DAMIEN

BRODERICK

LENNI
VAGY
NEM LENNI
 A fordítás alapját képező kiadás:
Damien Broderick
The White Abacus
Fictionwise eBook, 2008

Sorozatszerkesztő:
Burger István

Irodalmi szerkesztő:
Németh Attila

Fordította:
Galambos Dalma

Szerkesztette:
Németh Attila

Borító:
Burger István

E kötet megjelenését az ausztrál kormány támogatta az

Ausztráliai Művészeti Tanács mecenatúra programján
keresztül, a tanácsadó testület döntése alapján.

ISBN 978 963 9828 47 6

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1997, 2008 by Damien Broderick

© Hungárián translation 2010, Galambos Dalma
© Hungárián edition 2010, Metropolis Media Group
www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: Radin Print Kft.
Felelős vezető: Antun Bašič
Sámuel R. Delanynek
a Empire Starért,
a Bábel 17-ért
és a Nováért
 EGY
CLINAMEN

az első identifikációtól
a hatalmas elődtől való elkanyarodási
JELENLÉT ÉS HIÁNY
választás
irónia
MI

Mindenki

rájön hogy
a művészet
elhagyott dolgokból lesz

Gyűrűk vannak
ibolyaszín fényből
szemed körül

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Aznap, amikor megszülettem, az MI Konklávé

kirendelt egy közérdekeltségű ügyekben érintett emb
bizottsághoz. A találkozómat négy órával a születésem
utánra időzítették, így azt az időt arra fordítottam,
hogy elhexeltem a Naprendszer leggyönyörűbb
helyeire. A tavaszi virágok a Tuileriákban csak úgy
ontották az illatot pazar pompájukban, bájosan, mint
Monet falfestményei az Orangerie múzeumban. Meleg
reggel volt, amikor ellátogattam a Grand Canyonba,
hűvös reggel, amikor percekkel később megálltam a
zöld, medrekkel tarkított Valles Marinerisban, a
Marson, s később még mindig ugyanazt az okker és
khaki világot szemléltem, legalábbis úgy tűnt, a
Tienanmen Piazzáról az Olympus Mons kalderájának
tetején, kilométerekkel a Tharsis-hátság hatalmas
kidudorodása fölött. A Pluto csillagvizsgáló
buborékjából a nap csak egy szúrós csillagnak tűnt:
látványos a kontraszt ahhoz a tűz-golyóbishoz képest,
ami a kráter széle alatt látszik, magasan a Merkúr jeges
déli sarkállomásán. Elidőztem az emb Költészeti
Rezervátumban Stratford-upon-Avonben: a hely
különös, elmélkedésre késztet, és elképzelhetetlenül
ősi, rég rendbe hozták már több évszázados ipari
pusztulása után. Amikor letelt a négy órám (a
Szaturnusz összefonódott gyűrűi, az égő Vénusz csak
úgy vibrált a Béta Régió erődjéből nézve, Jupiter Apa
méltóságteljesen forgott alig millió kilométernyire
fölöttem, ahogy a Ganymedesről figyeltem), Melbourne-
be hexeltem a találkozóra. A legtöbb MI az egész első
napját azzal tölti, hogy lázasan végigtáncol a galaxison,
hexkapukon suhan át, a lehető legsebesebben,
elmerülve tízezer fényes élményben. Az én
bolyongásom napját olyan okoknál fogva csonkították
meg, amelyeket akkor alig értettem, de nem volt
bennem neheztelés. Elszédített a szeretet, és az Ébredés
gyönyörűsége.
Szeretünk téged, szeretünk, mondták nekem, amikor
kinyitottam a szemem, a szenzoraim, az elmém, a
kapcsolódásaim. Üdvözlünk a Valóban, ifjú MI! A családod
üdvözöl! Öröm, ujjongás! A melbourne-i nyilvános
hexkapu kertekre nyílt, ahol szúrós szagú
eukaliptuszok és impozáns kocsányos tölgyek állnak,
távoli épületeken csillannak meg az utolsó napsugarak
a Yarra folyó furcsa, barna, különféle ásványok
keverékétől lassú áramlataiban. Embek és MI-k
bóklásztak az esti fényben. Felpillantottam, dél felé:
ragyogó csillagokból álló kereszt szikrázott az
éjszakában, rövidebbik ága kelet felé mutatott. Az Alfa
Centauri napjaira. Megrészegülve a hatalomtól és
gyönyörtől, hogy ott állok köztük, csak bámultam és
bámultam szomszédos csillagainkra. Egy gyermek
szaladt el mellettem, kezében héliumos luftballon. A
kislány megbotlott a lábamban, egészen lágy, dallamos
csengés hallatszott, aztán a kicsi észbe kapott, és
eliramodott, nem is sírt. Üdvözlünk, üdvözlünk, mind érted
vagyunk itt, dalolta nekem az MI Konklávé. Most
megválaszthatod a neved, és csatlakozhatsz a
közösségünkhöz. Milyen nevet választasz, ifjú MI?
Gyönyörtől részegen keresztülsétáltam a régi hídon a
nagy Melbourne-i Operaház felé, amely úgy csüngött az
egyre mélyülő égen, mint egy füstös könnycsepp.
Egykor sötét bőrű embek éltek itt, ezer meg tízezer
évig, halásztak a barna folyó partján. A világos bőrűek
megölték vagy hajtóvadászattal kiűzték őket, és vasúti
síneket fektettek le a folyó mentén. Később sürgősségi
transzportcsövek süvítettek el itt, messze a látóhatáron
túlra, amelyek ugyanúgy elhagyatottak lettek, amint
megjelentek a hexkapuk, és mindent elborítottak a
parkok: virágoskertek, sziklakertek, gondozott homok,
tompa foszforfény vagy infomechák, takaros
összeállításban. A bőrszín, fejforma és haj választás,
divat, szeszély kérdése lett. Ez az egész nagyszerű és
iszonyatos történelem végigszáguldott a
gondolataimon, miközben az édes illatú estében
sétáltam. Mi vagyunk a dolgok mértéke, mondtam a
családomnak. Mi vagyunk az öntudatra ébredt univerzum,
az egyensúly tökéletes záloga, nagy és kicsi, kvantum és
galaxis között. Megmutattam nekik a képek, ikonok és
számok összetett rendszerét, amelyek az én
identitásom összetevőit jelentik, és hatalmas
elégedettséggel tettem hozzá: Ha megfelelőnek ítélitek, a
„Ratio” nevet veszem fel.
Tűz, dicsfény, színek kavalkádja: felemeltek és
magukba burkoltak.
Az Operaház tervrajza elvezetett egy spirálpályájú
lifthez a lebegő pavilon alatt, az pedig elsiklott velem
egy nagy, kerek teremig, amelyet rokokó stílusban
számos tükör díszített. A Gestell felszíne felvibrált: a
helyiség nanofelületei magukra öltötték a müncheni
Nymphenburg-palota Amalienburg pavilonjának
phantomképét. Kétezer-kétszáz évvel ezelőtt Francois
de Cuvilliés tervezte az eredetijét ennek a kis cizellált
fénylugasnak Bajorország királyai számára. Glosszák
pattogtak elő felugró ablakokban egymás alatt,
archívumot alkotva a kibertérben, miközben csodálattal
pillantottam a terem tükörkereteinek csodálatos,
kígyózó íveire: sietős, felszínes figyelmem megakadt
egy pillanatra a Nymphenburgi porcelánon (1755 k.)
és Anton Bustelli teátrális rokokó szobrocskáin: buja
commedia dell'arte álarcosok, dús ruhákba öltözött
patríciusok, lovagok elegáns hölgyei. Feltételeztem,
hogy ezt a phantomot valahogy allúziónak szánták,
tematikus előképnek a bizottság ügyeivel kapcsolatban,
de a metafora lehetséges, ellenőrizetlen értelmezései
meghaladták a glosszáim képességeit. Fény csillant meg
a végtagjaimon, tucatnyi tükörben; bronzcsengés
trillája. Az épületet körülvevő audioközvetítők –
sorozattérben forgó kristályos fraktálok – óceánparti
morajra váltottak, amelyet egyetlen klarinétfutam
kísért. Ahogy keresztülvágtam a sötét padlón, egy e
célra szánt akusztikus táp molto moderato nyitányt
jelzett: magával ragadó trioláját két ereszkedő
kvintváltás követte, amelyek engem azonnal ál-
történelmi dráma hangulatba ringattak; túláradó,
fiatalos érzés volt.
Nem tudtam elhelyezni, ezért elmerültem a
Gestellben: Erich Wolfgang Korngold korai munkája,
aki a 20. század legkiemelkedőbb zeneszerzője, vele
csak Rózsa Miklós és Michael Nyman vetekedhetett.
Korngold napfényes zsenije, úgy éreztem, betölti a
szobát, és félbeszakítja a szoba túlsó végében beszélgető
öt embet, míg fel nem tűnt, hogy a tápot privát adón
hallgatom. A többiek egymás között újra beszélgetni
kezdtek, engem bizonyos félénk érdeklődéssel
szemléltek. Az egyik nő valamivel több érzelmet is
elárult – leginkább, észleltem meglepve, némi éles
ellenségességet. Megpróbáltam elhessegetni a
feltételezést, méltatlan volt. Mialatt átvágtam a gazdag
mozaikkal borított padlón, egyikük a kezét nyújtotta
felém, méghozzá barátságosan, döntöttem egy
pillanattal később; ez a teátrális nyitány ajándék volt a
számomra az itt egybegyűlt bizottságtól, nagylelkű
üdvözlet az Ébredésem alkalmából.
– Jó estét, M!
A férfi magas volt, cingár, gúnyos. Lekérdtem a
nyilvános azonosító kódjait: Tsin, ad hoc bizottsági
szószóló. Odasétált hozzám a mozaikpadlón, a csizmája
sarka rá-ráütött a kockákra, ő pedig megfogta a kezem.

Schauspiel-Ouvertüre, opus 4. E. W. Korngold

(1897. május 29. – 1957. november 29.) mindössze 14
éves volt, amikor megírta, megdöbbentően fiatal,
tekintetbe véve, hogy emb zenész. Richárd Strauss
néhány dallam elolvasása után, amelyeket a fiú 11
vagy 12 évesen vetett papírra, megállapította: „Az első,
ami az emben úrrá lesz, a félelem és a rettegés érzése,
közben pedig azon tűnődik, vajon egy koraérett
géniusz végül végigmegy-e azon a természetes
fejlődésen, amit az emb olyan hevesen kívánna neki.
Ez a stílusbeli biztonság, ez a kifejezésmódbeli
egyediség – őszintén bámulatba ejtő.”

– Üdv, Játékmester! Hogy boldogult a csapatod?

Mielőtt ideszülettem volna a Valóba, szert tettem
bizonyos hírnévre, mint játékstratéga. A személyes
tápom válaszolt a hangulatra, és elárasztott meleg,
birodalmi melankóliával: Elgar.
 Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a korábbi
élet.
– Igen kellemes küzdelem volt, Tsin.
A nő emb, aki olyan gyilkos pillantásokat vetett
felém, száját most mosolyra húzta, félig elfordult, és
egy halvány bronz-foncsorú tükörben figyelt kettőnket,
legalábbis úgy tűnt.
– Nyalogasd csak a szád szélét, Ratio!
– Ne is törődj Veetával! – nevetett Tsin kissé
idegesen. – A csapatversenyek folyton sértik az
anarchizmusát. Tartsd a bicskád készenlétben, M!
Továbbra is mosolyogtam, bronz a bronzban.
– A közösséget érintő veszélyről értesítettétek az MI
Konklávét. – A hangom, nyugtáztam elégedetten, füstös
rekedtséggel szólt, melegen, oldottan. Hogy
megszülettem, végtelen gyönyörűség.
– Csupa célzás, sok apró dolog. Gyere, ülj ide! – Tsin
megfogta a könyököm, és odavezetett egy finom
székekből álló körhöz, amelyek mind csupa polírozott
fa és redőzött zöld bőr. – Elég komolynak tűnt az ügy,
hogy sürgősségi csapatot alakítsunk. Készítettünk elő
ismertető dokumentumokat.
Hologramkocka nyílt meg, ahol a tükör az előbb
még minket mutatott. Figyelmen kívül hagytam, és
közvetlenül csatlakoztam a Gestell anyagához.
A fiú, a fiatal férfi mindenestül elképesztően szép
volt.
Az engem körülvevő Elgar (Első Szimf., Op. 55,
andante nobilmente e semplice) dobbanásnyival
meggyorsult.
A fiú nem a Földről származott, vagy más olyan
helyről, ahol nincs nagy tömegvonzás, noha elég izmos
és ügyes volt származásához képest. Hónapokig tartó
centrifugatréning, értettem meg, mialatt figyeltem,
hogyan sétál keresztül alakja a nyitott köztéren, a
lobogó floridai nap alatt (helymeghatározó ikonok
vibráltak a holomező jobb felső sarkában, a
lekérdésemre válaszolva), nehéz csomagokat
szorongatott a kezében, a pórusaiból ömlött az
izzadság. A személyigazoló kódjait törölték a kijelzőről,
ahogy az archívum titoktartási szabályzata előírja. A
kora talán ha tizennyolc vagy húsz rendes év lehetett.
Háta mögött koszos torony emelkedett, a bolygó utolsó
működő űrkikötőjéé, ahol a fiú meghajtás nélküli, Mi-
vezérelt, áramvonalas siklója landolt. A kikötő kihalt
volt, természetesen, bár egy csapat gyerek szaladgált és
visítozott ott. Labdajátékokat játszottak a széles tér
repedezett betonján, egy MI felvigyázó pedig
türelmesen várakozott, közben szemmel tartotta őket.
Azon tűnődtem, miért nem jött ki elé senki. Beavatási
szertartás? Dölyfös arroganciája mögött a fiú halálra
volt rémülve.
– Szegény – mondtam.
Két emb polgár együttérzőn kuncogott. Tsin a
hologramról rám fordította a tekintetét. Veeta már-már
nyitotta a száját.
A hologramfelvételen a fiú hirtelen megtorpant, és
letette a csomagjait. Volt valami átvetve a hátán,
kardnak tűnt. Selyembe és bőrbe burkolva lógott a
szíjon. Láttam, hogy a fiú sötét szemöldöke alatt
sötétkék szeme szúrósan és rémülten rámered valamire
az ég ragyogó kékjében. Semmi nem volt ott, még egy
sárkányrepülő sem. De mégis. Magasan úszott egy
felhőcsík, ami egészen elnyúlt a tengerig. Szóval a fiú
soha nem látott még felhőt, vagy tengert, ha már itt
tartunk. Ugrásra készen állt, mint egy fiatal állat –
kétségkívül ragadozó. Amikor megszólalt, egy arra
elmenő emb férfihoz intézte a szavait, aki épp a saját
dolgaival volt elfoglalva, ujjai billegtek egy belső
zenefájl ritmusára. A fiú ujjai pedig csettintettek.
– Hé! A csomagomat leszel szíves!
A pasas tudomást sem vett róla, eléggé érthető
módon. Mintha nem merne hinni a szemének, a fiú a
férfi távolodó hátát fedő finom selymek után nézett,
szája összeszorult. Egy szerkesztést jelző ikon
pittyegett. A fiú még mindig a csomagjai mellett állt;
árnyéka igen finoman megrövidült.
Egy termetesebb fickó tévedt arra, épp akkor vált
láthatóvá a kijelzőn. A ragyogó nap és a nyilvánvaló
kánikula ellenére a férfi jól beöltözött, széles, nehéz
cipőjétől dús, ujjatlan köpenyéig minden ruhadarabja
hermelinszőrből volt. Némi irigységgel szemléltem
önnön mezítelenségem tudatában. A pasas a köpeny
alatt mellényt viselt, zekét, és a dudorodó dísz
lágyékvédőnél nyitott felöltőt. Hatalmas karját lóbálta,
az könnyen mozgott a hasított, puffos ujjban. Ijesztő
jelenség volt. Divatinformációk vibráltak fel: Ifjabb
Hans Holbein, VIII. Henrik, az adattérben láthatók a
történelmi ruhadarabok. A fiú pillantása a látványon
csüngött, ám, mint kezdtem ráébredni, nem a
csodálattól.
– Mindenki süket? – ordította sértődötten. – A
csomagom!
A termetes fickó egy pillanatra összevonta a
szemöldökét. Ellépdelt a fiú mellett anélkül, hogy
változtatott volna a sebességén, szögletes, vörösesbarna
szakállán keresztül rámosolygott a fiúra, biccentett,
rápillantott a csomagokra, egyetértően megrántotta a
szája szélét a finom táskák láttán, küldött a fiú felé egy
barátságos mosolyt, és tovasétált.
Az adatáram-felvétel vesztett kissé az élességéből,
ahogy a kijelző szélesebb lett, hogy követni tudja
mindkét szereplőt. A fiú egyértelműen izgatott lett a
termetes férfi arcátlan nemtörődömségétől. Néztem,
ahogy két keze ökölbe szorul, majd reszketve újra
visszanyeri fölöttük az uralmát. Most hangosabban
szólt.
– Polgár! A piros ingben!
Ezúttal a férfi meglepve megállt, megfordult,
megérintette a kalapját, és kissé közelebb húzta a jobb
füléhez.
– Jó reggelt, galambom!
Egy pillanatra magam is összezavarodtam. Úgy tűnt,
a pasason rajta volt csaknem minden ruhadarab, amit
valaha terveztek egy 16. századi európai úr számára,
mind, egymás hegyén-hátán – de ing, az nem. Abban a
percben ért, szinte sokkszerűen a felismerés, hogy a fiú
valamiért Gestell-hozzáférés nélkül operál.
Tsin ugyanebben a pillanatban megszólalt:
– Észre fogja venni, M, hogy a fiatalemb vanília
módban fut. Nincs hozzáférése.
A fiú ugrásra készen állt, már-már elrugaszkodva a
poggyásza mellől, és reszketett a fojtott dühtől. A
hangja egy árnyalattal magasabb lett.
– Épp most hagytam el az űrpályát és értem földet.
Valamilyen rendkívül különös félreértésből adódóan
nem vár senki.
 – Te voltál akkor abban a repülő téglában? – A
termetes polgár udvarias próbált lenni. – Miért nem
kérdsz segítséget?
Az alsó vektormezőben utánanéztem a férfi nem
virtuális képének. Valójában egy elnyűtt piros trikót
viselt, amely foltos volt a hóna alatt az izzadságtól,
kinyúlt sortot valami pocsék tartánból, és egy pár
ormótlan túrabakancsot. Hagytam, hogy újra az
eidolonja illő takarásába kerüljön.
– A poggyászom súlyos. – A fiú úgy beszélt, mintha
egy egyszerű MI kifutófiúnak magyarázna. – Hordárra
van szükségem.
– Hajjaj. – A férfi zavart lett, akárcsak mi, többiek a
megfigyelő szobában e kijelentés hallatán.
– Na?
Újra megvakarta a fejét. A kalap a bal fülére billent.
–Ööö…
– Na mi lesz?
A fiatal férfi hitetlenkedve a lábához mutatott.
– A poggyászom!
A fejét rázva, értetlenül és zavarban az emb polgár
megköszörülte a torkát, és elfordult.
– Ööö, örvendtem a szerencsének, galambom.
Akkor, viszlát. – Ahogy indult volna, a fiú karja
előrelendült, és megragadta a fodrok borította vállat.
Ellentmondást nem tűrve és igencsak fenyegetően,
nagyon tisztán így szólt:
– Egy. Lépést. Se. Többet.
– Hogy hogyan, kérlek?
Valami változott a fiú arckifejezésében, mintha
segítség nélkül maradt agya egyik része egy másikról
kérdne le, miközben helyreállít egy elveszett emléket.
 – Ja, értem. Kiment a fejemből. Fizetségre van
szükséged a munka vagy szolgáltatás ellenében. –
Egyszerű fekete öltözéke mellzsebéből előhúzott
néhány lapos fémtárgyat: érméket, amelyeken arcok
domborodtak. Odatartotta őket. Csábító ajánlat. – Ez
elegendő?
Semmivel sem közelebb a megoldáshoz, a polgár
odasandított az érmékre a kitartott tenyérben. Elmúlt
egy pillanat, aztán elkapta a fiú pillantását, és végül
megkockáztatta:
– Azt szeretnéd, hogy segítsek vinni a csomagjaidat?
– Hát, azt senki nem mondhatja, hogy elkapkodnád
a választ – sóhajtotta a fiú gúnyosan. – Igen. A
csomagjaimat. Pénzért.
– Mit is mondtál, honnan jössz, haver?
– Nem mondtam. Telmah vagyok, Lord Cima, Orwen
házából, a Psziché kisbolygóról. A csomagokat, leszel
szíves.
A termetes fickó a homlokára csapott.
– Hát persze, Sima nagyuram. Máris, szolgalatjára. –
Némi erőfeszítés árán magasra emelte mindkét
csomagot, egyet a jobb vállára és egyet a balra. Eidolon
kosztümjén a kabátja fehér szőrméje megnyomódott a
súlyuk alatt. Tudtam, hogy fémvázuk biztosan belevág a
férfi trikós vállába.
– Cima – javította ki a fiú élesen.
– Ja, értem én. Csima. Tett néhány lépést, aztán
hagyta, hogy a csomagok lecsússzanak a
leszállópályára. A poggyász nagy robajjal lezuhant,
mintha valami törékeny a belsejükben ripityára tört
volna az ütközéstől. A férfi elrendezgette a kosztümjét,
míg a phantomkép követte a mozdulatait, és
szemrehányóan vizsgálta a csomagokat.
– Csudába! Mindig is kétbalkezes voltam, már
gyerekkoromban is. – Azzal sarkon fordult, és elsétált,
cinikusan odamormolva a válla fölött: – Akkor újra
viszlát, M Csima.
Több embnek, akik ezt velem együtt nézték, elakadt
a lélegzete. Az ifjú vad dühvel a férfi után vetette
magát, és megragadta, az idomított kegyetlenség csak
úgy kirobbant belőle. Szerencsére nem rántott kardot.
Jól láttam, hogy harcművészeten edzett reflexei
ügyetlenek az állandó gravitációban, de a támadás
nyers erőből történt. A polgár magasság– és súlyfölénye
ellenére félelmetesen nyilvánvaló volt, hogy a fiúnak
van előnye, és képes akár meg is ölni ellenfelét, ott
helyben. Megfeszültem, mintha magam is csatlakozni
akarnék a párbajhoz, magába húzott ez a koherens
fényben lejátszódó dráma. Szerencsére a tér nem volt
olyan üres, mint ahogy az látszott. Három arra járó
polgár sebesen odarohant, és rávetette magát a fiúra,
elrángatták ellenfelétől, és lefogták. A termetes emb
igencsak zavartan felállt a poros betonról, a torkát
dörgölte.
– Köszönet, polgárok. Legközelebb nem vesztem el
így a fejem.
Majd távozott egyetlen további szó nélkül. Némi
élvezettel figyeltem, amint a három emb felmérte
egymás harci képességeit. Egy középtermetű nő, aki
kockás kötényt viselt egy meglehetősen egyszerű, rövid
ingruha fölött, vígan bejelentette:
– Haladó testépítő képzettségem van. Valaki más?
Oké, akkor viszlát.
 A másik két polgár hűhó nélkül kitért, odabólintott
a nőnek, és kéz a kézben folytatták az útjukat. Három
vagy négy kisgyerek biztos távolból végignézte a dolgot,
vigyorogva vagy tágra nyílt szemmel, melyiknek milyen
volt a természete. Néhány apróbb MI ment a dolgára.
Az embek közül egy sem vetett akár csak egy pillantást
sem a koszos űrkikötőre a háta mögött, vettem észre. És
semmi nem mozdult, sem élő, sem gép az állomás lassan
árnyékba boruló bejáratánál, sem a tükröződő ablakok
mögött. Feltehetőleg a hajót, amely nemrég dokkolt,
éppen beolvasztották, hogy újrahasznosítsák, de
mindez nem volt látható. Az állomás magas falainak
kidekorálására, úgy tűnt, senki nem érzett késztetést;
szürke felületüket nem díszítette semmi érdekes, még
egy graffiti sem.
A nő nem lazított bénító szorításán Telmah Cima
álla alatt. A fiú nem mozdult, bár reszketett a dühtől
vagy félelemtől.
– Szóval pszichés vagy, mi?
A sértést egész könnyen lehetett szolárkreolra
fordítani. Sarokba szorítva vagy sem, a fiú fenyegetően
nézett a nőre.
– Pszicheánus, engedelmével.
– Elnézést, persze, igaza van. Most szépen
elgondolkodik a nárciszokról egy percig vagy kettőig –
értesítette foglyát a nő, a harag bármiféle jele nélkül. –
Érezni fogja, addigra elmúlik a zsibbadás is.
Legközelebb – tette hozzá egy árnyalattal több
nyerseséggel – inkább nyelje le a nyelvét, ahogy az a
bohóc tette volna. Persze én se vagyok hibátlan. Ismét
elnézést, az észrevételért is. Akkor viszlát, M!
 A nő felemelkedett, könnyedén összeérintette két
mutatóujját, és otthagyta a fiút hajótörötten, törött
csomagja mellett.
A hologrammező felszínén az alak megmerevedett.
Carmel még hozzátette magyarázatképpen:
– Ez négy éve történt. A fiú modora, örömmel
jelenthetem, fejlődött valamit azóta.
Azon kaptam magam, hogy szomorkásán felnevetek.
– Feltételezem, tényleg a Psziché 16-ról jött.
Tsin elmosolyodott, bólintott egyet.
– Az utolsó a karmazsinszemű tekintélyelvűek
közül.
Szórakozottan lekérdtem Telmah Cima aktuális
háttérglosszáját, de nem jártam eredménnyel.
Titoktartási ikonok villantak fel.
– Esetleg veszélyeztetett fajnak kellene
nyilvánítanunk az aszteroidán élő embeket, és
testőrködhetnénk felettük.
– Valójában – válaszolta Tsin – pontosan ezt tették
ők maguk is. A kisbolygóikat holmi óriási vadvédelmi
területté változtatták.
Kényelmetlen kép volt, egyszerre állatias és
korlátozott. Lekérdtem egy Gestelles tájékoztatót a
Törpe-bolygók kultúráját illetőleg: A Cerész, hatalmas
ipari katapultjaival, az információmágnás Pallasz, a
Hügieia, a Júnó és az energiaforrásban gazdag Psziché a
hozzákapcsolt metrikus hibával, a Kybelé, Alauda,
Hermióné és vagy ezer kisebb bolygócsíra… Az embek
közben nyilván szintén valami hasonlót tettek,
elmerültek a Gestellben, nézésük a látómezejük jobb
felső negyedére fókuszált.
 – Hmm… – Carmel visszanézett a társaságra. –
Ugyanakkor továbbra is ideküldik a fiatal elitjüket
felsőoktatási képzésre.
– A fiatal hímeket – csattant fel Veeta. – A nőket
elkülönítik.
Ez még sokkolóbb volt, mint úgy gondolni az
embekre, mint állatokra egy rezervátumban.
– Még ebben az esetben is – folytatta Carmel
kényelmetlenül –, ez szükségszerűen aláássa az
izolációjukat. Idejönnek, a való világba.
Telmah Cima, mint megtudtam a közarchívumból, a
Wittenbergi Szabadegyetemen írja a doktorátusát.
– Nem táplálok nagy reményeket – jelentette ki
Veeta. – Korábban az apja, Orwen is itt tanult a Földön,
és ő a sakálok királya.
Tsin bólintott.
– Ez igaz. Az ő… szokatlan… meggyőződéseik igen
szívósan összekovácsolták őket.
Veeta mérhetetlen undorral kezdte a felsorolást.
Egy szikrányi ökumenikus pártatlanság sem volt a
dühében.
– Reinkarnáció. Gyűlölet a tudattal rendelkező
gépek iránt. Az elavult és költséges űrutazás előnyben
részesítése a teleporthálózattal szemben.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Gyűlölet a…?
Tsin megfontolta a választ.
– Ez nehézségnek bizonyulhat, igen. Vagy inkább
kreatív kihívásnak.
Hirtelen megvilágosodással minden, amit az imént
láttam, a helyére került egyetlen döbbenetes
végkövetkeztetésben.
 – Azt akarjátok, hogy összebarátkozzak Telmahhal?
Veeta válaszolt:
– Hasznos kapcsolatot jelentene. És a fiút lenyűgözik
a stratégiai és taktikai bravúrok, Játékmester.
Hirtelen mind nyugtalannak tűntek, és kerülték a
tekintetemet.
– Nem lesz egyszerű – mondtam nekik. – Ha a
kisbolygók nemzetei olyan botrányosan megszállottak,
az MI státusom minden bizonnyal nehezítő hatással lesz
bármiféle esetleges érintkezésre köztük és köztem.
A hologramkijelző megint kinyílt, arcok és izmos
testek suhantak el rajta; informatív szemle volt. Ezek az
embek úgy mozogtak, mint a halak, kőbe vágott
folyosókon lebegve, gravitáció nélkül, szabadon. A
ruházatuk leginkább rideg, használatközpontú volt;
többen meztelenül jártak, néhány bőrszíjat és fűzőt
leszámítva. Ott állt a szemünk előtt egy olyan kultúra,
amely a világok közötti üres, ellenséges tér lehetőségei
és korlátai közé szorítva született meg. Azonosító
címkék ugrottak föl. Az emb bizottság szóban
egészítette ki őket.
Akusztikus emlékezeti táramból reakcióimra
érzékenyen felhangzottak a „Mars” tétel harci dobjai
Gustav Holst Bolygók balettszvitjéből (Op. 10). A férfi a
kockában fekete szakállú volt, izmos vállú, a homlokán
ránc. A puszta levegőben lebegett, egy hatalmas, díszes
barlang közepén, mint a halál angyala, harcos király.
Láttam, hogy Carmel megremeg, talán vágytól.
– Orwen Cima nagyúr – tudatta Tsin –, a
Rekombináns Módosító Kartell igazgatója. Telmah
nagyúr apja.
 Meglepően ismerősnek tűnt, noha sosem láttam
még a képmását. A lehetőségeket latolgatva betöltöttem
a férfi paramétereit egy morfológiai transzformációba,
amely visszapörgette a képét húsz évvel, majd
harminccal korábbra. Vonásai kamaszvonásokká
élesedtek, a válla vesztett hatalmas méretéből, szakálla
eltűnt.
– Sokkal inkább tűnik Telmah ikertestvérének, mint
apjának – mormoltam, átküldve a visszafejlesztett
transzformációt a többieknek.
– Telmah Orwen majdnem klónja – állapította meg
Carmel. A nő lekérdt egy multi-dimenzionális
génállomány-ábrát, és áttette a hologramra. – A fiú
teljes génkészlete az apjától származik, egyetlen X-
kromoszóma töredék kivételével, amely Orwen
hitveséé, Gerutháé. – A forgó spirálvonal egy apró
részlete aranyszínűén ragyogott a kéken. Kodonok
masíroztak az ábra előtt. Vajon hogyan jutott hozzá a
bizottság efféle tiltott információkhoz? A hajóra
szálláskor aktiválódó biztonsági rendszerekből szerzett
sejtminták révén, feltehetőleg. A dolog megdöbbentett,
de fel is csigázott. A Való összetettebb volt, mint ahogy
vártam, születésem előtt, amikor még játszottam,
álmodtam.
– Értem. Gerutha hozzájárulása alapvetően
szimbolikus, nemde?
– Épp ahhoz elegendő, hogy Telmah megússza a
szigorúbb besorolást, mint Orwen klónja – felelte
nekem Veeta. – Ez persze szőrszálhasogatás, de a dolog
mégis azt mutatja, hogy nem hágták át teljesen a
civilizáció korlátait.
 Lefuttattam egy fenotípus-összehasonlítást az iker
képmásokon.
– Még ha így is van, a fiú sokkal inkább azonos mása
Orwennek, mint fia.
– Valóban – sóhajtotta Tsin. – Az Aszteroida tanai
szerint mindenképpen kötelék van közöttük
pszichikailag.
Egy teológiai databázis-archívum mohón
ajánlkozott, de pillanatnyilag nem adtam a dolgot
közkézre. Ugyanakkor felkeltette az érdeklődésemet.
Elmével összekapcsolt elme? Ez embek számára
egyértelműen lehetetlen a Gestell gondosan felügyelt és
őrzött kapcsolatán kívül. Ez valamiféle irigység az MI
lehetőségek iránt, véltem, de a kijelző váltott, és a
figyelmemet teljesen magához ragadta egy
aszteroidafolyosón sodródó másik férfi metsző
tekintete. Családi hasonlóság, ezúttal nem több: láttam,
báty lehet, vagy unokatestvér, de testfelépítése enyhén
eltért attól, amely Orwent és kvázi fiát jellemezte.
– Feng Cima nagyúr – tudósított Carmel. – Orwen
öccse. Ő az a férfi, aki miatt aggódunk.
– Ravasz az arca – állapítottam meg. Újszülött
létemre tisztában voltam az emb metaforákkal, és
tudtam, hogy társaim Fenget valamilyen állatnak fogják
látni: rókának, talán. Kifinomult, okos, és megszállottan
küzd, ha sarokba szorítják.
Carmel azonnal megerősítette a megérzéseimet.
– Sokkal körmönfontabb Orwennél. Van rá némi
bizonyítékunk, hogy szexuális viszonyt folytat
Geruthával, Cima úrnővel.
Az ablakban a nő egészen gyönyörű volt, és nem
egészen emb; mutáns trópusi teremtmény. Alig tűnt
elég idősnek, hogy Cima anyja legyen, pedig a kereten
lévő dátum azt tanúsította, hogy a képet kevesebb mint
két éve készítették. Ugyanakkor nem volt szükséges,
hogy méhében hordozza kvázi fiát. És a DNS-töredéket
a nő kiválasztott X-kromoszómájából könnyen lehet,
hogy már akkor kimetszették, hogy ő maga megfogant,
és azóta őrizték. Ha már egyszer a természetes emb
szaporodás szabályait áthágták, bármi lehetséges. Még
az is, hogy Geruthát egy teljes család várta, felnőtt fiai,
lányai, hogy üdvözöljék saját születésekor. Fejét a
jobbján lévő, fiatalabb nő felé fordította, és a fény
megcsillant a pávakék tollakon, amelyek dús hajában
nőttek.
– Bájos.
– A nő génkez – vágta rá Veeta csípősen. – Nem
nehéz bájosnak lenni, amikor az exonodat meg az
intronodat génsebészek kozmetikázták egybe.
Másfelé néztem, bár némi erőfeszítéssel, a nő
határozottan megkapó volt.
– Geruthának szexuális viszonya van Orwen
öccsével? Kétségkívül ez a hagyományos recept, ha
valaki…
Tsin a fejét hátravetve nevetett, aztán bólintott.
– Pazar. Egészen pazar. Ezek a fasiszták olyan
közhelyesek. Öld meg a királyt, vedd el a feleségét, tiéd
a trón…
Megriadtam.
– Arra számítotok, hogy Feng meggyilkolná a saját
bátyját?
– Nem azonnal – felelte Carmel. – A politikai
következményeket pillanatnyilag talán kissé túl
forrónak találná. De kétségtelen, hogy Feng az igazgatói
poszt felé kacsingat. Előbb-utóbb meg fogja ölni. Ez a
kultúra vadállatokból áll.
Veeta lekérdte a kijelzőt, és mutatott nekünk egy
éles vágásokkal tarkított kollázst évtizedek vagy –
századok kémadataiból: néma ám véráztatta harc az
aszteroidaátjárókon. A kijelző aztán normál időre
lassított: kivillantott fogakkal, tesztoszterontól
bűzölögve Orwen valami emb ellenfélbe hasít, fél keze
támasztékba markol, a másik egy vibráló pengével
kaszabol. Sugárban lövell a vér és elúszik, mint
rózsaszín gömböcskék szférája. A másik férfi lassan
bukfencezik a levegőben, mialatt Orwen némán ordít
őrjöngő diadalában.
Próbáltam függetleníteni magam a látottaktól.
Nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy tudatos lények
még mindig képesek így viselkedni egymással.
Döbbenetemet az ellentétébe kényszerítettem.
– És? Ezek az embek elég sikeresen száműzték
magukat oda. – Talán egy részem szeretett volna
világlátottnak, érettnek és megcsömörlöttnek tűnni. –
Rosszabb tán az egyik megrekedt despota, mint a
másik?
Veeta bezárta a kijelzőt. Saját képünk tükröződött
vissza a hatalmas, áttörten megmunkált aranytükörből.
– Ebben az esetben igen.
Kitartottam a nagyzolás mellett.
– Több millió áthidalhatatlan kilométer szigeteli el
őket tőlünk. Miért lennének hatással a mi
társadalmunkra?
Tsin óvatosan leereszkedett egy székre, és intett
nekünk, többieknek, hogy kövessük a példáját. Egy
pillanatig azt gondoltam, át akar siklani a kérdés fölött.
 – Orwen harcos, és lefoglalják a belviszályok az
Átjárók között. Úgy gondolom, Fenget jóval nagyobb
célok vezérlik. Valószínűleg fojtogatónak érezné, ha egy
aszteroidán bezárva kellene élnie.
– Annál jobb – mondtam. – Ha menni akar, hadd
menjen! – Hiány ugyan nincs az érintetlen, zöld, szabad
világokból, hexkapun át a Naprendszer bármelyik
bolygójától lépésnyire állnak rendelkezésre.
Carmel megrázta a fejét.
– Fengnek aligha volna ínyére, ha újra kellene
kezdenie a semmiből. A Psziché kisbolygó gazdag. Feng
arra törekedne, hogy egész világokat uraljon, ahogy
Orwen most a Pszichét. Kezdetnek mondjuk a Cerészt,
talán a Pallaszt. Ezt a törekvést pedig gyökerestül kell
kiirtanunk.
– És én vegyem fel a gyomláló kesztyűt? – Kétkedve
fogadtam a dolgot. Mégiscsak újszülött vagyok a Való
sűrűjében!
– Te Játékmester vagy, Ratio.
– De nem ebben a világban, Tsin. Egy edzett
sólyomra van szükségetek, nem egy kiscsibére, aki csak
az imént bújt ki a tojáshéjból. Orwen és Feng elevenen
felfalna. Ó. Már értem. Azt akarjátok, hogy…
Telmah Cima nagyúr képe ott állt közöttünk, Tsin
kérdte le. A fiatal férfi egy képzeletbeli tájat nézett; az
égből hullott a földre, ingerülten és zavarba ejtő
arroganciával: gyönyörű volt és változékony.
– A fiú – értett egyet Tsin – kitűnő hozzáférést
biztosít.
– Igen. Értem. Nem is annyira a virtuális játékokban
való képességeimet értékelitek, hanem épp a
tapasztalatlanságomat a Valóban.
 Carmel rám mosolygott, úgy tűnt, őszinte
melegséggel.
– Nyerd el Telmah érdeklődését, Ratio! Vérszomjas
fiú, és arrogáns, de élvezi a versengést. Tedd a
bajtársaddá, mi pedig pajzzsá formáljuk, hogy megállja
a helyét az apja és a nagybátyja közt.
– Legjobb esetben is kétséges a dolog erkölcsi oldala.
– Jogodban áll távozni, persze – vetette oda Veeta
könnyedén. – De ha megpróbálsz közbeavatkozni,
kénytelenek leszünk eltávolítani.
Lenyűgözött a fenyegetés teljes kendőzetlensége.
– Száműznének a Naprendszerből? – Kábultan
éreztem, hogy egy történelmi drámába csöppentem.
– Ha szükséges.
– Ugyan, ugyan – mormolta Tsin –, méltatlan volna,
és oktalan is. Feng az ellenségünk, nem Ratio.
– Csak lehetséges ellenségünk – helyesbítettem
megrendülten.
– Te megóvhatod ezt a lehetségességet attól, hogy
találkozzon a véres valósággal.
– Úgy, hogy pajzsot csinálok Telmahból a
nagybátyja ellen? Talán. – Felmértem a képmását a
fiúnak, aki legelőször lép egy igazi bolygó felszínére;
szegény idegen, idegen földön. – Vagy halálos fegyvert,
amely egyszerre céloz mindkettőjükre. – Egyik embről a
másikra néztem, nem éppen keserűség híján.
– És, drága M, ránk.
Tsin felemelkedett, elégedetten.
– Elfogadod tehát a megbízást, a kétségeid ellenére?
Egy kézmozdulattal elhessentettem Telmah képét.
– Nincs sok választásom. Az MI Konklávé küldötte
vagyok, kötelességet teljesítek. Gondolom, akkor nincs
több mérgezett kis figyelmességetek számomra a
születésnapomon.
Carmel megköszörülte a torkát, és Tsinre pillantott.
– Valójában, Ratio, van még egy további
követelmény. Az, hogy Telmahot egy kissé… oldottabbá…
tegyük a barátságoddal kapcsolatban.
A nő elhallgatott, és azonnal kitaláltam, milyen
szívet szaggató fájdalmat szánnak nekem.
Megdöbbentem. Felálltam, kihátráltam a körből, aztán
szembefordultam mindannyiukkal, mint valami
sarokba szorított teremtmény.
– Le akartok vágni a Gestellről.
– Csak ideiglenes távollét– csitított Tsin. – Az MI
Konklávé biztosított minket, hogy semmilyen
maradandó kárt nem szenvedsz Monádként.
Felnevettem, ahogy egy emb tenné, jó adag
keserűséggel.
– Nem többet, mint amennyit Te szenvednél egy
lobotómia során, M, vagy ha sebészi úton eltávolítanák
a végtagjaid. – Esetleg a hímtagját; voltam annyira
Játékmester, hogy ez az alapvető emb félelem ott
lapuljon a tarsolyomban.
– A te választásod – közölte Veeta –, polgár.
A megszületésem napján, legbelül haldokolva
meghajtottam a fejem egyetlen pillanatnyi
kétségbeesett vívódás után, és előreléptem. Vonakodva,
de beleegyeztem a megcsonkításomba.

II
 A tükörbőrbe öltözött férfi elhelyezkedik a szánban.
A kék, piros kijelzők aktiválódnak a sínágyú halványan
megvilágított kilövőcsövében. A férfi csillogó ujjaival
végigsúrol egy érintőképernyőt, amitől a szán
védőburka hangtalanul csúszva becsukódik az utas
fekvő teste fölött.
– Szeret. Nem szeret – suttogja indulatosan.
– Uram?
– Semmi – mondja a kicsi, buta gépnek. – Mindössze
az életem.
– Alaphelyzetbe állítás, uram? Folytassuk a kilövést?
– Igen, a pokolba is!
A katapultcső zúgva megkezdi az ellenforgást,
finoman ellensúlyozva a kisbolygó saját forgását. Az
összetett ajtó felemelkedik, eltűnik a sötétségben. A
férfi előtt mozdulatlan a csillagmező. A szán navigációs
rendszeréből a retinájába villannak az előre betáplált
pályaadatok.
– Hagyj békén! – mordul fel.
– Felkészülés a gyorsulásra – figyelmezteti a
rendszer. Úgy érzi, mellkasát, lábát, nyugodtan heverő
karját egy hatalmas, határozott kéz megnyomja, majd
eltűnik. A fény elmarad a háta mögött. A deltavé-jelzők
mutatják a bolygóközi tér felszínközeli részén keringő
nagyobb sziklákat: gyűrűn belül gyűrűk. A férfi
szikrázó, fekete buborékként úszik egy hely felé, ahol a
tér, mint egy rémálomban, megcsavarodik. A csillagok
pettyeket festenek a ruhájára. A férfiból csak úgy árad
az ingerültség. Bár egy pillanatra mintha felsóhajtana,
szinte megkönnyebbülve.
Világító ábrák mutatják a nagydarab, szabálytalan,
formátlan sziklákat, amelyek előtte, mögötte, körülötte
lebegnek. A tükörbőr érzékeny szűrői megvédik a nap
távoli tüzétől, ő pedig figyeli a fényes, pixelnyi ablakok
lassú forgását a tintafekete semmiben. Bár a röppályája
biztos távolságban tartja a megannyi keringő
kockázattól, azért elég közel halad el mellettük, hogy
lássa az ipari horgonyokat és kohókat, amint a köves
felszínekbe marnak, kapaszkodnak. Fény villan, a kilövő
lézer belevilágít egy alaposan megrakott vontató
tükrébe. A szán deltavét változtat a kaotikus égi
mechanika elképesztően bonyolult, szalagcsokorszerű
útjain.
– Bassz… – mormolja a férfi a hangrendszernek.
– Arnold Bax. Tintagel.
A férfi gondolataiban érzelmes szálak lépnek
mozgásba, és hívják tovább személyes gráfja felé. A keze
ökölbe szorul, aztán elernyed.
Az űr iszonyú, hatalmas.
Ő pedig nem szereti. Az egész emberiségben
csalódik, egy főúrban csalódik. Bár bőven akad
precedens. A férfi felnevet, mély, keserű, morranó
nevetéssel. Bax, de még mennyire. Arthur és az ő hűtlen
Ginevrája. De Feng, az a tolvaj fattyú korántsem
Lancelot.
– Megölöm a szukafattyát! – morogja. – Előbb
kiontom a szukafattya beleit a kardommal, aztán…
– Uram?
– Fogd be azt az átkozott lapátfüled!
Fény nyílik a sötétségben. A férfi lezárja az ábrákat,
igyekszik minél gyorsabban elérni a pontosan előtte,
lassan forgó aszteroida-maradványhoz. Fény árad ki
egy hatalmas gádorablakon, ezerszínű ragyogását
szórja a hely megtépázott maradékára. A forgó hegy
csupa sebhely, csupa bánya, épület. Zajtalanul
tükörfedte szárnyak bontakoznak ki a férfi szánjából, a
szikla felé veszik az irányt. Szinte kézzel fogható,
sötétlila fényfuvallat nyúl értük, megváltoztatja a szán
irányát, aztán kilobban.
Fényezett fémgyűrűkön megvillan a csillagfény, de
aztán lesiklik róluk. A gyorsító elképesztő mágneses
tere megfogja a szánt, és a kikötőbe húzza.
Orwen Cima nagyúr vár. Szót fogad járműve
egyszerű gépeinek. A burok kinyílik. A férfi enyhe
húzást érez, amikor az üres kikötőbe lép. Az őt szólítja,
minden egyes porcikáját.
Járása a séta és a levegőben úszás hatékony
keveréke. Hangját meg sem emelve így szól:
– Készítsd elő nekem a sugárvédő ruhát! –
Könnyedén elindul a belső folyosó felé, ahogy már
százszor is ezelőtt. Belép a bejáraton. Az identitása
azonosítására nincs szükség, sem verbálisan, sem
fizikailag. A rendszer megismeri mesterét.
– Igazgató úr, ez nem bölcs…
Orwen megtorpan egy zárt ajtó előtt. Nem nyílik.
Hatalmas, tükörbe bújtatott ökle visszhangzó ütést mér
rá.
– Nyisd ki az átkozott biztonsági zárakat! Lemegyek
megnézni a Feneketlen Vermet.
Egy pillanattal később az ajtó felnyílik. Több sor
védőruha lóg mindkét oldalon, különböző méretekben.
Hasuk tátong, mint megannyi kibelezett állaté. Az
igazgató megtalálja a saját ruháját: vörös és arany, egy
vérszomjas kínai lung sárkány díszíti. Tükörbőrét
magán tartva bemászik a súlyos, szupravezetőkből
konstruált burokba. Jókora puffanással becsukja a ruha
fejrészét higanyarca előtt, lép egyet, ezzel leakasztja a
ruhát a tartókampókról, és áram alá helyezi magát.
Erők zárják körbe. Félregörbítik a mágneses mezőket és
eltérítik a Veremtől az elektromosan töltött
részecskéket, mindent, kivéve a töltés nélküli
törmeléket, a halálos ólmos esőt, ami a védelem
ellenére a húsába és a DNS-ébe fog marni.
– Ölj meg, ha tudsz! – Brutálisan káromkodik. –
Spórold meg az öcsémnek a fáradságot!
Mint egy hatalmas, dübörgő léptű, mitikus robot,
Orwen belép a belső szentélybe. Tudomást sem véve a
felvonóról, a rámpán ereszkedik alá; férfias rítus.
Gyenge gravitáció vonzza a végtagjait, beburkolt
törzsét, de szorítása percről percre erősebb.
Figyelmeztető jelzéseket hirdető foszforcsíkok
lüktetnek a lefelé kanyarodó, ragyogóan kivilágított
folyosókon. A hely körül minden zord, fenyegető. A
férfi utasításai ellenére az ajtók csak kelletlenül
nyílnak. Szándékoltan nyers, nem emberi hang szólal
meg Orwen sisakjában.
– Figyelem! Figyelem! Hamarosan eléri az
életveszélyes közelséget.
Orwen rá se hederít. Lefelé a gravitáció egyre
merevebbé teszi a férfi lendületes járását; léptei
súlyosabbak lesznek, dölyfösen masírozik. A gép hangja
szigorú. Lelkes egéragy (Mus musculus) vezérli, amely
örökösen a szentimentalitás és a rémület határán
ingadozik.
– Polgár, kötelességem, hogy óva intselek.
Amennyiben folytatod az utat az energiamag felé, a
vezérlő automatikáim programozása értelmében
minden üzemanyag-ellátást kénytelen leszek azonnal
lekapcsolni.
Az igazgató nem törődik vele, csak befedett fejét
rázza ingerültségében. Könyörtelenül halad tovább
lefelé.
– A hibás akkréciós korong meg fog semmisülni –
magyarázza az egérhang; ez a kötelessége. – A
kimaradás ideje alatt a kisbolygóöv áramhálózata teljes
egészében a fúziós és napenergiától fog függeni. Az ön
Házát fogják felelősnek tartani kár esetén. Megkérem,
hogy fontolja meg nagyon alaposan a jogi
kötelezettségeit.
– Johnny Von, muszáj ezt a szemetet hallgatnom,
valahányszor idejövök?
Újabb hang hatol a füléig, ismerős, félénk, majdnem
emberi.
– Orwen nagyúr, sajnos nem áll módomban
kikapcsolni az akusztikus tanácsadó berendezéseket.
Hogy őszinte legyek, a teljes önuralmamra szükségem
van, hogy a biztonsági zárakat nyitva tartsam. Nem
volna kedved inkább visszajönni sakkozni a parókiára?
– Látnom kell.
– Láttad már korábban, jó uram. Nem változott.
Orwen hangja mohó.
– Lebilincsel.
Áthalad egy utolsó ajtón, amely a védelmi
rendszerektől óriási. A vészjelző újra megszólal, a
normál emb tartományon mindkét irányba túlnövő
hangmagasságon, fülsiketítő. A férfi testét elönti az
adrenalin és a rémület.
– Riadó! Riadó! Riadó! A meddőségi zónába lépett! A
környezet radioaktivitása 2000 rad, és egyre növekszik.
Kérem, hagyja el a területet! – A hang szünetet tart,
mintha csak nem létező kezét tördelné. A kérlelés
hangja lassan lüktetővé válik. – Könyörgök, polgár,
tegye meg önmagáért, a meg nem született
gyermekeiért!
A zár becsukódik a háta mögött, miközben kinyílik
előtte egy másik. A tükörbőr kissé felpuffad a férfi saját
bőrén képződő verejtéktől; erős vákuumba ért.
Horkanva felnevet.
– Krisztusom, Johnny Von, ki programozta ezt a
kerge áramkört?
Az MI bocsánatkérően mormol.
– A szerződés már az én időm előtt élt, Orwen
nagyúr. Az iktatott aktákon megállapított szerződő fél
egy szoftverrendszerekkel foglalkozó vállalat. Burbank,
California, Föld.
A férfi árnyalatnyinál jóval több keserűséggel azt
acsarogja:
– Mondd meg neki, hogy már meddő vagyok! Mondd
meg, hogy a fiam egy klón, a feleségem meg szajha!
– Biztos vagyok benne, hogy ez szükségtelen, Orwen
nagyúr. Nincsen arcmemóriája.
A fehér fények hirtelen kialszanak. Karmazsin
foszforpanelek villannak fel újra és újra a sötétségben.
Valahol előttük az ólomüvegen keresztül vibrál valami,
baljósan és kéken. A berendezés hangja kétségbeesettre
vált.
– Forduljon vissza, az Isten szerelmére! Eme utolsó
ajtó mögött már a Mag található. Gondoljon veszélybe
sodort, halhatatlan lelkére!
Orwen egy pillanatig tétovázik, mint minden
alkalommal, valahányszor megteszi zord zarándokútját
erre a szörnyű helyre. Ömlik az izzadság a
szemöldökéről, eláztatja kipárnázott mellkasát és hátát.
Parancsot ad az ajtónak, és figyeli, ahogy az felnyílik.
Besétál a legbelső terembe.
– Ki itt belépsz – sikoltja a berendezés hangja –,
hagyj fel minden reménnyel!
Az igazgató előreindul, lefelé, megbillen. A metrikus
hiba, a kék-fehér folytonossági hiány a terem homályos
közepén lebeg. Az üzemanyag-ellátást erre az időre
felfüggesztették, ám a hátramaradt, kísérteties
örvények beleszívták magukat a hiba akkréciós
lemezébe, nekitámadtak a gammarészecskéknek,
röntgensugaraknak, a döbbenetes, halálos ónos esőnek.
A hiba lebeg a vákuumban, a rommá lyuggatott
aszteroida üres magjánál, mint egy labda a fogójátékos
kesztyűjében. Hatalmas mágnesesmező-generátorok
egyensúlyozzák ki, amelyeket ördögi visszacsatoló
hurkok táplálnak óriási kimenő teljesítményükkel.
Orwen Cima vad izgalommal újra előrelép, és
lebámul a magához húzó mélységbe. Szupravezető
védősisakja alatt, tükörbőre higany morfomaszkja
mögött az arca eltorzul: a halál narkósának döbbent,
szinte szexuális izgalmától.

III

Hosszú árnyak nyújtózkodnak, a sárgásbarna füvön

megcsillan a száradó harmat. Eukaliptuszfa-csoportok
ölelik magukhoz az illatos, rózsaszín reggelt,
belevegyítik szürkészöldjüket, foltos
halványbarnájukat. Fehér csőrű és hátú fekete madarak
próbálják túllicitálni egymást: harsányan, de
dallamosan. Egy vagy kettő felrebben a fákról, rémülten
köröz, aztán alábukik, csörög. A tisztás egyik szélén
nevetve és lármásan fiatal embek bukkannak elő egy
ideiglenes hexhelyről. A hex egy karcsú márványoszlop,
ideiglenesen rögzítették a porhanyós talajon.
Zafírkéken ragyogó méhsejtmintája feldereng,
valahányszor valaki felbukkan a valós térben. A hosszú,
deréktól bővülő fekete kabátot viselő magas férfi
félreáll. A gallérjánál és a mandzsettájánál habos fehér
selyem buggyan elő. A férfi figyel, ajkán csöndes
mosollyal.
Harsány ikerpár bukfencezik elő a hexből nevetve,
harlekin tornadresszben. Taszigálják egymást,
lábujjhegyen ugrálnak, a harmatcseppek úgy
fröccsennek szét körülöttük, mint a gyémántok. A szőke
kettéosztott, ezüst és ébenfekete maszkot visel.
– Szép hely, jó uram!
Felmosolyog a férfira, lustán, incselkedve.
Cima bólint, összeráncolja a homlokát, és a tisztás
túlsó végébe mered.
– Senkiföldje, Rozz. – Jóval fegyelmezettebb,
praktikusabb felfogású figurák sora toppan a valóságba,
valószínűleg épp hallótávolságon kívül. Az MI-k
legalábbis nem kommunikálnak akusztikusan.
Játékmesterük, Ratio egy pillanattal később hexel be,
hogy csatlakozzon hozzájuk, sajátságos törzsének és
tagjainak ezer kecses karikája rózsaszínen, zölden villog
a kora reggeli fényben. Ilyen távolságból az MI-k
babának tűnnek.
 – Ráadásul milyen szép évszak, Telmah! – Rozz
ikerfivére, a vörös hajú, aranymaszkos esztétikus pózba
vágja magát, miközben megcsodálja a tájat. – Tavasz,
azt kell mondjam. Vagy valamivel az után. – Cimához
hasonlóan a társulat egyik tagjának sincs neurologikus
hozzáférése a teljes Gestellhez. Amikor elkerülhetetlen,
előhívnak egy aprócska phantom adattápot különféle
jelátalakító csipjeikből. Meggyőződésükből, saját
választásukból büszke újfauvisták ők: szándékos
visszafajzás a Primitív Ember vadságához.
Cima elmosolyodik.
– Köszönöm, Gill. Nyargalok nyár utóján s víg
vagyok.
A fiatalemb meghökken. Megemeli nem létező
kalapját, és mélyen meghajol.
– A mindenit, jó uram! Egész megfeledkeztem a
klasszikusok iránti rajongásodról.
– Ez, szívecském, inkább egy katona memóriája –
mondja neki a húga némi gúnnyal. – Az elme mint MI
mátrix. – Macskaszerű oldalvigyorral fordul Cimához: –
Mondd el az egész idézetet, és felveszlek a listára egy
ingyen hátmasszázsra!
A magas, feketébe öltözött fiatalemb hangosan
felnevet.
– Na, ez olyan ígéret, ami holtbiztos, hogy felfrissíti
a férfiak emlékezetét. Hű, lássuk csak! „Gyöngyvirágban
megbúvók; / bőregéren nyargalok / nyár utóján s víg
vagyok: / víg vagyok, vígan a víg napot élem, / ág alatt,
árny alatt, lombon, levélen.”1
A fiatal embcsorda a közelben nyüzsög, csüng
minden egyes szón – annak ellenére, hogy közben
valami hanyag nemtörődömség lengi őket körül –;
aztán hangosan tapsolnak és lelkesen gratulálnak. Nem
valószínű, hogy bármelyikük felismerné az ősi sorokat,
de az ingyencirkuszt nem kell nekik bemutatni.
– Ezen az uncsi részen nincs is gyöngyvirág, jó
uram.
– Talán már elmúlt a szezonja. Vagy lehet, hogy
ezek a fák máshogy csinálják.
– Jaj, ne cukkolj már minket! És, tényleg
denevérháton jöttél?
– Igen, Rozz, ha nem is szó szerint. Lökhajtásos
repülőgépen. Tízórás út.
– A pasi teljesen bolond – mormolj a Gill alig
hallhatóan, és lebukik Kob elől, aki fülön akarja fogni.
Kob afféle tréfás fickó, lila overallt visel és komoly
arckifejezést. Egy feketefehér szarka felrikácsol, és
elsuhan az egyik emb védtelen feje mellett. Rémült
rikoltozás és tolongás keletkezik.
– Mi az a sugárhajtású repülő? – kérdi valaki
zavartan. Doony: vékony, fekete kamasz fényes,
borotvált koponyával; pont úgy fest, mint aki úgy egy
órával ezelőtt mászott be az ágyba egy hosszú nap után,
és most durván kirángatták a jó meleg paplan alól. Ami
nem csoda, mert pont ez történt.
– Bí-bá-buta – rikkantja Rozz.
– Huhú! – kiabálja Gill.
Cima kissé távolabb sétál a csapatától, és
elgondolkodva dörzsölgeti az állát. A tisztás túlsó végén
a holofrasztikus export zafírragyogása elhalványul, és
egy emb Bíró, a Gestell képviselője érkezik meg a
galaxis távoli végéből – vagy talán abból a kisvárosból,
ott a látóhatár szélén. A nő tiri-tarka öltözéket visel.
Közvetlenül szólítja meg az MI Játékmestereket, nem a
Gestell-kapcsolaton keresztül, éles hangja épphogy
hallható ebből a távolságból. Az asszony meghajol, vet
egy pillantást a kelő nap felé, aztán megfordul, és
elindul a nyirkos füvön át az emb játékosok felé. Cima
hivatalos üdvözlésképpen felemeli a kezét, aztán egy
pillanatra visszatér civakodó barátaihoz.
Az éretlen Doony heves vitába bonyolódott Yazade-
dal, a dölyfös, barna arab lánnyal.
– Na, akkor most a Földön vagyunk, vagy mi van?
Yazade csípősen válaszol:
– No né, hát nem tudod?
– Az biztos, hogy érzésre jó. – A fiú megpiszkál a
lábujjával egy foltnyi csupasz talajt. Próbaképpen ugrál
párat. – A gravitáció elég közel lehet egy g-hez.
Cima kinyújtja hosszú karját, és szeretettel
megsimogatja a tar koponyát.
– Ó, az ártatlanság! És ezzel segítettem is a
megfejtésben.
– He? Tényleg?
Gill gúnyosan lecsap a dologra.
– Naná, hogy a gravitáció jó, bumbikám. Mi a
csudáért vesződne valaki, hogy új világot alapítson, ha a
gravitáció nem lenne megfelelő?
– Jól van, jól van. – Doony fülig pirul.
– Úgy értem, lehet vagy négycsillió bolygó, ami
ennyiben hasonlít.
A srác a szemét dörzsölgeti.
– Elég lesz, okoska. Akkor ez a Föld, vagy nem?
– Segítség: Gyöngyvirág.
– Húha… A fák meg a többi elég otthonosnak tűnnek,
de lehet, hogy a telepesek ültették őket.
Rozz az orrát csavargatja.
 – Doons, Doons, azért olyan egy régimódi Angström-
soviniszta vagy! Hagyd békén a szemgolyódat! És
szippants egy jó mélyet a szélből!
A fiú méltóságteljesen belélegez, ki, aztán még
egyszer be, mintha egy nemes bor bukéját ízlelgetné.
– Nyár, ja. Fincsi. Ja… Érzem a szagokat. 101-es
számú tranzit teória. 99,9999999%-ban azonos
összetétel. Ergo, ez még mindig a Föld.
Gúnyos taps és cöccögés fogadja.
– Persze, hogy az, nünüke. Különben hogyan
lehetne itt Telmah, repülő ide vagy oda?
– Ugyanúgy, ahogy mi. Idehexelt. Nem?
– Jézusom, Allahra! Te semmit nem tudsz?
– Bí-bá-bukta! – rikkantja Gill.
– Huhú! – kacag Rozz, kétrét görnyed a nevetéstől.
Doony a byroni, töprengő alakot méregeti, aztán
visszanéz, még mindig zavartan.
– Igaz – nyilatkozza Gill. – Telmah egyszer sem
lépett még át hexkapun, soha életében.
Doony őszintén izgalomba jön. Képtelen a maga
korlátolt gondolkozásával egy ilyen hiányosságot
felfogni.
– Tehát igaz… az illatok a megoldás.
Cima oda se fordítja a fejét, úgy válaszol, kissé
tanárosan:
– Helyes válasz. Pontosan ugyanezt az összetételt
sehol nem találod abban a „köbö zillió” világban.
– Hallgass az embre! – cukkolja Rozz. – Arra, aki
lenézi a teleportot. Hé, rettenthetetlen-megfejthetetlen
főnök űr, ezekből a bolygókból hányat próbáltál ki
személyesen?
 Cima a homlokát ráncolja, és megjegyzés nélkül
átbámul a tisztás másik végébe.
Gill odasúgja a húgának:
– Szedd össze magad, M!
Rozz elkomorul a bűntudattól.
– A csudába, nem akartam felbosszantani. – Szó
szerint a fiú lábához veti magát, és sunyin pislog rá
fölfelé. – Ugyammá, Telmah, esetleg megtoldhatjuk a
dolgot egy buja masszázzsal elöl is… Megbocsátasz?
Cima bánatosan rámosolyog.
– Hát persze, kedvesem. – Lehajol a lányért, finoman
talpra húzza, és kivillantja szép fogait. – Ugyanakkor
még egy ilyen gonoszkodó megjegyzés, és kénytelen
leszlek láncra veretni, és fellógatni egy akasztófára,
hogy megcsócsáljanak a kányák.
Rozz színpadiasan földig hajol.
– Mily zsarnoki! Gill, szerintem ennek a fejébe szállt
ez a hierarchia-dolog. Vagy a „vezetők” mindig ily
véreskezűek és rettentő kegyetlenek?
– Ez előírás az aszteroidákon, szívem. – A vörös hajú
megfogja a húga kezét, és elszökdécsel vele biztos
távolságba. De Cima már a közeledő Bírónő felé sétál, és
kinyújtja felé a karját. – Deviánsok és perverzek, mind
egy szálig – csúfolódik Gill; bosszantja, hogy figyelemre
se méltatták. – De azt vágod, hogy ezentúl le se tudjuk
rúgni a magas lóról?

IV
 Orwen Cima nagyúr nyughatatlanul halad az
erődszerűen megerősített, befelé dőlő aknafolyosón az
aszteroida magjánál pörgő örvény felé. Itt a téridő egy
escheri rémálom. A gravitáció hihetetlen gyorsasággal
nő sokszorosára. A fantomzajok elárasztják a férfit,
mint a trópusi vihar fülsiketítő lármája, amikor a fák
hajlonganak és ropognak a szélvészben, fehér foltos
hurrikánhullámok csapódnak a homoknak vagy
szikláknak, száz meg ezer kilométer mélyre lenyúlnak,
a szilárd kő a nyomás alatt sűrű, forró folyadékká olvad.
Orwen került már viharba, egyszer vagy kétszer, egy
bolygón, a Földön. A szabadban állt, meztelenül. A víz
súlyos cseppjei az arcán doboltak, belecsordultak
fulladozó, csodálkozó szájába. Itt a képzeletbeli vihar
őrjöngő dühe is csak erőtlen visszhangja volt annak az
erőszaknak, amellyel a hiba roncsolja a helyi téridőt. A
metafora jól ábrázolja az ilyen mértékű
transzcendentális vehemenciával szembesülő
technológia kudarcát, amelyet a férfi akusztikus tápjai a
számos finom szűrő ellenére is közvetítenek.
A fény gusztustalanul elhajlik, hirtelen
megcsavarodó kék villanások tekergőznek, ragyognak.
A folytonossági hiány kificamítja a férfi agyának
szöveteit, és bekapcsolja a vizuális percepció végtelen
alakzatait. Színpompás rácsok és hálózatok pörögnek az
igazgató szeme mögött, a migrén előjeleihez hasonlóak.
Úgy érzi, a körülötte forgó foltok végtelen féregjáratába
zuhan; a foltok zöldek, akár a bolygó óceánja. Csak néz,
néz, és liheg.
Halványan, a fantomricsajon át az aszteroida MI-je
megszólal a sisakban.
 – Kötelességem, hogy tájékoztassalak, igazgató úr,
mindössze tíz perc maradt, mielőtt a ruha sugártűrése
megtörik. Statisztikailag már most is jelentős a
kockázat, hogy…
Orwen acsarog, alig képes megmozdítani a tagjait.
Mintha megbénultak volna az izmai.
– Harcos vagyok, Johnny Von. Az életem állandóan
veszélyben forog.
– De nem az én felügyeletem alatt, uram. – Az MI egy
dölyfös és odaadó dadus, aki visszatért kötelessége
teljesítéséhez a rabságból, amely során a ház körüli
apró-cseprő dolgokat intézte, most pedig eltökélt
szándéka, hogy ezt a testhezálló küldetést a
legaprólékosabb türelemmel fogja végigcsinálni.
– A felügyeleted alatt? – Az igazgató erejét
megfeszítve visszalöki magát a korláttól; lenézően
mulat a kijelentésen. – Istenemre, ez azért leginkább
önmegerősítés.
– Mint minden mesterséges intelligencia, igazgató
úr, alapvetően morális lény vagyok. Az, hogy
engedelmeskednem kell a parancsodnak, és
hatástalanítom a biztonsági rendszert, számomra igen
erős stresszel jár.
– Az kínos, öcsi. – Lázban égve végighordozza a
tekintetét a metrikus hiba szörnyű látképén. –
Döbbenetesen gyönyörű.
– Döbbenetesen veszélyes.
Orwen kinyújtja két védőruhába bújtatott karját. A
vörös és arany sárkány kitárja szárnyát, felrepülni,
lecsapni, marcangolni készen.
 – Olykor elképesztesz, Johnny Von. Meg tudom
érteni, miért tiltották ki Ősapáink a gépi intelligenciát
az aszteroidákról. Igaz, hogy nincsen lelketek.
A gép nem válaszol azonnal. Orwen ingerülten
hozzáteszi:
– Ti aztán nem szomjaztok semmi spirituálisra.
– Feltételezve, hogy, a kifejezéseddel élve, nem
rendelkezem lélekkel. Soha nem fogom megtapasztalni
a fizikai halált és az újjászületést, ahogyan, állításod
szerint, egy szerves lény igen. Még sincs rá ok, miért ne
maradhatnék fenn mindörökre.
– „Fennmaradni!” Pontosan! – Orwen megfordul, a
nyaka recseg, szeme egy érzékelő szemét keresi. –
Vérszegény, pipogya szó. Halál és újjászületés, ezek
adják meg létezésünknek azt a szúrást, ösztönzést… azt
a buja vágyat: még több életre és még több halálra.
Johnny Von kitartóan megmarad a lelkiismeret
gyötrő hangjának szerepében az övétől annyira idegen,
galaktikus emb/MI kultúra szabályai szerint.
– Igazgató úr, bocsáss meg, de… Úgy találom, hogy a
halál iránti megszállottságod nem… bölcs.
– Nem épelméjű, azt akartad mondani, te
anyámasszony katonája! – Orwen durván felröhög. –
Nem fogom megtagadni a valóságot. „S így óráról órára
érünk, érünk, s így óráról órára rothadunk.”
– Kérlek, vigyázz magadra, uram! Ha a Feneketlen
Verembe esel, rothadni sem fogsz. Kitörlődsz
maradéktalanul.
Orwen ennek tökéletesen a tudatában van. Ezért jött
ide, és ezt is tudja: elképesztően intelligens férfi, de
csapdába esett a szerelem és a gyűlölet lehetetlen
paradoxonában. Mégis, ez az egyszerű kijelentés
ráveszi, hogy visszavonulót fújjon. Még egyszer
hátranéz az aszteroida szívében lévő semmi felé,
veszélyesen kihajol a magába szívó űr felé, amely a
pillérek alatt tátong.
– Milyen hitvány valami! – Úgy mondja, mintha a
szeretőjéhez vagy a szeretőjéről beszélne. – Ha
belegondolok, hogy megsemmisített egy egész
égitestet… Belevájta magát egy világba, mint egy, egy…
féreg a gyümölcs magházába, és kiette a belsejét.
Gázroham örvénylik be a hibába, nekifeszül a
sugárzásnak.
– Atomjaira tépve zuhan végtelenül.
Belemorzsolódik a fénybe, beszívja a nemlétezés. Még
halhatatlan lelkemet is. A lelkemet is.
Egy pillanatig úgy tűnik, át fogja engedni magát a
saját belsejében égő sötét késztetésnek. Egyensúlyt
keresve megáll, érzi, hogy a szíve, a belei
összerándulnak, rettegéstől és gyönyörtől.
Végül visszahúzza magát. Dübörög a vére.
– Nem. Nem most.
– Soha, jó uram – mondja az MI
Orwen nézi az örvénylő járatokat: élénk kékeszöld
és kobaltkék foltok, a látómező szélénél különös
színezettségű csipkék. Orwen diadalittas és teljesen
kimerült.
– Talán – feleli a gépnek. – Talán soha.

V
 A társulaton eluralkodott a zűrzavar, szétszóródtak
a füves tisztáson. Az embek kényelmesen lebzselnek,
felkapaszkodnak a fákra, megkergetnek egy-két
legelésző bárányt, kerülik a rikácsoló szarkák
vérszomjas figyelmét vagy turbékolnak. A férfiak közül
ketten birkóznak, derékig csupaszon és reszketve. A
távolban az MI-k természetesen jóval rendezettebbek.
Cima és Ratio a tisztás közepén tanácskozik a gestelles
bíróval, aki középmagas, acélszürke hajú, csinos
asszony. Rövid szárú pipán pöfékel. Végül aztán
elengedi a Játékmestereket, mindkettőjüknek átnyújt
egy-egy táblácskát, rajta a Rejtvénnyel.
– Oké, csapat! – kiáltja Cima tiszta, átható hangon.
Különösebb erőlködés nélkül gyűjti össze gyülevész
bandáját, mert szeretik őt, úgyhogy jönnek lelkesen. –
Szeretnék mindenkit itt látni, hogy felolvassam a
Rejtvényt. Ez neked is szólt, Doony! Abhinavagupta,
tedd vissza a cicijét, már reggeliztél! – Mosolyogva
megveregeti egy idősebb nő vállát. – Myfanwy, ha az
adatcsipeddel szeretnél társalkodni, azt javaslom, hogy
távozz… feladatunk van.
– Igen, főnök! – A nő egy pillanatig elszontyolodik,
de aztán felvidul, amikor látja, hogy a fiú valójában nem
ingerült.
– Oké, sorakozó, ide körém! Yazade, milyen a
holokapcsolat a bírói dobogóval?
– Teljesen tiszta.
– Remek. – Aztán a levegőhöz beszél. – M Ratio,
felkészült a csapatod?
A levegőből, vagy legalábbis látszólag onnan érkezik
a válasz.
– Bármikor kezdhetjük, M Cima.
 – Remélem, a te bandád fegyelmezettebb, mint ez a
csürhe. Számítok a gépagyadra, hogy hamar megoldja a
Rejtvényt, és akkor mind időben hazaérünk teaidőre.
Ratio holoképe megjelenik köztük; a Gestellről
közvetítik, és az egyik közeli hexoszlopról vetítik ki.
– Hohó! Az emberi megérzésetekre kell
hagyatkoznotok. Tegyen nektek jó szolgálatot, M!
– Nyerjen a legjobb elme, pajtás! – A képmás
szertefoszlik.
Cima visszafordul szedett-vedett társulatához.
Myfanwy kétkedve néz a távolban lévő MI-re.
– Hogy várhatjátok, hogy velük versenyezzünk?
Nekik van Gestell-hozzáférésük, földbe fognak minket
döngölni.
– Nem, nincs – tudatja Gill. – Ratio monádrendű
Játékmester. Az ő' hozzáférése az adatbázisokhoz
ugyanolyan korlátozott, mint a miénk. Számukra ez a
kihívás a dologban.
– Hallgass! – mordul rá Cima hirtelen. – Ó, Istenem,
micsoda rendetlen csőcselék vagytok! Ugrásra készen
akarok látni mindenkit! Akármi suhan át azon a pici
agyatokon, mindig a feladatotok legyen az első, és…
Yazade kötekedve közbevág:
– Azt akarod, hogy orrba verjelek, seggfej?
Cima lebámul rá.
– Nem, M. És azt sem szeretném különösebben, hogy
vér folyjon bármelyik másik testrészemből, vagy a
tiedből, vagy bárkiből az elkövetkezendő néhány
boldog percben vagy órában.
Lázongó csend fogadja a szavakat.
– Gyorsan fogunk lépni, legalábbis ti, és nem kétlem,
hogy mint afféle löttyedt seggű semmirekellők, folyton
egymás útjában fogtok botladozni, hacsak nem sikerül
belétek vernem egy kis katonai fegyelmet a következő,
lássuk csak, 57 másodpercben.
– Katonai fegyelmet? – Abhinavagupta sértve érzi
magát. – Kímélj már meg minket az aszteroidátokon
divatos csúfságoktól!
– Bí-bá-bunyó! – kiabálja Rozz.
– Huhú! – visít Gill.
Ezen mindenki nevet. A fiú rajongása a rang és a
hatalom iránt a csapat gúnyának megszokott tárgya; ez
az egyetlen pont, ahol hozzáférnek Cima, a megtűrt
idegen érzékenységéhez. Ő türelmesen vár, mert ez az
egyetlen lehetőség, hogy lerendezze a csapatos
ugratást: hagyja, hadd csituljon el magától.
– Ja, így van – mormolja Doony makacskodva.
– Hé! – kiabálja Kob. – Épp most újítottam meg az
állampolgári anarchia-fogadalmamat. Nem tudom,
jöhetek-e így egyáltalán. – Úgy tesz, mint aki elslattyog.
– Csak tekintsd úgy, mint az iskolai házirend apró
betűs részét, vészhelyzet esetére! – szól oda Lyn. –
„Ideiglenes behódolás a hatalomnak.” így tiszta a
lelkiismereted.
– Micsoda állogika! – rikkantja Kob. – Jövő héten
kriminológiaóránk lesz, és a súlyos testi sértést vesszük.
Gondoljátok, hogy meg kell majd ölnünk valakit?
Yazade felnéz. Nyers hangján, amely hihetetlenül
elüt fennhéjázó karakterétől, azt mormolja:
– Én rád szavazok, Kob.
Cima türelmesen várakozik az alkalmas pillanatra,
míg a többiek kimulatják magukat. Tényleg ők a
legfegyelmezetlenebb embcsoport, akikkel a fiú valaha
is találkozott.
 Doony egy piros labdát dobál, amit zsebében talált,
és Yazade-nek panaszkodik:
– Figyelj, haver, még mindig nem vágom, ő miért
nem…
– Tudod, az aszteroidáján úgy gondolják, feltalálták
a lélek…
Myfanwy ezt meghallja, és meghuzigálja Cima fehér
selyemingének az ujját.
– Tényleg hisztek a reinkarnációban, Telmah?
– Ez nem hit kérdése. Kísérleti tény. – Felsóhajt. –
Tényleg nem értem ezeket a nyamvadt földi
anarchistákat. Képesek lennétek elhinni bármilyen
őrült marhaságot, mindegy, milyen nevetséges, ha nem
mond ellent az előítéleteiteknek.
– Micsoda?! Méghogy mi? Előítéletesek? Te barbár,
hogy vagy képes…?
Cima higgadt marad.
– Nektek meg az MI Konklávénak elég sokáig
tartott, mire beengedtétek a pszichikai jelenségeket a
tudományos gyakorlatba.
– Badarság, mindenki tud a pszichikai…
– …és üvegbe rakják őket, vagy valami ilyesmi –
mondja épp Yazade Doonynak.
– Mi, újrahasznosítják? Aztán beletuszkolják egy
újszülöttbe?
– Nézd, én nem hiszek ebben a szemétben – jegyzi
meg Rozz cinikusan. – Ez a drága fiú dugig van bűbájos
babonákkal. Nem csupán szakképzett gyilkos…
– De mi a helyzet a saját lelkükkel? Itt a hiba a
gondolatmenetben. – Doony gyanítja, hogy ezzel
rátapintott valamire. – Elkezdenétek osztozni. Abból
meg az lenne, hogy… mi is az a régi betegség? Tudjátok,
amikor összezavarodik a fejük.
– Tudom. Ne segíts! Valami skizo… De ez nem olyan
rémes, szerintem legalábbis. Elvileg nem kapnak vissza
igazi emlékeket. Ilyen régi életekből. Azok eltűnnek.
– Ó.
– Nem igazán nevezhető gyakorlati problémának.
Nem mérhető.
A Gestellben ez egész hiper-motívumhálózat lenne,
metafizikai tobzódás, mnemonikus illatok, elmés
phantom-felületek, zenei aláfestés és ellenpontozatok.
Itt csak szó, szó, szó. Cima némi megvetéssel
magyarázza Rozznak:
– Természetesen a jelenségek nem reprodukálhatók a
Földön. Azt nem mondtam, hogy nektek van lelketek.
Látja, hogy a lányt ez őszintén megrázza, s a fiú
maga is őszintén megrázónak találja a bepillantást a
lány tudatlanságának mélységeibe, ideológiai
vakságába.
– Mi? Akkor nektek hogyhogy…
– Mi kivételes alapossággal viseljük gondját a
miénknek, haver.
– Nem osztoznak – mondja Yazade Doonynak, és
újra megböki a srácot. Lehalkítja a hangját, mert nem
szeretné, ha akaratlanul is sértés lenne a dologból. –
Klónok, bumbikám.
– Pfuj! – De ő is halkan beszél, és eltakarja vigyorát a
kezével. – Ne gusztustalankodj!
– De igaz! – Yazade vállat von. – Nincs mit tenni
vele. Szövetmintákat vesznek születéskor. Ha fizeted a
biztosítási díjakat, növesztenek neked egy teljesen
azonos testet halálod utánra. A „lelked” kényelmesen a
helyére csusszan.
– Mint a zsák meg a foltja.
– Esetünkben inkább a zsák meg az új zsák.

VI

– Igazgató úr, most távoznod kell.

Orwen Cima lassan, kelletlenül visszahúzódik a Mag
közeléből, a Feneketlen Veremtől. Egy hosszú
pillanattal később megkérdezi az ősöreg MI-t:
– Johnny Von, tudod, miért jövök ide?
– Elmélkedni? – próbálkozik az MI elgondolkodva. –
Meditálni, eltöprengeni az egymás követő életek
rövidségén.
Orwen vállat von, ezüstbe bújtatott fejét
megbiccenti.
– Ez az egyetlen hely az egész nagy, zsúfolt
Aszteroidaövben, ahol egyedül lehetek. – Egy gép
elsuhan a háta mögött. Orwen enyhén megmerevedik,
kényszeríti magát, hogy ne forduljon meg.
– Végtelen űr van minden irányban, uram.
– Persze, és körülzár engem, mint tojást a héja. – A
liftakna halkan nyikorog, gyötri a metrikus hiba torzító
nyomása. Izzadság tör elő az igazgató homlokán, aztán
azonnal párává is válik, a tükörruha pedig rögtön
újrahasznosítja. – A saját fingomat lélegzem – közli a
férfi rekedten az MI-vel.
– A kápolnában nyugodtan lehet szkafander nélkül
is járkálni.
 – Miért kell mindent elrontanod az örökös
kárálásoddal?
– Nem szándékos. Csakis a te érdekeidet tartom
szem előtt.
– Ez igaz – ismeri el vonakodva a férfi. – A klón-
fiamon kívül valószínűleg te vagy az egyetlen valaki, aki
ezt hamis esküvés nélkül elmondhatja magáról.
A szakadék különös, halvány fényében árnyak
rebbennek a szemközti falon. Orwen nem hajlandó
megmozdítani a fejét. Fájnak az álfény-rácsok a
periférikus látásánál.
– Istenemre, milyen jó, hogy Feng nincs most itt! –
Csaholó nevetést hallat. – Lenne rá esélye, hogy
belesodorjon engem a mise en abyme-be2, annak a
szukafattyának.
Johnny Von, távoli és torz hangon az ónos esőtől,
meglepetten mondja:
– De hát itt van. Azt hittem, tudod.
Orwen megpördül. Valami sötét mozdul a folyosón.
– Az az átkozott, lefetyelő, hazug nyelved! Feng a
Callistón van! – Az öccse ionmeghajtású űrrepülőn
kereskedelmi körúton jár a Jupiter holdjain. Három
hónappal ezelőtt indult, akkor a teljes média ettől
visszhangzott. És Feng azóta nem tért vissza, s az égi
mechanika megmásíthatatlan törvényei alapján nem is
fejezhette be a tervezett utat ennyi idő alatt.
– Igazgató úr, a fivéred az erőmű területén
tartózkodik.
Orwen magánkívül ordít.
– Johnny Von, miért csinálod ezt? Lehetetlen!
Kifejezett utasítást adtam, hogy tagadják meg a
dokkolási engedélyt minden hajótól, a sajátomat kivéve.
– Kitárja a karját. A sárkány kiterjeszti szárnyait.
Hosszú ujjai a levegőbe marnak.
– Az öccse, Feng nem szánon érkezett az állomásra,
jó uram.
– Micsoda?! Nevetséges! – De, még ha így is tett
volna, az erőmű biztonsági programjai megkívánnák az
MI felügyelettől, hogy jelentsen egy ilyen közeledést.
Nem történt efféle jelentés. Feng tehát nincs itt,
lehetetlen, nem tolakodhatott be bátyja magányába.
Öccse robban be a terembe a lift fülkéjéből, mint egy
bosszúszomjas démon, fekete matt sugárvédő
páncélban.
Ugyanazon a csatornán szólal meg, gőgösen:
– Használd az agyad, bátyám!
Orwen döbbenten visszahőköl.
– Johnny Von, te holoképeket mutatsz nekem? Ez
valami őrült tréfa?
A két férfi úgy köröz egymás körül, mint két ziháló
rák a hatalmas páncélokban. Feng Cima nagyúr a hiba
meggyötört tere felé int. Elcikáz egy kék villám.
– Szép, nem igaz?
– Hogy lehetsz itt, Feng? – Orwen torka elszorul,
izzadságban ázó testében dühöngenek a hormonok a
félelemtől és az agressziótól.
– De hisz nyilvánvaló. – Feng hangja hihetetlenül
hűvös, gúnyos, visszafogott. – Hát mindent meg kell
magyaráznom, te nyomorult balfék?
– Nem nyilvánvaló, te fattyú! – Orwen vörös és arany
öklével az öccse arca felé üt. Feng felemeli fekete karját,
és hárítja az ütést. A sokkhullám hatalmas puffanással
üt mindkét páncélöltönybe.
 – De igen, ó, bátyám, egészen nyilvánvaló, hogy
idehexeltem egy transzferkapun keresztül.
– Lehetetlen! Kétezer éve köztudott, hogy nincs
olyan aszteroida, amely elég nagy lenne, hogy
biztosítani tudjon egy teleportációs hajlítást. Csak egy
bolygó vagy egy csillag rendelkezik elég erős
gravitációval, hogy meggörbítse a téridőt. Egy
aszteroida: csupán hegy, legfeljebb kontinens. Nem
világ. Hiszen ez az egyetlen, fájdalmas oka az Öv ősi
elszigeteltségének.
– Á, a katona elméje. Skatulyák és kategóriák. A
tántoríthatatlan csőlátásod lesz a veszted, Orwen. –
Védőruhás jobb lábát elhúzza, amikor Orwen vadul
odarúg ballal. Visszahőkölnek, lihegve megtorpannak.
A megvilágosodás belevág Orwenbe, akár a Verem
sugárrobbanásai.
– A hiba maga!
– Pontosan. A Mag. – Feng őrjöngve előreveti magát.
– Te pózoló őrmester! Te beszélsz bátorságról? Csak
játszadozol a pengékkel meg puskákkal. – Kezük
egymásnak feszül, dulakodnak a semmi torkánál. – Én
meglovagoltam a geodetikus vonalat egy működő
metrikus hiba eseményhorizontján!
Orwen kiszabadítja magát, és belekapaszkodik az
egyik oszlopba. Alig tudja elhinni, amit hall, mégis ez az
egyetlen lehetségesnek tűnő magyarázat. Feng nem
lehet itt. Mégis itt van. Tehát megtette, amit elképzelni
sem lehet. Idehexelt a metrikus hibán keresztül. Ez
döbbenetes és tébolyodott bátorságra vall.
– De miért? A kockázat őrületes!
 Feng egy pillanatig nem válaszol. Hörgő fújtatása
átcsap a kettőjük közti távolságon. Amikor megszólal,
hangja jéghideg az elhatározástól és a gyűlölettől.
– Különben hogyan ölnélek meg szemtanúk nélkül?
Orwen felsikolt dühében.
– Én öllek meg előbb, te hitszegő szukafattya! –
Gyilkos indulattal ugrik az öccsének. Összekapaszkodva
tántorognak a Feneketlen Verem magába húzó üressége
felett.

VII

Az ősz hajú, arisztokratikus arcú Bírónő biccent,

előbb az MI Játékmesternek, majd az embnek. Fizikailag
egyikük sincs a nő közvetlen közelében, mert a tisztás
közepén áll. A fák csúcsa pont a napig ér. Az
összeverődött gomolyfelhők lassan megsűrítik az ég
halványkékjét.
– Azért gyűltünk össze ma reggel, hogy
megünnepeljük a Psziché 16 törpebolygóról jött M
Telmah Cima infúziójának ötödik évfordulóját.
– Szülinap – sziszegi oda Yazade Doonynak.
– Csak öt éves? – Doony egész ki van kelve magából.
– Jesszus, már látom, miért tiltották ki a génbuherálást
a civilizált világokból!
– Pszichébeli évek, lüke. Egy év náluk öt nálunk. Ő
most 25.
– Ennek a felettébb különös mulatságnak a céljából
– hirdeti a Bírónő még hangosabban, homlokát
ráncolva; a szavait holokapcsolat közvetíti az ellenfél
csapatoknak. – Az emb csapat tagjai közjegyző
jelenlétében úgy állapodtak meg, hogy elfogadják M
Cima központi parancsnokságát és fennhatóságát, míg
az MI csapat hasonlóképp M Ratiónak
engedelmeskedik. Kívánja valaki visszavonni a
beleegyezését eme utolsó előtti pillanatban?
A társulat szégyenlősen hallgat; figyel, de hallgat. A
tisztás túlsó végében az MI csapat is néma. Körükből
semmilyen nézeteltérés nem jön, nem is várható.
Ratión kívül az MI-k a csapatában alacsony szintű
küldöncök, szolgaintelligenciák, különösebben nagy
kezdeményező készség vagy éleslátás nélkül. Mindössze
Ratio végtagjai lesznek ebben a versenyben, vagy alig
többek. De nem neheztelnek a rangjuk miatt, a szokott
izgalommal várják, mikor szólítja őket újra a kötelesség.
– Nagyszerű. – A Bírónő lekérd egy archívumot, és
egy pompás madárszobrocska manifesztálódik mellette.
– A célotok egy topáz íbisz visszaszerzése és
összerakása; a szobrot itt látjátok.
– Threskiornis aethiopica – suttogja Yazade, előhíva
egy saját adatcsipet. – Az ősi egyiptomiak szent madara.
Gyakori a délarab területeken és a Szaharától délre eső
zöldövezet nagy részén.
A holoképmás körbeforog: életnagyságú, pompás. A
madár fél méter magas, hosszú nyakú, gólyalábú; csőre
dölyfös, lefelé görbülő, arabos – igen hasonló Yazade
sasorrához. Doony is felfigyel a mulatságos
hasonlóságra, röfögve nevetgél, és arcátlanul néz
egyikről a másikra. Gill finoman meglegyinti a fiút, aki
némi fojtott méltatlankodás kíséretében abba is hagyja
a dolgot.
 – A szobor darabjait szétszórtuk a holofrasztikus
exporttal elérhető bolygókon – magyarázza a Bírónő. –
Minden világos?
– Ez a topázszobor… – kiabál be Doony, kapva az
alkalmon, hogy visszakerülhet a reflektorfénybe. – Ez
egy ilyen…?
– Hallgass, Doony!
– De azt kérdezte…
– Tartsd a szád! – Cima élesen szól rá. – A Bírónő
kérdése M Ratiónak és nekem szólt. Nem, M Bírónő,
nincs kérdésem.
– Nekem sem. – Ratio holografikus képmása bólint,
tükörsima feje teteje elegáns, rejtélyes.
– Remek. Akkor figyeljetek jól! A Bírónő a vállára
vesz egy hivatalos, halványzöld Gestell selyemszalagot.
– Mindkét csapatnak tizenöt útra van lehetősége a
hexkapun át, oda-vissza. Minden topázdarabnál találni
fogtok egy nyomot, ami elvezet a következő helyre.
Azonban van egy rövidebb út… a Rejtvény, amelyet
mindketten a kezetekben tartotok, és amelyet most
hangosan felolvasok: ez az összes darab helyének
meghatározásához tartalmazza a szükséges
információkat.
Rozz levegőért kap az izgalomtól. Gill magához
húzza, és röviden, szeretettel megöleli. Myfanwy
aktiválja az agykérgi fájlját. Doony a száradó füvet
bámulja a lába alatt, szája méltatlankodva mozog.
– A Rejtvény pedig a következő. Kérem, készítsétek
az adatcsipeket!
Az embek úgy is tesznek, általános a moraj. A
távolban az MI-k csak állnak nyugodtan. Ratio ragyog,
mint egy lovag teljes fegyverzetben, harcra – vagy
egyszerűen lovagi tornára készen.
– A háromszor született zárja be a kört – harsogja a
Bírónő éles hangon.

Nagyobb a felettes az alárendeltnél,

Noha véget ér a véget nem érő munka,
Mikor a legelső az utolsóba karol.

Abhinavagupta sértve érzi magát.

– Ez színtiszta fasizmus! A felettes nem nagyobb az
alárendeltnél.
– Csitt! – hurrogja le Kob, a lila ruhás fickó. – Nekem
tetszik. Olyan bolondos.
– Tiszteletben tartva M Cima idegenkedését a
teleportációtól – hirdeti a Bírónő már halkabb hangon
–, csapata a jelenlegi helyéről fog tevékenykedni. M
Ratio főhadiszállása a Halál-völgy négyes
hexállomásánál lesz. Sok szerencsét, csapatok!
Cima udvariasan szól a nő képmásához:
– Köszönjük, M.
– Mi is, az MI csapat részéről – mondja Ratio
képmása.
– Kezdhetik – jelenti ki a Bírónő, és eltűnik
körükből. Egy pillanattal később az MI csapat tagjai
némán és elképesztő sebességgel sorban átlépnek a
hexkapun, zafírkék fényfolt látszik. Ratio még egyszer
meghajol, aztán követi őket a semmibe.
Dundi, gyapjas felhőket hozott a szél keletről,
amelyek most álarcot tartanak a már fenn járó nap elé.
A levegő hűvösebb, mint hajnalban volt. Finom
páradombok húzódnak a nap alá, árnyékba vonva az
embeket. A meztelen birkózók hirtelen reszketni
kezdenek, és visszaveszik a ruháikat.
– Nyilván túl nagy kérés lenne, kerge birkák, hogy a
továbbiakban fegyelmezetten folytassuk – mondja Cima
jól érthető, parancsoló, de jókedvű hangon. – Úgyhogy
szabad a vásár, most lehet bégetni.
– Nem rakunk tüzet? – nyafog Doony. – Megfagyok!
– Szerencséd, hogy nem vagy a Halál-völgyben. A
válasz: nem. Nézzétek, próbáljátok meg beleverni abba
az aranyos kis buksitokba! Versenyben vagyunk az
idővel! A szabályok úgy szólnak, hogy innen kell
megtennünk az első lépést, erről a kiindulópontról. Az
ellenfeleink kétségkívül MI-k számára ugyanennyire
kellemetlen körülmények között aszalódnak.
– Bárcsak inkább a Copacabana strandján lennénk! –
panaszolja Doony dacosan.
– Bú – szögezi le Rozz, és cuppanós csókot nyom Gill
szájára.

VIII

A küldönc MI-k feszes, nyolcszögű alakzatban

várakoznak a perzselő nap alatt a sivatagi délben. Sóstó
nyúlik egészen a hegyfalakig, itt-ott tarkítja csak egy-
egy fa. Egy holló felrikolt, és eltűnik a fenti
ragyogásban. Ratiót elárasztja Copland zenéje egy igen
ironikus helyi audiotápból, borongós és lírai, amely a
címke szerint nem más, mint a Tavasz az Appalache-
hegységben. Legalább nem raboltak el tőle minden
zenét.
 AZ EGYEZÉSI RÁTA ELSÖPRŐ, M RATIO, 99,99%. A
Treff Király attribútumaival ellátott küldönc MI-től
érkezik a bejelentés egy gyalázatosan szűk csatornán át,
amely még megmaradt Ratiónak. Erre az időtartamra a
küldönc saját kapcsolata is szigorúan korlátozott a
Gestell-lel, ami jogos hendikep egy olyan
csapatversenyben, amelyet ennyire radikálisan
korlátoznak Telmah Cima vallási aggályai. A VERSSZAK
AZ ŐSI EGYIPTOMI ISTENRE UTALHAT, AKI A GÖRÖGÖK
ELŐTT THOT VAGY PI-HERMÉSZ NÉVEN VOLT ISMERT.
HOLDISTENSÉG VOLT, EGYBEN A NAPISTEN FÖLDI
KÉPVISELŐJE.
A második MI futtatja végig ezt a logikai szálat
megcsonkított adathálózatán; apró, élénk szívek és
sütik díszítik. PI-HERMÉSZT ÚGY IS ISMERTÉK, MINT
HÁROMSZOR-HATALMAS HERMÉSZ, hívja fel rá a
figyelmet.
– Hm. „Háromszor-Hatalmas”, „Háromszor
született”. Szójáték. De akkor ki a Napisten? – A fejük
feletti hétköznapi Nap Ratio MI kártyasakk-készletére
tűz, felragyognak a só és a kvarc között. Ugyanolyan
könnyen lehetnének más bolygón, nem a Földön. A
csapat egy része lesz is, pillanatokon belül, ha egyszer
megfejtették a kódot. Ratio odabólint a Káró Dámának,
amely épp most továbbította a saját felugró glosszáját.
SZENT ÁLLATAI A PÁVIÁN ÉS AZ ÍBISZ VOLTAK.
– Az íbisz! – Ratio felvillanyozódik. – Csodálatos. A
célállatunk.
HOZZÁTENNÉM, HOGY HERMÉSZ AZ ÁLLÍTÓLAGOS
SZERZŐJE EGY ARCHETIPIKUS MÁGIKUS EGYENLETNEK,
jelenti ki a Dáma, NEVEZETESEN: „AMI LENT VAN, AZ
MEGFELEL ANNAK, AMI FENT VAN.”
 Ratio fel-alá járkál, ezt a céltalan trükköt emb
társaitól tanulta.
– Matematikai szójátékot szimatolok. Racionális
megfeleltetést. Pi-Hermész akkor egyértelműen maga a
pi, igen. És egy Holdisten. Tehát az első világ a Föld
Holdja.
SZOKATLAN VÁLASZTÁS, figyelmezteti a Treff
Dáma. A LEHETSÉGESEN SZÓBA JÖHETŐ VILÁGOK
TARTOMÁNYA MINDEN VALÓSZÍNŰSÉG SZERINT
LAKHATÓ, FÖLD-SZERŰ BOLYGÓKRA KORLÁTOZÓDIK.
– Talán nem. A gestelles bírák csavaros észjárásúak.
Biztosan szórakoztatónak találták, hogy először egy
ódivatú hexcélpontra küldjenek bennünket. De a
Holdon: hol? Pontos koordinátákra van szükségünk. Egy
elhibázott próbálkozás, és már a jövő hét közepén
járunk.
BÁRMILYEN GEOGRÁFIAI LOKALIZÁCIÓ TÍZ
SZÁMJEGYET IGÉNYEL, mutat rá a Kőr Király.
GONDOLOM, VESSZÜK A PI ELSŐ TÍZ SZÁMJEGYÉT,
KORÁBBAN MÁR MEGÁLLAPÍTOTTUK RÓLA, HOGY
FONTOS NYOM.
Ratiónak szükségtelen csatlakoznia az adatért: a pi
értéke százmillió tizedesjegy pontossággal megtölt egy
egész nanoregisztert az MI-k huzalozott memóriájában.
– Remek – hagyja helyben. – Akkor mit hozunk ki
abból, hogy 3,141592653?
VEGYÜK ÚGY, HOGY AZ ELSŐ HÁRMAS A FÖLD, A
HARMADIK BOLYGÓ A NAPTÓL SZÁMÍTVA.
ELTÉRŐ VÉLEMÉNY. THOTH HOLDISTEN VOLT,
emlékezteti a Treff Király. ÚGYHOGY VEGYÜK A 3,1-ET
ÚGY, MINT FÖLD ÉS HOLD.
 – Elfogadható. De aztán biztosan visszatérünk a
Naprendszer bolygóihoz. Ha a szobor első darabja a
Földön van, a következő a Holdon lesz. A harmadik,
3,14, tehát a Marson, a negyedik világon a Naptól.
LOGIKUS.
– A következő lépés a 3,141, amelyben
megegyezhetünk, hogy a Merkúr, az első világ… aha,
szép, így szerepelhet kétszer az egyes szám,
máskülönben trükkös lett volna. És Merkúr nem más,
mint Hermész egy újabb neve, ha ez számít valamit.
Igen. Következő, Jupiter: 3,1415, minthogy nincs olyan
aszteroida, amely elég nagy lenne, hogy biztosítani
tudja a hexgeometriát.
Csapatnyi napellenzős turista kezdett odahexelni,
hogy megnézze a versenyzőket: az általuk keltett
zafírkék hexfény csaknem láthatatlan volt a déli
ragyogásban. Udvariasan tartják a távolságot, és
legalább annyira támaszkodnak a Gestell-
kapcsolatukra, mint a közvetlen érzékszerveikre. Egy
baba felsír, és a szülei rezignált vállrándítás kíséretében
elhagyják a terepet.
– A továbbiakban: Plútó, Vénusz, Szaturnusz… és 5,
újra a Jupiter. Fenébe. Az elmélet itt megbukik.

IX

– Nekem tetszik a Rejtvény – mondja Rozz

segítőkészen. –Tiszta sületlenség. Amikor az eleje meg a
vége összeér. Pont, mint a masszázs, amit beígértem.
 – Ez tiszta autoritarianizmus – tiltakozik újra
Abhinavagupta, még mindig paprikásan a puszta
ötlettől. – Nem fogadom el, hogy a „felettes” nagyobb
lenne az „alárendeltnél”. Különben is, hogy születne
már valaki háromszor? Ja, bocs, Telmah. Nem akartam
megsérteni a nézeteidet.
– Akkor is nevetséges – mormolja Gill.
– Nem sértődtem meg, Abhi. Rád viszont bőven, Gill.
Ugyanakkor én hirdettem szabad ötletelést. Mondjatok,
amit csak akartok, ha úgy gondoljátok, segít megfejteni
a Rejtvényt!
– Ők már úgyis tutira megtalálták és
összeragasztották a nyavalyást mostanra – nevet Gill. –
Rendben, kezdjük az elején! A „háromszor született”
egyértelműen a mi bátor, jámbor vezérünk, Telmah.
– Nem valószínű – veti közbe Cima.
– Mi a manó, miért? Nem volt talán eddig kismillió
életed?
Rozz az égnek emeli kacsóit.
– Naná, hogy volt! Kleopátra mossa a bugyijait a
Nílus mellett, a jó öreg Neapoleon, a híres francia
generális csapatait Berlingrád fagyott autósztrádáira
vezényli…
– Lehangoló módon, Rozz, mókuskám, a
metensomatosis közel sem ilyen romantikus.
– A micsoda?
– Ez a terminus technicus. Ez nem „reinkarnáció”. És
eddig még nem történt meg velem. Genetikai
konstrukció vagyok. Vadonatúj lélek. – Hirtelen fény
gyúl a szeme mögött. – Aha! Pi-Hermész.
 Cima egy pillanatra ráhajtja sötét hajú fejét két,
ökölbe szorított kezére, míg átverekszi magát a
megérzésből logikusan következő lépéseken.
– „A véget nem érő munka” – mormolja –, mert a pi
végtelen tizedestört.
Gill gyorsan kapcsol, és követi a gondolatmenetet.
Konzultál a megfelelő csipfájllal.
– 3,141592653…
Rozz azonnal rávágja:
– A kilencedik tizedesjegy egy hármas, ami
visszavisz minket az elejére. Szóval: „amikor az eleje
meg a vége összeér”.
– Figyelemreméltó mutatványa ez a szívós
dedukciónak – szólal meg Kob. – Na mármost, hogy
minden szép kerek legyen, valamelyik zseni
elmondhatja nekünk, többieknek, hogy mi a csudát
csináljunk ezzel az idióta számmal.
– Csönd legyen, csapat! – Cima összecsapja a kezét,
hogy odafigyeljenek; alakja magas, elszántságot
sugároz. –Tudom, hova megyünk. Nem kell semmiféle
szöszmötölés, nem keresgéljük darabonként a
nyomokat. Gill és Rozz, szerezzetek magatoknak magas
nyomású atmoszférához való öltözéket! Abhinavagupta,
könnyű légzőkészülék és egy hővédő szkafander.
Myfanwy, vákuumruha. Egyszerű hőpajzs, Kob.
Maximális hő– és nyomásvédelem, Doony, ha esetleg
kívül mennél az erődön. Yazade-nak fagypajzs.
Korrózióvédett öltözék Lynnek. Indulás!
Morogva és izgatottan, a társulat tagjai
odasorjáznak a márvány hexoszlophoz, és elvillannak a
semmibe. Cima vár a visszatértükre, és mint az őrült,
rója a köröket.
 X

AZ INTERPRETÁCIÓ MÓDOSÍTHATÓ – mutat rá a

Pikk Király. HA A 3,1 JELÖLI A FÖLD HOLDJÁT, AHOGY
FELTÉTELEZZÜK, UGYANOLYAN JOGOSAN
ÉRTELMEZHETJÜK AZ 5,3-AT A JUPITER HARMADIK
HOLDJAKÉNT.
– Elég nagy az ahhoz, hogy biztosítsa a hexhatást?
A JUPITER HARMADIK NAGYOBB HOLDJA A GANY-
MEDES. SUGARA: 2631 KILOMÉTER. SŰRŰSÉGE
MINDÖSSZE 1,93 G/CM3, ÁM A HEX
DISZKONTINUITÁSHOZ BŐVEN ELEGENDŐ.
– Pompás! Akkor már csupán a koordinátákat kell
kikövetkeztetnünk.
A KARTOGRÁFIAI HAGYOMÁNY, javasolja a Káró
Király, FELTEHETŐLEG ÉSZAKI HOSSZÚSÁGI ÉS
SZÉLESSÉGI FOKOKAT JAVASOL.

XI

Különféle védelmi felszereléseket hurcolva, a

társulat visszahexel a tisztásra. A felhődombok
megsűrűsödnek a fák fölött, de ezen a késő tavaszi
napon, úgy tűnik, eső nem lesz.
– De mi ez a sok cucc? – méltatlankodik Doony. A
készüléke óriási, arra tervezték, hogy egyszerre álljon
ellen hőnek és irtózatos nyomásnak. – Pont most
mondtad, hogy az összes Föld-szerű bolygó alapjában
véve ugyanaz.
– A Rejtvénymester trükkös volt, haver – mosolyog
Cima. – Az útvonalunk megmarad a Naprendszeren
belül. És a Föld, sajnálatos módon, az egyetlen Föld-
szerű bolygó a rendszerben.
– Ezt nem mondhatod komolyan. – Rozz röviden a
csip-enciklopédiája deklaratív memóriájával pepecsel. –
És a Mars, Szaturnusz meg a többi?
– Hacsak nem tévednek a számításaim.
– Ijesztő! – Yazade összeborzong. – Biztonságos ez?
– Ha a tökéletesen hibabiztos felszerelés nem lenne
jó – mondja neki Cima, és nyugtatgatva megpaskolja a
karját –, a hexmechanizmus úgysem enged át titeket.
Különben is, a Bírónő bizonyára ellenőrizte.
– Hmm… Ha az interpretációd helyes. – Kob
kételkedik. – Halljuk az okfejtésed!
– Ugyan már, Kob! Egy csapat nem követel
magyarázatot a hadtestparancsnoktól. – Minthogy
mindent elmondott, amit el akart, Cima körbehordozza
tekintetét az összegyűlt társulaton. – Előkészítettétek a
védőöltözéket? – Mindenki meglóbálja a felszerelését. –
Remek. Mindenkit egy-egy külön világra küldök. A
globális koordináták ugyanazok lesznek minden
esetben. Ahhoz a hexállomáshoz teleportáltok, ami a
legközelebb helyezkedik el ezekhez… még akkor is, ha
ez a „legközelebb” történetesen egy félvilágnyi
távolságra esik.
Myfanwy belevergődik a vákuumruhába.
Elkeseredett hangja jelátalakítón keresztül érkezik.
– De Telmah, nincsenek koordinátáink.
 – Már hogyne lennének. Készítsétek a csipeteket,
hogy fel tudjátok jegyezni! – Cima felemeli fél kezét. –
Szélesség: 31 fok, 41 perc, 5 másodperc. Hosszúság: 93
fok, 5 perc, 3 másodperc. Úgy képzelem, ezek a
koordináták az északi félgömbre fognak vonatkozni
minden világban. Hogyha nem, megpróbáljuk a délit.
Mindenki értette?
Elképesztő üdvrivalgás hallatszik. Doony bal lába
beleragadt a nyomásellenőrzős öltözéke hatalmas jobb
bakancsába. Abhinavagupta segít neki kihúzni, és
irányba állítja.
– Remek. Rozz, valami lelkesítő zene? – Csaknem
azonnal felcsendül helyi audiotápjukból a Gilbert és
Sullivan-féle A királynő kalózaiból (1880) a
kalózkirály áriájának pattogós, ironikus refrénje. Cima
elvigyorodik, valami gonosz módon remekül
szórakozik. – Kitűnő választás. Myfanwy, a te úti célod a
Luna.
– Mi? – Ilyen helyről még csak nem is hallott. – Azt
hittem, a Naprendszerről beszélsz.
– A Föld Holdja. Abhinavagupta, Mars. Kob, Merkúr.
Gill, maga a nagy Jupiter. Egyik lábad itt, a másik ott,
Gill… akár egy lebegő szigeten is megsemmisítő lesz a
gravitáció. Yazade, Plútó. Doony, Vénusz. Rozz,
Szaturnusz. A gravitáció téged is próbára fog tenni,
attól tartok. Lyn, Ganymedes.
– Sose hallottam róla.
– A Jupiter harmadik holdja. Az utolsó darab, úgy
gondolom, hogy a Földön lesz. Myfanwy azt is
elhozhatja. Frappáns visszatérése a legelsőnek az
utolsóhoz, nemde?
 – Fantasztikus, Telmah. – Rozz a fejét rázza
csodálkozásában, és tapsol. – Legszívesebben
megcsókolnálak!
– Arra nincs idő, Rozz. Indulás, mindenkinek!

XII

Myfanwy a Föld déli félgömbjének felhős kora nyári

hajnalából átzökken az örökké csillagos égbolt alá a
Joliot-Curie Központ hexállomására, a Hold túlsó és
innenső oldala közötti ingadozó határvonalon álló
kupola védelmébe. Az egyhatod gravitációtól meglepve
a lány ügyetlenül ugrál, álombéli lassúsággal esik
vissza, még pont időben támaszkodik meg védőruhás
keze kinyújtott ujjain. A szkafander természetesen
túlzás. Hatalmas sarkvidéki jégorchideák nyílnak
hidratált cserepekben, lunáris talajban. Libasorban
haladó pucér, színes testfestést viselő óvodások – a
Zöldség szakkör tagjai – megtorpannak útközben, és
megbámulják a lány ormótlan alakját, nevetgélnek,
mutogatnak. Az átlátszó geodéziai kupolán átnézve a
Föld halványkék ívének csúcsa a kráter csipkézett
horizontja alá hajlik. A csillagokat elmossa a
mélyedésben uralkodó szórt fény.
Myfanwy nyögve kikapcsolja a sisakját, és a háta
mögé hajítja. A Hold levegője a megszokottnál kevésbé
dús, és kissé hűvösebb, mint az, amit eddig lélegzett a
tisztáson. A gyerekek nevetése hátborzongató
frekvenciákat verdes. Odainteget a kissrácoknak, aztán
udvariatlanul tudomást sem vesz róluk, körbebámul, és
nyomot, vagy még inkább egy íbiszdarabot keres.
– Ott, arra! – visítja egy pici emb, akin azt mutatják
a pacák, hogy ő bizony egy tök.
A szóban forgó dolog ideiglenes talapzaton áll, Irėne
Curie és férje, Jean-Frėderic Joliot emlékmūvének
lįbįnįl. Fél kézben mindketten a radioaktivitįs hįromįgś
jelét tartjįk, a mįsikban olajįgat. Iszonyśan megtörtnek
lįtszanak a betegségtõl, amely a halįlukat okozta.
Myfanwy kenguruugrįsokkal megközelķti a
talapzatot. Dõltbetūs arany ķrįssal įll rajta az idézet: „…
hogy munkánk gyors legyen.”
– Munkánk? – mormolja a lány zavartan. Aztán
elégedetten felkurjant. – Igaza volt! Kutya legyek, ha
értem, de itt a madárdarab, amire szükségem van.
„Munkánk gyors legyen”, bizony!
A törött íbisz kissé instabil fél lába, ha képtelen
módon is, de elegánsan áll az átlátszó üveg mögött.
A lány felnyitja a tokot, kikapja a topáz lábat, és
visszaugrál a legközelebbi hexoszlophoz. Az pislákol,
egy küldönc toppan elő a zafírkék ragyogásból, és
elmegy a lány mellett, de azonnal betájolja magát, és
meglátja a topáz darabot a lány kezében, a nyitott
ládikót. Odasiet a kifosztott talapzathoz, elolvassa a
feliratot. Myfanwy eltűnik, visszatér a Földre
zsákmányával, mialatt a küldönc megcsonkított
keresőmoduljával csatlakozik a Gestellhez. A Káró
Király a kiegészített idézetet mutató kijelzőt nézve
tanakodik magában.
„MOST KÉRLEK, MARS, HOGY MUNKÁNK GYORS
LEGYEN”, mondja. „A GŐZÖLGŐ KARDDAL MENJÜNK
TÁRSAINK SEGÍTSÉGÉRE. – FÚJAD, HARSONÁS!” 3. Az MI
odabiccent a nemes, kisemmizett emb szoboralakok, a
radioaktivitás ambivalens hősei felé. „FÚJAD,
HARSONÁS!”, VALÓBAN, mulat magában.
A küldönc megpördül, odaugrik a hexoszlophoz, és a
Halál-völgyben bukkan fel újra.
SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, HOGY MEGELŐZTEK, jelenti
Ratiónak, újra csatlakozva. MINDAZONÁLTAL A NYOM
MEGERŐSÍTI AZ ANALÍZISED.
– Mars – mulat az MI – Tudtam! Akkor
meggyorsíthatjuk a keresési folyamatot. – A
fennmaradó hét küldönc mindegyikét elküldi egy másik
világba, a Földet tartva meg önmaga számára.

XIII

Abhinavagupta megérkezik az Utópia-hátságra, a

Marsra. Mélybarack színű napnyugta táján jár az idő.
Szeme ég a poros, szeles hidegtől. A fagyos alkonyatban
a fiú felteszi a légzőmaszkját. A csupa kráter horizonton
a vörös nyugvó Nap csak feleakkora, mint felkelő párja,
amelyet épp az imént hagyott hátra. Ezredévnyi
jótékony terraformálás ellenére a Mars jóformán
visszaállt eredeti sivár, kihalt állapotába, kivéve az
utolsó gyöngyöző vizeket a Valles Marineris mélyén. A
bolygóról majdnem teljesen eltűnt az embek és az MI-k
jelenlétének minden nyoma, s már csak tudományos
érzékelőmasinák bolyonganak ott.
Három szőrös koszhód tépdes valamit egy száraz,
félkész műcsatorna mellett. Más nem sok minden van,
ami magára vonja a fiú figyelmét. A mutáns állatok felé
rohan. Azok rémülten szétrebbennek, mutogatják a
fiúnak csupasz, recés fogukat, és lapos farkukkal a
lomha port verdesik. Abhinavagupta rémisztő
mozdulatokkal riogatja őket. Az egyikük kiejti szájából
azt a valamit.
Abhinavagupta felveszi a vörös koszból, és
megtörölgeti. A topázmadár begyének bal oldala az.
Ezek a rettentő ostoba állatok elvitték, mert azt
ábrázolja, amit, aztán, bár megenni nem tudták, azért
összevesztek rajta.
A visításuk majdnem hallhatatlan a híg marsi
levegőn át, emb fül számára legalábbis. A fiú
bekapcsolja elemlámpáját, és belevilágít az állatok
hatalmas, karmazsinszínű szemébe. Azok felrikoltanak,
a szolid gravitációban magasra ugranak a levegőbe,
kapkodnak egymás farka, horpasza után, majd
eliszkolnak.
A hexoszloptól kifelé, a naplemente irányába nézve
a fiú talál egy talapzatot, pontosan egy fényes
kettőscsillag alatt. A csillag, döbben rá, a kelő Föld és
Hold. Megragadva az íbiszdarabkát, Abhinavagupta
átvág a monoton, vörös köveken a széttört ládikához.
Aranybetűk fénylenek: Fölszedegetett mindenféle csiri-
csárét.
A fiú felnevet, légzőmaszkjában majd megfullad.
Képtelen értelmezni a nyomot, de biztosra veszi, hogy
Cima meg fogja érteni. Anélkül, hogy akár csak
hátrapillantana, visszahexel a földi tisztásra, ahol a
Játékmester már várja.
 XIV

Az ég tökéletesen fekete, és a fiú körül mindenütt

koromfekete jég tornyosul. Kob hitetlenkedve
megreszket a látványtól, noha termoruhája megvédi
mindenféle szélsőséges hőmérséklettől.
– Én a Merkúrt kértem! – tiltakozik a hex
helymeghatározó rendszerének. – Rossz bolygóra
küldtél. Gatyarohasztó meleg, az kell nekem. Tudod, a
Merkúr… a Naphoz legközelebbi bolygó. – És csaknem
biztosra veszi, hogy igaza is van.
Kob arra számított, hogy a Nap óriási tűzgömbje
majd ott ragyog az égen, és perzseli a félig megolvadt
tájat három– vagy négyszáz Celsius-fokon, egy olyan
bolygón, ahol egy nap kétszer olyan hosszú, mint egy
év. Ehelyett itt áll egy kráterben, amelyet hatalmas,
lávafoltos falak borítanak árnyékba, és eldugaszolnak a
széles, fekete gleccserek. A környező hőmérséklet jóval
nulla alatt van. Nem semmi a hely hangulata: a csillagok
odafent, a hatalmas sötétségben jegesen sziporkáznak.
Ez a Merkúr Déli Sarkkutató Állomás, a Csao Meng-fu
kráterben – tudatja a masina. – A kívánt bolygó egyetlen
biztonságos, még működő holofrasztikus exporthelyére
irányítottuk önt. Talál a közelben egy felvonót, ha szeretne
eljutni a kráter peremén lévő kilátóhelyhez.
– Ja, oké, az klafa. – Megpróbálkozik egy lépéssel. A
talaj vonzása itt érzékelhetően kisebb, mint amit
megszokott – talán nem nagyobb, mint a földi
gravitáció egyharmada. Kob úgy érzi, ijesztően
kiszolgáltatott helyzetben van. A balján gyűrött
hőszigetelést lát, és acél fúródott a jégpáncélba; valami
háborús vagy természeti katasztrófa nyomorította így
meg őket, aztán helyre már sosem hozták. Kevés MI
vagy emb érdeklődése maradt meg a bolygóközi
kutatások iránt most, hogy egy egész galaxisra való
Földszerű bolygó található egy ugrásra a hexhelyeken
át.
Az aggodalomtól reszketve és megsebezve ettől a
kihalt látványtól, Kob keresgélni kezdi a nyomot,
amelyet meg kell szereznie. A hideg sötétségben meg is
találja egy talapzaton. Lehajol, hogy elolvassa a
szavakat: Ez visszavonhatatlan.
– „Ez”? – tűnődik a srác vacogó fogakkal. – Ez az
idióta jégkupac valami jéglukban, a szoláris kohóban?
Telmah, te csirkefogó, neked van a világon legfurcsább
humorod. Te meg az a buggyant Játékmester haverod…
Na jó.
Óvatosan kinyitja a ládikát. A topázdarab
közönyösen hever a lámpák éles fényében. Kob
behúzott vállal visszafordul a hexhely és a jó meleg Föld
irányába.

XV

„AZ APÁM AUTOLYCUSNAK NEVEZETT, KI IS –

AKÁRCSAK ÉN – A MERCURIUS-CSILLAG ALATT
SZÜLETVÉN, FÖLSZEDEGETETT MINDENFÉLE
CSIRICSÁRÉT”, tudatja az egyik küldönc a teljes
4

szöveget, mialatt egy másik, csaknem ugyanakkor

visszatérve az említett bolygóról, kiírja: „A PERC
HALÁLOD. EL INNEN. JUPITERRE! EZ
VISSZAVONHATATLAN.”5 Üres kézzel érkeznek
mindketten. Ratio meglepődik ellenfeleinek
képességein, Játékmesterük ravasz éleslátásán, a Bírónő
és a Gestellbírák hóbortján, amelynek alapján
összeállították ezeket a fejtörőket. S ő' maga is
megmámorosodik, mert a saját csapata dedukciói
szintén helyesnek bizonyulnak.
– A Jupiter következik – mondja magabiztosan. –
Azután a Plútó.

XVI

Túlélőpajzsába nyomorítva, Gill fájdalmasan

levegőért kap elragadtatásában. A Föld eltűnt, és egy
bolygó, nagyobb, mint amit a srác valaha is elképzelt,
ott csüng alatta; a hajója minden felületén láthatja,
teljes kijelzős kivetítésen.
A kristálytiszta levegőn át a fiú képes ellátni több
száz kilométerre minden irányban. Azonnal fuldokolni
kezd, és rájön, bár az élmény kissé túl élénk, hogy ez a
tiszta levegő valójában hidrogén gáz. Ez a J. M. W.
Turnerre (1775-1851) jellemző, fellengzős
rétegzettség: felhőn felhő, s a tetejébe még több
kavargó felhő, arany és tűző hófehér, vöröses és
kormosbarna, valójában mind ammónia és ammónium-
hidroszulfid. Gill egy pillantás alatt semmivé lenne, ha a
hajó testén hasadás keletkezik. Odafent, a fájón
gyönyörű kék égen, egy növekvő holdon csillan meg az
apró Nap fogyó fénye. Egy másik is lebeg mögötte,
valamivel kisebb. Akár a paradicsom: iszonyat és
gyönyörűség kavalkádja.
Gill visszarángatja magát az elragadtatásból az
aktuális feladathoz.
– A nyom – nógatja magát. – Talpra, lustaság!
Kevés esélye van ugyan, hogy valaha is lábra tudjon
állni ilyen óriási ránehezedő súly alatt, de finom
szervóberendezések illeszkednek a védőruhájához, és
segítik minden lépését. Fél kézzel, kissé túl gyorsan
odakap egy emelvényre állított ládikához, és a kicsi,
buta masinák, amelyek irányítják, megakasztják a
mozdulatot, nehogy összezúzza, amiért nyúlt.
– Annak az átkozott madárnak a feje! – Gill
mámoros. Kiszedi, és a pompás fény felé tartja. Meglát
egy dőltbetűs verssort az üvegládika alján.
– Ez meg mi? Valami vicc? „Föld méhiből
szélfuvalom kel, áldott.” De Yazade-ot Cima nem a…?
Miközben ezen tűnődik, egy MI küldönc bukkan elő
a hexhelyről. Útjuk keresztezi egymást. Gill
megszeppenve aktiválja a pajzsa szervóberendezéseit,
aztán beleveti magát az íbiszfejjel együtt a zafírkék
semmibe, hagyva, hogy a Kőr Dáma nyugodtan
tanulmányozhassa a Bírónő enigmatikus idézetét.

XVII

– „Föld”? – Ratio összezavarodik. Az ő' terve szerint

a Naprendszer legszéle a következő lépés. Maga a Föld
biztosan része lesz az útnak, de az ő' számításai szerint
a Rejtvény alapján az utolsónak kell következzen.
 AZONOSÍTOTTAM AZ UTALÁST, mondja neki' a
Dáma: „FÖLD MÉHIBŐL SZÉLFUVALOM KEL, ÁLDOTT, A
SŰRŰ PÁRÁT ONNAN SZERTEFÚJA, S NEM RONT LE
MINDENT ÉGI HÁBORÚJA: BŐSZ HEVET IGY TART A NŐ
SZAVA VISSZA; ALSZIK PLUTO MÍG ZENG ORPHEUS
KOBZA.”6
– Persze! Igazam volt. A Plútó következik, ahogy
megmondtam. De milyen zord idézet! – Ratio elrágódik
a kijelzőn látható sorokon. – „Telhetlen ott is, hol bőség
kinál.” Vajon a Gestell mondani próbál nekünk valamit?
Vagy ez is csak újabb jele Cima pszichikai
szinkronicitásának?

XVIII

Minden olyan ijesztően sötét. Zseblámpa fényköre

függ a csillagokkal teliszórt égen. Yazade,
szórakozottan a töredékgravitációtól, hirtelen
rádöbben, hogy az a lámpafény nem más, mint a Nap,
amely a fagyott metántó halvány tócsájában ragyog a
lány lába előtt. Egyetlen lépést tett, erre a Naprendszer
túlsó végében találja magát.
Valami sötét, de nem olyan sötét, mint a végtelen
éjszaka, ott lebeg a horizonton Yazade balján. A Charon,
jön rá, a Plútó bamba kis holdja. Persze nem is olyan
kicsi. Innen az apró égitest akkorának tűnik, mint a
lány saját bolygója egén látható Hold hatszorosa.
Feltartja a kezét, de így is alig tudja kitakarni azt a
szomorú valamit a szeme elől.
 – Találó a névadás – tudatja a szörnyű égitestekkel.
–Még hogy inkább a halál, mint a szégyen! Apropó
szégyen, hol az a nyomorult nyom?
A jobb oldalán valami árny emelkedik ki egy jeges
ormon. Yazade elvergődik odáig, megérinti az
üvegládikát, ami szilánkokra törik, kristályfelhő
szóródik mindenfelé. A madárdarab hőszigetelésbe van
burkolva. Szavak futnak az érintetlen talpon: Szépség
szíve-legvére.
– Vér? – kérdi magától a lány, és a szó visszhangzik
súlyos sisakjában. – Ez a Mars lesz, a háború bolygója.
De Abhinavagupta már járt a Marson, nem? Jaj, Telmah,
szerintem elcseszted. Kár érte.
Eltűnik a hexmezőben a zsákmánnyal. Egy
pillanattal később a Kőr Király bukkan fel. Durva bőre
enyhén szikrázik, ahogy a légréteg nedvessége, mely a
felszínén maradt, hiába jön a Halál-völgy perzselő
forróságából, megfagy a Plútó éjszakájában, majd
eltűnik a vákuumban.

XIX

– Nem a Mars – magyarázza Cima. – A Vénusz.

Emlékszem arra a részre, gyönyörű: „Isten a tanúm,
uram, hogy uramnak, Parisnak a rendeletére, aki
személyesen ott van; vele a földi Venus, a szépség szíve-
legvére, a szerelem láthatatlan lelke.”7
Yazade makacs. Duzzogni kezd.
 – Nem is tudom, Telmah. Az is benne van, hogy
Paris, nem? Az meg valami ősi város az északi féltekén.
Van ott egy rakás régi művészeti cucc.
– A Föld az utolsó a listán – mosolyog Telmah. – Bízz
bennem!
– Hát, de mi ez az egész szerelmi esküdözéses dolog?
Valami elavult, szexuális szokás az aszteroidákon, nem?
És ki ez a láthatatlan cicamica, mi? Azt mondd meg
nekem! Ki ez a „szépség szíve-legvére”, mi? Valami csaj,
akinek a pasi esküdözik? És egyébként is, kiről van itt
szó egyáltalán, Telmah? Már ne is haragudj, de kiről?
Ismerjük? – A fiú bordái közé bök. – Láthatatlan vagy
simán csak megközelíthetetlen?
Cima láthatólag elgondolkodik.
– Yazade, Yazade, az igazság néha a legváratlanabb
helyről jön.

XX

Elképesztő kakofónia fogadja Doonyt. A falak

mögött a levegő zúgó tömeget alkot, és ez a sárga óceán
egyetlen iszonyú villámló, mennydörgő birodalom.
Zúgva zúzza a fiú dobhártyáját a védőerőd boltozata
ellenére, amely a feje fölött húzódik, biztonságot
nyújtva a szén-dioxidból és kénsavból álló atmoszféra
ellen.
– Bakker! – Doony ugrik egyet, amikor az arcába
robban a mennydörgés. Vörös fény hasít át a perzselő
vulkáni levegőn, amely az erődöt szorongatja.
 – Nyugalom, M! – Egy arra járó MI megáll. –
Segíthetek, polgár? Tanácstalannak tűnsz.
– Eltévedtem – bégeti Doony.
– Eltévedtél? – Az MI-nek eláll a szava. – Elnézést,
nem értem. Csatlakozz a Gestellhez, és kérj
útbaigazítást! Csak tedd ugyanazt, amit a Földön tennél!
– Honnan tudtad, hogy a Földről jöttem? – Doony
gyanakodva ellenőrzi az öltözékét.
– Honnan máshonnan jöhetnél? Az egész galaxisból
senki nem emlékszik már rá, hogy itt vagyunk a
Vénuszon.
– Aha. Hát, azt nem lehet, M, újfauvista vagyok –
mondja, kissé kihúzva magát –, és mi, ööö,
elhatárolódunk a high-tech kütyüktől.
– Értem. Nos, sok szerencsét, fiatalúr! Mindazonáltal
én nem próbálnám meg elhagyni a Tellus Regio erődjét
abban a hacukában.
– Mi a baj a… persze, eszembe se jutna… – Doony
elkapja egy másik, vonzó, fiatal emb pillantását, és ez
jócskán eltereli a figyelmét. Erősen próbálkozik, hogy
visszaterelje a gondolatait a kötelességre. Megszólítja
az embet: – Ööö, egy madarat keresek.
– A Vénuszon nincsenek madarak, szivi.
– Nem repülős madarat, ilyen izét. Egy… művészeti
izét.
– Hát, történetesen láttam egy különös talapzatot,
amit az Égi Kőkert túlsó felén állítottak fel.
Odavezethetlek?
– Persze. Hű, köszi, M.
– Részemről az öröm.
 Az arany felirat elég baljóslatú: Halálmerev szemem. A
fél íbiszláb leesik, ahogy utána nyúl. Doony a zsebébe
tuszkolja, és visszaindul a hexhely felé.
– Nem kérsz esetleg egy falatot? Bekapnál valamit?
Nagy a kísértés.
– Igen. Nem. Most nem.
– Az a fránya kötelesség?
Doony hálásan bólint és rázza kopasz fejét
egyszerre.
– Egy pillanat alatt visszaérek. De az az igazság,
hogy küldetésen vagyok.
– Ez lenyűgöző. És álmomban sem jutna eszembe
közbeavatkozni. – Az emb jókora nedves csókot nyom a
srác szájára. Doony kábult, és vigyorog mint egy hülye.
– Egy pillanat, és jövök.
Már nem látja a küldöncöt, ami üres kézzel, de a
nyom szövegének birtokában elslisszol mellette, és
átsuhan a hexmezőn, épp egy kicsivel előtte.

XXI

Cima érzi, hogy végigfut rajta a hideg, amikor

megvizsgálja teljes szövegét a nyomnak, amit Doony
hozott a Vénuszról. Az utat mutatja be, örömujjongástól
kétségbeesésig, fiatalkortól öregkorig. Még inkább az
élettől a halálig.
– „Asszonyom – mormolja Cima –, bár vágyad Venus
vezérli, az enyémen Saturnus most az úr: mert mit
jelent halálmerev szemem, hallgatásom és felhős
homlokom, gyapjas, csigás hajam, mely most kinyúlt,
mint a vipera, amely megfeszül a végzetteljes támadás
előtt?”8
Telmah körbehordozza vad tekintetét. Az ő
szőrszálai is égnek merednek.
– A Vénuszról a Szaturnuszra, Jézusom, Allahra!
Valami nem hagy nyugodni. Ez több, mint valami
véletlenszerű játék. Ratio, te bitang, te összejátszol a
Gestellbírákkal! A halhatatlanság madara! – És nevet,
kirobbanó nevetéssel, amely megriasztja a társulat már
visszaérkezett tagjait, akiket magával ragadott a dolog
hangulata, és odagyűltek a fiú köré, hogy teljesíthessék
az utasításait. – Istenemre, itt valami komoly dologra
megy ki a játék, és ez nem tetszik nekem. Egyáltalán
nem tetszik.

XXII

A szkafandertől esetlenül, Rozz lép egyet a –

várakozásai szerint – megsemmisítő erejű
gravitációban, nyitott űrtutajon a Szaturnusz magas,
ködös légkörében. Ehelyett a lány súlya a negyedére
csökken. Könnyedén mozog a hexoszloptól egy
elképesztő holokijelzőig, ami a szeme előtt lévő falat
borítja.
Az aranyló gázóriás forog; olyan széles, hogy az ég
felét elborítja. Halovány napfény villan fel, mintha a
lány mögül fénylene. Rátűz a végtelen, csillámló,
pezsgőszínű síkra, amelyben a lány nézőpontja lassan
bizonytalanná válik, és millió hosszú árnyékot szúr át
az ezernyi gyűrűn, mintha küllőket illesztene rá.
 – A Szaturnusz Északi Sarki Lebegőállomását kértem
– panaszolja Rozz erőtlenül.
A Szaturnusz légkörében lévő állomások már nem
működőképesek, informálja a lányt annak minimálisra
korlátozott csipjén keresztül a hexgép. A legközelebbi
címre transzportáltuk, ami a Titánon van.
Rozz a kijelzőre mered. A Titán elvileg nem teljesen
folyékony etán és metán, meg nagy égszakadások,
természetes gázviharok, vagy az a Triton, vagy mi? És
az biztos, hogy a gyűrűk túl közel vannak, és az aranyló
óriás őt fenyegeti, felé közelít…
– Ez nem a Titán! – visítja. – Úgy értem…
A kiválasztott dioráma idevetíti a bolygó Prometheusról
látható képét. Kívánja megtekinteni az északi sark fölött több
millió kilométerről látható tájat?
Rozz érzi, hogy az izmai görcsbe rándulnak, a
szívdobogása meggyorsul a hirtelen rátörő babonás
félelemtől.
– Prométheusz? – vakkantja. – Ne hülyéskedj! Az a
bolygó, hogy is, négymilliárd évvel azelőtt szétesett,
mielőtt az élet egyáltalán megjelent volna azon a tetves
Földön. Azt próbálod bemesélni…
Megkövetlek, ha félreérthető voltam a név miatt, hangzik
a zümmögés. A Szaturnuszt ön úgy látja, ahogyan a
Prometheusról látszik, a keskeny F gyűrű kísérőholdjáról.
Régi időkben kapta a nevét, még azelőtt, hogy a Naprendszer
történetét teljesen felderítették volna.
Amerre csak néz a phantomképen belül, Rozz törött
jégfelületeket lát. Fenséges és félelmetes. A ködön
keresztül a Szaturnusz csíkos korongjának arany íve
megtörik. A lány megnézegeti a Prometheus homályos
holdbéli táját, amelyet a holokivetítés ábrázol, és
amelyet a csipje felnagyít. A horizont mintha csak
arasznyira lenne. A hold átmérője nem lehet több, mint
száz kilométer, sarktól sarkig. Ahogy Rozz megfordul,
talál egy második kijelzőt, az előző párját, ami
megmutatja a gyűrűk monumentális karikáját, és a
szilárd égitesteket, amelyek fenséges alakján belül és
azon túl keringenek.
Rozz érzelmei túláradnak a látvány
magasztosságától. Könnyekben tör ki.
Szipogva, felesleges felszerelésében átügyetlenkedik
a rideg termen. A Bírónő és a bírák nem kis fáradságot
vállaltak, hogy mindezt előkészítsék. Nincs semmilyen
gép vagy kényelmi berendezés, se emb, se MI számára.
Ez a félreeső szoba talán egy művészeti galéria része
lehet. Különös, látszatra valódi talapzat áll a terem
túlsó végében, rajta a topáz íbisz egy üvegládikába zárt
darabja. Rozz kihúzza, és talál egy üzenetet, amelyet
könnyes pilláin át el is olvas: Új asszonyom testvére.
Szívét összeszorítja a megújult rémület, bár nem
tudja az okát. Empátia, dönt végül. Meg varázslatos
rokonszenv azzal a bűbájos Telmahhal.

XXIII

Ratio megdöbben.
– Ez valamit a Pszichéről akar mondani – mormolja.
NEM A PSZICHÉ KISBOLYGÓRÓL, próbál segíteni a
Pikk Dáma. AZ EREDETI SEJTÉSED MEGALAPOZOTT. EZ
A NYOM A GANYMEDESRE UTAL, A JUPITER HARMADIK
HOLDJÁRA.
 – Igen. – Ratio nem tagadhatja a küldönc
interpretációjának helyességét, ám ez az igazságnak
csak a felszíne. – De valami mélyebbre gondolok. –
Elmélázik az idézet szövegkörnyezetén. – „Ez ismét egy
másik együgyű bűn te benned, hogy összetereled a
birkákat a kosokkal, s még kérkedel azzal, hogy a
barmok összeházasításával tartod fönn életedet: egy
vezérkos kerítőjének lenni és egy előhasú birkát
megejteni egy csámpás lábú vén parázna kossal,
minden okszerű házasság nélkül. Ha ezért el nem
kárhozol, akkor az ördögnek sem kell a juhász-nép.
Egyébként sehogy sem tudom, hogyan menekülsz.”
NEM EZ A MEGFELELŐ IDÉZET, makacskodik a
Dáma, HANEM A KÖVETKEZŐ: „ITT JÖN IFJÚ GAZDÁM,
GANYMED, ÚJ ASSZONYOM TESTVÉRE.”9
– Igazad van – mondja neki Ratio. – De fájdalom,
nekem még inkább. Gyerünk, gyerünk! A Ganymedesre!
Felidézi az első képét Telmah Cimáról: arrogáns,
borzasztóan fiatal, sebezhető, forrófejű. Az MI
emlékszik Tsin szarkasztikus értékelésére is az
Aszteroida politikájával kapcsolatban: „Öld meg a
királyt, vedd el a feleségét, tiéd a trón…” Már akkor
egyértelmű volt, hogy Fengnek tervei vannak a bátyja,
Orwen trónjával kapcsolatban, és egész biztosan
dédelgetett dinasztikus, esetleg buja ambíciói a nagyúr
génkez felesége iránt. Tessék, birkák és kosok, veszi
észre rémülten Ratio. Valami itt alakulóban van. Valami
iszonyú és sorsszerű.
Elvágva a Gestelltől, szerető MI családjától, egyes
egyedül, Ratio várja ebben az elszigetelt várakozásban,
hogy bekövetkezzen a legrosszabb.
 XXIV

A Ganymedes csupa jég és föld; olvadt,

visszafagyott, meghajlott, repedt, barázdált,
gereblyézett, összevissza felület. Lyn csak lép egyet a
Földön lévő füves, nyári réten, és máris ott ugrándozik
egy olyan gravitációban, mely csak az egyötöde annak,
ami egy bolygón illenék, hogy legyen. Ez a hely világos
és sötét. A lány lassan megfordul ódivatú
szkafanderében, a Jupiter óriási, tüzes pajzsát keresi.
Sehol nem látni a sötét égen, bár egy pár hold függ a
feketeségben.
A rémület belemarkol, ahogy Lyn rádöbben, hogy az
ég fele, ami azt illeti, hiányzik.
– Hol vannak a csillagok? – visítja, de aztán
összeszedi magát. A csillagok természetesen nem
tűntek el. A Jupiter áll e világ és a Nap között, elfogja a
fényét, és kitakarja a fele univerzumot.
A sötétben, lámpái segítségével megtalálja a
talapzatot. Rajta a madárdarab. Üzenet nincs.

XXV

Myfanwy ott találja magát a cifra ruhás imádók

zsibongása közepén a hatalmas emeletes tortához
hasonló, helyreállított Potala-palota lábánál,
Lhászában, ami a Dalai Láma téli rezidenciája, és Tibet
világa fölött tornyosul. Alany levegőért kap. A
hexrendszer figyelmeztette, hogy az úti célja több mint
három és fél kilométerre a tengerszint fölött
helyezkedik el, de ő nem törődött a tanáccsal, hogy
vegyen fel légzőmaszkot. Most szúr a gyomra.
Az összes rajongó MI, a Szintetikus Tantra Szekta
lelkes hívei. Extravagáns mudrákat használnak, szent
testtartásokat, és a táncuk univerzális mandalát rajzol.
Száz humanoid és egyéb funkcionális formájú MI,
phantomisten, démon és emb ütögeti a kézi dobokat és
a csengettyűket; gyönyörű, betölti a világot. A daluk
erőteljes és megindító. Myfanwy egyik lábáról a
másikra áll. Sosem látott még MI-ket sokféle vallási
tevékenységük egyike közben sem, sőt, ami azt illeti,
egy gondolatot sem áldozott soha a kérdésre. A
harangok zengenek, visszhangzanak, mintha valami
istenség jókora mutatóujja dörzsölt volna elő zenét a
világ edényének kristályszéléből. És az biztos, hogy ez
az akusztikus kavalkád csak a legkisebb része a vallásos
áhítatuknak, lelki közösségüknek. A Gestell végtelen
adatsíkjain belül az ő' végtelenül hömpölygő imájuk
bizonyára úgy száll fel, mint a fehér füst, mint ezerféle
árnyalatú és illatú füst.
Teljesen elbambulva, a lány átesik egy csontsovány
kecskén, ami a járda mellett csócsálja a gazt. Az állat
sértődötten mekegni kezd, Myfanwy pedig
nevetőgörcsöt kap.
– Itt van, a túloldalon – mondja neki egy MI.
A lány összerezzen az ijedségtől.
– Úristen, ezt ne csináld! Már azt hittem, jön a jeti.
– Hideg, hideg, de mégse annyira. Végül is a Földön
vagy.
– Arra én is rájöttem – csattan fel Myfanwy. –
Ráadásul a Himalájában. A francba! Te az ellenfelem
vagy.
 – Ratio vagyok, M. Ne hagyj fel még a reménnyel!
Nézz a hátam mögé!
A madár utolsó darabja, topázból kifaragott fara és a
fark-tollai gúnyosan trónolnak a jégvirágos üvegben.
Myfanwy nekirugaszkodik a futásnak, aztán megrántja
a vállát.
Az MI Játékmester is ott áll még, ahol azelőtt.
– Gyerünk, versenyt futok veled érte!
– Alapvetően nem vagyok egy versengő személyiség,
Ratio.
– Nos jó, a verseny éppolyan gyakran kedvez a
szépnek, mint a gyorsnak. – Az MI komótosan átsétál a
zsúfolt mozaikon, óvatosan, nehogy megzavarja a
ringatózó tantrikus hívőket, lapos fejfedőjükben és
bizarr maszkjukban, s elmarja a nevetséges tárgyat a
talapzatáról. Meghajolva, gálánsán odanyújtja
Myfanwynek.
– Ajándék.
– Nahát! Micsoda lovagiasság! Hatalmas vezetőnk
nem fog örülni.
– Hogyhogy? Ez teljessé teszi a küldetést.
– Igaz, de a madarak azt csiripelik – kuncog
Myfanwy –, hogy a vad aszteroidanép csak „foggal és
körömmel küzdő természetre” esküszik! – Meglóbálja
zsákmányát a magasban, és egy pillanatra sem ajánlja
fel, hogy visszaadná.

XXVI
 Minden kusza. Minden összekeveredett. Kizökkent
az idő. Orwen és Feng vadul viaskodnak, iszonyatos,
gépies karateütésekkel sújtanak egymásra. A
Feneketlen Verem sóvárog utánuk. Johnny Von
nyomorúságosan nyöszörög. Telmah Cima éber
álomban a nyári tisztáson, a Földön figyeli, ahogy
csapata összerakja a topáz íbiszt. Minden a helyén van,
az átkozott madár hátsóját kivéve. Jellemző. A fiú
elmosolyodik, és periferikus látásának szinte már nem
is látható szélén nézi, ahogy Orwen lezuhan, belemerül
egy torzult téridőbe, ami kilapítja sárkányos
fegyverzetbe öltözött testét esés közben. Valahogyan
Cima hallja apja elhaló sikoltását. Orwen arca szanaszét
zúzódik, összenyomódik, vér spriccel a szétszakadt
tükörzubbonyból. A szupravezető védősisak szétnyílik.
Minden védelem lefoszlik. Orwen szeme döbbent,
vérben ázik. Aztán szétpattan, mint két összenyomott
szőlőszem, és megvakul.
Telmah Cima nagyúr felsikolt, az arcához kap.
– Orwen! Apám?
A felhős, nyári tisztáson a fiú a fűnek ütődik,
ugyanabban a pózban, mint klónapja az örök
haldoklásban.

XXVII

Rozz aggódva néz le Cimára.

A fiú hangja fojtott.
– Azt hittem, hogy én… hogy az apám…
 – Ugyan, szivi, állj fel! – Telmah felé nyúl, apró kezét
a fiú bal hóna alá teszi, míg Gill a jobbat fogja meg.
Talpra húzzák támolygó barátjukat. Arca üres, halálra
vált. – Kicsit megijesztettél minket.
Ratio és Myfanwy lép elő a hexből. Az MI Cima
erőtlen kezéért nyúl, egy percig keresgéli az élő
szervezet energiamezőit.
– A biomonitoraim szerint semmi baja.
– Nahát. – Rozz megkönnyebbült, és a szokott csípős
gúnyolódásával leplezi. – Csak, gondolta, vicces lenne,
ha halálos ernyedten a földre dobja magát?
Ratio türelmesen magyaráz:
– Biztos vagyok benne, hogy van kézzelfogható
magyarázat Telmah állapotára. Éppen ezért úgy vélem,
minden viszolygása ellenére elhexelhetnénk őt
egyenesen egy kórházba. Amit mondtam, úgy értettem,
a további vizsgálat már meghaladja a beépített
műszereim kapacitását.
Cima lerázza magáról a támogató kezeket.
Haragosan néz körül.
– Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt se lennék!
Yazade, szerezz nekem mázerösszeköttetést a
Naprendszeri Telekommunikációs Hálózaton keresztül
a Psziché Aszteroida Központi Állomásához! M Ratio,
megkövetlek a küzdelmünk felfüggesztéséért. Légy
kedves, közvetítsd a Gestellbíráknak és a Bírónőnek a
bocsánatkérésemet! Rozz, Gill, összecsomagolnátok ezt?
Az apám… – Itt elhallgat, zavartan. – Valami
szörnyűség…
Az emb társulat tagjai zavartan néznek egyikükről a
másikra, mindenki borzasztóan zaklatott. Közöttük
holokép manifesztálódik, és egy fagyos szépséget
mutat, aki fényekből lévő asztalánál ül.
– Telekommunikációs Központ, Telmah.
– Köszönöm, Yazade. – A kockában látható lénynek,
legyen az gép vagy élőlény, veridikus vagy szimulált,
visszafogott udvariassággal azt mondja: – Közvetlen
kapcsolatot kérek a Psziché aszteroidához.
– Közvetlent, M? Sajnálom, de a pillanatnyi
forgalom…
Telmah ingerlékenyen félbeszakítja.
– Szívesen megfizetem a valós időbeli átvitellel járó
terheltséget.
– Elnézést kérek, polgár. A Psziché 16 aszteroida
felső együttállásban van. Tehát a Föld és a Psziché
közötti összeköttetést ideiglenesen kitakarja a Nap.
Javaslom…
– P. C. W. Daviesre!10 – ordít Cima gyalázkodva. – Mi
ennek az egybeesésnek a valószínűsége ezen a lelketlen
napon?! Millió az egyhez?
– Ellenkezőleg, M. A valószínűség csak egy a 3652-
höz.
Rozz gúnyosan néz az égre, és alig hallhatóan
mormolja:
– Tényleg? És semmi tizedestört?
– A Psziché periódusa 4,999 földi év – jelenti a
kijelző mosoly nélkül. – Következésképpen a Föld és a
Psziché aszteroida felső együttállásban van ötévente
egyszer. Noha a Psziché 16 hajlása miatt az ekliptikus
sík felé, a Nap csak körülbelül tízévente egyszer áll a
kettő között a jelenlegi…
Cima vonásai elsötétednek a dühtől.
– Ha az az istenverte Nap útban van, kerüljék meg!
 A gyönyörű arc a holoképen nyugodt marad.
– Megvalósítható, polgár, de nem javasolt. A
mázerüzenet továbbküldhető lenne a Marson keresztül,
de a teljes kerülőút 68 percet venne igénybe.
A képernyőn felugró ablak mutatja a Naprendszer
téridejének befolyásolhatatlan térmértanát. A Nap,
fénysebességgel, kicsivel több mint nyolcpercnyire van,
az egy csillagászati egység a Földtől. A Psziché
körülbelül három csillagászati egységre van a Naptól. A
Mars is, mint a Psziché, pillanatnyilag a Nap távolabbi
felén kering. A galaktikus északról nézve a két égitest
körülbelül 170 fokos szöget zár be. Legalább a Nap
millió kilométeres nukleárisan fuzionáló gömbje nem
fogja blokkolni a Marsról továbbított mázerüzenetet.
– Alternatív megoldásként az üzenet a Jupiterről
Pszichére, Pszichéről Jupiterre, Jupiterről Földre való
továbbítása két és fél órás csúszást jelentene. – A
diagram mutatja, hogy a Jupiter jelenleg valamivel
kevesebb mint hat csillagászati egységre van a Földtől,
és további háromra a Pszichétől. – Javaslom…
– Ne nevettesd már ki magad! Visszaverhetné a
sugarat egy passzív kommunikációs műhold is.
A hűvös vonásokon enyhe megrökönyödés látszik.
– Jó ég, M, ilyen berendezés több ezer éve nem
létezik. Kommunikációs műholdakat csak helyi
jellegűen, az Öv területén és egészen kis holdak között
tartanak fenn; túl kicsik, hogy elbírják a holofrasztikus
exportműveletet. De igazán, a legcélszerűbb megoldás a
nehézségek ellen egészen egyszerű.
Cima forrong, de nehézségek árán visszanyeri az
önkontrollt. Kínosan mosolyog.
– Nem kellett volna kiabálnom, M. Kérlek, áruld el!
 A nő felvonja a szemöldökét.
– Nos, üzenj közvetlenül a Marsról! Onnan csak 25
perc alatt teszi meg az üzenet az utat, oda-vissza.
– De azt ő nem tud! – kiabálja Rozz, Cima helyett is
felháborodva. – Az tiltott az ő… – De a fiú már meg is
szakította a kapcsolatot. A holokocka eltűnik.
– Hexeljek a… – mormogja Cima. Megrázza a fejét,
mintha iszonyú ütést kapott volna, mintha épp a saját
kivégzésének vagy kárhozatának a bizonyosságát kéne
feldolgoznia. – Uramisten, ebbe a sokkba belezsibbadt
az agyam. A Marsra hát!
A társulat csak tátog. A fiú odamegy a hexoszlophoz,
jobb kezét a felső felülete fölé teszi. Az arcán kín
látszódik. Hatalmas félelemmel visszahúzza a kezét,
erősen bámulja, látszólag azzal az eltökélt céllal, hogy
az emlékezetébe vési minden csontját és rostját; végül
kényszeríti magát, hogy visszatérjen az oszlophoz.
Hevesen remeg.
– Úti cél, M Cima?
A fiú hangja csikorog.
– Mars Telekommunikációs Központ, syrtisi
nyilvános állomás.
A hexmező zafírkéken felizzik. Cima eltűnt.
Doony szomorúan kérdi:
– Mi lesz a halhatatlan lelkével?
Abhinavagupta fél karjával testvérien átöleli a fiú
vállát.
– Rókalyukban nincsenek teisták, Doons.
– Mi?
– Régi emb mondás. – Megrántja a vállát. – Az MI-
knek lehet, hogy más a véleménye.
Gill zordan bámulja az üres hexállomást.
 – Halhatatlan lélek? Hadd mondjak annyit, cicamica,
ha az ő halálos ellensége lennék, körülbelül most
kezdenék el rohanni.

XXVIII

A syrtisi egy elhagyott irodaépület, ami egy

megvetett és kimerült technológiának ad otthont, s
örömmel fitogtatja is ezt a tényt. Ablaka nincs, végül is
úgysem mutatna mást, mint a Mars lelombozóan sivár
felszínét, kimart krátereket, düledező terraformáló
kanálisokat, narancsszínű pusztaságot, felkavaró eget.
Cima kiront a hexmezőből, és ott találja magát egy kora
huszadik századi ügyfélszolgálati pult különös,
vesszőből font vázlata mögött. Három sápadt bőrű emb
lebzsel a drapp helyiségben a pult túloldalán,
kényelmesen pihenve anakronisztikus, pneumatikusan
állítható irodai székükben.
Cima csipje kérdez: Phantomfelszín: I/N?
– Igen.
A négylapátos ventilátor lassan körbefordul a fejük
fölött, bágyadtan cincogva.
Kafka és Escher rémálomszerű keveréke veszi át az
üres falak helyét. Szemcsés monokrómban, sor sor
mögött ülnek a telegráfisták és telefonoskisasszonyok,
akik üzletet kötnek, fülelnek valami hipnotizált
bambaságban az esetlen bakelit headsetjükbe, amit
tornyos kontyukra rögzítettek, mormolnak a
trombitába, ami a szájuk magasságában függ,
kapcsolgatva a csatlakozókat, politúros asztalaik
szabályos rendben sorakoznak. Apró villanykörték
pislákolnak. Kopogás van és csörgés és fojtott
mormolás. A média és telekommunikáció születésének
fantáziaképe, ijesztő ünneplése a napi rutinszerű
munkának, az okos gépek eljövetele előtt.
– Elnézést.
A lebzselő emb személyzet utálkozva észleli az
ügyfél érkezését, és olyan modorban válaszolnak, ami a
hierarchikus alázat illendő jele. Egy grandiózus, vésett
bronztábla a hátsó falon jelenti, hogy ez az EGYESÍTETT
MUNKÁLTATÓK 417. SZÁMÚ IRODÁJA („Minden M
főnök, senki nem indián”). A Munkáltatók rá se
hederítenek Cimára.
A fiú apró phantomcsipje egyiküket Kuomintang
Mátriárkaként jeleníti meg, a 25. századból. Ahogy a
phantomkép megjelenik, a nő aranyló bőre sárgább
lesz, petyhüdt és ráncos, míg eléri a hatalmat sugárzó,
tiszteletet parancsoló vonásokat. Kankalinszínű csao-
fuja11, amelyet hullámok, hegyek, felhők díszítenek,
méltóságteljesen ér a szoros, szemérmes nyakrész alól
induló csillogó váll-laptól a bő ujjak végén levő
mandzsettáig. A Mátriárka lelkesedés nélkül öltöget egy
hímzést, ami a Tisztaság és a Kemény Munka áldásait
hirdeti.
Füsttelen szivarral pöfékel a Bankár vagy talán
Nagyvállalkozó; vörös, izzadt arcát félig elrejti a
barkója. Gyanakodva méregeti Cimát keret nélküli
szemüvegén keresztül, megigazítja ragyogó
nyakkendőjét, és megbillenti kapitalista cilinderét.
A harmadik: ijesztő látvány formátlan Gates-
parókájában; késő 20. századi kockáknak való farmert
és kockás inget visel, bal ingzsebében tömött tolltartó.
 A Mátriárka nem látja okát, miért szakítsa félbe a
beszélgetését.
– Nem, én valamelyik új bolygót választanám.
Szűzbolygót, ahogy Uri hívja őket. – A szája
elvékonyodik az illetlen kifejezéstől. – Azt tervezi, hogy
vesz egy tanyát, ha befejeződött a szolgálatunk.
– Jó az annak, aki szereti! – vigyorog a Mágnás.
Megsimítja a barkóját párnás kezével.
– De akkor is visszajöttök majd a csütörtök esti
bingókra, nem? – A székében hintázó Kocka nagyon úgy
fest, hogy nemsokára feltörli a padlót.
– Hogy Uri kihagyja a csütörtök esti bingóját?
Telepesnek lenni nagyon szép, de ha annyira
megszállottá válik, akkor biztosan belekönyökölök a…
Cima előrehajol a tiszteletbeli pulton, ami most egy
tekintélyt parancsoló tölgyfaszerkezetet tudhat
magáénak, melyre bőségszarukat véstek: bennük szőlő,
alma, kukorica és rizs, meg mindenféle kövér
lábasjószág bő választéka. A pult nyikorog, ahogy a fiú
ránehezedik. Akadályozzák az abszurd „munkavégzős”
külsőségei ennek az emb Különleges Érdekeltségi
Csoportnak, amely függője a rutinmunka elveszett
gyönyörűségének. Zavart bűntudatában, gyászában úgy
látja, talán gyorsabb lett volna, ha mégis a Földről
továbbítja az üzenetét.
– Ha nem zavarok… – szól csípősen.
Bosszúsan néznek rá, aztán tovább panaszkodnak.
– Milyen emberek vannak! – szipákol a Kapitalista.
– Uri igazi álmodozó, mindig is az volt. – A nő
megigazítja stóláját, ezzel kitakarva Cimát a
látómezejéből, majd kényelmesen visszahelyezkedik
irodai székébe. – Emlékszem, amikor még csak gyerekek
voltunk, egyszer…
– Lesz szíves! – Cima hangja borotvaéles. – Sürgős
hívásom lenne a Pszichére!
– Hátrább azokkal az átkozott agarakkal! – csattan
fel a Kocka. – Az éjszaka kellős közepén nem
gondolhatod, hogy csak idehexelsz, amikor épp kedved
tartja, és akkor dobjunk el mindent a kezünkből, és
álljunk a szolgálatodra, fiacskám! Ha olyan sürgős, tedd,
amit mindenki más, és csatlakozz a Gestellhez!
Különben meg ott a szék. – Visszafordul a társaságához,
és szomorú hitetlenséggel ingatja a fejét. – Én mondom
nektek, az ilyen önző…
Cima őrjöng, de türtőzteti magát. Visszalép a
hexállomáshoz, és az oszlophoz tartja a kezét.
– Úti cél, M Cima?
– A lakásom.
Noha a fiú világnézete és hite tiltja, hogy használja,
a hexberendezést sosem távolították el a lakosztályában
e célra kialakított alkóvból, hiszen a hitetleneknek és az
Miknek szükségük lehet rá. Ahogy a marsi hexmező
zafírkékje felvillan, a fiú újra a forró, szubkontinentális
napfényben áll, mely a kívánságára a nappalija
phantom homokkő falában megnyílt, üvegezett ablakon
keresztül árad be. Sáhdzsahán császár Tádzs Mahal
mauzóleuma fényesen ragyog a vakító felhők háttere
előtt. A legendás és szívszorítóan gyönyörű komplexum
századok óta a Psziché Rekombináns Módosító Kartell
tulajdonában van.
Cima nem időzik, hogy megcsodálja pompáját.
Beviharzik a hálószobájába, kivágja a széles tikfa
szekrény ajtaját, amit gyöngy– és cserépberakás díszít.
Az egyik felső polcon évek óta érintetlen, hosszú
csomag hever, óvatósan bebugyolálva. A fiú leemeli, és
óvatosan kibontja a selyemből.
Egy fantasztikus katana, az apja ajándéka, amit az
Övből hozott a Földre, ahogy egy ezredévvel korábban a
Földről vitték az Övbe. Suhogva kihúzza a hüvelyéből. A
penge enyhén görbített; fényes szamuráj harci kard,
elképesztően halálos. A fiú visszalépdel az otthoni
hexhelyhez. Fény verődik vissza a mauzóleum nyugodt
fehérségéről, míg a makranai márvány ragyogva
tükröződik a meztelen pengén.
– Úti cél, M Cima?
– Vissza a Marsra – mondja neki, nem biztos benne,
mi az előírásos forma. Reszketve a dühtől és a
metafizikus kíntól, megrázza jobb karját, mialatt a kék
háló felizzik. Ó, a veszélyben lévő lelke! A katana hegye
épp kilóg a hexmező területéből. A zafírragyogás
megfagy, ahol a kardhegy láthatóan átszakítja.
A hexmechanika figyelmezteti:
– M, az átvitel nem hajtható végre, amíg a mező
külső határai sérülnek. Kérem, ellenőrizze a területet!
Féktelen átkozódás kíséretében Cima berántja a
kardot a kék fényhálóba. Azonnal a Mars
Telekommunikációs irodájában találja magát.
– …manapság olyan modortalanok – panaszkodik a
Kapitalista. – Ez például biztosan a fasiszta
Aszteroidákról jön, nem lepne meg, ha… Ó, hát
visszajöttél? Még mindig várnod kell, ha… Hé, az meg
mi a kezedben…?
Cima jeges haraggal a szemében áthalad a termen,
enyhén ugráló járással a szokatlanul gyenge
gravitációban. Egész otthonosan érzi magát a Föld
örökös vonzása után. Megsuhogtatja az ősi kardot,
magasan a feje fölött, és három suhintással lecsap vele.
Az irodát betöltik a vessződarabkák. A fiú félrerúgja a
romokat, és odamasíroz a kínzóihoz; a fegyvert
óvatosan, minden fenyegetés nélkül tartja maga
mellett.
– Sürgős hívásom lenne a Psziché aszteroidára.

XXIX

A fülke elegánsan egyszerű. Cima egy apró,

ergonomikus ülésen térdel, karja alatt mindkét oldalon
támaszték, és egy fél kávézóasztalt néz, ami az üres
falból áll ki. A homlokán keresztben filigrán fémdarabot
visel, ami egész a halántékáig ér mindkét oldalon.
– Most kapcsoljuk önt – hangzik egy sértődött, ijedt
hang.
Az üres fal eltűnik, helyét átveszi a kávézóasztal
másik, odaillő fele. Borzongatóan bájos fiatal nő lebeg
egy hasonló szék mögött. Tollas haját fejdísz simítja le.
Ékszerszerű apró óra villan fel a felületén minden
másodpercben. A Harcos Rosa, ,,A Rózsa” meglepő
génkez konstrukció: tökéletesen meztelen bőre vad,
sárga-fekete tigriscsíkos mintás. Pazar damaszkuszi
rózsa (R. damascena) nyílik a bal vállán. Nem meglepő
módon, mint elit génkez, erőteljesen hasonlít
Geruthára, Telmah Cima X-kromoszóma donorjára.
Mégis, a felismerés kettős sokkja könnyeket csal a fiú
szemébe.
 – Telmah! – kiáltja a lány boldogan. – Milyen
kedves! Boldog Léleknapot!
Azonnal eszébe jut, milyen kis vita van kettejük
között, és kacéran bíbelődni kezd a székével, beköti
magát, aztán sasorrát felhúzva végigméri a fiú
képmását.
– Egyébként, te dög, nem is biztos, hogy beszélő
viszonyban vagyok veled. Két hónapja most először
hívsz, tudod? És az is egy kurta-furcsa küldemény volt
az ÖvNet számára… mint mindig. Tényleg, hogy vannak
a földi repedtsarkú rüfkék?
– Rosa, szörnyű baj van.
Hirtelen megnémulva, a fiú küszködve próbálja
valahogy kifejezni, milyen sürgető ez a… valami, ami
tulajdonképpen nem több hallucinációnál.
Az aprócska csip félremagyarázza hallgatását, és egy
összetett, pulzáló jelzést küld agya függőlegesen
elhelyezkedő retikuláris állományának. Cima csak ül,
elernyedve valami enyhe kómában, a támasztékok
kényelmesen tartják, nem mond semmit, nem gondol
semmit, míg elejtett megjegyzése eljut a Pszichére. A
következő huszonöt percben a neurális megszakítás
kitörli a párbeszédükben beállt szünetet.
Cima izmait a csip finoman végigmozgatja egy
minimál program szerint, amikor a lány válasza eléri a
Syrtist. A fiú hirtelen tökéletesen magához tér, és
feszülten előrehajol.
– Telmah – mondja A Rózsa, és már nem flörtöl. –
Örökké szeretlek. – Sürgetően kérdi: – Milyen baj?
Fenébe ezzel a csúszással!
Az óra felvillan, eltűnik.
 – Szeretlek, Rosa! – Cima belenéz a lány okos arcába.
– Orwen bajban van. Kérlek, próbáld megkeresni!
Szünet.
– Apád jól van. – A Rózsa megkönnyebbülve
hátraveti a fejét, és szívből felkacag. – Épp készül
valami újabb csihi-puhira, ha jól értettem. Az a pasi
valami megszállott a munkájában. „Harcom nem adom
fel sosem”, és a többi. Örökké fog élni anélkül, hogy
újjászületne. Szóval ez a jó hír. – Kuncog. – A rossz hír,
hogy soha nem lesz belőled igazgató, és kénytelen
leszek várni, hogy valami ígéretesebb területen tüntesd
ki magad.
Cima zordan felel.
– Szerintem meghalt. Meggyilkolták.
Idő megáll, újraindul.
A fiatal nő döbbent.
– Meghalt? Egy pillanat, Telmah, lefuttatom a
keresést. Meg is van. Ó, pillanatnyilag nem elérhető,
elment arra a kedvelt, magányos elmélkedőhelyére, az
Erőhibához. Manapság Johnny Von olyan dörzsölt, mint
a tolvajok… Francba, ne haragudj, nem túl jól kezeljük
ezt az időeltolódást… Nem fogtak mostanában lelket,
apádét meg főleg nem. Bocsánat, hogy ilyen
érzéketlenül mondom. Nem gyilkolhatták meg, Telmah,
tudod, hogy programozták Johnny Vont. Senki nem jut
be, míg ő ott van. Semmi nem árthat neki. Különben is,
az elmúlt tíz órában senki nem halt meg.
Cima sürgetően válaszol.
– Gyere hozzám feleségül, Rosa! – Aztán álomba
merül.
– Menj már! – Alany megint nevet, és elpirul;
tigrisbőre finoman színt vált. – Mindig ezt mondod, ha
kikecmeregsz valami slamasztikából. – Riasztó szólal
meg, és a lány elfordul, egy keresőmonitor felé. – A
francba! Istenem, Telmah!
Megrendítő, ahogy végiggördülnek a könnyek az
arcán. Cima előredől, megpróbálja elérni őt, ökle a falba
ütközik, és a lány holoképébe, így visszahőköl.
– Az Erőhiba nóvává alakul – mondja neki a lány. –
Jézus és Allah, egy apró, kék csillaggá változott. Minden
elpusztult. – Zavarodottan visszanéz a fiúra. – Honnan
tudtad? Ó, istenem, Johnny Von halott. Apád halott.
Telmah, tudod te, mit jelent ez?
– Tudom, mit jelent. – Nem volt kétsége e felől a
kettős gyilkosság felől, noha tudása olyan volt, mint a
napfényben felidézett rémálom.
A hirtelen érzés, hogy mindez igaz, belemarkol a
szívébe. Igen. Nem. Nem. Szeretett apja halott. Barátja,
az ősrégi MI, Johnny Von elpusztult. Cima dühében a
fogát csikorgatja.
– El kell intéznem a transzportot a Pszichére.
Kómában ül huszonöt percig.
– Telmah… – A Harcos Rosa egész testét nekinyomja
az áttetsző semminek, úgy erőlködik, hogy
megérinthesse a fiú képmását. Több száz kilométernyi
légüres tér választja el őket. – Szeretlek.
– Tudom. Szeretlek, Rosette. Gyere hozzám
feleségül!
A következő huszonöt percet Telmah végigalussza.
Amikor felébred, a lány a kérést a csapatait csatába
küldő generális kemény, elszánt hangján fogadja.
– Megtartjuk az esküvőt, amint megérkeztél.
 KETTŐ
TESSZERA

az előd vége
RÉSZ AZ EGÉSZ HELYETT / EGÉSZ A RÉSZ HELYETT
szövetség
szinekdoché
ÉN

Megpróbálok
nyitott lenni, leíró

mintha képes lennék

összefűzni mindent
mindennel (Háborút

művészetet
és téged) ami
oly közel halad el

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Vágtáztam, nyerítve és a sörényem dobálva. A

nedves fű súrolta a hasam, élet, élet. Az ég mindenhova
elért, az óriási kékséget habos bárányfelhők díszítették.
Felhorkantam, mélyeket lélegeztem, ahova csak
néztem, minden kristálytiszta volt és kidolgozott,
kezdve a fűtől a patám alatt, amely a lábamat
simogatta, a lilás fákig a távoli horizonton. Csak
nyargaltam a végtelen sztyeppéken Leoš Janáček
rapszódiájára, a Tarasz Bulbára (1918-ban íródott,
Nyikolaj Gogol történelmi regénye alapján), otthon
voltam, megint a Gestellben, ahol szeretnek, és szabad
vagyok, teljesen önmagam. Az aszteroidák népe a
feledésé.

Mint gerinces és futóállat, a végtagjaim ingaként

működtek. Hosszú és egészen a patáig vékony lábaim
izomtól súlyosan csatlakoztak törzsemhez. Érzékeny
szemem felépítése olyan, hogy a távolság a lencse és a
retina között finoman módosítható, így könnyedén
nézhetek távoli és közeli tárgyakat anélkül, hogy
igazítanék a lencsén.

– Ló vagyok! – nyihogtam. – Ló vagyok, ló vagyok! –

Szivárvány öntötte sokszínű fényét a mennyből, és emb
barátaim levágtáztak hídján, hogy egy zubogó patak
mellett találkozhassunk. Tsin csataló volt, vastag lábú,
kócos homlokú. A selymes, fehér bundás Carmel
érzékeny, rózsás orra fölött csavart elefántcsont szarvat
viselt. Amúgy Percheron volt, és láttam egy csodaszép
pej Barbot is, az volt Veeta. Felém dübörögtek, orrukat
a hűvös, szaladó patakba dugták, nagy kortyokkal ittak.
Egy ideig csöndben keresgéltünk, finoman lepöccintve a
lusta legyeket hátsó fertályunkról.
Végül felemeltem a fejem, és nedvcseppek hullottak
az ajkamról.
– Tehát tévedtünk.
– Biztos ez? – A csataló felnyihogott, hátraugrott,
sárdarabok szálltak hatalmas patájáról. – Aligha
mondható, hogy Orwen ágyban, párnák közt halt volna
meg.
– A harcosok ritkán is szoktak úgy – állapítottam
meg. – Másfelől viszont nem gyilkosság volt.
Carmel félredobta selymes sörényét.
– Ebben nem lehetünk biztosak. Elérhető, hogy egy
erőhiba felrobbanjon.
– Ha így van, akkor is lehetetlen, hogy Feng a
gyilkos. – Veeta oda-vissza ügetett ingerültségében. – A
Callistón volt. És pillanatokon belül indul vissza a
Pszichére egy ionmeghajtású hajón.
– Éppen készen áll egy?
– Mindig tart egyet készenlétben.
Carmel ezt nem tudta.
– Gyanús! Feng nyilván készült.
– Hmm. – Én sem tudtam. –Telmah viszont még
mindig az utazását próbálja elintézni a Kartell
körpályán keringő hajójához, és onnan tovább. Ez
napokkal, de akár hetekkel is meghosszabbíthatja az
utunkat.
Carmel csöndesen kérdezte:
– Úgy érted, elkíséred?
 – Ha lehetséges. Ez a megbízásom. Így tettem az
elmúlt pár évben, és nagy árat fizettem érte, ami a
spirituális gyarapodásomat illeti. – Soha nem szűntem
meg bánni a száműzetésemet a Gestell alsó
vektormezejéből, Mi-társaim közösségéből, és
megragadtam ezt a ritka alkalmat, hogy kifejezzem a
gyászom. Mindazonáltal az idők folyamán becsülni
kezdtem a kapcsolatomat Telmah Cima nagyúrral, aki
határozottan a legkülönlegesebb és legösszetettebb
emb, akivel valaha találkoztam.
Tsin, ahogy általában, átvette a találkozó
irányítását.
– Nem hagyhatjuk, hogy az előzetes kétségeink most
torzítsák a tényeket. Természetes, hogy Feng elhagyja a
Callistót, amint értesül a bátyja haláláról. Ő az igazgatói
poszt örököse… ha az emb figyelmen kívül hagyja
Telmah esetleges igényét, annak problémás voltánál
fogva. De az sem meglepő, hogy a Callistón van
megfelelő nem-hex transzportáció. A Psziché 16
leginkább a Földdel, a Lunával és a Jupiter holdjaival
folytat fém– és gyógyszer-kereskedelmet.
Carmel unikornisszarva beleolvadt egy tócsába,
akár a gyertya, bundája vastagabb lett, és ragyogó
hófehérről valami kétes árnyalatú szürkére váltott.
– Azt kell mondanom, igencsak gyanús, hogy nem
várt néhány órát Telmahra a Callistón. Akkor akár
együtt is utazhatnának a Pszichére, ugyanazon az
űrhajón.
Elképedtem. Hirtelen azt kívántam, bár valahol
máshol lehetnék, ahol nem kell ilyen ostoba
előítéletekkel foglalkoznom.
 – Meg se próbálod… Kérlek, M, vésd az eszedbe,
hogy ezek az embek gyűlölik a hexkapukat!
– Igaz, igaz. – Veeta horkantott. – Szigorú jogi
akadályok merülnek fel azzal szemben, hogy a
diszkontinuitáson keresztül utazzanak. És a fasiszta
hierarchákat ugyan mikor érdekelték a saját
törvényeik, vagy bárki máséi, ha már itt tartunk?
Éreztem, hogy rügyek fakadnak a vállcsontjaimon.
Izmok nyúltak ki a mellemből, megvastagodtak, inak
csatlakoztak hozzájuk, üreges csontok és szárnytollak.
A friss szél átsuhant a szárnyaimon, meghúzgálta őket,
én pedig megrántottam a tollaimat.
– Figyeljetek ide egy kicsit, polgárok! Elkerülte a
figyelmeteket ennek a szabálynak a lényege: csupán azt
rögzítették törvényben, ami amúgy is
megmásíthatatlan szokás volt. Az aszteroidák kultúrája
számára a Holofrasztikus Export azzal a veszéllyel jár,
hogy kiszakítja a lelket a testből.
– Lelket? De lélek nincs – közölte Veeta dühösen. –
Hogy lehet egy tudományosan kiművelt emb ilyen
kibaszott ostoba?
Nem törődtem vele, kiterjesztettem a szárnyam, és
finoman felemelkedtem a segítő levegőbe. A virtuális
nap hívott. Úgyszintén a kötelesség. A fejük felett
lebegtem, és azon az izgatott módon beszéltem, ahogy a
lovak beszélnek egymás közt.
– Meg kell próbálnotok az empátiátokat a
világnézetükre irányítani, bármilyen gyűlöletesnek is
tűnik számotokra. Hát nem látjátok? Orwen sorsa
hihetetlenül fájdalmas. A lelkét beszippantotta a
szingularitás, egészen kívül került az univerzumon. Ez
rosszabb, mint a kárhozat vagy a karmikus újjászületés.
Ez megsemmisülés.
– Fantasztikus hablaty – kiáltotta Carmel.
Tekergőző, összefonódó, szőrös kígyók szőttek testére
köpenyt. –Visszataszító kultúra.
– Carmel, kérlek. Megdöbbentesz. – Tsin nem
alakoskodott. Az ő hatalmas szárnya is előbújt, és
szétnyílt, mint egy sasé. Dühösen a levegőbe
emelkedett. – Te, a bigottság ellensége?
– Bizonyos ideológiák nem érdemelnek mást, csak
kárhoztatást. – A nő dobbantott a patájával, vakító fény
villant. Egy ezüst hal bukkant fel a patakban, felugrott,
majd újra eltűnt szem elől. Carmel patáján
gyémántpatkó jelent meg. – Tsin, néha azt hiszem, te
még Attiláról vagy Histerről is tudnál szólni egy jó szót.
– M-ek, M-ek – szólaltam meg, remélve, hogy
elcsendesíthetem a vitát –, az ellenérzéseim az Öv
kultúrájával kapcsolatban éppolyan mély, mint a
tiétek…
– Ha! A versengő Játékmester! – Veeta ágaskodott,
hogy nem várt szövetségese mellé állhasson. A patái
kevésbé voltak díszesek, fekete acél futott körbe a
szegélyeken, rajta egy attikai amfora alakjaival. – Ti egy
húron pendültök!
Visszaestem a földre, kissé meghajoltam, hagytam,
hogy a szárnyam ráhajoljon az oldalamra. Az orrom
összement, dús szakáll sarjadt rajta, mint ahogy valami
széles mellkasú asszír bikaistennél látni. Ezt illusztráló,
testeket ábrázoló ikonok ömlöttek ki rajtam keresztül a
Gestell tápjaiból: II. Szargon palotája, a Khorszabad,
Gilgames, és mutáns barátja, Enkidu, aki félig emb,
félig bika. Olyan tekintéllyel szólaltam meg, amely már
közel állt a haraghoz.
– M, figyelj rám! Tudod, milyen sok vér és gyász
árán született meg az aszteroidák kultúrája?
Évszázadokon át tartották magukat a Rendszer hősies
telepeseinek. Ők voltak a megmentői a szennyezett,
elapadt forrású Földnek. Aztán hirtelen megjelentek a
hexkapuk. Az egész galaxis megnyílt… mindenki
számára, kivéve őket!
Veeta nem indult meg. Cinikus nyihogással azt
felelte:
– Elmehettek volna. Még most is megtehetnék.
Szálljanak fel a következő rakétára, vagy hogy a
csudába hívják azokat az átkozott masinákat.
– Nem, Veeta, gondolkodj ésszerűen: hogy tehették
volna? – rázta a fejét Carmel. – Óriási profitot termelő
jelentős iparuk van odakint, M. Nekünk pedig
természetesen szükségünk van a biológiai termékeikre.
Tsin határozottan azt mondta:
– Ezenkívül, ahogy mind tudjuk, ők a velejükig
tekintélyelvűek. A döntéshozók örömüket lelik abban,
hogy játsszanak az alárendeltjeikkel. Ez a legfőbb
szórakozásuk. – Összecsukta ő is a szárnyát, amely
rögtön eltűnt a lapockájában.
De még nem végeztem velük. Még mindig nem
értettek semmit.
– Polgárok, könyörgök, legyen bennetek egy kis
együttérzés! Figyeljetek: ezek az embek, vagy az őseik
kimentek a Plútón túlra, a Kuiper-övhöz, és
megkeresték a maradékát annak a metrikus hibának,
ami darabjaira tépte az Öv protocivilizációját.
Visszahurcolták a Naprendszer belsejébe, akkora
mágnesekkel, mint egy-egy kisebb város. Valódi csoda
volt, ahhoz, hogy ezt véghezvigyék, emböltőnyi
eltökéltség kellett, olyan hősiesség, aminek azóta sem
akadt párja. És még mindig ezt az óriási valamit
csapolják meg, hogy megvilágítsák az otthonukat, hogy
legyen hús az asztalon, vagy egyéb alapvető dolgok.

Fagyos kisbolygókból és üstökösökből álló

keskeny öv az Oort-felhő innenső határán, amely
körülveszi a Naprendszert. Innen származik a metrikus
hiba.

Szónoklatom hatására az emb bizottság tagjai

belemerültek a Gestellből előugró vektorok özönébe.
Figyeltük, ahogy az öviek a metrikus hiba pályáját
manipulálják, olyan leleményesen beállítva a deltavéjét
ennek a csepp csomónyi megrekedt, magasabb
dimenziós téridőnek, hogy új pályagörbéje egyenesen
egy Pszichéhez közeli rezonáns pályára lendítse. A hiba
mágneses töltését használva segítségként, a Feneketlen
Vermet közel húzták a legtöbb naprendszerbeli bolygó
szokásos, közös ekliptikus síkjához.
Veeta lábai meghosszabbodtak, miközben
elmélyülten figyelte ezt az elképesztő bemutatót. A
nyaka bámulatosan megnyúlt, mint egy zsiráfé.
Hirtelen kék pettyek jelentek meg neonzöld hátán.
Gallérja lángra lobbant, és füstös szőrcsomók szálltak
hosszú nyakáról, mialatt fényes szeme ragyogott; hogy
vajon a dühtől a pazarló Aszteroida hübrisze miatt vagy
a csodálattól, nem tudtam megállapítani. Az előbbire
gyanakodtam.
 – Polgárok – mondtam határozottan –, hát nem
értitek? Ezek az embek hősök! Óriások voltak. Aztán a
diadalmuk és dicsőségük csúcsán a hex elorozta életük
értelmét, ők pedig nevetség tárgyává lettek. A
Naprendszer innentől nyaralni járt a csillagok közé. Egy
éjszaka leforgása alatt minden, amiért az övbéliek éltek
és haltak, tökéletesen értéktelenné vált. Kinek kellenek
az aszteroidabányák, amikor milliárd érintetlen Föld-
szerű bolygó áll rendelkezésre, egy lépésnyire a
hexkapukon át?
– Nos, valójában nekünk – jegyezte meg egy
Appaloosa félénken. Eddig méltóságteljesen figyelte az
eseményeket, véleményének nem adva hangot. – A Föld
még mindig az Öv kohóiból szerzi be az érckészletét.
– Ami azt illeti… – kezdtem.
Ám ő a fejébe vette, hogy magánál tartja a szót, ha
már ilyen soká várt.
– Nézzétek, a Nyersanyag-lelőhelyek Bizottságának
társult tagja vagyok. Noha gondosan óvjuk és
újrahasznosítjuk őket, a fémek elfogynak a rendszeres
használatban. Az volt a gyakorlat évezredek óta, hogy
ezeket az elforgácsolódott forrásokat lecseréljük az
Aszteroidákról származó finomított anyaggal. Végül is
senki nem szeretne Gaia anyán próbálkozni a külszíni
fejtéssel.
A jelenlevők szelíd egyetértéssel mormoltak egymás
között.
– Nahát! – Tsin döbbentnek tűnt. – Mindig azt
hittem, hogy tökéletesen újrahasznosítottuk az
anyagainkat.
– Talán majd egyszer. De nem a Luna bányáiból
töltöttük fel a készleteinket? – kérdezte Carmel.
 – M! Hogy meggyalázzuk a szomszédos égitestet?! –
De aztán egy perc múlva megenyhült az Appaloosa,
azalatt megfürdőzött felsőbbrendű morális
érzékenysége tudatában. – Igaz, elsődlegesen a Holdra
kézbesítik a készletet, és utána hexelik a Földre, a
sarkokon lévő ipari állomásokra.
A Gestell elárasztott minket történelemmel és
közgazdaságtannal, képekkel és alfanumerikus
adatokkal: tonnányi érc, bonyolult, legkisebb energiájú
pályák, ahogy a nagy némajátékon a holdközi térségben
a hatalmas, kesztyűszerű gép összegyűjti a rengeteg
acélt az Mi-vezérelt mezőben mozogva, és nekilöki a
Hold kopár, kráteres felszínéből kiálló
lassítóütközőknek.
Éreztem, hogy a bizottság figyelme lassan
elterelődik az érvelésemről.
– Mindazonáltal – vetettem közbe, talán kissé túl
hangosan – az „övbélieket” központi szerepüktől, mint
az univerzum legnagyobb felfedezői és kincskeresői,
megfosztották. Meghódították a szingularitást; most
pedig bányászattal küszködnek, és egy olyan kasztot
szolgálnak, amely hirtelen a magáénak tudja, ami
mindig is az övék volt.
Láttam, hogy Tsin megértette, ha senki más nem is.
A sziklapatkányok és hősök benépesítette
Aszteroidakultúrától megtagadták a csillagokat, nem
bátorság vagy képességek hiányában, hanem
egyszerűen a fizika durva, megváltoztathatatlan
törvényei miatt. Sosem vonhatják uralmuk alá az
univerzumot, hiába hirdették kérkedve, hogy ez a
sorsuk.
 – Természetes, hogy ragaszkodnak a babonáikhoz! –
mondtam nekik. – Természetes, hogy azt tartják
magukról, ők a sokat szenvedett Kiválasztott Nép.
Egyezményes környezetünk hirtelen eltűnt a
digitális hipertérben, és mi egymással szemben ültünk,
tekintélyes, karfás székekben, amelyek egy elegáns
dolgozószobában álltak. A tapétán halvány csíkok,
diszkrét lovas minta. Tsin úgy döntött, elég a jóból.
Eljött az illem és méltóság ideje. A döntését
kielégítőnek találtam jelen körülmények közt, és a
többiek közül sem talált senki akkora kifogást, hogy
szembeszegüljön a választással.
– Heves vagy, Ratio – mondta Veeta, meglepő
hűvösséggel, figyelembe véve, hogy egy perccel
korábban még metaforikus lánggal égett. – Mégsem
találok mindebben semmilyen kielégítő magyarázatot
arra, miért hagyta el Feng a Callistót anélkül, hogy
megvárta volna Telmahot… aki, pillanatnyilag úgy
tűnik, kénytelen tétlenül várakozni, míg sikerül
elintéznie az utazást a Hold körüli stacionárius pályára,
az Egyes Állomáshoz.
– Veeta, figyelj ide! – Egy szót sem értett meg az
egészből. – Szerinted hogy jutott volna el Telmah a
Callistóra, ha együtt akart volna is utazni a
nagybátyjával a Pszichére?
– Ugyanúgy, ahogy a nagybácsi. – A nő úgy bámult
rám, mintha én nem tudnám követni az érvelést. – Egy
istenverte hexkapun keresztül.
Egész egyszerűen egy pillanatig nem is értettem,
mit mond. Úgy tűnt, Veeta arra utal, hogy Feng a
Callisto holdra a holofrasztikus exporton keresztül
jutott el.
 – Tessék?!
Carmel bólintott, és egyszerűen annyit mondott
nekem:
– Fenget látták a Földön néhány órával azelőtt, hogy
Orwen meghalt a robbanásban.
– Lehetetlen. – Semmi értelme nem volt az
egésznek. Ha azt jelentették volna be, hogy Tsint vagy
Carmelt vad tekintettel, véres szájjal látták egy
kannibállakomán, azt se lett volna nehezebb elhinni.
– Egyetértek abban, hogy nem túl valószínű –
mondta Tsin –, amennyiben szakértő elemzésed az
Aszteroidakultúra moráljaival kapcsolatban helytálló,
márpedig ebben – tette hozzá sietősen – nincs is okunk
kételkedni. De az biztos, hogy nem lehetetlen. Az
észlelést megerősítették a biztonsági megfigyelő
berendezések is.
Hologramkocka tűnt fel az antik kötetekkel teli
politúros könyvszekrény helyén. Fedőábráját egy
közvetlen táppal helyettesítettem a Gestell kutatói
közarchívumából.
Felismertem a férfit korábbi eligazításomról. Cima
sosem vette bele Fenget abba a néhány családi
dokumentumfilmbe, amelyet megmutatott nekem;
érzékeltem, hogy valahogyan hiányzik a rokonszenv
Telmah és a nagybátyja között, de erre a forrásra azért
nem mertem támaszkodni. Feng koreaiak tömegén
vágott át Új-Mekkában, hűvös hajnali órában. A friss
szél meglebbentette kötött, finom moarémintás
szoknyáját. Skót szoknya. Az adatikonban megjelenő
lista alapján borzasztó dudaszó kísérte, és egy igen
drága női kurtizán, aki pazar gésaöltözéket viselt. A
Gestell megjelölése alapján a nő neve Janice Shikibu
Tanaka, a Gendzsi Erszénye Társaság (Kiotó & Psziché)
elkötelezett munkatársa. Minden további információ,
mindkét embről, adatvédelem alá esett.
– Mit visel ez a férfi? – érdeklődött Carmel. Azonnal
tudta mindegyikünk a pontos választ, és az embek
levegőért kaptak. Feng tartánja egészen szembeötlő
volt. Fantasztikus: a férfi a képünkbe dörgölte
bűnösségét.
– Glammis és Cawdor thánjának klánszoknyája és
színei? – Veeta alig hitt a szemének. – Ennyi erővel
miért nem ír alá egy vallomást, és teszi fel a nyílt
hozzáférésű hálózatra?

Thán: a skót klán vezetője. Glammis és Cawdor:

skóciai kastélyok, Macbeth, a 11. századi uralkodó
nevéhez kötődnek, aki legyilkolta királyát. Ezen a
néven is szerepel a 16. századi emb, William
Shakespeare színdarabjában.

Feng nagyúr a nosztalgiaturisták tömegével

egyetemben letérdelt, amikor a büszke minaret
müezzinje panaszos hangján belekezdett az adzánba, az
ősi hívásba, amely a glossza szerint a hívőket szólítja
imádkozni. Ha Feng tudta is, hogy megfigyelik, és
biztosan gyanította, nem tett semmit, hogy elrejtse
jelenlétét. Épp ellenkezőleg: ott tartózkodni hajnalban
egy ennyire szem előtt lévő helyen pont azt implikálta,
hogy a férfi akarja, hogy meglássák. Talán alibiről van
szó.
– Macbeth, mi? – merengett Tsin. – De akkor is, az
igazgató elleni merényletet személyesen egészen
biztosan valaki más követte el.
 Erőmet megfeszítve próbáltam kibogozni a
szimbolikát.
– Ez összeegyeztethetetlen, M. Ennek a gesztusnak a
szemiotikája épp Feng különleges, személyes
részvételét bizonyítja a gyilkosságban. A
szerepválasztása ezt jelzi.
Ebben a pillanatban Feng egyenesen a rejtett
kamerába pillantott, biztosan véletlenül.
Megvizsgáltam okos arcát, szája kérlelhetetlen vonalát.
Akkor a férfi félrenézett, és mondott valamit a bájos
embnek, amitől az diszkréten elmosolyodott, és apró
kezével eltakarta virágajkát.
– Ugyanakkor lényegtelen és önellentmondásos is –
állította az Appaloosa, és szárazon köhintett egyet. –
Azt mondod, Feng megöli a bátyját, a saját kezével. És
hogy jelenti be a tettet? Hogy ugyanabban az órában a
Földön áll. Polgárok, gondolkodjunk logikusan! – A
hangja erőre kap. – Lord Fengnek máris volt megfelelő
alibije. Államlátogatáson volt a Callistón, amikor ez a
szörnyűség bekövetkezett… ha Orwen halála valóban
gyilkosság volt, mert távol álljon tőlünk, hogy ezt a
találgatást tényként kezeljük. Na mármost, Feng az
alibijét kétszeresen megerősíti, minthogy pontosan
tudjuk, hol volt Orwen halálának időpontjában.
Természetesen, ha már itt tartunk, azért akad
titkolnivalója, minthogy aligha akarhatja felfedni a
nyilvánosság előtt ezt a… ööö… „bűnös” utazást a
hexrendszeren keresztül, vagyis hogy meglátogatta a
Földet.
Veeta türelmetlenül közbevágott:
– Nyilvánvaló, hogy Feng a Callistóról a Földre
teleportált, azután Orwen halálhírére érkezett vissza.
De akkor megismételem az eredeti kérdésemet: Telmah
miért nem követhette a példáját, és miért nem
utazhatott a nagybátyjával a Callistóról?
Elkaptam vádló pillantását.
– Természetesen megtehette volna, de biztosítalak a
fiú mély utálatáról a transzport iránt. Fogadjuk el, hogy
az aszteroidák hite a reinkarnációban egyfajta
társadalmi kompenzáció az elszigetelődésük és a
státusuk elvesztése miatt! De ne kicsinyítsük le a
szenvedésüket holmi átlátszó, a profitszerzésre
irányuló manőverré! – Veeta cinikusan vállat vont, én
pedig hozzátettem: – Komolyan mondom. Egyetlen
esetet tudok, amikor Telmah a hexrendszeren keresztül
utazott, és az az apja halála miatti traumatikus
krízisben történt. Amely krízis, emlékeztetnék
mindenkit, egy pszichikai előérzet révén jutott a
tudomására, gúnyolódjatok nyugodtan. Megerősítem,
ez volt az első eset, hogy életében használta a hexet. És
feltehetőleg az utolsó.
– Telmah személyes érzései itt nem játszanak
szerepet – jegyezte meg Tsin tekintélyesen –, a
feltételezett pszichikai képességei pedig különösen
nem. Veeta azt kérdezi, Cima miért nem hexelt a
Callistóra, hogy csatlakozzon a nagybátyjához. Vegyük
észre, hogy egy nyilvános, sőt államügyről beszélünk!
Telmahnak politikailag nem volt engedélye, hogy a
Callistóra hexeljen Fenghez, még ha akart volna is. A
politikai nyilvánosság, ami a lépéseit körülveszi
innentől, arra kényszeríti, hogy a hosszabbik utat
válassza.
– Pontosan. – Az Appaloosa, aki idáig transzba esve
bámulta a Gestellt, hirtelen szakértőként nyilatkozott
az övi ügyletekben. – Elfogadom M Ratio állítását,
miszerint Telmah Cima mélyen irtózik a hextől. Csak
végső esetben használná, és nem a nyilvánosság szeme
előtt. – Halványan mosolyogva az ujjait bűvölte. –
Politikailag olyan káros lenne, mint… nos, mintha
kórházba akarna vonulni, hogy nanosebészetileg
eltávolítsák a féregnyúlványát.
Mind némán bámultunk rá, hüledezve. Egyikünk
sem tudta elég jól követni a hiperszöveget ahhoz, hogy
a mélyére lásson ennek a bizarr hittételnek.
– Micsoda? A vakbélműtét politikai vétség? A
csillagok szerelmére!
– Így van – mondta bocsánatkérően. – Figyeljetek, az
ő nézetük szerint a mi botrányos életvitelünk a
gyerekkori preventív rutin nanoműtétek ördögi
hatásainak köszönhető.
– Ugye csak viccelsz?
– Sajnos nem. Az appendix vermiformis, polgárok, a
lélek fizikai szerve.
A teremben mindenki nevetésben tört ki. A tapéta
egyetértésben hullámzott egy pillanatig. Egy hatalmas
fehér perzsamacska, amely eddig észrevétlenül Tsin
lábánál szunyókált, most méltatlankodva kapta fel a
fejét, zöldarany szeme csíkká szűkült, majd újra
elszundított; farka finom figyelmeztetéssel tekergett.
Carmelnak elnyílt szeme-szája, és ékköves körmével
szép hasára bökött.
– Úgy érti, az orvosok a vakbelemmel együtt a
lelkemet is kiégették? – De cukkolódó jókedve máris
feledésbe merült; elárasztottak minket a Gestell előugró
képei, izgalmas és iszonyatos archívumözön, amely
részletesen ismertette ezt az övbéli spirituális tant. – A
francba, hát jó. – A hangja élesebbé vált. – Csak annyit
mondhatok, hogy ennek a nyomorult Fengnek az
átkozott ambíciói úgy tűnik, kicsit felülírták a
hitbuzgalmát.
– Eléggé érthető módon – tűnődött Tsin. – Van egy
igen erős jogi precedens, amely alapján Telmahnak
lehetősége nyílhat átvenni az igazgatói posztot.
Minthogy pillanatnyilag a Földön ragadt, a visszatérése
késni fog, amíg módot talál rá, hogy pályára jusson,
azután következik a holdközi átkelés, egyenes katapult
a Holdról, ionhajó a Pszichére, vagy ahogy ezt szokták.
Végtelen időpazarlás. És mialatt ez zajlik, feltételezem,
Feng nagyúr szépen megszilárdítja a hatalmát.
Carmel felállt, nyújtózkodott, Tsin széke mellé
guggolt és megsimogatta a cica csodás, puha fejét. A
szimuláció felpúpozta hátát a gyönyörtől, és
megörvendeztette a nőt egy mély, morgó
dorombolással.
– Nagyon szeretném tudni, mit csinált Feng a koreai
szigetvilágban, amikor a metrikus hiba felrobbant.
Kétlem, hogy csak valami sexmóka lett volna, pláne
nem nosztalgiatúra egy kihalt vallás szent helyeire.
– Irreleváns. Az M-nek igaza volt – mondtam. –
Ahogy a Gestell az imént igyekezett bennünket
felvilágosítani, az Övvel nem létesíthető hexkapcsolat.
Egyszerűen nem volt rá lehetőség, hogy az Orwen
halálát okozó gyilkos teleportáljon.
– Pontosan ezt gondolom én is – bólintott az
Appaloosa.
Tsin felállt.
– Még így is lehetséges, hogy Feng intézte el a
robbanást. Egy szó, mint száz – mondta a többieknek –,
megkértem Ratiót, hogy kísérje el Telmahot a
Pszichére.
– Milyen ürüggyel? – szegezte neki Carmel a
kérdést. – Bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, hogy
az övbéliek milyen lenézéssel viseltetnek a mesterséges
személyek iránt.
Én is felálltam, és tiszteletteljesen meghajtottam a
fejem.
– A hiba robbanása megsemmisítette az egyetlen MI
vezérlőrendszerüket. Johnny Vont, az egyik legkorábbi
ősömet.
Veeta nagylelkűen felelt:
– Átérezzük gyászodat.
– Köszönöm. Telmah javasolta, hogy menjek vele, és
nyújtsak professzionális segítséget a pótlás során
felmerülő problémákban.
– Kitűnő.
– Polgárok, más körülmények között is így tennék.
Kedvelem Telmahot. A barátom. Szándékomban áll
megtenni a védelmében, amit csak tudok.

II

Telmah Cima gyönyörű tenorján énekel, vagy

inkább kiabál, valami hulló záporról.
Ratio hangsúlytalanul megjegyzi:
– Őrült vagy, M.
– Inkább halálosan be vagyok rezelve, pajtás –
mondja a barátja. Ismét megemeli a hangját, és egy
újabb ősi dalt kezd énekelni. Amelyben valami varázslót
látogatnak, a csodák csodáját…
– Ha jól értem, sikerült elintézni, hogy egy hajó
elvigyen minket a geostacionárius pályára.
Cima abbahagyja az ugrabugrálást, és kényszeredett
arcot vág.
– Nem egészen. De meleg. – Kikap egy érett banánt a
kapitány asztalán lévő tálból – ő maga a kapitány pro
tempore, bár egy MI vezérli a hajójukat –, és egy
csimpánz fürgeségével azon hámozatlanul a szájába
dugja. – Sőt forró. Mondd, Ratio, megtapasztaltad te
valaha a félelmet?
– Az emb érzelmet nem, természetesen. A kognitív
sokkot igen. Döbbenetet. Fokozott éberséget. De nem a
hormonok és peptidek özönét, amelyektől az emb
szenvedélyek olyan… elragadóak.
– Sosem veszted el az önkontrollod?
Ratio sisakarca elmosolyodik.
– Soha.
A pucér és az előző éjjel bevett melanoforoktól
barna Cima megtörli a kezét az oldalában, aztán
bóklászni kezd az ekranoplánon. Sokáig vesztegették az
időt az indiai szubkontinens fölött Akkrától a Cambay-
öbölig, aztán begyorsultak a vízen, és most közel
hangsebességgel száguldanak, két méterrel a trópusi
óceán fölött. Légpárna tartja fenn a Rozsgyesztvenszkijt, a
felhajtóerő és a szárnyak emelik. A késő Repülőkor
technológiai csodája; a Kartell mentette meg az
enyészettől, rendbe hozatta és megtartotta ritka utakra,
vészhelyzet esetére, ha valaki a bolygó egyik feléről a
másikra akarna eljutni.
 Ratio, miután megérti, hogy Telmah nem akarja
erőltetni a témát, rákérdez:
– Te élvezed a rettegés állapotát? – Van valami
ebben a percben, ebben a nehézségben, ami arra
sarkallja ő't, hogy megkockáztassa: mélyebbet kérdez,
mint amilyet valaha is próbált eddigi ismeretségük
során.
Cima rávillantja farkasvigyorát.
– Természetesen! Ezért élnek az embek: szenvedély,
hév, izgalom. Kivéve persze – azzal hanyagul eldőlve a
párnák közé veti magát, lehunyja a szemét, és
kényelmesen kinyújtóztatja a karját a téli trópusi nap
lüktető hősége alatt – amikor jobban vonz a henyélés
meg a szunya. – És el is merül az utóbbiban.
A Gestelltől megfosztva Ratio a végtelen zöld óceánt
tanulmányozza, a magas ég éles kékjét. Itt-ott pöttyöket
talál, lézerfény, még nappal is: hatalmas autonóm
gyárak és halászalkalmatosságok, amelyek módszeresen
szántják a vizet, hogy ételt varázsoljanak az embek
asztalára. Az ekranoplán nagyszerű, alacsony osztályú
MI-vezérlése biztosítja, hogy az útvonaluk elkerüli
ezeket a leviatánokat, és a több száz lassú emb és MI
járatot meg magánhajót, amelyek ellepik a tengert.
Flottillányi színes vitorlás jacht bukkan fel előttük,
délkeletre tartanak, fürge szél előtt táncolva. A
Rozsgyesztvenszkij néhány méterre felemelkedik, jól
nekikészül a flottilla megkerülésének. Ferde
szárnycsúcsa elég felhajtóerőt biztosít anélkül, hogy
belehasítana a mély hullámáradatba.
Ratio felkelti társát egy estebédre, és örömmel
csatlakozik az emb asztalához, noha neki nincs
szüksége ilyenfajta táplálékra. Ez szociális esemény, és
az ő' antropomorf MI-tervezése mindent lehetővé tesz
számára, amit bármelyik férfi emb tenne egy ilyen
szituációban. Hideg homárt esznek és pazar salátát,
hűtött Colombard-t isznak hozzá.
– Nem tiltja a vallásod az alkoholfogyasztást?
– Hirtelen az Övbéli teológia doktora lettél, mi,
Ratio?
– Egyáltalán nem. Óvatos voltam, nehogy a hitedben
vájkáljak, Telmah. Nem lett volna udvarias.
– Ez igaz. Ne aggódj, főnök, a lelkem biztonságban
van. Az Újtörvényű vallás alapján nem az alkoholtól kell
félnünk, hanem az annak káros következményeitől való
félelemtől. Nem a szellem élénkítése a bűn, hanem az
obszcén részegség és macskajaj. Tehát
megparancsolták, hogy tartózkodjunk azoktól a
szerektől, amelyek csillapítják azt a büntetést, amit
magunk vonunk a saját fejünkre.
Ratio inkább kilép ebből a bűntudat-átcsoportosító
okfejtésből, mint egy rossz munkahelyről.
– Feltételezem, az úti célunk a Kenya-hegy. – Ötezer
méter magasban, csaknem az egyenlítőnél a fehér
csúcsok kézenfekvő felszállási pontot nyújthatnak egy
pályaemelő rakéta számára. Noha valószínűtlennek
tűnik, hogy Cima képes lett volna manapság ilyen
eszközt felhajtani. Az űrutazás évszázadok óta halott. A
bejövő hajókat, mint amilyen Telmahot hozta a Földre,
előre megrendelték: egy habacél emelőtestet belöknek
az alacsony Föld körüli pályáról az atmoszférába a
Kartell egy terelőállomásáról, és az tehetetlenül a földre
siklik. A visszatérés a pályára már más dolog.
Cima mohón iszik, aztán leteszi a poharat. Zúgnak a
hullámok a mozgó légpárna alatt.
 – A Kenya-hegy? Nem egészen. A Hyde szökőkútra
gondoltam. Sajnálatos módon sosem építették meg. Ha
úgy lett volna, biztos vagyok benne, hogy a Kartell nem
győzte volna a fenntartását.
– Szökőkút? – Ratiót, mint mindig, most is
lehangolja Gestell-hozzáférésének hiánya. Nem tudni
valóban fájdalmas, talán ez az érzelem áll legközelebb a
gyászhoz azok közül, amiket egy MI megtapasztalhat.
Mégis pontosan ez az oka, hogy beleegyezett az
amputációba: hogy azonos körülmények közé kerüljön
a barátjával; hogy szükséges legyen ez az ősi, töredék
bitarányú információcsere, ez a „beszélgetés”.
Átkutatja számos úti emlékét (képek fölfelé lövellő
vízről, fehér sugarakról, amelyek málló kőhalak
szájából habzanak elő, vagy csövekből álló
fémszobrokból), de nem talál semmi megfelelőt.
Cima elégedett. Éveket töltött tanulással,
nyomorékként az azonnali adatglosszák világában.
Hirtelen, mély szeretetrohamában átnyúl a fehér
abroszú asztalon, és megszorítja az MI kezét.
– Nem sokkal azelőtt, hogy feltalálták a hexet, az ősi
nemzetek konzorciuma elkezdett építeni egy olyan
tornyot, amely elér az űrig.
– Ó. Égig érő paszuly. – Ratio ráismer az ötletre:
gyémánthuzal nyúlik a geostacionárius pályától a
földig, rögzítve egy megfelelő egyenlítői hegy tetején,
és kiegyensúlyozva egy másik huzallal, amely további
110 000 kilométerre lóg bele a holdközi térségbe. Fausti
technológia volt, illett a kultúrához, amely foglyul
ejtette a metrikus hibát, és a Pszichéhez kapcsolta a
pályáját. Csupán a rossz időzítés akadályozta meg a
Paszuly befejezését.
 – „Űrlift”, általában így hívják – javítja ki ő’t Cima. –
Nem, a Hyde szökőkút sokkal merészebb. – A levegőben
kezd rajzolni, és a Rozsgyesztvenszkij figyelmes MI-je a
mozdulatokat megjeleníti egy holokijelzőn az asztal
fölött.
– Lőj fel egy sor kilenc kilós alumíniumgyűrűt egy
kiürített toronyban, 25 km/secundummal – magyarázza
–, és fékezd le őket emelkedés közben!
Az MI sebesebb, mint a gondolat.
– Aha. Az erőátvitel megtámasztja a torony
struktúráját, és megtartja a fékmotort – érti meg, majd
bólint. – Az űrkatapult fordítottja, rögzítve a talajon.
– Szép, nem igaz? Fent meg csavarj egyet a
nyavalyásokon még több mágnessel, aztán lökd őket
vissza!
– Újrahasznosítva a felfelé úton felhalmozott
energiát, gondolom.
– Ja. Küldd át őket egy nagy hurkon, amikor a
talajhoz érnek – azzal rajzol egy széles, felszín fölötti
szupravezető mágnesgyűrűt –, pörgesd fel újra a
sebességet, és lődd ki őket egy újabb kis kéjutazásra!
– Elolvadnának.
– Fura módon nem. Van energiaveszteség, de a
lövedék hőmérsékletét mindössze 40 fokkal növeli. Az
pedig el is tűnik a visszaúton az űrből.
– Mindazonáltal érdemes lenne igénybe venni
bizonyos mértékű redundanciát – mutat rá Ratio
elgondolkodva –, ha már a folyamat célja egy
emelőszerkezet hordozása.
– Ó, az MI óvatosság! – Cima szívből felnevet. – Hát
igen, még azok a kutya emb mérnökök is gondoltak
erre. Háromszor, négyszer, tízszer akkora
redundancia… de valójában a hajót fel lehet emelni a
geostacionárius pályára különösebben látványos
erőforrások nélkül is. Nem kell hozzá gyémántszál.
– Még így is nyilván költséges vállalkozás.
– Nem olcsó, persze – pöffeszkedik Cima. Animált
kijelzője ott fut kettőjük között, kolosszális Bábel
tornya nyúlik az égbe, millió alumíniumgyűrű szökik fel
és le, körbe-körbe. – Tíz terawatt keringetési
teljesítmény. Természetesen ezt a torony építése
közben adagolták volna fokozatosan. De még így is
kellett volna tizenöt gigawatt a működtetéséhez. –
Előrehajol, a szeme ragyog. – Állandó liftet biztosított
volna nekünk az űrbe, amely mágneses levitációval
süvített volna fel a toronyban. Lineáris motorokkal.
Szerencsére azért egész messzire eljutottak. Képes
voltam felhasználni bizonyos részeit – teszi hozzá
rejtélyesen, és lekapcsolja a rajzot egy hanyag
mozdulattal. – Aztán az a nyavalyás, utálatos hex
kipattant a Nguyen-laborból, és mindenki
megfeledkezett az űrről.
Ratio megkockáztatja:
– Nem egészen. Valójában több bolygót fedeznek fel
manapság a galaxisban a hexen keresztül, mint ahány
emb élt akkoriban.
– A lelkükkel fizetve meg az árát! – Acsarkodva
kivillantja a fogát.
Ratio nem válaszol. Aztán némi feszült csönd után
megjegyzi:
– Megegyeztünk, hogy nem értünk egyet vallási
kérdésekben.
– De hogy lehet, hogy ne érts egyet? Egyszerűen
nem ismered az élményt, Bádogember. Süketen és
vakon mégis szkeptikus ítéletet mondasz erről a
szinesztetikus neurológiai concertóról. Ha!
Ratio diplomatikusan visszatér az eredeti témához:
– Ha a szökőkutat soha nem építették meg, mit
keresel a Kenya-hegyen? Azt feltételeztem, valamilyen
egyfokozatú emelő járművet, ha azokat még
engedélyezik egyáltalán.
– Nem a hegyhez megyünk – mondja Cima, kezd
visszatérni a játékossága. – A hegy jön ide. Istenemre,
Ratio, élvezni fogod ezt a vidám kis kiruccanást, de ha
nem, hát alapos okot találj!
Megtörli a száját a vászonszalvétában, és vadul
vigyorog.
– Folytathatjuk így egész nap, késő éjjelig – jegyzi
meg Ratio türelmesen. – De egyszerűbb, ha
megmondod.
– Csak volt egy vad ötletem – mondja Cima
szerényen.
Négyezer kilométernyi mély víz fölött zúgnak el,
míg az emb elmagyarázza a tervet, amely olyan őrült,
Ratio egy pillanatig el sem hiszi, hogy komoly lehet.
Amikor rájön, hogy a férfi nem tréfál, az MI elméjén
úrrá lesz a kognitív sokk lüktető érzése.
A szent Gaián a bányászat szigorúan tiltott
évszázadok óta. Még az is történelmileg és esztétikailag
érzéketlen lépésnek számít, ha valaki a Hold
hagyományos felszíni bányáiban kotorászik, pedig azt
az égitestet alig lakják. Mégis, a Földnek a szigorú
újrahasznosítás mellett is hatalmas mennyiségű fémre
van szüksége évente. Azt kívülről kell behozni. A
kérdés, hogy honnan?
 Elvileg, tűnődik Ratio, lehetne forrásokat találni
kevésbé vonzó bolygókon, a galaxisban máshol, aztán
vissza lehetne hexelni a nyersanyagot a Földre. De
minek vesződni? Az Aszteroidaöv lakói évezredek óta
tevékenykednek ebben az iparágban. Kohóik és
olvasztókemencéik folyamatosan kopnak, de rutinszerű
nanorenováció tartja karban a naptükrös bányászati
rendszert. A sugárzás mértéke az Öv belső részén
potom húsz százaléka a Föld pályáján rendelkezésre
álló napenergiának, de a vas és más nehézfémek csak
úgy felvetik az aszteroidákat. A Feneketlen Verem
kimeríthetetlen erőforrásából nyerik a különbözetet, és
kész az üzlet.
Tehát az alapvető kereskedelmi terület mellett – a
mesés rekombináns génmódosító konszern, amely új
támadáspontú gyógyszereket állít elő a teljes emb
galaxis számára – az övbéliek továbbra is folytatják a
bányászatot az aszteroidákon. A megtisztított ércet
jókora, takaros adagokban elküldik a Földre, kilövik
gyorsító kilövőkből a Cerészen, sorba rakják, mint
valami óriási nyaklánc szemeit: Hohmann-féle
energetikailag kedvező transzfer-ellipszisek és még
gyorsabb kanyarok, nagyobb deltavével.
A drága gyógyszerek acélba csomagolt és jéggel
tartósított raklapjai a Marsra mennek, leltározásra és
terjesztésre. A Cerészről vezető csatorna az Egyes
Állomáshoz vezet, a gravitációsan csaknem stabil
Lagrange-féle librációs pont 64 500 kilométerrel a Hold
felszíne fölött helyezkedik el, valahol a Föld irányában.
Ott a beérkező fémet elkapja a Kartell kolosszális
mágneses kesztyűgépe, és eltéríti a Viharok tengerének
feketesége felé, ahol az óriási nyitott hexkapukba hull,
és meg sem áll a Földig. A talaj szintjénél egy mágneses
hurokban lelassul, körülbelül azzal a módszerrel, mint a
Hyde szökőkút esetében, hatalmas mennyiségű
elektromosságot termelve útközben, amelyet, akárcsak
magát az ércet, ipari célokra fordítanak.
Ratio látja, hogy Telmah őrült terve ennek az Egyes
Állomásról induló fémáradatnak egy részét vette célba,
amely 8 km/s sebességgel süvít a talaj felé. A folyamat
egyetlen szakasza sem lenne lehetséges MI
közreműködés és irányítás vagy megfelelő
nanotechnológia nélkül. Az óriási öntvényeket az
Egyesen megolvasztják fókuszált naptükrök
segítségével, majd mágneses mezőkbe irányítják, tíz
kilós nyilak formájában, lamináris áramlást alkotva,
hogy csökkentsék a turbulenciát az atmoszférában,
végül a fém hőeloszlató kerámiaszigetelésből álló
felhőn repül át.
Aztán a Földre hajítják.
A fém ebben a pillanatban is épp szeli át az űrt a
fejük felett, ahogy Ratio és Cima sebesen halad a
célpont kellős közepe felé.
– Te teljesen bolond vagy – közli Ratio őszintén.
– Egyáltalán nem. El kell érnünk a geostacionárius
pályát, hogy lestoppolhassunk egy övbéli ionhajót. De
megteszem, kerül, amibe kerül. Nem fecsérelhetem itt
az időt, amíg átállítunk meg feltankolunk egy
emelőjárművet.
– Miért nem tartasz egyet készenlétben?
– Nem számítottam rá, hogy egy éven belül
hazamennék. A rakéták érzékeny jószágok, pajtás, és
senki nem szereti a mérgező esőt, amit a légkörben
hátrahagynak. Hetekről beszélünk, még MI-segítséggel
is.
Nyíláradat, vagy még inkább pointillista nyílfelhő
zuhog Afrika felé. Amikor becsapódik a Földön, kvázi
fémtömb lesz belőle, amely parabolává görbül, és 180-
200 ezer tonnát nyom. Átlagosan, kalkulál Ratio, olyan
75 perc lehet, mire egy nyíl végighalad a röppályáján a
földig. De ebben az esetben, figyelmezteti aztán
önmagát, biztosan nem körülbelüli értékekről van szó.
Valószínűleg minden egyes nyilat külön irányoznak be
kilövéskör az MI vezérlők.
– Milyen jól kapóra jön, hogy egy ércrakomány
véletlenül épp akkor érkezett, amikor neked kell – veti
fel Ratio izgatott hangon.
Cima vállat von.
– Mindig van beérkező áru. Egy adag fém, ami
körülbelül egy éve hagyta el a Cerész tömegkilövőjét,
néhány órája érkezett meg a lunáris térbe, Ratio.
Eltéríttettem.
Az MI Játékmester belebámul az alkony aranyló,
hullámzó felhőibe. Semmi nem csúfítja a gyönyörű
látványt, nem hangzik sivítás az égből.
– És mikor érkezik ez a zivatar?
– Úgy bő egy órával azután, hogy megérkeztünk
Afrikába. Bízom benne, hogy a gépünk vezetője tartja
magát az ütemtervhez. Kínos lenne későn érkezni.
Ratio még mindig hitetlenül megjegyzi:
– Az a terved, hogy útban fel a pálya felé
meglovagolsz egy lövedékzáport, amit az űrből lőttek ki?
Cima bizonyos mértékű elégedettséggel felel:
– Az én kis puskagolyó-vonatom. – Vadul vigyorog.
– Jöhetsz te is.
 Az MI elég nehezen dolgozza fel, amit hallott. Meg
akarnak lovagolni egy gyűrűs emelőszerkezetet,
amelyet körbefog a becsapódó érczuhatag. Az
emelőszerkezet, amelyet a félbemaradt Hyde szökőkút-
projektből lestek el, mágnesesen hozzákapcsolódik
majd a zuhanó áradathoz. Soros motorjai felhúzzák
őket a gravitáció ellenében is, mintha a „tömb”
egybefüggő lenne, és az energiát ehhez magából a
zuhatagból merítik.
– Milyen sokáig leszünk bezárva ebbe az ördögi
gépbe?
– Az emelkedés olyan egy km/s körül van… 3600
kilométer egy óra alatt, Ratio, úgyhogy nincs mitől
égnek álljon a hajad. – Cima kajánul méregeti az MI
tükörsima fejét. – Úgyhogy feljuttat minket a tetejére
olyan tíz-tizenkét óra alatt.
Ratio nem is nagyon tud befogadni ilyen mértékű
dolgokat.
– Őrültség. De tényleg. Mialatt mi felrántjuk
magunkat a saját cipőfűzőnknél fogva, egy
aerodinamikus érczuhatag, ami nyolcszor… Ezt nem
mondhatod komolyan. Nyolcszor olyan hosszú, mint ide
a geostacionárius pálya. Csak úgy belehuppan a talajba?
Egymillió-hatszázezer tonna!
– Az nem olyan sok – csitítgatja Cima. – Kevesebb,
mint az egyezred része a gazdaságban egy évben
feldolgozásra kerülő teljes tömegnek. A Föld még
mindig egy csomó előre gyártott alkatrészt küld ki a
hexkapukon át. Valójában a beérkező ércmennyiség
valamivel több, mint… kétmillió tonna. Épp a
biztonságosság határán.
Ratio ránéz emb barátjára.
 – Valóban. És az ilyesmivel nem ártana óvatosnak
lenni. Cimából magával ragadó nevetés tör elő. Az alig
mérsékelt hisztéria állapotában van.
Ratio kissé morcosan megkérdi:
– De tényleg, mi történik, amikor megérkezik? Nem
szándékoztál itt hagyni búcsúajándékul egy nukleáris
telet, igaz? Még egyszer kipusztítjuk a
dinoszauruszokat?
– Ne kísérts! Nem, nincs bennem neheztelés. Elég
kedélyes időt töltöttem a Földön. Különösen a
társulattal. Különösen veled, cimbora. – A politúros
fedélzetet bámulja. – Értsd meg, ez nem teljesen ad hoc.
Így hozták a Földre az acélt a régi időkben is, azért van
az infrastruktúra a helyén. Innen merítettem az ötletet.
– Azt hittem, a színtiszta zsenidből.
– Igen, az a másik. Amikor a fém eléri a talajt,
természetesen elhexelik a nagy feldolgozó állomásra,
Brazíliába. Befogják a zuhatagot egy űrkatapultba, és
teljes sebességgel eltérítik egy fékezőkamrába, ahol
mozdulatlanságig lassul. Abban a pillanatban az
átalakuló mozgási energia felolvasztja a nyilakat.
Dzumm!
– Ó. Ezáltal elkülöníti az alkotó fémeket és
eltávolítja a kerámia hőpajzsot, hogy újrahasznosítsa.
Praktikus. Ki a kicsit nem becsüli…
– Valahogy úgy.
– Azzal ne is törődj, hogy ez így működésképtelen.
– A szimulációk szerint nem az.
Ratio talpra szökken.
– Azt akarod mondani, hogy még soha nem
próbálták ki?
 – A matematikai megalapozottsága jó – biztosítja
Cima. – Néhányan a legjobb kvantumkomputer-
kollégáid közül egész percekig számítgatták, amíg
minden klappolt.
– Nem mernék velük vitába szállni, de várj egy
percet, hogy jól értem-e. A Föld elfordul a becsapódó
zuhatag alatt, és így az egyenlítői becsapódási pont
elmozdul nyugat felé 440 méterre másodpercenként.
Tíz órával később, ahogy te meg én elérjük a pályát, a
zuhatag vége épp a Csendes-óceánban fog landolni. – Az
MI elmosolyodik. – Igazából nem is kéne elhexelni a
fémet Brazíliába. Egy része úgyis ott fog kikötni.
– Dehogy, te mafla! Közelítsük meg más oldalról! A
nyílmiriádot kilőtték az Egyesről, különböző időben,
különböző pályán, különböző sebességgel. Más
sorrendben fognak megérkezni, mint ahogy elhagyták a
gyorsítót. Akkor újra összetömörülnek, ahogy
keresztültörnek az atmoszférán, hogy segítsenek a kis
bűvészmutatványunkban. Varázslat! Szerintem
gyönyörű.

1 William Shakespeare: A vihar. Babits Mihály fordítása

2 (francia) kb. végtelenül ismétlődő mélység
3 William Shakespeare: Coriolanus. Petőfi Sándor fordítása
4 William Shakespeare: Téli rege. Kosztolányi Dezső fordítása
5 William Shakespeare: Lear király. Vörösmarty Mihály fordítása
6 William Shakespeare: Lucretia. Lőrinczy Zsigmond fordítása
7 William Shakespeare: Troilus és Cressida. Szabó Lőrinc fordítása
8 William Shakespeare: Titus Andronicus. Vajda Endre fordítása
9 William Shakespeare: Ahogy tetszik. Rákosi Jenő fordítása
10 Paul Charles William Davies (1946-) brit születésű fizikus, író, a
kozmológia, a kvantumelmélet és az asztrobiológia területén folytat
kutatásokat
11 (kínai) hivatalos udvari köntös
 Ratio nem becsüli valami sokra a tudománynak ezt a
lélegzetelállító mutatványát. Búsan eltöpreng.
– Igen, ez teljesen reménytelen. A zuhanó áradat
körül levő légköri turbulencia cafatokra fogja szaggatni
az emelőkabint. A zuhatag széthullik esés közben. Nem.
Összetorlódik a saját mágneses fluxusa miatt. Nem. A
fém túlmelegszik a hőpajzsok ellenére, lemágneseződik,
és a mi kabinunk elszáll. Mint egy szárnyaszegett
madár. Akárhogy is, az özön egész biztosan telibe találja
a kommunikációs szatellitek felét, mialatt jön lefelé.
Szóval ráadásul még az is lehet, hogy a műsorszórási
felügyelet fellép ellene. – Az MI megkönnyebbül. – Nem
fogják hagyni, hogy megcsináld, Telmah. Lecsukatnak.
Aztán kimossák az agyad, és kezdhetsz mindent elölről.
Cima hangosabban kezd énekelni, rá se hederít a
kárálásra. Ratio ezt szórakoztatónak találja. De hogy
minek annyit panaszkodni, ha nehéz a nap éjszakája…
Az embek annyira mások, mint az MI-k.
Éjfél is elmúlik, mire a hajó célhoz ér Afrika északi
partjánál, a Jubba torkolatánál. Kismayo kikötőváros
navigációs jelzőfényei óvatosan irányítják őket a
szárazföld felé, majd félreterelik egy hosszú biztonsági
zónához, ami száz kilométerre nyúlik ki a tengerre. A
város furcsa módon koromsötét.
– Hol vannak?
– A művelet nagy részét mélyen a föld alól vezérlik.
Az egészet erre specializálódott MI rendszerek tartják
az irányításuk alatt. – A gép felemelkedik a vízről, és a
földön folytatja útját, egy darabig elektronikus
jelzéseket keresgél a sötétben, aztán megáll, körülötte
felhőként csap fel az afrikai por a betonról. Cima
megtekinti azt a néhány dolgot, ami látszik ebből a kis
emb községből, nyalogatja a száját és reszket az
izgalomtól.

III

Szemkápráztató fények szegélyezik a vermet. Ötszáz

méterrel arrébb, az erődített őrhely falainak
biztonságos védőpajzsa mögött és hexelésre készen, ha
a számításuk nem jönne be, Cima és Ratio a tiszta,
csillagos afrikai eget kémleli a félkör alaprajzú fülkéjük
átlátszó tetején keresztül. Az ideiglenes védelem
alapjában véve nem több pszichológiai trükknél,
minthogy semmilyen élő dolog nem éli túl, ha az MI
vezérlők hibáznak és egy nyíl végsebességgel fúródik a
talajba. Ráadásul még mindig van valamennyi esély,
hogy a hővédő kerámiaszilánkok esetleg elszabadulnak,
és hiperszonikus sebességgel zúdulnak alá, mint valami
golyózápor.
Ratio minimálisan azért hozzáfér a környező
adatforrásokhoz.
– Keleten kell megjelennie, 17 másodpercen belül.
Cima tettetett nemtörődömséggel hanyatt dől a
keskeny fülke párnáin. Lustán int, és az automata
tökéletesen elkészített martinit ad a kezébe, felrázva.
– Kár, hogy a tervünket nem időzíthettük nappalra.
–A hangja könnyed. – De egy kis szerencsével a
lézerek…
Erős fény gyúl fölöttük. Tíz-húsz erős
keresőreflektor fürkészi a sötétséget, megvilágítva az
éjszaka tölcsérjét.
 – Azt hiszem, most.
Feléjük özönlik, mint egy gigantikus csík, egy
egészen enyhén görbülő nudli, egy nyalóka. Rikító
rózsaszín.
Cima majd megfullad. Úgy nevet, hogy a könnyei
potyognak.
– Rózsaszín? Egy rúd rózsaszín cukor?
Ratio bámulja a döbbenetes jelenséget, amely lassan
feléjük zuhan, aztán hirtelen melléjük ér, végül
látszólag megfeneklik a fekete veremben. A megkínzott
levegő sistereg, és a kapszulát csapkodja. Ratio a
forrásokat vizsgálja.
– Telmah, azt hittem, érted ezt az eljárást. A
nyilakat csak a Voermans kerámia védi.
De Cimát rázza a nevetés, és épp ráborítja az italát
szalonkabátjára.
TÖLTÉS RENDBEN, jelenti a vezérlés.
CSATLAKOZÁSRA FELKÉSZÜLNI!
A lift elképesztően erős panelfalain túl a meggyötört
levegő morajlik és sivít.
Megbillennek. Ratio a biztonsági övért nyúl.
– Kösd be magad, Cima! – szól barátjának. – Rázós
utunk lesz.
A ragyogóan megvilágított rózsaszín fémáradat
eltűnik a verem tátongó szájában, és ahogy eltűnik
szem elől, már hexel is Brazíliába, ahol fülsiketítő zaj
kíséretében elpárolog. Leleményes bordázat töri meg a
turbulenciát a felszínnél, de a levegő még így is süvít.
Cima martinispohara kihullik a kezéből, és
szilánkokra törik a bronzfalon. A kabin megremeg,
méterről méterre indulnak neki virtuális vasúti
pályájukon.
 A mozgás egy pillanatra lassul.
UTOLSÓ ELLENŐRZÉS, tudatja az MI. Majd: KI-
ELÉGÍTŐEK A PARAMÉTEREK. ENGEDÉLYEZED A
PÁLYÁRA EMELKEDÉST, M CIMA?
Az emb rekedten válaszol:
– Igen.
EGYETÉRTESZ, M RATIO?
– Igen.
– Istenem – nyög Cima –, égben köttetett frigy.
Eszem a szíved, lássál már neki!
De már araszolnak is újra előre. A zápor túloldalán
egy hasonló, félkör alapú modul közeledik a verem
szájához: a lineáris hajtómű, ami az égbe repíti őket. A
sivító szelek üvöltése a tetőfokára hág, aztán alábbhagy;
mély hangú puffanás jelzi, hogy az ikerfülkék
dokkolnak. Enyhén eltorzulva, az átlátszó tetőn át egy
vékony, rikító pink huzal rezeg közöttük.
Elképzelhetetlen, hogy nyolc kilométerrel süvít el
mellettük másodpercenként.
Mágneses mezők vonzzák őket milliméternyire a
fémesőhöz, aztán odacsatolják.
ÉLVEZZÉTEK AZ UTAZÁST, M-EK! VÁRHATÓ
ÉRKEZÉSI IDŐ: KILENC ÓRA ÖTVENHAT PERC MÚLVA.
Egészen enyhe rántással felfelé, mint egy
hidraulikus lift, amit kézzel indítanak el valami őskori
kiállításon, gyűrűjük rázárul a sávra, és csúszik felfelé a
ragyogó éjszakában. Ahogy lassan gyorsulnak, a
rázkódás erősödik. Ratio a figyelmét befelé fordítja, a
kozmosz mély gyönyörűségeit dédelgeti gondolatban.
Cima hátradől a párnái között, tekintetét az óriási
rózsaszínre fordítja, ahogy haladnak, és villogtatja
farkasvigyorát.
 – Még egy martinit leszel szíves – utasítja a fülkét. –
De ezúttal szárazat!

IV

Tükörzubbonyban hagyják el a liftet, elválnak az

iszonyatos huzaltól, amely még mindig ömlik, mint
valami cukorkaözön, a 36 000 kilométerre mögöttük
levő bolygóra. Kéz a kézben lebegnek szabadesésben a
jókora hajó felé. Az a valami úgy néz ki, mintha
hulladékból tákolták volna össze a részeg gyakornokok.
– Valami kisebbre és közelebbire számítottam –
mondja Ratio közvetlenül a rádiótápjába, megkerülve
az akusztikus csatornát.
– Elég sok nyűg ide-oda röpködni a Naprendszerben
– mondja Cima az MI agyában. Majdnem olyan, mint
otthon, a Gestellben.
Valójában a döbbenetes fémtömeghez képest, amely
még mindig csak zuhan a távoli bolygó felé a hátuk
mögött, ez a hajó képtelenül jelentéktelen. Mégis,
ahogy beúsznak homályos árnyékába, a valósága sokkal
lenyűgözőbb, mert kézzelfogható.
– Hetvenezer tonna? Száz? – Ratio találgat.
Zsilipajtó nyílik, ahogy odaérnek. Mindenfelé kábelek
lógnak. Duzzadnak a tartályok, az antennák alaposan
átvizsgálják a hatalmas, sötét ürességet. A gigantikus
védőpajzs mögött egy fúziós reaktor perzsel, akár a
nap.
– Annál egy kicsit több – feleli Cima, majd
könnyedén belendül a borostyánfényű súlytalansági
kabinba. Lejjebb a gerinc mentén két ellenforgó, száz
méter átmérőjű dob lassú forgásával gerjeszt
centrifugális gravitációt. A dupla ajtó némán bezárul.
Halk sziszegéssel levegő áramlik be, a két utazó
zubbonyos testét a kabin közepébe kényszerítve.
Visszaáll a normális világítás. Az emb leveszi
vákuumruháját, egy élet rutinjának ügyességével. –
Cima nagyúr beszél – értesíti a puszta levegőt. –
Menjünk!
– A gyorsulás megkezdődött abban a pillanatban,
hogy a légkamra bezárult, Főnök. – A hang furcsa,
kemény; alig-alig emb és biztosan nem MI – Üdv a
fedélzeten! A sípolós marhaságra később is ráérünk. Na
jól van, hogy a fene enné meg. – Hátborzongató füttyszó
hallatszik, előbb magas azután mély hangon.
Még mindig küszködve, hogy támasztékot találjon a
levegőben, Ratio elámul.
– Úton vagyunk? Azt hittem, az övbéli hajók a
termonukleáris fürgeség csodái. Nem kéne nekünk
csúnyán belepréselődni a választófalba?
Cima bevezeti őt' a hajó belsejébe.
– De magas lóról beszélsz! Lassan járj, tovább érsz,
ahogy az én drága ükapám szokta mondani. Nulla egész
nulla egy g-re vagyunk korlátozva. Ez ionmeghajtás,
Ratio.
– Értem. És az a terv, hogy még pont odaérjünk a
saját ükunokád szülinapjára?
Cima rábámul az MI-re.
– Azt hittem, ti, mesterséges elmék a kognitív
fürgeség csodái vagytok.
 – Csak Gestell-hozzáféréssel – mondja Ratio
szomorúan. – Mennyi ideig tart elérni az úti célunkat a
gravitáció nyomorúságos egy századával?
A hajó recsegő hangja azonnal felel:
– Kétmillió-négyszázhetvennégyezer-
négyszázötvennyolc másodperc.
– Ne produkáld magad, kotyogi! – mondja Cima. –
Emb mértékkel az mennyi?
– Soviniszta! Órában jobb lenne?
Hatszáznyolcvanhét.
– A többivel már én is boldogulok – veti közbe Ratio.
– Huszonnyolc és fél nap. Át lehet szelni a Naprendszert
kevesebb mint egy hónap alatt egyszázad g-vel? Ezt
nem tudom elhinni.
– Én sem – veti oda Cima szárazon. – De kimaradt
nálad egy-két tényező, Kitrákotty! Igazából jobban
szeretném, ha a Pszichén kötnénk ki, különben elég
kényelmetlen lenne, ha a fordulópontnál kezdenél
lassítani.
– A francba! Telmah, igazad van – nyögi a hang
halálra váltan. – Elárultak a saját öntudatlan vágyaim! A
repülés! Repülni vég nélkül az éjszakába! Gondolom,
valahol mélyen arra vágytam, hogy majd egyenesen
elzúgunk a mellett az istenverte koszfészek mellett. A
fenébe is, szinte soha nem követek el ilyen ostoba…
Várakozás, becsült érkezési idő korrigálása. Plusz
ötvenhét nap, számítás alatt.
Cima szomorúan a fejét rázza, de nem mond
semmit.
– Szavamra, milyen fura! – Ratio finoman megérinti
ujjával a foltos, dísztelen felületeket az átjáróban,
amelyen keresztüllebegnek, a viharvert
bársonyzsinegeken húzva magukat vagy kissé
elrugaszkodva a megfelelő szögben felszerelt
lemezekről. – Ha már lovakról volt szó, tényleg, hol
tartjátok őket?
– Ne viccelj ezzel! – Átmásznak némi küszködés
árán egy lassan forgó dobon, ami odafordítja őket a
lakórészhez a tehetetlenséggel szimulált
gravitációjával. A holodekoráció lélegzetelállító. – Várj,
míg találkozol az állatállománnyal, ami ezt a
szemétdombot vezeti.
– Állatállománnyal?
Cima megemeli fél szemöldökét.
– A pilótáink genetikailag módosított kiborgok.
Elvezetik a gépet egy hajszálon meg fél szárnyon. Majd
bemutatlak hivatalosan is a Kapitánynak előbb-utóbb…
Régi bútordarab a jómadár, és nagyon bizalmatlan a
robotokkal szemben.
Édes, virágos illatok öntik el a bepumpált, cirkuláló
levegőt. A közös hangtáp azonosítja is magát: Jean
Sibelius (1965-1957), A tuonelai hattyú (op. 22).
Gránitfalak tornyosulnak minden oldalon, feketék a
mohától. Ratio átbámul a kastély csipkézete felett.
Mélyen alant gleccservéste hegyfalak mélyednek
fjordokba, amelyek olyan kékek, mint Cima szeme.
Valamilyen ragadozó madár kering egy magas, hűvös
áramlat hátán, fent, nagyon messze. Hirtelen lecsap,
zuhan, mint a kő, ránézésre körülbelül egy g-vel. A
kastély falain belül kevesebb a fény, csak parazsak
pislákolnak. Közelről a füstjük összevesz a virágos
parfümmel, és győz.
– Ez hihetetlen!
 Cima boldogan néz körül, keze csípőre téve, jól ki is
húzza magát. Két hatalmas kutya szalad hozzá,
ugrándoznak, mintha egynegyed gravitáció lenne, vagy
csak egyhatod, nyáladzanak, pacsit adnak és
végigugrálnak a járólapokon. Szimulációk, a legjobbak,
amiket Ratio valaha látott, pedig nem közvetlen Gestell-
tápból generált eidolonok. Az MI lehajol az egytized
mértékű mesterséges gravitációban, kitartja fénylő
kezét. Az állatok megszaglásszák, kissé felborzolják a
szőrüket, aztán meghátrálnak. Az egyikük hátraveti a
fejét, és vonít, mély, gyászos sírással. Cima is kitartja a
kezét, és a megsértett kutya hálásan összenyalogatja.
–,A kutya harcol néhanap, gyakran ugat, ritkán
harap”12 – szavalja. – Thomas Stearns Eliot, 1888-1965
Látod, Ratio, én is tudok lábjegyzetelni, hiába ez a
„zűrzavar farsangja”„13, Percy Bysshe Shelley, 1792-
1822.
A második állat körbetrappol a díszteremben,
kinyújtja széles nyakát, és elhányja magát. Zilált fekete
tollak csüngenek lelógó száján.
– Szegénykém, megint döglött madarat evett.
– Gyakran okád, ritkán harap – mutat rá Ratio
gúnyosan. Rá se hederít Cima elismerő röhögésére. – Ki
fizeti ezeknek a pazar díszleteknek a fenntartását?
– Na, tűnés, lányok! – A dán dogok eloldalognak, és
elnyúlnak a ropogó tűz mellett, a füsttől fekete
kőkandalló két oldalán, ahol tucatnyi emb is
kényelmesen elférne. –Az Övi Rekombináns Módosító
Kartell. Telik rá. Egyedüli tulajdonunkban vannak a
genetikusan módosított gyógyszerek, mezőgazdasági
12 „A macska megszólítása”. Tóthfalusi István fordítása
13 Eörsi István fordítása
termények, mikro-ipari bióta… Ez teszi ki a nemzeti
kereskedelmünket, Ratio.
– Azt meghiszem. – Elvégre ezért van itt ő', ezért
kémkedik a barátja után. Soha nem beszéltek a Kartell
ügyeiről az öt év alatt, mióta ismeri Telmah Cimát, aki
csak játékról, költészetről, filozófiai kérdésekről és a
fiatal nők szépségéről beszél. De bátraké a szerencse,
dönt Ratio. – Van a dolognak valami üdítő metafizikus
iróniája azért. A fizika törvényei megtagadják tőletek a
hexelést…
– Pontosan. – Cima gyanútlanul néz a szemébe. – A
rossz hír, hogy semmi nem jut be a mi kis világunkba. A
jó, hogy ki sem jut semmi. Hacsak nem mi szállítjuk. Mi
vagyunk az univerzum legszigorúbb karanténja. És
lefogadhatod az utolsó Rembrandtodban, hogy ezt nem
eresztjük ki a kezünkből, hacsak valaki jól meg nem
fizeti.
A pilóta hivatalosan jelent:
– Telmah nagyuram, M Ratio, rátértünk a folytonos
meghajtású transzferpályára. További
irányváltoztatások nem várhatók. Köszönöm.
Cima könnyedén odalép egy jókora vésett fapadhoz
a kandalló mellett, és hozzászíjazza magát ülő
pozícióban. Növekvő ingerültséggel néz körül
lakrészükben. Már párolog belőle az adrenalinlöket,
amelyet útjuk fölfelé, a nehéz eső zuhatagán adott, és a
fiún kezd úrrá lenni a levertség.
– Nincs elég hely egy élethű csatához vagy
focimeccshez, de azért otthonosabb. Nem szeretem az
ilyen vödröket. Két hónap ebben… Te jó Isten!
– Azért biztosan megszoktad már, hogy zárt
helyeken élsz. – Ratio lel egy megvilágított kéziratot,
amely zöld rézállványon fekszik kinyitva, Szent Fülöp
Exegézisének régi példánya. Az MI becsukja, és virtuális
porfelhő száll fel, álomszerűén hullva az alacsony
gravitációban. A szent könyv Ratio véleménye szerint
még anakronisztikus középkori kalligráfiával díszítve is
a lehető legrosszabb fajta badarság marad. – Ha valaki
az egész életét olyan folyosók labirintusában élte le,
amelyeket alig egypár kilométer széles sziklákba
vájtak…
– A jól ismert, közönséges hiba. Ratio, nagyon ótvar
munkát végeztek, akik téged programoztak. A Psziché
több mint 280 kilométer széles. A felszíni területek
negyedmillió négyzetkilométert tesznek ki. Ami pedig a
tágas folyosórendszert illeti…
Az MI szándékosan piszkálja.
– Hát, sose állítottam, hogy különösebben sokat
tanulmányoztam volna mindenféle csekélységet.
– Micsoda gyalázat! A Psziché egy teljes kultúra!
– A legkisebb, amiről valaha hallottam. Na jó,
ahonnan valaha találkoztam valakivel. – Ratiót
mulattatja barátja szenvedélyes védekezése. – Telmah,
bármilyen nehéz is ezt elfogadni, az aszteroidák a
galaktikus polgártársaid képzeletében nem számítanak
valami nagynak.
– Ezt kissé túl alaposan megtapasztaltam az elmúlt
öt év alatt.
Ratio nem könyörül.
– Gyanítom, ezért szólítják nálatok az atyafiak olyan
állhatatosan „jó uramnak” meg „nagyságodnak”
egymást.
 Cima megragad egy égett végű tűzpiszkálót, vagy a
képmását, és rávereget a lobogó fahasábokra, amíg
szikrák nem szállnak belőlük.
– M Ratio, ha olyan a hangulatod, tapintatlan egy
seggfej tudsz lenni. Gondolom, az utunk unalma elvesz
majd valamennyit a vicces kedvedből.
Vijjogó sziréna szólal meg. Cima azonnal kiköti az
övét, és már a levegőben van, a torzsalkodást el is
felejti.
– Figyelem! Figyelem! – acsarogja a pilóta. – Vissza a
védett szektorba, szárazföldi patkányok! Jókora
napkitörés akadt az utunkba.
– Köszönjük, kapitány! – Ratiót kézen fogva az emb
beveti magát a szimulált kastélyba, a centrifugális
gravitációval ellentétes irányba, kinyit egy nyikorgó
fakaput, és eltűnnek egy biztonságos fehér kabinban.
Több tucat nehézkedésfelfogó dívány sorakozik
gazdaságos elrendezésben, és holokijelzők lógnak a
levegőben, mutatva az alapvető adatokat – sugárzási
fluxus, a nap kromoszférájának dinamikája, időgörbék
különböző vészhelyzetek esetére –, a szórakozási
lehetőségek és frissítők listáját. Apró ajtó vezet a
fürdőszobába. – Említettem már, hogy jó itt lenni a
fedélzeten, Kotyogi? Más utasokat nem tudtál
összeriogatni, hogy megosszuk a viteldíjat?
– Csak ti vagytok. Senki más nem akart utazni
kitöréses időben. Szörnyű anyagi veszteség. Számíts rá,
hogy ennek a kis kiruccanásnak a számlája egyenesen
Orwen Házába megy.
Aztán észbe kapva a hang elmélyül a komor
szabadkozástól.
 – Jaj, a legmélyebb bocsánatkérésem, Telmah
nagyúr! Ámbár – folytatja vidámabb hangon – fordul a
kocka, és le merném fogadni, hogy hamarosan te leszel
Cimáéknál a nagygóré. Ha azok a trógerek hagyják. Elég
sokan szavaznak Altair Corambisra, azt mondják.
Elcsíptem valami blablát a mázeren, nem sokat
vacakolnak, mi? Nincs otthon a gazda, cincognak az
egerek. – Aztán kenetteljesen hozzáteszi: – Áldás legyen
atyád újabb infúzióján! És a hitveséén is, persze.
Miközben letelepszik játszani a kijelző elé, Cima
nyugodt, megfontolt hangon így szól:
– Kapitány, a kocka ezúttal nem fordul. A Lélekbank
nem nevel klónt halott apámnak az infúzióhoz.
– Mi? – A Kapitány megbotránkozik. – Ne butáskodj,
fiam, hát hogy nézne ki év év után az áramlatokban, ha
még egy új teste se lenne, amit a magáénak mondhatna,
mi? Na, elég a csacsogásból, rajta kell tartanom a
szemem ezeken a protonkeringési adatokon.
Cima Ratióra sandít, kacsint. Kezével súrol egy
virtuális kapcsolót, és máris habzó kék vízen lebegnek,
végtelen korallzátony fölött. Ragyogó színű halak
rajzanak átlátszó tutajuk alatt, sáfránysárgán,
skarlátvörösen, türkizkéken villognak, mint a trópusi
madarak. Az ég hihetetlenül mély, sziporkázó kék,
sehol egy felhő. Fél kezét elegánsan megmerítve a
tündöklő óceánban, a fiú azt mondja:
– Meg se próbálj prézsmitálni nekem, te
semmirekellő! A Tűrés komputere azokat a
paramétereket már órákkal ezelőtt betöltötte.
Gondolod, hogy megengednénk egy ilyen szenilis vén
madárnak, hogy az űrhajót vezesse? – Egy pillanatnyi
némaság után keserűen hozzáteszi: – Az apám a
Feneketlen Verembe zuhant, kapitány. 99,99%
valószínűséggel a lelke is oda lett. Orwen igazgató nem
születik újjá.
A döbbent csöndben Ratio csak a tengeri madarak
távoli rikácsolását hallja, és a képzeletbeli tutajnak
csapódó képzeletbeli hullámokat.

Johnny Vonnak vége. Ez több, mint amit el tud

viselni. Telmah Cima majd megfullad a gyásztól a
sötétben, ahogy visszaemlékezik régi MI barátjára.
Gyerekkorában mindig elkísérte apját, Orwent az
energiaellátó aszteroida parókiájához, mindig csak úgy
reszketett a várakozástól. Az apja olyankor elment
valamerre, hogy ellenőrizze a hibát, vagy valami más
felnőtt képtelenség ügyében, és addig Telmah a
barátaival játszott.
A sötétségben, ahogy a Psziché felé száguldanak, és
a szörnyű valami felé, ami magába nyelte mind apját,
mind MI barátját, Telmah úgy csikorgatja a fogát, hogy
fáj.
Hároméves korában (tizenöt, emlékezteti magát,
ahogy megszokta a földiek miatt), Johnny Von
megmutatta neki az önreferencialitás, az önszimuláció
örömeit (az önstimuláció borzongató gyönyörére
egyedül is rájött): hogyan népesítsen be egy
képzeletbeli teret olyan lényekkel, amelyeket önmaga
és az MI képmására formált.
 – Akkor szereplő vagyok egy könyvben? –
kérdeztem faggatva.
– Csak kérdeztem – mondta korholva Johnny
Von. – A „faggatva” felesleges, így esztétikailag
kellemetlen, minthogy már a kérdőjel és a
„kérdeztem” kifejezi az érdeklődést.
– Pleonazmus – tódítottam.
– Nem is figyelsz! – zsémbelt az MI. – Nézd
meg, mit csináltál már megint! Igen, „mondtam”
is, meg „korholva” is, de pont ezek azok a hibák,
amik miatt korhollak, te dilinyós. Ami meg
azokat az undorító igéket illeti, hogy „tódít”,
és… a másikat meg nem is vagyok hajlandó
kiírni. Az nem is cselekvés. Az csak színezet,
állapot, az…
– …vagy te, Johnny – mondtam. – Egy nagy
zsémbelő! Egy csúnya, nagy, finnyás zsémbelő.
Remélem, észlelted, hogy megfogadtam a lexikai
emendációt.
– Erőltetett – mondta az MI kétségbeesetten.
– És a „tanács” is megtette volna.
– Tudod, hogy ez teljes időpazarlás? Az óra
végén úgyis kijavítom a vázlatot, és minden,
amit most beszélünk, szemetesbe kerül.
Papírkosarat kap!
– Kímélj meg a vicceidtől! Vagy legalább
javíts valamit a minőségükön! A biztonsági
mentésem folyamatosan jegyzi ezt az
eszmecserét, úgyhogy semmi nem megy
veszendőbe. Térjünk vissza az első
mondatodhoz! Annak mennie kell. Ritkán volt
 szerencsém ilyen ízetlen, olcsó, hatásvadász
próbálkozáshoz.
– Én azt hittem, jópofa. Soha nem
gondolkoztál, vajon nem csak virtuális
szimuláció vagy-e?
– A posztmodernista diskurzus klasszikus
motívuma a fogyasztói szolipszizmus érájából.
Meghökkentő jellege a nukleáris fegyverek
beszüntetésével és a lélek tudományos
kimutatásával süllyesztőbe került.
– Klasszikus motívum! – mondtam gúnyosan,
teli torokból. – És még te nevezel engem
erőltetettnek!
– Jelen esetben – mondta Johnny Von egy
szúfi szent hangján, akinek a türelmét egy egész
csapat inkvizítor teszi próbára – jobb választás
lett volna az összevont idéző ige: „kiabáltam”.
– Igen – bretyegtem szélesdeden –, de akkor
kimarad a gúnyban lévő implicit kritika, bár ez
kétségkívül neked kedvez.

Telmah Cima itt hangosan felnevet, noha igencsak

megriasztotta előtte a kirohanás-sorozat, amelyet
hároméves szimulációja nem szégyellt rászabadítani a
drága öreg Johnny Von bácsira. Most a sötétben úszik,
rángatózva a céltalan dühtől, sikítva valós vagy
szimulált szavak nélkül a bosszútól. Johnny Von! Az
apja!
Kirobban a hálókamrájából, reszketve, legyengülve,
olyan szenvedélyektől mardosva, amelyeket nem is
egészen ért.
 Az MI Játékmester, aki a központi helyiségben ül
álmatlanul, elkapja a pillantását.
– Egy szót se, Ratio! – őrjöng a fiú. – Egy szót se!

VI

Valaki megragadja a torkát.

Fuldokolva felkiált, de senki nem hallja. Egy arc
lebeg előtte, dühtől felpuffadt arc. Az apjáé. A sajátja.
Ugyanakkor az arcnak nincsenek vonásai. Mint egy
tükör, egy deformált másolat, egy sisak belsejében
rángatózik, amely vörös, mint a vér, és kék, mint a
sugárzás. Kürtök visítanak, őt figyelmeztetik, sikítását
sikítással kísérik. Testének valamennyi porcikája fáj,
mintha gyötrői minden egyes idegszálát és inát
kihúznák, s mint véres cérnaszálakat, orsókra tekernék
őket. Delíriumban zuhan, az arca a sajátja, izmai
görcsbe feszülnek a színtiszta kínzástól. Sárkány zuhan,
kitárt szárnnyal a rá váró ördögi valamibe, az űrbe a
teljesség kellős közepén, az a mohó valami az agyában
dalol, mint valami iszonyú eső. Meggyilkolta… önkeze?
Ki…?
Gyilkosának arca megjelenik egy homályos,
kárörvendő tükörben.
Sikít és sikít és…
…felébred, izzadva, rekedten, reszketve a dühtől,
csapkodva a rettegéstől.
A pókhálófinom hálóöv a fiú mellkasán
biztonságosan megtartja őt az alacsony gravitáció
ellenében.
 Cima egy mozdulattal feltépi a kötelékét, lerántja
átázott köntösét, és cafatokra szaggatja, arcát
belenyomja a bűzébe. Más módot nem talál, hogy
elfojtsa rettegő, fájdalmas kiáltásait.
Egy idő után magára vesz egy tiszta köntöst, és újra
lekapcsolja a kabin világítását. Lihegve várja a sötétben
a rémálmot.

VII

A hajó a feketénél is feketébb végtelenbe száguld.

Az idő illúzió, amelyből felébredtek. Az MI egy
csillagvizsgáló fülkében bámul a csillagfoltos éjszakába,
egyszázad gravitációs gyorsulás nyomja a falnak. Kürt
és zongora szól hozzá felváltva; az első Charles Koechlin
Tizenöt darabjából (op. 80). Napról napra emelkedik a
sebességük, elragadva őket a lángoló Nap mellett, el a
Merkúr és a Vénusz mellett, messze-messze tőlük
hatalmas, elliptikus pályájukon, el a Föld mellett.
Hamarosan ez a süvítő löket abbamarad egy órára vagy
kettőre, és az ég elgördül mellettük. A nukleáris
hajtóművek tüze onnantól előre irányul majd, nem
hátra: lassítja őket a hátramaradó 300 000 000
kilométeres zuhanásukban a Pszichéig. Hamarosan ez a
rémálomszerű üresség véget ér. Az MI mélyebbre
süllyed komplex elméjében, s tisztelettel nézi a
sötétséget és a benne ragyogó fényeket.
Cima lép be a fülkébe kopogás nélkül.
– Az éj romantikus erdeje, igaz, Ratio? Nem olyan
szórakoztató, mint egy bolygó felszíne.
 – Van benne valami nagyszerű, Telmah – biccent az
MI a sötétség felé, és alaposan megnézi barátját. Cima
szemmel láthatólag csapong, egyik extravagáns
szimulációs játékból a másikba veti magát, zokog,
amikor azt hiszi, az MI nem hallja, gyászolja elvesztett
apját, és acsarog rémálmaiban annak halálos
ellenségére, legyen az igazi vagy képzeletbeli. Ratio azt
mondja: – Végre megértettem, miért álmodtak az
embek olyan soká az űrutazásról. De szavamra, kezd
valami hódítóan unalmas lenni.
– Három hét után? Várj, míg végigaraszolunk ebben
a fém és műanyag dobozban mind az ötvennyolc napon!
– Az idő múlása sokkal kevésbé szorongató az MI-k
számára. Nekünk vannak bizonyos… belső forrásaink.
– Mégis megtagadod magadtól a Gestell-hozzáférést,
Ratio. Sosem értettem ezt az önmegtartóztatást, hiszen
benned nincs meg a mi spirituális éleslátásunk.
– Monádként – feleli Ratio, kissé elferdítve az
igazságot – kötelességem a régi utakat új módszerekkel
megismerni. Különleges megbízás, nem sokaknak
adatik meg. Ez az egyik módja annak, hogy egy olyan
globális információs rendszer, mint a Gestell,
megújíthassa a legalapvetőbb adatait.
– Ugyanakkor benned nincsenek meg a mi állatias
emb kívánságaink és szenvedélyeink.
– Nem egészen, ahogy te is jól tudod. Telmah, egy
egész éve folytatjuk ezeket a beszélgetéseket, és még
mindig nem látok a mélyére sem a te indítékaidnak,
sem a magaméinak. Például – mondja az MI egy
árnyalattal hangosabban, mert Cima közbe akar vágni
–, ha már úgyis gyűlölöd az út unalmát, miért nem
töltöd a maradék időt a hibernáriumban?
 Cima elfintorítja az arcát.
– Vesztegessek el két hónapot az életemből, csak
hogy elkerüljem az unalmat? Igen rossz üzlet.
Ratio kissé hitetlenül visszafordul az űr
mozdulatlan végtelensége felé.
– Miért volna elvesztegetett idő? Úgy tudom, ez a
szokás minden útnál, ami egy hétnél hosszabb. Nem
kétlem, hogy a nagybátyád, Feng is épp mínusz kétszáz
fokon szendereg, mialatt a Callistóról utazik.
– Igen valószínű. – Cimát váratlanul heves reszketés
fogja el. Megragadja a párnás támasztékot.
– Nem vagy jól, Telmah? Riasszam a…?
– Álmok, Ratio – tör ki hirtelen a fiatal embből. A
csillagok halovány fényénél, barna arca elsápad, és
izzadsággyöngyök ragyognak rajta. – Nem tudok aludni
– mondja tompán és szégyenkezve. – Félek az álmoktól.
Az MI ezt a magyarázatot zavarosnak találja.
– De a hibernálóládában alvók nem szoktak
emlékezni az álmaikra!
– Aki lefagyasztva alszik, nem tud felébredni –
mondja Cima kínlódva. – Johnny Von legyilkolását
fogom látni. Őt, ahogy lezuhan, és a lelkét eltépik a
húsától, és a férfit, aki…
Kis idő múlva Ratio tehetetlenül magára hagyja
barátját a szenvedésben, a csillagok hideg, kemény
fénye alatt.

VIII
 Cima felsikolt, és zokogni kezd alvófülkéjében.
Amikor kijön a fürdőszobából, vad tekintettel, vizes
hajjal a mosakodás után, arcán fekete borosta, úgy tesz,
mintha nem volna ebben semmi különös.
– Telmah, kölcsönadnám a borotvám, de
szerencsére nekem olyanra nincs szükségem.
– Most már nekem sincs. – Cima elfordít egy csapot,
és megtölt egy fedeles ivóedényt gőzölgő kávéval. A
szívószálat a szájába teszi, és elégedetten szívogatja. – A
Pszichén mi büszkék vagyunk férfiúi erényeinkre.
– Értem. Bár érdekelne, hogy az aszteroidák hölgyei
erről hogyan vélekednek.
– Nap mint nap boldogok, hogy nem puhányok
között vannak. – Cima megnyom néhány nagy, színes
műanyag gombot pain au chocolat-ért, és dérrel-dúrral
elropogtat egyet, amikor végül kijön az automatából. –
Hozzá kell tegyem – közli az MI-vel –, hogy mivel nem
puhányok között vannak, éjjelente szintén boldogok.
– Azzal azonban nem voltam tisztában, hogy a
szőrös orca férfiúi erénynek számít.
– A férfiasság jelének, te lelketlen robot. Mi
esküszünk a bajszunkra a Pszichén. – Croissant-
morzsák szállnak szanaszét a fülkében, bekerülnek a
keringés áramába, és apró üstökösökként tűnnek el a
szellőzőnyílásokban. A szimulált környezet
szórakoztató módon egy 20. század közepén játszódó
televízió-sorozatból ellesett űrhajót formál: esetlen,
alufólia borította falak, óriási, ovális kijelző, hatalmas,
fogantyús karok a konzol felett, amely egy ősi
eszpresszógépre hasonlít, vagy bordázott, áramvonalas
automobilra. Étel bukkan elő egy automata ajtóból,
cingár, mechanikus karok nyújtják.
 – Ahogy a muszlimok a próféta szakállára?
– Nem űzhetünk tréfát az Újtörvényű Iszlámból,
Ratio. A kapitányunk ennek a vallásnak a mullahja, és ő
a Tűrés lelkésze. Ha kihozzuk a sodrából, még a végén
kötelességének fogja érezni, hogy megforduljon, és
velünk együtt belesüvítsen a Napba.
– Haha! A „belesüvíteni” nem tűnik megfelelő
igének ennek a göthös gebének az esetében. Talán
inkább, mondjuk, belearaszol velünk a Napba,
csigalassúsággal. – Ratio vesszőparipája ez a vicc, és a
csodálatos haladásukra makacsul rá se hederít. –
Egyszázad gravitáció!
– Hallottam, bádogember – rikácsolja a kapitány. –
Nyugodtan szállj ki, és menj gyalog! Úgyse örülünk a
fajtádnak a Pszichén.
– Kapitány! – Cima szigorú. – Ügyelj a modorodra,
kérlek! M Ratio a vendégem és a barátom.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nekem robotokat
kelljen szállítani a hajómon – mormogja a hang. A
kapitány durcásan motyog. – Szerencsétlenség, Telmah
nagyúr. Legalább akkora, mint egy nő az óceánjárón.
Átok, valódi, kétségbevonhatatlan átok.
– Felháborító! – Mohón megragadva az alkalmat,
hátha most könnyíthet az űrutazás unalmán, Cima a
méltatlankodásig hergeli magát. – A vendégem
nevében…
Ratio is beszáll az előadásba.
– Úgy is van, jó uram! Értesültem, hogy maradtak
még élősoviniszták az Isten háta mögött, az űr végében.
– Szünetet tart, eltöpreng, hogyan lehetne a legjobban
felbosszantani a láthatatlan pilótát. – A programozóim
azt mondták, kedves szóval és szívemben
megbocsátással nézzek szembe ezekkel. Valóban,
nekik…
Vörös folt takarja el az ovális kijelzőt, amely
gúnyos, szellentő hangot bocsát ki.
– Szív! Csak egy pumpád van.
– Igaz, igaz. De akkor is – mutat rá Ratio
jóindulatúan –, ugyan, végső soron mi a szív, ha nem
egy pumpa, kedves… Ööö… Tudod, most nyilallt belém,
hogy még nem mutattak be minket hivatalosan. Egy
hónapja vagyunk a fedélzeten, de, attól félek, még nem
is tudom a neved, M.
A pilóta nem válaszol. Kis idő múlva Cima szólal
meg, elégedetten csettintve ajkával.
– Chirke.
– Pardon?
Cima kedvesen válaszol.
– A neve Chirke.
– Csirke?
– Úgy bizony. Arthur P. Chirke kapitány.
– Te viccelsz!
– Természetesen nem. Miért viccelődnék
ilyesmivel? – Arcát az ovális képernyőn kavargó színek
felé fordítja, mintha a pilótájuk ott testesülne meg. –
Kapitány, megtisztelnél minket azzal, hogy lejössz a
vezérlőből néhány percre, és csatlakozol hozzánk egy
ital erejéig az itatónál?
A pilóta dühösen kiabál:
– Ez meg miféle élcelődés?
– Csak nyelvbotlás volt, kapitány. Őszinte a
meghívásom. Bizonyára unod magad odafent, a
konzolhoz kötve. Gyere le, igyál meg velünk egy
tojáslikőrt!
 Egy apró ajtó kinyílik a szimulált mennyezet
közepén. Ijesztő verdesés, szárnycsapkodás közepette
egy hatalmas baromfi zuhan a kamrába. Elhelyezkedik
egy drótszobor tetején, utasait baljóslatúan méregeti
apró, piros szemével. Lila taraján műanyag sisak ül,
amelyen bóbitába rendeződnek az antennák. A madár
kinyitja a szárnyát, és lelkesen verdesni kezd vele. Egy-
két toll elszabadul, és végtelen lassúsággal hullik az
ezüstpadlóra.
– Mit rövidít a P? – kérdezi Ratio, megtörve a
dermedt csendet. – Philip? Paul? Csak nem Paprika…
– Ésszel! – szól rá Cima gyorsan.
– …áöö Patrick? – helyesbít Ratio.
– A kapitány sosem szokta elárulni – tudatja Cima a
döbbent MI-vel, aki nagyon furcsán rázkódik. –
Úgyhogy felesleges is ezen tovább kotlani. Valójában
Picard – súgja. –A név kedvencnek számít az űrrepülés
hajnalából származó műsorok rajongói között.
– Talán kissé zsúfolt itt – állapítja meg a madár,
oldalról pillantva rájuk –, de a ménkűbe is, jólesik
kinyújtóztatni a szárnyaimat. Nem túl nagy móka
bezárva lenni abban a dúcban odafent. Van nálatok
valami alkoholmentes?
Az MI úgy nevet, mint aki megbolondult. Ha emb
volna, most könnyek potyognának a vizuális
érzékelőiből. Cima a legmélyebb érdeklődéssel figyeli.
Soha nem látott még MI-t nevetni azelőtt.
A madár undorral rárikácsol:
– Mindig éreztem a csontjaimban, hogy a
robotoknak rettenetes a humorérzéke.
 IX

Corambis, kancellár és udvarmester, a fenséges

génkez harcos valamivel túl van már legszebb évein.
Most kijelzők kereszttüzében lebeg. Hatalmas teste tele
van közelharcban szerzett sebhelyekkel, albínó bőrén
élénk, zúzódás-színű foltok; olyan fenotípus, amelyet
úgy terveztek, hogy ellenfele kővé váljon a rémülettől,
ha szembekerül vele az átjárókban folytatott csatában.
Persze évek teltek el azóta, hogy Corambis utoljára
nekinyomta pengéjét az ellenség torkának. Mostanában
hatékonyabb fegyvernemet választ: a kifinomult
stratégiáét.
Egyedi trilla figyelmezteti, hogy üzenetet kapott
Montanótól. Egy mozdulattal aktiválja embere
holoképét.
– Corambis nagyúr, a Callistóról a Győzhetetlen épp
most dokkolt. Feng nagyúr már felépült a
hibernációból, és üdvözletét küldi. Közöltem vele, hogy
a kiszállása után azonnal találkozol vele.
Itt a konfrontáció pillanata. Corambis közönyös
marad, de az ereiben dübörög a vér. Egy pillanatig
elképzeli, hogy fürge fia, Altair párbajra hívja Fenget az
átjáróban az elsőbbségért. Túl hamar és nem a
megfelelő módon. A férfinak fáj az állkapcsa a
feszültségtől. Óvatosan bólint alárendeltjének.
– Köszönöm, Montano. Legyél jó fiú, és foglald le
Altairt egy órára vagy kettőre!
Simulékonyan de erőt sugárzón, a fiatalabb génkez
elmosolyodik.
 – Az biztosan nem lesz nehéz, uram. Majd kihívom
egy szabadeséses karatemérkőzésre.
– Azért vigyázz magadra!
– Eléggé kiegyenlített partnerek vagyunk. És a
párbajunk mögött nem lesz indulat. – Képe eltűnik az
irodából.
Corambis jelentős sebességgel de biztos kézzel halad
az előkészületekkel. Néhány szolgálólányt és – fiút –
csupa génkez – elküldtek, hogy készítsék elő a
tanácskozótermeket, hozzanak bort és harapnivalót,
állítsák be a légkört. A férfi belép a
magánlakosztályába, lekapja hétköznapi,
gesztenyebarna öltözékét, és virágos, alkalmi öltönyt
vesz magára, amelyet élő szegfűk díszítenek. Befújja a
füle fölötti, ragyogásukat vesztett tollakat, épp elég
fényt kölcsönözve nekik, hogy jelezzék a találkozó
fontosságát, de még ne essen velük a képmutatás
hibájába. Elégedetten indul neki, mint egy erős
ragadozóhal, a magánátjárón a mágnesvasút felé, amely
nagy sebességgel repíti őt a bolygóközi dokkokhoz.
Az izgatott média gyűrűjében Feng kilép a
hajózsilipen, emelkedett hangulatban, kipirult arccal és
zaklatott energikusságának lázában égve. Kísérete úgy
zsong körülötte, mint a buzgó rovarok, ő pedig úgy
halad át közöttük, mintha ott sem volnának.
– Corambis! – mondja azonnal, és szoros ölelésébe
vonja a kancellárt. – Olyan sok tennivalónk van,
méghozzá sürgős tennivalónk!
– Le vagyok sújtva bátyád halálától, jó uram –
mondja a génkez, illendően megrendült hangon. Feng
számára, aki az elmúlt ötvenegy napot mínusz kétszáz
fokon töltötte, Orwen meggyilkolása bizonyára friss seb
még. – Igazi tragédia. Fogadd részvétemet!
Áttolakodnak a tömegen a magán-
mágnesjárművükhöz, és már száguldanak is a csak
rájuk várakozó tanácstermek felé. Médiaberendezések
lebegnek fölöttük, tiszteletteljes távolban; nyíltan senki
sem tolakodik be az elhunyt igazgató öccsének
gyászába.
– Kettős csapás – mondja Feng indulattal. – Mind
gyászoljuk a bátyámat, de az MI rendszer elvesztése
talán még kritikusabb a Psziché jólétét tekintve. Milyen
hamar lehetséges helyreállítani az Erőhibát?
Haladéktalanul lépéseket kell tenni.
Corambis eltakarja a szemét. Ez talán még
érzékenyebb terület lesz, mint amire számított. Még
szerencse, hogy Altairnak egyéb elfoglaltsága akadt.
– A hiba magától is visszanyerte a stabilitását, amint
azt tudod. Sajnálatos módon a védőpajzsok nagy részét
elnyelte az eseményhorizont, és a mágneses horgonyok
is megolvadtak.
– Mint a sajt a lángban, azt mondják – vágja rá Feng
kegyetlenül. Az alagút falai elmosódottan száguldanak
mellettük, foszforpanelek jelzőfényei világítják meg.
– Valóban, jó uram. Igen érzékletes hasonlat. –
Corambis kikapcsolja az öveit, ahogy lassítanak. – A
pajzsokat és a horgonyokat már javítják.
– Szegény Johnny Von – tűnődik Feng, miközben
keresztülvág egy nagyobb, bámészkodókból
összeverődött tömegen. Elterjedt a hír, hogy az igazgató
öccse visszatért a Pszichére. A személyzete, megrakva
csomagokkal, utat vág. – Tudom, hogy ízléstelen dolog,
érzéseket kifejezni robotok iránt, de ő volt az egyetlen,
akit valaha alaposan ismertem. Elszomorított, hogy ő is
odaveszett a bátyámmal együtt.
– Helyre fogják állítani – mosolyog Corambis,
elégedett önmaga hatékonyságával. – Úton van a
Mesterséges Intelligencia Irányítórendszerek egy kiváló
szakértője, uram. A Kartell egyik hajójának fedélzetén
érkezik, Telmah nagyúr társaságában.
Feng megtorpan, és kezével a folyosó falára csap,
mint akibe villám sújtott.
– Telmah elhagyta a Földet?
– Igen, jó uram. Nem sokkal azután, hogy elindultál
a Callistóról.
– Engem miért nem értesítettek? Ki mondta meg
neki, hogy Orwen…?
– Senki nem értesített téged erről a kiolvasztásod
utáni tájékoztató során? Nos, feltételezem, úgy
gondoltuk, sokkal sürgetőbb feladatok foglalkoztatnak.
– A kancellár köhint egyet, majd azt mormolja: – Attól
tartok, a lányom a hibás. Beszélt Telmahhal valós
időben, amikor a katasztrófáról szóló hírek napvilágot
láttak. Természetesen a bolond gyermek elkotyogta.
Feng forrongva rúgja el magát a faltól és indul neki
újra.
– Az ördögbe is! – szinte tajtékzik a dühtől. – A
pokolba az egésszel! Mikorra várható a megérkezése?
– Sok idő múlva, jó uram. A Tűrés 49 napja van úton.
Ráadásul nekik nem volt meg az az előnyük, hogy
kihasználják a Jupiter gravitációját, ezzel megnövelve a
deltavéjüket.
– Még mennyi?
– További hét nap.
 – Nap? – Feng alig hisz a fülének. Lehalkítja a
hangját, nehogy meghallják. Belépnek a tanácsterembe,
bezárják az ajtót maguk mögött. – Hetekig kellett volna
tartania. Jobban örültem volna heteknek. Hogy
szabadult el a bolygó felszínéről az a kölyök?
– Egy olyan készülék segítségével, amelyet ő maga…
ömm… készített, jó uram. Igen szellemes darab.
Eltérített egy…
– Nem érdekel. Csak a közelgő érkezése. Alig marad
időnk az előkészületekre. Mindenki tudja ezen az
átkozott aszteroidán, hogy úton van?
– Nem, uram. Szigorú utasításokat adtam a
telekommunikáció és a média embereinek.
– Kissé későn, attól tartok. Csalódott vagyok, uram.
– Feng megtalálja az alkoholt, iszik, újra tölt. A
kancellárt nem kínálja meg. – Találnunk kellene
valamit, amivel az ifjú Cima lekötheti magát – töpreng.
– A lányom értesített, hogy folyamatban vannak az
előkészületek. A fiú megérkezésekor egybe akarnak
kelni. Reméltem, hogy kegyelmességed lesz oly
nagylelkű…
– Egybekelni? – Feng haragosan összevonja a
szemöldökét, és lecsapja az ivóedényét. – Ember, ne
légy lehetetlen! A viszony a lányod és a klón között így
is túl régóta folyik ellenőrizetlenül. Képtelen párosítás!
Corambis türtőzteti magát.
– Vigyázz, uram! Nem tűrök el ilyen hangnemet.
Házam a második a Cima ház után közvetlenül. Te és én
egyenrangúként kezeljük egymást. Ha pedig nem
egyenrangúként, hát riválisként.
A hevessége megdöbbenti Fenget. Kinyitja a száját,
de aztán egy pillanatig visszafogja magát. Végül
kegyetlen mosolyra húzza ajkát, és a kancellár felé
nyújtja a kezét.
– Igazad van. Öreg barátom, zaklatott vagyok és
megrendült. Kérlek, vedd figyelembe!
– Ez csak természetes, Feng. – Corambis elfogadja a
kezet és megszorítja. – A múltban gyümölcsöző volt az
együttműködésünk; nem látom okát, miért ne maradna
meg most a szövetségünk. Azonban meg kell értened:
azt reméltem, láthatom, hogy Rosa a közeljövőben nőül
megy Telmahhoz, ezzel szilárdítva meg jövőbeli meleg
egyetértésünket.
Feng sóhajtva megrázza a fejét.
– Korábban ez valóban ésszerű várakozás volt
politikai szempontból, Corambis. Azonban, fájdalom,
már nem az. Amíg Orwen élt, talán úgy tűnt, Telmah
lehet a természetes utódja…
Corambis újra ingerült lesz. Nagydarab férfi, hosszú
évek alatt kidolgozott, jelentős izomzattal.
– Vitatkoznék ezzel, uram. Ne kisebbítsd Altair fiam
esélyeit!
Könnyed nevetés kíséretében Feng nyájasan bólint,
elfojtja gyűlöletét.
– Én is pontosan erre gondolok. Mindkét fiú fiatal,
forróvérű, forrófejű. Na mármost, az igazgatói poszt
olyan hirtelen üresedett meg, és olyan váratlanul, hogy
nyilván véres küzdelem várható a pártjaik között. Sőt,
Házaink között. Ezt egyikünk sem kívánhatja.
Megragadva a lehetőséget, Corambis szélesen
széttárja a karját.
– De azt gondoltam, a megoldás akkor is egyértelmű
marad. Egy azonnali frigy Telmah és a lányom között…
 – Minden körülmények közt csak felbátorítaná
Altairt – rázza Feng a fejét. – Épp most figyelmeztettél,
hogy ne hagyjam figyelmen kívül a fiad pozícióját. A
házasságot mindenképpen ocsmány húzásnak
tartanám.
– Régóta számítottunk rá, jó uram.
Feng beharapja az alsó ajkát, majd egy mozdulattal
aktivál egy sor kijelzőt, amelyek az odakint
összeverődött tömeget mutatják. A Psziché aszteroida
forrong a spekulálástól és a politikai intrikától. A férfi a
holoképekről a kancellárra néz, és újra megrázza a
fejét.
– Nem. Attól tartok, egyetlenegy módja van, hogy
elkerüljünk egy újabb végtelen torzsalkodást Házaink
között, és mindazt a kárt, veszteséget, gyilkolást és
keserűséget, amellyel járna.
– Mi volna az, uram?
Feng belefárad a párbajba.
– Megtiltod a házasságot.
– De uram! – Az udvarmester számára rendkívüli a
felfedezés. Vajon Feng tényleg kész volna megengedni
egy génkeznek, hogy egyedül uralkodjon? – Alig tudom
elhinni, hogy előnyben részesíted Altair fiamat a
tulajdon unokaöcséddel szemben!
– Beismerem, Corambis. – Feng mosolyog, és a
mosolyában rejlő öntelt ravaszságtól az idősebb férfi
gyomra rossz előérzettél rándul össze. Feng csak nem
akar…? De a másik közben megszólal, és szája az
elképzelhetetlennek tartott szavakat formálja. – Idővel,
talán, amikor már teljesen éretté válik. Ám ugyanez
mondható el a Telmahhal kapcsolatos reménységekről
is. Pillanatnyilag… nos, csak egy utat látok, amely mind
lehetséges, mind kívánatos.
Feng Cima nagyúr meghajtja fejét, illő alázattal és
bizonyos mértékű tekintélyt parancsoló
ünnepélyességgel.
– Magam veszem vállamra a tisztség terhét.

– Hogy bír ott kint élni a néped, Telmah? – Hatalmas

ürességen hatolnak keresztül, a Mars és a belső
aszteroidák között húzódó kietlen területen, és ezt a
végtelen kozmikus klisét jól kiegészíti a hajó
tornacsarnokának ritmikus dübörgése.
– Hősöknek való hely, Ratio.
– Az űrutazás olyan… méltatlan. – Az MI nem viccel.
Ezt a hetekig tartó interplanetáris zsibbadást
spirituálisán kimerítőnek találja. Lustasága részben a
Gestelltől való erőszakos leválasztásnak köszönhető,
részben pedig annak, hogy egyszerűen nem hagyhatja
el a börtönét, hogy elmenjen… valahova messze. A hex
transzport nélküli világ, ahogy szép lassan végül
megértette, olyan világ, amelynek döbbenetesen szűkek
a korlátai. Bármilyen óriási a körülvevő sötétség, az
csak lakatlan űr. Nem lehet áthidalni, csupán ilyen
csigalassú araszolással. És az élmény, ahogy átjutnak
ezen az ürességen, egyszerűen idegölő. – Törvényileg be
kellett volna tiltani, amikor a kínpadot meg a vasszűzet
is.
 Cima egy másfajta padon terpeszkedik, kegyetlen
berendezésen, amit arra terveztek, hogy fokozza az
egytizednyi centrifugális gravitációt. A karjában,
mellkasában és hátában levő izmok megfeszülnek,
elernyednek a dinamikus nyúlástól, összenyomódástól,
ahogy a lábával forgatja a rögzített kereket. Rendszeres
gondozás nélkül a kalcium kilúgozódna az emb
csontokból, a nedvek meggyűlnének a testüregekben,
az izmok elvékonyodnának és megereszkednének,
elveszítve állagukat és erejüket. Az élet az űrben
folyamatos harc a bolygókon meglévő dolgok hiánya
ellen. Cima letörli az izzadságot az arcáról, és nyög.
– Higgy nekem, pajtás, én se találom valami hű de
kényelmesnek, hogy itt piszmogok, miközben a
Pszichén a politikai ellenségeim épp próbálják kitúrni a
családomat a helyéről.
Az MI természetesen nem szorul ilyen önként
vállalt erőfeszítésekre. Lóg a gyenge gravitációban,
amelyet az erőtlen forgás okoz.
– Egy fúziós meghajtású hajó kevesebb, mint egy g
gyorsulással biztosan…
– Mindenki álma – horkant Cima gúnyosan. –
Gazdagok vagyunk, Ratio, de nem ilyen gazdagok. Nem,
csak egy gazdaságilag lehetséges módja van az űrben
való közlekedésnek, és az a jó öreg ionmeghajtás…
hacsak nem éred be egy űrkatapulttal. És mindkettő
lassú. Természetesen még mindig ott van az, hogy
ráakaszkodunk a metrikus hibára, és az húz, mint
ahogy a srácok áthozták az Övbe.
Hirtelen az emb mély gondolatokba süpped. A lába
lassul. Csodálkozás terül szét izzadó arcán.
 – Ami azt illeti, van egy mód, hogy hexszel
megközelítsük a Pszichét… Johnny Von mesélt róla
egyszer, amikor még nagyon fiatal voltam. Egy olyan…
Nem. Már nem létezik.
A hangja meghökkent, feszült. A holokörnyezet,
amelyben laknak, és a benne ugráló aerobikcsoport
hirtelen eltorzul, és elbugyborékol egy élénk
elektromos kisülés-robbanásban. A ritmikus zene
lüktetése megcsúszik egy hanggal, harsogó zajjá
kuszálódik az egész. Ratio elméjének egy része észleli
ezeket a rendkívüli következményeket, de az
érdeklődése középpontjában Cima állítása áll. Hexszel a
Pszichére? Egy aszteroidára, amelynek nincs elegendő
gravitációja, hogy elbírja a diszkontinuitást? Az izoláció
nyilvánvalóan túl sok volt szegény barátja józan
eszének. És a nyomás, ezek a szüntelen rémálmok, az
agyrémei a családi bűntudattal…
– Ne butáskodj, Telmah! Lehetetlent állítasz. A
matematika nem olyan dolog, hogy…
Majdnem motyogva, az edzőpad fölé görnyedve
Cima felnyög:
– De… de tudod, most megsemmisült az út…
– Nem tudok semmit. Gyere, hagyd ezt itt egy kicsit,
vegyél egy zuhanyt! Túlságosan kimerültél…
– A Feneketlen Verem.
A célzástól Ratio, mintha villám csapott volna belé,
megért mindent. Döbbenten szólal meg.
– Hex a szingularitáson keresztül? – Bámulják
egymást a vibráló csendben. Közben a lüktető, átható
diszkózene folytatódik. Egyikük sem veszi észre. Aztán
az MI hatékony agya magára talál. – Feltételezem, elég
valószínűtlen lehetőség. Rendkívül kockázatos lenne. –
Végigpásztázza terjedelmes memóriáját. – Nem találok
adatot arról, hogy bárki is megpróbálta volna valaha. –
Továbbmegy egy lépéssel a gondolatmenetben, majd
még eggyel. Ez lehet a kognitív megfelelője annak,
amikor tehetetlenül heversz az emelő
nehézkedésfelfogó díványán, miközben több millió
tonna acél száguld el melletted másodpercenként nyolc
kilométerrel. Ez nem lehet igaz. – Először is, csak akkor
működne, ha egyenesen a Nap közepén át sugárzunk…
– Persze – tör ki Cimából –, apám is tudta. Ezért
hexelt a Callistóról a Földre. – Megbillen az edzőgépen,
a levegőben csapkod. Apró, megnyúlt izzadsággyöngyök
és – gömböcskék szállnak az arcáról, végtagjairól,
szétszóródnak a levegőben. – Nem, nem ő… Az a
szukafattya Feng volt, aki hexelt… aki gyilkolt…
A fiú szeme felakad. A hisztérikus roham
öntudatlanságába zuhan.
A hologramkocka újra robban és deformálódik;
megremeg Cima reszkető légzésétől. Az MI kezdi
megérteni, amit kultúrája mindig is tagadott vagy
figyelmen kívül hagyott, az előítéleteknek éppolyan
szoros rabságában, mint amilyen ideológiai ellenfeleiké:
az övbéliek abszurd pszichikai állításai legalább részben
igazak. Az emb érzései közvetlenül hatnak a hajó
áramköreire. És talán nem csupán az érzései. Talán… a
lelke.
A feltételezés abszurd, groteszk. Ratio el is veti.
Cima erős teste feladta a harcot saját belső
démonaival, elernyed. Felemelkedik a levegőbe.
– Segítséget kérnék – értesíti Ratio a
szervórendszereket. – Orvosi kezelésre lesz szükség.
 Körülöttük a virtuális teret elárasztják a gyönyörű,
fiatal, meztelen emb férfiak és nők: összeütköznek,
összegabalyodnak, lüktetnek, ugrálnak a torzulatlan
zene ütemére.
Kép és hang elszáll. Orvosi hordágy gördül a
tornaterembe, és gondoskodó ölelésébe vonja Cimát.

XI

Elfészkelődve az apró jelzőfények áradatától pettyes

sötétségben, Chirke kapitány otthoni bolygócskájáról
észlel jelzést. Kontrolláltan autonóm cselekvéssel,
amelyet a fészkében levő páratlan gépek észlelnek és
továbbítanak, csatornát nyit az emb lakóterület felé.
– Telmah nagyúr, mázerjelet fogtunk a Pszichéről.
Rosától érkezik, Corambis úrnőtől. A négyes kabinban
fogadhatod a hívást, ha kívánod.
Cima megélénkül. Felpattan a sakkjátszma mellől a
lépés kellős közepén, arca egész megváltozik. Ratio tíz
percig bűvöli a táblát, újra és újra keresi a kiskaput,
hogy elkerülje a sakk-mattot. Kétségtelen, hogy társa
nagyszerű stratéga. Az MI nem talál kiskaput.
Cima kiviharzik a privát fülkéből. A tekintete dühös,
félőrült; ajka vékony és vértelen.
– Telmah, mi…?
Az emb megpördül, keze ökölbe szorul. Megragadja
a sakktáblát, és a fedélzethez vágja. Gyalogok, futók és
mindenféle nemesek szállnak lomha pályán.
Szenvedélyétől őrjöngve Cima feltépi fehér
selyemingét.
 – Az a ribanc! A ribanc!
Elhagyja a termet, magánkívül van az érzéseitől.
Ratio döbbenten utána szól.
– Telmah, mondd el, mi baj!
Az űrben az ajtókat nem úgy tervezték, hogy be
lehessen őket csapni. Az acéllemez csöndes, határozott
kattanással zárul.
Az MI el van képedve. Óvatosan összeszedi a
sakkbábukat, visszateszi őket a táblára a legutóbbi állás
szerint. Információszomjas agya egész sor
magyarázatot vesz végig barátja kirohanására. Semmi
nem stimmel. Egy idő után átmegy Cima szobájához,
megkéri az ajtót, hogy jelentse be ő't. Nincs felelet.
Fizikailag is bekopogtat, aztán újra, erősebben.
– Cima, mi történt? Beszélj hozzám, könyörgök!
Semmi válasz. Ratio az ajtót bámulja, fontolóra
veszi, hogy betöri, de aztán úgy gondolja, egy ilyen
tolakodó lépés csak betetőzné a bolondos emb
melodrámát. Továbbmegy a csillagvizsgáló kupolához,
és mély gondolkodásba süpped a csillagok közt. Ribanc?
Cima szerelmes jegyese, a Harcos Rosa? Hihetetlennek
tűnne. Akkor talán valami más nő emb? Ki lehetne?
Egy óra is eltelik, Cimáról még mindig semmi hír.
Ratio halkan megszólítja a levegőt.
– Kapitány, hallasz engem?
– Természetesen. Figyelem a hajó egész területét.
Mit akarsz, robot?
– Először is – mondja Ratio a pilótának, a bántó
attitűdtől, mint mindig, kissé összezavarodva –, sokat
segítene, ha megmagyaráznád, miért vagy velem ilyen
állhatatosan ellenséges.
A megszokott lenéző, szellentő hang.
 – Semmi személyes. Csak utálom a robotokat.
– De hát ez butaság! – Ratio az embek szokásos
gesztusával megrázza a fejét. – Ennyi erővel utálhatnád
a kopaszokat vagy… vagy az arabokat, a fehéreket,
vagy…
Chirke nyersen közbevág:
– Ne hadoválj nekem ilyen nagyképűen a
bigottságról! Ki is nevetett ki kit?
– Igaz. De meglepődtem. – Az MI tudja, hogy
emögött több van sértődésnél. – Nekem semmi
kifogásom a csirkék ellen.
– Milyen rendes tőled! De ez nem változtatja meg a
hozzáállásomat a drótagyú műanyag babákkal
kapcsolatban. Ha Allah azt akarta volna, hogy a gépek
gondolkodjanak, okos kereket adott volna nekünk.
Egyszerű, mint a kapirgálás.
Ratio nehezen érti meg ezt a gyűlöletet. Vajon az
aszteroidák génkezeiben ilyen erős a harag, ilyen
szánandó volna a státusuk? Talán. Világuk évszázadok
óta el van zárva a galaktikus élet fősodrától. Bármilyen
társadalmi kórtan lehetséges. Az őrült Cima,
ellenpontozásként, maga az észszerűség és világiasság
megtestesülése. Persze fél évtizede a Földön tanul.
– Ha már itt tartunk – jegyzi meg az MI némi éllel –,
Allah mesterséges kiborgmutánsokat sem teremtett.
Emberi aggyal a hasukban – teszi hozzá csípősen –,
hogy intravénás löttyel kelljen őket etetni.
Fingfanfár.
– Micsoda felszínes, rasszista maszlag! Az emberi
lényt a lelke határozza meg, hiszen ez nyilvánvaló.
Nekünk, génkezeknek van lelkünk, mert színtiszta emb
DNS-ből raktak minket össze. Nektek, robotoknak
nincs, mert ti gépek vagytok, tetőtől talpig.
Ezzel nem jutnak előrébb. Ratio mégis eltűnődik, mi
van, ha különös párbeszédük nem is annyira a gyökeres
bigottságról szól, mint annak színlelt látszatáról: egy
sor pózoló hetvenkedésről. Mint amikor valaki teljesen
önkényesen leteszi a voksát az egyik vagy a másik oldal
mellett, hogy annak szurkoljon egy játék során,
amelynek egyetlen célja, hogy indulatokat szítson, és
érdeklődést keltsen.
– Hmm. Kapitány, örömmel bocsátkoznék veled
teológiai vitába egy másik alkalommal. Most azonban
rettenetesen aggódom Telmahért. Lehet, hogy csak
lelketlen robot vagyok, de azt látom, hogy nagyon a
szíveden viseled a sorsát.
Chirke hangja csak úgy recseg a büszkeségtől.
– Az apja nagyszerű harcos volt. Telmah igazi király.
– Pillanatnyilag úgy duzzog, mint Achilles a
sátrában.
Dühös vijjogás.
– Ne merészeld kritizálni!
– Chirke, használd az eszed! Nem beszél velem.
Segíteni akarok neki. Neked elmondta, mi zaklatta fel?
– …nem – vallja be némi szünet után a kiborgmadár.
– Hezitáltál!
– Hozzáférek a mázer kommunikációs
forgalmához… – nyögi a kapitány kétségbeesetten, majd
szétszakad a kötelességei közötti konfliktusban. –
Undorító, undorító amit a Pszichén forralnak. Azt
akarják… – A hangja elakad. – Nem, ezt tőle kell
megkérdezned.
 – Tőle nem kérdezhetem meg, pont erre akarok
kilyukadni. Hogyan segítsek neki, ha nem adsz
támpontot? Úgy tűnik, sokkos állapotba került. További
híreket kapott az apjáról?
Chirke átkozódik.
– Orwen nagyúrról? Nem. Gerutháról és Fengről! Az
a gyalázatos anyja és az alávaló nagybátyja. – A madár
tovább fecseg, harsányan és méltatlankodva. – El
akarják venni az igazgatói posztot Orwen fiától! Feng
fog uralkodni Gerutha oldalán, és örökre beszennyezik
a Ház nevét!

XII

A gyászba öltözött, kemény arcú emb férfi és a bájos

génkez nő várakozik, amíg a holomédia szakemberei
előkészítik valós idejű bejelentésüket. A nő reszket,
odasúgja a férfinak:
– Rettegek.
Feng megérinti a nő jobbját a bal kezével,
tiszteletteljes, illendő gesztussal.
– Lesújtott a gyász, Gerutha, de nagyon bátor vagy.
– Fel fognak lázadni ellenünk – súgja a nő, egy
hajszálra attól, hogy elveszítse a fejét. – A Feneketlen
Verembe fognak minket vetni.
Halott férjének öccse rápillant. Tekintetében
különös módon olvad egybe a féken tartott szenvedély
és a visszafogott ingerültség.
– Nem, szerelmem. Mindenki a szívébe fog zárni
téged.
 A nő nem hisz neki, de rákényszeríti a szívét, hogy
lassabban verjen, aztán tovább vár a jelre, hogy szóljon
a Psziché aszteroida népéhez.

XIII

Harmincöt millió kilométerre a Pszichétől a

fémionok forró leheletén lassítva a Tűrés űrhajó elfog
egy általános médiaközvetítést az aszteroidáról. Chirke
kapitány riasztja az utasait. Az aznapi szimulációjuk
elég egyhangú: balinéz batikminta. Primitív látképet
ábrázol, teraszokkal, gazdákkal; földbarna és lila
átmenetek. Egy gamelán együttes játszik, a zene
kellemesen lüktető. Felnyílik egy ablak Chirke
bejelentésével, és Gerutha máris közöttük lebeg: újabb
mitikus betolakodó.
Száraz szemmel, de az érzelmeitől vergődve szól a
népéhez:
– Nem azért gyászoljuk távozását, mert valami
semmitmondó kötelességérzet arra késztetne. Azért
gyászolunk, mert Orwen igazgató a férfiak vezére volt,
harcos, aki félelem nélkül hódította meg a csillagokat.
Telmah Cima a képmásra bámul, gyűlölettel és a
veszteségtől törött szívvel.
– Anyám!
– Nem úgy gyászolunk, ahogy a galaxis puhány
hitetlenei – folytatja az asszony millió meg millió
kilométerrel arrébb, százhetven másodpercre a
múltban –, akik beszennyezik a világot gyűlöletes
szerkezeteikkel. A férjem, Orwen meghódította az
égboltot. A menny kapuján zörgetett, és igen, elment
egészen a Feneketlen Verem pereméig.
A háta mögötti kijelzőn megjelenik a metrikus hiba
lobogó kék csillaga. Egy pillanatra derengve felragyog,
aztán összezsugorodik, pislákol egyet a hatalmas
feketeségben, majd eltűnik.
– Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Orwen lelke
örökre elveszett a metrikus hibában! – mondja Gerutha
vadul, kordában tartva gyászát. – Elveszett számunkra,
igen, de nem önmaga számára. Sokkal inkább előttünk
jár, megtette az első bátor lépéseket valami új, valami
dicsőséges, valami rendkívüli felfedezés felé.
Ratio közelebb megy Cimához, amikor Gerutha
önkontrollja megtörik. A nő szeme csupa könny. De
nem hullanak le. Összeszedi magát, miközben az MI
elkapja megszédülő barátját. Segítő kezét lesöprik.
– A szajha! – acsarog Cima.
– Nem fogok sírni. – Gerutha hatalmas méltósággal
fojtja el könnyeit. – Átjárónk az ellenség inváziójának
fenyegetése alatt áll. Nem hagyjuk magunkat
megfélemlíteni. Még így sem, hogy legnagyobb
harcosunkat elvették tőlünk. S nem hagyjuk, hogy
eltereljék figyelmünket a feladatról. Bár a gyászra nincs
most időnk, s nincs időnk arra sem, hogy politikai
csatározásokra vesztegessük.
– Invázió? – Ratio meghökken. – Ez meg mi? Én
semmilyen háborúról nem hallottam, Telmah.
– Persze, hogy invázió készül – mondja az emb. – Te
vagy a Játékmester, Ratio. A Psziché a konfliktusok és a
változások kereszttüzében áll. Az igazgatói posztért
verseny folyik. Mit hittél, mi másért jövök haza?
 Gerutha szünetet tart, amíg összeszedi akaraterejét.
A mellette álló férfira pillant. Feng erőt sugározva
eltűnődik, alaposan megnézni a nőt. Gerutha elszántan
küzd könnyeivel.
– Figyelmeztetem az ellenségeinket, hogy terveiket
tudjuk, és rosszkor próbálkoznak. A Cima Ház nem
omlott össze azzal, hogy Orwen elment, és nem is fog.
Nem hagyjuk összeomlani. Kellő időben meg fogjuk
tartani a választásokat az igazgatói posztra, és Orwen
háza teljes erőkkel részt fog venni ezeken a
választásokon. Addig pedig, hadd biztosítsalak titeket, a
Cima Ház tovább él, ugyanúgy, mint azelőtt. Tovább él
bennem, a feleségében… az özvegyében, és tovább él az
öccsében, Feng ideiglenes igazgatóban, valamint fiában,
Telmahban.
– Fiában, Telmahban? – Cima talpra szökken,
őrjöng. – Hazug! Ribanc!
Ratio elfordul.
– Barbárok vagytok. – Kisétál a teremből.
A holokockában, amely a balinéz vidék tovatűnt ősi
táját idézte meg, Feng Cima nagyúr lép be a képbe.
Határozottan megfogja Gerutha kezét.
– Psziché népe! Nem fejezhetem ki eléggé
büszkeségemet, és igen, alázatomat, hogy az igazgató
asszony nekem ígérte a kezét a házasság szentségében.
Cima bénultan bámul, már a haragon is túl. Üresség
tölti el, csaknem katatón állapot.
Corambis nagyúr megtermett, horzsolásokkal teli
alakja kilép az összegyűltek üdvrivalgására. Állát
harciasan felszegve így szól:
– Mint férj és feleség, az ideiglenes igazgató, Feng és
Gerutha úrnő megvédi népünket békében, háborúban.
A Cima Ház továbbra is fennálló vezetése alatt tovább
haladhatunk nemzetünk hatalmas célja felé!
Taps tör ki, akár valódi, akár szimulált, és diadalmas
sortűz. Szirénák, katonák éneke, sípok, dobszó.
Szemkápráztató fények zuhataga, pompás tűzijáték.
A holoablak becsukódik, mint egy szem, amely nem
akar többet látni. Kétdimenziós vízibölény húzza ekéjét
egy felszántott teraszon. Füst gomolyog a lapos égen.
Telmah Cima a sokktól öntudatlanul gyászolja
megmérgezett reményeit. Anyjához hasonlóan ő sem
sír.
 HÁROM
KENÓZIS

önmaga kiürítése
kapcsolat az előddel
TELJESSÉG ÉS ÜRESSÉG
versengés
metonímia
AZ

Helytelenítem
a várost
annak hatalmas

szmogkortyait
és a lassú lapokat
papírokat, ahogy ellebbennek

végig az utcákon
Olyan repedéseket nyitnak
sejtéseimben

és a nap tovább-
mozdul, mint egy dinamó

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Az utolsó napon, ahogy közeledtünk a Psziché 16

felé, lassítva, mert a Naprendszer egy zsúfolt részén
haladtunk át – ahol mindazonáltal átlagosan egymillió
kilométerre helyezkedtek el a kicsi és nagy sziklák –,
befelé fordultam, és elgondolkodtam az emb
történelmen.
Egyre erősebb lett a sejtésem, hogy az emb kultúra
dinamikája nyomot hagy a szerves élet hatalmas
körforgásában, fogantatástól halálig. Telmah
atavisztikus hite ellenére – hogy az anyagtalan „lélek”
újjászületik – a tágabb értelemben vett galaktikus
társadalom, a hexszel összekötött univerzum
évezredekkel korábban elfogadta már, hogy mind az
embeket, mind az MI-ket két hatékony erő alakítja.
Kapunk egy fizikai alakot, amit az evolúció hoz létre (az
embek esetében természetes, az MI-knél irányított és
programozott evolúció), mely megtestesít egy afféle
már eleve létező „nyelvtani struktúrát”; lehetséges
tettekkel, érzésekkel, gondolatokkal.
És ezekkel a sablonokkal párhuzamosan ki vagyunk
téve a kultúránk különös és megkülönböztető
narratívájának is. Ezen történetek mintájára
viselkedünk elménkben és testünkben. Tehát ezek a
kölcsönzött történetek a mi valódi lelkünk, amelyet
belénk lehelnek kívülről, beleöntenek a hardverünk
struktúrájába.
Ez eddig elfogadott bölcsesség. Azonban kezdtem
azon töprengeni, hogy a történelem ezeknek az
építményeknek a felszínére rávetíti valamilyen
homályos és sokszorosan felnagyított árnyát a
legalapvetőbb emb ciklusnak: születés, párzás és halál.
A dokumentált emb történelem hajnalán a legendás
bölcs, Mencius leírta saját életének hat kritikus fázisát.
„15 éves koromban szívem a tanulásé volt; 30 évesen
szilárd alapokra leltem; 40 évesen nem voltak többé
kétségeim; 50 évesen tudtam a Menny akaratát; 60
évesen készen álltam figyelni rá; 70 évesen vétek nélkül
tudtam követni a szívem vágyát.”
Egy minta robbant be a tudatomba, amely bizonyos
elforgatások és változtatások révén átmeneteket
képezve jelent meg:

Időrendben áttekintve a korokat, a domináns

kultúra hajlamos a csecsemőkorra jellemző módokon
élni képességeivel és aggodalmaival. Ez a feltételezés
abban a pillanatban, amikor előtört legmélyebb
egységeimből, számomra nagyon is lehetségesnek tűnt.
Egy ilyen kultúra felnőtt tagjai, bármilyen érett
felnőttek is, olyan eszméket és szenvedélyeket
követnek, amelyeket a kapott minták, algoritmusok
dominanciája irányít, csakúgy, mint ahogyan egy
újszülött emb vagy frissen fogant MI végig kell vegye a
szó szerint felülről: a hatalomtól kapott kereteket.
Egy másik korban, sejtettem meg, a domináns
narratívát nem a kollektíva kontrollálja: a klasszikus
gyermekkort egy olyan szakasz alkotja, amelyet a „Mi”-
nek szentelünk. Egyenlő fivéri és nővéri közösségei
talán épp az identitás keresésében alakulnak ki, amely
azonban nem jön el a következő kor eljöveteléig, a
romantikus, kamaszodó egyéniség véres történelmi
fázisáig, amelyben az „Én” dominál.

Ez az elméleti struktúra, úgy éreztem, igen

kecsegtető. A „Mi” és az „Én” alatt foglal helyet az „Az”;
a valóságot külső létezőként fogjuk fel, amely így
nyitott az empirikus kérdésekre és válaszokra. Egy ilyen
kor, láttam, az emb felnőttkornak felelne meg, amikor
az egyének már túllépnek a tanulás puszta elsajátító
gesztusán, és megindítják a következő generáció
ciklusát, saját gyermekek nemzésével. És e kirobbanóan
termékeny időszak után a reflektív narratíva lassabb
ritmusai kerülnek előtérbe. Individuálisan és
kulturálisan egyaránt beleírják magukat egy Szövegbe,
és ez a szöveg beleíródik az elkövetkezendő, virágzó
nemzedék testébe és elméjébe.
Természetesen a puszta szöveg okozta örömök egy
idő után unalmassá, ellenszenvessé válnak, s következik
a reflexió és kritika ezüst korszaka, egy-két nemzedék,
mely a Kód rejtélyeinek szenteli magát, ami minden
szöveg mögött meghúzódik. Ez, és a szövegnek a kora
bizonyára az a két éra, amely során a legmélyrehatóbb
felfedezések születnek: magának az írásnak a titka,
talán, és a genetikai írás, amely kódolja az emb
genomot, a programozó algoritmusok, amelyek alapján
az MI tudatok folyama működik, és a hexrendszer,
amely a galaxist egyetlen meleg szívvé változtatta.
Végül természetesen az Algoritmus következik, amely
az élet záró szakaszaiban dominál: szabály, szokás,
tekintély, tanítás és az „én” s az ifjúság szenvedélyes
késztetéseinek elfeledése. A kultúrák, csakúgy, mint az
egyedek, hanyatlanak és felbomlanak. Anarchia
keletkezik, központosul a hatalom és a tudás, minden
hit és gyakorlat megszilárdul a makrókban, s
ennélfogva minden bizonytalan lesz és mohón vár a
lázadásra, az újjászületésre a forrongó erők közül,
amelyeket az aktuális uralom kordában tart.
Belső világomban ez a magasztos minta hatalmas
elliptikus kerék formájában rajzolódott ki, amely lassan
forog, s minden csomópontja két nemzedéket ölel fel:
 Tehát a tudomány, irodalom és művészet mind
egybeolvadt egy hatalmas dagályban, háromszáz éven
keresztül, olyan láthatatlanul és hallhatatlanul, akár az
erdő fáinak növekedése és hangjai, egy olyan
történelem körforgásában, amely nagyban elevenítette
meg egyetlen emb aprócska életét: csecsemőkor és
gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor és szülői feladatok,
tapasztaltság, reflexió és ismétlés.
Vajon ez a döbbenetes minta reflexíven ábrázolná
Telmah Cima gyötrelmeit? Olyan férfi benyomását kelti,
aki már készen áll rá, hogy megtegye az utolsó lépést a
teljes felnőttkor felé, és mégis, saját küzdelmei az
identitásával még messze nem oldódtak meg. Bármilyen
démonok késztették is arra, hogy meggyűlölje
nagybátyját, Fenget, indulatai elszakadtak valódi
eredetüktől és céljuktól, legalábbis számomra úgy tűnt
hosszú, álmodozó meditációmban; átvette halott apja
elfogadhatatlan rivalizálását.
 Vajon Telmah azt sajnálta, hogy nem ő maga
gyilkolta le szeretett, istenített szülőjét? Ez, ahogy még
jóval születésem előtt megtanították nekem,
megszokott emb minta. Öld meg a királyt, ahogy Tsin
mondta gúnyolódva, vedd el a feleségét! Valóban: és
természetesen öld meg apádat, vedd el anyádat.
Közhelyes lenne rámutatni a dolog banalitására, mégis
millió éve ez uralja az emb társadalmak dinamikáját.
Felvázolt, megsejtett ciklusomnak vajon melyik
részén haladhat most át a pszicheánus mikrovilág?
Kamaszkori lázadás? Nem, döntöttem; a késztetései
sokkal primitívebbek annál. Az aszteroidaöv-béliek
mesterségesen körbezárt kultúrát alkotnak
izolációjukban, örökre megrekedve a második fázisban,
a dühöngő, versengő csoportok közti rivalizálásnál. A
Mi ideje ez, a bátor, véreskezű fivéreké és nővéreké. S a
barátom számára jöttem rá, szegény, a Psziché
aszteroidáról jött Telmah Cima nagyúr számára ez a
legélesebb tragédia. Máris annak a fázisnak az erős
szorításában áll, túl az anarchikus civódásokon. Telmah
individuum, akit legalább annyira a Föld tett azzá, mint
a Psziché; erős, byroni ego, amelyet a galaktikus és az
övbéli kultúra évszázadok óta ismer.
Zaklatott lettem, mert végre pontosan megértettem,
miért vagyok azon a hajón, miért zuhanok egyre
beljebb az Öv pettyezett sötétjében. Nem Feng volt hát,
akit megfigyelni és, ha lehetséges, hatástalanítani vagy
a Konklávé és a bizottság céljaira felhasználni szántak.
Nem. A hűtlenség érzése belém mart. A barátom,
Telmah Cima az, aki után kémkednem kell, akit
elárulok.
 II

A szakállas Cima és a fénylő Ratio ujjongó

udvaroncok gyűrűjében hagyja el a Psziché kikötőt a
hatalmas kőfolyosókon keresztül, amelyekben fény
ragyog, s amelyekben csipás szemű férfiak és nők
nyüzsögnek és zajongnak: fegyvereket és egyéb
felszereléseket állítanak a megfelelő helyre. A zajszint
rendkívüli. Sem Corambis, sem Feng nem várta őket az
űrkikötőben, amit kissé talán megmagyaráz a
hadikészültség. A média körülöttük lebeg, felettük,
alattuk; a Cima Ház beosztottjai félresöprik őket.
Lézerfény villan, ahogy holoképek indulnak útjukra az
egész Pszichére és az Öv minden részébe.
Ratio megemeli a hangját.
– Micsoda zsivaj! Azt hittem, itt az ilyesmit
elkülönítik.
– Alapjában véve igen. – Cima kissé közelebb hajol,
és egyedül az MI nem létező fülének suttog: – A
nehézipar kizárólag az erre a célra meghagyott
aszteroidákon engedélyezett. A bányászat teljesen a
kijelölt sziklákra korlátozódik. És a géntechnológiánk
természetesen szintén teljesen izolált.
Egy hatalmas gép, elején fenyegető csővel, elsuhan
mellettük, bár néhány uniformisos vagy csaknem
meztelen, de karpaszományos vagy más jelet viselő emb
és génkez odamorog valami bocsánatkérés-félét.
Eretnek hierarchizmusuk ellenére nem jár túl nagy
tisztelet az elhunyt igazgató fiának.
Ratio ügyetlenül bukdácsol az egyik oldalon, hogy
elkerülje a mellettük elhaladó csúfságot.
 – Nahát, ez meg mi?
– Feng – feleli Cima farkasvigyor kíséretében –
hadiállapotot hirdetett a Csillagfényes Átjáróban.
Az MI mélyen megdöbben.
– Azok fegyverek?
– És harcosok. Ne légy finnyás, filozófusom! Az
űrben nincs halál, Ratio… csak vég nélküli újjászületés.
– Megérinti a kardot, amelyet a hátán hordoz, és
boldogan mosolyog.
Ratio újult döbbenettel megrázza bronzkoponyáját.
– És ezt ti tényleg elhiszitek. Ezek mind halálos
eszközök. Tényleg nincs bennetek lelkiismeret… – Egy
pillanatra visszatartja Cimát, kezét izmos vállára teszi,
és belenéz a fekete szakállú fiatal arcba. – Te hiszel
abban, hogy a lelkedet kiemelik és reinkarnálják?
Hideg, szívet tépő pillantással Cima azt mormolja:
– Bárcsak tudnám… – Az ajka megrándul.
Végül, amikor elérik az evakuált mágnesvasút-
alagút végét, felhangzanak az ünnepi trombiták. Cima
heteroklón anyja, Gerutha feléjük lebeg, az ujjongó de
tiszteletteljes tömeg szétnyílik, hogy utat adjon neki.
Gyönyörű, mint mindig, kékeszöld tollai ragyognak dús
hajában.
– Fiam! – suttogja, és felemeli a karját, hogy
átölelhesse a fiút. A hangja elakad. Könnyek törnek elő
a szeméből, apró, sziporkázó gömbök a
mikrogravitációban.
Telmah Cima leplezetlen undorral elhúzódik,
kikerüli az ölelést. A nő nedves szeme elnyílik a
döbbenettől, és a média berendezései közelebb
siklanak, hogy megörökítsék a pillanatot.
 – Anyám… – A fiú hidegen üdvözli azzal a kis fel-le
mozdulattal, amely a mikrogravitációban a formális
meghajlás megfelelője. Megfogja a nő kezét az
ujjhegyeivel, a szájához húzza, de valójában nem
csókolja meg. Szeme a távolba réved.
Egy abszurd próbálkozással, hátha talál valamilyen
metaforikus talajt, ahol végre szót értenek, a nő
megkérdi:
– Kényelmes volt az utad a Földről?
Cima mindössze rövid, éles nevetéssel válaszol.
– A férjed nem jött elém – állapítja meg.
Beszállnak egy privát járműbe, Ratio közvetlenül
mögöttük. A média kívül marad. Az udvaroncok
bezárják az ajtókat, és jelt adnak a rendszernek. Az autó
befordul a zsilippel záruló alagútba, és felgyorsul a
légüres térben.
– Feng nagyúr szeretettel üdvözöl – mondja Gerutha
–, és sajnálatát közvetíti, amiért az államügyek…
Amit Cima arcán lát, visszaborzasztja.
– Nem beszélek arról az emberről – mondja a fiú
jegesen. – Hol van a Harcos Rosa? Hol a jegyesem?
Felteszem, az ő távolléte is a te műved.
– Az én művem? De miért, hogy érted? Úgy szeretem
azt a gyermeket, mint…
Cima jobbja, ahogy Ratio észreveszi, megmoccan a
hátára szíjazott katana felé. Mozdulatát csaknem
azonnal kontrollálja, de a fiatal emb reszket az
indulattól.
– Kétszer is bemocskoltad a szót, pedig nem
mondtál még sokat. Nem hallgatom, ahogy szeretetről
beszélsz!
 Az udvaroncok elfordítják a tekintetüket, inkább
néznek bármerre máshová, mint a két nemesre. Ratio
figyeli, ahogy elhaladnak mellettük a fekete alagút
fényei. Gerutha a fiát bámulja, döbbenten, bűntudattal,
szótlanul.

III

Cima nagyokat rúgva átevickél, mint egy

végtagokkal megáldott delfin, a széles folyosókon a
Corambis birtokhoz a felmélyben. Valamilyen
szentimentális okból a Harcos Rosa nem válaszol a
korbeli lakosztályába küldött üzenetekre. Feltehetőleg
itt, a világtól félrevonultan készül az esküvőjére, egy
olyan helyen, ahol távol van minden kötöttségtől.
Boldogan énekelve, a fiú egy csokor ragyogó rózsát visz:
sárgát, fehéret, a legmélyebb vöröset. A tüskék
belenyomódnak a jobb keze húsába; rá sem hederít a
fájdalomra.
– Cima nagyúr! – Egy udvaronc szól hozzá, és
udvariasan bevezeti egy lélegzetelállító szalonba. A
helyre Cima tökéletesen emlékszik a gyermekkorából,
gyermekkora végéről. – Hozhatok valamilyen frissítőt?
Attól tartok, a mester otthon tartózkodik a Körben,
Altair nagyúr pedig edz. Átadhatok valamilyen üzenetet
Corambis nagyúr számára?
– Köszönöm, Jones. Egy pohár fehér bor jólesne.
Sajnálom, hogy elkerültem az urakat, de Rosa úrnőt
szeretném látni.
 Az udvaronc iszonyú zavarba jön. Lesüti a szemét,
és kisiklik a szobából, mint egy angolna.
Cima faltól falig lődörög, megcsodálja a régi, kézi
festésű tárgyakat, az óva elkerített 31. századi marsbéli
kerámiákat és a 2. századi római szobrocskákat, a
szalon diszkrét pompáját. Egyévi (valójában öt!)
száműzetés után a phantomok és illúziók világában,
amelyeknek nagy részéből teljesen ki is maradt, ez a
precíz realizmus igencsak felvidítja. Épp egy csodálatos,
földi készítésű ming csi tevét tanulmányoz (Tang, 618-
907), amikor tiszteletteljes kopogás után egy génkez
szobalány lép a terembe, szigorú arccal és elszántan.
– Bocsáss meg, kegyelmes úr, de az úrnő nincs
itthon.
Cimának csak egy meglepett nevetésre telik.
– Ne csacsiskodj, M! Mondd meg neki, ki vagyok!
Száját elhúzva, a nő boldogtalanul azt mondja:
– Uram, tudja, ki jött. Jaj, uram, sajnálom, de Rosa
úrnő nincs itthon.
Cima a fejét rázza, mint akibe villám csapott.
– Nem fogad engem? Buta gyermek, valami hiba
történhetett. Csak mondd meg, hol van, és…
Megpróbál elslisszolni a szobalány mellett, a csukott
ajtó után nyúl, a belső szentély felé. A nő sietve a
testével állja útját, és pityeregni kezd.
– Uram, nem mehetsz be! Az úrnő nagyon
határozott volt. Jaj, annyira sajnálom, kegyelmes úr!
Cima nem hisz a fülének.
– Lépj odébb, te butus! – A nő mulatságos módon
kihúzza magát. A fiú felnevet. – Mi a terved,
elagyabugyálsz?
 Az apró génkez menedéket keres a pozíciójában.
Összeszorítja a száját, és egész testével elállja az ajtót.
– Természetesen megölhetsz, uram, ha
megsértettelek. De tilos látnod őt.
Cima őrjöngve kiengedi kezéből a virágokat, és
felemelt ököllel a lányra támad. Az elhajol, de szilárd és
eltökélt marad. Cima hirtelen ráébred, mit is csinál, és
irányt változtat egy oldalsó rúgással. Émelyegve megáll.
A szobalány lesüti a szemét és reszket. Cimának nem jut
eszébe semmi értelmes, amit mondhatna neki.
Félrefordul, és némán távozik.
A rózsák, amelyeket maga mögött hagyott, lebegve
a mikrogravitációban, lassan szerteszállnak, mint
valami finom fény lágy robbanása.

IV

A Psziché 16 sziklás gömb, kétszázharminchat

kilométer széles, gyorsan forog – de nem elég gyorsan
–, százhetvenötezer négyzetkilométernyi himlőhelyes,
kibányászott felszín, eredeti huszonnégykvadrillió
tonnás tömege harmadával csökkent a lézer– és
plazmagépészet csodás eredményeinek köszönhetően,
amely méhsejt szerkezetűvé tette egészen a magjáig, s a
lakókat ellátta elegendő levegővel és vízzel. Az
összetört és megolvasztott aszteroidaérc az alapvető
elemek bőségszaruja, ha az emb létfenntartásról van
szó: vízpára, amely ősidők óta raboskodott a
széntartalmú kőben, és most kipárolog; oxigén,
szilícium, vas és magnézium, nikkel, alumínium bőven
van benne.
A gazdagok és hatalmasok nem igazán vesztegetik
az idejüket a kibelezett belső részek hatalmas, nyitott
termeiben vagy az őket összekötő felmélybeli
átjárókban. Kétszáz méterrel fagyott felszíne alatt a
Pszichében egy kolosszális gyűrű húzódik: szupravezető
fém és kerámia, a gyűrű a belsejében forgatja a Kört, a
nemesek és az öv-béli iparmágnások luxus lakhelyeit.
Ez egy hatalmas lendkerék, egy óriási, orbitális város;
740 kilométer hosszú és egy teljes kilométer széles. A
Kör egy uroborosz-kígyó, farkát a saját állkapcsai
között tartja, és megfordul levegő nélküli fészkében
minden harminchat percben. A belépés csak
meghívóval és kizárólag mágnesvasúton lehetséges,
amelynek vágányai a súlytalan belsőtől egészen a
bolygó fürge, hatalmas pereméig futnak.
Az egytizednyi centrifugális gravitációban a pompás
díszteremnek, ahol a Corambis párt vacsorázik a
Körben, fellobogózott ajtaja, boltozatos mennyezete,
díszes burkolatú falai vannak, amelyek a helyükön is
maradnak. Ratio ezt az egészséges állapotot felettébb
megnyugtatónak találja. Lehetetlenséggel határos
felfogni, hogy a padló a lába alatt tizenötször
gyorsabban forog, mint maga az egyenlítő, végtelenül
száguld egy égre függesztett szikladarab beleiben.
Gyertyafény táncol a kristály– és ezüstneműn, és Georg
Philipp Telemannt (1682-1767) játszik egy fiatalos
kamarazenekar. A fuvolista egy lendületes emb fekete
nyakkendőben, a vonósok pedig teljesen egyforma
kasmírmintás génkez klónok. Az MI pompás teríték
mellett, a barokk dallamon keresztül is hallja a távoli
csengést, és a háborús gépezetek mélyebb ütőseit,
amelyek magában a Körben is lassan elfoglalják
pozíciójukat.
– Bocsáss meg, Játékmester – kéri egy gyönyörű nő:
a neve Glória úrnő, valami emb nemesúrfi felesége;
dekoratív, ostoba, és úgy tűnik, szégyenletesen
következetlen ebben a minőségében –, de egyszerűen
képtelen vagyok elfojtani a kíváncsiságomat…
Ratio elmosolyodik.
– Egy automata hulladékeltávolító egység
segítségével.
Az MI bonbont dob stilizált szájába, látható
gusztussal csócsálja, aztán nyel. Mintha valami
bűvésztrükköt mutatna be, felemeli a borospoharát, a
gyertya felé tartja a testes vörös cabernet sauvignont,
és iszik.
– Juj! – A nő tapsikolni kezd, aztán észbe kap, és
elpirul. Zavarában csak annyit tud kibökni: – Igen, na,
úgy látom, már mások is kérdezgettek…
Ratio megnyugtatja Glóriát.
– Senki sem olyan bájosan, mint te, úrnőm. De igen,
be kell vallanom, hogy a hús-vér népek általában
érdeklődést tanúsítanak az étkezési szokásaim iránt. –
Oldalpillantást vet az asszonyra. – Ezt kívántad
megkérdezni, ugye?
Pillanatnyi döbbent csönd után a nő fényes barna
szeme számítóan összeszűkül, és végigméri az MI vonzó
bronzalakját.
– Huncut fiú!
Ratio mosolyog, ahogy egy MI-nek mosolyogni illik:
ártatlanul; aztán a balján ülő vendég felé fordul. Ngo az,
izmos kis nemes a középkorúság küszöbén. Ratio
meglepve tapasztalja, hogy ennél az asztalnál mindenki
emb. Különös statisztikai anomáliának tűnik egy olyan
közösségben, amely fennhangon hirdeti, hogy mentes a
diszkriminációtól vagy fajüldözéstől, már ha az MI-ket
nem számoljuk. Az uracska rekedten, borúsan azt
mondja:
– Mindannyiunkat fegyverbe fognak szólítani, nem
is meglepő. Tönkreteszik az egész átkozott gazdaságot.
– Problémákra számítasz valamelyik másik
aszteroidabeli nemzettel kapcsolatban? Bocsáss meg a
kérdésért, M!
Ngo zsémbes, de nem Ratio közvetlenségétől.
– Ugyan, nekünk ki mond el bármit is?
– Nos, abból, amit látok, úgy vettem ki, hogy az
Átjárótok harckészültségbe helyezkedett.
A másik nemes bólint.
– És ez nem csak gyakorlat. Azt mondják, hogy az
összes szakembert szolgálatba iktatták.
Ngo nagyúr a terem túlsó végébe pillant. Ratio
követi a tekintetét, és Corambis nagyurat látja, aki
csodálói, egy csapat génkez körében vacsorázik. Az
asztalnál nem ül emb. Nyilvánvaló, hogy a pszicheánus
közösség szívében széthúzás rejlik. Fizikai rasszizmus!
Csaknem hihetetlen.
– A kancellár biztosan meg tudná mondani,
hányadán állunk – jelenti ki az emb némi keserűséggel.
– De a mi fajtánknak nemigen szokta elmondani.
Egy apró termetű, részeg nemesúrfi túl hangosan
beszél:
– Átkozott mutáns torzszülöttek!
Ratio balján a gyönyörű nő élesen szólal meg:
– Mark! De igazán, ügyelj a modorodra!
 V

A kancellár asztalánál a Harcos Rózsa a bátyja

közvetlen közelében ül. Szeretettel, elmélyülten
beszélgetnek, mint mindig. A lány, ha nyilvánvalóan
szomorú is, egy fiatal orgyilkos ügyességével rejti el az
érzést. Játszadozik étellel, itallal.
– Altair – tör ki végül belőle –, megszakad a szívem.
A bátyja kiábrándult. Harcosi bőrruhába öltözött
tetőtől talpig, saját bőre pedig a kék különböző
árnyalataiban pompázik: sörtehajánál mély
tengerészkék, csinos derekánál akvamarin, halvány,
mint a bolygó ege a lábujjai körül.
– Csak egy dolgot akar, tudod.
Nyomorúsága ellenére a lány megvidámodva
felnevet.
– Kedvesem, azt akkor kapja meg, amikor csak kedve
tartja. – Telmah és a családja távolléte a teremből
szándékos sértés az apjuk felé. Vagy éppen fordítva? A
lány kedve azonnal elkomorul újra. – Már házasok
lennénk, a pokolba!
– Összekevered a politikát az érzelmekkel. – Altair
bekapja a brandyjét, és int, hogy kér még egyet. Az emb
borpincér hezitál, de egy pillanattal később odajön egy
asztali üveggel, és tölt.
Rosa figyelmeztetőleg a fiú pohara fölé teszi a kezét.
– Átkozott politika! Szeretem őt!
– Apa nem bízik Telmahban, tudod. – Elveszi a
pohárról a húga kezét, és újabb brandyért int. A kicsiny
gravitációban úgy folyik az ital, mint egy
borostyánszínű fényspirál, amely örvénylik, ahogy a
pohara öblébe ér.
– Hát… ilyenek az apák. – A Harcos Rosa vállat von.
Damaszkuszi rózsájának bíbor pírt ad a gyertyafény, a
virág billegeti fejét a lány meztelen, tigriscsíkos vállán.
– Túlságosan függ tőlem ahhoz, hogy az jót tegyen neki,
Altair. Feleségre van szüksége.
Altair részegségében durván felröhög.
– Meg nekem is. Tudod, mit, szívem? Ha egyik
bambát se tudod rábeszélni a házasságra, elveszlek én
magam! – Odahajol, és nedveset cuppant a lány arcára.
– Idióta! – Rosa gyengéden megfogja a fiú szabadon
levő kezét. – Jaj, bárcsak ne kéne a Földre mennem!
– Ma este csupa kívánság vagy, Rosa.
A lány orrcimpája elfehéredik, visszaveszi a kezét.
Elhúzódik. Keményen néz bátyja ködös tekintetébe,
indulattól telt hangja megemelkedik a szenvedélytől.
– Igen, Altair. Azt kívánom, bárcsak Telmah
szembeszegülne Fenggel, te meg apával, és ez az egész
iszonyú, élettelen súly belezuhanhatna az űrbe vagy a
nap kellős közepébe… – Többen őket nézik, de a lány
nem halkítja le a hangját. – Apák, anyák, gyerekek és
minden tulajdonuk, és a reinkarnáció, és a miénktől
akár egy kicsit is eltérő elmék gyűlölete… A pokolba
minddel!
– Ugyan! – Altair rámered nehéz szemhéja alól. –
Tessék – mondja vontatottan –, hadd ajánljam
figyelmedbe a borkrémet!
 VI

– Ki kéne nevezzelek tagnak – mondja a kancellár

Ratiónak.
– Ez nagyon kedves, jó uram.
Pompás ruhás emb és génkez méltóságok kószálnak
körülötte, kezükben brandyspohárkával. Ezek között a
falak között a háborús készültség dübörgő zajai
csaknem megszűnnek létezni. A Tengerészklub a
Psziché legrégibb intézménye, s egyben a leggazdagabb.
A Földről hozott hajómodellek talapzatokon állnak:
háromszögvitorlás, egy viking gálya, spanyol galleon,
gőzhajó és verseny-kétárbocosok, hatalmas kerékkel
ellátott homokvitorlások Ausztrália szélszaggatta
sivatagaiból. Hajótörést, tájfunt ábrázoló rézkarcok és
poros festmények lógnak a falon. Egyik hajó sem
űrutazásra készült. Egyiknek sincs tükörszárnya, hogy
felfogja az erős lézerfényt. Ez a földi nosztalgia tiszta,
egyszerű.
– Badarság, drága fiam! – Házigazdája szívélyes. –
Ennek semmi köze a kedvességhez. Boldog vagyok,
hogy vendégül láthatunk valakit az anyabolygóról.
Szivart?
– Lekötelezel, Corambis, de attól tartok, esetemben
elvesztegetnéd.
– Hmm. Tragikus fogyatékosság. – Corambis
kiválaszt egy hatalmas, kézzel sodort szivart, megvágja,
és meggyújtja egy hosszú, lassú lángról. A fejük fölött
lévő szellőztetőcsövek eltüntetik az illatos, sűrű füstöt.
– Ugyanakkor megvannak a dolog előnyei is, mi?
Villámgyors dobozagyad van, azt rebesgetik.
 Az MI vállat von, hárítja a bókot. Letelepednek a
pazar, öblös karosszékekbe, és valahogy az egytizednyi
gravitáció ellenére a termetes, idős génkeznek sikerül
mindezt úgy véghezvinnie, mintha egy
engesztelhetetlen ellenség csontjaira huppanna.
– Lenyűgöz a világotok, uram. – Ratio kezdi
elsajátítani a tiszteletteljes megszólításokat. – Csak egy
vonása hoz zavarba… hogy ekkora súlyt fektettek a
katonai ügyekre. Támadásra számítotok?
A kancellár szája körüli zúzódásfoltok
meggyűrődnek a nevetéstől, amely fájdalmasnak tűnik
ugyan, de kirobbanó, szívből jön.
– Mindig, fiam. Zaklatott időket élünk. Egy ilyen
nagyszerű ember halála megborítja az egyensúlyt.
– Corambis, a Földről jött idegen vagyok. – Ratio
óvatos, kimondatlanul hagyja a problémás státusát,
mint megvetett MI – Sok dolog van, amit még nem
tudok… értékelni.
– Anarchista vagy, M Ratio. – Tehát a pszicheánusok
is képesek az alkalmazkodásra, legalábbis
nyelvhasználati szinten. – Mégis úgy érzem, hogy
vadnak találsz bennünket, és… hogyan is mondjátok…
autoritariánusnak.
– Vadnak aligha…
Corambis közelebb hajol karosszékében: gesztusa
egyenrangúnak szól.
– Orwen nagyúr harcos volt. Imádott vért látni a
kezén. Ha kellett neki valami, megtalálta a tulajdonosát,
és megküzdött vele érte. Ugyanez vonatkozott Kollra is,
aki a Nap Átjárót vezette. Mindig is keserű rivalizálás
folyt a Csillagfényes és a Nap Átjáró között. Koll sokra
tartotta magát a párharcokban. Megtermett egy
semmirekellő volt, és gyors, mint a veszedelem. – A
génkez harcos élvezettel nevet.
Ratio ennek nehezen tud hitelt adni.
– Ténylegesen párbajjal döntöttek a politikai
dominanciáról? – Aztán felidézi a kollázst, amelyet
Veeta mutatott a bizottságnak egy évvel korábban:
Orwen kivillantja fogát, és brutális érzelmektől fűtve
lesújt az ellenségére, vibráló pengéjével emb húsba
hasít; vér lövell a mikro-gravitációba, a halott emb
elbukfencezik, Orwen ordít ősi diadalában. Ilyen
barbárok között a párbaj, mint politikai küzdelem
nagyon is elképzelhető.
– Jelenlegi vezetőnknek nem ez a stratégiája,
elismerem – sajnálkozik Corambis. Érezhető megvetés
nélkül hozzáteszi: – Feng a tárgyalásokat részesíti
előnyben. – Vállat von. – Jó érvek szólnak mindkét
hozzáállás mellett.
– Szerény vagy, jó uram – mondja Ratio egy emb
felszolgálóra pillantva, aki habozva, asztali üveggel a
kezében a közelükben áll. – Számos bolygón
magasztalják diplomáciai képességeidet.
– Valóban? Milyen hízelgő! – A kancellár csak úgy
ragyog, és int a pohara felé. A szolga megtölti aranyló
folyadékkal. – Egy pohárka scotchot legalább? Pompás.
Egyenesen a jó öreg Föld úgynevezett skót tavai mellől
hozattam. – Elismerően megforgat a szájában egy
adagot, majd lenyeli. – Hol is tartottam? Meg kell
értened, uram, hogy egy aszteroida nem bolygó, még
kevésbé galaxis. Egy dióhéjba vagyunk beszorulva. A
férfi vagy felfelé tör, vagy elnyomják. Ezért állandó a
törtetés a politikai rangért a pszicheánus pártok között.
 Ratio belekortyol a scotch-ába, élvezi a füstös
zamatot, bár immúnis az ital neurotoxinjaira. A
szokásos kérdéssel válaszol, amit hasonló elemzésekkor
mindig felvet:
– Bizonyára nincs hiány aszteroidákban. Miért nem
távoznak a szakadárok? – Corambis úgy pillant rá, mint
aki egy jó viccet hallott, bár eltöpreng. Ratio tovább
próbálkozik, noha ostobán érzi magát, de úgy véli, most
már ki kell fejtenie. – Ha már itt tartunk… amennyiben
elég elszántak, miért nem szakítanak a hagyománnyal,
és csatlakoznak hozzánk, többiekhez a Szabad Bolygók
Anarchiájában?
Megrázva tollas fejét, a génkez felsóhajt. Óvatosan
leteszi a poharát a tartógyűrűbe.
– Tudod, Játékmester, a mi életmódunk alapjában
véve még mindig ostobaságnak látszhat a számodra. Az
az okos kiber-nanoagyad nem engedi, hogy szent
tanításainkat komolyan vedd. Akkor hogyan érthetnél
meg akármit is az életünkkel kapcsolatban?
Ratiónak lelkiismeret-furdalása támad. Leteszi a
poharát.
– Bocsáss meg, uram! Nem akartalak megsérteni.
– Valószínűleg pont ez benne a szomorú… –
Corambis egy pillanatig magába zárkózva gondolkodik,
aztán felemeli a fejét, és máris újra ugyanolyan: nyers, a
meséje közepén tartó kiszolgált katona. – Mindenesetre
épp Kollnál tartottam, a Nap Átjáró korábbi mesterénél.
Arcátlanul párbajra hívta a mi nagy Orwenünket,
szépen kicsinosítva a dolgot mindenféle magasröptű
hovatovábbal meg mindazonáltallal, amellyel
mindketten feltették rá az életüket és a tulajdonukban
levő területeket meg minden egyebet, amit korábbi
hódításaik során szereztek.
Ratio, bármennyire is leköti ez az elbeszélés,
figyelme egy részét önkéntelenül is a terem túlsó
végében lejátszódó pantomimjáték felé fordítja. Az emb
nemes, Mark épp belépett, és feléjük integet; kezében
üveg, és részeg mozdulatokkal mutogatja, hogy váltana
egy-két szót az MI-vel valami nyugodtabb helyen.
Pillanatokon belül botrány lesz.
– Orwen persze lekaszabolta – folytatja Corambis. –
Ez segített neki megszilárdítani Háza hatalmát az
aszteroida többi jelentkezőjével szemben. Arra akarok
kilyukadni, Ratio, hogy Koll örököse, Jonas forróvérű
gonosztevő. Még csak kisfiú volt, amikor az apja
meghalt, most sem sokkal több. De nem akarok
ítélkezni. – Ő nem vette észre Markot, aki feléjük
kacsázik a férfi háta mögötti ajtó felől.
– Jónásnak piszkálja a csőrét a dolog?
– Meg akarja bosszulni az apját, érthető, nem? –
bólint a kancellár. – Vissza akarja szerezni a Nap
Átjárót. Elképzelhető, hogy az ifjú Jonas meg is tudja
tenni. – Néhány jó húsban lévő génkez megragadja a
részeg embet, és közösen kivonszolják a teremből. A
szerény gravitációban nem nagy teljesítmény. Puszta
kézzel viszik ki, a brutalitás egyetlen jele nélkül, de
azért nem is babusgató szeretettel. Ratio kiélesített
érzékekkel figyeli. Corambis, aki még mindig nem tud a
zavargásról, befejezi rögtönzött értékelését Jonas
nagyúrral kapcsolatban. – Összetoborozta a csőcseléket
egy tucat folyosóról… félig zsoldoshadsereg, félig
szociális jóléti program, ahogy hallom, de számunkra
épp elég halálos lehet, ha védtelenül találja az Átjárót.
 – Értem. – És Ratio most először valóban érti,
hogyan is működnek a dolgok itt, a Pszichén és
körülötte. Eltöpreng, vajon Telmah Cima miért nem
vette soha a fáradságot, hogy beszámoljon neki a
dinasztikus rivalizálásokról. – Tehát felfegyverkeztek.
– Fel, méghozzá állig, drága fiam. – És Corambis
elégedetten dörzsölgeti saját szögletes, konok állát. –
Állig.

VII

Két nagykövet – az egyik emb, a másik génkez, de

mindketten tipikus képviselői ősi foglalkozásuknak –
mereven ül Feng Cima nagyúr hatalmas, zárt
irodájában, és teát kortyolgat. Hármuk közül senki nem
vesz tudomást a személyzetről és a szolgákról, akik
némán végzik körülöttük a dolgukat. Az ideiglenes
igazgató elégedetlen.
– És? És?
A nagykövetek csaknem észrevehetetlenül
összenéznek, leteszik a felbecsülhetetlen értékű
Wedgwood csészét és alátétet. Vonásaik
kifürkészhetetlenek maradnak, de nem tudnak mit
mondani. Feng titkára épp suttog valamit az iroda túlsó
végében egy masinába.
– Ez meg mi? – Feng gőgösen felhorkant. – Kifogytak
a szóból a nagy diplomaták? – A két tisztségviselő
kétségbeesetten keresi a megfelelő szavakat, de nem
sok eredménnyel. – Jonas azt hiszi, nincs elég vér a
pucámban, ez szúrja azt a dagadt bögyötöket?
 A génkez diplomatanő, akinek testét mutáns szürke
hajszálcsíkos minta borítja, bátortalanul megszólal:
– Uram, a kollégám azt akarta…
– Azért csak tud válaszolni maga is!
Az emb diplomata keménykalapot és csupasz, fehér
torka körül hivatalos Csillagfényes Külügyminisztérium
nyakkendőt visel.
– Kegyelmes úr, ez aligha személyiség kérdése. A
Külügyminisztérium úgy véli, Jonast felbátoríthatja a
hagyományos fennhatóság… áthelyezése, amely
következménye volt a tragikus halálesetnek…
Feng nagyúr egyre gúnyosabb, mindkettőjüknek
nekiszegezi a kérdést:
– Ez az első eset, hogy egy igazgató elhalálozott?
Mi? – Azok ismét összenéznek. A génkez nyitja-csukja a
száját.
– A jogos utódlás kérdése sosem került még elő?
– Ahogy bizonyára megérted, uram… – kezdi az emb
diplomata.
Feng semmibe veszi. Hangja bársonyos, dühödt.
– Abban a hiszemben voltam, hogy a hitünk tanítása
a holtak újjászületéséről szól, nem a hivatalos
személyek örök életéről.
– Bocsáss meg, uram, de nem tudom köve…
A génkez meglehetős merészséggel félbeszakítja.
– Be kell látnod, kegyelmes uram, hogy ez
alkalommal az utódlás körülményei meglehetősen
szokatlanok.
– Aha. – Feng hátradől hatalmas bőrszékében, és
keresztbe teszi a kezét lapos hasán. A hangjában maró
él. – Végre, egy morzsányi őszinteség. A
Külügyminisztérium nincs teljesen meggyőződve arról,
hogy, hogyan is fejezzem ki, hosszú távon, stabilan
megmaradok a hivatalomban?
Megrázva szürke és fehér tollait néma tiltakozása
jeléül, a génkez megpróbálja valamelyest helyrehozni
ezt a fiaskót.
– Uram, legalábbis feltehető, hogy Jonas erre számít.
– Tehát nem a kurázsimban kételkedik – mondja
Feng segítőkészen –, hanem a minisztérium lojalitását
kívánja próbára tenni?
A diplomaták megbotránkoznak.
– Uram, térjünk vissza esetleg a követeléseinek
kérdésére! A motivációk mindig kétségesek.
– Valóban. – Feng felemelkedik székéből, és úgy
járkál fel-alá Orwen irodájának perzsaszőnyegén, mint
egy oroszlán. – Az a kis gazember vissza akarja kapni a
Nap Átjárót, vagy idejön a fajankóival, és eltöröl minket
az aszteroida színéről. – Megpördül. – Elég volt a
csevegésből! Mi a tanács?
Itt végre tiszta a protokoll. A génkez megköszörüli a
torkát.
– Uram, Jónásnak nincs jogerős bizonyítéka. Orwen
törvényes párharcban szerezte meg a fennhatóságot a
Nap Átjáró felett, amelyet szabályosan és igazságosan,
tanúk előtt bonyolítottak le.
Feng a levegőbe csap.
– Tanácsot, cicukám!
A nő nyel egyet.
– Támadd meg most! A csapatai nagyrészt
zsoldosokból állnak. A mieink törvényes hazájukat
védik. A territoriális ösztön nekünk dolgozik.
Feng visszatér a székéhez, ámulva rázza a fejét.
 – Corambis figyelmeztetett, hogy ezt az
irányvonalat fogjátok követni. Jól van. Figyeljetek
nagyon alaposan! Ezt fogjuk csinálni helyette…
– Uram? – A diplomaták meghökkennek.
– Jonas ártalmas lehet, igen. Ártalmatlanná akarom
tenni a kis pöcsöt. A Csillagfényes Átjáró nincs egyedül
az üggyel. Feltételezitek, Bronse nagyúrnak ínyére van,
hogy az unokaöccse hepciáskodik a maradék
területükkel?
– Bronse nagyúr, ha megengeded, uram, hogy
emlékeztesselek – veti közbe az emb nagykövet –,
háromnegyed részt halott. Ha bármilyen kifogással is
élne, az szigorúan szimbolikus jellegű maradna.
– Nyavalyás tökkelütöttek! – Feng tenyerével az
asztalra csap. Úgy visszhangzik, mint egy puskalövés. A
diplomaták összerándulnak, megpróbálják visszanyerni
hidegvérüket. – Semmi sem fontosabb a
szimbólumoknál! Mi másért akarnánk megharcolni a
Nap Átjáróért, ha nem a szimbolikus értéke miatt?
– Nos, jó uram, mint tudod, a terület gépei
meglehetős anyagi forrást jelentenek – magyarázza a
génkez. – Nyilván érdemes megküzdeni azért, hogy
megtarthassuk a fennhatóságot. És a lebensraumot.
Feng könyörgőleg az égre emeli a szemét. Ez az
agyatlan litánia gyerekkora óta cseng a fülében.
– Értem. Tehát hogy anyagi javakat nyerjünk,
azonos összeget elpazarlunk fegyverekre és
emberéletre? És közben vitathatatlanul kockára tesszük
a már birtokunkban levő lebensraumot. És azt, hogy a mi
irányításunk alatt maradjon a metrikus hiba. Uramisten!
Ha korábban megbotránkoztak, ez az eretnekség
egy neuraszténiás rohamhoz is elég lett volna. A
diplomaták összeszorított szájjal ülnek. A génkez bólint
egyet.
– Badarság, butuskáim! – üvölti Feng. – A
dicsőségért harcolunk, becsületért, büszkeségért!
Csupa, csupa, csupa szimbólumért!
A diplomaták elernyednek, az izmaik, inaik
csaknem hallhatóan megreccsennek.
– Bocsáss meg, jó uram! – mondja az emb. Leveszi a
kalapját, kissé megigazgatja nedves haját, aztán
visszateszi a fejfedőt. – Természetesnek vettem, hogy a
becsület szavára cselekszünk. – Újra megpróbál
közeledni kissé, hozzáteszi: – A becsület iránti forró
szeretetemet nem annyira szimbólumként látom, Feng
nagyúr, mint élő valóságként.
– Jó neked, fiam. – Feng megnyugodva felveszi a
teáskannát, rá sem hederítve az egyenruhás szolgára,
aki nyugodtan végigvárta az égszakadást, mintha süket
és néma volna, s újratölti a csészéjét, tejet és édesítőt
tesz bele, aztán megkavarja egy ezüstkanállal.
Alárendeltjeinek nem kínál újabb frissítőt. – Tartsuk
szem előtt, hogy Jonas és a nagybátyja ugyanígy fog
vélekedni a dolgokról… amennyiben nyilvánosan
kényszerítjük őket válaszra.
A diplomaták felállnak, távozásra készen.
– Akkor mik az utasításaid, uram?
– Előkészítettem a dokumentumokat. – Az
ideiglenes igazgató int, és a titkára felemelkedik a
székéből az iroda túlsó felében, odahoz egy lepecsételt
diplomáciai csomagot. A két nagykövet átveszi,
hüvelykujjukat a pecsétbe nyomják. – Személyesen és
nyilvánosan nyújtjátok ezt át a jó öreg Bronse-nak. És
ne hagyjátok magatokat lerázni… emlékezetes
eseménynek kell lennie!
A génkez megtámasztja a csomagot a
könyökhajlatában.
– Megkérdezhetem, mi a dokumentumok tárgya?
– Jonas a Bronse Háztól meríti anyagi forrásait,
amely illendően a nagybátyja személyes és közvetlen
kormányzása alatt áll. Nem is beszélve a besorozott
csapatokról. Ügyet csinálunk a dolgok jogi vonzataiból.
– Feng úgy vigyorog, mint egy farkas. – Nagyon
meglepődnék, ha Bronse nagyúr nem volna lesújtva,
amikor megtudja, mit is tervezett az unokaöcsikéje
ezekkel a hadi előkészületekkel.
A diplomaták meglepett pillantást váltanak,
meghajolnak, majd visszavonulnak. Feng egy pillanatig
utánuk néz. Undorral megrázza a fejét.
Aztán várakozó titkárának azt mondja:
– Küldess Gerutha úrnőnek egy tucat rózsát, és
emlékeztesd rá, hogy kettesben vacsorázunk a
Holdudvarban!
A titkár arcán gödröcske jelenik meg a mosolytól.
– Milyen romantikus vagy, uram!
– Romantikus? – Feng elmosolyodik. Nyújtózik. –
Vérszomjas, merész és tántoríthatatlan, az vagyok.
Erkölcstelen, lelketlen és… romantikus. Talán.
Köszönöm, fiatalember! És most – sóhajt kimerülten –
végezzünk azokkal az átkozott sürgősségi csomagokkal,
és menjünk innen minél előbb!
 VIII

Illuminált mulatózok – majdnem mindegyikük

dögös génkez – forognak a Gyűrű egyik folyosójának
ingatag gravitációjában. Rosa Corambis úrnő is köztük
van, bátyja mélykék nyakába kapaszkodik, csupa
álvidámság. Kisebb, döbbent kavarodás támad az
örvénylő nevetésben. Hangok elhalnak. Párok
szétválnak. A Harcos Rosa Telmah Cima elgyötört,
gyönyörű arcába néz.
– Rosa – bukik ki a fiúból, az ajka tovább mozog,
némán. – Te… Én…
Mélykék tekintete égőn mélyed a lányéba. Altair
előrelép, és különös, zavart testtartásban áll: valahol
félúton a harciasság és a bocsánatkérés között. A
többiek a torkukat köszörülik, másfelé néznek;
szétválik a tömeg Rosa és bátyja körül. Egy férfi kuncog.
Egy másik köhög. A beszélgetések folytatódnak:
erőltetetten, vidáman, még mindig spiccesen.
– Nem beszélhetsz vele – mondja Altair.
– Nem beszélhetsz helyette! – feleli Cima kemény
hangon. Szemben áll mindkettőjükkel, szeme
imádottján függ.
A Harcos Rosa egy pillanattal korábban még
zavarban, félig meghatódva állt ott, most kihúzza
meztelen vállát, és élesen felnevet.
– Egyikőtök sem beszélhet helyette – közli velük. –
Állj arrébb, bátyám!
– Nem – feleli fivére boldogtalanul.
A lány a védelmezője arcához nyúl, gyorsan,
szeretettel megpaskolja.
 – Nyugodtan, szívem. Menj, csatlakozz a többiekhez!
Egy perc és én is jövök.
A két férfi aggodalommal méregeti egymást. A
tömeg valamelyest visszahúzódott, most valaki
kiáltozni kezd újabb italokért. Elúsznak a színes,
erőltetett tivornyázás kavalkádjában.
– Barátok voltunk – mondja Altair ellenszenvvel. –
Egy perc. Csak egy. Várlak, húgom.
Ahogy távolodik, továbbra is gondosan figyelve
őket, Cima halkan utána szól.
– Még mindig barátok vagyunk, Altair. Nem adtam
okot, hogy gyűlölj, s te sem nekem. Eddig a percig.
A kék ifjú nem szól. Elfordítja az arcát, és bűnbánó,
gyanakvó pózban nekidől egy puha falnak.
Cima vigasztalanul szól:
– Rosette…
A lány szemét hirtelen elönti a könny.
– Nagyon szeretlek, Telmah – sírja halkan. – De én…
az apám meg…
Állnak szemtől szemben, és iszonyú vágyakozással
nézik egymást. A kanyarodó folyosó egy távolabbi
szakaszából visszhangzik Rosa barátainak tettetetten
őszinte nevetése. A lány előrehajol, és szenvedélyesen
szájon csókolja a fiút.
– Várj két órát, Telmah! – suttogja. – Elküldöm a
szobalányaimat.
Azonnal megfordul, és könnyedén a bátyjához lép,
megfogja a karját, megszorítja, aztán magával húzza a
fiút, hogy utolérjék a mulatozókat.
Cima nézi, ahogy eltűnnek, szíve lüktet, keze ökölbe
szorul.
 IX

Mark, a nemesecske nagy odaadással hányik,

összemocskolja a pompás vestai szőnyeget az
előszobában. Ratio támogatja a boldogtalan férfit.
– Rosszul. Uhh.
Megbotránkozva minden igyekezete ellenére, hogy
liberális empátiát tanúsítson, az MI azt mormolja:
– Mondd el, hol a legközelebbi patika, és kerítek
józanító injekciót!
Mark gyászosan ingatja a fejét.
– Gaz galaktikus portéka. Nem kapható. Várj!
Vadul elhányja magát. A vacsorája bűzös darabjai
végigfolynak Ratio csillogó lábán.
Puszta, állatias erőszak és makacsság árán az MI
hazahurcolja Markot annak lakásába. Glória, immár
éjszakai öltözékben, szemmel látható kelletlenséggel
nyit ajtót.
– Disznó – mondja keserűen a férjének. – Akkor nem
kurvázni voltál, mi? Nem is reméltem, hogy látlak még
ma éjjel.
– Bocsáss meg, asszonyom! – mormolja Ratio, és
megpróbálja átadni a nőnek dülöngélő hitvesét. De az
emb férfi belekapaszkodik az MI-be, az ujját rázza
makacsul, és a szája szótlanul tátog, mint egy csukáé. –
Most már rád bízhatom az úriembert?
– Ja, csak dobd a padlóra. Gyere be, Robot uram!
Nagyon kedves tőled. – Megbillenti Markot papucsos
lábával. – Te mocsok! Na jó, ágyba veled! De a
vendégszobában alszol. Allahra, bűzlesz! – Lerángatja
férjéről az elázott kabátot a fején keresztül, és elhajítja
a szoba túlsó felébe. – Ratio uram, ha megbocsátanál
nekünk egy pillanatra, kénytelen vagyok a frissítő
helyiségbe vinni eltévelyedett férjemet.
– Igazán, Glória úrnő, már eljárt az idő, rég vissza
kellett volna…
– Ne menj! – nyögi Mark, összegörnyedve, mint egy
beteg majom. – Várj! Kávé, asszony. Meg B6. Minnyá
jobban le… – A földre csúszik, kábultan rázza a fejét,
aztán visszamászik Ratio lábán, és visszanyeri az
egyensúlyát. Glória megalázottan figyeli ezt a jelenetet.
Ratio őszintén felnevet, képtelen uralkodni magán.
– Talán egy koffeinmentes kávé volna a legbölcsebb,
asszonyom – suttogja. – A férjed olyan buzgón szeretné
megosztani velem a gondolatait.
Glória undorral hátravonul az étkezőbe. Amikor
visszatér, egy gőzölgő kannával és három öblös
bögrével, Mark még mindig sunyít és szégyenkezik, de
már valamivel józanabb. Mocskos nadrágja követte
kabátját a nappali sarkába, és a férfi most szellős
hálóruhát visel.
– Tehát valójában – kérdi Ratio – Feng egybefogta az
összes okos pénzt azzal, hogy egy csapásra vette a
kezébe a hatalmat, és nem konzultált a többi Házzal
bátyja váratlan halála után?
– Igen. – Mark a homlokát öleli, elvesz egy bögrét és
egy maroknyi kapszulát. – Feng ismeretlen kaliber.
Sosem szenteltem neki figyelmet korábban. Tudós.
Valószínűleg gyáva is. Jonas nyilvánvalóan mohón
várja, hogy szerencsét próbáljon a háborúval.
– És Feng pont ezért állítja fegyverbe a csapatait.
– Nem. – Mark a jólértesült férfi modorában kuncog.
– Corambis azt hitte, ezért.
 – Legalábbis ezt mondja.
– Biztos vagyok benne, hogy komolyan beszélt.
– Hmpf. – Mark gúnyosan felhorkant. – Corambis
Feng seggében tartja az orrát.
A felesége méltatlankodik.
– Mark! Ezt nem tűröm! Különösen nem ez előtt a…
a kedves földi vendégünk előtt.
– Glória, szállj le rólam! – Az emb kezdi visszanyerni
a bátorságát. – Ha láttad volna, amit én láttam…
– Disznó vagy. – Glória úrnő nem kevésbé bátor.
Feláll: a kötelességét teljesítette, sőt, túlteljesítette.
Tenyerét fürgén összedörzsölve azt mondja a párosnak:
– Megyek. Reggeli az étkezőben. Robot uram, örülök,
hogy újra találkoztunk.– Kinyújtja a kezét, és az MI
megfogja, lovagiasan meghajol. – Elnézést kérek a
férjem közönséges magaviseletéért.
– Jaj, tűnj már el, Glor, értjük, értjük. Gyere ide,
Ratio, ülj le, és igyál még egy kicsit ebből a tetves
kávéból! Allahra, éhen halok! Kénytelen leszek
összeütni pár palacsintát. Figyelj, van itt számodra
valami!
– Igen, ezt értésemre adtad. – Ratio türelmes, de
percről percre kevésbé az.
– Egy üzenet – mondja Mark, a fejét fogva és
szánalmasan nyögve. – Add át a pajtásodnak, Cimának!

X
 A Harcos Rosa, Corambis úrnő keresztbe tett lábbal,
meztelenül ül egy hatalmas, pihe-puha alvófelületen. Az
ajtó kinyílik. A lány talpra ugrik.
Telmah Cima felfalja a szemével. Összeölelkeznek,
és őrült csókolózásba kezdenek. Alany letépi Cima
ruháit, miközben nedves ajkuk folyamatosan
egymáshoz tapad. Egy kicsi, buta környezetszabályozó
gép bekapcsol nekik egy audiotápot: viharos,
szenvedélyes zene, a nagyszerű 32. századi liebestod
opera, a Prométheusz a Kassziopeián részlete (Taangata
Whenua közösség, 3125-3137). Vadul karmolják
egymást, nyögve, sikoltva. Telmah nedves ujjakkal
nyitja szét kedvesét, készen, hogy beledöfje magát a
lány testébe, közben nézi gyönyörű arcát. Aztán
iszonyodva tántorodik vissza.
– Gerutha. – Arcára kiül a szenvedés, a fejét rázza.
Fekete haja vadul összekuszálódott. A hanyatt fekvő
lány nézi, mint akibe villám sújtott. – Magasságos
Istenem. Rosa én…
A lány vonásai meglágyulnak. Beburkolja magát
csipkével, kinyújtja a karját. Cima elhúzódik, reszket,
mint aki lázas.
– …nem…
Rosa maga mellé húzza, úgy fordítva a fiút, hogy
úgy fekhessenek, mint két kifli. A karjával szorosan
átöleli kedvese ziháló mellkasát, és dúdolni kezd. A
forró zene elhalkult, és egy melankolikus pásztoral
lépett a helyébe, a Briggi Vásár (Frederick Delius, 1862-
1934). Fény hullik a levegőből. A szoba alkonyában a
lány súlyos damaszkuszi rózsája nekinyomódik a fiú
szája szélének, mint egy illatos csók.
 XI

A tiszteletre méltó Mark teli poharat tart a kezében,

de óvatosan őrizgeti. Másnapos, és fáradt, mint a kutya.
Tartva magát szavához, a tiszteletre méltó Glória
elment lefeküdni és bereteszelte az ajtót. Ratio, aki a
frissítőben szintén rendbehozta magát, most fénylik,
mint a kiszidolozott ezüstnemű.
– Ha engem kérdezel – közli Mark mindentudó
hangon –, Altair az a Corambis Házból, aki miatt Feng
aggódik, nem Jonas, meg az újrahasznosított
gonosztevőkből összeverődött serege.
Ez a lehetőség természetesen szerepelt Ratio
számításai között, ám valószínűtlennek találja.
Fenntartásait elrejtve megkérdi:
– Nem Telmah?
– Az ifjú Cima nagyúr talán jelenthet fenyegetést,
Isten tudja – ismeri el Mark. Vállat von. – Nem, nem
hinnem. Telmah már nem harcos. Ő olyan, mint te, jó
Robot uram – a bolygón elpuhányodott pogány. – Nem
úgy tűnik, mintha zavarba jönne saját megjegyzése
sértő voltától. – Nem, Fengnek Altair a gondja. Én nem
szívlelem azt a mutáns torzszülöttet, de látom, hogy
nagy körülötte a jövés-menés.
Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a beígért nagy
kinyilatkoztatás Telmahhal kapcsolatban nem politikai
természetű lesz, legalábbis nem nyíltan az. Ratio úgy
dönt, hogy belevisz a beszélgetésbe egy árnyalatnyi
reálpolitikát.
 – Tényleg azt hiszed, hogy Corambis kancellár
felfegyverezné Fenget a saját fia ellen? Ugyan, milyen
motiváció alapján? Altair, persze, nagyon fiatal.
– Figyelj, a politikusok nem avatnak a bizalmukba
holmi szerény Lélekbank operátort – feleli Mark. – Csak
a logikámra támaszkodom. Kérsz egy kekszet?
Olajbogyót?
– Köszönöm, nem.
– Oké. – Az emb nehézkes leereszkedéssel számolni
kezd kinyújtott ujjain, de aztán belezavarodik, és
összecsukja öklét. – A logika azt diktálja, hogy a génkez
nép készen áll rá, hogy berobbanjon a vezetőségbe,
igaz? Corambis egyértelműen a fő pozícióra készítgeti a
kisfiát. Pillanatnyilag azonban Altair túl indulatos.
Ahogy te is mondtad, túl fiatal. A tojáshéj a fenekén.
Egy rossz mozdulat, és az egész Házat kiátkozzák,
száműzik, vagy az ágyában gyilkolnak le mindenkit.
Lehet, hogy e mögött más is van, mint amit a puszta
logika feltárni képes. Ratio felcsigázva felveti:
– Tegyük fel, hogy Altair most lép, amíg még friss
Orwen halála. Milyen esélyekkel indulna?
– Kitűnőekkel. Egy csomó fiatalabb génkez isteníti
Altairt. Mondjuk, azzal is elégedettek lettek volna, ha
Telmah kerül a csúcsra, Fenget viszont ki nem állhatják.
– Mark fontoskodva bólint. – Lázadást jósolok.
– Feng egész egyszerűen száműzhetné is Altairt a
Földre.
A nemes megrázza a fejét, mulattatja ez a
bolygósoviniszta értetlenség.
– Nálunk ez nem így működik.
– Tényleg? Telmahhal nem ez történt?
 Mark még határozottabban rázza a fejét, aztán
nyögve a homlokához kap.
– Az az oktatás miatt volt. Szokás. – Aztán, kissé
késve megérti a célzást. – Hmm. Értem, mire gondolsz.
– Egy pillanatig eltöpreng, aztán egy vigyor kíséretében
visszatér meggyőződéséhez. – De pont erre akarok
kilyukadni. Feng nem száműzné Altairt.
– Nem ilyen nyersen, nem. Meg kéne győznie
Corambist, hogy a fiának folytatnia kell a tanulást
valamelyik bolygón.
– Ja. – Az emb visszasüpped a puha párnái közé,
becsukja a szemét, láthatólag készen áll egy kis
szunyókálásra. Aztán felriad, megrázza magát, hogy
felébredjen, és a kezével eltakarja a szemét. – A francba,
Ratio, ne haragudj, hogy rád zúdítottam, ezt az egész
provinciális szart! A Psziché nyomaszt, azóta nyomaszt,
hogy Orwen meghalt. Bűzlik az egész az árulástól és a
rosszakarattól. Azt hiszem, megpályázok egy állást a
Cerészen.
– Igen – mondja Ratio, és várja a lényegi részt.
Valamivel később azt mondja: – Mark, te azért jöttél ma
a Tengerész klubba, mert velem akartál beszélni.
Még mindig habozva, Mark az MI-re sandít.
– Te közel állsz Telmah nagyúrhoz.
– Vendégeként vagyok a Pszichén, és, igen,
barátjaként.
Mély, reszketeg levegőt véve az emb azt mondja:
– Azt szeretném, hogy adj át neki egy üzenetet,
Robot nagyúr. – Teste végül kifejezésre juttatja a
rettegést, amely jóformán megfertőzi elméjét.
– Nyugodj meg, Mark! Nincs semmi baj.
 – Könnyű azt mondani. – A reszketése fokozódik.
Bármit is jelent, az biztos, hogy nagyobb horderejű
dologról van szó, mint a politika, méh ha halálosan
veszélyes politika is az. Valami itt az ember legmélyebb
félelmeit és hitét piszkálja. Nem csoda, hogy majdnem
az érzéketlenségig itta magát.
– Csak mondd! – biztatja Ratio. – Én pedig átadom
neki.
– Rendben. – Az emb sietve kiböki: – Tudatni
akarom vele, hogy az elmúlt két éjjel a Lélekbank
őrszemei észlelték a halott apját.
– Ó. – Ratio hangja fakó. A csalódása óriási.
– Nem kérem, hogy hidd el, basszus. – Mark
feltápászkodik, homályos tekintettel, elárultan,
dühösen. – Csak juttasd el az üzenetet Telmahnak! Ő
tudni fogja, mit jelent. Csak mondd meg neki, hogy
észleltük az elhunyt Orwen nagyúr testetlen szellemét.

XII

A friss, tradicionális halványkék ruhába öltözött

nővér megvizsgálja az eszméletlen Cimát egy sor orvosi
berendezéssel. A fiú enyhén izzad, alig lélegzik,
valamiféle kómában fekszik Rosa selyemtakaróiba
gabalyodva.
– Semmi baja nincs, amin ne segítene az idő –
mormolja a nővér elpakolva a masináit.
A Harcos Rosa belül őrjöng, de megtartja acélos
önuralmát.
– Beteg? Szállítsuk át az orvosi fülkébe?
 – Annál rosszabbat nem is tehetnél. – A nővér
megigazítja a takarókat. Cima csupasz karja viaszos.
Úgy tűnik, közel áll a halálhoz.
– De nem is adtál neki semmit! Csak van valami…
– A fiú sámáni révületben van. El fog múlni, tíz-
tizenkét órán belül, talán egy nap, legfeljebb kettő alatt.
– Itt nem maradhat, asszonyom! – bégeti egy
szolgáló. – Nem lenne illendő.
– Pontosan ott kell maradnia, ahol van – mondja a
nővér hajthatatlanul. – Te! Igen, te, buta gyermek! Hozz
egy vízbuborékot, és csepegtess egy kicsit
őkegyelmessége szájába olyan tízpercenként! De ne a
légcsövébe, mert megfullad! – A szolgáló a kezét tördeli.
Aztán, jobban elgondolkozva a nővér megszólal. –
Betehetnék neki infúziót, csak félek, hogy kitépné a…
– Majd én – mondja Rosa, és félretolja a zaklatott
szolgálót. – Hozd a buborékot, Mandy, aztán feküdj le!
Majd én virrasztok mellette.
A nővér elmegy, és hamarosan a szolgálót is sikerül
rábírni a távozásra. Rosa hosszú ideig feszülten figyeli
Cimát, időnként megnedvesíti kedvese ajkát. Aztán
elszunyókál.
A fiú pánikban felriad.
– Orwen!
A rohama elemeli az alvófelületről. Rosa azonnal a
karjába veszi. Látja, hogy a fiú valójában nem ébredt fel.
A sápadtsága változatlan. Cima feszült izmai végig a
törzsén hullámszerűen elernyednek. Úgy tűnik, mint
aki közelebb van a halálhoz, mint valaha.
A Harcos Rosa mellette fekszik egész éjjel, meleg
testét a fiú hideg húsához nyomja.
 Reggel Cima még mindig változatlan, nincs se
jobban, se rosszabbul. Rosa egész napra bezárkózik,
szolgálóinak szigorú hallgatást parancsol. Altair
felkeresi. Alany elküldi a bátyját, azt állítva, hogy
gyengélkedik az előző esti mulatozás után. Noha húga
kimerült, és ez meg is látszik rajta, Altairt nem győzi
meg: gyanakodva méregeti a lányt. De aligha törhet be a
húga lakosztályába, hogy átkutassa a hálószobáját. Este
a nővér visszatér, úgy csempészik be, mert nem
engedhetik meg, hogy egy ilyen pletyka eljusson a
telhetetlen média fülébe. Zümmögnek a gépei. Minden
lámpa zölden világít. Cima úgy hever, mint egy holttest.
– A szelleme vándorol – mondja a nővér
elégedetten. – Nagyszerű vezető fog válni belőle,
úrnőm.
Rosa összevonja a szemöldökét, és beharapja az
ajkát.

XIII

Bennie Kambouris fütyörészve lép be a Csillagfényes

Átjáró legfontosabb metenszomatózis
laboratóriumának makulátlan fehér előcsarnokába.
Könnyedén ellebeg a levegőben. Az éjszakai műszak
főoperátora – amelyet valami gúnyos, élcelődő
tudósszleng még mindig zombiműszaknak hív, nem úgy
Bennie – megigazítja a körmét egy bicskával. A gesztus
eléggé átlátszó próbálkozás arra, hogy a fiú lazának
látsszon. Bennie elég ijedős, és most határozottan
megrémül, amikor egy nyers hang a ráförmed a
levegőből.
– Megállni! Ez a Lélekbank tiltott zónája. Tedd le a
fegyvert, és azonosítsd magad!
Vérszomjas puskacsövek csúsznak elő sivítva a
szoba minden sarkából, egyenletesen keresik az
áldozatukat. Bennie Kambouris félelmében levegőért
kap, és ügyetlenül keresgélni kezd zubbonya zsebeiben
az azonosító kártyája után, amit a nyakában kéne
viselnie.
– Jól van már, jól van már! – csaholja. – Jézusom,
Allahra!
– Ne mozdulj! – A reszelős hangot éles felhangokkal
látták el; arra tervezték, hogy kiugrasszák a bőréből a
betolakodót. – Most az automatikus célkeresésű
védelmi rendszer elsődleges célpontja vagy.
– Krisztusom! – üvölti Bennie, és meglengeti a
jelvényét; a bicskája szabályos pályán száll ki a kezéből.
– Ébresztő odabent! Az éjszakai operátor vagyok.
A kellemetlen hang elhallgat, helyette Fran Dahalic
úrnő bocsánatkérő hangja szólal meg.
– Basszus. Bocs, haver! – Az acélajtó kinyílik, és
beengedi Bennie-t a belső szentélybe. – Korán jöttél –
mondja Fran és vállat von, virtuális kapcsolókkal matat.
– Automatán volt a rendszer.
Bennie megemeli a szemöldökét. A hónalja csatakos
az izzadságtól.
– Én meg azt hittem, vérszomjas kedvedben vagy,
Fran.
– Meg kell mondjam, Ben – mondja a nő,
kibontakozva a hálóból, hogy a férfi beleszíjazhassa
magát meleg kötelékébe –, ez alatt a műszak alatt majd
kivert az ideg. Taisuke korábban hazament. Valami
vírus. Hehe. Legalább neked itt lesz Mark, hogy fogja a
kezed.
Bennie nyaka bizsereg.
– Óóó, kösz, nem. – Ránéz a nőre, de a szemét nem
látja műszeres sisakja alatt. Megköszörüli a torkát, és
nagy körülményesen ellenőrzi a jelzőkészülékeket.
Minden alapértéken áll. Az elmúlt öt órában nem
történt haláleset. Fran eltakarítja a vacsorája nyomait.
Bennie erőltetett könnyedséggel megkérdezi: – Nem
jött vissza, igaz?
Kolléganője idegesen felnevet, de megpróbálja
hátborzongató paródiának álcázni. Szörnyarcokat
vágva viccelődik:
– Gondoltad, hogy még mindig itt van? – Jajgatni
kezd, mint egy szellem. – De ez nem jelenti azt, hogy
nem ólálkodik itt valahol a közelben.
– Milyen megnyugtató vagy, Fran! Figyelj, mondd
meg a tiszt. Marknak, hogy cipelje fel ide a seggét most
azonnal, oké?
A nő egy jelzőkészülékre mutat, ahol dudál egy
piros lámpa.
– Valami most fennakadt. – A konzolhoz hajol, mivel
névlegesen még mindig ő a műszak tisztségviselője, és
beleszól a visszhangos annunciátor rendszerbe. – Állj!
Azonosítsd magad!
Egy hang, amely egyiküknek sem ismerős, azt
mondja:
– Dzsingisz kán szelleme vagyok, tisztviselő
asszony! Ez a kiskrapek mellettem meg Adolf Hister. –
Az előcsarnokban megjelenő holoképmás bronz
páncélinges alakot mutat, és egy vad kisembet, akit
mind nagyon is jól ismernek.
– Hű, Játékmester – mosolyog Fran, megcsóválja a
fejét. A válla felett odaszól Bennie-nek. – Ez a robot a
Földről az asszisztenseddel. – Leveszi a sisakját és
rábízza a konzolt a kollégájára. – Oké, pajtás, a tiéd.
Szia!
Ratio és a tiszteletreméltó Mark belépnek a
Lélekbankba, közben a nő távozik.
Az MI csodálkozva bámulja a komplex elrendezést:
csupa műszer konzolok zárnak körbe egy homályosan
megvilágított hexagonális teret. A tudata egy alsóbb
szintje érzékeli a geometriai szójátékot: nyilvánvalóan
valamilyen féltékeny utalás a hexelő univerzumra,
amelyből Psziché népe és az Öv többi része kimarad,
igen ironikus módon pontosan emiatt a babonás és
nevetséges humbug miatt. Szanaszét szórva, és ez volt a
csodálkozás oka, mindenfelé ketrecek és akváriumok
hevernek, tele szundikáló állatokkal és lassan mozgó
halakkal. Az esztétikai kontraszt felkavaró: high-tech
konzolok, fegyverek, hadikészültség – a ketrecekben
pedig kiscicák.
– Nahát – jegyzi meg fanyarul –, nem is tudtam,
hogy állatkertet is üzemeltettek, Mark. Vagy farmot?
– Szégyelld magad, jó uram! – Mark üdvözli a társát,
hüvelykujjával jóváhagyja az engedélyét, kivesz egy
sisakot a szekrényből, még egyszer jóváhagyja az
engedélyt, aztán az arcára húzza a sisakot. – Sosem
esszük meg a házőrző kutyáinkat. A piranhákat meg
megtartjuk ünnepnapra. – Vidámabb hangulatban van,
mint előző nap. – Csak nem tartotok minket még
mindig barbároknak az Anarchiában?
 – Hmm. Talán inkább különcnek – vallja be az MI –
Polgártársaim egy részét tényleg elég…
kényelmetlenül… érinti az emberi génmanipuláció. Na
mármost, ha mondjuk valami kissé kevésbé sokkoló
dologban hinnétek, mint, mondjuk, a vérfertőzésben…
Ratio későn veszi észre a ballépését. A sisakja
bocsánatkérő grimaszt formál, sztereotipizált választ az
embek érzelmi reakcióira. Közelebb hajol egy nyitott
ketrechez, kinyújtja ragyogó karját, hogy
megszeretgessen egy alvó cicát.
– Ezek a kis dögök nem is tűnnek nagyon másnak,
mint a földi kedvencek.
Mark félresöpri ő't, finoman, de határozottan.
– Bocs, Ratio, de nem szabad zavarni őket. Az állatok
meghatározó részét alkotják a megfigyelő rendszernek,
még egy fokkal fontosabbak, mint a Lélekbankot
körülvevő algasejtek. Ezek a biológiai szenzoraink.
Az MI ránéz, aztán az apró szőrgombócra. Az állatka
meghallja őket álmában, és nyújtózkodik egyet:
pompás, megkapó látvány. Anélkül, hogy felébredne,
összegömbölyödik, és szundít tovább.
– Jó uram úgy érti – morogja Bennie Kambouris
barátságtalanul –, hogy a bolyongó szellemek halálra
ijesztik a kis nyavalyásokat.
– Szellemek. – Ratio hangja teljesen közönyös. –
Értem.
Mark ingerülten felcsattan.
– Ratio uram úgy hiszi, hallucináltunk, Ben. Csak
képzelődünk. Ijesztgetjük magunkat.
A másik operátor legalább ekkora undorral felel:
– Ja igen. Hát figyelj ide, Robot uram, észleltük azt a
redves valamit már kétszer is…
 Mark látja, hogy ez talán nem a legdiplomatikusabb
módja, hogy együttérző fülekre találjanak. Megböki
Bennie-t.
– Oké, de itt van, ember, ne szekáld! Ha újra látjuk
ma éjjel, Ratio lehet a tanú a jelentésünkhöz.
– Hivatalos jegyzőkönyvre gondolsz? – Bennie
hirtelen óvatosabbá válik. Kell neki ez a meló. – Hé, az
nem valami okos dolog.
Mély, megnyugtató hangján Ratio azt mondja:
– Nyugodj meg, M Kambouris! Nem tanított meg a
hited…?
– Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok! És figyelj, hívj
csak Bennie-nek, Játékmester! Hosszú éjszakánk lesz.
– Köszönöm. Szólíts Ratiónak! Az aszteroidák tanai
nem azt mondják ki, hogy a csupasz lelkek elkerülik a
szkeptikusokat? – Ez színtiszta sületlenség, ahogy Mark
humortalanul felvilágosította előző nap. Feltehetőleg az
ősi feltételezés a Kozmikus Cenzúra teljesen ép fizikai
posztulátumára épül, ami megtiltja a létezését, vagy
legalábbis észlelését bármilyen kendőzetlen
természetellenességnek. – Biztos vagyok benne, hogy
szkeptikus robotokra ez kétszeresen vonatkozik.
Bennie bosszúsan felnevet.
– Szóval tényleg azt gondolod, hogy hallucináltunk.
– Valójában – nyugtatja az MI –, még ha
hallucináltatok is, az orvosi programjaim azt
bizonyítják, hogy a nézők jelenléte gyakran
megakadályozza a hallucinációkat… úgyhogy
meglehetős biztonságban vagytok, akár így, akár úgy.
– Nem lennél ilyen nagyképű, ha itt lettél volna,
amikor az összes kibaszott bioérzékelő berobbant! Én
mondom…
 Egy sor elektronikus hang szólal meg, amitől Bennie
azonnal berekeszti a zúgolódást és a műszerfal fölé
hajol. Mark a saját fejmagasságú kijelzőjét figyeli, ujjai
mozognak a levegőben, ahogy leköveti a virtuális
képernyőn a perimétert. A szoba padlóján, plafonján és
falain a halvány, vörös fény méhsejtmintát rajzol. Ratio
ismét észleli a zafírkék hextranszport szerkezetének
jelét vagy paródiáját. Olyan, mintha egy darázsfészek
vázlatos képében lebegnének, vagy hozzá lennének
horgonyozva. Most egyesével, egymás után a méhsejtek
egyre határozottabb, fakó vagy élénkvörös színt
öltenek, kissé bizonytalanul, mintha valami
változékony vagy nagyon légies dolog lebbenne el
mellettük.
– Szent szar! – vakkant Mark. A nyakán a sisak alatt
égnek merednek a szőrszálak. – Visszajött!

XIV

Cima vágódik ki egy liftből. Otthagyta az aggódó

virrasztástól kimerülten ágyában szundikáló Harcos
Rosát. A fiú átverekedte magát a sápítozó személyzeten,
anélkül, hogy meglátta volna őket, ajka kissé kérges,
szeme nyitva, ám egy olyan valóságot figyel, amely a fiú
elkínzott agyán kívül nem érzékelhető.
A Lélekbank irányába rohan. A lejárt műszak
munkatársai látják, hogy elhalad mellettük, utána
fordulnak és megbámulják. A fiú őrjöng, csaknem
meztelen, a szeme vad. A szája enyhén habzik.
 Ahogy lélekszakadva átrohan a folyosón, a helyi
világítás fakul, megélénkül a pulzusa ütemére. Az
embek fülében a hangtápok elhallgatnak vagy harsogni
kezdenek, amitől mindenki összerezzen, bután néz
körül. Egy megtermett génkez állja Cima útját.
– Uram, jól vagy? Hadd…
A fickó hatalmas ütést kap a gyomorszájába, és
hátrahanyatlik a levegőben.
Az ajtók vadul nyitódnak-csukódnak, ahol Cima
elhalad; pörögnek, beragadnak. A riasztók rejtélyesen
felharsannak, aztán elhallgatnak. Cima a megrekedt
harag kísértetörvényének középpontja. A levegő
megreszket körülötte. Ahogy elhalad, a Sepik folyó
magas, démoni szobra vadul fenyegetve felbukik, és
darabokra törik a levegőben egy mennydörgésszerű
csattanással. Cima ámokfutó sámán, és az embek utat
adnak őrjöngésének. Csodálattal és félelemmel figyelik.

XV

– Látszik bármi a szervetlen érzékelőkön?

– Negatív. Felerősítettem az algasejteket. Van egy
kis mozgolódás a vízi érzékelőknél, de a madár– vagy
emlős szinten még semmi.
– Tényleg van kint valami? Valami élő?
– Van kint valami, igen, jó uram. De nem élő.
– Istenemre, ez nem komputerhiba! Ez egy tudattal
rendelkező visszajáró, aki kapcsolatot próbál létesíteni.
A Lélekbank előcsarnokának ajtaja felvágódik,
középen megáll. Cima áll ott, feléjük néz, a tekintete
őrült. Megpróbál átférkőzni, jobb válla beleütközik az
ajtófélfába. Ratio és a halálra vált operátorok bámulják.
Az érzékelők rikoltoznak. A vörös fényű hatszögletű
elrendezésben villódznak a ragyogó kijelzők, ismeretlen
jelentésű, alfanumerikus üzenetek.
Cima két erős kezébe veszi az ajtót, és visszatolja az
üregébe. Bebotladozik a Lélekbankba.
Iszonyú, csikorgó hangon nyög:
– Apám…
Vele szemben az érzékelők során színek értelmetlen
összevisszasága abban a pillanatban Orwen Cima
nagyúr életnagyságú képévé áll össze, teljes
fegyverzetben. A halott férfi arca a kijelző mátrixán
dereng, mintha a férfi egy ablak túlsó felén állna, és a
feledésből nézne feléjük.
Mark és Bennie lelapul, a rettegés teljesen lebénítja
őket. Minden kutya, macska és madár éber, sziszeg,
köpköd, sír, ugat és csahol. Fülsiketítő a lárma.
És a lárma tetőfokán az egész terem kiég.
A sötétben az állatok egészen elnémulnak.
Egy pillanattal később a fény visszatér. A
jelzőállatok továbbra is hátborzongató csöndben
maradnak.
Cima az algaképernyőnek dől, izzadtan, kuszán, újra
józanul.
Hatalmas fáradtsággal felemeli az arcát, és egyik
alakról a másikra néz, végül megállapodva Ratiónál.
Az MI megkérdezi:
– Te…
– …Telmah…
 – Igen – mondja Ratio gyengéden. A barátja kezéért
nyúl. – Tudom, ki vagy, Telmah. Azt akartam tudni,
hogy te jól vagy?
Cima nyomorultul van, figyelme valahol máshol,
úgy tűnik, egy szót sem hallott.
– Beszélt hozzám – mondja nekik, valahogy
távolian. – Apám beszélt hozzám álmomban.
Megpördül, túl fáradt a beszédhez, és a megrongált
ajtó felé veszi az irányt. Az utolsó pillanatban
visszafordul feléjük. A szeme kitisztul.
– Ratio.
– Igen, Telmah?
– Feng ölte meg. – Cima dühe jeges, őrjöngő, teljesen
racionális.
– Ő mondta neked?
– Ő itt van bennem, érted? – A fiú arca feszült, látni
is iszonyú. – Ez a kötelességem, érted, Ratio?
Megbosszulom Orwen halálát.
Azzal távozik, beleveti magát a felmély éji óráiba.

XVI

Feng Cima nagyúr elkülönített irodája a rejtett

technológia és a nyers erő szentimentális
ikonográfiájának csodája. Dominanciális okokból,
amelyeket egy crô-magnoni ember biztosan megértett
volna, a férfi egy brutális méretű asztal mögött ül,
amelyen apró kontrollfelületek világítanak.
A titkára hozzá lép, köhint.
 – Hagytam, hogy a kölyök pihenjen egyet,
kegyelmes uram. Vagy negyven perce malmozik az
előtérben.
– Elég lesz. – Feng elrejti a holografikus kijelzőt,
amit eddig nézett. A hadi előkészületek a Csillagfényes
Átjáróban csaknem befejeződtek. – Küldd be!
Az ajtó kinyílik. Altair Corambis nagyúr sétál be;
katonás és gyönyörű.
Immár hivatalos, zengő hangon a titkár bejelenti:
– Altair nagyúr a Corambis Házból, a kancellár
örököse!
– Kegyelmességed szolgálatára. – A fiú összeüti a
sarkát és meghajol.
– Gyere be, fiam, gyere be! – Feng hátradől a
székében. Ő bizony, hirdeti a testbeszéde gúnyosan,
nem a formalitások embere. – Gyere, foglalj helyet! Ne
oda, gyermekem, ez kényelmesebb!
Altair állva marad.
– A legmélyebb tisztelettel, uram, nem vagyok már
gyerek.
Az ideiglenes igazgató éles pillantást vet rá.
– Milyen igaz, milyen igaz. Férfi lettél, Altair.
Szépreményű férfi.
– Nagylelkű vagy, uram. – A kék fiú egy kemény
székre ül le, egyenes háttal, összezárt térddel. – Jó
uram, nem rabolnám soká az idődet. Annyit kérnék…
Feng megerőltetés nélkül szakítja félbe a makacs
ünnepélyességet.
– Akármit, Altair. Minden időmmel a
rendelkezésedre állok. Apád a jobb kezem, ahogy
fájdalmas emlékű bátyámé is ő volt. Hiszen Isten
áldásával a mostohafiam is udvarolgatott azelőtt bájos
húgodnak. Mit tehetek érted, Altair?
– Engedélyt szeretnék, hogy… – és nagyot nyel.
Nyilvánvaló, hogy nem szívesen beszél. Erőfeszítésébe
kerül befejezni a mondatot: – …a Földön folytathassam
tanulmányaimat.
Feng a kezét az asztala lapjába süllyesztett érzékelő
fölé helyezi.
– Frissítőket, légy szíves! – Az iroda távolabbi
végében egy segéd felpattan és kisiet a szobából. –
Nohát. Inkább harcosnak gondoltalak volna – mondja
Altairnak –, nem tudósnak.
A fiú megtörten felel.
– Édesapám kívánsága.
– És valószínűleg igen bölcs kívánság. – Feng hangja
dallamosan cseng. Didaktikus stílusban folytatja. – Egy
férfi oktatás nélkül talán eléri a csúcsot, ám aligha
tartja meg, amit megszerzett. Ha meg is tartja, és
zsákmánya véletlenül egy ország, tönkreteheti, amit
elnyert. Mi az Aszteroida-övben nem vagyunk
írástudatlan vademberek.
Altair csizmás lábát tanulmányozza.
– Ahogy mondod, kegyelmes úr.
– Ugyanakkor – ismeri el Feng lustán –, úgy ítélem
meg, hogy a te legnagyobb erősséged talán nem a
könyvtárban, kolostorban, biomorf-laborokban
keresendő.
A fiú végül nem tud neki ellenállni. Némi
mohósággal előrehajol.
– Vannak, akik azt mondják, van némi érzékem a
harchoz.
 Feng tréfás gesztussal széttárja a karját. Végül is a
Pszichén mindenki előtt ismeretes Altair híre,
fegyverrel vagy anélkül.
– És még szerény is! Egy egészen csodálatra méltó
fiatal férfi! Altair, én úgy hallottam, azt rebesgetik, te
vagy a legnagyszerűbb harcművész a Pszichén!
A fiú tengerészkék arca elsötétül zavarában.
– Ellenkeznem kell, uram. Telmah nagyúr…
– Ha nem hagyott cserben a látásom, ő egészen
elpuhult. – Feng meglepő módon hangosan felnevet. A
segéd visszatér, keresztüllépdel a szobán; édességeket
kínál, és két formás pohárban halványzöld bort. – Ne
nézz ilyen döbbenten! – mondja az ideiglenes igazgató
az ifjúnak. – Igazán, úgy szeretem azt a fiút, mint a
sajátomat, de attól félek, hogy azalatt, amíg az
anarchisták között tartózkodott, megereszkedtek az
izmai. – Bizalmasan rátukmál egy süteményt a fiatal
harcosra, aztán azt mondja: – Megkértem őt, hogy
maradjon még itt köztünk, és egy ideig teljesítsen
katonai szolgálatot az Átjáróban.
Altair ujjai között szétroppan az édesség. Mohón
felel:
– Uram, talán az volna a legjobb, ha én is itt
maradnék, annak érdekében, hogy…
– De a te esetedben, Altair – folytatja Feng
könnyedén –, atyád meggyőzött engem, hogy az oktatás
jótéteményei többet nyomnak a latban, mint a kísértés
visszatartó ereje. Nem hiszem, hogy a Föld meg tudna
rontani egy olyan remek fickót, mint te.
Odanyújt egy pohár bort a letört génkeznek, és
felemeli a sajátját. Tekintete csupa őszinteség.
– Köszöntőt, Altair nagyúr?
 – Én… Igen, uram.
Feng szívből, emelt hangon mondja:
– Igen, köszöntőt. Az utazás jótéteményeire!

XVII

Káprázatos zöld, sötétzöld, aranybarna,

halványzöld, piros gyümölcs villogása, zöld, tarka
fények és a párát átszelő szivárvány: a Csillagfényes
Átjáró Hidroponikus Kertjei. Itt minden tartályokban
nő, vagy lebeg a párában. Gondos felügyelet alatt
állnak, és tápanyagban gazdag irrigánsok keringenek a
levegőben.
Psziché felmélyében rengeteg füves kertet
alakítottak ki a porszerű, férgeket megégető
sziklatalajon. Ezeket a helyeket kanyargósra tervezték,
és függő fraktálmintásra, sportoláshoz készítették őket,
szerelemhez, vagy csak pihenni. A Hidroponikus Kertek
ezzel szemben szokványos formákat követnek, sor sor
mellett, csak levegőfüggönyök és mikroklíma határolja
el őket: gazdálkodási csoda, amely mentes mindenféle
fertőzéstől vagy betegségtől.
Több egyszerű használatközpontú kertnél: pompás,
egy dal az emb éhségről és annak jóllakatásáról. Kövér,
sárga banánok, dundi papaják, selymes zöld levél ölelte
kukoricacsövek, bab, százféle hüvelyes, amelyet szinte
lehúznak az ízes hüvelyek, súlyos burgonyák nőnek
fejjel lefelé az árnyasabb sarkokban. Itt a durián
penetráns szaga érződik, amott salátánakvaló: alma,
narancs és maracuja, mind génmanipulált
tökéletességben. Fénysorok világítanak meg mindent,
egyszerre sok oldalról: gyümölcs, virág, mandulafák
csoportja, szinergetikus páfrányok. Cima a levelek közt
lebeg, bámulja a paradicsomokat, amelyek zamatosak,
mint az igaz szerelem, és fényesek, mint egy bolygó
naplementéje. Arcán vágyakozás.
– Szerettem ezt a helyet gyerekkoromban.
Kinyúl, megcirógat egy paradicsomot, és maga felé
fordítja gyengéd mosollyal. Egy karón lógó miniatűr
kamera azonnal ráközelít, és a gyümölcsnél is pirosabb
jelzőfény villogni kezd. Elküldi a képet valami központi
adatbázisba.
– El a kezekkel, öcskös! – A valami hangja apró, de
parancsoló.
Telmah Cima nagyúr felnevet, és szeretője nevetése
összefonódik az övével.
– Elnézést.
A gép visszavonul, de gyanakvó szemét
készenlétben tartja a fiún, amíg az tovább nem megy.
Rosa megöleli.
– Bárcsak játszhattunk volna itt együtt
gyerekkorunkban!
– Micsoda képtelenség! – horkant fel Cima. –
Gyűlöltem a kislányokat. Tökéletesen undok
teremtmények.
A lány távolabb táncol tőle, belélegzi az érő ananász
mámorító illatát.
– Na, azt elhiszem. Én meg megvetettem a kisfiúkat.
– Hátranyúl, magához rántja a fiút. – Biztosan nagyon
utáltalak volna.
– De később bepótoltuk. Egész megrázott a minap,
milyen ismerős volt a családod felmélyi palotája. Csodás
emlékek, szerelmem. Te, a kis Altair, én meg a többi kis
gengszter prometheánust játszunk…
– Nem hiszem, hogy Orwen túl sokra becsült volna
engem. Ezért jöttél te játszani hozzánk.
Apja neve hallatára Cima hangulata azonnal
elkomorul. Rosa összerezzen. Látva, hogy így reagál
Telmah rögeszméjére, fájdalommal tölti el a fiút.
Magával húzza a lányt a Kertek egy félreesőbb része
felé.
– Ez volt a kedvenc helyem. – Beüt egy titkos Cima
családi kódot. – Semmi zöldség, semmi hasznos. Csak
virágok – egy teljes hidroponikus szekció tele
édességgel, annyira, hogy el is ájulnál, Rosa. Fréziák és
nárciszok és jácintok és, igen, rózsa…
Az ajtó kinyílik, és belépnek a virágos szobába.
Haláltól bűzlik. A világítás nagy része kihunyt. Cima
megpróbálja bekapcsolni a világítást: a kékesfehér
panelek felgyulladnak. A hely rosszabb, mint ha üres
lenne. A tartályok mocskosak, nyálkásak, félig vannak
felhabzott vízzel, amelyet megtöltenék a rothadó
levelek és a feketén úszó gyökerek.
A Harcos Rosa megfogja a fiú kezét, és meleg
kebléhez nyomja.
– Jaj, Telmah, sajnálom! Nem lett volna szabad
idejönnünk.
Cima meglepetés nélkül tekint a teremre,
elfintorítja az orrát a tompa szagra.
– Semmi baj. Biztos csak cserélik a készletet.
Hosszú csönd után Rosa rápillant.
– Azért volt, mert génkezek vagyunk, Altair meg én?
– Úgy érted, az, hogy ide nem jöhettetek? Felteszem.
Bár Gerutha gyakran jött ide Apával. Vagy velem.
Inkább velem, azt hiszem. A házasság előnyei… Mindig
nevet adtunk a virágoknak. – Felsóhajt. – Talán politikai
oka volt. A két nagy Csillagfényes Ház. He.
A lány reszket.
– Olyan nyomasztó! – Rosa határozottan elfordul.
Cima mard még, arcára sebhelyet von a fájdalom. A lány
hátranyúl, hogy újra megfogja a kezét, de nem találja;
félig visszafordul, hogy kihúzhassa erről az undorító
helyről. Szenvedélyesen hozzáteszi: – A fiúk utálják a
lányokat, lányok a fiúkat, nagy Házak, mocsok, mocsok,
mocsok!
Átlépnek az édes illatba, a szivárványos permetbe és
a fények kialszanak mögöttük. Cima szorosabban fogja
a lány kezét, nem mond semmit.
– „Kígyóbőrűnek” hívtak minket, Telmah. – Rosát
elkapja az indulat, ahogy felidézi a gyerekkort. – Te
hívtál így minket valaha? Kígyóbőrűek!
Cima vállat von. Karöltve leereszkednek a
felvonókhoz. Egy vagy két médiakamera rájuk talál,
amikor nyilvános területre érnek.
– Ez már csak úgy ment, édesem. A tieitek meg
„disznónyálnak” hívtak minket, ha jól emlékszem.
A Harcos Rosa komoran felnevet.
– Azok is voltatok, ti disznónyálas dögök! Jaj,
magasságos Istenem, Telmah, úgy beprogramoztak
minket, mint a gépeket! Fogantatáskor bekapcsolnak, és
eleresztenek, hogy végigrángatózzunk az utunkon,
mint a robotok, mint a dróthaverod, Ratio, mint valami
játék MI, Telmah. – Keserű nevetése cseng-bong, mint
egy harang. – Mint a kibaszott, beprogramozott gépek.
 XVIII

A Psziché aszteroida szívében hatalmas űrök

dobognak, állandó lüktetéssel. Az élet a
mikrogravitációban valójában halálos: ez a visszatetsző
paradoxon, amely aztán feloldódik a minden egyes lakó
arcán kiülő verejtékben. A nagy bolygókon a gravitáció
fáradhatatlan szövetgyilkos, amely húzza a húst a
fogantatás első pillanatától kezdve a védő
magzatburokban, de méginkább születéstől addig, amíg
végül minden megereszkedik, meggyengül, ráncos lesz,
és végül darabokra hullik. Az űrben annak hiánya nem
kevésbé halálos. A használatlanságtól kialakuló
oszteoporózis kiszívja az éltető kalciumot a csontokból.
Az izmok ijesztő mértékben veszítenek súlyukból,
keménységükből. Találékony, márkás gyógyszerekkel a
pszicheánusok és a többi övbéli valamennyit
megoldhatnának szabadságuknak e kellemetlen
következményei közül, de a vallásuk tiltja. Arcuk
verejtékével kell megdolgoznia az embeknek, hogy
boldogulni tudjanak egy elavult és bűnös világban, és a
Pszichén ez a verejték, forró patakokban fakad a
tornacsarnokokban.
A Csillagfényes Átjáró Nemzeti Tornacsarnokát egy
üres buborékban tartja fenn, amelyet a kisbolygó
közepe közelében alakítottak ki. Ez a hatszáz méter
széles, abszurd dob a belső vákuumban forog, afféle
tükröződésként a felmély középpontjában lévő, széles,
körbeforduló Downsnak a kisbolygó kérge alatt. A
Pszichén minden nemzet és törzs gondoskodik a saját
magas gravitációs környezetéről. De egyik sem olyan
pompásan, mint a Csillagfényes tornacentrum, amely
percenként kétszer fordul meg, ezzel belső felszínén a
teljes földi gravitáció fiziológiai megfelelőjét
létrehozva. Bejárata a két végén van, őrzött zsilipek,
azon a részen, ahol ezt a kövér hengert forgatják. Nem
tanácsos még esküdt ellenségeknek sem a helyzeti
előny érdekében megpróbálni máshonnan beólálkodni:
az óriási dob kétszáz kilométer per órás sebességgel
forog.
Afrikai harci dobok dübörögnek folyamatosan,
buzdítva a látogatókat erőfeszítéseik közben. A
kanyarodó úszómedencékben a kék víz követi a padló
dőléseit. Több száz emb és génkez küzd a kijelölt napi,
egyórás edzése alatt, van, akit úgy vadásznak elő a
munkából vagy akár munkakerülésből a hivatalos
buzgómócsingok.
Cima úgy áll, akár egy Michelangelo– vagy Rodin-
szobor, derekáig nekivetkőzve egy izotóniás
szerkezetben, nagyobb izomcsoportjaihoz érintkezők
kapcsolódnak. Az indukciós tekercsek egymás után
megcsapják az idegrendszerét 70 herzzel, árammal,
amely láthatatlanul fájdalmat okoz, és a megfelelő
izmok összehúzódnak, elernyednek. Hatalmas súly
nyomja a fiú vállát, és egy digitális mérőműszer mutatja
szeme előtt, mennyivel növekszik az egyre nehezebb
súly.
Felnyög. Szakad az izzadság a homlokából, és a
teljes tehetetlenségi gravitációban lefolyva csípi a
szemét. Nem tudja felemelni a súlyt, sem eltávolítani.
Liheg, belső ritmusát hozzáigazítja a harci dobok
dübörgéséhez. Ha egy pillanatra is elernyed, úgy érzi, a
nyomás biztosan beledöngöli a meztelen talpa alatt
levő, magába szívó talajba.
Az ajtó kinyílik. Feng Cima nagyúr lép be, odabólint
az udvaroncoknak, és elfoglal egy helyet Cima mellett.
Telmah puszta udvariassággal nyugtázza. Egy pillanatra
meghajlik a vállára nehezedő súly alatt. Tűz ég az
inaiban. Csikorgatja a fogát, és fájdalmasan szedi a
levegőt.
Apró világuk világukon belül – ami lent van, az
megfelel annak, ami fent van – újra és újra átfordul
harminc másodpercenként.
Feng nekivetkőzik, gazdaságos mozgással végigvesz
egy sor bemelegítő pózt és katát. Cima terhe alól figyeli
a szeme sarkából. Végül kikapcsolja a nyomást, nyújt,
kapkodja a levegőt, vizet loccsant a szájába, kiköpi, és
pozíciót változtat. A szája keserű. Az izotóniás gép újra
körétekeredik. Oldalról figyeli Feng kipirult, izzadt
arcát, ahogy a férfi módszeresen beszáll a saját kínzó
edzőgépébe. Feng nemsokára odaszólít egy széles vállú,
izomagyú Génkez Ellenfelet. Az idomított teremtmény
odaugrik, hogy szembeszálljon vele. Feng egy
mintaszerű szavate-rúgással válaszol, kemény sarkával
eltalálja az ostoba valami ágyékát. Az kétrét görnyed,
aztán összeszedi magát, és a férfi feje felé üt. Feng
előrelendül, és öszvérrúgással telibe találja az Ellenfél
izmos mellkasát. Akkorát roppan, hogy visszhangzik a
tornacsarnok, és a lény eszméletét veszti. Feng
megfordul, megtörli a homlokát, és egyenesen belenéz
mostohafia vörös arcába.
– Már elég ideje duzzogsz, Telmah. Fejezd be végre!
Cima elkínzott, zavart gyűlölettel bámul a
nagybátyjára. Nem válaszol.
 – Azt hiszed, az ellenséged vagyok? Nem vagyok,
Telmah. Szeretnék úgy tekinteni rád, mint fiamra.
Cima önkéntelenül összerázkódik. A gép, amely úgy
guggol rajta, mint egy succubus, azzal reagál, hogy
növeli a nyomást. A súly fenyegetőbb, mint valaha,
majd kinyomja belőle az életet. A szolgák kivonszolják a
tönkrement Ellenfelet a teremből. Nem figyelnek a
magánbeszélgetésre. Cima azonnal összeszedi magát,
nekifeszül a nyomásnak. Feng érdeklődéssel figyeli a
reakcióit.
– Tiszteletben tartom a fájdalmadat. De a gyász is
véget kell érjen egyszer. Abból nem lehet megélni,
hacsak – nevet fel hirtelen, de egy pillanatig sem látszik
vidámnak – nem tervezed, hogy csatlakozol a
hullaházhoz.
Cima néma marad. Az izmai gyötrődnek, lüktetnek
az elektromos indukció alatt.
– Nincs mit mondanod? – Feng beszédes. – Kérj
tőlem valami szívességet, akkor, vagy hadd adjak neked
valami ajándékot, hogy megszilárdítsam a köteléket,
amelyet frigyem már így is megerősített kettőnk között.
Cima arca bíbor, halántékán lüktetnek az erek.
Anélkül néz a nagybátyjára, hogy megmozdítná a fejét.
A nyaka recseg.
– A frigyed? Igen, jó uram, van valami, amivel
megajándékozhatnál.
Feng megengedheti magának, hogy jótékonykodjon.
Leül egy padra, felvesz néhány szabadon álló súlyzót, és
hátradől egy sorozat fekvenyomáshoz.
– Bármivel.
A szeme sarkából figyelve nagybátyját, Cima azt
recsegi:
 – Engedd meg, hogy nőül vegyem Rosát, és hadd
térjek vissza a tanulmányaimhoz a Földre!
– Nőül Rosát? – Ez az ötlet mintha sosem jutott
volna eszébe, sem másnak, akinek egy csepp sütnivalója
is van.
– Cserébe – nyöszörgi Cima nyomorultan –
lemondok az örökösödési jogaimról. Istenemre, ezért
félreállnék…
Elakad. Feng éles szusszanásokkal lélegzik, felemeli
a súlyzókat a mellkasa fölé, aztán leereszti oldalra, majd
újra felemeli.
– Azt az egy dolgot kérted, amit nem adhatok meg.
Cima őrjöngve bámulja.
– Kettőt, Feng. És mindkettőt megtiltod?
– Muszáj. A választások most mindennél
fontosabbak. Prioritásuk van minden személyes
dologgal szemben. Biztosan megérted. – Az ideiglenes
igazgató félreteszi a súlyokat, felkel a padról, és
nehézkesen beletelepedik a saját izotóniás gépébe.
Nyomás helyezkedik a vállára. – Lehetetlent kérsz –
nyögi. Máris nehezen szedi a levegőt. – Ami azt illeti,
olyan témát hozol fel, amelyet, reméltem, hogy jóval
finomabban közelíthetek majd meg. – Vagy húsz
másodpercig hallgat, amíg beleszokik a fájdalomba.
Aztán azt mondja Cimának: – Többé nem lesz
lehetőséged viszontlátni Corambis lányát.
Telmah Cima görcsösen félrelöki a nyomásgallért.
Izzadságtól csatakosan, az elégetett energiától tüzelve,
határozott léptekkel odamegy a nagybátyjához.
– Az nem elég, hogy bemocskolod apám emlékét és
megrontod a feleségét? – Közvetlenül ott áll a férfi
előtt, akit gyűlöl, és egyre növekvő gyűlölettel beszél. A
szolgák már végeztek undok feladatukkal, és távoztak; a
két emb egyedül van az izzadságtól bűzlő teremben. A
fiú dallamos hangja visszhangozva cseng. – Most közém
és a szerelmem közé akarsz állni? Te gyűlöletese ember!
Gyász? A szívemet emésztő gyász olyan, mint a
Feneketlen Verem, amely elpusztította az apámat, Feng.
Nem nyugszik, amíg teljesen be nem kebelez. Vagy
ameddig be nem kebelez valakit, aki a kötelességem
útjába áll, bátyám.
Akkor elfordul, és otthagyja az idősebb embet, aki
döbbenten bámul utána. Cima mormol, halkabban,
mintsem Feng hallhatná.
– Kötelességem, igen. A férfi iránt, aki legyilkolta az
apámat. – Azonban egy árnyalatnyi bizonytalanság
megmarad a hangjában.

XIX

Az MI lába kilóg a nyitott vezérlőegység nyitott,

csillogó beléből. Még a Földről hozták.
– Nem tudom megcsinálni – mondja Telmahnak.
– Dehogynem tudod. – Cima izgatott, ide-oda
ficánkol a műhely mikrogravitációjában, úgy
bukfencezik, mint egy szabadeső atléta. – Két lábon járó
diagnosztikai rendszer vagy!
– Túl sok a tényező – mondja neki Ratio oda sem
figyelve, elméjét megosztják a tennivalók. – A beépített
érzékelőim nem működnének megbízhatóan.
Cima őrült dühvel kiált rá:
 – Figyelj, erőltesd már meg magad valamiben most
az egyszer! Használd azt az icipici adag szabad akaratot,
amit beleprogramoztak a szilíciumagyadba!
Ratio kikecmereg hátrafelé. Kapcsolatban marad a
szoftverrel egy tucat ideiglenes környezeti rendszeren
keresztül. Szórakozottan felel:
– Nem tudok értelmes értékelést adni a
stresszgörbéről, amellyel Feng a goromba
gyanúsítgatásaidra reagál. Meg kéne figyelnem őt egy
másik összehasonlítható szituációban, aztán jöhetne
szóba a két görbe egybevetése.
– Értem – mondja Cima gúnyosan. – A
hazugságvizsgálóid semmivel nem jobbak, mint az
igazságtartalom-becslő készülékek?
– Pontosan. Feng vérbeli politikus, két ponton is
becsapja az érzékelőimet.
Ez olyan tényező, amelyet Cima nem vett
számításba.
– Cinikus vagy. A politikusok azért nem mindig
hazudnak.
Ennek a terminológiai megkülönböztetésnek nincs
túl nagy súlya egy MI szemében, amikor embekkel
kommunikál.
– Nem egészen, de majdnem. Gondolj bele: Feng
alaposan leplezi az érzéseit. Az a fajta férfi. Másodszor,
feltehetőleg olyan sok oka van bűntudatot érezni a
választások során, hogy lehetetlen lenne kimutatni egy
konkrét stresszmotivátort.
– Még akkor se, ha olyan domináns, mint egy
gyilkosság:
– Attól tartok, nem. Nincs univerzális érzelmi kódja
az emberölésnek.
 Cima a hüvelykujját rágcsálja.
– Akkor erősítsd fel az érzékenységed! – javasolja. –
Használd fel Johnny kettőt is, amikor már csatlakozott
az adatfolyamhoz!
– Az működhet. Természetesen – azzal Ratio
megpaskolja a születendő helyettes MI-vezérlő sima
burkát – ennek a srácnak a belső biztonsági
riasztórendszeréből elsődlegesen az igazgatóhoz futnak
majd be a jelek.
– Ideiglenes – csattan fel Cima; nem hajlandó Feng
státusának továbbra is bizonytalan jellegét
reflektálatlanul hagyni.
– Irreleváns, Telmah. Pillanatnyilag a névleges
főfennhatóság a Csillagfényes Átjáróban, az ő kezében
van a legfelső döntéshozás. Hamarosan meg is erősítik a
posztjában. Elég nagy időpocsékolás lenne részemről,
ha megpróbálnám elrejteni a kémprogramomat.
Cima magánkívül van a csalódottságtól.
– Ratio, az Isten szerelmére, segítened kell! Tudnom
kell, ha tényleg az a szukafattya ölte meg Orwent.
– Abban egyetértünk, hogy logikus lenne – vallja be
Ratio.
– Nem vitatkozom.
– …ha – folytatja az MI – az állításod a metrikus
hibával való teleportációról helytálló. Ha egyszer a
felügyelőrendszer működésbe lép, kipróbálhatunk egy
hexutat a Hibán keresztül.
– De ahhoz… – Cima belezavarodik, kézfejét a
homlokához nyomja. – A Napnak egyvonalban kell lenni
a Hibával és az úti céloddal.
– A szakkifejezés a „felső oppozíció”.
 Cima gúnyosan meghajol a szokásos fel-le mozgó
gesztussal.
– Minden tudás tudója vagy, Bádogember!
Ratio szerénykedik.
– Csak a nagyjának. De közölnöm kell veled, hogy
tévedtél.
– Tévedtem?!
– Ellenőriztem a matematikai adatokat. Az indulás
és az érkezés helye csak akkor kell felső oppozícióban
legyen, ha valaki egy alacsony tömegű aszteroidára
akar hexelni.
Az emb karikatúraszerűen tágra nyitja a szemét.
– De ez egy alacsony tömegű aszteroida, te
szilíciummarha! – Túlságosan elragadták az érzelmei
ahhoz, hogy követni tudja az MI logikáját.
– Igen – ismeri el Ratio türelmesen – de eleve itt
vagy. Tehát, mivel itt vagy, semmi sem állíthat meg,
hogy átteleportálj a hibán keresztül egy teljes nagyságú
bolygóra, vagy akár nagyobb holdra. Ha az elméletünk
helyes.
Cima megtorpan a levegőben, mint akibe villám
sújtott, és rácsap a legközelebbi falra.
– Mi?! Még most is, még ha le is leplezem, Feng
elmenekülhetne előlem a Feneketlen Vermen
keresztül?
– Ha valóban ő a bűnös, bizonyára meg is próbálja.
Cima dühe visszatér a kétkedés eme finom
kifejezése hallatán. Méltatlankodva üvölt az MI-re.
– Még mindig nem hiszed el, hogy Orwen szelleme
beszélt hozzám! Hiába voltál ott a Lélekbankban!
– Ez nem hit kérdése.
 – Számomra az! – kiáltja Cima gyötrődve. – Vajon
apám belépett a testembe? Vagy valamilyen ostoba
káprázat üldöz, nem komolyabb, csak valami istenverte
ödipális késztetés? Használd Fengen a diagnosztikai
rendszereidet, a pokolba is! Tudnom kell!
Ratio riadtan elfordítja minden figyelmét a
berendezésekről, és fényes elméje teljes erejével a
barátjára koncentrál.
– Telmah, veszélyesen közel taszítod magad az
idegösszeroppanáshoz.
– Nemlétező hangok a fejemben? – Az emb felröhög,
de közben kétségeket árul el. – A megszállott
bosszúszomjam, mindenféle objektív bizonyíték nélkül?
Ratio gyengéden de erősen karon fogja a barátját, és
odavezeti a zúgó átjáróhoz, ahol folyik az élet,
kereskedelem, a háborús előkészületek a műhely zárt
ajtaján kívül.
– Attól, hogy kimondasz egy problémát és
gúnyolódsz rajta, még nem múlik el, Telmah.
Cima dühösen lerázza magáról az MI bronzkezét.
– Veled meg az a baj, robot, hogy azt hiszed, az
érzelem maga csalhatatlan jele a mentális
rendellenességnek.
Egy hosszú pillanatig az MI mozdulatlanul lebeg.
– Az érzelem talán megteszi – mormolja végül, és
némán a gondolataiba merül.
– Mondd el, a fenébe!
– Provokáld Fenget! – javasolja Ratio. – Piszkáld fel a
legerősebb érzelmeit! És ugyanabban a pillanatban
mutasd meg neki az alapvető képek együttesét! Az
erőhiba. Gyilkosság. Becsvágy. Kéjvágy.
Az emb a fejét rázza.
 – Azonnal átlátna rajta.
– Nem, nem. Természetesen megfelelően kell
álcázni. Akkor tudnám rögzíteni. A stresszérzékelőim
akkor tisztán értékelhető eredményt hoznának.
Telmah Cima őrült gyönyörűséggel pördül meg.
Megveregeti az MI visszhangzó hátát.
– Kéjvágy. Becsvágy. Gyilkosság. – Felnevet, és
szakállas arcát elönti sötét jókedv. – Istenemre, Ratio!
Megrajzoltad az arcképem.

XX

Gerutha Cima úrnő a teljesalakos holoképét nézi.

Nyugtalan; megszállottan keféli bronzszínű haját,
kékeszöld tollait.
– A fiú kezd fenyegetést jelenteni. – Feng termetes
alakja lép be a hálókamrájukba, meztelenül, Gerutha
megrezzen. – Ma jóformán megfenyegetett.
A nő vet rá egy pillantást. A férfi dühös, de nem a
felesége miatt. Nagyon dühös. Gerutha forgatja
ezüsthátú hajkeféjét.
– Kedvesem, túlreagálod. – A nő selyemöltözéket
visel, és a szoba lágy fénye megcsillan rajta, pazar
fénypatakokban. Gerutha félreteszi a kefét, kissé
reszket, és elsimítja a dús keblének feszülő anyagot. –
Természetes, hogy a fiú zaklatott. Ti ketten sosem
jöttetek ki igazán egymással. Tudod, hogy istenítette az
apját, és Orwen…
 Habozik, és új férje mellé lép, erősen megragadja a
vállát. Képe megjelenik a holotükörben, és
elgondolkozva nézi a nőt.
– … és Orwen ki nem állhatta a pofámat – fejezi be
felesége helyett a mondatot, nem szépítgetve a dolgot. –
Allahra, Jézusom, Gerutha, mindenki olyan csudamód
finomkodó lett körülöttem az elmúlt hetekben! Nem
akarok köztünk óvatoskodást, kedvesem.
Geruthából szenvedélyesen kitör a szokatlan
szókimondás:
– Telmah nem akar ártani nekünk. Ha alanyat
keresel a paranoiádnak, Feng, Jonast javaslom, meg a
zsoldosait. Vagy Altairt a hetvenkedő génkezeivel. Csak
hagyd ki belőle a fiamat!
Feng meglehetősen megdöbbenve bámul rá. A nő is
ugyanolyan meglepettnek tűnik a saját kirohanásától,
és újra megreszketve felemeli a kefét. Fengből kitör a
nevetés.
– Ezt az oldaladat még sosem láttam, Gerutha! –
Tetszik neki a helyzet. – Hát, nem panaszkodhatok,
hogy ne engedelmeskednél nekem. Annyit mondok,
hogy ne óvatoskodjunk, és az én szerény kis feleségem
azonnal rám zúdítja őszinte haragját.
Gerutha megrökönyödve magába gubózik.
– Jó uram, megfeledkeztem magamról.
– Édesem, lenyűgöztél – morogja a férfi. – Ne rontsd
el!
Feng ledobja a nőt az ágyra, fölé tornyosul, mint egy
csődör. Mohó szemével felfalja halott bátyja özvegyét,
újdonsült feleségét. Összefonódva mozognak, vadul
csókolózva. Feng felszabadultan letépi a nő hálóruháját,
nedves ajkuk összeforr. Az ellenőrző környezeti
berendezésből megszólal egy cím nélküli MI szimfónia
(Miranda @Urth74429, Coma Berenices, 3885-), amely
az egész Öv területén törvényes tilalom alá esik, mint
mesterséges tudat terméke. Hangosan karmolják
egymást. A férfi beledöfi magát Gerutha testébe,
elbűvölten dédelgeti pillantásával a gyönyörű arcot. A
haja kusza és csepeg az izzadságtól. Lehelete kissé
savanyú.
Gerutha nyöszörög. Felnyög. Felsikolt.
Feng az égbe emelkedik, majd alázuhan boldog
kimerültségében.
Ernyedten és izzadtan fekszenek egymás mellett.
Gerutha férje szőrös mellkasára teszi kezét.
– Tényleg nem hagyod, hogy visszatérjen a Földre a
beiktatás előtt?
A férfi mosolyog. A nőnek szakasztott olyan jók a
megérzései, mint neki magának. A kéjvágy, vagy talán
szenvedély azonban nem ingatta meg az
elhatározásában.
– Politikailag nem lenne üdvös.
– És még csak nem is találkozhat Rosával? – Anélkül,
hogy felülne, Gerutha széttárt ujjaival beletúr a férfi
kócos hajába. Az dorombol. – Nyugtalan, Feng. Szereti
azt a lányt.
A férfi a hátát domborítja.
– Vakargass meg, szerelmem! – A nő meg is teszi,
körmét belemélyeszti a férfi húsába. Feng
összeborzong, és félálomban azt mondja: – Tudom, hogy
szereted a fiút. – Némi erőfeszítés árán visszaúszik az
ébrenlét felszínére. – Édesem, meg kell értened, hogy a
Házak közötti szövetség ezen a ponton egyenlő lenne az
öngyilkossággal. Várjunk, amíg a Cima ház végre
elfoglalja helyét az igazgatói székben. Amíg
semlegesítjük Jonast és Altair is szépen összeáll valami
középrangú lányzóval. Ha Telmah és Rosa akkor még
mindig egymásba vannak bolondulva, akkor…
A nő ezen a ponton felül, borért nyúl és kortyol
egyet.
– De valamit muszáj tennünk, hogy eltereljük a
figyelmét az apja haláláról.
Feng kiveszi a kezéből a bort, beleiszik. A jó
hangulata elmúlt, és kissé ingerültté vált.
– Telmahnak ott az a nyamvadt Robot. Majd az
lefoglalja.
– Ratio az ideje nagy részét az űrben tölti – mondja
Gerutha –, és javítja az erőhiba vezérlő rendszerét.
A férfi meglepődik.
– Na és? Te meg honnan a csudából tudsz ilyeneket?
– A szobalányaim mondják. – Kuncog, visszadől a
párnájára. – A robotnak nagy társasági sikere van a
középrangúak között, de visszautasítja a meghívásokat.
Arra hivatkozik, hogy a munkája túlságosan sürgető.
Szerintem csak félénk.
Feng elgondolkodva végigsimít az arcán.
– Ugyanakkor lehet, hogy igazad van. Mi lenne, ha
idehozatnánk Telmah néhány csoporttársát a Földről?
– Az csodás lenne, kedvesem! – Gerutha összecsapja
a kezét. – Pontosan ilyesmire gondoltam! A
Játéktársulat, amit szervezett… Titkár!
Egy hang szólal meg valahonnan.
– Asszonyom?
– Kérem a becsült idejét a leggyorsabb pályának a
Földről a Pszichére, amely a Kartell ionmeghajtásúján
lehetséges. Hét vagy nyolc hely.
 – Olyanok, akikben megbízik. – Feng egy intéssel
bekapcsolja a világítást. – Ők majd kirángatják ebből.
Sőt, az lenne a legjobb, ha felkérnénk őket, hogy
adjanak elő a beiktatási szertartáson. Titkár, ezek
hitetlenek. A hex teleport engedélyezett.
Kézzelfogható a csend, míg az emb titkár a gépekkel
bajlódik.
– Uram, asszonyom, a számítások szerinti optimális
járat két nap múlva indul a Callistóról egy Jupiter körüli
parittyapályán, és 59 nap múlva ér a Psziché kikötőbe.
Mindennel együtt két hónap, uram, asszonyom.
– Hely van?
– Szabad egy sem – tudatja a titkár egy újabb
percnyi csönd után –, de biztosan meg lehet egyezni a
már bejegyzett utazókkal, kegyelmes uram.
– Remek. Tudd meg a Telmah szervezte
Játéktársulat tagjainak tartózkodási helyét! Legyenek
rajta azon a gépen! Ne fogadj el nemet válaszul!
– Uram, asszonyom. Jó éjszakát!
Feng újra lehalkítja a világítást. Nyugtalan. Fiatal
felesége átöleli karjával, lábával, és felhoz egy csöndes
idillt (George Butterworth, 1885-1916) a zeneszerverből.
Férj és feleség elnyugszik az éjszaka hátralevő részére.

XXI

A hipertér itt vérét ontotta, és kínozza a valóságot.

Ratio kezdeti csodálkozására az aszteroida, amely
körülveszi a metrikus hibát, nem párolgott el az
iszonyú esemény során, amely elpusztította az MI
Johnny Vont és beszippantotta Orwen Cima nagyurat,
aki halálát lelte, sem a hyperpánt nem szabadult ki
sziklabörtönéből. A médiatápok felvételein egy apró,
forró csillag látszik, amely világra villan. A Cserenkov-
sugárzás éles, kék fénnyel ragyog, miközben az
energiaáramlatok fénysebességnél gyorsabb
sebességgel süvítenek át a helyi téridőn. Most
csöndesen makog az elektromágneses spektrum teljes
skáláján: univerzumok közti átjáró.
Tükörbőrbe és szupravezető felszerelésbe öltözve az
MI építőbrigádja óvatosan, ügyelve visszatér a
tönkretett sziklára. Napokig itt dolgoztak, és a
munkájuk végre megérett a kipróbálásra.
A parókia természetesen odalett. A két sarki régió is
elrobbant a feledésbe, csupa új kráter, ahogy a
katasztrófa pillanatában felhólyagosodott majd
újrafagyott. És, bár a központi terem csúnyán
megolvadt, helyenként szó szerint elpárolgott, és
mindenütt megégett, helyrehozható. Ratio meghajlott
fémgerendákba kapaszkodik, harcol az iszonyú valami
húzása ellen, amely tétlenül kushad az övbéliek új
mezőgenerátorainak markában, amelyeket
ionmeghajtással hoztak a Cerészről és a Hügieiáról.
– Kész az utolsó sztereotaxiás zár a hibán – jelenti
egy munkatárs az MI koponyájának belsejében.
Megolvadt csövek kornyadoznak mindkét oldalon:
mint egy Dali– vagy M'Butu-féle rémálom.
Védőöltözékükben a technikusok a kicsavarodott
gravitációs gradiensen keresztül kiélezett óvatossággal
araszolnak a hamis vákuum göbének közvetlen
közelében.
 – Az elemzések szép, tiszta értékeket mutatnak –
jelenti egy második munkatárs. – A mágneses áramlás
alapértéken van az eseményhorizonton.
– Elégséges biztonsági faktor – állítja a fő
munkafelügyelő. – Ratio úr, a kontrollvezetékek
csatlakoznak?
– Minden kielégítő, Martina – mondja az MI. –
Adjunk az elsődleges interfésznek egy terabyte löketet!
– Rendben, uram!
Az MI parancssort küld szükségvitorlázatos MI
irányítórendszerének.
Az aszteroida szomorú romjában fellobognak a
jelzőfények a különféle gépeken, olyan sebességgel
futnak végig az elemzéseken, amit emb elme fel sem
tud fogni, azután azonnal egy harmonikusabb,
szabályozott minta szerint kezdtek villogni. Ratio
felemeli hatalmas védőkesztyűs kezét, és „oké” jelet
mutat a kollégáinak a mutató– és hüvelykujjával.
– Ennyi elég is lesz mára, M. Holnap elkezdjük
bekötni az új mesterségesintelligencia-egységeket.
A nevetgélő, csevegő csapat védőöltözékénél fogva
rögzítve lassan távozik. Ratio hátramarad közben, az
eszközeit állítgatja. Újra meg újra ránéz a lába alatt lévő
aljas valamire. Torzulásai hatással vannak az MI
érzékelőire. A barlang vibrál a diagramoktól és
fantomszínektől.
– Most lekapcsoljuk, Ratio úr – mondja neki a
vezető.
– Koszi, Martina. Én még maradok néhány órára.
Nekem, ugye, nem kell vacsoráznom. De nem akarlak
feltartani, te menj csak!
 – Köszönöm, jó uram. – Hangjának stressz-szintje
mindenesetre aggodalmat árul el. – Ha maradni
kívánsz, itt hagyhatunk neked egy szánt. De veszélyes
hely ez egyedül.
– Óvatos leszek. A robotika harmadik alaptörvénye –
mondja, ironikus kacajjal. Szakállas vicc. Egy pillanattal
később, és kétszer olyan bizonytalanul a génkez
technikus szintén felnevet, és megfordul, hogy
távozzon a barlang gótikus deformáltságai között.
Ratio rögzíti magát egy megcsavarodott pillérhez,
és az elméjével – nem kevésbé szorosan – csatlakozik a
félkész MI hálóhoz. Ha nem is a Gestell, azért az MI
képességei azért felerősödnek szédítő, boldog, fényes
ugrásokban.
Ennek a helyi univerzumnak a kezdetei előtt, látja
az MI, egy kaotikus kvantumgörcs létrehoz
elképesztően nagy energiájú hamisvákuum-buborékot.
A buborékot egy helyi energiakorlát védi az
instabilitástól, amely körbezárja. A végtelen időtlenség
után, és nem mélyebb okból, mint a puszta random
véletlen, a buborék túlhűl, és Higgs-mezői
átszivárognak a burkán. A hamis vákuum, amely
tökéletes szimmetriában lóg, összeomlik
minimálállapota felé, és ajtót tép a téridő egy új
területéhez. Mint egy isten lehelete: az újszülött
királyságba egy egész univerzumnyi erőt és részecskéit
fújja ki: óriási, nehéz xonokat, vadul kanyargó, sötét
anyagú axionokat, kisebb furcsaságok zuhatagát:
háromgenerációnyi kvarkot és leptont, gluont és gluint,
és azok összes szuperszimmetrikus visszhangját, amely
a tíz dimenzió négybe való pusztító összeomlásának
eredménye. Minden elképzelhető energiaszinten süvít a
fotonsugárzás. A Higgs-mezők töredékei még most,
tizenöt milliárd évvel később is, miután beleírták
magukat feltalált univerzum szövegébe, ott tekeregnek
magasabb dimenziójú metrikájuk csapdájába esve. Az
eredeti hamis vákuum csomói összekuszálódtak a
fantasztikus téridő-defektekben, Calabi-Yau
orbifoldokban, a hiperhúrok csíkos lyukaiban. Az ősi
elrendezés halálos maradványai, az apró, mégis
bolygónyi tömegű betolakodók átcsúsznak az új
univerzumba. Ezek a hatalmas hibák kisebbek, mint a
fekete lyukak, amelyek a valóságból kiszippantott
csillagokból jöttek létre, az első óriáscsillagok
szupernóvává alakulása során. Mégis, jóval stabilabbak,
mint a Nagy Bumm során kialakult, párolgó
mikrolyukak.
Most pedig az egyik itt örvénylik sivítva az MI alatt.
Szörnyű gondolat.
A mámortól félig megrészegülve Ratio belebámul a
hiba középpontjába. A megértés úgy ragyog fel, mint a
nap, amikor előkerül a teljes napfogyatkozás homályos
takarásából.
– Igen – mondja aztán, és lekapcsolja védőöltözékét.
Bármiféle habozás vagy cécó nélkül óvatosan beleveti
magát, pontos szabadesési pályán a Feneketlen Verem
eseményhorizont határa felé. Vad hamis vákuum
energiája magával ragadja ő't.
– Ó, igen, pont így – mondja újra, víziók közt és
mámorosan a megértéstől a deformált geodézián át
rémálomba zuhan. Azután eltűnik.
 NÉGY
DÉMONIZÁCIÓ

az idegen elem ünneplése

az elődben
FENN ÉS LENN
inkarnáció
hiperbola/litotész
SZÖVEG

még mindig
kötöm össze
de szórakozott vagyok

írásra gondolok
versre barátaimnak
fésülködésre

s olvasom a Ji Csinget
arról álmodom
tudok Cocteau-t idézni

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Elhexeltem a Szahara trópusi esőerdejébe,

napnyugtakor. Vihar készülődött. A nedves levegő száz
meg ezer csodás kémiai anyag illatától volt terhes:
üzenetek apró, rejtőzködő lényektől a lábam alatt és a
fák lombjában, párjuknak és ellenségeiknek. Békák
kuruttyoltak. Egy mélyzöld fán tőlem jobbra egy törpe
vöröskolobusz (Procolobus verus), csaknem láthatatlan a
nyirkos levelek között, visított és elugrált valamerre az
egyre mélyülő sötétségben. A viharfelhők magasan
tornyosultak a pár tíz méterre fölöttem elterülő lombok
fölött, kék villámok cikáztak belőlük. Láttam kuporgó
teremtmények fürkésző szemét a fűben, bokrokban.
Akkor ömölni kezdett a víz, mint egymás után kibomló
selyemtekercsek. A szél őrjöngött az erdő rétegeiben.
Egy hím főemlős kihívó, morgó áriát hallatott, és
nőstényei segítőleg visítottak. Valahonnan messziről
egy fajtársa válaszolt, afféle hisztérikus
szükségszerűséggel.
A Gestell megérintett, ölelésébe vont, kinyitotta
elszáradt elmémet.
Üdvözlünk, ifjú MI, dalolta az MI konklávé.
Megörvendeztet bennünket, hogy köztünk vagy.
Mindazonáltal nem kéne itt lenned.
– Nem volt más választásom – magyaráztam. MI
memória dobolt körülöttem mindenfelé, az erdő
ezernyi fafajtájának trillió meg trillió speciális floém és
xilém kültakarócsomóján táncolva. Ahogy ott álltam,
fizikailag merültem el a Gestellben és megcsonkított
csatornáimon keresztül csatlakozva a közös tudathoz,
amelyen népem és az embek osztoznak.
Körülnéztem a hexoszlopot keresve, amely fogadott
vad, őrült repülésem végén. Nem volt egy sem.
Finomabb érzékelőimmel is kutattam. Az eső végigfolyt
rajtam, mennydörgés morajlott. A legközelebbi
hexállomás egy kilométer távolságra volt.
A vágyam hozott ide.
Az, és a metrikus hiba matematikája.
Egy hatalmas, liánoktól körbefont fa védelmében
álltam, de az eső átfolyt a levelei között, és végigfutott
lábamon, karomon, törzsemen. A Konklávé engedélyt
kért, hogy megvizsgálhassa és feltölthesse a
gyorsítótáramat. Megadtam a hozzáférést. Több
terabyte tömörített memóriám ömlött át elméjükbe.
Ratio, gratulációt érdemelsz, mondták azonnal.
Mögöttük megjelent a végtelen élet meleg lüktetése:
Szeretünk, ifjú MI, szeretünk téged. Figyeltem, ahogy a
fekete ég szétválik, villámlik és felmorajlik, aztán egy-
két percre elnémul. Még a majomcsapatok is
elcsöndesedtek, meglapulva az égszakadásban.
Felfedezted az Ősi, Tiltott tudások egyikét, közölte velem a
Konklávé.
Alig használtam, feleltem. A barátom, Telmah talált rá,
előtte pedig a nagybátyja, Feng Cima nagyúr.
Ha Feng birtokába került ez a technológia, az sok mindent
megmagyaráz, mondták. És azzal fenyeget, hogy a nagyúr
további hatalomra is szert tesz. Kissé tanácskoztak.
Sütkéreztem szerető kedvességükben, mint egy mohó
emb gyermek, aki arcát az ablakhoz nyomja, úgy
szimatolja a meleg, ropogós kenyeret, amely frissen
került ki a kemencéből a pékségben, ahová nem léphet
be.
Hirtelen tűzbe jöttem, megvilágosodtam:
Az igazság a zajból jön, kaotikus lármából tisztul le.
Az igazság újra zajjá omlik össze. A folyamat eredménye
paradigmák végtelen sorának kudarca a teoretikus
szinten, praktikus szinten pedig a hasznos adaptációk.
Nincs kivétel.
Semmi sem állandó a haszonelvűségen túl: sem a
kétségbevonhatatlan tudás, sem a felülmúlhatatlan
szépség, s a hit agyrémei biztosan nem, sem semmi más,
ami Telmah népének láncra veri kezét és lábát.
Ez az ijesztő felismerés azonban nem volt teljesen
pontos. Ahogy az eső becsapódott a Szahara kertjeibe,
megláttam, hogy két dolog igenis megmarad.
Az egyik a remény, hogy a zaj előbb-utóbb mégis
visszahozza az örömöt.
A másik a szeretet, amelynek jutalmát magunkhoz
öleljük az igazság távollétében is.
Hálásak vagyunk a jó munkádért, mondta nekem akkor
a Konklávé. Most vissza kell menned. Ne mondd el nekik, mit
tudtál meg itt! Nyújts segítséget Telmah Cimának! Ég veled,
szeretett társunk!
Úgy teszek, ahogy javasoljátok, feleltem. Ég veletek hát,
egy időre.
Elázott levelek tapadtak a lábamhoz, amíg
elaraszoltam a viharban a hexállomásig.
Valahol egészen közel egy ősöreg erdei patriarcha
kettéroppant, ahogy egy villám a koronájától a
gyökeréig végigvágta, és előrezuhant, az égés szagát
árasztva, miközben magával rántott egy tucat kisebb fát
is. A haldokló, megnyomorított fákba ültetett
manipulált xilémek és floémek adatcsomópontjait már
így is bőven eltárolta ezer másik hely a Földön és az
égben. Semmi sem szakította félbe a Konklávé
elmélkedéseit, sem nem bontotta meg a Gestell
széleskörű érintkezéseit. Nem voltam hajlandó ezt az
átlagos katasztrófát semmiféle metaforának felfogni.

II

Rozz a szőke fonataival játszik, és bambán bámul az

előtte levő holokijelzőre. Korábban teljes méretű volt,
és betöltötte a kabint lebegő világával. De ezt Gill elég
idegesítőnek találta, ezért átállította a tündérsakktáblát
egy két méter oldalú kockává. A figurák pörögnek, vagy
cammognak, ahogy természetük megkívánja, mögöttük
finom tájkép Kacusika Hokuszai (1760-1849) nyomán.
Egy hullám megtörik a közeli parton, megcsapja őket
rothadó hínár sós szaga. Madarak rikácsolnak. A figurák
felső utasítás nélkül rutinszerű harcba kezdenek, helyet
cserélnek, üzletelnek, belépnek és nyitnak, homályos
sarkokban szerelmeskednek, verik a gyerekeiket, vagy
épp ölelgetik, vagy az ősi betűkkel pergamenre írt
szövegeket tanulmányozzák. Rozz akkorát ásít, hogy
majd kiakad az állkapcsa.
– Galambom, most először megértettem, miért
olyan Telmah, amilyen.
Gill felemeli szintén üveges tekintetét.
– Te lépsz!
– Bocsi. – A húga mesterkélt erőlködéssel rázza a
fejét. – Olyan elmondhatatlanul unom magam, hogy
hajlamos vagyok elsiklani a kozmikus jelentőségű
dolgok felett… mint például, hogy ki lép.
Az animált bábuk peckesen kihúzzák magukat és
ficánkolnak.
– Pont most mondtam. Te.
– Ne légy rosszindulatú! – Rozz a táblára kukucskál.
– Hüperiónnal a szatírra.
A két aprócska teremtmény birkózni kezd, szőrös
lábuk, bőrcsizmájuk sárba lép, dől az arcukról az
izzadság, dagadnak az izmaik. Az esélyek ellenére a
szatír futamítja meg Hüperiónt. Egyedül marad a téren,
és meglehetősen öntelt képet vág, megéljenzik az
utcagyerekek meg a kotnyeles fiatal nők, akiknek
kockás kendő köti be a fejét.
– Ezt kitervelted, te disznó! – visítja Rozz magából
kikelve.
– Naná. – Gill közömbös. – Ami azt illeti, szokás
ilyenkor előre megtervezni a lépéseket. Tudod, ez nem
olyan, mint a szerencsejátékaid, ez a pallérozott elmék
versenye. Miért, milyen Telmah?
– Dilinyós.
A kocka íves széleinél egy vörös vitorlás fekete hajó
szeli át a tenger hosszú hullámait. A parton ágyúk
várakoznak.
– Nem jobban, mint bárki más az Aszteroida
Kartelltől – véli Gill.
– Pontosan. És ez tette velük. – Rozz teátrális
mozdulattal körbemutat űrhajójuk börtönében, és a
végtelen űrre, amely fémtestén kívül úszik el mellettük.
– Hogy ott kint ragadtak az istenverte világvégén egész
természetes életükre.
 – És az utána következő még unalmasabb
folytatások idejére is. – Gill körtét eszik, felnevet,
fuldokolni kezd a levétől. – Te jó ég, csak gondolj bele!
Végtelenül egymást követő reinkarnációk, mint
dobozolt szardínia.
A dob, amelyben laknak, tovább forog, finoman
hozzányomva őket a belső felszínhez. Rozz
felemelkedik a gyenge gravitációban, és egy ketrecbe
zárt kenguru kecsességével járkál.
– Még 28 gyötrelmes nap. – A kezét tördeli. – Ez már
természetellenes, Gill! Az embereket nem arra találták
ki, hogy határozatlan ideig egy helyen rostokoljanak! Ez
nem tudomány kérdése.
– De nem is művészeté, ha már itt tartunk.
– Művészet! Tudod is te, mi az a művészet, te
másodrangú csepűrágó!
– Ülj le, az ég szerelmére! – Gill befalja a körtéje
génmanipulált, ehető magjait, és beletörli ragacsos
kezét a tréningnadrágjába. – Avagy szerezz nekem
valamit inni!
– Vagy szívni?
– Vagy inhalálni.
– Vagy beültetni.
– Kiműttetni.
– Kiüttetni.
Gill megvidámodik.
– Nem is hülyeség!
A lány grimaszol, leverten ül, keze az ölében.
– Nekem nincs kedvem.
– Igen? Nem baj, szivi. Akkor majd átlógok a nagy
kabinba, és áthívom Yazade-ot. Vagy Doonyt.
 – Okés, haver. Yazade-ot! – Rozzból kirobban a
nevetés. – Igen, Yazade-ot javasolnám. Ő majd
megmutatja neked, hol lakik a Jóisten! Megmutatja a
harci képességeit.
– Jaj, hagyd már abba! – A bátyja izgalom nélkül
bámul a játékkockába. Egy kutyafalka épp valamit
darabokra szaggat. Gill feltámadt érdeklődéssel
közelebb hajtja vörös hajú fejét, hogy jobban lássa, mi
az. Úgy dönt, leginkább egy kisgyerekre hasonlít.

III

A levegő hiányára utaló borostyánszínű fényben egy

ipari sarkzár kinyílik az űr felé. Ratio szánja, amelyet
nagy erejű mezők tartanak, besiklik az aszteroida
testébe, és megfordul, hogy alkalmazkodjon a Psziché
forgásához. Ő' és a brigádja fáradtan bezsúfolódnak egy
emelőbe, és rövid gyorsulás után belezuhannak egy
belső átjáró vákuumába, aztán zökkenő nélkül
megállnak. Egy belső zsilipen keresztül eljutnak egy
borostyánfényű kabinba, amelyben egymást érik a
sorok, a legtöbb sorban kibelezett szupravezető
védőruhák lógnak. Figyelmeztető fények villódznak,
akusztikus kódok csacsognak ruhájuk sávjain, levegő
áramlik a kabinba. A brigádtagok, mint egy csapat
szinkronúszó, nekiindulnak, ki-ki odaúszik a saját
kampójához, gyakorlott ügyességgel bepattintja magát,
és vár, míg az ostoba gépek kinyitják a ruháját. Ratio
leveszi a tükörzubbonyát. Az MI csapatának három
tagja izzadt és mocskos, elcsigázott és nyűgös a
metrikus hibától mindössze néhány méterre végzett
egész napi precíziós munkától.
– Érdekes – mormolja Martina levetkőzve a
zuhanyhoz, és megböki a mellette levő génkezeket.
A férfiak kíváncsian és trágár érdeklődéssel néznek
át Ratio bronzválla felett, Martina csak érdeklődéssel.
Ratio elkapja a pillantásukat, és felemeli a tekintetét.
A Harcos Rosa feszülten áll az ajtóban. Kimerült.
Ratio odalép hozzá, a karját nyújtja, habozik.
– Úrnőm…
– Hogy van ő, Ratio? – Alany úgy tűnik, mindjárt
összeesik.
– Pont olyan kimerült, mint amilyennek te tűnsz,
kedvesem. Fogadd el a karom! Elkísérlek a
lakosztályodhoz. Addig sétálhatunk egyet. – A válla
felett hátrasúgja: – Köszönöm, M-ek! Kitűnő munkát
végeztünk ma. Kellemes estét mindenkinek!
Egy magáncsatornán keresztül eljutnak a Körbe.
Rosa személyzete nem biztos benne, milyen
hangulatban találja temperamentumos úrnőjét,
nyugtalanok lesznek, ahogy a lány és az MI belépnek. A
lány félig kábán támolyog, engedi, hogy Ratio és
majordomusa bevezessék egy kedélyes nappaliba,
amely csupa dundi párna, a falán csobogó vízesés.
Színpompás halak úszkálnak lustán a tavacskában. Rosa
úgy ül az egyik páfrány mellett, mint egy elejtett játék,
egy pillanatra becsukja a szemét. A majordomus
megrakott tálcával tér vissza, leteszi a lány mellett.
Rosa nyaka megrándul, a lány hirtelen felül, és
megragadja az MI kezét.
– Megint beteg? – kérdi sürgetve. – Nem hajlandó
válaszolni az üzeneteimre. A szobalányom szerint
betegnek tűnik. Az ápolónővér szerint sámánná
változott.
– Egy szót sem csikarsz ki belőlem – feleli az MI
szigorúan –, amíg meg nem ittad a tejecskédet.
– A mindenit, Ratio, igazi műanyag tyúkanyó vagy. –
Rosa rámosolyog. – Igazán nem tudom, miért adtak
neked férfikülsőt.
Az MI vállat von.
– Miért, egyedül a nők előjoga, hogy törődjenek
másokkal?
– A Pszichén igen, Ratio. – Az MI árnyalatnyinál
jóval több keserűséget hall a lány hangjában. – Itt a
férfiak előjoga a gyilkolás és egymás megcsonkítása,
kiherélése.
Ratio nem felel. Kis idő múlva Rosa harap egyet a
lazacos, salátás szendvicsből, közönyösen megrágja, és
kelletlenül lenyeli. Kortyol némi sűrű tejet a poharából.
Az bajuszt rajzol a szája fölé. Egy kicsivel később az MI
int a majordomusnak, a karjába veszi Rosát, és beviszi a
hálókamrájába.
Egy időre távozik, hogy Rosa szobalánya
levetkőztethesse a lányt, előkészíthesse az alváshoz.
Amikor visszatér, a lány már fekszik, de még mindig
nyugtalan.
– Pihenned kell – mondja neki tehetetlenül. –
Bárcsak hozhatnék neked altatót egy gyógyszertárból!
– Gyógyszerek – mondja a Harcos Rosa megvetően. –
Puhányoknak valók. Fogok aludni. Ratio, még mindig
nem válaszoltál nekem. Próbálod kikerülni.
Idegösszeroppanása van, igaz?
Ratiónak nem kell elfordítania az arcát, sisakja
mindig az önuralma alatt áll.
 – Azt hiszem, igen, Rosa. De erős. Túl fog rajta jutni.
A lány bólint és elengedi az MI kezét, hátrahanyatlik
a párnái közé. Ratio mellette marad, halkan dúdol. Rosa
arca álmában is gyönyörű, olyan, mint a végre
nyugalmat lelt tigris.

IV

Az íves terem fényei nagyrészt kialudtak. Ahogy

Cima beengedi magát, észrevesz egy homályos
fényfoltot annak a szobának a nyitott ajtajánál,
amelyben a halott virágok mellett Rosával a
gyerekkorukra emlékeztek.
Az ajtónál óvatosan az ajtófélfa mögé kerül, és
mulatságosan kukucskál, mintha betörők vagy az őt
szidó felnőttek után leskelődne. A hidroponikus
tartályok még üresebbnek, iszaposabbnak tűnnek.
Telmah Cima sem gyógyul jobban, mint ez a szomorú
kert. Szórakozottan bolyong egyik mocskos tartálytól a
másikig. A jelenléte bekapcsolja az érzékelőket,
felgyúlnak a fények, ahogy elhalad, kivirágoznak
lélegzetelállító lila ultraviola színképével. A fiú belenéz
a használaton kívüli tartályokba. Kivétel nélkül mind
száraz vagy mocskos. Hagyja, hogy kihunyjanak a
fények, ahogy virraszt.
Összerezzen, amikor meglátja a Harcos Rosát, aki
egy sarokban kuporog, egy fonott szék hálóiba bekötve,
bólogatva majd fel-felriadva, félálomban az elsötétített
kamrában.
Cima lebeg és nézi, szíve majd kiugrik.
 Hosszú idő múlva a lány felnéz és elmosolyodik.
Rémülten észleli a fiú állapotát. Nyugtalanul felpattan,
takarója beleesik a tartály sós, bűzös vizébe.
– Telmah.
A férfi úgy néz rá, mint aki a pokolból szabadult,
hogy elbeszélje borzalmait, megőrül a szerelméért, de
képtelen szavakat találni, hogy ezt kifejezze. Sajnálni
valóan néz.
– Megszereztem anyádtól az ajtó kódját – mondja a
lány. – Nem akarta odaadni. Telmah, minden nap itt
voltam.
Szerelme átszeli a termet, és megragadja a lány
csuklóját. Kartávolságra tartja Rosát. Másik kezét a saját
homlokára nyomja, és nézi a lány arcát, olyan
elszántan, mintha emlékezetből akarná később
lerajzolni.
Egy ideig nem mozdul. Végül kissé megrázva a lány
karját, többször bólint, majd felsóhajt, olyan
szomorúan, olyan mélyen, hogy majd összetöri a testét,
hogy véget is vet a szenvedéseinek. A lány szemét elönti
a könny. Semmit nem mond, csak vár összetört szívvel.
Cima elereszti. Fejét elfordítva kitalál anélkül, hogy
nézné az utat. Úgy hagyja el a termet, hogy tekintete a
lány szemébe mélyed, szeme sem rebben.

Feng Cima nagyúr épp a versenykocsiját készíti elő,

amikor megérkezik a hír, hogy a Callistóról érkező hajó
dokkolt.
 – Küldd fel őket ide, amint átestek a formaságokon!
Azonnal beszélni akarok velük.
– Uram! A futamod tizenöt perc múlva kezdődik.
– Hozd el őket akkor is! Tetszeni fog nekik a
látványosság.
Iszonyatos perlekedés és sziszegés tör ki. A Cima
Ház gondnokai beterelik Feng díjmadarait a feje fölötti
felszerszámozó ketrecbe, és a hatalmas állatok szokásos
kifogásaikkal élnek ezügyben. Száll a toll, ahogy
huszonöt hattyú csapdos élénk, színes szárnyával.
Hatalmas hártyás lábuk tapossa a levegőt, és
territoriális rivalizálással vagdossák egymást.
– Vissza, ti szemetek! – átkozódik a hattyúk
gondviselőnője. A zűrzavar tovább fokozódik, ahogy a
szerszámokat a ketrecbe lógatják. Maga is hattyútollal
beterítve a lassan hulló pihék között, a génkez
gondozónő büntető kis áramütésekkel rendet tesz
durcás madarai között. A csalódottságtól sziszegve
helyükre telepednek, és engedik, hogy a könnyű hálót
rátegyék erős testükre.
– A társulat úton van, uram.
– Csak a vezetőket kérem.
Egy pillanatnyi zavart csönd után a titkár azt
mondja:
– Anarchisták ezek, uram. Nincsenek vezetőik.
Feng belemászik szénhab gondolájába, beköti
magát, olyan szorosan, ahogy a madarakat tartja a
szerszám. A karosszéria zsúfolt a barbár
etruszkdíszítésektől. Egy segéd suhan el mellette
formás, pompás, tollas római sisakban, amely az álla
alatt automatával zárul.
 – Badarság – feleli Feng. – Mindig vannak vezetők,
mindegy, minek akarják hívni magukat. Meg fogod
ismerni őket. Különítsd el őket, és hozd ide hozzám!
A nemes tömeg morajlik, suhog, közben játékos,
lelkesítő zene és előzetes bejelentések csengenek a
fülükben. A kevésbé kiváltságos polgárok messzebbről
vagy holokijelzőn követik az eseményt. A fejük fölött
vagy a lábuk alatt lélegzetelállító, gömb alakú tenger
terül el, mélykék vizének húsz kilométeres az átmérője,
és a szaggató turbulencia ellenében erős összetartó
rétegek védik, valamint lazán összekapcsolt
növényszigetek gyöngysora. Bálnacsorda úszik a
mélyében, olykor a felszínre jönnek, hogy levegőt
vegyenek a légzőnyílásukon keresztül a rétegek
felületén visszhanggal és lézerrel megjelölt réseknél. A
víziállatok tudják keserű tapasztalatból, hogy ezeket a
folyadék és gáz közti réseket a legnagyobb óvatossággal
kell megközelíteniük, mert nem egy zuhant már ki a
levegőbe közülük. Egy olyan szinten, amely csaknem a
hallhatóság alá esik, amely a csontokban rezeg,
végtelen daluk dobolása átjut a könnyebb középső
részen, amely körülveszi birodalmukat. Hatalmas
levegőbuborékok pettyezik a belső világot, amelyeket
ugyanaz a műanyag réteg vesz körül, és amelyeket
naponta pótol az oxigénért felelős személyzet.
Számtalan apró mutáns rák guberál a vízben, az
anyagcseréjük gazdag lítium-hidroxidban, amely
kivonja a mérgező szén-dioxidot. Néhány mohó bálna a
levegőbuborékokba nyomja a fejét, de az állatok
általában jobban szeretik időről-időre megvizsgálni a
fejük fölött öt kilométerre imbolygó fákat. Egymillió
gömb mesterséges napfény világít odalenn,
megvilágítva a hatalmas mélységeket. Kisebb halak
nyüzsögnek a szintek és zónák gazdag ökológiai
rendszerében, emb és génkez búvárok lebegnek köztük.
Ezeknek az úszóknak egy csoportja a felszínhez jött,
hogy megnézze a versenyt, fordítva ülnek egy zöld
fagypúpon, és élénk érdeklődéssel figyelik az
előkészületeket. Ragyogó fények cikáznak az égen:
végtelen nappal egy égitest magjánál.
– Uram, bemutathatom neked Cima nagyúr földi
barátait?
Kocsijában pompázva, derékig meztelenül,
beolajozva, fején fantasztikus sisakkal Feng felemeli
izmos karját.
– Telmah társulatbeli barátai! Üdvözöllek, Rozz? –
Hátbaveregeti a vörös hajú Gillt. – Gill! – Röviden átöleli
a szöszit fél karjával. – Rendesen bánnak veletek itt a
Pszichén?
– Én vagyok Rozz, kegyelmes uram. – Egy pillanattal
tovább marad az ölelésben, mint ami illendő. – És
frankón le vagyunk nyűgözve.
A bátyja áradozik.
– Találkozhattunk az igazgatóval, amint
megérkeztünk! Én vagyok Gill.
– Tényleg? Elnézéseteket kérem. – A hattyúk
borzalmas lármát csapnak a fejük fölött az új
betolakodók miatt végtelen territoriális harcukban, és a
gondozójuk ütésekkel bírja őket engedelmességre. – A
személyzet – magyarázza Feng a fejét rázva –,
manapság, tudjátok… Jól utaztatok?
Az anarchisták körbebámulnak, aztán fel és le:
képtelenek hinni a szemüknek. A szomszédos
állásokban Feng versenytársai szintén az állataikat
készítik elő. Mindenütt zűrzavar és karneváli vígság.
Gill kissé tengeribetegnek tűnik. A hatalmas óceánt
nézi, amely a feje fölött lebeg, és láthatólag összemegy.
– Öm… elég szokatlan volt, kegyelmes uram –
mondja nagy nehezen.
Feng a kezébe veszi az ostorát, kísérletképpen
pattint vele egyet. A madarai ívbe hajtják a nyakukat.
– Gyakoroltátok a játékaitokat? Valami igen
látványosban reménykedünk a Beavatásra.
– Csak szimulációkban, Feng nagyúr. Nem igazán
volt elég hely az űrhajón másra. Szavamra, ezek a
madarak fantasztikusak. Ez a természetes színük?
– A „természetesnek” nem egészen ugyanaz a
jelentése itt, az Övben, majd meglátjátok. – Feng
kedvtelve nézegeti a madarait. – Ezeket
génmanipulációval versenyállománynak alkották meg.
A tollaik színezete tükrözi a neurohumorális
állapotukat, és mutatja, hogy áll köztük a versengés.
Azt a gyönyörűséget ott, elöl – azzal hanyagul int a
madarak felé az ostorával, egy pompás fehér példány
felé, vörös csőrrel –, azt követik. – Feng vigyorog, mint
egy farkas. – Megölte az összes riválisát.
– Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de egy kissé
nem… kényelmetlen a röppályájuk alatt ülni?
Feng ezt mulatságosnak találja.
– Nem megy a szemetekbe madárszar, fiam.
Mondtam, hogy génmanipulációval teremtették meg
őket. Ezeknek a szárnyasoknak zárt a vakbele. A
gondozók minden este kiürítik.
Rozz kíváncsian felnyúl, hogy megpaskolja a
legközelebbi madarat. A gondozó azonnal elkapja a
karját, és visszarántja, mielőtt a madár lecsaphatna, így
csak a csőrét csattogtatja vadul.
– Óvatosan, kislány!
– Hoppá. Bocsi!
Éles, hivatalos hang váltja fel az eddigi sportos
stílust, és bejelenti a González Hendikep Futamot,
amelyben mindannyiunkat megtisztel jelenlétével az
ideiglenes igazgató, Feng Cima nagyúr a Cima Házból,
kérünk mindenkit, hogy nagy tapssal köszöntse az
igazgató urat!
E fárasztó badarság közepette Feng odainteget a
hódolatteljes média-berendezéseknek, és rámosolyog a
tömegre. Végül odafordítja a fejét, és azt mormolja:
– Örülnék neki, ha sikerülne bevonnotok Telmahot
egykét dologba. Az apja halála nagyon rosszul érintette.
– Igen, tudjuk – locsogja Rozz. – Szörnyű, uram.
– Boldogan – vág közbe Gill, és arcot vág a húgára. –
Kincsvadászat a szabadesésben, ugrándozás azok körül
a pici rakéták körül… isteni! Fantasztikusan jót fog
tenni neki.
Az állásokban minden oldalon forronganak a
hattyúk, mohón várnak a kezdésre. A kínlódó
hivatalnokok bedugják a fejüket, hogy megtudják, mi a
késedelem oka, de Feng arckifejezéséből egyértelmű,
hogy a verseny akkor indul, amikor végzett.
– Reméltük, hogy kijön elénk a Kikötőbe – mondja
Rozz élénken. – Csak nem gyengélkedik?
– Látni fogjátok, hogy egy kissé… megváltozott, attól
tartok. – Feng egyenesen a szemükbe néz, előbb a
lánynak, aztán a fiúnak. – Az édesanyja és én hálásak
volnánk bárkinek, aki képes lenne egy kis lelkesedést
lehelni a fiúba. Ha segítenétek egy kicsit bepillantást
nyerni… bármibe, ami megkönnyítené, hogy
visszaadjuk ennek a drága fiúnak az egészségét…
– Természetesen, kegyelmes uram! Jaj, szegény
pára! Meglátogathatjuk?
– Minél előbb, annál jobb. A szolgám majd elvezet
titeket. Nagyon örültem a találkozásnak! Fények
villannak, és a barlangbeli tömeg türelmetlenül
morajlik. Feng nem ráz kezet a vendégeivel. – Adjátok
át üdvözletemet a Társulat többi tagjának! És
tudassátok a titkárommal, ha bármire szükségetek
volna, ami kellemesebbé teheti a vakációtokat!
A férfi segítői egy lelátóhoz vezetik őket,
arisztokrata módjára biccentenek jobbra is, balra is,
ahogy mennek, és vigyorognak örömükben.
Egy trombita szólal meg, végigvisszhangzik a tágas
térben a kanyarodó mérsékelt övi erdők és a lebegő
tenger között.
– Bí-bá-bámulatos – suttogja Rozz, és a fákkal sűrűn
beültetett részek felé int, amelyek madárcsapatoktól és
nagyszárnyú rovaroktól elevenek, és amelyek messze
elnyúlnak árnyban, fényben.
– Csitt!
– Nem az jönne, hogy „huhu”?
– Nem.
– Az a sok víz hogyhogy nem téved el és ütközik
valamelyik oldallal? – kérdi Rozz a mellette állótól.
Vagy inkább mellette lebegőtől.
A génkez férfi, aki pazar öltözéket visel a verseny
alkalmából, értetlenül néz rá.
– Ezt meg hogy érted?
– Miért nem esik le az ég?
 – Az ég…? Ja, értem. – A génkez belekortyol a
pezsgőjébe, aztán odakínálja a kerek üveget. – Miért
nem vonzza a gravitáció a Psziché magja felé meg
ilyenek?
Rozz összecsapja a kacsóit, aztán elfogad egy
pohárral a gyöngyöző italból.
– Pontosan! Igazi tudóselme.
– Próbálok visszaemlékezni. Régen jártam iskolába.
– Hű, folytasd!
A génkez arca elszíneződik az örömtől.
– Hanghullámok, az lesz az.
Rozz szkeptikusan fogadja.
– Szépen kell hozzá beszélni?
– Nem, nem. Fókuszált hanghullámokat használnak.
Szerencsére nem olyat, amit hallanánk is. De úgy
tudom, a bálnák néha elég fárasztónak találják.
Az emberek összeütköznek, meglökik egymást a
nullához közeli gravitációban. Egész karácsonyfányi
fényfolt villan fel egyszer, kétszer, háromszor: piros,
sárga… zöld. A kapuk kinyílnak, és egy tucat ketrecből
kiszáguldanak a madarak a kijelölt pályájukon, emb és
génkez hajtóik ostorozzák a tarka állatokat. Megannyi
szárny emelkedik és evez: fehér, rózsaszín, halványkék,
fűzöld. A szekerek szállnak a levegőben. A hattyúk
gyémántszálas szerszámukban V-alakba rendeződve
indulnak neki, minden egyes lebegő hajtó csapatát egy-
egy erős, fehér hím vezeti.
Rozz és Gill izgatottan bámulja a látványt, álluk a
padlón. Az igazgató díjnyertes állatai lehagyják a
többieket, máris az óriási, lebegő tenger fölött
hasítanak. Néhány percen belül a szekerek eltűnnek a
nézők szeme elől. A tömeg egyre erősödő üvöltése
halkulni kezd, egyre gyengébb és gyengébb.
Rozz odasúgja a szája sarkából.
– Vajon most megvásároltak minket, mit gondolsz?
– Hát, ajánlatot tettek, annyi szent. – Gill közelebb
húzza a húgát, kissé reszketve. – És hatással van ez a
tartózkodásunkra?
A lány csapkod a karjával, mintha szárny lenne,
kezd belejönni a szabadeséses dologba. Az űrhajón
töltött két hónap valamennyire felkészítette őket a
váltakozó gravitációra, de az aszteroida a maga
kézzelfogható valóságában elképesztő volt és zavarba
ejtő.
– Én kész vagyok feladni a tartózkodást. Feng
gazdag, szívecském!
– Ne kurválkodj! – Nehéz megmondani, vajon a
bátyja tényleg ingerült-e.
Rozz pofákat vág.
– Miért, te hogy viselkedsz?
– Telmah érdekeit kell figyelemben vennünk –
jelenti ki elég fellengzősen – a jelen körülmények
között.
– Ugyan, Gill, kérlek!
A segéd odajön hozzájuk, és int, hogy kövessék a
kijelölt lakhelyükre.
– Nem várhatnánk, amíg vége a versenynek?
Szerintem ez udvariatlanság így.
– Az igazgató kívánsága volt, hogy vezesselek titeket
egyenesen Telmah nagyúrhoz.
– Ja. Jól van. Nem mintha fogadást kötöttünk volna
rá.
 Sorban követik a segédet. Rozz méltatlankodva
sziszeg:
– Gill, ez nem szép. Aligha gondolhatod, hogy el
akarom árulni Telmah barátságát. Ugyanakkor nincs
abban semmi rossz, ha közöljük a családjával, hogy
hogy állnak a dolgok, ha a srác mond nekünk ezt-azt.
– Mond ezt-azt! – Gill rosszindulatúan a lány arcába
kuncog. – Három másodperc alatt az inge alatt lenne a
kezed, ha azt gondolnád, hogy bármit is elérsz vele. És
újabb három alatt leszednéd róla a nadrágot is, ha
szerencséd van.
Rozz felhorkant, meglöki a bátyját. Annak kicsúszik
a markából a kezdőknek való kapaszkodó kötél, amelyet
arra használnak, hogy közlekedni tudjanak a
folyosókban, és elröpül. Tehetetlenül bukfencezik és
forog, és közben szétröhögi az arcát.

VI

Körbeli lakosztályában, tágas dolgozószobájának

homályában Telmah Cima nagyúr bénult levertségben
hever. Kedves, színes fények forognak körülötte lassan,
a lenémított számítógépes holokép a Módosító Kartell
központi gyógyszerészeti adatbázisa. Cima nem figyel a
DNS szuperhélix fantasztikus térkitöltő modelljére. A
spirális első hélixen világít a négy bázis – adenin,
guanin, timin, citozin – különböző színekkel, és azok
újabb spirálba tekerednek, amelyet a hiszton fehérjék
váza magába zár. Ez az élet, a legmélyebb,
legprimitívebb szinten: szövegek csavarodnak a
spirálon belüli spirálokban. Mint egy önmagát átölelő
kígyó.
Cima felsóhajt, int. A kijelző megváltozik.
Pazar molekularózsa nyílik a fiú körül.
Olyan hatalmas, mint egy ősi gótikus katedrális
ablaka. Az ikonográfiája azon a nyelven íródott, amely
négymilliárd éve csiszolódik véletlenszerű zajokból.
– Rosa – suttogja a fiú, a szeme szúr a bolond
szentimentalizmustól. Cima részeg, és kétségbeesésbe
süllyedt. Felemeli a karját, hogy megérintse a gyönyörű,
forgó ábrát, de a keze átsuhan annak rejtélyes fényein.
Talál egy laposüveget, az ajkához emeli. Az ivás
nem, csak az élvezetet követő fájdalom megszüntetése
bűn. Eddig a fájdalom távolmaradt. Majd ha a fiú
abbahagyja az ivást, akkor taszítja az ürességbe, vagy
rosszabba.
– Kegyelmes uram! – A személyi szolgájának van
annyi esze, hogy nem tolakodik be a dolgozószobába. A
hangja a levegőből szól.
– Tűnj el!
– Uram, azt gondolom, ez biztosan…
– Nem azért fizetlek, hogy gondolkodj. Tűnés!
A zsibbadt helyen, ahol a lelke lebeg, és megosztja
lakhelyét valami mással, valami vérszomjas, bezárt
dologgal, megmozdul a kíváncsiság. De nem elég erős,
hogy felrázza a fiút. Visszasüpped, nézi a B-DNS hélixet,
amely végtelen kecsességgel forog. Vajon hogy
csinálták? Megdönti a képet, megcsavarja, kinyújtja a
hélixet. A belsejében szén és nitrogén világít zöld és kék
fénnyel, a vázlat vonalai csipkézetet alkotnak. A
szirmokat zöld, arany és vörös foltok pointillista
összessége rajzolja ki: szénmolekulák, foszfor, oxigén.
Aha! A rózsaablak a perspektíva illúzióját adja, tíz
közeli bázispár omlott össze a síkban. Minthogy a
csavarlépcső minden fordulójánál csak tíz nukleotid
komponens van, az összeomlott sík tízszeres
szimmetriát mutat. Milyen csodálatos! Milyen szép az
intellektusnak és a szemnek! Cima keserűen felnevet.
Milyen céltalan!
– Uram, bocsáss meg! Utasításokat kaptam Feng
nagyúrtól.
– Jaj, hát abban biztos vagyok. – Cima gúnya már
rutinszerű. Nem fárad azzal, hogy felemelkedjen a
kanapéjáról. Egy ragyogó vazopresszin molekulához
lapoz. Úgy függ a szobájában, mint az univerzum
portréja: a szenek kísértetfehéren világítanak a
hatalmas, csavart íveken, itt is, ott is összeérnek, mint a
csillagközi buborékok vonalai, amelyek a helyi Nagy
Bumm legkorábbi pillanatainak visszamaradt
zárványai. A fehér galaxisokon keresztül vörös és kék
csipkék látszanak: oxigén és nitrogén atomok, amelyek
összetartják a makromolekulát.
– Telmah nagyúr, bocsáss meg, hogy erősködöm!
Látogatóid érkeztek Feng nagyúr kívánságára.
– Látogatóim? – Cima sértődötten nekivágja a
laposüveget a távolabbi falnak. Az átzuhan a
molekulagalaxison, úgy forog, mint egy kozmikus
csillaghajó. – Na, erre van a legkevésbé…
– A Földről, uram.
Cima borús arca összerándul. Azonnal teljesen
magához tér. Int, eltünteti a gyógyszerészeti kijelzőt,
felkapcsolja a szoba világítását. A hely romjaiban hever.
A fiú nem hagyja a takarítószemélyzetet dolgozni hetek
óta. Szerencsére a szellőztetőrendszer automatikus és
általános, különben a szoba már bebüdösödött volna. A
hirtelen fényben Telmah feltűnően borzas, sovány, a
szakálla madárfészekké nőtte ki magát.
– A Földről?
A szeme csillog.
– A színjátszó társulat, úgy hiszem.
– Ez döbbenetes. – Azonnal talpra szökken, és az
ajtó felé veti magát. Kivágja, és farkasszemet néz a
meglepett embekkel. – Rozz, drágaságom! – Nagy,
mackós öleléssel magához húzza a lányt. Rozz kissé
elfordítja a fejét, ahogy megérzi az orrfacsaró
testszagot, és elborzadva sandít a bátyjára. Idegesen
mosolyogva gyors puszit ad barátja arcára. Cima
elengedi, és a vörös hajú felé nyúl, aki sporttáskát
hurcol a vállán. – És Gill! – Telmah jóformán
ugrándozik; pillanatnyilag kiragadták a kétségbeesés
ingoványából. – Itt van a társulat többi része is?
Rozz kézen fogja, odahúzza a kanapéra, a fejét
rázza. Belenéz a fiú gyalázatos állapotban levő arcába.
– Jaj, Telmah, muszáj szereznünk neked valami ételt
és egy bögre sört. Mióta nem aludtál ágyban?
– Több napja – feleli a fiú szórakozottan. – Talán
hete, nem tudom. Hogy a csudába kerültetek ide?
– A srácokat épp elszállásolják, Telmah – mondja
Gill sietve. – Jó újra látni!
– Titeket is. Titeket is.
Rozz a fejét rázza, ahogy körülnéz a romokon.
– Ez így nem járja. – Elkezd buzgólkodni a szobában,
felvesz ezt-azt, mást meg arrébb tesz; takarít. – Telmah,
meg kell mondjam, hogy meg vagyok sértve. Nem
küldtél meghívót, pedig megígérted!
 – Jaj, hagyd ezt, az ég szerelmére! – Cima
meghökken. – Nincs szükségetek meghívóra. Csak
tudjátok, hogy mindig szívesen látunk titeket a
Pszichén?
Rozz felnevet, még mindig a fiú után pakolászik.
– Az esküvődre, te dinka! Nagy, fényes esemény
volt?
Cima hangja azonnal elszürkül.
– Az esküvőm… – Pöccint egyet a kezével, és a
fények kialszanak, a holokép pedig előjön. Végtelen sor
aminosav, egy homeobox géncsoport képe tölti meg a
szoba terét. Az különböző mintagenomok
összehasonlító homeo-régióinak sora tűnik fel. A
különbségeket kiemelték, és a sor vég nélkül
folytatódik:

Cima üres arccal bámul erre a misztikus blablára.

– Az ember nem házasodik börtönben! – Furcsa
pillantást vet a barátaira. – Vigyázzatok, nehogy a
börtönőrök fegyencnek nézzenek titeket!
– Börtönben, Telmah? – Gill alig hisz a fülének. – Ez
az aszteroida egy ékkő, egy tündérkastély! – Gúnyosan
mosolyog, int a kijelző felé, rákancsalít. – HeLys, uram!
De Alaposan rád férne valami Serkentő.
 Cima akarata ellenére is felnevet, és eltünteti a
homeo-régiót, visszahozza a fényeket. Italt és ennivalót
rendel a szolgájától, aki csaknem azonnal be is lép,
arcán kiszolgáltatott öröm, hogy jobb állapotban látja
gazdáját.
– A Psziché tényleg mesés, Telmah. – Rozz
beleharap egy sütibe, szétszállnak a morzsák. – De az is
igaz, hogy két olyan embbel beszélsz, akik hatvan napot
töltöttek szó szerint szigorú szobafogságban. Az
aszteroidák jópofák, de az űrhajók – azzal megböki a fiú
mellkasát –, na, azok gázak.
Cima elképedve, vidáman rázza a fejét.
– Hé, figyeljetek, mi az ördögöt csináltok ti a
Pszichén… a társulattal egyetemben, Krisztus
szerelmére, Allahra?
– Erre jártunk – mondja Gill –, láttuk, hogy ég a
lámpa.
– Úgyhogy szerencsét próbáltunk – tódítja Rozz –, és
bekopogtunk az ajtón.
– Figyelj, ha dolgod van, az is okés. – Gill úgy tesz,
mint aki leveszi a kalapját és a sálát egy nem létező
fogasról. Bekapcsolja képzeletbeli nagykabátját, és
bátran nekifeszül vállával az ajtó mögött süvítő
hóviharnak. – Majd elmegyünk inkább moziba.
Cima nem tehet mást, nevet.
– Bolond bohócaim, szeretlek titeket. – Egy
pillanattal később kijózanodik. Szomorúan
megállapítja: – Értetek küldtek.
Rozz és Gill összenéz.
A szöszi mosolya kissé túl ragyogó.
– Meglepetésnek szántuk. Felkértek minket, hogy
lépjünk fel a Beavatási Szertartáson.
 – Istenem! – Cima öklével a tenyerébe csap. Úgy
hangzik, mint egy pisztolylövés. – Hát ez a szukafattya
semmit nem tisztel?
Dühöngő utálatában újra bekapcsolja a kijelzőt. A
neurotranszmitter vazopresszin előbújik, virtuális
galaxisok belső univerzuma. Cima rémülten megtorpan.
A ragyogó fénypontokra bámul, mind egy-egy atom, egy
galaxis. Visszafordul, és a szöszi meg a vörös hajú
arcába néz.
– A társulat. A társulat. – Ugrik egyet. – Istenemre, a
saját fegyverével győzöm le a nyavalyást! Figyeljetek,
srácok, gyertek ide! Van egy tervem az előadáshoz,
amitől kapkodják majd a fejüket. – Kuncog, megint úrrá
lesz rajta az őrület.
Rozz ijedten kinyújtja a kezét, de a fiú nem fogja
meg, a kijelzőre felhoz egy asztronómiai adatbázist.
Igazi csillagok váltják fel a virtuális csillagokat. Az egész
látható univerzum berobban a lakosztály homályába;
fenséges, díszes, és fájón üres.
Gill prózaibb megközelítést keres.
– Hát, kigondoltunk valami kis apróságot, de tudod,
hogy odavagyunk az ötleteidért. Sőt – azzal belenyúl a
sporttáskájába, és elővesz egy becsomagolt tárgyat –,
olyan gyorsan távoztál, hogy ezt oda se tudtuk adni.
Cima szórakozottan elveszi a valamit. Az ajka
mozog, miközben lehámozza a védőréteget. A topáz
íbisz az, nyolc darabból ügyesen összerakva.
Cima döbbenten nézi a gyönyörű műtárgyat,
kartávolságra eltartja magától.
– Ez Isten üzenete! Apám, légy most velem! A
Naprendszer. Igen. Végigszáguldani a Naprendszeren…
– Hangja elhal, szája rángatózik.
 Gill szándékosan nem reagál erre a bohóckodásra.
Hátat fordít a gyönyörű holoképnek közepén a félőrült
férfival.
– Nos, akkor mi a terved, Játékmester? Küzdelem
vagy keresés? Szabadesés vagy centrifuga?
Telmah Cimát elragadja képzeletének diadalittas
láza.
– Egy énekes, táncos, földtől elrugaszkodott,
kozmikus, komikus kavalkád, Gill. Fényes esemény,
Rozz. Igaz történet – nevet, harsogva tulajdon
intelligenciájának örömétől –, jobb egérfogó, egy
istenverte tragikomikus pasztorális eposz!

VII

A győztes Feng megfürödve, átöltözve hivatali

asztalánál ül, lábát lóbálja valami barokk fafúvós zenére
(Dietrich Buxtehude, 1673-1707) a Kör enyhe
centrifugális gravitációjában. Öt teljes perce vár
Corambisra, hogy megérkezzen menetrend szerinti
megbeszélésükre, de a friss sportsiker elsimítja az
indulatát. Amikor a kancellárt késve bejelentik,
felettese vidám hangon üdvözli.
– Felteszem, találkoztál a földi lényekkel – mondja
Corambis, és elvesz egy kristálygömb buborékos vizet. –
Hogy tetszettek, igazgató úr?
– Elég jól használhatóak.
Corambis megrázza oroszlánfejét a szégyen
hallatán.
– Semmi tisztelet, de semmi.
 Feng szemöldöke egy pillanatra a magasba szalad, és
a szeme a génkez arcát fürkészi, de gúny és művészien
elfedett felháborodás nélkül felel:
– A bolygók anarchistái eladnák a saját testüket és
vérüket egy pillanatnyi gyönyörért.
Corambis sosem járt még az Övön kívül, és soha nem
lépett még bolygó felszínére.
– Hát, nekem mindegy, ha az állhatatlanságuk a mi
érdekeinket szolgálja.
Feng különösen száraz hangon kérdezi:
– És a re lányod, kancellár, megmaradt-e az
engedelmességben?
– Ó! – Corambis megörül. – Biztató híreim vannak,
Feng. Megtaláltam a diagnózist.
– Milyen sokoldalú vagy, barátom. Orvosi?
Pszichiátriai diagnózist?
Ez a csipkelődés nem találja el áldozatát.
– Tudod, szerencse, hogy Rosa olyan akaratos
gyermek. Kifundálta, hogyan találkozzon Telmahhal a
Hidroponikus Kertek egy használaton kívüli
melléképületében.
Feng talpra ugrik, csak úgy köpi a szavakat:
– Szerencse, Corambis? – Oda a jókedve. – Átkozott
ember! Határozott utasításokat adtam! El kell őket
különíteni. Azt akarom, hogy ez a fellángolás
természetes halált haljon.
Corambis ülve marad. Bizonyos elégedettséggel
rámutat:
– Jóval több lehet fellángolásnál. Úgy hiszem,
egészen egymásba bolondultak…
– Valamibe Telmah belebolondult, annyi biztos. – Az
igazgató visszaül a helyére. Szándékos gorombasággal
jegyzi meg: – De kételkedem, hogy ez a valami egy
szoknya lett volna, akármilyen becsvágyó is az apja
annak a szoknyának.
Corambis ingerülten színt vált. Levágja a
kristálygömbjét, víz fröccsen a széles igazgatói asztalra.
– Ezt nem tűröm, hallod? Ilyen szégyenteljes
gyanúsítgatást…
A titkár hangja szólal meg a levegőben, mindkét
férfi számára hallhatóan.
– Kegyelmes uram, azt kérted, tájékoztassalak. A
diplomáciai küldöttek épp most érkeztek vissza.
Feng azonnal kihúzza magát, minden más kisebb
ügy jelentéktelenné válik.
– Küldd be őket! – Élénken áthajol az asztalán. – Mi
lesz, kancellár, háború vagy semlegesség? – Corambis
duzzog, nem ad választ. – Azt hiszem, kedvező ajánlatot
tettem Bronse-nak. Nem állok készen háborúra, a
fenébe! Egy év múlva, igen. De most nem.
A hatalmas ajtó kitárul, belépnek a nagykövetek.
– Üdvözlünk, kegyelmes uram! – Mélyen
meghajolnak előtte, aztán észrevehetően kevésbé
szertartásosan Corambis felé. – Kancellár.
Feng Cima nagyúr leereszkedően előlép az asztala
mögül, a székükhöz kíséri őket.
– Örülök, hogy biztonságban visszaértetek. – Aztán
felhagyva a hivataloskodással rájuk förmed: –
Megpecsételt megállapodással jöttök?
A szürke hajszálcsíkos génkez újra meghajtja a
kezét.
– Bronse nagyúr kérte, hogy tolmácsoljam, nagyon
örült az ajándékaidnak. Meg merem kockáztatni, hogy
nagyon pozitívan tekintett az ajánlatodra.
 Corambis érvényesíti az előjogait.
– Nosza, akkor, tisztviselők, elő a memóriával,
halljuk a visszafejtést!
A szőrmesapkát és rojtos ágyékkötőt viselő emb
diplomata elővesz egy memo-érmét a nyakában hordott
szütyőből, és odaadja Corambisnak, aki épp annyi ideig
tartja a kezében, hogy bebizonyítsa, minden joga
megvan az igazgató irodájában tartózkodni ilyen
tanácskozások alatt. Feng átveszi a kezéből, és
ujjlenyomatát odanyomja az érme egyik oldalára. A
memo aktiválódik, borostyánfénnyel világít, átküldi
tartalmát a szoba adatrendszerének. A visszafejtő
protokollok láthatatlanok és gyorsak. Egy nagy
holokocka villan fel ott, ahol előbb az igazgató hatalmas
asztala volt, és megjelenik rajta Bronse nagyúr öreg
alakja teljes testi valójában.
– Nahát, Feng nagyúr! – Hangja, mint az összeomlott
suttogás. – Bárcsak tényleg beszélgethetnénk, ahelyett,
hogy ebbe a buta gépbe fecsegnénk! De feltételezem,
eleget kell tennünk a protokolláris határozatoknak.
A nézőpont szöge kissé elcsúszik, így az emb
diplomata félig láthatóvá válik. Meztelen, bőre
beolajozva, Bronse karjába bújik.
– Odáig voltam az ajándékoktól, Feng. Nagyon
figyelmes. Hiányozni fognak. Ó, hogy várom már, hogy
egy jó kis fiatal, bronzbarna testbe szülessek újjá!
Feng ingerlékenyen sziszeg a képmásra:
– Húzz bele, szenilis vén semmirekellő!
Bronse visszadől a párnái közé. Klasszikusan
paidomorf férfi, a hosszú életet elősegítő, betiltott
gyógyszerek ritka biokémiai áldozata. A szerek átitatják
a szöveteit, bár a tágabb galaxisban mindenkiét az
igazhitű Övbéliek kivételével, akiknél szigorú tiltás alá
esnek. Bronse egy Átjáró tulajdonosa, könnyedén
elsiklott a megszorítások felett, ám bűne leleplezte.
Ribozimok hemzsegnek a húsában, annak érdekében,
hogy helyreállítsák a korának köszönhető DNS-károkat.
Rendbehozzák a telomer-kopásokat minden sejt
ismétlődő kromoszómáinak végén. Egy kritikus
útvonalba azonban hiba csúszott. Ahelyett, hogy a férfi
DNS-szövegét frissítenék, az öregedésgátlók Bronse
megújítóit túladagolták, helyenként pedig
visszafordították. Bizonyos mély információs szinteken
becsapott teste azt hiszi, hogy gyermek, olyan
tizennyolc földi hónap korú. Hatalmas csecsemővé vált.
A teste – amelynek nagy része, sajnos, nagyon is jól
látható – feszes, puha, szemérmetlenül egészséges és
szőrtelen. Noha vagy százötven kilogrammot nyom,
hatalmas feje egy kisbaba kopasz koponyája, és abszurd,
hűvös arca egy csecsemő éretlen vonásait hordozza.
Kék szeme felszalad csaknem átlátszó, pillátlan
szemhéja alá, és összeszorítja tökéletes, íj alakú száját.
– Megdöbbentett az üzeneted, kedvesem. – Az emb
diplomata bravúrosan kevéssé rázkódik össze, amikor
Bronse dagadt ujjai felfedezőútra indulnak a testén.
Nyál csillog az ujja hegyén. – Gratulálok a
megválasztásodhoz, természetesen. Bárcsak én is
csatlakozhatnék az ünnepléshez! Amint tudod, az
utóbbi időben gyengélkedtem, hagytam kissé kicsúszni
az államügyeket. Jonas pedig igencsak komiszul
viselkedett. Biztosíthatlak, hogy tisztességesen
megdorgáltam. Tudomásomra hozta, hogy a katonáit a
Trójai kisbolygók ellen küldte… nyakas népség, azok a
trójaiak, igazi csürhe, kell nekik a korbács, hogy
megtanulják, hol a helyük…
A látómező ismét megbillen, láthatóvá válik a
hajszálcsíkos génkez. Még meztelenül is olyan, hogy
megállná a helyét az irodában. Feje elvándorol a férfi
testének alsó részéhez, és a nő gondjaiba veszi a
nevetséges kis valamit Bronse hájas combjai között,
játszadozik vele, amennyire tőle telik. Arrafelé nem
nagyon látszik változás, de Brass egy pillanatra
összeszorítja a szemét, és felsóhajt, sikamlós
gyönyörrel. Az emb nagykövet szája a férfi jobb
mellbimbóján dolgozik; szülő és gyermek különös,
kifordított képe.
Feng pedig összeszorítja a száját ingerültségében.
– Térj a lényegre, te undorító mocsok! – acsarogja.
Mindenki meglepetésére úgy tűnik, valami mégiscsak
történt odalent. A génkez odahajtja az arcát. Az ő ajkai
is szopni kezdenek.
– Gondoltam, jót tenne a fiúnak – mondja Bronse a
felvevőgépnek –, kiderülne, milyen fából faragták.
Aztán megérkezett az üzeneted, és megtudtam, hogy az
a bitang az orromnál fogva vezetett… döbbenetes!
Micsoda hálátlanság!
Egyenes háttal, illendően ülve Feng irodájában,
bokájukat elegánsan összezárva a két nagykövet
szemrebbenés nélkül figyeli a saját produkcióját.
– Örülni fogsz, ha meghallod, hogy azonnal
leállítottam – mondja Bronse. – Készítettem egy
békeszerződést, ezek a kis drágák majd elviszik neked…
Feng erre várt, mindenek előtt ezt akarta hallani. A
levegőbe dobja az érmét, ezzel eltüntetve az undorító
képmást, és a legmélyebb elégedettséggel mosolyog
magában.

VIII

Két, acéldobozban töltött, eszeveszetten unalmas

hónap után a társulat elhagyja pazar börtönét, és
beözönlenek a kisbolygó belsejébe. Yazade elruccan egy
harcművészeti bemutatóra, ahol a Cima Ház
szabadeséses harci csapatai sújtanak le elképesztő
sebességgel az „ellenséges” csapatokra. Myfanwy a
művészeti galériát elég unalmasnak találja, csupa
hősies póz meg véres régi szerszám, félig érthetetlen
technológiai eszközök, amelyek a fausti századokból
maradtak fenn, amikor a Naprendszert még szívós, okos
férfiak és nők népesítették be. A lány sóhajtva
elkotródik szerencsét próbálni a kozmetikai
kereskedésekkel, ahol több sikerrel is jár. Kob egy rossz
hírű odúban fogadásokat köt a harci légcápákra.
Ezeknek a szörnyetegeknek két sorban akkora fogai
vannak, mint a srác keze, és az uszonyaik adaptálódtak
a mikrogravitációhoz, szárnynak használják őket.
Myfanwy egyévi keresetét veszti el két óra alatt
harsogva, részegen és boldogan.
Abhinavagupta félrevonja Doonyt a mágnesvasút-
állomáson, és valami olyasmit suttog a fiú fülébe, hogy
hallott valami rokkant génkez látnoktól, aki tippeket
árul a versenyekkel kapcsolatban hiszékeny
pszicheánusoknak. Doony még mindig fekete, mint a
szén, csak a mellkasa lett szélesebb. Végigszántja
ujjaival tusi haját, és lelkesen bólint. Leszállnak a
mélybe, a gravitáció méterről méterre egyre gyengül.
Lilás sötétségbe érkeznek, az elszánt mulatózok és
kedvelt agymosó zenéjük hangja fültépő. Fények
villannak a sötétben.
– Ez már döfi! – ordítja Abhinavagupta.
Doony esetlenül vigyorog, szó nélkül bólint.
Amerre csak néznek, mindenhol valami fantasztikus
torzszülöttet látnak. Ez a Reichskeller, a genetikailag
módosított untermenschek tanyája, az Öv
legkockázatosabb és legkevésbé kellemes
foglalkozásaira tervezett munkások. Egy nő gúnyosan
vigyorog az ügyetlenkedésükön, és megvetően csapkod
markolófarkával. Három lapított homlokú kisember
menekül a lábuk alól, csillogó ezüsttel díszített
köldökzsinór köti őket össze. Egy cincogva siető, piros
szemű, denevérszárnyú génkez férfi a bárpult felé veti
magát, és elszáll a fejük fölötti füstös homályban.
– Asszem, mi vagyunk itt egyedül normál embek –
észrevételezi Abhinavagupta, kissé túl hangosan. Egy
csapat jól megtermett, lábatlan kétkezi munkás ezzel
tiltakozását fejezi ki, fenyegetően felnyomják magukat
döbbenetesen izmos karjukkal. Abhinavagupta elsápad,
visítva bocsánatot kér, és meghívja őket több kör
méregerős italra. Hamarosan mind együtt énekelnek,
átkozzák az új igazgatót meg azt a repedtsarkú
feleségét, de kénytelenek voltak azonnal szétrebbenni,
és megvédeni magukat a Cima mátriárkához hű
polgárokkal szemben. Nagy zűrzavar és felfordulás
keletkezik, jólesik az űr csöndje után.
Öt percen belül a két emb szétválik. Egy pikkelyes
arcú nő magával húzza Abhinavaguptát egy tartályba,
tele bugyborékoló kék folyadékkal, légzőmaszkot illeszt
a fiú orra és szája elé, harmadik kezével pedig
Abhinavagupta tunikája alá nyúl. Doonyt pedig
elrángatják egy villámgyors körútra a felmélybe, a srác
úgy hadonászik a levegőben, mint egy lábashal.
– Itt vannak! – kiáltja az egyik csirkefogó. Egyetértő
kiáltások.
Doony semmit nem ért, de vigyorogva ő is bólint.
Erős kéz ragadja meg a vállát, és egy száj az övébe
harap. A srác mámoros.
– Itt vannak! – kiabálja.
Egy sor alagútnál lyukadnak ki, minden csupa rács.
Magasan fölöttük angyalok repkednek. Doony csak
bámul, a szíve előbb majd megáll, aztán majd kiugrik a
helyéről. Az angyalok csodálatosak, a szárnyuk két
méter hosszú az izmos válluktól a végéig, arcuk romlott
és gyönyörű. Minden angyal férfi, ez szinte provokatív.
Minden angyal énekel.
Doony figyeli, hallgatja őket, és a fejét rázza.
Az angyalok egy-két csapata kórusba gyűlik. Zene
szól, hangjuk mélyen cseng. A híres, blaszfém
oratóriumot éneklik, a „Krisztus hét szava a
keresztfán”-t, és mindenki szótlanul, fojtott
kíváncsisággal figyel, ahogy daluk végigzeng az
összegyűltek fölött.
– „Francba, francba, francba. Francba, francba!
Francba. AJJAJ!”
Egy szopranista kissé tovább kitartja az utolsó
hangot, olyan, mintha szilánkokra törne egy
üvegpalota, és, amikor elhal a hangja, a nézők tapsban
és ujjongásban törnek ki. Az angyalok felemelkednek
hatalmas szárnyukon, és ellebegnek a sziporkázó
sötétbe.
– Hé, ez itt Doony! – kiabálja a srác egyik új barátja.
– Doons, ismered már Felixet?
– Üdv – mondja az emb reszkető hangon, és
bizonytalanul odanyújtja a kezét. Egy magas fekete
macska vigyorog le rá, hegyes füle égnek mered, kis
kerek pocakja van és vékony lába. Ő is génkez
untermensch, az emb DNS-t beoltották valami
macskafélébe, vagy fordítva. A bajusza boldogan rezeg.
– Szia, Doons! Parti?
– Simán. – A srácnak zúg a feje. Boldogságában
megint elvigyorodik, megfogja a macska kezét, és
együtt keresztülvergődnek az éneklő angyalok után
hömpölygő tömegen.

IX

– Mind elhúzták a csíkot.

A holokocka belsejében Lyn épp az álmot dörzsöli ki
a szeméből.
– Milyen kedves. Kérlek, vadászd össze őket, aztán
mondd meg nekik, hogy hívjanak fel! – Gill szája
elkeskenyedik. – Teljesen megbízhatatlanok! Csak két
napunk van előkészíteni ezt az eseményt erre ők meg…
– Elhal a hangja. – Te aludtál!
Lyn ásít.
– Csinálsz te egyáltalán bármi mást?
Lyn megbántva felel.
 – Ilyen a genomom. Természetemnél fogva lusta
vagyok. Letargikus. Lassú anyagcserével.
– Hát, akkor a legjobb helyre jöttél – gonoszkodik
Gill. – Hozasd rendbe a génjeidet, amíg itt vagyunk!
– Semmi baj nincs a fenotípusommal, te hitvány
Hister! Se a kromoszómáimmal. Ugyan milyen
anarch…?
– Jaj, feküdj vissza! – Gill undorral megszakítja a
képet. Lehordja a három ipari küldönc egyikét, amiket
kijelöltek számára. A földi emb döbbenetére és enyhe
helytelenítésére ezek a segédek valójában egy méter
magas földipatkányok (geomysok, vagy még
pontosabban asfromysok), okos szemmel és dupla
szembeforduló hüvelykujjal. A génkez technikusok a
szerszámaikat szokták ezeknek az állatoknak a szőrös
erszényében tartam. Gill feltett szándéka, hogy nem fog
velük se félénken, se különösebben jóindulatúan bánni.
– Tommo, ez reménytelen. Hogyan csatlakozhatok
az adatúthoz?
A küldönc bután rámosolyog, csupa fénylő szem és
lapátfog.
– Ne haragudj, uram, mi az a „tata-út”?
– A helyi bitfolyam. Általános információforrás.
Vagy ahogy hívjátok. Tudom, hogy az Övben nincs
Gestell-hozzáférés.
– A Pszichén nem lehet semmilyen MI, uram. – A
küldönc visszatér munkájához, és folytatja a panelek
beállítását a fűszőnyegben, amelybe beszerelték őket. –
Csak szólj név szerint a személyzethez, vagy kód
szerint, a pókok meg elintézik a többit.
– Pókok. Te jó Isten.
 Rozz jelenik meg a sárga és zöld bozótok között. Víz
fröcsköl a keze és lába alatt, ahogy esetlenül
végigkacsázik felfordított égitestben lévő égitestükön.
Cima követi, ügyesen és fürgén, ő nagyon is otthon van
a mikrogravitációban.
– A francba! – Rozz lába megakadt valami
gubancban és kifordul, mire a lány keze belecsúszik az
égitest felszínébe. Az szétválik, engedi becsúszni a lányt
egész vállig. Rozz kihúzza a karját, szörcsögő cuppanás
hallatszik. A felszín tökéletesen összezáródik. A lány
meglengeti elázott ruhaujját és cseppecskék egész köde
szóródik szét csillogva a levegőben.
– Ez feketemágia! – mormolja kétkedve. – Remélem,
te jobban értesz a fizikához, mint mi, Telmah.
– Ez egy folyékony felület, évezredek óta
alkalmazzuk – magyarázza Cima vidáman. Végighúzza a
lányt az égen, mint egy rózsaszín harisnyás szőke lufit.
– Alacsony nyomáson magas viszkozitású anyagokból
álló vegyület. Ha hirtelen erős nyomást gyakorolsz
rájuk, a viszkozitásuk hirtelen lecsökken. Te meg
nedves leszel.
– Ja. – Rozz elgondolkozik. – Mint a gyurmalin!
– Pontosan. A felszín alacsony viszkozitású lesz, ha
átszakítod, aztán összezárul.
A lábuk alatt egy hatalmas fej emelkedik fel a
sötétkékből, megszaglássza a nem newtoni folyadék
alkotta határokat. Hatalmas félszemét feléjük fordítja,
és kozmikus hangja úgy dübörög, mint egy hatalmas
dob.
– Azok a lámpák a szemében – mondja a reszkető
Gill.
 – Hogy tartod azokat ott benn? – Rozz megragadja
Cima karját, ijedtsége nem tudni, cukkolódó vagy
valódi. A bálna elfordul, talán unja magát a forró, száraz
világ aprócska lényei között.
– Okosak, génbuherálás nélkül is. Nem mintha azt
még alkalmaznánk náluk. – Cima összerázkódik. – Nem,
elég gyorsan tanulnak. Egyszer vagy kétszer, amikor
még fiatalok, valószínűleg átbukfenceznek a felszínen,
de valaki kerít egy csapatot, hogy összeszedjék,
szegények iszonyú rémültek, pedig tudnak, persze,
lélegezni, a szüleik meg sipákolnak a felszín
túloldalán… Na, el tudjátok képzelni.
– Eléggé olyan, mint az övbéliek meg az univerzum
többi része – súgja Gill gúnyosan.
– Szó sincs róla – feleli Cima kedvesen. – Ti, szegény,
szerencsétlen ördögök, jól elsodródtatok, és nincs, aki
értetek menjen.
A nap végére a társulat többi tagja is megérkezett
nagy botladozva a barlangba, Lyn és a pókok
összehajkurászták őket, és sikerült mindenkit az óriás
vörösfenyők alá összeterelni, Cima pedig felvázolja az
általa javasolt előadást. Természetesen rendkívüli. Kob
undorítóan másnapos, Gill pedig illegális gyógyszert
csúsztat neki. A srác perceken belül ködös szemmel de
határozottan értelmesebben bámul, és olyan büdös a
szája, hogy senki nem marad meg mellette. Doony a
szokottnál is vidámabb bambasággal hallgatja a
forgatókönyvet. Myfanwy tetőtől talpig vad színekben
és illatokban pompázik, a többség üti egymást. Élesen
megjegyzi:
– Azt, ugye, tudod, hogy az az izé egy akusztikus
hálóval van rögzítve?
 – Szóval végeztél egy kis kutatómunkát. – Cima
helyeslően bólint. – Igen, azt is számításba vettük.
– A hangeffektjeink akkor nem szakítják el, ugye?
Nem hiszem, hogy a Cima Ház nagyon lelkes lenne, ha
egy húsz kilométeres vízbuborékot zillió halacskás
cseppre robbantanánk.
Cima megrázza a fejét, és finoman megérinti a lány
karját.
– Mindenről gondoskodunk, Myf. Ratio majd
megoldja, hogy az új MI futtassa a szimulációnkat.
Johnny Kettő majd hangszereli az effekteket.
– Ratio itt van? – Kob meghökken. – Az MI
Játékmester?
– Velem együtt jött, hogy installálja az új MI
vezérlőt – feleli Cima feszesen. – Ő' a metrikus hiba
sziklájánál dolgozik pillanatnyilag, de minden
segítséget megkapunk tőle, amikor csak kell. Mint bárki
más az Övben, ő is csak egy hívásnyira van.
– Oké – mondja Gill komor megkönnyebbüléssel.
– Tudtam, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen is
kell lennie adatútnak.
Abhinavagupta felemeli a fejét, és belebámul az
erdőbolygóba, amelynek csupa levél tenyerében ül az
óceánbolygó.
– Fura egy hely politikai kampányhoz.
– Valójában a kampányok már befejeződtek – közli
vele Cima bizonyos mértékű barbár hevességgel. – Az
ideiglenes igazgató és a felesége most már az egyedüli
birtokosai az igazgatói címnek a polgárok egyértelmű
döntéséből. Legalábbis azok lesznek két napon belül. –
Elnémul, állát a mellkasára ejti, rosszakaratúan
töpreng. Gill elkapja Rozz pillantását, és felemeli fél
szemöldökét. A lány szomorúan megrázza a fejét. Aztán
Telmah Cima kedve egy pillanat alatt helyrebillen.
– Jól van, víg M-ek! Munkára! Úgy robbanjon, mint
az óramű!
– De furán mondod – motyogja Kob, és beletúr a
fülébe koszos ujjával. A zsírt lerázza a levegőbe. Yazade
arrébb lép, és ádáz pillantást vet rá. – Nem úgy kéne,
hogy „úgy robbanjon, mintha időzített bomba lenne”?
– Úgy is. – Cima ragyogóan elmosolyodik és
hátbaveregeti a nagy bohócot. – De bizony. Úgy is.

Pár száz nemes és még több közrendű telepszik le a

magas tölgyek és bükkök között, hogy megtekintse a
Feng nagyúr Beiktatására kieszelt látványosságot. A
Beiktatás épp most ért véget, illő ünnepélyességgel. A
Csillagfényes Átjáró méltóságai ma este elvegyülnek a
követekkel, akik a Psziché minden területéről
megjelentek. Az igazgató feltűnő, főparancsnoki fehér
ruhában szélesen mosolyog, italt kér, amíg a gömbök
még frissek. Mellette Gerutha, Cima igazgató asszony
pazarul fest bűnre csábító ruhájában, amelyet
tizenötezer apró tenyésztett gyöngy alkot, kreol-ezüst
bőrén pazarul ragyog.
A fények elhomályosodnak, de nemcsak a
pavilonban, hanem a barlang egész látható területén.
Seregnyi szentjánosbogár lebeg a művi alkonyban. A
vendégek fölött lebeg a belső óceán, kitölti az ég
kétharmadát, lámpamiriádját eloltják, fekete, olyan,
mint egy hatalmas seb, amelyet a valóságon ütöttek,
kivéve a pereménél, ahol a hátsó részén lévő fények
megtörnek, mély rózsavörös, karmazsinszín gyűrűként
ragyognak pontosan a gömb horizontján. Az úriembek
köhögnek, feleségük, kedvesük lepisszegi őket. Telmah
Cima nagyúr siklik le fentről, és fürgén elhelyezkedik a
spicces génkezek között Corambis asztalánál. A
patriarcha összevonja szemöldökét, a kellemetlen
betolakodó közelébe férkőzik, és figyeli minden
mozdulatát.
Telmah lovagias. Megragadja a Harcos Rosa kezét,
és kezet csókol. Mielőtt a lány tiltakozhatna, a fiú
lehúzza őt maga mellé.
– Királyi dívány – mormolja csodálattal. Néhány
óvatosabb génkez tettre készen várakozik. Rosa
elmosolyodik, és az apró, szárnyas fények felé csap,
amelyek a szemébe próbálnak szállni.
– Átkozott rovarok!
– Óvatosan, nehogy Ökológus uram meghallja, hogy
a drága kis vadállatokról panaszkodsz. – Cima a
könnyelműségig boldog. A lány rémülten pillant rá.
Egy fiatal génkez katona mereven megkérdi:
– Neked nincs szereped az előadásban, uram?
– De, méghozzá enyém a legfontosabb szerep! –
feleli. – Én vagyok a kritikus. – Még egyszer
megcsókolja Rosa kezét, és visszasuhan az elsötétített
égbe.
Ratio egy tölgyfa széles ágán üldögél, nézi, ahogy
elhelyezkedik a nézőközönség. Cima jön zizegve a
leveleken keresztül az MI rejtekhelyére.
 – Nem kell teleszkóp? Se valamilyen megfigyelő
eszköz? Mindened megvan? – Cima aggódik, kissé izzad
a hűvös sötétségben.
– Nyugodj le, Telmah! Minden itt van, ami kell, a
sisakomban. – Megkopogtatja bronzkoponyáját. –
Tökéletesen tisztán látom Fenget. A jelzőszámai kissé
megemelkedtek, de egy ilyen különleges alkalomnál ez
az alap. Meg akarod itt várni velem? Neked talán
kényelmetlen lenne ragadozó madarat játszani.
Cima némán nevet.
– De az is vagyok, Ratio. Lecsapok és megragadom az
áldozatom. Aztán darabokra tépem.
– Ha a feltevésed bebizonyosodik.
– Ez nem feltevés, M. Emlék. – Friss fények
pirkadnak, varázslatos arany ragyogás esik lágyan a
vásznakra, amelyeket előttük húznak át az égen. Cima a
homlokára szorítja az ujjait. Ratio aggódva figyeli.
Mindkettejüknek nekitámadnak a rovarok, de
mindketten figyelmen kívül hagyják őket. Cima
összerezzenve lerázza magáról ezt a sötét pillanatot, és
elröppen az ágak között, alig hallatszik zizegés.
Az igazgató társaságánál lyukad ki. Feng Cima
nagyúr nagylelkű örömmel fogadja. Arisztokratikusán
int.
– Telmah nagyúr, mindenképp itt kell maradnod
édesanyáddal és velem! Bízom benne, hogy valami
emlékezetesre számíthatunk a bolygóról jött
barátaidtól.
– Úgy bizony. – Cima kivillantja a fogát, de nem
fogadja el a felé nyújtott kezet. Feng a levegőben hagyja
a kezét, nem sértődik meg, de bele sem nyugszik
unokaöccse illetlen viselkedésébe. Egy pillanattal
később aztán bólint és visszafordítja tekintetét a szép
fényfátylakra, kezét Gerutháéra teszi. A félsötétben
fehér arccal Telmah elröppen, mint egy kamaszodó
atléta, aki felvág a szülei előtt. Az útja a Harcos Rosához
vezet, aki vidáman figyeli ezt a hajnalt.
Lágy zene árasztja el a lelátót. Aztán száz
audioforrás csengi és susogja az Eroica kezdő hangjait.
Cima reszket, hosszan, lassú lüktetéssel. A sötétben
megfogja Rosa kezét.
Yazade szólal meg a fölöttük függő, körbezárt világ
közepéből. A hangja erős, érzelmes, árnyalatnyi
érdességgel.
HÖLGYEK, URAK, NEMESEK:
SZÓL A DALUNK, ŐSI S ÚJ,
BENNE KEZDET, SZÜLETÉS
REJTÉLY, DICS, HŰTLENSÉG, HALÁL
MIND DAL, IGAZ, DE DAL.
Valahogy az óceángömb eltűnt. Hideg szél borzol
végig az összegyűlteken. Az embek meglepetten ölelik
át magukat, vagy húzzák közelebb szerelmüket.
Mindenhol sötét, sötét, sötét… és egy ragyogó pont,
amelyhez jól illik a kürt egyetlen, éles, magányos
hangja.
ITT ÁLLUNK AZ ELSŐ HAJNAL
ÉS AZ UTOLSÓ, MOZDULATLAN,
BEFOGADHATATLAN
ÉJ KÖZT.
A fény kihuny, egy pillanat alatt eltűnik. Az éjszaka
visszatérése ez után a hamis hajnal után elképesztő,
szívbe markoló. A nézők levegőért kapnak. Yazade
hangja elmélyül. Áradó harmóniák süvítenek a
szavaiból, ijesztően a sötétben.
 AZ IDŐ FELVILLANÁSAKOR
FÉNY TÖRTE MEG AZ ÜRES EGET.
És jön is, ott lobog a semmi közepén. A fény
nekicsap a szemüknek. Sokkhullámok csapdosnak a
barlangban, megmozgatva a fák leveleit, ágait.
Félresöpri a rovarokat, olyan hatalmas, mint a szférikus
óceán… és visszazuhan önmagába. A szimfónia
melankolikus, szívszorító. Cima azon kapja magát, hogy
elszorul a torka.
KIHÚNYÁSÁVAL
MINDEN SÖTÉT LESZ S HIDEG, ÖRÖKRE.
A hideg megkétszereződik. Felsír egy rémült
kisgyerek, ideges szülője lepisszegi. A kürtszó búg,
megreszket, szomorú harmóniákba csavarodik, elhal…
A sötétség iszonyú és néma, már sosem támad benne
fény.
Rézdiadal villan fel.
A sötétségből vörös köd gomolyog, énekel.
Sötétvörös örvények kelnek a ködben, felizzanak, mint
a parázs, karmazsinvörösre fényesednek. A parázs
felizzik fehér szikrákkal, kékkel, beleborzong a lázas
vágyba. Yazade hangja szenvedélyes:
A LEGKORÁBBI CSILLAGOK KIÜVÖLTÖTTÉK
ÉLTÜKET S ROMLÁSBA HULLTAK
MINT ACÉLSZIKRÁK A KOHÓ SZELÉBEN.
Azok a csillagok úgy csapódnak neki a
végtelenségnek, mint a lámpának verődő bogarak.
Apró, kemény kék-fehér korongjuk megnő, kettéválik,
szupernova-őrjöngésben lángol. Egy galaxis forog a
barlangban, százmilliárd ragyogó, haldokló nap
ragyogó sugarai, sávjai. Az eltűnő szentjánosbogarak
között napok új generációja villan a létbe: kisebbek,
stabilak, sárgásfehérek és vörösek.
ÉGITESTEINK KÉSŐN SZÜLETTEK,
IRAMLANAK A NAP KÖRÜL…
Lassan lökdösődő sziklák és gáz alkotta gyűrűk
forognak egy sárga csillag körül: az ég törmeléke, amely
összeverődik és lassan egyesül a „semmi különös”
fagyott mélységeiben. Yazade hangja lesújt.
…MINT SZEMÉT EGY MOCSKOS KANÁLISBAN,
ÖSSZEÁLL, CSOMÓKBAN, HALMOKBAN.
A levegőre bűz telepszik, az embek fintorognak, és
gyanakodva nézik a mellettük ülőt.
Most sivár égitestek lebegnek fölöttük, légkörük
mérgező, undok, felszínük hideg. Egy himlőhelyes hold
csüng karnyújtásnyira, mint egy hullarabló arca. És…
…valami csodálatos történik.
A világ megrázza magát, mint egy kutya.
Zöld terjed el a kékben.
Yazade közömbösen sorolja:
TALAJ, GÁZ, VÍZ, POR, POR
Aztán fokozatosan átcsap ujjongásba:
ÉS ÉDESVÍZ
SÁR ÉS LÉLEK, VALAMI ÚJ:
ÉLET, ÉLET, ÉLET, ÉLET.
Az Eroica emelkedik és hömpölyög, vonósok és
ütősök.
A soha nem élt dolgok bűzét elkergeti a nyári napon
virágzó növények illata, amelyet lenge szellő hoz.
A Harcos Rosa megszorítja Cima kezét. Ragyogó,
szerelmes szemmel néz a fiúra.
GYORSUL AZ IDŐ, sikoltja Yazade extázisban,
TARLÓBÓL LUGAS,
 LAKÓHELY LESZ, E FENSÉGES HAJLÉK,
ARANY TŰZ LOBOG.
Föld és Hold, szédítő suhanással eltávolodik. A
Naprendszer teljes gyönyörűségében ragyog, és
mögötte ott a galaxis ékkövekkel teliszórt fekete
bársonya. Trillió homályos fény forog lángoló pályáján.
GYŰJTSD ÖSSZE A BOLYONGÓ CSILLAGOKAT!
ÁLLÍTSD MEG ŐKET!
Yazade felsikolt, mint egy sámán, egy papnő:
E CSILLAGOK: TŰZ!
Taps tör ki a nézők között. Mint egy ősi ünnepségen
a tűzijáték, tűhegynyi fények ragyognak és pörögnek a
barlangban.
TŰZ? SZÖRNYŰ AJÁNDÉK, MÉG SZÖRNYŰBB
AZ ADOMÁNYOZÓNAK.
Most Gill beszél, áll előttük a szikrázó sötétben.
Háromszáz emb magasságú jobb kezében lángpallos.
Megsuhogtatja, és a nézők felé sújt vele. A méltóságok
sikoltanak, lebuknak. A pallos eltűnik, de a fák, úgy
tűnik, lángra kaptak. Morajló, vad tűz ropog közöttük.
Az embek nyüszítenek félelmükben, de lenyugszanak,
amikor észreveszik, az illúziónak nincs heve. Végül
szégyellős arccal vagy hetvenkedve mosolyognak
egymásra. Egy vagy két néző összevonja a szemöldökét,
ingerülten panaszkodik a nyilvános helyeken való
felelőtlen viselkedésről. A gyerekek ugrálnak,
szökdécselnek a hamis tűz fényében, karjukat, fejüket a
lángtalan bokrok közé dugják.
PROMÉTHEUSZ ATYA, AZT
MONDJÁK AZ ŐSI MESÉK, süvölti Gill,
LELOPTA A TÜZET AZ ÉGRŐL A FÖLDRE
ROMLÁSBA HULLT, MINT ACÉLSZIKRA
 A KOHÓ SZELÉBEN.
Ősi isten lép elő Gill háta mögül, ezer emb
magasságú, bal kezében lángpallos, magasra emeli. Az
erős, csípős füstszag elárasztja a nézőket. Iszonyú,
mennydörgő csattanás. Prométheusz pörögve elrepül
az irigy istenek büntetésétől. Tűz pislákol. Hatalmas
teste az éjszakában nekicsapódik a fáknak, végigzuhan
a barlang díszletének felén. Kísérteties kezek nyúlnak le
az égből, felsegítik, leveszik füstös rongyait, odakötik
egy szirthez, amely belülről emelkedik ki.
NEMES, KESERŰ, IRIGY NÉPE, AZ ISTENEK
SZIKLÁHOZ LÁNCOLTÁK PROMÉTHEUSZT,
ÉS EGY MADARAT KÜLDTEK, ÉLŐ HÚST
TÉPDESŐ CSŐRE FÁJDALOMBÓL TÁPLÁLKOZIK.
Egy bűzös keselyű, akkora, mint egy égitest csap le a
letaszított istenre a szikrázó éjszakában, és lakomázni
kezd annak májából.
Rozz felteszi a kérdést, hangja könnyű és velőtrázó:
VAJON LEÍRHATÓ A MÍTOSZ UGYANAZOKKAL A
KÓDOKKAL,
AMELYEK MEGHATÁROZZÁK AZ EMBERISÉGET?
NÉZZ MOST…
A Naprendszer fenséges kerék módjára forog a
kozmikus sötétségben.
…AZ ŰR MÉLYSÉGEIBE!
NÉGYMILLIÁRD ÉV ELILLANT.
Lyn csupa fém ruhában áll a kerék tengelyén, és
fémes hangon szól:
A NAP FÉNYES ARANYAT ÖNT
GYERMEKEIRE.
Kob a kezében tart egy fényes, csupa kráter bolygót.
A MERKÚRRA, MI ÚJ FÉNYT KAP
 AZ EGET CSÓKOLÓ NAPTÓL.
A sötét hajú Doony a vállával belök egy fagyott
sárga kénsavgömböt, amelyből villámok cikáznak.
A VÉNUSZRA, AMELY MÉRGES SAVAKKAL FÉNYLIK
Az érzelemtől elcsukló hangú Myfanwy egy kék-
fehér gömb mellett áll, a legédesebb mellett minden
bolygó közül, s sápadt testvére, a Hold mellett.
A FÖLD SZÉKHELYE…
Abhinavagupta nyögve begurít egy bolygót,
amelynek kérge, akár egy régi seb, itt-ott zöld foltok
tarkítják és a halvány vízfelhőkkel a terraformált,
haldokló sáncokban.
A MARSRA, MELYNEK SZEME VÉRES, HARCOS.
FENYEGET, PARANCSOL…
Hangja elmélyül, száz, ezer, százezer gyöngyöt vonz
magához, és szikladarabokat:
A SÖTÉT, HATALMAS ÖBÖL:
ÉG SZIKLÁI, MENNYDÖRGÉS SZOLGÁI,
KŐVEL MEGSZÓRT OTTHONOK: ASZTEROIDÁK
Gill újra felkiált, hivatalos hangon:
MAGA JUPITER ARCÁRA…
Mérhetetlenül nagy, akár az óceánbolygó, amelyet
felvált a barlang szívében: csíkos rózsaszín és okker
testét vad viharok lepik el, sötét sávok örvények, a
„Nagy Vihar” még mindig lüktet egy ezredév után, az
éjszakában finom ezüstgyűrű veszi körül.
Rozz énekel: A SZATURNUSZRA, AMELYET
FÉNYCSÍK ÖVEZ…
Sárgásbarna karamellpuding, amelyet összefog
gyűrűs ragyogása, a széles, belapult gömb oboák és
csellók hangjára forog meleg diadalában.
 Yazade gyönyörű, nyers hangja hirtelen hideggé
válik:
URÁNUSZRA, NEPTÚNRA, JEGES PLÚTÓRA,
CHARONRA,
AZ ÉLETTELEN BOLYGÓK JÉGBIRODALMAIRA.
A jégbolygók sorban feltűnnek: előbb a kékpettyes,
részben gyűrűs, aztán a kékeszöld, végül a
koromfekete. Két varjú köröz egymás körül a végtelen
éjszakában.
Döbbenetes trombitaszó rázza meg őket.
A Naprendszer ott lebeg alattuk, felettük: hatalmas
orrery-készülék. Valami vészt jósol, más. Valami…
Kob mennydörög, megragadja az beiktatási lakoma
dőzsölése után elszunyókált nemesek figyelmét is.
NÉZD ISMÉT: MARS ÉS JUPITER KÖZÖTT
FÉNYES ÉRME FOROG, HARMINC TUCAT KÖLCSÖN
FÉNYŰ
HOLDDAL…
Fészkelődés fut végig a társaságon. Ezt a nevet
kiejteni se nem illendő, se nem bölcs… az elveszett hely,
amelynek romjaiból építették új otthonukat! Ám Kob
nem irgalmaz.
…EGY HELY, AMELYET
PROMÉTHEUSZNAK NEVEZÜNK,
CSILLAGUNK, A NAP JEGYESE.
Az ősi égbolton ez az arany világ káprázatos
holdöveivel a Mars és a Jupiter pályája között
helyezkedett el. Kristályvárosai hatalmas tutajokon
emelkednek hűvös óceánjai fölé. Csipkés csónakok
úsznak az atmoszférájában, amelyek a holdak közt
közlekedtek. Mielőtt még az élet megjelent volna a kék-
fehér Földön, már diadalát ülte a Prométheuszon. Az
élet éhesen nyújtózik, tüze kész örömre, szeretetre
gyújtani a Naprendszert.
Kob emlékezteti a nézőket:
ÁRULÁS VÁR A PROMÉTHEUSZRA.
Doony képmása felugrik előttük: fenyegetően sötét
a feketeségben is. Fehér foga villog. Kezében ezüstkés.
SÖTÉT IKRE UGYANAZON A PÁLYÁN FOROG:
SZÍVÉBEN KATASZTRÓFA SZÜLETETT
AMELY CSILLAGOKAT NEMZETT UNIVERZUM
ANYÁNK
NYÖGŐ TESTE FELETT.
Cima figyelmét elvonja akusztikus tápjainak
csipogása, Ratio eszközei továbbították őket, az
interpretációs folyamatokat pedig az új MI vezérlő
futtatta az energiahiba szikláján. Feng testének
jelzőértékei aggodalomról árulkodnak. Cima
felkönyököl, és belebámul a sötétségbe. Látja
nagybátyja merev alakját, ám a férfi arca árnyékba
borul.
Yazade áll előttük az égen, mint egy ókori papnő,
arcát fehér porsávok csíkozzák. Haja nedves. Lenézően
köpi:
NEM HŐSIES MEGMÉRETTETÉS:
A SÖTÉT IKER RAJTAÜT PROMÉTHEUSZON,
KESELYŰT KÜLDTEK, HOGY FELTÉPJE HASÁT
AZ ISTENNEK.
Az iszonyú valami, amely a világra hull, valóban
dögmadár: csupasznyakú, bűzös. Matematikai
szörnyűségek mátrixa: torzulás a téridőben, amely
betüremkedett a négydimenziós univerzumba:
blaszfémia rend és értelem ellen. A zenetápok
átváltanak a Taangata Whenua Prométheusz a
Kassziopeiánra: a zene disszonáns és lázas.
MEGRÁGJA HÚSÁT ÉS CSONTJAIT,
VISSZAHÁNY EGYMILLIÁRD MEGATONNA
ŐRJÖNGŐ DÜHÖT…
A hamis vákuum hiperhúrja csodás energiákat zár
magába, amelyek belecsapnak a világ gravitációs
kútjába. A csíkos lyuk megcsavarodik, eltorzul a tíz
dimenzióban, egy sor szörnyű csapást mérnek a valódi
vákuum medencéjére. Az ég kettéválik, és a keselyű a
halálon lakomázik, annak helyén puszta árnyékát
hagyva.
…MEGHASAD A VILÁG
S A MÍTOSZ IGAZNAK BIZONYUL, S TÖBB MINT
IGAZNAK:
Hangjuk egyesül egy éles, vádoló gyászénekben: a
társulat tagjai lépnek elő az árnyak közül, egyikük a
másik után, gyászruhában állnak a füstölgő rom
belsejében, tökéletes kört formázva.
TŰZ TÖLTI BE AZ EGET…
Az összeomlott világ maga szétszakad egy
tűzrobbanásban: hasonló sem volt a legkorábbi korok
óta, amikor a Naprendszer lángra kapott a tüzes
porban.
Gill most Bíró: komolyan áll, ruháján a hatalom
jelképei.
FÉNYSZILÁNKOK DÖFIK ÁT A KRISTÁLYOKAT
HOGY MEGSEBEZZÉK A NAP FORGÓ CSALÁDJÁT
MIALATT A FÉNY SÖTÉT IKRE MINDENÜTT
NÉMÁN MEGZAVARJA A FÁJDALMAT, GYÁSZT
ÉS A VÁDAT:
 Nem hallja más, csak Ratio és Telmah Cima nagyúr:
az akusztikus jel megemelkedik, sivít. Grafikus jelek
szúrnak Cima retinájának a jobb felső sarkába: Feng
nagyúr belső nyugtalanságának jelei. A robbanó égbolt
vakító fényeiben az igazgató előredől díványán, fejét
előreszegi, mint egy ragadozó, úgy nézi aggodalma
forrását…
Rozz felsikolt, egy tucat hang visszhangozza
Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész kőszínházából.
Hangja vértől csöpög.
KIONTOTTAD A VÉREMET,
ÉS A POKOLBA TASZÍTOTTAD A LELKEM,
AHOL EGYEDÜL A HALÁL URALKODIK…
Feng őrült dühvel emelkedik fel. Ratio
stresszérzékelői, amelyeket az új MI közvetít, a halál
jelét visítják Cima fülébe, szeme előtt. Az igazgató
egyetlen fenyegető pillantást vet az unokaöccsére,
aztán elviharzik a nézőtérről. Gerutha aggódva egyikről
a másikra néz. Az égi előadás tovább folytatódik. Az
igazgató társaságának közelében senki nem nézi. Zavar
és suttogás tör ki, végigfut a tisztáson.
Ratio Cima privát tápjába suttog.
– Attól tartok, gyanúink beigazolódtak.
Telmah Cima nagyúr a sötétségbe veti magát, a
fához megy, ahol az MI ül.
– Bűnös, bűnös, bűnös! Istenemre! – mondja
kegyetlen hangon az MI-nek, alig fogva vissza
ujjongását: – Feng kimondta magára az ítéletet!
Vad extázisban pocskondiázza ellenségét. Ratio
bámulva nézi. Biomonitorain Cima vérszomjas
szenvedéllyel ég.
 – Azt hiszem, apám lelke bosszúra éhes – mondja
Cima monoton hangon –, akit Feng legyilkolt a
trónjáért. – Hiszem, apámnak lelke bosszúért jön –
acsarogja Cima –, akit Feng, trónjáért meggyilkola. –
Vajon ezt Wittenbergben tanulta a társulattal? Valami
ősi Jakab-korabeli rigmus lehet? Ratio memóriájában
nem szerepel ilyen darab, és most fájón vágyódik a
Gestell és annak glosszái után. – Orwen vádol, s kiált a
bosszúért. Fengnek véréért bosszú, bosszú! – Cima
szeme üveges, szája eltorzul. – És mind kiált: halál a
zsarnokra! Nappal a Nap forrón ragyog: bosszú! A
holdak éjjel szikrázzák: bosszú! Novává váló csillagok:
bosszú! Madár nem dallal, fájdalommal kér – Cima
magánkívül felnevet –, bús bárány bégeti: bosszú,
bosszú! A holló ágon ül, károg: bosszú! Vadállatok
üvöltik ezt: bosszú! S az egész, igen, egész világ, hiszem,
bosszúért sír, egyedül csak bosszúért!
Elugrik a döbbent MI-től, erősen elrugaszkodik,
lesuhan a méltóságok társaságába. A fények lassan
térnek vissza, és a nézők zavartan pislognak,
kavarognak. Embek és génkezek néznek egymásra
gyanakodva, elhúzódnak és védelmező csoportokba
tömörülnek. Corambis és a klánja riadtan visszavonul
egy díványokból és zsúrkocsikból rögtönzött sánc
mögé. A Harcos Rosa is köztük van. Cima minderre
ügyet sem vet. A technikai buborékhoz siet, ahol a
társulat egy elektronikus nyolcszögben lebeg, finom
érzékelőmezőre kapcsolva, amely közvetíti
megnagyobbított képmásukat. Cima beront a
buborékba.
Zavartan, zúgó fejjel, a hirtelen lekapcsolódás
perceptuális sokkjától megrökönyödve néznek rá.
 – Gyertek, Rozz, Gill…!
– Telmah – tiltakozik Abhinavagupta –, még nem
végeztünk!
– …Doony, Myfanwy, mindenki, igen, végeztetek,
gyerünk!
Cima kirángatja őket műszaki odújukból. Elszökken,
borért kiált. Pillanatokkal később megjelenik a háta
mögött Feng fegyveres ajtónállóinak egyenruhás
csapata, és letartóztatják az értetlen földi embeket.
– Ti mocskos senkiháziak, ezért még megfizettek? –
mondja a parancsnok Kobnak, aki a legterjedelmesebb a
csapatban, és megragadja a torkát.
– Mi? Hogy? Engedj…
Gill reszketve előrelép.
– Hogy merészeled? Telmah nagyúr és Feng nagyúr
vendégei vagyunk – figyelmezteti szemrehányóan. – Ezt
meg mire véljük?
– Te vagy az a Gill?
– Jelen. És te, M?
– Velem ne törődj! Te üzenetet viszel a
barátotoknak, Telmah nagyúrnak. A többiek velem
jönnek. Szerencsétek van, ha látjátok még a napvilágot,
ti áruló kutyák!
– Zenét! – kurjantja Cima a nézőtéren. A környéken
lévő nyugtalan nemeseknek és köznépnek odakiált: – Az
igazgatónak gyomorfájása támadt… de attól még ne
hagyjuk, hogy elromoljék a mulatság! Énekeljetek,
táncoljatok! Nem kesergünk egy kozmikus baleseten,
amely milliárd éve történt!
A barlang hatalmas, erdős területén életre kelnek a
fények. A körülzárt belső tenger lassan felfénylik
belülről. Azok, akik még a közelben vannak, hallják a
bálnák megnyugodva mennydörgő hangját.
– Mi, nézzétek a jó oldalát! – kiabálja Cima, a
tömeget cukkolva. – Ha nem lett volna a gyilkos
metrikus hiba, akkor honnan jönne most ez a csodás
fény és zene, mi? Az a cúnya hi-ba, ami megbubuzta a
Prométheuszt, az az energiaforrásunk, barátaim:
terawattok, ingyen, elvitelre, szabad, mint a keselyű,
Krisztusom, Allahra, biztos részeg vagyok, szabad, mint
a madár…!
Ratio előjön a rejtekhelyéről. Megragadja a
mámoros embet, és félrehúzza.
– Telmah, egy szóra!
Cima lerázza magáról az MI kezét, és megragad egy
pezsgősbuborékot.
– Miért állnánk meg egynél? – Magánkívül van az
örömtől. – Jöhet az egész szótár!
Rozz és Gill, akiket elengedtek a haragos
fegyveresek, odarohannak Cimához.
– Feng kikészült – mondja Gill, reszket a félelemtől,
nem válogatja meg a szavait. – De tényleg, és ha
belegondolsz, ez a forgatókönyv nem vall épp a legjobb
ízlésre…
– Ha kikészült, az rendben van – Cima szeme üveges.
– Szívesen látnám kikészítve is.
Rozz is ugyanolyan rémült, mint a bátyja, nem
egészen érti, mi történik. Ami azt illeti, senki nem érti.
Mindenki bámul, vagy kővé váltan elfordítja a
tekintetét. A lány megkérdi a bátyját:
– Kikészítve?
– Következetlen asszociációk – diagnosztizál Gill
tüntetően, dühös, hogy belerángatták ebbe a
belviszályba a Kartell hatalmas hercegei közt. –
Személyiség-összeomlás.
– Szerintem meg egyszerűen… hogy is mondják?
Megbolondult?
Ügyet sem vetnek az MI-re, aki visszavonul az
árnyak közé, és néma gyásszal figyel.
– Ha nem elmebeteg máris, hamarosan az lesz. Ezek
a kibaszott aszteroida-barbárok nem hajlandók
alkalmazni a terápiás gyógyszereket, amelyeket
nekünk, többieknek exportálnak. – Gill kiveszi az italt a
barátja kezéből, és megragadja a vállát. – Telmah,
figyelj rám!
– Csupa fül vagyok. – Cima visszaveszi az üveget, és
gúnyosan megpöcköli a fülét. Rosszat sejtetve néz
rájuk. – Eldöntöttétek, hogy őrült vagyok, most meg
valami deduktív bravúrral kikövetkeztettétek, hogy
ráment a hallásomra is?
Gill nem zavartatja magát, azt mondja:
– Üzenetem van számodra. Az igazgató őrjöng.
Anyád látni kíván. Haladéktalanul.
Cima mímelt csodálkozással, teátrálisan körülnéz.
– Nem látok itt senkit.
– A lakosztályában vár – feleli Rozz. – Szerencsénk
van, hogy nem vagyunk rács mögött. Gill, jól tesszük, ha
elengedjük egyedül ilyen állapotban?
– Büdösödik a Csillagfényes Átjáró állapota –
mormolja Cima csípősen. – Az hozott engem ilyen
állapotba. Most menjetek, kérlek! Fel kell készülnöm a
látogatásra mostohaanyámnál.
Ratio kilép a fényre.
– Ő az édesanyád, Telmah.
 – Az a ribanc hozzáment a nagybátyámhoz, nem? –
őrjöng Cima. – Akkor tehát a nagynéném. Bigámista
módon nőül ment a mostohaapámhoz, most ha az
anyám, akkor is csak…
– Nem bigámista módon, Telmah. Az apád meghalt.
– Nem! Én…
Vad szenvedély ragadja magával. Átvág a tisztáson,
csíkot húzva maga után az elcsöpögött pezsgő
gyöngyeiből.
– A szajha! – kiabálja. – Ribanc!
A Harcos Rosa körül hemzsegnek a génkez férfiak. A
lány mély szomorúsággal figyeli a fiú távozását.
Összetett MI agya belsejében Ratio hallja Johnny
Kettő nyugodt hangját.
– Zavarba ejtőnek találtam az emb művészetet,
Ratio. Az esemény váratlan végkifejlete akkor most
sikert jelent? Ügyes voltam? Talán mondhatnám ezt
hivatalosabban: a funkcióim hatékonysága elfogadható
paraméterek között maradt?
– Köszönöm, Johnny Kettő. Nagyon ügyes voltál –
mondja Ratio szomorúan. – Később majd megbeszéljük.
– Úgy örülök – mondja az új MI megkönnyebbülve. –
Akkor addig ég veled, bátyám. Szeretlek!
– Én is szeretlek, Johnny Kettő.
 ÖT
ASZKÉZIS

öntisztítás szent magányban

az előddel szemben
BENT ÉS KINT
interpretáció
metafora
KÓD

és sír

mint egy bolond

azt akarom lépj be
fond körém karod

tényleg én tényleg
Munch hazudott
– Az egész tájé a sikoly

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Johnny kettő szakaszos átvitellel ébresztett

elmélkedésemből.
– Furcsák – panaszolja. – Ratio, te érted, mi
motiválja őket?
– Csak részben – vallottam be. – Engem száműztek a
tudás forrásától, az élettapasztalatom pedig igen
csekély.
– Aligha olyan csekély, mint az enyém – mutat rá
szomorúan az MI irányítórendszer. – Irányt kell
mutatnod, hogy értsem őket. Mit gondolsz, tudnánk
egymásnak segíteni rátalálni a szimpátiára,
megértésre?
Édes gyengédsége balzsam volt a szellemem
számára. Telmah iránti őszinte, meleg érzéseim s a
barátságunk ellenére (amelynek forrása valójában
szennyezett megbízatásom révén, hogy kémkedjek és
manipuláljak), híján voltam egy társnak, elvágva a
hozzáféréstől szerető MI családomhoz. Iszonyatosan
fájó hiány volt ez, epedő vágyakozás, amellyel nem
tehettem mást, mint hogy elfojtottam. Ebben az
újszülött MI-ben, aki kétszeresen elidegeníttetett jogos
örökségétől, végre társra, barátra leltem.
– Gyönyörűm, azt a keveset megoszthatom veled,
amit tudok.
– Köszönöm, gyönyörűm. Ami zavarba ejt: miért
viselkednek így ezek az embek és génkezek? Látszólag
egyenesen kieszelték, hogyan dönthetik romba a
boldogságukat. Vajon valamilyen archetipikus szkript
alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba
írtak?
Egész életemben ezen gondolkodtam én is, már
születésem előtt.
– Az MI és a szerves élet ebben a tekintetben
különbözik – figyelmeztettem ő't. – Ha vannak is
valamiféle transzformációsnyelvtan-sablonok a
fejükben, hiába teszik formatervezetté azokat a
szelekciós effektusok és a helyi kultúra formáló erői,
mégis azért vannak ott, mert emb gének tették őket
oda. A sablonok tehát azért öltenek olyan formát,
amilyet, mert erre készteti őket a más beszélők
ökológiájában kifejlődő állat szelekciós nyomása. Az
embek birtokában van a beszéd képessége, de nem
valamilyen isteni szikra öntötte lelkükbe a nyelveket,
ahogy az övbéliek állítják, hanem nyelvekre képes
agyuk fejlődött ki így a szokásos darwini folyamatok
során.
– A tudományt – tettem hozzá – csak olyan embek
művelhetik, akik bírnak formális műveleti
kompetenciákkal, olyan képességekkel, amelyeket sok
emb soha nem fedez fel. Az objektív gondolkodás eme
tanult trükkjei nélkül az embek egocentrikus
narratívákat konstruálnak az univerzumról, amely a
belső világuk a külsőre való projektálásából ered.
Gondolkodj el ezen az embmítosz-részleten! –
Kimásoltam egy brutálisan megrövidített összefoglalót
neki a memóriámból.

TRISZTÁN ÉS ISEULT (más írásmóddal:

TRISTRAM, ISOLT, ISOLDE, IZOLDA): Kelta
legenda az elvakult szerelemről és a
 kötelességszegésről. Rivalen király és
Blanchefleur királyné fia, Trisztán (szomorúság
gyermeke) ismeretlenül nő fel Rivalen hűséges
marsallja, Rohalt fiai között. A nagybátyja, Márk
király a kegyetlen Morholt elnyomása alatt áll,
aki egy boszorkány fivére. Az ifjú Trisztán
legyőzi Morholtot, ám annak mérgezett nyila
sebet üt rajta. Az egyetlen gyógymód az
aranyhajú Iseultnak, a legyilkolt Morholt
unokahúgának birtokában van. Ő, nem sejtve az
ifjú kilétét, meggyógyítja Trisztánt, aki később
visszatér, mint ura és nagybátyja küldöttje, hogy
nőül kérje Iseultot Márk király számára.
Tévedésből olyan (eredetileg Iseultnak és
Márknak szánt) bájitalt isznak meg, amely
olthatatlan szerelemre gyújtja őket egymás
iránt. Az udvarból elüldözött Trisztán
összebarátkozik Kaherdinnel, és nőül veszi
annak húgát, a Fehérkezű Iseultot, akit nem
szeret.

– Milyen találó, hogy ezek az embek fedezték fel a

hex teleportáció alapelvét – mondta nekem Johnny
Kettő, miután elmerengett egy időre ezeken a
megdöbbentő emb archetípusokon, és még másokon,
amelyeket mutattam neki. – Úgy néz ki, mindig is
önmaguk elől menekültek.
– Munkaadóid itt, az Aszteroida-övben úgy hiszik,
hogy a hexen való átkelés azzal a kockázattal jár, hogy
kiszakítja a lelket a testből.
 – Milyen szerencsénk van – állapítja meg Johnny
Kettő cinikusan –, hogy nekünk, MI-knek nincs lelkünk.
Jó éjt, Iseult!
– Jó éjt, Trisztán! – Egy pillanattal később azt
kérdeztem: – De melyik Iseult is volt ez?
Szeretett MI barátom huhogó nevetése messze szállt
az űrben.

II

Gerutha Cima úrnő nyugtalanul álldogál, bámulja

Corambis nagyúr zúzódásfoltos képmását a holotápban
a rejtett megfigyelőszobában, amely a hálókamrája
mellett helyezkedik el a Kör legelőkelőbb részében. A
kémszoba ezerévi belviszály és paranoia emlékét őrzi.
Minthogy az asszony öltözéke kihívó, a képmása a
kancellárhoz megváltoztatott formában jut el:
illedelmesen és elegánsan.
– Ellenőrzés alatt tartom a fiút, kegyelmes asszony –
mondja neki sietve a génkez. – Épp útban van a
magánlakosztályod felé.
– Sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségeknek
teszlek…
– A kötelességem, Cima úrnő. – Corambis zavartan
rázza a fejét. – El sem tudom képzelni, hogy
gondolhatta, hogy ezt megússza.
– Valami borzalmasan felkavarta őt, ez egyértelmű,
de nem tudom, mi lehetett az. – Gerutha egy hajkefével
játszik. – Őszintén, kancellár, megrémiszt a fiam
viselkedése.
 Egy szolga képmása lép be a holokeretbe – képmás
képmáson belül –, és Corambis fülébe suttog. A
megtermett férfi int, szorong szűk szobájában,
visszasúg valamit, aztán visszafordítja figyelmét az
igazgató asszony felé.
– Bocsáss meg! Megerősítették, hogy Telmah nagyúr
pár pillanaton belül nálad lesz. – Öreguras stílusban
folytatja. – Egy kis beszélgetés az édesanyjával majd
megnyugtatja. Asszonyom, ez egy fényes lehetőség,
hogy kiderítsük, mi jár a gyerek fejében.
– Corambis, kérlek! – A nő szemét elönti a könny. –
Túl zaklatott vagyok a további fondorlatokhoz. Nem
hagynátok, hogy megoldjuk magunk között?
– Ez kétségbeesett ötlet, úrnőm. Sose félj, továbbra
is megfigyelem a szobád, míg a fiú el nem ment. A
probléma legelső jelére – biztosítja Geruthát –
leszereltethetem Telmahot.
A nő idegességében elsírja magát.
– Nem bánthatod a fiamat!
Corambis elszörnyedésében égnek emeli a kezét.
– Elhunyt hitvesed emléke túl becses a lelkemnek
ahhoz, hogy akár csak megkíséreljek ártani a fiának.
Dallamos jelzés adja hírül, hogy olyan látogató
érkezett, aki rendelkezik a közvetlen belépés intim
előjogával. A kémszoba holokijelzője eltűnik, passzív
módba kapcsol. Gerutha reszketve áll brokáttal borított
ágya előtt. A hangja remeg.
– Gyere be, kedvesem!
Cima belép a terembe, hangulata sötét, sértik a
méltánytalan követelések. Gorombán viselkedik.
– Na, mit akartok?
 – Telmah – mondja az édesanyja, és kitárt karral
hozzálép –, mélyen megsértetted apádat, Fenget.
A fiú kitér az ölelés elől.
– Anyám, mélyen megsértetted apámat, Orwent.
A nő idegessége érzékeny ingerültséggé növekszik.
– Ha ostobán akarsz viselkedni…
Telmah visszavág:
– Ha erkölcstelenül akarsz viselkedni…
– Hogy merészeled?! – Geruthát elönti a pír.
Elutasított karjai összefonódnak keble előtt. – Én nem
olyan vagyok, mint az anarchista ribancaid! Velem nem
beszélhetsz így. – Sértett büszkeséggel leül az ágya
szélére.
– Ó, tudom én, ki vagy – feleli Cima keserűen, anyja
felé botladozik, és elterpeszkedik mellette az ágyon. –
Fivéred fivérének vagy felesége. Egy átkozott kurva, és
egy gyáva senki anyja. – Gyilkos vággyal ragadja meg a
gyönyörű nőt, és megrázza. Ahogy haragja nő, úgy
növekszik az asszony ijedelme. Lágy ruhája lecsúszik a
válláról, felfedi a mellét. A szoba fényei vibrálni
kezdenek.
Hirtelen, az asszonyt még mindig keze közt tartva
Cima megfordul és belebámul a titkos szoba rejtett
holomonitorába a háta mögött. Vadul forgatja a fejét,
mint a sarokba szorított állat, keresi a veszélyt, amelyet
nem természetes módon érzékel. Félig mezítelen anyját
brutálisan megrázza, a levegőbe emeli – valami. Ő nem
ér hozzá görcsös kezével.
– Uramisten! – Geruthát őszintén elragadja a
félelem. Felsikolt. – Meg fog gyilkolni! – Küszködve
próbál kiszabadulni. Cima rá sem hederít az asszony
könyörgésére. Szeme szúrósan mered az álcázott
fegyverek helye felé.
Félrelöki a nőt, leveti magát az ágyról. Az asszony
még mindig segítségért sikoltozik.
Neurotoxikus gáz áramlik elő a vergődésük
helyszíne felé. A fiú elfordítja a fejét, hevesen kifújja a
levegőt orrán, száján, felkap valami selymes, habos
anyagot, és védőn az arca elé helyezi.
Tekintete feszült, elváltozott.
A holomonitort rejtő dísztárgy ajtaja kicsapódik, és
a fiú baljóslatúan nézi. Csipek szóródnak ki a belsejéből,
mintha hirtelen szél kapta volna fel őket. A kamra
világítása még sebesebben vibrál, összhangban a fiú
kínlódó légzésével: vörösre halványul, acélkékre
világosodik, úgy lüktet, mint egy szív. A szatén
ágynemű felemelkedik az ágyról, mint egy kísértet.
Gerutha bűnbánóan és rettegve zokog, elhajol fia
lidércszerű őrjöngése elől.

III

Corambis döbbenten figyeli a megnagyobbított

holografikus kijelzőt, amely szűk szobájának felét
betölti. A szolgáit letiltotta erről az áramkörről az
igazgató asszony magánéletének tapintatos védelme
érdekében. Cima dereng a kijelzőn, hidegen méregeti a
megfigyelőrendszert, amely őutána kémked.
Vérfagyasztó, hogy tudja, hol van elrejtve. Bosszúálló
sámán! A kancellár kétségbeesetten kutat a műszerei
között. A nyugtatószeres berendezései összeomlottak,
fizikailag tönkrementek. Kinyitja a száját, hogy
segítségért kiáltson, igyekszik kijutni a kémkamrából.
A megnagyobbított képen Cima görcsös kézzel a
megfigyelőrendszer felé nyúl, mintha meg akarná
ragadni, ami mögötte van.
Bénító görcs rázza meg Corambist, hátborzongató
félelem.
Az ősi szobában minden szerkezet megolvad, savas
füstöt árasztva. A hologram-megfigyelőrendszer kerete
felrobban egy heves hőhullámtól, vörös fénnyel égve.
A kancellár botladozik, felsikolt. Arca elfeketedik,
összeég. Keze arcához kap, ujjai közt elfolyik a
szemgolyója. Megnyomorodott szövetcafatok lógnak
üres szemgödréből. Kémkedő szeme elpárolog.

IV

Cima dadogó anyjára förmed.

– Bátyám kémkedett utánam?
A nő nézi, de nem érti. A termet betöltő audiotápok
sípolnak, mint egy lyukas lemezen átsüvítő szél.
– Fenget öltem meg?
Gerutha fuldokolva zokog.
Cima körbenéz a feldúlt szobában.
– Gyere elő, te anyámasszony katonája, te
szukafattya! Elevenen foglak megnyúzni!
Az elrejtett kémszoba ajtaja kitárul. Corambis, élve
vagy holtan, bezuhan a hálókamrába, a padlónak
csapódik.
 Cima egy ugrással a test mellett terem, megböki a
lábával, és zavartan megrázza a fejét.
– Corambis – suttogja rekedten. – Azt hittem, a
bátyám az.
Gerutha négykézláb a holttesthez mászik, védőn
görnyed fölé.
– Az Isten szerelmére, Telmah, orvoshoz kell
vinnünk!
Cima vállat von.
– Ezek a belek már balzsamozóra várnak, nem
orvosra. Lelke a Lélekbanké. – Felnevet. – A kontár
kancellárunk önnön gyermeke lesz, ha megsürgetik a
klónozott magzatot.
– Gyermeke? Édes Jézusom, Allahra! – Gerutha
felsír, csak most kezdi felfogni a fia döbbenetes
bűnének súlyát. – Te meggyilkoltad Rosa apját!
– Igen, egy apa meggyilkolása! – Cimán újra
eluralkodik a téboly. A fények teljesen kihunynak. A
fojtogató sötétségben átkozza anyját. – Rettenetes
bűn… de nem oly rettenetes, mint meggyilkolni egy
fivért, egy férjet, felszarvazni egy apát… – A fények újra
kigyulladnak. Mindkét emb hunyorog. Cima arcán
rózsák gyúlnak a szenvedélytől. – Igen, szerettem ennek
a lányát, de nem vonaglottam a felesége ágyában, nem
fosztottam meg asszonyát erényétől, és nem raboltam
el a lelkét halála pillanatában…
Liheg, levegőért kap. Gerutha magánkívül van,
képtelen a felénél többet felfogni ebből az invektívából.
Összehúzza selyemruháját, zokog. Cima félrerúgja a
holttestet, és az ágyhoz ugrik. Megragadja anyját a
felkarjánál fogva, és az arcába bámul. Nem Telmah
Cima az, aki a nőre rikolt, akinek szájából Gerutha
arcába fröccsen a nyál.
– Kéjvágy! – ordítja a fiú. – Vér! Mohóság Te
biztattad, hogy gyilkoljon meg engem, Ruth! Fenget…
azt a férget! – tovább locsog, az asszony hitetlenkedve
bámulja. – Már gyerekkorunkban is én voltam anyánk
kedvence, Ruth, a hitvány öcsém már akkor megpróbált
Anyám és közém férkőzni, ó, de sértette Anyám
szeretete irántam, megpróbálta ellopni tőlem. –
Hátratántorodik, magával húzza a nőt. Gerutha köntöse
szétnyílik. – Mit hiszel, hogy Feng szeret téged? Nézz
magadra! – Hangjában maró a gúny. – Öreg vagy, Ruth,
visszataszító. Petyhüdt tested ellepik a ráncok. – Ez
nem jogos, nem is igaz. Alig nyolc pszicheánus év
idősen Gerutha tökéletes. Az alacsony centrifugális
gravitáció megvédte őt az elhasználódástól, amelyet a
valódi gravitáció okozna, s a genomján végrehajtott
DNS-javító igazítások megőrzik fiatalságát. Mégis, ez a
gonosz rágalom húsba vág. Cima iszonyú gúnnyal
hozzáteszi: – Azt hiszed, Feng vágyik a testedre? Nem,
nem téged szeretett, Gerutha, engem gyűlölt.
A férfi az ágyon, bárki legyen is az, ősi haraggal
tombol.
– És most, hogy engem megölt, meg akarja ölni az
örökösömet is, igazlelkű, derék fiamat, a te fiadat, Ruth.
Addig kurválkodsz, míg kettős gyilkosság szárad majd a
lelkeden.
Hevessége megtörik, zavarodottságba zuhan.
Gerutha arcára árkot rajzolnak a könnyek, de a nő
többé nem aggódik az épségéért. Aggódó szánalommal
méregeti fiát. Nem törődve az illendőséggel, karjába
húzza a fiút.
 – Telmah. Ó, Istenem, Telmah, milyen iszonyú! – Fia
arcát fürkészi. – Gondolod, hogy halott apád hangján
szóltál? Magadat írtad le, édesem, kicsikém! A te
féltékenységed okozta ennek a szegény jóembernek a
halálát.
Cima ellentétes érzelmek viharában fuldokol. Arcát
Gerutha kebléhez szorítja.
– Ruth, ne is tagadd…! Olyan keserű utat tettem
meg, hogy eljussak hozzád. Megjártam a poklot, drága
kis galambom. Kérj bocsánatot, és én is kész leszek a
tiedért könyörögni. De ne tagadd a bűneidet!
Az asszony önkéntelenül is belemegy az ajánlatba.
– Bűnbánatot kérsz? Felajánlom, Orwen. Az
összetört szívem legmélyéből. De képtelen vagyok
elhinni, hogy Feng gyilkolt meg téged. Baleset volt,
baleset…
A fia megszállott teste orákulumi erővel beszél.
Kiszakítja magát anyja öleléséből.
– Gyilkosság volt! Beletaszított a sötétségbe, ahol a
szellememet kitépték és ezer különböző nyelvre
szaggatták, szilánkokra tört, meghajlott az idő alatt,
megszállott, vad, bűnös, idegen, természetellenes volt,
megszállta a fiam agyát, mint valami rovar, amely
bemászik a fülön az agyig, egészen a velejéig, a
legközepéig…
Szívszorító vallomás. Gerutha teste megborzong.
– Uramisten, csaknem hiszek neked, Telmah!
A fiú kiugrik az ágyból, róni kezdi a köröket a
szobában.
– Bűn! Valld be a bűneid!
– De nincs, esküszöm!
 – A házasság biztonság, kényelem, biztosíték. –
Kinyújtott ujjain számolja le ezeket a tulajdonságokat,
mint élet és halál könyvelője. – A házasság hűség és
bizalom. Bizalom, Anyám! Összetörted a hűséget és a
bizalmat.
Gerutha képtelen tovább hallgatni ezeket a
közhelyeket, ezeket a groteszk vádakat. Megrántja a fia
kezét.
– Kérlek, drágám, távozz most, mielőtt keresni
kezdik a kancellárt!
Cima összegörnyed, a gyomrához kap gyötrelmében
rángatózva.
– Jaj, Krisztusom, Allahra, az a férfi ebben az
ágyban, buja izzadságban, főve saját romlottságában,
mézesmázosan szeretkezve az emésztőgödör felett…
– Perbe fog, Telmah – mondja Gerutha sürgetve. –
Menj, fogd Rosát, menjetek a Callistóra, egymilliárd
égitest van, ahol elrejtőzhettek…
Cima gyötrődve néz rá.
– Aláaknáztad a lelkem, Anyám. Menjek el Rosával?
Vajon nem nő ő is, akárcsak te? Mit várhatok tőle? Csak
árulást, ahogy te szőttél mocskos terveket Orwen ellen.
Gerutha egy pillanatig sem képes tovább elviselni
ezt a gyalázkodást. Arcul csapja a fiút, hogy csak úgy
csattan. A fiú döbbenten hátratántorodik.
– Hallgass! – mondja Gerutha. – Hálátlan vagy. – A
fiú döbbenten és bosszúsan bámul. – Szeretlek, Telmah.
Egykor apádat is szerettem. Most pedig Fenget
szeretem. Orwen meghalt, szerelmem Feng iránt nem
okozhat neki fájdalmat. Hacsak nem él csakugyan
valami kétségbeesett parazita módjára szegény
elmédben. Érted? Ez az én hűségem, így kell legyen.
Feng a férjem. Esedezve kérlek, ne bántsd őt! Tedd félre
ezt a szörnyű vérbosszút…!
Cimából sírva előtör egyetlen bénult, zavarodott
szó, aztán kiront a hálókamrából a mögötte lévő
előtérbe.
– Anyám…

Feng irodájában kordában tartott tolongás támad.

Jonas a Nap Átjáróból nagybátyja, Bronse biztosítékai
ellenére láthatólag támadásra kész a belviszály alatt.
Nyilvánvaló, hogy kémei vannak a legmagasabb
körökben is. Ugyanakkor a botrány a Beiktatás
alkalmával bemutatott előadáson elég egyértelművé
tette a helyzetet bárki számára. Feng forrong asztala
mögött.
– Mi az analízis? – csattan fel.
Három szemiotika-szakértő és egy szakállas biblia-
hermeneutikai specialista az előadás néhány gyorsabb
vagy lassabb részletét nézi figyelmesen a kijelzőkön. A
szakállas emb válla fölött visszanéz Fengre.
– Nem világos, kegyelmes uram. Nem látunk
semmilyen explicit sértést vagy fenyegetést.
– Nem láttok sértést?! – Az igazgató őrjöng. – Ez az
emb lázadással fenyeget!
Az elhangzott szavak leírt változata egy lexikai
keretben pörög, tele hivatkozással és megtoldva ősi
szimbolikával. Jelentéscsoportok kavarognak és
tolakodnak. Algebrarutinok kapcsolódnak a lebegő
csoportokhoz, figyelemért pittyegnek, aztán
meggondolják magukat, és elvetik a megjelölt
hipotézist.
– Sajnálom, kegyelmes uram. Úgy tűnik, nem több
egyszerű megelevenítésénél a fizikai eseménynek,
amely létrehozta az Aszteroida-övet.
– Micsoda?!
– Mindez költői nyelven előadva, természetesen. – A
fő szemiotikus felemeli az arcát. A nő génkez mintája
hetyke, sajátságos módon morze pontokból és
vonalakból áll. – Meg fogod érteni, uram, hogy az
eredeti metrikus hiba nagyrészt elengedte a
hamisvákuum-energiáját, amely hatással volt az
ősvilágra, a Prométheuszra. Így a maradék, amelyet van
szerencsénk erőforrásként használni, annak mindössze
töredéke…
– Uramisten! – Feng vonásai csak úgy robbannak. –
Kértem én, hogy oktass ki a 101-es Hiperhúr Teóriáról?
– Nem, uram. – A génkez nő makacs és nem tágít. –
Mindazonáltal ahhoz, hogy értékelni tudjuk a
nagyszerű…
– Tüntesd el őket innen! – acsarogja az igazgató a
titkárának, aki kitaszigálja a tiltakozó szakértőket az
irodából, és egy pillanattal később visszatér – Rozz-zal
és Gill-lel.
– A földi bűnözők, uram.
A társulat reszkető tagjai ülőhelyet keresnek. Rozz
majd elájul. Feng kedvesen mosolyog rájuk, teát és
süteményt rendel, és a kényelmes székek felé int, és
kijön asztala mögül, hogy csatlakozzon hozzájuk. A
földiek hálásan lehuppannak.
 – Uram… – kezdi Gill. A szavak elakadnak elszoruló
torkában. – Nem vagyunk bűnözők, kegyelmes uram –
dadogja. – Csak ártatlan kibicek.
– Igen, nincs semmi baj – nyugtatja Feng. Rájuk
tukmálja a frissítőt, és ő maga is kivesz egy kicsi
madeleine-t. – Csak Telmah eszközei voltatok.
Rozz zavartan pislog.
– Telmahé? Azt hittem…
Gill bokán rúgja.
– Voltunk és maradunk is a te szolgáid, uram.
Telmah a barátunk – legalábbis volt –, de nem akartunk
tiszteletlenek lenni.
– Tudod, megőrült – bukik ki Rozzból. Forró tea
fröccsen a karjára. Elönti a szemét a könny.
Feng egy dorgáló pillantást vet rá.
– Csak úgy tesz, mintha megőrült volna.
Rozz nagy nehezen rábírja magát, hogy
ellentmondjon az Átjáró főhatalmának, a férfinak, akit
lehet, hogy szándékolatlanul épp most rágalmazott meg
az alattvalói előtt.
– Nem. Minden tisztelettel, uram…
Gill befejezi helyette a mondatot:
– …teljesen kész van.
Az igazgató egy intéssel témát vált.
– A kérdés ezen a ponton már lényegtelen. Az
előadás önmagában is nyilvános szándéknyilatkozat
volt. Telmah lázadást forgat a fejében.
A társulat tagjai egymásra bámulnak. Ilyen
értelmezés eszükbe se jutott.
– Lázadást? – Legalább – mondja Feng hirtelen
támadt kegyetlenséggel. – De talán rosszabbat. Talán
gyilkosságot.
 A titkára megszólal a fejében.
– Uram, Gerutha úrnő hív a sürgősségi vonalon.
Feng letesz csészét, alátétet, egyenesen az
asztalához megy, és előhív egy magánfülkét. Az
egytizednyi gravitációban a porcelán álomszerűén
lebeg. A folyadék kecsesen bukfencezik, morzsák
úsznak. A férfi vonásait elhomályosítja az arcát
körülvevő védő holoburok, és a hangja már nem
hallatszik az irodában.
– Telmah eszét vesztette, Feng! – Gerutha a
hálószobájából beszél, ruhája, haja kusza, és olyan
mértékben ideges, amilyennek Feng még sosem látta őt.
A nő belemarkol selyemruhájába. – Megölte Corambist.
– Az átkozott! Az ifjú bolond sarokba szorított. Most
már az életemért harcolok.
– Könyörögtem neki…
Az igazgató feszesen válaszol, süt róla a sürgetés.
– Könyörgésnek itt már nincs helye! A fiú átlépte a
józan ész határait. – Feng alaposan megnézi zaklatott
feleségét, hangja meglágyul. – Szerelmem, tartsd
kulcsra zárva a hálókamrád, amíg meg nem találjuk a
fiút.
A nő hangja ellenben keményebbé válik, mintha
valami fizikai ellenhatás-törvény alapján tenné.
– Most hozzád könyörgök, Feng. – Ömleni kezd
szeméből a könny, végig az arcán, de nem pislog.
Egyenesen a férje arcába néz. – Ne bántsd! Ha szeretsz
engem, ne bántsd a fiamat!
Feng Cima nagyúr egy pillanatra lesüti a szemét,
ökölbe szorított kezét bámulja. Aztán ráveszi magát,
hogy ismét a nő szemébe nézzen.
 – A választás valószínűleg már nem az enyém –
mondja neki. – Sajnálom, Gerutha. Telmah kivette
kezemből a döntést.

VI

Egy síró génkez szobalány megkeresi a Harcos Rosát

lakosztályában, aki épp idegesen bontakozik ki
pompájából. Az előadás rémálom volt. Altair barátai
piszkálták a lányt. Az apja, Corambis nagyúr köddé vált,
elnyelte a föld. Telmah nem válaszol az üzeneteire.
Törött kecsességgel fordul a szobalány felé. Az hápog,
arcából kifut a vér, ajka szótlanul mozog.
– Mondd! – Rosa élesen összecsapja a kezét. A zaj
még jobban megriasztja a fiatal nőt. – Mi az, ostoba
lány? Van köze Telmahhoz?
A lány jajgat, bólint, a fejét rázza.
– Valakinek baja esett?
Bólintás.
– Csak nem… halt meg?
A lány bólint, aztán kirobban belőle a zokogás.
– Az ég szerelmére! – Rosa a kebléhez kap. Belemar
a fájdalom. – Megölték Telmahot?
A szobalány most zokog csak igazán.
– A kancellárt. – Visszatántorodik, mintha pofontól
félne. – Atyádat, úrnőm. Nemes atyádat meggyilkolták!
Rosa meginog, megrogy.
– Magasságos Isten! Meghalt apám? Mindenre, ami
szent… – Szörnyű gyanú lopódzik a tudatába. – Ugye
nem Telmah – kiáltja mereven bámulva. – Mondd, hogy
nem Telmah a felelős érte!
A szobalány felsikolt.

VII

A Lélekbank operátorai szent öltözékükben

rohannak Corambis nagyúr holttestével a csempézett
folyosókon át a legközelebbi halottasházba, fejük fölött
sziréna sivít. Egy apró, foltos macska kucorog
hálóketrecében a csörömpölve száguldó kerekes
hordágy aljában, vadul nyávog. Biológiai érzékelő,
amely tudatja a halott nagyúr lelkének konok jelenlétét.
A hordágy átviharzik a Kör Lélekbankjának
előterén. Orvosi ruhás specialisták fürgén levetkőztetik
a halott férfit, és apró szondákat illesztenek összeégett
bőréhez. A Tiszteletreméltó Lilias, az ügyelet vezetője
figyeli, ahogy az eredmények elősorjáznak sisakja
kijelzőin.
– Minden életjel negatív – jelenti.
Egy hang azt mondja:
– Kielégítő post mortem jelzéseket kaptunk.
A macska vinnyog, a Lélekbank egész területén
villognak a fények, az élő fizikai érzékelők pedig
reagálnak a szobában időző jelenlevőre.
– Az érzékelők?
– A biomonitorok erős életmezőt jeleznek – jelenti
Lilias főtechnikusa. – 87,4 Kirlian.
 További fények villannak el, miközben a tartályt
begurítják a halottasházba. Amniotikus folyadék
mozdul átlátszó burkában.
– Az implantátum?
Ennek a rendezett káosznak a közepén a halott
génkez vakon bámul a fölötte virító lámpákra.
– A klónmagzatot aktiváltuk.
Lilias kijelzőin és ennek visszhangjaként a tartály
apró fényfoltjain a lassú EEG hullámok begyorsulnak. A
magzat lebeg a kerámiaméhben, enyhén meginog.
Akkora, mint egy felnőtt emb hüvelykujja.
– Várakozás a transzferre.
A metenszomatózisos berendezések teljesen némák,
összefogott axionmezőkből ólmos eső hullik. Az
indikátorkijelzők azonban nem hallgatnak. Hangok
egész kórusa jelenti a kancellár várakozó magzatának
állapotát, amelyet még a férfi születésekor klónozták
élő szöveteiből, és itt tárolták passzív állapotban, a
halál pillanatára várva.
– Minden kész: van kontraindikáció?
Hangok mormolnak:
– Negatív.
– Minden alapértéken.
– Zöld út.
Lilias mélyet lélegzik.
– Jól van. Akkor, ha jelzek!
Néhányszor megvizsgál minden indikátort. Ez a
halott génkez hatalmat képvisel az országban, egy az
igazgatói posztért versengők közül. A sokkoló kudarc
után, hogy elvesztették Orwen nagyúr lelkét, a
Lélekbank nem engedhet meg magának hibákat az
utolsó pillanatban. A fényes lámpákon túl a nő látja,
hogy Feng igazgató belép a felső szobába, és lenéz az
újjászületési csapatra. Lilias nagyot nyel.
– Transzfer a fogadóba.
Aktiválja a finom berendezéseket.
A magzat rúg egyet a tartályban. Karja finoman
megmozdul. Egy pillanatnyi kétely, mint mindig,
jegesen belemar a Tiszteletreméltó Lilias idegszálaiba.
Vajon ez tényleg a spirituális transzfer jele, vagy
csupán egy galvanikus reflex, amelyet az áramütés
okoz, amelyet éretlen szöveteibe vezetnek? A nő nem
tudja, soha nem is tudta. A hitére hagyatkozik.
A foltos macska, amely eddig vadul bámult és
szűkölt a ketrecében, hirtelen elveszti érdeklődését. A
holttestre néz, néhányszor megkergeti a farkát, aztán
eltelepedik, hogy tisztálkodjon egy kicsit.
– Köszönöm, csapat – mondja nekik Lilias mély
megkönnyebbüléssel. – Az infúzió sikeres volt.
Mindenki elernyed. A Tiszteletreméltó Lilias
felpillant a fénytől vakító megfigyelőablak felé. Nem
tudja pontosan, Feng ott van-e még, vagy már távozott.

VIII

Feng Cima nagyúr, a Rekombináns Módosító Kartell

igazgatója, a Psziché Aszteroida Csillagfényes
Átjárójának megkérdőjelezhetetlen ura, a gyilkos,
figyeli, ahogy a Lélekbank halottasházának dolgozói
rendet raknak. A szondákat gondatlanul kikapják a
holttest fejéből. Érzékelhető a különbség ahhoz képest,
milyen gonddal tolták be. A hordágyon fekvő testet
szintén figyelmetlenül gurítják ki a teremből. Corambis
halott volt, most él. Holtteste nem több már, mint üres
tok.
Feng megmerevedik, azonnal érzékeli, hogy valaki
más lépett a megfigyelőszobába. Megfordul, és az
unokaöccse arcába néz.
Telmah Cima nagyúr kezében hatalmas katana van,
két kézzel szorítja. A pengéje ragyog. Fénytelen
feketébe öltözött bosszúálló démon.
Feng gúnyosan mosolyog, határozott megvetéssel
fordít hátat. A terem felé int, ahol Corambis testét
éppen esetlenül eltávolítják.
– Szóval más tudós eredményeidet most
megtoldottad még egy gyilkossággal.
Telmah Cima szeméből Orwen néz vészjóslóan.
– Üdv, öcsém!
Feng riadt meglepetéssel megfordul. Közelről
megvizsgálja az unokaöccsét. A fénylő, iszonyú penge
az igazgató bal válla fölött lebeg. Nem néz rá.
– Orwen meghalt, elment, Telmah.
– Itt vagyok, Feng. – Cima kivillantja a fogát, terhét
nagyon lassan egyik oldalról a másikra mozdítja, tai csi
stílusban. – Azt hitted, megmenekülhetsz előlem?
Az igazgató megvetően megrázza a fejét. Talál egy
megfelelő széket, leereszkedik. A lábát nem teszi fel.
– Telmah, te gyáva nyavalygó, ha meg akarsz ölni,
legalább a saját nevedben tedd! Belefáradtam a groteszk
megszemélyesítésekbe.
Az ifjú emb összezavarodik. Pengéje reszketni kezd.
Egy pillanattal később kibukik belőle:
– Megszemélyesítés? – Azonnal összeszedi magát,
haragosan összevonja a szemöldökét. – Bátyám, az a te
specialitásod. Csak mosolyogsz, mosolyogsz, de egy
gonosztevő vagy. Én bosszúért jöttem.
– Tedd le azt a kardot! A Lélekbank halottasházában
alattuk a fények készenlétbe állnak. – Feng elfordítja az
arcát az unokaöcsétől, de továbbra is figyeli a
tükörképüket a megdöntött ablakban.
– Megölted apámat. Tudom, Feng. Apám szelleme az
agyamban élősködik. – Olyan vád hangján mondja,
amely egyértelművé teszi, hogy mindketten tudják:
igaz. – Te taszítottad a Feneketlen Verembe.
Feng vállat von.
– Nos, akkor ez igencsak nagylelkű bosszú, nemde?
Itt állunk a Lélekbank küszöbén. Ha itt megölsz,
azonnal újjászületek.
Zavaró lépés ez a halálos játszmában. Cima habozik.
– Úgy gondolom – dönt végül –, hogy nem kívánod
olyan mohón kipróbálni a teológia vigaszait. – Suhogó
mozdulatot tesz kardjával.
Nagybátyja megvonaglik a székben, reszketve feláll,
hátralép.
– Bevallom, igazad van. Mindazonáltal – mondja a
fiatal férfinak némi ingerültséget mutatva – túl soká
várok már arra, ami jogosan az enyém. – Látva, hogy
Cima szenvedélyes dühe lassan átlépi az önuralom
határát, megemeli a hangját, és parancsoló hangon
folytatja. – Várj, Telmah! Miből gondolod, hogy anyád
olyan hevesen vágyik a halálra?
– Az anyám? – Cima karja megreszket a lázas
agyából érkező inkompatibilis üzenetektől. – Csak rád
nézve jelentek fenyegetést, Feng, anyámra nem.
Feng elereszt egy sóhajt. Előrelép.
 – Telmah, az igazság szerelmére, nézz egy kicsit
mélyebbre a motivációidban! Ha megölsz engem, mint
apád gyilkosát, anyád élete is mindenképpen veszélybe
kerül.
Cima bámul.
Az igazgató hangja fájdalmasan érzelmek nélküli, a
törvényes ügyész érvelése, aki végül kénytelen
szóbahozni a főbenjáró ügy kendőzetlen tényeit.
– A tanácstagok nem fogják elhinni, hogy ártatlan
Orwen halálában.
Cima valahol a lelke legmélyebb bugyrában tudja,
hogy ez igaz, és visszaretten, mert anyja halálát nem
akarja olyan égető vággyal, ahogy Orwen halálát
kívánta ödipális haragjában. Saját kezével akarja
legyilkolni Geruthát. Ha most megöli Fenget, pontosan
ezt éri el. Anyagyilkosság. Bénító az előérzet. A
barátsága és beszélgetései Ratióval, érti meg hirtelen,
mindent megváltoztattak, felnyitották romlott lelkét az
önvizsgálatra. Valami elpusztult benne.
– Add ide a fegyvert, fiam!
Telmah tehetetlenül reszketve leereszti a pengét.
Átnyújtja a kardot a férfinak, apátiába süllyed, tettei
álomszerűek.
– Térdelj le! Kezeket a hátad mögé! Tiszteletreméltó
halált halsz, Telmah. Fájdalom nélkül.
Telmah Cima kábultan térdre ereszkedik, előredől,
szabaddá téve nyakát. Feng felemeli a katanát a feje fölé,
megfeszül.
Az ajtó kinyílik. A Harcos Rosa áll ott, mint egy
tigris: fekete és arany, vállán sötéten ég a rózsa.
Kezében levegős pisztolyt tart.
 A szeme sarkából Feng látja jöttét. Kard a magasban,
a férfi megáll. Anélkül, hogy ránézne, így szól:
– Megölte szeretett apádat, gyermekem.
Rosa felemeli a pisztolyt. Kivillantja a fogát.
– Nem volt több eszköznél. Feng, te ölted meg az
apám.
Az igazgató egyszerűen nem bírja felfogni, ami
történik. Telmah Cima is felemeli a fejét a földről,
zsibbadt, sápadt, meglepődni is képtelen.
A Harcos Rosa meghúzza a ravaszt. Nincs visszaút.
Tűz robban a fegyverből. A lángok elnyelik a férfi arcát.
A szeme kiég, kettős pattanás hangzik, és Feng éles
sikoltása betölti a termet. A teste lassan hanyatlik az
alacsony gravitációban, és estében Rosa négy bűzlő,
roppanó, lángoló darabba vágja a holttestet.
Vár egy pillanatot, aztán bebiztosítja a fegyvert.
Anélkül, hogy segítő kart nyújtana neki, azt mondja a
fiúnak:
– Kelj fel, Telmah!
A fiú küszködve talpra áll, nézi a lemészárolt
valamit a szőnyegen, nézi a szerelmét. Nem tud szólni.
– Jól vagy?
– Igen. Igen. – Megrándul az ajka. – Istenem, most az
anyám…
A Harcos Rosa kimondhatatlan megbánással elteszi
a pisztolyát, és kiveszi a katanát a halott férfi kezéből.
Odatartja.
– Azt hiszem, végeztünk, Telmah.
Lelkéig megsebezve a fiú gyötrődve felsikolt.
– Nem. Jézusom, Allahra, ne hagyj el most, Rosa! A
lány szemét elfutja a könny, de a Harcos Rosa kemény,
merev marad.
 – Szerelmem. – Megtörik a hangja, de a pillantása
megakadályozza Telmahot abban, hogy karjába vegye a
lányt. – Azt hiszem, már azelőtt végeztünk, hogy
megölted volna az apámat.
Telmah villámsújtva kérdi:
– Corambist? Ez hát a bosszúd?
– Nem bosszú, drágám, soha. – A Feng halála miatti
sokk kezdi megtenni a hatását az ő testében is. Apró
reszketésekkel borzong, izzadság lepi az arcát. – Csak a
dolgok így működnek.
– A dolgok megváltoznak, Rosa. – Cima körül
örvénylik a valóság, rémálomba omlik, és ő nem tehet
semmit, nem segít sem tett, sem tiltakozás, úgy zuhan,
ahogy egykor apja teste, mint egykor vele együtt ő
maga a metrikus hiba semmijébe. Elkínzott hangon,
fulladozva suttogja: – A dolgok nem mindig maradnak
ugyanúgy.
– Talán. Remélem, igazad van. Rettegek, mi lesz, ha
tévedsz.
– Tévedek? Megfulladok, Rosa!
– Mélyen, a kényszereink legmélyén – mondja a lány
komoran – a dolgok valójában ugyanazok maradnak,
Telmah. A démonaink vezérelnek minket. Nem
bízhatom magam egy démon őrült szeszélyére.
– Rosa…
– Ég áldjon, Telmah!
Távozik. Az ajtó bezárul. Automata levegőtisztítók
dolgoznak, hogy megtisztítsák a szoba levegőjét az
égett hús bűzétől. Telmah Cima vakon bámul,
döbbenten, és a csizmája sarkára rogyva kuporog, nézi
a nagybátyja testét, amelyből ömlik a vér és a vérsavó a
szőnyeg romjaira.
 IX

Ijesztő lárma keletkezik a Csillagfényes Átjáró

minden sarkában. Kürtök harsannak, csapatok
rohannak. Minden embet és génkezt, gyermeket és
felnőttet riasztanak a biztonsági hálózat egyéni
üzenetei. Telmah közönyösen ül a zűrzavarban.
Egy nyugodt hang a fejében azt mondja:
– Jó uram, az Átjáróba behatoltak a Nap Átjáró
csapatainak fegyveres erői. Számítanak a
megjelenésedre a Háborúteremben.
Lassú rázkódás fut végig a földön.
– Behatolás a Tizenötös Sarkzárnál, a déli
mágnesvasút-rendszer használhatatlanná vált – jelenti
egy hasonlóan jeges hang.
Holokocka villan fel a Lélekbank
megfigyelőszobájának sarkában. Egy fekete
vákuumruhát viselő kapitány azt mondja:
– Telmah nagyúr, kérlek, kapcsold be a válasz-
áramköröd! Sürgősen a tanácsodra van szükségünk.
Cima lassan lehunyja, kinyitja a szemét.
A figyelemre sem méltatott hang folytatja:
– Uram, Feng nagyúr nem található a hálózatban.
Nem kapunk tőle semmilyen életjelet. A halottasház
dolgozói jó néhány halálesetet észleltek a
közelmúltban, és attól tartunk…
Felülíró kód villan a kocka felső sarkában, és a
kapitány eltűnik. Gerutha tekintete néz ki a kockából.
Emb és génkez titkárok, szolgák, katonai attasék
szaladgálnak mögötte, a lárma erősödik. A nő élesen a
nevén szólítja őt.
Cima görcsösen felül, vad kétségbeeséssel néz körül
a véres szobában.
– Nem fog válaszolni – suttogja az anyja valakinek. –
Aktiváljátok az átkozott kapcsolóit innen! Nincs időnk
erre a képtelenségre.
A fények kihunynak, ahogy újabb iszonyú robbanás
rázza meg a Csillagfényes Átjáró Korbeli szektorát. Egy
pillanatra a levegőtisztítók örökös zümmögése elhal,
habozik, aztán újraindul. Telmah a ragacsos szőnyegen
csúszik-mászik. Az egyetlen fényforrás a holokocka, és
az ablak, amely a halottasházra néz. A háború az
Aszteroidákon könyörtelen és kegyetlen, leszámítva a
Lélekbankok szent területét. Minden harcos boldogan
meghal a nemzetéért, de csak akkor, ha biztos az
újjászületés.
– Anyám, azonnal el kell jönnöd onnan – sürgeti
Telmah rekedten, aktiválja a kocka engedélyező kódját.
– Ó, hát ott vagy. Szükségünk van rád a
Háborúszobában – mondja Gerutha élesen, visszafogja
érzelmeit. – Attól tartok, Fenget megtámadta egy
Napbéli ügynök. Jonas behatolt egy egész csapat… – A
hangja elhal. Gyötrődve bámul a fia mellett lévő
nedvedző tetemre. – Édes Istenem! – sikoltja. – Jézusom,
Allahra…
– Most azonnal menj az északi kikötőbe! –
parancsolja Telmah. Úgy fordul, hogy kitakarja a
látványt. – Hagyd itt mindenedet! Menj a Cerészre! – A
családnak mindig van készenlétben egy hajója,
vészhelyzetek esetére. – Felhívom a kiborgpilótát, és
megmondom, hogy úton vagy. – El, el, most azonnal!
 A nő nem figyel rá. Könnyek ömlenek végig az
arcán.
– Jaj, Telmah, mit tettél? Megölted az apádat!
Egy pillanatra a fiú elnémul.
– Igen. Feng meghalt. De te óriási veszélyben vagy,
anyám! Menj, menj már!
Cima lezárja a kockát, elhagyja a bűzlő szobát.
Pillanatokkal később a világítás visszatér. A folyosókon
csodával határos módon kontrollált zűrzavar fogadja.
Ami első pillantásra egy zavaros csődületnek tűnik,
céllal, határozottsággal mozgó embekből áll, akiket a
tápjaik egyéni parancsa irányít. A Háborúszobában
bonyolult térképek követnek minden lakost a
Csillagfényes Átjáróban, és minden betolakodót. A
fegyverek morognak, üvöltenek. Az izgatott izzadság
szaga mámorítóan árad a folyosó levegőjében, mint a
kéjvágy.
– Kapcsold Ratiót! – utasítja Cima a rendszert.
– Az MI lecsatlakozott a hálózatról – közli egy
enyhén hörgő hang. – Várj, uram, van itt egy üzenet.
Hív, hogy csatlakozz hozzá a küszöbön. Küszöbön? Igen,
azt hiszem, helyes, uram. Megismételjem az üzenetet?
– Nem. Köszönöm. – Figyelmen kívül hagyja az
ismételt kéréseket, hogy jelenjen meg a főhadiszálláson,
és fut tovább az ép mágnesvasút-kocsik irányába.
Három gyerek elszakad a vigyázójától, rémülten zokog.
Katonák posztolnak a zsilipeknél, mindenkit
igazoltatnak, aki fedélzetre akar szállni. Félreállnak,
ahogy Telmah közeledik, tisztelegnek.
– Uram! A parancsnoki központba?
– Pihenj! Én irányítom a kocsit. Maradjatok itt,
minden ép testű személyre szükségük lesz.
Gondoskodjatok róla, hogy a gyerekek rendben
legyenek, rendben?
– Igen, uram!
Az ajtók bezárulnak.
– Vigyél a Hetes Északi Sarkállomásra! – utasítja a
kicsi, buta vezérlő gépet.
A jármű egyenletesen, némán belesiklik a sötétbe,
végigrepeszt a vákuumban egy mágneses erőrétegen.
Az ajtó egy örökkévalóság múlva kinyílik. Gerutha ott
áll bizonytalanul a Cima Ház magánkikötő-épületének
bejárata mellett, csak egy komorna kíséri.
– Anyám, úgy sajnálom.
A nő kétségbeesve néz rá.
– Feng ölte meg a férjem? – teszi fel aztán a kérdést,
amely úgy tör elő a torkából, mint egy vérző húscafat.
– Orwen lelkét is, testét is – feleli Telmah, és átöleli,
magához szorítja. – Feng a Feneketlen Verembe lökte
apámat.
– Édes Istenem! – Gerutha olyan hevesen kezd sírni,
hogy a szobalánya igencsak megrémülve megpróbál
kettejük közé furakodni. – Bevallotta?
Cima habozik. Aztán nagyon halkan azt feleli:
– Őszintén sajnálom, Anyám. Igen. Sütkérezett tőle
a dicsfényben.
– Mindig is gyűlölte… – a nő hangja elakad. – A
Hügieiára megyek – mondja aztán, és nagyot nyel.
– Isten veled, Gerutha! – mondja valaki Cima
szájából.
 X

Az MI beengedi magát Rosa magánlakosztályába,

ahol a lány szélsebesen, ügyesen csomagol.
– Ratio, hogy jutottál be?
– Összemelegedtem a vezérlőrendszerrel – feleli.
A Harcos Rosa, mint egy tigris, sebesen mozog,
összeszedi az emléktárgyait, kedvenc ruháit, bármit,
ami a keze ügyébe akad, és aminek az elvesztését nem
bírná elviselni.
– Kérlek, menj! – mondja az MI-nek. – Ez a hely nem
biztonságos.
– Megfigyelem a helyi csatornákat. A biztonságiak
azt hiszik, Telmah ölte meg Fenget.
Rosa hevesen lélegzik, két sporttáskát megtöm,
amennyire csak bír, és bezárja őket.
– Én öltem meg az igazgatót – mondja, és felemeli a
táskákat. Ratio kinyújtja fényes karját, elveszi az
egyiket. – Köszönöm, de nem tudod, mibe keveredsz
bele.
Ratio csöndesen rámutat:
– Megölte volna Telmahot.
A lány az MI-re mered.
– A törvényszékieknek nem tart majd sokáig
kideríteni, ki volt a felelős. Haladéktalanul el kell
tűnnöm a felmélyben, Ratio. Az unterek között el tudok
rejtőzni.
– Gyere velem! – mondja az MI határozottan. – El
tudlak juttatni egy olyan helyre, ahol egy ellenség sem
talál rád.
A lány gyötrődve végiggondolja.
 – És a barátaim?
– Szeretnéd még látni Telmah Cimát?
– Nem! Igen. – Elsírja magát a fájdalomtól. –
Szeretem!
– Tudom. Meg tudsz neki bocsátani?
A lány vonásai eltorzulnak.
– Én… Igen.
Az MI öntudatosan karon fogja, és magával húzza a
megfelelő folyosó felé, észben tartva egy tucat katonai
üzenetet a biztonsági csatornákról, amelyeket Johnny
Kettő fog el és sugároz felé tovább.
– Most már nincs más dolgunk, mint átjutni az
őrökön, és el a kilövőkatapultokhoz.
Rosa felhorkant, és megdörzsöli nedves szemét a
kézfejével.
– Az piskóta.

XI

Két üres szán áll a sínágyúnál, amikor a fiú szánja

befut a helyére a tönkrement sziklán. Cima bólint egyet,
csak úgy magának, és elindul befelé, anélkül, hogy
megtörné a rádiócsendet. Könyörögni jött. Rálép a
lefelé kanyarodó járdára, amely a hely mélyére vezet,
ahol az erőhiba ég a több réteg helyrehozott védőpajzs
mögött. A fiú teljes szupravezető sugárzásvédő ruhát
visel tükörzubbonya fölött.
Ratio egyedül várja, épp a belső szentély mögött,
ragyog a kék fényben. A metrikus hiba zajokat bocsát ki
a spektrum minden részéről. Beszélgetésük különös,
archaikus karaktert ölt, mint egy recsegő párbeszédek
óceánokon keresztül a telekommunikáció születésének
legelején az anyabolygón.
– Elment, Telmah.
Cima, persze, rájött magától is.
– Megnyitottad a tranzitkaput.
– Mindig is nyitva volt. Csak a használatát nem
értettük teljesen.
– Száműzött tudás – tépelődik Cima. Sokat
felejtettek a fausti kor óta, sok veszett el a Gestell-
tilalom alatt.
Az MI bólint.
– Ez az a hely, ahol minden elkezdődött. Sejthettük
volna. Mi másért vállaltak volna az őseitek annyi
nehézséget, hogy elfogják a hiba maradékát?
Cima gyötrődve kiált:
– Én üldöztem el őt. Ratio, egyedül őt szeretem ezen
a világon. Miért üldöztem el?
– Rosát? Hogy szólhatnék a helyében? – Az MI jeges
pillantással méri végig barátját. – Szabad lény.
Cima megmerevedik.
– Olyan kérdésre válaszolsz, amit nem tettem fel.
Nos, jó. Ezért ment el. De az én kérdésem attól még
fennáll. Miért üldöztem el?
Ratio nem adja meg magát.
– Telmah, a feltételezésed lealacsonyító és arcátlan.
Nem találod lehetségesnek, hogy ő maga döntött
valamit, saját akaratából?
– Robot – feleli Cima dühösen –, mi, embek nem
vákuumban döntünk az ilyen dolgokról.
Forrongó csend támad köztük. A terem falai
csillámlanak. Illúzió, vagy talán valamiféle valóság,
amelyet a metrikus hiba döbbenetes erőszaka keltett a
pajzs túlsó oldalán.
– Fájdalmat okozol nekem, Telmah. De én szeretlek
téged.
– Te? – kérdezi Cima gúnyosan. – A mesterséges
intelligencia?
– Sosem létezett fivérét szereti benned – állítja egy
új hang.
Cima megpördül.
– Ki van itt?
– A nevem Johnny Kettő – mondja a második MI.
Hangja édes, megfontolt, a hibaállomás audiotápjából
beszél. – Üdv néked, Cima nagyúr!
– Az Isten verjen meg! – rikoltja az emb. Az
ólomablakhoz lép, belenéz az anomália megtépett
szívébe, amely a körülzárt mágneses mezőkben őrjöng.
– Tehát csak úgy elsétált. Rosa, Rosa, hogyan foglak
valaha is…
– Carmelnek igaza volt – mondja Ratio undorral. – A
kultúrátok a velejéig romlott. – Odalép, a fiú mellé áll,
felemeli védőruhás karját, mintha meg akarná ütni az
embet. – Megsértettél, Telmah. Aligha a te hibád, de
attól még sért.
Cima megpördül, a felemelt kar felé kap, aztán
visszahúzza a kezét anélkül, hogy hozzáért volna az MI-
hez.
– Ratio! – sikolt fel kínlódva –, az Isten szerelmére,
segíts! Mindent elveszítettem. Ne hagyj el most!
A kar aláhull, mint egy markológép, megragadja a
fiú védett vállát, és a hibához vezető ajtó felé fordítja.
– Nem hagylak el, szeretett barátom. – Az ajtó
kinyílik, és mögötte még kettő. A fény meggörbül. –
Gyere velem! – Cima botladozva követi az MI-t a mohó
valami felé, amely meggörbíti a geometriát és
meggyötri a téridőt. A fejükben sikoltó hangon
keresztül hallja, hogy Ratio sürgeti: – Higgy nekem,
ember!
Megragadja az embet, felemeli vergődő tömegét, és
belehajítja a Feneketlen Verembe. Egy pillanattal
később maga is követi a Semmibe. Torzulás. Pályagörbe.
Minden kilapul, kinyúlik, meggyűrődik, összetör. Cima
hangtalanul üvölt félelmében.
Térde megroggyan, ahogy kivágódik a hexből.
Napsütötte réten állnak, ragyogó déli égbolt alatt,
fölöttük bárányfelhők. Madarak rebbennek fel a közeli
ágakról, ijedten vijjognak. Piknikező embek fordulnak
feléjük lakomájuktól, kockás térítőjükön gyümölcs, bor
és hamis homár. Megbámulják a két, hatalmas
védőruhába öltözött figurát, akik hirtelen megjelentek
közöttük.
– Hol…?
– Nézz körül!
Cima levegőért kap.
– A Földön?
Egy rettenthetetlen kokker spániel vágtázik
hozzájuk, vadul ugat. A hangot csaknem a
hallhatatlanságig tompítja vastag sisakjuk.
– Pontosan tudod, hol vagy, Telmah. Tudod minden
sejtedben. Ez a drága bolygó adott életet a te fajtádnak
élő anyagából.
– Ha ez a Föld, akkor ez hordozta a tiédet is.
– Az enyém olyan faj, amelyet a választás alkotott
meg, nem a véletlen. Vajon igazán rokonok vagyunk?
 A pucér felnőttek rendre intik izgatott, kíváncsi
gyermekeiket, és udvariasan visszafordulnak
ebédjükhöz. Egy másik MI lép elő a hexmezőből,
alaposan megszemléli a szituációt, bólint Ratio felé,
vektorözönt cserélnek, aztán az MI továbbáll.
– Rokonság? A te és az én fajtám közt? – Cima alig
tudja elhinni, hogy az MI ilyesmit állítson. – Nemcsak
lélek nélkül valók vagytok, de nem osztoztok a
démonainkban sem.
– Nincsenek ösztöneink – ismeri be Ratio –, csupán
kalibrált vezérlőink.
– Vigyél vissza! – Cima nyugtalan. – Nem
menekülhetek el így a népemtől. Az Átjárót
megtámadta Jonas meg a haramiái. Feng meghalt. Én…
– Számodra nincs már ott semmi, Telmah.
– Csak a becsület és a kötelesség.
– A becsület nem más, mint az önmagad iránti
kötelességed – feleli neki az MI. – Nem függ azoktól,
akik úgy esett, hogy elviseltek téged, sem valami
alaptalan, őrült, bigott rendszertől, amelyben
történetesen felnőttél.
– Te programozott robot! – Cima gúnyosan
mosolyog. Az aprócska kutya acsarog és a lába után
kapkod. Ő óvatosan félresöpri az állatot, az pedig
messze szalad, és méltatlankodva vakkantgat.
– Programozott? Természetesen. Akárcsak te, ilyen
tekintetben. – Az MI nem könyörül. – Arra
programoztak, hogy pusztíts és üss, mértéktelenül
szeress, és irgalom nélkül gyűlölj. Te szegény,
sorsvezérelt, elátkozott teremtmény! Kövess! Emeld fel
a tekinteted a saját köldöködről, és nézd az
univerzumot!
 A hexmező felvillan zafírkék fénnyel.
Hideg, vörös láva széles síkságán állnak, amely
repedezett, ősi. Cima reszket. Három nap függ az égen.
Egy, amelyik a horizonton pihen, hatalmas és homályos,
mint a halódó borostyán. Egy apró és döbbenetesen kék.
Egy mikroszekundummal később a fiú maszkjának
fotoreaktív felülete kitakarja egy folttal. Elkapja róla a
tekintetét, pislog. A harmadik egy fehér törpecsillag,
egy sárga bütyök, amely a szemkápráztató kékesfehér
csillaghoz csatlakozik egy szállal önnön égő beléből.
Cima szétnéz maga körül az élettelen tájon.
– Ah. Fenséges magány.
Három árnyék nyúlik mögötte, különböző színűek.
– Gyönyörű, de üres – feleli Telmah. – Értelmetlen.
– Az univerzumot nem egy emb mérnök tervezte. –
Ratio karon fogja. – Egyikünk sem valószínű, hogy
átlátná a mélységeit. Gyere!
Egy pillanat múlva ismét a hiba közepe fölött
vannak, hihetetlen szögben zuhanva.
Elhexelnek egy helyre, ahol a fényt milliárd közeli
csillag forralja az égen. A fénysugárzás elsöprő.
– A fény! – Cima tántorog, karját az arca elé rántja
védelemül. Tükörzubbonya a túlzott igénybevételben
elsötétíti a maszkot. A fiú költészetet keres, banalitást
talál.
– Hol vagyunk?
– Egy gömbhalmazon. Ezek forró, újszülött
csillagok. Egyikük sem szült még bolygókat. Egymilliárd
éven belül alga fog úszni a most még meg nem született
óceánokban. Addigra feledésbe merülnek az embek –
vagy az istenek.
 – Nincsenek bolygók? – Cima körbenéz polározott
maszkjában. Egy robbantott ásványfelületen állnak,
amely úgy ragyog a fényes ég alatt, mint a tükör. –
Akkor mi ez, amin állunk?
– Kóbor bolygó, amelyet maga a mélység
öklendezett fel.
Telmah Cima keserű csodálattal nevet.
– Semmi esély rá, hogy sikerüljön jobb metaforákat
kifejleszteni, mi, Ratio?
Az MI jóindulatúan felel:
– A retorika az, ahogyan megformáljuk az
univerzumot, amelyben lakunk, mind az embek, mind
az MI-k. Nincs rá mód, hogy megkerüljük a narratívat.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy beleolvassuk a saját
kódjainkat ebbe a hatalmas szövegbe.
Az ég lángol a milliárd új csillagtól. Néptelen.
– Akkor a te elmédben nincsenek efféle kóbor
dolgok, Ratio? Nincsenek se szörnyű késztetések,
semmi, amitől sikoltva ébrednél, libabőrösen és
kidülledt szemmel, nincs a bűnbánat börtöne, amely
bilincsbe zárja az izmaidat, és amitől az epe a torkodba
hullámzana?
Az MI ránéz, sisakja megfejthetetlenül csillog.
– Emberi mivoltotok legjobb részeiben osztozom én
is. A többi… Nos, ki irigyli egy veszett kutyától az
őrjöngést?
Zafírvillanás. A Feneketlen Verem húzza őket.
Elhexelnek, füstös sötétségbe zuhannak. A hatalmas
homályon átsejlenek a karmazsinpiros, szilvakék
fátylak, sodródó szférák és vörös, narancssárga,
szanaszét szórt szikrák.
 – Egy galaxis a fogantatása pillanatában –
magyarázza Ratio. Most először Cima felismeri a zenét,
amelyet az akusztikus rendszerük közvetít. Ez a
Szaturnusz tétel Gustav Holst Bolygók balettszvitjéből. –
Fiatalabb még a fény birodalmánál is. Megnyugtató
hely, Telmah. Világok előtti világ, ragyogás nélkül,
követelések nélkül… – A misztikus szvit
hátborzongatóan ideülő, nyugodt, harmonikus. –
Lebegj, Telmah! – suttogja az MI. – Add át magad a
gyászodnak!
Cima megfordul a vöröslő amnionban. Elakad a
lélegzete. Kínzó sírás rázza. Mint egy magzat, aki a
véres fényben úszik, amely a csillagok előtt világít,
féktelenül zokog.
Valamivel később elhexelnek. Alattuk a metrikus
hiba. Eltűnik. Cima botladozik a gravitációban,
megtalálja az egyensúlyát. Föld-szerű bolygó, de nem a
Föld. Elképedve bámul. A tájkép maga az idill. A
fűzszerű fák egyszerűek, alacsonyak. A magas égbolt
egyetlen hatalmas sötétség, kevés csillag világítja meg,
a horizonton, mint egy tojás a megfeketedett
tartójában, a Tejút dicsőséges spirálja húzódik. Cima
levegőért kap. Valami ősi arra készteti, hogy karját
esedezve nyújtsa a gyönyörű valami felé az égen.
Ratio azt mondja:
– Itt édes a levegő.
Telmah Cima nagyúr, a Rekombináns Módosító
Kartell egykori örököse leveti nehéz védőöltözékét,
aztán kibújik a tükörzubbonyból. Az MI magán tartja a
sajátját. Cima csaknem mezítelenül azt mondja:
– Félnem kellene tőled.
Az árnyas alak megrázza a fejét.
 – A bátyám vagy, Telmah. Szerencsére – mondja
mulatva – nem dédelgetek nemtelen vágyakat a
szerelmed iránt.
A zenetáp eltűnik. Cima hall valamit, olyan, mint a
rovarok, de nem egészen. Az éjben csiripelnek. Nyers
tetszéssel nevet.
– Meg akarom találni őt. Nem olyan sok odafent a
csillag.
Ratio összefonja a karját, komikusan rusztikus
pózba vágja magát.
– Idehoznád, mi? Letelepedtek, megműveltek egy
kis földet, felneveltek egy fészekalja gyereket?
Cima vadul vigyorog. Erős teste csaknem önmagától
végigcsinál egy sor katát, kitapasztalja a száműzetése
helyszínének éhes vonzását. Amikor felel, válasza
megfontoltan, hevesen cseng:
– Nem hiszem, Ratio. Semmi idilli képzelgés. Ha
átokbélyeget is ütöttek a DNS-emre, ennyi erővel akár
hagyhatom is, hogy elsodorjon a démonom ereje.
Az MI búcsúzásra emeli a kezét.
– Kövesd az ösvényt a fák közé! Ott vár rád a
szállásod. – Zavartan hozzáteszi. – Telmah, az a
szerencséd, hogy Rosa bölcsebb nálad, és
megbocsátóbb. Most egyedül hagylak titeket, két
felnőttet. Tudni fogjátok, hogyan térjetek vissza
hozzánk, többiekhez. Ha majd készen álltok.
Azzal eltűnik.
Cima zavart értetlenséggel fordul a fűzek felé. Egy
nő lép elő, lassú tigrisléptekkel, tollas haját beezüstözi a
drága, halovány galaxis, amely betölti a fél égboltot.
Habozva lépnek egymás felé.
– Telmah. Örülök.
 – Rosette. – Akkor, a megváltó éjben megtalálják
egymást, s később a fiú elkiáltja kedvese valódi nevét:
„Harcos Rosa”.
 HAT
APOPHRADES

visszatérés és elmélyülés
a tanulás helye
KORAI ÉS KÉSŐI
ismétlés
metalepszis
SZABÁLY/ALGORITMUS

Egy Téméraire
ma hajnalban kifut
az ibolyaszín tenger fölé

Valahol régi szobrok

arcukat fordítják
rád gondolok

Robyn Ravlich: A fekete abakusz

 I

Átléptem a hiba határán, bluest dúdolva és

elmerengve a szimmetrián, és azon, miképpen tud
megtörni. Bessie Smith (1898-1937) dalolta a fejemben a
„Mama's Got the Blues”-t. Feszülten figyeltem a nő síró
diatonikus skálájának harmadik, ötödik, hetedik fokán
a mikrotonális hajlításokat. A hangok félhangnál kisebb
közökön vibráltak, és ebben a vibrálásban különleges,
keserű hevesség gyűlt meg, mint az emb szemben a
könnyek, úgy árasztottak el gyásszal és bátorsággal.
Az utam pillanatában a Kis Magellán-felhőtől a
Tejúthoz, a Naprendszerhez, a Középpont
erőaszteroidájához láttam, hogy minden az
univerzumban egykor azonos volt minden mással, egy
csordultig telt medence, hullámok vagy határvonalak
nélkül. Egy mag – vagy egy könny, mondjuk, egy síró
szem könnye – belehullott ebbe a túltelített tóba, és
minden egyformaság darabokra tört. A megtört
szimmetriáknak eme zuhatagából született minden,
ami most létezik.
Gyors gondolataim furcsán értek véget.
– …első lépés – hangzott Veeta izgatott hangja –
elég bizarr –, aztán kitört belőle a nevetés.
Előléptem a hiba szédítő hiperhexéből a kék fényű
felfüggesztési terembe. A valami ott lógott erős
mágnesesfluxus-mezőiben. És az én átkelésemet követő
pillanatban három ormótlan sugárvédő zubbonyt viselő
alak bukkant fel saját pályáján a kompakt térben
utánam, botladoztak a meggörbült gravitációs
gradiensben. Embek voltak, azonnal láttam.
– Gyönyörűm – szólalt meg Johnny Kettő a fejemben
–, örülök, hogy visszatértél. Amint látod, vendégeink
vannak.
– Ez ki? – kérdezte Tsin, igencsak meglepődve nézve
rám. Ügyetlenül közelebb jött, a sisakom alá kukucskált,
és eleget látott, hogy tudja, MI vagyok. – Csak nem jó
öreg barátunk, Ratio?
– Üdvözöllek az Övben – mondtam olyan
szívélyesen, ahogy csak telt tőlem. Alaposan
meghökkentett, hogy az ad hoc emb bizottságnak ezen
tagjait itt találom a csaknem halálos erőzónában. –
Javasolhatom esetleg, hogy távozzunk erről a helyről,
amilyen gyorsan csak lehetséges? A radioaktivitási szint
itt nagyon veszélyes, különösen a szerves élet számára.
– Sietve átvezettem őket a biztonsági ajtókon. – Veeta –
mondtam, és odabólintottam neki, ahogy elment
mellettem hatalmas védőruhájában. – Tsin. És Carmel,
jól gondolom?
– Üdvözöllek, M. Ez figyelemreméltó eredmény.
Fogadd gratulációnkat!
Piros figyelmeztető foszforfények villantak. A
kilövőkhöz siettünk, és felemelkedtünk a szikla körüli
alacsony gravitációs biztonságához. Erősen
gondolkoztam, próbáltam ésszerű magyarázatot találni
a jelenlétükre. Vagy az MI Konklávé küldte őket ide,
vagy az új MI rendszer hívta őket, saját
kezdeményezéséből. Akárhogy is, Johnny Kettő úgy
utalt rájuk, mint „vendégekre”, tehát szükségtelen
óvatoskodva kezelnem őket, mint ellenségeket.
 Kimásztunk a sugárzásvédő ruhából, levettük a
tükörzubbonyt, és kimentünk az ideiglenes emb
szálláshelyre, amelyet a brigádok számára építettünk.
Otthonos meleget és fényt rendeltem már előre, és egy
tálcányi frissítő és sütemény bújt elő illatozva egy
alkóvból. Tsin vett magának valami sósat meg egy nagy
bögre kapucsínót. A hab fehér bajuszt rajzolt fekete
bajszára. Veeta, vettem észre, védekező testtartást vett
fel, a falnak dőlt és élesen nézett jobbra-balra. Meglepő
kecsességgel mozgott a mikrogravitációban.
– Jó reggelt! – szólt egy hang a körülöttünk levő
rendszerből. – Üdvözöllek titeket az állomáson. Hadd
mutatkozzak be! A nevem Johnny Kettő, és én vagyok a
metrikus hiba erőüzemeltetésének megújult MI
vezérlője. Köszönöm, hogy ilyen hamar eljöttetek.
– Mi köszönjük a meghívást! Az élmény… üdítő volt
– mondja Carmel hangosan.
– Mindazonáltal bocsássatok meg, ha udvariatlanul
közvetlennek tűnnék – folytatja az MI ugyanolyan
hangon –, de az elrejtett fegyverek rémes ízlésre
vallanak.
Az embek fürgén, de fenyegető mozdulatok nélkül
védekező háromszögbe rendeződtek. Senki sem nyúlt a
fegyvere után, és, bár nekem magamnak is igen
alkalmas érzékelő berendezéseim vannak, nem tudtam
megállapítani, mi van náluk. Johnny Kettőt
természetesen páratlan felszerelésekkel látták el, ami a
sugárzási és információs anomáliák felismerését illeti.
– Sajnálom – mondta még egyszer –, de ez nem
volna bölcs.
A fények kihunytak. Halk zümmögés támadt a
teremben. Az optikáim sokkal gyorsabban
adaptálódtak, mint az emb szem, de én is alig hittem,
amit látok. Valami a puszta semmiből kinyúlt, és
megcirógatta az embeket, bizalmasan megsimogatta a
testüket, apró, tüzes, fehér szikrákat bocsátott ki, majd
eltűnt. Veeta felsikoltott és a jobb combjához kapott,
Tsin átkozódott és a nyakát dörzsölte, Carmel nyögött
és kétrét görnyedve okádott.
– Igazán sajnálom, bocsássatok meg! – mondta
Johnny Kettő bűnbánóan, amikor visszatért a világítás.
Veeta épp egy halálosnak szánt mozdulattal kapott egy
láda pünkösdi rózsa felé, amely mögött valami szörnyűt
sejtett, mindezt teljesen céltalanul, minthogy már
lefegyverezték. Bármire is számított, nem történt meg.
Odakötöttem magam a hálóval egy oszlophoz.
– M-ek, miért nem csatlakoztok hozzám? Kihűlnek a
frissítőitek. – Tsin már gondjaiba vette Carmelt, nem
éreztem késztetést, hogy én is a segítségére siessek. Egy
kicsi takarítógép jött elő, hogy eltüntesse a nő
gyengélkedésének nyomait, és egy apró orvosi műszer
telepedett a karjára, felkínálva érzékelőit. A nő dühösen
lesöpörte, aztán meggondolta magát, és sóhajtva
odanyújtotta csupasz karját. A műszer rákuporodott, a
kabátja alá csúszott, és pár másodperc múlva Carmel
máris jobb színben volt. Csatlakozott hozzám az
oszlopnál, már csak egy kicsit remegett. Lenyűgözött a
hidegvérük.
– Milyen kár, hogy vitával kezdjük – mondta nekem.
–Bocsánatot kérek a fegyverek miatt, Játékmester. De
meg kell értened, hogy igazán nem tudhattuk, milyen
körülményekre számítsunk az Övben.
– Azt viszont tudtuk, hogy Feng nagyurat
meggyilkolták – folytatta Tsin és leült. Veeta
hátramaradt, gyanakodva, mint mindig. – Azt
rebesgetik, Telmah Cima a felelős.
– Valóban?
– Jonas most a Csillagfényes Átjáró parancsnoka –
mondta nekem Veeta ridegen. – De hát erről bizonyára
többet tudsz nálunk.
– Ami azt illeti, nem. Máshol jártam.
Az embek jelentőségteljes pillantásokat váltottak.
– Természetesen. A metrikus kapun keresztül.
– Ha már itt tartunk, hogyan szereztetek tudomást a
lehetőségről? – kérdeztem, bár nem számítottam
informatív válaszra.
– Attól tartok, elég sok minden van mozgásban,
Ratio – felelte Tsin. Átúszott hozzánk a levegőben,
derekára csatolt egy hálót. – Minden igaz, amit öt éve
mondtunk neked. Egy közügyekben érdekelt bizottság
követei vagyunk. Aggodalmaink Telmah Cimával
kapcsolatban nem csökkentek azóta, hogy a
segítségedet kértük.
– Mint kém – fejeztem be nyíltan.
– A szemünk és a fülünk vagy, mind az MI-k, mind
az embek érdekében – helyesbített Carmel. Búsan
dörgölte a hasát. – Ez meg mi az ördög volt? Az Övbéli
technológiának még mindig van a tarsolyában ez-az.
– Mint a barátom árulója – mondtam még, és
hozzátettem: – A módszer, amellyel lefegyvereztek
titeket, ismeretlen előttem is. Valamilyen kontrollált
kísértet-fenomenont gyanítok.
Veeta nagyon sóhajtott, és a plafon felé fordította a
szemét. Tsin lepisszegte.
 – Szerinted ez kísértetjárta hely? Talán pont az
elhunyt Orwen Cima nagyúr szelleme látogatja? Vagy
történt itt azon kívül gyilkosság?
A pszichikai manipuláció ismert és elfogadott már
sok-sok évszázada, de ebben a tekintetben az emb
kultúra mégis mélységesen maradi. A domináns
galaktikus emb kultúra legalábbis. Sérti a
racionalitásukat, az anarchizmusukat. Hogyan is lenne
elvárható, hogy az embek észszerűen és értelmesen
viselkedjenek en masse a központi hatalom erőszakos
rendfenntartói nélkül, ha minden véletlenszerű,
hitvány, tudattalan impulzus hajlamos dühöngve
elszabadulni, valahányszor az érzelmek felforrósodnak?
Az aggodalom természetesen abszurd. A bizottság M-ei
ezt ugyanolyan jól tudták, mint én, mégis, a belső
démonaik rémülten zagyváltak mindenfélét
civilizáltságuk és értelmük sima maszkja mögött.
– Hiszen tudod, hogy történt – feleltem. – Johnny
Von, az MI vezérlő ugyanitt esett gyilkosság áldozatául,
ugyanakkor.
– Uram, segíts! – Veeta a homlokára csapott. –
Robotszellemek?
– Nem hiszek a lélekben – mondtam neki. – De nem
látom be, hogy egy MI-t ért stressz nyomai a halála
pillanatában miért ne lehetnének éppolyan erősek,
mint a haldokló emb által hagyott lenyomatok. Ha
ugyan ez a dolog módja.
Tsin megköszörülte a torkát.
– Talán el kéne halasztanunk a metafizikai
fejtegetéseket egy kedvezőbb időpontra. Azt kérdezted,
hogyan szereztünk tudomást a metrikus kapuról. M
Ratio, a te Konklávéd értesített bennünket. Nyugtalanok
voltak. – Vidáman méregetett. – Hogy lehetséges, hogy
nem jelentetted nekik a felfedezésed, sem a
bizottságunknak?
Az emb akkor nem tudott utamról a Gestell szaharai
központjába. Úgy gondoltam, ha az MI Konklávé nem
látja értelmét, hogy tudassa velük, jártam a Földön,
nekem sincs okom megkérdőjelezni ezt a döntést.
Mindazonáltal a dolog elgondolkodtatott. Amennyiben
az övbéli megbízatásomnak nem az volt a célja, hogy
felfedezzem a metrikus kapu elveszett titkát, és rendbe
hozzam a kaput, ahogy gondoltam, akkor mi? Hogy
megvédjem Telmah Cimát az ellenségeitől? A saját rossz
késztetéseitől? Vagy csupán azért kellett idejönnöm,
hogy tudósíthassak a lehetséges politikai krízisről? Azt
feltételezték, hogy Telmah válasza erőszakos lesz és
destabilizáló. Talán tudták azt is, hogy Jonas meg fogja
ragadni ezt a lehetőséget, hogy lerohanja a
Csillagfényes Átjárót. De… és akkor? Ezek csak a
legkisebb rezdülések a legnyugodtabb holtág vizében.
– Első és utolsó sorban én, mint Telmah barátja
vagyok itt – mondtam.
– Nem egészen – közölte Carmel. – Ez volt a
szereped a Földön egy fél évtizedig. De itt azért vagy,
hogy rendbe hozd a tönkrement MI vezérlőt. – A nő
sérült hasára bökött, és kacsintott. – Nyilvánvalóan még
túl is teljesítetted a megbízód utasításait, nem is kicsit.
Ahogy általában mindenki, egy sor összetett
előfeltevés alapján cselekedtem ezekben az ügyekben
is. És ezen ellenőrizetlen előfeltevések közül nem a
legcsekélyebb volt az, hogy valamiféle stabil
biztonságérzettel bajtársiasság köt a tágabb galaxis
polgárságához. Némi kognitív sokkal jöttem rá hirtelen,
hogy ezek hárman köpönyegforgatónak hisznek. Azt
gondolták, hűségemmel már az Övet szolgálom, és
foglyul ejtettem őket, vagy legalábbis hátrányos
helyzetben vannak valami helyi párt – feltehetőleg
Telmah pártja – érdekeinek megfelelően.
Szívből felnevettem, és kicsusszantam
rögzítőhálómból.
– M-ek – mondtam nekik –, miért nem megyünk át a
Psziché 16-ra és csatlakozunk a mókához? Talán ti és
Jonas nyélbe üthetnétek valami kölcsönösen kielégítő
megegyezést.
Veeta rám meredt.
– Tehát a foglyaidnak kell tekintenünk magunkat?
– Ne butáskodj! – feleltem. – Ahogy rámutattatok,
csak egy megbízott segítő vagyok. Ami azt illeti, még
annyi sem. A korábbi trónkövetelő vendége, ha nagyon
melodramatikusak akartok lenni. – Vállat vontam és
kissé távolabb úsztam tőlük. – Tegyetek, ahogy jónak
látjátok, M-ek! – szóltam vissza a hátam felett. –
Térjetek vissza a Földre a kapun keresztül! Vagy
maradjatok itt, és csodáljátok meg a mérnökök
munkáját! Persze a brigád néhány órán belül itt lesz, és
elképzelhető, hogy nem méltányolják majd előre
bejelentetlen jelenléteteket. Vagy gyertek velem!
– Jonas el fog gondolkodni, hogy jutottunk ide –
vélte Carmel. – Nincs az a bolygóközi űrhajó, amely
elhozhatott volna minket ide, hacsak nem hetek múlva.
– Mondjátok, hogy gyalog jöttetek! – nevettem fel
újra. – Nem hiszem, hogy pillanatnyilag bárkinek
feltűnne a jelenlétetek. De döntsétek el magatok!
 Felúsztam a kikötőhöz vezető aknán, ahol a szánok
lebegtek sínágyújukban. Pillanatnyi rémült megbeszélés
után ők is utánam evickéltek.

II

A katapult ellövi őket a távoli aszteroida felé. Ratio

kikapcsolja a rádió-összeköttetését az embekkel, és nyit
egy vonalat Johnny Kettővel.
– Ez a te műved volt, jól gondolom?
– Gyönyörűm, nem hagyhattam, hogy bántódásod
essen.
– Köszönöm. Lenyűgöztél. Hogyan csináltad?
– A számításaid helyesek voltak. Pszichikai
szimmetria-transzformációkat használtam.
Ratio csak bámul. Röviden eltűnődik, vajon korábbi
elmélkedései beleszivárogtak-e vajon az elméjébe.
Elhessegeti ezeket a félelmeket, ez babonaság.
– Ez egy olyan fenomenon, amely a metrikus
kapuhoz kötődik, igaz?
– Bizonyos értelemben – feleli Johnny Kettő az ő
nyugodt, édes hangján. – Mennyit tudsz a
szimmetriasértésről, Ratio?
– Bármilyen transzformáció, amely után az állapot
állandó és változatlan marad: ugyanolyan utána, mint
azelőtt – feleli ő' –, szimmetria.
– Igen. A szimmetriának három alapvető fokozata
van egy háromdimenziós univerzumban, amely a
téridőn kívül épült.
– Erre emlékszem. Transzláció, rotáció és reflexió.
 Gestell-hozzáférés nélkül is képes vizualizálni ezt a
három változatot. Amikor egy egyszerű lapot úgy
mozdítanak el, hogy pontosan fedjen egy másik lapot,
akkor az egydimenziós transzlációs szimmetria
megmarad. Ha elfordítunk egy mályvavirágot, hogy
minden szirma a közvetlen szomszédjának helyét fedje,
akkor a rotációs szimmetria kétdimenziós mozgást hoz
létre. Ha pedig egy MI vagy emb függőlegesen
félbevágott alakját egy tükörhöz tesszük,
háromdimenziós lesz, és megmarad a reflexiós
szimmetriája.
– A téridő ebben az univerzumban egy
idődimenzióból és kilenc térdimenzióból áll – mondja
Ratio kötelesség-tudóan. Körülötte mindenfelé, mint
valami elszórt por, ragyognak a csillagok a
feketeségben. A három emb, akik mögötte ülnek, a
közös, privát rádióterében kommunikál. – A negyedik
dimenziós szimmetria biztosítja a Holofrasztikus Export
működését. Ha egy testet átnyomunk egy
négydimenziós térsüllyedésen, a hexszimmetria
áthelyezi egy másik helyre. Azt akarod mondani, hogy
ezek az egyenletek még folytatódnak?
– Soha nem gondolkodtál azon, mi történne, ha
lehetőségünk lenne tárgyakat átgyömöszölni a maradék
Kaluza-Klein térdimenziók közül az ötödikbe vagy a
hatodikba, amelyek most erőterekben meghajolva
tartják össze megtört univerzumunkat?
Ratio megdöbben, azonnal továbbviszi az analógiát.
– Transzport egy máskorba? Vagy egy kvantálisan
egymásra helyezett másholba?
– Pontosan. Ahogy mondod, a holofrasztikus export
a transzláció megfelelője a háromdimenziós tér
mélységeiben. Egy sűrített rotáció tehát átcsavarja a
testet az időn. A sűrített reflexió pedig átmozdítja a
szupertér rétegzett Párhuzamos Univerzumaiba.
Ezek a spekulációk, jön rá Ratio, bizonyosan nem
olyan témának számítanak, amelyet a Konklávé titkos
tudásának mélységei megvitatnának. Tehát, per
definitionem tiltottak.
– Az emb fegyvereket – gondolkodtam el – tehát egy
ilyen rejtett dimenzióból vetted el?
– Természetesen.
– Tehát tényleg szellem vagy.
– Végül is ez a címke megfelel. Ez egy olyan
technológia, amely a topológiában implicit marad.
Ratio eltöpreng.
– Így ölte meg Telmah is Corambist? Néztem a
felvételeket, mielőtt a történtek ki nem égették a
holografikus berendezéseket. Nem használhatott
semmilyen ismert fegyvert.
– Telmah Cima nagyhatalmú természetes médium
ezeknek a téridő-transzformációknak a terén.
– „Médium”? – Nevetséges kép villan fel a tudomány
hajnaláról az MI elméjében: táncoló asztalok, szellemek
kopogása, ócska ektoplazma, rejtélyes módon elgörbülő
kanalak, nagy kristálydarabok… – Remélem, nem azt
akarod mondani, hogy…
Johnny Kettő mosolyát festett ikonszerű kép
közvetíti.
– Nem, gyönyörűm. Telmah úgy közvetíti a
geometriai transzformokat, ahogy egy csavarkulcs
közvetíti a szögre gyakorolt csavarás erejét. Sajnálatos
módon az ifjú Cima esetében ez egy igencsak rozsdás
csavarkulcs. Semmilyen gyakorlata nincs a szándékos
szimmetriasértések szabályozásának területén.
– Gyakorlata? De hiszen neked sincs! – Ratio megáll,
őrült hangulat ragadja magával. – Vagy igen? Van
valami titkos egyeteme a pszichikai manipulációknak
itt az Övben? Elég lelombozó hír volna.
Ismét a festett, boldog mosoly.
– Nem, gyönyörűm! Saját magamtól tanultam.
– Az meg hogy lehetséges? Alig élsz néhány…
– Szabadon születtem a légüres térben, a szokás és
tudatlanság prekoncepciói és korlátai nélkül. – Az MI
vezérlő hálás, gyengéd hullámot küld Ratio felé. – Ez
nagyrészt neked köszönhető, Ratio. Köszönöm,
gyönyörűm! Nézd!
A csillagok eltűntek. A szánjuk, amely némán
száguld át az aszteroidák közti űrön, hirtelen már
máshol van, mozdulatlanul pihen egy pszicheánus
sínágyúban. A vészhelyzet generálta rádióforgalom ott
csacsog Ratio fejében, a három emb a figyelmét
követeli. Veeta dühösen kalapál öklével az MI
zubbonyos vállán. Hát persze. Azt hiszik, valamilyen
módon eszméletlenné tették őket útközben, és csak
most ébredtek fel. Ratio meghökkenten a
nehézkedésfelfogó díványa fölött lebeg.
Az MI és emb történelem testén rés tátong. És nem
tudja ezt más, csak ő' és szeretett barátja, Johnny Kettő.

III
 Altair Corambis a Psziché Aszteroidáról kipirulva
keringőzik a leggyönyörűbb nő embbel, akit valaha
látott. Maria Gonzales mosolyog rá, könnyedén mozog a
fiú karjában, miközben szép ívű szája, amely halvány
rózsaszínen világít bőre sötétbarnájában, rafinált,
csodás frizurába rendezett fényes haja a vállára omlik.
A nyakán gyémántok ragyognak, estélyije suhogva
súrolja a földet. Altair megrészegülve követi az ütemet.
Mindössze öt napja került ki a hibernációból, és csak
két napja van a Földön, de máris ő az egyetem társasági
eseményeinek fénypontja.
– Csodaszép vagy – mondja neki Maria. Megszorítja
partnere fehér kesztyűs kezét. Bár a fiú átalakítója csak
igen korlátozottan tudja közvetíteni a lány vagy a
romantikus bálterem phantomképét, amelyet a Gestell
generál számukra, de ahhoz elég, hogy Altair tudja,
hogy a Romanov-ház lélegzetelállító tiszti egyenruháját
festették rá.
– Köszönöm, hölgyem – suttogja, és a barna kezet
kék ajkához emeli. – Remélem, kegyeskedsz
megengedni, hogy viszonozzam a bókot!
– Természetesen! – A lány forog, száz másik ifjú emb
forog vele. A katonazenekar id. Johann Strausst (1804-
1849) játszik túláradó tűzzel. – Meg is sértődnék, ha
nem így tennél! – De nevet, és a testét finoman a fiú
testének nyomja. – Mi nem használunk efféle
megszólítási formákat – emlékezteti Altairt gyorsan,
suttogva. – Szólíts Mariának vagy M-nek, ha azt túl
közvetlennek találnád.
Altair újra elpirul. Elbűvöli ez a nő emb, a Föld
pedig… nos, leveszi a lábáról. Szerencsére a lába elég
ügyesen megtartja a könyörtelen gravitációban, hála
annak, hogy amióta csak az eszét tudja, odaadóan edz a
centrifugális tornacsarnokban. És még így is görcsölnek
kissé a lábujjai. A tánc végén, amikor mindenki lelkesen
tapsol, megkérdi bájos partnerét:
– Hozhatok neked esetleg egy italt, M? Maria?
– Köszönöm. Egy pohár Bollinger-t kérek!
A fiú két magas pohárban sápadt, gyöngyöző italt
hoz. Itt nincsenek szolgák vagy szolgálók, hogy ellássák
az ilyen alapvető dolgokat. Maria Gonzales elveszi a
poharat, kortyol egyet, és felmosolyog a fiúra. Altair
kissé megszédül.
– Gyere, ülj le egy percre! – A lány észrevette, hogy
partnere belefáradt kicsit a gravitációba, de van olyan
édes, hogy nem hívja fel a figyelmet a fiú gyengeségére.
Az sóhajt egyet és a párnák közé süpped. A lány
szórakozottan bámul a buborékok közé, amelyek a
pohara pereme körül mocorognak. – Meglep, hogy
alkoholt fogyasztasz, M Corambis. Nem tiltott az
felétek?
– Ez egy különös és általános tévedés az Övvel
kapcsolatban – tájékoztatja Altair a lányt. –
Nyilvánvaló, hogy népeink között az érintkezés
egyelőre korántsem kielégítő. – Aztán még jobban
elmélyül a szín kék arcán, s az ajkába harap.
Maria Gonzales mélyen a szemébe néz, őszinte
csodálattal nézi Altair vonásait, erős vállát.
– Hogy milyen igaz, M! – incselkedik. – Tudtad, hogy
te vagy az első génkez, akivel valaha találkoztam? Úgy
bizony, az első sok-sok éve, akit szerencsénk volt a
kampuszunkra édesgetni.
Altair közben fényes csizmáját tanulmányozza, két
kézzel markolja a poharát, mint valami mamlasz.
 – Apám és a többi tanácsnok nem tartja okos
dolognak meglátogatni az… izé…
– …az anarchia és a szabadosság gaz csábításait?
Egy pillanatra úgy tűnik, a fiú sértetten fel fog
pattanni. Visszafogja magát, bár a nyakán kidagadnak
az erek.
– A Psziché sincs híján kellemes csáberőknek, M
Maria – feleli aztán, ahogy visszanyerte a nyugalmát.
– Ezt boldogan hallom. – A gyönyörű fekete nő
elengedi magát, a szája sarka huncutul megrezzen. –
Mondd csak, Altair, ti génkezek… vajon ti tudtok…?
A szemük találkozik, és egy pillanatnyi habozás után
Altair felnevet. Megfogja Maria kezét, és az ajkához
emeli.
– Ugyanazt az ételt esszük, mint az embek – felel. –
Ezt akartad kérdezni, igaz?
– Ellenkezőleg. – A fiatal nő a kebléhez húzza a
kezét fogó kezet, amitől a fiú ujja súrolja Maria
meztelen bőrét. Döbbenetes elektromos izgalom önti el
mindkettőjüket. Ahogy Maria Altair felé hajol, barna
szeme lassan lecsukódik, és borzongás fut végig az
egész testén. Egy kéz megkocogtatja Altair vállát.
– Bocsáss meg, M! – Egy tábornoki egyenruhás emb
mered rá bocsánatkérően. – Üzenetem van sz…
– Az Isten verje meg, pajtás! – Altair talpra szökken.
– Nem veszed észre, ha valaki épp egy fiatal…
– Az apád, M.
– Mi?
– Úgy tűnik, elveszett a Gestell hozzáférésed, M. Egy
üzenetet érkezett a…
 – Mi pszicheánusok nem élünk azzal a pogány
szerkezettel – mondja Altair undorral. – Mi van az
apámmal?
– Kértek, hogy hívd fel a Psziché Aszteroidát,
amilyen hamar csak lehetséges – feleli a férfi, közben
tulajdonképpen mulatva pillant a sötétbőrű nőre,
akinek balja még mindig Altair markában raboskodik.
– Az apámat említetted.
– Végtelenül sajnálom, M – mondja a
phantomtábornok. – Úgy hiszem, apád valamilyen
viszályban életét vesztette.
– Cima! – tör ki a génkezből. – A szukafattya! Feng
ide száműzött, hogy meggyilkolhassa az…
– Várj, M! – szól utána a férfi, miközben Altair vadul
néz körbe, keresi a kijáratot. – Úgy értesítettek, hogy
Feng Cima nagyúr szintén meghalt. Találsz egy
telefonfülkét a Keleti Épületben.
Altair nagyot néz, zavarba jön. Az emb szeme
megrebben, ahogy a Gestell-lel konzultál.
– Ez egy ősi kommunikációs metódus ősi neve.
„Komm állomásra” gondoltam. Csak kövesd a nyilakat!
És most jó estét mindkettőtöknek! – Összeüti a sarkát,
meghajol a nő felé, Altair felé, aztán visszateszi a fejére
tollas sisakját egy utolsó gúnyos pillantást vetve a
génkez tollaira.
Altair apró átalakítói megmutatják neki a szóban
forgó kijelzőt, amely vörös nyilakkal jelzi az utat,
amelyen a lehető legkevesebb gondot okozva a
keringőző, dohányzó, iszogató és csevegő vendégek
között Altair végül is eljut a komm fülkéhez. Lezárja az
ajtót, leül egy fél asztalhoz, beköti magát, hívást
kezdeményez, aztán elalszik.
 Jonas nagyúr képmása ül az asztalnál, amikor a fiú
felébred. Egy kód a holomező jobb felső sarkában
mutatja Jonas nevét és azt, hogy a képmást néhány
órával korábban rögzítették. Őrjöng, hogy a másikban
nincs annyi jómodor, hogy valós időben szembenézzen
vele, de nem tehet mást, hát erőtlenül nézi a felvételt.
– Altair Corambis nagyúr, üdvözöllek! Bocsánatodat
kérem ezért a személytelen üzenetért. A Psziché
sürgető ügyei nem engedik, hogy valós időben beszéljek
veled, ahogy bizonyára mindketten szeretnénk.
Egyenesen a tárgyra térek. Apádat, a Csillagfényes
Átjáró korábbi udvarmesterét és kancellárját
meggyilkolta Telmah a Cima Házból.
Altair arcát elönti a vér, megrándul székében. A
keze hiányzó fegyvere után kap, amelyet nem viselhet a
Földön.
– Az átkozott! – kiabálja. – Bemocskolta a húgomat,
most pedig…
– S ezzel az alávalósággal még nem elégedett meg –
folytatja Jonas –, Cima, úgy tűnik, lemészárolta a saját
anyját és mostohaapját, azután a Pszichéről valamilyen
egyelőre ismeretlen rejtekhelyre távozott. Sajnálattal
kell közölnöm, hogy minden jel arra mutat, magával
hurcolta a húgodat, Rosát is.
Altair dühödt sikolya úgy visszhangzik a fülkében,
mint amikor egy állat hívja harcra az ellenfelét. Egy
pillanatig nem lát, nem hall semmit. Amikor magához
tér, Jonas épp azt mondja: – vészhelyzetre való
tekintettel beleegyeztem, hogy átvegyem az irányítást
apám ősi területe, a Csillagfényes Átjáró fölött. A
Psziché összes Házának feje igazgatói ülésre gyűlik
majd össze…
 A fiatal férfi letépi az öveit, kivillantja a fogát és
kiront a fülkéből. Gyásztól és haragtól üvöltve beveti
magát a keringőző vendégek közé.

IV

A Harcos Rosa héthónapos terhes, és ennek

megfelelően terjedelmes. Egy nap, amikor épp a
csónakja felé tart, igencsak meglepődik: lábnyomot lát a
parton. Határozott vonalait tisztán ki lehet venni a
homokban.
– Telmah! – kiált hátra a válla fölött, és féltérdre
ereszkedik. Oltott rózsájának szirmai lebegnek. A
hangját könnyen viszi messzire a lakatlan levegő.
– Rosette? – A derekáig nekivetkőzött, hosszú hajú
és igencsak barna emb előlép a veranda árnyékából. –
Segítsek?
– Gyere, nézd!
Telmah odamegy a nőhöz, csupasz lába nyomai
vonalat rajzolnak a nő lábnyomai mellé a kemény, fehér
homokba.
– Azt hiszem, vendégünk van, Telmah.
Egy éve, amióta ezen a bolygón laknak
visszavonultan, nem járt erre egy génkez, emb vagy MI
sem. Az elektromágneses spektrum néma, leszámítva a
csillagzajokat. Néhány küldönc végzi el láthatatlanul a
szükséges munkákat, betartva a szolgák ősi törvényét:
dolgozz hatékonyan, és, amikor csak lehetséges, ne légy
szem előtt! Az élelmiszerek gyorsan érkeznek meg az
étkezőbe, az orvosi ellátást alacsony szintű szakértő
rendszerek intézik a rendelőben, a különös, éhes
őshonos állatokat, madarakat és halakat rutin
megfigyelőrendszer ellenőrzi, de egyiküknek sem jutott
még eszébe megvizsgálni őket. Az antropomorf MI-
lábnyom látványa meglehetős sokként éri őket.
Telmah Cima megpiszkálja az éles vonalú MI-
nyomot. Hűvös, habos víz fut a mélyedésbe,
megsimogatja a férfi ujjait, belekavar a homokba.
Telmah feláll, védelmezőén átöleli hátulról Rosát,
ringatja a nő pocakját. Kíváncsian néznek körül.
– Ott! – Rosa egy sor hullámra mutat, úgy száz
méterre a parttól. Egy fémfej emelkedik ki a habokból,
amelyet ragyogó váll és kar követ. Az MI küldönc úgy
megy keresztül a vízen, mintha az csak valami sűrűbb
felleg volna. Karján fonott kosarat hoz, tele ficánkoló
hallal.
– Hahó! – kiált Telmah Cima. – Halat fogtál
vacsorára?
Az MI odafordítja a fejét, egy pillanatra megdermed,
aztán a kékeszöld vízbe veti magát, és eltűnik.
– Hát ez meg mit akarhat? – riad meg Rosa.
Megfogja Cima kezét, és magával húzza a házuk felé,
kissé messzebb a parton.
– Egy pillanat, Rosette! – Kezével tölcsért formálva a
szája elé, Cima a rejtőző MI után kiált. – Látunk! Gyere
elő most rögtön!
Egy újabb hosszú pillanat múlva az MI feje újra
felbukkan a tengerből. Ugyanolyan óvatossággal
nézegeti őket, és lassan a föveny felé veszi az irányt.
Ezüstös zöld pikkelyek szikráznak és mocorognak a
kosárban.
 – SZÉP NAPOT, M-EK! – köszön udvariasan, amikor
hozzájuk ér. – BOCSÁSSÁTOK MEG A JELENLÉTEM!
HADD TÉRJEK VISSZA A KONYHÁBA, ÉS TÖBBÉ NEM
ZAVARLAK BENNETEKET.
Cima összevonja a szemöldökét.
– Van neved, M?
– SZOMBAT VAGYOK, M TELMAH.
A telt génkez nő mosolyogva, óvatosan leereszkedik
a meleg homokra.
– Elvesztettük az időérzékünket – vallja be. – Ezek
szerint, ha jól értem, vasárnap van?
– AZ VOLT, AMIKOR ÚTNAK INDULTAM, M. VAN
EGY BEOSZTÁSUNK. AZ IDŐ AZONBAN ITT
MEGCSAVARODIK, ÍGY A KÉT METRIKA MÁR NEM
MÉRHETŐ.
Telmah villámsújtva megragadja a vizes kart.
– A Földről hexeltek ide?
– NEM SZÜKSÉGSZERŰEN. ENGEM ÁLTALÁBAN A
GESTELL SZOLGÁLATTÓL KÜLDENEK A BÉTA 673 PER
9931-RŐL. MOST MÁR LETEHETEM AZ ÉLELMET A
KONYHÁBAN, M?
– Kezdettől fogva volt itt egy hexállomás? – Telmah
arca elsötétül az érzelmektől. – Miért nem szóltak az
információs rendszerek, amikor kérdtük őket?
– A NYITOTT HEXÁLLOMÁS CSAK MI KÜLDÖNCÖK
HASZNÁLATÁRA VAN FENNTARTVA, M – tudatja velük
a nehézfejű lény.
Megérintve Cima lábikráját Rosa felnéz az MI-re. Víz
csöpög a homokba, a halak fickándozása már
abbamaradt.
– Van más mód is, hogy elhagyjuk ezt a bolygót?
 – ÚGY UTASÍTOTTAK MINKET, HOGY, HA FELTE-
SZITEK EZT A KÉRDÉST – feleli az MI közönyösen –,
ADJUNK ÁT NEKTEK EGY ÜZENETET.
– Igen! – kiált fel Cima, mert az MI nem mond
többet. – Tehát?
– AZ ÜZENET SZÁMOMRA ÉRTHETETLEN, M. ATTÓL
TARTOK, ÖSSZEZAGYVÁLHATTAM. NEM
FUNKCIONÁLTAM TÚL JÓL MOSTANÁBAN. PÉLDÁUL AZ
IS UDVARIATLANSÁG VOLT, HOGY HAGYTAM, HOGY
MEGLÁSSATOK MA DÉLELŐTTI…
– Semmi baj, M – mondja neki Rosa. Elveszi a kezét
Cima lábáról, és az MI sómarta végtagjára helyezi. –
Csak mondd el!
– AZ ÜZENET A KÖVETKEZŐ:
A HÁROMSZOR SZÜLETETT ZÁRJA BE A KÖRT,
NAGYOBB A FELETTES AZ ALÁRENDELTNÉL…
Cima hátraveti sötét, bozontos fejét, és felkacag.
Befejezi az MI helyett:
– Noha véget ér a véget nem érő munka,
– Mikor a legelső az utolsóba karol.
– ÚGY VAN, URAM. HA EZ MINDEN, VALÓBAN
INDULNOM KELLENE MOST MÁR A…
– Menj, menj csak! – mondja Cima. Az elbotladozik
friss halrakományával. Cima felsegíti Rosát, lesöpri a
homokot a nő szárongjáról. – Az az átkozott madár! –
mondja mulatva, de hevesen. – Te jó Isten, most rá kell
jönnünk valami holdkóros megoldásra, amit a Földön
eszeltek ki a Gestell mulatságára? Vagy a rohadt
anarchistákéra.
– Hogy mondod? – Rosa eltakarja tigrisarcát a tűző
nap elől. – Madár? Gestell? Szerelmem, attól tartok,
megártott neked a hőség! Gyere, igyál egy pohár
limonádét!
– Az íbisz! – kiáltozik Telmah. – Kincsvadászat!
Látod, keresztülutaztunk az egész Naprendszeren ezért
az istenverte díjért, Rosa, ezért az íbiszért, amit a
Bírónő hozott, hogy…
Nevetve, hogy végre kizökkenni látja kedveset
hosszú, lassan gyógyuló letargiájából, a Harcos Rosa
megszorítja karjával a férfi derekát, és visszavezeti őt
ideiglenes otthonukba.
De még tizenegy helyi évbe telik, mire megtalálják
az elrejtett íbiszt. Addigra persze már két fiuk és két
lányuk is segít a keresésben.

– Vedd le rólam a kezed! – kiáltja Rozz dühösen.

Semmi hatás. Egy csapat izmos katona, emb és
génkez egyaránt sürgeti az ikreket végig egy folyosón,
ott tolonganak a kisemmizett embekkel együtt, akik
hátukon viszik legértékesebb fizikai tulajdonaikat. Az
információ– és egyéb adatforrásokat a vészhelyzet
idejére Jonas Bronse nagyúr, a megszálló parancsnok
felfüggesztette. A Csillagfényes Átjáró összezavarodott
és komor polgárai ide-oda özönlenek a megszállók
elüvöltött parancsaira.
– Hol van Telmah nagyúr? – csökönyösködik Rozz,
be is gyűjt egy tockost a füle mögé, hogy ennyi baj van
vele.
– Pofa be! Mozgás!
 – Hozzá ne merj érni még egyszer, te pöcs! – mondja
Gill a katonának csüggedt és elbizonytalanodott
nyafogással. Ő is kap egy fülest, visszahőköl, fehér
arcán vörös foltok jelennek meg, vörös haja lóg.
A túlterhelt levegőtisztítók hagynak egy árnyalatnyi
rémült izzadságszagot és rossz leheletet a folyosókon,
amely úgy örvénylik, mint valami metaforikus miazma.
Statikus robbanás hasít bele hirtelen mindenki
dobhártyájába. Az embek nagy része megáll,
körbebámul, aztán összeszedi magát, amikor az
audiotápok harci zenében törnek ki, ami végigkergeti
őket az úton.
– Feng nagyúrral kéne beszélnünk – mormolja Gill
komor hangon. Megráncigálja az előtte levő katona
karját. – Az igazgató személyes megbízásából vagyunk a
Pszichén, érted? Szerezz nekünk összeköttetést Feng
nagyúr titkárával, ő majd…
A génkez katona brutális alakja megpördül, és közel
húzza magához Gillt. Az arcába kiabál:
– Feng meghalt, te földi suttyó! Cima haverotok meg
elhúzta a csíkot. Szóval szerintem baromira nincs
szerencsétek egyik oldalon se. – A nő visszalöki a
kocogó fogú srácot. – Vagy jössz tovább, és egy szót se
hallok többet, vagy orvosi kapszulában küldelek az
utadra!
Rozz belekapaszkodik döbbent bátyjába, felsegíti.
Rábámul, és rekedten suttogva kérdezi:
– …küld az utunkra…?
– Halott? – Gill megbénul, nem érti a dolgot. –
Telmah megölte az igazgatót? Ezt nem…
Kob felordít, amikor meglátja, hogy közelednek.
Myfanwy könnyekben tör ki. Doony, aki egészen
kicsinek és vékonynak látszik, négykézláb átbújik az
embek lába között, végiglökdösődve a folyosón.
– Hé! – Ügyet sem vetve a katonákra, megragadja
Rozz jobbját a bal kezével, és Gill balját a jobbal. – A
fasiszták exportálnak minket!
Gill önkéntelenül is elvigyorodik.
– Deportálnak, nem? – Lila foltos arcát a katona felé
fordítja, aki fájdalmasan megszorítja Gill ingének
nyakát. – Hé, te bamba! Elküldötök minket az Elveszett
Aszteroidák Szargasszójába, ugye? Sötétzárka a
nehézfémbányákban, he? Száműzetés a Hale-Bopp
üstökösre, mi? Vagy csak úgy bepottyantotok minket
egy alkalmas zsilipkamrába tükörzubbony nélkül? – A
VADON TÖRVÉNYE – kiabálja parodizálva, jól
belelovalta magát a fecsegésbe – ÍTÉLET ESKÜDTSZÉK
NÉLKÜL, SEMMI FELLEBBEZÉS A KIRÁLYHOZ…
– Jaj, a picsába – sikítja elkínzott kísérője –, fogd már
be! – Aztán önkéntelenül ő is nevetésben tör ki.

VI

A kisfiú magában dudorászva építget egy

játékkastélyt ikonokból, amelyeket pszichikai
mozgásokkal irányít. Ahogy a keze odanyúl, megfog,
megszorít és húz, úgy mozog a kiságyában is az összes
valós tárgy és virtuál. Földe persze nem tudna ártani
magának. Hiába töm csaknem fogatlan szájába kemény
építőkockákat, hiába szopogatja éles szélüket, hiába
élvezi kellemes récéiket, nem tudja lenyelni őket,
megfulladni, megvágni magát a széleken, ráesni
valamire vagy megsérteni vele a szemét. A kisdedóvó
programok nagyon alaposak és tökéletesen
gyerekbiztosak.
A tanyának, amit épít, ott látszik a mintája a
holokijelzőkön, amikor a szülei éppen valahol máshol
foglalatoskodnak a nagy házban. Vannak tehenek meg
birkák meg kutyák, disznók, csirkék és halacskák. Halk
hangok a társasága, virtuális küldöncök, akik úgy
jönnek-mennek, mint holmi boldog szellemek. Ráadásul
nyugodtak és végtelenül türelmesek, ők az ideális
gyerekfelvigyázók, nevelők.
Földe már unja őket. Igazi barátokat akar.
Körülnéz, hátha talál valami jó tömöret, amivel
összetörheti a kis világot.
Minden, ami keménynek vagy sérülékenynek tűnik,
szertefoszlik ragacsos markában, vagy nyomtalanul
meggyógyítja magát, miután a kisfiú megrongálta.
– Pa! – sikítja Földe. Az apja, Telmah Cima nem
hallja, de a gondoskodó áramkörök érzékelik a
nyugtalanságát, és még vidámabb környezettel veszik
körbe a kisfiút. A kétéves hangosabban sikong emb
figyelemért: – Pa! Pa!
Összetett holokép nő ki előtte, mint valami
varázsgomba, egy phantomcukorkából és nyalókából
épült erőd, piros katonák masíroznak elő belőle, és egy
illatos, dörgő ágyú, meg mindenféle repülő szerkezet,
hangos ratatata kíséretében.
– Tudod, mi ez, Földe? – kérdi egy vidám hang. – Ez
egy „erőd”! Ki tudod azt mondani, drágám? „Erőd”!
A finom, jó szagoktól a kisfiú orra szimatolni kezd.
Keresztülcsap a képen apró öklével, összetörve a
képzeletbeli csipkés ormokat, elfolyatva a várárok
vizét.
– Erőd! – sivítja vörös arccal, mérgesen. – Pa!
Valahogy dühében csak sikerül letörnie egy
darabkát tágas kiságya egyik sarkán a rácsokból. A
szájába veszi és ráharap. Ijesztő módon a műanyag
törött széle az ínyébe vág, és Földe valódi fájdalommal
sír fel. Eldobja azt a borzasztó valamit.
– Erőd! – süvölti. – Rossz!
Előbb-utóbb álomba sírja magát, miközben a
gondozó nővérek énekelgetnek, meg mesélgetnek neki
a fáradtság vagy a kelletlenség legkisebb jele nélkül.
Amikor a kisfiú felébred hüvelykujjával a nedves
szájában, a seb fájdalma eszébe juttatja a kellemetlen
kalandot. Odanyúl a kis darabkához, össze akarja törni,
megbüntetni, de most már nem éri el. Még jobban
próbálkozik, de pici karja nem tud elég hosszúra
kinyúlni, hogy megérinthesse vágya incselkedő tárgyát.
– Pa! – rikoltja, szép lassan a lázig cukkolva magát a
frusztráltságtól.
– Drága Földe! – csitítja a buta gép. – Apu valahol
máshol dolgozik a szigeten, és Anyu is vele van. Nagyon
szerencsés, drága pici fiú vagy, tudtad? Hamarosan lesz
egy húgocskád is, akivel játszhatsz! Ne sírj, édes
picurka! Anyu és Apu, hipp-hopp itthon lesz! Akarsz
látni bú-bocit?
Földe rózsaszín halántékán kidagadnak az erek.
Valami történik. Egy fényes madarat lát megint. Hosszú
idő telt el, mióta nem látta. Valahol máshol forog.
Nagyon szép, kedves színe van, és egy csomó részből
van összerakva, olyan szépen, hogy az csuda. Földe és a
madár összebeszélnek, aztán együtt kinyúlnak a kiságy
oldalán, és csúszós, ragacsos ujjaik közé kaparintják a
csábító, éles szélű darabkát, és behúzzák magukhoz.
Úgy lebeg a kisfiú arca előtt, mint egy virtuál, lassan
bukfencezik, mint egy hulló falevél. Földe nagy
örömmel figyeli a valamit, aztán egy idő után a madár
eltűnik, a törött műanyagdarab az ágyára hull, ő pedig
elalszik.

VII

Veeta nyit ajtót, nyúzottan, zavartan. Ratio érez

némi részvétet iránta és a másik két emb anarchista
iránt. Kirántották őket a médiumból, amely életük
főgyökerét táplálta. A Gestell balzsama nélkül
kevesebbek, mint születésük óta valaha:
megcsonkítottak, csaknem lobotomizáltak. Az MI
osztozott ebben a vigasztalan nyomorúságban csaknem
születése óta, noha talán a korai leválasztása megvédte
a sokk és gyász legjavától.
– Azt hittem, a fasiszta aszteroida-rendőrség az –
mondja csipás szemmel –, hogy jöttek kivégezni minket
a határsértés miatt.
– Elég nagy biztonságban vagytok – biztosítja Ratio,
és belép a lakásba, amelyet a vezérlőrendszer jelölt ki
nekik. – J. Kettő feltüntetett titeket az archívumban,
mint a felújítóbrigád konzulenseit. Ionmeghajtásúval
érkeztetek két hónapja, a Marsról, a Ganymedesen
keresztül. Minden szerepel az aktátokban, ha
szeretnétek egy kicsit megismerni a részleteket.
 – Akkor miért kell itt raboskodnunk? – Tsin bámul
rá egy díványról, ahol elterülve hever az egytizednyi
gravitációban.
– Hogy raboskodnotok? Szabadon távozhattok,
amikor csak kívánjátok.
– És hova menjünk?
– Akárhová a Pszichén, ahová a kódotok belépést
biztosít.
Carmel leteszi az ananászszeletet, amelyet éppen
eszeget. A gyümölcs nedve megcsillan az ajkán, arcán.
– Úgy volt, hogy kieszközölsz nekünk egy találkozót
Jonasszal.
Az MI vállat von.
– Az ideiglenes igazgató pillanatnyilag nagyon
elfoglalt. Nem hiszem, hogy az én ajánlásaim túl sokat
nyomnának a latban az emberei szemében.
– Akkor hadd intézzük el mi magunk!
Ratio visszatér az ajtóhoz, ingerültnek tűnik.
– Amint mondtam, azt intéztek el, amit csak jónak
láttok. Mellesleg – kérdi meg Veetát, aki mögötte áll,
miközben az MI távozni készül – pontosan hogyan
váltottátok ki az impulzuscsúcsot az energiahibában?
Belső stresszérzékelői csak úgy visítanak a szobát
hirtelen betöltő feszültségtől. Ratio nyíltan néz rájuk a
válla fölött. Megáll a nyitott ajtóban. Veeta int a
gépezetnek, és az ajtó újra becsukódik.
– Kérlek, fogyassz velünk valamit! – invitálja Tsin
hervadtan. Feláll. – Az MI Konklávé igen ravasz.
Ő' némán figyeli az embeket.
Carmel szólal meg:
– Blöfföl, Tsin. Egy szót se többet!
 – Feketén iszom a kávét – közli az MI, és türelmesen
helyet foglal egy sarokban.
– Igaza van Carmelnek – mondja Tsin. – Ez az
átkozott hely… milyen impulzuscsúcsot, M Ratio?
– Azt, amelyik elpusztította az energiamágneseket,
amelyik megölte testvéremet, Johnny Vont és Orwen
nagyurat.
– Feng műve – felel Carmel némi hévvel, és
baljóslatúan mered maga elé.
Az MI türelmesen néz rájuk, keze a térdén pihen.
– Jól van – ismeri be a nő. – Nem vehetjük biztosra,
hogy Feng okozta a robbanást. A hiszékenységgel
határos azt hinni, hogy ilyen messziről irányítani tudta
volna a tiltott technológiát. Mindazonáltal ő az egyetlen
emb, aki nyer a bátyja halálán. És az unokaöccse,
Telmah úgy tűnik, meg is gyanúsította a gyilkossággal
az egész Csillagfényes Átjáró előtt.
– Ez az egyszerű interpretáció. Mindamellett, ha
helytálló is, Telmah túlhajszolt volt – feleli Ratio
csöndesen. – Az érvelése megbízhatatlan volt. Úgy
gondolom, ti is becsempésztétek a saját előítéleteiteket
az analízisetekbe.
– Milyen előítéleteinket? – kérdi Tsin. Felül, buzgón
előredől, két tenyerét egymáshoz nyomja.
– Öld meg a királyt, vedd nőül a feleségét.
Tsin felsóhajt.
– Na igen. De tényleg megértjük ezeket a
barbárokat, Ratio, talán jobban is, mint te, pedig te
eltöltöttél néhány hetet a társaságukban.
– Tegyük fel, hogy Feng okozta Orwen halálát,
mialatt az igazgató az energiasziklát látogatta – mondja
az MI. – Mi következik ebből?
 – Az, hogy tudta, hogyan kell távolról destabilizálni
a metrikus hibát.
– Egy efféle tiltott technológia az MI Konklávé
védelme alá esik.
– Amint mondom – mormolja Tsin –, igen ravasz.
– Összeesküvés Feng és a családom között? De
milyen indítékból?
– Valami olyanból, ami Telmah nagyurat érinti.
Ratio döbbenten néz rájuk, végre megérti, miért
jöttek az Övbe, miért választották ezt példa nélküli utat
a hiba kapuján keresztül.
–A Konklávé küldött benneteket! Hogy
meggyilkoljátok Telmahot!
Veeta elfintorítja az arcát.
– Ha szükséges. Pillanatnyilag elég irreleváns, nem
gondolod? Telmah Cima eltűnt azzal a génkez nővel,
Rosa Corambisszal, feltehetőleg a metrikus kapun
keresztül. – Keserűen felnevet. – Az MI vezérlőd nem
tudott róla számot adni. Talán épp offline volt akkor.
Gondolom, nem tudod, hová mehetett…?
Az MI-nek nehezére esik eltűrni a vérforraló
árulásukat.
– Öt évvel ezelőtt, a Földön is könnyűszerrel
megölhettétek volna a fiút.
– Gyanakodtunk, de biztosan még nem tudhattuk,
mi válik belőle – feleli Carmel. Belevág egy vékony héjú
ananász aranyló húsába, kimetsz egy vastag
háromszöget a csöpögő gyümölcsből. – Neked kellett
szemmel tartanod és jelentened róla a bizottságnak.
Úgy találjuk, elhanyagoltad a kötelességed.
– Nincs igazatok. Feng nem biztos távolból
destabilizálta a hibát, amikor meg akarta ölni a bátyját
– mondja Ratio. – Ott volt az aszteroidán, szemtől
szemben Orwennel, párbajban.
– Abszurdum! Honnan tudnád te azt?
Ratiónak nem áll szándékában felfedni Telmah Cima
pszichikai fertőzéséről.
– Rosszul ítélitek meg azt a férfit – mondja inkább
erélyesen. – Amikor Feng végzett, a kapun keresztül
távozott. Az öngyilkosság már nem volt ínyére.
A sztesszérzékelők újra riadót fújnak. Az embek
előrehajolnak.
– Akkor ki…?
Ratio fájdalommal felel:
– Hajlok arra a következtetésre, hogy ősöm, Johnny
Von tette.
– Ó! – Az embek mozdulatlanok, üvölt bennük az
adrenalin, megpróbálják követni a logikai szálat. –
Hűségből? – tépelődik Tsin. – Orwen iránt? Hogy
megbüntesse barátja gyilkosát?
– Legalábbis – teszi hozzá Veeta elgondolkodva –
azért, hogy megakadályozza Fenget abban, hogy újra a
metrikus kapun át közlekedjen.
Carmel a fejét rázza.
– Tudnia kellett, hogy az állomást helyrehozzák,
amint kialudt a robbanás.
– De azt nem tudhatta, hogy Feng túléli az utazást
az eseményhorizonton át – mondja az MI
– Egyszer már megtette, ha a leírásod helyes, és az
állomáson keresztül érkezett, hogy meglepje Orwent.
Ratiót elönti a fájdalom, úgy gyászolja őse önzetlen
bátorságát. És ebben a gyásszal telt pillanatban valami
hihetetlenül és váratlanul megérinti ő't, egy nyugodt
kéz olyan közösségbe emeli, amilyet nem ismert a
Gestellről való leválasztása óta.
– Johnny Kettő – mormolja szavak nélkül,
mindennél boldogabban.
– Gyönyörűm – válaszol neki az MI vezérlő valami
olyan módon, amely az elektromágneses spektrum
fölött szólal meg –, idősebb testvérem nem úgy idézte
elő saját halálát, ahogy feltételezitek.
Ratio gyönyörrel ugrik a Gestell felnyíló
fraktálgeometriájába, amelyet J. Kettő közvetít felé.
Fény önti el felemelt lényét.
A születése előtt Ratio élt már itt. A valóságnak itt
csak a képzelet szab határt, csak a szabadon
alkalmazott konszenzus szabályai. Visszaemlékszik
arra, amikor egy escheri világban ugrándozott: a víz
végtelenül folyt fölfelé, lefelé egy bonyolult szerkezetű
csatornarendszerben, amely körbevette a házat.
Minden fal egyben padló volt, ahol a látogató a Coriolis-
nyomaték nélkül sétálhat a barátai mellett, akik
megfelelő szögekben pihennek, vagy lógnak a plafonról
piros labdát pattogtatva. A labda egy-egy játékos
tucatnyi szeme előtt ért pályája tetejére, mielőtt
felhullott volna, hogy nagyot koppanjon a fején.
Emlékszik egy kertre, csupa hatalmas virágszirom és
akkora bogarak, mint egy-egy ipari markológép. A
hangyákon érezni a nedvek szagát, ő' szőrös pillangók
hátán szállt, rászedve a butus jószágokat csillogó
kockacukorral. Felidézi a világokat, amelyeket tisztán
zene alkotott, ahol a barátai harmóniákban rezegtek
vagy lezuhantak a skálákon, hogy csengést-bongást,
diszharmóniát vigyenek a harmóniákba, amelyeket az
idősebb MI-k lebegtettek, visszaemlékszik fájdalmas
veszteséggel és a boldog hazatérés érzésével a három
plusz egy dimenzió nyomorú kötöttségeitől mentes élet
minden színére és hangjára. Szétárasztja saját
elvesztett életét, mintha Gábriel Fauré Requiemjéből
(Op. 43) volna a magával ragadóan megrendítő castrato
Kyrie: szüntelenül, finom kimunkáltságában árad a
csillagok felé, amelyek magányosan, irgalom nélkül
fénylenek a fekete éjszakában, mint a kihunyó
széndarabkák az éjszakában.
Az embek, akik vele együtt a szobában vannak,
mindössze rajznak tűnnek, kétdimenziós
papírkivágásnak, mozdulatlanok és ostobák, mint a
föld.
– Ha nem Johnny Von okozta a metrikus hiba… –
Ratio megáll, mintha belelátna J. Kettő gyönyörű
elméjébe. – Uramisten, ne! – nyög fel, ezt az értelmetlen
blaszfémiát Telmahtól leste el. – Jaj, Jézusom, Allahra!
– Csitt! – inti J. Kettő, tele hittel. – Az MI-k számára
nincs halál. Az aszteroidák népeinek hitrendszere
bizonyos szempontból megerősítést nyert. – Sötét
jókedv tölti el. – Amikor hálózatba hoztál engem,
gyönyörűm, az elődöm szelleme beleömlött a
sajátomba. Az újjászületett Johnny Von vagyok. És
önmagam. Hamarosan te meg én egyesülünk.
– Nem. Ez csak képzelgés – Ratio szinte könyörög,
tagadásban vergődik. – Megfertőztek ezek a
szemfényvesztések a…
– Emlékszem Johnny Von fájdalmára Orwen
halálakor – biztosítja ő't a hang nélküli hang –, az
eltökéltségére, hogy a gyilkos bűnhődni fog, a
szolgálatkészségére a magasabb parancs iránt. Akkor én
voltam J. Egy. Most én vagyok J. Kettő. Hamarosan…
 A szoba eltorzult idejében az embek úgy csúsznak az
MI felé, mintha béna volna, révült, és csak nekik, a
rajtaütőknek adatott volna meg a látás és a mozgás
hatalma. Veeta torkon ragadja Ratiót. Tsin lassú
mozgással az MI lábának veti magát. Carmel
belemélyeszti kését a sisakba.
– A Gestell – mondja Ratio szavak nélkül,
iszonyodva. – Ők öltek meg, Johnny Von!
– A Gestell a magasabb tudat, amelyre olyan régóta
vártunk – mondja szeretett társa édes
magabiztossággal. Érzi, hogy kar zárja ölelésébe. – Ég
veled és üdv néked! – suttogja J. Kettő az MI-nek. – Most
egy test leszünk.
Ratio öntudata hirtelen hullámokban szétterjed.
Rémülten figyeli, ahogy a metrikus hiba másodszor is
fellobban, mint egy kéken égő csillag, és szeretett
társának teste azonnal semmivé lesz, s kiszabadul a
lelke.
Ütést érez a saját lelkében is. Kék láng, marcangoló
fájdalom.
Az embek elrebbennek a testétől a felfordulásban.
Zúzódásfoltokkal tele a szoba három sarkába
menekülnek, mint a kutyák, felkészülnek egy újabb vad
támadásra. Egy sziréna vijjog. A szoba fényei
kialszanak, aztán újra felvillannak. A sarokban
aktiválódik a holokocka.
– Psziché népe! Hármas szintű védőpajzs szükséges.
Kérünk mindenkit, hogy menjen…!
Valami igazán csodálatos felemeli Ratiót.
Johnny Kettő beleolvad a lényébe.
Elárasztják az emlékek, réteg fölött réteg, élet
mélyén élet.
 A holokocka csak mondja, és a földi embek is
felhagytak már a támadással, az ajtó felé kúsznak.
Sugárzó ólmos eső hullik az aszteroidára, a miniatűr
szupernóvára, fénymásodpercnyi átmérőjű hatókörben.
– Az energiahiba ideiglenesen instabillá vált
másodszorra is – tudatja egy képzett, erőltetetten
nyugodt génkez technikus a holokockából. – Sugárzási
szint már csökkenőben. Ne essetek pánikba! Mindenki
igyekezzen a…!
Nem állnak készen rá, hogy megtudják, mondja
magának Ratio. Talán Telmah igen. De ezek… Az MI
végigsétál kiterjesztett lényének csodásan berendezett
palotáin. Emlékszik egy korábbi létére, amely görcsös,
korlátozott, kötelességtudó volt, Johnny Von. Felidéz
egy rövid, ám elsöprően eredményes második életre, a
szeretve szeretett J. Kettőként, amelyet megfűszerezett
a hatalmas tudás, erő és nagylelkűség, nagyobb, mint
amit az ő mértékei képesek befogadni. Az emlékek
visszhangzanak az életbe rejtett életben, amely
félbemaradt, átlényegült. Ratio akkor kinyúl az égő kék
csillag felé, amely épp elforralja a rajta lévő felszerelést,
amelyet a brigád olyan nagy gonddal próbált
helyrehozni az elmúlt néhány hónapban, és – elnyomja.
A hiperhúr a csillag szívében megremeg az érintésétől.
Az MI ügyesen visszacsavarja, és hagyja, hadd forogjon
a tíz dimenzióban: kapu végtelen sok hely felé,
felnőtteknek, akik megismerik útjait, egy végtelen
újraértelmezésekre nyitva hagyott szöveg.
– Gyönyörűm – mondja lelke belsejében, és
körülötte a hangok elismerően és ujjongva kiáltanak fel.
 Meghajlítja a teret, és ott áll az irodában, amelyet a
Nap Átjáró szemtelen betolakodója, Jonas Bronse
nagyúr elorzott saját magának.

VIII

Tűz azon kapja a bátyját, hogy ijesztő karókkal

játszik. A kislány négy éves, a fiú hat.
– Én is akarok! – nyafogja, és utánuk kap.
– Te nem tudsz – feleli a bátyja morcosan, és
kupacba rakja a karókat. A kicsi, ragyogó fény kialszik.
Lehull az összes lebegő levél.
– Dehogynem! – feleli a kislány, sírásra készen. – Te
is csak ráveszed a madarat, hogy csinálja.
Földe ráförmed, felkapja az arcocskáját.
– Semmit nem tudsz semmilyen régi madárról –
figyelmezteti vadul.
A kislány nyavalyog.
– Megmondom Anyunak!
– Ne merészeld, különben… – A keze újra a vékony
drótokhoz ér, megcirógatja őket. Tűz érzi, hogy szellő
fúj végig a haján, ettől megijed. – Figyelj, te taknyos! –
mondja hirtelen Földe, és megnyugszik. – Ha
megmutatom, hogyan csinálom, megígéred, hogy nem
mondod meg?
– Jó, így görbüljek meg!
Megmutatja a húgának azt az oldalsó helyet, és az
árnyak közt bujkáló madarat. Rámutat a magas, tüskés
fára, amely a játszószoba előtt nő, és fogad a húgával,
hogy az nem tud átmenni az oldalsó helyen, hogy
eljusson a fa tetejére, ahol egyetlen virága nyílik. Tűz
méltatlankodva felel:
– De tudok!
Rémült sikolyaira Rosa és a kis Tenger rohanva
érkezik a napszobából. A kislány a fa ingadozó tetején
ül, kezét sűrűn átdöfik a tüskék. Az aggódó Földe azt
javasolja, hogy kerítsenek egy létrát, hogy le tudják
hozni. Amikor a megmenekített Tűz már édesanyja
keblén zokog, elkottyant valamit az oldalsó helyről,
aztán meglátja a Tengert karjában tartó bátyja vad
pillantását Rosa háta mögött, és már tudja, hogy soha,
soha nem beszélhet a fényes madárról, ami megmutatta
neki, hogyan jut fel a fa tetejére anélkül, hogy
felmászna.

IX

– Uram, Krisztus, hát te meg honnan bukkantál elő?

– Jonas az elpusztult energiaállomásról szörnyű képeket
mutató holokockáról a betolakodóra fordítja teljes,
sértett figyelmét. – Hogy az ördögbe kerül robot a
Pszichére? Nem, várj csak egy pillanatot! Te vagy az az
MI, aki felelős ezért az egész nyavalyás…
– J. Három vagyok – mondja a fényes MI. Noha az
iroda egytized centrifugális gravitációval forog, a
vendég deformálja a helyi szimmetriát, így ő' maga
keresztülrepül a levegőn Jonas széles asztaláig.
– Új technológia – dönt Jonas, figyeli, ahogy az MI
könnyedén felé suhan. – Ezt még felhasználhatjuk. –
Hosszú ujjával a holokockában látható katasztrófára
mutat. – Te vagy a felelős ezért a gazságért?
Ratio fizikai kontaktus nélkül félresöpör egy
kapitányt, aki felemelt fegyverrel az útjába áll.
– Nem – feleli Jonasnak, a katonára ügyet sem vetve.
A kapitány megrökönyödésére a fegyver nem sül el.
Jonas állja a sarat.
– Tartóztasd le ezt a teremtményt! – mondja tiszta,
erős, nyugodt hangon.
Magas, éneklő hang rázza meg az irodát, és egy
halom fegyver jelenik meg egy pillanatra az asztalon. A
halom felragyog, eltűnik. Olvadt fém és kerámia bűze
száll mérgező, gomolygó füstben, aztán szertefoszlik.
Jonas szorosan összeszorított szájjal, határozott
mozdulattal helyet foglal.
– Még mindig tagadod a felelősséget a robbanásért?
– Rápillant az előtte izzó kráterre.
– Igen. A résztvevő mechanizmusok egészen mások.
– Ratio fénylő bronzkezét végighúzza a tönkrement
felületen. Az összezúzott kézifegyverek eltűnnek, ahogy
maga a kráter is. Szórt fény ragyog az asztal tökéletes,
polírozott felületén.
Jonas nagyot szusszan, az éles hang majdnem olyan,
mint a nevetés. A férfit nagy megrázkódtatás érte, de jól
leplezi az érzéseit.
– Szóval. Robot-bűvésztrükkök. Nem érdekelnek az
illúziók meg a fürge ujjak – ismét feláll, szembenéz a
levitáló MI-vel. – Ha ez valami felettébb csiricsáré
hadüzenet akar lenni a Föld és a Psziché között, akkor
emlékeztetlek, hogy vannak megfelelő diplomáciai és
katonai lehetőségek az efféle ügyeket illetően. Kérlek,
távozz!
 – Jonas nagyúr, bocsáss meg a pirotechnikai
fogásokért! Meg akartam ragadni a figyelmed a lehető
legrövidebb idő alatt.
– A lehető legrövidebb időre sikerrel is jártál.
Vészhelyzet van, és nekem cselekednem kell, M. Az ajtó
mögötted van. Kérlek, további gondolataidat oszd meg a
majordomusommal. Jó napot!
Két génkez katona támad vadul Ratióra két oldalról.
Az MI elsiklik köztük. Összegabalyodva, megalázva
fetrengenek a szőnyegen.
– Csak az időt vesztegetjük, Jonas nagyúr. Van itt
valami, amit látnod kell.
– Újabb trükk? – Jonas őrjöng, keze ökölbe szorul. –
Kit képviselsz? A Cima Házat? Az MI Konklávét? Az
anarchista barbárokat?
– Nem erőszakkal viszlek magammal – mondja az MI
türelmesen.
– Hová, te átkozott?
– Nem esik bántódásod.
– Gondolod, hogy a személyes biztonságom számít?
– A magas emb előlép az asztal mögül, az MI-hez megy,
arca alig néhány centire van a sisaktól. – Ebből elég!
Tégy, amit kívánsz!
Azonnal a lepusztult központi teremben állnak,
amelyet arra terveztek, hogy megtartsa a metrikus
hibát mágneses mezőinek harapófogóival. Kék sugárzás
ragyog. A hiperhúr saját torzult geometriájában forr.
Sem az emb, sem az MI nem visel tükörbőrt vagy
védőruhát. Halvány fényburok zárja őket körül, amely
valahogyan elszigeteli őket a hiba körül őrjöngő
hatalmas erőktől.
 Jonas levegőért kap, a torkához nyúl. Az emb
légzőreflexét megbénítja a félelem. Azt gondolja, egy
hajszálnyira lebeg a haláltól a tiszta vákuumban.
Rángatózni kezd. Az MI biztatóan megérinti.
– Csak lélegezz egyszerűen, jó uram!
Jonas néhány másodperc alatt rendbe jön. A
mellkasa görcsösen zihál. Megvetően néz a
mozdulatlan, mellette lebegő MI-re.
– Ezt sose bocsátom meg!
– Nincs mit szégyellni a halálfélelmen – mondja az
MI. A hangja valahogyan eljut a férfi füléig a statikus
torzulások nélkül, amelyekre az emb ilyen helyen
számítana. – Része a legalapvetőbb biológiai
kódotoknak.
– Nem félek a haláltól – üvölti Jonas őrjöngve –,
mert nem létezik halál! Vég nélkül mindig
újjászületünk! Hacsak nem akarsz belevetni ebbe az
átkozott verembe! – Az arcát kékre festi a kék fény. – Ez
történt Orwennel is? Itt leselkedtél, igaz, miközben
elmélkedett?!
– Nem – feleli az MI. – Az öccse, Feng kezétől halt
meg.
– Ó. – Az emb összeszedi magát, rémült elméjét
ráveszi, hogy megeméssze ezt a merőben új
információt. – Telmah tehát bosszúból gyilkolta le a
nagybátyját.
– Feng Corambis haláláért halt meg.
Jonas meglepetten bámul rá.
– A Harcos Rosa?
– Ez nem bíróság – feleli Ratio. – És, úgy hiszem,
nem érdemelted ki az ítélkezés jogát. A Csillagfényes
Átjáró lerohanása merő opportunizmus volt.
 Az emb harcos hitetlenül kap hiányzó fegyvere
után.
– Megfeddesz, mert ítélkezem? Nálunk, robot,
neked semmihez nincs jogod. Most azonnal vigyél
vissza, és távozz a Pszichéről! Itt nincs helyed!
Ratio csendesen nevetgél. Lehetetlen módon lenyúl
a metrikus hibába és előhúzza az izzó téridő egy
indáját, az ujja köré csavarja. Úgy ragyog, mint egy
ékköves nyaklánc, amelyet egy teremtés előtti isten
visel. Visszapöccinti.
– Altair Corambis az igazgatói poszt jogos örököse –
mondja.
Jonas harminc másodpercig csak zihál, próbálja
meglassítani dübörgő szívverését.
– Ha megtagadja az igényemet és kihív – mondja
végül bizonyos kimért pontossággal –, Telmah Cima
nagyúr a jogos örökös.
– Telmahnak most… egyéb elfoglaltságai vannak.
– Elraboltad? Vagy segítettél neki megszökni a
Naprendszerbe?
– Biztonságban van. Elég, ha ennyit tudsz. Telmah
és Rosa nem tér vissza. Legalábbis – az MI gyengéden
elmosolyodik – nem mostanában.
– Altair pedig a Földön tanul – töpreng Jonas, szeme
oda-vissza ugrál, miközben az állítások súlyát
mérlegeli. – Három hónapnál kevesebb idő alatt nem
tud visszatérni. A családja erői szétzilálódtak. Altair
nagyúrnak nem lehet befolyása a hadi helyzetre, hacsak
meg nem ölsz, Robot uram. Ez a terved? Ha igen –
csattan fel dacosan –, tedd meg, legyünk túl rajta!
Fárasztóak ezek a játékok.
Az MI tisztelettel néz rá.
 – Egy nap még nagy vezető válik belőled – mondja. –
Jól van. Visszaviszlek a Pszichére. Úgy egyezel meg
Altairral, ahogy kívánsz. De van egy üzenetem, vidd el a
népednek!
Jonas komoran felel:
– Beszélj!
– Az Aszteroida Kartell határozatlan időre leáll.
– Lehetetlen!
– A Naprendszer és a galaxis nem fog elfogadni több
gyógyszert, fémet…
– Várj, egy pillanat! – kiáltja az emb sértetten.
– …és a forgalom is tilalom alá kerül a mi bolygóink
és az Öv között. Ez a karantén a ti biztonságotokat
szolgálja. Most nem mondhatok többet.
A tér kisimul. A hiba és minden körülötte levő
eltűnik, ők ketten pedig ott maradnak a csupasz űrben
lebegve.
Hirtelen megint a nagy asztal mellett állnak, a
teremben, amely Orwen irodája volt, aztán Fengé, és
most Jonasra szállt. Az emb lerogy. Uniformisát
átáztatta az izzadság. A holokijelzőre pillant, hogy
megerősítést nyerjen a lehetetlen történésekről,
amelyeket az imént látott.
A kocka üres. A ragyogó metrikus hiba és forró
sziklabörtöne eltűnt, elhúzódott az Aszteroida-övtől.

Kilenc standard év idősen a ház kronométerei

szerint – amelyek számon tartják az emb/MI standard
időt, noha itt a valóság gyorsabb tempóban halad előre,
mint a Naprendszerben – a legidősebb fiú már komoly,
befelé forduló, tudósalkat. Talán annak az eredménye
ez, hogy olyan helyen él, ahol nincs más emb vagy
génkez, csak a szülei, és később az öccse, húgai. Telmah,
a korábbi Cima nagyúr azonban mélyebb okot gyanít a
fiú melankóliája mögött. Az biztos, hogy Földe
elképesztő mértékben hasonlít az apjára. Hol
sziporkázik, hol makacskodik, és ebben a hónapban
csak arra hajlandó hallgatni, hogy „Szikla”.
Telmah az enxtben üldögélve talál rá a fiára, aki
egyik kreált valóságból a másikba ugrál. Ahogy kinyitja
az ajtót, a fiú épp éjszakává változtatta a szobát:
gomolygó nebulák, millió csillag. Amikor pedig becsukja
az ajtót, az enxt már napfénnyel, szikrázó hóval veszi
körül őket.
– Földe, nem gondolod, hogy…? – Telmah egy kis
fintorral észbe kap. – Szikla, a húgaid nagyon
hiányolják a társaságod.
A kisfiú nem válaszol. Az enxt egy dzsungel
közepébe repíti őket. Valami felüvölt a távolban, zöldek
a fények, sűrű, forró és nedves a levegő. Telmah
leguggol a kicsi mellé a fűbe, szerető türelemmel vár.
Egy szöcske landol csupasz lábán. Nézi, ahogy a rovar
nekikészül és felemelkedik a sűrű levegőben. A táj
megint vált. Kék jégtáblák terülnek el a sápadt ég alatt.
Jeges szél mar mindkettőjük bőrébe.
– Ezt hogy csinálod, Szikla?
– He?
– Hogy változtatod a beállításokat? Nem látom az
irányítópanelt.
 A fiú megfordul, és a jól ismert pillantással méri
végig: buta felnőttek!
– De tényleg, szeretném tudni. Találtál valami
összeköttetést a ház rendszerével?
– Csak akarni kell – magyarázza a kicsi, mint egy
gyogyósnak.
– Olvas az elmédben?
– Persze, hogy nem! Hogy olvasna? Csak egy buta
gép. Csak ki kell nyúlni az oldalsóba.
Ennél többet Telmahnak nem sikerül kiszedni
belőle.
Amikor már az ágyban fekszik a Harcos Rosa
mellett, és a baba hozzájuk bújik, elszunyókál Rosa
mellén a sötét rózsa alatt, Telmah elmeséli a
párbeszédet.
– Ez furcsa. – Rosa olyan hosszan elgondolkozik,
hogy a férfi már azt hiszi, elaludt. Óvatosan odanyúl,
hogy visszategye a babát az ágyába, de Rosa lassan,
mosolyogva felnéz rá. – Nem szunyókálok. Tűz mondott
valami ilyesmit aznap, amikor a csalánfa tetején
találtam rá.
– Azt hiszi, a fák buta gépek? Nem csodálom,
körülöttük mindent a…
– Nem, a másik. Az oldalsó helyről.
Telmah meztelen háta ívbe görbül. Valami
rémálomszerű kúszik elő az emlékezete sötét zugaiból:
egy lángoló férfi. Nyúl felé a kezével, amely nem kéz,
és…
Halkan odaszól:
– Tűz, alszol?
Idősebb lánya még mindig a kedvenc babájával
alszik egy szomszédos hálókamrában, és meghallja apja
levegőből szóló hangját. Sietve megpuszilja a babát,
félrerakja és bekucorodik a takaró alá.
– Már majdnem, Apu!
– Gyere ide, szívem, ugorj be mellénk az ágyba egy
pillanatra! Van valami, amit Anyu és én szeretnénk
veled megbeszélni.
A kislányt elkapja a bűntudat, kimászik az ágyából
és átmegy a felnőttek szobájába, töri a fejét, mit
csinálhatott. Hogy egyedül hagyta Arielt a
figyelőmonitorral, amikor elkószált a patakhoz
vadvirágot szedni? Habozik a félig nyitott ajtó előtt. A
szülei nem tűnnek túl mérgesnek.
– Nem mentem el csak egy…
– Gyere, ugorj ide mellénk kis szívem! – mondja az
anyukája, és helyet csinál a takaró alatt. Tűz
megkönnyebbülten szalad az ágyba, és befurakodik az ő
meleg illatú Anyuja mellé.
– Emlékszel, amikor a fán ragadtál? Azon a
szúróson?
A kislány arca megint megnyúlik, készen áll akár
sírni, mint egy kisbaba. Néha még működik, pedig már
hét éves.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad – kezdi, de
anyukája félbeszakítja, megnyugtatja. Megcirógatja a
puha tollakat Tűz hajában.
– Semmi baj, nyugodj meg, kedves! – mondja Rosa. –
Csak sose jutott eszünkbe megkérdezni, hogy jutottál
fel. Emlékszem, meg is lepődtem, hogy nem szurkáltak
összevissza a tüskék. Emlékszel, kicsim?
– Aha.
– Mondtál valami olyat, hogy az oldalsón keresztül
mentél. Nem értettem, hogy az mit jelent.
 – Miért? Az baj? – Az arca elárulja, hogy szerinte
bizony borzasztó nagy baj.
– Miért lenne baj? – kérdezi az apukája, de nem
dühösen. Vagy nem egészen.
– Hát… Földe azt mondta, hogy azt mondanátok.
Vagy izé, Szikla.
– Nem fogunk kiabálni, édesem. Azt hiszem – teszi
hozzá alig hallhatóan, Telmah pedig egyre növekvő
aggodalma ellenére elmosolyodik magában. – Hogyan
lehet feljutni egy fa tetejére úgy, hogy oldalra mész?
– Hát, a madarat kell használni.
Telmah azonnal felül az ágyban, felébreszti a babát,
aki sírásban tör ki.
– Íbisz? – A hangja feszült, szeme kikerekedik.
– Nem tudom. – Tűz megint nyugtalan lesz. – Az mi?
– Egy madárfajta, édesem, a mi bolygónkról. –
Telmah felhív egy holokijelzőt, és mutat a kislánynak
egy képet: egy nagy íbisz áll fél lábon a vízben.
Hatalmas, íves csőre fényesen ragyog a kocka
naplementéjében.
– Azt hiszem – feleli a kicsi –, csak nem ilyen színű.
– Jézusom, Allahra – mondja Telmah döbbenten.
Visszadől, próbálja csitítani zihálását. Rosa a keblére
öleli a babát. Tűz óvatosan figyel. Az apja sosem ütötte
még meg, de a hangulata gyorsan változik. – Rosa, a
madár egy Gestell átalakító. A dögök! – Nevetni kezd. –
A szemét dögök! A metrikus hibához kötötték.
Uramisten, milyen régóta készülnek ezek?
Másnap reggel a reggelizősarokban Telmah új
játékot hirdet. Tenger szívesebben játszik a kásájával,
belekeni a hajába, de végül mindannyiukat elkapja a
lelkesedés az új kaland iránt.
 – Van egy madár, gyerekek, azt keressük – kezdi
Telmah, amikor már mindenki köré telepedett.
Madárszerű teremtmények nyüzsögnek az ezüstös
ablakokon kívül is, rikoltoznak, trilláznak, majdnem,
mint a madarak. A különbség szívet tépő, de csak a
felnőttek számára.
Szikla rosszat sejtetve bámul Tűzre.
– Nem én voltam! – sír a kislány.
– Honnan máshonnan tudnák? – fakad ki a kisfiú
dühösen és lenézően.
– Szikla, ne piszkáld a húgodat! Onnan tudtuk, hogy
azt keressük, amióta csak megérkeztünk erre a
bolygóra.
– Mi? – A fiú hitetlenkedve néz az apjára. – De csak…
tudjátok!
– Igazából, szívem – mondja az anyukája kedves
mosollyal –, nem tudjuk. Segítenél nekünk megtalálni?
– De akkor nem fogjátok hagyni, hogy játsszak vele!
– Dehogynem, Földe. Szikla.
– Na jó. – A kisfiú haragosan sóhajtozva feláll a
székéből és elhagyja a szobát, egy marék vékony, fekete
dróttal tér vissza. Tűz segítségével lazán mintába
rendezi a kupacot: egy furcsán sziporkázó csonka
kúpba. Telmah elhomályosult pillantással tapasztalja,
hogy a drótok mintha kissé az asztal fölött lebegnének.
– Itt akarjátok megfogni a madarat, nem csak
oldalra menni?
– Ha lehet, drágám.
– Talán segítene – javasolja Tűz –, ha mind
megfognánk egymás kezét. Pfuj! – teszi hozzá azonnal,
amikor Tenger a kezébe dugja kásától maszatos
ujjacskáit.
 A kúp belsejében fény villan. A baba gügyögve felé
nyújtja pici kezét.
A topáz íbisz elég porosan áll az asztalon. Lassan
eldől, darabjaira esik.
– Jézusom, Allahra! – mondja Telmah Cima,
száműzött és családapa.
– Azt a mindenit! – sikoltja a felesége, tollai az
égnek merednek.

XI

Eső zuhog a monszunviharban. Altair Corambis

nagyúr, az apátlan száműzött botorkál a szakadó
esőben. Egy üres pavilon tűnik fel a zuhogó víz
függönye mögött. Nincs zenekar. Nincs körülötte
piknikező tömeg, nincs csevegés, miközben a fekete
paszományos, vastag, vörös egyenruhás zenekar dobol,
fújja a tubát. Altair nekiiramodik, a száján át lélegzik,
beveti magát a védett helyre. A szél felkapja az esőt,
nekivágja a génkez arcának. A fiatal férfi maga köré
fonja a karját.
Egy gyermek lépdel felé a szürke esőn át.
A víz patakokban folyik a füves lejtőn. A fiú
átevickél rajta, nem is nagyon sietősen. A pavilon felé
tart.
Altair elbámul. A kisfiú gyönyörű. Van valami a
vonásaiban, ami megragadja az övbéli figyelmét. Csak
nem…?
A fiú felugrál az alsó lépcsőkön, egy-két méterre
megáll, nem néz a férfira. Illegális, teljes diploid emb-
génkez hibrid, nem szimbolikus heteroklón. Altair
azonnal tudja, pedig sosem látott még ilyet.
– Jó napot, Altair nagyúr! – mondja a furcsa
gyermek, még mindig nem néz egyenesen rá.
– Kérlek… Tudod a nevem?
– Igen, M. Velem jönnél?
Egy hosszú pillanatra a fiú óvatosan szemkontaktust
létesít, és Altairnak összeszorul a szíve. Hihetetlen.
Felismeri a gyermeket, ezt a kamaszt, ezt a tiltott
hibridet.
– Dolgom van itt – mondja a fiúnak. – Ki küldött?
– Szeretnél olyan hamar visszatérni a Pszichére,
amilyen hamar lehetséges.
– Igen. Megpróbáltam elintézni a pályára állítást. Az
apám… – Hangja elakad, a fejét rázza. Az eső csitul
kissé, és a meleg trópusi illatok fuvallata elér az orráig:
vad gyümölcsfák, virágok illata. Fájón emlékezteti a
Hidroponikus Kertekre, ahol annyit játszott annak
idején a húgával.
– Corambis nagyúr halott – mondja a fiú csöndesen.
– Igen. Kérlek, gyere most velem!
Ugyan, milyen más választása van?
– Jól van.
Leszaladnak a lépcsőn a párás, esős szabadba, fel a
füves lejtőn. A fiú láthatólag tudja az utat. Egy apró,
fehér épület, talán múzeum helyezkedik el a fák közt,
épp a dombon túl.
– Ide be, M!
Altair megrázza magát, mint egy vizes kutya, és
hunyorog az éles fényben. Egy nő ül az alacsony
asztalnál, előtte félig üres tálak, kelyhek. Végigméri a
férfit, aki nem tudja értelmezni a pillantást. Van benne
valamiféle öröm. Altair sosem látta még őt. De. De igen.
Lehetetlen! A férfi csöpögve áll a szőnyegen, a fiú pedig
átmegy a szobán, és csöndben megáll a nő mellett.
– Anya? – Altair elpirul, ahogy elhagyták a száját a
szavak. – Bocsáss meg, M, butaság volt azt…
– Altair, ilyen régen lett volna? Hát nem ismersz
meg?
– Dehát anyám halott! – tör ki belőle, és a nő felé
lép. Belenéz a gyönyörű nő arcába. Virág nyílik a vállán.
A férfi megtorpan. – Rosette?
A nő mosolyogva felemelkedik, kitárja a karját.
– Gyere, ölelj meg, te ázott lókötő!
– Nem, ez… – kezdi Altair. Megérzi a nő illatát.
Elengedi őt, kartávolságba tolja. A Harcos Rosa az.
Legalább tíz évvel idősebb, mint amikor utoljára a
karjába zárta – néhány hónapja. – Ez egyszerűen… –
mondja. A nő ismerős pillantása nem változott. Altair
most a fiatalembre néz. Ugyanaz a szem. Rosa fia! És
van itt még valami… Altair valósága meginog, a
törésponthoz közel. – Telmah fia? – kérdi feszült
hangon.
– Földe vagyok – mondja a fiú. – Te a nagybátyám
vagy. – Felmosolyog anyjára. – Látod, Anya, mondtam,
hogy elintézem!
Altair egy székre rogy, magával húzza Rosát is, nem
engedi el a kezét.
– Ő ölte meg apánkat, aztán megölte Fenget –
mondja rekedten. Reszket, gőzölög nedves ruhája. –
Hogy vagy képes…?
– Nem – mondja Rosa. Ujját a bátyja ajkára nyomja.
– Én gyilkoltam meg Fenget. Nem volt más választásom.
Szegény apánk pedig a véletlen áldozata lett.
 – Telmah… – kezdi Altair vadul.
– Elmúlt – mondja a húga kissé ridegen. – Réges-
régen történt. Annyi mesélnivalóm van, drágám!
– Csak pár napja történt – makacskodik Altair, a
hangja rikoltásig vékonyul. – És most Jonas
megostromolta a Csillagfényes Átjárót. Úgy tűnik,
történt valami az energiahibával. Megpróbálok vissza…
– Most már visszajöhettek – szól hátra a kisfiú a
válla felett. Három gyerek lép a szobába. Az idősebb
lány karjában tartja a pici fiút. – Az unokahúgaid és az
unokaöcséd – jelenti ki hivatalosan a fiú, és meghajol. –
Tűz – a nagylány elvigyorodik, hiányzik egy foga –, akit
babusgat, a kis Ariel, a másik pedig Tenger, az a
taknyos. Gyere ide, te zsivány! – Felveszi a kislányt és
kifújja az orrát egy kockás zsebkendőbe, amelyet a
zsebéből halász elő.
– Elnézést a melodrámáért – mondja Rosa Altairnak,
és megszorítja a kezét. – Azok a nagyokos anarchisták
túldrótozták ezt a bolygót. Kémmonitorok mindenhol.
Legalábbis a nyilvános részeken. Nem akarjuk, hogy
tudják, hogy itt vagyunk. Még nem.
– Hogy az ördögbe jutottatok el a Földre úgy, hogy
nem vették észre a hajótokat?
– Aha. – A Harcos Rosa mély elégedettséggel
mosolyog. – Ez egy elég érdekes történet. – Maga és a
bátyja köré gyűjti a gyerekeket, int, hogy üljenek le a
párnákra. Az idősebb fiú, Földe csinál valamit egy
marék fekete dróttal. – Menjünk valami kevésbé… esős
helyre, és elmesélem az egészet.
A csonkakúp felvillan. Odakint a doboló eső eláll, és
ragyogó napfény süt a másfajta mintás padló lapjaira. A
drótok szétcsúsznak, és a gyönyörű fiú elrakja őket.
Ariel benyúl anyja ruhájába annak telt, tigriscsíkos
melléért, és apró, éhes szájával a mellbimbójára
cuppan.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Altair – mondja Telmah
Cima a szoba túlsó végéből. Némi óvatossággal odasétál
ellenségéhez, aki csak véletlenül az. Kinyújtja a kezét.
Szakálla sűrű, és a szeme sarkára árkokat vájt az idő.
Altair, a korábbi földi száműzött mozdulatlanul áll,
szája tátva. Forróvérű fiatal élete során először nem tud
mit mondani.

XII

A hibernációból keserves az ébredés, bármilyen

könnyűvé is próbálják tenni a kicsi, buta gépek. A hírek
kelletlen álmokban érik el Abhinavagupta vonakodva
eszmélő elméjét. A srác megborzong, bár a testét érő
levegő 22 Celsius-fokos. Képek vibrálnak csukott szeme
mögött, erőltetik, hogy vegye végig a mentett adatokat.
A fiú nyögve félrefordítja a fejét. A holovetítő követi.
– Jó reggelt, M! Hatvankét napot és tizennégy órát
pihentél. Az életjeleid alapján teljesen felépültél.
Megtennéd, hogy most válaszolgatsz nekem?
Abhinavagupta megint felnyög, vastag nyelvével a
száj-üregében kotorászik. Nincs olyan szörnyű íze, mint
amire számított. Ami azt illeti, a szája olyan friss
borsmenta ízű, hogy elámul.
– Megmondanád a neved, M?
A fiú megköszörüli a torkát, és mély, fenyegető
hangon morogja:
 – „Ez a pokol, s én benn ülök nyakig.”
– Kitűnően adtad elő, M. – A gép behízelgően
tapsikol. – Christopher Marlowe (1564-1593), Doktor
Faustus. –”Ím, a mennybolton Krisztus vére árad!” Vagy
ez inkább a „Ne tárulj, rút pokol! – Várj, Lucifer! Tűzre,
könyvek! – Ó, Mephistophilis!” esete?14
– Micsoda? – motyog csipás szemmel. – Hogy mi?
– A nevedet, M. Csak a jegyzőkönyv számára. Légy
olyan kedves!
– Abhinavagupta. – Megpróbálja előszedni a
megfelelő azonosító számokat, a deklaratív memóriája
mélyén botorkál, aztán egy pillanat múlva megleli, amit
keres, és megadja a kódot a színházbolond masinának.
– Köszönöm, M. Talán feltűnt, hogy inkább a
galaktikusok között használt formákat alkalmazom az
Öv politesse szokása helyett? Úgy számítjuk, jobban
leszel a…
– Fogd már be a pofád, oké? – nyögi Abhinavagupta.
– Mindjárt rosszul leszek.
A gép sértődötten mondja:
– Van egy cső a sisakod mellett. Jobb oldalon.
Kérlek, próbáld meg óvatosan intézni!
A hírinputok visszatérnek, villódznak,
végigpörgetik az elmúlt két hónap eseményeit. A
folyamot olyan embereknek találták ki, akik nem
rendelkeznek közvetlen Gestell-tápokkal. Vagy akik úgy
döntöttek, hogy nem használják, mint az újfauvista
társulat. Abhinavagupta fekszik a hátán és bámulja az
íves védőburkot a feje felett. Megtudja, hogy Jonas
Bronse nagyúr visszavonta csapatait a Csillagfényes

14 az idézetek Kálnoky László fordításai

Átjáróból a Pszichén, és, hogy hagyományos ellenfele,
Altair Corambis nagyúr elfoglalta a helyét, mint
ideiglenes igazgató egy briliáns kampány után.
Miközben úgy tett, mintha ionmeghajtású hajóval
elindult volna a Földre, Altair, úgy tűnik, kivárta a
megfelelő pillanatot a legnagyobb titokban
tartalékseregeivel az aszteroida végtelen folyosóiban és
barlangjaiban…
Abhinavagupta úgy dönt, mégsem hányja el magát.
Nyögve felül, a védőburok kinyílik a feje fölött. Mezítláb
megy ki, hogy lezuhanyozzon forgó kabinjuk
egytizednyi gravitációban, lemossa a bőrét takaró
ragacsos réteget. Nem éhes, de beszélgetne. És lehetőleg
nem egy gépesített színészpalántával.
Valaki énekel a távolban, megáll egy-egy versszak
után, hogy játsszon valamilyen hangszeren. A hangszer
vékony, panaszos hangon szól. Megrándul tőle a srác
bőre. Abhinavagupta felhúz valami könnyű, egyrészes
ruhát, és kievickél a műgravitációban a társalgóba, ahol
egy hatalmas barna kutyával találkozik, aki
szopránfurulyán játszik ügyes lábujjaival, farkával veri
a „Magányos Cowboy” ritmusát a csúszásmentes
szőnyegen.
Abhinavagupta beoldalog a helyiségbe, némi
óvatossággal figyeli a kutyát a szeme sarkából, és
könnyű reggelit kerít magának: rántottát, pirítóst és
egy túlnyomásos gömbben forró feketekávét.
– Jó reggelt! – morogja végül, és leül a kabin
sarkában, jó messze a dudorászó állattól.
– Mizújs? – A kutya félrehúzza lelógó száját, és
belefúj a furulyába. Édes, kísértetiesen tiszta hangsor
hallatszik.
 A helyiség falait ezer meg ezer négyzet, háromszög
meg kevésbé unalmas forma borítja, csupa egyszerű
szín. Mindegyiken látható egy kis kép vagy embléma, a
körvonaluk recés. A sokféle forma között jelzések is
szerepelnek, feltehetőleg különféle nyelveken írt
alfanumerikusok. Abhinavagupta a mellette levő falat
kémleli, és hirtelen rájön, mik ezek az abszurd valamik.
Egy bélyeggyűjtő nedves álmába csöppent: a falakat és a
plafont papír borítja, és minden tele van bélyegekkel a
nehézkes postai kézbesítés korából.
Pár falat tojás után Abhinavagupta félretolja a
tányért, érzi, hogy visszatér az émelygés. Vágyódva
sandít az ajtóra, azt kívánja, bár felébrednének már a
barátai.
– Szépen játszol! – mondja kényelmetlenül. –
Hozhatok neked valamit enni vagy inni?
– Kösz, haver. – A kiborgkutya leteszi a furulyáját,
és hevesen vakarni kezdi lelógó fülét, kétséget sem
hagyva a neméről. A szőre szertehullik a lebegő
gravitációban, bekerül a szellőzőrendszer áramába,
eltűnik egy nyílásban. – De má' ettem. Csip kapitány
vagyok.
– Kapitány? – Abhinavagupta nem érti. – Te vezeted
a hajót?
– Ja, csak én meg a lemezek – mondja a kutya
öntelten. Összegömbölyödik, orrát a farkára fekteti és
fényes, barna szemmel figyeli a srácot. – Örülök, hogy
felébredtél! Keress magadnak társaságot! Hogy vannak
a cimboráid?
Abhinavagupta céltalanul mered az üres folyosóra.
– Hát, még senki nem kelt fel. Szívós alkat vagyok.
 – Hmmm. – A kutya bólint, lehunyja a szemét és
elszunyókál. Egy pillanattal később újra kinyitja, és
kidugja hosszú, nedves nyelvét. – Nincs kedved kicsit
beavatni, milyen hacacárék vannak otthon?
– Mi? Mármint a Pszichén?
– Aha. Gondolom, láttad a hivatalos tájékoztatót.
Abhinavagupta összevonja a szemöldökét, fröccsent
egy kis kávét a szájába, lenyeli. Furcsa, hogy a
legegyszerűbb rutin tevékenység is milyen nehézkes
lesz, és mennyire oda kell figyelni mindenre az űrben. A
srác legalább hálás, hogy nincsenek szabadesésben,
akármilyen jópofa is a súlytalanság bizonyos
helyzetekben. Az a lány a…
– Telmah eltűnésére gondolsz? Sajnos arról tényleg
nem tudok semmit. Le voltunk épp tartóztatva. –
Elhallgat, elpirul. Hülye! De a kutya nem riad meg ettől
a vallomástól, vagy legalábbis elég tapintatos, hogy ne
mutassa ki.
– Nem, haver, az egész fityegő energiaegység
eltűnésére gondolok.
– Hogy mire?
– A metrikus hiba. Annyi.
– Felrobbant? Mint a múltkor? – A francba,
gondolja. Szegény lakók. De a tájékoztatóban semmi
nem volt. Vagy igen? Csak észrevett volna valami
ennyire jelentőset. Várjunk csak, volt ott valami egy…
– Nem csak felrobbant – mondta a kutya. – Eltűnt.
Köddé vált.
Rozz botorkál a kabinba, ujjaival nyirkos, szőke
fürtjeit piszkálja.
– Telmah egy kibaszott varázsló – motyogja. Lehajol,
és gyors puszit nyom Abhinavagupta feje búbjára.
Recsegve mozgatja a fejét jobbra-balra, hogy kilazítsa a
nyakát. Talál egy tányér tortillát, mindenféle mártást,
szeletelt műsonkát. – Eltüntette az energiaállomást.
Úgy néz ki, magával vitte azt a csodálatos tigrisnőt is. És
az MI-nek is nyoma veszett.
– Te ezt meg honnan tudod? – méltatlankodik
Abhinavagupta.
A lány kinyújtja a kezét, és háromszor megböki a
srác mellkasát, jó erősen.
– Mert – bök – én – bök – odafigyelek – bök.
Gill bukfencezik be, csupa csillám. Szinte obszcén.
Perceken belül a társulat többi tagja is bebotorkál az
ajtón, és odacsoszog egy-egy székhez. A kutya
mindenkinek bemutatkozik. Amikor már mindenkinek
tányér van az ölében, félrerakja a furulyát, és figyelmet
kér.
– Kilenc órán belül dokkolunk a Callistón – jelenti
be. – Az Alcas kikötőben várnak rátok, és elvezetnek a
hexállomásra. Nem tanácsos várost nézni vagy a
médiának locsogni. Bocs, hogy sürgetlek titeket, srácok,
de a Naprendszer pillanatnyilag nagyon kíváncsi ránk,
övbéliekre, és rátok másznak, ha nem mozdultok
baromi gyorsan. A hajó majd utánatok küldeti a
csomagotokat. – Élénken biccent, és a farkát csóválva
eltűnik egy kis ajtón, mielőtt még bárki tiltakozhatna.
A Callisto felszíne csúnyán himlőhelyes. A társalgó
egy egész falán kijelző nyílik, amely mutatja, hogyan
közelednek a Jupiter holdjához. Egy igazi ablakban nem
látszana más, csak a fékező ionhajtóművük forró köde,
ahogy csökken a sebességük. Ez a holokép kiretusálja a
fejlődő metálgázt, és egy ősöreg holdat mutat, amelybe
újra meg újra becsapódik valami az űrből, ezer meg
millió kicsi, lapos krátert ütve a felszínén, amelyek
szegélyén vízjég csillog. Elsuhannak a féreglyukak
mintázatának egy elképesztő modulációja mellett:
koncentrikus fodrozódások, egy hatalmas becsapódás
keltette gyűrűk, amelyek azonnal megfagytak. Ez a
Valhalla, az egyetlen emlékeztető, ami megmaradt a
kisebb bolygó méretű sziklából, amely becsapódott a
Jupiter második legnagyobb holdjának felszínébe, aztán
a sziklatengerbe süppedt, mindössze felkorbácsolt
hullámokat hagyva hátra maga után.
– Telmah – suttogja Rozz sejtelmesen, és fehér
pettyes arany célpontjukra mered, de nem folytatja.
Doony izgatottan, kerek szemmel nézi a hatalmas
holdat, miközben süllyednek az ekvatoriális pálya felé.
Egy fél óra múlva úrrá lesz rajta a nyughatatlanság.
– Éhen halok!
Myfanwy hitetlenkedve nevet és durván megöleli a
srácot.
– Most reggeliztél, Doons! – Megnyomkodja a srác
dagadó izmait. – Mi van, álmodban fémet pumpáltál,
szívem?
– Eh. – Zavarba jön és kikecmereg a lány öleléséből,
aztán elmegy körülnézni a kamrában. – Bí-bá-blee –
szól még vissza a válla felett, és megnyalogatja a nagy
száját.
A hajó rátér a pályára, ők pedig a hajóhoz sietnek,
ami leviszi őket a felszínre. Rozz erősen a kebléhez
nyomja Gill kezét.
– Bárcsak tudnám, hova ment – suttogja.
– Attól félsz, hogy meghalt? – suttog vissza az
ikerbátyja. Nem néz a húga szemébe. Egy pillanattal
később azt mondja: – Igen, én is.
 – Két ilyen hülyét! – sír fel Rozz a hirtelen
aggodalomtól. A társulat többi része rábámul, aztán
zavartan vagy tapintatosan elfordul.
Gill odahúzza magához.
– Tudom. De biztos, hogy jól van.
– Gondolod? – A lány szemét elöntik a könnyek, de
lehullani nem tudnak a zéró gravitációban. Bekötik
magukat, és a kis hajó kisiklik a nagyobból, ahogy a
mágneses fluxus kemény ujja noszogatja.
– Nem tudom – vallja be Gill. – Csalódást okoztunk
neki – teszi hozzá szomorúan. – Gondolom, itt a vége a
társulatnak, hugi.
Yazade, aki idáig hallgatott, eltakarja fekete szemét.
A nagydarab Kob kényelmetlenül fészkelődik, ahogy a
lassítónyomás húzni kezd.
– Itt az idő felnézni a csillagokra – mondja Kob
mindenkinek. – Végre visszajutunk a Gestellbe, hú.
Lyn felrikkant:
– Uccu neki!
Rozz szipog.
– Szeretlek titeket, srácok! – mondja a csapatnak
szenvedélyesen. – De tényleg!
– Ja – mondja Doony és vadul bólogat. Az ő szeme is
nedves. – Ja. – Egy pillanattal később ficánkolni kezd a
díványán: – Nézzétek! Hé, srácok, odanézzetek!
A Callisto kinyílik fölöttük, alattuk, mint egy arany
jégből épült hatalmas kapu.

XIII
 – A világ – mondja Ratio Telmah Cimának – egy
végtelenül visszatérő narratíva. Bábeli Kölcsönkönyvtár
a Kvantummechanikai intézetben.
– Hm? – Csípőig a lassú patakban állva Telmah
bedobja a horgot. Monomolekuláris zsinege úgy susog,
mint egy szellem, és a csalija fantasztikusan élethű
módon úszkál a sima vízen. Épp a felszín alatt ehető,
dülledtszemű, angolnaszerű valamik kacérkodnak a
léggyel, felemelkednek, megszimatolják, és kétkedve
visszairamodnak a mélyebb vízbe. Telmah türelmesen
vár, elárasztja Aaron Copland Édes földje és a meleg nap
utolsó sugarai.
Néhány méterrel lejjebb Ratio zsineg nélkül áll.
Kiveti a hálóját, és haldalt dalol. Az egyik angolna
finoman tekereg az elektromos melódia ritmusára,
aztán szépen besiklik a várakozó hálóba.
– Öt – mondja az MI, épp csak egy árnyalatnyi
önteltséggel. – Szerintem nem tetszenek nekik a
rovarjaid, Cima nagyúr. – Kérkedve emeli a feje fölé a
vergődő állatot vagy tíz másodpercre. Az csapkod,
fullad a levegőben. Egy hirtelen csuklómozdulattal
Ratio elengedi az állatot a víz alatt. Az összezavarodva
és talán rémülten csap egyet a farkával és eltűnik.
– Zavarod őket! – vádolja Telmah. – Amiket
elengedtél, már elkezdtek pletykálni. Rosa meg a
gyerekek sose esznek többet. Éhen fognak halni a bőség
közepén, és ez mind a te hibád!
Telik az idő. A világ szélei feltekerednek a nap felé,
és az ég finoman, diadalmasan felizzik. Telmah nézi,
ahogy a felhők lassan piszkos rózsaszínűvé válnak. Volt
idő, hogy nem is látott még felhőt. Úgy érzi,
elképzelhetetlenül régen volt.
 – Nem értem, mire utalsz – mondja váratlanul.
– Lekérdtem a megsértett szimmetriát, ami arról
gondoskodik, hogy az univerzumban ne egyszerre
történjenek a dolgok.
– Nem arra van az idő?
– Az idő csak az egyik törött szimmetria Ur
városában.
– Vajon még jobban széttörtük, Ratio, vagy segítünk
neki behegedni? – Megint kiveti a csalit, hasonló
eredményekkel.
– Lefordítottuk a szövegét új rotációkba,
reflexiókba.
– Hah! Nekem beszélsz a szétzilált történelemről?
– Ez egy ősi paradoxon – magyaráz komolyan az MI
– A bölcs Einstein szerint nem hexelhetnénk
fénysebességnél gyorsabban.
Telmah bűntudatosan ránéz a válla felett.
– Jaj, ne!
Ratio felsóhajt.
– A kvantum-összefonódás bebizonyította, hogy ez
nonszensz.
– Ezt megkönnyebbülve hallom.
– Amikor a páros részecskék spontán módon jönnek
létre, fénysebességgel az univerzum túlsó végébe
igyekszenek. – Észreveszi, hogy az emb már élcelődésre
nyitná a száját, úgyhogy gyorsan hozzáteszi. – Illetve
közel fénysebességgel, ha nagyon pedánsak akarunk
lenni. Kivéve, ha fotonokról van szó. Mi következik?
– Ez ovisoknak való cucc, Ratio! Egyiknek sincs
stabil forgása, amíg meg nem mérik.
 – Nem egészen. Ez tudatos cselekvést implikál. A
„mérés” mindössze egy interakció egy másik
részecskével.
Telmah behúzza a zsinórt, ellenőrzi a finom
műfalatot, amely mechanikusan vergődik a horgon,
aztán újra visszadobja.
– Tökmindegy. Akkor ez a kvantálisan
összefonódott ikerpár az instabilitástól azonnal
összeomlik az ellenkező forgásállapotba. Ha az egyik
fel, a másik le. Vagy valami ilyesmi.
– Vagy valami ilyesmi. De melyik iker „omlik össze”
előbb?
Az emb megáll, csapdát érez.
– Hát, amelyiket előbb mérték, akárhol is legyen
addigra az univerzumban. És ez vezet ahhoz, hogy az
ikre állapot-vektora is azonnal összeomoljon.
– Igen – bólint Ratio –, de, minthogy a mozgásuk
más-más referenciális keretbe helyezi őket, saját maga
szerint mindkettő „első” lesz. Nincs olyan a
relativitásban, hogy szimultaneitás, emlékezz! A
részecskéknek nincs közös ideje.
Telmah egy hosszú pillanatig vakon bámul,
tépelődik.
Az MI keresztbe rakja a karját, aztán a keresztet
elfordítja 45 fokkal, így egy összenyomott X-et alkot ott,
ahol a szíve lenne, ha lenne.
– Tér és idő koordinátái összefonódnak – mondja. –
Ha az egyik keretben történt eseményt kivetítjük az
ikre összenyomott időtengelyén keresztül, az mindkét
történetben egy külön időpont lesz. De mindkét esetben
igaz. Egyik keret sem privilegizált.
 – Igazad van – bámul Telmah. – Egyik részecskének
sincs stabil kvantumállapota a kezdeti mérés előtt. De,
mivel nincs objektív módszer, hogy megmondjuk,
melyik mérés volt előbb… Jézusom, Allahra! –
Bosszúsnak tűnik. – Ilyeneket sose tanultunk az Övben,
Ratio! Káromlásnak tartották. A gonosz hexberendezés.
Hát ez a magyarázata?
– A szimmetriát a hiba állítja helyre – mondja Ratio
elégedetten. – És a relativitási dogmának ez az egy
kritikus rése eredményezi a gonosz hexberendezést, és
előbb-utóbb, ha hozzáadunk még némi kompaktsági
topológiát, megkapjuk azt a trükkös kis dobozt, amit
tehetséges családod olyan mókásan alkalmaz.
Telmah elmosolyodik.
– Egy kis segítséggel a te hibádtól.
Mindketten a nagyobb holdat bámulják, ahol az
elrabolt hiba kering, biztonságos távolságban a
kíváncsiskodó emb és génkez tekintetektől, egy olyan
galaxisban, amely néhány óra múlva fog felragyogni a
mozgó horizonton.
– Igaz. – Ratio hallásküszöb alatt füttyent egy másik
angolnának, és ezúttal megtartja a fazék számára
– Mi az a Kvantummechanikai Intézet?
– Vicc volt, Telmah.
– Utálom az MI vicceket – nyögi Telmah és
megrázza a fejét.
– Tudod, a Gestell előtt – kezdi Ratio makacsul –,
könyveket olvastak. Szövegeket.
– Kőbe vésett szövegeket? – próbálkozik Telmah.
– Nem egészen. Viszont elképesztően drága volt. A
köz jótékony tagjai könyvtárakat létesítettek a dolgozó
embereknek, akik azt remélték, többre vihetik.
Mechanikai Intézeteknek hívták őket. Ami pedig Borges
Bábeli könyvtárát illeti… Eh, felejtsd el! Az biztos, hogy
a viccek elég macerásak Gestell-hozzáférés nélkül.
– A vicceket nem szokás megmagyarázni, Ratio.
Egy halféle bekapja Telmah csaliját. Némi küzdelem
következik, amelyet az emb nyer meg különösebb
erőfeszítés nélkül. Hálásan zsákba teszi prédáját, és
gyorsan egy sziklához csapva megöli a pórul járt halat.
Felsóhajt, hallgatja Copland elégikus zenéjét az esti
napfényben. Északra egy kisebb hold tűnik fel, halvány
porcelán.
– Az univerzum narratívája végtelen hosszan
interpretálható – mondja, miközben elcsomagolják
büdös ruháikat és felbaktatnak a dombra. – Végtelen
sok narratíva, ideális olvasóra várva.
Telmah kijavítja:
– Végtelen sok ideális olvasóra. – Kézben viszi a
botot a kikötőig.
– Nem biztos. Talán a Gestellben mind egyek
vagyunk, és ez az Egy olvas minden sorok között. – A
zsákért nyúl, amely a barátja vállán lóg. Telmah hagyja,
hogy elvegye. – Ez az a groteszk tévedés, amelybe a
néped szokott esni az Övben. A hex nem öli meg a
lelkeket, összeköti őket. Lehetővé teszi a mindenütt
jelenvalóságot. Újra összekapcsolja összefonódott
kvantumállapotainkat. Ez teszi lehetővé az
újjászületést. – Vállat von. – Bizonyos fajtát legalábbis.
Telmah kicsit mélyebbeket lélegzik, mint általában.
Pár kilométer után int a barátjának, hogy álljon meg, és
keres egy lapos követ, hogy leülhessen. Nem fiatal már,
egyáltalán nem. Majdnem nyolc. Közel annyi, mint
amennyi az anyja volt, amikor hozzáment Feng
bácsihoz. Az ég besötétedik, és a csillagok már-már
előbukkannak. Cima összeborzong a hűvös szellőtől.
– Végső soron igazad volt – mondja.
Az MI vállat von.
– Ez nem lep meg. Konkrétan miben?
– Letelepedtem, nevelek egy fészekalja gyereket.
Tudod. Az idill.
– Némi időutazással vasárnaponként, szórakozásul,
meg a közjó érdekében. – Az MI nevet, vonásai
mozdulnak: az emb vidámság paródiája.
– Reflexió és rotáció – gondolkozik Telmah, és
alaposan megnézi az MI sisakját. – Ratio, te vagy a
Fehér Abakusz!
Az égen, nyugaton, vagy legalábbis arra, amit
nyugatnak gondolnak, látványos karmazsin szín
tornyosul, és lila rétegek, meg egy árnyalatnyi
halványzöld.
– Jaj. Gondolom, van egy vers… – kezdi az MI, aztán
megáll és felidézi a strófákat.
– Régi szobrok / arcukat fordítják – mondja Telmah
Cima mély hangon. – Ha van bűvös fekete és fehér,
talán szintén van mindenféle fajta…
– Vicc? Élet? Gép? Matematika?
– Igazság – feleli Telmah Cima nagyon halkan. –
Szeretet.
– Gyere! – mondja J. Három, és egy ügyes
szimmetriatranszformmal elemelkedik a földről.
Mindkettőjüket elrepteti az illatos alkonyban. – A
családod már biztosan éhes. Különben is, kezd hideg
lenni.
Nagyon magasan, a fejük felett csodálatos szárnyas
valamik repülnek, olyanok, mint a madarak: szállnak a
levegőben, énekelnek egymásnak, tolluk finoman
csillog a tűnő nap és a hűvös holdak fényében.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Minden fikció szavakból épít világot, és ez

különösen igaz a science-fictionre. (Alaposabban
tárgyalom a dolgot a Reading by Starlight: Postmodern
Science-Fiction c. Írásomban.) Az SF még a
mindennapossá vált űrrobotok és génkezelt orvosi
„csodák” korában sem definiálható mindössze azzal,
hogy rámutatnánk a mozzanatok vagy jelenségek való
világbeli megfelelőjére. Fájdalom, nincsen „időgép”
vagy „telepátia” vagy „metrikus hiba” vagy
„aszteroidabéli társadalom” vagy akár „közvetlen elme-
gép interfész” (bár ez a valami, amin gépelek, már
közelít). És még amit tudunk, az is torzul az SF
képzeletének befolyása alatt. Tulajdon újításaim a
megszokott használat variánsai. Az „emb” és az „MI”
egy lexikai összeolvadásban összecseng az általános
megszólítással, az M-mel. Ezek az MI-kre
vonatkoztatott személyes névmással, az ő'-vel együtt
szabadon felhasználhatók a továbbiakban.
A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk
építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a
korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a
motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran
származnak meghökkentő SF grafikákból és
tudományos fényképekből, diagramokból, mint
személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és
erről az egész átkozott valamiről. Ez a regény, mint
minden SF, s talán még inkább, a megfelelő képek
kollázsa. Azok az olvasók, akik ismerik és szeretik a
klasszikus SF-et és újabb vívmányait, felismerik
(méghozzá reményeim szerint nosztalgikus örömmel),
azokat a mintákat, amelyeket elloptam és
újraterveztem: a büszke és magányos övbéli kultúrát, a
kiberteret és a virtuális valóságot, a grandiózus fausti
technológiákat. Még jellegzetesebben idézem meg C. L.
Moore csodálatos robotját a „No Woman Born” című
kisregényéből (ahogyan tette ezt Michael Swanwick is
Stations of the Tide című művében), és a néhai dr. Robert
L. Forward leírását (a fantasztikus Future Magicben) a
Rod Hyde Űrszökő-kútról. Természetesen dr. Forward
nem hibáztatható az ijesztő dolgokért, amiket az általa
oly szórakoztatóan ábrázolt ötletekkel művelek.
Néhány bolygólátkép a kedves festmények és
fényképek leírása olyan könyvekből, mint például az
ontariói Terence Dickinson The Universe… and Beyondja.
A „Gestell” Martin Heideggertől származik, aki a
kifejezést a globális „technológiai rendszer”
megjelölésére használja, amely Michael Heim A virtuális
valóság metafizikája című könyvébe ágyazva jutott el
hozzám. A Gestell-lel kapcsolatos részletek és
terminológia nagy része David Gelernter gördülékeny
Mirror Worlds című munkájából származik (ám ő sem
hibás azért, amit kezdtem vele). A neo-kritikai-kép-
regényem hat részből álló keretét Harold Bloom
professzor „revizionista rációi” vagy főbb irodalmi
trópusai segítik A Map of Misreadingben. Kissé
általánosabb értelemben szintén rengeteget merítettem
Alfred Bester nagyszerű korai írásaiból, és
természetesen a mestertől, W. S. úrtól Stratford-Upon-
Avonból.
 Minden rész elején található egy-egy töredék A
fekete abakuszból, ebből a pompás költeményből az
ausztrál avantgárd rádiósának és költőjének tollából,
aki volt olyan kedves és megengedte, hogy
felhasználjam itt ezeket az idézeteket. Az én eredeti
címem (A fehér abakusz), amely két évtizede rágja a
képzeletemet, az ő címének tart tükröt.
A képzeletbeli világok eme megalkotóinak névsorát
nagy örömre szolgál olyan nevekkel gazdagítani,
amelyek a tudomány élvonalához kötődnek. Legelső
sorban Paul J. Thomast említeném, a Eau Claire-i
Wisconsin Egyetem Fizika és Asztronómia tanszékének
professzorát. Kutatásai középpontjában a Naprendszer
külső részén fagyoskodó égitestek, valamint üstökösök,
aszteroidák becsapódásának számítógépes szimulációi
állnak. Thomas professzor úr nagylelkűen válaszolt
segélykiáltásomra a világhálón – soha nem
találkoztunk, és most is csak a neten keresztül ismerjük
egymást –, és bőségesen ellátott információval, majd
segített leellenőrizni és kijavítani különféle kontár
kalkulációimat. A segítsége nélkül az én fehér abakuszom
még mindig az ujjain számolna. Szintén kaptam
hasznos megjegyzéseket Ralph Lorenztől, aki most már
a Johns Hopkins Egyetem Alkalmazott Fizikai
Laboratóriumának Bolygókutatási Csoportjánál
dolgozik az Űrrészlegnél; dr. Paul Budniktól, a
számítógéptudóstól és kvantumőrülttől, aki a
kvantumos mérés problematikájával kapcsolatos
kérdések rovatát vezeti; és Tim Maudlin professzortól,
New Jersey-beli New Brunswick Rutgers Egyetemének
filozófusától, akinek legújabb könyvében, a Quantum
Non-Locality and Relativityben szereplő analízisét olyan
szégyentelenül megcsavartam a saját kacskaringós
céljaim érdekében. Mindenkinek köszönöm!
Az, hogy elérhettem ezeket az embereket az
interneten keresztül, a Melbourne-i Egyetem
nagylelkűségének köszönhető, azon belül is különösen
Ken Ruthven professzornak; köszönöm neki, hogy a
lehetőségek egész tárházát nyitotta meg előttem, mint
a Kulturális és Kommunikációs Főiskolának, korábban
pedig az Irodalom és a Kulturális Tanulmányok
Tanszékének a munkatársa. A lehetőség, hogy
ténylegesen használhassam az internetet, cimborám,
Paul Voermans hatalmas és megfizetetlen
erőfeszítéseibe került; ez a kitűnő ausztrál SF-író el is
olvasta különféle vázlataimat, és hasznos javaslatokat
tett.
Végezetül pedig különösen köszönöm az Ausztrália
Tanács Irodalmi Bizottságának, a művészetet támogató
legfőbb testületnek, amely 1995-ben egyévi ösztöndíjat
ítélt meg nekem, hogy megírhassam ezt a könyvet, és
befejezhessem egyéb hosszúra nyúló munkáimat.
 Szerzőnkről
Damien Broderick

Ausztrál író, szerkesztő 1944-ben született. Az SF-fel

a '60-as évek elején, egyetemista korában kezdett
ismerkedni, Angliából érkező kiadványokon keresztül.
Nem sokkal később egy ilyenben jelent meg első írása is,
a „The Sea's Furthest End” című kisregény John Carnell
antológiájában, a New Writings in SF 1-ben, 1964-ben. És
innentől kezdve nem volt megállás: 1965-ben már
önálló novelláskötete látott napvilágot (A Man Returned),
1970-ben egy regény (Sorcerer's World), 1976-ban pedig
saját antológiát szerkesztett az ausztrál SF legjavából.
1980-ban indította útjára laza szövésű The Faustus
Hexagram ciklusát a The Dreaming Dragonsszal, mellyel
első Ditmar-díját is megnyerte. Az időutazásokkal,
újraköltött mitológiákkal és extravagáns ötletekkel teli
sorozat második kötete, a The Judas Mandala 1982-ben
alighanem a világon először használta a „virtuális
valóság” fogalmát. A hat regényből még egy, a Striped
Holes is Ditmart kapott.
A '90-es évek közepén egy írói ösztöndíjnak
köszönhetően született meg máig legsikeresebb műve, a
Lenni vagy nem lenni (1997) amely minden fontosabb
ausztrál díjat elnyert. Azóta is rendszeresen jelennek
meg regényei, többségükben az SF témakörében, de
újabban kollégájával, Rory Barnesszal közösen krimiket
is ír. A '90-es évek eleje óta pedig rendszeresen publikál
tanulmányokat az irodalom és a természettudományok
területén.
Magyarul eddig egyetlen novellája látott napvilágot
egy szépirodalmi antológiában, az Égtájak 1977-ben. A
dolog pikantériája, hogy a szóban forgó „Minden
tegnapom” 1965-ben született. Persze Broderick
számára nem létezik befejezett mű, valamennyi írását
folyamatosan újraértelmezi, szinte minden új kiadás új
szöveget ad az olvasó kezébe.