvakat. Csak egy a biztos, amikor közülük egy feltűnik,
nagy változások várnak ránk! Már akkor tudtam ezt, amikor
Szruhanna visszatért azzal, hogy megoldotta a feladatot. A kezében
ott volt a Tükör, s az árnyékán, azon a belső lobogáson, mit a
lelkünk vet, már ott volt a jel, egy olyan jel, amit csak xynoran
ejthet. – Xojertha előrehajolt, feje szinte érintette a padlót, s egész
közel nyomakodott Susogóhoz. – S azóta csak vártam, vártam…
Mert az a valami folyton ott kísértett álmaimban… De a xynoran
olyan valami, amit még én sem láthatok tisztán. S bár a Yhermi
Álomhozók rendjébe tartozom, a Sárkányvirág által gerjesztett
hullámverést még én sem tudom elsimítani.
Susogó nagyot prüszkölt és hátát gömbölyítve hátrált kicsit.
Fénymarék zavart mozdulattal emelte fel a moa-moát. Nem félt
attól, hogy az Oltalmazó kárt tenne benne, de valahogy
biztonságosabbnak érezte, ha az aranysárkány hegyes fogsorától
távolabb tudhatja.
– Bocsáss meg, Fényességes, hogy ellent mondok neked, de
szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítasz egy ilyen kicsiny
lénynek, mint Susogó. Lehet, hogy nagyon hasonlít arra a különös
lényre ott a freskón. S én elhiszem, hogy a sárkányok valami
különleges képességet tulajdonítanak neki, de ő akkor is csak
Susogó és a barátom.
Xojertha most feljebb emelte a fejét, és türelmes tekintettel
nézett a lányra.
 – Mondtam már soha ne ess a szeretet csapdájába, mart elvakít!
Akkor találtál rá, amikor a Tükröt kerested! – Ez nem kérdés volt
részéről, inkább összegzése a történteknek. – Veled volt, amikor
Jugshajga álma elé álltál, s kérdéseket tettél fel neki.
– Igen, ez így történt
– De az Igaz Szó Tükre mindig csak egy lelket enged maga elé!
Susogó mégis veled lehetett
Fénymarék csak tanácstalanul vállat vont
– Susogó mindig melletted volt! Mindig, amikor történt veled
valami, ami új irányba mozdította az életed!
Xojertha ismét közel hajolt hozzájuk. Orra egészen Susogó
pofácskájáig tolakodott Olyan közel, hogy pikkelyei súrolták
Fénymarék kezét.
– Az Igaz Szó Tükre olyasmi, ami nem kerülhet avatatlan
kezekbe, s ezt Szruhanna is jól tudta. S bár elhagyta Bhromst, hogy
új utakon járjon, de nem hagyhatta hátra felelőtlenül a reá bízott
terheket. Az, hogy Susogó épp téged választott társául, Yeloy, az
nem lehet véletlen! Mint ahogy az sem, hogy te az ő segítségével
végül összetörted a Tükröt… épp úgy, ahogy Szruhanáanak kellett
volna tennie. Amikor Jugshajga álma összetört, akkor sok minden
megváltozott! Az igazság már nem válik el a hamistól, s nem is fog
mindaddig…
– Amíg újra össze nem illesztem a tükröt! – derült fel Fénymarék
arca.
– Úgy van! – Xojertha kissé morcosan mocorgott – Végre, hogy
eljutottunk idáig! Nem volt egyszerű rávezetni téged erre a
felismerésre.
– Ó, de hát ezt tudtam én is! Fényességes Xojertha, én épp ezért
akartalak felkeresni! – hadarta sietve. – Volt egy látomásom, egy
Galóca nevű vén boszorkánynál tett látogatásom során, és…
Az aranysárkány elégedetlenül nagyot mordul.t
 – Emberek, emberkölykök! De lassan tanultok! Pedig hogy szalad
az idő! Mennyi bajom lesz még veled, te lány, ha ennyire egyszerű
dolgokat sem ismersz fel egyből!? Még hogy Galóca!
Fénymarék pislogva meredt rá. Nem értette, mi lehet a baj, hol
hibázott már megint? Azonban az aranysárkány minden bosszúsága
ellenére láthatóan igen jól szórakozott valamin. Dohogott és
morgott ugyan, de szemei vidáman csillogtak rá, végül Xojertha
elváltoztatott hangon megszólalt.
– Én csak egy vénségesen vén vajákos vagyok, kedveském! –
nyekeregte, és épp úgy rázogatta a fejét, mint a vén Galóca anyó.
– Oh! – Fénymarék hátrált egy lépést, és a csodálkozástól
elkerekedett a szeme. – Galóca?!
– Erre igazán rájöhettél volna magadtól is!
Fénymarék csak nagyokat pislogott, és teljesen zavartan meredt
maga elé.
– De akkor mi végre volt ez az egész?
– Ki kellett onnan mozdulnod végre. Dolgod volt a világban,
gyermek.
– Dolgom?
– Úgy bizony! Mert mit is vágtál nem oly rég a fejemhez? Csak
nem holmi cinkos összeesküvéssel vádoltál? Azt róttad fel nekünk,
sárkányoknak, s tán nem is alaptalanul, hogy mi mindig csak
Önmagunkkal foglalkozunk, és puszta szórakozásból dúljuk fel ezt a
földet, miközben nem törődünk Crymhoon népeipek jólétével! De
még ha így is van, vajon mit teszel te, hogy változtass ezen? Egy
barlang mélyén kuporogsz, és önmagad sajnálod? Hah! –
berzenkedett az aranysárkány. – Mert könnyű ám megmondani
másoknak, Yeloy, mit, hogyan lenne jó, ha csinálnának, de valóban
cselekedni, tevőleg részt venni a dolgok jobbra fordításában, az már
sokkal nehezebb feladat! És soha ne felejtsd el: senki sem hibáktól
mentes, csak van, aki beismeri ezt, s van, aki nem!
Az ifjú boszorkány teljesen leforrázva állt ott.
 – Semmi értelme nem volt… az egész út hiába való volt… Én azt
hittem, hogy az egyszarvú bajban van, meg hogy Ayostion segítséget
kér, de akkor az egész csak egy álom volt… semmi értelme… semmi
– hajtogatta egyre.
– Bahhh! – dörrent rá Xojertha mérgesen. – Már megint kezded?
Mindennek van értelme! Mindennek! Mert minden tett vezet
valahová! Nincs oly dolog, nincs olyan cselekedet, aminek ne lenne
haszna, s amit ne fordíthatnánk saját javunkra! Ha végiggondolod,
hová jutottál ennek az utazásnak a során, magad is beláthatod
igazamat.
Xojertha fejét gyengéden a lány vállára fektette, épphogy
rátámaszkodott, de Fénymaréknak így is megbicsaklott a térde a rá
nehezedő súly alatt. A hatalmas aranysárkány halkan súgta oda a
fülébe.
– Köszönöm neked, hogy elhoztad őt!
– Susogót?
A sárkány türelmetlenül felhorkant
– Nézd! – Lágyan megtaszította a pofájával Jarden felé. – Látod
azt a férfit? Lassan megérik benne az elhatározás. S ebben neked
nagy szereped volt. Azt remélem, Wlanseraf-Treboah Jarden végre
új útra lép! S ez csak a kezdet!
Fénymarék csodálkozva bámult maga elé. Jarden és Truh
mozdulatlanul, merev tekintettel néztek a semmibe, mintha kővé
váltak volna. Mintha megállt volna számukra az idő!
S így is van! – döbbent rá hirtelen.
– Vannak szavak, amik csak neked szólnak, Yeloy – bólogatott
mellette Xojertha. – Szövetségest keresek.
– Szövetségest?
– Valakit, akiben megbízhatok, aki nem kiorg, de mégis érti,
tudja, mi folyik körülötte. Segíthetnél nekem!
 – Mit kívánsz tőlem, Fényességes Xojertha? Truh és Susogó a
barátom, s Jarden… Jarden nagyúr – igazította ki magát gyorsan –
nos, őt is megkedveltem az utazás alatt.
– Hmm, félted őket, még tőlem is? Ez kedvemre való. De igazad
van, Yeloy, mert amit kérek, az valóban komoly dolog, s nem is
veszélytelen! Tisztán akarok látni. Tudnom kell, mit várhatok a
klánoktól, akik odakint gyülekeznek, de ami még ennél is fontosabb,
tudnom kell, Jarden nagyúr miként dönt. Megfutamodik-e ismét
vagy legyőzi a félelmeit? A hét harcosnak vissza térnie Crymhoon
földjére!
– De miért oly fontos ez? A Hetek dolgát sehogy sem értem.
– Tanuld meg, Yeloy, ahhoz, hogy újat teremts, mindig fel kell
borítanod a régi rendet. Káoszt és zűrzavart kell szítanod, hogy
aztán abból letisztulhasson és kialakulhasson valami Új.
– De vajon ez az új, jobb lesz-e? Több lesz-e, mint ami előtte volt?
– Ezt biztosan nem tudhatod. Csak remélheted, hogy helyesen
mérted fel az időt, s valóban elérkezett a megfelelő pillanat, amikor
végérvényesen el kell törölni a múltat. Lásd, Crymhoon földje
megérett a változásra. Az ezeréves tespedésnek immár véget kell
vetni. S ami eztán jön… – Xojertha hosszan merengett – Tőlünk is
függ, milyen lesz.
– Tőlünk?
– Tőled, tőlem… a kiorgoktól.
– De a változás ígérete mindig félelmet szül.
– A dolgok akkor is változnak, ha nem veszünk róluk tudomást,
de nem mindegy, milyen irányban. Kezdetben pezsgett itt az élet. A
változások szele felkorbácsolta Crymhoon földjét, s jól volt ez így.
Mert a puszta fölött tomboló vihar szele mindig felszínre hozza, ami
a mélyben elrejtve lapul. A vihar a magasba szórja a magvakat épp
úgy, mint a pelyvát, de ami könnyű és silány, azt messzire fújja. A
szél tisztára koptathatja a holtak csontjait, de kitisztíthatja az
eltorlaszolt patak forrását is. S most nézz körbe ezen a földön, mára
már minden elnyugodott. A kiorgok elkényelmesedtek, tán sokan
bele is nyugodtak elkerülhetetlennek látszó sorsukba. De ez a lassú
tespedés nem tesz jót a világnak! Fel kell ébresztenünk a vihar
szelét, Yeloy!
– Én azt hittem eddig, Fényességes Xojertha, hogy a te feladatod
a rend védelme, Ashbar sárkányainak őrzése…
– Ó, igen! – morranta az aranysárkány. – Vigyáznom kell, hogy
ne léphessék túl a határokat, amiket számukra, kijelöltek. De nem
csak ez a feladata Ashbar sárkányainak Őrének! Mert nekem vissza
kell őket terelnem a helyes útra. Mint a jó pásztornak az
eltévelyedett nyájat. Ez az elsődleges cél, s nem a bosszú. Mert a
bosszú mindig öncélú, Yeloy! A bosszú önön törvényei szerint
mozog tovább, s tévútra visz! Hajszolása eltakarhatja előlünk az
igazi célokat. Soha ne felejtsd el, hogy mindennek mozogni kell,
mindennek pezsegni kell a világban, mert csak így különítheted el a
fényt a sötétségtől. Amit most magad előtt látsz, az csak egy szürke
massza. S nem látod az iszapos felszín mélyén megbúvó
gyöngyszemeket. Kavard fel a vizet, Yeloy, emeld markodba a
homokszemeket, szitáld át őket ujjaid között s tartsd oda a fénybe a
tenyered, s akkor látni fogod!
Fénymarék elképzelte magában, ahogy a vízben kotorászva
sárkánynagyságú és alakú gyöngyszemeket emel a fény felé… elég
bizarr kép volt! De az Oltalmazó, mintha csak olvasott volna
gondolataiban, jóindulatúan ismét közelebb hajolt hozzá, és
megbökte aranyló pofájával a mellét.
– Nem olyan nehéz az!
Az eddig világos terem most lassan sötétedni kezdett
körülöttük, elmosódtak a körvonalak, lassan elenyésztek és az égen
szárnyaló sárkányok alakjai belesimultak a sötétségbe.
– Remélem, emlékszel még, miről mesélt neked Galóca anyó?!
 – Az egyszarvúról mesélt és a hét harcosról, akiknek meg kell
járniuk a halál útvesztőit, hogy onnan visszatérve tiszta szívvel
állhassanak a seregek élére, amely felszabadítja majd ezt a földet.
– Úgy van! – bólintott bölcs tekintettel az aranysárkány. – De azt
az útvesztőt mindenkinek magának kell megtalálnia és bejárnia. A
sors mindegyiküknek külön utat szabott ki rá. Jardennek is rá kell
lépnie végre az ösvényére. De ha a hét harcos közül csak egyik is
eltéved, ha felkészületlen lesz, mikor szólítják őket…
Fénymarék borzongott, maga sem értette, miért szorítja össze
jeges félelem a szíva ettől a gondolattól. Ez végül is a sárkányok
dolga, nem az övé.
– Segítenél nekem ebben, Yeloy?
– Mit tehetnék én? Én csak egy boszorkány vagyok, Fényességes.
– Hmm – morranta rosszallóan a sárkány.
– Úgy érzem, ezzel elárulnám őt – keresett újabb kibúvót.
– Csak ráterelnéd a helyes útra.
– Fényességes Xojertha, miért oly sietős ez a döntés? Miért nem
hagyod, hogy Jarden nagyúr megérlelje magában ezt a dolgot?
– Gyakran nem tehetjük meg, hogy csak tétlen szemlélői
legyünk az eseményeknek. Vészesen fogy az idő, Yeloy. Nem az
enyém, hanem a kiorgoké! Egy újabb Nagy Ciklus végéhez érünk
hamarosan, s ha így maradnak a dolgok… ha semmi sem változik…
Fénymarék mélyet sóhajtott. Nehéz döntés előtt állt. Nem értett
magában elég erőt arra, hogy sárkányurak dolgaiba ártsa magát
Még akkor sem, ha Xojertha alkalmasnak tartja őt rá.
– Mit kellene tennem? – bökte ki végül.
– Úgy látom, jó hatással vagy Jarden nagyúrraa, ha a közelében
maradnál…
Fénymarékot nagyon meglepte ez a kijelentés.
– Még hogy én? Hiszen ki nem állhat engem!
– Ugyan! Csak te nem veszed észre a változás apró jeleit. De
Jarden nagyúrnak szüksége van rá, hogy egy ember megerősítse
benne a sóhajtásnyi-lények iránt érzett kötelességét. Mert ti
vagytok e föld, Yeloy! Mi, sárkányok csak urai vagyunk, de mégsem
birtokoljuk azt, mert a mi tekintetünk messzebbre néz, távolabbra
lát, figyelő tekintetünk a horizont peremén függ állandóan, így mi
kevésbé látjuk meg a mélyben zajló, apró cselekedetek összességét.
Sokat segíthetnél neki abban, hogy Jarden végre megtanulja
tisztelni és becsülni a sóhajtásnyi-lényeket.
– Én? – kérdezte döbbenten a kis boszorkány.
– Te. Tán nem tartod elég erősnek magad ahhoz, hogy
sárkányokat szelídíts?
Fénymarék elvörösödött a szóra, s arra gondolt, hogy Ashbar
sárkányainak Őre mindig mindenről tudomással bír.
– Maradj Jarden nagyúrral – kérte Xojertha. – Kövesd őt!
– Maradjak vele? – Még mindig nem értette egészen pontosan,
mit akarnak tőle.
Xojertha egész közel hajolt hozzá, halkan suttogta a fülébe,
mintha attól tartana, hogy bárki is meghallhatja titkos szavait.
– Ha elfogadod őt tanítódnak, akkor mindig a közelében
lehetsz… s majd kiderül a végén, ki tanít kit, s az is, hogy mire!
Az ifjú boszorkányt elképesztette ez az ötlet.
– Oh, én nem hiszem, hogy Jarden nagyúr vállalkozna erre!
– Ezt bízd csak rám – hunyorított rá a sárkány –, nagyon
meggyőző tudok lenni, ha akarok!
– De Xojertha, én nem akarok drakón pap lenni, sem shanob! Na
nem, az aztán soha többé! – rázta a fejét Fénymarék.
– Nem is kell! Te más vagy, több vagy, de tanulnod kell, Yeloy, ez
is tagadhatatlan. Még jól is járnál ezzel a lehetőséggel.
– Nem érzek magamban elég erőt hozzá.
– Menni fog, Fény Gyermeke!
– De hisz’ nem én vagyok! – kezdett tiltakozni egyből.
Xojertha figyelmesen várta, hogy a lány végiggondolja a
dolgokat.
 – Nem én – rázta meg a fejét egyre jobban elbizonytalanodva
Fénymarék. – Jakshjalang is ezt mondta…
– A sárkányok gyakran nem mondanak ki dolgokat, főként, ha
úgy érzik, nem jött még el az ideje. De egy biztos, kell egy alkalmas
személy!
– Kereshetnénk valakit… – próbálkozott Fénymarék-
– Kereshetnénk – hümmögte bólogatva az aranysárkány. – De
nem lesz ám könnyű! Mert gondolj csak bele, valaki olyat kellene
találnunk erre a feladatra, aki mesterien ért a bajkeveréshez. Aki
elég makacs, kitartó és öntörvényű ahhoz, hogyha kell, akár fejjel
rohanjon a falnak. Aki mindig úgy cselekszik, ahogy senki sem
számit rá, és ezzel nem csak ellenségeit, de még barátait is sikeresen
összezavarja.
– Fényességes Xojertha! – hajtotta le szégyenkezve a fejét
Fénymarék –, most gúnyolódsz velem?
– Hm, csak nem magadra ismertél, gyermek? De nem gúnynak
szántam szavaimat! Azt akarom, hogy megértsd, annak a viharnak a
gyújtópontjába kell egy kicsinyke örvény. Picinyke. Sem nagyobb,
sem kisebb, mint egy ember lelke. Ha megtaláltam ezt a lelket,
tanítom őt, s végül a hátamra veszem… tudod, mit jelent ez?!
– Bhroms trónját?
– Úgy ám!
Fénymarék zavartan ráncolta össze a homlokát, megint úgy
érezte, teljesen összezavarodott.
– És Kerwin der Ruhn? Ő mit keresett a hátadon?
– Ő csak egy apró kitérő volt, egy felejthető emlék, de szükségem
volt rá, még ha nehezemre esett is elviselnem jelenlétét
palotámban… azonban nélküle sosem tanulhattál volna meg valami
nagyon fontosat!
Fénymarék hitetlenkedve bámult fel a hatalmas sárkány
zöldarany szemébe.
 – Nem értem, Fényességes! Azért ültetted Kerwin der Ruhnt a
trónra, azért hagytad, hogy hosszú évekig garázdálkodhasson
Bhromsban, hogy… hogy én…
– Olyasmit kellett megmutatnom neked, Ayostion-Qery Yeloy,
amit csak általa mutathattam meg! A félvér alkalmas volt arra a
szerepre, amit neki szántam. A kérdés csak az, valóban
megtanultad-e a leckét?
Fénymarék hosszan eltöprengett a válaszon.
– Megtanultam, hogy vannak pillanatok, amikor csak
önmagamra támaszkodhatok, s megtanultam azt is, hogy akit
ellenségnek hiszünk, s el akarunk pusztítani, az néha fontosabb
lehet, mint saját életünk.
Xojertha elégedetten morrant és nyújtózkodva átmozgatta
izmait. Fénylő pikkelyei halk csikordulásokkal csusszantak a
márványborítású padlón.
– Örülök, hogy benned S’almeyna emberére akadt, s örülök, hogy
végül te is megtaláltad őt! El kell ismernem, Brendonnak igaza volt!
De vajon segítesz-e nekem most ebben az újabb
sárkányszelídítésben?
Fénymarék tudta, hogy a csend, ami körbeöleli őket, csak
Xojertha varázslatának köszönhető, s valójában odakint vihar
tombol, hatalmas, mágikus vihar, amit sárkányurak tucatjainak
indulata korbácsolt fel. Törékenynek és aprónak érezte magát
ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Hisz’ ő csak egy apró sóhajtásnyi-
lény, egy kis lápi boszorkány, akinek semmi keresnivalója itt, akinek
se tudása, se hatalma, és akinek egyetlen fegyvere az önmagába
vetett dacos hit. S vajon mire elég ez? Mire?
– Vannak odakint néhányan, akik csak arra várnak, hogy
lecsaphassanak rád. S a mohó vágyak mindig hibákat szülnek! – Az
Oltalmazó zöldarany szeme cinkos mosollyal villant a lány felé. – De
ha te veszélybe kerülsz, talán még Jarden nagyúr is dönteni tud
végre.
 Fénymarék arcán ravaszkás mosoly vibrált át, amikor végre
megértette, miféle szerepet szán neki Xojertha. A feladat igazán
kedvére való volt.
– Fényességes – biccentette meg fejét egyetértően – te is úgy
gondolod, hogy csalinak jó leszek?!
Az aranysárkány elégedetten bökte meg a pofájával, s hosszú,
villás nyelve szisszenve ízlelte meg körötte a levegőt.
– Tökéletes! De nagyon vigyázz magadra, Fényvirága! Ez a
játszma cseppet sem veszélytelen!
Az aranysárkány farkával hatalmasat csapott a padlóra.
Döndülve rázkódott meg kötöttük minden. Az idő visszazökkent
helyére, és úgy robogott tovább, mint egy szédült iramban száguldó
szekér. Fénymarék még látta, amint Truh megmoccan, kábán pislog
egyet, és látta, ahogy Jarden felé fordítja a fejét, de aztán minden
összezavarodott. Forgószél kapta fel a testét. Vad szelek cibálták,
röpítették ismeretlen céljuk felé, és mindent elfedő sötétség borult
az agyára.

9. Qreswet várának sárkányai

A teste durván hozzácsapódott valamihez, és miközben még

métereket csúszott odébb a síkos kövezeten, jó alaposan beverte a
fejét. Pár pillanatra talán még az eszméletét is elvesztette.
Fénymarék kóválygó fejjel ült fel, igyekezett szanaszét szaladt
gondolatait összeszedegetni, és eközben megpróbálta sorba
rendezni mindazt, ami korábban velük történt. De minden olyan
zavarosnak tűnt, Xojertha feltűnése, az aranysárkány hozzá intézett
szavai, az egész különös beszélgetés Jardenről és a Hét Harcosról,
mintha csak egy újabb, valószerűtlen álomban járt volna az imént.
 Fénymarék a fejét rázogatta, hogy kitisztuljon a látása és a
hallása.
Elaludtam volna? – pislogott körbe. Álmodtam volna ismét?
Sehogy sem tudta eldönteni. Hunyorogva emelte fel a fejét,
arcára hideg esőcseppek hulltak, jeges szél rángatta a ruháját.
Felette fekete viharfelhők táncoltak az égen. A felhők az égbolt
pereméig húzódzkodtak, s csak egy vékony, alig tenyérnyi sáv
világított körben. A nap már alábukott a horizonton túl, s búcsúzó
sugarai kísérteties fényjátékkal festették meg a felhők hasát
Varázslatosan szép volt az égi tünemény, de ugyanakkor
hátborzongatóan félelmetes.
– Hol vagyunk? – hallotta meg ekkor Truh nyöszörgését jobb
felől.
A törpe hozzá hasonlóan kábán bámult maga elé, mint akit jól
fejbe vertek. Susogó riadtan szimatolgatott köröttük, orrával
bökdöste őket, hosszúszőrű bundája máris lucskos volt a zuhogó
esőtől. Amikor a moa-moa látta, hogy mindketten felülnek,
nekiiramodott és hangos nyiffantások közepette hívta maga után
őket.
Melegkéz siet! Zöldi ssahhhsaragghh!
Fénymarék szédelegve indult meg Susogó nyomában a földön
fekvő kiorg felé. Jarden teste egy szakadék peremén lógott, csoda
volt, hogy még nem billent alá Fénymarék lábai előtt szédítő
mélység nyílott, ahogy Jarden fölé hajolt. Sietve beljebb rángatta a
kiorg testét, s miközben letérdelt, hogy megvizsgálja, tekintete
végigsiklott az őket körülvevő tájon. A szakadó esőn keresztül is jól
láthatta, hogy a közelben két fényes, ég felé törő torony ágaskodik, s
ahogy kíváncsi tekintettel lassan körbefordult, a sima plató
túloldalán felfedezhetett másik két tornyot is.
Csak ebben a pillanatban rendeződött össze benne a kép arról,
hová kerültek. Qreswet központi tornyának ormán ücsörögtek.
 – Jarden! – rázta meg hevesen a kiorg vállát, fogalma sem volt,
mi történhetett vele.
– Mit gondolsz, aranyom, él még? – hajolt a kiorghoz Truh
– Nem tudom! Olyan, mintha aludna.
– De vajon hogy kerültünk ide?
– Fogalmam sincs! De nagyon nem tetszik ez nekem! Truh,
kérlek, menj és nézz körbe, hogyan tudnánk lejutni innen! Nem
maradhatunk itt örökre.
– Nem bizony! – morogta a törpe. – Nézz csak arra, a szárazföld
felé! Te is látod, amit én?
Fénymarék lassan felállt, és a szemét meresztgette, de nem
kellett sokáig erőltetnie sem a szemét, sem a képzeletét ahhoz, hogy
rájöjjön, mire akarja felhívni figyelmét a törpe. A felhők alatt
tucatnyi sötét árny lebegett.
– Közelednek? – kérdezteTruht.
– Nagyon úgy tűnik!
Bal kézfejében sürgető figyelmeztetés kelt életre, forróság áradt
a testében. S’almeyna harcra készen ébredezett, s ez bizony nem sok
jót jelentett a jövőre nézve.
De vajon hogy kerültek ide? Valóban csak álom volt ez az egész?
Lehet, hogy csupán ostoba vágyainak, reményeinek kivetülése
tréfálta meg, hiszen annyira szeretett volna Xojerthával találkozni.
Vagy mindez tényleg megtörtént velük? De ha igen, akkor hova tűnt
az Oltalmazó? S vajon mire készül?
A dolgok teljesen összekuszálódtak benne, és az idő vészesen
fogyott. A kiorgok szemmel láthatóan közeledtek feléjük.
Sietve visszatérdelt Jarden mellé. Valahogy életre kellene ráznia
még azelőtt, hogy a sárkányurak ideérnek, mert abban biztos volt,
hogy Truhval kettesben nem sok esélyük van a kiorgokkal szemben.
Ujjai sebesülések után kutatva futottak végig Jarden testén, de
semmit sem talált. A kiorg egyenletesen lélegzett, valóban olyan
volt, mintha aludna. Az a jellegzetes, ezüst színű hajtincs vizesen
tapadt a homlokára, de Fénymarék most nem érezte, hogy láztól
tüzelne, mint korábban, amikor Jarden sebesülten feküdt.
– Susogó! – szólította oda a moa-moát tanácstalanságában. –
Segíts, szerinted, mi baja lehet Jardennek?
Zöldi alszik, messze jár. Aranyálom gyógyítóálom ad.
– Aranyálom? Ó! – Fénymarék hirtelen úgy érezte, mázsányi
súlyok gördülnek le a szívéről. – Tehát te is láttad Xojerthát?! Akkor
mégsem álmodtam ezt az egészet?
Aranyálom lát Susogó! Dicsér Susogó! – húzta ki magát büszkén a moa-
moa. Susogó ravasz! Mutatta buta, mutatta…
– Aha, ravasz meg buta? – szakította félbe gyorsan a kezdődő
szóáradatot a kis boszorkány. – Ez igazán érdekes! De ne félj –
fenyegette meg az ujjával indulatosan – meg fogjuk mi még beszélni
ezt a xynoran dolgot! Okoztál nekem egy kis meglepetést, Susogó!
Szép kis barát vagy, mondhatom! Egy szavad sem volt egész végig.
Melegkéz nem bánkódik, így jó!
– Én nem bánkódom, hanem bosszankodom! És még jobban
fogok bosszankodni hamarosan, ha nem jutunk le innen!
A moa-moa megszeppenhetett egy kicsit, mert gyorsan
felajánlotta a segítségét
Susogó ébreszt, Melegkéz akar?
– De még mennyire! Ébreszd fel valahogy Jardent!
Fénymarék a szárazföld felé pillantott, és rémülten látta, hogy a
sárkányok már közvetlen közelükben járnak
– Aranyom! Baj van! – érkezett ekkor vissza Truh loholva. –
Egyetlen lejáratot sem találtam, se egy lépcsőt, se egy rejtett ajtót,
amin lejuthatnánk az alsóbb szintekre. Ráadásul az egész torony fala
tükörsima, nincs rajta egyetlen ablak sem. Innen talán még kötéllel
sem juthatnánk le élve. Esetleg ha megtanulnánk repülni, de
szárnyaim sajnos, nincsenek!
– Az nekem sincs! – sóhajtott nagyot – de akiknek van, azok már
ide is értek!
 A sárkányok már a külső tornyok vonalában köröztek. Minden
bizonnyal rég észrevették őket, s most csak valamiféle jelre vártak,
hogy megközelítsék a középső torony tetején rekedteket.
– Mit tegyünk? – markolta meg csatabárdja nyelét a törpe.
– Nem tudom, húzzuk az időt, próbáljuk meg őket szóval tartani.
– Nem úgy néznek ki, mint akik beszélgetni jöttek!
– Valóban, de a szavakon kívül nincs semmilyen használható
fegyverünk ellenük.
Fénymarék sietve a köpenyébe burkolta kezét. Szorosan
rátekerte, mert sárkánymancs alakú kézfeje már fényesen lüktetett,
s érezte, hogy S’almeyna harciasan előbukkan benne. Magában
Ashbar egykori csatasárkányához imádkozott, arra kérve, hogy
nyugton maradjon, ne heveskedjen és fogadja el az ő döntéseit.
Halk nyögés hallatszott, és Jarden acélszürke szeme végre
felnyílt. Susogó boldogan nyalta meg a kiorg arcát. Zöldi nincs álom! –
közölte elégedetten. Susogó ügyes!
– Nem mégy innen! – háborgott a kiorg, és dühösen tolta félre a
moa-moát, aki újból megkísérelte, hogy örömében köszöntse. – Meg
ne próbáld még egyszer, különben megjárod! Mi folyik itt, Yeloy? –
pillantott körbe.
Válaszul éles rikoltás harsant, és a tornyok felett eddig nyugodt
ritmusban köröző sárkányok vad elszántsággal zúdultak alá. Nehéz
lett volna eldönteni, hogy a leszállóhelyekért folyik-e ez a nagy
tülekedés, vagy valamennyien a torony tetején álló lány felé vetik
magukat. Döndülve értek talajt a hatalmas testek, szárnyak
suhogtak vészesen, ahogy a sárkányok az utolsó pillanatban
megfékezték testük rohanását, karmok csikorogtak a köveken, és
pikkelyes farkak csusszantak seperve jobbra-balra. Hirtelen túl
szűknek bizonyult a torony teteje, mindenfelé robosztus, fénylő
pikkelyű testek súrlódtak egymásnak, és dühös fújtatásoktól volt
súlyos a levegő.
 Fénymarék legszívesebben hátrált volna, mert minden irányból
sárkányfejek tolakodtak a közelébe, prüszköltek bele az arcába, de
már így is vészesen közel álltak a torony pereméhez, nem volt hova
hátrálni tovább.
– Kmhhhhsssss – sziszegte valaki vadul – a kiorg az enyém!
Fénymaiék azonnal felismerte a hangot, Ejnoyin-Qwebeh
Yenmon úrnő dühös hangját. Valaki azonban félretaszította a kék
színű sárkány fejét, dühösen sziszegve törleszkedett a helyére és
horkanva méltatlankodott.
– A törpe, az igen, az a tiéd lehet, Ejnoyin! De egy Treboah
klánbeli, az már nem! Jarden csak nekem tartozik számadással!
– Elég legyen! – csattant egy rendreutasító hang.
A hang a tömegből érkezett és nagyon is emberi volt. Hion
nagyúr állt ott emberalakjában, mit sem törődve a hatalmas testek
nyomakodásával.
– Térjetek már észre! Megbolondít titeket e bűvös sziklatömb!
Nem maradhatunk itt sokáig, sárkányalakban különösen nem! Már
megegyeztünk! Visszük a lányt és visszük a törpét!
A sárkányurak végre hallgatván a bölcs szavakra, sorra változtak
vissza feldühödött, tomboló gigászokból emberekké.
– Visszük, persze, hogy visszük, Hion, de nem mindegy
melyikünk karmában teszi meg e rövidke utat! – Damora úrnő, aki
ekkor már az üde szépségű asszony alakjában állt mellettük, széles
mosolyt villantott Fénymarék felé. – Bennem megbízhatsz,
kedveském!
Nem bízom én egyikőtökben sem! – gondolta magában Fénymarék,
de életének azon ritka pillanatainak egyikéhez érkezett, amikor
nem érzett túl nagy kedvet ahhoz, hogy megszólaljon és
kinyilvánítsa őszinte véleményét.
– Damora! Ne szítsd állandóan a feszültséget! – förmedt rá
Murlok nagyúr. – A vakarcs az enyém, ebben már megegyeztünk!
 Murlok nagyúr, a Rholnoy klán ura remegő térdekkel állt, alig
tudta megtartani egyensúlyát. Arcának nagy részét fekete
köpenyének kámzsájába rejtette, de időnként így is kivillant a
szövet ráncai közül foszladozó, rothadó húsa. A méreg, amely a kis
aranysárkány, Xojertha másának harapása nyomán hatolt Murlok
testébe, lassú, kegyetlen halálra ítélte a rettegett kiorg urat, s ez a
végzetes folyamat lassan végéhez közeledett. A csontokról
lassacskán lefoszlott a hús, az ízületek felpuhultak, a csontok
törékenyekké váltak, és sem gyógyfüvek, sem varázslatok nem
tudták megállítani ezt a pusztulást. Csoda volt, hogy Murlok még
egyáltalán talpon volt, s minden bizonnyal csak a sárkány
szellemének ereje tartotta még egyben darabokra hulló tagjait.
– Ah, Murlok! Hisz’ el sem bírnád a lányt – gúnyolódott a
sárkányúrnő. Damora számára láthatóan élvezetet jelentett, hogy
Murlokot ebben a kiszolgáltatott helyzetben láthatja. – Gyenge
vagy, mint az ág végén kókadozó, őszi falevél. S azok az ifjoncok,
akik kísérnek! Bahhh! Hogy bízhatnánk rájuk ilyen kényes
feladatot?
– Saját dolgaiddal törődj inkább! – vicsorított rá az aggastyán, s
a heves szavakra a kámzsa alól elővillant ajkak nélküli arca. – Előbb
talán saját klánod háza táján tegyél rendet, Damora! Mert kérdem
én, mit keres itt egy kiorg a Treboah klánból? Ó, csak nem a hős
lovag szerepét osztottad ki rá? Tán azt remélted, ezzel az átlátszó
húzással megnyered és saját oldaladra állítod a vakarcsot?
– Nem tartozom neked számadással! – húzta fel kényeskedve
szemöldökét az úrnő, és gőgös tekintettel elnézett a roskatag
vénember feje felett.
Hion mérges tekintettel lépett közéjük, és figyelmeztetően
felemelte kezét, hogy végre véget vessen ennek az értelmetlen
torzsalkodásnak.
– Induljunk, amíg még nem késő! Ennél veszélyesebb helyen nem
is vitázhatnátok ilyen jelentéktelen dolgokról!
 Azonban ekkor Truh határozott mozdulattal Fénymarék elé
lépett, arca vöröslött a visszafogott indulattól, s úgy düllesztette ki a
mellét, mint egy harcias kakas.
– Mi nem megyünk innen sehová! – jelentette be, és
jelentőségteljesen elővonta csatabárdját.
Kiorg szempárok tucatjai meredtek rá meglepetten.
– Ahsssz, Truhnska! – szisszente Yenmon. – Csak nem a gyors
halálban reménykedsz, áruló kutya? De ilyen könnyen nem úszod
meg! Miután elszámoltunk a kis vakarccsal, te következel! S én
magam kezeskedem arról, hogy a halálodig vezető út bosszú és
kínokkal terhes lesz!
Fénymarék kezét nyugtatólag Truh vállára helyezte, és a kiorg
úrnőhöz intézte szavait.
– Talán már elfelejtetted, Yenmon, de az én nevem nem „kis
vakarcs”, hanem Ayostion-Qery Yeloy! S ez itt Qreswet vára, a Qery
klán ősi szálláshelye! – hangsúlyozta ki félreérthetetlenül a klán
nevét, és egy szemtelen, kihívó mosolyt küldött az úrnő felé, ahogy
folytatta. – Azonkívül, hogy velem elszámolni óhajtasz, és Truht
reggeli ínyencségnek szánod, megtudhatnám végre jöveteletek igazi
célját?
Szavai hatására némi zavar volt érzékelhető a kiorgok soraiban.
Igen csak szokatlan lehetett számukra, hogy az előttük álló, kis
emberpondró nem rémüldözött és sápadozott ijedtében, amikor
tucatnyi kiorg vette őt körül. Sőt, ez a lány inkább visszakérdezett
és felelőségre vonta őket. A hang, amit használt, nem egy beijedt
kislány hangja volt! Ráadásul a név, amelyre emlékeztette őket, s
amelyet büszkén vallott magáénak, azt sejtette, a vakarcs nem
véletlenül van jelen Qreswet várában.
– Mondtam már neked – lépett dühösen közelebb hozzá Yenmon
úrnő –, hogy ne bitorold ezt a nevet!
– Xojerthától kaptam! Tán csak nem kívánod elvitatni a jogot az
Oltalmazótól, hogy nevet adjon nekem?!
 – A kiorg név egyben rang is, oktondi leány! Rang és pozíció,
birtok és hatalom!
– Úgy van! – A szemtelen mosoly egy percre sem tűnt el
Fénymarék arcáról. – Örülök, hogy tisztában vagy ezzel, mert én is
épp erre akartam felhívni az előbb a figyelmedet!
Bizonytalan mozgolódás támadt a kiorgok között, összevillanó
tekintetük azt tükrözte: vajon mi folyik itt?
Még Hion magabiztossága is megingott kissé. A kiorg nagyúr
gyorsan közbeszólt, hogy elejét vegye a további találgatásoknak.
– Nem azért jöttünk ide, hogy a Qery klán múltján és jövőjén
tanakodjunk, s azért sem, hogy az Oltalmazó szeszélyeit
megvitassuk.
– Szeszély? – pillantott rá Fénymarék. – Hion nagyúr, talán
elfelejtetted már legutóbbi beszélgetésünket?
Most nem mondta ki hangosan azokat a szavakat, mint
legutóbbi találkozásukkor, de ott izzott a tekintetében: Emlékezz
Lior-Wihormra!
Hion merev tekintettel bámult Fénymarékra, mintha csak azt
fürkészte volna, vajon valóban jól feltételezte-e, hogy S’almeyna
lassan átváltoztatja a lányt? Mert ha elgondolása helyes, s valóban
Ashbar első csatasárkánya bújik meg titkon e test börtönében, akkor
sietve át kell értékelnie további terveit. S’almeyna esetleges
visszatérése mindent megváltoztathat. Azonban fennállt annak a
lehetősége is, hogy a lány csak blöfföl!
Blöff vagy sem, gondolta Hion magában, egy biztos, S’almeyna ott izzik
a tekintetében, megérintette a kis vakarcs lelkét! Jobb lesz vigyázni vele.
Jobb lesz kivárni, míg el nem dől további sorsa.
– Gyerünk már! Sietnünk kell! – reccsente Murlok
türelmetlenül, nem értve mire vár kiorgtársa.
A vénember térdei rogyadoztak, és két Rholnoy klánbeli kiorg
támogatta két oldalról klánvezetőjük haldokló embertestét. Damora
úrnő halkan odamormogott egy rosszindulatú megjegyzést nekik,
de egyetértett Murlokkal, már számára is sietőssé vált az indulás. A
lány iménti szavai neki is eszébe jutatták Hion figyelmeztetését,
S’almeyna esetleges visszatéréséről. S egy ilyen lehetőség Damora
számára rémálommal ért fel.
– Jarden! – villant tekintete a férfi felé. – Hozd a lányt!
A kiorg egy lépéssel Fénymarék háta mögött, karba font kézzel
állt eddig. Nem szólt még egyeden szót sem, csak nyugodt, figyelmes
tekintettel vizsgálgatta kiorg társait.
– Nekem nagyon úgy tűnik – közölte határozott hangon az
egybegyűltekkel hogy Fénymarék nem óhajt innen távozni!
A Treboah klán úrnője látványos, színpadias mozdulattal vetette
hátra a fejét, és felvonta a szemöldökét.
– Hogyan? Nem kíván távozni? Jarden, azt hiszem, nem jól
hallok! – Szemét a férfi tekintetébe fúrta és hangja egyre
vészjóslóbban emelkedett – Nagyon remélem, a saját érdekedben,
hogy nem jól értelmezem szavaidat, Wlanseraf-Treboah Jarden.
– Ayostion-Qery Yeloy maradni akar, és én nem viszem innen
sehová, Damora! Tiszteletben tartom a döntését!
– Szembeszegülsz velem? Megtagadod a parancsomat? A tűzzel
játszol, Jarden!
– Mint ahogy ti is valamennyien! – nézett rájuk figyelmeztetően
a sárkányúr.
– Jarden, azt ajánlom, ne kényszeríts rá, hogy olyasmit tegyek,
amit mindketten megbánnánk utólag! – fenyegette meg nyíltan a
sárkányúrnő.
– Mindketten? Csodálnám, ha ilyesmi megtörténne. Én már
döntöttem!
– Oh, te ostoba! Döntöttél?! – Damora szinte már toporzékolt. –
Beszélni fogok, Jarden! Itt, a kiorgok előtt, a Finel három vezetője
előtt!
– Ez már semmin sem változtat! Ezzel is csak a Treboah klán
bűneinek sorát növeled!
 – Állj félre az útból! – Damora indulatosan lépett közelebb, szép
vonalú arca eltorzult a dühtől, pillantását egy dühöngő fúria is
megirigyelhette volna. – Takarodj az utamból, Jarden! Különben
kitépem a szíved, mocskos áruló!
Ilyen nyílt ellenségeskedés egy klánon belül fölöttébb ritka
jelenségnek számított. A családon belüli vitás kérdéseket mindenki
jobb szerette titokban elrendezni. Damora haragos indulata ezért
érthetetlen volt a többiek számára. A kiorgok azonban nem léptek
közbe, hogy megakadályozzák az elkerülhetetlennek tűnő
összecsapást. Egyrészt ki akarták élvezni a látványt, amikor a
Treboah klán két leghatalmasabb csatasárkánya egymás torkának
esik, másrészt azért húzódtak a háttérbe, mert meg akartak tudni,
miféle rejtett ellentétek korbácsolhatták így fel az indulatokat. Hisz’
minden bizonnyal érdekes titkok kerülnek majd felszínre egy
dühöngő szóváltás során, s így percek alatt többet tudhatnak meg
ellenségeikről, mint évek hosszú sora alatt.
Damora úrnő igaza biztos tudatában harsogott tovább, nem
törődve sem a népes közönséggel, sem a kaján pillantásokkal, amit a
kiorgok egymás között váltottak.
– Most betelt a pohár, Wlanseraf-Treboah Jarden! – süvöltötte. –
Fájdalom, hogy ily nemes kiorg urak előtt kell beismerjem
gyengeségemet, de mentségemül szolgáljon, hogy csak klánom iránt
érzett töretlen hitem és hűségem kényszeríttet arra, hogy éveken át
megpróbáltam menteni, ami még menthető! Azonban nem
rejtegethetem tovább a szégyent, amellyel klánom jó hírnevét
bemocskoltad!
Jarden olyan gúnyos hangon kacagott fel ennek hallatán, hogy
mindenkinek futkosott a hátán a hideg.
– Csodálatos nagy szavak, Damora! De aki csak egy kicsit is
ismer, az pontosan tudja, mily könnyedén forgatod a szavakat és
takaródzol képmutatóan mögéjük. Hűség? Töretlen hit! Csak nehogy
könnyeket is lássak csillanni szemedben. Hisz’ minden szavad
méregbe mártott nyílvessző, kiforgatható, s később letagadható
szóvirág! Kiáltsd csak ki tetteimet, én vállalom mindet! De akkor én
sem hallgatok!
– Aggghhhhhhhhhhh! Lássam az arcod, hitvány! Állj elém, ha
mersz, Wlanseraf! Küzdj meg az életedért!
Liation kárminvöiös pikkelyei máris átsejlettek az asszony
hófehér arcbőrén, szemei jeges hideget lövelltek, és úgy rázta a
testét, mint egy megbokrosodott paripa. Jarden nem várta be, amíg
a Treboah klán csatasárkánya teljes nagyságában kibontakozik
előttük, épp oly bőszen horkantott fel, mint ellenfele, és Wlanseraf
alakja hihetetlen gyorsasággal vette át a kiorg helyét A sárkány
harciasan előremoccant meghátrálásra kényszerítve ezzel a
közelben álló kiorgokat, a fényes, smaragdzöld pikkelyű test eleven
páncélként feszült Fénymarék és Truh elé. A sárkány borostyánszín
szemének villogása, amelyből máskor mindig békés nyugalom áradt,
most egy felbőszített fenevad gyilkos pillantásával vetekedett.
Liation és Wlanseraf sziszegve kerülgették egymást. Dobbanva,
surranva csúszott a két hatalmas test az esőtől fénylő kövezeten. A
sárkányok nem törődtek a körülöttük állókkal, csak egymás
mozdulatait lesték. Dühöngő fújtatással köröztek, s Fénymarék
érezte, itt vérre menő küzdelem következik, gyilkos csata, amelynek
kimenetele nagyon is kétséges lehet.
Mellére szorította köpenyébe bugyolált kezét S’almeyna egyre
vehemensebben követelte, hogy előtörhessen végre. Fénymarék
csak azt nem tudta eldönteni, hogy ez a lobogó tettvágy valóban
csak a sárkányból ered-e vagy Ő maga is ugyanúgy szeretne
Wlanseraf oldalán harcba szállni, mint S’almeyna.
– Várj! – húzta vissza sietve Truh Fénymarékot, látva, hogy már
ugrásra készen hajol előre. – Ebbe nekünk nem szabad
beleavatkoznunk, aranyom! A kihívás már elhangzott!
– De megölheti!
 – Meg! De ha sárkányok párviadalába avatkozol, úgy söpörnek el
téged az útból, mint egy porszemet! Ez csak kettejük ügye.
Fénymarék érezte, hogy S’almeyna egyre erőszakosabban
ágaskodik benne, mintha mondani akart volna neki valamit, de
Fénymarék már alig figyelt rá, aggódó tekintete a zöld színű
sárlányon függött, s követte annak minden rezdülését.
Truh meséiből, amelyek a sárkányok életéről szóltak, Fénymarék
tudta, hogy ilyen kihívások, klánon belüli megmérettetések nagyon
gyakoriak. A sárkányok heves vérmérsékletükben gyakran estek
egymásnak, a párbajra hívó szó gyakran elhangzott a sziklavárak
mélyén, s az összecsapások könnyen végződhettek halállal, hacsak a
klán jelenlévő tagjai meg nem akadályozták, időben szétválasztva az
ellenfeleket és kihirdetvén a győztest. Az ilyen párbajoknak szigorú
szabályai voltak. De ebben az esetben a harc nem a klánbirtokon
belül, az ősi szokásjogoknak megfelelően zajlott. S vajon van-e itt
olyan nagytekintélyű kiorg, akinek ítéletét elfogadnák a
párbajozók? Fénymarék őszintén kételkedett ebben. Gondolatai
csapongva ugráltak. Talán Yenmon? Murlok? Esetleg Hion? Azonban
biztos volt abban is, hogy egyetlen Treboah klánbeli sárkány sem
fogadná el egy másik klán rendfőnökét döntnöknek. S a nagyurak
tán nem is vállalkoznának erre a feladatra, hisz’ minek ártanák bele
magukat más klánok belügyeibe?
Mindenki a két sárkányt méregette, és az esélyeket latolgatta.
Wlanseraf valamivel termetesebb volt, mint kihívója, de sosem a
méret adja egy sárkány erejét, a csata kimenetele sokkal inkább a
szív és a lélek harmóniáján múlik.
De vajon Wlanseraf hite elég szilárdnak bizonyul-e majd? – tépelődött
magában tovább Fénymarék. S vajon kipihente-e már a korábbi
megpróbáltatásokat?
Abban reménykedett, hogy az Oltalmazó bizonyara látta előre,
mi vár majd rájuk, és ezért bocsátott gyógyítóálmot Jardenre.
 De ha így van, ötlött fel benne a gondolat, akkor azt is tudnia kellett, mi
lesz a harc vége. Mint ahogy látnia kellett volna azt is, hogy Jarden miként
dönt majd, hogy nem futamodik meg, s harcba száll és vállalja önmagát!
Sosem fogom megérteni a sárkányokat, s főként Xojerthát! Most azonban
valamit gyorsan tenni kellene, amíg még nem késő!
Fénymarék tehetetlenül állt, szeme éberen leste a két fújtatva
köröző sárkány minden mozdulatát. Keze öntudatlanul is kardja
markolatára csúszott. Valamit tennie kell! A sárkányt mintázó
markolat érezhetően megmoccant az ujjai alatt.
Liation hangosan felbömbölt, és váratlan lendülettel Wlanserafra
rontott. A zöld színű sárkány számított a támadásra, jó ritmusban
lendült oldalt és fürgén odébb csusszant, így a Treboah klán úrnője
csak karmaival tudta könnyebben megsebezni az oldalát. Liationt
tovább sodorta a heves lendület, amivel érkezett, és Wlanseraf nem
tétovázott sokat, kihasználta a kedvező alkalmat, hogy ellenfele
védtelenül hagyta az oldalát, és azonnal lecsapott a mellette
elviharzó kárminvörös testre. Fogai a váll és az íves nyak közötti
puhább pikkelyekbe martak, jókora darabot tépve ki belőle. Liation
mit sem törődött a fájdalommal, feje éles vijjogással bukott alá és
félig hátrafelé fordulva, tüzet okádva kapott Wlanseraf mellrésze
felé. Heves tűzhullám borította be Wlanseraf testét, de ő sem
maradt adós, szárnyvégeinek horgas karmai végighasították Liation
farkának taréjtüskéit, és valósággal a földhöz szegezték a sárkányt.
A következő pillanatban Wlanseraf már a kárminvörös sárkány
mögé került, felágaskodva, teljes súlyával zuhant le rá. Hangos
recsegés és ropogás hallatszott, amely bőszült üvöltéssel vegyült,
ahogy maga alá gyűrte Liation testét. Hosszú ideig csak a vértől
csatakos, hörgő, sivalkodó hangokat lehetett hallani, az éles
csikordulásokat, dübbenéseket, mélyhangú morgásokat, lehasadó
pikkelyek pendüléseit. A látvány szinte felfoghatatlan volt. A
Treboah klán úrnőjének végül sikerült valahogy előrébb csusszannia
és leráznia magáról Wlanseraf testét, bár az óráknak tűnő
másodpercek alatt a zöld színű sárkány hatalmas állkapcsa többször
is kegyetlenül lecsapott rá, és a pengeéles, véső alakú fogak
hosszanti, mély sebeket téptek a hátán.
Truh lelkesen ujjongott ennek láttán. Wlanserafot buzdította, s
mintegy bölcs, hozzáértő sárkányharc-szakértő hangos
kurjantásokkal kommentálta a harc közbeni eseményeket
Fénymaréknak, de a lány alig figyelt rá, aggódó tekintetét nem
tudta levenni a Wlanseraf hátán csordogáló vérpatakokról.
– Truh! – szorította meg a lelkesen szökdécselő törpe vállát. –
Ez a dög még megöli Wlanserafot!
– Dehogy! Ne aggódj folyton! Sokkal jobban állunk. Liation
hibázott az előbb és most teljesen lelassult. Figyeld, aranyom…
Látod! Ahhh, de szép volt! – rikkantotta a törpe, Wlanserafot
biztatva. – Oh-ho-ho-hó, ez ám a harc!
– Ne óbégass már annyit, inkább segítenünk kellene valahogy!
– Sssszzz – szisszente Truh, mintha a csapás, amely véres
csíkokat szaggatott Wlanseraf oldalán, neki is fájna – Uhhh! Nincs
itt semmi baj, aranyom, Wlanseraf remekül tartja magát. Láttad ezt
a kitűnő fordulót? És az az ütés? Remek, káprázatos! Liation csak
úgy csattant!
– Truh! Neked teljesen elment az eszed!
– El, el! – kacagott a törpe. – Hisz’ bolond ez a világ, aranyom, s
már úgysem élünk benne sokáig! Legalább hadd élvezzem ki utolsó
perceit!
Fénymarék lemondóan fordult el tőle, de a törpe szavai
rávilágítottak a lényegre. Wlanseraf akár győz Liationnal szemben,
akár veszít, végső soron nem mentheti meg őket a kiorgoktól.
Túl sokan vannak! – gondolta elkeseredetten.
Liation eközben lihegve, prüszkölve kissé meghátrált, s újra
kezdődött a körözés, a fújtató fejkapkodás, melyben mindketten azt
lesték, hogy ellenfelük nem próbál-e valami cselhez folyamodni,
esetleg nem akarja-e egy váratlan támadással tűzbe vagy ködbe
borítani körülöttük a teret.
– Döntnököt akarok! – bömbölte a kiorgok felé Liation vérben
forgó szemmel. – Jelöljétek ki a párbajhoz a Zahourt!
– Csak nem megrettentél, drága úrnőm? – gúnyolódott vele
Wlanseraf.
– Hitszegő fattyú! A Treboah klán sosem bocsát meg neked!
– A klán bocsánata mindig megilleti az arra érdemest! S ne
feledd, nincs érdemesebb a győztesnél! Én már soha többé nem
hódolok be neked, Damora! Kihívásod megtörtént, s én kész vagyok
harcba szállni a klán vezetéséért! Ha félsz, most még behódolhatsz,
ez az utolsó esélyed!
A Treboah klán úrnője toporzékolt dühében és fogát csattogtatva
tombolt sértett haragjában.
– Jelöljetek ki végre egy Zahourt! – villant a kárminvörös
sárkány égő tekintete ismét a kirogok felé. – Nem akarom, hogy
később bárki azzal vádolhasson, jogtalanul mészároltam le ezt a
gyáva hitványt!
Yenmon és Hion tétován pillantottak össze, egyiküknek sem
fölött a foga ahhoz, hogy részt vegyenek ebben a torzsalkodásban.
Murlok alig állt a lábán, s gyakran úgy tűnt, nincs is magánál, ő nem
vállalhatta magára a döntnök szerepét. A többi kiorg pedig leszegett
fejjel állt körülöttük, senki sem kívánta klánvezetője jóváhagyása
nélkül elvállalni ezt a kényes tisztséget.
– Gyerünk már! – bömbölte Liation, és karmos lábai
türelmetlenül karistolták a kövezetei.
– Tán jobb lenne – harákolta Murlok recsegő hangon –, ha
békében elvonulnánk, és Qres-Tsheen szikláitól távolabb
rendeznénk le ezt a dolgot…
– Elégtételt akarok! – süvöltötte Liation. – Itt és most! Jogom van
hozzá! Jogom! Mint ahogy nektek is jogotok van tudni, hogy kivel
állunk szemben! Wlanseraf-Treboah Jarden a Renegát szövetségese!
Jarden, a Qwebeh klán kitaszított tagjának követője, Brendon bűnös
igéinek hirdetője!
Yenmon dühösen kapta fel a fejét, mindig sértette, ha fia
elítélendő tettei miatt belekeverték klánja nevét az összeesküvés
vádjába.
De ezekre a vádaskodó szavakra még Murlok nagyúr is
megélénkült, zihálva kapkodta a levegőt, ahogy nehézkesen préselte
ki magából a szavakat
– A Finelnek ki kell vizsgálni ezt az ügyet! Ez nem vitás, Damora.
De most menjünk inkább… párbajozni ráértek később is. Most
inkább tanácskozni kellene…
– Tanácskozni? – bömbölte a kárminvörös sárkány és
orrlyukából sűrű, fehér füst gomolygott elő. – Wlanseraf vérig
sértett, kihívott itt a fületek hallatára. A klánomat akarja! A
helyemre törleszkedik! Évek óta azon mesterkedik, hogy megdöntse
a Finel hatalmát. Előbb a Treboah klán kell neki, aztán majd maga a
Finel! Oh, ez a becstelen, áruló fattyú, Ashbar sárkányainak
szégyene!
Wlanserafot hidegen hagyta a mocskolódás, most épp oly
rendületlenül állt, mint ahogy Jarden szokott, épp oly komoran
szegült szembe velük, mint Qres-Tsheen szirtjei a tenger háborgó
hullámainak. A sértő szavak nem zökkentették ki nyugalmából, sőt,
mintha élvezte volna, hogy ellenfelét tovább bőszítheti, s
kibillentheti lelki egyensúlyából.
– Én azt nevezném szégyennek, amit Jessina úrnő ellen
elkövettél! – morranta Wlanseraf, s kivillantak éles fogai. – Ott
voltam, láttam! Tanúskodok, ha kell!
A két sárkány ismét körözni kezdett, egyre közelebb
nyomakodott egymáshoz a két hatalmas, fényes pikkelyű test. Izzó
tekintetük a másik minden rezdülését követte.
– Yenmon úrnőnek joga van tudni róla – szisszente Wlanseraf
hideg kimértséggel miként halt meg a lánya, s miként kényszerült
távozásra S’almeyna szelleme. A kiorgoknak joguk van tudni, miféle
titkos paktumot kötöttél a hátuk mögött, hogy Ashbar első
csatasárkányát örökre elveszejtsd! S azt is, hogy ezt az átkos
szövetséget kivel kötötted meg!
– Aaaaggghhhhhhhh! – üvöltötte Liation, s ugrásra készen
megfeszültek az izmai.
– Zahourt követeltél az imént, hogy tisztára moshasd magad? –
süvöltötte szeme közé Wlanseraf. – Hogy a párbaj szent rituáléjának
álcája mögé rejthess egy újabb gyilkosságot? Akkor hát legyen! Én,
Wlanseraf, a Treboah klán csatasárkánya S’almeynát szólítom
döntőbírónak e párbajhoz!
A lehetetlennek tűnő kérés nem maradt hatástalan. Mintha egy
varázsszó csattant volna el, a sűrű felhők közül kék fényű villám
csapott a torony felé. Fénymarék keze fényesebben lüktetett, mint
eddig bármikor, s benne a rövidkard hideg fénnyel, vérre szomjasan
villant a magasba. A markolat rubinszemű sárkánya ráfonódott a
liláskék pikkelyű csuklóra. Az ifjú boszorkány maga sem tudta,
mikor és hogyan húzta ki a pengét, s azt sem, vajon hogyan került
bal kezébe. De a bőrét borító sárkánypikkelyek már vakítóan
izzottak, s a köpeny, amelyet eddig oly gondosan tekert rá, hogy
elrejtse a kiorgok elől, most valósággal elporladt e száraz tűzben. A
lecsapó villám cikázva talált utat magának. Sziszegve, sisteregve
érte el a rövidkard hegyét. Robbant körötte a levegő és S’almeyna
szellemének körvonalai kísérteties fényben izzottak fel a levegőben.
Hatalmas alakja körbefonta Fénymarék alakját védelmezőn, de
egyben harcra készen. S bár a sárkány csak fénylő ködként jelent
meg az ifjú boszorkány körül, a jelenlévők mind megérezték Ashbar
első csatasárkányának jelenlétét. Határozottan érezték a szívük
körül megszoruló karmok ismerős szorítását, a könyörtelen
vasakaratot, mely uralta lelküket.
– Ott a mai nap Zahourja! – bömbölte Wlanseraf. – Ő ítélkezzen
feletted, Liation-Treboah Damora!
 A kiorgok döbbent kiáltása kísérte a jelenést. S’almeyna
valósághű alakjának látványa Liationt is kizökkentette egy
pillanatra az összpontosításból, és Wlanseraf egyből kihasználta ezt
a kínálkozó lehetőséget. Azonnal támadásba lendült, és
könyörtelenül letarolta ellenfelét. A következő pillanatban már csak
azt lehetett látni, hogy testük hihetetlenül összegabalyodva
egymást tépve, marcangolva hányódik az esőtől nedves kövezeten.
A sártánytestek vergődő csatájuk során végighengeredtek a csúszós
köveken. A kiorgok sietve ugráltak el az útból, közülük többen a
sárkányok erejéhez nyúltak és átváltoztak, karmok és fénylő
pikkelyek jelentek meg, kibomló szárnyak suhogtak ismét a
levegőben.
Hosszú ideig semmit sem lehetett kivenni a kavargásból, hol
zöld színű szárny, hol egy vöröslő farok csapódott a magasba, s a két
test bömbölve, hörögve gördült egymáson jobbra-balra. Tűzeső
csapott a magasba, és füst gomolygott a dulakodó gigászok körül,
dühös horkantások és fájdalmas reccsenések hallatszottak. Liation
durva szitkai közé időnként Wlanseraf mély hangja vegyült, ahogy a
zöld színű csatasárkány valami régi harci indulót tutult. Wlanseraf
végre újra fogást talált ellenfelén, és ismét a Treboah klán úrnője
fölé került, izmos mancsai leszorították a kárminvörös sárkányt, és
pofája jókora darabokat tépett ki annak testéből. Liation szárnyai
ekkor már törötten lógtak, a sűrű sárkányvér patakokban öntözte a
köveket és csúszós, nyálkás tócsákba gyűlt körülöttük, ahogy a mind
jobban szakadó esővízzel keveredett.
Liation kétségbeesetten bömbölt, vonaglott, mint egy gyík,
végül sikerült valahogy kikeverednie a halálos ölelésből, de felállni
már nem volt ereje, csak oldalára hengeredett, és végső
kétségbeesésében Wlanseraf hasát tépte mancsaival. A zöld sárkány
teste megvonaglott a váratlan fájdalomtól, és dühödten megtaposta
ellenfelét. Az egyik rúgás Liation pofáját érte, hangos reccsenés
jelezte, ahogy az állkapcsa eltört, és Liation feje csattanva csapódott
a kövezethez.
– Elég! – bömbölte ekkor egy hang.
A kiorgok tétován merevedtek meg hallatán, mert az oly jól
ismert, rég nem hallott, horkantó bömbölés a szívükben szólt
S’almeyna hangja volt.
Fénymarék ijedten pislogott fölfelé. Még ő sem gondolta volna
eddig, hogy a sárkány nem csak ködszerű látomásként van jelen.
Nem számított rá, hogy egyszer még szólni hallja Ashbar első
csatasárkányát. Testében vadul száguldott végig a forróság, ereiben
lángfolyamok robogtak. S’almeyna olyan emberfeletti erővel
kényszeríttette rá akaratát, hogy Fénymarék tudta, képtelen lenne
ellenállni neki. Azonban már nem is akart szembeszállni Ashbar
legfőbb hadurával. Már tudta, a szövetség közöttük megköttetett.
– Elég! – harsogott fel újra S’almeyna parancsa. – A párbajnak
vége, Wlanseraf a győztes!
A zöldpikkelyes sárkány véres pofáját rázva emelkedett kicsit
feljebb, borostyánsárga szemében még a vad, vért kívánó őrület
tombolt, de Ashbar első csatasárkányának parancsa egyértelmű
volt. S ha a Zahour ajkáról elhangzott a szó, sem legyőzött, sem
győztes nem harcolhatott tovább, egyetlen támadó mozdulatuk sem
lehetett. Wlanseraf morranva hátrált el, és reszkető, feszülő
izmokkal leste Liation meggyötört, szétmarcangolt testét. Nem
érzett szánalmat a szívében.
– Halljátok ítéletem, sáikányok – bömbölte S’almeyna –, halljátok
Ashbar klánjainak követei! A Treboah klán úrnője elvesztette eme
csatát. Alulmaradt kihívójával szemben.
– Hhaaaggggggmrr! – hörögte a legyőzött sárkány.
Liation még félig kába volt, az előző ütés letaglózta, de most
bőszült acsarkodással emelkedett fel a vérmocskos kövekről, szemei
vérben forogtak.
 – Neeem! – bömbölte csalódott haragjában. – Nem! Takarodj
innen, te csaló szellem! Takarodj! Térj vissza az árnyak
birodalmának sötétjébe! Te nem vitathatod el klánom feletti
jogaimat, te nem! S’almeyna, te már veszítettél! Ez itt csupán üres
illúzió – sikoltotta a többiek felé egy hatalom nélküli árny! Csak
ennyi vagy S’almeyna, s nem több! Te nem parancsolhatsz már
nekünk!
Mindenki tétován állt, valóban rendkívüli esetről volt itt szó.
Zavartan meredtek a szellemtestű sárkány felé, aki a kis vakarcs
körül körvonalazódott. Oly illékonynak tűnt S’almeyna alakja, mint
egy erőtlen látomás, mégis a szívük körül ott érezték azoknak a
könyörtelen karmoknak a szorítását. S az a vasmarok egyre jobban
összeszorult.
– Nem parancsolok? – morranta S’almeyna bosszús hangja, s a
Fénymarék fölé hajló alak dühödten lendült előre.
Az ifjú boszorkány teste úgy mozdult ennek hatására, mintha a
föld felett repülne. Siklott előre, egyenesen Liation pofája felé.
Hééé, én nem vagyok sárkány! – villant még át rajta a kétségbeesett
gondolat, de S’almeyna mindezt már vagy nem hallotta, vagy nem
tulajdonított neki jelentőséget, mert hangos üvöltéssel vetette
magát rá Liadonra.
S’almeyna alakja a mágiától fényesen világított, s hirtelen
nagyon is úgy tűnt, ez a szellemtest szilárdabb, mint itt bármi, ami
körülveszi őket. A csatasárkány egyik mancsa Liation vérző pofáját
szorította le a földre, míg másik mancsa feltépte a Treboah klán
úrnőjének mellkasát, feltárva ezzel lüktető szívét.
– Nem parancsolok? Ashbar első csatasárkánya vagyok! –
üvöltötte a fölébe tornyosuló, kékeslila szellemtestű sárkány. –
Véged Liation! Kitépem a szíved, ahogy ígértem! Felfalom a lelked,
ahogy megfogadtam! A barlangok mélyén volt időm, hogy
megérleljem a gyűlölet magvát. Nincs bocsánat annak, aki választott
ura ellen fordul! Jessina elpusztítása vért kíván! Szúrd! –
Parancsolta, és Fénymarék kezében a rövidkard fénylőn a
megemelkedett.
A markolat kis rubinszemű sálkánya hangosan sziszegett és
tekergett. A kard hegye Liation lüktető szívéhez közeledett
.Fénymarék fogcsikorgatva próbálta megfékezni.
– Ne tedd! – préselte ki magából nehézkesen a szavakat, ahogy
S’almeyna erejével küzdött. – Nem kezdhetjük a jövőt egyik
testvéred legyilkolásával!
– Szúrd, Shanob! – vicsorogta a sárkány. – Szúrd, parancsolom!
Az erő, amely erre kényszeríttette, már oly hatalmas volt, hogy
Fénymarék képtelen volt tovább dacolni vele. A kard hegye elérte a
vörös izzású szív burkát.
– Siess! – villant a lány tekintete kétségbeesetten Liation felé. –
Változz át!
Liation szemei kitágultak, a bennük villódzó fények az iszonyat
éjszakáját idézték.
– Változz át, Damora!
A sárkányúrnő végre megértette a lány által felkínált, utolsó
esélyt. A kard reszkető hegye már feltépte a fénylő burkot, amely
szívét ölelte, és lassan, reszketve merült el lüktető szívébe. A
kárminvörös sárkány ajkát földöntúli, sikoltásszerű hang hagyta el,
düh és csalódottság vegyült benne. A vörös pikkelyes test
megvonaglott, kifordult S’almeyna mancsai alól, és Damora úrnő
vergődő, megtépázott alakja jelent meg a helyén. A rövidkard
szikrát vetett, lángnyelvek lobogtak körötte és szisszenve fúrta át az
asszony mellének hófehér bőrét.
– Ahhhhhh! – bömbölt fel S’almeyna csalódott haragjában.
Damora azonban ekkor már halott, üveges szemekkel meredt a
semmibe, S’almeynának nem volt többé hatalma fölötte. Az úrnő
kiorg teste gyorsan sorvadt, mindig hófehér, makulátlan bőre
ráncossá vált és sötét karikák jelentek meg a szeme körül. Haja
csomókban hullott ki, s végtagjait az öregség görbítette meg. A
jelenséget éles, szisszenő hang kísérte, ahogy a sárkány szelleme,
amely eddig uralta e kiorg testet, kiszabadult, és az ég felé szökkent,
hogy az ősi parancsoknak engedelmeskedve visszatérjen a
lepecsételt barlangok mélyére, hogy ott várja be egy újabb avaragh
éj eljövetelét, s álmodja tovább a napot, amely elhozza majd
számára a feloldozás ígéretét.
S’almeyna rosszallóan morgott és dühösen csapkodott a
levegőben hosszú farkával Fénymarék körül, de a fiatal boszorkány
csak dacosan állt vele szemben, s haragosan meresztette rá a
szemét. Ez a néma párviadal kettejük között talán csak pár
szívdobbanásnyi ideig zajlott, mégis mindenki hosszú óráknak
érezte. Végül azonban Ashbar első csatasárkánya legyőzve
önmagában a gőgös haragot, szusszanva, morranva megrázta a fejét,
és elfordította Fénymarékról a tekintetét.
– Fogd a gyűrűt! – utasította a lányt.
Fénymarék lehajolt, és leemelte azt a láncot a vénséggé
aszalódon Damora nyakából, amelyen az úrnő avaraghgyűrűje
függött. A karika még forró volt, fényesen világított, s bár Liation
szelleme csak nemrég távozott közülük, de mégsem ellenkezett,
ahogy Fénymarék a magasba emelte. A gyűrű halkan sistergett,
mintha csak egy bánatos siratóéneket mormolna feléjük.
– Az avaragh Wlanserafot illeti – morranta S’almeyna. – Ő a
kihívó, s ő lesz ezentúl a Treboah klán vezetője.
Yenmon kényeskedve húzta fel a szemöldökét, és közelebb lépett
hozzájuk. Bár tagadhatatlanul élvezte az iménti színjátékot, s hogy
végignézhette régi ellenlábasa vesztét, az sok mindenért kárpótolta,
de azért ennél a döntésnél jobb ötletei is lettek volna a Treboah klán
jövőjét illetően.
– Bölcs dolog ez, dicső testvérem? – fordult S’almeynához.
– Ez a törvény!
– Valóban, de Wlanserafot megvádolták, s a vád igen súlyos! Ha Ő
valóban a Megtévesztettek tagja… – hangja megemelkedett és
hosszan, várakozásteljesen csüngött a levegőből, hogy mindenki jól
átgondolhassa szavait. – Akkor egy ekkora klán irányításának
felelőségét nem bízhatjuk rá, ennyi erővel akár tört is döfhetnénk a
saját szívünkbe – villantott egy ravasz mosolyt S’almeyna és
Fénymarék felé. – Nem dönthetünk ebben a kérdésben, dicső
testvérem! Addig semmi esetre sem, amíg ki nem vizsgáljuk ezt a
vádat. Már a gyanú árnyéka is elég ahhoz, hogy bemocskolja egy
klán jó hírét!
– Yenmonnak igaza van! – recsegte Murlok, aki újra összeszedte
magát és harákolva igyekezett kiegyenesedni. Ha a klánok
felosztásáról és szétszabdalásáról volt szó, még a halálból is
visszatért volna nagy igyekezetében, csak hogy részt vehessen
benne.
– Már döntöttem! – emelte fel gőgösen fejét S’almeyna.
A kiorgok érezhetően tétováztak, hiszen S’almeyna volt Ashbar
első csatasárkánya, s az ő szava mindig is felette állt a többieknek.
Azonban az a kékeslila jelenés, amely előttük gomolygott, vajon
valóban S’almeyna volt-e, s nem csak egy kétes illúzió? A kiorgok
tudták, Qres-Tsheen sziklaszirtjein bármi megtörténhet velük. Ez a
darabka föld rejtélyes, külön világ volt számukra, olyan, amelyben a
jól ismert törvények nem érvényesülhettek.
Mind emlékeztek a hónapokkal ezelőtt történtekre, S’almeyna
halálára, s arra, hogy a madzsra kövének fénylő rúnajelei
elhalványodtak, majd örökre kihunytak. Emlékeikben
kitörölhetetlenül ott élt még a kép, hogy Ashbar első csatasárkánya
képtelen volt úrrá lenni egy emberi test fölött. De vajon valóban így
történt-e?
A kételkedésen túl további zavaró gondolatok motoszkáltak
bennük; mi van akkor, ha mindez csak egy jól kitervelt csapda,
amelyet Wlanseraf eszelt ki, hogy megszerezze a klán fölötti
rendelkezési jogot, hogy eltüntesse az útból Damora úrnőt, aki túl
sokat tudott? S a kis vakarcs? Vajon mi az ő szerepe ebben az egész
kusza ügyben? Hogy kerülhetett ide büntetlenül, s parancsolhat
S’almeynának? Az imént mind tanúi lehettek annak, hogy
büntetlenül ellene szegülhetett a sárkány akaratának, s Ashbar
legfőbb hadura végül fejet hajtott, s meghátrált a lány érthetetlen
szeszélye előtt, amellyel megkímélte Liation életét.
Minden zavaros és bizonytalan volt, s a kiorgok nem szerettek
kockáztatni.
– A Finel nem emelhet tagjai közé egy renegátot! –
figyelmeztette ismételten Yenmon úrnő S’almeynát, és óvatosan
még közelebb lépett. – Dicső testvérem, kérlek, gondold át
szavaidat!
– Ahhhggg! Kételkedni mertek bennem? Jobban teszitek, ha
meghúzzátok magatokat! – dörögte a sárkány, és gyilkos indulattal
pördült körbe.
A heves mozdulatra, amely S’almeyna mennydörgésszerű
üvöltését kísérte, kényszeredetten Fénymarék is megpördült a
sarkán, kezében a kard fényes ívet húzott a levegőben, s amikor
végre sikerült megfékeznie, a penge hegye pont a Qwebeh klán
nagyasszonyának mellének szegeződött.
– S te is jobban teszed, Yenmon, ha átgondolod minden
szavadat! Mert én soha sem felejtek! – S’almeyna vicsorogva kapott
az asszony felé, elővillanó hegyes fogai Yenmon úrnő arca előtt
csattantak össze oly éles csikorduló hanggal, mely egy libbenő
szellemszerű alaktól igazán nem volt elvárható. – Én emlékezem,
Yenmon! Soha sem feledem el szavaidat! „Azt hiszed, boldogít a
gondolat, hogy S’almeyna visszatér? Hogy arra vágyom, a klánon belül
ismételten meg kelljen küzdenem egy olyan erős, hatalomvágyó sárkánnyal,
mint ő!? Lángőrző Fénymarék várhatna még egy kicsit a visszatéréssel!”
Ezek a te szavaid, Yenmon! – köpte felé tajtékzó indulattal a
szavakat – tülekedésed okozta vesztemet, testvér!
Az utolsó szót oly utálattal ejtette ki, hogy a körülöttük állók
ereiben megfagyott a vér hallatán. Mélységes megvetés és gyűlölet
izzott a szóban, amelyet S’almeyna mancsának könnyed mozdulata
kísért. Csupán meglegyintette Yenmon úrnőt, mintha csak
barátságosan megcirógatta volna az arcát, de egy ilyen kis cirógatás
egy csatasárkány részéről korántsem barátságos tett. A sárkány
mancsa széles, véres csíkokat fakasztott az úrnő arcán. A nem várt
támadás meglepte Yenmont, döbbenten állt.
– Csakhogy emlékezz mindig rá, Testvér! – süvöltötte tovább
S’almeyna –, a meggondolatlanul kimondott szavak hangozzanak el
bár suttogva, akár egy eldugott pince mélyén, akár egy klánsátor
örzőmágiával átitatott falai között, sosem maradhatnak titokban!
Nem lehet őket meg nem történtté tenni!
S’almeyna fensőbbséges pillantással tekintett körbe a kiorgokon.
Most újra olyan volt, mint régen, fénykorában, amikor még valós
alakjában járt közöttük, s igazgatta Crymhoon életét. Tettre készen,
harciasan tornyosult föléjük és legyőzhetetlenségének biztos
tudatában dörögte feléjük szavait.
– Én nem bocsátom meg senkinek az árulást! Még klánom
tagjainak sem! Nem bocsátók meg egyiktöknek sem! Mert a Finel, e
dicstelen gyülekezet elárulta Ashbar sárkányait! Elárult engem! S a
bosszú mindig vért kíván!
Yenmon úrnő végre feleszmélt iménti döbbenetéből, és mint egy
viperakígyó pattant hátrébb. Végre megértette, hogy nem
szövetségesre talált klántársában, hanem egy felbőszített, bosszúra
szomjas ellenfélre.
– Átkozott, hatalomra éhes dögkeselyű! – sikoltotta Yenmon
vérig sértetten. – Te rühes kutya, Ashbar szégyenletes mocska! Oh,
ne higgyetek neki, testvéreim! – perdült a kiorgok felé, karjait
harciasan ég felé lökve. – Csak az ősök iránti tisztelet zavarja meg
szemeteket, csak a régi emlékek dicsősége homályosítja el az
elméteket! Fogatlan kutya ez, semmi több! Csak egy halott szellem
utolsó kísérlete, hogy hatalmának maradékával leigázzon
benneteket. De a hullájából felszálló dögletes bűz szaga még távoli
barlangok mélyéből is elér hozzánk. Pusztítsuk el e kísértetet, hogy
soha többé ne árthasson nekünk!
A kiorgok morogva közeledtek. Sorban változtak át, s
pillanatokon belül ismét szknek bizonyult a toronytető. Egyedül
Wlanseraf volt az, aki szembefordult velük, dacosan meredve a
feléjük nyomakodókra. S bár több sebből vérzett és az iménti harc
már igencsak megcsappantotta erejét, mégis bátran lépett a lány és
S’almeyna elé. Rikoltva hívta párbajra az elöl haladókat.
A kihívás elhangzott és a válasz sem váratott túl sokáig magára.
Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő kékpikkelyü teste azonnal
előrefurakodott. S’almeyna iménti fenyegetése megtette hatását s a
felbőszített sárkányúrnő nem kívánta bevárni, míg a Qwebeh klán
ura, Ashbar sárkányainak hadura valami újabb meglepetéssel rukkol
elő. Meggyőződése volt – bár az imént nem mondta ki hangosan,
nem akarván ezzel elbizonytalanítani a többieket, hogy S’almeyna
igenis képes lehet a visszatérésre, csak még nem uralja teljesen a
shanob testét. Yenmonnak fogalma sem volt arról, mi történhetett
az avaragh éjjelén a shanob és S’almeyna között, de most úgy
okoskodott: addig kell rajtuk ütniük, amíg még megtehetik. El kell
pusztítani őket különben szánalmas véget érnek azok, akik
S’almeyna ellen fordultak akár tettben, akárcsak gondolatban.
S’almeyna gyilkos ösztönei felöl nem lehettek kétségei, túl jól
ismerte ehhez a csatasárkányt. Az az elképesztő gondolat azonban
meg sem fordult Yenmon fejében, hogy itt egész másról lehet szó. A
sárkányúrnő mit sem tudott arról, hogy létezhet olyan szövetség
ember és sárkány között, ahol nem a sárkány uralja az ember lelkét.
Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő gondolkodás nélkül lendült
előre, kicselezte Wlanserafot váratlanul oldalra kapta a fejét és
egész testsúlyával követte a mozdulatot s a sárkánnyal mit sem
törődve töltetett tovább. Wlanserafot meglepte e furcsa manőver.
Nem számított rá, hogy a kihívott sárkány elviharzik mellette, ügyet
sem vetve a felé kapó, éles fogakkal, mit sem törődve a védtelenül
hagyott oldalán végigszántó karmokkal. Ejnoyin mint egy
megszállott robogott tovább, de azért, amikor már túljutott
Wlanserafon, mintegy búcsúzóul farkával nagyot taszított a
zöldpikkelyű testen, s ezzel Wlanserafot a nyomában tülekedők elé
lökte. De a Qwebeh klán úrnője nem állt meg, hogy hátrafordulva
szemrevételezze, amint a túlerő maga alá gyűri Wlanserafot
egyetlen cél lebegett előtte: minél előbb elérni a kardját szorongató
lányt.
S’almeyna azonnal felmérte a veszélyt s farkával jókorát
taszított Fénymarékon. Az ifjú boszorkány úgy érezte, beszakad az
oldala és bordái törnek el hangos pendüléssel. Kétségbeesett
kapálódzással felbukott, mint akit letaglóztak, és métereket csúszott
odébb a köveken. Azonban S’almeyna pontosan számította ki az ütés
erejét és irányát így Fénymarék a tomboló lábak útjától távol terült
el a földön. Amikor nyögve felemelte a fejét és visszapillantott a
háta mögé, azt látta, hogy S’almeyna lecövekel Ejnoyin útjában, és
feltartóztatja.
A torony teteje szűkös csatatérnek bizonyult, néhány sárkány
már a magasba emelkedett, hogy onnan csapjon le rájuk. Fénymarék
amerre csak nézett, mindenfelé sárkányokat látott. Teljes zűrzavar
uralkodott, a legtöbben Wlanseraf körül sereglettek, néhányan
Ejnoyin megsegítésére siettek. Látszólag reménytelennek tűnt a
küzdelem, de a nagy csatasárkány, Ashbar első hadura ekkor az
egykori Pokoltetői csatát idéző tombolásba kezdett, hullottak
körötte a sárkányok, kicsik és nagyok.
Fénymarék hallotta, ahogy a felfordulás mélyéről Truh hangos,
jókedvű kiáltásai szállnak az ég felé. Az öreg törpe egy ősi haláldalt
énekelt nagy vígan. Időnként Susogó cikázó alakja is feltűnt a
tömegben egy-egy pillanatra, de Fénymaréknak nem volt lehetősége
rá, hogy barátai segítségére siessen. Szédelegve tápászkodott fel az
őrült forfgatagban, csoda volt, hogy még nem taposták el. Görcsösen
szorongatta kezében a rövidkardot, s belemártotta azt mindenbe,
ami nem zöldes árnyalatban fénylett.
Agyában lázasan ugráltak a gondolatok. Az idő vészesen
zakatolva rohant. Fénymarék csak egyet tudott; meg kell állítania
őket! Meg kell állítani ezt a veszett tombolást, különben mind itt
pusztulnak!
– Meg kell állítani őket! – kiáltotta S’almeyna felé. – Megölik
Wlanserafot, Susogót, Truht! Hallod!? Ashbar ura, hallod?
Az üvöltések minden hangot elnyomtak köröttük, S’almeyna
ügyet sem vetett a mögötte ugráló, kiabáló lányra.
– Megölsz valamennyiünket! – csépelte mérgében a kard lapjával
a sárkány oldalát.
– Vesszen mind, ki ellenem lázadt! – tutulta a sárkány bőszen. –
Halál az áruló fattyakra! Nincs szebb és dicsőbb halál, mint csatában
veszni el!
– S’almeyna, elég! Elég! Nekünk élnünk kell!
A kékeslila sárkány e szavakra hátrakapta a fejét, szeme szikrát
hányva fúródott Fénymarék szemébe.
– Nekünk?
– Nekünk! – bólintott rá izzó tekintettel a lány.
Pillantásuk e végtelenek tűnő pillanatban összefonódott,
biztatóan, ígéretekkel telve merült meg egymásban.
Ejnoyin kihasználva, hogy ellenfele figyelme rövid időre másra
terelődött, hatalmas ütést mért S’almeyna érzékeny
homloktaréjára.
– Bnrahhhhhhh! – bömbölt fel összerázkódva S’almeyna, s egy
lépést hátrálni kényszerült.
Fénymarék kardját magasba kapva bőszen ugrott előre, hogy
segítségére siessen, de a sárkány hangja, mely most ismét benne
szólt, megállította.
Hagyd a kardot, Shanob, semmit sem ér! Csiholj tüzet!
– Micsoda? – pislogott fel rá értetlenül.
 Siess! Csiholj tüzet! Szikra kell! Életadó, halált hozó… Csak az segíthet!
Fénymarék értetlenül meredt maga elé. S bár úgy tűnt,
kivételesen S’almeyna is egyetért vele abban, hogy sürgősen
tenniük kell valamit, most mégsem értette, mit várnak tőle.
S’almeyna azonban nem magyarázkodott tovább, Fénymarék
teste önálló életre kelt, magától cselekedett, és a lány szökkenve
iramodott meg a torony szélénél hátrahagyott holmijuk felé. Ashbar
első csatasárkánya tőle kissé meglepő módon most nem a közvetlen
harcot választotta. A lilapikkelyű kéz kapkodva túrt bele a vidrabőr
iszákba, és a lány értékes kincseit a földre szórva, sietve előkotort
közülük két tárgyat.
Csak amikor Fénymarék a magasba emelte őket, akkor ismerte
fel, hogy mit tart a kezében. Egyik kezében azt a csiszolt, tejfehér
színű hegyikristályt emelte a magasba, amit a barlangban, Brendon
holmija mellett talált. Másik keze a fekete tőrt markolta, a Fény
Fegyverét, amelyet Xojertha készített Szruhanna számára, hogy
azzal segítse át a halálba a kiorgokat, így adva vissza Ashbar
sárkányainak szabadságát.
Fénymaréknak azonban még álmélkodni sem maradt ideje, vagy
végiggondolni, vajon mire szolgálhatnak e tárgyak és mire
készülhet velük a sárkány, mert S’almeyna máris rángatta őt
tovább, mozgatta az egész testét. Fénymarék nem ellenkezett;
futott, egyenesen a torony közepén dúló zűrzavar irányába. Pár
lépés után elrugaszkodott a talajtól, és felszökkent a levegőbe, úgy
lendült a magasba, mintha szárnya lenne, könnyű falevélként
suhant tovább, mintha nem húzná a föld felé semmi sem. Sebes
iramban szállt el a dulakodó sárkányok feje felett, s úgy huppant le
végül a csata sűrűjében, mintha csak egy alacsony faágról szökkent
volna le.
Lába azon a szabályos, kerek kőlapon ért földet, amely épp a
torony közepét jelölte ki. De Fénymarék már semmin sem
csodálkozott, egyetlen pillanatara sem torpant meg, mert már
pontosan tudta, mit kell tennie. Érezte a vérében, a lelkében
dübörögni azokat az erőket, amelyek szólították. Mit sem törődött
azzal, hogy feje mellett vészes közelségben zúgott el egy tűzcsóva,
mint ahogy azzal sem, hogy a következő pillanatban egy lendülő,
zöld színű farok suhant el alig arasznyira kerülve csak el az arcát.
Alakja oly váratlanul tűnt fel a kiorgok között, hogy még ha
sejtik is a sárkányurak, mire készül a lány, akkor sem tudták volna
már megállítani.
Fénymarék a magasba emelte a kristályt és a fekete tőrt. A
hegyikristály fényes volt, tejfehér, mint a tiszta fény, a tőr maga
volt az éjszaka, az örök feketeség, amely minden fényt magába
olvaszt. Csendülve csapódott egymásnak a két tárgy, s a Fény
Fegyvere úgy metszette fel a kristályt, mint egy puha gyümölcs
húsát. S ahogy belé hatolt és felhasította a kemény követ, mintha
csengettyűk ezrei szólaltak volna meg. A kristály felszíne
meghasadt, s úgy mállott szét, mint egy vékony burok. Belőle
előtüremkedett valami. Fénymarék nem látta pontosan mi is az, ami
előbukkan a kristályburokból, csak érezte, hogy élettel teli. Csavart
vonalú, lüktető, vonagló valami csusszant elő, olyan volt, mint egy
kétujjnyi vastag, ezüst kígyócska. Tekergett és sebesen siklott ki a
résből.
Az ifjú boszorkány ajkait számára idegen hangok és szavak
hagyták el, mintha bódult álomban cselekedett volna, s a dulakodók
felé suhintott a két arasz hosszú, csavart testű kígyócskával. Apró
szikra pattant ki belőle, látszólag ártalmatlan és tünékeny, azonban
a szikra nem hunyt ki, hanem a magasba emelkedett, egyre
fényesebben világított, majd vakító napként felrobbant a fejük
felett. S a következő szívdobbanásban már el is szabadult köröttük a
pokol.
Fénymarék elméjében az őt körülvevő látvány képei csak apró
mozaikokként villantak fel, miként a robbanás apró szilánkjai
egymás mellé sodorták őket…
 …látta, amint lángcsóvák ragyognak fel fölötte, és széles ívet
húzva szökkennek át a másik négy torony irányába, végigcikáznak
rajtuk, s a színes tornyok, mintha fejet hajtottak volna, feléjük
hajolnak…
…látta, amint körben, a torony peremétől egy színes fal
emelkedik a magasba, mintha hatalmas szivárványból szőtt
hullámok zúdulnának rájuk minden irányból…
…elméje a kiorgok döbbent kiáltásaitól visszhangzott…
…látta a földön heverő Wlanseraf tekintetének rémült tágulását,
Ejnoyin görcsösen összeránduló testét, Murlok torz, rothadó arcán a
felismerés iszonyatát…
…hallotta Hion nagyúr hördüléseit, ahogy valamiféle
parancsokat kiált a sárkányok felé…
…s még látta elvillanni maga előtte Truh zömök alakját, s a
törpe vállába kapaszkodó Susogót… aztán már minden összefolyt a
szeme előtt.
A torony hevesen rázkódott alattuk, mintha az egész vár szilaj
táncba kezdett volna. A talpuk alatt a kövek, amelyek eddig
szilárdnak tűntek, most cseppfolyós masszává változtak. A négy
szélső torony is önálló életre kelt, és szellemkezek százait
növesztették, tapogatódzó indákat, amelyek sebesen siklottak a
betolakodók felé. Wlanseraf, Ejnoyin és a többi kiorg sárkányteste
semmivé foszlott, amint ezek a csápok rájuk tekeredtek.
A vár felett a vihar tombolása tetőfokára hágott, villámok
tucatjai cikáztak egyszerre, fényes íveket húztak és dübörgésüktől
volt hangos a levegő. A világ tótágast állt ebben a pillanatban, és
mintha kifordulni készült volna sarkaiból, hogy elsöpörje a föld
színéről a kiorgokat és követőiket.
Fénymarék tehetetlenül sodródott, görcsösen szorongatta
kezéből a szikrákat köpködő, különös tárgyat. Fogalma sem volt
róla, mikor zuhant el, csak az ütődések fájdalmát érezte, ahogy az őt
gúzsba kötő csápok, mint egy hatalmas polip karjai rángatták körbe-
körbe. Kiorg arcok villantak elé, acsarkodó és imádkozó arcok
egyvelege. Káosz, menekülés és küzdelem. Ki-ki a saját életét
mentve próbált szembeszállni a rájuk zúduló iszonyattal. Mert a
fénylő béklyókkal együtt, amely megkötötte testüket, s végleg
elszakította a kiorgokat a barlangok mélyén szunnyadó sárkányok
szellemétől, az iszonyat éjszakája is ráborult elméjükre.
Zuhantak, megnyílt alattuk a torony, és mint egy éhes, nagy száj
szippantotta őket magába. Pörögve, tehetetlenül buktak alá,
elnyelte őket egy láthatatlan örvény, amely a torony mélyében kelt
életre. A villódzó csápok szorosan rájuk fonódtak, úgy feszültek meg
rajtuk, mint rugalmas kötelékek. Megfékezték a kezdeti őrült
zuhanást, s lassú, tehetetlen sodródásra kényszeríttették őket.
Sötétség, végtelen és átláthatatlan feketeség ölelte testüket és
lelküket, ahogy a semmiben, a semmi felett csüngtek. Csak a
fájdalmas, halk nyögések, s az innen-onnan felhangzó, csendes
imaszó törte meg a lelkekre nehezedő, rémisztő némaságot.
Fénymarék kábultan forgatta a fejét, bár végtagjait tudta mozgatni,
azonban képtelen volt rá, hogy bánni szilárd tárgyban
megkapaszkodva ő irányíthassa tovább egyre lassúdó sodródását. S
talán nem is volt itt semmi, ami segíthette volna ebben, csak azok a
színes fonatok látszottak, amelyek a magasból csüngtek alá, s
amelyek egyikének végén ő maga is himbálódzott. Az események
ilyen fordulata még őt is meglepte. S’almeyna ködszerű
szellemtestét nem látta már maga körül, talán a nagy csatasárkány
ereje is elenyészett ebben a fekete kürtőben, amivé a torony
változott. A körötte sodródó testek felől érkező hangokból arra
következtetett, hogy a többiek sem lehetnek jobb helyzetben nála,
és már a kiorgok is felfogták, hogy elvágták őket a barlangok
mélyén szunnyadó sárkányok erejétől. Ahogy Jarden mondta: itt
már elérhetetlenné váltak azok a láthatatlan fonatok, amelyek egy
kiorgot a sárkánymágia szövedékének részévé tesznek. Itt már
valamennyien csak emberek voltak.
 Nem tudta pontosan felmérni, hová kerültek, de a belső érzékei
azt sugallták, annak a teremnek a közepén lebeghetnek, amelyben
korábban járt, s amelynek falain megcsodálhatta a Qery klán
sárkányainak freskóit. Most azonban csak sötétséget látott, mintha
egy magas hegy tetején állna, amely fölé egy olyan éjszakai égbolt
borult, melyen nem pislákoltak a csillagok.
– Mily rég nem látott, kedves vendégek érkeztek e kihalt falak
közé!
A mély hang a sötétség mélyéről szólt, a falakból áradt, s nem
lehetett eldönteni, merről érkezik, hiszen a fent és a lent már rég
összekeveredett bennük. De e hang gazdájának nem is volt szüksége
rá, hogy bemutatkozzon, mindenki egyből ráismert Xojertha mély
zengésű, jellegzetes hangjára.
Minden bizonnyal Fénymarék volt az egyetlen a sodrodó alakok
között, aki ennek hallatán megkönnyebbülten sóhajtott fel. A
kiorgok már kévésé örülhettek az Oltalmazó váratlan feltűnésének,
ez a nem várt fordulat szörnyű kételyeket ébresztett szívükben.
– Ez csapda! – hörögte Murlok nehézkesen – Átkozott
balszerencse… átkozott kis vakarcs…
De a további szitkokra már nem maradt sem ereje, sem ideje,
mert a nagyúr teste körül fények villantak fel, mintha rőt lobogású
tüzek gyúltak volna a levegőben. A tűzcsokrok nem világították be a
termet, de az eddigi bizonytalan végtelen érzetét kissé eloszlatták,
és sejtelmes körvonalakat szültek.
Xojertha aranyszínű teste lebegve emelkedett felfelé, elsuhant
több kiorg mellett, és végül a haldokló nagyúr közelében állapodott
meg. Az Oltalmazó közelebb hajolt Murlokhoz, érzékeny orrát
megcsapta az elaggott testből felszálló rothadás bűze, elfintorította
az arcát.
– Rossz bőrben vagy, Rholnoy klán ura!
– Haldoklom! – harákolta Murlok, rothadó arcában gyűlölködve
parázslottak fel szemei. – S te okoztad szenvedéseimet, Xojertha!
 – Valóban? Én lettem volna? Nem inkább a mohóságod?
– A kis vakarcs, ő okozta, de te állítottad azt a csapdát,
Ravaszkodások Mestere!
Xojertha elégedetten morrant, kitárta aranyfényű szárnyait,
mintha ezzel a mozdulattal is arra akarná figyelmeztetni őket, hogy
valamennyien embertestben, tehetetlen bábokként lógnak a
levegőben s ő az egyetlen e végtelennek tűnő térben, aki
sárkányként jelen lehet.
– Kis vakarcs? – ráncolta aranypikkelyes, széles homlokát – Csak
nem Ayostion-Qery Yeloyra gondolsz, Murlok? Ej, ej, kiorg urak és
úrnők, hát miért nem figyelmeztek jobban szavamra? – pillantott
kőibe fejcsóválva. – Az átkozott nagyravágyás és gőg teljesen elveszi
az eszeteket! S te, Prendr-Rholnoy Murlok, lenézően még mindig
csak kis vakarcsnak nevezed őt? Teszed ezt még azok után is, hogy
Yeloy elleni ármánykodásod segít át téged a barlangok homályába?
Vajon bölcs dolog ez?
– Mit számít, hogy minek nevezed a porban csúszó férget? Az
égen köröző sas sem ad nevet a mezőn szökdécselő tücsköknek. A
vakarcs csak egy eszköz volt, egy fegyver a te szolgálatodban,
Xojertha, mert te mozgattad azt a sárkányformájú, mérget köpő
halált, amely átjárta kiorg testemet és lassan elpusztítja azt.
– Minő sértett, vádaskodó hang! Úgy tűnik, a halál közelsége
valóban elveszi eszedet, Murlok, s az a kis sárkány nem csak a tested
mérgezte meg! Hmm! – morranta rosszallóan az aranysárkány –, tán
azért pimaszkodtál most ide, hogy számon kérd rajtam tetteimet?
Mert e helyen én vagyok a törvény! Én vagyok az, aki kérdéseket
tehet fel, s én vagyok az egyetlen, aki vádakat sorakoztathat fel
ellettetek! Csak én! – Xojertha hangja mennydörgéssé fokozódott, s
az aranysárkány olyan gyilkos dühvel tekintett körbe rajtuk, hogy
mind azt várták, a következő pillanatban porrá omlanak haragtól
villámló pillantása alatt – Kérdezem a klánokat, a Qwebeh, Treboah,
Rholnoy, s a Krohwik klán jelenlévő tagjait, mit keresnek e tiltott
falak között? Ki volt közülük az a merész, aki arra buzdította őket,
hogy megszegjék parancsomat?
Néma csend volt, senki sem merte megtörni azt.
– Nos? Halljam! – szisszente visszafogott hangon Xojertha. – Mi
folyik itt?
Végül Hion nagyúr óvatos hangja törte meg a némaságot.
– Csak a lány miatt merészkedtünk el idáig, Fénylőtekintetű.
– Úgy? A lány miatt? S ugyan mi okból?
– El akartuk innen vinni a szentségtörőt. Lerombolta a hidat,
feldúlta a Sárkányöbölben szunnyadó békés romokat, s végül arra
vetemedett, hogy még Qreswet várának nyugalmát is megzavarja.
Nagy bajkeverő ez a gyermek, Fényességes Xojertha, s mi féltünk,
hogy még több gondot okozhat neked.
– Azt állítod hát, Hion, Yeloy okozta eme felfordulást?
– De hisz’ nem is én… – próbálkozott Fénymarék egy gyengécske
közbeszólással.
– Most hallgass! – morranta rá dühösen az Oltalmazó.
– Úgy bizony, a vakarcs miatt történt minden! – kontrázott
gyorsan Murlok, hogy alátámassza társa szavait. – Hionnak
tökéletesen igaza van! Ez egy átkozott kis bajkeverő! Tudatlan és
ostoba! Olyan dolgokkal játszik, amelyek mélyebb értelméről
semmit sem tud. Még a Pokoltető sarokszikláját is leomlasztotta!
Nem hagyhatod, Fényességes Xojertha, hogy tovább garázdálkodjon
Crymhoonban, mert ki tudja, mi lesz a következő esztelen ötlete!
Az Oltalmazó látványosan ráncolta a homlokát, és a fejét
csóválta.
– Nem túlzod te el Yeloy szerepét?
– Dehogy! Nézd csak meg jobban, s magad is láthatod!
Vajon mit tart most a kezében?! – bökött karmos ujjaival Fénymarék
felé. – Ez a lány még az apjánál is veszedelmesebb bajkeverő!
Minden tekintet Fénymarék felé fordult, s ő zavarában majdnem
kiejtette kezéből azt a fénylő, csavart formájú tárgyat, amely a
kristályból bújt elő, s amely még mindig derengve fénylett, ahogy a
markában szorongatta.
– Ó, ezt csak én… vagyis nem is én… – hebegte Fénymarék, és
sietősen Xojertha felé nyújtotta. – Azt sem tudom, hogyan került
hozzám! Nekem ez igazán nem kell…
Xojertha morranva közelebb lebbent hozzá, majd várakozón
visszafordult Murlok felé, s a kiorg erőre kapván attól, hogy az
aranysárkány láthatóan eltöpreng szavain, gyorsan folytatta.
– Én már régtől sejtettem, hol és kik rejtegetik e szent ereklyét,
Crymhoon Zálogát! Régebben az apja, s most a lány! Gondolhattunk
volna rá előbb is, hogy a Renegát majd örökül hagyja neki! Ezért
siettem Ornon várához, hogy Yenmon úrnővel is megvitassam a
dolgot. S ott legnagyobb meglepetésemre, Damora úrnővel és Hion
nagyúrral találkoztam. Khmm – köszörülte meg sietve a torkát,
hogy egy újabb köhögési roham ne gátolhassa meg a beszédben, s
ezeket a kényes részleteket gyorsan átugorhassa. – Amikor
feltártam előttük a teljes igazságot, s rádöbbentünk, hogy a szent
ereklye előkerült, valamennyien a vakarcs nyomába eredtünk, hogy
visszaszerezhessük azt így kerültek seregeink Qreswet közelébe.
Ártatlanok vagyunk valamennyien, mi csak egy még nagyobb
veszedelemtől kívántuk megvédem a klánokat, s visszajuttatni
hozzád e fontos kincset.
Xojertha olyan mozdulatlanul lebegett, mintha kővé vált volna,
s csak nagy sokára szólalt meg, amikor már szinte
elviselhetetlennek tűnt a csend.
– Azt akarod elhitetni velem, hogy négy klán egyesített seregére
volt szükségetek ahhoz, hogy előkerítsetek egy kis lápi
boszorkányt? Látványosan végig kellett csörtetnetek fél
Crymhoonon, s mindezt csak azért, hogy ezzel megakadályozzátok,
hogy e reszkető gyermek vérbe és lángba borítsa földjeiteket? Ezt
akarod most nekem bemesélni, Murlok?
 – De az egyszarvú bűvös szarva – mutatott Murlok vádlón a
Fénymarék kezében derengő tárgyra – nála van! Bűnössége ennél
látványosabb alátámasztást nem is igényel! A Hetek biztos
vadásznak rá… s ha Crymhoon Záloga rossz kezekbe kerül…
– S mit nevezel te rossz kezeknek? Ahhh – prüszkölt nagyot az
aranysárkány. – De mindegy is! Ismerem a Finel félelmeit. S
pontosan tudom, miben mesterkedtek! Hát valóban ennyire
ostobának néztek engem? Azt hiszitek talán, ezekkel a
hazugságokkal megvédhetitek magatokat? Szerintetek ki vagyok
én? Ki?
Xojertha bömbölésétől minden remegett köröttük, a vad
széllökésektől jobbra-balra lendültek és tehetetlenül sodródtak a
levegőben.
– Én a Yhermi Álomhozók tagja vagyok! Már elfelejtettétek? Én
látom a múltat, látom a jövőt! Látom minden cselekedeteteket! Még
gyorsan közelgő halálod pillanatát is látom, Murlok! Hazug szavaid
nem menthetnek meg! Halljam hát végre az igazságot! Halljam,
miért is tört ki eme zajos felfordulás?
Murlok alakja láthatóan összébb töpörödött, mintha az élet
Xojertha dühöngésének fokozódásával még gyorsabban szivárgott
volna el belőle, mint korábban.
– Várnak rám Ashbar lepecsételt barlangjai – suttogta a haldokló
nagyúr. – Érintésük már oly közel, s Prendr, a Rholnoy klán
sárkánya immár útra kész. – Murlok nehézkesen felköhögött, vér
buggyant ki a szája szélén. – Ebben rejlik az igazság, helyet keresel…
Egy ajánlatom lenne, Xojertha!
– Harrrghhh – morgott az aranysárkány. – Most meg egy
ajánlat? Újabb csavaros trükk? Hazug szavakba csomagolt
fenyegetés? Azt ajánlom, siess azzal az ajánlattal, Murlok, ha
valóban el akarod még mondani, mert a halál valóban nagyon közel
jár már hozzád!
 Murlok halkan zihált, életének lángja utolsókat lobbant, s
érezték mind az elmúlás szellemkezét, ahogy végigcirógatta
lelküket.
– Azt akarom, hogy a lány… a vakarcs… hogy ő végezzen kiorg
testemmel… Tudod, Xojertha… – suttogta lehalkítva a hangját,
amely már így is oly halk volt, mint a rét fűszálai között neszező
szellő. – Tudod, hogy miként kell ezt meg tennie!
– Oh, csak ennyi? – vonta fel szemöldökét gúnyosan az
aranysárkány. – A méltó, végső halálra vágysz, Murlok? Arra a
halába, amely csak azoknak adatik meg, kik életükben kiérdemlik a
megbocsátást?
A haldokló vénség testét újabb köhögési roham rázta meg, a
kiorg beesett arca hamuszürke volt és a rothadó hús dögletes szagát
már nem tudta elnyomni a sárkány mágiája, amely elillant ebben a
határok nélküli télben, mely a valóságból az irracionalitások
világába emelte át őket.
– Bárcsak tudnám, Murlok, miből gondolod, hogy Yeloy megteszi
neked ezt a szívességet?
– Mivel te bizonnyal meggyőződ majd!
– Én? Én fogom meggyőzni!? – Xojertha hangja keresztül
mennydörgőit a téren, hullámai robbanásszerűen ütköztek a
testeknek, szédült falevelekként sodródtak, csapódtak egymásnak
tőle.
– Hisz’ Ashbar sárkányainak Őre mindig nagyon meggyőző tud
lenni – nyekeregte Murlok –, főként ha személyes érdekei úgy
kívánják!
E szavakra még a lélegzet is bennük rekedt, s olyan csend lett,
mint egy forgalmas kikötőben pestisjárvány után.
– Murlok! – reccsente kimért hangon az Oltalmazó. – Ne feszítsd
tovább a húrt! Beszélj, mert a hátralévő óráidból már csak percek
lettek, s hamarosan együtt számoljuk majd az utolsó dobbanásokat!
 Murlok arcán torz mosoly fiitott végig, s ettől ez a rothadó
halálfej még taszítóbbá vált, mint valaha volt.
– Ha a fekete tőr metszi el életem fonalát, akkor megkaphatjuk
mindketten, amit akarunk!
– Mindketten?
– Te is, én is.
– Zsarolni akarsz?! Ezt sosem tűrtem el!
– De van valaki, aki mindig fontos volt neked, s akiért talán még
alkudozni is kész leszel! Egy név, amely bűvös ajtókat tárhat fel a
telkedben. A név: Ayostion! E név mögött rejlik az a tudás, amit
kínálhatok cserébe a halálért, amire vágyom. Akarod, Oltalmazó?
Ayostion lelkéért cserébe csak egy kis vakarcs lelkét kérem!
Xojertha rosszindulatú morgása félelmetes hangorkánná
erősödött, úgy zúgott és üvöltött bennük, hogy testük rezgő
nyárfalevélként zsibongott, s minden porcikájuk ellentétes
irányokba akart rohanni.
– Mindig elgyengülsz, Xojertha, ha róla van szó – harákolta
rosszindulatúan Murlok. – Oh, mily súlyos hiba is ez egy ilyen bölcs
és tehetséges sárkány esetében, mint te, aki akár a Yhermi
Álomhozók rendjének vezetője is lehetsz majd egykor…
Ám Murlok már nem tudta befejezni a mondatot, az
aranysárkány mancsa könyörtelenül suhintott felé. Az Oltalmazó
előtt függő test, Murlok aszott emberteste megperdült a levegőben
ettől a csapástól, megvonaglott kínjában, ahogy az éles karmok
felhasogatták, és ujjnyi széles csíkokat szabdaltak ki a mellkasából.
Xojertha újra lecsapott, karmai feltépték a nyaki ütőeret, s a
lendület messzire sodorta Murlok testét, a színes kötelék fonatok
surranva váltak le róla, s a szétszabdalt, elaggott test bugyborékoló
hörgéssel hullott alá a mélybe.
– Akar még valaki alkudni velem? – vicsorogta Xojertha. – Van
újabb jelentkező?
 A kiorgok rettegő félelemmel a szívükben várták sorsukat, négy
nagy klán színe-virága, a jövő minden reménysége függött még ott a
fénylő csápok fogságában. S az aranysárkány, Bhroms ura nagyon is
feldúltnak látszott.
Csend volt. Hosszú csend, csak az aranysárkány fújtatása
hallatszott. Xojertha végül feléjük fordult, szeme, azok a zöldarany
szemek vészes fényben lobogtak. Sorban végigmérte a kiorgokat,
engesztelhetetlen ezüsttűz ragyogott tekintete mélyén, s ezek ezüst
fénnyalábok, mint jeges korbácsok hatoltak beléjük, feltépték lelkűk
ajtajait és feltárták féltve őrzött titkaikat.
Az aranysárkány teste körbelebegett előttük, s végül Yenmon
úmő előtt állapodott meg.
– Még nem szóltál, úrnő – horkanta. – Vajon a Qwebeh klán is
böntelennek érzi magát?
Yenmon bizonytalan vol.t Úgy tűnt, az Oltalmazó továbbra is
pártolja a kis vakarcsot, ezért sürgősen ki kellett valamit találnia, ha
menteni akarta az életét.
– Fényességes Xojertha, én úgy gondolom, nem a védenced
okozza Crymhoon vesztét.
– Hanem?
– Ismered jól S’almeynát! A lány a shanobja volt, s bármily
különös és rendhagyó is az eset, de véleményem szerint Ashbar első
csatasárkánya uralja e gyermek lelkét. S’almeyna ravaszkodása
okozta e felfordulást.
Xojertha szemei kíváncsian kitágultak.
– Valóban? De mintha az imént azt süvöltözted volna, Yenmon,
hogy S’almeyna halott… Oh – fordította oldalra a fejét vagy tán
mégsem az? Talán nem te voltál, aki azt kiáltotta társai felé: Fogatlan
kutya ez, semmi több! Csak egy halott szellem utolsó kísérlete, hogy
hatalmának maradékával leigázzon benneteket. De a hullájából felszálló
dögletes bűz szaga még a távoli barlangok mélyéből is elér hozzánk.
Pusztítsuk el e kísértetet, hogy soha többé ne árthasson nekünk! Vagy
esetleg nem jól hallottam szavaidat?
– Én csak, Yeloy védelmében… hisz’ ő az unokám! Szeretett fiam
egyetlen gyermeke! Hogy is gondolhatod rólam, hogy saját vérem
ellen fordulnék? Meg akartam őt szabadítani ettől az átoktól.
Xojertha úgy rázta hatalmas busa fejét, mintha egy szemtelen
légy döngicsélt volna a füle körül.
– Hogy te nem fordulnál saját véred ellen? Bahh! Asszony, hát
S’almeynát minek neveznéd?
Az aranysárkány végigpillantott a kiorgokon, s hangja vészesen
emelkedett, ahogy feltette a kérdést.
– Milyen büntetést érdemel, ki klánja ellen fordul? Mi vár arra,
ki első hadura elveszejtésére szólítja fel társait?
Csend volt, halálos csend.
– Milyen büntetés?
– Halál – mormogták többen.
– S mi vár azokra, akik követik őt e gyalázatos tettben.
Halál – suttogta valaki válaszul.
– Úgy? Halál? Ezt érdemlitek hát?
Nem érkezett válasz. Xojertha hangja fölöttébb csendes volt,
amikor újra megszólalt.
– S te, Yeloy? Te miként döntenél sorsukról?
Nem csak a kiorgok, de Fénymarék is meglepődött a kérdésen,
mégsem töprengett el hosszan azon, mit is kellene mondania,
határozottan vágta rá a választ, azt és úgy, ahogy a szivében
megszületett
– Úgy ítélkezz, hogy holnap feletted ítélkeznek! Fényességes
Xojertha, az élet gyakran fájdalmasabb lehet, mint a gyors halál!
Yenmon visszafojtott indulattal meredt a lányra, s a mellette
lebegő aranyszínű sárkányra.
 – Ashbar sárkányainak rendíthetetlen Őre csak nem egy ilyen
kis jöttment szavaira hallgat? Mit tudhat ő a sárkányok dolgairól?
S’almeyna számunkra…
– Ezek S’almeyna szavai voltak! – vágott közbe Fénymarék. –
Ashbar első csatasárkánya megtanulta már, hogy nincs olyan
bosszú, amely halálért kiáltana, mert mindenkinek a szívében akad
egy aprócska zug, amelyben a megbocsátás lakozik, csak meg kell
tanulnunk szélesre tárni ennek ajtaját. S’almeyna immár felkészült
ennek a tudásnak a befogadására! Meg kellene ezt végre tanulnia
minden kiorgnak!
– A gyermek igazat szól, s bölcsebben beszél, mint ti, kiorgok
valamennyien! – szusszanta Xojertha. – Yenmon! Haragom csak
azért nem sújt most le rád, mert Barátom klánjának sárkányai közül
Ejnoyin az egyetlen, ébren lévő csatasárkány. Tartozom
Jakshjalangnak annyival, hogy nem hagyom veszni mindazt, ami
valaha fontos és szent volt számára. Jakshjalang már nem tér vissza
közénk, szabadon szárnyalhat sárkány alakjában Ashbar földjei
felett. Azonban tudom, hogy Crymhoonban hátrahagyott
szeretteinek sorsa mily fontos neki. Ejnoyin-Qwebeh Yenmon, halld
hát ítéletem! Hazatérsz, és újjáépíted Ornon várát, hogy egy gazdag
és békés birtokot hagyhass hátra az ébredőknek. De a büntetésed
nem kerülheted el! Add át az avaraghgyűrűdet Yeloynak!
Yenmon szemei elkerekedtek ennek hallatán. Az Oltalmazó
ítélete lassú sorvadásra, fájdalmas halálra ítélte őt.
– Ezt nem kívánhatod – hebegte. – A gyűrűm… az én gyűrűm…
ha nincs velem, Ejnoyin ereje elenyészik belőlem…
Csak a tested hal meg, asszony, viszont kaptál tőlem pár évnyi
életet, igazán nagylelkű voltam veled! Csak egy embertest, Ejnoyin,
s ez nem olyan nagy veszteség egy sárkánynak. Yeloy majd vigyáz a
gyürűdre, s ha jónak tartja, ismét szólít téged.
 – Yeloy??! – köpte utálkozva a nevet az úrnő. – Csak nem
képzeled, Xojertha, hogy egy ilyen kis utálatos béka, egy ilyen őrök
bajkeverő képes lesz rá, hogy számomra méltó shanobot jelöljön ki!?
– Nem emlékszem rá – morranta dühösen az Oltalmazó, hogy
engedélyt kaptál volna arra, hogy véleményezd döntésemet! Ez itt
nem a Finel, Ejnoyin-Qwebeh Yenmon, hogy tiltakozást nyújthass
be, ha nem értesz valamivel egyet! Ami az imént elhangzott, az egy
ítélet volt, s te, akár tetszik, akár nem, kénytelen leszel elfogadni
azt! Az imént S’almeyna szavai ítélkeztek feletted. A Qwebeh klán
ura szólt e gyermek által, s inkább hálásnak kellene lenned
Yeloynak, hogy szót emelt az érdekedben! Hidd el, igazán kegyes
volt veled. Add a gyűrűt!
Yenmon ujjai kétségbeesetten fonódtak a drága ereklyére. Soha
életében nem alázták még meg így.
Az avaraghgyűrű azonban sisteregve, szikrát köpködve
távolodni kezdett tőle, az úrnő próbálta visszatartani, de a gyűrű
kiszakadt görcsösen szorongató ujjai közül, és Fénymarék felé
röppent. Pörögve, fénykarokat növesztve szelte át a levegőt, s az
avaraghgyűrű közvetlenül a lány arca előtt fékezte meg rohanását,
és mozdulatlanul függve lebegett az arca előtt.
Fénymarék segélykérően körbepillantott, hátha igényt tartana a
gyűrűre valaki más, vagy esetleg az Oltalmazó mégis meggondolja
magát ez ügyben, s inkább egy kiorgot nevez ki az avaraghgyűrű
őrzőjévé. De úgy tűnt, nincs jelentkező és mindenki türelmesen arra
vár, hogy elfogadja a felkínált kegyet.
Valójában nem sok kedve volt egy újabb gyűrű őrzéséhez, de
nem sok választása maradt.
– Remélem, nem akarsz te is a kezemre csusszanni – mormogta
gyanakvóan a gyűrű felé. – Egy ilyen sárkánymancs is épp elég
nekem egy életre!
Ejnoyin avaraghgyűrűje azonban nem válaszolt, semmi jelét nem
adta, hogy bármit is kívánna tőle. Fénymarék azért ennek ellenére
nagy óvatossággal fogta meg, tudta, hogy avatatlanok izében milyen
veszélyes is lehet egy ilyen gyűrű, s hogy gyors és fájdalmas halált
halhat az, aki felkészületlenül érinti meg a szent talizmánt. A gyűrű
meleg volt, édes illatú. Régi emlékeket idézett fel a lányban.
Hirtelenjében azonban nem tudta, mihez kezdjen vele, zavarában a
nyakában függő lánc után nyúlt, a törött karkötő után, amely
egykor S’almeyna lelkét őrizte és közvetítette a sárkány erejét
viselőjének. Ejnoyin gyűrűjét suta mozdulattal a másik, törött
karikába fűzte. Volt ebben valami különös, bizarr ellentmondás,
ahogy az élettel teli karika a halott gyűrűhöz simult.
Fénymarék lelkében újra érezte a sárkány erejét, S’almeyna ott
lapult benne, csendesen figyelve őt. Már nem harcoltak egymással,
lelkük egy része összeért. Ashbar első csatasárkánya elfogadta
sorsát, és rábízta magát egy emberre, egy sóhajtásnyi-lény
megbocsátó szeretetére.
Teremts békét, Shanob! – hallotta magában Fénymarék a sárkány
mély horkantását. Ez a te dolgod! Emlékezz a névre, melyet Xojerthától
kaptál, s emlékezz annak viselőjére!
Xojertha már a következő klán kiorgjait vizslatta szemével,
bizonnyal sorsuk fölött elmélkedett, azonban ekkor Fénymarék
váratlanul megszólalt.
– Fényességes Xojertha! – fordult kissé bátortalanul a hatalmas
aranysárkány felé. – Kérlek, ne büntesd a kiorgokat tovább! Engedd,
hogy szabadon távozzanak!
– Szabadon? Büntetlenül?
– Épp elég büntetés számukra, hogy itt voltak, s látták Qreswet
várának hatalmát. Biztos vagyok benne, hogy tanultak ebből, s
megértették végre, hová vezethet örökös békétlenségük, gőgös
indulataik, amellyel csak önmaguknak s környezetüknek árthatnak.
– S ezt épp te mondod?
– Szólnom kell értük, hisz’ ez is a dolgom, Fényességes! –
hajtotta meg fejét tisztelettel a kis boszorkány. – Ayostionról
neveztél el engem, a szépséges fehérsárkányról, arról a szeretett
lényről, aki mindig megbékélést hirdetett. Kérlek, Ashbar
sárkányainak Őre, adj nekik egy újabb esélyt! Máskor is megtetted
már!
S mintha szavai oly varázsigék lettek volna, amelyek megtörték
e hely komor, lelkeket megülő hatalmát, körülöttük a terem lassan
világosodni kezdett, s úgy derengett fel, mint amikor a hajnal pírja
festi meg az égbolt alját. Megjelentek a távoli körvonalak, előtűntek
a terem felai, s rajtuk a sárkányokat ábrázoló, halványan derengő
freskóik. A Qery klán sárkányai ott szálltak köröttük, biztatóan
rikoltottak feléjük. Fenségesen, erejük teljében suhantak körbe-
körbe épp úgy, ahogy annak idején, amikor még ennek a világnak
zöldellő dombjai felett szálltak.
Fénymarék azonban nem várta meg, hogy Xojerthától választ
lopjon kérésére. A Könyv már ott volt a kezében. Maga sem tudta
honnan bukkant fel, csak abban volt biztos, hogy meg kell osztania a
kódexben rejlő titkokat a kiorgokkal. Sietve megköszörülte hát a
torkát, és fennhangon olvasni kezdte az Aranysárkány Kódexet.

„Évszázadokkal ezelőtt történt, egy viharos éjjelen, hogy egy fiatal,

sebesült sárkány érkezett nyugat felől, a Gyilkos tenger partjának homokos
dűnéinek irányából.
A kapukban felzúgtak a harsonák az őrtornyokban félreverték a
harangokat, de mivel a sárkány egyedül közeledett, a városi őrség nem állta
útját. Az emberek szájtátva bámulták a sárkány nehézkes röptét, ahogy
átvitorlázott a vörösmárványból épült házak felett, s végül leszállt a palota
előtti téren. Pihegve, lehajtott fejjel állt ott sokáig s ügyet sem vetett a köré
sereglő tömegre. Szeméből ezüst könnyek hullottak a márványkövezetre.
A sárkány vékony, hívó hangon kiáltott, s a palota színes üvegablakai
megreszkettek erre a hangra, halk zeneszóba kezdtek.
Bhroms lakói ritkán lehettek tanúi egy sárkány érkezésének, s még
ritkábban pillanthatták meg magát az Oltalmazót, de ezen a különös
éjszakán mindkét csoda bekövetkezett. Mert Xojertha, a fehérsárkány hívó
szavára előbújt otthonából.
Láthatóan dühös volt, amikor felbukkant, de aztán bökkenve torpant
meg.
– Ki vagy te? – ráncolta fénylő homlokát.
– A nevem, Ayostion, Fényességes Xojertha – bukott még lejjebb az ifjú
sárkány feje.
– Ayostion!? – töprengett merengve az aranysárkány, mint oki emlékek
közt kutat. – S mi hozott erre, gyermek?
– Rossz hírek szárnyán szálltam.
– Megsebesültél – állapította meg Xojertha morranva, ahogy körbejárta
az ismeretlen sárkányt. – De hogyan lehetséges, hogy nem emlékezem rád?
– Tojáskoromban láttál utoljára, Ashbar sárkányainak Őre.
– Hmm – morranta az Oltalmazó. – Te is egy vagy azok közül…
– Igen, Fényességes! Ashbar sárkányainak bűne kiterjed minden
nemzedékre, a kölykökre épp úgy, mint a harcosokra.
– Ártatlan nincs, de bűnös, aki választ! – morranta Xojertha. – Nem
tisztem, miszerint ítélkezzek a krwooni zsinat ama döntése fölött, hogy még
a fiókokat is sújtsa az átok. Az én feladatom csupán annyi, hogy válasszak
azok közül, akik kiérdemlik a megbocsátást. Azonban, ha ifjúságodra
hivatkozva könyörögni jöttél hozzám, jobb, ha egyből visszafordulsz!
– Nem, dehogy! – kapta fel a fejét Ayostion. – Én nem magam miatt
jöttem. Tisztában vagyok azzal, mily nagy felelősség nyomja a válladat,
amikor népem sorsáról, testvéreim életéről kell döntened. De én nem azért
jöttem el most hozzád, hogy magamnak könyörögjek kegyet.
Xojertha halk mordulásokkal lépett közelebb. Nem ismerte Ayostiont,
de a fehérszínű sárkány őszintének tűnt.
– Nos, ha így van, akkor mondd el, miért jöttél?
– Klánom harcban áll – fájdalmas tekintettel nézett el nyugatfelé, arra,
amerről érkezett. – Talán már egyikük sem él…
Az Oltalmazó rosszkedvűen ráncolta a homlokát, és dühös
horkantására gőzfelhők törtek ki orrlikából.
 – Ashbar sárkányai, hát ti már sosem tanultok meg békében élni? Még
egymást is megmatjátok, mint a veszett ebek! S mondd, Ayostion, melyik
klán támadt rátok? Mert gondolom, azértjöttél, hogy közbenjárásomért
esdekelj? De jobb, ha tudod, én nem szoktam beleavatkozni a
klánháborúkba!
Ayostion tisztelettel meghajtotta a fejét, de rendületlenül folytatta
mondókáját, mint aki meg sem hallotta Xojertha kérdéseit.
– Azért küldtek hozzád, Fényességes Xojertha, hogy arra kérjelek,
fékezd meg a további vérontást. A Qery Idán nem kíván további
testvérharcba bocsátkozni. Azt kívánjuk valamennyien, hogy legyen végre
vége az öldöklésnek! Közösen döntöttünk így! A klán tagjai együtt indulnak
a Hosszú Álomba, s nem kívánunk visszatérni onnan, míg Ashbar
sárkányainak büntetése le nem jár. Azt kívánjuk, hogy az avaragh éjjelén
ne szólítsanak minket a gyűrűk, ne feküdjön shanob a madzsránk kövén, s
földjeinket tetszés szerint oszd szét azok között, akiket erre érdemesnek
tartasz!
– Lehetetlent kértek, Ayostion! Nem avatkozhatok bele ebbe a kérdésbe,
s nem is akarok. Ha ti nem kívántok visszatérni, én nem akadályozhatom
meg, hogy a többi klán ne osztozkodjon birtokaitokon! S hatalmi szóval nem
léphetek fel azokkal szemben sem, akik saját érdekeikre tekintettel az
avaraghgyűrűk által szólítanak majd titeket, hogy visszatérjetek.
Ayostion fájdalmas tekintettel nézett fel rá, és hatalmas, zöld
szemeiben végtelen bánat ült.
– Fényességes Xojertha, tudjuk, hogy képes vagy rá, s harmadban áll
megtiltani…
– Igen, valóban, hatalmamban áll, de ha ezt megtenném, elveszíteném a
bizalmat és a tiszteletet, ami nélkül egyetlen vezető sem irányíthatja a
gondjaira bízott lelkeket. Nem kivételezhetek a Qery klánnal, Ayostion. A
büntetés része az is, hogy emberbőrben éljétek le életetek egy részét. S bár a
magam részéről méltányolom törekvéseteket, amely a megbékélés felé
mutat, de nem támogathatok a krwooni zsinat döntésével ellentétes
lépéseket.
 – Hát valóban nincs könyörület a sárkányok szívében? Hát ily hazugok
lemének a szavak, melyek a sárkánynép bölcsességéről és belátásáról
szólnak? Ó, mondd, Végtelen Bölcsességű, mit tanácsolsz nekünk,
vétleneknek?
Xojertha hosszan hallgatott. Meghatotta az ismeretlen sárkány
állhatatossága, ahogy övéit védte.
– Azt mondod – morranta végül halkan – klánod tagjai nem kívánnak
már visszatérni Crymhoon földjére?
– Így van.
– S döntésük végleges?
– Így van!
– Akkor csak egy módon akadályozhatod meg hogy idegen klánok
szólítsák magukhoz őket, s csak egyetlen módja van annak, hogy
megakadályozzátok földjeiteken a további öldöklést. – Ravaszkás mosollyal
pillantott le rá. – Ha lesz köztetek valaki, aki magára vállalja a klánon
nyugvó terheket, mert akkor a törvények védelme alatt álltok és senki sem
emelheti fel szavát döntésetek ellen… S ez esetben biztosíthatlak arról, én
támogatni fogom klánod törekvéseit…
– Ó! – lehelte Ayostion, s zöld szemei bánattal teltek meg.
– Látom, megértetted a feltételeket!
– Meg, Fényességes Xojertha!
– S hogyan döntöttél?
– Vállalom ezt a feladatot!
– Hmm – morrant Xojertha elégedetten. – Tehát megegyeztünk?
– Indulok! S ha klánom tagjainak avaraghgyűrűi nálam lesznek,
visszatérek hozzád. <
Így ismerkedett meg egymással Xojertha és Ayostion. S ezek után a
szépséges fehérsárkány gyakori vendége lett Bhroms városának. S így
történhetett meg, hogy amíg ő volt a Qery klán egyetlen, ébren lévő tagja, s
ő őrizte a gyűrűket, addig testvéreinek nem kellett kiorg bőrben élniük.
Xojertha megtartotta ígéretét, és nem engedte, hogy a Qery klán
birtokai fölött Ashbar klánjai marakodjanak. Ayostion állhatatossága és
önfeláldozása jutalmául végül Xojertha felszabadította klánjának tagjait, s
idővel őt magát is, bár Ayostion ezt a kegyet magának sohasem kérte.
A fehérsárkány azonban nem tért vissza Ashbar földjére, mint
testvérei, mert ő azóta is Crymhoon földjét vigyázza… Titkon és csendesen…
ahogy a Hetek valamennyien… arra várva, hogy elhangozzék a Szó, amely
szólítja az egyszarvú harcosait… De ez már egy másik történet…”

– Így történt hát? – kérdezte csendesen valaki a kiorgok közül.

A terem ekkora már teljes fényárban úszott, mintha valóban
beköszöntött volna a reggel és a freskók sárkányai figyelmes
szemekkel tekintettek le rájuk. Lábuk végre elérte a márvány
burkolatú padlót, és nem sodródtak tehetetlen bábokként tovább, a
színes fényfonat kötelékek nem szorították már őket, elenyésztek a
semmiben.
– Így – horkanta Xojertha láthatóan elmerengve a múlt
eseményein. – S én végül elengedtem őt. Nem lehettem oly önző,
hogy örökkön magam mellett tartsam. Mert ha szeretünk valakit,
tiszteletben kell tartanunk szerettünk kívánságait. S Ayostion
számára a kiorgok megmentése mindennél fontosabb volt. De nem
ezért vagyunk most itt! – rázkódott össze. – Bár ez is jó tanulság
lehet számotokra; létezik másmilyen út is, mint amit a kiorgok
többsége követ. S ha jobban megismernétek Ayostion történetét,
megérthetnétek azt is, hogy ő nem csak tétlen szemlélője volt az
eseményeknek. Nem bizony!
Mind tudták, mennyi legenda is keringett a kiorgok között
Ayostion és Xojertha szerelméről. Hogy hányan átkozták és
irigyelték a fehérsárkányt, aki szelídségével, jóságával végül
meghódította az Oltalmazó szívét. Hányan gyalázták Ayostiont, s
nevezték őt gyávának, hitszegőnek, fondorlatos haszonlesőnek, s
hányan járultak titokban Xojertha elé, hogy jóindulatúan
figyelmeztessék: Ayostion csak megtéveszti őt. De az Oltalmazó
elhessegette a fülébe suttogókat, ő mindig pontosan tudta, nem
tehet kivételt senkivel. S nem is tett!
Jarden nagyúr sóhajtva nézett fel az Oltalmazóra. Fejében egyre
az utolsó sorok szavai keringtek:
A fehérsárkány azonban nem tért vissza Ashbar földjére, mint
testvérei, hanem azóta is Crymhoon földjét vigyázza… Titkon és csendesen…
ahogy a Hetek valamennyien… arra várva, hogy elhangozzék a Szó, amely
szólítja az egyszarvú harcosait ”

Jarden végre megértette, hogy Ayostion is Egy közülük. Egy

újabb titokról hullott le a fátyol, s ő büszke szívvel gondolt rá, hogy
ebben a harcban a fehérsárkány társa lehet.
– Köszönöm, Yeloy – hajtott Jarden tisztelettel fejet Fénymarék
előtt. – Köszönöm neked, hogy megmutattad nekünk, kiorgoknak
miként kellene élnünk.
– Bölcsen szóltál, Jarden nagyúr! A sóhajtásnyi-lények gyakran
többet látnak az életből, mint mi valamennyien. S Yeloy szavai most
a lelkemhez szóltak! – Xojertha hosszan eltöprengett – Ám legyen!
Kérése meghallgatásra talált! A négy klán kiorgjai büntetlenül
távozhatnak Qreswet várából! Térjetek haza klánbirtokaitokra.
Seregeitek hajnalig takarodjanak el a Qery klán földjeiről, mert ha
napkeltével egyetlen harcosotok is e földeken belül garázdálkodik,
akkor garantálom, hogy sosem juttok haza élve! Hion – villant
tekintete a nagyúr felé –, a te dolgod lesz, hogy betartsák szigorú
parancsomat!
Xojertha, Ashbar sárkányainak nagyhatalmú Őre kegyesen
intett, s e mozdulatra felhasadt a torony oldala, mintha egy nagy
barlang bejárata nyílt volna meg. A széles hasadékon túl Qreswet
várának színes mozaikburkolatú udvara és kapubejárója látszott, s
azon túl a zöldellő sziget.
– Menjetek!
 A kiorgok sietve indultak kifelé, vissza sem nézték, örültek, hogy
immár távozhatnak, és szabadon, élve hagyhatjak el Qres-Tsheen
szikláit.
Csak négyen maradtak a teremben. Xojertha morranó
fejbiccentéssel tartotta vissza őket. Jarden, Truh és Fénymarék
várakozva tekintett fel az Oltalmazóra, miközben Susogó vígan
szökdécselt körbe a fel mentén, a felettük szárnyaló sárkányalakok
után kapdosva.
Az aranysárkány barátságosan közelebb hajolt Fenymarékhoz.
– Felülsz-e végre a hátamra, Fény virága?
– Nem való nekem ily nagy megtiszteltetés!
– Bhroms trónja megbecsülést és hatalmat jelent – morranta
Jóindulatúan az aranysárkány. – Gondold meg jól ajánlatom! Soha
többé nem kellene bujkálnod, menekülnöd!
– Soha többé nem fogok bujkálni! Talán majd egyszer
felkapaszkodok a hátadra, Fényességes Xojertha, ha már öreg leszek
és fáradt – hunyorított rá huncut szemekkel Fénymarék – De addig
még sok dolgom van a világban, nem ücsöröghetek tétlenül
Bhromsban! Tanulnom kell, Fényességes… s esetleg tanítanom!
Xojertha széles mosollyal tekintett le rá.
– Ez azt jelenti, megfontoltad kérésemet?
– Ó, igen! Mert már én is látom, a sárkányokra bizony ráfér a
nevelés.
– Örülök döntésednek, gyermek! S azt kívánom
mindkettőnknek, hogy emeljen hátára minket a pusztán
vegigvihartó tavasz tisztító szele! – Elfordította Fenymarékról
zoldarany szemét, és a komor tekintetű férfira pillantott. Jarden
nagyur, most érkezett el az idő, hogy kiszabjam méltó büntetésede.t
Megszegted parancsomat, amikor Qres-Tsheen sziklaira tetted
lábad, s ezzel magad után vonzottad a kiorgokat.
Jarden fél térdre ereszkedett, és fejet hajtott az Oltalmazó előtt,
így várta ítéletét.
 – Úgy döntöttem, méltó büntetésed az lesz, ha Ayotion-Qery
Yeloy Dzshabarja leszel. Tanítsd őt úgy, mintha én magam
oktatnám, tanítsd törvényeinkre, a sárkányok történelmére, okítsd,
hogy eligazodjon a mágia útvesztőiben… hmm és nem utolsósorban
megpróbálhatnál némi jó modort is beleverni!
Jarden meglepett tekintettel meredt Xojerthára, szóra nyitotta a
száját, de végül nem ellenkezett a döntés ellen, és megadóan ismét
fejet hajtott előtte.
Fénymarék tétován toporgott mellettük, az Oltalmazó szemei
jóindulatúan fürkészték Őt.
– Úgy látom, kérdezni akarsz még tőlem valamit.
– Igen, Fényességes Xojertha. Sehogy sem hagy nyugodni a
gondolata vajon mit akart veled közölni Murlok? Talán valóban
fontos dologról lehetett szó… hiszen Ayostiont emlegette…
– Fontos bizony! De nem kellett meghallgatnom ahhoz, hogy
tudjam, mit akar közölni velem, s mit kér érte cserébe! S amit kért,
azt sosem adtam volna. De te vajon tudod-e, miféle alkut ajánlott
nekem?
Fénymarék zavartan rázta meg a fejét.
– Murlok a lelkedet akarta, Yeloy! A szívedet! Azt akarta, hogy
Öld meg őt!
– Azért ez a gondolat nem állt volna távol tőlem – mormogta
vállát vonogatva és csúfondárosan elmosolyodott. – Ha ez volt a
kívánsága, miért ne?
– Krrhm! Gyermek! – mérgesedett meg Xojertha. – Gondolod,
képes lettél volna arra, hogy úgy öld meg őt, mint Brendont?
Fénymarék arcáról egyből lehervadt a korábbi kaján mosoly, s
elfehéredett.
– Erre képtelen lettem volna!
– Tudom. És Murlok is tudta! Ezért azt akarta, hogy hatalmam
arra használjam, hogy megváltoztassalak téged. Elérjem, hogy
szeresd őt! Hidd el, hatalmamban állt volna megtenni. De ehhez…
 – Ehhez át kellett volna formálnod engem egészen.
Fénymarék borzongva nézett maga elé. Egy olyan Fénymarék,
aki tiszta szívből szereti és fájdalmas könyörületből megöli Murlok
nagyurat, elképzelhetetlen volt a számára.
– Az már biztosan nem én lettem volna!
– Végre, hogy megértetted! Ma még nem lennél képes erre a
feladatra, de talán majd egyszer…
– Soha! – rázta borzadva a fejét. – De így Ayostion bajba került…
S te miattam arra kényszerültél, hogy…
– Ne féltsd te Ayostiont! – Xojertha láthatóan ismét jó kedvre
derült. – S ne félts engem se! Murlok megfeledkezett a legelemibb
dolgokról is végső elkeseredésében. Mert elméje nyitott könyv volt
előttem. Qreswet várában nem léteznek titkok, gyermek, mert nincs
erő, amellyel eltakarhatnák őket előlem. A sárkánymágia hullámai
itt nem érnek el a kiorgokhoz. Murlok titka nem titok immár, bár
igaz, fölöttébb bosszantó lehetőség… Ayostion holléte azonban
továbbra is rejtély! Egy sötét árnyék elrejti előlem, pedig nagy
szükségünk lenne rá! Valamit tennünk kellene…
Fénymarék figyelmesen hallgatta az Oltalmazót. Xojertha
azonban nem árult el arról többet, mit látott Murlok gondolataiban.
– Yeloy – morranta csendesen az aranysárkány –, remélem,
emlékszel még arra, milyen következtetésekre találtál rá ebben a
teremben?
– Arra gondolsz, Fényességes, hogy Jugshajga álmát, az Szó
Tükrét újra össze kellene illeszteni?
Xojertha egyetértően bólintott.
Fénymarék nagy levegőt vett, és kihúzta magát.
– Fényességes Xojertha, képesnek tartasz engem erre a
feladatra?
Az aranysárkány hosszan nézte őt bölcs, mindent látó szemével.
– Képesnek!
Fénymarék arca megkönnyebbülten felderült.
 – Tartozom neked, Brendonnak, Jarden nagyúrnak azzal, hogy
helyrehozzam, amit elrontottam. Ha sikerül újra összeilleszteni a
Tükröt, akkor Jugshajga álma elvezethet minket Ayostionhoz!
– Hálás lennék neked ezért, Yeloy. De ahhoz, hogy ezentúl ilyen
dolgokba kezdj, előbb a Dzshabarod engedélyére lesz szükséged –
figyelmeztette jóindulatúan. – Ha Jarden nagyúr is jónak látja…
Az ifjú boszorkány alig tudta leplezni lázas izgatottságát,
csillogó szemekkel perdült a nagyúr elé.
– Jarden, ugye, megengeded?
A kiorg komoran bólintott, acélszürke szeme figyelmesen
vizsgálta a lányt.
– Rendben, de egy ilyen feladathoz a lelkesedés kevés, vajon azt
tudod-e már, hogyan kezdj hozzá?
Fénymarék csak egy pillanatig töprengett el ezen a kérdésén.
– Még nem, de reggelre már biztosan tudni fogom!
Jarden segélykérő pillantást vetett Xojertha felé, de az
aranysárkány feltűnően másfelé nézett. Fénymarék pedig máris
tovább perdült, elég volt számára, hogy megszerezte Jarden
jóváhagyását; gondolkozni ráér még később is.
– Truh, hallod? – csimpaszkodott bele öreg barátjába, és kifelé
húzta a teremből. – Mit szólsz az ötlethez? Elindulunk és
összeillesztjük a Tükröt, s közben majd kiderítjük Murlok sötét
titkait!…
– Igazán remek! – nyögte Truh. – Mindig is ez volt az álmom,
amikor öreg napjaimat tervezgettem.
Susogó, Melegkéz, Oh-ho-ho-hó megy! Siet! Keres!
Fénymarék szeretettel kapta kézbe a moa-moát, megperdült
vele, majd nagyokat szökkenve nekiiramodott, képtelen lett volna
tovább a falak között maradni. Úgy érezte, ezt a nagy hírt azonnal el
kell mondania mindenkinek, minden barátjának, a fáknak, a
bokroknak, a madaraknak, az erdő vadjainak. Truh alig győzte
szaporázni utánuk lépteit.
 – Várljatok már! Hová ez a nagy sietés?!
Susogó, Melegkéz, megy! – rikkantotta vissza a moa-moa. Oh-ho-ho-
hó cammog…
– Az öreg törpék már lassú törpék, Susogó – magyarázta neki
vidáman Fénymarék. – De látod, kicsi, már megint mibe
keveredtünk? Nem lesz egy nyugodt percünk sem… most aztán
megint a nyakunkba vehetjük a világot. De komolyan – kacagott le
rá –, Susogó, hát kellett ez nekünk?
Kellett, kellett! Melegkéz megy, siet! Susogó okos! Susogó tud!
– Oh, te nagyon okos! Mindig ezekkel az ostoba ötletekkel állsz
elő; Susogó, Melegkéz, megy, siet! Aha, aha… jó kis vicc, Susogó,
mondhatom, nagyon jó! – halkult el egyre jobban Fénymarék
hangja, ahogy karcsú alakja eltűnt Jarden és Xojertha szeme elől.

Utószó

Xojertha és Wlanseraf Qreswet vára előtt álltak, ott, ahol a legenda

szerint az egyszarvú vére öntözte ezt a földet. Egy sárkány közelgő
röptét figyelték, s kisvártatva Artbyon-Krohwik Hion nagyúr szállt
le a vár előtti tisztáson.
– A klánok indulásra készen állnak – jelentette az Oltalmazónak.
– Hosszú vonulás lesz, de garantálom a békét és a nyugalmat. A
hírnökök előttünk járnak majd és hirdetik parancsodat.
– Köszönöm, Testvér! – Xojertha biccentése tiszteletet sugallt. –
Tedd a dolgod, Hion nagyúr! Óvd és vigyázd Crymhoon csendjét
továbbra is úgy, ahogy eddig is tetted!
Artbyon könnyed mozdulattal hajtott fejet Xojertha előtt.
– Mindig tudtam, mi a kötelességem, s mivel tartozom
testvéreimnek. Ashbar sárkányainak jövője a múltjukban
gyökerezik. S mi ezen a napon ismételten átírtuk ezt a jövőt! Most
távozom, Xojertha. Béke legyen veled, Ezüsthajú! – biccentett még
oda a zöldpikkelyű csatasárkány felé, és meglibbentve szárnyait a
magasba emelkedett. Wlanseraf és az Oltalmazó hosszan néztek a
távozó csatasárkány után.
– Hion tökéletesen tudja álcázni magát – csóválta fejét
Wlanseraf kissé irigykedve. – Bár nekem adatna egyszer ilyen
embertest.
Nem csak ezen múlik. De azért te sem panaszkodhatsz! Bár való
igaz, Artbyon-Krohwik Hionban megvan minden, ami egy ilyen
fondorlatos összeesküvés kivitelezéséhez szükséges. S emellett hű
barát és biztos szövetséges.
– Ha nem ismerném oly régóta, bizony engem is megtévesztene
sima modorával és kiismerhetetlennek tűnő viselkedésével. A
Heteknek szerencséjük van, hogy ilyen társra leltünk személyében.
Xojertha egyetértően bólogatott.
– Még nem volt alkalmam rá, hogy megköszönjem segítségedet,
Wlanseraf! Köszönöm, hogy segítettél idáig eljutni Yeloynak, s
rávetted, hogy végre elfogadja sorsát.
– Ez igazán nem az én érdemem! De bevallom őszintén, nem
gondoltam volna, hogy ilyen nehéz út lesz. Makacs kis perszóna ez a
lány, s most, hogy még a tanításaval is megbíztál… Ej! – sóhajtott
őszintén, szívből jövőn –, mennyi bajom lesz még vele!
– Nehéz, nehéz – bólogatott Xojertha megértően. – Sosem volt
könnyű meglelni az emberek szívéhez vivő utat, de gondolj csak
bele, milyen szórakoztató feladat is ez egyben! Mert ne tagadd,
Ezüsthajú, hogy gyakran igen kellemesen szórakoztál az utazás
során.
Wlanseraf fogai ki villantak, ahogy szélesen elmosolyodott.
– Az emberek gyakran megleptek már engem, de úgy, mint ez a
szájaló kis boglyas, talán még senki! Azonban, amikor legközelebb
értem küldöd Hadzsrát, kérlek, tudasd általa előre, kiről van szó,
mert akkor…
– Akkor tán nem vállalod el a feladatot? – hunyorított rá
Xojertha barátságosan.
– Jól meggondoltam volna, az már biztos!
Az Oltalmazó halkan horkantott, s mintha csak magának
suttogta volna a szavakat:
– A sárkánylélek különös útvesztő, barátom, könnyű eltévedni
benne! Mert őrizgethetjük emlékeinket, mint a kincseket, de ha
sosem találunk vissza hozzájuk, akkor valójában semmit sem érnek!
– Tisztában vagyok vele, Fényességes, hogy mire leltem!
– Jól őrizd hát Crymhoon kincsét, Wlanseraf. Mert sorsotok
immár az ő kezében van.
A két sárkány hosszan nézett a part menti olajfák sustorgó
lombjainak irányába, arra, amerről Fénymarék és Truh hangja
hallatszott.
– Azért azt nem is gondoltam volna – szólt nagy sokára Xojertha
hogy ilyen színészi képességek rejlenek benned!
– Magam sem hittem – bólogatott Wlanseraf és borostyánsárga
szemében vidám fények csillogtak. – De amikor a xynorant kezdted
emlegetni, Fénylőtekintetű, nem sok hiányzott hozzá, hogy kiessem
a szerepemből. Micsoda képtelen ötlet! Még engem is összezavartál
a fondorlatos szócsavarással!
– Ugyan miért? – nyújtózott nagyot az Oltalmazó. – Hisz’ a
Sárkány virág valóban létezik.
– Való igaz – hümmögte Wlanseraf. – De a sárkányemlékezet
igen hosszú, s így még jól emlékezem arra, hogy amikor a
Sárkányvirágot legutóbb nyílni láttam, az bizony nem volt sem kicsi,
sem szőrös!
– Ugyan, ugyan – replikázott Xojertha. – Hisz’ a xynoran alakja
mindig változik, épp neked kell ezt magyarázzam? S ki tudhatja azt,
kiben, miben látod viszont holnap?
 Wlanseraf jóízűen felnevetett, mint akinek nagyon is kedvére
való ez a tréfa.
– Még Ashbar sárkányainak Őre sem tudja?
– Ó, a Sárkányvirág a legkülönlegesebb fajta, barátom! Ezt soha
ne feledd! S mi nem is szakasztottunk volna jobb fényvirágot
Yeloynál! A Fény Gyermeke ma végre elindult, Testvérem. Ma új
útra lép, mert végre elfogadta sorsát, s nincs ennél fontosabb! A
kiorgok sokkal tartoznak neked ezért, Wlanseraf!
– Bár igazat szólnál! De félek, s kétségek lakoznak a szívemben.
S’almeyna ott van vele, s Ő túl erős.
– Való igaz, de a két testvér immár nem vetélkedik többé, végre
megbékéltek egymással ebben az ifjú testben. Ez egy új hajnal
lehetősége Ashbar számára, mert e viszonylagos béke lehet
klánjaitok egyedüli reménye. Sikerülnie kell Wlanseraf! Hinnünk
kell ebben!
– Hinni próbálok, Fényességes! Mint ahogy azt is remélem, hogy
a hosszú út során, amely immár mindannyiunk számára
kijelöltetett, a lány, aki bátran viseli Lángőrző Fénymarék nevét, s
aki tetteivel kiérdemelte tőlem a Sárkányszelídítő nevet, megtanít
majd a kiorgoknak valami igazán fontosat. Valamit, amit naagam is
tőle tanulhattam meg:

Ó, mondd, barátom mit ér minden tudás?

Mitér a lét, akár emberbőrben, akár sárkánytestben éled is meg, te hiányzik
valami a szived helyén… ha hiányzik belőled valaki.