Ezt a könyvet azoknak a dolgozóknak ajánlom,

akik a koronavírus-világjárvány alatt segítettek,

különösen az egészségügyi szektorban lévőknek,
akik a saját életüket kockáztatták,
hogy megmentsenek másokat.
Nagyon hálásak vagyunk nektek!
 Köszönetnyilvánítás

Rengeteg köszönettel tartozom a Fekete Tőr Testvériség

olvasóinak! Ez egy hosszú, csodálatos és izgalmas utazás volt, és
már alig várom, hogy megtudjam, mi történik legközelebb
ebben a világban, amit mindannyian annyira imádunk.
Ezenkívül szeretném megköszönni Meg Ruley-nak, Rebecca
Scherernek és mindenki másnak a JRA-nél, valamint Hannah
Braatennek, Andrew Nguyennek, Jennifer Bergstromnak,
Jennifer Longnak, valamint a Gallery Books és a Simon &
Schuster egész családjának.
Hála illeti a Waud csapatot, mindannyiótokat szeretlek!
Őszintén. És mint mindig, bármit teszek is, közben imádom és
csodálom a családomat. Mind a vér szerinti, mind az
örökbefogadott tagjait.
Ó, és köszönöm Naamah-nak, második írói segédemnek, aki
ugyanolyan keményen dolgozik a könyveken, mint én – és az
Archieballnak!
 Kifejezések és tulajdonnevek
magyarázata

ágyas: Kiválasztott, akit kitanítottak a szerelem művészetére.

a Kripta: A Fekete Tőr Testvériség szent sírja. Szertartási terület is

egyben, valamint az alantasok urnáinak őrzőhelye. Az itt megtartott
szertartások közé tartozik a beavatás, a temetés és a testvérek ellen
folytatott fegyelmi eljárások. A testvériség tagjain, az Őrzőn és a
beavatandó jelölteken kívül senki más nem léphet be ide.

alantas: Az Alantasok Társaságának tagja; lélek nélküli ember, akinek

az a célja, hogy a vámpírokat megölje. Csak akkor hal meg, ha szíven
szúrják. Ha nem, korlátlan ideig élhet. Nincs szüksége evésre vagy
ivásra, és képtelen a szexre. Idővel a haja, a bőre és a
szivárványhártyája elveszíti pigmenttartalmát, és kifakul. Haja szőke,
arca fakószürke lesz, a szeme kivilágosodik. Babahintőpor-illata van.
Beavatása után, amelyet az Omega végez el, mindig magánál tart egy
kerámiaurnát, amelybe a szívét helyezik, miután eltávolították a
testéből.
Alantasok Társasága: Gyilkosok rendje, akiket az Omega hívott életre
azzal a céllal, hogy a vámpírokat kiirtsák.

álcázás: Egy adott fizikai környezet elrejtése, helyette egy illúzió

megteremtése.

ártatlan: Szűz.

átváltozás: Egy vámpír életének kritikus időszaka: ekkor válik felnőtté.

Vért kell innia az ellenkező nem egyik tagjából, hogy életben
 maradhasson. A folyamat után már nem tud kimenni a napfényre. Ez
általában a vámpírok húszas éveinek közepén következik be. Van
olyan vámpír – elsősorban a férfiak között –, aki nem éli túl az
átváltozást. Az átváltozás előtt a vámpírok fizikailag gyengék,
szexuálisan éretlenek, és nem fogékonyak a testi vágyakra, valamint
nem tudnak láthatatlanná válni.

az Árnyék: Időtlen birodalom, ahol a halottak újra találkoznak

szeretteikkel, és továbblépnek az örökkévalóságba.

az elit: Az arisztokrácia társadalmának legfelsőbb köre, hasonló a

György régensherceg uralkodása idején hatalmon lévő angol
arisztokráciához.

az Első Család: A vámpírok királya és királynéja, valamint a gyermekeik,

ha vannak.
az Omega: Gonosz, misztikus alak, akinek legfőbb célja a
vámpírtársadalom megsemmisítése, mert megharagudott az Őrzőre.
Időtlen birodalomban létezik, hatalmas ereje van, ám életet nem tud
teremteni.

az Őrző: Misztikus lény; a király legfőbb tanácsadója, a vámpírarchívum

őrzője, valamint az előjogok szétosztója volt. Egykor időtlen
birodalomban létezett, és rendkívüli erővel rendelkezett. Életet is
képes volt teremteni – így hozta létre a vámpírok társadalmát. Önként
mondott le a szerepéről valami más kedvéért.

bajtárs: Férfiak egymás között használt kifejezése, amely a kölcsönös

tiszteletet és szeretetet mutatja. Szabad fordításban: „drága barátom”.

bosszúállás: Halálos megtorlás, amit általában a szeretett nő férfi társa

hajt végre.

elátkozott hasonmás: A gonosz, elátkozott iker, aki másodikként

született.
életőr: Egy személy saját testőre, aki engedélyt kapott arra, hogy öljön.
Ebbe a tisztségbe csak a király nevezhet ki valakit.

elkülönítés: Állapot, amelyet a király szab ki egy arisztokrata nőre, ha

annak családja ezt írásban kérelmezi. A nőt ezzel a védelmező
kizárólagos gyámsága alá helyezi, aki általában a család legidősebb
férfi tagja. A védelmezőnek törvényes joga meghatározni a nő életének
minden pillanatát, valamint belátásától függően korlátozhatja a
külvilággal fenntartott bármilyen kapcsolatát is.

elnök: Hatalommal és befolyással rendelkező személy.

Fekete Tőr Testvériség: Magasan képzett vámpír harcosok szövetsége,

akik a fajukat védik az Alantasok Társasága ellen. A fajon belüli
fajnemesítésnek köszönhetően a testvérek rendkívüli fizikai és
mentális képességekkel rendelkeznek, valamint képesek a gyors
öngyógyításra. Többnyire nem vér szerinti testvérek. A testvériségbe
csak az kerülhet be, akit az egyik tag javasol. Természetüknél fogva
agresszívak, szeretnek titkolózni, és csak saját magukban bíznak. A
civil lakosságtól elszigetelten élnek, és minimális a kapcsolatuk a többi
társadalmi osztállyal – kivéve, ha táplálkozniuk kell. Legendás alakok,
a vámpírtársadalom tisztelettel övezett tagjai. Csak nagyon súlyos
sérülés okozhatja a halálukat, mint például lövés vagy a szíven ejtett
késszúrás.

fél: Női vámpír, aki egy férfihoz tartozik. A nők általában csak egy férfit
fogadnak el párjukként, mivel a férfi vámpíroknál nagyon erős a
territórium védelme.

félelmetes: A kifejezés a férfi szexuális potenciájára utal. Szó szerinti

fordításban: „méltó arra, hogy egy nőbe hatoljon”.

gyám: A keresztapa vagy keresztanya megfelelője.

herceg: A vámpírarisztokrácia legfelső szintje, közvetlenül az Első Család

 és az Őrző Kiválasztottjai után következik a ranglétrán. Ebbe a rétegbe
születni kell, nem átruházható.

hűségesek: A szolgák osztálya a vámpírtársadalomban. Régi, konzervatív

szokás szerint szolgálják uraikat, amihez hagyományos ruházat és
viselkedés társul. Képesek kimenni a napfényre, és viszonylag hamar
öregszenek. Átlagéletkoruk körülbelül ötszáz év.

kereszt: A dicsőséges halál szimbóluma az ősi nyelvben.

Kiválasztottak: Női vámpírok, akiket arra választottak ki, hogy az Őrzőt

szolgálják. A múltban inkább szellemileg, mint időbeli síkon voltak
együtt, ám ez megváltozott az utolsó Nemző megjelenésekor, aki
felszabadította őket a Szentélyből. Mivel az Őrző eltávolította magát a
pozíciójából, a Kiválasztottak teljesen önállóak lettek, és a földi életet
tanulják. Továbbra is kielégítik a testvériség egyedülálló tagjainak
táplálkozási igényeit, valamint azon testvérekét, akik nem tudnak inni
a felükből, vagy megsérültek.

leelan: Becéző kifejezés, amely szabad fordításban annyit tesz:

„legdrágább kincsem”.

malőr: A kifejezés egy olyan elhibázott döntésre utal, amely jellemzően

azt eredményezi, hogy egy jármű vagy valamiféle motorizált
szállítóeszköz működése leáll, vagy jogos tulajdonlása veszélybe kerül.
Például, amikor valaki benne hagyja a slusszkulcsot az autójában,
miközben éjszakára leparkol vele egy ház elé, majd eme óvatlansága
ahhoz vezet, hogy egy ismeretlen harmadik személy eltulajdonítja a
járművet. Ezt nevezzük malőrnek.

mama: Anya. Egyszerre lehet a fogalom megjelölésére és kedveskedő

kifejezésként is használni.

manipulátor: A vámpírok faján belüli alfaj, akiket többek közt az

jellemez, hogy képesek befolyásolni mások érzelmeit (azzal a céllal,
 hogy energiát cseréljenek). A történelem során hátrányosan
megkülönböztették őket, és volt olyan korszak is, amikor a vámpírok
vadásztak rájuk. Már kihalófélben vannak.
nalla (nő) vagy nallum (ffi): A szeretet kifejezésének szava. Jelentése:
„drága”.

parancsoló: Férfi vámpír, aki feleségül vett egy nőt. Egy férfinak több
felesége is lehet.

perzselő: Az egyén kritikus gyengeségére utal. A gyengeség lehet belső,

például szenvedélybetegség, vagy külső, például egy szerető.

rítus: A becsület visszaállításának rituális módja, amelyet a sértő fél

ajánl fel. A sértett, ha elfogadja, megválaszthatja a fegyvernemet,
amellyel lesújt a sértőre, aki védekezés nélkül kénytelen elszenvedni a
támadást.

termékenységi időszak: A női vámpírok termékeny időszaka; általában

két napig tart, és erős szexuális vágy kíséri. Körülbelül öt évvel azután
következik be először, hogy a nő átváltozott, azt követően pedig csak
tízévente egyszer. Bizonyos mértékben minden férfira hatást gyakorol,
ha egy termékenységi időszakában lévő nő közelében van. Veszélyes
időszak ez, mivel könnyen kitörhetnek harcok vagy konfliktusok a
versengő férfiak között, főleg, ha a nő nem férjezett.

uram: Tiszteletteljes kifejezés, amellyel a szexuálisan alárendelt szólítja

meg a domináns felet.

vájó: Kínzóeszköz, amelyet arra használnak, hogy kivegyék vele egy

ember szemét.

vámpír: A Homo sapienstől elkülönült faj tagja. Az életben maradáshoz

inniuk kell az ellenkező nem egyik tagjának véréből. Az emberi vér
által is életben tudnak maradni, ám az abból nyert erejük nem sokáig
tart. Az átváltozást követően – amely általában húszas éveik közepén
 következik be – nem tudnak kimenni a napfényre, és rendszeresen kell
vért inniuk valaki vénájából. Nem képesek egy harapással
átváltoztatni az embereket vámpírrá, vagy azzal, hogy a vérüket
isszák, ritka esetben azonban házasodhatnak velük. Képesek
láthatatlanná válni, amikor akarnak. Ehhez azonban nyugodtnak kell
lenniük, koncentrálniuk kell, és nem vihetnek magukkal nehéz
tárgyat. Ki tudják törölni az emberek emlékeit, feltéve, hogy azok rövid
távúak. Egyesek képesek olvasni mások gondolataiban. Az
átlagéletkoruk néhány ezer év, egyes esetekben még ennél is több.

védelmező: Egy személy gondviselője. A védelmezőknek különböző

fokozataik vannak, amelyek közül a legnagyobb befolyása annak van,
aki egy elkülönített nő gondviselője.
vérrabszolga: Férfi vagy női vámpír, akit egy másik vámpír tart az
uralma alatt táplálkozási igényeinek kielégítésére. A
vérrabszolgatartást a törvény már tiltja.

verseny: Két férfi konfliktusa, akik azért harcolnak, hogy egyikük a nő

párja lehessen.

visszatérő: Az a személy, aki élve visszatért az Árnyékból. Nagy

tisztelettel veszik körül, és becsülik szenvedéseiért.
 1. fejezet

New York állam nyugati része, napjainkban

Nyx a tízéves kombi anyósülésén ült, és a holdfény által

megvilágított aszfaltot nézte, miközben New York állam nyugati
részén, egy bozótos vidéken hajtottak keresztül. „Az élet egy
országút” metaforát olyan agyonhasználtnak, elcsépeltnek és
közhelyesnek tartotta, hogy bele sem gondolt, mennyire
hasonlít egymáshoz az országút és az életút. Van sima, könnyű
siklás lefelé a lejtőn, és rossz, döcögős, rázós út, amikor az
embernek még a fogai is összekoccannak. Van felfelé
kapaszkodás, ami úgy tűnik, mintha soha nem akarna véget
érni, és unalmas időszakok ritka, egymástól távol eső
lehajtókkal.
Meg persze akadályok, amelyek a semmiből bukkannak fel,
és olyan messzire térítenek el tervezett útvonalunktól, hogy
végül egy teljesen más helyen találjuk magunkat.
Néhány ilyen akadály (mind átvitt értelemben, mind a
valóságban) négylábú, és van egy Bambi nevű kölyke.
– Vigyázz! – kiáltott fel Nyx, majd megragadta a kormányt, és
átvette az irányítást.
De már túl késő volt. A kerekek csikorogtak, az ütközés mégis
vészesen puha volt, mint amikor az acél húsba csapódik. Nyx
húga eltakarta a szemét, és felhúzta a térdét.
Ami nem sokat javított a helyzeten, tekintve, hogy Posie ült a
volán mögött, és egyedül ő érhette el a fékpedált. Ugyanakkor
egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.
A kocsinak nem volt saját akarata, mivel csak egy élettelen
tárgy volt, lendülete azonban annál több, mivel százzal hasított
az úton. Éppen ezért az ütközés után felrepült a levegőbe, aztán
lecsúszott az útról, merev, nehéz teste néhányszor átfordult a
tengelyén, és úgy pattogott, hogy Nyx többször is beütötte fejét a
kárpitozott tetőbe, pedig be volt kötve a biztonsági öve.
A fényszóró stroboszkópszerűen világította meg azt, ami
éppen előtte volt, a fénycsóva ide-oda ugrált attól függően, hogy
a kocsi éppen milyen szögben állt. Többnyire csak zöld leveles
bokrok voltak körülöttük, a puha, mocsaras terep sokkal
előnyösebbnek bizonyult, mint gondolták.
Csakhogy ez hamar megváltozott.
Hamarosan egy vastag, barna, függőleges tárgy jelent meg
előttük, mintha valami tóból kiemelkedő lény lett volna. Néha
láthatóvá vált a fényszóró repkedő fényében, megjelent és
eltűnt attól függően, hogy a fénycsóva éppen merre világított.
Ó, a francba! Egy fa! Nem csupán a földön szilárdan álló,
mozdulatlan dolog volt: mintha egy acéllánccal húzta volna
magához a Volvót.
Akkor sem lehetett volna tökéletesebben megtervezni az
ütközési pályát, ha szándékosan így akartak volna
nekicsattanni.
A becsapódás pedig elkerülhetetlen volt.
Nyx csak a testvérére gondolt. Posie a volán mögött ülve
kitámasztotta magát, a karját egyenesen előretartotta, az ujjait
szétnyitotta, mintha el akarná lökni magától a fatörzset…
 Amikor nekiütköztek, úgy érezték, mintha az egész testükre
ütések záporoztak volna, és ha nem nyíltak volna ki a
légzsákok, és Nyx füle nem csengett volna úgy, hallották volna,
ahogy a fém a fához csattan. Nyx azonban nem sok mindent
hallott. Nem kapott levegőt. Nem látott semmit.
Valami sziszegett. Csöpögött. Égett gumi és valami vegyszer
szaga volt érezhető.
Valaki köhögött. Ő? Nem tudta biztosan.
– Posie?
– Jól vagyok, jól vagyok…
Nyx köhögve megdörzsölte könnybe lábadt szemét.
Tapogatózva az ajtónyitót kereste, aztán meghúzta a kart, de
ellenállásba ütközött, amikor ki akarta nyitni az ajtót.
– Odamegyek segíteni.
Feltéve, hogy ki tud szállni ebből a nyomorult járműből.
Vállával nekifeszült az ajtónak, és végül sikerült kinyomnia
valamiféle zöld növényzetbe. Válaszul a bokor behatolt a
kocsiba, berontott, mint egy szaglászó kutya.
Nyx kiesett az ülésről, le az aljnövényzetre. Négykézláb állva
csodáért fohászkodott, aztán sikerült felállnia, és a kocsi
tetejébe kapaszkodva megkerülte a járművet, hogy átmenjen a
vezetőoldalra. Kinyitotta Posie ajtaját, és kikapcsolta a
biztonsági övét.
– Itt vagyok – nyögte, majd kihúzta húgát az ülésről.
Kint a kocsinak támasztotta, kisimította szőke haját sima
arcából. Nem látott vért vagy üvegszilánkokat tökéletes bőrén.
Az orra is teljesen egyenesnek tűnt.
– Jól vagy – jelentette ki.
 – És mi van az őzzel?
Nyx csak magában káromkodott. Tizenhat kilométerre voltak
a házuktól, ezért most az volt a legfontosabb, hogy az autó
menetképes-e még. Nem akarta megsérteni az anyatermészetet
vagy a világ állatbarátait, de az országút négylábú réme jelenleg
eléggé hátul kullogott a fontossági sorrendben.
Támolyogva a kocsi elejéhez botladozott, és fejét rázva nézte
a sérülést. A motorháztetőből – és ezzel együtt a motorból –
legalább félméternyi a fatörzsbe nyomódott, ami olyan
rugalmas volt, mint egy betongerenda. Nyx nem volt szakértő,
de úgy vélte, ez a sérülés valószínűleg kizárja, hogy
biztonságban hazamenjenek a kocsival.
– A francba! – lehelte.
– És mi van az őzzel?
Behunyta a szemét, majd emlékeztette magát a születési
sorrendre. Ő a legidősebb, a felelősségteljes testvér, fekete hajú
és nyers, mint amilyen az apjuk volt. Posie pedig szőke hajú,
jólelkű és a legfiatalabb, aki ugyanolyan melegszívű és derűs
természet, mint az anyjuk.
Kettőjük között pedig?
Nem, most nem eshet bele a Janelle nevű nyúlüregbe.
Visszament az anyósülés nyitott ajtajához, behajolt a kocsiba,
és félrehúzta a kidurrant légzsákot az útból. Hol van a
telefonja? A pohártartóba tette, miután küldött egy üzenetet a
nagyapjuknak, hogy elindultak haza a szupermarketből.
Remek.
Nem találta sehol…
– Hála istennek!
 Az ülésre támaszkodva lehajolt a kerékhez. De nem sok jó
fogadta, amikor megtalálta a mobilt.
A képernyője törött és sötét volt. Megpróbálta bekapcsolni, de
nem sikerült. Felegyenesedett, és átnézett a behorpadt
motorháztető fölött.
– Posie, hol van a…
– Tessék? – A húga a jó ötven méterre lévő úttest felé nézett,
szögegyenes haja összegubancolódott a hátán. – Mi?
– …a telefonod. Hol van a mobilod?
Posie hátranézett a válla fölött.
– Otthon hagytam. A tiéd nálad volt, szóval… tudod.
– Láthatatlanná válva vissza kell menned a házhoz. Mondd
meg nagyapának, hogy hozza ide a vontatót, és…
– Nem megyek sehová, amíg nem gondoskodunk arról az
őzről!
– Posie, túl sok ember jár erre, és…
– De szenved! – A szemében könnyek csillogtak. – Csak azért,
mert ő egy állat, még nem jelenti azt, hogy nem számít az élete.
– Pokolba az őzzel! – Nyx a füstölgő autó fölött nézett rá. –
Meg kell oldanunk ezt a problémát most azonnal…
– Nem megyek sehová, amíg…
– …mert kétszáz dollárnyi ennivaló olvad ki a hátsó ülésen.
Nem engedhetjük meg, hogy tönkremenjen egy egész heti…
– …nem gondoskodunk arról a szegény állatról.
Nyx elfordította tekintetét a húgáról, az összetört kocsiról, a
helyzetről, amit meg kell oldania, hogy az istenverte húga
továbbra is szórhassa a szeretetet a világban, és ne azon kelljen
aggódnia, hogyan fizeti ki a lakbért, honnan teremt ennivalót az
asztalra, és hogyan gondoskodik arról, hogy olyan egzotikus
luxusban legyen részük, mint az elektromos áram és a
vezetékes víz.
Amikor úgy gondolta, hogy már képes újra úgy ránézni, hogy
nem vág a fejéhez néhány cifra káromkodást, látta, hogy még
mindig ugyanolyan istentelenül elszánt. És ez problémát
jelentett. Kedves a természete? Igen. Bosszantóan vérző szívű és
empatikus? Igen. Vasakaratú? Ha úgy hozza a helyzet, baromira
igen.
Az őzzel kapcsolatban pedig nem engedett a
negyvennyolcból.
Nyx idegesen felkapta a kezét, és káromkodott egyet.
Hangosan.
Visszahajolt a kocsiba, kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette
belőle a vészhelyzet esetére ott tartott kilencmilliméteres
kézifegyvert.
Megkerülte a kocsi hátulját, és közben egy pillantást vetett a
nejlonszatyrokra. Az ütközés hatására a hátsó üléshez
préselődtek, ami egyszerre volt jó hír is, meg rossz is. Ha valami
eltörhetett, az már eltört, de legalább a fagyasztott dolgok
szorosan összetömörültek, és együtt talán képesek túlélni az
augusztusi harmincnégy fokos éjszakát.
– Ó, köszönöm, Nyx! – Posie úgy kulcsolta össze két kezét az
álla alatt, mintha imádkozni készülne. – Segítünk a… Várj csak,
mit akarsz azzal a fegyverrel?
Nyx nem állt meg, amikor elment a húga előtt, ezért Posie
megragadta a karját.
– Mire kell az a fegyver?
 – Szerinted mit fogok csinálni azzal az istenverte állattal?
Mesterségesen lélegeztetem?
– Nem! Segítenünk kell rajta…
Nyx belemászott a húga arcába, és halálra vált hangon azt
felelte:
– Szenved, ezért lelövöm. Ez a helyes megoldás. Így fogok
segíteni azon az állaton.
Posie hirtelen sápadt arcára szorította a tenyerét.
– Ez az én hibám! Én ütöttem el szegényt.
– Baleset volt. – Nyx a húga felé fordult, és ránézett a kocsira.
– Maradj itt, és ne nézd! Majd én elintézem.
– Nem akartam bántani…
– Te vagy a földön az utolsó ember, aki szándékosan bántana
bármit. Most pedig maradj itt!
Nyx folyamatosan hallotta a húga halk sírását, amíg vissza
nem ért az úttestre. Követte a keréknyomokat és a letarolt
növényzetet a földön, végül megtalálta az őzet, körülbelül öt
méterre onnan, ahol lesodródtak az útról… Döbbenten
megtorpant. Aztán pislogott néhányat.
Majdnem hányt is.
Nem őz volt.
Karjai és lábai voltak. Vékonyak, az igaz, de sárszínű, rongyos
ruha borította. Nem állatot ütöttek el. És hogy mi még ennél is
rosszabb? A kiontott vér szaga nem emberre utalt.
Vámpír. A saját fajtájuk egyik tagját gázolták el.
Nyx odafutott a testhez, letette a fegyvert, és letérdelt mellé.
– Jól vagy?
Ostoba kérdés. A hangja azonban magához térítette a
sérültet, akinek rettegő arca felé fordult.
Egy fiú. Egy átváltozás előtti fiú. És istenem, mindkét szeme
vérben úszott, habár nem lehetett tudni, hogy az arcán lecsorgó
vér miatt-e, vagy valamilyen belső agysérülés miatt. Csak az volt
biztos, hogy haldoklik.
– Segíts… nekem… – A vékony, erőtlen hangot halk köhögés
szakította meg. – Ki… a… börtönből… rejts el…
– Nyx! – kiáltotta Posie. – Mit csinálsz?
Nyx egy pillanatra nem tudott gondolkodni. Nem, ez nem
igaz. Nagyon is gondolt valamire, csak nem a kocsira, a vásárolt
ennivalókra, a haldokló fiúra vagy a kétségbeesett húgára.
– Hol van? – kérdezte tőle sürgetően. – Hol van a börtön?
Ennyi év után… talán végre megtudja, hová vitték Janelle-t.
Egész biztosan a sors rendelte így.

A történet szerint, amit elmeséltek a Sakálnak, a Hungry Like

the Wolf egy „kislemez” volt, amit 1982-ben a brit „újhullámos”
sikercsapat, a Duran Duran adott ki az Egyesült Államokban. A
videó minden bizonnyal Indiana Jones-témára épült – bármi
volt is az –, és nagyon gyakran leadták az „MTV-ben”. Ez a
gyakori „televíziós megjelenés” juttatta a dalt a Billboard-listára,
és hónapokon keresztül ott is tartotta.
Miközben a Sakál a börtöntábor számtalan föld alatti
alagútjának egyikében suttogott, hallotta a dalt, és úgy hallgatta
ismerős hangjait, mint aki egy olyan könyvet olvas, amit már
kívülről tud. De hát az információ ilyen idelent. Az agy
sóvárgott az impulzusok után, mégis ritkán érte bármi új. Így
hát újra és újra le kellett játszaniuk azt, amijük volt, mint ahogy
ez a fogolytársa is újra lejátszotta a dalt a „kazettás” magnóján.
Ment tovább az árnyékban, és közben hallgatta a nyirkos
kőfalakról visszhangzó, dobozhangú refrént. Eszébe jutott, hogy
elmesélték neki a „videót” is. Simon Le Bon, az énekes világos
színű vászonruhába öltözve végigsétál valami trópusi település
több zsúfolt utcáján. Ezután a dzsungelben fut, meg egy
folyóban úszik… és közben egy gyönyörű nő üldözi… vagy pont
fordítva?
Micsoda dráma és intrika!
Mennyire hiányzott neki a külvilág!
Száz évvel a bebörtönzése után a fenti világ, a szabadság és a
friss levegő ugyanolyan volt, mint annak a dalnak a hamis
hangjai: megfakultak a hosszú idő alatt, és azért is, mert olyan
régóta nem volt hozzájuk szerencséje.
A Sakál befordult a sarkon, és belépett abba a cellablokkba,
ahol már nagyon régóta a helye volt. A rácsos cellákat a
sziklába vájták, bizonyos távolságra egymástól, de rácsos
ajtajuk mindig nyitva volt. Itt laktak a foglyok. Az őrök a
börtönben járkáltak, szörnyetegek voltak a sötétben, ezért nem
kellett zárva tartani semmit. Senki sem mert elmenni.
A halál megváltás volt ahhoz képest, amit a Parancsnok tett
velük, ha megpróbáltak megszökni.
A szörnyű zene (amely közeledett a végéhez) három cellával
arrébbról szólt. A Sakál megállt a kérdéses fogoly ajtajában.
– Ha ezzel elkapnak, akkor…
– Mit csinálnak? Börtönbe vetnek?
A férfi a priccsen feküdt, hatalmas termete lazán elterült a
fekhelyen. Nem volt rajta semmilyen ruha, csak egy ágyékkötő,
hogy eltakarja a nemi szervét. Pislogás nélkül, sárga szemével
felfelé nézett a priccsről, ravasz mosolya látni engedte hosszú,
éles szemfogát.
Lucan szűkszavú gazember volt, kicsit gonosz, és talán
megbízhatatlan. A többiekhez képest azonban szinte
főnyeremény.
– Csak vigyázok rád. – A Sakál az ezüst-fekete kazettás magnó
felé bökött fejével, ami a férfi oldala mellett lapult. – Meg a kis
masinádra.
– Mindenki a Kaptárban van, még az őrök is.
– Túl sokszor kísérted a sorsot, barátom.
– Te pedig, Sakál, túlságosan szabálykövető vagy.
Miután a dal véget ért, Lucan megnyomta a visszacsévélés
gombját, mire halk, surrogó hang hallatszott. Aztán a halk zene
újra elindult.
– Mihez kezdesz, ha elszakad a szalag?
Az alteregóval rendelkező férfi megvonta a vállát.
– Most még jó. Csak ez számít.
A vámpírfarkasok ravasz és veszélyes alfaj. Ez akkor is így
volt, ha odafent járkáltak az éjszakában, és akkor is, ha itt éltek
lent, a börtönben. A Parancsnoknak azonban volt egy
módszere, amivel meg tudta fékezni a férfi másik énjét.
Tulajdonképpen ugyanezzel tartotta kordában az összes többi
rabot is. Egy acél nyakörv látszott a férfi vastag nyakán, ami
megakadályozta, hogy láthatatlanná váljon vagy átváltozzon.
– Jobb, ha mész, Sakál! – Lucan kacsintott egyik sárga
szemével. – Nem akarok bajba kerülni.
 – Akkor kapcsold ki azt az izét! Nem szívesen sietnék a
megmentésedre.
– Ki kért rá?
– A lelkiismeret.
– Azt nem ismerem.
– Jó neked. Az élet sokkal könnyebb nélküle!
A Sakál ekkor magára hagyta társát, és továbbment. Elhaladt
a saját cellája előtt, majd csatlakozott a többi vonuló fogolyhoz.
Ahogy közeledett a Kaptár felé, sűrűbb lett a levegő, a
börtönlakók szaga megtöltötte az orrát, halk mormolásuk
hangja megütötte a fülét…
Felhangzottak az első kiáltások, felállt tőle a szőr a hátán,
megfeszült az izom a vállában.
Amikor odaért a nagyteremhez, tekintete az ezer ápolatlan
fej fölötti kőemelvényen lévő három, betonba állított fatörzs felé
tévedt. A középsőhöz odaláncolt rab a láncnak feszült, vérben
úszó szemmel, rettegve nézte a lábánál álló fonott kosarat.
Valami megmozdult a kosárban. Két fekete egyenruhás őr állt
a vádlott két oldalán, az arcukon olyan halálos nyugalom
látszott, ami bárkit őszintén megrémített volna. Mert ez azt
jelezte, hogy a legkevésbé sem értékelik az életet. Nem érdekli
őket, hogy a rabok élnek-e, vagy halnak. Elvégzik a munkájukat,
aztán a műszak végén visszavonulnak lakhelyükre, abban a
tudatban, hogy bármiféle fájdalmat vagy kárt okoztak,
bármilyen pusztítást végeztek, parancsra tették.
Az elkövetett szörnyűségek ellenére tiszta volt a
lelkiismeretük.
Jobb lett volna, ha ezt az az ostoba farkas is felfogja, aki
fittyet hányt a nyomorult szabályokra.
A rongyos, piszkos rabok tömege szinte reszketett az
adrenalintól. Egymásnak ütköztek, a fejüket forgatták, és
beszélgettek, aztán újra mohón a műsort figyelték. A
Parancsnok rendszeresen megrendezte ezeket a kis
„bemutatókat”. Részben vérszomjas előadásként, részben
viselkedéskontroll céljából.
Ha bármelyik rabot megkérdezték volna – legyen az nő vagy
férfi –, azt felelte volna, hogy gyűlöli ezeket a rendszeres,
nyilvános kínzásokat, de nem mondtak volna igazat. Legalábbis
nem teljesen. Az itteni halálos unalomban és lélekölő
reménytelenségben ezek a jelenetek legalább megtörték a
monotonitást.
Mindenki kedvenc programja lett ez a színházi előadás.
Nem mintha bármi más műsor lett volna az itteni
Broadwayn.
A többi rabbal ellentétben a Sakál az emelvény egyik oldalát
nézte. Érezte, hogy a Parancsnok személyesen is megjelenik ma
este… vagy talán ma délelőtt. Nem tudta, hogy odakint éjszaka
van-e, vagy nappal.
Szokatlan volt a vezető jelenléte, és kíváncsi volt, vajon más is
észreveszi-e. Valószínűleg nem. A Parancsnok mindig eltakarta
magát, de szerette a hatalmának ilyesfajta fitogtatását.
Amikor az egyik őr felemelte a kosár fedelét, a Sakál lehunyta
a szemét. Az egész Kaptárban visszhangzó sikítás a csontjáig
hatolt. Aztán megérezte a friss vér szagát.
El kell tűnnie innen. Haldoklott a lelke. Már nem maradt
hite. Nem maradt benne szeretet, sem remény, hogy bármi is
változna idelent.
Csoda kellene, hogy kiszabadítsa őt innen, és ha valamit
megtanult az életben, az az volt, hogy a földön sosem történnek
csodák. Az Árnyékban is ritkán, ha egyáltalán.
Miközben a tömeg kántálni kezdett, és a levegőben
fojtogatóan érződött a vér szaga, a Sakál elfordult a műsortól, és
botladozva visszament a főalagútba. Csüggedése közepette a
számtalan összezsúfolódott férfi és nő között is érezte, hogy egy
szempár a távozását figyeli.
A Parancsnok őt nézte, csakis őt.
Mindig.
 2. fejezet

Caldwell, New York

Rhage remekül érezte magát, miközben meghozta az est

legfontosabb döntését.
– Manduladarabos csoki – jelentette ki. – Határozottan.
Elővett két különleges célokra kinevezett tálkát és két
kanalat, a lánya, Bitty pedig a régimódi fagyasztóláda fölé
hajolt, és kivette belőle az apja által kiválasztott kétliteres
jégkrémes dobozt. Ezután összehúzott szemmel nézte a több
mint harmincféle másik ízt.
– Neked mihez lenne kedved ma este? – kérdezte Rhage, és
csípőjével a pultnak támaszkodott, felkészülve a várakozásra.
Az ember nem avatkozik bele valaki más fagyiválasztásába.
Bármilyen hosszú ideig tart is, bármi is az eredménye, ez egy
szent pillanat. A hangulat és az ízlés, valamint a szeszély és a
hirtelen ötlet összeolvadása. Egy kívülálló nem siettetheti és
nem befolyásolhatja kéretlenül, még akkor sem, ha az imént
említett kívülálló a szerepét tekintve történetesen a szülő.
– Mit nézünk ma? – kérdezte Bitty.
Rhage egy időre belefeledkezett lánya hullámos, barna
hajának és vékony vállának látványába. Bitty az ő egyik fekete
ingét viselte, de rajta földig érő ruha lett belőle. Az alja a
bokáját verdeste, és úgy redőződött rajta, mintha ünnepi
köpeny lenne. Bitty felhajtotta az ujját, de vékony karja alatt
még olyan sok anyag lógott, hogy úgy nézett ki, mintha
vízhatlan, denevérujjas overallt viselne. Ennek ellenére imádta
az apja ingjeit, Rhage pedig imádta, hogy viselni akarja őket.
Mindent szeretett a lányában, különösen azt, ahogy felnézett
rá, és nem azért, mert egy méterrel magasabb volt nála. Bitty
szemében ő szuperhős volt. A faj védelmezője. Harcos, aki
oltalmazza az ártatlanokat, a gyengéket, az elesetteket.
Ez mind igaz volt, Rhage pontosan ilyen szerepet töltött be a
Fekete Tőr Testvériségben. Ő volt az első számú védelmi vonal a
faj tagjai és a rájuk leselkedő veszély között. Bittynek
köszönhetően azonban erősebbnek érezte magát.
Hatalmasabbnak. Felkészültebbnek.
De nem legyőzhetetlennek. Ó, baromira nem
legyőzhetetlennek! Mint minden jó dolognál, itt is érvényesült
az egyensúly, ezért Rhage bármilyen céltudatosnak és erősnek
is tartotta magát a lánya miatt, fájdalmasan tisztában volt vele,
mennyire halandó.
Jobban félt a haláltól, mint valaha.
– Apa!
Hirtelen összerezzent.
– Mi? Ja, a film! Úgy gondoltam, legyen a Zombieland,
Második lövés.
– Akkor csokoládédarabos mentafagyit választok. –
Határozott hangja hallatán Rhage elmosolyodott. – De a Ben &
Jerry’s-félét, nem a Breyerst.
Miután Bitty a kezébe vette a kiválasztott jégkrémet, és
felegyenesedett, helyére csúszott a hűtő üvegajtaja, és elzárta a
hideg útját.
 – De szerintem nincs szükségem tálkára. Ez csak fél liter.
Rhage lenézett a kezében tartott tálkákra, és meglepő módon
csalódottságot érzett. Mindig a különleges tálkákból, kanállal
ették a jégkrémet, ezért tartott Fritz, a komornyik mindegyikből
kettőt a konyhának ebben a távoli szegletében. Ez is a
rituáléjukhoz tartozott.
– Jól van, akkor én sem szedem ki a dobozból. – Félretette a
tálkákat, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle két konyharuhát. –
Csavarjuk ebbe őket!
Odaadta az egyiket a lányának, majd átnyújtott neki egy
kanalat, cserébe az ő kétliteres dobozáért. Azután elindultak,
átsétáltak a hotelméretű konyhán, és kimentek az éléskamrán
keresztül. Amikor kiértek az előcsarnokba, a nagy lépcső
lábához, Rhage Bitty vállára tette a kezét.
– Örülök, hogy ma nem vagyok beosztva.
– Én is, apa. Hogy van a lábad? Jól vagy?
– Ó, igen. Nem kell aggódnod! – A fájdalmat és a sántítást
megtartotta magának. – A csont remekül meg fog gyógyulni.
Manny gondoskodott róla.
– Ő egy jó ember.
– Igen.
Együtt felsétáltak a vörös szőnyeggel borított lépcsőn. A
királyi környezet, az aranyozott díszítések, a kristályok, a
márványoszlopok és a freskóval díszített mennyezet ellenére ez
volt az otthonuk. Itt éltek a Fekete Tőr Testvériség harcosai és
családtagjaik, és gondoskodtak Wrathról, Bethről és K. W.-ről.
Itt történtek a legjobb dolgok az életükben, ez alatt a súlyos tető
alatt, ezek között a masszív kőfalak között, amelyet Vishous
álcázása védett.
Igazi erődítmény volt.
Egy kibaszott páncélszekrény, ahová a legértékesebb
dolgokat rejtik, hogy biztonságban legyenek, ne lophassák el, és
ne tehessék tönkre őket.
A mozi az első emelet legvégén volt, a szobros folyosón túl,
kint a szolgák szárnyában. Mivel már elmúlt éjfél, és hétköznap
volt, senki sem járkált a környéken. A beosztott harcosok kint
voltak a harcmezőn, a kezelésre vagy rehabilitációra szoruló
sérültek pedig a kiképzőközpontban. A személyzet éppen
szünetet tartott, ettek, miután elkészítették, felszolgálták az első
étkezést, és leszedték az asztalt. Mary foglalkozást tartott
Zsadistnak az alagsorban. Wrath és Beth K. W.-vel játszott a
második emeleten. A többi fél és gyerek a medence mellett gyűlt
össze az ugrálóvárnál.
Egyszóval mindenhol csend honolt.
A mozi úgy nézett ki, mint egy igazi profi létesítmény:
lelátószerű ülőhelyek kárpitozott bőrszékekkel. A
cukorkastandot és a pattogatottkukorica-gépet Fritz kezelte,
ahogy minden mást is. A hatalmas vetítővásznat vörös
bársonyfüggöny keretezte, nemrégiben újították fel. A
hangzásról Dolby hangrendszer gondoskodott, és olyan
mélynyomók, hogy az ember a csontjaiban érezte a T-Rex lépteit
a Jurassic Parkban.
Rhage és Bitty a sor közepére ültek, a nézőtér közepén. Előző
este is itt ültek, ezért a számítógépes rendszer távirányítója még
mindig a két ülés közötti pohártartóban állt.
Az Amazonról kölcsönzött film pillanatokon belül elindult.
Miután lehajtották az üléseket, és helyet foglaltak, Rhage lassan
és hosszan kifújta a levegőt.
Tökéletes. Ez egyszerűen…
– Egészségedre, apa!
Bitty felemelte a kanalát, mire Rhage hozzákoccintotta az
övét.
– Egészségedre, lányom!
Sötét volt, és amikor elkezdődött a film, Rhage olyan szélesen
vigyorgott, hogy meg is feledkezett a fagyiról. Minden a helyén
volt a világában. Minden körbeért. Sehol egy szürke folt az
életében.
Itt van a lánya.
Itt van az imádott fele.
Itt vannak a testvérei és a barátai.
Persze a feszültség még mindig létezik, a fajt továbbra is
veszély fenyegeti, és azok a nyomorult emberek is mindig
mesterkednek valamiben. De úgy érezte, hogy az élete
ugyanolyan szilárd és masszív, mint ez az erődítményszerű ház.
Ellenáll minden viharnak, a sors minden támadásának.
Bármit képes kibírni, ami fenyegeti.
Most először volt ilyen érzése egész életében, és ettől mélyen
a szívében elhitte, hogy bármi történjék is, ez nem fog
megváltozni. Az ő Maryje a szíve és a lelke. Az ő Bittyje a jövője
és a reménye. A testvérei és a barátai pedig a végtagok a testén.
Milyen csodálatos mindez!
Belemerítette kanalát a fagyiba… és nem is sejtette, mi vár rá.
Ha tudta volna, másik fagyit választott volna.
Például az istenverte vaníliát.
 *
Caldwell, New York állam, 1913

– Ó, milyen szemrevaló teremtés volt! Meg a nővére is. Ugye?

Miközben az ifjabb Jabon olyan dolgokról beszélt, amelyeket a
megszólított személy már réges-régen elfelejtett, nyugtalan
unalom áradt szét Rhage testében, mint ahogy a szennyvíz
szokott átszivárogni a kocsma padlódeszkái között. Muszáj
megszabadítania magát nemcsak Jabon unalmas társaságától,
hanem ettől a helytől is. A levegőben a harsány vendégek
áporodott szagát és a minden húsos kézben megtalálható mézsör
émelyítő illatát lehetett érezni.
Jabon közelebb hajolt hozzá.
– Mondd el, mit csináltál velük!
Rhage a kocsma másik végében ülő két részegre nézett.
Emberek voltak sűrű szakállal, trágyaszínű ruhában. Az ivástól
imbolyogtak a támla nélküli széken, a válluk időnként egymáshoz
koccant, aztán eltávolodott, mintha egy metronóm ütései lettek
volna, amelyek az időt számolták vissza az elkerülhetetlen
összecsapásig.
– Nem meséled el? – Jabon közelebb húzta a székét, és ápolt
kezével alig érezhetően megérintette Rhage karját. De rögtön
meggondolta magát, amikor Rhage rápillantott. Azonnal
visszahúzta a kezét. – Pedig mindkettőjüket meghódítottad.
Méghozzá egyszerre. El kell mondanod, milyen volt.
Rhage ismét a két munkást figyelte a széken. A hangulat egyre
feszültebb lett köztük, és aggódott, hogy egyiküknél, vagy talán
mindkettejüknél, fegyver van.
– Akkor legalább eljössz hozzám holnap este? Az otthonomba?
Ígérem, lesznek ott meghódítható hölgyek is.
A bal oldali fickó, a sötétebb hajú, honfitársára kapta a
tekintetét. A szemöldökét összevonta, az állát előretolta, az arca
olyan vörös volt, mint a pajtaajtó, és dühösen mondott valamit,
ami nem lehetett más, csak káromkodás. Azután felpattant.
Olyan biztosan állt a lábán, mint egy kétlábú asztal. A társa,
akivel összeszólalkozott, szintén talpra szökkent.
Lökdösődni kezdtek, majd a konfliktust kezdeményező férfi
keze a kabátja alá siklott.
– …kell jönnöd holnap. Már mindenkinek beharangoztam,
hogy ott leszel. És ígérem, lesznek kapható hölgyek is…
Rhage megmarkolta Jabon elegáns, magas gallérú zakójának
hátát, és az asztal alá lökte a férfit, majd ő is lebukott, amikor
eldördült az első lövés. A fegyver hangjára megszűnt a vidám
pezsgés a kocsmában. De nem volt kiabálás. Nem ez volt az első
alkalom, hogy ilyesmi történt, az emberek inkább gyorsan
fedezékbe vonultak, mintha begyakorolták volna ezt a reakciót.
Az asztal alatt Jabon világos szeme tágra nyílt, összehúzta
magán finom anyagból készült zakóját, szorosan összefogta a
nyakánál, mintha ez a gyapjú-selyem-pamut ruhadarab
valamiféle vékony páncéling lett volna.
Emberek mozgása és léptek csoszogása hallatszott, a vendégek
elbújtak a tölgyfa asztalok és székek alá, a kőkandalló mellé, a
bárpult mögé – habár ez utóbbit a csapos megakadályozta, mert
saját fegyverével elszántan védelmezte felségterületét. Ez jobban
érdekelte, mint az, ami a kocsmában éppen zajlott. Jó üzletember
volt.
– Mit tegyünk? – Jabon a durva, piszkos padlódeszkára
szorította arcát. – Mit tegyünk, mit tegyünk…
Rhage az égnek emelte tekintetét. Nem fog sokáig tartani a
veszély, gondolta, és igaza is lett.
Három lövés hallatszott, aztán véget ért az összecsapás.
Rhage a masszív asztal lábai és a feldöntött székek között
unottan felmérte a kárt. Mindkét férfi mozdulatlanul feküdt a
földön, ezért felállt, kinyújtózott, és megmozgatta a rossz karját.
Jabon továbbra sem mozdult, úgy terült el a földön, mintha
megtalálta volna az új életcélját, szőnyegként. A vendégek
többsége is hasonlóképpen viselkedett.
Kinyílt a kocsma ajtaja, majd becsukódott, megjelent valaki.
Rhage nem nagyon törődött vele. Ebben az emberi létesítményben
csak a saját fajukat fenyegető bajok történtek. Az ellenség nem
gyakran látogatta az emberi züllöttség eme színterét, mivel az
alantasok, ha csak tehették, kerülték az embereket. Ugyanez a
vámpírokra is igaz volt, habár a faj tagjai könnyebben
beleolvadtak a farkatlan patkányok közé. És mindig voltak
olyanok, akik keresték a kalandot.
Valójában a kalandon kívül nem sok egyéb szórakozásuk volt.
A golyótól menekülő, földön heverő emberi szőnyeg lassan
kezdett felszakadozni, ahogy az emberek tétován felemelték a
fejüket és a felsőtestüket.
Az egyre fokozódó türelmetlenség benne – amely legalább
olyan szerves része volt Rhage-nek, mint szőke haja vagy kék
szeme – a tetőfokára hágott, végighullámzott az izmain és a
csontjain. Mivel folyton mozgásban volt, most is megfordult, hogy
távozzon. Itt akarta hagyni nemcsak az embereket és az ostoba
dolgaikat, hanem Jabon folyamatos nyaggatását is…
 Az ütés bal oldalról érkezett. Egy test csapódott neki, hatalmas
és súlyos, a földre döntötte. Abban a röpke pillanatban, amíg a
levegőben volt, Rhage két dolgot is megfigyelt: az egyik az volt,
hogy amikor a feje elindult lefelé, látta, hogy egy golyó süvít
keresztül pontosan azon a helyen, ahonnan a másik test erővel
elmozdította őt, így az acéllövedék a kocsma csúnya tölgyfa
falába fúródott, kör alakú koporsót alakítva ki tökéletes
fémtestének.
A másik dolog pedig, amire rádöbbent, hogy ismeri a
támadóját.
De nem lepte meg a megmentője kiléte.
A földre érkezés durva volt, mert nemcsak a saját, hanem egy
hozzá hasonlóan nagy termetű személy súlyát is el kellett
viselnie, de nem törődött a sérüléssel. Ismét kinézett a felborított
asztalok és székek lábai között, és látta, hogy újrakezdődött az
összecsapás. A korábbi konfliktus kezdeményezője rövid időre
magához tért, és ismét felemelte a fegyverét, hogy gondoskodjon
részeg társa mielőbbi haláláról.
A tőle érkező fenyegetésre azonban a többi vendég azonnal
reagált. Többen is ráugrottak és lefegyverezték.
Rhage végül képes volt lélegezni, mert legördült róla a
sziklatömb. Majd a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.
Rhage felnevetett, és elfogadta a segítséget.
– Ez jó móka volt!
Darius, Marklon fia nyilvánvalóan nem osztotta a véleményét.
A testvér kék szeme palaszürke volt a rosszallástól.
– Nem egyformán értelmezzük ennek a szónak a jelentését…
– Neked is el kell jönnöd!
 Rhage és a testvér egyszerre néztek Jabonra, aki úgy bukkant
fel az asztal mögül, mint egy pocok a lyukból.
A fárasztó arisztokrata tapsikolni kezdett.
– Igen, igen, neked is el kell jönnöd! Holnap este az
otthonomba. Ugye tudod, hol van?
– Attól tartok, dolgozni fogunk – jelentette ki Darius.
– Bizony – felelte Rhage, habár még nem volt semmi konkrét
terve.
– Lesznek ott nemesi származású hölgyek is.
– Úgy érted, nemesi származású bonyodalmak. – Rhage
megrázta a fejét. – Olyan sok szempontból nem érdekel, hogy
megszámolni sem tudom.
Darius Rhage hóna alá nyúlt, és a kocsma kijárata felé vezette.
Amikor Jabon utánuk akart szaladni, hogy csatlakozzon
hozzájuk, elegendő volt a válluk fölött hátravetett, egyetlen
szigorú pillantás, és a férfi máris lemondott a késztetésről, hogy
hármasban távozzanak.
Odakint a hold ezüstös fénnyel világította meg a várost, a tégla
és fa üzlethelyiségek körvonalai jámboran ragyogtak, mintha
megváltozott volna a rendeltetésük, és már nem a pénzszerzés
lenne a fő céljuk. A nyár még csak most kezdődött, június volt, a
fák levelei teljesen kifejlődtek, de még halványzöldek voltak, mint
a jáde, nem pedig sötétsmaragd, mint augusztusban.
– Hát te mit keresel egy ilyen helyen? – kérdezte Darius,
miközben a macskaköves úton sétáltak.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
Rhage válaszában nem volt semmi bírálat. Egyrészt nem
érdekelték mások dolgai, másrészt elmondásból és személyes
tapasztalatból is tudta, milyen tisztességes Darius. Az erény eme
mintaképe előbb vágta volna le a tőrt fogó kezét, mint hogy ilyen
züllöttségben részt vegyen.
– Munkásokat keresek – közölte a testvér.
– Milyen célból?
– Az a tervem, hogy építek egy nagyon biztonságos házat.
Rhage a homlokát ráncolta.
– A jelenlegi hajlékod nem megfelelő?
– Ez más célt fog szolgálni.
– És emberekkel akarsz építtetni egy ilyen helyet? Miután
befejezték, meg kell szabadulnod a munkásoktól. Egyesével a
halálba kell küldened őket.
– A mi fajtánkból keresek munkásokat.
– Akkor nem jártál szerencsével abban a kocsmában.
– Nem tudtam, hova máshova mehetnék. A fajunk túlságosan
szétszóródott. Nehéz megtalálni bárkit is az emberek
posványában.
– Néha jobb láthatatlannak maradni.
Amikor megszólaltak a harangok a virágillatú éjszakában,
Rhage felnézett az óratoronyra Caldwell főterén. Megállt és
elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy három sarokra innen egy
csinos, bájos arcú nő lakik.
– Bocsáss meg, testvérem, el kell mennem valahová.
Darius is megállt.
– Feltételezem, nem vadászni készülsz.
– Arra lesz még idő holnap. – Rhage megvonta a vállát. – Ez a
háború sosem fog véget érni.
– Ezzel a hozzáállással biztosan.
 Darius elfordult, Rhage azonban megfogta a férfi könyökét.
– Csak hogy tudd, ma este elintéztem két alantast. Vagy azt
hitted, hogy ez a tintafolt itt igazi tinta?
Felemelte borjúbőr kabátjának ujját, hogy Darius is
szemrevételezze, ő azonban nem pillantott rá.
– Ügyes vagy, testvérem! – válaszolta érzelemmentes hangon. –
Nagyon büszke vagyok rád.
Kihúzta a karját Rhage kezéből, és elsétált, le a folyópartra.
Rhage ott maradt egyedül, és arra a helyre nézett, ahol a testvére
korábban állt. Azután elindult az ellenkező irányba.
Beletelt egy kis időbe és jó pár méterbe, mire kellően
megnyugodott, és képes volt láthatatlanná válni, hogy felkeresse
azt a nőt, aki sosem utasította vissza a testi közeledését.
Meggyőzte magát, hogy a testvére álszentsége miatt érzett harag
az, ami annyira zavarja és lelassítja.
Majdnem el is hitte ezt a hazugságot.
 3. fejezet

Másnap, miután a nap lenyugodott, és eléggé besötétedett, Nyx

kinyitotta a farmház bejárati ajtaját. Ezután a nyikorgó,
szúnyoghálós ajtó következett. Amikor kilépett a verandára, a
szúnyoghálós ajtó becsapódott, majd kissé visszapattant.
Egész életében hallotta ezt a hangot, és ahogy most
felhangzott, felidézett minden itt töltött időszakot. A
gyerekkorát. Az átváltozás előtti éveket. A fiatal felnőtt korát. És
azt, amiben most volt… bármi volt is az.
Janelle ötven évvel azelőtt ment el…
A szúnyoghálós ajtó ismét kinyílt, majd becsukódott. Nyx
tudta, ki jött ki utána. Remélte, hogy egy kicsit egyedül lehet,
mert nagyon hosszúnak érezte a nappali órákat. Nagyapja
néma jelenléte azonban a második legjobb dolog volt a csend
után. Különben sem fog sokáig itt maradni.
– A pajtába mész? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna. –
Kicsit korán kezded ma este.
A nagyapja csupán mordult egyet, miközben leült a saját
maga készítette, vesszőből font fotelbe.
Nyx ezúttal hátrapillantott a válla fölött.
– Ezek szerint nem dolgozol?
A nagyapja elővette pipáját a munkásinge bő zsebéből. A
dohányzacskó már a kezében volt. A pipa megtömése olyan
rituálé volt, amit Nyx túl bensőségesnek érzett, ezért leült a
felső lépcsőfokra, és kinézett a mezőre a pajta felé. Hallotta a
régimódi öngyújtó sercegését, amikor meggyulladt, majd
megérezte az ismerős, édes füstszagot.
– Mikor indulsz? – kérdezte a férfi.
Nyx hátrafordult. A szúnyoghálós ajtó csapódásával és a
pipadohány aromájával ellentétben a nagyapja hangja
egyáltalán nem volt ismerős. Annyira meglepte ez a hangsúly,
hogy a szótagok először nem is álltak össze szavakká a fejében.
Amikor végül mégis megtörtént, megrázta a fejét.
De nem ez volt a válasza.
A nagyapja felállt, és elindult előre, kifújt egy adag füstöt, ami
felszállt a feje fölé, és mögötte lebegett. Nyx azt gondolta, hogy a
férfi mondani fog neki valamit, ő azonban meg sem állt, úgy
sétált el mellette. Lement a lépcsőn, és rálépett a friss, zöld fűre.
– Gyere velem! – mondta neki.
Nyx felugrott és utánaszaladt, hogy utolérje. Nem is
emlékezett, mikor kért a nagyapja utoljára valamit tőle, pláne
azt, hogy a társaságában legyen. Csendben sétáltak a pajtához.
Az oldalsó ajtón mentek be, a hatalmas, szárnyas kapu zárva
maradt. Amikor beléptek a hűvös, sötét helyiségbe, Nyx
faforgács illatát érezte, és azt, hogy hevesen ver a szíve. Ez a
nagyapja szent helye volt. Senki sem jött be ide.
Fény villant fel körülöttük, Nyx pedig igyekezett nem
szájtátva bámulni. Fényfüzérek kígyóztak a tetőgerendákra
csavarva, mint a csillagok, másfajta, régimódi lámpák pedig
sárgán világítottak. Nagy levegőt vett, és önkéntelenül is
elindult a pajta közepén álló két fűrészbak felé.
Egy valóságos műalkotás készült rajtuk.
Az Adirondack evezős csónakok a dicső múlt mementói
voltak, először az ezernyolcszázas évek közepén építettek ilyet,
hogy kiszolgálják a gazdagok sportolási igényeit, akik elutaztak
ide északra, hogy élvezzék New York állam tavait és hegyeit.
Két személynek, valamint a holmijuknak volt benne hely.
Középen a hajóperem alacsonyabb és szélesebb volt, mint a
kenuké, és a középső helyen ülő személy evezett benne két
hosszú evezőlapáttal, miközben a két keze néha keresztezte
egymást.
Sok minden megváltozott az elmúlt százhetven év alatt, de
még mindig akadtak olyanok, akik nagyra értékelték a kézzel
készített tárgyak régies, gyönyörű vonalait, ezért a nagyapja
ilyen csónakokat készített, és kiszolgálta a hűséges vásárlók
szűk körét.
Nyx végighúzta ujját a cédrusbordákra helyezett vízszintes
cédrusdeszkákon.
– Ez már majdnem kész van. – Megérintette az apró
rézszögek fejét. – Gyönyörű.
Négy másik hajó állt még a fűrészbakokon a pajtában: kettőre
nemrég kente rá az első réteg lakkot, átlátszott alatta a
mézszínű fa és az erezete. Egy másik csupán váz volt még. A
negyediket javította.
Nyx megfordult. A nagyapja a szerszámok sora előtt állt, a
hosszú munkapad mögött a falon különböző vésők, kalapácsok,
kézi csiszolók és fogók sorakoztak. Minden a helyén volt. Az
eszközök között nem volt elektromos szerszám. A nagyapja
régimódi módszerrel készítette a csónakokat… azóta így
csinálta, amióta először elkezdte, a viktoriánus korban. A
folyamat még mindig ugyanaz volt.
 Ahogyan az elv is.
– Mikor indulsz? – kérdezte az idős férfi ismét.
Nyx ránézett, és rájött, hogy nagyon sokszor sütötte le a
szemét, amikor a közelében volt. Részben a nagyapja rendkívüli
zárkózottsága miatt, és mert úgy gondolta, biztosan nem szereti,
ha nézik. Leginkább azonban azért, mert tartott tőle, hogy
képes olvasni a gondolataiban, és szerette volna megőrizni
magának őket.
Talán belelát a fejébe, talán nem.
Ezt már sosem fogja megtudni.
Istenem, hogy megöregedett! A haja csupa fehér, az arca
beesettebb, mint amilyenre emlékezett, a válla és a gerince
viszont még egyenesen áll. De még sok idejük lesz együtt, ugye?
A vámpíroknál csak akkor kell aggódni, ha megjelennek az
öregedés első fizikai jelei, mert a leépülés onnan már
villámgyorsan bekövetkezik.
– Nagyapa… – kezdte kitérően.
– Ne hazudj nekem, gyermekem! Másokat is figyelembe kell
venned.
Természetesen nem magára célzott. Posie volt a fő probléma,
ő jelentette az akadályt, mint mindig.
– Éjfélkor – felelte Nyx. – Éjfélkor akarok indulni.
– Hallottam, hogy beszéltél a fiúval. Elmondta, hol van a
tábor?
– Nehéz pontosan tudni, hogy mit mondott, de azt hiszem,
tudom, hova kell mennem.
– Már nem beszél.
– Nem éri meg a hajnalt. – Nyx megdörzsölte a szemét. –
Posie ki fog borulni. Le kellene szoknia arról, hogy mindenkit
meg akar menteni. Nem minden kiskutya, amit megtarthat.
– A húgod szabadon adja át másoknak a szívét. Ő már csak
ilyen.
– De ezt be kellene fejeznie. – Nyx járkálni kezdett a csónakok
körül, hogy ne kezdjen káromkodni. A csizmája hangosan
kopogott a szépen felsöpört, csupasz földön. – Nekem viszont
muszáj legalább megpróbálnom.
– Janelle is olyan, amilyen. Azzal vádolod a húgodat, hogy
mindent meg akar menteni. Mi lenne, ha ma este te is
megfogadnád a saját tanácsodat?
– Hogy mondhatsz ilyet? – Nyx ránézett a nagyapjára a pajta
másik végében. – Janelle börtönben van…
– Megérdemelte, hogy odakerüljön.
– Ez nem igaz… – Nyx próbált megnyugodni. – Nem ő ölte meg
azt a férfit.
A nagyapja szívott egyet a pipájából, aztán kifújta a füstöt a
mozdulatlan levegőbe. Egy ideig körülöttük lebegett, majd
eloszlott. Az arca olyan nyugodt és higgadt volt, hogy Nyxnek
muszáj volt elfordítania róla a tekintetét, annyira éles
ellentétben állt az ő haragjával.
– Nem leszek távol sokáig – jelentette ki.
– Sokkal valószínűbb, hogy nem fogsz visszatérni –
ellenkezett a férfi. – Nem lenne szabad beleártanod magad
ebbe, Nyxanlis. Túl veszélyes.

Tizenegy óra ötvenhárom perckor Nyx az utolsó dolgot is

betette a hátizsákjába. Volt benne két üveg víz, hat fehérjeszelet,
egy zseblámpa, egy pulóver, egy tiszta zokni és a fogkeféje. Az
utolsót a legvégén dobta bele, de ostobaság volt. Mintha a
szájhigiénia vagy a rossz lehelet lenne a legfontosabb.
Hátára vette a zsákot, hogy megnézze, milyen nehéz, azután
lekapta fejéről baseballsapkáját. Ránézett az ágyon fekvő
vékony párnájára. Hát persze hogy lehajtja még rá a fejét.
Vissza fog jönni…
– Sokkal jobban van a fiú.
Nyx lehunyta a szemét, csak aztán fordult a húga felé. És
nagyon vigyázott rá, hogy ne látszódjon az arcán, mennyire
kételkedik Posie állításában.
A lány a szoba ajtajában ácsorgott, a szeme csillogott, a haja
nedves volt, és lelapult, mint egy deszka, viszont illatos volt,
mert most mosta meg. Citromsárga ruhát viselt, rajta kék és
rózsaszín virágokkal, csipkés szegélye meztelen lábfejét súrolta.
– Gyere, nézd meg… – Posie a homlokát ráncolta, amikor
észrevette Nyx csizmáját, hátizsákját és sapkáját. – Hová mész?
– Sehová. Csak túrázom egyet.
– Ja, jól van! – Lelkesen integetett neki. – Gyere, nézd meg te
is, hogy mennyire jól érzi magát!
Nyx követte testvérét a szomszédos vendégszobába. A kis test
mozdulatlanul feküdt a halvány fényben, a súlyos takaró alatt.
Posie felemelte a szoknyáját, és mezítláb átszaladt a
futószőnyegen.
– Itt vagyok, Peter! Itt vagyok melletted.
Letérdelt, majd két tenyerébe fogta a fiú egyik kezét. A
hüvelykujjával szürke tenyerét és az ujjait simogatta, amelyek
válaszul nem mozdultak meg. A párna mellé hajtotta a fejét. Túl
sok takaró borította ahhoz, hogy bármit is lehessen látni, de
Nyx tudta, hogy akármit is motyog olyan elkeseredetten a húga,
nem fog választ kapni rá.
– Posie…
A lány várakozón nézett fel.
– Látod? Sokkal jobban van!
Nyx nagy levegőt vett.
– Mikor szólalt meg utoljára?
Posie lenézett a takaróra.
– Most alszik. Szüksége van a pihenésre, hogy
meggyógyuljon.
Mielőtt olyasmit mondhatott volna, amit később megbán, Nyx
bólintott, hátára vette a hátizsákot, és bement a konyhába, hogy
a hátsó ajtón távozzon. Rápillantott az egymásra halmozott,
elmosott edényekre a szárítóban. Az ablakra, amelyen most el
volt húzva a súlyos függöny. A mezei virágok rendezetlen
csokrára, amit Posie szedett, mielőtt elindultak arra a tragikus
bevásárlásra.
– Nyx! – Posie utánajött, és úgy vonta össze a szemöldökét,
mintha aggódna. – Szerinted jobban van?
Nyx elképzelte, ahogy a húga puha keze egy ásót fog, látta a
frissen ásott sír földjét meztelen lábán, a lecsorgó könnyeket
puha arcán.
– Nem, Posie. Szerintem nincs.
– De tegnap este evett. – Előrébb tipegett, kétségbeesett,
merev kezével a szoknyáját markolta. – És ma délután ivott is
valamit.
 Nyx kinézett a mosogató fölötti ablakon. A pajta távolinak
tűnt, mintha kilométerekre lett volna tőlük. A nagyapjuk egész
éjszaka ott lesz.
– Meg fog gyógyulni, ugye? – Posie hangja reszelőssé vált. –
Úgy értem, nem öltem meg őt, ugye?
Nyx káromkodott egyet, majd levette a hátizsákot a hátáról,
és a kezében tartotta.
– Nem mész túrázni?
Nyx leejtette a táskát a földre, aztán lehajolt, és széthúzta a
cipzárját. Kivette az egyik üveg vizet, majd ivott belőle egy nagy
kortyot.
– Posie, figyelj rám! Történnek balesetek. Nem szándékosan…
A nagyapjuk a hátsó ajtón keresztül lépett a konyhába,
váratlanul és csendesen, mint egy szellem. Nem nézett
egyikőjükre sem, csak bólintott, és elment mellettük, le az
alagsorba. Furcsa volt, hogy nyitva hagyta maga után az ajtót. A
léptei egyre halkabban kopogtak, ahogy elindult lefelé az általa
készített lépcsőn. Talán szüksége van valamire odalentről?
Minden szerszáma, faanyaga és a csónakkészítéshez szükséges
eszköze kint van a pajtában, de vannak még tervrajzai kenukra
és horgászcsónakokra is. Meg egyéb vázlatok.
Szinte bármit képes elkészíteni fából.
Amikor nem hallatszott semmiféle hang odalentről, és nem is
tért vissza, Nyx Posie-ra pillantott. Aztán a nyitott ajtóra.
– Mit csinál odalent? – dörmögte, miközben letette a
vizesüveget az asztalra.
Odament a pincébe vezető lépcsőhöz, és hallgatózott. Aztán a
legfelső lépcsőfokra tette a lábát a nyitott ajtóban.
 A nagyapja halkan felszólt lentről:
– Mondd meg a húgodnak, hogy várjon odafent!
Nyx az ajtógombra tette a kezét.
– Posie, menj, és maradj Peter mellett! Nemsokára jövünk.
– Jól van. Ugye elköszönsz, mielőtt elmész?
– Persze.
Nyx megvárta, míg sárga ruhás húga kimegy a konyhából.
Azután elindult le a pincébe, és becsukta maga után az ajtót. A
lépcső alján a homlokát ráncolta, úgy nézett körül. Látta a
mosógépet meg a szárítógépet. A föld alatti szobák és a
menekülőalagút lezárt bejáratát.
A festékesdobozokat és fémeszközöket rendezett sorokban a
polcokon.
– Hol vagy?
– Itt!
Követte a hangot, megkerülte a lépcső alját, és egy szűk
folyosó bejáratánál találta a nagyapját. Még sosem látta ezt az
alagutat a betonfalban. Miközben közeledett hozzá, a nagyapja
lehajolt, és csoszogva eltűnt előle. Nyx is lehúzta a fejét, belépett
a szűk, koromsötét járatba. Néhány méter megtétele után
hallatszott, ahogy egy súlyos lakat kinyílik, majd fény gyúlt,
egyetlen forrásból érkezett.
– Mi ez a…
Nyx hangja elcsuklott, amikor belépett egy egy
négyzetméteres, két és fél méter magas, fémfalú helyiségbe. A
mennyezetig érő polcokon fegyverek, lőszerek és harci
eszközök arzenálja sorakozott.
Nyx alig tért magához a döbbenettől, miközben nagyapja
odalépett a polcokhoz, fogott egy üres sporttáskát, majd letette
egy kis asztalra, és elkezdett belepakolni mindenféle fegyvert és
lőszert a kínálatból. Egy hosszú láncot. Egy kést. Egy karót, ami
úgy nézett ki, mintha egy vámpíros filmből kölcsönözték volna.
– Te meg mit csinálsz?
– Téged sem tudlak megváltoztatni – közölte a férfi csendes
beletörődéssel –, ezért inkább felkészülten indítalak útnak.
Tudom, hogy kiképezted magad, és jól lősz. Tudom, hogy
megtanultál harcolni. Vidd ezt magaddal, és menj! Én majd
gondoskodom Posie-ról. – Azzal összehúzta a táskát, unokája
felé fordult, és átnyújtotta neki a fegyverarzenált.
– Hogy éltem itt egész életemben úgy, hogy nem tudtam
erről? – Amikor a nagyapja nem válaszolt, Nyx megrázta a fejét.
– Nem is tudom, ki vagy.
– Eleget tudsz abból, ahogy éveken keresztül vigyáztam rád
és a testvéreidre.
– Milyen veszély ellen védtél meg?
– A világnak ez a része… vagy bármelyik másik… nem
biztonságos. Mindketten tudjuk ezt. Ilyen tekintetben hasonlóak
vagyunk egymáshoz, habár az évek során próbáltam nem
foglalkozni ezzel a hasonlósággal. Szerettem volna, ha olyan
életet élsz, mint Posie.
– Akkor sohasem lennék önmagam.
– Mégis Janelle után mész, mert a szíved nem hagy nyugodni.
– A nagyapja megrázta a sporttáskát. – Szükséged lesz arra, ami
ebben van, ha vissza akarsz térni. Én majd vigyázok a húgodra.
Nyx hirtelen előrelépett, és megpillantott egy tőrt, amelynek
vészjóslóan… fekete pengéje volt.
 – Ez az, aminek látszik? – Hátrapillantott a válla fölött. –
Honnan szerezted?
A nagyapja csak nézett rá, a fegyverekkel teli táska még
mindig a levegőben lógott kettejük között. Egy ideig egyikük
sem szólalt meg, azután Nyx még egyet lépett előre, és elvette a
táskát.
– Negyvennyolc órád van – közölte a férfi.
– És aztán mi lesz? Utánam jössz? – Amikor nem kapott
választ, legszívesebben káromkodott volna. Kivéve, hogy… –
Várjunk csak egy percet! Te tudod, hol van a börtön bejárata,
igaz? – A nagyapja ismét nem válaszolt, ezért Nyx megemelte a
hangját: – Tudod, hol van Janelle! Ugye?
– Negyvennyolc órád van.
– Hogy hagyhattad szenvedni? Ötven éven keresztül? –
Ránézett a fegyverekre. – A fenébe, te tudtad, hol van Janelle,
mégsem tettél semmit, hogy kiszabadítsd, pedig ártatlan…
– Higgy, amit akarsz!
– Amit akarok? Nem ő ölte meg azt a férfit!
– De igen. És én adtam fel őt.
Nyx lélegzete elakadt. Előrehajolt, és úgy biccentette oldalra a
fejét, mintha nem jól hallotta volna.
– Mit mondtál?
– Én adtam fel a testvéredet gyilkosság miatt.
Nyx a fejét rázta, de elszédült tőle.
– Miért tetted ezt? Hogy tudtad megtenni? Hogy küldhetted őt
arra a szörnyű helyre? Hallottam a szóbeszédet… és tudom,
hogy te is. Hiszen ő egy nő!
Nagyapja a szokásos nyugalommal nézett rá, mire Nyxben
olyan harag lobbant fel, amilyet még sosem tapasztalt.
Az idős férfira szegezte mutatóujját, és vészjóslóan halk
hangon azt mondta:
– Amikor visszajövök vele, fogom Posie-t, és mindannyian
elmegyünk ebből a házból. Itt hagyunk téged. A vérrokonság
nem egyenlő a családdal, én pedig mostantól kezdve kitagadlak
téged. – Ezután sarkon fordult, és az alagút felé indult.
Mielőtt azonban beléphetett volna az alacsony átjáróba, a
nagyapja megismételte:
– Negyvennyolc órád van.
Nyx hátranézett a válla fölött, és azt kívánta, bárcsak itt
hagyhatná a fegyvereket, de most még elszántabb lett, hogy egy
darabban térjen vissza.
– Vagy mi lesz? – kérdezte keserűen. – Engem is feladsz?
 4. fejezet

Nyx a farmháztól körülbelül hét kilométerre, az országúttól

ötven méterre bukkant elő a semmiből. Egy pillanatig csak állt
ott, amikor megérkezett a völgybe, erre az alacsony
aljnövényzetű, sík területre. Össze volt zavarodva, gondolatban
további beszélgetéseket folytatott a nagyapjával, rávilágított az
idős férfi nézőpontjára, amikor pedig a saját visszavágásai
következtek, akkor még az ajkát is mozgatta. Azt kívánta,
bárcsak még határozottabban tudomására hozta volna
távozáskor, hogy egyáltalán nem hasonlít rá.
Hogy tudta így elárulni a saját unokáját?
Hogy tudott aludni mindennap, tudva, hogy Janelle abban a
szörnyű börtönben van, ráadásul olyan bűnért, amit nem
követett el? Elképzelhetetlen volt. Janelle ötven éve ment el.
Ötven éve van egyedül azon a rémisztő, veszélyes helyen, ahol
senki sem segít neki, senki sem törődik vele, ha éhes, beteg vagy
megsérült… és Nyx csak a szerencse folytán, a véletlen és egy
országúti incidens ritka egybeesése révén szerzett tudomást
arról, hol találja elveszett családtagját. Most már tudta, miért
próbálta lebeszélni nagyapja arról, hogy elinduljon.
Micsoda szerencse, hogy véletlenül ott felejtette azt a csomag
zsemlét a boltban. Ha nem kellett volna visszamennie érte,
amikor ő és Posie már a kasszánál álltak, nem ütötték volna el
azt a fiút, amikor átment az úton.
– Koncentrálj! – mondta magának hangosan. – Koncentrálnod
kell!
Szörnyű volt, amit a nagyapja elmondott, de az igazság rút
arca nem lesz szebb attól, ha még alaposabban szemügyre
veszi. Ráadásul telt az idő, és közeledett a hajnal.
Feltette vállára a hátizsákot, és észrevette, mennyivel
nehezebb most, hogy beletette még azt a pár fegyvert, lőszert és
kést is, amit a nagyapjától kapott. A láncot és a karót otthon
hagyta. Valamint a sporttáskát is.
Már alig várta, mikor adhatja vissza neki a fegyvereket, hogy
aztán a testvéreivel együtt elmenjenek abból a házból. Istenem,
micsoda árulóval éltek együtt!
A távolban valami a holdat vonyította, ő pedig megnyugtatta
magát, hogy csak egy kutya valamelyik farmon. Az adrenalin
azonban valami sokkal halálosabbnak tulajdonította a hangot.
A jó hír az volt, hogy teljesen körbelátott a völgyből. Két nagy
hegy között állt.
És ha már úgyis körülnézett, felmérte a távolságot a városig.
Az aszfaltozott út hullámzott a lankás emelkedőkön és lejtőkön,
mindkét irányban hosszan látható volt a kemény teleknek
köszönhetően, amelyek megakadályozták, hogy bármi zöld
kihajtson. Egy kocsi – nem, egy furgon, egy szögletes, átlagos
szállítófurgon – hajtott el mellette, fényszórója az előtte lévő
útra irányult. Miközben közeledett ahhoz a pontos helyhez,
ahol Posie elütötte azt az átváltozás előtti fiút, Nyx megfordult,
és az ellenkező irányba indult.
Gondolatban újra felidézte a haldokló gyerek szavait.
Korábban, amikor bőbeszédűbb volt, Istenről beszélt újra és
újra.
 Először úgy tűnt, semmi értelme annak, amit mond. A
vámpíroknak más spirituális hagyományaik vannak, mint az
embereknek. Ha a fiú a másik fajhoz tartozna, akkor rendben
lenne. Beszélhetett volna a Mennyei Atyáról és a Jézus nevű
megmentőről, a templomtoronyról és a keresztről, mivel tudta,
hogy a halál küszöbén áll. Így azonban, hogy vámpír, nem
lehetett mire vélni ezt a megrögzött vallásos halandzsát.
Csakhogy Nyx végül rájött, hogy ez az egész nem is a vallásról
vagy az örök üdvösségről szólt. Hanem arról, honnan jött.
Hogy honnan szökött meg.
Végigsétált a földön, időnként jobbra vagy balra került,
amikor valami túl nagy vagy túl lombos volt ahhoz, hogy
átlépje, és közben a hátizsák pántjába kapaszkodott. Amikor
még neki és Posie-nak voltak lovaik, úgy tizenöt vagy húsz évvel
azelőtt, ebben a völgyben lovagolt. Néha a testvérével, néha
egyedül. Posie mindig élvezettel nézte a tájat, Nyx pedig
olyasmit keresett, ami nem odavaló, bármit, ami eltért a
szokásostól.
Leginkább egy föld alatti börtön bejáratát, amiről mindenki
tudta, hogy itt van valahol a völgyben.
Visszagondolt azokra az éjszakai lovaglásokra, és hagyta,
hogy az emlékei irányítsák a keresésben, mert a rogyadozó
épületek és a farmok egyenetlen erdős határai már nem
szolgáltak megfelelő iránymutatással. Minél messzebb ment,
annál inkább aggódott, hogy teljesen rossz helyen jár.
Lehet, hogy amit keres, az inkább nyugatabbra van? Vagy…
Megállt, amikor felért egy kis domb tetejére.
– Hát itt vagy!
 Az elhagyatott templom félig már összedőlt, a torony és a tető
beszakadt, az ólomüveg ablakok hiányoztak, a megfakult, piros
ajtóhoz vezető lépcső csorba volt, és elszíneződött. Miközben
közeledett, nézte a fehérre meszelt deszkaborítás lepattogzó
festékét, és összehasonlította ezt a lepusztult állapotot azzal,
amit a legutóbbi lovaglása során látott, körülbelül egy
évtizeddel korábban.
Az idő nem bánt kegyesen a templommal.
Istennek ez az emberek által épített, karbantartott és végül
magára hagyott székhelye egykor a völgyben élő és dolgozó
földművesek spirituális igényeit szolgálta ki. Az a korszak
viszont már elmúlt, a legközelebbi működő imahely Rochester
külvárosában volt, százhatvan kilométerre innen. Na persze a
legközelebbi valamirevaló város is ötven kilométerre volt ettől a
helytől. Ezért jártak olyan ritkán vásárolni.
Bizonyára ez az a hely, amiről a fiú lázas állapotában beszélt.
Isten a földön. Az emberek számára.
És talán valami másra is használták.
Nyx a főbejárathoz sétált, és megpróbált benyitni a szárnyas
ajtón.
Zárva volt. Nem probléma. A gondolatának erejével akarta
kinyitni… de a zár nem mozdult.
Ismét megpróbálta, parancsot küldött az acél
zárszerkezetnek, hogy mozduljon meg. De semmi sem történt.
Lehajolt, és átjárta a győzelemérzés:
– Réz.
Felnézett oda, ahol a csúcsos tetőnek kellett volna lennie, és
bizsergést érzett a tarkóján meg a vállában. Az emberek nem
használnának rézből készült zárat. A vámpírok viszont igen.
Különösen, ha azt akarják, hogy a fajuk többi tagja ne tudjon
bejutni arra a bizonyos a helyre. A mentális parancsok nem
működnek azon az anyagon, amiből a penny is készül.
Neki viszont muszáj bemennie, azonban túl veszélyes lett
volna láthatatlanná válva teleportálnia egy olyan helyre,
aminek nem ismeri az elrendezését, vagy nem tudja, milyen
törmelék hever a földön. Még szerencse, hogy az ablakok
lyukasak, mint egy svájci sajt. Körbement, és kiválasztotta az
egyik magasan lévő üres ablakkeretet. Felugrott, majd
megkapaszkodott az ablakpárkányban.
Egy nyögéssel felhúzta magát, a medencéjét a párkányhoz
támasztotta, mintha egy felemás korláton támaszkodna az
olimpián. Azután előrebillent és benézett. Igen. Nincs itt más,
csak széttört gerendák, darabokban heverő padok és összetört
palakövek. Átlendítette lábát a párkány fölött, egy pillanatra
megállt, aztán leugrott. A túrabakancsa olyan hangosan
koppant a földön, hogy elfintorodott…
Galambok röppentek fel riadtan rejtekhelyükről, ezért Nyx
lehajolt, és fejére tette a kezét, mert madártollak hullottak lefelé
a holdfényben. Amikor kitisztult a terep, felegyenesedett és
körülnézett. A beszakadt tető miatt lehetetlen volt átsétálni a
gyülekezeti területen.
A francba! – káromkodott magában.
Feltéve, hogy „Peter” feljött valami titkos létesítményből,
bármi volt is az, ezen a törmeléken biztosan nem ment át. A
széthasadt deszkák és a kiálló szögek nagyon veszélyes
akadálypályát alkottak. Ráadásul, ha bárki megpróbált volna
kijönni a törmelékből vagy alóla, az meglátszott volna. A törött
deszkák és a leszakadt gerendák másképp állnának, és a
szilánkok, valamint a kiálló szögek miatt vér is lenne rajtuk. Az
átváltozás előtti fiú pedig még nem tud láthatatlanná válni. Két
lábon kellett kijönnie, és mivel túl alacsony, nagyot kellett volna
ugrania az üres ablakszemhez.
És persze ott volt még a rézzár is.
Nem, itt biztosan nem jött ki senki.
Talán félreértett valamit. Vagy talán… a fiú áttért az emberi
vallásra a börtönben? Habár azon a helyen csak vámpírok
voltak, hogy lehetett volna kivitelezni?
Mielőtt távozott, az oltárra pillantott, amelyen piros, kék és
aranyszínű ólomüveg cserepek hevertek. Azután felnézett a
magasba, ahonnan lezuhant a templomtorony, a vörösréz
kereszt szerencsésen az egyik olyan deszkalapra esett, ami nem
volt sem elhajolva, sem összetörve. A hit poros, arany
jelképének felületén megcsillant a holdfény, és olyan melegség
ragyogott belőle, amitől Nyx szeme érthetetlen módon könnybe
lábadt.
Bárcsak neki is lenne valamije, amiben hihet!
Az ablakon keresztül láthatatlanná válva kiment a
templomból, és odakint bukkant elő, majd szemügyre vette az
épület alapját. Keresett valamiféle kémlelőablakot az
alagsorban… egy vészkijáratot… vagy egy elég nagy rést ahhoz,
hogy egy ötvenkilós fiú átférjen rajta.
– A fenébe!
Nem talált semmit.
Nagyon aprónak érezte magát a gondolattól, hogy a lába közé
húzott farokkal kell visszakullognia a farmházba, mert
komolyan vette egy haldokló fiú lázas motyogását, és
összekapcsolta a Janelle-lel kapcsolatos érzelmeivel, ami miatt
elindult erre az értelmetlen mentőakcióra. A nagyapjától kapott
fegyverekkel teli hátizsák is nehezebbnek tűnt a vállán.
Megint megkerülte a templomot, lábnyomokat keresett a
földön.
Semmi…
Utólag visszatekintve nem tudta megmondani, mi volt az,
amiért megfordult. Nem hang vagy villanás, valami mégis arra
ösztönözte, hogy hátranézzen.
A buja növényzet először csak egy újabb, indákkal benőtt
facsoportnak látszott. De minél hosszabb ideig nézte, annál
inkább felfedezte, hogy vannak… sarkai.
Egy régi vaskerítés állt az elburjánzott borostyán alatt, a négy
sarkát négy nagy juharfa alkotta. Közöttük pedig növényekkel
benőve… egy sírkert állt.
Nyx odasétált, és látta, hogy a kapu ferdén lóg, mint amit
kifeszítettek. Valaki nemrég kijött rajta, az indák frissen törtek
el, a levelek még csak most kezdtek elszáradni. A kis résből
ítélve pedig… egy kis termetű személy jöhetett át rajta.
Nyxnek kijjebb kellett feszítenie, hogy felnőtt teste átférjen a
lyukon. A holdfényben alig volt látható a sírok között kanyargó
ösvény. Csak egyszer járt erre valaki. Egy hét múlva vagy egy
kiadós vihar után a fű felegyenesedik, a nyomok pedig teljesen
eltűnnek.
Nyx követte a kanyargós utat a mohával borított sírkövek
között, és elképzelte, hogy az összezavarodott és ijedt Peter
talán menekült valaki elől. Megbotlott és elesett, a holdfényben
kereste az utat a kőpillérek és a kapu felé. Mennyire félhetett
szegény gyerek! Elképzelni sem tudta. Vajon tudta, hová megy?
Volt valami biztonságos úti célja?
Nyx abban biztos volt, hogy nagyon félt menekülés közben.
Annyira, hogy kiszaladt az útra, ahol elütötte egy Volvo.
A letaposott ösvény egy kőkriptánál ért véget, amelyet faág
vastagságú indák nőttek be. Márványbejárata résnyire nyitva
állt, és mint a kaput, ezt is erővel kellett kiszabadítani a
növényzet fogságából, amely magáénak követelte az emberi
gyász eme építményét.
Nyx megragadta a vastag kőajtót. A hátával kellett
nekifeszülnie. Érezte, mennyire nehéz megmozdítani, és tudta,
hogy Petert a színtiszta adrenalin hajtotta, csak úgy volt képes
kinyitni és elmenekülni. A rettegés igazi erőt adott neki, ez volt
az egyetlen, amire támaszkodhatott, amikor minden
összezavarodott.
Elővette zseblámpáját, és felkapcsolta. Pár lépcsőfok vezetett
le a foltos márványpadlóra, a helyiség közepén egy díszkoporsó
állt. Miközben körbefordította a fénycsóvát, valami eliszkolt az
útból…
Nyx hirtelen hátrapillantott a sírkertre.
Kétszer is ellenőrizte a növényzetet, a kifeszített kaput, a
sírköveket és a fiú által letaposott ösvényt.
Nem mozdult semmi. Nem érzett semmilyen szagot.
A szíve hangosan dübörgött, verejték ült ki a mellkasára.
– Minden rendben van – suttogta maga elé.
Visszafordult a kriptához, még egyszer ellenőrizte a belsejét,
aztán oldalra fordult, úgy préselte át magát a résen. Lement
három kő lépcsőfokon, és szemügyre vette a port. A pókhálókat.
És különösen a földön látható lábnyomokat.
Aprók voltak, magas lábboltozattal és pici lábujjakkal.
Az újszülött kisbabákra gondolt, és arra, ahogy a szülők a kéz
ujjait ellenőrzik. Aztán a lábujjakat.
Behunyta a szemét, és azon gondolkodott, vajon Peter a
börtönben született-e. Milyen lehetett neki…
– Nem lenne szabad itt lenned, szuka!
Halk kattanást hallott a füle mellett. Pontosan tudta, mi az.
Kibiztosítottak egy fegyvert.
 5. fejezet

Másnap este Rhage gyorsan és erőteljesen futott… valójában túl

gyorsan. Túl erőteljesen.
Később, miután elmúlt az éjszaka meglepetése, a futásra
visszagondolva tudhatta volna, milyen elkerülhetetlen helyzetben
találja majd magát. Az ilyen előjelek azonban meg sem fordultak
a fejében, miközben a világos szemű, kifakult hajú alantast
üldözte.
Ő és az ellenség már messze jártak a Village Arms panzió
mögötti kovácsműhelytől, ahol elkezdődött ez a futóverseny.
Ennek a gyanús szállónak az első emeletén találkozott Rhage a
kétes hírű nővel, és a vele való szenvedélyes találkáról távozott
éppen. Nem a szexuális vágy vezette oda, hanem a késztetés, hogy
csökkentse magában a felgyülemlett energiát, ezért mindent
elkövetett, hogy kiadja magából a fölösleges erőt. Az említett
testgyakorlat után azt tervezte, hogy eszik és iszik valamit, majd
elindul gyilkosokat keresni, hogy még jobban kihajtsa magát.
Miközben sorsa miatt elégedetlenkedve lefelé ment a lépcsőn,
nyugtalanul fészkelődött a bőrében, és kinézett az éjszakába,
remélve, hogy nem esik az eső.
Az üvegen keresztül tisztán látta azt, amit most üldöz.
Csak egyfajta lénynek van kukoricabajusz-színű haja és
falfehér bőre.
A gyilkos éppen a lovásszal beszélgetett, aztán pénz cserélt
gazdát. Vajon lovat vett, amivel utazhat? Vagy a már meglévő
állata számára új patkót? Az utóbbi időben az emberek egyre
nagyobb számban vásároltak motorizált járműveket, az
Alantasok Társasága azonban nem használta ezt az új keletű
szállítóeszközt.
Rhage fején átfutott a gondolat, hogy hagynia kellene, hogy a
gyilkos elmenjen. Csakhogy eszébe villant Darius tekintete, ezért
kettesével véve a fokokat szaladt lefelé a lépcsőn.
Az a megvető tekintet, ami miatt nappal is ébren forgolódott…
És ami a jelenlegi csapnivaló hangulatát okozta.
Amikor kilépett az olcsó szálló hátsó bejáratán, ő és az
ellenség egymásra néztek, az alantas szemében felismerés gyúlt,
és azon nyomban reagált. Azonnal otthagyta a kovácsot, és sietős
léptekkel elindult egy lótrágyától és rothadt ételektől bűzlő
keskeny sikátorban. Mivel az élőhalott sántított, Rhage úgy
gondolta, az összecsapás még azelőtt véget ér, hogy igazán
elkezdődne, ezért komótosan követte a gyilkost. Nem előzte
meg… mert amíg ilyen sok ember van a közelben, nem
támadhatnak egymásra.
Ez volt az egyetlen dolog, amiben a vámpírok és az Alantasok
Társasága egyetértett. Egyik fél sem szerette volna, ha a Homo
sapiens beleavatkozik a dolgaikba.
Néhány sarokkal arrébb a gyaloglóverseny tempója
felerősödött, ahogy egyre távolabb kerültek a falu központjától.
Távol a szexet és sörivást kereső, kóborló személyektől. Távol a
házak ablakai mögül leskelődő emberektől.
Miközben Rhage követte a gyilkost a bűzös sikátorban, érezte a
kellemetlen vibrálást a fejében és a testében, és arra gondolt,
talán hosszabb ideig kellett volna a nővel maradnia. Bár a
probléma még aközben is gyötörte, amíg vele volt. Nem sokat
aludt a nappali órákban a föld alatti tanyáján. Az önutálat
rongyos ruhájába öltözött ismerős szelleme kísértette, ezért csak
forgolódott a fekhelyén, míg végül teljesen le nem mondott arról,
hogy némi pihenéshez jusson.
A testvére, Darius gyötörte a gondolatait, és Rhage rájött, hogy
nagyon sok mindent akar mondani a fickónak. A képzeletbeli
viták kitöltötték az időt napnyugtáig, habár nehéz volt úgy
vitatkoznia valakivel, hogy a másik fél fizikailag nem volt jelen.
Ugyanakkor megvolt az az előnye, hogy minden vitás kérdésben ő
nyert, és üres elégedettséget érzett a győzelmek miatt.
Mostanra az ellenséggel együtt elérkezett a folyópart
közelében lévő mezőre. Ezek szerint újabb lehetősége nyílik arra,
hogy javítson a helyzetén.
Kezébe fogta mindkét fekete tőrét, majd láthatatlanná vált, és
közvetlenül az alantas előtt bukkant fel. Miközben felemelte a
tőröket, megtervezte a következő órát. Itt végez, aztán eszik,
majd megkeresi Dariust, és beszél vele…
Perifériás látómezejében észrevette, hogy újabb gyilkosok
lépnek elő a fák vonalából. Hat baljós kisugárzású lidérc, kifakult
változata azoknak az embereknek, akik egykor voltak, mielőtt az
Omega vámpírgyilkos osztagába kerültek volna.
Csalódottság tört rá. Tudhatta volna. Már hallott erről a
Hudson folyó melletti táborról. Fel kellett volna ismernie, hová
csalják el. Most azonban nem volt idő az önostorozásra.
Visszatette a tőröket a tartójukba, és a csípőjén lógó két
kézifegyvert kapta elő.
De nem ő lőtt először. Az ellenség fegyveréből kirepülő golyó a
combjába fúródott. Egy újabb pedig az oldalába. Még egy a
vállába.
Ez a kis kirándulás egy szempillantás alatt halálos veszélybe
fordult, és ezért csak saját magát okolhatta. Lehunyta a szemét,
és lövöldözni kezdett körbe-körbe, miközben próbálta erővel
megnyugtatni magát, hogy láthatatlanná tudjon válni. Muszáj
megnyugodnia, ha… újabb golyó találta el a vállát, az egész
felsőteste hátrarándult tőle.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy sikerült rést ütnie az őt
körülvevő alantasok sorfalába. Hézag keletkezett a támadók
között, legalább ketten a földön feküdtek, a többiek pedig
fatörzsek mögé szaladtak, fedezékbe. Sajnos még eközben is
lövöldöztek, és azután is fognak, miután biztonságba kerülnek…
A bőre alatt megmozdult az átka.
Leguggolt, és tárat cserélt a fegyverben, majd folytatta a
lövöldözést, miközben pontosan tudta, hogy egyedül van ebben az
összecsapásban… ám ez hamarosan tragikus módon meg fog
változni. Próbált levegőhöz jutni, de nem mert ismét megállni és
megpróbálni láthatatlanná válni. Eközben végig azt remélte, hogy
talán elkerülheti…
Szörnyű ordítás tört fel a torkából, és úgy meglepte az
ellenséget, hogy egy pillanatra mindenki abbahagyta a
lövöldözést. Aztán minden elsötétedett előtte: az érzékei, az
elméje, a belső énje egy nagyszabású és borzalmas átalakulás
miatt háttérbe szorultak.
A csontjai megnyúltak, az ízületei felrobbantak, az egész teste
átalakult, hatalmasra duzzadt, és már a látása is megszűnt.
Muszáj volt átadnia az irányítást az átkának, ezért pánikba esett.
 Lehetetlen volt harcolni a folyamat ellen. Az utolsó gondolata
az volt, hogy talán a vadállat fogja megmenteni az életét.
Legalábbis rövid távon.
Mert a problémát nem ez a hat – vagyis most már csak négy –
alantas jelentette. Inkább az aggasztotta, mi fog történni, miután
felébred. Mi van, ha még több alantas van az erdőben? Ha egy
egész tábornyi van belőlük?
Akkor könnyű célpont lesz az ellenség számára, miután
visszanyerte az igazi alakját, mert olyan gyenge és tehetetlen lesz,
mint egy újszülött csecsemő.
Ha pedig nincs itt több alantas? Ha majd emberek veszik körül,
és hat óra múlva feljön a nap? Vagy ami még rosszabb,
megjelennek a testvérei, hogy megvédjék, csakhogy ezzel
megkockáztatják, hogy felfalja őket a vadállat, mivel az átka nem
tud különbséget tenni barát és ellenség között.
Nagyon rosszul áll a szénája. Pokolian rosszul.
És attól tartott, hogy ennél már csak rosszabb lesz.
 6. fejezet

Nyx megdermedt, ugyanakkor kettévált a valóságérzékelése. Az

agya egyik fele a közvetlen jelenre összpontosított: érezte a
mellette álló férfi illatát, a fegyver szagát, és hallotta az őr
egyenletes légzését.
Ami azt jelezte, hogy nem szokatlan számára, hogy fegyvert
fog egy nőre.
Az agya másik fele azonban visszagondolt az
önvédelemoktatójára. A tanára ember volt, akit egy
edzőteremben ismert meg. Eleinte csak azért járt hozzá
harcművészeti órákra, hogy ezzel is eddze magát, de minél
többet gyakorolt, annál jobban élvezte, hogy meg tudja védeni
magát. Nagyon sokat tanult a férfitól, aki nem győzte
hangsúlyozni mindennek az alapját: „Ha valaha meg kell
védened magad, nem lesz idő tudatosan átgondolni, mit tegyél.
Az egyetlen dolog, ami megment, az a képzésed és a gyakorlat
lesz, mivel az adrenalin elönti a homloklebenyedet, és nem
fogsz tudni racionálisan gondolkodni. Csakis a már
automatikussá vált mozdulatok jönnek elő.”
Nyx hosszan és lassan beszívta a levegőt.
Aztán gyorsabban reagált, mint ahogy valaha is gondolta
volna magáról.
Felemelte a zseblámpát, és támadója szemébe irányította,
amivel elvakította. Lefelé döntötte a törzsét, és elhajolt az útból,
ha a támadó esetleg elsütné a fegyvert. Megpördült, megragadta
a férfi fegyvert tartó csuklóját, és közben csizmás lábával
térdkalácson rúgta.
Amikor a férfi előregörnyedt, Nyx majdnem elejtette a
fegyvert, miközben fogást váltott rajta, hogy ne a csövét fogja,
hanem a markolatát. Ekkorra magához tért az őr a villámgyors
reakció okozta meglepetésből, megmarkolta Nyx hajfonatát, és
ezzel kibillentette egyensúlyából.
Ekkor sült el a fegyver.
A lövés hangosan visszhangzott a kis kripta belsejében, Nyx
azonban inkább a fejében érezte, mint a fülével hallotta.
Reflexből lehúzta a fejét…
Erre a férfi azonnal elengedte a haját, őt viszont olyan
váratlanul érte, hogy kiszabadult, hogy előrebillent, a lendület
magával sodorta, így fejjel előreesett. Megkapaszkodott a
díszkoporsóban, aztán megpördült, és elakadt a lélegzete.
Dulakodás közben a zseblámpa leesett a földre, és oldalra
gurult.
A fénysugár pedig egyenesen a támadó arcára esett.
Vagy legalábbis arra, ami megmaradt belőle.
A golyó a férfi állkapcsa alján hatolt be a fejébe, ott pedig
végigszántott mindenen. A kimeneti nyílása a bal szem külső
sarkánál volt, és amikor távozott, jelentős mennyiségű szövetet
és csontot is vitt magával.
Üreges hegyű töltény, gondolta Nyx, és felfordult a gyomra.
A száj megmaradt részéből kattogó hangok hallatszottak,
fényes, vörös vér szivárgott a szétroncsolt felületből, a poros
kőpadlón egyre nagyobb tócsa terült szét. A férfi végtagjai is
rángatóztak, Nyx azonban orvosi képzettség nélkül is tudta,
hogy az őr nem fog egyhamar felkelni.
Megborzongott, és nekidőlt a koporsónak. Nem kapott
levegőt, légszomja volt, a lélegzetvételei túlságosan felszínesek
voltak. Elzsibbadt a teste, elkábult, a látása hol elment, hol
visszatért, mint egy pislákoló villanykörte.
Urald a légzésedet, mondta magának. Lassan és nyugodtan.
Egyenlítsd ki a szén-dioxid-szintet a vérben.
Csak azért volt képes megállni, hogy ne ziháljon, mert
visszaemlékezett arra, amit az önvédelem-oktatója
gyakoroltatott vele. Elsőként a látását tudta stabilizálni. Aztán
csökkent a pánikrohammal együtt járó remegés és furcsa
bénultság… feltéve, hogy nem néz a holttestre. Amit nehéz volt
megállnia. A férfi testében lassan megszűntek az autonóm
rángatózások. A halál úgy ragadta el az egykor élő testet, mint
ahogy az emberek az ételt fogyasztják: kis falatokban.
Hátrasimította haját az arcából, bár egyetlen tincs sem lógott
a szemébe, az orrába vagy a szájába. Körülnézett. Nem jött
erősítés. Nem történt robbanás. A kriptán kívülről sem hallott
semmit.
Amikor lehajolt, hogy felvegye a földről a zseblámpát,
megpillantotta a fegyvert a saját kezében.
Istenem, gyűlölte a friss vér fémes szagát, és egy része
legszívesebben sírva fakadt volna, pedig önvédelemből tette.
Túl kell lépnie ezen. Rávette magát, hogy odamenjen a
holttesthez, átkutatta, és olyan jutalomban volt része, ami
megérte, hogy leküzdje miatta a hányingerét: kulcsokat talált.
Egy adóvevőt. És egy mágneskártyát, amin nem volt fénykép
vagy név, csak egy mágnescsík. Valamint a fegyverhez tartozó
három teli tárat.
Ez az őr egy profi létesítményt védett. Valószínűleg már közel
jár a börtönhöz.
Nyx zsebre tette a talált dolgokat, aztán felállt, kezében a
zseblámpával. Az érzékeire összpontosított, halk hangokat
keresett, nagy levegőt vett, és a szagokat vizsgálta, érez-e mást
azon a férfin kívül, akit…
Megölt.
Nem tudta, elrejtse-e a holttestet. Nem valószínű, hogy az
emberek erre járnak, de talán mások is vannak még olyanok,
mint ő. Lehetséges, hogy aktivált valami riasztót? Vagy az őr
csak a szokásos ellenőrző körútját járta? Oldalról érkezett, ám
ez nem sokat segített, mivel nyilvánvalóan láthatatlanná válva
jutott ide…
Az apróbb lábnyomokat követve megpillantott egy
szellőzőnyílást a földön. A vasrács körülbelül fél méter magas
és egy méter széles volt, és a felületén látható karcolásokból
ítélve a fiú ezen keresztül szökött meg onnan, ahol volt.
Bizonyára visszatette a rácsot, miután kijött rajta, hogy
eltüntesse a nyomait, bár a lábnyomai a poros földön
mindennél feltűnőbben árulkodtak az ottlétéről.
Nyx odament a rácshoz, leguggolt, letette a fegyvert meg a
zseblámpát oldalra, majd bepréselte az ujjait a résekbe. Amikor
meghúzta, a tábla hangos csikorgással jött ki a helyéről, ezért
megdermedt. Amikor nem jelentek meg fegyveres őrök, és újra
kapott levegőt, magához vette a zseblámpát, és a lyukba
irányította a fényét.
Körülbelül másfél méterrel lejjebb sík felületet látott, de nem
volt biztos benne, hogy láthatatlanná válva akar odajutni, mivel
nem tudta, mi várja ott lent. Ismeretlen terep. Nem is kicsit.
Még jobban behajolt a lyukba, és aggódott, hogy ez az
egyetlen lehetősége a bejutásra… ám ekkor halk csipogás
hangzott fel, majd súrlódó hangot hallott.
Megpördült, felkapta a fegyvert, és a koporsó másik oldalán
lévő, oldalra húzódó ajtóra irányította. A zseblámpa fényében
egy folyosót pillantott meg az ajtó mögött. Szürke volt,
keskeny… és üres.
Egyelőre.
Visszatette helyére a rácsot, aztán felállt, és ránézett az őrre.
A következő pillanatban a derekába dugta a kilencmilliméteres
fegyvert, és odalépett a férfi lábához.
– Ne haragudjon… uram. – Uram? Mintha udvariaskodnia
kellene egy fickóval, aki hidegvérrel lelőtte volna. És aki
mellesleg már rohadtul halott… – Ó, csak nyugodj meg!
Oké, kezd elmenni az esze.
Lehajolt, megfogta a fickó lábát, és húzni kezdte, végig a
földön. A lépcső nehézséget jelentett. Miközben felhúzta a
lépcsőfokokon, a holttest feje mindegyiken hangosan koppant.
– Au, au, au! – suttogta maga elé.
Odakint a meleg éjszakában nagy levegőt vett, majd
odavonszolta a testet egy zuzmóval borított sírkőhöz, és leejtette
a lábát a magas fű és a borostyán által benőtt sírra. Felnézett az
égre, és próbált visszaemlékezni, hogy milyen időt jósoltak
másnapra. Napsütést? Vajon sütni fog holnap a nap?
Elég egyetlen napsugár, és a test eltűnik. Nem marad belőle
más, csak egy felperzselt folt a zöld növények között.
 Nyx ismét kezébe vette a fegyvert, azután visszaszaladt a
kriptához, és eszébe jutott az a jelenet a Maffiózókból, ahol Tony
megöli Ralphie Cifarettót. A filmekben, a tévében a gyilkosságok
– többnyire – elegáns tettek. Az embereket szépen koreografált
mozdulatokkal ölik meg. A valóságban azonban egy
olyasvalakinek, mint Tony, darázsirtó spray-t fújnának az
arcába, miközben épp kinyír valakit, mert az illető bántott egy
állatot.
Vagy mint az ő esetében, tárva-nyitva hagy egy rejtett
bejáratot, miközben kivonszolja az első halálos áldozatát egy
kriptából.
Odabent meggyőződött róla, hogy senki sincs a környéken,
azután belépett a falban nyílt bejáraton. Odabent egy apró piros
led villogott az ajtó mellett, és amikor Nyx odahajolt, hogy
megnézze, ismét felhangzott a sípolás, és az ajtó visszacsúszott a
helyére.
Homlokát ráncolva elővette az őr mágneskártyáját a
széldzsekije zsebéből. Amikor odatette a piros led elé, az ajtó
ismét kinyílt, majd ugyanezzel a mozdulattal be is csukódott.
Biztos a külső oldalon is van valami hasonló panel a
szellőzőnyílás közelében. Akárhogy is volt, most fontosabb
dolgokkal kell foglalkoznia. Néhány önvédelmi óra és egy
szerencsés támadáselhárítás nem lesz elég ahhoz, hogy
szembenézzen egy profin kiképzett és felszerelt rendőri
testülettel egy magas biztonságú létesítményben.
Maga elé képzelte Janelle arcát, majd balra fordult, és
elindult. Menet közben mozgásérzékelő lámpák gyulladtak ki a
mennyezeten, ő viszont nem örült a segítségnek. Nem mintha a
zseblámpája nem árulta volna el, hogy itt van.
Óvatosan lépkedett, először a sarkát tette le, úgy gördült át a
talpára, így halkítva léptei zaját. Vad szívverését viszont nem
tudta elcsendesíteni. Amikor arra gondolt, hogy valószínűleg túl
nagy fába vágta a fejszéjét, úgy érezte magát, mintha
fojtogatnák. De legalább ez a lopakodás nem volt nehéz.
Minden méter után hátranézett.
Aztán odaért egy tömör fémfalhoz. Elővette a mágneskártyát,
és elhúzta az újabb villogó piros led előtt, majd oldalra lépett:
próbált valamennyire fedezékbe húzódni, miközben az ajtó
kinyílt.
Hátratántorodott a földszagtól.
A másik oldalon egy csupasz sziklát látott.
Nem kellene ezt tennem, gondolta. Vissza kellene fordulnom,
most azonnal.

Az alatt az egy évszázad alatt, amióta a Sakál itt volt, alaposan

tanulmányozta az őröket. A beosztásukat és a műszakokat. A
párokat és az egyedül tett körutakat. A területüket a
börtönkomplexumban. Tudta a szemük és a hajuk színét, hogy
melyik őr figyelmét lehet könnyen elterelni, és melyikük
kegyetlen. Tisztában volt vele, hogy ki az, aki nem fejlesztette a
fizikai állóképességét, és ki sovány és izmos. Nyomon követte
őket attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a közös
helyiségekbe a Parancsnok magánlakhelyéből, a számukra
kijelölt legtávolabbi helyekig.
Látta, amikor kábítószert adtak el a foglyoknak. Vagy amikor
szexeltek velük. Amikor megérdemelten ütlegelték őket, és
akkor is, amikor olyanokat kínoztak, akik betartották a
szabályokat. Tudta a titkaikat, a bűneiket, hogy milyen
területeket nem látnak, és mi az, amit szemmel tartanak.
Azonban nagyon ügyelt rá, hogy őt sose vegyék észre. Ami
nem volt nehéz, mivel rengeteg fogoly volt a börtönben.
Sok minden egyéb mellett óra sem volt idelent, az őrök
azonban segítettek ezen a téren. Az állandó napirendjük és
útvonalaik olyanok voltak, mint egy metronóm: ezzel lehetett
mérni az idő múlását. Feltéve, hogy a Sakál léptei egyforma
hosszúak és egyforma gyorsak voltak, nyomon tudta követni, és
előre tudta a műszakokat, a feladataikat, és ezáltal a nappalok
és az éjszakák váltakozását is. Vagy legalábbis valami ahhoz
hasonló ciklust.
A Parancsnok gondoskodott róla, hogy az őrök teljesítsék
kötelességüket.
A Sakál innen tudta, hogy valami nem stimmel.
Lesütötte a szemét, és lenézett a lábán lévő, kézzel készült
bőrpapucsra. A léptei hossza megfelelő volt, a combcsontja
meghosszabbítása, és a sebessége is pontosan a kellő tempó
volt. Sőt, az alagút is, ahol éppen jár. Várjunk csak… jó helyen
van?
Megállt, és hátranézett a válla fölött. Gondolatban felidézte a
megtett fordulókat, és arra jutott… hogy igen, tényleg ez a
helyes alagút. Az elmúlt három nap/éjszaka során végigjárta a
D, E és F útvonalat. Ma pedig a G volt soron.
Ma a G útvonalat kell végigjárnia. Szóval jó helyen van.
De hol van az az átkozott őr?
 Összehúzta a szemét, és előrenézett a folyosón. Várt.
Vészcsengők szólaltak meg a fejében. Az őrnek már el kellett
volna mennie mellette, közvetlenül ezután véget is ér a
műszakja. Vajon megváltoztatták a beosztást?
Az problémát jelentene. A kiszámíthatóságuk ugyanis
létfontosságú.
Továbbment, befordult egy sarkon, és elindult egy egyenes
szakaszon, majd elágazáshoz érkezett, amely fehér festékkel
volt megjelölve az alagút durván kivájt boltívén. Mielőtt
belépett, körülnézett, hogy nem követik-e. Azután megindult
előre, és szorosan a bal oldal mentén haladt. Fekete-szürke
ruhája bő volt, így szabadon és gyorsan tudott mozogni, a színe
olyan volt, mint a falé, a feje fölött hatméterenként világító
csupasz villanykörték azonban könnyű célponttá tették…
Hirtelen megtorpant.
A levegőbe emelte az orrát, és mély lélegzetet vett.
Az illat annyira kínzó volt, amilyennek még sosem
tapasztalta… ugyanakkor teljesen ismeretlen. Azokban az
években, évtizedekben, évszázadban, amióta itt volt, a föld alatt,
egyszer sem érzett ilyesmit, ami szánalmasan érzékeltette,
mennyire sivár az élete. Nagyon mélyre kellett ásnia az
emlékezetében, hogy beazonosíthassa.
Friss virág.
Lehunyta a szemét, és vett még egy mély lélegzetet, mert
mohón még többet akart érezni az illatból. Igen, friss virágok
illata, de nem az az émelyítően édes fajta, ami azokban a nagy
házakban nőtt, ahol egykor lakott és járt. Ez igazi, friss és
őszinte illat, nem nemesített virágé.
 És egyre erősebben érződött.
A Sakál a gondolatának erejével lekapcsolt három
villanykörtét, így egy körülbelül húszméternyi szakasz sötétbe
borult.
A halk léptek közeledtek, amire csupán egyetlen magyarázat
létezett.
Valaki, akinek nem lenne szabad ebben a börtönben lennie,
megtalálta a befelé vezető utat.
 7. fejezet

Rhage istentelenül rossz ízt érzett a szájában. Mintha romlott hús

és penészes eper keveréke lenne. Ám ez volt a kisebbik baja.
Miközben a füvön feküdt, nem látott semmit. Minden sötét volt
körülötte, ezért azt sem tudta, hogy hol van, vagy hány óra van.
Nem érzékelte az idő múlását, elképzelni sem tudta, milyen közel
lehet a hajnal… Mivel a karja, a lába, a felsőteste és a feje is fájt,
nem tudta megállapítani, hogy a bőrén érzett fájdalom vajon az
első napsugarak közeledtét jelző üzenet-e, vagy pedig a vadállat
távozása utáni szokásos gyötrelem.
Az oldalára gördült, felkavarodott a gyomra, és ki is ürítette.
Nagyon sok gyilkost falt fel. A hányingerből és a szájában érzett
borzalmas ízből tudta. Vajon milyen véres lehet a helyszín? Most
különösen rossz lenne, ha az emberek is felfedeznék ezt a
hadszínteret. A holttestek – vagyis inkább a darabjaik – mindig
magukra vonzották a figyelmet.
A hallása volt az egyetlen érzék, amire támaszkodhatott, ám
ebből sem jutott szinte semmi információhoz. A közelben csöpögő
hangot hallott. Valami szivárog. A saját vére? Vagy egy alantasé?
Vagy kilyukasztott egy söröshordót? Az orra annyira tele volt az
élőhalottak bűzével, hogy az sem segített. Vajon még mindig a
tisztáson van a folyó mellett, vagy már eljutott…
– Testvérem!
Az ismerős hang hallatán megkönnyebbülten fellélegzett.
Darius az utolsó ember, akit idehívott volna, ugyanakkor
tökéletes segítséget tud nyújtani egy ilyen helyzetben. Ráadásul ez
azt jelenti, hogy még mindig sötét van, vagyis lesz ideje fedezékbe
vonulni.
– El kell vinned innen! – Csupán erőtlen suttogás tört fel a
torkából. – El kell vinned innen.
Na persze még mindig nem tudta, hol van. A vadállat messzire
kóborolhatott attól a helytől, ahol először átvette felette az
uralmat.
– Igen. – Az ezt követő csendben Rhage elképzelte, hogy a
testvére körülnéz. – Valóban.
– Hol vagyok? – kérdezte.
– Van egy lovam. Hadd emeljelek fel rá!
– Elég rosszul érzem magam.
Ekkor megint hányni kezdett. Beletelt egy kis időbe, mire
elmúlt az öklendezési roham, és ismét meg tudott szólalni:
– Segíts nekem, kérlek!
– Itt vagyok, testvérem.
Amikor átkarolta egy kar, válaszul felnyögött, aztán még
rosszabb lett a helyzet. A mozgatás szörnyű volt. Fájó végtagjai
és sajgó, felpuffadt felsőteste szinte ordibált, amikor Darius a
térde és a dereka alá nyúlva felemelte a földről, majd feltette a
tiltakozva toporgó és nyerítő lovára. Talán a szag nem tetszik
neki? Vagy a súly?
– Szentséges szűz! – mordult fel Rhage, amikor Darius
keresztben hasra fektette a nyergen, mint egy zsákot.
Elviselhetetlenül nyomódott felpuffadt hasa, ezért tapogatózva
keresett valamit, bármit, amire rátámaszkodhat, hogy megemelje
magát, és csökkentse a nyomást.
 – Ne, ne, ne…
Éééés megint hányt.
Miután ez a kör is véget ért, Darius káromkodott egyet, és
levette. Visszatette a földre. Ott újabb öklendezés következett.
– Elrejtelek – mondta a testvér. – Aztán visszajövök…
Rhage elvesztette az eszméletét vak szeme mögött. A tudata
nem fokozatosan hagyta el, hanem hirtelen, mint amikor elfújnak
egy gyertyát.
Képtelenség volt megítélni, mennyi idő telt el, de a következő,
amire feleszmélt, az volt, hogy a levegőbe emelkedik. Kinyújtotta
a karját, és küzdött a semmi ellen, mert félt, hogy esetleg nem a
saját emberei emelik a levegőbe.
– Nyugalom, testvérem! – Darius hangjára azonnal
lecsillapodott. – Tohrment és én felteszünk egy deszkalapra.
– Köszönöm! Mindkettőtöknek! – Vagy legalábbis ezt akarta
mondani. Nem tudta, végül mi hagyta el a száját. – Vigyetek
vissza a hajlékomba…
– Kezelésre szorulsz.
– Ez csak a visszaváltozás miatt…
– Legalább négy helyen meglőttek.
– Nem ez az első…
– Hallgass, és tartalékold az erődet! – szólt rá Tohrment,
Hharm fia a lábánál állva. – El kell vinnünk téged Havershez.
Rhage küzdeni akart, de nem volt hozzá ereje… és talán éppen
erről beszéltek. Nehezen tudta megkülönböztetni, melyik
fájdalom honnan származik, valamint azt is, hogy a gyengesége
milyen mértékben köszönhető a golyó által okozott
vérveszteségnek.
 Talán mégis tanácsosabb lenne azokra hallgatnia, akik látják
is a sérüléseit.
Hasonlóan ahhoz, amikor előtört belőle a vadállat, most sem
volt más választása, mint átadni az irányítást maga és a teste
fölött. Csak hangok és érzések alapján tájékozódott arról, hová
viszik: a meztelen bőrén érzett szellő, miközben rátették valami
keményre. Felfelé irányuló mozgás, aztán himbálózás, ahogy a
deszkalappal együtt mozgatták. Nyikorgás, amikor behelyezték
valamiféle kocsiba. Patadobogás és nyerítés, mintha a lovak
nyugtalanok lennének. Zötykölődés és rázkódás, amikor
egyenletes sebességgel útnak indultak.
Mire kis idővel később megálltak, már több érzékszerve is
működött, és érezte az oldalába hasító éles fájdalmat. Három
másik helyről is hasonló fájdalom nyilallt belé, és a bordája
alattiból ítélve úgy gondolta, igazuk van a testvéreinek, hogy a faj
gyógyítójához viszik.
Újabb átemelés a deszkalapra. Aztán egy ajtó nyitódása és
csukódása hallatszott.
Hangok. Több forrásból is.
Valamint sült marhahús és sült bárány illata. A távolban
pedig… halkan… egy vonósnégyes?
Ennek nem volt semmi értelme.
Ide-oda forgatta a fejét, de a mozgás nem segített, hogy
visszatérjen a látása.
– Ez a gyógyító hajléka? – motyogta.
Aztán egy ismerős hang még jobban összezavarta:
– Hát persze hogy van számára szobám. A legjobb szobámba
vigyétek!
Mi a francot keres Jabon házában?
 8. fejezet

Nyx számára minden megtett lépés küzdelem volt. Bár az alagút

üres volt, nem állt előtte akadály, nem követte senki, mégis nagy
erőfeszítésébe került, hogy folytassa útját a fokozatosan lefelé
tartó járatban. Egyik kezében a zseblámpát tartotta, a másikban
az őr fegyverét, és közben úgy hatalmába kerítette az idegesség,
mintha nyerget dobott volna a hátára, és sarkantyús
csizmájával az oldalát bökdösve lovagolna rajta. Amikor egy
újabb fordulóhoz közeledett, vízszintessé vált a talaj a lába
alatt. El sem hitte, milyen messzire jutott. Mindig balra fordult,
hogy ne tévedjen el. Bármilyen elágazáshoz ért, mindig…
Befordult a sarkon, és megtorpant.
Előtte egy jó darabon sötét volt, nem világítottak a
mennyezetre erősített lámpák.
Hátraugrott, hogy bárki van is előtte, ne láthassa. Hátával a
földbe vájt, barlangszerű alagút falához lapult, és gondolatának
erejével kioltotta maga fölött a fényt…
Ekkor egy durva kéz ragadta meg, és arccal a falhoz
fordította, szorosan markolta a karját. Mielőtt Nyx bármit is
reagálhatott volna, támadója elvette tőle a fegyverét. Aztán a
zseblámpáját is. Majd letépte hátáról a hátizsákot, és tarkójára
szorította a tenyerét, azzal szögezte a falhoz.
Egyikük sem szólt egy szót sem. Minden olyan gyorsan
történt, szinte egy pillanat alatt zajlott le az egész.
Nyx a falhoz szorítva felmordult és küzdött a férfi ellen.
Szabadulási kísérletéért büntetésként a férfi még erősebben
nyomta fejét a falhoz… a fegyver csövét pedig a halántékához.
– Te nem tartozol ide.
A hangja suttogó volt, és nagyon-nagyon mély. Emellett
valami akcentust is hallani vélt, de Nyx nem húzta az időt azzal,
hogy megfejtse.
– Engedj el! – sziszegte.
– Hogy jutottál be? – Hallotta, hogy a férfi hosszan beszívja a
levegőt. – Megölted az egyiküket, ugye? Érzem rajtad a vér
szagát.
Mielőtt Nyx bármiféle választ megfogalmazhatott volna, halk,
ritmikus hang ütötte meg a fülét.
– A francba! – mordult fel a férfi.
Nyx összezavarodott agya ekkor azonosította be a hangot:
menetelés. És abból ítélve, hogy egyre hangosabban hallották,
közeledtek.
– Meg ne szólalj! – parancsolt rá a férfi.
Lazult a tarkóját szorító kéz, és Nyx fejében összeállt a kép.
Bárki volt is ez a fickó, megszerezte a fegyverét és némi
hatalmat is fölötte… átmenetileg. De nem gondolta, hogy egy őr
lenne. Ami azt jelentette, hogy szerencsésebb társaság lesz
számára, mint azok a feléjük közeledő csizmák.
Na nem mintha lett volna választási lehetősége…
Hátrafordította a fejét, hogy ránézzen.
A halvány fényben alig hitt a szemének. Kékeszöld szem.
Csillogó, szikrázóan ragyogó kékeszöld szeme volt, amiről a
tévében látott trópusi tengerek színe jutott eszébe.
Az első benyomás többi része is gyorsan megérkezett:
hátrafésült, fekete haj.
Széles váll, nagy termet.
És az ajka, amit nem lett volna szabad észrevennie.
Amikor a férfi megrántotta a karját, Nyx megbotlott, de
gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Visszafelé húzta, arra,
amerről Nyx jött. A mennyezeti fények egymás után aludtak ki,
ahogy közeledtek feléjük, aztán újra felgyulladtak, amikor
elhagyták. Kis idő múlva a férfi hirtelen megtorpant.
– Ide! – mondta halkan.
Súrlódó hang hallatszott, majd egy másfajta szag csapta meg
Nyx orrát. Mielőtt felismerhette volna, a férfi belökte egy
koromsötét helyre, és újra hallotta a súrlódó hangot.
– Ha itt találnak, megölnek – súgta neki, amikor bezáródott
mögöttük az ajtó. – Különösen úgy, hogy rajtad van az egyik
megölt társuk vérének szaga.
Ebben a sötét közegben a férfi testetlen hangjától még
álomszerűbbnek tűnt ez a helyzet. Nyx erőltette a szemét, de
semmi értelme nem volt. Időközben odakint – bárhol is voltak –
egyre hangosabban hallatszott a csizmák ritmikus kopogása.
– Vissza akarom kapni a fegyveremet – közölte Nyx, amikor
az őrök elmentek az ajtó előtt.
Miután elhalkult a menetelés utolsó hangja is, felgyulladt egy
gyertya.
Nyx pislogott a halvány fényben, és örült, hogy még odakint
az alagútban vetett egy pillantást a férfira. Máskülönben
látszott volna rajta a meglepődés. Vagy… valami egészen más,
amit nagyon nagy ostobaság lett volna az orrára kötni.
Ennek ellenére ismét rabul ejtette a látvány. A férfi szemét
mintha belülről világították volna meg, még soha nem látott
ilyet. Mintha drágakő lenne. Kékeszöld akvamarin. Csak még
annál is gyönyörűbb.
Nem tudta elfordítani róla a szemét.
A perifériás látómezejében újabb részleteket észlelt a
külsejéről. A bal szeme alatt volt egy szeplő, de különleges a
körvonala. Mintha egy szív lenne. A ruhája sötétszürke és bő, de
nem rongyos. Tisztának és jól tápláltak tűnt. Az illata pedig…
Nem engedte meg magának, hogy az illatára gondoljon.
Semmiképpen sem. Az nem segített volna.
– El kell tűnnöd innen! – mondta neki a férfi komoran.
Amikor Nyx végre felfogta a szavak jelentését, azon kapta
magát, hogy még egy kicsit szeretné nézni őt, hogy
emlékezetébe véshesse arca minden apró részletét. Ami
nevetséges volt.
– Nem megyek sehová! – ellenkezett.
*

A Sakál egy pillanatra lehunyta a szemét. Tisztában volt a saját

helyzetével és azzal, hogy milyen nagy fokú összpontosítást
igényel, mégis az a gondolata támadt, hogy ki kell juttatnia a
börtönből ezt a nőt. Furcsa kinézetű ruhájával és a nála lévő
tárgyakkal meg a zseblámpával, amit elvett tőle, nyilvánvaló
volt, hogy nem tartozik ide. Ráadásul megölte a Parancsnok
egyik őrét. Ha megtalálják vérfolttal a ruháján, olyan
fájdalmakat fog megtapasztalni, amihez képest a halál ajándék
lenne.
De nem az ő felelőssége, és nem volt abban a helyzetben,
hogy magára vállalja valaki más sorsát. A nő különben sem
gyenge, sem törékeny.
Sőt, ellenkezőleg. Egyenesen a szemébe nézett, és bár elvették
tőle a fegyverét, mégis képes lett volna harcolni. Az eltökéltség
csak úgy sugárzott a testtartásából, rezzenéstelen tekintetéből
és a mellkasa előtt felemelve tartott ökléből. Fekete haját
hátrafésülte, a vége a válla mögé lógott, elöl pedig leért a
kulcscsontja alá. A szeme olyan színű volt a megfelelő fényben,
mint a whisky.
A csomagjának súlyából és a benne lévő tárgyak mozgásából
ítélve a Sakál tudta, hogy még több fegyver lehet nála.
Valószínűleg lőszerek is.
– Add vissza a szaros cuccomat! – követelte a nő dühösen.
A Sakál a homlokát ráncolta.
– Elnézést, hogy mondtad?
– Hallottad, seggfej! – Amikor nem válaszolt azonnal, a nő
felcsattant: – Már tudom, hogy beszélsz angolul, szóval ne tégy
úgy, mintha egy szót sem értenél!
– Minden szót értettem, amit mondtál. Egyszerűen csak nem
vagyok hozzászokva, hogy egy nő ilyen csúnyán káromkodjon,
ahogy te.
A nő pislogott egyet, majd közelebb hajolt, mintha a Sakál
ostoba lenne.
– Mert szerinted most hol vagyunk? Egy elegáns étteremben?
– Én csak abban hiszek, hogy a gyengébbik nem szebben is
kifejezheti magát.
A nő csípőre tette a kezét.
– Ilyen az én szerencsém! Egy két lábon járó illemkódex
rabolt ki.
 – Micsoda? – A Sakál összehúzta a szemét. – Különben sem
raboltalak ki.
– Akkor miért van nálad minden szaros holmim?
Az utolsó két szót szándékosan elnyújtva ejtette ki, mire a
Sakál agyának leghátsó zugában valami ismeretlen érzés kelt
életre. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon, hogy elrejtse a
gondolatait és az érzéseit.
– És hova akarsz eljutni? – kérdezte.
– Ezzel te ne törődj!
– Rosszul tettem fel a kérdést – motyogta. – Miért vagy itt?
– Ez sem tartozik rád.
Forróság öntötte el a férfi testét, de figyelmen kívül hagyta a
lába közötti területet, ahol ez a forróság összegyűlt.
– Úgy tűnik, nem érted a helyzetedet. Meg fogsz halni, ha
nem mész el innen, és hacsak nincs valami segítséged, hogy
kitalálj erről a lepratelepről, a halál inkább előbb, mint utóbb
fog utolérni.
– Nem megyek sehová!
– Mi ér többet, mint a saját életed?
– Ez nem rólam szól.
Amikor a nő csak nézett rá, a Sakál elfordította tekintetét.
Furcsa volt, hogy el kell rejtenie a szemét egy idegen elől, de
nagyon fontosnak tűnt, hogy a nő ne sejtsen semmit róla.
Különösen azt ne, hogy mi történik a testében.
Habár valami azt súgta neki, hogy nem lepődne meg. Ez a nő
arcátlan, és nem csak a szavait tekintve.
– Kit keresel? – Amikor a másik karba tette a kezét, és
összehúzta a szemét, a Sakál elmosolyodott. – Úgy tűnik,
ráhibáztam, úgyhogy kímélj meg a játszmáktól! Nem vagy olyan
helyzetben, hogy játszadozhass velem. Fogalmad sincs, hol vagy,
hova mész, vagy hogyan találj meg bárkit ebben a
labirintusban.
– Majd rájövök.
– Nem, nem fogsz. Én száz évet töltöttem ezen a helyen.
Jobban ismerem a börtön alagútrendszerét, mint bárki más, aki
itt van. Fogalmad sincs, hol vagy. Most pedig mondd el nekem,
kit akarsz megkeresni!
A nő eltávolodott tőle, és járkálni kezdett. Miközben a Sakál
teret adott neki, hogy rádöbbenjen a helyzet egyértelműségére,
élénken érzékelte, mi folyik odakint, a titkos rejtekhely előtt. A
csapat oda tart, ahol a nő bejött a börtönbe. És az az őr, akinek
hiányára a Sakál nem talált magyarázatot, aki nem volt ott, ahol
lennie kellett volna, az az őr az, akit a nő megölt.
– Hova tetted a holttestet? – kérdezte. A nő erre megállt, és
megjátszott érdeklődéssel nézett rá. A Sakál bosszankodott. – Ne
színészkedj! Miután megölted, hol hagytad a holttestet?
Nem érkezett válasz. Aztán a nő ismét járkálni kezdett.
A Sakál a saját helyzetére gondolt, és nem volt kedve
meggyőzni a másikat. Ez a nő makacs és öntelt, az élet azonban
hamar kigyógyítja az embert az ilyesmiből. Különösen itt lent, a
föld alatt.
Túl sok vesztenivalója volt, ezért nem spórolhatta meg a
nőnek ezt az elkerülhetetlen folyamatot.
Odalépett az elhúzható ajtó elé. Figyelmesen hallgatózott, ami
nem volt nehéz, mivel a másik egyetlen hangot sem adott ki.
Nem hallott semmi zajt az alagútból. Elhúzta az ajtót, és érezte,
hogy elszorul a mellkasa, amikor levette válláról a nő
csomagját, és odadobta neki. Ezután következett a fegyver és a
zseblámpa, amit a nő meglepett gyanakvással a szemében
kapott el.
– Sok szerencsét! – vetette oda neki a Sakál, majd elfordult. –
Az ajtó három másodperc múlva magától bezáródik. Az, hogy
melyik oldalán leszel… vagy hogy hová mész ezután, tőled függ.
Sok szerencsét a kereséshez!
Ezután kilépett az alagútba, és elindult a Kaptár irányába.
Sietnie kellett, hogy eljusson oda, ahol lennie kellett volna a G
alagút körúton. Bár amilyen felfordulást ez a betolakodó
okozott, nagy esélyt látott rá, hogy minden őr számára felborult
a rend az est hátralevő részében.
Mert biztos, hogy éjszaka van, különben vámpírként nem
járkálhatott volna odakint. Ráadásul valószínűleg sokkal inkább
még az éjszaka kezdete, mint a vége, feltéve, hogy a lehető
legtöbb időt akarta biztosítani magának erre a küldetésre.
Minden bizonnyal annyira ostoba volt, hogy úgy gondolta, még
a hajnal elkerülhetetlen eljövetele előtt ki tudja szabadítani azt,
akiért idejött.
Miután a Sakál kikövetkeztette, milyen napszak van,
összevetette az őrök műszakjáról szóló ismereteivel. Nem örült
neki, amikor azon kapta magát, hogy várja, hogy a nő
utánaszóljon.
Ő azonban nem tette, amin a Sakál nem is lepődött meg, bár
az váratlanul érte, milyen komor lett emiatt. Miért kellene
foglalkoznia vele? Ha valamit megtanult a börtönben, akkor az
az, hogy itt mindenkinek saját magával kell törődnie.
Ez a túlélés egyetlen módja.
 9. fejezet

Rhage szeme a sebei ellátása közben kezdett újra működni. Még

túl korán volt ahhoz, hogy visszatérjen a látása, ám az ismeretlen
környezet és a tény, hogy valaki épp őt vagdossa, együttesen
felgyorsította ennek a bizonyos érzékszervének a visszatérését.
Még mindent homályosan látott, de annyit már ki tudott venni,
hogy a faj gyógyítója, Havers hajol fölé szmokingban, szikével a
kezében. Rajta kívül a két testvérét is felismerte az ágy két
oldalán állva, ők is szmokingot viseltek. A fényűző hálószoba
ajtajában Jabon állt. A ház ura szintén ünnepi öltözékben volt,
arcán rendkívüli elégedettség tükröződött, mintha úgy gondolta
volna, hogy a sors kegyesen megjutalmazta azzal, hogy a Fekete
Tőr Testvériség több tagja is az ő hajlékában tartózkodik.
Valahol az alattuk lévő szinten húros hangszerek zenéltek,
Rhage pedig elképzelte, ahogy az elit tagjai finoman megérintve
egymást, gondosan koreografált táncmozdulatokkal siklanak a
fekete-fehér táncparketten. Színes ruhák pörögnek, a szoknyájuk
libeg, karcsú női nyakakon és csuklókon gyémántok és színes
drágakövek szikráznak. Senki sem mosolyog, mert a hierarchián
belül is szigorú hierarchia határozta meg, hogy ki kire vethet egy
pillantást.
Az elit nagyon sok merev szabállyal rendelkezik, amelyek
megszegése végzetes következményekkel jár, és nem ritkán több
generációra is hatással van. Az arisztokrácia tagjai számára nem
a vagyon, a birtokok, a tulajdonok vagy a fajon belül elfoglalt
helyzetük a legfontosabb, hanem az, hogyan ítélik meg a többiek a
viselkedésüket. Lehet ez egy hajadon nő tisztessége, egy
ebédlőasztal melletti ülésrend, vagy akár az, hogyan válaszol
valaki egy meghívásra. Az elit már nagyon régóta létrehozott egy
saját harcmezőt, az illendőség aknamezejét, amely bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
Rhage sosem értette ezt. Ha ő ennyire elszántan odafigyel
valamire, akkor az az, hogy ne szúrják le. Ne fejezzék le. Ne
lőjenek rá. Nem pedig amiatt aggódik, hogy melyik villát
használja…
Fájdalom hasított a bordáiba, elállt tőle a lélegzete. Vajon a
tüdejét operálják ki éppen?
– Bocsásson meg! – mondta neki Havers halkan. – Kint is van a
golyó!
Koppanás hallatszott, mint amikor egy fémdarab esik egy
másik fémre. Egy pillanatra fellélegezhetett, majd újabb éles
fájdalom hasított belé, ezúttal lejjebb, a csípőjénél. A fájdalom
után újabb koppanás hallatszott. A folyamat még kétszer
megismétlődött.
– Köszönöm, gyógyító! – motyogta Rhage.
– Megtiszteltetés, hogy a fajt szolgálhatom.
Varratok következtek, ám ez már inkább csak enyhe
kellemetlenség volt, nem fájdalom. Azután mindenki hátralépett,
és úgy nézték őt, mintha más sérülést keresnének rajta. Vagy azt
várnák, hogy kilehelje a lelkét.
– Nem kér fájdalomcsillapítót? – kérdezte a gyógyító.
– Nem.
Ideje mennem, gondolta Rhage.
 Ezzel az elhatározással fel is akart ülni, hogy aztán talpra
álljon, de az összes körülötte lévő kéz visszanyomta az ágyra.
– Nem! Maradj fekve! – kiáltották mindannyian egyszerre, ő
pedig ellenkezni akart, a nyelve azonban lassan forgott a
szájában, és az agya sem tudta összerakni a megfelelő szavakat.
– Táplálkoznia kell – jelentette ki Havers. – Van egy… Lenne-e
egy…
– Egy nő, akit igénybe vehetek? – segítette ki Rhage, és
visszadőlt a párnákra, amiket bizonyára összevérzett. – Biztosan
találok majd valakit.
– Ez neki sosem esett nehezére – dörmögte Darius.
– Nem, nem, engedjétek meg, hogy én hozzak egy megfelelő
vénát! – szólalt meg Jabon. – Biztosra veszem, hogy új erőre
kapsz tőle. Van is valaki, akire gondolok, itt van a földszinten.
– Rendben van – Rhage lesújtó pillantást vetett a többiekre,
habár meglehetősen ködösen látta őket –, de aztán távozom.
Havers megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, uram, itt kell töltenie a nappalt. És talán még
azután is egy kis időt. Súlyos sérülésből kell felgyógyulnia.
– Itt kell maradnod! – jegyezte meg sietve az arisztokrata. –
Minden szükségletedet lesni fogjuk, és haladéktalanul kielégítjük,
hogy biztosítsuk a mielőbbi felépülésedet.
Már csak az hiányzik, hogy egy talpnyalónak legyen
lekötelezve! Egy ilyen adósság borzalmas törlesztéséhez nem fog
tudni jó képet vágni.
– Túlbecsülitek a sérülésemet. – Hogy bebizonyítsa, eltolta
magáról a kezeket, felült, és oldalra lendítette a lábát, le az
ágyról. – Nincs szükségem vérre, mivel…
 Amikor a lábára engedte a testsúlyát, egy pillanatra
diadalérzet töltötte el.
Az ezt követő összeesés azonban hatékonyan megcáfolta az
állítólagos erejét és függetlenségét. Ha Darius nem kapja el
gyorsan, a földre esett volna… és valószínűleg összetört volna,
mint egy kőre ejtett üveg.
A testvére nem hozzá fordult:
– Igen, Jabon, igénybe vennénk a vendégszeretetedet. Ha
tényleg van egy készséges nő, akkor nagyon hálásak lennénk a
szolgálataiért. Továbbá kérlek, nyugtasd meg, hogy szemtanúk is
jelen lesznek az ivásnál.
– Máris megyek! – felelte a boldog házigazda.
Amikor az ajtó rövid időre kinyílt és becsukódott, a lenti
ünnepély hangja és illata szűrődött be a szobába. Aztán minden
elcsendesedett.
– Én megtettem, amiért jöttem – közölte Havers. – Küldjenek át
hozzám egy hűségest, ha szüksége lenne valamire a nappali órák
során. Itt lakom szemben, ahogy már önök is tudják, ezért ha
kell, zárt szállítóeszközben át tudok jönni. Úgy vélem azonban,
miután ivott, megfelelően javulni fog az állapota.
– Köszönöm, gyógyító! – szólalt meg Tohrment.
Amikor Rhage egyedül maradt a testvéreivel, elfintorodott.
– Talán nem ártana tisztálkodnom, ha egy nő is jelen lesz.
– Igen – felelte Tohrment. – Engedek fürdővizet. Jabon nagyon
lelkesen részletezte, hogy a fürdőkádjai alatt gázégők vannak,
ezért meleg lesz a víz.
Hála a magasságos szűznek! – gondolta Rhage, amikor
Tohrment bement a fürdőszobába.
 Csobogó víz hangja hallatszott az ajtó mögül, ő pedig Darius
felé fordította a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Te is ünnepi ruhát viselsz.
– Épp részt vettem az estélyen, amikor megtaláltak téged a
folyóparton. Hozzád hívtak.
– Ki talált meg?
Darius csak rövid szünet után felelte:
– Zsadist.
Rhage erre hirtelen felemelte a fejét, pedig fájt a nyaka.
– Hazudsz!
– Miért tenném? Ez az igazság. Az erdőben lévő alantastábor
összes tagját lemészárolta, hogy megmentsen téged. Miután
összeestél, felvette ellenük a harcot, az elkóboroltakat pedig
azután vadászta le és ölte meg, miután eljött ide, és felkeresett
engem az ünnepélyen. Hálával tartozol neki.
Rhage elképzelte a sebhelyes arcú, halott tekintetű harcost.
– Az a testvér azért öl, mert ölni akar, nem pedig azért, hogy
bárkit is megvédjen. Még a saját vér szerinti fivére sem érdekli.
– Bármi volt is a motivációja, neki köszönhetően maradtál
életben.
– Most hol van?
– Ki tudja?
Rhage kis idő múlva a homlokát ráncolta.
– Szóval üzent neked valahogy?
– Ó, nem! Egyenesen besétált a bálterembe. Alantasvér
csöpögött a ruhájáról, a kezében egy fekete tőrt tartott.
Emlékezetes látvány volt, efelől biztosíthatlak.
Rhage kuncogott.
 – El tudom képzelni!
– Az jelezte az érkezését, hogy a hegedűvirtuóz vonója
hangosan csikorgott a húrokon. Mindenki megdermedt. Két nő
elájult, és legalább három férfi kimenekült a bálteremből, majd
elszaladt. A köz érdekében önként vele mentem, és kikísértem az
estéről.
– Olyan a szeme, mint egy démonnak.
– És a szíve is olyan rideg. Több szempontból is legalább olyan
veszélyes, mint a te vadállatod.
Miután elhallgattak, Rhage-nek eszébe jutottak az álmatlanul
töltött órák előző nappal.
– Testvérem, el kell magyaráznom neked valamit.
– Mi lenne az?
– Tudom, hogy nem tisztelsz engem…
Rhage halványan érzékelte, hogy a másik férfi mindkét tenyerét
felemeli, és távolabb hajol tőle.
– Rhage, ebbe most ne menjünk bele…
– Ez az igazság. És nem te vagy az egyetlen. – Megköszörülte a
torkát. – Tudom, hogy többen vannak a testvériségben, akik
osztják ezt a véleményt. Kicsapongónak és nőfalónak tartotok,
aki nem koncentrál, és nem elkötelezett a harc mellett.
– Testvérem, még egyszer mondom, nem ez a megfelelő
alkalom…
– Akár most, akár később, az igazság nem változik.
Rhage azt kívánta, bárcsak láthatná Darius arcának
rezdüléseit. Persze talán nem is baj, hogy csak homályosan lát. A
megvetés és az undor nem biztos, hogy túl sok bátorságot öntött
volna belé.
 – Tisztában vagy vele, milyen átokkal kell együtt élnem –
kezdte. – Ma éjszaka, amikor kimentél a folyópartra, ismét
láthattad, mire képes. Mindent elkövetek, hogy kordában
tartsam, és ennek az a módja, hogy nőkkel fekszem le, és
harcolok. Ha nem égetem el az energiámat, akkor egy
alkalmatlan időpontban jöhet elő. Vagy amikor ti vesztek körül.
– Kérlek, testvérem, lesz majd jobb alkalom is erre a
beszélgetésre…
– Valóban? Vagy ismét elmenekülsz a kínos diskurzus elől?
Nem hiszem, hogy tisztában vagy vele, mennyire nem tudom
irányítani vagy befolyásolni a vadállatot, amikor előjön. Nem
tudom, mit csinál. Nem látok, nem hallok, és nem tudom
csökkenteni az erejét vagy a dühét. A következményekkel viszont
nekem kell együtt élnem. Ha bármelyikőtöket bántaná, az az én
hibám lenne, nekem kellene cipelnem ezt a terhet, egész
életemben. Ami elviselhetetlen lenne. Sosem tudnám kiheverni.
Felült, a párnáknak dőlt, és átfutott fején a gondolat, hogy
vajon az összes ágyneműt összevérezte-e, vagy csak azt, ami a
fejtámlánál van.
Hát persze hogy az összeset.
– Te azt hiszed – folytatta –, hogy nekem fontosabb a nők
hajkurászása, mint a háború. Ebben nem tévedsz. Csakhogy
kénytelen vagyok üldözni őket, mert kordában kell tartanom az
energiámat, ami minden egyes ébren töltött pillanatban forrong
bennem. Sőt, még akkor is, amikor alszom. Gyűlölöm a szexet. Az
egy olyan étel, amit a legkevésbé sem kívánok. A másik út viszont
olyasmi, amit nem engedhetek meg magamnak. Ezért kérlek,
tudd, hogy most is ugyanolyan maximálisan koncentrálok a
háborúra, mint bármikor máskor. De amikor összecsapok az
ellenséggel, időnként veled és a többi testvérrel együtt harcolok,
vagy hamarosan veletek leszek. Az a legfontosabb számomra, és
mindig is az lesz, hogy garantáljam a testvériség biztonságát.
Áldott szerencse, hogy ma este egyedül voltam. Ám ez nem lesz
mindig így.
Egy ideig súlyos csend telepedett rájuk. Aztán Rhage érezte,
hogy Darius megfogja a kezét.
– Ezt nem tudtam – dörmögte a másik testvér. – Fogalmam sem
volt róla.
Rhage zavarba jött a vallomásától, ezért megvonta a vállát.
– Ahogy már említettem, ez van, nem lehet rajta változtatni.
– Miért nem mondtad el ezt korábban?
– Inkább váltsunk témát…
– Méltatlanul besározták a becsületedet.
– Inkább tartsanak kurvapecérnek, mint gyávának.
– Már miért lennél gyáva?
Rhage behunyta a szemét.
– Félek attól, ami bennem van. Megrémít, mert nem tudom
garantálni a számomra legfontosabb emberek biztonságát, és
nem bízhatok saját magamban. De elég ebből! Most már fejezzük
be!
A csendben hangosabbnak tűnt a fürdőszobából kihallatszó
vízcsobogás.
– Sajnálom, testvérem! – suttogta Darius.
– Nem kellett volna semmit mondanom. – Azonban volt valami
Dariusban, ami miatt Rhage azt akarta, hogy tisztelje őt.
Megköszörülte a torkát, és átgondolta, mi másról
beszélhetnének abban a kádban, ami legalább olyan mély, mint
egy tó, és csigalassan telt meg vízzel.
– Be kell vallanom, meglep, hogy eljöttél Jabon estélyére. –
Rhage nagy nehezen rávette magát, hogy ezt megjegyezze. –
Sosem lelkesedtél igazán a társaságáért.
– Ez igaz. – Darius megköszörülte a torkát, mintha egy másik
vágányra kellett volna terelnie a gondolatait. – Kiderült, hogy a
házigazdánk ismer valakit, aki segíthet nekem.
– Neked is egy vénára van szükséged, testvérem?
– Nem. Építőmesterre a hegyen épülő házamhoz. Nem sikerült
munkásokat találnom a fajunk tagjai között, de úgy gondolom,
egy kicsit a dolgok elé szaladtam. Először tervekre és anyagokra
van szükségem… valamint egy személyre, aki irányítja az
építőmunkások csapatát. Semmi másom nincs, csak az a
hegytető. Ma azonban itt van egy férfi, aki több épületet is épített
már Caldwellben, sőt New Yorkban és Philadelphiában is.
Találkoztam vele. Rendes úriembernek tűnik, bár a neve egy
kicsit furcsa.
– Hogyan szólítják?
– A Sakál.
 10. fejezet

– Nem tudok sokat fizetni! – kiáltotta Nyx, amikor kiugrott a

rejtekhelyről, épp azelőtt, hogy az ajtó visszacsukódott volna.
Aztán káromkodott egyet, amiért ilyen hangosan szólalt meg.
Előtte a széles vállú, hosszú hajfonatú férfi megtorpant, de
nem fordult meg és nem nézett rá, ezért Nyxnek fogalma sem
volt, mit fog tenni. Csak egy dologban volt biztos: örült, hogy
visszakapta a fegyvereit, és a hátán vannak a táskájában. Meg a
kezében.
A férfi lassan fordult meg. Amikor találkozott a pillantásuk,
Nyx lélegzete elakadt, de ha addig él, sem akarta kimutatni.
– Fizetni? – kérdezte a férfi. – Úgy érted, készpénzzel?
– Ötszáz dollárom van. Ez az összes pénzem.
A férfi elnézett mellette, aztán hátrafordította a fejét, és maga
mögé pillantott.
– És szerinted mit kezdjek idelent a pénzzel?
– Nincs itt feketepiac, vagy ilyesmi?
– Feketepiac?
– Tudod, megvesztegetni az őröket. Vagy a rabokat.
Mintha olyan nagy szakértő lenne egy börtönös sorozat
néhány epizódja után, amit a nappalijában nézett a fotelből.
A férfi egy pillanatig csak bámult rá. Valami finom illat
csapta meg Nyx orrát, mintha sötét fűszerek lennének. A
homlokát ráncolta… ahogy a férfi is.
A fogoly odasétált hozzá, Nyx azonban bátran nézett szembe
vele, mivel nála volt fegyver, a férfinál viszont nem. Sokkal
nehezebb volt azonban az, ahogy minden mozdulatát követte.
Ahogy lépett, a válla és a csípője ellentétes irányba ringott, hogy
egyensúlyban tartsa izmos testét.
Az ilyesmi láttán egy nő általában arra gondol, vajon mire
lenne még képes ezzel a testtel. Ha történetesen éppen meztelen
lenne.
A férfi tekintete az arcát kutatta.
– Meg kell mondanod, kit keresel.
Nyx szíve nagyot dobbant. Nem a kérdés miatt, hanem azért,
mert az a fűszeres illat mintha a fogoly testének minden egyes
pórusából felé áradt volna. Istenem, milyen finom! Elfedte a
nyirkos föld és a penész szagát az orrában.
– A húgomat – válaszolta végül. – Kiviszem erről a szörnyű
helyről. Nem is lett volna szabad ide kerülnie.
– Hogy hívják?
Nem kérdésnek szánta, na persze ez most még határozottan
feltételes mód volt, nem igaz?
– Janelle. Ötven évvel ezelőtt zárták börtönbe.
– Nem ismerős ez a név, de ez nem jelent semmit.
– Vagyis segítesz nekem? Ötszáz dollárért?
A férfi szeme – az az elképesztően szikrázó, kékeszöld szem –
összeszűkült.
– Talán.
Ó, az ég szerelmére!
– Mi az, hogy talán? Vagy benne vagy, vagy nem.
A férfi arcán számító mosoly terült szét. És érzéki.
– Érdekes megfogalmazás, te nő.
 Ez nem történik meg, gondolta Nyx. Ez most nem történik
meg.
Mégis a férfi száját nézte. És arra gondolt, vajon mit érintene
meg vele a testén.
– Nem – jelentette ki, mert sejtette, mit akar. És mert a saját
ostoba gondolatai is arrafelé kalandoztak.
– Korábban ingyen is segítettem volna neked – felelte a férfi,
elnyújtva a szavakat. – Most viszont, hogy felhoztad a fizetséget,
be kell vallanom, meggondoltam magam.
– Ötszáz. És szigorúan szakmai kapcsolat lesz közöttünk. Ez
az ajánlatom.
A férfi mély levegőt vett, az orrlyukai kitágultak. Aztán
felnevetett, halk, zengő morgásként tört fel torkából a nevetés.
Mintha dorombolás lett volna.
– Szerintem jóval többet is ajánlasz ennél, édesem.
Nyx kinyújtotta a karját, és megragadta a férfi ruhájának
elejét, majd maga felé rántotta.
– Ne. Szólíts. Édesemnek! Sosem leszek a tiéd.
Utólag visszatekintve rájött, hogy hiba volt ez a durva
mozdulat. Azt kívánta, bárcsak visszacsinálhatná! De nem azért,
mert veszélyben érezte magát…
– Annak nevezlek, aminek csak akarlak – felelte a férfi, és
mereven az ajkát bámulta.
– Aha, szóval így megy ez nálad? Elejtek két káromkodást, és
máris úgy gondolod, hogy nem kell tiszteletet mutatnod
irántam? Milyen elegáns!
Feszült csend támadt közöttük.
– Éppen ellenkezőleg. Nagyon is fel vagyok rá készülve, hogy
mutassak neked valamit.
– Aha, azt megtarthatod magadnak! – Ráütött a férfi
mellkasára, majd hirtelen hátralépett. – Akkor megegyeztünk
vagy sem?
– Nem kell a pénzed.
Nyx hangosan felnevetett.
– Pedig ez az egyetlen, amit felajánlhatok.
– Még nem mondtam el, mit kérek cserébe.
– Tudom, mit akarsz.
– Valóban? – kérdezte a férfi vontatottan.
Igen, gondolta Nyx, mert én is azt akarom.
Most azonban nincs itt az ideje, hogy a vágya végre
kimozduljon a semleges tartományból. Ráadásul nem akar egy
bűnözővel kezdeni, az ég szerelmére! Nem elég, hogy nem
ismeri ezt a férfit, még azt sem tudja, miért került ide. Habár…
nos, Janelle-nek sem kellene itt lennie, mégis…
Várjunk csak, most tényleg mentségeket keres ennek a
fickónak? Mi a fene ütött belé?
A francba! Tényleg nagyon jó illata van.
A férfi, mintha olvasott volna a gondolataiban, a széldzsekije
elejét, majd a lábát fixírozta. Amikor újra felemelte tekintetét,
és a szemébe nézett, szavak nélkül közölte tárgyalási feltételeit.
– Ötszáz dollár – ismételte meg Nyx.
– Mondd el, hogy mit akarok!
– Tessék?
– Azt állítottad, tudod, mit akarok. Szóval mi az?
Ezután ismét az ajkára szegezte tekintetét, mintha azt
akarná, hogy megmozduljon. Nyxnek volt egy olyan sejtése,
hogy arra gondol, mi mindent érinthetne meg vele rajta.
Kőkemény helyeket. Olyanokat, amelyek egy kis törődés után
nagyot szólhatnak.
– Szexelni akarsz – jelentette ki. – De az nem velem lesz.
Szóval azt ajánlom, fogadd el az ötszáz dollárt, és fizess valaki
olyannak, aki elviseli a nyögéseidet.
– Honnan tudod, milyen hangokat adok ki, amikor elélvezek?
– A férfi hangja bársonyos volt, a szavai összetorlódtak.
– Jó, oké. Lehet, hogy a Coca-Cola reklámzenéjét énekled.
Vagy talán a bevásárlólistádat sorolod. A pokolba, tőlem akár a
kibaszott himnuszt is szavalhatod, nem tartozik rám!
– Ó, attól tartok, nagyon is rád tartozik. Ha meg akarod
találni a húgodat.
Nyx hátrapillantott a válla fölött. Nem hallatszottak hangok a
háta mögül, de ez nem marad így sokáig. Előbb vagy utóbb
vissza fognak térni azok az őrök, ezért hihetetlennek találta,
hogy itt áll ezzel a férfival, és higgadtan a szexről alkudoznak,
mintha csak egy jó hírű negyedben beszélgetnének az út szélén
állva, délután egy órakor. Na nem mintha az ilyen üzletek ott
köttetnének.
– Nem fogok lefeküdni veled – közölte határozottan. – Szóval
vagy túlteszed magad ezen, vagy…
A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy Nyxnek nem volt ideje
reagálni. Az egyik pillanatban még nagy távolság volt köztük, a
következőben pedig már ott volt közvetlenül előtte. És oldalra
biccentette a fejét. Közel hajolt hozzá, az ajka egy-két centire
volt az övétől.
Nyx lélegzete elakadt, és megint megcsapta orrát a férfi sötét,
fűszeres illata.
– Attól tartok, ezt kérem tőled – súgta a férfi. – És merem
állítani, hogy te is ezt akarod. – Újra mély levegőt vett. – Egek,
olyan az illatod, hogy legszívesebben megkóstolnálak!
– Nem, én nem – válaszolta Nyx rekedten.
Pofon akarta ütni, a másik azonban elkapta a kezét, gyorsabb
reflexei voltak, mint neki. Aztán hátracsavarta a karját, és olyan
erősen fogta, hogy Nyx meg sem próbált elhúzódni.
A férfi csak nézte őt azzal a hipnotikus tekintetével, és Nyx
azon kapta magát, hogy már nem is akar elhúzódni. Sőt, inkább
még közelebb akar kerülni hozzá.
Csak a stressz miatt, mondta magának. Csak ez a furcsa,
veszélyes, adrenalinnal túlfűtött helyzet váltotta ki ezt belőle.
Ezért történhetett az, hogy… felizgult.
A férfi elengedte a karját, és diadalittasan nézett rá.
– Akkor keressük meg a te Janelle-edet! – mondta. –
Indulhatunk?

A Sakál nem vitte vissza a nőt a titkos alagútba. Kísértést érzett

rá, de valami hatodik érzék segítségével mindig megérezte az
őrök jelenlétét, és valami azt súgta neki, hogy ha akár néhány
száz métert is visszamennek abba az irányba, összetalálkoznak
velük.
El kellett indulniuk.
Egek, milyen rég volt már, hogy megkívánt egy nőt! Mindazok
után, amin keresztülment, muszáj volt újra átélnie ezt a fajta
vonzalmat.
 Mert ez azt jelenti, hogy nem annyira halott, mint amennyire
hitte magáról.
– Vedd le a kabátodat, és úgy vedd fel, hogy alatta legyen a
táskád! – mondta a nőnek, amikor elindultak, és közben nagy
nehezen megpróbált magához térni a szex bűvöletéből. – Süsd
le a szemedet, és a kezed mindig legyen a zsebedben! Azt
akarom, hogy közvetlenül mögöttem gyere, maradj közel! A
hírem megelőz, és ez most a hasznunkra lesz, de nem lenne
szerencsés, ha észrevennének téged. Nem akarunk feleslegesen
kockáztatni.
A nő olyan gyorsan engedelmeskedett a kérésnek – levette a
dzsekijét, és a táskájára vette rá újra –, hogy a Sakál valamivel
jobb véleménnyel lett róla. Talán mégis túl fogja élni. Miközben
érezte, hogy a nő felzárkózik mögé, azt kívánta, bárcsak kifelé
vezetné erről a lepratelepről, nem pedig még mélyebben befelé.
Akkor viszont egyedül próbálkozna meg a szöktetéssel. Mert
ennyire vakmerő.
A börtön alagútjait a földből vájták ki, mindenféle előre
eltervezett rendszer nélkül. De hát ez történik, ha valamit
menet közben alakítanak ki, nem pedig meghatározott tervek
alapján építik. Biztos volt benne, hogy a rabok többsége nem
tudja, hol húzódnak a börtön határai, és talán az őrök sem.
A Parancsnok viszont tudja. A Sakál ezt a saját bőrén tanulta
meg.
Körülbelül négyszáz méteren keresztül nem találkoztak
senkivel, ahogy azonban közeledtek a Kaptárhoz, más foglyok is
szembejöttek velük. A Sakál szándékosan elkerülte a közös
helyiséget, és a biztonság kedvéért a forgalmas útszakaszoktól is
távol tartotta magukat. Furcsa, hogy a nő jelenléte mennyire
megváltoztatott mindent számára. Általában csak az őrök miatt
aggódott, a többi fogollyal nem törődött. Most viszont mindenki
fenyegetést jelentett, aki közeledett hozzájuk.
Minél közelebb jutott a cellájához, annál gyorsabban
lépkedett, mintha a megtett távolsággal nőtt volna az esélye
annak, hogy valami bonyodalomba futnak bele.
A cellák a börtön legrégebbi részén blokkokra voltak osztva,
és szerencsésnek mondhatta magát az, aki kapott egy cellát.
Azoknak, akiknek nem jutott, az egyik közös hálóteremben
kellett aludniuk.
Ahol virágzott a korrupció. És még rosszabb dolgok is
történtek.
Az ő sziklából kivájt cellája az utolsó volt a sorban, a
legrégebbiek között, és amikor elment a többi zárka előtt,
szándékosan benézett mindegyikbe. A többi rab nem
foglalkozott vele. A legtöbben a priccsükön feküdtek, és aludtak
a műszakjuk után. Az egyik rab a Life magazint olvasta,
amelynek borítóján a Richard Nixon név állt egy fekete-fehér
fénykép alatt. Egy másik fogoly egy borító nélküli rongyos
könyvet tartott maga előtt kinyitva.
Amikor a Sakál visszaért a cellájába, megállt oldalt, és
biccentett a nőnek, hogy menjen be. Azt kívánta, bárcsak valami
jobb helyet tudna mutatni neki, mint ezt a rideg, alig lakható
zárkát. A luxus időszaka azonban már rég elmúlt az életében.
Nem mozdult, az ajtóból abba az irányba nézett, ahonnan
jöttek. Nem látott őröket.
Rabokat sem. Senkit.
 Ezek szerint nem vették észre a nő illatát.
Ő is belépett a háromszor három méteres helyre, és
megköszörülte a torkát. A nő felpillantott a kőkemény
fapriccsről, amit éppen nézett.
– Hol vannak a rácsok? – kérdezte a nyitott, boltíves bejáratra
mutatva.
A Sakál oldalra hajolt, és kihúzott a sziklafalból egy vasrácsot
meg egy acélhálót.
– Itt.
– Várj csak, ezek szerint akármikor elmehetsz?
– Miért, neked könnyű volt bejutni ide? – Amikor a nő
elhallgatott, a Sakál bólintott. – Nem a cellából nehéz
megszökni, hanem magából a börtönből.
– De akkor hogy tartják fenn itt a rendet?
A Sakál halkan felnevetett, de még a saját füle is érzékelte,
milyen gonosz a hangja.
– A Parancsnoknak megvannak a módszerei.
– Úgy érted, a börtönigazgatónak? Ő vezeti a börtönt?
– Igen.
– És ő kinek tartozik elszámolással? – Körbemutatott. – Ki áll
fölötte? A király működteti ezt a helyet, vagy…
– A börtön mindig is az elit és a Tanács kizárólagos
fennhatósága alá tartozott.
A nő a homlokát ráncolta.
– Ebben biztos vagy? Mert a király feloszlatta a Tanácsot, az
arisztokrácia nagy része pedig meghalt a támadássorozatban.
– Milyen támadássorozatban?
– Körülbelül három évvel ezelőtt az Alantasok Társasága
megtámadta az alapító családokat az otthonaikban. Senki sem
tudja, hogyan találtak rájuk, de szinte az összes vérvonalat
lemészárolták. – A Sakál arcára valószínűleg kiült a döbbenet,
mert a nő közelebb hajolt hozzá, de nem érintette meg. Halkabb
hangon hozzátette: – Egészen pontosan mióta vagy itt?
– Milyen évet írunk most?
– Nem tudod?
– Ha tudnám, nem kérdezném. – Megvonta a vállát. – De nem
is számít. Ezerkilencszáztizennégyben kerültem börtönbe, azóta
az idő nem sokat jelent nekem.
A nő döbbenten pislogott.
– Több mint száz éve vagy itt lent?
– Igen.
– És azóta nem volt kapcsolatod a külvilággal? – A Sakál
megrázta a fejét. – Úgy érted, nem voltak látogatóid?
– Szerinted egy ilyen helyen van látogatási idő? Mintha
valami kórház lenne?
A nő elkezdett mondani valamit, a Sakál azonban azon kapta
magát, hogy csakis az ajka mozgását figyeli, a kimondott
szavakat nem is hallja.
– Maradj itt! – vágott hirtelen a szavába. – És mássz be az
alvóhely alá!
– Tessék?
– Alig öt percig leszek távol. – Nem mintha lett volna órája,
vagy biztos lett volna ebben az időtartamban. – Mássz be az ágy
alá! Hacsak nem akarod megkockáztatni, hogy valamelyik
fogolytársam megismerkedik veled… Biztosíthatlak, ők nem
kézfogással fognak üdvözölni.
 – Vigyél magaddal!
– Nem lehet. A Kaptárba megyek. Ott egymagam nem tudlak
megvédeni. – Az alvóhely felé mutatott. – Mássz be oda, és egy
hangot se adj ki!
 11. fejezet

Nyx sosem volt az a típus, aki könnyedén követte az

utasításokat, a túlélési ösztön miatt azonban most szokatlanul
engedelmes volt. Szóval igen, négykézlábra ereszkedett, és
bekúszott a durván kialakított „ágy” alatti szűk helyre. A földről
kinézve látta, ahogy a férfi elmegy, majd a börtön hangjait
hallgatta: a hangokat a távolból, a lépteket… valaki egy Duran
Duran-dalt énekel?
Istenem, mikor is hallotta utoljára ezt a számot? Akkoriban
lehetett, amikor még Ronald Reagan volt az elnök, és az
emberek a Családi kötelékek című sorozatot nézték a tévében.
Miközben belegondolt ebbe a hatalmas kulturális és fejlődésbeli
lemaradásba, hihetetlennek tartotta, mennyire megváltoztak a
dolgok odafent, miközben az itteni foglyok ugyanazok
maradtak. Az ég szerelmére, amikor Simon Le Bon azt énekelte,
hogy éhes, mint a farkas, még fel sem találták az internetet, az
Amazon csak egy dzsungel volt, és az elektromosságot csak
porszívókhoz használták, nem autókhoz!
Janelle olyan sok mindenről lemaradt…
A cella nyitott, íves bejáratán keresztül megpillantott egy
lassan sétáló, köpenybe burkolózott alakot odakint. A fejét
lehajtotta, sem a keze, sem a lába nem látszott ki aszfaltszürke
ruhája alól. Túl kis termetű volt ahhoz, hogy férfi legyen.
Biztos, hogy nő.
– Janelle? – suttogta Nyx.
 Olyan gyorsan mászott ki az ágy alól, mintha egy tűzvészből
akarna kimenteni valakit. A hátizsákja beleakadt valamibe,
ezért gyorsan lerázta a hátáról, otthagyta, ahogy a széldzsekijét
is. Talpra szökkent, kirontott a cellából, és jobbra fordult. Nem
sokat kellett szaladnia, hogy utolérje az alakot. Amikor a
közelébe ért, kinyújtotta a kezét, és megérintette ruhába burkolt
karját.
– Janelle?
Az alak megállt. Megfordult.
– Én vagyok az, Nyx…
A nő ekkor felnézett. A csuklya hátracsúszott a fejéről, és a
mennyezetről sugárzó fény megvilágította az arcát. Nyx
elborzadva hátrahőkölt.
A nő valamikor elveszítette az egyik szemét, de a sérülést
nagyon csúnyán kezelték, a szemüreget fekete cérnával varrták
össze, ami még mindig benne volt, habár a seb már régen
begyógyult. A szája hasonlóképpen eltorzult, felső ajkának egy
része hiányzott, ezért kilátszottak hosszú, elrothadt fogai és
elszíneződött, szürke ínye.
Olyan vészjósló hangon mordult fel, mint egy veszett kutya,
és hátrahúzta az ajka megmaradt részét…
Letört fogai közé valami rózsaszín dolog szorult. Talán… egy
húsdarab?
– Jól van, nyugi! – szólalt meg egy vontatott férfihang. – Csak
menj tovább! Tudom, hogy nem lehetsz éhes, nemrég láttalak
enni.
Nyx rá se nézett az illetőre, aki közbeavatkozott. Túlságosan
lefoglalta az aggodalom, hogy vajon a nő őt is elkapja-e, hogy
desszertként lerágja az arcáról a húst.
Egy feszült pillanat múlva – miközben a nő állán lecsorgott a
nyála, a tekintete pedig Nyx és a mögötte álló férfi között ugrált
ide-oda – a fogoly végül lehajtott fejjel elcsoszogott.
Nyx szívében a pánikot felváltotta a megkönnyebbülés.
Megfordult, hogy köszönetet…
Az őt megmentő rab hatalmas termetű volt, ami
megmagyarázta, miért gondolta át a helyzetet a torz arcú nő, és
miért távozott szó nélkül. A férfi viszont egyáltalán nem tűnt
megmentőnek. Lazán a sziklafalhoz dőlt, sárga szeme csillogott,
a szemhéját félig lehunyta, a tekintete számító volt, izmos teste
pedig képesnek tűnt arra, hogy megszerezzen bármit, amit csak
akar.
Az ismerkedésre vonatkozó figyelmeztetés helytálló volt.
Nem úgy tűnt, mintha ez a ragadozó kezet akarna fogni vele.
– Úgy vélem, még nem láttalak itt – mondta.
Nyx a cella felé nézett, ahonnan kijött. A hátizsákjára
gondolt, és a viszonylag biztonságos búvóhelyre, amit hirtelen
felindulásból otthagyott.
– Ha még új vagy itt – folytatta a férfi, és karba tette a kezét
széles mellkasán –, gyorsan elmondom, hogy mennek itt a
dolgok. Az első szabály az, hogy ne közeledj ahhoz, aki nem
kíváncsi rád.
Nyx szíve hevesen dobogott, és a másik irányba nézett. A nő
éppen befordult egy sarkon, és eltűnt a szeme elől.
– Csak hogy tudd – tette hozzá a férfi megtévesztően szelíd
hangon –, én nagyon is nyitott vagyok a társaságodra.
Nyx az előtte álló fogolyra pillantott. Korábban nem húzta az
időt azzal, hogy megfigyelje a haját vagy az arcvonásait, most
viszont minden apró részletet tanulmányozott rajta. Hosszú,
hullámos hajától kezdve, amibe már néhány ősz szál is vegyült,
a szemöldöke ívén át szögletes állkapcsáig. Más körülmények
között talán még vonzónak is találta volna, de nem itt lent.
És nem ezzel a tekintettel.
Ez egy gyilkos.
Valamint… még valami más is.
Volt benne valami furcsa.
– Elfuthatsz, ha akarsz – dörmögte a fogoly, és közben
végigsiklott a tekintete Nyx testén. – Attól még jobb móka lesz.

A Sakál remélte, hogy nem kell elmennie egészen a Kaptárig,

hogy megtalálja azt, akit keres. De nem csak ez foglalkoztatta,
miközben belépett a Kaptárhoz vezető fő gyülekezőalagútba.
Menet közben azon kapta magát, hogy a többi rabot figyeli:
milyen magasak. Milyen erősek. Mennyire gyengék. Mennyire
gyorsak vagy lassúak. Szinte mindegyikük ugyanazt a bő,
trágyaszínű ruhát viselte, mint ő, a fizikai tulajdonságaik
azonban különbözőek voltak. Eltért a hajszínük, a szemük
színe, a koruk és a súlyuk. Szórakozottan arra gondolt, hogy
ugyanazt csinálja, mint amikor először ebbe a föld alatti
börtönbe került. Akkor azért tette, mert szeretett volna életben
maradni.
Most a nő szemén keresztül nézte azokat, akiket már régóta
ismer. Legalább ezerötszáz fogoly él idelent, ami első hallásra
soknak tűnhet, de csak akkor, ha valaki nem töltött el száz évet
ugyanazokkal az arcokkal körülvéve. Ráadásul többé már nem
is jönnek ide újak. Ami azt illeti, nem emlékezett rá, hogy az
elmúlt tíz évben bárki is érkezett volna közéjük.
Mit is mondott a nő? Támadássorozat. A Tanácsot
feloszlatták. A legtöbb alapító család meghalt.
Hetvenöt évvel azelőtt, vagy akár ötven évvel azelőtt is, ha
ilyen zavar támadt volna a vezetésben, a rabok talán fellázadtak
és megszöktek volna. Most azonban nem. Annak ellenére, amit
a vendégének mondott, az elit már nem felügyeli az általuk
létrehozott börtönt… Már legalább két évtizede nem
foglalkoznak velük.
A Parancsnok szerezte meg az irányítást, már jó ideje…
A távolban egy alak kitűnt a többiek közül. Magasabb volt,
mint az átlag, „királyi termet”, ahogy a Sakál nagyapja nevezte
volna. A férfin az átlagos börtönruha is úgy állt, mintha méretre
szabott remekmű lett volna, csak azért, mert olyan elegánsan
lépkedett.
Igazi arisztokrata volt.
A Sakál előresietett, és közvetlenül a célpontja nyomába
szegődött. Halkan odasúgta neki:
– Kérnék egy szívességet.
A férfi viselkedésében semmi sem változott, ez is
bizonyította, miféle vámpír ő. Nem lett más a járása,
előreszegezett tekintete, sőt még a karja lendítése sem változott.
Viszont halkan hátrasúgta a választ:
– Mire van szükséged, barátom?
– Gyere a cellámba!
– Mikor?
 – Most.
Egy alig észrevehető biccentést követően a következő
elágazásnál a férfi kivált a Kaptárba igyekvő tömegből, és egy
szűkebb, üres alagútba lépett át. A Sakál továbbra is a fogoly
mögött maradt, mentek egy darabig, csak azután álltak meg.
Miközben vártak, egyikük sem szólalt meg.
Amikor nem követték őket, és nem hallották az őröket sem, a
Sakál előrelépett néhány métert, majd megállt, háttal a külső
falnak. A másik férfi őrködött, miközben megnyomtak egy
rejtett gombot. Kattanás hallatszott, majd oldalra csúszott egy
ajtó.
A következő pillanatban már mindketten egy rejtett átjáró
másik végén voltak, ott, ahová a Sakál először hozta a nőt.
– Beszélj! – szólalt meg Kane.
Meggyulladt egy gyertya, ők pedig elindultak.
Amikor a Sakál először ismerte meg a börtön működését,
Kane volt a legnagyobb meglepetés számára. Ő is arisztokrata
volt, művelt, ugyanakkor okos is – ez a kettő nem mindig járt
együtt –, és minden bizonnyal egyfajta régimódi társadalmi
előzékenységből a szárnyai alá vette a Sakált. Sok közös
tulajdonságuk volt, nem csak a származásuk és az előkelő
pozíciójukból való bukás.
– Hagyom, hogy a nő magyarázza meg – dörmögte a Sakál.
– Nő?
A Sakál nem reagált a kérdésre, csak megszaporázta lépteit,
és gyorsan odaért a három kijárat közül a legközelebbihez.
Kilépni egy alagútból mindig kockázatos volt, ezért meg kellett
állnia hallgatózni. Amikor az ajtó túloldaláról nem hallott
semmilyen hangot, megnyomta a gombot. A panel hang nélkül
oldalra csúszott.
Villámgyorsan kiléptek: már majdnem a cellához értek…
A Sakál hirtelen megtorpant, bár ilyet nem lett volna szabad
csinálnia. Csakhogy nem tudta értelmezni az elé táruló látványt.
A civil nő – akit a saját szemével látott elrejtőzni, meghúzta
magát az ágya alatt – most itt volt kint, és sikerült összefutnia a
börtön legnagyobb csirkefogójával. Egy karnyújtásnyira állt a
farkastól, Lucan pedig úgy nézett rá, mintha ő lenne Piroska,
akit egyedül talált az erdőben. A hatalmas termetű hibrid éhes
tekintettel bámulta, a szexuális szándék hullámokban áradt
hatalmas, izmos testéből.
A Sakál felkiáltott volna, de nem akarta magára vonni a
figyelmet. Ehelyett előrelendült, és felkészült rá, hogy ledönti
lábáról a farkast…
A nő azonban olyan hirtelen mozdult meg, amire senki sem
számított.
Még a farkas sem.
Villámgyorsan előkapott egy éles kést, Lucan mellkasára tette
egyik tenyerét, a másikkal pedig az ágyékához szegezte a kés
hegyét.
Majd nyugodt hangon megszólalt:
– Vagy itt és most kiheréllek, vagy elhúzol innen. Melyiket
választod, nagyfiú? Nekem édesmindegy, de van egy olyan
érzésem, hogy szeretnéd megőrizni azt, ami odalent van,
máskülönben annyi lenne a páváskodásodnak.
És hogy nyomatékot adjon szavainak, egy kicsit beljebb
nyomta a fegyvert a bőrébe.
 A farkas olyan magas hangon vonyított fel, ami teljesen
ellentmondott a méreteinek és a – hogy is nevezte a nő? –
páváskodásának.
A Sakál mögött Kane halkan felnevetett.
– Nos – mondta az arisztokrata –, legalább tudjuk, mivel
állunk szemben.
 12. fejezet

A dolgok kissé feszültté váltak, miután Nyx kést szegezett az

aranyszemű fickó legnemesebb testrészéhez. Na persze a
férfiak hajlamosak egyformán reagálni, ha valami éles és
csillogó tárgy fenyegeti egyik társuk legbecsesebb részét.
Miután lecsillapodtak a kedélyek, és a többiek is képesek voltak
úgy állni, hogy ne takarják el kezükkel az ágyékukat, Nyx
követte a három férfit a titkos alagútba, majd egy alacsony
mennyezetű, kiszélesedő területre, ahol rajta kívül
mindenkinek le kellett húznia a fejét. Gyertyák világították meg
az utat, nem villanykörték, valamint azt a helyet is, ahol egy
kialudt tűz körül lapos kőtömbök sorakoztak körben, mintha
székek lettek volna. Nyx arra gondolt, vajon milyen hideg lehet
idelent télen.
Leült, amikor a többiek is, és elmosolyodott, amikor látta,
hogy a sárga szemű, rámenős, nagydarab fickó milyen
messssssze foglal helyet tőle.
Még a térdét is összezárta, mintha nem lenne teljesen biztos
benne, hogy a nő jól elrakta a kést.
– Ő itt Kane – közölte a ragyogó kék szemű férfi. Azután
szárazon hozzátette: – Lucannal pedig már megismerkedtél.
Csend következett, Nyx ezalatt a fizetett idegenvezetőjét
nézte. A férfi a közelében maradt, amikor átmentek az alagúton,
és itt is a mellette lévő kőre ült le. Az arcán látható komor
kifejezésből ítélve Nyx sejtette, hogy gondolatban vele beszélget,
minden bizonnyal jól leszidja, amiért kijött az ágy alól, és
alkalmat teremtett arra, hogy mindenféle új barátokat
szerezzen. Istenem, az a torz arcú nő!
Nyx a Kane-nek nevezett férfira pillantott. Ezüstszürke
szemében őszinteséget látott, a testtartásából nem sugárzott
agresszió vagy bármiféle szexuális töltet, az arca olyan nyílt volt
és vonzó, aminek láttán az ember úgy érezte, bármi történjék is,
minden rendben lesz.
Elkelne még belőle úgy tizenöt ebben a helyzetben, gondolta
Nyx.
– Miben segíthetek? – kérdezte Kane higgadt, nyugodt
hangon.
Vele ellentétben Nyx hadart, idegesen ejtette ki a szavakat:
– A húgomat keresem. Janelle-nek hívják. Hamisan vádolták
meg gyilkossággal, és kétszázötven évre ítélték. – A nagyapja
közreműködésével, az ég szerelmére! –
Ezerkilencszázhatvanhét óta van itt. Ezerkilencszázhatvanhét
június másodika óta. Mindent elmondok nektek róla, amit csak
kell.
– Ebben a börtönben mindenkit hamis vádak miatt
tartóztattak le – dörmögte Lucan, a fickó, akit Nyx majdnem
Luciává változtatott.
Kane egy pillanatra lesütötte a szemét.
– Megkérdezhetem, mit fogsz csinálni vele, ha megtalálod?
– Amikor megtalálom. Kiviszem innen.
– És mégis hogyan?
– Tudom, hol jöttem be. Visszamegyek oda, és elviszem
innen.
 – Nem gondolod, hogy a nyomodba erednek? – A férfi
felemelte a kezét, és körbemutatott. – Az itteni őröknek
feladatuk van, amit számon is kérnek rajtuk. A műszakok végén
meg kell lennie a létszámnak. Ha nem stimmel, az őröket
megverik… vagy még rosszabb. Ők bármikor saját magukat
választanák veled és a húgoddal szemben, erről biztosíthatlak.
– Mire észreveszik az eltűnését, én már nem leszek itt.
A férfiak egymásra néztek, majd megrázták a fejüket.
– Együtt élsz olyanokkal, akiket szeretsz? – kérdezte Kane. –
Mert ezek az őrök mindenkit lemészárolnak, akit csak kell, hogy
megtalálják a szökött foglyot. Aztán visszahozzák ide a
holttestét, csak azért, hogy megmutassák, elvégezték a
feladatukat. Itt a börtönben az élet-halál nemcsak a rabokra
érvényes, hanem mindenkire, akit a Parancsnok alkalmaz, és
aki felborítja a rendet. Ilyen értelemben az őrök sem
különböznek a raboktól.
– A húgom ártatlan.
– Szerinted talán az. De ez még nem mentség, ha segítesz neki
megszökni.
Nyx szeretett volna vitatkozni vele, hogy a húga helyzete
más, hogy bármennyi ember van is itt, Janelle nem tartozik
közéjük. Aztán eszébe jutott az az őr a kriptában. Még sosem ölt
meg senkit azelőtt, mégis egy pillanat műve volt, hogy a saját
életét válassza azéval szemben, aki fenyegette.
– Elviszem innen Janelle-t, messzire – mondta. – Senki sem
fog ránk találni.
Kane felemelte a kezét, és bő felsőruhájának nyakához vitte.
Széthúzta a gallért a mellkasán, és megmutatta a nyakán lévő
két és fél centi vastag nyakörvet, amit láthatóan már olyan
régóta hordott, hogy elszíneződött és a húsába vágott.
– De igen. – Körbefordította, és megmutatta rajta a kis, villogó
ledet. – Biztos, hogy megtalálnak téged. És őt is. Ez a
nyomkövető nyakörv a mi pórázunk.
– Majd leveszem róla…
– Nem tudod.
Az ő szikrázó kék szemű férfija szólalt meg:
– Felrobbannak. Ha hátul megszakad az összeköttetés, a
nyakörv azonnal felrobban. Nem lehet túlélni. Ráadásul a
belseje acéllal bélelt, vagyis láthatatlanná válva sem lehet
kimenekülni belőle.
Oké, először is az a férfi nem az „övé”, emlékeztette magát.
Másodszor pedig…
– Szóval ezért vannak nyitva a cellaajtók. – A három fogolyra
pillantott. – Ezért nem megy el senki. De az elem egy idő után
csak lemerül, nem?
– Amikor a led narancssárgára változik – magyarázta Kane –,
huszonnégy órát adnak a kicserélésére. Ha ennél jobban
lemerül, szintén felrobban.
– Meg kell mondanom, ez baromi nagy ösztönzés, hogy itt
legyünk – tette hozzá Lucan.
– Így számolják meg a rabokat a műszakok végén. – A
mellette ülő férfi úgy dörzsölte meg az arcát, mintha fájna a
feje. – Mindegyik nyakörvben rádióvevő található, ami jelet
küld a nyakörv hollétéről.
– De ez az alagút rejtett, ugye? – kérdezte Nyx. – Miért nem
tudják, hogy most hol vagytok?
 Kane összezárta mellkasán a felsőjét, mintha szégyellné
meztelenségét, ezért elrejtené.
– Annyira nem pontos a helymeghatározása. A rendszer
azonban rendkívül hatékony, ha a nyakörv kikerül a börtön
határain túlra. Ha megpróbálunk felmenni a felszínre, azonnal
jelet küld a hollétünkről, és a nyomunkba erednek.
Nyx lassan megrázta a fejét.
– Lennie kell valami módszernek, amivel legyőzzük. Muszáj,
hogy legyen!
– Kane, mondd el ennek a kedves hölgynek, mióta vagy itt! –
kérte a társát nyájasan a Nyx mellett ülő férfi.
Kane a leégett tűz maradványaira nézett, a kihűlt hamura és
a kormos fahasábok csonkjaira.
– Mi a pontos dátum?
Miután Nyx megmondta neki, Kane válla előreesett, és egy
rövid ideig fejben számolgatott.
– Kétszázhetvenhárom éve, tizenegy hónapja és hat napja.
Nyx döbbenten fújta ki a levegőt.
– Ezt fel sem tudom fogni!
Eltartott egy ideig, mire Kane ismét felemelte a tekintetét.
– Én sem. De a lényeg az, hogy nagyon sokan vannak itt lent,
akik megpróbálták megtalálni a módját, hogy kijussanak innen.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egy elszánt, frissen
érkezett nő nem fogja megváltoztatni az itteni valóságot.
Lehetetlen kiszabadítani a húgodat.
Kane szeméből végtelen együttérzés sugárzott, Nyx szíve
pedig válaszolt a vágyra, hogy megkönnyítse a harcát. Könny
szökött a szemébe, de elrejtette azzal, hogy lenézett a kezére.
 – Lennie kell valami módnak – mondta elcsukló hangon. –
Muszáj, hogy legyen valami megoldás!

Ez a nő olyan erős, gondolta a Sakál, miközben nézte, ahogy

próbálja megőrizni nyugalmát. Meghatotta a reakciója,
ugyanakkor ismeretlen késztetés tört rá: szerette volna
megérinteni, és felajánlani neki a támogatását.
Na persze, úgy tűnt, nagyon sok zárat tud kinyitni benne.
Azért még be tudom zárni azokat az ajtókat, emlékeztette
magát.
A nő csendben ült, senki sem szakította félbe belső
gondolatmenetét. Idelent senki sem pazarolja az energiáját
olyasmire, ami elkerülhetetlen, vagy amire ő maga nem lehet
hatással.
– Visszaviszlek oda, ahonnan jöttél – ajánlotta fel a Sakál. –
Amikor majd biztonságos lesz, kijuttatlak innen…
– Látni akarom őt – kapta fel hirtelen a fejét. – Meg akarom
találni a húgomat, és látni őt.
– Majdnem kétezer ember van idelent – ellenkezett a Sakál. –
Egy hónapba vagy még több időbe is beletelhet, hogy megkeresd
őt a tömegben. Az őrök nagy valószínűséggel hamarabb
kiszúrnak, mint hogy ráakadnál.
– Nem érdekel. Nem megyek el, amíg nem láttam.
– Akkor sem, ha belehalsz?
– Nem fogok belehalni.
A Sakál nyers hangon felnevetett, és megdörzsölte lüktető
fejét.
 – Jóságos szűz, nem tudom eldönteni, hogy bátor vagy-e, vagy
őrült!
– Egyik sem. Csak valakinek a nővére. Ha tudnád, hogy a
testvéred odakint van valahol a világban, és szüksége van rád,
te nem sietnél a segítségére?
– Honnan tudod, hogy egyáltalán életben van még? – Azonnal
megbánta a kérdést, amikor látta, milyen döbbenten kapta fel a
nő a fejét. Talán meg sem fordult a fejében ez a lehetőség? –
Sajnálom, de idelent elég gyakori a halál. Betegség,
alultápláltság, természetes okok. Te azt feltételezed, hogy még
él, én viszont bocsánatot kérek a nyers kérdésemért.
– Elvihetnénk őt a Falhoz – javasolta Kane. – Ha…
– Nem! Nem! – A Sakál felpattant. – Nem megyünk be vele a
Parancsnok lakhelyére!
– Mi az a Fal? – kérdezte a nő.
A másik két férfi átengedte a válaszadást a Sakálnak, ezért ő
felelt rá:
– Egy lista azokról, akik itt haltak meg.
A nő körülnézett.
– Akkor oda kell mennünk!
– Nem! – közölte a Sakál ismét. – Én megyek oda, egyedül.
Megnézem, rajta van-e a neve…
– Nem bízom benned. – A nő felállt, és mereven ránézett. –
Azt akarod, hogy elmenjek innen. Honnan tudhatnám, hogy
nem hazudsz, és mondod azt, hogy láttad a nevét, csak azért,
hogy elmenjek?
– A szavamat adom.
– Nem ismerlek elég jól ahhoz, hogy megítéljem, többet ér-e a
szavad, mint a levegő, amivel kiejted. Én magam akarok
odamenni, és a saját szememmel megnézni. Ha a te
vértestvéred lenne, te is ugyanígy éreznél.
A Sakál karba tette kezét a mellkasán.
– Folyton úgy beszélsz, mintha közös lenne bennünk ez a
családi kötelék. Nem így van. Szóval ezzel az érvvel nem fogsz
hatni rám.
– Hát jó. – A nő felszegte az állát. – Akkor vagy odamegyek
ahhoz a Falhoz, vagy be a Katlanba, hogy megnézzem,
megtalálom-e őt a tömegben.
– Úgy érted, a Kaptárba?
– Tök mindegy.
A tekintetük összecsapott, mire a Sakál érezte, hogy
felpezsdül a vére.
– Nem akarsz odamenni.
– Itt sem akarok lenni. Több ok miatt sem. Mégis itt vagyok.
Egy feszült pillanat múlva Kane szólalt meg:
– Megvárhatjuk az őrségváltást. A műszak befejezése és a
következő műszak kezdete között van egy kis idő. Akkor
beosonunk vele, hogy megnézze, és kijöhetünk, mielőtt bárki
észrevenné.
– Nagyszerű terv. – A nő odalépett Kane elé. – Mikor ér véget
ez a műszak?
– Már több mint másfél évszázada nem tudom mérni az eltelt
órákat. De ma munkaéjszaka van.
– Tizenkét óra?
– Vagy nyolc. Vagy tíz. Viszont nemrég volt váltás, szóval ki
kell várni egy teljes műszakot.
 – Akkor várok. Hol talállak meg titeket?
A Sakál fontolóra vette, hogy ellenkezik, de abból ítélve,
ahogy a nő összeharapta az ajkát, és dacosan előreszegezte az
állát, látta, hogy nem lenne értelme lebeszélni róla.
– Itt találkozunk – közölte komoran. – Te viszont velem
maradsz.
A másik két férfi nem ellenkezett, ami nem volt meglepő.
Kane igazi úriember volt, ami pedig Lucant illette? Nos,
nyilvánvalóan azt akarta, hogy az udvarláshoz szükséges
felszerelése ott maradjon, ahol van.
Így a farkas boldogan távozott az arisztokratával.
A Sakál megvárta, míg elhalkul az alagút végén lévő ajtó
nyitódása és záródása. Aztán a nőhöz fordult.
Ő a kialudt tűz helyét nézte, és minden bizonnyal tisztában
volt vele, mennyire látszik rajta a fáradtság, ezért megpróbálta
gyorsan elrejteni.
Aztán láthatóan visszazökkent a jelenbe.
– Szeretném elhozni a fegyvereimet a celládból. Addig itt
maradok, amíg értem nem jössz.
Amikor a férfi nem válaszolt, megrázta a fejét.
– Nem, nem tudsz lebeszélni semmiről.
– Valami azt súgja, hogy kevesen képesek rá.
– Vagy inkább senki.
A Sakál egy kis ideig őt nézte.
– Mi a neved? Úgy érzem, mostanra legalább ezt illene
tudnom.
– Nyx. – A nő kinyújtotta felé a kezét. – És neked?
A Sakál hozzáhajolt, és belecsúsztatta kezét az övébe. Érezte,
hogy jó meleg és kissé kérges a tenyere. Utóbbit elismeréssel
nyugtázta, de egyáltalán nem lepődött meg rajta. A melegség
pedig? Nem örült, hogy észrevette.
– A Sakál. – Kicsit meghajolt, mintha egy elegáns
fogadószobában ismerkednének meg. – Igen, ez a nevem.
Nem, nem ez az igazi neve, de azt már nem használja. Azóta
nem… Nos, az átváltozása óta.
– Az a vezetékneved, hogy „A”? – kérdezte a nő szárazon.
– Ez egy becenév, ami rám ragadt.
– Itt lent?
– Meg ott fent is. – Megvonta a vállát. – Nem számít.
Hosszú csend következett. A nő eltávolodott tőle, körbejárta a
tűzhelyet, a Sakál pedig minden mozdulatát követte.
– Mit szólnál egy forró fürdőhöz? – kérdezte a nőtől.
– Itt van vezetékes víz?
– Bizonyos értelemben igen. Sőt, a fürdőmedence még
biztonságosabb helyen van. Azt javaslom, várd meg, hogy
idehozzam a táskádat, aztán megmutatom, hol van.
– Majd én elmegyek érte. Merre induljak?
A Sakál csípőre tette a kezét, és a kőpadlót bámulta. Aztán
odasétált a nőhöz, és belemászott az arcába.
Nyx arcába.
– Elég! – tornyosult fölé. – Elegem van ebből! Itt maradsz, én
pedig idehozom a táskádat, aztán együtt elmegyünk a
fürdőmedencéhez.
– Nem, én fogok…
– Olyan elkeseredetten próbálod megtalálni a húgodat, hogy
vakmerő lettél. Ha emiatt meghalsz, rendben van.
Megérdemled. De most már Lucan és Kane is benne vannak, és
nem fogom hagyni, hogy az ő életüket is veszélybe sodord!
– Mi köze van hozzájuk annak, ha visszamegyek a
holmimért?
– Az, hogy kötelességemnek érzem, hogy megmentselek.
Szerinted ők nem ugyanezt fogják tenni értem? A segítségemre
sietnek majd. Vagy azt akarod mondani, hogy nem számítanak?
Hogy ők csak feláldozható foglyok? Mi? Így gondolod?
– Persze hogy nem! – vágta rá Nyx dühösen.
– Akkor egyszer az életben tedd azt, amit mondanak neked,
és maradj nyugton a fenekeden!
Nyx karba tette a kezét a mellkasán, és dühösen bámult rá.
Látszott, milyen erősen harapja össze az ajkát, és nyilvánvaló
volt, hogy a fogát csikorgatja, villámokat szórt a szeme.
Végül azonban halkan azt felelte:
– Jól van.
A Sakál idegesen felkapta a kezét, és elfordult.
– Végre! Micsoda kibaszott áttörés!
– Csak jelzem, hogy épp most káromkodtál. Méghozzá nem is
kicsit.
– Látod, mibe hajszolod az embert?
Miközben elsétált, a nő utánaszólt:
– Csak, hogy tudd, a legtöbb emberrel jól kijövök.
– Ha ezt elhiszed, akkor nemcsak makacs vagy, hanem
téveszmék is gyötörnek – vetette hátra a Sakál a válla fölött, és
ment tovább.
Mielőtt valami ostobaságot művelne.
Például azt, hogy megcsókolja.
 Bár ez volt a megállapodásuk tárgya, nem igaz? Ő segít neki
megtalálni a húgát, a nő pedig megadja neki, amit akar.
Egek, ez aztán bonyolult üzlet! – gondolta, miközben magára
hagyta. Mert ennek csakis a szexről kell szólnia. Muszáj
érzelemmentesnek maradnia, és távol tartani magát tőle, csak a
fizikai síkon kapcsolódhat hozzá.
Nem probléma – mondta magában.
Ha a dolgok így folytatódnak, alig várja majd, hogy
megszabaduljon tőle.
 13. fejezet

Nyx a tűzrakó hely mellett ülve várt. Jobb kezében fogta a kést,
amivel a nagydarab Lucanra támadt. Így, egyedül maradva
hevesen vert a szíve, a tekintete pedig ezt a titkos
gyülekezőhelyet fürkészte. A mozdulatlan árnyékokat és a
tárgyak körvonalát, amelyek nem változtak. A falakban lévő
résekből víz szivárgott, megnedvesítette a sziklát. A gyertyák
fényénél látszottak a vájások nyomai, amelyek azt mutatták,
hogyan hozták létre ezt a helyet.
Vajon a Sakál vájta ki a többiekkel? Hosszú évek alatt?
Évtizedek alatt? Elképzelni sem tudta, mennyi időt vesztettek el.
Elővette kártyás telefonját, és megnézte rajta az időt. Négy
óra telt el azóta, hogy elindult a farmházból. Négy évnek tűnt.
Természetesen itt lent nincs térerő, de nem is számított rá, hogy
lesz, az akkumulátorát pedig teljesen feltöltötte. Mivel nem
érkezett semmilyen értesítés a telefonjára, arra gondolt, vajon
Posie küldött-e neki valamit, amit nem kapott meg. A húga már
bizonyára észrevette, milyen régóta távol van.
Hacsak nem… Talán Peter állapota válságosra fordult. Vajon
meghalt azóta?
Valószínűleg.
Milyen szívás, hogy választania kellett a testvérei között.
Még egyszer, utoljára, megnézte az időt a képernyőn, és vetett
egy pillantást a háttérképre. Még júniusban csinálta ezt a
fényképet a házról. A villany fel volt kapcsolva odabent, a
vidám, sárga fény a fűre vetült, és megvilágította a virágzó
bazsarózsaágyásokat.
Nyx gondolatban azt mondta Posie-nak, hogy hamarosan
visszatér. Nem mondta ki hangosan a szavakat, mert félt, hogy
nem tudja betartani. Ezután kikapcsolta a telefont, hogy
takarékoskodjon az akkumulátorral, majd egy belső zsebbe
cipzározta.
Hátrapillantott a válla fölött, mert úgy gondolta, talán
lépteket hallott. Nem. Nem a Sakál jött vissza, és más sem tévedt
ide.
Megőrjítette az a férfi! Különösen azért, mert igaza volt. Nyx
valóban kezdett vakmerő lenni, és ha tovább folytatja ezeket az
őrültségeket, az a kígyószemű fickó a végén még meglepi és
elkapja.
Istenem, nagyon remélte, hogy a Sakál őszinte volt vele.
Képtelen volt megülni egy helyben, ezért háromszor vagy
négyszer körbesétálta a tűz helyét. Megállt, és ismét abba az
alagútba nézett, ahol vendéglátója eltűnt. Amikor a férfi azt
javasolta, hogy ő megy el a táskáért, Nyx beleegyezett. Vajon
hibát követett el? Talán éppen most adja el a nagyapja
fegyvereit és lőszereit a börtön feketepiacán, vagy bárhogy is
hívják?
Vele kellett volna mennie…
Súlyos léptek ütötték meg a fülét, ezért felkapta a fejét, és
amikor felismerte az illatot, nem tudta, hogy
megkönnyebbüljön-e, vagy sem.
A Sakál kilépett a sötétből, és tartott valamit a kezében.
– Hoztam neked ennivalót – mondta, miközben elindult felé.
– Gondoltam, talán éhes vagy.
Amikor meg sem állt, hanem elment mellette, Nyx nem
követte azonnal, ezért a férfi az ennivaló fölött ránézett.
– Nem jössz?
– Nem maradunk itt?
– Neked úgy tűnik, itt van a fürdő?
Nyx elindult utána, levette a férfi válláról a hátizsákját, és
áttette a sajátjára.
– Szóval hol van ez a fürdőhely?
– Nem messze.
A férfi nemsokára megállt. Mindkét irányba körülnézett.
Azután megnyomott egy gombot.
– Itt vagyunk.
Nyx hátrahőkölt, amikor a sziklafal egy része oldalra
csúszott. És nem azért döbbent meg, mert rossz szagot érzett.
Éppen ellenkezőleg, a tiszta víz illata olyan egyértelműen
érződött, mint amennyire meglepő volt.
Elindult előre, vonzotta ez az átmeneti enyhülés a föld
fullasztó szaga után. Amikor belépett a keskeny átjáróba, sietve
szedte a lábát, útját a földön egymás után fellobbanó gyertyák
világították meg. Szórakozottan arra gondolt, hogy a férfi fényt
gyújt neki, mindig újabb gyertyát fellobbantva.
Azután befordult egy sarkon, és megtorpant, mert egy fülledt,
sötét helyre jutott. A hang azonban… ó, az a lágyan zubogó víz!
És az a meleg, párás levegő…
A Sakál Nyx mögé lépett a sötétben.
– Ide szoktam jönni, amikor…
A férfi nem fejezte be a mondatot. De persze nem is volt rá
szükség, mert ekkor kör alakban meggyulladtak a gyertyák a
forrás körül.
– Ó! Te jó isten… – suttogta Nyx.
Valahonnan a magasból vízsugár zubogott le egy három
méter széles üregbe, a természetes medencében pedig
valamiféle hőforrás felmelegítette a tiszta vizet. A bugyborékoló
felszínről gőz szállt fel.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. – A férfi letette a csomagot. –
Szóval igen. Lenyűgöző.
Leült egy nagy szikla sima felszínére, kicsomagolta a
kenyeret és még valamit, ami messziről sajtnak tűnt. Ezenkívül
volt egy régi fajta tejesüvege is, benne olyan piros színű ital,
mint a pókerben a piros zseton.
– Nem valami fejedelmi lakoma – szabadkozott –, de mindet
megeheted.
Nyx odament hozzá, és leült a „sziklakanapéra”.
– Te nem eszel?
– Én szerezhetek magamnak később. Sokkal fontosabb, hogy
te erős légy.
A Sakál oldalra hajolt, és kivett valamit a farzsebéből.
Széthajtogatta az anyagot, leterítette a kőre, és megterített,
mintha piknikeznének.
– Bárcsak valami jobbat tudnék adni neked! – Kinyitotta az
üveget. – Ennek borzalmas íze van, de ez az egyetlen, ami
megakadályozza, hogy skorbutot kapjak.
Ivott egy nagy kortyot, aztán lenyelte. Miközben behunyta a
szemét, Nyx egy kicsit furcsállta, hogy úgy ízlelgeti, mintha bor
lenne…
 A Sakál kinyitotta a szemét.
– Biztonságos.
– Biztonságos?
– Nem babrálták meg. – Átnyújtotta neki az üveget. – Nem én
készítettem, ezért meg kellett bizonyosodnom róla, hogy
minden rendben van-e vele.
Nyx elvette tőle az üveget, és közben egymáshoz értek az
ujjaik.
– Köszönöm!
A férfi bólintott, aztán letört egy darabot a kenyérből.
Miközben rágott, ismét behunyta a szemét. Aztán ugyanígy tett
a sajttal is.
– Ezek is mind biztonságosak.
Nyx az ajkához emelte az üveget, és arra gondolt, a férfi ajka
is ugyanitt érintette meg… aminek egyáltalán nem lett volna
szabad számítania.
Megkóstolta, majd homlokát ráncolva nézett a piros
folyadékra.
– Ez italporból készült. Vagy legalábbis olyan ízű.
– Az micsoda?
– Azt nem tudom, hogy ebben vannak-e vitaminok. – Ivott
még egy kortyot. – De finom.
Furcsa, milyen relatív minden. Otthon határozottan
visszautasította volna. Itt azonban meglepően megnyugtató
volt.
– Az ezerkilencszázhetvenes évek óta nem ittam ilyet –
dörmögte. – Posie-nak csináltam ilyet az átváltozása előtt.
– Ő is a testvéred?
 – Igen, ő a legfiatalabb a családban. Kérsz még egy kicsit
ebből?
– Nem, mind a tiéd.
– De én szívesen megosztom veled.
Amikor a férfi válaszul csak hátradőlt a sziklafalhoz, és
előrenyújtotta hosszú lábát, Nyx vállat vont, és megitta a
maradékot. Azután beleharapott a frissen sült és nagyon finom
kenyérbe, majd evett hozzá sajtot, aminek szinte semmi íze nem
volt, de legalább nem volt romlott. Gyorsan evett. Ezek szerint
sokkal éhesebb volt, mint gondolta.
Na persze a közelgő veszély miatt úgy érezte, mintha
bármikor félbeszakíthatnák.
Végül elfogyott az ennivaló.
A kavargó vízre fordította tekintetét, mert ha a férfit nézte,
túlságosan feszült lett közöttük a levegő. A csend azonban
hosszúra nyúlt, ezért végül muszáj volt ránéznie.
A szeme le volt hunyva, a légzése egyenletesnek tűnt. De nem
aludt.
– Befejezted? – kérdezte a Sakál halkan.
– Igen.
Erre a férfi kinyitotta a szemét, de csak résnyire, élénk kék
színe ragyogott.
– Hány ember tud erről a helyről? – kérdezte Nyx.
Miért számít ez? – gondolta magában. Habár pontosan tudta,
miért tette fel a kérdést.
– Kane és Lucan. Rajtam kívül ketten. De ők nem fognak
idejönni. Megmondtam nekik, hogy maradjanak távol.
– Miért?
 – Szerinted miért?

A nő – Nyx – ismét a lezúduló vízre nézett, és amikor a Sakál

rájött, hogy min állapodott meg a tekintete, már azt is tudta,
mire gondol. A nő nem akarta hangosan kimondani, és ezt
tisztelte benne, az illata azonban elárulta.
– Senki sem fog idejönni. Biztonságban vagy – mondta neki.
– Nem érzem magam biztonságban.
– Nálad vannak a fegyvereid. – Eszébe jutott Lucan. – És már
láttam, hogyan használod őket.
– Nem vágtam meg azt a férfit.
– De megtetted volna, ha megmozdul.
– Ez igaz. – Nyx tekintete visszatért rá. – Ő micsoda?
A Sakál fontolóra vette, hogy eljátssza az értetlent, aztán
inkább csak megrázta a fejét.
– Ezt neki kell elmondania, nem nekem.
– Ezek szerint nem csak vámpír.
– Nem az én feladatom elmondani. – Hagyta, hogy a tekintete
lejjebb csússzon a nő ajkára. – Be akarsz menni a vízbe?
– Te itt maradsz?
– Elfordulok. Ha akarod.
Miközben a válaszát várta, a Sakál emlékeztette magát, hogy
miről szól ez az egész. Csak használják egymást, és
megkönnyebbülés volt, hogy felállították ezeket a határokat.
Időközben a testében, a csontja velejéig felpezsdült minden.
Olyasmi kelt életre benne, amit már olyan régóta nem érzett,
hogy kezdte elfogadni, hogy kihalt belőle, a börtönlét áldozatául
esett. Ez a nő viszont az ellenkezőjét bizonyította, ezért nem
fogja elszalasztani a lehetőséget. Ám ezen túlmenően az az
elégtétel is szerepet játszott benne, hogy ha lefekszik vele, azzal
megbánt valaki mást, aki nagyon sokat ártott neki. Még akkor
is, ha a Sakál lesz az egyetlen, aki tud erről… és gondoskodni fog
róla, hogy ez így is maradjon… Az erőviszonyok megváltozása, a
függetlensége visszaszerzése azonban gyógyír volt megsebzett
lelkére.
Mielőtt engedhetett volna az ösztöneinek, eszébe jutott
valami.
– Miért küldött a családod erre az öngyilkos küldetésre? –
kérdezte hirtelen. – Nincsenek fivéreid? Szülőapád?
Nyx felvonta a szemöldökét.
– Nem csak a férfiak képesek ilyen tettekre.
– Nem. De ezt a vérvonalad valamelyik férfi tagjának kellett
volna megtennie. Nem szégyellik magukat?
Nyxnek láthatóan szüksége volt egy kis időre, hogy
összeszedje magát.
– Hűha! Tudod, nagyon sok minden megváltozott az alatt a
száz év alatt, amióta itt vagy. Már a nőknek is megengedik, hogy
autót vezessenek, munkát vállaljanak, ja és már szavazhatunk
is. Vagyis, nos, ha ember lennék, szavazhatnék. De akkor is.
– Megsértettelek – jelentette ki a Sakál színtelen hangon. –
Ezért elnézésedet kérem.
Nyx oldalra biccentette a fejét.
– Várj csak, hadd találjam ki! Az elavult, szexista
álláspontodhoz ennek ellenére ragaszkodsz.
– Azt várod, hogy bocsánatot kérjek, amiért meg akarom
védeni a nőket? Ez nem fog megtörténni. Sem most, sem soha.
– A „megvédeni” valójában azt jelenti, „alárendelni”.
– Valóban? Ezt meg kell magyaráznod.
– Úgy gondolod, hogy meg kell védened, mert én gyengébb
vagyok, mint te.
– Az biztos, hogy sokkal nehezebb dolgokat is fel tudok
emelni, mint te.
– És csak ez számít? Ugyan már! Kímélj meg ettől az ősember
stílustól! – Rászegezte a mutatóujját. – Az a bajod, hogy azt
hiszed, attól, mert fekve ki tudsz nyomni egy kocsit, már jogod
van megszabni nekem olyasmiket, amikhez nincs közöd.
– Erre majd akkor is emlékeztess, amikor megvédelek az
őrökkel szemben.
– Majd én megvédem magam, köszönöm szépen…
– Jó dolog lehet mindenről mindent tudni. És még te vádolsz
azzal, hogy felsőbbrendűnek tartom magam? Neked csak egy
kastély kellene, meg egy várárok, és máris középkori lovag
lennél. Legalábbis gondolatban.
– Az a legfontosabb, hogy magadról mit gondolsz, haver…
– Egek, képtelen vagy bármivel is egyetérteni!
Miközben egyre hangosabban és gyorsabban beszéltek, a
Sakál pontosan tudta, mi történik valójában. Mindkettőjüket
zavarta ez a szexuális vonzalom, és nem tudták, milyen
messzire menjenek el. Jóságos ég, ő viszont nagyon ki volt
éhezve! Őrá.
De Nyx is ugyanígy volt vele. Megváltozott az illata, a Sakál
pedig felismerte a vágyat… És muszáj volt tennie valamit.
– …az olyan férfiak, mint te, kalitkába zárnak minket, azt
éreztetik velünk, hogy kevesebbek vagyunk, mint… – Nyx
hirtelen elhallgatott. – Mi az?
– Folytasd csak! – A Sakál keresztbe fonta karját a mellkasán.
– Szeretem nézni, ahogy saját magaddal vitatkozol.
– Csak mondom, hogy itt-ott azért te is hozzáfűztél néhány
dolgot, Mr. Ítélőszék.
A Sakál megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Elnézést, nem bíró vagyok?
Szólásra nyitotta a száját. Aztán becsukta.
– Hallottad már valaha azt, hogy mém?
– Hát persze. Ez egy fekete-fehér ruhás előadóművész, aki
nem beszél.
– Az a pantomim. A mém egy… – Elhallgatott anélkül, hogy
befejezte volna a mondatot, mert hirtelen elpárologtak az
indulatai. – Ugye még az internetről sem hallottál? A közösségi
médiáról? A Microsoftról? Az Apple-ről?
– Úgy érted, pici és puha? A legutolsó pedig egy gyümölcs,
amihez már nagyon régóta nem volt szerencsém. Ami az
előzőeket illeti, attól tartok, azokat nem ismerem. – Miközben
egymásra néztek, a Sakál tudta, hogy a nő sorra veszi minden
hiányosságát, a dolgokat, amiket nem ismer a modern világból.
– Ezt akár abba is hagyhatod! Ne merészelj sajnálni engem!
Nincs szükségem az együttérzésedre!
A nő ismét a kavargó vizet nézte.
– Csak elképzeltem, milyen régóta vagy itt, ennyi az egész.
A nő láthatóan harcot vívott magában, a Sakál pedig a bajsza
alatt káromkodott.
– Sok mindenről lemaradtam?
 – Száz év alatt? Igen. – Megköszörülte a torkát, aztán
visszafordította a férfira a tekintetét. – Mellesleg nem bánod, ha
Jacknek szólítalak? Elég furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy
„a” Sakál.
A Sakál elmosolyodott.
– Úgy szólítasz, ahogy csak akarsz.
– Még akkor is, ha az káromkodás?
– Légy nyugodt, nem te lennél az első.
– Na, ezt elhiszem.
A Sakál azon kapta magát, hogy legszívesebben
elmosolyodna.
– Áruld el, mit választanál?
– A csúnya szavak teljes katalógusából? – A nő őszintén,
komolyan nézett rá. – Szerintem azt mondanám, hogy… önfejű,
soviniszta, vaskalapos vénség.
A Sakál pislogott néhányat.
– Én nem tartom igazi káromkodásnak ezeket a szavakat. Bár
abban nem vagyok biztos, hogy mi az a fémfejfedős vénség.
Nyx lehajtotta a fejét, és elrejtette mosolyát, amit a férfi
annyira szeretett volna látni.
– Úgy tűnik, előkelőbb hölgy vagyok, mint gondoltam. A
„kretén” és a „retardált” túl durvának és ide nem illőnek tűnt.
– Kretén? Az micsoda?
– Nem tudom, de nem jelent semmi jót.
Ismét elhallgattak, a feszültség már elillant… a forróság
viszont nem. Ezért a Sakál úgy érezte, muszáj kimondania:
– Most megcsókolnálak, ha nem sértelek meg vele.
 14. fejezet

Nyx az észszerűség iránti kötelességből jó néhány választ

megfogalmazott magában a csókkal kapcsolatos kérdésre.
Mélyre ásott az elméjébe, a netflixes és a spotifyos emlékeibe.
Emma Thompsont az Értelem és érzelemben: Hagyjon fel az
ilyen buja gondolatokkal, maga vadállat!
Emma Stone-t a Zombielandben: Csak a holttesteden át!
Julia Robertset a Micsoda nőben: Nagy hiba. Hatalmas.
Cardi B-t bármilyen helyzetben: Bitch, please!
Bármelyik megfelelt volna. Sajnos azonban, ami végül
elhagyta a száját, az tisztára olyan volt, mint Jennifer Lawrence
Az éhezők viadalában: Önként jelentkezem!
Nyolc óra, gondolta Nyx. Ugye ennyit mondott az a
börtönruhás úriember? Talán tíz.
Szóval nagyon sok idő, amíg ő és Jack elindulhatnak a Falhoz.
Különben is, a beszélgetés túlértékelt…
– Majd én megcsókollak, kösz szépen – dörmögte.
Azzal hozzáhajolt, a férfi ajkára tette az övét. Amikor
megérezte, milyen puha, meglepődött, ami egyáltalán nem volt
logikus. Minden száj puha, még azok is, amelyek ilyen nagy,
erős testen vannak. És mit ad isten, nyilvánvaló vágya ellenére
Jack nem vetette rá magát. Ehelyett ott maradt, ahol volt,
nekidőlve a sima sziklakanapé támlájának. Hagyta, hogy Nyx
határozza meg a tempót, miközben felfedezte őt, és… élvezte.
Nyx oldalra biccentette a fejét, és elmélyítette a csókot.
Végighúzta nyelvét a férfi alsó ajkán. Aztán belenyalt a szájába.
Jack erre izgatóan megborzongott. Őrülten izgató volt, ahogy
elállt a lélegzete. Az íze és az illata pedig…
Ekkor a férfi hirtelen elhúzódott, szikrázó kék szeme
rászegeződött. Az arca kipirult, a nyakán kidülledtek az erek,
mintha erővel fogta volna vissza magát.
– Nem okoztál csalódást – szólalt meg rekedt hangon. – A
legkevésbé sem.
Ezután hirtelen megragadta Nyxet, és a mellkasához húzta. A
csókja nem is hasonlított az övére. Nem volt félénk, puha
ajaksimogatás, nem volt tétova felfedezés, amely megelőzi a
szenvedélyt.
Ez egy alaposan felizgult, vérbeli férfi csókja volt, aki elveszi,
amit akar. Erősen belemarkolt Nyx karjába, a száját keményen
nyomta az övére, foglyul ejtette… birtokolta. Nyx meggyőzte
magát, hogy csak azért érzi ilyen hevesen, mert az érzékei
életre keltek ebben a veszélyes, idegen börtönben.
Csakhogy ez baromság volt. Ugyanígy érezte volna odafent is,
az igazi világban, ha egy randin lettek volna, és a férfi így
csókolta volna meg egy étterem parkolójában az egyik autónak
döntve. Nyx teste miatta kelt életre, nem pedig azért, ahol
voltak.
– Beengedsz? – kérdezte Jack.
– Igen – lehelte, bár közben összeszidta magát, hogy
hallgasson.
Úgy érezte, el kell titkolnia, mennyire vágyik rá, mert ezzel
hatalmat adna a kezébe, olyan erőt, aminek semmi köze nem
volt ahhoz, mennyit tud fekve kinyomni, vagy ahhoz az
idejétmúlt, ősrégi szemlélethez, amit a nőkről vallott.
De azért annyira mégsem titkolta. Szétvetette a lábát, és ráült
a férfi izmos combjára, elkezdte hozzádörgölni a lába közét,
élvezte a csodás súrlódást. És mintha Jack tudta volna, mit
csinál, dorombolás tört fel mélyen a torkából, egyik kezével
pedig átfogta a tarkóját. Amikor kihúzta a hajából a hajgumit,
Nyx tudta, hogy ez csak előjáték ahhoz, hogy levegye a ruháját,
de úgy érezte, készen áll a meztelenségre. Sóvárgott, hogy
továbbvigyék ezt a dolgot a következő szintre…
Jack ugyanolyan villámgyorsan mozdult meg, mint amikor
először lepte meg őt a börtön labirintusában. Nyx nem is tudta
követni a mozdulatot, olyan hirtelen történt. Az egyik
pillanatban még alatta volt, összeolvadt a szájuk, a
következőben pedig már a medence túloldalán állt.
Elkezdett fel-alá járkálni, egyik kezét a homlokára szorította.
Időközben Nyx továbbra is ott ült a kőkanapén, és azon
gondolkodott, vajon mi a fene történt.
Mi az ördög romolhatott el.
Mert Jack érezte a reakcióját, és akarta őt. Ebben biztos volt.
A pokolba, hiszen látszott a dudor a férfi bő nadrágja elején.
– Jól vagy? – kérdezte a férfitól.
– Igen! – csattant fel Jack. – Tökéletesen jól érzem magam.
– Az jó. Tudod, jól is nézel ki. De tényleg, igazán, tökéletesen
jól. Úgy értem, te lehetnél a jó mintaképe.
– Befognád a szád? – dörmögte Jack.
– Befoghatnád te. Azzal, hogy újra megcsókolsz.
A férfi ekkor megállt és ránézett. Nyx felkészült arra, hogy
szajhának nevezi, vagy valami hasonló régimódi kifejezéssel
illeti. Ehelyett mindennél erősebben szikrázott közöttük a
szexuális vonzalom ezen a meleg, párás helyen.
– Te félsz tőlem! – lepődött meg Nyx. – Ugye?
– Nem.
– De igen. Belekezdtél egy játékba, és most félsz befejezni. –
Karba tette a kezét a mellkasán. – Miért?
– Én nem félek semmitől. – A férfi hangja színtelen volt. – Ez
a hely megtanította nekem, hogy ne féljek semmitől.
Nyx kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de nem engedett az
ösztönös reakciónak, mert látta, hogy a férfi arcából minden vér
kiszaladt. Gyönyörű kék szeme már nem ragyogott. A vágya
lelohadt csodálatos testében. Már nem kapcsolódott semmihez
maga körül, még őhozzá sem.
– Mit tettek veled? – kérdezte elszorult torokkal.
A férfi elfordította a tekintetét, Nyx pedig a gyertyafénynél
tanulmányozta vonzó arcát. Amikor nem kötötte le minden
figyelmét az, mennyire bosszantja a férfi, a szépsége rabul
ejtette. Az arccsontja tökéletes, az ajka, amit olyan jól ismer
már, érzéki, a felsőteste izmos, a válla széles, a csípője keskeny.
Ilyen alakért dolgoznak a férfiak az edzőtermekben.
– Nem számít. – Megrázta a fejét. – Miután megtörtént a kár,
az oka már nem lényeges. Már csak az a fontos, ami összetört.
– Sajnálom…
– Az együttérzésed szükségtelen és kellemetlen…
– …hogy nem vettem elég komolyan, amit mondtál. – Nyx
lesütötte a szemét. – Igazad van. Fogalmam sincs, mennyire
rossz ez a hely.
Ha még egy ilyen férfit is meg tudtak törni, mint ő…
 Mert ez történt. Nem kell tudnia a részleteket. Ahogy a férfi is
mondta, elég az, hogy elvesztette az életkedvét. Nyxnek fájt érte
a szíve… és Janelle-ért is. Édes istenem, mit tettek Janelle-lel?
– Szeretnél megfürödni? – kérdezte Jack reszelős hangon.
– Igen. – Bármit, ami eltereli a figyelmét.
Jack hátat fordított neki, és leült a földre egy véletlenszerűen
kiválasztott helyen… Nyx biztosra vette, hogy fogalma sincs
róla, hol van a barlangban. Olyan volt, mint egy furcsa pályán
keringő csillag a galaxison kívül. A valóságon kívül.
– Több teret is adhatok neked – szólalt meg hirtelen, mintha
valami kézzel fogható dolgot ajánlana neki, valamit, amit a
tenyerében tarthat és átnyújthat. – Elmehetek.
– Maradj! – válaszolta Nyx. – Hogy tudjam, van erősítésem.
A férfi bólintott.
– Rendben.
Nyx várt egy pillanatot, habár nem is tudta, mire számított,
mi történik vagy változik meg ebben a kis szünetben. Addig is
végignézett a férfi hátán lelógó haján. Lófarokba volt fogva, és
nagyon hosszú volt. Nem csoda, elvégre már száz éve növeszti.
Vajon hogy nézne ki kibontva, ahogy a meztelen felsőtestére
omlik?
Ezután hátat fordított neki, majd gyorsan levetkőzött. A
mellét egyik karjával takarta el, úgy indult a víz felé. Libabőrös
lett a hirtelen hőmérsékleteséstől, valamint a gondolattól, hogy
meztelen. Szerencsére miközben ott állt a medence szélén, a
felszálló meleg pára enyhítette a hideget, a sebezhetőség
érzésére azonban nem volt hatással… ami őszintén szólva nem
is volt nagy ügy.
 Valahogy tudta, hogy bízhat a férfiban.
– Óóóóó…
Belépett a medencébe, és valóságos felfedezésként érte a
tökéletes hőmérsékletű, finoman áramló víz. Úgy meglepődött,
mintha még sohasem fürdött volna kádban. Csakhogy
egyáltalán nem erre számított. Hogy ennyire mély lesz, és ilyen
tökéletes hőmérsékletű, amin nem változtatott volna semelyik
irányba. A kavargó áramlatok is meglepték.
És maga az a tény, hogy ez egyáltalán megtörténik.
– Jó érzés? – kérdezte Jack halkan.
– Igen.
Erre bólintott.
– Engem már nagyon sokszor megmentett.
Nyx kitárta a karját és előre-hátra húzogatta a víz alatt.
Ne tedd – gondolta.
– Mitől? – kérdezte mégis.

A Sakál próbálta elképzelni, vajon hogy nézhet ki a nő a víz alá

merülve ezen a helyen, amit a sajátjának tartott. Volt más
medence is a börtönben, sokak által használtak, amelyben a
rabok időnként megmártóztak – vagy belelökték őket –, ez
azonban az övé volt. Arra, hogy a csapatának tagjai is eljöttek
ide időnként, mint például Kane vagy a többiek, mindig úgy
tekintett, hogy udvariasságból megengedte nekik.
A nő sötét haja ki van bontva, a vége a víz felszínén lebeg.
Elképzelte, ahogy néhány tincs az arca körül göndörödik. A
bőre kipirult, habár már a vágytól is piros volt. Harmatos és
álomszerű.
Nem mintha magától nem az lenne.
Vajon mennyit mondjak el egy idegennek? – töprengett,
miközben a választ fontolgatta.
– Ez a börtön mocskos hely. – Megdörzsölte az arcát,
miközben semmitmondó választ adott a kérdésre. – Nagyon
mocskos. Nehéz tisztának maradni.
– Nem kell beszélned róla.
– Fogalmad sincs, mire utalsz.
Aztán, hogy kissé hihetőbb legyen, amit mond, hátrapillantott
a válla fölött a nőre, aki őt nézte. Igaza volt a göndör
hajtincsben, amely az arcát keretezte. Valamint a pirulásban is.
Az arca azonban nem volt olyan nyugodt, mint ahogy
elképzelte. Feszültnek tűnt, és a Sakálnak támadt egy olyan
érzése, hogy kinyitott egy ajtót, mielőtt alaposabban
megvizsgálta volna, tényleg át akar-e menni rajta.
Na persze ez az ajtó már sokkal korábban kinyílt, nem igaz?
– Megengeded, hogy megdugjalak? – kérdezte a nőtől halkan.
– Tényleg?
Nyx összehúzta a szemét, de nem azért, mert megsértődött.
Amikor nem úgy reagált, ahogy a Sakál gondolta, a férfi rájött,
hogy szándékosan fogalmazott ilyen közönségesen, mert azt
remélte, hogy a nő megsértődik miatta.
– A kérdés inkább az, hogy te megengeded-e magadnak, hogy
megdugj engem – állapította meg Nyx. – Áruld el, ki az a nő!
A Sakál elfordította róla a tekintetét.
– Nincs senkim.
– Hazudsz. – Halkan felnevetett. – Nyugodtan lehetsz őszinte.
Bármit mondasz, más nem fogja megtudni. Nem ismerek itt
senkit, és nem beszélek róla senkinek. Különben is, idegenek
vagyunk egymásnak.
Amikor a Sakál nem felelt, Nyx halkan káromkodott.
– Mi mást tehetnénk a beszélgetésen kívül a következő nyolc
órában? Vagy tíz? Persze más terveim is voltak arra nézve,
hogyan üssük el az időt.
– Ó, tényleg? Mégis milyen tervek?
– Például a szex jó időtöltésnek tűnt.
– Persze, mert az csak laza testgyakorlás – dörmögte a Sakál.
Már hozzászokhatott volna, nem igaz?
– Mintha számodra bármi más lenne!
– És ez téged nem zavar?
– Ó, szóval megint visszatértünk az erényes nő témájához? –
Nyx hosszan és lassan fújta ki a levegőt. – Én abban hiszek,
hogy az ember éljen a jelenben. Erről csak ennyit tudok
mondani.
– Nem hazudtam – felelte a Sakál a hirtelen támadt csendben.
– Nincs nő az életemben.
Nézte, ahogy a másik a vízzel játszik, ide-oda mozgatja benne
a kezét.
– Meghalt? Volt feled, aki meghalt?
– Sosem házasodtam meg, és sohasem fogok.
– Miért?
– Úgy gondolom, ez magától értetődik. – Körbemutatott. –
Börtönben vagyunk, elfelejtetted?
– Hány éves voltál, amikor idekerültél? És mennyi ideig leszel
még…
 – Ez életfogytiglan. Legalábbis egyelőre.
– Mit követtél el?
– Mi itt lent nem kérdezünk ilyeneket.
– Nos, én nem idevalósi vagyok. Ahogy olyan sokszor
kihangsúlyoztad.
Amikor a nő lesütötte a szemét, a Sakál arra várt, hogy
mondjon valamit, intézzen felé valami kihívást. Ehelyett
csendben maradt, a férfi pedig úgy döntött, hogy először a
nőnek is meg kell válaszolnia a saját kérdését.
– És te? – kérdezte. – Férjnél vagy?
– Egek, dehogyis! – Hátravetette a fejét, és felnevetett. – Nem.
Az jó. Ezek szerint nem kell megölnie egy másik férfit. Vagy
legalábbis nem azért, mert vele volt…
Felnyögött a rossz személyre irányuló birtoklási vágya miatt,
és megdörzsölte a halántékát.
– Ha még egyszer megkérdezném tőled, hogy jól vagy-e –
szólalt meg a nő –, újra végig kellene hallgatnom egy védekező
monológot arról, milyen remekül érzed magad?
– Nem. Azt hiszem, egy kicsit felturbóznám és elmesélném,
milyen lüktető fejfájást okozol nekem.
– Ó, te jó ég! Ez csak nem egy vicc volt?
A Sakál leengedte a kezét, és megvető pillantást vetett rá…
Aztán rögtön megfeledkezett haragjáról, mert a nő a
medencéből mosolygott rá, a szája sarka felfelé görbült, a szeme
csillogott. A Sakál szíve megállt. Aztán kétszer olyan gyorsan
kezdett verni. A nő már akkor is szexi volt, amikor dühös volt.
Ha épp nem haragudott, akkor bosszantó volt. Így azonban?
Nyx összevonta a szemöldökét, és lebiggyesztette az ajkát.
 – Mi az?
Amikor a Sakál nem válaszolt, a homlokát is összeráncolta.
– Mi a fenéért nézel így rám?
A férfi lesütötte a szemét, majd halkan azt felelte:
– Az átváltozásom óta nem láttam a napot. Nem hibáztathatsz
érte, ha most megbámulom.
 15. fejezet

Rhage végül egy fertőzés miatt kényszerült ágyban maradni, és

ami az oldalán lévő sebet illeti, nagyot csalódott a teste
gyógyítóképességében. A másik három golyó ütötte sérülés az
operáció után megfelelően begyógyult. A bordája alatt lévő
azonban továbbra is makacskodott. Olyan volt, mint egy
bosszantó vendég, aki nem hajlandó távozni.
Így hát Jabon vendégszobájában maradt, és folyamatosan
kiszolgálták. Lesték minden kívánságát. Ennivaló, innivaló,
tisztálkodás, ruhák. Szex és vér. Volt egy olyan érzése, hogy ha
azt kérte volna, hogy valaki lélegezzen helyette, a személyzet azt
is készségesen megtette volna. Modortalanságnak tűnt nem
túláradó hálával viszonyulni az ilyen kitüntető figyelemhez, de
szentséges szűz, már alig várta, hogy visszatérjen a saját szerény
hajlékába, és egyedül legyen!
Mennyire vágyott rá, hogy senki ne legyen körülötte!
Ráadásul nem arról volt szó, hogy a személyzetnek ne lett
volna más dolga. Számtalan más lehetőség is kínálkozott, hogy a
ház hűségesei felajánlják szolgálatukat a többi vendégnek.
Nagyszámú nő és férfi tartózkodott Jabon házában. Rhage
hallotta őket a folyosón járkálni, érezte a zárt ajtó alatt beáramló
illatukat. Ráadásul a szobája mindkét oldalán beszélgetések zaja
szűrődött át hozzá. Ez a ház inkább volt szálloda, mint otthon.
Soha, de soha nem volt benne csend és nyugalom. Még a nappali
órákban sem. Vagy az étkezések alatt. Az estélyek idején pedig
pláne nem, és úgy tűnt, mintha minden este újabb bált tartottak
volna.
Az ember eltűnődik, mi értelme ennek az üres és pusztító
létnek. Na persze Jabon nőtlen, és azt pletykálták, hogy a
szülőapja és az anyja is meghalt már. Nem mintha Rhage-et ez
annyira érdekelte volna. Ennélfogva az arisztokrata valószínűleg
vásárolt magának családot, a vendégszeretete volt a valuta,
amivel biztosította a szeretetet, az állandóságot és a
támogatást…
Halk és tiszteletteljes kopogás hangzott fel az ajtaján, mire a
fogát csikorgatta. Kezdetben úgy gondolta, a személyzet csak
azért néz be ilyen gyakran hozzá, hogy megbizonyosodjanak róla,
hogy még él. Most viszont még nagyobb figyelmet szenteltek neki,
az észszerű kiszolgálást is túlhaladva, mert tájékoztatták őket a
hovatartozásról. A Fekete Tőr Testvériség tagjai még az alapító
családoknál is magasabb társadalmi pozíciót élveztek. Jabon, aki
remekül értett a vendéglátáshoz, nyilvánvalóan úgy érezte, hogy
egy ilyen harcos elszállásolása megemeli a társadalmi státuszát,
ennélfogva igyekezett minden lehető módon a kedvében járni.
A földkerekség összes hűségesének segítségével.
– Igen – szólt ki Rhage élesen. Ha nem felelt, újra és újra
visszatértek.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy olyan fej jelent meg a résben,
akire nem számított.
– Darius, hát téged mi szél hozott? – kérdezte.
A testvér előrelépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Istenem, milyen kellemes látvány! A testvér ismerős arca olyan
volt számára, mint a holdfény egy hosszú felhős időszak után,
mint valami jelzőtűz. Nem meglepő módon nem harchoz volt
öltözve, elegáns civil ruhát viselt. Fegyverek azonban minden
bizonnyal voltak nála, elrejtve a tökéletesen szabott öltöny finom,
kék gyapjúanyaga alatt.
Rhage már alig várta, hogy újra tőrt fogjon a kezébe.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Darius.
– Lennél olyan kedves, és elszállítanál erről a helyről?
– Talán nem felel meg az ízlésednek ez a környezet? – Darius
körülnézett a fényűző szobában. – Úgy hallottam, jól gondodat
viselik. Jabon minden este üzenetet küld, és részletesen beszámol
az ápolásodról. Olyan részletesen, amit igazán tudnék nélkülözni.
– Szeretném felszabadítani ezt az ágyat, hogy valaki más
elfoglalhassa. Másnak is részesülnie kellene ebből a
nagylelkűségből.
– Milyen figyelmes tőled! – felelte Darius kuncogva. – De
beszéltem Haversszel.
– Ó! – Rhage feljebb húzta a takarót meztelen mellkasán. –
Hogy van? Remélem, jól.
– Úgy véled, azzal húztam az időt, hogy a hogyléte felől
kérdezősködtem? Komolyan?
– Hát jó. Mit mondott az állapotomról?
– Még nem gyógyultál meg eléggé ahhoz, hogy megszabadítsd
a házigazdát a társaságodtól. Attól tartok, továbbra is ágyban
kell maradnod, és elfogadnod, hogy mindenben kiszolgálnak.
Rhage nagyot nyögött, miközben felült, de sikerült feljebb
tornáznia magát a párnán.
– Elegem van ebből, nem számít, mit mond a gyógyító…
– Tudod, mit csodálok benned a legjobban?
 – A hiányomat, hogy nem vagyok ott sehol?
Darius a homlokát ráncolta.
– Nincs ilyen rossz véleményem a személyedről.
Mivel a harcos láthatóan megbántódott, Rhage engedett.
– Csak vicceltem, testvérem!
– Nos, akkor hadd mondjam el neked, hogy a legjobban azt
csodálom, mennyire követed és betartod a meggyőző és logikus
tanácsokat. Ez az egyik legkiemelkedőbb tulajdonságod. Igazán
lenyűgöző!
– Sosem birtokoltam ezt az erényt, és ezt te is nagyon jól tudod.
– Valóban? Mert ezt tartom a legfőbb és leginkább dicséretre
méltó tulajdonságodnak.
Darius felvonta a szemöldökét, és rezzenéstelen tekintettel
nézte az előtte fekvő meztelen, sérült húsdarabot, aki már attól is
szédült egy kicsit, hogy a feje feljebb emelkedett a párnákon. Így
elég nehéz volt ellentétes véleményt hangoztatnia.
– Untat ez a jellemrajz – dörmögte Rhage.
– Mégsem ellenkeztél, testvér. – Darius elmosolyodott. – És
látod? Ugye hogy mennyire okosan viselkedsz…
– Ha most megtapsolsz, kiugrom ebből az ágyból, és annak
nem lesz jó vége.
Darius bólintott.
– Tudomásul vettem.
Rhage ismét hátradőlt a párnákra, úgy nézett a testvérére.
– Csak azért jöttél ide, hogy gúnyolódj rajtam és a
helyzetemen?
– Semmi ilyesmit nem teszek. De tényleg ennyire megvisel az
itt-tartózkodásod?
 – Az visel meg, hogy ennyire kiszolgálnak – felelte Rhage
szárazon. – Nyilvánvalóan nem vagyok alkalmas a hosszú időn át
tartó figyelmességre.
– Akkor a megfelelő testvérekkel dolgozol együtt a
testvériségben. – Darius kivett egy aranyórát a mellénye zsebéből,
és megnézte az időt. – Amellett, hogy meggyőződtem az
állapotodról, találkozom azzal az építőmesterrel, akiről már
beszéltem neked.
– A házaddal kapcsolatban?
– Kiderült, hogy ő is itt vendégeskedik… várj csak, mit
csinálsz?
– Úgy vélem, nyilvánvaló. – Rhage felült az ágyban, és lelógatta
lábát a takaró alól a földre. – Ideadnád nekem azt a köntöst,
kérlek?
Darius az íróasztal székére dobott selyem ruhadarabra
pillantott. Az arcán olyan komor kifejezés ült, mintha nem
ismerné fel, milyen öltözet az… vagy amiatt aggódna, hogy talán
valamilyen módon megmérgezték.
– Testvérem! – sürgette Rhage. – Add már ide, vagy szeretnéd
inkább, hogy meztelenül csatlakozzak hozzád?
– Ha nem vagy olyan jól, hogy magadhoz vedd a saját ruhádat,
talán nem kellene felkelned és lejönnöd a földszintre.
– Ó, elég erős vagyok ahhoz, hogy felvegyem azt a köntöst, csak
próbállak megkímélni a férfiasságunk elkerülhetetlen
összehasonlításától. Hatalmasat csalódnál. Én félelmetes
vagyok.
– Micsoda duma! – A testvér azonban mosolygott, miközben
odalépett a székhez. – És csak azért engedek a kérésednek, mert
félek, ha nem teszem meg, meztelenül fogsz lejönni velem a
lépcsőn. Ennek semmi köze a vastagsághoz vagy a hosszúsághoz.
– Hidd csak ezt! – Rhage elfojtott egy nyögést, amikor talpra
állt. Megkapaszkodott az ágy faragott fejtámlájában, hogy ne
essen el… és próbált úgy tenni, mintha nem lenne szüksége a
támasztékra, hogy megmaradjon függőleges helyzetben. – Nem
akarlak kiábrándítani a téveszméidből. Az embernek gyakran
csak ennyi marad…
– Testvérem, te nem vagy jól!
Rhage kinyitotta a szemét, bár nem is érzékelte, mikor hunyta
le. Darius már ott állt előtte, és úgy tűnt, a gyengeség egyetlen
apró jele sem kerülte el figyelmét.
– Ellent kell mondanom. – Rhage eltökélten nézett a másik férfi
szemébe. – Lemegyek a földszintre, még akkor is, ha egész végig a
kanapén kell ülnöm, hogy a beszélgetéseket hallgassam.
Darius szomorúnak tűnt.
– Végtelenül magányos lehetsz, testvérem.
– Nem vagyok az, csak nem akarom, hogy megint megkérdezze
valaki, hogy szükségem van-e valami istenverte dologra.
Ennél többet nem beszéltek erről. Annak ellenére, hogy Darius
segítsége nélkül Rhage nem tudta volna felvenni a selyemköntöst,
kapaszkodnia kellett, hogy függőleges helyzetben maradjon, és a
lépcsőn csak lassan és nehézkesen tudott lemenni, nem került
szóba az egészsége vagy a relatív jólléte.
Illetve annak hiánya.
Hogy elterelje figyelmét saját gyengeségéről, Rhage körülnézett
Jabon otthonában, miközben a lépcsőn araszoltak lefelé. Az
ideérkezésekor nem tudta szemügyre venni a környezetét, de nem
lepődött meg a fényűző berendezésen. A falon rubin-, zafír- és
smaragdszínű faliszőnyegek lógtak, a fenséges lépcső fölötti
mennyezeten pedig kerubok és istennők freskói pompáztak. Az
igazán lenyűgöző előcsarnokban azonban túl sok kristálylámpa
világított, az aranykeretes olajfestmények és a szobrok pedig túl
közel voltak egymáshoz.
Összefoglalva, a berendezés ugyanolyan volt, mint a házigazda
vendégei: túl sok és túl cifra.
Mire Rhage leért az előcsarnok márványpadlójára, arra a
következtetésre jutott, hogy Jabon annyira próbál bizonyítani
magának, hogy kirakatot csinált a házából, amelyben tárgyakat
és embereket mutogat. Bizonyos szempontból ez a rengeteg…
minden… azonban hozzájárult ahhoz, hogy jobban érezze magát
kényszerű vendégeskedése közben. Önként semmiképpen sem
választotta volna Jabont házigazdájának, de mivel sok más
vendég is igénybe vette vendégszeretetét, ettől kevésbé tűnt
személyesnek a rá irányuló figyelem.
– Hogy is hívják azt a férfit? – kérdezte Rhage a testvérétől,
miközben beléptek a fogadószobába. – Nem emlékszem.
Mielőtt Darius válaszolhatott volna, a túlzsúfolt szobában
talpra szökkent valaki. Rhage ránézett az „építőmesterre”, és
olyan érzése támadt, mintha felismerte volna. Sajnálatos módon
nem tudta megfejteni, hol látta már korábban.
A másik férfi hozzá hasonlóan szintén döbbent arcot vágott.
– Ööö…
Nyilvánvalóan azonban egész más ok miatt. Amikor az idegen
tekintete lejjebb siklott, aztán gyorsan másfelé fordult, Rhage
végignézett magán. Nos, ezzel nem számolt. A köntös ugyan
elegendő volt ahhoz, hogy eltakarja a legfontosabb testrészeit, de
teljesen hatástalannak bizonyult a karja és a lába elfedésére,
valamint a felsőtestével sem boldogult igazán. A két fele között
olyan mély V kivágás nyílt elöl, hogy a mellkasa nagy része
kilátszott. Ezzel együtt a testvériség szent, csillag alakú hege is.
És akkor mi van? – gondolta Rhage.
– Olyan meleg van idebent – szólalt meg elnyújtott hangon, és
egy kicsit körbefordult –, hogy üdítőnek találom ezt az öltözéket.
A férfi biccentett, mintha olyasvalakivel állna szemben, aki
nem megfelelően érzékeli a valóságot.
– Bizony! Meglehetősen meleg van ma este.
– Igen. – Rhage elmosolyodott. – Ön megért engem.
Darius bemutatta őket egymásnak, mire Rhage kinyújtotta
jobb kezét „a Sakál” felé.
– Örvendek!
Amikor kezet fogtak, a férfi összehúzta a szemét.
– Bocsásson meg, de ön nem néz ki túl jól.
– Egy sérülésből épül fel – dörmögte Darius, majd odament egy
nagy asztalhoz, ami az egyetlen szabad felület volt a szobában. –
Szentséges szűz…
Rhage figyelmét felkeltette a testvére csodálkozó kiáltása, ezért
ő is odalépett az asztalhoz, majd meglátott valamit, amit nem
ismert fel: egy épület tervrajza hevert ott, a nagy papírlapon
szobák és egy tető látszott lerajzolva, a lapok pedig magas
kupacban sorakoztak egymáson…
– Hány szoba van ebben? – kérdezte Rhage, és az asztal lapjára
támaszkodott tenyerével, hogy csökkentse a terhet a lábán. – És
hány emelet?
 A Sakál felhajtotta a legfelső lapot.
– Három vagy még több szint áll a föld felett, attól függően,
hogy milyen magasságú épületet szeretnének.
Egymás után hajtogatta fel az újabb papírlapokat, Rhage már
nem is tudta követni azt a sok mindent.
A testvérére pillantott, és megrázta a fejét.
– Hány embert akarsz beköltöztetni ebbe a házba?
– Annyit, amennyi csak befér.
– Ezek szerint az egész fajt itt szándékozod elszállásolni?
Akkor versenyezned kell majd Jabonnal, ha vendégeket akarsz
fogadni.
– Aligha. – Darius kinyújtotta a kezét, és végighúzta néhány
vonalon, amelynek fejlécén az állt: „Keleti Szárny”. – De talán egy
nap majd lesznek felek. Gyerekek. Egy közösség, ami együtt egy
nagy családot alkot.
– Vagyis ez a testvériségnek készül?
– Igen.
Rhage szólásra nyitotta a száját, hogy leszólja ezt a
komolytalan ábrándot. Wrath, az állítólagos király már
évszázadok óta nem volt hajlandó a faj élére állni, a testvérek
pedig egyedül harcoltak, és csak ritkán futottak össze – többnyire
akkor, ha két alantas üldözése közben keresztezte egymást az
útjuk. Miből gondolta Darius, hogy egy egésszé tudja majd
összekovácsolni ezeket a magányos farkasokat?
Például Zsadistot? Hogy ő megházasodjon?
Sokkal valószínűbb volt, hogy néhány év múlva meghal. Bár…
az emberek már nagyon régóta ezt mondogatják róla.
– Szép dolog az álmodozás – dörmögte halkan maga elé.
 – Talán elfogadja ezeket a terveket, tisztelettel – fordult a Sakál
Dariushoz, miközben visszahajtotta a széles papírlapokat a
helyükre. – Miután alaposan tanulmányozta, visszajöhetek ide, és
megbeszélhetjük, mit akar felhasználni belőlük, és min szeretne
változtatni, ha van ilyen.
Darius tekintete a legfelső lapra siklott, és úgy nézte a papírt,
mintha gondolatban háromdimenziós képpé alakítaná át a
szobák és a folyosók rajzát.
– Van most ideje, hogy végigmenjünk rajta?
– Természetesen, de ráér, ha előbb szeretné egyedül
tanulmányozni őket. Én két hétig itt leszek.
– Ezek szerint Jabon rokona?
– Nem közös a vérvonalunk. Ám már jó ideje ismerjük
egymást. Amikor árván maradtam, a nemzőapja segített
elindulni az utamon.
– Magának nincs élő rokona?
– Az anyám két évvel az átváltozáson után halt meg.
– És mi a helyzet az apjával?
A Sakál a tervekre mutatott.
– Felülről akarja kezdeni, és úgy menjünk lefelé? Vagy
induljunk az alagsorból?
Darius biccentett, nyugtázta a hirtelen témaváltást.
– Az alagsorból. Haladjunk lentről felfelé!
A Sakál gondosan felhajtotta a lapokat, és végül megérkezett
egy olyanhoz, amelyre sokkal kevesebb helyiség volt rajzolva.
– Először is, engedje meg, hogy elmagyarázzam a
vízvezetékrendszert és a fűtést! Van néhány újszerű ötletem… és
szorgalmaznám, hogy gondolja át, nem lenne-e érdemesebb
elektromos világítást beszereltetni. Úgy tűnik, a jövő épületeiben
mindenhol ilyen lesz.
– Igen, én is látom, hogy egyre népszerűbb.
Mindketten a tervrajz fölé hajoltak, és az építőmester elkezdett
mindenféle dolgot magyarázni, amelyek nem nagyon érdekelték
Rhage-et. Odahúzott egy széket, és leült a selyemkárpitra. Az
oldalának megvolt a véleménye a helyzetről – jobban mondva
inkább káromkodott –, mégsem akart visszamenni az ágyába. Ha
itt marad, és figyeli ezt a párost, ahogy megbeszélik Darius
hegytetőre építendő házát, ami örökre üres marad, az talán
eltereli figyelmét a pokoli fájdalomról…
Odakint az előcsarnokban kinyílt a ház bejárati ajtaja, majd be
is csukódott. A friss levegő úgy szökött be rajta, mintha egy újabb
lelkes vendég érkezett volna. Ám emellett valami más is
megütötte Rhage orrát. Parfümillat.
Hátrapillantott a válla fölött, és azonnal azt kívánta, bárcsak
fent maradt volna az emeleten!
Szívélyes és kétségbeesett házigazdájuk, amikor észrevette, ki
van a fogadószobában, azonnal odasietett, és olyan szélesen
mosolygott, hogy Rhage belenyúlt az elfertőződött sebbe, hogy
megnézze, nem gyógyult-e meg véletlenül az elmúlt tíz percben.
Összerándult a fájdalomtól, és tartott tőle, hogy még sokáig kell
itt maradnia.
Talán egy örökkévalóságig. Vagy legalábbis olyan érzés lesz.
– Jöjjenek, jöjjenek, meg kell ismerkedniük a különleges
vendégeimmel! – lelkendezett Jabon, és intett az újonnan
érkezetteknek, hogy kövessék. – Jöjjenek!
A fogadószobába invitált úriember úgy volt felöltözve, mintha
a hivatalos portréjához készült volna modellt ülni a festőnek:
selyemsálat és pávamintás mellényt viselt, elegáns szabású
zakója és nadrágja tökéletesen állt rajta. Két nyilvánvalóan
előkelő hölgy követte, akik rokonságban álltak egymással. Anya
és lánya rikító színű, apró gyöngyökkel és dekoratív öltésekkel
díszített ruhát viselt.
Olyan volt, mintha Jabon lakberendezői érzéke a ruhaanyagra
vetítve jelent volna meg.
Rhage elfordult a nőktől, mert tisztában volt vele, hogy amint
megpillantják csinos combját és lábszárát, azonnal visszakoznak
majd.
És valóban, két hirtelen megtorpanás hallatszott, majd a nők
kuncogva hátrálni kezdtek.
Rhage a fejét rázva várta a házigazda dorgálását.
Ehelyett Jabon csak nevetett:
– Mentsék magukat, drága hölgyeim! Fordítsák el a
tekintetüket!
Az előcsarnokból még mindig kuncogás hallatszott.
– A tekintetünket már elfordítottuk – felelte az egyik.
Jabon szeme elégedetten csillogott.
– A Fekete Tőr Testvériség harcosa, Rhage meglehetősen
lenyűgöző látvány, nem igaz? Ahogy a Fekete Tőr Testvériség
másik tagja, Darius is!
Rhage a fogát csikorgatta, a testvére hasonlóképpen
bosszúsnak tűnt. A nők részéről azonnal megérkezett a válasz.
Rhage a szeme sarkából észrevette, hogy mindketten behajolnak
a szobába az ajtófélfa mellett, és élénk érdeklődéssel bámulják őt
és a harcostársát.
 Az illendőség nyilvánvalóan relatív fogalom. Mindig a sértő fél
társadalmi pozíciójától függ.
Rhage megrázta a fejét, és arra gondolt, tényleg ágyban kellett
volna maradnia.
 16. fejezet

Nyitott szemmel alvás.

Nyx a földből kivájt barlang nedves falához dőlve ült, a lábát
kinyújtotta a medence felé, a ruháit visszavette, utólag befont
haja még mindig vizes volt. Az jutott eszébe, hogy még sosem
gondolt bele igazán ebbe a kifejezésbe. Kicsit olyan, mint „az
élet egy országút” szófordulat, amit időről időre hallott, egy
magazin cikkében olvasott, vagy egy könyv fejezetének
közepén… vagy a legelején. A többi közhelyhez hasonlóan ezt a
kifejezést is olyan sokszor használták már, hogy igazából nem
jelent semmit. Ráadásul, ha az ember szavakra bontja, az egész
kifejezés értelmetlenné válik. Hacsak nem úgy alszik valaki,
hogy fogpiszkálóval van feltámasztva a szemhéja, a valóságban
ez kivitelezhetetlen. Mindenesetre, ha valaki tényleg ezt tenné
veled, biztos, hogy nem aludnál. Kivennéd a fogpiszkálót, majd
megköszönnéd a segítségét egy nyaklevessel.
Na tessék, egy újabb haszontalan, teljesen logikátlan
szóösszetétel: „nyak” és „leves”.
Mindegy. Nyx mindkét szeme le volt hunyva, és érezte, hogy
egy időre kiesett az érzékelése, ezért bizonyára aludt egy kicsit.
Viszont bőven volt, ami megzavarja. Az ébersége, az érzékei, a
bizsergés, az adrenalin táplálta paranoia egy állandóan csipogó
Geiger–Müller-számláló volt benne.
És nagyon sokszor tévesen riasztotta.
Valódi vagy képzelt hangok. Valódi illatok.
Hőmérsékletcsökkenés vagy huzat. Valódi, de végül is nem
számított.
Valahányszor felriadt, a tekintete Jackre ugrott. A férfi a
medence túlsó oldalán ugyanolyan helyzetben ült, mint ő,
derékszögben dőlt a függőleges falnak, vastag, izmos lábát
kinyújtotta maga elé, széles válla nagyon sok helyet foglalt el.
Amikor Nyx szeme százhetvenötszörre is felpattant, nem
tudta volna megmondani, hogy pontosan mi keltette fel a
figyelmét, de gondolatban ugyanúgy eljátszadozott a „Hogy?
Mi?” kérdésekkel, mint az elcsépelt szófordulatok
boncolgatásával. Jó móka volt.
Amikor nem tapasztalt semmi fenyegetőt – közeledő rabokat
vagy őröket –, és Jack sem észlelt semmit, ismét lehunyta a
szemét.
De már nem tudott visszatérni a nyitott szemmel való
alváshoz.
Keresztbe tette a lábát. Aztán megcserélte. Ugyanezt
eljátszotta a karjával. Megropogtatta a nyakát.
Körülnézett, tudni akarta, hogy mi zavarta meg, mintha a
válasz valamiféle megnyugvást jelentene. Vagy legalábbis
kihúzná az adrenalint pumpáló csövet a szívizmából. De csak az
jutott eszébe, ahogyan Jack a kérdésére válaszolt.
Mit követtél el?
Mi itt lent nem kérdezünk ilyeneket.
Miután a férfi ezt válaszolta, odasétált arra a helyre, ahol
most is ül. Egy ideig a helyzetükhöz nem kapcsolódó
információkat sorolt: az őrök beosztását. Mennyi ideig kell
várniuk. Hogyan fogja bizonyos időközönként ellenőrizni, hol
tart a műszak.
Nyx nem nagyon figyelt rá. És volt egy olyan érzése, hogy a
férfi is máshol járna gondolatban.
Most pedig itt vannak, és úgy tesznek, mintha aludnának.
Vagy legalábbis ő ezt csinálta. Jack úgy nézett ki, mint aki
tényleg alszik, bár mostanára bizonyára hozzászokott ehhez az
éber szundításhoz.
Istenem! Száz év idelent! Még mindig nem tudta felfogni.
Kihúzta a széldzsekije cipzáros első zsebét, elővette a
telefonját és bekapcsolta. Miután bekapcsolódott, felkészült rá,
hogy azt fogja látni, mindössze tíz perc telt el. Vagy azt, hogy tíz
óra, és indulniuk kell.
Megjelent az idő, és látta, hogy hat óra telt el, mióta utoljára
ellenőrizte. Meglepte, mennyire nem reagál semmit a hírre. Na
persze nem jár együtt semmilyen cselekedettel. Nem kell
felugrani, és elindulni arra a helyre, ahol a nevek vannak. A
Falhoz.
Kikapcsolta a telefont, és arra gondolt, hogy az elmúlt ötven
évben soha nem jutott eszébe, hogy a húga esetleg meghalt.
Egyetlenegyszer sem. Még most sem tudta elképzelni, hogy ez
lehetséges. Gondolatban látta magát, ahogy felmászik a
nevekkel televésett lapos kőtáblához, végignézi a listát, és
egyáltalán nem talál semmi Janelle-hez hasonló nevet. És aztán
mi lesz? Tudta, mi következik azután.
Jack rá akarja majd venni, hogy elmenjen. Ő viszont maradni
fog. És csúnyán összevesznek.
Addig pedig nem tehet mást, csak vár.
Visszatette a telefont a cipzáros zsebébe, majd megmozdult,
hogy nagy nehezen feltápászkodjon. Olyan érzés volt, mint
amikor visszahajtja a tálcát a repülőgépen. Túl ideges volt
ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha aludna, ráadásul annyira
elzsibbadt a feneke, hogy meg volt győződve róla, élettelen
tárgy lett belőle.
Szembesült a tudattal, hogy nem mehet sehová, és nincs, ami
elvonja a figyelmét, csupán egy sereg ostoba macskatrükk, meg
mindenféle kósza gondolat. Erről eszébe jutott az az év, miután
Janelle-t elvitték. Az a sok álmatlan nappal ugyanilyen volt,
mint ez. A kimerültség és az ideges ébrenlét különleges, kínzó
elegye, amelyek a fejében és a bőre alatt harcot vívtak
egymással.
Vajon ezt érzik azok is, akik a büntetésüket töltik? El sem
tudott képzelni ekkora szenvedést…
A hang éles volt és váratlan, és amikor megpróbálta
beazonosítani, az agya azt az üzenetet küldte, hogy nem először
hallotta. Valójában ez a furcsa zaj ébresztette fel.
Maga mellé csúsztatta a kezét, és felvette a csípője mellett
hagyott fegyvert. Kibiztosította. Szórakozottan arra gondolt,
milyen ironikus lenne, ha ugyanazzal a kilencmilliméteres
fegyverrel lőne le egy újabb őrt, amit az elsőtől elvett. Ezután
rögtön egy újabb kérdés merült fel benne: vajon a napfény
megsemmisítette már a sírok közé vonszolt holttestet? Mostanra
már biztosan elég napsütés van, hogy elhamvadjon… A hang
ekkor harmadszor is megszólalt.
Homlokát ráncolva átnézett a medence túloldalára. Jack arca
eltorzult, a szemöldökét összevonta, az ajkát agresszívan… vagy
talán fájdalmasan hátrahúzta. Nehéz volt megállapítani. Ő adta
ki ezeket a hangokat. Mélyről törtek fel a torkából, és amikor
elértek egy bizonyos erősséget, a lezúduló víz hangja ellenére is
eljutottak hozzá.
Nyögések. Morgások. Az ádámcsutkája le-fel liftezett.
A keze rángatózott az ölében. Aztán ökölbe szorult. A lábfeje
megfeszült, aztán elernyedt, mintha futna valami felé. Vagy
valami elől?
– Jack! – kiáltott oda neki Nyx.
A férfi feje megránduld, de gyorsan visszatért eredeti
helyzetébe. Azután megmozdult a szája, mintha motyogna
valamit, és végül láthatóan teljesen hatalmába kerítette az, amit
a tudatalattija művel vele.
– Jack!
Kicsit hangosabban szólt neki, ám a férfi még mindig
álmodott, és a dolgok egyre jobban eldurvultak. Most már
küzdött, hadonászott, előreejtette a fejét. Azután hátravetette.
Egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából, és lecsorgott az
arcán…
Nyx talpra ugrott, megkerülte a medencét.
– Jack! – kiáltott rá hangosabban.
Semmi sem jutott el hozzá. Legalábbis semmi verbális.
Amint azonban leguggolt mellé, és megérintette a karját, a
férfi szeme azonnal felnyílt, a fejét felé rántotta.
– Mi az?
– Álmodtál.
Jack úgy nézett fel rá, mintha nem ismerné meg. Aztán
pislogott egyet.
– Nem álom volt. Megtették velem – válaszolta rekedt
hangon.
– Mit tettek veled?
Miközben Nyxre nézett, furcsa üresség volt a szemében,
mintha valójában nem is látná őt.
– Mindent. Mindent megtettek.
Mielőtt Nyx még többet kérdezhetett volna, a férfi magához
húzta, ezért elvesztette az egyensúlyát, és a mellkasára esett.
– Te vagy az? – kérdezte Jack reszelős hangon. – Tényleg te
vagy az? – Végigsimított a haján, majd a nyakán. – Tudnom kell,
hogy tényleg te vagy-e az.
Nyx érezte maga alatt, hogy a férfi felizgult, a tekintete
azonban elgyötört volt, a hangjába könyörgés vegyült.
– Igen, én vagyok az – suttogta.
– El tudod űzni tőlem? – Mielőtt még Nyx megkérdezhette
volna, miről beszél, a férfi végighúzta hüvelykujját az alsó
ajkán. – Nem akarlak kihasználni, de szeretném… El tudod űzni
legalább egy kis időre?
Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy Nyx úgy érezte,
szeme türkizkék ragyogásának fényében fürdik… és nem tud
szabadulni tőle, de nem azért, mert átkarolta. A belőle sugárzó
fájdalom szólította.
– Ki bántott? – lehelte.
– Nem számít. Segítesz nekem? Csak erre van szükségem
tőled. Nem akarok kérdéseket, nem akarok kötöttségeket… csak
ezt.
Amikor oldalra biccentette a fejét, és közeledett hozzá, Nyx
lehunyta a szemét. Amikor az ajka hozzáért az övéhez, egész
testében érezte, és bár nem sok mindent értett ebből a
helyzetből, most csakis a vérét felperzselő és az egész testét
eltöltő vágy számított.
A férfi nemsokára elhúzódott, mintha időt akarna adni neki,
hogy válaszoljon, Nyx pedig válaszul ráült a medencéjére,
kőkemény hímtagja a testéhez nyomódott. Jack biztos kézzel
levette róla a széldzsekit, azután felemelte a pólóját, és áthúzta
a fején.
Dorombolás tört fel a torkából a kettőjük között szikrázó
levegőben, majd végigsimított rajta, a derekától felfelé, egészen
a melltartója aljáig.
– Gyönyörű vagy! – mondta neki halkan. – Amikor rád nézek
a gyertya fényénél, valahol máshol vagyok, távol innen.
A tenyerébe fogta a mellét, Nyx pedig hátravetette a fejét, és
mozogni kezdett rajta. A férfi merev farka a lába közé
préselődve súrlódott.
– Csak meg akarlak érinteni. – Jack végighúzta hüvelykujját a
mellbimbóján. – Örökké.
Ezután előrehajolt, megcsókolta oldalról a nyakát, az egyik
hosszú szemfogát végighúzta a verőere fölött, és feljebb tolta a
melltartóját. Nyxnek elakadt a lélegzete, amikor megérezte a
kezét meztelen bőrén. Az ujjak először csak simogatták, aztán a
bimbót izgatták, ami már felkészült a szájára.
– Ez az, te nő! – Újabb dorombolás hangzott fel. – Egek, ez
olyan jó érzés!
Ekkor lekerült róla a melltartó, a kapocs kioldódott, az
újdonsült szabadságban Nyx bujának és kiéhezettek érezte
magát. Különösen, miközben a férfi szája egyre lejjebb…
lejjebb… és lejjebb siklott.
 Nem volt könnyű annyira hátrahajolnia, hogy a férfi elérje őt,
ezért ki kellett nyújtania a lábát előre, mielőtt még a térde
kipattant volna a helyéről. Így végül hanyatt feküdt a férfi
combján, és nézte, ahogy a szája leereszkedik a mellére. Az ajka
meleg volt és nedves, miközben beszívta a bimbót. A szeme
ragyogott, amikor elhúzódott, és felnézett rá.
– Te vagy az – mondta. – Csakis te!
Ezután újra lehajolt rá, és a nyelvével kalandozott a mellén.
Majd ismét a bimbót kényeztette, nyalogatta, szívogatta.
Nyx teste folyékonnyá vált, a vére tombolt a vágyakozástól, a
csípője újra mozogni kezdett, a lába köze a férfi alhasához
dörgölőzött. A ruhájuk kényelmetlenné és nehézkessé vált
közöttük. Nyx megmarkolta a férfi combját, szerette volna
megérinteni, ő azonban láthatóan nem kapkodott, és
tulajdonképpen Nyx is jól érezte magát ebben a helyzetben.
Amikor a férfi végül felemelte a fejét, lenézett a törődésétől
megduzzadt, égnek álló mellbimbójára. Egyik nagy kezét
végighúzta a felsőteste közepén, úgy simogatta, mintha minden
apró részletet emlékezetébe vésne.
– Vedd le a nadrágomat! – nyögte Nyx.
– Azt hittem, már sosem kérsz meg rá.
Jack villámgyorsan kioldotta a bő melegítőnadrág
nejlonmadzagját, és letolta a fenekén. Innentől kezdve azonban
nehézkessé vált a dolog. Nyxnek muszáj volt felhúznia a lábát,
de semmi sem úgy ment, ahogy kellett volna.
Ezért felállt a férfiról, és ő maga tolta le a nadrágot.
Jack mély hangon felmordult, Nyx pedig rájött, hogy
anyaszült meztelenül áll egy idegen előtt. Csakhogy… nem
érezte idegennek. Olyan volt, mintha a szeretője lett volna, bár
a szex gyakorlatilag még nem történt meg közöttük.
Viszont nem kellett sokat várni rá.
Különösen, hogy a férfi megigazította hímtagját, amely sátrat
emelt a nadrágja elejére.
– Fordulj meg! – kérte tőle Jack. – Látnom kell mindenedet.
Nyx a feje fölé emelte a karját, lábujjhegyre állt, és nagyon
lassan körbefordult neki. Fogalma sem volt, honnan jött ez a
szemérmetlenség, de nem is húzta az időt azzal, hogy megfejtse.
– Gyere ide! – Jack kinyújtotta felé a karját. – Megengeded,
hogy ott legyek, ahová vágyom?
Nyx bólintott, és visszament hozzá. Terpeszben megállt
fölötte, felsétált egészen a törzséig, ott pedig letérdelt.
Jack ismét megcsókolta, nyelvével a szájába hatolt, lágyan
simogatta kezével, de a válla rándulása és az, ahogy zihálni
kezdett, egyértelműen jelezte, mennyire ki van éhezve rá.
Nemsokára leengedte a karját, és kioldotta a sliccét. Nyx egy
futó pillanatra valami nagyon hosszú és nagyon vastag dolgot
pillantott meg, aztán a férfi simogatni kezdte a lába közét.
– Milyen nedves vagy! – nyögött fel Jack, és tovább izgatta. –
Szentséges szűz…
Nyx a kezéhez nyomta magát, a melle bizsergett, miközben
meztelen mellbimbója a férfi durva anyagú felsőjéhez súrlódott.
Fogalma sem volt, miért érezte ezt olyan természetesnek, de
ugyanúgy elfogadta a helyzetet, mint az újonnan támadt
magabiztosságát. Elfogadta… és vágyott rá, hogy
továbbmenjenek.
Jack, mintha olvasott volna a gondolataiban, abbahagyta a
nedves puncija simogatását, és rögtön ezután Nyx egy forró,
merev hímtagot érzett hiperérzékeny bejáratához nyomódni. Ő
volt az, aki lejjebb engedte magát, és amikor a férfi belé hatolt,
mindkettőjüknek elakadt a lélegzete. Csodálatos volt a súrlódás,
a feszítés és a mélység. Nyx testében minden idegvégződés
fellángolt.
Hátraejtette a fejét, és felkiáltott volna, ha biztos lett volna
benne, hogy biztonságban vannak. De tudta, hogy nincsenek.
És emiatt még sürgetőbbé vált az egész.
Mozogni kezdett, a combja segítségével felemelte magát,
aztán újra lesüllyedt, és felnyársalta a férfit. Fel… majd le… a
behatolás érzésétől a fogát csikorgatta. Mindkét karjával átfogta
partnere tarkóját, úgy kapaszkodott belé, miközben a férfi a
fenekét markolta.
Gyorsan elélvezett, a csúcspontra érve felkiáltott, és Jack sem
késlekedett sokat. Megrándult a csípője, rászorította Nyx testét a
merevségére. A nő szeme tágra nyílt, és a fölöttük lévő
sziklafalat nézte, miközben Jack beleélvezett, kitöltötte a
magjával. Nyx megmarkolta a férfi ruháját, az ajkába kellett
harapnia, hogy ne adjon ki több hangot a kétségbeesett
lihegésnél.
– Te nő! – súgta Jack a szájába. – Elpusztítasz…
Ezután ismét mozogni kezdtek.

A nő pont olyan volt, mint remélte.

Miközben a Sakál élvezett, muszáj volt lehunynia a szemét,
máskülönben kiugrott volna a bőréből. Összeszorított foga
között szívta be a levegőt, és eljutott a tudatáig, hogy Nyx
testében van, mélyen belé hatolt, és éppen élvez.
Otthagyta rajta az illatát, megjelölte őt, hogy mindenki tudja,
ez a nő az övé…
Hagyd abba! – szidta össze magát. Erre most nincs idő!
Erővel kinyitotta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és ránézett. A
nő arca kipirult, elképesztő szája szétnyílt. Fehér, hegyes
szemfogának vége épphogy csak kilátszott, de a Sakál arra
vágyott, hogy megharapja vele. Azt akarta, hogy a nő igyon
belőle, miközben ő keféli. Vagy fordítva, ő iszik, és a nő keféli.
Így dönteni. Így érezni. Itt lenni és… ezt tenni… pont erre volt
szüksége. Megkapta, amiben megállapodtak. Mégis azon kapta
magát, hogy szeretné, ha nem ez lenne az egyetlen alkalom.
Megragadta a derekát, felemelte a farkáról, aztán
visszaengedte rá, majd megint felemelte és megint
visszaengedte. Nyx megértette, mit akar, és felvette a ritmust. A
férfi kettőjük közé nézett, látta, ahogy vastag, nedves farka ki-be
jár benne. A nő szétvetett combja és a szex látványa újabb
orgazmust váltott ki belőle, és küzdenie kellett, hogy ne hunyja
le a szemét. Egy pillanatot sem akart elmulasztani, különösen
abból, hogy a testét nézi. Telt, rózsaszín melle himbálózott, a
fejét hátravetette, gyönyörű felsőteste meztelen és izmos volt,
ahogy a derekát fogó keze fölött hátrahajolt.
A Sakál az agya leghátsó zugában arra gondolt… istenem, ez a
leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott!
Ezt akarta megkapni tőle.
Pontosan erre volt szüksége.
Nyx csatlakozott hozzá a következő orgazmusban, a Sakál
érezte a farkát összeszorító ritmikus összehúzódásokat. De nem
hagyta abba. Soha nem akarta abbahagyni. A nő volt az a
gyönyör, ami megtisztította, ahogy még a medence vize sem
tudta. Nagyon hosszú idő óta ő volt az első, akit szabad
akaratából választott, akivel őszintén és tisztán lehet együtt.
Egyszer azonban véget kell érnie.
Amikor végül megállt, a nő kinyitotta a szemét, és belenézve
a Sakál azt kívánta, bárcsak lefesthetné, bár egyáltalán nem
bánt jól az ecsettel. Mégis egész hátralevő életében emlékezni
akart erre a pillanatra… és fog is. Csakhogy, mint minden
emlék, ez is megfakul majd, miután a nő magára hagyja itt lent.
Ezért vágyott valami olyasmire, ami állandó, és megörökíti ezt a
percet.
Mert ennek azután is élnie kell, miután a nő elment. Örök
időkig.
Azok után pedig, hogy ilyen ajándékot kapott tőle,
mindenképpen gondoskodnia kell róla, hogy élve kikerüljön
innen. Nem tudná elviselni, ha nem sikerülne.
Hogy a francba tartsa biztonságban?
Hogy a francba fogja elengedni?
– Nincs semmi baj – suttogta a nő.
A Sakál fejében ezernyi cáfolat suhant át. A válasza azonban
őszinte volt:
– De igen – nyögte. – Van.
A Nyx arcáról sugárzó együttérzés valósággal elpusztította.
Egy áruló pillanatig átfutott a fején a gondolat, hogy elmondja
neki az igazat. De nem. Nem teheti ki ilyen kockázatnak.
– Sajnálom – mondta végül.
 – Micsodát?
– Nem tudom.
– Hát ne sajnáld!
– Jobb lenne, ha…
Kihúzódnék belőled – fejezte be magában a gondolatot.
Ugyanakkor úgy érezte, hogy minden zűrzavar ellenére, ami
hirtelen eszébe jutott – vagy talán éppen amiatt –, még nem
akar elszakadni tőle. Ezalatt Nyx végigsimított a haján, és a
simogatás megnyugtatta a férfit. Egymás szemébe néztek, és a
Sakál arra gondolt, a nő nem vár tőle semmit. Sem
magyarázatot, sem még több szexet. Egyszerűen csak…
elfogadta őt.
Ismét megcsókolta…
Abban a pillanatban, hogy egymáshoz ért az ajkuk, úgy
érezte, mintha már évek óta csókolná őt, és éppen ezért
visszatért az éhsége. Szívesen fogadta a párzási ösztönt. Örült
neki. Úgy tekintette, mintha nagyon értékes lenne.
Mert az is.
Ösztönösen lehunyta a szemét…
Aztán rögtön újra kinyitotta. A lehunyt szeme mögötti
feketeség visszarepítette az álomba… vagyis azzal fenyegette…
ezért nem merte megkockáztatni, hogy elterelje a figyelmét.
Nyx arcát nézni azonban a megfelelő gyógyír volt. Abba
kellett hagynia a csókot, hogy ránézhessen. Felfelé mozdította a
csípőjét, és újra belé hatolt. Ahogy a nőnek elakadt a lélegzete…
ahogy újra hátravetette a fejét… ahogy az egyik hosszú
szemfoga az alsó ajkához ért… a látvány bőven kárpótolta a
Sakált azért, hogy abba kellett hagynia a csókot.
 Nézte a nő orgazmusát, és ő is újra érezte ott lent, a testének
abban a részében, ami egy ideje már különvált tőle. A nő újra
összeforrasztotta, egyesítette a lelkét azzal, ami egykor nagyon
fontos és meghatározó része volt, de ami egy ideje nem volt
más, csak egy, a testéből kiálló csökevényes nyúlvány.
Persze nem kellett volna meglepődnie ezen a varázslaton.
Attól kezdve, hogy keresztezték egymást az útjaik, a nő jelenléte
nem várt módon felébresztette. Ilyen szintre azonban nem
számított.
Sosem gondolta volna, hogy a nő… meggyógyítja.
És ettől Nyx nagyon veszélyessé vált.
 17. fejezet

– Biztos vagy benne, hogy ne hozzak valamit enni?

Amikor Jack feltette ezt a kérdést, Nyx ránézett. Mindketten
álltak… és teljesen fel voltak öltözve.
Na jó, a férfi volt teljesen felöltözve, kivéve azt a helyet, ami
igazán számított. Nyxnek kellett újra felöltöznie.
Szinte olyan érzés volt, mintha meg sem történt volna a szex.
Nos, feltéve, hogy nem mozdult meg. Mert ha igen, a belső
sajgás arra emlékeztette, amit együtt csináltak. Nem mintha
szüksége lett volna emlékeztetőre. Minden csókra emlékezett.
Minden hátrahajlásra. Minden nyögésre, minden érintésre
köztük, és az összes orgazmusra. Amikor végül abbahagyták,
Nyx továbbra is a férfi mellkasán feküdt, de kockázatosnak
érezte ezt az összesimulást. Azután jöttek a kínos kérdések,
hogy újra megfürödjön-e, ezért végül visszament a medencébe.
Jack adott neki egy érdes börtönszappant, azután eltűnt az
egyik alagútban.
Miközben Nyx alaposan megmosta a haját, enyhe
dohányszag csapta meg az orrát, ami összekeveredett a
fenyőillatú, lúgos szappan szagával.
Vajon Jack dohányzik? Ki más lehetne?
Közvetlenül azután, hogy elment, Nyx várta, hogy
visszatérjen, és talán csatlakozzon hozzá a meleg, kavargó
vízben. Egy idő után az a gondolata támadt, hogy a férfi azt
várja, hogy kijöjjön, felöltözzön, ezért ezt tette. Amint ismét
rajta volt a nadrágja és a felsője, a férfi kilépett az árnyékból,
mintha csak őt figyelte volna.
Ezután megint elhelyezkedett a medence túlsó részén, ahol
korábban is volt, leült, és maga elé nyújtotta a lábát. Mintha az
ő fejében talán nem történt volna meg az, ami… nagyon is
megtörtént.
Nyx követte a példáját, visszatért oda, ahol akkor volt, amikor
ez az egész elkezdődött. Arra gondolt, talán ráveszi a férfit, hogy
beszéljék meg. Ez azonban csak egy kapcsolatban szokott így
történni, ő viszont… helló… alig huszonnégy órája ismeri Jacket.
Egy ellenséges környezetben.
Most viszont legalább elérkezett az idő, hogy elinduljanak.
Belefáradt, hogy amiatt aggódjon, mit tettek a férfival, és miről
álmodott.
És hogy mi a fenét követett el, ami miatt ide került.
– Nyx, szeretnél enni?
Ismét a férfira nézett, majd megrázta a fejét.
– Nem. Jól vagyok. Te akarsz valamit hozni magadnak?
– Nem hagylak magadra…
Mindketten egyszerre fordultak ugyanarra, a bal oldali alagút
felé. Az illatokból ítélve négy férfi közeledett, a zubogó víz miatt
azonban nem hallottak semmit.
Nyx a derekába dugott fegyver után nyúlt, Jack viszont élesen
megszólalt:
– Ez csak Kane és a többiek.
– Többiek? Többes szám?
Az árnyékból egyesével léptek elő az érkezők. Nyx
megnyugodott, amikor felismerte Kane-t, az arisztokratát és
Lucant, a sárga szemű férfit.
A harmadik magasabb volt, mint a többiek, a teste kissé
vékonyabb, de nem kevésbé kemény. Fehér volt a haja, itt-ott
fekete csíkokkal tarkítva, de nem azért, mert az élete vége felé
járt. Szokás szerint hátrafésülve, befonva lógott a hátán. A
különös azonban a szeme volt, mivel ugyanolyan színtelennek
látszott, mint a haja. Ennélfogva a pupillája megfejthetetlen,
mély gödörnek tűnt. A férfi mosolygott… ami kellemes
meglepetést okozott. Volt azonban benne valami, mélyen
legbelül, amit Nyx nem tudott megfejteni, és ami miatt
nyugtalan érzést keltett benne.
– Helló! – köszöntötte Nyxet, és valamiféle szörfös
testtartásba ugrott. Előre-hátra mozgatta kettőjük között a
kezét, és azt mondta: – Itt vagy te. Itt vagyok én. Itt vagyunk mi
ketten együtt!
Ezután átkarolta, és magához szorította, ami meglepő módon
nem tűnt furcsának: nem volt semmi szexuális töltetű az
érintésben, az illata jó volt, és az ölelés nem tartott tovább egy
röpke pillanatnál. Amikor hátraugrott, tapsolt egyet, mintha
kezdődhetne a játék, és már alig várná, hogy szembeszálljon az
ellenféllel. Mosolygása közben kilátszott megnyúlt szemfoga.
– Akkor lássunk is hozzá, faszfejek!
Nyx Jackre pillantott, aki a szemét forgatta.
– Próbáljuk visszafogni… de nem nagyon sikerül.
– Ó, a francba, bocsi… Mayhem vagyok. – A férfi kinyújtotta
felé a kezét. – Elnézést! Be kellett volna mutatkoznom, mielőtt
megölellek.
Nyx kezet fogott vele.
 – Örülök, hogy megismertelek!
– Te Nyx vagy, tudom. – Szélesen elvigyorodott, a nőnek pedig
megint az az érzése támadt, hogy fogalma sincs, mi van az
arckifejezése mögött. – Mellesleg klassz név.
– Mondta már neked valaki, hogy egy világos színű
labradorra emlékeztetsz? – kérdezte tőle Nyx. Legalábbis a
felszínen.
– Folyton ezt mondják.
– Még senki sem mondta neked – dörmögte Jack.
Mayhem oldalra hajolt, és halkan odasúgta neki:
– Csak szeretném, ha jól érezné magát. Ezt egy önsegítő
könyvben olvastam.
– Nem igaz! Nem tudsz olvasni, és itt nincsenek ilyen
könyvek. És ha már itt tartunk, börtönben vagyunk. Szerinted
mennyire elvárható az, hogy jól érezze magát?
– Először is, oké, rossz a szemem, de szó sincs arról, hogy
analfabéta lennék. Másodszor, elméletileg lehetnének itt
önsegítő könyvek. Harmadszor, elfogadom a második
megállapításodat, mert úgy gondolom, neked kell
gondoskodnod arról, hogy jól érezze magát, ha érted, mire
gondolok. Kacsintás, kacsintás.
Nyx elmosolyodott, amikor látta, hogy Jack legszívesebben
agyonütné a fickót.
– Nyugi, Jack, minden rendben van! – mondta. – Semmi baj!
– Ó, becenevek? – Mayhem oldalba vágta Jacket a könyökével.
– Gyorsan haladtok! Már a beceneveknél tartotok.
– Az égre esküszöm, hogy puszta kézzel fogom megölni!
– Jack! – vágott közbe Nyx. – Tényleg semmi baj…
 Hirtelen elhallgatott, amikor megérezte a negyedik férfit is.
Bárki volt is, az árnyékban maradt, a medence körüli gyertyák
fényén kívül. Nyx azonban érezte, hogy ott van. És érezte a
gonoszságot is.
Baljós kisugárzás áradt felé a sötétből, olyan kézzelfoghatóan
kavargott a sziklás földön, mint a feketemágia, ami képes
felkúszni az ember lábán és testén, majd megfojtja láthatatlan
kezével. Nyx önkéntelenül hátralépett – és arra gondolt, hogy a
többiekkel ellentétben, akiknél eltöprengett rajta, vajon miért
kerültek erre a pokoli helyre, ennél a fickónál pontosan tudta,
miért van itt.
Nem a konkrétumokat persze. De ő azért gyilkolt, mert
élvezte.
– Ő Apex – mutatta be Jack halkan. – Ne törődj vele!
Ja, persze. Mintha azt mondta volna, hogy ne törődjön egy
ragadozóval, ami ebéd előtt kiszabadult a ketrecéből. Kísértést
érzett rá, hogy megkérdezze, nem hagyhatnák-e itt, Nyxnél
azonban fegyver volt, és bármilyen ádáz is ez a fickó, egy
fejlövés vele is végez majd.
– Itt az idő! – Jack odalépett egy halom összehajtogatott
börtönruhához. – Meg kell kérjelek, hogy vedd ezt fel, de úgy,
hogy a táskád alatta legyen.
– Jó ötlet. – Nyx a hátára csatolta a hátizsákját, aztán felvette
rá a bő, piszkosszínű felsőt. – Merre megyünk?
– A főalagútba. Te közöttünk leszel. Mindig hajtsd le a fejed…
– És ne nézzek senki szemébe. Tudom, ezt már elmondtad.
De mi a terv? Mit csináljak…
– Maradj közöttünk. Mi majd gondoskodunk minden
másról…
– Ami egészen pontosan micsoda?
– Az, hogy életben tartunk.
Nyx a homlokát ráncolta, odalépett Jack elé, és keményen a
szemébe nézett.
– Csak hogy tudd, erről én magam gondoskodom.
– Így igaz – szólalt meg Lucan. – Én már tapasztaltam.
Amikor Jack nem válaszolt, Nyx arra gondolt, hogy majd
lerázza. Vagy faképnél hagyja. Ő viszont megdörzsölte a szemét.
– Elviszünk a Kaptárba, és úgy időzítjük, hogy akkor érjünk
oda, amikor megtörténik az őrségváltás. A Parancsnoknak van
egy magánlakhelye, ott van a Fal. Ezek a fickók segítenek neked
és nekem odajutni. Miután bementünk, csak pár percünk lesz,
ezért igyekezned kell.
– Azzal nem lesz probléma – közölte Nyx szárazon.
Jack már el akart fordulni, ő azonban megragadta a kezét. A
férfi visszafordult felé, és kirántotta kezét az övéből, az arcán
szigorú kifejezés ült, mintha nem akarná, hogy a többiek előtt
túlságosan bizalmasan viselkedjen vele. Vagy inkább egyáltalán
nem.
Tök mindegy. Nyx nem is holmi enyelgős, barátnős
szarsággal akarta húzni az időt ebben a helyzetben.
– Tessék! – Egy fegyvert nyomott a férfi kezébe. – Ezt vidd
magaddal! Nekem van másik.
*

Amikor kimentek a medence barlangjából, a Sakál utasította

Kane-t, hogy ő menjen a formáció elején, mert közülük ő a
legsemlegesebb, akit az őrök valószínűleg észre sem vesznek.
Mayhem a bal, Lucan pedig a jobb oldalon állt.
Nyx közöttük, a Sakál leghátul. A fegyverrel, amit a nőtől
kapott.
Végül a kis csapat mögött tisztes távolságban, mint valami
fékezőkocsi a vonatszerelvény mögött, Apex. Lemaradva
követte őket, ami egyrészt taktikai előnyt jelentett, másrészt
amúgy is így akarta volna. Nem került közel senkihez, és az
ember azt gondolhatja, hogy ez a magányos farkas stílus
összeegyeztethetetlen a csapatmunkával. Apex azonban imádott
őröket ölni. Ez volt a kedvenc szórakozása. Nem Nyx miatt volt
itt, még csak nem is a Sakál miatt, akinek le volt kötelezve.
Nem, ő csak a vérontást várta… és gyakran meg is tette. Ha
eltűnt egy őr, és nem találták meg a holttestét, nagy
valószínűséggel Apex állt a dolog mögött, aki megfőzte és
megette a maradványokat, csak hogy rövidre zárja a
beszélgetést. A rabok összetartása garantálta ezeket a sikeresen
és titokban elkövetett gyilkosságokat. Bármennyire gonosz és
önző volt is az ide bebörtönzött emberek többsége, sosem
fecsegtek ki ilyen információkat. Ráadásul ebben az is
közrejátszott, hogy Apextől jobban féltek, mint a Parancsnok
csatlósaitól. Ami pedig a Parancsnokot illeti… Vajon észrevette
az eltűnt őröket? A bonyolult beosztás miatt valószínűleg igen,
de sosem torolták meg Apexen. Legalábbis eddig.
Kockázatos volt bevenni a fickót. A Sakálnak a legkevésbé
sem volt szüksége egy gonosz támadóra a csapatban. Végül
azonban úgy döntött, hogy megéri kockázatot vállalni, és
bevenni ezt az erőszakos harcost ebbe a leütöm/kivonszolom
típusú hadműveletbe. Különben is… már túl késő változtatni.
Apex már készen állt a vadászatra.
Amikor óvatosan kiléptek a titkos alagútból, és laza
formációban elindultak a börtön mélye felé, összetalálkoztak
néhány csoszogó rabbal. Aztán még többel. A Kaptárba és
onnan kifelé folyamatosan járkáltak az emberek. Na persze ez
volt az a hely, ahol virágzott a feketepiac. Ahol a randik
kezdődtek… és néha be is teljesedtek. Ahol az emberek többféle
okból kerültek egymással kapcsolatba, legyen az vita, harc vagy
akár szórakozás és kártyázás. Vagy szex.
Tekintve, hogy sok fogoly számára milyen volt a munka és ez
a sivár vegetálás, nem lehetett hibáztatni őket, ha itt
összegyűltek a szabadidejükben. A Sakál azonban aggódott,
hogy magukra vonják a figyelmet… és nem csak az őrökét.
Szerencsére Kane-t, Lucant és Mayhemet gyakran látták vele
együtt. És bíznia kellett benne, hogy ha elég szorosan mennek
egymás mellett, és Nyx lehajtja a fejét, azt gondolják majd, hogy
„nincs itt semmi látnivaló”.
Apexszel pedig senki sem kezd ki. Vagyis ilyen értelemben
miatta nem kell aggódnia…
Amikor az árulkodó bűz első fuvallata megcsapta a Sakál
orrát, úgy érzékelte, mintha először érezné, ahogyan Nyx. Az
izzadság, a piszok, a szex és a test bomlásának elegye valóságos
támadás volt az orrnyálkahártya ellen. Az a fajta szag, ami még
azután is sokáig ott marad az ember orrában, miután elment
arról a helyről.
A Sakál szerette volna megfogni Nyx kezét. Csak előrenyúlni,
és valamilyen módon hozzáérni, hogy a nő tudja, itt van vele.
Ehelyett csak erősebben szorította a tőle kapott fegyver
markolatát.
A Kaptár zaja volt a következő előjel. A hely halk, masszív
zúgása ihlette az elnevezést, és a Sakál arra gondolt, hogy ez a
hasonlat a méhek gyülekezőhelyével más szempontból is találó.
Az őrök nem ostobák. Itt olyan sok rab van olyan kis helyen,
mintha egy bármikor felrobbanó, hemzsegő méhkasban
lennének, ezért itt nem is próbálták semmilyen módon
bosszantani vagy zavarni őket.
A műszakot azonban le kell váltani. Még a Parancsnok sem
tarthatja egész nap szolgálatban ugyanazokat az őröket. A
Sakálnak és Nyxnek nagyon kevés ideje volt, körülbelül egy
szempillantásnyi rés, amikor cselekedhetnek. A Sakál
évtizedekig tanulmányozta a rendszert. Pontosan tudta, mikor
fognak jönni, mennyi ideig tart a váltás, és hova mennek.
Az előtte álló nőre nézett, és arra gondolt, ami a medencés
barlangban történt köztük. Hogy mit kapott tőle. Ironikus, de
azzal, amit követelt és megkapott tőle, az adósa lett. Mindent el
fog követni, hogy segítsen neki, és tiszteletben tartja, hogy tudni
akar a testvére sorsáról.
Aztán a lehető leggyorsabban kijuttatja innen a fenébe.
 18. fejezet

Három éjszakával később, a hajnalhoz közeledve Rhage Jabon

vendégszobájában ült az ágyon, a takaró épphogy eltakarta az
ágyékát. Az oldalán lévő sebről levette a kötést, az élénkvörös
karimát tanulmányozta a sebészi vágás körül, és próbálta
megállapítani, hogy látszik-e valami minimális változás a
fertőzés terén. Nagyobb lett? Kisebb? Gyógyult valamennyit a bal
oldalon? Rosszabb lett a jobb oldalon?
Magában káromkodva visszatette a kötést a vörös sebre. Az
átkozott olyan volt, mint egy újabb nyúlvány rajta, egy harmadik
kar, ami kinőtt belőle, és azonnal kificamodott, hogy állandóan
vele kelljen foglalkozni. Amellett pedig, hogy Rhage folyton a
csigalassú gyógyulást figyelte, arra is vigyáznia kellett, hogyan ül,
hogyan áll, hogyan jár, hogyan alszik, nehogy megsértse a
drágalátos érzékenységét. Igen, a seb állandóan nyafogott valami
miatt, Rhage-et pedig már nagyon bosszantotta ez a szívósság.
Lassan kezdte úgy érezni, hogy börtönben van ebben az
elegáns kúriában, és a sebe a kulcs, ami rázárta a cellaajtót. A
börtönigazgató Jabon, az őrök pedig az alázatos hűségesek soha
el nem fogyó áradata. Nem számított, hogy ellátják, és
gondoskodnak a kényelméről, ha nem hagyhatja el szabad
akaratából ezt a helyet. A falak rendszeresen összenyomták,
mindegy, hogy selyemtapéta borítja, és csörgedező patakot meg
legelésző nyájakat ábrázoló olajfestmények lógnak rajta.
A kocka biztosan hamarosan fordulni fog, és neki kedvez
majd… különben már régen elment volna innen Havers, valamint
a többiek tanácsa ellenére. A gond csak az volt, hogy a lába nem
tudta megtartani a testét, az egyensúlya bizonytalan volt, és
valóban rosszul érezte magát, bár már nem volt a halál
küszöbén. Nem, inkább a nyomasztó betegség és a viszonylagos
egészség közötti purgatóriumban vegetált. Csak annyira volt
gyenge, hogy ne tudja elvégezni a feladatait, de nem feküdt
eszméletlenül kiütve, mint aki nem érzékeli az idő kínzóan lassú
vánszorgását.
Szinte már jobban örült volna annak, ha ez utóbbi lett volna a
helyzet. Az órák ólomlábakon vánszorogtak, ő pedig fájdalmasan
érzékelte elviselhetetlen lustaságukat.
Visszahúzta a takarót a hasára, felnyögött, amikor megfordult,
és az éjjeliszekrényen álló olajlámpa felé nyúlt. Eloltotta a kis
lángot, azután hanyatt feküdt, a végtagjait szigorúan
mozdulatlanul tartotta, nehogy a sebe beszélgetni kezdjen vele.
Így szobormereven fekve semmi nem mozdult rajta, leszámítva a
légzését. Próbált nem arra gondolni, hogy egyszer majd – talán
előbb, mint utóbb – örökre így fog feküdni. Halott lesz, a lelke
megtér az Árnyékba.
A túlvilágon töprengve nem tudta, hogy ilyen lesz-e. Örök
fekvés, ahol minden kívánságát teljesítik, de nincs jövője, amivel
foglalkozhatna, mert az örökkévalóság túl hosszú idő ahhoz,
hogy felfogja. Ez pedig azt jelenti, hogy csakis a jelen létezik
számára, semmi más. Elvégre az idő végessége miatt
foglalkoznak a halandók az olyan dolgokkal, mint a sors és a
végzet, és lehetséges, hogy az Árnyék lényege éppen az ilyen
aggodalmaktól és félelmektől való mentességében rejlik. Az
Árnyék a jutalom a földi élet harcai után. A mostani élményeit
elnézve azonban nem tudta, mennyire tekintheti áldásnak ezt az
állapotot, miután kileheli lelkét. Az időtlenség unalmasnak tűnt.
Ha viszont lenne egy fele…
Nos, ha megtalálná az igaz szerelmet, azt a személyt, aki
felébreszti a szívét is, nem csak a testi vágyát, egy erős és
intelligens nőt, aki kiegészíti, akkor az örökkévalóság gondolata
egészen más színben tűnne fel. Ki ne akarna örökké a szeretett
társával lenni?
A szerelem azonban olyan volt számára, mint Dariusnak ez a
közösségi fantázia.
Soha nem valósul meg, örökre álom marad.
Ez az értékes férfi építhet száz házat száz hegy tetejére: a
testvériség akkor sem fog soha odaköltözni, hogy megtöltse a
szobákat. Ugyanígy, Rhage is elképzelhette, hogy egyszer majd
mélyebb érzelmeket táplál valaki iránt a szexnél, ám ez még nem
jelenti azt, hogy így is lesz…
Kinyílt a vendégszoba ajtaja. A résen beáramló fény áthatolt a
sötétségen, és egyenesen lüktető fejébe fúródott.
Káromkodott egyet, majd a szeme elé emelte az alkarját, hogy
eltakarja.
– Nem! – csattant fel. – Nem kívánok semmit. Kérlek, hagyj
magamra!
Amikor a hűséges nem fogadta el azonnal, hogy mentesült a
feladat alól, Rhage leengedte a karját, és hunyorogva a fénybe
nézett.
– Ha fel kell kelnem, hogy én magam zárjam be azt az ajtót,
nem fogom megköszönni neked, hogy kikényszerítettél az ágyból!
 Egy ideig csend volt, aztán egy női hang – egy fiatal nő hangja
– halkan azt kérdezte:
– Ezek szerint nem jól van?
Rhage felismerte, ki az, az illata alapján pedig meg is
bizonyosodott róla, és majdnem hangosan káromkodott. Az az
előkelő származású hajadon, aki a mamájával érkezett, amikor
Darius az építendő ház tervrajzát nézte át.
Az, aki behajolt az ajtófélfa mellett a fogadószobába, és
leplezetlen érdeklődéssel bámulta őt.
Aki minden étkezésnél, amin Rhage is részt vett, odaült mellé.
Igen, Rhage minden erejét összeszedve próbált legalább az első
és az utolsó étkezésre lemenni. Úgy gondolta, a mozgás
felgyorsítja a gyógyulását, és eddig a pillanatig úgy is érezte,
helyesen teszi, ha erre kényszeríti magát.
Most azonban sem kedve, sem energiája nem volt ezzel a
szobájában megjelent nővel foglalkozni.
– Eltévesztetted a hálószobát – mondta neki. – Most menj!
A nő tett egy lépést előre, a háta mögül beáramló fény
megvilágította teste körvonalát, és úgy tűnt, mintha áttetsző
köntöst viselne.
– De hiszen ön beteg.
– Jól vagyok.
– Talán én segíthetek. – A hangja lágy volt. – Talán… én
könnyíthetek önön.
Megfordult, hogy becsukja az ajtót, és kettesben maradjanak –
amit Rhage egyáltalán nem akart –, ezért a testvér hirtelen felült,
és nagyot nyögött a fájdalomtól. Azután a szoba ismét sötétbe
borult, és olyan érzése lett, mintha a nő elindult volna felé.
 – Nem! – csattant fel, és gondolatának erejével ismét kinyitotta
az ajtót.
A nő megdermedt, amikor megint fény árasztotta el a szobát.
– De uram… nem talál engem… elfogadhatónak?
– Társnak az étkezésnél igen. – Az erény klasszikus
szimbólumaként szorosan a mellkasára szorította a takarót, ami
az előéletét tekintve meglehetősen nevetséges volt. – Ám ennél
többre…
Ó, szentséges szűz! A nő sírva fakadt!
Nem látta az arcát, mivel a fény hátulról világította meg, de
pontosan tudta, hová vezetett a növekvő nyugtalansága és
megbántottsága. Csak úgy áradt belőle a könnyek fanyar, maró
szaga, legalább úgy, mint a vágyának finom illata. Rhage viszont
őszintén arra vágyott, bárcsak egyiket se érezné!
– Bocsáss meg, hogy ilyen nyersen fogalmaztam! – dörmögte. –
Te gyönyörű és erényes hölgy vagy. Én viszont nem az a férfi
vagyok, akit keresel.
A nő hátranézett az ajtóra, mintha azt fontolgatná, hogy újra
megpróbálja becsukni… Minden bizonnyal arra utasították, hogy
hajtsa végre sikeresen ezt a küldetést, vagy vissza se térjen a
szobába, ahová a mamájával együtt elszállásolták. Az igaz, hogy
kívánta Rhage-et, de egy ilyen előkelő származású nő magától
sosem menne be egy férfi szobájába, hacsak nem utasítaná erre
egy idősebb rokona, aki már előre látja a kierőszakolt házasság
előnyeit.
– Az ajtó nyitva marad! – közölte Rhage határozottan. – Te
pedig menj vissza a szobádba a mamádhoz!
– De… de…
 – Térj vissza a mamádhoz! – Rhage mindent elkövetett, hogy
ne hallatszon hangján az elcsigázottság, és ne legyen sértő. – Ez
nem rólad szól, nincs veled semmi baj. De ez nem történhet meg
kettőnk között. Soha. Én csak a tapasztalt nőket szeretem, akik
komplikációmentesek. Te viszont, kedvesem, egyik kitételnek sem
felelsz meg.
Ez betette a kaput… na persze nem azt az ajtót. Muszáj volt
egyértelműen megértetnie a nővel, hogy ennek a kapcsolatnak
nincs jövője.
– Többet érdemelsz annál, mint amit én adhatok neked – tette
hozzá gyengédebb hangon. – Ezért próbálj meg egy rendes, jó
vérvonalból származó férfit keresni magadnak! És hagyd az
olyanokat, mint én!
Ekkor már nem is tudta, mit beszél, csak azt akarta, hogy a nő
elmenjen.
– Hiszen ön egy hős! – szipogott a fiatal lány, és megtörölte a
szemét. – A fajért harcol. Biztonságban tart minket. Ki lehetne
méltóbb önnél…
– Katona vagyok, és gyilkos. – Akit az Őrző megátkozott. –
Nem az vagyok, akit keresel. Csodálatos élet vár rád, ezért
mindent el kell követned, hogy rá is találj. Valahol máshol.
A folyosón egy alak sétált el a szoba előtt, Rhage pedig
füttyentett neki.
A Sakál – mert kiderült, hogy ő volt az – megfordult, és megállt
a nyitott ajtóban. Aztán száraz hangon megszólalt:
– Úgy gondolom, ez a helyzet nem igényli az én jelenlétemet.
Mekkorát tévedsz – gondolta Rhage magában. És nem azért,
mert exhibicionista.
 – Ellany éppen távozni készül – jelentette ki. – Lennél olyan
kedves, és megtartanád neki az ajtót?
A feszült légkörben a nő lehajtotta a fejét, és szipogott egyet.
Aztán összehúzta átlátszó köntösét a mellén, és kisietett a
szobából a másik férfi mellett.
– A francba! – motyogta Rhage, majd hanyatt dőlt a párnákra.
– Alig várom, hogy elmehessek innen!
– Be kell vallanom – válaszolta a Sakál –, nem tudom, mit
feleljek erre. Tekintve, milyen lehetőséget utasítottál vissza.
– Ez nem lehetőség volt, hanem egy másfajta börtön, amiben az
erénye a börtönőr, vagyis inkább annak elvesztése. Nem várok
semmiféle választ tőled… Vagyis, várj csak! Ez nem igaz.
Szeretném, ha vennél egy nagyon mély lélegzetet.
A másik férfi kinézett a folyosóra, aztán újra az ágyra, majd
hosszan és lassan beszívta a levegőt, és bólintott.
– Nem érzem a vágyad illatát. Ha ezt akartad, megerősítem.
– Igen. És szeretném, ha megosztanád ezt az információt
másokkal is, ha a szükség úgy kívánja.
– Természetesen. – A Sakál halkan felnevetett. – Ezek szerint
megmenekültél egy kelepcéből.
– Szegény lány! A mamája bedobta a mélyvízbe, és majdnem
belefulladt.
– Az elit minden előnyt kihasznál, bármilyen formában legyen
is: házak, lovak, leánygyermekek. Ez a legmegbízhatóbb
jellemvonásuk, az ítélkezést leszámítva.
– Ezek szerint te nem tartozol közéjük? Az akcentusod elárulja
származásodat, mint ahogy a ruháid is, és az, hogy Jabon
vendégül lát a házában.
 – A házigazda nagyon előkelő embereket gyűjt maga köré, nem
igaz? Ami pedig a hiányos öltözetű látogatód anyját illeti, ő
szoros kapcsolatban áll a vendéglátónkkal. Már többször is járt
itt, és nem egyedül alszik, ha érted, mire célzok.
Rhage elmosolyodott. Tisztelte azt, aki igyekezett megtartani
magának a titkait.
Nem mintha ez a szűkszavúság visszatartotta volna attól, hogy
rákérdezzen.
– Ezek szerint te is gyakran megfordulsz itt, ha mindezt tudod.
– Az anya mindent elkövetett, hogy tudomásomra hozza,
milyen gyakran száll meg itt. Azt viszont valaki mástól tudom,
hogy elég balszerencsésen alakult a sorsa. A parancsolója
váratlanul elhunyt, és szerencsejáték-adósságot hagyott maga
után. Úgy hiszem, a lánya bájos megjelenésében látja
mindkettőjük számára a mentőövet. Jabon rendszeresen látja
vendégül őket bizonyos… fogalmazzunk úgy, előnyökért cserébe…
amelyeket az anyától kap. Végül azonban szerintem a nő csalódni
fog benne. Jabon nagyon nagylelkű a vendégeivel, de
meglehetősen szűkmarkú, ha a pénzköltésről van szó.
– Milyen nyakatekert ez a dolog!
– Nem annyira.
Rhage a lányra gondolt.
– Az a szomorú… hogy nem is emlékszem a haja színére. Vagy
a szemére.
– Mindkettő világos. És nagyon vonzó a megjelenése.
– Nocsak! – Rhage felvonta a szemöldökét. – Akkor talán
kihasználhatnád a lehetőséget te magad.
– Soha. – Rhage továbbra is a szoba másik végébe nézett, a
Sakál pedig újra kilesett az üres folyosóra. – Van valami baj? –
kérdezte a férfi.
– Nincs semmi baj. – Rhage ismét mosolygott. – De
kötelességemnek érzem megjegyezni valamit.
– Azt hiszem, eleget mondtál már erről a fiatal hölgyről és a
szülőanyjáról.
– Kétfajta ember titkolózik mások előtt…
– Nos, most már ideje, hogy visszavonuljak a szobámba…
– Azok, akik rejtegetni akarnak valamit, és azok, akik
szeretnék eltitkolni, milyen kevés tulajdonuk van. – Amikor a férfi
el akart fordulni, Rhage kissé felemelte a hangját: – Szeretném, ha
tudnád, hogy bármelyikről legyen is szó, én nem ítélkezem.
A Sakál megállt, és összehúzta a szemöldökét.
– Nem tudsz rólam semmit.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. Felismertelek az első
pillanatban, ahogy megláttalak.
– Az útjaink még sosem keresztezték egymást.
– Valahonnan ismerlek, és te is ugyanígy éreztél. Láttam az
arckifejezésedet, amikor először találkoztunk. – A mutatóujját
ingatta kettőjük között. – És bármit mondasz is, semmi nem
változtatja meg a véleményemet…
– Én délről származom. Ott születtem és ott is nevelkedtem.
Már mondtam, Jabon szülőapja segített, amikor először árván
maradtam, és természetesen a fiával is tartottam a kapcsolatot.
Attól tartok, ez minden. Meglehetősen érdektelen.
– Ezek szerint a szüleid délről származnak? – Amikor a férfi
hirtelen becsukta a száját, Rhage kacsintott. – Vigyázz, egy kis rés
keletkezett a titkaid áthatolhatatlan falán.
 – Semmit sem árultam el. Semmit sem tudsz.
– Drága barátom, még ha mindent el is árultál volna, akkor
sem tudnék semmit. Ne becsüld alá a titoktartási képességemet!
– Nekem inkább a kérdéseiddel van problémám.
Egy ideig némán méregették egymást. Rhage egyáltalán nem
lepődött meg, amikor a másik férfi tiszteletteljesen meghajolt és
távozott.
Az ajtó halkan becsukódott a Sakál mögött, a szoba pedig
sötétbe borult.
Rhage lehunyta a szemét, próbálta kényelembe helyezni magát
a tökéletesen puha ágyban, a tökéletesen puha párnákon. Odakint
az utcán, a vastag sötétítőfüggönyök és a benti, lehúzott
redőnyök mögött, az üvegablakok túloldalán hallotta a nappali
órák zaját. A felkelő nap az utcára szólította az embereket ez
előtt az elegáns ház előtt is. Lódobogás. Hintók nyikorgása. Egy
motorizált jármű. Hamarosan megjelennek az emberek is.
Elfoglaltak voltak. Az emberek mindig olyan elfoglaltak…
A vendégszoba ajtaja ismét kinyílt, Rhage azonban már fel sem
emelte a fejét.
– Meghaltam. Hagyj magamra…
Ezúttal egy halk, de nem női hang szólalt meg:
– Nem lenne szabad itt lennem.
Rhage felemelte nehéz fejét. A Sakál behajolt a szobába, a teste
többi része azonban még a folyosón maradt, mintha nem is
akarna itt lenni.
– Üldöznek? – kérdezte a férfitól. – Mert arról tudok
gondoskodni.
A Sakál száraz hangon ismét felnevetett.
 – Segítség nélkül fel sem tudsz állni.
– Csak várd ki a végét!
– Köszönöm, de nincs szükségem védelemre. Senki sincs a
nyomomban.
Rhage ekkor olyan komoly hangon szólalt meg, ami még
számára is meglepetés volt:
– Ha valaha szükséged lenne rá, bármikor megvédelek!
– Nem ismersz.
– De igen. Valahogy ismerlek.
A férfi körülnézett. Vagy legalábbis Rhage feltételezte, hogy ezt
tette, mivel csak a hátulról érkező fényben látta sötét fejét.
– Miért… miért tettél nekem ilyen esküt?
Őszintén szólva ő maga sem volt biztos benne, ezért úgy érezte,
muszáj valami indokot kitalálnia.
– Mert segítettél a testvéremnek, Dariusnak.
– Ezek szerint közel álltok egymáshoz?
– Egyáltalán nem. Egymás ellentétei vagyunk. Ő egy nagyon
értékes ember. Bátor és rendkívül erős. – Amikor Dariusra
gondolt, rájött, hogy már nem hazudik. – És ha bárki segít egy
ilyen testvéremnek, arról gondoskodom.
Igen, de nem ez volt az egyetlen oka, amiért a védelméről
biztosította a férfit, akit még mindig nem tudott hova tenni.
A Sakál hirtelen lehajtotta a fejét, és csak nagy sokára szólalt
meg:
– Megígértem az anyámnak a halálos ágyán, mielőtt az
Árnyékba távozott, hogy sosem jövök Caldwellbe. Tíz évbe telt,
mire megszegtem az eskümet, amit eleve nem is lett volna szabad
vállalnom. Bevallom, még mindig fáj, hogy nem tartottam be a
szavam.
– Kit akarsz elkerülni ebben a faluban?
– Az apámat. – A férfi kurtán felnevetett. – És persze éppen őt
keresem. Ironikus, nemde?
Ezután a Sakál kihúzta fejét a résből, eltűnt, az ajtó pedig halk
kattanással becsukódott.
 19. fejezet

Nyx egy férfivállak által körülzárt erődben volt. Elölről, hátulról

és mindkét oldalról széles, izmos felsőtestek vették körül.
Teljesen más körülmények között akár egy lánybúcsún is
lehetett volna.
Miközben a férfiakkal együtt vonult végig a börtön fő
alagútján – ez lehetett a fő alagút, mivel olyan széles volt –,
lehajtotta a fejét, de a szemét nem sütötte le. Mindent
megfigyelt. Minden személyt, aki mellett elmentek. Minden
fordulót. A mennyezet magasságát, a döngölt föld érzetét a
csizmája alatt. A hőmérséklet-változást.
Melegebb lett.
Miközben közeledtek egyfajta központi hely felé, égnek állt a
hátán a szőr, és izzadni kezdett a tenyere. Most már sokkal több
rab volt körülöttük. Különböző irányba mentek, de
mindegyikük egyedül volt, egyedül járkált. Éppen ezért Nyx
aggódott, vajon az ő kis csoportjuk nem vonja-e túlságosan
magára a figyelmet. De nem volt idő emiatt aggódni. És igazából
nem is volt más választásuk.
A Kaptár minden különösebb felhajtás nélkül feltűnt előttük.
A kiváltott hatása azonban aránytalanul nagyobb volt, mint a
jellegtelen bejárata.
Egy utolsó forduló után az alagút olyan hatalmas helyiségbe
torkollt, hogy Nyx először arra gondolt, hogy a fenébe képes ez
az ívelt mennyezet a helyén maradni. Aztán meglátta az
alátámasztásokat, a kocsivastagságú, durva betonoszlopokat,
amelyeket olyan összevisszaságban helyeztek el, mintha a
börtönt tervező építészeket a legkevésbé sem érdekelte volna az
esztétika, és csak minimálisan foglalkoztak volna a szerkezeti
integritással. Szentséges ég, ez a helyiség akkora, mint egy
barlang! Legalább száz méter széles, és ugyanolyan hosszú.
Messze elöl, az egész helyiség fókuszpontjában egy emelvény
állt, rajta három, a kérgétől és az ágaitól megfosztott fatörzs ált,
mintha a sziklából nőttek volna ki.
A rajtuk látható sötétbarna foltoktól Nyx gyomra
felkavarodott.
Ne gondolj erre – mondta magának. – Aggódj inkább a…
Elvétette a lépést, amikor a halvány mennyezeti fényben
hirtelen nagyon sok foglyot pillantott meg. Több százan voltak.
Mindannyian sötét, bő ruhát viseltek, és úgy mozogtak, mint
valami lidércek, egyforma cammogó járással, amiről Nyx nem
tudta eldönteni, hogy a fizikai állapotukat vagy a lelki
szenvedésüket tükrözi-e. Talán ez egyénenként változik.
A szag azonban elviselhetetlen volt. Mint egy pajtában, amit
két hete nem takarítottak ki.
Nem sok esélye volt megtalálni Janelle-t ebben a tömegben.
Túl sötét volt ahhoz, hogy felismerje az arcokat, és ebben a
bűzben a húga illata sem jutna el hozzá.
Szerette volna megkérdezni Jacktől, milyen messze van még a
Fal, és honnan fogja tudni, hogy szaladnia kell-e… vagy jobb, ha
továbbra is csak sétál. Ezt még előtte meg kellett volna
beszélniük…
Az első őr, akit észrevett, az emelvény melletti falnál állt. A
mellkasán elöl keresztben matt fekete, hosszú csövű puska
lógott. Ujját a ravaszon tartotta, a fegyver csöve felért a válláig.
A feje ide-oda forgott, miközben a tömeget figyelte, az arcán
halálos nyugalom tükröződött. Vele szemben egy másik őr állt
ugyanolyan fegyverzetben, ugyanolyan profi higgadtsággal állt.
Sőt, mások is voltak, akiket addig észre sem vett, mert fekete
egyenruhájukkal teljesen beleolvadtak a sziklába. A fegyverük
egy szempillantás alatt képes lett volna golyózáport zúdítani a
tömegre.
Az, hogy Nyx nem őket vette észre először, a hatékonyságukat
bizonyította.
Jack lassan, nagy ívben közelítette meg az emelvényt. Ők
hatan egy egységként mozogtak, Nyx azonban észrevette, hogy
néha eltávolodtak tőle, aztán összezártak, majd megint távolabb
léptek egymástól. Fogalma sem volt, hogy ezt miért csinálják…
amíg rá nem jött: azt a látszatot akarják kelteni, mintha együtt
lennének, de úgy, hogy a szemlélő ne legyen benne teljesen
biztos. Valójában olyan észrevétlenül és véletlenszerűen
szabályos időközönként változtatták a helyüket, hogy Nyx
biztosra vette, nem először csinálják. Arra gondolt, vajon mikor
alkalmazhatták még. És milyen körülmények között. Nem
mintha számított volna.
Amikor odaértek az emelvényhez, Nyx a fatörzsekre szegezte
tekintetét. A tövüknél nagy kupacban fekete láncok hevertek.
Az egyik fatörzsön friss vér látszott.
Nyx a legközelebbi őrre pillantott. Az nem őt nézte, hanem
mögötte figyelt valamit elmélyülten.
Bizonyára azt a férfit, Apexet…
 Lucan Nyxre nézett.
– Mit mondtál nekem? Mi a faszt mondtál nekem?
Nyx megtorpant.
– Várj, micsoda…
Mayhem közelebb hajolt.
– Azt mondtam, hogy ronda vagy és impotens. Amikor meg
átváltozol, olyan szőrös leszel, mint egy jeti.
Lucan kivillantotta a szemfogát.
– Te rohadék…
Ők ketten összecsaptak, hatalmas testük egymás felé lendült,
majd durván összeütközött. Felemelték az öklüket, az arcuk
kipirult az agressziótól. Mihelyt elkezdődött a verekedés, egy
csapat őr indult meg az emelvény jobb oldalától, kiszaladtak
valami sötét helyről. Vajon mindig ott állnak erősítésként? Vagy
csak most, az őrségváltásnál… Jack megragadta Nyx kezét, és
erősen hátrahúzta.
Miközben a többi fogoly megindult a verekedés felé,
összegyűrt bankjegyek kerültek elő, mert fogadásokat kötöttek
rájuk. Mayhem és Lucan egymást csépelték, és közben
körülvették őket az őrök. Nyx és Jack az egyre gyarapodó tömeg
szélére sietett, árral szemben próbáltak menni, mert minden
fogoly a felbolydulás irányába tartott.
Jack megragadta a kezét, úgy kerülte ki a zavargást, majd
odavezette a sziklafalban látható keskeny hasadékhoz,
körülbelül nyolc méterre az emelvénytől, a verekedéstől és az
őröktől. A koromsötét rés olyan szűk volt a barlangban, hogy
csak egyesével tudtak bemenni, aztán oldalra kellett fordulniuk,
mert még a válluk sem fért el teljes szélességében. A levegőben
állott, penészes szag érződött, Nyxre pedig váratlanul rátört a
klausztrofóbia a mindent átható bűz, a sötétség és a szűk hely
miatt.
Nem tudott belekapaszkodni semmibe, ezért Jack
mozgásának halk hangjai irányították, mintha valami fény
lenne, ami alapján képes volt tájékozódni. A férfi ruhájának
suhogása, a léptei halk súrlódása, az időnkénti morgása, amikor
nyilvánvalóan megpróbálta átpréselni a sokkal nagyobb
termetét az egyre keskenyedő átjáróban. Nyx csakis emiatt volt
képes továbbmenni.
Jack nem lassított, csak amikor már muszáj volt. A hasadék
annyira összeszűkült, hogy Nyx már az arca előtt, a hátánál és a
fenekénél is érezte a sziklafalat, ezért a férfinak ütközött.
– Már nincs messze – suttogta Jack. – Meg tudod csinálni. –
Bizonyára érezte a félelme szagát.
– Nem magam miatt aggódom. – Hazug, gondolta magáról.
Amikor már majdnem elvesztette a bátorságát, amikor már
nyitotta a száját, hogy megmondja a férfinak, egy lépést sem tud
továbbmenni, megváltozott a szag.
Csak nem friss levegő? – csodálkozott Nyx.
Jack megállt, és nagy nehezen hátrafordította a fejét. Vagy
legalábbis Nyx szerint ezt csinálta, mivel a hangja most hirtelen
közelebbről és tisztábban hallatszott.
– Balra megyünk, de nagyon kell sietnünk. Szükségtelen
hangsúlyoznom, mennyire veszélyes, amit csinálunk.
– Megértettem.
– Nyx, komolyan beszélek…
– Elég! Ha nem járunk sikerrel, az nem miattam lesz – ígérte.
 *

A Sakál egy rövid pillanatra lehunyta a szemét a hasadék

koromsötétjében. Itt a bátorság olyan alapvető szükséglet, mint
a levegő. Oxigénként tartotta életben az embert a legsötétebb
időszakban, a legrosszabb körülmények között, a
legveszélyesebb sziklán is. Az embernek ezen a helyen nagyobb
szüksége volt rá, mint valaha.
Nem lepődött meg Nyx vasakaratán.
Sőt, új erőt adott neki. Már nagyon hosszú ideje nem volt
semmi, ami meggyújtotta volna a mellkasa közepén az őrlángot,
rég nem mutatott érdeklődést az ellenkező nem egyik tagja
iránt. Most mégis itt van, bátorítja a nő szilárd elhatározása,
erőt merít a példájából.
Ha megcsókolhatná, most megtenné. Ehelyett csak azt teszi,
amire képes.
Elviszi oda, ahová menni akar.
Az utolsó tizenöt méter volt a legnehezebb és a legszűkebb.
Végül azonban már látta a fényt, amire összpontosíthatott, és
mielőtt kipréselte magát a szűk helyről, megbizonyosodott róla,
hogy nem hall semmilyen hangot, és nem érez semmilyen illatot
odakintről. Kilépett egy helyiségbe, ahol ládákban konzervek
álltak. Bántotta a szemét a fény. Megfordult, és elkapta Nyxet,
amikor a nő előreesett. Felhúzta, és egy rövid pillanatig
magához ölelve tartotta. Amikor nagy levegőt vett, a nő illata
mindent elfedett benne.
Hátralépett és bólintott, mire Nyx szintén bólintott felé.
Felkészülni. Vigyázz. Rajt…
Futó csókot lehelt az ajkára, bár valószínűleg nem lett volna
szabad, azután elindult, kilépett az éléskamrából, és szaladni
kezdett egy hatméteres folyosón. Nyx közvetlenül a nyomában
volt.
Amikor a Sakál felemelte a kezét, és megállt, a nő is megállt
mögötte.
Nem hallottak semmit. Nem éreztek semmilyen szagot. A
riasztó sem szólalt meg.
A Sakál jelzésére beosontak a Parancsnok részlegébe… ami
nem is hasonlított a börtön többi részéhez. Itt minden folyosót
és helyiséget rendesen befejeztek, a sziklafalat és a mennyezetet
bevakolták, a világítást mennyezeti panelekbe rejtették, a talajt
járólappal borították. Sehol nem volt penész, nyirkosság vagy
földszag az állandóan működő fűtő- és szellőztetőrendszernek
köszönhetően, amely folyamatosan friss, meleg levegőt fújt be a
hideg, föld alatti helyre. Voltak más jelei is az anyagi jólétnek,
mint például a vezetékes víz, a mozgó képeket mutató világító
dobozok, valamint egyéb, a börtön üzleti vállalkozásához
kötődő technológiai eszközök.
– Itt különböző részlegek vannak – közölte a Sakál halkan. –
Az őrök hálóterme, a munkaterület és a Parancsnok
magánlakhelye.
– Mi hova megyünk?
– A magánlakhelyébe.
Összehangoltan mozogtak, a Sakál ment elöl, a nő mögötte, a
testük ügyesen és némán suhant, a fegyvereiket a combjuk
mellett tartották, leengedve. A Sakál bizonyos szempontból
meglepődött, milyen könnyedén egymásra hangolódtak ebben a
küldetésben. Más szempontból viszont, a szexből ítélve ezt előre
sejthette volna. A testük tökéletesen dolgozik együtt, bármilyen
tevékenységről is van szó.
Amikor közeledtek a magánlakhely felé, a Sakál aggódni
kezdett, hogy talán követik. Ugyan megbizonyosodott róla, hogy
nem így van, de azért felkészült arra, hogy egy őr bármikor
kiugorhat elé. Ha viszont helyesen ítélte meg az időt – és az
őrségváltásból úgy tűnt, hogy igen –, a Parancsnok most a
munkaterületen van, mert minden egyes munkaciklus elején és
végén személyesen ellenőrzi a termelést. A Parancsnok sokkal
komolyabban vette a terméket, mint a rabok. Talán furcsának
tűnhetett, miért nem vitték a börtön üzleti részlegét valahová
máshová, valami biztonságosabb és kevésbé bonyolult helyre.
Viszont munkaerőre volt szükségük, ezért a rabok munkájára
szorultak, elvégre ingyen dolgoztak, nem kellett fizetniük nekik
semmit. Sőt, a Sakál tisztában volt vele, hogy a bebörtönzött
foglyok csupán azért kaptak ennivalót és alapvető orvosi
ellátást, mert dolgozniuk kellett a munkaállomásokon. Sőt,
amikor Nyxtől megtudta, milyen évet írnak, volt egy olyan
érzése, hogy sok fogolynak már letelt a büntetése. De
munkaerőre volt szükség, ezért itt maradtak csapdába esve
ebben az időtlen, félhomályos senki földjén.
Kegyetlenség. Minden része.
Amikor egy elágazáshoz értek, a Sakál felemelte a kezét, és
mindketten megálltak. Vártak. Vártak… vártak.
Semmi. Nem hallottak zajt, nem éreztek szagokat.
Egy biccentés után ismét elindultak. A Parancsnok
magánlakhelyét szigorúan őrizték, amikor a Parancsnok is itt
tartózkodott. Amikor viszont nem, ez a rész teljesen kihalt volt.
Ennek ellenére, miközben a Sakál hatékonyan és némán vezette
Nyxet a céljuk felé, és elmentek több ajtó és belőlük nyíló
helyiség előtt, a szíve aránytalanul hevesebben vert a fizikai
terheléshez képest.
És nemcsak azért, mert felkészült rá, hogy összecsapjon az
őrökkel vagy a beosztást felrúgó Parancsnokkal. Miközben
közeledtek a Fal felé, rájött, hogy egy másik oka is volt, amiért el
akart jönni Nyxszel erre a küldetésre. Valami más miatt is ide
akart jönni.
Befordultak az utolsó sarkon, és megtorpant.
Aztán megbotlott.
Megkapaszkodott a vakolt falban, hogy visszanyerje az
egyensúlyát.
– Mi az? – suttogta Nyx. – Rosszul vagy?
Előttük egy cella állt, amit körülbelül húsz évvel ezelőtt
építettek, és a fenti világból származó mindenféle dologgal
felszereltek. Olyan volt, mint egy háromdimenziós makett. Vagy
egy díszlet. Egy kiállítás, ami bemutatja, hogyan éli itt valaki az
életét.
A Sakál elindult a rácsok felé, a keze reszketett, a szíve
hevesen vert. A szája kiszáradt, de megpróbált nyelni, hogy
válaszolhasson Nyx kérdésére. Csakhogy nem jött ki hang a
torkán, különösen, amikor benézett a vasrácsok és az acélháló
mögötti cellába.
Nem volt odabent senki. Sem a puha ágyon, a tiszta ágynemű
és takaró alatt, sem az íróasztalnál, amelyen könyvek,
jegyzetfüzetek és tollak hevertek, sem a porcelán fürdőkádban,
vagy a paraván mögötti öltözködő részben.
 A Sakál beszívta a levegőt az orrán keresztül, és megérezte az
ismerős illatot. Próbálta meggyőzni magát, hogy még mindig
van ideje… Valójában azonban nem az idő vetett gátat ennek az
utolsó feladatnak, amit el kellett végeznie.
Hirtelen eszébe jutott Nyx elszántsága és bátorsága.
– Ki lakik itt? – kérdezte a nő halkan.
 20. fejezet

Úgy tűnt, mintha Jack nem is hallotta volna a kérdését. Egy

hotelszobaszerűen berendezett cella előtt állt, és láthatóan nem
érzékelt maga körül semmit. Hatalmas teste nem mozdult, épp
csak levegőt vett. Olyan volt, mintha kővé dermedt volna.
Itt lakott a nője, gondolta Nyx, amikor Jack áhítatosan a cella
körül körbefutó acélhálóra tette a kezét. A vágyakozás, a
szomorúság és a gyász nemcsak az arcáról és a szeméből
sugárzott, hanem egész lényéből. A levegő is megváltozott
körülötte, nyugtalan, sötét aura vette körül.
Nyx szívébe féltékenység hasított, ami több szempontból is
elfogadhatatlan volt, mégsem tudta megfékezni az ismeretlen
nő iránt táplált vad agresszióját. Pedig nem is látta azt a nőt, és
még csak itt sem volt. Mielőtt visszafoghatta volna magát, ő is
mély lélegzetet vett: kíváncsi volt milyen az illata Jack párjának,
de csak a Kaptár bűzét érezte újra az orrában.
Talán jobb is így.
Ez nem rá tartozik.
– Jobb lenne, ha mennénk – mondta a férfinak. – Mennünk
kell…
Jack válla megrándult, a tekintete felé siklott. Egy rövid
pillanatig teljesen kifejezéstelen volt az arca, amikor ránézett.
Nyx megrázta a fejét.
– Ne most! Erre nincs időnk! Szükségem van rád, itt!
A betonpadlóra mutatott kettőjük között, mire Jack lenézett a
földre. Aztán visszazökkent a jelenbe.
– Erre! – szólalt meg halkan.
Amikor folytatták az utat, többé már nem nézett be a cellába,
amit Nyx jó jelnek tekintett. Ha kikapcsol az egyetlen személy,
aki tudja, hol a fenében vannak, és hová kell menniük, az olyan
érzés, mint egy kormány nélküli autó. Egy élet-halál
üldözésben. Közvetlenül azelőtt, hogy lezuhannának a szikla
tetejéről.
Nyx szorosabban markolta a nagyapjától kapott fegyver
markolatát, és ismét maga mögé nézett. Senki. Egyelőre.
Elöl úgy tűnt, nincs semmi más, csak ugyanaz, amin már
egyszer keresztüljöttek. A szépen kiépített folyosó egy Stephen
King-regény intézményére emlékeztette. Végül azonban
elágazáshoz érkeztek. Nyx már azelőtt tudta, merre kell
menniük, mielőtt a férfi a jobb oldali ágra mutatott, ahol ismét
érdes sziklafalat láttak, a tartókban pedig fáklyák sercegtek.
Visszakerültek egy ugyanolyan környezetbe, mint amit maguk
mögött hagytak: mindenfelé csupasz, fekete sziklákat láttak. A
levegőben földszag terjengett. A nyirkosságot már nem szűrte ki
a szellőzőrendszer.
Körülbelül harminc méter múlva Nyx megállt anélkül, hogy a
férfi erre utasította volna.
Na persze nem is tudott volna továbbmenni.
Megérkeztek a Falhoz.
A pislákoló gyertyafénynél több száz nevet láttak a kőfalba
vésve. Csak akkor jött rá, amikor közelebb lépett, hogy ezek
nem is betűk, hanem az ősi nyelv szimbólumai. A feliratok
egyenetlenek voltak, egyesek ferdén felfelé mentek, mások
lefelé, és nagyon sok különböző kéz véste oda a neveket, nagyon
sok különböző módon. Dátum nem állt mellettük, még az
évtized vagy az év sem, nemhogy a nap és a hónap. Arra
azonban rájött, hogy a bal felső sarokban kezdődik a lista,
közvetlenül a mennyezetnél… Így sorakoztak egymás alatt több
oszlopban. Volt egy oszlop, ami csak félig telt meg, bőven volt
még hely alul az újabb neveknek, ha majd elérkezik az idejük.
Mivel Janelle bebörtönzése viszonylag újkeletű volt, Nyx a
legutolsó névhez lépett a legutolsó oszlopban. A szeme először
alig tudott a fényes, tükröződő felületre összpontosítani. A
gyertyafény pislákoló villódzása miatt még az is nehezen tudta
volna elolvasni, aki nincs ilyen felfokozott érzelmi állapotban.
Eközben a szíve is vadul vert.
Végighúzta mutatóujját a legalsó néven, és gondolatban
kimondta a szimbólumokat. Peiters. Aztán ugyanezt tette a
fölötte lévővel. Aidenn. Majd a következővel. Obsterx.
Újra és újra megismételte a folyamatot, egyesével haladt a
neveken felfelé, még feljebb, még feljebb…
Lassan haladt, és rájött, hogy nagyon sok nevet helytelenül
írtak le. Éppen ezért nem szaladt előre, nem akart gyorsan a
következőre lépni, mert attól félt, hogy véletlenül elkerüli
valami a figyelmét. Csak ez az egy esélye volt. Nem fognak
visszajönni ide. Ha pedig elvéti, talán a saját életét sodorja
veszélybe azzal, hogy a húgát keresi, aki esetleg… J. A. N. N. E. L.
Elakadt a lélegzete, miközben egymás után végighúzta ujját a
szimbólumokon. Aztán újra.
Megingott a talpán, a szemébe könny szökött… ami kicsit
furcsa volt, mert nem érzett semmit. Hirtelen elzsibbadt az
egész teste, lehűlt a tüdeje, megfagyott a bordái mögött, a vér
megállt az ereiben.
– Jannel – suttogta halkan. Mintha a szótagok valami mást
adtak volna ki, ha hangosan is kiejti őket, nem csak
gondolatban fordítja le a jeleket betűkké.
Janelle. Az ő húgát Janelle-nek hívták. Vagyis ez egy másik
fogoly lehetett, akinek a neve hasonlít az övére, de nem
pontosan az…
Behunyta a szemét, és magába roskadt. Nem. Jól értette. Ez
ugyanaz a név, csak rosszul írták, mint sok hozzá hasonlót.
Talán, aki ide véste, nem értett olyan jól az ősi nyelvhez, mint ő.
Vagy talán csak igénytelen semmirekellő volt, akit nem érdekelt,
hogy tiszteletlenséget követ el a halottakkal szemben, ha nem
helyesen írja le a nevüket.
Miközben ott állt a Falnál, a halvány fényben, az egy méter
magas fekete gyertyák lecsorgó viaszának hangja olyan hangos
volt a fülében, mint egy hamisan éneklő kórus. Legszívesebben
összeomlott volna… de leginkább sikítani akart. Janelle. Jannel.
A rohadt életbe, legalább ezt a nevet jól írhatta volna az a vésőt
forgató fickó!
– Ő az? – kérdezte Jack rekedten.
A hangja hallatán Nyxnek eszébe jutott, hogy hol vannak.
– Igen.
Mielőtt azonban megfordult volna, hogy elmenjen, és
nekilásson a folyamatnak, amelyben távozik ebből a börtönből,
odament, és még egyszer utoljára megérintette a feliratot az
ujjával…
Mi a…
 A mobilja már a kezében volt, be volt kapcsolva, ő pedig
csodálkozva bámulta, nem értette, mi a franc történt, és mi a
fenéért van a kezében…
Ja… igen. Fotó. Le kell fotóznia a nevet.
Felemelte a készüléket, és lefényképezte a húga nevét. Aztán
megfordult, és… földbe gyökerezett a lába. Jack a falhoz
szorított egy őrt, a keze a másik férfi torkát szorongatta. Mielőtt
Nyx bármit reagálhatott volna, két lövést hallott, ezért
előrelendült, felkészült arra, hogy beavatkozzon… csakhogy
Jack lőtt, nem pedig a másik férfi. És a lövés nem dördült, nem
visszhangzott a kövek között. Olyan volt, mintha hangtompítót
szereltek volna a fegyver csövére. Pedig nem. Az őr saját teste, a
húsa fogta fel a hangot.
A test a földre rogyott, amikor Jack elengedte. Aztán a férfi
hátranézett rá.
A szemfoga megnyúlt, olyan hosszú volt, mint egy tőr, az
arcán olyan kifejezés ült, amit Nyx még sosem látott rajta
korábban.
– El kell tűnnünk innen! – sziszegte Jack. – Most!
 21. fejezet

Másnap este Rhage jó hangulatban volt, amikor kilépett a

szobájából Jabon forgalmas házában. Becsukta az ajtót,
lesimította az öltönyzakóját, majd cinikusan lenézett a
ráalakított öltönynadrágra. Jabon szabója hozta el neki ezt a
finom gyapjúöltözéket egy órával ezelőtt, és ragaszkodott hozzá,
hogy ráadja. Rhage más körülmények között biztosan nem
egyezett volna bele, most azonban, tekintve, hogy minden ruhája
eltűnt, amikor előjött belőle a vadállat azon a folyóparti mezőn,
engedett a textilintervenciónak.
Ráadásul egy kicsit még fel is vidította. Na persze a jó
hangulatát sokkal inkább annak köszönhette, hogy függőleges
helyzetben volt, ráadásul úgy, hogy közben nem szédült és nem
kapkodott levegőért.
A régóta várt jó hír végre hozzá is elérkezett: megjelent a
küszöbén, bekopogott, és megkapta az engedélyt, hogy belépjen.
Amióta felbukkant az oldalán az a fertőzés a dühös vörös
karimájával a golyó ütötte seb körül, most először érezte úgy,
hogy ez az alkonyat fordulópontot hozott, és a dolgok javulni
kezdtek. Bizony, amikor ébredés után benézett a kötés alá, látta,
hogy a gyulladás már jóval kisebb, és nem olyan piros. És ez még
nem minden! Sokkal jobban tudott mozogni, a végtagjai legkisebb
mozdításánál vagy a testsúlyáthelyezésnél azonnal belehasító
fájdalom lecsendesedett, sőt időnként meg is szűnt.
Szóval igen, könnyebbek voltak a léptei, miközben lesétált a
lépcsőn a fogadószobába. Épp időben az első étkezéshez.
Az ebédlő balra volt, és már gyülekeztek a vendégek a faragott
ebédlőasztal körüli székeknél, mint előkelő disznók a körül a
bizonyos vályú körül, de még nem sorakoztak fel teljesen
mellette. A fogadószobából egy ismerős hang ütötte meg a fülét,
ezért arra indult.
Belépett a szobába, és elmosolyodott.
– Látom, ti ketten még mindig dolgoztok!
A testvére, Darius és a Sakál felnéztek az asztalon heverő
tervrajzokból. Mindketten kifogástalan öltözetben voltak, mint
mindig, és szívélyesen mosolyogtak. Úgy tűnt, mindannyian jó
hangulatban vannak ezen a meleg, júniusi estén.
– Nézzenek oda! – szólalt meg Darius, és ceruzával a kezében
felegyenesedett. – Járkálsz, függőleges helyzetben vagy, és sokkal
jobban nézel ki. Meg akartalak látogatni, de úgy látom, te jöttél le
hozzám. Nagyszerű!
– Köszönöm, testvérem! – Rhage enyhén meghajolt, és amikor
kiegyenesedett, felkészült a szédülésre, ám nem érkezett meg. –
Jól is érzem magam. Végre fordulat állt be az állapotomban.
– Mihelyt itt végzünk, idehívom hozzád Haverst. – Darius
továbbra is szélesen mosolygott, a tekintete azonban komollyá
vált. – Biztosra veszem, hogy ő is egyetért a véleményeddel, és
hamarosan elenged innen, amit úgy vélem… a ruhádból ítélve…
jobban vársz, mint az étkezést, amelyet a szemben lévő szobában
szolgálnak fel hamarosan.
– Hívd a gyógyítót! – Rhage felemelte a karját, és nem törődött
a bordái alatt érzett szúrással, amely már sokkal enyhébb volt,
mint régebben. – Készen állok, hogy ő is megerősítse a
gyógyulásomat.
– Helyes. – Darius magához intette. – Addig is tekintsd meg a
végterméket! Nagyon büszke vagyok arra, amit alkottunk.
A Sakál bólintott.
– Sok ötletemen javított. Lenyűgöző palota lesz, és kiváló
mesteremberek hosszú időre építik majd.
Rhage a kedvükért odalépett az asztalhoz, és a tervrajz fölé
hajolt. Bólogatott, és mondott valami dicséretet, valahányszor
lapoztak vagy rámutattak valamire… őszintén szólva azonban
fogalma sem volt róla, hogy mit néz, vagy miről beszélnek. Ez a
két férfi magától képes volt háromdimenzióssá alakítani ezt a
kétdimenziós tervet. Rhage-nek azonban ez kivitelezhetetlen
feladatot jelentett. Az a sok érthetetlen, összevissza vonal a
rajzokon semmivé nem állt össze a fejében.
Azonban nagyra értékelte lelkesedésüket és őszinteségüket, és
különben is: olyan jól érezte magát, hogy könnyű volt
jókívánságokat osztogatnia. Ami azt illeti, még arra is készen
állt, hogy köszönetet mondjon Jabonnak, amikor elhagyja a
házát… És nem csak kötelességből vagy udvariasságból.
Bármilyen megterhelő volt is számára az itt töltött idő, nagyra
értékelte a vendégszeretetet. A hűségeseket viszont biztosan nem
fogja hiányolni.
– Szóval minden készen áll az építésre? – kérdezte, amikor a
két férfi elhallgatott, és már nem beszéltek gerendákról,
támfalakról meg „teherviselő” elemekről.
A Sakál tiszteletteljesen bólintott Darius felé, így a leendő
épülettulajdonos válaszolt:
– Igen, kezdődhet az építkezés. Ennek a férfinak köszönhetően,
aki nagyon szép munkát végzett. Hány órát töltöttél vele az
elmúlt három éjszakán?
– Nem számít. Általában keveset alszom. – Darius a férfira
nézett, a Sakál viszont a tervrajzot rendezgette buzgón, hogy
ismét a kellő sorrendben legyenek. – Különben sem nagy
erőfeszítés, ha a tulajdonos ilyen határozott és megértő ügyfél.
Ezután Darius ismét lenézett a papírokra.
– És építőmunkásokat is szereztél. Hogy sikerült kivitelezned
ezt a feladatot?
– Közös ismerősünk, Jabon érdeme. Készségesen ajánlott
valakit, aki a munkaerő bőséges forrásának bizonyult.
– De te is ott leszel, hogy felügyeld a munkát, ugye?
A Sakál bólintott.
– Az a szándékom, hogy az alapkőletételtől kezdve az utolsó
simításokig részt vegyek a folyamatban, és miután
végiggondoltam, milyen sorrendben lenne a legideálisabb haladni
az építkezéssel, itt felvázoltam a megfelelő ütemezést. –
Rámutatott egy jóval kisebb, fehér papírhalomra. – Ez a példány a
tiéd, megtarthatod és véleményezheted. Már nagyon várom, hogy
elkezdődjön a munka.
– Örülök, hogy te leszel a vezetője! Nagy megkönnyebbülés ez
nekem.
Később, amikor Rhage gondolatban felidézte az ezt követő
katasztrófák sorozatát, rájött, hogy a lépcsőn lefelé kopogó léptek
hangja, az a kecses, mégis sietős közeledés a bukás előhírnöke
volt. Sok bukásé. Ahogy azonban az előjelekkel lenni szokott,
eleinte nem ismerték fel a jelentőségét.
Az emeletről hallatszó kiáltás persze már más tészta volt.
 Rhage megfordult, hogy megnézze, mi ez a felbolydulás, és
megpillantotta Ellanyt, amint selyem hálóköntösében lelépett az
utolsó lépcsőfokról. Az öltözete nem illett a ház nyilvános
részeihez. Amint a lány megpillantotta őt, hirtelen megtorpant, a
barackszínű selyemköntös lebegve köré fonódott, és
parfümillattal töltötte meg a levegőt. Rhage biztosra vette, ha ő
nem lett volna a fogadószobában, a lány kiszaladt volna a házból,
majd az utcára is.
Az anyja élesen utánakiáltott, többször is a nevén szólította.
Majd még kétszer. Amikor Ellany még csak fel sem nézett a
lépcsőre, újabb léptek hangzottak fel.
Ellany ekkor sem törődött vele. A tekintete mereven Rhage-re
szegeződött, a szeme könnybe lábadt.
– Önért tettem – suttogta. – Ön miatt… tettem.
Rhage ekkor vette észre a vérfoltot a ruháján. Lent a szoknyán.
Azonnal hangos vészcsengők szólaltak meg a fejében.
– Miről beszélsz, te nő?
Ellany végül felnézett az anyjára, miközben az idősebb, illően
felöltözött nő leért a márványpadlóra, és odaszaladt hozzá.
Megragadta a lánya vékony karját, és megrázta szegényt.
– Mit műveltél? – kérdezte vádlón.
Ellany kétségbeesett tekintete ismét Rhage-re siklott.
Az előcsarnok másik oldalán, az ebédlő boltíves ajtajában
Jabon jelent meg. Egyik kezében vászonszalvétát tartott, az arcán
kellemes érdeklődés tükröződött.
Amikor azonban meglátta, mi történik az előcsarnokban,
megváltozott a viselkedése. Határozottan maga mögé emelte a
kezét, mintha utasítaná az ebédlőben lévőket, hogy maradjanak
ott, és üljenek le. Azután előrelépett, és becsukta maga mögött a
szárnyas ajtót.
Rá egyáltalán nem jellemző, komor arccal fordult a két nőhöz.
– Sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre.
Ők mindketten Rhage-et nézték, és hosszú ideig csak néma
kommunikáció történt a felszín alatt. Rhage-et azonban
egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik a három ember között. Ő
hangosan és tisztán szólalt meg, mindenki hallhatta:
– Tagadom, hogy bármiféle testi kapcsolatom lett volna ezzel a
nővel e ház fedele alatt – jelentette ki. – Nem mutattam
érdeklődést iránta, és ezt a Sakál is tanúsíthatja.
Amikor oldalra lépett, és rámutatott a másik férfira, Ellany
úgy hőkölt hátra, mintha csak akkor vette volna észre, hogy más
is van a fogadószobában Rhage-en kívül.
Összefogta magán selyemszoknyáját, hogy eltakarja a
vérfoltot, és végignézett a nála idősebbeken. Olyan volt, mint egy
gyakorlatlan, gyenge úszó, aki hamarosan hullámsírba süllyed.
– Ő gyalázott meg! – jelentette ki. – Ő volt!
Rhage már nyitotta volna a száját, hogy tagadja ezt a
rágalmazó vádaskodást… ám ekkor rájött, hogy a nő nem is rá
mutat.
Kisírt, szomorú szemmel a Sakálra szegezte reszkető ujját.
– Ő gyalázott meg engem!
 22. fejezet

A Sakál megragadta Nyx kezét, de nem kellett maga után

húznia, hogy meneküljenek. A nő legalább olyan gyorsan
iramodott meg, mint ő, visszaszaladtak a Parancsnok
magánlakhelyének befejezett része felé.
Talán rosszul időzített? Nem jól számította ki a
műszakváltást? Amikor az az őr megjelent a Falnál, a Sakál
nagyon meglepődött – ahogy a másik férfi is –, ám ezt a
pillanatnyi zavarodottságot kihasználva azonnal cselekedett.
Most viszont aggódni kezdett amiatt, hogy talán megváltozott a
rendszer. Vagy ami még rosszabb, hogy a férfi erősítést hívott,
mielőtt meghalt.
Befordultak a sarkon, és…
Négy őr tűnt fel előttük, négyzet alakba rendeződve vonultak.
Az első páros azonnal térdre ereszkedett, előhúzták fegyverüket
a tartójukból, így négy fegyver csöve szegeződött rájuk.
A Sakál Nyx elé ugrott, és széttárta a karját.
– Tudjátok, hogy engem nem lőhettek le.
– Micsoda? – sziszegte Nyx a háta mögött.
– Nem lőhettek le engem! – Aztán halkan hátrasúgta a nőnek:
– Csináld!
Fogalma sem volt róla, hogy megértette-e, mit akar ezzel
javasolni, de aztán megérezte a tenyerét a hátán, a lapockái
között, majd a pisztolya is megjelent a jobb hóna alatt.
Nyx meghúzta a ravaszt. Újra és újra.
 Amikor eldördültek a lövések, a Sakál arra gondolt, vajon
meddig terjed az őröknél a fizikai bántás alóli mentesség. Aztán
már nem gondolt semmire, mert lebukott, és igyekezett minél
több belső szervét védeni, de úgy, hogy közben ne hagyja
fedezék nélkül Nyxet. Aki nagyon jó lövésznek bizonyult.
Az egyik őr a földre esett. A másik oldalra dőlt térdeplő
helyzetéből.
A harmadik hátrazuhant, és valami vörös robbant ki a feje
hátuljából.
Az utolsó megfordult, és menekülni kezdett.
A Sakál utánavetette magát. Ha a fickó értesíti az őrök
központját, Nyxnek befellegzett. Leengedik a pluszfalakat, hogy
megakadályozzák a szökését, és az őrök elárasztják a börtönt.
Amikor pedig elkapják – mert biztos, hogy el fogják kapni –, az
emelvényen végzi.
A haláluk előtt a nőkkel mindig példát statuáltak, a
legaljasabb és legerőszakosabb módon, amit el lehet képzelni. A
Sakál már szemtanúja volt ilyesminek korábban.
A nőt fenyegető veszély hajtotta, miközben az őrt üldözte.
Nem tartott sokáig, hogy utolérje. Előrelendült, és földre
terítette a férfit. A hátára ugrott, és valami elpattant benne.
Kivillantotta a szemfogát, két kezébe fogta az őr fejét, és a
földhöz csapta. Hangos reccsenés hallatszott, amikor az arc a
kemény földre koppant.
Vérszag terjedt szét.
Aztán minden elhomályosodott előtte.
Nem volt tudatában, hogy megfordította maga alatt a testet.
Nem tudta, hogy feltolta az állát, és alig érzékelte, hogy ráhajolt
a nyakára.
Azt azonban pontosan érezte, mikor változott meg az íz a
szájában. Mindent befedett a fémes…
Kiköpött valamit, ami friss, nyers húsnak tűnt.
Ismét ráhajolt, és futólag arra gondolt, abba kellene hagynia,
amit csinál. Volt egy olyan érzése, hogy kiharapta az őr
gégéjének egy részét. Így már nem fog tudni beszélni, vagyis az
elnémítása sikerrel járt. Most már az a legfontosabb, hogy
Nyxet visszavigye a titkos medencéhez.
Csakhogy képtelen volt visszavonulót fújni. A legbelsőbb énje
életre kelt, de úgy, mint amikor felébresztenek egy szörnyet, és
levetkőzi minden önuralmát. Miután kiszabadult, semmiféle
parancsnak nem volt képes engedelmeskedni.
Továbbra is harapta a férfit, biztos volt benne, hogy le is nyelt
a húsából valamennyit. Törődnie kellett volna azzal, milyen
látványnak teszi ki Nyxet… sőt azzal is, milyen veszély
fenyegeti, miközben szétmarcangolja áldozatát. Csakhogy az
agresszió hulláma maga alá temette ezeket a racionális,
észszerű gondolatokat…
A nevén szólították. Többször is. Ebben szinte biztos volt.
A szótagok azonban mintha messziről szóltak volna, nagyon-
nagyon messziről.
Aztán valaki megérintette. A Sakál a kéz felé kapott a
szájával, majd visszatért zsákmányához…
Egyszer csak elragadták tőle a holttestet, valami ismeretlen,
láthatatlan erő távolabb húzta tőle.
Nem, nem így volt. Őt húzták le róla, a látása ide-oda
csapongott, miközben felemelték az őr testéről. A következő
pillanatban arccal az alagút falához lökték, és odaszorították.
Harcolt az őt fogva tartó erő ellen, a fogsorát csattogtatta, a
végtagjaival kapálózott, a csípőjével döfködött. Csak akkor
csillapodott le, amikor egy halk, fenyegető hangot hallott a
fülében:
– Meghalt. Már nincs dolgod vele.
A Sakál abbahagyta a küzdelmet.
– Apex?

Különös volt, hogy egy akut vészhelyzetben az agy milyen

véletlenszerű képeket képes az ember lelki szemei elé vetíteni.
Miközben Jack szétmarcangolta az őr torkát és arcának nagy
részét, Nyx agya úgy döntött, hogy felidézi a Janelle
bebörtönzése előtt egy évvel történt esetet. Szörnyű lármát és
vonyítást hallottak a farmházhoz közeli erdőből, ezért ő és a
nagyapja odamentek megnézni, mi történik. Eközben Posie
lement az alagsorba, és egy takarót szorított a fejére. Janelle
nem volt otthon. Akkoriban szinte sosem volt.
Nyxnél és a nagyapjánál is volt fegyver, egy-egy vállukra
akasztott vadászpuska. Attól tartottak, hogy valami megtámadta
a kecskéket a karámban.
De nem prérifarkasok voltak. Két hatalmas erdei farkas esett
egymásnak, a hátsó lábukon ágaskodva, vicsorgó fogakkal és
éles karmokkal küzdöttek egymással. Erős testük óriásinak tűnt,
na persze a barbárságnak megvan az a tulajdonsága, hogy
sokkal nagyobbnak mutatja a dolgokat, mint amilyenek
valójában. Mindkét állat több sebből vérzett már, de fekete-
barna-szürke bundájuk miatt nem látszottak rendesen a
sérüléseik.
A két négylábú harcos olyan elszántan küzdött, hogy észre
sem vették az odaérkező két vámpírt. Csak akkor váltak szét,
amikor a nagyapja a holdfényben leadott egy lövést.
Jack most ugyanilyen vad volt. Ha az a gyilkos, Apex, nem jött
volna, hogy leszedje az őrről, még mindig őt marcangolná.
És így egy újabb problémával néztek szembe. Nyx reszkető
kézzel kiejtette a fegyverből az üres tárat, aztán maga elé húzta
a hátizsákját a bő börtönruha alatt, kivett belőle egy teli tárat, és
a helyére nyomta.
A tekintete az őrre siklott.
A csizmája rángatózott, de nem azért, mert felállni készült.
Apexnek, annak a gyilkosnak igaza volt… és ő aztán eleget tud a
halálról, nem igaz?
Ó, szentséges ég… az az arc! Nem mintha túl sok maradt
volna belőle. Vér csillogott és csöpögött belőle, itt-ott kilátszott a
fehér csont is a hús alatt. A nyelve csattogott – vagy talán a foga
–, az állkapcsa le-fel járt, mintha az agya még mindig jeleket
küldene a szájának, hogy hívjon segítséget.
Nyx elszakította róla a tekintetét, és fegyverét Apex borotvált
fejére szegezte.
– Engedd el!
A férfi feje – vagyis inkább a koponyája – lassan felé fordult.
A szeme halott volt, semmi élet nem látszott fekete mélyén,
miközben őt nézte.
– Lőj, ha akarsz! – mondta unott hangon. De nem engedte el
Jacket.
 – Engedd el!
– Hol van a kezem, te nő?
Nyx ekkor vette észre, hogy Apex már nem szorítja Jacket.
– Akkor lépj hátra! Ha nem fogod bántani, lépj hátra azonnal!
– Ha meg akarnám ölni – válaszolta Apex elnyújtott hangon –,
már egy évtizeddel ezelőtt megtettem volna. Ezzel elkéstél, te
nő.
– Lépj hátra!
Apex felső ajka megrándult, és Nyxnek volt egy olyan érzése,
hogy ezek után nagyon vigyáznia kell ezzel a fickóval. Ő
azonban ahelyett, hogy szemfogát csattogtatta volna felé, gonosz
mosolyt villantott fel, amitől kilátszott két tömör, arany
szemfoga.
Jack ekkor megoldotta a problémát azzal, hogy kilépett a fal
és a másik férfi közül. A ruhaujjába törölte véres száját, és nem
nézett Nyx szemébe. Bő, sötét ruhája foltos volt, elcsavarodott
rajta, de láthatóan nem vette észre. Nem mintha számított
volna.
– Meg kell szabadulnunk ezektől a holttestektől, de nincs rá
idő – szólalt meg rekedt hangon.
– Majd én gondoskodom róluk. Te csak menj!
Jack a másik fogolyra pillantott.
– Akkor kvittek vagyunk?
– Igen. – Apex az alagút felé bökött a fejével. – Menjetek!
Nemsokára még többen jönnek.
A gyilkosnak nem kellett kétszer kérnie. Nyx minden vágya
az volt, hogy eltűnjenek innen. Oda akart menni Jackhez, ezért
átlépett a véres, halott őr testén…
 Amikor fölötte állt, a fickó életre kelt. Hangosan hörgött, vad
szeme felnyílt, kinyújtotta a kezét, majd megragadta Nyx
bokáját. A fogása elég erős volt ahhoz, hogy Nyx elveszítse az
egyensúlyát, ezért zuhanni kezdett, az őr pedig eközben
előkapott egy fegyvert a semmiből.
A csövét egyenesen rá szegezte, majd meghúzta a ravaszt…
Amikor eldördült a pisztoly, Jack előrelendült, de elkésett…
ahogyan Nyx reflexei sem voltak elég gyorsak. Mielőtt
elfordulhatott volna a levegőben, a golyó égető fájdalommal
belé fúródott, de nem volt ideje megvizsgálni, hol találta el, és
van-e kimeneti nyílása. Tehetetlenül zuhant le, félig az őrre,
félig a földre, a becsapódás oroszlánrészét az arca egyik oldala
viselte el.
Döbbenten hevert ott, aztán halk koppanást hallott a feje
mellett, és rájött, hogy kicsúszott a kezéből a nagyapja fegyvere.
A francba, gondolta, és ismét kézbe vette a pisztolyt.
– Nyx!
Jack arca jelent meg a látóterében, a férfi letérdelt mellé.
Véres arca falfehér volt, a pupillái kitágultak, az arcán olyan
rémült kifejezés tükröződött, amiről Nyxnek a régi Péntek 13
filmek jutottak eszébe. Aminek abszolút semmi értelme nem
volt. Na persze, helló, sokkot kapott.
– Meglőttek. – Csalódottan behunyta a szemét. – Lőttek.
Meglőttek.
– A válladat, tudom.
– Ezek szerint nem a mellkasomat?
Vajon csak egy golyó volt? Vagy kettő? Miért nem érez
fájdalmat?
 Alatta ismét mozogni kezdett az őr, és Nyx a hirtelen
adrenalinlökettől ekkor új erőre kapott. Hátralökte Jacket, a
fegyvere csövét a szétroncsolt arc szivárgó sebébe nyomta… és
meghúzta a kibaszott ravaszt.
Még csak el sem borzadt, amikor összerándult alatta a test. A
végtagok a földön pattogtak, szörnyű gurgulázás tört fel a
torkából, miközben elhalkult a durranó hang.
Hová jutott, gondolta magában, amikor felnézett Jackre.
A férfi távoli kifejezéssel a szemében viszonozta tekintetét, és
közben Apex mindkettőjük fölé hajolt. Nem fenyegetően, sokkal
inkább, mintha elítélné őt és azt, amit tett. Amióta Nyx belépett
abba a kriptába, és megtalálta a börtönbe vezető utat,
elveszítette a lelke egy részét. Vagy talán tönkretette.
És tudta, hogy már sosem kapja vissza.
Apex szárazon felnevetett.
– Szép lövés! Na persze közvetlen közelről mindig pontosabb
a célzás.
– Hallgass! – csattant fel Jack.
Nyx a kezét nyújtotta neki, Jack pedig olvasott a
gondolataiban, álló helyzetbe húzta, és miközben Nyx
rátámaszkodva megtalálta az egyensúlyát, Jack végignézett
rajta, mintha artériás vérzést keresne a testén. Nyx rá nem
jellemző türelemmel várta az ítéletet, habár ez az ő teste, és Jack
nem orvos. Viszont úgy érezte, most nem bízhat a saját
ítéletében, semmivel kapcsolatban.
– Sietnünk kell – közölte a férfi.
Mielőtt Nyx ismét futásnak eredhetett volna, Jack lehajolt, és
a karjába emelte.
 – Nincs vita! – jelentette ki határozottan. – Neked kell lőnöd,
ha bajba kerülünk. Hagyd, hogy az én lábam végezze el a
munkát mindkettőnk számára!
Mielőtt elindultak volna, Apex ismét elmosolyodott, és
kivillantotta arany szemfogát.
– Micsoda nászutatok van!
– Pofa be, Apex! – vetette hátra Jack a válla fölött, azután
futásnak eredt.
 23. fejezet

A Sakál semmi mást nem érzett, csak Nyx vérének szagát.

Miközben az ölében vitte, érezte, ahogy a meleg folyadék áztatja
a ruháját, a börtönfelsője ujját. Semmi másra nem koncentrált,
csak arra, mekkora távolságot kell még megtennie, mielőtt
biztonságos helyre ér vele.
Vagyis… viszonylag biztonságos helyre.
Teljes erejéből futott, de közben vigyázott, hogy ne rázza
össze túlságosan. Bár abból ítélve, ahogy a nő néha felmordult
és megmerevedett a karjában, tudta, hogy fájdalmat okoz neki.
Nyx mégsem engedte le a fegyvert. Miközben átszaladtak a
Parancsnok lakrészén, Nyx végig lövésre készen tartotta a
fegyvert, éber volt, behajolt a sarkokon, ahol befordultak, az
egyenes szakaszokon pedig mereven nézett előre.
A francba, a Sakál elvesztette a nőtől kapott fegyvert, amikor
az őr után iramodott. És nem volt idő megkeresni. De volt másik
Nyx hátizsákjában, legalábbis abból a fémes zörgésből ítélve,
amit mindig hallani lehetett.
Amikor odaértek a fémhálóval körbevett börtöncellához, a
Sakál nem tudta megállni, muszáj volt benéznie… Nyx
kiáltására azonban ismét előrefigyelt.
Basszus, gondolta, és megtorpant. Négy őr sorakozott fel
előttük, egyenruhás alakjuk egy „itt nem juthatsz át” jellegű
sorfalat alkotott, mindannyian fegyvert tartottak a kezükben.
A Sakál fontolóra vette, hogy megfordul és elmenekül, de
nem tudott volna hová menni. Sőt, ami még rosszabb, a
Parancsnok is hamarosan visszatér ide. Vagy azért, mert
befejezte a munkaterület átvizsgálását, vagy – ami még
valószínűbb –, mert megszólalt a riasztó. Bizonyára újabb
erősítés és még több őr tart feléjük, Nyx pedig nem olyan erős,
hogy kibírjon egy hosszúra nyúló csatát.
– Fegyvert a halántékhoz! – súgta a Sakál. Nyxnek tágra nyílt
a szeme, ezért a férfi kivillantotta a szemfogát. – Szegezd a
fegyveredet a halántékomhoz! Most!
Miközben a nő megtette, amit kért, a Sakál az őrökhöz
fordult:
– Azt akarom, hogy dobjátok a fegyvereteket ide a lábamhoz,
és arccal lefelé feküdjetek a földre, különben a nő lelő engem.
Kurvára meg fogja tenni, aztán majd magyarázkodhattok,
hogyan néztétek végig a halálomat tétlenül! Ilyen rossz hírt
akartok közölni vele?
A szavait alátámasztandó Nyx fegyverének csöve, ami még
mindig meleg volt és enyhén lőporszagú, még jobban a
koponyájába nyomódott, közvetlenül a szeme sarkánál.
– Nem, nem! – figyelmeztette a Sakál a szőke hajú őrt a bal
oldalon, aki a vállához hajolt, a váll-lapja melletti adóvevőhöz. –
Nem ajánlom! Hasra! Most azonnal! Különben nagyon csúnya
véget ér ez a helyzet… és nem csak azért, mert az agyvelőm
beteríti azt a falat.
Miközben az őrök eldobták a fegyverüket, és lefeküdtek a
földre, egy alak lépett a folyosóra a Kaptárba vezető
hasadékból. Bárki volt is, fekete ruhát viselt, amely tetőtől talpig
eltakarta, az arca is rejtve maradt a csuklya alatt. Még az illatát
is elfedte, a börtönkonyha szagaival álcázta: kenyérrel és
fokhagymával.
Hála a magasságos szűznek, gondolta a Sakál, miközben a
Nyx térde alatt lévő kezével intett a köpenyes alaknak. Kane
sietve előrelépett.
Milyen bölcs ötlet volt elrejtenie a kilétét! Mint mindig, az
arisztokrata épp időben érkezett.
– Kezeket a hátakra! – utasította a Sakál az őröket.
A földön fekvők megmozdultak, a derekukra tették a
csuklójukat, Kane pedig az igazi arisztokraták kecses tartásával
odalépett hozzájuk, ruganyos teste olajozottan mozgott a
köpeny alatt, ugyanakkor olyan gyakorlatias és hatékony volt,
mint egy katona. Felvette a földről az eldobott fegyvereket, majd
egy szempillantás alatt megbilincselte az őröket a saját
bilincsükkel. Eközben megszabadította őket a további
lőszerektől, az adóvevőktől, valamint számos késtől, és a
lábuknál egy kupacba halmozta őket.
Miután Kane bólintott, a Sakál ismét megiramodott, értékes
terhét a lehető legóvatosabban vitte, miközben elszaladt kedves
barátja és a lefegyverzett őrök mellett.
– Nem volt kibiztosítva a fegyver – szólalt meg Nyx futás
közben. – Csak hogy tudd.
A Sakál csupán a fejét rázta. Az érzelmei túlságosan
zavarosak voltak ahhoz, hogy megfelelő sorrendbe tegye, de
sejtette, még ha sikerült is volna kibogoznia őket, akkor sem
akarta volna, hogy a nő tudja, mit érez.
Jobbnak látta megtartani magának a gondolatot, hogy nála
jobb társat keresve sem találhatott volna.
 Ahogyan azt is, hogy egész hátralevő életében újra és újra
átéli majd a pillanatot, amikor meglőtték.

Amikor Jack odaért a hasadékhoz, Nyx már készen állt rá, hogy
leszálljon az öléből, és a saját lábán menjen tovább. Még
szerencse, mert azon a szűk helyen nem vihette tovább a
karjában. Egy személy is alig fért át, nemhogy egy ölben cipelt,
lövést kapott áldozat.
Nem mintha Nyx áldozat lett volna.
A férfi vállának feszülve kibontakozott a karjából, és abból
ítélve, milyen sokáig fogta még Jack a derekát, Nyx tudta, hogy
legszívesebben nem engedné el. Pedig a lába már könnyedén
elfogadta a súlyát. Nem volt idő beszélgetni. Nyx egyenesen
belépett a sötét hasadékba, belepréselte testét a szűk, földszagú
résbe… és nem nézett hátra. Nem volt miért. Biztosra vette,
hogy Jack követni fogja. Fedezi hátulról. És miközben
előrekúszott, a nyirkos szikla súrolta a hátizsákját a börtönruha
alatt. Érdekes módon nem félt.
Ami teljesen logikátlan volt. Na persze ebben a koromsötét,
rendkívül szűk kis lyukban legalább senki sem lő rá.
Amikor viszont elérik a végét, ez talán megváltozik.
Halvány fény jelezte a hasadék végét, és amikor közeledtek a
kijárathoz, Jack a vállára tette a kezét, hogy lassítson. Egy
pillanatig csak vártak. Nyx beszívta a levegőt, mire kapott egy
újabb adagot a Kaptár bűzéből, de érzékelte, hogy már nem
olyan átható. A dolgok lecsendesedtek. Talán kiürült a hely a
Jack társai által megrendezett verekedés után?
 Sokkal valószínűbbnek tűnt azonban, hogy megszólalt a
riasztó, mert megtalálták a Parancsnok lakhelyén azt a sok
holttestet, mintha valami videójátékban hagyták volna maguk
után.
– Nem hallok semmit – súgta Nyx. – Biztonságos?
– Tartsd előre a fegyvered, de rejtsd el!
Mivel Nyx ment elöl a hasadékban, neki is kellett először
kilépnie. Utólag visszagondolva talán jobb lett volna, ha hagyja,
hogy a férfi menjen be először. Túl késő. Már nem tudtak helyet
cserélni.
– Jól vagyok – súgta hátra halkan. – Csak hogy tudd.
– Sokkot kaptál.
– Nem…
– Dehogynem…
– Ne mondd meg nekem, hogy mit…
Mindketten egyszerre hallgattak el, és Nyx önkéntelenül is
elmosolyodott… habár a mosoly nem tartott sokáig.
– Más körülmények között – jegyezte meg – könnyen beléd
tudtam volna szeretni.
Nem várt választ a vallomásra, a férfi mégis megszólalt, a
hangja mély volt és halk, körülfonta a sötétben.
– Más körülmények között én még jobban beléd szerettem
volna. És egy pillanatra sem bántam volna meg.
Nyx lehunyta a szemét, és olyan fájdalom hasított a mellkasa
közepébe, aminek semmi köze nem volt a golyó ütötte sebhez.
Pokolba a „jobb szeretni és elveszíteni, mint sohasem szeretni”
baromsággal. Azt kívánta, bárcsak sosem ismerte volna meg
Jacket.
 Mert ezek után úgy kell tovább élnie, hogy nem lehet az övé.
Feltéve, hogy élve kijut ebből a börtönből.
Előrehajolt, és belesett a Kaptárba.
– Teljesen üres. Ez normális?
– Nem. Egyáltalán nem.
– Most mit tegyünk?
– Itt nem maradhatunk, de vissza sem mehetünk. Muszáj
eljutnunk a titkos átjáróhoz. Tarts balra, és menj gyorsan, de ne
szaladj! Úgy sétálj, mint aki tudja, hová megy!
Nyx vett egy mély lélegzetet, elmondott egy gyors imát, és
amikor kilépett a hasadék fedezékéből, nem nézett körül. A
Kaptár külső oldala mellett lépkedett, olyan közel hozzá, hogy
sérült válla időnként beleütközött a kőfalba, és ettől mindig a
fogát csikorgatta. Fej lehajt, szem lesüt, váll a fal mellett. Fej
lehajt, szem lesüt, váll a fal…
Jack elé ugrott, Nyx pedig megkönnyebbült. A férfi hatalmas
testének árnyékában nagyobb biztonságban érezte magát…
amíg rá nem jött, hogy a fegyvert a jobb kezében tartja. A bő
börtöning alatt átvette a pisztolyt a balba, hogy a fal mellett
legyen. Már csak az hiányzik, hogy valaki észrevegye a
fémtárgyat a kezében, és lebukjon miatta.
Csak akkor vette észre, hogy elhagyták a Kaptárt, amikor már
a főalagútban jártak. Abban a széles átjáróban, amely korábban
tele volt foglyokkal. Észre se vette, hogy kiértek belőle. Hol van
a forduló… hol van már a forduló, ami visszaviszi őket a titkos
helyre? A vízeséshez. A medencéhez.
Vágyott arra az elzárt helyre, mintha gyerekkorának egyik
helyszíne lett volna, ahová gyakran ellátogatott. Egy biztonságos
terület, ahol védve volt minden vihartól.
Ó, ezek az érzelmek! Láthatatlanok, ha valami konkrét,
megérinthető, kézzel fogható dolgot keres, mégis nagyon is
valóságosak, mert képesek alapvetően átalakítani valamit.
Olyan biztosan, mintha kezük lett volna, amivel felépítettek,
átfestettek, kitapétáztak és lepadlószőnyegeztek egy kézzel
kivájt barlangot a börtön közepén, és álomotthonná varázsolták
volna.
Erre gondolt, amikor Jack meghúzta a ruhaujját. Befordult
mögötte egy újabb sarkon, majd megtorpant. Hátranézett, hogy
nem követik-e, vagy nem készül-e valaki rájuk rontani, aztán a
férfi arcélét tanulmányozta. Az álla még mindig véres volt az őr
miatt, akit majdnem megevett. Hosszú hajának néhány tincse
kiszabadult fonott copfjából. Helyenként friss, vörös vérfoltok
látszottak a ruháján, és valahányszor levegőt vett az orrán
keresztül, Nyx a saját illatát érezte. Jack hangosan zihált, az
arca kipirult, de nem volt szétszórt. A tekintete élesnek és
ébernek látszott. Ahogy a mozdulatai is, amikor kinyújtotta a
kezét, és bekapcsolt valamit a falon.
Egy titkos ajtó oldalra húzódott, Nyx pedig szinte beesett a
biztonságos alagútba. Csak akkor tudott megnyugodni, amikor
végül bezárult mögöttük az ajtó.
A földön gyertyák lobbantak lángra, ő azonban tudta, merre
kell mennie.
Ismét ő ment elöl – nem mintha elhatározták volna, ki vezet
–, majd meghallotta a zubogó víz hangját. Elárasztotta az
érzékeit a tiszta levegő friss illata, és ekkor remegni kezdett.
Amikor befordult az utolsó sarkon, és meglátta a medencét, a
lába feladta a küzdelmet.
Jack azonban elkapta. Mondhatni… szokás szerint.
Lefektette a sima sziklakanapéra, Nyx pedig megadta magát a
gravitáció mohó kezének, és felnézett a fényes mennyezetre. A
mozdulataik megzavarták a gyertyák lángját a kis kanócokon, ő
pedig nézte, ahogy az árnyékok táncot járnak a durva
sziklafalon.
Istenem, mennyire fáj a háta… nem, várjunk csak! Ráfeküdt a
hátizsákjára.
Felmordult, majd levette magáról a börtönfelsőt, aztán a
fegyverekkel teli zsákot is. Utóbbit leejtette a földre, majd
megadta magát a kimerültségnek. Vagy talán elájult. Nehéz lett
volna megállapítani.
Amikor Jack arca megjelent a szeme előtt, legszívesebben
megcsókolta volna.
Csak azért, mert a férfi még él, ahogyan ő is.
Egyelőre.
– Hadd vegyem le rólad a széldzsekit! – mondta neki Jack. –
Meg kell vizsgálnunk, milyen súlyos a sérülés a válladon.
Nyx bólintott, és mindent elkövetett, hogy segítsen neki
lehámozni magáról a rétegeket. Amikor már csak egy rövid ujjú
póló volt rajta, mindketten a vállát vizsgálták.
– Csak egy karcolás – állapította meg Jack, és lehunyta a
szemét, majd leült. Megdörzsölte az arcát, és azt motyogta: –
Hála a jóságos égnek!
Nyx megnyomogatta a felkarja külső oldalán látszó vörös
csíkokat, mire újból vérezni kezdett a seb, ezért inkább békén
hagyta. A vámpírok gyors regenerációs képességének
köszönhetően a seb máris elkezdett összeforrni, mivel nem volt
annyira mély, hogy az alsó izomzatot is elérje. Ha okosan
csinálja, és nem erőlteti meg magát túlzottan, néhány óra múlva
teljesen begyógyul.
De vajon van annyi idejük?
Hátrahajtotta fejét a sziklafalnak, lehunyta a szemét, és
megpróbálta felidézni, mikor érezte magát utoljára ennyire
fáradtnak. Aztán meghallotta Jack hangját a fejében, ahogy azt
mondja, „csak… egy karcolás…”.
Monty Python.
Csontig hatoló fáradtsága ellenére maga előtt látta a jelenetet
a Gyalog galopp című filmből, amikor a fekete lovag vesztésre
áll az összecsapásban, és miközben mindkét lábából és
vállcsonkjából vér spriccel, ugyanezt mondja gőgös, brit
akcentussal: Ez csak egy karcolás.
– Ezek szerint jobban vagy? – kérdezte Jack.
Nyx kinyitotta a szemét.
– Tessék?
– Mosolyogsz.
– Ó, nem azért… csak egy film jutott eszembe, biztos láttad… –
Hirtelen elhallgatott. – Vagyis, nem fontos.
Jack nem látta azt a filmet. Vagy bármelyik másikat.
Ismét a férfi arcára nézett. Aztán kinyújtotta felé a karját,
Jack pedig megdörzsölte az állát és az állkapcsát a tenyerével,
mintha szégyellné magán az őr vérét, akit együtt öltek meg…
mintha azt kívánná, bárcsak Nyx ne látta volna, amit látott!
– Gyere ide! – kérte a nő.
– Szükségünk van egy tervre.
 – Tudom. De előbb gyere ide!
Amikor Jack odalépett hozzá, Nyx elhúzta a kezét az arcáról.
Kigombolta a felsőjén lévő gombokat a nyakánál, és széthajtotta
a gallérját.
Jack tekintete a távolba révedt. Mintha tudná, mit néz rajta.
– Rajtad nincs nyakörv, mint a többieken – állapította meg. –
Az őrök pedig nem bánthatnak. Ki vagy te valójában, és miért
akarsz itt lenni?
– Ugyanolyan rab vagyok, mint bárki más.
Nyx megrázta a fejét.
– Hazudsz.
 24. fejezet

Jabon fogadószobájában állva Rhage úgy nézte a katasztrófa

tablóját, mintha az alakok háromszögelése valahogy feltárhatná
az igazságot az állítás mögött: Ellanyt vérfoltos,
barackvirágszínű köntösében, sápadt, megtört arcával. A lány
anyját elegáns ruhában, felemelt szoknyával felkészülve a
harcra… bár az arcáról sugárzó haragból ítélve úgy tűnt, mintha
inkább összecsapni akarna valakivel, mint elmenekülni.
A lányával? – töprengett Rhage. – Vagy a megvádolt férfival?
A Sakál rémültnek tűnt, a döbbenet olyan mély és őszinte volt
rajta, hogy láthatóan megszólalni sem tudott.
Végül ott volt Jabon, aki az ebédlő zárt ajtaja előtt állt, távoli,
maszkszerű arckifejezése leplezte rémületét, amely minden
bizonnyal átfutott a fején: az elit tagjaként számtalan személyt
vendégül láthat – köztük olyanokat is, akiknek nem kifogástalan
a hírük –, időnként megkérdőjelezhető módon is, feltéve, hogy „a
nem kifogástalan hírű” látogató „megkérdőjelezhető”
tevékenységei zárt ajtók mögött maradnak, és nincs szemtanúja a
hálószobából való jövés-menésnek. Ilyen esetben nem történik
társasági botrány. Meglehet, hogy előfordultak visszamondott
meghívások, és kétségtelenül volt olyan is, hogy bizonyos magas
rangú hölgyek nem voltak hajlandóak mellé ülni az
ünnepségeken, többnyire azonban nem háborgatták, bátran
megnyithatta a házát annak, akinek csak akarta.
Most azonban egy szempillantás alatt semmivé lesz ez a
szabadság, mivel egy jó családból származó, eladósorba került
leányt az ő házában fosztottak meg tisztességtelenül a
szüzességétől.
Jabon bukása gyors lesz, nagyszabású, és az utódai számtalan
generációjára kihat majd.
– Önért tettem – ismételte meg Ellany, Rhage-nek címezve.
Ő csak a fejét rázta a fiatal nő felé.
– Nem tettél ilyet, mivel sosem kértem tőled semmit. Még akkor
sem, amikor te magad jöttél be a szobámba.
– Ellany! – kiáltott fel az anyja. – Mi az ördögöt…
– Elég! – csattant fel Jabon, meglepően erélyes hangon.
Már nyoma sem volt a világfinak, helyette a ház halálosan
komoly ura állt előttük, aki szereti a társasági helyzetét… és
nyilvánvalóan meg is akarja őrizni.
– Szégyent hoztál az otthonomra – mondta a Sakálnak. – Az én
házam fedele alatt meggyaláztál egy ártatlan, előkelő
származású…
– Nem tettem ilyesmit! – A Sakál előrelépett. Ő is előkelő
származású, erős személy volt, aki pontosan tudta, milyen sors
vár rá, ha hitelt adnak a vádaknak. – Egy ujjal sem nyúltam
hozzá, és ezt ő is tudja…
– Ezek szerint nem volt elég, hogy meggyaláztad a testét, most
már a becsületét is bemocskolod? – Jabon ingerült kézmozdulatot
tett. – Hogy merészeled? Most azonnal távozz a birtokomról, de
tudd, hogy ennek még lesznek következményei!
– A leány hazudik. – A Sakál Ellanyra szegezte tekintetét, aki
nem tudta elviselni, ezért elfordította a fejét. Amikor lesütötte a
szemét, a Sakál káromkodott egyet. – De jól van, most azonnal
távozom, és sosem térek vissza. Megsértették a becsületemet egy
társasági összeesküvés miatt, amelyben nem volt részem, és
tiltakozom az ellen, hogy belerángassanak bármiféle
cselszövésbe, ami itt történik. Ennek semmi köze hozzám! – Az
úriember kisétált a fogadószobából, és amikor odaért az anyához
és a lányához, halkan azt mondta nekik: – Az illatom nincs a
bőrén, ahogyan az ágyában sem. Ezt ön is tudja, és a leánya is. –
Mélyen beszívta a levegőt, az orrlyukai kitágultak, az arca még
komorabb lett, majd tekintete a házigazdára ugrott. – Az előtt
vagy az után tanítottad ki ezt a lányt, hogy olyan alaposan
megöntözted a kertjét?
– Tűnj el! – kiáltott rá Jabon a haragtól elvörösödött arccal. –
Tűnés!
A Sakál felsétált a lépcsőn. A háta nyílegyenes volt, és felszegte
az állát.
Miután elment, Rhage káromkodva a fejét rázta.
– Egy pillanatra sem hiszem el, hogy ez a férfi bármit…
– Egy szóra – vágott Jabon a szavába –, ha kérhetlek!
Amikor a házigazda átsétált az előcsarnokon, valami utasítást
súgott a két nőnek. Bármi volt is, azonnal engedelmeskedtek neki,
ami elég gyanúsnak tűnt. Annak ellenére, hogy az a férfi is
felment az emeletre, aki állítólag szörnyű dolgokat művelt a
lánnyal, a két nő felsétált az állítólagos liliomtipró után.
Ellany hátranézett a válla fölött, Rhage azonban a fejét rázta.
De nem miatta, hanem az egész helyzet miatt.
Jabon belépett a fogadószobába, és behúzta az ajtót, gondosan
becsukta mindkét lakkozott szárnyát. Előkelő ruhája és elegáns
stílusa megrendezettnek tűnt, de hát ez az egész helyzet is az volt.
A háza, a vendégei, a társasági pozíciója.
– Kérlek, hallgasd meg az igazságot, mielőtt ítéletet hozol! –
szólalt meg.
Rhage beleszagolt a férfit körüllengő levegőbe, de csak az
elegáns olajok fojtó szagát érezte, amit Jabon rendszeresen
magára kent. Az azonban sokkal fontosabb volt, hogy a leányon
lehetett-e őket érezni, persze Rhage nem akarta még nagyobb
megpróbáltatásnak kitenni szegényt azzal, hogy utánamegy és
megszagolja.
– Magadévá tetted azt a fiatal lányt? – Rhage karba tette a
kezét a mellkasán. – És ne hazudj nekem!
– Nem, természetesen nem! – Jabon a jobb kezét a mellkasára
tette. – Becsületszavamra!
– A Sakál tiltakozása elég egyértelmű volt. Ahogyan a téged
érintő vádja is.
– Az a férfi mindenben nagyon tisztességes volt, amiben
együttműködtünk – tette hozzá Darius.
– Ti nem ismeritek úgy, mint én. – Jabon odasétált a
kandallóhoz, és lenézett a halomba rendezett, nem meggyújtott,
fehér kérgű nyírfahasábokra. – Az a férfi egy hazug. Mindennel
kapcsolatban hazudott. Arról, hogy ki ő, honnan jött és mit
csinál.
– Miért, mi az igazság vele kapcsolatban? – kérdezte Rhage.
– Az, hogy arisztokrata családból származik, és ennek
megfelelően teljes joggal van itt, Caldwellben. Viszont sosem volt
hajlandó elárulni semmit a családjáról. Ő csak egy sodródó
ember, egy csaló, aki csellel rávette az apámat, hogy támogassa…
– Akkor miért látod vendégül a házadban?
 – Éppen most rúgtam ki – vágta rá Jabon ingerülten.
– Mert egy ártatlan lány hallatlan bemocskolásával vádolták
meg – vágott vissza Rhage. – Valami azt súgja nekem, hogy ha ez
nem történt volna meg, ott ülnék vele szemben az első étkezésen.
– Bűnös! Talán el kellene tűrnöm egy ilyen társasági
engedetlenséget, és minden ezzel járó kellemetlen következményt,
ami emiatt vár rám?
– Nem ez a lényeg. – Rhage derékból előrehajolt. – És engem
most nem érdekel az illendőség. A miatt a szegény lány miatt
aggódom. Pokolba a társasági szabályokkal, téged komolyan
csak azok érdekelnek?
– Természetesen nem. – Jabon körbemutatott. – Ami pedig
annak a férfinak a megalapozatlan vádját illeti, a lány illata nem
érezhető rajtam. Szagolj meg, és te is tudni fogod az igazat.
Rhage megrázta a fejét. Jabon pont akkor lépett ki az
ebédlőből, amikor a nők lejöttek az emeletről, szóval lehetetlen
volt eldönteni, hogy az illata azért volt-e a levegőben, mert már
ott volt az előcsarnokban, vagy azért, mert a fiatal lány ruháján
és bőrén hagyta.
A vendéglátójuk összehúzta magán selyemszmokingját.
– Nem lett volna szabad meghívnom a Sakált a házamba, sőt,
amikor a története kétségeket ébresztett bennem, azonnal meg
kellett volna szabadítanom magam és a házamat kétes
társaságától. Bánom, hogy nem így cselekedtem, valamint
sajnálom, hogy téves ítéletem miatt az az ember szenvedett,
akinek sosem lett volna szabad szenvednie. De helyre fogom
hozni. Elhunyt apám lelkére esküszöm!
A zárt ajtó túlsó oldalán Rhage tompa léptek zaját hallotta
lefelé jönni a lépcsőn. Aztán kinyílt a bejárati ajtó, majd
hangosan becsukódott.
A fogadószoba utcára néző ablakán kinézve egy sötét ruhába
burkolózott alakot látott bőrönddel a kezében, amint elindult a
járdán, jobbra fordult, és távolodott a háztól.
A Sakál minden holmijával együtt távozott.
Rhage hirtelen lenézett a neki készített öltönyzakóra. A
nadrágra. A bőrcipőre. Levette az elegáns zakót, és az egyik
selyemkárpitozású szék háttámlájára terítette. Aztán kioldotta a
nyakában lévő selyemsálat, meglazította a nadrág derekát, és
lerúgta lábáról a cipőt.
Miközben levetkőzött, Jabon zavartan pislogott, mintha ő még
sohasem csinált volna ilyet, vagy még sosem látott volna ilyesmit.
Darius ezzel szemben csak bosszúsan nézte.
Rhage anyaszült meztelenre vetkőzött.
Mindent levett magáról, azután megvakarta a hátát, és
megmozgatta a vállát.
– Köszönöm a vendéglátást! Ezeket a ruhákat megtarthatod.
Úgy megyek el, ahogy jöttem.
Jabon dadogott:
– De… de… de nem mehetsz el így! Mit fognak…
– Soha többé ne kérj tőlem semmit, különösen azt ne, hogy
idejöjjek! – jelentette ki Rhage. – Ha pedig meglátsz a faluban,
fordulj el, és menj el a közelemből! Nem szeretném, ha bármivel is
ehhez a házhoz kapcsolnának, és nem hiszem el a vádakat, amit
arról a férfiról mondtál, aki az imént távozott. De nincs rá
bizonyítékom. Szóval tégy, ahogy akarsz, de engem ne keress
többé… máskülönben szükségét érezném, hogy megosszam a
véleményem rólad és erről a házról, valamint erről a helyzetről
bárkivel, aki hajlandó meghallgatni.
– Tévedsz velem kapcsolatban, és őt illetően is! – Jabon
megrázta a fejét, a hangja könyörgővé vált. – Meg fogod látni.
Gondoskodom róla, hogy a kellő módon orvosoljuk ezt a
helyzetet. Illő büntetést kap azért, amit tett. Kérlek, ne tagadd
meg a vendégszeretetet, amely mindig rendelkezésedre áll! Ez a
ház neked és a Fekete Tőr Testvériség bármely tagja számára
nyitva áll.
– Nem hiszek neked. – Rhage megvonta a vállát. – Semmivel
kapcsolatban.
Azzal bólintott a testvére felé, és távozott. Láthatatlanná válva
suhant ki azon az ablaküvegen keresztül, amin kinézve a Sakál
távozását látta. Miközben molekuláira bomolva kiszállt az
éjszakába, és végre a saját, elszigetelt otthona felé tartott, messze
a városközponttól, úgy döntött, mindenkit kerülni fog, hacsak
nem feltétlenül szükséges a találkozás.
Soha semmi jó nem származott még a társas kapcsolatokból.
És akkor a vadállatot még figyelembe se vette.
Ahogyan mások megbízhatatlanságát sem.
Jobb lesz, ha úgy folytatja, ahogy eddig.
Egyedül.
 25. fejezet

– Ugyanolyan rab vagyok, mint bárki más.

Amikor a Sakál elismételte a mondatot, összehúzta a felsője
nyakát, és szorosan egymás mellett tartotta a ruhadarab két
felét.
– Az én történetem sem különbözik bármelyik fogolyétól, és
az ítéletem is az, ami.
– Ez nem így van. – Nyx megrázta a fejét. – Elmehetnél innen.
Ha az őrök nem bánthatnak, és nincs nyakörved, egyszerűen
láthatatlanná válhatnál, és elmehetnél. Te döntesz úgy, hogy itt
maradsz…
– Nem! – vágta rá a Sakál élesen. – Nem döntöttem úgy, hogy
itt maradok. Elmennék, ha tudnék, csakúgy, mint a többiek.
Amikor Nyx ismét megrázta a fejét, a Sakál felállt, és
odalépett a gondosan összehajtogatott börtönfelsők és -
nadrágok kupacához. Levette vérfoltos felsőjét, összegyűrte, és
az árnyékba dobta. Fogott egy tisztát. Szeretett volna alaposan
megfürödni, de beérte annyival, hogy letérdelt a bugyborékoló
medence mellé. Remegő kézzel újra és újra vizet locsolt az
arcára. A víz meleg volt, ő azonban azt kívánta, bárcsak
jéghideg lenne!
Egek, még mindig érezte szájában az őr vérének ízét, mégis
különösnek találta, hogy az arcvonásaira egyáltalán nem
emlékszik. Sem a szeme vagy a haja színére. És arra sem, hogy
jóképű volt-e, vagy csúnya.
 Leült a sarkára, és a felsője aljával megtörölte az arcát.
Eközben Nyx őt nézte, a Sakál pedig kérdés nélkül is tudta,
mit jelent ez a csend. A nő egy tapodtat sem mozdul innen vele,
nem tesz semmit, hogy gondoskodjon a biztonságáról, amíg meg
nem magyarázza neki.
Megköszörülte a torkát.
– Megvádoltak azzal, hogy ágyba vittem egy ártatlan lányt.
Hogy elkötelezettség ígérete nélkül tettem a magamévá, sőt a
beleegyezése nélkül. Valójában viszont nem volt vele testi
kapcsolatom. A legközelebb akkor kerültünk egymáshoz,
amikor az ebédlőasztalnál három székkel arrébb ült tőlem.
Becsületszavamra mondom, hogy még csak kettesben sem
maradtam soha azzal a nővel. Engem áldoztak fel, hogy
megmentsék az ő és az anyja hírnevét, amikor kudarcba fulladt
egy házassági cselszövés.
Nyx összehúzta a szemét.
– Nem feküdtél le vele, mégis ide kerültél. Száz évre. Hamis
vádak miatt.
– Nem volt objektív bíróság, ahová elmehettem volna, sem
pártatlan testület, akik megvizsgálták volna az igaz és a hazug
állításokat. A Tanács elé hívattak, mert bizonyítékot nyújtott be
ellenem az a férfi, aki magát akarta védeni, és az anya, akinek
muszáj volt áldozatként beállítani a lányát, hogy mentse a
menthetőt, és a fiatal lány, aki nagyon nehéz helyzetbe került,
mert elveszítette az erényét, amit a jövendőbeli
parancsolójának adhatott volna. Nem volt esélyem.
– De ez nem igazságos! – Nyx felült, és a könyökére
támaszkodott. – Bizonyára az igazság a legjobb védekezés.
 – Ne légy már naiv! Szerinted hogy telt meg ez a hely
ennyire? – A Sakál bosszúsan nézett rá. – Ezt a helyet a Tanács
hozta létre és működteti, hogy kiszolgálja az elit igényeit. Azok
közül, akik még részesei voltak a történetnek, én voltam a
legkönnyebben feláldozható. Én persze úgy mentem a Tanács
elé, hogy bebizonyítom az ártatlanságomat, de a lehetőséget
sem adták meg, hogy beszéljek. Ott helyben elítéltek és
elrángattak az őrök, megfosztottak civil jogaimtól, az életem, a
céljaim és a jövőm semmivé lett. Aznap este minden
szempontból meghaltam. – Éles hangon felnevetett, majd felállt.
– Persze akkor még nem is sejtettem, hogy még szörnyűbb idők
várnak rám, olyan rémálmok, amiket abban a döbbent és
elborzadt állapotomban még csak elképzelni sem tudtam.
Nyx egy ideig nem szólalt meg.
– De elmehetnél.
– Nem.
– Nem értem… – Elhallgatott, aztán halkan káromkodott
egyet. – Hát persze. Az a cella, amit olyan tökéletesen rendeztek
be. Ott van a nőd. Miatta nem mész el. Ő tart itt.
A Sakál karba tette a kezét a mellkasán.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Akkor világosíts fel!
– Nem tehetem. De esküszöm, hogy nincs hatással… –
Kettőjük között mutogatott. – Nincs köze hozzánk.
– Hozzánk? – Nyx rendesen felült, a karját a térdére
támasztotta. – Mintha együtt járnánk? Mintha megbeszélnénk,
hogy monogám kapcsolat legyen-e köztünk, vagy másokkal is
találkozzunk? Ne légy nevetséges!
 – De ennek nincs hatása ránk. – A Sakál nem tudta, mi mást
mondhatna még. – Ez nem rólad és rólam szól.
– Nincs olyan, hogy te meg én. – Lesimította a hátrafogott
hajából kiszabadult kósza hajtincset. – Én elmegyek innen,
amint tehetem, és soha nem jövök vissza. Soha többé nem látsz.
Te viszont itt maradsz lent a föld alatt, itt rothadsz, amíg meg
nem halsz, és a nevedet fel nem vésik arra a Falra. A különbség
közted és a többi itt lévő fogoly között, mint amilyen a testvérem
is volt, az, hogy te ezt a fajta halált választod… és ezt a fajta
életet.
– Te ezt nem érted.
– Igazad van. Nem értem. De a jó hír az, hogy nem is kell
értenem. Vagy egy nyomorult gyáva alak vagy, aki elkerüli a
fenti életet, vagy pedig valami kamu szöveget adsz be nekem, és
olyan ostoba vagy, hogy azt gondolod, hiszek neked csak azért,
mert lefeküdtünk egymással. Bármi is az igazság, nem rám
tartozik… sőt, untatnak a játszmáid.
A Sakál az alagutat nézte, amelyen keresztül elmehetne
innen. Próbálta rávenni magát, hogy tegye meg az első lépést, és
hagyja itt a nőt. A lába azonban nem mozdult.
Még a tekintete is visszatért rá.
– Már levontad a következtetéseidet rólam – jelentette ki
nyersen. – Be kell vallanom, megdöbbent, mennyire rossz
véleménnyel vagy rólam. Na persze már hozzá kellett volna
szoknom, azok után, amit mások tettek, amivel ide juttattak…
– Ide juttattak? Mi a franc! Hiszen elmehetsz! És kímélj meg a
magyarázkodásaidtól…
– Nem foglak megkímélni attól, hogy megvédjem magam a
vádaskodásaiddal szemben! – csattant fel a Sakál. – Egyszer már
megtagadták tőlem ezt a jogot, és hidd el, ha azt mondom, ez
soha többé nem fog előfordulni. Megvádoltál, ezért most
végighallgatod az én verziómat!
Nyx felvonta a szemöldökét, és amikor továbbra sem szólalt
meg, a férfi folytatta:
– Nem tartozom neked magyarázattal… amit nem is bánok,
mert egyértelmű, hogy nem vagy hajlandó pártatlanul tekinteni
rám. Annak ellenére, hogy amióta csak itt vagy, mást sem
teszek, csak gondoskodom a biztonságodról és arról, hogy
kiderítsd, mi történt a húgoddal. Ezenkívül nem tudsz rólam
semmit, csak azt, amit itt láttál belőlem, ami kizárólag
udvariasság és védelem volt. Azt hiszem, ebben mindketten
egyetérthetünk.
Nyx kifújta a levegőt, és halkan megszólalt:
– Mikor lesz a következő őrségváltás? Csak ennyi érdekel.
A Sakál kinyitotta a száját. Aztán becsukta.
A következő pillanatban pedig halkan válaszolt:
– Te csak magad miatt aggódsz. Hát persze.
– Én csak ki akarok jutni innen.
– Különös módon… vagy talán nem is annyira különös
módon… ezzel a céloddal maximálisan egyetértek. – A Sakál
megdörzsölte a szemét. – Már régen túl vagyunk azon a ponton,
amikor a műszakokkal kellene törődnünk. Halott őrök vannak
egy olyan helyen, ahová csak korlátozott számú személy léphet
be. A börtön már ebben a pillanatban is le van zárva, ezért
vissza kell mennem a cellámba a kötelező létszámellenőrzés
miatt. Feltéve, hogy nem maradtam le róla máris.
 – Hogy fogjuk megtudni? – kérdezte Nyx. – Úgy értem, azt,
hogy le van-e zárva a börtön.
– Elmegyek és…
– Nem! – Nyx felpattant. – Együtt megyünk!
A Sakál ránézett a nőre, akivel annyira összhangban volt,
amikor az őrök elől menekültek. Az a közös érzés és egyetértés
már eltűnt. Most csak egy vadidegen állt előtte, aki ráadásul
egyáltalán nem illett hozzá.
– Ahogy akarod – dörmögte. – Távol álljon tőlem, hogy
bármiben is akadályozzalak.

Hát ennyi volt, gondolta Nyx, miközben felvette széldzsekijét,

magára csatolta hátizsákját, és megkerülte a medencét. Ez az
egész bizarr, túl veszélyes, szívfájdító közjáték ezennel véget
ért. Visszamegy oda, ahonnan jött, visszatér a farmházba a
családjához…
Amikor eszébe jutott az otthona és a még életben lévő húga,
káromkodott egyet, és a fényképre gondolt, amit Janelle ősi
nyelven írt nevéről készített.
Azóta, hogy ott állt a Fal előtt, nagyon sok minden elterelte a
figyelmét, most azonban megrohanta a gyász: Janelle meghalt.
Minden valószínűség szerint egyedül. Vajon eltemették? Vagy
kidobták a testét, mint a szemetet?
És mindez a nagyapjuk hibája.
– Vegyél fel egy új felsőt! – mondta neki Jack.
– Nem akarok.
A férfi odament a ruhákhoz, megfogott egyet, és hozzávágta.
 – Vedd fel!
Nyx áthúzta fején a ruhadarabot, és megesküdött magában,
hogy amint talál egy kandallót, azonnal elégeti az átkozottat.
Jack elindult az alagútban, a nyomában egymás után
kialudtak a gyertyák, ezért Nyx utánaszaladt és követte. Menet
közben arra az egyetlen dologra gondolt, ami számított: lehet,
hogy a férfi úgy döntött, hogy itt marad, de ő szabadon
távozhat… és vissza sem néz. Szó szerint és átvitt értelemben
sem. Nem fogja tönkretenni a jövőjét egy olyan férfi miatt, akit
nem is ismer, aki megrekedt egy olyan helyzetben, amit ő nem
ért… és amúgy sem hisz el neki.
Ezek az elhatározások vezették egyre távolabb a medencétől,
ezek adtak erőt, hogy kilépjen a börtön fő alagútjába.
Nem volt körülöttük senki. Hangokat sem hallottak. Mint a
patkányok, amik a föld alatt menekülnek, minden fogoly
fedezékbe húzódott.
A lezárás nyilvánvalóan elkezdődött. Amit nem is bánt. Nincs
szüksége erre a férfira. Ha elviszi oda, ahol bejött, onnan már
egyedül is boldogul… Ő pedig visszamehet a cellájába, és
elpazarolhatja élete hátralevő részét idelent.
Kiváló döntés részéről. Igazán nagyszerű!
– Állj! – szólalt meg Nyx hirtelen.
A férfi nem állt meg.
– Mi van?
– Innen már tudom az utat.
Erre mégis hátrafordult. Lenézett rá teljes magasságából, és
felvonta egyik szemöldökét.
– Valóban?
 – Itt balra kell fordulni, aztán egymás után négyszer jobbra. –
Megvonta a vállát. – Nem nehéz.
– Hát persze hogy nem. Neked nem.
– Amikor bejöttem, mindig balra fordultam.
– Tessék?
Nyx megigazította hátizsákját a börtönruha alatt, amit a férfi
miatt fel kellett vennie.
– Amikor bejöttem ide, mindig balra fordultam, hogy ne
tévedjek el. Ez az alagút itt – mutatott arra, amelyik előtt álltak
–, visszavisz az első sarokhoz, ahol elfordultam. Azután még
három következik, és ott vagyok. Vagyis mi végeztünk.
Visszamehetsz a celládba, amit már annyira szeretnél látni.
A férfi összehúzta ragyogó kék szemét, úgy nézett rá.
– Te mindenre tudod a választ, ugye?
– Azt tudom, hogyan mentsem meg magam. És tudom innen a
kiutat. Most csak ez a két dolog számít.
– Hát akkor – Jack lovagiasan meghajolt, oldalra lépett és
kezével intett, hogy a nő menjen előre –, engedd meg, hogy
elálljak az utadból!
– Köszönöm.
Nyx kísértést érzett arra, hogy a kezét nyújtsa neki, és kezet
fogjanak, de szükségtelen volt kicsinyeskedni, márpedig ez elég
gúnyos gesztusnak tűnt. Ezért inkább elsétált mellette…
És ment tovább.
Az első ötven méteren élénken hegyezte a fülét, hogy mi
történik mögötte. Arra számított, hogy a férfi követni fogja vagy
visszahívja. Amikor nem hallott lépteket és a nevét sem,
megkönnyebbült. A szívébe hasító csalódottság viszont nem
tetszett neki, mivel tökéletesen képes gondoskodni saját
magáról…
– Elég legyen! – dörmögte maga elé. – Felejtsd már el!
A jobbra fordulások a megfelelő időközönként következtek
be, kettő között pont olyan hosszú volt az út, amilyenre
emlékezett. Amikor elérkezett az utolsó sarokhoz, és nem érzett
semmilyen szagot, nem hallott semmilyen hangot, diadalmas
érzés töltötte el. Jobbra fordult, és… egy hatalmas, tömör acélfal
előtt találta magát.
Megpördült, gondolatban felidézte az útvonalat. Azután
megint előrenézett.
Nem, ez nem stimmel. Még ötven méter volt hátra, mielőtt
odaérne ahhoz a bezárt acélajtóhoz a bejáratnál, amin keresztül
bejött ide. Amihez van kártyája.
A hideg fémfelületre tette a kezét, és megnyomta, bár tudta,
hogy nem megy vele semmire. Ez az átkozott fal a mennyezetről
ereszkedett le, és a földhöz volt erősítve.
Komolyan azt gondolta, hogy lyukat tud ütni rajta?
– A francba!
Izzadni kezdett a hónalja és a mellkasa, érezte, hogy pánik
készülődik benne. Aztán oldalra fordította a fejét, és meglátta a
falon a villogó fényt.
– Mágneskártya… mágneskártya…
Reszkető kézzel a börtönruha alá nyúlt, minden zsebét
végigtapogatta. Amikor már biztosra vette, hogy elveszítette
valahol a kártyát, megérezte kemény felületét. Kirántotta a
zsebéből, és a sziklafalba csavarozott leolvasó panelhez
érintette.
 Nem történt semmi.
Felfelé simított előtte. Aztán lefelé. Vízszintesen. Megpróbálta
mindkét oldalát. Kétszer is.
– A francba!
Számba vette a lehetőségeit, habár az idő nem az ő oldalán
állt, és ha jól számolta ki a távolságot, akkor az acélfal azt a
legelső titkos alagutat is elzárta előle, ahová Jack bevitte… mert
az közelebb volt ahhoz a bejárathoz, ahol a kriptán keresztül
bejutott a börtönbe. Az egyetlen esélye, hogy elrejtőzve újra
átgondolja a tervét, az, ha visszamegy a medencéhez. Ha sikerül
vissza… hangokat hallott.
Aztán a menetelés semmivel össze nem téveszthető zaját.
Sok, nagyon sok csizma kopogását.
Nyx reszketni kezdett. Hátával az acélfalnak dőlt, és egy
pillanatra lehunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta, gyorsan
benyúlt a táskájába, és kezébe fogott nemcsak egy, hanem
mindjárt két fegyvert.
Feltéve, hogy az őrök erre jönnek, az lesz az egyetlen esélye,
hogy lövöldözni kezd, úgy nyit utat magának közöttük.
Nem mintha azzal túl messzire jutna. Csapdába került.
Ugyanúgy fogoly lett, mint itt bárki más.
 26. fejezet

A Sakál épp időben ért vissza a cellájába. Alig lépett be a

zárkába, amikor hallotta, hogy az első őrök megjelennek a
folyosó túlsó végén. Neveket kiabáltak, a rabok pedig
válaszoltak. A Parancsnok egysége sorrendben haladt végig a
cellákon. Csizmájuk kopogása egyre hangosabban hallatszott,
ahogy közeledtek hozzá.
Basszus, még mindig érezni lehetett rajta a vérszagot, pedig
már átvette a felsőjét, és megmosta az arcát, de nem ment vele
sokra.
A cella hátsó falánál a sarokban egy vízsugár csordogált a
sziklafalak találkozásánál lévő hasadékból. A Sakál levette a
felsőjét, odalépett a vízhez, majd aládugta a fejét. Egy
párkányon házi készítésű börtönszappant tartott. A lúg és a
növények durva kombinációjából készített szappan olyan érdes
volt, mint a smirgli, a Sakál azonban erősen forgatta kezében a
horzsakőszerű, tojás alakú tisztálkodószert, ezáltal vérszegény
habot tudott előcsiholni belőle.
Megmosta az arcát. A nyakát. A mellkasát.
A hóna alját.
A hosszú fonattal nem tudott mit kezdeni, de úgy vélte, arra
nem sok vér került…
– Lucan! – kiáltották az őrök.
Három cellával arrébb.
– Igennnnnn – felelte a farkas hosszan elnyújtva a szót. – Ó,
bocsánat, ez zavar titeket?
A Sakál fogott egy tiszta felsőt, megtörölközött benne, aztán
már majdnem lefeküdt az ágyra, amikor lenézett a nadrágjára.
– Basszus!
Több vér volt rajta, mint gondolta.
Miközben a bőbeszédű farkas az őrökkel incselkedett, isten
tudja, mivel tartotta szóval őket, a Sakál letolta magáról bő
nadrágját, megmosta mindazt az altestéből, amit csak tudott,
megtörölközött, és visszaindult az ágya felé. A vérfoltos
nadrágot a priccs alá rejtette.
A fekvés volt a legutolsó, amire vágyott, mégis kinyújtózott a
priccsen, nekitámasztotta fejét a külső falnak, és egy durva
pokrócot húzott meztelen alsótestére. Egyik kezével felnyúlt a
régi könyvek polcára, és levette az elsőt, amihez hozzáért, majd
a mellkasára tette, és kinyitotta az arca előtt.
Fejjel lefelé. Az írás fejjel lefelé állt benne.
Káromkodott egyet, aztán megfordította, majd épp csak az
első párbeszédet tudta elolvasni, amikor két őr jelent meg a
cellája előtt.
A Sakál felnézett a Macbeth fölött, és lezseren felvonta a
szemöldökét.
– Csengettek?
A két őr rokonságban állhatott egymással: egyforma színű
szemük, hasonló magasságuk volt, és mindkettőjüknek kiállt
egy rakoncátlan hajtincse a hajuk vonalánál. De nem voltak
ikrek, és a Sakál úgy vélte, még sosem látta őket itt. A
tétovázásukból is látszott, hogy még újoncok.
– Itt vagyok. Megmondhatjátok a Parancsnoknak. – Amikor a
két őr nem mozdult, a Sakál megkérdezte: – Be akartok jönni és
nézni, ahogy olvasok?
A két férfi egyformán és egyszerre húzta össze a szemét.
Amilyen beszédesek voltak a többi fogollyal, most nem kapták
be a verbális csalit, de nem is dorgálták vagy büntették meg
érte. Egyszerűen csak sarkon fordultak, és továbbmentek.
A Sakál várt egy ideig, nem mozdult ebből a helyzetből, de
közben egyik csupasz lábával a másikat ütögette, a kinetikus
energia csak úgy tombolt az izmaiban, képtelen volt hosszú
ideig elfojtani.
Az őrök nem sokkal ezután visszajöttek. A Sakál nem tudta,
hogy ez valami teszt-e, hogy megnézzék, megmozdult-e, vagy a
feladatuk vitte erre őket. De nem is számított. Ezúttal csak
elsétáltak a cellák előtt, a lépteik egyre halkabbak lettek, aztán
teljesen megszűntek.
A Sakál félredobta a könyvet az ágyról, és felállt. Kivett egy
nadrágot a tiszta ruhák kupacából, és magára húzta.
Épp a derekát kötötte meg, amikor a farkas megjelent az
ajtajában.
Lucan ezúttal nem mosolygott.
– Minden le van zárva. Az összes periférikus alagút is. És
eltörölték a műszakokat.
A Sakál erre felkapta a fejét.
– Ilyesmit még sosem csináltak.
– Hány őrt öltél meg a magánrészlegben?
– Ez most költői kérdés volt? – Amikor a farkas csak nézett rá,
megvonta a vállát. – Négyet biztosan. Aztán jött még négy,
akiket megbilincseltünk a földön. Apex feladata volt a takarítás.
 – Élt még az a kvartett, amikor megtalálta őket?
– Lehet, hogy nem ő találta meg.
– Ha viszont igen, akkor mostanra már ők is halottak.
A Sakál megmerevedett. Nagy levegőt vett, azután halkabban
azt súgta:
– Menj vissza a celládba! Most!
– Nézd, ha a késforgató kis barátnőd szabadon mászkál ezen
a helyen, akkor nagy bajban van…
A Sakál megtaszította társa vállát.
– Nyomás! Ne akarj itt lenni!
A farkas már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de hirtelen
oldalra rántotta a fejét, mert nyilvánvalóan ő is megérezte az
illatot.
– Basszus! Légy óvatos!
Lucan eltűnt, a Sakál pedig a priccsre vetette magát. Éppen
sikerült betakaróznia, amikor egy magas, tetőtől talpig feketébe
burkolózott alak sodródott a cellája boltíves bejáratához.
De nem Kane volt az.
Szantálfaillatot árasztott.
A Sakál gyomra olyan erősen felkavarodott, hogy nagyot
kellett nyelnie, mert csak így tudta elfojtani hányingerét. Nem
kifejezetten az illat miatt, hanem amiatt, amit képviselt.
Ránézett az alakra, mereven bámulta az arcát eltakaró sűrű
hálót.
– Igen?
A Parancsnok hangja halk volt és mély.
– Hallottam, hogy a tiltott területen jártál, és fegyvert
szegeztek a fejedhez. Egy fogoly megfenyegetett. Igaz ez?
 Börtönruha. A Sakál rávette Nyxet, hogy vegye fel a
börtönruha felső részét.
Az őrök nem tudták, hogy kívülről jött. De ha úgy gondolták,
hogy közülük való, miért zárták le az egész létesítményt?
– Igen – felelte. – De már vége.
– Ki volt az? Hol találom meg a nőt meg a fegyvert?
– Nem tudom.
Egy ideig csend volt, a Sakál pedig pontosan tudta, hogy a
Parancsnok a levegőben lévő szagokat vizsgálja.
– Élvezted a fürdést az előbb?
– Ne légy féltékeny! Nem áll jól neked.
– Vigyázz a szádra, Sakál! Ma este ingerült vagyok.
– Nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnéd? Milyen kár…
Egy őr szaladt oda a Parancsnokhoz.
– Találtunk egy börtönruhát viselő nőt a nyugati ellenőrző
pontnál. Fegyvere van, de hamarosan elfogjuk.
A Parancsnok visszafordította fejét a Sakál felé.
– Nocsak! Úgy tűnik, ez a kis probléma magától megoldódik.
Szeretnél valami magyarázatot adni, mielőtt élvezettel
kihallgatom?
A Sakál hátradőlt a falhoz, a keze ismét a könyvek felé nyúlt.
Amikor a Macbeth visszakerült a mellkasára, megvonta a vállát.
– Nem ismerem őt, nem tudom, honnan jött. – Ez mind igaz
volt. – Fegyver volt nála, én csak azt tettem, amire utasított.
Aztán megparancsolta, hogy álljak arccal a falnak, és számoljak
el tízig, mielőtt visszafordulok. A biztonság kedvéért tizenötig
számoltam, aztán láttam, hogy már elment. Ő a te problémád,
nem az enyém. Elvégre te vezeted ezt a helyet.
 – Mire kért téged az a nő?
– Arra, hogy vigyem el a Falhoz.
A Parancsnok egy pillanatra elhallgatott. A Sakál szinte látta
maga előtt, ahogy összeráncolja a homlokát.
– Miért?
– Talán egy halott rokonát kereste. Nem tudom.
– Vagyis nem itteni fogoly.
– Ahogy már mondtam, fegyver volt nála, ezért nem volt
kedvem faggatni a részletekről. Megtettem, amire kért, cserébe
sértetlenül elengedett. Ennyit tudok.
A Parancsnok egyik fekete ruhaujja felemelkedett, és rá
irányult, mintha a Kaszás mutatna rá.
– Tudni fogom, ha hazudsz. A fájdalom hatékonyan kiszedi az
igazságot az emberekből, különösen a nőkből.
– Tégy vele, amit akarsz! Engem nem érdekel.
– Számíts rá, hogy később hívatni foglak.
– Miattam nem kell sietned.
A Parancsnok megmozdult a fekete köpeny alatt,
testhelyzetet váltott.
– Ne kéresd magad! Nem áll jól.
A Sakál komoran megrázta a fejét.
– Épp ellenkezőleg, ez az egyetlen oka annak, hogy akarsz
engem.
– Ó, dehogyis! – A csuklya alól halk, szexuális töltetű nevetés
hangzott fel. – Ebben nagyon tévedsz.
Amikor a Parancsnok elfordult, a Sakál a könyvet nézte, és
olyan mozdulatlanná merevítette a testét, amennyire csak
tudta.
Szentséges szűz, Nyxre rosszabb sors vár a halálnál!
 27. fejezet

Amikor Nyx a felsorakozott őrök előtt találta magát, érezte,

hogy az agya eltávolodik a valóságtól. Teljesen érthető reakció
volt ez a mentális hiba, mivel olyan sokan álltak vele szemben,
de persze egyáltalán nem segített rajta. Semmilyen trükkel sem
szabadulhat. Nem tudja kidumálni magát. Sőt, még
lövöldözéssel sem nyerne semmit, pedig két pisztolya is van.
– Dobja el a fegyvert – parancsolt rá az egyik egyenruhás férfi
–, vagy itt helyben lelőjük!
Nyx kísértést érzett, hogy a golyó általi halált válassza. Nem
akart meghalni, de tudta, ha az őrök kezére kerül, akkor
rosszabb sors vár rá, mintha itt, ebben az alagútban lehelné ki a
lelkét.
– Dobja el a fegyvert! – ismételte meg az őr.
Túl sokan vannak, túl sok képzett katona fegyvere szegeződik
rá.
Az nyer, aki tudja, mikor harcoljon, és mikor ne.
A semmiből hirtelen eszébe jutott az önvédelemtanára
tanácsa. Kicsit átfogalmazta a sokszor hangoztatott tanítást: Ha
nem nyerhetsz, ne harcolj! Térj ki!
Szun-Ce: A háború művészete.
Nyx nagy levegőt vett, lassan leengedte mindkét fegyverét,
azután lehunyta a szemét, és elképzelte a medencét, a vízesést,
a tiszta illatot és a földön lévő gyertyákat. Elképzelte, ahogy ott
ül a víz mellett a sziklakanapén, melegben és biztonságban.
 Nem volt elég. Még nem nyugodott meg eléggé…
– Háromra dobja el a fegyverét! Egy, kettő…
Egyszer csak Jack jelent meg az elképzelt barlangban, olyan
volt, mint előző éjszaka, őt nézte, rászegezte hihetetlenül kék
szemét…
Nyx láthatatlanná vált az őrök orra előtt.
Az egyik pillanatban még ott állt, az őrök a fejére irányították
a fegyverüket, a következőben pedig molekuláira bomlott, és
láthatatlanul suhant a levegőben.
Érinthetetlenül. Amikor ez az egész elkezdődött, amikor
odaért ahhoz a régi, rozoga templomhoz, nem mehetett a
belsejébe láthatatlanná válva odakintről, mert nem tudta, mi
van bent. Most legalább már valamennyire ismeri az
alagútrendszert, habár imádkozott, hogy ne legyen több
mennyezetről leeresztett fémfal, mert ha mégis, nekicsapódik és
meghal.
Visszafelé irányította magát, majd számításai szerint
körülbelül húsz méterre bukkant elő a titkos medencéhez
vezető folyosó bejárata előtt. A szíve hevesen dobogott, az agya
széthullott, és volt egy olyan érzése, hogy valami isteni
szerencsének köszönheti, hogy képes volt láthatatlanná válni.
Még egyszer nem tudná megtenni. Egész nyugodtan el is
felejtheti, hogy annyira megnyugtatja magát, hogy képes legyen
rá.
Bal oldalon. Nem a bal oldalon van az ajtónyitó gomb?
Eltette egyik fegyverét, úgy tapogatta a sziklafalat. Nem is
tudta, mit keres, és most azt kívánta, bárcsak jobban
megfigyelte volna, hogy néz ki az a nyavalyás gomb… Hirtelen
megdermedt, és hátranézett a válla fölött. Kiabálást hallott.
Foglyok? Vagy őrök? Valószínűleg őrök, és őt keresik. A szíve
még erősebben dobogott a mellkasában, a tenyere még
elszántabban kereste a kapcsolót…
Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül kattanást hallott,
majd a sziklafal egy része hangtalanul oldalra siklott.
– Hála istennek! – lehelte, és beugrott a sötét átjáróba.
Aztán rémülten várt. Három másodperc, ugye? Jack azt
mondta, három másodperc múlva záródik vissza
automatikusan az ajtó.
A kiabálások és a sietős léptek egyre közelebbről
hallatszottak.
– Záródj… záródj már… – Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta
ő maga elhúzni a panelt. – Az isten verje meg!
Úgy érezte, mintha egy horrorfilmben lenne, egy liftben
állna, és azon imádkozna, hogy bezáródjon az ajtó, mielőtt a
szörny éles karmaival és csattogó állkapcsával megjelenik a
sarkon. De nem csak saját maga miatt izgult. Bármennyire
haragudott is Jackre, nem akarta, hogy miatta mások is
tudomást szerezzenek erről a titkos helyről…
Az ajtó végül elkezdett visszazáródni. A csizmakopogás egyre
hangosabb lett, az a nyavalyás ajtó pedig huszonötmillió évig
csúszott oldalra, hogy bezáródjon. Amikor végül megtette,
koromsötétbe borult a rejtett alagút. A lárma pedig még
hangosabb lett.
Közvetlenül az ajtó túloldalán.
Nyx hátralépett, és szabad kezét a szájára szorította.
Miközben az orrán át vette a levegőt, meggyőzte magát, hogy az
őrök nem tudják, hova lett. Nem tudnak erről a folyosóról. Nem
fogják megtalálni.
Ebben a fullasztó ürességben némán sikított magában.
– Nem, biztosan erre ment! – mondta az egyik őr tompa
hangon. – A többi alagút le van zárva…
– Nem juthatott el idáig.
– A rohadt életbe, hagyjátok már abba a kiabálást! Nem
hallom az adóvevőt a fülemben…
Ekkor megszólalt egy negyedik hang is. Halk volt és
baljóslatú:
– Azonnal lelövöm, ha meglátom.
– Nem ölheted meg. A Parancsnok élve akarja. Miattad
mindannyiunkat megölnek!
Nyx tett egy lépést hátrafelé. Aztán még egyet. A gondolat,
hogy sosem fog kijutni ebből a börtönből, nemcsak egyszerűen
belehasított a tudatába, hanem maga alá gyűrte, és szörnyű
elmeállapotba taszította.
Kinyújtotta a karját, az egyik oldal felé lépett, hogy
megkapaszkodjon valamiben, és amikor keze a sziklafalhoz ért,
a markában tartott fegyver hangosan a kőhöz koppant. A hang
hallatán mozdulatlanná dermedt, verejték ült ki a homlokára.
A szíve olyan hevesen vert, hogy nem tudta, a mellkasában
dübörög-e, vagy újabb csapat őr érkezett őt keresve. Botladozott
a sötétben, egyre beljebb hatolt az alagútba, széldzsekije a
börtönfelső alatt zizegett, a hátizsákjában halkan zörögtek a
tárgyak, csizmás lába a földön kopogott. Olyan hangosak voltak,
mint egy bombarobbanás. A kétségbeesése és a kimerültsége
már túljutott azon a ponton, hogy zsibbadt csüggedésbe taszítsa.
Valamiben megbotlott, de ment tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után meghallotta a távolban
csobogó víz hangját.
Annyira megkönnyebbült a halk zuhatag hangjától, hogy
attól félt, csak képzeli. A vízcsobogás azonban egyre hangosabb
lett, a vitatkozó őrök hangja megszűnt, ezért legszívesebben
teljes erejéből futni kezdett volna a menedék felé.
Csakhogy túl nagy volt a veszélye annak, hogy megbotlik és
elesik, és különben sem volt a medencében semmiféle
varázslat. Nem biztosított különleges védelmet vagy menedéket.
Amikor végül megállt a medence szélénél, nem gyújtotta meg
azonnal a gyertyákat. Csak állt ott, ahol volt, egyik kezét még
mindig a szájára tapasztotta, a másikkal kétségbeesetten
markolta fegyverét. Égett a tüdeje, bár az orrán keresztül vette
a levegőt, és úgy érezte, mintha forogna körülötte a barlang.
Félt, hogy esetleg elájul, ezért leült a sziklás földre.
A fülzúgás sem sokat javított a helyzetén. Nem hallott
rendesen.
És a vállán lévő seb is megfájdult.
Jó sok idő után leengedte kezét a szájáról. Miután ziháló
légzése lecsillapodott, feszülten figyelt, és amikor a vízesésen
kívül nem hallott mást, meggyújtotta az egyik gyertyát.
A törékeny kis sárga fény nem világított meg sok mindent a
sűrű sötétben. Inkább olyan volt, mint egy csillag a galaxisban,
egy távoli ragyogás, ami semmit sem mutat meg a körülötte lévő
környezetből.
Nyx a kezébe temette fejét, és élénken érzékelte a
kilencmilliméteres fegyver fémes érintését a homlokán. Hűvös
volt és kemény. Amikor levegőt vett, csak lőpor maradványát
érezte, ami aligha nyugtatta meg.
A börtönt lezárták. Az őrök őt keresik. Nem tud semmilyen
kiutat ebből a helyzetből.
Jacknek igaza volt. Vakmerő és naiv dologra vállalkozott,
amikor idejött. Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg
veszélybe kerülhet az élete. Most pedig csapdába esett…
Váratlanul az összes gyertya meggyulladt. Egyszerre, minden
figyelmeztetés nélkül. Felkapta a fejét, és csak pislogott a
hirtelen jött fényben. Amikor a szeme hozzászokott a
világossághoz, nem értette, mit lát.
– Te vagy az? – suttogta.
Jack – vagy az a személy, akit az agya Jacknek gondolt –, úgy
tűnt, előtte áll, tiszta ruhát viselt, amelyen nem voltak vérfoltok,
az arca is tiszta lett, és növényillat áradt belőle. Valamit tartott a
kezében, egy kis csomagot.
Kenyér, gondolta Nyx. Kenyérillatot érzett.
– Ennivalót hoztál? – kérdezte elcsukló hangon.
– Nem tudtam… hogy sikerült-e idejönnöd. És úgy gondoltam,
ha mégis…
Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, Nyx lelki szemei
előtt látta, ahogy megöleli őt. Mindent látott a mozdulatsorból:
ahogy felugrik, előrelendül, ahogy a férfi átöleli, és kemény,
erős, meleg mellkasához szorítja.
Aztán eszébe jutott, hogy miket mondott neki.
Nyilvánvalóan Jack is erre gondolt, mert nem mozdult felé.
Végül megköszörülte a torkát, és leült a kőkanapéra. A férfi
kibontotta a konyharuhába csomagolt ennivalót, kivett egy
vekni fehér kenyeret, és amikor beleharapott, Nyx úgy látta,
mintha remegne a keze. Talán igen. Talán nem.
Jack előrehajolt, és átnyújtotta neki az ennivalót.
– Jobb, ha eszel. Szükséged lesz az erődre ahhoz, ami rád vár.
Nyx keze az övével ellentétben láthatóan remegett, amikor
elvette tőle a kenyeret. A szája annyira kiszáradt, hogy azt hitte,
nem is tudja megrágni. De sikerült. És megint éhes volt…
– Fáj a vállad? – kérdezte Jack, miközben megkóstolta a sajtot
is.
– Mi… ja, nem tudom. – Lenézett a karjára. – Semmi baja.
– Táplálkoznod kell. – Átnyújtotta neki a sajtot. – Hamarosan.
– Hiszen eszem… – Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy a
férfi a vérről beszél. – Ó! Ööö… azt hiszem, jól vagyok így.
– Erről majd később beszélünk. – Jack kinyitott egy Kool Aid
italporból készült innivalót, vagy bármi volt is az a piros színű
folyadék. Belekortyolt, azután átnyújtotta neki az üveget. –
Tessék!
Nyx az ölébe tette a kenyeret, a sajtot pedig le a földre a
csomagolására, és elvette tőle az üveget. Miközben nagyokat
kortyolt az innivalóból, rájött, mennyire ki van száradva.
Leengedte az üveget a szájától, és Jackre nézett. A férfi a
vízesésre szegezte ragyogó kék szemét, Nyx azonban sejtette,
hogy nem látja, amit néz. A szeméből sugárzó távoli kifejezés
azt sugallta, hogy számára keres lehetőségeket.
Hogy hogyan lehetne biztonságban, és hogyan szökhetne
meg.
Még azok után is, amiket Nyx mondott neki, a férfi
gondoskodik róla.
 – Sajnálom! – bukott ki a száján. – Tudod… hogy korábban
úgy neked estem.
– Nem kell most erről beszélnünk. – Jack megrázta a fejét, és
úgy tűnt, ismét rá figyel. – De hogy tudtál megszökni az őrök
elől?
Nyx beleharapott a sajtba, hogy elrejtse az érzéseit. Aztán
ivott még néhány kortyot. Evett még egy kis kenyeret.
Végül a homlokát ráncolta.
– Honnan tudsz az őrökről?
 28. fejezet

A Sakál még mindig alig hitte el, hogy a nőjével szemben ül…
Hál’ istennek, hogy elcsent egy kis ennivalót!
Miközben idefelé szaladt a cellájából, a torkában dobogott a
szíve, rémület söpört végig a testén, és amikor elment egy
magára hagyott ételszállító kocsi mellett, csak úgy viccből levett
róla egy adag ennivalót.
Egy frászt csak viccből! Úgy vette magához azt a csomagot,
mintha talizmán lenne. Mintha az ennivaló biztosíthatná, hogy
a nő ott lesz, és túlélte. Micsoda baromság!
Csak azt tudta biztosan, hogy ha mégis életben van, akkor ide
fog jönni.
Amikor meglátta azt az egyetlen gyertyát az alagút végén a
távolban világítani, remény ébredt a szívében. Ezután a
gondolatának erejével meggyújtotta az összeset, és a nő tényleg
itt volt… A Sakál legszívesebben a karjába zárta volna.
Megölelte volna. Érezte volna meleg testét.
Aztán eszébe jutott, milyen rossz véleménnyel van róla Nyx,
ezért nem mozdult.
A mostani bocsánatkérést pedig annak tekintette, ami
valójában volt: hála az ennivalóért.
Mit is kérdezett tőle? Ja… igen.
– Az őrök végigjárták az összes cellát, és megszámolták a
foglyokat. Eközben az egyikük odaszaladt a másikhoz, és
jelentette a felfordulást. – Nem akart a Parancsnokról beszélni a
nő jelenlétében. – Azt mondták, hogy fegyvert szegeztek rád.
Nem értem, hogy sikerült mégis idejönnöd.
– Láthatatlanná váltam – felelte a nő két harapás között.
Egek, a Sakál lényének legférfiasabb része – bármennyire
ostobán hangzik is – elégedetten nézte, ahogy a nő elfogyasztja
az általa hozott ennivalót, ám a válla miatt aggódott. Friss
vérfolt terült szét a börtönfelsőn, amit még ő kényszerített rá…
– Várj csak, micsoda? – Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a
gondolatait, aztán előrehajolt. – Láthatatlanná váltál?
Biztosan csak rosszul hallotta.
Nyx megvonta a vállát, és ivott még egy kortyot az üvegből.
Halk cuppanás hallatszott, amikor az ajka elengedte az üveg
száját.
– Az őrök ott voltak előttem, én pedig egy felülről leeresztett
acélfalnál álltam. Nem tudtam visszavonulni, előre nem
mehettem, és lövöldözéssel sem tudtam volna kiszabadulni.
Ezért az egyetlen dolgot csináltam, amit megtehettem. Eltűntem
onnan a fenébe.
A Sakál csak pislogott.
– Ezt nem… hogy voltál képes rá? Hogy tudtál annyira
megnyugodni?
– Egyszerűen csak megtettem. Az ember megteszi azt, amit
muszáj. – Ivott még egy nagy kortyot, majdnem az összes italt
elfogyasztotta. Aztán szárazon hozzátette: – Így kerültem végül
ide. Amúgy te kérsz ebből?
– Köszönöm, nem. Mindet neked hoztam. – A Sakál érezte,
hogy még mindig a fejét rázza. – Ez… elképesztő. Akkora
lélekjelenléted és önuralmad volt, hogy képes voltál
megmenteni magad!
– Ahogy már mondtam, kénytelen voltam ezt tenni. – A nő
fogta a kenyeret, és kitépett egy kis darabot puha belsejéből. –
Most pedig itt vagyok.
– Van egy másik módszer is, amivel kijuttathatlak. – Amikor
Nyx hirtelen felkapta a fejét, a Sakál meggyőzte magát, hogy
nem érez semmit. Az égvilágon semmit. – Felfüggesztették a
rabok műszakjait, és amikor majd visszaállítják, ott ki tudlak
vinni. Le lesznek maradva a termeléssel, ezért zűrzavar lesz,
hogy behozzák. Szerintem a munkások számát is
megduplázzák, és ez a káosz nekünk kedvez majd.
Hosszú csend következett, amit a Sakál nem tudott mire
vélni.
– Mi az? – kérdezte.
– Segítesz nekem. – Nyx lassan rágta az ennivalót. – Megint.
Pedig bocsánatkéréssel tartozom.
A Sakál nézte, ahogy a gyertyafény a nő vonásain játszik. Volt
egy karcolás az arcán. Piszok a homlokán. A bal füle mögött
összeborzolódott a haja.
Kimerültnek tűnt, ő viszont jobban szerette energikusnak
látni, még akkor is, ha éppen kiabált vele, vagy igazságtalan
dolgokat vágott a fejéhez. Mert ez azt jelentette, hogy képes
harcolni. Nem kellett megkérdeznie, és nem várta meg, hogy
bebizonyosodjon, hogy téved, anélkül is tudta, hogy ez az
ennivaló nem ad neki elég energiát.
Ahhoz, ami rá vár, sokkal nagyobb fizikai erő és mentális
éberség kell, mint amit egy adag börtönennivaló biztosíthat.
– Táplálkoznod kell. – Nyx felvonta a szemöldökét, a Sakál
pedig kinyújtotta felé a tenyerét. – Már megint vérzel, és
lefogadom, hogy még csak nem is tudsz róla.
A pillantás, ahogy a nő lenézett a vállára, megadta a választ.
A Sakál halkan káromkodott.
– Ha túl akarjuk ezt élni, erősnek kell lenned, te viszont már
felhasználtad az erőd nagy részét. Ezt te is tudod.
A nő motyogott valamit maga elé.
– Nem akarom…
– Nem akarod, hogy én legyek az? Rendben. Akkor használd
Kane-t. Ő úriember, nem fog visszaélni a… fogalmazzunk úgy…
a helyzettel…
– Nem akarom, hogy bárki más legyen rajtad kívül – felelte a
nő éles hangon. Aztán gyorsan elszállt belőle a harci szellem. –
Csak nem akarlak ismét kihasználni.
– Mikor használtál ki ezelőtt?
– Ez komoly? Tényleg ezt kérdezed?
– Önként ajánlkoztam. – Különben is, a saját céljai miatt is
szüksége volt a nőre… szóval kvittek voltak. – Önként ajánlom
fel a vénámat, ha szeretnéd.
– El sem hiszem, hogy még mindig segítesz nekem! – Nyx az
ennivalóra pillantott, aminek elfogyasztását éppen
felfüggesztette. – Te egy szent vagy.
– Aligha – felelte a Sakál keserűen. – Elfelejtetted, miért
kerültem ebbe a börtönbe?
– Azt mondtad, nem nyúltál ahhoz a lányhoz. – A nő szeme
felvillant. – Azt mondtad, hamisan vádoltak meg.
– Te pedig nem hittél nekem. Szóval csak hangosan
kimondom a gondolataidat.
 – Nem tudod, mi van a fejemben.
A Sakál kinyújtózott, és keresztbe tette a lábát a bokájánál.
– De igen. Most pedig edd meg az ennivalót, aztán
vitatkozhatunk arról, hogy elfogadod-e a vénámat…
Nyx a szavába vágott:
– Korábban azért haragudtam rád, mert nem értettem, miért
nem próbálsz kiszabadulni innen. Különösen úgy, hogy hamis
vádak miatt vagy itt, mert valaki hazudott rólad. – Megrázta a
fejét. – És azért is dühös voltam, mert te tudod, miért jöttem ide,
azt viszont nem árultad el, te miért maradsz itt. – Mielőtt a
Sakál válaszolhatott volna, Nyx megdörzsölte a szemét. – Nézd,
tudom, hogy ennek semmi értelme. És hogy a dolgoknak nem
kell igazságosnak lenniük közöttünk. Csak… ezért mondtam azt,
amit mondtam. Sajnálom. Igazad van. Te csakis jó voltál
hozzám, és nem tartozol nekem semmivel. Még magyarázattal
sem.
A következő pillanatban a Sakál felült.
– Biztonságosabb, ha nem tudsz semmit.
Nyx megrázta a fejét.
– Semmi baj. Nem muszáj…
– Ez az igazság. Minél kevesebbet tudsz rólam, annál kisebb
veszélyben vagy.
– Azt legalább elmondod, hogy miért? Miért maradsz itt?
A Sakál ismét ráemelte a tekintetét, és nagyot dobbant a
szíve. A nő olyan gyönyörű, még ilyen zilált állapotában is –
vagy talán éppen azért, azután az elképesztő húzása után,
amivel megmenekült –, hogy egy rövid fantázia erejéig
elképzelte magukat a kinti világban, odafent, még azelőtt, hogy
Ellany elterjesztette a hazugságait, és Jabon megtette azt, amit
megtett, amely után sok egyéb, sokkal szörnyűbb dolog történt.
– Igazad van – suttogta Nyx a gyertyafényben. – Tényleg van
olyan, hogy te meg én. Nem akartam elismerni, mert nem
akartam olyan szörnyen érezni magam, mint most… tudod,
hogy én elmegyek… te pedig nem. Belehalok, bár nem lenne
szabad. Azért voltam annyira dühös… mert azt szeretném, hogy
velem gyere.

Amikor Nyx ezt mondta, érzékelte Jack mozdulatlanságát, és

ebből sejtette, mennyire megdöbbent.
– Valószínűleg nem lenne szabad ilyeneket mondanom. –
Megvonta a vállát, hogy elbagatellizálja ezeket a nagyon fontos
gondolatokat. – Csak hát, ha az embert huszonnégy óra alatt
másodszor vagy talán harmadszor vagy negyedszer lövik
majdnem szitává… hajlamos sok mindent kimondani.
A vicc lapos volt, még neki is.
– Bocsi.
– Nyx…
– Tudom. Abbahagyom. – Kényszerítette magát, hogy egyen
még, bár már nem érezte az ízeket. – Szóval mi az új terv?
Jack elfordította a fejét, és a falat nézte. Amikor visszafordult
felé, az arckifejezése semleges volt.
– El kell mennem megkeresni a többieket. Szükségünk lesz
rájuk.
– Lucan és Mayhem véletlenül megint „összeverekednek”? –
A levegőben mutatta az idézőjelet. – Vagy ezúttal valami más a
stratégia? Jelenleg bármire nyitott vagyok.
Miközben azt várta, hogy a férfi válaszoljon, legszívesebben
megérintette volna. Szerette volna átölelni, mégis ott maradt,
ahol volt, és miközben Jack őt nézte, elfogyasztotta az ennivalót.
– Hadd vizsgáljam meg a válladat! – kérte a férfi. – Aztán
megyek, megkeresem őket.
– Rendben.
Nyx elkezdte levenni magáról a börtönfelsőt, és közben
elfintorodott. Kiderült, hogy a válla tényleg fáj. Ki gondolta
volna?
Levette a széldzsekit is, aztán felhúzta a pólója ujját.
– Ó… igen, tényleg vérzik.
Meglehet, hogy sikerült megmentenie magát, és valahogy
eljutott ide, ám ezt leszámítva mégis úgy érezte, hogy mindent
elszúrt.
Halk, súrlódó hangot hallott, ezért felnézett. Jack jött oda
hozzá, majd lehajolt, hogy megvizsgálja a sebet. A testét erre
elöntötte a forróság.
– Megint szétnyílt – állapította meg a férfi komoran. –
Bárcsak össze tudnám varrni neked! De semmiképpen sem
tudlak elvinni a gyengélkedőbe.
– Minden rendben lesz.
– Igen, ha iszol a véremből.
Kategorikus kijelentése hallatán Nyxnek eszébe jutott egy
közismert mondás, amit gyakran használtak, amikor valaki egy
nem igazán jó ötletet vetett fel: sem a hely, sem az idő nem
alkalmas erre.
Ez a kifejezés remekül összefoglalta a jelenlegi helyzetet. A
gond nem a férfi vénája volt, hanem az, ami történni fog, amint
beleharap. A most határozottan nem a megfelelő idő, ahogyan a
hely sem alkalmas arra, hogy levetkőztesse, és bármi mást
tegyen vele. Nem mintha biztosra vette volna, hogy Jack megint
akarná.
Időközben a férfi ránézett, döbbenetesen kék szeme
higgadtan meredt rá. Nyugodt volt. Észszerű.
– Ígérem, hogy nem lesz belőle semmi más.
Nyx csak a fejét rázta erre.
– Nem is miattad aggódom – motyogta.
– Tessék?
– Semmi. – Megdörzsölte a szemét. – Nem, ami azt illeti, nem
akarok hazudni neked. Az az igazság, hogy félek megkóstolni a
véredet.
– Ugyan miért?
Mert ez is egy újabb dolog lenne, amit gyászolnék, gondolta.
– Mert mindenedet akarnám – válaszolta rekedt hangon, és
ismét ránézett.
Jack szeme felizzott, mintha meglepte volna. Aztán félig
lehunyta a szemét.
– Soha nem fogok nemet mondani neked. – A hangja izgatóan
reszelős volt, miközben ezt felelte. – Soha.
Mielőtt még Nyx válaszolhatott volna, Jack felhúzta a
ruhaujját, és felé nyújtotta a karját.
– Fogadd el a csuklómat!
Nyx a csuklóízületétől felfelé haladó érre szegezte a
tekintetét. Az övéhez képest sokkal vastagabb volt, a bőrén
keresztül is jól látta lüktetését.
 Éhség rohanta meg, és megborzongott az izgatott
várakozástól.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte a férfitól, és
eszébe jutott az a cella, ami előtt Jack korábban ledermedt. A
nő, akihez kötődött, függetlenül attól, mit mondott.
– Szükséged van rám – válaszolta Jack, mintha ez mindent
megmagyarázott volna.
– Amikor idejöttem a sötétben – mesélte Nyx –, nem volt
semmi, ami alapján tájékozódhattam volna, és ettől még
erősebb lett bennem a félelem, míg végül már fojtogatott a
rettegés. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem követnek,
csak egyetlen gyertyát gyújtottam meg. Ezzel is növeltem a
kockázatot, de ez a pici fény biztonságot adott. Megakadályozta,
hogy pánikba essek. Ha csak egy kis dolgot megértenék abból,
ki vagy, az olyan lenne, mint az a magányos gyertyaláng.
Biztonságot jelentene.
Jack lehajtotta a fejét. Miközben hosszúra nyúlt közöttük a
csend, Nyx nem próbálta győzködni. A férfinak egyedül kell
meghoznia ezt a döntést… és közben a vénája még mindig ott
volt előtte. Annyira csábította, hogy Nyx ökölbe szorította a
kezét. Tisztában volt vele, hogy ezek lesznek az utolsó közös
pillanataik.
– Vagy mondd el, miért nincs hatással ránk az a nő, aki a
cellában lakik – tette hozzá egy tehetetlen vállrándítás
kíséretében. – Csak mondj valamit, ami segít! Bármit.
– Nincs semmilyen nő. – Rekedt volt a hangja. – Semmi nincs
hatással ránk… te vagy az egyetlen számomra. Az egyetlen, akit
akarok.
 – Igazán? – suttogta Nyx.
Jack megfogta ökölbe szorított kezét, és a szívére szorította.
– Becsületszavamra mondom, hogy te vagy az egyetlen, akit
itt bent őrzök. Bárcsak mások lennének a körülmények,
őszintén mondom! De nem így van, és amit irántad érzek, nem
változtatja meg a helyzetemet.
Nyx egy pillanatra lehunyta a szemét, érezte a lesújtó
veszteséget. Ugyanakkor örült az őszinteségének, mert így még
jobban elhitte azt, amit mondott.
Megkapta azt a magányos, apró lángot. Megkapta az
iránymutató fényt. A biztos pontot.
És ez volt, ami igazán számított.
– Vegyél el belőlem! – kérte Jack fojtott hangon, mintha
pontosan tudná, mi kavarog a nő fejében.
Nyx szájához emelte a karját, a szeme ragyogott, olyan
szikrázóan kék volt, hogy Nyx úgy érezte, elmerül a mélyén. A
férfi teste nagy volt és gyönyörű, ahogyan az arca is, a szeme
viszont… az hívogatta a legjobban, mert megmutatta a lelkét.
Felemelte remegő kezét, és a férfi hosszú hajfonatához nyúlt
a válla fölött.
– Megnézhetlek kibontott hajjal?
Jack egy ideig nem válaszolt, azután megfogta a copf végét
összekötő bőrszíjat. Kioldotta, majd ujjaival beletúrt a
tincsekbe, lassan választotta szét.
– Hadd csináljam én! – kérte Nyx.
Erre leengedte a kezét, ő pedig folytatta, de nem kapkodta el.
Szépen egymás után kibontotta a szoros fonatot, a sötét haj
egyre hosszabb lett, ahogy kiszabadult feszes börtönéből. A
tincsek fényesek voltak, és mintha kékesfekete színben
játszottak volna. A haja hosszú volt… dús… szantálfaillatú a
gyertyafényben, leomlott a mellkasára, izmos vállára és vastag
karjára.
Nyx beletúrt, hátrasimította az arcából, és elakadt a lélegzete.
Jack korábban is jóképű volt, most viszont… átalakult. Úgy
nézett ki, mintha nem is e világi lény lenne, hanem egy bukott
angyal vagy egy megkínzott istenség, akit kiűztek a
mennyországból, hogy itt a földön szenvedjen.
– Igen – suttogta Jack.
– Tessék?
Válasz helyett a férfi a felsője nyakához emelte a kezét, majd
egyesével kigombolta a gombokat, hogy felfedje vastag nyakát.
– Nem muszáj ezt tenned – jegyezte meg Nyx halkan.
– Ahogy már mondtam, sosem fogok nemet mondani neked.
– Nem is tudtam, hogy hangosan kértem.
Valóban igaz volt, semmit nem fog megtagadni tőle… kivéve
azt, hogy vele együtt menjen el innen. Ám erre most nem akart
gondolni.
Jack áthúzta fején a felsőjét, és ott ült előtte félmeztelenül. A
gyertyák fénye táncolt a mellizmán és kockás hasán,
elképesztően gyönyörű haja mindenre ráomlott. A szeme kéken
ragyogott.
– Nem kellett kimondanod. – Felemelte kezét az
elektromosságtól szikrázó levegőben, és kézfejével
megsimogatta Nyx arcát. – Ott van a szemedben, mit szeretnél.
A hüvelykujját végighúzta az alsó ajkán, azután bedugta a
szájába, és először csak az első, majd a többi szemfogát is
végigsimította. Nyx felnyögött, az érintést mélyen a lába között
érezte, a vágytól megkeményedett a mellbimbója, és
szaporábban vette a levegőt.
Jack úgy dorombolt, mintha tudta volna, mit tesz vele. Vagy
talán már alig várta, hogy a szemfoga belemélyedjen a nyakába.
Ugyanannak a csodálatos érmének a két oldala.
– Még! – kérte, miközben még mindig a nő szemfogát
simogatta. – Hallani akarom ezt a hangot!
Nyx teljesítette kérését, a teste ellazult, a vérszomj és a
szexuális vágy mindent felülírt benne. Oldalra dőlt, Jack pedig
magához szorította, az ölébe húzta, és meztelen felsőtestéhez
ölelte.
– Igyál belőlem! – mondta neki fojtott hangon.
– Jack, biztos vagy benne?
– Sosem voltam biztosabb.
– Óvatos leszek.
– Inkább ne.
Nyx ismét felnyögött, majd lehunyta a szemét. A vágy úgy
söpört végig a testén, mintha valami afrodiziákumot
fecskendeztek volna belé… ami lángra lobbantotta.
Jack a megfelelő helyzetbe fordította, erősen ölelte izmos
karjával, Nyx pedig a haja alá nyúlt, érezte meleg, sima bőrét és
kemény izmait. A gondolatai között felrémlett a kijelentés, hogy
ő az egyetlen nő az életében.
Bármi volt is abban a cellában, annak nincs hatása rájuk.
Az orrával megsimogatta a nyakát, és arra gondolt, nem
jelent semmit az a kifejezés, hogy sem az idő, sem a hely nem
alkalmas.
 Különösen egy olyan pillanatban, mint ez.
– Jack! – sóhajtotta, majd kivillantotta a szemfogát, és egy
szisszenéssel végighúzta az egyiket a verőerén. – Ó, Jack…
 29. fejezet

A Sakál megfogta Nyx tarkóját, és a nyakához húzta a fejét.

Lehunyta a szemét, érezte, hogy a teste életre kel, a sürgető,
izgatott várakozás felforrósította a vérét… és egy másik
testrészét is. Amikor a farka megkeményedett, kényelmetlen
szögben állt, de nem érdekelte.
Túlságosan lefoglalta a gondolat, hogy milyen érzés lesz. A
harapás. A szívás. Hogy magába veszi a vérét…
Amikor Nyx lecsapott, pontosan olyan volt, amilyenre
számított. Éles. Határozott. Mohó.
Jack lélegzete elakadt, a teste összerándult. Aztán hátraesett a
feje, és felnyögött.
– Basszus… igen, basszus…
A káromkodás magától szakadt ki belőle, az erekciója pedig
megrándult az ágyéka elején. De a nőnek először táplálékot kell
magához vennie. Bármennyire kívánja is, ez most Nyx
túléléséről szól.
Az ő ereje felerősíti a nőét.
Miközben Nyx a nyakát szívta, és ütemesen nyelt, a Sakálnak
a behatolás jutott eszébe. Érezte a késztetést, hogy beleélvezzen,
megtöltse, miközben a nő kiszívja a vérét. Ugyanakkor eltöltötte
az a mindent felülíró férfielégedettség is, hogy ő gondoskodik
róla.
És mi volt az, amit nem érzett? Egyetlen pillanatra sem? Még
egy szívdobbanásnyi időre sem?
 A zavart, hogy kivel van. Kétség sem férhetett hozzá, hogy
Nyx ajka tapad a nyakára, az ő szemfoga szúrta át a vénáját, és
az ő szája szívja magába a vérét. Pontosan tudta, hogy kivel van,
és miközben élvezte ezt a sokfajta érzést, a teste úgy fogadta
magába, mint a tavaszi esőt a kiszáradt föld. A nő egyetlen
gyertyájára gondolt, és arra, hogy valami biztos pontot akart,
ami megnyugtatja.
Nyx az ő fénye a sötétben. Ő a láng, ami magához vonzotta, és
most készségesen követi.
Kezével felfelé simított a derekán, tenyerébe fogta a mellét a
pólón keresztül, mire a nő felnyögött, ő pedig a farkában érezte
a hatását. Miközben a domborulatot kényeztette, és minden
figyelmét a kemény mellbimbónak szentelte, hintázni kezdett a
csípője, előre-hátra döfködött.
A teste a nőét kereste.
Amiatt aggódott, hogy nem fog tudni uralkodni magán, pedig
muszáj a táplálkozására összpontosítania…
Nyx megoldotta a belső harcot, mert testhelyzetet
változtatott, és lovaglóülésben ráült. Azután tovább mocorgott,
és anélkül, hogy elengedte volna a nyakát, lehúzta magáról a
nadrágját. A Sakál el sem tudta képzelni, hogy tudta ezt
megoldani. De nem tiltakozott. Kiszabadította a farkát, és…
Amikor belecsúszott a forró, nedves alagútba, olyan hang
szökött ki a száján, amilyen még sosem. Nyx továbbra is szívta a
vérét, nagyokat kortyolva ivott, a Sakál pedig megnyitotta előtte
az elméjét és a lelkét. A nő hintázott rajta, mélyen magába
fogadta a hímtagját, majd hátrébb húzódott, be-ki, be-ki. Ő meg
sem mozdult. Segíteni akart neki valahogy, de nem akarta
megkockáztatni, hogy gátolja az ivását. Most a nő irányított. A
szájával és a hüvelyével szívta magába a nedveit, elvett tőle,
használta őt…
A Sakál pedig mindenbe beleegyezett.
Nem volt csapdában. Nem kényszerítették. Nem volt
lekötözve, és nem akarata ellenére használták egy másik
személy élvezetéért, figyelembe sem véve, hogy ő mit akar. Ezt
most ő választotta, és éppen ezért sokkal édesebb, szabadabb és
jobb volt. Nyxet választotta. Ezt akarta.
Nyx az ő jelzőtüze a sötétben. Mindenét nekiadná.
Nem érzett rémületet. Megbánást. Semmit, csak… a nőjét.
Ez volt az a váratlan áldás, amit tudtán kívül egész életében
várt. És bár le fog mondani róla, de legalább egyszer része
lehetett benne.
Megismerte… a szerelmet.
Amikor eszébe villant ez a szó, és felmelegítette a mellkasa
közepét, annyira megdöbbent, hogy kinyitotta a szemét.
Szerelem.
A medence fölötti mennyezetet nézte, érezte, hogy könnyes
lesz a szeme, és elhomályosodik a látása. Először
összezavarodott, arra gondolt, talán felülről csöpög valami az
arcára.
De nem.
A rajta lovagló Nyx csípőjét fogta, a váratlan és nyers
gyönyört élvezte… Nem a jelen helyzet hívta elő belőle a
fájdalmat, hanem az elkerülhetetlen:
A Parancsnok eljön, és újra használni fogja.
Olyan hatalma és befolyása van fölötte, hogy nem mondhat
nemet neki, ezért újra igénybe fogja venni… Ezt a gyönyörű
pillanatot pedig, ezt a megtisztulást, ezt a csodálatos
szenvedélyt olyasmi fogja felváltani, ami rosszabb, mint a hamis
vád, ami miatt börtönbe került, rosszabb, mint a tíz elvesztett
évtized az életéből vagy a sötétség, amiben addig élt, és amiben
ezután is élni fog.
A mocsok visszatér.
Lehunyta a szemét, mert nem tudta elviselni.
De nem volt más választása.

Nyx addig tudott volna inni Jack vénájából, amíg az utolsó

cseppet is ki nem szívja belőle… és éppen ez volt a probléma.
Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja, bár ez volt az
utolsó dolog, amit tenni akart. Bármilyen kábítószernél
részegítőbb volt az íze, az a sötét bor a torkában és szétáradva a
testében, az a duzzadó erő, amit tőle kapott.
És akkor még hozzá sem számolta az izzó szexet, ami
kísérőként adódott hozzá.
Ha megtehette volna, teljesen teletömte volna magát vele.
Na persze így is azt tette.
Jack úgy reagált az éhségére, ahogy álmodni sem merte
volna, és ugyanilyen volt a szex is. Teljesen kitöltötte, hatalmas
erekciója fáradhatatlanul lövellte belé a magját, újra és újra
összerándult, Nyx pedig ködösen arra gondolt, vajon milyen
lenne, ha a termékenységi időszakában szolgálná ki.
A gondolattól meg kellett volna döbbennie. De nem tette.
Gyors egymásutánban képek villantak fel előtte: vad, forró,
meztelen képek. Elképzelte, hogy ő enyhíti a fájdalmát a
termékeny időszakában, gyönyört ad neki, kordában tartja az
égető érzést, miközben a testük összeolvad, és órákon át úgy
marad.
Istenem, mennyire szerette volna, ha most mindketten
teljesen meztelenek!
És igen, legszívesebben hat órán keresztül folytatta volna.
Nyolc. Tíz. Keményen lovagolt a csípőjén, a farka ki-be járt
benne, kihúzódott egészen a hegyéig, aztán belecsúszott tövig,
majd újra és újra, végül mindketten egyszerre élveztek el,
miközben ő még mindig ivott belőle. Túl sok volt ez az egész, de
még többet akart. Azt akarta, hogy a férfi beborítsa, legyen
csúszós tőle, laza és kába egy másik bolygón, mert olyan
kimerítően szeretkeznek egész éjjel és egész nap. Azt akarta,
hogy minden pozícióban a magáévá tegye, minden lehetséges…
– Elég! – nyögött fel Nyx, és ezzel visszazökkent a valóságba.
A fantázia és a szex ellenére kiszakította fogát a férfi nyakából,
a sziklafalat nézte, lihegett, vérre vágyott, még mindig éhes volt.
De rettegett attól, hogy túl sokat vett el tőle.
– Jack… – kiáltotta rémülten.
– Nem öltél meg. – A férfi elmosolyodott, bár a nyakán látható
szúrásnyomokból még mindig szivárgott a vér. A két vékony,
lecsorgó vércsík csábította Nyxet, ezért megnyalta az ajkát. –
Egyáltalán nem.
Miközben a férfit nézte, azt akarta, hogy mindig így
emlékezzen rá: halvány mosollyal gyönyörű ajkán, ahogy a haja
kibontva omlik le izmos vállára, és az elégedettség
kézzelfogható aurája veszi körül, amely ellentmond a
szenvedélyes szexnek. Gyönyörű volt, miközben belé hatolt, és
nagylelkűen átadta magát neki.
– Le kell zárnom a sebet – motyogta Nyx, leginkább saját
magának… hogy el ne felejtse: ha ismét az ajkával érinti, akkor
nem azért teszi, hogy igyon.
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy ne aggódj miatta! – suttogta
a férfi. – Bárcsak tovább folytathatnád!
Ezután oldalra biccentette a fejét, és felkínálta neki a harapás
helyét. Nyx ennek ellenére habozott, nem volt biztos benne,
hogy lesz elég önuralma. A férfi íze olyan jó volt. Olyan
átkozottul jó!
Amikor újra a nyakára hajolt, megmozdult a csípője rajta
ülve… és ez emlékeztette, hogy bár az ivást be kell fejeznie, a
szex attól még folytatódhat. És mivel a férfi is erősen markolta a
combját, egyértelmű volt, hogy még ő sem akarja befejezni.
– Bárcsak ne kellene abbahagynod! – ismételte meg Jack
nagyot nyögve, miközben hátrafeszítette alatta a felsőtestét.
Nyx megnyalta a nyakát, lezárta a sebet, és gondoskodott
róla, hogy biztonságban legyen. Amint befejezte, a férfi
megfordította, mintha csak erre várt volna, és a lába közé
helyezkedett. Nagy termete miatt Nyxnek szélesre kellett tárnia
a térdét, a férfi súlya a földhöz szegezte.
Nyx felnézett az arcára, kezével a hajába túrt. Nagy levegőt
vett, és közben tudta, milyen különleges az, ami most történik
velük.
Egy egész életet meghatározóan különleges. Nem egy
egyéjszakás kaland.
Soha nem is volt az.
 Jack az ajkára hajolt, Nyx pedig minden szenvedélyét
beleadva csókolta, próbálta némán közvetíteni felé azt, amit
képtelen volt szavakkal kifejezni. Jack, mintha megértette volna,
hogy mit szeretne tőle, nagyon erős tempót diktált. Nyx mindent
elfogadott, amit kapott, különösen, amikor a férfi az egyik térde
alá nyúlt, és a magasba emelte a lábát. Ebben az új pozícióban
még mélyebbre tudott hatolni, ő pedig a hátát karmolta a
körmével.
Jack intenzíven mozgott benne, Nyx feje le-fel mozgott a
földön, miközben teste elnyelte a férfi domináns erejét. Nem
érdekelte, hogy kemény alatta a szikla, sőt még az sem, hogy
valaki esetleg idejön és rajtakapja őket. Az elkerülhetetlen
elválásra sem gondolt.
Csak a pillanat számított, azt igyekezett minden erejével
teljesen átélni.
Ennek az emléknek egy életen át ki kell tartania.
Olyan heves orgazmus rázta meg a testét, hogy lehunyta a
szemét, és megint Jack hátába mélyesztette a körmét. Ahogy a
hüvelye összeszorította, összepréselte a farkát, Jack követte, így
mindketten egyszerre szárnyaltak.
Nagyon sokáig tartott, pedig számtalan oka volt annak, miért
kellene abbahagyniuk… végül azonban lecsillapodott a testük.
Jack oldalra gurult róla. Ahhoz képest, hogy korábban milyen
durva volt, a karja most gyengéden fogta át. Nyx érezte, ahogy
meztelen mellkasán fekve úrrá lesz rajta az ivás utáni kábulat, a
teste forró volt, és kimelegedett az igénybevételtől.
Amikor már majdnem elszenderedett, valami felbukkant az
agya leghátsó zugában, a tudata nem volt hajlandó elengedni a
gondolatot.
– Miért kívántad azt, hogy bárcsak ne kellene abbahagynom
az ivást? – motyogta, mielőtt elaludt volna. – Nem lett volna
biztonságos.
– Hmm? – kérdezte Jack álmosan.
– Miért nem akartad, hogy abbahagyjam az ivást?
Ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna
megmondani, miért forszírozza ezt annyira. Milyen furcsa
gondolat!
Mintha Jack is egyetértett volna vele, nem válaszolt azonnal,
és amikor nagy sokára mégis megtette, Nyx nem tudta, hogy
álmodik-e, vagy tényleg ezt hallja:
– Ha megtehetném, a te karodban szeretnék elvérezni.
Legszívesebben ott lennék, amikor meghalok.
Nyx szeme rémülten kinyílt.
– Cssss! – nyugtatta meg Jack. – Még van időnk. Élvezzük még
egy kicsit ezt a helyzetet! Mielőtt búcsút kellene mondanunk
neki.
 30. fejezet

– Gyere velem a medencébe!

Jack nem tudta, mennyi ideig hagyta pihenni a nőjét. Amikor
azonban megszólalt benne a belső óra, amelynek segítségével
mindig nyomon követte az őrök beosztását, úgy érezte, muszáj
cselekednie.
Legfőképpen pedig meg kell fürdetnie őt, mielőtt elmegy
innen.
A nőnek már így is céltábla van a hátára festve. Hát még, ha a
Parancsnok megérzi rajta az ő szagát… Basszus!
Nyx megmozdult mellette, sötét szempillái felnyíltak, a
tekintete álmos volt és elégedett. Jack mosolyogva lenézett rá, és
futó csókot lehelt az ajkára. Aztán megnyalta, és behatolt a
szájába, mert nem tudott ellenállni neki. A testük szétvált
ugyan, ő azonban máris kész lett volna a folytatásra. Abból
ítélve, ahogy a nő megfogta a tarkóját, és magára húzta a testét,
úgy érezte, kölcsönös az érzés.
– Gyere! – ismételte meg Jack. – Fürödjünk meg!
Ölbe vette, úgy vitte a medencéhez. Miközben a karjában
tartotta, Nyx súlya egyáltalán nem volt teher, sokkal inkább
ajándék, amit boldogan tartott, amíg a nő levette a pólóját és a
melltartóját…
Meztelen mellének látványa rövidzárlatot okozott az
agyában, ezért leengedte kedvese lábát a földre, hogy teljes
meztelen dicsőségében csodálhassa. Már nem maradt rajta
semmilyen ruha, csak a gyönyörű teste állt előtte: a lába
közének hasadéka, lapos hasa és gyönyörű melle.
Nyx mosolya ősi volt, amikor belépett a medencébe. Először
csak az egyik lábát tette bele, azután a másikat is. Amikor pedig
belemerült a bugyborékoló, meleg vízbe, kivette a haját
összefogó gumit.
Jack mozgása nem volt ennyire kecses. Úgy tolta le magáról a
nadrágját, mintha a ruhadarab megsértette volna az erkölcsi
kódexét. Miután kiegyenesedett, a farka olyan kemény volt,
hogy derékszögben meredezett az ágyékán. Mielőtt ő is bement
volna a vízbe, a medence körül heverő kövek egyike mögé
nyúlt, és kivette onnan az otthagyott gyógynövényes szappant.
Belegázolt a medencébe, majd a víz alá süllyedt, és küzdött a
komor lehangoltsággal. Nem tudta, mennyi idejük van – nem,
erre tudta a választ, és gyűlölte. Éppen ezért, amikor feljött a
felszínre, és a haját hátrasimította a víz, nem akarta arra
pazarolni az időt, hogy visszaemlékezzen, mikor használta
utoljára ugyanezt a darab szappant.
Ennek ellenére rátörtek az emlékek. Ide járt mosakodni,
miután a Parancsnok végzett vele. Itt mosta le magáról a
szagokat és a maradványokat, miután használták.
Nagyon szeretett volna valami mást tenni Nyx bőrére…
bármi mást. Mégis muszáj volt megtisztítania őt az illatától.
– Engedd meg, hogy megmosdassalak! – kérte, majd
tenyerébe fogta a szappant, és addig forgatta, amíg habzani
nem kezdett.
Gyengéden bánt vele, a kezével fejezte ki áhítatát. Megmosta
a haját, a nyakát, a vállát, és közben az a jellegzetes, ismerős,
fűszeres illat terjedt szét közöttük. Folytatta a mosdatást a
derekán, benyúlt a lába közé, a víz alatt simogatta az ujjaival…
És ekkor elterelődött a figyelme.
Miközben a punciját dörzsölte, az ujjai becsúsztak a
hüvelyébe. A következő pillanatban kiemelte őt a medencéből,
majd feltette sima szélére. Szétnyitotta a combját, közé
helyezkedett, és elkezdte csókolgatni a kulcscsontját, a
szegycsontját… a melle oldalát. Szájába vette a mellbimbót, és
közben mindkét hüvelykujjával a csiklóját simogatta. Nyx lába
köze nem a bőréről csöpögő víztől lett nedves, hanem valami
egészen más miatt, Jack pedig megnyalta a mellbimbót, aztán a
nyelvével pöckölte.
Kis idő múlva ugyanezt tette a másikkal is.
A szája elindult lefelé, egyre lejjebb… és lejjebb…
– Jack! – kiáltott fel a nő.
Beletúrt a hajába, és odahúzta a fejét, ahová ő is el akart
jutni: a combjai találkozásához. Jack ujjait ekkor felváltotta a
nyelve. Szétnyitotta a redőket, majd szívogatni kezdte a
csiklóját, és közben egyik lábát a vállára helyezte. Addig izgatta
a szájával, míg Nyx el nem élvezett az arcán… és még azután
sem állt meg.
Nem akart eddig elmenni, de örült, hogy megtette…
Egy pillanatra megállt.
Észre sem vette, mikor kezdte magára használni azt a nevet,
amit Nyx adott neki. Ez is egy olyan változás volt, mint az összes
többi, amit a nő okozott benne.
Ez is egy újabb dolog, amit megtarthat, miután elválnak
egymástól.
 *

Nos, hát ez megtörtént, gondolta Nyx kis idővel később,

miközben egyedül ült a sziklakanapén, és az ujjaival malmozott.
Teljesen haszontalan reflexből felemelte a csuklóját, és
felhúzta a tiszta börtönfelső ujját, de nem volt rajta karóra.
Valójában sosem viselt órát.
Ez is csak egy újabb ideges mozdulat volt, amit azóta kezdett
el, hogy Jack a medence mellett hagyta. Ezenkívül a bal szeme is
rángatózott, mintha valaki stroboszkóppal villogtatott volna
bele. A lába úgy rugózott, mint egy metronóm, aminek ütemét
csak a bokája hallotta.
Nem tudta, mióta ment el Jack. Úgy tűnt, mintha tíz éve lett
volna, de valójában valószínűleg csak húsz vagy huszonöt perce
lehetett. Egyedül ült a gyertyafényben, minden árnyékra
összerezzent, a kezében tartotta a fegyverét, a hátizsákja rajta
volt a teljes börtönegyenruha alatt, amit Jack unszolására vett
fel…
Elakadt a lélegzete, oldalra kapta a fejét, szíve a torkában
dobogott…
Csakhogy nem volt ott semmi.
Minden hang riadalmat okozott. Megrémítette a gyertyaviasz
és a talajvíz minden egyes halk csöpögése, a vízesés hangjának
változása, még a saját lélegzetvétele is, ahogy ki-be süvített az
orrán. A pattanásig feszült figyelem közben felidézte az ivást és
a medencében történteket.
A mellkasa egy idő után már annyira fájt, hogy alig volt képes
elviselni, ezért másra gondolt.
Elképzelte, ahogy Janelle meghalt idelent a föld alatt, egyedül.
 Ja, mert ez sokkal jobb.
Megdörzsölte a szemét, és felidézte az utolsó tiszta emlékét a
húgáról. Két éjszakával azelőtt volt, hogy a Tanács összeült az
idős férfi halála miatt, ám ekkor a testület egyik képviselője már
hivatalosan is megvádolta Janelle-t a gyilkossággal.
Az utolsó étkezése volt. A kis faházban ültek a négyszemélyes
asztal körül, ahol egész életükben ettek. Janelle szemben ült
vele, vörös haja ki volt engedve, hullámosra száradt a
zuhanyozás után. Kukoricapelyhet ettek… igen, mindegyikük
előtt kukoricapehellyel volt tele a kis tálka. A házban… és az
egész világon csak a kanalak csilingelését lehetett hallani, ahogy
az olcsó porcelántálakhoz ütődtek.
Janelle nyugodt volt. Olyan nyugodt, mint az, aki ártatlan az
ellene felhozott vádakban, és hisz benne, hogy az igazság
kiderül, és végül győzedelmeskedik. Nem idegeskedett, mert
bízott benne, hogy minden rendben lesz… mert őrültség volt,
hogy bárki is azt gondolta róla, hogy képes lenne megölni
valakit. Pláne azt az idős férfit, akinek dolgozott, és akit nagyon
szeretett.
Nyx emlékezett, hogy ebből a nyugalomból merített erőt.
Minden rendben lesz.
Akkor ezt gondolta.
Még régebbi emlékeket idézett fel, eszébe jutott, ahogy
Janelle a pajta mellett nevet, vadul futkos az esőben, miközben
dörög az ég, és villámok cikáznak az éjszakai égbolton.
Mindennek már vége szakadt, sosem fog újra megtörténni,
bár azóta nem is történt, amióta elvitték a húgát. Az a név a
Falra vésve durván véget vetett mindennek, Nyx most először
fogta fel igazán a veszteséget. Rájött, hogy amikor Janelle már
nem volt a család része, a tudat, hogy valahol él, azt jelentette,
hogy még van jövőjük. Valahogyan, valahol várt rájuk egy jövő,
bármilyen lehetetlennek tűnt is.
Nyx megalapozatlan optimizmusa és rá jellemző elszántsága
az elméjében kézzelfoghatóvá tette az elérhetetlent,
gondolatban hazavitte azt, akit elvesztett. Számtalanszor feküdt
ébren az ágyán, és hitt abban, hogy meg fogja találni őt, sőt
tudta, hogy így lesz. Végül azonban ez a remény, amelyet ő
maga épített fel, nem vált valósággá. Erre a húga neve a
bizonyíték azon a Falon.
Gyászlepel borult a vállára, súlyos volt, sötét és fullasztó, a
nyomában pedig ott lapult az a tény, hogy amikor elhagyja ezt a
börtönt, két dolgot is elveszít.
Ez az érzés nyomasztotta, amikor a férfiak végül
megérkeztek. Jack ment elöl, mögötte Kane fekete köpenyben,
azután Lucan, Mayhem és Apex. Nyx felállt, igyekezett
félretenni rossz hangulatát… és amikor szemben állt a
csoporttal, arra gondolt, milyen jó, hogy nem egy sötét
sikátorban találkoztak.
Különösen Apexszel obszidiánfekete szemét elnézve.
– Örülök, hogy mindannyian itt vagytok – jegyezte meg
rekedt hangon.
Örülök, hogy összetört a szívem, miközben az életemet
kockáztatva kiderítettem, hogy meghalt a húgom. Micsoda
előnyös üzlet, gondolta.
– A Sakál elmondta, milyen bátran szöktél meg az őrök elől –
szólalt meg Kane, és meghajolt. – Értékes nő vagy.
 – Ő egy igazi harcos – értett egy Lucan. – Az már biztos.
Nyx elpirult, bár a saját véleménye szerint ez teljes
időpocsékolás. Most komolyan, mintha ő lenne a kishúg, akit a
nagyok megkértek, hogy labdázzon velük!
– Szóval mi a terv? – Rájuk nézett, azután Jacken állapodott
meg a tekintete. – Hová megyünk?
– Kane végzett egy kis nyomozást. – Jack előrelépett, és
megállt mellette. – A börtön még mindig le van zárva, de a
rabok műszakjait megduplázták, hogy behozzák a lemaradást.
Pontosan úgy, ahogy gondoltam. A munkások most esznek.
Nagy kavarodás lesz, amikor majd befejezik. Mi csatlakozni
fogunk hozzájuk, amikor munkára jelentkeznek, és átmennek a
termelőhelyiségbe.
Kane bólintott.
– Onnan pedig az a legjobb esélyünk, ha felszállsz egy szállító
teherautóra.
– Teherautóra?
Jack bólintott.
– Nagyon pontosan kell időzítenünk. Miután az árut
felpakolták és ellenőrizték, biztonságos lesz, hogy láthatatlanná
válva az egyik teherautó tetejére lebegj. Nem kell mást tenned,
csak csendben maradni és meglapulni. Aztán amint kimentek
innen, ismét láthatatlanná válsz, lejössz a kocsiról, és szabad
leszel.
– Jelenleg ez az egyetlen lehetőségünk – jegyezte meg Kane.
Nyxnek hirtelen eszébe jutott, hogy amikor a templomot
kereste, látott egy nagy teherautót az autópályán. Most, hogy
belegondolt… az elmúlt tíz-tizenöt évben nagyon sok teherautót
látott jönni-menni. Mindig azt hitte, hogy csak átutaznak a
völgyön, de talán mindegyik ebből a börtönből jött.
– Jól van. – Nyx nagy levegőt vett. – Nem tudom eléggé
megköszönni a segítségeteket.
– Ne bízd el magad! – mondta Lucan. – Bármire képesek
vagyunk, hogy keresztbe tegyünk a Parancsnoknak.
– Nos, én akkor is nagyra értékelem. Itt fogunk várni?
– Igen – felelte Jack. – De nem sokáig.
Kínos csend állt be közöttük. Mindannyian úgy ácsorogtak
ott, mintha arra várnának, mikor szólítják őket a pulthoz a
Starbucksban, hogy kész a rendelésük. Apex elővett egy kést…
de csak azért, hogy egy fadarabot farigcsáljon. Lucan úgy
járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt állat. Kane motyogott
valamit Jacknek, amire a férfi hasonlóan halkan válaszolt.
– Egész pontosan mennyi ideig kell itt maradnunk? –
kérdezte Nyx.
– Kicsit többet, mint fél óra – válaszolta Kane. – Onnan fogod
tudni, mikor telik le, hogy meghallod az őrök menetelését a fal
túlsó oldalán. A munkaterületre kell kísérniük a foglyokat, ezért
egy csapatban hagyják el a Parancsnok lakrészét.
– Akkor én leülök – jelentette ki Nyx, és levette hátáról a
hátizsákot. – Jobb lesz, ha inkább tartalékolom az energiámat.
Valójában olyan helyeken fájt a lába, amitől ismét elpirult, a
teste pedig még mindig kábult volt az ivás után. Persze egyiket
sem akarta bevallani a bámészkodó nézőközönségnek.
Jack leült mellé, aminek nagyon örült. Azután Kane is helyet
foglalt a medence túloldalán. Végül Lucan és Mayhem is
követték példájukat. Senkit sem lepett meg, hogy Apex állva
maradt. Nyx ösztönösen úgy fordította a fejét, hogy a férfi
benne legyen a perifériás látóterében, és szemmel tudja tartani
őt.
Amikor rájött, hogy mindannyian a medence körül ülnek,
felnevetett.
– Ez olyan, mint egy csoportterápia!
– Micsoda? – kérdezte Jack.
– Terápia. Tudod, egy csapat ember összegyűlik, hogy
megbeszéljék a közös problémájukat vagy betegségüket. –
Kivéve, hogy a férfi nem tudta. – Mindegy. Na igen. Szóval…
A helyzet kezdett kínossá válni.
– Szóval, srácok, mit követtetek el, amiért ide kerültetek? –
bukott ki belőle hirtelen a kérdés.
A férfiak egy emberként kapták rá a tekintetüket. Kane
arisztokrata vonásain döbbenet tükröződött, mintha Nyx vérig
sértett volna valakit egy estélyen. Lucan összehúzta sárga
szemét. Még Mayhem is láthatóan meglepődött.
Jack megköszörülte a torkát.
– Nyx, tudom, hogy ezzel senkit nem akartál megsérteni. Nem
tudod, mi itt a szokás. Mi nem szoktunk ilyeneket kérdezni…
– Én lemészároltam egy teljes vérvonalat.
Amikor Apex a falnak dőlve megszólalt, mindenki ránézett. Ő
azonban ugyanúgy faragta tovább azt a kis fadarabot az éles
késsel, ahogy addig.
– Álmukban öltem meg őket. – Ránézett a pengére, jobbra-
balra forgatta a gyertyafényben, mintha kellemes emlékeket
idézett volna fel róla. – Még a nőket is. Ezért vagyok itt. –
Koromfekete szemét Nyxre villantotta. – Van még kérdésed?
Akarod tudni, mit csináltam a holttestekkel?
– Nem! – vágta rá Jack. – Nem akarja tudni.
Kane megköszörülte a torkát.
– Nos, ha már a történetmesélésnél tartunk, akkor én is
elmondom az enyémet. Felbontottam egy elrendezett
házasságot egy nővel, akit nem szerettem. Az apja sértésnek
vette. – Kane a medence kavargó felszínét bámulta. – Az apja
megszervezte annak a nőnek a meggyilkolását, akit viszont
szerettem, aztán rám kente. Életfogytiglant kaptam a bosszúja
miatt.
– Nagyon sajnálom! – suttogta Nyx.
Kane arcáról elmondhatatlan fájdalom sugárzott.
– Nem számít. – Fáradtnak tűnt, de nem azért, mert nem
aludt eleget. – Itt is szenvedek, de akkor is szenvednék, ha
odafent lennék. Örökké gyászolni fogom az én drága
leelanemet.
Újabb csend támadt, ami alatt Nyx Jackre nézett. A férfinak
távoli kifejezés tükröződött az arcán, miközben Kane-t figyelte.
Úgy tűnt, mintha először hallaná a történetet…
– És mi a helyzet a te húgoddal? – kérdezte Lucan. – Ő miért
került ide?
Nyx megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolni kezdett.
– Hamisan vádolták gyilkossággal. Nem ő ölte meg azt a
férfit. A nagyapám feladta őt a Tanácsnál, habár fogalmam
sincs, miért. Nem tudom, miért tette, de sosem fogom
megbocsátani neki.
– Nincs még olyan korrupt testület, mint a Tanács – dörmögte
Kane. – Vették a fáradságot arra, hogy eljátsszák, mintha
bíróság elé állították volna?
– Az áldozat is közülük való volt? – kérdezte Lucan. – Úgy
értem, arisztokrata. Nem sértésnek szántam, Kane.
– Nem vettem annak, barátom.
Nyx bólintott.
– Igen. Mi pedig nyilvánvalóan csak hétköznapi civilek
vagyunk. Nem messze lakott a házunktól egy hatalmas
birtokon, egy nagyon elegáns házban. Janelle… a húgom…
rendszeresen átjárt hozzá dolgozni, tudjátok, csak próbált
valami pénzt keresni. Körülbelül egy éven keresztül nyírta nála
a füvet, megjavította a kerítést, lefestette a pajtát és a házat…
Szóval egyik este Janelle korán jött haza, és azt mondta, hogy a
férfi végelgyengülésben meghalt. Mivel nem volt örököse, adott
a húgomnak néhány apróságot, ahogy a többi ott dolgozónak is.
Janelle-nél volt némi készpénz és egy gyűrű. Nem volt nagy
összeg, és az ékszer sem ért túl sokat, de attól még kedves
gesztus volt a munkaadójától. És ezzel le is zárult a dolog. Vagy
legalábbis úgy gondoltam. Csakhogy másnap este… kaptunk egy
hivatalos értesítést a Tanácstól, amiben megvádolták őt. –
Tehetetlenül megvonta a vállát. – Sosem fogom megérteni, miért
tette azt a nagyapám, amit tett, és hogyan találhatta a Tanács
bűnösnek. Teljesen ártatlan volt.
– Én tudom, miért vádolta meg a Tanács. – Kane megrázta a
fejét. – Az ősi törvények szerint ha valaki utód nélkül hal meg, a
birtoka a legközelebbi rokonára száll, bármilyen távoli legyen is
az a rokon. Ha viszont egy személyt ugyanilyen körülmények
között meggyilkolnak, a vagyona… akár ingatlan, akár bármi
más… a Tanács tulajdonába kerül. Ez a törvény igyekezett volna
megakadályozni, hogy a távoli rokonok meg akarják ölni a
hozzátartozójukat. Úgy vélték, az egyenes ági utódokat, például
a gyermekeket túlságosan erős érzelmi kapocs fűzi a vér
szerinti szüleikhez, ezért ők még egy nagy örökség reményében
sem folyamodnának gyilkossághoz. Valójában azonban ez a
törvény a Tanács vagyonát hivatott gyarapítani. Ha mindaz igaz,
amit elmondtál, akkor találniuk kellett valakit, akit bűnösnek
mondhatnak gyilkosságban, így feloszthatták maguk között a
vagyont.
– A gazemberek!
És ebbe a nagyapját is beleértette. Vajon lefizették?
– Az elit a maga kecses eleganciája és társasági illemszabályai
mellett nagyon kegyetlen tud lenni. – Kane legyőzötten kifújta a
levegőt. – Nem érdekli őket, kit bántanak meg, vagy kit tesznek
tönkre.
– Szóval a nagyapám feláldozta nekik a húgomat. Mi a
francért…
Nyx elhallgatott, és megdörzsölte lüktető fejét. Ezekre a
kérdésekre most nem fog választ kapni, de amint hazaér,
rákérdez a nagyapjánál, hogy megtudja az igazat.
Feltéve, hogy élve kijut innen.
– Ezek szerint meghalt? – kérdezte Lucan. – Megtaláltad a
nevét a Falon?
– Igen. – Nyx a férfi szemébe nézett. – A neve ott volt a listán.
Itt halt meg.
A férfi a következő pillanatban tiszteletteljesen bólintott.
– Részvétem!
– Köszönöm! – Hogy témát váltson, Nyx azt kérdezte: – És mi
a helyzet veled? Mi a te történeted?
Lucan hátradőlt, a tenyerére támaszkodott, és keresztbe tette
a lábát.
– Én vámpírfarkas vagyok. Azért kerültem ide, mert a fajod
többi tagja nem kedvel minket.
– De hiszen ez diszkrimináció! – Ugyanakkor meg is
magyarázta, miért érezte nála mindig azt, hogy valami más. –
Nem zárhatnak be csak azért, mert…
– Szerinted nem? – Lucan megérintette a nyakában lévő
nyakörvet. – Ha ez nem lenne rajtam, már rég elmentem volna.
De e miatt az átkozott miatt nem tudok átváltozni.
– Én levenném rólad, ha tudnám – felelte Nyx.
A férfi egy ideig hallgatott, aztán halványan elmosolyodott.
– A megismerkedésünk körülményei ellenére hiszek neked.
Nyx viszonozta a mosolyát, aztán Mayhemre pillantott, aki,
mint kiderült, előrehajolva ült, mintha az iskolában lenne, és
arra várna feltartott kézzel, mikor szólítják fel.
– És te? – fordult hozzá Nyx.
– Én unatkoztam – közölte a férfi némi büszkeséggel a
hangjában.
Mindenki elhallgatott, aztán az egész csapat ránézett…
Mintha mindenki azon gondolkodott volna, hogy jól hallotta-e,
amit mondott.
– Nem értem – felelte Jack.
Mayhem megvonta a vállát.
– Nem volt semmi különösebb dolgom, semmi olyan hely,
ahová elmehettem volna, ezért úgy gondoltam, a pokolba is,
kipróbálom, milyen börtönben lenni.
 Senki sem szólalt meg, arra vártak, mikor jön a poén.
Amikor Mayhem egyszerűen csak elmosolyodott, mindenki
döbbenten pislogott a medence körül. Még a farigcsáló Apex is.
– Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Lucan.
Kane megrázta a fejét.
– Attól tartok, ez egy kicsit érthetetlen, barátom…
– Hogy te micsoda kretén vagy! – bukott ki Jackből. – És nem,
nem tudom, mit jelent ez a szó, de semmi jót.
 31. fejezet

– Itt az idő!
Amikor Jack megszólalt, Nyx már talpon volt, mert éles
vámpírhallásával ő is érzékelte a menetelés tompa zaját. A
hátára csatolta hátizsákját, majd felvette rá a börtönfelsőt, és
úgy érezte, mintha elköltözne onnan. Ami ostobaság volt. Pedig
olyan intenzív volt az élmény, mintha tíz évet töltött volna
idelent.
Még egyszer, utoljára körülnézett, miközben a férfiak
elindultak, hogy megnézzék, biztonságos-e kilépniük a titkos
helyről. A medence ugyanolyan volt, mint amikor először látta,
finoman habzott, gőzölgött, gyertyákkal körülvéve
aranyfényben úszó menedéket biztosított a kemény szikla, a
reménytelenség és a harc közepette.
Azután Jackre pillantott. A férfi tiszta börtönruhát viselt, a
haját újra befonta, az arca nyúzottnak tűnt… valószínűleg
amiatt, hogy olyan nagylelkűen felajánlotta neki a vénáját. Nyx
azt kívánta, bárcsak…
– Tudom – dörmögte a férfi.
Nyx elmosolyodott, bár közben megtelt könnyel a szeme.
– Honnan vagy olyan biztos benne, hogy mire gondolok?
– Kitaláltam. – Jack megfogta a kezét, majd a mellkasára tette
a tenyerét. – Mert én is ugyanazt érzem.
Nyx feljebb emelte a kezét, és megsimogatta az arcát.
– Bárcsak… nos, nagyon sok mindent kívánnék. De
szeretném, ha tudnád, bármennyire fáj is, nem sajnálom, hogy
megismertelek. Ezt sohasem fogom megbánni.
– Kijuttatlak innen, hogy visszamehess az igazi otthonodba.
Ígérem!
Ez nagyon kedves volt tőle, csakhogy nem tudta garantálni a
sikert, nem igaz? Nyx mégsem cáfolta meg az ígéretet, mert
érezte, hogy az eltökéltség mondatja vele: Jack hajlandó minden
fizikai erejét és szándékát felhasználni arra, hogy kimenekítse
innen.
Bizonyos szempontból ez felért egy szerelmi vallomással.
– Figyelj – folytatta Jack sürgetően –, ha bármi történik velem,
azt akarom, hogy menj tovább. Magadat kell mentened. Nem
számít, mennyire szeretnél megállni, és segíteni nekem, tovább
kell menned. Megígéred?
– Nem tehetem…
– De igen! – vágott a szavába a férfi, és megszorította a kezét.
– Meg kell esküdnöd rá, máskülönben figyelmetlen leszek, és
ezt egyikünk sem engedheti meg magának. Muszáj
továbbmenned. Bármi történjék is, nem állhatsz meg. Itt és
most esküdj meg, becsületszavadra!
Nyx lehunyta a szemét.
– Jól van.
– A becsületszavadat add!
– Jól van. Esküszöm! Lezárhatnánk ezt a témát?
Nyx a férfi mellkasán pihenő kezét nézte, és szinte
kézzelfoghatóan érezte a belőle áradó megkönnyebbülést, ami
azt jelentette, hogy megérte hazudni neki.
– Tudod, mit kell tenned, ugye? – kérdezte Jack, miközben
hátrasimította apró, selymes tincseit az arcából.
– Ismerem a tervet. – Miután mindenki elmondta a történetét,
még néhányszor átbeszélték. – Készen állok.
– És, ugye, tudod, hogy bízhatsz a többiekben?
– Igen.
– Jól van, akkor mehetünk!
Jack elvette a kezét a mellkasáról, Nyx pedig felemelte a fejét,
hogy megcsókolja. A férfi ugyanakkor hajolt le hozzá, szintén
egy csókért. Csupán egy másodpercig tartott az érintés, ennél
többre nem volt idő. Amikor szétváltak, Jacknek köszönhetően
egymás után kihunytak a medence körüli gyertyák.
Az egyre nagyobb sötétség rossz előjelnek tűnt.
Miközben közösen távoztak, Nyx hátranézett a válla fölött
arra az egyetlen gyertyára, ami még égve maradt… és úgy
érezte, átverte a sors. Jack az a fajta férfi, akivel szeretett volna
leélni egy életet. Ehelyett csak erre az egész életét meghatározó
kalandra kísérte el, amikor megtudta, mi történt a húgával.
Nem akarja megsérteni a sorsot, de ha erről a férfiról van
szó, Nyx százszor inkább a mennyiséget választotta volna a
minőséggel szemben. Na de mikor érdekelte a végzetet azoknak
a véleménye, akiket tönkretett?
Amikor kiléptek a titkos alagútból, összemosódtak előtte a
dolgok. A következő pillanatban már a fő alagútban voltak, és a
Kaptár felé tartottak a többi fogollyal együtt. Mayhem ment
előtte, Lucan pedig mögötte. A cellablokkokat behívták a dupla
műszakra, ezért az volt a terv, hogy velük együtt átmegy a
munkaterületre. Arra alapoztak, hogy az ellenőrző pontnál
mindig nagy a tömeg. Nyxnek ki kell használnia az egyik ilyen
tömörülést, és észrevétlenül besurranni a munkaterületre.
Jack körülbelül kétszáz méterig még mellette sétált, Nyx
érezte a kezét az övén. Amikor megszorította, legszívesebben
felé fordult volna. Hogy a karjába vesse magát. Szerette volna…
ha nem veszíti el.
Mivel nem tehetett mást, alig észrevehetően bólintott.
Aztán a férfi elment, szétváltak, eltűnt egy másik alagútban.
Nyx remegni kezdett, elvétette a lépést, de ment tovább. Jack
soha nem volt beosztva a munkások közé, ezért nem mehetett
úgy a tiltott területre, hogy ne keltsen feltűnést. Így viszont át
kell jutnia a Parancsnok részlegén: a túlsó oldalon találkozik
majd vele, ahol a teherautók állnak.
Bárhol legyen is az.
Csak menj tovább, mondogatta Nyx magának. Menj tovább, és
akkor látni fogod még egyszer, utoljára.
Gondolatban újra átvette a tervet, hogy a feladatra
koncentráljon, és rájött, hogy egy részéről megfeledkezett.
Gondoskodnia kell róla, hogy azokkal a foglyokkal menjen,
akiket a szállításhoz osztottak be. Ez az egyetlen feladata. Ha ezt
elszúrja, és a termelősorra kerül, akkor rossz helyen lesz…
Amikor Kane megjelent a semmiből, és mellette lépdelt, Nyx
valamennyire megnyugodott. Sajnos nem tartott sokáig.
– Változott a terv – súgta oda a férfi. – Tedd azt, amit én!
– Micsoda? – sziszegte Nyx. – Te meg miről beszélsz?
– Csss! Csak kövess!
Nyx hátrapillantott a válla fölött, és a homlokát ráncolta.
Lucan eltűnt. Aztán előrenézett, és látta, hogy Mayhem sincs
már a helyén.
 Megszólaltak a vészcsengők a fejében.
– És mi lesz Jackkel?
– Kövess!
Az arisztokrata előreszegezte a tekintetét, ezért Nyx nem
tudott olvasni belőle. Az arca pedig már korántsem sugárzott
akkora magabiztosságot, mint általában.
– Hol van Jack? – suttogta, és végignézett a foglyokon.
Egyikük sem törődött senkivel.
– Így fogunk odajutni hozzá. – A börtönfelső alatt Nyx a
fegyverére csúsztatta a kezét. – Jól van.
A francba. A francba. A francba…
Mentek még úgy ötven métert, aztán megcsapta orrát a
Kaptár átható szaga. Mielőtt azonban odaértek volna a
bejáratához, Kane meghúzta a ruhaujját.
Nyx kivált a szürke alakok hömpölygő tömegéből, és követte a
férfit. Nem tudott másra gondolni, csak arra… hogy ez nem volt
a terv része.

Amikor Jack a Parancsnok lezárt területére vezető oldalsó

folyosóra lépett, lelassított. A normális járásból cammogásra
váltott. Mivel az egész börtön le volt zárva, bizonyos
útvonalakat is lezártak, ezért kerülővel kellett eljutnia oda, ahol
majd Nyxszel és a többiekkel találkozik. Ha a Parancsnok
részlegéből lép a munkaterületre, senki sem fogja megállítani.
Csak azt kell mindenképpen elkerülnie, hogy összefusson a
Parancsnokkal.
Létfontosságú, hogy biztonságban kijuttassa innen Nyxet,
mielőtt újra szolgálatba hívnák. Ha a Parancsnok igénybe veszi,
azzal órákat veszít.
Valamint elszalasztja a végső búcsút a nőjével.
Idegesítette, mi fog történni, de kétszer balra ment, azután
befordult az utolsó sarkon is, és arra gondolt, hogy Nyx egyedül
jutott be a börtönbe, és hogy milyen okos volt, hogy csak egyfelé
fordult, így meg tudta jegyezni az útvonalat.
Ezek a gondolatok foglalták le az elméjét, amikor odaért a
fehér vonallal megjelölt boltívhez.
Átlépett az íves bejáraton, ismét balra fordult, azután egy
acélajtón keresztül benyitott a Parancsnok részlegébe. Odabent
a börtönnadrágja zsebébe dugta a kezét, ahogy máskor is
szokta… de nem az volt a legfőbb célja, hogy eljátssza, mintha
ez is ugyanolyan alkalom lenne, mint a többi. Azt a fegyvert
akarta a kezébe fogni, amit Kane-től kapott. Az egyik őré volt,
amit az arisztokrata akkor csórt el, amikor megbilincselte őket,
és elvette tőlük a fegyvereiket. Jack nagyon örült, hogy a barátja
ilyen átkozottul alapos.
Befordult egy újabb sarkon, azután lelassított, mert odaért a
berendezett cellához. A szíve hangosan dobogott, miközben
megállt, és benézett az acélháló mögé.
Üres volt. Na persze, ez a lezárás alatt logikus. Valójában le
merte volna fogadni, hogy amikor Nyx és ő először jöttek ide, a
Parancsnok már tudott a behatolásról, a halott őrről és a
problémáról, ezért lépéseket tett a kockázatkezelésre… emiatt
volt üres már korábban is a cella.
A Parancsnok bizonyos dolgokban sosem kockáztat.
Ezután Jack ismét elindult, de nem jutott messzire, mert
jeleztek az ösztönei, és megérzett két felé közeledő illatot.
Pillanatokkal később két őr jött vele szembe. Miközben
közeledtek hozzá. Úgy tett, mintha nem is foglalkozna velük, a
tekintetét lazán maga elé irányította, és csak a perifériás látása
segítségével tájékozódott az érzelmi állapotukról, a
fegyvereikről és a lépteik sebességéről.
Siettek, de a fegyverük még a tartóban volt. Felé fordították a
fejüket, aztán gyorsan másfelé néztek.
– Jó estét, uraim! – köszöntötte őket Jack, hosszan elnyújtva a
szavakat, amikor elmentek egymás mellett.
Ugyanezt tette és ugyanezt mondta volna, ha nem éppen azt a
nőt próbálná kicsempészni innen, akit mindenki keres.
Megnyugtató volt a reakciójuk hiánya. Azt akarta, hogy
minden eseménytelen maradjon.
Amikor odaért a folyosó elágazásához, aminél a jobb oldali a
Falhoz vezetett, eszébe jutott, amikor Nyx végigsimította ujjával
a húga nevét… és arra gondolt, hogy megmentette volna a nőt,
ha képes lett volna rá. Elfordult a jobb oldali folyosótól, és
továbbment a befejezett alagútban, ahol járólap borította a
padlót, a falak be voltak vakolva, a levegőt pedig mesterségesen
fűtötték. Az őrök hálótermének bejárata zárva volt, és mivel
nem hallott beszélgetést kiszűrődni a dupla acélajtó mögül,
sejtette, hogy az összes – vagy majdnem az összes – őrt
szolgálatba hívták.
Továbbment, gondolatban újra átvette a tervet, gyakorolta az
elemeit, és mire odaért a munkaterületre vezető ajtóhoz, már
készen állt arra, hogy…
– Engem keresel?
 A halk, baljóslatú hang hallatán megtorpant… és remélte,
hogy csak az elméje játszadozik vele. A szantálfaillat azonban
cáfolta ezt a lehetőséget.
– Nem a magánlakhelyem felé fordultál. – A léptek
közeledtek, és amikor Jack még ekkor sem nézett hátra a válla
fölött, a Parancsnok hangja élesebbre változott: – Nem tervezel
megfordulni?
Jack tarkója bizsergett, a felső ajka megrándult, miközben
megnyúltak a szemfogai. Erősebben szorította a zsebében lévő
fegyver markolatát, és közben a távolságot, a hangot és a
reakcióidőt számolgatta fejben. Ha itt a folyosón lövi le a
Parancsnokot, ha az őrök hálóterme előtt öli meg ezt a szadista
görényt, a hang túl nagy feltűnést fog kelteni, és nem tudta
biztosan, hogy van-e odabent valaki…
Mintegy végszóra, a munkaterületről két őr lépett az
alagútba. Amint meglátták őt és a Parancsnokot, azonnal
megálltak.
A jobb oldali bólintott, és folytatták útjukat, vagyis a
Parancsnok minden bizonnyal engedélyt adott nekik a
távozásra. Nem is néztek Jackre, úgy mentek el mellette.
Miután már nem lehetett hallani a lépteik zaját,
szembefordult a fekete köpenyes alakkal… és közben kiürítette
az agyát. Minden gondolatot száműzött belőle, kivéve azt,
milyen mélyen megveti az előtte álló személyt.
A csuklya alól felhangzó nevetés olyan volt, mint egy kígyó
sziszegése.
– Imádom, hogy ennyire gyűlölsz! – A fekete ruhával borított
kar felemelkedett, és a zárt acélajtóra mutatott. – Az én
lakhelyem itt van, ahogy azt te is nagyon jól tudod. Most pedig
bemegyünk oda. Azt akarom, amit csak te tudsz megadni
nekem.
Jack hátrapillantott a válla fölött, abba az irányba, amerre
mennie kellett volna.
Ha egy perccel korábban jön, elkerülte volna a találkozást.
Talán harminc másodperc is elég lett volna hozzá.
– Hívjak segítséget? – hangzott fel a Parancsnok halk, gúnyos
hangja.
Jack megszorította fegyvere markolatát, és imádkozott, hogy
Nyx megtegye, amit megígért neki. Imádkozott, hogy
megmentse magát.
Mert nagyon valószínűnek tűnt, hogy ő elérkezett a saját útja
végéhez.
 32. fejezet

– Erre! – súgta Kane.

Nyx a fogát csikorgatta, és próbált tájékozódni. Most már
sietősen lépkedtek egymás mellett, és egyre mélyebbre hatoltak
a börtön egy számára ismeretlen részébe. Abból tudta,
mennyire eltértek az útiránytól, hogy az alagút egyre szűkebb
lett, a többiek szaga pedig – mind a raboké, mind az őröké –
egyre halványabban volt érezhető.
Mennyire eltávolodtak Jacktől…
Kane egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül
megállt. Nyx elment mellette, majd bő felsője alól kidugta a
fegyvere csövét.
Megpördült, és a férfira szegezte a pisztolyt.
– Hova viszel?
Az egyik csupasz villanykörte éppen Kane feje fölött lógott,
ezért nehéz volt bármit is leolvasni az arcáról. A szemöldöke
árnyékot vetett, így a szeme rejtve maradt, és fekete köpenye
sem segített azon, hogy ne tűnjön félelmetesnek.
– Menjünk, erre semmi szükség!
– Le foglak lőni. Nem érdekel. Már olyan messzire hoztál a
Kaptártól és minden mástól, hogy senki sem fogja meghallani a
lövést.
Kane higgadtan nézett a kilencmilliméteres csövébe.
– Kedves hölgyem, épp próbállak megmenteni.
– Pontosan tudom, mennyit hazudik az elit. Te pedig teljesen
máshova vezettél, távol Jacktől. Nem ez volt a terv.
Furcsa moraj érződött a lábuk alatt, a csizmája talpa
közvetítette a remegést a lábába, Nyx azonban nem nézett le.
Továbbra is az arisztokrata szemét figyelte.
– Vigyél vissza Jackhez! – követelte.
– Nem tehetem – válaszolta Kane halkan. – Már túl késő.
Újabb moraj hallatszott, azután az alagút mennyezetéről por
és kisebb kövek kezdtek lehullani.
– Vigyél oda hozzá, most azonnal…
Ekkor a földrengés robbanásszerű ereje váratlanul az alagút
falához taszította Nyxet. A nagyapjától kapott fegyver csöve
felfelé lendült, ezért Kane lehúzta a fejét, majd előreugrott, és
megragadta Nyx derekát. A fegyverért küzdöttek, miközben a
talaj továbbra is mozgott a lábuk alatt. Végül Kane ereje győzött,
így Nyx már semmiből sem tudott előnyt kovácsolni.
A férfi a feje fölé emelte a nő karját, és a földhöz szegezte,
miközben szikladarabok hullottak a falról és a mennyezetről.
Nyx épp rosszkor nézett fel, így halántékon találta egy
bukósisak nagyságú, a sziklafalból leváló kődarab. Fájdalom
hasított a koponyájába, és minden harci kedve elszállt. A teste
ellazult, Kane megszerezte a fegyvert, és elkezdte őt a
mellkasánál fogva visszafelé húzni. Nyx látása nem működött,
csak a csizmája orrát látta, de néha azt is homályosan. Magára
parancsolt, hogy szedje össze magát, és szabaduljon ki…
Váratlanul vakító fény irányult az arcára.
Ez az Árnyék.
Nem lehet más, csak az Árnyék.
A fejében lüktető fájdalom miatt összezavarodtak a
gondolatai, de annyit tudott, hogy ez a vakító fény azt jelenti,
hogy haldoklik, és hamarosan az Őrző misztikus örökléte vár
rá.
Nemsokára megpillant egy ajtót.
Köd lesz és egy ajtó. Az apai nagybátyjának huszonnégy
órával a tényleges halála előtt halálközeli élményben volt része,
és visszatért annyira a tudata, hogy el tudta mondani, mi történt
vele.
Vakító fény. Köd. Ajtó.
A nagybátyja először habozott az ajtó előtt, majd visszatérővé
vált. Amikor azonban az Árnyék újra eljött érte, nyilvánvalóan
úgy döntött, hogy kinyitja az ajtót. Ha az ember kinyitja, és átlép
rajta, akkor örökre a Másik Oldalon ragad… ahol elméletileg
találkozik a meghalt szeretteivel, akik ott várnak rá. Ott lesz az
apja, az anyja, a nagymamája. És Janelle.
Istenem, de jó lesz újra látni a húgát és a szüleit, bár aggódott
amiatt, hogy itt hagyja Posie-t a hazug nagyapjukkal… basszus,
és Jacket is! Bár nem volt közös jövőjük, akkor sem akart
meghalni és magára hagyni őt. Úgy tűnt, ez még tovább növelte
a már amúgy is jó nagy kupac szarhalmot. Még nagyobb moraj
hallatszott. Ezúttal hangosabban és közelebbről.
Aztán… benzinszag? Talán a földrengés kilyukasztott egy
üzemanyagtartályt, amiből azokat a teherautókat tankolták
meg, amiről beszéltek?
Vagy talán Kane akarja átverni.
De az is lehet, hogy ma este mindketten meghalnak, még
akkor is, ha a férfinál van a fegyvere.

*
Amikor Jack belépett a Parancsnok magánlakhelyére, a
tekintete az ágyra tévedt. A csupasz négy fal között ez a fekhely
uralta a kopár környezetet.
A négy sarkához erősített acélláncok látványa haraggal
töltötte el.
– Vedd ki a kezed a zsebedből! – szólt rá a Parancsnok.
Jack odament a matrachoz. A puha felületet csupán egy
lepedő borította, és miközben megállt az ágy előtt, ahol olyan
sokszor feküdt kifeszítve, Nyxre gondolt… De gyorsan el kellett
űznie a gondolataiból. Egyes vámpírok képesek olvasni mások
gondolataiban. A Parancsnok ugyan nem tartozott közéjük, de
Jack arcáról biztosan le tudta olvasni az érzéseit.
Egy kattanás hallatszott.
– Látni akarom a kezedet. Most!
Hátrapillantott a válla fölött, és észrevette, hogy a Parancsnok
mellett két őr áll.
– Máris itt az erősítés? – nevetett fel Jack halk morgással. –
Biztos vagy benne, hogy nem kellene valahol máshol lenniük?
– Sietnem kell. Ők majd a megfelelő pozícióba helyeznek…
miután kivetted a kezed a zsebedből.
Jack ismerte a haragot. Ismerte a gyűlöletet. Sokszor került
már olyan helyzetbe a Parancsnokkal, amikor az
elképzelhetetlen szégyen és önutálat szintjére süllyedt. Ám még
sohasem érzett ilyen határtalan dühöt…
Egy kábítófegyverből lőttek rá. Amikor meghallotta a
jellegzetes pffft hangot, legszívesebben káromkodott volna, hogy
az érzései így elterelték a figyelmét. Most nem volt idő
gondolkodni, vagy az érzelmekkel foglalkozni. Enyhe szúrást
érzett a mellizmán, amely a bénulás előfutára volt, majd a teste
szinte azonnal elernyedt, és a földre zuhant.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy bár a karja és a lába
tehetetlenné vált, az elméje kristálytiszta maradt. Így pontosan
tudta, hogy a Parancsnok odalép hozzá, és megáll fölötte.
A csuklya az őrök felé fordult:
– Távozzatok! De maradjatok az ajtónál!
Egy kattanás hallatszott, majd Jack kettesben maradt a
Parancsnokkal. Ezután a Parancsnok két lába közé vette őt, a
fekete köpeny fellendült, amikor az egyik fekete csizmás lábát
áttette Jack testének másik oldalára. A csuklya jobbra-balra
mozgott, ahogy a fejét rázta.
– Fegyvert hoztál ide. Nagyot csalódtam benned.
A Parancsnok lehajolt, Jack pedig érezte, ahogy felemeli a
karját, és félredobja. A kézfeje tehetetlenül koppant a kövön.
Aztán az arca elé került a fegyver, olyan közel, hogy ha rá akart
volna fókuszálni, keresztbe állt volna a szeme.
– Ezt! Ezt hoztad ide nekem! – A másik ruhaujjból előbukkant
a Parancsnok másik keze is, és megvizsgálta a fegyvert. – Töltve
van… ráadásul az egyik őrömé volt. Egy kibaszott töltött
fegyvert hoztál az én házamba, amit az én őrömtől vettél el?
A Parancsnok a válla fölé emelte a kilencmilliméterest, Jack
pedig felkészült rá, hogy a pisztoly markolata fejbe vágja…
Mielőtt azonban megtörtént volna az ütés, a Parancsnok
leszállt róla. Fekete köpenye hullámzott mögötte, miközben
dühösen fel-alá járkált. Bénultsága ellenére Jack elégedetten
nézte a haragját…
A Parancsnok hirtelen megállt.
 – Meg akartál ölni? Azt hitted, hogy idejöhetsz és megölhetsz?
Te gazember!
A fegyver rászegeződött, a csöve enyhén reszketett.
Jack belenézett a fekete lyukba, ahonnan majd a golyó fog
kirepülni. Élete során volt néhány alkalom – nem sok, csak
néhány –, amikor rövid időre átfutott a fején, hogy meg fog
halni: gyerekkorában, amikor beteg volt. Az átváltozásakor. És
amióta itt volt a börtönben, kétszer.
De egyik sem volt ilyen.
A Parancsnok szájából mély torokhang tört fel, aztán
eldördült a fegyver. Nem csak egyszer, többször is – Jack pedig
teljesen tehetetlen volt így lebénulva. Na persze ezektől a
lövésektől csak egy kőfal védhette volna meg. Durr! Durr! Durr!
Durr!
A fegyver hirtelen az ajtó felé fordult, és a Parancsnok
felkiáltott:
– Tűnjetek innen kifelé! Húzzatok el, amíg nem hívlak
benneteket!
Az ajtó becsapódott, valószínűleg azért, mert az őrök féltek,
hogy utolsó étkezésként ólmot szolgálnak fel nekik.
A Parancsnok dühösen visszafordult Jackhez, két tenyerébe
fogta a fegyvert, és az arcának szegezte. Ha ilyen közelről húzza
meg a ravaszt, úgy felrobban a feje, mint egy görögdinnye.
Miközben a halálán gondolkodott, Jack azt sajnálta a
legjobban, hogy nem tudta, Nyx biztonságban kiszabadult-e.
Hogy nem tudta megmenteni. Hogy…
– Nyisd ki a szemed! – kiáltott rá a Parancsnok. – Kinyitod a
szemed, és rám nézel, amikor megöllek!
 Jack nem is érzékelte, hogy becsukta a szemét, de erre
kinyitotta, mert nem lesz gyáva. A halál szeme közé fog nézni.
Mindvégig tudta, hogy egyszer így lesz vége, de olyan sok
minden nyomta a lelkiismeretét, a szívét. Csakhogy most már
túl késő.
A Parancsnok még jobban lehajolt.
– Te tetted ezt magaddal. Te döntöttél így…
Jack felnyögött, hogy tiltakozzon.
– Te gazember! Te nyomorult gazember! – kiáltotta.
Ismét lövések hangzottak fel, Jack azonban meg sem
rezdült… és nem azért, mert nem is tudott volna. A csuklyára és
az arcot eltakaró hálóra nézett. Ironikus volt, hogy ha meghal, a
Parancsnok jobban fog szenvedni, mint ő. Ez a harag és
bosszúvágy csupán átmeneti, az ő halála viszont örökre fog
szólni. A Parancsnok nagyon fogja bánni, és ha létezik az
Árnyék, azok után, amit tett, ő biztosan a pokolba kerül.
Számára nincs hely az Árnyékban. Jack viszont majd megvárja
ott Nyxet. Egy örökkévalóságig fog várni a nőjére, az ő harcos
angyalára, aki megmutatta neki, hogy bár be van zárva, a lelke
szabad maradt.
Hogy azt szeresse, akit akar.
Nyxet.
…Durr! Durr! Durr!…
A visszapattanó golyók megálltak, az éles hang megszűnt, a
lövések visszhangja elhalkult.
Katt, katt, katt…
A Parancsnok újra és újra meghúzta a ravaszt, a ruhaujja
laza redői lebegtek, a csuklya alól reszelős zihálás hallatszott.
 Jack csak felfelé bámult, nem pislogott, meg sem rezdült…
nem hajolt meg, bár hanyatt fekve amúgy is képtelen lett volna
megmoccanni. Bizonyára elvérzik, ez a magyarázata,
mozdulatlan teste miért nem érzett semmit a lövések után,
miért nem érzékelte, hogy megfullad.
– Gyűlöllek! – morogta a Parancsnok. – Kibaszottul gyűlöllek!
Ezután felemelte a kezét, és dühösen lerántotta a csuklyát a
fejéről.
Vörös haja kiszabadult, az arcába és a szemébe lógott. A nő
számító arca, agresszív tekintete már évek óta gyötörte.
Jack utálta, ha levette magáról a csuklyát. Könnyebb volt úgy
gondolni rá, mint egy nemtelen személyre. Most viszont a haja
és az arca arra emlékeztette, hogy az ellenkező nemhez
tartozik, és hogy azt követeli tőle, párosodjon vele, valahányszor
azt akarja.
Gyűlölte, hogy ő lesz az utolsó, akit életében lát. Az viszont
elégedettséggel töltötte el, mi fog történni, ha a nő rájön, hogy
tönkretette a játékszerét, és soha többé nem fogja tudni
használni.
– Meg akarlak ölni – mordult rá a Parancsnok, és megvillant
hosszú szemfoga.
Jack ekkor jött rá… hogy a sok kilőtt golyó közül egyik sem
találta el. A nő körülötte lövöldözött a földre.
Nem érezte a vére szagát a levegőben.
Időközben a Parancsnok továbbra is zihált… végül úgy tűnt,
sikerült megnyugodnia. Felegyenesedett, ránézett a kezében
tartott fegyverre, azután a tekintete Jackre siklott, és gyanakvón
összehúzta a szemét.
 – Ezt honnan szedted? – Olyan közel dugta a pisztolyt az
arcához, hogy Jack minden lélegzetvételnél lőporszagot érzett. –
Honnan a faszból vetted ezt?
Akkor sem tudott volna válaszolni, ha akart volna. De nem is
akart. Élvezte, hogy a nő elvesztette az irányítást, és hogy ez
milyen hatással van rá. Azt akarta, hogy szenvedjen. Ennyi év
után azt akarta, hogy ő is megérezze, amit neki kellett
elviselnie.
Hogy nem tud irányítani. Miközben ki van szolgáltatva valaki
másnak.
– Válaszolni fogsz nekem – fröcsögte a nő.
Azután visszahúzta a csuklyát a fejére, és a hálón keresztül
hallatszott sípoló lélegzete. Amikor az őrök kinyitották az ajtót,
az ágyra mutatott.
– Láncoljátok le!
 33. fejezet

Nyx lehunyta szemét az Árnyék vakító fényében, és felkészült

rá, hogy valamiféle fizikai reakciót vált ki belőle az, hogy már a
Másik Oldalon van. Emellett készült az ajtó megjelenésére is,
hogy eldöntse, kinyissa-e, vagy sem…
De mi a fene ez a moraj? Meg a rázkódás?
Halk morgást hallott, majd érezte, hogy a testét oldalra
rántják… épp akkor, amikor felvillant az Árnyék bántóan éles
fénye, aztán hirtelen kialudt, és erős szél csapta meg az arcát,
fájdalmasan legyezte a fején lévő nyílt sebet. Összezavarodott,
fájdalmai voltak, de kényszerítette magát, hogy kinyissa a
szemét… amit furcsállott, mert azt hitte, hogy nyitva van.
Ezután a dolgok még jobban összezavarták.
Mert úgy tűnt, mintha… egy alagútban lenne. Egy közúti
alagútban, ahol járművek jönnek-mennek. És elszáguldott
mellette egy teherautó. Egy pótkocsis teherautó, ami olyan színű
volt, mint a barlang szürke-fekete fala.
A francba, biztosan kezdi elveszteni az eszét! Hogy került ide
az aszfaltozott út? Ami pedig a teherautót illette, tényleg úgy
tűnt, mintha elsuhant volna mellette, mintha egy városban
állna az út szélén, a kocsi pedig raklapokra pakolt árut
szállítana sietve valaki boltjába.
Piros féklámpát látott felvillanni, visszatükröződött a barlang
fényes faláról, aztán éles kerékcsikorgás hangzott fel, és égett
gumi szaga csapta meg az orrát. A teherautó pótkocsija ide-oda
csapódott, a fara ferdén állt az alagútban, aztán lassított
felvételként Nyx felé indult.
Adrenalin söpört végig a testén. Ha nem mozdul el innen,
agyonnyomja a kocsi…
Egy felülről érkező erő a földre lökte, majd előre, amerről a
pótkocsi közeledett. Nyx leguggolt, aztán oldalra gurult, és
rájött, hogy a teherautó alatt van, az első és a hátsó kerekek
között, pont középen. Gyors számítást végzett, azután lehasalt
az aszfaltra, megfogta a fejét, és abba az irányba gurult, amerre
a jármű lendülete vitte a hatalmas súlyt, hogy ne menjenek át
rajta a hátsó kerekek.
Körülbelül kétszázezer méter és tizenkét év múlva lelassult a
kocsi, Nyx pedig vele együtt mozgott, hogy ne lapítsa ki. A
csizmáját a földbe nyomta, a végtagjaival evezve kúszott, a
teherautó végtelenül hosszú pótkocsija alatt gurult, miközben
egyre erősödött a még mindig csikorgó fékek hangja és az égett
gumiszag. Tudta, ha eddig nem jutott az Árnyék közelébe, akkor
most biztosan oda kerül…
Aztán véget ért.
Nem mozdult semmi. Nem kellett kúsznia. A teherautó
ferdén állt meg, a fékek sziszegtek, az égett gumiszag szúrós
szaga csípte az orrát, a teste egy utolsót fordult, hogy felfelé
nézzen a jármű alvázára.
Oldalra fordította a fejét, kitörölte szeméből a piszkot, aztán
követte a tengelyt a négy kerék felé, amelyek alig fél méterre
álltak a testétől. Olyan közel volt hozzájuk, hogy látta recés
futófelületüket, és köhögött a forró fém és a motorolaj szagától.
– Ezt visszaadom.
 Fogalma sem volt, hogy ki szól hozzá az istenverte halálautó
alatt…
– Kane? – Beszívta a levegőt, és a férfi piszkos arcára nézett.
– Tessék, fogd! – mondta Kane ismét, és átnyújtotta neki a
fegyvert. – Erre szükséged lesz, hacsak nem vagy képes
láthatatlanná válni.
A férfi halkan, de sürgetően beszélt, Nyx agya viszont még
mindig nem működött. Abban is csak félig volt biztos, hogy a
férfi angolul beszél hozzá.
A félreértés azonban egy pillanat alatt tisztázódott, mert
kinyílt a teherautó utasfülkéjének ajtaja. A fényszóró fényében,
amely megvilágította a… várjunk csak, tényleg egy úttesten
vannak? Egy rendes úton? Méghozzá háromsávoson.
– Hol a pokolban vagyunk? – suttogta Nyx, amikor két őr
megkerülte a teherautó elejét, és a kocsi előtt, a szellőzőrácsnál
találkoztak.
– Nem volt ott senki – mondta egyikük, miközben a sötét
árnyékban por kavargott a levegőben.
– Láttam valakit a fényszóróban.
– Neked elment az eszed!
– Vállalod a kockázatot, hogy igazam van? Azok után, hogy
felrobbantottuk a barikádot az útra?
– A foglyoknak kellett volna eltávolítaniuk. Kurvára nem volt
más választásunk, csak az, hogy felrobbantjuk. A Parancsnok
azt akarja, hogy elvigyük innen ezt a szart, nekünk pedig két
kijáratra van szükségünk, hogy a teherautók elhagyják a
területet… mégis mit kellett volna tennem?
Kane Nyx arcába nyomta a képét, majd a kezébe adta a
fegyvert.
– Harccal fogunk kijutni ebből a helyzetből, én viszont még
soha életemben nem lőttem. Neked kell vállalnod a lövöldözést.
Nyx nagyokat pislogott, ráparancsolt a látására, hogy szedje
össze magát, és közben marokra fogta a fegyvert. Azután
mozgásra bírta az agyát. Lassan felfogta Kane szavait, mintha
egy ismétlésre állított híradó pörgött volna a szeme előtt.
Azután már nem volt szüksége PowerPoint-prezentációra, hogy
megértse, mit javasolt.
Lenézett a még mindig vitatkozó őrökre. Nem kellett
közelebb mennie, hogy tudja, fegyver és adóvevő van náluk.
– Maradj mögöttem! – utasította a férfit.
– Igenis, hölgyem!
Nyx nagyon halkan lehasalt, a könyökére támaszkodott, és a
célra irányította a fegyvert. A teherautó első két kereke között
kinézve látta, hogy az őrök egymással szemben állnak, a térdük
és a csizmáik orra nagyon közel volt egymáshoz, úgy
beszélgettek.
Nyx kiválasztotta a bal oldalit, és célzott. Mielőtt meghúzta
volna a ravaszt, hirtelen eszébe jutott, amikor a farmon az alsó
karám mellett a kerítésre állított konzervdobozokra és
vizesflakonokra lövöldözött ötven méterről.
Ez most egy teljesen más játék.
Meghúzta a ravaszt, de nem várta meg, hogy lássa, eltalálta-e
a célpontot. Azonnal újra lőtt, és a másik őr alsó lábszárát vette
célba. Aztán megint az elsőt… És mivel mindig is jól lőtt,
eltalálta a célt: az első őr fél lábon ugrándozott, majd nekidőlt a
teherautó motorháztetejének. Nyx újra célzott… és eltalálta a
másik térdét is. A férfi felordított, a földre rogyott, Nyx pedig
leszedte a másik fickót is, a combjába lőtt. A vér kecsesen
spriccelt ki belőle, a vörös folyadék látszott a fényszóróban.
Miközben mind a két férfi a földön fetrengve a vállukon lévő
adóvevőbe kiabálva segítséget hívott, Nyx száraz torokkal nyelt
egyet. Lehunyta a szemét. Tudta, mi jön ezután.
Vagy ő… vagy az őrök. Nagyon nem szerencsés kombináció,
hogy sérültek, és fegyverük van. Neki és Kane-nek azonban el
kell mennie innen, bárhol vannak is.
– Tedd meg! – suttogta maga elé.
Egy golyót a fejbe. Vagy a mellkasba.
Egy golyót a…
…fejbe. Vagy a mellkasba…
– A francba! – sziszegte, miközben leengedte a fegyvert, és
ellazította a karját.
Képtelen volt megölni ezt a két férfit. Úgy érezte, az
hidegvérű gyilkosság lenne. Az egy dolog, ha fegyvert szegeznek
a halántékához, és közvetlenül az életét fenyegetik. Ez viszont?
Ő nem gyilkos. Nem olyan, mint Apex.
Hirtelen hátrafordult.
– Innen hova megyünk?
Kane az őrökre pillantott, akik mindketten hanyatt feküdtek,
és hol az egyik, hol a másik lábukat szorongatták.
– Gyere! – mondta neki a férfi.
Amikor megfogta a kezét, Nyx kibújt a pótkocsi alól, azután
amilyen gyorsan csak tudtak, futásnak eredtek… egyenesen egy
kőomlásba.
Egy körülbelül hatméteres sziklafal omlott le, de nem volt idő
azon tanakodni, miért vagy hogyan került oda. Kane
vezetésével megkerülték a törmeléket, aztán a másik oldalon a
mennyezetről megvilágított aszfaltozott úton szaladtak. De nem
jutottak messzire.
Körülbelül kétszáz-háromszáz méterrel később felvillant egy
fény, és motorzúgást hallottak: valami közeledett feléjük.
Bizonyára egy újabb pótkocsis teherautó.
– Ide! – mondta neki Kane, és karjánál fogva húzta.
A sziklafalban látható hasadék éppen időben tűnt fel előttük.
A második teherautó is befordult a sarkon, fényszórója
megvilágította azt az útszakaszt, ahol Nyx és Kane az imént
álltak. Ők azonban időben elugrottak onnan, és bepréselték
magukat egy öltözőszekrény méretű vízszintes hasadékba.
Mivel a férfi ment be először, Nyx volt kívül, így alaposan
szemügyre tudta venni a jármű oldalát. Ez is szürke és fekete
volt, mint a másik, és egy akkora teherszállító pótkocsi volt
rákötve, amiben két szinten négy-négy autó könnyedén elfért
volna. Miután elment mellettük, Nyx orrát megcsapta a
dízelmotor émelyítő szaga.
Ki akart mászni a résből, Kane azonban meghúzta a
ruhaujját.
– Ne, várj még! Lehet, hogy az a két őr hívott…
Színes, villogó fények tűntek fel azon az úton, ahonnan a
második teherautó érkezett… A mellettük elszáguldó autón a
Mentő felirat volt olvasható. Szó szerint. A kocsi oldalán ott
virított a vörös kereszt és egy teljesen élethű logó is. Könnyen
össze lehetett volna téveszteni bármelyik hivatalos emberi
mentőautóval… nyilvánvalóan éppen ez volt a cél.
 – Várnunk kell – jelentette ki Kane. – Lesz egy másik
teherautó is. Majd arra kell felszállnod. Egyenesen a pótkocsi
tetejére. Hasalj rá, és maradj úgy!
Nyx a férfi felé fordította a fejét, és fáradt szemével nagy
nehezen összpontosított. Elegendő fény volt a résben az utat
megvilágító lámpák miatt, hogy lássa az arcát. A haja vonalánál
vérzett, a piszok és az olajfoltok alatt sápadt volt a bőre.
– Mi… mi történt? – behajlított könyökébe tüsszentett. –
Elnézést! Mi történt a Kaptárnál? Miért kellett változtatni a
terven?
Kane kutatott valami után a zsebében, majd a szűk helyen
felé nyújtott egy szögletes textilt.
– Vérzel. – Nyx a zsebkendőre bámult, a férfi pedig
felsóhajtott.
– Bárcsak jobb minőségű lenne! Régen kézzel szőtt selyem
zsebkendőim voltak. A monogramommal hímezve.
Megérintette vele a Nyx egyik szemöldöke fölötti részt, mire a
nő elfintorodott.
– Mi történt?
– A lezárás. – Kane megrázta a fejét, mintha csalódott lenne. –
Amikor megpróbáltam a szállítási területre jutni, hogy
kockázatfelmérést végezzek, meg sem tudtam közelíteni azt a
részt. Lezárták a kijáratot, ahol a szállító járművek voltak… és a
munkára behívott foglyok közül senkit sem engedtek a
közelébe. Maguk az őrök pakolták fel az árut. Rájöttem, hogy
valami más módot kell találnunk.
– És mi van Jackkel?
– Ő is ugyanebbe a problémába fut majd bele, még akkor is,
ha sikerül átjutnia a Parancsnok részlegén. Szerintem nem
fogják odaengedni. Nagyon sajnálom!
Nyx nem akart belegondolni. Nem tudott. Nem akart arra a
lehetőségre gondolni, hogy anélkül megy el, hogy
elköszönhetett volna Jacktől.
– A francba! – lehelte. – Majdnem lelőttelek.
Kane halványan elmosolyodott.
– Csakis ezért kezdtem harcolni veled. Soha nem emeltem
volna kezet rád, ha nem lettem volna meggyőződve róla, hogy
ha nem teszem, most halott vámpír lennék.
– Sajnálom!
– Elmondtam volna, ha tudtam volna, de nem volt idő
magyarázkodni. Én kérek elnézést.
Nyx kifújta a levegőt, azután hadarva kezdett beszélni:
– Kérlek! Látnom kell Jacket még egyszer, búcsúzóul…
– Nem lehet. – Kane arca megfeszült. – Nem tudlak
biztonsággal visszajuttatni… Ráadásul pontosan ott vagyunk,
ahol lennünk kell. Megígértem a Sakálnak, a becsületszavamat
adtam, hogy bármi történjék is, kijuttatlak innen. Még akkor is,
ha ez azt jelenti, hogy nem tudsz elköszönni tőle. Sosem szegem
meg az adott szavam.
Nyx lehunyta a szemét, Kane pedig folytatta:
– Kérlek, tudd, ha megtehetném úgy, hogy ne sodorjalak
veszélybe, megtenném. De ahol most vagyunk, az jobb, mint
amiben valaha reménykedtem. Már olyan közel vagy, én pedig a
szavamat adtam egy férfinak, akit tisztelek. Nem fogom
megszegni.
– Csak szerettem volna még egyszer, utoljára látni – suttogta
Nyx.
– Tudom.
Amikor ismét Kane-re nézett, a férfi arcán olyan mély és
szívből jövő fájdalom tükröződött, hogy Nyx tudta, bizonyára a
szerelmére gondol, akit olyan kegyetlen módon veszített el. A
szerelemre, amitől megfosztották.
– Ha nem tudod megtenni magad miatt – folytatta Kane –,
tedd meg a férfiért, akit szeretsz!
– Nem mondtam meg neki, hogy szeretem. – Nyx hangja
olyan rekedt volt, hogy alig lehetett hallani. – Sosem mondtam
ki ezt a szót. Ezért akarok visszamenni.
– Az igazi szerelemhez nem kellenek szavak. Csak a szív. Jack
tudja, mit érzel.
– Megmondod neki? Hogy szeretem?
– A szavamat adom. – Bár nagyon szűk volt a hely, Kane-nek
mégis sikerült valahogyan derékból meghajolnia egy kicsit. –
Megmondom neki, esküszöm! Mert ha én is eljuttathattam
volna egy utolsó üzenetet a szerelmemnek, megtettem volna.
Nem fogok csalódást okozni neked. Sem neki.
Nyx egy ideig a férfi arcát és a szemében tükröződő
szomorúságot kutatta. Azután megölelte. Hirtelen jött a
késztetés, és nem volt könnyű megvalósítani ezen a szűk helyen,
de nem tudta megtenni, hogy nem nyúl felé. Mindketten
elvesztették azt, akit szerettek. A férfiét a halál jéghideg keze
ragadta el, az övét pedig ez a börtön, amit Jack nem hajlandó
elhagyni.
– Még mindig nem tudom, miért – jegyezte meg, amikor
szétváltak.
 – Mit miért?
Miért nem akar eljönni Jack, gondolta.
– Nem számít – felelte.
– A következő teherautó. Amikor megérkezik, láthatatlanná
válva lebegj a tetejére! Ugyanolyan színű a ruhád, mint a kocsi,
ezért ha egy őr ellenőrzést tart miután visszaváltoztál, van rá
esély, hogy nem vesz észre. Maradj hason fekve! Hajtsd le a
fejed!
– És süssem le a szemem – mondta Nyx rekedt hangon. – Ami
ugyanaz.
– Meg tudod csinálni. Hiszek benned!
– Akkor a következő teherautó. – Amikor Kane bólintott,
megszorította a kezét. – Értékes férfi vagy. Amiért segítesz
nekem. És Jack mellett állsz.
Kane megszorította a kezét.
– Azt nem tudom, hogy értékes férfi vagyok-e, de abban
biztos vagyok, hogy közöttetek olyan szerelem van, amiért
bármit megéri kockáztatni.
– Ő nem szerelmes belém – válaszolta Nyx.
– Dehogynem. Összekötődött veled.
– Ha ez igaz lenne, akkor velem jönne. Vagy legalábbis
segítene megértenem, miért nem teheti. Szóval nem. Nem
szerelmes belém.
Az út végén egy fényszóró fénye tűnt fel, egy teherautó
közeledett a kanyarban. A motorja felzúgott, mert az őr, aki
vezette, rálépett a gázra.
– Itt is van – súgta Nyx. – Mennem kell.
Csupán annyit kell tennie, hogy elképzeli a medencét és
körülötte a gyertyákat, azt a nyugodt helyet, ahol menedéket
talált ebben a durva és reménytelen börtönben. Csakhogy
Jacket most nem képzelheti bele a képbe. Most azonnal el kell
kezdenie lemondani róla. Ettől nem lesz könnyebb.
Kane kinyújtotta a kezét, és megszorította a vállát.
– Meg tudod csinálni. Ha képes voltál egy csapat őrrel
szemben állva láthatatlanná válni, akkor innen is sikerülni
fog…
– Ha megmozdulsz, megölöm!
Nyx hátrafordult. A halvány fényben látta, hogy egy őr van
Kane mögött, a hasadék túlsó oldaláról mászott be. A férfi arca
és teste jelentéktelennek tűnt. Az arisztokrata fejéhez szegezett
pisztolya azonban nem…
– Elkaptam a nőt.
Nyx az út felé fordította a fejét. Előtte is egy őr állt, és mielőtt
bármit reagálhatott volna, a férfi egy acélbilincset kattintott a
csuklójára, és kirántotta kezéből a fegyvert.
Ezek után a láthatatlanná válás már nem volt lehetséges.
Ahogy az sem, hogy lövöldözve szabaduljon ki innen.
Az alagútban elszáguldott mellettük az autó, amire várt, dízel
kipufogófüstje mögötte kavargott: az elszalasztott lehetőséget
jelezte.
Talán végül mégis viszontlátja Jacket.
Milyen kár, hogy ez nem jó hír.
 34. fejezet

Az őrök az ágyhoz bilincselték Jacket. A lánccsörgés, valamint

az acélbilincs kattanása a bokáján és a csuklóján hangosan
visszhangzott a Parancsnok magánlakhelyén. A
kábítólövedéknek köszönhetően mozdulatlan teste mindent
érzett, de semmire sem tudott reagálni – ő azonban még ennek
ellenére is megpróbált küzdeni, habár nem ment vele semmire.
Még a fejét sem tudta megmozdítani. Amikor az ágyra tették és
lefektették, a feje oldalra billent, ezért azóta is a szoba bejáratát
nézte a túlsó oldalon.
Az őrök úgy bántak vele, mint a hímes tojással: nem siettek,
nem voltak durvák.
A Parancsnok saját magának tartogatta ezt a mókát.
Miután a két férfi elment, Jack a földre pillantott. Kör alakban
golyónyomok látszottak a járólapon, körberajzolták a helyet,
ahol a teste korábban hevert.
Amikor a Parancsnok újra a szeme elé lépett, ismét levette a
csuklyáját, az arca pedig… amit Jack annyira megvetett, ami a
rémálmaiban kísértette, amit oly sokszor kellett elviselnie maga
előtt… nyugodt volt. Megzabolázta az indulatait.
A fehér kezében tartott fegyver csöve nem rá szegeződött.
– Szóval honnan szerezted ezt? – kérdezte a nő.
Bizonyos szempontból csak időpocsékolás volt a kérdés,
mivel Jack nem tudott beszélni. Na persze a Parancsnok
valójában nem is várt választ. Soha.
 – Ez az egyik őré volt. – A nő mogyoróbarna szeme az övébe
fúródott. – Azé, akit három társával együtt itt, a lakhelyemen
öltek meg.
Jack pislogott. Tudta, mi következik ezután.
– Azt mondtad, hogy az a börtönruhás nő fegyvert szegezett a
halántékodhoz. Csakhogy ő nem közülünk való, ugye? – A
Parancsnok hátrált, majd járkálni kezdett, megállt a földön
látható golyónyomok előtt. – Azt mondtad, nem ismered. Vajon
mennyi igaz ebből?
Odament egy asztalhoz, amelyen egy fecskendő és két gumis
tetejű kis üvegcse állt: az egyik megkeményítette a farkát, a
másik a bénultság ellenszere volt. Ezenkívül ott volt még a
kábítófegyver is, a piros szoknyás lövedékekkel. A Parancsnok
letette a kilencmilliméteres pisztolyt, és megfogta az egyik
lövedéket.
Megfordult, és felemelte.
– Ha megint beléd lövök egy ilyet, meghalsz. Leáll a légzésed,
a bőröd először elkékül, aztán szürkévé változik. Azután a
tested egy időre megmerevedik, majd a végtagjaid ismét
ellazulnak. A vér az alsó részekben gyűlik össze: a karodban, a
lábadban, a hátadban és a fenekedben. Mindened belilul.
Ezután bűzleni fogsz, feltéve, hogy nem vágom le a húsodat a
csontjaidról, és adom oda a többi fogolynak.
A nő odament az ágyhoz, és letérdelt. A kábítólövedéket
közvetlenül Jack arca mellé tette, és így szólt:
– Én irányítalak. Az enyém vagy, és kibaszottul azt teszek
veled, amit csak akarok.
Jack némán nézett a szemébe.
 – Te az enyém vagy! – A Parancsnok kinyújtotta a kezét, és
végighúzta Jack arcán. – Csakis az enyém. Ha pedig megtudom,
hogy egy másik nővel voltál, könyörögni fogsz, hogy öljelek
meg. Megértetted? Kurvára elpusztítalak!
Jack legszívesebben leköpte volna. Ehelyett csak lehunyta a
szemét, hogy kizárja a tudatából…
Durva pofon csattant az arcán.
– Nézz rám!
A nő ismét megütötte.
– Nézz rám!
Borzalmas hangot hallatott, majd lovaglóülésben
ráhelyezkedett. Megfogta az arcát, Jack pedig némi fájdalmat
érzett, majd a saját vérének szagát, ahogy a nő körme felsértette
a bőrét.
– Nézz rám, az istenit! – förmedt rá.
Jack azonban csak az orrán keresztül lélegzett, és belülről
nézte a szemhéját, ezért a nő durván felnyitotta a szemét. A
Parancsnok teljesen szétesett, az arca kipirult, vörös haja
csomókban lógott… aztán megmerevedett.
Mogyoróbarna szeme kidülledt. Remegő kézzel oldalra
fordította Jack fejét.
A keze reszketett, amikor lejjebb húzta a nyakán a ruhát.
Aztán vett egy mély levegőt, gyorsan és sziszegve, fogai között
szívta be.
– Ki… – Gyűlöletes hangja elcsuklott. – Ki ivott belőled?
Leült a csípőjére, reszkető kezét a szája elé kapta.
– Ki ivott belőled?
Újra és újra ezt a kérdést hajtogatta, Jacknek pedig olyan
érzése támadt, mintha viharfelhők gyülekeznének az égen.
Nem fogja túlélni, amit vele tesz. Miután a Parancsnok
magához tér a döbbenetből, rázúdítja sötét lelke minden
haragját. Meg fogja ölni.
De nem baj. Kane a becsületszavát adta, hogy kijuttatja innen
Nyxet, ráadásul ennek az értékes férfinak hárman is segítenek.
Ami pedig azt a dolgot illeti, ami miatt Jack itt maradt a
börtönben?
Ez volt az egyetlen, amiben ő és a Parancsnok egyetértettek.
A nő mogyoróbarna szeme az övébe fúródott, és Jacknek az a
furcsa érzése támadt, hogy a nő leejtette az ágyra a
kábítólövedéket. Talán megtalálja, és felhasználja Jack ellen.
Vagy újratölti a fegyvert, és ezúttal nem csak köré lövöldöz. Az
is lehet… döbbenten látta, hogy a nő szeme könnybe lábadt.
De nem tartott sokáig. A Parancsnok jellegzetesen durva és
agresszív mozdulattal letörölte a könnyeit, mintha a
kézmozdulata az akaratának erejét jelképezte volna.
– Te nyomorult gazember, inni adtál neki! Mindenben
hazudtál, és adtál neki a véredből!
Ekkor szélesre tárult a szobaajtó, a Parancsnok pedig
visszarántotta fejére a csuklyát.
– Megmondtam nektek, hogy ne…
– Elfogtuk a nőt – közölte az őr. – És a foglyot is, aki vele volt.
A Parancsnok megdermedt. Aztán leszállt Jackről. Miközben
a hálón keresztül nézett rá, Jack tudta, hogy a nyakán látott
harapásnyom felér egy hadüzenettel, Nyx pedig célkeresztbe
került valami miatt, amihez semmi köze. Jack elkeseredetten
próbálta mozgatni a száját, a testét… bármijét.
 Basszus, gondolta. Ennek véget kell vetnie.
A Parancsnok csuklyája oldalra fordult.
– Tökéletes időzítés. Mi lenne, ha most rögtön odamennék és
elintézném? Ahhoz mit szólnál? Ketten is játszhatják ezt a
harapós játékot, nem gondolod? – A fekete köpeny az ajtó felé
fordult, a Parancsnok pedig hátraszólt a válla fölött: – Majd
visszahozom neked, ami megmaradt belőle. Aztán te meg én
elbeszélgetünk a jövőről. Nem lesz kellemes.
Miután Jack magára maradt, ordítozni kezdett. Nem mintha
bármilyen hangot is ki tudott volna adni. Csupán a levegővételei
gyakorisága változott meg, zihálni kezdett.
Muszáj megmozdítania a testét. Muszáj kiszabadulnia.
Muszáj…
A bénultság azonban nem múlt el, még a testén végigsöprő
adrenalin hatására sem. Mozdulatlanul feküdt az ágyhoz
láncolva, és közben magában ordított.
A nőjének szüksége van rá, ő viszont nem tud odamenni
hozzá.
Ez a legszörnyűbb pokol, amiben valaha része volt.
 35. fejezet

Nyxet egy alig egy négyzetméteres cellába lökték. Elvesztette az

egyensúlyát, előrebukott, és a kőpadlón támaszkodott meg
összebilincselt kezével. Gyorsan megfordult, talpra ugrott, majd
felemelte az öklét.
Az őr azonban nem csinált vele mást, csak bezárta. Aztán
magára hagyta.
Nyx továbbra is támadóállásban maradt, bár senki sem volt
körülötte. Lüktető fejjel nézett ki a rácsok között húzódó
acélhálón. Fogalma sem volt róla, hogy hol van Kane… vagy
hogy egyáltalán ő hol van. A mennyezetről lelógó villanykörte
fényében úgy látta, hogy ez valami börtönrészleg, de kihaltnak
tűnt. Mindent fekete por lepett be, a másik két cella üres volt, és
az acélháló egy része csak úgy lógott a cellák faláról.
Nem mintha robbanó nyakörvvel ellátott foglyok
láthatatlanná tudnának vagy akarnának válni.
Nyx felnyögött, visszaszorította magában ezt a felesleges
agressziót, és inkább megpróbálta kinyitni a cella ajtaját. De be
volt zárva. Rézzárral.
Itt kell maradnia, amíg valaki ki nem engedi.
– A francba!
Mielőtt az őrök elválasztották Kane-től, levették róla a
hátizsákot, ami azt jelentette, hogy nincs fegyvere, lőszere, sőt
még a széldzsekijét is elvették, benne a telefonnal. Nem mintha
lenne térerő a börtönben.
 Istenem, vajon Jacket is megtalálták? Addig fogják kínozni
Kane-t, amíg el nem mond nekik mindent?
Ideges volt, hogy nem tudta, mi lesz vele. Ráadásul ott volt
még…
A homlokát ráncolta. Ez a börtönrészleg egy félhomályos
alagút végén állt, a távolból pedig lárma szűrődött hozzá.
Emberek beszéltek gyorsan, a sok hang visszhangzott. Aztán
hirtelen minden elnémult.
Menetelés zaja hangzott fel, és egyre hangosabb lett. Mielőtt
meg tudta volna saccolni, hány ember közeledik felé, egy
másfajta illat is vegyült a levegőbe. Jellegzetes, átható, szúrós
szag.
Mi a fene lehet?
Nem töprengett sokáig rajta, hogy beazonosítsa.
Felsorakozott őrök közeledtek felé, fekete egyenruhájuk és
fényes fegyverük összehangoltan mozgott, és valósággal
villódzott, ahogy az alagút megvilágításában meneteltek.
Amikor egyre közelebb értek hozzá, Nyx a cella távolabbi
falához hátrált. Mintha az bármit is segített volna…
– Ó… a francba! – suttogta.
Egy alak közeledett az őrök mögött. Fekete köpeny borította,
a fején csuklya volt, és eltakarta az arcát. Biztosan ő a
Parancsnok.
Nos, legalább nem kell sokáig várnia, azon tipródva, mi lesz
vele. Hamarosan elérkezik számára a vég.
Az őrök beléptek a börtönrészlegbe, és a falhoz húzódva
megálltak. AR–15-ös fegyverük keresztben lógott a mellkasukon,
a fejüket felemelték, a tekintetük a kőpadlóra szegeződött. A
Parancsnok lépett be utoljára. A fekete köpenyes alak félelmetes
volt és tekintélyt parancsoló.
Nyx felszegte az állát. Nem fog meghajolni semmi vagy senki
előtt útban a felé a bizonyos ajtó felé. Túl régóta és túl elszántan
küzdött ahhoz, hogy most megalázkodjon. Félt, de eldöntötte,
hogy nem fogja kimutatni…
A Parancsnok hirtelen megtorpant. Aztán a csuklya oldalra
biccent. A következő pillanatban az alak mintha kissé megingott
volna, ami furcsa volt, mivel olyan nyilvánvaló tekintély
sugárzott belőle.
– Hagyjatok magunkra! – hangzott fel a halk utasítás.
Nyx nem vonta kétségbe a férfi hatalmát, a parancs mégis
olyan hatást keltett, mintha egy radioaktív anyagot ejtettek
volna le a cellák előtti tér közepére. Az őrök villámgyorsan
kimenekültek a helyiségből.
Aztán a Parancsnok…
Semmit sem tett.
A köpenye nem mozdult. Nem szólalt meg. Nem is húzta elő a
fegyverét.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után két lépést tett a cellaajtó
felé. A hosszú ruha ujja felemelkedett, és a Parancsnok
kinyitotta a zárat. Fémes kattanás hallatszott, majd kinyílt az
acélhálóval borított rácsos ajtó. A sarokvasak csikorogtak.
Nyx felkészült a fizikai támadásra, a cella közepére lépett, a
combizmaira terhelte testsúlyát, berogyasztotta a lábát, és
felemelte összekulcsolt, megbilincselt kezét, hogy nagyobb erőt
tudjon kifejteni vele, ha üt.
– Szóval maga a Parancsnok – szólalt meg rekedt hangon.
 Az alak ismét mozdulatlanná vált. Nyx nagy levegőt vett,
érezte azt a fojtó illatot, ami olyan sűrűn vette körül, mintha egy
réteg ruha lenne rajta. Szantálfa. Szantálfaillata van…
Nyx.
A semmiből hirtelen a saját nevét hallotta a fejében. Ami nem
tűnt valami hasznos reakciónak az agya részéről, mivel olyan
sok mindenre kellett koncentrálnia ebben a pillanatban…
– Nyx…?
Hátrahőkölt, és próbált rájönni, mi baj lehet a hallásával.
Talán nem is a fülével van gond. Lehet, hogy a fejsérülése a
bűnös, amikor az a szikla a halántékára esett. Mert az teljesen
kizárt, hogy a Parancsnok az ő nevét mondaná.
Az alak a csuklyájához emelte a kezét, és levette a fejéről…
Nyx önkéntelenül hátralépett egyet. Majd még egyet. A
harmadiknál háta a cella falához ért, érezte, ahogy a hideg háló
és a rácsok a lapockájához nyomódnak a vékony börtönfelsőn
keresztül.
Nem tudta felfogni, mit lát.
Egy nő állt előtte… egy hosszú, vörös hajú nő. Ami
összezavarta, mert biztosra vette, hogy a Parancsnok férfi. Majd
később bocsánatot kér saját magától e miatt a nyilvánvaló
előítélet miatt. Mégsem az alak neme volt a legmegdöbbentőbb.
A legnagyobb probléma az volt, hogy számára ismeretlen
okok miatt az alak arcvonásaiból az agya arra a következtetésre
jutott, hogy ez a személy nem csupán hasonlít a halott
testvérére… hanem tökéletesen meg is egyezik vele. Még az a
rendetlen hajtincs is ott volt a homloka közepén, a kicsúcsosodó
hajvonal mellett. Az állán is ugyanolyan kis gödröcskét látott. A
szemöldöke íve, a sötétbarna pöttyök a mogyoróbarna
szivárványhártyán, valamint az, ahogy a szája sarka felfelé
húzódik az egyik oldalon, mind pontosan ugyanolyan.
– Te meghaltál! – nyögte Nyx rekedten. – Miért látlak…
– Nyx?
A saját nevét hallani ebből a szájból olyan volt, mintha
időgépbe került volna. Azonnal visszautazott ahhoz az időhöz,
mielőtt Janelle-t hamisan megvádolták, és börtönbe zárták
volna, amikor még együtt éltek a farmházban Posie-val és a
nagyapjukkal. Aztán még korábbra is visszaemlékezett: mielőtt
a szüleik meghaltak. Majd még annál is korábbra: amikor Nyx
átesett az átváltozásán.
Az utolsó emlék valósággal megrázta: látta, amint Janelle
Posie-t tartja a karjában, közvetlenül a húguk születése után.
– Neked halottnak kellene lenned – suttogta. – Láttam a neved
a Falon.
– Te… te voltál az, aki betört ide? – Janelle… vagyis a látomás,
aki úgy nézett ki, mint Janelle… megrázta a fejét. – Te vagy a
behatoló?
Janelle mindkét kezét az arcához emelte, de nem érintette
meg. A tenyere ott maradt a levegőben, az ujjai szétnyitva
álltak. Ugyanúgy, ahogy mindig tette, valahányszor ideges volt.
– Ezek szerint te voltál az – ismételte meg. Azután megrázta a
fejét, vörös haja csillogott a lámpafényben. – Nem értem. Miért
jöttél ide?
– Téged kerestelek. Ötven éve kereslek.
– Miért?
– Hogy érted azt, hogy miért? – Nyx a homlokát ráncolta. –
Ötven éve börtönben vagy valamiért, amit nem követtél el.
Miért ne kerestelek volna? A testvéred vagyok.
– Nem kértelek, hogy gyere utánam – mondta Janelle élesebb
hangon. – Ne engem okolj…
Nyx is megemelte a hangját:
– Miért okolnálak téged? Azért, mert aggódtam miattad?
Azért, mert elvesztettelek, és próbáltalak megtalálni? Mi a
fenéről beszélsz?
– Sosem kértem, hogy gyere utánam.
– Nem is kellett! A nővéred vagyok…
– Már nem.
A szenvtelen hang hallatán Nyx elhallgatott. De nem sokáig:
– Nem vagyok a nővéred?
– Janelle meghalt.
– Akkor ki a franccal beszélgetek? – Nyx megdörzsölte sajgó
halántékát, és elfintorodott, amikor az ujja megnyomta azt a
helyet, ahol a szikla ráesett. – Jézus Krisztus, Janelle, te vagy itt a
főnök, ugye? Te vagy a Parancsnok… akkor miért nem mész el
innen? Ha te vagy a kibaszott főnök, hazajöhetsz. Vissza
hozzánk. Miért nem jössz…
– Mert nem akarok. Hát ezért.
Nyx próbált levegőt venni a mellkasát összeszorító fájdalom
ellenére.
– Miért? – kérdezte cérnavékony hangon. – Miért nem akarsz
visszajönni hozzánk?
Janelle kihátrált a cellából, de nyitva hagyta az ajtót.
Miközben a cellák előtti nyílt téren járkált, fekete köpenye
mögötte lebegett. Úgy kavargott, mintha füst lenne.
 Mintha gonosz lenne.
Csakhogy ez nem igaz.
– Janelle, gyere haza velem…
– Mi a francért tenném? – csattant fel a nő. – Nem akarok
csapdába esni abban a farmházban, ahonnan nem jutok
sehová, és a hátralevő életemben kibaszott minimálbérért
dolgozni. – Elhallgatott, majd lesújtó pillantást vetett Nyxre. –
Ugyan már! Mi a faszért akarnám azt? Én ennél sokkal jobb
vagyok.
– Mi vagyunk a családod.
– Ti azok vagytok, akiket magam mögött hagytam.
Nyx megrázta a fejét.
– Ezt nem gondolhatod komolyan…
– Nem ismersz engem. – Janelle hirtelen magasabbnak tűnt,
pedig a magassága nem változott. – Ott vagyok, ahol lenni
akarok, és azt csinálom, amit akarok. Miközben te engem
kerestél, én egyszer sem gondoltam rád.
– Nem hiszek neked.
– Ahogy már mondtam, nem ismersz engem…
– Ott voltam, amikor megmentetted azt a lovat az árvíztől.
Befoltoztam veled együtt a tetőt a házunkon abban a
hóviharban. A karodban ringattad Posie-t, hogy elaludjon,
miután megszületett, mert csak nálad nyugodott meg. Mama
mindig azt mondta: „Add oda Janelle-nek…”
– Hagyd abba!
– „…mert csak ő tudja elaltatni.” És miután mama és apa
meghalt, te egész nap ébren maradtál, és beszélgettél velem.
Miattad tudtam átvészelni…
 – Elég! – Janelle a fülére szorította a kezét. – Az nem én
vagyok!
– De igen! – Nyx megindult előre, majdnem kilépett a
cellájából. – Menjünk! Menjünk el együtt innen! Nem tartozol
ide. Hamisan vádoltak meg. Bemártottak…
– Hogy találtál meg minket? – Janelle leengedte a karját. –
Hogy a fenébe találtál ránk?
Nyx megállt.
– Számít az?
– Hogyan?
– Elmentem ahhoz a régi templomhoz, aminek sírkertje is
van. Ami nyugatra van a házunktól. Megtaláltam a kriptát, és
lementem…
– Te ölted meg az őrömet? Azt, akit a nap elhamvasztott?
– Ő nem a te őröd.
Janelle arca alig észrevehetően megváltozott, kifutott belőle a
vér, a szája elvékonyodott.
– Nagyon is az én őröm volt. Te ölted meg?
– Fegyvert szegezett a fejemhez! Meg akart ölni…
– Te pedig elvetted a fegyverét, miután lelőtted.
– A pisztoly véletlenül sült el, miközben dulakodtunk… és
nem akartam otthagyni. – Nyx legyintett egyet. – Mit számít ez
már…
– Te loptál el egy fegyvert, és kísértetted magad az egyik
fogollyal a Falhoz?
– Mert meg akartam tudni, hogy élsz-e még, hogy segíthetek-e
neked…
– És fegyvert szegeztél a fogoly halántékához, ugye?
 – Tessék?
– Megfenyegetted az egyik foglyomat, ugye? Fegyvert fogtál
rá, és arra kényszerítetted, hogy vigyen el…
– Janelle, miért beszélsz erről…
– Mert itt én vagyok a főnök! Ez az én börtönöm! – Derékból
előrehajolt egy kicsit. – Van fogalmad róla, milyen sokáig
dolgoztam azon, hogy eljussak idáig? Hogy megszerezzem
magamnak ezt a tekintélyt? Évtizedek óta, te nyavalyás idióta!
Nagyon okosan kellett játszanom, szövetségeseket szereznem,
megtanulni, hogyan fizessem le az őröket. És miután az elit már
nem foglalkozott ezzel a börtönnel, kihasználtam a lehetőséget,
és magamhoz ragadtam az irányítást. Itt valaki vagyok, az
istenit! Itt számítok…
– Nekünk is számítasz! Belebetegedtem a gondolatba, hogy
hamis vádak alapján zártak be…
– Te most viccelsz velem? Miről beszélsz? Én öltem meg azt a
kibaszott vén szarházit.
Nyx hirtelen becsukta a száját, érezte, hogy megfordul
körülötte a világ.
– Micsoda? – suttogta.
– Megöltem a vénembert. Kitörtem a nyakát, mert beteg volt,
és elegem lett abból, hogy folyton parancsolgat nekem.
Nyx sűrűn pislogott, fel sem tudta fogni, mit hall.
– De… miért nem léptél ki, ha nem voltál elégedett a
munkával?
Janelle lehajtotta a fejét, úgy nézett fel a szemöldöke alól.
– Mert tudni akartam, milyen érzés megölni valakit.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
 – Ó, dehogyisnem! És amióta átvettem itt az irányítást,
nagyon sok mindent megtanultam a halálról. Tetszik. És jó
vagyok benne. – Miközben Janelle a fejét rázta, kihunyt
szemében az utolsó fény is, ami egy pillanatra felvillant benne.
– Én ide tartozom. Ez az én világom. Az a lány, aki a húgod volt,
már meghalt, és ezt be is bizonyítom. – Azzal becsapta a cella
ajtaját, aztán odalépett a hálóhoz. – Fegyvert szegeztél annak a
fogolynak a halántékához. Mi mást csináltál még vele?
– Micsoda? – Janelle rácsapott a kettőjük között lévő ajtóra, a
háló hangosan csörgött a rácsokon. – Mi mást tettél még vele, te
kurva?!
Nyx lüktető fején szörnyű gondolat futott át. Nagy levegőt
vett. És ekkor döbbent rá. Janelle illata, a szantálfa, amit sehol
máshol nem érzett a börtönben…
…az volt Jack hajában.
 36. fejezet

Amikor kinyílt az ajtó a Parancsnok magánlakhelyén, Jack

odanézett, bár a fejét nem tudta megmozdítani. Felkészült arra,
hogy az őrök jöttek vissza. Sokan. Vagy talán a Parancsnok Nyx
holttestével…
Apex?
A halott tekintetű és sötét múltú férfi unott kifejezéssel az
arcán sétált be az ajtón, kezében pedig… egy levágott kezet
tartott.
A vámpír felemelte a testrészt.
– Ezt kölcsönvettem az egyik őrtől. Miután kijutottunk, pofon
csapom vele. Feltéve, hogy nem vérzik el addigra.
Apex a vállára lendítette a végtagot, azután odasétált az
ágyhoz. Jack gyorsan pislogott egymás után. Csak így tudott
kommunikálni.
– Mi az? – kérdezte a férfi. – Hogy miért vágtam le?
Szükségem volt az ujjlenyomatára, hogy bejussak ide, és
remekül működött. Szóval mit kell tennünk, hogy kijussunk
innen?
Jack az asztal felé nézett, majd vissza Apexre. Ezután megint
az asztalra.
– Értem. – A férfi odasétált, és a kezébe vette az egyik átlátszó
folyadékkal teli üvegcsét.
– Ez vagy a másik?
Amikor Jack kettőt pislogott, Apex azt kérdezte:
 – Ez most azt jelenti, hogy igen, ez az üveg? – Jack megint
kettőt pislogott. – Oké. Mennyit? – Apex visszament az ágyhoz a
fecskendővel, beleszúrta a tűt a piros gumikupakba, majd
felszívta a bénító szer ellenanyagát.
– Pislogj kettőt, ha elég!
Jacknek fogalma sem volt róla, hogy mennyi a kellő adag,
ezért csak egymás után többször pislogott, amikor a fecskendő
már majdnem megtelt.
– És hova kell beadnom? Vénába vagy izomba? – Apex a
szemét forgatta. – Pislogj kettőt, ha a vénába! – Amikor Jack
nem tette, Apex folytatta: – Pislogj kettőt, ha az izomba! – Jack
kettőt pislogott. – A lábadba?
Ismét két pislogás volt a válasz. Apex olyan gyorsan
cselekedett, hogy Jack még be sem fejezte a pislogást, amikor
érezte, hogy a tű a combjába szúródik. Pontosan tudta, mi
következik ezután, ezért felkészült a…
A mozgás visszatérése olyan érzés volt, mintha belenyúlt
volna a konnektorba. A teste összerándult, a bilincseknek
feszült, a lánc pedig úgy csörgött, mint egy kígyó. Ahelyett
azonban, hogy rögtön elmúlt volna, az égő érzés folytatódott,
amíg a teste végül már remegett. Az energia nagy erőkkel
vibrált végig az erein, az izmain és a végtagjain.
– Basszus, szerintem fel fogsz robbanni – jelentette ki Apex
nyugodt hangon. – Akarod, hogy beléd lőjek egy kábító…
A helyiségbe berontó őrök kezében fegyver volt, és mielőtt
Apex bármit is reagálhatott volna, az egyikük megállt, és egy
gumibottal úgy fejbe verte, hogy elvesztette az eszméletét.
Miután magatehetetlenül a földre zuhant, az őrök beszéltek
valamit egymás között, amit Jack nem értett. A foga úgy
vacogott, mint két kasztanyetta, ráadásul a láncai is vadul
csörögtek. A jó hír az volt, hogy végre tudta mozgatni a fejét. A
rossz pedig? Nem tudta abbahagyni a feje mozgatását.
A látása összevissza működött, vibrált, miközben koponyája a
remegő gerincének tetején himbálózott ide-oda. Úgy érezte
magát, mintha egy tornádó közepében lenne, annyira azonban
tudatánál volt, hogy érzékelje, amikor az őrök elindultak felé.
Először a bokáját szabadították ki, így a lába immár
akadálytalanul táncolt az ágyon, abszolút ritmus nélkül
rángatózott, ugrándozott…
Amikor a karja is kiszabadult, az egész teste a matracon
vergődött. Olyan volt, mint egy hal a csónak fenekén, a lendület
az ágy szélére vitte. Az őrök, akik mindig vigyáztak rá, elkapták,
mielőtt Apex mellé esett volna a földre. Talpra állították,
rángatózó testét az ajtóhoz kísérték, miközben a lába a
járólapba lőtt golyónyomokon táncolt.
Küzdeni akart, de semmivel sem volt jobb állapotban, mint
korábban. Amikor elkábították, azért nem tudta irányítani a
testét, mert megbénult. Most pedig azért, mert úgy rángatózott,
mintha villám csapott volna belé.
Összevissza csapongó látása ellenére szinte biztosra vette,
hogy az őrök Apexet is felvették a földről. Aztán már kint is volt
a folyosón, a munkaterülettel ellentétes irányba vitték.
Távolodtak onnan, ahonnan a szállítóautók elindultak, ahonnan
azt remélte, hogy Nyx ki fog jutni. Amikor odaértek a fő
alagútba, egy pillanatra átfutott a fején, hogy minden üres, és ez
még egyértelműbbé vált, amikor a bevitték a Kaptárba.
 Ugyanúgy, ahogy korábban, amikor Nyxszel együtt kimászott
a hasadékból, most sem volt senki a Kaptárban. Egyetlen fogoly
sem. Az őrök közül is csak azok, akik őt cipelték.
Egyenesen az emelvényhez vitték a foglyok szokásos tömege
által otthagyott szeméthalmok között. Hat kő lépcsőfok vezetett
fel az emelvényre. Mindegyikbe beleütközött a lába, miközben
fellépdeltek a három faoszlophoz. Megfordították, hallotta a
lánc fémes csörgését, mialatt Apexet oldalt ledobták a földre,
mint egy szemeteszsákot.
Jack karját hátracsavarták, a vállízülete megfeszült, a
csuklója égett, miközben újra megbilincselték. A remegés miatt
többször is a zsíros, foltos fatörzshöz ütődött, és tudta, hogy
ennek megmarad rajta a nyoma. Na nem mintha ezt túlélné.
Szentséges szűz, remélte, hogy Nyxnek valahogy sikerült
kiszabadulnia.
Végignézett a Kaptár hatalmas csarnokán, és morajlást
hallott a távolban. A hang egy ideig fokozatosan erősödött,
azután elhalkult, mintha egy hatalmas jármű közeledne feléjük.
Amikor újra megtörtént, az agya lázasan próbált magyarázatot
találni.
Dupla műszakot indítottak. Nincsenek rabok a fő alagútban.
Itt sincs senki.
Szentséges ég! A Parancsnok kiüríti a börtönt!
Mindent… és mindenkit elszállít innen…

– Mit tettél vele? – kérdezte vádlón Janelle a rácsokon és az

acélhálón keresztül. – A fogollyal. Mit tettél vele?
 Az a berendezett cella, gondolta Nyx. Az, amelyik előtt Jack
megállt.
Talán nem is azért bámulta annyira, mert hiányzott neki a
nő, aki ott lakott, vagy vágyódott utána… hanem azért, mert
Janelle az akarata ellenére ott tartotta őt fogva, és Jack nem
tudta, mit tegyen ellene?
Vagy hogy hogyan szabaduljon ki innen, függetlenül a
viszonylagos szabadságától, amit a börtönben élvezett?
– Melyik fogollyal? – kérdezte kitérőn, hogy egy kis időt
nyerjen.
– Azzal, akivel az őreim láttak téged. Akit megfenyegettél,
hogy a szemük láttára megölöd, ha nem engednek át.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Hazudsz.
Nyx megvonta a vállát.
– Szerintem az sokkal fontosabb kérdés, hogy te mit fogsz
tenni velem. Minden egyéb csak társalgás.
Janelle elhallgatott. Aztán lassan visszatette fejére a csuklyát,
és ismét eltakarta az arcát.
– Erre most meg is adom a választ – felelte halk, fenyegető
hangon. – Őrök!
Nyx testén jeges rémület hullámzott végig, amikor Janelle
elfordult. Vissza sem nézett, miközben távozott. A fekete
köpenyes alak, aki egykor a húga volt, úgy ment el, mintha nem
is egy közeli rokonával beszélgetett volna az előbb. Valakivel,
akivel együtt nőtt fel. Akinek a szülei ugyanazok voltak, mint az
övé, és van még egy közös húguk és nagyapjuk is.
A távozása után Nyx visszaemlékezett arra, amikor a Fal előtt
állt, és a kőbe vésett, helytelenül leírt nevet nézte.
Egy dolog teljesen biztosnak tűnt.
Az a nő, akit egykor Janelle néven ismert, valóban meghalt.
Tudni akartam, milyen érzés megölni valakit. Jó vagyok benne.
Az a lány talán soha nem is létezett.
Ekkor megjelentek az őrök a börtönrészlegben, kinyitották a
celláját, és véget ért a töprengése. Egy szót sem szóltak,
miközben kikísérték. Egy-egy őr ment a két oldalán, így
mindhárman oldalra fordultak, hogy kiférjenek az ajtón.
Miután kiléptek az alagútba, nem pazarolták az időt. Egyenesen
a Kaptárba vitték, egy oldalsó ajtón léptek be…
Nyx felnézett az emelvényre, és elvétette a lépést. Jack a
középső oszlophoz volt láncolva, és valami nem stimmelt vele. A
teste vadul remegett, a feje ide-oda kóválygott a nyakán, a
láncok a mozgás miatt csörögtek… egyértelműen látszott, hogy
nem ura a testének.
Viszont sikerült Nyxre néznie. Önkéntelen remegése közben
a szeme, az a gyönyörű kék szeme rászegeződött… És amikor
Nyxet közelebb vitték hozzá, a reszketése is mintha kissé
csökkent volna. Úgy tűnt, képtelen beszélni, az ajka mozgott, de
nem jött ki rajta semmilyen hang. Vajon beteg?
Nem, döntötte el Nyx magában. Bedrogozták.
Az őr őt is felrángatta az emelvényre, és odaállította Jack elé.
Apex oldalt, a földön hevert, és nem mozdult. Amikor az
emelvény mögötti falnál valami mozgást hallott, Nyx arra
számított, hogy a húga fog kisétálni az árnyékból… nem, nem a
húga.
A Parancsnok.
 Ehelyett egy csapat őr jelent meg, és egy férfit vonszoltak
magukkal. A karját és a felsőtestét fogták, az alteste és a lába
kissé lemaradva csúszott utána a földön. Úgy dobták le Apex
mellé, mintha a szemetet dobnák ki. Kane lassan hanyatt
fordult.
Nyx lélegzete elakadt. A férfi arca véres volt, és feldagadt,
szinte felismerhetetlenné vált. A száján keresztül vette a
levegőt, és sípolva fújta ki.
Felnézett Jackre, amikor még valakit behoztak. Mayhem
küzdött az őrökkel, akik durva kötéllel kötözték meg, nagy teste
rángatózott és ide-oda csavarodott, fehér haja lebegett,
miközben szitkozódott és vicsorgott. Amikor látta, hogy a
Kaptár üres, abbahagyta a küzdelmet. Annyira megdöbbent,
hogy nem is tiltakozott, amikor a jobb oldali oszlophoz
láncolták.
Na persze bizonyára tisztában volt vele, hogy nem fogja
túlélni.
Egyikük sem.
Az őrök hátraléptek, bal oldalon felsorakoztak, Nyx karját
pedig hirtelen elengedték, ezért megbillent, és alig tudta
visszanyerni az egyensúlyát, hogy ne bukjon előre. Mereven
Jackre nézett, csak úgy tudott megállni egyenesben. Szerette
volna megkérdezni a férfitól, mit tegyenek, hogyan tudnak
ebből kimenekülni, de tudta, hogy ezt csak az éretlen énje
mondatná vele. Az a kislány a felnőtt nőben, aki
kétségbeesetten szerette volna, hogy a férfi, akiben bízik, és akit
szeret, azt mondja neki, hogy minden rendben lesz. Vágyott egy
olyan tervre, ami varázslatos módon kiszabadítja Jacket és
Mayhemet, életre kelti Apexet, megkíméli Kane-t a sérülésektől,
feltámasztja a húgát, és kideríti, hogy a Parancsnok valaki
más… Egy ilyen terv biztonságban visszajuttatná Nyxet a
farmházba, és úgy intézné, hogy ez az egész rémálom meg se
történjen.
Olyan hevesen vágyott minderre, amilyen hevesen az előtte
remegő, leláncolt férfit szerette. Ez még a haláltól való félelmét
is felülírta.
– Együtt akartalak látni benneteket.
Nyx megpördült. Odalent, az emelvény előtt, a Kaptár
hatalmas, üres barlangjának közepén a fekete ruhás alak egy
kis időre levette a csuklyát a fejéről, és katasztrofális módon úgy
nézett ki, mint Nyx rég elvesztett húga.
A Parancsnok megindult előre. Lebegő, fekete ruhája
baljóslatú volt, mint egy koporsóra terített halotti lepel. Másfél
méterrel az emelvény előtt megállt, és felnézett rájuk.
– Hozzátok a kosarat!
Nyx Jackre pillantott. A remegés kezdett csökkenni a férfi
testében, a mellkasán, a nyakán és az arcán kezdett
elhalványulni a túlzott pirosság… így az arcán láthatóvá vált egy
tenyér lenyomata, mintha megpofozták volna.
– Ne! – motyogta Jack. – Őt ne…
– Lemondtál a jogodról, hogy bármivel kapcsolatban
véleményt formálj, amikor megengedted neki, hogy igyon a
véredből. – A Parancsnok megrázta a fejét. – És az lesz a
jutalmad azért, mert hűtlen kutya voltál, hogy a nő végignézheti
az egészet. Aztán majd neki is megtanítok egy-két dolgot a
halálról…
 – Ne! – kiáltotta Jack, és a láncnak feszült.
– Baszd meg! – kiáltotta vissza a Parancsnok. – Itt mindened
megvolt! Gondodat viseltem… nagyobb tisztelettel bántak veled,
mint itt bárkivel rajtam kívül. Te pedig mindent elcsesztél… és
kibasztál magaddal, amikor megdugtad őt! – A Parancsnok
felemelte a köpenye alját, és felsétált az emelvényre. – Kurvára
gyűlöllek!
Nyx válaszolni akart, a Parancsnok azonban úgy sétált el
előtte, mintha ott se lett volna. Belemászott Jack arcába, és
megütötte a mellkasát.
– Te rohadt seggfej!
– Soha nem voltam a tiéd – morogta Jack.
A Parancsnok vörös haja fénylett az éles fényben.
– Mindenki békén hagyott, gondoskodtam rólad, megvolt
mindened…
– Nem volt semmim…
– Itt voltam neked én!
– Én. NEM. Akartalak. Téged! – Jack az utolsó szót már
kiabálta, a nyakán megfeszültek az izmok, a válla felemelkedett.
– Elkábítottál és lekötöztél, azután elvetted azt, amit nem
akartam odaadni. Kurvára nem akartalak!
A Parancsnok döbbentnek tűnt.
– Hazudsz.
– Mikor feküdtem le utoljára önként arra az ágyra?
Évtizedekkel ezelőtt! – kiáltotta Jack dühösen.
Nyx ismét azt érezte, hogy forog körülötte a világ. A fejében
csak úgy kavarogtak a következtetések, miközben a Parancsnok
dühtől remegve hátrahúzta nyitott tenyerét…
 Nyx olyan hirtelen mozdult meg, hogy el sem jutott a tudatáig
a gondolat, hogy cselekszik. Előrelendült, magasra emelte
összebilincselt kezét, majd a Parancsnok fejére húzta, és a két
csuklója közötti lánccal fojtogatta.
A vak düh olyan erőt kölcsönzött neki, amilyet még sosem
érzett. Magához rántotta a Parancsnok testét, foglyul ejtette, és
átvette az irányítást a helyzet fölött, miközben az őrök felé
fordult.
Tiszta és érthető hangon, túlharsogva a fojtogatás és a
ruhasuhogás hangját, azt mondta:
– Kibaszottul meg fogom ölni! Kitöröm a rohadt nyakát, ha
bárki is megmozdul!
 37. fejezet

Amikor Jack látta, hogy Nyx előreugrik, rákiáltott volna, hogy

ne tegye, de nem volt rá ideje. A nő az egyik pillanatban még a
Parancsnok mögött állt, a következőben pedig már a nyaka elé
tette összebilincselt kezét, és hátrahúzta, mintha attól függött
volna az élete, hogy a Parancsnok elveszti-e az övét.
Mondjuk, pontosan ez volt a helyzet.
A nője valósággal dühöngött, a szeme szikrákat szórt, a teste
úgy megfeszült, mint egy íj, miközben a zsákmányát fojtogatta.
Amikor pedig az őröknek adott parancsokat, olyan volt a
hangja, mintha a magasból szólt volna, mintha a háború istene
utasította volna őket. Időközben a Parancsnok két kézzel
próbálta lefejteni magáról a láncot, az arca elvörösödött, a
szeme kidülledt…
Jack figyelme azonnal kettéoszlott. Az agya egyik része
továbbra is az elé táruló helyzetet figyelte, ahogy a harcos nője
megbosszulta a becsületét. A másik viszont a két arcot nézte
egymás mellett, Nyxét és a Parancsnokét.
Nem akarta elhinni, milyen következtetésre jutott. Ha
figyelmen kívül hagyja az eltérő hajszínt… a két arc
döbbenetesen hasonlított egymásra: a szemöldökük íve, a
szemük állása. Még a magasságuk is megegyezett, nő létükre
magasak voltak…
– Nem! – suttogta, miközben Nyx parancsokat osztogatott. –
Az nem lehet!
 Ez volt az utolsó dolog, ami elhagyta a száját, az utolsó
tudatos gondolata, mert ezután az érzékei és az ösztönös
reakciói vették át az irányítást a logika és az észszerűség fölött:
furcsa, lassított felvételként, mint valami álomban, a szeme
sarkából észrevette, hogy Kane támolyogva feltápászkodik és
feláll.
A férfi Jackre nézett, aztán Nyxre siklott a tekintete.
Ekkor egy újabb csapat őr jelent meg a Kaptárban, az oldalsó,
árnyékos részből érkeztek. Elővették a fegyvereiket, mire Nyx
homloka rubinvörösre változott a sok lézercélzó miatt. De
egyikük sem lőtt.
Nem tehették meg. A Parancsnok túl közel volt hozzá, és a két
nő folyamatosan mozgásban volt.
A csúnyán összevert arcú Kane ekkor az őrök felé támolygott,
a vigyázzban álló és az újonnan érkezettek felé egyaránt, akik
fel akarták gyorsítani az eddig példa nélküli eseményeket. Senki
sem figyelt rá. Mindannyian Nyxet és a Parancsnokot nézték…
Így amikor Kane a tarkójához emelte a kezét, egyikük sem
vette őt észre.
Jack kinyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Rájött,
mire készül az arisztokrata…
Volt egy utolsó pillanat, amikor találkozott a tekintetük. Kane
szemében kézzelfogható volt a szomorúság mindazért, amit
elvesztett, és amit el kellett viselnie. Minden ott volt a
szemében. Azután bólintott tisztelete és együttérzése jeléül…
– Ne! – kiáltotta Jack.
…és szétnyitotta a nyakörvét.
Abban a pillanatban, hogy a nyakörv két vége eltávolodott
egymástól, éles sípolás hangzott fel. Olyan hangos volt, hogy
mindent túlharsogott. A lézerrel célzó őrök a hang felé kapták a
fejüket, és azok is, akik vigyázzállásban álltak.
Azonnal rémülten felkiáltottak, megpróbáltak menekülni, de
már túl késő volt.
Jack a legkedvesebb barátja szemébe nézett, amikor
bekövetkezett a robbanás.
Olyan éles fény villant fel, és akkora energia szabadult el, ami
az oszlophoz nyomta Jacket. Az őröket pedig leterítette. Nyx és a
Parancsnok lerepültek az emelvényről, a semmibe. Fülsiketítő
hang visszhangzott a Kaptárban, a lökéshullámok olyan erősek
voltak, hogy az utórengés egy tizedmásodperctől akár egy egész
évig is tarthatott, Jack nem tudta megállapítani.
Aztán kezdődött a nyögés.
Jack először azt hitte, hogy a Kane-hez legközelebb álló,
halálosan megsebesült őrök könyörögnek segítségért. Csakhogy
finom köd ereszkedett lefelé… nem, nem köd. Por. Por a…
A mennyezet közvetlenül Jack feje fölött szakadt le. Nagy
kődarabok zuhantak hangos robajjal a földre, és törtek
szanaszét. Jack megpróbált fedezékbe húzódni… ám ekkor
valami megemelte, a lába felemelkedett a földről, a teste
hanyatt dőlt, mert az oszlop elmozdult függőleges helyzetéből.
Miközben a látótere követte a mozgását, tudta, hogy ha a
faoszlop – ami legalább olyan nehéz, mint egy autó – ráesne,
azonnal agyonnyomná, de legalábbis kitépné a hozzáláncolt
karját és kezét.
Nem tehetett mást, felkészült, hogy csontja törik…
A három méter magas, másfél méter vastag fatörzs ferdén ért
földet, ezért Jack felső végtagjai túlélték, csak a háta reccsent
hatalmasat. Egy pillanatra megbénult… Semmi sem működött a
testében, sem a szíve, sem a tüdeje, sem a szemhéja… aztán
visszatértek az érzékei, és kitisztult a látása.
Így tisztán látta, hogy egy embernagyságú szikla törik le a
mennyezetről, és indul el egyenesen felé…
Hangos kiáltással a fatörzs másik oldalára fordult, kissé a
póznát is magával rántotta… majd a talajba nyomta a lábát, és
felfelé tolta magát. Körülötte újabb törmelék zuhant a földre, ő
pedig végighúzta a súlyokkal terhelt láncot a piszkos fatörzsön,
és a végén leemelte róla. A nehéz láncok és a bilincs még így is
rajta maradt, de sokkal jobb volt így, mintha az egész fatörzset
kellene magával hurcolnia.
Maga után vonszolta a láncot, fedezéket keresett… leugrott az
emelvényről…
Egy újabb nyögés hallatszott fentről, és látta, hogy az a
fatörzs is eldől, amelyhez Mayhem volt hozzáláncolva. De nem
tudott segíteni rajta.
Senkinek sem tudott segíteni.
Teljes volt a káosz.
Hol lehet Nyx?

Közvetlenül a robbanás előtt Nyx minden figyelmét lefoglalta az

őröknek való kiabálás, hogy dobják el a fegyverüket, ezért nem
vette észre, mire készül Kane. Abban a pillanatban azonban,
amikor megszólalt az éles sípolás, ő és a Parancsnok döbbenten
bámultak rá.
 Kane a kezében tartotta a nyakörvét.
Nyxre siklott a tekintete. Csupán a másodperc töredékéig
tartott, de az arckifejezése örökre beleégett Nyx agyába. Olyan
hihetetlenül szomorú és beletörődő volt… ugyanakkor szeretet
sugárzott a szeméből.
Azután Jackre nézett.
Egyértelműnek tűnt, hogy Kane ezzel a tettével akart esélyt
adni nekik, hogy túléljék.
A robbanásnak akkora ereje volt, hogy hanyatt döntötte, vagy
talán a Parancsnok lökte el… Bárhogy is történt, tudta, hogy
durva lesz a földet érés. Nem csak vízszintesen repültek sokat, a
padlóig is másfél méter volt a távolság az emelvényről. Igaza
lett. Amikor leértek, minden levegő kiszakadt a tüdejéből, a
Parancsnok pedig az ő testére esett.
Nyx küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét, ráparancsolt a
karjára, hogy továbbra is feszítse a láncot a Parancsnok
nyakára… Muszáj volt továbbra is rászorítania, különben
elmenekült volna.
A könyök úgy hasított Nyx oldalába, mintha egy vasrudat
szúrtak volna bele. A fájdalom új helyen jelent meg, aminek
semmi köze sem volt a lapockájához, a fenekéhez vagy a
fejéhez. A maradék oxigén is kiszakadt a tüdejéből, a látása
fekete-fehérre változott, a karja nem reagált, ernyedten lógott. A
Parancsnok azonnal kihasználta a helyzetet, ide-oda
fészkelődve kibújt fekete köpenyéből, majd felugrott.
A földön fekvő Nyxnek örökre megmaradt a fejében a kép,
ahogy a nő, aki egykor a testvére volt, felállt róla. Csupán egy
fekete bodyt és leggingset viselt a köpeny alatt, vörös haja a
hátára omlott. Diszharmonikus szépség volt, ahogy felpillantott
a börtön legnagyobb termének mennyezetére.
Azután megfordult, és lenézett Nyxre. Egy pillanatra
felismerés villant a szemében, ráébredt, mit jelentettek egykor
egymásnak. A kis híján végzetes robbanás előhozta az
emlékeket. Vagy… talán csak Nyx képzelte mindezt a dolgok
mögé, mert ő félig még mindig a múltban ragadt.
Aztán leomlott a mennyezet.
A három faoszlop fölött úgy terjedtek szét a repedések, mint
a könnycseppek egy levélen. A kövek nem fokozatosan hullottak
le, hanem egyszerre, mint amikor átszakad egy gát.
Pontosan Jack fölött.
Nyx felkiáltott, felugrott a földről… de rögtön
hátratántorodott, és az arca elé kapta összebilincselt kezét. Az
ujjai közötti résen látta, hogy a helyzet még rosszabbá vált. Az
oszlop, amihez Jack hozzá volt láncolva, dőlni kezdett, de nem
csak egy kicsit. Teljesen kidőlt, rázuhant egy halom vérző,
összezavarodott és végtag nélküli őrre. Jacknek csak amiatt nem
szakadt ki a karja a helyéből, mert az oszlop nem ért le teljesen
a földig.
Nyx a nevét kiáltotta, az emelvény felé indult… ám ekkor
újabb kövek váltak le a mennyezetről, ezért meg kellett állnia.
Egy akkora szikla gurult le az emelvényről, mint amekkora ő
volt, azután felé tartott, mintha még az is az őrök oldalán állna.
Nyx csúszkált, botorkált, összebilincselt kezével gördítette el
útjából a köveket, kikerülte őket, elvesztette az egyensúlyát,
aztán újra felállt.
– Jack! – kiáltotta a zajban, a törmelék között, a porban
vergődve. Biztosan meghalt. Kizárt dolog, hogy ezt… Ekkor a
másik oszlop is kidőlt, amelyhez Mayhem volt hozzáláncolva. –
Jaaaaaaaaaack!
A pokolba is, odamegy hozzá!
Ahogy Nyx nekiiramodott, egy alak tűnt fel az összedőlő
barlang közepén, egy erős és valóságos alak, aki dacolt a
körülötte lévő pusztítással.
Amint Jack megpillantotta őt, két hatalmas lépéssel a
levegőbe emelkedett. Előrenyújtott karral repült, mint
Superman. A súlyos láncok követték, mintha a börtön csápjai
nyúltak volna utána, hogy lehúzzák. Valahogy mégis sikerült
bukfencezve földet érnie. Miután felpattant, nem vesztegette az
időt. Megragadta Nyx kezét, távolabb húzta az emelvénytől, és
együtt a Kaptár törmelékkel borított közepe felé futottak.
Gyorsabban, még gyorsabban… a mindkettőjükön lévő
láncok ellenére.
Amikor odaértek a fő alagúthoz, Jack jobbra vezette őt. Nyx
tüdeje égett, fájt a torka a portól és a sok kiabálástól, minden
idegszála sajgott. De nem lassított.
Mire felocsúdott, már ismét a férfi cellablokkjában voltak, de
elmentek a korábbi zárkája előtt. Senki sem feküdt az ágyakon,
mindenki eltűnt. Az összes fogoly eltűnt.
Jack megragadta a csuklóját, és befordult vele egy sarkon.
Aztán megállt.
Mindketten erősen lihegtek, nem tudtak megszólalni. Egy
darabig csak arra voltak képesek, hogy beszívják az áporodott,
földszagú levegőt.
– …titkos… átjáró… kifelé – lihegte Jack. – Van egy titkos
átjáró, ami kivisz innen.
– Akkor menjünk! – vágta rá Nyx levegő után kapkodva. –
Merre?
Jack ragyogó kék szeme az övébe fúródott. Azután felemelte a
kezét, mintha megsimogatná az arcát. Az a sok lánc mind
felemelkedett a karjával együtt.
– A rohadt életbe! – Körülnézett az alagútban. – Sietnünk kell.
Nem tudom, mennyire biztos szerkezetileg ez a hely. Akár az
egész börtön is ránk omolhat.
És valóban, a talpuk alatt érezték, hogy mozog a föld. Miután
Jack bólintott, ismét futásnak eredtek, rohantak, amennyire
gyorsan csak tudtak összekötözött kézzel és lábbal. A lépteik
csoszogását túlharsogta a láncok csörgése.
Nyx már elvesztette a fonalat, hogy hol vannak, de mintha…
kenyérillatot érzett volna.
Ez tényleg kenyér lenne?
Jack megállt az alagút végén, amelyben éppen voltak.
– Psssszt…! – mondta hangosan zihálva. Lassan fordultak be a
sarkon, a férfi ment elöl.
Üres volt. Az ipari jellegű konyha a rozsdamentesacél
munkapultjain, a sütőin, a professzionális robotgépein, a
mosogatógépein, a tűzhelyein és a felakasztott serpenyőin kívül
teljesen üres volt… mintha mindenki sietve távozott volna.
Tálakban kelt tészta pihent, félig felvágott hús hevert a
vágódeszkákon, különböző folyadékok mérőpoharakban várták,
hogy valamibe beleöntsék.
– Erre…
A távolból morajlás hallatszott, ezért arra fordították a
fejüket.
– Gyere! – sürgette Jack. – Szétterjed az omlás a Kaptárból.
 38. fejezet

Nyx tartotta a tempót Jackkel, amikor befordultak egy újabb

alagútba, egy újabb átjáróba, egy újabb sarkon, és végigmentek
még egy egyenes szakaszon. Fogalma sem volt, hol vannak…
aztán egyszer csak Jack lelassított. És meg is állt. Jobbra-balra
nézett, majd a falra tette a tenyerét.
– Most mi van? – kérdezte Nyx két levegővétel között.
Jack megfogta a kezét, és magához húzta. A tekintete az arcát
kutatta, majd felemelte a láncait, hogy kisimíthasson egy tincset
a szeméből.
Nyx ekkor döbbent rá.
– Nem! Te is velem jössz! – szólalt meg, mielőtt a férfi bármit
mondhatott volna. – Együtt megyünk! Most azonnal…
Jack leengedte a karját, és ismét a sziklafalra tette a tenyerét.
Amikor hozzáért valamihez, egy panel oldalra húzódott. A
kiáramló levegő penészes és nyirkos volt.
Nyx tüsszentett egyet, de nem foglalkozott vele.
Összebilincselt kezével megmarkolta Jack karját, és belemászott
az arcába.
– Menjünk! Együtt csináljuk ezt…
– Erről senki sem tud. – Jack benézett a feltáruló sötét
alagútba. – Mindenki előtt titokban tartottam. Reméltem, hogy
egyszer majd hasznát veszem, de sosem jött el a megfelelő
alkalom.
Az átjáróban, körülbelül tíz méterre előttük felizzott egy
rozzant villanykörte.
– Jack! – Nyx lehajolt, és tenyerébe fogta a férfi csuklójáról
lógó láncokat. – Nem megyek el egyedül…
– Kövesd ezt az alagutat, ameddig csak tart! Csak ez az egy
villanykörte van, ezért majd tapogatóznod kell az utolsó…
– Jack! Te is velem jössz…
– Amikor odaérsz a végéhez, a kapcsoló a jobb oldalon lesz.
Körülbelül egy méterrel a föld felett. Meg fogod találni…
– Mi a franc bajod van? Az a nő bántalmazott! Miért maradsz
itt miatta?
Jack hátrahőkölt.
– Te meg miről beszélsz?
– Tényleg úgy teszel, mintha nem hallottam volna, amit neki
mondtál? A Parancsnoknak? És még ezek után sem hagyod el?
– Azt hiszed, hogy ez a Parancsnokról szól? – Jack éles hangon
felnevetett. Aztán összehúzta a szemét, és távoli lett a tekintete.
– Mondd el! Ki ő neked? És ne tagadd! Láttalak titeket egymás
mellett.
Amikor Nyx válaszolt, úgy érezte, mintha a szavai hatalmas
távolságot szelnének át… pedig ő és Jack olyan közel álltak
egymáshoz, hogy érezte a teste melegét.
– Ő a húgom. Vagyis az volt. Ő volt… Janelle.
– Szentséges szűz! – nyögte Jack. – Ez hogyan lehetséges?
Lehunyta a szemét, és a falnak támaszkodott. Olyan
kimerültnek tűnt, mintha alig tudna állva maradni. Nyx fején
átfutott a gondolat, hogy adnia kellett volna neki a véréből,
amikor még volt rá lehetősége.
– Bántott téged – súgta elcsukló hangon. – A húgom… bántott
téged. Ó, istenem, Jack, miért maradsz itt miatta?
A férfi szeme hirtelen felpattant.
– Nem miatta. Hanem… a gyermekem miatt. Utódot szült
nekem. Meg kell találnom… a gyerekemet. Ezért nem mehetek
el… képtelen vagyok rá.
– Ó, basszus… – A húgának gyereke született. Jacktől. – Neked
van egy…
– Nem vagyok szerelmes belé, Nyx. Gyűlölöm őt. De a
gyermek ártatlan, nem tehet arról, amit az anyja tett velem.
Jack lehajtotta a fejét, a szégyen és a harag milliónyi
érzelemmel töltötte meg körülötte a levegőt. Nyx szeretett volna
segíteni neki valahogy, de benne is nagyon sok érzelem
kavargott.
– Annyira sajnálom! – suttogta, és tudta, hogy ezek a szavak
nagyon sok mindenre vonatkoztak ebben a helyzetben. A
férfira. Saját magára. Arra, amit Janelle tett.
Amikor Jack végül igazán ránézett, Nyxnek eszébe jutott,
amikor a medence mellett felébresztette a férfit abból a
rémálomból. A tekintete akkor üldözött volt és zavarodott. Ám
hamar megváltozott.
– Menned kell. – Nyx válaszolni akart, Jack azonban felemelte
a tenyerét, hogy megakadályozza, aztán az alagútra mutatott. –
Hallgass rám! Ezt az átjárót a puszta kezemmel vájtam ki.
Éveken keresztül titokban tartottam, mert ezen akartam kivinni
erről a gyűlöletes helyről az egyetlen dolgot, amit szeretek.
Nagyon sokat jelent nekem, hogy te leszel az, aki használja.
Nyx megmarkolta a férfi ruháját.
– Segíthetek megtalálni…
 – Ne akard velem együtt cipelni ezt a bűntudatot!
– Miről beszélsz? Mit kellene cipelnem…
Jack a vállára tette a kezét, a láncok Nyx mellkasára lógtak.
– Éppen most néztem végig, ahogy egy ember, akit a
barátomnak tartottam, megölte magát. Érted és értem.
Kettőnkért. Azért, hogy mi túléljük. Ha te meghalsz idelent,
akkor Kane hiába áldozta fel az életét. Ha pedig a gyermekem
nélkül megyek el innen, akkor halott leszek odafent. Szóval
most elmész, kiszabadulsz innen, és élni fogsz…
– Együtt is megcsinálhatjuk… – felelte Nyx kétségbeesve.
– Nem. Ha a Parancsnok megtalál…
– Lehet, hogy már meghalt. – Nyx elfintorodott, amikor
eszébe jutott, ahogy Kane a tarkójához nyúlt. – Lehetséges, hogy
nem jutott ki élve a Kaptárból, mielőtt beomlott…
– Ő nem számít nekem. Nem érdekel, hogy él-e, vagy meghalt.
De a gyerekem… – Megrázta a fejét. – Mennem kell! Nem
maradhatok itt tovább. Lehet hallani, hogy mi történik ott,
ahonnan idejöttünk.
– Az a cella! Kinek a cellája volt…
– Mennem kell! – Jack szeme könnybe lábadt. – Bárcsak ne
így kellene véget érnie…
– Te döntesz így.
– Ezt már megbeszéltük. Nem én választottam, hogy ez
legyen.
Ne távolodj el tőlem, gondolta Nyx.
Éppen akkor, amikor a férfi hátralépett.
Nyx benézett az alagútban pislákoló halvány fényre, majd
halkan megjegyezte:
 – Ezzel elpusztítasz. Ennyi erővel akár itt is maradhatnék,
mert most megölsz engem.
– Nyx, nagyon sajnálom…
– Remélem, megtalálod, amit keresel.
Azzal belépett a járatba, és nem nézett hátra. Túlságosan
nagy fájdalmat érzett. Ha látná Jack beesett arcát, kék szemét és
az arcán tükröződő szomorúságot, megfordulna és könyörögne
neki… vagy ami még rosszabb, egyszerűen csak követné,
bármerre is megy.
Alig tett meg három métert az alagútban, amikor hallotta a
kattanást. A bejárat becsukódott.
Ekkor törtek elő belőle a könnyek. Sírt, miközben gyalogolt,
elhaladt a csupasz villanykörte alatt, majd sántítani kezdett.
Olyan erősen zokogott, hogy úgy érezte, mintha megint futna. A
tüdeje égett, a torka kiszáradt.
Olyan hangosan sírt, amilyen hatalmas volt a fájdalma, nem
látta értelmét elfojtani a hangot.
Ezen a ponton már semmi sem érdekelte.
Amikor halványodni kezdett a fény, azt tapasztalta, hogy
felfelé megy. A testtartását az emelkedőhöz igazította, és
hirtelen a jobb csizmájában érzett nedvesség töltötte ki minden
gondolatát. Kíváncsi volt, vajon mikor lépett pocsolyába… aztán
megérezte a vérszagot.
Lenézett a lábára, de túl kevés volt a fény ahhoz, hogy
megállapítsa, milyen sérülése van.
Ment tovább, és minden lépésnél jobban sántított. Rátört a
hányinger. A gyengeség egyre jobban hatalmába kerítette. Nem
gondolt semmire, csak a lélegzetvételére koncentrált.
 Végül már azt sem érezte, hogy életben van, közben mégis
lépdelt előre a fokozatosan emelkedő talajon. Már alig volt
tudatánál, amit az is bizonyított, hogy amikor odaért az átjáró
végéhez, az egész testével nekiment. Egyenesen belesétált a
sziklafalba maga előtt. Beütötte a homlokát, lehorzsolta csupasz
karját, beütötte a csizmás lábát… az épet, nem azt, amelyik
vérzett.
Egy pillanatig csak állt ott, lassan forgó agya nem tudta
felfogni, mit kell tennie. A keze azonban, a jobb keze, amivel ölt,
a bilincs ellenére magától felemelkedett, és tapogatni kezdte a
falat maga mellett. Egy méterre a földtől.
Jack vájta ki ezt az alagutat, gondolta, amikor érzékelte a
durva sziklát. Jack valahogy ki tudta kaparni a követ, és
megcsinálta ezt a kijáratot.
Itt kellene várnia. Megvárni, hogy ő és a gyereke ideérnek-e…
Éppen akkor találta meg a kapcsolót, amikor ez a szánalmas
ötlet eszébe jutott. Mintha az oldalra húzódó ajtó elítélné az
ostoba gondolatot.
Megingott. Aztán elindult előre. De már nem tudta, miért. Mit
keres itt?
A lába magától ment előre, átvezette egy nyíláson. Amikor
átért a másik oldalra, hátranézett. Pont akkor, amikor az ajtó
elkezdett visszacsukódni. Három másodperc. Jack egymillió
évvel korábban azt mondta neki, hogy az ajtó három
másodperc múlva kezd visszazáródni.
Eltűnt a távolban a magányos villanykörte.
Minden koromsötétbe borult. Úgy billegett, mintha
megfeledkezett volna róla a gravitáció, és kirepült volna az
űrbe. Kinyújtotta összebilincselt kezét, és megtámaszkodott.
Ha még sokáig szarakodik itt, akkor nem fog kijutni, elájul a
vérveszteségtől.
Vakon tette egyik lábát a másik elé a koromsötétben. Mindkét
karját maga mellett tartotta, és a falhoz támaszkodott. Ez volt az
egyetlen biztos támpontja.
A talpa alatt először csak enyhén kezdett emelkedni a föld…
aztán sokkal meredekebben.
Végül már négykézláb mászott, nedves, laza talajt markolt
összekötött kezeivel.
A friss levegő lassan kúszott be a tudatába. Minél
magasabbra jutott, annál erősebben érezte a tiszta, friss illatot.
Eső. Fű. Virágok. Még mindig sírt, könnyek csorogtak le az
arcán, amikor kimászott a föld alól, piszkosan és véresen, mint
egy állat.
Szitáló eső hullott rá, a szél kavargott, a természet úgy
köszöntötte, mint egy rég elvesztett rokont. De most nem volt
idő ezen gondolkodni. Figyelmeztetés nélkül – vagy talán az
egész út figyelmeztetés volt – elgyengült alatta a lába, és térdre
esett.
Az ég felé emelte az arcát, és megpróbálta látni a csillagokat.
Ami ostobaság volt. Mit gondolt, honnan jönnek az esőcseppek?
Az univerzum egészen biztosan nem azért sír, amit ő
elveszített.
A testvérét. A szerelmét. A reményt, hogy bármi jó történhet
a jövőben.
Mert még ha sikerül is hazatérnie, más vámpír lett, mint aki
akkor volt, amikor elindult. Azóta embert ölt. Megtalálta a
szerelmet, és elveszítette. Megtudott egy családi titkot, amit
senkinek sem fog elárulni.
Leült a sarkára, és a felhők felé fordította a fejét, hogy az
arcába hulljon az eső. A hűvös cseppek finoman doboltak
kipirult arcán, a homlokán lévő nyílt seben és a haján, amit
befont, és Jack egyik bőrszíjával kötött össze.
Hagyta, hogy oldalra dőljön, a földre. A sáros talaj suta
módon ölelte magához.
Nem tudta, hol van. De nem is érdekelte.
Behunyta a szemét, és mindent elengedett… Közben pedig
rájött, hogy Jacknek igaza volt. A szabadság sokkal több annál,
hogy az ember nincs fizikailag bezárva valahová. Ő ugyan itt
van fent, de a lelke még mindig hozzá van láncolva a helyhez,
ahonnan kiszabadult, a dolgokhoz, amiket látott, és a tettekhez,
amiket véghez vitt.
Ahhoz, akit megismert.
Aki rákényszerítette, hogy elmenjen.
Ez az ítélet örökre szól.
 39. fejezet

Miután a menekülőalagút ajtaja bezáródott, Jack a kőfalra tette

a tenyerét, és elmondott egy imát az Őrzőhöz, hogy a szerelme
biztonságban kijusson. Azután fogta a láncait, és futásnak eredt.
Miközben az üres folyosókon szaladt, azokra a helyekre
gondolt, ahová a Parancsnok elrejthette a gyermeküket.
Visszatért a magánlakhelyébe, újra végigment a kerülőúton,
amelyen a lezárások miatt Nyxszel kellett mennie. Nem járt
szerencsével, csak pazarolta az idejét… mást viszont nem
tehetett. Amikor odaért a fehér vonallal megjelölt boltívhez,
előreszaladt, kinyitotta az acélajtót… vér. Friss vér szagát érezte.
Nagyon sokat és olyan sok különböző embertől, hogy nem is
tudta beazonosítani a forrásokat.
A léptei hangosan kopogtak a járólapokon, miközben
visszafutott a gyereke cellájához, ami nyitva állt.
Előtte a földön egy vesszőből font kosár állt, abban tartotta a
Parancsnok a kis kedvencét.
Nem volt rajta a teteje.
– Ne… ne!
Az ágyon is vér volt. A földön is. Vérnyom vezetett kifelé a
cellából…
A nevetés halkan kezdődött, de nem sokáig maradt halk.
Jack végignézett a folyosón. A Parancsnok egy még mindig
rángatózó holttest fölött állt terpeszállásban, az arcán tébolyult
kifejezés látszott, a ruhája tetőtől talpig véres volt.
 – Mit tettél? – kérdezte Jack. Pedig már tudta.
A rengeteg holttest bizonyította. Őrök és foglyok vegyesen
hevertek a folyosókon, a testek egymásba gabalyodtak. Egy
tucat, vagy még annál is több.
Neki viszont csak egyetlen személy számított.
Jack sosem hitte volna, hogy a nő képes lenne bántani a
gyereküket. Ez volt az egyetlen közös bennük.
A Parancsnok elmosolyodott, a szemfoga fehéren világított
véres szájában, vér borította az arcát, az álláról, a kezéről és
vörös hajáról is csöpögött.
– Elintéztem a dolgokat. Mindent elintéztem. Mindent!
A nevetése már-már hisztérikus volt, és Jack ekkor vette
észre, mit tart a kezében.
– Ó, akarod látni ezt a kis szuvenírt? – kérdezte a nő. –
Szeretnéd látni a szuveníremet? – Tébolyultan nevetve a
magasba emelte a szívet. – Ezt az emléket szereztem erről a
helyről! – kiáltotta teli torokból. – Ez az én emlékem! És nem
fogom megosztani veled! – Az arca eltorzult, visszataszítóan
rémisztő lett. Vérben forgó szemében őrült fény csillogott.
– Mit tettél… – Jack megiramodott, rátámadt, megragadta a
nyakát, és a falhoz taszította. – Mit… tettél!
Bumm. Bumm. Bumm.
Az agya leghátsó zugában eltöprengett azon, hogy mi ez a zaj.
Bumm. Bumm. Bumm…
– Te. Kibaszott. Szuka!
Bumm. Bumm. BUMM…
A Parancsnok volt. Az ő teste adta ki ezeket a hangokat,
miközben Jack a falhoz verdeste. A testével lyukat ütött a
vakolaton, a szép falat darabokra zúzta. Még azután is folytatta,
amikor a nő feje már előrebillent és csak lógott, láthatóan
elvesztette az eszméletét. Jack még ekkor is újra meg újra a
falba verte, minden dühét rajta vezette le. Az erőszakot, a
gyermekük meggyilkolását, a barátai meggyilkolását, Nyx
veszélyeztetését. Mocskos, vörös haja az arcát és a vállát
csapkodta, és a nemét leplező szantálfaillat mellett megérezte
vérének szagát is.
De még ekkor sem hagyta abba. Addig ütötte, amíg már csak
a bőre tartotta össze mindazt, amit péppé vert benne.
A szeme sarkából ekkor észrevette, hogy valami fut felé.
Valami alacsony, szőrös, egészen közel a földhöz…
A vesszőkosár. Az állat, amit a gazdája szabadon engedett.
Jack a lényre nézett. Részben mormota, részben piranha,
részben pedig veszett mosómedve volt: rövid szőrű, piszkos
bundájú és szétálló lábú. Cikcakkban futva szaladt át a folyosón
heverő holttesteken, mint egy menyét, csak sokkal nagyobb.
Vicsorgott, véres pofáját hátrahúzta borotvaéles fogairól.
Fekete, fénytelen szemét – ami szinte teljesen vak volt –
Jackre szegezte.
Ő megpördült, maga elé fordította a Parancsnokot, hogy a
saját teste és a közelgő támadás közé helyezze…
– Szeretsz engem… – A szavak gurgulázva törtek fel a nő
véres, összevert szájából, amikor megszólalt. – Szeretsz engem.
– Felemelte a fejét, és mogyoróbarna szemét megszállottan
Jackre szegezte. – Mindig is szeretni fogsz…
A Parancsnok ekkor éles hangon felsikított, a teste megfeszült
a fájdalomtól.
 A lény hátulról ugrott rá, és a koponyáját kezdte harapdálni.
Jack ellökte magától a nőt, és amikor eltávolodott tőle, a
Parancsnok rugdosott, kapálózott, próbálta letépni vagy leütni
magáról az állatot, ami ette… rágta… lenyelte… amit a feje
hátuljáról leharapott.
Jack kezdte el a folyamatot azzal, hogy újra és újra a falba
verte a feje hátsó részét, de a vesszőkosárból kiszabadult éhes
kis démon fejezte be.
Ő pedig nézte. Valahányszor pislogott egyet, mindig maga
előtt látta az emelvényre tett kosarat. Látta, amikor szabadon
engedték ezt a föld alatti vadállatot. Hallotta a foglyok sikolyait,
visszaemlékezett a brutális gyilkosságokra. A lény legtöbbször a
hasat támadta meg először, kiharapta és belefúrta magát a
testbe, megette a beleket, amelyek úgy siklottak ki a holttestből,
és csúszkáltak a kőpadlón, mintha hosszú kolbászok lennének.
Úgy tűnt azonban, hogy a lény az agyat is legalább ennyire a
kedvenc ételei közé sorolja.
Jack elfordult és elszaladt. Egyszer megbotlott egy halott őr
testében, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és még
gyorsabban folytatta útját.
A lényt nem érdeklik a halottak. Ezért muszáj sietnie, bár
nem tudta, hova menjen.
Fegyver. Fegyverre van szüksége.
A Parancsnok magánlakhelye elé sietett, nem ő indult arra.
Ebben a valószerűtlen, kicsavarodott valóságban úgy tűnt,
mintha a hely mozdult volna felé. Belépett a szobába, és az
asztalra tévedt a tekintete, ahol a kábítófegyver és a lövedékek
hevertek. Furcsán biztos kézzel nyúlt értük…
 Lánc. A csuklójáról láncok lógnak.
Észre sem vette, amikor a Parancsnokra támadt.
Hátradobta a vállára, azután magához vette a kábítófegyvert
és a lövedékeket, majd megfordult, és megakadt a szeme
valamin az ágyon.
Egy ruhadarab volt.
Odament, letette a matracra a pisztolyt, amivel korábban
elkábították, azután felemelte a széldzsekit, amelynek még
mindig olyan illata volt, mint Nyxnek. Az orrához szorította az
anyagot, és megszagolta. Egy rövid pillanatra nem is érezte a
vérszagot, csak… a nője illatát.
A széldzseki két ujját megkötötte a nyaka előtt, mintha sál
lenne.
Azután fogta a kábítópisztolyt meg a lövedékeket, és kilépett
a szobából.
A folyosón mindkét irányban szétnézett. A lény már elment.
Semmi sem mozdult.
Jack zsibbadnak érezte magát, amikor elindult balra.
Végigfutott az alagúton a munkaterület felé. Itt kevesebb halott
őr volt, azután már egy sem, a friss holttestek eltűntek, mint a
nyomok.
Átlépett a munkaterületre. Nem próbálta elrejteni a
jelenlétét. Nem is volt rá szükség. Senki sem volt a tizenötször
tizenöt méteres, fehér falú feldolgozóüzemben. Az egyes
munkaállomások romokban hevertek: a rozsdamentesacél
asztalok felborítva álltak, a székeket félrelökték a helyükről, a
műanyag zacskók és a fehér porral borított mérlegek a földön
hevertek. Miközben ment tovább, nem talált semmi mást, csak
dízelfüstöt és keréknyomokat ott, ahol korábban a szállító
járművek álltak felsorakozva.
Eltűnt.
Minden eltűnt.
Minden véget ért.
Mégis mire számított, mit fog itt találni?
Megfordult. Aztán még tovább és tovább fordult.
Miután teljesen körbefordult a tengelye körül, nézte a
bonyolult alagútrendszer minden folyosóját, ahol egy évszázada
élt. Látta a lelki szemei előtt azokat, akiket itt a föld alatt olyan
jól megismert, amennyire csak lehetséges. Látta azokat is,
akiket csak elviselt, valamint azokat, akiket figyelemre sem
méltatott.
Próbálta elképzelni, hogy elmegy. Felmegy a való világba, és
vállalja azt a sok változást, ami ezzel jár.
Miközben a gyermeke holtteste valahol idelent van.
Ez mind az ő hibája. Ha erősebb lett volna, nem ítélte volna
ilyen életre az utódját. Ilyen szenvedésre. Hogy borzalmas anyja
keze által haljon meg.
Bárcsak keményebben harcolt volna!
Bárcsak ne merevedett volna meg a farka akarata ellenére!
Bárcsak…
A távolból kőomlás robaját hallotta, ezért visszament a
Parancsnok lakhelyére. A kábítópisztolyt maga előtt tartotta, ha
esetleg a lény rá akarna támadni. De nem a szobába ment
vissza, ahol korábban járt, hanem a durvább rész felé tartott,
ahol a lába alatt megszűnt a járólap, és a falak nem voltak
szépen bevakolva.
 Itt már csak durva sziklafolyosó volt, és ahogy ment előre, a
gondolatának erejével meggyújtotta a gyertyákat.
Visszatartott lélegzettel közelített a Falhoz.
Nem látott semmi rendkívülit. Nem kerültek fel új nevek a
fekete felületre, amióta idehozta Nyxet… nem mintha lett volna
rá idő.
Amikor eszébe jutott Nyx, annyira hiányzott neki, hogy úgy
érezte, mintha valaki teljes erejéből ököllel szíven ütötte volna.
Ha viszont a gyermekének idelent kell töltenie az
örökkévalóságot – élve vagy holtan –, akkor neki is. Bizonyos
adósságokat sosem lehet visszafizetni, ő pedig átok volt az
utódjára nézve már azelőtt is, hogy szegény megszületett.
Ezt pedig csak egy ehhez fogható áldozattal lehet
helyrehozni.
Arra a névre nézett, amit Nyx is hosszan bámult. A húga
nevére… annak az istencsapásnak a nevére, aki minden
szenvedését okozta. Lucan – nyugodjék békében – kijelentését
kissé átfogalmazva, a végzet néha tényleg egy dög.
Hogy lehetett ez a két személy ugyanaz? Nyx húga és az ő
kínzója?
Mit számít már?
– Hol van a holtteste? – morogta Jack a Falat nézve. – Mit
műveltél a halottammal?
 40. fejezet

Olyan éles volt a fény, hogy Nyx biztosra vette, hogy elájult, és
közben felvirradt a hajnal. Mintha a nap egy ragadozó lenne,
amely bekerítette zsákmányát, és készen áll arra, hogy
elfogyassza az áldozatot.
Vakítóan fénylett. A szeme égett, pedig le volt hunyva, ezért
még a karját is az arca elé húzta.
Elszántabban kellett volna küzdenie a hazajutásért.
Csakhogy, ahogy az már lenni szokott a döntéseknél, ha az
ember nem határozza el magát időben, a körülmények
megteszik helyette. Csak egy pillanatra akart pihenni, levegőhöz
jutni…
Cupp, cupp… cupp…
Olyan hangot hallott, mintha egy konyhai szivacs közeledne
felé. Aztán valami halkan ropogott, közvetlenül a feje mellett.
– Hol fáj?
Az a hang… az a férfihang. Felemelte a fejét… vagy legalábbis
megpróbálta. Az egész teste fájt, a nyaka viszont szörnyen
merev volt, ezért nem sikerült.
– Megmozdíthatlak? Vagy eltört a gerinced?
– Nem tört… – suttogta rekedten. Ez biztosan csak egy álom.
Az nem lehet, hogy a nagyapja itt van a semmi közepén,
váratlanul felbukkant, éppen, amikor a hajnal kezdte elragadni
a testét csodálatos melegével.
– Te vagy az? – kérdezte.
 A nagyapja – vagyis az odaképzelt nagyapja – az egyik karját
a térde alá csúsztatta, a másikat pedig a hóna alá, és felemelte a
földről. Miközben ölben vitte a sárban, Nyx megérezte ismerős
illatát – pipadohány és cédrusdeszkák –, és ekkor döbbent rá,
hogy ez tényleg valóság. A nagyapja valóban itt van.
Kényszerítette a szemét, hogy fókuszáljon, ezért ráncos
arcára, fehér hajára, izmos vállára és munkásruhájára nézett.
Váratlanul megrohanták az érzelmek, könny csordult ki a
szeméből.
– Tényleg te vagy az! – lehelte elcsukló hangon.
A nagyapja ezzel szemben tökéletesen nyugodt maradt,
amilyen mindig is volt, a figyelmét előrefordította valamire, ami
felé tartott.
Szóval igen, tényleg megtalálta őt, bárhol is vannak.
– Képes vagy állni? – kérdezte a férfi.
– Igen. – Nyx nem akart csalódást okozni neki, vagy
bármilyen módon gyengének tűnni. – Meg tudok állni a
lábamon.
A régi szokásokat nehéz volt levetkőzni. Mindig is szeretett
volna megfelelni a nagyapja elvárásainak. Habár most eléggé
megnehezítette a dolgát sérült lába és vérrel teli csizmája.
Valahol megsérült, de nem emlékezett rá, hol vagy mikor. Talán
a robbanás közben? Vagy amikor lezuhant az emelvényről, a
Parancsnok pedig ráesett, és mindenfelé sziklák hullottak a
földre?
Ó, istenem… Janelle meghalt.
– Itt van az autó – jelentette ki a nagyapja. – Le kell tegyelek.
– Jól van. – Nyx szipogott egyet, majd megtörölte az arcát a
börtönfelső ujjával. – Letehetsz.
Amikor a nagyapja leengedte őt az öléből, Nyx megingott, és
azonnal felemelte a rossz lábát. Felkészült rá, hogy egyedül kell
visszanyernie az egyensúlyát, ezért meglepődött, amikor a férfi
megfogta a karját, és közben kinyitotta a hátsó ajtót… a Volvo
hátsó ajtaját.
A kombi autó láttán sírva fakadt. Ez a kocsi képviselt
mindent, ami korábban történt… ami régen volt, és ami soha
többé nem lesz.
– Szállj be! – szólt rá a nagyapja.
Ő azonban nem tudott megmozdulni. Megszólalni sem.
Ugrándozott néhányat, hogy előremenjen a kocsi orrához. A
motorháztető be volt horpadva, és gumipókok tartották lezárva,
a motor azonban nyilvánvalóan ismét működik.
Vajon mennyi ideig volt távol? Úgy gondolta, hogy csak két
napig… maximum három…
– Most már beülhetsz – sürgette az idős férfi.
– Megjavítottad.
– Hát, a sérülés egy részét igen. De még van rajta munka,
hogy megint jól nézzen ki…
Nyx a bilincs ellenére kinyújtotta a kezét, majd megszorította
a nagyapja karját. Mélyen a szemébe nézett, és arra vágyott,
hogy a férfi megölje, de tudta, hogy ez nem fog megtörténni… és
nem azért, amit azelőtt mondott, mielőtt elment a börtönbe.
Létezik azonban más módja is annak, hogy közelebb
kerüljenek egymáshoz.
– Igazat mondtál – jegyezte meg rekedt hangon. – Janelle
bűnös volt. Nagyon sajnálom…
 A nagyapja megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét.
Ráncos arca kipirult, mintha a felszín alatt őt is ugyanolyan
heves érzések öntötték volna el.
– Feküdj le a hátsó ülésre, ha nem tudsz ülni! Nemsokára
feljön a nap…
– Tévedtem. Sajnálom…
– Szállj be…
– Nem! – vágta rá Nyx élesen. – Ezt meg kell beszélnünk.
Janelle bűnös volt. Tényleg ő ölte meg azt az idős férfit.
Megérdemelte… a büntetését. Nem volt igazam abban, amit
arról gondoltam, hogy feladtad őt, és ezért bocsánatot kérek.
Azt hittem… mindegy, most már nem számít.
A nagyapja idős szeme a láthatár felé siklott, ahol halványan
már látszott a hamarosan halálossá váló parázsló fény.
– A húgod mindig is az volt, aki.
– Most már tudom.
A férfi egy kis idő múlva ránézett.
– Ezek szerint találkoztál vele?
Nyx megköszörülte a torkát.
– Nem. Jóval azelőtt meghalt, hogy én odamentem.

A farmházhoz vezető út majdnem fél órán át tartott. Ezalatt Nyx

megpróbált valami fogódzót találni az ismerős országúton. Az
alacsony hegyláncokban. A kisvárosban, amin átmentek, a
benzinkúttal, a kertészeti centrummal és a bisztróval.
De minden idegen volt. Alig tudta elolvasni a kútoszlopokon
lévő feliratokat, és nem értette, mit jelentenek.
 Amikor a nagyapja végül befordult a farmház hosszú
kocsibejárójára, Nyx felült a hátsó ülésen, ahol addig feküdt. A
tejfehér fényszóró fényénél – az egyik úgy villódzott, mintha ki
akarna égni – a ház ugyanúgy nézett ki. Ott volt az ismerős
veranda, a sok ablak, a tető, a kémény…
Azt mondta magának, hogy ez az otthona. A szívében
azonban… nem érzett semmit. Hiába ismerte fel a részleteket,
ez egy idegen ház volt, nem tudott azonosulni az itt szerzett
emlékeivel.
A Volvo féke csikorgott, végül a nagyapja üresbe tette a
sebességváltót. Kiszállt, Nyx pedig az ajtónyitó kilincset próbálta
meghúzni, de képtelen volt megmarkolni.
A férfi kinyitotta neki az ajtót, majd benyúlt a hátsó ülésre, és
a kezét kínálta neki.
– Hadd segítsek!
– Jól vagyok.
Egy frászt van jól. A hangja olyan halkan szólt, hogy még ő
maga is alig hallotta.
A férfi ennek ellenére megfogta a karját, Nyx pedig
rátámaszkodott, úgy szállt ki a hátsó ülésről. Megbillent, amikor
felállt, és a kocsi elejére nézett.
– Hogy javítottad meg ilyen gyorsan?
– Három napig voltál távol.
Nyx felé fordította a fejét… aztán káromkodott egyet, mert
fájdalom hasított a gerincébe.
– Többnek tűnt.
Egy örökkévalóságnak.
A szúnyoghálós ajtó hangos csattanással csapódott be. A hang
hallatán Nyx a verandára pillantott.
Posie szaladt ki a házból, le a lépcsőn, rózsaszín virágos
ruhája és szőke haja mögötte libegett. De nem ért el a kocsiig.
Félúton megtorpant a füvön.
A szeme elkerekedett, elengedte a szoknyáját, és a szája elé
kapta a kezét. Nyx nem tudott másra gondolni, csak arra,
hogy… ehhez most nincs elég ereje. Mindazok után, amin
keresztülment, nem tud még Posie hisztériájával is
megbirkózni. Ezért kifújta a levegőt és megrázta a fejét…
A húga láthatóan összeszedte magát, határozottan megfogta a
ruháját, és elindult. Miközben odaért a Volvóhoz, sűrűn
pislogott, de nem csordult ki a könnye.
– Gyere! – mondta a nővérének nyugodt hangon. – Menjünk
be!
Nyx törékeny, gyenge idegzetű húga belekarolt, majd halkan
és céltudatosan bevezette a házba. Nyx tiltakozás nélkül ment
vele, nem próbálta eljátszani, hogy erős. Olyan volt, mintha
személyiséget cseréltek volna.
Vagy legalábbis kölcsönadtak volna egymásnak a sajátjukból.
Nyx képtelenségnek tartotta, hogy felmenjen a lépcsőn, ezért
erősen Posie-ra kellett támaszkodnia, hogy fel tudjon lépni
rájuk. Mire elértek a bejárati ajtóhoz, úgy érezte, mintha több
mint tizenöt kilométert futott volna teljes erőből.
Odabent körülnézett, és ismét nem érezte, hogy bármihez is
kötődne. Sem a rusztikus, kézzel készült bútorokhoz, pedig ő
rendezte el a foteleket, a kanapét és a kis asztalokat. Sem a
kandallópárkányon álló fényképekhez vagy a falon lógó
festményhez, bár mindegyik családtagokat ábrázolt. A lába
alatti szőnyeg pedig igazi rejtély volt számára.
– Zuhany – jelentette ki. Nem akart beszélgetni senkivel, és
úgy gondolta, így nyer egy kis időt, amit egyedül tölthet.
Nem akart beszélni. Nem akart enni. Csak lefeküdni.
Posie a fürdőszobához vezette. Kinyitotta az ajtót, és a
fürdőkádra mutatott.
– Kád.
– Zuhany.
– Nem, kád. Nem fogsz tudni sokáig a forró víz alatt állni.
Miután a húga beterelte, és becsukta az ajtót, Nyx megrázta a
fejét.
– Egyedül is meg tudom csinálni. Nincs szükségem
segítségre…
– Biztosan kell már pisilned.
Nyx pislogott egyet, majd a vécére nézett. Arra gondolt, tudja-
e még, hogyan működik.
Furcsa, egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan végezte el a
dolgát, amíg a börtönben volt. Pedig biztosan megtette
valahogy. Csak nem emlékezett rá, hol és hogyan.
Nagyon sok részletre nem emlékezett. Ahogyan a
farmházban töltött életéből is kiestek bizonyos időszakok. Olyan
érzés volt, mintha mindenre ráterítették volna az amnézia
leplét.
– Megnyitom a vizet. – Posie a vécére mutatott. – Te ülj le oda!
Amikor a húga nem mozdult, Nyx azt dörmögte:
– Megváltoztál.
– Te pedig, úgy tűnik, egy örökkévalóságig voltál távol.
Egymásra néztek, és Nyxnek ekkor eszébe jutott: Posie-nak
nem csupán a vámpírfiú halálával kellett megbirkóznia, hanem
azzal is, hogy nem tudta, hova tűnt a nővére.
– Nagyapa elmondta – szólalt meg a lány. – Hogy hova
mentél. Megtaláltad őt?
Nyx lassan megrázta a fejét, aztán lelkiekben felkészült.
– Hát – a lány a fürdőkád felé fordult, és megnyitotta a csapot
–, akkor erről ennyit.
– Jól vagy? – kérdezte Nyx.
A húga lehajolt, és a zubogó víz alá tette a kezét. Aztán állított
egy kicsit a hőmérsékletén.
– Aggódom miattad.
– Jól vagyok.
– Szerintem akkor sem vallanád be, ha nem így lenne. – Posie
hátranézett, és Nyx ruhájára bökött a fejével. – Segítsek
levetkőzni? Ülj már le végre arra a vécére!
– Majd én megcsinálom. De szeretnék egyedül maradni.
– Öt perc múlva rád nézek. – Amikor Nyx válaszolni akart,
felemelte a kezét. – Ne is fáradj! Nem fogok vitatkozni veled a
józan észen. – Ezután az ajtóhoz lépett. – Öt perc. És ha kulcsra
zárod az ajtót, fogom nagyapa baltáját, és szanaszét hasítom.
Miután a húga halkan becsukta maga mögött az ajtót, Nyx
utánanézett. Az ajtón két törölköző lógott egy rúdon, és egy
pillanatra eltöprengett azon, mire valók. A mosdókagyló felé
fordult, a tekintete megakadt a tartóban álló két fogkefén.
Remegő kézzel megérintette a rózsaszín nyelét. Posie-é.
Eszébe jutott, hogy a sajátját a hátizsákba tette.
Milyen naiv volt! Milyen hihetetlenül naiv!
Nem csak Posie öregedett egymillió évet ilyen rövid idő alatt.
 A mosdókagyló fölötti tükörbe pillantott… és elállt a lélegzete.
Egy idegen bámult vissza rá, akinek piszkos, sáros és véres volt
az arca, a haja és a nyaka. A szeme mintha színt váltott volna,
az arca mélyen beesett, még sosem látta ilyennek. Úgy nézett ki,
mint aki megjárta a poklot.
Reszkető kézzel megérintette a halántékán lévő sebet…
Azután észrevette letört körmét és a csuklóján lévő
horzsolásokat.
Vajon hova tűnt róla a bilincs?, gondolta. Amikor feljött a föld
alól, még rajta volt.
A karja remegni kezdett, ezért leengedte, és a mosdókagyló
szélére támaszkodott.
Vajon hol lehet Jack? Megtalálta a gyermekét? Életben van
még?
A férfi fájdalmasan tisztán bukkant fel az elméjében. Hosszú,
kibontott haja, ahogy izmos vállára omlott, félig lehunyt,
ragyogó kék szeme, amikor ránézett. A kép vele maradt, olyan
kézzelfogható volt, mintha egy élő, lélegző tárgy lett volna,
olyan szívfájdító és tünékeny, mint egy kísértet…
Csöpögésre lett figyelmes, ezért hátranézett a válla fölött.
A fürdőkádból már kifolyt a víz. Vajon meddig bámulta
magát a tükörben?
Oldalra nyúlt, és elzárta a csapot.
Ekkor lenézett magára. A börtönfelsője sáros volt és véres,
mint az arca. Ezenkívül nedves, hideg, és amikor elkezdte
levenni magáról, a börtön szaga csapta meg az orrát.
A felhangzó kopogás hallatán káromkodott egyet.
– Most vetkőzöm! Adj már egy rohadt percet!
 Így kell ezt, mondta magának. Visszatért a halál torkából…
hogy ráförmedjen a húgára, mintha ez is egy olyan nap lenne,
mint a többi.
Posie hangja feszülten csengett:
– Jól van, adok még öt percet.
Nyx megrázta a fejét, majd elkezdte kioldani a nadrágját.
Amikor éles fájdalom hasított a hátába, hátranézett, és
megvizsgálta a sérülést. A robbanás után, amikor hanyatt esett,
nagyon sok zúzódást szerzett, lila foltok borították a vállától
egészen az egyik csípőjéig.
Arra gondolt, amikor az összebilincselt lánccal fojtogatta a
Parancsnok nyakát… Aztán hirtelen bevillant az emlék: a
nagyapja vette le róla a bilincset. A kocsiban. Beült a volán
mögé, az anyósülésre hajolt, azután olyan fémes csörgés
hallatszott, mint amikor az ember zsebében a pénz csörög. A
nagyapja ezután hátrafordult, és megkérte, hogy nyújtsa előre a
kezét.
Kulcskarikára fűzött rengeteg apró kulcsot tartott a kezében.
A hatodik nyitotta a bilincset.
Úgy fordította a vállát, hogy lássa a tükörben, majd
megnyomta a bicepsze külső oldalán látható vörös sávot. És
eszébe jutott, hogy eltalálta egy golyó. Valójában akárhányszor
pislogott egyet, újabb emlékek tértek vissza. Olyan élethűek
voltak, hogy hallotta az őket kísérő hangokat, és érezte az
akkori szagokat is.
Sikolyok. Penészes, nyirkos levegő. Lőpor.
Vér. Nagyon sok vér.
Félresöpörte az emlékeket, és inkább a nadrágjára figyelt.
Csak nehezen tudta lehámozni magáról, mert a nedves, sáros
anyag a lábára ragadt… és erről eszébe jutott, vajon mennyire
piszkolhatta össze a Volvo hátsó ülését.
Amikor a régi járólapra ejtette a nadrágot, a súlyos hang
hallatán felfordult a gyomra.
Mielőtt beszállt volna a vízbe, ráült a vécére, mert Posie azt
mondta, hogy biztos kell már neki. Ez volt élete legjobb pisilése,
nagyon hosszú ideje az első dolog, ami jó érzést okozott.
A fürdő még jobban esett. De nagy árat kellett fizetnie érte,
mert erről eszébe jutott a titkos medence. Jack. Amikor együtt
voltak.
Belemerült a finom, meleg vízbe, és tudta, hogy hozzá kell
szoknia a gyászhoz. Ez már a része lett, ugyanolyan maradandó,
mint a karja vagy a lába, és ugyanolyan állandó, mint a
szívdobogás és a levegővétel.
Hátrahajtotta fejét a kád íves peremére, behunyta a szemét,
és forró könnyek csorogtak le az arcán… bele a most már
piszkos fürdővízbe.
Kopp, kopp…
– Kibaszottul jól vagyok! – csattant fel.
Az ajtó ennek ellenére kinyílt, és Posie hajolt be a résen.
Benézett. Aztán újra eltűnt, de figyelmeztette, hogy öt perc
múlva megint ránéz.
Nyx tudta, hogy igyekeznie kell, ezért felült, és megmarkolta
a fürdőkádat a két oldalán. Felállt a vízben, és döbbenten látta,
milyen piszkos lett. Kihúzta a dugót, majd rögtön utána
megnyitotta a zuhanyt is.
Posie tévedett. Sikerült egyedül megállnia a lábán, ám arra
vigyázott, hogy a víz ne legyen túl meleg.
A szappan igazi meglepetés volt. Ahogyan a sampon és a
balzsam is.
Hátrahajtotta a fejét, felszisszent, mert a halántékán csípte a
víz a sebet, és merev nyaka fájt, majd arra gondolt, hogy amikor
az ember mindennap megcsinál valamit, mennyire hozzá tud
szokni a kényelemhez. A tisztasághoz. A tiszta vízhez. A
romlatlan ételhez. A pihenéshez egy puha ágyon, egy
biztonságos helyen. Luxus volt olyasmik miatt panaszkodni,
mint egy parkolócédula, a céges mikrohullámú sütőben halat
melegítő munkatárs, egy vihar, ami miatt egész éjszaka nincs
áram, vagy egy szivárgó vízvezeték.
Kétszer kellett megmosnia a haját.
Amikor kiszállt a kádból, a fehér porcelánon olyan sűrű
koszréteg maradt, mintha sár lett volna. Átfutott a fején a
gondolat, hogy le kellene súrolnia, de nem volt hozzá ereje.
Miközben törölközött, rájött, hogy nem hozott be magával
semmit, amibe átöltözhetne…
Az ajtó hátulján a törölközőtartó rúdon megjelent egy
rózsaszín fürdőköpeny.
Biztosan Posie tette oda, amikor benézett.
Nyx belebújt a puha köntösbe, és megkötötte a derekán az
övet. Odament az ajtóhoz, és közben minden sajgást és
fájdalmat érzett. Ahhoz képest, hogy min ment keresztül, sokkal
rosszabb állapotban is lehetne.
És mindezt Jacknek köszönheti. Tiszta és erős vére segített
neki a gyógyulásban.
A fürdőszobaajtó hangtalanul nyílt ki. Na persze Posie elég
jól bejáratta már.
Pucér talpa alatt halkan nyikorgott a padlódeszka, a
konyhából ínycsiklandó illatok áradtak felé. Sült hagyma.
Marhahús.
Posie ennivalót készít neki…
Nyx megállt az ajtóban. A kis helyiségben, a négy székkel
körülvett asztalnál két férfit látott, előttük teríték.
Az, aki háttal ült neki, vékony volt, keskeny vállú és borzas,
barna hajú.
Amikor Posie a tűzhely előtt állva felé fordult, egyik kezében
a serpenyő nyelét fogta, a másikban egy spatulát, a vámpírfiú is
ugyanezt tette. Vékony felsőteste megfordult a széken.
Ragyogó akvamarinkék szemmel nézett fel Nyxre.
Valaki fojtott hangon felnyögött.
Ő maga?
Igen.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elájult.
 41. fejezet

Másnap este, amikor a hold feljött az égre a farm fölött, és a

hőség csökkent valamelyest, Nyx kilépett a verandára, és
végignézett a tájon. A pajta és a legelő olyan volt, mintha egy
festményen lenne. Olyan tökéletes és otthonos a kecses, lombos
fákkal, a buja, zöld mezővel és a rajta hullámzó kerítéssel.
Tipikus amerikai vidék. Feltéve, hogy az ember nem tudja,
hogy vámpírok építették és gondozzák.
Nemsokára a nagyapja is kilépett a házból. Dohányt tömött a
pipájába, mögötte hangosan becsapódott a szúnyoghálós ajtó.
– Tudod, hova megyünk?
Nyx hátranézett rá, észrevette a hóna alatt tartott, összetekert
anyagot.
– Igen.
– Van kérdésed?
– Nincs.
– Akkor menjünk ki a pajtába!
Egymás mellett sétáltak az illatos, frissen vágott füvön. A
juharfák szebbek voltak, mint amilyenre Nyx emlékezett, az
ágakon smaragdzöld levelek zizegtek a késő augusztusi
éjszakában. Hamarosan megváltozik az időjárás, a levelek
vörösbe és aranyszínbe fordulnak, aztán megbarnulnak,
elszáradnak és lehullanak a földre.
– Ami azt illeti, lenne egy kérdésem – szólalt meg a lány. –
Honnan tudtad, hogy Janelle ölte meg azt az idős férfit? Miért
voltál benne olyan biztos?
A nagyapja a szájába tette a pipáját, és meggyújtotta a régi, de
még működő öngyújtójával. Egyik tenyerét védelmezően köré
tette, hogy a szellő ne fújja el a kis lángot. Aztán megszívta, és
illatos füst emelkedett a levegőbe.
Nyx már biztosra vette, hogy a férfi nem fog válaszolni,
azonban végül mégis megszólalt:
– Az öreg felhívott engem. Két éjszakával a halála előtt.
Nyx döbbenten kapta felé a fejét, a nagyapja azonban nem
mutatta jelét, hogy észrevette volna meglepett reakcióját. Csak
kivette a szájából a pipát, és belenézett a dohánytartóba, hogy
rendesen parázslik-e.
– Elmondta, hogy a húgod megfenyegette őt – tette hozzá,
azután megállt, és újra meggyújtotta a dohányt. Amikor a pipa
rendesen beindult, ismét beszélni kezdett, de nem folytatta a
sétát. – Felhívott engem mint a legközelebbi férfirokont, ahogy
az ősi törvények megkívánják. Először azt hittem, hogy azért,
mert felháborodott, de aztán rájöttem, hogy fél Janelle-től. Ezért
az ő érdekében közbeavatkoztam. Azt mondtam a húgodnak,
hogy már nem kell többé odamennie, nem tartanak igényt a
szolgálataira.
– És mi történt? – kérdezte Nyx sürgetően, amikor az idős
férfi elhallgatott.
A nagyapja ismét elindult, és addig nem folytatta a történetet,
amíg be nem értek a pajtába. Sőt, még akkor sem szólalt meg
rögtön: megállt egy csónak mellett, amelyre valószínűleg
nemrégen kente rá az első réteg lakkot, mivel édes illatot
árasztott.
 Pöfékelt néhányat, fehér füstöt fújt felfelé, ami szétterjedt a
feje fölött.
– Én már öreg vagyok, ötven évvel ezelőtt
ötszázhetvenhárom éves voltam. De ennyi idő alatt sem láttam
soha olyan tekintetet, mint az övé.
– Miért? Hogy nézett…? – Nyx hangja elgyengült, ezért nem
fejezte be a kérdést.
– Janelle-nek abban a pillanatban nem volt lelke. A tekintete
mélyén… egyáltalán nem volt semmi. – Felemelte a mutatóujját.
– Nem, ez nem igaz. Számítás és jéghideg logika látszott benne.
De emberség egy szemernyi sem. Nem láttam rajta, hogy szeret
engem vagy kötődik hozzám mint a vérvonala egyik tagjához.
Ekkor pillantottam meg az igazi énjét. Ekkor döbbentem rá…
hogy ennyi éven keresztül egy ragadozóval éltem együtt.
Nyx megrázta a fejét, és eszébe jutott a testvére jéghideg
tekintete a börtönrészlegben, az acélhálón keresztül.
– Én sem tudtam – suttogta.
– Helytelenül gondolkodtam. Azt feltételeztem… – A nagyapja
végighúzta kezét a csillogó, aranyszínű csónak peremén. – Úgy
véltem, a nők nem gondolkodhatnak így, nem lehetnek ilyenek.
Persze időről időre adódtak alkalmak, amikor megmutatkozott
furcsa ridegsége, de nem foglalkoztam vele, mert az unokám
volt, és szerettem.
– Nekem pedig a húgom. – Nyx odasétált a munkapad fölött
szép rendben felakasztott szerszámokhoz. – Én is ugyanígy
tettem.
– A következő este az idős munkaadója felhívott, és elmondta,
hogy megint szívesen látja Janelle-t. Még most sem tudom, mit
tett, amivel ezt elérte. Csak találgatni tudok. Úgy döntöttem,
hogy inkább kimaradok a dologból. Kételkedtem magamban…
és a férfihoz hasonlóan én is féltem a húgodtól. Amikor a
következő este korán hazajött a munkából a készpénzzel és
azzal az úgynevezett ajándékkal – megrázta a fejét –, már
tudtam, mi történt. Kijöttem ide, hogy azt gondolja, dolgozom,
aztán láthatatlanná válva odamentem a házhoz. Látni akartam
a holttestet. A komornyik próbált megállítani, de felszaladtam
az emeletre, és követtem a halál szagát. Láttam az öreg férfit az
ágyában ülve, a párnáknak volt döntve a háta. A komornyik
elmondta, hogy lejárt az ideje. Az utóbbi időben rohamosan
öregedett, és romlott az állapota. Én úgy tettem, mintha
megviselt volna a hír, és kértem egy pohár vizet. Amikor az a
hűséges magamra hagyott, odamentem a férfihoz, és
megvizsgáltam a testét. A nyaka ki volt törve, könnyedén lejött a
gerincéről. Az időskor nem csinál ilyet.
– És honnan tudtad olyan biztosan, hogy Janelle volt?
– Éreztem a szappana illatát a férfi hálóruháján, a haján és a
bőrén. A hűséges túlságosan diszkrét volt, ezért nem említette.
Ahogyan a kitört nyakát sem. – A nagyapja Nyxre pillantott, a
tekintete éber volt. – Tisztázzunk valamit: nem kedvelem az
elitet. Haszontalanul pazarolják a faj tartalékait. Viszont téged
és Posie-t meg kellett védenem. Janelle-en egyre jobban
elhatalmasodott az őrület, közeledett a kiteljesedéshez, de még
nem érte el. Ez volt az egyetlen esélyem. Tudtam, hogy az
arisztokraták szíves örömest lecsapnak a birtokra, ha gyilkosság
történt, így azonnal cselekedni fognak, mihelyt tudatom velük
az információt. Így is lett. Janelle-nek hazudtam, hogy miért kell
a Tanács elé mennie. Azt mondtam, hogy nagy örökséget kapott
az idős férfitól, akit megölt, és hogy tévedés volt a vádemelés. A
húgod nem volt olyan okos, mint amennyire agresszív, ezért hitt
nekem. – A férfi megrázta a fejét. – Vagy talán ugyanúgy,
ahogyan én sem akartam észrevenni a romlottságát, ő sem
gondolta, hogy veszélybe sodornám a szabadságát, mert közeli
rokona vagyok. Vagy… az is lehet, hogy csak túlságosan biztos
volt magában. A beállított holttestről is azt hitte, hogy mindenki
kérdés nélkül elhiszi a természetes halált. Talán úgy gondolta, a
bíróságon is hisznek neki. Nem tudom. Csak abban voltam
biztos, hogy téged és Posie-t muszáj megvédenem. Miután
Janelle belekóstolt a gyilkolásba, vágyni fog rá, és talán éppen
otthon fogja kezdeni.
Nyx megsimította a kopott munkapadot, amely mellett a
nagyapja órákat töltött.
– Helyesen cselekedtél.
– Nem tudtam volna elviselni, ha bármelyikőtöket is bántott
volna. Kettőtökért élek, ez mindig is így volt.
Nyx ránézett, próbált nem döbbent arcot vágni.
– Ezt komolyan mondod?
A nagyapja megszívta a pipát. Amikor végül az unokájára
nézett, könnyes volt a szeme, de nem csordult ki egyetlen csepp
sem.
– Mindig is így éreztem. Elveszítettem a lányomat. A felemet.
A szüleimet. A barátaimat és az unokatestvéreimet, akiket
ismertem. Az életem már régóta hanyatlóban van, és nagyon
sok mindenkit gyászoltam. Te és Posie viszont végtelen örömet
hoztatok nekem. Posie a melegségével, te pedig a bátorságoddal.
Ti ketten adtok értelmet az életemnek. – A nagyapja
megköszörülte a torkát. – Olyan büszke vagyok rád, Nyxanlis!
Követted a végzetedet. És Posie-ra is büszke vagyok, mert az
elmúlt néhány éjszakán megtanulta, hogy mik az erősségei.
Mindketten megváltoztatok, így békében megyek el.
– Micsoda? – kérdezte Nyx döbbenten. – Beteg vagy…?
– Nem, nem. – A férfi legyintett, mintha semmissé akarná
tenni a szavait. – Jól vagyok. De ha majd eljön az időm, hogy
megtérjek az Árnyékba, tudni fogom, hogy te és Posie képesek
vagytok gondoskodni magatokról. Boldogultok nélkülem is, és
ez óriási megkönnyebbülést jelent nekem.
Nyx torka elszorult.
– Ó, nagyapa!
Amikor a férfi széttárta a karját, Nyx odaszaladt hozzá, és a
karjába vetette magát. Szorosan átölelték egymást.
– Szeretlek, nagyapa! – mondta rekedt hangon.
– Én is téged, Nyx. És büszke vagyok rád. Mindig.
Egy ideig így maradtak. Nyx nagy levegőt vett, érezte a friss
fenyőforgács illatát, a lakk szagát és a pipadohány füstjét. Nem
akart sírni, és nem is tette.
Félt, ha egyszer megnyitja a kapukat, akkor már nem tud
gátat szabni az érzelmi kitörésnek. Most viszont fontos dolguk
volt.
Ő lépett hátra először, habár egész életében vágyott erre a
pillanatra. Válaszul a nagyapja bólintott, és Nyx tudta, hogy
visszaszorítja az érzelmeit, és elzárja egy biztos helyre. Most
már értette, miért teszi ezt az ember. Csak mert valami nem
látszik, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.
 Úgy, mint a csillagok a felhők mögött. Vagy Jack a föld alatt.
– Készen állok – közölte.
A nagyapja bólintott, majd a távolabbi sarokban álló asztalra
mutatott. Egy katonai pokróc volt ráterítve, alatta sok minden
rejtőzött.
– Itt van, amire szükségünk van. – Levette a pokrócot, és
előbukkant alóla hét kézifegyver, két puska, egy pallos, öt
fegyvertartó és…
– Azok kézigránátok? – kérdezte Nyx, és amikor levegőt vett,
fegyverolaj szagát érezte.
– Miután kihúzod a szeget, tizenöt másodperced van, hogy
eldobd és elfuss.
– Az jó.
A nagyapja félretette a szürke, összegyűrt pokrócot, amit
addig a hóna alatt tartott, majd elkezdte felfegyverezni magát.
Nyx felvett az asztalról egy kilencmilliméterest, ellenőrizte,
hogy vannak-e golyók a tárban, és nincs-e kibiztosítva. Ezután
hátul a derekába dugta a fegyver csövét.
– Tessék, ezt vedd fel! – A nagyapja egy üres fegyvertartót
nyújtott felé. – Aztán húzd ki a pólódat, hogy eltakard vele.
Nyx így is tett, majd a mellkasára is felvett egy hámot,
amelybe három kézigránát, két kézifegyver és a lőszerek
többsége került.
– A kardot itt hagyod? – kérdezte, miközben megfogta az
egyik puskát.
Amikor a nagyapja ránézett a fegyverre, olyan vágyakozás
ébredt a tekintetében, mint amikor egy gazda egy hónapra
otthon hagyja kedvenc kisállatát.
 – Igen – felelte. – De azt hiszem, a gránátok nagyon
szórakoztatóak lesznek.
– Szórakoztatóak? – Nyx önkéntelenül is elmosolyodott. – Azt
hittem, kézműves vagy.
– Az is vagyok. – Megfogta az összegyűrt pokrócot, és újra a
hóna alá vette. – De régebben más is voltam.
– Milyen titokzatos vagy!
– Mindannyiunknak vannak más oldalai is.
– Kezdek rájönni. – Nyx körülnézett a műhelyben. – Aggódsz,
hogy talán most látod utoljára ezt a helyet?
– Úgy lesz, ahogy lesz. – A nagyapja magára vett egy bő
flanelinget a fegyverarzenál elrejtésére. – Már régen
megtanultam, hogy sosem szabad jósolni. Csak annyit tehetünk,
hogy befolyásoljuk azt, amit tudunk, a többit pedig elviseljük.
Nyx bólintott.
– Ámen. Mehetünk!
 42. fejezet

Rhage időben megjelent az audienciaházban. Részben azért

érkezett ilyen pontosan a király védelmét szolgáló műszak
kezdetére, mert maximálisan elkötelezett volt a munkája iránt,
és mindenben a tökéletességre törekedett, amit csinált. Emellett
azonban ott volt a soha nem szűnő késztetés, hogy bármiben
segítségére legyen a testvéreinek, amiben csak igénylik.
– Jó estét, Fritz! – köszöntötte a hűségest, amikor belépett a
konyhán keresztül a házba.
A fekete-fehér, hivatalos libériába öltözött, rendkívül elegáns
komornyik megfordult a sütő melletti pultnál állva. A kezében
mennyei dolgokat tartott: egy akkora ezüsttálcát, mint egy
autókerék, rajta különféle töltelékkel töltött, leveles tésztából
készült sütemények sorakoztak frissen a sütőből, fehér
cukormázcsíkokkal díszítve.
– Uram, tökéletes az időzítése. – Fritz ráncos arcán széles
mosoly terült szét. A szája úgy húzódott két oldalra, mint a
mozivászon előtti függöny. – Éppen most készítettem ezeket a
váróterembe. De nyugodtan szolgálja ki magát!
Rhage megmarkolta mellkasán az izompólót, és azt kívánta,
bárcsak meg tudna úgy hajolni az idős hűséges előtt, hogy az ne
ájuljon el ettől. Mert akkor az összes sütemény a földön végzi.
– Ez nagyon sokat jelent nekem, Fritz. Köszönöm! – Elvette a
komornyiktól az egész tálcát. – Éppen ilyen édességre vágytam.
Fritz egy pillanatra meghökkent, de aztán derékból mélyen
meghajolt.
– Megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nagyra tartja az
ennivalómat. Hozhatok önnek valami innivalót is? Szüksége
lesz valamire, hogy leöblítse a torkát.
Rhage próbaképpen beleharapott egy cseresznyés
süteménybe, és már tudta – nem mintha újabb megerősítésre
lett volna szüksége –, hogy Fritzet az ég küldte, újabb
bizonyítékul a világ éhes halandóinak, hogy valóban létezik
még jóság a világon.
– Ez isteni! – mondta teli szájjal. – Nagyon szeretnék egy kis
narancslevet.
– Egy litert vagy egy gallonnal?
– Elég lesz egy liter.
– Engedje meg, hogy frissen facsarjam ki önnek! Mihelyt kész
vagyok, azonnal beviszem az audienciaterembe!
Fritz legalább olyan izgatott lett a gondolattól, hogy
kettévághat és kifacsarhat egy rakás narancsot, mint más a
nyaralása előtt. Rhage pedig boldogan elfogadta a C-vitamin-
utánpótlást.
Ekkor azonban gyorsan végignézett a pulton, és látta, hogy
feltűnően hiányzik róla a többi tepsi sütemény.
– Ne aggódjon, uram! – A hűséges a sütőre mutatott. – Most
sül egy újabb adag. A mai időpontokat pedig fél órával későbbre
tolták, vagyis bőven lesz még időm elkészíteni a többit… így
melegen tudom felszolgálni a polgároknak.
– Nos akkor, ha így nézzük, a köz érdekében cselekszem.
– Ön, uram, szüntelenül a fajt szolgálja!
– Te pedig kiválóan növeled az önbizalmamat és a súlyomat.
 Rhage olyan jó hangulatban volt, hogy fütyörészett is volna,
miközben átment a ház első részébe, ám ez teli szájjal lehetetlen
volt.
Különösen, mivel megkóstolt egy citromos süteményt is.
– Hmmm!
Kisétált az előcsarnokba, és bólintott a váróteremben ülő
recepciósnak.
– Hogy van ma este?
A nő elmosolyodott, és hátradőlt a laptopjától.
– Nagyon jól. És ön?
– Most már jobban. – Magyarázatképpen megemelte a tálcát.
– Ez sokféle bajra orvosság. Kér egypárat?
– Köszönöm, nem.
– És mit szólna egyhez?
– Köszönöm, nem kérek. – Elmosolyodott. – Azért értékelem
az ajánlatot.
– Csak szóljon, ha meggondolná magát! Itt leszek szemben.
Rhage olyan magabiztosan lépett az audienciaterembe, mint
az a férfi, aki tudja, hogy megfelelő mennyiségű sütemény van a
birtokában, amit azonnal elfogyaszthat. Ezt a termet korábban,
amikor Darius a házat építtette, ebédlőként használták. De
többé már nem esznek itt.
Természetesen a jelen lévő személyt leszámítva.
Igen, a hosszú mahagóniasztalt kivitték, valamint vele együtt
a nyolcmillió faragott széket is. Eltűnt a tálalószekrény és a
gyertyatartó. Helyette két fotel állt a márványkandalló előtt,
amelyben jelenleg nyírfahasábok hevertek meggyújtatlanul,
mivel nyár volt. Ezenkívül helyet kapott még a teremben egy
íróasztal, ahol Saxton, a király ügyvédje ült, amikor dolgozott.
Az asztal mellett néhány szék ált. Az ablakokon lévő
brokátfüggönyök mindig be voltak húzva – még egy ilyen
gazdag környéken is akadtak kíváncsi emberi szomszédok –, a
perzsaszőnyeg pedig, amely úgy ragyogott, mint egy drágakő, a
figyelem középpontjába került. Ha a terem még mindig teljesen
be lett volna rendezve, ahogy eredetileg tervezték, a szőnyeg
nem kapott volna ilyen hangsúlyos szerepet.
Rhage leült az egyik székre a távolabbi fal mellett, hogy
kilásson a nyitott, szárnyas ajtón. Azután ölébe helyezte a tálcát,
és felvette a második cseresznyés süteményt. Csak a jobb kezét
használta, azon is csak a hüvelyk- és mutatóujját.
Elvégre a fehér cukormáz nagyon ragad…
– Ez most egy bensőséges pillanat, vagy nézhetem, feltéve,
hogy nem veszem videóra?
Rhage elmosolyodott, amikor Vishous sétált be a terembe… és
próbálta leplezni, milyen védelmezően hajol a tálca fölé
felsőtestével.
– Ne aggódj! – motyogta V, és meggyújtott egy kézzel csavart
cigarettát. – Nem vagyok éhes.
– Ezt a mondatot én még soha az életben nem ejtettem ki a
számon. De szó szerint.
– Együtt élünk, elfelejtetted? Van annyi eszem, hogy ne
akarjam elvenni tőled a sütidet. – V kifújta a levegőt, majd az
íróasztalhoz lépett, amelynek szélén a hamutartót tartotta. Ebbe
a bőrruhás, kecskeszakállas, tetovált halántékú nehézfiúba
annyi együttérzés szorult, mint egy lefűrészelt csövű
vadászpuskába. – Szeretem, ha a karom és a lábam ott van, ahol
lennie kell. Heréből már úgyis csak egy maradt.
– Én soha… – dörmögte Rhage teli szájjal.
– Ó, dehogyisnem! És ha már a fájdalmas dolgoknál tartunk,
magas, sötét hajú, bosszús testvérünk úton van ide. Wrath
hamarosan… – Rezgő hang hallatszott, ezért V elővette Samsung
Galaxy telefonját. A kézzel csavart cigarettát fehér foga közé
szorította, és görgetni kezdett a képernyőn. – Korán érkeztek.
– Kik?
– A különleges kérés. – V eltette a telefonját. – Te itt
maradhatsz a kalóriáiddal, ha akarsz.
– Nem is volt más tervem, haver.
Ha már itt tartunk, hogy fordulhatott elő, hogy már csak kettő
maradt? Legalább még a narancslének örülhet, gondolta Rhage,
miközben hallotta, hogy V az előcsarnokban beszélget
valakivel…
Lőpor. Lőporszagot érzett.
Gyorsan félretette a tálcát, és átsietett a perzsaszőnyegen.
Közben előkapta hátul a derekába dugott nagy kaliberű
fegyvert. Már félig átszelte a szobát, amikor a komornyik
belépett a terembe a hátsó lengőajtón keresztül, egy kancsó
narancslével a kezében.
Rhage szúrós tekintetet vetett a hűségesre, aztán élesen
oldalra intett a fejével.
Fritz azonnal meghajolt, és kihátrált a teremből. Aztán halk
kattanás hallatszott, ahogy kulcsra zárta a konyhaajtót.
Rhage kiment az előcsarnokba, és a váróhelyiség boltíves
bejáratán benézve egy idős férfit pillantott meg piros-fekete
kockás flanelingben, ami túl meleg így nyár végére. V, aki a
fickó mellett állt, egyáltalán nem tűnt nyugtalannak, ezért
Rhage eltette a fegyverét, de továbbra is éberen figyelt, amikor
belépett a váróhelyiségbe.
Az ülősarok dohányzóasztalánál egy farmert és csizmát
viselő nő felhúzta bő, fehér, hosszú ujjú felsőjét, és alatta
láthatóvá vált jó pár piff-puff, dirr-durr. Éppen lehámozta
magáról a fegyvereket, és az asztalra tette, ahol már nem kevés
hasonló sorakozott. Nyilvánvalóan a férfi kezdte a műveletet.
– Rhage – szólalt meg V –, gyere, hadd mutassam be neked az
egyik barátomat! Ő itt Dredrich. Ő tanította meg nekem, hogyan
kell megélezni a késeket.
Rhage halkan füttyentett, és kinyújtotta kezét a férfi felé.
– Hűha! Mindannyiunknak nagy szívességet tett vele.
Az idős férfi haja már szinte teljesen fehér volt, az arca
ráncos, a szeme azonban ragyogó és tiszta.
– Részemről a megtiszteltetés! – Dredrich kezet fogott vele,
azután mélyen meghajolt. – Vishous, kérlek, bocsásd meg, hogy
soron kívül jöttünk!
V megvonta a vállát.
– Semmi gond. Áruld el, mire van szükségetek! És az ég
szerelmére, engem is hívhattál volna, közvetlenül a mobilomon.
Nem lett volna fontos a hivatalos csatornákon keresztül
engedélyt kérnetek.
– Nem akartam a terhedre lenni. – Az idős férfi átnyújtott V-
nek egy szürke lepelbe bugyolált csomagot. – Először is, engedd
meg, hogy ezt visszaadjam neked!
V elvette tőle, bármi volt is az, majd gyors és biztos kézzel
kicsomagolta.
 – Már hiányoltam.
– Nálam hagytad az utolsó órán. Sietve kellett elmenned, én
pedig mindig azt hittem, hogy egyszer majd visszajössz érte,
ezért elrejtettem és biztonságban megőriztem.
V gyémántszínű szeme a fekete pengéről az öreg férfira
siklott, aztán a testvér meghajolt.
– Értékes férfi vagy, öreg barátom.
Időközben Rhage éberen figyelt – mert ő ilyen volt –,
vigyázott, nehogy a nőnek esetleg vicces ötletei támadjanak…
– Hé! – szólalt meg hirtelen. – Ezek gránátok?
Az idős férfi bólintott.
– Igen, azok.
Rhage már éppen meg akarta kérdezni, hova megy két civil
egy ekkora arzenállal, amikor a nő felé fordult. Rhage ránézett,
hogy alaposabban is szemügyre vegye, és látta, hogy kifut az
arcából az összes vér.
– Hé, hé… – Gyorsan odalépett hozzá, ha esetleg el kellene
kapnia, mert elájul. – Gyere, ülj le…
A nő felemelte reszkető kezét, és megfogta Rhage vállát.
– Mi az? – kérdezte a testvér. Aztán meglátta a haja vonalánál
begyógyult sebet, valamint az állkapcsán lévő zúzódást. –
Orvosra van szükséged?
– A segítségedre van szükségem. – Nyx torkát fojtogatták az
érzelmek. – Ó, istenem, segítened kell nekünk! A testvérednek
szüksége van a segítségedre.

A szeme, az az elképesztően kék, akvamarinszínű szem, amit

Nyx még soha senkin nem látott. Csak Jacken. És Peteren.
Most pedig a Fekete Tőr Testvériség ezen tagján.
– Kérlek – folytatta, és közben tudta, hogy reszket. –
Szükségünk van a segítségedre.
A harcos finoman megfogta a karját, mintha attól félne, hogy
el fog ájulni.
– Hívjunk orvost? Látom, van néhány…
Nyx mellkasát heves érzelmek szorították össze, ezért
hadarni kezdett:
– Jack, segítened kell Jacknek. Ő…
– …sérülés az arcodon, és ez a seb a…
– …börtönben van. Jack most…
– Ki az a Jack?
– A Sakál. – Nem ismerte ugyan a testvért, de látta a
szemében, hogy felismerte a nevet. – Igen, ő. A vér szerinti
testvéred.
– Nekem nincsenek vér szerinti testvéreim. – A harcos lassan
megrázta a fejét. – Nagyon sajnálom, de összekeversz valakivel.
Ekkor a másik testvér is megszólalt, akinek kecskeszakálla
volt, és tetoválások a halántékán:
– Na jó, egyszerre csak egy megdöbbentő hírrel
foglalkozzunk! Milyen börtönről beszélünk?
Nyx a másik harcosra pillantott.
– Az elit börtönéről. Arról, amelyik nyugatra van, nem
messze a háztól, ahol lakom.
– Hogy micsoda? – A testvér elnyomta a cigijét a magával
hozott hamutartóban. – Azt hittem, azt a helyet már évekkel
ezelőtt bezárták.
 – Egy frászt zárták be. – Nyx kilépett a szőke testvér
fogásából, mert nem akarta, hogy fizikailag gyengének tartsák.
Mert nem az. – Néhány napja jártam lent.
A másik testvér összehúzta jéghideg, gyémántszínű szemét,
úgy nézett rá.
– Egy szabad polgár, mint te, miért akar lemenni oda?
– Hogy megtaláljam a húgomat. Ötven éve keresem őt.
A testvér fekete kesztyűs keze felemelkedett.
– Várjunk csak! Kivel mentél oda?
– Egyedül. A bejáratok el vannak rejtve. Egy elhagyatott
templomban találtam egyet. Azt hittem, hogy a húgomat
hamisan… Mindegy, nem számít. Meghalt. Ott halt meg, a
börtönben.
– És hogy találkoztál a Sakállal? – kérdezte a ragyogó kék
szemű testvér.
– Ő is ott volt lent. Még mindig ott van… Bár úgy gondolom,
kezdik kiüríteni a helyet. Körülbelül ezer fogoly van odalent,
meg valami gyártóüzem, vagy ilyesmi. De erről a részéről nem
sokat tudok.
– Hogy jutottál ki? – kérdezte a kecskeszakállas harcos.
– A Sakál… – Nyx megköszörülte a torkát, és lenézett a
csizmájára. Csak most vette észre, hogy alvadt vércseppek
vannak rajta. – Ő segített nekem. Elvezetett egy rejtett alagútba,
amit ő maga ásott ki. Követtem az utat ki a felszínre, aztán a
nagyapám véletlenül rám talált.
Azért a „véletlenül” nem egészen fedte a valóságot. Kiderült,
hogy a nagyapja nappal a Volvón dolgozott, hogy megjavítsa,
éjszakánként pedig először gyalog, aztán biciklivel, és végül,
amikor már működött a kocsi, azzal járta a ház körüli területet
nyolcvan kilométer sugarú körben, és őt kereste.
Mindenképpen meg akarta találni. Hála istennek!
– Miért van ez a Sakál még mindig odalent? – kérdezte a
kecskeszakállas testvér.
Nyx a ragyogó kék szemű harcosra nézett. A férfi nem szólalt
meg, de tud valamit. Érezte rajta.
– Mert nem akart eljönni – felelte.
– Az egy börtön. Az embernek nem sok választása van a
távozás tekintetében.
– Ő különleges volt. Úgy értem, más helyzetben volt, mint a
többiek. Voltak bizonyos enyhítő körülmények.
– Miért? – A kecskeszakállas testvér olyan volt, mint egy élő
hazugságvizsgáló. Átható tekintettel meredt az emberre,
egyetlen apró arcrándulás sem kerülte el a figyelmét. Azt is
mereven nézte, hogyan lüktet az ér a nyakán. – Ha nem akart
saját akaratából eljönni onnan, miből gondolod, hogy meg kell
menteni? Mert ezért vagy itt, nem? Azt akarod, hogy
megmentsük őt.
– Nem! – vágta rá Nyx élesen. – Én fogom megmenteni. Csak
azért jöttünk ide, mert úgy gondoltuk, a király talán szeretne
tudni arról, hogy ezer foglyot kezdenek kitelepíteni onnan,
ráadásul a legtöbbjüket hamis vádak alapján zárták be…
– Te és a nagyapád nem fogtok visszamenni abba a börtönbe,
akár kiürítették, akár nem.
Nyx felszegte az állát, úgy nézett a kecskeszakállas harcosra.
– Nem állíthatsz meg!
– Egy frászt nem, te nő…
 – Nocsak, V, már megint? – szólt közbe valaki. – Ismerkedsz és
irányítasz? Ezúttal mit kifogásolsz ilyen hevesen? Hogy a nő
iPhone-t akar venni, miután elmegy innen?
Nyx az ajtó felé nézett, és megdöbbent. A bejáratban álló
vámpír még a Jackre hasonlító, kék szemű, szőke hajú testvérnél
is hatalmasabb volt. Derékig érő fekete haja a homloka közepén
egy kicsúcsosodó pontból omlott le a válla mögé. A szemét fejre
simuló fekete napszemüveg takarta, és kétségtelenül gyilkos. A
középső ujján látható hatalmas, fekete gyémánt viszont azt
jelentette, hogy ő…
– A király – suttogta Nyx.
A vámpír fekete szemöldöke felugrott a napszemüvege fölé.
– Tudtommal én vagyok az. És te ki vagy?
 43. fejezet

Nos, ez expeditív volt. Hatékony és gyors.

Körülbelül fél óra múlva, amikor Rhage láthatatlanná válva
egy teljesen sík mezőn bukkant elő a semmiből, ez az idézet
jutott eszébe az Oscar című filmből. Na persze nehéz volt bármi
másra gondolni, mivel az egyik pillanatban még nyakig merült
a süteménybe, most pedig már itt van. Bárhol is van az az „itt”.
Körülnézett a völgyön, meg a két jelentéktelen hegy között
kígyózó úton, és görcsbe rándult a gyomra. A nyugtalanságát
egyáltalán nem a táj okozta, amiről mellesleg egy öregember
csúcsos, kopasz feje jutott eszébe. Még csak nem is a küldetés,
amire indultak.
Jól van, oké, nem csak a küldetés.
– Szóval mégiscsak ismered a fickót – suttogta V, amikor ő is
megjelent Rhage mellett a mezőn. – A Sakált?
– Száz éve nem hallottam ezt a nevet. – Rhage halkan beszélt,
majd V-re pillantott. – Egy ideig Dariusnak dolgozott. Csak
futólag találkoztam vele… Különben is, minden testvérem
halott. Az apám utódai közül én voltam az egyetlen, aki életben
maradt. Szóval nem tudom, mi a francról beszélt az a nő.
Visszagondolt azokra az évekre, és megpróbálta elképzelni a
kérdéses férfit. Nagyon régen történt, egy jó évszázaddal
azelőtt, az emlék azonban még mindig élesen élt benne.
Emlékezett arra a seggfej Jabonra, a fiatal lányra – hogy is
hívták? – meg az anyjára. A lány vérfoltos, barackvirágszínű
köntösére. Valamint a jelenetekre Jabon elegáns
fogadószobájában, abban a háznak nevezett bordélyban.
Ezután felidézte első találkozását a Sakállal, amikor először
jött le abból a pokoli vendégszobából. A fickó a fogadószobában
volt, és Dariusszal készült beszélni. Amikor ránézett, láthatóan
ő is megdöbbent.
– Minden testvérem halott – ismételte meg.
Ezután a többiek is megérkeztek, és még valami eszébe jutott:
az a meggyőződés, amikor először mutatták be neki a Sakált,
hogy valahonnan ismeri.
Mi van, ha nem is a hagyományos értelemben, személyesen
találkozott vele korábban? Mi van, ha csak saját magát ismerte
fel az ő arcát nézve? Akkoriban annyira letaglózta a vadállat
megjelenése utáni felgyógyulás, hogy teljesen ki volt merülve, és
az agya nem ismert fel bizonyos mentális összefüggéseket,
amelyeket észre kellett volna vennie.
Mint például azt a tényt, hogy ők ketten mennyire
hasonlítanak.
– Rhage! Hol jársz, Hollywood?
Összeszedte magát, és V-re pillantott.
– Bocsi. Már itt vagyok.
Z és Phury szintén előbukkantak a mezőn, a kezükben
pisztoly, amit maguk mellett tartottak. Az a nő pedig, Nyx és a
nagyapja, Dredrich, egy nem különösebben érdekes terület
teljesen átlagos részén álltak.
– Gyertek ide! – mondta a nő, és a földre mutatott.
Rhage és a testvérek odasétáltak hozzá, a nő pedig letérdelt,
és a kezével kaparni kezdte a laza földet. Nemsokára egy kerek
fogóval ellátott csapóajtó jelent meg a holdfényben. Nyx fel
akarta emelni, de a testvérek közbeléptek, hogy segítsenek.
Kemény nő, ezt el kell ismernie. És nyilvánvalóan
eseménydús időt töltött odalenn, a sántítását meg az arcán és a
fején halványuló hegeket elnézve. Ezek nagyon zavarták Rhage-
et, mert egy nőn voltak. Ha Nyx férfi lett volna, akkor mindegy,
nem számít. Azt azonban sosem tudta elviselni, ha az ellenkező
nem valamelyik tagját bántalmazták, és ha ettől régimódinak
számít, hát vállalja. Mindenki kinyalhatja az őskövület seggét.
Kis idővel később a földben lévő lyuk fölött állt, és a sűrű
sötétbe irányította zseblámpáját. Meredek lejtő látszott odabent,
aztán eltűnt szem elől.
– Én megyek be először – jelentette ki.
– Én pedig utánad. – Amikor mindenki Nyxre nézett, a nő
megkeményítette az arcát. – Én vagyok az egyetlen, aki már járt
odalent. Nélkülem nem tudod megcsinálni, mert fogalmad sem
lesz róla, hol vagy. Sőt mi több, a börtön egy része beomlott,
ezért nagyon veszélyes. Szükséged van rám.
Nos, elég jól összefoglalta a helyzetet, nem igaz?
Rhage leült a lyuk szélére, csizmás lába a sötétbe lógott.
Magában eldöntötte, hogy nem gondol piros lufikra és
bohócokra, azután beugrott a lyukba. Leérkezett, majd a súlya
miatt csúszni kezdett lefelé, miközben laza földdarabok
záporoztak a fejére. Végül a tenyerével kellett lefékeznie magát.
Amikor elfogyott a lendülete, körbevilágított a zseblámpával,
és látta, hogy valaki a szikla egy jó részét lefaragta.
– Valaki kézzel vájta ki ezt az alagutat?
A nő előbukkant mellette a semmiből.
 – Igen. A Sakál.
– Hány éven keresztül?
– Száz.
Phury és Z láthatatlanná válva jelentek meg odalent, V és Nyx
nagyapja zárta a sort. Az átjáró szűk volt, ezért csak libasorban
tudtak haladni. Rhage ment elöl, közvetlenül utána a nő. A
nyikorgó bőrruhák és a csoszogó léptek hangosan
visszhangoztak a csendben. Mindenkinek fegyver volt a
kezében, Rhage pedig arra gondolt, ezért nem szeret civilekkel
együtt dolgozni. Fogalma sem volt róla, milyen képességű ez a
páros, habár eddig nyugodtak és összeszedettek voltak. És
láthatóan magabiztosan tartották kezükben a fegyvert.
Nemsokára feleslegessé vált a zseblámpa, mert egy magányos
villanykörte gyulladt meg, végül odaértek egy tömör falhoz,
amin nem tudtak átmenni.
– Engedj előre! – mondta Nyx, majd átfurakodott Rhage
mellett, hogy a kőfalon tapogatózzon.
Biztosan megnyomhatott valamit, mert oldalra húzódott egy
panel… és förtelmes szag csapta meg Rhage orrát: nyirkos
levegő, penész… és vér keveréke.
Ez utóbbi enyhén volt érezhető, de azért ott volt, méghozzá
nagyon sok forrásból.
Sok vámpír halt meg itt.
Az ajtó után következő alagút már szélesebb volt, és a nő
láthatóan tudta, merre kell menni. A vérszag egyre erősödött,
valamint a férfiak és nők enyhe szaga is. Hangokat nem
hallottak.
Nem beszélt senki. Nem szaladt. Nem kiabált.
 Rhage-et ez a csend idegesítette a legjobban ebben a
labirintusban. És basszus, ez egy hatalmas hely! Rengeteg
elágazó alagút és folyosó kanyarog benne, és mindez a föld
felszíne alatt, távol a kíváncsi szemektől… legyen az akár
ember-, akár vámpírszem. Amikor Nyx azt mondta, hogy ezer
fogoly van lent, Rhage feltételezte, hogy csak túloz.
Most viszont már elhitte. Könnyedén.
Akkor találták meg az első holttestet, amikor kiléptek az
egyik alagútból. A mennyezetre erősített dróton csupasz
villanykörték lógtak, a fényüknél megpillantották a bő ruhába
öltözött nőt, amint a sziklaföldön hasalt. A lába keresztben állt,
egyik karját előrenyújtotta, az ujjai a földet kaparták.
Erősen érezhető volt a vérszag, de nem álltak meg, hogy
hanyatt fordítsák, és megnézzék a sebeit. Már halott volt.
Minél tovább mentek, annál több holttestet találtak. Kettőt.
Hármat.
A negyedik és az ötödik együtt volt. Mindannyian
barna/szürke/fekete felsőt és bő nadrágot viseltek.
Állatok, gondolta Rhage… ám ez nem volt tiszteletlenség a
holtakkal szemben. A foglyok úgy éltek itt lent, mint az állatok:
sosem látták a holdfényt, sosem szívtak friss levegőt. Ez
kegyetlenség. Hogyan engedhették, hogy ilyen sokáig létezzen
ez a hely?
– Ki volt itt a főnök? – kérdezte végül hangosan.
Nyx ránézett, majd megköszörülte a torkát:
– A Parancsnok.
– Ő valami börtönigazgató?
– Olyasmi. De ahogy megtudtam, ez nem egy hivatalos
pozíció volt, amit az elit jelölt ki. Ezt a rangot a Parancsnok saját
maga alkotta, erővel és megfélemlítéssel szerezte meg magának,
miután az arisztokraták érdeklődése megszűnt a börtön iránt.
– Megszűnt? Te most viccelsz velem? Mintha ez csak valami
játékszer lett volna, amibe beleuntak? – A rohadt életbe,
mennyire gyűlöli az elitet! – Kezdetben a Parancsnok is egy
fogoly volt, ezt akarod mondani?
– Igen – felelte Nyx. – Egy rab, aki egyre nagyobb hatalomra
és befolyásra tett szert, majd mindezt a saját érdekében
felhasználva átvette az irányítást a börtön fölött.
Megrázta a fejét.
– Ez kibaszottul szörnyű! Tennünk kellett volna valamit… de
nem tudtuk. Basszus, Wrath ki fog akadni.
– A Parancsnok nem akarta, hogy megtalálják.
– Hogy a fenébe biztosították itt az ennivalót mindenkinek?
Nyx megállt, körülnézett, majd előrehajolt, hogy benézzen a
sarkon.
– Jól van, ezek szerint eltűnt a barikád.
– Miféle barikád?
A nő odament a falhoz, és végighúzta szabad kezét egy
függőleges csíkon.
– Visszahúzódott. – A figyelmét ismét a többiekre fordította. –
Amikor eljöttem innen, a börtön le volt zárva. A legtöbb
alagutat elbarikádozták, hogy csak bizonyos területekre
lehessen eljutni. De úgy tűnik, ezt már feloldották.
– Ezek szerint van még itt valaki? – kérdezte V.
– Nem tudom – motyogta a nő, és előrenézett. – Fogalmam
sincs.
 *

Nyx mindent elkövetett, hogy a Parancsnok magánlakhelyébe

vezesse a csapatot, de valahol eltévedt, és már csak akkor jött rá
tévedésére, amikor a csoport egy nagy helyiségbe jutott, amely
bizonyára a munkaterület lehetett.
Remélte, hogy megtalálja Jacket valahol, akárhol, ezért
benyitott néhány acélajtón, amelyek úgy néztek ki, mintha egy
emberi kórházban lettek volna. Egy futballpálya méretű
terembe jutottak, és egy feldúlt munkaterületet találtak. A
hosszú asztalok már nem szépen sorba rendezve álltak, a
székeket felborították, műanyag zacskók hevertek szanaszét a
földön, és itt-ott mérlegek.
Olyan fajták, amivel az élelmiszeradagokat szokták kimérni.
Csakhogy ezeket gyanús kinézetű fehér por lepte be.
Basszus! Kábítószer, gondolta Nyx.
A kecskeszakállas testvér odalépett az egyik asztalhoz, ami
még mindig a saját lábán állt, megfogta a fehér porral
megtöltött kis zacskót, ami úgy nézett ki, mintha púder vagy
liszt lenne benne. Megnyalta a kisujját, belenyomta a porba,
aztán lenyalta róla az anyagot.
Felhúzta az ajkát a fogsoráról, és megnyalta a metszőfogait.
– Kokain. És talán még valami.
– Logikus – dörmögte a szőke testvér. Amikor körbejárt,
hatalmas, csizmás lába széttaposott mindent, amire csak
rálépett. Kanalat, zacskót, mérleget. A pokolba, Nyx biztosra
vette, hogy ilyen termettel még egy asztalt is szét tudna lapítani.
– Ez a tökéletes kereskedői rendszer, ha az ember titokban
akarja tartani. Az emberek nem szabályozzák, a kereslet
kiapadhatatlan, a profit pedig nagy.
– Ráadásul, ha vámpír vagy – tette hozzá egy másik testvér –,
és elkapnak kábítószer-terjesztésért, egyszerűen kitörlöd a
zsaru emlékeit, és már mehetsz is a dolgodra.
– Szóval így tudták etetni a rabokat. – Nyx odament a terem
másik oldalára, ahol egyáltalán nem látszott semmiféle
rendetlenség. A talajon itt keréknyomok és olajfoltok voltak. –
Így tudták működtetni a börtönt.
– Vásárolj nagyban, külföldről – dörmögte valaki. – Importáld
ide a szart. Végeztesd el a cucc feldolgozását a rabokkal, aztán
terítsd szét az anyagot az utcán. Ez egy aranybánya!
Nyx a nagyapjára nézett. Amikor találkozott a tekintetük, a
férfi szomorúan megrázta a fejét.
Úgy tűnik, Janelle megcsinálta a szerencséjét, gondolta Nyx.
– Itt nagyon sok vér van – mondta, és a foltos betonra
mutatott, amelyen állt. – Embereket és felszereléseket
szállítottak el nagy teherautókkal. Ezenkívül volt egy
mentőautójuk is, ami teljesen igazinak tűnt.
Elindult előre, és megpillantotta az innen kivezető utat. De
emiatt nem fog aggódni. Ez már nem számít. A teherautók
elmentek, és a még életben lévő őrök és foglyok is.
Nem is miattuk jött ide.
Visszament a feldolgozóegységbe, és végigsétált a fal mentén,
egy másik ajtóhoz. Megpróbálta lenyomni a kilincset. Nem lepte
volna meg, ha be lett volna zárva…
Az ajtó azonban kinyílt, és olyan átható vérszag csapta meg
az orrát, hogy hátrahőkölt, és hátra is lépett.
Nem kellett szólnia a többieknek. A harcosok és a nagyapja is
azonnal odamentek, mert ők is megérezték a szagot.
Bementek az ajtón, és látták a földön heverő halott őröket…
ami meglepte őket. Talán ez azt jelenti, hogy Jack még életben
van, és szembeszállt velük?
– Jack! – kiáltotta Nyx, és hevesebben kezdett dobogni a szíve.
A hangja visszhangzott, a szőke testvér azonban megfogta a
karját, és megszorította.
– Cssss! Ezt ne! Nem tudjuk, ki van itt.
Végül azonban felesleges volt az aggodalma, mert senki sem
volt életben. Miközben Nyx végigment a vakolt falú folyosón,
nagyon sok végtagot, felsőtestet és fejet kellett átlépnie. Odaért
egy ajtóhoz, és kinyitotta. Odabent egy gyéren berendezett
hálószobát talált, ám amikor az ágyra pillantott, a homlokát
ráncolta. Odaszaladt, és felvette a földről a hátizsákját.
Szét volt húzva a cipzárja, a fegyverek és a lőszerek eltűntek
belőle, a fogkeféje és a vizespalackja viszont még mindig benne
volt.
Nem mintha valaha is használná még.
Ledobta a táskát a matracra. Nem akarta magával vinni. Túl
sok rossz emléket idézett fel benne. Ránézett az összegyűrt,
gumis lepedőre, és mélyen beszívta a levegőt. A kiontott vér
szaga mellett volt még itt valami nagyon erős másik illat is.
Szantálfa. És Jack illata.
Szóval itt történt. Jacket itt láncolták le az ágyhoz.
Amikor már alig kapott levegőt, megfordult. A testvérek
beszélgettek, a nagyapja valami orvosi holmit nézett az
asztalon.
Nyx nem bírt tovább a szobában maradni, egyetlen
pillanattal sem. Kitámolygott a folyosóra, balra pillantott, és
gyorsan elindult abba az irányba.
– Hé, várj meg! – szólt utána a szőke testvér.
Nyx próbált visszaemlékezni, mi lehet a neve, de nem jutott
eszébe… Sőt, a többieké sem, bár biztosra vette, hogy mindenkit
bemutattak neki, mielőtt elhagyták az audienciaházat. A
kecskeszakállas férfit. A kopaszra nyírt harcost, akinek
hatalmas seb van az arcán. A gyönyörű, sokszínű hajú testvért.
És a szőkét, akinek olyan a szeme, mint Jacknek, és aki most
utánaszaladt.
Nyx ekkor ért oda a szépen berendezett cellához.
A bejárata nyitva állt, a vasrácsok és az acélháló leszakadt a
sarokvasról. Odabent a hotelszoba stílusú berendezésen vér
volt… mindenütt.
Nyx nagy levegőt vett, próbálta megállapítani, hogy Jack vére
is köztük van-e. Vajon a Parancsnok túlélte valahogy a
kőomlást? És visszajött ide?
Harcoltak egymással?
Megdobbant a szíve, amikor kihátrált a cellából. Vakon
elfordult, és elindult anélkül, hogy figyelte volna, merre megy…
A teste magától megállt, mielőtt még felfogta volna, hogy
bármit is észrevett.
Aztán megpillantotta. Ott hevert a földön.
Összekuszálódott hosszú, vörös haj.
Véres volt… és még valami nem stimmelt vele. Valami
borzalmas dolog.
Nyx hirtelen megrémült, majd végignézett a többi holttesten.
De mindegyik egyenruhát viselt. Egyiken sem volt börtönruha.
Szóval egyikük sem Jack.
– Mi az? – kérdezte a testvér.
Nyx hátranézett a válla fölött, és halkan odasúgta neki:
– Vidd vissza a nagyapámat a munkaterületen keresztül!
Találj ki valami indokot!
– Nem válunk szét…
– Kérlek! – A földre mutatott. – Ez itt a húgom, és nem
akarom, hogy a nagyapám lássa őt. Csak vidd el innen! Én majd
elrejtem a holttestet.
A testvér megrázta a fejét.
– Nem hagyhatlak magadra, de intézkedem.
Hatalmas termete ellenére gyorsan visszafutott, mondott
valamit a kecskeszakállas harcosnak, mire a másik két testvér
máris kikísérte a nagyapját a Parancsnok magánlakhelyéből.
Nyx megkönnyebbülten fellélegzett, és körülnézett.
Visszament a berendezett cellába, mert eszébe jutott, hogy látott
egy nagy méretű plédet az egyik puha fotel háttámlájára terítve.
Eltette a fegyverét, magához vette a takarót, aztán remegő
kézzel belecsavarta Janelle földi maradványait a halvány bordó
és fekete anyagba.
Nem nézett egyenesen a sérüléseire. A periférikus látása
eleget elárult. Leült a sarkára, és ruhaujjával megtörölte a
homlokát. Aztán ölbe vette a húgát, és a holttesteket kerülgetve
végigsétált vele a folyosón. Menet közben látta, hogy a
kecskeszakállas és a szőke testvér tekintete komoran követi.
A Falhoz ment.
Amikor közeledett a kőfalba vésett nevekhez, a gondolatának
erejével meggyújtotta a gyertyákat, és az ősi nyelven írt
számtalan nevet figyelte.
Megállt, letette Janelle-t az emlékmű lábához, és hátralépett.
Keresztbe tette a karját a mellkasán, azután a bebugyolált
holttestre nézett… majd újra fel a húga nevére a sorban.
Nem sokkal később bólintott és elfordult. Egyik testvérnek
sem mondott semmit. Elment előttük, mire a nagydarab
őrszemek ismét szó nélkül a nyomába eredtek.
Nyxnek volt egy olyan érzése, hogy nagyon sok halált láttak
már életük során.
Ezért tudják, hogyan kell viselkedniük.
Amikor elsétált onnan, egymás után oltotta el a gyertyákat a
gondolatával. Végül már csak a sötétség terült a húga végső
nyughelyére.
 44. fejezet

Nyx végül nem találta meg, amit keresett.

Ami elég jellemző erre a börtönre, nem igaz? Amikor először
jött ide, a föld alá, Janelle-t kereste… és végül a sors megtagadta
tőle. Másodjára pedig Jacket nem találja sehol.
Miután újra feljött a felszínre a Jack keze által kivájt alagúton
keresztül, csak úgy, cél nélkül elindult valamerre. Végül azon
kapta magát, hogy egy bizonyos bokor körül járkál, amely olyan
kecses és szép volt, mint egy sündisznó. Csupa tüske, porszínű
levelekkel, mégis ez tűnt a megfelelő tengelynek, amely körül
keringhetett.
Tekintve, hogyan érezte magát.
A testvérek és a nagyapja szintén kijöttek, a férfiak kis
csoportban állva beszélgettek. Csípőre tették a kezüket,
szögletes álluk úgy bólogatott, ahogy a férfiak szoktak, amikor
valami komoly dolgot láttak és tettek.
Nyx magukra hagyta őket.
Nekik másfajta problémájuk volt.
Azt vitatták meg, milyen lehetőségeik vannak a holttestek
kihozatalára, aztán stratégiákat gyártottak, hogyan találják meg,
hová költözött a börtön. Nyx viszont pokolian mérges volt.
A dühe… várjunk csak, hiszen ezt jelenti a szőke harcos neve,
nem igaz? Rhage. A dühe teljesen jogtalan, mégsem lehetett
tagadni. Háromszor kellett körbejárnia a bokrot, mire rájött,
miért érez így.
 Nem talált holttestet.
Nem találta meg Jack holttestét odalent. Nem volt sem a
Parancsnok magánlakhelyében, sem a félig beomlott
Kaptárban. Ragaszkodott hozzá, hogy oda is elmenjenek.
Ezek szerint Jack elment a többi fogollyal. Vagy talán valahol
az alagútrendszerben van… azért, hogy kerülje őt… vagy talán
haldoklik.
De az is lehet, hogy feljött a felszínre. Nélküle.
Bárhogy is volt, Nyx nem találta meg őt… és ezért dühös lett.
A pokolba, bárcsak vele jött volna! Ha ő is feljött volna a
felszínre azon a titkos alagúton, megtalálta volna, amit
keresett…
– Nyxanlis!
Amikor meghallotta a teljes nevét, visszazökkent a jelenbe. A
nagyapja odalépett hozzá, és úgy nézett rá, mintha nem lenne
biztos benne, hogy Nyx elméje nem bomlott-e meg.
– Jól vagyok? – Kérdő hangsúllyal mondta, mert nem tudta,
mit kérdezett tőle a férfi. De nem volt biztos benne, hogy
valóban „jól” van-e.
– Visszamegyünk a farmházba. Mindannyian.
– Rendben. – A csapóajtóra pillantott, és látta, hogy az egyik
testvér földet rugdos a tetejére, hogy elrejtse. – Veletek megyek.
Mintha lenne bármilyen másik hely, ahová mehetne.
A testvérek egymás után váltak láthatatlanná, Nyx pedig arra
gondolt, mit fog csinálni Posie, ha megjelennek az udvaron ezek
a hatalmas harcosok a fekete tőrükkel a mellkasukon.
Jobb, ha most azonnal megy, hogy kivegye részét a házigazda
szerepéből. Láthatatlanná vált…
 …ám miközben molekuláira bomolva utazott a levegőben,
nem hazafelé tartott.
Útközben irányt változtatott.
Az elhagyatott templom előtt öltött újra alakot. Itt kezdődött
minden. Ez volt az első nyom, amit a fiatal fiú – akit most már
Peternek szólítanak – adott neki.
Holdfény világította meg a törött deszkákat, besütött az üres,
boltíves ablakokon, ahol egykor ólomüveg töltötte ki a helyet.
Nyx elővett egy eldobható telefont, és üzenetet küldött a
húgának, hogy ne aggódjanak, ha nem érkezik meg azonnal. Azt
azonban nem árulta el, hol van.
Szüksége volt egy percre.
Talán mégis ott kellett volna lennie, amikor az a kék szemű
testvér megérkezik a farmházhoz, és először találkozik az
unokaöccsével. Posie azonban gondját viselte a fiúnak,
nyilvánvaló volt, milyen szoros kötelék alakult ki kettejük
között. Egyedül is boldogulni fog.
Lenémította a telefonját, és elindult. A templom mellett
megállt félúton, és eszébe jutott, amikor láthatatlanná válva az
ablakpárkányra ment fel, és benézett a félig leomlott, rozoga
tetőre.
Folytatta útját, a temetőhöz sétált, és kinyitotta a kaput.
A sírkövek között a földön egy körülbelül két méter hosszú és
kicsit több mint egy méter széles égett folt látszott. Azon a
területen minden elégett, a talaj fekete volt, mint az éjszaka, a
körülötte lévő sírkövek szélei pedig megperzselődtek. Ezek
szerint egy dologban igaza volt: az őr teste valóban elhamvadt,
amint feljött a nap.
 A kripta ajtaja szorosan be volt zárva, ő pedig futólag arra
gondolt, hogy az elmúlt néhány nap alatt többször használták
ezt a bejáratot, mint előtte évtizedekig: Peter. Ő. Az őr. És
bizonyára újabb őrök is feljöttek a börtönből, hogy ellenőrizzék
a helyet. Ezután rendelték el a börtön lezárását.
Nem tudta pontosan, miért kell bemennie. Nem mintha
bármi is lenne odabent a díszkoporsón kívül. A lelki békéje
érdekében azonban – feltéve, hogy valaha is megtalálja még –
muszáj volt újra odamennie.
Csak így lesz képes átvészelni a nappalt, amikor nem
hagyhatja el a házat, és csak kavargó gondolatai, a lesújtó
szomorúság és ez az irracionális harag uralja majd…
Először nem is tudatosult benne, mit lát.
Amikor kinyitotta a súlyos ajtót, a sarokvasak nyikorogtak,
majd meglátta a kripta belsejét… aztán a túlsó sarokban, a
poros márványpadlón észrevett egy halom ruhát.
Olyan színű volt, mint az árnyékok.
Ekkor érezte meg az illatot.
– Jack! – kiáltotta, és berohant.
 45. fejezet

Jack delíriumos állapotban hallotta, hogy valaki az ő nevét

mondja.
Az agya jelezte, hogy ez fontos. Lényeges. Hogy… jelent
valamit.
De nem volt ereje megemelni a fejét. Vagy megmozdítani
hason fekvő testét. Sőt, még a lábát vagy a kezét sem. Már egy
ideje vérzett, azóta, hogy…
– Jack, istenem, Jack…
Egy gyengéd kéz az oldalára fordította, és ekkor a szeme azt a
képet vetítette elé, amiért imádkozott. Az arc egy angyalé volt,
egy megmagyarázhatatlan angyalé. A nőjéé. Imádott nőjéé.
Nyx beszélt hozzá, mozgott a szája, a szeme tágra nyílt, és
rémült volt. Jack szerette volna megnyugtatni, de képtelen volt
megszólalni.
Nem baj. Akkor is meghallgattattak az imái, ha ennél az
utolsó pillanatnál nem kap többet.
Miközben itt feküdt haldokolva, csak arra vágyott, hogy még
egyszer utoljára lássa a nőjét. Erre most itt van…
Nyx a füléhez tett valamit, valami vékony, világító eszközt.
Aztán sürgetően beszélni kezdett bele.
Nem sokkal később eltette a tárgyat a zsebébe, felhúzta a
ruhaujját és kivillantotta a szemfogát. Jack egy pillanatra
összezavarodott… aztán rájött, mire készül…
Nem, gondolta. Erre nincs szükség. Neki már az is elég volt,
hogy eljött ide, bár szívesen megkímélte volna attól, hogy
szemtanúja legyen az utolsó pillanatainak…
Hirtelen megérezte a vérszagot, és ez mélyen legbelül életre
keltett valamit benne. Egyfajta forróságot, késztetést… valami
létfontosságú ösztönt.
Nyx a férfi szájához illesztette a csuklóján harapott sebet.
Jack nemet akart mondani. Vissza akarta utasítani ezt a
nagylelkű ajándékot… mert a legkevésbé sem szerette volna,
hogy a nő megpróbálja megmenteni. Ha nem sikerül neki, egész
életében magát fogja hibáztatni érte, tévesen.
Abban a pillanatban azonban, hogy egy csepp vér az ajkára
került, működésbe lépett a túlélési ösztöne.
Hevesen a két szúrásnyomra tapasztotta a száját, nagyokat
kortyolt a vérből, magába szívta az éltető erőt. Miután lenyelte a
mennyei nedűt, elektromosság söpört végig a testén,
pillanatokon belül életre keltette. Az íze pedig olyan csodás volt,
olyan lehengerlő, hogy lehunyta a szemét, és csakis arra
koncentrált. Ízlelgette. Élvezte.
Egy idő múlva kinyitotta a szemét – lehetett két perc vagy
húsz is –, és azt látta, hogy emberek vannak a kriptában:
hatalmas termetű férfiak, fekete tőrrel a…
Jack az egyetlen ismerősre szegezte a tekintetét.
Rhage-re. A Fekete Tőr Testvériség harcosára, akit nem látott
már… egy évszázada? Azóta, hogy hamisan megvádolták.
Vajon bajba kerülök?, gondolta hirtelen. Visszaviszik a
börtönbe, mint egy szökött foglyot?
A gondolattól, hogy újra visszakerül a föld alá, hirtelen
elengedte az éltető forrást.
 – Jack! – szólt rá Nyx. – Még nem fejezted be!
Jack felnézett rá. Szerette volna megmondani neki, hogy
nem, ennyi elég volt. Hogy jól van.
Ehelyett Rhage lépett oda mellé, és letérdelt elé. A harcos kék
szeme olyan áthatóan nézett rá, mintha ragyogott volna.
Egy hosszú pillanat után Rhage megdörzsölte az arcát.
– Isten hozott újra, testvérem! – mondta rekedt hangon.

Nyx szerette volna magára hagyni a két férfit, hogy egymásra

találjanak. Vagy talán, hogy újra egymásra találjanak? Volt egy
olyan érzése, hogy nem nagyon ismerik egymást… vagy talán
egyáltalán nem.
Abból ítélve pedig, ahogy a másikat bámulták, nyilvánvaló
volt, hogy mindketten megdöbbentek.
Na persze attól ez még mindig egy élet-halál helyzet.
– Jack, folytatnod kell az ivást, mielőtt elviszünk innen, és
orvosi segítséget kapsz.
A férfi tekintete átsiklott rá. Aztán halvány mosolyra görbült
az ajka.
– Szeretlek – súgta érdes hangon.
Nyx azonnal elfelejtett mindent: a kriptában lévő férfiakat,
köztük a nagyapját is. Azt, hogy Jacknek nyílt seb van a lába
belső oldalán, amelyből riasztó mennyiségű vér szivárog. Azt,
hogy itt vannak a börtön bejáratánál, és ha még maradt bent
valaki, aki veszélyt jelent rájuk, akkor nagyon könnyű
célpontok lesznek.
A testvérekre pillantott, akiknek fegyver volt a kezükben, és
egyértelműen látszott, hogy bármikor készek a harcra.
Hát jó. Lehet, hogy a támadástól nem kell tartania. De akkor
is.
Ismét Jackre nézett, hátrasimította a fonatból kiszabadult
hajtincsét.
– Szeretlek – ismételte meg Jack. A hangja olyan erőtlen volt,
hogy alig hallatszott, amit mond. Abból ítélve viszont,
amennyire mindenki elnémult, nyilvánvaló volt, hogy hallották.
– Én is szeretlek – felelte Nyx, és pislogott, hogy ne csorduljon
ki a könnye. – Most pedig, kérlek, folytasd az ivást…
– Neked volt bátorságod bemenni – vágott a szavába a férfi. –
Te… voltál olyan bátor, hogy bemenj. Ezért nekem is össze
kellett szednem a bátorságomat, hogy kijöjjek. Miattad ki
akartam jönni.
– És sikerült is. – Nyx megsimogatta a haját, az arcát, a vállát.
Bármennyire is szerette volna megtudni, hogy mit akar még
mondani neki, sokkal fontosabb volt, hogy igyon. – Majd később
beszélünk. Most inkább…
– Nem! – Jack eltolta a karját, amikor Nyx vissza akarta tenni
a csuklóját a szájára. – Már elég erőt kaptam.
És hogy bebizonyítsa, nekikészült, hogy felüljön. A javára
legyen mondva, a felsőteste valóban függőlegesbe került. Aztán
lenézett a lábán lévő sebre, és megszédült.
– Ezt be kell kötnünk – jelentette ki a kecskeszakállas testvér.
– Addig szó sem lehet róla, hogy megmozdulj.
Recsegő hang hallatszott, majd valaki odaadta neki a pólóját.
– Hozom a kocsit – szólalt meg a nagyapja, és felállt, hogy
induljon. – Tíz perc, és itt vagyok.
 A francba, Jack nem fog többet inni belőle. Nyx megnyalta a
csuklóját, hogy lezárja a sebet, azután megfogta a férfi kezét, aki
halkan sziszegett és morgott, miközben bekötözték a lábát.
Aztán már csak rá támaszkodott, amikor talpra állították,
hogy megnézzék, képes-e megállni a saját lábán.
Ekkor vette észre, hogy valamit tart a kezében.
Az ő széldzsekije volt. Valahogy hozzá került.
– Mágneskártya – mondta Jack.
Nyx felnézett nyúzott arcára.
– Tessék?
Jack felemelte a széldzsekit, kivette a karját a nőéből, majd
elhúzta a cipzárt az egyik zseben. A kártya, amit kiemelt belőle,
véres volt. A férfi saját vérétől.
– Ez volt a zsebében. – A hangja minden egyes szóval erősebb
lett. – Amikor felhúzták a barikádokat, odamentem, ahol
először találkoztunk, vissza abba az alagútba, amin keresztül
bejöttél. Megharapott a kosárban tartott állat, de aztán
megöltem. Biztosra vettem, hogy el fogok vérezni… csakhogy
amikor összeestem az ajtónál, az hirtelen kinyílt. A nyakamban
volt a széldzsekid és… ez mentett meg. Kétszer használtam.
– Támaszkodj a nődre! – szólt rá a kecskeszakállas testvér. –
Megint nagyon elsápadtál. El fogsz ájulni…
Még be sem fejezte a mondatot, Jack máris elernyedt. Nyx
elkapta, de felnyögött, amikor meg kellett tartania a hatalmas
súlyt.
Ennek ellenére nem fogadott el segítséget senkitől.
Jack az övé.
Egyedül fogja kivinni a kocsihoz.
 46. fejezet

A következő dolog, amit Jack érzékelt… a puhaság volt. Valami

puha volt a teste alatt. A feje alatt. Végig az oldala mellett.
Kinyílt a szeme, a tudata tiszta volt, egy szempillantás alatt
visszatért. Ebből tudta, milyen sok erőt nyert Nyx véréből. Az
első gondolata az volt…
– Itt vagyok.
Nyx előrehajolt, és a látóterébe emelte az arcát. Jack
elképesztően gyönyörűnek látta hátrafésült, sötét hajával,
érzelmektől kipirult arcával és visszafojtott könnyektől csillogó
szemével.
– Szia! – mondta neki.
– Szia! – A nő tétován elmosolyodott. – Nemsokára jön az
orvos.
– Jól vagyok.
– Az a harapásnyom nagyon csúnya. Nem kockáztathatjuk
meg, hogy elfertőződjön.
Egy ideig mindketten csendben maradtak, csak nézték
egymást, újra emlékezetükbe vésték a másikat, újra
megteremtették a kapcsolatot kettejük között, pedig Jack már
biztosra vette, hogy örökre megszakadt.
Felemelte a kezét, és megsimogatta a nő arcát. A nyakát.
– Életben vagy.
– Te is.
Körülnézett az otthonos szobában.
 – Ez a te házad?
– Igen. A szobámban vagyunk.
A közelből hangok szűrődtek be hozzájuk, halk és nyugodt
hangok. Jack néhányat felismert a kriptából.
– Tényleg kijöttem?
– Igen, tényleg kint vagy. Kiszabadultál.
Jack nagy levegőt vett. Legszívesebben ünnepelt volna…
őszintén.
– Örülök – jegyezte meg, mert semmi mást nem akart érezni
az örömön kívül.
Valamit azonban otthagyott. Valakit. Akit sokáig keresett, de
nem talált meg sem élve, sem holtan.
Nyx, aki az ágy mellett térdelt, hirtelen hátrahajolt.
Integetni kezdett a kezével, ezért Jack megrázta a fejét.
– Nem! Nincs szükségem orvosra…
Ekkor egy vékony alak lépett a látóterébe, és Jack azt
gondolta…
Nem. Nem. Ez kegyetlenség.
Ez egy álomnak álcázott rémálom, az a fajta, ami után sajog a
szíve, amikor felébred, és rájön, hogy nincs vele a nője, a fia
pedig még mindig halott…
– Apa?
Jack teste reszketni kezdett. Lassan ült fel, mintha attól
tartana, hogy a hirtelen mozdulattól azonnal felébred.
Egyesével tette le a szőnyegre a lábait, aztán megállt.
Amikor semmi sem változott… Nyx még mindig mellette volt,
a fia pedig úgy tűnt, még mindig az ajtóban áll, lassan felkelt az
ágyról. Ha fájt is a sebe a lábán, amikor ráhelyezte a testsúlyát,
nem érezte.
Tett előre egy lépést. Aztán még egyet.
– Fiam? – kérdezte rekedt hangon.
Úgy érezte, mintha a saját életét tenné kockára, amikor
széttárta a karját.
– Apa!
A fia szaladni kezdett felé, és amikor odaért, megmarkolta a
karját. Jack megérezte a teste melegét, megcsapta az orrát az
ismerős illat, ezért magához ölelte azt, akit olyan elszántan
keresett. Elakadt a lélegzete, a szíve csordultig telt szeretettel.
Egy ideig úgy ölelte magához, hogy lehunyta a szemét, aztán
elveszettnek hitt gyermeke feje fölött ránézett… élete
szerelmére.
Akiről nem is remélte, hogy valaha megtalálja.

Nyx a szája elé kapta a kezét, miközben figyelte, ahogy Jack

hatalmas mellkasához szorítja Petert. A fiú hihetetlenül kicsi
volt az apja hatalmas termetéhez és erejéhez képest. Annyira
helyesnek tűnt, hogy ők ketten végre egymásra találtak.
A gyereknek szüksége van az apja védelmére ebben a
világban.
Különösen, mivel mindkettőjüknek hozzá kell majd szokniuk
a felszíni léthez és a rengeteg változáshoz.
Nyx kinézett a nyitott ajtón, és bólintott Posie és a nagyapja
felé, akik egymás kezét fogták. Miután elmentek az ajtóból, és
átvonultak a konyhába, Nyx hallotta, hogy nyílik, majd
becsukódik a hátsó ajtó. Sejtette, hogy a testvérek távoznak. De
vissza fognak térni. A hazafelé úton Rhage, a szőke harcos, azt
mondta, minden részletet tudni akar a börtönről, a
működéséről, és arról, hogyan volt felszerelve.
Ám erre még bőven lesz idő.
A gyógyító bármelyik percben megérkezhet.
Nyx ismét Jackre és a fiúra nézett. Kissé elhúzódtak, egymás
arcát nézték elmélyülten, mindketten sérüléseket kerestek a
másikon.
– Jól vagy, apa? A lábad…
– Tökéletesen jól leszek. – Jack megveregette a fia vállát. – De
te hogy kerülsz ide? Honnan ismered az én Nyxemet?
– Baleset volt, apa.
– Micsoda?
Nyx vette át a szót:
– Posie és én hazafelé tartottunk a kocsival…
– Én pedig kiszaladtam eléjük az útra – vágott közbe Peter.
– Elütöttük. Baleset volt.
– De megmentettek. Posie meggyógyított.
Ami azt illeti, Nyx meg volt győződve róla, hogy a húga
puszta akaratereje hozta vissza a gyereket a halálból. Posie
végtelenül elszánt volt, hogy a fiú nem halhat meg, és mit ad
isten, még a Kaszás is fél az ennyire eltökélt nőktől.
– Posie a húgom – magyarázta Nyx. – A másik húgom. Így
kezdődött ez az egész. A fiad lázas állapotában arról beszélt,
hogy honnan jött, honnan szökött meg.
Peter felnézett az apjára.
– Azt akartam, hogy mentsen meg téged. Azt akartam, hogy
menjen oda, és hozzon ki téged, mert én nem voltam elég erős
hozzá.
Jack két hatalmas tenyerébe fogta a fia arcát.
– Ez igaz?
A gyerek bólintott, Nyx pedig a fejét rázta.
– Mit mondhatnék? Ez így volt megírva.
Amikor Jack kitárta a karját, Nyx nem is tudta, hogy mit
szeretne. Aztán rájött…
Felállt, és kábultan odalépett hozzá. Tétován megállt, nem
akart tolakodó lenni, ha esetleg félreértette volna a helyzetet.
Peter azonban megölelte, magához húzta, majd Jack is köré
fonta erős, izmos karját… mindkettőjük köré.
Ezúttal a kicsorduló könnyek örömkönnyek voltak.
És most már mindig így lesz…
Jack kicsit hátrahajolt, majd homlokát ráncolva nézett le
Peterre.
– Egy dolgot nem értek – kezdte. – Hogy jutottál ki? Nem
tudtál a titkos alagutamról. Sosem beszéltem neked róla, mert
féltem, hogy veszélybe kerülsz miatta. Neked csináltam, hogy
amikor eljön az ideje, azon keresztül csempésszelek ki.
Peter nagyot nyelt, és oldalra biccentette a fejét. Az
éjjeliszekrényen világító lámpa fénye így a hajára vetült, és Nyx
most először vette észre a vörös fürtöket a sötét tincsek között.
– Ő engedett el.
– Tessék? – kérdezte Jack. – Kicsoda?
– A Parancsnok. Kiengedett a cellából, amikor a beosztás
szerint még nem kellett volna kimennem. Nem volt evésidő.
Nem tudtam, mire készül, azt hittem, bajba kerülök. – Peter
idegesnek tűnt, mintha újraélte volna mindazt, ami akkor
megijesztette. – Átvitt a börtönön, és kinyitotta azt az acélajtót
egy kártyával. Nem mondott semmit, csak mentünk tovább,
amíg… nem is tudom, amíg oda nem jutottunk egy kijárathoz,
amit még sosem láttam korábban. Felemelt, hogy elérjem a
rácsot.
– Ő maga szabadított ki?
– Igen. Összezavarodtam. Csak annyit mondott, hogy menjek
észak felé. Mondta, hogy menjek északra a hegy irányába, és
meg se álljak. Azt mondta, hogy keressem meg a nagy fehér
farmházat, ahol egy nagy fa és egy piros pajta áll. Azt mondta…
– Peter Nyxre pillantott. – Azt mondta, hogy kedves emberek
laknak ott a mi fajtánkból, ők majd befogadnak, és
gondoskodnak rólam. Aztán azt mondta, hogy tegyem vissza a
rácsot, és… eltűnt.
Nyx egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt a részt még nem is
hallotta. Vajon Posie igen? És a nagyapja?
– Igaza volt – tette hozzá Peter, és megszorította Nyx kezét.
– Igen, nagyon jó emberek laknak ebben a házban –
dörmögte Jack. – A legjobbak.
– Itt maradhatunk, apa?
Nyxnek mindkét szemét meg kellett törölnie.
– Hát persze, mindketten maradhattok! Örökre. –
Elmosolyodott, bár a mellkasa összeszorult a fájdalomtól.
Miért tette ezt Janelle? Ki tudja? Talán a gyermeke iránt
érzett anyai szeretet ebben az egy döntésben felülírta a valódi
természetét. Abban az egy pillanatban.
Nyx sosem fogja megtudni a teljes igazságot, de már nem is
számított. Itt volt ez a két férfi, akiket a legjobban szeretett, és
mindkettőjükről gondoskodni fog: az igaz szerelme és az
unokaöccse. Mindkettőjükre vigyázni fog. Minden éjszakán és
nappalon, amit ezen a földön tölt, aztán az örökkévalóságban,
fent az Árnyékban.
A sors valóban előre megírta ezt.
Ez az egyetlen magyarázat.
 47. fejezet

Nyx másnap este a saját ágyában ébredt. Jack mellette feküdt.

Amikor az oldalára fordult a sötét szobában, látta, hogy a férfi
már ébren van, és félig lehunyt szemmel őt nézi. Izzott a
tekintete.
– Mit forgatsz a fejedben, én férfim? – suttogta Nyx.
– Hááát…
A férfi hozzáhajolt, hogy megcsókolja, Nyx pedig lelkesen
találkozott vele félúton. találkozott vele. Gyorsan és hangtalanul
vetkőztek le. A többiek odalent aludtak az alagsori kényelmes
szobában, amit Posie alakított ki Peternek, hogy megvédje, de
már nem sokáig marad néptelen a földszint.
Ledobálták a ruháikat, hevesen egymásnak estek, majd Jack
ráfeküdt és belé hatolt. Amikor egyesültek, Jack a saját ajkába
harapott hosszú, hegyes szemfogával, Nyx pedig a hátába vájta
a körmét, így mozogtak együtt. A férfi hosszú, gyönyörű,
selymes haja sátorként borult rájuk. Megint csókolóztak, aztán
egyre fokozódott a tempó… és istenem, Nyx nagyon remélte,
hogy az ágy rugói nem nyikorognak.
Nem tartott sokáig, hogy a csúcsra jusson. Egyiküknek sem.
Aztán folytatták, nem álltak meg, még egyszer elélveztek.
Mindketten gyorsan és szenvedélyesen elégültek ki.
Végül muszáj volt abbahagyniuk.
Jack Nyx szemébe nézett, és hátrasimította a haját.
– Egyszer majd rendesen akarom ezt csinálni.
 – Az jó lesz – suttogta Nyx. – És amilyen hamar csak lehet.
Felnevettek, azután elhúzódtak egymástól. Nyx gyorsan
besurrant a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt. Azt
kívánta, bárcsak Jack is csatlakozna hozzá. De erre később is
lesz alkalom.
Hajlandó türelmesen várni. Egy darabig.
Amikor tiszta ruhában és frissen mosott hajjal megjelent, a
férfi már a konyhaasztalnál ült, és a különböző konyhai
eszközöket nézte. Meg a pultot.
A falra felszerelt tévét.
– Ezek közül felismerek néhányat – mutatott az eszközökre.
– Nagyon furcsa?
– Igen. Nagyon… bizarr.
Nyx odament hozzá, és leült vele szemben. Amikor Jack végül
ránézett, látszott, hogy nagyon komor.
– Mondd el, mi bánt! – próbálta ösztökélni Nyx.
A férfi nem szólalt meg rögtön, ő pedig imádkozott… minden
erejével imádkozott… hogy bármiről legyen is szó, még azelőtt
meg tudják beszélni, hogy valaki feljön az alagsorból.
– A Parancsnokról van szó – válaszolta Jack végül. – A
húgodról.
Nyx lehajtotta a fejét, azután megrázta.
– Annyira sajnálom! Úgy érzem, bocsánatot kell kérnem
mindenért, amit tett. Egy szörnyeteg volt.
– Szeretném, ha megértenéd… – Jack megköszörülte a torkát
–, hogyan kezdődött közöttünk. Amikor bekerült a börtönbe,
mentort keresett magának. Manipulatív természete volt, és
elismerem, egy ideig vonzódtam hozzá. Ez azonban gyorsan
elmúlt, amikor rájöttem, milyen vámpír valójában.
Megpróbáltam eltávolodni tőle, ő viszont még jobban
ragaszkodott hozzám. Végül már megszállottan akart engem.
Peter… egyébként imádom ezt a nevet… azután született,
miután a termékenységi időszakában arra kényszerített, hogy
kiszolgáljam őt. Közvetlenül azután történt, hogy átvette az
irányítást a börtön fölött. Gyakran gondolkodtam azon… nos,
legtöbbször fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik a fejében, de
szinte úgy éreztem, hogy próbál biztonságos környezetet
teremteni neki. Persze elsősorban a saját érdekei miatt lett
vezető, de a gyerekek abban a börtönben szinte sosem
maradtak életben. Bár valószínűleg tévedek, ha azt
feltételezem, hogy bármiféle önzetlen, emberbaráti késztetés
vezérelte.
Nyx bólintott, majd kinyújtotta kezét az asztalon, és megfogta
Jackét.
– Ha bármikor beszélni akarsz róla, én mindig itt leszek.
– Köszönöm. – Jack megdörzsölte az arcát. – Szeretném, ha
azt is tudnád, hogyan halt meg.
– Megtaláltam a holttestét.
– Tényleg?
– Illően és tisztelettel gondoskodtam róla. Bár… tudom, hogy
ez bonyolult.
– Helyesen tetted. Végül is Peter anyja volt. – Jack ismét
elhallgatott egy időre, aztán megköszörülte a torkát. – Nekem
azt mondta, hogy megölte őt. Mármint Petert. Nem tudom,
miért hitette el velem. Valószínűleg azért, hogy szenvedjek.
Amikor Nyx látta Jacken, hogy nem bírja folytatni, volt egy
olyan érzése, hogy tudja, mi történt.
– Nem baj, ha te ölted meg – súgta halkan.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Jack káromkodott egy nagyot. –
Gyűlölnöd kellene azért, amiért megöltem valakit a
vérvonaladból. És Peter… ő sosem tudhatja meg.
– De hiszen bántott téged! Szándékosan. Nagyon sok embert
bántott… meggyilkolt, megkínzott. Őszintének kell lennem. A
halála kapcsán nem érzek semmi mást, csak
megkönnyebbülést. És… zavart. De ahogy te is mondtad, ki
tudja, mi zajlott a fejében.
Jack a semmibe révedt.
– Csupa vér volt. A kezében tartotta valakinek a szívét, amit
az illető mellkasából tépett ki. Azt kiabálta nekem, hogy megölte
őt. Én csak… egyszerűen elpattant bennem valami.
Megragadtam a nyakát, és újra meg újra a falba vertem a fejét.
Aztán az az állat… amelyik engem is megharapott… végül
megtámadta őt. Azért tudtam elmenekülni, mert az a lény…
– Semmi baj. Ne aggódj, tényleg semmi baj! Nem tettél semmi
rosszat.
Jack a szemébe nézett.
– Szeretlek!
Nyx ismét megszorította a kezét.
– Én is téged, szerelmem.
Jack hozzáhajolt, hogy megcsókolja, ezért Nyx is ezt tette.
Amikor találkozott az ajkuk, lépteket hallottak felfelé jönni az
alagsorból.
Nyx megsimogatta a férfi arcát, aztán hátradőlt a széken.
Posie és Peter jelentek meg odalentről, Nyx pedig arra gondolt,
hogy a világ összes nyelvében van egy kifejezés, ami sohasem
veszíti el a ragyogását, bármennyiszer mondják is ki.
A „szeretlek” sosem válik unalmassá.
Nem számít, hogy a szülő mondja-e a gyereknek, a testvérek
egymásnak, vagy azok, akiket romantikus érzelmek fűznek
össze, ez az egyetlen szó ugyanolyan erős, fontos és állandó,
mint az érzés, amit jelent.
A „szeretlek” halhatatlan.
Még a halál sem tudja elhalványítani a jelentését. A vámpírok
számára pedig, akik a sötétben élnek, ez a szó pótolja a napfény
aranysugarát, életet és meleget biztosít a faj tagjainak.
 48. fejezet

Pontosan egy órával azután, hogy Jack finom tojást, szalonnát és

pirítóst fogyasztott az első étkezésre a családdal, megérkezett az
értük küldött tizenhat személyes busz. A Fekete Tőr Testvériség
járművének sötétített ablakai és kényelmes bőrülései voltak, a
volán mögött pedig egy hagyományos öltözetű komornyik ült.
Négy órán át tartott az út. Miután felemelkedett a sofőrt
elválasztó fal, ők négyen, Posie, Nyx, a nagyapjuk és Peter
beszélgetéssel ütötték el az időt. Mindenről és semmiről
beszélgettek. Posie-nak nagyon kellemes természete volt, és
őszinte ragaszkodás alakult ki közte és Peter között. Olyan
kapcsolat, mint a testvérek között, amely onnan eredt, hogy
segített neki meggyógyulni. Nyx nagyapja nagyon jó fej volt.
Száraz, mint a sivatag, csendes, mint egy könyvtár, és okos, mint
egy lexikon. Nem lehetett nem kedvelni.
Aztán ott volt az ő Nyxe, aki Jack véleménye szerint minden
szempontból tökéletes.
Az idő gyorsan elrepült, és egyszer csak azt érezték, hogy
felfelé mennek. Jack megszorította Nyx kezét, majd közelebb
húzta magához az ülésen.
Többször is lopva ránézett, és tudta, hogy sohasem fogja
megunni a látványát. A hangját. Az illatát és a nevetését, a
mosolyát és a titkos kis pirulásait… amelyek mindig akkor
jelentek meg rajta, amikor Jack gondolataiban épp meztelenül
bukkant fel. Mintha tudta volna, mire gondol.
 Ami elég gyakran megtörtént, de mindig csak diszkréten.
Amikor a busz megállt, a komornyik leengedte az elválasztó
falat, és rájuk mosolygott. Idős, barátságos arca csak úgy
ragyogott.
– Megérkeztünk! Kérem, ha gondolják, szálljanak ki a
járműből!
Jack előreengedte a többieket… mert így lophatott egy csókot
a nőjétől. Azután Nyx is kiszállt, Jackkel a nyomában.
Végigsétáltak a busz ülései között, kiléptek a macskaköves
útra… Jack erősen megszorította a nője kezét.
Aztán felnézett… fel… fel… még feljebb…
– Megépítette! – lehelte, amikor elé tárult a lenyűgöző
kőkastély, amelyet olyan részletesen és sok munkával tervezett.
– Tényleg megépítette!
A nagy, szürke épület pontosan olyan volt, mint amilyennek
elképzelte. Bonyolult tetővonalától kezdve a két szárnyon
keresztül a hatalmas, égig érő középső részig…
Az óriási, szárnyas bejárati ajtó szélesre tárult, és Rhage, a
ragyogó kék szemű testvér lépett ki rajta. Mellette egy barna
hajú nő és egy átváltozás előtti gyermek állt, bizonyára a
lányuk.
Jack érezte, hogy elszorul a torka az érzelmektől.
Megindult előre Nyxszel, Peterrel, Posie-val és Nagypapával,
ahogy Peter az idős férfit nevezte. Úgy érezte, mintha a saját
családját hozta volna el… hogy találkozzon a testvér családjával.
A saját testvérének családjával.
– Jól utaztatok? – kérdezte Rhage.
– Igen. Jól.
 Jack felsétált a kőlépcsőn, és a másik férfit bámulta, ő pedig
Jacket. Egyikük sem mozdult.
A nők bemutatkoztak, Nyx és Mary, Rhage fele előrelépett,
megölelték egymást, aztán megöleltek mindenkit, és megtörtént
az összeolvadás.
Rhage és Jack azonban továbbra sem mozdultak.
– Bevisszük a gyerekeket a házba – mondta Mary a
parancsolójának. – Magatokra hagyunk titeket, hogy
beszélgessetek, jó?
Rhage láthatóan összerezzent.
– Figyelj csak, mi lenne, ha bevinnétek a gyerekeket a házba,
és magunkra hagynátok bennünket, hogy beszélgessünk egy
kicsit?
Mary rámosolygott.
– Örömmel! Milyen jó ötlet! Nyx, ettetek már valamit? Itt
annyi ennivaló van, hogy el sem tudjátok képzelni.
Nyx habozott, Jack azonban megszorította a kezét, ezért
bólintott, futó csókot lehelt az ajkára, és követte a többieket a
házba.
Jack egyedül maradt a testvérrel.
– Szóval… – Rhage megköszörülte a torkát. – Jobban érzed
magad? Tudod, egy kiadós nappali alvás után.
– Ó, igen. Sokkal jobban! Köszönöm a kérdést.
És ezután… nem történt semmi.
Aztán mindketten egyszerre szólaltak meg:
– Sajnálom, tudom, hogy ez furcsa…
– Kérlek, bocsáss meg, nem akartam…
Mindketten felnevettek, azután Jack megkérdezte:
 – Ki volt az apád? Amikor először megláttalak Jabon házában,
volt egy olyan kósza gondolatom, hogy talán rokonok vagyunk.
Szerettem volna többet is kideríteni erről, de nem tudtam,
kiben bízhatok, és idegen voltam számodra.
– A nemzőapám a Fekete Tőr Testvériség harcosa, Tohrture
volt. Bátor és büszke harcos.
Jack megrázta a fejét.
– Még sosem hallottam ezt a nevet. Az anyám nem mondta
meg, ki az apám, de azt beszélték, hogy talán egy testvér
lehetett. Amikor erről faggattam, megtiltotta, hogy valaha is
Caldwellbe jöjjek. Éppen ezért… nos, azt hiszem, nyomós oka
volt rá.
– A nemzőapám hivatalosan nem házasodott össze az
anyámmal. És igen, a szemem színét az apámtól örököltem. –
Rhage tétován megvonta a vállát. – Nekem azt mondták, hogy
minden vér szerinti fivérem meghalt, de amikor rád néztem…
Szóval én is felismertelek, mintha már találkoztunk volna, de
nem jöttem rá erre az összefüggésre, mert nem tartottam
lehetségesnek az alapján, amit a családomról tudtam.
– Az anyám… a halálos ágyán megígértette velem, hogy
sosem fogom megkeresni az apámat. Száz évem volt rá, hogy
ezen töprengjek, és azt hiszem… szóval szerintem úgy gondolta,
hogy viszonya volt az apámmal. És nem akart tönkretenni egy
családot.
– Ahogy már mondtam, apám nem vette feleségül hivatalosan
az anyámat. Szóval nem volt mit tönkretenni. Mindenesetre ez
már a múlt. Mi pedig itt vagyunk a jelenben. És csak a most
számít. Örüljünk annak, ami most van! – Rhage kinyújtotta a
kezét. – Mellesleg örülök, hogy végre rendesen megismerhetlek!
Jack elfogadta a felé nyújtott jobb kezet, majd érezte, hogy a
testvér magához öleli.
– Isten hozott a családban! – jelentette ki Rhage, azután
hátralépett.
– Hogy tudsz ilyen könnyedén elfogadni? Nincs szükséged
valamiféle bizonyítékra?
– Hány embert ismersz, akinek ilyen színű a szeme, mint
nekünk? Neked, nekem és a fiadnak?
– Nem sokat. – Jack elgondolkodott. – Valójában senkit.
– Na látod. De ha akarod, csináltathatunk DNS-tesztet.
– Az meg mi?
Rhage pislogott, azután megveregette Jack vállát.
– Ó, mi minden vár még rád ebben a modern világban!
Készen állsz belépni és megnézni, hogyan valósult meg mindaz,
amit megterveztél és lerajzoltál?
Jack megköszörülte a torkát, hogy uralkodjon az érzelmein,
és megint felnézett a ház homlokzatára. Az ólomüveg ablakok
mögött sárga fény világított. Gyönyörű látvány volt.
– Pont olyan, amilyennek megterveztem – mondta. – Már alig
várom, hogy beszéljek Dariusszal…
– Nagyon sajnálom!
Jack csodálkozva Rhage-re nézett, hogy miért lett ilyen halk
és bocsánatkérő a hangja. Az arckifejezéséből azonban azonnal
rájött, miről van szó.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét.
– Mikor halt meg? Kérlek, mondd, hogy láthatta az elkészült
házat! Ez volt az álma.
 – A házat látta, de még azelőtt magához szólította az Árnyék,
mielőtt benépesült volna.
– Bizonyára hatalmas veszteség nektek.
– Igen, az. Nem olyan régen történt. – A bejáratra mutatott. –
Gyere, látnod kell mindent!
Jack bólintott, majd követte az előtérbe.
– Mikor kezdődött az építkezés?
– Rögtön azután, hogy téged… – Rhage hirtelen elhallgatott, és
megfordult. – Nézd, ezt tisztáznunk kell! Nem tudtam, mi
történt veled. Úgy értem, hogy börtönbe kerültél. Jabon egy
gyenge szarházi volt, és az után az este után végeztem vele.
Tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla, hogy bemártott
téged a Tanácsnál. Ha értesültem volna erről, elmondtam volna
nekik, amit biztosan tudtam rólad. Hogy nem gyaláztad meg azt
a fiatal lányt. Hogy egy értékes férfi vagy, aki sosem tenne ilyet.
Jack meghajolt.
– Köszönöm, hogy ezt mondod! Én viszont magától
értetődőnek vettem, hogy az igazság az én oldalamon áll. Jabon
volt a bűnös mindenben. A lányt és az anyját egyáltalán nem
hibáztatom.
– Ha nem lenne már halott, megölném a gazembert! Ami azt
illeti, kedvem lenne kiásni a földből, hogy megölhessem.
– Erőszakos halált halt?
– Körülbelül huszonöt évvel a te incidensed után ölte meg két
nő. – Rhage közel hajolt hozzá. – Amikor rábukkantak a
holttestére, nem találták meg rajta a legnemesebb testrészét, ha
érted, mire gondolok.
Jack elfintorodott.
 – Hűha!
Ekkor berregés hallatszott, majd egy zár kattanása, és
szélesre tárult az előtér ajtaja. Az a komornyik jelent meg
előttük, aki a busszal idehozta őket Caldwellbe.
– Üdvözlöm, uram! – köszöntötte Jacket a hűséges, mintha
már vagy tizenkét éve nem látta volna, és ő lenne a legnagyobb
tiszteletnek örvendő vendég, akit valaha ebben a házban
fogadott.
– Köszönöm! – motyogta Jack, és belépett a…
Rögtön az ajtóban megtorpant. Az előcsarnok pont olyan
lenyűgöző volt a márványoszlopokkal, a hatalmas lépcsővel, a
három emelet magas mennyezettel és a mozaikpadlóval,
amilyennek Jack annak idején megálmodta. A helyiségek
mindkét oldalon… a hatalmas ebédlő a faragott, boltíves
bejárattal, a biliárdszoba a bal oldalon…
Pontosan olyan, amilyennek remélte.
Hirtelen érzékelte, hogy emberek állnak körülötte… ami azt
illeti, nagyon sokan, nők, férfiak és mindenféle korú
gyermekek. A hatalmas ebédlőasztal körül álltak, köszöntötték
és bemutatták a többieknek Petert, Nyxet, Posie-t és Nagypapát.
Öröm sugárzott róluk, felszabadultan mosolyogtak, megölelték
egymást, vidáman nevettek és beszélgettek a nagy, elegáns
ebédlőben. A palatető alatt minden egyes négyzetcentimétert
élet… és szeretet töltött meg.
Jack Rhage-re pillantott. A testvérére, aki a Testvériség tagja.
– Ez pontosan olyan, amilyennek Darius akarta.
Rhage vonzó arcára szomorúság ült ki.
– Tudom. Megvalósítottuk, amit megálmodott.
 – Azt mondta nekem, azért építi ezt a házat, hogy itt együtt
éljen mindenki, akit szeret. Hogy biztonságos menedéket
nyújtson, ahol a családok együtt élhetnek. Azt mondta, ez az ő
öröksége, amit maga után hagy a világon.
Rhage megdörzsölte a szemét, mintha könnyes lenne.
– Igen. Bár akkoriban kételkedtem benne… tényleg valósággá
vált. Csak túl későn ahhoz, hogy ő is láthassa.
A testvért elöntötték az érzelmek, ezért Jack átkarolta széles
vállát.
– Gyere! Csatlakozzunk hozzájuk, jó?
– Jó terv. – Rhage nagy levegőt vett. – Ami azt illeti, nagyszerű
terv.
Együtt besétáltak az ebédlőbe.
– Figyelj csak! – tette hozzá a testvér. – Megkívántam egy kis
fagyit. Velem tartasz?
– Kiderült, hogy imádom a fagyit. Bár csak tegnap este
kóstoltam először.
– Ugye hogy ez a legfinomabb dolog a világon? Örömmel
megosztom a készletemet újonnan megtalált fivéremmel. De
nem eszek több manduladarabos csokit. Mostantól csakis
vaníliásat!
Beléptek az ebédlőbe, mire mindenki egyszerre kezdett
éljenezni, azután körbevette őket a párjuk, a családjuk… és Jack
részéről nagyon sok új barát.
Nemsokára pedig… sok finom desszert is.
 Éjsötét szerető
Síron túli szerető
Megsebzett szerető
Életre keltett szerető
Feloldozott szerető
Megváltott szerető
Beavatás
Megbosszult szerető
Halhatatlan szerető
Felszabadított szerető
Újjászületett szerető
Végre szeretők
A király
Az Árnyékok
A vadállat
A Kiválasztott
A tolvaj
A megmentő
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
J. R. Ward: The Jackal – The Black Dagger Brotherhood – Prison Camp
Simon & Schuster, Inc., 2020
New York, NY 10020

Copyright © Love Conquers All, Inc., 2020

Hungarian translation © Lukács Andrea, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2023

7622 Pécs, Siklósi út 22.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Liska Enikő
A borítót Niczuly Zsófia tervezte