A. O.

Esther

ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK – IV. RÉSZ

A MENNYORSZÁG KULCS
 A. O. Esther

ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK

NEGYEDIK KÖNYV
A MENNYORSZÁG KULCSA

Eddig megjelent:

ELSŐ KÖNYV
ELVESZETT LELKEK
MÁSODIK KÖNYV
HÍVOGAT A FÉNY

HARMADIK KÖNYV
AZ ÉLETFA

Előkészületben:

ÖTÖDIK KÖNYV
KRISTÁLYFÉNY-SZERELEM
Tesómnak, Berninek
 A. O. Esther: Összetört glóriák – A
Mennyország kulcsa
Marketing és PR: Aszódi Ádám
Szerkesztő: Vág Bernadett
Tipográfia: Dobosy Anikó
Minden jog fenntartva © 2013 Aszódi-Ordódy
Eszter
Az Összetört glóriák-sorozat hivatalos
weblapja:
www.aoesther.com
© Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft.-
vel
való megállapodás alapján jött létre.
© Minden jog fenntartva.

ISBN: 978-963-08-7804-3

© Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2013-

ban

Email: sales@decens.hu
www.decens.hu
Felelős kiadó: Aszódi Ádám
Művészeti vezető: Dobosy Anikó
Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda Kft.,
Debrecen
Felelős vezető: Bördős János, ügyvezető
igazgató
A. O. Esther

Összetört
glóriák
A MENNYORSZÁG
KULCSA

Első kiadás

Decens Magazin Média Kft.

2013
 Szerelem! Állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít

elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsú, gyönge
test, míg csábítja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezerszínű virágot

nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod

a felhőt, – földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága. 1

(PETRARCA: 159.
SZONETT)
FORDÍTOTTA: KÉPES
GÉZA

1
Petrarca: 159. Szonett, fordította: Képes Géza
 Ajánló

Kedves Mi!

Tudom, kicsit szokatlan ez a megszólítás, de

nézzétek el nekem. Az történt ugyanis, hogy
mostanában folyton úgy érzem, sokan vagyok.
Nagyon sokan. És egyre többen. Most is, szinte
hallom a fejemben, ahogy egyikőtök felszisszen:
hűha, ez a tudathasadás biztos jele… De nem
hinném. Mindjárt megmagyarázom, hogy értem.
Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy
az elsők közt olvashatom Eszter kéziratait –
immár a negyediket –, és minden hozzátartozó
írást, ami majd a kinyomtatott könyvben helyet
kap. Köztük a Ti leveleiteket is. Nincs mit tenni,
ez a szerkesztő dolga. De én nem érzem
munkának, dolognak, hisz közben mindvégig
istenien szórakozom. Mert már az olvasás
közben is előre hallom azokat a lelkes, kedves
szavakat, amiket majd, ha Ti is elolvastátok a
könyvet, hozzáfűztök. Ilyeneket, hogy „imádtam
Bardo humorát”, „de szép is ez a szerelem”
„mikor lesznek már egymáséi”, „Istenem, de jó
pasi ez az Elijah…”
Hát igen, miközben dolgozom, beszélgetünk,
sírunk, nevetünk – Ti, Eszter és én –, mint egy
fergeteges partin. Titkos, varázsos találkozó ez,
ahová úgy lopózunk titokban, mint abban a
bizonyos mesében a hercegnő, aki éjjelente
ellógott a palotából, hogy a Szörny (vagy nem is
tudom már kicsoda) kastélyába szökhessen, és
ott végigtáncolhassa az éjszakát egy csomó
furábbnál furább alak – táltosok, banyák,
elvarázsolt hercegek, manók, rémek –
társaságában. Hogy az éjt a kiscsaj nem
selyemvánkosán töltötte állig betakarózva,
illendő dolgokról álmodva, arról csak cipellője
árulkodott, amit minden éjjel miszlikre
szaggatott a nagy szalszázás meg brékelés
közepette.
Hát, valahogy így lettünk, lettem sokan. Újra
meg újra összegyűlünk egy tündérmese felett, és
keresgéljük benne önmagunkat. Bár jól tudjuk,
hogy ez csak mese, és a mi fejünk felett aligha
lesz glória, hasonlítgatunk. Vagyok olyan jószívű,
mint Sophiel? Nekem hogy állna egy ilyen
platinaszőke lobonc? Á, én sose leszek olyan
törékeny, mint ő. Szeret engem ez a
Pisti/Józsi/Feri annyira, mint őt Elijah? Jó,
tudom, persze, hogy szeret, de a pokolba is
utánam jönne? Tényleg, mi lenne, ha
megtanulnék karatézni? Jé, a főnöknőm pont
úgy néz ki, mint ez a Hél! De jó ezeknek, hogy
nem kell melóba menni, számlákat befizetni,
gyerekkel bajlódni, csak lovagolnak kalandról
kalandra, lobog a hosszú hajuk a szélben, aztán
bámulnak egymás gyönyörű szemébe,
szerelmesen!
Kedves Mi! Nem mondok újat azzal, hogy azért
szeretjük Eszter könyvsorozatát, mert egy
titokzatos, kalandos világba repít, messze a
mosogatótól, a bankhitelektől, adóemeléstől,
lefutott harisnyáktól. Egy varázsos világba, ahol
minden olyan szép és angyali. De a fenébe is,
miért ne lehetne ilyen a mi világunk is? Miért ne
keresgélhetnénk meg az Itt és Most-ban
ugyanazokat a szépségeket, emberi értékeket,
érzéseket? Miért ne hihetnénk el a gonosz vízóra
leolvasóról, hogy a szíve mélyén ő is jó ember,
akárcsak Sahranfer? Miért ne bocsáthatnánk
meg nagylelkűen Hélnek, a főnöknőnknek,
amiért rosszindulatú és irigy, ha belátjuk, jeges
szívvel, szeretetlenül, félig csontvázként nem
könnyű Holle anyónak lenni? És miért lenne
kevésbé jó arc a mi Pistink/Józsink/Ferink, csak
mert nem pattogtat az ostorával? Hogy lejönne-e
értünk a pokolba? Miért, a fogorvoshoz nem
kísért el? A gázművekhez nem jött el velünk
rimánkodni részletfizetési lehetőségért? Nem
kergette el azt a megvadult pumit, amelyiktől
annyira megijedtünk? És nem gyógyít meg – ha
égi kristálya nincs is – a törődésével, mézes
teával, szeretettel, öleléssel, mikor ledönt a
lábunkról a nátha? (Ha az utóbbi kérdésekre
NEM a válasz, akkor lapátra vele, és inkább
keressünk egy Gabrielt.)
Szóval csak annyit akartam mondani, hogy jó
Veletek dumcsizni, összesúgni, álmodozni már
lassan egy kerek éve, jó összetalálkozni a
sorsotokkal, szívetekkel egy-egy összetört glória
alatt, és olyan jó, hogy Eszter új meg új partit
rendez nekünk, ahová titokban érkezünk
tökhintóban (vagy ezüst Merciben). Javaslom, ha
a bulinak vége, pattanjunk fel mind, és
shoppingoljunk egy új cipellőt, de olyat ám, ami
életünk nagy keringőjében is a föld fölé repít.

Vág Bernadett
 Emlékeztető

Elveszett lelkek (Összetört glóriák – I. rész)

Az Univerzum csendjében szivárványszínekben

fürdő üvegcsékről suttognak, amelyekről úgy
tartják, közül van élethez s halálhoz…
Az égiek észreveszik, hogy jó ideje nem
érkeznek meg az elhunyt emberek lelkei a
Mennyországba, ezért emberi testet öltött
angyalokat küldenek a Földre, hogy kiderítsék,
mi vagy ki akadályozza a lelkek szabad
hazatérését.
Sophiel angyaltársaival együtt, szárnya és
glóriája nélkül, emberi testben, emberi
érzelmekkel érkezik meg a Földre, hogy az
elveszett lelkek nyomára bukkanjon. Ám rögtön
az első összecsapás során épp a Sötét Angyalok
leghatalmasabbjával, Elijahval kerül szembe. A
sorsszerű találkozás mindkettejük számára
megrázónak bizonyul, s bár útjaik kis időre
különválnak, ettől kezdve érzik, hogy dolguk van
egymással. A lány fogságba kerül, ahol
megismerkedik egy Joshua nevű kisfiúval, akivel
életre szóló barátságot köt. A gyermekről kevesen
tudják, hogy Idéző, vagyis képes kapcsolatot
létesíteni az Égiekkel, akik örömmel segítenek
neki és a számára fontos személyeknek. Sophiel
raboskodása különös fordulatot vesz, amikor egy
nyílt rabszolgavásáron Elijah megvásárolja
Fagustól, mint kurtizánt, ám ez a döntése nem
várt bonyodalmakhoz vezet. Az emberi érzelmek
idővel utat törnek maguknak, és az angyallány
megtapasztalja a félelem, a barátság, a
hitetlenség, a gyász, valamint a szerelem, a
vágyódás, sőt a féltékenység érzését is, ami egyre
jobban megviseli, hisz nem tudja, miként kell
ezeket megélni s elengedni. Az Égi Angyalokkal
szövetséges Térítők eközben igyekeznek
kiszabadítani fogságba esett társaikat, akik
százával raboskodnak Bardo börtönében.
Hosszas vívódás után a lány égi testvérei
segítségére siet, pedig tudja, ha őket választja,
hazudnia kell a Sötét Angyalnak, akihez egyre
gyengédebb szálak fűzik, s aki viszontszereti őt.
A rabok kiszabadítása végül sikerrel zárul, ám
a Térítők – látva a lány bőrébe égetett kurtizán
jelet, a cirádás E-betűt – elfordulnak tőle, így a
lánynak mennie kell földi otthonából, ahol nem
látják többé szívesen. Kis barátja, Joshua
azonban nem hagyja cserben, és úgy dönt, követi
Sophielt, bármerre is vezessen az útja. Gabriel
arkangyal határozott tiltása ellenére Sahranfer, a
gonosz Mágus megközelíthetetlen, gyilkos
útvesztőkkel körülvett birtoka felé veszik az
irányt, úgy vélik ugyanis, hogy ő rejtegeti a hőn
áhított kincset. Látomásokkal és jelenésekkel
teli, kalandos utazásuk során végül
rábukkannak a titokzatos üvegpalackokra,
amelyekben az elveszett lelkek raboskodnak, s
amelyek évszázadok óta szabadulásra várnak. A
lány, Isten segítségével szétrobbantja az
üvegrengeteget, s szemében a hála könnyeivel
búcsút int a távozóban lévő, túlvilágra tartó
szabad lelkeknek. Ám ekkor hirtelen szemben
találja magát az időközben hazatért, kincseitől
megfosztott, őrjöngő Mágussal…
 Hívogat a fény (Összetört glóriák – II. rész)

Sophielnek nincs túl sok ideje a lelkek

kiszabadulását ünnepelni, mert a Mágus – és
annak boszorkány nővérei – foglyul ejtik. Égi
Kristályát akarják megszerezni tőle, amelyet csak
maga vehet le a nyakából, s amely nélkül fizikai
teste elgyengül, majd lassan fénnyé válik, és
meghal. Mivel másképp nem érnek célt nála,
Joshuát használják fel, hogy kizsarolják a
láncot.
A közben halálra gyötört Joshua életét
Raphael arkangyal adja vissza, aki egyben új
feladatot bíz Sophielre: meg kell találnia a
Mindenség Térképét, amely a Pokol, a Föld és a
Mennyország közti titkos átjárókat rejti. A
küldetés teljesítéséhez segítségre van szükségük,
így Joshuával útra kelnek, hogy megkeressék
Gabrielt és a többi Égi Angyalt, akik a Nouri-
szurdokba tartanak. Sophiel kénytelen félúton
megpihenni és elrejtőzni, mert nyakéke nélkül
egyre erőtlenebb. Joshua tovább megy, hogy
segítséget hozzon.
A lányra eközben tündérek találnak rá, és
ráveszik, hogy utolsó erejéből tartson velük az
Erdőlakók kék fényű gyümölcsökkel teli
paradicsomába, a Lupomok Szigetére, mert
abban reménykednek, hogy a manók majd
megállítják a fénnyé válást, és meggyógyítják. De
sajnos Yasuo lupomelixírje sem segít.
 Joshua hamarosan megérkezik a mentő
csapattal. Gabriel arkangyal, Ariel és Sariel
megtalálják a beteg lányt, ám belátják, ők sem
tudják megmenteni Sophielt, akit egyre csak
hívogat a fény. A halál szelének érintésére
Sophiel egyre gyengébb, érzékenyebb és
zavarodottabb. Gabriel óvó gondoskodása mély
szeretettel és hálával tölti el, olyannyira, hogy
olykor talán már nem is csak barátként tekint a
szép arkangyalra. Hogy lehetséges ez, miközben
szíve továbbra is Elijahért ég?
Eközben Arielnek látomása van, miszerint a
normannok földjén egy bizonyos viking gyógyító,
akit Astridnak hívnak, segíthetne Sophielen. Az
út során az arkangyal és az egyre erőtlenebb
Sophiel még közelebb kerülnek egymáshoz.
Szinte az utolsó pillanatban érnek Eketorp
városába, ahol sikerül megtalálniuk Astridot. Az
asszony rúnákból mond jóslatot neki, mely
szerint csakis a Nap tud segíteni rajta, és hogy a
Nap egy erős férfit jelképez.
Ezzel útjára bocsátja Sophielt, aki nem sejti,
hogy a Sötét Angyalok közben hajtóvadászatot
indítottak ellene, amiért kiszabadította a Mágus
által fogva tartott lelkeket, amelyek a vén
varázsló élőhalott katonáiból álló hadseregét
mozgatták. Elijah, ismerve társai tervét, titokban
Sophiel megmentésére siet, ráadásul időközben
az életerőt jelentő nyakékét is visszaszerezte a
Mágustól.
Egy elhagyatott malom padlásán találja meg a
már eszméletlen lányt, akit minden erejével
igyekszik visszahozni az életbe. Miközben
karjában a haldokló Sophiellel épp elhagyná a
malmot, Gabriellel találja szemben magát. Az
arkangyal – felülkerekedve gyengéd érzelmein –
Elijahra bízza Sophielt, remélve, hogy ő talán
meg tudja gyógyítani.
Elijah viking barátainál, Helgö szigetén
bujtatja el az angyallányt, és minden szerelmével
és gyógyító képességével próbálja
megakadályozni, hogy fénnyé váljon. De hiába
minden, Sophiel a Sötét Angyal karjaiban
meghal. A fájdalomtól megtört angyal –
félredobva büszkeségét és sértettségét – több
ezer év után először újra térdre borul, és
imádkozik. Istent kéri, hogy mentse meg a lányt,
akit szeret.
Eközben a három boszorkány, Diril, Rahsan
és Lanazir a Nouri-szurdokban tevékenykednek.
Szépségüket és varázserejüket bevetve
elcsábítják a Térítők vezéreit, és kicsalják
belőlük a Mennyei Térkép rejtekének helyét.
Ezután öldöklésbe és túszejtésbe fognak, majd a
rabul ejtett angyalcsapattal elindulnak a Szent
Kőris, avagy az Életfa felé, hogy a törzsén
található titkos átjárón keresztül a Pokolba
jussanak, és átadják a foglyul esett angyalokat
Arshamonnak, a Pokol urának, aki mindent
elsöprő háborúra készül a Mennyország ellen.
A boszorkányokkal tart egy bájos, szőke kisfiú
is, Christopher. Senki nem gondolná, hogy nem
más ő, mint a Mágus, aki cselszövésből
gyermektestet öltött, de közben gondolkodás
nélkül öl. Emlékeiből azonban megtudhatjuk, ő
sem született gonosznak, az élet tette
kegyetlenné. Minden idők legnagyobb
hadvezérének, Cyrus perzsa királynak a fatyja ő,
aki görög katonák erőszakának eredményeként
született. Zahra királynő hiába óvta-védte
gyalázatban fogant fiát, Cyrus király gyűlölte f
őt, és megpróbálta megöletni, ám az orvlövész
nyílvesszője véletlenül a szeretett királynét
találta el.
Diril gyermekkoráról is fellebben a fátyol: azért
követte el első boszorkányos gyilkosságát, hogy
szebb és kívánatosabb külsőt nyerhessen. A
fekete mágia során – az eredményért cserébe –
felajánlotta lelkét az alvilágnak.
Mivel a Pokol ura még több angyalt kíván a
boszorkányoktól, Diril és Christopher elindulnak
Sophiel után. Helgö szigetén meg is találják, és
hogy megszakítsák a boldog szerelmesek idilljét,
Diril az angyallány testét magára öltve elcsábítja
a mit sem sejtő Elijaht. A boszorkány tesz róla,
hogy az angyallány meglássa őket
szerelmeskedés közben, ám vele a valóságot
láttatja, így Sophiel azt hiszi, Elijah megcsalta őt.
Sophiel csalódottságában összeroppan, és
Christopherrel, akiről persze nem sejti, hogy a
Mágus, elmenekülnek a szigetről. Christopher a
Szent Kőrishez csalja, hogy átadhassa a Pokol
urának. A Szent Kőrisnél összegyűlnek a
boszorkányok és a foglyul ejtett angyalok, ám
még mielőtt Arshamon elé állnának, a
Mindenség Térképét is meg kell találniuk, amely
valahol az Életfa tövében rejtőzik.
Sariel, Gabriel és a többiek persze szeretnék
megakadályozni a boszorkányokat tervük
végrehajtásában, így egymást érik a véres
összecsapások. Égi- és Sötét Angyalok válnak
fénnyé a csatatéren, és kettő a boszorkányok
közül is kileheli a lelkét. Gabriel többször is
Dirilre támad, ám az olyankor mindig Sophiel
testét ölti magára, így helyette az angyallány
sérül meg az arkangyal kardja által Diril
ultimátummal kényszeríti őket, hogy keressék
meg a Térképet, és neki is látnak. Sophiel és
Gabriel a tó mélyén, egy óriáskagyló gyöngyén
lelnek rá a kincsre, ám mielőtt átadnák azt
Dirilnek, a háromdimenziós térkép, akárcsak
valami tetoválás, Gabriel felsőtestére másolódik,
amit inge alá rejt Diril kénytelen beérni a neki
átadott gyönggyel, amin csak a Térkép
elmosódott, és egyre halványodó lenyomata
látható.
De ekkor a helyszínre ér Elijah és Bardo is,
akiket Astrid igazított útba, miután Perzsiában
megszerezték Cyrus király kriptájából a Halottak
Porát, az egyetlen szert, amely képes végezni a
halhatatlan boszorkányokkal. Véres összecsapás
tör ki, de Dirilnek sikerül átjutni az átjárón,
ahová Sophielt, Arielt és Úriéit is magával
hurcolja. Míg ők eltűnnek a Pokolban, a
csatatéren csak két angyal marad: Elijah és
Gabriel…
 Az Életfa (Összetört glóriák – III. rész)

Diril és Christopher a foglyul ejtett angyalokkal –

köztük Sophiellel – a Pokolba tartanak, hogy
általuk elnyerjék a démoni uralkodó, Arshamon
kegyeit. A Sötét Angyal és Gabriel a
megmentésükre sietnek az alvilágba. Igen ám, de
a Szent Kőris túloldalán semmi sem az, aminek
látszik. Jég, tűz, ármány és őrjítő téveszmék
nehezítik útjukat
Megismerkednek a sorsfonó nornákkal, akik
elárulják, hogy odalent egyikük áldozatul esik
majd a sötét erőknek. Az angyalok attól félnek,
Sophielről szól a jóslat. A nornák tanácsára
Elijah és Gabriel útjai különválnak. Az arkangyal
a Sötétség Birodalmán keresztül indul el
Nastrodba, ahol Moro, a démon többször is
megkísérti és becsapja őt, így végül fogolyként
kerül Arshamon elé. Az uralkodó és fivérei sorra
kínozzák az időközben bebörtönzött angyalokat,
és hogy megmentse testvéreit lelkük halálától,
Gabriel feláldozza magát, és engedi, hogy
Arshamon megszállja a testét. Nem is sejti, hogy
ezzel milyen veszélybe sodorta Sophielt.
Eközben Sophielék a Tűz Birodalmába érnek,
ahol Surtr, a tűzóriás tör az életükre. Diril
közreműködésével szabadulnak meg, mert a
boszorkány a Pokol urának szánja őket.
Elijah – időközben csatlakozott társaival – a
Jég- és köd Birodalmán át indul szerelme
megmentésére, és már majdnem odavesznek,
amikor Hél, a félig csontváz uralkodónő, akiben
gyengéd érzelmeket ébresztenek a szépséges
harcosok, megmutatja a titkos átjárót, amely
Nastrodba, Arshamon városába vezet. Fura egy
hely ez. A város örökkön szenvedő lakói nem is
sejtik, hogy a pokolban vannak. A legértékesebb
fizetőeszköz az ima, melytől azt remélik, az
Atyához juttatja őket, ám saját bűneiket nem
ismerik el. A Sötét Angyalok hamarosan
testközelből látják Nidhoggot, a sárkányt, aki a
vértóban marcangolja szét a bűnbánatra nem
hajló áldozatait.
Eközben Elijah az angyallány nyomába ered,
hogy kiszabadítsa őt Arshamon fogságából, ám
egy eldugott terem sötétjében tanúja lesz, amint
Sophiel és Gabriel szeretkeznek. Ugyanakkor egy
másik Sophiellel is szemben találja magát, akit
magával visz. A férfi nem tudja, melyikük az
angyal, így kétkedése újabb szenvedést okoz
mindkettejüknek, míg be nem bizonyosodik,
hogy valóban szerelmét mentette meg.
Csodálatos egymásra találás várna rájuk, ám
úgy döntenek, az első közös éjszakát mégsem a
Pokol árnyai közt szeretnék eltölteni. Hogy a lány
ezentúl meg tudja védeni magát, Elijah
elhatározza, hogy kemény harcost farag belőle.
Bardo-ék megmentik Arielt és Urielt is, majd a
kis csapat – a megszállt Gabrielt hátrahagyva –
hazaindul az élők világába. Útközben
Flammeusnál, a pokoli fegyverek kovácsánál
rejtőznek el, majd újra Hél segítségére számítva,
Niflheimen át igyekeznek a felszínre törni, de a
féltékeny uralkodónő, aki nem talált viszonzást
érzelmeire az angyaloknál, már nem hajlandó
segíteni nekik.
Hőseink a Sötétség Birodalmán keresztül
menekülnek tovább, ahol seregével rájuk tör a
Sophielért őrjöngő Arshamon. Sophiel megvív az
ő testében tetszelgő Dirillel, és – hála a
Flammeustól kapott holdsarlójának végleg
győzedelmeskedik felette.
A Szent Kőris átjárója előtt újra felbukkannak
a nornák, akik arra kérik Elijaht, hagyja odalent
Sophielt, különben a felbőszült Arshamon
felégeti érte a világot. A Sötét Angyal nem törődik
az intelemmel, a csapat együtt tér vissza a
Midgardba.
A szép fenti világban, Urd forrása mellett végre
letáboroznak, és épp pihennének egy kicsit,
amikor páncélba öltözött katonák jelennek meg
köröttük. A katonák vezére nem más, mint az
időközben férfivá érett Joshua. Mert a Pokolban
töltött néhány napjuk alatt a halandók világában
kereken húsz esztendő telt el…
 NEGYEDIK KÖNYV

A MENNYORSZÁG KULCSA
 I. FEJEZET

Baljós fejfák

Joshua? – kérdezte újra Sophiel, mire a férfi

elnevette magát, és a karjába zárta az
angyallányt.
– Ki más?
– Álmodom talán?
– Nem… biztosíthatlak róla, hogy bár kissé
megváltoztam az utolsó találkozásunk óta, én
vagyok az.
Sophiel csilingelve felkacagott, és ahogy a
magas katona nyakát átölelte, puha csókot lehelt
napégette arcára. A szíve megtelt szeretettel és
hálával, hogy újra látja barátját, aki időközben
meglett férfivá érett.
Elijah szúrós szemmel nézte a jelenetet, majd
nagyot sóhajtott.
Mennyi ideig voltunk távol? – kérdezte, és
szavai megtörték a meghitt pillanatot.
Joshua elengedte Sophielt, és a Sötét
Angyalhoz lépett. Majdnem egymagas volt vele,
és bár kisfiú korában igencsak tartott tőle, most
mosolyogva hajolt meg előtte.
– Elijah, ha nem tévedek.
– Te pedig a csodabogár Idéző.
 Joshua mély hangján felnevetett.
– Sosem voltam csodabogár. Csak nyitott
voltam a ti világotokra.
– Voltál?
– Megváltoztam.
Elijah érdeklődve nézett a férfi sötétkék,
fájdalomtól csillogó szemébe.
– Mi történt?
Hirtelen úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.
Levél sem rezdült, s mintha a madarak is
elhallgattak volna. A nap elé komor felhők
úsztak, amitől különös, derengő fény lepte be a
tisztást. A katonák és az angyalok némán
figyelték vezéreik beszélgetését.
Joshua nem válaszolt, a földet bámulta. A
Sötét Angyal érezte a lelkéből áradó
szomorúságot. Látta, amint a keze ökölbe szorul,
és az állkapcsa megfeszül a szívében feltörő
emlékektől. Nem akarta sürgetni, ezért
türelmesen nézett rá, ám amikor Sophiel
szelíden átkarolta a katona derekát, és
vigasztalón hozzábúj ti a szeme haragosan
villant. Angyaltársai jól tudták, Elijah nincs
elragadtatva attól, hogy szerelme egy másik férfit
ölelget, még ha az valójában mindig is a barátja
volt
– Összetört a szíved – suttogta a lány, mire
Joshua bólintott, és megsimogatta aranyhaját.
– Mutatok nektek valamit! – mondta halkan,
majd kézen fogta Sophielt, és elindult vele az
erdőbe.
A Sötét Angyal Bardora nézett, és megrázta a
fejét.
 – Csak egy gyerek – mosolyodon el a szőke
férfi, és jókedvűen vállon veregette barátját
– Persze – morgott Elijah.
– Most mit vagy úgy oda?
– Nem vagyok oda. De miért kell mindenkit így
ölelgetnie?
Bardo felröhögött.
– Ha csak hétéves lenne, zavarna?
– Nem tudom – rázta meg a fejét, majd
bosszúsan a távolodó párra nézett. – Talán nem.
De most határozottan zavar.
Bardo arcán kárörvendő vigyor áradt szét.
– Féltékeny vagy.
– Kímélj meg az észrevételeidtől! – füstölgött
Elijah. – Nem vagyok féltékeny! Egyszerűen csak
gyűlölöm, ha más férfiakkal kedveskedik. Erre a
semmiből itt terem egy nagydarab, szakállas
katona, akit évek óta nem látott, és úgy ölelgeti,
mintha érdekelné.
– Légy erős, vezérem. Érdekli.
Elijah szeme sötéten csillogott, ám barátja
jókedvűen rákacsintott.
– Csak egy kölyök, Elijah. Egy nagyranőtt,
szakállas kölyök. Sophiel ma is annak látja,
aminek régen.
– Nem jöttök? – kiabált feléjük abban a
pillanatban az angyallány, mire mindannyian
megszaporázták a lépteiket.
A tópartról induló keskeny ösvény kétoldalát
vastagon benőtte a gaz. A szamárkórók és a
toklászok derékig értek, és mintha csak
társaságra vágynának, bele-belekapaszkodtak a
közöttük gyalogló angyalok fekete ruhájába. A
levegőben mézes-citromos virágillat szállt, amint
egyre sűrűbbé vált a növényzet, és a cserjéket
fehér virágú kúszónövények fedték, be. Az öreg
fák törzsét harsogó zöld mohapárnák borították,
hosszú ágaik lágyan hajoltak az alattuk virágzó
bokrokra.
– Hová megyünk? – kérdezte Sophiel, ám még
mielőtt Joshua válaszolhatott volna, egy
vadvirágokkal telehintett tisztáshoz értek. A
sárga és kék szirmok szinte teljesen ellepték a
teret. Fölöttük a fák lombkoronája olyan sűrű
volt, hogy a nap aranyló sugarai csak imitt amott
tudtak bekandikálni. A félhomályban kőből
faragott fejfák tűntek fel. Egy temetőben jártak.
Az angyalok megálltak, és némán olvasták
végig a borostyánnal befutott sírkövekbe vésett
neveket: Gabriel, Sophiel, Elijah, Bardo,
Ramodiel, Lamachael, Ariel, Úriel.
– Azt hittük, meghaltatok – sóhajtott nagyot
Joshua, és az arca elkeskenyedett. Kék szeme
alatt sötét árkok feketéllettek, és látszott rajta,
hogy nehezére esik a múlt árnyairól beszélnie. –
A Térítők azt mondták, ne várjunk haza titeket,
hiszen a Pokolból még soha senki nem tért
vissza. Képtelen voltam beletörődni, ezért hétről-
hétre idejöttem, és az Urd forrása körül
kóboroltam. Nem tudtam pontosan, melyik a
Szent Kőris, pedig utánatok akartam menni. Az
évszakok egymást váltották, az évek
észrevétlenül suhantak el mellettem, mire
kénytelen-kelletlen elfogadtam, hogy végleg
elmentetek. Akkor emeltem ezeket a
síremlékeket. Kértem az Égi Angyalokat, hogy
mutassanak utat nekem, és árulják el, mi
történt veletek, de senki nem segített.
– Talán ők sem tudták, mit mondhattak volna
– találgatott Sophiel.
– Még valószínűbb, hogy nem láttak minket
odalent, a Pokolban – tette hozzá Elijah.
– Mindenesetre megható, hogy ránk is
gondoltál – mondta vigyorogva a szőke angyal, és
buzogányát a vállára vetve közel hajolt a
fejfajához. – Még sosem volt saját sírom, de
szavamra, barátom, igazan tetszik! Nahát,
angyalszárny is van rajta!
– Jaj, Bardo, ne légy már ilyen gunyoros! –
szólt rá szigorú ábrázattal Ramodiel, aki még
mindig vizes, kócos hajával és frissen borotvált
arcával fiatalabbnak látszott, mint egyébként.
– Nem viccelek, tényleg tetszik!
– Ugyan már… hátborzongató látvány –
szisszent fel Ramodiel. – Sosem akarnék a föld
alá kerülni. Nem csoda, hogy az emberek ennyire
félnek a haláltól.
– Csak a hitetlenek félnek, és akik
gazemberként élnek.
– Én is rettegtem, amikor Diril elvette a
nyakláncomat – szólalt meg halkan Sophiel. –
Talán a halandók sem tehetnek arról, hogy
félnek. A halálfélelem fájdalmas emberi érzés,
ami mindenkit kísért.
– Engem ugyan nem kísért – vonta meg a
vállát Bardo. – Halhatatlan vagyok. Ha pedig
egyszer mégis meghalok, Atyánk elé kerülök.
Társai felnevettek.
 – Most mi van? – nézett rájuk rosszallóan. –
Azért jót is tettem idelent. A borozás és a
fehérnép iránti vonzódás pedig nem bűn.
– Nem? – nézett rá Elijah derűsen.
– Nem hát! Különben is, ha én bűnös vagyok,
ti is azok vagytok. Nem leszek egyedül a
Pokolban – harsogta vidáman, ám Joshua
szomorú arcára pillantva lassan elcsendesedett.
– Nem válaszoltam a kérdésedre – fordult a
katona a Sötét Angyalhoz. – Földi idő szerint
kereken húsz esztendő telt el, amióta eltűntetek.
Így gondolom, te is megérted, miért nem hitt már
senki sem a visszatérésetekben.
Elijah elgondolkodva nézegette a saját
sírkövét, amely közvetlenül Sophiel fejfája mellett
állt.
– Mégsem emiatt veszítetted el a hitedet… –
fordult Joshua felé, és mélyen a katona szemébe
nézett.
– Nem.
Sophiel Joshua mellé lépett, és aggódva
tekintett rá.
– Miről beszéltek? Hogyhogy elveszítetted a
hitedet? Ez csak valami félreértés lehet.
– Nem az… – nézett a lány tiszta szemébe a
katona, majd hitetlenkedve pillantott a Sötét
Angyalra. – Honnan tudod, hogy mi történt
velem?
– Nem tudom. De érzem a lelkedben dúló
viharokat és a fájdalmadat, amit bár
legszívesebben az égbe ordítanál, inkább
eltitkolsz a világ elől.
 A fiatal férfi lehajtotta a fejét, és Sophiel látta,
hogy Joshua milyen nagyot nyel Elijah szavai
hallatán.
– Mi történt veled? – kérdezte szinte esdekelve,
ám abban a pillanatban meglátta a tisztás szélén
árválkodó sírhalmot. Hófehér sírkő ragyogott
rajta, amelyre narancssárga virágok futottak. A
kőbe vésett betűk még tiszták voltak, látszott
rajtuk, hogy nemrégiben készültek. Az
angyallány közelebb lépett a dombocskához. –
„Kate Howard – olvasta fel hangosan a feliratot. –
Isten angyalai vigyázzák álmodat mindörökké.”
– A feleségem volt – suttogta Joshua, és a
szeme elhomályosodott. – Meggyilkolták.
Tisztánlátó volt, a Nouri-szurdokból ismertük
egymást. Féltek a jóságától, ezért elfogták, és
mivel nem állt a hatalom szolgálatába, kegyetlen
módon megölték. Nem pusztán elvették az életét,
hanem halálra kínozták. Végül a tengernyi
sebből vérző testét ledobták a várfalról. A
karjaim között lehelte ki a lelkét.
Szavait követően néma csend telepedett az
angyalokra. Látva a katona mérhetetlen
fájdalmát, egyikük sem tudott megszólalni.
– Kétségbeesetten könyörögtem segítségért –
folytatta el- csukló hangon de senki sem
hallgatott meg. Kértem Istent, kértem az
angyalokat, a jó és a rossz szellemeket. Bárkit,
aki segíthetett volna…, de a kérésem süket
fülekre talált. Magamra maradtam életem
legszörnyebb pillanatában. Isten elvette a
szüleimet, és a szerelmemet. Amikor pedig
szükségem lett volna rá, elfordult tőlem.
 – Atyánk sosem fordult el tőled – vigasztalta
Sophiel – Sőt, akkor volt veled csak igazán,
amikor azt hitted, magadra maradtál.
– Mondd, akkor miért nem segített Kate-en?
Miért hagyta, hogy ez megtörténhessen? Miért
kellett egy ártatlan léleknek így megszenvednie?
– Ki tette ezt veletek? – vágott közbe Elijah, és
szemében harag lobbant. – Ki ölte meg a
feleségedet?
Joshua egy pillanatra elhallgatott, és a Sötét
Angyal tüzes tekintetébe meredt
– Mizariel.
Bardo kezéből kihullott a buzogány, Elijah
szeme elkerekedett, Ramodiel és Lamachael
pedig egyszerre kiáltottak fel.
– Hogy kicsoda?
– Mizariel, ha mondom. A társatok…
– Nem lehet, hogy tévedsz? Hogy összekevered
őt valakivel? – próbálkozott Ramodiel.
– Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha feledni
tudnám az izzó kínokat, melyeket az övcsatján
hordott kések okoztak.
– Téged is bántott? – kérdezte hitetlenkedve
Sophiel, mire Joshua bólintott.
Elijah közelebb lépett hozzá.
– Mit tett veled? Mit akart tőled?
– Azt, amit mindnyájunktól. A szolgálatomat.
A különleges képességemet. Azt, amivel több
voltam, mint más halandók. Mint Kate – felelte,
majd levette magáról a páncélját, a bőrmellényét,
és a fején át lehúzta durva szövésű, sötétbarna
vászoningét.
 Az angyalok felszisszentek, Sophielnek pedig a
torkára fagyott a szó a látványtól. A fiatal férfi
izmos felsőtestén ugyanis mély hegek, vágás- és
szúrásnyomok, durva varrások és égésnyomok
éktelenkedtek.
– Ezt is ő tette? Egymaga? Hát megőrült ez a
nő? – rázta meg a fejét Bardo.
– Mizariel és Azrael, ők kínoztak meg – mondta
Joshua, majd keserűen hozzátette: – De nem volt
velem szerencséjük, mert életben maradtam…
– Nem értem, hogy vetemedhettek ilyesmire –
nézte elborzadva Elijah is a szörnyű sebhelyeket.
– Mit akartak a képességeitekkel?
– Hatalmat.
– Ennek semmi értelme. Eddig is megkaptak
mindent, amit csak akartak.
– Talán mégsem, mindenesetre a
távozásotokat követő évtizedben az északi
területek javát az uralmuk alá vonták.
– Kikről beszélsz, te fiú? – kérdezte a Sötét
Angyal, és szépséges arca elsápadt haragjában.
– Mizariel, Azrael, Baraquiel, Fagus, Ruchiel
és Baamiel. Teljhatalmat szereztek. Egyedül a
vikingeket nem voltak képesek még leigázni, de
folyamatosan harcban állnak velük. Csak idő
kérdése, hogy elnyomják vagy kellőképpen
lefizessék a normannokat, és attól kezdve ők
mondják majd meg, mikor keljen fel a Nap.
– No, hát arra azért befizetnék – mormogta a
szakálla alatt Bardo. – Adnék én ezeknek
napfelkeltét.
– Beszélek velük! – jelentette ki Elijah. – Véget
vetek a háborúskodásnak!
 Joshua magára húzta a ruháját, és elindult
vissza a tópartra, ahol a katonáit hagyta. Az
előtte kanyargó ösvényről hátranézett a Sötét
Angyalra, úgy válaszolt.
– Már késő, Elijah. Mizariel eszét elvette a
hatalom iránti vágy. Azt beszélik, a
kristálykoponyák őrjítették így meg. És nem,
nem tudsz már vele beszélni. Téged gyűlöl a
legjobban az egész világon. Amikor híre ment,
hogy Sophiel után mentél a Pokolba, valósággal
beleőrült. Csak a bosszú élteti már. Arra vágyik,
hogy megölje Sophielt, ha valaha is visszatér.
Az angyallány megborzongott, ám Elijah
magához húzta és átkarolta.
– Ne félj – súgta a fülébe. – Vigyázok rád.
– Gyertek utánunk! – kiáltott feléjük Joshua. –
A közelben van a váram, ott mindannyian
biztonságban leszünk!
Az angyalok engedelmesen követték a
páncélba öltözött hadvezért, aki a réten
keresztülvágó ösvényen visszavezette őket Urd
forrásához.
A tó partján felnyergelt lovak várták a kis
csapatot. A narancsszínű napkorong már elbújt
a hegyek mögött, a levegő pedig érezhetően
lehűlt. A növényeket pára lepte be, és
szemerkélni kezdett az eső.
Lassan mindnyájan lóra szálltak, már csak
Sophiel és Ariel beszélgetett a rét szélén. Joshua
melléjük vágtatott a sor elejéről.
– Hol van Gabriel? Nem láttam köztetek.
Sophiel lehajtotta a fejét.
 – Neki nem sikerült… Arshamon megszállta
őt, így hátra kellett hagynunk.
– Tessék?
– Jól hallod – mondta halkan a vörös hajú
angyal, és halovány borostával borított arcán
keserűség suhant át. – Feláldozta magát
miattunk, hogy szabadok lehessünk.
– De él? Életben van?
– Igen. Él, de Arshamon irányítja. Az ereje
ehhez mérten felbecsülhetetlen. A nornák szerint
hamarosan a felszínre tör a Szent Kőrisen át,
hogy leigázza az emberek világát.
– A hatalom mindenek felett… – mormolta
Joshua. – Miért olyan fontos ez?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Ariel. – De
Arshamon Istennek hiszi magát, és előszeretettel
dönt életről, halálról. No, és hogy minden kerek
legyen, szemet vetett Sophielre is.
– Hogyan? – kapta fel a fejét ingerülten. – Mit
akar tőled?
– Őszintén szólva nem akarom tudni –
suttogta Sophiel. – De ezt ne most beszéljük
meg! Majd szép sorjában mindent elmondok
neked!
– Lesz mit mesélnünk egymásnak – felelte
Joshua, és a karját nyújtotta a lánynak. – Velem
jössz?
– Csak okosan… – kacsintott rájuk a
mellettük ellovagló Bardo.
– Nem, de azért köszönöm – biccentett Joshua
felé kedvesen Sophiel, majd Elijahoz szaladt, aki
lehajolt érte, és felemelte a lovára.
 – Indulhatunk? – kérdezte, és amikor az
angyallány rámosolygott, bal karjával szorosan
átkarolta a derekát, és nekivágtak a
domboldalnak. – Nos, ennyit a ránk váró idillről
és a boldog hazatérésről.
– Azért idefent mégiscsak jobb – sóhajtott
Sophiel, és Elijah mellkasának dőlt. A Sötét
Angyal belecsókolt a lány finom vonalú nyakába.
– Leszámítva a zűrös barátodat, az eszét
vesztett Mizarielt és Arshamont, akik hamarosan
felégetik a világot.
– Harapós vagy…
– Csak vázoltam a helyzetünket
– Ennyire borzalmas lenne?
– Nem. Ezerszer rosszabb, de ne aggódj! Végre
jó helyen vagy, de meg kell tanulnod vigyázni
magadra.
– A holdsarlóval?
– Nem csak azzal. Minden létező fegyverrel és
a puszta erőddel. Az elméddel és az
elővigyázatoságoddal. Mostantól kezdve
célkereszben vagy, ezt soha ne feledd el egy
pillanatra sem! Ha igaz, amit a barátod mondott,
Mizariel vadászni fog rád, ahogy Arshamon is.
Minden eddiginél fontosabb, hogy mellettem
légy, és őszinte legyél velem. Ez az egyetlen
módja annak, hogy ne tudjanak elrabolni téged,
és ne essék bántódásod.
– Miért akarja Mizariel a halálomat? Ti már
sokkal korábban különváltatok, minthogy én
alászálltam volna.
Elijah arca elkomorodott.
 – Nem tudom, csak sejtéseim vannak. A
kristálykoponyák felerősítik az ember
legjellemzőbb érzelmeit. Ha Mizarielnek valóban
a birtokában van egy-két, netán több koponya,
mind a lelkében dúló érzéseket fokozzák. Ha
féltékenység tombol a szívében, akkor
ezerszeresen éli meg a keserűséget és a
csalódottságot, ezért akar elpusztítani téged. Úgy
érzi, te vagy a boldogsága akadálya.
– És valóban így van? – nézett a Sötét Angyal
szép szemébe a lány.
– Az ő beteg agyában talán igen.
– Beszélnem kéne vele… – kezdett bele
Sophiel, ám Elijah felfortyant.
– Eszedbe se jusson, mert velem gyűlik meg a
bajod!
– Arra gondoltam… – próbálkozott újra, de a
férfi nem hagyta megszólalni.
– Tudom, mire gondoltál, de értsd meg,
Mizariel nem önmaga. Sokkalta öregebb,
tapasztaltabb és ravaszabb, mint te, és
mesterien bánik a késeivel. Több ezer éve volt rá,
hogy gyakorolja a használatukat, míg te
mindössze néhány napja tanulod a
fegyverforgatást. Nem vagytok egyenlő ellenfelek.
– Azért ennyire ne becsülj alá…
– Aggódom miattad, érted? Erről van szó. Nem
szeretném, ha Mizariel közelébe mennél.
Megoldom ezt a lehetetlen helyzetet.
– Nem akarom, hogy mindig mindent megoldj
helyettem!
– Nem is fogok. Amint erősnek érezlek,
farkasverembe löklek. Sophiel meghökkenve
nézett rá, mire Elijah elnevette magát, és
megcirógatta az arcát
– Képletesen értettem. Bardoékkal akarlak
összeereszteni. Ha őket legyőzöd, magammal
viszlek minden csatába.
Az előttük lovagoló szőke angyal meghallhatta
vezére szavait
– Esélyed sincs, kislány – vigyorgott rájuk
kajánul. – Alaposan ellátom a bajodat, a
holdsarlódból pedig kerti szerszámot csinálok.
Az angyallány elmosolyodott.
– Csak nehogy én csináljak a buzogányodból
nyújtófát, miután a földbe döngöltelek.
 II. FEJEZET

A Szent Kereszt rejtekén

A közelben lovagló katonák a bajszuk alatt

somolyogtak az angyalok szócsatáján, miközben
az út lassacskán egy zöldellő, mezőre
kanyarodott. Ameddig a szem ellátott, sárga és
halványlila virágok borították a lankákat, s az
alkonyati távolban felcsillant a tenger sötétkék
vize. A rét mögött, a hegyoldalban fenyőkkel
körülvett erődítmény magaslott.
– Az lenne Joshua vára? – kérdezte Ariel a
mellette lovagló Urieltől, akinek ezüstszínű
szeme a sötétet pásztázta. Fekete haját a
tarkóján összefogta, így jól látszottak a nyakán
éktelenkedő mély sebek, amelyeket még
Arshamon börtönében szerzett.
– Nagyon úgy tűnik – nézett a tornyok
irányába.
– Elképesztő, hogy mi lett a fiúból, nem?
– Arra gondolsz, hogy ekkora serege lett, holott
korábban egy riadt szemű kisgyerek volt?
– Nem – rázta meg a fejét a Látomások
Angyala, – Nem értem, hogy veszíthette el a hitét.
– Túl sok csapás érte, magad is hallhattad.
Nem bírta el a terheit.
 – Isten mindenkire annyi terhet tesz, amennyit
elbír, te is tudod.
– Tudom. Hát akkor?
– Meg kell erősítenünk a lelkét. Vissza kell
adnunk Atyánkba vetett hitét.
– Nem támaszthatjuk fel a szüleit, és a
feleségét sem hozhatjuk vissza.
Ariel nem válaszolt. Égővörös tincseibe
belekapott a nyáresti szellő, és lágyan, akárcsak
ezernyi finom ujjacska, végigsimította a
Pokolban meggyötört, sebektől sajgó testét.
Lehunyta szemét, és magába szívta a tengeri sós
pára és a hűvös fenyőerdő semmihez sem
fogható illatát.
– Mennyire hiányzott már ez nekem! –
sóhajtott.
– Nekem is. Sosem gondoltam, hogy a fizikai
fájdalom ennyire kibírhatatlan lehet. A kínzás
során sokszor azt kívántam, bárcsak meghalnék.
Samad a végsőkig gyötört. És bár
szégyenletesnek tarthatod, volt egy pillanat,
amikor arra gondoltam…
– … hogy Atyánk elhagyott.
Uriel meglepetten nézett a társára.
– Igen. Az én fejemben is megfordult – mondta
halkan. – És hidd el, magam sem értem, hogy
történhetett meg.
– A fájdalom pusztítóan hat a lélekre…
– Nem tudom, Uriel. Sosem kételkedtem
Atyánkban, mégis, amikor a kínok elborították a
testemet, úgy éreztem, nem bírom tovább. Azt
kérdeztem, miért történik ez velem? Miért nem
jön értem Michael? Miért hagyják, hogy így
szenvedjek? Mindig is Isten törvényei szerint
éltem, nem szolgáltam rá, hogy halálra
kínozzanak…
– Ugyanezt gondoltam én is.
Ariel a mellkasához nyúlt, mintha újra érezné
a szívét átjáró fájdalmat.
– Utólag, persze, már tudom, hogy igenis volt
értelme a pokoljárásomnak. Talán azért kellett
így lennie, hogy Elijah visszataláljon Istenhez,
hiszen ő mentett meg mindkettőnket. Esélyt
kapott arra, hogy jót tegyen, mi pedig
megérezhettük a szeretet erejét, és Atyánk
mindenható jóságát Semmi sem történik
véletlenül a világban.
– Gondolod, Joshua is kilábal ebből?
– Azon kell lennünk, testvér. Az embereknek
szükségük van rá, hogy utat mutassunk, és
megtanítsuk: mindig van remény.
A katonák az erődítmény kapujához érkeztek.
A hatalmas szárnyak hangos robajjal tárultak ki,
hogy befogadják az angyalokkal kibővült
csapatot. A masszív falakkal védett várudvar
inkább egy városra hasonlított. Valójában egy
hatalmas, erdőből elkerített terület volt ez,
amelyet toronymagas, terméskőből épült erőd
vett körül. Odabent háborítatlanul zöldellt a
káprázatos erdei növényzet. A vár megannyi
tornya és kerengője oly könnyedén illeszkedett az
ősfák közé, mintha nem szorgos emberkéz,
hanem a természet teremtette volna. Az
épülethez tartozó tornácokat sűrűn benőtte a
futórózsa. A vérvörös virágokkal telehintett indák
felkapaszkodtak az ablakokra, az ereszekre, a
tetőkre és a magasba nyúló fák törzsére.
Varázslatos látványt nyújtott a város, akárcsak
egy titkos kincs a rengeteg mélyén.
– Megérkeztünk! – kiáltott Joshua, miközben
leszállt a lováról, és az angyalok felé sietett.
Széttárta karjait, és büszkén körbemutatott. –
Érezzétek otthon magatokat nálunk, Heliga
Korsetben!
Ariel a Démonvadászra pillantott, és
elmosolyodott.
– Szent Keresztnek nevezte el a városát…
látod, mindig van remény.
Uriel bólintott, és létezése során első ízben
meghatottságot érzett. Kedvelte a fiatal katonát,
akit gyermekként is örömmel tanított, ám ezúttal
átjárta a szívét a bizonyosság, hogy bár Joshua
hitehagyottá vált és megharagudott Istenre, még
semmi sincs veszve.
– A lovakat bízzátok Freddie barátomra –
folytatta Joshua, és egy pufók, pirospozsgás,
folyton pislogó ifjúra mutatott. – Freddie ért az
állatok nyelvén, szóval ne lepődjetek meg, ha
majd azt látjátok, hogy mókusokkal társalog a
fák tetején.
Mindenki felderült a hallottakon, majd a
katonák szétszéledtek, az angyalok pedig
Joshuával maradtak.
– És most? – kérdezte Sophiel. – Hol
szállhatunk meg?
– Szeretném, ha az én lakrészemben
vendégeskednétek, amíg csak jónak látjátok. Jó
lesz így?
 – Engem nyugodtan elhelyezhetsz valamelyik
csinos földidnél, nem ragaszkodom a testvéreim
társaságához! – jegyezte meg Bardo, mire
mindannyian felröhögtek.
– Kérlek, gyertek utánam, mindent
megmutatok nektek! – indult el Joshua a felfelé
vezető lépcsőn.
A főbejárat egy tágas hallba vezetett, ahonnan
egy széles csigalépcsőn felfelé kanyargott az út.
Az emeleti folyosóról jobbra és balra íves ajtók
nyíltak. Mosakodóhelyiség, raktár, fegyverszoba,
volt ott minden, és persze üres hálófülkék is a
betérő vándoroknak.
– A Térítőkkel építettétek fel Heliga Korsetet? –
kérdezte Ariel az előtte ballagó katonát. – Jackék
is itt vannak?
Joshua megtorpant.
– Nem, ők nincsenek itt… ezzel kellett volna
kezdenem. Sajnálom, hogy nem mondtam előbb,
de olyan hirtelen tűntetek fel a tó partján, hogy
amikor megláttalak titeket és Sophielt, azt
hittem, káprázik a szemem. Még most sem
hiszem el, hogy itt vagytok, és még csak az idő
sem fogott rajtatok.
– Máshol élnek már? Megöregedtek? –
tudakolta Uriel is, ám Joshua arckifejezését
látva azonnal rádöbbentek, hogy az elmúlt évek
más áldozatokkal is jártak.
– Mind meghaltak. Felégették a Nouri-
szurdokot, és a rabokat egyszerűen kivégezték.
Férfiakat, nőket… gyermekeket Csak néhányan
úsztuk meg az ostromot. Freddie, Katie és én. A
többieket elhurcolták vagy áldozatul estek…
 – Ezt is ők tették? – kérdezte Elijah, és az
arcán rosszallás futott át.
– Igen. Akkor hallottam első ízben a
kristálykoponyákról. Állítólag a Térítőknek is volt
egy, amit persze a szurdok lerohanása után a
társaitok magukkal vittek.
– Ezek után csodálom, hogy bízol bennünk…
– Miután eltűntetek, mendemondák keringtek
rólatok, amikből az évek során legendák
születtek, és ma már a gyermekek is kívülről
fújják, akárcsak a mesebeli történeteket.
– Miféle mendemondák? – nézett rá a Sötét
Angyal, és halvány borostával borított, sápadt
arca mosolyra húzódott.
Joshua elnevette magát.
– Hallanotok kéne. Ezek ugyanis nem pusztán
mesék, hanem kész balladák. Az angyalról, aki a
szerelme után ment a Pokolba, és a többi
angyalról, akik bár a mi világunkban ellenségek
voltak, újra testvérekké váltak, hogy segítsék
egymást a nehéz időkben.
– De honnan tudhatta volna bárki is, hogy mi
történt velünk odalent? – kérdezte csodálkozva
Ariel.
– Nem csak neked vannak látomásaid,
barátom – mondta titokzatosan Joshua, majd
felnevetett. – Majd a vacsora közben
meghallgatjátok a hősi énekeket, jó? Ma este
ünnepséget rendezek a tiszteletetekre. Addig is
helyezzétek magatokat kényelembe!
– Hány szobát bocsátasz a rendelkezésünkre?
– kérdezte Ramodiel.
 – Összesen négy üres szobánk van, ti pedig
heten vagytok. Ha jól számolom, kettesével pont
elfértek, egyikőtök pedig saját szobát kaphat.
Talán átengedhetnétek Sophielnek.
– Szerintem jobb lesz, ha én kapom a saját
szobát – vetette fel Bardo –, hiszen mit lehet
tudni? Lehet, hogy éjszakára vendégem lesz, és
egy ifjú hölgyet csak nem vihetek a Ramodiellel
közös lakosztályomba! Egész éjjel zúgolódna,
hogy hangosak vagyunk, sokat ittam és büdös a
csizmám. Rám fér egy kis nyugalom.
Az ifjú angyal szó nélkül gyomorszájon vágta
nagydarab, szőke társát.
– Ne állíts be úgy, mintha folyton nyavajognék.
A csizmád pedig tényleg büdös, kérdezd meg a
többieket!
– Büdös? Na, várj csak, mindjárt szívhatsz egy
kis friss levegőt! – kiáltott fel röhögve Bardo,
majd megragadta Ramodielt, és egy mozdulattal
kihajította az ablakon.
Joshua elhűlve nézett utána, mire Sophiel
megfogta a karját.
– Ne aggódj miatta, kutya baja!
– De hisz' kidobta az ablakon!
– Haja szála sem görbül! – mosolygott rá
kedvesen a lány. – Mindig ezt csinálják…
– Akkor jó – felelte Joshua, de azért kinézett az
udvarra, ám a fiatal angyalt már sehol sem látta.
Helyette döngő lépteket hallott a lépcsőház felől,
mire mindenki kuncogni kezdett.
– Bardo, jobb, ha magad követed meg… Úgy
hallom nagyon dühös… – jegyezte meg
Lamachael, és mandulavágású szeme csíkká
keskenyedett, úgy nevetett.
– Lehetetlen alakok vagytok… – mondta
Sophiel, majd újra Joshuához fordult. –
Köszönjük a kedvességedet, és hogy befogadtál
minket.
– Ne viccelj. Húsz évig halottnak hittelek, és
most itt vagy épen, egészségesen, és elbűvölőbb
vagy, mint valaha. Mindig így emlékeztem rád.
Sophiel zavarba jött.
– Ne mondj ilyeneket, látod, mindannyian
milyen viharvertek vagyunk.
– A szépséged átragyog a rongyokon – mondta
Joshua, és megölelte a lányt. – Szólok az
asszonyoknak, hogy hozzanak nektek fürdővizet
és tiszta ruhát.
– Köszönöm, az jó lesz.
– Egyébként van valami oka annak, hogy
talpig feketében vagytok?
– A Pokolban minden feketévé válik –
magyarázta Sophiel. – Amikor alászálltunk, még
Halla vérvörös ruháját viseltem, de a Kőris
túloldalán szénfeketévé változott a színe.
– Érdekes… sosem gondoltam, hogy ilyen a
Pokol.
– Ez volt a legkevesebb – nézett rá
szomorkásán, és megborzongott, amikor
Niflheim jeges vidékeire gondolt.
– Fázol? – simította végig a katona a karját. –
Várj, ez majd egy kicsit átmelegít, amíg
meghozzák a ruhákat! Azzal az angyallány
hátára terítette sötétzöld köpenyét, és
megcsókolta a homlokát. – Jó lesz így?
 – Nagyon is – válaszolt a lány. Repesett attól,
hogy kis barátjából ilyen meleg szívű, rendes
ember vált, aki ennyire a lelkén viseli a sorsukat.
– Akkor odalent találkozunk! Igyekezzetek! Az
asszonyok már tálalják a finomságokat! – intett
felé Joshua, és eltűnt a csigalépcsőn.
Sophiel hosszan bámult utána, s csak akkor
fordult hátra, amikor a háttérből hallatszó
robajlás fáradt heherészéssé szelídült. Ramodiel
és Bardo kellőképpen kimerítették egymást, és
most jókedvűen elnyúlva feküdtek a padlón,
miközben bókokkal halmozták el a barna, copfos
szolgálólányokat, akik időközben minden
szobába fürdővizet és a tiszta ruhákat vittek.
Az angyallány kacagva nézte a jelenetet, majd
tekintetével a Sötét Angyalt kereste, ám amikor
megpillantotta, maga sem tudta, mit lát az
arcán. Elijah szemében ugyanis tűz égett,
különös, simogató, mégis fenyegetőnek tűnő
lángokkal. Az ablakpárkánynak dőlve, összefont
karral figyelte Sophielt. Fekete hajával, talpig
fekete öltözetében elcsigázva is lélegzetelállítóan
festett, és a lány újfent azon kapta magát, hogy
merőn bámulja a férfit.
Amikor a pillantásuk találkozott, Elijah
összevonta a szemöldökét, majd nagyot sóhajtva
felállt, a hozzá legközelebb álló ajtóhoz sétált, és
benyitott. Sophiel követte, és csendesen
becsukta maga mögött az ajtót.
Egy meghitt hálófülkében voltak, amelynek
három oldalát fagerendák, egyet pedig kerek
folyami kövek díszítettek. Nem volt ablak a
szobán, helyette egy hatalmas üvegajtó vezetett
ki a szabadba. A függönyszárnyak meglebbentek,
amint a viharos szél beáramlott a helyiségbe, és
Sophiel még látta, amint a Sötét Angyal kisétált
a teraszra. Utána indult, ám a fátyolszerű
függöny előtt megtorpant. Elijah a korlát előtt
állt, háttal neki, és az odakint szakadó esőt
nézte. Körülötte csak az erdő fái látszottak, s
alant a város földporos útjai, amelyek most
sarasan fénylettek. Eldugott kis terasz volt ez,
amit vastagon benőttek a felfelé törekedő,
vérvörös rózsák.
Sophiel csak állt és nézte a férfit, akit szeret
Odasétált hozzá, és a hátához simult.
– Bánt valami? – kérdezte halkan.
A férfi elmosolyodott.
– Nem vagyok az a bánkódós típus…
– Hát akkor?
– Felrobbanok az idegességtől.
Sophiel elnevette magát, mire Elijah
megfordult, és magához húzta a lányt.
– És ez téged ennyire szórakoztat? – mordult
rá tettetett komorsággal, de ő is felnevetett
– Nem, csak ahogy mondtad… – kuncogott a
lány. – Vicces volt.
– Nos, annyi borzalom szakadt a nyakamba,
hogy talán jobb is, ha semmit sem veszek többé
komolyan.
– Mizariel?
– És Azrael – bólintott, majd lassan hozzátette.
– No, és Joshua.
– Hogyan? Vele meg mi bajod van?
– Nem bírom, ahogy ölelget téged.
– De hisz ő csak egy gyerek!
 – Az?
– Jó, tudod, hogy értem. Számomra ő mindig a
régi kis barátom marad. Hidd el, ha a szemébe
nézek, hiába nőtt hat láb magasra, én ugyanazt
a szószátyár kölyköt látom benne, aki mindig
csámcsogva eszi az almát, és ha fél,
cérnahangon énekel.
– Valóban? – nézett rá Elijah szúrós szemmel.
– Miért mondanám különben? Joshua
gyereknek is helyes volt, természetes, hogy
felnőtt férfiként is jóképű lett, de mi mindig
barátok voltunk, és azok is maradunk. Nem
értem, miért gondolsz többet arról, ami
közöttünk van.
– Őszintén szólva én sem értem, és utálom,
hogy ezt kell mondanom, de őrülten féltékeny
vagyok.
Sophiel szeme vidáman csillogott.
– Ne mosolyogjál! – mordult rá a Sötét Angyal,
de kezével I finoman végigcirógatta a lány
rózsapír-lepte arcát. – Mi a jó ebben neked?
– Hát, hogy ennyire szeretsz…
– Anélkül is szeretlek.
– Akkor ne féltékenykedj, semmi okod nincs
rá!
– Tudom, mégis gyűlölöm, ha másokkal is
kedvesen bánsz. Azt is utálom, hogy Ariellel
olyan jóban vagy, és akkor Gabrielről még nem is
beszéltünk.
– De Elijah, ők a barátaim!
– Idővel majd rájössz, hogy hosszú távon
ritkán működik a férfi-nő barátság…
– Ezt meg hogy érted?
 – Az egyik félben mindig van egy kicsi
vonzódás a másik iránt. Lehet, hogy csak egy
szikrányi, de ott van, és láthatatlanul dolgozik a
felszín alatt… Ez még sosem jutott az eszedbe?
– Nem. Vagyis régebben, Gabriel kapcsán
felmerült bennem, de ma már tudom, hogy igaz
szerelemmel csak téged szerettelek.
– Zene füleimnek az efféle beszéd. És kitűnő
végszó a vetkőzéshez!
– Vetkőzéshez?
– Bardo néhány perc múlva dörömbölni fog az
ajtónkon, hogy éhen hal, és ha nem sietsz, itt fog
zúgolódni a folyosón, amíg össze nem szedjük
magunkat a vacsorához.
– Ó, értem már! – kacagott fel az angyallány,
és amikor Elijah a karjába kapta, átkarolta a
nyakát. – Együtt fürdünk?
– Csakis…
Lekapta Sophiel csizmáját, és egyenesen a
hatalmas fürdő- dézsába állította, mire az
felsikított.
– Még ruhában vagyok!
– Ezen könnyen segíthetünk – mosolyodott el,
és egy mozdulattal letépte a lányról a fekete
ruhát. Sophiel arca lángra gyúlt, ám mielőtt
igazán zavarba jöhetett volna, a férfi szorosan
átölelte, és szenvedélyesen szájon csókolta. Ajka
forróbb volt, mint az eleven tűz, és követelőzőn
vette birtokba a lány bőrét. Maga is levetkőzött,
és immáron mindketten a forró vízzel teli
dézsában üldögéltek, egymást átölelve.
 – Gyönyörű vagy – simította végig ujjait az
angyallány testén, és elégedetten látta, hogy
ugyanúgy vágyik az érintésére, mint ő.
– Boldog vagyok, hogy veled lehetek – vallotta
be Sophiel, és csodálattal nézte Elijah csillogó,
fekete haját, amint vizesen tapadt a tarkójára, és
ettől láthatóvá vált szabályos homloka és nemes
arcéle. – Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de
imádlak bámulni.
– Még, hogy nem illik! – nevetett a férfi. –
Neked egyenesen kötelezd!
Átölelte Sophiel karcsú testét, és újra
megcsókolta őt.
– Nagyon vágytam már rá, hogy kettesben
lehessünk – kezdett bele, ám a mondandóját már
nem tudta befejezni, mert Bardo öklétől kis híján
tokostól szétesett az ajtó. A szőke angyal
türelmetlenül toporgott a szobájuk előtt, és
megállás nélkül méltatlankodott.
– Azt üzenem az egymásba feledkezett
szerelmeseknek, hogy mások idekint, a folyosón
éhenhalnak! Már alig tudok nyelni. Kiszáradtam!
Igyekezzetek már!
Sophiel és Elijah felnevettek.
– Ugye, mondtam – vonta fel sötét szemöldökét
a férfi. – Olyan, mint egy nagy gyerek. Forrófejű
és türelmetlen. Ha nem igyekszünk, ránk töri az
ajtót.
– Jaj, csak azt ne! – kuncogott a lány, és
gyorsan megmosakodott, majd egy szempillantás
alatt kimászott a dézsából, és megtörölközött.
 – Ezért csúnyán összeverem Bardo-t… –
sóhajtott fel Elijah, miközben a vászonlepedőbe
csavart kedvese porcelánfehér bőrét nézte.
– Ne bántsd őt, csak vacsorázni akar.
Mindannyian farkaséhesek lehetnek!
– Úgy is van! – kiáltotta a szőke angyal az ajtó
mögül. – Igaza van! Farkaséhes vagyok! Meddig
várakoztattok még?
– Ezt nem hiszem el! – rázta meg a fejét Elijah,
majd ő is kimászott a fürdőből, és a zárt ajtón át
kiszólt. – Te hallgatózol?
– Nem hallgatózom, csak jó a hallásom! –
ordított be Bardo majd kissé sértődötten
hozzátette. – Tudod, angyal vagyok.
Aztán heherészés hallatszott, majd egy újabb
fenyegetés.
– Jut eszembe, van egy buzogányom. Ha nem
siettek, szétverem az ajtót!
Sophiel sietve kapkodta magára a Joshuától
kapott hófehér selyemruhát, amely hosszú ujjú
volt, testhezálló, és egészen a földig ért. A
könyökénél az anyag kettévált, fátyolszerűen
omlott alá, és amikor felemelte a karjait, úgy
tűnt, mintha szárnyai lennének. Az ágyon talált
egy vékony fonalakból szőtt aranyövet, amely
finoman a csípőjére simult, és egy csizmát. Az
odakészített kefével gyorsan kifésülte a haját, és
megfordult.
Elijah közvetlenül előtte állt, és őt nézte.
Pillantása megolvasztotta volna a legzordabb
acélt is, és Sophiel tudta, hogy számára nem
létezik nagyobb öröm, mint a Sötét Angyal
közelében lenni, és a szerelmét érezni.
 – Nem találok szavakat… – suttogta Elijah, és
áhítattal csodálta a lányt, pedig ő is
lélegzetelállító volt. Sötétkék inget és mellényt
viselt. Bőrnadrágját két vastag derékszíj
díszítette, új csizmáját pedig fényesre
suvickolták. Fekete haját vizesen simította hátra,
és ahogy elmosolyodott, Sophiel nem tudott
betelni a látványával.
– Néha attól félek, hogy csak álmodom –
mondta.
– Nem álmodsz – súgta a fülébe Elijah, és
lágyan belecsókolt Sophiel puha nyakába, amitől
a lány bőrén kellemes bizsergés futott végig.
– Valószínűtlenül boldog vagyok.
– Én is…
– Én pedig szomjan pusztulok! – dörömbölt
újra Bardo. – Mégis, mi tart már ennyi ideig?
– Menjünk, mert mindjárt tokostól kiszedi az
ajtót!
Odakint meglepő módon azonban nem csak a
szőke angyal ácsorgott, hanem a többiek is vele
voltak. Mindannyian tisztán, új ruhákba öltözve,
és a pokoli gondokat maguk mögött hagyva
várakoztak társaikra.
– No lám, angyal szállt a Földre – jegyezte meg
Ariel Sophielre nézve, mire mindannyian
helyeselni kezdtek, és jókedvűen vállon
veregették a Sötét Angyalt.
– Most aztán nyitva tarthatod a szemed! –
ugratta Bardo. – Ma éjjel mindenki Sophielbe
lesz szerelmes!
– Ne mondj ilyeneket, kérlek! – szólt rá
rosszallóan az angyallány.
 – Vagy csak akkor, ha egy kiadós verésre
vágysz! – mordult rá Elijah, de a szeme vidáman
nevetett.
– Á, nincs kedvem most verekedni, éhes
vagyok! – hahotázott a szőke angyal. – A
patkányhús óta nem ettem normális ételt, csoda,
hogy életben maradtam!
– Hát, ebben egyetértünk! – sietett Ramodiel is
a lépcső felé. – Az a szörnyű gumó, meg a bűzös
teáik, brrrr, kiráz a hideg, ha csak rágondolok!
A kis csapat lassan a hallba érkezett, majd
balra fordulva egy nagyobb terembe értek, ahol
finomságokkal roskadásig megrakott asztalok
várták a vendégeket. Amint beléptek az ajtón,
muzsikaszó csendült fel, és az asztalok mögött
táncra perdültek az emberek.
Joshua eléjük sietett, és készségesen a
főasztalhoz vezette őket.
– Kérlek, foglaljatok helyet, és ne várjatok
senkire! Ha jól sejtem, napok óta nem ettetek. Ne
sajnáljátok magatoktól a jót!
– Nem fogjuk – dörmögte Bardo, és ahogy
leült, lakmározni kezdett.
– Tényleg patkányt ettetek? – kérdezte tőle
Ariel.
– Miért, ti nem?
– A börtönben nem volt koszt, éheztettek
minket. Bár patkányra egyáltalán nem vágytam
volna.
– Fúj, miért kell ilyen undorító dolgokról
beszélnetek? – korholta őket Ramodiel, miközben
egy szelet sült húsba készült beleharapni.
 – Mert utólag mindig a legdrámaibb pillanatok
a legviccesebbek.
– Nem tudom – mondta elgondolkodva Ariel –,
én utólag sem érzem mulatságosnak.
– Mert még nem vagy túl rajta, testvér – felelte
Bardo, és fel sem tűnt neki, hogy szavai milyen
hatást keltettek a másikban.
– Nem hittem, hogy egy nap még ezt mondod
nekem.
– Hogy nem vagy túl rajta? – kérdezte
csámcsogva a szőke angyal, és újabb sültet vett
maga elé.
– Testvérnek neveztél…
Bardo kezében megállt a boroskupa. Arielre
nézett, és miközben mélykék szemében vidám
táncot lejtett a falakon lángoló fáklyák fénye, a
Látomások Angyala egy pillanatra meglátta a
tekintetében mennybéli jó barátját, aki sohasem
ártott volna neki.
– Utáltam ellenetek harcolni…
Minden szem rászegeződött, mire
elvigyorodott.
– Nem szeretek lányokkal küzdeni.
Csípős megjegyzésén még Uriel is felnevetett,
és észre sem vették, de mindannyian jókedvűen
beszélgetni és falatozni kezdtek. A szolgálók
gondoskodtak róla, hogy kancsóikból sose
fogyjon ki a mézbor, és a tálakon is mindig
legyen elegendő sült és erdei gyümölcs.
A vacsora vidáman telt, csak Elijah ült
csendben, a többieket figyelve, az asztal végén.
Évszázadok óta nem látta együtt a testvéreit,
melegséggel töltötte el a szívét, hogy angyaltársai
többé nem ellenségei egymásnak. Arra gondolt,
milyen értelmetlen dolog volt kardot rántani azok
ellen, akiket mindig is a legjobban szeretett.
Az asztal alatt Sophiel apró keze hatalmas
tenyerébe csúszott.
– Atyánk most boldog – mondta, és kedves
arcáról büszkeség sugárzott. Világosszőke haja
tisztára mosva szinte fehérnek tűnt, ahogy laza
hullámokban vállára és a hátára omlott.
– A kioltott életek nem szökkennek szárba újra
– felelte Elijah szomorúan. – Sosem hittem, hogy
ez lesz belőle. Nem szabadott volna kardot
rántanom Michael ellen.
– Ő is meggondolatlanul cselekedett…
– Gondolod, hogy ő is így látja?
– Biztos vagyok benne. Ahogy abban is, hogy
odafent mindenki tudja már, hogy mit tettél
értünk.
A Sötét Angyal a szájához emelte és
megcsókolta Sophiel kezét.
– Meg sem érdemellek téged.
A lány éppen válaszolt volna, amikor Joshua
lépett az asztalhoz, és leült Elijah mellé.
– Minden rendben? Jól érzitek magatokat?
Hozassak még valamit? – szólt mély hangján.
Sötétbarna inget, mellényt és fekete nadrágot
húzott, ráadásul meg is borotválkozott, így
csupasz arccal lényegesen jobban hasonlított
arra a kisfiúra, akit Sophiel utoljára látott.
Hosszú barna haját a tarkóján összefogta, csak
néhány tincs hullott a homlokába.
– Te tényleg nem sokat változtál – kuncogott
az angyallány. – Talán csak a hangod és a
magasságod lett más… pedig milyen édesen
énekeltél.
– No, és azért magamra szedtem némi izmot is
– vonta össze vastag szemöldökét a fiatal férfi, és
játékosan az amúgy tekintélyes felsőtestére
mutatott. – Ez nem tűnt fel?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak a
szemed láttam és a lelked, így ismertelek fel.
Számomra ugyanaz maradtál.
Elijah és Bardo tekintete az utolsó mondat
hallatán egy pillanatra találkozott. A Sötét
Angyal megkönnyebbülten felsóhajtott, ám ez
szőke harcostársán kívül senkinek sem tűnt fel.
– Ezt talán bóknak is tekinthetem – folytatta
Joshua, mire Sophiel rábólintott.
– Annak szántam. Ugyanakkor jó látni, hogy
milyen remek harcos lett belőled, és a városod…
egyszerűen lenyűgöző! Utoljára Erdőlakban
láttam ilyen meseszép helyeket.
Joshua arca hirtelen elkomorodott.
– Sophiel, tudnod kell valamit…
A lány mellkasát abban a pillanatban mintha
megütötték volna.
– Ugye nem esett baja az erdőlakóknak?
Joshua a padlót bámulta, az angyallány szeme
pedig megtelt könnyel. Felugrott, és megkerülve
az asztalt kis barátja mellé sietett. Bár választ
még nem kapott, máris patakokban folytak a
könnyei.
– Ugye nem haltak meg? Ugye nem ezt akarod
mondani?
Az asztalnál mindenki elhallgatott, Joshua
pedig keserves arccal nézett a lányra.
 – Sajnálom, Sophiel. Spero erdejét porig
égették. Egyetlen növény sem élte túl. Az állatok
halálhörgését mérföldekkel távolabb is hallották,
az eget pedig napokon át fekete pernye és korom
lepte be. Elképzelhetetlennek tartom, hogy
túlélték volna a manócskák azt a lángtengert,
amit Baraquiel zúdított rájuk. Villámok tízezrei
csaptak az erdő fáiba, lángra lobbantva mindent,
ami csak élt és mozgott a rengetegben…
esélyünk se volt, hogy eloltsuk a tüzet, a lángok
szinte az égig értek. Már csak az elszenesedett
tarló, és a kopár sziklák között futó patak
emlékeztet arra, hogy azon a helyen valaha egy
élettel és vidámsággal teli erdő zöldellt. Bocsáss
meg nekem, hogy tőlem kellett megtudnod…
Az angyallány azonban már nem hallotta az
utolsó szavakat Átrohant a csarnokon, ki az
előtérbe, majd a szabadba. A Sötét Angyal
felugrott, hogy utána siessen, ám Ariel és Bardo
egyszerre szóltak rá.
– Hagyj neki időt! Kisírja magát, és hamarosan
visszajön!
– A város falai védelmeznek minket – mondta
Joshua. – Nyugodtan elbóklászhat az erdőben,
akár a tóhoz is lemehet, nem eshet bántódása.
Idegen az elmúlt évtizedben nem tette be a lábát
ide. Ne aggódj érte!
Így hát Elijah kénytelen kelletlen visszaült az
asztalhoz, de ettől kezdve egy falat sem csúszott
le a torkán. Csak a lányra tudott gondolni, és a
fájdalmára. Tudta, hogy Sophiel szívének
különösen kedvesek voltak a bájos manócskák,
és hogy értelmetlen haláluk mennyire megviseli
őt.
Az asztal körül eközben tovább folyt a
társalgás, de a Sötét Angyal nem figyelt igazán,
csupán szófoszlányokat tudott elcsípni a
beszélgetésből. Idővel azonban elhangzott egy
bizonyos szó, ami felrázta a gondolataiból.
– … Vidofnir. Egyre csak ezt a szót
ismételgette, de egyikünk sem tudta, mit jelent –
mesélte Joshua. – Kutattunk a Szentírásban, a
Tekercsekben, sőt még a régi balladákban is, de
semmi. Sehol egy szóval sem említi senki. Az
öreg aztán meghalt, és a titkát magával vitte a
sírba.
– Mikor történt mindez? – kapcsolódott be
Elijah is a beszélgetésbe.
– Ma hajnalban.
– És ki volt ez az ember?
– Egy tisztánlátó. Gyermekkorától kezdve
jósálmok gyötörték, amelyek rendre
bekövetkeztek az élete során.
– Akkor ez igazán rossz hír.
A teremben mindenki elhallgatott. Az angyalok
és a halandók egyaránt a Sötét Angyalt
hallgatták, aki, ha lehet, még jobban elsápadt, és
sötétkék szeme szinte feketévé vált. Mélyen
zengő hangja egyszeriben betöltötte a teret,
amint mesélni kezdett.
– Vidofnir az arany sas, amely a legendák
szerint akkor jelenik meg a Szent Kőris felett, ha
a halandók világának vége közeleg. Arra hivatott
ugyanis, hogy az isteneket az óriások
támadására figyelmeztesse. A vikingek régóta
beszélik, hogy az arany sas az ezredforduló
környékén fog megjelenni, de még csak az Úr
921. esztendejében járunk. Így hát Vidofnir
megjelenésének feltehetően más oka van, mint a
jövendölés.
– Egyáltalán, léteznek ezek az óriások? –
kérdezte Joshua. – Nem csak mendemonda az
egész?
– Nem. Az óriások léteznek.
A teremben felbolydultak az emberek, és
egymás szavába vágva kérdezősködni kezdtek.
– Mekkorák az óriások? Legyőzhetők?
Halandók vagy halhatatlanok?
Elijah felemelte a kezét, és csendre intette a
tömeget.
– Nem fogjuk hagyni, hogy bántódásotok
essék, ne féljetek! Az óriások nem halhatatlanok,
de a fizikai erejük sajnos felfog, hatatlanul nagy.
– A ti fegyvereitek képesek elpusztítani az
óriásokat? – kérdezte Joshua, és az állkapcsa
megfeszült, miközben a válaszra várt.
– Nem. Semmit sem érnek ellenük.
Szavait döbbent csend követte.
– Akkor hát utolér minket a végzet? – vonta fel
a szemöldökét Joshua, ám Elijah felállt, és
vállon veregette a fiatal katonát.
– Nincs végzet. Mi írjuk a történetünket…
Azzal fogta magát, és a döbbent tömegen
keresztül kisétált az éjszakába.
 III. FEJEZET

Halálos látomás

A levegő hűvös volt és rózsaillatú. A sötét eget

csillagok ragyogták be. Már nyoma sem volt a
korábban dúló felhőszakadásnak. A növényzet
szomjasan szívta magába az esővizet, s talán
csak a virágok szirmai közt ragyogó esőcseppek
árulkodtak arról, hogy néhány órával korábban
hatalmas viharfelhő borította be az égboltot.
Elijah lehunyta a szemét, és Sophielre
gondolt. Érzékszervei oly kifinomultak voltak,
hogy mérföldekről is érzékelte a lány illatát, és
szívének jól ismert dobbanását. Ezúttal azonban
olyasmit hallott, ami nagyon nem tetszett neki. A
lány szíve eszelős tempóban dobogott, mintha
rettegne, vagy menekülne valami elől.
A Sötét Angyal megdermedt, majd
gondolkodás nélkül rohanni kezdett abba az
irányba, amerre az ösztönei vezérelték. Eszelősen
vágott át a cserjéken, majd elhagyta az
épületeket, és belevetette magát a sűrű
rengetegbe. Egyre hangosabban hallotta
dübörögni a lány szívét, és elhatalmasodott rajta
a rettegés. Tudta, hogy Sophiel nem vitte
magával a holdsarlót, hiszen a vacsoraasztal
mellől állt fel, tehát, ha baj érte… fegyvertelen.
Elijah halántékán lüktetni kezdett egy ér, és a
következő pillanatban felizzott a derékszíjára
tekert ostora.
– Istenem, add, hogy időben érkezzek, és
semmi baja ne legyen! – fohászkodott, és
lehetetlenül gyorsan futott. Egy hatalmas tó
partján rohant végig, mígnem meglátott valami
fehérséget az árnyas fák tövében, közvetlenül a
víz partján. Azonnal odasietett, és felnyögött
rémületében.
A lány a földön feküdt.
– Sophiel! – kiáltott fel kétségbeesetten, de az
angyallány hófehér bőre élettelennek tűnt. Elijah
a karjába kapta, és egy sziklára ült vele. Arcát a
Hold fénye felé fordította, és finoman
megpaskolta.
– Térj magadhoz, kérlek! – mennydörögte, de a
lány csak nem ébredt fel. A szíve sebesen
szaladt, mégis úgy tűnt, a lelke valahol messze-
messze jár.
A Sötét Angyal nem várt tovább. Tenyerét
Sophiel arcára tette, és miközben végigsimította,
a fülébe súgta az Igét. A lány köhögni kezdett,
megrázkódott, majd magához tért.
– Csak ezt ne… – motyogta. – Bármit, csak ezt
ne, kérlek!
– Nézz rám! – harsogta Elijah, és megpróbált a
megtörten csillogó világoskék szemekbe nézni,
ám azok üresen bámultak a semmibe, mintha
egy másik világot látnának.
 – Sophiel, nézz rám! – szólt még erélyesebben
a férfi, és két kezébe vette az angyallány arcát.
– Elijah?
– Hála Istennek! – suttogta
megkönnyebbülten. – Mi történt veled? Miért
jöttél ide egyedül?
Sophiel szomorúan nézett rá.
– Úgy éreztem, megfulladok, amikor Joshua
azt mondta, hogy Erdőlak nincs többé, és
Mitsukoék egészen biztosan… meghaltak –
mondta elcsukló hangon. – Ki kellett jutnom a
levegőre.
– Megvárhattál volna.
– Nem akartalak ezzel terhelni. Tudom, hogy
neked semmit sem jelentettek a manócskák,
de…
– Akik a te szívednek kedvesek, azok
számítanak nekem! – vágott közbe a férfi. –
Sajnálom, hogy a barátaid áldozatul estek
Mizarielék ámokfutásának!
– Ők senkinek sem ártottak… Miért történt
velük mindez?
– Nem tudom. Az élet olykor nagyon
igazságtalan.
– Mitől változtak meg ennyire a társaid? Mi
vette el így az eszüket?
– Joshua szerint a Kristálykoponyák
megszállottjai lettek.
– De azokat a világ különböző pontjain
rejtették el. Senki sem tudja, merre lehetnek.
– Azt beszélik, Mizarielék már ötöt
megszereztek. Sophiel, húsz év telt el az emberek
világában, amíg mi odaát voltunk. Megváltozott
az élet, és korántsem abba az irányba, amerre
Bardoval és a többiekkel terelgettük. Rendet kell
tennünk, hogy élni tudjunk idelent, és a
halandók ne távozzanak a túlvilágra idő előtt…
– Azt hittem, ha kiszabadulunk a Pokolból,
végre béke vár ránk – mondta bánatosan a lány,
és a férfi mellkasához bújt, aki gyöngéden
simogatta az arcát.
– Az emberek világában ritkán van béke, és
ránk sem jellemző a semmittevés – mosolyodott
el Elijah. – De, ha azt akarod, hogy sokáig veled
éljek, és ne pusztuljak bele az aggodalomba, ne
csinálj ilyet többé! Fegyvertelenül sétáltál a sötét
erdőben úgy, hogy senki sem tudta, merre jársz.
Egyáltalán, mit kerestél itt?
– Magam sem tudom. Menekülni próbáltam a
fájdalmam elől, és ahogy megláttam a tó vizében
visszatükröződő csillagokat, leültem a partra. Az
Úszó Fények Éjszakájára gondoltam, és a
tengernyi lámpásra, amit a manócskákkal
engedtünk a forrásba… aztán elaludhattam. A
következő, amire emlékszem, már az, hogy itt
vagy, és fölém hajolsz, engem szólítva.
– És mire mondtad azt olyan elkeseredetten,
hogy „Bármit, csak ezt ne!”?
A lány nagyot nyelt, és a bőre libabőrössé vált.
– Szörnyű álmot láttam, Elijah…
A Sötét Angyal hallotta, amint az emlékek
felidézésétől Sophiel szíve zaklatottan dübörögni
kezd. Pontosan úgy, ahogy néhány perccel
korábban. Megsimogatta az arcát.
 – Ne félj ennyire, csak a káprázat játszott
veled! Az álmok pedig gyakran becsapják az
érzékeinket.
– Ez annyira valóságos volt… – nézett maga elé
a lány, és látszott rajta, hogy még mindig az
élmények hatása alatt van. – Magamat láttam,
amint a tó partján sétáltam. Aztán meghallottam
egy hangot, amint engem hívogatott.
Körülnéztem, de senkit sem láttam. A tó tükrén
valamiféle világosság ragyogott. Közelebb
mentem, és amikor a víz fölé hajoltam,
megláttam a tükörképem. Ebben, persze, még
semmi rendkívüli nem lenne, de míg én
mozdulatlan voltam, a képmásom szemmel
láthatóan mély álomba szenderedve lebegett a
vízen. Ahogy egyre csak őt néztem, rájöttem,
hogy nem is alszik, hanem halott… Jeges hideget
éreztem, a talaj egyre csak maga felé húzott.
Lerogytam a fövenyre és elaludtam, miközben a
tó tükrében, közvetlenül mellettem a saját
holttestem képe lebegett. Érdekes módon nem
éreztem semmit, ám ahogy álmomban a halott
önmagam arcát fürkésztem, a kép lassan
formálódni kezdett, és az enyém helyén a te
arcod és tested jelent meg. Hátrahőköltem a
látványtól, és úgy éreztem, meghasad a szívem.
Könyörögtem Istenhez, hogy ne tegye ezt… akkor
ébresztettél fel.
Elijah sötétkék szeme elevenen ragyogott, szép
arcán gondterhelt mosoly futott át.
– Csak egy álom volt, Sophiel…
– És ha jósálom volt? Ha megtörténik?
 A Sötét Angyal elgondolkodott, és mélyen
magába szívta a fenyőerdő illatát.
– Halhatatlanok vagyunk. Olyan nagy baj nem
történhet velünk…
– Tudod, hogy értem – nézett rá megtörten az
angyallány. – Szeretem az emberlétet, még ha
olykor gyötrelmesnek érzem is. Szeretem érezni
az érintésedet, a szerelmedet Nélküled nem
lenne értelme a létezésemnek.
– Csak halkan, mert aztán meghallják odafent,
és azt hiszik, nem akarsz már hazatérni –
kacsintott rá a férfi, és felsegítette Sophielt a
földről, majd elindult vissza a vár felé, ám a lány
megtorpant.
– Már hazaértem, Elijah… – mondta, de nem
tudta befejezni a mondatát, mert a Sötét Angyal
hozzá lépett, a karjába zárta, és szenvedélyesen
megcsókolta. Teljesen egymásba feledkeztek, és
Sophiel úgy érezte, hogy a lelkében felragyogott a
nap. Elijah volt az ő Napja, aki miatt értelmet
nyert az élete. Aki mellett rácsodálkozhatott a
világ szépségére és az emberi érzelmek
sokszínűségére.
Cseperegni kezdett az eső, de a szerelmesek
még mindig egymásba fonódva csókolóztak. A
levelek alatt tücskök ciripeltek, és a sötétben
apró pontocskákként fénylő szentjánosbogarak
repkedtek.
– Gyere, menjünk vissza a többiekhez! –
mondta felajzva Elijah. – Bár másként is el
tudnám tölteni veled az időt, fontos
megbeszélnivalónk van!
 Azzal kézen fogta a lányt, és elindultak vissza
a tanácsterembe, ahol még javában folyt a
vacsora.
Még csak a szélső épületeknél jártak, amikor
meghallották a húros hangszerekkel és mély
dobütemekkel kísért balladát, ami – hogy, hogy
nem – róluk, és pokolbéli kalandjaikról szólt.
– Látod? Legendává váltunk – csókolta meg
újra a bejárat előtt a férfi az angyallányt, majd
átkarolta a derekát, és maga után húzta a
csarnokba.
– Na, végre, hogy visszajöttetek – sietett eléjük
Uriel. – A katonákat nagyon felzaklatta az
óriások támadásának a híre. Meg kéne őket
nyugtatnunk, mert Joshua attól tart,
elmenekülnek a városból. Sophiel tudja már?
– Igen, idefelé mindent elmondtam neki –
bólintott a Sötét Angyal. – Ha valóban kitörnek
az óriások Jötünheimből, nem lesz többé hely a
világban, ahová elmenekülhetnének az emberek.
– És miből gondolod, hogy nem használnának
a fegyvereitek? – kérdezte Ariel. – Az ostorod és
Bardo buzogánya hathatós segítségnek tűnik…
Elijah megrázta a fejét.
– Nem, testvérem, sajnos nem fognak a
jötunnokon. Az óriások a világ legöregebb
teremtményei. Mivel a Pokolban születtek, a
fegyvereink hatástalanok ellenük. Kénytelenek
leszünk kardot ragadni, de tudva, hogy
mekkorák, erősen kétlem, hogy ha sokan
rontanak ránk, volna esélyünk.
– És a holdsarlóm? – kérdezte az angyallány.
 – Az is Flammeustól származik, és bár jófajta
fegyver, a pokol tüzéből táplálkozik.
– Égi Kardokat kellene kérnünk Raphaeléktől
– csatlakozott a beszélgetőkhöz Ariel. – Biztos
vagyok benne, hogy segítenének nekünk.
– Én viszont nem hiszem, hogy belefolynának
a földön dúló háborúkba – ellenkezett Elijah. –
Sajnos, egyelőre úgy tűnik, igencsak rosszul áll a
szénánk. Ha nem találunk ki sürgősen valamit, a
jötunnok martalékává válunk.
Sophiel megborzongott az utolsó mondat
hallatán, mire Ariel megölelte, és homlokára
testvéri csókot nyomott.
– Ne félj, biztos nem olyanok, mint Surtr.
– Valószínűleg hasonlóan nagydarabok, de
legalább nem égnek – tette hozzá a
Démonvadász. – A legnagyobb baj az, hogy
jégóriások, s mint olyanok, elpusztíthatatlanok.
– De mit akarnak a halandók világától? –
tudakolta Ramodiel.
– Ez az, amit magam sem értek – válaszolt
elgondolkodva Elijah. – Vannak ugyan sejtéseim,
de bízom benne, hogy ezek csak a saját sötét
gondolataim szüleményei, ahogy Gabriel
mondaná.
– Vele mi lesz? Hogyan szabadítjuk ki? –
váltott témát Joshua.
– Nem tudom – ingatta a fejét a Sötét Angyal. –
Meg kell keresnünk Astridot, vagy más,
mágiákban járatos boszorkányt, aki hajlandó
segíteni nekünk.
– Elküldök néhány emberemet, hogy a föld
alól is, de kerítsenek elő valakit! – bólintott
Joshua. – Nem hagyhatjuk, hogy az a féreg
Arshamon a megszállása alatt tartsa Gabrielt!
Az arcán elszántság tükröződött, és
mindannyian látták, hogy az ifjú katona foggal-
körömmel fog küzdeni azért, hogy kiszabadítsa
az arkangyalt.
– Azért ne becsüld le Arshamont – dörmögte
Bardo. – Gabriel erejével mindannyiunknál
hatalmasabb. Eztán Elijah felé fordult – Nem
hittem, hogy még valaha kardot kell ragadnom.
Hozzám nőtt már a buzogányom.
– Ez van, barátom – tárta szét a karjait a Sötét
Angyal. – Holnaptól mindannyiótoknak
gyakorolnia kell, különben felzabálnak minket az
óriások.
Elijah szavain egyedül Bardo röhögött fel, a
többiek megkövültén hallgatták.
– Gondolod, ezek megennének minket? –
kérdezte Ramodiel, és szép arca elfehéredett.
– Nem, kölyök, ne aggódj, nem fogjuk hagyni,
hogy ez megtörténjék!
– De akár meg is történhetne?
– Igen.
Ramodiel elborzadt.
– Ez nem lehet igaz! Most szabadultunk ki a
Pokolból, és idefent sem élhetünk nyugalomban.
Hát hogy van ez?
– Barátom, béke és harmónia csak a Mennyek
Országában van.,. – mondta szomorkásán Elijah.
– Idelent küzdelmes az élet.
Mindannyian elhallgattak, és elgondolkodva
kortyolgatták az italaikat, amikor hirtelen éles,
fehér fénycsóva hasított a terem közepébe. A föld
dübörögni kezdett, s az asztalok megrázkódtak.
– Mi ez? – nyúlt a kardja után Joshua, de
Elijah megfogta a kezét.
– Az Égiek közül érkezik valaki!
A fénysugár közben egyre csak fehéredett és
ragyogott, a csarnokot pedig édes cukorkaillat és
hűvös, nyáresti levegő árasztotta el.
Az angyalok a fény köré sereglettek. A padló
megrázkódott, majd éktelen dörrenés hallatszott,
és akárcsak egy meteorit, ragyogó, csillagszerű
alak csapódott a földbe. Körülötte aranyszínű
szikrák kavarogtak, így sokáig nem lehetett látni
a guggoló helyzetbe érkező angyalt.
A szikrázás lassan csillapodni kezdett, így
végre megpillanthatták a rövid, fehér fátyolruhát
viselő lányt, akinek halvány bőrét alig takarta az
égiek alkotta öltözet. Alkarját vastag, bőrből
készült csuklóvédő óvta, bokájára saru feszült,
nyakában pedig különös bőrlapokból készült
dísz lógott, ami a szíve fölé simult, mintha védeni
akarná Égi Kristályát. A haja aranyló barna volt,
akárcsak a szeme, amiben az Univerzum minden
csillaga ott ragyogott. A hátán átvetve hatalmas,
fehér Égi Kard díszelgett szemkápráztató
fehérséggel. Két kezét a mellkasára helyezte,
majd könnyedén meghajolt.
– Isten Áldjon benneteket! Engem küldtek
Raphaelék… – mosolygott a körülötte álló
angyalokra, akik elkerekedett szemmel
bámulták.
– Machiel? – kérdezte Sophiel hunyorogva,
mire a fiatal lány felnevetett.
 – Tudtam, hogy te azonnal felismersz! – azzal
az angyallányhoz lépett, és forrón megölelte.
– No, hát én nem ismertelek meg, hiszen
legutóbb, amikor találkoztunk, ötéves forma
lányka lehettél talán, de én is nagyon örülök
neked! – rikkantott Bardo. Lágyan átölelte a
húszévesnek látszó égi tüneményt, és
elégedetten dörmögött. – Micsoda gyönyörű
teremtés vagy! Megáll az eszem.
Mindannyian köszöntötték Machielt, akit
szemmel láthatóan örömmel töltött el a baráti
fogadtatás, majd Elijahhoz fordult.
– Valójában azért jöttem, hogy segítsek nektek
az óriások elleni háborúban.
A Sötét Angyal elmosolyodott.
– Első pillantásra nem tűnsz túl
veszedelmesnek… – kezdett a mondandójába,
ám a következő pillanatban megvillant Machiel
kardja, és mielőtt Elijah egyet pisloghatott volna,
lemetszette a nyakában lógó ezüst kulcsot, ami
máris kecses ujjai között csillogott.
Az angyalok felhördültek, Elijah pedig a
mellkasát tapogatta, ám a bőre sértetlen volt, egy
karcolás sem látszott rajta.
– Hmmm, ez igen! – nevetett a lányra. – Épp
azon gondolkodtam, vajon mennyire érthetsz a
kardforgatáshoz.
– Raphael és Michael tanítottak – mosolygott
Machiel. – Az ő ötletük volt, hogy így vegyem el a
kulcsodat. Azt mondták, tetszeni fog neked.
Elijah zengő hangján felnevetett.
– Kedvesek, hogy nem a fejem vágatták le
veled.
 Machiel azonban csillogó szemmel felelt a
Sötét Angyal gúnyos válaszára.
– Szeretnek téged, és ha nem is érzed,
vigyázzák lépteidet…
Elijah elhallgatott, mert a szívét szaggató
fájdalom járta át. Michael arkangyallal évezredek
óta nem találkozott, s a kiátkozásuk napja óta
úgy vélte, Égi Testvérei és Isten meggyűlölték őt.
Machiel szavai azonban úgy hatottak rá, mint
egy fájdalmasan szép feloldozás.
De a lány nem hagyta a gondolataiba
temetkezni az angyalok vezérét. Hozzálépett,
felemelte a férfi tenyerét, és beletette az Életfát
ábrázoló, háromdimenziós kulcsot.
– Ez a gyönyörűség nem más, mint a
Mennyország kulcsa, amelyet a Valkűrök
rejtettek el a kezdet kezdetén a mohó halandók
és halhatatlanok elől a Mindenség Térképébe.
– Valkűrök? – nézett rá meglepetten Elijah. –
Hiszen ők csak az Akasha-krónikákban léteznek.
– Isten akarta, hogy ezt higgyétek, de a
Valkűrök igenis léteznek.
– Várjunk csak! – szakította félbe a
beszélgetést Ramodiel. – Kikről beszéltek?
– Fiacskám – kócolta össze a haját Bardo –,
többet kellett volna olvasgatnod az Akasha-
könyvtárban, és akkor te is tudnád.
– Utálok olvasni – morgott a fiatal angyal –,
untatnak a legendák. Mégis, elmondaná valaki,
kik ezek? Sosem hallottam róluk.
– A Valkűrök harcos istennők – magyarázta
Sophiel. – Valaha halandók voltak mindannyian,
nagy királyok harcos leányai, ám a haláluk után
a lelkük nem tudott nyugodni. Folyton-folyvást a
csatamezőkre és diadalra vágytak, ezért Atyánk
Égi Erőt adott nekik, és földangyalokká
változtatta őket.
Minden szem Sophiel felé fordult, a teremben
egy pisszenést sem lehetett hallani. Elijah
büszkén nézte szépséges szerelmét, aki tovább
mesélt az Akasha-krónikákban megírt
Valkűrökről.
– Kilencen vannak. Úgy tartják, egykoron
mindannyian keleti hercegnők és császárnők
voltak. A hajuk hosszú és éjfekete, a szemük
mandulavágású. Káprázatosán szépek, és nincs
férfi a földön, aki ellen tudna állni a
csábításuknak, ám ők nem ismerik a szerelmet,
csak a harc és a szenvedély élteti őket. A világ
legjobb harcosai, akik mesterien bánnak a
kardokkal és a tőrökkel. Égi páncélt viselnek,
legyőzhetetlenek. Ha a normannok földjén, a
sötét téli égbolton feltűnik a sarki fény, az nem
más, mint az ő ragyogásuk az éjszakában.
Amikor pedig a lovaik megrázzák magukat,
harmat hull alá az erdőkre, termékenységet
hozva a földre.
– Ez gyönyörű – bólogatott Ramodiel. – Lehet,
hogy mégiscsak ráveszem magam az olvasásra.
És igaz is?
– Igaz – mondta Machiel. – A Valkűrök
léteznek, és a Mennyország Kapujában, a
Szivárvány Erdőben élnek.
– És mi közük van a kulcshoz, azon túl, hogy
ők rejtették el?
 – A kulcs nem más, mint a Valkűrök
harmadik szeme. Mivel megjárta mindhárom
dimenziót, a Mennyet, a Földet és a Poklot,
mindent lát, ami e három rétegben történik. Ha a
Mennyországot veszély fenyegeti, a kulcs jelez
nekik. Ha a kulcsot Heimdai kapujához viszik, és
a Mennyország Kapujába illesztik, a Valkűrök
megjelennek, és kérdés nélkül elpusztítják a
betolakodókat.
– Nem hiszem, hogy Arshamon azonnal a
Mennyek felé indulna meg – gondolkodott
hangosan Elijah. – Vagy tévedek?
– A kulcs segít neked – mondta Machiel –,
csak engedd, hogy összeforrjon a lényeddel!
– Nem egészen értelek.
– Engedd, hogy belelásson a lelkedbe!
Elijah komoran nézett a lányra.
– A lelkem nem könnyű olvasmány, és senkire
sem tartozik.
– Kérlek – lépett hozzá Sophiel, és szelíden
rámosolygott –, próbáld meg! Biztos nem
véletlenül kellett ezt hallanod!
– Ám, legyen! – egyezett bele a Sötét Angyal,
majd két tenyere közé fogta a kulcsot, és
lehunyta a szemét.
Ahogy szilárd akarata felengedett, lelke is
lassan feltárult, és elárasztották múltja emlékei.
Felrémlett előtte a születése és gondtalan
mennyekbe- li léte, amikor még a Fehér Fák
Ligetében időzött Aztán feltűnt Michael, és újra
átélte az Égi Testvéreivel való összecsapást, majd
a Kiátkozást, amelytől szinte az egész teste-lelke
megsemmisült. Megrázkódott a fájdalomtól, amit
a szeretetlenség és a kirekesztettség érzése
okozott. Egy pillantásra úgy érezte, hűvös szellő
simogatja a derekát, noha valójában Sophiel
karja fonódott lágyan köré.
A képkockák ezután felgyorsultak. Újra
megélte, amint társaival alászállva
megszenvednek újdonsült emberi testükben,
majd végigharcolt számos háborút és csatát
Látta a szépséges asszonyokat, akik egymást
követték az ágyában, és a hataloméhes, bukott
uralkodókat, akiket eltaposott az évszázadok
során.
Aztán Sophiel tűnt fel, akit kis híján megölt.
És a film csak pergett sebesen, hűen
végigkövetve az angyallány haláltusáját…
Szerelme fájdalmát átérezve Elijah összeharapta
az ajkait, majd térdre rogyott. Sötétvörös vére
végigcsorgott az állán, a mellkasán, de már nem
volt magánál.
Bardo felmordult.
– Elég lesz már!
– Mindjárt vége – csitította Machiel, és
nyugalomra intette a többieket is, akik aggódva
figyelték vezérük küzdelmét.
A képek szinte egybefolytak, Niflheim,
Muspelheim Nidhogg és Arshamon, majd a Kőris
túloldala, Joshua vára… aztán Sophiel álma
követezett. Az utolsó látomás kimerevedett.
Elijah egy tó vizében lebegett, és… halott volt.
A Sötét Angyal szívét mardosó fájdalom járta
át. Nem magát vagy az életét sajnálta, hanem
azt, hogy nem lehet többé Sophiellel. Felnyögött
a kíntól, de rögtön utána felébredt, és kinyitotta
a szemét. Ahogy letörölte a vért az álláról, a
kezében tartott kulcs hirtelen felszikrázott. Egy
hatalmas, szivárvány- színű szappanbuborékhoz
hasonló gömb ragyogott fel a tetején. A felszínén
képek sokasága rajzolódott ki, majd kavarogni
kezdtek a színek, és a gömb koromfeketére
váltott. A kulcs szeme a Pokolba nézett.
Gabriel arkangyal tűnt fel, akinek időtlen
szépsége semmit sem kopott, ám mindannyian
tudták, hogy Arshamon gonosz lelke irányítja a
testét. A Pokol Ura pedig nem pocsékolta az időt.
Jötünheimben járt Moro-val és a testvéreivel,
hogy beszéljen az óriásokkal. A jötunnok vezére,
Mimir kezet fogott Arshamonnal. Az egyezség
megszületett.
A gömb hirtelen elszíneződött, és már a
nornák földjét mutatta az angyaloknak. A fehér
erdő azonban már a múlté volt A földön heverő,
emberi sorsokat rejtő mulcsok egy
szemvillanásnyi idő alatt elfeketedtek, a Szent
Kőris gyökerei pedig elkorhadtak.
Újabb helyszín következett: a Kőrisfák Ligete.
Az Életfa tűnt fel, amely körül négy hatalmas
aranyszarvas járkált délcegen. Agancsuk akkora
volt, mint egy-egy kisebb falombozat, patájuk
alatt megremegett az erdő. Aztán a vezérbika
kaparni kezdett, és véres párát fújt ki az
orrlyukán, s ezzel a gömb vörösre váltott, majd
nagyot pukkant, és rubinszínű csillámporként
hullott alá, mintha soha ott sem lett volna.
Ariel tért először magához.
– Arshamon ezek szerint eldöntötte, hogy
megegyezik az óriásokkal, ezért beszélt az öreg
Vidofnirról – mondta. – Holnap hajnalban
Uriellel kilovagolunk a Szent Kőrishez, hogy
megtudjuk, megjelent-e az arany sas.
– Miért számít, hogy megjelenik-e vagy sem? –
kérdezte Ramodiel. – Hiszen már nem kell
üzennie nekünk, számítunk az óriások
támadására.
– A legenda szerint Vidofnir megjelenésétől
számítva kilenc hónapunk van a támadásig.
Ezalatt ki kell találnunk, hogyan vehetjük fel a
harcot a jötunnok ellen…
– És a szarvasok? – kérdezte Elijah. – Ki
hallott róluk?
Az angyalok a fejüket rázták, még Machiel sem
tudott semmit. Ám Sophiel halkan szavalni
kezdett.

„Yggdrasil fának
fájdalma nagyobb
mint képzelni tudnánk:
fent szarvas rágja,
kérge szuvasodik,
lent Nidhogg tépi…”2

Elijah büszkén nézett a szépséges

angyallányra.
– Olvastál a szarvasokról?
– Nem keveset – bólintott Sophiel. – Az
aranyszarvasok a Kőrisfák Ligetében élnek, és
időről-időre megszaggatják az Életfa ágait,
leveleit. A nevük: Durathror, Duneyr, Dvalin, és

2
A Steretet himnusza (Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele 13.
Dainn. Hatalmas, évezredek óta élő állatok ők,
akiket Isten az óriásokkal egyidejűleg teremtett.
Úgy tartják, a szarvasok agancsa az unikornisok
szarvához hasonlóan varázserővel bír, amely
felhasználható a jötunnok ellen.
– Le vagyok nyűgözve a lánytól… – dörmögte
Bardo, és arcába hulló szőke fürtjei alól
Sophielre kacsintott.
– Mit tudsz még az óriásokról? – kérdezte
Joshua.
– Ők nem egyszerű óriások, hanem
déróriások. Az érintésüktől minden jéggé válik,
ezért olyan veszélyesek, nem csupán a termetük
miatt.
Ramodiel elismerően füttyentett.
– Mesélj még – kérte Elijah a lányt, és
elégedetten nézte, amint Sophiel talpig fehér
ruhájában, akárcsak egy bölcs királynő folytatja
történetét.
– Az írás szerint a szarvasok vérszomjasak, és
aki ujjat mer húzni velük, a föld alatt végzi. A
boszorkányok sincsenek biztonságban, mert
mágikus agancsaik rajtuk is halálos sebet
ejthetnek. De ha mégis sikerül megölni őket, az
agancsukat porrá kell zúzni, a porból életelixírt
készíteni, és a déróriások kútjába juttatni. Ha
isznak belőle, elveszítik a halhatatlanságukat.
– De hatalmasak maradnak, vagy
összemennek? – tudakolta Uriel.
– Akkorák lesznek, mint mi – felelt Sophiel.
– Az elixírről tudunk még valamit? – kérdezte
Elijah, mire Sophiel bólintott.
 – A krónikák szerint a varázsport egyedül
Svartalfheim népe tudja elkészíteni.
– A törpék? – kérdezett vissza a Sötét Angyal.
– Igen. Senki más.
– No, hát akkor újabb borzalom szakad ránk –
méltatlankodott Ramodiel.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Uriel.
– A törpék sötét lelkű, gonosz lények, akik
megkeseredettek és irigyek. Csak a kincseik és a
harácsolás érdekli őket. A hegy gyomrában,
ocsmány, sötét, nyirkos barlangvárosokban
élnek. Brrrr, a hideg ráz, ha csak rájuk
gondolok.
– Pedig úgy tűnik, oda kell mennünk –
jelentette ki Elijah.
– És ez még nem minden – vágott közbe
Sophiel. – A legenda szerint a szarvasokat
kizárólag a Végzet Kardjaival lehet megölni,
amelyeket Svartalfheimben kovácsolnak majd a
négy, mindenre elszánt hősnek.
– Mit írtak a csata végkimeneteléről? –
kérdezte Bardo.
Sophiel zavarba jött.
– Nem sok jót… a négy harcos közül hárman
hősi halált halnak, ám az utolsó, egy nő,
győzelmet arat.
– No, hát akkor nekünk annyi – jegyezte meg
csúfondárosan Ramodiel. – Ki nem állhatom
ezeket a balladai félhomályban gyilkoló dögöket.
Előbb a sárkány, most meg ezek a vérpárát fújó
szarvasok. Rájuk gondolni sem bírok!
– A legendák mesék, barátom – mondta
vigasztalón Elijah. – A jövő állandóan változik,
semmi sincs kőbe vésve. Nem kell velünk
jönnötök, ha nem akartok. Holnap Bardoval
elmegyünk Svartalfheimbe. Sophielt is
magammal viszem. Hálás lennék, ha még
legalább ketten velünk tartanátok.
– Uriel és én mindenképp megyünk! – intett
felé Ariel.
– Én is – bólintott Joshua.
– Raphaelék harcolni küldtek – biccentett
feléjük kedvesen Machiel.
– Utálom a törpéket, de Bardo évtizedeken át
ezzel húzna, ha nem mennék veletek – szólt
megadóan Ramodiel. – Lamachaellel mi is
csatlakozunk!
– Vajon miért pont a törpék? – morfondírozott
Joshua.
– Talán mert ők a világ legügyesebb alkimistái
és fegyverkovácsai – magyarázta Sophiel. – Az
beszélik, a hegyek gyomrában elképzelhetetlen
mennyiségű kincset halmoztak fel az évszázadok
során.
– Akkor miért gonoszak?
– Talán nem is azok – felelte az angyallány. –
Inkább megkeseredettek, mivel sosem láthatják
az igazi világot. Nem érezhetik a bőrükön a nap
aranyló sugarát, a tenger vizének simogató
hűvösségét, a virágok mézédes illatát, és sosem
hallhatják a csalogányok szerelmes dalát.
– Miért nem láthatják? És honnan tudsz te
ennyi mindent? – nézett rá áhítattal a katona.
– Szeretem a könyveket – válaszolta
pironkodva a lány. – Amikor kardforgatást kellett
volna tanulnom Raphaeléktől, rendszeresen
elbújtam az Akasha-könyvtárban, és
olvasgattam.
– No, lám – lépett közelebb Elijah, és hátulról
átkarolta kedvesét – Akkor már tudjuk, honnan
vannak a hiányosságaid a fegyverforgatás terén.
Sophiel csilingelve felkacagott, és felnézett a
Sötét Angyalra.
– Nincs mit tagadni, a könyvek mindig jobban
lekötöttek, mint a fegyverek.
– Ezúttal, úgy tűnik, az eszed menti meg az
emberiséget – csókolta meg a férfi a homlokát. –
Te vagy az egyetlen, aki olvasta a szarvasokról
szóló legendát. Ez ezerszer fontosabb a
kardforgatásnál. De azért holnaptól folytatjuk a
gyakorlást!
– Te vívni tanítod Sophielt? – kérdezte
meglepetten Joshua.
– Mi az, hogy! Meglepődnél, milyen ügyes –
mondta Elijah. – De azért ráfér még egy kis
gyakorlás, mielőtt Bardoék közé lököm.
– Tessék? – nézett rá a katona feldúltan.
– Ne aggódj, ezek a küzdelmek nem vérre
mennek – nyugtatta meg a Sötét Angyal. – Nem
hagynám, hogy Sophielnek baja essék, de
éreznie kell, milyen erős lehet a valódi ellenfele.
– Ne haragudj, csak hirtelenjében
megdermedtem. Bardo, bár nem tagadom,
nagyon vicces figura, a maga hatalmas
termetével és a buzogányával nem tűnik egyenlő
ellenfélnek.
– Nem is vagyok az! – lépett közelebb a szőke
copfos angyal, és borostás arca mosolyra
húzódott. – A földbe döngölöm a kislányt, mint
egy szitakötőt.
Elijah nem szólt semmit, de pillantása nem
sok jót ígért.
– Jól van, ne nézz így rám! – zsörtölődött
Bardo. – Tudod, hogy vigyázok rá. Sosem
bántanám.
– Akkor jó, mindenesetre szóljatok majd, ha
összecsaptok egymással – mondta Joshua. –
Szeretnék ott lenni… Addig is, kellemes éjszakát
nektek! Remélem, sikerül kipihennetek a
pokolbéli utazást, mielőtt nekivágunk a hegy
gyomrának!
– Álmodj szépeket! – intett felé Sophiel, majd
elköszönt a többiektől is, és hagyta, hogy Elijah
kézen fogva a szobájukba vezesse.
Miután becsukódott az ajtó, a Sötét Angyal
magához húzta Sophielt, ajka éhesen tapadt a
lány szájára. Nem szólt semmit, csak csókolta
kedvesét forró, mindent felemésztő tűzzel, és
boldogan vette tudomásul, hogy a szőkeség
szerelmesen simul hozzá. Pillanatok alatt
lefejtette a lányról a fehér ruhát, és karjában az
ágyhoz vitte, majd könnyedén lefektette. Testük
összeforrt, akárcsak az örökre egymásba fonódó
indák, és önfeledten csókolóztak. Elijah magába
szívta a lány selymes bőrének barackvirág-
illatát, arcát aranyhajába temette, majd
elégedetten felsóhajtott.
– Végre! Nem tudod elképzelni, mennyire
vágytam már rád!
Sophiel felnevetett, és átkarolta a Sötét Angyal
nyakát.
 – Szeretlek – mondta ki egyszerű
őszinteséggel, és Elijah sötétkék szemében
csillagok gyúltak a boldogságtól.
– Én is szeretlek… – felelte. – Te vagy a
mindenem!
A következő pillanatban kopogás hallatszott.
– Megölöm, aki zavarni mer… – mordult fel a
Sötét Angyal.
Újra kopogtak, majd egy határozott hang
szólalt meg az ajtó túloldaláról.
– Ne haragudjatok! Remélem, még nem
alszotok!
– Machiel az – suttogta Sophiel. – Engedd be!
– Nem érdekel – csókolta meg újra szerelmét a
férfi. – Majd holnap elmondja, mit akar. Ez az
éjszaka a miénk, senki sem veheti el tőlünk!
– Elijah, kérlek! – Machiel hangja ezúttal
élesebben hallatszott, és érezhető volt, hogy nem
fog tágítani az ajtó mellől, amíg el nem éri a
célját – Üzenetet hoztam Raphaeltől. Beszélnem
kell veled!
A Sötét Angyal dühösen kikászálódott az
ágyból, csak a bőrnadrágját kapta magára, úgy
sétált ki a folyosóra.
– Ne haragudj, hogy így rátok rontottam, de
Raphael azt kérte, kísérjelek a kápolnába.
– Ugyan, miért nem várhat ez holnapig? –
fortyogott, és egyáltalán nem hatotta meg
Machiel esdeklő kedvessége.
– Kérlek, mindenképp velem kell jönnöd!
– Felejtsd el. Nem érek rá!
– Elijah!
 – Ó, a mindenit, te lány! De erőszakos vagy! –
csattant fel, de végül Machiellel tartott, aki
miközben elindultak a csigalépcsőn keresztül a
haliba, kissé megszeppenve magyarázkodni
kezdett.
– A Térkép miatt van, ezért kell találkoznod
vele – mutatott Elijah tetoválástól feketéllő
felsőtestére. – Nem maradhat rajtad.
– Értem. Miért nem ezzel kezdted?
– Mert nem nyitottál ajtót, noha percek óta ott
kopogtam…
– Tudod, végre, ezer év után Sophiellel
lehettem volna… – sóhajtott fel –, és hiszed vagy
sem, végtelenül elegem van már a háborúkból, a
vérontásból, a szörnyekből és a rémesebbnél
rémesebb legendákból.
– Megértem és sajnálom, de csak félóra az
egész, talán egy óra, és újra vele lehetsz.
– Az jó lesz – nézett rá zordan a Sötét Angyal,
és nem szólt többé a lányhoz.
Kisétáltak az udvarba, majd egy boltívekkel
díszített kerengőn át a kápolna felé vették az
irányt. Machiel alászállása óta először zavarba
jött Elijah viselkedésétől. Megszokta, hogy az
emberek, sőt, legtöbbször az angyalok is
engedelmeskednek a kérésének vagy az
utasításainak, de pillanatok alatt rádöbbent,
hogy a Sötét Angyal nem tartozik az irányítható
férfiak közé. Gyorsan hangnemet váltott hát.
– Kérlek, bocsáss meg! Talán valóban
várhattam volna reggelig, de szerettem volna
minél hamarabb túl lenni ezen.
Elijah szeme haragosan villant rá.
 – Kislánynak kedvesebb voltál.
Machiel elnevette magát.
– Ugyan már, látod, meg is érkeztünk.
– És ahogy azóta nagylelkűen elárultad,
mindez reggel is ráért volna… – zsörtölődött
tovább. – Nem bírom az akaratos fehérnépet.
Machiel megszeppent.
– Akaratos vagyok?
– Nem kicsit – nézett le a Sötét Angyal a
pöttöm lányra, aki alig ért a mellkasáig.
– És az nem jó?
– Szerintem borzasztó.
– Te most viccelsz velem? – nézett fel a férfi
sötétkék szemébe, de a szikráját sem látta a
jókedvnek, mire elkomorodott – Ezek szerint
tényleg így gondolod.
– Nos, nincs mit szépíteni. Általában
megmondom a véleményemet.
– Akkor én egy borzasztó nő vagyok?
Elijah elmosolyodott, és mutatóujjával
felemelte Machiel állát.
– Nem, kicsi lány, te nagyon szép vagy, de a
modorodon van még mit csiszolni, különben az
emberek borzasztónak fognak tartani.
– Ez nagyon rosszul hangzik – szomorodott el,
majd megfogta Elijah kezét, és izgatottan
hadarni kezdett. – Segítesz nekem valamiben?
– Nem tudom, Machiel – csóválta a fejét a
Sötét Angyal – Meglehetősen idegesítesz. Mit
szeretnél?
Az angyal azonban nem sértődött meg.
– Én a szerelmet keresem – újságolta lelkesen.
– Azért vállaltam az alászállás kínját, mert
odafentről csodálattal figyeltem, milyen gyönyörű
ez az érzés. Sosem érdekelt a kardforgatás, vagy
a halandók térhódítása. A szerelem utáni vágy
hozott a Földre.
– Hát, ez remek… – bökte ki a Sötét Angyal. –
Azt hittem, Michaelék harcolni küldtek le.
– Valójában nem vagyok olyan jó harcos… –
vallotta be a lány. – Sokat gyakoroltam ezt a
nyaklánc levágós trükköt. Le akartalak
hengerelni.
– Sikerült! – gúnyolódott a férfi, majd a
tenyerébe temette az arcát. – Ah, miért is jöttem
veled? Végre Sophiellel lehetnék, ehelyett a
sületlenségeidet hallgatom…
Machiel szépséges arcán csalódottság
tükröződött, sötét szempilláit bánatosan hunyta
le.
– Akkor nem segítesz?
Elijah fáradtan nézett le rá.
– De, segítek neked. Előbb azonban legyünk
túl a térképes dolgon. Gondolom, meg kellene
szabadulnom tőle valahogy.
– Igen, máris segítek, menjünk be! – mondta a
lány, és benyitott a kápolna ajtaján. Odabent
hűvös volt és félhomály, csupán néhány
halovány gyertya fénye pislákolt a rózsaablak
alatt elhelyezett szentélyben.
– Állj oda! – mutatott az épület fala mellé
Machiel, de Elijah szigorú pillantását látva
habogni kezdett – Vagyis…, jó, mindegy akkor,
hol állsz.
A Sötét Angyal egyre nehezebben tűrte a
kényszerű programot. Machiel végre összeszedte
magát, és imára kulcsolt kezét az égnek emelve
suttogni kezdett. Hívására éles fénycsóva
világította meg az oltár előtti követ, majd
megremegett a föld és egy nagy dörrenés
kíséretében megjelent Raphael arkangyal. Talpig
feketében volt, csak Égi Kardja világított a hátán
hófehéren.
– Elijah – biccentett ezúttal barátságosan,
majd Machiel felé intett. – Köszönöm, hogy
eljöttetek!
– Kérlek – hajolt meg udvariasan a Sötét
Angyal is.
– Látom, a Mindenség Térképe valóban rád
vándorolt… – mormolta Raphael. – Ha nem
bánod, megszabadítalak tőle.
– Megköszönném. Legalább nem akarják majd
lenyúzni érte a bőrömet.
Az arkangyal elmosolyodott.
– Nem féltem én a te bőrödet. Rossz csillag
alatt született, aki ellened szegül…
Azzal tenyerét a Sötét Angyal szíve fölé
helyezte, majd halkan suttogni kezdett, mire a
Mindenség Térképe annak rendje-módja szerint
átvándorolt Raphael bőrére. Mivel tunikát viselt,
csak a nyakán és az alkarján látszott a sötét
tetoválás, de így is különleges látványt nyújtott.
Elijah bőre újra simává vált
– Köszönöm! – mondta Raphaelnek.
– Nem. Én köszönöm! – felelt az arkangyal,
majd mielőtt alakja halványodni kezdett volna,
hozzátette: – Heimdall mindent látott, amit
odalent tettél. Büszke vagyok rád!
 Azzal a látomás eltűnt, s a kápolnában ismét
csak ketten voltak.
– Látod, ennyi volt az egész! – törte meg a
csendet Machiel, és észre sem vette, milyen
érzéseket keltett Elijahban az arkangyal utolsó
mondata. – Akkor segítesz nekem? – fogta meg
újra a Sötét Angyal karját.
– Tessék? Mit mondasz?
– Hogy segítesz-e nekem.
– Persze, megígértem – válaszolt Elijah, ám
eközben a szívében lüktető, ősrégi sebe, amit a
kiátkozása során szerzett, begyógyulni látszott. –
Mit szeretnél?
– Szeretnék olyan lenni, mint Sophiel.
Elijah felvonta a szemöldökét.
– Tessék?
– Olyan szenvedélyes szerelmet szeretnék
megélni, amilyen nektek adatott meg, Sophiellel.
– Machiel, a mi szerelmünk minden volt eddig,
csak nem könnyű… sőt, ennél drámaibb
kezdettel vélhetőleg senki sem büszkélkedhet.
– Mindent tudok, Elijah, odafentről mindent
láttam. Épp ezért vágyom ennyire én is a
mindent elsöprő, nagy szerelemre.
– És én miben segíthetek neked? Miért nem
Sophielt kéred meg erre?
– Őt is meg fogom kérni. De tudni szeretném,
mit szeretsz benne annyira. Amiért a szíved érte
ég. Egyáltalán, mi a szerelem?
Elijah elmosolyodott
– Nehezet kérdezel, Machiel. A szerelem… a
szerelem a bizonyosság érzése, amikor
ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz,
és nem is akarsz élni. Amikor találkozol
valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni
akarsz a tekintetében, és elolvadni a
szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a
nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele
akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és
ha baja esik… nos, abba te is belehalsz.
– Ez gyönyörű – nézett révetegen Machiel a
csillagos égre, amint átvágtak a kápolna előtti
kis kerten.
– Szerinted belém is lehetne valaki ennyire
szerelmes?
– Erre vágysz?
– Mindenáron.
Elijah hangosan felnevetett
– Ezt nem hiszem el!
– Ez nemet jelent?
– Dehogy. A külsődbe minden épeszű férfi
belehabarodna, azzal nem lesz gond, de a
személyiséged egyelőre nem túl nőies…
– Erre értetted, hogy borzasztó vagyok? –
nézett fel rá elkeseredetten Machiel.
– Nem te vagy borzasztó, hanem az
akaratosságod! Ne vedd ennyire a szívedre!
Irtózom a férfias nőktől, és azoktól, akik
mindenáron irányítani és diktálni akarnak.
Számomra az igazi nő lágy, szelíd és érzelmes,
akárcsak Sophiel. Örülök, ha meg tudja védeni
magát, de nem tetszene, ha erősebb lenne
nálam. Ez a természet rendje, kislány. Nem
veheted át a férfiak szerepét.
 – Értem – bólintott Machiel, majd hirtelen
témát váltott. – Szerinted Ariel belém tudna
szeretni?
Elijah szeme elkerekedett.
– Miatta jöttél le?
– Igen – vallotta be. – Régóta csodálom őt és a
lelki tisztaságát. Ha Isten is megengedné, szívem
szerint vele élném át a szerelem csodáját.
– Nehéz fába vágtad a fejszédet, kicsi lány –
mondta suttogva Elijah, mivel időközben a
csigalépcsőhöz értek. – Kiválasztottad az egyetlen
angyalt közülünk, aki a legerősebben tiltakozik
az érzelmek ellen. Ariel alantas dolognak tartja a
szerelmet, amely elvakítja az elmét.
– És ez így van?
– Nem, dehogy. A szerelem a világ legszebb
érzése.
– Akkor esélyem sincs?
– Nem sok – cirógatta meg Elijah Machiel
arcát. – De bármi megtörténhet. Nagyon szép
vagy, Ariel megbámult téged…, de hogy eztán mi
lesz, nem tudhatjuk. Mindenesetre igyekezz a
nőktől példát venni, és nőként viselkedni. Ariel
kemény harcos és határozott férfi. Nem szereti,
ha helyette gondolkodnak, vagy irányítani
próbálják. A látomásai megmutatják a hozzá
közeledni próbálók szándékait, szóval nem
ügyeskedhetsz, őszintén viselkedj, és ne légy
erőszakos. Ha az égiek is segítenek, egymásba
szerettek.
– És ha nem? – biggyesztette le a száját a lány.
– Nem tudom, Machiel. Mondanám, hogy
válaszd Bardo-t, hiszen ő már most is imád, de
nagydarab barátomnak többnyire nem elég egy
nő. Összetörné a szívedet… Ramodiel kedves
kölyök, bár nagyon sokat sopánkodik, és nálam
is jobban utálja az akaratos nőket. Lamachael,
nos, ő csak a Valkűrökről álmodozik. A keleti
harcosnők a gyengéi, vele kár is próbálkoznod.
– Én csak Arielre vágyom – sóhajtott fel a
barna hajú angyallány, miközben Elijah
szobájának ajtajához értek.
– Szorítok neked. Holnaptól pedig bátran kérd
Sophielt, hogy segítsen! Jó éjt, Machiel!
– Nektek is, Elijah! Ugye nem árulsz el
Arielnek?
– Bízhatsz bennem.
Az ajtó bezárult, és a Sötét Angyal felsóhajtott.
Boldog volt, hogy végül megszabadulhatott a
Mindenség Térképétől, és találkozott Raphaellel,
aki épp olyan barátságos volt vele, mint régen…
Machielre és Arielre gondolva elmosolyodott, és
szentül hitte, a Látomások Angyalának bizony jót
tenne ez a cserfes barna kislány. Már, ha
megszelídülne kissé…
Lassan az ágyhoz sétált, és óvatosan Sophiel
mellé feküdt Az angyallány az igazak álmát
aludta. Porcelánfehér, selymes bőrét vékony
lepedő fedte, ám így is áttetszett finoman
domborodó keble, kerek válla és hátának lágy
íve. Világosszőke haja palástként terült el
körülötte az ágyon, s hosszú szempillái meg-
megrezdültek, ahogy álmodott. Elijah
gyönyörködve nézett végig kedvesén, majd
finoman, hogy fel ne ébressze, megcsókolta
rózsás ajkát. Jó vastag takarót terített rá,
bebugyolálta a nyakáig, majd mellé feküdt,
óvatosan átölelte, és maga is álomba szenderült.
 IV. FEJEZET

Pokoli születések

Elégedett vagy? – kérdezte Arshamon idősebb

fivérétől, aki egy ovális, rézkeretes tükörben
nézett farkasszemet önmagával.
A tükörből hét láb magas izomkolosszus
bámult vissza rá. Sötét, igen rövid haja és fekete
borostája volt. Arccsontja széles, orra kissé
lapos, szája vaskos, szeme sötétbarna. Sűrű,
fekete szemöldöke zord tekintetet kölcsönzött
neki, amitől mindig haragosnak tűnt.
Lehetetlenül széles hátán és vállán fényesen
feszült napégette bőre, úgy festett, mint aki egész
nap a szabad ég alatt dolgozik.
– Nem rossz – dörmögte Samad új hangján. –
Ki volt ez a fickó?
– Valami favágó. Moro az öccsével együtt
vadászta le nekünk.
– Volt öccse is?
– Igen – bólintott az uralkodó. – Hasonlóan jó
kötésű férfi, mint ez. Tarim boldog lesz.
– Arra azért volt szemed, hogy magadnak
válaszd ki a legjobb testet – villant rá Samad
szemrehányó tekintete. – Miért nem szereztél
nekünk is angyalokat?
 – Ugyan, kisöcsém, magad is láthattad, hogy
ezeket nem olyan egyszerű megszállni. Gabriel
vezetésével azonban mindenhol nyitott ajtókra
találunk majd, meglásd! Aztán, ha annyira
szeretnéd, elfogunk nektek kettőt az Égiek közül.
– Elijah és Bardo jobb lenne…
– Ah, szót se róluk! – csattant fel Arshamon. –
Magad is láttad, hogy őrültek.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy megtörnének,
viszont jó eséllyel kibeleznének és felaprítanának
benneteket. Tudod jól, hogy a vörös hajúval és a
Démonvadásszal sem jutottunk semmire.
– És ha megzsarolnánk őket?
– Mégis, mivel?
– A lánnyal. Úgy tűnt, fontos nekik…
– Nem tudom, Samad. Elijah borzasztó
lobbanékony természet. A lányt így is, úgy is
elveszem tőle, és számítok a dühére. De hogy
meg tudnánk zsarolni, azt elképzelhetetlennek
tartom. Sophielt megölni pedig nem akarom.
– Elnézést, nagyuram! – szólt közbe Nahara,
aki a háttérben tüsténkedett. – Tarim herceg is
magához tért!
Arshamon jókedvűen követte az ősz varkocsú
boszorkányt a szomszédos hálóhelyiségbe, ahol
az ifjabb favágó hatalmas testében öccse
szelleme darvadozott.
– Homályosan látok – mondta zavartan,
amikor kinyitotta a szemét, majd elismerő
pillantással nézett végig méretes tenyerén,
hosszú karján és lábán.
– Ilyen nagy mélák lettem?
 – Igen. Egy favágó testét kaptad meg, egy
testvérpár fiatalabb tagjáét. A látásod pedig
hamarosan rendbe jön – nyugtatta meg a
boszorkány. – Moro nagy ütést mért a
szerencsétlen fejére, ez okozhatja, hogy most
rosszabbul látsz.
Tarim feltápászkodott, majd a szomszédos
terembe sietett. A helyiségben félhomály volt,
csak a lustán felkelő Hold hűvös sugarai, és
néhány gyertya világították meg az előteret. A
levegőben édeskés ánizsillat keringett, ami az
asztalon elhelyezett, kékeslila füsttel égő
gyógynövény- csokrokból illant fel.
– Samad? – nézett a nagydarab, durva vonású
alakra, aki az ajtó mellett állt, amelynek
keresztgerendája meghökkentő módon
alacsonyabban volt, mint a feje.
– Most mondd meg! – röhögött fel a bátyja. –
Magasabbak vagyunk, mint Arshamon. Azzal
öccséhez lépett, és barátian megtapogatta a
hátát. – Örülök, hogy újra köztünk vagy!
– Nahara azt mondta, favágók voltunk – nézett
végig újdonsült testükön Tarim herceg. – Nem
lett volna bölcsebb harcosokat választani?
– Moro szerint órákba telt elfogni őket, pedig
több tucat sahran küzdött ellenük – mondta
Arshamon. – Mindössze egy-egy baltával
harcoltak. Szerintem ez figyelemre méltó
teljesítmény, tekintve az esélyeiket…
– Hmm – vonta meg a vállát Tarim. – Ez
valóban figyelemre méltó. És Azura? Neki kit
találtatok?
 – Egy íjászlányt – felelte Nahara, és sárga
szeme büszkén csillogott. – Bár kicsit izmosabb
és sötétebb bőrű, mint az angyallány, Azura
boldog lesz vele, mert igencsak bájos arca és
derékig érő, szőke haja van. Igazán szép
teremtés, ráadásul remekül bánik az íjjal.
– Olyan remekül azért nem bánhat vele, ha
elfogtátok – hümmögött Samad.
– Hat tucat sahrant küldtem rá, uram – hajolt
meg Nahara sötéten mosolyogva. – Esélye sem
volt ellenük.
– Miért nincs még ébren a húgom?
– Kicsit több ideig tartott meggyőzni az
íjászlányt, hogy egyezzen bele a megszállásba –
válaszolta a boszorkány. Meg akart halni, amikor
megtudta, mire készülünk. Felvágta az ereit.
– Ó, értem. Szenvedélyes teremtés lehetett.
– Az volt
A hátsó hálófülkéből köhögés hallatszott.
– Ébredezik – bólintott Nahara. – Úgy hiszem,
örülni fog nektek.
Arshamon, Samad és Tarim a lányhoz siettek,
aki már az ágyában ült. Testét csak egy vékony
hálóing fedte, csuklóját vastag kötés borította.
Sötétszőke haja a derekáig ért, szeme kéken
csillogott. Kicsi orra és dús ajka volt, az állán
pedig egy kis gödröcske. Napbarnította, izmos
vállán csúnya véraláfutás éktelenkedett.
– Szép vagyok? – kérdezte a tátott szájjal
bámuló férfiakat, akik az első döbbenet után
felnevettek.
 – Szerintem tetszeni fogsz magadnak –
nyújtotta felé a kezét Arshamon, és felsegítette a
húgát. – Gyere, nézd meg magad a tükörben!
Azura elfogadta bátyja segítő jobbját, és a
másik helyiségbe sétált. Megállt a tükör előtt, és
alaposan szemügyre vette magát Középmagas,
izmos, kicsit fiús alkatú lány testét kapta, ám az
arcával és vastag, sötétszőke hajával elégedett
volt.
– Lehetne nagyobb mellem – simított végig
magán, majd az alkarját borító kötésre pillantott.
– Miért van bekötve a csuklóm?
– A lány öngyilkos akart lenni, amikor
megtudta, hogy meg fogod szállni
– Ó, a kis buta… – biggyesztette le a száját a
hercegnő. – Nem is sejtette, mennyi-mennyi
kalandban lesz részünk együtt. Íjász volt, igaz?
Érzem magamban a tudását – mondta
elgondolkodva. – Árva volt, a favágók szülei
fogadták be. Testvérükként bántak vele.
– Ezek szerint jobb alanyokat nem is
választhattunk volna – mosolygott negédesen
Nahara. – Testvérek testébe bújtatok, akik
ugyanúgy ragaszkodtak egymáshoz, mint ti.
– Kivéve, ugye, Gabrielt – nézett rosszallóan a
lány a bátyjára. – Ő halhatatlan testet kapott,
nekünk meg a parasztok jutottak.
– Azura, nem kell örökké az íjász testében
élned – emlékeztette az uralkodó. – Amint
hatalomra jutunk, szerzünk neked egy
angyallányt. Mindannyian tetszetősek, rajtad
múlik csak, hogy melyiket választod majd.
– És ha Sophielt választom?
 – Ezt már megbeszéltük, őt magamnak
akarom.
– Elijah nem fogja hagyni, hogy elrabold tőle a
szíve választottját – figyelmeztette Samad a
bátyját.
– Akkor megölöm – zárta le a vitát.
– Érthetetlen, miért vagy úgy oda azért a
lányért. A halandók világa tele van szebbnél-
szebb nőkkel.
– Messze nem olyan tiszták és érzékiek, mint
ő… – sóhajtott fel Arshamon, és testében újra
érezte a vágyat, amit Sophiel lényének puszta
felidézése okozott. Bár utólag jól tudta, hogy
valójában Diril volt az, akivel szenvedélyesen
szeretkezett, nem feledte a csókot, amit Sophiel
önszántából, bár cselszövés árán adott neki, és
az a néhány pillanat örökre beleégett sötét
lelkébe. Újra és újra átélte a lány könnyed
érintését, ajkának lágyságát, lélegzetének
édességét és aranyhajának simogatását…
– Sikerült hát! – hallatszott az utolsó
hálófülkéből egy elégedett férfihang, majd
kisvártatva szőke, hosszú hajú, szikár férfi sétált
közéjük. Anyaszült meztelen volt, haja varkocsba
fonva a hátát verdeste, szakálla pedig két
fonatban, ezüstgyűrűkkel díszítve lógott a
mellkasára. Fejét vékony kötés fedte, vállát pedig
kelta mintájú tetoválás díszítette.
– Sahranfer? – vonta fel a szemöldökét
Arshamon, és elégedetten csettintett a nyelvével.
– Amint látom, te egy igazi harcost választottál!
– Igen, a norvégok harcos királyát – állt a
Mágus is a tükör elé, és jobbra balra forgott, úgy
mustrálta szálkás izomzatát – Végre
megszabadulhattam attól a nyomorult
gyermektesttől! – Aztán az uralkodóra és a
testvéreire pillantott, majd szélesen
elvigyorodott. – Mostantól hívjatok Olafnak!
Mindannyian felröhögtek, majd türelmesen
megvárták, hogy az immáron elégedett Sahranfer
felöltözzék, és csak akkor kezdtek szedelőzködni
ők is, amikor a Mágus talpig páncélban, hátán
egy hatalmas karddal eléjük állt.
– Fenyegetően nézel ki – vigyorgott Arshamon.
– Fenyegető is vagyok… – mondta Sahranfer
sötéten, és Arshamon arra gondolt, soha még
ilyen tökéletes álcát nem szereztek maguknak.
Leszámítva önmagát, hiszen Elijahék jól tudták,
hogy az arkangyal testében már ő rejtőzik.
Bár ez még előny is lehet – töprengett
magában. – Ha el tudnám hitetni Sophiellel, hogy
Gabriel vagyok, talán önszántából is velem
jönne… de mi legyen Elijahval?
Ábrándozásából Moro hangja zökkentette ki.
– Mi a következő úticél, utam? Mint tudod,
érdemben én csak éjszaka tudlak segíteni, így ha
meg akarod támadni az angyalokat, eljött az idő.
A Gabriel arkangyal testében tetszelgő
Arshamon szépséges arca gúnyos mosolyra
húzódott, smaragdzöld szemében gonosz fény
villant.
– Nem támadunk még… előbb szövetségeseket
keresünk.
– Nocsak, erről miért nem szóltál nekünk? –
kérdezte Tarim herceg.
 – Mert az isteni szikra csak az imént pattant
ki a fejemből – válaszolta az uralkodó, és
sátánian felkacagott. – Hamarosan mi leszünk a
világ urai!
Mennydörgő baritonja betöltötte a teret, még
az ablakok is beleremegtek. A favágók
otthonában voltak, amelyet mindössze egy
nappal korábban foglaltak el, a Szent Kőristől
északra, az erdő mélyén.
– Mégis, kikkel akarsz szövetkezni? – kérdezte
gyanakvóan Samad.
– Mizarielékkel és a jötunnokkal.
– Jötünheimbe akarsz menni?
– Pontosan.
– De mit akarsz az óriásoktól? Ha begőzőlnek,
minket is eltipornak. Ráadásul ostobák és
gonoszak.
– Azaz kitűnő fegyvertársak.
– Velük akarod elpusztíttatni az angyalokat? –
vágott közbe Tarim.
– Csak azokat, akik ellenállnak.
– És a fegyvereik? Elijah ostora, Bardo
buzogánya és a többi pokoli fegyver megölheti az
óriásokat.
– Tévedsz, öcsém – mondta csillogó szemmel
Arshamon. – Nahara szerint a jötunnokra nem
hat a mágia, sem a pokol tüzében készült
fegyverek. Velük szemben az angyalok csak
ócska kis halandók.
– Ez igazán lenyűgözően hangzik. De akkor
mihez kellenek Mizarielék? Miért nem rohanjuk
le őket is a szövetségeseinkkel?
 – Mizariel és Azrael birtokában van öt a
kristálykoponyák közül. Ezek végtelen erővel
ruházzák fel a tulajdonosaikat. Meg kell
kaparintanunk tőlük a koponyákat, és arra
ösztönözni őket, hogy a föld alól is, de szerezzék
meg a maradék hetet. A jötunnok ugyanis nem
fognak örökké a tenyerünkből enni. A
fegyvereink nem sokat érnek ellenük, a
kristálykoponyák erejével azonban ők sem
lesznek ellenfeleink többé. A győzelem után
kiirtjuk őket, és bár Jötünheim egy jeges, kopár
földdarab csupán, a jövőben az is az uralmunk
alá fog tartozni.
– Azraelék hadban álltak Gabriellel – mutatott
rá egy lényeges pontra Samad. – Miért gondolod,
hogy mégis tárt karokkal fogadják?
– Nos, ezért – mondta Arshamon majd a
vállára vetett zsákból egy rongycsomót vett elő. A
barna gyolcsanyag gyűrődéseiből fényes
ragyogás tört elő, mire mindannyian hunyorogni
kezdtek.
– Mi ez? – kérdezte Azura, és közelebb lépett a
bátyjához, aki óvatosan kicsomagolta gondosan
elrejtett kincsét.
Mindannyian felhördültek a csodálattól,
amikor meglátták az uralkodó kezében ragyogó
ékkövet. Egészen halványsárga, simára csiszolt
kristálykoponya volt, amelynek a szemüregei
vakító fehérségben tündököltek. Nagyjából
akkora lehetett, mint egy igazi koponya, de ez
nem csontból, hanem különleges sárga
gyémántból készült. Nem látszott, hogyan
illesztették össze az egyes részeket, sem az,
hogyan faragták ki a szemüreget vagy a fogak
közti réseket.
– Több ezer éve ismerlek, de még mindig meg
tudsz lepni – sóhajtott fel Tarim, és vágyakozva
nézte a ragyogó kristálykoponyát.
– Mégis, honnan szerezted ezt? – kérdezte
vádaskodva Samad. – És miért nem szóltál róla?
Mióta őrizgeted?
– Igaza van – csatlakozott Azura is. – Erről mi
miért nem tudtunk? Mikor akartál minket is
beavatni a tervedbe?
Arshamon azonban jókedvében volt. A
koponyát egy mozdulattal a rongyba csavarta, és
a zsákja mélyére süllyesztette.
– Most jött el az ideje, hogy megosszam veletek
a titkomat, és beavassalak titeket a haditervbe.
A felemelkedést veletek együtt kívánom
véghezvinni, így semmi okotok nincs siránkozni
– Ezzel akarod elkápráztatni Mizarielt? –
kérdezte Sahranfer.
– Pontosan. Illetve Gabriel külsejével –
bólintott az uralkodó.
– Ezt meg hogy érted? Mizariel szíve Elijah
miatt keseredett meg. Gabriellel soha semmi
dolga nem akadt, leszámítva az évszázadokon át
vívott harcokat.
– Mizariel egy megbántott nő, akinek azzal a
gondolattal kell leélnie az örökkévalóságot, hogy
a férfi, akibe szerelmes lett, mással találta meg a
boldogságot.
– Gondolod, hogy el tudnád csavarni a fejét? –
vonta fel a szemöldökét a Mágus.
 – Biztos vagyok benne – vigyorodott el
Arshamon. – Gabriel barátom egy napon még
megköszöni nekem, hogy a testével ennyi
gyönyörű nőt hódítok meg. S ha a hírszerzőim
jók, márpedig azok, Mizariel káprázatosán szép
teremtés.
– Az… – mormolta Sahranfer. – De nem olyan
szelíd természet, mint Sophiel – figyelmeztette. –
Épp az ellenkezője. Gőgös, nagyravágyó,
hataloméhes és meglehetősen erőszakos.
– Annál jobb. A tüzes nőket is kedvelem. Méltó
társam lesz majd a csatákban.
– Nem Sophielt akartad a királynőddé tenni? –
gúnyolódott Azura. – Vagy akkor mégis nekem
adod a testét?
– Nem. Sophiel az enyém, ezt ne kelljen többet
elismételnem! – csattant fel az uralkodó. – De
amíg Mizarieliel szövetkezünk, és háborúban
állunk, addig elszórakozom vele. Sophiel pedig a
foglyom és az ágyasom lesz. Mindkettőben
örömömet lelem, aztán a fekete szépséget
megölöm. Annyira azért nem kell ő nekem.
– Nekünk is adhatnád – próbálkozott Samad. –
Miért csak te lelheted örömödet az
angyallányokban?
– Kérlek, öcsém, nem gondoltam, hogy vágytok
rájuk, de Sophielen kívül bármelyik a tiétek
lehet. Biztos akad több is.
– Ez jól hangzik – vigyorodott el Tarim, majd
Sahranferhez fordult – Te sosem kívántál még
meg egy angyalt?
– Ó, nem, barátom – mondta a Mágus. –
Láttam én már sok csinos arcot és formás testet,
ez engem önmagában nem mozgat meg. Sophielt
ugyan én is megkóstoltam volna, de Elijah
annyira őrült, hogy inkább nem haragítanám
magamra…
– Hát, akkor ki mozgatja meg a fantáziád? –
kérdezte Arshamon eltűnődve. – Netán a
boszorkák?
Sahranfer elvigyorodott.
– A lelkembe látsz, uralkodóm… s a válaszom
a kérdésedre: igen. A nagytudású boszorkányok
azok, akik felpezsdítik a véremet, és azt kell
mondjam, az élet eddig kegyes volt hozzám, mert
az elmúlt évszázadok során nemigen volt üres az
ágyam.
– De vajon szerelmes voltál-e már? – kérdezte
Azura kíváncsian.
– A szerelem nem nekem való, kishölgyem –
mosolyodon el a Mágus leereszkedően.
– Soha, senki nem érintette meg a szívedet?
– Nem… Pontosabban csak egyvalaki, de az
már nagyon régen volt… – felelte lehunyt
szemmel, és bármennyire is nem akarta, a
régmúlt színei és képei megszámlálhatatlanul
zúdultak az elméjébe.

Lélekben újra Kr. e. 530-ban, a masszagéták

földjén járt. A napégette sztyeppén át
Tomüriszhez, a királynőhöz sietett. Kettesével
szedte a lépcsőfokokat, s mire felért a
trónterembe, világos tunikája vizesre izzadt, ezért
fogta, és mielőtt belépett volna, letépte magáról és
a földre vetette. Nem tartott tőle, hogy ez
tiszteletlenség Tomürisszel szemben, hiszen a
királynő a szerelme volt. Bár míg Sahranfer még
csak huszonéves ifjú volt, addig ő már a
harmincas évei végét taposta, ráadásul egy
tizennyolc éves fiatalember, Szpargapiszész
édesanyja volt. Férjét a háborúban veszítette el,
így jókor találkozott a jóképű, erős Mágus hírében
álló Sahranferrel.
A szerelmük erős volt, erősebb, mint egy
házasság, így a masszagéták tisztelték és
szerették a félvér perzsa királyfit, akiről
mindnyájan tudták, apja birodalmának
megdöntésére áhítozik.
Kinyílt az ajtó, és maga Tomürisz sietett a
Mágus elé. Hosszú, sötétbarna haját lófarokba
fogta, fejét aranyszínű pártára hasonlító korona
díszítette. Sötétkék, könnyű anyagból készült
ruhájára ezüst páncél simult, oldalán vékony
pengéjű, enyhén görbe kard csillogott Sahranfer
karjába vetette magát, majd miután forrón szájon
csókolta kedvesét, kissé eltolta magául s
elárasztotta a kérdéseivel.
– Mit tudtál meg? Mekkora sereggel érkezik az
apád?
Sahranfer keserűen nézett rá.
– Tudod, hogy Cyrus nem az apám, csak a
nevelőapám. Ne nevezd így, mert
megbecsteleníted vele a szellememet!
– Akkor is te vagy a perzsa király fia, s mint
olyan, mindent tudnod kell róla! – hadarta
ingerülten a királyné, és a Mágus tudta, Tomürisz
igencsak zaklatott a küszöbön álló háború miatt,
hiszen a perzsa Halhatatlanokból álló tízezer fős
seregnek nem akad ellenfele messze e világon.
 – Sajnos nem jó híreket hoztam, kedvesem –
cirógatta meg a királynő arcát a Mágus, ám az
ellökte a kezét.
– Ne most! Tudni akarom, mi vár rám!
Sahranfer nagyot sóhajtott
– Cyrus nem egyedül érkezik, hanem
Kroiszosszal, Lüdia királyával.
– Tessék? – nézett rá elkerekedett szemmel. –
Hiszen a lüdek és a perzsák hadban állnak
egymással! A besúgóid pocsék munkát végeztek.
– Magam derítettem fényt a szövetségre –
mondta Sahranfer lehorgasztott fejjel –, és hidd
el, én szeretném a legjobban, ha ez nem így
lenne. De úgy tűnik, hogy a nevelőapám
valamiféle megmagyarázhatatlan okból
megkegyelmezett az ellenségének.
– Elképzelni sem tudom, miről beszélsz… –
fortyogott a királynő. – Cyrus és a kegyelem!
Neked sem kegyelmezett, pedig a nevelt fia voltál,
Zahra vére.
Anyja nevének hallatán a Mágus összerándult,
és apja iránti gyűlölete fellángolt a szívében.
– Kroiszosz embertelen vagyont halmozott fel a
szardiszi palotában – kezdett hozzá Cyrus
újdonsült barátjának történetéhez. – A világ
legboldogabb emberének tartotta magát, is erre
minden oka meg is volt, hiszen Lüdia gazdag és
virágzó birodalom hírében állt. A királynak két fia
volt, a daliás Atüsz és egy másik, betegen
született ifjú. Kroiszosz végtelenül büszke volt
gazdagságára és Atüszre, és ezt lépten-nyomon
hangoztatta is. Az istenek azonban nem nézték jó
szemmel a hencegését, így a fiatal Atüsz egy
vadászat során életét veszítette. A balesetet a
király egyik barátja, Adrasztosz okozta, akit tettét
követően olyannyira kínzott a bűntudat, hogy ön-
gyilkosságot követett el, ám ez már nem hozta
vissza a halott herceget.
– Keserűségében ment hát neki a perzsáknak?
– kérdezte Tomürisz, aki jól tudta, hogy a lüdek
és a perzsák a közelmúltban összecsaptak
egymással, ám a harc végkimeneteléről ezidáig
nem voltak hírei.
– Valószínűleg ez is közrejátszott a döntésében,
de azt gondolom, inkább apám birodalmának
gyors térhódítása volt az, ami arra az
elhatározásra késztette, hogy hadat üzenjen a
perzsáknak. Egyszerűen féltette tőlük Lüdiát.
Előtte azonban követeket küldött Delphoiba, hogy
kikérje a jósok tanácsát Leöletett háromezer
jószágot, és egy hatalmas máglyán rengeteg
kincset áldozott az isteneknek. Minden lüd a
máglyához járult, és aranyat, ezüstöt, ruhát, ételt
és italt ajánlottak fel a lüdek dicsőségéért. Aztán
megérkezett a küldönc a várva várt jóslattal,
amely így szólt:
„Ha háborút indítasz a perzsák ellen, roppant
birodalmat fogsz megdönteni”

Kroiszosz tehát nem habozott, még aznap

nekirontott nevelőapám tízezres seregének,
akikről te is tudod már, miért halhatatlanok… a
csata hamar eldőlt, s mire a nap felkelt, a lüd
seregnek vége volt, s a birodalom – a jóslatnak
megfelelően –, valóban megdőlt. Akkor döbbent
csak rá a lüd király, hogy a jóslat Lüdiáról, és
nem a hatalmas Perzsa Birodalomról szólt.
– Miért nem végezték ki őt is? – vágott közbe a
királynő türelmetlenül, és látszott rajta, hogy
indulni készül.
– Cyrus máglyára köttette Kroiszoszt tizennégy
lüd harcostársával együtt. Hallott ugyanis a
király Égi Lényekbe vetett hitéről, és meg akart
róla győződni, hogy azok vajon megmentik-e a lüd
királyt vagy sem. Begyújtották hát a farakást,
magasba törtek a lángjai. Kroiszosz imádkozni
kezdett, mire Cyrus – talán az istenektől való
félelmében – parancsot adott, hogy oltsák el a
tüzet. Igen ám, de az már úgy lobogott, hogy nem
tudták csillapítani az erejét. Kroiszosz azonban
nem esett kétségbe, hanem Apollónt szólította, és
a következő pillanatban, csodák csodája, a derült
égbe villám csapott, és mintha dézsából öntenék,
szakadni kezdett az eső. Ezt látva Cyrus végleg
úgy döntött, hogy megkönyörül a trónfosztott lüd
királyon. Maga mellé ültette, és beszédbe
elegyedett vele. Különös látványt nyújtott a térség
két legnagyobb uralkodója: a legyőzött és a
diadalt aratott király, amint a füstölgő máglya
előtt ülve, a szakadó esőben bámulják a felhők
közül átszűrődő, sejtelmes fényeket.
– És ennyi elég volt Cyrusnak, hogy maga
mellé vegye Kroiszoszt, és ellenem forduljanak?
Sahranfer szomorúan bólintott.
– Isteni jelnek vélte az égszakadást, és úgy
döntött, a leigázott, ám tapasztalt harcos lüd
királyt teszi meg hadvezérének. Együtt indultak
el hát Perzsiából ide, a földedre, és ha nem csal a
szemem, már meg is érkeztek. Apám
hatalomvágya kielégíthetetlen. Azt hiszi, fölötte áll
minden embernek, és mivel minden csatát
megnyer, azt képzeli, nincs ellenfele a halandók
világában.
Beszélgetésüket kopogtatás zavarta meg. Egy
követ lépett be az ajtón, egyenesen Cyrus király
üzenetével. Magas, barna bőrű, fekete hajú,
perzsa katona volt, a Halhatatlanok sárga
öltözetében. Egyik keze az oldalára erősített,
aranyalmával díszített kard markolatán pihent,
míg a másikban egy éles lándzsát tartott. Mélyen
meghajolt a királynő előtt, majd beszélni kezdett.
– Szépséges Tomürisz! Uram, a nagyhatalmú
Cyrus király, a Perzsa Birodalom uralkodója nem
akar háborúzni veled. A vérontást elkerülendő
arra kér, fogadd el feléd nyújtott jobbját, és légy a
felesége.
A királynő arca lángvörössé vált dühében.
Előrántotta a kardját, és lesújtott vele a katonára.
– Soha nem leszek Cyrus felesége! Az a
hataloméhes, perzsa kutya az ágyamból akarja
megszerezni a birodalmamat!
Utolsó szavait még visszhangozták a trónterem
hűvös falai, amikor a perzsa küldönc levágott feje
hangosan koppant a földön. Különös módon
szinte egyáltalán nem vérzett, s így megcsonkítva
inkább hasonlított egy rongybábura, mint egy
hús-vér emberre.
– Miféle emberek vagytok ti, perzsák? – nézett
Tomürisz Sahranferre, aki ezt hallván majd'
felrobbant mérgében.
 – Ezek élőhalottak! Mondtam, hogy a
nevelőapám mágiával mozgatja a seregét – felelte
kimérten. – Kímélj meg attól, hogy hozzájuk
hasonlítasz engem!
– Ne haragudj, kérlek – váltott gyengédebb
hangnemre a királynő. – Szörnyen feldúltak a
történtek.
Az ajtóban őrt álló masszagétákhoz fordult.
– Kössétek a lovára ezt a szerencsétlent, és
küldjétek vissza a királyához!
Azzal Sahranferhez fordult, és megölelte.
– Sajnálom, hogy rajtad csattan a haragom, de
nézd el nekem, hisz napok óta nem alszom.
Sikerült megtalálnod az angyalokat, akikről
korábban meséltél nekem?
– Igen, sőt, meg is egyeztem velük – felelte
önelégülten a Mágus, és szájon csókolta a
királynőt. – Holnap hajnalban csatasorba állnak
Amu-darja innenső partján, és elsöprik a föld
felszínéről a perzsa sereget.
Tomürisz aggodalmas arca felragyogott, és
csodálattal nézett az ifjú Mágusra.
– Hogy tudtad rábeszélni őket?
Sahranfer elmosolyodott.
– Ez maradjon az én titkom, kedvesem.
– És még a kezem sem kéred cserébe, mint a
nevelőapád? – kérdezte kacéran a királynő.
– Nem azért segítek neked, mert a
birodalmadat kívánom – vonta meg a vállát a
Mágus és ismersz, nem vagyok az a házasulandó
fajta.
 Ám Tomürisz már nem figyelt. Felajzottan
simította végig szeretője barnára sült mellkasát
és széles vállát Megmarkolta tarkójára font,
sötétbarna varkocsát, és ezüstszínű szemébe
mélyedve maga felé fordította a férfi arcát. Ajkuk
csókban forrt össze, miközben egymást ölelve a
királynő hálószobája felé vették az irányt.
Néhány pillanattal később már anyaszült
meztelenül szerelmeskedtek egymásba
feledkezve a vörös szőttesekkel borított ágyon. A
királynő nem tudott betelni Sahranfer erőt
sugárzó testével és kiismerhetetlen lényével, ami
mindig különös izgalommal töltötte el. Tudta, ez a
szerelem, bár veszélyeket rejt, megmentheti
birodalmát.
Még mindig egymásba fonódva feküdtek az
aranyrojtokkal díszített takarón, amikor
dörömbölés hallatszott a trónterem ajtaján.
– Fontos hírt hozhattak, ha ilyen illetlenül
kopogtatnak – jegyezte meg a királynő, és
gyorsan magára kapkodta a ruháit. Sahranfer
követte.
Az ajtóban egy masszagéta harcos állt talpig
véresen, a vállából két nyílvessző meredt az ég
felé. Tántorogva lépett előre, majd az ajtófélfának
támaszkodva beszélni próbált, ám torkából csak
mély, bugyborékoló hang tört elő.
– Mindenki… meghalt – hörögte, és sötétvörös
vér buggyant ki fehér fogai közül, majd
összeesett.
Az uralkodónő arca krétafehérré vált.
– Ki engedte meg nektek, hogy a perzsák ellen
menjetek? Holnap reggelre terveztük a támadást!
– sivította hisztérikusan, de már sejtette a
választ. Belső hangja egyre csak ugyanazt a
nevet kántálta, hiába igyekezett elfojtani.
– Szpargapiszész – hangzott a rettegett név.
A katona ekkor már a végét járta. Teste
rángatózni kezdett, és a sebeiből lüktető vér
lassan tócsává terebélyesedett alatta.
– Hol van a fiam? – ordította a királynő, de a
katona már csak tátogni tudott.
– El… fog… ták.
– Micsoda? – suttogta Tomürisz, ám a férfi nem
felelt. Szeme egyetlen pontra meredt, mintha csak
a trónterem hátsó falának íves oszlopában
gyönyörködne, majd írisze elhomályosodott, és
egy halk sóhajjal kilehelte a lelkét.
Tomürisz magánkívül volt. Tajtékozva rohant ki
a folyosón álló szolgákhoz, hogy követet
küldessen Cyrushoz. Azt üzente, ha a perzsa
király nem adja vissza azonnal a fiát, esküszik a
Napra és a masszagéták istenére, hogy szabad
utat enged kielégíthetetlen vérszomjának.
– Nyugodj meg kedvesem! – próbálta csitítani a
Mágus az aggodalomtól eszét vesztett királynőt,
aki, mintha előre megérezte volna fia végzetét,
jajveszékelve járt fel s alá a palota falai közt.
Hamarosan visszatért a követ Cyrus király
válaszával.
– Add ide, majd felolvasom – mondta
Sahranfer, aki jobban ismerte atyja írnokának
kézírását, majd belekezdett a levélbe:

Tomürisz királynő, masszagéták anyja!

 Katonáim foglyul ejtették fiadat,
Szpargapiszészt. Hadvezéreknek kijáró
bánásmódban részesítettem. Amint megtudtam,
hogy tárgyalni kívánsz az ügyében, magamhoz
rendeltem, és eloldattam a köteleit, ám ekkor
legnagyobb megdöbbenésemre a
lábszárvédőjében rejtegetett tőrrel véget vetett az
életének. Egy hirtelen mozdulattal átvágta a
nyakát, és szinte azonnal elvérzett. Nem tudtunk
rajta segíteni. Sajnálom, hogy így ért véget fiatal
élete, de te is beláthatod, hogy szörnyű végzetét
csupán önmagának köszönheti.

Tomürisz lelkében elpattant valami. Fia

halálhírét hallva felkerekedett, hogy személyesen
álljon bosszút Cyruson. Sahranfer nem
hagyhatta, hogy gyásztól félőrült szerelme ilyen
veszedelembe sodorja magát, ezért kapcsolatuk
során először mágiát alkalmazott, és egyetlen
mozdulatával mély, nyugtató álomba ringatta a
királynőt.
Másnap annak rendje-módja szerint a Sötét
Angyalok és a masszagéták serege összecsaptak
a perzsa halhatatlanokkal, és mire a nap első
sugarai elérték a várfalakat, a véráztatta mezőn
már csak a szövetséges angyalok és katonák
álltak. Elijah segítségével Sahranfernek sikerült
lefejeznie Cyrus királyt, és a királynőhöz sietett,
aki akkor ébredt a bódult varázslatból.
– Tudom, hogy ez már nem hozza vissza a
fiadat, de megtettem, amit ígértem: a perzsa
sereget elpusztítottuk, s nevelőatyám fejét, íme,
ezüsttálcán kínálom fel most neked!
 Tomürisz azonban fásultan pillantott rá. Úgy
tűnt, mintha megtébolyodott volna. Megmarkolta
Cyrus király haját, majd kezében a még mindig
vértől csöpögő fejjel kisétált a vár előtti csatatérre.
A Mágus aggódva követte szerelmét.
A királynő halottól halottig lépett, és tömlőbe
eresztette az elesett perzsák vérét. Arca, haja,
teste percek alatt vérvörössé vált, máskor barna
szeme pedig feketén csillogott a gyűlölettől. Csak
ment és töltögette a tömlőjét, majd amikor az
színültig telt vérrel, belenyomta Cyrus levágott
fejét.
– Nesze neked, perzsa kutya! – ordította az ég
felé. – Remélem, kielégítettem a vérszomjadat!

Sahranfer szeme felpattant, karja lúdbőrössé

vált az emlékek felidézésétől, de szerencsére a
többiek a készülődéssel voltak elfoglalva. Nahara
összepakolta a legszükségesebb holmikat,
Arshamon pedig kiment Tarimmal a lovakhoz.
Samad eközben két súlyos kardot vett ki a
fegyverládába majd könnyedén a hátára csatolta
őket Eztán két tőrt húzott elő, amelyeket a
lábszárához erősített, a baltáját pedig az öve alá
tolta.
– Bár az arcvonásaid meglehetősen durvák,
így, talpig fegyverben igazán lehengerlően festesz
– jegyezte meg Azura, aki maga is felöltözött.
Puha bőringet, nadrágot és hosszú tunikát
húzott magára, amit a derekán egy vastag
kötéllel kötött össze. Talált egy fekete
bőrcsizmát, amely vélhetően az íjászlányé
lehetett, mert tökéletesen illett a lábára, és egy
ezüst csatot, amellyel az arcába lógó, szőke
tincseket a tarkójára tűzte.
– Ebben a testben sokra leszek képes –
mormogta a bátyja. – A férfiak nem lesznek
ellenfelek, a nők pedig…
– Kérés nélkül fekszenek majd az ágyunkba! –
vigyorodott rá Tarim, majd mindketten
jókedvűen felnevettek, ám közben pillantásuk
Arshamonra tévedt.
– Legalábbis addig, amíg őt meg nem látják –
mondta csúfondárosan Azura. – De ne
aggódjatok, neki csak a szöszi lány kell, szóval
nem kel versenyre veletek a közönséges
fehércselédek kegyeiért.
Öccsei arcáról nyomban lehervadt a mosoly,
ám az uralkodó a húgára dörrent.
– Ne hergeld őket a semmiért, mert ha így
jártatod a szád, egy szemvillanás alatt
hazaküldelek Moroval!
– Sajnálom – hajtott fejet azon nyomban a
lány. – Csak viccelődtem.
– Azt lehet… – morogta Arshamon. – De csak
módjával. Nagy dolgok várnak ránk, ehhez
mérten kellőképpen harapós hangulatban
vagyok. Ha jót akarsz magadnak, a céljainkat
tartod szem előtt!
 V. FEJEZET

Angyalok és emberek

Halott vagy! – kacagott a barna, hatéves forma

kisfiú, Bardo torkának szegezte girbe-gurba
fakardját. – Add meg magad, vagy halál fia vagy!
A nagydarab angyal szeme fennakadt, majd
hörögve a friss, harmatos fűre hanyatlott,
pontosan a gyerek lába elé.
– Ez nem ér! – méltatlankodott a kisfiú bátyja,
aki alig volt fél fejjel magasabb csenevész
öccsénél. – Nem is küzdött igaziból, csak játszott
veled!
– Gondolod? – nézett rá Bardo a földről, majd
elkapta a fiú lábát. – Akkor most figyelj, mert
mindjárt csúnyán elverlek!
Ám Will, a nagyobbik gyerek csak nevetett,
ahogy a földre huppant, s vidám kacagásától
visszhangzott a tér.
– Gyere Richard, most legyőzhetjük! – kiabált
izgatottan a testvérének, mire mindketten
megrohamozták a leterített angyalt, hogy
lebirkózzák. Mindenáron két vállra akarták
fektetni, de sehogy sem ment nekik.
– Rosie! Segíts! – visították a nővérük felé
kivörösödve. – Hárman le fogjuk tudni nyomni!
 Ám a kislány nem figyelt rájuk. Minden
idegszálával Elijahra összpontosított, aki
szemben állt, és farkasszemet nézett vele.
Rosie alig egy hete töltötte be a kilencedik
évét. Nyurga vékony kislány volt rézvörös,
hosszú hajjal, amit édesanyja kibontva hagyott,
csak a kislány homlokába lógó tincseket fonta
hátra, két halványszürke szalaggal díszítve.
Szürke ruhácskája két nagy zsebére réti
virágokat hímeztek dolgos, női kezek. A szeme
mogyoróbarna volt, a bőre hófehér és
lehetetlenül szeplős, ám ettől csak még
bájosabbnak és szeretnivalóbbnak tűnt.
– Rosie! Nézd, már a földön fekszik! – ordította
Will, és bár nővére nem csatlakozott hozzájuk,
feléjük nézett egy pillanatra. Abban a
másodpercben azonban a Sötét Angyal kiütötte a
kezéből a kardját, és föléje tornyosulva megállt
előtte.
– Ejj-ejj… – mit tanítottam neked? – kérdezte a
fejét csóválva.
– Hogy harc közben nem figyelünk másra –
felelte rosszkedvűen a kislány. – De te is látod,
ezek nem hagynak vívni! Folyton ordibálnak és
nekem magyaráznak!
– Gondolod, a csatatéren majd csend lesz? –
vonta fel Elijah a szemöldökét. – Majd
kiválasztasz egy neked tetsző ellenfelet, és
miközben összecsaptok, a többiek némán
hallgatnak, hogy meg ne zavarjanak?
A kislány szeplői szétszaladtak az arcán,
ahogy felkacagott az élces hasonlaton. Közelebb
lépett a Sötét Angyalhoz, és a karjába
csimpaszkodott.
– Kérlek, tudom, hogy nincs időd, de egy kicsit
gyakoroljunk még! Ígérem, nem hallgatok ezekre
a bolondokra!
A fák között előtörő, korai napsugarak Rosie
szív alakú arcára sütöttek, amitől úgy tűnt,
mintha barna szemei aranyból volnának. Hosszú
szempillái sötéten csillogtak, halványvörös haja
lágy csigákban omlott a vállára, és ahogy huncut
mosolyával Elijahra nézett, az nem tehetett
mást, megadta magát.
– Kenyérre kensz, akár a vajat… – mondta
nevetve. – Milyen leszel, ha felcseperedsz?
– Hát, azt jobb, ha nem tudjuk meg –
dörmögött Bardo, miközben mindkét gyereket a
vállára kapta, és elindult velük a konyha
irányába. – Megfőzetlek titeket anyátokkal,
jófajta leves lesz belőletek! – mondta, mire a
kölykök vihogni kezdtek, és éles hangon sivítozva
próbáltak szabadulni az acélos karok óvó
öleléséből.
Rosie is kuncogott, de nem fordult feléjük.
Csak a Sötét Angyalt nézte, aki lassan körözni
kezdett körülötte. Elijah kék szeme úgy
ragyogott, akárcsak a csillagos égbolt, a kislány
pedig pislogás nélkül bámult rá. Lassan követte
a férfi mozgását, és amikor az a fakardjával felé
szúrt, ügyesen hárította a támadást.
– Bravó! – mondta elégedetten. – Látod? Megy
ez, ha figyelsz…
Azzal a kislány felé csapott, ám az lehajolt, így
a fakard fölötte süvített el. Nem várta meg, hogy
Rosie felálljon, felé suhintott, ám az odébb
gurult, majd talpra ugrott.
– Meglepődtél? – kérdezte lihegve.
– Bizony, meg! – felelte őszintén a férfi. – A
gyerekek általában szeleburdiak. Sokadszorra is
ugyanazokat a hibákat követik el, de te más
vagy. Jó kardforgató lesz belőled!
Miközben beszélt, újra támadt, ám ezúttal a
kislány lábára célzott, és büszkén figyelte, amint
Rosie a felé lendülő fakard fölé ugrik.
– Le vagyok nyűgözve – mondta, ám a
következő pillanatban a kislány felé hajította a
kardját. Nem erősen, csak hogy érjen, és eltalálja
vele a gyermek szoknyáját, Rosie azonban
félreugrott, így az a levegőt átszelve a zöld gyepen
landolt.
– Akkor győztem? – kacagott a kislány, és az
arca felragyogott a boldogságtól.
– Azt nem mondtam – válaszolt tettetett
komolysággal Elijah, és öles léptekkel megindult
Rosie felé. – Most elveszem a kardodat, és
legyőzlek vele!
– Na, mi van, most akkor melyikőtök a jobb? –
kérdezte a konyhából időközben visszatérő
Bardo, és egy vén tölgyfa törzsének
támaszkodott. – Egyáltalán, miféle vívás-
gyakorlás az, ahol egymást kergetitek?
– Én győztem, csak Elijah nem akarja belátni!
– kiabálta felé nevetve Rosie, miközben a Sötét
Angyal elől próbált elmenekülni, hasztalan. Az
ugyanis beérte és a karjába kapta, majd a
vállára vetette, és szőke társa felé sétált.
 – Na, milyen lett a leves? Nem kell bele még
egy kis hús?
Bardo a kislányra kacsintott, úgy felelt.
– A leves kész, szerintem őt együk meg így,
ahogy van, előételnek!
Rosie felkacagott, majd átkarolta Elijah
nyakát, és úgy szorította, mintha tényleg meg
akarnák enni az angyalok. Aztán elengedte, és
miután az letette, a két férfira nézett.
– Ha nagy leszek, hozzátok megyek feleségül –
jelentette ki a kilencévesek magabiztosságával,
majd nevetve a konyhába futott, ahonnan
mennyei illatok áramlottak a verandán ácsorgó
angyalok felé.
– Hihetetlenek ezek a kölykök… – nézett utána
a Sötét Angyal. – Főleg ez a kislány.
Meglepődnél, mennyire ügyes a kardforgatásban.
Már, ha a testvérei nem vonják el a figyelmét.
– Valóban az – bólintott Bardo. – De azért jobb
lesz neki, ha nem a csatamezőn tölti majd az
idejét, hanem feleség lesz, és gyerekeket szül.
– Nos, ha megadatik neki, hogy békés élete
legyen, talán pontosan így tesz majd, ám ha
háborúk tarkítják majd az éveit, fontos, hogy
meg tudja védeni magát és a családtagjait!
– Gondolod, Arshamon nagy port kavar majd
idefent?
– Nem tudom. Nagy az ereje, és még nagyobb a
sértettsége… jó eséllyel sok kellemetlenséget
okoz még nekünk.
– Teljesen megőrült az a fickó! A jötunnokkal
szövetkezni… az eszem megáll!
 – Nem hiszem, hogy hosszú távon tervez velük
– mormolta Elijah. – Csak felhasználja őket,
aztán kiirtja az egész társaságot.
Bardo felröhögött.
– Akkor együtt fogunk szarvasra vadászni?
– Vadásszon vele a vörös üsző! – nevette el
magát a Sötét Angyal. – Amúgy erősen kétlem,
hogy Arshamon terve egyezne a miénkkel.
Nyilván valamiféle mágiával teszi el láb alól a
megunt szövetségeseket…
– És mi lehet Sahranferrel?
– Arielék szerint odalent volt ő is.
Gyermektestben ragadhatott?
– Abban, hát! Gondolom, meglehetősen pipa
lehet ettől – kacarászott Bardo. – A nővérei
nemigen siettek vissza változtatni a vén eszelőst.
– És most már nem is fogják, hisz
mindhárman halottak. Arshamon azonban biztos
segíteni fog a Mágusnak, már csak azért is, hogy
utána a tenyeréből egyen a vénember. A kérdés
most már csak az, milyen külalakban látjuk
viszont.
– Hmm… erre nem is gondoltam – vakarta
meg a fejét a szőke angyal. – Gondolod, hogy
továbbra is a pokolfajzatokkal tart?
– Miután az anyját emlegetve kis híján
leszúrtam, az több mint valószínű – bólintott
Elijah. – És amilyen elmebeteg, biztos vagyok
benne, hogy ronda dolgokra készül. Már azért a
vénítő varázsporért is megérdemelte volna, hogy
kibelezzem, de eliszkolt előlem. A legnagyobb
aggodalmam azonban az, hogy Sophielnek is
ártani akar.
 Bardo meglepődve nézett rá.
– Ugyan már, míg köztünk van, semmi baj
nem érheti Sophielt. Azt pedig erősen kétlem,
hogy idemerészkedne az öregember.
– És ha már nem is öreg? – pattant fel Elijah a
veranda vaskos fakorlátjáról, ahol addig
üldögélt. – És ha máris köztünk van?
Bár a szőke angyal fejében meg sem fordult ez
a lehetőség, most ő is úgy ugrott fel, mint akit a
darázs csípett meg.
– Hol van a lány?
– Nem tudom – felelte bosszúsan a Sötét
Angyal. – Kora reggel még velem volt, aztán az
asszonyokkal láttam, a konyhában.
– Én az imént jártam odabent, és nem volt ott.
Elijah elkáromkodta magát, majd futásnak
eredt.
– Nem igaz, hogy állandóan szaladgálnom kell
– békétlenkedett Bardo, majd öles léptekkel a
vezére után eredt.
Az angyalok végigrohantak az épület mentén,
majd a vár mögött sorakozó kisebb házak felé
vették az irányt. Elijah eszelős iramban futott,
ostora fehéren izzott.
– Most mitől vagy ilyen dühös? – kiáltott rá a
szőke angyal, amint beérte.
– Érzem a szívdobogását – torpant meg Elijah,
majd idegesen a levegőbe szimatolt. – És
vérszagot. Borzasztó gyorsan ver a szíve.
Remélem, nem egy vérfürdő közepén találunk rá.
– Csak nem! – kezdett bele Bardo, ám addigra
ő is megérezte. Égett fa illatát, és friss vér szagát
hozta feléjük a fák között futkározó szellő.
 Valahol egy nő velőtrázóan felsikított, mire
mindketten megdermedtek.
– Onnan jönnek a hangok! – mutatott a Sötét
Angyal egy mohalepte faház felé, majd
mindketten némán, akárcsak a ragadozó
nagymacskák, az épület ajtajához osontak.
Bardo már be is rontott volna, ám abban a
pillanatban Elijah keze tiltón emelkedett fel.
– Várj! Hallom őket! Beszélnek…
– Mi van?
– Psszt!
A Sötét Angyal megmerevedett, és minden
érzékével az odabent lévők beszélgetésére figyelt,
majd ostora kialudt, és ő maga nagyot sóhajtva
az ajtó elé rogyott.
A ház felső ablakából édeskés füst szállt fel, és
a korábban hallott nő újra felordított. Ez a sikoly
azonban sokkal rövidebb volt, és talán nem is
annyira vérfagyasztó. Közvetlenül utána szelíd
szavak törték meg a csendet.
– Ne félj, kérlek! Isten angyalai itt vannak
veled! – mondta Sophiel a nőnek, aki felzokogott.
– Nem bírom tovább, annyira fáj!
– Mindjárt vége! Gondolj a kisbabádra!
Megijeszted vele, ha ennyire kétségbeesel!
– Szülnek? – suttogta odakint Bardo
Elijahnak, aki fáradtan bólintott.
– Akkor bekukkantok… – tátogta a szőke
angyal, és résnyire tárta az ajtót.
Odabent félhomály volt, csak a ház tetején
lévő ablakokon szűrődött be némi napfény. Az
egyik ágyon egy nő vajúdott, valószínűleg a
szülés előtti utolsó percekben járt. Körülötte
asszonyok térdeltek, és mindenki segíteni
próbált. Az egyik egy vizes ronggyal törölgette a
homlokát és a kicserepesedett ajkát, a másik
pedig vászonlepedőt cserélt alatta. Az asszony
újra felnyögött.
– Nagyon jól csinálod! – simogatta meg az
arcát Sophiel. – Mindjárt a karodba foghatod a
kisfiadat.
– Fiú lesz? – kérdezték egyszerre, meglepetten.
– Igen, érzem, hogy az lesz. Egy sötétbarna
hajú, édes kisfiú – mondta az angyallány, és ezt
hallva Elijah elmosolyodott az ajtó előtt.
– Már látszik a feje búbja! – mondta a bába.
– Amikor érzed, hogy megindul, nyomj erősen,
ahogy csak tudsz! – tanácsolta Sophiel, ám a nő
nagyon gyenge volt.
– Félek – sírta el magát újra. – Túl régóta tart
már. Elfogyott az erőm.
– Maria – vette halkabbra az angyallány a
hangját. – Amikor egy nő életet ad a
gyermekének, nem csak az angyalok, hanem
minden női felmenője vele van. Azok, akik már
rég elmentek, mind odasereglenek, és minden
erejükkel a születés csodáját segítik. Jó
szellemekkel és segítő angyalokkal van tele most
is a ház.
A vajúdó kismama könnyes szemmel nézett
rá.
– Te látod őket? – szavai reményteljesen
csengtek, mire az angyallány elmosolyodott.
– Érzem őket. Azért jöttek, hogy segítsenek…
– Mit tehetnék, hogy láthassam őket? –
kérdezte esdekelve az asszony.
 – Te semmit, de én talán közbenjárhatok érted
– mondta Sophiel, majd lehunyta a szemét, és
angyalnyelven megszólította a szobában jelenlévő
szellemeket. Hangja zengett-bongott, akár egy
mennyei hárfa, miközben láthatatlan társaival és
az ősanyákkal beszélt. Arra kérte őket, ha csak
egy pillanatra is, de jelenjenek meg a vajúdó
nőnek.
Hirtelen égi fényesség világított meg mindent,
és a helyiség felragyogott. Édes cukorkaillat és
hűvös, virágillatú szellő lengte körül az asszonyt,
amikor meglátta őket. Megszámlálhatatlanul
sokan néztek rá. Mosolygós, szeretettel teli,
kedves arcok. Gyermekkorában elhunyt
édesanyja, nagyanyja és nőrokonai, akikről – bár
sosem ismerte őket –, mégis tudta, hozzá
tartoznak. Mögöttük magas angyalok álltak,
szikrázó arany- és ezüstszínben tündökölve,
szemet kápráztató fényben lebegve.
A nő hasa ismét összehúzódott, de már nem
volt szüksége segítségre. Örömkönnyekkel az
arcán szülte meg a kisfiát, akit a bába egy
rongyba burkolva azonnal a szíve fölé helyezett.
A házat édeskés jázminillat árasztotta el, és
két angyal vált ki a tömegből.
– Armisael, Temeluch – hajolt meg előttük az
angyallány. – Köszönöm, hogy megjelentetek az
itt jelenlévőknek, és hálás vagyok a többieknek
is!
Az angyalok elmosolyodtak, majd közelebb
léptek az édesanyához és újszülött babájához.
Armisael a nő hasára tette aranyfényben
szikrázó, fényesen ragyogó kezét, és elsuttogta az
Igét, míg Telemuch a kisbabához hajolt, és a
mutatóujja a csöppség szájára tette, amitől két
csíkocska jelent meg baba orra és ajka között.
– Psszt! – mondta kedvesen. – Ne áruld el a
titkaidat odaátról!
Azzal megcsókolta a pici homlokát, és
megvárta, hogy Armisael is így tegyen a kisded
édesanyjával, majd mindnyájan halványodni
kezdtek és eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
A házban újra néma csend honolt, majd a
kisbaba halk, cuppogó hangokat adva enni
próbált anyja domborodó, tejet adó kebléből.
– Ti is láttátok? – kérdezte halkan a bába még
mindig áhítatban, ám a kismama
örömkönnyektől maszatos arcán ott volt a
válasz. A másik nő is sírt, mit sírt, zokogott, és
Sophiel kezét szorongatta.
– Én eddig nem hittem Istenben… – vallotta be
szégyenkezve. – Rólatok sem hittem el, mifélék
vagytok – hüppögte. – Sajnálom, hogy eddig így
éltem, egyszerűen nem is értem, mi történt az
imént.
– Sophiel igazat mondott – sóhajtotta a
kismama, miközben a babáját simogatta. – Isten
és az ő angyalai itt voltak velünk.
– Ők mindig veletek vannak – helyesbített az
angyallány. – Akkor is, ha nem hisztek bennük.
– Soha nem lehetek elég hálás neked! –
mondta az édesanya.
– Remélem, eztán könnyebben segítitek majd
egymást! – mosolygott rájuk.
 – Kezdem már kapizsgálni, miért szereted
ennyire Sophielt – mormogta az ajtó előtt Bardo.
– Ennek a lánynak aranyból van a szíve…
Elijah elmosolyodott, mire barátja búcsút
intett, és már indult is vissza a várba, de még
visszaszólt: – Nem is tudom, mit eszik rajtad.
Még épp el tudta húzni a fejét a felé repülő
csizma elől, de az sem tántorította el, hogy
hozzátegye: – Meg is mondom neki, hogy
cseréljen le téged egy jobbra!
– Jobb, ha sietsz, mert mindjárt kapsz tőlem
egy jobbat, ha tovább jártatod itt a szád! –
mordult rá a Sötét Angyal, ám szeme vidáman
ragyogott.
Kinyílt az ajtó, és a szőke angyallány kilépett.
Halvány mályvaszínű, hosszú ruhát viselt, haját
pedig kibontva hagyta. Rózsás arca felderült,
amint meglátta a férfit, és kérés nélkül a karjába
simult.
– Itt vagy hát – bújt Elijah mellkasához, és
átkarolta a derekát. Világoskék szemében
boldogság csillogott, amint mesélni kezdett. –
Odabent gyönyörűséges fiúcska született.
– Tudom.
– Akkor értél ide?
– Kicsit korábban. Azt hittem, bajba kerültél –
komorodott el a Sötét Angyal. – Hallottam a
sikítozást, aztán megéreztem a vérszagot, és kis
híján megállt a szívem.
Sophiel elnevette magát.
– Úristen, ez eszembe sem jutott. A konyhán
voltam, amikor segítségül hívtak az asszonyok
ehhez a szüléshez. Szólni akartam, de nem
találtalak, így hát idejöttem. Nem gondoltam,
hogy aggódni fogsz.
– Nem is gondolhattad, hiszen Heligo Korset
valóban biztonságosnak látszik – fogta kézen
Elijah, és elindult vele az erdőbe vezető,
kacskaringós úton, a tó felé. – Ugyanakkor
Bardo épp arról beszéltünk, ha Arshamonék
átjöttek a Szent Kőrisen előbb-utóbb Sahranfert
is az utunkba sodorhatja a szél.
– És ki tudja, milyen alakban… – kérdezte
Sophiel csak úgy magától.
– Hát ez az! Kitelik tőle, hogy a közelünkbe
férkőzik megint, anélkül, hogy felismernénk.
– Akár már most is itt lehet?
– Azt azért nem hiszem. Annyira talán mi sem
estünk a fejünkre – mosolyodott el a férfi. –
Bardo egója nehezen viselné, ha az orrunknál
fogva vezetne minket.
Sophiel elnevette magát.
– Akkor mit szóljak én? Sahranferrel
ünnepeltem a normannoknál. Vele ücsörögtem a
tábortűz mellett, és vele sétáltam a vízparton.
Mintha vak és süket lettem volna.
– Én meg a nővérével táncoltam – tette hozzá a
Sötét Angyal aztán hirtelen elhallgatott, amikor
eszébe jutott, hogy Dirillel nem csupán táncoltak
aznap este.
Sophiel nagyvonalúan témát váltott.
– Mikor indulunk?
– Joshua hírnökeinek visszatérését várjuk –
nézett le rá a férfi, és a szívében melegség
támadt arra gondolva, hogy az angyallány, bár
nyilvánvalóan még mindig fájdalmat okoz neki a
félrelépése, nem feszegeti a témát.
Magához húzta a lányt és a hajába túrt, majd
egészen közel hajolt hozzá.
– Nagyon szeretlek, ugye, tudod?
Sophiel arca elpirult, mielőtt válaszolhatott
volna. A Sötét Angyal elmosolyodott, és szájon
csókolta szerelmét. Csókjuk forró volt és
szenvedélyes, akárcsak a szívükben kavargó
érzések. Elijah jobban akarta a lányt, mint
valaha, és úgy érezte, ha baja esnék, abba
beleőrülne.
– Khmm… – törte meg mögöttük a csendet
Uriel, és látszott rajta, hogy tényleg zavarban
van. – Ne haragudjatok, hogy háborgatlak
benneteket, de nem találom Arielt, és ez
nyugtalanít.
– Biztos itt kószál valahol a környéken –
mondta kedvesen az angyallány, miközben
kibontakozott a Sötét Angyal karjából – Tudod,
mennyire szereti a természetet.
A Démonvadász szögletes arca azonban
továbbra is feszültnek tűnt, összeszorított
állkapcsa arról árulkodott, hogy komolyan
aggódik a társáért
– Éjjel látomása volt. Nem tudom, miről
szólhatott, mert nem mesélte el, de beszélt róla
álmában. Azt mondta, most már vége, a halál
nem fáj… a halál nem fáj senkinek.
– Gondolod, hogy magáról beszélt? – kérdezte
Elijah.
 – Nem tudom, de rossz érzésem volt utána,
pláne, hogy reggel azt mondta, semmire sem
emlékszik.
– Milyen gyakran válnak valóra Ariel látomásai
idelent?
– Mindig – felelte Sophiel és Uriel kórusban,
mire a Sötét Angyal biccentett.
– Nos, akkor azt hiszem, jobb, ha
megkeressük. Háború előtt állunk, nem
tudhatjuk, nem szivárgott-e be a város falai közé
a gonosz…
Az utolsó szónál megállt egy pillanatra, majd
megrázta a fejét. – Milyen érdekes – mondta. –
Nemrégiben még minket tartottatok gonosznak.
– Én sosem gondoltam rólatok, hogy gonoszak
lennétek – felelte Uriel halkan. – Michaelékkel
nem akartam ujjat húzni, így sosem volt
alkalmam elmondani neked, de sok dologba
egyetértek veled.
Elijah felvonta a szemöldökét.
– És bármit is gondolsz most – folytatta a
Démonvadász – örülök, hogy újra egy oldalon
állunk. A Pokolban néhány kérdés átértékelődött
bennem.
– Ahogy mindannyiunkban…
– Utólag azt gondolom, annakidején Michaellel
mindketten elhamarkodottan viselkedtetek.
– Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát a
Sötét Angyal. – Michaelnek igaza volt abban,
hogy megszegtem Isten törvényeit. Nem voltam
képes a feltétlen szeretetre, így nem
maradhattam köztetek. Évszázadokon át
mélységes sértettséget éreztem emiatt, és
mindannyiótokra haragos voltam, amiért a
sorsom rosszra fordult, de ma már azt gondolom,
Isten nem megbüntetett, hanem
megajándékozott engem.
Az utolsó szónál magához húzta az
angyallányt, és könnyedén megcsókolta
aranyszőke haját, úgy folytatta. – Sophiel nagyon
sok mindent megtanított nekem. Tudom, hogy
nincs minden veszve, és igenis vannak jó
emberek, akikért érdemes békét teremteni a
világban.
Uriel nagyot sóhajtott.
– Nem tudom, eljön-e valaha az Aranykor.
Hiába vannak jó emberek, ha a vezetőik pénz- és
hataloméhesek. És hogy mutatunk példát nekik,
ha minket is megőrjítenek a földi kincsek?
– Mizarielékre célzol?
– Ki másra?
– Nem tudom, miért lettek ilyenek, Uriel. De
hidd el, hamarosan választ kapunk a
kérdéseinkre. Emberként mindannyian esendők
vagyunk, és a halandók egyik legnagyobb
téveszméje a pénzhez kötődik. Azt hiszik, attól
lesznek boldogok.
– Azért azt sem mondhatjuk, hogy a pénz
idelent nem jelent semmit…
– Szó sincs róla, hogy ezt mondanám. Nem
mindegy azonban, hogy az emberek életében cél
vagy eszköz-e. A pénz csak arra szolgál, hogy
megkönnyítse az életüket, és szabaddá tegye
őket. De ők, akárcsak a megszállottak, az utolsó
leheletükig futnak utána, és amikor meghalnak,
akkor döbbennek csak rá, hogy a csupasz
kezükben semmi sem marad. Semmit sem
vihetnek át a túlvilágra, csak a szomorú
tapasztalataikat, hogy mi mindent kellett volna
másképp csinálniuk.
– Mizarielék nem fognak meghalni.
– Vagy mégis, és ha hazajutnak, nagyon fogják
bánni, hogy idelent mire vetemedtek. A
kristálykoponyák mágikus fegyverek. Megőrjítik
a tulajdonosukat.
– Ez esetben nem is tehetnek arról, amit
tettek.
– A szabad akarat mindig a miénk, Uriel, te is
tudod. Mizarielék hatalomra vágytak, és mivel
nincsenek korlátaik, szabadon kiélhetik a
vágyaikat.
– Na, de így? – méltatlankodott Sophiel. –
Nőket és gyerekeket, ártatlanokat ölnek…
Joshua életét tönkretették. Hány emberrel
tehették meg ugyanezt?
– Sokakkal – felelte Uriel. – Joshua az éjjel
elmesélt mindent. Hidd el, nem akarnátok
hallani…
– Ezért vesztette el a hitét.
Elijah szavai hidegen koppantak az erdő
csendjében.
– Vissza fog találni Istenhez! – jelentette ki
Sophiel magabiztosan. – Csak eltévedt az úton,
ennyi történt, nem több.
– Nekem ennél sokkal mélyebbnek tűnik a
fájdalma – jegyezte meg halkan a Sötét Angyal.
– Haragszik Atyánkra, és fájdalmasan érinti a
gyásza, de meg fog gyógyulni. Hinni fog újra! –
bizonygatta Sophiel. – Segítenünk kell neki!
 – Ariellel is erre jutottunk – bólintott Uriel. –
Keressük meg, kérlek! Segítsetek!
– Rendben! – biccentett Elijah. – Átkutatjuk a
várost. Te indulj jobbra, mi balra megyünk. A
főépületben találkozunk!
Uriel ezzel eliramodott, a Sötét Angyal pedig
megfogta Sophiel kezét, és futásnak eredt.
– Tudod, hogy utána egy kiadós vívógyakorlat
vár rád? – kérdezte kárörvendően, de a lány csak
nevetett.
– Hallottam, Rosie legyőzött reggel. Most
általam akarod visszaszerezni a becsületedet?
Elijah felnevetett.
– Ezt mondta az a kis bestia?
– Nem csak ezt mondta – állt meg egy
pillanatra a lány. – Hanem, hogy ha nagyobb
lesz, feleségül megy hozzád.
A Sötét Angyal is megállt, és karjába vonta
Sophielt.
– Csacska kislány, nem is tudja, milyen
vagyok.
– Elijah, a gyerekek tisztán látnak még –
mondta Sophiel mosolyogva. – Amúgy pedig
teljesen egyetértek vele…
Ám mondandóját nem tudta befejezni, mert
Elijah ajka az övére tapadt, és olyan hévvel
csókolta, hogy az angyallány beleszédült.
– Mennünk kell… – mondta percekkel később,
és kénytelen-kelletlen lefejtette magáról a Sötét
Angyal karjait.
– Ne aggódj miatta, rendben van! – mondta a
férfi még mindig Sophiel nyakát csókolva.
– Te érzed őt?
 – Igen, sőt hallom a hangját is. Abban a
házban van – mutatott az erdőszéli negyedik
épületre. Te nem hallod?
– Nem – felelte a lány szemlesütve. – Nem
olyan élesek az érzékeim, mint neked.
– Beszélgetnek. De utána mehetünk a házba,
ha akarod.
– Nem, nem csak várjuk meg, és együtt
menjünk vissza a várba!
– Kérlek, ahogy szeretnéd – felelte Elijah, és
szép lassan a kiválasztott épülethez sétáltak. A
ház ajtaja nyitva állt, odabent keskeny
tűzrakóhely világított.
A Sötét Angyal leült a bejárat előtti fűre. Ölébe
vette a lányt, fejét a mellére vonta, és szorosan
átölelte. – Így, ni – mondta elégedetten. – Akár
szundíthatsz is egyet rajtam.
– Mit mondjak, el tudnék így aludni – mondta
a lány, és lehunyta sötét szempilláit. Régóta nem
érezte magát olyan jól, mint amióta a férfi utána
eredt, hogy a Pokol legmélyebb bugyrából
megmentse őt. Nem számított már, mi volt, csak
az, hogy együtt lehetett azzal, akit a világon a
legjobban szeretett.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Elijah a lány
mosolyát látva.
– Te.
– Helyes válasz – nevetett fel halkan, hogy meg
ne zavarja a házban beszélgetőket, és
végigsimította a lány arcát. Keze lecsúszott a
vállára, és bár pontosan tudta, milyen Sophiel
bőre, újra elcsodálkozott annak puhaságán és
selymességén. Épp újra szóra nyitotta volna a
száját, amikor megütötte a fülét egy idegen
férfihang.
– Sosem hittem, hogy félni fogok – hangzott a
reszelős, fulladozó vallomás. – Mégis, most, hogy
közeleg a pillanat, rettegek.
– Nincs mitől félned – válaszolt egy bársonyos
bariton, és mindketten tudták, hogy Ariel egy
haldoklót vigasztal.
– Te tényleg angyal vagy?
– Az volnék…
– Mégis, annyira emberinek tűnsz – szólt a
kételkedő hang, majd hozzátette: – De nem. A
szemed olyan más. A szemed kék és tiszta mint
az ég, és a hangod is zengő-bongó.
A férfi felhördült, majd hangosan, hosszan
köhögött.
– Csak egy kis vér, ne ijedj meg! Mindjárt
letörlöm a szádat – nyugtatta Ariel.
Újabb köhögésroham hallatszott, majd egy
ideig csend következett, és a férfi erőlködve
tovább kérdezősködött.
– Fájni fog?
– Nem – felelte Ariel halkan, és Sophiel szinte
látta, ahogy a vörös hajú angyal szomorkásán
elmosolyodik. – Ne félj, itt leszek veled.
– Végig?
– Végig.
– Nem akarok még elmenni – panaszkodott a
férfi, és odakint az angyallány felült sírós hangja
hallatán.
– Ne… – csitította Elijah. – Engedd el…
A férfi elfojtva felzokogott.
– Még élni szeretnék!
 Azzal újra köhögni kezdett, és nagy adagokban
vért köpött, amitől egyre nehezebben vette a
levegőt.
Sophiel teste megfeszült, ám a Sötét Angyal a
karjába zárta, úgy simogatta a haját.
– Nem gyógyítanád meg? Kérlek… – kérte
esdekelve.
– Nem avatkozhatok bele minden távozni
készülő lélek ügyébe – suttogta Elijah. – Kérlek,
tartsd tiszteletben a szelleme óhaját!
Ariel közben tovább beszélt a beteghez.
– A vér az élet szimbóluma, a tüdő pedig…
nos, a tüdő a szabadságé. A szellemed nem érzi
már jól magát idelent, és hazavágyik… érted? Ne
félj, a lelked ismeri az utat!
– De… hová kerülök?
– Haza – válaszolt Ariel szelíden.
– Biztosan nem fog fájni? – a férfi hangja
elvékonyodott, akárcsak egy kisgyermeké.
Sophiel szeme könnybe lábadt.
– Retteg, mert nem sejti, mi várja – suttogta
halkan, mire Elijah még szorosabban ölelte
magához.
– Nemsokára otthon lesz – súgta a fülébe.
A férfi szíve egyre erőtlenebbül vert, légzése
reszelőssé vált.
– Kérlek… – hörögte. – Mesélj… még… a..
Mennyországról!
– Odaát mindig ezernyi színben ragyog a nap,
hiszen nem egy, hanem nyolc napkorong van –
kezdett bele Ariel lágy hangján. – Éjjelente csak
néhány órára bukik le, ám olyankor nyolc
ezüstösen csillogó hold jelenik meg az égen. A
fák fehér levelei és virágai gyöngyház színben
tündökölnek, és időnként hófehér, puha
mannával árasztják el a vidéket. A Fehér Fák
Ligetét övező rét szivárványszínű, akárcsak a
vele szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel
megsimogatod a virágok fejét, mindegyik
csilingelni kezd…
A férfi azonban már nem tudott beszélni,
hallatszott, hogy fuldoklik.
Ariel hangja elhalkult egy pillanatra, de
kitartóan mesélt tovább.
– A tenger végtelenül kék, és világító lények
élnek benne. Apró halak, úszni és repülni
egyaránt tudó fénylények. A szél dallama
muzsikaszót rejt, mindig más és más dallamot,
amelyek úgy kergetőznek a fák között, akárcsak
a színpompás pillangók Hirtelen csend lett.
Odakint Elijah és Sophiel felálltak. Tudták,
hogy vége. A férfi elment. Némán hallgatták,
amint Ariel imádkozik a férfi lelki üdvéért, és
csendesen vártak rá. Kis idő elteltével a vörös
hajú angyal kisétált az ajtón, a szemében bánat
bujkált.
Sophiel hozzálépett és megölelte, Ariel pedig a
lány aranyhajába temette az arcát.
– Bár pontosan tudtam, mi fog történni, mégis
szörnyű nehéz volt – mondta.
– Nem tudod átvenni az emberek félelmét,
barátom – ölelte meg Elijah is a Látomások
Angyalát. Ariel meghatódott. Nyoma sem volt
már a régi ellentétnek, és az angyalok közti
ellenségeskedésnek.
 – Borzasztó volt látni, mennyire retteg… és
nem gyógyíthattam meg. Vajon miért félnek
ennyire az emberek?
– Mert nem tudják, mi vár rájuk odaát –
simogatta meg a lány Ariel hátát –, és ez nagyon
félelmetes lehet. Képzeld csak el. Azt gondolják,
hogy meghalnak, és attól kezdve nem léteznek
többé. Az elégetett vagy elásott holttestek
sorsával azonosulnak, nem a lélekkel, amely a
halál pillanatában eltávozik.
– Vajon Isten miért hagyja őket ekkora
félelemben? Miért nem engedi, hogy lássák a
távozó lelkeket? Hisz' mi is látjuk őket.
– Mert az emberek gyarlósága nem ismer
határokat – szólt hozzá Elijah is. – És, ha
tudnák, hogy innen van tovább, még
gátlástalanabbak lennének. Semmit nem
számítana nekik az élet.
– De a jóknak talán könnyebb lenne… –
találgatott Ariel. – Nem kéne az utolsó óráikat
rettegésben tölteniük.
– De a jóknak van hitük – csóválta a fejét a
Sötét Angyal. – A legtöbben pedig nem azért
szomorúak, mert távoznak innen, hanem azért,
mert ragaszkodnak a szeretteikhez – nézett
Sophielre.
Ariel nagyot sóhajtott.
– Azt mondtam neki, hogy a halál nem fáj…,
mégis kegyetlenül megszenvedett. Ugyan csak
néhány másodpercig tartott a haláltusája, de
kínlódott, és nem segítettem rajta.
Azúrkék szeme szomorúan csillogott az erdő
lombkoronája között áttörő napsugarak
fényében, vörös haja pedig aranyszínűnek tűnt a
különös fényárban. Ajka elkeskenyedett, és
arcán csalódottság tükröződött, amikor hirtelen,
a semmiből kavargó szél támadt, és egy
pillanatra elbújt a nap a felhők mögé. Hűvös
levegő áramlott feléjük a házból, majd
mindannyian meglátták az ágyon fekvő
holttestből kilépő asztráltestet. Egy darabig
halott önmaga fölött lebegett, és úgy tűnt,
mintha tanulmányozná magát, majd körberepült
a szoba felett, aztán kiszállt az ajtón át, és
megállapodott Ariel felett. Azért jött, hogy
elköszönjön. Teste szivárványszínekben
ragyogott, szeme ezüstként fénylett, vonásaiból
pedig béke és nyugalom áradt. Nem szólt
semmit, de érezhető volt a hálája, amit a
Látomások Angyala felé küldött. Tekintete eztán
az égre emelkedett, s mintha csak megpillantott
volna valakit, a magasba szállt. Lassan
körbenézett, mintha még egyszer látni szerette
volna néhai hajlékát, majd a felhők közül előtört
a nap, és a férfi szelleme eltűnt a mindent
elárasztó napsugarak fényében.
 VI. FEJEZET

Ármány és cselszövés

Arshamon fivéreivel, húgával és a két

boszorkánnyal épp egy sűrű erdőn vágtak
keresztül lovaikon. Kétnapi járóföldre voltak a
Kőrisfák Ligetétől, de úgy tűnt, mintha hetek óta
a zöldben bolyongnának. A fák lombjai teljesen
összezártak a fejük fölött, így félhomályba veszett
az előttük kanyargó ösvény.
– Mi ez a szag? – szippantott gyanakodva a
levegőbe a sor elején ügető Samad, és lassabb
tempóra fogta fekete lovát.
– Medvehagyma – mutatott Nahara a talajt
vastagon beborító, fűzöld levelekre, amelyek
között apró fehér virágok nyíltak.
– A medvék eszik? – tette fel a legkézenfekvőbb
kérdést az öccse, mire Sahranfer felröhögött.
– Mi olyan vicces, Varázsló? – dörrent rá
sértődötten.
– Semmi, semmi – rázta a fejét a szőke viking
testében tetszelgő Mágus. – Csak ahogy
mondtad, Tarim herceg. Viccesen hangzott.
A nagydarab favágó arcán azonban nyoma
sem volt jókedvnek.
 – Nem tetszik, ahogy kóstolgatsz, Sahranfer –
morogta
– Hívjál, kérlek, Olafnak! – húzta tovább a
Mágus, hiszen cseppet sem félt Arshamon
idősebb fivérétől. Harcedzett halandó testet
kapott, és pokolbéli útjuk óta erősebbnek érezte
magát, mint valaha, ráadásul igencsak jóképű
volt, így ehhez mérten a hangulata is
kellőképpen megemelkedett. – Amúgy a
medvehagymára valóban rájárnak a medvék,
ráhibáztál. De Isten vélhetően mégsem csupán
nekik, hanem a leleményesebb embereknek
teremtette ezt a varázserejű növényt.
Tarim felvonta a szemöldökét.
– Varázserejű?
– Átvitt értelemben. A levelei és a gumója
gyógyító hatással bírnak. Tisztítják a vért és
kiűzik a bélférget. A legtöbb füvesasszony
használja, és minden tavasszal begyűjti a
leveleit.
– Hmm… – bólintott elismerően az ifjabbik
herceg. – Ne vigyünk belőle mi is?
– Nahara hathatósabb segítséget nyújt, mint a
gyógynövények, kedves öcsém – mondta
Arshamon atyáskodón, és a többiek ismételten
elcsodálkoztak azon, hogy köpcös, kopaszodó,
pocakos bátyjuk Gabriel arkangyal testében úgy
fest, akárcsak egy ókori istenség. Barna
bőrnadrágot és drapp vászoninget viselt
mellénnyel, alkarján pedig vastag, konyákig érő
csuklóvédőt. A derekára két öv simult fényes,
szögletes ezüst csattal. A hátán átvetve két kard
lógott, széles válla mögött megcsillant a
markolatuk, lábszárvédőjébe pedig pengeéles
tőröket illesztett Hosszú, világosbarna haja
egészen a háta közepéig ért, fiatal arcán pedig
kiserkent a szakálla. Smaragdzöld szeme kicsit
sötétebb volt a szokásosnál, de ez cseppet sem
csorbított szépségén.
– Mizariel beléd fog szeretni – jegyezte meg
Azura, miután rájött, hogy tátott szájjal bámulja
a bátyja által megszállt arkangyal testét.
–A világért sem rondítanék az
ábrándozásaitokba – szólt közbe Sahranfer –, de
Mizariel gyűlölte Gabrielt és a többi Égi Angyalt.
Az alászállásuk pillanatáig háborúban álltak
egymással.
– Elijah mégis megmentette a lányt, a vörös
hajút és a Démonvadászt – morogta kelletlenül
Samad, majd újra ügetésre fogta a lovát. – Mégis,
milyen ellenségek ezek?
A Mágus elmosolyodott.
– Az ellenségem ellensége a barátom… –
mormogta.
– Miről beszélsz? – kérdezte Azura, és hosszú,
szőke haját vastag varkocsba fonta, miközben ő
is megindult a többiek után.
– Az Égiek és a Sötét Angyalok ellenségek
voltak, és bár Elijah négyfős csapata kibékült
Arielékkel, az idefent maradt társai nem tudnak
erről. Ha elmeséljük nekik a történteket, ami
oldalunkra állnak majd. Épp úgy, ahogy a
bátyád eltervezte. Azaz Arielék ellenségei,
Mizarielék a barátaink lesznek.
Arshamon hátrakiabált.
– Közeledünk! Zárkózzatok fel!
 Mindannyian az uralkodó mögé gyűltek, és
kettesével megindultak az előttük magasodó
hegy kaptatójának. A lovaik szája habzott, és az
oldaluk hevesen lüktetett. Kimerültek voltak a
kétnapos vágtától, akárcsak gazdáik, akik
halhatatlanság ide vagy oda, embertestben
igencsak elfáradtak.
De nem adták fel, mentek egyre csak felfelé,
ám egy idő után annyira meredekké vált az út,
hogy le kellett szállniuk a lovaiktól. Az erdő még
sűrűbb lett, s a kaptatóra behajtó szúrós cserjék
sebesre karcolták a bőrüket. Némán meneteltek
libasorban kor arra lettek figyelmesek, hogy
elnémult körülöttük az erdő.
– Nem tetszik ez nekem – morogta Arshamon,
és miközben szúrós szemmel végigpásztázta a
rengeteget, halkan előhúzta a kardjait. A hűvös
penge alig hallhatóan csusszant elő a tokjából, s
a kékes acélon megcsillant a lemenő nap fénye.
Az uralkodó lehunyta a szemét, és abban a
másodpercben mindkét penge lángra gyűlt, és
fehéres izzásba kezdett.
– Láttál valamit? – kérdezte Samad, és
megforgatta baltáját, amely bátyja kardjához
hasonlóan lángokba borult.
– Nevezzük megérzésnek…
Tarim, Azura és Nahara is fegyvert ragadtak.
Levél sem rezdült, mégis mindannyian érezték,
hogy valami nagy és sötét közeledik feléjük. A
föld alig érezhetően, de ütemesen meg-
megremegett. A madarak, de még az avarban
percegő bogarak is elhallgattak, sőt, a lombok
felett hunyorgó napkorong is elbújt az előtte
lebegő kékesszürke viharfelhők mögé.
– Medvék – suttogta Azura, majd mielőtt a
többiek felocsúdhattak volna, megfeszítette az
íját és kilőtte az első nyílvesszőt, majd gyors
egymásutánban még kettőt. A nyílvesszők a
kilövés pillanatában lángra kaptak, és izzó
csillagokként szelték át az erdő sötétjét.
Velőtrázó ordítás jelezte, hogy a szőke lány
nyilai célba találtak, majd egy fekete szikla
mögül előrontott egy elképesztő nagyságú,
igencsak felbőszült grizzly medve. Oldalában és
lábában még ott égtek a nyílvesszők, amelyeket
dühösen kitépett magából, majd vérbenforgó
szemmel, velőtrázó ordítással megindult a
megdöbbent katonák felé.
– Édesem, ez téged keres – lépett oldalra
Arshamon, majd vigyorogva a húga felé hajította
egyik lángoló, széles markolatú kardját. – Azt
hiszem, ezzel hamarabb elintézed.
– Nem kéne… – kezdett bele Nahara, aki
valósággal megdermedt a kétlábon ágaskodó
fenevad láttán, de az uralkodó leintette.
– Ő hergelte fel. Az ő dolga rendet tenni!
– De…
– Nincs de. A tetteinknek következménye van!
– dörrent rá Arshamon, majd a húgára rivallt. –
Rajta!
Azura szemében harcias tűz lobbant.
Arshamon kardját maga előtt a földbe döfte,
majd újabb nyílvesszőt vett elő, megfeszítette az
íját, és nyakon lőtte a medvét.
 Az erdő beleremegett a nyüszítésébe, de nem
pusztult el. Ehelyett négy lábra ereszkedett és a
lány felé lódult. Azura arcán gúnyos mosoly
futott át.
– Gyere csak! – ordított a grizzly felé, majd
kirántotta a földbe szúrt, pokoli kardot, és
megindult az állat felé. Már csak néhány
lépésnyire lehetett a medvétől, amikor
meglendítette a lángoló pengét, és miközben a
levegőbe ugrott, a vadállat felé sújtott.
Minden olyan gyorsan történt, hogy a többiek
szinte nem is látták: a medve feje levált a
testéről, majd egy jókora fenyőnek csapódott és a
földre zuhant. A teste még ingadozó léptekkel
előrelendült, majd az oldalára dőlve elterült. Vére
elárasztotta a nyirkos, erdei talajt.
Azura diadalittasan sétált vissza a többiekhez,
és ahogy bájos arcán szétkenődött a hatalmas
vadállat vére, olyan volt, mint egy harcos
amazon. Szemében jókedvű fény csillant, úgy
dobta vissza Arshamon kezébe lángoló kardját,
amely azon nyomban kialudt.
– Köszönöm. Remélem, elégedett vagy.
Az uralkodó elmosolyodott, és az arcán
leplezetlen büszke lég suhant át.
– Szegény medve rossz lóra tett veled… inkább
eszegette volna a medvehagymát, igaz? – azzal
megsimogatta húga aranyhíját. – Nagyon büszke
vagyok rád!
– Tovább indulhatnánk végre? – kérdezte
Samad türelmetlenül. amikor újabb morgásra
lettek figyelmesek, amelyet újabb és újabb
követett
 – Többen vannak – suttogta Nahara –
Körbevettek minket.
– Hát ez nem lehet igaz! – mérgelődött a
nagydarab férfi, majd övéből kihúzta a baltáját,
és nekiindult a rengetegnek. A nyomában haladt
öccse, Tarim herceg a maga baltájával és
kardjával. Sahranfer a másik irányba indult el,
Arshamon pedig oldalra húzódott, hogy felvegye
a küzdelmet a sötétből lassan közeledő
grizzlykkel. Azura Nahara és a lovak mellett
maradt, akik ideges nyerítéssel nyugtalanul
ugráltak, hiába próbálta őket csitítani a
boszorkány.
– Ezek vacsorázni jöttek… – dünnyögte
Sahranfer, és az előtte dülöngélő állat vérvörös
szemét nézte. A medve feje akkora volt, mint egy
kisebb szikla, mancsait pedig éles karmok
borították. A Mágus tudta, ha kétlábra áll,
háromszor akkora lesz, mint ő, és egyetlen ütése
kiolthatja erősnek hizz, mégis halandó életét.
– Mire vársz? – suttogta felé Nahara, mire
Sahranfer megvonta a vállát.
– Igazad van.
Azzal előrelendítette a karját, és halkan
elmondta a varázsigét.
– Inflammo!
A medve abban a pillanatban kékeszöld
lángokba borult, és még mielőtt panaszosan
felordíthatott volna, egy szemvillanás alatt porrá
égett.
Arshamon sötéten pillantott a Mágusra.
– Megbeszéltük, hogy nem használod!
 – Önvédelem volt – mosolygott rá nyájasan
Sahranfer. – Ha gondolod, szívesen kisegítelek
téged is… – kezdett bele, de az uralkodó
rádörrent.
– Még csak az kéne, hogy meglássanak, és
fény derüljön a kilétedre!
Azzal dühödten az előtte tornyosuló medvére
rontott. Egyik kardját a grizzly mellett elfutva az
állat belébe döfte és felfelé rántotta, a másikkal
pedig hátulról csapott rá a két hátsó lábára. A
vadállat előredőlt, ordításába beleremegett az
erdő. Arshamon nem kegyelmezett. A hátára
ugrott, és tarkón döfte a medvét, mire az lassan
elhallgatott.
Nem vette azonban észre a mögötte lesben álló
másik medvét, egy nőstény grizzlyt, aki egyetlen
ütésével méterekre repítette az uralkodót.
Mellkasába égő fájdalom hasított, feje
hatalmasat koppant az avaron. Érezte, amint
forró vére beteríti a testét, és ködös tekintettel
nézett a mérgesen fölötte acsargó állatra, ám
pontosan tudta, mit kell tennie. A lábszárára
erősített tőreit olyan gyorsan dobta el, hogy
szinte követni sem lehetett a lángra lobbanó
fegyverek útját, csak akkor látszott, merre
repültek, amikor a grizzly szemébe és szívébe
fúródtak, és az állat hörögve elterült.
Tarim is Samad is derekasan küzdöttek a
rájuk törő vadakkal, és néhány perccel később
vértől csutakosan, de győztes vigyorral az
ábrázatukon tértek vissza a küzdelemből.
Arshamon vállán, mellkasán cafatokban lógott a
fekete ing, izmos felsőtestét pedig ormótlan
medvekarom hasította seb csúfította el, amelyből
ömlött a vér. Bár sérülése súlyos volt, az
uralkodó nem törődött vele. Nyakában éles
fénnyel vibrált Égi Kristálya, s ebből tudta, teste
lassan, de biztosan gyógyulásnak indul majd.
Megragadta hát lova gyeplőjét, majd a
többiekhez fordult.
– Bár már nem lehetünk túl messze,
lassacskán ránk esteledik. Amondó vagyok,
verjünk tábort, és holnap, miután
rendbeszedtük magunkat, megjelenünk a
barátainknál.
Az utolsó szó hallatán a többiek gúnyosan
elvigyorodtak, majd miután néhány száz
méterrel feljebb, egy viszonylag védettnek tűnő
sziklaoromra leltek, tábort vertek.
Elfogyasztották szerény vacsorájukat, majd
köpenyeikre heveredtek, és elaludtak a csillagos
ég alatt.
Nem sokkal később Arshamon arra ébredt,
hogy hideget érez a szíve tájékán. Kinyitotta a
szemét, és megdöbbenve látta, hogy a hűvösség
egy tüzes fénnyel ragyogó pengéből ered.
– Szép álmokat, Gabriel! – búgta egy mély,
zengő-bongó női hang, majd a penge magasra
lendült.
– Ne! Mizariel! Hozzád jöttünk! – ült fel
Arshamon, majd azon nyomban talpra állt és
megpördült. A Hold fényében mát pontosan
látta, hogy valóban a Sötét Angyalok egyetlen női
vezére áll vele szemben, a híresen szép, ám
dölyfös és hataloméhes Mizariel.
 – Ó, ez igazán hízelgő – felelte, és mosolyra
húzta vérvörös, dús ajkát. – De mondd csak, mi
dolgod van velem?
Arshamon elvigyorodott. Mizariel sokkal
csinosabb volt annál, mint amilyennek képzelte.
Fekete nadrágot, testhez álló, mélyen dekoltált,
hosszú tunikát viselt. Haja ébenfeketén
csillogott, s mivel félig fel volt tűzve, jól látszott
szép ívű nyaka és finom arcéle. Szeme ragyogó
volt és már-már fekete, szempillája sűrű. Orra
fitos, akár egy kislányé, arca pedig ovális, bőre
krémszínű. Na, és az alakja! Nos, az alakja testi
szerelemre termett…
– Gyönyörű vagy! – bukott ki az uralkodóból,
és bár titokban arra gondolt, bár Sophiel
százszor jobban tetszik neki, azért az ellenséges
angyallal is kellemes lesz ágyba bújni.
Mizariel meghökkent.
– Te beverted a fejed?
A férfi felnevetett.
– Éppenséggel igen, és egy grizzly is belém
kóstolt, de nem azért mondtam, hogy gyönyörű
vagy.
– Ne próbálj velem jópofáskodni, Gabriel! –
förmedt rá Mizariel, de Arshamon pontosan
látta, hogy ő is hatással van a nőre.
– Barátságos szándékkal jöttem – folytatta, és
közelebb lépett az angyalhoz, majd lassan
megfogta a kezét, és megcsókolta. – A
szövetségesed akarok lenni!
– Tessék?
– Jól hallottad. A jövőben a ti oldalatokon
akarok állni!
 A fekete hajú nő arcán rosszallás suhant át,
ám a kardját leeresztette, és intett a háta mögött
támadóállásban elhelyezkedő katonáknak, hogy
vonuljanak vissza.
– A madarak azt csiripelték, hogy Elijahékkal
átjutottatok Kőrisen… igaz ez?
– Igaz – hajtotta le tettetett gondterheltséggel
az uralkodó a fejét, és arra gondolt, vajon
Gabriel miként mesélné el a történetet. –
Mindannyian megjártuk a Poklot, és Istennek
hál mind ki is jutottunk onnan.
Mizariel szeme felcsillant.
– Elijahék visszatértek hát?
– Vissza. Megmentették a lányt, akiért mentek,
majd vele együtt elrejtőztek a lázadók egyik
városában.
– Sophielről beszélsz?
– Róla, hát. Elijah halálosan beleszeretett, így
minden korábbi elvét feladva átállt.
– Ezt nem hiszem el – lángolt fel Mizarielben a
gyűlölet – Hiszen az a szajha elárulta őt!
Arshamon széttárta a karját.
– A szerelem olykor elhomályosítja az elmét…
A fekete angyal képtelen volt elfogadni a
hallottakat.
– Mit szeret annyira azon a senkiházin? Azt
mondod, utána mentek a Pokolba? Azért keltek
át a Kőrisen, hogy megmentsék???
– Pontosan.
– És te?
– Én Arielék után mentem, de miután láttam,
hogy mindannyian Sophiel bűvkörébe estek,
elpártoltam tőlük. Attól fogva már nem egyeztek
a céljaink.
Mizariel keserűen nézett rá.
– És te hogyhogy nem estél a kis ártatlanság
csapdájába?
– Az érettebb szépségeket kedvelem… – felelt
Arshamon mosolyogva, és ahogy az éjszakában
megcsillantak hófehér fogai, és zöld szemében
táncot járt a csillagok fénye, Mizariel szíve
megdobbant.
– Nem tudom, Azraelék mit fognak hozzád
szólni – mondta kissé lágyabban, és az uralkodó
érezte, mennyi-mennyi fájdalom lapul a nő
szívében. Tudta, még mindig szerelmes Elijahba,
és azt is, milyen mélyen érintették a hallottak.
Mizariel szenvedett, és gyűlölte Sophielt, amiért
a Sötét Angyal szíve érte dobog, és ennél több
nem is kelthetett a Pokol uralkodójának.
– Imádni fognak! – jegyezte meg gúnyosan
Arshamon, majd saját nagyképűségét hallva
harsogva felkacagott.
Mizariel csodálkozva nézte a korábban
szelídnek és tiszta- szívűnek ismert arkangyalt,
és meghökkentő módon úgy érezte, vonzónak
találja ezt a sosem látott nyers és igencsak
magabiztos arcát.
– Nos, ez esetben kérlek, tartsatok velünk! –
mutatott katonái felé, majd mindannyian
feltápászkodtak, és követték a nőt.
A különös csapat némán haladt előre a
sötétben. Az erdő fái ritkulni kezdtek, ahogy
egyre magasabbra értek, majd egy kopár, sziklás
fennsíkon vágtattak keresztül, amelynek szélétől
újra lefelé vezetett az út, egyenesen egy sűrű
tölgyesen át. A levegőben égett fa illata szállt
feléjük, így mindannyian tudták, közel járhatnak
már Azrael várához és a körülötte elterülő
peremvidékhez, hiszen a füst csakis a környező
házakból jöhetett.
Samad és Tarim elismerő pillantásokkal
illették a fekete angyalvezért, aki egyre csak
Sahranfert méregette.
– Nem találkoztunk mi már valahol? –
kérdezte, és fekete szeme a szőke, hosszúhajú
férfit méregette.
– Talán álmodoztál rólam – felelte pimaszul
Sahranfer, mire Mizariel elnevette magát.
– Jóképű vagy, ez igaz, és vakmerő. Nem
tagadom, kedvelem a fajtádat, de ezúttal nem
erre gondoltam. Ha rád nézek, valamiért az az
érzésem, hogy ismerlek, de nem tudom felidézni,
hol láthattalak korábban.
– Ha halandó volnál, azt mondanám, az előző
életedből, szép hölgyem. Így csupán hálás
vagyok a sorsnak, hogy hasonlítok valakire,
akivel talán régebben találkoztál. Remélem,
kedvelted őt
A szépséges angyalarc gondterheltté vált.
– Nem tudok rájönni. Nem is tudom
megmagyarázni, de az érzés mégis kísért. Mintha
ezer éve ismernélek, mégsem tudom hova tenni
az arcod, a hangod, a gesztusaidat…, de talán
majd ráébredek.
Arshamon nem várta meg, hogy Mizariel
elméjében fény gyűljön, így közbevágott.
 – Gondolkodtál azon, hogy Elijahék után
menj? Az elmúlt évszázadok során
összetartottatok. Talán még nem késő, hogy
újraegyesítsétek az erőiteket.
– Gondoltam rá – sóhajtott a nő lemondóan,
majd arca lángolni kezdett a dühtől. – De
ráébredtem, hogy elárult minket.
Mindannyiunkat, akik egykoron mindent
eldobtunk érte. Az ellenség fontosabb volt
számára, mint a saját vére. Ahogy te eljöttél, ő is
visszatalálhatott volna hozzánk, ám úgy tűnik,
az ő idejét lefoglalja a drágalátos Sophiel.
Az utolsó szót szinte köpte, s az undortól
eltorzultak finom vonásai.
Arshamon rögvest másra terelte a szót.
– Kik maradtak végül veled?
– Azrael, Baraquiel és Baamiel, valamint
Fagus és Ruchiel.
– Hatan vagytok tehát.
– Igen. Elijahék négyen mentek el, Jezalel és
Nanael pedig meghalt.
Az uralkodó folytatta volna a beszélgetést, ám
a szeme előtt hirtelen egy letűnt csata jelenetei
elevenedtek meg. Másodpercekbe telt, mire
ráébredt, hogy Gabriel emlékeit látja maga előtt.
Feltűnt az erdő és a véres küzdelem, majd a
halálos csapás, amelyet éppen az arkangyal mért
az ellenségre. Gabriel volt az, aki megölte
Jezalelt és Nanaelt.
Megköszörülte a torkát.
– Nem is tudtam, hogy meghaltak.
– Pedig valaki közületek ölhette meg őket –
mondta szúrós pillantással Mizariel.
 – Sokan elmentek akkoriban… De minek is
beszélünk róla, hisz’ húsz éve is van már annak!
– Igen, rettentő sok idő telt el azóta – nézett
komoran maga elé a nő, és szemében őszinte
bánat csillogott. – Meggyászoltuk Elijahékat…
miközben ők nagyon is éltek és virultak odalent.
Azrael megmondta, hogy nem bízhatunk
bennük.
– Hogyan?
– Miután kiderült, hogy Sophiel eresztette
szélnek a palackba zárt lelkeket, Elijah és Bardo
utána mentek, hogy kézrekerítsék. Tárgyalást
akartunk, és büntetést a lánynak, hogy örökre
megtanulja a földi törvényeinket. Mindannyian
egyetértettünk abban, hogy bűnhődnie kell a
tettéért.
– És?
– Gondolom, megtalálták, de vissza már nem
hozták, mivel addigra mindkettejük fejét
elcsavarta. Ramodiel és Lamachael pedig
hűségesek voltak Elijahhoz, érthető, hogy bármi
is történt, vele maradtak.
– Mi lett a Mágussal? Tudtok róla valamit? –
kérdezte kíváncsian Sahranfer.
– Nyomtalanul eltűnt – vonta meg a vállát
Mizariel. – Elképzelni sem tudjuk, mi történt
vele. Azrael szerint Elijah megölte, de az is lehet,
hogy megelégelte a velünk kötött szövetséget, és
új hatalom szolgálatába szegődött.
– Hiányzik? – ravaszkodott tovább a Mágus.
Az angyal a férfi vidám kék szemébe nézett.
– Sahranfer őrült volt, de a maga nemében
lángelme. Nélküle sosem lettek volna ilyen
kitűnő fegyvereink és hadseregünk. Én
kedveltem az öregembert, a túlkapásai ellenére.
– Öreg volt?
– Hozzánk hasonlóan – mosolyodott el
Mizariel, amint felidézte Sahranfer fiatalkori
alakját. – De ő engedte, hogy idővel öregedni
kezdjen a teste. Pedig ifjúként nagyon vonzó férfi
volt Nem csoda, hogy királynők keresték a
kegyeit…
– Csakugyan? – mormolta a Mágus, mert nem
tudta, hogy ily nyilvánvaló volt, hány uralkodónő
fejét csavarta el a múltban. Kérdésére valójában
nem várt választ, ám Mizariel már jócskán
elmerült az emlékekben.
– Bizony. Müriné, az amazonok királynője és
Tomürisz, a masszagéták királynője is halálosan
szerelmes volt belé…
Sahranfer nem válaszolt. Kínosan ügyelt rá,
arca el ne árulja, hogy a nő a legféltettebb
emlékeit boncolgatja.
– Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Olafnak. Olaf Steinnarnak.
– Nem ismerős a családod neve.
– Messze földről, az északi szigetekről
származom, hölgyem. Azért csatlakoztam
Gabrielhez, hogy az utolsó összecsapáskor a
győztes oldalon állhassak.
– Ennyire bízol az arkangyalban? – nézett rá
meglepetten Mizariel.
– Láttam csatában – bólintott a férfi.
– Ami azt illeti, minden jó harcosra
szükségünk van. Az ellenségünk nagyon nagy
erejű.
 – Elijahékra gondolsz?
– A vikingekre – csattant fel túlságosan is
ingerülten a nő. – Bár, igazad van, most már
velük is számolnunk kell.
– A vikingek ellen nem tehetsz semmit –
mosolyodott el aszőke férfi. – A népem
leigázhatatlan.
– Hát épp ez az! – villant rá haragosan Mizariel
szeme. – Erik és Refill Björnsson hatalomvágya
lassan az égig ér. Meg kell állítanunk őket. A
birodalmuk évről évre rohamtempóban
gyarapodik. A hajóikkal mindenhová eljutnak, és
lassan nem lesz az északi partoknál egy
talpalatnyi föld sem, amit ne ők birtokolnának.
– Ezért engedted hát, hogy veletek tartsunk?
– Mi másért? – kérdezte dölyfösen Mizariel, ám
Sahranfer látta, amint egy másodperc erejéig a
nő szeme megpihen a daliás Gabriel arkangyal
testén, és pontosan tudta, hogy Arshamonnak
igaza volt. A fekete angyal szívén keresztül
mindent megszerezhetnek, amire csak vágynak.
Sahranfer lelke ujjongott. Pontosan tudta,
hogy megszerzi a Mizarielék birtokában lévő
kristálykoponyákat, ahogy azt is tudta, hogy az
első adandó alkalommal ellopja Arshamon
kristálykoponyáját, s akkor a tizenháromból hat
máris az ő kincstárát fogja díszíteni. Izgalmában
megnyalta a szája szélét, és mintha már meg is
kaparintotta volna a zsákmányt, elégedetten
elvigyorodott.
– Mire gondolsz, viking? – kérdezte a mellette
lovagló Mizariel, mire a Mágus felocsúdott.
 – Bízom benne, hogy ma éjjel vendégül láttok,
és akad majd a fehérnép között jelentkező, aki
szívesen felmelegíti az ágyamat.
Az angyal felnevetett, és megrázta fekete
loboncát.
– Ti, férfiak, csak erre tudtok gondolni. De ne
aggódj, biztos vagyok benne, hogy ma éjjel nem
egyedül alszol el!
Azzal előrevágtatott a sor élére, miközben
Arshamon felé intett.
– Tarts velem, Gabriel! Hamarosan
megérkezünk!
 VII. FEJEZET

Törpék között

Hála Istennek! – tárta szét karjait a

Démonvadász, hogy megölelje barátját, amint
Ariel visszatért a vár hűvös csarnokába. –
Aggódtam érted az éjszakai motyogásod után.
– Igazad volt, Uriel – válaszolt halkan a vörös
hajú angyal, majd szomorkásán hozzátette. – Az
imént halt meg egy idős férfi a karomban.
Tüdőbaja volt, a saját vérébe fulladt bele.
– Megakadályozhattad volna – nézett rá Uriel.
– Bár nem ezért vagyunk itt.
Ariel felsóhajtott.
– Én is erre jutottam, ezért hagytam elmenni.
– Félt?
– Nagyon.
– Ne bánkódj emiatt. Mind félnek az utolsó
pillanatban…
– Hát épp ez az. Rossz volt látni a könnyeit s a
szenvedését.
– Már ő is tudja, hogy jó helyre került.
– Igen, tudom, mégis megviselt ez az egész.
– Ó, hát mind itt vagytok! – hallatszott a hátuk
mögül Joshua mély hangja, majd megjelent
talpig fegyverzetben. – A hírszerzőim
visszatértek, és azt állítják, Vidofnir megjelent a
Szent Kőris felett. Úgy vélem, itt az idő, hogy
útra keljünk. Az asszonyok készítettek nekünk
elemózsiát, a lovaink pedig felkantározva várnak
ránk. A törpék birodalma egynapi járóföldre van
innen, de ha igyekszünk, csak egy éjszakát kell a
szabadban töltenünk, aztán a következő nap
leereszkedhetünk a hegy gyomrába.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Elijah.
– Ramodiel alszik, Bardo és Lamachael pedig
vívnak a réten.
– Ó, akkor adj nekünk egy órácskát, utána
indulhatunk! – felelte Elijah, majd Urielékre
nézett. – Kérlek, rázzátok fel a hétalvót!
Nemsokára mi is jövünk!
Azzal megfogta Sophiel kezét, és megindult az
erdő felé.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány.
– Megígértem, hogy a farkasverembe vetlek –
felelte vidáman a Sötét Angyal, és amikor
Sophiel megtorpant, egészen közel hajolt hozzá. –
Berezeltél?
– Be ám! – nevetett az angyallány. – Gyenge
vagyok még hozzájuk képest.
– Azért fogunk gyakorolni.
– Nekem az a jó, ha te tanítasz. Nem akarok
velük vívni!
– Mindent megmutattam neked, amit tudnod
kell, és folyamatosan tanítani foglak, de most
látni szeretném, mire vagy képes az eddig
elsajátított tudományoddal.
Sophiel durcásan nézett rá.
– Nevetségessé válok előttük.
 – Ugyan már, imádnak téged!
– Le tudlak valahogy beszélni a tervedről?
– Nem. Miért nem bízol magadban?
A lány nem válaszolt, csak nevetett, majd
fogta magát, és elszaladt
– Hát, ez nem igaz… – morgott Elijah, majd
felkiáltott – Úgyis elkaplak! Azzal utána eredt. Ki
kellett lépnie, hogy utolérje, bár nagyon is
szórakoztatta Sophiel leleményessége. Hirtelen
elévágott, felnevetett mélyen zengő hangján, és a
lány egyenesen a karjába futott.
– Beszéljük meg! – kérlelte Sophiel, ám Elijah
a vállára kapta, és döngő léptekkel elindult a rét
irányába.
– Majd utólag megbeszéljük, min kell még
csiszolnunk!
– Ne csináld már, szánalmasan festhetek így a
válladon! Legalább tegyél le!
– Dehogy teszlek. Levadásztalak – mosolyodott
el a Sötét Angyal. – Az enyém vagy.
Sophiel felkacagott, amint a rétre érve
meghallotta Bardo hangját.
– Mi van, ájultan lököd ide elénk? Ébren talán
túl nagy veszélyt jelentene ránk nézve? –
hahotázott, és eléjük sétált. – Jó is, hogy
jöttetek, untuk már egymást Lamachaellel.
Melyikünkkel akarsz elsőként elbánni?
Elijah időközben letette a lány, aki bátran
lépett a szőke angyal elé, és így szólt.
– Mindkettőtökkel, egyszerre!
Bardo csodálkozva nézett rá, majd Elijahra,
aki széttárta a karját.
 – Rajta hát! – és Sophiel kezébe adta saját,
ónixberakásos kardját.
– A fakard nem volna jobb? – kérdezte
Lamachael.
– Tudtok vigyázni egymásra – felelte a vezére,
mire a csata kezdetét vette.
Sophiel egyenesen állt, tőle karnyújtásnyira a
két magas, harcedzett angyal. Mozdulatlanul
vártak, feszülten figyeltek, ki támad először. Az
angyallány szíve sebesen vert, a Sötét Angyal
tisztán érezte ezt, de bízott benne, hogy csak az
izgalom, és nem a félelem, ami így felpezsdítette
Sophiel vérét.
Bardo és Lamachael továbbra sem mozdultak,
csak a lányát, arcát nézték. Szeme harciasan
csillogott, haja lágy hullámokban a derekára
omlott. Mályvaszínű ruhájában, kezében a
napfénytől csillogó karddal lélegzetelállítóan
festett.
Elijah összehúzott szemmel figyelte a jelenetet,
és arra gondolt, vajon mi járhat szerelme fejében,
amikor hirtelen megvillant Sophiel kardja, és
mire felocsúdtak, ellenfelei mellkasáról
széthasítva lógott az ing.
– Azt a hétszázát! – tapogatta magát a szőke
harcos, de egy karcolás sem volt rajta, ahogy
Lamachelen sem. – Ezt meg hogy csináltad? –
nézett Sophielre elismerően, ám az újra
meglendítette a kardját, és mielőtt Bardo egyet
pislogott volna, a nadrágját is szétvágta a
combján.
Elijah felnevetett, Sophiel pedig futásnak
eredt.
 – No, hát ezt nem úszód meg ennyivel! –
morogta Bardo, és a lány után lódult, aki
jócskán megfuttatta a szakállas angyalt és
mandulaszemű társát. Csak akkor szánta meg
őket, amikor már fújtattak. De nem hagyott
nekik sok időt pihegni, Lamachaelre támadt, és
csak úgy záporoztak rá az ütései. A férfi nagyon
jól harcolt, így amikor ő támadt, Sophielnek
minden erejére szüksége volt, hogy védekezni
tudjon. Közben Bardo is felélénkült, és jókorákat
csapott a lány felé, aki érezte, nem fogja sokáig
bírni ezt az iramot.
A fekete hajú angyal épp egy kiszáradt farönk
előtt állt, amikor Sophiel gondolt egyet, átszúrta
a férfi bő, lenge anyagból készült tunikáját, és
kardját teljes erejéből a fába döfte.
– Mi a fene… – morgott Lamachael, majd
bosszúsan a földhöz vágta a fegyverét. – Ez nem
lehet igaz! Ez a kis boszorka ideszegezett!
Sophiel pajkosan felkacagott, és immár
fegyvertelenül az erdő felé iramodott. Bardo
Elijahra nézett, aki nevetve felé kiáltott.
– Barátom, úgy tűnik, szégyenben maradtok!
– Na, az volna szép… – dünnyögött a szőke
angyal, majd nekilódult, és Sophiel után futott.
Igen ám, de az erdőbe érve nem lelte a lány
nyomát. Egy pillanatra megállt és a levegőbe
szagolt, ám a hűs fenyőfák és a nedves mulcs
illata minden mást elnyomott.
Némán gyalogolt a fák közt, kivont kardjával
óvatosan hajtotta el az útjába kerülő ágakat, és
közben beszélt hozzá:
 – Semmi esélyed sincs ellenem… Mi van,
Elijah csak futni tanított meg? Hol vagy már? –
kérdezte egyre türelmetlenebbül, de a lány csak
nem jött elő.
A nagydarab angyal mintha fényt látott volna
az erdőszéli fák alatt, ezért arra vette az útját, de
mire odaért, semmit sem talált.
– Nincs itt! – ordított a Sötét Angyal felé, majd
röhögve hozzátette: – Szerintem fél tőlem! Azt
hiszem… – kezdett bele, ám mielőtt befejezhette
volna, a felette magasodó fáról Sophiel rávetette
magát. Mindketten a földre estek, de mire Bardo
felállt volna, a lány felkapta a kardját és
elszaladt vele.
– No, most már mindkettőtöket összeverlek! –
morgott a lefegyverzett angyal, és öles léptekkel
elindult Elijah irányába.
– Győztem? – kérdezte Sophiel, amikor a Sötét
Angyalhoz ért. Futástól kivörösödött arca csak
úgy ragyogott a napfénybem.
– Hát, mindketten nagyon dühösnek tűnnek –
mutatott a közelgő angyalokra a férfi. – Attól
tartok, nem ilyen harcra számítottak…
A lány mosolya lehervadt, mire Elijah finoman
magához húzta és a fülébe súgta.
– Végtelenül büszke vagyok rád!
Közben dübörögve odaért Bardo, kezében
Elijah kardjával, amitől időközben
megszabadította a fához szegezett Lamachaelt.
– Visszavágót követelek! – harsogta, és jókorát
csapott Sophiel felé. Az ütés ereje olyan nagy
volt, hogy a lány tudta, hárítani is képtelen lett
volna, így inkább elhajolt előle.
 – Biztos vagyok benne, hogy ezerszer jobb
harcos vagy, mint én! – mondta békítőén, ám
Bardo sértettsége nagyobb volt kezdeti
jókedvénél.
– Hát, abban biztos is lehetsz, kicsikém! –
csapott felé újra, és kardja olyan hanggal szelte
át a levegőt, akár egy meteorit.
– Finomabban, testvér! – szólt rá Lamachael,
amikor látta, hogy szőke társa vérszemet kapott,
és mindenáron meg akarja leckéztetni az
angyallányt. – A végén még baja esik!
Elijah nem szólt egy szót sem, de egyre
komorabban nézte az előtte zajló jelenetet, és
azon töprengett, mikor lépjen közbe. Belső
hangja azonban azt súgta, ne tegye.
– No, mi van? Nem védekezel?
– Ugyan, Bardo, eltörne a kardom, ha a tied
útjába tenném – mondta lihegve Sophiel, aki
igencsak kimerült a küzdelemtől. Hol oldalra, hol
hátra hajolt, máskor meg a magasba ugrott vagy
a földön hempergett, úgy hajladozott el az éles
kard elől, mint egy virágszál a viharos szélben. A
sértett angyal nem tudta elérni.
– Miért nem támadsz akkor te? – mordult rá
Bardo.
– Mert túl erős vagy, és egy mozdulattal
kiütnéd a kezemből a kardot!
– Na végre, még jó, hogy elismered!
– Mindig is elismertelek! Épp ezért futottam el
előled! – válaszolta Sophiel, és amikor Bardo újra
beérte, a kardját látványosan a földbe szúrta,
majd a magas angyal elé állt. – Sosem leszek
olyan erős, mint ti – mosolygott rá kedvesen, és
még mielőtt a férfi válaszolhatott volna,
lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakát és egy
cuppanós csókot nyomott borostás arcára.
Bardo nagyot sóhajtott, majd elvigyorodott,
karjába kapta Sophielt, úgy indult vele vissza a
társaihoz.
– Felbosszantottál… – mormogta közben, de
kék szeme vidáman nevetett – így
megszégyeníteni minket… – csóválta a fejét, de a
lány érezte, hogy a szíve tele van szeretettel.
– Esélyem sem volt ellenetek – adott még egy
csókot az angyalnak, mire az elmosolyodott.
– A szépségeddel és a kedvességeddel
elcsavarod a fejemet… pedig haragszom rád!
– Dehogy haragszol – kacagott Sophiel
csilingelve, és még szorosabban ölelte Bardo
nyakát. – Csak játszottunk. Ha komolyan
harcoltunk volna, már réges-rég halott lennék.
A férfi elkomorodott, majd az ártatlan
szemekbe nézett, úgy válaszolt.
– Nem. Azt sosem hagynám.
– Köszönöm – mondta Sophiel. – Nagyon
szeretlek téged!
Bardo végre felröhögött.
– Hát, velem jobb vásárt csináltál volna, de mit
tegyek, ha ilyen rettenetes ízlésed van, hogy a
barátom kell neked?
Elijah szerencsére jókedvében volt, így
hálásan fordult társai felé.
– Köszönöm, hogy tanítgattátok egy kicsit
Sohhielt!
– Nagyon szívesen vívunk veled máskor is –
fordult Lamachael Sophiel felé, és elmosolyodott.
– Igazán jól forgatod a kardot. Jó tanárod
lehetett.
Bardo is közelebb lépett, megcsókolt a lány
feje búbját, majd a fenekére csapott a kardjával.
– Most viszont jössz nekünk egy-egy váltásnyi
ruhával – mutatott a mellén cafatokban lógó
ingére. – Ezt is ő tanította? – sandított Elijah
felé.
– Nem, ezt magam gyakoroltam a hajnali
órákban, amikor még aludtatok – vallotta be a
lány. – Láttam, mennyire lehengerelt titeket
Machiel vívótudománya, és arra gondoltam,
valami hasonlót én is megtanulok, hátha egyszer
a hasznomra válik. Egy szalmabálán
gyakoroltam az istállóban. Kinéztem egy-egy
szalmaszálat, és addig nem nyugodtam, amíg le
nem tudtam metszeni úgy, hogy a bála sértetlen
maradjon.
– Hűha – kapott Bardo színpadiasan a
mellkasához. – Akkor nem sokon múlt, hogy
felhasíts bennünket.
Sophiel csak nevetett.
– Nem vágtam volna felétek, ha nem lettem
volna egészen biztos magamban. A barátaimnak
sohasem ártanék.
– Az ujjad közé csavarsz minket – csóválta a
fejét a szőke harcos, majd a vezéréhez fordult. –
Mint mondott Joshua? Mikor indulunk?
– Amint visszaértünk! Vidofnir megjelent a
Szent Kőris felett. Már csak ránk várnak…
– Miért nem ezzel kezdted?
– Látni akartam, Sophiel mire megy veletek…
– Láthattad. Megbabonázott minket.
 – Elégedett is vagyok – karolta át a lány
derekát Elijah, amint visszaindultak a várba. –
Valamivel nyugodtabban vágok neki a törpék
birodalmának, bár így is meglehetősen rossz
előérzetem van.
Lassan a főbejárathoz értek, ahol különváltak,
hogy egy fél órával később már csomagjaikkal
megrakodva, felnyergelt lovaikra szálljanak. A
városlakók a kapu előtt álltak, úgy integettek a
távozó angyaloknak és Joshuának.
– Elijah! – egy vékonyka hang próbált
átkiabálni a zajos tömegen, de a Sötét Angyal
meghallotta. Rosie igyekezett felé lélekszakadva,
és amikor Elijah meglátta őt, felemelte maga
mellé a lovára.
– Hát te? – kérdezte mosolyogva.
– Ezt anyával sütöttük nektek – nyomott a
kezébe egy hímzett vászonzsákot, amiben frissen
sütött, apró cipók illatoztak. – Ugye, ha
elvégeztétek a dolgotokat a törpéknél,
visszajöttök hozzánk?
– Vissza, bizony! – csókolta meg Elijah a
kislány arcát, és miközben finomam a földre
eresztette, megköszönte az ajándékát.
A kis csapat útra kelt Svartalfheim, a törpék
birodalma felé. Joshua ment legelöl Ariellel,
Uriellel és Machiellel. Őket követte Bardo,
Lamachael és a még mindig álmosan kókadozó
Ramodiel, leghátul pedig Elijah és Sophiel
lovagoltak.
Az út hosszú és fárasztó volt, amit
beszélgetéssel tettek elviselhetőbbé az angyalok.
A fenyőerdőkön átvezeti kacskaringós ösvény
tűlevelekkel borított talaja elnyelte a lépteik
neszét, csak a hangjukat visszhangozta a
rengeteg.
– Voltaképp miért laknak ezek a föld alatt? –
méltatlankodott Ramodiel, akinek egyáltalán
nem fűlt a foga ahhoz, hon a hegy gyomrába
menjen.
– Egy ősi átok miatt kell odalent élniük. A
napfény kővé változtatja őket, ha a bőrüket éri –
felelte Machiel, és Ariel azon kapta magát, hogy
már jóideje csak a lányra figyel, aki fiatal kora
ellenére nagyon magabiztosnak és határozottnak
tűnt. Vajszínű ruhát és világos bőrnadrágot
viselt, amit vastag fekete bőröv díszített. Sötét,
derékig érő haja olyan fényesen csillogott,
mintha vizes lett volna, mogyoróbarna szeme
pedig melegséget sugárzott, ahogy beszélt. Arca
hosszúkás volt, ajkai dúsak és korallszínűek, és
amikor felnevetett, kacéran hátravetette a fejét.
Uriel ezt látva elmosolyodott, és vállon bökte a
mellette lovagló, vörös hajú angyalt.
– Tetszik? – kérdezte a lány felé intve.
– Nem, dehogy, csak érdekes, amit a törpékről
mond – felelte szigorú arccal Ariel.
– Aha, értem – dünnyögte a Démonvadász, és
ő is tovább hallgatta az előtte haladók
beszélgetését
– És mit tudsz még róluk? – kérdezősködött
tovább Ramodiel.
– Hogy híresen ügyes mesterkovácsok és
alkimisták – felelt a lány. – Azt beszélik, a föld
gyomrában valóságos kincsesbányáik vannak,
ott halmozzák fel az évezredek alatt összegyűjtött
javaikat.
– Amit kibányásznak maguknak?
– Meg amit összeharácsolnak – pontosított
Machiel, és felsóhajtott. – Ők készítik a világ
legszebb ékszereit. Gyémánt-, zafír- és
rubinköves nyakékeket, fegyvereket, kupákat és
dísztárgyakat. Nagyon szívesen viselnék ilyen
gyönyörűséges drágaköveket – nyúlt hamvas
nyakához. – Nem csupán szépek, de azt beszélik,
mindnek lelke is van. Hát nem álomba illő?
– A kövek talán igen, de a törpék már kevésbé
– mondta Ramodiel. – Ronda, gonosz kis lények,
majd meglátod. A kincseikért eladnák az
anyjukat is, és mindemellett roppant
nagyravágyóak.
– Cssst! – szólt hátra Bardo. – Svartalfheim
határában járunk! Jobb, ha nem minősítitek
őket ilyen hangosan, mert aztán oda a kedvező
fogadtatás!
– Nem minősítettem őket, ez az igazság –
dohogott az ifjú angyal. – Már a véleményét sem
mondhatja el az ember…
– Ha ez a véleményed, akkor nem, nem
mondhatod el! – súgta felé barátságosan
Machiel. – Mert ha meghallják, mit gondolsz
róluk, oda az egyezség is.
– Ja, persze, majd pont rajtam múlik az egész
– duzzogott Ramodiel, amikor Joshua
hátrakiálltott.
– Innen gyalog kell tovább mennünk!
Engedjétek szabadon a lovakat!
 Így is tettek, és nem sokkal később egy szűk
sziklahasadékhoz értek.
– Ez lenne a bejárat? – méricskélte Bardo. – Itt
be sem férek.
Azzal meglendíttette a buzogányát, hogy
kitágítsa a bejáratot, ám Joshua megfogta a
karját.
– Kérlek, próbáljuk meg szerényebben!
Elővett egy vésőt és egy kalapácsot, majd
nekiállt kiszélesíteni a sziklába vájt nyílást.
Amikor elég tágas lett a bejárat, szólt a
társainak.
Ahogy átléptek a hasadékon, szurokszerű
feketeség borult rájuk. Odabent sötét volt, és
nyirkos a levegő. A talaj enyhén vizes volt, és a
mélyből patkányok motozása hallatszott.
– Máris utálom az egészet – zúgolódott
Ramodiel. – Miért nem a tündérektől kértünk
segítséget?
– Mert azoktól csak mézillatú ambróziát
kaptunk volna, nem kardokat – felelte Ariel, mire
mindannyian felröhögtek, s még a fiatal angyal is
jót mulatott vörös hajú társa válaszán.
Lobogó fáklyákat tartva, libasorban
meneteltek az egyre lejtősebb úton a
végeláthatatlannak tűnő barlangban. Nem sokat
beszéltek, inkább a gondolataikba mélyedtek, ám
ahogy teltek-múltak az órák, és az út csak nem
fogyott, feltámadt bennük a kétely.
– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte
Bardo az elől ballagó Joshuát.
– Gyermekkoromban jártam már náluk
egyszer.
 Bardo megtorpant.
– De hisz’ az ezer éve volt már.
Joshua elmosolyodott.
– Ha ezer nem is, de tizenvalahány éve
biztosan. Egy drágakövet találtam az erdőszéli
patakban, azt adtam el nekik.
Uriel halkan füttyentett.
– Nem féltél, hogy elveszik a kincsedet?
– Ó, nem – ingatta a fejét a fiatal férfi. – A
törpék kapzsik, de nem gazemberek. Rendesen
kifizették a jussomat.
– Képzelem – dünnyögte Ramodiel. –
Gondolom, a valódi értékének a törtrészét adták
a kövedért.
– Meglehet, nekem mégis sokat számított az a
pénz akkoriban.
Az út közben elkeskenyedett, és a jobb oldalán
szédítő mélységű szakadék tátongott feléjük.
Mindannyian a bal oldali sziklákba kapaszkodva
toporogtak előre, és komoly izommunkára volt
szükségük, hogy ne essenek le a mélybe.
Centiről centire haladtak, hiszen nem volt
megfelelő felszerelésük, ami segítette volna a
kapaszkodást.
– Kössük össze magunkat! – javasolta Uriel, és
mindnyájan egyetértettek. Joshua kötelet vett
elő, a derekára kötötte, majd hátraadta
Bardonak, akit Uriel, Machiel, Ariel, majd
Ramodiel és Lamachael, végül pedig Sophiel és
Elijah követett. – Mindenki megvan? – kiabált
hátra, amikor elcsendesedtek a többiek.
– Igen, indulhatunk – szólt vissza Elijah, és
míg baljával kapaszkodott, a jobbjával
megmarkolta Sophiel derekát, és szorosan
mellette haladt. A lány hálásan tekintett fel rá,
és arra gondolt, ha a Sötét Angyal óvó szeretete
vigyáz rá, nem számít, milyen borzalmakkal teli
helyeken vezet az út.
Tovább meneteltek a sötétben, ám egyre-
másra dobták el fáklyáikat, mivel a
kapaszkodáshoz sokszor mindkét kezükre
szükségük volt. Már csak két helyen lobogott a
láng: Joshuánál legelöl, és Lamachaelnél,
valahol a sor végén.
– Mikor lesz már vége? – méltatlankodott
Ramodiel, ám abban a pillanatban Machiel
megcsúszott a vékony peremen. A lány
kétségbeesetten kapaszkodót keresett, de csak a
levegőt markolta. Ariel utána kapott, és még
mielőtt a kötél mindnyájukat lerántotta volna a
mélybe, visszahúzta őt a karjánál fogva és
magához szorította, amíg csak azt nem érezte,
hogy biztos lábakon áll. Vagy talán egy
másodperccel tovább.
– Köszönöm! – suttogta a lány, és szíve
hevesebben vert, ahogy Ariel testéhez simult. A
mindig cserfes Machiel ezúttal nem tudott többet
mondani, Uriel pedig magában mulatott.
Arra gondolt, vörös hajú társa addig hirdette
fennhangon hogy mekkora ökörség a szerelem,
amely elhomályosítja az emberei éleslátását,
hogy a Sors különös fintoránál fogva ezúttal épp
ő éleslátása kezd elhomályosodni.
Az út eztán kiszélesedett, és dimbes-dombos
sziklákon vezetett át, amely fölött azonban nem
az égbolt sötétlett, hanem szúrós cseppkövek
csüngtek alá.
Egy íves, hegyi kristályokkal díszített kapuhoz
értek, amelyre különös mintát véstek a dolgos
kezek.
– „Csak az istenek jötte ajándék…” – fordította
le Bardo a talányos rúnaírást, majd a többiekre
sandított. – Ezeknek mi voltaképp istenek
vagyunk, nem? Akkor beléphetünk!
A mögötte állók felnevettek, ám Sophiel a
bokamagasságban ragyogó kristálycsengettyűre
mutatott, amit egyikük sem vett észre.
– Szerintem kedvesebb fogadtatásra
számíthatunk, ha csengetünk. Így tudják majd,
hogy megérkeztünk!
– Igazad lehet – nézett elismerően Joshua a
lányra. – Amikor itt jártam, még nem létezett ez
a kapu. Azzal megrázta a parányi csengettyűt,
amely össze volt kötve egy másikkal, amely kicsit
távolabb zendült fel, majd megszólalt egy újabb
és egy még újabb, és kisvártatva csengettyűk
tucatja csilingelt a hegy mélyében.
– No, most már a süketek is tudják, hogy itt
vagyunk… – mondta Uriel, és gyanakvóan
pásztázta az előttük elterülő térséget.
Leoldották magukról a biztosító kötelet, és a
kapu köré sereglettek. Kisvártatva csoszogó
léptek zaját verték vissza a falak, majd megjelent
egy lény.
– Adj Isten! – nézett fel rájuk különös, sárga
fényű szemével. – Kit tisztelhetünk bennetek?
Az angyaloknak nagyjából a derekáig érhetett.
Mély szarkalábait tekintve élete derekán
járhatott. Enyhén testes volt, és hosszú szakálla
a hasát verdeste. Haja összefogva lógott a
hátára. Kockás anyagból szőtt barna nadrágot,
inget és bőr- mellényt valamint könnyű páncélt
viselt. A lábán poros csizma volt, a derekán rövid
kard, a kezében pedig éles hegyű kalapács.
– Joshua vagyok! Ők pedig itt a barátaim,
egytől-egyíg angyalok, Isten fényküldöttei.
A törpe szeme elkerekedett, úgy nézett fel a
magas és valóban, angyali szépségű idegenekre.
– Az én nevem Újhold. A közelben dolgozom,
de mondhatni, én vagyok a kapu őre is egyben.
Mi szél hozott erre benneteket? Netán vásárolni
szeretnétek?
– Meg akarjuk ölni a Kőrisfák Ligetében élő
aranyszarvasokat – vágott a közepébe Elijah. –
Úgy gondoltuk, ez ügyben legjobb, ha hozzátok
fordulunk!
Újhold megvakarta a feje búbját, félretolva
ezzel kockás sapkáját
– Hmm… – nézett maga elé elgondolkodva. –
Ezt Szikracsiholóval és Aranyművessel kell
megbeszélnetek!
– Elvezetnél hozzájuk?
A törpe gyanakodva méregette a népes
társaságot.
– Hát pénzetek van-e? – kérdezte kissé
hetykén. – Amit kértek, sokba kerül. Nagyon-
nagyon sokba…
– Megkapjátok, amit kértek, efelől
biztosíthatlak! – bólintott a Sötét Angyal, mire
Újhold megvonta a vállát, majd újdonsült
vendégei felé intett.
 – Jól van, akkor kövessetek! Elvezetlek a
városunkba.
Az angyalok szép lassan, a törpe tempójában
elindultak a hegy gyomrába. A sötétség már nem
volt olyan fojtogató mivel a falakon mindenütt
szögletes, drótkeretes lámpások égtek, ám az út,
bármerre is mentek, roppant szerteágazó volt.
– Ez egy labirintus? – kérdezte megdöbbenve
Ramodiel az előttük bandukoló törpét.
– Az hát – heherészett büszkén Újhold. –
Leleményes találmány, nemde?
– Ugyan, mi szükségetek van ilyesmire? –
értetlenkedett Joshua. – A halandók nemigen
merészkednek ilyen mélyen a hegy gyomrába.
– Fiatalúr – felelte a törpe. – A kincs szaga
nagy bátorságot ad a leggyávább haramiának
is… Magad is látni fogod majd, hányan próbáltak
már kifosztani bennünket.
– Megöltétek a rablókat? – kérdezte elborzadva
Machiel, ám Újhold megrázta a fejét.
– Nem mi öltük meg őket. A hegy megtette
helyettünk, nézz csak oda le, szép hölgyem! –
azzal a baljukon tátongó tárnára mutatott. A
lámpását kinyitotta egy pillanatra, a tűzbe
lógatott egy olajos rongydarabot, majd a
szakadékba dobta. A parányi láng aláhullott, és
egy pillanatra bevilágította a mélységet,
amelyben csontvázak ezrei fehérlettek.
– Ez iszonyatos… – borzongott meg Machiel, és
Ramodielre pillantott, aki hozzá hasonlóan
rosszul volt a hely borzalmas légkörétől.
– Mindannyian a kincseiteket akarták, vagy
csak belökdös- tétek őket a mélybe, mert
hívatlan vendégek voltak az országotokban? –
gúnyolódott a fiatal angyal Bardo és Elijah
rosszalló pillantása ellenére, Újhold azonban
nem vette zokon az epés kérdést.
– A legtöbben maguktól zuhantak le, de
voltak, akiknek segítettünk- heherészett, majd
megnyugtatólag hozzátette: – Csak azokat löktük
mi magunk be, akik nem fizettek a
portékáinkért, vagy megpróbáltak átverni
minket. Így azért egész másképp fest a helyzet,
nem igaz?
– Bizony, így már érthető – válaszolt Ramodiel
helyett Bardo, és a sötétségben társára villant a
szeme, majd angyalnyelven figyelmeztette: –
Hálás lennék, ha nem hergelnéd a kisembert!
Ramodiel bólintott, és duzzogva követte a
többieket, akik járatról-járatra haladtak egyre
mélyebben, a hegy gyomrába.
Elijah eleinte figyelt, és igyekezett megjegyezni,
melyik úton haladtak jobbra és melyik
sziklahasadékon balra, de egy idő után
elveszítette a tájékozódási képességét. Arra
gondolt, ha odalent összerúgják a törpékkel a
port, nem könnyen jutnak ki a barlangrendszer
fogságából. Karja Sophiel derekára fonódott a
sötétben, úgy ment a többiek után, ám az
aggodalom egyre jobban mardosta a lelkét.
Felmerült benne, hogy talán hiba volt magával
hoznia a lányt, hiszen érezte rajta, mennyire
nyomasztja a súlyos sötétség és a rideg
sziklafalak. Az angyallány azonban egy szóval
sem panaszkodott. Holdsarlójával a hátán
ballagott társai után, és hallgatta a többiek
beszédét.
– Nincs kedvem holmi föld alatti saras
üregben tölteni a következő napokat – zúgolódott
Ramodiel angyalnyelven, amint meglátta, hogy a
járat, amelyben addig haladtak, egészen
meredekké válik, és egy lépcsősoron keresztül,
ha lehet, még mélyebbre vezeti őket. – Irtózom
ettől a rémes helytől. Be sem fogunk férni az
odúikba!
A többiek csak mosolyogtak a fiatal angyal
mérgelődésén, ám Sophiel hozzálépett, és
angyalnyelven beszélni kezdett hozzá.
– Ne tévesszen meg a rút barlangrendszer –
mondta csengő-bongó hangon, ami bár halkan
szólt, mégis mindannyian hallották. – A törpék a
világ leggazdagabb lényei, akik ékkövekkel
kirakott palotákban laknak. Csarnokaik
hatalmasak, és szemkápráztató fényekben
csillognak. Minden aranyból, ezüstből és
bronzból van, s a tojás nagyságú gyémántok úgy
ragyognak a fejük fölötti mennyezetekben, akár a
csillagok. Ne aggódj, fejedelmi ellátásban lesz
részünk! Egy csodaszép palotába vezet az utunk,
hamarosan te is meglátod.
Ramodiel felsóhajtott és magához ölelte az
angyallányt, megcsókolta az arcát.
– Köszönöm – suttogta a fülébe, és jókedvűen
lépkedett testvérei után.
Bardo a sor elejéről visszanézett Elijahra, és
elismerően biccentett.
Az út időközben kiszélesedett, és a falra
akasztott lámpák fénye sűrűsödni kezdett. A
falak már nem girbegurbák voltak, hanem
simára csiszoltak, és parányi ércek csillogtak
bennük. Aztán feltűnt előttük egy szürke kapu,
amelynek verete világoslila ametiszt virágokkal
volt feldíszítve.
Ramodiel Sophielre nézett, aki bólintott, mire
a fiatal angyal elmosolyodott.
– Megérkeztünk – dörömbölt be Újhold az
őrnek, mire az kitárta a kapu jobb szárnyát.
A látványtól elállt a szavuk. Mert a falak,
ahogy az angyallány mondta az imént,
színaranyból és ezüstből voltak. Megannyi
lámpás fénye világított, amit ezerszeresen vertek
vissza a tükörfényes oszlopok, boltívek és
ékkövekkel borított kerengők.
A csarnok, amelybe beléptek, olyan volt, mint
egy kincsesláda. A padlózat márványból készült,
amelyből csillogó, fényes kristályokból kirakott
szalamandrák és szitakötők rajzolódtak ki, amint
színpompás virágok közt szaladgálnak. Az út két
oldalán ragyogó ásványok szikráztak, akárcsak a
finom, szivárványszínű murva.
– Most már értitek, mire ez a nagy
elővigyázatosság, igaz? – vigyorgott rájuk Újhold
barátságosan, majd a kapuőr felé intett – Ő
Óhold, a testvérem. Felváltva szoktunk őrt állni
a várfalon.
Közben a másik törpe is előjött, és bár haja
meglehetősen gyér volt testvére dús copfjához
képest, szakállas ábrázata és öltözéke hasonlított
az övére.
– Üdvözöllek titeket Svartalfheimben! – szólt
fennhangon Óhold, és udvariasan meghajolt az
angyalok előtt. – A csengőszót hallva
bátorkodtam idehívni a vezetőnket. Gondolom,
vele kívántok beszélni! De ha csak vásárolni
szeretnétek, kerüljetek beljebb!
– Köszönjük a szíveslátást! – lépett közelebb
Elijah a törpéhez. – Bár vásárolni is szeretnénk,
boldogan beszélnénk a vezéreitekkel!
A kicsi lénynek egészen ki kellett tekernie a
nyakát, hogy a Sötét Angyal mélykék szemébe
nézzen, szinte majd' hanyatt esett, de testvére
megtartotta a hátát, miközben válaszolt.
– Kérlek, fáradjatok utánam! – bólogatott
Óhold, és elindult az oszlopcsarnok jobb oldalán,
közvetlenül az aranyfalak mentén. Az út egy
hófehér márványkúthoz vezetett, amelybe ügyes
kezek tearózsákat faragtak, és a kővirágok
szirmai között parányi gyöngyök csillogtak. A
kútból jéghideg, friss vizű forrás fakadt, amely
lehűtötte, felfrissítette a levegőt.
– Mesébe illő a szépség, amit idelent
teremtettetek… – sóhajtott fel Sophiel
elismerően, és a kúthoz sétált. Kecses tenyerét
végigfuttatta a fehér rózsákon, és ahogy közelebb
hajolt hozzájuk, látta, hogy egytől-egyik tompa
fényben ragyognak. – Sosem láttam még a
tiétekhez fogható szépérzékkel megáldott
mesterembereket!
– Mi pedig sosem láttunk még ilyen gyönyörű
lényt, mint te – hallatszott egy rekedt hang a kút
túloldala felől. – Szilaj vagyok! – lépett elő a kese
hajú törpe, aki haja színétől eltekintve
ugyanolyan volt, mint társai, talán csak a
korában különbözhetett tőlük. Pirospozsgás
arcára mosoly derült, ahogy az angyallányra
nézett
Az letérdelt és a sarkára ült, hogy egy
magasságban legyen a törpével, majd kezet
nyújtott.
– Sophiel vagyok, ők pedig a társaim.
Valójában nem emberek, hanem angyalok
vagyunk, és mint olyanok, nem vonzódunk a
földi javakhoz.
– Nem a kincseinkért jöttetek el hát hozzánk?
– csodálkozott Szilaj.
– Nem.
A törpe elkerekedett szemmel nézett rá. Nem
hitte el, hogy létezik olyan élő, akit ne érdekelne
az a temérdek ékkő, ami gyémántragyogásba
borította Svartalfheim pazar udvarát. Mindenki,
aki korábban betért hozzájuk, megvadult az
arany csillogásától, és teli zsebbel próbált
távozni országukból.
Az angyallány pontosan tudta, mire gondolhat
a kis ember, azért halkan a következőket
mondta:

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön,

ahol a moly és a rozsda megemészti,
és ahol a tolvajok kiássák és ellopják,
hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a
mennyben,
ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti
meg,
és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják
el.
 Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is…”3

Szilaj tátott szájjal hallgatta Sophiel csengő-

bongó hangját, és a szívét melegség járta át.
Nehezen jutott szóhoz, ám mielőtt újra
megkérdezte volna, miért jöttek, az angyallány
már válaszolt is.
– Kardokat szeretnénk tőletek kérni,
amelyekkel megölhetjük a Szent Kőris alatt
szobrozó aranyszarvasokat.
A kis törpe megvakarta ritkás, éppen csak az
állát fedő, világos szakállát.
– Nem közönséges kardokról beszélsz…
– Nem.
– Azt akarjátok, hogy elkészítsük nektek a
Végzet Kardjait?
– Ezért jöttünk hozzátok. A legenda szerint
csak a ti kovácsaitok képesek arra, hogy
megalkossák ezeket a mágikus kardokat.
– Az udvariasságod szívmelengető, szépséges
angyallány – válaszolt nyájasan a törpe –, ezért
segítek nektek.
Az angyalok közt halk, hálát adó morajlás
hallatszott, Elijah pedig elégedetten nézte
törékeny szerelmét, amint a kicsi lényekkel
tárgyal. Szilaj kézen fogta a lányt, és intett a
többieknek is. – Kérlek, kövessetek!
Folyosóról-folyosóra haladtak, és hamarosan
rájöttek, hogy alászállásuk óta nem láttak ilyen
szemet kápráztató palotát, ahol minden egyes fal
és lépcső, csipkézett korlát és kerengő

3
Máté Evangéliuma (6.19)
drágakövekből van kifaragva. Egy halványzöld
malachithídon keltek át, amely egy
hátborzongató szurdok felett feszült, majd a
palota következő szárnyába érkeztek. A falak a
lámpák fényében vöröses-arany színben
ragyogtak, a mennyezetet pedig káprázatos,
drágakövekből kirakott képek díszítették.
– Csak ámulok és bámulok – szólt elismerően
Sophiel, és finoman végigsimított egy szikrázó
smaragdvirágot, amelynek hófehér gyémánt
csillogott a közepén. – Sosem láttam még ilyen
míves munkákat.
Szilaj büszkén kihúzta magát, mintha attól
nagyobbnak tűnne.
– Népem híresen nagy gondot fordít arra, hogy
országunkban minden a lehető legszebb legyen,
ha már nem élhetünk a földfelszínen.
– Ne bánd, hogy itt kell élnetek – felelte
kedvesen a lány –, hiszen idelent mindenetek
megvan, amit odafentről hiányol- tok: hűs vizű
források, ékkövekből csiszolt növények és
állatok, s még a csillagos eget is pótoltátok.
– A virágillatot nem pótolja a csillogás, sem a
friss, tavaszi szellőt vagy a cserjék közt motozó
tücskök muzsikáját. Itt nem élnek karcsú őzek
és bájos nyuszikák, nem repkednek hétpettyes
katicák, és nem nyílnak réti virágok – sorolta
panaszosan a kis törpe. – És akkor még a nap
melegéről nem is beszéltünk.
– Éjjelente azért felmentek az erdőkbe?
– Igen – sóhajtott Szilaj. – A nyárvégi
csillaghullás a kedvenc időszakunk, olyankor
ünnepséget is rendezünk odafent
 Időközben két újabb törpe csatlakozott
hozzájuk, és egy ovális, rózsaszín kristályból
faragott terembe vezette az angyalokat.
Érdekes módon minden helyiség, ajtó és
folyosó meglepően tágas és széles volt, így az
angyalok kényelmesen elfértek mindenütt. A
törpék szemmel láthatóan a lenyűgöző
méretekkel igyekeztek ellensúlyozni apró
termetüket. Vendégeiket egy hosszúkás
asztalhoz ültették, itt azonban a székek olyan
alacsonyak voltak, hogy az angyalok a földre
ültek, hogy ne tornyosuljanak túlzottan a
vendéglátóik fölé.
– Szikracsiholó vagyok! – mutatkozott be a
zöld bársonyruhába öltözött, fehér hajú törpe,
akinek a szakálla a földet söpörte. – Ő pedig
Aranyműves – mutatott a mellette álló, bordó
bársonygúnyát viselő, szintén ősz társára. –
Svartalfheim uralkodói vagyunk.
– Köszönjük, hogy fogadtatok minket! –
mondta Joshua.
A törpék szép lassan az asztal köré
sereglettek, Szilaj pedig bemutatta társait:
– Ő itt Észak, ő pedig Dél, az ott Kelet és ő
Nyugat. Az a kicsi ott Lopós, mellette Lomha,
Aluvó, Testes, Mézlopó, Merész, Szélfúvó,
Reszelő, Dacos, Gyilkos és Meglepő. Balról
jobbra haladva pedig Őrült, Ügyes, Bajos,
Poronty, Öreg, Ráspoly, Kedves, Eszes,
Tanácsadó és Támadó.
– Beszédesek a neveitek – hümmögött Elijah,
mire a törpék hahotázva kacagni kezdtek.
 – Ha egy kicsit jobban megismertek minket,
rájöttök, kit miért hívnak így – felelte Szilaj, majd
Mézlopóhoz fordult. – Szólj az asszonyoknak,
hogy küldjenek fel ennivalót az uraknak!
A vörös hajú, csíkos nadrágba és barna
kabátkába öltözött törpe eloldalgott, a többiek
pedig az angyalok közé ültek az asztalokhoz.
– Hallottunk Vidofnirról. Az óriások végül
eljönnek. Ezek szerint a végzet beteljesedni
látszik… – Szikracsiholó szomorúan nézett a
vendégeire.
– Nincs végzet! – felelt Elijah, és szemében
harcias tűz lobogott – Ha megszerezzük az
aranyszarvasok agancsát, elpusztíthatjuk az
óriásokat, és a halandók világa megmenekül.
– Ismered-e a teljes legendát, vezér uram? –
vonta fel a szemöldökét a mellette ücsörgő Szilaj.
– Minden szavát.
– Akkor azt is tudod, hogy hárman
odavesznek. Csak a negyedik, egy nő éli majd túl
a küldetést.
– Azt tudom, hogy odaveszhetünk, ám ez csak
egy lehetőség, ami nem fog megtörténni!
Szilaj csodálattal nézett a Sötét Angyal sápadt
arcába.
– Lenyűgöző a hit és az akarat, ami benned ég
– mondta elismerően. – És ki lenne a másik
három, aki veled tart az aranyszarvasok elleni
összecsapásban?
Elijah körbenézett a jelenlévőkön, majd Bardo
alig észrevehető bólintása után kijelentette:
– Szőke barátom, Bardo, Sophiel és még
valaki, aki szívesen csatlakozik.
 – Veletek tartok! – intett feléjük Ariel, és máris
megvolt a négy fős csapat.
A jelenlévők elnémultak, és mindenki
meghökkenten meredt az angyalok vezérére.
Joshua arcára sötét árnyék vetült.
– Sophiel helyett hadd menjek én! Ő csak egy
lány…
– Aki veled ellentétben, már megbocsáss,
halhatatlan – dörmögte Bardo. – Ha hiszünk a
legendának – bár, mint tudjuk, mi semmibe
vesszük az efféle írások vészjósló károgását –,
egyedül a nő fogja túlélni, aki velünk tart a
csatába… így, mondhatni, Sophiel igencsak jó
eséllyel indul.
– És ti? Egyáltalán nem féltitek az életeteket?
Az aranyszarvasok ősöreg, pokoli teremtmények.
Könnyen megeshet, hogy halálra sebeznek
titeket! Nekem nincs vesztenivalóm, szívesen
helyet cserélek bármelyikőtökkel.
– Nincs vesztenivalód? – nézett rá Ariel
megdöbbenve. – És az Istentől kapott életed, az
nem elég értékes neked?
– Nekem régóta nincs már életem, barátom –
felelte Joshua csüggedten, és az angyalok
átérezték a fiatal férfi szívét szaggató
keserűséget.
– Nem halhatsz meg, szükségünk van rád! –
zárta le a vitát Elijah, majd Aranyműveshez
fordult. – Ha jól sejtem, te vagy a kardkészítők
mestere.
Az ősz hajú törpe hunyorogva pillantott fel,
aztán így felelt:
– Többek között.
 Majd összeráncolta a homlokát, és
elgondolkodva nézte az asztalnál ülő színes
társaságot. – Mit tudtok a Végzet Kardjairól?
– A Végzet Kardjainak lelke van, amely
összekapcsolódik a tulajdonosa lelkével –
mondta Sophiel halkan.
– Már látom, te valóban méltó leszel rá –
derült fel Aranyműves ábrázata, majd a
többiekhez fordult – A kardok alapanyagául
szolgáló Tamahaganét népünk a Valkűröktől
kapta az idő kezdetén. Mi készítettük el ugyanis
a kilenc harcos istennő arany páncélzatát és
fegyvereit. Fogadalmat tettünk nekik, hogy ha
egy napon Vidofnir felbukkan, és a négy,
mindenre elszánt harcos megjelenik nálunk,
megkovácsoljuk nekik a Végzet Kardjait.
– Ezek szerint eljött az idő – célzott finoman
Elijah a törpék kötelességére.
– Valóban – bólintott a törpe, majd társára
nézett, aki átvette a szót.
– Mi azonban nem dolgozunk ingyen. Sem a
Valkűröknek, sem nektek – folytatta
Szikracsiholó. – Csak és kizárólag akkor
kapjátok meg a kardokat, ha kifizetitek a
jussunkat.
A Sötét Angyal arca láthatóan elkomorodott
ám udvarianas felelt a törpéknek.
– Kérlek, biztos lehetsz benne, hogy
megkapod, amit kérsz!
– Nem tudhatod, mit kérünk – mondta
óvatosan Szikracsiholó.
– Kíváncsian hallgatjuk! – felelte kissé
ingerülten Elijah, és derékszíján felizzott
feltekert ostora, amely fénye ugyan azonnal ki is
hunyt, mégsem kerülte el a törpék figyelmét.
– A Gyilkos tóban rejtőzik valami, amire
népünk régóta ácsingózik. Négy, számunkra
különösen értékes ékkőről van szó, amit nem áll
módunkban megszerezni, hiszen nem tudunk
úszni, sem fényes nappal a felszínen maradni. A
kincs a tó közepén lévő szigeten van, egy sírkőbe
zárva.
Az angyalok némán hallgatták a fehér hajú
törpét, aki csillogó szemmel, érezhető izgalommal
magyarázott.
– Milyen ékkövekről van szó? – kérdezte
Bardo, és Elijahra pillantott, mintha sejtené,
miről beszélnek ily sejtelmesen a kisemberek.
– Az egyik mélykék zafír, a másik rózsaszín
gyémánt, a harmadik égővörös rubin, a negyedik
pedig sötétzöld smaragd. Ezeket szeretnénk, ha
elhoznátok nekünk.
Elijah némán hallgatott, majd
Szikracsiholónak szegezte a kérdést.
– A kristálykoponyákról beszélsz?
A törpe zavartan hebegni kezdett.
– Ööö… voltaképp, ha úgy vesszük… igen.
– Mégis, mire kellenek nektek a
kristálykoponyák? ldelent nemigen akad
ellenfeletek, és nem is háborgatja senki az
életeteket. Minek nektek akkora hatalom?
Megmételyezné az életeteket.
– Vezér uram – szólt ájtatosan az ősz törpe, és
húsos, rövid ujjaival bársonyruhája gombjait
csavargatta. – Mindenki vágyik a hatalomra.
Miért gondolod, hogy minket hidegen hagy?
Ráadásul ezek a koponyák valóságos
műremekek, amelyeknek sokkal jobb helye lenne
minálunk, mint egy sellőktől hemzsegő
pocsolyában
– Sellők? – vonta fel a szemöldökét a Sötét
Angyal, és megdörzsölte borostás állát.
– Gyilkos sellők – helyesbített Szilaj.
– Nos, ez igazán bájosan hangzik – dörmögött
Bardo. – Nem úgy van, hogy csak énekelnek és
szerelmeskedni szeretnének? – vigyorodott el
kajánul. – Azt csak túlélnénk valahogy!
Ezen mindannyian felderültek, ám
Aranyműves véget vetett a jókedvüknek.
– A sellők vérszomjasak. Ha nem tudják
behálózni és szeretkezésre bírni az áldozatukat,
dühöngő óriásmurénákká válnak, és darabokra
szaggatják a tóba tévedőket.
– És ha azok szeretkeznek velük? –
próbálkozott tovább Bardo, mire Machiel
kuncogni kezdett.
– A szeretkezés után ugyanúgy széttépik
alkalmi szeretőiket – vonta meg a vállát Szilaj. –
A kristálykoponyákat védik.
– Elmebeteg szajhák – morgott a szőke angyal.
– Már nincs is kedvem hozzájuk.
– Milyen fegyverrel harcolhatunk ellenük a víz
alatt? – tette fel a legfontosabb kérdést Elijah.
– Tőrökkel és szigonyokkal, amelyeket idelent
készítünk – vonta meg a vállát Szilaj. – De
figyelmeztetlek benneteket. Sokan megpróbálták
már megszerezni a kincset, ám senkinek sem
sikerült.
 – Ezek szerint nem sokat érnek a fegyvereitek
– jelentette ki Elijah.
Aranyműves felkapta a fejét.
– A fegyvereink kitűnőek, vezér uram!
– Hát akkor hogy lehet, hogy ezidáig mindenki
elbukott?
Az öreg törpe megvakarta a feje búbját, és
megvonta a vállát.
– Nem tudom. Talán túlságosan lassan
úsztak. Az is lehet, hogy rémületbe estek, és nem
tudták felvenni a gyilkos bestiákkal a harcot.
Elcsábultak, és a szeretkezés közben észre sem
vették, hogy a szépséges sellők gyilkos
szörnyekké változtak, majd mire felocsúdtak,
már késő volt.
– Nem akarom, hogy Sophielt magatokkal
vigyétek! – morogta Joshua. – Menjen inkább
veletek negyediknek valaki más! Uriel?
Ramodiel?
– Gyűlölöm a vizet – mondta a Démonvadász.
– Én meg a sellőket gyűlölöm — felelte az ifjú
angyal, és Lamachaelre nézett. – Neked nem
lenne kedved?
– Nem, köszönöm. Lassú vagyok a vízben.
Joshua felsóhajtott.
– Nem értem, miért nem engeditek, hogy
veletek menjek.
– Mert élő emberként több hasznodat vesszük,
mint szép emlékként – vigyorodott rá Bardo,
mire a fiatal katona is elnevette magát.
Megszólalt a vacsorát jelző gong, és kinyílt a
terem dupla szárnyú ajtaja. Törpeasszonyok
szállingóztak be rajta, s az asztalokat roskadásig
pakolták vadhúsokkal. Volt ott őz és nyúlsült,
nagy tál áfonya és más erdei gyümölcsök, majd
csapra vertek egy hordó mézsört is.
Az angyalok és a törpék egyaránt elégedetten
lakmároztak, egy kis ideig senki sem gondolt a
rájuk váró veszedelmekre.
 VIII. FEJEZET

Keserű vágy

Mizariel és Gabriel egymás mellett vágtattak. A

fekete hajú szépség, dacára, hogy az arkangyal
évszázadokon át a legádázabb ellensége volt,
most mégis jól érezte magát a társaságában.
Maga sem tudta megmagyarázni, de volt valami
sejtelmes sötétség Gabrielben, ami izgalmassá
tette, önelégült mosolya, gúnyos magabiztossága
úgy vonzotta, akár a mágnes. Egyre jobban
kívánta az arkangyal érintését, noha a szíve még
mindig Elijah felé húzta. Elijahhoz, aki elhagyta.
– Megérkeztünk! – biccentett az előttük
kirajzolódó, magas várormok felé, amelyek
fenyegetően nyúltak a viharfelhőkkel tarkított
egekbe. A szürke tornyok keskeny ablakaiban
fény ragyogott, s egyik-másik mögül fehérszínű
füst kígyózott a sötétségbe. A levegőt, bár tavasz
volt, őszillat töltötte meg.
– Mintha száraz faleveleket égetnének –
gondolta Arshamon, és magába szívta a
kellemes, pipafüsthöz hasonlító aromát. A Pokol
kénes bűze után ez maga volt a Mennyország.
– Megkérdezhetem, ki a szőke, véres arcú
íjászlány? – zavarta meg elmélkedésében a nő.
 – Ó, senki, csak Olaf húga. Láthatod,
mindketten vikingek. Harcos, fegyverforgató
népek. Azurának hívják. Megölt egy grizzlyt
egyetlen kardcsapással.
– Hmm… az igen! Azt hittem, a lány veled van.
– Nem – mosolyodott el Arshamon, és zöld
szemét végigfutatta Mizariel domborulatain. – Én
a sötét hajú, veszélyes nőket kedvelem.
Az elnevette magát.
– Gabriel, te sosem voltál ilyen. Mi történt
veled?
Az uralkodó Gabriel felkacagott, mély zengő-
bongó hangja betöltötte a teret.
– A magam ura vagyok végre, Mizariel, ezt
érzed rajtam.
– Rettenthetetlennek érezlek, Gabriel, és nem
is tudom… valahogy kiismerhetetlennek.
– És ez félelemmel tölt el?
Mizariel keskeny arca elsápadt.
– Hogy én? Ne viccelj, semmitől sem félek!
– Nem?
– Nem bizony! – csattant fel, majd belovagolt a
várkapun. Arshamon tudta, hogy sötét énjének
egy része, vagy talán Gabriel szépsége és
magabiztos fellépése Elijahra emlékezteti a nőt…
Amint beértek, leszállt a lováról, és társai
mellett várakozott, amíg Mizariel mindenről
beszámolt Azraelnek, Baraquielnek, Baamielnek,
Fagusnak és Ruchielnek.
A Halál Angyala testvéreivel együtt Gabriel
arkangyal elé sietett. Ő legalábbis azt hitte, hogy
Gabriellel beszél, ahogy Mizariel és a többiek is
meg voltak győződve arról, hogy egykori
testvérük állt át az oldalukra, és fel sem merült
bennük, hogy a magas angyal testében valójában
Nastrod ura, Arshamon rejtőzik.
– Nem hittem, hogy valaha egy oldalon fogunk
harcolni, Gabriel! – nyújtotta a kezét Azrael, de
szürke szemére a gyanakvás árnyéka vetült. – De
mondd csak, miből gondolod, hogy e maroknyi
csapattal hathatós segítségünkre lehetsz?
Az uralkodó elmosolyodott, és zöld szeme
fivéreire, Azurára és Sahranferre villant. Anélkül,
hogy egy szót váltottak volna, mindannyian
előrántották vöröseslila lánggal égő fegyvereiket,
és egyenesen Azrael torkának szegezték. A Halál
Angyala meglepődött, ám rezzenéstelen arccal
nézett szembe a magas angyallal.
– Merész bemutatkozás… testvérem! – bökte ki
végül, majd harsogva felröhögött. – Úgy látszik,
az emberlét számunkra is tartogat
meglepetéseket. Alaposan megváltoztál ahhoz
képest, amilyen odafent voltál!
Arshamon leeresztette kardját, és széttárta
karját, mire Azrael barátian megölelte.
– Megkaptad a választ a kérdésedre? –
kérdezte az uralkodó.
– Meg. Be kell, hogy valljam, te voltál az
utolsó, akiről valaha is azt gondoltam, hogy egy
napon majd csatlakozik hozzánk…
– Rendet kell tenni a világban – mondta
Arshamon, és még mielőtt a másik válaszolhatott
volna, levette válláról a zsákját, majd Azrael
kezébe nyomta a vászonba csavart csomagot. –
Egy kis ajándék.
 A Halál Angyala némán meredt a kezében
tartott rongycsomóra, amelyből különös, ragyogó
fény áradt. Mizariel, Baraquiel és a többiek is
köréjük sereglettek, és kíváncsian nézték.
– Ez az, amire gondolok? – nézett kérdőn a
fekete hajú angyal Arshamonra, és összevonta
vastag, fekete szemöldökét.
– Az bizony. A különleges, sárga gyémántból
faragott kristálykoponya… egyenesen a
nornáktól.
– – Te elloptad az óriásoktól a fegyverüket? –
hüledezett Baamiel, és izgatottan a hajába túrt.
– Fogalmazzunk úgy, hogy visszavettem azt,
aminek sohasem szabadott volna hozzájuk
kerülnie.
Azrael és Mizariel pillantása találkozott a
kristálykoponya felett, amikor végül a Halál
Angyala kicsomagolta és a kezébe vette. A sárga
gyémánt szikrázó fénnyel világított, és úgy tűnt,
szemüregéből fehér ragyogás tör elő.
– Csodálatos! – mondták többen is, majd
Azrael elégedetten az újonnan érkezők felé intett.
– Kérlek, érezzétek otthon magatokat a
váramban! Mostantól a szövetségeseinknek
tekintünk benneteket. Gabriel, neked pedig
különösen hálásak vagyunk az ajándékodért.
Erről még később beszélni akarok veled!
– Ahogy szeretnéd – bólintott udvariasan
Arshamon, majd a többieket maga elé engedve,
újdonsült házigazdái otthonába lépett.
– A szolgálók megmutatják a szobáitokat, és
körbevezetnek a várban. Kérlek, szedjétek
magatokat rendbe, majd csatlakozzatok hozzánk!
Ma este lakomát adok a tiszteletetekre!
– Köszönjük – felelték kórusban, majd ki-ki
elindult a saját lakrészébe, a cselédek
nyomában.
Mizariel azonban megfogta Arshamon karját,
és feltette az egyetlen kérdést, ami Azraelt is
igencsak foglalkoztatta.
– Mondd, honnan vannak a fegyvereitek? Csak
nem…
– De, Sahranfer szerezte őket. Egy Flammeus
nevű kováccsal készíttette, akárcsak nektek, a
masszagétákkal vívott harc idején.
– No, lám, megkerült a vén eszelős?
– Futólag találkoztunk…
– És miért segített neked?
Arshamon gúnyosan elmosolyodott.
– Volt valamim, amire szüksége volt a
Mágusnak.
– És pedig?
– A boszorkányom, Nahara kézrekerítette a
Malaaren-tó körül élő, legerősebb társait, és
Sahranfer szolgálatába állította őket.
– Ezek szerint megint valami rosszban
sántikál az öregember – mormolta Azrael, és
Arshamonnak uralkodnia kellett magán, nehogy
felröhögjön.
– Isten tudja – válaszolt végül talányosán,
majd Mizarielre nézett. – Ha megengeditek,
vacsora előtt még lemosnám magamról az út
porát.
 – Ellássam a sebedet? – ajánlotta fel talán
túlontúl készségesen a fekete hajú nő, mire az
uralkodó elégedetten biccentett.
– Hálás lennék érte, kedvesem.
Azrael magukra hagyta őket, Mizariel pedig
egy maroknyi cseléddel a sarkában a szobájába
kísérte Arshamont.
A pokol uralkodója imádta a földi létet. Az
erdőből és a környező rétekből áradó virágillatot,
a csillagok fényét és a nap melegét, a simogató
szellőt és a bársonyos, zöld füvet. Mindazt, amit
odalent, a Pokolban nélkülöznie kellett.
Maga sem hitte, csupán remélte, hogy Azrael
kegyeibe siketül férkőznie, de azt, hogy Mizarielt
ily könnyen az ujjai köré csavarhatja, álmában
sem gondolta. Az angyal sokkal mélyebb lelki
fájdalmat hurcolt magában, mint sejtette. Bár
rettenthetetlen harcos hírében állt, a férfi csak
egy szomorú, ámde roppant csábos nőt látott
benne, aki fuldoklott a szeretetlenségtől.
Azrael vára a Halál Angyalához méltón
meglehetősen zord volt. Vastag falait csupán
fegyverek és sötét boltívek díszítették, s a hosszú
folyosókat csak néhol világította meg egy-egy
olajszagot árasztó, fekete füstöt eregető fáklya. A
szobáig szemközt hosszúkás ablakok nyíltak,
amelyeken át a hegyek felől borzongatóan hideg
szél süvített be az épületbe.
– Megérkeztünk – mutatott Mizariel egy vastag
bükkajtóra, majd előre küldte a szolgákat, akik
tiszta ruhát, forró vizet és törölközőket vittek a
szobába.
 – Köszönöm – felelte a férfi, és besétált a
hálóhelyiségbe, ám odabent látta csak, hogy
szobája egy igencsak mutatós lak- osztály. A
falakat faburkolat fedte, és számtalan
könyvespolc. Az ablak alatt olajjal töltött
lámpások fénye világította meg a bútorokat, az
ágyat és a süppedős, sötétkék perzsaszőnyeget.
A szoba végében, egy kerek fülkében fürdődézsa
állt, mellette kerevet az oda készített tiszta
ruhákkal és lepedőkkel. Kicsit odébb asztalka
állt boroskancsóval és néhány szép metszésű
kristálypohárral.
Mizariel az üveghez lépett, bort töltött, majd
miután átnyújtotta az egyik poharat, a magáét
egy szuszra kiitta. Csak akkor pillantott kissé
szégyenkezve a férfira, amikor az letörölte az
állán végigcsorgó, vérvörös ital maradékát.
– Még mindig miatta vagy ilyen szomorú –
állapította meg, holott valójában kijelentését
kérdésnek szánta.
A fekete szépség összeharapta az ajkát, a keze
pedig ökölbe szorult.
– Szó sincs róla, csak megszomjaztam.
Arshamon nem válaszolt, csak nézte a saját
démonjaival küzdő nőt.
– A bor valahogy ellazít – magyarázkodott, és
érezhető volt, hogy feszeng attól, hogy legfájóbb
titkáról kell beszélnie, holott a férfi hallgatott. –
Vannak éjszakák, amikor egyszerűen szükségem
van rá.
– A szerelem jön-megy, Mizariel… – sóhajtott
fel megértően az uralkodó, és a lelke mélyén
valahol sajnálta az angyalt. – Nem lehet tudni,
miért és miképpen születik meg, sem azt, hogy
mikor fog kihunyni.
– Ugyan, mit tudhatsz te a szerelemről? –
csattant fel Mizariel, és töltött magának még egy
pohárral.
Arshamon elmosolyodott.
– Azért valamicskét én is tudok…
Mizariel közelebb lépett hozzá.
– Kíváncsian hallgatlak.
A férfi felnevetett.
– Meghiszem azt, de nem fogom az orrodra
kötni a titkaimat! Azzal levette magáról az ingét,
lerúgta a csizmáját, majd letolta a nadrágját, és
komótosan a forró vízzel teli dézsához ballagott.
Beszállt és előredőlt, hogy a sebét jól átjárja a
szappanos lé. Felszisszent, amint a víz az alvadt
vértől fekete karmolásnyomhoz ért, majd
egyszerűen lemerült, jó néhány másodpercbe
telt, mire újra kiemelkedett a vízből.
Mizariel azon kapta magát, hogy tátott szájjal
bámulja az arkangyalt. Igencsak sértőnek
tartotta, hogy míg az ő szívfájdalma nyitott könyv
volt Gabriel előtt, a férfi nem volt hajlandó
elárulni magáról semmit.
Mizariel pokolian szenvedett. Bár sok-sok év
telt el azóta, hogy az Elijahhal való szerelme
véget ért, ő még mindig hitt benne, hogy egy
napon ez megváltozhat, és szeretett Sötét
Angyala visszatér majd hozzá. Testi vágyait
rendre a környezetében szolgáló, jóképű
katonákkal csillapította, de a szíve egyre csak
Elijahért dobogott.
 – Azt rebesgették, Sophiel a te fejedet is
elcsavarta – jegyezte meg epésen, és fekete haját
a hátára dobva a dézsa fölé hajolt. Két karjával
megtámaszkodott a fakád peremén, és egészen
közel hajolt a férfihoz. Arshamon érezte bőrének
különös, bódító rózsaillatát. Érezte, milyen
hevesen száguld Mizariel ereiben a vér, és tudta,
hogy nem sok erőfeszítésébe kerülne az ágyába
csábítani a karcsú nőt.
– Belekóstoltunk egymásba, az szent igaz –
felelte könnyedén –, de szerelemnek azért nem
nevezném.
Mizariel úgy rándult össze a szavai hallatán,
mint akit megütöttek.
– Te ágyba bújtál Sophiellel?
– Miért? Ez annyira meglepő? – nézett rá
csúfondáros vigyorral az arcán, ám amikor látta,
hogy a beszélgetésük nem a legmegfelelőbb
irányban halad, hozzátette. – Csak egy görbe
éjszaka volt. Ne gondolj bele többet, mint ami!
Nagyot sóhajtott, majd lassan kiemelkedett a
vízből, és kilépett az odakészített vastag
szőnyegre. A dereka köré tekert egy törölközőt,
majd az ágyhoz sétált, és miután megtörölközött,
öltözni kezdett.
Mizariel csendben figyelte a készülődését, ám
a szívében különös érzések kavarogtak. Gyilkos
gyűlölet forrt benne Sophiel iránt, amiért az
arkangyalt is magába bolondította, hiszen a lelke
mélyén tudta, hogy Gabriel hazudik! Sophiel
nem lehetett futó kaland a számára!
 – És mégis, milyen volt vele? – kérdezte
Mizariel, mintha csak kínozni akarná magát, és
fürkésző pillantással meredt a férfi zöld szemébe.
– Érintetlen volt még – felelte kurtán az
uralkodó, és igyekezett nem gondolni a
szépséges angyallányra, mert tudta, Mizariel
észrevenné, ha megborzongana arra a
felejthetetlen csókra és a megannyi együttlétükre
gondolva, még ha valójában Diril volt is, akit
annyiszor ölelt.
Mizariel egy szempillantás alatt előtte termett,
és komoran nézett Arshamon arcába.
– Hogy lehetett érintetlen Elijah szajhája?
– Nem tudom, de hidd el, az volt.
– És hogy került a te ágyadba? Elijah nem
arról híres, hogy osztozna a…
Egyszerűen képtelen volt kimondani azt a
szót, hogy szerelmén, noha akkorra már
mindannyian tudták, hogy a Sötét Angyal szíve
bizony csakis a szőke angyallányé.
– Elijah megcsalta őt, Mizariel.
Mizarielnek, bár szólni kívánt, ezúttal elakadt
a szava.
– Valahol a normannok földjén voltak
kettesben, amikor Elijah felöntött a garatra,
majd Sophiel orra előtt ágyba bújt egy helybéli,
fekete hajú szépséggel.
A nő arcán fájdalmas grimasz suhant át.
– Hát persze, hogy megcsalta… ő már csak
ilyen.
Megfordult, majd fejét felszegve, némán
kisétált a résnyire nyitott ajtón. – A vacsoránál
találkozunk, Gabriel! – szólt vissza a folyosóról,
mire Arshamon elvigyorodott.
Nos, Elijah, szereztem neked egy igazán
kemény ellenséget! – gondolta magában, majd
felvette az odakészített ruhákat. Fekete
nadrágot, mellényt és halványszürke inget
kapott egy pár új csizmával. A ruha egy kicsit
feszült rajta, de ettől csak még erősebbnek
festett.
Kisétált a folyosóra, majd az ablakpárkánynak
dőlt, úgy várta a többieket. Kisvártatva megjelent
Azura talpig aranybarna bársonyruhában, amely
szinte egybeolvadt sötétszőke hajával. Mögötte
jöttek fivérei vörösesbarna ingbe, fekete felöltőbe
és nadrágba öltözve, majd talpig feketében a
viking és Nahara. Sahranferen látszott, igencsak
élvezi, hogy ezúttal kegyes volt hozzá a sors, és
jóképű viking harcosként jelenhet meg. Hosszú
szőke haját kibontva viselte, ingujját pedig a
könyökéig feltűrte, hadd lássák vastag alkarját.
Samad és Tarim is impozáns látványt nyújtottak,
ahogy a társaság fölé tornyosultak. Az uralkodó
elégedett volt csapatával és tudta, hamarosan
leáldozik házigazdáik csillaga…
Arshamon és társai leballagtak az étkezőbe,
ahonnan már messziről hallatszott, hogy
muzsika szól. Búsan csengő balladát énekelt egy
fiatal férfi, amely a háborúkban elesettek lelkéről
szólt. A dalt egy húros hangszerrel és egy tompa,
mély hangú dobbal kísérte két katona.
A terem, ahol a vacsorát tálalták, tágas volt, a
magasból kovácsoltvas csillárok lógtak az
asztalok fölé vaskos gyertyákkal Az asztalok
vadhússal, gyümölccsel és boroskupákkal
jócskán megrakva.
A vendégek helyet foglaltak a házigazdák
mellett, majd miközben lakomázni és borozni
kezdtek, újdonsült szövetségeseikkel
beszélgettek.
– Mondd csak, viking – szólt Sahranferhez
Azrael, miközben szúrós szemmel vizslatta a
szőke férfit –, hogy van az, hogy ti nem féltek a
haláltól?
A Mágus azonban nem esett kétségbe, hiszen
belelátott a megszállása alatt tartott férfi
emlékeibe, gondolataiba és álmaiba, így
könnyedén felelt.
– Miért félnénk? Egy harcos számára nincs
annál nagyobb megtiszteltetés, hogy a
csatamezőről a Valhallába jusson. Mindannyian
erről álmodunk.
– És a fájdalom? A kín?
– Ugyan már! – röhögött Olaf, miközben szőke
szakállán kis patakokban csörgött a ruhájára a
bor, olyan mohón töltötte magába. Nem jött
zavarba, levetette ingét és félmeztelenül ivott
tovább. – Ezt nem kérdezheted komolyan. A férfi
teste harcban érik meg. Mit számít a sebesülés?
Aminek meg kell gyógyulnia, beheged, ami pedig
nem, az a halálba segít. Így vagy úgy, előbb-
utóbb mind elmegyünk!
Azrael a fejét csóválta.
– Nehezen igazodunk ki a népeden, viking!
Fékezhetetlenül törtök előre. Mi az, ami ennyi
erőt ad nektek?
 – Hogy mi? Hát a ránk váró kincsek! Az új
földek, a nők és a jószágok!
– De azoknak a földeknek, ahová betörtök,
megvan a maga uralkodója.
– Farkastörvények szerint élünk, angyal uram.
Az erősebb győz. Az jogosult arra, hogy a földet
megtartsa és a népet vezesse.-
– Mire mentek azzal a temérdek kinccsel, ha
aztán úgyis meghaltok? Pucér hátsóval
születtek, és azzal is mentek Valhallába!
Olaf vidáman, teli szájjal válaszolt.
– De addig nem mindegy, hogyan élünk!
A Halál Angyala hitetlenkedve nézett rá.
– És téged mi vitt arra, hogy Gabrielékkel
tarts? Erik és Refill már a határainknál
mozgolódnak. Miért nem hozzájuk csatlakoztál?
– Gabriel biztosított afelől, hogy mérhetetlenül
gazdaggá tesz, és nekem adja a Björnsson fivérek
birodalmát.
– Hmmm… ezek szerint közös ellenségnek
örvendhetünk. Mégsem értem, hogy fordíthatsz
hátat a népednek?
– A vikingek sokfelől jönnek. Akadnak köztük
svédek, finnek, norvégok… nem neveznék
mindenkit a véremnek.
– Értem. Bocsásd meg nekem a
bizalmatlanságomat, de amióta csak
megláttalak, furdalta a kíváncsiság az oldalamat.
A lány a rokonod?
– A húgom – bólintott Olaf.
– És a két nagydarab fickó?
– Falumbéli favágók.
– Különös csapatot hordott össze a szél…
 – A szél már csak ilyen – tárta szét karját a
viking.
Az asztal másik végében Mizariel Arshamonnal
beszélgetett, miközben a többiek nem sajnálták
maguktól a finom falatokat és a bort.
Lassacskán mindannyian kellemesen elbódultak
az éjsötét nedűtől, és a fekete hajú angyalnak is
nehezére esett mar a beszéd.
– Elkápráztattad Azraelt a sárga
kristálykoponyával. Honnan tudtad, hogy
gyűjtjük őket?
– Hallottam ezt-azt… – mosolyodott el, és
Mizarielnek nehezére esett levenni a pillantását a
férfi hófehér fogairól és szép szájáról. A feje
zúgott a bortól és a lelkében kavargó hírektől.
Elijah megcsalta a szajhát. Akkor mégsem
szerette őt. De vajon miért nem jött vissza
hozzájuk? Miért nem csatlakozott Gabrielhez?
Miért védelmezi Sophielt, ha úgysem jelent neki
semmit?
– Gondterheltnek tűnsz – nézett rá a
smaragdzöld szempár. Gabriel bársonyos hangja
szinte simogatta Mizarielt. A bőre megborzongott
a férfi érintésétől, ezért elrántotta a kezét.
– Csak fáradt vagyok – tiltakozott és attól
tartok, sikerült megint túllőnöm a célon.
Szétrobban a fejem.
– Gyere! Sétáljunk egyet a levegőn! – ajánlotta
Arshamon előzékenyen, majd karját nyújtva
felsegítette a karcsú, fekete ruhába öltözött nőt.
Mizariel összeszorította vörös ajkát, mintha
küzdenie kéne azzal, hogy egymás után tegye a
lábait, ám a férfi finoman átkarolta derekát, úgy
mentek át a vár egyik nyitott udvarába.
Odakint kellemetlenül hűvös volt már. A sötét
égboltot ezernyi csillag ragyogta be. Mizariel
hosszú évek óta először érezte jól magát
férfitársaságban, ám ezt magának sem merte
bevallani.
– Miért vagy velem ilyen kedves, Gabriel? –
nézett fel magas kísérője szépséges arcába. –
Ellenségek voltunk…
– Azelőtt meg testvérek…
– Hogy változhattál meg ennyire?
Arshamon megállt, majd az ég felé fordította
az arcát, úgy válaszolt.
– Talán mindig is ilyen voltam, kedvesem.
– Sosem jöttél volna el hozzánk.
– Ne feledd, hogy amíg ti idefent éldegéltetek,
én a Pokolban töltöttem a mindennapjaimat.
Odalent, hidd el, megváltozik az ember.
– Mesélsz róla?
– Nem dobná fel az estédet – mosolyodott el
Arshamon, majd köpenyét figyelmesen Mizariel
hátára terítette. – Így mégiscsak jobb, igaz?
– Zavarba ejtőn bánsz velem.
– Gonosz is tudok lenni – nevette el magát az
uralkodó, de tudta, a nőnek fogalma sincs arról,
hogy miről beszél.
Mizariel azonban nem volt jó kedvében.
– Nem értesz engem, ugye? Arra gondolok,
hogy…
A férfi azonban nem várta meg, hogy befejezze
a mondandóját. Két kezébe fogta Mizariel arcát,
és válasz helyett forrón szájon csókolta. A csók
váratlan volt, és olyannyira tüzes, hogy a nőnek
tiltakozni sem maradt ideje. Sosem gondolta
volna, hogy Gabriel karjába simul majd egyszer,
de most, hogy a csillagos ég alatt az arkangyal
ölelésébe és édes csókjába feledkezhetett,
egyszerre álomszerűen gyönyörűnek tűnt az
élmény. Úgy tapadt a férfi ajkára, akárcsak egy
fuldokló, és egyszerre azt érezte, hogy
megsebzett szívében újra felragyog a Nap.
– Vagy talán mégis? – kacsintott az uralkodó,
amikor végül elengedte Mizarielt, aki zihálva
nézett fel rá.
– Nem szabadott volna ezt tennünk – törölte
meg dús, vörös ajkát, ám teste korántsem az
ellenérzéseiről tanúskodott.
– Kit érdekel, mit szabad és mit nem? –
nevette el magát a férfi, majd újra a karjába
zárta a megszeppent, s még mindig jócskán
bódult Mizarielt, és mohón végigsimította a nő
ígéretes domborulatait.
Mizariel megszédült. Az élmény Elijahra
emlékeztette, a vele töltött percekre, az édes
szerelemre. A szerelemre, amely hamvában halt
el, s amely sosem kel életre többé.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most ágyba duglak!
– mondta majd felkapta az angyalt, és anélkül,
hogy megvárta volna, mit válaszol, öles léptekkel
megindult, és meg sem állt Mizariel szobájáig.
Belépett az ajtón, és az ablak előtti fülkében
lévő, frissen vetett ágyba fektette a karjában
egyre kábábban fekvő nőt.
Mizariel rajongással nézett rá, és úgy tűnt,
Arshamonnak a legkisebb erőfeszítésébe se
kerülne magáévá tenni, ha akarná. De nem
akarta. Így hát lehúzta az angyalról a ruháját, és
bár elégedetten könyvelte el magában, hogy
Mizariel meztelenül is tökéletesen fest, egy
vastag takaróval betakarta. Búcsúzóul csókot
nyomott a homlokára, és elindult az ajtó felé.
– Engedd el a bánatodat, kedvesem! – mondta
halkan, és úgy látta, hogy a fekete
macskaszemekből, mielőtt az álom ólomsúllyal
lezárta volna őket, egy hatalmas könnycsepp
pereg a csipkés párnára.
Mizariel elaludt, Arshamon pedig tudta, hogy
Elijah egykori kedvese mostantól a tenyeréből fog
enni – ha úgy akarja…
 IX. FEJEZET

Ébredező szerelem

Bár még javában folyt a lakoma, a törpék és a

vendégek egy része visszavonult, hogy kipihenjék
a fáradalmaikat. A Sötét Angyal is elindult, hogy
megkeresse Sophielt, aki korábban Joshuával
együtt távozott a helyiségből Elijah sejtette, hogy
van mit mondaniuk egymásnak, ezért nem ment
utánuk, de idővel egyre nyugtalanabbá vált.
– Csak beszélgetnek – kacsintott rá Bardo,
miközben a hatodik kupa bort öntötte magába. –
Miért nem lazítasz egy kicsit? Joshua felnőtt
férfi, tud rá vigyázni!
– Svartalfheim nem biztonságos, te is tudod –
felelte angyalnyelven. – A törpék szerény
bányászoknak és ötvösöknek tűnnek, de te is
tudod, milyen harciassá válnak, ha fenyegetve
érzik a kincseiket.
– Úgy tűnt, Sophiel elvarázsolta őket –
válaszolt a szőke vezér mosolyogva. – Azt hiszem,
ő lenne az utolsó, akit valaha is bántani
akarnának. Miért aggódsz ennyire miatta?
Elijah sápadt arca elcsigázott volt, kék
szemében fáradtság tükröződött.
 – Nem tudom, barátom – rázta meg a fejét. –
Egyszerűen csak féltem őt, és gyűlölöm, ha nem
tudom a közelemben.
Bardo elmosolyodott, miközben előhúzta a
pipáját, majd miután alaposan megtömte,
rágyújtott, úgy folytatta mondandóját.
– Meg tudlak érteni. Sophielben van valami,
amiért jólesik a közelében lenni. Nem pusztán a
szépségéről beszélek, bár az sem mindennapi.
Nem tudom, mi az, ami belőle árad, de varázsa
van..,
– A lelke az, amit érzel. A lelki tisztasága az,
ami mindannyiunkra hatással van, rám pedig
különösen – mondta Elijah, majd lassan felállt,
és elbúcsúzott az asztaltársaságtól. – Reggel
találkozunk! – biccentett a többiek felé, majd
Bardo felé súgta. – Megyek, megkeresem őket!
Remélem, nincs semmi gond, de ha mégis…
– Akkor számíthatsz rám – pöfékelt felé a
szőke angyal. – Én addig leiszom magam –
dörmögte, majd angyalnyelvre váltva a
többiekhez fordult. – Gondoljátok, hogy itt a nők
is mind ilyen picik? Nehezen alszom csinos
fehérnép nélkül. Ejj-ejj, mi lesz így velem?
– Majd a sellőkkel romantikázhatsz – vetette
oda Uriel, de ezüst szemében vidám fény csillant.
– Ha ügyes leszel, talán túl is éled a velük való
légyottot!
Bardo felröhögött.
– Hát, még sosem háltam halakkal – mondta
kissé akadozó nyelven. – Vagy ezeknek lábuk is
van? A vízben félig halak, a parton emberek,
igaz?
 Machiel csilingelve felkacagott.
– Csak a mesékben! A valóságban félig nők,
félig halak a sellők. A parton kiszáradnak és
meghalnak, de sosem nő lábuk.
Bardo egy szív alakú füstkarikát fújt a
sötétbarna hajú angyallány felé, és rákacsintott.
– Ha gondolod, és félsz idelent, szívesen
megosztom veled az ágyamat…
Am mondandóját be sem fejezhette, mert Ariel
a kupája mögül rámordult.
– Szállj le Machielről!
– Már miért szállnék? – kacarászott a szőke
vezér. – Csinos és fiatal, nemének lenyűgöző
példánya, akárcsak én. Előbb- utóbb úgyis
vágyni fog arra, hogy szeressék. A szeretkezésnél
nem sok jobb dolog van a világon.
Machiel derűsen hallgatta társai beszélgetését,
majd halkan megszólalt.
– Te voltál már szerelmes, Bardo?
A nagyhangú angyal hirtelen elhallgatott,
majd a lány nagy szemébe nézett, amelyben
őszinte kíváncsiságot látott.
– Megfogtál, kicsi lány… Sosem voltam még
szerelmes.
– És vágytál rá?
Bardo elgondolkodva pöfékelt.
– Régebben meg sem fordult a fejemben,
hiszen szerettem én elég nőt, és azok is
viszontszerettek engem, de látva Elijah és
Sophiel szerelmét, ma már sokszor megfordul a
fejemben, hogy mennyire jó lehet nekik.
 Machiel szépséges arca felragyogott a szőke
harcos őszinteségétől. Eztán a többiekhez
fordult.
– És ti?
Az angyalok arcán megdöbbenés suhant át.
Még soha, senki nem faggatta őket ilyesmiről.
– Én sosem – vonta meg a vállát Uriel, majd
Arielre kacsintott. – Bár azt hiszem, előbb-utóbb
mindannyiunkat eltalál idelent Ámor nyila.
Ariel elnevette magát, de amikor Machiel okos
kis arcába nézett, és pillantása a lány
mályvaszínű ajkára tévedt, volt kedve nevetni.
– Korábban megesett, hogy bíráltam a
szerelmeseket – vallotta be kissé szégyenkezve. –
Úgy gondoltam, a szerelem a gyengék sajátja,
akik hagyják, hogy az érzelmek elhomályosítsák
a tisztánlátásukat.
A lány szeme elkerekedett, arcán csalódottság
tükröződött.
– És még most is így hiszed?
Ariel megköszörülte a torkát. Vörös haja a
gyertyák fényében rézszínűnek tűnt, akárcsak az
arcát borító, alig látható, halvány borostája. Szép
metszésű arca, egyenes orra és nemes vonalú
szája elkápráztatta a lányt, aki továbbra is
esdekelve várta a választ. A férfi érezte, milyen
gyorsan dübörög Machiel szíve, és amikor
ráébredt, hogy talán épp ő váltotta ki belőle ezt a
hatást, felvonta a szemöldökét. A lány a
mellkasához kapott, mintha úgy eltitkolhatná,
hogy a vörös hajú angyaltól kalapált így a szíve,
ám ezzel csak méginkább felhívta magára a
figyelmet, így hát zavarában felpattant az
asztaltól.
– Bocsánat, túl meleg van idebent. Kimegyek
egy kis levegőt szívni!
Azzal fogta magát, és futva kisietett a
teremből.
– Atyaég! – veregette vállon Ramodiel Arielt –
Te tetszel neki!
– Szerencsés flótás – mormogott Bardo szőke
szakálla alatt, majd felé biccentett. – Valóban.
Odavan érted a kicsike.
Ariel zavartan elmosolyodott.
– Ugyan már, csak beszélgettünk.
– Miközben neki majd’ kiugrott a szíve –
jegyezte meg Uriel, majd ő is elnevette magát. –
Ne mondd, hogy nem érezted!
– Éreztem – nézte az asztalt a vörös hajú
angyal –, de nem tudtam, hogy miattam ver
ennyire.
– Nos, úgy tűnik, ilyen hatással vagy rá –
pöfékelt tovább Bardo, majd újabb kupa bort
öntött magába. – Szerintem légy hálás az Égnek!
A nők csodás teremtmények!
– De én nem vagyok szerelmes, és nem is
akarok az lenni! – nézett társaira felháborodva
Ariel. – Machiel nagyon szép lány, de nem
akarok tőle semmit.
– Nem? – nézett rá szigorúan Uriel.
– Nem.
– Biztos nem?
– Biztos.
– Hát, akkor majd talán idővel… – vonta meg a
vállát a Démonvadász, ám társa dühbe gurult.
 – Miért kell ilyen talányokban beszélned?
Ennyi erővel te is szerelmes lehetnél belé! Vagy
Bardo! Vagy Ramodiel! Miért akarjátok rám
tukmálni a lányt?
– Hűtsd le magad, Ariel! – tette a kezét a
vállára Bardo. – Csak beszélgettünk, nem történt
egyéb. És megállapítottuk, hogy valószínűleg
tetszel a kicsi lánynak, aki nem mellesleg igen
szép. Mondd, ez dühít annyira? Mert ha igen,
emiatt ne fájjon a fejed. Majd teszek róla, hogy
engem szeressen Machiel! – azzal harsogva
kacagni kezdett. – Én úgyis imádom a nőket.
– Nem akarom, hogy összetörd a szívét – felelte
halkan a Látomások Angyala. – Új még idelent,
és nem tudja, milyen embertestben az élet. Talán
Elijah és Sophiel miatt érdekli ennyire a
szerelem, vagy csak gyermeki maradt a lelke.
Végtére is, nemrég még kislány volt…
– Most viszont már nagyon nem az, hanem
egy, gyönyörűnő – dörmögte a szőke vezér. – Ne
aggódj miatta, nem fogom bántani a kicsi szívét.
Az angyalok nem ágyasoknak valók.
– Nem is. Akkor miért ajánlgattad neki az
ágyadat?
– Ugyan, csak viccelődtem – pöfékelt Bardo. –
Idelent nincs más programom. Azzal lassan
feltápászkodott az asztaltól. – No, én nyugovóra
is térek. Ti még maradtok?
– Nem, mi is megyünk! – ásítozott Ramodiel,
és Lamachiel és Uriel társaságában az ajtó felé
indult.
– Ariel? – néztek vissza a még mindig
elgondolkodva ücsörgő társukra. – Nem jössz?
 – De – sóhajtott fel –, de előbb megkeresem
Machielt. Nem akarom, hogy eltévedjen, vagy
valami baja essék idelent, csak azért, mert
kellemetlen helyzetbe hoztátok.
Társai elmosolyodtak a válaszán, de senki sem
szólt semmit. Elköszöntek a törpéktől, majd az
eléjük sereglő kisembereket követve a szobáik
felé indultak. Ariel a folyosón a másik irányba
indult el, arra, amerre a lányt látta elsietni.
Ezalatt Elijah is Svartalfheim néptelen
folyosóin haladt, arra, amerre Sophielt sejtette.
Bár fogalma sem volt, melyik út merre visz, oly
tisztán érezte a levegőben úszó, könnyű
barackvirág-illatot, hogy nem volt kétsége afelől,
hamarosan a szőke lány nyomára bukkan.
Ahogy áthaladt a napkővel, malachittal,
türkizzel és topázzal borított díszes termeken,
egyre közelebbről hallotta a lány szívverését.
Zaklatottabban kalapált, mint máskor, de nem
volt veszélyben. A Sötét Angyal tudta, hogy bár
az angyallány rendkívül feszült, nem esett baja.
Egy belső, hegyi áramlat termálvíz illatát hozta
felé, és hallotta a barlangban csobogó, sziklák
közül előtörő forrás semmihez sem hasonlítható
hangját. Páradús, kissé kénes víz ízét érezte a
nyelvén, és nem sokkal később meghallotta a
beszélgetők szavait.
Sophiel és Joshua egy zafírkék kristálybarlang
partján üldögéltek, amely egy belső tavat rejtett.
A tó vizét egy föld alatti forrás táplálta, s ettől
kellemesen meleg volt a levegő. A törpék
galambkék kalcedonnal és holdkövekkel rakták
ki a sekély tó alját, s ettől úgy tűnt, mintha nem
is természetes tó, hanem egy hatalmas medence
volna. A falakon színes, mozaikvirágokat
ábrázoló kristálylámpák csüngtek, amelyek
megvilágították a tó vizét és a benne ragyogó
ásványokat. Varázslatos látványt nyújtott a
mesebeli tó, Joshua azonban komoran meredt
maga elé.
– Féltelek – sóhajtott fel, és mély hangját
visszaverték a falak, noha igyekezett halkan
beszélni. Széles hátát a hűvös köveknek
támasztotta, kék szemében szomorúság
csillogott… vagy talán a lámpák fénye tette oly
mélabússá? Sophiel nem tudta eldönteni.
– Elijah vigyáz rám – felelte szelíden, és
megsimogatta a férfi kezét. – Nem vinne magával,
ha azt gondolná, bajom eshet.
Joshua nem felelt. A vizet nézte, majd az
angyallányt, és a szívébe belemart a fájdalom.
– Nem nőnek való a Gyilkos tó, te is tudod. Te
pedig gyenge vagy… A lelked nem vérengzésre
született.
Sophiel szomorkásán elmosolyodott.
– Sokat változtam… Hidd el, ha külsőre nem is
látszik, erősebb lettem!
Joshua keserűen nézett rá.
– Hát persze. Az őzek biztos rettegnek tőled…
A Sötét Angyal magába fojtotta a nevetést,
majd úgy döntött, megvárja, míg befejezik a
beszélgetést, csak aztán megy oda hozzájuk.
Leült hát egy halványlila oszlop tövébe, felhúzta
térdét, úgy figyelt tovább.
 – Elijah megtanított vívni odalent –
magyarázta Sophiel. – Sőt, saját fegyvert is
kaptam tőle. Egy holdsarlót.
– Holdsarlót?
– Azt, bizony. Csak az én akaratomnak
engedelmeskedik. Ha eldobom, akárcsak egy
bumeráng, nagy kört ír le a csatamez és miután
végzett az ellenséggel, visszaröppen a kezembe.
– És használtad már? Megvédett?
Sophiel elgondolkodott.
– Hát…, gyakorolnom kell még, mert amikor
nehéz helyzetbe kerültem, végül Elijah mentett
meg, de kezdek belejönni.
A Sötét Angyal a fal túloldalán elmosolyodott
az angyallány őszinteségén.
– Kezdesz belejönni? – fortyant fel Joshua, és
mély hangjától visszhangoztak a falak. – Hallod
egyáltalán, hogy mit beszélsz? Így akarsz
nekivágni a Gyilkos tónak? Oda tapasztalt
harcosok kellenek, Sophiel, nem olyanok, akik
kezdenek belejönni a fegyverforgatásba!
– Joshua, nem lesz semmi bajom! Hiszek a
győzelemben!
– Én viszont nem hiszek. Ha elmész arra a
szigetre, meghalsz! Miért nem engeded, hogy én
menjek helyetted? Miért nem beszéled meg a
többiekkel?
– Mert bajod eshet.
– Mit számít az én életem? – csattant fel a férfi.
– Minden napom gyötrelem. Lassú kínhalál, ami
gyűlöletesebb számomra, mint bármi a világon.
Reggelente, amikor kinyitom a szemem, mindig
arra gondolok, hogy lám, még mindig itt vagyok,
de minek?
– Hogy mondhatsz ilyeneket? Hogy beszélhetsz
így az életedről?
– Nekem már nincs életem…
– Ne modd ezt, kérlek! Olyan szép férfi lettél!
Heliga Korset parancsnoka vagy. Egy városnyi
ártatlant védelmezel, akik felnéznek rád.
– Te pedig inkább odaveszel, mintsem
ellentmond; Elijahnak.
– Joshua, én hiszek a küldetésünk sikerében.
Nem lesz semmi bajom.
– Atörpék szerint a gyilkos sellők, mivel maguk
is halhatatlanok, képesek végezni veletek…
Hiába mondta Bardo, hogy nem vagytok
veszélyben, mind meghalhattok.
Sophiel elhallgatott egy pillanatra, mire a férfi
rádöbbent szavai súlyára.
– Nem tudtad ezt… Nem tudtad, hogy valóban
meghalhattok a tóban, igaz?
Az angyallány nagyot nyelt, és Elijah hallotta,
amint a szíve hevesen dörömbölni kezd.
– Nem, valóban nem tudtam – felelt végül
halkan.
– Hát akkor miért vállalod el? – kiáltott rá
Joshua elkeseredetten. – Most kaptalak vissza,
és máris el kell, hogy veszítselek! Senkim sincs
már, Sophiel, érted? Úgy tűnik, Isten mindenkit
elvesz tőlem, aki fontos nekem. Először a
szüleim haltak meg, aztán eltűntél. Évekbe telt,
mire elfogadtam, hogy soha többé nem jössz
vissza, és a hívásomra sem felelsz.
 A lány szólni szeretett volna, de Joshua
felemelte a kezét.
– … aztán meghalt Kate. Sosem felejtem el azt
az éjszakát. Haragos fekete fellegek kavarogtak
az égen, és szakadt az eső, mintha dézsából
öntötték volna. Kate-nek esélye sem volt. Már a
kínzásba is belehalt volna, de miután Mizariel
lelökte a várfalról, csak percei voltak hátra. Soha
életemben nem éreztem olyan fájdalmat, mint
akkor. Keservesen könyörögtem Istennek, hogy
segítsen, de rám sem hederített. A karomban
tartottam Kate összetört testét, és éreztem,
ahogy lassan megboldogul a lelke. Erőnek
erejével mosolyogni próbált rám… aztán vége
lett. Az utolsó sóhajával elszállt belőle az élet.
Fájdalmamban csak ordítani tudtam. A sárban
térdeltem, és miközben ömlött rám az eső,
elátkoztam Istent és az egész Mennyországot…
Sophiel szeme könnybe lábadt.
– Isten igenis, szeret téged…
– Nem igaz! – kiabált a lányra Joshua, és
felpattant a földről. – Ne merd többé ezt mondani
nekem! Ha szeretne, nem tette volna pokollá az
életemet! Mégis, mi jó történt velem? Mi örömet
kaptam tőle? Mindenkit elvett, akit szerettem, és
most úgy bolyongok idelent, mint egy jeges szívű
élőhalott!
Elijah is felugrott, és az árnyék takarásában
azon morfondírozott, vajon közbelépjen-e, ám a
látvány, ami a szeme elé tárult,
mozdulatlanságra intette.
 Sophiel ugyanis követte Joshuát, aki
megindult a kijárat felé, majd halkan utána
szólt.
– Kérlek, ne rohanj el! Segíteni szeretnék
neked!
A férfi, bár kellőképpen bosszús volt, azonnal
megállt, és visszafordult. Az angyallány tiszta
szeme úgy ragyogott, mint a csillagok, és
világosszőke haja szinte világított a sötétben,
amint körülvette karcsú alakját.
Apró kezét kinyújtotta, és Joshua nyitott
ingén keresztül a csupasz bőrére, egyenesen a
szívére tette. A következő pillanatban zöldszínű
fénycsóva jelent meg a tenyere alatt, majd
felragyogott, és beborította a férfi mellkasát. A
lány halkan beszélni kezdett:
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok
vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem,
ismerhetem az összes titkokat és mind a
tudományokat,
hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,
odaadhatom a testemet is égő áldozatul,
ha szeretet nincs bennem,
mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapinthatatlan, nem keresi a maga javát,
nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság
győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél,
mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Most megismerésünk csak töredékes,
és töredékes a prófétálásunk is.
Ha azonban elérkezik a tökéletes,
ami töredékes az véget ér.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a
gyermek,
úgy gondolkoztam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
De amikor elértem a férfikort,
elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
 Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent,
ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez
a három,
de közülük a legnagyobb a SZERETET
 Joshua mozdulatlanná dermedt, a szeme
fennakad, és a falnak dőlve lassan, akárcsak egy
homokzsák, némán összerogyott. A fénycsóva
halványodni kezdett, majd apránként eltűnt
Sophiel ujjai között, és az angyallány is
megtántorodott. Az orrából és a szájából dőlni
kezdett a vér, az arca falfehérré vált, majd ő is
összecsuklott. A földet azonban nem érte el, mert
Elijah mellette termett.
– Istenem, mi szükség volt erre? – morogta
bosszúsan, majd a karjába kapta a lányt, és
elviharzott vele. Útközben megállt Ramodiel és
Lamachael ajtaja előtt, és megkérte őket,
menjenek el Joshuáért, és vigyázzanak rá, amíg
felébred.
Ezután a saját szobájába sietett, és az ágyra
fektette a lányt. Nem finomkodott, széttépte
Sophiel mellén a ruhát, majd egyik kezét a lány
homlokára, a másikat pedig a szíve fölé helyezte,
és vörös, éltető gyógyenergiával vonta be a testét.
Az megrázkódott, és a következő pillanatban
sötétszürke, füstszerű ragyogás hagyta el a
szívcsakráját.
Elijah felsóhajtott, és a lány fülébe súgta az
Igét. Szavai nyomán néhány másodpercre
aranyszínű fény borította be Sophiel alakját, és
édes jázminillat árasztotta el a szobát. Eztán a
fürdődézsához sétált, megnedvesített egy
törölközőt, és megtörölte vele a lány arcát.
Miután végzett, fölé hajolt, és kisimított egy
kósza aranytincset a homlokából. A világoskék
szempár kinyílt, s a rózsás arcot enyhe pír járta
át. Elijah arca sápadt volt, és le sem tagadhatta
volna, mennyire dühös.
– Tudom, hogy haragszol rám – mondta
halkan a lány, majd felült, és karcsú ujjait a
Sötét Angyal tenyerébe csúsztatta.
– Nem kicsit – morogta a férfi.
– Segítenem kellett rajta… leírhatatlanul
szenvedett!
– Akkor sem veheted magadra más keresztjét!
– Tudod, hogy ő nem más. Ő a barátom.
– Nem érdekel.
– Engem viszont annál jobban…
– Mégis, hogy gondoltad ezt? És ha bajod esett
volna? Egyáltalán, honnan tudtad, miként kell
átvenni egy halandótól a fájdalmát?
A lány lesütötte a szemét, ám a férfi az álla alá
nyúlt, és felemelte az arcát.
– Egyszer láttam, Raphael hogy csinálja –
vallotta be, mire Elijah még idegesebb lett.
– Láttad? Szóval még csak nem is tudtad
pontosan, mit csinálsz?
– Nem…
– Ezt nem hiszem el!
– De sikerült, Elijah! Átvettem a fájdalmát!
Láttam, amit ő látott, és éreztem minden kínját!
Minden gyötrelme belém szállt!
– Tudom – felelte komoran a férfi.
– Akkor miért haragszol ennyire?
– Mert bajod eshetett volna. És ez nem is a te
feladatod. Ha az Égiek úgy látták volna, hogy túl
nagy a teher Joshuán, megszabadították volna
tőle. Te is tudod, hogy igazam van.
 – És ha általam szabadították meg? Ha épp ez
volt a céljuk, hogy én tegyem meg?
– Akkor nem ömlött volna az orrodon és a
szádon át a véred, és nem estél volna össze
falfehéren. Raphael nem szokott belebetegedni a
gyógyításba.
– Hiába gúnyolódsz, hisz’ magad is láthatod,
hogy végül sikerrel jártam – kelt fel a lány
duzzogva az ágyból, hogy a mosdódézsához
menjen, ám amint lábra állt, megtántorodott és a
szoba kétszer is megfordult vele.
– Aha – mondta a férfi, és újra a karjába vette,
majd visszafektette az ágyba. – Látom.
– Nem értem, miért szédelgek – motyogott
Sophiel, ám szemhéja leragadt, és bármennyire
is igyekezett meghallani a Sötét Angyal válaszát,
a következő pillanatban mély álomba merült.
– Valójában egész más tervem volt ma estére –
mormogta a férfi még mindig feldúltan, ám keze
gyöngéden cirógatta végig az alvó lány arcát.
Betakarta őt, majd félmeztelenre vetkőzött,
melléheveredett, karjával átölelte, és hamarosan
álomba szenderedett.

Ariel eközben a föld alatti várkastély túlsó

felében járt, Machielt keresve. Végül a törpék
igazították útba, akik az egyik hídon látták a
lányt sétálni. A Látomások Angyala végül
megszaporázta a lépteit, hogy beérje a fiatal
angyalt, akit szemlátomást igencsak zavarba
hoztak férfitársai a vacsora alatt.
Útja sok-sok színes kristálytermen keresztül
egy hófehér hídhoz vezetett, amelyet egy
hasadékon át megvilágított a telihold fénye. A
híd azonban üres volt. Ariel végigsétált rajta, de
nem látta Machielt. A vörös hajú angyal nem volt
boldog, hogy a tapasztalatlan angyallány
magában bóklászik valahol Svartalfheim
birodalmában, ám amikor elindult, hogy
visszatérjen az étkezőcsarnokba, egy vékony
hangot hallott.
– Engem keresel?
Felkapta a fejét, és egy pillanatra megdermedt,
amikor meglátta, hogy Machiel sötét haja a
szakadék felett átívelő, hófehér híd tetejéről lóg
lefelé.
– Tejó ég! Mit csinálsz ott?
– Gyönyörű innen a kilátás. Az egész
Birodalom látható. A dolgozó törpék
lámpásainak fénye úgy csillog odalent, akár a
parányi gyöngyszemek egy kincsesládában.
Érdemes lenne megnézned!
Ariel kihajolt a híd íves ablakán és kinézett. A
lány igazat mondott, a látvány valóban lenyűgöző
volt, eltekintve attól, hogy alattuk feneketlen
mélység tátongott.
– Mi ütött beléd, hogy odamásztál? Ha leesel…
– Sosem esek le – mosolyodott el a lány. –
Rajongok a magaslatokért.
– Az látom.
–A magasság a repüléshez hasonló.
Angyalként mi mást szerethetnék?
– De már ember vagy, s mint olyan, törékeny.
– Erre nem gondoltam – felelte megszeppenve
a lány.
 – Megtennéd, hogy lejössz onnan végre? –
kérdezte Ariel türelmetlenül. – Szívesebben
beszélgetnék veled idelent.
Machiel egy ugrással mellette termett, ám a
vörös hajú angyal szigorú tekintetét látva
elkomorodott szép arca.
– Sajnálom, hogy faggattalak – bökte ki végül.
Ariel elnevette magát.
– Nos, igazán nincs miért. Bardoék azonban
imádják ugratni egymást, így ha számodra
kényes vizekre evezel, számíts rá, hogy a
céltáblájukká válsz.
Machiel zavarban volt, látszott rajta, hogy
valami nagyon nyomja a szívét.
– Ariel! – nézett a magas, vöröshajú férfi
álmodozó tekintetébe, ám rögtön a torkára is
fagyott a szó. Most, hogy szemtől szemben állt a
szívének oly kedves angyallal, nem tudta miként
beszéljen vele.
– Igen?
– Te hallottad, hogy…
Bár Ariel pontosan tudta, miről beszél a lány,
nem válaszolt, csak nézett rá kíváncsian.
– … hogy – próbálta folytatni, de a máskor oly
természetes magabiztossága messzire szállt,
amint elveszett a férfi simogató tekintetében.
Megrázta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát,
amitől barna, csillogó fürtjei, akár egy
selyemfüggöny, dórt hullottak, és eltakarták.
– Inkább hagyjuk – nevetett fel, és a hangján
érezhető volt, mennyire zavarban van még
mindig, hogy erről kell beszélnie. – Olyan
kellemetlen.
 – Hogy hallottam-e, amint felgyorsult a
szívverésed?
Machiel kikukkantott fényes hajfürtjei mögül.
– Nem tudom, miként uralkodhatnék a
szívemen.
Ariel felnevetett.
–A szívünk önálló életet él. Olykor
olyasvalakit szeret, akit nem kéne, máskor pedig
azt gyűlöli, akit szeretnie kéne.
Megzabolázhatatlan, akár a tengeri tajték vagy a
tűz lobogó lángja. Sosem fogsz tudni uralkodni
felette.
Az angyallány némán hallgatta a vörös hajú
angyalt, és a mellkasában egyszerre selymes,
simogató melegséget érzett. Hiába tudta, hogy
bár Sophielhez hasonlóan ő is igencsak mutatós
teremtés, a Látomások Angyala valószínűleg
sosem fog rá nőként tekinteni. Ettől a
felismeréstől mélységesen elszomorodott, de nem
szólt semmit, arcára azonban kiült a csüggedés.
Csak állt a mélységbe tekintő, hófehér híd
kőoszlopai között, és hirtelen nagyon kicsinek és
elesettnek tűnt.
– Megbántottalak? – törte meg a férfi a
csendet.
– Nern, nem – vágta rá talán túlontúl is
gyorsan is a lány, de a szomorúság egyre inkább
eluralkodott rajta. Ráébredt, hogy a szerelem
akarattal és vággyal nem irányítható, s talán
csak Isten a tudója, kiknek adatik meg földi
életük során.
– Nem válaszoltam a kérdésedre – folytatta
Ariel, és a lány mellé telepedett. Karjait
összefogta a mellkasa előtt, és felsóhajtott.
Machiel érezte az angyal bőrének és hajának
illatát, amely volt. mint a nyáresti, hűvös szellő.
– Nem számit – felelte halkan. – Számotokra ez
nyilván nevetségesnek tűnő téma volt. Sajnálom,
hogy felhoztam.
Azzal összehúzta magán vékony vállkendőjét,
hogy csupasz bőrébe ne marjon olyan mélyen a
lentről áradó hideg, és elindult vissza, a főépület
felé, ám a férfi utána nyúlt, és magához húzta.
– Nem volt nevetséges – mondta, és érezte,
amint Machiel megborzong az érintésétől. – És a
válaszom: nem. Már nem gondolom, hogy a
szerelem a gyengék sajátja lenne. Sokkal inkább
a legerősebbeké. Akik hisznek egymásban, és az
érzelmekben. Az igaz szerelem valószínűleg vak
hiten és sziklaszilárd bizalmon alapul, ami csak
keveseknek adatik meg.
– Tudod, odafentről, az emberek életét nézve
sokszor éreztem azt, hogy a legtöbben ezért
születnek meg újra meg újra. A mindent elsöprő
szerelemért. A lelkek sóvárognak egymás után,
és ha idelent találkoznak, akkor az életük
értelmet nyer. Nem számít többé más, csak az
együvé tartozás – már, amennyi idő megadatik
nekik.
– Mégis, épp a szerelmesek ejtik általában a
legnagyobb sebeket egymáson… bár, talán ez is
a tanulási folyamat része, nem tudom. De
amióta látom, hogy Elijah hogy érez Sophiel iránt
megváltozott a véleményem.
Machiel elkerekedett szemmel hallgatta Arielt,
aki elmosolyodott a lány ábrázata láttán.
 – A végén kiderül, hogy nem is vagyok olyan
zordszívű alak mint amilyennek gondoltál.
– Sosem gondoltam, hogy zord lennél – felelte
szemlesütve és Ariel, bármennyire is tiltakozott a
gondolat ellen, érezte, hogy egyre jobban
vonzódik a cserfes angyalhoz. Machiel törékeny
termete szemrevaló volt, akárcsak elefántcsont
színű bőre és lágy vonásai. Pisze orra és
aranybarna szeme ugyan még mindig nagyon
emlékeztetett arra a kislányra, aki oly sokszor
segítette odalent az Égi Angyalokat, ám mégis,
alászállva igazi szépséggé érett.
– Atyánk nagy rendező – mondta
elgondolkodva Ariel. – Tudod, amikor Sophiel
beleszeretett Elijahba, nagyon haragudtam rá.
Úgy éreztem, elárult minket, a testvéreit, és
gyenge ahhoz, hogy a szívét irányítsa. Pedig
mindannyiunknál erősebb. Elérte azt, amit
Michaelék fegyverekkel sem tudtak: Elijah
visszatalált hozzánk, és azt hiszem, mire rendet
teszünk a világban, jobb angyallá válik, mint
amilyennek egykoron megszületett.
– Akkor miért bíráltad korábban olyannyira a
szerelmeseket? – kérdezte a lány.
A Látomások Angyala mélyen Machiel szemébe
nézett.
– Mert végignéztem, amint Sophiel szíve
darabokra tört. Beleláttam és a lelkébe, és
megrettentett a fájdalom, amit odabent
tapasztaltam.
– A domboldalon? Amikor utána mentél a
Kolostorból?
Ariel elmosolyodott.
 – Te mindenről tudsz?
– Nyomon követtem az eseményeket – nevette
el magát végre Machiel, mire a férfi jókedvűen
magához ölelte, és arcon csókolta.
– Te szégyentelen, hát neked semmi sem
szent? Olyan kíváncsi vagy, akár egy gyermek!
Machiel boldogan ölelte át Ariel derekát, és
már nem érdekelte, hogy a férfi újra meghallja
sebesen száguldó szíve hangját. Ahogy
hozzásimult, úgy érezte, övé az egész világ.
 X. FEJEZET

Nincs kegyelem

Arshamon hangos ordítozásra ébredt. A

vérfagyasztó sikolyok az udvar irányából
érkeztek. Az uralkodó hunyorogva figyelte, amint
meglebben az ekrüszínű függöny, mintha a
szörnyű hangok törtek volna a szobába, pedig
csak a folyó felől érkező, hegyi fuvallat játszott
vele.
– Mi a fene? – morgott álmosan, és hirtelen azt
se tudta, ébren van-e vagy álmodik. Lelki szemei
előtt Ariel képe jelent meg, és egy fiatal
boszorkányé, de nem látta, mi közük lehetne
egymáshoz.
Megdörzsölte az arcát, és ásítva felnyögött.
– Gabriel, Gabriel… hol jártál az éjjel, míg én
aludtam?
Választ persze nem várt, hiszen pontosan
tudta, hogy az elméje mélyén raboskodó
arkangyal ha akarna, sem tudna felelni.
Közben újabb velőtrázó ordítás rázta meg a
teret, ami hangos jajveszékelésbe torkollott.
– Kérlek, kérlek, bármit bevallók, csak hagyd
abba! – rimánkodott egy elkeseredett hang, mire
Arshamon nagyot sóhajtva felkelt az ágyból, és
az ablakhoz sétált.
Mélyen kihajolt a párkányon, de a várnak az a
szárnya, ahol ő lakott, nem az udvarra nyílott.
Csak a szélnek köszönhette, hogy meghallotta,
mi folyik odalent, látni azonban nem látott
semmit sem. Magára húzta hát ruháit, és
elégedetten állt meg a mosdódézsa mellett
elhelyezett tükör előtt. A fehér ing és a
halványszürke mellény kissé feszült a
felsőtestén, de csak méginkább kiemelte szálfa
termetét. Hosszú haja hátközépig ért, zöld szeme
a szokottnál kicsit sötétebben, de fényesen
ragyogott. Az uralkodó jobbra és balra fordult, és
önmagában gyönyörködött. Soha még nem
festett így, és nem tudott betelni a képpel, amit a
tükörben látott.
– Nos, igen… ez vagyok én – mosolyodott el,
majd sarkig tárta az ajtót, és a szomszédos
lépcsőházon át az udvar felé vette az útját.
Odalent eközben tovább folytatódott a kínzás.
Az udvar egy elkerített részében rabok tucatjai
vártak a biztos halálra, Hadifoglyok, bűnözők és
Mizariel szeretői ácsorogtak a rácsok mögött, és
igyekeztek kikerülni a sötéthajú szépség
látóteréből, aki hétről-hétre maga tizedelte meg a
foglyokat aszerint, kire volt még szükségük, és
kire nem.
Ezúttal egy katona, valamint egy három fős
rablóbanda tagjai reszkettek a Sötét Angyalok
előtt, akik azonban egy ideje mással voltak
elfoglalva, így a halálsikolyok lecsendesedtek.
 – Akármit is mondtok, nekem nem hihető a
meséje – suttogta Baraquiel. – Gabriel sosem
fordult volna ki annyira magából, hogy az övéit
hátrahagyja.
– Ne nevezd a nevén! Még meghallja! –
figyelmeztette Azrael.
– Jó. Szóval nekem sántít ez a történet –
folytatta. – Ő egyszerűen nem olyan lelkületű,
mint mi. Sosem tudna ártani az embereknek, ha
nem veszélyeztetik az ő vagy a kis védencei testi
épségét.
– És a lángoló kardja? – kérdezte Mizariel, de
nagyon nem tetszett neki a beszélgetés
alakulása. – No, és a kristálykoponya? Nektek
semmi nem elég?
– Baraquielnek igaza van – csóválta a fejét a
Halál Angyala. – Lehet, hogy így akar beépülni
közénk, de a szíve az övéivel maradt. Én is
nagyon nehezen hiszek a szememnek… ő nem
fordítana hátat Atyánk törvényeinek.
– Szerintem meg túlságosan is gyanakvóak
vagytok! – csattant fel Mizariel, és maga is
meglepetten tapasztalta, mennyire zavarja, hogy
Gabrielt kóstolgatják a többiek. Az arkangyalt,
aki egyre jobban tetszett neki.
Rosszul érezte magát. Az előző éjjel túlságosan
is sokat ivott, majd miután hajnalban felébredt,
kínzó vágyat érzett arra, hogy szeretkezzen
valakivel. Az egyik nagydarab katonát rendelte
végül magához, aki őrült mámorban bújt az
ágyába, majd reggelig tette a dolgát, ám Mizariel
boldogsága nem sokáig tartott.
 A bor kábulatában mindig azt képzelte, hogy
Elijahval szerelmeskedik. Alkalmi szeretői forró
testére, dübörgő szívére, vaskos izmaira és a
hátukon lefolyó izzadtságcseppekre
összpontosított, s miközben lehunyta a szemét,
ideig-óráig valóban képes volt élvezni ezeket az
együttléteket. A férfiak hálásak voltak, amiért a
kegyeit élvezhették, ám egyikük sem számolt
azzal, hogy Mizariel, miután rájuk un, akár egy
fekete özvegy, a másvilágra küldi őket.
Most pedig sajgott a feje, és undorral nézett
végig a férfin, akinek súlya alatt néhány órája
még oly elégedetten nyögdécselt. Gyűlölte őt,
amiért élvezni merte a testét, és irtózott a
gondolattól, hogy a katona valaha is újra
hozzáérjen vagy a közelében legyen.
A férfi – bár sejthette, mi vár rá –, némán
ácsorgott a nő előtt, és a földet bámulta. Arra
gondolt, talán a sok-sok gyönyör, amivel
Mizarielt kényeztette, átsegítheti ezen a reggelen,
és akkor még aznap odébbáll…, de azt is tudta,
ha a fekete szépség bal lábbal kelt fel, akkor
utoljára süt rá a Nap.
– Tegyétek próbára! – Baraquiel hangja
távolról szűrődő Mizariel felé, aki keserű szájízzel
méregette a betörőket és a szeretőjét. Úgy érezte,
felrobban, ha nem tesz valamit. Karcsú ujjai a
csípőjére csusszantak, majd szemvillanásnyi idő
alatt elhajított két tőrt, és még kettőt. A kések az
előtte ácsorgó rabok lábfejébe fúródtak és
fellángoltak. Az elítéltek hátborzongatóan
felordítottak és próbálták eloltani a tüzet,
hasztalanul. A tőrök olyan erővel szegezték
talpukat a földhöz, hogy két kézzel sem tudták
kihúzni.
Fagus Mizarielhez fordult.
– Muszáj így megkínoznod őket? Miért kell
ennyit szenvedniük, ha úgyis halál vár rájuk?
– Miért? Nem mindegy neked, hogyan halnak
meg?
– Nem. Utálom az üvöltésükkel kezdeni a
napot. Csendben is elintézhetnéd a bandát.
– Ó, barátom, akkor hol maradna a mi kis
hugicánk öröme? – szólt közbe gúnyosan
Ruchiel, majd a katona felé bökött. – De miért
tizedeled a hadseregünket? Ő nem bűnöző, miért
kínzód hát meg? Talán nem melegítette fel eléggé
a fekhelyedet?
– Mizariel meglendítette a karját, hogy pofon
vágja Ruchielt a merészségéért, ám az
könnyedén odébb lépett, és játékosan a
tenyerébe fújt, mintha csak egy gúnyos csókot
lehelt volna a nő felé. A mozdulattól hirtelen
feltámadt a szél, és Mizarielt, ha nem
kapaszkodott volna meg Azrael karjába, bizton a
várfalig repítette volna.
– Fejezzétek be! – dörrent rájuk a Halál
Angyala, mire Ruchiel ártatlanul széttárta a
karjait.
– Nyugi, csak a megunt szeretőkről
beszélgettünk.
Azrael épp szóra nyitotta volna a száját,
amikor megjelent Gabriel az udvar túlsó
oldalából nyíló kerengőben. Amikor odaért
hozzájuk, szélesen elmosolyodott.
 – Szóval innen ered a halálhörgés és a siralom!
– mondta rabokra nézve. – Mit mondjak?
Otthonosan érzem magam…
Az angyalok meghökkenve hallgatták, mire
Arshamon felröhögött a saját szójátékán, hiszen
pontosan tudta, Azraeléknek fogalmuk sincs,
hogy miről beszél. Pedig szó szerint otthon érezte
magát attól, amit odalent látott. A Pokolban
ugyan még ennél is sokkal nyersebb és
kegyetlenebb volt a világ, mégis, az előtte kínlódó
halandók látványa Nastrodra emlékeztette.
– Ezt most viccnek szántad? – vonta fel a
szemöldökét Fagus, és értetlenül csóválta a fejét.
– Mi másnak? Zene füleimnek az efféle
jajveszékelés.
Azrael, Baamiel és Baraquiel összenéztek, s
amíg az arkangyal Mizarielhez fordult, a
Villámlás Angyala a vezére fülébe súgta:
– Tedd próbára valahogy!
Arshamon eközben elmélyülten társalgott
Mizariellel, így fel sem merült benne, hogy a
többiek róla beszélnek, és csak akkor pillantott
Azraelre, amikor az hozzálépett, és a rabokra
mutatva így szólt.
– Gabriel, azt akarom, hogy öld meg ezeket az
embereket!
Az uralkodó nem habozott. Előrántotta a
hátán viselt hatalmas kardját, ami nagy
lángokkal égni kezdett, és egyetlen suhintással
lefejezte az egymás mellett ácsorgó rabokat, majd
szíven szúrta a katonát. Mielőtt a lángoló, vérző
holttestek földet értek volna, Azraelhez fordult.
– Még valamit?
 A Halál Angyala elhűlve bámult.
– Valami gond van?
Mizarielre nézett, de az is csak tátogott.
Fagus találta meg elsőként a hangját.
– Azt sem tudtad, mifélék ezek az emberek…
– Ennyi neked az emberélet? – háborgott
Baamiel.
– Még ennél is kevesebb.
– Hogy beszélhetsz így?
– Azrael azt kérte, öljem meg őket!
– Igaza van! – vette a védelmébe a Halál
Angyala, és fekete haját gondterhelten simította
hátra összeráncolt homlokából, miközben még
mindig elborzadva nézett a lábuk előtt égő, bűzös
szagot árasztó, gyorsan szenesedésnek induló
hullákra. – Azt tette, amit kértem, és ez így is
van rendjén!
Aztán Arshamonhoz fordult.
– Gyere, igyunk egyet! Beszédem van veled.
– Helyes – bólintott az uralkodó. – Éppenséggel
meg- szomjaztam…
A két férfi eztán eltűnt a vár bal szárnyában,
az udvaron maradt angyalok között pedig kitört
a veszekedés.
– Milyen álszent férgek vagytok! – nézett rájuk
gúnyosan Mizariel. – Eddig áskálódtatok, most
pedig, amikor azt tette, amit nem néztetek ki
belőle, ismét azon töritek a fejeteket, hogyan
támadhatnátok újra hátba!
– Te csak ne beszélj! – förmedt rá Ruchiel, és
haragjától orkánerejű szél támadt. –
Gyomorforgató, ahogy a szeretőiddel bánsz!
Ennek a szegény flótásnak nem kellett volna
meghalnia, a te szeszélyednek lett az áldozata!
– Ne szenteskedj nekem, és vegyél vissza a kis
szeles játékodtól, mert aztán én is megmutatom
rajtad a hatalmam! Miért? Te hogy bánsz a
szeretőiddel? Elhasználod és eldobod őket, mint
a rongyokat! Ne merj többé kioktatni!
– Akármit is mondtak, furcsa volt, ahogy
Gabriel csak úgy megölte ezeket… – bökött a
szőke hajú angyal a hamukupacok felé. – Még
csak meg sem kérdezte, hogy mit vétettek vagy
kik ezek!
– Jaj, Baraquiel – förmedt rá Mizariel. – Ha
nem ölte volna meg őket szemrebbenés nélkül,
most az lenne a bajotok, és kémnek tartanátok.
Miért olyan nehéz elhinni róla, hogy átállt?
– Nem tudom – felelte Fagus, és elgondolkodva
babrálta sötét szakállát. – Egyszerűen van benne
valami fékezhetetlen erő, valami félelmetes
zabolátlanság, ami rémisztőén hat. Gabriel
híresen barátságos és jószívű angyal volt mindig.
Nem tudom elhinni, hogy ennyire megváltozott
volna. Ő sosem mészárolta volna le ezeket a
halandókat ilyen rideg, lelketlen módon.
– Hát én ezt nem hallgatom tovább! – csattant
fel Mizariel, és sértetten elindult az udvar másik
vége felé. – Nektek semmi sem jó! Ahelyett, hogy
örülnétek, botor elméleteket gyártotok, és
egymást hergelitek Gabriel ellen!
– Ennek meg mi baja van? – vonta meg a
vállát Fagus.
 – Reggel nem a megfelelő férfi feküdt az
ágyában, ettől nyűgös… – legyintett Ruchiel. –
Kezd belőle elegem lenni.
– Nekem nem csak belőle – mormogta Fagus. –
Amondó vagyok, fel kéne keresnünk Elijaht,
hogy megtudjuk a teljes igazságot. Nem hiszek
Gabrielnek. Valami nincs rendben vele…
– Elijah elhagyott minket a kis szajháért –
mordult fel Baraquiel. – Két évtizede volt rá, hogy
visszatérjen, de tett ránk és a szövetségünkre.
Nekem ő többé nem a vezérem.
– Nekem sem – rázta meg a fejét Baamiel
– Hűtlen kutyák vagytok – mordult rájuk
Fagus. – Azt sem tudjátok, mi történt vele! Meg
sem hallgattátok! Hát nincs még elegetek Azrael
és Mizariel vérfürdőiből? Nem csömörlöttetek
meg a háborúktól? A hatalom hajszolásától?
– Nem is értik, miről beszélsz, testvér! – nézett
farkasszemet a többiekkel Ruchiel. – Azt hiszem,
jobb, ha most odébbállunk!
Azzal a két angyal fogta magát, és a főépület
felé vették az irányt.
– Hát ezekbe meg mi ütött? – kérdezte
Baraquiel – Nem mondom, Gabriel valóban
félelmetesen viselkedik, de ez még nem ok arra,
hogy újra Elijah nyomában lihegjünk, aki húsz
esztendeje ránk sem bagózik…
– Nem tudom. Néha mindnyájukból elegem
van… – vonta meg a vállát a Mennydörgés
Angyala, majd ő is otthagyta az udvart és a még
mindig dohogó társát.
Eközben a vár egyik sötét folyosóján Azrael és
Arshamon beszélgettek, és bár a Halál Angyala
alaposan körülnézett, nem hallgatja-e ki őket
valaki, nem vette észre, hogy nincsenek egyedül.
A Mágus ugyanis a közelben settenkedett, ám
oly ügyesen osont oszloptól-oszlopig, hogy ha felé
pillantottak volna, legfeljebb árnyéknak hitték
volna.
– Bevallom, amikor megláttalak Mizariel
jobbján, azt gondoltam, kémkedni akarsz
utánunk.
Arshamon felröhögött.
– Ugyan már! Nem vagytok ti olyan érdekesek!
Azrael kíváncsian nézett az arkangyalra, akire
korábban nem volt jellemző ez a csípős
hangvétel, de végül ő is felengedett.
– Kezdem megkedvelni az új arcodat.
Azzal intett, hogy kövesse, mígnem megállt egy
terméskő fal előtt, és ujjait végigfuttatta a kövek
közt zöldellő mohacsíkokon. Hosszú ujjai
különös, betűket formázó jeleket rajzoltak a
girbegurba vonalakra, mire egyszeriben
halványodni kezdett előttük a fal, majd
áttetszővé vált és eltűnt.
– Hűha – szólt meglepetten Arshamon. – Csak
káprázat volt? Valójában nem is volt előttünk a
fal?
– Pontosan! – vigyorodott el a Halál Angyala. –
Szédületes, igaz?
– Kinek a műve?
– Egy Astrid nevű nőé… – vonta meg a vállát
Azrael. – Eketorpban bukkantunk rá, és
Mizarielnek sikerült meggyőznie, hogy legyen a
segítségünkre egy rövid ideig.
 – A boszorkányok nem túl együttműködők –
hümmögött Arshamon. – Csodálom, hogy nektek
sikerült a szolgálatotokba állítani.
– Nos, ő sem volt együttműködő… egy darabig.
– Megkínoztátok?
– Alaposan.
– Meghalt?
– Ó, nem. Elmenekült – mondta Azrael. – Máig
nem tudom, hogy sikerülhetett neki, de
megszökött. A műve azonban itt maradt, és azóta
is hasznát vesszük. Láttad mit írtam a falra?
– Igen, az ajándék szó rúnajelét. Nagyon
vicces.
A Halál Angyala harsogva felröhögött, és
hosszú haját hátravetve égnek emelte az arcát. –
Köszönöm Atyám a tőled kapott hatalmat!
Arshamon érdeklődve nézte a fekete ruhás
férfit, és arra gondolt, vajon gúnyból mondja-e
mindezt vagy tényleg azt hiszi, Istentől kapta a
kristálykoponyákat.
– Gondolod, hogy most örül? – kérdezte, és
sokatmondóan elmosolyodott.
A Halál Angyala elkomorult.
– Nem. Bizonyára nagyon nem boldog,
Michaelék pedig tombolnak. De ez van. Idelent
mi parancsolunk…
Azzal kitárta az ajtót, és bevezette Arshamont
a pincehelyiségbe, amelyből keskeny folyosón át
egy kör alakú terembe értek. A falakba mély
ablakokat vágtak, melyek közül hatnak a
párkányán ragyogó fényű kristálykoponyák
szikráztak. A másik hat párkány, és a középen
elhelyezkedő oltárszerű emelvény üres volt.
 – Gondolom, sejted, miért mutattam ezt meg
neked.
– Halványan – mormolta az uralkodó.
– Szeretném, ha megszereznéd a többit is.
– Tudjuk, hol rejtegetik őket?
– Nem. De a besúgóink kutakodnak.
– Rendben. Rajta leszek – bólintott a magas
férfi, ám uralkodnia kellett magán, hogy ne
bámulja túl sóváran a koponyákat, amelyek úgy
vonzották a szemét, akár a mágnes.
– Téged hidegen hagynak? – lépett közelebb
Azrael egy lazacszínű koponyához, és egészen
közel hajolt hozzá. A szemüregekből feltörő
kristályfény felizzott és az angyal szemébe
kúszott, aki hirtelen megrázkódott, majd
elvigyorodott. – Erőt adnak nekem… látod? Erőt
és bölcsességet… a Föld irányításához.
– Aha – bólintott az uralkodó, és azon
morfondírozott, hogyan ölje meg minél
gyorsabban a várban maradt angyalokat.
Ugyanakkor jól tudta, hogy amíg nincs meg a
többi kristálykoponya, érdemes őket életben
tartania, hogy a segítségére legyenek amíg a
halandók világa háborús övezetté válik.
– Nem érzed a hatásukat? Engem valósággal
megbabonáznak… – zökkentette ki
elmélkedéséből a Halál Angyalának mély hangja,
aki még mindig a ragyogás okozta bódulatban
beszélt
– Nem. Nem hatnak rám – válaszolt
Arshamon, majd karon fogta a házigazdáját és
kivezette a folyosóra. A nyomukban osonó
Sahranfernek épp hogy sikerült utánuk szöknie,
amikor bezárult mögöttük az ajtó. A mohos fal
ugyanolyan hűvösen sötétlett, mint korábban, és
semmi jel nem mutatott arra, hogy a három férfi
nem sokkal azelőtt egy rejtett terem mélyén járt,
ahol a világ legerősebb fegyvereinek néhány
példánya sorakozott arra várva, hogy kiolthassák
az emberiség csillagának fényét.
Azrael azonban odakint már nem volt
beszédes hangulatban. Lelki szeme előtt
leperegtek a meghódításra váró területek, és a
feje megtelt a kristályból áradó tudással.
Rajtaütéseket, harcokat, hódításokat és véres
háborúkat látott, és észre sem vette, hogy
időközben az uralkodó elsétált mellőle.
Sahranfer is eleget látott, így visszavonult a
szobájába, hogy kitervelje, miként tudja
megszerezni a lehető leggyorsabban a hat,
szikrázó fényben fürdő kristálykoponyát.
A Gabriel testében tetszelgő Arshamon
azonban nem akarta magányosan tölteni a
napját, ezért első útja a mosodába vezetett, ahol
rövid idő alatt magába bolondított két csinosnak
mondható szolgálót. A szobájába vitte őket, és
mohón szeretkezett velük órákon át. Mindkét
lány kábult áhítattal ölelte a szépséges arkangyal
testét, és boldogan nyújtották csókra az ajkukat
a férfinak, aki örömét lelte a földi gyönyörökben.
– Örökre veled maradunk, ha azt akarod –
duruzsolta a barna hajú, telt alakú Violet, majd
hangosan nyögdécselni kezdett, amikor az
megragadta, és hevesen a magáévá tette
– Édesek vagytok, igazán, de félő, hogy hamar
kiöregednétek mellőlem – felelte őszintén
Arshamon, de a fiatal teremtések meg sem
hallották a szavait. Piócaként tapadtak rá,
ölelték, csókolták, ő pedig gátlástalanul élvezte a
testüket.
Nem sokkal később a lányok verítékezve
nyúltak végig az ágyon, Arshamon pedig a
szobában elhelyezett vizesdézsához ment, és
alaposan végiglocsolta magát. Felhördült a
bőrébe maró hidegtől, de érezte, mennyire
felfrissíti alaposan megdolgoztatott izmait. A
pucér szolgálók szájtátva nézték alakját és
időtlen vonásait, ő pedig önelégülten törölközött
előttük. Tudta, ha akarná, a világ összes nőjét
meghódíthatná, és ez végtelen elégedettséggel
töltötte el. Fekete inget, nadrágot, csizmát és
mellényt húzott, a csípőjére pedig egy vastag
bőrövet csatolt
Kezdek olyan lenni, mint ők – gondolta, és
nyirkos haját hátrasimította. Indult volna, hogy
megnézze, mi van a többiekkel, amikor az ajtó
nagy dörrenéssel kitárult.
– Te hazug féreg! – sziszegett felé Mizariel,
amikor meglátta a férfi ágyában fekvő,
elégedetten lustálkodó, pucér nőket.
– Hogy mondod, kedvesem? – nézett rá a
legszebb mosolyával Arshamon, ám a helyzetén
ezzel semmit sem segített.
A folyosón odakint várakozott Baamiel és
Baraquiel is, akik Mizariel haragját látva elfojtva
felröhögtek.
– Nem vagyok a kedvesed, te szemét! –
ordította Mizariel. – Tegnap még engem
csókoltál, most meg ezeket a retkeket? Hát hogy
van ez?
– Ugyan már! – lépett hozzá a férfi, és magához
húzta a fortyogó nőt. – Veled sosem voltam még
együtt, így nem neheztelhetsz rám azért, mert
kielégítettem a testi szükségleteimet. Nekem ezek
semmit sem jelentettek.
– Nem?
– Nem.
Mizariel szemében gonosz fény csillant.
– Akkor öld meg őket!
– Miért is?
– Hogy én boldog legyek!
– Nem mondom, különös dolgok tesznek téged
boldoggá, kedvesem…
– Csak tedd meg! – csattant fel Mizariel, mire
Arshamon széttárta a karját, és a szolgálók elé
lépett.
– Sajnálom, lányok – mondta, majd letépte
szeretői fejét, és a fekete hajú angyal elé dobta.
Mizariel dermedten állt a szoba közepén, és
elkerekedett szemmel nézett a férfira. Nem
gondolta, hogy Gabriel bárkit is megölne a
kedvéért, pláne nem két ártatlan szolgát. Már-
már meghatottan nézett az arkangyalra, ám az
sötét mosollyal elsétált mellette.
– Nos, úgy látom, sikerült neked örömöt
okoznom – mondta, majd otthagyta a
meghökkent nőt valamint a nyitott ajtóban
ácsorgó angyaltársait, és a sajátjaihoz sietett.
 XI. FEJEZET

Csillagfény

A hajnalt jelző mesterséges fények lustán

simították végig az összefonódva alvó
szerelmesek testét, ám azok csak akkor ébredtek
fel, amikor a reggelihez hívó gong megkondult.
– Jobban vagy? – kérdezte Elijah gyöngéden a
lányt, miközben fölé könyökölve finoman
végigsimította Sophiel hamvas arcát – Aggódtam
érted – sóhajtott fel, majd meg sem várva, hogy a
világoskék szempár kinyíljon, a rózsás ajkakra
hajolt és forrón megcsókolta.
A lány karjai lágyan fonódtak a férfi nyaka
köré, s ajka odaadón nyílt meg előtte. Édes
lehelete olyan volt, akár a méz, s puha bőre
felperzselte Elijah testét
– Visszacsókolsz, miközben meg sem nézed, ki
az, aki a szádra tapad? – ráncolta össze a
homlokát a Sötét Angyal, de elnevette magát,
amint Sophiel meglepett szemébe nézett.
– Tudtam, hogy te vagy az – húzta magához az
angyallány, majd mosolyogva hagyta, hogy a férfi
magához ölelje, és vele együtt az ágy szélére
üljön. Hosszú aranyhaja Elijah térdére omlott,
csupasz keble izmos mellkasához ért.
 – Veszélyesen alulöltözött vagy – súgta a Sötét
Angyal Sophiel nyakába, miközben tenyerével
finoman végigsimította a szétszakított ruha alatt
az angyallány hátát, ő azonban csilingelve
felkacagott.
– Egy fekete hajú, szép arcú angyal tépte le
rólam a ruhám Őt kell összeverned.
– Meg is ölném, ha nem én lettem volna az –
nevette el magát Elijah is, majd megcirógatta a
lány arcát. – Gyönyörű vagy! – mondta nagyon is
komolyan, és szemében a vágy tüze égett. –
Megőrülnék, ha valami bajod esnék.
Sophiel érezte, hogy a férfi még mindig
neheztel rá az előző éjszaka történtek miatt.
– Látom, legalább tisztában vagy a tetteid
súlyával – morogta elégedetten a Sötét Angyal,
mire Sophiel felpattant az öléből.
– Meggyógyítottam Joshuát! – felelte dacosan.
– Azért nem kell úgy beállítani, mintha valami
kuruzsló lennék.
– Nos, a mutatványod után összedőltél, mint
egy kártyavár- tárta szét a karjait Elijah, majd a
lány után nyúlt, ám az hátrébb ugrott.
– Mondd, hogy azért ügyes voltam!
– Dehogy mondom! – nevetett fel a férfi. –
Gyógyítóként, mondhatni, leszerepeltél!
Sophiel arcát elöntötte a vér.
– Hogy te milyen öntelt vagy! Miért nem
gyógyítottad meg akkor te magad?
Ám Elijah jókedve töretlen volt. Sophiel után
lépett, majd a vállára kapta.
– Tegyél le! – parancsolta a lány.
– Mert különben?
 – Megjárod – kacagott most már Sophiel is. –
Tegyél már le!
Elijah a földre tette, de nem engedte el, hanem
még mielőtt az angyallány tiltakozhatott volna,
az arcát két kezébe fogta, és finoman szájon
csókolta. A lány szíve eszelősen vert a
boldogságtól, s bőre az izgalomtól rózsás színűvé
vált.
A férfihoz simult, és a karjában úgy érezte, ez
az ő valódi mennyországa…
A Sötét Angyal szíve is hasonlóan dübörgött,
és amikor úgy látta, hogy eljött a megfelelő
pillanat, az angyallányt finoman az így szélére
ültette, és elé térdelt.
– A karodat! – mondta.
– Leveszed a karkötőmet?
– Már sokkal korábban meg kellett volna
tennem – bólintott, és miután leszakította a
válláról a vékonyka ruhát, egy mozdulattal
eltörte a csillogó karperecet, és a szoba
legtávolibb sarkába hajította. Szúrós szemmel
vizsgálta a lány finom bőrébe égetett, E-betűt
formázó billog nyomát, majd összedörzsölte
tenyerét, hogy eltüntesse a mély égési nyomot,
ám az angyallány megfogta a kezét.
– Kérlek, azt hagyd rajtam! Már nem zavar, és
egyáltalán, semmilyen rossz érzést nem kelt
bennem. Számomra azt jelképezi, hogy a tiéd
vagyok.
Elijah keserűen nézett a ragyogó szempárba.
Félresimította a lány világosszőke haját, és újra
megcsókolta az ajkát
 – Nem akarom, hogy a szajhák bélyege
csúfítsa el a bőrödet. Számomra te vagy a
legfontosabb a világon. Csak nem képzeled, hogy
hagyom, hogy megbélyegezve élj velem? Más
módja is van az összetartozásnak.
A lány lelkét bizonyosság járta át, boldogsága
leírhatatlan volt. Engedelmesen tűrte hát, hogy a
Sötét Angyal vörös fényű, gyógyító energiájával
néhány másodperc alatt eltüntesse a mély heget,
ám mielőtt szóra nyithatta volna a száját, Elijah
megfogta mindkét kezét.
– Szeretném, ha nagyon őszintén válaszolnál
nekem valamire!
Sophiel megszeppent a férfi hirtelen
komolyságán, de bólintott.
– Hogyne, kérdezz bármit!
Elijah sápadt arcán kiismerhetetlen érzelmek
futottak át. Sötét szemöldökét összevonta, s
hosszú, fekete szempilláit egy pillanatra
lehunyta. Nagyot sóhajtott, majd hirtelen a lány
szemébe nézett.
– Velem tartasz-e jóban-rosszban, mint a lelki
társam, a másik felem, s mint a hitvesem… az
örökkévalóságon át?
Azzal Sophiel felé nyújtott egy parányi,
gyöngyház fényű tojást, amely sejtelmesen
csillogott a kandallóban ropogó tűz előtt.
Az angyallány arca rákvörösre váltott.
– Igen – suttogta boldogan!
Elijah elmosolyodott, és magához ölelte
szerelmét. Alászállása óta nem érzett még olyan
szívszaggatóan édes boldogságot, mint most,
hogy az angyallány igent mondott.
 – Tudtam, hogy tetszeni fog a leánykérés –
mondta halkan, és megsimogatta finom bőrét.
Sophiel haján táncot lejtett az odakint ragyogó
lámpások fénye, s ahogy Elijah szemébe nézett, a
férfi úgy érezte, soha nem látta még szebbnek őt.
Arca rózsás volt, szeme pedig szebben ragyogott
a legszebb csillagoknál.
– Minden szavát imádtam.
– Sötét Angyal elnevette magát, és lágyan
megcsókolta Sophielt.
– Azért belenézel, mit rejt a parányi csomag?
Sophiel megforgatta a tenyerében a
gyöngyházfényű tojást, majd a közepén finoman
megnyomta, mire csodák-csodája, a tojáshéj
egyszerűen szétnyílt, akárcsak egy szirmait
bontogató, éteri szépségű lótuszvirág. A
közepében fehér bársonyba ágyazva egy parányi
gyűrű szikrázott. Sophiel sosem látott még ehhez
foghatót. A gyűrű megannyi finom aranyszálból
állt, amelyben piciny gyémántok csillogtak, és
ahogy a lány jobban megnézte, a Tejutat és az
otthonába vezető csillagképeket látta bennük.
A gyűrű közepén két nagyobb kő ragyogott:
egy kék és egy fehér gyémánt Az egyik a Napot, a
másik a Holdat jelképezte, s ahogy
összefonódtak, úgy tűnt, mintha valójában egyek
lennének.
– Soha életemben nem láttam még ilyen szépet
– suttogta Sophiel meghatottan, és boldogan
nyújtotta Elijah felé a kezét, aki vékony ujjára
csúsztatta az ajándékát. – Te tervezted?
A férfi bólintott.
 – Úgy éreztem, ez illene a leginkább hozzád. A
munka oroszlánrésze azonban a legújabb
rajongód kezét dicséri.
Az angyallány kuncogni kezdett.
– Szilaj készítette?
– Személyesen. És megkért, ha túl vagyunk a
leánykérésen, mindenképp keressük fel őt.
Részese szeretne lenni az örömödnek.
Sophiel Elijah nyakába ugrott, arcát a férfi
fekete hajába temette, majd belecsókolt a
nyakába.
– Amint beköszönt a békeidő, és nem kell
többé a jötunnok és Arshamonék támadásától
tartanunk, megtartjuk az esküvőt is, jó?
Az angyallány szégyenlősen nézett rá.
– Álmodni sem mertem erről. Igazi
menyasszony lehetek,,
Elijah bólintott.
– Már az vagy.
– Köszönöm – ölelte át újra a lány, és lehunyta
a szemét.
– Mit köszönsz? – simogatta meg a férfi az
aranyhaját
– Tudom, hogy neked nem sokat számít a
házasság, és azt is, hogy mi, angyalok nem is
házasodunk. Te mégis rászántad magad…
– Eddig valóban nem mozdított meg bennem
semmit, de amióta megismertelek, kínzó
kényszert érzek arra, hogy örökre magamhoz
láncoljalak – nevetett fel – Végre tényleg teljesen
az enyém leszel.
 – Semmire sem vágyom jobban – suttogta
Sophiel, mire Elijah egy könnyed mozdulattal az
ágyra döntötte, és felébe kerekedett.
– Dehogynem – mondta egészen komolyan –,
fogsz te még másra is vágyni! Ajka lázasan
tapadt a lány puha szájára, és szenvedélyesen
ölelte magához Sophiel karcsú testét. Aztán
váratlanul felült, és nagyot sóhajtva fényes
hajába túrt. – Én pedig remélhetőleg nem őrülök
meg addig, amíg tényleg megkaplak.
A lány kuncogni kezdett.
– Már megint ránk várnak?
Elijah bólintott.
– Igen. A hajnali órákra beszéltük meg az
indulást, és bár innen nem látom, mikor
kelhetett fel a nap, gyanítom, hogy mindenki
készen áll már.
Sophiel erre kikászálódott az ágyból és
átöltözött, ám lelkébe egy pillanatra belehasított
az áldozataikat véresre maró, hegyesfogú, gyilkos
murénaraj képe, és a gyomra fájdalmasan
összerándult. Elijah villámgyorsan mellette
termett.
– Rosszul vagy?
– Nem, nem, semmi gond – bizonygatta a lány,
ám a Sötét Angyal érezte a belőle áradó
feszültséget.
– Ó, Istenem… te félsz – állapította meg, és
magához ölelte kedvesét. – Ugye, tudod, hogy
semmi bajod nem eshet mellettem?
– Tudom.
– Hát akkor?
 Sophiel nem válaszolt, de kétségbeesetten
kapaszkodott Elijahba.
– A sellőktől tartasz ennyire?
– Tőlük is…
– És még? – emelte fel az állát Elijah, és
aggodalmasan nézett a szemébe.
– Azt hiszem, leginkább attól félek, hogy
kudarcot vallok. Nem vagyok olyan rátermett,
mint ti, te is tudod…
– Néha más út vezet a győzelemhez – mondta a
férfi, és ettől az angyallány szívét melegség járta
át. – Van úgy, hogy az erő és a bátorság mit sem
ér. A hited sziklaszilárd, és jólelkű vagy. Ariellel
és Bardoval remek csapat leszünk, meglátod
majd!
Sophiel felsóhajtott.
– Te is félsz? – nézett fel rá, mire Elijah
megrázta a fejét. Szeme mélykéken csillogott,
akárcsak az univerzum sötétje, ám ahogy a
letűnt korok véráztatta háborúira gondolt az
arca elkomorodott egy pillanatra.
– Nem. Legfeljebb attól, hogy bajod eshet.
Éppen ezért nyomatékosan megkérlek, hogy
mostantól mindent beszélj meg velem, jó?
– Jó.
– Nem szeretnélek vérbe fogyva megtalálni.
Megkérhettél volna, hogy segítsek Joshuán.
Az angyallány meglepetten nézett rá.
– Segítettél volna?
A férfi bólintott.
– Nem is értem, miért nem szóltál.
– Hirtelen ötlet volt…
Elijah felsóhajtott.
 – A hirtelen ötleteid fognak egyszer a sírba
vinni…
Sophiel elnevette magát, és átkarolta a Sötét
Angyal nyakát.
– Szeretlek – suttogta a fülébe, és borostás
bőréhez nyomta az arcát. Beletúrt a férfi hajába,
és belecsókolt a nyakába. – Sosem gondoltam
volna, hogy valaha ilyen boldog lehetek.
Elijah szíve hevesebben vert, ahogy magához
ölelte a törékeny lányt, és arra gondolt, vajon
mennyi idő adatik meg kettejüknek… Az
ellenségtől vagy a rá váró nehézségektől sosem
félt, azt azonban jól tudta, hogy Arshamon el fog
jönni Sophielért, mint ahogy azt is, hogy
Mizarielék sem lesznek elragadtatva, hogy
helyettük egykori ellenségét választotta társául…
A következő pillanatban kopogtattak, ám
senki sem szólalt meg az ajtó túloldalán.
– Bardo az? – kérdezte Sophiel.
– Á, ö dörömbölne és ordítozna. Valaki más
lehet.
– Szabad! – kiáltották egyszerre, mire lassan
kinyílt az ajtó, és Szilaj lépett be rajta. Szakállát
csavargatva a földre meredt, és látszott rajta,
hogy zavarban van.
– Azért jöttem – kezdett bele mély, dörmögő
hangja miközben Elijahra pillantott, aki alig
észrevehetően biccentett –, hogy gratuláljak!
Sophiel hozzá lépett, letérdelt és átölelte.
– Csodálatos gyűrűt készítettél nekem!
Köszönöm szépen!
A törpe büszkén kihúzta magát, és kijavította
az angyallányt.
 – Gyűrűket.
Azzal felé nyújtott egy borvörös, ovális formájú
kristálydobozt.
– Remélem, tetszeni fog…
Elijah is közelebb lépett, és amikor Sophiel
kinyitotta a parányi dobozt, elmosolyodott.
Odabent ugyanis két arany karikagyűrű fénylett
hófehér selyembe ágyazva. A felületük fel-
felragyogott, mintha csillagok tűntek volna fel és
hunytak volna ki, holott nem látszott, hogy az
aranyba bármilyen ékkövet foglaltak volna.
– Bámulatos – suttogta a lány. – Mitől csillog
így az arany felszíne?
– Ez a legdrágább svartalfheimi nemesfémünk.
Maga az arany vörös árnyalatú, de a felszínén a
csillagok fénye ragyog. Senki sem tudja, miként
kerültek bele, de örökkön-örökké ott szikráznak.
– Köszönöm, barátom – hajolt meg a Sötét
Angyal is az aranyműves törpe előtt, aki
elégedetten lépett hátrébb.
– Remélem, látlak még benneteket… – vakarta
meg a fejét sután, majd mielőtt becsukta volna
az ajtót, két kisebb zsákot tolt be a résen. – Ezt
az asszonyaink varrták nektek! A társaitok is
kaptak egy-egy váltásnyi ruhát az útra. A kelme
tűzálló anyagból készült. Gondoltuk, a
közeljövőben jól jöhet még. Elijah elismerően
nézett a csomagokra.
– Körültekintőek vagytok…
– Közös az érdekünk, angyal uram. Mi
legalább annyira vágyunk a kristálykoponyákra,
akárcsak ti a kardokra. Szeretnénk, ha sikerrel
járnátok.
 – Milyen tűzre számíthatunk? – ráncolta össze
a homlokát a Sötét Angyal.
– Magam sem tudom – vallotta be a törpe –, de
egy régi hősi ének szerint a „tűz folyója vezet a
kincshez”. Lehet, hogy csak valamiféle
hasonlatról van szó, de biztosra akartunk menni.
Számunkra is fontos, hogy épségben
visszatérjetek.
– Hálásan köszönjük! – felelte Elijah, majd
kikísérte Szilajt a folyosóra.
– Elégedett vagy? – kérdezte odakint a törpe,
és kis híján hanyatt esett, amikor felnézett az
angyal arcába, ám az utána kapott, és féltérdre
ereszkedett hozzá.
– Nagyon is. Remélem, te is az leszel – mondta
a Sötét Angyal, és a mellényzsebéből előhúzta a
nornáktól kapott, sérült fehér tollat, ami Fénytől
származott. A kis törpe tátott szájjal forgatta
tömzsi ujjai között a hattyútollat, és boldogan
csapott Elijah tenyerébe.
– Máris az vagyok, angyal uram! És hogyan
használjuk?
– Ketté kell törnötök, és akinél a toll van,
máris a magasba emelkedik. De legyetek
elővigyázatosak, hiszen a nornák hozzatok
képest hegymagasak. Lehet, hogy tizedmagaddal
is túlságosan könnyű leszel, és túl magasra
emelkedsz. Óvatosan bánj vele!
– Úgy lesz! – bólintott Szilaj, majd felpattant,
és sietős léptekkel a lépcsőház felé vette az
irányt.
Abban a pillanatban Bardo jelent meg a
fordulóban, Ariel társaságában.
 – No, mit mondott a kicsi lány? – ordított
messziről a szőke vezér.
Elijah megdöbbenve nézett rá.
– Hát, ti meg honnan tudjátok?
– A törpék rém pletykásak… – nevetett Ariel. –
Mit válaszolt?
– Szerintetek?
– Ha van egy kis esze, nemet mondott –
vigyorgott Bardo, de jókedvűen kezet nyújtott
vezérének. – Gratulálok, Testvér. Titeket Atyánk
is egymásnak teremtett.
– Isten áldása legyen rajtatok! – nyújtotta Ariel
is a kezét, amikor megjelent Sophiel. A törpéktől
kapott világoskék ruhát viselte, amely különös,
vékony anyagból készült, és ahogy a lány
megindult feléjük, a lámpák fényében úgy tűnt,
mintha hűvös tengeri hullámok tajtékoznának
körülötte.
Végignézett a többieken. Bardo grafitszürke
nadrágban és ingben, míg Ariel sötétkékben
ácsorgott a folyosón. Öltözetük az övéhez
hasonlóan színjátszónak tűnt, akárcsak a
vállukról aláhulló könnyű, mégis igencsak bő,
csuklyás köpenyük.
– Tűzön-vízen át – mosolyodon el Ariel, és
karját nyújtotta a lánynak. – Igaz?
– Igaz – bólintott Sophiel, és megölelte a
Látomások Angyalát. – Jártunk már ennél
rémesebb helyen is…
– Ne is mondd… Muspelheimnél és Surtrnél
minden csak jobb lehet.
– Egy perc, és itt vagyok! – mondta Elijah, és
eltűnt az ajtó mögött, hogy ő is magára öltse a
törpéktől kapott különös öltözetet. A zsákjában
fekete nadrágot és mellényt, meg egy szürke
inget talált, kékesszürke csuklyás köpennyel.
Mindent magára húzott, majd csatlakozott a
folyosón beszélgető társaihoz. Mindannyian az
előcsarnokba siettek, ahol már vártak rájuk a
többiek. Felkapták hát zsákjaikat, és kisétáltak
az istállókhoz.
– Köszönjük, hogy a rendelkezésünkre
bocsátjátok a lovaitokat, és megmutattátok a
titkos kijáratot – mondta Uriel Újholdnak. – Sok
időt nyertünk ezzel!
– Nagyon szívesen! Járjatok szerencsével –
felelte a törpe, és miután vendégei lóra kaptak,
és eltűntek a szabadba vezető hasadékban,
bezárta kaput.
Joshua szokatlanul csendes volt. Némán
pakolta fel a holmiját a nyereg mögé, majd felült
a lovára, és magához vezényelte leghűségesebb
embereit.
– Carter! Harold! Russel! Kérlek, menjetek
vissza a városba, és viseljétek gondját az
embereknek, amíg visszatérek!
– Én inkább veled tartanék – lépett előre a
Russel névre hallgató, fekete hajú, szikár férfi.
Heligo Korset falai erősek. Nagyobb hasznomat
vennéd, ha a csapatotokat erősíthetném!
– Én is csatlakoznék! – bólintott a húszas évei
elején járó fiú, és várakozásteljesen nézett
vezérére. – Harold és Pete majd vigyáznak a
városra!
 – Ám legyen – egyezett bele Joshua, mire a két
férfi elégedetten ballagott vissza a felszereléséért,
hogy csatlakozzon a csapathoz.
Nem sokkal később már mindannyian az
erdőben lovagoltak. A legtöbben a gondolataikba
mélyedve haladtak a fák súlyos árnyékot vető,
földet söprő ágai alatt, ám Ramodielnek nehezére
esett csendben maradni.
– Mit mondtatok? Hány koponya van
összesen?
– Tizenhárom – dörmögte Bardo, és azon törte
a fejét, hogyan viccelje meg fiatal angyaltársát,
majd igyekezett igencsak komoly arcot vágni,
úgy folytatta. – A gond csak az, hogy a koponyák
képesek osztódni, és ha túl sokan vannak,
kiszívják a hordozóik lelkét…
– Micsodaaa? – hördült fel Ramodiel, de nem
tudott kellőképpen felháborodni, mert Bardo
elröhögte magát.
– Bocs, ezt nem tudtam kihagyni –
heherészett, mire fiatal társa olyan erővel ütötte
vállon, hogy majdnem kiesett a nyeregből, de
még mindig kacagott.
– Imádlak ugratni, testvér!
– Én viszont utálom az idióta szövegedet!
– Dehogy utálod! Vicces volt! – sandított rá
Bardo, és kék szeme résnyire szűkült a
nevetéstől. Szőke haját a szemébe fújta a szél, és
bár lusta volt megborotválkozni, pirospozsgás
arcával, és fehéren csillogó fogaival úgy festett,
mint egy nagydarab, komisz kölyök.
– Egyáltalán nem volt vicces – füstölgőit
Ramodiel, ám látva, hogy a mögöttük haladó
Arielék is mosolyognak kettejük szócsatáján,
megállt, és maga elé engedte Machielt. – Menj
inkább te vele, mert nekem az agyamra megy!
Machiel szívesen csatlakozott Bardohoz, aki
vidáman nyújtotta felé a karját.
– Nem akar átszállni hozzám, kisasszony?
Veszélyes ám ilyenkor az erdő. Csak egy csókot
kérek, és vállalom a védelmét!
A barna hajú angyallány felkacagott, és
megrázta a fejét.
– Köszönöm, tudok magamra vigyázni. De ha
mégis úgy adódik, remélem, csók nélkül is meg
fogsz védeni.
– Hmmm…, meglehet, de utólag muszáj lesz
behajtanom az adósságodat!
– Bardo, Machiel a társunk! – mondta
rosszallóan a mögöttük haladó Ariel. – Miért
beszélsz úgy vele, mint valami fehércseléddel?
– Talán, mert nő – vonta meg a vállát a szőke
angyal – Egy nagyon szép nő, aki tetszik nekem.
Miért, hogy beszéljek vele?
– Nem zavar, ha udvarolsz – szólt
nagyvonalúan Machiel. – Sőt, voltaképp hízelgő.
Jó érzés tudni, hogy tetszem valakinek.
– Éppenséggel a földkerekség legnagyobb
szoknyavadászának… – mormolta Ariel, mire
Uriel elmosolyodott a csuklyája alatt Már éppen
szóra nyitotta volna a száját, amikor Ramodiel
faggatni kezdte.
– Te tudod, honnan erednek ezek a koponyák?
Én sosem hallottam róluk. Bardoval nem lehet
beszélni, folyton rajtam köszörüli a nyelvét.
 – Kezdetben tizenkét bolygó létezett, amely a
Földhöz volt hasonlatos. A bolygók tudását a
nagyhatalmú bölcs emberek összegyűjtötték, és
tizenkét koponyába sűrítették, hogy segítsék és
tanítsák a Midgardban élő halandók életét. Ezek
ugyanis felbecsülhetetlen erejű fegyverek,
amelyek képesek láttatni a múltat és a jövőt,
valamint megsokszorozzák a tulajdonosuk és
egymás erejét. Azaz minél több van belőle
valakinél, annál nagyobb a hatalma.
– És a tizenharmadik?
– Az a kapocs – magyarázta a Démonvadász –,
amely az Akasha tudástárán keresztül
összekapcsolja a másik tizenkettőt. Az idők
kezdetén az összes koponyát egy helyen, egy
bárkában őrizték, de aztán Atyánk úgy vélte,
veszélyes lehet ezek ereje az emberiségre nézve,
és követeket küldött, akik fogták, és a világ
különböző részein elrejtették a
kristálykoponyákat.
– Miért nem kérjük meg Michaeléket, hogy
segítsenek műszerezni őket?
Hirtelen feltámadt a szél, és ahogy Uriel
széttárta a karjait, köpenye és fekete haja
hátralendült, akárcsak két kiterjedt
angyalszárny.
– Tudod, hogy nem avatkoznak a földi
eseményekbe. Kétlem, hogy segítenének.
Az utolsó mondata hallatán Joshua vágtára
fogta a lovát, és előresietett. Megelőzte a sort, és
eltűnt a kanyargós, félhomályba vesző, erdei
ösvényen. Elijah Sophielre nézett.
 – Maradj Bardo közelében, kérlek!
Előremegyek!
Az angyallány bevárta a szőke angyalt, majd
Machiel mögött, Ariel jobbján kötött ki. A Sötét
Angyal lovának dobogása még sokáig hallatszott,
amint megpróbálta beérni Joshuát, majd
szertefoszlott.
Elijah egy zöldellő lanka alján érte be Joshuát.
aki a fűben üldögélt, és a naplementét nézte.
Vastag karját a térdére támasztotta, s arcát a
tenyerébe temette. A Sötét Angyal leszállt a
lováról, és mellé ült.
– Nem érted, mi történt veled?
– Nem igazán.
– Valami csak dereng a tegnap éjszakáról…
– Sophiellel veszekedtünk… Feldühített, én
pedig kiabáltam vele. Bántott hogy nem ért meg,
és nem fogadta el, hogy meggyűlöltem Istent.
Elijah komoran nézett rá, de nem szólt
semmit. A fiatal férfiból ömlöttek a szavak.
– Dühös voltam, amiért nem mer neked
ellentmondani és inkább meghal a sellők között,
mintsem kimutassa, hogy fél… Faképnél
akartam hagyni, amikor megállított, és a
szívemre tette a kezét. Jeges hideget, majd égető
fájdalmat éreztem, aztán elsötétült minden.
Később, amikor a szobámban felébredtem,
valahogy könnyebb lettem. Nem tudom, miként
lehetséges ez, de úgy éreztem magam, mintha
mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. Ezt ő
csinálta? Neki köszönhetem?
Elijah bólintott.
– Átvette a fájdalmadat… és a betegségedet.
 – Tessék? Nem értelek. Én nem vagyok beteg.
– Joshua, amikor elátkoztad Istent és az
ellenségeidet, magadat átkoztad meg, magadat
betegítetted meg. A testedet és a lelkedet.
Minden kimondott átok százszorosán száll vissza
arra, aki szórja. Mindaz a gyűlölet és keserűség,
ami benned volt, és amit mások iránt éreztél,
téged emésztett, s a te napjaidat árnyékolta be.
Amikor Sophiel átvette az érzéseidet, a benned
kavargó szurokszerű sötétség is a testébe szállt,
ám mivel ő nem halandó, azonnal
megmutatkoztak rajta a rád váró betegség
tünetei. Orrán-száján dőlt a vére, majd
összeesett.
A fiatal férfi sötét szemöldöke összefutott, kék
szeme tágra nyílt a döbbenettől. Felugrott
ültéből, ám Elijah halkan utána szólt.
– Meggyógyítottam.
Joshua zaklatottan fordult az időközben utána
siető angyalhoz.
– Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ekkora
veszélybe sodortam őt.
–Ő maga sem tudta. Mindenesetre
megmentett attól, hogy a saját keserűséged
megmérgezze az életedet.
A katona szólni akart, de Elijah felemelte a
kezét.
– Istentől kaptad az életedet. Minden, ami a
születésed óta történt veled, a te döntéseid, és a
szeretteid döntéseinek a következménye, nem az
ő bűne. A szüleid és a feleséged elvesztése
bármilyen fájdalmas is, független az Égi Világtól.
Idelent ti, emberek mozgatják a szálakat, ti
alakítjátok a sorsotokat.
– Nem akarok erről beszélni, Elijah! – mordult
fel Joshua, pedig a megszokott mellkas-szorítás
helyén ezúttal csak tompa ürességet érzett.
– Márpedig beszélni fogsz róla! – dörrent rá a
Sötét Angyal, és megragadta a férfi ingét. – Meg
kell értened, miként irányíthatod az életedet, és
miként találhatod meg újra a hitedet!
– Embereket öltem – hajtotta le a fejét a fiatal
katona. – Százakat, talán ezreket is. A hitem
lassacskán párolgott el. Épp azokon a véráztatta
mezőkön, ahová sosem érkezett felmentő sereg.
Nem volt ott egyetlen látomás, egyetlen angyal
sem. Nem volt velünk Isten.
– Joshua, a háború mocskos dolog – engedte
el Elijah a katona ruháját, és fürkészve nézett az
arcába. – És nem önkényesen vetted el mások
életét, hanem azért, hogy megvedd azokat, akik
fontosak neked.
– A gyilkosság ettől ugyanúgy gyilkosság. Vér
tapad a kezemhez. A kioltott életeket nem
adhatom többé vissza – sóhajtott fel a férfi, és a
Sötét Angyal újra azt a kócos hajú, riadt
gyermeket látta benne, akivel húsz évvel
korábban, Spero erdeje mellett találkozott –
Rossz ember lettem, Elijah. Elkárhozott a lelkem.
– Csak eltévedtél – pontosított a Sötét Angyal,
majd bátorítóan vállon veregette. – Talán épp
ezért kellett újra találkoznod Sophiellel. A
sorsotok újra összefonódott, és bár ettől a
ténytől kicsit sem vagyok elragadtatva, úgy
tűnik, dolgotok van egymással. Megszabadított a
múlt fájdalmától, ezért érzed magad könnyűnek.
Újra egészséges a tested és a lelked. Bocsáss
meg végre magadnak és Istennek!
– És ezt épp te mondod? – nézett rá elszántan
Joshua, ám Elijahnak a szeme sem rebbent.
– Igen, épp én mondom. És tudod miért? Mert
tisztában vagyok a tetteim súlyával, és képes
vagyok a bűnbánatra. Az pedig, hogy Isten szeret
engem, sosem volt kérdéses számomra.
– Súlyos szavak egy kiátkozott angyaltól…
– Atyám szabadságot adott nekem, hogy a
magam bőrén tapasztaljam meg a törvényeit…
Joshua elhallgatott, de látszott rajta, hogy
valami még nyomja a szívét.
– Ki vele! – nézett rá szigorúan a Sötét Angyal,
de az arcán mosoly bújkált. – Á, tudom már, te
még mindig Sophielen rágódsz!
– Nem akarom, hogy magaddal vidd a tóba, a
sellők közé! Baja esik, érzem!
– Túlságosan borúlátó vagy! Sophiel sokkal
erősebb, mint hinnéd…
– Nem tudlak meggyőzni?
– Nem. Ő mellettem van a legnagyobb
biztonságban. Ne aggódj miatta! Arról nem
beszélve, hogy a sikerélmény sokat emel majd a
magába vetett hitén.
– Mitől vagy ennyire biztos abban, hogy
sikerrel jártok?
Elijah szélesen elmosolyodott, majd egy
pillanatra lehunyta a szemét, mintha magába
akarná szívni a hegyek mögött alábukó, aranyló
napkorong utolsó sugarait, s úgy válaszolt.
– Ezt nevezik vak hitnek, barátom…
 XII. FEJEZET

Gömbvillámok

Ez a Mizariel egy elmebeteg szajha! – szűrte át a

fogai között Arshamon, ám az ablak előtt
ácsorgó, nagydarab favágók testében élő fivéreit
nem igazán sikerült meghatnia.
– Miért nem viszed végre ágyba? – vonta meg a
vállát Tarim. – Akkor lenyugodna. Ha gondolod,
én elvállalom.
Samad hangosan felröhögött.
– Én is. Bár ha sokat hisztériázik, megölöm.
– Nem tehet róla, hogy ilyen – dörmögte a
sarokban üldögélő Sahranfer, és csizmás lábait
felrakta az asztalra, majd kényelmesen
kinyújtózott a grafitszürke brokáttal bevont
fotelben. – A kristálykoponyáktól őrült meg.
– Hisztériás…
– Korábban nem volt az. A titkos erő
felerősítette a tudását, ám a gyengeségeit is,
ezért látjátok őt ily elviselhetetlennek. De én is
szívesen meghempergetem, ha Ar… akarom
mondani Gabrielnek nem megy.
Az uralkodó elvigyorodott.
 – Ó, hát Gabriel egy napon bizonyára
megköszöni még a sok gyönyörteli órát, aminek
általam ő is a részese lehet.
– Szerintem amint teheti, megöl téged – ásított
unottan a Mágus, mire Arshamon kardjának
hegye a torkának szegeződött.
– Ne merj így beszélni velem!
Sahranfer azonban könnyedén félrelökte a
pengét, majd inget húzott.
– A lelked mélyén te is tudod, hogy így lesz,
barátom! – veregette vállon a Pokol urát, és
elégedetten állapította meg, hogy a megszállt
viking testében ő is sokkal keményebbé és
határozottabbá vált.
– Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen baljós
jövendölésekkel mérgezd a lelkem?
Sahranfer megvonta a vállát.
– Neked nincs is lelked, Arshamon, miről
beszélsz?
Az uralkodó azonban nem értékelte a Mágus
humorát.
– Hogyne lenne. Csak éppenséggel nem olyan
makulátlan, mint másoké.
– Igencsak elnéző vagy magaddal szemben.
– Miért, te talán jobb vagy nálam?
Sahranfer magára csatolta a derékszíját,
kisbaltáját az övébe dugta, majd Arshamon felé
fordult.
– Nem sokkal.
– Hát akkor mit jártatod itt a szád?
– Nyugi, csak viccelődöm… – felelte, ám a lelke
mélyén arra gondolt, ha kiszabadítaná Gabrielt
az uralkodó testéből, az angyal elpusztítaná
Arshamont és társait, és kő kövön nem maradna
utána.
Komótosan fonogatni kezdte sötétszőke
szakállát, majd amikor elkészült a fonattal, egy
ezüstgyűrűvel fogta össze a végét, amit a
zsebéből húzott elő.
– Hogy tetszem? – kérdezte a többieket
vigyorogva, ám azok szóra sem méltatták.
Arshamon még mindig füstölögve a teraszra
sétált, Tarim és Samad pedig a késeik élezésével
voltak elfoglalva.
– Szerintem nagyon jól nézel ki – szökkent
mellé az ágyáról Azura, és ahogy a vikinghez
lépett, a férfit megcsapta a sötétszőke lány
bőrének mosószappan illata. Szeme fényesen
ragyogott, napsütötte bőrén pedig apró szeplők
jelentek meg kétoldalt, az orra mellett.
Összességében igencsak bájosan festett.
– Te nemkülönben – mosolyodott el a Mágus. –
Velem tartasz? Gondoltam, sétálok egyet a
környéken.
– Ezer örömmel! – felelte a lány. – Legalább
nem kell naphosszat ezekkel unatkoznom.
– Ami azt illeti, a bátyánk nem unatkozott –
jegyezte meg gúnyosan Samad. – Most tépte le
két kis nőcske fejét, miután reggeli előtt négy
férfit végzett ki a várudvaron.
Azura megdöbbenve fordult vissza az ajtóból.
– Te most viccelsz?
– Úgy tűnik?
– Nem. De milyen nőkről beszélsz?
– Az alkalmi szeretőiről – folytatta Tarim. –
Mizariel féltékeny lett a bátyánkkal hancúrozó
nőkre, és megölette őket Arshamonnal. Szóval ne
gondold, hogy egyhangú eseménytelenséggel
múlatjuk idefent az időt…
A lánynak rossz kedve lett a hallottaktól.
– Na jó, én ezt nem hallgatom tovább. Úgyis
háborúk előtt állunk. Miért nem tudtok egy
kicsit békességben élni? – vágta rajuk az ajtót
felháborodva.
Sahranfer futólépésben követte, mígnem a vár
körül elterülő erdőbe értek.
A Mágus nem szólt egy szót sem, csak ment,
amerre a szőke íjászlány szaladt. Ő maga is
hálás volt azért, hogy végre a hátuk mögött
hagyták a szúrós szemű Azraelt és a Sötét
Angyalokat, de Arshamonból is végtelenül elege
volt.
Lassan beérte Azurát, aki egy méretes szikla
lapos tetejére készült felmászni. A férfi
megelőzte, és egy nagy ugrással a tetején
termett, majd lenyújtotta a kezét a lányért.
– Gyere, felhúzlak!
– Ah, köszönöm – kapaszkodott fel Azura is a
meredélyre, majd elégedetten mutatott a távolba.
– Odanézz! Milyen páratlanul szép idefentről a
völgy és a távolban kéklő hegyek!
Sahranfer egyetértőn bólintott.
– Valóban – mondta, és elragadtatva nézte,
amint a vöröslőn ragyogó napkorong lassan
eltűnik a horizonton. Nyomában az ég
narancssárga maradt, mintha aranyporral
szórták volna be. A színpompás látvány az
otthonára, a napsütötte Perzsiára emlékeztette,
ahol felnőtt. Bár észre sem vette, a szívére tette a
kezét és felsóhajtott.
– Mire gondolsz? – Azura szavai
kizökkentették.
– Semmire – rázta meg a fejét. – Csak egy
pillanatra eszembe jutott az otthonom. Ott még
ennél is szebbek voltak a naplementék.
A szőke lány arcán árnyék suhant át.
– Ó, nem akartalak Nastrodra emlékeztetni –
tiltakozott a Mágus. – Nem is tudom, miért
mondtam ezt el neked. Nyilván te nem szívesen
gondolsz a…
– Ne hidd, hogy én a Pokolban születtem –
felelte halkan. – A családom és a saját tetteim
miatt kerültem oda.
A Mágus meghökkent.
– Azt hittem, ti mindig is odatartoztatok…
– Senki sem születik eredendően gonosznak –
nevetett fel keserűen Azura. – Furcsa érzés
magamról így beszélni, hiszen idefent, ennek a
lánynak a testében nem érzem magam rossznak.
Mondhatni, az új életemet makulátlanul élem…
– Leszámítva, hogy elvetted az életét.
Azura arcáról lehervadt a mosoly.
– Na, igen, attól eltekintve.
Sahranfer elgondolkodva nézte az egyre
sötétebbe hajló vöröses, s immáron padlizsánlila
égboltot, és mélyet szippantott a hársfaillatú
levegőbe.
– Nos, ilyen szempontból még én is
makulátlan vagyok – mondta halkan. – És
valóban olyan érzés, mintha újjászülettem volna.
Persze, ettől a múltam nem változott meg.
 – Néha azt kívánom, bárcsak én is egyszerű,
földi halandó lehetnék, hogy elölről kezdhessem
az életemet.
A Mágus keserűen felnevetett.
– Nidhoggot meg az Igazak útját látva attól
tartok, nekünk ez már nem adatik meg…
– Nem tudom. Olykor határozottan az az
érzésem, hogy egyszerűen csak faképnél kellene
hagynom a fivéreimet, és a magam útját járni.
– Engednék, hogy elmenj?
– Nem hinném – felelte szomorkásán a lány.
– És megbántad azokat a dolgokat, amiket a
múltban tettél? – nézett rá fürkésző tekintettel
Sahranfer.
– Nehezet kérdezel. Minden olyan nagyon
régen történt már, hogy ha rágondolok,
voltaképp semmit sem érzek.
– Én sem sokat. De azért utólag látom, hogy
felesleges volt életeket elvenni… a semmiért.
– Valahogy én is így vagyok ezzel – mondta
Azura. – De az kevés a bűnbocsánathoz.
– Tudom – bólintott a férfi. – Mégis közelebb
vagyunk az új élethez, nem igaz?
Mindketten felnevettek, és a Mágus
önkéntelenül is átkarolta a lányt. Azura, bár
megszámlálhatatlanul sok férfi ágyában fordult
már meg létezése során, enyhe bizsergést érzett a
szíve táján. Úgy érezte, Sahranfer megérti őt, és
ez igencsak jólesett neki.
Közben beesteledett, s a csillagok lassacskán
feltűntek az égen. Elsőként az Esthajnalcsillag,
majd szép sorban a többi. A tücskök
rázendítettek, és a levegő is hűvösebbé vált.
 – Nem fázol? – kérdezte a Mágus a még mindig
merengő lányt, és a hátára terítette a köpenyét,
majd magához húzta. – Így felmelegíthetjük
egymást – mondta mosolyogva.
– Christopherként nem szívleltelek ennyire –
nevette el magát Azura. – Bár igazán helyes
kölyök voltál.
– Én sem voltam elragadtatva az eredeti
külsődtől – vágott vissza a Mágus, de a
szemében mosoly bujkált. – Most azonban igazán
a kedvemre való vagy.
– Jaj, ne udvarolj már, viking! – kacagott a
lány, ám amint a férfira nézett, már nem volt
kedve nevetni. Olaf pimaszul jóképű volt. Arcát
barnára sütötte a nap, és kiszívta vastag
szemöldökét, valamint a széles állát beborító
szakállát, amelyet mindig befonva viselt. A szeme
tengerkék volt, és a halvány szarkalábaiból.
Ítélve igencsak jókedvű ember lehetett valaha. A
szája határozott volt, a fogai egészségesek és
fehérek, az orra egyenes, a homloka magas.
A lány érezte a derekára fonódó férfikaron
feszülő izmokat, és azt is, hogy a Mágus
vonzódik hozzá. A Mágus, aki nélkül a viking –
szálfa termet ide vagy oda – meglehet, unalmas
lett volna. Sahranfer lelkével azonban egyre
inkább úgy tűnt, Azura megtalálta a másik felét.
– Te is tetszel nekem – bökte ki végül, mire a
férfi elmosolyodott.
– Tudom.
– Hogy te milyen öntelt vagy! – ugrott fel
duzzogva, de a Mágus visszahúzta magához.
 – Ugyan már. Remekül nézünk ki, és
vonzódunk egymáshoz. Miért baj ez?
– Végülis nem baj – nézett rá a lány. –
Leszámítva, hogy a fivéreim megölnek téged, ha
megtudják, a Sötét Angyalok pedig abban a
hitben vannak, hogy a húgod vagyok.
– Aha… hát az nem jó. El kéne mennünk,
amíg lehet.
– Elmenni? De mégis, hová?
– Nem tudom, Azura. Valahová, ahol senki
sem uralkodik felettünk, és ahol a magunk életét
élhetjük. Halhatatlanok vagyunk, és van annyi
hatalmunk, hogy a fizikai testünket újra és újra
megfiatalítsuk…
Azura felsóhajtott.
– Gyönyörűen hangzik… ám azt hiszem,
lehetetlenség, amit szeretnél. Arshamonék
megtalálnának és rettenetesen megbüntetnének
minket.
– Megbüntetnének? – nézett rá csodálkozva a
férfi. – Vajon van-e nagyobb büntetés annál,
minthogy az örökkévalóságon át a Pokolban
vezekelj, miután innen hazatértél? És neked
mégis istenes a helyed, hiszen Nastrod urának a
húga vagy, én azonban jó eséllyel
Muspelheimben égnék évezredeken át.
– Nem félsz tőlük?
– Nem én. Amióta azonban nálatok
vendégeskedtem a Pokoltól igencsak kiráz a
hideg… soha többé nem akarok visszamenni
oda. Bár a tetteim fényében – folytatta keserűen,
ha meghalok, egész biztosan odajutok.
– Azt mondtad halhatatlan vagy…
 – Az is vagyok, ám gyenge pontom nekem is
van – sóhajtott a férfi, és az egyre fényesebben
ragyogó csillagokra nézve arra gondolt, vajon az
édesanyja, Zahra királynő merre lehet – Tudod, a
nővéreimet viszontláttam azon az éjszakán…
Rahsan és Lanazir közvetlenül előttem sétáltak
végig az Igazak Útján. Ott voltam, mégsem
segíthettem rajtuk… a bátyád Nidhogg elé küldte
őket.
– Akkor szaladtál el? – nézett rá meglepetten
Azura, mire a Mágus bólintott.
– Ma is hallom a sikítozásukat.
– Attól félsz, te is így végeznéd?
– Én sokkal több rosszat tettem, mint ők –
hajtotta le a fejét a férfi. – Rahsan sok jót is tett
az életében, ez mégsem segített rajta odalent.
Azura megfogta Sahranfer kezét.
– Tudod, hogy abban a pillanatban, az Úton
nem ez számít. Az volt a baj, hogy nem éreztek
bűnbánatot.
– Hiszen mi sem érzünk – mondta halkan a
férfi, és a hangjából kiérződött a haragja. – Nem
szabadott volna Rahsant otthagynom.
– Egyszer talán kiszabadul onnan – mondta a
lány, majd megborzongott. – Én azonban, ha
visszamegyek, az idők végéig ott rekedek.
– Olyan súlyos vétket követtél el Isten ellen?
Azura nem válaszolt, ám a férfi maga felé
fordította az arcát.
– Nem vagyok rá büszke…
– Egy nap elmondod majd nekem? – kérdezte
őszinte kíváncsisággal, mert el sem tudta
képzelni, mit követhetett el Azura családja sok-
sok évezreddel korábban.
– Talán elmondom majd, bár félő,
kiábrándulnál belőlem.
Sahranfer felnevetett.
– Ne aggódj, nekem sem rövid a
bűnlajstromom…
A lány összeszorította az ajkát, mintha el
akarná rejteni az arcán végigsuhanó érzelmeket,
de nem felelt. Sahranfer érezte, mennyire
nehezére esik Azurának az efféle lelki
kitárulkozás, ezért magához húzta és homlokon
csókolta.
– Ne gondolj arra, ami elmúlt. Nézz előre, és
lásd a meghódítandó hegycsúcsokat! Mire
odaérünk, talán mindketten jobb emberek
leszünk! Meglehet, a bátyád megelégszik majd
azzal is, ha csak a lábunkat lógatjuk be
Nidhogghoz.
Azura felnevetett, és átölelte a Mágus derekát.
Együtt kacagtak a csillagos ég alatt a saját
keserűségükön, ám mindketten érezték, hogy a
sorsuk azon az éjszakán összefonódott.
A Mágus vidáman nézte a lány vonallá
keskenyedő, kék szemét, és arra gondolt, meg
tudná szeretni Azurát, ám abban a pillanatban
irtózatos erejű rengés rázta meg alattuk a
sziklát.
– Mi lehet ez? – kérdezte a lány, amikor az
égen hófehér fény ragyogott fel. Egy vakító,
ezernyi irányba szétfutó villám hasított a
csillagok közé, amelynek minden ága végén
jégkék gömbvillámok keltek életre. A felhők
beleremegtek a villámlást kísérő mennydörgésbe,
és özönvízszerűen szakadni kezdett az eső.
– Baraquiel – felelte Sahranfer, és felugrott. –
A bátyád nyilván most őt akarja eltenni láb alól.
Azura is feltápászkodott, ám elcsúszott a
hirtelen vizessé vált sziklán, és bár a Mágus
elkapta a karját, durván lehorzsolta a combját.
Nyers húsába éles kavicsok vájtak, és felsikoltott
a fájdalomtól. A Mágus hosszú idő óta nem kéjes
örömöt hanem aggodalmat érzett a másik kínja
láttán.
– El kell tűnnünk innen – mondta, és
lesegítette a lányt a meredélyről, ahová éppen
akkor csapott be a mennykő. A környező faágak
és az avar az esőzés ellenére lángra lobbant, így
Azura és Sahranfer jobbnak látták, ha
menekülőre fogják.
A vár felé igyekeztek, ám az erdőbe újabb és
újabb gömbvillámok csaptak, s az éjszakai
sötétséget sarkvidéki fényhez hasonló világosság
ragyogta be. A korábban szelíden kanyarodó
erdei ösvény életveszélyes, háborús övezetté vált,
amelybe másodpercenként csaptak be az égi
nyilak. Úgy tűnt, mintha a gömbvillámok
üldöznék a menekülő párocskát, szüntelenül ott
forogtak köröttük, és lángra lobbantották az
útjukba kerülő ágakat.
Azura és Sahranfer irányt váltottak, és az erdő
felé rohantak, ám a helyzet egyre súlyosabbá
vált. Egy villám Azura amúgy is sérült lábába
mart, és csúnyán összeégette a bőrét, így csak a
Mágusra támaszkodva, sántikálva tudott tovább
menekülni. A férfi végül a vállára kapta, és nagy
léptekkel megindult egy lankás úton, amely a
legnagyobb meglepetésére egy barlangba
vezetett.
Mélyen begyalogolt a sziklák alá, majd letette
a lányt.
– Ha egy kis szerencsénk van, nem a grizzlyk
vackára bukkantunk – mondta, majd kisandított
a viharba, ám abban a pillanatban hangos
morgás támadt a barlang belsejéből, és egy
termetes medve rontott rájuk.
Azura a földön feküdt, így erejéből csak arra
futotta, hogy kardjával a medve hátsó lábába
szúrjon, ám ezzel nem hogy lelassította, hanem
épp ellenkezőleg, még jobban felhergelte a
vadállatot.
Sahranfernél nem volt kard, így csak a
varázsigéire hagyatkozhatott, de nem volt elég
gyors, így a medve előbb ütötte meg, minthogy
befejezte volna a varázslatot.
Az ütés a fejét érte, a lendülettől a falhoz
csapódott, ám szerencséjére nem veszítette el az
eszméletét, így ki tudta nyögni a hiányzó
szavakat. Abban a pillanatban maga is medvévé
vált: hatalmas, fehér fogaival vicsorgó, vérben
forgó szemű grizzlyvé, aki a rátámadó medve
torkának esett. Az felordított és
hátratántorodott, de aztán összeszedte minden
erejét, és az ellenfelére rontott. Véres küzdelem
kezdődött, amelyben a két medve ádáz módon
tépte-szaggatta egymás húsát, és a sötétben nem
is igazán lehetett látni, melyikük van fölül, és
melyikük áll vesztésre.
 Azura kétségbeesve nézte a küzdelmet, és arra
gondolt, sosem fogja megérteni a Mágust, aki fel
is gyújthatta volna a medvét, vagy egyszerűen
megállíthatta volna a szívét a puszta akaratával.
Ehelyett közelharcot vívott az erdő
legfélelmetesebb, gyilkos fenevadával. A falak
visszaverték a viharos mennydörgések és az
állatok ordításának hátborzongató hangjait.
A medvék már a kijáratnál birkóztak, vaskos
bundájuk csatakos volt a vértől, akárcsak éles
fogaik, amelyeket újra és újra egymásba
mélyesztettek. Aztán az éppen fölül lévő állat
mancsaival megragadta a másik fejét, fogaival
kitépte a gégéjét, majd addig szorította áldozata
torkát, míg az mozdulatlanná dermedt.
A lány bénultan nézte az állatot, és mukkanni
sem mert. Az lassan megemelte a fejét, és vértől
ragacsos orrával a levegőbe szimatolt. Azura
szíve kis híján kiugrott a mellkasából. Íja nem
volt nála, így csak a Sahranfer övéből kihullott
kisbaltára hagyatkozhatott. Maga elé tartotta,
úgy nézett farkasszemet a medvével, aki lassan
közeledett felé. A villámlások bevilágították a
barlangot, így a lány jól látta a fenevad
orrlyukain át kitörő párát, és egyre erősebben
érezte szőrének ázott szagát, és az odakint
hagyott tetem zsigereiből áradó bűzt. Öklendezni
kezdett, de közben megcélozta a medve fekete
szemét. Meglendítette a baltát, ám épp, amikor
elhajította volna, a behemót megrázkódott, és
elkapta a lány kezét.
– Hohó! Meg ne ölj! – lihegte fáradtan, majd
nem törődve a testét beborító mély harapás- és
karmolásnyomokkal, elvigyorodott. – Na, milyen
voltam?
– Halálra rémítettél – vallotta be Azura, és
nagyot sóhajtva átölelte a vérben fürdő Mágust. –
Mire volt ez jó, mondd?
– Egyenlő küzdelemre vágytam.
– De hisz ez csak egy vadállat volt… Hogy
lehetetett volna veled egyenlő?
– Hát így – mutatott magára Sahranfer, egy
pillanatra utánozva a medve cammogását, majd
fáradtan felnevetett – Konok egy dög volt. Már
azt hittem, alulmaradok…
– Én pedig nem tudtam, melyikőtök melyik.
Gondolatban elbúcsúztam a rövidke, ám annál
kellemesebb földi életemtől.
– Ugyan, Azura, nem hihetted, hogy meghalok.
Egy medve nem tudja elvenni az életem… Ahhoz
azért több kell. És tudod, hihetetlen jó érzés volt.
Tiszta küzdelemben vettem részt, és én győztem!
– Miközben leszakadt rólad a hús – mondta
rosszallóan a lány, majd a férfi véráztatta szőke
hajára pillantott. – Meg tudod magad gyógyítani?
– Meg, persze. Ne aggódj emiatt.
– Vissza kéne mennünk végre. A vihar is
csillapodni látszik – sandított ki az égre a lány. –
Arshamonék, meglehet, keresnek már minket.
– Remélem, a villámlás megszűnése nem azt
jelenti, hogy Baraquielnek vége. Nem kéne
magunkra haragítani az angyalokat.
– Nem tudom, mi történhetett odafent – nézett
Azura a föléjük tornyosuló sötét ormokra –, de
félek, Arshamont feldühítették…
 Elindultak hát vissza, Azrael várába, de
Sahranfer sérülései és Azura sebesült lába miatt
csak lassan tudtak haladni. A felhőszakadás
elállt, csak a szürke felhőkkel tarkított, fekete
égbolt meredt komoran rájuk. A várkapu előtt
jártak, amikor meghallották a harc zaját.
Fegyverek fémes csattanása, és a küzdelem
semmihez sem hasonlítható hangja
visszhangzott a vaskos falak között.
– Add fel, vagy Baraquiel után küldelek! –
sziszegte Arshamon Fagus felé, aki tüzes
pallosával feléje sújtott.
– Te megőrültél, Gabriel! Hogy ölhetted meg
őt?
– Mindenkit megölök, aki az utamba áll…
Sahranfer és Azura megdöbbenve léptek be a
kapun, ám abban a pillanatban mozdulatlanná
is dermedtek a látványtól, ami odabent fogadta
őket. Az udvar szürke köve vértől vöröslött, a
levegő füstillatú volt, mint amikor ősszel
faleveleket égetnek. Most azonban csak a
harcosok ruhája füstölt imitt-amott, ott, ahol
Pokoli Fegyvereik egymást érték.
Fagus és Arshamon farkasszemet néztek,
majd iszonyú erővel támadtak egymásra. Az
uralkodó kardja mélyen az angyal combjába
hasított. Fagus pallosa sem könyörült az
ellenfelén kiütve ezzel a férfi kezéből a kardját.
– Nem győzhetsz, Gabriel! – hörögte felé Fagus,
és megindult az arkangyal felé, hogy megölje, ám
amint meglendítette a karját, az uralkodó
hirtelen elhajolt előle, majd melléugrott, és tiszta
erejéből a halántékára sújtott. A nagydarab
angyal kezéből kihullott a lángoló pallos, ő pedig
magatehetetlen rongy, csomóként rogyott a
földre.
Arshamon baljával felemelte a kardját, és
Fagus elé vonszolta magát. Mellétérdelt, és
elégedetten nézett a szemébe.
– El kellett volna menned Ruchiellel, ahogy
tervezted. Gyáva, alávaló, talpnyaló módon
Elijah után kellett volna szaladnotok. Akkor
túlélted volna a mai napot.
– Mi történt veled, Gabriel? – hörögte Fagus,
és kérdőn nézett egykori testvére szemébe. – Úgy
viselkedsz, mintha nem lennél önmagad…
Arshamon elvigyorodott, és kézfejével letörölte
az ínyéből patakokban csordogáló vért.
– Hidd el, még sosem éreztem magam jobban a
bőrömben.
– Te nem voltál ilyen kegyetlen… Olyan vagy,
mintha nem lenne szíved.
– Azt hiszem, jobb, ha befejezzük ezt a
beszélgetést – nézett rá hidegen Arshamon, és
meglendítette a kardját, ám a penge végül nem
érte el Fagus nyakát. Egy lángoló kisbalta szelte
át ugyanis a teret, és az uralkodó kardjának
csapódott, amely a váratlan ütéstől kiesett a
kezéből.
– Hogy merészeled? – hördült a Mágusra, aki
azonban egy cseppet sem rémült meg a pokol
urától, épp ellenkezőleg.
– Elég volt mára a vérontásból! A
szövetségeseinket ölöd, hát mi van veled?
Arshamon válasz helyett Sahranfer felé
sújtott, majd elégedetten látta, hogy a viking
hétrét görnyed a fájdalomtól, ám amint levegőhöz
jutott, a karja ütésre lendült, és állcsúcson vágta
az uralkodót. Az hátratántorodott és a falnak
dőlt, de a szemében fellángolt a gyűlölet.
– Megöllek ezért, te semmirekellő! – sziszegte a
Mágus arcába, de az állta a tekintetét.
– Dehogy ölsz meg! – nyújtotta felé a karját a
viking. – Gyere, odabent megbeszéljük, miféle
nézeteltérésbe keveredtél!
A Sötét Angyalok szenvtelenül hallgatták a
beszélgetést, majd Azrael intésére a vállukra
vették sebesült társukat, és távoztak az
udvarból.
Arshamon végül kezet nyújtott a Mágusnak,
de látszott rajta, hogy felrobban a méregtől.
Samaddal, Tarimmal, Azurával és Sahranferrel
végül visszavonult a saját lakrészébe, de a lelke
háborgott.
– Hogy alázhattál így meg ezek előtt? – ordított
a Mágusra, amint bezáródott mögöttük az ajtó.
– Én aláztalak meg? Szerinted mit gondolnak
most, hogy miután befogadtak maguk közé,
megölted a társukat?
– Baraquiel meggyanúsított. Nem tehettem
mást.
– Hát, ez remek! Mégis, mivel gyanúsított
meg?
– Azt mondta a többieknek, hogy Gabrielt
megszállta valami gonosz lélek, és elhatározta,
hogy tűzzel-vassal kiűzi belőlem, hogy meglássák
a valódi arkangyalt. Fagus is osztotta a
véleményét…
 – Ó… – vakarta meg Sahranfer alvadt vértől
ragacsos homlokát, majd halkabbra fogta a
hangját. – Ez számomra is meglepő fordulat. De
honnan tudhatják?
– Úgy tűnik, Gabriel merőben más személyiség
lehet, mint én – vonta meg a vállát Arshamon, és
magába öntötte az elé nyújtott kupa bort. – És ti
miért vagytok ilyen véresek? – nézett végig a
húgán és a Máguson. – Miféle csatába
keveredtetek?
– Semmiség – vonta meg a vállát Azura. – Csak
egy medve volt. De miért ölted meg Baraquielt? –
tért vissza a témához. – Nem lett volna elég
meggyőznöd az ellenkezőjéről?
– Azt mondta, nem leszek képes megölni őt…
– Lehet, épp ezzel bizonyítottad be, hogy igaza
volt
– Nem tudom — sóhajtott fel Arshamon. – Lila
köd borult az agyamra. El akartam pusztítani.
– Hát, amint láttuk, sikerült… gömbvillámok
zúdultak az erdőre – jegyezte meg Azura
rosszallóan. – Megölted a legerősebb angyalukat?
– Nem, nem ő volt a legerősebb. Elijah és
Bardo az, aztán Azrael…
– És ő? Végignézte, hogy kivégzed Baraquielt?
– Nem lépett közbe. Úgy tűnt, kíváncsi volt, mi
lesz az összecsapás végkimenetele…
– Nem hiszem, hogy számolt volna azzal, hogy
egyikőtök meghal…
– Most már mindegy, nem? – csattant fel
Arshamon, és lehúzta magáról a véres ingét,
majd Naharára mordult. – Tedd hasznossá
magad, boszorkány!
 Nahara idegesen bólintott, majd a férfihoz
lépett, és egy butykosból sötétszürke port szórt a
felkarján éktelenkedő sebre. Az uralkodó arca
eltorzult egy pillanatra, amikor a por füstölni
kezdett, s a seb szélei egymáshoz közelítettek,
majd felizzva összeforrtak.
– Te átkozott! – ordított fel Arshamon, és
visszakézből akkora pofont kent le a nőnek, hogy
az elesett. – Nem tudtad volna finomabban
csinálni? Hát miért tartalak téged? – hőbörgött
tovább, és miután felállt, belerúgott a földön
kucorgó boszorkányba, majd magára húzott egy
fekete inget, és kiviharzott a folyosóra.
 XIII. FEJEZET

Birca szigetén

Az angyalok és emberek maroknyi csapata

negyedik napja lovagolt a hegyek között, s mivel
éjszakánként csak néhány órára vertek tábort,
mindannyian meglehetősen kimerültek voltak.
Alkonyodott, s az erdőt hűvös pára lepte be.
Félhomály volt, s a levegő egyre hidegebb lett.
Elijah közvetlenül Sophiel mellett haladt, és
aggódva figyelte a lányt, noha az zokszó nélkül
menetelt a többiekkel. A Sötét Angyal látta,
milyen örömet okoz szerelmének az ujján
ragyogó gyűrű, amit az angyallány titokban meg-
megnézett, és olyankor elpirult őrömében. A férfi
mosolyogva nézte őt, és megcsóválta a fejét.
Ugyanakkor azt is érezte, mennyire fáradt a lány,
akárcsak Machiel, aki Ramodiel mellett lovagolt.
Tudta, hogy hamarosan hosszabb pihenőt kell
tartaniuk, mert a nők és a halandók nem fogják
bírni a tempót.
Egyszeriben lódobogást hallottak. Falusi
férfiak kisebb csapata lovagolt eléjük. Bár a
félhomályban nehezen lehetett kivenni őket,
amikor közelebb értek, láthatóvá vált, hogy az
élen egy világosbarna hajú, sima arcú, szürke
szemű férfi halad. Ruhája alapján földműves
lehetett, erről árulkodott széles válla és cserzett
bőre is. Az övén kisbaltát, a hátán széles kard
hordozott.
A sor elején lovagló Uriel és Ariel elé sietett,
majd biccentett.
– Üdvözöllek benneteket! Ha jól sejteni, Birca
szigetére igyekeztek…
Uriel azonban válasz helyett meglendítette a
kardját, és a másodperc törtrésze alatt lefejezte a
férfit.
Ariel nem kérdőjelezte meg testvére döntését,
szó nélkül rontott rá a felbőszültén támadó
férfiakra.
– Most mi van? – kérdezte Ramodiel. A többiek
is megdöbbentek az eseményeket látva.
– Démonok! – ordított feléjük Uriel, és mintha
csak a szavát akarná bizonyítani, a földön
heverő férfira mutatott. – Nézzétek!
A lefejezett földműves feje abban a pillanatban
visszakúszott a nyakára, és már csak véres inge
emlékeztetett arra, hogy nem sokkal korábban a
feje három méternyire hevert a testétől.
– Fúj, de utálom ezeket! – morogta Bardo, és
buzogányát meglendítve a katonák közé rontott.
A tüzes pöröly tette a dolgát. Az emberek
testében tetszelgő démonok égő
rongycsomókként világították be az erdő sötétjét.
Moro, mert bizony ő volt a földművesnek
álcázott démon, időközben újra erőre kapott, és
Machiel felé lendült. Lila fényű kardjával lefejezte
a lány lovát, majd a földre zuhanó angyalra
támadt. Olyan erővel tört rá, hogy Machielnek
minden erejére szüksége volt, hogy védeni tudja
magát, s közben kétségbeesetten látta, hogy az
erdő minden szegletéből sahranok tűnnek fel.
Bíbor kardjaik megannyi lámpásként ragyogták
be a fákat, szemmel látható volt, mekkora
túlerővel rendelkeznek. Elsősorban a lovakra
támadtak, vélhetőleg azért, hogy az angyalok ne
tudjanak elmenekülni előlük, így bár hiába
küzdöttek derekasan, néhány perc leforgása
alatt mindannyian az erdő mohos talaján álltak.
Kört alkottak, úgy védték egymást, ám amint
elpusztítottak egy démont, három sahran lépett
a helyébe.
– Végre újra találkoztunk, Uriel – vigyorgott
Moro, amikor meglátta, hogy a Démonvadász a
lány segítségére siet. – Látod, mondtam, hogy
sosem szabadultok meg tőlünk. A végén,
meglehet, én foglalom el majd a testedet. Azt
hiszem… – kezdett bele, ám mondatát nem tudta
befejezni, mert Ramodiel kettévágta a fejét, majd
kardjával átdöfte a szívét. Elégedetten lépett
hátra, amikor látta, hogy a Flammeustól kapott
új kardja vágása nyomán Moro teste lángra
lobban, majd hamuvá ég.
– Na, mi van, meddig bámulod még a
pernyéket? – röhögött fel mögötte Bardo, aki
fáradhatatlanul dolgozott buzogányával,
megritkítva az észak felől érkező sahranok
tömegét.
– Láttad? Elégettem ezt a patkányt – mutatta
büszkén a fiatal angyal Moro hűlt helyét. – Most
aztán nem ragasztja vissza a fejét!
 – Arra azért ne vegyél mérget – dörmögte Uriel.
– Tudod, aki halott, az nem halhat meg.
Sophiel Ariel és Elijah között állt, s míg a két
férfi a közelükbe merészkedő démonokat
gyújtotta lángra, az angyallány a holdsarlója
segítségével tizedelte a feléjük igyekvő
sahranokat.
– Elbűvölő az új játékszered! – kiáltott felé
Joshua, ám abban a pillanatban átszúrta a
vállát egy sahran.
A lány megperdült, ám Elijah vasmarka a
karjára fonódott, miközben lángoló ostorával a
katonát támadó lidércekre húzott, akik sivítva
szakadtak darabokra, maid kénes bűzt árasztva
tűzre kaptak.
– Maradj mellettem! – villant a szeme a lányra,
majd Lamachaelre kiáltott. – Húzd a fiút a kör
közepébe!
– Elijah! Machiel is megsérült! – ordított felé
Ramodiel, és a védett helyre, Joshua mellé
vonszolta a vérbefagyott lányt.
A küzdelem tovább folytatódott, ám hiába
voltak az angyalok megannyi mágikus fegyver
birtokában, a sahranok és démoni száma
nemhogy csökkent volna, hanem úgy tűnt, egyre
többen vannak. A szemet maró, kénes bűz és a
tetemekből feltört füst sokat rontott a látási
viszonyokon, és erősen kaparta az emberek
torkát.
Joshua hűséges emberei lefejezve hevertek a
nedves avaron, és Ramodiel is csúnya sebeket
kapott.
 – El kell tűnnünk innen! – harsogta Bardo
Elijah felé, mire a Sötét Angyal bólintott.
– Hozzátok a sebesülteket!
– Lamachael megragadta Joshuát, Ariel
Machielt kapta a karjába, Uriel pedig Ramodielt
vette a vállára, majd amilyen szorosan csak
tudtak, egymáshoz húzódtak, úgy indultak meg
lassan a Malaren tó felé. A füst és a bűz ellenére
érezték, hogy I közel van a víz, és tudták, ha
elérik, megmenekülnek, de legalábbis időt
nyernek.
Hamarosan fel is tűnt a tó, s az angyalok
fellélegeztek. Bardo buzogánya és Sophiel
holdsarlója alaposan megtisztította előttük az
utat, így hamarosan futva gázoltak a vízbe. A
sahranok különös, reszelős nyelvükön
szitkozódtak a parton, miközben a menekülők
sebesen úszni kezdtek a feketének tűnő tó
vizében Birca szigete felé.
Talpig felöltözve, súlyos fegyverekkel a
hátukon azonban embert próbáló feladat volt az
úszás, így mindannyian hangosan ziháltak.
Joshua és Machiel elvesztették az eszméletüket,
csak Ramodiel tudott némiképp segíteni az
úszásban az őt vonszoló testvéreinek, de ő is
érezte, mint hagyja el egyre jobban az ereje.
– Ne szunyókálj! – mordult rá a szőke angyal
barátságosan, és hideg vizet fröcskölt az arcába.
– Most kezd csak igazán izgalmas lenni az este!
– Hagyjál már, Bardo… – nyögött fel a fiatal
angyal, ám többre nem futotta az erejéből.
Szeme lecsukódott, s feje hátrahanyatlott Uriel
vállán.
 – Dehogy hagylak! Nézz rám, jó? Nem szabad
most elaludnod!
Am Ramodiel nem válaszolt.
– Uriel! Nem tér magához! – szólt a sebesen
úszó Démonvadászhoz a szőke angyal, mire az,
miután kiköpött egy nagy adag vizet, a fogai közt
átszűrve a szavakat így válaszolt: – Majd jobban
lesz! Tűnjünk már el innen!
Továbbúsztak, de mivel a szél erősödött és
jócskán felkorbácsolta a hullámokat,
meglehetősen lassan haladtak. A Hold fénye és
az egyre közeledő sziget lámpásai mutatták az
utat, így Elijah jól látta, hogy a mellette úszó
Sophielnek véres a homloka.
– Miért nem szóltál? – kérdezte aggódva. –
Megsebesültél…
– Ugyan, csak egy karcolás – rázta meg a fejét
a lány, ám bal szemét és szemöldökét vörösre
színezte a vére. – Nincs semmi bajom!
A Sötét Angyal arca elkomorodott. Nem
számított arra, hogy rájuk ronthatnak az
erdőben, ráadásul ilyen mérhetetlenül sokan.
Sejtette, hogy Arshamon nem fog belenyugodni a
vereségbe, de nem gondolta, hogy ilyen hatalmas
pokoli sereget zúdít rájuk.
– Segítek… – mondta halkan. Megragadta az
angyallány ruháját, és miközben úszott, magával
húzta.
– Igazán nem szükséges… – motyogta
erőtlenül, és lassan elmerült a vízben.
– Sophiel! – kiáltott fel a Sötét Angyal, és
utána kapott. Kiemelte az arcát, majd átkarolta
a válla alatt, és sebesen megindult vele a partra.
 – Hányan maradtunk? – kérdezte a legelöl
haladó Lamachael és segített a sebesültekkel
úszó társainak.
– A halandók mind odavesztek – összegezte
lihegve Ariel. – Joshua, Ramodiel, Machiel és
Sophiel megsérültek, mi pedig mind
megvagyunk! A rossz hír az, hogy ezek egészen
biztosan utánunk jönnek! – bökött az egyre
távolodó erdő és a túlpart felé, ahol az
összesereglett sahranok kardjának fénye lila
fénycsóvává erősödött.
– Erősítést kell szereznünk – dörmögte Bardo,
majd felkiáltott: – Leér a lábam! Nahát, milyen
sekély itt a víz!
– Viking szokás – felelte Ariel kimerültén. – így
akadályozzák meg, hogy az ellenségeik közel
hajózhassanak a szigeteikhez.
– Bájos húzás – mondta a szőke angyal, majd
Uriel felszabadítva vállára vette Ramodiel
élettelennek tűnő testét, és a süppedős iszapban
gázolva lassan kitántorgott a partra.
A többiek egymást segítve a fövenyre
vonszolták a sebesülteket, majd Bardo
buzogányának fénye mellett szemügyre vették a
sérüléseiket. Machiel hátát mély vágásnyom
éktelenítette, és a combját is átdöfték, míg
Joshuának a vállát szúrták át a sahranok.
Ramodiel lábszárát és bal karját hasították szét,
Sophiel pedig a homlokán sérült meg. Egyikük
sem haldoklott, pusztán a nagy vérveszteségtől
ájultak és, és nyilvánvalóan néhány nap alatt
maguktól is meggyógyultak volna, ám Elijah
mindannyiukat kezelésbe vette.
 Melléjük térdelt, és miután tenyereit
összedörzsölte, zöld, gyógyító fényt bocsátott
földön fekvő társaira. A smaragdszínű ragyogás
lassacskán beborította a sebesülteket, és hatni
kezdett.
A vágások mentén a szövetek összeforrtak, az
otromba sebek bezárultak, s mivel a tó vize
lényegében tisztára mosta a bőrüket, nem is
látszott, hogy nem sokkal korábban még a saját
vérükben fürödtek.
A többiek ezalatt térdre ereszkedve nézték
testvéreiket, és csendesen imádkoztak
Atyjukhoz. Megköszönték óvó szeretetét, és hálát
adtak a gyógyulás csodájáért.
Végül, miután a zöld fény lassacskán a földön
fekvők testébe szivárgott, csendben várták, hogy
felébredjenek.
Ramodiel ült fel elsőként.
– Hogy én milyen éhes vagyok! – mondta
ásítva, majd bambán meredt a többiekre, akik
derűsen néztek rá.
– Nem rossz szöveg egy haldoklótól – segítette
fel a földről Bardo.
– Haldoklótól? – nézett rá meglepetten a fiatal
angyal, majd megtapogatta a lábszárát, és
elnevette magát. – Aha, most, hogy így mondod…
az egyik démon csúnyán megvágott…
– Meghaltam? – ült fel kábán Machiel is, ám
Ramodielt látva elmosolyodott. – Jaj, de jó, hogy
veletek maradtam! Köszönöm, bármelyikőtök
hozott is vissza!
Sophiel is felébredt, de ő nem szólt semmit. A
homlokához nyúlt tétován, és hálásan nézett
Elijahra, amikor rájött, hogy a Sötét Angyal
ezúttal is meggyógyította, majd pillantása
Joshuára esett.
– Mi van a fiúval? – kérdezte Uriel is, és
összeráncolta a szemmöldökét. – Miért nem
ébred fel?
– Nem tudom – mondta komoran Elijah. – De
lélegzik, és a szíve erősen ver, hallhatjátok… fel
fog ébredni.
– Egyelőre nem úgy tűnik – vonta meg a vállát
Ramodiel, és feltápászkodott, majd felhúzta a
földről mindkét angyallányt is. Körülállták
Joshuát, és azon tanakodtak, vajon mitévők
legyenek.
– Mi baja lehet? – kérdezte Machiel –
Haldoklik?
– Nem. Biztos, hogy nem – felelte borúsan
Elijah. – Talán csak több időre van szüksége,
mint nektek.
– Az Álmok földjén jár, ezért nem tért még
vissza közénk – mondta halkan Ariel. – Azzal
Joshua mellé térdelt, és tenyerét a homlokára
tette, hogy lássa, mi az, ami a férfit ilyen erővel
visszatartja.
Joshua egy domboldalon üldögélt, körülötte
virágtenger ringatózott a naplementében. A piros
pipacsok és hófehér margaréták úgy hajladoztak
körülötte, mint a tenger lágy hullámai, friss
illatukat messzire vitte a szél. A férfi mögött fák
sorakoztak, egy tölgyes ősöreg, hatalmas fái,
amelyek vaskos ágai messzire nyúltak a rét felé,
mintha csak meg akarnák érinteni az arra
járókat.
 Valaki közeledett a keskeny úton. Joshua
felállt, hogy jobban lássa a napsárga fényárban
félé tartó, magas alakot. Amikor
megbizonyosodott arról, hogy valóban az érkezik,
akit várt, szélsebesen futni kezdett felé.
– Gabriel! – kiabálta önfeledten, és szinte
feldöntötte a férfit olyan erővel ölelte át.
– Hogy megnőttél! – zendült fel az arkangyal
bársonyos baritonja, majd kicsit eltolta magától a
nagydarab katonát, úgy nézett rá. – Amikor
utoljára láttalak, cérnahangú gyermek voltál…
– Megváltoztam, Gabriel – hajtotta le a fejét a
férfi. – Félek, nem lennél büszke rám…
– Mind követünk el hibákat – felelte az
arkangyal, és smaragdzöld szeme a messzeségbe
meredt. Hosszú, mogyoróbarna hajába belekapott
a szél, amely a köpenyével együtt szinte
szárnyalt mögötte. Magas alakja, ahogy a viharos
felhők előtt állt, álomszerűnek tűnt, és Joshuába
belehasított a felismerés.
– Úristen, Gabriel… te nem is vagy itt… de… –
habogta zavartan, ahogy megpróbálta összerakni
a képet –, akkor én sem lehetek itt. Meghaltunk?
Az arkangyal szomorúan pillantott rá, szép
vonalú ajka keskeny csíkká feszült, és némán
megrázta a fejét.
– Nem, Joshua, még nem haltunk meg…, de a
Halál mezsgyéén járunk mindketten, így
lehetséges, hogy találkoztunk.
– Igaz, hogy Arshamon megszállta a testedet?
Azt mondták, csak a halálod árán lehet kiűzni
belőled… Ugye, tévednek?
 Gabriel csüggedten nézett rá, s pillantásában
benne volt a válasz.
– Nem lehet, hogy így végezd. Nem maradhat
örökké rab a lelked.
– Isten nem felejtett el engem – felelte halkan
az arkangyal – Talán tanulnom kell mindabból,
amit Arshamonnal együtt kénytelen-kelletlen
átélek. Vagy… egyszerűen csak magamnak
kerestem a bajt. Arshamonék megvezettek, én
pedig bedőltem nekik. Nem volt elég erős a hitem.
– Nem ismerek mást, akinek nálad erősebb hite
volna…
– A Pokolban sajnos többször is meginogtam, s
az ellenségeim kihasználták a pillanatnyi
gyengeségemet.
– Nem igazságos ez veled szemben.
– Egy napon majd megértem, miért történt
mindez.
– És addig? Mi lesz veled? Hogy lehetsz
egyáltalán itt?
– Amikor a tudat alszik, a lélek szárnyra kel –
mosolyodott el az arkangyal. – Ilyenkor önmagam
lehetek. Néhány pillanatra újra érezhetem, milyen
szép is a világ amit Atyám teremtett.
– Nem haragszol rá? – kérdezte komoran
Joshua.
– Nem értelek.
– Amiért nem szabadít ki téged…
Gabriel pillantása a csizmája orrára vándorolt.
Nagyot nyelt, úgy válaszolt.
– Nem haragszom.
– De hisz’ látom, hogy szenvedsz!
 – Mindannyiunknak megvan a maga keresztje,
Joshua, és én is elbírom a sajátomat – felelte
szomorúan.
A fiatal férfi megborzongott, s mintha egy
pillanatra vizesnek érezte volna a ruháját.
Megtapogatta az ingét, de teljesen száraz volt.
– Nem értem, mi történik velem – motyogta.
– Visszavárnak téged…
– Hová?
– Azt neked kell tudnod. Ha dolgod van még a
földön, a lelked visszatalál…
– És ha nem?
– Akkor odafent folytatod az utad, ne félj…
– És veled mi lesz?
– Nem tudom, barátom – sóhajtott Gabriel. –
Gúzsba kötött rabszolgaként élek a saját
testemben…
– Ki segíthet? Kihez forduljak? – ragadta meg
Joshua az arkangyal kezét, ám riadtan látta,
hogy az lassan áttetszővé válik.
– Lejárt az időm, Arshamon ébredezik – felelte
búsan Gabriel, majd hangja egyre halkabbá vált.
– Astridnak van egy lánya. Birca szigetén él.
Keresd meg őt, kérlek! – nézett rá a smaragdzöld
szempár, majd az arkangyal teste egy
szempillantás alatt köddé vált.
– Ne menj el! – kiabálta Joshua, de keze már
csak az üres levegőt markolta. A fűre rogyott, és a
tenyerébe temette az arcát. – Kérlek, Gabriel!
Annyi mindent nem mondtam még el…
Hosszú évek óta először könnyek gördültek
végig az arcán, és ez megdöbbentette. Sosem sírt,
és nem tudta hová tenni magában ezt az érzést. A
könnycseppek marták a szemét, és az ingére
potyogtak. Az ingére, amely egy csapásra
csuromvizessé vált, akárcsak a bőre, a haja, a
nadrágja és a cipője.
Felnézett az égre, s bár sötétszürke
viharfellegek csatáztak felette, odafentről egy
csepp eső sem esett.
– Mi a fene… – mordult fel hitetlenkedve,
amikor észrevette, hogy az ingén egy jókora lyuk
tátong, s a vajszínű anyagot vörösre színezte a
saját vére. Benyúlt a hasadékon, ám ujjai sima
bőrfelszínt érintettek.
Aztán hirtelen rászakadt minden emlék… az őt
ért sorscsapások, Sophiel gyógyítása és Elijah
fejmosása, majd a különös könnyedség, amelyet
eztán érzett. Aztán bevillant az erdő képe, és a
rájuk rontó démonok serege, az angyallány
holdsarlójának a fénye, és az őt leszúró sahran
bíborszínű kardjának hegye. Újra érezte az éles
fájdalmat, amint a penge áthatolt a húsán, majd
a hideg vizet, amelyben oly békésen ringatózott, s
amely elrepítette az Álmok Földjére.
Hirtelen a mellkasához kapott, akárcsak egy
fuldokló és úgy érezte, egy láthatatlan erő
kiszippantja a viharos rét vad szépségéből.
Eltűntek a virágok s a zord fellegek, ahogy az
öregfák és a távoli dombok. A szeme előtt zöld
szikrák ragyogtak fel, majd a lépcsövében
jéghideg vizet érzett. Köhögni kezdett, mire a víz
marni kezdte, akár a sav, és a szeme könnybe
lábadt az erőlködéstől.
 – Üsd hátba egy kicsit – dörmögte egy mély
hang, majd valaki jókorát csapott rá, amitől
orrán-száján kiömlött a bent ragadt víz.
– Azért nem kellett volna ekkorát – szólt
rosszallóan egy lágy női hang, és Joshua egy
hűvös kis tenyér érintését érezte a homlokán.
Féltérdre ereszkedett és öklendezni kezdett.
Újabb adag víz jött fel a torkán.
– Jobban vagy? – kérdezte valaki aggódva, és
egy sötétkék szemű, vörös hajú férfi arcát látta
maga előtt.
– Ariel?
– Jobban örültél volna valaki másnak? –
mosolyodott el a Látomások Angyala, mire
Joshua is megkönnyebbülten felnevetett.
– Nem, nem. Köszönöm, amit értem tettél.
– Valójában Elijahnak köszönheted – mondta
Ariel, és vezére felé biccentett, ám a Sötét Angyal
nagyvonalúan megrázta | a fejét, és a karját
nyújtotta a katona felé.
– Ugyan, kérlek. Örülök, hogy jobban vagy!
– Köszönöm – felelte halkan. –
Félreismertelek…
– Mégsem vagyok olyan vérszomjas gyilkos,
mint amilyennek képzeltél? – mosolyodott el
Elijah, mire Bardo felröhögött.
– Hát, azért szentnek se higgy bennünket…
– Nem, nem hiszlek annak titeket – derült fel
Joshua. – Ugyanakkor azt is látom, mennyi
előítélet volt bennem veletek kapcsolatban…
– Nos, ti emberek, szerettek másokat
ismeretlenül is mi- nősíteni – jegyezte meg
Ramodiel. – De te határozottan fejlődőképesnek
tűnsz – bökte jókedvűen oldalba, majd a távolba
mutatott – Azt hiszem, be kéne kéredzkednünk
vacsorára.
– Ej, te mindig csak a hasadra tudsz gondolni?
– korholta Uriel.
– Miért fáj ez neked? – csattant fel a fiatal
angyal. – Eddig haldokoltam, örülj, hogy jobban
vagyok! Különben is, a sah- ranokat ismerve
nem sokáig fognak a túlparton ücsörögni, így
jobban tesszük, ha száraz ruhát, ételt és hajlékot
szerzünk magunknak.
– Igaza van – dörmögte Bardo. – Ezek utánunk
fognak jönni. Nem ártana addig erősítést
szerezni.
– A vikingeknél hathatósabb támogatást aligha
találnánk – mondta elgondolkodva Elijah. –
Feltéve, ha van kedvük segíteni rajtunk…
– És most? – kérdezte Ariel.
– Szövetkezünk a Björnsson fivérekkel – felelte
a Sötét Angyal. – Ha magunk mellé tudjuk
állítani őket, nyert ügyünk van.
– És ha nem? – kérdezte Joshua a távolba
meredve.
– Valós veszélyben egyedül te vagy, barátom –
nézett rá Elijah –, hiszen halandó vagy. Minket
legfeljebb megsebesítenek, de téged meg is
ölhetnek. El kell hitetnünk velük, hogy te is
közülünk való vagy.
– Rendben – bólintott a katona, majd
mindannyian összeszedték a fegyvereiket.
Szemerkélni kezdett az eső, így a vaksötét
éjszakában elindultak a magas palánkok előtt
világító fáklyák fénye felé. Alig fél órával később
már a kapu előtt álltak mindannyian. A
toronyban álló őrök a lábuk elé lőttek egy tüzes
nyílvesszőt, alaposan végigmérték őket, és rájuk
kiáltottak.
– Mit akartok?
– Szövetséget! – mordult feléjük Bardo, mire a
vikingekfelröhögtek.
– Kilencen vagytok. A női vadászaink is többen
vannak, mint ti. Mit akartok hát?
– Szövetséget – ordított feléjük a szőke angyal,
és érezhetően bedühödött.
– Nem kérünk belőletek! Tűnjetek el, amíg
jókedvünkben vagyunk!
– A Björnsson fivérekkel akarunk beszélni –
próbálkozott utoljára Bardo, és nem is sejtette,
hogy a falon álló katonák közül az egyik férfi
nem más, mint maga Refill Björnsson, a
testvérpár fiatalabb tagja.
– Pörköljetek alájuk – biccentett az angyalok
felé, mire társai tüzes nyílzáport küldtek az
odalent várakozókra.
– Titeket is fojtott volna inkább anyátok a
mocsárba… – szitkozódott Bardo, majd
meglendítette buzogányát, és a torony felé
hajította. A tüzes pöröly úgy tarolta le a feléjük
tartó nyílvesszőket, akár a kósza szúnyogokat,
majd a vikingek feje fölül letépte a tetőt, amely
hatalmas robajjal, égig érő lángokkal zuhant ki a
rétre. A buzogány eztán visszaröppent a kezébe,
és hirtelen néma csend lett.
Refill elgondolkodva figyelte a szőke angyalt,
és arra gondolt, bármilyen hihetetlennek tűnik
is, csak Thor, Odin fia lehet az, aki odakint
ácsorog.
A kapu kinyílt, s az angyalok összenéztek.
– Hatásos belépő, nem mondom – mosolyodott
el Ariel, mire mindannyian elfojtva felröhögtek. –
Gondoljátok, hogy ezek után odabent
barátságosabbak lesznek?
– Ezeknél sosem tudhatod biztosan – morogta
a szőke vezér. – Ha Thor-ként mutatkoznék be,
nyilvánvalóan kedvelnének, de utálom már, hogy
alkalmazkodnom kell a hitvilágukhoz. Tanulják
meg a nevemet, és fogadják el, hogy angyal
vagyok, akárcsak ti.
– Lehet, nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra,
hogy a vallásukról vitatkozz velük – jegyezte meg
Elijah, miközben lassan a bejárathoz értek. –
Tudod, milyen elvakultak. Nem fognak hinni
neked, és ha nem jutunk velük egyezségre,
megnézhetjük magunkat.
A szőke angyal azonban nem aggódott.
– Hát, egy kis móka egyikünknek sem fog
megártani! Nehogy már egy városnyi halandótól
rezeljünk be!
Közben áthaladtak a kapun, amely a
következő pillanatban dörögve bezárult
mögöttük, a súlyos reteszek a helyükre kerültek.
Egy szabályos, hatalmas falakkal körülvett,
kisebb-na- gyobb házakból álló településen
voltak, amely hasonló volt Eketorphoz, ám jóval
nagyobb lehetett a népessége. Az őrtoronyból
beszélgetés hallatszott, majd a lépcsők felsírtak a
rájuk nehezedő férfi súlya alatt. A kapitány maga
sietett az újonnan érkezők elé, kíséret nélkül.
 – Bátor ember vagy! – biccentett felé Elijah,
aki sejtette, hogy nem egy közembert küldtek le
hozzájuk. – Te lennél Erik? Vagy Refill?
A világosbarna, hosszú hajú férfi elvigyorodott.
Legalább egy fejjel alacsonyabb volt az
angyaloknál, ám testén látszott, jó pár csatát
megjárt. Sötét ruhát viselt, vállát vastag
farkasprém fedte, övében pedig egy ezüst fejű
balta csillogott. Úgy sétált a kapu előtt ácsorgók
felé, mintha semmi félnivalója nem lenne tőlük.
Arcáról magabiztosság áradt.
– Ráhibáztál! Refill Björnsson vagyok – felelte,
majd a Sötét Angyal elé lépett, és szúrós
szemmel az arcába meredt. Pillantása eztán
Bardo-ra, Arielre, Ramodielre, majd Urielre
kúszott. – Nem vagytok idevalósiak – jelentette
ki. – Korábban nemigen találkoztam a
magunkfajtánál magasabb emberekkel.
Elijah elmosolyodott.
– Magasabban fekvő területekről jövünk –
mondta. – Mifelénk mindenki hozzánk hasonló.
Elijah vagyok – nyújtotta a kezét, majd
bemutatta a többieket is, ám nem kerülte el a
figyelmét, mekkorára tágult a viking szeme,
amikor Sophielhez ért.
– Te viking asszonyként is gyönyörű lennél –
jegyezte meg Refill, és úgy tűnt, nincs is kedve
elmozdulni az angyallány mellől. – A szőke
hajadra és a fehér bőrödre maga Odin is büszke
lenne.
Bardo kis híján felröhögött, Ramodiel pedig
kuncogni kezdett. Mindannyian tudták, hogy
Refill megásta a saját sírját, és ha nem vigyáz,
hamarosan helyet is foglalhat benne.
Vezérük azonban nem szólt semmit, de a
pillantása nem sok jót ígért.
– Köszönjük, hogy befogadtatok a
városotokba! – törte meg a kínos csendet Ariel,
mire Refill feleszmélt, és végre távolabb lépett
Sophieltől.
– Kérlek, kövessetek! – szólt talán túlontúl is
udvariasan, majd megindult a legnagyobb, sötét
épület felé.
A tornácon ácsorgó őrök létszámát tekintve
biztosak voltak benne, hogy egyenesen az
uralkodó elé járulhatnak hamarosan, és el némi
bizakodásra adott okot a túlparton gyülekező
sahra- nokkal és lidércekkel szemben.
Elijah komor arccal lépkedett a viking mögött.
Rossz érzése volt a férfival kapcsolatban, és
mivel a megérzései többnyire beigazolódtak, ez
meglehetősen elkedvetlenítette. Nem akart
vérfürdőt, noha jól tudta, a legkisebb erőlködés
nélkül kiirthatnák az egész várost. Erős
szövetségesekre volt szüksége, akik sokan
vannak, és ha úgy adódik, vad elszántsággal
csapnak majd össze az ellenséggel. A vikingeknél
keményebb halandókat keresve sem találhatott
volna, de jól tudta, megkérik majd a segítségük
árát…
Az uralkodó háza tágas volt, a tető sötét
keresztgerendái háromszor olyan magasan
voltak, mint a többi házban. A fogadóhelyiség
közepén kerek kövekkel kirakott tűztér hívogatta
azodasereglett katonákat, míg az asszonyok
kissé távolabb, egy hosszúkás asztal terítésével
foglalatoskodtak. A levegő enyhén füstös volt,
sült hús illata töltötte be a teret. A tűzrakásra
dobált, vaskos fiarönkök narancssárga lánggal
égtek és kellemes meleget árasztottak.
Nem messze a tűztől, egy emelvényen ült
maga Erik Björnsson. Mézszőke fonott haja, és
kicsit sötétebb szakálla volt. Szeme világított,
akár a sarki farkasoké, izmai megfeszültek a
halványszürke ing alatt. Az arccsontja széles
volt, a bőre napsütötte és erősen pirospozsgás,
mint amit kifújt a parti szél. Halandó létére
páratlanul festett, s látszott rajta, hogy
hatalmával, erejével és vonzerejével tökéletesen
tisztában van.
Refill megvárta, míg bátyja meghallgatja az
elébe járulók panaszát és kérdéseit, majd miután
befejezte hivatalos ügyeit mellé sétált, és néhány
szóban elmesélte az odakint történteket. Erik
eközben kíváncsian szemlélte az előtérben
várakozó angyalokat, majd nagyvonalúan Bardo
felé intett.
– Kérlek, kerüljetek beljebb!
A szőke angyalnak nemigen tetszett, hogy
ilyen magas lóról beszélnek velük, de visszafogta
magát, és elővette a legudvariasabb arcát.
– Hálásak vagyunk, amiért fogadtál minket! –
szólt, bár rémesen untatta a hajbókolás. – Ha jól
sejtem, Refill elmondta, mi járatban vagyunk
Birca szigetén.
– Így van – bólintott, majd összevonta
sötétszőke szemöldökét, úgy nézett végig újra a
maroknyi csapaton. – Csak azt nem értem, miért
épp minket választottatok?
– A nyomunkban van egy igencsak rút sereg –
vallotta be Bardo. – Zömmel nem evilági lények.
Kétlem, hogy elkerülnék a városotokat…
– Kivéve, ha visszadobunk titeket a tóba –
mosolyodott el sötéten. – Pontosan úgy
távozhattok innen, ahogy érkeztetek. A nem
evilági barátaitokkal pedig majd odaát, a
túlparton elintézitek a nézeteltéréseiteket.
Bardo épp válaszolt volna, amikor Elijah
szeme figyelmeztetően rávillant, így csendben
maradt. Helyette a vezére vette át a szót.
– Jól jártok, ha szövetségre léptek velünk –
mondta halkan, ámde kellőképpen határozottan.
– Megkapjátok, amit kértek, mi pedig, amint
tiszta a terep, odébbállunk.
– Vonzó ajánlat – állt fel a viking, majd
közelebb sétált a Sötét Angyalhoz. Fél fejjel
alacsonyabb volt nála, de a szebben elszánt tűz
lobogott. A félelem szikrája sem volt benne, pedig
pontosan tudta öccsétől, mire képes Bardo
buzogánya, így volt némi sejtelme arról, milyen
veszélyesek is a házában fogadott idegenek. – De,
mégis, mit adhatnál nekünk, amit nem
aereznénk meg nélkületek is?
– Aranyat, kincset, fegyvereket…
Erik felnevetett.
– Ó, ha tudnád, mennyit raboltunk már össze
magunknak… Az unokáim sem tudják elkölteni,
olyan sokat. Megkopasztottuk az összes keletre
fekvő szigetet és a városokat. Fürödni tudnánk
az aranyban, ha úgy kívánnánk…
 Ramodiel egy pillanatra lehunyta a szemét.
Tudta, ezek azok a mondatok, amelyeket Elijah
és Bardo a legjobban gyűlölnek, de a korábbi
összecsapás és a jeges vizű tó után a legkevésbé
sem vágyott egy újabb küzdelemre.
– Földeket, várakat kaphattok, innen nyugatra
– felelte kimérten a Sötét Angyal, mire Erik
szeme végre felcsillant. – Két nagyobb területet is
megszerzünk nektek a Vörös folyó mentén, ha
megalkuszunk. Mindkettő lényegesen nagyobb
vármegye, mint Birca szigete.
A testvérpár összenézett, és Elijah meglátta
bennük a sóvárgást. Tudta, hogy a vikingek csak
tódítottak, és eszük ágában sincs a tóba dobni
őket. Egyvalamire azonban nem számított.
– Áll az alku – nyújtotta a kezét Erik, majd
miután a Sötét Angyal belecsapott, hozzátette: –
Két vármegye, és a társaságotokban lévő két nő.
Házasságra lépünk velük, ezzel pecsételjük meg
a szövetségünket!
Elijah úgy rántotta vissza a kezét, mint akit
kígyó mart meg.
– Szó sem lehet róla!
Erik azonban nem akarta elereszteni a
képzeletben már elejtett zsákmányt.
– A szőke az enyém, a barna pedig az öcsémé
lesz!
– Ők a mieink – mennydörögte Elijah. – Nem
eladók.
– A tieitek? – kérdezte Refill, és közelebb lépett
az egymás mellett ácsorgó angyallányokhoz. –
Akkor tehát szajhák?
 – Ahhoz túlontúl is szépek – méregette Erik
Sophielt. Két ujja közé fogta aranyhaját, és
odahajolt hozzá. Az angyallány arcát elfutotta a
pír a férfi ily tolakodó közelsége láttán, mire az a
levegőbe szippantott, majd kézfejével
végigsimította akkor már lángoló bőrét – Ó,
dehogy az… Nem látod rajtuk? Ezek szinte még
gyermekek. Hamvasak, virágillatúak, tiszta
lelkűek… és érintetlenek.
A Sötét Angyal keze lassan ökölbe szorult, és
társai tudták, hogy ha a vikingek nem állítják le
magukat, hamarosan vér fog folyni.
– A nők nem szerepelnek az alkuban –
ismételte meg végül hűvösen, ám Eriket már
nem tudta lerázni.
– Tudod, most, hogy megnéztem őket
közelebbről, kiváltképp a szőkét, már nem is
érdekel annyira a vármegyéd. Őt akarom, az
öcsémnek meg a másikat
– Az nem fog menni.
– Ezek nem szajhák, így nem a tieitek.
– Miért ne menne? Minden csak megegyezés
kérdése.
– Sophiel a jegyesem – ölelte magához a lányt,
majd Machielre mutatott. – Ő pedig a barátom
felesége lesz.
Bardo értette a célzást, így a sötéthajú
angyallány mellé lépett, megcsókolta a kezét, és
rosszallóan megjegyezte:
– Ennyi volt. Jobban teszitek, ha témát
váltotok…
Erik bosszús volt. Tetszett neki Sophiel, de
Machielt is szívesen ágyba vitte volna. Egyre
csak azon morfondírozott, mivel tudná elérni,
hogy az idegen nők valamelyikét megszerezze.
Mivel nem tagadták, hogy mindkét lány
érintetlen, tudta ha sikerülne a magáévá tenni
valamelyiket, végül, választásuk nem lévén,
szokás szerint hozzáadnák… A kérdés csak az
volt, miként cserkéssze be őket. Sophiel
vonzotta, akár a mágnes, így őt nézte ki
magának, és még az sem kedvetlenítette el, hogy
az idegenek vezére szúrós szeme követte minden
pillantását.
– Mit forgatsz a fejedben, Björnsson? –
kérdezte halkan, ám annál fenyegetőbben, amint
érezte, miként erősödik a férfiban a vágy. –
Ugyan, barátom, semmit – nyújtotta az újra a
kezét, majd fennhangon felkiáltott. – Akkor a két
vármegyére! Csapj bele vezér uram!
Az egyezség megszületett, ám a Sötét Angyal
nem volt benne biztos, hogy új szövetségesei
hosszú életűek lesznek.
A vikingek eztán asszonyaikra bízták a
vendégeket, akik szobákkal, friss ruhával és
forró vízzel látták el őket. Mindannyian
visszavonultak hát, hogy a testükre tapadt,
hideg víztől tocsogó öltözetüktől megváljanak, és
csatlakozzanak a Björnsson fivérek adta
vacsorához.
Hogy a látszatot fenntartsák, Machiel Bardoval
került egy szobába, Sophiel pedig Elijahval, amit
egy cseppet sem bánt. Nem úgy Ariel, aki,
mielőtt elváltak volna a folyosón, Bardohoz
lépett.
 – Azért ne vedd túl komolyan a szerepedet, jó?
– suttogta halkan, mire a szőke angyal
elvigyorodott.
– Te féltékeny vagy.
– Hogy én? Szó sincs róla! Csak nem
szeretném, ha tönkretennéd őt.
– Ne aggódj, legfeljebb szerelmeskedünk egy
kicsit.
– Bardo!
– Jól van, nyugi, tudod, hogy úriember
vagyok.
– Aha – bólintott a Látomások Angyala, majd
füstölögye továbbment.
Machiel mindezt jól hallotta az ajtó
túloldaláról, és nemgyőzött hálát adni Istennek,
hogy Ariel így védelmébe vette, holott maga is
tuda, hogy Bardo sosem bántaná.
Sophiel és Elijah ezalatt a maguk szobájába
értek, s miután bezárkóztak, megszabadultak
jéghideg ruháiktól, és az előkészített, forróvízzel
teli dézsába léptek. Bár a Sötét Angyal ezúttal is
nagyon kívánta a lányt, nem tudott ellazulni.
Fortyogott a dühtől, amiért Erik kinézte
magának a szerelmét. Érzékszervei kifinomultak
voltak, így pontosan tudta, a viking nem tett le
arról, hogy megszerezze kedvesét, és ez
kellőképpen zaklatot- tá tette. Az ellenség
támadása a küszöbön állt, miközben neki azért
kellett aggódnia, hogy a szövetségese mikor
rabolja el mellőle Sophielt.
Feleségül kellett volna már vennem. Az
emberek világában az sokat jelent.
Megkímélhettem volna magunkat az összes
kellemetlenségtől, és Sophiel is boldog lenne –
gondolta magában, majd lehunyta a szemét. Egy
pillanatra lemerült, majd miután felbukkant,
hátrasimította arcából fekete haját.
Gondterhelten felsóhajtott, és csak ekkor vette
észre, hogy az angyallány őt nézi. Nyirkos
tincseit feltűzte, hogy hamarabb megszáradjon,
de ő is bemerült a vízbe, hogy a kellemes meleg
átjárja minden tagját
– Gyere közelebb, kérlek! – nyújtotta hosszú
karját a lány felé, majd amikor megérezte a víz
alatt Sophiel selymes bőrét, magához húzta és
szorosan átölelte. Nem szólt többet, de érezhető
volt a feszültsége.
– Túl vagyunk már rajta – suttogta a lány, és
átölelte Elijah nyakát. Puha ajkával lágyan
megcsókolta a férfi arcát, az azonban
szenvedélyesen beletúrt aranyhajába, és vad
tűzzel viszo- ozta csókját. A csók fájdalmas volt,
mintha rá haragudott volna. Sophiel egy kicsit
elhúzódott, hogy megkérdezze, mi bántja még
mindig ennyire, de Elijah nem engedte. Minden
dühét, keserűségét és féltését kiadta magából, és
úgy szorította, olyan vadul csókolta, hogy a
barackszínű ajkakból kiserkent a vér. Az
angyallány érezte a férfi elkeseredését, így nem
tiltakozott, de halkan felszisszent a fájdalomtól.
– Ó, Istenem, ne haragudj! – fogta két kezébe a
lány arcát a Sötét Angyal, és lecsókolta szájáról a
fényesen ragyogó vércseppeket – Megfeledkeztem
magamról. Sajnálom… Nagyon fáj?
 – Semmiség – mosolygott rá kedvesen Sophiel,
és világoskék szemében őszinte érzelmek
tükröződtek. – Kérlek, ne rágódj tovább Eriken!
– Nem tett le rólad – sziszegte Elijah dühösen.
– Azért vagyok ilyen mérges, mert érzem, mit
forgat a fejében. Magáévá akar tenni, mert azt
gondolja, akkor a felesége leszel.
– Megerőszakolna?
Elijah keserűen felnevetett.
– Gondolkodás nélkül. Vélhetően az a
legnagyobb álma. Az emberek világában ugyanis
csak az érintetlen nőknek van értéke. Ha már
elkelt a teste, vagy megbecsült feleség lesz vagy…
szajha.
– Tudok vigyázni magamra – mondta halkan
Sophiel, de látszott rajta, hogy megrendítették a
hallottak, és mintha mástól zavarban lett volna.
– És… – folytatta akadozva –, tudod, hogy
neked… boldogan odaadom magam.
A férfi finoman megcsókolta.
– Tudom…, és szavamra, ma éjjel meg is
teszem, ha te is akarod…, de nem szeretném, ha
az első alkalmat úgy élnéd meg, hogy egy
agyament vikingtől való félelmedben kellett így
döntened.
– Magam miatt szeretném, és mert szeretlek.
Elijah felsóhajtott, és magához szorította a
lányt.
– Te vagy a mindenem… és mi tagadás, én is
nagyon régóta várok rád.
– Akkor ma éjszaka? – mosolyodott el félénken
Sophiel.
 – Ma, bizony – csókolta meg újra Elijah, de
már sokkal figyelmesebben és lágyabban. –
Nincs is már kedvem vacsorázni ezekkel…
A lány felkacagott, majd kiszabadította magát
a férfi karjaiból, kilépett a dézsából, gyorsan
megszárítkozott, rendbe tette a haját, és magára
öltötte a vikingektől kapott ruhát. Vérvörös,
meglehetősen szűk darab volt, mintha nem
találták volna el a méretét, noha az ő asszonyaik
sem voltak kisebbek nála.
– Megkurtítanám neked a mellrészét, hogy
levegőhöz juss, de félő, hogy akkor még jobban
felkelted a vikingek figyelmét, – nevetett fel
Elijah, miközben elismerő pillantásokkal
mustrálta szerelmét. – Kitartás, úgysem sokáig
lesz rajtad!
Eztán villámgyorsan befejezte a fürdést, majd
megtörölközött és magára öltötte a neki szánt,
sötétkék ruhát. A törpéktől kapott öltözeteiket az
ablakkeretre lógatták, hogy kiszáradjanak, majd
kiléptek a folyosóra, és kéz a kézben mentek le a
vacsorának helyet adó csarnokba.
 XIV. FEJEZET

Angyali tűztánc

Már mindenki az asztalnál ült. Az egyik oldalon a

vikingek, a másikon az angyalok. Az asztalfőn
Erik terpeszkedett, mellette pedig egy farkas
üldögélt békésen, ám a szemén látszott, hogy ha
a gazdája úgy kívánná, menten vadállattá
változna.
– Bájos kutyus – jegyezte meg Uriel, mire Erik
felröhögött.
– Fenrir a neve.
– Mint a szörnyfarkasnak? – nézett rá
csodálkozva Bardo, majd kajánul elvigyorodott. –
És nem harapta le még a kezed, mint annak
idején a hadistennek? Nehogy kedvet kapjon, és
miután megcsócsált, egészben lenyeljen, mint
Odint…
Eztán kivett magának egy jókora sült húst, és
jóízűen falatozni kezdett.
– Látom, jól ismered a történeteinket… –
mondta a vele szemben ülő Refill.
– Ühüm, meglehetősen.
– Mesélhetnél nekünk a Mjölnirről.
– Tessék?
 – Láttam, mit müveit a tüzes pörölyöd az
őrtornyunkkalanélkül, hogy bennünk kárt
okozott volna – felelt a viking, és a szemében
őszinte kíváncsiság tükröződött.
– Ó, az nem a Mjölnir, csak a buzogányom –
dörmögte Bardo, és töltött magának az asztalon
illatozó mézsörből. – És bár meglepően hasonlít
Thor kalapácsára, ez az enyém.
– Az akaratoddal működik?
A szőke angyal bólintott.
– Pontosabban csak az én akaratommal.
Miként a társaim fegyverei is.
Refill arca alig észrevehetően megnyúlt.
– Miféle szerzetek vagytok ti, mondd? Tőlünk
északabbra csak norvégok élnek.
– Magasabb szférákból érkeztünk – vigyorodott
el Bardo. – Ez így mond valamit?
– Nem sokat…
– Nem baj, talán jobb is így.
Az asztaltársaság többi tagja nem figyelt,
túlontúl nagy volt hozzá a hangzavar, és a
háttérben felcsendülő zene mély ütemű
dobkísérete, így nemigen hallották, ki, mit beszél
a mellette ülővel.
Ramodiel a két oldalán ülő társaival
sutyorgott.
– Szépek ezek a viking nők, nem? – bökött a
korsóikat teletöltő, pirospozsgás, hosszú hajú,
fiatal teremtések felé. – Ha nem érnek a
nyomunkba a démonok, kirúghatnánk velük a
hámból. Ezek szeretnek mulatni, nem hiszem,
hogy ellenükre lenne egy görbe este.
 – Én sem hiszem, de meglehet, reggel feleségül
kéne venned, amelyiket ágyba vitted – jegyezte
meg Uriel, és csíkká keskenyedett ezüst szeme,
úgy nevetett.
– Mire ez a nősülési mánia?
– Megbecsülik a nőket, az lehet – felelte a
Démonvadász, mire Ariel is bólintott.
– Legalábbis a sajátjaikat…
– No, hát akkor nem verjük nagydobra –
próbált egyezkedni afiatal angyali és maguk közé
húzott egy szőke hajú, telt idomú lányt. – Ülj le
közénk, kedvesem!
A lány pironkodva Refillre nézett, ám az
bólintott, mire leült
– Mi a neved, szépségem? – kérdezte Ramodiel,
és hálát adott az égnek, amiért ilyen csinos
fehérnépet sodort az útjába az élet.
– Erin, uram – felelt udvariasan a lány, és
lesütötte a szemét.
– Hát, mit mondjak, valóban úgy festesz, mint
egy istennő.
– Iszol velünk egy keveset? – kérdezte Ariel
kedvesen a lányt, mire a mellette ülő Machiel a
gyomrában különös, kellemetlenszúrást érzett.
Hogy figyelmét ne a jobbján ülő angyalok és a
viking lány beszélgetése kösse le, Joshuához
fordult és Heligo Korsetről kérdezte.
Közben megérkezett Elijah Sophiellel a karján,
és kényszerűen a számukra üresen hagyott
helyeken, közvetlenül a Björnsson fivérek mellett
foglaltak helyet.
Erik gátlástalanul bámulta Sophiel formás
alakját, és ahogy elképzelte, milyen lehet a
vérvörös ruha alatt a teste, izgalmában
megnyalta a szája szélét. Elijahnak uralkodnia
kellett magán, hogy ne verje az asztallapba a
viking fejét, de végül sikerült rezzenéstelen
arccal leülnie. Hogy feszültségét csökkentse,
legurított egy korsó sört, majd Bardora nézett. A
szőke angyal pontosan látta, vezére mennyire
nehezen viseli a testvérpár rámenős modorát, de
tudta, az összecsapás elkerülhetetlen, és jobb
eséllyel indulnak a démonok ellen egyvárosnyi
harcos vikinggel, mint kilencedmagukkal, így hát
bátorítólag rávigyorgott.
– Láttátok a kis kedvencüket?
– Nem – felelték egyszerre, amikor Erik széke
mögül előbukkant Fenrir, és vicsorogva Elijah
mellé sétált. A Sötét Angyalnak a szeme sem
rebbent, noha a farkas hátra húzta a pofáját, és
rávillantotta hófehér, pengeéles fogait.
Sophiel felállt és a farkashoz lépett.
– Én nem tenném a helyedben – emelte meg a
hangját figyelmeztetően Erik, és a farkast
idomító korbácsa után nyúlt, de Sophiel
megrázta a fejét. Letérdelt az állat mellé, és
angyalnyelven szólt hozzá, miközben finom kezét
lassan Fenrir felé nyújtotta. Tiszta szemében
elszántság tükröződött, és úgy tűnt, mintha
belelátna a fenevad leikébe.
– A barátaid vagyunk mindannyian – mondta
lágyan, csengő-bongó hangon, ám szavait csak a
társai értették. – Talán már elfelejtetted, de egy
helyről származunk… nem szükséges
megmutatnod az erődet, hiszen jó szándékkal
jöttünk, magad is érezheted. Mi sosem fogunk
bántani téged…
Az állat abbahagyta a vicsorgást, és óvatosan
megszagolta a lány csuklóját, majd fura,
kölyökkutyákéhoz hasonló, nyüszítő hangot
adott, és nagy fejét az angyallány tenyerébe tette.
A Björnsson fivérek hitetlenkedve nézték,
amint a farkas végül Sophiel elé fekszik, az pedig
úgy simítja végig ezüstbe hajló bundáját, mintha
egy szelíd őzike volna.
Elijah, bár rém büszke volt a lányra,
ingerülten figyelte, Erik szíve miként lobban
lángra Sophiel iránt. Eddig csak a külseje
vonzotta, de most már a szívét is megperzselte.
– Fenrir szokta kivégezni a foglyainkat –
jegyezte meg még mindig elképedve- – Csak a
korbács nyelvén ért. Sosem láttam még egyetlen
pillanatra sem, hogy így ellágyult volna. Mit
mondtál neki, te lány? Mit műveltél vele, hogy
kezesbáránnyá változott?
Az utolsó mondatnál felemelte a hangját, mire
a farkas fenyegetően felmordult.
– Az anyád úristenit! – káromkodott a viking,
és meglendítette a korbácsát, ám Sophiel a
farkas elé állt.
– Ne bántsd! Szükségtelen így bánnod vele!
Elijah felpattant, és Bardo is mennydörögve
felállt.
Erik arcán kiismerhetetlen érzelmek
kavarogtak. Le volt nyűgözve Sophieltől, és
gyilkos gyűlöletet érzett a farkas iránt, amiért
megszégyenítette őt, a gazdáját. A lelke egy
hátsó, eldugott kis zugában pedig úgy érezte, a
legjobb lenne valami mondvacsinált dolgon
összekapni a Sötét Angyallal, és a verekedés
hevében megölni. Náluk, vikingeknél ez
mindennapos történet volt, senkinek sem tűnne
fel, és akkor talán már aznap éjjel övé lehetne a
lány.
– Nyugalom! – emelte fel végül a kezét. –
Mindenki üljön vissza!
Helyet foglaltak, ám a levegőben szinte
tapintani lehetett a feszültséget. Fenrir még
mindig vicsorgott rá, és izmain látszott, ugrásra
kész. A viking azonban nem félt tőle. Épp
ellenkezőleg. A farkashoz fordult, és az arcába
sziszegetett.
– Abba a kézbe marnál, amely kölyökkorodtól
fogva etetett? Hát ilyen hálátlan dög vagy?
Fenrir újra felordított és Erik felé kapott, aki
tiszta erejéből orrba vágta, majd felugrott, és az
oldalába rúgott a csizmájával. Az állat
hátrabucskázott, ám hamar talpra állt, és
támadásba lendült. A viking maga mögé lökte a
székét, és előrántotta a tőrét.
– Gyere csak, te mocskos vadállat! Most
kibelezlek!
A farkas meglódult, ám épp csak, hogy
elrugaszkodott volna, Sophiel hangja lágyan,
angyalnyelven felcsendült.
– Gyere ide, kérlek! Ez az ember nem méltó
hozzád!
Fenrir hátrasandított az angyallányra,
megrázta a bundáját és mintha mi sem történt
volna, Sophiel lábához cammogott majd a bokája
mellé heveredett.
 Refill harsogva felröhögött és tapsolni kezdett,
mire a társaság többi tagja is elismerően
kopogtatott az asztalon a késekkel.
– Úgy tűnik, megkaptad a bátyám farkasát! –
tárta szét a karjait, majd a helyére tette a
felborult széket, és testvére kezébe nyomott egy
söröskupát. – Nesze, Erik, igyál egyet! A lány
ügyesen cselekedett. Mást már darabokra tépett
volna a fenevad, de neki azonnal
engedelmeskedett. Ez izgalmas! Odinra! Igyunk
hát!
A korsók hát a magasba lendültek, és
folytatódott a lakoma. A zeneszó egyre
hangosabb lett, és a vikingek táncra perdültek.
Nem volt már szigorú ülésrend, mindenki ott
foglalt helyet, ahol tudott. A helybéli nők
fürtökben lógtak az angyalokon Machiel
legnagyobb bánatára, ám ő igyekezett Bardo
mellett maradni, hogy adjanak a látszatra.
A levegő füstös volt a kormozva égő
gyertyáktól, és egyre nehezebb a mébor édes
illatától. Mindenki kellőképpen sokat ivott
ahhoz, hogy kellemesen szórakozzon, csak az
asztalfőn ültek kissé komoran.
A vacsora ideje alatt Fenrir Sophiel lába alatt
feküdt, aki a legjobb falatokat az állatnak adta,
és úgy örült az újdonsült, ezüst bundájú
állatnak, mintha valamiféle kincset kapott volna.
Amikor azonban a zene már szinte
elviselhetetlenül hangossá vált, és az ittas
katonák puszta erőfitogtatásból verekedni
kezdtek, az angyallány felállt, és magával vitte a
farkasát. Kiengedte az állatot a levegőre, majd
megsimogatta a fejét, és így szólt hozzá.
– T udom, hogy érzékeny vagy az éles
hangokra és a füstre. Nyugodtan töltsd a friss
levegőn az éjszakát! Ha pedig velem szeretnél
lenni, ha jól sejtem, megtalálsz.
Eenrif barátságosan felmordult, és az
angyallány lábához dőrgölőzött, majd fogta
magát, és eliramodott a házak mögött húzódó
erdős rész felé.
Sophiel megfordult, hogy visszamenjen az
épületbe, ám a sötétben egy férfinak ütközött,
aki csendben várt rá egy oszloptakarásában.
– Erik… – kezdett bele, ám a férfi se szó, se
beszéd megragadta, és szájon csókolta. Csókja
sörízű volt, durva és erőszakos, akárcsak maga a
viking.
Az angyallányt elöntötte a méreg, így minden
izmát megfeszítve kitépte magát a férfi
szorításából, és teljes erejéből az arcába sújtott.
A száját találta el apró ökle, ám az ütés ereje
akkora volt, hogy Erik ajka felrepedt. Ez persze
nem kedvetlenítette el, sőt, talán csak még
jobban felszította benne a vágyat.
– Milyen kis tűzről pattant teremtés vagy! –
röhögött fel jókedvűen, és a lány után kapott, ám
az elhúzódott tőle, és újra megütötte.
A viking ittas volt már, és nem számított
ekkora ellenállásra, így nem tudott elhajolni
Sophiel ökle elől, amely újra az ajkát érte. Ezt
már azért megérezte, de még mindig vigyorgott.
Elállta a lány elől a bejáratot, és széttárta a
karját.
 – Töltsd velem inkább az éjszakát! Ne harcolj
ellenem, te lány!
– Elijah a jegyesem – vágott vissza Sophiel. –
Tudod jól, hogy hozzá tartozom, és őt szeretem!
– Nem mentél még hozzá! Még
meggondolhatod…
– Eszem ágában sincs meggondolni magam!
Sophiel arca lángolt a haragtól, de belülről
remegett. Érezte, ha Erik türelme elfogy, nem
lesz vele ilyen elnéző, és ha nem jut vissza a
sajátjaihoz, a végén bajba kerülhet.
– Elvetted a farkasomat! – lépett hozzá
közelebb a viking. – Megaláztál az embereim
előtt.
– Nem állt szándékomban – hátrált a lány. –
Magadnak köszönheted, hogy Fenrir mellém
szegődött, nem én kértem rá.
– Akarlak téged – bökte ki a férfi, és világos
szeme felragyogott a holdfényben. Bár
kellőképpen erőszakos és vad volt, Sophiel arra
gondolt, bizony, sok nő fejét csavarhatja el a
magabiztos uralkodó. Szőke haja szinte világított
a holdfényben, I akárcsak fogai, amint újra
elvigyorodott. – Hidd el, jó lesz velem! Csak igent
kell mondanod!
– Nem mondhatok neked igent. Elijaht
szeretem – felelte őszintén Sophiel, és látta, hogy
Erik arcán sötét árnyék suhan át.
– Hát, majd megszeretsz engem is! – dörmögte,
és fenyegetően megindult felé, ám az angyallány
kezében abban a pillanatban megcsillant valami.
A holdsarló a semmiből került elő, s nagy
lángokkal égni kezdett, majd a sötétből hirtelen
felhangzott a farkas ordítása. A tornác mellől
ugrott gazdája mellé, és hátborzongató hangon
Erikre vicsorgott.
– Ne akard, hogy használjam! – suttogta
Sophiel, és férfi felé suhintott a fegyverével. Nem
azért, hogy megsebezze, inkább csak azért, hogy
hátrálásra késztesse. A viking azonban nem
mozdult Sophiel szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Nem félsz?
Erik felröhögött.
– Nem én! Miért félnék?
Az angyallány nem erre számított. Nem akarta
megölni új- donsült szövetségesüket, de azt
gondolta, így végre összetűzés nélkül az épületbe
juthat.
A viking azonban észrevette a habozását.
Előrelendült, és hirtelen megragadta a lány bal
csuklóját. Fenrir hörögni kezdett, és a lába felé
kapott, ám az akkorát rúgott belé, hogy lerepült
a lépcsőkről.
– És most? – húzta magához Sophielt. –
Levágod a fejemet? – Engedj el! – kérlelte a lány,
és kezében lassan kihunyt a holdsarló fénye.
Erik arca felderült.
– Tudtam, hogy a lelked mélyén vonzódsz
hozzám!
– Tévedsz – tolta el magától a férfit. – A
legkevésbé sem.
– Dehogynem.
– Elengednél végre?
– Megölhettél volna, mégsem tetted. Kedvelsz
engem.
Sophiel felsóhajtott.
 – Csak vissza szeretnék menni. Elijah dühös
lesz rád…
– Ha jól sejtem, rád is.
Az angyallány zavarba jött, mire Erik kacagni
kezdett.
– Imádom, hogy minden érzésed nyomon
követhető az arcodon. Ahogy látom, nem
kenyered az alakoskodás.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Őszinte vagy, arra.
Sophiel elmosolyodott, és hitetlenkedve
megrázta Erik fejét, Erik szíve pedig majd’
kiugrott a helyéből örömében.
– Sok mindenre megtaníthatnálak…
– Köszönöm, és hálás vagyok a
vendégszeretetért, de engedj most már vissza!
– Kérlek – bólintott a viking, és elállt az útból.
Az angyallány gyanakodva nézett rá.
– Egy újjal sem nyúlok hozzád – ígérte a férfi,
mire Sophiel lassan besétált az ajtón, a farkas
pedig leheveredett az ajtó nyílásában.
Erik döngő léptekkel követte őt, egészen a
csarnokig, ahol javában folyt a mulatság. A zene
és az emberek beszélgetése hangos morajlássá
mosódott össze, és úgy tűnt, mindenki alaposan
felöntött a garatra. Joshua, Ariel, Ramodiel,
Lamachael és Uriel viking nők gyűrűjében
mulattak, és szemmel láthatóan megfeledkeztek
a rájuk váró nehézségekről, míg Elijah, Bardo és
Machiel Refillel beszélgettek.
Sophiel lassan megkerülte az asztalt, és a
táncoló tömegen át a helye felé igyekezett, ám
amikor odaért, Elijah az ölébe húzta. Azonnal
megérezte a lányon a zaklatottságát, és amikor
megpillantotta Erik véres szakállát,
összeráncolta a szemöldökét. Szúrós pillantással
nézett a vikingre, majd Sophielre.
– Mi történt köztetek?
– Erik az akaratom ellenére megcsókolt, én
pedig megütöttem – felelte remegő hangon a
lány, mert igencsak tartott Elijah haragjától.
A Sötét Angyal arca elkomorult, kék szeme
valósággal elfeketedett. Ujjait végigfuttatta
Sophiel kézfején, amely kissé megduzzadt.
Tudta, hogy a lány anyait-apait beleadhatott az
ütésbe, mégis ingerült volt
– Hogy merészelted? – kérdezte túlontúl is
nyugodt hangon.
– Még nem a feleséged, miért ne próbálkoztam
volna? – felelt pimaszul a viking, és nagyot
hörpintett a söréből. – Elvette a farkasomat, és
megsértett a saját házamban. Nem gondolod,
hogy tartoztok nekem?
– Nem.
– Én azonban úgy gondolom, hogy igenis,
adnotok kell valamit, ami örömet okoz nekem.
– Sosem kapod meg Sophielt – csapott az
asztalra Elijah, mire mindenki elhallgatott.
– Akkor legalább szólj neki vagy a másik
lánynak, hogy énekeljen vagy táncoljon nekem.
Kápráztasson el! Nyűgözzön le valamivel, hogy
jókedvűen menjek majd csatába veletek!
Az angyalok összenéztek, Machiel pedig
riadtan pislantott Bardora, és megrázta a fejét.
– Kérlek, ments ki ebből! Nekem már ez a
hangzavar is épp eléggé borzasztó… Nem akarok
énekelni, táncolni pedig még annyira sem… –
suttogta.
– Nem vagyunk mutatványosok! – mordult fel
a Sötét Angyal. – Nem kérhetsz tőlünk ilyesmit!
– Dehogynem… – vigyorodott el Erik. – Ha már
nem kaptatjuk meg a nőiteket, legalább hadd
szórakozzunk egy kicsit! Szólj a szöszinek, hogy
perdüljön táncra, mert nagyon rossz
hangulatban vagyok. Azok után, hogy kétszer is
behúzott nekem, az a legkevesebb, hogy a
kedvemre tesz. Ha ezt megkapom, többé nem
háborgatom, Odinra esküszöm!
Elijah nagyot sóhajtott, és keze lassan az
ostorára csúszott.
– Ne öld meg! – mormogta Bardo
angyalnyelven.
– Nem hagy más lehetőséget.
– Szükségünk van rá. Ne dönts
elhamarkodottan!
Sophiel lassan a Sötét Angyalhoz hajolt. Senki
nem hallotta, mit mond neki, csak Elijah, de úgy
tűnt, a lány szavai megérintették. Lassan
bólintott, és elengedte kedvese derekát.
Sophiel a zenészekhez szaladt, odasúgott
nekik valamit majd megragadta a ruhája hosszú,
bőszárú ujját és letépte, hogy a karja csupasz
maradjon. A szoknyáját is felhasította két
helyen, hogy könnyebben tudjon mozogni, majd
a zenészek felé intett, azok pedig rákezdtek.
Lassú, mélyen zengő muzsikát játszottak,
amelyet különféle dobokkal kísértek.
Minden szempár az angyallányra meredt.
Elijah összefonta a karjait a mellkasa előtt, úgy
nézte Sophielt. Elképzelni sem tudta, mit tervez
pontosan a lány, aki a következő pillanatban
megállt a terem közepén, és lehunyta a szemét.
Világosszőke, hullámos haja úgy borult a vállára,
mint egy köpeny, s a vörös bársonyruhájában
olyan volt, akár egy látomás.
Lassan hátranyúlt, majd jobb kezében felizzott
a holdsarló. A nézősereg felhördült a váratlan
meglepetés láttán, a harcosok elismerően
Rittyentettek. Sophiel azonban nem hallotta
őket. Minden érzékszervével a fegyverére
koncentrált, majd egy hirtelen mozdulattal
elhajította. A holdsarló körberepült a csarnokon,
és egyre-másra letarolta a falakon elhelyezett
gyertyák lángját, amíg a helyiségben vágni
lehetett a sötétséget, hiszen a tűzrakás is leégett
addigra mán
Egyetlen fényforrás maradt csak, mégpedig a
fehéres-na- rancsszín lángokkal lobogó
holdsarló, amely engedelmesen röppent vissza
Sophiel kezébe. A zene lüktetni kezdett, s az
angyallány megpördült. Teste eggyé vált a
dallammal, és jobbra-balra hajladozott, akár egy
gyertyaláng, amely nem tud ellenállni a szélnek.
Újra elhajította a holdsarlót, amely ezúttal
nem repült messzire: gazdája körül keringett,
mintha csak incselkedne vele.
Sebesen forgott, s úgy tűnt, nem is sarló,
hanem ragyogó glória.
Az emberek áhítattal nézték a vörös ruhás
csodát, amint a zene ütemére táncot lejt a
körülötte kígyózó lángnyelvekkel. Sophiel
azonban nem figyelt senkire, csak a holdsarlóra,
és az egyre gyorsuló ütemre. Egy ugrással az
asztalon termett, majd végigtáncolt rajta,
miközben a fegyvere spirális alakban repülte
körbe-körbe, és ragyogó fénnyel borította be az
alakját.
Egyszer csak a magasba lendült, majd
könnyedén, akárcsak egy macska, egy szék
háttámlájának peremére érkezett anélkül, hogy
az megbiccent volna. Visszaugrott az asztalra és
tovább táncolt, a holdsarló pedig végigrepült a
meghökkent nézőközönségfeje fölött,
végigszáguldott a terem falaira helyezett fáklyák
felett és lángra lobbantotta őket, majd körüljárta
gazdáját.
A zene vadul dübörgött, és a teremben lévők
öklükkel verték az asztalt az eszelős ritmusra.
Elijah elvarázsolva nézte Sophielt, és arra
gondolt, hogy soha életében nem látott még ilyen
szépet. A holdsarló pörgése eztán lassulni
látszott, majd engedelmesen visszaröppent a
lány kezébe, aki könnyedén leugrott a földre,
majd kecsesen meghajolt Erik előtt, és
rámosolygott.
– Remélem, kárpótoltalak a farkasodért!
A viking elképedve bámult rá.
– Sosem láttam még hozzád fogható
teremtést…
– Ezt igennek veszem! – kacagott fel a tánc
hevétől kipirulva az angyallány, majd a Sötét
Angyalhoz szaladt, és a karjai közé bújt. – Akkor
szent a béke? – nézett vissza a vikingre, aki még
mindig mozdulatlanul ült.
 – Szent a béke! – szólalt meg végül szigorúan,
ám a szája szegletében mosoly bújkált. – Mától
fogva a testvéreitek tekinthettek minket!
Azzal Elijah felé fordult.
– Ne neheztelj rám, barátom! Sophiel teljesen
elcsavarta a fejem… Sajnálom, ha tiszteletlenül
bántam veletek!
– Túl vagyunk rajta – bólintott a Sötét Angyal,
majd karján a lánnyal felállt, és kisétált a
teremből. A farkas hűségesen követte őket, ám a
szobájuk ajtaja előtt csendesen lehevere- dett, és
mire az ajtó becsukódott, azon nyomban álomba
is szenderedett.
Odabent, a szoba sötétjében csak a Hold fénye
világított. Elijah a két kezébe vette a lány arcát.
– Nagy bajban vagy, ugye tudod? – kérdezte
halkan, mire Sophiel felkacagott, és átölelte a
nyakát.
– Miért lennék? Táncoltam. Megmentettelek
titeket!
– Már nem csak Erik szíve ég érted, hanem a
többi férfié is. Ki kell irtanom miattad az egész
várost.
Sophiel azonban csak nevetett.
– Nem fogod bántani a vikingeket – jelentette
ki. Arca elkomolyodott, és szemében kíváncsiság
csillogott.
– Megleptelek?
A Sötét Angyal elmosolyodott.
– Nagyon… Nem is sejtettem, hogy így tudsz
táncolni…, és amit a holdsarlóval műveltél, az
valami egészen elképesztő volt… Sosem láttam
még ilyen gyönyörűséget, mint amit odalent
tettél.
Sophiel kerek arca ragyogott a boldogságtól.
– Azért sikerült olyan jól, mert végig csak
neked táncoltam. Téged akartalak elkápráztatni.
– Sikerült… – mondta a férfi, majd lassan a
barackszínű ajkakra hajolt. Nyelve finoman
simogatta a lány puha száját.
Sophiel szinte lebegett, s a boldogság
bizonyossága járta át minden porcikáját. Ajka
megadón nyílt szét, és lágyan forrt össze a férfi
szép vonalú szájával. Teste Elijah testéhez
simult, aki kigombolta az ingét, s felsóhajtott,
amikor a lány finoman végigfuttatta a tenyerét a
mellkasán.
– Erik nem fog többé zaklatni – mondta
rekedten, és végigsi- mitotta a lány arcát. – Ha
nem vagy még kész rá, hogy az enyém légy,
tudok várni. Nem akarom, hogy kényszerből
vagy a tőle való félelemből legyél velem.
– Amióta csak megláttalak, arra vágytam, hogy
szeressél – felelte halkan a lány. – Nem számít a
viking. Veled szeretnék lenni… úgy, mint az
asszonyod.
Elijah sötétkék szeme felragyogott.
– Egész este csak rád vágytam…
– Én is terád… – vallotta be Sophiel, és a férfi
a félhomályban is jól látta, mennyire elpirul.
Megcirógatta az arcát, félrehúzta szőke haját, és
csókokkal halmozta el a nyakát, meztelen vállát.
Érezte, ahogy csókjai nyomán a lány teste
megborzong. Felkapta, és az ágyra fektette. Ott
hevertek meztelenül, egymás testével takarózva a
puha szőrméken. A lány karcsú dereka
hozzásimult, akár a selyem, bőrének illata
elbódította lázas elméjét.
Sophiel tétova keze elindult, hogy felfedezze a
testét. Elijah lehunyta a szemét, és átengedte
magát a finom érintéseknek, aztán amikor már
úgy érezte, menten meggyullad a vágytól,
szenvedélyesen magához ölelte szerelmét és
simogatta, csókolta, ahol érte. Érezte verdeső
szíve kalimpálását, és megértette, Sophiel még
mindig fél. Fölé hajolt, és miközben tovább
csókolta, óvatosan a szemérmes combok közé
helyezkedett. Az angyallány teste megfeszült.
Halványkék szeme aggódva nézett a férfi sápadt
arcába.
– Ne félj, kérlek! – suttogta a férfi. – Vigyázok
rád!
– Tudom – felelte alig halhatóan, de elcsuklott
a hangja, Kisimított egy fényes, fekete tincset
Elijah homlokából.
– Szeretlek – sóhajtotta a Sötét Angyal, majd
amilyen óva- tosan csak lehet, beléhatolt. A lány
teste összerándult a nyilalló fájdalomtól. Elijah
szorosan magához ölelte.
– Cssss! – simogatta az arcát, és letörölte a
könnyeit. Addig ölelte, amíg a lány testében
alábbhagyott a remegés. – Sajnálom, hogy
fájdalmat okoztam – súgta a fülébe, és érezte
jóleső borzongását, amint borostás álla
végigsúrolta a nyakát – Csodálatos vagy –
csókolta még és még, majd lassú mozdulatokkal
elmerült szerelmében. Sophiel halkan
felsikoltott, de odaadóan simult hozzá.
 A testük táncba kezdett, s úgy olvadtak
egymásba, mint az aranyló napsugarak. Sophiel
már nem érezte a fájdalmat. Úgy kapaszkodott
Elijah vállába, mintha soha többé nem akarná
elengedni. Apró keze telhetetlenül siklott le-fel a
széles vállakon, erőtől duzzadó karokon, melyek
őt ölelték. Testét elöntötte a forróság. Borzongató
gyönyör járta át minden porcikáját. Halk
sóhajokkal kísérte a férfi egyre szenvedélyesebb
mozdulatait, és mint egy fuldokló, úgy csókolta a
Sötét Angyal szép száját.
Azt kívánták, bár soha ne érne véget ez az
éjszaka. Bódultan lebegtek egymás karjaiban,
amikor a hajnal első fénye rájuk talált. Sophiel
hátával Elijah mellkasának simulva, óvó karjai –
ölelésében feküdt, s miközben testük egy ütemre
mozdult, hátravetette a fejét, és felsóhajtott.
– El fogok ájulni…
A Sötét Angyal boldogan felnevetett. Hanyatt
fordult, és magára vonta lányt. Tenyerét
végigfuttatta kerek keblén és lapos hasán, majd
megmarkolta a derekát, és még hevesebb ütemre
hívta. Sophiel felsikoltott, és úgy érezte, mintha
egyenesen a csillagok felé repülne. Végigsöpört
testén a gyönyör. Bőrük lángolt, a szívük
eszelősen dobogott, s mintha tűzijáték robbant
volna bennük.
Elijah akkor sem engedte el Sophielt, amikor
az kimerülten pihegve a mellkasára omlott.
Magához ölelte, úgy ringatta, és tudta, egész földi
léte alatt egyetlen nővel sem élt át ehhez fogható
testi-lelki gyönyörűséget.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
 Sophiel a férfi vállába rejtette az arcát.
– Még soha nem voltam ennyire boldog.
– De miért bujkálsz? – nevetett a Sötét Angyal.
Sophiel vele együtt nevetett.
– Mert egy kicsit még mindig szégyellem
magam – suttogta.
– Hogy szégyelled? – emelte meg az állát
Elijah. – Hát akkor majd teszünk róla, hogy
hozzászokj! – mondta nevetve, és magához
szorította a lányt. Lágyan simogatta aranyhaját
és selymes bőrét, majd magukra húzott egy
meleg takarót.
– Aggódtam, hogy neked esetleg nem lesz jó…
velem – vallotta be a lány.
A Sötét Angyal felsóhajtott, és ujjait finoman
végigfuttatta a rózsás arcon, majd a barackszín
ajkakon.
– És hogy láttad? Ránk virradt, annyit
szeretkeztünk… és most is csak azért
könyörültem meg rajtad, mert féltelek. De ha
aggályaid vannak…
Sophiel felnevetett, és ki akart szabadulni a
férfi karjaiból, de az nem engedte. Visszahúzta
magához, és a lány fülébe súgta:
– Létezésem legszebb óráit adtad nekem ma
éjszaka… ej az igazság.
 XV. FEJEZET

Sötét vágyak

Arshamon döngő léptekkel haladt a folyosón.

Azraelhez készült, hogy jól megmondja neki a
magáét, ám úgy fortyogott benne az indulat,
hogy érezte, ha nem úgy alakul a beszélgetés,
ahogyan szeretné, szó nélkül megöli a Halál
Angyalát. Ismerte már a kristálykoponyák
rejtekét, és úgy vélte, erősebb lehet a hatalma,
ha nem tart maga körül kételkedőket, akik
hátráltatják az előrejutásban. Azrael szúrós
szeméből pedig mindent kiolvasott, csak
bizalmat nem.
– Mostantól én leszek itt az úr – morgott
magában, ám a lépcsőfordulóban egy karcsú
alakra lett figyelmes, amint az ellenkező irányba
siet. Mizariel volt, aki szokásától eltérően nem
fekete, hanem halványszürke ruhát viselt.
Arshamon mégis biztos volt benne, hogy őt
látja, hiszen a csípőjére széles öv simult,
amelyben – mintha csak díszek volnának –, ott
sorakoztak pengeéles tőrjei. Az angyalnak
igencsak sürgős programja lehetett, mert amint
elérte a várudvart, futásnak eredt. Fekete haja
hosszan lobogott mögötte a szélben, és az
uralkodónak jócskán szaporáznia kellett, hogy
utolérje.
Szándékosan lemaradt egy picit, hogy Mizariel
észte ne vegye, s eztán, akárcsak egy baljós
árnyék, végig ott suhant mögötte. Az erdő sötétje
jótékonyan eltakarta magas alakját, s Gabriel
testében oly nesztelenül haladt előre, mintha
maga is csak egy könnyed esti fuvallat volna.
A nő nem gyanakodott, eltökélten rohant a
célja felé, és az uralkodó azon töprengett, vajon
mi dolga lehet ily késő éjsza- kán. Lassan
elhagyták a medvéktől hemzsegő, sziklás
erdőszakaszt, majd egy tágas tisztást és egy
fenyőerdőt szeltek át.
Mizariel fáradhatatlanul futott, mint aki észre
sem veszi, mekkora távolságot tett meg, mígnem
egy különösen csillogó, sötétkék tóhoz ért. A víz
szemmel láthatóan egy barlangból tört elő, amely
a tó északi részén magaslott a környék fölé, de
nem ez volt a legérdekesebb, hanem az, hogy a
szikla közvetlen közelében úgy tűnt, mintha
világítana.
A fekete szépség felmászott a sziklán, majd egy
kiszögellés mellett megállt és a sötétbe kémlelt.
– Megjöttem! – súgta a semmibe.
Arshamon felvonta a szemöldökét.
– Itt vagy? – kérdezte a nő újra, mire egy
alacsony, tömzsi alak jelent meg mögötte.
– Késtél – felelte rosszallóan az aprócska lény,
mire Mizariel felnevetett.
– Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel,
mert megöllek.
 – Jól van, na! – váltott barátságosabb
hangnemre a másik. – Csak utálok várakozni.
Nem kell rögvest ilyen gorombának lenned!
– Nehéz napom volt – sóhajtott a nő. – Nem
rád haragszom.
– Akkor jó – mosolyodott el az ősz hajú,
alacsony férfi, és ahogy kilépett a holdfényre,
Arshamon jól látta, hogy egy törpe. –
Megszerezted, amit kértem?
– Meg.
– És elhoztad nekem?
– Csak egy keveset, hogy lásd, megbízhatsz
bennem.
– Mennyire hatékony?
– Amennyire kell. Ha megiszod, soha többé
nem kell félned a nap sugaraitól. Nem fogsz kővé
válni.
A törpe szemében mohóság csillant.
– Hadd lássam, kérlek!
– No-no! – emelte fel a mutatóujját a nő. –
Előbb tudni akarom, hogy állsz a tartozásoddal!
– Jobban, mint hinnéd – húzta ki magát a
törpe, mintha ettől magasabbnak tűnne. –
Elszánt harcosokat küldtem a kincs nyomába.
– Ezt már sokszor hallottam – biggyesztette le
a száját Mizariel. – Mégis mind odavesztek.
– Nem, hidd el, ezúttal megszerzik a
kristálykoponyákat!
Arshamon az utolsó szó hallatán nagyra
nyitotta a szemét, ám óvatlanul egy gallyra
lépett, amely megreccsent a lába alatt.
Mizariel és a törpe odakapták a fejüket, de
semmit sem láttak a sötétben.
 – Csak egy farkas lehetett – vonta meg a vállát
a nő. – Folytasd!
– Magadfajta angyalokat küldtem a kincs után
– büszkélkedett a kisember.
– Magamfajtákat?
– Bizony. Négyet.
– És tudják, hogy odaveszhetnek?
– Tudják, hát. De hiszed vagy sem, oly
vakmerőek, mintha ez az egész legenda
valamiféle gyermekmese lenne.
Mizariel sötét szemében különös fény csillant.
– Kitalálom. Az egyikük fekete hajú, szép arcú,
kék szemű és nagyon izmos. A másik hozzá
hasonló, de szőke és csípős nyelvű… a
harmadik…
– Egy nő.
– Micsoda?
– Egy szép, szőke lány. A negyedik pedig az
előbbiekhez hasonló férfi, csak rézvörös a haja.
A nő arca megnyúlt. Gyomrát különös,
mardosó érzés járta át.
– Mit kértek cserébe?
A törpe elvigyorodott. Fölényben érezte magát.
– Az nem tartozik rád. Egy biztos, hamarosan
megkapod a négy koponyát, ám mielőtt átadom
őket, tudni akarom, hogy működik-e az elixír,
amit kevertettél nekünk!
Mizariel komoran tekintett rá, majd nagy
sóhajjal a zsebébe nyúlt és egy kis fiolát vett elő.
Az üvegcsében aranyszínű, sűrű lé csillogott,
akárcsak a folyékony méz.
– Néhány csepp is elég belőle.
 – Ugye tudod, hogy ha átversz, sosem kapod
meg a kincset?
– Miért vernélek át?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a törpe. –
Sötétséget érzek benned és tudom, hogy a
magadfajták mindent megtesznek a hatalomért.
– Nem félsz tőlem?
A kisember felnevetett.
– Jobban sóvárogsz te a kristálykoponyák
után annál, minthogy megöld az egyetlen
embert, aki hozzájuttathat téged.
– Arcátlan vagy…
– Te pedig gőgös. Odaadod végre a fiolát?
– Csak ha mesélsz még azokról az angyalokról,
akikkel megegyeztél.
– Semmi sincs ingyen, Mizariel – nevette el
magát a törpe. – Mit adsz cserébe a hírekért?
– Mit adhatnék? Semmi mást nem hoztam
magammal – mondta a nő, és átnyújtotta a
fiolát. – Mesélhetnél még pár szót a társaimról.
– Veszélyes nőszemély vagy. De ha ők valóban
a társaid lennének, tudnál róluk…
Mizariel szeme elkeskenyedett dühében,
amikor a fiola után kapott, ám a törpe gyorsabb
volt nála, és egy pillanat alatt eltűnt a barlang
sötétjében.
– Ne menj el! – kiáltott utána, de csak egyre
halkuló kuncogás volt a válasz.
– Legközelebb! Majd üzenek neked! –
hallatszott valahonnan a mélyből, majd az
angyal magára maradt.
Arshamon feszülten figyelt és azon
morfondírozott, hogy észrevétlenül visszaszivárog
a várba, amikor a nő se szó, se beszéd ledobta
magáról késekkel teli övét, majd lecsúsztatta a
ruháját. Ott állt a szikla szélén anyaszült
meztelenül, s ahogy a Hold fénye megvilágította
bőrét, az uralkodó elámult.
– Nocsak… – hümmögött magában, ám a
következő pillanatban Mizariel magasba emelte a
karját és egy ugrással a tó vizébe csobbant. A
nyomában felcsapó, körkörös hullámok lassan
elültek, a víz tükre újra kisimult, ám a nő nem
bukkant fel.
– Hát ez meg hová tűnt? – meresztette a
szemét Arshamon, amikor a víz végre újra
fodrossá vált, és febukkant Mizariel feje. Úszni
kezdett, s el-eltűnt a sötét hullámokban, majd a
barlang szája felé igyekezett, ahol megannyi
csillagként ragyogtak a kövek. Káprázatnak tűnt,
pedig csak egy különleges, sötétben világító
mohafajta volt, amely beborította a vízbe mártózó
szírtet, és varázslatos fénnyel árasztotta el
körülötte hullámzó tavat.
A férfi leült a fa tövébe, és le sem vette a
szemét a nőről, aki hanyatt feküdt a fehéres-kék
fényben ragyogó nyílás előtt hullámzó vízen, és
csak lebegett mozdulatlanul, miközben
elgondolkozva nézte a csillagos eget. A haja úgy
terült szét körülötte, akárcsak a ragyogó selyem,
világos bőre visszaverte a különös csillogást.
Az éjszaka a vihart követően hűs volt és
virágillatú. A víz is kellőképpen hideg lehetett, de
ez Mizarielt nem zavarta. Csak lebegett és egyre
a csillagokat nézte, amikor hirtelen léptek zaja
zavarta meg. Lemerült a víz alá, és egy nagyobb
szikla mellé úszott, hogy takarásban legyen,
onnan lesett a part felé, hogy lássa, ki jár éjnek
évadján arrafelé. Legnagyobb megdöbbenésére
Gabriel magas alakját látta kirajzolódni, és ettől
a szíve érezhetően hevesebben vert. Az arkangyal
meghallotta a változást, és igyekeznie kellett,
hogy elégedettsége ne üljön ki az arcára. Úgy
tett, mintha nem látná a nőt, és fogalma sem
lenne arról, hogy a közelben van.
Komótosan vetkőzni kezdett, és közben
elégedetten nyugtázta, hogy Mizariel le sem veszi
róla a szemét. Lassan megvált a csizmájától és az
ingétől, és jól tudta, a fekete szépség nem győzi
csodálni kidolgozott hátát és széles vállát.
Elmondhatatlanul élvezte, hogy Gabriel testében
ilyen vonzó, és ekkora hatással van a gyengébbik
nemre, ezért nem vetkőzött tovább, ehelyett
hátat fordított a tónak, és az kezdett övcsatjával
kezdett bíbelődni.
– Khmm… – köhécselt valaki a háta mögött,
mire megperdült, és megragadta a hang
tulajdonosának nyakát. – Csak én vagyok –
nyöszörgött fájdalmasan Mizariel, aki azt hitte,
nesztelenül lopózott a férfi mögé, noha az
pontosan hallotta, amint kiemelkedett a vízből.
– Ne haragudj! – szabadkozott, és elengedte a
nő torkát. – Nem láttalak. Hogy kerülsz ide?
– Ezt én is kérdezhetném – nézett a szemébe a
fekete szépség, miközben anyaszült meztelenül
állt az arkangyal előtt. Ö legalábbis abban a
hitben volt, hogy az éjszaka csendjében Gabrielt
hozta arra a végzet.
 – Azrael mesélt erről a tóról – mondta már-már
unottan. – Gondoltam, megnézem és úszom
egyet.
Mizariel bőre libabőrösre vált az est
hűvösségétől, bár a lelke mélyén jól tudta, a férfi
látványa lobbantotta fel benne oly hevesen a
vágyat, hogy egyszerre volt melege, és egyszerre
fázott.
– Hát, akkor ússzunk együtt! – javasolta, és
lassan visszasétált a vízbe.
Arshamon elégedetten nézte a hátára tapadó
vizes, fekete haját, és a lágyan ringó, kerek
csípőjét.
– A világért sem hagynám ki – mormolta
magában, és elégedetten elvigyorodott. Megtudta
Mizariel titkát, és meglehetősen ígéretesnek tűnt
az előtte álló éjszaka. A nő után úszott, majd
amikor beérte, szembefordult vele.
– Nem gyűlölsz?
– Mert megölted Baraquielt?
– És kis híján Fagust.
– Nem mondom, meglepődtem, de egyikőjüket
sem kedveltem túlzottan.
Arshamon elvigyorodott.
– És még én vagyok kőszívű?
– Ne gúnyolódj velem! – villant rá Mizariel
szeme, ám a férfi kedvét nem tudta elrontani.
– Mert? Mi lesz? – nevetett tovább. – Téged
aztán nem sok minden ráz meg, igaz? – folytatta.
– Mégis, miből vagy te, asszony? Jégből?
A fekete szépség tenyere hatalmasat csattant
az arcán, ám ahelyett, hogy visszavágott volna,
váratlanul megragadta Mizariel nyakát, magához
rántotta és szenvedélyesen megcsókolta.
Tiltakozásra számított, ám a nő úgy simult a
karjába, mintha egy másodperccel korábban
nem is vitatkoztak volna.
A lehelete hűs volt, s a csókja selymes,
Arshamon élvezettel csókolta egyre vadabbul a
száját. Testük összefonódott, s úgy ölelték
egymást, mint a szerelmesek.
Mizariel levegőért kapkodva tolta el magától a
férfit, de csak annyira, hogy megfogja a kezét és
maga után húzza.
– Gyere, mutatok valamit! – súgta sejtelmesen,
és a fénylő barlang nyílása felé úszott.
Arshamon készségesen követte egészen a
barlangba, ahová mélyen benyúlt a víz. Odabent,
bár számított rá, hogy a világító mohától szép
lesz a látvány, mégis elámult. A barlang ugyanis
nem csupán foltokban világított, hanem úgy
tűnt, a sziklák világoskékek.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Mizariel,
miközben lassan kiemelkedett a vízből, és a
végigsimította a világító köveket.
– De, az – felelte a férfi, aki azonban már
réges-rég nem a sziklákat, hanem a csodálatos
testű nőt nézte. Mögé lépett, magához fordította
és szorosan átölelte, majd az ajkuk csókban forrt
össze. A szive hangosan dübörgött, s sürgető
vágyat érzett arra, hogy magáévá tegye a fekete
szépséget. Nem érdekelte már, eljött-e az ideje,
vagy hogy tervei szempontjából helyes-e, csak
egyet akart. Megragadta hát Mizarielt, felemelte,
majd a hátát a falhoz nyomva magához szorította
a csípőjét.
 – Várj még! – tiltakozott a nő, ám a férfi nem
hallgatott rá, és szenvedélyesen nekiesett.
Hevesen tette a dolgát, míg Mizariel teste lassan
felvette a ritmusát, és hosszú combjaival erősen
szorította a derekát. Átölelte az izmos vállakat,
és megmarkolta a férfi haját. Bár nem így
tervezte az együttlétüket, a szépséges arkangyal
teste elvarázsolta és élvezettel töltötte el, ezért
nem bánta már, hogy Gabriel ilyen hévvel teperte
le. Újra igazi nőnek érezte magát, és a hiúságát
igencsak legyezgette a tudat, hogy domborulatai
ilyen szenvedélyt váltottak ki az arkangyalból.
Meg sem fordult a fejében, hogy a valóságban
nem is Gabriellel, hanem Nastrod uralkodójával
szeretkezik, bár valahol, a lelke mélyén egy kis
hang azt súgta, Gabriel sosem bánna ilyen
eszelősen egy nővel, pláne nem az első
alkalommal.
De nem volt ideje ezen töprengeni, mert
időközben egy sziklára heveredtek, ahol a
szépséges férfi vadul élvezte a testét. Csókra
nyújtotta az ajkát, de az uralkodó nem figyelt rá.
Állatias erővel hatolt belé újra meg újra, és észre
sem vette, hogy szorítása nyomán Mizariel bőre
több helyen belilul, s a mellkasát borító finom
bőrből kiserken a vér.
– Ne ilyen durván, Gabriel! – nyögött fel
fájdalmasan, ám amikor tekintete a férfiéval
találkozott, egy pillanatra meglátott benne
valamit, ami igencsak megrémítette. – Gabriel? –
kérdezte erőtlenül, és mintha ettől Arshamon
észbe kapott volna. Szájon csókolta a nőt, és el
sem engedte többé, amíg a vágya be nem
teljesült. Végül lihegve feküdt végig mellé a
sziklára, és a világoskék kövekre meredt.
– Néha olyan más vagy, Gabriel – mondta
Mizariel halkan, mire a férfi felkönyökölt, és a
különös fényben csillogó szemekbe meredt.
– Más?
– Félelmetes.
Arshamon felröhögött.
– Hát ez jó. Pedig nem vagyok félelmetes.
– Ahogy Baraquielt megölted, az volt.
– Kemény küzdelem volt, és én voltam az
erősebb, ennyi történt.
– És Fagus?
– Lelki fölényben voltam – vonta meg a vállát a
férfi, és a mutatóujjával végigsimította az előtte
fekvő szépség feszes hasát. – Az orra előtt
végeztem ki a barátját. Ezzel összetörtem a hitét
és az önbizalmát.
– Fagus nem kifejezetten egy összetörős fajta.
– Én mégis összetörtem. Testileg is és lelkileg
is.
– Ennyire számított az igazad? – kérdezte
Mizariel, és szerette volna megsimogatni a férfi
arcát, ám az elfordította a fejét.
– A tisztelet számított, amit nem kaptam meg.
És a bizalom, ami, úgy látom, benned is csekély
– felelte, majd felállt, a vízbe sétált, és szó nélkül
eltűnt a kijáratban.
– Ezt nem hiszem el – tápászkodott fel
meghökkenve a nő, és a férfi után eredt, akit
csak a parton ért utol, miután összeszedte a
meredélyen hagyott ruháit. Sietve kapkodott
magára mindent, ám a másik már indulni
készült.
– Várj meg, kérlek! – fogta meg a karját, ám az
lerázta magáról a kezét.
– Mit akarsz?
Mizariel ajkára fagyott a szó a férfi nyers
modora láttán, hiszen néhány perccel korábban
még odabent, a kék fényű barlangban egymásba
fonódva élvezték az ölelkezést.
– Miért vagy ilyen goromba velem?
– Miért? Milyennek kéne lennem?
– Nem tudom… gyöngédebbnek,
kedvesebbnek, figyelmesebbnek. Hiszen most
szeretkeztél velem.
– Együtt voltunk, ennyi történt. Ettől meg
kellene változnom?
Mizariel elképedt.
– Valamit azért csak éreztél irántam, ha a
magadévá tettél?
Arshamon gúnyosan elmosolyodott.
– Kívántalak persze, ahogy te is engem.
– Csupán ennyit éreztél?
– Miért, még mit kellett volna? – csattant fel
ingerülten Arshamon. – Kellemes volt veled
egészen addig, míg meg nem szólaltál.
– Kellemes – ismételte csalódottan Mizariel, és
érezte, hogy a szívében nőttön-nő a harag. – Hát
ennyit jelentettem neked?
– Szívem – szólt lekezelően a férfi –, én nem
értelek téged. – Mégis, mit akarsz hallani? Hogy
veled volt a legjobb? Hogy soha nem voltam még
ilyen boldog? Nos, kapaszkodj meg. Volt már
szebb élményben részem, és voltam már nálad
százszor szebb nővel. Nem akartam ezt
elmondani neked, de olyan erőszakos vagy, hogy
kikényszerítetted belőlem. Most boldog vagy?
Ám még be sem fejezte, Mizariel tenyere
hangosan csattant az arcán.
– Te kegyetlen, öntelt vadállat! – kiáltotta
könnyes szemmel, és sértettségében elcsuklott a
hangja. – Akkor miért voltál együtt velem?
– Ugyan, édesem, ne ragadtasd el magad! Jól
éreztük magunkat és pont. Megismételhetjük –
nyúlt a nő felé, ám az ellökte a kezét, és még
egyet lekevert a férfinak.
– Bánom már, hogy nem öltelek meg aznap
éjjel!
Arshamon arca elkomorodott, de végül
megvonta a vállát.
– Ehhez képest elég átszellemülten
nyögdécseltél alattam…
Mizariel elméje elborult. Nem bírt több sértést
elviselni. A csípőjére csatolt kései felé nyúlt, mire
a hűvös penge nyomban lángra kapott.
Meglendítette a karját, hogy elhajítsa a fegyvert,
amikor a férfi váratlanul megfordult, és
visszakézből arcul ütötte. Ugyanazzal a
lendülettel kitépte a kezéből a lángoló kést, és a
tóba hajította.
– Micsoda egy veszett szuka vagy te! – morogta
sötéten. – Meg ne lássam még egyszer, hogy
kezet emelsz rám, mert Baraquiel után küldelek!
– Veled valami baj van, Gabriel – suttogta
Mizariel, miközben megtapogatta felrepedt ajkát.
– Velem? – fordult vissza a férfi, és a nő már
bánta, hogy megszólalt.
 – Veled! – állt fel végül Mizariel, és felkészült
arra, hogy meg kell küzdenie az arkangyallal, aki
ellen szemmel láthatóan nem sok esélye volt.
Ujjai eközben újabb kést kerestek, ám a férfi
nyomban rádörrent.
– Meg ne próbáld, mert szavamra, nem
kegyelmezek!
– Mit képzelsz te magadról? Úgy bánsz velem,
mint egy ronggyal, én meg mosolyogva tűrjem?
– Nos, végtére is kellemesebben is eltölthetjük
az időt… – vigyorodott el Arshamon –, már ha
képes vagy sápítozás és érzelgősség nélkül
élvezni a pásztorórákat.
– Hallod te egyáltalán, hogy miket beszélsz? –
ordított rá torka szakadtából Mizariel, és a
késével végigvágta a férfi oldalát majd egy
másikkal a felé kapó tenyerét.
– Te istenverte szajha! – káromkodott
Arshamon, és a derekához kapott. Élénkpiros
vér bugyogott ki az ujjai között, amely hamar
lángra is lobbant, ám azonnal tudta, mit kell
tennie. Egy másodpercre lehunyta a szemét, és
elmondta a Naharától tanult varászigét, amitől
elállt a vérzés és a seb felszíne behegedt. Nem
olyan alaposan, mint amikor a boszorkány vette
kezelésbe, de éppen eléggé ahhoz, hogy a sérülés
a továbbiakban ne zavarja.
– Istenverte? – torpant meg Mizariel. – Hogy
mondhattál ilyet? Mégis, ki vagy te? Lehet, hogy
Baraquiel igazat mondott, és megszálltak?
Arshamonnak végtelenül elege volt. Nagyot
sóhajtva a nőhöz lépett, majd megragadta a
hajánál fogva, és a fejét egy fa törzséhez csapta.
Dolga végeztével a vállára dobta az elalélt nőt, és
elindult vissza, a várba.
A visszaúton azon töprengett, vajon mihez
kezdjen a dacos és harcias Mizariellel, akinek
bár igencsak élvezte a testét, nehezen viselte el
gyanakvó énjét és fojtogató ragaszkodását.
Megölni nem akarta, ahhoz túlságosan is jólesett
közösülni vele, de azt is tudta, ha a nő nem fogja
be a száját, és nem engedelmeskedik neki,
kénytelen lesz elvenni az életét.
Mégcsak az kéne, hogy ő is elültesse Azrael
fülébe a bogarat – gondolta. – Inkább szerezze
csak meg a törpéktől a kristálykoponyákat, és
utána majd eldöntöm, mi legyen vele.
Terhe nem volt nehéz, hiszen Mizariel nem volt
magas, súlyra pedig legfeljebb feleannyit
nyomhatott, mint ő.
– Kár, hogy ilyen amazon-alkat vagy –
paskolta meg a nj fenekét, mintha ettől hallaná,
amit mond. – Utálom, ha kémkednek utánam.
Azt pedig még annál is jobban, ha elvárásokkal
vannak irántam.
A fekete hajú szépség nem felelt, így azt sem
érzékelte, amikor Arshamon visszatért vele a
várba és a szobájába vitte. Ott az ágyra fektette,
és ruhástól mellé heveredett. Mizariel felnyögött
és ébredezni kezdett. A feje még sajgott egy picit,
ezért a homlokához nyúlt. Meghökkenve
tapogatta ki a félhomályban, hogy a bőre
felrepedt és fényes fekete haja alvadt vértől
ragad. A mellette fekvő férfira meredt, ám az rá
sem hederített.
 Hosszú karjait a tarkója alatt összekulcsolta
és lehunyta a szemét. Újra és újra Sophiel arca
bukkant fel előtte. Hallotta a lány csengő-bongó
hangját, tisztán emlékezett bőre illatára és
csókja édességére. A bőrén érezte aranyhaját, és
a tenyerébe simuló, karcsú derekát. A szíve
meglódult és szaladni kezdett a vére, mintha
csak az angyallány közelében lenne, és
Arshamon nem tudta mire vélni ezt Sophielt
akarta. A csókját, a tiszta arcát, az ártatlanul
csillogó, világoskék szemét. Szerelmeskedni
akart vele, gyöngéden, ahogy korábban senkivel
sem tette. Szeretni, csókolni akarta az
agyallányt, aki elszökött tőle, s akinek bottal
üthette a nyomát Az uralkodó nehezen viselte a
csalódást, és maga is értetlenül állt az érzései
előtt. Soha nem vonzódott egyetlen nőhöz sem
ennyire, ám Sophiel lénye őrülten vonzotta, s
hiába nem akarta, az angyallány puszta
felidézése is izgalommal töltötte el. Ágyéka
lüktetni kezdett az emléket felidézve, amikor a
szőkeséget első ízben magáévá tette, és a
tenyerébe temette az arcát.
Azon az éjszakán még biztos, hogy ő volt velem
– gondolta –, hiszen érintetlen volt, és elsírta
magát a fájdalomtól, amikor beléhatoltam.
Istenem… micsoda éjszaka volt!
Felsóhajtott. – Már csak egy kis idő, és
visszaszerezlek – nyugtatta magát, majd Mizariel
felé fordult, aki a sötétben őt nézte fájdalmas
tekintettel.
– Na, mi van? Lenyugodtál? – kérdezte
gúnyosan.
 – Igen – felelte halkan a nő. – Elmehetek?
Arshamon felröhögött.
– Értékelem, hogy megkérdezted. Gyorsan
tanulsz, édesem. A válaszom azonban: nem.
– Mit akarsz tőlem? – Mizariel hangja
fájdalmasan csengett.
– Szerinted?
– Már háltál velem. Gyűlöllek…
– Dehogy gyűlölsz! – mosolyodott el a férfi, és
látta, hogy szépséges vonásai milyen hatással
vannak a nőre. Zöld szemében vidámság
csillogott, amint Mizariel fölé hajolt, és finoman
megcsókolta. Végigsimította a nő arcát,
belecsókolt a nyakába, a vállába, majd ajka
lassan visszacsúszott a szájára. Mizariel bár
eleinte minden porcikájával tiltakozni próbált,
lassacskán újra a férfi bűvkörébe került.
– Nem tudok kiigazodni rajtad, Gabriel –
nézett rá kábán, ám karjait a szépséges angyal
nyaka köré fonta. – Tényleg nem jelentek neked
semmit? – kérdezte elkeseredetten.
– Hogyne jelentenél! – felelte az zengő
baritonján, és módszeresen lefejtette Mizarielről
a ruhát.
 XVI. FEJEZET

Tündérek vérfürdőben

Léptek dübörögtek végig a folyosón, majd az ajtó

előtt vitatkozás fojtott zaja hallatszott, de Elijah
és Sophiel nem sokat hallottak mindebből. Mély
álomban feküdtek az ágyban, és mivel Birca
szigetét napközben nemigen fenyegette veszély,
úgy döntöttek, amíg le nem száll az est, nem
kelnek fel.
Az ajtó előtt két magas férfi beszélgetett.
– Én nem tenném a helyedben! – morogta
Bardo meglehetősen nehezen forgó nyelvvel. –
Csak most értem vissza, aludnék még… Miért
kell ilyen korán hemzsegned?
– Korán? Hisz’ késő délután van! Beszélnem
kell a vezéreddel!
– Várd meg, míg felkel! Majd szólok neki, hogy
kerested!
– Kösz, de ha már itt vagyok, magam
ébresztem fel!
– Hidd el, nem jó ötlet – dörmögte a szőke
angyal, de Erik kérlelhetetlen volt. Félrelökte
Bardo-t az útból, majd berontott a szobába, ám
a látványtól, ami a szeme elé tárult, földbe
gyökerezett a lába. Sophiel karcsú, meztelen
testét a csípőjétől lefelé csak egy vékony takaró
fedte, és bár kebleit eltakarták arany fürtjei, így
is látszott, milyen szépséges halvány amilyen
tündöklő a babaarca, ahogy Elijah karjába
simult. Bár Bardo eleget látta, ő is megigézve
nézte a pőre angyallányt, de aztán gyorsan észbe
kapott. Megragadta Erik könyökét, és az ajtó felé
rángatta.
– Ne bámuld így Sophielt, mert Elijah széttép,
ha észreveszi – fogta a lehető leghalkabbra, ám
ekkor vette észre, hogyavezér ébren van.
Sötétkék szeme komoran nézett rá és Erikre.
– Téged is széttéplek, Bardo – mondta
hűvösen, és fejével az ajtó felé intett. – Kifelé!
A két férfi szó nélkül kiment, majd hamarosan
a Sötét Angyal is csatlakozott hozzájuk. Csak egy
nadrágot húzott magára. Fegyvertelenül,
mezítláb, félmeztelenül lépett ki a hűvös
folyosóra, magas alakja és sápadt arca mégis
tekintélyt sugárzott.
– Mi ilyen fontos? – nézett rájuk mogorván,
mire Bardo nagyot ásított.
– Á, nekem semmi. Most értem vissza a…
ööö… szóval mindegy is, honnan, és láttam, hogy
az ajtódon dörömböl a viking. Figyelmeztettem,
hogy nem fogsz örülni, ha rátok tör, de ő
hajthatatlan volt Szóval én mennék is.
– Rendben – biccentett felé Elijah, majd
Erikhez fordult. – Miért kerestél?
– Te Sophiellel háltál? – kérdezett vissza a
férfi.
– Semmi közöd hozzá.
 – Azt mondtad, még nem a feleséged, most
mégis úgy tűnt…
– Ne hergelj, Erik, fáradt vagyok!
– Ne haragudj. Úgy vonz engem, akár a
mágnes, és most, hogy láttam meztelenül…
Elijah szeme szikrákat szórt.
– Nem akarlak bántani, de ha nem fejezed
be…
– Jó, jó! – visszakozott a viking –, igazad van,
csak nehezen tisztul ki a fejein, ha ő a közelben
van.
A Sötét Angyal nem felelt, mire Erik észbe
kapott.
– A túlparton nagy a sürgés-forgás, ezt
akartam tudatni veled. Csónakokat hoztak ide az
emberek, de furcsa módon nem szálltak vízre.
Úgy tűnik, továbbiakra várnak, és mintha
valamit építenének is.
– Pallókat?
– Olyasfélét.
– Pontonhidat építenek – sóhajtott Elijah – Ha
elég csónakjuk lesz, egymás mellé állítják őket és
pallókat vetnek át a tetejükön, ily módon egy
rögtönzött hídra tehetnek szert, amelyen
könnyedén átkelhetnek Birca szigetére.
– És ezt te csak így mondod? – kérdezte a
viking felháborodva.
– Hogy kéne mondanom? Nyilvánvalóan erre
készülnek. De a távolság nagy, és a víz felszíne
erősen hullámzik. Vihar közeleg. Még ha elég
csónakot szereznének is estig, nehezen hiszem,
hogy használható lesz a hídjuk. Ha pedig mégis,
a parton fogjuk várni őket. Esélyük sem lesz
elérni a városfalakat.
Erik összeszorította az állkapcsát.
– Nem tetszik nekem ez a hídépítés, Elijah.
Nem kéne megakadályoznunk?
– A túlparton védtelenebbek vagyunk, mint a
városotokban, ráadásul, ha lemegy a nap,
megjelennek a sahranok, akikről meséltem
neked. Hatalmas az erejük, és
megszámlálhatatlanul sokan vannak. A vizet
azonban nem szívlelik valamiért… így azt
gondolom, jobb, ha itt várakozunk. Alkonyaiig
meg jó pár óránk van és meglehet, csak késő
éjszakára lesznek képesek megindulni ellenünk,
már ha a vihar megkegyelmez nekik. De mi nem
fogunk.
A viking összeráncolta a szemöldökét, és
elégedetten hümmögött.
– Jó. Hiszek neked, barátom! Alkonyatkor
számítok rátok!
Azzal vállon veregette a Sötét Angyalt, és
elindult a folyosó másik vége felé, Elijah pedig
visszament a szobába, és bezárta maga mögött
az ajtót.
Lassan az ágyhoz sétált, és óvatosan, hogy fel
ne ébressze a lányt, lefeküdt mögé és lágyan
átkarolta a derekát. Sophiel azonban megfordult,
és ahogy a férfira nézett, elmosolyodott. Fehér
fogai parányi gyöngyszemekként ragyogtak a
délutáni napfényben, haja pedig akár az arany,
úgy ölelte körül a vállát. Világos szeme fényesen
csillogott, és Elijah arra gondolt, sosem égett
még így senkiért a szíve.
 – Felébresztettelek? – kérdezte, és
megsimogatta az arcát.
– Nem. Azért keltem fel, hogy bámuljalak,
amíg alszol – felelte a lány, mire a Sötét Angyal
felnevetett.
– Nem lenne jobb, ha inkább aludnál még egy
keveset? Nehéz éjszaka elé nézünk…
A lány szeme tágra nyílt.
– A sahranok?
Elijah bólintott.
– Pontonhidat építenek. Ha elég lelkesek,
éjfélre átérnek.
– Bardoval megtizedelhetjük őket a távolból. A
fegyvereink ereje messzire elér.
– Jó ötlet – felelte a Sötét Angyal, majd
magához húzta és szorosan átölelte az
angyallányt. – De ha mégis átérnek, nem
akarom, hogy odakint legyél.
Sophiel meghökkent.
– Nem kérheted tőlem, hogy elbújjak idebent,
miközben ti az életetekért küzdőtök a
lidércekkel!
– Nehéz minket megölni, és sokat bírunk, te is
tudod – komorodott el a férfi arca. – Tőled pedig
nem azt kérem, hogy elbújj a csata elől, csak azt,
hogy maradj a városfalak mögött, és védelmezd a
nőket és a gyerekeket.
Sophiel csalódottan nézett rá.
– Még mindig nem hiszed, hogy megállom a
helyem, ezért akarsz távol tartani a csatától.
Pedig magad is láthattad, hogy a vikingek is
magukkal viszik az asszonyaikat.
 – Csak azt felejted el, hogy a viking nőket eleve
harcosnak nevelik. Vérszomjasak,
rettenthetetlenek, és az emberélet, pláne, ha
idegenéről van szó, annyit számít nekik, mint
egy vállrándítás, ők nem olyanok, mint a többi
halandó, majd meglátod! A vikingek ellen kiállni
kész öngyilkosság, még jó, hogy egy oldalon
állunk velük.
– Sokat gyakoroltam, te is tudod – dorombolta
a lány a fülébe, és karjait Elijah nyaka köré
fonta.
– Látom miben mesterkedsz… – csókolta
szájon mosolyogva, majd játékosan maga alá
gyűrte Sophielt. – El akarod csavarni a fejem?
Hát, mit mondjak, jól csinálod, de nem, nem és
nem! Ha kemény lesz a helyzet odakint, nem
jöhetsz a falakon túlra, megértetted?
Az angyallány válaszolni akart, de Elijah kék
szemébe nézve elakadt a szava. Tudta jól, hogy a
férfi nem azért nem akarja, hogy vele menjen,
mert alábecsüli, hanem azért, mert félti őt.
Pillantása a Sötét Angyal szép vonalú, finom
borostával borított áliára és érzéki szájára
vándorolt, amely azon nyomban mosolyra
húzódott. Felült, és az öléb Sophielt.
– Jól vagy? – kérdezte halkan, miközben a
nyakába csókolt. – Nem voltam túl heves az
éjszaka?
A szerelmeskedés említésétől a lány elpirult,
ám a bőrén finom borzongás futott végig. A férfi
megkapta a választ a kérdésére, mégis
kíváncsian fürkészte a lesütött szemeket.
 – Nehezen tudok erről beszélni – felelte
leszegett fejjel, de Elijah maga felé fordította az
arcát.
– Azért csak próbáld meg…
– Álmomban sem gondoltam, hogy ez ilyen jó
lehet – valllott be, mire a bőre valósággal lángra
lobbant zavarában, ám a Sötét Angyalnak nem
mondhatott volna szebb szavakat
– Jobban szeretlek téged az életemnél… –
mondta halkan, majd tenyerébe fogta Sophiel
arcát és forrón szájon csókolta. Testében heves
tűz égett, szíve szerint éjt nappallá téve csak a
lánnyal szeretkezett volna, de tudta, hogy
hamarosan leszáll az este, amikor is szükség lesz
minden erejére. Nehéz szívvel hát, de elszakadt a
finom ajkaktól, és mélyet sóhajtva végigsimította
szerelme meztelen testét.
– Alkonyodik – mondta rekedten. – Meg kell
keresnünk a többieket. Az ellenség hamarosan
megindul felénk!
S mintha csak ez lett volna a végszó, a
következő percben dörömböltek az ajtón.
– Elijah! Sophiel! Gyertek! – kiálltotta az ajtó
mögül Uriel. – Nem találjuk Arieléket!
Gyorsan magukra kapkodták a ruháikat, és
néhány perccel később már a folyosón álltak.
Ramodiel, Uriel, Machiel és Lamachael izgatottan
fordultak hozzájuk.
– Ahíd nemsokára kész, és Arielék sehol
sincsenek, ráadásul Bardo sem került elő.
– Rossz pénz nem vész el… – jegyezte meg
Elijah jókedvűen, majd az épület másik szárnya
felé mutatott. – Arra laknak a viking nők…
esetleg ott is körülnézhetnétek!
Bár nem bántásnak szánta, szemet szúrt neki,
hogy a barna hajú angyallány arca mennyire
elszomorodik a szavai hallatán, ezért, hogy
kijelentése élét tompítsa, hozzátette: – Meglehet,
túl sokat ittak az éjjel, és maguk sem látták, hol
térnek nyugovóra.
– Hát, igen, jó kis mulatságot csaptunk tegnap
éjjel – vigyo- rodott el Ramodiel, majd büszkén
hozzáfűzte: – Megismertem egy gyönyörű lányt.
Ott alszik nálam…
– Akkor örülhetsz, hogy Bardo nem talált
vissza a szobátokba – bökte vállon kuncogva
Lamachael fiatal társát. – Erin volt az?
– Igen. Szép, ugye?
– Nagyon – sóhajtott a másik, amikor egy
közeli szobából meghallották Bardo mély
dörmögését.
– Szétrobban a fejem… hoznál egy korty vizet,
édesem? Mindannyian felröhögtek és a hang
irányába igyekeztek.
Sophiel és Machiel is követték őket, amikor
megjelent Fenrir és vidáman az angyallány mellé
szegődött. Nagy fejét új gazdájához dörgölte, aki
szeretettel simogatta meg ezüst szőrét.
– Nézd, milyen barátságos!
A barna hajú lány azonban nem figyelt a
farkasra, és bármennyire is igyekezett, nem
tudta palástolni rossz hangulatát.
– Mi a baj, Machiel? – kérdezte Sophiel
aggódva.
 – Azt mondtátok, Ariel nem volt még
szerelmes…
– Szerintem nem is volt. De hogy jön ez ide?
– Elijah most mondta, hogy a többieket a
viking nők ágyában kell keresnünk, és úgy
tűnik, igaza lesz… nem gondoltam Ariel hazudik
nekem.
Sophiel megtorpant.
– Jaj, Machiel, ne gondold, hogy nem volt
őszinte veled a tényleg nem volt még szerelmes,
de…
– De?
– Nem is tudom, hogy mondjam el neked.
Mindannyian voltak már nővel… érted?
Machiel aranybarna szeme elhomályosodott,
szép vonalú szája elkeskenyedett, amint
uralkodni próbált a csalódottságán, mely
egyenesen a szívébe mart.
– Én azt hittem, hogy ő még nem…
– Machiel, ez nem jelent semmit, érted? Ne
gondolj semmi rosszra! Különben is, attól, hogy
Bardo jó eséllyel egy hárem közepén fekszik,
meglehet, hogy Ariel a vízparton üldögél vagy
Joshuával beszélget. Ők ketten hiányoznak még,
lehet, hogy együtt mentek el valahová. Nem csak
egy csokornyi buja nő lehet a távolmaradásuk
oka.
Közben odaértek ahhoz a szobához, ahonnan
a szőke angyal mély hangját hallották, és a
többiek hangos röhögéséből ítélve pontosan
olyan helyzetben találtak rá, ahogy sejtették.
Sophiel nem tudta megállni, és belesett az
ajtórésen, ám azon nyomban eltátotta a száját.
Machiel is bekukucskált.
Bardo egy széles, szőrmékkel letakart ágyon
feküdt, nem kevesebb, mint három pőre nő
társaságában, és úgy tűnt, nehezen szakad el
tőlük. Kikászálódott, magára húzta a ruhái egy
részét, majd egyesével megcsókolta mindhárom
szeretőjét és kitántorgott az ajtón. Odakint
tovább öltözött, és csak amikor az ingét is
magára húzta, akkor vette észre Sophielt és
Machielt.
Megköszörülte a torkát.
– Csak beszélgettem egy kicsit a helyiekkel –
jelentette ki, majd maga is felröhögött
mondandóján. – Ne gondoljatok semmi rosszra!
Jó?
– Arielék is veled voltak? – kérdezte Machiel.
– Nem, nem láttam őket – rázta meg a fejét,
ám azonnal a homlokához kapott. – Ááh, innom
kell valamit, hogy jobban legyek! – majd hálásan
fogadta el az időközben csatlakozó vikingek
egyikétől a felé nyújtott poharat, és magába
öntötte a tartalmát
– Én viszont igen – mondta Refill. – Hajót
kértek tőlem, és átmentek a sziget túlsó
csücskébe.
– Micsoda? – hördült fel Ramodiel. – És
nekünk miért nem szóltatok erről?
– Kora reggel történt, mindannyian… khmm…
aludtatok még.
– Mégis, mi okuk volt erre?
– Egy Astrid nevű nőért mentek és a lányáért,
akik arrafelé bujkálnak. Állítólag boszorkányok.
 – Arielnek nyilván látomása volt – jegyezte meg
Elijah elgondolkodva. – Azért kell nekik a két nő,
hogy segítsenek Gabrielen. Ez megmagyarázza
azt is, miért tartott vele Joshua.
– És most? – kérdezte Uriel. – Utánuk menjek?
– Semmiképp! Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan köztünk lesznek. Nincs más hátra,
mint hogy megnézzük, hogy áll odakint a
pontonhíd. Reméljük, a vihar romba dönti a
lidércek terveit…
Eközben Ariel és Joshua a sziget végében, a
sűrű erdőben gyalogoltak. A fák szinte
összeértek, a sűrű, mohalepte indák pedig
olyannyira megnehezítették az előrehaladást,
hogy a két férfi úgy érezte, egy helyben toporog,
noha mélyen behatolnak a rengetegbe.
– Gondolod, valóban erre rejtőznek? – kérdezte
Joshua. – Itt nincs semmi és senki. Mi dolguk
lenne itt?
– Ne feledd, hogy bujkálnak. Refill szerint
Astrid Mizarielék fogságában élt, és kis híján
halálra kínozták.
A fiatal férfi arca elsötétedett, mire a
Látomások Angyala szabadkozni kezdett.
– Jaj, tudod, hogy értettem. Nem akartam
benned rossz emlékeket idézni, csak arra
céloztam, hogy a boszorkányoknak van mitől
félniük. Erősen kétlem, hogy Azraelék lemondtak
volna róluk. Nyilvánvalóan nagy erőkkel keresik
őket…, de ha csak egy cseppnyi szerencsénk
van, mi találjuk meg őket előbb.
– Szerinted meg tudják menteni Gabrielt?
– Meg. Ebben egész biztos vagyok.
 A következő pillanatban szürke fellegek
takarták el az eget és eleredt az eső. A hideg
vízcseppek végiggördültek a harcosok arcán és
hosszú haján, és néhány perc alatt eláztatták a
ruháikat. A levegő hűvössé vált, s a nyirkos avar
a korai ősz illatát árasztotta feléjük.
Ariel elhallgatott és csendre intette Joshuát is.
Körbekémlelt, de az esőcseppek tompa zaján túl
semmi sem hallatszott, a Látomások Angyala
mégis mozdulatlanná dermedve nézte a fákat.
– Látsz valamit? – suttogta Joshua.
– Nem, de érzem, hogy itt vannak.
– Merre?
Ariel lehunyta szemét, és a körülötte hullámzó
energiára összpontosított. Tisztán érzékelte, hogy
ketten is állnak mellettük, közvetlenül a
jobbjukon, ám azt is érezte, hogy roppant
bizalmatlanok.
Felsóhajtott, és mutatóujjával lassan körözni
kezdett a feje felett mire a faleveleken összegyűlt,
kövér esőcseppek a levegőbe emelkedtek és lassú
táncba kezdtek. Aztán egyik-másik
növekedésnek indult s labda nagyságúra
kerekedett, majd a felszínükön szivárványszínű
fények jelentek meg, akárcsak a nyári
napsütésben ragyogó szappanbuborékokon. Az
esőcseppek hűvösen ragyogtak a félhomályban,
majd a színes fénykavalkád helyén apránként
képek elevenedtek meg. Feltűnt Astrid háza és
Sophiel, ahogy segítség reményében bekopogtat
a földangyalhoz. Egy másik buborékon egy erdei
jelenet játszódott le a meghökkent Joshua és a
mellette álló szellemlények előtt. A buborék
elmesélte nézőinek a Szent Kőrishez vezető úton
átélt eseményeket, míg egy másikban már
Niflheim jeges birodalma tárult eléjük a maga
rettenetes komor ridegségével és a halottak
tömkelegével.
Az esőcseppek egyre csak nőttek, és mindben
emlékek sokasága jelent meg. Joshua
zaklatottan kapkodta a fejét, és öszszeszorult a
szíve az elé táruló látványtól. Látta a Tűz
Birodalmát ésNidhogg vértavát. Hallotta a
gömbökből áradó jajveszékelést és halálhörgést,
valamint végignézte a Pokolban veszteglő
angyalok szenvedését. Ökölbe szorult az a keze,
amikor az egyik emlékgömbben megpillantotta
Ariel és Uriel halottnak tűnő, vérbefagyott testét,
és végignézte a megszállt Gabriel arkangyal
kálváriáját. Feltűntek a nornák, majd a Kőris
túloldala, Heliga Korset és a törpék birodalma…
a képek gyorsan peregtek, de mindent
megmutattak, amit a boszorkányoknak látniuk
kellett.
A kövér esőcseppek valószínűtlenül szépek
voltak, ahogy a fák közt lebegtek, s Ariel tudta,
hogy a boszorkányok megértették az üzenetüket.
Kinyújtotta hát a tenyerét, mire a gömbök
forgása megállt, és az esőcseppek lágyan a
levelekre hullottak. A látomás véget ért.
– Megrázóak az emlékeid! – suttogta
megrendülten egy mélyen búgó, szélsusogáshoz
hasonló hang, mire Ariel és Joshua
megperdültek.
 – Ismerlek? – nézett kérdőn a Látomások
Angyala az előtte álló nőre, de nem rémlett neki,
hogy valaha is találkoztak volna.
A nő légiesen sudár volt, de így is csak a
válláig ért. Égővörös haja kiemelte ezüstösen
fénylő, világosszöld szemét. Csillogó tincseit
feltűzve hordta, hosszan tekergőztek végig a
hátán. Világos szemöldökei között, a homlokán
egy hófehér kristály csillogott, és ahogy a férfi
felé fordította az arcát, a szeme alatt, lágy ívben
hasonló kövek ragyogtak fel. Az orra keskeny
volt és hosszúkás, az ajka vérvörös, a füle kissé
hegyes, amelynek bájos formáját még inkább
kihangsúlyozta a rajta függő ezüstszínű ékszer.
A testét csipkéhez hasonló, lehetetlenül vékony
ruha, a lábait posztócsizma takarta,
összességében úgy nézett ki, mint egy tündér,
csakhogy ember nagyságú volt.
– Igen, találkoztunk már – mosolyodott el a
látomás, majd a kezével Joshua mögé intett, aki
elkerekedett szemmel követte a mozdulatot. A
fák közül egy másik nő lépett elő, aki az ő
szakasztott mása volt, leszámítva, hogy a haja
színe halványlila fényben ragyogott, és a bőre
még világosabb volt. Ő is megállt a férfiak előtt,
és csillogó szemét rájuk emelte.
– Astrid – nézett rá Ariel hunyorogva. –
Lehetséges volna, hogy te vagy az?
A nő felnevetett, s hangja nyomán parányi
lepkék szálltak fel a környező páfrányokról.
Joshuáék látták, hogy mindegyikük hátán
tündérek ülnek, s búcsút intenek a két nő felé.
 – Igen, vagyén ok. Ő pedig a lányom, Fridr. És
hogy a még fel sem tett kérdésedre válaszoljak: a
tündérek segítségével sikerült a halandó
testünket teljes mértékben megváltoztatnunk. Az
ő képükre formáltuk magunkat, hogy még azok
se ismerjenek fel, akikkel a korábbi életünkben
gyakran találkoztunk. Az elénk tárt emlékképek
azonban meggyőztek arról, hogy egy oldalon
állunk, és az arkangyal üzenete is eljutott
hozzánk, így valójában már vártunk benneteket.
– Gabriel üzent nektek? – kérdezte Ariel, és
finoman bokán rúgta Joshuát, aki magáról
megfeledkezve bámulta Fridrt. Felocsúdott és
zavartan elmosolyodott, mire a lila hajú lány
visszamosolygott rá. Ariel felsóhajtott.
Te jó ég, csak egymásba ne szeressenek… –
gondolta, mire Astrid visszakérdezett.
– Miért?
– Tessék?
– Miért gondoltad azt az imént?
Az égszínkék szemek elkerekedtek.
Te hallod a gondolataimat?
A vörös hajú nő bólintott.
– És ő is? – nézett a lányára, ám a boszorkány
megrázta a fejét.
– Nem, ő nem fogadta el ezt a képességet. A
tündérek adományozták nekünk, de Fridr nem
akart élni vele. Ő nagyon szelíd lelkű gyermek,
ezért is adtam neki születésekor ezt a nevet,
amely azt jelenti: béke.
– Milyen képességről beszéltek? – kapcsolódott
be Joshua is, ám a pillantását le sem vette a
lányról.
 – Astrid hallja a gondolatainkat – magyarázta
Ariel, de társának ettől a szeme sem rezdült.
– Az jó – felelte halkan, és képek sokasága
suhant át az agyán egykori látomásairól. Nem
akart erre gondolni, az emlékek hívatlanul
tódultak a szeme elé, s bármennyire is küzdött
ellenük, nem tudta elhessegetni őket. Nem
akarta, hogy Astrid lássa ezeket, és nem akarta,
hogy tudjon a múltjáról, de már késő volt. A
boszorkány megismerte Joshua lelkének
legrejtettebb zegzugát is. Ariel felé fordult és
nekiszegezte a kérdést.
– Hát ezért gondoltad azt az imént? Melyiküket
félted valójában?
– Mindkettőt – sóhajtotta az angyal
gondterhelten. – De ezt ne most beszéljük meg,
kérlek!
– Ha jól sejtem, azt akarjátok, hogy menjünk
veletek!
– Így van. Megtennétek?
– Örömmel – felelte Astrid. – Már össze is
készültünk – folytatta, majd egy terebélyes fához
sétált és felemelt a tövéből két selyemből varrt,
ezüstszínű tarisznyát, amelyekben a
legszükségesebb holmijaikat tartották.
– Fegyvereitek vannak-e? – kérdezte Joshua,
miközben kézen fogta és maga után húzta az
erdő fái között Fridrt, aki úgy sétált a part felé a
férfival, mintha legalább ezer éve ismerné.
– Mi nem harcolunk, fiam – felelt helyette
Astrid. – Csak gyógyító mágiákat ismerünk, az
erőszakra pedig legfeljebb imával felelünk. Az
erőszak erőszakot vonz, ami ránk sokszorosan
szállna vissza, ezért még akkor sem emelünk
kezet senkire, ha veszélybe kerül az életünk.
– Hűha… – gondolta Ariel, ám Astridra nézve
megrázta a fejét. – Ne haragudj, nem úgy
gondoltam.
– Dehogynem – mosolyodott el a boszorkány –,
és teljességgel igazad is van. – Nyűgöt vesztek
velünk a nyakatokba, hiszen nem harcolunk
senkivel, az ellenség pedig vadászik ránk.
– Vigyázunk rátok, ne aggódj emiatt – felelte a
Látomások Angyala, majd mindannyian
elindultak a parton hagyott csónak felé.
– Hol álltatok meg? – kérdezte váratlanul
Fridr.
– Egynagy, csillag alakú szirtnél – felelte
Joshua.
– Oda egyszerűbben is eljuthatunk – nézett
huncutul az anyjára a lány, majd miután Astrid
bólintott, futni kezdett. – Gyertek, mutatok
valamit!
Mindannyian rohanni kezdtek a megadott
irányba, és Joshua meglepetten tapasztalta,
hogy a lány milyen sebesen szalad a fák között
anélkül, hogy egyetlen ág vagy fatörzs felsértené
a bőrét. Hosszú idők óta először ismét jól érezte
magát. Volt valami Fridrben, ami jó érzéssel
töltötte el. Nem pusztán a szépsége fogta meg,
sokkal inkább a belőre áradó békesség és
tisztaság. Ariel jól látta ezt, de nem tudta, vajon
Joshua háborgó lelke készen áll-e már egy újabb
szerelemre, mint ahogy azt sem tudta, jó dolog-e
egy boszorkánnyal ösz- szeszűrni a levet…
 Hamarosan egy mohazöld barlanghoz értek,
amelynek nyílása aranyszínben ragyogott,
mintha különös ásványok díszítették volna.
– Ez a mi titkos rejtekutunk – magyarázta
Fridr. – Jörmun- gandnak nevezzük, akárcsak a
Világkígyót. De ne gondoljatok semmi rosszra, ez
csak afféle szójáték, mivel a szikla belseje olyan,
mint egy csillámló, sima felületű, tekergőző
kígyóbőr.
– A partra vezet az út? – kérdezte Ariel.
– Igen. Lényegesen hamarabb odaérhetünk
így, mintha órákon át menetelnénk a fák között –
felelte Astrid.
Nem tudom, bízhatunk-e bennük – nézett az
angyal Joshuára ám addigra a fiatal férfi eltűnt a
barlang nyílásába, és hangos kurjongatásából
ítélve, amely egyre távolabbról hallatszott, úgy
tűnt, meg is adta a választ.
Felmászott hát az aranyszínű kövekre, és a
csőszerű, természetes csúszdába ereszkedett,
amikor egy könnyű kéz megérintette a vállát.
– Bízhatsz bennünk, Ariel – mondta Astrid, és
különös, világos tekintetéből olyan mély szeretet
áradt, hogy az angyalnak nem volt többé
kétsége.
– Rendben! – bólintott, majd elrugaszkodott a
sziklától.
A következő pillanatban eltűnt a lába alól a
talaj, és szélsebesen süvíteni kezdett a csillogó
alagútban. Az út hol jobbra, hol balra tekergeti,
miközben hallotta maga előtt Joshua és Fridr
kacagását.
 Tényleg olyan, mintha egy megtermett kígyó
gyomrában lennénk – gondolta, és egy pillanatra
összeszorult a szíve. Mi van, ha mégsem a partra
visz az út?
– Kérlek, ne kételkedj… – hallotta a háta
mögül Astrid mélyen búgó hangját. – Segítünk!
A Látomások Angyala összeszorította a fogát
és hagyta, hogy a tekergős sziklacsúszda kénye-
kedve szerint dobálja a testét. Igyekezett
semmire sem gondolni, de egyre kel-
lemetlenebbül érezte magát. Éppen akkor
azonban az út kiszélesedett előtte, és mire
felemelte a fejét, a csúszás lelassult, majd a
barlang hirtelen eltűnt körülőle, és hangos
puffanással egy finom homokkal borított
tisztáson landolt.
Aközelből hallotta Fridr és Joshua nevetését,
majd tompa becsapódásra lett figyelmes, és mire
felnézett, már ott is állt mellette Astrid, és felé
nyújtotta a kezét.
– Ugye, nem is volt olyan rémes?
– Nem, tényleg nem – mosolyodott el, és a
szívét békesség járta át. – Gyertek, ott kötöttünk
ki! – mutatott a csónakjuk felé, mire
mindannyian beszálltak, és a partmenti
áramlatoknak köszönhetően sebesen
megindultak a Björnsson fivérek városa felé
 XVII. FEJEZET

Az alku

Arshamon jókedvűen ébredt. Maga sem

gondolta, hogy ily könnyedén el tud majd
vegyülni a Sötét Angyalok között, mint ahogy azt
sem, hogy Mizarielnek hála hamarosan
megszerzi a törpék legféltettebb kincseit.
Felült az ágyban és pillantása végigsiklott a
mellette heverő, fekete hajú szépségen.
– Ha szelidebb lennél, meglehet, még szeretni
is tudnálak! – mormolta, miközben
elgondolkodva simította végig a nő kerek
csípőjét, és a haja alól elővillanó vállát
Az érintésétől Mizariel bőre libabőrössé vált,
majd forróság öntötte el.
– Azt hittem, még alszol! – hajolt fölé, és
kíváncsian fürkészte a hatalmas
macskaszemeket, amelyek szikrákat szórtak felé
a fekete fürtök mögül.
Arshamon felvonta a szemöldökét, ám mielőtt
megszólalt volna, az angyal tenyere már megint
nagyot csattant az arcán.
– Keress magadnak kislányokat, te barom!
A férfi felröhögött meglepetésében.
– Imádom, amikor haragos vagy! Jól áll neked.
 – Én viszont teszek rá, hogy mit imádsz és mit
nem! Többé nem játszadozhatsz velem!
– Nem?
– Nem! – sziszegte Mizariel, és a karját újra
ütésre lendítette, ám Arshamon elhajolt előle.
Ugyanazzal a lendülettel menragadta a vállát, és
durván talpra rántotta.
– Hogy merészelted? – kérdezte fenyegetően,
ám Mizariel nem félt tőle. Tiszta erejéből ágyékon
rúgta, és amikor végre kiszabadult, a könyökével
a férfi tarkójára sújtott, majd az ajtó felé rohant.
Arshamon káromkodva köpött a földre, majd
nagyot nyögve felegyenesedett és utána sietett,
de már csak a folyosón értebe. Belemarkolt a
fekete loboncba, ám Mizariel ököllel az arcába
sújtott. Az ütés nyomán a férfi ajka felszakadt. A
szeme elsötétedett, és úgy döntött, móresre
tanítja a nőt, de akkor megjelent Azrael, Fagus
és Baamiel társaságában.
– Hát ti? – nézett kérdőn Azrael. – Mi ütött
belétek, hogy egymásnak estek?
– Mizariel szerelmes belém, és nem bírja
elviselni, hogy én nem így érzek iránta – felelte
mosolyogva a férfi, és kézfejével megtörölte a
száját
Mizariel válaszolni akart, ám társai harsogó
röhögése be- léfojtotta a szavakat. Gyűlölettel
telve pillantott Gabrielre, ám bármennyire is
haragudott, rá kellett jönnie, hogy bizony, a férfi
igazat mondott.
– A szerelem nem nekünk való – karolta át
Azrael atyai szeretettel Mizariel vállát, majd
elindult vele a tanácsterem felé. – Gabriel
igencsak megváltozott. Ne kínozd magad
feleslegesen, kedvesem. A férfiak nem érdemlik
meg a könnyeket!
– Sikítani tudnék az önteltségétől! – háborgott
a nő. – Úgy érzem, megtudnám ölni a puszta
kezemmel!
– Valamiért mégis vele hálsz…
– Ne is mondd! Magam sem értem, mi történik
velem – suttogta Mizariel, amikor látta, hogy
kellőképpen megelőzték a többieket. – Valamiért
úgy vonz, mint…
– Elijah?
– Nem egészen, de… igen. Szégyen, de hasonló
érzéseket vált ki belőlem, mint ő, pedig korábban
teljesen hidegen hagyott a létezése. Most
azonban, ha ránézek, elgyengülök.
– Nem használnék nagy szavakat, de a
halandók világában ezt hívják szerelemnek –
nézett rá Azrael, és sötét szemében mintha egy
pillanatra fény gyúlt volna.
– De hisz goromba velem, és más nőkkel
hempereg!
– Talán éppen ezért neked sem kéne komolyan
venned őt.
Mizariel keservesen nézett a Halál Angyalára.
– Vajon parancsolhat-e az akarat a szív
hangjának?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi. – De te
erős vagy, és ha megkeményíted a lelked, nem
sérülhetsz meg… újra.
A nő elhallgatott, és Azrael tudta, hogy
fájdalmas sebeket szakított fel, ám biztos volt
benne, ha más nem, ez majd észhez téríti
Mizarielt.
Időközben a tanácsterembe értek. Ez volt a vár
egyetlen nyolcszög alakú terme, amelynek falát
vörös márvány borította. A falak mentén fekete
gránitoszlopok kúsztak a magasba, és
csillagformában kapcsolódtak össze a
kupolában, amelyet színes ólomüvegek fedtek.
Az északi oldalon az aranyszínű
borostyánlevelekkel díszített ablakok
áteresztették a hegyek felöl érkező sápadt
napsugarakat, amelyek a kör alakú asztalon
szóródtak szét, megvilágítva a körülötte ülő
angyalok arcát.
– Sikerült ismét vitát szítanotok? – nézett
rájuk rosszalló, Ruchiel, és gúnyosan méregette
Arshamon véres állát és jócskán felduzzat ajkát.
– Ó, csak szórakoztunk egy keveset –
vigyorodott el az uralkodó, és ezzel zavarba hozta
a világosszőke angyalt, aki egyáltalán nem tudta
hova tenni Gabriel vakmerő magabiztosságát.
Mindannyian helyet foglaltak és társalogni
kezdtek, miköz- ben a szolgálók bort töltöttek a
kupáikba. Arshamon elégedetten legeltette a
szemét a személyzeten, majd ölébe húzta az
egyik sötét bőrű, fekete varkocsú lányt. Az
pironkova igyekezett kiszabadulni az ölelő
karokból, de az arkangyal szépséges arcába
nézve elgyengült.
– Nem szabadna itt lennem – suttogta halkan,
mire Arshamon a nyakába csókolt, és
végigsimította kakaószínű, selymes hátát, melyet
a halványsárga, fátyolszerű ruha szabadon
hagyott.
– Hát, akkor tűnjünk el innen – kacsintott rá,
ám a szeme sarkából látta, hogy Mizariel kis
híján felrobban a dühtől.
– Megtennéd, hogy a kedvünkért legalább úgy
teszel, mintha érdekelne a tervünk? – szólt rá
élesen Baamiel. – Úgy viselkedsz, mintha
mindnyájunk felett állnál. Mintha elfelejtetted
volna, hogy befogadtunk magunk közé és
elnéztük a múltadat.
Arshamon elengedte a lányt, majd
szembefordult a kopaszra borotvált, szakállas,
nagydarab angyallal.
– Elnéztétek a múltamat? Miről beszélsz, te
félkegyelmű? Elvégre titeket tagadtak ki, nem
engem. Aki itt bármit is elnézhet nektek, az én
vagyok!
Szavai nyornán a Sötét Angyalok közül többen
is felpattantak a helyükről, ám abban a
pillanatban nagy dörrenéssel kicsapódott az ajtó.
Samad, Tarim, Azura és Sahranfer masíroztak
be lángoló fegyverekkel a kezükben, és az
asztalhoz léptek.
– Belefáradtam a kételkedésetekbe – sóhajtott
végül az uralkodó, majd a testvéreire mutatott. –
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a jövőben az
embereimet is magam mellé veszem, és elvárom
tőletek, hogy egyenlő felekként kezeljétek őket.
– De hisz ők halandók! – dörmögte Fagus, és
szúrós szemmel pásztázta a különös társaságot.
– Hidd el, ki tudják oltani az életedet – felelte
sötéten az uralkodó, majd Tarim felé biccentett,
aki abban a pillanatban elhajította a kisbaltáját,
ami lángoló tűzcsóvaként süvített át a termen és
közvetlenül az angyal előtt csapódott az asztalba,
odaszegezve annak vastag varkocsba font
szakállát
– Az anyád úristenit! – ordított fel, és a kupája
tartalmát füstölgő és jócskán megrövidült
arcszőrzetére öntötte. Az arcán hitetlenség és
bosszúság futott végig, miközben dühösen
megindult a herceg felé, és kezében felizzott
hatalmas kardja.
– Gyere csak! – vigyorodott rá Tarim, és
jobbjában megforgatta lángoló fegyverét.
– Elég legyen! – harsogta Azrael, és az asztalra
csapott. Hangjától megremegtek az ablakok, és
úgy tűnt, mintha hirtelen a nap is elbújt volna a
sötét fellegek mögé. – Hát nem volt elég
Baraquiel halála? Tanácskozni jöttünk ide, nem
azért, hogy mindenen összemarakodjunk, mint a
veszett kutyák! Ha Gabriel ragaszkodik a
sleppjéhez, hát legyen! De nem tűröm, hogy
egymás ellen forduljatok! Megértettétek?
Senki nem felelt, ám az ellenfelek kezében
kihunytak a fegyverek.
– Megértettétek? – üvöltött fel még
ingerültebben, mire lassan, egymás után
feleltek.
– Megértettük.
– Ez esetben, kérlek, üljetek le közénk! – intett
Samadék felé, majd miután a szolgálók az
újonnan érkezőket is ellátták ennivalóval,
Arshamon felé fordult. – Kérlek, tégy róla, hogy
az embereid jól viseljék magukat!
 – Rendben! – biccentett az uralkodó, és
érdeklődve halhatta végig a Sötét Angyalok
terveit a környező városok, valamint az egész
nyugati part elfoglalásáról, beleértve
Svartalfheimet és Birca szigetét. Arra gondolt,
talán hagynia kéne, hogy Azraelék
összecsapjanak Elijahékkal, és akkor nekik csak
a túlélők maradnának, ám pontosan tudta,
gyanút keltene, ha nem tartana újdonsült
testvéreivel a csatába.
– Csodálom, hogy nincsenek észrevételeid… –
jegyezte meg hűvösen Ruchiel, és megvetően
nézett Arshamonra.
– Hogy ne lennének! – felelte az, és fenékig
ürítette a poharát. – Csapnivaló a tervetek, ez a
véleményem. – A vikingek és Elijahék el fognak
söpörni titeket. Csak akkor élhetitek túl ezt az
egészet, ha engem követtek.
Minden szem kíváncsian meredt rá, Sahranfer
pedig halkan kuncogott, miközben az asztal alatt
megfogta Azura kezét.
– Most jön a legjobb rész – dörmögte szőke
bajsza alatt.
– Nagyképűséged már az őrültség határát
súrolja – mondta Fagus. – Nem vagyunk
hozzászokva, hogy a saját földünkön egy
jöttment kioktasson. De hogy lásd, előzékenyek
és nagyvonalúak vagyunk veled, megkérdelek:
miért kéne követnünk téged?
– Merrt a jötunnokhoz megyek, és velük
szövetkezem.
– A jégóriásokhoz? Hát neked teljesen elment
az eszed?
 – Miért ment volna el? A céljaink közösek.
Velük együtt elsöpörjük az ellenséget.
– Te megőrültél… – csattant fel Baamiel is, ám
Azrael leintette.
– Nem, Gabrielnek igaza van! Ha magunk
mellé tudnánk állítani a jégóriásokat, lényegesen
könnyebb dolgunk lenne az ellenséggel.
Mostanra kevesen maradtunk, elkél egy erős
szövetséges.
– És ha nekünk esnek? Pokoli teremtmények,
így semmit nem érnek ellenük a fegyvereink.
– Olyasmit kell ígérnünk cserébe, amiért
vérüket adják majd – vigyorodott el sejtelmesen
Arshamon, és Azraelre emelte a tekintetét. –
Ugye, tudod, hogy ez az egyetlen járható út?
– Nem az egyetlen, de vélhetőleg a
legcélravezetőbb.
– Mégis, mivel akarjátok rávenni a kapzsi
jégóriásokat, hogy álljanak mellénk? – kérdezte
Fagus.
– Egy kristálykoponyával – felelte a Halál
Angyala, majd miután Arshamon bólintott,
folytatta. – Az elég lesz ahhoz, hogy felkeltsük az
érdeklődésüket a többi iránt, amelyekről azt
mondjuk majd, hogy az ellenség rejtegeti őket…
– És ha letaroltak mindent, a többi
kristálykoponya erejével végzünk velük, és
visszaszerezzük a nekik adott példányt – fejezte
be az uralkodó, majd elégedetten a fekete hajú
angyalra nézett. – Látom, egyre jár az agyunk.
– Nem mondom, hajmeresztő, de nagyszerű
tervet eszeltél ki, barátom! – nevetett Azrael, és
megemelte a kupáját.
 – Gabrielre, akiről sosem tudtuk, milyen is
valójában!
A boroskupák a levegőbe emelkedtek, majd
nagyot csattantak az asztalon, és Arshamon
tudta, hogy ismét a saját oldalára állította az
angyalokat. Elégedetten nézett Tarimra és
Samadra és ahogy a pillantásuk találkozott,
mindhárman tudták, a jötunnok halála után a
Sötét Angyalok csillagának is leáldozott.
– Induljunk hát! – rúgta ki maga alól a széket
Fagus, és az udvar felé csörtetett, míg a többiek
elgondolkodva követték.
– Hozom a csalit… – biccentett feléjük
Baamiel, és eltűnt a lépcsőforduló felé, hogy a
rejtekhelyről magával vigyen egy
kristálykoponyát.
Mizariel hallgatagon ment a társai után,
miközben elismerően méregette az előtte ballagó
arkangyalt. Bár még mindig haragudott rá,
borzasztóan vonzotta a férfi daliás teste és
szépséges arca. Még akkor is, ha oly nagyképű
és gunyoros volt mindenkivel, őt pedig durván
elnyomta az akaratával… Hirtelen felrémlett
előtte, milyen volt szeretkezni vele. A tarkója
finoman megborzongott, és az alhasában
különös bizsergést érzett. Nem akart rágondolni,
de Gabriel finom leheletét érezte a nyakán és a
csókja ízét a száján. Ajkai kiszáradtak, és
hirtelen forróság árasztotta el a testét.
Arshamon abban a pillanatban megfordult, és
szélesen elmosolyodott, Mizariel szíve pedig
meglódult. Dacosan elkapta a tekintetét, átvágott
az udvaron és a lova felé sietett.
 Hogy vonzódhatok, olyasvalakihez, aki ennyire
semmibe vesz és ilyen durva velem? – töprengett
magában, miközben nyeregbe pattant és a
többiek után sietett. Valami baj van velem. Miért
nem a jók után áhítozom?
Ám nem volt ideje tovább morfondírozni, mert
Azrael seregével együtt megindultak Jötünheim
felé. A sor elején Arshamon és Azrael haladt,
mögöttük pedig az angyalok és Samadék
Mizariellel és Naharával. őket követték a
katonák, sort pedig Azura és Sahranfer zárta.
– Nem kéne lelécelnünk? – kacsintott a szőke
lányra a vikingbörbe bújt Mágus, mire az
elnevette magát.
– Most? Ne csináld már! A fivéreim
kibeleznének minket! Ránk bízták a hátsó
védelmet.
– Ugyan, észre sem vennék, hogy hiányzunk a
sor végéről – vigyorodott el Sahranfer. – Kit
érdekelnek a jégóriások? Förtelmes lények…
hidd el nekem, jobb, ha távolról elkerüljük őket!
– Találkoztál már velük? – nézett rá
meghökkenve a lány, mire a Mágus nagyot
sóhajtott.
– Találkoztam, bizony.
– Meséld el, kérlek – fogta meg Azura a gyeplőt
tartó kezét, és esdeklőn nézett rá. – Mindent
tudni szeretnék rólad és a múltadról.
Sahranfer arca elkomorodott.
– Nem éppen meseszerű a történet.
– Kérlek…
– Ám legyen – felelte, majd kissé lemaradva a
legutolsó lovasoktól, beszélni kezdett – Réges-
régen történt mindez, még az amazonok dicső
korában. Már amennyire ezeket a
lelkiismeretlen, gátlástalan némbereket megilleti
ez a szó…
– Gonoszak voltak?
– Könyörtelenek. Az egész birodalmuk erre
épült fel: két királynő vezette őket, s nők voltak a
harcosok, a vezérek, a döntéshozók s a fontos
emberek. A férfiakat rabláncra verték, akár az
állatokat, és csak szolgának meg közösülésre
tartották őket. Miután várandósak lettek,
alkalmi szeretőjüket kivégezték, és ha a
megszületett gyermek fiú volt, az apja sorsára
jutott. A csemőknek elővigyázatosságból kezét-
lábát törték, hogy soha ne válhasson jó harcos
belőlük, aztán egész életükre szolgasorba
taszítottak őket.
– Az amazonok valóban levágták a fél
mellüket? – kérdezősködött Azura, és a
szemében kíváncsiság bujkált.
– Nem feltétlenül. A legtöbbjüknek ki sem
fejlődött a jobb mellük, mert már
kislánykorukban leszorították, hogy könnyebben
használhassák az íjat – magyarázta a Mágus. –
Csak azokét vágták le, akiknek a szorítókötés
ellenére is túlságosan kidomborodott a keble.
– Hogyan kerültél kapcsolatba velük?
– Egy általuk leigázott területen éltem
akkoriban, közvetlenül azután, hogy apám házát
otthagytam. Egy idős boszorkánytól tanultam a
mesterséget, amikor megjelent az amazon
hadsereg, és begyűjtöttek mindenkit, beleértve
engem is.
 – Miért hagytad magad? Hisz akkor már
halhatatlan voltál.
Sahranfer elmosolyodott.
– Megláttam az amazonok harcos királynőjét
és elvesztem.
– Olyan szép volt? – kérdezte kissé sértődötten
Azura.
– Vad volt és megzabolázhatatlan –
magyarázta a Mágus. – A szeme vészjóslóan
villogott, a haja pedig olyan volt, akár egy
oroszlánsörény. Izmos volt, mégis nőies, de
minden mozdulatából érződött, mennyire
kiszámíthatatlan. Már az első éjszaka magához
rendelt és követelte, hogy szeretkezzek vele.
Tettem a dolgom, ő pedig becsmérelt, és
megalázó módon bánt velem. Mégis éreztem,
hogy élvezi az ölelésem. Másnap és harmadnap
újra magához rendelt, és bár még mindig
mocskos vadállatnak nevezett, amikor a
magamévá tettem, vállamba kapaszkodva
sikoltozott. A teste égett, és remegett a képtől,
ahogy a körmei végigszántották a hátamat.
Teltek-múltak napok, ő pedig csak engem akart.
Mindenhol szeretkeztünk, és már nem szidott,
hanem szerelmesen szájon csókolt, s amikor
összeolvadt a testünk, a nevemet suttogta.
– Beléd szeretett?
– Nem tudom… – csóválta a fejét a Mágus. –
De hogy imádott velem lenni, az biztos. A napok
ettől kezdve csak a szerelmeskedésről szóltak, s
még harcostársainak is megtiltotta, hogy
használjanak engem.
 – Milyen megható – felelte Azura megvetően, és
megdöbbenve tapasztalta, hogy féltékenységet
érez az amazonok történetét hallván.
– A társai azonban nem nézték jó szemmel,
hogy uralkodó- nójük vonzódik hozzám, és csak
azért is rám másztak. Az esti mulatságaikon a
királynőjük szeme láttára kacérkodtak velem. III.
Müriné, mert ő volt a harcos uralkodónő,
azonban nem hagyta magát. Kiragadott az
orgiákból, és a személyes rabszolgájává tett.
– Te jó ég! Hallod magadat? – kérdezte
háborogva Azura. – Hogy viselhetted el mindezt
férfi létedre?
– Nem tudom – tárta szét a karját Sahranfer,
majd felnevetett. – Ne feledd, rab voltam… A testi
élvezetek ideig-óráig elfeledtették velem a keserű
valóságot, én pedig ellebegtem a bor és a kéj
mámorában.
– Valami azért mégiscsak véget vetett a
nagyszerű időtöltésednek.
– A királynő várandós lett… a fiammal.
– Van egy fiad?
A férfi nem válaszolt, de az arca egészen
elkeskenyedett, ahogy folytatta a történetet.
– Előbb tudtam mint ő, hogy a méhében
fiúgyermek fejlődik. Láttam őt az álmaimban és
kapcsolatba léptem a lelkével. Az én vérem
csordogált az ereiben és anyám, Zahra királynő
vére. Tudtam, hogy baj lesz belőle, ha a gyilkos
némberek rájönnek Müriné nem kislányt vár, de
minden erőmmel azon voltam, hogy
megmentsem a gyermeket. Azt terveztem, segítek
a szülésnél, majd elrabolom a fiamat és
elmenekülünk az őrült nők karmai közül. A
tervem azonban balul sült el – mondta, és üres
tekintettel meredt a messzeségbe.
– Megölték a babát?
– Igen. Abban a pillanatban, amint napvilágot
látott.
A Mágus szemét évszázadok bánata fátyolozta
el, és Azura meg mert volna rá esküdni, hogy
Sahranfer szíve egy pillanatra kihagyott.
– Arra sem adtak esélyt, hogy magamhoz
ölelhessem. Egyszerűen… elvágták a torkát –
suttogta, és leszegte a fejét. A keze ökölbe
szorult, csontjai csak úgy fehérlettek a
megfeszült bőr alatt, és tehetetlen keserűségében
megcsikordultak a fogai
– Még mindig ennyire fáj?
A Mágus bólintott.
– Hogyne fájna! Így elpusztítani egy ártatlan
csecsemőt! Az én gyermekemet… És miért? Mert
fiúnak mert születni… Sosem felejtem el azt a
napot, sem az azt követő időszakot
Haszontalannak, üresnek és értéktelennek
éreztem az életemet. Mürinét a Pokolba
kívántam, és elhatároztam, hogy amint módom
lesz rá, megölöm. Igen ám, de nem működött a
varázserőm. Mint kiderült, az amazonok
varázslónője mágiával védte királynője
birodalmát, így csak a véletlen szerencsén múlt,
hogy sikerült megmenekülnöm a saját
kivégzésem elől.
– Kivégeztek volna?
– Ki ám! Minden férfit megöltek, akiktől
megfogantak. Lelketlen gyilkosok.
 – Mitörtént hát?
– Jötunnok támadtak rájuk, és az amazonok
csapot-papot otthagytak, hogy visszaverjék a
támadókat. A jégóriások azonban
megállíthatatlanul nyomultak előre, nem hatott
rájuk az amazon boszorkány varázslata. Miután
megölték őt, a birodalom védtelenné vált, s a
jötunnok könyörtelenül kivégezték az
amazonokat. Volt, akit jéggé dermesztettek, míg
másokat jéglándzsává formálódó karmaikkal
szúrtak halálra. A hegyek az amazonok
sikításától zengtek, s a ködben úszó erdő
növényzetét vörösre színezte az áldozatok vére.
Éppen akkor sikerült kiszabadulnom, amikor
Mímir, az óriások vezére a trónteremhez ért, ahol
Müriné lábadozott a szülés után. Kettejük közt
álltam, és éppenségel megakadályozhattam volna
az elkerülhetetlent, de nem tettem. A királynő
könyörgött az életéért, én azonban gyűlöltem őt.
Látni akartam, amint a fiam gyilkos anyja
megszenved, hallani akartam a halálsikolyát.
Mímir szívességet tett nekem: kegyetlenül
megkínozta őt. Először lefagyasztotta mindkét
karját, majd száraz gallyakként törte le a
törzséről. Eztán a puszta érintésével eljegesítette
a combjait, és azokat is lerúgdalta a testéről. Az
amazonok istenként dicsőített, világszép
királynője, akinek testét férfiak százai imádták,
szörnyszülötté vált. Kezetlen-lábatlan torzóvá,
aki ugyan életben maradt, ám képtelen volt arra,
hogy elmeneküljön, ahogy arra is, hogy véget
vethessen a szenvedéseinek. Mímir végül
kivégezte a másik királynőt és az utolsó
amazonokat is, majd a gőgös torzót magára
hagyva a néhai nők uralta birodalmat
Jötünheimhez csatolta.
– Téged miért hagyott életben?
A Mágus megvonta a vállát.
– Nem tudom. Talán, mert férfi vagyok.
Mindenesetre megszabadított a láncaimtól és
megengedte, hogy a többi férfival egyetemben
szabadon távozhassak a megszállt birodalomból.
– Nem ébredt egy csepp könyörület sem a
szívedben a királynő iránt? – kérdezte Azura
megrendültén. – Ez nem hozzá méltó halál…
– A fiamnak mi jutott az ő könyörületéből? –
kérdezett visz- sza élesen Sahranfer. – Így is
olcsón megúszta. Remélem, az idők végezetéig a
Pokolban rohad, amiért annyi ártatlan kisded
életét elvette.
Azura nagyot sóhajtott.
– Nem szabadott volna kérdezősködnöm.
A Mágus nem felelt.
– Ne haragudj, hogy a kíváncsiságommal
feldúltam a lelki nyugalmadat! – próbálkozott
újra, és ezúttal sikerrel járt, mert a férfi végre
ránézett.
– Mint említettem, a múltam nem éppen
leányregényekbe illő, ám úgy vélem, jogod van
tudni, mi történt velem.
– Köszönöm a bizalmadat – hajtotta meg
könnyedén szőke, copfos fejét a lány, és a Mágus
érezte, hogy a hatalmas szemekben őszinte
aggodalom ragyog.
Az erdő időközben ritkulni kezdett, a levegő
hűvösebb lett. A korábban lombos hegyoldalt
kopár sziklák és mély szakadékok váltogatták.
Ahogy egyre magasabbra értek, előbb
hószállingózásba, majd kemény hóesésbe
kerültek. Noha mindannyian alaposan
felöltöztek, a farkas- és medvebőr köpenyek
ellenére is rettenetesen fáztak. Jeges szél csapott
az arcukba és sebesre marta a bőrüket.
A hóesés nem akaródzott enyhülni, s az út is
elkeskenyedett, ezért a katonák maguk mögött
hagyták a lovaikat és gyalog indultak tovább.
Libasorban haladtak előre a csúszós sziklákon
át, és igyekeztek a lehető leggyorsabban eljutni
Jötünheim kapujáig.
Órák teltek el, de az angyalok mindnyájan
napoknak érezték a kínzó menetelést, amikor
hirtelen egy égig érő kapu előtt találták magukat.
Az oszlopok jégből voltak, és akárcsak megannyi
szúrós lándzsahegy, a magasba meredtek.
A hőmérséklet jócskán fagypont alá süllyedt, a
harcosoknak már szinte fájt a levegővétel a
rettenetes hidegben. Rongyokat kötöttek hát a
szájuk elé, hogy így próbálják felmelegíteni a
jotünheimi levegőt, és a csizmájukra is
posztódarabokat csomóztak, hogy egyáltalán
haladni tudjanak a tükörjég folyosón. Mert a
kapu egy pazar csarnokba nyüt, amelyből
megannyi járat futott szét a szélrózsa minden
irányába, jobbra, balra, felfelé és lefelé. Mind-
mind színtiszta jégből volt, korlátok nélkül,
alattuk pedig csak a tátongó kékség.
– Bájos ország – jegyezte meg Azrael, és
Arshamonra nézett. – A boszorkányod esetleg
megkönnyithetné az előrejutásunkat.
 – Igazad van! – bólintott az uralkodó, majd a
nőre rivallt – Nahara, tedd hasznossá magad!
Az alázatosan ura elé állt és nekilátott, hogy
biztonságosabbá tegye a lábbelijüket. Halk
varázsigéket mormolt, majd a földre halmozott
egy jókora adag havat, amelyet valamiféle
halványszürke varázsporral szórt be.
– Mindannyian lépjetek bele! – mutatott a
kupacra
Tarim és Samad taposott először a buckába, s
amikor kiléptek belőle, csodák-csodája, a
csizmájuk talpán több sorban acélszögek
csillogtak s éles fogaikkal az alattuk csikorgó
jégbe hasítottak.
– Ez igen! – vigyorodott el Arshamon, majd
intett az embereinek, hogy mindannyian
kövessék a példáját.
Lassacskán minden katona bakancsából
szögek álltak ki, s ily módon nekivághattak az
előttük szikrázó utaknak. Azrael javaslatára az
egyetlen magasba vezető jégösvényt választották,
amely azonban oly meredek volt hogy szöges
lábbeliben is lassacskán ment az előrejutás. Az
út igencsak keskeny volt, s a mélység alant
szédítő. A férfiak súlya alatt nyikoigott az
átlátszó jég, s amint a szöges csizmájuk
ránehezedett, meg-megriant a felszíne.
– Utálnám, ha összetörne ez a rohadt jég, és
emiatt kéne meghalnom – morgott Samad, és
igyekezett jó nagyokat lépni.
– Lehet, kellemesebb halál, mint jégszoborként
díszíteni az óriások birodalmát – kuncogott
Sahranfer, miközben a jobbja erősen szorította
Azura derekát.
– Mióta vagy ilyen figyelmes a húgommal? –
szólt rá Arshamon hűvösen, de a Mágus
egyáltalán nem zavartatta magát.
– Amióta te csak Mizarieilel és a szajhákkal
törődsz Megköszönhetnéd, hogy vigyázok rá.
– Nem bízom benned, Olaf – nyomta meg az
utolsó szót, ám a viking gúnyosan felnevetett.
– Az érzés kölcsönös.
A csillogó út lassacskán kiszélesedett, és a
katonák egy tágas, terasz-szerű kiszögelléshez
értek, amelyet azonban nem védett semmi, ezért
úgy tűnt, mintha a végtelen terülne el körülötte.
– Lehet nem kéne itt sokáig időznünk –
jegyezte meg abban a pillanatban surrogó hang
töltötte meg a bejárat mögötti járatot. Hatalmas,
sötét árnyék bukkant fel a jégsziklák között,
majd sorra előkerültek a jégóriások.
Nagyjából kétszer voltak magasabbak, mint
egy átlagos halandó. A bőrük szürkéskék volt, a
szemük pedig vörös. A testüket jégkék páncél
védte, amely mintha egyenesen a bőrükből nőtt
volna ki. Hátuk vaskos volt, akárcsak a
karizmaik, amelyek mintha acélsodronyból lettek
volna. Mindannyian kopaszak voltak s a
nyakukat pikkelyszerű, ezüstszínű lemezek
fedték. A karjuk aránytalanul hosszú volt, már-
már a térdük alá ért és agy tűnt, mintha az
ujjaik jégből volnának.
Sorra gyülekeztek a bejárat előtt, egyre
hátrébb és hátrébb kényszerítve az angyalokat a
terasz pereméhez. Hideg szemmel méregették a
betolakodókat, majd az egyikük előrelépett, és
lassan kinyújtotta a kezét. Az ujjpercei áttetszővé
váltak és megnőttek majd’ három méteresre. Az
egyik katona felé nyúlt, aki rettegve nézett rá,
mint akit megbabonáztak, és félelmében
moccanni sem mert. A jeges karom megérintette,
a férfinak pedig pislogni sem volt ideje, azonnal
jéggé dermedt Utolsó lehellete halvány páraként
távozott, a szeme elfátyolosodott, és
mindannyian hallották, amint a szíve utoljára
dobban.
Azura és Samad a baltája után nyúlt, ám
Sahranfer megragadta a csuklójukat és megrázta
a fejét
Arshamon a behemót elé lépett és
barátságosan felé biccentett, mintha mi sem
történt volna.
– Ajánlattal érkeztünk hozzátok. Olyasvalamit
kínálunk, amely örökre megváltoztatja az
életeteket.
Az óriás az uralkodó felé fordult, és a fejét
kissé félrebillentve végigmérte az előtte álló
angyalt.
– Láttam már hozzátok hasonlót – mordult fel,
majd jégkar mait Arshamon felé nyújtotta. – Ha
jól emlékszem, a fajtátoknak köszönhetjük, hogy
Jötünheimbe száműzött minket Atyátok.
– Michaelék lehettek azok – lépett közelebb
Azrael is a társalgókhoz, majd lángoló kardját
már-már finoman az óriás jégkarmához érintette,
amely azon nyomban forró gőzzé vált és
nyomtalanul eltűnt.
 A jöttun visszarántotta a kezét és haragosan
nézett a Halál Angyalára.
– Különös módját választottad a
bemutatkozásnak – hörögte mérgesen, ám
Azraelnek szeme sem rebbent.
– Ha a társaimhoz nyúltál volna, már csak egy
bűzös pocsolya lennél, barátom. Ám így sem volt
jogod ahhoz, hogy megöld az emberemet. De
lásd, nagyvonalú vagyok, így tudatlanságoddal
magyarázom barbár tettedet.
– Barbárnak tartasz? – tornyosult fölé a kék
bőrű szörny.
Arshamon összeráncolt homlokkal hallgatta a
párbeszédet, majd nagyot sóhajtva közbevágott.
– Beszélhetnénk Mímirrel?
Az óriás lehajolt az uralkodóhoz, és mélyen a
szemébe nézett.
– A legkisebb erőlködés nélkül megölhetnénk
benneteket – mennydörögte, és a torkából
kiáradó jeges fuvallattól deres lett az uralkodó
szemöldöke.
– Hogy aztán Jötünheimben rohadjatok az
idők végezetéig! – kérdezett vissza Arshamon,
mire az óriás vörös szeme elfeketedett.
– Ti tettétek ezt velünk!
– Nem mi tettük. S hogy megnyugtassalak,
minket hozzátok hasonlóan kitaszítottak a saját
világunkból. Éppen ezért szövetségre kívánunk
lépni veletek. Már, ha végre a királyotok elé
vezettek minket
– Miféle szövetségről beszélsz?
– Majd elmondom a királyodnak.
 Az óriás felegyenesedett és megvetően nézett
végig újdonsült vendégein.
– Én vagyok a király.
– Mímir?
– Mást vártál?
Arshamon elvigyorodott.
– Nem. Valójában nem gondolkodtam azon,
melyikőtök lehet a király. Nos, ez esetben halld
az ajánlatom! Szövetségre léptek velünk és a
parancsainknak engedelmeskedve segítetek
leigázni az ellenségeinket, mi pedig olyan
hatalmat adunk a kezetekbe, amely örökre
megváltoztatja az életeteket.
– Megfeledkezel arról, hogy nem tudjuk
elhagyni jötünheimet. Átok zárta le a kapukat.
– Emiatt ne fájjon a fejed, királyom!
Átjuttatunk mindnyájatokat – nézett rá
magabiztosan Arshamon, ám Mímir gyanakodva
figyelte.
– Hatalmadban áll szabadon engedni minket?
– Igen. És meg is teszem, ha a szavadat adod,
hogy a néped ettől kezdve engedelmeskedni fog
nekünk.
– Miféle hatalmat adnál a kezünkbe?
– Egy kristálykoponyát.
Az óriás elhallgatott, s társai között morajlás
futott végig.
– Megtaláltátok az egyik kristálykoponyát?
– Úgy bizony!
– És miért adnád nekünk? Nem tartasz tőle,
hogy miután átvettük…
– Nálunk van a többi. Ha ránk támadtok,
eltörlünk titeket a föld színéről is – zárta rövidre
a beszélgetést az uralkodó, mire Mímir
szemöldöke a feje tetejéig szaladt.
– Mindet megszereztétek?
– Nem tartozik rád, de igen – lódított az
uralkodó. – Egyet azonban hajlandóak vagyunk
nektek, a szövetségeseinknek ajánlani hálánk
jeléül, amiért az életetek árán is mellénk
szegődtök a háborúban. Már, ha rábólintasz az
ajánlatunkra.
Ahogy Mímir elvigyorodott, elővillantak több
sorban futó, átlátszó, pengeéles fogai.
– Mekkora területet engedsz át nekünk? És
egyáltalán, kik az ellenségeitek?
– A Malaaren tótól északra fekvő területek
mindegyike a tiétek lehet, beleértve a vikingek
összes térhódítását.
– Velük gyűlt meg a bajotok?
– Velük. És a társainkkal, akik hozzánk
hasonló fegyverekkel rendelkeznek.
– Elpusztíthatnak bennünket? – hördült fel az
óriás.
– Ó, nem. A fegyvereink csupán
megolvaszthatják a jégpáncélotokat, ám valós
kárt nem okozhatnak bennetek.
Utolsó szavai hangosan koppantak a hirtelen
beállt csendben, s a jötunnok mozgolódni és
sutyorogni kezdtek egymás között.
– Ezek szerint könnyedén megölhetünk
benneteket – lépett Mímir mellé egy másik óriás,
és gúnyosan elvigyorodott, ám Arshamon
harsogva felröhögött.
– Meg hát! Már amennyiben itt akartok
dideregni a következő ezer esztendőben! Hát nem
vágytok már a falevelek su- sogására? Nem
hiányzik a babakék ég és a kövér bárányfelhők?
Nem szomjazza élettelen testetek a nap melegét?
Emlékeztek még a madarak énekére és a virágok
illatára? Tudjátok még, milyenek a kergetőző
lepkék, döngicsélő méhecskék? Minderről
lemondanátok azért, hogy az erőtöket
fitogtassátok, itt, a senkiföldjén?
– Az angyal igazat beszél – morogta a többi felé
Mímir, majd rájuk rivallt. – Egyikhez se merjetek
nyúlni a jövőben! Aki ellenszegül, velem gyűlik
meg a baja!
Eztán visszafordult Arshamonhoz, könnyedén
meghajolt előtte, majd a kezét nyújtotta felé.
– Megegyeztünk… ööö, mit mondtál, mi is a
neved?
– Gabriel – felelte Arshamon, és már majdnem
belecsapott az óriás tenyerébe.
– Várj! – kiáltott rá Samad. – Ne érj hozzá!
– A bőröm nem árt nektek, csak ha
jégfegyverré változtatom – vigyorodott el Mímir,
és megrázta az uralkodó kezét. – Több ezer éve
várok erre a pillanatra, barátom!
Az egyezség megszületett, mindannyian
tudták, ám Azraelék nem voltak benne biztosak,
hogy a jötunnok valóban olyan kezesbárányok
lesznek-e majd, mint ahogyan azt Gabriel
megjósolta. Növekvő aggodalommal ügyelték hát,
amint az óriások tömege kettéválik előttük, és
mindannyian kimasíroznak a kijárattal vezető
jeges útra, majd megindulnak Jötünheim kapuja
felé.
 Mímir Arshamon mellett ballagott, és bár
Fagusék rendkívüli módon haragudtak
Gabrielre, be kellett látniuk, hogy nem az
esztelen öldöklés az arkangyal egyetlen erőssége,
hiszen ők maguk biztosak voltak benne, hogy
nélküle nem tudtak volna szövetséget kötni az
óriásokkal. Így azonban borítékolható vol mi lesz
a vikingekkel és az Elijahékkal való összecsapás
menetele, és ez mindannyiukat elégedettséggel
töltötte el.
Hamarosan elérték az égig érő kaput, s az
óriások meg torpantak.
– És most? – kérdezte Mímir Arshamont, aki a
kapun kívül várakozó Naharához sétált. Az felé
nyújtott egy sötétbarna batyut, amelyből az
uralkodó egy alaposan bebugyolált csomagot vett
elő, majd szép lassan lehámozta róla a rongyokat
Az óriások felhördültek, amint előbukkant a
halványsárga, gyémántból csiszolt
kristálykoponya. Arshamon a tenyerére fektette,
majd szavakat suttogott az ég felé és a kezét a
magasba emelte. A kristálykoponya fényesebbé
vált, majd ragyogó arany sugarak áradtak ki
belőle, amelyek bevilágították a kaput, és abban
a pillanatban, akár egy tündöklő tükörkép, a
lezáró mágia darabjaira tört és szikrázó dérként
hullott alá, a jeges földre.
A jötunnok áhítattal figyelték a különös
fényjátékot, majd megilletődve sétáltak a kijárat
felé. Óvatosan léptek át a több ezer éve lezárt
országhatáron, majd a hegytetőn állva mélyet
szippantottak a szabadság-illatú levegőbe, és az
arcukat a hófelhőkön át rájuk ragyogó nap felé
fordították.
 XVIII. FEJEZET

Viking vér

A két vezér, Erik és Elijah a városfalak tetején

végigfutó keskeny függőhídon álltak. Szúrós
szemmel nézték a túlsó parton folyó sürgölődést,
és azon tanakodtak, vajon meddig várjanak. Az
eget tintalila felhők tarkították, tudták, hogy
bármelyik percben eleredhet az eső. A szél egyre
csak erősödött, a tó felszínén tarajos hullámok
kergetőztek és nagyokat löktek az egymáshoz
kötözött, gyenge csónakokon. A levegőben
érezhető volt a kitörni készülő vihar illata, a
madarak elhallgattak, már csak a mennydörgés
hangját sodorta magával a szél.
A sahranok- és a hozzájuk csapódott emberek
és lidércek serege azonban elszántan építkezett,
és ez nagyon nem tetszett a Sötét Angyalnak.
Tudta, ha Moro elég túlvilági harcost hozott
magával, Birca szigetének befellegzett. Lekiáltott
az udvaron ácsorgó Bardo-nak és Sophielnek.
– Gyertek fel!
Azok bólintottak, és a nyikorgó falépcsőn a
vezérükhöz siettek. Sophiel mögött árnyékként
suhant az ezüstszínű farkas, aki egy pillanatra
sem tévesztette szem elől gazdáját.
 – Bezzeg nekem megláncolva sem fogadtál
szót… – pillantott sötéten a farkasra a viking,
mire az hátrahúzta a pofáján a bőrt.
Megcsillantak éles, hófehér fogai, és jégkék
szeme haragosan szikrázott, miközben
velőtrázóan felordított. Erik azonban nem ijedt
meg tőle. A farkas felé rúgott, ám az hátraugrot.
A viking erre bedühödött és ököllel rontott az
állatra, miközben gyilkos gyűlölettel sziszegett a
pofájába.
– Ne merészelj még egyszer rám modrulni,
mert elevenen nyúzlak meg!
Azzal felé sújtott, ám ezúttal sem talált célba,
mert Sophiel a farkas elé állt és karjával próbálta
elhárítani a csapást Az azonban túl erősnek
bizonyult, így bár Fenrirt megvédte, ő maga
hátratántorodott és földre zuhant az ütés
erejétől.
– Hagyd békén! – tette az állat ezüstös fejére a
kezét, miközben a másikat fájdalmasan a hasára
szorította. Fenrir felnyüszített, és tovább morgott
Erikre.
– Sajnálom, hogy megütöttelek! – mondta
bűnbánóan a viking, és a lány felé nyújtotta a
karját, mire a farkas megint felmordult.
– Ne, Fenrir, semmi gond! – mondta Sophiel,
és hagyta, hogy a férfi felsegítse.
Elijah mindezt sötéten nézte, és nem tudta, a
vikinget vagy a farkast üsse-e előbb agyon.
– Hálás lennék, ha ti hárman a jövőben
megpróbálnátok békességben élni egymással! –
szólt hűvösen, majd az állat jégkék szemébe
nézett. – Igen, jól hallod, ez rád is vonatkozik!
 Beleegyező morgás volt a válasz, mire Bardo
felröhögött.
A Sötét Angyal eztán Sophiel felé nyújtotta a
karját, és amíg Erik és Bardo távolabb mentek,
hogy alaposabban szemügyre vegyék az
épülőfélben lévő pontonhidat, magához húzta a
lányt.
– Nem lett bajod? – kérdezte aggódva.
– Nem, dehogy.
Elijah tenyere a hasára csúszott, mire
akaratlanul is összerándult.
– Aha, látom – csóválta a fejét bosszúsan.
– Semmiség, tényleg, csak egy kis horzsolás.
– Tégy róla, hogy a jövőben ne legyen több
ehhez hasonló eset, mert bármennyire is
szereted a farkasodat, magam ölöm meg!
A lány szíve zaklatottan kalimpálni kezdett
Elijah szavai hallatán, mire az megsimogatta
Sophiel arcát.
– Tudom, hogy Erik ocsmányul bánt vele, és
azt is, hogy jogosan mordult rá, de végül te
kaptad a neki szánt ütést… És ha kést dobott
volna felé? Akkor is elé álltál volna?
Sophiel hallgatott, mire a Sötét Angyal
elsápadt.
– Erre jobb, ha nem is válaszolsz, mert menten
felrobbanok!
Fenrir megérezhette a haragját, mert morogni
kezdett rá.
Elijah letérdelt hozzá, és világító szemébe
nézett.
– Na, ide figyelj barátom! Értékelem, hogy az
életed árán is védelmezed őt, de jobb, ha velem
megbarátkozol, és nem morogsz többé rám, mert
én nálad is jobban szeretem Sophielt. Érted?
A farkas a lányra nézett, aki bólintott, és
megsimogatta a bundáját.
– Nem szeretném, ha ellenségként tekintenél
rám – folytatta. – Már csak azért sem, mert
amikor csak tehetem, mellette leszek, és ezt
elvárom tőled is. Rendben?
Fenrir kicsit oldalra fordította a fejét, majd
hátranézett, amerre Erik és Bardo beszélgettek.
– Vele nem kell foglalkoznod – bökött felé
Elijah. – Nem volt méltó gazdád. Féltékeny,
amiért egy kislány mellé szegődtél, sértőnek érzi
ezt az emberei előtt, ezért próbál bántani téged.
Ne törődj vele! Az sokkal jobban fogja
bosszantani, mintha nekimennél.
A farkas érdeklődve hallgatta a Sötét Angyalt,
és a férfinak már-már nevethetnékje támadt az
állat okos tekintetétől.
– Akkor mindent megbeszéltünk?
Fenrir közelebb somfordált hozzá, és fejét
Elijah tenyeréhez nyomta, mint aki arra kéri,
simogassák meg.
– El sem hiszem, hogy igazi farkas vagy – rázta
meg a fejét hitetlenkedve a férfi, és megsimogatta
az állat ezüstös bundáját, noha pontosan tudta,
hogy Erik korábban rabok kivégzésére használta
Fenrirt, akiről úgy tartották, megőrül, ha
vérszagot szimatol…
– Ugye, hogy szót lehet vele érteni? – kérdezte
Sophiel, aki hálásan nézett a férfira, Elijah
azonban még mindig szúrós szemmel vizslatta a
lányt.
 – Hadd nézzelek! – jelentette ki ellentmondást
nem tűrő hangon, majd meglazította Sophiel
derekán a ruhát, és a melléig felhúzta az
anyagot. Tenyerét végigsimította puha bőrén, és
miután csak egy kisebb vörös foltot talált a
bordái alatt, nagyot sóhajtott.
– Jól van. De ne legyen több fennforgás!
Megértettétek?
Az angyallány bólintott, és megigazította a
ruháját, a farkas pedig lekushadt a fal mellé.
Elijah a karjába zárta a kedvesét és szájon
csókolta. A háta közepére sem kívánta a közelgő
összecsapást, Eriket pedig leszívesebben
darabokra tépte volna, amiért nem volt elég
körültekintő, és Sophielt ütötte meg a farkas
helyett.
– Lesz még ma valami, vagy egyszerűen csak
nézzünk titeket, ahogy egymásba feledkeztek? –
ordított feléjük Bardo, mire felocsúdtak.
– Lesz, persze – felelt mosolyogva Elijah, majd
Sophielre nézett. – Adjatok azoknak a
csónakoknak!
Bardo és Sophiel eztán kiálltak a fal
legmagasabb pontjára, és összenéztek.
– Kezdődhet a móka? – kérdezte a szőke
angyal, mire a lány bólintott.
– Kezdhetjük!
Erik, Refill, Elijah, a többi angyal és a vikingek
mind a függőfolyosóra siettek, miközben Bardo
meglóbálta nagy lángokkal égő buzogányát,
Sophiel pedig megforgatta éles fénnyel izzó
holdsarlóját.
 – Tiéd a jobb, enyém pedig a bal oldal, jó?
Taroljuk le őket!
A lány arca lángra gyűlt az izgalomtól, és
Elijah érezte, mennyire szorong a
megmérettetéstől, de tudta, hogy ügyes lesz.
Mindketten meglendítették a fegyvereiket,
majd elhajították őket. Bardo buzogánya
akárcsak egy meteorit, pusztító erővel süvített a
hajók felé, amelyek már több, mint a tó
kétharmadát befedték, és a rajtuk végigfektetett
pallókon sahranok százai serénykedtek, hogy
mielőbb partot érhessenek. Amikor a tüzes
fegyver becsapódott, éktelen sivitás támadt, s a
pontonhíd közepe, mintha felrobbant volna,
levegőbe emelkedett. Akkor ért oda a holdsarló,
amely égő glóriaként fejezte le a szélrózsa
minden irányába repülő sahranokat, akik eztán
füstölgő bábukként hullottak a vízbe. A
fegyverek eztán egy rövid röppálya után
megfordultak, és visszaszáguldottak gazdáikhoz.
A vikingek és az angyalok hangos
üdvrivalgással ünnepelték Bardo-t és Sophielt,
akik újra elhajították fegyvereiket és tovább
pusztították a hidat meg a parton egyre gyorsabb
tempóban gyülekező pokoli lényeket, ám hiába
számolták fel alig egy óra leforgása alatt az
összekötözött csónakokat, úgy tűnt, az ellenség,
ahelyett hogy meghátrált volna, csak tovább
erősödött. Elijah elgondolkodva kémlelte a
túlpartot, és bár angyalszeme kellőképpen éles
volt, az időközben eleredt eső nagyban rontotta a
látási viszonyokat. Így is ki tudta venni azonban,
amint egy igen magas, csuklyás férfi jelenik meg
a parton nyomában végeláthatatlannak tűnő
lidérc-sereggel, akik különös, lángokkal égő
tűzgolyókat húztak maguk után egy
vaskocsiban.
– Moro… – mondta hitetlenkedve, majd a
többiekre kiáltott. – Fedezékbe! Ezek alighanem
nekünk szánják azokat a tűzlabdákat!
Azzal Bardo és Sophiel mellé sietett.
– A felénk süvítő tűzgolyókra célozzatok. Ha
azokat is Flammeus készítette, megölhetnek
minket.
Azok bólintottak, de felkészülni sem volt
idejük, mert az éjszaka sötétjét hirtelen
megannyi tüzes ménkű világította be, és mind
eszelős sebességgel száguldott feléjük.
Sophiel és Bardo nem késlekedtek, és
egyszerre hajították el fegyvereiket, de
bármennyire is igyekeztek, néhány tűzgolyó így
is célba ért. A vikingek városfala nagy robajjal
omlott le több helyen, s helyükön magasba
csaptak a lángok.
A szakadó eső mit sem ért, s mintha a víz nem
lenne a tűz ellensége, kioltatlanul hagyta a
kékeslila fényben tündöklő lángokat.
– Mágia védi a tűzgolyókat – mondta
összehúzott szemmel Uriel, és a társaira kiáltott.
– Vigyük biztos helyre a nőket és a gyerekeket!
– Nem kéne inkább elöl maradnunk? –
kérdezte Ramodiel, ám a falak mögött sivító
kölykök után eredt, majd kettesével felkapta
őket, és biztos helyre, egy föld alatti titkos
menedékbe rohant velük.
 Társai és a vikingek is ezt tették, Így nem
sokkal később már csak a harcosok voltak
odakint. A falakat több helyen lerombolták, és
hiába küzdött Bardo és Sophiel derekasan, úgy
tűnt, az ellenségnek is épp elég pokoli fegyver
van a birtokában.
A pontonhíd ugyan romokban hevert, de a
lidércek a desz-kákra másztak, míg mások újabb
hajókat hoztak, és rendíthetetlen akarattal
rohamozták meg a viharosan hullámzó tavat.
A víz felszíne elfeketedett a rajta ringatózó,
úszó tákolmányoktól, és Elijah érezte, hogy a baj
sokkal nagyobb annál, mint gondolta. Lassan
alábbhagyott a tűzgolyók okozta támadás, de az
első lidércek elérték a partot, és tömegesen
rohamozták meg a városfalon keletkezett
hasadékokat.
A vikingek azonban nem hagytak esélyt arra,
hogy az ellenség bejusson a városba, és vak
hittel rohantak közéjük. Az angyalok sosem
láttak még halandókat így harcolni. A vikingek
lehetetlenül gyorsak és pontosak voltak. Minden
csapásuk célba talált, miközben ők lényegében
sértetlenek maradtak. Nem hagyták azonban a
szövetségeseiket magukra a bajban, így fej-fej
mellett védelmezték a szigetüket. Ramodiel új
kardja kettesével szelte szét a sahranokat, és
Lamachacl sem kegyelmezett senkinek. Elijah
tüzes ostora könyörtelenül mart a csónakból
kiszállókra, míg Sophiel és Bardo a távolabbról
érkezők sorait ritkították, sinikor egy irdatlan
tűzgolyó lerombolta alattuk a falat.
 A Sötét Angyal lélekszakadva rohant vissza, de
csak füstöt és feketén szálló kőport látott
mindenhol. A szíve hevesen dobogott, s a gyomra
maroknyira szűkült.
– Hol vagytok? – ordította, és csak akkor
nyugodott meg, amikor látta, hogy Bardo és
Sophiel lassacskán kimásznak a romok alól.
Szőke hajukat vörösre festette a vérük, de
mindketten messziről kiáltották, hogy minden
rendben.
– Aha, látom – szorította haragosan össze az
állkapcsát, majd szétcsapott a felé közelítő
sahranok között, miközben a saját nyelvükön
káromolta őket.
Közben Bardoékat bekerítették, és minden
irányból lerohanták a lidércek, akiket már jól
ismertek, hiszen Arshamon palotájában volt
szerencséjük hozzájuk. Tüzes kardjaikkal
hatalmas erővel sújtottak feléjük, és Sophielék
körül egyre forróbb lett a helyzet. Elijaht is
körbevették, aki Erikkel és Refilld az oldalán
küzdött, és igyekezett közelebb kerülni
Bardoékhoz, mindhiába.
Egyszer csak kiáltást hallottak odafentről.
Uriel állt a romhalmaz tetején, és két kardot
dobott Sophiel és Bardo felé, akik így már
mindkét kezükben fegyvert forgattak.
– Csak ámulok és bámulok, milyen ügyes vagy
– viccelődött lihegve Bardo, miközben egy ütéssel
öt lidércet szakított ketté a buzogányával, míg a
baljában tartott karddal átdöfött egy felé rohanó
halandót.
 Sophiel azonban nem válaszolt. Egyszerűen
nem volt ereje ahhoz, hogy a figyelmét egy
pillanatra is megossza. Sebesen járt a kezében a
holdsarló, miközben a baljában a
Démonvadásztól kapott karddal küzdött. A
lelkében azonban nőttön-nőtt az elkeseredés,
hiszen érezte, amint égő fájdalom mar az izmaiba
az erőlködéstől, s néha úgy tűnt, mintha nem is
érezné már hátát és az alkarját szaggató kínt.
Nem vett még részt soha ilyen iszonyú
küzdelemben, és a halálhörgés, a szétfröccsenő
zsigerek és a mindent beborító vér látványa egyre
jobban megviselte a lelkét. Jobban érezte volna
magát, ha látja, hogy ritkul a tömeg, és
győzelemre állnak a csapatai, de egyelőre csak
szaporodni látszott a sahranok tömege. Úgy
tűnt, amint kettőt lekaszabolnak, hat lép a
helyébe.
Egy pillanatra Elijah felé nézett, és ez a
másodperc elég volt ahhoz, hogy az egyik lidérc
ökle az arcába sújtson. Az ütés erejétől
hátrahanyatlott, és feje a falnak csapódott
Holdsarlója kihullott a kezéből, ő pedig kábultan
zuhant a földre. Baljában még mindig szorosan
markolta a kardját, és miközben zúgó fejjel és
homályos tekintettel igyekezett talpra állni,
meglátta, amint Moro siet felé emberei
gyűrűjében. Ahogy az első katonák mellé értek,
feléjük vágott pengeéles kardjával. A csatazaj egy
pillanatra mintha elült volna az angyallány
fejében, és már csak elmosódottan hallotta a
hangokat. A katonák teste előredőlt, majd
füstölni kezdett. Fellélegezve látta, hogy sikerült
kettészelnie őket.
Valaki tapsolt, és gúnyos hangon felkiálltott.
– Bravó! Bravó! Bravó!
Moro volt az, aki kitárt karokkal közeledett a
lány felé, és Sophielnek semmi kétsége nem volt
afelől, hogy Arshamon küldte el érte ezt a
szörnyeteget.
Közben Bardo-t is eltalálták, aki bár elterült,
nyomban fel is állt, és tántorogva csapott szét
támadói között, de arca már saját vérétől
vöröslött. Nem messze tőle Elijah harcolt,
miközben igyekezett közelebb jutni a lányhoz. Az
ő bőre is alvadt vértől ragadt, de úgy tűnt,
fájdalmánál nagyobb a haragja. Iszonyú erővel
csapott le újra és újra lángoló ostora, ám míg a
sahranok sisteregve porrá égtek, addig a lidércek
testrészei lassan egymáshoz vándoroltak, és a
halott katonák ismét támadásb lendültek.
Moro lassan odaért Sophielhez, aki zihálva
nézett a fekete tekintetű férfira.
– Az uram ma megjutalmaz engem miattad –
mondta a démon, és hosszú, karmos kezével az
angyallány felé kapott, ám annak abban a
pillanatban munkához látott a holdsarlója. Csak
egy villanás látszott, és Moro karja a porba
hullott.
Elijah és Bardo épp akkor néztek oda, így azt
is látták, hogy Moro a következő pillanatban ép
kezével tiszta erejéből pofon vágja Sophielt.
A Sötét Angyal velőtrázóan felordított, és
megindult feléjük, ahogy Bardo is, ám Moro
gyorsabb volt náluk. A földön fekvő angyalhoz
lépett, a hajába markolt és talpra rántotta a
lányt, majd kékeslila nyelvével végignyalta a
Sophiel nyakán csordogáló vért, amely frissen
felszakadt ajkából serkent ki.
– Milyen finom vagy – hörögte, majd amikor a
lány felocsúdott és megpróbálta kitépni magát a
karmaiból, a ruhából kikandikáló, hófehér
vállába harapott.
Sophiel felsikított, és a kezébe röppenő
holdsarlóval Moro nyakára sújtott. A démon feje
úgy vált el a testétől, mintha vajból lett volna,
ám a lány nem nyugodott meg. Undorodva vágta
bele újra és újra a földre roskadó férfiba a
holdsarlót, szinte felszeletelve a halottat,
miközben a közelébe merészkedő lidér- ceket is
kíméletlenül miszlikbe szabdalta.
Elijah és Bardo látták, hogy valami baj történt
a lánnyal, mert az arcán patakokban folytak a
könnyei, melyek vérétől rózsaszínné váltak, és
úgy tűnt, nincs is magánál. A karja és a háta
több sebből vérzett, és a fejbőre is felszakadt egy
helyen, mégsem a sérülései miatt, inkább a lelke
épségéért aggódtak az angyalok.
Bármennyire igyekeztek, mégsem tudtak a
közelébe férkőzni, mert újabb csapat lidérc tört
rájuk, és úgy tűnt, a tó mellett hadakozó
Ramodiel is segítségre szorul. Feketéllett
körülötte a rét, és Bardo elborzadva látta,
hogyan szorul barátja körül a hurok. Az ifjú
angyal alig állt a lábán, de derekasan küzdött.
Egyszerre két karddal szúrta-vágta az ellenséget,
de a lidércek jóformán elpusztíthatatlanok
voltak. Uriel vele harcolt, és a levágott
holttesteket egy nagy kupacba hajigálta, amelyek
egymástól lángra kaptak. Tudta, így próbálják
megakadályozni, hogy a halottak újra
feltámadjanak és rájuk rontsanak. .
Elijah nem bírta tovább, és félrerúgva maga
előtt az ellenséget, Sophielhez rohant, és
megragadta hátulról. A lány iszonyú erővel tépte
le magáról a karját, és menekülni próbált. Úgy
tűnt, fel sem fogta, mi történik vele, de a férfi
nem engedte el. Baljával körbecsapott, s míg az
ostora nyolc lángoló szára az ellenségbe mart,
maga felé fordította az angyallány véráztatta
arcát.
– Velem kell jönnöd! – közölte vele, és választ
sem várva magával ragadta. Sophiel még a
lidércek felé csapott, de Elijah megfogta a karját.
– Csak kapaszkodj belém, jó? Kiviszlek innen!
Azzal előretört, és szó szerint utat vágott
maguknak az előttük kavargó sokaságban. Az
ostorszárak pedig ismerték gazdájuk akaratát.
Kíméletlenül szaggatták szét a közelükbe
merészkedő ellenséget.
Amikor kellőképpen eltávolodtak a csatatértől,
Elijah hátranézett, és látta, amint Bardo
Ramodiellel a vállán utánuk rohan. Nem
kérdezett semmit, csak kinyitotta a rejtekhelyhez
vezető vasajtót, és betessékelte a nagydarab
angyalt. Ezután lesegített Sophielt a lépcsőn,
majd egy fülkeszerű kiszögellésbe ültette.
Becsapta az ajtót, és a lányhoz lépett. Két
kezébe fogta vértől maszatos arcát, és kisimította
a homlokára ragadt, sötét tincseket. Ujjait
végigfuttatta a fejbőrén éktelenkedő seben, majd
finoman végigtapogatta a testét.
– Hol sérültél meg? Mutasd magad!
Sophiel azonban nem válaszolt, olyan volt,
mint aki nyitott szemmel alszik. Elijah pillantása
a vállára siklott, ahonnan Moro harapása
nyomán szivárgott a vér, de a felkarján és a
combján is talált egy-egy mélyebb vágást.
– Kötözzétek be a sebeit! – ordított a helyiség
végéből elősündörgő asszonyokra, majd finoman
megcsókolta a lány felszakadt ajkát.
– Már vége van, Sophiel!
A világoskék szemek azonban a messzeségbe
meredtek.
– Mi van veled? Nézz rám, kérlek!
Bardo felé fordult.
– Nem értem, mi történt vele.
A szőke angyal fáradtan nézett rá, majd a
lányhoz lépett, és ő is finoman megsimogatta az
arcát.
– Ébresztő, hercegnő – emelte rá máskor
vidám, ám most végtelenül szomorú kék szemét.
– A harcostársad vagyok, tudod, a
buzogánydobáló…
Elijah elmosolyodott barátja kedvességén, de
amikor látta, hogy a lány szeme lecsukódik,
aggódva nézett rá.
– Sokkot kapott?
– Úgy tűnik. Túl kemény volt ez neki
hirtelen… de ne aggódj miatta! Kialussza magát,
és elfelejti az egészet.
– Ezt magad sem hiszed – mondta szomorúan
Elijah.
 – Nem hát. De valamit mondanom kellett.
– Ramodiel? – lépett közelebb a lány mellett
heverő fiatal angyalhoz, és az ő testét is
végignézte. A fiatal angyal a derekán érzett
erősen, illetve a mellkasán éktelenkedett két
mély vágás, de nem volt életveszélyes.
– Fejbeverték egy kerek pajzzsal, attól ájult el
– magyrázta Bardo. – Túl fogja élni a kölyök.
Elijah felsóhajtott.
– Vissza kell mennem. Maradj itt, és fújd ki
magad egy kicsit, rémesen festesz!
A szőke angyal felröhögött.
– Te sem festesz jobban… amúgy meg csak
nem maradok le a végéről? Vagy magadnak
akarod a dicsőséget?
– Bardo, te javíthatatlan vagy! – ölelte át a
Sötét Angyal. – Gondolod, hogy mindjárt vége?
– Teszünk róla, hogy vége legyen, testvérem!
Amúgy meg közeleg a hajnal. Ha a nap
felbukkan a hegyek mögött, a pokolfajzatok
köddé válnak.
– Igazad van – bólintott Elijah –, küldjük haza
a rohadékokat!
Felemelte Sophielt, és Ramodiel mellé fektette.
Elégedetten nyugtázta, hogy az asszonyok
mindkettejüket ellátják, tovább azonban nem
maradhatott, mert a kinti hangokból ítélve sok
helyen volt rájuk szükség.
Néhány perccel később Bardo és ő Uriel és
Lamachael társaságában már a városfalak
tövében harcoltak. Már lépni is alig lehetett a
tetemektől, és végre megállapíthatták, hogy a
sahranok és lidércek száma csökken.
 Erik és Refill elszántan küzdöttek. Az
embereik élén, a part mentén csaptak össze az
újonnan érkezőkkel, és hatalmas máglyát raktak
az elfogott csónakokból, amelyre nemcsak a
lefejezett lidérceket, hanem a halandókat is
rádobálták. Megdöbbentő módon rengeteg ember
is csatlakozott az ellenséghez, akiket vélhetően
mágia segítségével fordítottak a vikingek ellen,
ám rossz nap virradt mindazokra, akik ujjat
mertek húzni a kőkemény harcosokkal, a
Björnsson fivérek ugyanis senkinek sem
kegyelmeztek. A mellettük nagy lánggal égő
hullahegy förtelmes bűzt árasztott, s lábuk alatt
a fű valósággal feketéllett a ráömlő vértől.
Mindketten több sebből véreztek, de úgy tűnt,
elpusztítha- tatlanok. Kerek pajzsukkal és
kisbaltájukkal olyan gyorsan és kecsesen
mozogtak, mintha csak táncolnának és
játszanáná az ellenséggel. Valójában azonban
anyait-apait beleadtak minden ütésbe, s ezt a
baltáik fokán szétrobbanó testrészek hűen
bizonyították.
– Iszonyatos, mit művelnek ezek… – mormolta
Bardo elismerően. – Még szerencse, hogy velük
vagyunk.
– Én is azt hiszem, ez az első igazán hasznos
szövetségünk – felelte Lamachael, és Uriel
társaságában elindult a falak mentén, hogy
megtisztítsa a romokon át betörő ellenségtől a
várost. Bardo és Elijah csatlakoztak a
vikingekhez, hogy kiürítsék a partot, és
lehetetlenné tegyék a további partraszállást, bár
úgy tűnt, a vihar elvonultával a tó vize is
megnyugodott lassan. Újabb órák teltek el, és
mindannyian fáradhatatlanul harcoltak. Az ég
alja egyre halványodott, és látszott, közel van
már a pirkadat.
Eközben odabent, a rejtekhelyen ébredezni
kezdett az ifjú angyal. A nyakában lógó,
halványkék Égi Kristály élénken vibrált gyógyító
energiával töltve el Ramodiel testét, amely
szépen gyógyult. Mély sebei összeforrtak, és
lassan erő töltötte meg a végtagjait. A mellette
fekvő angyallány is jobban volt. Szív alakú
holdkő medálja Ramodieléhez hasonlóan
megállás nélkül szikrázott. Mindketten
szerencsések voltak, mert sérüléseiket nem
pokoli fegyverek, hanem hétköznapi kardok
okozták, így a gyógyulási folyamat gyorsabban
zajlott le.
Az ifjú angyal ébredt fel elsőként, és barna,
finom vágású szemét kinyitva azonnal az
angyallányra pillantott. Ezt követően körülnézett
a borospincéhez hasonló helyiségben,
megtapogatta a kötéseit, majd a szívéhez kapott.
– Úristen, de megijedtem! – nevette el magát,
majd felnyögött bordája felől beléhasító
fájdalomtól. – Már azt hittem, valami kriptába
zártak minket! Utálom a temetőket, hidegrázást
kapok tőlük.
Felült, és megrázta Sophielt.
– Ébredj, szöszi! Van egy jó hírem! Nem
haltunk meg!
Az angyallány hunyorogva nyitotta ki a
szemét.
 – Szörnyen festesz – vigyorodott rá Ramodiel. –
Tiszta vér a hajad! Hogy kerültünk ide?
– Nem tudom – motyogta a lány, majd ő is
feltápászkodott. Tétován a vállához nyúlt, ahol
már csak egy feketébe hajló, száradó var
árulkodott arról, hogy nem sokkal korábban a
démon a húsába mart. – Az utolsó emlékem az,
hogy megöltem Moro-t, aztán minden
elsötétedett előttem.
– Megölted a démonvezért?
– Levágtam a fejét…
– Ahh, hát akkor az még felkel.
– Miért, te mire emlékszel?
– Hát, nem sokkal többre… – mondta, majd
felállt a fülkében, leugrott a folyosó kövére, és
karját nyújtotta a lánynak – Gyere lépjünk le
innen!
– Nincs meg a holdsarlóm.
– Nekem is eltűnt a kardom, de majd
megkeressük – felelte Ramodiel, és leemelte a
lányt. – Minden rendben? Jól vagy?
– Igen – bólintott Sophiel, mert bár minden
porcikája sajgott, úgy érezte, odakint elkél a
segítségük.
– A vezéretek nyomatékosan arra kért minket,
hogy ha magatokhoz tértek, ne engedjünk vissza
a csatatérre, amíg el nem csendesül a harc
odakint – lépett melléjük egy idős asszony. –
Kérlek, várjátok meg, míg értetek jönnek!
Odafent van néhány lőrésünk. Nagyon szűkek,
szellőzőnek tűnnek, de arra valók, hogy szükség
esetén kikémlelhessünk rajtuk.
Ramodiel helyeslően bólogatott.
 – Rendben, akkor először is kikukucskálunk,
és csak utána merészkedünk ki a farkasok közé!
– jelentette ki, majd megindult felfelé az asszony
által mutatott csigalépcsőn, ám akkor észrevette,
hogy Sophiel nem megy utána. – Miért nem
jössz? – nézett hátra.
– Fenrir! – suttogta Sophiel, ám még mielőtt
folytatta volna a mondandóját, a farkas
előkullogott a félhomályból – Hát te itt vagy? –
ölelte magához az állatot. – Annyira aggódtam
érted!
– Elijah bezárta, amikor kitört odakint a
csetepaté – felelte egy idősebb, fakó arcú viking,
aki erősen köhögött, és az angyallány látta, hogy
mögötte megannyi gyerek sorakozik. – Velünk
volt végig, de nagyon nyugtalanul nyüszített, és
amikor behoztak téged, és meglátott vérbe
fagyva, azt hittük, megőrül.
– Köszönöm, hogy vigyáztatok rá! – mondta
Sophiel, és a farkashoz fordult. – Felmegyek
Ramodiellel a falra, és utána meglehet, kimegyek
még a térre, de kérlek, te maradj itt, amíg nem
jövök érted, jó?
Az állat halkan mormogott, és az angyallány
látta, hogy nem tetszik neki, hogy továbbra is
távol akarja tartani a küzdelemtől.
– Sophiel, nagy baj van! – hallotta közben
fentről, és érezte, hogy Ramodiel ezúttal nem
viccel.
Felszaladt hát a lépcsőn, és lábujjhegyre állt,
de sokkal kisebb volt, mint a vikingek, akik a
saját magasságukhoz méretezték a tóra néző
réseket.
 – Hogy te milyen pici vagy! – nevette el magát
a fiatal angyal, és megemelte Sophielt, hogy ő is
kinézhessen.
– Arielék! – suttogta megrendülten, amikor
meglátta, hogy egy csónak közeledik a tavat
szegélyező, magas sás túlfeléről, vélhetőleg a
sziget másik végéből. Joshua evezett, Ariel pedig
kiugrott, és a partra segítette a két különös,
világos bőrű, tündérekre emlékeztető nőt. – Ezek
nem tudják, milyen vérfürdőre érkeztek –
suttogta, mire Ramodiel letette, és ő is kikémlelt.
– Ezek tündérek? – meredt a boszorkányokra,
akiket Ariel és Joshua a vállukon vitt ki a partra.
– Fegyvertelenek…
– Segítenünk kell nekik! – hadarta izgatottan
Sophiel. – Menjünk gyorsan eléjük! Hátha
észrevétlenül ide tudjuk vezetni őket!
– Jó, rendben, siessünk! – helyeselt Ramodiel,
és az angyallány után szaladt a lépcsőn. Az
ajtóban azonban megtorpant. – Adjatok valami
fegyvert! – kiáltott az asszonyok felé, mire azok a
kezükbe nyomtak két éles, de nem túl hosszú
viking baltát és két kerek pajzsot.
– Kardotok nincs?
– Nincs, angyal uram, csak ezek vannak, és
néhány rövid tőrünk – nyújtott át azokból is
kettőt egy ősz ember. – De kérlek titeket, ne
menjetek ki! Elijah azt mondta, szíjat hasít a
hátunk- ból, ha nem sikerül itt tartanunk
benneteket!
Ramodiel és Sophiel összenéztek.
 – Ha bajod esik, engem Elijah darabokra tép –
nézett a lányra a fiatal angyal. – Nem jöhetsz
velem!
– Arieléknek szükségük van rám! Védtelen
nőkkel tértek vissza, magad is láthattad!
– Jaj, nem tudom, Sophiel, nem akarom
Elijaht felhergelni.
– Kérlek, engedd meg, hogy segítsek neked! –
esdekelt a lány, miközben kilesett az ajtón, és a
látottaktól majdnem megállt a szíve. –
Bekerítették őket, és még csak nem is tudják!
Meglódult, hogy kiszökjön a rejtekhelyről, de
Ramodiel elkapta a derekánál fogva.
– Állj meg! így nem jöhetsz! Legalább vegyél fel
egy sisakot, és fond be a hajad! Így ordít rólad,
hogy ki vagy!
– Erre nincs idő! – dohogott Sophiel, de azért
villámgyorsan varkocsba fonta a haját, és
magára húzta a felé nyújtott sisakot és egy
vastagabb bőr tunikát, majd megragadta a kerek
pajzsot, és rohanni kezdett a sás felé.
– Istenem, Elijah fel fog robbanni, ha ezt
megtudja – sóhajtott fel a fiatal angyal, de maga
is bőrmellényt és sisakot húzott, és sebesen a
lány után eredt. Épp időben érte utol, így ketten
rontottak a gyanútlanul közeledő csapatot
körülvevő sahranokra.
Arielék szerencsére hamar meghallották a
csatazajt, így kivont kardokkal közeledtek,
közrefogva a két nőt, ám csak akkor vették észre
a rájuk leselkedő, fekete bőrű sahranokat,
amikor azok kiemelkedtek az aljnövényzetből.
Azonnal nekiestek támadóiknak, de hamar
ráébredtek, hogy ellenségeik sokszoros túlerőben
vannak: egyre-másra érkeztek ugyanis a levágott
sahranok helyébe lidércek, akiket meg sem
tudtak ölni.
Astrid megragadta Fridr kezét, és dermedten
nézte az egyre szaporodó ellenséget, meg a
segítségükre siető, vadul harcoló két vikinget.
Sophiel és Ramodiel két oldalról tizedelték a
támadókat. Bár korábban egyikük sem használt
baltát, sem pajzsot, meglehetősen ügyesen
forgatták mindkét fegyvert. Az ifjú angyal
hatalmasakat csapott a pajzsával a sahranokra,
akik az ütés erejétől ragacsos fekete kupacokká
váltak, amikbe erőnek erejével vágta bele a
baltáját. Sophiel sem védekezésre használta a
pajzsát, hanem arra, hogy lefejezze a köré
sereglő lidérceket, majd péppé zúzta a
koponyájukat.
– Kik ezek? – nézett Joshua Arielre a vérengző
páros láttán, és bár ők sem kíméltek senkit, e
furcsa harcmodor nem volt ismerős számukra.
– Vikingek – felelte kurtán a Látomások
Angyala, de elismerően figyelte segítőik kezében
a sebesen forgó baltákat.
Lassan eltávolodtak a parttól, és a rejtekhely
felé sodródtak Joshuáékkal, ám a lidércek egyre
csak gyülekeztek, majd Sophiel legnagyobb
rémületére az élükön felbukkant Moro.
Ugyanabban a pillanatban Elijah, Erik, Refill és
Bardo tűntek fel a falak mellett, és amikor
meglátták őket, rohanni kezdtek feléjük.
 – Mennyi, mennyi izgalom… – tárta szét karját
színpadias, a démon. – És mindez egyetlen
éjszaka alatt!
– Moro – mordult rá Ariel, és végzetes
csapásokkal rontott rá a démonra, ám az
előrántotta bíbor karját, és kivédte a téma dást.
Gúnyos mosolyra húzta a száját, és elővillantotta
tűhegye sötétszürke fogait, majd a
boszorkányokra mutatott. – Adjátok át a
tündéreket, és megkönyörülünk rajtatok!
– Ne is álmodj róla! – sziszegte Joshua, és
Moro felé csapott, ám az sokkal gyorsabb volt
nála. Elugrott a suhintás elől, és bíbor
pengéjével átszúrta a férfi vállát. Joshua
felordított és a földre rogyott, kezéből kiesett a
kardja, Moro pedig újra meglendítette a karját,
hogy ellensége fejét vegye. A mozdulatát azonban
nem tudta befejezni, mert Sophiel rávetődött, és
bár a súlya csekély volt, a lendülete elegendő
ahhoz, hogy a démont a földre terítse.
Ramodiel a szeme sarkából látta, mi történik,
ám Astridékat már csak ő és Ariel védelmezte a
körülöttük hemzsegő lidércektől. Aggodalmasan
figyelte, ahogy Moro és az angyallány
végighemperednek a domboldalon.
– Ki az a szőke lány? – ordította ugyanabban a
pillanatban Elijah a vikingek felé, de még túl
messze voltak ahhoz, hogy láthassák a küzdő
feleket. A Sötét Angyalnak mégis rossz érzése
támadt.
– Nem tudom – kiáltott vissza futtában Erik. –
Talán Brigit. Neki van ilyen hosszú, szőke
varkocsa.
 – Adja Isten, hogy ő legyen – morogta
magában Elijah –, mert nagyon elfenekelem, ha
mégis az van a páncél mögött, akire gondolok.
– Á, az nem Sophiel! – szólt lihegve Bardo. –
Nem láttad, mit művel?
– Hát épp ez az… eleget éltem közöttük ahhoz,
hogy tudjam, harcolnak! Mérges leszek, ha
kiderül, hogy az a két őrült odalent Ramodiel és
Sophiel.
Moro és az angyallány eközben a domb aljába
értek, és közelharcot vívtak egymással. Sophiel
többször arcon ütötte a démont a már törött
pajzsával, ám az felröhögött, mintha nem is
érezte volna a sérüléseket.
A lány azonban nem ijedt meg tőle.
Meglendítette a baltáját, és a démon mellkasába
vágta, de az csak még hangosabban röhögött,
majd hirtelen Sophiel mögé került, és a haja
után kapott, de elvétette. A lány újra belevágta a
baltáját, ám ezúttal Moro kézfejébe, amitől az
levált a karjáról.
A démon ezúttal már nem vigyorgott. Morogni
kezdett, és vértől fröcskölő karjával a lány felé
kapott, majd miután ismét elvétette, lendületből
ráugrott, és a fejét a földbe verte. Sophiel
tüdejéből kiszökött a levegő, de nem adta fel.
Moro felette lihegett, és fekete szemében diadal
csillogott.
– Megvagy végre! – súgta a lány fülébe. –
Messziről éreztem az illatodat.
Elijahék eközben elérték a sás mellett küzdő
csapatot, és néhány perc leforgása alatt
lefegyverezték az ellenséget, ám a Sötét Angyal
továbbrohant a domb aljában dulakodók
irányába.
Egyre biztosabb volt benne, hogy Sophiel az,
aki Moroval küzd, és a gondolattól, hogy az
angyallány az életét veszítheti, valósággal
megfagyott az ereiben a vér.
Messziről látta, hogy a copfos lány a földön
fekszik, de abban a pillanatban újabb lidércek
törtek rá egy terebélyes fa takarásából. Bardo
azonnal a segítségére sietett, és pillanatok alatt
szétcsaptak az ellenségek között, ám Moro és
Sophiel mögött újabb példányok sorakoztak föl.
– Hát ezek már sohasem fogynak el? –
sóhajtott fel a szőke angyal, majd Ariel felé
ordított. – Menjetek a falhoz Refillel!
Ramodiel közvetlenül Elijah mellett pusztította
a lidérceket, de amikor a Sötét Angyal felé nézett,
gondosan elfordította a fejét, és igyekezett minél
távolabb kerülni tőle.
Sophiel eközben Moroval küzdött, aki addig
verte a lány fegyvert tartó kezét a földbe, míg az
elengedte a kisbaltáját. Aztán a torkánál fogva
megragadta, és maga után vonszolta a partra. A
lány azonban nem hagyta magát, és a
csizmájából előhúzott tőrrel végigvágta a démon
nyakát. Moro eleresztette áldozatát, és
meglepetten nyúlt bugyborékoló torkához.
Sophiel azonban nem várta meg, mi történik
eztán, felkapta Moro kardját, és levágta vele a
fejét.
A démon üvöltésére mindannyian felfigyeltek,
és csodák csodája, abban a pillanatban álmosan
előkúszott a hegyek mögül a nap. Halvány
fénysugarai lassan elérték a tisztást, ahol a
megmaradt lidércek és sahranok egyre-másra
lángra kaptak, és néhány pillanat alatt füstölgő
hamukupacokká váltak. Erik és Refill
felkacagtak, majd megölelték egymás vérben
fürdő testét, és a baltáikat az övükbe dugták.
Arielék időközben biztos menedékbe értek, Bardo
pedig a Björnsson fivérekhez lépett, és a
tenyerükbe csapott.
– Élmény volt mellettetek harcolni, fiúk.
Komolyan frászt kaptam volna, ha ellenem
vagytok!
Erik felröhögött, majd a dombtetőn ballagó
viking után kiáltott.
– Ne menj el, barátom! Most jön a legjobb rész,
az ünneplés!
Ám férfi ahelyett, hogy megállt volna, még
sietősebbre vette, akárcsak a copfos lány, aki
rohamléptekkel igyekezett az erdő felé.
– Hát ezek meg mit csinálnak? – nézett utánuk
meglepetten Bardo, ám Elijah szikrázó szemét
látva azonnal rájött. – Ők azok?
– Ők hát! – dühöngött a Sötét Angyal, és a
lány után eredt – Kapd el Ramodielt, beszédem
van vele! – dörrent rá szőke tárára, mire az
nehézkesen felkelt, és mogorván, de szélsebesen
nekiiramodott.
– Nem hiszem el, hogy egy ilyen éjszaka után a
kölyköt kell kergetnem… és mindezt
másnaposán.
Elijah azonban nem hallotta Bardo
zúgolódását, mert lélekszakadva futott a fák
között elillanó lány után. Biztos volt benne, hogy
Sophiel az, hiszen semmi oka nem volt, hogy
elfusson előle, hacsak nem az ő nyilvánvaló
haragja, amit bölcsen felismert…
– Ne menekülj előlem, mert csak még jobban
felbosszantasz! – kiáltott a fák közé, és kis híján
felrobbant mérgében.
A lány nem felelt, és Elijah egyre dühösebb
lett. Bár a nap időközben halvány fénnyel
árasztotta el a párában úszó erdőt, nem tudta,
maradt-e a közelben ellenség. Lidércek, persze
nem, inkább halandók, akik szép számmal
csapódtak Moroékhoz.
Ingerülten futott előre, amerre a lány illatát
vélte érezni, ám ő maga is ragadt a sokféle,
rászáradt vértől, így minduntalan becsapták az
érzékei.
Egy pillanatra szőke villanást látott az egyik
fatörzs mögött, mire nekiiramodott, és üldözőbe
vette a lányt, és bár az a szélnél is gyorsabban
futott, hamarosan beérte. Átkulcsolta a
karjaival, és a földre rántotta. Zsákmánya meg
se muu. csak szabadulni próbált, és a Sötét
Angyal elbizonytalanodott.
Lehet, hogy nem is Sophiel az?
Nem akarta bántani, de azt sem akarta, hogy
újra kicsússzon a kezei közül, ezért maga alá
gyűrte a szőkeséget, és térdével a csuklójára
nehezedett, a földhöz szegezve ezzel a lányt. Az
elfojtva felsikoltott, és Elijah érezte, hogy a teste
beleremeg a fájdalomba. Leszállt hát a kezéről,
és szégyenkezve látta, hogy a lány mindkét
kézfeje csúnyán megdagadt, mint akinek több
csontja is eltört. Hát persze, Moro a földhöz verte
a karjait…
Uram, add, hogy ne ő legyen az! – fohászkodott
immáron igencsak feldúltan, és lerántotta a
lányról a sisakját.
Sophiel könnyáztatta, kerekded arca nézett
vissza rá, és Elijah összeomlott. A karjába kapta,
és úgy ringatta az ölében, akárcsak egy
gyermeket.
– Ó, Istenem – csókolta meg aranyhaját
gyöngéden. – Hát miért futottál el előlem?
Sophiel könnyei megállíthatatlanul potyogtak,
és talán a kimerültségtől, talán az ijedtségtől, de
nem jöttek a szájára a szavak. Elkeseredetten
bújt a férfi mellkasához, és puífadt kezét
magához szorította, mint aki menedéket keres.
– Ne tedd ezt velem, kérlek! – simogatta meg a
Sötét Angyal a lány karcsú hátát, majd maga felé
fordította az arcát – Mondj valamit!
A világoskék szemekből azonban újabb kövér
könnycseppek gördültek végig, és Elijah nem
tudta, mitévő legyen. Csak nézte az angyallány
maszatos arcát, majd lassan felé hajolt, és
nagyon finoman, akárcsak a hajnali harmat,
megcsókolta a felrepedt ajkát. Gyöngédebben
bánt vele, mint az első csókjuk alkalmával,
mégis megrendülten érezte, hogy bár a lány
viszonozza a csókját, nyelvén könnyeinek izét
érzi.
Elkeseredetten szorította magához, és csak
ölelte, csókolta egészen addig, amíg úgy érezte,
hogy megnyugodott. Lassan elvált az ajkaitól, és
finoman kisimította az arcába hullott
aranyhajat.
– Sajnálom – suttogta Sophiel, és a hangja
megremegett. – Nem akartam csalódást okozni
neked…
– Csalódást? – kapta fel a fejét Elijah, és arca
a szokásosnál ¡s sápadtabbá vált. – Kis híján
belepusztultam az aggodalomba! Attól féltem,
ezek a pokoli férgek kárt tesznek benned! De
hogy csalódást okoztál volna? Szó sincs róla!
Soha életemben nem láttam még nőt ilyen
elszántan küzdeni! Elmondhatatlanul büszke
vagyok rád!
A gyermekien ártatlan arcon csodálkozás
jelent meg.
– Ezek szerint nem haragszol rám?
Elijah elmosolyodott.
– Mert Ramodiellel képtelenek voltatok
engedelmeskedni az egyetlen kérésemnek? Vagy
mert a csata végén egyszerűen elrohantál
előlem? De. Iszonyúan haragszom, és ezért meg
is kapjátok majd a magatokét!.
Sophiel lesütötte a szemét, és megborzongott a
Sötét Angyal hangjából érződő indulattól, ám az
gyöngéden a nyakába csókolt.
– Sosem bántanálak, ugye tudod? Csak azért
vagyok mérges, mert féltelek.
– Ramodiellel megláttuk, hogy Arielék mit sem
sejtve közelednek a sás felől, miközben
bekerítették őket.
– Szólhattatok volna nekünk…
– Nem lett volna időnk rá. Túl messze voltatok.
Elijah felsóhajtott.
 – És az az átok farkas? A lelkére kötöttem,
hogy ne engedj ki a rejtekhelyről.
Az angyallány végre elmosolyodott.
– Meggyőztem arról, hogy nem lesz semmi
bajom.
– Őt is alaposan eltángálom még ezért… –
jegyezte meg a férfi, mire Sophiel csilingelve
felkacagott, és Elijah szerelmes szíve megtelt a
belőle áradó fénnyel.
– Soha többé ne fuss el előlem, jó? – mondta
halkan, és mély. kék szemében fájdalom bújkált.
– Nem kell tőlem félned…
– Tudom – bújt hozzá a lány, és magába szívta
a Sötét Angyal bőrének esőillatát.
– Hát akkor? Mi vitt rá, hogy elmenekülj? –
cirógatta finoman tovább.
– Iszonyú dühösnek tűntél… berezeltem –
felelte mosolyogva, és Elijah hangosan
felnevetett.
– Ejj, te… tönkreteszel engem!
Majd választ sem várva, karjában a lánnyal
felállt, és elindult vissza, a városfalak felé.
 XIX. FEJEZET

Búcsú a bajtársaktól

Bár mindannyian roppant kimerültek voltak, a

férfiak nem pihenhettek le. Nekiálltak hát, és a
véráztatta csatatérre mentek, hogy összegyűjtsék
és fedél alá vigyék a sebesültjeiket, aztán
eltemessék a halottaikat.
Az ellenség tetemeit kupacokba rakták, olajjal
leöntötték, és meggyújtották. Mivel a sahranok
és a lidércek hullái a napkeltével porrá váltak,
csak a halandók földi maradványait kellett
elégetniük. A máglyák émelyítő, gyomorforgató
bűzt árasztottak, s ahogy fekete füstjük az ég
felé tekergett, úgy tűnt, mintha a belőlük áradó
gonosz is távozna Birca szigetéről.
Sophiel az ablak előtt állt, és a nagy lánggal
égő máglyákat figyelte. Mögötte egy nagy
dézsában forró víz gőzölgött, arra várva, hogy
lemossa magáról a háború mocskát, és a megölt
ellenségek vérét, ő azonban nem mozdult. Csak
állt, és szomorúan nézte a füstölgő kupacokat.
Embereket öltem. Nem csak lidérceket, hanem
igazi, hús-vér embereket. Gyilkossá lettem…
vajon mit szólnak most Michaelék? Meglehet, más
módja is lett volna mindennek. Ha nem szököm el
Arshamontól, talán sosem törnek a szigetre Moro-
ék… Istenem, erre próbáltak figyelmeztetni a
nornákl
A torka összeszorult, és a mellkasát fájdalom
járta át. Noha jócskán voltak valós, fizikai
sérülései, jól tudta, hogy a bűntudata az, ami
akárcsak a sav, könyörtelenül marja a lelkét
Bocsáss meg Istenem! – suttogta, és arcán a
megbánás köny- nyei csorogtak végig. Bocsásd
meg hogy életeket vettem el, és vétettem a
törvényeid ellen!
Isten azonban nem felelt, és az angyallány
végtelenül magányosnak érezte magát. Észre
sem vette, hogy kinyílt az ajtó, mint ahogy azt
sem hallotta, hogy valaki mögé lép. Összerándult
ijedtében, amint a férfi karjai köré fonódtak.
– Csss! – fordította maga felé Elijah, és
aggódva nézte Sophiel elkeseredettségét.
Gyanította, hogy a lány az éjjel valóban sokkot
kapott, ahogy Bardo-val sejtették, mint ahogy azt
is, hogy nehéz lesz feldolgoznia az éjszaka történt
eseményeket.
Nem mondott semmit, csak magához ölelte
szerelmét, és lágyan simogatta a haját. Érezte a
karcsú testben vibráló zaklatottságot és a
fájdalmat, és ettől nem volt jó kedve. Ő akarta,
hogy Sophiel igazi harcossá váljék, és ezen az
éjszakán a törékeny kislánynak tűnő angyal
bebizonyította, hogy képes helytállni a
legnehezebb helyzetekben is, mégis úgy tűnt, a
lelke darabokra tőrt.
– Fürödj meg, kérlek, és aztán próbálj meg egy
kicsit aludni, jó? – súgta mély hangján kedvese
fülébe. – Segítek odakint.. khm… elrendezni a
dolgokat, de aztán sietek vissza hozzád!
– A máglyák égnek, és a sebesülteket is
kezelésbe vették már – felelte tétován a lány –,
mit kell elrendezned odakint?
Elijah összeszorította az állkapcsát. Szerette
volna, ha nem kell erről akkor és ott beszélnie
Sophiellel, aki még az éjjel történt vérontást sem
dolgozta fel. Megköszörülte hát a torkát, és
igyekezett ködösen fogalmazni, hogy a lány ne
érezze a dolgok valódi súlyát.
– A vikingek a sajátjaikat nem így temetik el…
hajókra fektetik a harcosaikat. A legszebb
hajóikra, hiszen nagyra becsülik, tisztelik és
szeretik őket a holtukban is. Melléjük helyeznek
mindent…, ami fontos volt az életükben, és így
indítják őket útnak a Valhallába!
– Felgyújtják a hajókat?
– Fel.
– Szomorú látvány lehet…
– Ők inkább magasztosnak érzik.
– Ma éjszaka?
– Nem. A mai nap a felkészülésé és a gyászé.
Holnap, holdtöltekor lesz a temetés, amin
nekünk is ott kell lennünk. Eriknek és Refillnek,
valamint a többi vikingnek is szükségük van
arra, hogy érezzék, mellettük állunk jóban-
rosszban. Bátran küzdöttek, és a vérüket adták
értünk.
– Értem – felelte halkan Sophiel, de a bőrén
finom borzongás futott végig. – Számíthatsz rám.
Elijah egyre jobban féltette a lányt, hiszen
tudta, hogy a vikingek gyászszertartása össze
fogja roppantam. Nem árulta el ugyanis, hogy a
halottakkal nem csak a személyes tárgyaikat,
lovaikat és fegyvereiket égetik majd el, hanem
feleségeiket, szolgáikat vagy szeretőiket is, ha
azok úgy döntenek, elkísérik urakat a
Valhallába.
A Sötét Angyal sok ilyen ceremóniát nézett
végig, és pontosan tudta, miként kerül sor az
áldozatra. Az önként felajánlkozó asszonyt
először is alaposan leitatták, hogy bátrabban
induljon halott szerelme után, majd a parton
felállított sátrak egyikében a halott férfi barátai
és harcostársai sorra szeretkeztek vele. Eztán a
nőt ünnepi ruhába öltöztették, és a hajóra
kísérték, ahol a vikingek sámánja a megfelelő
búcsúbeszéd után egy éles késsel elvágta a
torkát. A kivérző nő halálát meg sem várva a
halott mellé fektették, majd begyújtották a
virágokkal feldíszített hajót, és utolsó útjára
eresztették.
Elijah elsápadt az emlékek felidézésétől, és
arcát a tenyerébe temette. Arra gondolt, ha ezt
Sophielnek végig kell néznie, baj lesz… Jól tudta,
a lány nem fogja megérteni a vikingek vallását,
és komolyan aggódott amiatt, mi lesz, ha előtte
vágják majd el az áldozatok torkát. Ismerte az
angyallány gondolkodásmódját, és mi tagadás,
bármennyire is tisztelte kemény harcostársait, ő
is haszontalannak és értelmetlennek tartotta a
felesleges emberáldozatot.
– Most megyek. Végy egy fürdőt, és hallgass
rám, aludj egy nagyot, hamarosan itt leszek
melletted! – csókolt bele ismét a lány nyakába,
majd az ajtó felé sietett, ám mielőtt kilépett
volna, betessékelte Sophiel farkasát. – Vigyázz rá
Fenrir – mondta neki –, de ha lehet, ne úgy, mint
legutóbb… mert szőnyeget csinálok belőled!
Az állat odacammogott az angyallány lábához,
majd hozza- dörgölte a fejét, aztán a hűvös
falnak dőlt, és nem sokkal később álomba
szenderedett.
Sophiel szót fogadott Elijahnak, és levetette
vértől ragadós ruháját. Lassan a vízbe
ereszkedett, és elégedetten látta, hogy minden
sebe összeforrt, csak a kézfeje dagadt be
csúnyán. Az ujjait alig bírta mozgatni, így
nagyon nehezen tudott megmosakodni. Lemerült
a vízben, hogy kiázzon a vér a hajából, és
óvatosan dörzsölte mindenét. A keze úgy fájt,
hogy beleremegett az erőlködésbe, ahogy az ujjait
behajlította, hogy meg tudja fogni a
mosószappant, és felnyüszített a fájdalomtól.
Fenrir felkapta a fejét, de miután a lány leintette,
rögvest visszaaludt. Sophiel némán zokogott, és
maga sem tudta már, mi fáj a lelkének a
legjobban.
Nem érezte, mennyi idő telhetett el, s talán el
is aludt a kimerültségtől, amikor egyszer csak
kinyílt az ajtó, és a Sötét Angyal lépett be.
Kitessékelte a farkast, majd a fürdődézsához
sietett. Kezét a vízbe mártotta, és nagyot
káromkodott, mert az teljesen kihűlt, akárcsak a
benne álomba merült angyallány teste.
– Ez nem lehet igaz… – morogta. – Észre
kellett volna vennem, milyen állapotban vagy.
 Kiemelte hát a lányt a vízből, és az ágyra
fektette. Becsavarta egy lepedőbe, majd miután
szárazra törölte, betakarta egy vastag prémmel.
Fát rakott a tűzre, majd Sophiel mellé térdelt. A
szívverését hallgatta, és megcsókolta a homlokát.
A kezére nézve elkomorodott az arca, és bár
érezte, hogy nem sok ereje maradt, tenyerét a
lilásfekete véraláfutásokkal borított duzzanatra
tette, és elsuttogta az Igét. Tenyere alatt
halovány vörös fény szikrázott fel, és beivódott a
lány bőrébe. A szövetek szemmel láthatóan
gyógyulásnak indultak, Elijah pedig hanyatt dőlt
a padlón. A végkimerülés határán volt, de ezt
magának sem ismerte be. Az éjjel vívott ütközet
minden erejét felemésztette, mégis segített a
vikingeknek a szertartás előkészítésében, majd a
sebesültek közé ment, és akit csak tudott,
meggyógyított. Mire a szobájába ért, már járni is
alig bírt, ezért jóleső örömmel töltötte el, hogy
Sophiel kezét még rendbe tudta tenni.
Érezte, aludnia kell, hogy teste feltöltődjön
energiával, de nem akart alvadt vértől
mocskosan a lány mellé feküdni.
Feltápászkodott hát, és a hideg vízbe
ereszkedett. Összeszorította a fogát, és alaposan
végigdörzsölte magát. Mély sebei neki is
behegedtek, így nem fájtak igazán, csak a
zúzódások, de jól tudta, Égi Kristálya hamar
meggyógyítja minden baját. Fekete haját is
megmosta, majd amikor tisztának érezte magát,
kimászott a vízből, és megtörölközött.
Sophiel mögé bújt, és magához ölelte.
 – Szeretlek – súgta a fülébe, majd maga is
álomba szenderült.

A következő napot szinte minden harcos

alvással töltötte. A nagy fizikai megerőltetés
mindannyiukat kimerítette, és úgy tűnt, a
sahranok sem próbálkoznak tovább a sziget
meghódításával, így nyugodtan hajthatták
álomra a fejüket.
Mindazok, akik kimaradtak az
összecsapásból, a temetés éjjelére készülődtek.
Eltakarították a holttestek után maradt
hamukupacokat, feldíszítették a ceremónia
helyszínéül szolgáló hajókat, és előkészítették a
lakomát a halotti torhoz. Jól tudták, hogy dicső
férfiúik a szertartást követően a sárga földig
leisszák magukat, így ünnepük meg
harcostársaik égbetérését és a győzelmet, ezért jó
néhány hordó mézsörrel és borral készültek.
Astrid és Fridr saját szobát kaptak, míg a
Sötét Angyalnak köszönhetően lábadozásnak
induló Joshua Ariellel és Bardoval aludt egy
helyiségben.
Ramodiel végül megúszta a fejmosást, így ő is
az igazak álmát aludta, akárcsak a vikingek,
akik tudták, nehéz éjszaka vár rájuk a temetés
napján.
Hosszú órák teltek el, s Birca harcosai csak
másnap délután tértek magukhoz. A legtöbben
díszes ruhába öltöztek és megbototválkoztak,
majd a parta mentek, hogy megnézzék az
útrakész hajót.
 Elijah szeme is felpattant, és csendben nézte a
karjában szuszogó angyallányt. Bízott benne,
hogy kipihente magát. és kellőképpen
eltávolodott már a lelkét mardosó, sötét
élményektől.
Végigsimította a lány kerek arcát, és a sötét
szempillái alatt húzódó halványlila karikákat. A
barackszínű ajkak szépen begyógyultak, és a
tisztára mosott, szőke tincsek is szárazon
illatoztak a párnán. Pillantása a lány kezére
tévedt, amelyről eltűnt a korábbi duzzanat, és a
vállán is csak egy keskeny, kör alakú seb
emlékeztette Moro harapására.
Sophiel megmozdult, és ahogy álmában az
oldalára fordult, lecsúszott róla a takaró, a férfi
pedig nem tudta többé levenni róla a szemét.
Tenyerét végigfuttatta a szőrme alól előbukkanó
domborulatokon, és érezte, ahogy az angyallány
selymes bőrének érintésétől valósággal felforr a
vére. Már alkonyodott, így jól tudta, hogy egy
teljes napot átaludtak, nem volt hát lelkiis-
meret-furdalása, amiért felébreszti őt.
Magához húzta, és végigcsókolta a takaró alatt
kellemesen forró testét. Sophiel megborzongott,
ám ez a borzongás más volt, mint amikor félt
vagy fázott. A finom kis pihék, amelyek hirtelen
az égnek meredtek a karján és lapos hasán, azt
súgták a férfinak, hogy még, még, még, ő pedig
mosolyogva csókolta meg a lány vállát, nyakát,
majd finoman szétnyíló ajkát. Édes lehelete
örvényként húzta magával, akárcsak a lány
puha, rózsaszín nyelve, amely lágyan fedezte fel
a férfi száját.
 A világoskék szemek lassan kinyíltak, majd
újra lecsukódtak, és Sophiel a karjait Elijah
nyaka köré fonta. Bár már nem aludt, abból az
álomból, amelybe visszacsöppent, esze ágában
volt felébredni. Érezte, mennyire kívánja őt a
Sötét Angyal és ő is hasonlóképpen érzett. Nem
félt már sem tőle, sem az együttlét okozta
fájdalomtól, noha korábban csak egy éjszakát
töltöttek együtt.
– Szeretlek – suttogta a fülébe, és
végigsimította ujjait a férfi hátán, de
megremegett, amikor az megemelte a csípőjét, és
szétnyitotta a combjait.
– Én is szeretlek.
Elijah bársonyos hangja egyszerre simogatta a
testét és a lelkét. Leírhatatlanul vágyott rá, hogy
a férfi a magáévá tegye. Nem kellett sokat várnia,
ám amikor szerelme ránehezedett, egy pillanatra
újra fájdalmat érzett. Nem oly kínzót és égetőt,
mint az első alkalommal, de elég erőset ahhoz,
hogy akaratlanul is összeharapja az ajkát.
– Fájdalmat okoztam? – dermedt meg a férfi,
és nyugtalanul nézett a szemébe.
– Semmiség… gondolom, ez még miattam van,
és egy… darabig így lesz.
– Vigyázok rád – csókolta szájon, de csak
akkor mozdult meg újra, amikor érezte, hogy a
hosszú, selymes combok a csípőjére
kulcsolódnak. – Azonnal abbahagyom, ha nem jó
neked – mondta halkan, amikor a lány alig
hallhatóan felnyögött, ám Sophiel megrázta a
fejét.
– Nagyon jó nekem veled…
 Elijah lehunyta a szemét, és újra megcsókolta
a lányt. Sophiel teste köréfonódott, és
hamarosan érezte, hogy szerelme teljesen átadja
magát a gyönyörnek. A férfi felsóhajtott az
élvezettől, és karjában Sophiellel megfordult.
Tenyereit karcsú dereka köré fonta, és segítette
lassú táncában, miközben nem győzött
gyönyörködni az angyallány meseszép testében.
Végigsimította a hasát, a mellét, majd a nyakát,
és magához vonta babaarcát. Ajka forrón tapadt
a szájára, majd egy pillanatra eleresztette.
– Jól vagy? – nézett a lány vörös rózsákkal
ragyogó arcába, ám azon nyomban rájött, hogy
felesleges volt a kérdése. Felült, szorosan
magához ölelte, és forró verejték csörgött végig a
hátán, amikor érezte, hogy a lány mennyire
élvezi testük sajátos, semmihez sem fogható,
érzéki táncát. Szőke feje hátra- hanyatlott, s
hajzuhataga a férfi térdét csiklandozta, ám
semmi mást nem érzett, csak az ölébe olvadó,
karcsú testet, amely felperzselte a szívét. Erősen
szorította a lány csípőjét, és amikor Sophiel
halkan felsikoltott, és beletúrt fényes, fekete
hajába, lehunyta a szemét. Soha nő nem okozott
még olyan gyönyört, mint amilyet az
angyallánytól kapott, és az öröm, hogy Sophiel
testileg-lelkileg az övé lehet, olyan boldogsággal
töltötte el, hogy szinte már fájt.
Lassan az ágyra fektette Sophielt, és magához
ölelte. Ragyogó szemmel nézte kipirult arcát, és
finoman megcsókolta pihegő ajkát.
– Nem tudok betelni veled – cirógatta meg, és
újra megcsókolta, a lány pedig szorosan átölelte
a nyakát. Úgy érzte, ennél szebb dolog nincs az
életben, és az érzés, hogy Elijah ennyire szereti
őt, földöntúli hangulatba juttatta. Sosem látott
még szebb és erősebb férfit, mint Elijah, és a vele
való szerelmeske- dés minden álmát felülmúlta.
– Nem is sejtettem, hogy… ez ennyire jó lehet –
vallotta be pironkodva, mire a férfi
elmosolyodott.
– Még jó… különben ki tudja, kinek az
ágyában kötöttél volna ki!
Sophiel felnevetett.
– Hagytad volna?
– Te is tudod a választ – felelte komolyan. –
Ugyanakkor magad is láthattad, milyen hatással
vagy a férfiakra. Rajtad kell tartanom a szemem.
– Nem bízol bennem?
Elijah felsóhajtott.
– Nem benned nem bízom, hanem a
férfiakban… tudod, másképp működünk, mint
ti, nők.
Sophiel nem válaszolt. Úgy tűnt, Elijah szavai
rossz emlékeket ébresztettek benne, mert felült,
és szélsebesen kapkodni kezdte magára a ruháit.
– Mi a baj? – kérdezte a Sötét Angyal, de maga
is villámgyorsan felöltözött, és a lányhoz lépett.
Segített összekötni a pántokat a derekán, ám
utána megfogta mindkét karját, és magához
húzta. – Mitől lettél ilyen zaklatott?
– Machiel! Eszembe jutott, milyen rosszkedvű
lett szegény, amikor Bardo-t a viking nők
ágyában találtuk, és azt hitte, Arielék is hasonló
helyzetben ébredeznek valahol.
– És?
 – Azóta nem láttam őt, Elijah!
A férfi nagyot nyelt.
– A rejtekhelyre küldtem, azért nem láthattad!
Sophiel kérdőn nézett rá.
– Hiszen kitűnő harcos.
– Nem egészen – sóhajtott a férfi. – A
nyaklánclevágás az egyetlen komoly tudománya.
– Te jó Ég! És erről miért nem szóltál
senkinek?
– Ő maga kért meg. De ne aggódj miatta,
biztos, hogy semmi baja nem esett.
– De akkor miért nem került elő azóta? Miért
nem látta senki?
– Nem tudom, Sophiel – húzta össze sötét
szemöldökét a férfi, és a lány látta rajta, hogy
aggódik. – Igazad van…, meg kell keresnünk.
Elindultak hát a menedékhely felé, ám senkit
sem találtak odabent. Visszasiettek a főépületbe,
és megkeresték az idős gyógyítót, aki előző éjjel a
sebesültekkel foglalkozott, ám amikor Machielről
kérdezték, szomorúan ingatta a fejét.
– Odaveszett a kislány… sajnálom, hogy ezt
kell mondanom.
– Tessék???
Sophiel szíve vadul kalimpált, és hevesen
kapkodta a levegőt.
– Amikor ön, kisasszony, és a fiatal bajtársa
magukhoz tértek, még a kislány is itt volt, csak
fentről, a leshelyről figyelte az eseményeket. Már
messziről meglátta a csónakot, amelyet maguk is
meg akartak menteni, és a partra szaladt, hogy
segítsen a benne ülőknek, ha majd kikötnek.
 – A sás tele volt sahranokkal – nézett rá
vádlón az angyallány.
– Tudom, kedvesem, de nem hallgatott ránk…
ahogy ma- gácska sem. Kirohant Arielék elé, és
többé nem láttuk.
Elijah elsápadt, majd megragadta Sophiel
karját, és a part felé vette az irányt.
– Ugye, nem halt meg? – kérdezte esdekelve a
lány.
– Nem, nem halhatott meg – felelte a férfi, de
nem tudta palástolni a hangjában bujkáló
elkeseredettséget. – Akkor láttuk volna… a
fényét. A napokban meghalt Baraquiel… ki
tudja, milyen messze volt tőlünk, mégis
mindannyian éreztük, hogy elment. Machiel még
él.
Lélekszakadva rohantak le a partra, de
semmit sem találtak hiába fésülték át a
környéket. Csalódottan siettek vissza a
többiekhez, akik szinte teljes létszámban az
asztal körül üldögéltek Erik és Refill borral
kínálták a visszatérőket, majd lassan ismertették
a gyászszertartás közelgő eseményeit.
Miközben beszélt, Ariel és Joshua tűnt fel a
két különös, tündér külsejű nővel, akiket
mindannyian szájtátva bámultak. Annyira nem
eviláginak tűntek, és mégis, volt bennük valami,
amitől az angyalok úgy érezték, ismerik már
őket.
– Astrid? – lépett közelebb a piros hajú nőhöz
a Sötét Angyal, mire a nő felnevetett.
– Téged nem lehet becsapni! – mondta, és
megölelte a férfit, majd Sophielhez fordult. –
Egészségesen még tündöklőbb a szépséged.
Pláne most, hogy megtaláltad a Napodat… látod?
Odin pontosan megüzente, mi vár rád!
Eztán a többiekre nézett, és enyhén meghajolt.
– Astrid vagyok, ő pedig a lányom, Fridr.
Külsőnket tekintve talán a tündérekre
emlékeztetünk benneteket, de a valóságban
boszorkányok vagyunk. Gyógyító mágiával
foglalkozó boszorkányok.
– A mi otthonunk a tiétek – kínálta hellyel őket
a viking, majd miután leültek, mindannyian
beszédbe elegyedtek.
Ariel azonban nyugtalanul nézett körül.
– Machielt merre hagytátok?
– Úgy tűnik, elragadták őt a sahranok – felelte
Elijah szomorúan, mire mindenki elhallgatott.
– Nem, az nem lehet – rázta meg a fejét.
– De sajnos ez tűnik a legvalószínűbbnek.
Meglátta, hogy – közeledtek, és Sophielékhez
hasonlóan, talán csak percekkel elétek sietett.
Segíteni akart nektek, ám a sás hemzsegett az
ellenségtől.
– Tudnom kell, mi történt vele! – ugrott fel a
Látomások Angyala, és sietős léptekkel elhagyta
a termet. Sophiel utána indult, de Joshua
megfogta a karját.
– Hagyd! Ha magában lehet, talán
megtudhatjuk, mi történt a lánnyal!
Ariel eközben szélsebesen rohant a partra, és
társaihoz hasonlóan Machiel nyomait kereste.
Alkonyodott, így nem sokat látott, ám épp akkor,
amikor csalódottan visszafordult, megpillantott
egy darabka világos, fátyolszerű anyagot, amely
egy tüskés bozót alsó ágán lengedezett.
A kezébe vette és megszagolta. Cukorkaillata
volt, épp mint az angyallánynak. Jobban
szemügyre vette, és látta, hogy az egyik széle
véres. A szívébe belemart a fájdalom és a félelem.
Lerogyott a fűre, és tenyerei közé vette az
anyagot. Halkan fohászkodni kezdett, és amint
megjelent előtte a hőn áhított látomás, lassan
lehunyta a szemét.
A parányi selyemszövetből szikrázó fénygömb
tört elő, és Ariel meglátta Machielt, amint egy fal
mellett, egy halom ingatag fahasábon
egyensúlyozik, összehúzta sötétvörös
szemöldökét, mintha úgy jobban látná, miben
mesterkedik a lány.
A kép kiszélesedett, és világossá vált, hogy a
lány azért mászott a farakásra, hogy kilásson
egy keskeny résen, ami egyenesen a tóra nézett.
A tóra, amelyen egy csónak közeledett, miközben
a várfal másik oldalán ádáz háború dúlt.
Machiel azonnal cselekedett. Leszaladt a
lépcsőn, majd az ajtó felé igyekezett, amikor egy
idős viking az útját állta.
– Elijah nyomatékosan megkért, hogy ne
engedjelek ki amíg odakint el nem csendesednek
a harcok.
A lány azonban nem hagyta magát.
– A társaink mindjárt ideérnek, és nem látják,
mi vár rájuk! – sikította kétségbeesetten, de a
férfit nem hatotta meg.
– A vezéred szerint nem tudsz harcolni. El sem
jutnál a tóig rivallt rá, és Ariel meghökkent.
 Nem tud harcolni?
– Annyira azért tudok, hogy segítsek nekik! –
kiabált elszántan, majd nekirontott a férfinak és
kis híján feldöntötte, ám az elkapta a karját.
– Értsd meg a szavamat adtam, hogy nem
engedlek ki!
– Akkor meghal, akit a legjobban szeretek, hát
nem érted? – szakadt ki a lányból.
A Látomások Angyala egyre megrendültebben
figyelte az eseményeket.
– Én fogok bajba kerülni miattad… – morogta
az öreg, majd Machiel felé nyújtotta a kardját. –
De veled megyek. És ha a makacsságod miatt
meghalunk, Valhallában megkapod majd a
büntetésedet!
Azzal kiszaladtak a rétre, és egyenesen a tó
felé rohantak. Egyikük sem látta a sásból lassan
előbukkanó sahranokat, akik egy szempillantás
alatt körbevették őket, csak akkor, amikora
bíborszínű pengék lehetetlenné tették a
mozgásukat, összevetették a hátukat, úgy
próbálták kivédeni a fekete bőrű teremtmények
sorozatos csapásait, de egyikük sem volt a
helyzet magaslatán. Bár az öreg valaha jó harcos
lehetett, nem volt már olyan gyors, mint az
ellenségei, így egy rossz mozdulatot követően az
egyik penge egyenesen felnyársalta. Csak egy
utolsó mozdulatra futotta tőle. Kardját Machiel
felé hajította, majd beterítette mellkasát
sötétvörös vére, hátrahanyatlott, és kilehellte a
lelkét.
Az angyallány egyedül maradt. Ariel érezte a
rettegését. A mindig melegbarna szemek a tó vizét
pásztázták, majd torka szakadtából a csónak felé
kiáltott: Ariel! Csapda! Mindenütt sahranok
várnak!
Ám a hangját éppen az ellenkező irányba
sodorta a szél, és elnyomta a szüntelenül
szakadó eső meg a mennydörgés viharos zaja.
A következő pillanatban Moro lépett elő,
nyomában egy osz- tagnyi lidérccel, és mély,
pattogó nyelven maga mögé parancsolta a
sahranokat
– Esztelenek! – rivallt rájuk, majd Machiel felé
nyújtotta a kezét. – Kérlek, gyere velem!
Vesztettél, de ha készséges vagy, nem foglak
bántani. Az uram értékelni fogja, ha hajlandó
leszel együttműködni.
– Te megvesztél! – csapott felé az angyallány,
ám Moro pengéje gyorsan kicsavarta a kezéből
mindkét kardját. Megragadta a lány derekát, és
magához rántotta, ám Machiel ütötte-vágta a
démont, ahol csak tudta.
Moro megunta a küzdelmet. Lekevert egy
nagyot a lánynak, majd a vállára dobta az elalélt
testet, és elindult a víz irányába, miközben
parancsot adott a hátramaradóknak.
– A csónakban ülőket élve akarom, ne öljétek
meg őket! Ha pedig a segítségükre sietnek, csak a
halandókat pusztítsátok el, az angyalokat
kötözzétek meg, amíg visszatérek!
A látomás véget ért, Ariel pulzusa pedig az
egekben volt. A zsebébe rejtette a ruhadarabot,
majd visszarohat a főépületbe, ahol a többiek
halkan beszélgettek, és az elhunyt harcosok
emlékére iszogattak.
 Bardo és Elijah közé ült le, és amikor
megszólalt, mindannyian elnémultak. – Moro
vitte el Machielt. A lány minket akart
figyelmeztetni, de elfogták, és magukkal vitték.
– Az istentelen pokolfajzatok… – morogta
Bardo. – Vajon hova vihették?
– Arshamonhoz – felelte Elijah. – Ki máshoz?
– Ki kell szabadítanunk – jelentette ki Ariel,
mire mindannyian bólintottak.
– De hogy találjuk meg? – tette fel a
legkézenfekvőbb kérdést Ramodiel.
– Arshamon Azrael várában van – szólalt meg
Astrid, és amint e szavakat kimondta, vágni
lehetett a feszültséget.
– Honnan tudod ezt olyan biztosan?
– Amíg ti… odaát voltatok, én Azrael várában
raboskodtam. Pontosan tudom, hogy néz ki az
épület, minden szegletét ismerem – felelte a
boszorkány, és a hangja fájdalmasan csengett –
Tizenegy évig voltam a rabszolgája.
– Látod őt? Vagy érzed, merre jár? – kérdezte
Bardo.
– Álmodom róla – felelte szomorúan a
boszorkány. – Néhány napja láttam, amint
Gabriel arkangyal megérkezett hozzá a társaival,
és azonnal tudtam, hogy valami baj van vele.
Odinhoz fordultam a kérdéseimmel, és a rúnák
azt súgták, Gabriel nem önmaga, és a testében
maga a Halál lakozik.
Sophiel karja libabőrös lett, ám a következő
pillanatban érezte, amint Elijah forró tenyere a
vállára csúszik, és megpihen rajta. Mindezt úgy
tette, mintha észre sem vette volna, mi játszódik
le az angyallány lelkében, de ő pontosan tudta,
hogy a férfi minden rezdülését figyeli. Hálásan
nézett rá, de a Sötét Angyal Astriddal és a
többiekkel volt elfoglalva. Egyre biztosabbak
voltak ugyanis abban, hogy Azraeléknek
fogalmuk sincs, kivel állnak valójában szemben.
– Mit tehetünk hát? – kérdezte Ariel.
– Megszerezzük a törpéknek a hőn áhított
kincset, aztán a kardokkal megöljük a
szarvasokat, és elpusztítjuk a jötunnokat –
felelte Bardo. – Aztán lazításképpen elmegyünk a
kicsi lányért.
– Ez nem vicc, testvérem! – förmedt rá Ariel. –
Miért nem megyünk előbb a lányért? Ki tudja, az
a szörnyeteg mit csinál vele! Láthattad, Uriellel
és velem is mit müveit!
– Bardo-nak igaza van – mondta szomorúan
Elijah. – Ha ajötunnok megindulnak ellenünk,
nem lesz, aki a lányért menjen. Letarolják az
egész világot… és Azrael bolond, ha azt hiszi,
neki majd megkegyelmeznek. Arshamon csak
addig marad vele és a többiekkel, amíg szüksége
van rájuk, aztán végez minddel… Vagy a
testvérei megszállják ugyanúgy, mint Gabrielt.
Nem tehetünk mást, mint hogy tartjuk
magunkat az eredeti tervhez, és bízunk benne,
hogy Machielnek nem esik bántódása.
– Ha Sophielről lenne szó, érdekelne a világ
sorsa? – csapott az asztalra Ariel, ám Elijahnak a
szeme sem rebbent.
– Nem.
– Hát akkor? Miért nem segítesz nekem?
A Sötét Angyal felvonta a szemöldökét.
 – Nem tudtam, hogy ennyire fontos neked a
lány…
– Nem is fontos, csak sajnálom, hogy miattam
került ilyen helyzetbe! – vágott vissza Ariel, és rá
nem jellemző módon igazán dühbe gurult. – Ha
nem jöttök velem, magam megyek el érte!
– Lassabban a testtel, kérlek! – nézett rá
szelíden Astrid. – Eijahnak ezúttal igaza van.
Fridrrel magunk is láttuk Vidofnir eljöttét, a
jötunnok támadását és a világ végét… ezúttal, ha
nem léptek közbe, valóban eljön a földi lét
alkonya. A lány miatt pedig ne aggódj! Képes
vagyok rá, hogy védelmező mágiával vigyázzak az
életére…
– Nem tudom, pontosan miről beszéltek, de
veletek tartunk tűzön-vizen át! – állt fel az
asztaltól Erik. – A ma éjszaka azonban a halott
testvéreinké. Kérlek, tiszteljétek meg a lelküket
azzal, hogy velünk tartotok és elbúcsúztok tőlük,
mielőtt az utolsó útjukra indulnának Valhallába!
– Rendben! – bólintottak az angyalok, és
kisétáltak a vikingekkel a sötétbe.
– Ariel, nem hagyjuk cserben Machielt! A
szavamat adom, hogy magam megyek el veled
érte! – fogta meg a Sötét Angyal társa vállát, mire
az hálásan nézett rá.
– Köszönöm! Sajnálom, hogy így elragadtattam
magam..,, de annyira megrázott, hogy a kicsi
lány miattam került bajba. Tudom, hogy meg
akartad óvni – hajtotta le a fejét, és vörös haja az
arcába hullott. Aztán Elijahra emelte tiszta kék
szemét – Mindent láttam… de ahogy Moro
leütötte, és magával vitte… hát az hátborzongató
volt.
A Sötét Angyal arcán szomorúság suhant át.
– Ugyanolyan önfejű, mint Sophiel… pedig a
lelkére kötöttem, hogy maradjon az öregekkel.
Ariel kérdőn nézett rá.
– Honnan tudtad, hogy nem jó harcos? Nem
azt mondta, hogy Michaelék tanították?
Elijah egy pillanatra elhallgatott. Nem akarta
elárulni Machiel titkát, miszerint csak Ariel miatt
szállt alá, és közel sem olyan jó harcos, mint
amilyennek hitték. Széttárta a karjait, és így
szólt.
– Fiatalnak és tapasztalatlannak éreztem, és
arra kértem, amíg meg nem bizonyosodunk
arról, hogy mit tud, tartsa távol magát az
ütközetektől.
– Hát, ha kiszabadítottuk, azért még
elbeszélgetek vele erről – morogta Ariel, majd
megindult a vikingek után, a fáklyákkal
kivilágított kikötőbe.
Közben beesteledett. A levegő hűvössé vált, s
égett olaj illata terjengett a házak között. A
sátrak felől ütemes sámándobolás mélyen zengő
fúvószene dallamát hordta feléjük a szél, amelyet
lelkes üvöltések és fájdalmas sikolyok
tarkítottak. Sophiel kíváncsian nézett a különös
hangok irányába. Ekkor eszelős női sikoly
hasított a dübörgő zenébe, amelyet újabb és
újabb követett, és amelyet a férfiak mély
kántálása sem tudott elnyomni.
 Megindult a hang irányába, de nem jutott
messzire, mert Elijah karja szorosan a derekára
fonódott.
– Ne… – suttogta a lány fülébe –, nem mehetsz
oda!
– De mit…
– Ez nem a mi dolgunk, nem avatkozhatunk
bele! – felelte elfojtott hangon, és igyekezett
lemaradni a többiektől, akik szép sorban a
kikötő felé szállingóztak. Leghátul már csak ők
ketten maradtak, de a Sötét Angyal tudta, hogy
nincs sok ideje. A Björnsson testvérek elvárták,
hogy mindannyian részt vegyenek a ceremónián,
ő azonban nem akarta, hogy Sophielt
felkészületlenül érjék a megrendítő események.
– Azok a sikolyok… – suttogta Sophiel –,
bántják azokat a nőket?
Elijah felsóhajtott, de közben újabb szívbe
markoló üvöltés rázta meg az eget.
A lány meglódult, ám a férfi karja vaspánként
szorult a dereka köré.
– Nem hagyhatod, hogy védtelen nőket
kínozzanak! – fordult meg dühösen.
– Szeretkeznek velük.
A Sötét Angyal szavai élesen koppantak a
sötétben, és Sophiel lélegzete elakadt.
– Hiszen az nem fájdalmas…
– Olykor tud az lenni – nézett rá kínlódva a
férfi, és egyre jobban aggódott, hogy a lány nem
fog szó nélkül elmenni a vikingek emberáldozata
mellett.
– Megerőszakolják őket? – kérdezte elborzadva
a lány, és elsápadt haragjában.
 – Nincsenek maguknál. A sámán valamiféle
varázsitalt ad nekik, amitől önkívületi állapotba
kerülnek, így önszántukból közösülnek az összes
férfival.
Az utolsó mondatnál rájött, hogy túl sokat
mondott, de már késő volt.
– Mi az, hogy az összessel?
Sophiel lelke háborgott, akárcsak a szélfútta,
viharkék hullámok, amelyek türelmetlenül
ringatták a halott hősökkel megrakott hajók
karcsú törzsét.
– Az elhunyt harcosok bajtársai szeretkeznek
az özvegysorsra jutott feleséggel, szolgával vagy
szeretővel – magyarázta a férfi –, ezzel biztosítják
a barátjukat támogatásukról, mielőtt a nőt…
Elijah keservesen nézett Sophiel feldúlt
arcába.
– Kérlek, bírd ki ezt az éjszakát, és ne avatkozz
a vikingek dolgába!
A lány izmai azonban megfeszültek, és az ajka
kiszáradt haragjában.
– Megölik? Megölik őket, Elijah?
– Igen.
A lány újra szabadulni próbált, de a Sötét
Angyal nem engedte. Szorosan ölelte magához
még akkor is, amikor a lány apró ökleivel püfölni
kezdte a vállát.
– Engedj el! Elijah, engedj el! Beszélnem kell
Erikkel!
– Nem beszélhetsz vele!
– Márpedig beszélni fogok!
– Nem fogsz.
 – Meg kell akadályoznunk az értelmetlen
gyilkosságot!
– Csss! – fogta halkabbra a hangját, noha
egyre ingerültebbé vált. – Számukra ez nem
gyilkosság, hanem áldozat. Így adják meg a
halottaiknak járó végtisztességet!
– Hogy fiatal, fegyvertelen nőket ölnek meg?
Akik még családot alapíthatnának, és gyerekeket
szülhetnének? Akik előtt még ott van az egész
élet? Hát miféle hit ez?
– Hidd el, én is ugyanígy érzek ezzel
kapcsolatban, de meg kell értened, hogy az ő
hitviláguk más, mint a miénk!
– Nem fogom megérteni, hisz’ ez őrültség!
Engedj el!
– Erik reggel óta iszik. Nem akarom, hogy a
közelébe menj! Hát nem érted? Hiába ígérte meg,
minden porcikája vágyik rád. Részegen pedig
senki sem igazán ura magának, pláne nem a
férfiak…
– Akkor miért nem jössz velem?
– Mert ennek a beszélgetésnek itt és most
nincs helye – Felelte hűvösen, és Sophiel érezte,
hogy sikerült kellőképpen felbosszantania, mert
amikor tiltakozni próbált, Elijah megragadta a
karját. – Odamegyünk, és végignézzük a
szertartásukat! – tette hozzá. – Te pedig nem
fogsz megszólalni, és Eriket messzire elkerülöd,
amíg véget nem ér ez az egész!
A többiekhez sétáltak, de senki sem figyelt
rájuk. Legalábbis egy darabig. A tömeg a nyirkos
fövenyen állt, előttük haragosan hullámzott a
víz, és átcsapott a virágokkal díszített stégen,
amelynek a végében egyetlen nagytestű hajó
ringatózott. A hajón Erik sétált végig, és úgy
tűnt, minden halottól személyesen elbúcsúzik,
akik ünnepi ruhába öltöztetve feküdtek a
deszkákon. Mellettük csillogtak fegyvereik és
személyes tárgyaik.
A viking vezér most olyan volt, akár egy
istenség. Szőke hajába bele-belekapott a szél,
ahogy lassan a stégre sétált sötétkék, kivágott
ingében és feszes nadrágjában. Napsütötte
mellkasán vastag kötés éktelenkedett, de ettől
még épp olyan délcegnek látszott szálfa
termetével és izmos alakjával Az odakint
várakozókhoz sétált, úgy tűnt, mintha keresne
valakit, majd amikor megpillantotta az
angyalokat, Elijah felé intett.
– Gyertek közelebb! – kiálltotta.
A Sötét Angyal tenyere Sophiel derekára
simult.
– Kérlek, ne csinálj semmi butaságot! – súgta
a lány aranyhajába, és őszintén aggódott az
elkövetkező percek miatt.
Mindannyian közelebb sereglettek a viking
vezérhez, amikor hirtelen felpergett a dob, és
kinyílt az egyik sátor ajtaja. Egy fiatal, világos
ruhába öltözött lány lépett ki rajta. Az arca
könnyáztatta volt, a haja csapzott, ám a
szemében különös elszántság tükröződött. Alig
lehetett húszéves.
Elindult Erik felé, aki mellett a semmiből ott
termett a sámán. A férfi láttán Sophiel hátrébb
húzódott. A fején ökörkoponyát viselt, az arcát
korommal kente össze, amitől a szeme fehérje
fenyegetően villogott a sötétben. A fáklyák
fényében, melyek megvilágították a stéget, a
varázsló hátborzongatóan félelmetesnek látszott.
Ahogy közeledett, le sem vette a szemét
áldozatáról. Mert hogy a lányt feláldozzák, már
indannyian tudták. Sophiel Erik pillantását
kereste, ám ő is az egyre közeledő csapatot
figyelte. A lányhoz ugyanis többen csatlakoztak.
Hozzá hasonló fiatal nők és még ifjabb lányok.
Mind ugyanolyan ruhát viseltek, és az
arckifejezésük is hasonló volt
Egyszer csak Ramodiel felkiáltott.
– Az ott Erin! Csináljatok már valamit! Neki
nincs is férje!
Az előtte álló viking azonban csendre intette.
– Az ura, akinél szolgált, meghalt a csatában.
Mivel a férfinak nem volt felesége, a szolgálója
kíséri utolsó útjára.
A fiatal angyal tiltakozni akart, ám Bardo
egyszerűen befogta a száját, és nemet intett a
fejével, amikor pedig Ramodiel szabadulni
próbált, Uriel fogta le a másik oldalról.
– Nem tehetsz már semmit, testvér! –
dörmögte a szőke angyal, és reménykedett
benne, hogy ifjú barátja egy kancsó bor
társaságában kiheveri majd a látottakat.
Elijah is nyugtalan volt, és olyan erősen
szorította magához Sophielt, hogy már attól félt,
kárt tesz benne, de rettegett a gondolattól, hogy
az angyallány mentőakcióba kezd az utolsó
pillanatban. Ha rajta múlt volna, megkímélte
volna a ceremóniától, de Erik kívánsága az volt,
hogy mindannyian együtt vegyenek részt a
búcsúztatón.
A feláldozásra szánt nők csoportja végül a
sámán elé ért, aki abbahagyta a dobolást, és a
zene is elhalkult. A sámán előrelépett. és az
övéből egy görbe, csontból faragott, pengeéles
tőrt húzott elő. A legelöl álló nő kibuggyanó
könnyeit látva Sophiel megfeszült. Elijahra
nézett, szeme tele volt váddal.
– Önszántából, ugye? – suttogta felé.
– Csak fél… senki nem kényszerítette – felelte
szomorúan a férfi, és magához szorította az
angyallányt.
A vikingek öklükkel verni kezdték a
pajzsaikat, és mind annyian tudták, a szörnyű
ricsaj elnyomja majd az áldozatok
halálhörgésének hangját. A sámán az ég felé
emelte a tőrt, és különös szavakat kiáltott a
sötétségbe, aztán a nőhöz lépett, és átvágta a
torkát. Az áldozat fuldokolva térdre zuhant. A
tömeg felmorajlott, majd ujjongásban tört ki. A
sámán diadalittasan nézett az emberekre, majd
két viking felé intett, akik megragadták a még
haldokló nőt a hóna alatt, és a stég mellett
várakozó hajó felé vonszolták.
Ramodiel öklendezni kezdett, Elijah pedig
érezte, amint meztelen alkarján végigcsorognak
Sophiel könnyei. Mindkét karjával átölelte, de jól
tudta, az angyallány lelke sokáig nem felejti a
vérontást.
A pajzsok feldübörögtek, a tömeg tombolt, és a
többi nő is erőtlenül hullott a földre. Torkukból
kiömlő vérük átszínezte ruháikat, amíg a
vikingek, akárcsak a levágott állatokat, élettelen
húsdarabként vonszolták őket a hajóra.
Ramodiel előrebukott, és kiadott magából
mindent, amit az elmúlt órákban evett. Ariel,
mintha ezzel kívül kerülhetne az eseményeken, a
tenyerébe temette arcát. Elijah nyomorultul
érezte magát, és amikor Bardo-ra nézett,
megrendülve látta, hogy barátja magába
roskadva a földet bámulja, miközben a sámán
sorra vágja el a nők torkát.
Istenem, lehet, hogy Sophielre kellett volna
hallgatnom? – vívódott magában, és a szívét
átjárta a fájdalom, amint az angyalarcára
pillantott.
Erik összevont karral állt a sámán mellett, ám
férfiasan szép arca jegesnek és élettelennek tűnt.
Rezzenéstelen tekintettel nézte a lába elé
roskadó nőket, majd, amikor az egyik menekülni
próbált, mellé lépett, és maga vágta el a torkát.
Kését eztán az ingujjába törölte, és átlépett a
porba rogyó hullán.
Már csak ketten voltak hátra. Ramodiel
kedvese és egy vele egyidősnek tűnő lány. A
máskor mosolygós Erin arcán rettegés ült, s
minden ízében remegett, akárcsak a mellette
zokogó társa, aki többször összecsuklott a
félelemtől.
Uriel megbökte Bardo-t, és a felegyenesedni
készülő Ramodiel felé mutatott, majd szomorúan
biccentett. A szőke angyal lehajolt ifjú társához,
és úgy tett, mintha fel akarná segíteni, de
ehelyett a tarkójára vágott egy nagyot. Ramodiel
eszméletlenül csúszott vissza a földre, egyenesen
Bardo csizmájára, aki a lábának támasztotta
testvére kókadt testét, majd felegyenesedett, és
komoran nézte az előtte zajló eseményeket.
A sámán Erinhez lépett, egy mozdulattal
elvágta a nyakát, és rögtön utána a másik lányét
is, akit már amúgy is meg kellett tartani, hogy
egyáltalán talpon maradjon. Ramodiel nem látta,
amint Erin gurgulázva felsikít, és nem hallotta,
amint fuldokolva segítségért kiállt. A mindig
vidám Bardo nagyot nyelt, majd a csillagos égre
emelte a tekintetét.
Nem volt menekvés, nem történt csoda. Senki
nem mentette meg az áldozatokat, és nem
érkezett felmentő sereg. A vikingek ujjongva
sereglettek a stégre, és virágokat szórtak a
véráztatta hajóra, amelyen egymás mellett
feküdtek a hősi halált halt férfiak és kísérőik.
A parton csak az angyalok ácsorogtak némán.
A vikingek a hajóra sétáltak, és minden halott
alá egy-egy égő fáklyát helyeztek, majd sietve a
partra ugráltak. Felcsendül a muzsikaszó, a
tűznyelvek az égig értek. Erik és Refill a stégre
léptek, majd eloldozták a narancsszínű
lángtengerben ragyogó hajót, amely ringatózva
indult utolsó útjára, hogy büszke harcosait
magával vigye az örök élet csarnokába, a dicső
Valhallába.
 XX. FEJEZET

Feloldozás

Gabriel szelleme egy légüres térben várakozott.

Testét hófehér ruha fedte, úgy lebegett a
semmiben.
Meghaltam tán? – nézett körül lassan, de a
pillantása ködbe veszett. Nem volt körülötte
semmi, amibe kapaszkodhatott volna, és mintha
eltűntek volna az emlékei is.
Nem, ez nem lehet igaz! – kiáltott fel. – Hiszek
benned, Atyám, és tudom, hogy mindig velem
voltál!
Nem történt semmi, s Gabriel továbbra is a
semmiben lebegett. A szívét egy pillanatra
összeszorította a fájdalom, s a lelkét szomorúság
járta át.
Hibáztam, Istenem, bocsáss meg, hogy
kételkedtem benned – suttogta, és zöld íriszében
a szomorúság tüze táncolt. Lehunyta a szemét,
és összekulcsolta a kezét. A nap aranyló
sugaraira gondolt, és a virágillatú mezőkre, ahol
társaival, és a Kolostorban nevelkedő
gyermekekkel oly sokat sétált. Hirtelen csilingelő
kacagást hozott felé a tavaszi szellő, majd
megpillantotta Sophiel rózsás, kerekded arcát. A
látomás azonban gyorsan változott, és Diril ajkát
érezte a magáén. A teste megremegett, a
gyomrában pedig izgalmat érzett, miközben lelki
szemei előtt már Mizariel csábító teste jelent
meg.
Tűnjetek el a fejemből! – mondta halkan, ám
annál indutosabban, de ekkor vér fröccsent a
ruhájára, vörösre színezve a ragyogó drapériát.
Felkapta a fejét, és körülnézett.
Minden vérvörössé vált. A bőre, a haja és a
környezet mintha csak egy véres tóban lebegne.
– Nidhogg? – nézett körül riadtan, amikor
Arshamon hang.ját hallotta valahonnan,
igencsak távolról.
Innen már nincs tovább, Gabriel! Vége
mindennek!
Az arkangyal lehunyta a szemét, és
összeszorította az állkapcsát.
– Semminek sincs vége! A hitem az én
erősségem! A hitem az, ami megment majd
engem. A hitem, amely mindvégig bennem volt,
és ami örökké velem marad – mondogatta
magában, akár egy mantrát, és nem is sejtette,
hogy mindez nem a véletlen műve.
Sok-sok mérfölddel távolabb, Birca szigetén
ugyanis két boszorkány, és a köréjük gyűlt
angyalok azon mesterkedtek, hogy az arkangyalt
tudatára ébresszék. Jól tudták, hogy ez a mágia
a visszájára fordulhat, ha Gabrielnek nem
sikerül kiűznie magából Arshamon lelkét, hiszen
hatalommal és irtózatos erővel ruházták fel, ám
mindannyian hittek a vezérükben.
 Astrid és Fridr egy különös rajz előtt térdeltek,
amely egy színpompás pillangót ábrázolt. Egy
szárnyát bontogató lepkét, amely az arkangyal
lelkét jelképezte. Testén Égi Kristályok sokasága
ragyogott selymes, finoman csillogó fénnyel:
Elijah, Bardo, Ramodiel, Lamachael, Sophiel,
Ariel és Uriel egyaránt odaadták a
nyakláncaikat, hogy erejükkel felébresszék az
Arshamon által elnyomottarkangyal lelkét, és
kitörésre buzdítsák.
A szobában jelenlévő angyalok némán figyelték
a gyertyák közt suttogó nőket, akik tömjénillatú
füstölőikkel különös jeleket rajzoltak a lepke
szárnyai fölé.
– Szerinted sikerülni fog? – súgta Ramodiel a
mellette térdeplő Bardo fülébe, aki ezúttal nem
viccelődött.
– Sikerülnie kell! – bólintott, és tiszta szivéből
azt kívánta, hogy Gabriel megmeneküljön.
Abban a pillanatban a kőlapokra rajzolt lepkét
kékeszöld csillámpor lepte be, s az alakzat életre
kelt. Meglebbentette szárnyait, és a meghökkent
angyalok feje fölé emelkedett. Egy helyben
repkedett, s a szobát óceánillat lengte be.
– Ez Gabriel – mondta halkan Sophiel, ám a
többiek értetlenül néztek rá. Ők csak a lepkét
érzékelték.
– Mit látsz? – kérdezte Uriel, ám a következő
szavak az ajkára fagytak, amint megpillantotta a
lepke helyén lassanként kirajzolódó, magas
alakot.
– Gabriel! – kiáltották együtt vezérük nevét,
mire az arkangyal szeme rájuk ragyogott.
 A légüres tér eltűnt, s a helyén egy füstös,
ámde kellemes hangulatú szoba jelent meg, s
körülötte ismerős arcok. Meghatott tekintetek,
biztató mosolyok és egy könnyáztatta arc.
Megannyi, szeretettől lobogó szív.
– Meghaltam? – kérdezte tétován, aztán
végignézett magán. A véráztatta ruhák helyett
már talpig fekete öltözetet viselt, és nyoma sem
volt a testén sérüléseknek. Most angyaltarsaira
emelte tekintetét, majd a hátára csatolt kardhoz
nyúlt, amely fellángolt az érintésére. Az izzó
pengét az arca elé emelte, és merőn figyelte a
kékeslila lángokat, amelynek túloldalán egy
szőke lány nézett vele farkasszemet.
– Le kell győznöd őt, Gabriel! – jelentette ki a
világoskék szemek tulajdonosa, és az arca
kipirult a haragtól. – El kell érned, hogy
menekülni akarjon a testedből!
– Öld meg a testvéreit! – szólt most egy mély
férfihang, és az arkangyal Elijah alakját látta
maga előtt. A Sötét Angyal eltolta a lángoló
kardot, és még egyszer megismételte. – Támadj
rá Samadra és Tarimra! Érezniük kell, hogy a
tested többé nem biztonságos hely a fivérük
számára!
– Gabriel! Gondolkozz! Sebezd meg magad, és
viselkedj kiszámíthatatlanul! – dörmögte Bardo.
– Össze kell zavarnod őket!
– Sikerülni fog! – tette hozzá szelíden Ariel, és
Gabriel ráébredt, hogy Isten kegyelme által
álomformában találkozhatott a társaival. –
Figyelj a lepkékre, és meríts belőlük erőt! Tudd,
hogy veled vagyunk, és az égiek is folyton-
folyvást vigyázzák a léptedet! Mi várunk rád, és
segíteni fogjuk a visszatérésedet!
Az arkangyal hálával nézett a társaira, és a
szíve csordultig telt az irántuk érzett szeretettel.
A teste új erőtől duzzadt, és a lelkét átjárta a
bizonyosság, miszerint végre megszabadulhat
Arshamon megszállása alól.
– Csak ki kell törnöd, Gabriel – suttogta felé
Astrid és Fridr, miközben a látomás halványodni
kezdett. – Megvan hozzá az erőd! Sikerülni fog! –
visszhangozták, majd apránként eltűnt a
szikrázás, az ismerős arcok és a szoba falai.
Eltűnt a fény, a tömjénillat, és a padlón
kialudtak a gyertyák.
Gabrid felült, és a megdöbbenéstől elakadt a
lélegzete. Hosszú idők óta a saját szemével látta
a felülről rácsodálkozó holdfényes éjszakát,
hallotta a hűvösen susogó fák lombját, maga
szívhatta be a fenyők és a nyirkos avar illatát, és
saját kezével tapogathatta meg elveszettnek hitt
testét.
Álmodom tán? – zökkent ki egy pillanatra, ám
éppen akkor megjelent a szeme előtt egy
halovány, hófehér lepke, és az arkangyal
mindent megértett.
Astrid a testvéreim erejével megerősített
engem! – tört rá a felismerés, és a kardjához
kapott. Lassan felállt, és körülnézett. Ameddig a
szem ellátott, emberek aludtak a tábortüzek
pislákoló fénye körül, a fák takarásában pedig
sátrak álltak. Katonák, angyalok, és megannyi
óriás hortyogott, kék testük kősziklaként
világított a jótékony sötétben.
 Eljött hát az én időm! – gondolta, és hosszú
ujjai a kardja markolatára simultak. Halkan
lépdelt az álomba merült halandók és
halhatatlanok között, mígnem a legnagyobb
sátorhoz ért Óvatosan meglebbentette a ponyvát,
belépett, majd gondosan behúzta maga mögött a
vásznat.
Halkan kell cselekednem – döntötte el, majd a
földön heverő alakhoz lépett, és letérdelt mellé.
Ez Azura… – gondolta, és a szeme résnyire
szűkült. – Megragadom a torkát, is miután
eltörtem a nyakát, egyszerűen levágom a fejét.
A halkan szuszogó test felé nyúlt, és keze a
félhomályban a nyakára simult.
De miért ilyen puha a bőre? – torpant meg egy
pillanatra, amikor az alvó angyal felült. A
csuklyája hátracsuszott, és a mellén szétnyílt a
lazán befűzött ruha. Hosszú szempilláit félig
nyitotta csak ki, úgy simult Gabrielhez,
miközben a karjait a férfi válla köré fonta.
Az arkangyal mozdulatlanná vált, és elengedte
a karcsú nyakat. Teljesen összezavarodott, ám
mielőtt megszólalhatott volna, Mizariel ajka az
övére tapadt.
Én nem szeretlek téged – tiltakozott a lelke, ám
a szája lágyan válaszolt a csókra.
– Sajnálom, hogy bántottalak – mondta
váratlanul, amikor egy szusszanásnyi lélegzethez
jutott, és bár a lelke egy része erősen tiltakozott,
amikor lecsusszant a ruha a fekete hajú szépség
testéről, már nem érdekelte, hogyan került oda,
sem az, mi lenne a dolga.
 Az ölelő karok közé bújt, majd elmerült a forró
keblek melegében. Szenvedélyesen csókolta az
odaadón megnyíló ajkakat, és tenyerével
végigsimította a karjába omló nő minden
porcikáját, majd amint megérezte a karcsú
testben lüktető vágyat, ránehezedett és
egybeforrt vele. Mizariel felnyögött, és ahogy a
férfi mozogni kezdett, elégedetten felsóhajtott. A
bőre forró volt, édes, és ahogy tűzben égő
combjait Gabriel csípője köré fonta, a férfi
leírhatatlan izgalmat érzett. Teste éhesen vette
birtokba a karcsú nőt, és úgy érezte, soha nem
akarja, hogy véget érjen a pillanat Mizariel
éjfekete haja selyemként terült el a teste alatt, és
az arkangyal hirtelen mindennél jobban vágyott
rá, hogy teljességében lássa. Megfordult hát, és
az ölébe vette a lehunyt szemmel hátrahajló nőt,
aki erőtlenül kapaszkodott a karjaiba. Szorosan
fogta a derekát, és a másik karjával magához
húzta őt. Nyelvével utat tört az élvezettől csillogó,
ziháló ajkak közt, és úgy csókolta, hogy az
beleszédült. A sötét hajzuhatag körülvette őket,
és beterítette verejtékben fürdő, szenvedélyesen
táncoló testüket, egészen addig, míg hangos
sóhajjal omlottak egymást ölelve a földre hullott
köpenyekre.
– Soha nem éreztem még ilyen örömöt… –
mondta halkan Mizariel, és könnyek csorogtak
végig az arcán.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte a férfi, és
lágyan megcsókolta a nő homlokát.
– Mert hosszú idő után végre újra boldog
vagyok – vallotta be Mizariel, és Gabriel zöld
szemébe nézve úgy érezte, hogy övé a világ.
Akárhogy is bánt vele korábban, mégiscsak
szereti őt!
Az arkangyal magához húzta Mizarielt, és
megsimogatta az arcát. Nem szólt semmit, de a
lelkében komoly viharok dúltak.
A szabaduláson kéne törnöm a fejem, ehelyett
Mizariel ölé- ben keresem a boldogságot. Miért
nem Samad fejének levágásánál foglalkozom?
– Most mennem kell – fejtette le magáról a nő
karját, de még egyszer megcirógatta az arcát. –
Aludj még egy kicsit, holnap hosszú út vár ránk!
Azzal kisétált az erdőbe, a hűvös éjszakába.
A sátor előtt az égre nézett, és elmosolyodott.
Akárhogy is, ez nagyon jólesett… – gondolta. –
De, hogy épp Mizariellel? Hisz még csak nem is
szeretem őt! Mégis… csodás volt érezni a testét,
és csókolni az édesen dús ajkait. Hát mi történik
velem?
Továbbindult a következő sátor felé, és a
favágók nagydarab testét látva azonnal tudta,
hogy jó helyen jár. Samadra és Tarimra bukkant
ugyanis, akik egymás mellett aludtak jóleső,
mély álomba szenderedve.
Keze az övében lapuló tőre felé nyúlt, és a
férfiak fölé hajolt.
Nem ölhetsz meg egy alvó embert! – tiltakozott
a lelke, és Gabriel megdermedt.
Hisz ők az ellenségeim! – vívódott kezében az
éles pengével, ám a kis hangok felvisítottak a
fülében. – Te nem vagy aljas, nem támadhatsz
ilyen gyalázatos módon még azokra sem, akiket
gyűlölsz!
 Tarim szeme eközben hirtelen felpattant, és
azonnal ráébredt arra, hogy valami nincs
rendben a bátyjával, ezért tiszta erejéből
gyomron rúgta. Az arkangyal a sátor túlsó felébe
zuhant, ám a fájdalomtól végre felébredt a
különös kábultságból és a fegyverét a favágó felé
hajította. Az elhajolt, de a kés így is a vállába
fúródott, s a nagydarab férfi felnyögött a kíntól.
– Hogy rohadnál meg a föld alatt, Gabriel! –
hörögte, és az arkangyalra rontott, ám az a
torkát megragadva kihajította a sátorból, és alig
hogy földet ért, ököllel az arcába sújtott. A
herceg azonban nem volt rest, visszaütött, és
kisvártatva Samad is bekapcsolódott a
küzdelembe. Hátulról elkapta Gabrielt és
fojtogatni kezdte, míg Tarim igyekezett
leszorítani a lábát.
– Mi legyen vele? – kérdezte kínlódva a bátyját,
miközben az arkangyal jókorát rúgott a
mellkasába, amitől kiszaladt a tüdejéből a
levegő, és hanyatt esett.
– Nem tudom – nézett rá vörös fejjel Samad,
majd belemarkolt Gabriel hajába, és tiszta
erejéből lefejelte. Az arkangyal homlokán
felszakadt a bőr, és miközben némán a földre
rogyott, arcának jobb felét vörösre színezte a
vére.
– Mégis, mit csináltok? – szólalt meg egy éles
hang, és a favágók Azrael alakját látták
kirajzolódni a sötétben.
– Semmit – vonta meg Samad a vállát, majd
lihegve folytatta. – Csupán egy kis nézeteltérés,
amit egy kiadós verekedéssel oldottunk meg.
 – Akkor miért nincs magánál a vezéretek? –
lépett közelebb a Halál Angyala, és szúrós
szemmel vizslatta az arkangyal véres arcát, ám
abban a pillanatban a smaragdzöld szempár
kinyílt, s Gabriel arca gúnyos mosolyra
húzódott.
– Azrael! Hát, felébresztettünk?
– Mindenkit…
Arshamon komótosan futtatta végig a
tekintetét a táboron. A jötunnok, a halandók és
az angyalok mindannyian őket néz- ték. A fivérei
felé biccentett, majd felemelte a kezét.
– Elnézést a hangoskodásért! Térjetek
nyugovóra, messze a pirkadat!
Az álmosan hunyorgó katonák
visszahanyatlottak a földre, és hamarosan
mindenki álomba szenderedett.
Azrael rosszallással az arcán, de visszavonult,
a három fivér pedig magára maradt.
– Beszélnünk kell! – jelentette ki Samad, és
mindannyian a sátorba vonultak, majd odabent
megálltak egymással szemben, és dühösen
méregették Arshamont.
– Hogy történhetett ez meg?
– Nem tudom – csattant fel az uralkodó, majd
a hangát suttogóra fogta. – Elaludtam, és a
következő pillanatban úgy éreztem, mintha egy
mázsás súly egyre csak lefelé húzna, a mélybe. Ő
volt az, azonnal tudtam, de tehetetlenül néztem,
ahogy fölém kerekedik és a sötétségbe taszít.
Láttam, amint felébred, és rácsodálkozik a
világra, míg én némán üvöltöttem odalent.
Fogalmam sem volt, mire készül, aztán
végignéztem, amint a hozzá legközelebb álló
sátorhoz lép. Meg akarta ölni Azurát, éreztem a
gondolatain, de elvétette, és Mizariellel találta
szemben magát.
– Megölte? – nézett rá döbbenten Tarim.
– Nem. A magáévá tette… különös volt, hiszen
tudom, hogy nem szereti a nőt, de mégis, a testét
velem együtt élvezte.
– Te megőrültél – jelentette ki Samad.
– Nem, dehogy. Csak érezzük egymás
érzelmeit fizikai és lelki síkon. Ez lehet a
magyarázat.
– Akkor miért támadtál ránk?
– Mert nem tudtam irányítani az akaratát!
Nem értitek? Épp erről beszélek. Mindent láttam
és éreztem, de tehetetlenül vettem részt a
cselekedeteiben. Abban a pillanatban… –
folytatta volna, de elakadt a szava. Samadra, és
Tarimra nézett, majd váratlanul fiatalabb öccse
mellkasába döfte a tőrét.
– Gabriel – nyögött fel a herceg, és a földre
rogyott, mire Samad leütötte az arkangyalt, és
Nahara után kiáltott.
A boszorkány lélekszakadva rontott be a
sátorba, és azonnal Tarim herceghez térdelt.
– Nincs nagy baj, meg tudom gyógyítani! –
hadarta, majd azonnal hozzálátott, hogy az
erősen vérző férfin mágiát alkalmazzon.
– Miért kell nektek ilyen zajosan
viselkednetek? – sziszegte mérgesen a sátorba
lépő Azura Sahranferrel a nyomában, majd a
földön fekvő fivéreit látva elakadt a szava.
 – Mi történt? – kérdezte a Mágus, mire Samad
nagyot sóhajtva az arkangyalra mutatott.
– Gabriel kezd erőre kapni. Magam sem értem,
hogy lehet ez, de úgy tűnik, önkényesen dönti el,
mikor bukkan fel közöttünk…
Sahranfer az eszméletlen arkangyal mellé
térdelt, és tenyerét a homloka fölé tette. A keze
nyomán hófehér szikrázás keletkezett, amely
komótosan lekúszott az arcán, majd
megállapodott valahol a mellkasa fölött. A Mágus
széttépte az ingét, és azonnal tudta, mi történt.
Gabriel Égi Kristálya ugyanis megváltozott. Már
nem a korábbi vérvörös színében pompázott,
hanem sziványszínűvé vált és erősen vibrált,
éltető energiával töltve fel az eszméletlen testet.
– A testvérei segítik őt – mondta halkan, és
megrendítette a gondolat, hogy az egykori
ellenségek összefogtak azért, hogy megmentsék a
megszállt arkangyalt. – Vélhetően találtak egy
nagy erővel bíró boszorkányt, vagy akár többet,
aki ért a megtisztító mágiához, és véghez vitték a
szertartást. Az Égi Kristálya szivárványszínűvé
vált, ami azt jelenti, hogy sok angyal ajánlotta fel
az erejét ahhoz, hogy Gabriel ki tudjon tömi, és
elpusztítsa a fivéreteket…
– És ez mit jelent? Ne beszélj rébuszokban,
mert nem értelek! – hördült fel Samad.
– Ez azt jelenti, hogy jobban teszitek, ha
felkapjátok a fegyvereiteket, és a világ végéig
menekültök… Mert ha az arkangyal magához
tér, kő kövön nem marad utána, és gyanítom,
nincs olyan szeglete a világnak, ahová ne menne
utánatok.
 Szavai jegesen csengtek a néma csendben.
Időközben feltá- pászkodott Tarim is, és
ingerülten nézett a boszorkányra.
– Te hálátlan szajha! Hát minek tartunk
téged? Hogy történhetett ez meg?
Nahara ijedten tiltakozott.
– Nem tudom, uram, magam sem értem.
– Nem tehet róla – emelte fel a hangját a
Mágus. – Ilyen mágiára csak akkor kerülhet sor,
ha angyalok támogatják a varázslatot. Úgy tűnik,
sokan álltak Gabriel mellé.
– Vegyük el a láncát, és elvész az ereje! –
dörmögte Samad.
– Azzal megölöd őt, és vele együtt a fivérünket
– felelte Azura elgondolkodva.
– Igaza van – bólintott a Mágus. – Nem
ölhetitek meg, mert azzal mindkettejüknek vége
lenne.
– Mit javasolsz hát?
– Nem tudom, de nem tenne jót, ha még több
perpatvart látnának Azraelék és a jötunnok.
Vissza kell térnünk a várba, és majd ott
kitalálunk valamit. Addig azonban résen kell
lennünk, és ha úgy látjátok, hogy nem a
fivérünk az, aki köztünk van, le kell ütnötök,
amíg elég erős lesz ahhoz, hogy ő ébredjen fel…
 XXI. FEJEZET

Bizalom

Az öbölben néma csend honolt. A vikingek

átszellemülve nézték a sötétben úszó, nagy
lángokkal égő hajót, amely lassan távolodott.
Nem sokkal később már csak olyan volt, mintha
egy csillag hullt volna alá a mélykék vízbe.
Az emberek üdvrivalgásban törtek ki, és
felcsendült a muzsikaszó. Fáklyák gyúltak, és
fellángolt a húsos nyársak alatt a farakás. A
kupák színültig teltek mézborral, és mindenki
átadta magát a tort követő ünnepségnek.
Táncoltak, énekeltek és elengedték bújukat-
bajukat.
Az angyalok Erik meghívására a legnagyobb
tűzrakás körül foglaltak helyet, és csendesen
hallgatták a zenészek ajkáról fel- zendülő hősi
énekeket.
Ramodiel Bardonak dőlve aludt, miközben
barátja helyette is kivette a részét a borozásból,
ám időnként lopva a fiatal angyalra pillantott.
– Nem ütöttél túl nagyot rá? – kérdezte Uriel,
és elgondolkodva figyelte a mély álomban fekvő
fiút.
 – Akkorát kapott, amekkorát kellett – vonta
meg a szőke angyal a vállát, majd hátranyúlt egy
vizeskancsóért, és arcába löttyintett belőle egy
keveset.
Az pislogva felült, és megdörzsölte a szemét.
– Ah, szétrobban a fejem – nyögött fel
fájdalmasan, majd a többiekre nézett. – Mi
történt?
Bardo egy pohár bort nyomott a kezébe, úgy
válaszolt.
– Semmi. Elaludtál, és elkezdődött a tort
követő ünnepség.
Ramodiel kiitta a kupát, majd összeráncolta a
homlokát.
– A tort? Aha., dereng valami – motyogta,
amint erőnek erejével igyekezett visszaemlékezni
a történtekre. A tűzbe bámult, majd lassacskán
felelevenedtek előtte az események. – Erin! –
kiáltott fel, és felugrott, ám Bardo visszarántotta
maga mellé a földre.
– Hagyd ezt, kölyök, kérlek! – mormogta már-
már lágyan, és szomorúan nézett a fiatal
angyalra. – Vége van már. A lány elment.
– Elment?
– Valhallába.
Ramodiel úgy érezte magát, mint akit arcul
csaptak. A szíve sebesen vert, és az ereiben
valósággal felforrt a vére, amint a tűz másik
oldalán üldögélő Erikre esett a pillantása. Arra
gondolt, egyszerűen megöli a vikinget, bármi
legyen is a következménye. Erin és a többi lány
halála az ő lelkén szárad.
 Lassan felállt, és határozott léptekkel a
Björnsson fivérek felé indult, amikor Elijah
hangja dörrent rá, meghökkentő módon,
angyalnyelven.
– Eszedbe se jusson!
Megperdült, és hátrahőkölt meglepetésében,
hiszen a vezére közvetlenül előtte állt.
– Hogy védelmezheted ezeket? – felelt szintúgy,
angyalnyelven.
– Azt tették, amiben hisznek, és amit jónak
látnak. A lány önszántából vállalta, hogy elkíséri
az urát a halálba.
– Nem láttad, mennyire fél? Nem érezted,
mennyire igazságtalan ez az egész?
– A halál sohasem igazságos – sóhajtott Elijah.
– És az utolsó pillanatban mindenki fél. A
legbátrabbak is egyedül maradnak, és hidd el,
mind rettegnek, amikor ráébrednek, hogy nincs
tovább. A vikingek azonban hisznek a túlvilági
életben, erre épül fel az egész világuk.
– Elmondhattuk volna nekik, hogy Valhalla
nem egészen olyan, mint képzelik, és hogy
feleslegesen hoznak áldozatokat.
– Szerinted elhinnék?
– Nem tudom, Elijah. Valószínűleg nem.
– Ne légy meggondolatlan, kérlek! – veregette
vállon a Sötét Angyal, majd visszatért a tűzhöz,
és tűnődve nézett Ramodiel után, aki felmarkolt
egy kancsó bort, és eltűnt a part menti fáklyák
fényében.
– Hova ment? – kérdezte Uriel, és aggódva
nézett utána.
– Leissza magát bánatában.
 – Jó ez így?
– Nem, de valamicskét segít neki. Aztán
holnap már köny- nyebb lesz a szíve, néhány hét
múlva pedig már csak tompán fog sajogni a
lelkében a lány emléke.
Sophiel némán hallgatta a beszélgetést, de
eljött az a pont, amikor úgy érezte, nem bírja
tovább. Nem volt képes Erikre mosolyogni, sem a
többiekkel beszélgetni. Mélységesen egyetértett
Ramodiellel, és úgy érezte, a fiúnak is jólesne, ha
megoszthatná valakivel a bánatát.
Felállt, ám Elijah megfogta a csuklóját.
– Beszélek Ramodiellel. Nem megyek messzire
– mondta halkan, mire a Sötét Angyal elengedte.
– A legutóbbi beszélgetésetek éppenséggel nem
vezetett túl sok jóra – mormolta, és aggódva
nézett a lány távolodó alakja után.
– Ugyan, ne féltsd annyira! – dörmögte Bardo.
– A sziget tiszta. Ma nemigen számíthatunk
betolakodókra, holnap pedig úgyis továbbállunk.
Hadd, hogy Ramodiellel kibeszéljék magukat!
Mindketten haragudnak a világra, és a
házigazdáinkra…
– És alighanem rám is – tette hozzá Elijah.
– Nem tehettél mást.
– Kár, hogy ők ezt nem így látják.
A zene hangosabbá vált, és az angyalokat
egyre-másra kérték fel a helybéli nők. Bardo és
Uriel erősen szabadkoztak, ám a sokadik
boroskupa után már nem kellett annyira kérni
őket, maguktól tartottak a jókedvűen mulató
helyiekkel.
 Elijah Refillel és Joshuáékkal beszélgetett, míg
Ariel Astriddal elegyedett szóba. A sült hús és az
édes mézbor illata megtöltötte a levegőt,
akárcsak az égett fahasábok ősz-illatú füstje,
amely fehér fénycsóvaként tekergett az égbe.
Fenrir egy bokor tövében lakmározott, és
boldogan fogadta az elé dobott csontokat és
zsíros cupákokat, miközben a gyerekek egyre-
másra hurcolták neki a jobbnál-jobb falatokat.
Egyedül Erik nem beszélt senkivel. Egymás után
döntötte magába a borokat, és az előtte táncoló
lángnyelveket nézte. Szőke haja és napsütötte
bőre aranyszínűnek tűnt a tábortűz fénye
mellett, és a háta mögött sutyorgó viking nők
mosolya láttán senkinek sem fért kétsége ahhoz,
hogy a király kegyeiért a gyengébbik nem
minden tagja eladná akár a lelkét is.
Ő azonban nem figyelt rájuk, és bár küzdött
ellene, gondolatai folyton Sophiel felé
kalandoztak. Felsejlett előtte a lány vörös ruhába
bújtatott teste, amint a tűznyelvek között az
asztalon táncol, és elévillant a kép, amikor Elijah
szobájába lépve meztelenül látta a szőke
szépséget.
Felsóhajtott, majd a lecsatolta magáról a
fegyvereit, és hátradőlt a fűben. Jócskán
felöntött a garatra, ezért jólesett a hűvös talaj
érintése. Felnézett az égre, és elmerült a
csillagok fényében. A társaira gondolt, de Sophiel
jelent meg lelki szemei előtt. Látta az arcán
lecsorgó könnyeket és hallotta, milyen
kétségbeesetten könyörög Elijahnak, hogy
beszélhessen vele. Erik jól tudta, Sophiel meg
akarta menteni az áldozatot vállalókat, ahogy azt
is, hogy hiába kérlelte volna. Azok a pillanatok
jártak neki és a népének, ezen a lány kérésére
sem változtatott volna. Mégis megindította az
angyal érzékenysége, és semmire sem vágyott
jobban, mint hogy beszélhessen vele.
Elijahra pillantott, és tudta, ha egyenesen a
lány után indul, a Sötét Angyal esélyt sem hagy
neki, hogy kettesben maradjon vele, ezért a
házak felé vette az útját. Átvágott a következő
épületsor mögött, és határozottan a part felé
sietett. Nem látta Sophielt, csak a stégen heverő
Ramodiellel találkozott, és néhány alkalmi
szerelmespárba botlott, akik testi vágyaikat a
fövenyen sorakozó csónakokban teljesítették be.
A viking király kék szeme a partmenti
sziklákat fürkészte, és hamarosan
megpillantotta, amit keresett. Sophiel szőke
fürtjei villantak meg a hegyoldalban, közvetlenül
egy öreg fa vaskos törzse mellett.
Erik elmosolyodott. Kisgyermek kora óta az
volt az ő rejtekhelye, ahová gyakran kiült a
reggeli napfelkeltében a tarajos hullámokat
lesve, ha magában akart maradni. És lám, a
lányt éppen ugyanarra a helyre vitte a végzet.
Mert mi más lenne ez, ha nem a sors keze?
Öles léptekkel sietett hát fel a keskeny
ösvényen, és bár a bortól nehézkesebbé vált a
járása, arra a helyre vakon is odatalált volna.
A Hold épp előbukkant egy lila felhő mögül, és
fényével elárasztotta a fa előtti apró kiszögellést,
amikor a viking megjelent az egyetlen kijáratnál,
ami visszavezetett a partra. Sophiel megfordult
és hátrahőkölt ijedtében. Erik szíve nagyot
dobbant a lány szépsége láttán. Hófehér, hosszú
ruhát viselt, amely úgy simult testére, akár egy
vékony virágszirom, és ahogy elsöpört mellettük
egy víz felől érkező fuvallat, a férfi megérezte a
bőrének édeskés, friss illatát.
– Nem hallottam a léptedet – szabadkozott
Sophiel, és hátrálni kezdett. Eszébe jutott, mit
mondott Elijah Erikről, és arról, hogy arra kérte,
kerülje el ezen az éjszakán, amilyen messze csak
tudja.
– Ha nem tanultam volna meg nesztelenül
járni ezen a vidéken, már rég a föld alatt lennék
– mondta a férfi, ám a szemét le sem vette az
angyallányról. – Mondd csak, mi hozott éppen
ide?
– Ramodielt kerestem – felelte a lány, és
riadtan hallotta, hogy a hangja megremeg. – Nem
találtam, ezért elindultam, hogy járjak egyet a
parton, amikor megláttam ezt az ösvényt, aztán,
amikor felértem ide, magával ragadott az öböl
látványa.
– Igencsak messze keveredtél a tieidtől…
Erik szavai mintha fenyegetően szóltak volna,
vagy csak ő érezte így? Sophiel karján végigfutott
a hideg a gondolattól, hogy kettesben maradt a
vikingek királyával, aki nem titkoltan vágyta az
ölelését. Mindketten fegyvertelenek voltak, és a
lány tudta, ha a férfi nekiesik, nem sok jóra
számíthat. Megígérte, hogy testvéreinek tekint
minket – győzködte magát, ám a félelem egyre
jobban összeszorította a gyomrát.
 – Elijah tudja, hol vagyok – bizonygatta. A
szavai bátortalanul csengtek.
– Csakugyan? – lépett közelebb Erik, és a lány
zavarát látva elmosolyodott. – Nem tudsz
hazudni. A tested elárul téged.
Sophiel hátrébb lépett, de nem volt tovább. A
szikla és az öreg fa törzse közötti kiszögellésbe
húzódott. A viking követte, és karjával elzárta
előle a kiutat. A szíve hevesen vert, és
elgyötörtén nézett Erik szőke fürtjei mögött
világító, jéghideg szemébe.
– Mit akarsz? Miért jöttél utánam? – kérdezte
szinte könyörögve.
A férfi nem válaszolt. Csak nézte az
angyallányt, és az indulattól hevesen hullámzó
mellkasát, majd megsimogatta az arcát. Kérges
tenyere eztán végigsimította a nyakát, majd
finoman domborodó keblét, s végül
megállapodott a derekán.
Sophielnek kibuggyantak a könnyei, és
végigcsorogtak lángoló bőrén. Erik fájdalmasan
nézett a szemébe, majd lassan lehajolt hozzá.
– Hát ennyire félsz tőlem?
– Nem félek!
– Hiszen remegsz…
Sophiel nem válaszolt. A földet bámulta, és
arra gondolt, Elijah fel fog robbanni a dühtől, ha
megtudja, hogy az erősen ittas viking közelébe
merészkedett.
– Kérlek, engedd, hogy visszamenjek a
többiekhez! – szólalt meg végül.
– Úgy hallottam, beszélni akarsz velem.
– Már nem akarok.
 Erik felsóhajtott. Az angyallány félve nézett rá,
ám legnagyobb megdöbbenésére a viking király
tekintete tiszta volt és ragyogó. Napégette bőre
mellett szinte világítottak fehér fogai, és az arcát
keretező világos tincsei. A szakállát rövidre
nyírta testének tisztaságillata volt.
– Mi a baj? Miért nem mondod el nekem? –
kérdezte újra, és egész közel hajolt a lányhoz. Az
meglódult, hogy a férfi mellett elmeneküljön, ám
Erik elkapta a derekánál fogva, és visszanyomta
a falhoz.
Az angyallány egyre zaklatottabbá vált látva,
hogy a vezérnek a legkisebb erőfeszítésébe sem
kerül maga mellett tartani őt.
– Menjünk vissza, és odalent mindent
megbeszélünk, jó?
– Nem. Én most akarom hallani.
– Kérlek – esdekelt, és megpróbálta
kiszabadítani a csuklóit a férfi vasmarkából,
majd amikor érezte, hogy meg sem tud
moccanni, Erik karjába harapott. Fogai nyomán
a világos ingen átütött a férfi vére, és Sophiel
arra gondolt, most aztán utoléri a viking dühe,
amikor az váratlanul elnevette magát, és
elengedte őt.
– Veszedelmes nőszemély vagy, hallod-e!
– Te pedig egy barbár bunkó.
Erik felvonta a szemöldökét.
– Az áldozatok miatt vagy ily haragos?
– A könyörtelenséged miatt!
– Sophiel, a népem hite szerint minden halott
harcos szellemét elkíséri valaki a házából a
halálba. Ez nem az én kegyetlenségem,
évszázadok óta ebben hiszünk, és eszerint élünk!
– Valhalla egyáltalán nem olyan, mint
amilyennek hiszed!
– Mert ezt pont egy magadfajta kislány mondja
meg majd nekem! – fortyant fel a férfi. – Mit
tudsz te a halálról, és a Hősök Csarnokáról?
– Hogy mit? – vágott vissza skarlátvörösen a
lány. – Mindazt, amihez képest a legszebb álmaid
is csak porlepte képzelgések csupán.
– Ne merj velem így beszélni! – mordult rá
Erik, és lüktetni kezdett egy ér a homlokán.
– Mert megversz? Vagy elvágod a torkom, mint
azoknak a szerencsétleneknek?
A férfi összeszoritotta az állkapcsát, és tiszta
erejéből a Sophiel melletti agyagos falba csapott.
Az ütés erejétől egy jókora darab leszakadt, és
hangos robajjal lebucskázott a mélybe.
Az angyallány megdermedt. Érezte, hogy
ezúttal túl mesz- szire ment. Akarata ellenére
tiszteletlenül beszélt a vikingek királyával, és
ezen nem enyhített az a tény sem, hogy a férfi
kényszeritette ki durva szavait.
– Bocsáss meg nekem! – suttogta, és talán az
éjszakai hűvöstől, talán a kimerültségtől vagy a
félelemtől, de egész testében reszketni kezdett. –
Megviseltek a látottak, és azokban a
pillanatokban, amikor elvágtad annak a lánynak
a torkát, legszívesebben megöltelek volna.
Erik nem válaszolt. Komoran hallgatta az
angyalt, és Sophiel nem tudta eldönteni, vajon
mire gondolhat. Aztán a lábszárára csúsztatta a
kezét, és a csizmájából előhúzta a tőrét, majd a
nyelét a lány felé nyújtotta.
– Ha így gondolod, rajta! Vedd el az életem! –
mondta halkan, és Sophiel elé térdelt. Sötétszőke
szemöldökét összehúzta, s jégkék tekintetében
őszinte harag bújkált.
– Ne csináld ezt, Erik! – nézett rá könyörgően
az angyallány, és a kezében megremegett az éles
penge. – Én nem vagyok hidegvérű gyilkos. Nem
ölök meg senkit ok nélkül…
– Engem mégis meg akartál – felelte hűvösen a
viking. – Nos, azt javaslom, élj a lehetőséggel,
mert több alkalmad nem lesz rá!
Sophiel végtelenül fáradt és elkeseredett volt.
Nem akart tovább vitázni Erikkel, viszont hamar
belátta, amit Elijah már korábban mondott neki.
Nem ez volt az az éjszaka, amikor a viking királyt
meg kellett győznie a saját hitéről és a Mennyek
Országának valóságáról.
– Dühös voltam rád – vallotta be könnyes
szemmel –, de sosem kívántam a halálodat.
– Én viszont most vagyok dühös rád – kelt fel
a férfi a földről, és visszavette a tőrét.
– Mert el mertem mondani, amit érzek?
– Nem. Azért, mert felkavartad az életemet. És
azért, mert miattad nehezemre esik megtartani
az Elijahnak tett ígéretemet
Sophiel nagyot nyelt, Erik tenyere pedig
karcsú nyakára simult. Az angyallány moccanni
sem mert. A férfi felé hajolt, s miközben lágyan
belecsókolt a nyakába, a fülébe súgta, amit már
maga is sejtett.
– Szerelmes vagyok beléd, ez az igazság.
 – Hát ti? – hallottak egy hangot a hátuk
mögül. Ariel és Bardo tűntek fel az út szélén.
Sophiel és Erik szétrebbentek, mint a tetten
ért bűnösök. A lány szíve eszelősen dübörgött.
– Csak beszélgettünk – felelte a viking. –
Amúgy épp visszafelé készülődtünk.
– Nem úgy néztetek ki, mint akik készülődnek
– mordult rá Bardo, és mindig mosolygós kék
szeme haragosan villant Sophielre. – Ha
összetöröd Elijah szívét, magam téplek
darabokra!
A lány kétségbeesetten nézett Arielre, de a
Látomások Angyala sem volt jó kedvében.
– Tudod jól, hogy mit gondolok erről – mondta
hűvösen, majd hozzálépett, és megragadta a
karjánál fogva. – Jobb, ha visszajössz velünk a
fogadóba.
– Ne beszéljetek így velem! – tépte ki magát
Ariel szorításából, és dühében könnybe lábadt a
szeme. – Ramodielt kerestem, aztán
rábukkantam erre az ösvényre. Leültem, hogy a
kilátásban gyönyörködjek, amikor megjelent
Erik, és a veszekedésen túl éppenséggel az
égvilágon semmit sem csináltunk!
– Igazat mond! – állt mellé a viking király, és
látszott rajta, hogy őszintén bántja, amiért
kellemetlen helyzetbe hozta Sophielt
– Nekem úgy tűnt, csókolóztatok – ragadta
meg Ariel újra Sophiel karját, majd amikor az
tiltakozni próbált, dühösen rákiabált. – Ne
akard, hogy a vállamon vigyelek vissza! Hogy
viselkedhettél így azok után, amit Elijah érted
tett?
 – Esküszöm, hogy nem csókolóztunk – sírta el
magát a lány, és Erik szíve összeszorult a
bánatát látva.
– Beszélgettünk, majd búcsúzóul
belecsókoltam a nyakába, ennyit láthattatok –
mondta keserűen. – Ne bántsátok őt! Arra pedig
végképp semmi szükség, hogy Elijahval olyasmit
hitessetek el, ami meg sem történt!
– De minek csókoltad meg a nyakát, jóember?
– dörrent rá Bardo. – Az enyémet bizton nem
akarnád… A városodban szebbnél szebb nők
élnek. Miért pont arra az egyre vetettél szemet,
aki a vezérünk szívének kedves?
– Sosem az ész dönt a szív ügyeiben – felelte
halkan Erik. – Kérlek, higgyetek nekem! Semmi
nem történt, és ha Sophielen múlt volna, már
sokkal korábban visszament volna hozzátok. Én
nem engedtem.
– Nem tudom, mit higgyek, barátom –
dörmögte Bardo. – A holdfényben nekünk úgy
tetszett, túlontúl is közel vagytok egymáshoz.
Ahogy átölelted őt, és lehajoltál hozzá… nos,
nem úgy tűnt, mintha veszekednétek.
– Hát ti? – hallatszott az ösvény felől egy
igencsak bizonytalan hang, majd meglátták,
amint Ramodiel lépked feléjük erősen
imbolyogva.
– Visszafelé igyekszünk, a partra.
Mindannyian téged kerestünk.
– Engem? Minek? Netán újabb kivégzésre
vagyok hivatalos? – kérdezte akadozó nyelvvel,
majd hétrét görnyedve a fűre okádott. Dolga
végeztével felállt, majd miután sikerült
megtalálnia az egyensúlyát, meghúzta a baljában
lóbált boroskancsót. Az édes lé végigömlött a
mellkasán, ő pedig félrenyelt, és öklendezni
kezdett.
– Elég lesz már, kölyök – dorgálta szelíden
Bardo, ám Ramodiel felcsattant.
– Nekem még nem elég! Felfordul a gyomrom
ezektől a barbároktól és az áldozati
ünnepségüktől! Örüljetek, hogy csak iszom, és
nem égettem fel ezt a porfészket azzal az idióta
sámánnal együtt!
– Erik is velünk van – jegyezte meg Ariel, de az
ifjú angyalt egyáltalán nem rázta meg a
bejelentése.
– Annál jobb – dadogta, majd tántorogva
megindult lefelé. – Legalább már tisztában van a
véleményemmel.
A viking rezzenéstelen arccal hallgatta a
szitkozódó angyalt, aki képtelen volt megállni a
lábán, majd a karjáért nyúlt, hogy lesegítse a
hegyoldalon.
– Más népek is áldoznak az isteneiknek –
mondta halkan. – Miért épp minket tartasz
barbároknak? Ti talán sosem mutattok be
áldozatot, hogy csatát nyerjetek, vagy jó évetek
legyen?
– Hogy mi? – kacagott fel gúnyosan Ramodiel.
– Nem, barátom, mi nem áldozunk. Odafent
ugyanis egyetlen Isten van, és sosem kérte
tőlünk, hogy az ő nevében bárkinek is elvegyük
az életét. Miért, talán tudtok teremteni, mint ő?
Képesek vagytok életet adni az élettelennek?
Nem kell válaszolnod! De mondd csak, akkor
miért gondoljátok, hogy jogotok van elvenni azt,
amit fel sem tudtok fogni, mekkora ajándék? Az
életnél nincs drágább. Hát hogy jöttök ahhoz,
hogy a földijeiteket lemészároljátok, mint a
barmokat?
– Ramodiel, hagyd ezt… – csitította Bardo a
barátját, ám az csak még ingerültebb lett.
– Nem hagyom! Ha már nem engedtétek, hogy
megakadályozzam a kivégzéseket, akkor legalább
hadd mondjam el a véleményemet!
– Nem valószínű, hogy Erik most vevő rá.
– Cseppet sem érdekel, mire vevő, és mire
nem!
Azzal lerázta magáról a viking karját, újra
meghúzta a bort, majd Erikhez vágta a kancsót.
– Egy napon meghalsz – hebegett tovább –, és
rájössz majd, hogy hiba volt megölni az isteneid
nevében azokat az ártatlanokat, akik előtt kerek
élet állt még. Érezni fogod a félelmüket és a
fájdalmat, amit a halálukkal a szeretteiknek
okoztál. És elárulok még valamit. Akik
embereket ölnek, nem a Valhallába jutnak, Erik,
hanem a Pokolba. És ott aztán nincsen Hősök
Csarnoka. Tisztítótűz van, és istentelen bűz. A
halottak ott rohadnak és égnek egy
örökkévalóságon át. A fájdalomtól egy idő után
már ordítani sem tudnak, és azt is elfelejtik,
honnan jönnek és hová tartanak.
– Ne, Ramodiel, kérlek – lépett hozzá Ariel is,
de az ifjú angyal nem hagyta abba. Erikhez
lépett, és megragadta az ingét.
– Atyánk szeret titeket, pedig nem érdemlitek
meg – mondta, és a szeme megtelt könnyel. –
Amikor pedig ilyen gyalázatos dolgot műveltek,
Isten szíve meghasad.
A viking király megrendülve hallgatta
Ramodielt
– Mi van, ha az én hitem a valóság, és a tiéd a
délibáb? Mégis, honnan tudhatnám, hogy neked
van igazad?
– Hogy honnan? – kacagott fel keserűen
Ramodiel. – Hát onnan, hogy mi éppenséggel a ti
Valhallátokból érkeztünk!
Eztán Bardo-ra kiáltott. – Villámokat!
A szőke angyal az ég felé suhintott a
buzogányával, mire éktelen mennydörgés rázta
meg a sötétséget. Kékesfehér villámok cikáztak
át a felhők felett, és mintha csak dézsából
öntenék, szakadni kezdett az eső. Ramodiel
kitárta a karjait, és bár alig állt a lábán, az ég
felé fordult, és hagyta, hogy a hűvös esőcseppek
végigcsorogjanak az arcán.
 XXII. FEJEZET

A mélység titka

Mire az angyalok és a viking király visszaértek a

partra, mindannyian bőrig áztak, így a főépület
felé vették az irányt. Odabent javában folyt a
mulatság, tudomást sem vettek az ítéletidőről, a
szakadó esőről és a mennydörgésről, mely szünet
nélkül rázta az eget.
A csapat a terem szélén ropogó tűzrakás mellé
telepedett, hogy átmelegedjenek, és megszárítsák
a ruháikat.
Gondolataikban még mindig ott kavarogtak az
előző vita szófoszlányai, így aztán nem igazán
beszéltek egymással. Némán boroztak, és
megdöbbenve nézték, amint Sophiel gyors
egymásutánban három kupa bort önt magába
Ramodiellel. A negyedik után nyúlt, amikor Ariel
megfogta a kezét.
– Mégis, mi értelme ennek? Elijah téged keres.
Nem lesz jó kedve, ha eszméletlenre iszod
magad!
– Engedj el! Nem vagyok hajlandó tovább
veletek maradni! – tépte ki a csuklóját a
szorításból, és igyekezett felkelni a tűz mellől, ám
a másik oldalán ülő szőke angyal megmarkolta a
másik karját.
– Arielnek igaza van! Így is csoda, hogy
magadnál vagy még…
– Hagyjatok! – csapott feléjük dühösen, de
tehetetlen volt társai erejével szemben.
– Nyughass, te lány! – mordult rá a szőke
angyal, és rosszallóan csóválta a fejét. – Isten a
tudója, hogy szeretlek, de most nem tudom, mit
gondoljak rólad…
– Kérlek, ne bánjatok így vele, hisz’ semmi
rosszat nem tett! – szólt közbe Erik, és komoran
nézte az angyalokat a tűz túloldaláról.
– Tényleg – mondta nehézkesen Ramodiel, aki
megállás nélkül ivott tovább –, miért vagytok
ilyen gorombák Sophiellel?
Aztán választ sem várva eldőlt, és a háta mögé
tornyozott párnákon mély álomba merült.
Az angyallány eközben egyre tompuló tudattal
meredt a lángokba.
Elijah nem fog hinni nekem – gondolta
keserűen –, pedig ártatlan vagyok. Bardo és Ariel
azt látta, amit az árnyékban látni vélt, nem azt,
ami a valóságban történt. Haragudnak rám, és
megvetnek engem…
– Ariel! – nézett megtörten a Látomások
Angyalának vörös szeplőkkel borított, költőien
szép arcába, és akadozó nyelvvel könyörögni
kezdett. – Kérlek, bízz bennem! Nincsenek
titkaim. Miért nem hiszel nekem?
– Ha ártatlan vagy, miért iszol ilyen
kétségbeesetten? Mitől félsz ennyire?
 – Tőletek félek… Hogy a tévedésetekkel
megsebzitek Elijah szívét, és tönkreteszitek a
bizalmat, amit keserves kínlódás árán
érdemeltem ki, és amely nélkül soha többé nem
szeretne engem.
Sophiel lassan lehunyta a szempilláit. Úgy
érezte, megfordul vele a világ. Szóra nyitotta a
száját, de ahogy társa vörös hajára nézett,
elmosódott előtte a kép. Ültében megingott, és
lassan oldalra dőlt. Ariel elkapta, és a karjába
vette.
– Rosszul vagy? – kérdezte, ám a lány nem
válaszolt – Mi van, ha tévedünk? – nézett Bardo-
ra. – Sötét volt, és Erik félig háttal állt nekünk.
– Nem tudom, Ariel – csóválta a fejét a szőke
angyal – Nekem csókolózásnak tűnt… De ne
legyen igazam. Elijah rosszul viselné.
Erik időközben Urielhez és Refillhez
csatlakozott, és Arielék hallották, hogy Istenről
és az égi világról kérdezi a Démonvadászt.
– No, lám! – dörmögte a szőke angyal. –
Ramodiel vagdalko- zása mégis csak
megmozdított valamit a viking lelkében.
– Úgy tűnik – bólintott Ariel. – Bár akkor azt
hittem, Erik dühében a fejét veszi.
– Hát, ahhoz nekem is lett volna egy-két
szavam.
Mindketten az ájultan fekvő lányra meredtek,
és kisimították az arcába hulló aranytincseket. A
szempillái még mindig könnyesek voltak, s
esőáztatta ruhájában a bőre jéghidegnek tűnt.
 – Elijah dühös lesz, ha így talál rá – mormolta
a szőke angyal. – És akkor még hol járunk a
valóságtól. Elmondjuk neki, mi történt?
– Nem tudom, Bardo. Erik rajong a lányért, de
hogy Sophiel mit érez iránta, annak legfeljebb
Isten a megmondhatója. Mindenesetre kettesben
voltak odafent Erikkel, és egyiküket sem
kényszerítették, hogy ott legyen. Nem látom,
mennyiben felelős Sophiel azért, hogy a férfiak
sorra beléhabarodnak.
–A tűztáncát követően senkit sem
hibáztathatsz ezért – nevette el magát Bardo, és
megpaskolta a lány arcát. – Ébresztő, hercegnő!
Az angyallány azonban nem mozdult, s
egyenletes légzését látva úgy tűnt, a mézédes bor
mámora még jó ideig fogva tartja.
– Belenézek az emlékeibe! – ocsúdott fel Ariel,
és megragadta Bardo kezét. – Tedd a Kristályára,
s akkor te is látni fogod, amit én!
– Csak gyorsan! – bólintott Bardo. – Meg kell
tudnunk az igazságot!
A Látomások Angyala a lány homlokára tette a
kezét, és elmondta az Igét, mire lezárt szemhéja
mögött azon nyomban megjelent a part, amelyen
Sophiel végigsétált. Ramodiel nevét kiáltozta, s
miután bejárta az öblöt, a pillantása a fehér
virágokkal övezett ösvényre esett. Megsimította a
virágok fejét, majd könnyű léptekkel a sziklákig
szaladt, és rácsodálkozott a lába előtt elterülő,
holdfényben fürdő öbölre. A lány szíve hirtelen
felgyorsult, Sophiel megijedt a párkányon
megjelenő Eriktől. Az angyalok hallották a
beszélgetésüket, és tanúi voltak a
veszekedésüknek. Érezték a lány félelmét, és
látták, hányszor próbált elmenekülni a kétes
helyzet elől. Végezetül láthatták azt is, amint a
viking király kéretlenül a lány nyakába csókol,
épp abban a pillanatban, hogy ők megjelentek.
A látomás hirtelen véget ért.
– Igazságtalanul bántottuk őt!
Ariel keserűen nézett Bardo-ra, és
megdörzsölte az arcát.
– Hogy tévedhettünk ekkorát?
– Nem tudom. Szörnyen restellem. Nézd a
csuklóját! Ezt én tettem vele?
Sophiel fehér bőrén lilásvörös véraláfutások
éktelenkedtek, ott, ahol Erik, és később ők is
megszorították a karját.
– Elijah tüzet fog okádni…
– Ne is mondd. Ott jön!
A Sötét Angyal esőlétől tocsogó ruhában vágott
át a termen, majd megkönnyebbült sóhajjal
telepedett a társai mellé.
– Bejártam utánatok az egész partot! –
mondta, és miközben átfagyott tenyereit a tűz
felett összedörzsölte, az Ariel ölében fekvő lányra,
majd Ramodielre pillantott. – Hát ezek?
Hogyhogy ilyen korán kidőltek?
Bardo a mellettük heverő boroskancsók felé
biccentett.
– Borba fojtották a bánatukat… – mondta, de
nem tudta palástolni a rosszkedvét. Ő maga már
teljesen kijózanodott, így még jobban bántotta,
hogy kételkedett a lány szavában és
igazmondásában.
 – Ahogy látom, ti is kellőképpen le vagytok
lombozva – nézett rájuk, de a szőke angyalnak
nehezére esett vezére sápadt arcába pillantania.
– Félreértettünk valamit, és meglehetősen…
khm… durván bántunk Sophiellel – vallotta be
töredelmesen Bardo. – Ő pedig egy darabig
bizonygatta az igazát, majd kétségbeesésében,
vagy talán a tőled való félelmében addig ivott,
amíg elájult.
Elijah szeme elfeketedett a dühtől, és szép
ajkáról lehervadt barátságos mosolya. Felkelt, és
karjába vette Sophielt. Fölé hajolt, s ahogy fekete
hajából az esőlé a lány fehér homlokába hullott,
észrevette, hogy a hosszú szempillák tövében
könnycseppek csillognak. A bőre jéghideg volt, s
a karján több helyütt véraláfutások
éktelenkedtek.
– Sajnálom, Elijah – mondta bűnbánóan Ariel.
– Mindketten azt hittük, hogy megcsal téged.
A Sötét Angyal letette a lányt Ramodiel mellé,
és a tenyerébe temette az arcát. Hallgatása
jobban aggasztotta társait, mintha ordított volna
velük, ezért tanácstalanul meredtek rá.
– Bántottátok?
– Magunkkal rángattuk a parton. Nem vettük
észre, hogy fájhat neki.
– És mégis, kivel csalt volna meg? – kérdezte
Elijah halkan, de így is érezhető volt, milyen
nehezen uralkodik magán.
– Úgy láttuk, Erikkel – felelte Bardo. –
Valójában veszekedett a vikinggel, és szabadulni
próbált tőle, ám az nem engedte el.
– Ezt láttátok ti megcsalásnak?
 Az angyalok összenéztek, de egyikük sem
akart válaszolni.
– Ne hergeljetek… enélkül is kellőképpen
ingerült vagyok.
– Erik belecsókolt a nyakába, mi pedig azt
hittük…
Elijah ostora felizzott a derékszíján, ám Ariel
és Bardo egyszerre nyúltak a karja után.
– Ne! Kérlek, hallgass végig minket! – kérlelte a
nagydarab angyal.
– Sőt, inkább nézd meg magad, mi történt, úgy
lesz számodra is kerek a történet – mondta Ariel.
Elijah tenyerét Sophiel Égi Kristályára helyezte,
majd visszaidézte az eseményeket, amelyeket a
Sötét Angyalnak látnia kellett.
Hosszú percek teltek el, mire mindent
végignézett, s miután elvette a kezét a lány
melléről, komoran nézett a testvéreire.
– Sajnáljuk, hogy gorombák voltunk vele –
ismételte újra Bardo. – Kérlek, bocsáss meg
nekünk!
– Rendben! – bólintott nagyvonalúan Elijah,
ám az arca egy pillanatra sem enyhült meg. A
karjába kapta az eszméletlen lányt, felállt vele a
tűz mellől, ám mielőtt távozott volna, Arielre és
Bardo-ra nézett – Sophiel időnként
meggondolatlanul cselekszik, és kellemetlen
helyzetekbe sodorja magát. De becsületes, és a
lelke tiszta. Ha ártatlannak vallja magát,
hinnetek kell a szavában! A kétely barátságokat
és szerelmeket dönthet romba, így nincs helye az
életünkben. Kiben bízhatnánk, ha egymásban
nem?
 Eztán sarkon fordult, és karjában a lánnyal a
hálóhelyük felé vette az irányt.
A szobájukba érve gondosan bezárta maga
mögött az ajtót, és Sophielt az ágyba fektette.
Lehúzta róla a vizes ruhákat, aztán ő is
levetkőzött, és vastagon bebugyolálta magukat
állatpré- mekkel. Az álom azonban nehezen jött
a szemére. Magához húzta a lány karcsú testét,
és végül úgy aludt el, hogy Sophiel szívverését
hallgatta.

Elijah órákkal később ébredt csak fel, ám

amint elnyúlt az ágyon, hirtelen rádöbbent, hogy
a lány nincs mellette. Felült, és sietve magára
kapkodta a zsákjában tartott száraz ruháit, majd
feltépte az ajtót, és kirontott a folyosóra. Épp
csak, hogy át nem esett a küszöbön szunyókáló
farkason, aki méltatlankodva mordult rá.
– Hol van Sophiel? – kérdezte tőle, noha maga
sem gondolta komolyan, hogy egy állattól kap
majd választ.
Fernir azonban lustán feltápászkodott, majd
sietős léptekkel megindult a folyosón, Elijah
pedig követte őt.
Hamarosan elhagyták a főépületet, majd
kiértek a várostalon a külső épületig, ahol
egymás hegyén-hátán aludtak az éjszakai
mulatságban elszenderült vikingek, és lassan a
vízpartra értek.
A nap sejtelmesen hunyorgott a viharfelhők
mögött, pedig jócskán delelőre járt már. A levegő
esőillatú volt és hűvös, a víz pedig tajtékokat
hányva nyaldosta a partokat, és a vízen
ringatózó sárkányfejes hajókat.
Fenrir bekullogott a fogadóhelyiség melegébe,
és lekushadt a fal melllé, Elijah pedig a stég felé
futott, amely végében Sophiel ácsorgott. Karcsú
teste a világoskék vászonruhában a szokásosnál
is vékonyabbnak tűnt, és ahogy a szél
meglebbentette hosszú haját, olyan volt, akár
egy kislány, aki elmereng a sötétkék hullámok
játékán.
– Mit csinálsz itt magadban? – lépett hozzá a
férfi, mire Sophiel ijedten összerezzent. Ahogy
megfordult, Elijah észrevette, hogy a szeme
sírástól vörös.
– Mi a baj? – húzta magához, és megsimogatta
aranyhaját. – Miért vagy ilyen szomorú?
– Tegnap éjjel szörnyű helyzetbe keveredtem.
Meglehetnem fogsz hinni nekem, pedig semmi
rosszat nem tettem – mondta halkan, és Elijah
érezte, mennyi fájdalom bujkál a szavaiban.
– Miért ne hinnék neked? – kérdezte
gyöngéden, ám Sophiel nagyon elesett volt.
Mindent elmesélt a férfinak, és a Sötét Angyal
szíve a lány őszinteségétől még inkább
megsajdult. Nem árulta el, hogy Ariel mindent
megmutatott neki, mert tőle akarta hallani a
történteket. Mégis meglepte, hogy Sophiel
egyetlen rossz szót sem szólt Bardo-ra, Arielre
vagy Erikre.
– És a karod? – kérdezte végül. – Nem fáj már?
Azzal felhúzta a ruha ujját, és kíváncsian
várta a lány válaszát, ám az ezúttal sem
feketítette be angyaltársait.
 – Semmiség – suttogta –, és a víz felszínén
táncoló hullámokat nézte. – El fog múlni.
– Nem úgy a bánatod… – fordította maga felé a
férdi, majd végigsimította az arcát. –
Megbeszéltünk mindent, s te mégis szomorú
vagy.
– Belebetegedtem az aggodalomba, hogy
elveszítelek – nézett rá megtörten a lány. –
Rettegtem, hogy nem fogsz hinni nekem.
– Sok férfi fogja még miattad elveszíteni a
fejét… De amíg őszinte vagy velem, és a szíved az
enyém, mi ketten egyek leszünk.
– Erik szerelmes belém.
– Tudom, de azt is, hogy bármennyire is
nehezére esik, nem fog hozzád nyúlni.
Ugyanakkor hálás lennék, ha a jövőben nem
maradnál vele kettesben, pláne, ha előzőleg
tompára itta már magát.
– Nem szándékosan találkoztam vele.
– Világos, ám tegyük hozzá, ha nem bóklászol
el magadban olyan messzire, mindez meg sem
történik, ugye?
A lány lehajtotta a fejét.
– Ezzel most nem letorkolni akartalak, csak
rámutattam egy lényegi pontra. Tudom, hogy
nagyon rosszul érintett, hogy végig kellett nézned
a véráldozatot, és sajnálom, hogy rád
kényszerítettem, de a vikingek elvárták, hogy
mind velük legyünk a toron.
– Igazad van. Én is rájöttem, hogy Erik
meggyőzhetetlen, ám addigra már késő volt.
Csúnyán összevesztünk.
 – Ramodiel tombolása azért eljutott az agyáig –
mondta Elijah, és választ sem várva Sophiel
ajkára tapadt. A rózsás ajkak megadón nyíltak
meg a szája előtt, és teste lágyan simult a Sötét
Angyal karjába.
– Belepusztulnék, ha mást szeretnél – tolta el
magától egy pillanatra a férfi, és a lány szemébe
nézett.
– Ti nem is aludtatok? – szólalt meg valaki a
hátuk mögött és a fiatal angyalt látták
feltápászkodni alkalmi hálóhelyéről. – Istenem,
menten összeesek. Adjon valaki inni!
– Kutyaharapást szőrével? – nevetett fel Elijah,
és Sophiellel a fogadóhelyiségbe siettek. Amíg a
lány hideg vizes borogatást tett Ramodiel
homlokára, egy pohárka sört csapolt az ifjú
angyalnak. – Jó lesz, ha összeszeded magad és a
többieket, mert kiadós úszás vár ránk, mielőtt
lemegy a nap.
Mondatát azonban szinte be sem fejezte,
amikor a fel mellett felsorakoztak az emberei. Ott
álltak teljes harci díszben az angyalok, Joshua, a
boszorkányok és a vikingek egy kisebb csapata.
– Azonnal csatlakozunk hozzátok! – sietett
eléjük, majd a boszorkányokra pillantott. – Birca
szigetén maradhatnátok. Az utunk a legkevésbé
sem biztonságos.
– Szükségetek lehet ránk! – mondta Astrid, és
Elijah nem kételkedett a szavában.
– És ti? – fordult Erikhez, aki elszántan nézett
farkasszemet a Sötét Angyallal.
 – Segítünk nektek a küldetésetekben! –
bólintott felé, majd jobbját nyújtotta. – Bocsáss
meg a tegnap éjjel történtekért!
– Tartsd távol magad tőle! – felelte jegesen, de
elfogadta a bocsánatkérést. A szolgálók
időközben elkészítették Elijahék úticsomagjait,
így mindannyian elindultak a part felé, ahol
egymás mellett ringatóztak a viking hajók. Eriké
volt mind közül a legnagyobb. A hajó erősen ívelt
orr- és fartőkéjét faragott sárkányfej díszítette, s
oldalán kékre és vörösre festett pajzsok
csillogtak sejtelmesen.
A vikingek döngő léptekkel siettek végig a
stégen, majd miután minden szükséges
felszerelést bepakoltak, a fedélzetre segítették az
utasaikat.
– Még sosem hajóztam – jegyezte meg Fridr, és
szorosabbra húzta magán a helybéliektől kapott
szürke farkasprémjét.
– Nem tudsz úszni? – lépett hozzá mosolyogva
Refill.
– Nem igazán. Ha elsüllyedünk, nekem végem.
– No, ettől igazán nem kell félned. Erik
hajójánál nincs biztonságosabb.
– A hajók azért gyakran a tengerbe vesznek –
suttogta a lány, és bizalmatlanul szemlélte a
haragosan hullámzó vizet.
– De nem a viking hajók! – fogta meg a férfi a
kezét, és magával húzta a boszorkányt a finoman
megmunkált sárkányfej felé, miközben
folyamatosan magyarázott. – A hajógerinc
egyetlen hatalmas fatörzsből lett kivájva, ehhez
illesztettük az orr- és fartőkét, valamint a
palánksort. Nézd, kóccal tömtük ki az illesztési
helyeket, így nem tud beszivárogni a víz. Nincs
mitől félned! Ha pedig valamiért mégis a vízbe
zuhannál, ne aggódj, lesz, aki megment.
Fridr felnevetett, és a viking mellé telepedett a
hajóorrba, aki lelkesen mesélt a lánynak az
általuk meghódított vidékekről, és büszkén
mutatott a hajóárbocra felhúzott, aranyszállal
hímzett, vörös-fehér csíkos vitorlavászonra,
amelybe épp akkor kapott bele a szél. Az anyag
megduzzadt, akár egy kövér viharfelhő, majd a
nagy hajó, mintha csak egy tollpihe lenne,
finoman megindult, hogy kettészelje a
hullámokat.
Joshua zord tekintettel figyelte az ifjabb
Björnssont, amikor Ariel lépett mellé.
– Ha szép lányhoz húz a szíved, mindig
lesznek vetélytársaid… – jegyezte meg halkan, de
a hangjában szomorúság bujkált.
– Nem húz hozzá a szívem – fordított hátat a
és összefonta a karját a mellkasán.
– Pedig úgy tűnt, tetszel neki.
– Valóban? – kapta fel a fejét, mire Ariel
elnevette magát.
– Igen. Ugyanakkor nem te vagy az egyetlen,
aki szívesen megszerezné a lányt. Szóval, ha azt
akarod, hogy a tiéd legyen, küzdj meg érte!
– Nem tudom, Ariel. Nem vagyok az a törtető
típus.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát a
Látomások Angyala. – De ha nem érezteted vele,
hogy fontos neked, lehet, épp azért választ majd
mást!
 Azzal odébbállt, és a hajó oldalában ücsörgő
Sophielhez sétált. Mellé ült, és a kezét a
sajátjába fűzte.
– Sajnálom, hogy durva voltam veled –
simogatta mega karját. – Nem tudom, mi történt
velem.
– Túl vagyunk rajta – felelte a lány, de Ariel
érezte, hogy még mindig neheztel rá.
– Haragszol rám?
– Talán csak fáradt vagyok. Aludnom kéne.
– Ez esetben magadra hagylak. De tudd,
nagyon bánom, hogy meggyanúsítottalak. És,
hogy nagyon szeretlek téged.
Sophiel magára maradt. A hajó peremére
hajtotta a fejét. Valóban fáradt volt, és háborgott
a szíve.
– Egyszer egy nagyon szép lány azt mondta
nekem, hogy a megbocsátás a legmagasztosabb
erény – szólalt meg egy mély hang, és amikor
felnézett, Elijaht látta maga előtt. A Sötét Angyal
mögé ült, és magához húzta Sophielt. – Neked
most mégis nehezen megy…
– Néha úgy érzem, alkalmatlan vagyok arra,
hogy idelent éljek – felete szomorúan az
angyallány. – A Moro-ékkal való összecsapás és
az a vérfürdő… mintha megölte volna a lelkemet.
Aztán a véráldozat, majd a rémület, hogy
elveszítem a becsületemet… Miért nem lehet
idelent szépen élni?
Elijah szorosan átkarolta.
– A halandók világában sosincs nyugalom, ezt
hiába várod, ők tanulni jönnek ide, és a fejlődési
folyamatnak ára van. Súlyos ára, ami mindenkit
megvisel. De az életnek nem lenne értelme, ha
mindig minden csak móka és kacagás lenne.
Tetszik vagy sem, a hullámhegyekhez
hullámvölgyek kellenek, hogy az emberek
becsülni tudják a jót. A fény nem létezhet
sötétség nélkül. Egyensúly van a világban.
– Atyánk vajon miért hagyja, hogy annyi
ártatlan vesszen oda?
– Talán azok a lelkek, akik így távoznak ebből
a világból, maguk vállalják odafent ezt a
feladatot. Ehhez is mély hit és elszántság kell,
hiszen a születéssel minden előttük álló kínt
elfelejtenek…
– Ha veled beszélek, néha úgy érzem magam,
mint egy gyermek.
Elijah elmosolyodott.
– Ami azt illeti, olyan is vagy néha. Egy
meggondolatlan, és időnként feleslegesen
duzzogó, ám csodaszép gyermek. Bardo-t és
Arielt elemészti a bánat, amiért szomorúnak
látnak téged. Miért nem ássátok el végre azt a
csatabárdot?
– Nincs mit elásni. Egyszerűen csak nem
akarok velük beszélgetni.
Elijah maga felé fordította a lányt, és finoman
megcsókolta.
– Én viszont azt szeretném, ha odamennél, és
kedves lennél hozzájuk.
– És ha nem megyek?
A Sötét Angyal hahotázni kezdett.
– Bedoblak a tóba.
Sophiel meghökkent.
– Bedobnál?
 – Be én!
– Hát jó – vonta meg a vállát. – Akkor beszélek
velük!
– Helyes – felelte a Sötét Angyal, ám a szeme
résnyire szűkült, amikor a lány felállt mellőle, és
nem Bardo-ék, hanem Ramodiel felé vette az
irányt.
A következő pillanatban minden nagyon
gyorsan történt. Az ifjú angyal és Sophiel
odasétáltak Arielékhez, akik nekik háttal, a hajó
falára támaszkodva gyönyörködtek a mellettük
elsuhanó, kékeszöld hullámokban. Ramodiel
megragadta Bardo lábát, Sophiel pedig Arielét, és
hirtelen a vízbe lökték őket.
– Az anyátok úristenit! – ordított fel a szőke
angyal, amikor felbukkant a felszínen, de
miközben kiköpte a szájába tódult vizet,
harsogva röhögni kezdett.
Sophiel és Ramodiel elégedetten nevettek
merényletük sikerén, ám abban a pillanatban
Elijah szeme Urielre villant, és mire észbe
kaptak, mindketten Bardo-ék után csobbantak a
vízbe.
Ariel is teli szájjal nevetett, miközben baráti
jobbját nyújtotta a hosszú ruhájában nehezen
kalimpáló lány felé, aki mérgesen nézett a Sötét
Angyalra.
– Hogy tehetted ezt velem?
Ám a férfi csak nevetett Uriellel, és a melléjük
sereglett vikingekkel egyetemben.
– Így jár, aki ellenkezni mer velem.
– Hát nektek teljesen elmentek otthonról?
Tudjátok jól, hogy utálom a vizet! – köpködött
dühösen Ramodiel is, és tüske haja úgy állt a
feje tetején, mint egy őrültnek. – És ha
megfulladtam volna? – méltatlankodott tovább,
mire Erik megállította a hajót.
– Nem lesz bajuk? – kérdezte Refill a Sötét
Angyalt, ám az megrázta a fejét.
– Dehogy. Remekül úszik mindegyik.
Vidáman nézték a vízben dulakodó
angyalokat, akik csépelni kezdték egymást, de
közben hahotázva nevettek. Bardo letépte
Sophiel szoknyáját, hogy a lány könnyebben
tudjon úszni, és nem ellenkezett, amikor az
játékosan lebirkózta a tarajos hullámok között.
A víz hűvös volt, ám egyikük sem bánta.
Kergetőztek, és hosszan eltűntek a mélyben, és a
vikingek megdöbbenve látták, hogy oly sebesen
úsznak, akárcsak a játékos delfinek.
A haragnak, és a korábbi feszültségnek nyoma
sem volt már közöttük. Elijah elégedetten nézte
testvéreit. Sophiel vízben úszó haja olyan volt,
mint egy hosszú, fehér fátyol, és az időnként
kivillanó meztelen bőre szinte világított a
sötétben.
– Ha nem látnám a lábait, sellőnek hinném –
mondta Uriel, mire Elijah Erikhez fordult.
– Mennyire vagyunk még a Gyilkos tótól?
– Egész közel – mutatott a viking egy
homokos, lankás partszakaszra. – Ott kell
kikötnünk, majd gyalog átvágni a szomszédos
erdőn. Mögötte ott van a tó, amit kerestek.
– Akkor hát induljunk! – adta ki a Parancsot a
Sötét Angyal.
– És Sophielék? – kérdezte Refill.
 – Utánunk úsznak – vonta meg a vállát Elijah.
Erik kivonta a vitorlát, a hajó meglódult, mire
Bardo ordítozni kezdett:
– Elijah, ha itt mersz hagyni minket, nagyon
megkeserülöd! – kiabálta, de a hangja elcsuklott
a röhögéstől, majd amikor látta, hogy a hajó
szélsebesen elhúz előttük, Sophielhez fordult –
Most aztán ellátom a bajodat, te apró termetű
bajkeverő!
És amikor a lány csilingelve felkacagott,
rávetette magát, ám erős karjai csak a hűvös
hullámokat ölelték. – Hol vagy, te boszorka? –
nézett körül a vízben, ám az angyallány már
legalább húsz méterre volt tőle.
– Ramodiel, kapd el a lányt! – szólt a fiatal
angyalra, de az a víz tetején lebegett lehunyt
szemmel, és unottan válaszolt.
– Hagyjál már! Alszom…
– Adok én neked alvást! – morogta Bardo,
majd Arielre kacsintott, és a víz alatt Ramodiel
alá úsztak. Hirtelen megragadták a társukat, és
magukkal húzták a mélybe, aztán kitörtek vele a
felszínre, és a magasba dobták.
– Hát ti teljesen megvesztetek! – prüszkölt az.
– Frászt kaptam az ijedtségtől! – fogta a
mellkasát, majd a nyakát. – Csoda, hogy nem
ugrott ki a szívem.
Ám látva, hogy Bardo és Ariel kis híján
megfulladnak a röhögéstől, maga is elnevette
magát.
– Nem vagytok normálisak…
 – Nem jöttök? – kiáltott feléjük Sophiel, mire
mindhárman a nyomába szegődtek, és nem
sokkal később lihegve a fövenyre kúsztak.
Elijah ott várta őket, és mindannyiukat a
partra segítette. Elégedett vigyorát semmi sem
tudta volna lehervasztani az arcáról, és amikor
Bardo felé csapott, oly könnyedén hajolt el előle,
akárcsak egy hirtelen fuvallat.
– Húzzatok száraz ruhát, és máris indulunk
tovább! – mondta még mindig mosolyogva, és
hálát adott az égnek, hogy test- vérei között újra
szent a béke.
Nem sokkal később már az erdőben
gyalogoltak. Ameddig a szem ellátott, vörös
virágok borították a földet, s a fák lombja
magasan az égbe nyúlt. Ily módon csak a
sötétbarna fatörzsek emelkedtek ki a vörös
aljnövényzetből, s közöttük erős köd szitált
Aztán a fák ritkulni kezdtek, és ők megérezték
a tó illatát. Különös, mézédes hársfaillat volt ez,
amely felkorbácsolta a vízpartra érkezők érzékeit.
– A sellők műve ez az erős illat – mondta Erik.
– Úgy tartják, ezzel ébresztik fel a halandókban a
szeretkezés vágyát, amivel aztán boldog-
boldogtalant a vízbe csábítanak.
– Hát, akkor nem tudom, velem mi lesz –
heherészett Bardo, de a többiek komoly
arckifejezését látva elhallgatott.
A fákon levél sem rezdült, a tó vize nyugodtan
tűnt. Felszínén óriási tőzegmohák lebegtek, mint
megannyi zöld levél, közepén pedig egy rózsaszín
akáccal borított sziget illatozott.
 – A mohaszigetek tetején kéne átfutnunk a
túlpartra – mondta Sophiel.
– Félő, hogy minket nem bírnának el. Legalább
kétszer olyan nehezek vagyunk, mint te – felelte
Elijah. – De megfontolom az ötletet, mert ha
igazad van, ezzel rengeteg időt nyerhetünk.
– Ha elég gyorsak vagyunk, nem fognak
lesüllyedni. A gázlómadarak is nagyok, mégis
parányi leveleken szaladnak a víz tetején –
dörzsölte meg elgondolkodva Ariel a vörös
borostáját.
– És ha elsüllyedünk? – kérdezte Bardo. –
Kezdjünk el barátkozni a sellőkkel, hogy meg ne
sejtsék a szándékunkat?
– Szerintem őket nem érdekli, miért jöttünk.
Mindenki, végezni akarnak majd velünk –
mormolta Ariel. – Ha a vízbe zuhanunk,
gondolkodás nélkül ki kell őket irtanunk, mielőtt
ők esnek nekünk.
– Veletek tartunk mi is! – lépett előre Erik és
Refill, de Elijah megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla! Ti itt maradtok a parton,
és vigyáztak a többiekre. Nem tudhatjuk, nem
ólálkodik-e a közelben Moro vagy Arshamon
serege…
Időközben mind a négyen átöltöztek a
törpéktől kapod ruhákba, s míg a
hátramaradottak sátrat vertek, Sophiel, Ariel,
Bardo és Elijah az erdőn keresztül a tó
legkeskenyebb részéhez settenkedtek. Mint
kiderült, helyesen döntöttek, mert amint a
vízparton fellobbant a tábortűz, kíváncsi arcok
bukkantak fel a vízililiomok közül.
 Szép arcú, hosszú hajú, ezüstszemű sellők
úsztak a vikingekhez és énekszóval hívták őket a
vízbe. Nem látszott, viselnek-e ruhát, messziről
úgy tűnt, mintha teljesen meztelenek lennének,
és a katonák izgalmát látva Elijahéknak nem volt
kétsége afelől, mennyire hatékony az énekük.
– Uriel ügyelni fog rá, hogy senki ne menjen a
közelükbe – suttogta Sophiel, mire mindannyian
bólintottak. – És most?
– Futás! – felelte halkan Elijah, ám Sophiel
felemelte a kezét.
– Engedjetek előre! Én vagyok a legkönnyebb,
ha átjutok, elindulhattok utánam. Ha
elsüllyedek, akkor meg se próbáljátok.
– Esztelenség – tiltakozott Ariel, ám a Sötét
Angyal leintette.
– Igaza van. – Azzal Sophielre nézett. – Nagyon
gyorsan szedd a lábad!
A lány elmosolyodott, és mielőtt egyet
pisloghattak volna, nekiiramodott. Talpa
könnyedén érintette az első útjába kerülő
tőzegmoha-szigetet, és úgy rugaszkodott el róla,
hogy az úszó növény még csak meg sem rezdült
alatta. Az angyalok lélegzet-visszafojtva nézték,
amint akár egy látomás, könnyedén átszáguld a
víz tetején, miközben a léptei még csak hullámot
sem vetnek, majd egy nagy ugrással a túlparton
termett, és diadalittasan felemelte mindkét
karját. Aztán az akácok takarásába húzódott, és
a többiek tudták, hogy rajtuk a sor. Ariel indult
meg másodikként, és bár a lányhoz hhasonlóan
ő is villámgyorsan szelte át a víztükröt, a súlya
alatt megmozdultak és odébb úsztak a
tőzegmoha-szigetek, és a víz imitt-amott
megfodrozódott. A Látomások Angyala azonban
partot ért, és Sophiel mellé húzódott az
akácosba.
A sellök abbahagyták az éneküket, és szúrós
szemmel nézték a feléjük gyűrűző hullámokat.
Az angyalok tudták, hogy gyanút fogtak. Erik és
Refill azonban résen voltak, és azon nyomban a
vízbe gázoltak a félmeztelen nők közé, aztán
gondolkodás nélkül szájon csókolták a hozzájuk
legközelebb úszókat, akik csodák-csodája
megelégedtek a hódításaikkal.
– Mit csinálnak ezek? – dörmögö tt Bardo.
– Időt nyernek nekünk – suttogta Elijah, majd
megragadta társa karját. – Együtt kell átjutnunk
a szigetre. Nehezebbek vagyunk, mint Ariel, így
egész biztosan észreveszik, bármelyikünk megy
előre, ha viszont ketten vágunk neki, jó eséllyel
átjutunk. Távolabb megyek tőled, hogy ne
ugyanazokra a mohatelepekre lépjek, de
melletted leszek, testvér!
Bardo bólintott, majd kisvártatva meglátta
vezérét, amint felé int és a szigetre mutat, és
mindketten meglódultak. Lélekszakadva
futottak, de ahogy várható volt, súlyuk alatt
jócskán megsüllyedtek a tőzegmohák. Bokáig,
sőt, lábszárig merültek a vízbe, ráadásul
nehezebben rugaszkodtak el, mintha csak a
növények felszínét érintette volna a talpuk, de
nem álltak meg. A sellők észrevették a cselt, és a
betolakodók felé vetették magukat.
 Erik és Reíill kimenekültek a partra, és arra a
partszakaszra sereglettek, ahonnan Elijah és
Bardo elindultak.
A két harcos eközben már a sziget közvetlen
közelében járt, ám a hullámveréstől a
tőzegmohák messzire úsztak egymástól, így egyre
távolabbra kellett ugraniuk, s ezáltal nagyobb
erővel érkeztek a növényekre, amelyeken térdig
süllyedtek a vízbe.
Bardo végre partot ért, de Elijaht még mindig
jó pár méter választotta el a szárazföldtől. Nagy
erővel gázolt kifelé, amikor útját állta egy szőke
és egy vörös hajú sellő. Karjaikkal szorosan
átfonták a combjait, és dühödten acsarogtak rá.
A Sötét Angyalnak azonban arcizma sem
rándult. A nők hajába markolt, majd egyszerűen
kivonszolta őket a fövenyre. Mindkét sellő
vicsorgott és sikítozott, hosszú karmaikkal Elijah
derekába és karjába martak, ő azonban addig
cibálta őket, míg felért velük az akácosba. Ott
aztán elengedte a két démont, és megállt
fölöttük.
A sellők homoktól mocskosán, szitkozódva
tekeregtek, de ezen kívül nem sokat tehettek.
Ariel és Bardo az uszonyukra lépett, Elijah pedig
lehajolt hozzájuk, hogy szóra bírja őket.
– Megkíméljük az életeteket, ha segítetek
megszerezni a kincset! – szólt az erősebb nőhöz,
akinek hosszú, sötétzöld haja, és aranyszínű
pikkelyei voltak. A szeme ezüstszínű volt és
élettelen, az arcán azonban gyűlölet tükröződött.
 – Nem juttok ki élve erről a szigetről! –
sziszegte felé, akár egy kígyó, mire Elijah mellé
lépett, és elvágta a torkát.
A másik sellő felsikított, és elborzadva nézte
halott társát.
– Ő volt a legidősebb közöttünk – mondta
eltorzult arccal –, és te megölted őt…
– És téged is megöllek, ha nem segítesz
nekünk – felelte a Sötét Angyal könyörtelenül, és
megmarkolta a lány aranybordó haját.
– Ne!Kérlek! – tiltakozott, majd a hangját
suttogóra fogta. – Segítek nektek, ha elengedtek.
Engem nem érdekel a kincs. Élni szeretnék…
– Halljuk, amit tudnunk kell – dörrent rá
Elijah, de a lány kötötte az ebet a karóhoz.
– Vissza kell engednetek a vízbe, mert itt
kiszáradok. Itt nem segíthetek.
– Nem a megfelelő emberrel járatod a
bolondját – sóhajtott fel a férfi, és pengéjét a lány
torkának szegezte.
– Soha nem juttok ki innen élve – mosolyodott
el a sellő, mire Elijah őt is a másvilágra küldte.
– No, ha eddig nem gyűlöltek eléggé minket,
eztán lesz miért – jegyezte meg Bardo, és átlépett
a vérző hullákon. – És most? Merre menjünk?
– Gondolom, amerre a lábunk visz. A sziget
belsejébe.
Elindultak a rózsaszín akácfák között, és nem
győztek ámulni a mézillatú virágba borult, földig
lógó faágak láttán. A virágokból, ahogy elmentek
mellettük, illatos por hullott alá, és aranyszínűre
festette a bőrüket, a hajukat és a ruháikat, és
bár egyikük sem mondta ki, az élmény az
otthonukra emlékeztette őket.
Alig tízpercnyi gyaloglás után egy tisztásra
érkeztek amelynek közepén, mintha csak a
levegőben lebegne, egy csillagokkal díszített
sírkövet láttak.
– Azt hiszem, helyben vagyunk – mondta Ariel,
és összehúzott szemmel méregette a követ.
– Mi tartja odafönt? – kérdezte Sophiel, és ő is
kíváncsian figyelte a különös látomást.
– Valami, ami a mi szemünknek láthatatlan –
felelte Elijah és elindult a sírkő felé, ám alig tett
két lépést, egy falba ütközött. Végigsimította a
tenyerét a láthatatlan felületen, és nagyjából
fejmagasságban megtalálta a peremét. Felhúzta
magát rajta és felállt, majd tovább tapogatózva
egy újabb peremre bukkant.
– Egy piramis – szólt le nevetve megdöbbent
társainak, akiknek odalentről úgy tűnt, Elijah a
levegőben lépked.
Bardo és Ariel is felhúzták magukat, de
Sophiel olyan alacsony volt, hogy fel sem érte a
peremet, így lenyúltak érte, és maguk mellé
emelték.
Tovább másztak, egyre feljebb és feljebb,
mígnem a sírkövei egy magasságba értek. Ott
azonban véget ért a piramis emelkedése, és
csupán egy sík falat tudtak maguk előtt
kitapogatni. A sírkő ott volt alig ötven lábnyira
tőlük, mégsem érhették el.
– Valahol kell lennie egy bejáratnak –
mormogta Bardo, majd különváltak, és
mindannyian keresgélni kezdték a láthatatlan
rést.
– Megvan! – kiáltott fel kisvártatva Ariel, és egy
lépéssel beljebb hatolt a láthatatlan folyosóra,
ám Elijah rákiáltott.
– Állj! Valahogy meg kellene jelölnünk a
falakat, hogy ha megvan a kincs, kitaláljunk! Ki
tudja, mennyire kell majd sietnünk…
– Igazad van! – helyeseltek a többiek, majd
töprengeni kezdtek, mitévők legyenek.
A Sötét Angyal azonban nem tétovázott.
Tőrével megvágta a tenyerét és mellmagasságban
végighúzta a kezét a falon, majd elindult arra,
amerre az utat sejtette.
– Nem mondom, hatásos megoldás –
vigyorodott el Bardo, és Elijah után ment. Idővel
megvágták Sophiel, Ariel és a szőke angyal
tenyerét is, így lassan minden létező falat
megjelöltek, ám a sírkőhöz nem kerültek sokkal
közelebb, a nap pedig már laposan sütött.
– Igyekeznünk kell, mert a sötétben még
ennyit sem fogunk látni – mondta Ariel, és futva
haladtak tovább. Minden létező falat
végigsimítottak, de semmi. Úgy tűnt, mintha egy
magába visszaforgatott labirintusban rekedtek
volna, ahonnan nem vezet út sehová. Egyre
csüggedtebben keresgéltek, amikor Sophiel, aki
valamivel alacsonyabban tapogatta a falakat,
felfedezett egy rést, amely meredeken vezetett
felfelé, épp a sírkő irányába.
– Hercegnőm – csókolta meg Bardo a lány feje
búbját. – Milyen szerencse, hogy ekkora vagy
csupán. Különben ki tudja, meddig bolyongtunk
volna itt!
Bemásztak a járatba, ám az azon nyomban
lángra kapott.
– Menjetek tovább! – dörrent fel Elijah hangja.
– Ez lehet a tűzfolyó, amiről a törpék meséltek. A
ruháink megvédenek bennünket!
Felkúsztak egészen a láthatatlan kamráig,
amelyben a sírkő pihent. Sophiel a véres
tenyerével körülsimította a lejáratot, hogy
pontosan lássák, merre kell visszamenniük,
mivel a tüzes lángok elillantak előlük, majd
megállt, és a mélységbe tekintett. Olybá tűnt,
mintha mindannyian a semmiben állnának.
Alattuk zöldellt a rét, és lágyan hajladoztak a
rózsaszín akácfá. Mindez persze csak a káprázat
műve volt, hiszen a piramis ott volt, még ha ők
nem is látták.
Bardo és Elijah megemelték a szarkofág
tetejét, de nem történt semmi. Tüzetesen
áttanulmányozták a sírkő oldalát díszítő
rúnajeleket, majd egyesével megérintették azt a
négyet, amelyek a keresett koponyák színére
utaltak, és a kőlap hirtelen nagy reccsenéssel
kettétört.
Óvatosan leemelték a törött köveket, és
meglátták a szarkofág belsejébe rejtett apró
csomagokat.
– Ne nyissátok ki őket, csak kukucskáljatok
bele! – figyel- meztette őket Elijah. – A fényük
messzire ragyog. Nem szabad felhívni magunkra
a figyelmet! Nem kell tudniuk, hogy máris
megtaláltuk a kincset.
 Finoman félrehúzták hát a gyolcsanyagokat,
és izgatottan néztek egymásra. Mind a négy
kristálykoponya megvolt. Az egyik mélykék zafír,
a másik rózsaszín gyémánt, a harmadik égővörös
rubin, a negyedik pedig sötétzöld smaragd.
Zsákjaikba tették a kristálykoponyákat, majd
megindultak lefelé a vérükkel jelölt útvesztőben,
és mire a Nap elérte a távoli hegyek csúcsát, már
az akácosban jártak.
Sebesen szaladtak a víz felé, ám amikor a
lefejezett sellőkhöz értek, megtorpantak.
– Nem szabad egyszerre mennünk! –
figyelmeztette őket Elijah. Szóródjunk szét, és
amint tisztának látjátok a terepet, induljatok el.
Én addig elterelem a figyelmüket.
– Jó lesz ez így? – kérdezte aggodalmasan
Ariel, mire Bardo vállon veregette. – Menjetek
gyorsan. Én segítek Elijahnak. Úgyis
elsüllyednek alattam ezek az átkozott
mohapárnák.
Sophiel riadtan nézett a Sötét Angyalra, ám az
gyorsan megcsókolta, majd a két kezébe fogta az
arcát.
– Szót se többet! Szeretném látni, hogy a parta
értetek
– Rendben! – bólintott Sophiel, majd a zsákok
felé nyúlt. – Elviszem őket, adjátok ide mindet!
Az angyalok egy csomagba pakolták a
kristálykoponyákat, majd Sophiel és Ariel,
egymástól alig húszlábnyira, nekivágtak a
víznek. Elijah és Bardo egy távolabbi
partszakaszon a tóba hajították a lefejezett
hullákat. A vízfelszín szinte forrni kezdett, amint
a murénává változott sellők tépve szaggatni
kezdték a véres tetemeket. A Sötét Angyalok
futásnak eredtek.
Elijah a szeme sarkából Sophielre sandított, és
megkönnyebbülve látta, hogy a lány a zsákjával
együtt is ugyanolyan légies gyorsasággal táncol
végig a mohapárnákon, és azt is látta, hogy nem
sokkal utána Ariel is partot ér.
Bardo azonban nem volt ennyire ügyes, és bár
nagyjából a tó közepénél járhatott, elvétett egy
ugrást, és nagy csobbanás- sal elmerült a
vízben. Elijah egy pillanatra megdermedt, majd
eszelős iramban a szőke angyal felé rohant.
Hamar megtalálta a helyet, ahol utoljára látta
testvérét, de hiába várta, hogy felbukkanjon,
nem történt semmi sem.
A murénák időközben ráébredtek, hogy saját
társaik véres tetemét marcangolják, így maguk
mögött hagyták a vörösre színeződött,
húscafatokkal és pikkelyekkel teli vizet, és az
angyalok felé vették az irányt.
Elijah a hullámok közé vetette magát, és
mélyen a mohapárnák alá merült. Meg is találta
Bardo-t, akire egy óriási növény tekeredett, és
annyira megszorította a nyakát, hogy a szőke
angyal eszméletét vesztette. Tőrével elvágta a
növény szárát, ám az mintha csak önálló életet
élne, rátekeredett a lábára és a karjaira, szinte
mozgásképtelenné téve őt. Eszelősen csapott a
gyilkos liánok felé, és sikerült kiszabadulnia, de
abban a pillanatban meglátta a háta mögül
fenyegető sötétséggel közeledő murénák raját.
Minden izmát megfeszítve úszott kifelé, maga
mellett vonszolva Bardo-t, majd amint a felszínre
ért, a part felé ordított.
– Segítsetek!
– Erik és Uriel gondolkodás nélkül gázoltak a
tóba, ám nem voltak elég gyorsak, és a
murénara; beérte négyüket. A lábukba és a
törzsükbe martak, de ők sem voltak restek, ahol
érték, miszlikbe szabdalták a megvadult halakat.
A víz szinte forrt, s a színe vérvörössé vált.
A többiek is a dulakodók közé vetették
magukat, és igyekeztek kirángatni egymást a
húscafatoktól zavaros tóból, amikor Elijah
elmerült. Urielnek kis híján megállt a szíve, ám a
Sötét Angyal nem sokkal később felbukkant,
majd kivonszolta magát a fövenyre.
Zihálva elterült, majd lehunyta a szemét, ám a
legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát,
hogy nem érzi a testét borító sebek okozta
kínokat. Egyfajta meleg, simogató, aranyszínű
békességben lebegett, nem bántotta a testi
fájdalom. Nem hallotta a körülötte kiabáló
angyalokat, és nem látta Sophiel kétségbeesett
arcát, amint fölé hajolva őt szólongatja.
Elijah vérbe fagyva feküdt a földön. Arca
hófehérnek tűnt, fekete hajából és a ruhájából
sötétvörös vér csordogált a szürke homokra.
Sophiel leszaggatta róla a fekete inget, majd a
szája elé kapta a kezét. Alig volt a testén egy
tenyérnyi hely, ahol nem martak volna belé a
murénák, és a sebekből lassan, lüktetve tört elő
a vére.
– Kérlek, gyógyítsd meg! – könyörgött Bardo-
nak, aki kábán tántorgott a vezére mellé.
 – Ne félj! Nem fog meghalni! – nézett rá a szőke
angyal. – Elijah nagyon erős. Nézd, a Kristálya
milyen ragyogó fénnyel szikrázik!
Aztán mellé térdelt, és elmondta a legerősebb
Igét, amit csak ismert, mire a sebek szép lassan
bezárultak, és a vérzés elállt. Elijah azonban
nem nyitotta ki a szemét.
– Miért nem tér magához? – kérdezte Sophiel
megrettenve.
– Nem tudom.
– Kapott már ilyen súlyos sérüléseket?
– Kapott, rosszabbakat is.
– A törpék azt mondták, a murénák
megölhetnek minket…
– Nem számít, mit mondtak! – csattant fel
Bardo. – Hát nem érted? A teremtő erő bennünk
van! Az lesz, amit elhiszünk! Nem gondolhatsz
rosszra, mert azzal megteremted!
Az angyallány megszeppenve nézett rá, mire
Bardo magához ölelte.
– Minden rendben lesz! Csak erre gondolj, és
lásd magad előtt őt, ahogy felkel innen, és
erősebb, mint valaha…jó?
– Megpróbálom.
– Ne próbáld, hidd el! Próbálni annyit tesz,
hogy félig-med- dig elfogadod a veszteséget.
– Jól van, Bardo, ne gyötörj már!
– Mellettetek még meghalni sem lehet, olyan
hangosan veszekedtek – hallatszott egy igencsak
mély hang mögöttük, mire mindketten
megpördültek.
 Elijah, bár még mindig nagyon sápadt volt,
mosolyogva tá- pászkodott fel a földről, és
megölelte a testvéreit.
– Aggódtam, hogy komoly bajod esett – bújt
hozzá Sophiel.
– Nos, a barátomnak igaza volt. Soha nem
szabad olyasmire gondolnod, amitől félsz. Csak
arra gondolj, amire vágysz, és meglásd,
megtörténik… mert megteremted!
– Tudom, hogy így van, csak amikor nehéz
helyzetbe kerülök, nem könnyű derűlátónak
lennem.
– Csak gyakorlás kérdése – húzta magához a
lányt – Én például mindig arra gondoltam,
amióta csak először láttalak hogy megszerezlek
téged, és soha többé nem engedlek el.
Sophiel elmosolyodott, és kisimította a férfi
arcába hulló vizes, fekete tincseket.
– Sosem kételkedtél abban, hogy sikerül?
– Akaratosabb vagyok annál, hogy kételkedjek
– nevetett fel a Sötét Angyal, és forrón szájon
csókolta a lányt.
Időközben besötétedett, és bár mindannyian
fáradtak voltak, úgy döntöttek, a hajón
éjszakáznak, összeszedték hát a holmijaikat, és
tiszta ruhát húztak. Egy órával később már
mindannyian Erik hajójának oldalában
ücsörögtek egymásnak dőlve, meleg plédekbe
bugyolálva. Az ég tiszta volt, s a levegő igencsak
hűvös, ezért jólesett, hogy összebújva alhattak
el.
 A kecses hajó nesztelenül szelte a habokat a
törpék birodalma felé. Elijah a melkasára vonta
Sophielt, és a csillagokat nézte.
– Látod? – cirógatta meg a lány karját –
Mondtam, hogy nincs végzet.
– Hát a látomások? Mind kósza álmok kusza
szövevénye volna?
– Nem. A látomások mindig iránymutatások,
amelyek egy fajta jövőt sejtetnek. De a hozzájuk
vezető út és a végkifejlet rajiunk múlik. A mi
döntéseink és tetteink alakítják a sorsunkat.
– Amikor megláttalak a vízben lebegni –
mondta mély lélegzetet véve a lány –, eszembe
jutott az álom, amelyben meghaltál…
– Sophiel, ereszd el azt az álmot! Látod, végül
másképp alakult a valóság, és én itt vagyok
veled. Lehet, ha akkor nincsenek velünk Erikék
vagy Urielék, valóban otthagyom a fogam, de
végül nem így történt. Talán ez az ajándék
odafentről, amiért jót is tettem – nevette el
magát. – Halálról álmodni amúgy is jót jelent.
– Jót?
– Igen. Az álmunkban a halál sosem valami
sötét, tragikus esemény előhírnöke, hanem épp
ellenkezőleg: az új életet és a születendő jót
jelképezi, ami ránk vár.
 XXIII. FEJEZET

Visszatérés

Arshamon mogorván hallgatta fivérei

beszámolóját az előző éjszakáról, miközben kissé
lemaradva követték Azraelék és a jötunnok
seregét hazafelé, a Halál Angyalának várába.
A hegyen viszonylag könnyen átkeltek, és az
erdőben várakozó lovaikra szállva gyorsan
megtették a kétnapi járóföldet, amely visszafelé
nem is tűnt olyan hosszúnak. Az óriások
meglepően jámboran viselkedtek, így az angyalok
nem aggódtak, miként működik majd a
szövetségük. Nem úgy Arshamon, aki érezte,
hogy Gabriel testében hamarosan lejár az ideje.
– Nem tudod visszafordítani a varázslatot? –
kérdezte a mellette lovagló Naharát, aki megrázta
a fejét.
– Nagyuram, ez meghaladja a tudásomat –
felelte leszegett fejjel.
– Eh, minek tartalak téged, boszorkány? –
csattant fel az uralkodó. – Mégis, mire
számíthatok?
– Nem sok jóra – felelte Nahara, és miközben a
mellette tátongó szakadékot figyelve igyekezett az
úton tartani a hátasát, észre sem vette, hogy
Arshamon szeme egy pillanatra lecsukódik, és
amikor újra kinyitotta, maga az arkangyal
szelleme nézett vele szembe.
– Tessék? – kérdezett vissza Gabriel, hogy
felvegye a beszélgetés fonalát.
– Bocsáss meg, az útra figyeltem –
szabadkozott a boszorkány. – Visszatérve a
lehetőségekre, azt hiszem, nem sok jóval
kecsegtethetlek. Úgy tűnik, az arkangyalt
olyannyira megerősítették, hogy csak kis idő
kérdése, és kiűz téged magából.
Gabrielnek uralkodnia kellett magán, hogy
elrejtse ujjongó örömét. Így aztán szigorúan
Naharára nézett, és tovább faggatta.
– Hogy űzhet ki? És akkor mi lesz velem?
– Nem tudom pontosan, uram, de az, hogy
már ébren is képes téged elnyomni, azt jelenti,
hogy az ereje egyre nő. Meglehet, egyszerűen
kifúj téged az ajkain, akár a könnyű pipafüstöt,
és ha nem figyelünk, észre sem fogjuk venni. A
lelked eztán negyven napig idelent marad, ám ha
addig nem talál magának gazdatestet,
visszavonhatatlanul Nastrodban reked negyven
napig, ami idefent… meg sem tudom mondani,
mennyi idő.
– Ez nem történhet meg – szólt közbe Tarim. –
Új testet kell szereznünk a fivéremnek.
– És mit csinálunk Gabriellel? – suttogta
Samad, és halkabb beszédre intette a többieket
is.
– Életben hagyjuk. Túszként használhatjuk,
ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy
elterveztük – felelte Gabriel, és sötéten nézett
végig a pokoli teremtményeken.
Érezte magában az akaratot és a hitet, amely
mindig is az erőssége volt.
A Pokol előtt – helyesbített magában, majd
nagyot sóhajtott.
Nem fogom magam ostorozni a hibámért.
Igenis, sziklaszilárd a hitem.
Arshamonnak vége van…
Hamarosan elérték az Azrael várát körülvevő
erdőt, majd a főkaput, és a népes hadsereg az
udvarba vonult. Mivel a folyosók és minden tér
tágas volt, a jötunnoknak nem esett nehezére a
falak közti közlekedés, hiszen a legtöbben
csupán kétszer akkorák voltak, mint az
angyalok. Azrael mégis hűvösen szemlélte, amint
a különös, kékbőrű óriások elárasztják a
birodalmát
– Mímir! – szólt az óriások vezérének, aki
lomhán cammogott mellé, és tisztelettudóan
nézett rá.
– Angyal uram?
– A rendelkezésetekre bocsátom a váram teljes
nyugati szárnyát! A szolgálók hamarosan
ellátnak titeket minden földi jóval, amire csak
szükségetek van. Érezzétek jól magatokat nálam!
– Köszönöm! Megtisztelő, ahogy velem és a
népemmel bánsz. Nem fogsz bennünk csalódni a
csaták során!
– Úgy legyen! – biccentett Azrael, majd
megfordult, hogy a tanácsterembe menjen, ám
Mímir megállítota.
 – Angyal uram, még egy kérdés! – nézett rá
vörös szemével. – A kristálykoponyát mikor
kapjuk meg?
– Amint leszámoltunk az ellenséggel – felelte
rezzenéstelen arccal, majd magában hozzátette.
Remélhetőleg addigra ti sem lesztek az élők
sorában.
Az óriás elégedetten biccentett, majd a társai
után ballagott.
Azraelék a tanácsterembe siettek, és bezárták
maguk mögött az ajtót. Gabriel arkangyal
kíváncsian nézett végig a jelenlévőkön, és azt
latolgatta, vajon Arshamon kivel, milyen
kapcsolatban állt. A megszállása alatt átélt
élmények nagy részéről ugyan tudomása volt, de
azért jócskán maradtak az emlékei között.
– Hogyan tovább? – fordult Azrael Gabrielhez,
akinek fogalma sem volt, mit tervez a
továbbiakban Arshamon. Mielőtt azonban
válaszolhatott volna, Moro jelent meg az ajtóban.
– Uraim! – hajolt meg udvariasan, majd az ajtó
felé intett. A jelzésére a katonái egy aranybarna
ruhába öltözött lányt taszigáltak a szobába.
– Megrohamoztuk Birca szigetét – kezdett bele
Moro, és bár mindenki a különös rabot bámulta,
folytatta a mondandóját – Egész éjjel harcoltunk,
de végül elestünk. A halandókat mind kardélre
hányták, a többieket pedig az első napsugarak
semmisítették meg.
– Azt mondtad, biztos a győzelem – nézett
Azrael Gabrielre, ám az arkangyal arca
rezzenéstelen maradt.
 – Sohasem az – felelte sejtelmesen, majd
Moro-ra mordult – A vezérek közül sikerült
valakit megölnötök?
– Nem – szabadkozott a démon. – Pontosabban
Sophielt sikerült elkapnom, de az utolsó
pillanatban kicsúszott a kezem közül. Helyette
ezt az angyalt hoztam el nektek – azzal a terem
közepére taszította Machielt, aki büszkén nézett
az ellenségei szemébe. – Úgy találtam, hasonlít
rá.
– Hát, te ki vagy? – lépett hozzá közelebb
Ruchiel, és mosolyogva tekintett végig a lányon.
– Olyasvalaki, aki sokszor segített neked –
felelte merészen a fogoly, és a Szél Angyala
felnevetett.
– Jól fel van vágva a nyelved. Mégsem tudok
rájönni, ki lehetsz…
Lassan körüljárta a lányt, és egyre csak
töprengett.
– Mikor segítettél te nekem?
– Amikor még jó voltál – nézett vele
farkasszemet a lány, majd megérintette Ruchiel
homlokát, és megmutatta azokat az emlékeket,
amelyeket közösen éltek át réges-régen, amikor
még mindketten nagyon fiatal angyalok voltak.
– Machiel?
A lány szélesen elmosolyodott, és barna szeme
felragyogott. Gabrielnek nehezére esett komoran
nézni az előtte zajló eseményeket, de tudta, nem
jött még el az idő, hogy felfedje valódi kilétét,
hiszen Arshamon lelke még benne kavargott.
 – Azért ne örülj ennyire! – harsant fel hirtelen
Azrael hangja. – A vikingekkel karöltve ellenünk
harcoltál, ezért az ellenségünknek tekintünk!
A lány arca elkeskenyedett egy pillanatra, ám
rögtön utána Azraelre támadt.
– Fegyvertelen voltam, és a gyermekekre
vigyáztam. Mégis, mit akarsz tőlem? Nem rajtam
áll vagy bukik az ostoba háborútok!
Ám alig fejezte be mondandóját, Mizariel hozzá
lépett, és tiszta erejéből megütötte. Machiel
végigvágódott a padlón, mégis úgy tűnt, nem
lepődött meg. Felállt, és leporolta magát, majd
amikor Mizariel gúnyosan rámosolygott,
váratlanul lekevert neki egy hatalmasat.
– Hallottam hírét az alantas természetednek –
nézett végig a földre zuhanó fekete szépségen, és
még mielőtt az felocsúdott volna, a torkára
lépett, úgy hajolt fölé. – Velem azonban rossz
lóra tettél, mert ha még egyszer kezet emelsz
rám, megkeserülöd!
– Széttéplek! – visított fel Mizariel, majd
Gabrielre üvöltött. – Azt akarom, hogy öld meg!
– Az arkangyal sötéten nézett rá, és megrázta
a fejét.
– Mélységesen untat a parancsolgatásod,
kedvesem. A lány még a hasznunkra lehet, ezért
nem fogom megölni. Jobb, ha ezt megemészted.
– Gabrielnek igaza van – mondta Fagus. – Sok
rnindent elárulhat nekünk a a vikingekről… és
Elijahékról. Csak ki kell szedni belőle a titkokat.
– Maradjon hát veled a lány – intett Azrael az
arkangyal felé, és Moro-hoz fordult. – Mi történt
az ostrom óta? Mit tudtak meg a kémeid?
 – Elijahék a Björnsson fivérekkel a Gyilkos
tóhoz utaztak és megszerezték a
kristálykoponyákat. Jelenleg útban vannak a
Svartalfheimbe, hogy leadják a törpéknek a
kincset.
Azrael elégedetten csettintett a nyelvével, és a
felduzzadt szájú Mizarielre nézett.
– Elkészült az elixír?
– Igen. Pontosan úgy, ahogy kérted…
– Akkor jó. Mikor bonyolítod le velük a cserét?
– Gondolom, amint üzennek értem. Talán még
nem kapták meg a kincset.
– Rendben! – hagyta jóvá Azrael az üzletet –
Akkor kénytelenek vagyunk kivárni, amíg ők
jelentkeznek.
Azzal fogta magát, és Fagusék társaságában
kivonult a teremből. Nem így Mizariel, aki
Gabrielhez sietett, és megragadta az ingét.
– Hogy tehetted ezt velem? – sziszegte az
arcába. – Megaláztál ezelőtt a senkiházi előtt!
Az arkangyal elgondolkodva nézett a haragtól
szikrázó, szépséges szempárba.
– Miért ilyen tüskés a szíved, mondd? –
kérdezte halkan. – Ez a lány az égvilágon semmit
nem ártott neked. Miért vágyod mégis oly
szomjasan a halálát?
Mizariel szava elakadt egy pillanatra.
– A vikingek mellé állt… ez nem elég?
– Elijah is a vikingek mellé állt. Neki is a
halálát kívánod hát?
– Elijah elárult minket, Gabriel, te is tudod.
– A lelked mélyén is így gondolod?
– … Igen.
 – Meg tudnád őt ölni, ha lehetőséged nyílna
rá?
– Meg! – bökte ki végül. – A bajkeverő
szajhájával együtt a Pokolba küldeném őt, és
elfelejteném még az emlékét is.
Az arkangyal nagyot sóhajtott.
– Kemény szavak ezek olyasvalakitől, aki
sohasem járt a Pokolban.
– Nem tudok kiigazodni rajtad, Gabriel – vette
lágyabbra a hangját Mizariel. – Miért nem bizod
a lányt az embereidre, és töltöd velem az
éjszakát?
– Azrael úgy kívánta, én kérdezzem ki a
történtekről. Miért zavar ez téged annyira?
Mizariel elvörösödött, majd dühösen
felcsattant.
– Mert ismerlek már annyira, hogy tudjam,
hajnalra ez is az ágyadban köt majd ki!
Szavait hallván Samad és Tarim felröhögtek az
ajtóban.
– Szívesen átvállaljuk a lányt! Bízd csak ránk!
Machiel nagy szemekkel meredt a nagydarab
favágókra, és megborzongott a gondolattól, hogy
esetleg velük kell maradnia. Az arkangyal
megérezte a félelmét, ezért megfogta a kezét, és
maga után húzta a folyosóra.
– Ugyan, egy kislánnyal elbírok egyedül is! –
mondta tettetett unalommal, majd becsapta az
ajtót.
Öles léptekkel indult el a szobája felé,
Machielnek futnia kellett, hogy tartani tudja az
iramát.
 – Pontosan tudom, ki rejtőzik benned! –
próbálta megállítani az arkangyalt, ám az rá sem
hederített. – Nem vagyok hajlandó veled menni!
Engedj el, Arshamon! – sziszegte, mire a férfi
megállt, és befogta a lány száját.
– Hallgass, vagy szavamra, magam
hallgattatlak el!
Machiel sértődötten szaladt tovább a férfi után
egy hosszú márvánnyal díszített folyosón,
mígnem megálltak egy boltíves, fekete ajtó előtt.
A szobába lépve Gabriel bezárta a reteszt, majd a
lány felé intett.
– Ülj le az ágyra!
A kandallóhoz lépett, és néhány farönköt
dobott a még halványan szikrázó parázsra.
Megkotorta a piszkavassal, hogy lángra kapjon,
amikor hirtelen huzat söpört végig a szobán, és
kioltotta a még gyengécske tűzcsóvát.
– Így nehéz lesz begyújtanom – fordult hátra,
ám a lányt nem látta sehol. Az ablak előtt
magasba lebbent a függöny, ahogy belekapott a
völgyek felől érkező szél, az arkangyal pedig
bosszúsan sietett Machiel után. Kimászott az
ablakpárkányra, és meglátta foglyát, amint a
szédítő magasságban, a kőpárkányon
egyensúlyozva, az alattuk fekvő teraszok felé
közelít.
– Azonnal gyere vissza! – kiáltott utána, ám
Machiel rá sem hederített. Minden erejével azon
igyekezett, hogy elérje a legközelebbi kiszögellést,
ahonnan egy kővirágokkal díszített ereszcsatorna
vezetett le, egészen az erdőig.
 Ha odáig lejutok, a fák között elrejtőzhetek –
gondolta magában, és igyekezett minél
szorosabban a hűvös kövekhez tapadni.
Az eső azonban eleredt, talpa alatt a kő
csúszóssá vált.
– Machiel! – szólt rá ingerülten az arkangyaL –
Nem az vagyok, akinek hiszel! Gyere vissza, és
mindent megbeszélünk!
– Majd ha a seprű kivirágzik! – vetette oda a
lány, és leugrott az alatta még igencsak mélyen
fekvő teraszra. Gabriel követte, de mire
végigeegyensúlyozott a párkányon, Machiel már
az esőcsatornán mászott lefelé.
Az arkangyal egy pillanatra megszédült, és
érezte, amint Arshamon lelke dulakodni kezd
vele.
– Megkerülöd a napot, amikor ujjat mertél
húzni velem – hallotta a saját hangján
Arshamont, és érezte, amint az uralkodó átveszi
felette a hatalmat. – A lányon fogom megtorolni
az engedetlenségedet – folytatta, és Gabriel lelke
zuhanni kezdett afásult tompaságba, amelyben
éveken keresztül raboskodott. Hirtelen egy
szivárványszínű lepke tűnt fel előtte, és az
arkangyalban felderengtek Nahara szavai.
„Meglehet, egyszerűen kifúj téged az ajkain, akár
a könnyű pipafüstöt…”
Ezt kell hát tennem! – gondolta, és elképzelte,
amint Arshamon fölé kerekedik, elnyomja az
akaratát.
A szédelgés elmúlt, és Gabriel ismét önmaga
volt.
 – Még itt vagyok, angyal! – hallott egy
kárörvendő hangot valahonnan a lelke
legmélyéből. – Tenni fogok róla, hogy meggyötörd
a lányt, úgy, hogy egy életre megemlegesse!
Az arkangyal elbizonytalanodott.
Talán mégsem szabad Machiel után mennem –
töprengett. – Ha Arshamon legyűr, amíg vele
vagyok, ki tudja, mit teszek vele? Ha viszont nem
én megyek utána, meglehet, Sahranfert vagy a
jötunnokat, mi több, Mizarielt küldik érte, azok
pedig nem lesznek könyörületesek.
Nagyot sóhajtott hát, majd végigfutott a
teraszon, és leugrott az ereszcsatorna mellett,
épp ott, ahol a lány nem sokkal korábban
lemászott. A vizes fűben jól látszódtak a friss
nyomok, így könnyedén követte, és igyekezett
lecsitítani a lelkében felkorbácsolt indulatokat.
Miért vagyok ennyire haragos? Soha nem
voltam ilyen, most pedig úgy érzem, széttépem,
ha tovább bosszant.
Hirtelen megállt.
Nem, nem változtam meg, ezek csupán
Arshamon érzelmei. Én nem ilyen vagyok, nem
fogom bántani őt.
Előtte, alig húszlábnyira megreccsent egy ág,
és az arkangyal tudta, hogy beérte áldozatát.
Machiel azonban meglódult, és szélsebesen
elszaladt a fák között, és Gabriel bármilyen gyors
volt is, hosszú percekbe telt, mire utolérte.
– Elég volt ebből! – kiáltott rá, ám Machiel
válaszul egy vaskos faágat dobott felé.
 – Takarodj előlem, Pokolfajzat! – ordította
kivörösödve, és tovább száguldott volna, ám a
férfi megragadta a ruháját.
– Beszélnünk kell! – kérte valamivel
szelídebben, de Machielnek esze ágában sem volt
beszélni vele. A kezében szorongatott kővel fej
bevágta Gabrielt, aki beleszédült az ütésbe. A
halántékán felrepedt a bőr, és a vére vörösre
színezte a haját.
– Hogy merészelted? – hördült fel, és lekevert
egyet a lánynak. Nem túlságosan nagyot,
Machiel mégis ájultan zuhant a vizes avarba.
Az arkangyal megdöbbenve nézett a kezére,
majd a lány mellé térdelt.
– Bocsáss meg! Soha életemben nem ütöttem
meg egyetlen nőt sem…
Valahonnan a mélyből Arshamon gúnyos
kacaja szállt felé.
Teszel te még ennél különbet is, Gabriel!
Az eső közben szakadni kezdett, és az
arkangyal elkeseredetten roskadt az angyallány
mellé. Felnézett az égre.
Istenem… mi lett belőlem?
Machielre pillantott, aki vizes ruhájában,
aranybama hajával és kislányos vonásaival
Sophielre emlékeztette. Hosszú, fekete szempillái
megrebbentek, majd nagy barna szemei
kinyíltak. Izmai ugrásra készen megfeszültek,
ám Gabriel a földhöz szegezte mindkét karját.
– Esküszöm, hogy nem akarlak bántani! –
mondta bűnbánóan –, de két lélek lakozik
bennem. Nem vagyok ura minden helyzetnek.
 – Vettem észre – füstölgött a lány. – És mégis,
most melyikötökkel beszélgetek?
– Gabriel vagyok. Nem ismersz meg?
– Nem éppen – nyalta meg véres ajkát a lány,
és dühösen nézett a smaragdzöld szempárba.
– Hinned kell nekem – mondta szomorúan az
arkangyal. – Segíteni szeretnék, de egyelőre az is
nehezemre esik, hogy a saját tetteimet és
gondolataimat uraljam.
Elengedte Machielt és felállt, majd karját
nyújtotta felé, és felsegítette a földről. Letépett
egy darabot az ingéből, és megtörölte vele a lány
véres állát.
– Köszönöm – felelte az, és elgondolkodva
nézett rá. Bár magának is nehezen vallotta be, az
arkangyal külleme hatással volt rá.
– Azraelék előtt muszáj lesz úgy viselkednem
veled, hogy hihető legyen – mondta gyötrődve. .-
De igyekszem majd a legkevesebb valós
fájdalmat okozni…
– Nem engedhetnél egyszerűen el?
– Te is tudod, hogy nem.
– Mi a tervük velem?
– Nem tudom, de megölni biztosan nem
akarnak.
– És Mizariel?
– Csak féltékeny. Attól tart, hogy esetleg…
– Te együtt háltál vele?
Gabriel nem válaszolt azonnal. Szíve szerint
azt mondta volna, hogy ő nem, hiszen Arshamon
volt az, aki a Mizariellel töltött együttléteket oly
nagyon élvezte, de nem lett volna igaz.
– Nem egyszer – vallotta be.
 – Mi értelme ennek? Hiszen sosem szeretted!
Vagy a testi vágyakhoz neked sem kellenek
érzelmek? – nézett rá Machiel csalódottan. – Hát
ti, férfiak, mind ilyenek vagytok?
– Nem tudom – sóhajtott az arkangyal, és a
lány bármennyire is haragudott rá, csodálattal
bámulta férfias alakját és szépséges arcát. –
Arshamon a szeretkezés megszállotja. Ha neki
tetsző nő kerül a karmai közé, gondolkodás
nélkül az ágyasává teszi. Én pedig akarva-
akaratlan, minden kalandjának részese voltam.
Utólag azonban nehezemre esik azt mondani,
hogy kínszenvedést okoztak azok a pillanatok…
– Undorító vagy! – köpte felé megvetően
Machiel, majd nekiiramodott, hogy ott hagyja,
ám Gabriel elkapta a derekát.
– Ne kezdd ezt újra! Nem tudom, hogy
Arshamonnak mi kell ahhoz, hogy
felülkerekedjen, de gyanítom, hogy a harag a
megfelelő szikra, hogy feléledhessen bennem. Ha
pedig képes lesz újra elnyomni a lelkem,
retteghetsz.
Machiel elfehéredett.
– Meg fog erőszakolni?
– Az a legkevesebb – felelte fájdalmasan
Gabriel. – Arshamonnak nincsenek érzései, és
nem ismeri a szánalmat. Neki az emberélet
unalmas gyertyaláng, amit szemrebbenés nélkül
elfúj, ha a hangulata éppen úgy diktálja… Értsd
meg, számára a kínhalál és a jajgatás az otthona
édes emlékét idézi. Érzéketlen és kegyetlen. Nem
hiszem, hogy találkoztál hozzá hasonlóval.
Örömét leli abban, ha másokon uralkodhat, és
izgalommal tölti el a fájdalmas, önző élvezet…
– Bántani fog? – kérdezte a lány, és az
arkangyal érezte, hogy a testét szinte megbénítja
a félelem.
– Nem tudom, Machiel – rázta meg a fejét. –
Mindent meg fogok tenni, hogy ne bánthasson
téged, de ha látod, hogy átveszi felettem az
uralmat, igyekezz a lehető legkisebbre
összehúzni magad!
Az angyallány szeme tágra nyílt, mire Gabriel
megsimogatta az arcát.
– Ne nézz így rám, kérlek! Jót akarok neked,
azért mondom ezeket!
– Mégis, hogy viselkedjek hát vele?
– Lehetőleg ne üsd meg, és ne szájalj így vele,
ahogy velem… – mosolyodott el az arkangyal. –
Harcias vagy és pimasz. Próbálj meg árnyékká
válni, ha meglátod őt bennem… És ha lehet,
vegyél magadra több ruhát.
– Ruhát?
– Hogy ne kívánjon meg.
– Istenemre mondom, megrémítesz… – görbült
lefelé a lány szája, mire az arkangyal magához
ölelte. Gabriel bőrének friss illata megszédítette
Machielt.
– Ígérem, mindent megteszek, hogy ne essék
bajod, de nyomatékosan kérlek, ha mégis úgy
adódna, hogy Arshamon magának akar téged, ne
ellenkezz! Az életed többet ér az erényeidnél.
Machiel arca lángolni kezdett.
 – De én még sosem… – szólalt meg végül, ám
az arkangyal befogta a száját, és megrázta a
fejét.
– Tudom. Sajnos ez csak tovább ront a
helyzeteden.
– No, hát most már tényleg a frászt hozod rám!
– Épp az ellenkezőjét akartam elérni. Ha
tisztán látsz, ügyesebben kezeled majd a
helyzetet. Most viszont gyere, menjünk vissza!
Furcsán venné ki magát, ha meglátnának
minket, amint együtt kószálunk idekint.
Arshamon nem így viselkedne veled, ha ő lenne
most nyeregben…
– Hát? A börtönben kínozna? – kérdezte
gúnyosan Machiel.
– Nem – nézett rá vissza Gabriel túlságosan is
komolyan. – Az ágyában lennél éppen…
 XXIV. FEJEZET

A Végzet kardjai

A csíkos vitorla teljesen kifeszült, ahogy az erős

széláramlatok belekaptak, és megbirkóztak a
vászonnal. Az asszonyok szőtte erős anyag
azonban győzedelmeskedett, s igy a szelek
engedelmeskedni kényszerültek a felsőbb
akaratnak, amely hazafelé kormányozta Erik
sárkányfejes hajóját
– Mennyire tudjuk megközelíteni
Svartalfheimet? – kérdezte Bardo a hajóorrban
ácsorgó Refilltől.
– Van egy öböl, amely egy víz alatti barlanghoz
visz. Ez ugyan a birodalmuk egy másik bejárata,
de ugyanoda vezet, mint ahol már ti is jártatok.
Előbb azonban kikötünk Birca szigetén. Száraz
ruhára és élelemre van szükségünk, no és
fegyverekre.
– Méltányoljuk a hűségeteket, barátom! –
dörmögte a szőke angyal, mire a viking szélesen
elvigyorodott.
– Sosem voltunk még olyan erősek, mint
amióta velünk vagytok. És… Erik mesélt az
istenetekről.
A szőke angyal meglepetten nézett rá.
 – Nocsak. És mit szól ehhez a félszemű Odin?
Refill felnevetett.
– Te mindenből viccet csinálsz?
– Igyekszem.
– Nos, úgy tűnik, Odin és a ti istenetek
ugyanaz a személy csak ti másképp nevezitek őt.
A leszármazottjai pedig – bár ezt nehéz elhinni –,
nagyon hasonlítanak rátok.
– Miért olyan hihetetlen ez neked?
– Mert itt éltek velünk, és külsőre olyanok
vagytok, mint mi. Ha a kard a húsotokba mar,
ugyanúgy véreztek, és a kínt is hasonlóképpen
érzitek. Szerelembe estek, és elbódultok a jó
bortól, az asszonyaitok pedig csábítóak, és
ugyanúgy elpirulnak, mint a viking szépségek.
Mégis ősöregek vagytok, és sosem haltok meg,
mi pedig…
– Ti sem haltok meg, barátom – veregette
vállon Bardo. – Csupán levetitek az elnyűtt
ruhátokat, ha eljön az ideje, és odafent vigadtok
tovább.
– Igaz, hogy a Hősök Csarnoka nem létezik?
– Ramodiel megharagudott rátok, és azt
akarta, hogy fájjon nektek, amit mond. A
csarnokotok létezik, csak mifelénk másképp
nevezik – mondta nevetve. – Abban azonban
igaza volt a kölyöknek, hogy Atyánk szomorú, ha
azt látja, hogy idelent életeket oltunk ki.
– A háborúk mindig véresek.
– A véráldozatokra értettem.
Refill lehajtotta a fejét.
– Gyermek voltam még, amikor az első toron
részt vettem. Iszonyatos érzés volt, de idővel
belém nevelték, hogy ez természetes. Ha azonban
az égi világ olyan, amilyennek mondjátok, mi sok
rosszat tettünk idelent.
– Ne aggódj! – nyúlt Bardo egy fedeles
boroskancsó felé, és nagyot húzott belőle. – Az
én szénám bizton rosszabbul áll, mint a tiéd.
– És nem félsz a megtorlástól?
A szőke angyal elkomorodott.
– Atyám nem vigyázna rám, ha nem látná
bennem az esélyt, hogy képes vagyok a jóra és a
bűnbánatra.
– Mert az mindent megold?
– Ha mindent nem is – vonta meg a vállát
Bardo-, kezdetnek nem rossz!
A hajó eközben élesen jobbra fordult, majd egy
keskeny földsáv mellett nyílegyenesen a kikötőbe
suhant, ahol a helybéliek kisebb tömege várta a
hazatérőket.
A lapos testű vitorlás egészen a stégekig
úszott, ahol cölöpökhöz kötözték, és
mindannyian a partra sereglettek. Fenrir
felordított örömében, amikor meglátta Sophielt,
és kis híján feldöntötte a lányt.
Mindannyian a főépületbe siettek, és amíg a
legénység feltöltötte a hajó készleteit, a harcosok
lemosakodtak, majd rendbe szedték magukat.
Eztán a fogadóban gyülekeztek, ahol forró ételt
tálaltak eléjük az asszonyok, és ellátták a
murénák okozta sérüléseiket, amelyek hála a
gyógynövényekből készült kenceficéknek,
gyorsan gyógyultak.
Elijah és Sophiel azonban hiányoztak az asztal
mellől.
 – Hol vannak ezek? – kérdezte Ramodiel,
miközben megmarkolt egy jókora darab sült
húst.
– Szerinted? – kérdezett vissza Ariel, mire
mindannyian felröhögtek.
Az ifjú angyal Erinre gondolva elkomorodott,
ám nem volt ideje elmerülni a bánatában. Egy
mosolygós, barna hajú lány huppant le mellé, és
mézsörrel kínálta, a társai pedig elégedetten
nézték, amint Ramodiel arca újra felderül.
A boszorkányok eközben Uriellel beszélgettek,
Joshua pedig megigézve bámulta Fridrt.
– Miért nem mész oda hozzá? – bökte vállon
Ariel.
– Miért mennék?
– Mert tetszik neked, és boldog vagy a
társaságában.
Joshua rosszallóan nézett a Látomások
Angyalára.
– Ezt meg honnan veszed?
– A vak is látja… én pedig még az álmaidat is
látom – felelte mosolyogva. – Mi tart hát vissza?
Joshua az asztallapot bámulta, és a kését egy
képzeletbeli repedésben forgatta.
– Nem tudom, Kate mit szólna odafent…
– Ó, gyermekem… Ő veled együtt szenved,
amíg azt látja, hogy vérzik a szíved. Tudod, odaát
másképp telik az idő. Ami itt egy emberöltő,
odafent csupán néhány nap. A szeretteitek pedig
boldogok odaát. Nem fáj nekik, ha földi
küldetésetek során másokat szerettek…
– És ha Isten őt is elveszi tőlem?
Ariel arca elkomorodott.
 – Nem lesz semmi baj! Nem szabad erre
gondolnod!
– Hát akkor? Te min töprengsz oly
fájdalmasan?
– Aggódom Machielért. Félek, baja esik, mire
érte mehetünk.
– Beleszerettél? – fogta suttogóra Joshua, és
elvigyorodott. Kék szeme hosszú idők óta épp
olyan huncutul csillogott, mint gyermekkorában,
és ettől Arielnek is jobb kedve lett.
– Magamnak is nehezen vallom be, de sokat
jár az eszemben. Hogy ez szerelem vagy sem?
Nem tudom. Jobban kellett volna vigyáznom rá.
– Ugyan, Ariel, egyikünk sem gondolta, hogy
Moro-ék bárkit elragadnak közülünk. Gabriel
érdekében muszáj volt előkerítenünk a
boszorkányokat.
– No, igen, benne van most minden
reményem. Ha sikerült a mágia, Gabriel napról-
napra erősebb lesz. Nem fogja hagyni, hogy
Machielt bántsák a többiek.
– Ha viszont nem sikerült, akkor ő maga fogja
bántani – tette hozzá Joshua, majd barátja arcát
látva szabadkozni kezdett – Nem tudom, miért
mondtam ezt, ne haragudj!
– Azért mondtad, mert ez a szomorú igazság –
szorult ökölbe Ariel keze. – Egyelőre azonban
nem tehetek semmi mást, mint hogy
reménykedem abban, végül minden jóra fordul.
Most megyek és járok egyet, mert zúg a fejem.
Neked pedig azt javaslom, ne pocsékold az időt,
mert az élet rövid. Ragadd meg a lehetőséget!
 Azzal felállt és a part felé sétált, Joshua pedig
odament a boszorkányokhoz. Szó nélkül kézen
fogta a lila hajú lányt és magával vitte a
virágokkal borított hegyoldalba. Fridr rámo-
solygott, és Joshua hosszú idő óta először érezte
azt, hogy a feje fölött felragyogott a nap.
Miközben odakint zajlott az élet, a Sötét
Angyal szélsebesen rohant Sophiellel az erdőben.
Kézen fogta a lányt, de olyan gyorsan futott,
hogy az csak nehezen tudta követni.
– Várj, nem bírom tovább! – próbált megállni,
de Elijah nem engedte.
– Mindjárt ott vagyunk! – biztatta, majd
megragadta a derekát, és maga után húzta.
– De hol?
– Gyere csak! – unszolta, és rohamtempóban
haladtak tovább.
Aztán megérkeztek, és az angyallány meglátta,
hová siettek annyira. Egy parányi tisztáson
álltak, amelyet sárga virágok borítottak. A
terecske közepén ősöreg fa zöldellt, súlyos ágai a
földet seperték. Levelei közt parányi fehér
virágok bújtak meg. Kézen fogva az ágak közé
szaladtak, és Sophiel felkacagott, amikor
észrevette, hogy teljesen elbújtak a világ szeme
elől.
– Ez csodálatos! – nézett körül álmélkodva, ám
abban a pil- lanatban Elijah hátranyúlt, elővette
ónix-berakásos kardját és rászegezte.
– Nem értelek – mondta akadozó nyelvvel. –
Most mit csinálsz?
– Küzdeni tanítalak – felelt a férfi –, védd
magad!
 Azzal a lány felé dobott egy másik kardot,
majd csalódottságát látva hahotázni kezdett.
– Csak vicceltem! Ne vágj már ilyen arcot! –
lépett hozzá. A kardokat a földbe szúrta, majd
mielőtt Sophiel szólni tudott volna, könnyedén a
fűbe teperte. Melléheveredett és fölé hajolt.
Fekete haja a lány homlokába hullott, s forró
lehelete a nyakát simogatta, miközben a fülébe
súgta: – Azért hoztalak ide, mert szerelmeskedni
akarok veled.
A lány szíve eszelős dobogásba kezdett, és
Elijah elmosolyodott. Keze türelmedenül tört
Sophiel ruhája alá, és selymes bőrét érintve úgy
érezte, a vágytól meggyullad a teste.
– Ezért futtattál meg ennyire? – kérdezte
pihegve a lány, de a szeme vidáman csillogott.
– Nem késhetjük le a hajót… várnak ránk a
törpék és vérpárát fújó szarvasok – csókolt
nevetve a tenyere alá simuló, légy dombocskába,
és finom borostájával végigkaristolta a lány
bőrét. – Úgy éreztem, ha nem lehetek veled
kettesben legalább egy kis ideig, megőrülök.
Sophiel felkacagott, de aztán tettetett haraggal
Elijah felé lendítette a karját. Nem érte el, mert a
férfi elkapta, és könnyedén a feje fölé fogta a
csuklóját.
– Tudod, hogy feleslegesen csapkodsz –
villantotta rá hófehér fogait, és ahogy
elmosolyodott, a lány arra gondolt, soha nem
fogja megszokni, hogy Elijah ilyen tökéletes.
Beleveszett kék szemébe, és magabiztos
nevetésébe. Fényes, fekete hajába túrt, és ujjait
végigfuttatta sápadt arcán, tömör szemöldökén,
szép ívű száján. Keze a vállára, karjára, majd
mellkasára vándorolt, és gyönyörködve simította
végig a bőrét.
– Mennyire sóvárogtam már az érintésed után!
– sóhajtott a férfi. A csókja vad volt és
követelőző, akárcsak a lágy ajkak válasza, amely
még inkább felkorbácsolta a szenvedélyét.
Lefejtette a lányról a vikingektől kapott
halványkék ruhát, s hamvas bőrét látva
felsóhajtott.
– Másra sem tudok gondolni, mint hogy újra
és újra az enyém legyél… – Miután maga is
megvált a ruháitól, lázasan vette birtokba
Sophiel testét. Az angyallány félszeg mozdulatai
olyannyira tűzbe hozták, hogy alig tudta
türtőztetni magát, de mindennél jobban vágyott
rá, hogy a karjában fekvő lány is élvezze az
együttlétüket, ezért finoman cirógatta és csókolta
minden porcikáját. Sophiel kapkodva vette a
levegőt, és az arca skarlátvörössé vált, ám a
Sötét Angyal sosem látta még ennél szebbnek.
Világos szeme ékkőként ragyogott rá, ajka pedig
kissé megduzzadt a csókolózástól és a vágytól.
Elijah érezte, hogy készen áll a beteljesülésre.
– Ugye nincs benned már félelem? – kérdezte
gyöngéden, miközben a karjába vette, és lassan
a combjai közé feküdt.
– Nincs – felelte halkan, mégis felsikoltott,
amikor a testük egybeforrt.
– Szeretlek! – súgta a fülébe a férfi, de nem
eresztette. Egyik kezével megmarkolta a csípőjét,
és felnyögött az élvezettől, Sophiel feje
hátrahanyatlott, és hasát heves izgalom járta át,
amint Elijah lassan, de annál szenvedélyesebben
a magáévá tette. Belecsókolt a nyakába, és
miközben forró lehelete szinte meggyújtotta a
bőrét, mély hangja simogatta a lelkét. –
Meghalnék érted, annyira fontos vagy nekem…
A gyönyör korábban ismeretlen érzései
árasztották el, a haja tövétől a kislábujjáig
minden porcikája beleborzongott az élvezetbe.
Egyszerre fázott és égett a férfi szoros ölelésében,
és minden egyes mozdulattól halkan
nyögdécselt, amitől Elijah csak még inkább
tűzbe jött. Az ölébe ültette, és amikor a lány
felsikoltott, még hevesebben szorította magához.
Sophiel reszketett és szédült, és semmi mást
nem érzékelt a világból, csak a férfi édes vágyát,
amely a magasba emelte, és mámorba repítette.
Sophiel földöntúli boldogságot érzett, ám vékony
karjai erőtlenül csúsztak le a Sötét Angyal
nyakáról. Aranyhaja nyirkosan tapadt a
halántékára, s karcsú teste vizesen csillogott a
férfi ölelésében.
– Forog velem a világ – suttogta pironkodva. –
Nem hiszem, hogy lábra tudok állni.
A Sötét Angyal hahotázni kezdett, majd
elégedetten dőlt hátra a fűben.
– Hát, akkor majd a karomban viszlek.
Tudtam, hogy imádni fogod a meglepetésemet!
Ugye, milyen csodás ez a rét?
Sophiel csilingelve felnevetett.
– Nos, a rétből nem sokat láttam…, de veled
csodásan éreztem magam!
– Akkor jó – húzta magához Elijah a lányt.
Finoman maguk köré simította sátorként fénylő
szőke haját, és gyönyörködve nézett végig pőre
testén, majd szájon csókolta. – Mert a
végtelenségig akarom ezt folytatni veled…
– És a szarvasok?
– Ejj, ne is mondd! – nevetett fel a férfi. – No,
meg a törpék, és az óriások… nem tudom, mikor
lesz végre egy kis nyugalmuk.
– Most éppenséggel megadatott – cirógatta
meg Sophiel a Sötét Angyal borostás állát –, és
neked köszönhetem, hogy átélhettem.
– Teszek róla, hogy még leírhatatlanul sokszor
átéld – felelte lágyan a férfi. – Most azonban
mennünk kell. A többiek már biztosan keresnek.
– Mindketten felöltöztek, és a fogadó felé
vették az irányt. Jól sejtették, a teljes csapat a
parton üldögélt.
– Hát ti meg hol a fenében voltatok? Tűvé
tettük utánatok az egész partot! –
méltatlankodott Bardo, ám Sophiel még mindig
erősen kipirult arcát és zilált aranyfürtjeit látva
elvigyorodott. – Még hogy vívni tanít…
Majd Elijahra nézett, és amikor mellé ért,
gyomron vágta a barátját.
– Azt hiszem, kitépnéd a szívem, ha én is úgy
tanítanám vívni Sophielt, ahogy te…
A Sötét Angyal fájdalmasan összegörnyedt az
ütés erejétől, de elnevette magát.
– Valóban kitépném… ezt éppenséggel jól
látod, testvér.
– Indulhatunk? – kérdezte Erik, és Elijah
bólintását követően a hajóba terelte a
csapatukat. Már mindenki beszállt, csak Sophiel
ácsorgott a stégen. Megfogta a viking karját, és
elmé- lyülten magyarázott neki, miközben a
fogadó felé mutogatott.
– Ezek meg mit csinálnak? – kérdezte Ariel.
– Úgy tűnik, Sophiel szeretne valamit magával
hozni, ami nagyon nem tetszik Eriknek – felelte
Joshua. – Mégis fogadni mernék rá, hogy meg
fogja puhítani a vikinget
Szavai hamarabb beigazolódtak, mint sejtette,
mert a következő pillanatban Sophiel boldogan
felnevetett és a király nyakába ugrott, majd a
part felé kiabált. Fenrir száguldott feléje, és egy
ugrással Erik hajóján termett. A viking
mogorván nézett a farkas után, de Sophiel
ölelése meglágyította a szívét. Magához szorította
a lányt, és amikor az arcon csókolta, lehunyta a
szemét. Aztán beszállt a hajóba, eloldozta a
köteleket és szó nélkül nézte, amint az állat a
főárbóc mellé heveredik.
– Sosem fogom ezt megszokni – mormolta
halkan Elijah Bardonak a hajó végében
ücsörögve. – Az idegeimre megy, amikor más
férfiakat ölelget. És még meg is csókolta. Miért
csinálja ezt?
– Mert boldog, hogy Erik engedett.
– Én viszont menten felrobbanok… Nem is
értem, hogy lehet ez. Korábban magasról tettem
a nőimre.
– Korábban nem Sophiellel voltál – heherészett
a szőke angyal.
– Miért nem kérte meg egyszerűen Eriket,
hogy felhozhassa a dögöt a hajóra? Miért kellett
a nyakába ugrania?
– Így hatékonyabb volt.
 – Az, hát.
– Ne zúgolódj már – lökte oldalba Bardo. –
Téged szeret. Mit akarsz még?
– Hogy ne bámuljanak rá mások ilyen
éhesen… Mégis, hányan fognak még
beleszeretni?
– Vélhetőleg nagyon sokan. Szóval vedd kicsit
könnyedebben, rendben? Tudom, hogy ez
borzasztó lehet neked, hiszen magam is dühbe
gurultam, amikor megláttam őt Erikkel. De úgy
tűnik, Sophiel becsületes, és valóban nem tehet
arról, hogy magába bolondltja a férfinépet. Nézd
csak meg a vikingeket, amikor elmegy előttük.
Úgy néznek rá, akárcsak egy istennőre.
– Ezzel éppenséggel nem derítesz jókedvre –
füstölgött tovább Elijah. – Ha megcsalna, nem
tudom, mit tennék vele…
– Nem fog megcsalni. Szerintem ő mindenkinél
jobban szeret téged, csak nem az a fajta nő, aki
minduntalan a nyakadon lóg, és a tenyeredből
eszik. Ö szeret a maga útján járni, neked pedig
meg kell bíznod benne.
– Amikor azt mondtátok Ariellel, hogy
megcsalt, egy pillanatra attól féltem, hogy
bántani fogom. Hogy egyszerűen széttépem, mint
egy puha virágot. Nem bírnám elviselni, ha
összetörné a szívem.
– Ijesztőnek tűnsz, barátom – dörmögte Bardo.
– A lány lelke nagyon tiszta. Más férfi karjába
önszántából biztosan nem simulna, de
mindketten tudjuk, hogy ha Arshamon elkapja,
nem ússza meg a vele való kalandot.
Elijah jegesen pillantott a barátjára.
 – Vigyázz a szádra, mert rossz kedvem van.
– Homokba dughatod a fejed, de te is tudod,
hogy Arshamonnal vagy a fivéreivel szemben
nem sok esélye lenne.
– Teszek róla, hogy ne találkozzon velük soha
többé.
– És ez szerinted elég?
– Nem. Tudom, hogy nem elég. Az a mocskos
féreg utána fog jönni. Mindennél jobban akarja
őt.
– A vikingek elpusztíthatatlanok, magad is
láthattad, és megkedveltek minket. Erikék
mellett biztonságban vagyunk.
– Hát persze…
– Ne legyél már ilyen borúlátó! Sophiel tudja,
hogy vigyáznia kell vele. Aznap éjjel, amikor
ártatlanul megvádoltuk, szabályosan
összeomlott.
– Most mégis megcsókolta épp azt a férfit, aki
miatt kétes helyzetbe keveredett…
– Baráti gesztus volt csupán. Hidd el, ő nem
tulajdonított ennek jelentőséget. Nézd csak,
milyen boldog a farkasával…
És valóban. Sophiel Fenrir mellett ácsorgott a
hajó oldalában, és lelkesen magyarázott az
állatnak, aki jégkék szemével érdeklődve
pásztázta a mellettük elsuhanó
szigetcsoportokat, és a fel-felcsapó tarajos
hullámokat. A lány szőke hajába belekapott a
szél, és ahogy világoskék ruhája karcsú testére
tapadt, úgy festett, akár a tengerek istennője.
– Az a baj, hogy szerelmes vagyok belé –
mondta halkan Elijah.
 – De miért baj ez?
– Mert annyira szeretem, hogy néha már fáj.
Féltem őt az ellenségeinktől, az éhes
férfiszemektől, a féltékeny nőktől, a veszélyes
helyzetektől és időnként önmagától. Olyan ő
nekem, mint valami törékeny kincs, amit
legszívesebben elrejtenék a világ elől, noha
tudom, hogy akkor fényét veszítené.
– Ő is szeret téged… mit akarsz még?
– A testét és a lelkét. Minden mosolyát,
minden érintését, minden kedves pillantását
magamnak akarom.
– Te teljesen megőrültél… – nevetett Bardo. –
Ha ilyen a szerelem, nekem aztán sosem kell.
Nem hiába mondják, hogy vakká és süketté tesz.
Hát mire jó ez?
– Ah, nem tudod, mit beszélsz! A szerelem, bár
megkínoz a maga módján, a világ legszebb
érzése, amivel nem lehet betelni. Sophiellel lenni,
mellette ébredni, a karomba venni, finom
bőrének és aranyhajának illatát magamon
érezni, megcsókolni a puha száját vagy hallani a
kacagását… számomra ez maga a földöntúli
boldogság.
– Mondanám, hogy kipróbálom, de félő, hogy
dührohamot lapnál.
– Nem kapnék. Megölnélek.
– Ne már, tudod, hogy csak viccelek.
– Aha, én is.
– Milyen vele… együtt lenni? Jól van, ne nézz
már így rám!
Elijah felsóhajtott.
 – Tudod, milyen úgy szeretkezni egy nővel,
hogy eszelősen szerelmes vagy belé? Maga az
ősrobbanás!
– Hát még több nővel milyen jó!
– Jaj, nem lehetsz ilyen érzéketlen gazfickó!
– Ugyan, Elijah, te is tudod, hogy több nővel
nagyon is jó.
– Fizikai értelemben meglehet, de messze nem
annyira jó, mintha olyasvalakivel lehetsz, akit
rajongva szeretsz. Különben is. A szajhákkal
töltött éjszakák a néhány perces élvezeten túl
mit adtak? Semmit. Ürességet, és az ébredés
után a sötét valóságot…
– Fene tudja – csavargatta Bardo hosszúra
nőtt szakállát. – Nekem elég az a pár perc
belőlük. Milyen ürességről beszélsz?
– Arról, ami a fejedben van – mondta Elijah,
mire mindketten felröhögtek, majd témát
váltottak, és a törpékről kezdtek beszélgetni.
A hajó eközben sebes tempóval szelte a
hullámokat, és kitartóan haladt a szelek
szárnyán Svartalfheim felé. Lassan feltűnt egy
kisebb, vörös fák borította szigetcsoport, amely
mögött egy sziklás hegycsúcs magaslott.
Erik bevonta a vitorlát és evezni kezdtek, majd
amikor a hajótestet egy part menti sodrás a
vállára vette, behúzták a lapátokat.
– És most? – kémlelte a vizet Uriel. – A víz a
célunkig visz minket?
– Pontosan – bólintott Refill, és kihajolt a hajó
oldalán. – Svartalfheim hegyei alatt szerteágazó
tórendszer húzódik, így egész mélyen
behajózhatunk anélkül, hogy bárki is
észrevenné, hogy itt járunk.
– Helyes – mondta a Démonvadász, majd a
többiekhez lépett, akik már javában a
kiszálláshoz készülődtek.
– Biztos vagy benne, hogy a törpék nem
vernek át minket? – kérdezte a Sötét Angyalt, aki
egy zsákba csomagolta a kristálykoponyákat.
– Semmi sem biztos, testvér. De nincs mitől
tartanunk. Ha nem azt kapjuk, amit ígértek,
visszavesszük tőlük a kincset.
– Remélem, vérontás nélkül lebonyolíthatjuk a
cserét – sóhajtott Uriel. – És ha bízhatunk a
törpékben, a jövőben akár a szövetségeseink is
lehetnének.
– Nem hiszem, hogy sokra mennénk velük.
Apró szerzetek, a jötunnokhoz képest szinte
porszemek.
– A felmenőik közül mégis legendás harcosok
kerültek ki. Szerintem ők korántsem olyan
békeszerető lények, mint amilyennek tűnnek. Ha
az otthonukat veszély fenyegetné, biztos vagyok
benne, hogy kardot ragadnának… Magad is
láthattad a tetemekkel teli tárnáikat.
– Nos, igen, hazai terepen nyilvánvalóan
ügyesek, de ne feledd, a mi háborúinkat odafönt
vívjuk meg, ahová ők nem követhetnek minket.
– Szilaj azt mondta, hamarosan valóra válik ez
az álmuk is. Valaki mágikus elixírt ígért nekik,
amelyet, ha megisznak, nem kell többé attól
tartaniuk, hogy a nap kővé változtatja őket.
– Hát, megnézném én azt a varázslót…
Említették, kitől kapják a varázsitalt?
 – Nem, de majd megkérdezem, ha érdekel.
– Kikötünk! – hallották a hajó orrából Erik
hangját, majd megálltak egy lapos szikla mellett,
ahol a vikingek mindenkit a partra segítettek.
Utoljára Fenrir ugrott a partra, és izgatottan
felnyüszített. Hangját messze visszhangozta a
barlangrendszer, és úgy tűnt, mintha nem is egy
farkas, hanem egy egész falka ordított volna fel
hirtelen.
– Remek. Most már Svartalfheim süket
szalamandrái és a csigák is hírül vették a
jöttünket – dohogott Ramodiel. – Mi bajod van,
farkas cimbora? – nézett az állatra, ám az újra
felordított, és izgatottan a levegőbe szimatolt.
– Talán csak izgalmasnak tartja a
barlangrendszert – mondta Sophiel, mire Erik
bólintott.
– Engedd el, hadd menjen!
– Hát, jó! – felelte a lány, és a farkashoz hajolt,
majd mélyen a szemébe nézett. – Ne menj
messzire, jó?
Fenrir barátságosan mordult egyet, majd
eliramodott, és eltűnt a sziklás járatok
egyikében.
A csapat elindult a farkas után, és legnagyobb
örömükre nem kellett a sötétben tapogatózniuk,
mert az út mentén mindenütt olajlámpások
világítottak.
– Jártatok erre már korábban is? – kérdezte
Joshua Eriket.
– Igen. Időnként eladunk ezt-azt apró
barátainknak – mondta a viking, de nem figyelt
igazán a fiatal katonára.
 Szeme résnyire szűkült, és egyre a sötétséget
pásztázta.
– Valami baj van – suttogta, majd mindenkit
csendre intett – Nem hallom a lépteit.
– Talán csak messzebbre kóborolt – dünnyögte
Refill, ám abban a pillanatban felharsant a
farkas üvöltése. Hátborzongatóan mély hangok
törtek föl a máskor jámbornak tűnő állat
torkából, amelyet emberek velőtrázó ordítása
követett. Fegyverek csaptak a sziklákba, és
rohanó léptek zaja visszhangzott mindenhonnan,
majd a farkas fájdalmasan felnyüszített.
– Fenrir! – sikított fel az angyallány, és mielőtt
egyet pislogtak volna, eltűnt az egyik keskeny
járatban.
– Várj! – kiáltott a Sötét Angyal, és utána
sietett Erikkel és a többiekkel. Az út azonban
olyan szűkké vált, hogy a hasadé- kon nem fért
át egyikük sem.
– A jó életbe! – szitkozódott Eliah, és átlesett a
résen. A szikla túloldalán Fenrir és Sophiel
álltak, s velük szemben két felfegyverzett férfi. A
harmadik a földön feküdt átharapott torokkal,
kivérezve. A farkas pofája az ő vérétől vöröslött.
A Sötét Angyal gyomra görcsbe rándult, amint
visszafordult az úton, és a másik járat felé
rohant abban a reményben, hogy a hasadék
túloldalára juthat. Az ostora felizzott, miközben
szüntelenül káromkodott. Vele tartott Bardo és
Erik, s bár nehezen tudták követni vezérüket,
kisvártatva az ellenség háta mögé kerültek.
Ahhoz azonban, hogy egész közel jussanak, át
kellett verekedni magukat egy sziklaperemen.
 A két Sophielre támadt, de nem tudták elérni,
mert a holdsarló tette a dolgát, és több helyen a
húsukba mart.
– Csak a dögöt vágd le, a lány élve kell! –
kiáltotta az egyik reszelős hangon, miközben egy
újonnan felbukkant alak hátulról leütötte
Sophielt. A holdsarló hangos koppanással
zuhant a földre, ő pedig eszméletlenül rogyott
össze.
– Bardo! Szedd le őket! – sziszegte a Sötét
Angyal, mire a tüzes buzogány átszelte a teret, és
lekaszabolta mindkét támadót. A harmadik
azonban ügyesen fedezékbe bújt előle, és amint
meglátta, hogy a tüzes mennykő gazdája kezébe
röppen, a vállára dobta a lányt. Lélekszakadva
rohant egy lefelé vezető járatba, ám a farkas a
nyakába ugrott és a vállába harapott. A férfi
felordított, és késével az állat lábába szúrt, de
tovább vonszolta a lányt. Fenrir azonban nem
engedte, és a torkába mart az embernek, aki
terhével együtt lerogyott a földre. A farkas nem
kegyelmezett, iszonyú erővel szaggatta szét a férfi
nyelőcsövét és tőrt markoló kezét, majd a
járatból előbukkanó csuklyás alakokra vetette
magát. Ezüstös bundáját bordóra színezte
támadói vére, és úgy tűnt, a küzdelemtől teljesen
elveszítette az eszét, őrjöngve szaggatta az
ellenséget, ám a talpon maradt utolsó két férfi
éles kardjai megállították. Hörögve meredt rájuk,
s kivillantotta hátborzogngatóan éles fogait.
– Szúrd már le! – mordult a köpenyes alak a
társára, ám az megbénult a félelemtől.
– Te szúrd le, én addig idehúzom a lányt!
 Abban a pillanatban lángoló ostorszárak
csaptak le rájuk, és kardot tartó kézfejük
messzire repült a fegyvereikkel együtt. Égett
hússzag terjengett és fültépő ordítás rázta meg a
barlangot. A két férfi előredőlt. Fenrir széttépte a
hozzá közelebb fetrengő alak gégéjét, aztán addig
marcangolta, amíg mindent beborított a vér.
– Hagyd abba! – kiabált rá Elijah, de a farkas
ügyet sem vetett rá. – Erik! Beszélni akarok az
utolsóval!
A viking megmarkolta Fenrir nyakán a szőrt,
ám az vadul felé kapott.
– Nyughass már! – sziszegett rá. – Már vége!
Állj le!
A farkas még felmordult, Erik pedig Sophielre
mutatott.
– Menj a gazdádhoz!
A véres vadállat a földön fekvő lányt látva
felnyüszített. Odarohant hozzá, majd
melléheveredett, és ragacsos fejét Sophiel
mellkasára tette.
– Jól van! – bólintott Erik. – Őrizzed!
Elijah eközben az előtte ácsorgó férfira meredt.
– Tudni akarom, ki küldött titeket!
– Nem mondhatom meg… – habogott az, és
nyöszörögve szorongatta még mindig füstölgő
csuklóját, miközben a teste rángatózott a kíntól.
– Fájdalmas halálod lesz – szólt a Sötét Angyal
fenyegetően, ám a férfi megrázta a fejét.
– Nem lehet…
– Te akartad – vonta meg hát a vállát, és
meglendítette hirtelen felizzó ostorát, amikor a
másik felkiáltott.
 – Arshamon küldött minket!
Időközben a többiek is beérték őket, és most
mind a férfira figyeltek.
– Miért?
– Azt akarta, raboljuk el a kristálykoponyákat,
mielőtt átadjátok a törpéknek. És a lányt… A
szőkét.
– Hányan vagytok még? – nézett rá Elijah
szúrós szemmel.
A férfi nem válaszolt azonnal, a Sötét Angyal
pedig nem várt tovább. Egyetlen suhintással
lemetszette a másik kézfejét is, majd hanyatt
lökte, és csonka, nagy lángokkal égő karjára
lépett.
– Hányan? – üvöltötte.
– Kettőnek sikerült elmenekülnie – hörgött a
férfi.
– Honnan érkeztetek?
– A hegy felől. Ott várnak a lovaink, és a
többiek.
– Hányan?
– Összesen hatan.
– Mindent elmondtál?
– El – nyögte az. – Kérlek, kegyelmezz!
– Nem tehetem – felelte komoran Elijah, és
kardját a férfi mellkasába szúrta. A vér bő
sugárban tört elő a testéből, beterítve a körülötte
állók ruháját és a környező sziklákat.
– Sejthető volt, hogy Arshamon át fogja verni
Azraeléket – mormogta Bardo. – De hogy
Sophielről nem tett le, az már biztos.
 – El kell kapnunk a többit, mielőtt gondot
okozhatnak – jegyezte meg Uriel. – Utánuk
megyek Ariellel!
– Veletek tartok! – ajánlotta fel Joshua, ám a
Démonvadász megrázta a fejét. – Maradj
Astridékkal! Védtelenek, és ha Arshamon
kiszimatolja, hogy velünk vannak, nem fog ölbe
tett kézzel várni… Legjobb lenne, ha
visszavinnéd őket a hajóra, amíg a többiek
lebonyolítják a cserét.
– Igaza van – mondta Erik. – Menjetek vissza!
Az embereim a hajón várnak ránk.
– Rendben! – biccentett Joshua, és a
boszorkányokhoz lépett. Két tőrt nyomott a
kezükbe. – Rejtsétek el a ruhátokba! Reméljük,
nem lesz rá szükségetek, de jobb, ha mindenre
felkészülünk.
Fridr riadtan nézett rá, majd eltolta magától a
fegyvert.
– Nem, köszönöm, de nem fogadhatom el. Az
erőszak rossz erőket vonz. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy a sötét lények rám találjanak.
– Nem lesz semmi gond! Fogadd el azt a
fegyvert! – mondta szelíden Astrid, és eltette a
maga tőrét, de a lány hajthatatlan volt.
– Nem.
Joshua összeráncolta a szemöldökét.
– Ez esetben, kérlek, maradj mellettem! –
mondta, majd elindult a két nővel a belső tóban
várakozó hajó felé.
Elijah Sophiel mellé lépett, ám a farkas
fenyegetően rámordult, és mocskos tappancsát a
lányra tette.
 – Tőlem nem kell féltened, tudod… – sóhajtott
fel a Sötét Angyal. – Szállj le róla, jó?
Fenrir jeges szeme haragosan villant, de végül
lemászott a lányról.
Elijah a kezébe vette Sophiel arcát, és finoman
megpaskolta.
– Nyisd ki a szemed! – szólt halkan, de
határozottan, mire megrebbentek a lány
szempillái, ám nem ébredt fel.
– Sophiel! Magadhoz kell térned! – kérlelte
újra, és megsí- mogatta az arcát.
– Mi van vele? – lépett közelebb Ariel.
– Elájult. Talán nagyobbat ütöttek rá, mint
kellett volna, de nincs komoly baja.
– Egy kis vizet? – kérdezte a föléjük tornyosuló
Erik. – Az mindig segít.
– Nem fog megártani – egyezett bele Elijah.
Refill elővett egy csutorát, és Sophiel arcába
locsolta a hűvös hegyi forrásból nyert vizüket. Ez
hatásosnak bizonyult, mert a lány prüszkölni
kezdett, és hunyorogva kinyitotta a szemét. Az
első, amit meglátott, Elijah tekintete volt. A
ragyogó szempárban bosszúság és aggodalom
bujkált.
– Na, végre! – sóhajtott fel, és felsegítette.
– Ó – nyögött fel Sophiel, és a hajához kapott.
Hasogatott a feje, és érezte, hogy felrepedt a
fejbőre.
– Leütöttek – felelte komoran Elijah, és maga
felé fordította a lányt. – Hogy tehetted ezt? Fogod
magad, és elrohansz úgy, hogy senkinek sem
szólsz?
 – Azt hittem, Fenrir megsérült – nézett rá
Sophiel bűnbánón, és lopva a férfi széles háta
mögé lesett. – Ugye, nem esett baja?
– Te szórakozol velem? – rázta meg a férfi. –
Kis híján elraboltak, csak azért, mert ismét
meggondolatlanul cselekedtél! Meg is ölhettek
volna!
A farkas felmordult az indulatos szavak
hallatán, ám a Sötét Angyal felé intett.
– Ne akard, hogy széttépjelek!
– Sajnálom, Fenrir csak engem védett –
próbálta csitítani a lány, ám Elijah ettől csak
még ingerültebb lett.
– Ez egy vadállat, aki tud magára vigyázni!
Nem úgy, mint te! Miért nem dobtad el a
holdsarlót? Lefejezhetted volna őket!
– Nem akartam megölni a köpenyeseket.
Halandók voltak. Gondoltam, elég lesz, ha
megsebzem őket. Nyilvánvalóan parancsot
teljesítenek.
Elijah kis híján gutaütést kapott.
– Nem akartad megölni őket? Te teljesen
megőrültél? Ha nem érünk időben ide, már
útban lennél velük Arshamon felé! Érted jöttek
ugyanis, és a kincsekért! Úgy tűnik, az a
pokolfajzat nem felejtett el téged!
Megragadta Sophiel karját, és a földön fekvő,
megcsonkított férfi elé hurcolta, majd a falhoz
húzta, oda, ahol a farkas által széttépett torkú
hullák feküdtek erősen kivérezve.
– Nézd meg őket jól! Nézd meg a halandóidat,
akikkel oly könyörületes vagy, és gondolj arra,
ha nem öljük meg őket, most meglehet, Joshua,
Erik vagy Refill fekszik itt!
Az angyallány nem válaszolt, és Elijah érezte,
hogy talán túlságosan keményen bánt vele. A
harag azonban nehezen csillapodott a lelkében.
Fenrir felnyüszített, és a férfi úgy érezte,
felrúgja, ha nem tűnik el a közeléből.
– Küldd vissza a hajóra! – utasította a lányt. –
A törpék frászt kapnak, ha meglátják a véres
pofáját.
Sophiel letérdelt a farkashoz, és megsimogatta
a fejét.
– Köszönöm, hogy megvédtél! Kérlek, menj
vissza a többiekhez! Az állat sántikálva eltűnt a
vékony hasadékon át, az angyallány pedig
Elijahhoz lépett, és megfogta a kezét.
– Bocsáss meg nekem! Nem gondoltam, hogy
veszélybe kerülhetek!
– Te sosem gondolod – felelte jegesen a férfi,
majd megragadta Sophiel karját. – Ki kell
lépnünk. Jócskán lemaradtunk a többiektől!
Néma csendben haladtak folyosóról folyosóra,
és a lány nagyon elesettnek érezte magát.
Hirtelen cselekedett, de nem gondolta, hogy a
mindig békés, törpék lakta barlangrendszerben
épp Arshamon embereibe ütközhet. Elijahnak
igaza volt, mégis nagyon bántotta, hogy így
alakult a helyzet. Az pedig, holdsarlót elejtette, őt
is megrázta.
Mégsem vagyok olyan erős, mint hittem –
gondolta elkeseredve, majd maga előtt látta a
kívérzett halottak testét, s arcuk helyén hirtelen
Joshua és a vikingek vonásai jelentek meg. Miket
gondolok! – hunyta le egy pillanatra a szemét,
hogy elhessegesse a rémképeket, de akkor
megbotlott, épp egy meredély szélén, ám Elijah
karja a derekára fonódott, és visszarántotta
magához.
– Nézz a lábad elé! – morogta halkan, és az
angyallány szíve megsajdult.
Igaz, helytelenül viselkedtem, de hogy még
mindig ennyire mérges legyen rám!
A Sötét Angyal nem pusztán haragos volt,
valósággal fortyogott a dühtől. Elevenen élt
benne a kép, amikor tanúja volt annak, hogy
Arshamon a Sophielnek hitt Dirillel szeretkezett,
és a puszta gondolattól is leverte a víz. Tudta,
hogy Arshamon a lány után fog jönni, és ettől
gyilkos indulat árasztotta el a lelkét. Arshamon
ugyanis Gabriel testében rettenetesen erős volt,
és bár ezt nehezen vallotta be magának,
rettenetesen vonzó is…
Sophiel az enyém – gondolta –, és engem
szeret. Nincs mitől félnem. Hacsak attól nem,
hogy egy nap nem leszek mellette, amikor kellene,
és elveszik tőlem.
Nagyot sóhajtott, és dühében ökölbe szorult a
keze. Úgy érezte, szét tudná tépni az uralkodót
és mindenkit, aki veszélyeztetni meri a
boldogságát. Mindemellett a lányra is
haragudott, amiért veszélybe sodorta magát a
farkasa miatt, és sokadszorra is a parancsa ellen
cselekedett.
– Hát itt vagytok! – nézett hátra Erik. –
Urielékkel bejártuk a környező folyosókat, de
nem leltünk az ellenség nyomára!
 – Ez nem hangzik túl jól – felelte komoran
Elijah. – Mielőbb be kell jutnunk a városba.
Hátha a hatalmas kapuk távol tartják az
ellenségeinket!
– Vagy nem – mondta Bardo. – Svartalfheim
tárnái sötétek és mélyek. Meglehet, már a kapuk
túloldalán vannak azok, akik ránk fenik a
fogaikat.
– Remélem, nincs igazad, mert akkor nem lesz
egy nyugodt pillanatunk sem – nézett Sophielre,
aki nem mert megszólalni.
– Megérkeztünk! – hallatszott a sor elejéről
Ramodiel hangja, és kisvártatva mindannyian
meglátták a törpék dupla szárnyú kapuját.
Újhold kérdés nélkül fogadta őket a bejáratnál,
majd Aranyműves és Szilaj elé kísérte az
angyalokat.
– Sikerrel jártatok? Megszereztétek a
kincseket? – nézett rájuk csodálkozva az ősz
hajú kisember, és csillogó szemmel meredt a
Sötét Angyal kezében lévő zsákra.
– Nem minden nehézség nélkül – felelte, és a
törpék elé, az asztalra tette a batyut.
Aranyműves kapkodva nyitotta ki a zsákot, és
tömzsi ujjai megremegtek, amikor a
vászonlapokba csomagolt ékköveket az asztalra
helyezte. Mindet kicsomagolta, és amikor a négy
kristálykoponya egymással kört alkotva
felragyogott, örömmámorban úszott. Megigézve
nézte a színes kristálykoponyákat, amelyek fénye
betöltötte a tanácstermet, majd kiszáradt
torokkal folytatta.
– Ez… ez… valami csodálatos!
 – Az, hát! – mordult fel Szilaj, és véget vetve a
káprázatnak egy rongyot dobott a kincsekre,
majd szépen elcsomagolta őket. – Nem tesz jót,
ha túlságosan a varázsa alá kerülünk!
Azzal fogta a csomagot, és az ajtóban álló
törpék felé intett.
– Vigyétek a megbeszélt helyre!
Eztán a türelmesen várakozó angyalokhoz
lépett.
– Kérlek, kövessetek minket!
Elhagyták a tanácstermet, és egy hosszú,
hegyikristállyal díszített folyosón át egy
különleges, ovális helyiségbe kerültek. A terem
falai a magasba nyúltak, és mindenütt
igazgyöngyök díszítették. A helyiség közepén egy
óriás kristály állt egy medencében, s hűvös víz
csordogált a felszínéről. Az oszlopokon, a földön
és a falakon ragyogó gyöngyök selyemfényű
buborékokra emlékeztettek, amelyek a friss
forrásvíz keltette hullámokból születtek. A
levegőt hűvös pára lepte be.
– Bár a lelkünk mélyén nem hittünk abban,
hogy túlélhetitek a Gyilkos tó átkát, elkészítettük
nektek a Végzet kardjait! – tárta szét
ünnepélyesen a karját Aranyműves, és a felhoz
lépett. Megnyomott egy gyöngyöt, majd egy
másikat, és aztán még oly sokat, hogy a
mozdulata követhetetlenné vált, mire a fal nagy
robajjal kettényílt. Egy rejtekhely tárult az
angyalok szeme elé.
Kisebb fali fülke volt ez, sötétkék bársonnyal
borítva. Benne négy kardmarkolat feküdt
különleges, hófehér ércből kovácsolva. A
felszínük fényesen csillogott, s ahogy ki tudták
venni, tekergő, püspöklila, szikrázó szemű
kígyók díszítették.
– Nem mondom, csinos darabok, de nem kéne
hozzájuk penge is? Vagy dobjuk velük fejbe a
szarvasokat? – kérdezte Bardo, mire a meghitt
pillanat ellenére mindannyian felröhögtek, még
az apró szerzetek is.
– Angyal uram – törölte le könnyeit Szilaj, de a
hasát fogta a kacagástól –, a Végzet kardjai a
Valküröktől kapott Égi acéból készültek, s
mindnek lelke van. A penge azonban csak akkor
kel életre, ha a kard kiválasztotta a gazdáját. Ily
módon mi valóban csupán a markolatot
készítettük el, a többi eztán rajtatok múlik!
– Várjunk csak! Ezek szerint nem mi döntjük
el, melyikünk használja majd az adott kardot?
– Nem. A kard választ. Ha úgy érzi, megfelelő
kézbe került, megmutatkozik a pengéje.
– Ezt legutóbb miért nem mondtátok? –
kérdezte Elijah.
– Nem tartottuk fontosnak – vonta meg a
vállát Szilaj. – Hiszen mit számított volna? Sokan
vagytok itt, s mind azonos célért harcoltok.
Lássuk hát, melyikötöket akarják a kardok!
Kérlek, mindannyian vegyetek a kezetekbe egyet!
– No, lássuk, milyen csecsebecsét készítettetek
nekünk! – vi- gyorodott el Bardo, és a hozzá
legközelebb eső kardmarkolathoz nyúlt. Maga elé
emelte, hogy jobban megnézze, ám abban a
pillanatban halvány, üvegnek tűnő penge
ragyogott fel a kezében, amely szivárványszínben
tündökölt.
 – Ezek a valkűrök igazán bámulatosak –
szólalt meg Lamachael, és megigézve nézte a
testvére markában ragyogó fegyvert. – Én is
megpróbálom – folytatta, és a következő
pengéhez nyúlt, de nem történt semmi. – Ó,
pedig igazán szívesen vettem volna, ha hozzám
nő egy ilyen csodálatos fegyver! – mondta
csalódottan.
Ramodiel következett, de nem volt
elragadtatva a próbától.
– Áh, inkább nem nyúlok hozzá… – majd a
többiek tekintetét látva felmarkolt egy
kardmarkolatot. – Nehogy megjelenj! – mondta a
láthatatlan pengének. – Én nem akarlak téged,
és te sem engem. Maradjon is ez így! –
szuggerálta a fenyvert, és nem történt semmi
sem.
– Kölyök, miért kell ilyen undoknak lenned? –
dorgálta Bardo. – Meglásd, a szarvasvadászat
remek móka lesz.
– Ja, persze. A sellők között is majdnem
megfulladtál… Miért csinálsz mindenből viccet?
– Hát, hogy ne unatkozzak melletted! –
hahotázott a szőke angyal, majd játékosan vállon
veregette az ifjú angyalt.
Elijah lépett a kardokhoz, és szinte fel sem
emelte a markolatot, a sejtelmesen csillogó Égi
penge nyomban felragyogott, mintha azonnal ki
akarná mutatni újdonsült gazdája iránt érzett
csodálatát.
– Hmm – mosolyodon el a Sötét Angyal. –
Bántott volna, ha kimaradok a világ
megmentéséből! – Aztán Bardo-ra nézett –
Remélem, örülsz, testvér. Holnap éjjel
szarvassültet vacsorázunk!
– Hogyne örülnék! – ölelte meg a szőke vezér. –
Már most biztos vagyok a győzelmünkben! Végre
egy kis izgalom.
Az utolsó mondatát hallva mindannyian
kérdőn néztek rá, majd kibukott belőlük a
röhögés.
– Most mi van? Nidhogg óta vágytam arra,
hogy valami igazán nekem való kalandban
vehessek részt.
– Mert eddig nem volt egyetlen kalandban sem
részed? – kérdezte mosolyogva Uriel, és arra
gondolt, szőke barátja alighanem a
legszórakoztatóbb angyal, akivel valaha is
találkozott.
– No, azt azért nem mondanám, de bírom a
szörnyeket. A kihívások pedig erősebbé tesznek.
De a világért sem zökkentenélek ki titeket a
kardválogatásból.
Ariel lépett a markolatokhoz, és megfogta az
egyiket, de nem történt semmi. Kérdőn nézett
Elijahra, ám az szomorúa vállon veregette a
Látomások Angyalát.
– Ezek szerint más feladatot szántak neked
odafentről. Ne bánkódj emiatt!
– Szívesen veletek tartottam volna – csóválta a
fejét a vörös hajú angyal, és csalódottan nézett
Urielre. – Te jössz!
A Démonvadász is a fegyverekhez lépett, de
nála sem történt meg a csoda. A markolatból
nem tört elő az Égi penge.
 – Biztos, hogy mindegyik működik? – kérdezte
Bardo.
– Biztos! – felelte izgatottan Szilaj. – Sophiel,
próbáld meg, kérlek!
A lány a kardmarkolatok elé lépett. Jókorák
voltak, férfikézbe termettek, egyáltalán nem neki
valók, mégis mívesek és lenyűgözően szépek. Az
ujjait végigfuttatta a fémet díszító ezüstkígyón,
majd a kezébe vette az egyiket. A penge
felragyogott, akárcsak Sophiel arca.
– Kiválasztott engem – mosolyodott el
gyermeki lelkesedéssel, és kinyújtotta a kezében
tartott fegyvert, amikor a szeme láttára a
markolata elkeskenyedett, éppen akkorára, hogy
kényelmesen megfoghassa.
– Ez a kard valóban neked született – hajolt
meg könnyedén Aranyműves, és csodálattal
nézett a törékeny lányra.
A többiek is büszkén figyelték az eseményeket,
egyedül Elijah arca sápadt el egy pillanatra. Bár
ő maga választotta ki a lányt a feladatra, látva,
hogy milyen könnyen elbántak vele a támadói,
arra gondolt, talán mégiscsak jobb lenne, ha
Sophiel biztonságban lenne, amíg ő és a testvérei
elintézik a szarvasokat. A kard azonban döntött,
az angyallányt akarta a feladatra.
– Megpróbálhatjuk mi is? – kérdezte Erik, és
Szilaj biccenté- utolsó kard után nyúlt.
A penge azon nyomban megjelent, és szikrázó
fénnyel ragyogta be a király napsütötte arcát.
– Ez aztán a meglepetés! – rikkantotta Bardo,
és vállon veregette a vikinget. – Igyekezz túlélni a
kalandot, mert a te Valhalládban nem lehet
borozni és nőkkel hálni!
Erik öröme felhőtlen volt. Büszkén ölelte meg
harcostársait, majd a Sötét Angyalhoz fordult.
– Nem fogtok csalódni bennem!
– Efelől szemernyi kétségem sincs – felelte
Elijah, majd hozzátette: – Megtisztelő, hogy
melletted harcolhatok!
A törpék elégedetten szemlélték a Végzet
Kardjainak hordozóit, majd, miközben kikísérték
őket az előtérbe, jó tanácsokkal látták el őket.
– Tudnotok kell, hogy a Végzet Kardjai
megsemmisülnek, amint célba értek! Így tehát,
amelyikőtök megölte a maga szarvasát,
fegyvertelenné válik. Ügyelnie kell, hogy az
életben maradt szarvasok nehogy eltiporják vagy
felnyársalják!
– A saját fegyvereink nem fognak rajtuk? Ez
egészen biztos? – kérdezte Bardo.
– Sajnos az. Nagyon gyorsnak kell lennetek!
Ha megsebesültök, csak Isten a tudója,
felépültök-e, vagy véget ér földi utazásotok.
– Hálásan köszönjük a segítségeteket! –
búcsúztak el a törpéktől, majd kisétáltak
Svartalfheim kapuján, és a hajó felé vették az
irányt.
Sophiel csendben ballagott Bardo mögött. A
veszekedésük óta nem beszélt a Sötét Angyallal.
Érezte, hogy haragszik rá, és úgy vélte, az a
legjobb, ha hagyja, hogy lecsituljanak benne az
érzelmek.
A szívében azonban különös érzések
kavarogtak. Büszke volt újdonsült kardjára,
ugyanakkor a gyilkos szarvasok gondolatától
elöntötte a rettegés. Tisztában volt vele, hogy
távolról sem olyan remek harcos, mint Elijah,
Bardo és Erik, mint ahogy abban is, hogy a
fizikai ereje nagyjából akkora, mint egy
gyermeké.
Meglehet, akkor ér utol a végzetem, amikor
végre beteljesedett a szerelmem? – töprengett
magában, és a fájdalom elárasztotta a lelkét.
Még mindig sajgott a feje, és a hűvös falak
közt rémesen érezte magát. Szíve szerint
megölelte volna a Sötét Angyalt, és elmondta
volna, mennyire szereti, és sajnálja, hogy
felbosszantotta, de nem volt mersze a többiek
előtt ily módon megnyílni.
Az elkeseredés nőttön-nőtt a szívében, és
közben észre sem vette, hogy Elijah már jó ideje
őt figyeli. Valójában egy pillanatra sem vette le a
szemét róla, de úgy érezte, amíg a szíve haragos,
nem közelít a lányhoz. Egy idő után azonban
nem bírta tovább, és amint meglátta a belső
tóban ringatózó hajó árbócát, megállította, és
magához húzta az angyallányt.
– Mi nyomja ennyire a szívedet? – kérdezte, és
felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.
– Sok minden – felelte alig hallhatóan Sophiel
–, de nem akarok a terhedre lenni a
gondjaimmal.
– Nem szeretlek szomorúnak látni.
A lány nem válaszolt, ám Elijah érezte,
mennyire rosszul érzi magát.
 – Nem maradhatunk itt, hiszen rád vadásznak
Arshamon emberei, de ezt a beszélgetést
hamarosan folytatjuk, rendben?
Sophiel bólintott, majd mindketten a hajóhoz
siettek és beszálltak, ám alighogy elindultak,
különös, vékony hangot hallottak. Egy pillanatig
egyikük sem tudta, honnan származik a furcsa,
sistergéshez hasonló süvítés, majd Erik
felkiáltott.
– A pajzsokat!
A következő pillanatban nyílzápor zúdult
rájuk, és akárcsak a gyilkos darazsak, egyre
csak gyűltek felettük. Bardo a hajó oldalának
takarásából elhajította a buzogányát, amely
letarolta az íjászok felét, ám a többieket nem érte
el. A hajó szélsebesen süvített kifelé a
barlangból, de nem olyan gyorsan, hogy ne
kapjanak még egy adagot a gyilkos
nyílvesszőkből, amelyek elemi erővel csapódtak
be a tatba.
Astrid hirtelen felsikított, és megrendülve
látták, hogy két nyílvessző is a testébe fúródott,
közvedenül a ferdén tartott pajzsa mellett. Az
egyik a nyaka alját fúrta át, a másik pedig a
mellkasát. A boszorkány száján friss vér csordult
ki, mire Fridr fájdalmasan feljajdult, és pajzsát
elhajítva az anyja testére borult.
– Kérlek! Segítsetek rajta! – könyörgött, mire
Elijah azonnal Astrid mellett termett, miközben
Erik, Refill és Bardo igyekeztek fedezni őket.
A Sötét Angyal lefogta a boszorkány vállát,
hogy kihúzza belőle a nyílvesszőt, ám Astrid
szóra nyitotta az ajkát.
 – Ne. Kérlek! Hagyj elmenni…
Fridr felzokogott, és megmarkolta az anyja
kezét.
– Elijah meg tud gyógyítani. Anya, kérlek,
engedd, hogy megtegye!
Astrid azonban a fejét rázta, és az arca percről
percre halo- ványabbá vált. A vére bíborszínüre
festette a mellette térdeplő lány halványzöld
ruháját.
– Astrid! Szükségünk van rád! – próbálkozott
Ariel is, ám a boszorkány nem kért a csodából.
– Eljött az időm, gyermekem! – nézett ezüstös
szemével a lányára. – Mostantól magadban kell
járnod az utadat. Túl sokat éltem már így is. Ha
elutasítom a halál meghívását, meglehet,
legközelebb kegyetlenebbül ragad majd el –
mondta lassan, és megsimogatta a lánya arcát,
aki egyre kétségbeesettebben zokogott.
Joshua könyörgőn nézett a Sötét Angyalra.
– Nem tennéd meg az akarata ellenére? Kérlek!
Elijah szomorúan megrázta a fejét.
– Nem tehetem… a lelke óhaját tiszteletben
kell tartanom.
– Utólag ő sem fogja bánni! – kiabált a fiatal
boszorkány, és magából kikelve rángatta a Sötét
Angyal karját.
– Gyorsan! Kérlek! Még van időnk!
De Astridot nem lehetett már megmenteni. A
tekintete üressé vált, majd fennakadt, és az ajkát
az utolsó sóhaj hagyta el.
Fridr valósággal nyüszített a fájdalomtól, és
Elijahra támadt. Öklével verte a mellkasát, és
eszét vesztve ordított.
 – Meg kellett volna mentened!
A Sötét Angyal mozdulatlanul állt előtte, akár
egy kőszobor, és a boszorkány testéből kilépő,
szivárványszínű lelket nézte, amint a magasba
száll. Aztán finoman megfogta Fridr vállát, és
lehajolt hozzá.
– Édesanyád elvágyódott innen. Miért olyan
nehéz ezt elfogadnod?
– Mert még nem jött el az ideje! – zokogott fel a
lány. – Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Fel sem
tudtam rá készülni!
– A halál eljövetelére egyikünk sem tud
felkészülni – mondta vigasztalóan, ám Fridr
tenyere hangosan csattant az arcán, vörös foltot
hagyva sápadt bőrén.
– Megakadályozhattad volna, de nem tetted! Te
ölted meg! – sikította, és még akkor is őt okolta
anyja haláláért, amikor Joshua szelíden
átkarolta, és lefogta kapálózó karjait. Egy
darabig még küzdött a férfi ellen, majd
tehetetlenül a mellkasára rogyott.
Erik levette a köpenyét, hogy letakarja Astrid
tetemét, amikor az hirtelen megrázkódott,
felragyogott, és másodpercek alatt hamuvá égett.
Fridr vigasztalhatatlan volt, és egyre csak sírt.
Joshua magához szorította, és gyöngéden
simogatta a haját. A lány azonban összeomlott,
és hol sírt, hol pedig átkozódott, majd ahogy
beesteledett, kimerülten elaludt a férfi
mellkasán.
Joshua fakó arccal nézett a sötétbe, ám Ariel
lágy hangja kizökkentette a gondolataiból.
– Semmi sincs véletlenül, ugye, tudod?
 – Tudom. Mégsem értem, miért kellett ennek
így történnie.
– Nem?
– Nem.
Ariel elhallgatott.
– Hol marad a tanulság? – kérdezte a fiatal
férfi enyhe éllel a hangjában.
– Arra neked kell rájönnöd, ifjú barátom –
felelte a Látomások Angyala, és magára hagyta
Joshuát az ölében alvó, kisírt szemű
boszorkánnyal.
 XXV. FEJEZET

Új esély

Gabriel nyugtalanul hánykolódott. Álmában egy

erdőben járt. A fák különös módon koromfeketék
voltak. Az ágaik, a törzsük s a leveleik baljós
hangulatot árasztva, sötéten csillogtak a
naplementében. A levegőben füstszag terjengett.
Az arkangyal némán ácsorgott a fák között,
amikor váratlanul feltámadt a szél, és az ágak
között fütyülve körbe-körbe forgott. Felkavarta
az avart, és milliónyi fekete levelet emelt a
magasba, amelyek most Gabriel körül keringtek.
Valószínűtlen volt az egész, ám az arkangyal
nem félt. Megmarkolta súlyos kardját, majd
maga elé szúrta a földbe, és a markolatára
könyökölt. Zöld szemében őszinte kíváncsiság
csillogott, ahogy a kavargó leveleket nézte.
A forgás lassulni látszott, és a levelek
apránként alakot öltöttek. Lepkékké váltak, és
színesedni kezdtek. Gabriel tudta, hogy álmodik.
A lepkék eztán rajba rendeződtek, és egyetlen
gomolyaggá sűrűsödtek, majd egy szemvillanás
alatt eltűntek, s a helyükön maga Astrid jelent
meg. Viking asszony formát öltött az arkangyal
előtt, épp úgy, mint amikor utoljára, életében
találkoztak.
Némán néztek egymásra, mint akik tudják, mi
jár a másik fejében. Végül Gabriel hangja törte
meg a csendet.
– Búcsúzni jöttél…
Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ám a
boszorkány lassan bólintott.
– Más világok hívnak – felelte mosolyogva,
mégis kissé szomorúan.
– Miért vagy hát ilyen bús?
– A lányom bánata még itt tart. Gyűlölettel telt
meg a szíve. Nem érti még, hogy nekem
megváltás volt a szabadulás. Évszázadok elnyűtt
gúnyáját viseltem… Nehéz volt már a lelkem.
Gabriel mély hangja fájdalmasan csengett.
– A végső búcsú mindenkit térdre rogyaszt. Az
elmúlás emberi szemmel rémisztő. De idővel
majd könnyebb lesz… A nap sugarai újra ránk
ragyognak, a virágok kivirítanak, és a gondok
tovaszállnak.
– Félek, Fridr nagyon megharagudott Elijahra
– nézett rá aggódva a boszorkány. – Soha nem
érteztem még benne ennyi gyűlöletet senki iránt.
Az én lányom egy szelíd teremtés, most azonban
valósággal megtébolyodott.
– Mit követett el hát a testvérem, ami ilyen
erős indulatokat váltott ki a lányodból?
– Semmit – felelte Astrid, majd tétován a
nyakához nyúlt, amely abban a pillanatban
vérezni kezdett, épp azon a helyen, ahol
korábban átfúrta a nyílvessző. A mellkasához
kapott, ám ott is megjelent a halálos seb.
 – Ki tette ezt veled? – kapott utána az
arkangyal, és a karjába vette.
– Arshamon emberei – válaszolta lassan, és
csodálkozva nézte a tenyerén csordogáló vért. –
Elijah meg akart gyógyítani, de én nem
engedtem. Fridr pedig nem bocsátotta ezt meg
nekünk.
– Beszélni fogok vele! – mondta Gabriel, és
tenyerét Astrid sebére tette. – Bárcsak
segíthetnék most rajtad!
– Hálás vagyok, amiért a közeledben lehetek –
nézett rá nagy szemekkel a boszorkány. – Az
utolsó óráimat nem tölthetném szebb helyen. Ám
nem ezért jöttem, hanem hogy én segítsek
neked!
– Hallgatlak – nézett rá az arkangyal, és Astrid
nehézkesen folytatta.
– A halálommal a démonűző mágiám, amit rád
bocsátottam, meggyengül majd. Szükséged lesz
valakire, aki megerősíti, különben Arshamon
újra föléd kerekedhet.
– Fridr?
– Ő még fiatal, nincs annyi ereje, hogy
segítsen. Mást kell megnyerned az ügyedhez.
Gabriel összeszorította a fogait, és igyekezett
arra gondolni, hogy minden rendben lesz.
– Mennyi időm van?
– Nem sok. A lelkem negyven nap múlva
tovaszáll, így egy bő hónapod van arra, hogy
segítséget szerezz magadnak. Ha pedig nem
sikerül, akkor se ess kétségbe Erős vagy.
Erősebb, mint hinnéd. Küzdj Arshamon ellen, és
akadályozd meg a tetteit!
 Az arkangyal bólintott, és épp szóra nyitotta
volna a száját, ám Astrid teste abban a
pillanatban köddé vált.
Felegyenesedett, és a kezére pillantott. Nem
volt rajta vér, és a ruháján sem. Körülnézett, és
megdöbbenve látta, hogy a fekete levelű fákat
zöldellő erdő váltotta fel. Aztán meghallott egy
hangot, amely nagyon nem volt kedves a fülének.
– Engedjetek el!
Machiel kiáltása volt ez, amit tompa puffanás
követett Aztán csend lett.
Gabriel megfordult, és meglátta, amint Samad
és Tarim az elalélt lány teste felett ácsorognak.
– Hát te? Elszunyókáltál? – lépett hozzá
fiatalabb öccse, és komoran megragadta az
arkangyal nyakát.
– Te vagy az, bátyám? Vagy Gabriel?
Az arkangyal válaszul lefejelte, majd füstölögve
Samadhoz lépett.
– Mi bajotok van? Miért ütöttétek le a lányt?
– Veled van baj, Arshamon! Nem tudunk
kiigazodni rajtad! Miért sétálgatsz idekint a
lánnyal, miközben éppen ki kéne hallgatnod?
– Nem sétálgatok. Szökni próbált, és utána
jöttem. Aztán… – megdörzsölte a szemét. – Aztán
semmire sem emlékszem.
– Erről beszélek! – füstölgött a magas favágó. –
Már nem tudjuk követni, mikor vagy te, és mikor
lép a helyedbe az angyal. Meg kell őt ölnünk.
– És mégis, kinek a testébe szálljak át? A
tiédbe?
– Nahara útra kelt, hogy szerezzen neked egy
harcos férfit. Amint visszatér, végrehajtják
Sahranferrel a mágiát. Gabriel lelke aznap éjjel
örökre eltávozik.
– Hát, ez remekül hangzik – morogta az
arkangyal, majd Machielhez lépett, és a vállára
kapta, ám az abban a pillanatban magához tért.
Riadtan nézett Samadra és az időközben
feltápászkodó, és vég nélkül szitkozódó Tarimra,
és a könyökével fültövön vágta Gabrielt.
Az letette a földre, mire a lány ágyékon rúgta,
és futásnak eredt. Nem jutott azonban messze,
mert Samad utána kapott, és a hajánál fogva a
földre rántotta.
– Nyughass, te lány, mert agyonütlek! –
mondta sötéten, és csizmás lábával Machiel
vállára lépett.
Az felsikított a fájdalomtól, és egy éles követ
felmarkolva fejbe dobta a férfit.
Gabriel lehunyta a szemét, és mély lélegzetet
vett. Érezte, haragjával hogy kap erőre egyre
inkább Arshamon, de nehezen tudott uralkodni
magán.
Ezt az egyet kértem tőle – mérgelődött
magában, és aggodalmasan nézte, amint Tarim
előhúzza a tőrét, és megcélozza a fák közt
bukdácsoló lányt.
– Mégis, milyen túszunk lesz, ha megölöd? –
kérdezte sötéten.
– Nézzem tétlenül, ahogy bolondot csinál
mindhármunkból?
– Nem. Majd én visszaviszem! – felelte, és öles
léptekkel Machiel után indult, miközben a válla
mögött visszaszólt. – Menjetek inkább Nahara
után! Igyekezzetek hozzám méltó testet találni!
 Fivérei kényszerűen bólintottak, és a másik
irányba távoztak, az arkangyal pedig beérte a
lányt.
– Mondtam neked, hogy ne viselkedj így! –
förmedt rá mérgesen, mire az válaszul állon
vágta.
Gabrielnél elszakadt a cérna.
– Te megőrültél?
– Te őrültél meg! – kiabált a lány. – Láttam,
amint önkívületiállapotba estél, és azt is, hogyan
beszéltél azzal a másik kettővel!
– Fejezd be! – mordult rá, és megragadta
Machiel karját – Vissza kell mennünk az
épületbe, neked pedig mielőbb el kell rejtőznöd
előlem! Arshamon erőre kapott, és nagyon
nehezen bírok vele.
A lány kapálózott, és csak azért sem akart
elindulni.
– Életemben nem láttam még ilyen makacs
nőszemélyt, mint te – sóhajtott csalódottan az
arkangyal, és a vállára dobta a lányt. Elindult a
kapu felé, ám Machiel veszettül sikítozott. Biztos
volt benne ugyanis, hogy Arshamon az, aki
hozzá beszél, és nem Gabriel. Emlékezett rá, mit
tanácsolt neki az arkangyal, ám jobbnak látta,
ha mielőbb elszabadul, minthogy csendben
meghúzza magát.
– Tegyél le! – küzdött tovább, majd körmével
Gabriel hátába mart.
Az szitkozódni kezdett, és amint a hallba
értek, a földre tette a lányt, ám abban a
pillanatban a szeme fennakadt, és úgy érezte
magát, mint akit a víz alá nyomtak.
 Arshamon visszatért.
Lassan megfordult, és kíváncsian meredt a
dacos lányra, aki erőnek erejével próbált
szabadulni a szorításából. Nem szólt semmit,
csak végigmérte őt hideg, éhes, sötét tekintettel,
és Machiel rádöbbent, kivel áll szemben.
– Istenem – suttogta, és megremegett a lába.
Tudta, hogy óriásit tévedett, és hogy bizony,
végig Gabriel volt az, aki segíteni próbált neki,
most azonban maga az uralkodó állt vele
szemben.
– Arshamon? – kérdezte félelemmel telve, mire
a férfi sötéten elmosolyodott.
– Ki más?
Azzal belemarkolt a lány hajába, és megindult
vele a saját lakosztályába.
Machielnek hevesen vert a szive, és az agya
lázasan járt.
Nem szabad visszabeszélnem – emlékeztette
magát.
Se menekülnöm, se megütnöm őt…
Akkor sem, ha az ágyába hurcol.
Ó, Gabriel, végig te voltál velem, és én nem
hallgattam rád!
Aztán eszébe jutott Ariel, és szaggató
fájdalmat érzett a mellkasában.
Milyen buta voltam, hogy azt hittem, a
szerelem csak úgy az ölembe hullhat. Ariel azt
sem tudja, hogy hol vagyok, és eddig sem sok
érdeklődést mutatott irántam. Talán észre sem
vette, hogy elhurcoltak, és úgy éli tovább a
mindennapjait, mintha nem is léteznék.
 – Nocsak, egy néma angyal – nézett rá
Arshamon, és maga felé fordította a lány arcát. –
Mi van, kivágták a nyelved?
Machiel nem válaszolt, és az uralkodó
megvonta a vállát.
– Pedig beszélgetni fogunk. Jobb lesz, ha
kinyitod a szád, mert sok kérdésem lesz…
Az angyallány engedelmesen követte
Arshamont, noha meglehetősen sajgott a fejbőre
ott, ahol a férfi a hajába markolt. Végre beléptek
a hűvös szobába. Arshamon egy magas fotelba
rogyott, Machielt pedig a szőnyegre lökte. Az
megpróbált felállni, ám a férfi csizmás lába
térdre kényszerítette.
– Így jó is lesz – mondta elégedetten. – Most
pedig halljam, mi történt Birca szigetén!
A lány nem felelt, mire Arshamon keze
meglendült, és akkorát ütött rá, hogy a falnak
perdült. Felrepedt a szája, de nem válaszolt,
csendben nyelte le a fogai közt átszivárgó vérét.
– Hányan vannak Elijahék? Van velük
boszorkány? Sophiel nem sebesült meg a
küzdelemben? Miként szövetkeztek a Björnsson-
fivérekkel?
A kérdések csak úgy záporoztak, de Machiel
egyre csak a földet bámulta, és abban
reménykedett, hogy Gabriel még azelőtt
visszatér, hogy Arshamon félholtra verné.
– Miért nem válaszolsz? Gabriellel igencsak
cserfesen viselkedtél. Engem nem tisztelsz meg a
fecsegéseddel?
Azzal újra megütötte a lányt, aki úgy tett,
mintha nem érezné a fájdalmat.
 Arshamon bedühödött, és a hajánál fogva
felrántotta Machielt, aki fájdalmasan felsikoltott.
– No, mégiscsak van neked hangod! Énekelni
kezdhetnél végre – morogta, majd levette a
derékszíját, és a csuklóján tekerte úgy, hogy a
csatos vége a levegőbe lógjon. – Vagy előbb
móresre tanítsalak?
Machielben feltámadt az életösztön, így
megszólalt
– Nem tudok semmit mondani, ami érdemben
segítene neked. Későn érkeztem Birca szigetére,
és Moro másnap magával hurcolt. Ezért nem
válaszoltam.
Eközben lassan felkelt a földről, és a mellette
lévő szék karfájára támaszkodott. Az uralkodó
hűvösen mérte végig, majd ráparancsolt.
– Vesd le a ruhád! Látni akarlak!
A lány gyomra köménymag nagyságúra
zsugorodott a félelemtől. Levetette köpenyét, és a
karfára tette. Ahogy halvány bőre kivillant
pruszlikjából, Arshamon szeme felcsillant, és
maga is vetkőzni kezdett. Ledobta magáról fekete
ingét, és félmeztelenül Machielhez lépett. Az
angyallány arra gondolt, milyen kár hogy Gabriel
szépséges küllemében egy ilyen ördögi lény
munkálkodik.
Keze lassan a szék karfájára csúszott, majd
minden erejét összeszedve felkapta a masszív
bútordarabot, és Arshamon fejéhez vágta.
– Az anyád úristeniti – ordított fel, és az
arcához kapott. A szemöldöke fölött felszakadt a
bőr, és kiserkent a vére. Nem érzett fájdalmat, de
haragot annál inkább.
 Utána kapott, ám az akkor egy vázát vágott
hozzá, majd a kandallóhoz rohant, és
fahasábokat hajított Arshamon felé.
– Végül csak kiderül, hogy egy tüzes
vadmacska lakozik benned – vigyorodott el a
férfi, ahogy elhajolt a felé repülő farönkök elől.
Újra elkapta a lányt, és kicsavarta a kezéből a
piszkafát, amivel veszettül hadonászott, és
visszakézből szájon ütötte.
– Így akarod? – förmedt rá. – Szerelmeskedni
akartam veled, de ha te képtelen vagy kedvesen
viselkedni, hát én is durva leszek!
Azzal felnyalábolta, és az ágyra hajította
Machielt, majd rávetette magát. A lány meg sem
tudott moccanni a súlya alatt, és ettől
eluralkodott rajta a kétségbeesés. A férfi a feje
fölé szorította a karját, és forrón szájon csókolta.
Machiel próbálta elrántani a fejét, de Arshamon
ajka erőszakosan tapadt a szájára. Kicsordultak
a könnyei, de izmaiban megszűnt az ellenállás.
Gabriel gyönyörű volt, s a karjaiban feküdni nem
is volt olyan kellemetlen.
Arshamon egy pillanatra elengedte, és
felkacagott.
– Ezt nem hiszem el! Te élvezed ezt, Machiel!
A lány arca vérvörössé vált. Az uralkodó ettől
még nagyobb kedvet kapott. Újra az ajkára
hajolt, ám ezúttal finomabban csókolta meg, és
érezte, hogy az nem küzd ellene. Kezét
végigfuttatta finom bőrén, és a ruhája alá nyúlva
megállapodott a puha kebleken.
Machiel teste megfeszült.
 – Neked is jó lesz, ha a kedvemre teszel –
morogta. – Nem kell börtönben töltened az
elkövetkezendő éveket. Nos, mit felelsz erre?
– Nem tudok a kedvedre tenni – vallotta be a
lány azt, ami már a férfi számára is egyre
nyilvánvalóbb volt. – Nem sokat tudok a testi
szerelemről…
Arshamon elképedve nézett az aranybarna
szempárba, és elmosolyodott. Szépséges arcát
látva Machiel hirtelen nem tudta eldönteni, hogy
a pokol urát vagy az arkangyalt látja-e maga
felett, ám a következő pillanatban a férfi
szemhéja lecsukódott. Amikor újra kinyitotta a
szemét, a lány úgy látta, mintha sokkal
zöldebben ragyogna. Mozdulatlnul feküdt rajta,
és az ajkait nézte. Az angyallány teljesen
elveszítette a józanságát. Csak Gabriel széles
vállát látta és szép arcát, amint fölé hajol. A lelke
mélyén egy hang erőtlenül tiltakozott az érintése
ellen, a teste azonban nem engedelmeskedett az
akaratának. Lehunyta sötét szempilláit, és
megadóan hagyta, hogy a férfi megcsókolja őt.
Karjait a nyaka köré fonta, és elmerült a
szenvedélyes ajkak érintésében. A csókolózás
érzése sokkal édesebb volt annál, mint ahogy azt
valaha sejtette, és ahogy az ölelő karokba simult
a teste, hirtelen nem is akart máshol lenni. Ujjait
végigfuttatta a napsütötte, kemény mellkason,
majd keze megpihent a férfi hátán. Halkan
felnyögött, ahogy az belecsókolt a nyakába, és
nem tiltakozott tovább, amikor az ajka újra az
övére tapadt. Úgy csókolt vissza, mintha nem ez
lett volna az első alkalom, és az első férfi, akivel
ágyba bújt, és az érzésbe tetőtől-talpig
beleborzongott.
A semmiből azonban Ariel költőien szép arca
bukkant fel előtte. Kitépte magát a férfi
szorításából.
– Engedj el! Kérlek… – tette hozzá valamivel
halkabban, és megdöbbenve látta, hogy a férfi
azonnal elengedi.
– Gabriel, te vagy az? – suttogta.
– Ne haragudj! Nem tudom, miért tettem.
Machiel magához szorította a ruháit.
– Mikor tértél vissza?
– Pontosan tudod… – felelte az arkangyal
összevont szemöldökkel, majd megfordult, és
felvette az ingét.
Machiel zavartan üldögélt az ágyban.
Megcsaltam Arielt – gondolta zaklatottan, majd
megrázta a fejét. – Nem csalhatok meg
olyasvalakit, aki nincs is velem, és sosem
szeretett engem.
Nagyot sóhajtott, mire az arkangyal
megfordult.
– Bocsáss meg, hogy nem szóltam azonnal…,
amint visz- szatértem. Ahogy ott feküdtél
alattam, őrülten megkívántalak. Veled akartam
lenni, ez az igazság. Sajnálom, ha fájdalmat
okoztam, vagy megrémítettelek. Meglehet, jobban
teszem, ha a jövőben nagy ívben elkerüllek
téged!
Azzal fogta magát, kisétált az ajtón, és kulcsra
zárta a szobáját.
 A folyosó néptelen volt, ezért úgy döntött, amíg
Samadék visszatérnek, az erdőbe megy, ahol
magában lehet.
A jötunnok hangos beszélgetéséből úgy tűnt,
az óriások megismerkedtek Azrael
borospincéjével, és mivel a Sötét Angyalok sem
zavartak sok vizet, az arkangyal észrevétlenül
lopózhatott ki a fák közé. Keskeny ösvény
kanyarodott a lába alá, amely egy lapos
sziklához vezette. Épp ahhoz, amin nem sokkal
korábban Sahranfer és Azura üldögéltek a
csillagfényben.
A kőre heveredett, és feje alá tette karját.
Magába szívta a fák illatát, és arra gondolt, vajon
megváltozott-e a lelke Arshamon megszállásától.
Sokkal hirtelenebb és akaratosabb lett. Abba
már belegondolni sem mert, milyen csúnyán
visszaélt azzal, hogy a nők vonzódtak hozzá,
miközben nem is szerette őket.
Istenem, mennyit bíráltam ezért Elijaht és
Bardo-t… és közben túlteszek rajtuk is.
Aztán Sophielre gondolt, és az emlékektől
összerándult a gyomra. Mert bántotta a lányt, és
fájdalmat okozott neki – akarata ellenére.
Még jó, hogy nem engem választott – mondta ki
magában már-már hangosan – hiszen mostanra
darabokra törtem volna a szívét…
– Úgy tűnik, nem csak én szeretek elrejtőzni a
világ szeme elől – szólalt meg egy mély hang
mögötte. A viking jelent meg a szikla alatt.
– Sahranfer – biccentett felé, és felsegítette a
kőre.
 – Hol van a lány? – kérdezte a Mágus, miután
elhelyezkedtek a kiszögellésben. Az éjszakai
égboltot bámulták, amelyet ezúttal sötét fellegek
takartak.
– Bezártam a szobámba – felelte kurtán.
– Lefeküdtél vele?
Gabriel elbizonytalanodott. Arshamon nyilván
nem állt volna meg néhány csóknál.
– És?
Haragosan villant rá a szeme, ám a viking
hangosan felkacagott.
– Látom a lelked – mondta váratlanul. –
Tudom, hogy visszatértél.
Gabriel a kardja felé kapott, ám Sahranfer
megrázta a fejét.
– Erre semmi szükség. Veled akarok tartani.
– Nem értelek.
– Az erőviszonyok folyamatosan változnak,
nekem pedig az az érzésem, hogy nem a jó
oldalon állok. Tudom, ha megszabadulsz
Arshamontól, kő-kövön nem marad utánad,
pláne, ha Elijah és a vikingek is melléd állnak.
– Miért bíznék benned? Nekem mindig is az
ellenségem voltál… – mondta sötéten Gabriel, ám
egy kis hangocska azt súgta neki, hogy ebből
akár még valami jó is kisülhet.
– Mert a segítségemre szorulsz, nekem pedig
szükségem van arra, hogy valaki kibékítsen
Elijahékkal.
Az arkangyal felnevetett.
– Barátom, én ehhez kevés vagyok. Elijah nem
fogja megbocsátani neked, amit Sophiellel
műveltetek.
 – Ezért kérem a segítségedet. Cserében teszek
róla, hogy Arshamon elhagyja a testedet.
Gabrielnek eszébe jutottak Astrid szavai,
miszerint találnia kell egy nagy erejű
boszorkányt
De hogy épp az eszelős Sahranfert válassza?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Hát azt, hogy benne vagy!
– Mikor hajtod végre a varázslatot?
– Amint Elijah békejobbot nyújt nekem.
Az arkangyal keserűen felnevetett.
– Inkább kérnéd azt, hogy lehozzam a
csillagokat az égről!
– Azurával új életet akarunk kezdeni. Messze a
fivéreitől és Azraeléktől. Nem akarom a
létezésemet az Elijahtól való rettegéssel tölteni.
– Azurával akarsz meglépni?
– Vele.
– Hisz az a nő egy pokolfajzat… a lelke
évezredek óta halott.
– Vigyázz a szavaiddal, barátom – villant rá a
viking szeme. – Ő fontos nekem, és a lelke… nos,
a lelke valóban különös, de azt hiszem, megér
egy misét. Talán nem véletlenül találkoztunk mi
ketten – folytatta merengve. – Hosszú idő óta ő
az első nő, aki megért és elfogad engem.
Gabriel elmosolyodott
– Szép dolog a szerelem.
Hangjából gúny áradt, a Mágus azonban nem
sértődött meg.
– No, mit felelsz? Belevágunk?
 – Legyen! – nyújtotta a kezét az arkangyal,
majd összeráncolta a szemöldökét – De, mégis,
úgy akarsz Elijahék elé vinni, hogy Arshamon
még bennem van?
– Úgy, bizony! Különben mi a garancia, hogy
Elijah nem tép szét engem?
– A szavam nem elég?
– Nem. Hallani akarom tőle, hogy tiszta lapot
kapunk Azurával…
– Nem akarom veszélybe sodorni őket. Főleg
Sophielt. Ha Arshamon felülkerekedik bennem…
– Nem fog, Napok óta elnyomod őt.
– Astrid meghalt, és nélküle az erőm egyre
fogy.
– Ez esetben gyorsan kell Birca szigetére
érnünk, és nem lesz, semmi gond – vigyorgott
elégedetten a Mágus, és arra gondolt, új életük
Azurával máris elkezdődött…
 XXVI. FEJEZET

Aranyszarvasok

Megérkeztünk! – kiáltotta az egyik viking a

csónak orrából, mire az angyalok ébredezni
kezdtek. Hajnalodott, s a tó vizét vastag pára
lepte be. A fények még haloványak voltak, és az
erdőben köd szitált. Minden nyirkos volt, a
stéget, a hajót és a köpenyekben utazó
legénységet is harmatcseppek borították, így
boldogok voltak, hogy végre kiköthettek.
Miután kipakoltak, a fogadóhelyiségbe siettek,
hogy átmelegedjenek és forró ételt egyenek, majd
visszavonultak a fürdőhelyiségbe, hogy lemossák
magukról az út porát.
Sophiel is rendbeszedte magát, majd a stégen
beszélgető angyalok felé sétált.
Bardo elmélyülten magyarázott Elijahnak a
szarvasok megöléséről, amikor észrevették a
mellettük ácsorgó lányt.
– Sétálnék egyet Fenrirrel – mondta halkan,
mire a Sötét Angyal elmosolyodott.
– Méltányolom, hogy szóltál.
Azzal a fal mentén zöldellő dombra mutatott,
amelyen térdig értek a vadvirágok. – Azon túl ne
menjetek, kérlek! Hamarosan indulunk!
 Sophiel bólintott, majd a fövenyt nyaldosó,
lágy hullámok felé szaladt, és Fenrirt a vízbe
parancsolta. A farkasnak nagyon nem
akaródzott a tóba mennie, de a lányért megtette.
Prüszkölve harapta a vizet, majd amikor Sophiel
intett neki ki- kecmergett a partra. Ezüst
bundája újra a régi színében tündökölt, és bár az
első lábára még erősen sántított, ügetve szaladt
szőke gazdája után fel a dombra, a napsütötte
rétre.
– Haragszik rád – mondta Bardo a lány után
nézve. – Meglehet, túlságosan leteremtetted.
– Örülhet, hogy módom volt leteremteni,, és
nem Arshamon felé utazik éppen.
– Jogos – sóhajtott a szőke angyal. – Én is
frászt kaptam, amikor eltűnt abban a
hasadékban. Nem sokon múlt, hogy elrabolják.
– Nem bizony, de benne fel sem merült, hogy
baja eshet.
– És most ezért ilyen halovány?
– Gondolom. Azt hiszem, fél tőlem, amikor
haragos vagyok.
Bardo felröhögött.
– Olyankor én is.
– Nem vagy normális. Ő komolyan fél.
– Ez esetben muszáj lesz vele gyöngédebben
bánnod, mert aztán elmenekül tőled, vagy
máshol keresi majd a boldogságot.
A Sötét Angyal jegesen pillantott szőke
társára.
– Nem tudok másként viselkedni, mint
amilyen vagyok.
 Bardo elvigyorodott, és vállon veregette a Sötét
Angyalt.
– Nincs ezzel semmi baj, Elijah. Valószínűleg
épp ezért szeretett beléd.
Ám a vezére nem figyelt rá. Az arca
elkomorodott, s a szeme résnyire szűkült.
– No, jó. Utána megyek, mert már alig látom.
Az az átok dög leköti minden figyelmét.
– Ne légy velük ilyen szigorú. A farkas végső
soron felhívta a figyelmünket a támadóinkra, és
jó párat maga küldött a túlvilágra.
– Majd szem előtt tartom… – morogta
bosszúsan, és öles léptekkel elindult a
dombtetőre.
Sophiel a virágok közt térdelt, és Fenrirnek
magyarázott.
– Odahaza minden virágnak más-más hangja
van. Ha elmész mellettük, és megérinted a
fejüket, olyan csengés-bongás támad, mintha
egy egész zenekar rejtőzne a szirmok között.
– Megőrjíted ezt az állatot – szólalt meg egy
mély hang, és a lány felpattant.
– Nem hallottam, hogy jössz –
magyarázkodott, és kissé hátrébb lépett.
– Nem szoktad – felelte Elijah, majd a farkas
felé intett – Azt hiszem, itt az ideje szabadon
engedned őt!
Fenrir tanácstalanul nézett a gazdájára,
Sophiel pedig a férfira, és az arcán szomorúság
suhant át. Lehajolt a farkashoz, és megsimogatta
a bundáját.
– Igaza van. Menj, és élj boldogan a tieiddel!
Ha pedig látni akarsz engem, mindig megtalálsz!
 A vadállat felnyüszített, majd megfordult, és
néhány pillanat alatt eltűnt az erdőben. A lány
bánatosan nézett utána. Vagy talán csak magát
sajnálta? Nem tudott rájönni, ráadásul a
szarvasokkal való összecsapás közelgésétől is
egyre nyomorultabbul érezte magát
Elijah közelebb lépett hozzá.
– Az bánt, hogy kiabáltam veled?
– Igazad volt – felelte szomorúan. – De mi van
akkor, ha én egyszerűen képtelen vagyok
megváltozni? Te olyan hamar haragra lobbansz,
bármit csinálok… Néha úgy érzem, az a baj hogy
nem vagyok elég jó neked…
– Hogy gondolhatsz ilyet? – húzta magához a
férfi, és a két kezébe vette az arcát – Te vagy a
másik felem. A nagybetűs nő, akiért érdemes
élnem. Az pedig, hogy lobbanékony vagyok,
sosem volt titok előtted. Nem azért haragszom
rád, mert gyengébb vagy, mint mi, vagy
félénkebb, mint más harcias amazonok, hanem
azért, mert sokadszorra sem veszed figyelembe a
kéréseimet. Értsd meg, komoly veszélyben
forogsz, és a gondolatba, hogy bajod eshet,
beleőrülök.
– Hátha Arshamon letesz rólam – nézett rá
lágyan, de Elijah arca elsápadt ellensége
nevének puszta említésétől is.
– Ő? – rázta meg a fejét – Soha nem fog
lemondani rólad. A rögeszméjévé váltál, ez a
szomorú igazság. A nornák nem véletlenül
kérték, hogy engedjük el a kezed. Amilyen
elvetemült, inkább felégeti érted a világot,
mintsem az én oldalamon lásson. De rossz napra
virrad, amikor érted jön, mert a pokol fenekére
küldöm a fekete lelkét.
Sophiel nem felelt, de a szívét melegség járta
át Elijah indulatos szavai hallatán. Csak azért
ilyen dühös, mert félt engem – gondolta, és
átölelte a férfi derekát.
– Néha szabályosan sajog a szívem, annyira
szeretlek – suttogta, ám a legnagyobb
meglepetésére Elijah elnevette magát.
– Nos, ezzel az érzéssel nem vagy egyedül.
– Mégis, amikor vitázunk, attól félek,
elveszíthetlek.
– Azért vitázok veled, mert fontos vagy nekem,
és féltelek. Nem szívesen hozom fel, de előtted
soha nem érdekelt, hogy a szeretőim mit
csinálnak, kivel vannak vagy hova mennek.
Egyszerűen nem kötötték le a figyelmem.
– Én? – nézett rá ártatlanul a lány, mire a
Sötét Angyal hahotázni kezdett, és a karjába
kapta karcsú testét.
– Te? Te kikészítesz! A nap huszonnégy órája
sem elegendő, hogy rajtad tartsam a szemem, és
hiába döntöttem romba birodamakat, és öltem
meg rettenthetetlen harcosokat, sosem tudom
kitalálni, mi lesz a következő lépésed.
Sophiel végre csilingelve felkacagott, és a
karját a férfi nyaka köré fonta. A nap hátulról
sütötte meg szőke tincseit, és ettől úgy tűnt,
mintha ő maga ragyogna ezernyi fénysugárral.
– Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen
boldog lehetek – vallotta be, ám Elijah kék
szemébe nézve már nem nevetett. A Sötét Angyal
arcán mély érzelmek lobogtak, és az angyallány
lelke ujjongott, amikor ajka az övére tapadt.
Csókja forró volt, akár a nap perzselő sugarai.
– Hahóóó! – Bardo hangja türelmetlenül
visszhangzott az öbölből. – Várnak ránk a
szarvasok! Vagy csalogassam ide őket, hogy
nyugodtan csókolózhassatok?
Elijahék felnevettek, majd kézen fogva a
parton ácsorgókhoz siettek. Mielőtt azonban
odaértek volna, a Sötét Angyal magához húzta
Sophielt, és a füléhez hajolt.
– A te szarvasodat együtt intézzük el,
rendben? Nincs mitől félned, végig veled leszek!
– Ennyire látszik rajtam, hogy rettegek? –
nézett rá szégyenkezve.
– Nem, semmi sem látszik, csak ismerlek már
ennyire – mosolyodott el a férfi, és arcon csókolta
a lányt. – Nem esik semmi bajod, ígérem.
– És a jóslat?
– Emberek toldozta-foltozta mendemonda. A
fele sem igaz.
Időközben Erik egy kisebb hajóhoz vezette
őket, amellyel átjutottak a túlsó parta a négy,
felnyergelt lovukhoz.
– Biztos jó ötlet, hogy csak négyen megyünk? –
kérdezte a viking, és aggodalmasan nézett
Sophielre. – Refill szívesen átveszi a lány helyét,
ha gondoljátok.
– Ó, miatta ne aggódj, ügyes harcos a lelkem –
dörmögte Bardo, és a lányra kacsintott, majd
vágtára fogta a lovát és eltűnt az erdőben.
– Remélem – nyugtázta Erik, és követte a
szőke angyalt Sophiellel és Elijahval a
nyomában.
 Alig néhány óra alatt a Kőrisfák ligetébe értek.
Az ismerős forrás mellett álltak meg, majd
leszálltak lovaikról és körbe- kémleltek, de a
szarvasokat nem látták sehol. A nap lemenőben
volt, így sejtették, hogy a Szent Kőris közelében
legelésző állatok majd az éj leple alatt fognak
megjelenni. Tábort vertek, és a lemenő nap
fényében csendben üldögéltek.
Alkonyodott, amikor az első neszezést
meghallották. Az egyik fatörzs mögül mintha egy
meztelen női test villant volna elő.
– Kik ezek? Nimfák? – meresztette a szemét
Bardo.
– Pucér nők az éjszakában? – kérdezte Erik is,
amikor Sophielbe hasított a felismerés.
– Ne nézzetek a szemükbe! – kiáltott rájuk, és
eléjük állt – Ezek nem békés fehércselédek,
hanem huldrák!
– Mik?
– Rejteknépnek is nevezik őket. Az erdőt és az
aranyszarvasokat védelmezik. Az a feladatuk,
hogy a szent állatokat veszélyeztető vadászokat
megbabonázzák és meggyilkolják. Szemből
mezítelen szépségeknek tűnnek, de a hátukat
göcsőrtös teknő borítja. Ők nem halandók,
hanem szellemlények. Ha a szemükbe néztek,
elvesztek.
– Azért elég pucér nőt láttunk már ahhoz,
hogy túléljük… – dörmögte a szőke angyal, ám
Sophiel szokatlanul élesen szólt rá.
– Ezt most ne vicceld el, Bardo! Ha a
szemükbe nézel, mindent elfelejtesz, ami
korábban fontos volt neked. Néhány perc múlva
azt sem fogod tudni, hogy ki vagy. Akkor pedig
könyörtelenül lemészárolnak.
– Hát akkor?
– Nem nézünk a szemükbe, úgy öljük meg
őket – jelentette ki Elijah, és letekerte a
derékszíjáról az ostorát.
– A mellüket bámulhatom? – kérdezte Bardo,
és a helyzet súlyossága ellenére mindhárman
elnevették magukat.
– Ha utána megölöd őket, bámulhatod –
bólintott a lány. – Bármit bámulhattok, csak a
szemükbe ne nézzetek!
– Rajta! – adta ki a parancsot Elijah, és a fák
közé rohant, közvetlenül arra, amerre a legutolsó
motoszkálást hallotta. Bár nehezére esett így
küzdeni, az előtte szaladó nők lábára figyelt, és
közéjük sózott az ostorával. A lángoló szálak
tették a dolgukat, s a huldrák füstölve zuhantak
a fölre.
Bardo és Erik egymásnak háttal állva csaptak
össze a rejtek- népekkel, akik csőstül zúdultak
rájuk, ám nem jelentettek valós veszélyt az
újdonsült harcostársakra.
– Te milyüket nézed? – heherészett Bardo, és
elhajította a buzogányát, ám közben a másik
kezében fürgén forgatta a kardját.
– Hát, hogy biztos ne szívják ki az agyamat, a
combjuk közét – felelte Erik, mire a szőke angyal
hétrét hajolt a röhögéstől.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok – mondta
Sophiel rosszallóan, és a fák tetejéről feléjük
kúszó nők közé hajította a holdsarlóját.
 Ő maga nem félt a huldrák szemébe nézni,
hiszen maga is nő volt, s ily módon semmilyen
érzelmet nem keltett benne a pucérságuk
varázsa. Ellenben jól látta, honnan érkeznek
újabb támadók, és mielőtt azok a három férfihoz
közelíthettek volna messziről lekaszabolta őket
fényesen ragyogó fegyverével.
– Lehet, ezért mondta az eredeti legenda, hogy
csak a nő éli túl a Kőrisligetet – nevetett Bardo,
miközben átlépdelték az egymás hegyén-hátán
fekvő lefejezett, ketté vágott és szénné égett
nőket. – Ha Sophiel nem jött volna velünk,
belepusztultunk volna az erdei orgiába.
– Hihetetlen vagy! – mondta neki lihegve Erik.
– Te tényleg olyan vagy, mint Thor.
Gyermekkorom balladáit idézi az alakod és az
életigénlő jókedved.
– Ezt igazán szépen mondtad – nézett rá a
szőke angyal, majd Elijahékhoz fordult. –
Hallottátok ezt?
– Hallottuk! – felelték azok kórusban, majd
felkiáltottak. – A szarvasok!
És valóban, abban a pillanatban megjelent a
négy arany- szarvas az Életfa mögötti tisztáson.
Messziről is hatalmasak voltak, és úgy tűnt,
mintha aranyszínű fényből lenne a testük. Az
agancsaik olyan szerteágazóak voltak, mint egy-
egy kisebb fa lombkoronája, ám a végeik élesen
ragyogtak, akárcsak a nyílhegyek. Lábaikkal a
földet kaparták, és ahogy a levegőbe fújtak, az
orrlyukukon valóban vörös pára távozott a
szürkületbe, ahogy a legenda megírta.
 – Nem is olyan félelmetesek – dörmögte a
cserjék mögött Bardo, majd hátranézett. – Mi
legyen? Rájuk rontunk, vagy egyesével szedjük le
őket?
– Egyesével – felelte elgondolkodva Elijah. –
Úgy könnyeb- n segíthetünk egymásnak. Előre
mész, vagy én menjek?
– Nem, hadd legyek én az első! – mondta a
szőke angyal, majd tőle szokatlan gyorsasággal
felpattant, és a hozzá legközelebb álló fatörzsig
rohant.
Sophiel nem szólt semmit, de kezét a
mellkasára tette, mintha ki akarna ugrani a
szíve.
– Minden rendben lesz – ölelte át Elijah. –
Bardo a nagy szája ellenére remek harcos, nem
kell féltened!
A szarvasok közben különváltak, és
szétszéledtek a tó körül. Az egyik azonban
közvetlenül a szőke angyalt takaró fa túloldalán
ácsorgott, és szúrós agancsát a fának dörgölte.
– Ne várj annyit! – sziszegte szinte csak
magának Elijah, és keze megfeszült újdonsült
kardján, tettre készen.
Szerencsére azonban Bardo is felmérte, hogy a
meglepetés erejével tetten érheti az állatot, így
villámgyorsan előugrott, és mire az
felocsúdhatott volna, a Végzet Kardját az
aranyszarvas szívébe szúrta. Olyan gyorsan
történt minden, hogy annak felbőgni sem volt
ideje. Összerogyott, majd némán elterült a füvön.
A szőke angyal odalépett, hogy kihúzza belőle a
kardját, ám az fénylő aranyporrá vált, és az állat
tetemére pergett, akárcsak a homokszemek.
Megvonta hát a vállát, és visszarohant a
többiekhez a bokrok közé.
– Ki a következő?
Sophiel keze megremegett a kardján, és
bármennyire is próbálta leplezni, ezt Erik és
Elijah is észrevette.
– Megyek én – mondta a viking, és előre
lendült, az Urd mellett magasló sziklákig. A
második szarvas vizet kortyolt éppen, amikor a
viking hirtelen előugrott, és egy suhintással
levágta a hatalmas állat fejét. A kardja még a
kezében volt, amikor a másikhoz hasonlóan
aranyporrá vált, ám nem tűnődhetett ezen, mert
a harmadik szarvas dübörögve közeledett felé.
Eriknek nem maradt más választása, a vízbe
vetette magát.
– Istenem – tördelte a kezét Sophiel, miközben
az eseményeket figyelte. Társai összenéztek a
válla fölött.
– Mi lesz így? – csóválta a fejét Bardo, és
puhán megcsókolta a lány haját. – Ne aggódj
már annyira, hercegnőm! Mindjárt túl leszünk
rajta.
De Sophiel egyre csak a szarvasokat nézte,
akik megtalálták a másik két állat kivérzett
tetemét, és most dühödten jártak fel s alá a
parton. A vadászt keresték, de nem látták a
vízben lapuló, a szikla árnyékában rejtőző
vikinget.
Kisvártatva újra kettéváltak, és az egyik
szarvas vészesen közel merészkedett a bokorban
lapuló angyalokhoz, mire Elijah megfogta
Sophiel kezét.
– Gyere, ezt együtt levadásszuk!
– Várjunk még egy kicsit – esdekelt a lány,
mert a szarvas közelről kétszer akkora volt, mint
amekkorának távolról tűnt, és vérben forgó
szemei inkább emlékeztették egy megvadult
bikáéra, mint egy jámbor növényevőre.
– Essünk túl rajta! – sürgette Elijah, mire
Bardonak mentő ötlete támadt.
– Elterelem a figyelmét, ti pedig oldalról
szúrjátok le. A nyakszirtje mellett lefelé döfj,
Sophiel, de el ne vétsd, mert nagyon
megharagszom rád, ha egy nyomorult fűevő
miatt kell meghalnom.
A szarvas meghallhatott valamit a
sutyorgásból, mert patájával kaparni kezdte a
földet, majd lehajtotta a fejét, és a bokorból
felbukkanó szőke angyal felé dübörgött. Bardo
rohanni kezdett előle, és a többiek felé intett.
– Most! – kiáltotta Elijah, és amikor a szarvas
szinte már elérte a bokros sávot, Sophiellel
együtt a megvadult állatra rontottak. Megemelte
a lányt, az pedig belevágta az állatba a Végzet
Kardját. Az felhördült, és bár még tántorogva
megtett néhány lépést, a földre rogyott és az
oldalára dőlt. Sophiel kihúzta belőle a pengét,
ami az előzőekhez hasonlóan porrá vált.
Megfordultak, hogy megkeressék a negyedik
szarvast, ám az ereikben kis híján megfagyott a
vér, mert az állat ott állt közvetlenül előttük.
Elijah a háta mögé lökte Sophielt, majd oldalra
lendült. A szarvas követte, ám hiába döfött
nagyokat az agancsával, a Sötét Angyal folyton
elgurult előle. A vadállat egyre ingerültebb lett, s
orrából megállás nélkül tört elő a vérpára, mely
sötétre színezte a növényeket.
A többiek dermedten figyelték Elijaht, aki
egyelőre nem tudott támadó helyzetet felvenni,
hiszen többnyire a szarvas elől futott, amikor
Bardonak eszébe jutott valami. Elhajította a
buzogányát a rét közepén álló korhadt fa felé. A
fegyver egyenesen a szarvas mellett süvített el,
majd mennydörögve a fába csapódott. Az állat a
lángok felé fordult és abban a pillanatban Elijah
a hátára ugrott, és átszúrta a szívét. A szarvas
megrázkódott, térdre rogyott, lehajtotta a fejét és
kilehelte a lelkét. A férfi kihúzta a kardot, amely
annak rendje s módja szerint aranyporrá vált, s
aztán lekászállódott az állatról.
– Vége van! – zárta a karjába a felé szaladó
angyallányt, majd megölelte harcostársait
– Vége? Hiszen csak most kezdődik… –
dörmögte Bardo
– Hogyan tovább? – kérdezte Erik. –
Visszamegyünk Svartalfheimbe?
– Igen – bólintott a Sötét Angyal. – Elvisszük a
törpéknek az agancsokat, hogy elkészíthessék a
varázsport, azzal megöljük a jötunnokat, aztán
megyünk, és elbeszélgetünk Azraelékkel.
– No, arra kíváncsi leszek – mondta Bardo, és
maga után húzott két agancsot a hajó felé. Erik
összeszedte a másik kettőt s miután kisebb
darabokra törték, zsákba rejtették a kincset.
 – Azért a mai napot megünnepelhetnénk –
jegyezte meg Erik visszaérve Elijahhoz, és vidám
fény lobbant a szemében.
– Szerintem is – mosolygott a Sötét Angyal. –
Ha igyekszünk, ma éjjel már Svartalfheimben
koccinthatunk!
A tisztás közepén lángoló fa megvilágította az
erdőt, ők pedig körbeálltak, egymás kezét fogva
égbe emelték a karjaikat, és a csillagokba
kiáltották az örömüket.
És ebben a pillanatban szikrázni kezdett a
Mennyország Kulcsa, amely most is ott lógott
Elijah nyakában. A négyük által bezárt kör
közepén különös fénycsóva villant fel, és mesélni
kezdett. Képek sokasága tárult eléjük egy új
jövőről, melynek ott álltak a küszöbén.

VÉGE A 4. RÉSZNEK!
 Tartalom

I. FEJEZET: Baljós fejfák .................................... 24

II. FEJEZET: A Szent Kereszt rejtekén ................. 38
III. FEJEZET: Halálos látomás ............................ 60
IV. FEJEZET: Pokoli születések ........................... 92
V. FEJEZET: Angyalok és emberek ................... 115
VI. FEJEZET: Ármány és cselszövés .................. 139
VII. FEJEZET: Törpék között ............................. 157
VIII. FEJEZET: Keserű vágy .............................. 190
IX. FEJEZET: Ébredező szerelem ...................... 207
X. FEJEZET: Nincs kegyelem ............................ 231
XI. FEJEZET: Csillagfény .................................. 246
XII. FEJEZET: Gömbvillámok ............................ 267
XIII. FEJEZET: Birca szigetén ........................... 286
XIV. FEJEZET: Angyali tűztánc ......................... 314
XV. FEJEZET: Sötét vágyak .............................. 334
XVI. FEJEZET: Tündérek vérfürdőben .............. 351
XVII. FEJEZET: Az alku .................................... 370
XVIII. FEJEZET: Viking vér ............................... 396
XIX. FEJEZET: Búcsú a bajtársaktól ................ 426
XX. FEJEZET: Feloldozás .................................. 455
XXI. FEJEZET: Bizalom .................................... 468
XXII. FEJEZET: A mélység titka ........................ 484
XXIII. FEJEZET: Visszatérés ............................. 517
XXIV. FEJEZET: A Végzet kardjai...................... 533
XXV. FEJEZET: Új esély ................................... 571
XXVI. FEJEZET: Aranyszarvasok ...................... 587
 Érdekességek a könyvsorozatban
szereplő személyekről,
helyszínekről

Angyalok (a keresztény mítosz szerint) az alábbi

képességekkel rendelkeznek:
Sophiel – kitalált karakter, a remény angyala
Michael arkangyal – védelmező arkangyal, a
holtak kísérője
Raphael – gyógyító arkangyal
Gabriel – arkangyal, az igazság angyala
Uriel – a béke angyala, a démonvadász
Ariel – a látomások angyala
Machiel – kitalált karakter, az emlékezés
angyala
Elijah – kitalált karakter, a tűz angyala
Fagus – kitalált karakter, a küzdelem angyala
Bardo – kitalált karakter, az erő angyala
Azrael – a halál angyala
Baraquiel – a villámlás angyala
Baamiel – a mennydörgés angyala
Ramodiel – az asztrális utazások angyala
Mizariel – az anyagok megváltoztatásának
angyala
Lamachael – az asztrális utazások angyala
Ruchiel – a szél angyala

Boszorkányok/uralkodók:
Sahranfer/Olaf Stcinnar – a Mágus
Cyrus perzsa király – Sahranfer nevelőapja
Kroiszosz – Lüdia királya, történelmi személy (élt
i. e. 6. sz.)
III. Müriné – amazon királynő, történelmi
személy
Szpargapiszész – Müriné fia, történelmi személy
Tomürisz – masszagéta királynő, történelmi
személy
Arshamon – az Alvilág ura
Samad – Arshamon idősebb fivére
Tarim – Arshamon ifjabb fivére
Azura – Arshamon húga
Nahara – Arshamon boszorkánya
Astrid – viking gyógyító
Fridr – Astrid lánya
Mímir – a jötunnok királya, mitológiai alak

Emberek:
Erik Björnnson – viking király, történelmi
személy (i.sz. 849)
Refill Björnsson – Erik öccse, történelmi személy
Erin – Ramodiel viking kedvese
Joshua – Heliga Korset várparancsnoka
Kate Howard – Joshua felesége
Freddie Smith – Joshua barátja, aki ért az
állatok nyelvén

Törpék:
Szilaj, Óhold, Újhold, Szikracsiholó,
Aranyműves, és a többiek…, mitológiai alakok

Helyszínek:
Heliga Korset (Szent Kereszt) – A Kőrisfák
Ligetétől nem messze található, kitalált város,
amelynek Joshua a parancsnoka. Zömmel északi
emberek lakják, akik igyekeznek békésen élni. A
várost hatalmas falak védik a betolakodóktól, ám
odabent háborítatlan az erdő nyugalma. Az
épületek falait vadrózsák és indák díszítik,
köztük virágos rétek, tavak és ligetek teszik
teljessé a felnőttek és az ott cseperedő
gyermekek életét.

Svartalfheim – A törpék birodalma, amely a

skandináv mitológia szerint valójában a Szent
Kőris túloldalán helyezkedik el. A törpék nevei
szintén mitológiai vonatkozásúak, ami azért is
érdekes információ, mert Hófehérke törpéinek
modern nevei is innen erednek. Ugyanakkor
Svartalfheim világa kitalált csakúgy, mint az ott
kovácsolt fegyverek és az általuk készített
ékszerek és ékkövek sokasága.

Birca – Létező skandináv város a Malaren tó

egyik szigetén, amely a 8-9. században fontos
kereskedelmi csomópont volt. Akkoriban
vikingek lakták, közel hétszázan. A sziget
fapalán- kokkal és falakkal védekezett a
betolakodók ellen. A kikötőt sekélyre építették,
hogy a saját hajóikon kívül más ne tudja
megközelíteni őket. Itt alakult ki az első
keresztény gyülekezet Svédországban. Ma is
lakott, népszerű turistaközpont, amely 1993 óta
a világörökség része.

Jötünheim – Mitológiai helyszín. A jég- és

déróriások (vagyis a jötunnok) birodalma, amely
hivatalosan a Szent Kőris túloldalán, az
alvilágban található. Itt egyetlen növény sem
terem meg, és a nap is csak távolról tekint az itt
élő déróriásokra, akik örök kárhozatukat töltik
ezen a kietlen helyen, és reményük sincs a
szabadulásra.

Azrael vára – Kitalált helyszín, nem messze

Svartalfheimtől és a Kőrisfak Ligetétől. A vár egy
magas hegy tetején épült, amelyek erdeje
grizzlyktől hemzseg. Csodás panoráma tárul az
itt élők szeme elé nap mint nap, és az ódon falak
hathatós védel- fflet jelentenek az idegenek ellen.
 Sophiel léte

Hajnal hasadt a csöndes éjszakába,

faggyal hintett szél tépett arany ruhámba.
Akartam őt, minden porcikám feléje vonzott,
habár tudtam, ez a szerelem halhatatlan, tiltott.

Épp olyan zamatos, mint az alma,

bűnnel átfolyatott mézédes, ambrózia.
Torkomat marja hiánya,
sodró kín közt várok reája.

Szerelem: belém égett,

még most is pillantásában égek.
A Pokolba ránt magával a vétek.
Elégek!

BAJÁNHÁZY ÁGNES
Az Összetört glóriák című verspályázaton irói
különdíjat nyert
 Álom

Ne menj el kicsiny fény,

Nélküled magányos az éj!

Már késő..
.
Tovaúsznak az éjjeli tavon,
Egyedül hagynak a sötét parton.
Utánuk veszem az iramot,
S lassan elérem a rohamot.

De a víz egyre sebesebb,

Dobálja kis lámpás sereget!
Gyorsabbra váltom lassú léptem,
S közelebb kerülök a fényességhez.

Hirtelen beleszaladok egy falba,

Az emlékfoszlány elszáll magasba.

Könnyes szemmel ébredek fel,

Hogy kicsi napom vesztettem el.

Ködös szemmel tekintek körbe,

Egy tengerkék szem les időről időre.

Arcomon végigfutó keze lágy,

Mosolya napként ragyog rám.

Ő az én szerelmem,
S Ő a Nap nekem,
Tüzes sugarával
elragadja szivem.
 BOJTOS GABRIELLA SÁRA
Az Összetört glóriák című verspályázaton első
helyezést nyert
 Ezt írtátok Ti!
Szemelvény az olvasói levelekből, melyeket az
Összetört glóriák eddig megjelent köteteiről írtak

„A húgomtól kaptam ajándékba az Összetört

Glóriák első három könyvét. Nagyon hamar
kiolvastam őket, mert letehe- tetlenek voltak!
Egy varázslatos világba kalauzoltál el, ahol
találkozhattam az Angyalokkal, …akik azóta
velem is maradtak. Köszönet ezért a csoadálatos
éményért!”
(Szombathelyi Diana)

„Gratulálok, ezt igazán jól összehoztad! Ebben

a történetben minden benne van, ami az én
ízlésvilágomat kielégíti. Angyalok, tündérek,
különleges lények, szerelem, kaland, vallás és
misztika. A szereplők szimpatikusak,
szerethetőek, még a „rosszak” is. A vén gonosz
mágust is jól megsajnáltam keserves
gyermekkora miatt, pedig igencsak rosszul
indított az elején. A három szépséges boszilány
viszont jól felkavarta az eseményeket, főleg Diril.
Mégis, ami leginkább közel állt a szívemhez, az a
3. rész. Kedvelem a skandináv mitológiát, mindig
érdeklődve olvasom ezeket a különös
történeteket. Fantasztikus, hogy összefontad a
két hitvilágot, én pedig, az olvasó, ahogy
kibogoztam, csak ámultam az elém táruló
látványtól a pokol félelmetes bugyrairól. És
megannyi hasznos dolog, ami még bele van
rejtve! Kiragadok párat: az ima hatalma, és a
„segíts magadon és Isten is megsegít”. Fontosnak
tartom, hogy az emberek minél többet halljanak
ezekről az igazságokról, hogy beépüljön a
tudatukba, és használják mindennapjaikban is.
Szóval kíváncsian várom a folytatást, és
szurkolok a szerelmespárnak, hogy szerelmük
végre beteljesedjen, valamint Arshamonnak is
egy kicsit, hisz úgy érzem ő is nagyon – bár
inkább erőszakosan – vágyik a szeretetre.”
(Lukács Zsanett)

„Ami miatt totálisan megvett magának a

könyv, az a Pokol bemutatása volt. Egyszerűen
oda meg vissza voltam a leírásoktól és a rémisztő
lényektől, akik benépesítik a helyet. Néha
libabőrös lettem, főleg az a rész hozta rám a
frászt, amikor azt a bizonyos Ceremóniát
tartották, amit ha teljesített az ember,
kikerülhetet az évszázados szenvedésből. Persze,
csak akkor, ha megbánta bűneit.
Az írónő mesterien beleszőtte a Skandináv-
mitológia egyes elemeit a történetbe. Két goldot
emelnék ki ezek küzül, amelyek a kedvenceim
lettek: az egyik a Nornák (Moirák, Párkák)
jelenléte, a másik pedig a Nidhogg. Az az igazság,
hogy Esther felkeltette az érdeklődésem a
Skandináv-mitológia iránt. Semmilyen
negatívum nem jut az eszembe. Élveztem a
könyvet az elejétől a végéig és szívesen olvasnám
a következő kötetet, mert meglepő volt az Életfa
vége. Az Összetört glóriák harmadik része egy
remek könyv.”
 (Király Anikó)

„Férjed, Ádám osztálytársa voltam a gimiben,

és csak kíváncsiságból vettem meg az Elveszett
lelkek-et, mondván: a volt osztálytárs felesége
írta, beleolvasok már, milyen. Hát! Minden
elismerésem neked, és mindenkinek, aki részt
vett ennek a csodának a létrehozásában. Mind a
tartalom, mind a külcsín pazar. Imádtam a
borítótól kezdve a könyvjelzőn át az iniciálékat, a
pauszpapír oldalakat, az igényes kötést. A
történet pedig egyszerűen lebilincselő! És ahogy
írsz! Az a részletesség, ahogy az érzelmeket,
helyszíneket, ruházatokat leírod! Az ember látja
maga előtt a jeleneteket, mint egy filmet. Apropó!
Én biztos ott állnék sorban az első
mozijegyekért, ha megfilmesítenék – no nem
itthon! Szóval: őszinte gratuláció Neked/Nektek
a könyvekhez és persze a két gyönyörű
kislányhoz is! Remélem, nem kell sokat várni a
4. kötetre illetve egyéb írásaidra!”
(Nagypál Tünde)

„A könyveid visszaadták a HITEMET.

Köszönöm.”
(V.Ági)

„Kiolvastam… Vége lett nagyon hamar. Pedig

próbáltam lassan olvasni, szerettem volna, ha
nem fogynak olyan gyorsan a lapok, de három
napig sikerült elhúznom. Percek óta próbálom
összeszedni a gondolataimat, szeretném Neked
jól átadni, mit is érzek, gondolok a 3. részről.
Egyetlen szóban talán úgy tudnám
megfogalmazni: lehengerlő! Míg az első két
könyvben leginkább a szereplők, a helyszínek
varázslatos világa ragadott magával, ebben a
részben a cselekmény volt olyan fordulatos, hogy
többször le kellett tennem, mert azt vettem észre,
hogy már csak minden második sort olvasom el,
annyira kíváncsi voltam, mi fog történni. Tiszta
szívemből gratulálok Neked, és kívánom, hogy
még sok ilyen csodálatos történettel ajándékozz
meg minket! |
(Petrovicsné Harkay Brigi)
„Rettenetesen gyorsan kiolvastam a harmadik
kötetet, a másodikat két nap alatt. Imádom,
ahogy írsz, imádom a hangvételedet, a
helyszíneket, az Angyalokat, a tündéreket, a
manókat, a fekete Angyalokat! Régóta
foglalkozom a témával, így a történeted
lebilincselt! Olvastam Szurovecz Kitti
Fényemberek köteteit is, és Aplilynne Pike
tündéres könyveit és meg sorolhatnám. Csak
ilyeneket olvasok. Elkezdtem saját blogot írni,
ami gyerekkönyvnek készül a tündérekről, mert
fontosnak tartom, hogy ezek az apró lények, akik
oly érzékenyek a nem evilági dolgokra, jobban
megismerkedjenek velük és higgyenek!
Őszinte és hatalmas elismerésem neked és
köszönet a világodért, amit megosztottál!”
(Molnár Móni)

„Körülbelül 24 óra alatt olvastam el a

harmadik részt (pedig próbáltam elhúzni,
annyira nem akartam, hogy vége legyen). Bardo
hivatalosan is a második kedvenc Sötét
Angyalom lett. Hihetetlen, hogy még a Pokolban
is képes megnevettetni. Any- nyira sajnálom
Gabrielt, holott a sorozat legelejétől Elijahnak
drukkolok, akitől az Életfa kötet vége felé
majdnem elolvadtam. De Diril megérdemelte –
inkább nem írom le a véleményem róla. Akarom
még, ennyi nem elég! Köszönöm ezt a hatalmas
élményt, remélem minél hamarabb olvashatjuk a
következő részt, és még rengeteg mindent tőled.”
(Lakatos Anita)

„Régóta olvasgatom a hozzászólásokat, és

nagyon tetszik, ahogy az olvasóiddal bánsz.
Mindenkivel kedves vagy és közvetlen, ez a mai
világban nagyon nagy dolog, és az írók közt
szerintem kevés ilyen ember akad manapság. A
könyveidért rajongok, erre nincs jobb szó.
Mindhármat olvastam többször is, előkelő helyet
foglalnak el a szobámban. Nemcsak a te
világodat szeretem annyira, és a szereplőidet,
hanem ahogy a szereplőid beszélnek,
viselkednek és cselekednek az egyes
helyzetekben. Szeretem, hogy a férfi hőseid
erősek, udvariasak, egyenesek, szarkasztikusak.
Szeretem Sophiel nőiességét, olyan gyönyörű
egységet alkotnak nálad ezek a dolgok. A
stílusod nagyon egyedi és álomszép, élmény
olvasni a leírásaidat, hiszen látok mindent
magam előtt, amiről mesélsz. Tetszik a sok-sok
eredeti ötlet. Hogy Goethe még meg sem
született, de Sophiel az Akasha könyvtárban
ovasta a versét, ami majd több száz év múlva
születik csak meg… ez eszméletlen! És a
lupomok ligete. A lángoló, nyolcágú ostor, és a
fehér fák ligete a nyolc napkoronggal. Nem is
tudom, hogy találsz ki ilyeneket. Lehet, nem is
kitalálod, hanem közvetítesz odafentről? Hát,
kicsit összevisszán sikerült, de ezt szerettem
volna elmondani. Szeretem a történeteidet
mindennél jobban, és amikor olvasom őket,
beleképzelem magam a kalandokba. Találd ki,
kinek a helyébe. Te vagy a kedvenc íróm
mindörökre!”
(Fazekas Böbe)

„Az Összetört glóriák egy szép kerettörténetű

szerelmi história mindenféle jóval és rosszal. Az
írónő nem kegyelmez a szereplőinek, ám amikor
már én is azt mondom, ez már sok, akkor a
szenvedést felváltja a megváltás, az egymás
karjaiba való borulás, a csókok, a szerelmes
sóhajok… és teljesen kész vagyok.
Azt szeretem ebben a történetben, hogy
folyamatosan fejlődik a főszereplőkkel együtt,
ugyanis Sophiel gyenge angyallányból kezd
kitartó harcos amazonná válni, ami sokkal
szimpatikusabbá teszi, viszont a változás
ellenére is meg tudja tartani kedves és bájos
énjét. Ugyanakkor minden kötet egyre több
misztikumot, kultúrát, világot tárt elém,
valamint újabb szereplőket vagy az előző
részekben megemlített angyalokat helyezi egy
lépéssel előrébb, hogy jobban
megbarátkozhassam velük…”
(Izsák Anita)
 „Végre sikerült beszereznem és elolvasnom a
harmadik könyved, az Életfát!
Természetesen nem csalódtam, a történet
szuper, a karakterek imádnivalók, az írásod
fantasztikus, zseniális… fokozzam még?
Örültem, hogy Bardo többet szerepelt ebben a
könyvben, nagyon megszerettem, odavoltam a
csípős megjegyzéseiért!
Sophiel és Elijah még mindig a szívem
csücskei, és reménykedem abban, hogy a
következő részben már fognak szeretkezni, mert
már sajnálom Elijaht, annyira szeretné magának
a lányt! No, persze, én is kíváncsi vagyok rájuk!
Drága Eszter! Hogy tehettél velünk, nőkkel-
lányokkal ilyet, hogy a borítóra egy ilyen iszonyú
jóképű pasit választottál? Megjegyzem, emiatt
nem két nap alatt olvastam el a könyvet, hanem
három, mert nem bírtam betelni a borító
látványával! Nagyon várom már a negyedik részt,
a Mennyország kulcsát, remélem hamarosan
megjelenik!
Nem akarom magam ismételni, de remek író
vagy, csak így tovább! A könyveid gyönyörűek,
igényesek, a történetek meg- unhatatlanok, a
szereplők zseniálisak!
Egy szóval elmondom, mi az utolsó
véleményem: Imádlak!” (Sándor Hajni)

„A sorozatod első részét ajándékba kaptam

tavaly karácsonyra. Rögtön megtetszett a borító,
ahogy nézegettem tudtam, hogy ez több mint egy
ajándék a legeslegeslegjobb barátnőmtől. Ez egy
életre szóló élmény. És bevált a megérzésem. Le
sem tudtam tenni, imádtam minden pillanatát
aztán elfogyott az összes oldal. De jött a
következő nyár, következő hazaút, amikor is már
két kötetet tudtam megkaparintani, a
harmadikat a Te közreműködésednek és
rugalmasságodnak hála, amit ismét köszönök! A
második részt is hamar bekebeleztem, de a
harmadik! Te jó ég! Az valami hihetetlen volt! A
Poklot jártam két hétig, szó szerint! Az egyik
pillanatban majd kiugrott a szívem, a
következőben nevettem, aztán sírtam, aztán
rettegtem, áááá. Az a részletesség, ahogy
mindent leírsz, az ember teljesen bele tudja
magát képzelni a helyszínekbe, a szereplőkkel
kapcsolatos történésekbe. Hihetetlen, soha nem
volt rám semmi ilyen hatással. És nagyon
nagyon megszerettem Bardot, talán
kijelenthetem, hogy ő most már a harmadik a
rangsorban Sophiel és Elijah után. De nem fair
ezt így kijelenteni, mert minden szereplőt
szeretek. Ez is nagyon tetszik, hogy nem lehet
egyértelműen betenni senkit sem egy
skatulyába, mindennek oka van és szinte
minden szereplőnél megvan az ok, miért olyan,
amilyen. Így akár még a leggonoszabbakat is
meg tudjuk sajnálni. De sajnos ennek is vége
lett, és most ismét várok, de addig is újrakezdem
az első résszel. Nem lehet megunni! A részemmé
vált, máshogy látok sok mindent az életben
miatta. És sokkal gyakrabban szót fogadok
annak a kis belső hangnak, ami úgy tűnik,
tényleg működik! Mindenesetre mindenkinek
ajánlom a könyvet, aki hisz, vagy nem hisz, vagy
hinni szeretne az angyalokban, vagy csak
szeretne egy kis pluszt vinni a hétköznapjaiba.
Remélem, a következő kötet nem az utolsó lesz,
és még sok-sok kalandunk lesz kedvenc
angyalainkkal. Nagyon köszönöm Eszter, hogy
vagy és általad van ez a szuper sorozat!”
(Reif Ági)

„Kedves Eszter! Sokáig tanakodtam, írjak-e

neked vagy sem, de látva, hogy milyen
barátságos kapcsolatot ápolsz az olvasóiddal, én
is tollat ragadtam. Szeretném, ha tudnád, hogy a
Gyűrűk ura trilógia óta űrt éreztem magamban,
pedig sok fantasy regényt olvastam, de semmi
nem okozott olyan örömet, mint Tolkien regénye
– egészen addig, amíg kölcsönkaptam az
Elveszett lelkeket. Már az első fejezet után
tudtam, hogy kincsre bukkantam, és be is
bizonyosodott a megérzésem. Én ennek a
történetnek minden sorát szerettem. Amíg
olvastam, egy más világban jártam, és nagyon
boldog voltam az angyalaid világában! Boldog
izgalommal vettem meg eztán a második részt,
ami, ha lehet, még jobban felcsigázott. A közepén
zokogtam. Nem hittem, hogy meg mersz ilyet
tenni a főszereplőddel. Többször is elolvastam
azt a részt, Elijahért valósággal megszakadt a
szívem. Az egész történet magával ragadt, sodort,
vitt, megnevettetett, összetört. Amikor
befejeztem, napokig ürességet éreztem,
hiányoztak a szereplőid! Ilyet még sosem
éreztem! Ezért írtam, ezt el kellett mondanom! A
fecebook oldalad is nagyon tetszik, valahogy
ugyanazt a hangulatot árasztja, mint a könyveid!
Szeretettel ölellek téged!”
(Mona – Kerekes Mónika)
„Kedves Eszter! Már régóta fontolgatom, hogy
én is írok neked, és megköszönöm ezeket a kis
csodákat. Ma végre elhatároztam magam.
Tehát… Imádom az angyalaidat! A legutóbbi
vizsgaidőszakom kellős közepén vettem meg az
első két köteted. Nem a legjobb időpontválasztás,
mivel a vizsgák még hátra voltak, de a csábító
könyvborító felpiszkálta az érdeklődésemet.
Beadtam a derekam, és megérte. Az első könyvet
egy nap alatt elolvastam, és imádtam. Utána
boldogan kezdtem hozzá a tanuláshoz. Az UV hét
után gyorsan megrendeltem a harmadik kötetet
is, hogy amint befejezem a másodikat, rögtön
folytathassam a következővel. így is volt.
Eközben a Húgocskám is elkezdte az első részt,
és igen, ő is nagyon gyorsan a szívébe zárta.
Kedvencem Az Életfa. Egyszerűen szavakba is
alig tudom foglalni, hogy mennyire magával
ragadott. Elrabolt ez a világ. Elképeszt Sophiel
bátorsága, elvarázsol Elijah személye és imádom
Bardo humorát! Ahogy felépítetted az alvilágot…
az egyszerűen hihetetlen. Nagyon tetszenek a
helyszínek, a szereplők. A Gabriel-Arshamon
csavar remek volt (Sophiel – Elijah rajongó
vagyok, nagyon nem szeretettem volna, ha
Gabriel átveszi Elijah helyét Sophiel szívében.)
Alig várom a negyedik könyvet. A facebook
oldaladon pedig nagyon tetszenek a fényképes,
idézetes bejegyzések. Azok a képek gyönyörűek,
és az idézetektől mindig kedvet kapok egy kis
Összetört glóriák olvasáshoz. Egyszerűen
imádom az angyalaidat! Köszönöm a
fantasztikus élményt!”
(Losonczi Niki)

„Eszter angyalinak története könyvről könyvre

egyre jobb! Ahogy az angyalok világa felépül és
tágul, úgy veszek el egyre jobban a történetben.
Izgalmakkal teli, romantikává átitatott,
szenvedélytől perzselő, fantáziával szórt történet
ez, ami nem csak fiataloknak szól. Az embernek
egy külön élmény ezt a sorozatot olvasni, és
mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy éljen át
egy varázslatot ezzel a sorozattal! Köszönöm,
Eszter, hogy megosztod velem és a többi
olvasóval, a Világod! Végezetül csak annyit
mondanék: Ezt át kell élni!’
(Bajártházy Ágnes)

„Elolvastam a harmadik könyvet is, és az első

gondolatom az volt, hogy már megint vége! Nem
tudom, nagyon gyorsan fogytak az oldalak ismét.
Azt kell mondjam, hogy nagyon-na- gyon
tetszett, sokkal pörgősebb volt, mint az első
kettő, nehéz volt letennem, akár csak azért, hogy
bemenjek a Balcsiba fürdeni, pedig nagyon
melegem volt (hétvégén strandoltunk). Szerelmes
vagyok a sorozatba, még, még, még sokat kérek
szépen belőle. És még azt szeretném mondani,
hogy nagyon köszönöm, hogy vagy, és hogy ilyen
csodálatos mesével ajándékozol meg minket!”
(Egri Bea)
 „Nálam az első vagy! Csodásak a könyveid,
magyar regényírótól még nem olvastam ilyen
fantasztikus könyveket Már nagyon várom a
folytatást. Az előttem szólókat nem lehet übe-
relni a dicséretek terén, én csak annyit tudnék
hozzátenni, hogy a könyved hatására újra
szerelmes lettem a szerelembe, és mindent
rózsaszínben látok. Ennek leginkább a férjem
örül. Köszönöm és még sok-sok ilyen csodás
könyvet kérünk!
(Ácsné Tavaszi Edina)

„Az Életfát egyszerűen nem tudtam letenni.

Kényszerítenem kellett magam, hogy a
házimunkára összpontosítsak. (De azért két nap
alatt ezt is kiolvastam.)
Nem tudok olyan szépeket írni, mint Te, de
tessék: A pokolba azért nem mennék, bár ahogy
az elején leírta a szerkesztőd, nekem is más
elképzeléseim voltak a helyről gyerekként. És a
szerelem! Hát ez az, amiért olyan jó olvasni a
könyveidet. Két ennyire különböző lény, ahogy
szereti egymást, valami csodálatos dolog. Ezek
után az ember várja, hogy Őt is így szeressék, és
talán iránta is így éreznek, az mégsem valósul
meg a mi világunkban ennyire őszintén és
tisztán, önzetlenül. A barátság sem egy utolsó
dolog, főleg ha az ellenség közül kerülnek ki a
barátok. Ebből a részből sem maradt el az
ármánykodás, cselszövés, de ezek a dolgok
kellenek, hogy végül győzzön a jó. Én nem
tudom, hogy honnan meríted ezeket a gyönyörű
érzéseket, de kívánom, hogy még nagyon sok
tapasztalatod legyen bennük, és add át nekünk,
olvasóidnak. Köszönöm, Köszönjük!”
(Ehmann Bernadett)

„Hogy tudsz olyan történetet írni, hogy az

ember már a 80. oldalnál lerágja az összes
körmét? Mint mindig, most is minden sorát
imádtam. Valahogy éreztem, hogy szegény
Gabriel jár majd rosszul, de azt nem hittem
volna, hogy ennyire. Dirilt egy ponton
megsajnáltam, de csak addig, amíg nem támadt
Sophielre. Jó volt látni, hogy az angyalok
összefogtak, és egymás mellett harcoltak. Bardo
jóvoltából azt is megtanultam, hogy a nevetés
valóban gyógyszer (nevetnünk kell, mert
különben belerokkan az ember a mindennapi
életbe). Megint nagyszerűt alkottál, ezt most nem
tudom tovább ragozni, gyönyörűen megírt
történet! Ráébresztett arra, hogy a hit mindennél
erősebb, és ha magányosnak is érezzük
magunkat, sosem vagyunk egyedül, mert az
angyalok mellettünk vannak és segítenek, még
akkor is, ha mi magunk erről tudomást sem
veszünk.”
(Tóth Barbara)

„Eddig se nagyon vágytam a pokolba, de

miután elolvastam, most már bizos, hogy
egyáltalán nem akarok odamenni Csodálatos a
történeted, csak így tovább, gratulálok, és
várakozva készülök a következő részre!”
(Motti – Módos István)
 „Köszönöm ezt a hihetetlen élményt, amit az
Összetört glóriák könyvsorozattal nyújtottál,
nem gondoltam volna sosem, hogy ilyen pozitív
módon befolyásolja majd az ember
mindennapjait. A rohanó hétköznapok között
jólesik egy kicsit megállni, és egy pillanatra
átadni magam a varázslatos cselekmények
sodrásának. A részlet gazdag leírásoknak
köszönhetően szinte érzem, hogy itt állnak
mellettem az angyalok. Sajnos három nap alatt
mindet elolvastam (még a munkahelyemen, a
fürdőszobában és a strandon is velem voltak),
így izgalommal telve várom a következő
köteteket, és sok sikert kívánok a következő
munkáidhoz!”
(Hartmann Adél Krisztina)

„Hát, mit mondjak, két napja fejeztem be a

könyvet, de még mindig nehezen tudom
összeszedni a gondolataimat róla. Gondolom,
mondanom sem kell, hogy imádtam ezt is elejétől
a végéig, mint az első kettőt. Be kell valljam, a
kötetek egyre jobbak, de komolyan. Engem már
az első rész is elvarázsolt, a második résztől
borzongtam, ez a harmadik pedig felperzselt
teljesen. Szerettem az elején a két drágaságom
(Elijah és Gabriel) szópárbajait, jókat
mosolyogtam rajtuk, de ugyanakkor tudtam,
hogy valami rossz is fog történni valamelyikükkel
ebben a részben. És igazam lett. Nagyon
izgalmas volt, hogy mindig más szemszögéből
ismertük meg a pokol legmélyebb bugyrait és
örültem, hogy még jobban megismerhettük a
többi angyalt is. Az egyik kedvencem Bardo lett,
nahát, ő csúcs egy pasi, imádom a beszólásait, a
humorát és hogy mindig félvállról veszi a
dolgokat, de ha oda kell tenni magát, akkor
odateszi.
Tudom, hogy ez hülyén hangzik, mivel most a
pokolban voltunk, de megint imádtam ezt az
utazást, és a világot, amit Eszter elénk tárt. Még
mindig ugyanolyan hatással vannak rám a
szavai és kalandjai, mint az előző kötetekben, sőt
egyre jobban a hatása alá kerülök. Kaptunk itt
hideget, meleget, de főleg forróságot, felemésztő
vágyat, bosszút, hitetlenséget, szenvedélyt,
kételyt és kétségbeesést, de legfőképpen váratlan
fordulatokat és érzelmeket, szerelmeket.
Magyarul egy pokolian jó folytatást.
Elijahba egyre jobban belezúgok, de
komolyan. Szeretem, hogy bármit megtesz a
szerelméért, még a pokolba is utána ment, hogy
kiszabadíthassa, bármibe kerül, akár az életébe
is. Szeretem, hogy a társaiért is hajlandó
bármire, és ők is érte. Szeretem ezt az egészet,
ahogy van, a földöntúli szerelemtől kezdve
egészen az ármánykodáson, boszorkányságon és
poklon keresztül a végső kiteljesedésig. Akarom
a folytatást, most! Mi lesz ezután? Mi lesz
Gabriellel? Mi lesz a szerelmesekkel? Mi lesz
VELEM?? Brühühhüüü”
(Nikusz – Ludányi Nikolett Virág)

„Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy

megírtad, megírod nekünk, magyaroknak,
magyarul ezeket a könyveket, ezáltal bepillantást
engedsz a gyönyörű lelkivilágodba. Köszönettel
tartozom Deák Krisztának is, aki felhívta a
figyelmem Rád és az első kötetre. A második
könyvet a megjelenés napján vettem meg, a
harmadikat már előrendeltem és türelmetlenül
vártam a csomagot. Erre a sorsra jutott a
negyedik is. Mindhárom könyvet többször
olvastam, és hihetetlen, de második, harmadik
olvasásra is képtelenség letenni azokat,
lehetetlen elszakadni a szereplőktől. Napokig a
hatása alatt vagyok, kitölti a gondolataimat, és
szinte érzem az angyalok jelenlétét a
közelemben. Részeket, fejezeteket, szereplőket
nem tudok, nem akarok kiemelni egyik könyvből
sem, hiszen minden betű, minden jelenet,
minden egyéniség a szívemhez nőtt, még akkor
is, ha szomorúsággal teli sorokat olvasok,
negatív tulajdonságokkal felruházott karakterek
alakítják a cselekményt, hiszen ezek nélkül már
el sem tudnám képzelni a történetet. Szívből
kívánom, hogy ne csak mi, magyarok, hanem az
egész világ megismerje a neved, a könyveid, mert
ezt mindenkinek olvasnia, éreznie kell!”
(KÉK – Kvasz Éva Krisztina)

„Imádom a sorozatot! Őszintén bevallom, hogy

angyalmániám van, és az első könyved is így
került a kezeim közé. A romantika nem az én
műfajom, és ezért is lepett meg a tény, hogy ilyen
szinten sikerült a könyvednek megfognia. Az első
könyv elején igen döcögősen ment számomra az
olvasás, nem tagadom, de ahogy haladt a
történet, úgy jött meg a kedvem, hogy tovább és
tovább olvassam. Egyértelműen Gabriel lett a
ked- enc szereplőm, de már nem tudnám
megmondani, hogy miért. Persze, a Sophiel és
Elijah párosnak is szurkolok, de a kedvenc az
kedvenc. Arról álmodom, hogy egyszer majd én is
írónő leszek, és lassan már példaképpé válsz a
szememben, annyira tetszenek az Írásaid!
Remélem, sokat olvashatok majd még tőled!”
(Szabó Edit)

„Amikor megláttam az Elveszett lelkeket, azt

gondoltam, egy újabb fantasy. Levettem,
elolvastam a fülszöveget, és akkor: angyalokról
szól. Hát, visszatettem a könyvesboltban a polcra
és ez nagy hiba volt. De eme hibámat
kijavítottam, mikor a születésnapomra
megvettem a második résszel együtt, és meg is
nyugodtam. Fantasztikus, rabul ejtő történet,
angyalokról, ráadásul egy kezdő fró tollából, aki
bebizonyította, hogy van tehetsége az Íráshoz.
Remélem, hogy még sok-sok köteten keresztül
olvashatom Sophiel kalandjait, vagy legalábbis
azt, hogy rengeteg kötetem lesz még Esztertől.”
(Ékes Gyula, 13)
 Köszönöm

Köszönöm Istennek és az angyaloknak, hogy

olyan életet élhetek, amelyről mindig is
álmodtam. Köszönöm, hogy a legtitkosabb
vágyaimra is figyelnek és mindig meghallgatnak.
Hálás vagyok mindazért, amit elértem és
mindazért, amin közösen munkálkodunk…

Köszönöm Ádámnak, hogy fáradhatatlanul

dolgozik a sorozatom megjelenésén, és az első
pillanattól kezdve hisz bennem. Köszönöm a
hitet és a támogatást, amit nap mint nap
megkapok tőled. Köszönöm a lányaimnak, hogy
megértőek velem és megmutatják, mi is az a
végtelen szeretet.

Köszönöm Berninek (Vág Bernadettnek), hogy

útmutatásának és tanításának hála egyre
színesebb és mozgalmasabb regényeket tudok
írni. Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy, és
mindenről beszélhetek veled. Köszönöm az
életbölcsességed és a humorod, ami megszépíti
az életemet.

Köszönöm a szüleimnek és Évának, hogy bár

egyikük sem fantasy rajongó, lankadatlan
lelkesedéssel olvassák és ajánlják mindenkinek a
könyveimet.

Köszönöm Dobosy Anikónak, hogy művészeti

vezetőmként kitűnő munkát végez, és ettől a
borítóim szinte életre kelnek a köteteim pedig
időtlenül szépek.

Köszönöm Rúzsa Magdinak, hogy olyan

lemezekkel lepett meg, amelyeket hallgatva
azonnal az angyalaim világában teremhetek.
Elijah és Sophiel szerelmét ebben a kötetben
neked ajánlom, és tudd, hogy a Nap és a Hold
kövét miattad találtam ki.

Köszönöm a terjesztőinknek, az Alexandrának,

a Librinek, a Zagora2000 Kft-nek, a Shopline-nak,
a Magyar Postának, a Pult Kft.-nek és a többi
partnerünknek, hogy munkájukkal segítenek
abban, hogy a regénysorozat az ország minden
szegletébe eljusson.

Köszönöm Fülöp Timinek, hogy a történet

múzsája lett és elvállalta, hogy az ötödik köteten
az ő szépséges arca jelenjen meg Murielként, az
ásványok angyalaként.

Köszönöm Bana Vikinek és a Nőteremtőnek

valamint Maczynak és Katinak, hogy segítenek a
könyv terjesztésében és népszerűsítésében.

Köszönöm minden Olvasómnak a biztatást, és

hogy ennyire szerettek engem! Nálatok
kedvesebb rajongótáborral vélhetően senki sem
büszkélkedhet.