Dokumen - Tips Hyperion Bukasa 1 Dan Simmons

5/13/2018 Hyperion Bukasa1-Dan Simmons-slidepdf.
com
Új Galaxis Könyvek
A sorozatban megjelent:
1. Dan Simmons: Hyperion I. - Titánok lázadása
2. Dan Simmons: Hyperion II. - A Fájdalom Ura
Tervezett kötetek:
Jack Alfréd
Williamson: A fekete
Bester: Extro nap
Dan Simmons: Hyperion III. - A gépisten
Dan Simmons: Hyperion IV. - A bukás
Új Galaxis Könyvek
Dan Simmons
HYPERION
MÁSODIK RÉSZ: A FÁJDALOM URA
Cherubion Könyvkiadó 2001
Hyperion by Dan Simmons

Copyright © 1989 by Dan Simmons
Hungárián edition © Cherubion Kft., 2001
Ali rights reserved!
Sorozatszerkesztő: Nemes István Fordította: Békési József
Köszönetnyilvánítás
A kötet fordítója ezúton szeretne köszönetet mondani
az alábbi személyeknek
a fordításhoz nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért:
Balassa György, Bán János, Hűse Lajos, Nemes István,
Dr. Sohár Anikó, Tölgyesi László, Sean Ware, Shawn Henessee,
illetve a Solaria Science Fiction Magazin levelezőlistájának
tagjai.
Külön köszönet Kiss Tamásnak,
aki az ötödik fejezet fordításában jelentős szerepet vállalt.
A címlapon
Szendrei Tibor
festménye
Fedélterv és címlaptipográfia: Szendrei Tibor és Nemes
ISBN 963 9346 2 ISSN megállapítás
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2284-120
Készült 2001-ben
MÁSODIK KÖTET: A FÁJDALOM URA
A Benares másnap, valamivel dél után futott be a Perembe. Az egyik

manta alig húsz kilométerrel úti céljuk előtt, a hámban pusztult
el. A. Bettik elvágatta a tetem hevedereit. A másik kitartott, míg
kikötöttek a hófehér móló mellett, majd teljesen kifulladva a
hátára hengeredett, s két légzőnyílásából nyálbuborékokat eregetve
lihegett. Bettik ezt a mantát is kifogatta, arra hivatkozva, hogy
nemigen maradna életben, ha gyorsabb áramlatokba kerülne.
A zarándokok már napkelte óta ébren voltak, és a mellettük
elsuhanó tájat nézték. Keveset beszéltek, Martin Silenushoz pedig
http://slidepdf.com/reader/full/hyperion-bukasa-1-dan-simmons 1/162
5/13/2018 Hyperion Bukasa1-Dan Simmons-slidepdf.com
egyikük sem szólt. A költő láthatólag nem bánta... bort ivott a

reggelijéhez, és obszcén dalokat énekelt, míg felkelt a nap.
Az éjszaka folyamán kiszélesedett a folyó, s reggelre két
kilométer széles szürke sztrádaként vágott át a Fűtengertől délre
emelkedő alacsony, zöld dombok között. Ilyen közel a Tengerhez nem
nőttek fák, és a Sörény cserjéinek barnája, aranya és mogyorószíne
fokozatosan átment
dombok minden egyesa reggellel
két méter magas északi fűlapultak,
alacsonyabbra kihívó zöldjébe. A
míg végül
alacsony, füves halmokká nem zsugorodtak a folyó két partján.
Keleten és észa-
Az eredeti Hyperion című regényt magyarul - anyagi és terjedelmi okokból

- két kötetre bontva volt lehetőségünk megjelentetni, így e második
kötetben az eredeti fejezetszámozásnak megfelelően a negyedik fejezettel
folytatjuk a Titánok lázadása címen publikált első rész történetét.
Tisztában vagyunk azzal, hogy egy regény „kettévágása", két kötetben való
kiadása sokakban ellenérzéseket kelt, ám sajnos a jelenlegi körülmények
között más megoldást nem láttunk. Vagy így, vagy sehogy... És nekünk nem
tetszett a „sehogy". Mindenképp szerettük volna magyarul publikálni ezt a
remek művet, s úgy hisszük, az esetleges elvi ellenérzések dacára is
megértésre
hogy kiadtuktalálunk
e művet,olvasóinkban,
(a szerk.) s sokan vélik majd úgy: jól tettük,
kon szinte láthatatlan sötétség függött a látóhatár fölött, és

azoknak a zarándokoknak, akik óceánvilágokon éltek és a sötétséget
a közelgő tengerként ismerték, emlékeztetniük kellett magukat,
hogy az egyetlen elérhető távolságban lévő tengert több milliárd
hektárnyi fű alkotja.
A Perem korábban sem volt túl népes megállóhely, most azonban
teljesen elnéptelenedett. A kikötőből elinduló, kitaposott utat
szegélyező tucatnyi házak a teljesen elhagyatott épületek üres
tekintetével meredtek az arra járókra, s a folyóparton fellelhető
nyomok arra utaltak, hogy a lakosság már hetekkel korábban
elmenekült.
éves A Zarándokpihenő, a domb teteje alatt álló, háromszáz
fogadó leégett.
A. Bettik a zarándokokkal együtt indult el az alacsony dombtetőre.
- Mihez kezdenek most? - kérdezte Kassád ezredes az androidtól.
- A Templom szolgálatának feltételei szerint ezután a zarándoklat
után szabadok leszünk - felelte Bettik. - Itt hagyjuk a Benaresi
önöknek, és elindulunk a folyón lefelé a dereglyével. Aztán a
saját utunkat járjuk.
- Az általános evakuálással? - kérdezte Brawne Lamia.
- Nem - mosolyodott el Bettik. - Megvannak a saját céljaink és
zarándoklataink a Hyperionon.
A csapat elérte a domb kerek tetejét. A megsüllyedt mólóhoz
kikötött Benares aprócska játékszernek tűnt mögöttük. A Hoolie
délnyugatra folyt a távolság kék ködében a város alatt, majd fölé
érve nyugatra fordult, hogy a Peremtől tíz-tizenkét kilométerre a
hajózhatatlan Alsó-zúgókká keskenyedjen. Észak és kelet felé a
Fűtenger hömpölygött.
- Istenem! - kapkodott levegő után Brawne Lamia. Olyan volt,
mintha a teremtés utolsó dombjára kaptattak
volna föl. Alattuk elszórt dokkok, rakpartok és pajták jelezték a
Perem végét és a Tenger kezdetét. A fű az örökkévalóságba nyúlt,
érzékien hullámozva az enyhe szélben, mintha zöld hullámok
fodrozódtak volna a szirtek lábánál. A fűtenger végtelennek és
töretlennek tűnt, minden látóhatárt betöltött, és úgy tűnt,
ameddig a szem ellát, pontosan ugyanolyan magasra nő. A Kantár-
síkságot szegélyező hófödte csúcsoknak a leghalványabb nyoma sem
látszott, pedig a zarándokok tudták, hogy a hegyek mintegy
nyolcszáz kilométerre északkeletre terülnek el. Majdnem tökéletes
volt az illúzió, hogy egy hatalmas, zöld tengerre néznek le - még
a szélfútta szárak csillogása is a parttól távoli fehér tajtéknak

tűnt.
- Gyönyörű! - lelkendezett Lamia, aki még sohasem látta a
Fűtengert.
- Napkeltekor és napnyugtakor különösen szép - mondta a Konzul.
- Lenyűgöző! - suttogta Sol Weintraub, úgy tartva kislányát, hogy
ő is láthassa. A csecsemő vidáman felgügyögött, és elmélyedt ujjai
szemlélésében.
- Szépen megőrzött ökológiai rendszer - állapította rheg Het
Masteen elismerően. - Tetszene a Muirnak.
- Szar! - reccsent fel Martin Silenus hangja. A többiek felé
fordultak.
- Sehol sem látom azt a kurva szélvagont - folytatta a költő.
Az öt másik férfi, a nő és az android némán meredtek a néptelen
mólókra és a kihalt síkságra.
- Késik - vélte a konzul.
Martin Silenus szaggatottan felröhögött.
- Vagy már el is ment. Tegnap este kellett volna megérkeznünk.
Kassád ezredes felemelte elektromos távcsövét, és végigpásztázta a
látóhatárt.
- Nem tartom valószínűnek, hogy nélkülünk elmentek volna - mondta.
- A vagont elméletileg maguk a Shrike papjai küldték ide. Nekik
pedig komoly érdekük fűződik a zarándoklatunkhoz.
- Gyalog is mehetünk - vélte Lenar Hoyt. A pap sápadtnak és
gyengének tűnt, nyilván a fájdalom és a fájdalomcsillapítók is
kínozták. Alig bírt állni, járni pedig még kevésbé.
- Nem - rázta meg a fejét Kassád. - Több száz vonásnyi távolság,
és a fű magasabb nálunk.
- Iránytű - nyögte ki a pap.
- Az iránytűk nem működnek a Hyperionon - vetette oda Kassád, még
mindig a távcsövén át szemlélődve.
- Akkor irány-meghatározó - vitatkozott Hoyt.
- éles.
fü Van egy
FélIMH-nk, de nem is után
vonás megtétele ez acafatok
lényeg sem
- felelte a Konzul.
maradnának - A
belőlünk.
- És ott vannak a kígyók - eresztette le a távcsövet Kassád. -
Szépen megőrzött ökológiai rendszer, de nem olyan, amiben érdemes
sétálgatni.
Hoyt atya felsóhajtott, és majdnem összeesett a füves dombtetőn.
- Rendben, akkor visszamegyünk - suttogta, szinte megkönnyebbült
hangon.
- Ha nem érkezik meg a szélvagon - lépett előre A. Bettik -,
akkor a legénység örömmel visszaszállítja önöket a Benaresen
Keatsbe.
- Nem! - ellenkezett a Konzul - Fogják a dereglyét és menjenek!
- Hé, várjon már egy kibaszott percet! - kiáltott fel Martin
Silenus.Oda
amigo! - Nem
kellemlékszem, hogy
jutnunk! Ha nemmegválasztottuk
jön az a kurvavolna diktátornak,
szélvagon, akkor
másik utat kell találnunk.
A Konzul sarkon fordult és rámeredt a kis emberkére.
- Hogyan? Hajóval? Két hétig tart felhajózni a Sörényig és
megkerülni az északi partvidéket Othóig, vagy valamelyik másik
kikötőig. Úgy értem akkor, amikor van szabad hajó. Most viszont
valószínűleg a Hyperion összes tengeri járművét leköti az
evakuálás.
- Akkor léghajóval! - morogta a költő.
- Ja, persze! - nevetett fel Brawne Lamia. - Rengeteg léghajót
láttunk a folyón töltött két nap alatt.
Martin Silenus megpördült, és ökölbe szorította a kezét, mintha
meg akarná ütni a nőt. Aztán elmosolyodott.
- Rendben van, hölgyem, akkor mit csináljunk? Talán ha

feláldoznánk valakit egy fűkígyónak, akkor ránk mosolyogna az
utazás istene.
Brawne Lamia tekintete jéghideggé vált.
- Azt hittem, jobban kedveli az égőáldozatot, kis ember. Kassád
ezredes kettejük közé lépett. A hangja parancsolóan vakkant.
-
M. Elég! A Konzulnak
Masteen, M. Lamia,igaza van. le
menjenek IttA.
fogjuk megvárni
Bettikkel a szélvagont.
és felügyeljék a
csomagjaink kirakodását! Hoyt atya és M. Silenus pedig hozzon fát
a máglyához!
- A máglyához? - kérdezte a pap. Meleg volt a dombon.
- Sötétedés utánra - felelte Kassád. - Azt akarom, hogy a szél
vagonon tudják, hogy itt vagyunk. Most pedig mozgás!
A csoport némán figyelte, ahogy a motoros dereglye napnyugtakor
elindult a folyón lefelé. A Konzul még két kilométeres távolságból
is látta a legénység kék bőrét. A Benares öregnek és
elhagyatottnak tűnt mólójánál, mintha már a néptelen város részévé
is vált volna. Amikor a dereglye eltűnt a távolban, a zarándokok a
Fűtenger felé fordultak. A folyóparti dombok hosszú árnyékokat
vetettek a síkságra,
hullámzó tengerre. amire változni
Távolabb a Konzullátszott
már úgya gondolt, mint aegy
tenger színe, fű
berillkéken csillogott, mielőtt mélyzöld árnyalatúvá sötétedett
volna. A lazúrszín ég beleolvadt a naplemente vörösébe és
aranyába, folyékony fénnyel világítva meg a dombtetőt és árasztva
el a zarándokok bőrét. Semmi más nem hallatszott, csak a szél
suttogása a fűrengetegben.
- Kurva sok poggyászunk van! - állapította meg Martin Silenus
harsányan. - Különösen ahhoz képest, hogy nem is fogunk
visszatérni.
Igaz, gondolta a Konzul. Csomagjaik kisebb hegyet alkottak a füves
dombtetőn.
- Valahol ott rejlik a megváltásunk - csendült fel Het Masteen
hangja
- Hogyhalkan.
érti ezt? - kérdezte Brawne Lamia.
- Tényleg, hogy érti? - dőlt hátra kezét feje alá téve, az égre
meredve Martin Silenus. - Tán van egy Shrike-álló alsónadrágja?
A templomos lassan megrázta a fejét. A hirtelen támadt szürkület
árnyékba borította arcát köpenye csuklyája alatt.
- Ne bagatellizáljuk, és ne leplezzük a dolgot! - szólalt meg. -
Ideje beismerni, hogy mindannyian hoztunk valamit erre a
zarándoklatra, amitől azt reméljük, hogy megváltoztathatja a
Fájdalom Urával való találkozás elkerülhetetlen végkimenetelét.
A költő felnevetett.
- Én még a szerencsehozó nyúllábamat sem hoztam magammal!
A templomos csuklyája megrezzent.
- DeMasteen
Het a kéziratát talán
a balján ülőigen? A költő
magas férfi nem
feléválaszolt.
fordította láthatatlan
tekintetét.
- És ön, ezredes? Több ládán is az ön neve áll. Lehet, hogy
fegyverek?
Kassád felemelte a fejét, de nem szólt semmit.
- Természetesen botorság lenne fegyver nélkül vadászatra indulni
- biccentett Het Masteen.
- És én? - fonta össze két karját a mellén Brawne Lamia. -Azt is
tudja, hogy én milyen titkos fegyvert csempésztem ide?
A templomos különös akcentusú hangja nyugodt maradt.
- Az ön történetét még nem hallottuk, M. Lamia. Korai lenne
következtetéseket levonni.
- ÉsO,mi igen!
van a Konzullal? - kérdezte
Nyilvánvaló, Lamia.
hogy diplomatikus barátunk milyen
fegyvert tartogat.
A Konzul felhagyott a naplemente feletti töprengéssel.

- Csak a ruháimat és két könyvet hoztam magammal -mondta az
igazságnak megfelelően.
- Igen! - sóhajtott fel a templomos. - De mi van azzal a gyönyörű
űrhajóval?
- Az a kurva űrhajó! - kiáltotta Martin Silenus talpra szökkenve.
- Ide tudja Unom
kutyájának! hívni,
már igaz? Hát akkor a fenébe is, füttyentsen a
az üldögélést.
A Konzul letépett egy fűszálat.
- Még ha ide is tudnám hívni... - felelte egy hosszú perc múlva -
...de hallották, hogy A. Bettik azt mondta, a kommunikációs
műholdak és a relék nem működnek... még ha ide is tudnám hívni,
akkor sem tudnánk a Kantár-síkságtól északra leszállni. Az
azonnali katasztrófa lenne, még azelőtt, hogy a Shrike átjönne a
hegység déli oldalára.
- Igen - intett izgatottan Silenus -, de legalább ezen a kurva...
gyepen át tudnánk kelni! Hívja ide a hajót!
- Várjuk meg a reggelt! -javasolta a Konzul. - Ha addigra sem
érkezik meg a szélvagon, majd megtárgyaljuk a lehetőségeket.
- A kurva!...
lépett, - kezdte
gyakorlatilag a költő,
kizárva de Kassád
Silenust a hátát mutatva elé
a körből.
- M. Masteen! - szólalt meg az ezredes. - Mi az ön titka? A
halódó égből még elég fény érkezett ahhoz, hogy lássák a
templomos vékony ajkain felbukkanó halvány mosolyt, miközben a
csomagjaik felé intett.
- Amint láthatják, az én csomagom a legnehezebb és
legrejtélyesebb mind közül.
- Egy Möbius kocka - szólt közbe Hoyt atya. - Egyszer láttam,
hogy ilyenekben szállítják a régiségeket.
- Meg a fúziós bombákat - tette hozzá Kassád.
- Szó sincs ilyesmiről! - rázta meg a fejét Het Masteen.
- Elárulná végre, mi van benne? - követelte Lamia.
- Majd
- Magaha következik?
rám kerül a sor - feleltea a Konzul.
- kérdezte templomos.
- Míg várakozunk,
elmondhatja a történetét.
Sol Weintraub megköszörülte a torkát.
- Én vagyok a negyedik - közölte, felmutatva a papírdarabját. -
De nagyon szívesen cserélek a Fa Igaz Hangjával. -Weintraub
áttette Rachelt a bal válláról a jobbra, gyengéden megsimogatva
közben a gyermek hátát.
- Nem, van időnk - rázta meg a fejét Het Masteen. - Csak arra
szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a reménytelenségben
mindig ott rejlik a remény is. Már eddig is sok mindent megtudtunk
a történetekből. Mégis, mindannyiunkban ott lapul a remény
csírája, mélyebben, mint ahogy bevallanánk.
- Nem váratlan
Silenus értem... kiáltása.
- kezdte Hoyt atya, de félbeszakította Martin
- A vagon! Az a kurva szélvagon! Végre itt van!
Húsz perc telt el, míg a szél vagon kikötött az egyik mólónál. A
jármű észak felől érkezett, vitorlái fehér négyzetekként
világítottak a színtelen sötét síkság háttere előtt. A naplemente
utolsó fényei akkor hunytak ki, amikor a nagy hajó az alacsony
domb közelébe ért, bevonta fővitorláit és megállt.
A Konzult lenyűgözte a látvány. A jármű fából készült, kézzel
faragták, és hatalmas volt - vonalai a Régi Föld ősi történelme
valamelyik tengerjáró gályájának viselős alakját követték. Az
ívelt hajótest közepében elhelyezett egyetlen gigantikus kerék
normális esetben nem látszott volna a két méter magas fűben, de a
Konzul egycipelt
csomagokat másodpercre
a mólóra. megpillantotta az
A hajókorlát hat-hét alját, miközben
méterre lehetett
a földtől, a főárboc csúcsa pedig talán ötször ennyire. A
kifulladtán ziháló Konzul hallotta a magasban csapkodó

jelzőzászlók csattogását és az egyenletes, szint hallásküszöb
alatti zümmögést, ami vagy a hajó belső lendkerekéből vagy
hatalmas giroszkópjából származott.
A felső fedélzetből egy palló csúszott elő és ereszkedett le a
mólóra. Hoyt atyának és Brawne Lamiának gyorsan hátra kellett
lépnie, nehogy
A szélvagon leüsse
sokkal őket. volt kivilágítva, mint a Benares; úgy
kevésbé
tűnt, a fényről csak a vitorlarudakra akasztott néhány lámpás
gondoskodik. A hajó közeledése közben nem látták a legénységet, és
most sem bukkant fel senki.
- Halló! - kiáltotta a Konzul a palló végéből. Nem kapott
választ.
- Várjanak itt, kérem! - szólt rájuk Kassád, és öt hosszú
lépéssel átszelte a pallót.
A többiek szótlanul figyelték, ahogy felérve megállt, megérintette
övére erősített halálpálcáját, majd eltűnt a hajó közepén. Néhány
perc múlva fény ragyogott fel a tat tágas ablakaiban, trapéz alakú
sárga foltokat vetve a lenti fűre.
- Jöhetnek! - kiáltott le Kassád a palló tetejéről. - Nincs itt
senki!
A csapat több körben küzdötte fel poggyászát a szélvagonra. A
Konzul segített Het Masteennek felvinni a súlyos Möbius-kockát, és
közben az ujjai alatt gyenge, de átható vibrálást érzett.
- Hol a fenében van a legénység? - kérdezte Martin Silenus,
amikor összegyűltek az elülső fedélzeten. Korábban libasorban
végigvonultak a szűk folyosókon és kabinokon, az inkább létrákra
emlékeztető lépcsőkön és a beépített priccsek-nél nem sokkal
nagyobb hálófülkéken. Csak a leghátsó kabin - a kapitányé, ha az
volt - közelítette meg a Benares átlagos utasfülkéinek méretét és
kényelmét.
- Nyilván automatizált az egész - vélte Kassád. A GARDA tisztje
rámutatott
és a fedélzet
az árbocrudak közöttréseiben eltűnő vitorlakötelekre,
alig észrevehetően a csarnak
megbúvó manipulátorokra
és a tatárboc félmagasságában rejtőző motorra.
- Nem láttam irányító központot - mondta Lamia. - De még csak egy
diskey-leolvasót vagy számítógép-csatlakozót sem. - Mellzsebéből
elővette komlogját, és megpróbálkozott a szabványos adat-,
kommunikációs- és biomedikus frekvenciákkal. A hajó nem válaszolt.
- Régen volt legénység a hajókon - állította a Konzul. - A
zarándokokat a templom beavatottjai kísérték el a hegyekbe.
- Hát, most nincsenek itt - állapította meg Hoyt. - De azt
hiszem^ feltételezhetjük, hogy valaki még életben van az
állomáson, vagy a Kronosz-erődben. Végül is elküldték értünk a
vagont.
- Vagy jár
szerint mindenki meghalt,
- vetette a szélvagon
fel Lamia. pedig
Hátranézett automata
a válla menetrend
fölött, ahogy
a kötélzet és a vásznak megcsikordultak egy hirtelen szélrohamtól.
- A fenébe is, hátborzongató így elvágva lenni mindenkitől és
mindentől! Olyan, mintha vakok és süketek lennénk. Nem tudom, a
telepesek hogy bírják.
Martin Silenus odalépett a csoport mellé, és leült a hajókorlátra.
Belekortyolt hosszú, zöld palackjába, majd megszólalt:
„ Hol van a Költő? Mutassátok! Mutassatok

Múzsáim, rá, ki előtt hódolhatok!
Hadd lássam a mindőnkkel egyenlőt,
A királyi gazdagot, koldusszegényt,
Ki éppúgy magában szökellő

Mint bármely hord Platónt, emberőst,
csodalényt.
0 az, ki egyetlen madárral megjárja,
Sas legyen, avagy ökörszem - minden ösztönét

Az embernek, s visszatér. O most is hallja
Az oroszlánüvöltést, és a torkok vörösét
Faggatja rejtélyes próféciákért,
Mert neki a tigris éneke
Világos, és cseng harangként Fülében, mint anyanyelve."
* Hűse Lajos fordítása.
- Honnan szerezte azt a bort? - kérdezte Kassád.

Martin Silenus elmosolyodott. A szeme aprónak és fényesnek tűnt a
lámpák izzásában.
- A hajókonyha teljesen fel van töltve, és van egy bár is. Úgy
döntöttem, kinyitok.
- Készítsünk valami vacsorát! - javasolta a Konzul, bár
pillanatnyilag inkább egy kis bort szeretett volna inni. Már több
mirit tíz órája nem ettek.
Egy csattanás, tompa zúgás - mind a heten a jobb oldali korláthoz
rohantak. A palló húzódott be. Ismét megpördültek, ahogy kibomlott
egy vitorla,
magasságba megfeszültek
ment a kötelek,
át a lendkerék és valahol
zümmögése. ultraszonikus
A vitorlák levegővel
teltek meg, a fedélzet enyhén oldalra dőlt, és a szélvagon a
mólótól eltávolodva belehasított a sötétségbe. Csak a vitorlázat
csattogása és a hajó nyikorgása, a kerék távoli mormogása és a
hajótest aljához dörzsölődő fű suhogása hallatszott.
Némán figyelték, ahogy a domb árnyéka elmaradt mögöttük. A
feltornyozott, de meg nem gyújtott máglya a sápadt fára hulló
halvány csillagfényként távolodott, aztán csak az ég, az éjszaka
és a lámpák imbolygó fénykörei maradtak.
- Lemegyek, megnézem, mit ehetünk - mondta a Konzul. A többiek
még fent maradtak egy ideig, talpuk alatt érezve
az enyhe remegést és mormolást, miközben a mellettük elsuhanó
sötétséget
véget bámulták.
értek A Fűtengertacsak
és elkezdődött ott látták,
lapos ahol Kassád
feketeség. a csillagok
egy
zseblámpával rá-rávilágított a vásznakra és az árbocrudak-ra, a
láthatatlan kezek által megfeszített kötelekre, majd végigjárt
minden szegletet és sötét helyet a tattól az orrig. A többiek
némán figyelték. Amikor lekapcsolta a lámpát, enyhült a sötétség
nyomasztó jellege, erősebb lett a csillagok fénye. A több ezer
kilométernyi fű fölött végigsüvöltő szél dús, termékeny illatot
hozott feléjük - inkább egy tavaszi farmét, mint a tengerét.
Valamivel később a Konzul felkiáltott, és a többiek lementek enni.
A hajókonyha zsúfolt volt, étkezőasztal nem állt benne, ezért a
hátsó nagy kabint nevezték ki étkezőnek, három utazóládát
összetolva hevenyészett asztalként. A helyiséget négy, az alacsony
gerendákra akasztott
kinyitotta lámpaablakot
az egyik nagy világította meg.
az ágy Amikorkellemes
fölött, Het Masteen
szél
áradt be.
A Konzul letette a szendvicsekkel megrakott tányérokat a
legnagyobb ládára, majd vastag falú, fehér csészéket és egy
termosz kávét hozott. Míg a többiek ettek, mindenkinek töltött.
- Nagyon finom! - biccentett Fedmahn Kassád. - Honnan vette a
marhasültet?
- A hűtőszekrény tele van. És az éléskamrában is van egy hatalmas
fagyasztó.
- Elektromos? - kérdezte Het Masteen.
- Nem. Kettős szigetelésű.
Martin Silenus beleszimatolt az egyik üvegbe, keresett egy kést a
tányérok könnycseppek
szemében között, és hatalmas adag miközben
szikráztak, tormát rakott
evett.a szendvicsére. A
- Általában meddig tart egy ilyen út? - kérdezte Lamia a

Konzultól.
A Konzul felrezzent a csészéjében lévő forró, fekete kávé
tanulmányozásából.
- Elnézést, micsoda?
- A Fűtengeren való átkelés. Meddig tart?
- Egy éjszaka és fél nap a hegyekig - felelte a Konzul. - Jó
széllel.
- És azután... mennyi ideig tart átkelni a hegyeken? - kérdezte
Hoyt atya.
- Alig egy napig.
- Ha működik a függővasút - tette hozzá Kassád.
A Konzul belekortyolt a forró kávéba, és elfintorodott.
- Fel kell tételeznünk, hogy működik. Különben...
- Különben mi? - követelte Lamia.
- Különben - lépett oda a nyitott ablakhoz és tette csípőre a
kezét Kassád ezredes - megrekedünk hatszáz vonásnyira az
Időkriptáktól és ezerre a déli városoktól.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - A templom papjai vagy
akárkik is állnak emögött
hogy eljussunk eddig. aArról
zarándoklat mögött, gondoskodtak
is gondoskodni fognak, róla,
hogy
megérkezzünk.
- Mint mik? - ráncolta a homlokát karját összefonva Brawne Lamia.
- Áldozatok?
Martin Silenus huhogva felnevetett, és meghúzta üvegét.
„ Mily áldozatra gyűl emitt a nép?

A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőré virágfónat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
- Tárt utcákkal
Oh, kicsi e jámborokra
város, vár?
néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyén
Csöndedbe vissza soha senki már... "
Brayne Lamia benyúlt a zekéje alá és elővett egy, a kisujjánál

alig nagyobb vágólézert. Megcélozta vele a költő fejét.
Dan Simmons
- Te szánalmas kis szar! Még egy szó, és... esküszöm... megöllek!
Egyszerre teljes csend támadt, csak a hajó morgása-mormolása
hallatszott a háttérben. A Konzul elindult Martin Silenus felé.
Kassád ezredes kettőt lépett előre Lamia háta mögött.
A költő
hajú kortyolt
nőre. egynedvesek
Az ajkai hosszút voltak.
az üvegből, és rámosolygott a sötét
- Ó, építsd meg halálhajód! - suttogta. - Ó, építsd meg! Lamia
ujjai elfehéredtek a lézertollon. A Konzul közelebb
araszolt Silenushoz, bár nem tudta, mit tehetne. Elképzelte, ahogy
a csapkodó fénysugár a saját szemét olvasztja ki. Kassád két méter
megfeszített árnyékként hajolt Lamia felé.
- Madame! - szólalt meg Sol Weintraub a helyiség távolabbi
falánál álló priccsen ülve. - Emlékeztetnem kell, hogy egy gyermek
is van a körünkben?
Lamia jobbra pillantott. Weintraub korábban kivett egy mély fiókot
az egyik szekrényből, és rátette az ágyra. Megfürdette a
csecsemőt, és éppen a költő idézete előtt lépett be halkan a
kabinba. Most
fészekbe. óvatosan beletette a csecsemőt a kipárnázott
- Bocsásson meg! - eresztette le Lamia a kis lézert. - Egyszerűen

csak... annyira fel tud dühíteni.
Weintraub bólintott, és szelíden ringatni kezdte a fiókot. A
szélvagon enyhe ingása és a nagykerék átható mormogása láthatólag
már korábban álomba ringatta a gyermeket.
- Mind fáradtak és feszültek vagyunk - mondta a tudós. -Lehet,
hogy jobban tennénk, ha megkeresnénk a hálóhelyeinket és
lefeküdnénk.
A nő felsóhajtott, és az övébe dugta a lézert.
- Én nem fogok aludni - jelentette ki. - Olyan... különös minden.
A többiek is bólogattak. Martin Silenus az egyik nagy ablak
párkányán üldögélt. Felhúzta a lábait, ivott egy kortyot, és
odafordult Weintraubhoz.
- Mondja el a történetét, öreg!
- Igen - helyeselt Hoyt atya. A pap hullasápadt volt a
kimerültségtől, de szeme lázasan égett. - Mondja el! Hallanunk
kell a történeteket, és időre van szükségünk, hogy még a
megérkezésünk előtt átgondoljuk őket.
Weintraub végighúzta kezét kopasz fején.
- Unalmas Nem
Hyperionon. történet - mentegetőzött.
találkoztam szörnyekkel,- nem
Méghajtottam
soha nemvégre
jártam a
hősi
tetteket. Ez egy olyan ember története, akinek az a kaland, ha a
jegyzetei nélkül kell előadást tartania a tanteremben.
- Annál jobb! - vetette oda Martin Silenus. - Szükségünk lesz
altatóra.
Sol Weintraub felsóhajtott, megigazította a szemüvegét, és
bólintott. Szakállában rejtőzött még néhány sötét száll, de a nagy
része már megőszült. Letompította a csecsemő ágya fölötti lámpa
fényét, majd odament a kabin közepén álló székek egyikéhez.
A Konzul lekapcsolta a többi lámpát, és töltött még kávét azoknak,
akik kértek. Sol Weintraub lassan, gondosan fogalmazva, a szavakat
precízen megválogatva beszélt, s története szelíd ritmusa
hamarosan egybeolvadt
mormogásával. az észak felé haladó szélvagon halk
A TUDÓS TÖRTÉNETE:
„A LÉTHÉ FOLYÓ KESERŰ VIZE"
Sol Weintraub és felesége, Sarai már lányuk születése előtt is

boldogan éltek, de Rachel érkezése olyan tökéletessé tette a
dolgokat, amilyen tökéletesnek csak el tudták képzelni.
Sarai huszonhét éves volt, amikor a gyermek megfogant, Sol
huszonkilenc. Egyikük sem vette fontolóra a Poulsen kezeléseket,
egyrészt azért, mert nem tudták megfizetni, másrészt azért, mert a
kezelések nélkül is még legalább ötven egészséges évnek néztek
elébe.
Mindketten a Barnard's World-ön, a Hegemónia egyik legrégebbi, de
legkevésbé izgalmas világán élték le teljes életüket. Barnard's
rajta volt a Hálón, de ez nem sokat számított Sol és Sarai
szempontjából, mivel nem engedhették meg maguknak a térkapuk sűrű
használatát, de egyébként sem igen akartak bárhová menni. Sol
nemrégiben ünnepelte tizedik évét a Nightenhelser College-ban,
ahol történelmet és klasszika filológiát tanított, illetve az
etikai evolúció területén végzett kutatásokat. A Nightenhelser kis
iskola volt, alig háromezer hallgatóval, azonban kiemelkedő
hírnévre tett szert tudományos körökben, és az egész Hálóról
vonzotta a fiatalokat. A hallgatók leginkább arról panaszkodtak,
hogy a Nightenhelser és Crawford városa egyfajta civilizációs
szigetet képeztek
légvonalban a kukoricatengerben.
háromezer Igazuk volt;
kilométerre helyezkedett az egyetem
el a fővárostól,
Bussardtól, s a köztük elterülő terraformált földek minden
négyzetkilométerén gazdálkodás folyt. Nem voltak kiirtandó erdők,

nem voltak dombok, és nem voltak hegyek, amik megtörték volna a
kukoricaföldek, babföldek, kukoricaföldek, gabonaföldek,
kukoricaföldek, rizsföldek és megint csak kukoricaföldek lapos
monotóniáját. Salmud Brevy, a radikális költő még a Glennon-Height
lázadás előtt tanított egy rövid ideig a Nightenhelseren, de
kirúgták,
barátainak,s hogy
a térkapun a Renaissance
a Dél-Sinzeri Crawford Vectorra lépve aztWorld-ön
megye a Barnard's mondta
maga a Pokol Nyolcadik köre a Teremtés abszolút hátsó felének a
legkisebb ragyáján.
Sol és Sarai Weintraub viszont szerették. A huszonötezer lakosú
Crawford akár valamelyik XIX. századi amerikai kisváros
rekonstrukciója is lehetett volna. A széles utcák fölé szilfák és
tölgyek borultak. (A Barnard's a második naprendszeren kívüli
gyarmat volt, évszázadokkal a Hawking-hajtómű és a Hedzsra előtt
telepítették be, márpedig akkor még óriási telepeshajók indultak
útnak.) A crawfordi házak stílusa a korai viktoriánustól a kanadai
reneszánszig terjedt, mégis mindegyik fehérnek, a gondosan nyírt
gyep mélyén ülőnek tűnt.
Maga
oválisaz központi
egyetem udvarát
György korabeli mintára
pedig fehér épült,szegélyezték.
oszlopok vörös téglából,
Sol
irodája a Placher kollégium, a campus legrégebbi épülete harmadik
emeletén helyezkedett el, s telente a központi udvart bonyolult
geometriai mintákkal övező meztelen ágakra nyílt kilátása. Sol
imádta a hely krétaporát és ódon fa illatát, mely illat gólya kora
óta nem változott, s amikor nap mint nap felkaptatott irodájába,
tovább gazdagította a lépcsőfokok mély barázdáinak kincsestárát, a
Nightenhelser hallgatóinak húsz nemzedékre visszanyúló örökségét.
Sarai egy Bussard és Crawford között félúton elhelyezkedő farmon
született, és egy évvel azelőtt szerezte meg Ph. D. fokozatát
zeneelméletből, hogy Sol megkapta doktori címét. Vidám, energikus
fiatal nő volt, személyiségével pótolva azt, ami a külső szépség
elfogadottkésőbb
vonzását normái
is szerint hiányzott
megőrizte. belőle,
Sarai két s személyisége
évet töltött a Deneb
Drei-en, az Új-Lyoni Egyetemen, de hamar honvágya támadt: a
naplementék túl gyorsak voltak, az egekbe magasztalt hegyek
fűrészfogas handzsárként metszették ketté a napsugarakat, s lányt
sajgó vágy fogta el otthona több órás naplementéi iránt, melyek
során a Barnard's csillaga óriási, kipányvázott léggömbként
függött a láthatáron, miközben az égen megsűrűsödött az éjszaka.
Hiányzott neki a tökéletes síkság, ahol kislányként - a meredek
oromzat alatti, harmadik emeleti szobája ablakán kinézve - ötven
kilométerre is ellátott a rojtos mezők fölött, idejekorán
észrevéve a villámoktól megvilágított, tompafekete függönyként
közeledő viharokat. És hiányzott a családja.
Egy héttel azután

Nightenhelserre; ismerkedett
három meg Sollal,
évnek kellett eltelnie, hogy
mire átment
a férfia
megkérte a kezét, s ő igent mondott. Eleinte semmit sem látott az
alacsony posztgraduális hallgatóban. Sarai még mindig a Háló
divatja szerint öltözött, poszt destrukcionista zeneelmélettel
foglalkozott, az Obitot és a Nihilt, a Renaissance Vector és a TC
legavantgardabb magazinjait olvasta, mesterkélt életuntságot
tettetett, s egy lázadó szókincsével beszélt - mindebből semmit
sem talált meg az alulméretezett, de őszinte történészben, aki a
Moore dékán tiszteletére rendezett partin leöntötte
gyümölcskoktéllal. Minden egzotikum, ami esetleg Sol Weintraub
zsidó származásából fakadhatott volna, azonnal szertefoszlott
Barnard's World-i akcentusától, a Crawford főterén vett
ruhatárátóla ésmagányra
Variációk attól a című
ténytől, hogy szórakozottságában
könyvével Detresque
a hóna alatt érkezett a
partira.
Sol részéről szerelem volt az első pillantásra. Rámeredt a nevető,

kipirult arcú lányra, és a magányos doktoranszusz a fáklyaként
izzó személyiségtől észre sem vette a drága ruhát meg a mesterkélt
mandarinkörmöket. Sol nem tudta, hogy magányos, míg meg nem
ismerte Sarait, de attól a pillanattól kezdve, hogy kezet fogtak
és leöntötte a lányt ruháját gyümölcskoktéllal, érezte, hogy élete
örökké üres lesz,
Egy héttel azutánhaházasodtak
nem veszi feleségül.
össze, hogy Sol megkapta oktatói
kinevezését. A mézesheteket a Maui-Covenanton töltötték. Ez volt
Sol első térkapu-utazása más bolygóra. Három hétre kibéreltek egy
mozgó szigetet, és egyedül vitorlázták be az Egyenlítői
szigetvilág csodáit. Sol soha nem feledte a napfénytől
túlcsorduló, széltől dagadó napok képeit, a titkos kép pedig, amit
a legjobban dédelgetett, a vízből egy éjszakai úszás során
meztelenül kiemelkedő Sarai képe volt. Fölöttük a Mag csillagai
ragyogtak, a lány testére pedig a sziget sodrának foszforeszkálása
festett csillagképeket.
Azonnal szerettek volna gyereket, de a természet csak öt év múlva
adta hozzájárulását.
Sol emlékezett,
Sarait. hogyan
Nehéz szülés volt,ölelte át a aCrawford
de végül fájdalmában
megyeiösszekuporodó
egészségügyi
központban, hajnali 2:01-kor megszületett a csodálatos Rachel
Sarah Weintraub.
A csecsemő jelenléte rátelepedett Sol komoly tudósként, illetve
Sarai zenekritikusként élt szolipszisztikus életére, de egyikük
sem bánta. Az első hónapokat az egybemosódó kimerültség és öröm
jellemezte. Sol késő éjszakánként, két etetés között lábujjhegyen
belopózott a gyerekszobába, hogy megnézze Rachelt, majd ott
maradjon, és csak csodálja a csecsemőt. Sarait általában már ott
találta, és egymást átölelve bámulták a hasán alvó, fenekét a
levegőbe nyomó, fejét a bölcső elejére kötött védőszivacsba fúró
kicsi jelentette csodát.
Rachel azon
anélkül ritka gyermekek
aranyosaknak lenniük, közé
hogy tartozott, akiknek tudatában
önnön becsessegük sikerült
nagyképűvé váltak voltak; két szabványéves korára külseje és
személyisége lenyűgöző lett - anyja világosbarna haja,
pirospozsgás arc, széles mosoly és apja nagy, barna szemei. A
család barátai azt mondták, a gyerekben Sarai érzékenységének és
Sol intellektusának legjobb részei egyesültek. Egy másik barátjuk,
az egyetem egyik gyermekpszichológusa egyszer megjegyezte, hogy
Rachel ötéves korában felmutatta az igazi tehetség legmegbízhatóbb
jeleit: a strukturált érdeklődést, a mások iránti empátiát, az
együttérzést és a fair play-hez való ádáz ragaszkodást.
Egy nap Sol, az irodájában tanulmányozva néhány ősi, a Régi
Földről származó fájlt, éppen a Beatrice által Dante Alighieri
világképére
XX. vagy XXI.gyakorolt hatásról egyik
századi kritikus olvasott, amikor beléhasított egy
bekezdése:
Számára már csak Beatrice volt valóságos, már csak ő adott
értelmet a világnak és a szépségnek. Beatrice természete lett a
viszonyítási pontja - amit Melville, nagyobb józansággal, mint
jelen sorok szerzője, Greenwhich-i Szabványának nevezett volna...
Sol megállt, hogy megkeresse a Greenwich-i Szabvány definícióját,
majd tovább olvasott. A kritikus egy személyes megjegyzéssel
folytatta:
Remélem, a legtöbbünknek van valakije - gyermeke, felesége vagy
barátja -, aki olyan, mint Beatrice; valaki, aki pusztán
természete, szemmel láthatóan belülről fakadó jósága és
intelligenciája által kellemetlen módon tudatosítja bennünk
hazugságainkat,
Sol kikapcsolta amikor hazudunk.
a képernyőt, és kinézett a központi udvar fölötti
ágak fekete geometriai alakzataira.
Rachel nem volt elviselhetetlenül tökéletes. Öt szabványéves

korában gondosan levágta öt kedvenc babája haját, majd a sajátját
is - a legrövidebbre. Hétévesen megállapította, hogy a város déli
végében álló romos házukon dolgozó idénymunkások étrendje nem elég
tápláló, ezért kiürítette az éléskamrát, a hűtőszekrényt, a
fagyasztóládát, a szintetizáló kádakat, rávette három barátját,
hogy
márka tartsanak vele, és aa család
értékű élelmiszert munkások között
havi szétosztott több száz
készletéből.
Tízévesen elfogadta Stubby Berkowitz kihívását, és megpróbált
felmászni Crawford legöregebb szilfájának tetejére. Negyven méter
magasan járt, alig öt méterre a csúcstól, amikor eltört egy ág, és
a kislány lezuhant a földre. Sol komlogja akkor csipogott fel,
amikor épp a Föld első nukleáris leszerelési érájának erkölcsi
jelentőségéről beszélt. Szó nélkül rohant az osztályteremből a
tizenkét háztömbnyire lévő egészségügyi központba.
Rachel eltörte a lábát, két bordáját, melyek közül az egyik
átszúrta a tüdejét és szilánkosan tört az állkapcsa. Egy kád
tápoldatban lebegett, amikor Sol berobbant a helyiségbe, de
sikerült átnéznie anyja válla fölött, halványan elmosolyodnia, és
az állkapcsára
- Apa, erősített
alig tizenöt drótsínen
lábnyira át amegszólalnia:
voltam csúcstól! Lehet, hogy még
annyira sem. Legközelebb sikerülni fog!
Rachel kitűnővel végezte el középfokú tanulmányait, és öt világ
három egyeteméről, illetve vállalati főiskolájáról kapott
ösztöndíjajánlatot, köztük az Új-Földi Harvardról. A Nightenhelser
mellett döntött.
Solt nem lepte meg, hogy lánya a régészetet választotta. Az egyik
legkedvesebb emléke azok a hosszú délutánok voltak róla, amiken a
kétéves Rachel a veranda előtti homokban turkálva, tudomást sem
véve a pókokról és a százlábúakról, minden egyes előásott
műanyagdarabbal és megfakult pfenniggel berohant a házba, hogy
megkérdezze, honnan származik a lelet és milyen emberek hagyták
ott.
Rachel tizenkilenc szabványévesen szerezte meg diplomáját. A
nyarat nagyanyja farmján töltötte, munkával, majd őszszel átlépett
a térkapun. Huszonnyolc helyi hónapig tanult a freeholmi Reichs
Egyetemen, s amikor hazatért, mintha a színek áramlottak volna
vissza Sol és Sarai világába.
Lányuk - felnőtt nő, öntudatos és olyan magabiztos, mint a nála
kétszer idősebbek közül is csak kevesen - két hétig elmerült a
pihenés és az otthonlét örömeiben. Egy este, miközben naplemente
után a campusban sétáltak, faggatni kezdte apját származásukról.
- Apa, te még mindig zsidónak tartod magad? Sol a meglepődve
simított végig ritkuló haján.
- Zsidónak? Igen, azt hiszem. Bár már nem azt jelenti, amit
valaha.
- És én zsidó vagyok? - kérdezte Rachel. Az arca ragyogott a
törékeny fényben.
- Ha az akarsz lenni - felelte Sol. - Amióta a Régi Föld
megsemmisült, nincs túl nagy jelentősége.
- Ha fiúnak születtem volna, körülmetéltettél volna? Sol
felnevetett. Mulattatta, de zavarba is hozta a kérdés.
- Komolyan kérdem! - erősködött Rachel.
- Azt hiszem, igen, kölyök - igazította meg Sol a szemüvegét. -
De igazából nem gondolkoztam még rajta.
- Voltál már a bussardi zsinagógában?
- A bar micvóm. óta nem - gondolt vissza Sol arra a tizenöt évvel
korábbi napra, melyen apja kölcsönkérte Richárd bácsi Vikkenjét,
és elrepült
- családjával
Apa, miért gondolják aa fővárosba a rítusra.
zsidók, hogy a dolgok... már nem olyan
fontosak, mint a Hedzsra előtt?
Sol széttárta a kezét - erős kezek voltak, inkább egy kőfejtőé,

mint egy tudósé.
- Ez jó kérdés, Rachel. Valószínűleg azért, mert az álomnak túl
nagy része pusztult el. Izraelnek vége. Az Új Templom addig sem
állt, mint az első meg a második. Isten a Föld elpusztításával
másodszor is megszegte adott szavát. És ez a diaszpóra... örökké
fog
- Detartani.
a zsidók egyes helyeken továbbra is őrzik etnikai és vallási
identitásukat! - makacskodott a lánya.
- Ó, persze! A Hebronon és a Concourse elszigetelt részen egész
közösségeket találhatsz... haszidokat, orthodoxokat,
hasmóneusokat, amit akarsz... de ezek eléggé... élettelenek,
műviek... turista-központúak.
- Mint egy vidámpark?
- Igen.
- Elvinnél holnap a Betheli templomba? Majd kölcsönkérem Khaki
stratját.
- Nem szükséges - rázta meg a fejét Sol. - Elvisszük az egyetem
siklóját. - Elhallgatott. - Igen - szólalt meg végül -,
szeretnélek holnap
Egyre sötétebb elvinni
lett a zsinagógába.
az öreg szilfák alatt. A házukhoz vezető
széles út mentén kigyulladtak a lámpák.
- Apa - kezdte Rachel -, szeretnék kérdezni valamit, amit
milliószor megkérdeztem már kétéves korom óta. Hiszel te Istenben?
Sol nem mosolyodott el. Nem volt más választása, ugyanazt a
választ adta, amit már milliószor.
- Várom, hogy higgyek.
Rachel a földönkívüli és Hedzsra előtti régészeti leletekből írta
a doktori disszertációját. Sol és Sarai három szabványéven
keresztül csak alkalmi hazalátogatásai alkalmával, illetve a
Hálóhoz közeli, de nem a Hálóhoz tartozó világokról küldött
fatline üzenetek révén látták lányukat. Mindvégig tudták, hogy a
disszertációhoz
hagynia a Hálót,szükséges terepmunka
s az utazások soránmiatt előbb utóbb
felhalmozódó el kell
időeltolódás
felemészti az otthon maradtak életét és emlékeit.
- Hol a pokolban van ez a Hyperion? - kérdezte Sarai Rachel
utolsó vakációján, az expedíció indulása előtt. - Olyan a
hangzása, mint valami háztartási gép márkaneve.
- Nagyszerű hely, anya. Több nem emberi lelet található rajta,
mint bárhol máshol, kivéve az Armaghastot.
- Akkor miért nem az Armaghastra mégy? - zsörtölődött Sarai. - Az
alig néhány hónapnyira van a Hálótól. Miért éred be a második
legjobbal?
- A Hyperionból még nem lett turista látványosság - felelte
Rachel. - Habár már kezdenek problémát jelenteni. Mostanság
szívesen
- utaznak
Azokhoz a Hálón kívülre
az Időkriptákhoz is ael
pénzesek.
fogsz menni? - Sóinak észre
kellett vennie, hogy fátyolossá vált a hangja.
- Igen, az Időkriptákhoz is, apa. Dr. Melio Arundezzel fogok
dolgozni. Ő többet tud a Kriptákról, mint bárki.
- És nem veszélyesek? - firtatta Sol, igyekezve csak úgy,
mellékesen feltenni a kérdést, de ő maga is hallotta hangja élét.
- A Shrike legendája miatt kérded? - mosolyodott el Rachel. -
Nem, nem veszélyesek. Az a bizonyos legenda legalább két
szabványévszázada nem zaklatott senkit.
- De láttam a dokumentumokat a második betelepítés körüli
problémákról... - kezdte Sol.
- Én is láttam, apa. De ők még nem tudtak a hatalmas kövi
angolnákról, néhány
elvesztettek amik lemennek a sivatagba
embert miattuk, vadászni.
és pánikba Valószínűleg
estek. Te aztán
tudod, hogyan születnek a legendák. Egyébként a kövi angolnákat

szinte teljesen kiirtották.
- Űrhajók nem szállhatnak le a Kripták közelében - makacskodott
Sol. - Hajóval kell odamenned. Vagy gyalog. Vagy mit tudom én,
min.
Rachel felnevetett.
- Annak idején
történt néhány alábecsülték
baleset. az antientrópikus
Most már mezők működnek
viszont hatását, és
a
léghajójáratok. A hegyek lábánál van egy nagy szálloda, a Kronosz
erőd, ahol évente több száz turista száll meg.
- Te is ott fogsz lakni? - kérdezte Sarai.
- Egy ideig. Olyan izgalmas lesz, anya.
- Remélem, nem túl izgalmas - morogta Sol, és mindhárman
elmosolyodtak.
A négy év alatt, amit Rachel utazással töltött - számára néhány
hét kriogenikus álom -, Sol rájött, hogy sokkal jobban hiányzik
neki a lánya, mintha valahol a Hálón belül lett volna
elérhetetlen. Természetellenesnek és baljóslatúnak érezte a
gondolatot, hogy Rachel fénysebességnél gyorsabban száguld az
űrben, a Hawking
Igyekeztek hatás magukat.
elfoglalni mesterséges kvantum
Sarai gubójába
felhagyott csomagolva.
a kritikaírással,
hogy több időt szentelhessen a helyi környezetvédelmi
problémáknak, Sol viszont élete egyik legnyugtalanabb szakaszát
élte meg. Megjelent második és harmadik könyve, de a második - az
Erkölcsi fordulópontok - olyan felbolydulást keltett, hogy
folyamatosan külvilági konferenciákra és szimpóziumokra hívták.
Néhányra egyedül ment el, néhányra Saraival, azonban bár
mindkettőjüknek tetszett az utazás gondolata, az idegen ételekkel,
az eltérő gravitációkkal és az ismeretlen napok fényével való
szembesülés élménye egy idő elhalványult, és Sol azon vette észre
magát, hogy egyre több időt tölt otthon, következő könyve anyagát
kutatva, a konferenciákon pedig az egyetem interaktív holója
segítségével
Rachel vesz részt.
elindulása után majdnem öt évvel történt, hogy Sol álmot
látott, álmot, mely később megváltoztatta az egész életét.
Sol azt álmodta, hogy egy hatalmas épületben barangol, melynek
oszlopai kisebb vörösfenyőkkel vetekedtek, a mennyezete pedig,
melyen át szilárd pászmákban vetült be a vörös fény, nem is
látszott a magasban. Időnként meg-megpillantott valamit a távoli
félhomályban, balra, aztán jobbra; egyszer ki tudott venni két,
hatalmas házakként magasodó kőlábat a sötétségben; máskor mintha
egy hideg fénnyel izzó belsejű kristály szkarabeusz forgott volna
messze fölötte.
Sol végül megállt, hogy megpihenjen. Messze a háta mögött egy
óriási tűz ropogott, egész városok és erdők éghettek. Előtte azok
a fények
Épp ragyogtak,törölte
a verejtéket amik felé
le igyekezett:
homlokáról, két mélyvörös
amikor ovális.
egy mérhetetlen
hang szólt hozzá:
„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a
Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a
helyen, amelyet majd megnevezek neked!"
És Sol álmában felállt, és így felelt:
- Ezt nem mondhatod komolyan! - Azzal továbbment a sötétségben, a
vörös gömbök most már egy alig kivehető síkság fölött függtek
véres holdakként, s amikor megállt pihenni, a mérhetetlen hang így
szólt:
Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a
helyen,
És amelyetmagáról
Sol lerázta majd megnevezek neked!"
a hang súlyát, és jól érthetően válaszolt a
sötétségnek:
- Az előbb is hallottalak... a válasz továbbra is nem.

Sol ekkor már tudta, hogy álmodik, elméje egy része élvezte a
jelenet iróniáját, egy másik része azonban nem akart mást, csak
felébredni. Ehelyett egy alacsony erkélyen találta magát, ahonnan
lenézve Rachelt látta, meztelenül, egy széles kőtömbre fektetve. A
színt a két vörös gömb világította meg. Sol lenézett jobb kezére,
és hosszú,
és a hajlított
markolat pengéjű
is csontból kést talált benne. Úgy tűnt, a penge
készült.
A hang, mely egyre inkább úgy dübörgött Sol fülében, ahogy
szerinte egy olcsó holo rendező képzelné el Isten hangját, ismét
felharsant:
„Sol! Jól figyelj! Az emberiség jövője függ engedelmességedtől.
Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion
nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet
majd megnevezek neked!"
És Sol, egyszerre émelyegve és megriadva az egész álomtól,
megfordult és elhajította a kést a sötétségbe. Mire visszafordult
lánya felé, a szín eltűnt. A vörös gömbök minden addiginál
közelebb függtek a levegőben, és Sol most már látta, hogy kisebb
bolygónyi méretű,asokszögű
Ismét megszólalt gyémántok.
felerősített hang:
„Nos? Megkaptad az esélyt, Sol Weintraub. Tudod, hol találsz, ha
meggondolnád magad."
És Sol félig nevetve, félig halálra rémülve felriadt az álomból.
Szórakoztatta a gondolat, hogy talán az egész Talmud és az egész
Ószövetség nem több, mint egy rossz kozmikus vicc.
Körülbelül akkor, amikor Sol az álmot látta, Rachel a Hyperionon
volt, első kutatóévének végén. A kilenc régészből és hat
fizikusból álló csapat lenyűgözőnek találta a Kronosz erődöt, ám
túl sok turista és leendő Shrike zarándok nyüzsgött körülöttük,
ezért az első, ingázással töltött hónap után állandó tábort
emeltek a romos város és az Időkriptákat rejtő kis völgy között.
Miközben a tárta
lelőhelyét csapat
fel,egyik felekéta kollégája
Rachel, befejezetlen város legújabb
segítségével minden
lehetséges szempontból felmérte a Kriptákat. A fizikusokat
bámulatba ejtették az antientrópikus mezők, és idejük java részét
azzal töltötték, hogy színes kis zászlócskákkal kijelölték az
úgynevezett időhullámok éppen aktuális határait.
Rachel csoportja főként a Szfinxnek nevezett épületben
tevékenykedett, bár a kőből megformált alak sem emberre, sem
oroszlánra nem emlékeztetett: talán nem is élőlény volt, bár a
kőmonolit felső részének lágy vonalai egy élő test ívét idézték,
az oldalnyúlványok pedig mindenkiben szárnyak képzetét keltették.
A többi Kriptával ellentétben, melyek nyitva álltak, és melyeket
könnyen meg lehetett vizsgálni, a Szfinxet alkotó súlyos kőtömbök
között keskeny
szűkült, némelyik folyosók kanyarogtak.
csarnok méretűre tágult,Némelyik
de egyik járhatatlanná
sem vezetett
sehova. Nem rejtettek sírokat, kincseskamrákat, kifosztott
szarkofágokat, falfestményeket, titkos járatokat - csak egy
értelmetlen labirintus rejtőzött az izzadó kövek között.
Rachel és szeretője, Melio Arundez egy, legalább hétszáz éve, még
valamikor a XX. században, az egyiptomi piramisok feltárásánál
kiötlött módszert alkalmazva kezdték el feltérképezni a Szfinxet.
A Szfinx legalacsonyabb pontján érzékeny sugárzás- és kozmikus
háttérsugárzás érzékelőket helyeztek el, majd feljegyezték a
felettük lévő kőtömegen áthatoló részecskék érkezési idejét és
szóródási mintázatát, így kutatva azok után a rejtett helyiségek
és járatok után, melyeket még a mélyradarok sem mutattak volna ki.
A zsúfolt miatt,
aggodalma turistaszezon és a Hyperion
hogy a Kripták Önkormányzati
megsérülhetnek Tanácsamiatt,
a kutatások azon
Rachel és Melio éjfélkor jártak ki a terepre, hogy fél órán
keresztül csússzanak másszanak a kék világítógömbökkel telerakott

folyosó labirintusban, majd a több százezer tonnányi kőtömeg alatt
üldögélve reggelig figyeljék műszereiket, fejhallgatóikon
hallgatva a haldokló csillagok gyomrában született részecskék
kattogását.
A Szfinx esetében nem jelentettek problémát az időhullámok. Úgy
tűnt, az összes
entrópikus mezők, Kripta közül pedig
a fizikusok ezt óvják a kijelölték
gondosan legkevésbé azokat
az anti-
az
időpontokat, amikor az idődagályok veszélyt jelenthettek. A dagály
10:00 órakor tetőzött, majd mindössze húsz perccel később már
vissza is húzódott a fél kilométerre délre lévő Jade-kripta felé.
A turisták csak 12:00 után mehettek a Szfinx közelébe, és a
biztonság kedvéért már 09:00-kor távozniuk kellett. A fizikusok a
Kripták közötti járatok és ösvények több pontján kronotropikus
érzékelőket helyeztek el, egyrészt azért, hogy nyomon követhessék
az időhullámok változásait, másrészt azért, hogy
figyelmeztethessék a látogatókat.
Három héttel azelőtt, hogy első kutatóéve letelt volna a
Hyperionon, Rachel felébredt álmából, kimászott alvó szeretője
mellől,
jutottak és Melióval,
egy dzsippel a Kriptákhoz
hogy felesleges hajtott
mindena táborból.
éjjel Arra
együtt
ellenőrizniük a műszereket; így most míg egyikük a Szfinxben
dolgozott, addig a másik adatokat gyűjtött és a végső projekt -a
Jade-kripta és az Obeliszk közötti dűnék radaros feltérképezése -
előkészítésével foglalkozott.
Gyönyörű, hűvös éjszaka volt. Temérdek csillag ragyogott
látóhatártól látóhatárig, négyszer-ötször annyi, amennyit Rachel
gyermekkorában a Barnard's World-ről látott. Az alacsony dűnék
suttogva hullámzottak a déli hegyekből érkező erős fuvallatban.
Rachel még világító fényekre figyelt fel a Kripták mellett. A
fizikusok épp akkor végeztek, felpakolva saját dzsipjeikre.
Váltott velük pár szót, megivott egy kávét, míg elhajtottak, majd
fogta hátizsákját
huszonöt és nekivágott a Szfinx „pincéjéhez" vezető
perces útnak.
Legalább századszor ötlött fel benne a kérdés, hogy vajon ki és
milyen céllal építette a Kriptákat. Az építőanyagok korának
meghatározásával semmire sem mentek az antientrópikus mezők hatása
miatt. Mindössze a Kriptáknak a kanyon és az egyéb környező
geológiai jellegzetességek vonatkozásában végzett elemzése utalt
arra, hogy az építmények legalább félmillió évesek. Az embernek az
az érzése támadt, hogy az Időkripták építői humanoidok voltak, bár
erre csak az épületek átlagos léptéke utalt. A Szfinx járatai
például nem sok mindent árultak el: akadtak elég emberi alakúak és
méretűek, de előfordult, hogy ugyanaz a folyosó néhány méterrel
arrébb szennyvízvezeték nagyságúra szűkült, majd hirtelen egy
természetes Az
szélesedett. barlangnál tágabb
átjárók, már és szabálytalanabb
ha annak alakzattá
lehet nevezni őket, mivel
tulajdonképpen sehová sem vezettek, ugyanolyan gyakorisággal
fordultak elő háromszög, trapéz vagy tízoldalú alakban, mint
normálisban.
Rachel az utolsó húsz métert egy meredek lejtőn négykézláb
leereszkedve tette meg, maga előtt csúsztatva hátizsákját. A hő
nélkül izzó világítógömbök kékes, vértelen árnyalatot kölcsönöztek
bőrének és a sziklának. Amikor leért a „pincébe", úgy tűnt, mintha
az emberi szagok és az emberi rendetlenség menedékébe jutott
volna. A kis helyiség közepén összecsukható székek álltak, az
érzékelők, oszcilloszkópok és egyéb berendezések pedig az északi
falnál lévő keskeny asztalon tornyosultak. A szemben lévő fal
előtti fűrészbakokra
sakktábla, helyezett fánk,
egy félig elfogyasztott deszkán kávéscsészék,
két puhakötésű könyv egy
és
egy fűszoknyás kutya műanyagfigurája díszelgett.
Rachel lepakolt, kitette termoszát a kutya mellé, és ellenőrizte a

kozmikus-háttérsugárzás érzékelőket. Úgy tűnt, a jól ismert
adatokat látja: sehol egy rejtett helyiség vagy járat, csak néhány
rés, amiket még a mélyradar sem érzékelt. Reggel Melio és Stefan
beállít egy mélyszondát, üvegszálas kamerával és levegőminta
vevővel, mielőtt tovább fúrnának a mikro-manipulátorral. A
tucatnyi
táborban hasonló
az a viccrés mindaddig
keringett, semmi
hogy érdekeset nem rejtett.
a következő, A
legfeljebb
öklömnyi lyukból miniatűr szarkofágok, alulméretezett urnák és egy
parányi múmia kerül majd elő -ahogy Melio mondogatta, „egy icipici
kis Tutanhamon".
Rachel már csak szokásból is végigpróbálta komlogja frekvenciáit.
Semmi. Ez már csak így működött negyven méter vastagságú szikla
alatt. Szóba került, hogy kihúznak egy telefonvezetéket a pince és
a felszín között, de égető szükség nem volt rá, az idejük pedig
vészesen fogyott. Rachel ráállította komlogja input-csatornáit az
érzékelők adataira, majd hátradőlt székében, és megkezdte hosszú,
unalmas őrködését.
Volt egy csodálatos történet a Régi Föld egyik fáraójáról -talán
Kheopszról?
beleegyezett, -,
hogyaki jóváhagyta
a sírkamra hatalmas
mélyen piramisa
az építmény terveit,
közepe alatt
legyen, majd éveken át klausztrofóbiás pánikban feküdt
éjszakánként, nem tudva másra gondolni, csak majd az
örökkévalóságig felette tornyosuló kőtonnákra. Végül elrendelte,
hogy a sírkamrát helyezzék át a nagy piramis magasságának
kétharmadára. A hagyománnyal szöges ellentétben. Rachel meg tudta
érteni az uralkodót. Remélte, hogy most már jobban alszik -
akárhol is van.
Rachel maga is majdnem elszunnyadt, amikor - 02:15-kor -a komlogja
felciripelt, az érzékelők felvisítottak, ő pedig talpra ugrott. A
szenzorok szerint a Szfinx hirtelen tucatnyi új kamrát növesztett,
melyek némelyik nagyobb volt az egész építménynél. Rachel
bekapcsolta
változó a kivetítőket,
modellekkel. A és a levegő
folyosók forgó megtelt folyamatosan
Möbius-szalagokként
csavarodtak vissza önmagukba. A külső érzékelők szerint a felső
építmény úgy hajlongott és csavarodott, mint poliflex a szélben -
vagy mint egy madár szárnyai.
Rachel tudta, hogy valamiféle többszörös üzemzavar szemtanúja, de
még a műszerek újrakalibrálása közben is folyamatosan, kiabálva
diktálta az adatokat és a benyomásait a komlogjának. Aztán több
dolog történt egyszerre.
A felette lévő folyosón léptek hangját hallotta.
Minden kivetítő és képernyő kihunyt.
Valahol a járatokban egy időhullám riasztó kezdett harsogni.
Minden fény kihunyt.
Ez a legutolsó
saját esemény teljességgel
energiaforrásról működtek, és érthetetlen volt. A műszerek
még egy nukleáris támadás
kellős közepén is kitartottak volna. A pincét megvilágító lámpába
nemrég tettek egy új, tíz évig is kitartó energiacellát. A
folyosókon elhelyezett világítógömbök biológiai elven működtek,
nem volt szükségük energiára.
Ennek ellenére a fények kihunytak. Rachel elővett egy lézerlámpát
kezeslábasa térdzsebéből, és felkapcsolta. Semmi sem történt.
Rachel Weintraubra életében először úgy borult rá a rettegés, mint
egy, a szívét markoló kéz. Alig kapott levegőt. Minden
akaraterejét összeszedve tíz másodpercre teljesen mozdulatlanná
vált, még a zajokra sem figyelt, csak várta, hogy enyhüljön a
pánik. Amikor megnyugodott annyira, hogy zihálás nélkül is tudott
levegőt venni,
működött. kitapogatta
Felemelte és és
komlogját bekapcsolta
lenyomta aa diskey-X.
műszereket. Egyik ami
Semmi... sem
persze lehetetlen volt, tekintve az egység sérthetetlenségét és

energiacellájának megbízhatóságát. Mégis, semmi.
Rachel most már a fülében hallotta a szívverését, de ismét
leküzdötte a rátörő pánikot, és elkezdett az egyetlen kijárat felé
tapogatózni. A legszívesebben felsikoltott volna a gondolattól,
hogy a sötétben találjon ki a labirintusból, de nem maradt más
lehetősége.
Várjunk csak! A Szfinx útvesztőjét már régen telerakták lámpákkal,
a világítógömböket azonban a kutatók fűzték fel. Felfűzték őket.
Egy perionkötél vezetett végig mindegyiken, egészen fel a
felszínig.
Remek. Rachel tovább tapogatózott a kijárat felé, tenyere alatt a
hideg sziklával. Korábban is ilyen hideg lett volna?
A lefelé vezető kürtőből tisztán hallatszott valami éles,
kaparászó hang.
- Melio? - kiáltotta Rachel a sötétségbe. - Tanya? Kürt?
A kaparászás nagyon közelinek tűnt. Rachel hátralépett, felborítva
egy széket és valamelyik műszert a sötétségben. Valami hozzáért a
hajához, s ő elakadó lélegzettel emelte föl kezét.
A mennyezet
méteres alacsonyabbra
tömör sziklatömb került, mint
még akkor iskorábban volt.
süllyedt, Az ötször
amikor öt
a másik
kezével megérintette. A folyosóra vezető nyílás a fal magasságának
felénél helyezkedett el. Rachel arra botladozott, úgy kaszálva
maga előtt karjaival, mint egy vak. Átesett egy széken, megtalálta
a műszerek asztalát, végigment mellette a távolabbi falig, és
érezte, ahogy a kürtőfolyosó alsó pereme eltűnik a továbbra is
ereszkedő mennyezet alatt. Csak egy másodperccel azelőtt rántotta
el a kezét, hogy a kőtömb levágta volna az ujjait.
Rachel leült a sötétségben. Az egyik oszcilloszkóp nekifeszült a
mennyezetnek, míg csak össze nem tört az alatta lévő asztal.
Rachel rövid, kétségbeesett mozdulatokkal forgatta a fejét ide-
oda. Alig egy méterre tőle fémes csikorgás hangzott fel - szinte
valamilyentörött
hirtelen légzésberendezési
hangja. Hátrálni kezdett,
tárgyakkal négykézláb
megtelt padlón. csúszva a
A légzés
hangosabb lett.
Valami éles és végtelenül hideg ragadta meg a csuklóját.
Rachel végre felsikoltott.
Akkoriban még nem volt fatline adó a Hyperionon. A HS Farraux City
rotahajó sem rendelkezett fénysebességnél gyorsabb kommunikációs
eszközökkel. így hát Sol és Sarai akkor hallottak először lányuk
balesetéről, amikor a Hegemónia parvatii konzulátusa fatline-on
értesítette az egyetemet, hogy Rachel megsérült, és eszméletlen,
de az állapota stabil, és egy kórház-fáklyahajóval átszállítják a
Parvatiról a Renaissance Vector Hálón belüli világára. Az utazás
bő tíz hajónapig tartott, és öt hónapos időeltolódással járt. Sol
és felesége belépett
kórházhajó számára eza azRenaissance
öt hónap maga volt a
térkapu pokol, éslegalább
nexusába, mire a
ezerszer elképzelték a legrosszabbat. Nyolc éve látták utoljára
Rachelt.
A DaVinci-i egészségügyi központ egy lebegő torony volt, amit egy
közvetlenül sugárzott energianyaláb tartott a levegőben.
Lélegzetelállító kilátás nyílt a Como-tengerre, de sem Sol, sem
Sarai nem méltatta egy pillantásra sem, miközben lányukat keresve
sorra járták az emeleteket. Az intenzív osztály
tömegközéppontjában találtak rá Dr. Singhre és Melio Arundezre.
Nem sok időt vesztegettek a bemutatkozásra.
- Rachel? - kérdezte Sarai.
- Alszik - felelte Dr. Singh. Magas, arisztokratikus, ám kedves
szemű nő volt.
sérülései - Amennyire
nincsenek. meg tudtuk
De most állapítani,
már mintegy fizikai...
tizenhét hm...
szabványhete
eszméletlen, a saját ideje szerint. Az agyhullámai csak az utóbbi

tíz napban utaltak mélyalvásra kóma helyett.
- Nem értem - rázta meg a fejét Sol. - Baleset történt a terepen?
Robbanás, vagy mi?
- Valami történt - válaszolta Melio Arundez -, de nem tudjuk
pontosan, mi. Rachel benn volt az egyik épületben... egyedül... a
komlogja és a többi
Azonban váratlan műszer
aktivitás semmi rendkívülit
mutatkozott nem rögzített.
az antientrópikus mezőknek
nevezett jelenségben...
- Az időhullámokban - vágott a szavába Sol. - Tudjuk, mik azok.
Folytassa!
Arundez bólintott, és úgy nyitotta ki kezeit, mintha a levegőből
akart volna szobrot mintázni.
- Volt egy... áradat... inkább szökőár, mint dagály... teljesen
elborította a Szfinxet... az épületet, amiben Rachel tartózkodott.
Úgy értem, fizikai sérülés nem történt, de eszméletlenül találtam
rá... - Segítségkérőén nézett Dr. Singhre.
- A lányuk kómában volt - vette át a szót az orvos. - Abban az
állapotban nem lehetett kriogenikus álomba helyezni...
-
márAzaz ébren tette
azokról a meg a kvantumugrást?
károsodásokról, - követelte
amiket a Sol. Olvasott
Hawking-hatásnak
közvetlenül kitett utazók szenvedtek el.
- Nem, nem! - csitította Singh. - Az öntudatlansága ugyanúgy
megóvta, mintha aludt volna.
- Megsérült? - követelte Sarai.
- Nem tudjuk - felelte Singh. - Az életfunkciói majdnem
normálisak. Az agyhullám aktivitása közelít a tudatos állapothoz.
A gond csak az, hogy úgy tűnik, a teste elnyelte... illetve úgy
tűnik, az anti-entrópikus mező beburkolta a testét.
Sol megdörzsölte a homlokát.
- Ez olyan, mintha sugárzást kapott volna? Dr. Singh tétovázott.
- Nem egészen... hm... nem igazán ismerünk precedenst erre az
esetre. Ma délután
szakértőinek kell
a Tau Ceti megérkeznie
Centerről, az öregedési
a Lususról betegségek
és a Metaxasról.
Sol belenézett a nő szemébe.
- Doktor, azt akarja mondani, hogy Rachel valamilyen öregedési
betegséget szedett össze a Hyperionon? - Egy pillanatra
elhallgatott, az emlékeiben kutatva. - Valami olyasmit, mint a
Matuzsálem-szindróma, vagy a korai Alzheimer kór?
- Nem - rázta meg a fejét Singh. - A lánya betegségének
tulajdonképpen még neve sincs. Az itteni orvosok Merlin-
betegségnek hívják. Tudják... a lányuk kora normális tempóban
változik... de amennyire meg tudjuk állapítani, visszafelé.
Sarai ellépett a többiek mellől, és úgy meredt Singhre, mintha az
orvos nem lenne normális.
- Látni
Látni akarom
akarom a lányom!
Rachelt, - mondta
méghozzá halkan, de igen határozottan. -
azonnal!
Rachel Sol és Sarai érkezése után mintegy negyven órával tért
magához. Néhány perc múlva már felült az ágyában, és egyfolytában
beszélt, miközben az orvosok és a technikusok körülötte
nyüzsögtek.
- Anya! Apa! Hogy kerültök ide? - Mielőtt válaszolhattak volna,
Rachel körülnézett, és szaporán pislogni kezdett. -Várjatok, hol
vagyok egyáltalán? Keatsben?
- DaVinciben, egy kórházban, drágám - fogta meg a kezét
édesanyja. - A Renaissance Vectoron.
Rachel szeme szinte komikus módon elkerekedett.
- A Renaissance-on? A Hálón belül? - Hitetlenkedve nézett körül.
- Rachel, mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezte Dr.

Singh.
A fiatal nő értetlenül nézett az orvosra.
- Az utolsó, amire... amire emlékszem, hogy lefekszem Melio

mellé, miután... - Rápillantott a szüleire, és ujjhegyei-vel
megérintette az arcát. - Melio? A többiek? Csak nem...
- Az expedíció minden tagja jól van - nyugtatta meg Dr. Singh. -
Önnel történt egy kis baleset. Körülbelül tizenhét hete. Most
megint itt van a Hálóban. Biztonságban. A csapat minden tagja jól
van.
- Tizenhét hete... - Rachel falfehér lett fakuló napbarnított-
sága alatt.
Sol megfogta a kezét.
- Hogy érzed magad, kölyök? - Lánya szívszorítóan erőtlenül
viszonozta ujjai szorítását.
- Nem tudom, apa - nyögte ki. - Fáradtan. Szédülten. Zavartan.
Sarai leült az ágyra és átölelte.
- Minden rendben, kicsim. Minden rendben lesz.
Melio lépett be a szobába, borostásan, haja összevissza állt a
szomszédos helyiségben töltött éjszakától.
- Rache?
Rachel felnézett rá anyja karjainak biztonságot jelentő
öleléséből.
- Hü - köszöntötte a férfit szinte szégyenlősen. - Visszajöttem.
Sol mindig is úgy vélte, hogy az orvostudomány nem túl sokat
változott a piócák és a köpölyözés kora óta; manapság
centrifugákba dugták az embert, megváltoztatták a test mágneses
mezejét, hanghullámokkal bombázták az áldozatot, a sejteket
megcsapolva kifaggatták az RNS-t, majd hallgatólagosan, nyíltan ki
nem mondva beismerték, hogy semmit sem tudnak. Csak a számlák
lettek vaskosabbak.
Sol egy székben szunyókált, amikor Rachel hangja felébresztette.
- Apa?
- Itt vagyok, kölyök - ült föl és nyúlt lánya kezéért Sol.
- Hol vagyok, apa? Mi történt velem?
- Egy kórházban
Hyperionon. Semmivagy, a Renaissance-on,
bajod, kicsim.
csak az emlékezeted Baleset össze
zavarodott történt
egya
kicsit.
- Kórházban? - kapaszkodott Rachel apja kezébe. - A Hálóban? Hogy
kerültem ide? Mióta vagyok itt?
- Úgy öt hete - suttogta Sol. - Mi az utolsó dolog, amire
emlékszel, Rachel?
A lány hátradőlt a párnáira, és megérintette a homlokára erősített
apró érzékelőket.
- Elmentünk Melióval a gyűlésre. Megbeszéltük a csapattal, hogy
hogyan állítsuk fel a műszereket a Szfinxben. Ó... apa... még nem
meséltem Méltóról... ő a...
- Igen - bólintott Sol, és átnyújtotta Rachelnek a lány kom-
logját. megérintette
Rachel - Tessék, kölyök. Hallgasd és
a diskey-t, meg.szaporán
- Azzal kiment a szobából.
pislogni kezdett,
ahogy meghallotta a saját hangját.
- Oké, Rache, tehát most ébredtél fel. Össze vagy zavarodva. Nem
tudod, hogy kerültél ide. Nos, valami történt veled, kölyök.
Figyelj!
- Ez a felvétel a Hedzsra 457. évében, vagy a régi időszámítás
szerint Kr. u. 2739-en, a tizedik hónap tizenkettedik napján
készült. Igen, tudom, hogy ez fél szabvány évvel később van, mint
az utolsó dolog, amire emlékszel. Figyelj!
- Valami történt a Szfinxben. Elkapott az idődagály.
Megváltoztatott. Napról napra fiatalodsz, akármilyen hülyén
hangzik is. A tested minden percben fiatalabb, bár pillanatnyilag
nem ez a Újabb
felejtesz. legfontosabb. Amikor
napot veszítesz alszol...megelőző
a balesetet amikor emlékeidből.
alszunk...
Ami azóta, illetve addig történt, azt már elfelejtetted. Ne
kérdezd, miért. Az orvosok sem tudják. A szakértők sem tudják. Ha

egy analógiát szeretnél, gondolj egy szalagféregvírusra... egy
régi fajtára... ami felfalja a komlogod adatait... az utolsó
bejegyzéstől visszafelé haladva.
- Nem tudják, miért alvás közben veszted el az emlékeidet.
Megpróbáltak ébren tartani, de harminc óra után egyszerűen
katatóniás
mi a fene. állapotba kerültél, és a vírus elvégezte a dolgát. Vagy
- Tudod mit? Ez, hogy harmadik személyben beszélek rólad,
egyfajta terápia. Most épp itt fekszem, várom, hogy elvigyenek egy
vizsgálatra, tudva, hogy amikor visszajövök, el fogok aludni...
tudva, hogy megint mindent el fogok felejteni... és kurvára félek
az egésztől.
- Oké, állítsd a diskey-t a közelmúltra, és elmondok mindent, ami
a baleset óta történt. Ja igen... anya és apa itt vannak, és
tudnak Melióról. Én azonban nem tudok róla annyit, mint régen.
Mikor feküdtünk le vele először, hm? A Hyperionon töltött második
hónapban? Akkor már csak néhány hetünk maradt, Rachel, aztán csak
ismerősök leszünk. Örülj az emlékeidnek, kölyök, amíg teheted.
- Ez volt
Amikor Sol abelépett
tegnapi aRachel. Vége.
szobába, lányát egyenes háttal ülve találta
az ágyban. Rachel sápadt, rémült arccal szorította magához a
komlogot.
- Apa...
Sol odaült mellé, és hagyta, hadd sírjon... immár a huszadik
egymást követő estén.
Nyolc szabványhéttel a Renaissance-ra érkezésük után Sol és Sarai
a DaVinci-i térkapu multiportálnál búcsút intettek Rachelnek és
Meliónak, majd hazaléptek a Barnard's World-re.
- Szerintem nem lett volna szabad eljönnie a kórházból -morogta
Sarai, miközben felszálltak a Crawfordba induló esti siklóra.
Alattuk a kontinens aratásra kész derékszögekből álló patchworknek
tűnt.
- Anya - tette a kezét a térdére Sol -, az orvosok örökre ott
tartották volna. De most már csak kíváncsiságból. Mindent
megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsenek rajta... és semmi sem
segített. Rachelnek élnie kell az életét.
- De miért... miért vele ment el? - kérdezte Sarai. - Hiszen alig
ismeri.
Sol felsóhajtott, és hátradőlt ülésében.
- Két hét múlva már egyáltalán nem fog emlékezni rá -mondta. -
Legalábbis úgy, mint ahogy most vannak. Próbáld meg az ő helyébe
képzelni magad, anya. Minden nap azzal küszködik, hogy megtalálja
a helyét egy őrült világban. Huszonöt éves és szerelmes. Hadd
legyen boldog!
Sarai az
szólva ablakazfelé
nézték estefordította az arcát, és
peremén kipányvázott együtt, egy
léggömbként szótvörös
függő sem
napot.
Sol már jócskán benne járt a második szemeszterben, amikor
megérkezett Rachel üzenete. Egyirányú hívás volt, a freeholmi
térkapu-kábelen keresztül, s a lány képe ismerős szellemként
lebegett a régi hologödör közepén.
- Hi, anya, hi, apa! Bocs, hogy nem írtam és nem hívtalak az
elmúlt néhány hét alatt. Azt hiszem, tudjátok, hogy otthagytam az
egyetemet. És Meliót is. Hülyeség volt megpróbálkozni a
posztgraduális anyaggal. Amit hétfőn tanulunk, azt keddre
elfelejtem. Még a diszkekkel és a komlog bejegyzésekkel is
vesztett csata volt. Esetleg beiratkozhatnék a rendes egyetemi
programra...
- Melióval azisegész
túl itt van a fejemben!
keményen Csak vicceltem.
bántam. Legalábbis a jegyzeteim
szerint. Nem az ő hibája, ebben biztos vagyok. Ő mindvégig kedves
volt, türelmes és szerető. Éppen csak... szóval nem lehet minden

nap a semmiből felépíteni egy kapcsolatot. A lakásunk tele volt a
kettőnkről készített fotókkal, a kettőnkről írt jegyzeteimmel,
hyperioni holókkal, de... tudjátok. Reggelente teljesen idegen
volt. Délutánra kezdtem elhinni, mi van köztünk, még ha nem is
emlékeztem rá. Este a karjaiban sírtam... aztán előbb-utóbb
elaludtam.
Rachel képeJobb ez így.
elhallgatott, elfordult, mintha meg akarta volna
szakítani a kapcsolatot, aztán megállt. Rámosolygott szüleire.
- Szóval a lényeg az, hogy egy időre otthagytam az egyetemet. A
freeholmi egészségügyi központ főállásban alkalmazna, de még össze
kell kapniuk magukat... a Tau Ceti Kutatási Intézettől olyan
ajánlatot kaptam, amire nehéz nemet mondani. Felajánlottak egy
olyan... azt hiszem, „kutatási honoráriumnak" nevezték... ami több
mint amit négy évért fizettünk a Nightenhelseren és a Reichs-en
együttvéve.
- Nem fogadtam el. Bejárok még hozzájuk, de az RNS beültetésektől
csak horzsolásaim lesznek, meg depresszióm. Persze lehet, hogy
azért van depresszióm, mert reggelente nem emlékszem, hol szedtem
össze a horzsolásokat.
- Mindegy. Ha-ha. maradok, aztán talán... szóval arra
Egy ideig Tanyánál
gondoltam, hogy talán hazamegyek. A második hónapban lesz a
szülinapom... megint huszonkettő leszek. Bizarr, nem? Akárhogy is,
sokkal könnyebb ismerősök között, és Tanyával is akkor ismerkedtem
meg, amikor ideköltöztem, huszonkét éves koromban... biztos
értitek.
- Szóval... megvan még a régi szobám, anya, vagy mahdzsong-
barlangot csináltál belőle, ahogy mindig fenyegetőztél? írjatok,
vagy hívjatok fel! Legközelebb kiszorítom a pénzt egy kétirányúra,
és tényleg beszélhetünk. Én csak... azt hiszem...
Legyintett.
- Mennem kell. Sziasztok. Szeretlek benneteket.
Sol egy hogy
Citybe, héttel Rachel lányát
felvegye születésnapja
a bolygó előtt repült
egyetlen el Bussard
nyilvános tér-
kapu-terminexén. 0 látta meg hamarabb Rachelt, ahogy ott állt
csomagjaival a virágóra mellett. Fiatalnak látszott, de nem
észrevehetően fiatalabbnak, mint amikor búcsút intettek egymásnak
a Renaissance Vectoron. Nem, mégsem: Sol észrevette, hogy mintha
kevésbé magabiztos lenne a testtartása. Megrázta a fejét, hogy
elűzze a gondolatot, odakiáltott lányának, majd futni kezdett,
hogy megölelje.
Rachel arcára annyira mély döbbenet ült ki, amikor elengedték
egymást, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla.
- Mi a baj, kicsim? Mi történt?
Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor lánya egyáltalán nem
tudott
- megszólalni.
Én... te... elfelejtettem - dadogta. Megrázta a fejét, mint
régen szokta volt, és sikerült egyszerre felnevetnie és sírva
fakadnia. - Megváltoztál apa, ez minden. Úgy emlékszem rád,
mintha... szó szerint... tegnap váltunk volna el. Amikor megláttam
a... hajad... - Rachel a szájához kapta a kezét.
Sol végigsimította fejbőrét.
- Ah, igen! - mondta, hirtelen maga is a sírás és a nevetés
határán. - Több mint tizenkét év telt el, míg tanultál és utaztál.
Öreg vagyok. És kopasz. - Ismét kitárta két karját. - Isten hozott
itthon, kicsim!
Rachel bebújt ölelése oltalmazó gyűrűjébe.
Néhány hónapig rendben mentek a dolgok. Rachel jobban érezte magát
az ismerős dolgok
szívfájdalma pedig között, Sarai enyhült
ideiglenesen lánya betegsége felett
az örömtől, hogy érzett
ismét
otthon van velük.
Rachel minden reggel korán kelt, és megnézte saját „orientációs

műsorát", melyben - Sol tudta - ő és Sarai tucatnyi évvel
öregebben szerepeltek, mint ahogy lányuk emlékezett rájuk.
Megpróbálta elképzelni, milyen lehet Rachelnek: felkel az ágyában,
friss emlékekkel, huszonkét évesen, utolsó vakációján, mielőtt egy
másik bolygóra költözne posztgraduális tanulmányai miatt, és
egyszer
városbancsak meglátja
történt hirtelen
ezernyi aprómegöregedett
változást, szüleit,
az új alapokat...
házban és a
a
történelem mellette elszáguldott éveit.
Sol nem tudta elképzelni.
Az első hibát azzal követték el, hogy engedtek Rachel
kívánságának, és meghívták a régi barátait a huszonkettedik
születésnapjára: ugyanazt a társaságot, akikkel annak idején
ünnepelt - a szószátyár Nikit, Don Stewartot és barátját,
Howardot, Kathi Obeget és Marta Tynt, a legjobb barátját, Linna
McKylert - mindannyian akkor végeztek az egyetemen, kibújva
gyermekkoruk burkából, hogy új életet kezdjenek.
Rachel mindannyiukkal találkozott hazatérése óta. Azonban aludt...
és felejtett. Sol és Sarai pedig ez alkalommal elfelejtették, hogy
felejtett.
Niki harmincnégy szabványéves volt, két gyerekkel - még mindig
energikus, még mindig bőbeszédű, de Rachel mércéjével mérve
ősöreg. Don és Howard a befektetéseikről, gyerekeik
sporteredményeiről és közelgő nyaralásukról beszéltek. Kathi
zavarban volt, csak kétszer szólt Rachelhez, akkor is úgy, mintha
egy imposztorral beszélt volna. Linna, aki az eltelt évek során
hívő zen gnoszticista lett, sírva fakadt, és korán elment.
Amikor mindannyian távoztak, Rachel szótlanul, a maradék tortára
meredve ült a parti romjai között a nappaliban. Nem sírt. Mielőtt
felment volna a szobájába, megölelte az anyját és belesúgott apja
fülébe:
- Apa, kérlek, soha többé ne engedd, hogy ilyet csináljak!
Aztán felment, amikor
Tavaszodott, és lefeküdt
Sol aludni.
ismét látta az álmot. Elveszetten
bolyongott egy nagy, sötét helyen, amit csak két vörös gömb
világított meg. A legkevésbé sem volt abszurd, amikor megszólalt a
kifejezéstelen hang:
Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen,
amelyet majd megnevezek neked!"
És Sol belesikoltott a sötétségbe:
- Már a tied, te szemét! Mit tegyek, hogy visszakapjam? Mondd meg!
Mondd meg, hogy az isten verjen meg!
És Sol Weintraub izzadtan, szemében könnyekkel, szivében haraggal
riadt föl. Érezte, hogy a másik szobában békésen alszik a lánya,
és következő
A közben a nagy féreg falja.
hónapokban Sol megszállottan elkezdte gyűjteni az
információkat a Hyperionról, az Időkriptákról és a Shrike-ról.
Gyakorlott kutatóként döbbenten látta, hogy milyen kevés szilárd
adat van erről a provokatív témáról. Ott volt persze a Shrike
Egyháza - a Barnard's World-ön nem állt temploma, de a Háló számos
világán igen -, azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy a
Shrike-kultusz irodalmában szilárd tényeket találni olyan, mint
megpróbálni feltérképezni Sarnathot egy buddhista kolostor
felkeresése révén. A Shrike Egyházának dogmája említést tett az
időről, de csak abban az értelemben, hogy a Shrike „...a Megtorlás
Angyala az Időn Túlról", és hogy a Régi Föld halálával véget ért
az igazi idő az emberiség számára, s az azóta eltelt négy évszázad
„hamis
üres idő" volt.
fecsegés és aSol a tanaikat a
köldökbámulás legtöbb elegyének
szokásos valláséhoz hasonlóan
találta. az
Ennek
ellenére fel akarta keresni az egyik templomukat, amint végzett

néhány komolyabb kutatási iránnyal.
Melio Arundez újabb expedíciót szervezett a Hyperionra, ismét a
Reichs Egyetem támogatásával. Ez alkalommal kifejezetten a
Rachelben a Merlin betegséget kiváltó idődagályjelenség
elszigetelését és megértését tűzték ki célul. Jelentős előrelépést
jelentett a Hegemónia
expedícióval elküldöttProtektorátusának
egy térkapu azon döntése,
adóvevőt a hogy az
keatsi
konzulátusnak. De még így is három Háló évnek kellett eltelnie,
míg a csapat megérkezett a Hyperionra. Sol először ösztönösen
Arundezzel akart menni - az biztos, hogy a holodrámákban a
főszereplők visszatértek volna a tetthelyre. Sol azonban néhány
perc múlva úrrá lett késztetésén. Történész volt és filozófus; a
legjobb esetben is csak minimális mértékben tudott volna
hozzájárulni az expedíció sikeréhez.
Rachel továbbra is megtartotta a képzett régészhallgató
érdeklődését és tudását, de ez a tudás napról-napra csökkent egy
kicsit, és Sol semmi értelmét nem látta volna annak, hogy
visszavigye a baleset helyszínére. Minden egyes nap sokkot
jelentett volna azlányának,
közben, melyhez ráadásul
övénél több egy lett
ismeretre olyan feladat
volna elvégzése
szükség. Sarai
soha nem egyezett volna bele.
Sol teljesen félretette a könyvet, amin dolgozott -Kierkegaard az
etikáról, mint kompromisszumos erkölcsről alkotott elméletének
elemzését a Hegemónia törvényhozására alkalmazva -, és minden
erejét az időről, a Hyperionról és Ábrahám történetéről szóló
adatok gyűjtésének szentelte.
Egymás után teltek a hónapok, és az információgyűjtés nem
elégítette ki cselekvési kényszerét. Időnként ráömlesztette
haragját a Rachelhez zarándokokként áramló orvosokra és tudósokra.
- Hogy a fenébe történhet ilyesmi! - üvöltött az egyik
specialistára, aki elkövette azt a hibát, hogy nagyképűen és le-
ereszkedőenvolt,
szőrtelen beszélt
hogy aaz páciens apjával.
arca mintha csak Az orvos feje festett
biliárdgolyóra annyira
vonalakból állt volna. - A lányom egyre kisebb! - harsogta Sol,
szó szerint galléron ragadva a hátráló szakértőt. - Még nem
látszik, de csökken a csonttömege! Hogy kezdhet egyáltalán ismét
gyerekké válni? Hogy a pokolba lehet ezt összeegyeztetni a
tömegmegmaradás törvényével?
A szakértő szóra nyitotta a száját, de Sol olyan hevesen rázta,
hogy nem tudott megszólalni. Szakállas kollégája válaszolt
helyette.
- M. Weintraub - kezdte -, uram! Meg kell értenie, hogy a lánya
pillanatnyilag egy... hm... gondoljon rá úgy, mintha egy
korlátozott, fordított entrópiájú térben élne.
Sol Azt
- a másik férfi
akarja felé pördült.
mondani, hogy egyszerűen egy buborékban van, amiben
visszafelé halad az idő?
- Izé... nem - dörzsölte meg idegesen az állát az orvos. -Talán
jobb analógia... legalábbis biológiailag... az, hogy fordítva
működik az élet/anyagcsere mechanizmusa... izé...
- Ostobaság! - csattant fel Sol. - Nem szívja vissza az ürülékét
és nem hányja ki az ételt! És mi van a neurológiai tevékenységgel?
Ha megfordítjuk az elektrokémiai impulzusokat, értelmetlen
eredményt kapunk. Az agya működik, uraim... az emlékezete
halványul napról-napra. Miért, uraim? Miért?
A kopasz specialista végre megtalálta a hangját.
- Nem tudjuk, miért, M. Weintraub. Matematikai szempontból az ön
lánya
egy egy tárgyra,
olyan időben megfordított egyenletre
ami egy sebesen emlékeztet...
pörgő fekete vagy talán
lyukon haladt át.
Nem tudjuk, hogyan történt, és azt sem tudjuk, miért történik meg
az esetében a fizikailag lehetetlen, M. Weintraub. Egyszerűen nem

tudunk eleget.
Sol kezet rázott a két férfival.
- Remek. Csak ezt akartam tudni, uraim. Jó utat hazafelé!
Rachel a huszonegyedik születésnapján, miután mindannyian
lefeküdtek, bekopogtatott Sol ajtaján.
-
- Apa?
Mi az, kölyök? - lépett oda az ajtóhoz köntösét felvéve Sol. -
Nem tudsz aludni?
- Már két napja nem alszom - suttogta a lány. - Serkentőket
szedek, hogy végig tudjam nézni a Tudni akarod? fájl minden
bejegyzését.
Sol bólintott.
- Apa, lejönnél velem egy italra? Van néhány dolog, amit
szeretnék megbeszélni veled.
Sol felvette a szemüvegét, és követte lányát a lenti nappaliba.
Ez lett az első és utolsó alkalom, hogy Sol berúgott a lányával.
Nem féktelen berúgás volt - egy ideig beszélgettek, aztán vicceket
kezdtek mesélni, poénokat sütöttek el egymás rovására, míg végül
már
egy egyikük sem bírta afolytatni
újabb sztoriba, a röhögéstől.
legmulatságosabb Rachel
résznél belekezdett
belekortyolt a
whiskey-jébe, de olyan nevetés tört rá, hogy az orrán prüszkölte
ki az italt. Mindketten úgy érezték, hogy ez a legmulatságosabb
dolog, ami valaha történt velük.
- Hozok még egy üveggel - mondta Sol, amikor csillapodott a
jókedvük. - Tavaly karácsonykor kaptam Moore dékántól egy kis
scotch-ot... azt hiszem.
Amikor lépteire gondosan ügyelve visszatért, Rachel a díványon ült
és épp hátrasimította a haját a kezével. Sol töltött neki egy
kicsit, és egy ideig szótlanul ittak.
- Apa?
- Igen?
- Végignéztem
Linna az egészet.
meg a többiek Láttam magam, hallottam magam, láttam
holóit, középkorúan...
- Hát azért még nem középkorúak - vetette közbe Sol. -Linna a
jövő hónapban lesz harmincöt...
- Akkor is öregek, tudod, hogy értem. Mindegy. Elolvastam az
orvosi jelentéseket, láttam a hyperioni fotókat, és tudod, mire
jöttem rá?
- Mire?
- Semmit sem hiszek el az egészből, apa.
Sol letette italát és rámeredt lányára. Az arca teltebb volt, mint
régebben, éretlenebb. És sokkal szebb.
- Úgy értem, elhiszem! - nevetett fel Rachel kurtán. - Nem
hinném, hogy te meg anya ilyen kegyetlen tréfát űznétek velem. Meg
aztán de
igaz, ottnem
van... a el.
hiszem korod...
Érted,azmit
újságok, meg minden.
akarok mondani, apa?Tudom, hogy
- Igen - bólintott Sol.
- Ma reggel is felébredtem, és az jutott eszembe: Remek... holnap
lesz a paleontológia vizsgám, és még semmit nem tanultam. Már alig
vártam, hogy mutassak egy-két dolgot Roger Shermannak... annyira
okosnak képzeli magát.
Sol ivott egy kortyot.
- Roger három éve meghalt egy repülőbalesetben, Bussardtól délre
- mondta. Nem tette volna, ha nem dolgozik benne a whiskey, de meg
kellett tudnia, hogy nem rejtőzik-e Rachelben egy másik Rachel.
- Tudom - húzta fel a térdét az állához a lány. - Mindenkit
felhívtam, akit ismertem. Nagyi halott. Eikhardt professzor már
nem tanít.
négy Niki hozzáment valami... ügynökhöz. Sok minden történt
év alatt.
- Több mint tizenkettő - helyesbített Sol. - A hyperoni oda-

vissza út alatt hat év telt nekünk, akik itthon maradtunk.
- De hát ez normális! - sírta el magát Rachel. - Rengetegen
utaznak a Hálón kívülre. Nekik sikerül.
Sol bólintott.
- Ez azonban más, kölyök.
Rachel kipréselt magából egy mosolyt, és felhajtotta whiskey-je
maradékát.
- És akkor még finoman fogalmaztál. - Éles csattanással tette le
a poharat az asztalra. - Figyelj, döntöttem. Két és fél napig
tartott, amíg minden anyagot átnéztem, amit... előkészített...
mármint amint én előkészítettem magamnak, hogy tudjam, mi történt
velem... de nem segít!
Sol tökéletes mozdulatlanságban ült, még levegőt sem mert venni.
- Úgy értem - folytatta Rachel -, hogy ha nap mint nap fiatalabb
leszek, olyan emberek emlékét veszítve el, akiket még nem is
ismerek... akkor mi lesz holnap? Egyre fiatalabb és kisebb és
butább leszek, míg egyszer csak eltűnök? Jézusom, apa! - Rachel
még szorosabban ölelte magához térdeit. - A maga hátborzongató
módján
- Nem -még viccesSol
felelte is,halkan.
nem?
- Nem, tényleg nem az - ismerte be Rachel. Nagy, sötét szemeiben
könnycseppek csillogtak. - A világ legszörnyűbb rémálma lehet
neked meg anyának. Minden nap látjátok, ahogy lejövök a lépcsőn...
értetlenül... a tegnap emlékeivel ébredve, aztán a saját hangomon
hallva, hogy a tegnap évekkel ezelőtt volt. Hogy szerelmes voltam
valami Amelio nevű fickóba...
- Melio - suttogta Sol.
- Mindegy. Egyszerűen nem segít, apa. Mire kezdeném felfogni,
annyira elfáradok, hogy aludnom kell. Aztán meg... aztán meg
tudod, mi történik.
- Mit... - kezdte Sol, de meg kellett köszörülne a torkát. -Mit
szeretnél,
Rachel mit tegyünk,
a szemébe nézett kicsim?
és elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly volt,
amivel öt hetes kora óta rendszeresen megajándékozta Solt.
- Ne mondjátok el, apa! - mondta határozottan. - Ne engedjétek,
hogy én elmondjam magamnak. Csak fájdalmat okozok vele. Tudod, én
nem éltem át azokat az időket... - Elhallgatott, és megérintette a
homlokát. - Tudod, hogy értem, apa. Az a Rachel, aki elment egy
másik bolygóra, szerelmes lett és megsérült... az egy másik Rachel
volt! Nem akarom elszenvedni az ő fájdalmát. - Most már hangosan
zokogott. -Megértesz? Megértesz engem, apa?
- Igen - suttogta Sol. Kitárta a karját, és érezte mellkasán a
melegséget és a könnyeket. - Igen, megértelek, kicsim.
A következő évben sűrűn érkeztek a Hyperionról a fatline-üzenetek,
de mind
mezők negatívés volt.
jellegét Nem sikerült
forrását. A Szfinx felfedni
körül nemazmértek
antientrópikus
szokatlan
időhullám tevékenységet. A dagályok által érintett területeken
végzett állatkísérletek során néhány állat váratlanul elpusztult,
de a Merlin betegséget nem sikerült újra előidézni. Melio minden
üzenetét azzal fejezte be, hogy „Mondják meg Rachelnek, hogy
szeretem".
Sol és Sarai hitelt vettek fel a Reichs Egyetemtől, hogy Bussard
Cityben korlátozott Poulsen kezelésben részesülhessenek. Már túl
öregek voltak ahhoz, hogy az eljárás még egy évszázaddal
meghosszabbítsa életüket, de legalább a külsejük egy, az ötvenes,
nem pedig a hetvenes évei felé közeledő páré lett. Átnézték a
családi fotóalbumokat, és megállapították, hogy nem lesz nehéz úgy
öltözködniük,
A mint
tizenhat éves másfél
Rachel az évtizeddel azelőtt.hangolt komlogjával a
egyetem rádiójára
kezében szaladt le a lépcsőn.
- Ehetek rizspelyhet?
- Nem azt eszel minden reggel? - mosolyodott el Sarai.
- De - vigyorgott Rachel. - Csak arra gondoltam, hogy esetleg
elfogyott, vagy valami. Hallottam, csörgött a telefon. Nem Niki
keresett?
- Nem - rázta meg a fejét Sol.
- A fenébe!
-Elnézést. - toppantott
De megígérte, hogyRachel,
rögtön aztán
felhív,a amint
szüleire nézett.
kijönnek a
pontszámok. Három hete vizsgáztunk. Az ember azt hinné, már rég
készen vannak.
- Ne aggódj! - csitította Sarai. Odavitte a kávéskancsót az
asztalhoz, tölteni kezdett Rachelnek, de aztán maga elé húzta a
csészét. - Ne aggódj, kicsim. ígérem, olyan jó pontszámaid
lesznek, hogy bármelyik iskolába bekerülhetsz.
- Anya! - sóhajtott fel Rachel. - Te nem tudod, mi folyik itt!
Odakint farkastörvények uralkodnak. - A homlokát ráncolta. - Nem
láttátok a matek ansible-met? A szobámban teljes a felfordulás.
Semmit nem találok.
Sol megköszörülte a torkát.
-
rá. Ma nem kell iskolába menned, kölyök. Rachel értetlenül meredt
- Nem kell iskolába mennem? Kedden? Hat héttel az érettségi
előtt? Mi van?
- Beteg voltál - szögezte le Sarai határozottan. - Egy napot
itthon maradhatsz. Csak ma.
- Beteg voltam? - mélyültek el a ráncok Rachel homlokán. - Nem
érzem betegnek magam. Csak valahogy... valahogy nincsenek a
helyükön a dolgok. Például miért van a dívány a médiaszoba
közepén? És hol van Guba? Hívtam többször is, de nem jött elő.
- Egy pár napig beteg voltál - érintette meg Sol lánya csuklóját.
- A doktor azt mondta, kieshet néhány dolog az emlékezetedből.
Majd megbeszéljük, míg átsétálunk a campusba. Jössz?
- Iskola szörnyülködő
Hirtelen helyett az egyetemre? - derült
arcot vágott. - MárfelhaRachel. - Persze!
nem futunk össze-
Roger Shermannal. Most elsőéves, és annyira fárasztó.
- Nem fogunk találkozni vele - ígérte Sol. - Kész vagy?
- Majdnem. - Rachel lehajolt és megölelte édesanyját. -Szevasz,
tavasz!
- Jön a nyár! - mosolygott Sarai.
- Oké! - vigyorodott el Rachel. Hosszú haja meglebbent. -Kész
vagyok!
A Bussard Citybe való állandó utazgatások miatt kénytelenek voltak
venni egy EMJ-t, és Sol egy hideg, őszi napon a leglassabb utat
választotta, jóval a főforgalmi pályák alatt, kiélvezve az alatta
elsuhanó learatott mezők látványát és illatát. A földeken dolgozó
férfiak és
Bussard nők közül megnőtt
bámulatosan sokan odaintettek neki. óta, de a zsinagóga
Sol gyermekkora
még mindig ott állt a város egyik legrégebbi negyedének peremén. A
templom öreg volt, Sol öregnek érezte magát, még a belépéskor a
vállára terített jarmulke is ősöregnek tűnt, vékonyra kopott az
évtizedes használat során, csak a rabbi volt fiatal. Sol
észrevette, hogy legalább negyven lehetett már - haja megritkult a
sötét sapka két oldalán -, de Sol szemében jóformán kisfiúnak
látszott. Megkönnyebbülten fogadta a rabbi javaslatát, hogy
beszélgetésüket az utca másik oldalán lévő parkban folytassák.
Leültek egy padra. Sol meglepetten vette észre, hogy még mindig
nála van a jarmulke, s egyik kezéből a másikba rakosgatja a
ruhadarabot. A levegőben égő levelek és az előző esti eső illata
lengett.
- Nem egészen értem, M. Weintraub - mondta a rabbi. -Az álom

nyugtalanítja, vagy az a tény, hogy a lánya akkor lett beteg,
amikor elkezdődtek az álmok?
Sol a nap felé emelte az arcát.
- Igazából egyik sem - felelte. - Inkább az, hogy valamiért úgy
érzem, a két dolog kapcsolatban áll egymással.
A
- rabbi azidős
Mennyi alsóaajkára
lánya?tette az egyik ujját.
- Tizenhárom éves - válaszolta Sol alig észrevehető habozás után.
- És a betegsége... súlyos? Életveszélyes?
- Nem életveszélyes. Még nem.
A rabbi összekulcsolta két kezét tekintélyes pocakja előtt.
- Ugye, nem hiszi... Szólíthatom Sóinak?
- Természetesen.
- Sol, ugye, nem hiszi, hogy az álma... hogy valamilyen módon az
álma okozta a lánya betegségét? Ugye, nem?
- Nem - felelte Sol, de egy pillanatra elgondolkodott mélyen
legbelül, hogy az igazat mondja-e. - Nem, rabbi, nem hiszem...
- Szólítson Morfnak, Sol.
-
hogyRendben van, az
én... vagy Mórt. Nem azért
álmom... jöttem
okozza el önhöz,
Rachel mert Azt
betegségét. azt viszont
hiszem,
hiszem, hogy talán a tudatalattim próbál meg mondani valamit
nekem.
Mórt enyhén előre-hátra kezdett ringatózni.
- Ebben talán többet segíthetne egy idegspecialista, vagy egy
pszichológus, Sol. Nem tudom, én mit...
- Ábrahám története érdekel - vágott a szavába Sol. - Úgy értem,
ismerem valamennyire a különböző etikai rendszereket, de elég
nehezen értem meg azt, amelyik azzal kezdődik, hogy megparancsolja
egy apának fia megölését.
- Nem, nem, nem! - kiáltott fel a rabbi, meglengetve furcsa mód
gyerekes ujjait maga előtt. - Amikor eljött az idő, Isten
megállította
embert Ábrahám
áldozzanak. Az kezét. Nem engedte
Úr akaratának volna, hogy az az...
való engedelmesség, Ő nevében
- Igen - bólintott Sol. - Az engedelmesség. De a történet szerint
„Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a
fiát". Isten bizonyára belenézett a lelkébe, és látta, hogy
Ábrahám készen áll megölni Izsákot. A Genezis Istenét nem
elégítette volna ki az engedelmesség puszta, belső elhatározás
nélküli látszata. Mi történt volna, ha Ábrahám jobban szereti a
fiát, mint Istent?
Mórt egy pillanatig a térdén dobolt az ujjaival, majd megfogta Sol
felkarját.
- Sol, megértem, hogy aggasztja lánya betegsége. De ne keverjen
bele egy nyolcezer évvel ezelőtt papírra vetett történetet.
Meséljen
halnak mégsemmilyen
bele a kislányáról! Úgy Legalábbis
betegségbe. értem, a agyerekek ma már nem
Hálón belül.
Sol felállt, elmosolyodott, és hátralépve kiszabadította a karját.
- Szívesen beszélgetnék még, Mórt. Tényleg szívesen. De most
vissza kell mennem. Este órám van.
- Szombaton eljön a templomba? - kérdezte a rabbi, kinyújtva
tömzsi ujjait még egy utolsó emberi érintésre.
Sol a fiatalabb férfi kezébe ejtette a jarmulkét.
- Valamikor a napokban, Mort. Valamikor a napokban eljövök.
Azon az őszön, valamivel később, Sol kinézett dolgozószobája
ablakán, és egy férfi sötét alakját pillantotta meg a ház előtti
kopár szilfa alatt. A média, gondolta összeszoruló szívvel. Már
egy évtizede rettegte a napot, melyen a titok kitudódik, tudva,
hogy az
hideg egyszerű crawfordi élete végét fogja jelenteni. Kiment a
estébe.
- Melio! - kiáltott fel, meglátva a magas férfi arcát.
A régész kezét hosszú, kék kabátja zsebébe dugva álldogált. Az

utolsó találkozásuk óta eltelt tíz szabványév ellenére Arundez nem
sokat öregedett - Sol úgy vélte, még mindig húszas éveiben
járhatott. A fiatalember napbarnított arcát azonban gondterhelt
ráncok szabdalták.
- Sol - mondta, miközben szinte szégyenlősen előre nyújtotta
kezét.
Sol melegen megrázta a kezet.
- Nem tudtam, hogy visszajött. Jöjjön be a házba!
- Nem - hátrált egy fél lépést a régész. - Már egy órája állok
itt, Sol. Nincs bátorságom belépni az ajtón.
Sol szóra nyitotta a száját, aztán egyszerűen csak bólintott. O is
zsebre dugta a kezét a hidegben. A ház sötét oromzata fölött
kezdtek láthatóvá válni az első csillagok.
- Rachel épp nincs itthon - bökte ki végül. - Könyvtárba ment.
Azt hiszi... azt hiszi, holnapra be kell adnia a
történelemdolgozatát.
Melio szaggatottan felsóhajtott, és viszonozta a bólintást.
- Sol - kezdte akadozva -, önnek és Sarainak tudnia kell, hogy
mindent megtettünk,
szabványévet töltött amit csak tudtunk.
a Hyperionon. A csapat majdnem
Még maradtunk három
volna, ha az
egyetem nem vonja meg a támogatást. Semmit sem találtunk...
- Tudjuk - felelte Sol. - Nagyon örültünk a fatline üzeneteknek.
- Én magam is hónapokat töltöttem egyedül a Szfinxben -folytatta
Melio. - A műszerek szerint csak egy mozdulatlan kőhalom, de néha
mintha éreztem volna... valamit... - Ismét megrázta a fejét. -
Cserbenhagytam őt, Sol.
- Nem! - ragadta meg Sol a fiatalember két vállát. - De lenne egy
kérdésem. Felvettük a kapcsolatot a szenátorainkkal... még á
Tudományos Tanács tagjaival is beszéltünk... de senki sem tudta
megmagyarázni, miért nem szán a Hegemónia több pénzt és időt a
hyperioni jelenségek tanulmányozására.
Szerintem
ha másért már
nem,réga be kellett volna
tudományos vonniuk miatt.
potenciálja azt a bolygót a Hálóba,
Hogy tudnak szó
nélkül elmenni egy olyan rejtély mellett, mint a Kripták?
- Tudom, mire gondol, Sol. Már a támogatásunk idő előtti
megvonása is gyanús. Olyan, mintha a Hegemónia szándékosan tartaná
magától karnyújtásnyi távolságra a Hyperiont.
- Gondolja... - kezdte Sol, de ebben a pillanatban felbukkant
Rachel az őszi szürkületből. A kezét piros dzsekije zsebének
mélyére dugta, haja a tíz évvel korábbi kamaszdivat szerint
rövidre volt vágva, arca kipirult a hidegtől. Rachel a gyerekkor
és az ifjú felnőttkor küszöbén egyensúlyozott: hosszú,
farmernadrágos lábai, sportcipője és bő dzsekije akár egy fiú
alakját is kiadhatták volna.
- Hi, apa! odabiccentett

szégyenlősen - vigyorgott rájuk. A félhomályban
Meliónak. - Elnézést,közelebb lépve
nem akartam
félbeszakítani a beszélgetést.
Sol vett egy mély lélegzetet.
- Semmi baj, kölyök. Rachel, hadd mutassam be Dr. Melio Arundezt
a freeholmi Reichs Egyetemről! Dr. Arundez, a lányom, Rachel.
- Örülök, hogy megismerhetem - ragyogott fel Rachel arca. - A
Reichs, az igen! Láttam a katalógusukat. Szeretnék egyszer ott
tanulni.
Melio mereven bólintott. Sol látta, hogy válla és felsőteste
megfeszül.
- És... nos... - kezdte Melio -, szóval mit szeretne tanulni? Sol
azt hitte, Rachelnek is hallania kellett a férfi hangjában
csengő fájdalmat, de a lány csak vállat vont és felnevetett.
- Ó, Jézusom, mindent! Az öreg Mr. Eikhardt... ő tartja a

paleontológia- és régészet-előkészítőt az oktatási központban...
azt mondja, hogy remek ókori és őskori leleteik vannak.
- Úgy van - nyögte ki Melio.
Rachel félénken nézett apjáról az idegenre, láthatólag érzékelve a
feszültséget, de nem ismerve az okát
-
Azt Nos, úgy látom,
hiszem, csak feltartom
összeszedtem az urakat.
valami furcsa Megyek,
vírust... lefekszem.
anya szerint
valami meningitisz-félét, amitől kicsit fáradékony vagyok.
Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem, Dr. Arundez. Remélem,
egy nap még találkozunk a Reichs-en.
- Én is remélem - felelte Melio, olyan áthatóan meredve a lányra
a félhomályban, mintha a pillanat minden egyes részletét az
emlékezetébe akarta volna vésni.
- Nos, akkor... - lépett hátra Rachel. Gumitalpú cipője
megcsikordult a kavicsokon. - Akkor jó éjszakát! Reggel
találkozunk, apa.
- Jó éjt, Rachel!
A lány megállt az ajtóban. A gyepet megvilágító gázlámpa fényében
sokkal fiatalabbnak
- Szevasz, tavasz! tűnt tizenhárom évesnél.
- Jön a nyár! - felelte Sol, és hallotta, hogy Melio is vele
suttogja a választ.
Egy ideig némán álltak, miközben az éjszaka leereszkedett a
kisvárosra. Egy fiú hajtott el mellettük kerékpárján, kereke alatt
száraz levelek zörögtek, küllői felcsillantak a régi utcalámpák
alatti fénytavakban.
- Jöjjön be! - mondta Sol a szótlan férfinak. - Sarai örülni fog.
Rachel pedig már alszik.
- Most nem - suttogta Melio. Árnyként állt a fa alatt, még mindig
zsebre dugott kézzel. - Én... hiba volt, Sol. - Megfordult, aztán
visszanézett. - Majd felhívom Freeholmról -mondta. - Összehozunk
még egy
Sol expedíciót.Három év utazás, gondolta. Ha ma éjjel
bólintott.
elindulnának, Rachel... nem egészen tíz éves lenne, mikor
megérkeznének.
- Jó - mondta.
Melio megállt, búcsút intett, majd elindult a járdán, tudomást sem
véve a léptei alatt szétmorzsolódó levelekről. Soha többé nem
találkoztak személyesen.
A Háló legnagyobb Shrike temploma a Lususon állt; Sol néhány
nappal Rachel tizedik születésnapja előtt térkapuzott oda. Maga az
épület nem volt sokkal nagyobb, mint a Régi Föld katedrálisai,
azonban gigantikus megjelenést kölcsönöztek neki a templom felé
nyújtózkodó külső gyámfalai, torz felső emeletei és festett
üvegből készült
brutális támaszfalai.
lususi gravitáció semSol rossz hangulatban
enyhítette érkezett,
rosszkedvét. és a
A püspökkel
való előzetes időpontegyeztetés ellenére több mint öt órát kellett
várnia, míg beengedték a belső szentélybe. A várakozás nagy részét
azzal töltötte, hogy a lassan forgó, húsz méter magas, acél és
polikróm szobrot nézte, mely talán a legendás Shrike volt... vagy
a valaha feltalált összes szúró- és vágófegyver absztrakt
emlékműve. Solt azonban leginkább az a két vörös gömb érdekelte,
melyek talán a koponyát alkotó, rémálomba illő térségben lebegtek.
- M. Weintraub?
- Excellenciás uram - biccentett Sol. Észrevette, hogy az
akolitusok, exorcisták, lectorok és kapuőrök, akik a hosszú
várakozás alatt társaságát alkották, a főpap megjelenésekor
leborultak a padló sötét kőlapjaira. Sol beérte egy formális

meghajlással.
- Kérem, kérem, jöjjön be, M. Weintraub! - invitálta a pap,

köpenye alatt rejtőző karjával a Shrike szentély ajtaja felé
intve.
Sol belépett az ajtón, és egy sötét, visszhangos helyiségben
találta meg, mely nem sokban tért el visszatérő álma helyszínétől.
Leült, ahová a püspök mutatta. Miközben a pap elfoglalta helyét
egy gazdagon
álló, kisebb faragott,
trónszerűámszéken,
teljes egészében modern íróasztal
Sol észrevette, mögött
hogy a főpap a
Lusus szülötte: arca elhízott, megsúlyo-sodott, de teste
ugyanolyan tömörnek tűnt, mint minden lususié. Köpenye riasztóan
vörös volt... élénk, artériás vörös, s inkább sűrű folyadékként,
semmint ónix színű hermelinnel szegett selyemként vagy bársonyként
hömpölygött. A püspök minden ujján egy-egy óriási gyűrűt viselt,
felváltva feketét és vöröset, ami rendkívüli mértékben zavarta
Solt.
- Excellenciás uram - kezdte Sol -, előre is bocsánatát kell
kérnem az egyházi protokoll bárminemű megsértéséért. Bevallom, nem
sokat tudok a Shrike Egyházáról, de az hozott ide, amit tudok.
Kérem, bocsássa meg nekem, ha önkéntelenül is elárulom
tudatlanságomat a ingatta.
A püspök az ujját címek és bizonyos
A halványszavak ügyetlen
fényben használatával!
fekete és vörös kövek
villantak fel.
- A címek nem fontosak, M. Weintraub. Az „excellenciás uram"
megszólítás tökéletesen elfogadható egy hitetlentől. Arra azonban
felhívnánk a figyelmét, hogy szerény csoportunk hivatalos
elnevezése a Végső Bűnhődés Egyháza, azt az entitást pedig, akit a
világ oly naivan a... Shrike-nak... nevez, mi... már ha egyáltalán
szánkra vesszük nevét... a Fájdalom Uraként, vagy még
általánosabban, az Avatárként tiszteljük. Kérem, ismertesse fontos
kérését, mellyel felkeresett minket.
Sol enyhén meghajolt.
- Excellenciás uram, én egy tanár vagyok...
- Bocsásson
egyszerűen meg Ön
tanár. a közbeszólásért,
tudós. Ismerjük M.az Weintraub, de ön nem
erkölcsi hermeneutika
tárgykörében írt munkáit. Az érvelése hibás, ám rendkívül érdekes.
Rendszeresen használjuk apologetikus szemináriumainkon.
Sol szaporán pislogni kezdett. Munkásságát szinte senki sem
ismerte a legszűkebb tudományos körökön kívül, és a püspök
elismerése kizökkentette egyensúlyából. Az alatt az öt másodperc
alatt, míg összeszedte magát, arra jutott végül, hogy a püspök
bizonyára szerette tudni, kivel kell beszélgetnie, és remek
kutatószemélyzete lehetett.
- Excellenciás uram, az én hátterem lényegtelen. Azért kértem,
hogy fogadjon, mert a gyermekem... a lányom... egy olyan területen
folytatott kutatások során betegedett meg, mely terület az önök
egyháza számára
Időkriptákról is fontossággal
beszélek, bír.
a Hyperion Természetesen az úgynevezett
bolygón.
A püspök lassan bólintott. Sol kíváncsi lett volna, vajon
Rachelről is tud-e.
- Tudomása van róla, M. Weintraub, hogy a terület, melyre
utalt... amit mi a Frigy Ládáinak nevezünk... a Hyperion
Önkormányzati Tanácsa jóvoltából nemrégiben lezáratott az
úgynevezett kutatók előtt?
- Igen, excellenciás uram. Hallottam róla. Ha jól tudom, az önök
egyháza döntő szerepet játszott a törvény elfogadtatásában.
A püspök nem reagált az utolsó megjegyzésre. Messze, a
tömjénfüstös félhomályban kis csengők csendültek meg.
- Akárhogy is, excellenciás uram, azt reméltem, hogy egyházuk
tanainakbetegségét.
leányom bizonyos aspektusai talán más megvilágításba helyezhetik
A püspök előrehajtotta a fejét, s így az őt megvilágító egyetlen

fénysugár a homlokára esett, árnyékot vetve szemeire.
- Vallásos beavatást kér az Egyház misztériumaiba, M. Weintraub?
Sol megérintette a szakállát.
- Nem, excellenciás uram, hacsak azzal nem javíthatok lányom
állapotán.
-
SolÉs a lánya bebocsátást
tétovázott kér a Végső Bűnhődés Egyházába?
egy szívdobbanásnyit.
- Ismét csak azt tudom mondani, excellenciás uram, hogy jobban
szeretne lenni. Ha az egyházba való belépés meggyógyítja, vagy
javít az állapotán, akkor nagyon komolyan fontolóra vennénk a
lehetőséget.
A püspök hangos köpenysuhogás közepette hátradőlt trónján, úgy
tűnt, mintha vörösség áramlana róla a félhomályba.
- Ön a testi jólétről beszél, M. Weintraub. A mi Egyházunk a
lelki megváltás végső döntőbírája. Tisztában van vele, hogy az
előbbi mindig az utóbbiból ered?
- Tudom, hogy ez egy régi, széles körben elfogadott álláspont -
felelte Sol. - A feleségemet és engem lányunk egészsége és jóléte
érdekel,
A püspök minden szempontból.
ráfektette súlyos állát két öklére.
- Milyen jellegű betegségben szenved a lánya, M. Weintraub?
- Nos... a betegsége az idővel kapcsolatos, excellenciás uram.
A püspök hirtelen támadt feszültséggel előrehajolt.
- Mit is mondott, melyik szent helyen tört rá ez a kór a lányára,
M. Weintraub?
- A Szfinx nevű épületben, excellenciás uram.
A püspök olyan sebesen pattant fel, hogy az íróasztalán heverő
papírok lerepültek a padlóra. A férfi még a köpeny nélkül is
kétszer annyit nyomott volna, mint Sol. A Shrike papja lobogó
vörös palástjában, teljes magasságában kihúzva magát a halál vörös
megtestesüléseként tornyosult Sol fölé.
- Mostélők
minden elmehet! - üvöltötte
legáldottabbja a hatalmas férfi.Semmit
és legátkozottabbja! - A maga lánya
sem tehet
érte, sem maga, sem az Egyház... vagy bárki más!
Sol nem hátrált meg, még ültében sem.
- Excellenciás uram, ha bármilyen lehetőség adódna...
- NEM! - üvöltötte a püspök elvörösödő arccal, tökéletesen
kiegészítve öltözékét. Megnyomott valamit az asztalán. Exorcisták
és lectorok bukkantak fel az ajtóban. Vörös szegélyű fekete
köpenyeik a püspök öltözéke baljós visszhangjainak tűntek. A
teljesen feketébe öltözött kapuőrök beleolvadtak a félhomályba. -
A beszélgetésnek vége! - közölte a püspök halkabban, de
megingathatatlan véglegességgel hangjában. -A lányát az Avatár
választotta ki arra a bűnhődésre, mely bűnhődést minden bűnösnek
és hitetlennek el kell szenvednie egy nap. Egy nap, mely nincs már
messze.
- Excellenciás uram, ha csak még öt percig rabolhatnám az
idejét...
A püspök csettintett az ujjaival, és az exorcisták előreléptek,
hogy kivezessék Solt. Lususiak voltak. Bármelyikük elbánt volna
akár öt Sol méretű tudóssal is.
- Excellenciás uram!... - kiáltotta Sol, miután lerázta magáról
az első férfi kezét. A három másik exorcista és a hasonló
testfelépítésű lectorok társuk segítségére siettek. A püspök hátat
fordított Sóinak, és úgy tűnt, belemered a sötétségbe.
A külső szentélyben morgások, Sol sarkainak csikorgása és legalább
egy hangos jajkiáltás visszhangzott, amikor a tudós lába közeli
kapcsolatba került
testrészével. Mindez azazonban
exorcisták
nem vezetőjének legkevésbé
befolyásolta papi
a nézeteltérés
végkimenetelét. Sol az utca kövén landolt. Az utolsó kapuőr még

utána dobta megtépázott kalapját.
Sol a gravitációtól való teljes kimerülésen kívül semmi mást nem
ért el a Lususon töltött további tíz nap során. Az egyház
bürokráciája nem fogadta a hívásait. A bíróság nem tudott segíteni
rajta. Az exorcisták az előcsarnok küszöbe mögött várták.
Sol
és aátkapuzott
TC2-re, aazDeneb
Új Földre, a Renaissance
Drei-re és a Deneb Vectorra, a Fu-dzsira
Vierre, de a Shrike
templomai mindenhol zárva voltak előtte.
Sol kimerülten, dühösen és pénztelenül kapuzott haza a Barnard's
Worldre. Kihozta EMJ-jét a parkolóból, és egy órával Rachel
születésnapja előtt állt meg a házuk előtt.
- Hoztál nekem valamit, apa? - kérdezte az izgatott tízéves.
Sarai aznap már megmondta neki, hogy Sol elutazott.
Sol elővette a csomagot. A teljes Zöldormi Anna sorozat volt
benne. Nem ezt akarta hozni a lányának.
- Kibonthatom?
- Később, kicsim. A többi ajándékkal együtt.
- Ó, kérlek, apa! Csak ezt az egyet! Mielőtt még megérkezik Niki
meg
Sol a többi gyerek.
elkapta Sarai pillantását. Az asszony megrázta a fejét. Rachel
úgy emlékezett, hogy alig néhány napja meghívta Nikit, Linnát és a
többi barátját a születésnapjára. Sarai még nem talált ki
semmilyen kifogást.
- Rendben, kölyök! - adta be a derekát Sol. - De csak ezt az
egyet!
Miközben Rachel elmerült a kis csomag felbontásában, Sol
észrevette a nappaliban álló, piros szalaggal átkötött hatalmas
csomagot. Hát persze, az új bicikli! Rachel egy évvel a tizedik
születésnapja előtt kérte az új biciklit. Sol fáradtan
eltöprengett, hogy a lánya másnap vajon meglepődik-e majd azon,
hogy a tizedik születésnapja előtt ott találja az új biciklit.
Persze
míg lehet,
Rachel hogy még aznap éjjel megszabadulnak a biciklitől,
alszik.
Sol lerogyott a díványra. A piros szalag a püspök palástjára
emlékeztette.
Sarai sohasem tudott könnyen elszakadni a múlttól. Akárhányszor
kimosta, összehajtogatta és eltette Rachel kinőtt kis ruháit,
titokban mindig ejtett néhány könnycseppet értük, melyekről Sol
valahogy mégis mindig tudott. Sarai kincsként őrizgette Rachel
gyerekkora minden szakaszának emlékeit, örülve a dolgok napról
napra haladó normalitasanak; a normalitásnak, amit csendesen az
élet legjobb dolgaként fogadott el. Mindig is úgy érezte, hogy az
emberi élmények lényege nem a kiugró eseményekben, az esküvőkben
és az emlékek közül a naptárban pirossal bekarikázott napokként
kiugró diadalokban
folyamában -a hétvégi rejlik, hanemmelyeken
délutánokban, a kisa család
dolgok minden
öntudatlan
tagja
saját kedvtelésének hódolt, az esetleges találkozásokban és
kapcsolatokban, az azonnal elfelejthető beszélgetésekben - ezeknek
az óráknak az összessége azonban fontos és örök szinergiát
teremtett.
Sol a padlásszobában talált rá Saraira, amint csendesen zokogva a
dobozokban keresett valamit. Ezek azonban nem a hajdan kis
holmikat sirató könnyek voltak. Sarai Weintraub dühös volt.
- Mit csinálsz, anya?
- Rachelnek ruhák kellenek. Minden túl nagy rá. Ami jó egy
nyolcévesre, az nem jó egy hétévesre. Valahol megvan még néhány
holmija.
- Hagyd
Sarai már! rázta.
a fejét - legyintett Sol. - Majd veszünk neki új ruhákat.
- És hagyjuk minden nap azon töprengeni, hogy hová lettek a

kedvenc darabjai? Nem! Félretettem egy-két dolgot. Itt kell
lenniük valahol.
- Majd később megkeresed.
- A fenébe is, nincs később, hát nem érted! - kiáltotta Sarai,
majd elfordult Sóitól, és az arca elé kapta a két kezét. - Ne
haragudj!
Sol gyengéden átölelte. A korlátozott Poulsen-kezelések ellenére
az asszony karjai sokkal véknyabbak voltak, mint ahogy emlékezett
rájuk. A durva bőr alatt csomók és inak feszültek. Sol szorosan
magához vonta feleségét.
- Ne haragudj! - mondta ismét Sarai, most már nyíltan zokogva. -
Egyszerűen csak nem... fair ez az egész.
- Nem - értett egyet Sol -, nem fair. A padlásszoba poros
ablakain beszűrődő napfény templomi
hangulatot kölcsönzött a helynek. Sol mindig is szerette a
padlásszoba illatát - a használaton kívüli, a jövő kincseivel
elhalmozott szoba meleg, áporodott ígéretét. Aznap szertefoszlott
az illúzió. Lekuporodott az egyik doboz mellé.
- Gyere,
Rachel drágám! is
továbbra - mondta.
boldog -volt,
Keressük meg együtt!
elmerült az életben, csak egy
kicsit zavarták a következetlenségek, melyekkel minden reggel
szembetalálta magát. Ahogy fiatalodott, úgy lett egyre könnyebb
megmagyarázni a látszólag az éjszaka során bekövetkezett
változásokat - a ház elől eltűnt öreg szilfa hiányát, az új
társasházat a sarkon, ahol annak előtte M. Nesbitt lakott kolóniái
stílusú házában, barátai eltűnését - és Sol soha nem tapasztalt
mértékben kezdte megismerni a gyermeki elme hajlékonyságát. Most
már úgy képzelte, hogy Rachel az idő hullámainak hullámtörőjén él,
nem látva a tenger kavargó mélységeit, kevéske emlékével és a
számára naponta megadatott tizenkét-tizenöt óra mosttal őrizve meg
egyensúlyát.
Sem Sol,gyerektől,
többi sem Sarai azonban
nem akarták,
nem hogy
voltlányuk elszigetelődjön
könnyű a
kapcsolatokat
teremteniük. Rachel boldogan játszott az „új kislánnyal" vagy az
„új kisfiúval" a szomszédból - a többi tanár gyerekeivel, a család
barátainak unokáival, egy ideig Niki lányával -, de a többi
gyereknek meg kellett volna szoknia, hogy Rachel minden nap
ismeretlenként köszönti őket, semmire sem emlékezve közös
múltjukból, és csak keveseknek adatott meg az együttérző-képesség,
hogy játszópajtásuk kedvéért fenntartsak a látszatot.
Rachel különleges betegségének története természetesen nem volt
titok Crawfordban. A hír már a Rachel hazatérését követő év során
elterjedt az egyetemen, és hamarosan az egész város tudott róla.
Crawford úgy reagált, ahogy a kisvárosok öröktől fogva - egyesek
állandóan erről beszéltek,

szerencsétlensége mások nem
láttán hangjukban tudták leplezni
és tekintetükben a más
felbukkanó
sajnálkozást és örömet -, de a város nagy része a kicsinyeit védő,
esetlen anyamadárként oltalmazó szárnyai alá vonta a Weintraub
családot.
Mindennek ellenére élhették megszokott életüket, és amikor Sol
felhagyott a tanítással, majd idő előtt nyugdíjba vonult a Rachel
gyógykezelése ügyében folytatott sűrű utazások miatt, akkor sem
hozta szóba senki visszavonulásának valódi okát.
Ez azonban nem tarthatott örökké, és azon a tavaszi napon, amikor
Sol kilépett a tornácra, és meglátta hétéves lányát, amint zokogva
szaladt hazafelé a parkból, nyomában egy csapat csillogó kamera-
implantú, komlogját előre nyújtó riporterrel, azonnal tudta, hogy
életének egy
odarohant szakasza örökre lezárult. Leugrott a tornácról és
Rachelhez.
- M. Weintraub, igaz, hogy a lánya halálos időbetegségben

szenved? Mi fog történni hét év múlva? Egyszerűen eltűnik majd?
- M. Weintraub! M. Weintraub! Rachel szerint Rabén Dowell a
Szenátus főtitkára, és i. sz. 2711-et írunk! Teljesen elfelejtette
az elmúlt harmincnégy évet, vagy csak a Merlin-betegség okozza a
téveszméit?
- Rachel!lenni?
gyereknek Emlékszel, milyen felnőtt nőnek lenni? Milyen megint
- M. Weintraub! M. Weintraub! Csak még egy képet, kérem! Mit
szólna hozzá, ha Rachellel együtt néznének egy olyan fotót, amin a
lánya idősebb?
- M. Weintraub! Igaz, hogy ez az Időkripták átka? Látta Rachel a
Shrike-szörnyet?
- Hé, Weintraub! Sol! Hé, Solly! Mit fognak csinálni a
feleségével, ha a gyerek meghal?
Egy riporter állta el Sol bejárati ajtó felé vezető útját. A fickó
előredőlt, szeme sztereólencséi kidudorodtak, ahogy ráközelített
Rachel arcára. Sol megragadta a riporter hosszú haját -még
varkocsba is volt kötve -, és félrelökte maga elől.
A falka hét
felismerte hétig
azt, amitcsaholt
korábbanésmár
vonított
tudott, adeház előtt. Sol
elfelejtett ismét
a nagyon
kis városokról: gyakran idegesítők, mindig szűk látókörűek,
személyes szinten néha kíváncsiak, de sohasem adják meg magukat „a
közvéleménynek joga van tudni" ördögi örökségének.
A Háló azonban megadta magát. Sol, elejét véve annak, hogy
családját szinte börtönbe zárja az őket ostromló riporterek hada,
átment támadásba. Interjúkat adott a legnézettebb térkapu-kábeles
hírműsoroknak, részt vett a Minden Dolgok beszélgetésein és
személyesen jelent meg a Concourse-i Orvosi Kutatási Konklávén.
Tíz szabványhónap alatt nyolcvan bolygón kért segítséget lánya
számára.
Az ajánlatok tízezernyi forrásból özönlöttek, de az üzenetek nagy
része hittel gyógyítóktól,
publicitásért projekt
cserébe felkínáló ügynököktől,
intézeti szolgálataikat
és szabadúszó a
kutatóktól,
a Rachel bűnösségét hangoztató Shrike hívőktől és egyéb
fanatikusoktól, reklámügynökségektől, a Rachel ügyét „felvállalni"
akaró médiaügynököktől, gyakran kreditchipeket küldő,
együttérzésüket kifejező egyszerű emberektől, hitetlenkedő
tudósoktól, a Rachel életére kizárólagos jogokat kérő holo-
rendezőktől és könyvkiadóktól, illetve számtalan
ingatlanügynökségtől érkezett.
A Reichs Egyetem külön teamet hozott létre az ajánlatok
kiértékelésére, abban a reményben, hátha valamelyik segíthet
Rachelen. A legtöbb ajánlatot elvetették. Néhány orvosi és
kutatási tervet komolyan fontolóra vettek. Végül azonban úgy
látták, egyik
kísérleti sem amit
terápiát, kínálRachel
olyanne forradalmian
próbált volna új kutatást vagy
ki korábban.
Sol szeme megakadt az egyik fatline üzeneten. A hebroni K'far
Shalom kibuc vezetőjétől érkezett, és mindössze ennyi állt benne:
HA ELEGÜK VAN, JÖJJENEK.
Hamarosan elegük lett. A nyilvánosság elé lépés első hónapjait

követően úgy tűnt, az ostrom alábbhagy, de ez csak előjáték volt a
második felvonáshoz. Az újságok a „Bolygó Zsidó" néven kezdték
emlegetni Solt - a kétségbeesett apát, aki bejárja a galaxist
gyógyírt keresve gyermeke bizarr betegségére -, mely cím, tekintve
Sol irtózását az utazástól, meglehetősen ironikus volt. Sarai lett
„a gyászoló
ahogy anya",
az egyik Rachel
fennkölt pedig
főcím „a halálra „Az
fogalmazott, ítélt gyermek",átkának
Időkripták vagy,
szűz áldozata". A házból nem lehetett úgy kilépni, hogy valamelyik

fa mögött ne találjanak egy riportert vagy egy kamerát.
Crawford rájött, hogy Weintraubék balsorsában pénz rejlik, sok
pénz. A város eleinte állta a sarat, de amikor megjelentek a
Bussard City-i vállalkozók ajándékboltjaikkal, pólóikkal,
körútjaikkal és adatchip bódéikkal az egyre nagyobb számban érkező
turisták pénzét lesve,
aztán meginogtak, végüla pedig
helyi üzletemberek először
egyhangúlag úgy csak morogtak,
döntöttek, hogy ha
már úgyis beindult az üzlet, akkor legalább ne idegenek vigyék el
a hasznot.
Crawford városkája négyszázharmincnyolc szabványévi viszonylagos
elszigeteltség után beruházott egy térkapu terminexbe. A
turistáknak ezután nem kellett végigszenvedniük a Bussard Cityből
a kisvárosba vezető húsz perces repülőutat. A tömeg még nagyobb
lett.
Költözésük napján súlyos eső esett, az utcák üresen tátongtak.
Rachel nem sírt, de egész nap tágra nyílt szemmel j ár-kelt és
visszafojtott hangon beszélt. Tíz nap híján hatéves volt.
- De apa, miért kell elköltöznünk?
-
- Csak mert el kell, kicsim.
De miért?
- Muszáj, kicsim. Tetszeni fog a Hebron. Rengeteg parkja van.
- De hogy lehet az, hogy nem szóltatok, hogy el fogunk költözni?
- Szóltunk, kicsim. Biztos elfelejtetted.
- De mi lesz a nagyiékkal, meg Richárd bácsival meg ; Tetha
nénivel meg Saul bácsival meg mindenkivel?
- Bármikor meglátogathatnak minket.
- De mi lesz Nikivel meg Linnával meg a barátaimmal? Sol nem
válaszolt, szótlanul vitte oda az utolsó csomagot az EMJ-hez. A
házat eladták és teljesen kiürítették; a bútorokat eladták, vagy
előre küldték a Hebronra. Egy héten keresztül egymást váltogatták
náluk a rokonok és a régi barátok, az egyetemi munkatársak, sőt,
még dolgoztak
éve a Reichs orvosi
együtt teamjének
Rachellel néhány
- most tagjai
azonbanis, akik
üres volttizennyolc
az utca.
Az öreg EMJ perspex burkolatán esőcseppek doboltak és folytak le
bonyolult patakocskákat alkotva. Sarai, Rachel és Sol beültek a
járműbe, és egy pillanatig rámeredtek a házra. A levegőt nedves
gyapjú és nedves haj szaga ülte meg.
Rachel belekapaszkodott a mackójába, amit Sarai bányászott elő a
padlásról hat hónappal korábban.
- Ez nem fair! - bökte ki.
- Nem - értett egyet Sol. - Nem fair.
A Hebron sivatagbolygó volt. A négy évszázados terraformálás
belélegezhetővé tette a levegőt és művelhetővé a föld néhány
millió hektárját. Az őshonos állatok kicsik voltak, harciasak és
végtelenülazóvatosak,
beleértve akárcsak
emberállatot is. a Régi Földről betelepítettek,
- Ahh! - kapkodott levegő után Sol, amikor megérkeztek Dán
napégette falujába K'far Shalom napégette kibuca fölé. -Milyen
mazochisták vagyunk mi, zsidók! Húszezer megvizsgált világ felelt
meg az emberi telepeseknek a Hedzsra kezdetén, de azoknak a
smukkoknak ide kellett jönniük!
Azonban sem az első telepeseket, sem Sol családját nem a
mazochizmus vitte oda. A Hebron nagy részét sivatag borította, de
a termékeny területek szinte már ijesztően termékenyek voltak. A
Sínai Egyetem az egész Hálóban köztiszteletnek örvendett,
egészségügyi központja pedig gazdag pácienseket és egészséges
bevételt hozott a szövetkezetnek. A Hebronon egyetlen térkapu-
terminex állt,
portálokat. Új-Jeruzsálemben,
Mivel és sehol sem
a bolygó nem tartozott máshol nem engedélyeztek
a Hegemóniához, sem a
Protektorátushoz, vezetése súlyos adókat vetett ki a térkapu-
használatra, a turisták pedig nem hagyhatták el Új-Jeruzsálemet.

Egy nyugalmat kereső zsidó számára talán a Hebron volt a
legbiztonságosabb hely az emberiség által benépesített háromszáz
bolygó közül.
A kibucot inkább csak hagyományaiban, semmint működésében lehetett
szövetkezetnek tekinteni. Weintraubékat saját házukban, egy
szerény, napon szárított
ívek határolta, vályogbólám
puszta fapadlójú, emelt, derékszöget
a narancs- helyett lágy
és olajfaligeteken
túl a végtelen sivatagra néző épületben fogadták. A nap mintha
mindent kiszárítana, gondolta Sol, még az aggodalmakat és a
rémálmokat is. A fény kézzelfogható volt. Este a házuk még
naplemente után egy órával is rózsaszínben izzott.
Sol minden reggel Rachel ágya szélére ülve várta, hogy lánya
felébredjen. A gyermek zavarodottságának első percei mindig
fájdalommal töltötték el, de ügyelt rá, hogy Rachel minden nap őt
lássa meg először. Az ölében tartotta, míg a kislány feltette
kérdéseit.
- Hol vagyunk, apa?
- Egy csodálatos helyen, kicsim. Reggeli közben majd mesélek
róla.
- Hogy jöttünk ide?
- Térkapun, repülővel és egy kicsit gyalog is - mondta erre
mindig Sol. - Nincs túl messze... de ahhoz elég messze van, hogy
jó kaland legyen.
- De itt van az ágyam... az állataim... miért nem emlékszem rá,
hogy idejöttünk?
Sol pedig szelíden megfogta a vállát, belenézett barna szemébe, és
így szólt:
- Volt egy baleseted, Rachel. Emlékszel amikor a Hazavágyó
békában Terrence beütötte a fejét, és néhány napra elfelejtette,
hol lakik? Valami ilyesmi történt veled is.
- De már jobban vagyok?
- Igen - mondta
betöltötte ilyenkor
a reggeli Sol és
illata, -, együtt
sokkal mentek
jobban ki
vagy. - És a házat
a teraszra, ahol
Sarai várta őket.
Rachelnek több játszótársa volt, mint valaha. A kibuc-szövetkezet
fenntartott egy iskolát, ahol mindig szívesen látták, és nap mint
nap újonnan üdvözölték. A gyerekek a hosszú délutánokon a
gyümölcsösökben játszottak, vagy a sziklák között barangoltak.
Avner, Róbert és Ephraim, a Tanács vénei arra biztatták Solt, hogy
folytassa könyvét. A Hebron büszke volt tudósaira, művészeire,
zenészeire, filozófusaira, íróira és zeneszerzőire, és
állampolgársággal vagy korlátlan idejű letelepedési engedéllyel
oltalmazta őket. A ház, mutattak rá a vének, az állam ajándéka.
Sol nyugdíja, bár a Háló mércéjével mérve alacsony volt, bőségesen
fedezte K'far
legnagyobb Shalom-i kifejezetten
meglepetésére, szerény igényeiket.
élvezte aSol azonban,
fizikai a
munkát.
Akár a gyümölcsösökben dolgozott, akár a köveket cipelte le a fel
nem tört földekről, akár egy falat javítgatott a városban, rá
kellett jönnie, hogy lelke és szelleme szabadabb, mint évek óta
bármikor. Felfedezte, hogy nyugodtan birkózhat Kierkegaarddal,
miközben a habarcs száradására vár, és új meglátásai támadhatnak
Kant vagy Vandeur kapcsán, miközben gondosan válogatja az almákat.
Sol hetvenhárom szabványéves korában megszerezte első
bőrkeményedéseit.
Esténként Rachellel játszott, majd Saraival sétált egyet a hegyek
lábánál, miközben Judy vagy valamelyik másik szomszéd kislány
vigyázott az alvó gyermekre. Az egyik hétvégén elmentek Új-
Jeruzsálembe,
azóta, csak tizenhét
hogy Rachel Sol és Sarai - először
szabványéwel maradtak
korábban kettesben
hazaköltözött
hozzájuk.
Azonban nem volt minden idillikus. Túl gyakran fordult elő, hogy
Sol egyedül riadt fel éjszaka, s amikor mezítláb leóvakodott a
nappaliba, ott találta Sarait, amint az alvó Rachelt nézte. És
gyakran előfordult, hogy egy-egy hosszabb nap végén, a régi
kerámiakádban fürdetve, vagy épp ágyba dugva Rachelt a
rózsaszínben izzó falak között, a gyermek így szólt:
- Szeretekbólintott.
ilyenkor itt lenni,Ésapa, de holnap
az esti mese, hazamehetünk
az altatódalvégre?
meg a -És Sol
jó éjt
puszi után, meggyőződve róla, hogy a kislány tényleg alszik,
lábujjhegyen elindult kifelé a gyerekszobából, de rögtön
meghallotta a takaró alól a fojtott „Szevasz, tavasz"-t, melyet
nem hagyhatott a megszokott „Jön a nyár" nélkül. És maga is ágyba
bújva, a halkan lélegző, talán alvó szeretett asszony mellett
feküdve Sol a Hebron kis holdjainak a falakon végigkúszó sápadt
fénysugarait bámulta, és Istennel beszélgetett.
Sol már jó néhány hónapja beszélgetett Istennel, amikor
észrevette, hogy mit is csinál. Szórakoztatta a dolog. A
párbeszédeket semMikeppen sem lehetett volna imának nevezni, mégis
dühös monológok formáját öltötték, melyek - éppen azelőtt a pont
előtt, melyen
folytatott vádbeszédekké
vitákká váltak
alakultak át. volnanem
Illetve - csak
heves, saját magával
magával. Sol egy
nap rájött, hogy a tüzes viták témái annyira fennköltek, az
elrendezendő problémák annyira komolyak, az érintett kérdések
olyan széleskörűek, hogy az egyetlen személy, akit egyáltalán
korholhatott a hiányosságokért, csak Maga Isten lehetett. Mivel az
éjjelente álmatlanul az emberi lények sorsán aggódó, az egyes
emberek életébe beavatkozó személyes Isten gondolata teljes
mértékben abszurdnak tűnt Sol számára, a dialógusok miatt
kételkedni kezdett saját épelméjűségében.
A dialógusok azonban folytatódtak.
Sol tudni akarta, hogyan nőhet ki egy etikai rendszer - nem is
beszélve egy olyan megfékezhetetlen vallásról, ami minden rosszat
túlélt, amithogy
parancsából, az egy
emberiség
férfi öljerámegtudott
a fiát.vetni - érdekelte,
Solt nem Isten azon
hogy a parancsot az utolsó pillanatban visszavonták. Nem
érdekelte, hogy a parancs az engedelmesség próbája volt. Ami azt
illeti, Sol pontosan attól kapott dührohamokat, hogy Ábrahám az
engedelmessége miatt válhatott Izrael törzseinek ősatyjává.
Az etikai rendszereknek szentelt ötvenöt évnyi munka és kutatás
után Sol Weintraub egyetlen, megingathatatlan végkövetkeztetésre
jutott: gonosz minden olyan istenhit, elmélet vagy egyetemes elv,
mely az engedelmességet az ártatlan emberi lények irányában
tanúsított tisztességes viselkedés fölé helyezi.
— Definiálnád akkor az „ártatlant"? - érkezett az enyhén jókedvű,
kissé szőrszálhasogató hang, melyet Sol ezekhez a vitákhoz
társított.
— Egy gyermek ártatlan, gondolta Sol. Izsák ártatlan volt. Rachel
ártatlan.
— „Ártatlan " pusztán attól a ténytől, hogy gyermek?
— Igen.
— Es nem létezhet olyan szituáció, ahol az ártatlan vérét kell
ontani egy nagyobb ügy érdekében?
— Nem, gondolta Sol. Soha.
— De feltételezem, az „ártatlan" fogalma nem korlátozódik a
gyermekekre.
— Sol elbizonytalanodott, érzékelte a csapdát, próbálta
megérteni, mire akar kilyukadni tudatalatti beszélgetőtársa. Nem
járt sikerrel. Nem, gondolta, az „ártatlanba" mások is
beletartoznak a gyerekek
— Például Rachel? mellett.
A huszonnégy éves Rachel? Az ártatlanokat soha
nem szabad feláldozni, bármilyen idősek is?
— Pontosan.
— Talán ez is része annak a leckének, amit Ábrahámnak meg kellett
tanulnia, mielőtt ősatyja lehetett volna a nemzetek
legáldottabbikának a földön.
- Miféle leckének? - gondolta Sol. Miféle leckének? Az elméjében
azonban elhalkult a hang, csak az éjszakai madarak csiripelése
hallatszott be odakintről
Rachel ötéves és felesége
korában még mindig halk légzése
tudott mellőle.
olvasni. Sol alig
emlékezett már, mikor tanult meg - neki úgy tűnt, mintha mindig is
tudott volna.
- Négy szabványéves volt - mondta Sarai. - Nyár elején... három
hónappal a születésnapja után. Az egyetem fölötti mezőn
piknikeztünk, Rachel a Micimackó könyvét nézegette, és egyszer
csak megszólalt: „Egy hang beszél a fejemben".
Most már Sol is emlékezett.
Arra az örömre is emlékezett, amit Saraival éreztek, látva, milyen
sebességgel sajátítja el a négyéves Rachel az újabbnál újabb
ismereteket. Emlékezett, mert most a folyamat fordítottjával
kellett szembenézniük.
- Apa - a szólalt
elmerülve meg Rachel
színezgetésben a dolgozószoba
-, mennyi padlóján
idő telt el hasalva,
anya szülinapja
óta?
- Hétfőn volt - felelte Sol, fel sem nézve a könyvéből. Sarai
születésnapja még nem érkezett el, de Rachel már emlékezett rá.
- Azt tudom. De mennyi idő telt el azóta?
- Ma csütörtök van - morogta Sol. Egy hosszú talmudista
értekezést olvasott az engedelmességről.
- Azt tudom. De hány nap telt el? Sol letette a könyvet.
- Fel tudod sorolni a hét napjait? - A Barnard's World-ön a régi
naptárt használták.
- Persze! - bólintott Rachel. - Hétfő, kedd, szerda, csütörtök,
péntek, szombat, vasárnap, hétfő...
- Ja.
- A hétfőt márnapja
De hány mondtad.
volt?
- El tudsz számolni hétfőtől csütörtökig?
Rachel a homlokát ráncolta, ajkai hangtalanul mozogtak. Ismét
megpróbálta, ez alkalommal az ujjain számolva.
- Négy nap?
- Jól van - biccentett Sol. - Meg tudod mondani, mennyi 10 mínusz
4, kölyök?
- Mi az a mínusz?
Sol kényszeríttette magát, hogy a könyvre szegezze tekintetét.
- Semmi - próbált könnyed hangot megütni. - Majd megtanulod az
iskolában.
- Majd ha hazamegyünk? Holnap?
- Igen.
Egy reggel, mikor Rachel elment Judyval a többi gyerekhez játszani
- iskolába már nem járhatott, túl kicsi volt -, Sarai így szólt:
- Sol, el kell vinnünk a Hyperionra!
- Micsoda? - meredt rá Sol.
- Hallottad. Nem várhatjuk meg, míg olyan kicsi lesz, hogy járni
sem tud... vagy beszélni. És mi sem fiatalodunk. - Sarai
örömtelenül, vakkantva felnevetett. - Furán hangzik, igaz? De
tényleg nem fiatalodunk. A Poulsen kezelések hatása egy-két éven
belül elmúlik.
- Sarai, elfelejtetted? Az összes orvos azt mondta, hogy Rachel
nem élné túl a kriogenikus alvást. Alvás nélkül még senki sem élte
át a fénysebességnél gyorsabb utazást. A Hawking hatástól
megőrülhet
- az ember...
Nem számít! vagy még rosszabb
- makacskodott Sarai. is történhet vele.
- Rachelnek vissza kell
térnie a Hyperionra!
- Mi a fenét hordasz itt össze? - fortyant fel Sol. Sarai

megragadta a kezét.
- Azt hiszed, csak te látod az álmot?
- Az álmot? - nyögte ki Sol.
Sarai felsóhajtott, és leült a fehér konyhaasztal mellé. A reggeli
fény sárga reflektorként vetült az ablakpárkányon álló virágokra.
- A sötét helyről
A hanggal. Ami azt - mondja...
mondta az azt
asszony. - Fenthogy
mondja... a vörös fényekkel.
vigyük... hogy
menjünk a Hyperionra. És... ajánljuk fel...
Sol megnyalta az ajkát, de a nyelve is száraz volt. A szíve
hevesen vert.
- Kinek a nevét... kinek a nevét szólítják? Sarai furcsa
pillantást vetett rá.
- Mindkettőnkét. Ha nem lennél ott... ha nem lennél velem az
álomban... nem bírtam volna ilyen sok éven át.
Sol lerogyott a székére. Lenézett az asztalon nyugvó idegen kézre
és alkarra. A kéz bütykei kezdtek megnagyobbodni az arthritistől;
az alkaron vastag visszerek kanyarogtak a májfoltok között.
Természetesen az ő keze volt az. Hallotta a saját hangját, amint
így
- szól:
Soha nem beszéltél róla. Egyetlen szóval sem... Sarai most
keserűség nélkül nevetett fel.
- Mintha kellett volna! Hányszor keltünk fel egyszerre
éjszakánként? Te ráadásul verejtékben fürödve. Kezdettől fogva
tudtam, hogy ez nem pusztán egy álom. Mennünk kell, apa. A
Hyperionra.
Sol megmozdította a kezet. Még mindig nem érezte a saját
testrészének.
- Miért? Az Isten szerelmére, miért, Sarai? Nem... nem
ajánlhatjuk fel Rachelt...
- Persze, hogy nem, apa. Nem gondolkodtál rajta? El kell mennünk
a Hyperionra... vagy ahová az álom küld minket... és fel kell
ajánlanunk
- Magunkatmagunkat helyette.
- ismételte meg Sol. Úgy érezte, rögtön szívrohamot
kap. A mellkasa olyan szörnyen fájt, hogy nem tudott levegőt
venni. Egy teljes percig némán ült, abban a szilárd hitben, hogy
ha megpróbálna kiejteni egy szót, csak zokogás törne fel belőle.
Még egy perccel később megszólalt:
- Mióta... mióta jár ez a fejedben, anya?
- Úgy érted, mióta tudom, mit kell tennünk? Egy éve. Vagy
valamivel régebben. Az ötödik születésnapja óta.
- Egy éve! Miért nem szóltál?
- Rád vártam. Hogy rájöjj. Hogy tudd.
Sol megrázta a fejét. A konyha távolinak és enyhén dőltnek tűnt.
- Nem. Úgy értem, nem tűnik... Gondolkodnom kell, anya! - Sol
csak nézte, amint az idegen két megsimogatta Sarai jól ismert

kezét.
Az asszony bólintott.
Sol három napot és három éjszakát töltött a kopár hegyek között,
csak a magával hozott vastag héjú kenyéren és a termoszában őrzött
vízen élve.
Az elmúlt húsz év során tízezerszer fohászkodott, hogy átvehesse
Rachel betegségét; hogy ha már szenvedni kell valakinek, akkor az
az apa legyen, ne a gyermek. Minden szülő így érzett volna - így
érzett, amikor gyermeke megsérült vagy lázasan feküdt. De
természetesen nem lehetett ilyen egyszerű a megoldás.
A harmadik nap, a délutáni hőségben, ahogy félálomban feküdt egy
keskeny sziklaperem alatt, Sol megtudta, hogy tényleg nem ilyen
egyszerű.
— Lehet ez Ábrahám válasza Istennek? Hogy ő legyen az áldozat, nem
Izsák?
— Az Ábrahámé lehetett. A tied nem.

— Miért?
Mintha csak választ kapott volna, Sol lázas látomást látott:
meztelen felnőttek sorakoztak a fegyveres őrök között a kre-
matóriumok felé, az anyák ruhahalmok alá rejtették el
gyermekeiket. Látta, amint égett, cafatokban lógó húsú férfiak és
nők cipelik
romjai közül. ki
Sol kábult
tudta, gyerekeiket egy ahajdani
hogy nem álmodja képeket,város
hanemfüstölgő
az első
és második Holocaust valóságát látja, és ezt megértve már azelőtt
tudta, mi a válasz, mielőtt a hang megszólalt volna elméjében.
Tudta, hogy minek kellene lenni a válasznak.
— A szülők felajánlották magukat. Az áldozatot már elfogadtuk.
Ezen már túl vagyunk.
— És akkor? Akkor mi van?!
Csak a csend felelt. Sol felállt a teljes hévvel tűző napon, és
majdneni elesett. Felette, vagy látomásában, egy fekete madár
keringett. Sol az öklét rázta a fémszínű ég felé.
— A nácikat használod eszközökként. Őrültek. Szörnyetegek. Magad
is egy őrült szörny vagy.
—
A Nem.
föld megbillent, és Sol oldalra zuhant, rá az éles kövekre. Úgy
érezte, mintha egy durván rakott falnak támaszkodna. Egy öklömnyi
kő az arcát égette.
— Ábrahám számára az engedelmesség volt a helyes válasz, gondolta
Sol. Etikailag maga Ábrahám is gyermek volt. Akkor még minden
ember gyermek volt. Ábrahám gyermekei számára az volt a helyes
válasz, hogy felnőtté váljanak, és saját magukat ajánlják fel. De
számunkra mi a helyes válasz?
Nem kapta meg. A föld és az ég forgása abbamaradt. Sol kis idő
múlva reszketegen felállt, letörölte arcáról a vért és a
kőtörmeléket, majd elindult a völgyben álló falu felé.
— Nem - mondta Sol Sarainak -, nem megyünk a Hyperionra. Nem ez a
helyes
- megoldás.
Tehát inkább ne tegyünk semmit. - Sarai ajkai elfehéredtek, de
szilárdan uralkodott a hangján.
- Nem. Inkább ne tegyük a helytelen dolgot.
Sarai sziszegve fújta ki a levegőt. Az ablak felé intett, melyen
túl négyéves lányuk játszott játéklovaival a hátsó udvarban.
- Azt hiszed, neki van ideje arra, a végtelenségig tegyük a
helytelen dolgot... vagy bármit?
- Ülj le, anya!
Sarai állva maradt. Cserszínü vászonruhájának elején halvány
porcukorcsík csillogott. Sóinak eszébe jutott a Maui-Covenant
mozgó szigetének foszforeszkáló sodrából meztelenül kiemelkedő
fiatal nő képe.
- Tennünk kell száz

Több mint valamit! - mondta
orvost Sarai. kerestünk fel. Kéttucat
és kutatót
intézetben vizsgálták, szurkálták, böködték és kínozták meg
Rachelt. Jártam a Háló összes bolygójának Shrike-templomában, nem
fogadtak. Melio és a Reichs többi szakértője azt mondja, a
Shrike-kultuszban utalás sincs a Merlin betegségre, és a Hyperion
őslakóinak legendáiban sem szerepel a kór vagy a gyógyír. A
Hyperionon töltött három év kutatásai nem hoztak eredményt. Ma már
kutatni sem szabad. Az Időkriptákat csak az úgynevezett zarándokok
kereshetik fel. Szinte már vízumot sem lehet szerezni a
Hyperionra. És ha elvisszük Rachelt, bele is halhat az utazásba.
Sol elhallgatott, hogy levegőt vegyen, és megérintette Sarai
karját.
- Nem
már szívesen ismétlem el azt egészet, anya. De igenis tettünk
valamit.
- De nem eleget! - csattant fel Sarai. - Mi lenne, ha

zarándokokként mennénk?
Sol dühösen összefonta karjait.
- A Shrike Egyháza több ezer jelentkező közül választja ki az
áldozatokat. A Háló tele van ostoba, depressziós emberekkel. Nem
sokan térnek vissza.
- Nem vagy
Valaki bizonyít ez megöli
valami valamit? - suttogta Sarai gyorsan, sürgetően. -
őket.
- Banditák - felelte Sol. Sarai a fejét rázta.
- A gólem.
- Úgy érted, a Shrike.
- A gólem - makacskodott Sarai. - Ugyanaz, amit az álomban
látunk.
- Én nem láttam gólemet az álmomban - feszengett Sol. -Miféle
gólemről beszélsz?
- A figyelő vörös szemek - felelte Sarai. - Ugyanaz a gólem, amit
Rachel hallott azon az éjjelen a Szfinxben.
- Honnan tudod, hogy hallott egyáltalán valamit?
- Benne van az álombanl! - csattant fel Sarai. - Mielőtt belépünk
oda,
- ahol anem
Akkor gólem vár.
ugyanazt az álmot láttuk - motyogta Sol. -Anya,
anya... miért nem beszéltél erről eddig?
- Azt hittem, megőrültem - suttogta Sarai.
Sóinak eszébe jutott Istennel folytatott titkos párbeszéde, és
átölelte feleségét.
- Ó, Sol - suttogta az asszony -, annyira fáj látni! És olyan
egyedül vagyok itt.
Sol magához szorította. Megpróbáltak hazamenni - a „haza" mindig a
Barnard's World lesz -, fél tucatszor látogatták meg a rokonokat
és a barátokat, de az utazásokat mindig tönkretették a riporterek
és a turisták. Senki sem tehetett róla. A hírek pillanatok alatt
elterjedtek a Háló százhatvan bolygójának mega-adatszférájában. A
kíváncsiság felkeltéséhez
kártyájukat egy terminex elég volt becsúsztatni
diskey-ébe, és átlépniaz a univerzális
térkapun.
Megpróbáltak előzetes bejelentés nélkül, majd inkognitóban utazni,
de hát nem voltak kémek, erőfeszítéseik szánalmasra sikerültek.
Nem telt huszonnégy óra a Hálóba való visszatérésük után, és már
ostrom alatt is álltak. A kutatóintézetek és a nagy egészségügyi
központok könnyűszerrel meg tudták védeni őket a médiától, de a
barátok és a rokonok szenvedtek tőle. Rachel HÍR volt.
- Talán megint meghívhatnánk Tethát és Richárdot... -kezdte
Sarai.
- Jobb ötletem van - vágott a szavába Sol. - Menj egyedül, anya!
A húgodat szeretnéd látni, de szeretnéd látni, hallani, szagolni
az otthont is... végignézni egy naplementét iguánok nélkül...
sétálni
- a földeken.
Menjek? Menjhagyhatom
Egyedül? Nem csak! itt Rachelt...
- Butaság! - torkollta le Sol. - Húsz év alatt kétszer... majdnem
negyven, ha az azelőtti szép napokat is idevesszük... mindegy,
húsz év alatt két alkalom még nem meríti ki a gondatlan szülői
felügyelet vádját. Kész csoda, hogy ennyi összezárva töltött idő
után még el tudjuk viselni egymást.
Sarai gondolataiba mélyedve meredt az asztallapra.
- De nem fognak megtalálni a riporterek?
- Fogadni mernék, hogy nem. Szerintem Rachel kódját figyelik. Ha
mégis utánad erednek, gyere haza. De szerintem legalább egy heted
lesz, mire kapcsolnak.
- Egy hét! - kapkodott levegő után Sarai. - Nem lehet...
- Dehogynem!
tölthetek Mi több,
Rachellel, muszáj!
aztán majd Legalább néhány napig
ha visszajössz, több időt
önző módon pár
napot a könyvemnek szentelek.
- A Kierkegaardnak?
- Nem. Játszadozom valamivel, amit az Abrahám problémámk nevezek.
- Béna cím - vélte Sarai.
- Béna probléma - válaszolta Sol. - Most pedig nyomás csomagolni!
Holnap elrepülünk Új-Jeruzsálembe, hogy még a szabbath előtt
eltérkapuzhass.
-
- Még meggondolom
Csomagolsz! - mondta
- ölelte át Sarai bizonytalanul.
Sol ismét. Ölelés közben elfordította
az asszonyt az ablaktól a nappali és a hálószoba ajtaja felé. -
Menj! Mire visszajössz otthonról, kitalálok valamit, amit tényleg
megtehetünk Rachelért.
Sarai megtorpant.
- Megígéred?
- Megígérem, hogy kitalálok valamit, mielőtt még az idő mindent
elpusztít - nézett rá Sol. - Rachel apjaként esküszöm, hogy
kitalálok!
Sarai bólintott. Sol hónapok óta nem látta ilyen nyugodtnak.
- Akkor megyek csomagolni - mondta az asszony.
Amikor másnap visszatértek Új-Jeruzsálemből, Sol kiment
meglocsolni a füvet,
odabent. Később, belépveRachel pedig rózsaszínnel
a falakat csendesen eljátszogatott
és a tenger
csendes melegével elárasztó alkonyati fénybe, Rachelt sem a
gyerekszobában, sem a többi szokott helyen nem lelte.
- Rachel? .
Amikor nem kapott választ, ismét megnézte a gyerekszobát, majd a
néptelen utcát.
- Rachel! - Sol már rohant volna a szomszédokhoz, de hirtelen
alig kivehető zajt hallott Sarai nagy ruhásszekrényéből. Sol
halkan kinyitotta az ajtaját.
Rachel a vállfán lógó ruhák alatt ült, szétvetett lábai között
Sarai ósdi fenyődobozával. A padlót fotók és holóchipek
borították: Rachel egyetemistaként, Rachel amikor középiskolába
ment, Rachel
kutatási egy faragott
komlogja hegyoldal
a négyéves előtt asuttogott.
Rachel ölében Hyperionon.
Sol Rachel
szíve
elszorult a magabiztos fiatal nő ismerős hangja hallatán.
- Apa - szólalt meg a padlón ülő gyermek, a komlogból szóló hang
apró, rémült visszhangjaként -, soha nem mondtad, hogy volt egy
nővérem.
- Mert nincs is, kicsim. Rachel a homlokát ráncolta.
- Akkor ez anya, amikor még nem volt ilyen... nagy? Huhu, az nem
lehet! Ezt a lányt is Rachelnek hívják, azt mondja. Hogy lehet?...
- Jól van - vágott a szavába Sol. - Majd elmagyarázom... -Sol
ekkor hallotta meg, hogy a nappaliban csörög a telefon. Már jó
ideje csöröghetett. - Egy pillanat, kicsim. Azonnal jövök.
A gödör fölött egy férfi holója öltött alakot, akit Sol még soha
nem látott.
volna Sol nem megszabadulni
minél hamarabb kapcsolta be a ahívótól.
saját kameráját, szeretett
- Igen? - kérdezte nyersen.
- M. Weintraub? M. Weintraub, aki korábban a Barnard's World-ön
élt, jelenleg pedig a hebroni Dán falujában lakik?
Sol a kapcsoló felé nyúlt, aztán megdermedt. A hívószámuk titkos
volt. Néha felhívta őket egy-egy új-jeruzsálemi ügynök, de más
bolygóról ritkán kaptak hívásokat. És, döbbent rá hirtelen,
összeszoruló gyomorral Sol, már elmúlt a szabbath naplementéje.
Ilyenkor csak a vészhívásokat engedélyezték.
- Igen? - kérdezte.
- M. Weintraub - nézett el a férfi vakon Sol mellett -, szörnyű
baleset történt.
Amikor
A szemeRachel
vörös felébredt,
volt, arca apja
pedigaz ágya szélén
borostától ült. aFáradtnak
szürke tűnt.
szakáll vonala
fölött.
- Jó reggelt, apa!
- Jó reggelt, édesem.
Rachel körülnézett, és szaporán pislogni kezdett. Látta néhány
babáját és játékát, de a szobát nem ismerte föl. Más volt a fény.
Még a levegő is másmilyennek tűnt. És az apja is.
- Hol vagyunk, apa?
-
- Elutaztunk,
Hová? kicsim.
- Ez most nem számít. Ki az ágyból, kicsim! Kész a fürdőd, aztán
fel kell öltöznünk.
Az ágy végében egy soha nem látott sötét ruha hevert. Rachel
ránézett a ruhára, majd visszafordult apja felé.
85
Dan Simmons
- Apa, mi a baj? Hol van anya?
Sol megdörzsölte az arcát. A harmadik reggelük volt a baleset óta.
A temetés napja. Az előző napokon mindent elmondott a kislánynak,
mert egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy hazudjon neki; az lett
volna a legnagyobb árulás - mind Saraival, mind Rachellel szemben.
Most
- azonban történt,
Baleset úgy érezte, nem képes
Rachel rá még
- mondta egyszer.rekedt hangon. -
fájdalmas
Anya meghalt. Ma fogunk elbúcsúzni tőle. - Elhallgatott. Mostanra
már tudta, hogy el kell telnie egy percnek, míg Rachel számára
valóságossá válik anyja halálának ténye. Az első napon még nem
hitte volna, hogy egy négyéves valóban képes felfogni a halál
fogalmát. Most már tudta, hogy Rachel képes rá.
Később, a zokogó gyermeket karjaiban tartva, Sol megpróbálta
megérteni a balesetet, amit tömören összefoglalt lányának. Az EMJ
messze az emberiség által valaha feltalált közlekedési eszköz
volt. A lebegtetői elromolhattak, de az EM generátorokban
visszamaradó töltés miatt a légikocsi akkor is szép lassan
ereszkedett volna le bármilyen magasságból. Az EMJ-k bolondbiztos
ütközés-elhárító
minden elromlott. rendszere évszázadok
Ebben az esetben egy óta nem változott.
sétakocsikázó Azonban
tizenéves pár
egy lopott EMJ-vel letért a forgalmi pályákról, 1,5 Mach-ra
gyorsult, kikapcsolt fényszórókkal és jeladókkal, nehogy
észrevegyék őket, és minden matematikai esélynek fittyet hányva
belerohant Tetha néni ősöreg Vikkenjébe, amint az a Bussard City-i
operaház leszállótere felé ereszkedett. Tetha, Sarai és a két
kamasz mellett még hárman haltak meg, amikor a két jármű
szétszóródott darabjai lezuhantak az operaház zsúfolásig telt
előcsarnokába.
Sarai!
- Látjuk még anyát valaha? - kérdezte Rachel zokogva. Minden
egyes alkalommal feltette a kérdést.
- temetésre
A Nem tudom, aédesem - felelte
családi Sol az aigazságnak
kriptában, Bamard's megfelelően.
World-ön, Kates
megyében került sor. Magát a temetőt nem özönlötte el a sajtó, de
a riporterek a fák mögött rejtőztek, és dühös viharfelhőként
feszültek a fekete vaskapunak.
Richárd szerette volna, ha Sol és Rachel náluk maradnak néhány
napig, de Sol tudta, milyen fájdalmat okozna a csendes farmernek,
ha a sajtó folytatja ostromát. így hát megölelte Richárdot, szólt
néhány szót a kerítés mögött zajongó riporterekhez, majd a
döbbent, szótlan Rachellel visszamenekült a Hebronra.
A riporterek Új-Jeruzsálemig követték, majd megpróbáltak eljutni
Dánig, de a katonai rendőrség megállította bérelt EMJ-eiket,
példát statuálandó rács mögé dugott egy tucat újságírót, és
visszavonta
Sol a többia térkapu-vízumát.
este elsétált falu fölötti hegyek lábához. Az alvó gyerekre
Judy vigyázott. Rájött, hogy Istennel folytatott dialógusa
hallhatóvá vált, de ellenállt a késztetésnek, hogy az öklét rázza

az ég felé, hogy obszcén dolgokat kezdjen kiabálni, hogy köveket
dobáljon. Inkább kérdéseket tett fel, kérdéseket, melyek mindig
azzal végződtek, hogy „Miért?".
Nem kapott választ. A Hebron napja leszállt a távoli hegygerincek
mögé, és a hőjüket leadó sziklák ragyogni kezdtek. Sol leült egy
nagy kőre, és megdörzsölte a halántékát.
Sarai.
Teljes életet éltek, még így is, hogy beárnyékolta Rachel
betegségének tragédiája. Ironikus volt, hogy Sarai a húgával
töltött első nyugodt óra során... Sol hangosan felnyögött.
Természetesen ott estek csapdába, hogy teljesen elmerültek Rachel
betegségében. Egyikük sem tudott szembenézni a Rachel... halála?
eltűnése?... utáni jövővel. A világ minden nap fordult egyet,
gyermekük élt, és egyetlen egyszer sem jutott eszükbe, hogy
bármikor baleset érheti őket, egyetlen egyszer sem gondoltak az
éles peremű univerzum perverz antilogikájára. Sol biztosra
vette, hogy Sarai hozzá hasonlóan fontolóra vette az
öngyilkosságot, de egyikük sem lett volna képes magára hagyni a
másikat. Vagy Rachelt.
maradhat Rachellel, Soha eszébe sem jutott, hogy egyedül
amikor...
Sarai!
Ebben a pillanatban Sol rájött, hogy az a gyakran dühös párbeszéd,
amit népe oly sok évezrede folytatott Istennel, nem ért véget a
Régi Föld pusztulásával... sem az új Diaszpórával... hanem tovább
folytatódott. Ő, Rachel és Sarai is részét alkották. Hagyta, hadd
öntse el a fájdalom. Az elhatározás éles peremű kínjával töltötte
el.
Sol felállt, és csak zokogott, miközben leszállt az éjszaka.
Reggel, amikor napfény áradt a szobába, ott ült Rachel ágyán.
- Jó reggelt, apa.
- Jó reggelt, édesem.
- Elutaztunk,
- Hol vagyunk,kicsim.
apa? Egy szép helyre.
- Hol van anya?
- Elment Tetha nénihez.
- Holnap már itthon lesz?
- Igen - bólintott Sol. - Most pedig öltözzünk föl, aztán
megcsinálom a reggelit.
Sol akkor kezdte el kérvényekkel zaklatni a Shrike Egyházát,
amikor Rachel hároméves lett. A Hyperionra való utazást szigorúan
korlátozták, az Időkriptákhoz pedig szinte teljesen lehetetlen
volt eljutni. Csak az időnkénti Shrike zarándoklatok tajgai
jutottak el arra a vidékre.
Rachel szomorú volt, hogy édesanyja nem lehetett ott a
születésnapján,
elterelniük de a kibucbeli
a figyelmét. gyerekeknek
A nagy ajándék sikerült egy
egy illusztrált kicsit
mesekönyv
volt, amit Sarai még hónapokkal korábban vett Új-Jeruzsálemben.
Sol lefekvés előtt elolvasott néhány mesét Rachelnek. A kislány
hét hónapja még bármelyik szót el tudta volna olvasni egyedül is.
De szerette a meséket - különösen a Csipkerózsikát -, és ezt
apjának kétszer is fel kellett olvasnia.
- Majd megmutatom anyának is, ha hazajön - jelentette ki ásítva,
miközben Sol lekapcsolta a lámpáját.
- Jó éjt, kölyök! - mondta halkan, megállva az ajtóban.
- Hé, apa!
- Tessék?
- Szevasz tavasz!
- Jön belekuncogott
Rachel a nyár. a párnájába.
Olyan ez, gondolta Sol valamikor az utolsó két év során, mint

amikor valaki a szerelme megöregedését nézi végig. Csak éppen
rosszabb. Ezerszer rosszabb.
Rachel csontfogai szakaszosan, nyolc és két éves kora között
hullottak ki. A helyükön megjelentek a tejfogak, de mire
tizennyolc hónapos lett, ezek fele is visszahúzódott az
állkapcsába.
A haja, örök büszkesége, egyre rövidebb és ritkább lett. Arca
elvesztette ismerős struktúráját, ahogy csecsemőháj rakódott a
pofacsontjaira és határozott állára. Mozgáskoordinációja nagyon
megromlott - először csak azon lehetett észrevenni, hogy hirtelen
ügyetlenül kezdett bánni a kanállal és a ceruzával. Azon a napon,
melyen nem tudott járni, Sol korán letette kiságyába, majd bement
a dolgozószobába, és némán, de alaposan leitta magát.
A beszéddel birkózott meg a legnehezebben. Rachel szókincsének
csökkenése olyan volt, mintha egy hidat égettek volna fel köztük,
mintha a remény végső kötelét vágta volna el a sors. Valamikor a
második születésnapja után történt, hogy Sol lefektette, megállt
az ajtóban, és visszaszólt:
- Szevasz tavasz!
-Huh?
- Szevasz tavasz. Rachel felkuncogott.
- Neked azt kell mondani, hogy „Jön a nyár" - magyarázta Sol.
- Jön a nyál! - kacarászott Rachel. Reggelre elfelejtette.
Sol magával vitte Rachelt a Hálón tett utazásaira - már nem
érdekelték a riporterek -, melyek során zarándok-jogot követelt a
Shrike Egyházától, vízumért és a Hyperion tiltott területeire való
belépési engedélyért lobbizott a Szenátusnál, és felkeresett
minden kutatóintézetet vagy klinikát, ami gyógyulással
kecsegtethetett. Hónapok vesztek el, míg újabb orvosok ismerték be
kudarcukat. Amikor visszamenekült a Hebronra, Rachel tizenöt
szabványhónapos volt, a Hebronon használt ősi mértékegységek
szerint
Már huszonöt
nem tudott fontotfelöltözni.
egyedül nyomott és harminc hüvelyk
Szókincse magas
huszonöt lehetett.
szóból állt,
melyek közül az „anya" és „apa" voltak a kedvencei.
Sol imádta cipelni a lányát. Az arcához simuló feje, a mellkasát
melengető teste, a bőre illata - mind feledtette vele az egész
rettenetes igazságtalanságot. Sol ilyenkor ideiglenesen kibékült
volna a világegyetemmel, ha Sarai is ott lett volna, így azonban
csak ideiglenes tűzszünetekre került sor Istennel folytatott
dialógusaiban. Istennel, Akiben már nem hitt.
— Mi lehet ennek az egésznek az oka?
— Milyen okát lehetett látni valaha is az emberiség által
elszenvedettfájdalmaknak?
— Pontosan, gondolta Sol, azon töprengve, hogy vajon most először
pontot
— szerzett-e.
Az, hogy Nem
egy dolog hitte
nem volna.
látható, még nem jelenti azt, hogy nem is
létezik.
— Ez így esetlen. Nem létezik, hogy három tagadás kell egy állítás
megfogalmazásához.
— Pontosan, Sol. Kezdesz ráérezni ennek az egésznek a sodrára.
— Micsoda?
Nem kapott választ a gondolataira. Sol a házában feküdve hallgatta
a sivatagi szél süvöltését.
Rachel utolsó szava az „anya" volt; alig öt hónapos korában
ejtette ki.
Felkelt kiságyában, és nem kérdezte meg - nem tudta megkérdezni -,
hol van. Világa etetési időkből, alvásokból és játékokból állt.
Néha,sír-e.
után amikor sírt, Sol azon töprengett, hogy vajon az édesanyja
Sol Dán kis boltjaiban vásárolt, a csecsemővel a karján

kiválasztva a pelenkát, a fürdetőcsomagokat és időnként egy-egy új
játékot.
Két héttel azelőtt, hogy elment a Tau Ceti Centerre, felkereste
Ephraim és a két másik vén. Este volt, és a halványuló fény
megcsillant Ephraim kopasz fejbőrén.
- Sol,
lesz. aggódunk miattad.
Az asszonyok A következő
segíteni akarnak. Mi isnéhány hétakarunk.
segíteni nagyon nehéz
Sol rátette kezét az idős férfi alkarjára.
- Köszönöm, Ephraim. Mindent köszönök, amit az elmúlt években
értünk tettetek. Most már itt van az otthonunk. Sarai is azt
szerette volna... azt szerette volna, hogy köszönetet mondjak
nektek. De vasárnap elmegyünk. Rachel jobban lesz.
A hosszú padon ülő három férfi összenézett.
- Megtalálták a gyógymódot? - kérdezte Avner.
- Nem - rázta meg a fejét Sol. - De találtam valamit, ami
reményre ad okot.
- A remény jó -jegyezte meg Róbert óvatosan.
Sol elvigyorodott, fogai fehéren világítottak szakálla
szürkeségében.
- Hát, legyen is az! - mondta. - Különösen, ha mása sincs az
embernek.
A stúdió holokamerája hosszan ráközelített Rachelre. A csecsemő
Sol ölében ült, a „Beszéljünk róla!" díszletei között.
- Ön tehát azt állítja - kérdezte Devon Whiteshire, a show
házigazdája, a Háló adatszférájának harmadik legismertebb arca -,
hogy amennyiben a Shrike Egyháza nem engedélyezi visszatérésüket
az Időkriptákhoz... és a Hegemónia késlekedik a vízum
megadásával... akkor mindennek következtében az ön gyermeke...
megfog halni?
- Pontosan - bólintott Sol. - A Hyperionra vezető utat nem lehet
hat hétnél rövidebb idő alatt megtenni. Rachel most tizenkét
hetes. Ha tovább
bürokráciája, késlekedik
akkor megölik a Shrike Egyháza vagy a Háló
a kislányomat.
A stúdió közönség felbolydult. Devon Whiteshire odafordult a
legközelebbi kamerához. Csontos, barátságos arca betöltötte a
képernyőket.
- Ez az ember nem tudja, hogy képes-e megmenteni gyermekét -
kezdte Whiteshire szelíd együttérzéstől átfűtött hangon -, de nem
kér mást, csak egy esélyt. Mit gondolnak, megérdemli... megérdemli
ő és gyermeke... ezt az esélyt? Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor
hívják bolygóképviselőjüket és a Shrike Egyházának legközelebbi
templomát! Az önökhöz legközelebb eső templom száma a képernyőn
látható. - Visszafordult Solhoz. - Sok szerencsét kívánunk, M.
Weintraub. Neked pedig - érintette meg Whiteshire nagy keze Rachel
arcát
A -jó utat,
kamera ifjú szegeződött,
Rachelre barátunk! nagytotálban, míg csak el nem
sötétült a kép.
A Hawking-hatás émelygést, szédülést, fejfájást és halluciná-
ciókat okozott. Az utazás első szakaszát a Parvatiig vezető tíz
napos út tette ki, a Hegemónia HS Intrepid nevű fáklyahajóján.
Sol magához szorította Rachelt, és kitartott. Csak ők ketten
voltak öntudatuknál a hadihajó fedélzetén. Rachel eleinte sírt, de
néhány óra elteltével némán feküdt Sol karjaiban, apját bámulva
nagy, sötét szemével. Sóinak eszébe jutott a születése napja - az
orvosok levették az újszülöttet Sarai meleg hasáról, és odaadták
Solnak. Rachel sötét haja nem volt sokkal rövidebb akkor sem, s
tekintet sem áthatóbb.
Végülazt
Sol a puszta kimerültségtől
álmodta, aludtak épületben
hogy egy hatalmas el. barangol, melynek
oszlopai kisebb vörösfenyőkkel vetekedtek, a mennyezete pedig nem
is látszott a magasban. A hideg üresség vörös fényben fürdött. Sol

meglepetten vette észre, hogy még mindig a karjaiban tartja
Rachelt. A gyermek Rachel soha nem jelent még álmaiban. A csecsemő
felnézett rá, és Sol olyan bizonyossággal érezte tudata
kontaktusát, mintha lánya fennhangon megszólalt volna.
Hirtelen egy másik hang, átható és hideg, visszhangzott fel a
semmiben:
Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen,
amelyet majd megnevezek neked!"
Sol tétovázott, lenézett Rachelre. A csecsemő szemei mélyek voltak
és ragyogók, ahogy felpillantott apjára. Sol érezte a ki nem
mondott igent. Lányát szorosan magához ölelve előrelépett a
sötétségbe, és felemelte hangját a csendben:
„Figyelj! Nem lesz több felajánlás, sem gyermeké, sem szülőé. Nem
lesz több áldozat senkiért, csak embertársainkért. Az
engedelmesség és bűnhődés ideje elmúlt."
Sol fülelt. Érezte saját szívverését és Rachel melegét a karján.
Valahonnan nagyon magasról a láthatatlan réseken átsüvöltő szél
hangja hallatszott.
elkiáltotta magát: Sol a szájához emelte szabad kezét, és
„Ez minden! Most pedig vagy hagyj minket békén, vagy csatlakozz
hozzánk, mint apánk, nem pedig az áldozatok fogadója. Ábrahám
választása a tiéd!"
Rachel összerezzent a karjaiban, ahogy morgás tört fel a kő-padló
alól. Az oszlopok megremegtek. A vörös izzás elmélyült, majd egy
villanással kihunyt, csak a sötétséget hagyva maga után. A
távolból óriási léptek dübörgése hallatszott. Sol magához
szorította Rachelt, mert heves szélroham süvöltött el mellettük.
Csillogó fények közepette ébredtek fel, miközben a HS Intrepid a
Parvati felé tartott, hogy elvigye őket a Hyperionra induló
Yggdrasill hajófához. Sol rámosolygott hét hetes lányára. A
kislány
Ez visszamosolygott
volt élete rá.
utolsó, vagy első mosolya.
A szélvagon nagykabinjára csend ereszkedett, amikor az idős tudós
befejezte történetét. Sol megköszörülte a torkát, majd egy
kristálypohárból ivott egy korty vizet. Rachel a fiókból
hevenyészett bölcsőben aludt. A szélvagon szelíden ringott
haladtában, a nagykerék morgása és a fő giroszkóp zümmögése
álmosító háttérzajt keltett.
- Istenem! - szólalt meg Brawne Lamia halkan. Ismét szóra nyitotta
a száját, de aztán egyszerűen csak megrázta a fejét.
Martin Silenus lehunyta a szemét, és így szólt:
„ S ha minden gyűlölet kivész belőle,
gyökeresen ártatlan
és rájön: lesz a lélek,
önmagától
retteg s örül, magától bátor,
s mit ő akar, azt akarja az Eg is,
s hogy ö, bár minden száj morog,
süvölt minden szeles sarok,
fúj minden jujtató - boldog tud lenni mégis. "
* Rakovszky Zsuzsa fordítása.
- William Butler Yeats? - kérdezte Sol Weintraub. Silenus

bólintott.
- „Ima leányomért".
Azt hiszem, felmegyek, szívok egy kis friss levegőt, mielőtt
lefeküdnék - szólalt meg a Konzul. - Csatlakozik valaki?
Mindenki vele tartott. A menetszél frissítően vágott a csoport

arcába, amint megálltak a tatfedélzeten, és kinéztek a mellettük
elhömpölygő sötét Fűtengerre. Az ég egy hatalmas, csillagokkal
teleszórt tál volt felettük, amit meteorcsóvák karcoltak össze. A
vitorlák és a kötélzet az emberi utazással egyidős hangokkal
nyikorogtak.
- Azt hiszem,
ezredes. - Egy őrséget kellene állni
ember őrködik, ma éjjel
a többiek - javasolta
alszanak. Kassád
Két óránként
váltás.
- Egyetértek - helyeselt a Konzul. - Az első őrséget vállalom.
- Reggel... - kezdte Kassád.
- Nézzék! - kiáltott fel Hoyt atya.
Követték égre emelt ujját. A csillagképek izzása között színes
tűzgömbök lángoltak fel - zöldek, ibolyaszínűek, narancssárgák,
megint zöldek -, villámokként megvilágítva körülöttük a hatalmas,
füves síkságot. A csillagok és meteorcsóvák a jelentéktelenségbe
sápadtak a hirtelen látványosság mellett.
- Robbanások? - kockáztatta meg a pap.
- Űrcsata - mondta Kassád. - Ciszlunáris. Fúziós fegyverek. -
Sietve
- A Fa!eltűnt a fedélzeti
- mutatott feljáróban.
Het Masteen egy fényszikrára, mely úgy mozgott
a robbanások között, mint egy zsarátnokdarab a tűzijáték fényei
között.
Kassád az elektromos távcsővel tért vissza, és a társaság
körbeadta az eszközt.
- Kitaszítottak? - kérdezte Lamia. - Ez már az invázió?
- Szinte biztos, hogy a Kitaszítottak - felelte Kassád. - De
szinte ugyanilyen biztos, hogy ezek csak a felderítők. Látja azt a
csoportot? Azok a Hegemónia lövedékei, amiket a Kitaszított hajók
védőegységei robbantottak fel.
A távcső elérkezett a Konzulhoz. A villanások addigra elég tiszták
lettek, egyre táguló lángfelhőt alkottak. Látta a fényszikrát, és
legalább
- két, a Hegemónia
Nem hiszem... üldözői
- kezdte előlaztán
Kassád, menekülő felderítőhajót.
elhallgatott, ahogy a
hajót, a vitorlákat és a Fűtengert narancsszín ragyogás árasztotta
el.
- Krisztusom! - suttogta Hoyt atya. - Eltalálták a hajófát! A
Konzul balra rántotta a távcsövet. Az egyre növekvő
lángnimbuszt szabad szemmel is látni lehetett, de a távcsövön
keresztül az Yggdrasill kilométeres törzse és ágazata is láthatóvá
vált egy pillanatra, ahogy lángokban égett, s hosszú lángcsápok
íveltek ki az űrbe a lehulló védőmezők alatt kigyulladt oxigén
nyomásától. A narancsszín felhő feldagadt, elhalványult, majd
visszazuhant önmagába, még egy utolsó pillanatra láthatóvá téve a
kihunyó tűz utolsó zsarátnokaként izzó, darabokra hulló törzset.
Semmi sem élhette

legénységével, túl a éspusztítást.
klónjaival félértelmesAz erghajtóival
Yggdrasill hajófa
együtt
meghalt.
A Konzul odafordult Het Masteenhez, és késve felé nyújtotta a
távcsövet.
- Annyira... sajnálom - suttogta.
A magas templomos nem vette el a távcsövet. Lassan levette
tekintetét az égről, előrehúzta csuklyáját, és szó nélkül lement a
fedélközbe.
A hajófa halála volt az utolsó robbanás. Amikor tíz perc eltelte
után sem lobbantak fel újabb lángok az égen, Brawne Lamia törte
meg a csendet.
- Mit gondolnak, elkapták őket?
- A Kitaszítottakat?
felderítők - kérdezte
úgy építették, hogy Kassád.
gyorsak - legyenek
Valószínűleg
és nem. A
sokat
kibírjanak. Mostanra már fénypercekre járhatnak.
- Szándékosan támadták meg a hajófát? - kérdezte Silenus. Nagyon

józanul csengett a hangja.
- Szerintem nem - vélte Kassád. - Egyszerűen csak az útjukba
akadt.
- Az útjukba akadt - visszhangozta Sol Weintraub. A tudós
megrázta a fejét. - Megyek, alszom még néhány órát napkelte előtt.
A többiek is lesorjáztak.
a fedélzeten, Amikor csak Kassád és a Konzul maradtak
az utóbbi megkérdezte:
- Hol álljak őrt?
- Körözzön - felelte az ezredes. - A főfolyosóról, a létra mellől
szemmel tarthatja az összes kabinajtót, illetve az étkező és a
konyha bejáratát. Utána jöjjön fel és ellenőrizze a hajópallót és
a fedélzeteket. A lámpákat hagyva égve. Van fegyvere?
A Konzul megrázta a fejét. Kassád odaadta neki a halálpálcáját.
- Szűk sugáron van... úgy fél méteresen, tíz méteres
hatótávolsággal. Ne használja, csak ha biztos benne, hogy
behatolóval van dolga. Az az előretolható érdes lap a biztosító.
Ki van biztosítva.
A Konzul bólintott, ügyelve, hogy ujja távol maradjon az elsütő-
billentyűtől.
- Két óra múlva felváltom - mondta Kassád. Megnézte a komlogját.
- Még az én őrségem előtt felkel a nap. - Úgy nézett fel az égre,
mintha arra számított volna, hogy az Yggdrasill újra felbukkan és
folytatja szentjánosbogár útját az égen át. Csak a csillagok
ragyogtak vissza. Az északkeleti látóhatáron egy mozgó fekete
tömeg vihar ígéretét rejtette magában.
Kassád megrázta a fejét.
- Micsoda pocséklás! - morogta, azzal lement a fedélközbe.
A Konzul egy darabig még ott állt, és a vásznakba kapaszkodó
szelet, a kötélzet nyikorgását, a kerék morgását hallgatta. Egy
idő után odalépett a korláthoz, és a sötétségbe meredve
gondolkodott tovább.
A Fűtenger fölött
tatfedélzet a napkelte
legmagasabb maga volt
pontjáról a gyönyörűség.
figyelte A Konzul
a jelenséget. a
Miután
letette az őrszolgálatot, megpróbált aludni, de aztán feladta,
feljött a fedélzetre, és inkább nézte, ahogy az éjszaka átadja
helyét a nappalnak. A zivataréi alacsony felhőkkel borította be az
eget, a kelő nap pedig ragyogó aranysugarakkal világította be
alul, s felül a világot. A szélvagon vitorlázata, kötélzete és
viharvert palánkzata néhány percre felizzott a fény rövidéletű
áldásától, mielőtt a nap a felhőtakaró fölé emelkedett volna, és
mégy egyszer színorgia öntötte el a világot. Hűvösen fújt az ezt
követő szél, mintha egyenesen a Kantár síkság peremén emelkedő, a
láthatárba csaknem belevesző, hóborította hegyek üzenetét hozná.
Brawne Lamia és Martin Silenus, kezükben a hajókonyháról hozott
kávésbögrével,
lecsapott, csatlakoztaka a vitorlákat.
és megrántotta tatfedélzeten álló Konzulhoz.
Szétzilálta Brawne ALamia
szél
sűrű haját, és sötét keretbe vonta vele az arcát.
- 'Reggelt - mormolta Silenus, miközben kávésbögréje fölött a
szélkorbácsolta Fűtengerre kancsalított.
- Jó reggelt! - ismételte meg a Konzul, miközben azon
csodálkozott, milyen friss és üde annak ellenére, hogy egész éjjel
nem aludt egy szemhunyást sem. - Ellenszelet fogtunk ki, de úgy
tűnik, a vagon így is jó időt fog futni. Minden bizonnyal még
naplemente előtt elérjük a hegyeket.
- Hrrgnn -jegyezte meg Silenus, miközben orrát a bögrébe temette.
- Egész éjjel nem aludtam - mondta Brawne Lamia -, annyira
elgondolkodtatott M. Weintraub története.
- Nem hinném...
Weintraub - kezdte aA mellére
feltűnt a fedélzeten. költő, csatolt
de elhallgatott, amint
bébihordó pereme
fölött a gyereke kíváncsian tekingetett a nagyvilágba.
- Jó reggelt mindenkinek - mondta Weintraub, majd körülnézett, és

vett egy mély lélegzetet. - Mmm, ugye, milyen frissítő?
- Kibaszottul hideg - ellenkezett Silenus. - És a hegyek északi
oldalán még ennél is rosszabb lehet.
- Azt hiszem lemegyek, és felveszek egy dzsekit - közölte Lamia,
de mielőtt megmozdulhatott volna, éles kiáltás hallatszott az alsó
fedélzetről.
- Vér!
Valóban vér borított mindent. Het Masteen kabinjában különös rend
uralkodott - bontatlan ágy, az utazóláda és a dobozok elrendezve
az egyik sarokban, egyenruhája takarosan összehajtogatva az egyik
széken - eltekintve attól, hogy a padló, a rekeszfal és a
mennyezet tekintélyes hányadát vér mocskolta össze. A hat zarándok
összezsúfolódott az ajtó előtt, egyikük sem akart igazán belépni.
- Épp a felső fedélzetre tartottam - mondta Hoyt atya szokatlanul
színtelen hangon. - Az ajtó résnyire nyitva állt. így pillantottam
meg... a falon a vért.
- Ez valóban vér? - kérdezte Martin Silenus.
Brawne Lamia belépett a kabinba, egyik ujját végighúzta a
rekeszfal
- Vér -vastag foltján,
nézett körül,majd
és aza ajkához emelte.
ruhásszekrényhez lépett. Futó
pillantást vetett az üres polcokra és fogasokra, majd az apró,
kerek ablak felé indult. Úgy találta, belülről zárták be.
Lenar Hoyt még a szokásosnál is betegesebb színben tündökölt,
miközben egy székhez tántorgott.
- Ezek szerint meghalt?
- Semmit sem tudunk azon kívül, hogy Masteen kapitány nincs a
kabinjában, egy csomó vér viszont igen – közölte Lamia, és a
nadrágjába törölte a kezét. - Alaposan át kell kutatnunk a hajót.
- Pontosan - helyeselt Kassád ezredes. - De mihez kezdünk, ha nem
találjuk a kapitányt?
Brawne Lamia kinyitotta az ablakot. A friss levegő eloszlatta a
vágóhidakra
valamint jellemzőalatt
a hajótest szagot. Behallatszott
összemorzsolódó a nagykerék
fűszálak morgása,
recsegése.
- Ha nem találjuk meg Masteen kapitányt - mondta -, akkor
elhagyta a hajót. Akár szabad akaratából, akár úgy, hogy vitték.
- De a vér... - kezdte Hoyt atya.
- Önmagában még semmit sem bizonyít - fejezte be a mondatot
Kassád. - M. Lamia igazat szólt. Nem ismerjük Masteen
vércsoportját vagy genotípusát. Látott, vagy hallott valaki
valamit?
A nemleges dörmögésektől és a fejrázástól eltekintve mindenki
csendben maradt. Martin Silenus körülnézett.
- Emberek, tényleg nem ismernek rá Shrike barátunk keze
munkájára?
- Ezt rá
valaki nemakarja
tudhatjuk biztosan!
tereim - csattant fel Lamia. - Talán csak
a gyanút.
- Ennek semmi értelme - mondta Hoyt, aki még mindig levegő után
kapkodott.
- Mindazonáltal - mondta Lamia - párokra szakadunk, és úgy fogjuk
végigkutatni a hajót. Rajtam kívül kinek van még fegyvere?
- Nekem - közölte Kassád ezredes. - Még tartalék is, ha valaki
igényt tart rá.
- Nincs -jelentette ki Hoyt. A költő megrázta a fejét.
Sol Weíntraub, aki gyermekével együtt visszament a folyosóra, most
bedugta a fejét.
- Nekem nincs semmim - közölte.
- Nincs - mondta a Konzul. Amikor két órával napfelkelte előtt
lejárt
- a szolgálata,
Rendben visszaadta
- jelentette Kassádnak
ki Lamia. a halálpálcát.
- A pap jöjjön velem az alsó
fedélzetre! Silenus, maga csatlakozzon az ezredeshez. Kutassák át
a középső fedélzetet. M. Weintraub, maga és a Konzul

ellenőrizzenek mindent odafent. Valami szokatlant keressenek.
Bármit. Küzdelem nyomait.
- Egy kérdés - szúrta közbe Silenus.
- Micsoda?
- Ki az ördög választotta meg magát a korzó királynőjének?
- Magánnyomozó vagyok - közölte Lamia, és a költőre emelte a
tekintetét.
Martin Silenus vállat vont.
- Hoyt pedig valami elfeledett vallás papja. De ez nem jelenti
azt, hogy térdet hajtunk előtte, amikor misézik.
- Rendben! - sóhajtott Brawne Lamia. - Akkor mondok egy jobb
okot. - A nő olyan gyorsan mozdult, hogy a Konzul csaknem lemaradt
az eseményekről, mivel éppen pislogott. Lamia egy másodperc alatt
a nyitott ajtónál termett, a következő pillanatban már félúton
járt a kabinban. Egyik kezével Martin Silenust emelte fel a
fedélzetről, a másikkal pedig megmarkolta a költő vékony nyakát. -
Mi lenne - kérdezte -, ha azt tenné, ami logikus, csak azért, mert
valóban logikus?
-
- Gkkrgghhh - préselte
Jó - mondta ki magából Martin és
Lamia érzelemmentesen, Silenus.
a fedélzetre dobta a
költőt. Silenus tántorgott egy méternyit, és majdnem beleült Hoyt
atya ölébe.
- Tessék - tért vissza Kassád két apró, idegbénítóval. Az egyiket
Sol Weintraub kezébe nyomta. - És magának mije van? - kérdezte
Lamiától.
A nő lezser zekéje zsebébe csúsztatta a kezét, és elővett egy
antik pisztolyt. Kassád egy pillanatig a relikviára meredt, majd
bólintott.
- Maradjon együtt a társával - tanácsolta. - Ne lőjön semmire,
hacsak pontosan be nem azonosította, és kétségbevonhatatlanul meg
nem győződött róla, hogy fenyegetést jelent.
- Ez pontos
közölte leírása
Silenus, annak aa kurvának,
még mindig akit le akarok puffantani -
torkát masszírozva.
Brawne Lamia tett egy fél lépést a költő felé. Fedmahn Kassád
hangja állította meg.
- Pofa be! Gyerünk, essünk túl rajta! - Silenus követte a
kabinból kifelé tartó ezredest.
Sol Weintraub a Konzulhoz csatlakozott, és átnyújtotta neki a
bénítót.
- Nem akarom, hogy nálam legyen, amikor Rachel is velem van.
Indulhatunk felfelé?
A konzul átvette tőle a fegyvert, és bólintott.
A szélvagonon nyomát sem lelték Het Masteennek, a Fa Igaz
Hangjának. Egy órányi kutatás után a csapat az eltűnt ember
kabinjában találkozott.
szárazabbnak látszott. A vér eddigre már sötétebbnek és
- Elképzelhető, hogy kihagytunk valamit? - kérdezte Hoyt atya. -
Titkos átjárókat? Rejtett kamrákat?
- Elképzelhető - felelte Kassád. - De teleraktam a hajót hő- és
mozgásérzékelő szenzorokkal. Ha lett volna valami, ami nagyobb egy
egérnél, akkor azt megtalálom.
- Ha vannak ilyen szenzorai - mondta Silenus -, akkor mi a
francnak hagyta, hogy a hajófenékben és az átjárókban csúszkáljunk
egy órán át?
- Mert megfelelő felszerelés vagy ruházat segítségével el lehet
rejteni egy embert a hő- és mozgáskeresők elől.
- Tehát itt a válasz a kérdésemre - mondta Hoyt, majd kivárt egy
pillanatot,
- amíg felszerelés
A megfelelő elült a szemmel
vagyláthatóan
ruházat rátörő fájdalomhullám.
segítségével Masteen
kapitány elrejtőzhetett valahol egy titkos rekeszben.
- Lehetséges, de nem valószínű - jelentette ki Brawne Lamia. -

Szerintem már nincs a fedélzeten.
- A Shrike - mondta Martin Silenus utálkozva. És nem kérdésnek
szánta.
- Talán - vélte Lamia. - Ezredes, a kérdéses időben maga és a
Konzul voltak őrségben. Biztosak benne, hogy nem láttak vagy
hallottak semmit?
Mindkét férfi bólintott.
- Csendes volt a hajó - mondta Kassád. - De egy verekedést még
azelőtt is meghallottam volna, hogy átveszem az őrséget.
- És miután leadtam a szolgálatot, nem is aludtam - tette hozzá a
Konzul. - A kabinomnak pedig közös az egyik fala Masteen
kabinjával. És én sem hallottam semmit.
- Hát - mondta Silenus -, meghallgattuk azt a két embert, akik
fegyverrel a kézben mászkáltak körülöttünk a sötétben, amikor azt
a szerencsétlent meggyilkolták. Azt vallották, ártatlanok. Kérem a
következő ügyet!
- Ha Masteent megölték - mondta Kassád -, akkor nem halálpálcát
használtak. Nem ismerek olyan csendes, modern fegyvert, ami ennyi
vért hagyna magaennél
sem találtunk, után.fogva
Lövést
M. sem hallottunk,
Lamia golyó ütötte
automata pisztolya sem lyukat
jöhet
számításba. Ha ez Masteen kapitány vére, akkor szerintem
valamilyen vágófegyverrel végezhettek vele.
- A Shrike maga egy vágófegyver - közölte Martin Silenus.
Lamia a poggyászok apró halma mellé lépett.
- A vita nem vezet sehová. Nézzük, találunk-e valamit Masteen
holmijai között.
Hoyt atya tétovázva felemelte az egyik kezét.
- Ez... nos, magánszféra, nincs igazam? Nem hinném, hogy jogunk
lenne hozzá.
Brawne Lamia összefűzte karját a teste előtt.
- Nézze, atyám, ha Masteen meghalt, neki már úgyis mindegy. Ha
még életben
hová vitték. van, esetleglegyen
De bárhogy rábukkanhatunk
is, muszájvalamire,
találnunkamiből kiderül,
valamit, amibe
kapaszkodhatunk.
Hoyton látszott, hogy nem győzte meg ez az érvelés, de azért
bólintott. Végül is ez nem számít a magánszféra súlyos
megsértésének. Masteen első bőröndje csupán néhány váltás
fehérneműt és Muir Eletkönyvének egy példányát rejtette magában. A
második csomagból százával kerültek elő a gondosan becsomagolt,
nedves földbe takart facsemeték.
- A Templomosoknak minden világon, amit felkeresnek, az Örök Fa
legalább száz csemetéjét el kell ültetniük - magyarázta a Konzul.
- Nagyon ritkán fakadnak meg, de ez egy rítus.
Brawne Lamia a nagy fémdoboz felé mozdult, amik a rakás legalján
hevert.
- Ahhoz ne nyúljon! - csattant fel a Konzul.
- Miért ne?
- Az egy Möbius-kocka - válaszolt Kassád ezredes a Konzul
helyett. - Egy szén-szén burokba zárt, önmagába visszahajlított,
zéró impedanciájú védőmező.
- Na és? - kérdezte Lamia. - A Möbius kockák légmentesen elzárják
tartalmukat a külvilágtól. Nem robbannak, vagy hasonló.
- Nem - helyeselt a Konzul. - De ami benne van, az robbanhat. Ami
azt illeti, akár már fel is robbanhatott.
- Egy ekkora kocka ránézésre akár egy kilótonnás nukleáris
robbanást is tartalmazhat, amennyiben pont a gyújtás nanosze-
kundumában zárták bele - tette hozzá Fedmahn Kassád.
Lamia
- mogorván
Akkor honnanmeredt
tudjuka meg,
ládára.
hogy nem a tartalma ölte meg Masteent?
Kassád a halványan izzó, zöld szalagra mutatott, ami a láda

egyetlen illesztési vonalán futott körbe.
- Le van pecsételve. Ha feltörik a pecsétet, a Möbius kockát csak
olyan helyen lehet visszazárni, ahol lehetséges védőmezőt
generálni. Bármi is van benne, nem ölhette meg Masteen kapitányt.
- Tehát nem tudhatjuk, mi van benne? - kérdezte Lamia.
- Van egy felé
A többiek elég fordították
jó feltevésem
a - szólt közbe aRachel
tekintetüket. Konzul.
sírni kezdett,
mire Sol egy fűtőszálat vett elő a csomagjából.
- Emlékeznek - mondta a Konzul -, hogy beszélt tegnap Peremben
Het Masteen a kockáról? Úgy emlegette, mintha valami... titkos
fegyver lenne.
- Egy fegyver? - kérdezte Lamia.
- Hát persze! - kapott a fejéhez hirtelen Kassád. - Egy erg!
- Erg? - bámult Martin Silenus az apró ládára. - Azt hittem, az
ergek azok az erőtér-lények, amiket a Templomosok használnak a
fahajóikon.
- Azok is - helyeselt a Konzul. - Úgy három évszázaddal ezelőtt
fedezték fel őket. Az Aldebaran körüli aszteroidákon élnek. A
testük nagyjából akkora,
piezoelektromos alapokonmint funkcionáló
egy macska gerince, többnyire
idegrendszerüket
szilikonporcok védik, de táplálkoznak... tevékenykednek... és
akkora erőtereket gerjesztnek, mint egy kisebb fajta rotahajó.
- De hogy lehet beletenni egy ilyet egy ekkora dobozba? -kérdezte
Silenus, miközben a Möbius kockát bámulta. - Tükrökkel?
- Bizonyos értelemben - felelt Kassád. - Ezeknek az izéknek le
lehet tompítani a mezejét... nem fognak belepusztulni, és ilyenkor
etetni sem kell őket. Olyan nekik, mint nekünk a kriogenikus álom.
Ráadásul ez biztosan egy kisebb példány. Hogy úgy mondjam, egy
kölyök.
Lamia végigfuttatta ujjait a fémborításon.
- A templomosok irányítják ezeket az izéket? Kommunikálnak velük?
- Igen - Ezválaszolta
csinálják. Kassád.
egyike a nagy - De azt
titkaiknak. senki
De Het sem tudja,
Masteen hogy
biztos volt
benne, hogy az erg a segítségére lehet...
- A Shrike ellen - fejezte be helyette a mondatot Martin Silenus.
- A templomosok úgy vélik, ez az energiaimpulzus lehet a titkos
fegyverük, amikor szembe kell nézniük a Fájdalom Urával! -
nevetett fel a költő.
Hoyt atya megköszörülte a torkát.
- Az egyház elfogadta a Hegemóniának azt az állásfoglalását. ..
miszerint ezek a teremtmények ... ergek... nem értelmes lények...
ezért nem is számíthatnak megváltásra.
- Ó, nagyon is értelmes lények, atyám! - tiltakozott a Konzul. -
Vannak dolgok, amiket sokkal jobban észlelnek, mint azt el tudnánk
képzelni. De öntudattal...
rendelkeznek ha ez alatt akkor
azt értette, hogy intelligensek...
valami olyasmibe gondolkodjon,
ami a szöcskékkel van egy szinten. Egy szöcske számíthat
megváltásra?
Hoyt csendben maradt. Helyette Brawne Lamia szólalt meg.
- Hát, nagyon úgy tűnik, Masteen kapitány azt remélte, hogy ez az
izé az ő megváltását szolgálja majd. Viszont valami félresikerült
- nézett a vérfoltos falra és a padlón száradó csöppökre. -
Menjünk innen!
A szélvagon az egyre inkább erősödő széllel szemben haladt. A
vihar északkelet felől közeledett. Rongyos felhöcafatok
száguldottak az alacsony, szürke viharfront mennyezete alatt. A
fűszálak vonaglottak, meghajoltak a fagyos szél csapásai alatt.
Cakkos villámok
következő dörgésekvilágították be mintha
úgy hangzottak, a horizontot, és az
figyelmeztető utánuk
lövéseket
adnának le a szélvagonra. A zarándokok addig figyeltek néma
csendben, amíg az első jeges esőcseppek be nem kergették őket a

tatkabinba.
- Ezt találtam az egyenruhája zsebében - tartott fel Lamia egy
papírdarabot, amire az 5-ös számot írták.
- Ezek szerint Masteennek kellett volna mesélnie a következő
történetet - motyogta a Konzul.
Martin
amíg a Silenus addignem
háta hozzá döntötte
ért a egyre
magas hátrább és hátrább
ablakhoz. A vihar a fényében
székét,
szatírvonásai kissé démonikusnak tűntek.
- Van egy másik lehetőség - szólalt meg. - Talán valaki, aki
eddig még nem beszélt, meg akarta szerezni az ötödik helyet, és
ezért meggyilkolta.
Lamia a költőre meredt.
- Akkor ez csak a Konzul vagy én lehetünk - jelentette ki
határozottan.
Silenus vállat vont.
Brawne Lamia egy másik papírszeletet vont elő a zsebéből.
- A 6-os az enyém. Mit értem volna a gyilkossággal? Úgyis én
következtem volna utána.
- Akkor
akart talán~ annak
mesélni mondtanem volt szabad
a költő, elhangoznia,
majd ismét amit Masteen
vállat vont. el
- Személy
szerint az a véleményem, hogy a Shrike elkezdett lekaszálni
bennünket. Miből gondoltuk, hogy hagyja nekünk megnézni a
Kriptákat, amikor már Keatsig félúton mészárolja az embereket?
- Ez más - vágott közbe Sol Weintraub. - Ez egy Shrike
zarándoklat.
- Na és?
A beálló csendben a Konzul odalépett az ablakhoz. A szélkorbácsolt
esőcseppek özöne elrejtette alattuk a Tengert, és vadul doboltak
az ólomüvegen. A vagon nyikorgott, és erősen jobbra dőlt, mintha
csak el akarna fordulni.
- M. Lamia - kérdezte Kassád ezredes -, nem akarja most elmondani
a történetét?
Lamia összefonta a karját, és az esőpettyezte ablak felé
pillantott.
- Nem. Várjuk meg, amíg leszállunk erről az átkozott hajóról.
Bűzlik a haláltól.
A szélvagon a délután közepén érte el a Zarándokpihenő kikötőjét,
de a vihar és a félhomály miatt a fáradt utasoknak az az érzése
támadt, hogy már kora estére jár az idő. A Konzul azt várta, hogy
itt, az utolsó előtti stádiumnál találkozhat a Shrike Egyházának
képviselőivel, de a Zarándokpihenő ugyanolyan néptelennek tűnt,
mint a Perem.
A hegylábak közelsége és a hegyvonulat látványa a folyamatosan
zuhogó hideg eső ellenére is a fedélzetre csalta a leendő
zarándokokat.
és hirtelen a Amagasba
hegyláb törő
száraznak,
csúcsaiérzékinek látszott, alkottak
éles kontrasztot barna ívei
a
Fűtenger egyszínű zöldjével. A föléjük magasodó kilencezer méteres
csúcsokra csak a fellegek borította szürke és fehér fennsíkok
utaltak, de még így, megcsonkítva is lenyűgöző látványt
nyújtottak. A hóhatár egész azokig a kiégett házakig és olcsó
hotelekig húzódott le, amit Zarándokpihenőnek neveztek.
- Ha lerombolták a kötélpályát, vége a dalnak - motyogta a
Konzul. Ettől a gondolattól, amit mindezidáig sikeresen elzárt
magától, idegesen összerándult a gyomra.
- Látom az első öt oszlopot - szólalt meg Kassád ezredes, aki
távcsővel tekintett előre. - Úgy tűnik, sértetlenek.
- Van valami nyoma a fülkének?
- Nincs... várjon, de van. Ott áll az állomás kapujánál.
- Valami mozgás? - kérdezte Martin Silenus, aki szemmel

láthatólag felfogta, milyen kétségbeesetté válik a helyzetük, ha a
felvonó nem üzemel.
- Nincs.
A Konzul megrázta a fejét. A kabinoknak még akkor is járniuk
kellene, ha rossz az idő, és nincsenek utasok, hogy jégmentesen és
feszesen tartsákfelhozták
Még az előtt a hatalmas
a kábeleket.
fedélzetre a csomagjainkat, hogy a
szélvagon bevonta volna a vitorláit, és kieresztette a csapóhi-
dat. Hogy megóvják magukat az elemek tombolásától, mindnyájan
meleg ruhákat húztak magukra - Kassád a GÁRDA fűthető, terepszínű
köpenyét, Brawne Lamia egy hosszú kabátot, amit valami rég
elfelejtett okból trencskónak nevezett, Martin Silenus vastag
cobolyprémet, amit a szeszélyes szél összevissza borzolt, Hoyt
atya valami hosszú, fekete lebernyeget, ami még
madárijesztőszerűbbé tette alakját, Sol Weintraub egy vastag,
libatollal tömött kabátot, ami nem csak őt, hanem a gyereket is
betakarta, a Konzul pedig egy már vékonyodó, de azért használható
nagykabátot, amit még a feleségétől kapott évtizedekkel azelőtt.
- Mi legyen
miközben megálltMasteen kapitány
a csapóhíd csomagjaival?
végénél. Kassád már - előrement,
kérdezte Sol,
hogy
felderítse a falut.
- Felhoztam - közölte Lamia. - Magunkkal visszük őket.
- Ez egyszerűen nem helyes - szólalt meg Hoyt atya. - Úgy értem,
hogy csak így tovább megyünk. Valamilyen... szertartás azért
kellene. Hogy tudatosítsuk magunkban, hogy meghalt egy ember.
- Talán meghalt egy ember - emlékeztette Lamia, miközben egyik
kezével könnyedén felkapta negyvenkilós hátizsákját.
Hoyt hitetlenkedve nézte.
- Maga komolyan azt hiszi, hogy M. Masteen még életben lehet?
- Nem - vallotta be Lamia. Fekete hajában megültek a hópelyhek.
Kassád a dokkok elől feléjük intett, mire kihurcolták csomagjaikat
az elcsendesedett
- szélvagonból.
Üres? - kérdezte Egyikük
Lamia, amikor sem nézettazvissza.
csatlakoztak ezredeshez. A
magas férfi köpenye a megszokott szürke és fekete színből kaméleon
módba váltott át.
- Üres.
- Holttestek?
- Nincsenek - felelte Kassád, majd Sol és a Konzul felé fordult.
- Lehozták a csomagokat a hajóról?
Mindkét férfi bólintott.
- Miféle csomagokról beszél? - kérdezte Silenus.
- Egyheti élelemről - válaszolta Kassád, és felnézett a hegyre, a
felvonóállomás irányába. A Konzul csak most vette észre a hosszú
rohampuskát, amit az ezredes a köpenye alatt, a könyökhajlatában
tartott.
- Nem tudhatjuk, hogy innentől kezdve szerezhetünk-e bárhol is
élelmet.
Életben leszünk még egy hét múlva? - gondolta a Konzul. De
hangosan nem szólt egy szót sem.
Két lépcsőben vitték át a felszerelést az állomáshoz. A nyitott
ablakokon befütyült a szél, és összetörte a sötét épületek
kupoláit. A második fordulóban a Konzul fogta Masteen Möbius-
kockájának az egyik végét, míg a másik alatt Lenar Hoyt zihált.
- Miért hozzuk magunkkal ezt az erg vackot? - lihegte Hoyt,
amikor elérték a vaslépcső lábát, ami az állomáshoz vezetett. A
rozsdacsíkok és foltok úgy beborították, mintha csak valami
narancsszín zuzmó telepedett volna meg az alkotmányon.
- Nem tudom - vallotta be a Konzul, és maga is levegő után

kapkodott.
A terminálplatformról messze kiláttak a Fűtenger fölé. A szélvagon

ott állt sötéten és élettelenül, bevont vitorlákkal, ahol hagyták.
A prérin hóhegyeket görgetett a szél, amitől az embereknek az az
érzése támadt, hogy a fűszálak fehér bóbitát növesztettek.
- Pakolják be a felszerelést! - kiáltotta Kassád. - Addig
megnézem, hogy odafentről, az operátor kabinjából lehet-e
vezérelni
- Hát nema automatikus?
futószerkezetet.
- csodálkozott Martin Silenus, akinek kis
feje csaknem elveszett a vastag szőrmében. - Nem olyan, mint a
szélvagon?
- Nem hinném - felelt Kassád. - Fogjanak hozzá, addig kiderítem,
be tudom-e indítani.
- És mi lesz, ha maga nélkül fog elindulni? - kiáltott az ezredes
után Lamia.
- Nem fog.
Hideg és üres volt a fülke belseje, eltekintve a fémpadoktól az
elülső szakaszban, és egy tucatnyi, durva priccstől a sokkal
kisebb hátsóban. Maga a kabin nagy volt - legalább nyolc méter
hosszú és öt méter széles. A két részt vékony fémfal választotta
el egymástól.
között, Egy nem
de ajtót átjárónyíláson
szereltek rá.át A lehetett közlekedni
hátsó szekció egyika sarkát
kettő
egy kamrányi szekrény foglalta el. Az első részben
csípőmagasságtól egészen a tetőig ablakokat építettek a falakba.
A zarándokok a széles padló közepére halmozták a csomagjaikat,
majd toporogtak, a karjukat lengették, hogy egy kicsit
felmelegedjenek. Martin Silenus teljes hosszában végighevert az
egyik padon, hogy csak a feje és a lába meredt elő a szőrméből.
- Elfelejtettem - vallotta be -, hogy a fenében kell bekapcsolni
a fűtést ezekben a kabinokban.
A Konzol a sötét világítótestek felé sandított.
- Elektromos fűtés. Majd bekapcsolódik, amikor az ezredes elindít
minket.
- Ha
Sol az ezredes
Weintraub elindít minket
kicserélte Rachel -pelenkáját,
helyesbített Silenus.
majd visszacsomagolta
a fűthető bébiruhába, a karjába vette, és ringatni kezdte.
- Nyilvánvalóan még nem jártam itt - jelentette ki. - És önök
uraim? Jártak?
- Aha - felelte a költő.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - De a felvonóról láttam már
képeket.
- Kassád azt mondta, hogy egyszer errefelé tért vissza Keatsbe! -
kiáltott át Lamia a másik helyiségből.
- Azt hiszem... - kezdte Sol Weintraub, de szavait
félbeszakította a kerekek hangos nyikorgása és a rángatózás, ahogy
a kabint gyomorkavaróan előrerántotta a hirtelen megfeszülő kábel.
Mindenki Kassád
Mielőtt a platform felé nézővolna
felmászott ablakokhoz ugrott. kabinjához vezető
az operátor
hosszú létrán, bedobta csomagját a fedélzetre. Most alakja feltűnt
az ajtóban, lesiklott a létrán, és rohanni kezdett a kabin felé,
ami eddigre már kezdte elhagyni a peront.
- Nem fog sikerülni! - suttogta Hoyt atya.
Kassád az utolsó tíz métert lehetetlenül hosszúnak, már-már
rajzfilmszerűnek tűnő lábain rohanva tette meg.
A kabin kisiklott a peron mellől, elszabadult az állomástól, és
egyre tágult köztük a rés. Alatta nyolc méteres szakadék
tátongott. A platform felszínét jég borította. Kassád teljes
sebességgel rohant a távolodó felvonó felé.
- Gyerünk! - üvöltött fel Brawne Lamia, mire a többiek is
kiabálni kezdtek.
A Konzul felnézett. A kábel jégborítása recsegve hullott a mélybe,

ahogy a fülke felfelé és előrehaladt. Aztán visszatekintett. Túl
gyorsan mentek. Kassád nem fogja utolérni őket.
Fedmahn Kassád iszonyatos sebességgel rohanva érte el a platform
peremét. A Konzulnak már másodszor jutott eszébe róla az a Régi
Földi jaguár, amit a lususi állatkertben látott. Félig-meddig azt
várta, hogy
alóla, és az ezredes
a férfi megcsúszik
a kabin a jégen,
alatt elvonuló a lábai
havas kiszaladnak
sziklákra zuhan.
Ehelyett egy végtelennek tűnő másodpercig úgy tűnt, mintha
széttárt karral repülne. Majd eltűnt a kabin mögött.
Egy dobbanás hallatszott, amit egy hosszú perc követett, mialatt
senki sem mert megszólalni. Már negyven méter magasan jártak, nem
sokkal az első torony előtt. Egy másodperc múlva Kassád láthatóvá
vált a kabin sarkában, ahogy egy sor jeges mélyedés és beépített
kapaszkodó vas segítségével tornázza magát egyre feljebb. Brawne
Lamia szélesre tárta a bejárati ajtót. Tíz kéz nyúlt ki, és
segítette be az ezredest a biztonságba.
- Köszönöm, Istenem! - hálálkodott Hoyt atya.
Az ezredes vett egy mély lélegzetet, és bőszen elmosolyodott.
- Volt egy Nem
homokzsákkal. biztonsági fék. Ki kellett
akartam visszahozni ékelnem
a kabint, hogy amégkart egy
egyszer
próbálkozzak.
Martin Silenus a gyorsan közeledő toronyra és a közvetlenül
előttük tornyosuló felhőrétegre mutatott. A kábel felfelé nyúlt,
az ismeretlenbe.
- Szerintem most már átkelünk a hegyeken, akár akarunk', akár
nem.
- Mennyi ideig fog tartani? - kérdezte Hoyt.
- Tizenkét óráig. Talán egy kicsivel hamarabb átérünk. Néha az
operátorok megállítják a kabint, ha túl erős a szél, vagy túl
jeges a kábel.
- Ezen az úton nem fogunk megállni - mondta Kassád.
- Hacsak
közbe a kábel
a költő. sérülése
- Vagy ha bele meg
nem nem állít valamibe.
ütközünk minket valahol szúrta
- Pofa be! - szólt rá Lamia. - Nem akar valaki ebédet melegíteni?
- Nézzék! - szólalt meg a Konzul.
Mindenki az elől lévő ablakokhoz ugrott. A kabin már száz méterrel
járt a hegyláb utolsó, barna foltja fölött. Kilométerekkel alattuk
és mögöttük még vethettek egy utolsó pillantást az állomásra, a
Zarándokpihenő kísértetjárta viskóira és a mozdulatlan
szélvagonra.
Majd a hóesés és a vastag ködtakaró mindent eltakart a szemük
elől.
A felvonót nem látták el konyhafelszereléssel, de a hátsó falba
beépítettek egy hűtődobozt és egy mikrohullámú sütőt az ételek
felmelegítéséhez.
Weintraub Hogy valami hozott
a hajókonyháról tűrhető zöldségekből
ételt készítsenek, Lamia és
és különféle
húsokból készítettek egy elfogadható ragut.
Már csaknem befejezték az ebédet, amikor az ablakon kívül hirtelen
fénybe borult a világ. A Konzul megfordult a padon, hogy lássa a
hirtelen újra felkelő napot, amint misztikus, aranyló fénnyel
árasztja el a kabin belsejét.
Mindenkiből egyszerre szakadt ki a sóhaj. Eddig úgy tűnt, mintha
órákkal ezelőtt beállt volna az éjszaka, de most, hogy a
felhőtenger fölé emelkedtek, amiből szigetként meredtek elő a
sziklaszirtek, csillogó napsütés fogadta őket. A Hyperion ege
nappal kékeszölden ragyogott, este pedig lazúrszínben tündökölt,
amikor a lenyugvó nap meggyújtotta a felhőtornyokat, a hatalmas
jég- és kőtömböket.
homályban fél perce A még
Konzul körülnézett.
szürkének Zarándoktársai,
és aprónak látszottak,akik a
most
szinte felragyogtak.
Martin Silenus felemelte a poharát.

- Istenemre mondom, így már sokkal jobb!
A Konzul előrenézett. A masszív kábel messze előttük látszólag
vékony fonallá keskenyedett, majd eltűnt a semmiben.
Kilométerekkel fölöttük, a hegycsúcson, a nap arany ragyogásba
vonta a következő tartóoszlopot.
- Száznyolcvankét
- Mindegyik oszlopdurötvözetből
szénszálas - énekelte Silenus, mintésegy
készült, túravezető.
nyolcvanhárom
méter magas.
- Magasan lehetünk -jegyezte meg halkan Brawne Lamia.
- Az út legmagasabb pontját, a Dryden hegyet, a hegyvonulat
ötödik legmagasabb csúcsát, kilencvenhat kilométeres utazás után
érjük el - zümmögte Martin Silenus.
Kassád ezredes körülnézett.
- Túlnyomásos a kabin. Pár perce éreztem a nyomásváltozást.
- Nézze - mutatta Brawne Lamia.
A nap egy hosszú pillanatig elidőzött a felhők borította
horizonton. Most elmerült, látszólag felgyújtotta a viharfelhőket,
és a világ nyugati égboltja hirtelen a szivárvány összes színében
ragyogott
azoknak a fel.
több Még
minta egy
hópárkányok és a a
kilométerrel jégtükrök
felvonó is felizzottak
fölé magasodó
sziklák nyugati oldalán. Az egyre mélyülő égbolton felbukkant
néhány fényesebb csillag. A Konzul Brawne Lamia felé fordult.
- Miért nem meséli el most a történetét, M. Lamia? Aludr később
is ráérünk, amikor majd megérkezünk az erődhöz.
Lamia felhajtotta bora maradékát.
- Mindenki most szeretné hallani? A rózsás félhomályban
bólintottak a fejek. Martin Silem
vállat vont.
- Rendben - egyezett bele Brawne Lamia. Letette üres pc harát,
lábát felhúzta a padra, hogy térdén nyugtathassa a kö nyökét, és
belekezdett történetébe.
A NYOMOZÓ TÖRTENETE:
„A HOSSZÚ BÚCSÚ"
Már akkor tudtam, hogy különleges esettel lesz dolgom, amikor az a

férfi besétált az irodámba. Gyönyörűen nézett ki. Nem úgy értem,
hogy puhány volt, vagy HTV sztárosan „csini", egyszerűen csak...
gyönyörűen.
Alacsony volt, egy centivel sem nőtt magasabbra nálam, aki a Lusus
1,3 g-jében születtem és nevelkedtem. De arról egy szempillantás
alatt meggyőződtem, hogy a látogatóm nem a Lususról származik -
atletikus, ám sovány testalkata a Háló normáit tükrözte. Arcáról
határozottság sugárzott: alacsony homlok, éles arccsontok, lapos
orr, határozott
lehetett leolvasniállkapocs és széles
érzékiséget, valamintszáj, amiről
makacs egyszerre
eltökéltséget.
Óriási, mogyorószín szemekkel tekintett a világba. Szemmel
láthatólag a húszas szabványévei vége felé járt.
Persze ezek a részletek nem abban a pillanatban tudatosultak
bennem, amikor belépett. Első gondolatom a következő volt: Ez egy
ügyfél? A második pedig az, hogy A francba, ez a fickó csodaszép!
- M. Lamia?
- Aha.
- M. Brawne Lamina a MindHáló Nyomozóirodától?
- Aha.
Úgy nézett körül, mint aki nem hisz a saját fülének. Az irodámat a
lususi Acéldisznó Régi Dagonya szekciójában rendeztem be egy
kopott ipari
nézett, ahovábolyban. Hárommagasodó
a felette hatalmas Boly
ablakom a 9-es szervizárokra
szűrőiből folyamatosan
szitált a sötét mocsok. A látképet főleg magányosan dolgozó,

automata robotgépek és rozsdás gerendák alkották.
De a pokolba is, legalább olcsó volt! És a legtöbb ügyfelem a
személyes megkereséssel szemben előnyben részesítette a telefont.
- Leülhetek? - kérdezte a férfi, és szemmel láthatóan
elégedettséggel töltötte el, hogy egy jó hírű ügynökség ilyen
nyomorúságos környéken
- Persze - intettem az is sikeresen
egyik fotel tud dolgozni.
felé. - Hogy... izé?
- Johnny.
Eddig nem úgy tekintettem rá, mint egy keresztnévre. Volt benne
valami, amiből áradt a pénz szaga. Nem a ruháit látva jutottam
erre a következtetésre - alkalmi fekete szürke összeállítást
viselt, amit eléggé elterjedtnek lehetett mondani, habár
átlagosnál jobb szabó szabta ki -, egyszerűen csak megéreztem,
hogy a fickó egy klasszis. Kihallottam valamit a beszédéből. Jó
vagyok abban, ha térben el kell helyeznem egy dialektust - a
szakmámban ez kifejezett előny -, mégsem tudtam beazonosítani a
figura szülővilágát, még kevésbé azon belül a régiót.
- És miben segíthetnék önnek, Johnny? - nyújtottam felé azt a
palack scotch-ot, amit épp akkor készültem eltenni, amikor
megérkezett.
Johnny-fiú megrázta a fejét. Talán arra gondolt, hogy üvegből
akarom itatni. A pokolba, ennél azért nagyobb klasszis vagyok. A
vízhűtő mellett tartom a papírpoharakat.
- M. Lamia - szólalt meg azon a művelt hangján, amitől mindig is
zavarba szoktam jönni. - Szükségem van egy nyomozóra.
- Én nyomozó vagyok.
Elhallgatott. Szégyenlősen. Sok ügyfelem tétovázik, amikor arra
kerül a sor, hogy bővebb felvilágosítást adjon, mivel is akar
megbízni. Az ügyeim kilencvenöt százaléka kétségtelenül családi,
vagy éppen a család felbomlásával kapcsolatos. Mindenesetre
vártam.
- Ez
- roppant
Igen, iz...kényes - folytatta
Johnny, a legtöbb végül.
megbíztatásom ebbe a kategóriába
esik. A MindHáló alkalmazottja vagyok, és minden, amit a nyomozás
folyamán kiderítek, a Titoktartási Törvény hatálya alá esik.
Mindent bizalmasan kezelek, még azt a tényt is, hogy mi ketten
most beszélgetünk. Még akkor is, ha végül úgy dönt, még sincs
szüksége a szolgáltatásaimra - virítottam a szokásos dumával,
mivel a hatóságok, ha úgy akarták, egy pillanat alatt
betekinthettek a fájljaimba, de éreztem, meg kell nyugtatnom
valahogy váratlan vendégemet. Istenem, hogy milyen szép volt!
- Huhu! - nézett körül ismét, majd előrehajolt. - M. Lamia,
szeretném, ha kivizsgálna egy gyilkosságot.
Ez felkeltette az érdeklődésemet. Eddig az asztalon nyugtattam a
lábam;
- Egy most letettem a
gyilkosságot? földre,
Biztos és magam
ebben? És miis előredőltem.
van a zsarukkal?
- Ők nem folytak bele az ügybe.
- Ez lehetetlen - jelentettem ki, és rám tört az érzés, amit
többször éreztem bolondok társaságában, mint az ügyfeleim mellett.
- Egy gyilkosság eltitkolása a hatóságok elől önmagában is
bűncselekmény. - De valójában arra gondoltam: Csak nem te vagy a
gyilkos, Johnny?
Erre elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Ezúttal nem.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, M. Lamia, hogy a gyilkosságot valóban elkövették ugyan, de
a rendőrség, sem a helyi, sem pedig a Hegemónia rendőrsége nem tud
róla. Nem is tartozik a hatáskörükbe.
- Lehetetlen - ismételtem meg. Odakint egy hegesztőmunkás

pisztolyából az árokba ömlő szikrazuhatag keveredett a szitáló
rozsdával. - Magyarázza el!
- A gyilkosságot a Hálón kívül követték el. A Protektorátuson
kívül. Ahol egyszerűen nincs helyi rendőrség.
Ez valahogy értelmesen hangzott, habár az életben nem találtam
volna ki, miféle is
és a telepesek helyről beszél.
tartottak Mégrendőrséget.
fenn az isten háta mögötti
Talán egy világok
űrhajó
fedélzetén? Huhu. Akkor ebben az ügyben a Csillagközi
Szállítmányozási Hivatal az illetékes.
- Értem - jelentettem ki. Már eltelt pár hét a legutóbbi ügyem
óta. - Rendben, mesélje el a részleteket!
- És a beszélgetésünket még akkor is bizalmasan fogja kezelni, ha
mégsem vállalja el az ügyet?
- Abszolút.
- És ha elvállalja, akkor csak nekem számol be a fejleményekről?
- Természetesen.
Leendő ügyfelem tétovázott, miközben az állát dörzsölgette. Finom
ujjai voltak.
-
- Rendben-jutott végül elhatározásra.
Kezdje az elején -javasoltam. - Ki az áldozat? Johnny
kiegyenesedett ültében, mint egy fegyelmezett kisiskolás. Ettől
kezdve már nem kételkedtem az őszinteségében.
- Én - válaszolta.
Tíz percig tartott, amíg kihúztam belőle a történetet. Amikor
befejezte, már nem tartottam őrültnek. Magamat tartottam annak.
Vagy ha még nem is voltam az, de tudtam, hogy bele fogok
zavarodni, ha elvállalom.
Johnny - valódi neve számokból, betűkből és chipkód sorozatokból
állt és hosszabb volt, mint a karom - cybrid volt.
Már hallottam a cybridekről. Ki nem? És egyszer még a volt
férjemet is megvádoltam, hogy közéjük tartozik. De nem is
álmodtam,
hogy hogy
ennyire valaha találom.
vonzónak szemközt fogok ülni az egyikükkel. Vagy azt,
Johnny egy Ml volt. Öntudata, személyisége vagy nevezzük bárhogy,
valahol az adatszférában, vagy a TechnoCore adatsíkjában lebegett.
Mint ahogy senki másnak, kivéve talán a Szenátus főtitkárát, vagy
az Ml-k szemételtakarítóját, nekem sem volt arról konkrét
elképzelésem, hol kellene keresni a TechnoCore-t. Az Ml-k már
három évszázaddal ezelőtt békésen elszakadtak az emberiségtől -
még az én időm előtt -, és miközben szövetségesként továbbra is a
Hegemóniát szolgálták, ellátták tanácsaikkal a Minden Dolgokat és
felügyelték az adatszférákat, s néha arra használták jövőlátó
képességeiket, hogy megóvjanak minket a nagyobb hibáinktól,
környezeti katasztrófák okozásától. E mellett a TechnoCore a
háttérben megfejthetetlen, tisztán nem emberi ügyletekkel is

foglalkozott.
Nekem úgy tűnt, ez több, mint elég.
Az Ml-k rendszerint az adatszférán keresztül lépnek kapcsolatba az
emberekkel vagy az emberek gépeivel. Ha szükségét érzik,
interaktív holót is alkothatnak - emlékszem, hogy Maui-Covenant
bekebelezése során, amikor aláírták a szerződést, a TechnoCore
képviselői pontosan olyan döbbenetesen néztek ki, mint Tyrone
Bathwaite, az öreg holosztár.
A cybridek már más lapra tartoztak. A tervezésüknél figyelembe
vették az emberek génállományát, megjelenésükben és
viselkedésükben is sokkal inkább emberiek voltak, mint amennyire
azt az androidoknak valaha is megengedtük. A Hegemónia és a
TechnoCore lehettek.
maroknyian között fennálló egyezmény értelmében viszont csupán
Johnnyra néztem. Egy MI szemszögéből nézve a gyönyörű test és a

fondorlatos személyiség, ami velem szemközt ült az asztalnál,
csupán függelék, egy távvezérelt valami, ami sokkal összetettebb,
ugyanakkor egy cseppet sem fontosabb, mint tízezernyi szenzor,
manipulátor, önálló részegység, valamint olyan távvezérelt
eszközök összessége, amire egy Ml-nek a napi munkájában szüksége
lehetett. Ha elvetem
ami egy Ml-nek a „Johnnyságát",
nem fontosabb, csak
mint nekem valami olyasmi
a levágott körmöm. marad,
Micsoda veszteség, gondoltam.
- Egy cybrid - mondtam.
- Igen. Engedélyezett. Rendelkezem a Világháló vízumával.
- Jó - hallottam valakit, akiben döbbenten ismertem rá saját
magamra. - És valaki... meggyilkolta a maga cybridjét, és azt
akarja, hogy találjam meg?
- Nem - felelt a fiatal férfi. Barnásvörös, göndör haj fedte a
fejét. Akárcsak a kiejtése, a haja is lehetetlenné tette, hogy
megállapítsam a származási helyét. - Nem csupán erről a testről
van szó. A támadóm engem gyilkolt meg.
- Magát?
-
- Igen.
Ezen... izé... az Ml-t érti?
- Pontosan.
Ezt felfoghatatlannak találtam. Az Ml-k halhatatlanok. Már
amennyire a Hálón ismeretes.
- Nem értem - vallottam be. Johnny bólintott.
- Eltérően egy emberi személyiségtől, ahol... azt hiszem, a
kapcsolatot... tépi szét a halál, az én esetemben a tudat nem
semmisült meg. Habár a támadás eredményeként... megszakadt a
kapcsolat. Noha... hogy is mondjam... van egy másolatom az
emlékeimről, a személyiségemről, satöbbi, érzékenyen érintett a
veszteség. Bizonyos mennyiségű adat megsemmisült a támadás alatt.
Ha így gondolok rá, a támadót nyugodtan nevezhetem akár gyilkosnak
is.
- Értem - lódítottam, és vettem egy nagy levegőt. - És mi a
helyzet az Ml-k hatóságaival... ha van nekik egyáltalán valami
olyasmijük... vagy a Hegemónia cyberzsaruival? Nem inkább hozzájuk
kellene fordulnia?
- Személyes okokból kifolyólag - felelt a vonzó, fiatal férfi,
akire igyekeztem cybridként gondolni - nagyon fontos, talán
elengedhetetlen is, hogy ne forduljak az előbb említett
szervezetekhez.
Felvontam az egyik szemöldököm. Ez.a kijelentése nr sokkal inkább
hasonlított azokéhoz, akik előtte megfordultak ebben a szobában.
- Biztosíthatom - folytatta -, hogy semmi illegális nincs
dologban. Nem is etikátlan. Egyszerűen csak... kínosnak találom
egy olyan szinten,

Összefontam a karomamit képtelen
a mellem lennék önnek elmagyarázni.
előtt.
- Nézze, Johnny! Ez a történet eléggé sántít. Úgy értem, semmivel
sem tudja alátámasztani azt az állítását, hogy maga cybrid.
Amennyire én tudom, lehet akár egy szélhámos is.
Erre meglepett arcot vágott.
- Ez meg sem fordult a fejemben. Hogy szeretne meggyőződni arról,
valóban az vagyok, akinek mondom magam?
Egy másodpercig sem haboztam.
- Utaljon át nekem egymillió márkát a BankHálón keresztül.
Johnny elmosolyodott. Ugyanebben a pillanatban megcsendült a
telefonom, és háttérben a BankHáló árfolyamokat felsoroló
futófényével a képernyőn feltűnő zaklatott emberke megszólalt.
- Elnézést érkezett,
számlájára a zavarásért,
és M.talán
Lamia,szeretne
de meglepett az összeg,
többet ami a
is megtudni
biztonságos hozamú, kockázatmentes, hosszú távú

befektetéseinkről...
- Majd később - feleltem neki.
A banktisztviselő bólintott, és eltűnt.
- Ez szimuláció is lehet - mondtam Johnnynak. Johnny kedvesen
mosolygott tovább.
-
- Igen, de akkor isErre
Nem feltétlenül. kielégítő demonstráció
megvonta a vállát. volt, vagy nem?
- Ha feltesszük, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam,
akkor elvállalja az ügyet?
- Aha! - sóhajtottam. - Habár van itt még valami. A díjazásom
nincs egymillió márka. Ötszázat szoktam kapni naponta, plusz a
kiadásaim.
A cybrid bólintott.
- Ez annyit jelent, hogy vállalja?
Felálltam, feltettem a kalapomat, és leakasztottam egy viharvert
kabátot az ablak előtt álló fogasról. Majd lehajoltam, és egy alsó
fiókból kivéve az apám pisztolyát, a zsebembe csúsztattam.
- Indulás - mondtam.
-
- Igen
Látni -akarom
helyeselt Johnny. -ahol
a helyszínt, De merre?
meggyilkolták.
A sztereotípiák szerint a Lusus szülöttei gyűlölnek kilépni a
Bolyból, és azonnal erőt vesz rajtuk a heveny agorafóbia, ha
nyitottabb helyre kerülnek, mint egy bevásárlóközpont. Az igazság
viszont az, hogy az ügyeim nagy része a külvilágból érkezett... és
oda is vezetett. Követtem már megfáradt embereket, akik a térkapu
segítségével akartak másik lakhelyet és személyiséget szerezni.
Láttam enyelgő szerelmespárokat, akik úgy vélték, egy távoli
bolygón kevésbé kell tartaniuk attól, hogy lelepleződnek.
Nyomoztam eltűnt gyerekek, és lepattant szülők után is.
Mégis tétováztam egy pillanatig, mielőtt felléptem az Acéldisznó
Csomópont térkapujába állított sima sziklatáblára, amely -
látszólag
bronz - a végtelenbe
négyszögének nyúlt. semmi
a kivételével A hátunk mögötti
nyomát térkapu látni
nem lehetett portál
a
civilizációnak. A levegő bűzlött, mint a záptojás. Az égbolt
sárgásbarna üstként borult a fejünk fölé, s gyomorkavaró felhők
úsztak rajta. Körülöttünk szürke volt a föld, és tiszta. Semmi
nyoma nem látszott életnek, még egy árva zuzmót sem lehetett
észrevenni. Fogalmam sem volt, milyen távol van valójában a
horizont, de a teret magasnak éreztük, a láthatárt pedig nagyon is
távolinak láttuk, és nyomát sem találtuk fáknak, bokroknak,
állatoknak, még a messzeségben sem.
- Hol a pokolban vagyunk? - kérdeztem. Eddig azt hittem, a Háló
minden világát ismerem.
- A Madhyán - felelte Johnny, körülbelül „Maggyi"-nak ejtve a
szót.
- Soha az életben nem hallottam róla - nyúltam egyik kezemmel a
zsebembe, végigsimítva apa automatájának gyöngyház berakásos
markolatán.
- Hivatalosan még nem csatalakozott a Hálóhoz - magyarázta a
cybrid. - Papíron a Parvati egyik kolóniája. De csak fénypercekre
van a GÁRDA bázisától, és hamarabb felállították a térkapu-
kapcsolatot, mint ahogy a Madhya csatlakozhatna a
Protektorátushoz.
A tekintetemmel végigsöpörtem a pusztaságon. A kéndioxiddal terhes
levegőtől felfordult a gyomrom, és tartottam tőle, hogy szét fogja
marni a ruhámat.
- Kolóniák? A közelben?
- Nincsenek.
Melyik A bolygó
a hozzánk másik felén
legközelebbi épültterület?
lakott pár kis város.
- Nanda Devi. Ez egy város, úgy háromszáz lakossal. Több mint

kétezer kilométerre van tőlünk, dél felé.
- Akkor miért pont ide építették a térkaput?
- Ez egy potenciális bányaterület - intett Johnny a szürke
sziklalap felé. - Nehézfémek. A konzorcium több mint száz térkapu
építését hagyta jóvá ezen a féltekén, hogy könnyen elérhető
legyen,
- Oké ha a kitermelés
- mondtam. megkezdődik.
- Egész jó helyszín egy gyilkossághoz. Maga
miért jött ide?
- Nem tudom. Az emlékeimnek ez a része elveszett.
- Volt magával valaki más is?
- Ezt sem tudom.
- Akkor mit tud?
A fiatalember zsebre dugta elegáns kezét.
- Bárki... bármi is támadott meg, olyan fegyvert használt, amit a
Magban csak AIDS II vírusként ismernek.
- Az meg mi a szösz?
- Az AIDS II régen egy járványos betegség volt az emberek között,
még a Hedzsra előtt - magyarázta Johnny. - Az immunrendszert tette
tönkre.
KevesebbAz mint
említett... vírus... ugyanilyen
egy másodperc hatással van
alatt beszivárog a az Ml-kre.
biztonsági
rendszerekbe, majd végzetes fagocitává válik, ami a gazdaszervezet
ellen fordul... az MI ellen. Ellenem.
- Ezek szerint természetes úton nem kaphatta el a vírust? Johnny
erre csak mosolygott.
- Képtelenség. Mintha egy meglőtt embertől azt kérdezné, hogy nem
ő esett-e rá a golyóra.
Vállat vontam.
- Nézze, ha egy adatháló- vagy Mi-szakértőt várt, akkor rossz
embert választott. Azon kívül, hogy húsz milliárd más tökfejhez
hasonlóan használom a szférát, teljesen zéró vagyok a témában. - A
régi kifejezést használtam, hogy lássam, milyen reakciót vált ki
belőle.
- Tudom - felelt Johnny kiegyensúlyozottan. - Egyáltalán nem ezt
várom el magától.
- Akkor tulajdonképpen mit vár tőlem?
- Hogy találja meg, aki idehozott és meggyilkolt. És derítse ki,
miért tette.
- Rendben. Miből gondolja, hogy itt történt a gyilkosság?
- Mert itt szereztem vissza az uralmat a cybridem fölött,
amikor... újjáalkottam magam.
- Úgy érti, hogy a cybridje üzemképtelenné vált, miközben a vírus
megsemmisítette magát?
- Igen.
- Es ez milyen hosszú ideig tartott?
- A halálom?
aktiválódni Csaknem egy percig, mielőtt a tartalék személyiségem
tudott.
Elnevettem magam. Nem bírtam megállni.
- Mi olyan mulatságos, M. Lamia?
- A maga halálról alkotott képe - feleltem. Szomorúan nézett rám
mogyoróbarna szemével.
- Magának talán ez az egész mulatságos, de fogalma sincs, milyen
volt egy percig... szétkapcsolódni... kiválni a Techno-Core-ból.
Ennyi időt és információt veszítettem el. Egy ezredév mindenféle
és fajta kommunikáció nélkül.
- Aha - mondtam, és nem került nagy erőfeszítésembe, hogy
visszatartsam a könnyeimet. - Akkor mit müveit a maga cybridje,
miközben személyiséget, vagy mifenét váltott?
- Felteszem,
Képtelen azeszméletlenül hevert.
önálló cselekvésre?
- Nem, csak teljes rendszerösszeomlás esetén.
- Tehát honnan jött?

- Hogy mondja?
- Hol volt a cybridje, amikor újra életre kelt?
Johnny bólintott, hogy érti a kérdést. Egy gömbölyded szikla felé
mutatott, ami a térkaputól nagyjából öt méterre állt.
- Ott hevert.
-
- Ezen az oldalon vagy a szemköztin?
A szemköztin.
Odamentem, és megvizsgáltam a helyszínt. Nyomát sem találtam
vérnek. Vagy bárminemű nyomnak. A tettes sem felejtette ott a
gyilkos fegyvert. Még egy lábnyom vagy benyomódás sem jelezte,
hogy Johnny teste ott feküdt egy örökkévaló percig. Egy rendőrségi
helyszínelő csoport talán ki tudott volna valamit olvasni a
mikroszkopikus és biotikus nyomokból, én viszont csak a puszta
sziklát láttam magam előtt.
- Ha az emlékezete valóban elveszett - kérdeztem -, miből
gondolja, hogy nem egyedül érkezett ide?
- Hozzá tudok férni a térkapu által rögzített adatokhoz.
- Nagy gondot okozna ellenőrizni ennek a titokzatos személynek a
kártyáját a bolygóközi
- Mindketten rendszerben?
az én kártyámmal utaztunk - felelt Johnny.
- Csak egyvalaki volt magával?
- Igen.
Bólintottam. A térkapuk által rögzített adatokkal minden
bolygóközi bűnügyet meg lehetne oldani, ha ezek a kapuk valódi
teleportként működnének; az átviteli adatokból a felhasználó az
utolsó sejtig újraalkotható lenne. E helyett a térkapu lényegében
egy lyukat tép a téridőbe egy fázisba hozott szingularitás-gömb
segítségével. Ha a bűnöző nem a saját kártyájával utazik, csak a
kiinduló, illetve a célállomás adatait olvashatjuk ki a
felvételből.
- Honnan érkeztek? - kérdeztem.
- Megvan
- A Tau Ceti Centerről.
a kapu kódja?
- Természetesen.
- Akkor menjünk, és fejezzük be ott a beszélgetést. Ez a hely úgy
bűzlik, hogy még a mennyországban is érezni.
A TC , ahogy a Tau Ceti Centert régebben becézték, természetesen a
legzsúfoltabb világ a Hálón. Amellett, hogy ötmil-liárdan
tülekednek egy akkora helyen, ami csupán fele akkora, mint a Régi
Föld, az űrbe telepítve körülötte kering még félmilliárd lakos.
Továbbá azóta, hogy a Hegemónia központja lett, és ideköltözött a
Szenátus, még a Hálókereskedelemnek is itt, a TC-en volt a
központja. Persze a kód, amit Johnny megadott, egy hatszáz
térkapus terminexhez vezetett, az ÚjLondoni spirálban, a bolygó
egyik
- legnagyobb
A fenébe! ós legöregebb
- mondtam. szektorában.
- Igyunk valamit!
A terminex mellett rengeteg bár közül választhattunk, én pedig egy
viszonylag csöndeset szemeltem ki magunknak: egy szimulált
hajókocsmát. Odabent sötét volt és hűvös. A helyiség falait fa- és
rézutánzat borította. Egy sört rendeltem. Nyomozás közben nem
iszok erős piákat, és nem használok flashback-et sem. Néha már
arra gondolok, hogy ez az önfegyelem tart még mindig a szakmában.
Johnny is sört kért, sötét, német sört, amit a Renaissance
Vectoron főztek, és palackoztak. Azon kaptam magam, hogy
elgondolkodom, miféle gyengéi lehetnek egy cybridnek?
- Mit derített még ki, mielőtt felkeresett?
- Semmit - tárta szét karját a fiatalember.
- Frászt!
Azokra - feleltem
a széles tiszteletteljesen.
körű erőforrásokra - Ez melyek
támaszkodva, egy nagy vicc.
Mikent a
rendelkezésére állnak, képtelen visszakövetni a cybridje nyomát és

tetteit a... balesetét megelőző néhány napban?
- Nem - kortyolt bele Johnny a sörébe. - Vagyis képes lennék rá,
de egy bizonyos okból nem szeretném, ha a többi MI tudomást
szerezne a nyomozásomról.
- Az egyiküket gyanúsítja?
Válasz helyett
bolygóközi Johnny felém
kártyájának nyújtott
a forgalmát egy vékony
jegyezték fel. szalagot, amin a
- A meggyilkolásom okozta tudatkiesés miatt öt napig nem
használtam a kártyámat. Itt a forgalom arra az időszakra.
- Eddig azt hittem, csak egy percre vált el a rendszertől.
Legalábbis ezt állította.
Johnnyi egyik ujjával az arcát vakargatta.
- Szerencsésnek mondhatom magam, hogy csak öt napnyi emlékemet
veszítettem el.
Intettem az embernek, aki a pincéri teendőket látta el, és
rendeltem még egy sört.
- Nézze! - mondtam. - Johnny... bárki legyen is maga, képtelen
leszek beleásni magam az ügyébe, ha nem tár fel többet magáról és
a helyzetéről.
azzal, Miért akarnáabárki
hogy újraalkothatja is megölni,
személyiségét, amikor
vagy hogytisztában
a pokolbavan
is
van ez?
- Két lehetséges indítékot találtam - felelte Johnny a söre
fölött.
- Az egyik, hogy szimplán emlékezetkiesést okozzon -bólintottam.
- Azt akarják, hogy elfelejtsen egy bizonyos eseményt, ami az
elmúlt hét folyamán történt. De mi lehet a második?
- Hogy üzenjenek - mondta Johnny. - Csak nem tudom, mi az üzenet.
Sem azt, hogy ki küldte.
- Nem is sejti, ki akarhatta megölni?
- Nem.
- Egyáltalán?
- Egyáltalán.
- A legtöbb gyilkos - mondtam - hirtelen felindulásból követi el
a tettét. Dührohamot kap valakitől, aki a környezetében
tartózkodik. Mondjuk az egyik családtagjától. Egy barátjától vagy
a szeretőjétől. Az előre megfontolt gyilkosságok túlnyomó részét
pedig olyasvalaki követi el, aki nagyon közel állt az áldozathoz.
Johnny egy szót sem szólt. Volt valami az arcában, amit
hihetetlenül gyönyörűnek találtam - valamiféle sugárzó férfiasság
vegyült benne a női öntudattal. Talán a szemei keltették bennem
ezt a képzetet.
- Van az Ml-knek családjuk? - érdeklődtem. - Viszály a
családtagok között? Perpatvar? Szeretők?
- Semmi ilyesmi - mosolyodott el könnyedén. – Kvázi családot
persze lehetvagy
érzelmeket melléjük rendelni, de nem
felelősségtudatot, mutatnak
mint ami azegymás iránt
emberi olyan
családok
sajátja. Az Ml-k „családjai" elsősorban kényelmes kódcsoportokból
állnak, melyek azt mutatják, honnan erednek bizonyos feldolgozási
trendek.
- Ezek szerint nem fordult meg a fejében, hogy egy másik MI
támadta meg?
- Lehetséges - forgatta Johnny a poharát a kezében. - Csak azt
nem értem, miért éppen a cybridemen keresztül támadna?
- Ahhoz könnyebben hozzáférhet?
- Talán. De a támadó számára ez sokkal bonyolultabb. Az adatsíkon
véghezvitt támadás végtelenül halálosabb lett volna. És ha az
indítékokat nézem, akkor sem lehetett egy másik MI a tettes. Ennek
semmiMiért
- értelme.
van Egyikükre sem jelentek
magának cybridje, fenyegetést.
Johnny? Talán ha megérteném a
szerepét, könnyebben találnék indítékot.
Johnny felemelt egy sósrudat, és játszani kezdett vele.

- Azért van cybridem... bizonyos értelemben én egy cybrid vagyok,
mert... a feladatom... feladatom, hogy megfigyeljem az embereket,
és megfelelően reagáljak a jelenlétükben. Tulajdonképpen magam is
ember voltam egyszer.
Ezt hallva megdermedtem, és megráztam a fejem. Amit eddig mondott,
annak nem láttam
- Hallott már a semmi értelmét.
személyiség visszanyerés projektről? - kérdezte.
- Nem.
- Egy szabványévvel ezelőtt sem, amikor a GÁRDA szimje megalkotta
Horace Glennon-Height tábornok személyiségét, hogy lássa, mi tette
olyan szenzációs hadvezérré? Még a hírekbe is bekerült.
- Aha.
- Nos, én vagyok... vagy voltam korábban... egy sokkal
összetettebb személyiség-visszanyerő projekt gyümölcse. A
személyiségem magja egy Hedzsra előtti földi költőt mintáz. A
XVIII. század végén született, a régi időszámítás szerint.
- Hogy a fenébe lehet rekonstruálni valakinek a személyiségét,
aki elveszett az időben?
- írásokból
Kritikai - magyarázta AJohnny.
életrajzokból. - A visszaemlékezéseiből
barátai leveleiből. Naplók ból.
de
legfőképp a költészetéből. A szim újraalkotja a környezetet,
beépíti az ismert alkotóelemeket, és a műveit alapul véve,
visszafelé dolgozik. Voilá, egy személyiségmag. Persze először még
csak a nyers váz, de idővel, ahogy mind több és több időt tölt a
világ szemlélésével, egyre finomodik. Az első kísérletnél egy
huszadik századi költőt, Ezra Poundot próbáltuk újjáalkotni. A
személyiségmodellünk már-már abszurd módon véleményformáló volt, a
racionalitáson túlmutató előítéletekkel rendelkezett,
gyakorlatilag elmebetegnek lehetett tekinteni. Egy évet töltöttünk
hiábavaló kísérletezéssel, mire rádöbbentünk, hogy a modell
tökéletesen funkcionál; az alany volt őrült. Zseni, de őrült.
- És utána egy
személyiségét mi halott
történt? - mintájára.
költő kérdeztem. Na- és?
Megalkották a maga
- Mintául szolgál az Ml-k fejlődéséhez - felelt Johnny. - A
cybridem lehetővé teszi, hogy az adatsík közösségében el-
játszhassam a szerepem.
- Mint költő?
- Inkább mint egy vers - mosolyodott el ismét Johnny.
- Egy vers?
- Egy születő alkotás... de emberi szemszögből vizsgálva ennek
nincs semmi értelme. Talán csak annyi, mint egy kirakósjátéknak.
Egy változtatható rejtvénynek, amely esetenként szokatlan
élességgel világíthat rá sokkal súlyosabb problémákra.
- Ezt nem értem - vallottam be.
- Talánokozta
célja... nem az
is ellenem
fontos.indított
Erősen támadást.
kétlem, hogy a... létezésem
- Maga szerint mi volt az indíték?
- Fogalmam sincs.
Úgy éreztem, megtettünk egy kört.
- Rendben - jelentettem ki. - Megpróbálom kideríteni, mit
csinált, és merre járt a kiesett öt nap alatt. Van valami a
kártyakivonatán, ami némi támpontot adhatna?
Johnny megrázta a fejét.
- Ugye, tudja, miért fontos nekem, hogy kiderítse a támadóm
személyét és indítékait?
- Persze - biztosítottam. - Azért, mert lehet, hogy újra
próbálkozik.
Pontosan.
- Hol érhetem el, ha szükségem lenne magára? Johnny átadott nekem
egy kódchipet.
- Biztonságos a vonal? - kérdeztem.

- Nagyon is.
- Oké. Ha megtudok valamit, majd jelentkezem.
Kiléptünk a bárból, és elindultunk a terminex felé. Elhúzódott
mellőlem, mire három gyors lépéssel utolértem, és megragadtam a
karját. Ez volt az első alkalom, hogy megérintettem.
- Johnny. Mi a neve annak a költőnek, amit feltámasztottak...
- Újjáalkottunk.
- Mindegy. Hogy hívják a költőt, aki köré az MI személyiségét
felépítették?
A vonzó cybrid tétovázott. Észrevettem, milyen hosszúak a
szempillái.
- Ez miért olyan fontos? - kérdezett vissza.
- Ki tudná megmondani, mi a fontos? Erre rábólintott.
- Keats - közölte. - John Keats. Krisztus után 1795-ben
született. 1821-ben halt meg, tuberkulózisban.
Követni valakit, ahogy átutazik egy sor térkapun, átkozottul közel
áll a lehetetlenhez. Különösen, ha az, akit követni kellene,
észrevétlen akar maradni. Persze a Háló rendőrei képesek rá, de
nekik is ötven
egzotikus embert drága
és piszok kell ráállítani a feladatra,
hitech játékszert, nem plusz néhány
beszélve a
Közlekedési Felügyelet együttműködéséről. Egy magányos nyomozónak
ez a feladat a lehetetlenség határát súrolja.
Ennek ellenére nagyon is tudni akartam, merre távozik az új
ügyfelem.
Johnny hátra sem nézett, miközben átvágott a terminextéren. Egy
közeli bódé mellé húzódtam, és zsebkamerám segítségével figyeltem,
ahogy bebillentyűz egy kódsorozatot a vezérlőtáblába, majd
becsúsztatja a kártyáját és átlép az izzó négyszögön.
A vezérlőtábla használata talán azt jelentette, hogy egy nyilvános
állomás felé vette az irányt, mivel a magánkapuk kódját általában
íriszazonosító chipekben tárolták. Nagyszerű. Ezzel le tudom
szorítani akétmillió
szétszórt lehetségeskapura.
célállomásai
Na megszámát a százötven
a holdakon Hálóvilágon
felállítottakra,
melyek száma fele a bolygókra telepítetteknek.
Fél kézzel kirángattam a kabátom vörös bélését, mialatt
visszajátszottam a kamerám által felvett anyagot, és
felnagyítottam a vezérlőtáblát. Elővettem egy vörös kapucnit, hogy
menjen az új, vörös dzsekimhez, és mélyen a szemembe húztam.
Gyorsan átvágtam a téren, közben pedig kifaggattam a komlogomat a
felvételen látott kilencjegyű kódról. Tudtam, hogy a számsor első
három jegye a Csingtao-hszishuang Panna világot azonosítja - annak
idején minden bolygóazonosítót memorizáltam -, és egy pillanattal
később azt is megtudtam, hogy maga a kód egy lakóövezetbe vezet
Wanszien első kirajzás során alapított városában.
Az első üres
kiléptem, kamra téglákkal
egy kopott felé iramodtam,
kirakottodakapuztam, és amikor
téren találtam magam.
Egymást érték a régi, keleties boltocskák, pagodatetejük eresze
mélyen belógott a szűk utcák fölé. Emberek tülekedtek a téren,
álltak a kapubejárókban, és miközben legtöbben, akik a látóterembe
kerültek nyilvánvaló jegyeit viselték annak, hogy a Hosszú Repülés
CSHP-n letelepült száműzöttei, sok külvilágit is láttam közöttük.
A levegőben terhesen keveredett az idegen vegetáció szaga, a
szennyvíz bűze és a főtt rizs illata.
- A fenébe! - suttogtam. A sajátomon kívül még három térkapu-
portált vettem észre, de egyiket sem használták folyamatosan.
Johnny akár azonnal továbbkapuzhatott innen.
Ahelyett, hogy visszamentem volna a Lususra, néhány percet azzal
töltöttem,
Eddigre hogy tüzetesen szemügyre
a melanintabletta, vettem
amit korábban a teret és
lenyeltem, márazkifejtette
utcákat.
a hatását és bárki, aki rám nézett, csak egy fiatal, fekete nőt
látott bennem - vagy akár férfit, mert egy kívülálló nehezen tudta
meghatározni a nemem. Divatos, vörös dzsekit viseltem, és
polarizált lencséjű napszemüveget, miközben lustán sétálgattam, és
turistagépemmel csináltam néhány fényképet.
A nyomkövető labdacsnak, amit Johnny második sörében oldottam fel,
már több mint elég időt hagytam, hogy működésbe lépjen. A
levegőben
mikrospórák mostanra
- szinte szinte már tobzódhatnak
csak követnem az UV nyomot.
kell a kilélegzett pozitív
E
helyett inkább az egyik sötét falon virító sárga kéznyomot vettem
szemügyre (persze csak a vizoromban mutatkozott vakító sárgának,
az UV spektrumon kívül láthatatlan maradt) és a nyomába eredtem
annak, akinek a ruhája telítődött spórákkal, és megérintette a
falat.
Johnny egy kantoni étteremben falatozott, alig két ház-tömbnyire a
térkapuktól. A sülő hús ínycsiklandó illatokkal töltötte meg a
levegőt, ennek ellenére visszafogtam magam, és nem léptem be a
helyiségbe - Johnny csaknem egy óráig sétált az árakat böngészve a
bazárban, és kicsinyes alkudozással ütötte el az idejét, mielőtt
visszatért a térre, és elkapuzott volna. Ezúttal chipkódot
használt
a lakását- -,
privát portált
én pedig adott meg
kétszeres célként, vállaltam
kockázatot még az is azzal,
lehet, hogy
hogy
követtem a kalauzhalkártyámmal. Kétszereset, mert egyfelől a
kártyák közül ez az egyik lehető legillegálisabb, és ha egyszer
elkapnak vele, akkor az akár az engedélyembe is kerülhet - ami nem
valószínű, ha továbbra is Silva papa méregdrága, de művészien
tökéletes alakváltó chipjeit használom -, másfelől jó eséllyel
egyenesen Johnny házának a nappalijában fogok kikötni... márpedig
sohasem könnyű helyzet, ha valaki előtt ki kell dumálnia magát az
embernek.
De nem a nappaliba érkeztem. Még mielőtt tudatosultak volna bennem
az utcai feliratok, felismertem a gravitáció ismerős rántását, a
bronzfényű homályt, az olaj és az ózon szagát a levegőben, és
rögtön tudtam,
Johnny hogy hazaérkeztem
egy közepesen a Lususra.
biztosított, magánkézben lévő lakótömböt
adott meg célállomásként a keleti Bergson bolyban. Talán éppen
ezért választotta az ügynökségemet - majdnem szomszédok voltunk,
alig hatszáz vonás választott el bennünket.
Nem láttam a cybridemet. Határozott léptekkel haladtam előre,
ezzel nem keltettem fel a dologtalanul ácsorgókra programozott
biztonsági kamerák figyelmét. Nem találtam lakónévsort, a
lakásajtókat sem látták el névtáblákkal, de még számokkal sem, és
komlog listát sem vettem észre. Becslésem szerint húszezer kamra
lehetett a keleti Bergson-bolyban.
Ahogy a spóraleves hatása gyengült, úgy haltak el egyre inkább az
árulkodó jelek, de csak két sugárirányú folyosót kellett
átkutatnom,lapján
ellenőrző mire ráleltem a nyomra. vettem
halvány derengést Az ajtajának
észre. tenyérlenyomat-
Betörőkészletem
segítségével vetettem egy pillantást a zárszerkezetre, majd
hazakapuztam.
Összességében semmi mást nem tettem, csak megfigyeltem az
emberemet, aki kínait evett, majd hazatért éjszakára. Ez éppen
elég egy napra.
Az MI szakértőmet BB Surbringernek hívták. BB a Hegemónia
Adatáramlás-irányítás és Statisztika hivatalánál dolgozott, és
életének nagy részét egy szabadesésben lebegő díványon töltötte,
miközben koponyájában féltucatnyi mikrovezérlő dolgozott, és az
adatsík bürokratáival tanácskozott. Az egyetemen ismertem meg,
amikor még egyszerű cyberpunkként, huszadik generációs hackerként
tevékenykedett.
szerelték Tizenkét Ernestnek
fel. Valójában szabvány éves korában
hívták. A BB agykérgi
becenevet sönttel
Shayla
Toyo nevezetű barátnőmtől kapta, akivel abban az időben járt.
Shayla már a második randijükön meztelenül látta, és egy fél órán

keresztül meg sem bírt szólalni a nevetéstől: Ernest csaknem két
méter magasra nőtt, de összesen nem nyomott ötven kilót - és még
manapság is ilyen. Shayla mondta neki, hogy olyan a feneke, mint
két kicsi B betű, és - mint ahogy az a kegyetlen dolgok sajátja -
a név rajtaragadt.
A munkahelyén,
BB-nek a TC2
és a hozzá egyik ablaktalan
hasonlóaknak nem járt monolitjában
felhőkarcoló.kerestem fel.
- Szóval, Brawne - kezdte -, hogy jutott eszedbe a te korodban,
hogy érdeklődni kezdj az informatika iránt? Túl öreg vagy már egy
tisztességes szakmához.
- Egyszerűen csak szeretnék minél többet megtudni az Mikről, BB.
- Egyszerűen? Ez az ismert világegyetem legösszetettebb
kérdésköreinek az egyike! - sóhajtott, és vágyakozó pillantást
vetett kikapcsolt idegi visszacsatolója meg metakérgi vezetéke
felé. A cyberpunkok legszívesebben soha nem lépnének ki a
rendszerből, de a közalkalmazottaknak kötelező volt kiszállni
ebédidőben. BB olyan volt, mint a legtöbbjük. Kényelmetlenül
érezte magát, ha nem lovagolhatott egy adathullám hátán,
információkat
kérdezte. csereberélve. - Tehát konkrétan mit akarsz tudni? -
- Miért léptek le az Ml-k? - kérdeztem, mert valahol el kellett
kezdenem.
BB bonyolult mintát rajzolt kezével a levegőbe.
- Azt mondták, olyan projekteken dolgoznak, melyek nincsenek
teljes összhangban a Hegemónia... értsd: emberek... ügyeiben való
teljes elmerüléssel. De az igazat senki sem tudja.
- Ennek ellenére még mindig itt vannak körülöttünk. Még mindig
irányítják a dolgokat?
- Persze. A rendszer működésképtelenné válna nélkülük. Ezt te is
tudod, Brawne. Még a Minden Dolgok is működésképtelenné válna, ha
az Ml-k nem kezelnék valós időben a Swarzschild-mintázatot...
- Oké -jelentettem
szakszövegbe ki,
fulladt volna. - Deelvágva
mi van aatöbbi
szóáradatot, mielőtt
projektjükkel?
- Arról senki sem tud. Branner és Swayze odafenn az MI Osztályon
azt hiszik, hogy az Ml-k galaktikus szinten kutatják az
intelligencia fejlődését. Tudjuk, hogy a szondáik sokkal
távolabbrajutottak a mélyűrben, mint a...
- És mi a helyzet a cybridekkel?
- A cybridekkel? - ült fel BB, és úgy vettem észre, most először
sikerült felkeltenem az érdeklődését. - Miért pont a cybrideket
említed?
- Miért vagy annyira meglepve, hogy pont a cybrideket hoztam
szóba, BB?
BB szórakozottan dörzsölgetni kezdte az egyik beültetését.
- Hát, először
emlékszik. is a legtöbb
Két évszázaddal embervolt
ezelőtt nagy mára riadalom,
a létezésükre sem
hogy majd
a lombikemberek vesznek át minden hatalmat, de manapság már senki
sem gondol rájuk. Különben is, épp tegnap futottam bele egy
anomáliákkal foglalkozó jelentésbe, miszerint a cybridek kezdenek
eltűnni.
- Eltűnni? - Most rám került a sor, hogy felegyenesedjek.
- Tudod, kivonják őket. Az Ml-k nagyjából ezer engedélyezett
cybridet tartanak fenn a Hálóban. És kábé a felüket itt, a TC2-n.
A múlt heti népszámlálás kimutatta, hogy több mint a harmadukat
visszarendelték az elmúlt hónap folyamán.
- Mi történik ilyenkor egy cybriddel?
- Nemtőm. Felteszem, megsemmisítik őket. De mivel az Ml-k nem
szeretnek semmitvalahogy.
újrahasznosítják elvesztegetni, a génanyagukat valószínűleg
- Miért kell őket újrahasznosítani?
- Ezt senki sem tudja, Brawne. De legtöbbünknek fogalma sincs,

miért teszik az Ml-k azt, amit.
- A szakértők... mármint az Ml-k szakértői... fenyegetést látnak
a létükben?
- Tréfálsz? Talán már hatszáz éve. Két évszázaddal ezelőtt a
Szecesszió gyanakvóvá tett bennünket. De ha ezek a vackok ártani
akartak volna nagyjából
miatt aggódni az emberiségnek, márazzal,
egyenértékű régen mintha
megtehették volna.
félnénk, hogy E
a
farmon tartott haszonállatok felkelnek a szabadságukért.
- Kivéve, hogy az Ml-k okosabbak nálunk - szúrtam közbe.
- Igen, nos, ez igaz.
- BB, hallottál már a személyiség visszanyerés projektről?
- Ez olyasmi, mint a Glennon-Height ügy? Hát persze. Mindenki
hallott róla. Pár éve a Reichs Egyetemen még dolgoztam is egy
ilyenen. De elvetették az ötletet. Már senki sem foglalkozik a
témával.
- Miért?
- Jézusom, te aztán valóban nem tudsz semmit, ugye, Brawne? A
személyiség-visszanyerés projekteket mind eltörölték. Beleértve a
legelőrehaladottabbakat
az ember nem is... átkerültek
számíthat ki mindena GÁRDA OTI:TTH-jához...
változót előre. A
személyiségminta öntudatra ébred... És nem úgy értem, hogy
egyszerűen csak öntudatra, mint te vagy én, hanem arra, hogy ő
csak egy mesterségesen létrehozott személyiség. És már el is
értünk egy végzetes visszacsatoláshoz, és ahhoz a diszharmonikus
labirintushoz, ami egyenesen az Escher térbe vezet.
- Ezt fordítsd le! - kértem.
BB felsóhajtott, és a falra akasztott kék-arany időszalagra
pislantott. Még öt perc, és véget ér kötelező ebédideje. Visz-
szatérhet a valódi világba.
- Lefordítva ez annyit jelent - mondta -, hogy a visszanyert
személyiség meggyengül. Megőrül. Diliház. Vigyorgó.
- Az
- Az összes.
összes?
- De az Ml-ket ennek ellenére még mindig érdekli a folyamat?
- Nahát, tényleg? Ki mondta? Soha nem készítettek egyet sem.
Minden személyiség visszanyerési próbálkozás, amiről hallottam,
emberi volt... többnyire elbaszott egyetemi projekt. Agyhalott
tudósok költöttek vagyonokat arra, hogy életre keltsék rég halott
tudósok agyát.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Még maradt három perc, amíg
visszacsatlakozhatott.
- Az összes visszanyert személyiség cybridtestet kapott?
- Huhu. Honnan támadt ez az ötleted, Brawne? Egyik sem. Ez a
módszer nem működött.
Miért nem? volna stimszimet. Plusz kellett volna egy tökéletes

- Szétbaszták
klóntest és egy, az eredetivel pontosan megegyező interaktív
környezet. Látod, kölyök, egy visszanyert személyiséget a saját
világában kell hagyni, hogy éljen, és csak az álmain vagy ezen az
interaktív környezeten keresztül intézhetsz hozzá kérdéseket. Ha
kirángattad a személyiséget a szimulált valóságból a lassú
időbe...
Ez volt már ősidők óta a cyberpunkok meghatározása... bocsánat a
kifejezésért... a való világra.
- .. .hamarosan egytől egyig becsavarodtak - fejezte be.
Megráztam a fejem.
- Aha, hát, akkor koszi, BB - indultam az ajtó felé. Még harminc
másodperc, és az én régi, egyetemi barátom elmenekülhet a lassú

időből.
- BB! -jutott eszembe egy megkésett gondolat. - Hallottál már egy

olyan felidézett személyiségről, amit egy ősi, földi költő, név
szerint John Keats mintájára alkottak?
- Keats? Ó, hát persze, az egyetemi jegyzeteimben sokat írtak
róla. Ötven éve foglalkozott vele Marti Carollus az Új-Cambridge-
en.
-
- Mi történt? A személyiség végtelen ciklusba került. De mielőtt
A szokásos.
ráment volna, elpusztult az egész szimuláció. Valami ősi, földi
kórban - sandított BB az órára, elmosolyodott, majd felemelte a
söntjét. Mielőtt a koponyájába ültetett csatlakozóba kapcsolta
volna, szinte üdvözült tekintetet vetett rám.
- Emlékszem már - szólalt meg álmodozó mosollyal.
-Tuberkulózisban.
Ha a társadalmunk valaha Orwell Nagy Testvéri megközelítése
mellett döntött volna, az elnyomás eszközének minden bizonnyal a
kreditkártyát használja. Egy teljesen készpénzmentes gazdaságban,
ahol csak valami elcsökevényesedett, cserekereskedelmen alapuló
feketepiac létezik, könnyedén nyomon lehet bárkit valós időben
követni, ha megfigyeljük,
A kártyatitkot hol használja
szigorú törvények védték, az
de univerzális kártyáját.
a törvényeknek van egy
olyan kellemetlen szokásuk, hogy a társadalom nyomására könnyedén
megfeledkeznek róluk, vagy hatályon kívül helyezik őket.
A gyilkosságot megelőző öt napban végigkövetve Johnny útját, egy
átlagos szokásokkal és szerény igényekkel megáldott embert láttam
magam előtt. De mielőtt lenyomoztam volna a számlakivonatát, két
álmos napot azzal töltöttem, hogy őt magát követtem.
Adatok: Egyedül élt az keleti Bergson bolyban. Egy
rutinellenőrzésből kiderült, hogy nagyjából hét helyi hónapja
költözött oda - ez kevesebb mint öt szabványhónap. Reggelente egy
közeli kávázóban reggelizett, majd elkapuzott a
Renaissance Vectorra, ahol úgy öt órát dolgozott. Szemmel
láthatóan
valami régi, írásos
kereskedő anyagokat
udvarában, gyűjtött.
majd Eztórára
egy-két könnyűvisszatért
ebéd követte
a
könyvtárba, mielőtt hazakapuzott volna a Lususra, vagy egyik
kedvenc vacsorahelyén kapott be valamit egy másik világon. 22:00-
ra már vissza is ért a kuckójába. Többet kapuzott, mint egy
átlagos lususi semmittevő, de másfelől teljesen érdektelen életet
élt. A számlakivonat bizonyította, hogy azon a héten, amikor
meggyilkolták, még az ügynökségnél dolgozott, néha extra
kiadásokba bocsátkozott - egyik nap vett egy pár cipőt, a rá
következőn pedig fűszereket -, „meggyilkolásának" a napján pedig
betért egy bárba a Renaissance V-n.
Együtt ebédeltünk a Vörös Sárkány utcában, egy apró étteremben,
közel a Csingtao-Hszishuang Panna portálhoz. Az ételt nagyon
forrónak,
- nagyon
Hogy halad? fűszeresnek
- kérdezte és nagyon jónak találtam.
Johnny.
- Remekül. Máris gazdagabb lettem ezer márkával azóta, hogy
először találkoztunk, és felfedeztem magamnak egy remek kantoni
éttermet.
- Boldog vagyok, hogy fontos dolgokra költi a pénzem.
- Beszéljünk egy kicsit a pénzéről... Honnan van? A Renaissance
Vector könyvtára nem fizethet valami jól.
Johnny felvonta az egyik szemöldökét.
- Egy csekély... örökségből tartom fenn magam.
- Azért remélem, nem olyan csekély. Szeretném, ha engem azért
kifizetne.
- A mi céljainkra tökéletesen elég, M. Lamia. Kiderített valami
érdekeset?
Vállat vontam.
- Meséljen arról, mit csinál a könyvtárban.
- Nem térhetnénk vissza a tárgyhoz?

- De, visszatérhetnénk.
Erre furcsán nézett rám. Volt valami a tekintetében, amitől
gyöngeség költözött a térdembe.
- Emlékeztet valakire -jegyezte meg kedvesen.
- Ó? - bárki mástól hallottam volna ezt a kijelentést, azt
jelentette
- kérdeztemvolna, hogy igyekszik kerülni a felhozott témát. -Kire?
vissza.
- Egy... lányra, akit ismertem. Réges-régen - simított végig a
szemöldökén, mintha elfáradt vagy hirtelen megszédült volna.
- Hogy hívták?
- Fanny - ejtette ki, szinte suttogva.
Tudtam, kiről beszél. John Keatsnek volt egy Fanny nevű jegyese.
Szerelmük nem volt más, mint egy sor romantikus kudarc, amibe a
költő csaknem belezavarodott. Amikor Keats végül Olaszországban
jobblétre szenderült - egy útitársát nem számítva teljesen egyedül
-, úgy érezte, a barátai és a szerelme magára hagyták, azt kérte,
hogy Fanny felbontatlan leveleit és egy hajtincsé temessék mellé.
Soha nem hallottam John Keatsről eddig a hétig; a kom-logomon
keresztül
- Tehátkértem
mit le az egész
csinál szarságot.
a könyvtárban? - kérdeztem. A cybrid
megköszörülte a torkát.
- Egy verset keresek. Az eredeti kézirat töredékeit.
- Egy Keats művet?
- Igen.
- Nem lenne egyszerűbb, ha egyszerűen lekérné?
- Dehogynem. Viszont számomra fontos, hogy lássam az eredetit...
hogy megérinthessem.
Ezen elgondolkoztam.
- Miről szól az a vers?
Johnny elmosolyodott... legalábbis felfelé görbült a szája. De a
mogyoróbarna szemek továbbra is aggodalmat tükröztek.
- A címe
művészi Hyperion.
zsákutca. Keats Nehéz leírni
soha nem a tartalmát...
fejezte be. Azt hiszem,
Félretoltam magam elől a tálcát, és belekortyoltam a teámba.
- Azt mondta, Keats nem fejezte be. Nem azt akarta mondani, hogy
maga soha nem fejezte be?
Ezt hallva őszinte döbbenet költözött az arcára... hacsak az Ml-k
nem tökéletes színészek is egyben. Amennyit tudtam róluk, akár
azok is lehettek.
- Te jó Isten! - mondta. - Én nem vagyok John Keats. Az, hogy a
személyiségemnek ő alkotja a magját, nem tesz jobban Keats-é, mint
ahogy maga sem szörnyeteg csak azért, mert Lamiának hívják.
Milliónyi külső hatás választ el attól a szegény, szerencsétlen
költőtől.
- Említette,
Csak egy hogy
álom emlékeztetem
visszhangja. Fannyra.
Sőt, kevesebb. Tanult RNS alapú
orvoslást, igaz?
- Igaz.
- Ez éppen olyan. Emlékek, melyek... üresek.
Egy emberi pincér ekkor ért mellénk a szerencse-sütikkel. .- Érez
magában késztetést, hogy felkeresse az igazi Hyperiont? -
kérdeztem.
- Az micsoda?
- Egy világ, az Isten háta mögött. Azt hiszem, valahol a Parvatin
túl.
Johnny zavarodottnak látszott. Feltörte a sütijét, de még nem
olvasta el a jóslatot.
- Úgy emlékszem,
folytattam. régebben
- Még egy várost a Költők maga...
is elneveztek Világának nevezték
Keats után. -
A fiatalember lassan csóválta a fejét.
- Még csak nem is hallottam arról a helyről. Sajnálom.

- Hogy lehet ez? Ezek szerint még az Ml-k sem tudnak mindent?
Johnny nevetése rövid volt, de éles.
- Ez a bizonyos MI nagyon keveset tud - és elolvasta a
szerencséjét: ÓVATOSAN BÁNJ AZ INDULATAIDDAL!
* Lamia: női fejű és felső testű, s kígyó farkú boszorkány - aford.

Összefontam a karjaim.
- Tudja, azon a kis szalontrükkön kívül, amit a banktisztviselő
holójával előadott, semmi sem bizonyítja, hogy valóban az, akinek
mondja magát.
- Adja ide a kezét!
- A kezem?
- Igen. Elég csak az egyiket. Köszönöm.
Johnny két kezébe fogta a jobbomat. Ujjai hosszabbak voltak az
enyémnél. De nem olyan erősek.
- Hunyja le a szemét! - kérte.
Lehunytam. Nem éreztem átmenetet: egyik pillanatban még a Kék
Lótuszban ültem
semmiben. a Vörös
Valahol. Sárkány autcában,
Átrohantunk a következőben
kékesszürke adatsíkon, pedig... a
bedőltünk
a krómsárga információs sztrádák fölött, elhúztunk a hatalmas,
ragyogó adattárvárosok fölött, alatt és mellett, ahol vörös
felhőkarcolókat rejtettek fekete, biztonsági jegek, egyszerű
entitások személyi azonosítói és testületi fájlok izzottak, mint
égő gyárak az éjszakában. És -ahogy ott lebegtem a kicsavart
térben - mindenek felett, épp hogy csak a látóteremben, ott
lebegtek az Ml-k hatalmas tömegei, ahogy a legegyszerűbb
kommunikációs tevékenységük is izzó hősugárként hasít a távoli
horizontba. Valahol a távolban, csaknem elveszve a háromdimenziós
neonlabirintusban, amely egy pillanat töredékére feltárta előttem
a hihetetlen adatszférát, inkább éreztem, mint láttam azokat a
lágy, mogyorószín
Johny eleresztetteszemeket,
a kezem,melyek rám vártak.
és feltörte a szerencsesütimet. A
papírcsíkon a következő szöveg állt: BÖLCS BELÁTÁSSAL
FEKTESSEN BE EGY KOCKÁZATOS ÜZLETBE!
- Jézusom! - suttogtam. BB elvitt már egyszer-kétszer egy rövid
repülésre az adatszférába, de a visszacsatolóval szerzett élmény
csak árnyéka volt ennek. Mint egy tűzijátékról készített fekete-
fehér holó és a valós esemény közti különbség. -Ezt meg hogy
csinálta?
- Holnapra fog haladni valamit az üggyel? - kérdezte.
Lehiggadtam.
- Holnapra - feleltem - úgy tervezem, hogy megoldom az egészet.
Nos, talán nem oldottam meg, de legalább előrébb jutottam. Johnny
listája szerint az utolsó kiadás egy bárban esett, a Renaissance
V-ön. Persze már az első nap leellenőriztem, és mivel nem
tartottak emberi pincért, számos törzsvendéggel beszéltem, de
egyikük sem emlékezett Johnnyra. Még kétszer visszamentem, de nem
jártam nagyobb szerencsével. De harmadnap addig maradtam, amíg meg
nem tört a jég.
A bár határozottan különbözött attól a fával és rézzel bur-költ
vendéglátóhelytől, amit Johnnyval a TC -n látogattunk meg. Maga az
épület egy lepusztult környéken állt, két ház-tömbnyire a
Renaissance könyvtárától, ahol Johnny múlatta a napjait. A
viharvert bárt a második szinten rendezték be. Nem olyan hely
volt, ahová beugrik az ember a térkapuk felé menet, inkább olyan,
ahová két ismerős beül, miután összefutottak a könyvtárban vagy a
környékén - és bizalmasan óhajtanak beszélgetni.
Már hat órája ültem ott, és kezdtem belefáradni a sósmogyoró
pusztításába meg a vizezett sörrel teli korsók emelgeté-sébe,
amikor betámolygott az a vén roncs. Feltételeztem, a törzsvendégek

közé tartozott, mert nem állt meg az ajtóban körülnézni, hanem
egyenesen egy hátsó asztalhoz ment, és rendelt egy whiskey-t,
mielőtt még a pincérautomata felé fordult volna. Amikor odaléptem
mellé, észrevettem, hogy nem is annyira züllött, mint inkább annak
az életbe belefáradt embernek az eleven példaképe, akiket már a
drogshopokban és azKudarctól
ezen a környéken. utcai bűnbandákban volt alkalmam
terhes tekintettel megfigyelni
kancsalított fel
rám.
- Leülhetek?
- Attól függ, hugi. Mit árulsz?
- Vásárolni akarok - foglaltam helyet. Letettem a korsó mat, és
egy kétdimenziós fényképet csúsztattam elé,
ami Láttad már
Johnnyt ábrázolta, ahogy átlép a TC térkapuján, ezt a fickót?
Az öreg a fényképre pislantott, majd újra a whiskey-jének
szentelte minden figyelmét.
- Talán.
A gép felé intettem, és kértem még egy rundot.
-
Az Ha láttad,
öreg akkor az
megszívta ez orrát,
a szerencsenapod.
és kézfejével megdörzsölte állán a
háromnapos borostát.
- Ha így van, akkor kibaszottul régóta ez lesz az első - nézett
egyenesen rám. - Mennyi? És mit vársz cserébe?
- Információt. És hogy mennyi, az attól függ, mennyire értékes.
Láttad már? - húztam elő a feketepiacok egyik ötvenmárkását a
tunikám zsebéből.
- Aha.
Erre letettem a pénzt az asztalra, de rajta tartottam a kezem.
- Mikor?
- Múlt csütörtökön. Csütörtök reggel.
A helyes napot adta meg. Elécsúsztattam az ötvenest, és elővettem
a következőt.
- Egyedül volt?
Az öreg megnyalta a szája szélét.
- Hadd gondolkozzam! Nem hinném... nem, ott ült - mutatott hátra,
egy asztal felé. - Két másik figura ült mellette. Egyikük... épp
ezért emlékszem az egészre.
- Mi történt?
Az öreg összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. Ez a gesztus
épp olyan ősi, mint amekkora mohóságot fejez ki.
- Beszélj arról a két emberről - csábítottam.
- A fiatal... a te embered... tudod, együtt jött az egyikkel, egy
palástba öltözött csodabogárral. Állandóan őket lehet látni azon a
kibaszott HTV-n. Őket és a rohadt fáikat.
Fákat?
- Egy Templomos? - lepődtem meg. Mi keresnivalója egy
templomosnak a Renaissance V egyik bárjában? És ha Johnny után
jött, akkor miért viselte a palástáját? Ez olyan, mintha egy
gyilkos bohócruhában menne ölni.
- Aha. Templomos. Barna palást és keleties kinézet.
- Férfi volt?
- Aha. Mondtam már.
- Le tudnád részletesebben írni?
- Nem. Templomos. Magas kurvapecér. Nem láttam tisztán az arcát.
- És mi van a másikkal?
Az öreg vállat vont. Erre a poharam mellé húztam a második
bankjegyet.
- Együtt jöttek? - próbáltam emlékeztetni. - Együtt, mind a

hárman?
- Nem tudom... Képtelen vagyok... Nem, várj csak! Először a te

fickód és a Templomos érkezett meg. Emlékszem, hogy láttam a
palástját, mielőtt a harmadik leült.
- írd le, hogy nézett ki!
Az öreg a gép felé lendítette a kezét, és rendelt egy harmadik
italt. A kártyámmal fizettem, a gép pedig csikorogva odébb
siklott.
- Mint te - hallottam a feleletet. - Épp úgy, mint te.
- Alacsony volt? - kérdeztem. - Erős karokkal és lábakkal? Egy
lususi?
- Aha. Asszem. Még nem jártam ott.
- Még valami?
- Nem volt haja - folytatta az öreg. - Csak egy hogyishíják, mint
amit a húgom szokott viselni. Egy lófarok.
- Egy copf-jelentettem ki.
- Aha. Akármi - nyújtotta ki a kezét a bankjegy felé.
- Még egy pár kérdés. Vitatkoztak?
- Nem. Nem hinném. Nagyon csendesen beszélgettek. Abban a
napszakban ez a hely szinte kong az ürességtől.
-
- Miféle napszakról
Reggelről. Úgy tízbeszélsz?
felé járhatott.
Az időpont megegyezett a számlakivonaton feltüntetett idővel.
- Hallottál valamit a beszélgetésből?
- Ááá...
- Ki beszélt a legtöbbet? Az öreg az itala után nyúlt, és annyira
igyekezett emlékezni,
hogy még a homlokát is összeráncolta.
- A Templomos faszi kezdte. A te fiúd pedig látszólag csal
kérdésekre válaszolt. Amikor egyszer odanéztem, elég megle pettnek
tűnt.
- Döbbentnek?
- Á, csak meglepettnek. Mintha a palástos olyat mondott volna,
amire
- Aztnem számított.
mondtad, először is a Templomos beszélt. Később ki? Az én
fiúm?
- Á, inkább a copfos. Utána elmentek.
- Mind a hárman?
- Nem, csak a fiúd meg a copfos.
- A Templomos maradt?
- Aha. Bizonyára. Azt hiszem. Kimentem a klóra. De ne emlékszem,
hogy akkor is láttam volna, amikor visszaértem.
- Merre ment a másik kettő?
- A fenébe is, honnan tudjam? Nem igazán figyeltem oda Ittam, nem
pedig kémet játszottam!
Bólintottam. A robotpincér ismét felénk gördült, de egy intéssel
elküldtem.
- Az öreg
Ezek szerint nemmorcosan nézett
vitatkoztak, utána.
amikor elmentek? Nem láttad, hogy
összezördültek, vagy az egyik kényszeríttette volna távozásra a
másikat?
- Melyik?
- A fiúm és a copfos.
- Á. A fenébe is, nem tudom - nézett le a mocskos markában
tartott bankóra, majd a pincér paneljén világító whiskeyre.
Rádöbbent, hogy tőlem már nem remélhet többet. - Különben is,
miért érdekel ez az egész szar?
- A fickót keresem - válaszoltam. Körülnéztem a bárban. Nagyjából
húsz vendég ült az asztaloknál. A legtöbben úgy néztek ki, mint
akik erről a környékről származnak. - Lehet itt még valaki, aki
esetleg
jelen látta őket? Vagy valaki, akire emlékszel, hogy szintén
volt?
- A - felelt tompán az emberem. Észrevettem, hogy a szeme

pontosan olyan színű, mint a whiskey, amit iszik.
Felálltam, és búcsúzóul az asztalra dobtam egy húszast.
- Kösz, haver.
- Bármikor, hugi.
Még el sem értem az ajtót, a pincér már meg is indult felé.
Visszasétáltam a könyvtár
forgalmas téren, felé, és közben
ahol a térkapuk álltak. megálltam
Eddig a egy percre a
következőket
derítettem ki: Johnny találkozott a Templomossal, vagy amaz
közeledett hozzá, s vagy a könyvtárban, vagy előtte, amikor
megérkezett a délelőtt közepén. Elmentek valahova, hogy bizalmasan
beszélgessenek, nevezetesen a bárba, és valami, amit a Templomos
mondott, meglepte Johnnyt. Feltűnt egy lófarkas figura - lehet,
hogy lususi -, aki bekapcsolódott a beszélgetésbe. Johnny és a
Copfos együtt mentek el. Nem sokkal ez után Johnny egy másik
személy társaságában -vagy a Copfossal vagy a Templomossal -
elkapuzott a TC2-re, onnan meg a Madhyára, ahol valaki megpróbálta
megölni. Ahol valaki megölte.
Túl sok a hézag az események között. Túl sok a „valaki." Nem
valami nagy eredmény
Még vívódtam egy hogy
magamban, teljesvisszakapuzzak-e
napi munka után.a Lususra, amikor
felcsipogott a komlogom. Azon a fenntartott frekvencián kerestek,
amit Johnnynak adtam meg.
Nyers volt a hangja.
- M. Lamia! Kérem, jöjjön gyorsan! Azt hiszem, éppen most
próbálják meg újra. Mármint hogy megöljenek.
És az ezt követő koordináták a keleti Bergson bolyt mutatták.
Rohantam a térkapuk felé.
Johnny kuckójának az ajtaja nyikorogva nyílt ki. A folyosón egy
lelket sem láttam, és a lakásból sem hallottam semmiféle zajt.
Bármi is történt, a hivatalos szervek még nem szereztek róla
tudomást.
Kihúztam
a a papa
lakásba, és automata pisztolyát
egy sima a kabátom
mozdulattal zsebébő befordultam
felkattintott! a lézer
célzófényt.
Lehajoltam, kinyújtottam mindkét karom. A vörös pötty végigsiklott
a falakon és egy olcsó festményen. Egy sötét átjáró vezetett a
hálókamrába. Az előszoba üres volt. A nappali és a kommunikációs
szoba úgyszintén.
Johnny a háló padlóján hevert, fejjel az ágy felé. A lepedőket vér
szennyezte. Johnny küszködve igyekezett megtámasztani magát, de
visszazuhant. Mögötte nyitva állt a tolóajtó, túl rajta pedig egy
mocskos ipari épület látszott.
Ellenőriztem a vécét, a hosszú előszobát, a konyhafülkét, majd
visszatértem, hogy kiléphessek az erkélyre. Ha felfelé néztem,
elképesztő
alattam kilátást
pedig kínálttizenkét
tíz vagy a kétszázkilométerrel
méterre lévő,
az ívelt
Árok bolyfal,
sugárút
hullámzott. A boly teteje gerendák összevissza sötétjébe veszett
néhány száz méterrel a fejem felett. Az utcáról ezernyi fénypont,
üzleti holó és neon pislákolt felém, miközben eggyé olvadt a
távoli, ködösen lüktető, elektromos fénynyel.
Százával láttam egyforma erkélyeket a boly ezen falán, de egyiken
sem mozdult senki. A legközelebbi húsz méterre tőlem meredt elő a
falból. És ott volt még az, amit az ügynökök extraként szerettek
mutogatni - Isten tudja, Johnny mekkora plusz összeget fizetett a
külső szobáért -, de a balkon véleményem szerint egyáltalán nem
volt praktikus, mert süvített a szél a ventillátorok felé, és a
magával sodort por és törmelék épp úgy hozzátartozott egy bolyhoz,
mint az olaj
Eltettem a és az ózon mindent
pisztolyom, átható szaga. hogy
és visszamentem, megvizsgáljam
Johnnyt.
A haja tövétől a szemöldökéig vezető vágás felszíni volt ugyan,

mindenesetre elég rondán nézett ki. Amikor a fürdőszobából hoztam
neki némi steril kötszert, felült.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Két férfi... várt a hálószobában, amikor beléptem. Kijátszották
az erkélyajtó riasztóját.
-
- Visszakérheti
Verekedtünk. a Az
védelmi
ajtó adóját - mondtam.
felé akartak - És utána?
vonszolni. Egyikük egy
injekciót akart belém nyomni, de sikerült kivernem a kezéből.
- Miért mentek el?
- Aktiváltam a lakásriasztót.
- De nem a boly riasztóját?
- Nem. Nem akartam, hogy mások is belekeveredjenek.
- Ki ütötte meg?
Johnny szégyenlősen elmosolyodott.
- Én. Eleresztettek, és utánuk vetettem magam. De megbotlottam,
és nekiestem az éjjeliszekrénynek.
- Egyik fél részéről sem volt valami méltóságteljes a verekedés -
jegyeztem meg. Felkapcsoltam a lámpát, és addig vizsgáltam a
szőnyeget,
ampullát. amíg meg nem találtam az ágy alá gurult injekciós
Johnny úgy meredt rá, mintha egy viperát tartottam volna az ujjaim
között.
- Mit gondol, mi van benne? - kérdeztem. - Még több AIDS II?
- Tudok egy helyet, ahol analizáltathatjuk - közölte. - De
szerintem csak valami kábítószer. Nem akartak megölni... csak azt,
hogy velük menjek.
Johnny elvette a kötszert a fejétől, és elhúzta a száját. A
homlokából még mindig szivárgott a vér.
- Miért akarna bárki is elrabolni egy cybridet?
- Maga tudja. Kezdek úgy gondolni arra az úgynevezett
gyilkosságra
Johnny megintis, mint egy
megrázta elrontott cybridrablási kísérletre.
a fejét.
- Az egyik férfi véletlenül nem lófarokba kötve viselte a haját?
- kérdeztem.
- Nem tudom. Sapkát és szűrőmaszkot viseltek.
- Volt olyan magas az egyik, hogy Templomos lehessen, vagy elég
erős, hogy lususi?
- Egy Templomos? - lepődött meg Johnny. - Nem. Az egyik átlagos
súlyú volt, mint bármelyik Hálólakó. Amelyik az ampullát tartotta
a kezében, lehetett lususi.
- Tehát puszta kézzel egy lususi után vetette magát. Van
valamilyen bioprocesszora vagy erősítő implantja, amiről nem
tudok?
Nincs.
- Ezek Csak begorombultam.
szerint az Ml-k is lehetnek dühösek? - segítettem talpra.
- Én igen.
- Gyerünk - mondtam. - Tudok egy olcsó automata klinikát. Utána
pedig velem maradhat egy darabig.
- Magával? Miért?
- Mert nem csak nyomozóra van szüksége -jelentettem ki. - Hanem
testőrre is.
A boly zónatérképén nem lakásként regisztráltattam a kamrámat; egy
tőzsdecápák hálójába került barátomtól foglaltam el egy rendbe
hozott raktárpadlást. Később ez a barátom emigrált az egyik Isten
háta mögötti világra, és ekkor derült ki, milyen jó üzletet
csináltam az irodámtól alig egy vonásra, a folyosó végén lévő
padlással. mindenfajta
meggátolt Kicsit durva volt a környezet,
beszélgetést, és a akkora
de tízszer rakodódokkok zaja
volt, mint
egy átlagos lakókamra, és a súlyzóimat, valamint az edzőgépeimet

sokkal kényelmesebben használhattam itt, mint a lakásomon.
Johnny gyanakodva vizsgálta, nekem pedig erőt kellett vennem
magamon, hogy udvariasan viselkedjek. Tudják, a következő lépés az
lesz, hogy kirúzsozom és kipirosítom magam emiatt a cybrid miatt.
- Tehát miért él a Lususon? - kérdeztem. - A legtöbb külvilági
fájdalmasan
környezetet. nagynak
És ehheztalálja a gravitációját,
még hozzájön és Vegyhangúnak
a Renaissance a
könyvtárában
végzett kutatómunkája. Akkor hát miért?
Azon vettem észre magam, hogy nagyon figyelmesen hallgatom a
válaszát. Haja a feje tetején egyenesen meredt az ég felé, középen
elválasztva, vörösesbarna hullámokban csavarodott a gallérjára.
Megszokásból beszéd közben az öklére támasztotta az állát. Szinte
letaglózott, hogy a beszédéből hiányzott mindenféle dialektus:
mint aki tökéletesen megtanult egy nyelvet, de mellőzve minden
kiszólást, ami azoknak a sajátjuk, akik az anyatejjel szívták azt
magukba. Ezen kívül kihallottam belőle egy olyan dallamot, amit
először egy asquith-i betörőnél tapasztaltam. Ez egy elmaradott
világ, amit még az első kirajzás emigránsai alapítottak, akik a
Brit Birodalom
- Rengeteg egyik éltem
világon szigetéről
már -menekültek
mesélte. -el.
A célom, hogy mindent
megfigyeljek, amit csak tudok.
- Mint költő?
Erre elmosolyodott, összerezzent, és megérintette az inge
varrását.
- Nem. Én nem vagyok költő. Ő volt költő.
A körülmények dacára akkora energia és vitalitás tombolt
Johnnyban, amit eddig csak kevés embernél tapasztaltam. Nehezen
tudnám pontosan leírni, de sokkal fontosabb emberekkel teli
szobákat is láttam már, ahogy csak róják a köreiket. Nem
egyszerűen a szűkszavúságát és az érzékenységét értem ez alatt,
akkor is sugárzott belőle az erő, amikor hallgatott.
- Én
- Maga miért
itt él itt? - kérdezett vissza.
születtem.
- Igen, de a gyermekkorát a Tau Ceti Centeren töltötte. Az apja
ott volt szenátor.
Nem szóltam egy szót sem.
- Rengetegen számítottak arra, hogy beleveti magát a politikába,
akárcsak ő - folytatta Johnny. - Talán az öngyilkossága tartotta
vissza ettől a pályától?
- Nem lett öngyilkos - ellenkeztem.
- Nem?
- Az összes tudósítás erről számolt be. A vizsgálatok is ezt
támasztották alá - mondtam kifejezéstelenül. - De mindnyájan
tévedtek. Az apám soha nem dobta volna el magától az életét.
Tehát gyilkosság volt?

- Igen.
- Annak ellenére, hogy nem találtak sem indítékot, sem pedig
gyanúsítottat?
- Igen.
- Értem - mondta Johnny. A dokklámpák sárga izzása áttűzött a
mocskos ablakon, és fényükben a haja úgy ragyogott, mint a frissen
olvasztott réz. - Szeret nyomozó lenni?
- Csak amikor jól végzem a dolgom - feleltem. - Nem éhes?
- Nem.
- Akkor aludjon egy kicsit. Használhatja a kanapét.
- Gyakran végzi jól a dolgát? - kérdezte Johnny. - Mármint
nyomozóként.
- Holnap
Reggel majda meglátjuk.
Johnny szokásos időben elkapuzott a Renaissance Vectorra,
várt egy pillanatig a téren, majd továbbkapuzott a Sol Draconi
Septemen található Régi Telepesek Múzeumába. Innen Nordholm

központi termináljához ugrott, végül pedig a Temlomosok világára,
a God's Gorove-ra.
Az ugrások idejét előre kiszámítottuk. Én a Renaissance V-n
vártam, egy oszlopsor árnyékába húzódva.
A copfos harmadikként lépett ki Johnny után a kapun. Minden
kétséget kizáróan
izmai tömegét lususi volt
és arrogáns - a bolyok
mozgását okozta
tekintve akár sápadtságát, az
rég elveszített
bátyám is lehetett volna.
Soha nem fordította a tekintetét Johnny felé, de megesküdnék rá,
hogy meglepődött, amikor észrevette, hogy a cybrid az induló kapuk
körül sétál. Jómagam hátramaradtam, és habár csak egy pillantást
tudtam vetni a kártyájára, lefogadtam volna, hogy nyomkövetőt
használ.
A Copfos óvatosan viselkedett a múzeumban, szemmel tartotta
Johnnyt, de legalább ennyire fedezte a saját hátát is. A zen
gnosztikusok meditációs kezeslábasát öltöttem magamra,
napszemüveget tettem fel, és soha nem néztem direkt felé, miközben
a múzeum portálja felé araszoltam, majd egyenesen a God's Grove-ra
kapuztam.
Furcsán éreztem magam, hogy egyedül hagyom Johnnyt a múzeumban és
a Nordholm terminexen, de mindkettő nyilvános hely, és ezzel a
kockázattal előre számoltunk.
Johnny épp időben érkezett a Világfa kapun keresztül, és vett egy
túrajegyet. Az árnyékának ugyancsak igyekeznie kellett, hogy ne
veszítse szem elől, a könyökével tört utat az omnibuszhoz, nehogy
nélküle induljon el. Én a felső szint hátsó ülésén foglaltam
helyet, Johnny pedig csaknem a jármű orrában, épp, ahogy előre
elterveztük. Most átlagos turistaruhát viseltem, a kamerám is
tucat termék volt. a Copfos három sorral Johnny mögött kapott
helyet.
A Világfa-túra mindig jó mulatság - apa először akkor hozott ide,
amikor amég
amikor csakazhárom
sikló szabványéves
országútnyi voltam
ágak fölé -, de ez
emelkedett alkalommal,
és magasan egy
Olympus Mons méretű tuskó körül körözött, azon kaptam magam, hogy
felkeltettem a Templomosok figyelmét, és ez egyre növekvő
nyugtalansággal töltött el.
Johnnyval különböző okos és részletes tervet készítettünk arra az
esetre, hogy kövessük a Copfost a búvóhelyére, és ha szükséges,
hetekig játsszuk ezt a következtetősdit. Végül egy kevésbé
kifinomult terv mellett voksoltam.
Az omnibusz a Műire Múzeum mellett tett ki bennünket, az emberek
kitódultak a térre, és azon tipródtak, hogy váltsanak-e tíz
márkáért jegyet, és tanuljanak valamit, vagy egyenesen az
ajándékboltok felé vegyék az irányt. Ekkor odaléptem a Copfos
mellé, megragadtam
következőket a felkarját, és társalgási stílusban a
mondtam neki:
- Hello! Nem mesélné el, hogy mi a lófaszt akar az ügyfelemtől?
Régi közhely, hogy a lususiak kifinomultak, mint egy gyomormosó
készülék, viszont fele olyan kellemesek. Ha megerősíteném az első
felét, a Copfos távol állt attól, hogy igazolja a másodikat.
Gyors volt. Még úgy is, hogy a látszólag nemtörődöm fogásom
megbénította a jobb karja izmait, a bal kezében tartott késsel a
másodperc tört része alatt felfelé vágott.
Kitértem jobbra és elvágódtam. A kés csak centiméterekre az
arcomtól szabta szét a levegőt. Amikor kövezetet fogtam, oldalra
gördültem, miközben megmarkoltam az idegbénítót, és fél térdre
emelkedve farkasszemet néztem a fenyegetéssel.
A nem létező
Johnnytól. fenyegetéssel.
Félrelökte A Copfos
a turistákat, rohant.
mögéjük El tőlem.
ugrott, El
és egyre
közeledett a múzeum bejáratához.
Visszacsúsztattam a fegyverem a csuklótokba, és én is futásnak

eredtem. A bénítok nagy hatásfokkal használhatók közelharcban -
akárcsak a sörétes puska, amivel különösebb célzás nélkül is el
lehet érni a megfelelő hatást, de távolabbról már nem éri meg
kockáztatni az ártatlan nézelődők testi épségét -, de nyolc, tíz
méteres távolságból értelmetlen tüzelni. Teljes szórásra állítva a
turisták
lenne elégfelének
ahhoz,borzalmas fejfájást
hogy a Copfost okozhatnék,
leterítsem. Márdetúl
mégmesszire
ez sem
jutott. Ezért rohantam utána.
Johnny mellettem szaladt. Intettem, hogy maradjon hátra.
- Helyet! - kiáltottam. - Zárják be a kaput!
A Copfos elérte a múzeum bejáratát, és visszanézett, egyenesen
rám; még mindig a markában tartotta a kését.
Megfeszítettem az izmaimat, és egyfajta örömmel néztem az
események elébe.
A Copfos a forgóajtóra vetette magát, ellökdösve a turistákat,
hogy minél előbb bejusson az épületbe. Követtem.
Csak akkor értettem meg, hová igyekszik, amikor elértem a
forgóajtót, és megláttam a zsúfolt Meazzine sétány felé vezető
mozgólépcsőn.
Az apám hároméves koromban hozott el a Templomos sétányra. A
térkapu portálok folyamatosan üzemeltek; nagyjából három órába
tellett, mire az ember végigjárt minden túraútvonalat azon a
harminc világon, ahol a Templomos ökológusok megőriztek egy
cseppnyi természetet, hisz hitük szerint ezzel elnyerik Muir
jóindulatát. Nem emlékszem biztosan, de úgy vélem, körutak
lehettek, mivel a portálok igen közel álltak egymáshoz, a könnyű
átszállás végett.
A fenébe.
Egy egyenruhás őr észrevette a kavarodást, amit a Copfos okozott,
ahogy keresztülverekedte magát a tömegen, és előrébb lépett, hogy
nyakon csípje a durva betolakodót. Még tizenöt méter távolságból
is világosan
őrszem láttam
arcán, a döbbenetet
ahogy a Copfosés akésével
hitetlenkedést
a az öreg
mellkasában
hátratántorodott. Az öreg - talán egy nyugdíjba vonult helyi zsaru
- lenézett, elsápadt, gyengéden megérintette a melléből előmeredő
csontmarkolatot, mintha az csak valami tréfa lenne, majd arccal a
félemelet padlójára zuhant. A turisták sikoltozni kezdtek. Valaki
orvosért kiáltott. Láttam, ahogy a Copfos félrelök az útjából egy
Templomos idegenvezetőt, és beugrik az izzó térkapuba.
Nem úgy történt, ahogy elterveztem.
Lassítás nélkül ugrottam oldalt, egyenesen a kapu felé.
Csaknem felbuktam a síkos fűvel benőtt hegyoldalon. Citromsárga ég
borult a fejem fölé. Trópusi táj. Riadt arcok fordultak felém. A
Copfos már félúton járt a következő térkapu felé, miközben
átvágott a nyírt
művészien gondosan ápolt virágágyásokon,
bonszájokat. Felismertem ésa félrerugdosta
Fudzsi a
szót,
lerohantam, majd ismét kapaszkodni kezdtem felfelé a hegyoldalban,
miközben azt a sávot követtem, amit a Copfos taposott a növények
közé.
- Állítsák meg azt az embert! - üvöltöttem, miközben magam is
rádöbbentem, milyen hülyén hangzik. Senki sem moccant, kivéve egy
nipponi turistát, aki felemelte a felvevőjét, és rögzítette az
egész előadást.
A Copfos hátranézett, elrobogott egy szájtáti csoport mellett, és
belépett a térkapu-portálba.
Ekkorra már ismét a kezemben volt a bénítópisztoly, azzal
integetem az emberek felé.
- Vissza!
Azok Vissza!
nagy sietve helyet biztosítottak nekem.
Óvatosan, felemelt pisztollyal léptem át a kapun. A Copfosnál

ugyan már nem volt ott a kése, de nem tudhattam, miféle
játékszereket tartogat még a tarsolyában.
Vakítóan csillogó víztükör. A Maré Infinitus ibolyaszín hullámai.
Egy keskeny, fából készült ösvényre érkeztem, amely tíz méterrel a
pilonok fölött lebegett. Az út egy meseszép korallzátony és
tengeri
tartottamoszatok
vissza afölött kanyargott.Egy
szétszóródástól. Ez utóbbiakat egyvezetett
keskeny palló sárga sziget
el a
térkapuktól a földig. A Copfos már átmászott egy belépni tilos
táblával ellátott kapun, és félúton járt a pallón lefelé.
Tíz lépest futottam a terasz széléig, beállítottam a megfelelőnek
ítélt sugárerősséget, automatára kapcsoltam a bénítót, és a
láthatatlan sugárral úgy sepregettem a előre és hátra, mintha csak
egy kerti locsolócsövet tartanék a kezemben.
A Copfos mintha megtántorodott volna, de azért megtette a
hátralévő tíz métert a következő kapuig, és átugrott rajta.
Átkozódva másztam meg én is a kaput, miközben figyelmen kívül
hagytam a Templomosok hátam mögött felharsanó kiáltásait. A szemem
sarkából elcsíptem egy figyelmeztetést, miszerint a turisták
vegyenek
Alig fel fűtött
figyeltem öltözéket,
arra a és már át is
zuhanyszerü ugrottam aa portálon.
villanásra térkapu
képernyőjén.
Dühöngő hóvihar csapódott neki a taszítómezőnek, ami a turistákat
hivatott távol tartani a kavargó fehérségtől. Sol Draconi Septem -
a legészakibb pont, ahol a Templomosok Minden Dolgok-lobbija
megállt a bolygófelmelegítéssel, hogy megőrizze a sarkvidéki élet
egy darabkáját. Az 1,7-es gravitáció úgy nehezedett a vállamra,
mint a tornagépeim járma. Szerencsétlen dolog, hogy a Copfos
szintén lususi volt; ha a Háló átlagos testalkatával rendelkezik,
ezen a helyen biztos elkapom. De most kiderül, melyikünk erőnléte
a jobb.
A Copfos ötven méterrel járt előttem az ösvényen, és most
hátralesettdea válla
lehetett, fölött. Asemmit
a hóviharban következő
sem térkapu
lehetet valahol
tisztána kivenni.
közelben
Megnyújtottam a lépteimet, és utána eredtem. A gravitációra való
tekintettel a Templomosok túraösvényei közül ez volt a
legrövidebb, kétszáz akárhány méter után már vissza is
kanyarodott. Ahogy közeledtem, meghallottam a Copfos zihálását.
Könnyű léptekkel szaladtam; lehetetlenségnek gondoltam, hogy
megszökhet előlem a következő térkapu segítségével. Nem láttam
turistákat az ösvényen, és amennyire ki tudtam venni, minket sem
üldözött senki. Úgy véltem, nem is lenne ez olyan rossz hely
ahhoz, hogy alaposan kikérdezzem.
A Copfos már harminc méterre megközelítette a következő kaput,
amikor megfordult, fél térdre ereszkedett, és előhúzott egy
energiapisztolyt.
mert a Sol Draconi Az első lövésterében
gravitációs rövidre sikeredett,
szokatlanul talán azért,
nehéznek érezte
a fegyvert, de a töltet ahhoz elég közel csapódott be, hogy
megperzselt szélű lyukat égessen az ösvénybe, s egy méterre tőlem
megolvassza a mühavat. A Copfos gondosabban célzott.
Leugrottam a turisták elől elzárt talajra, vállal törtem át a
rugalmas taszítómezőt, és a vihar azonnal a testembe tépett. A
hideg levegő égette a tüdőmet, és a szél kavarta hó úgy terítette
be az arcomat meg a karomat, mint süteményt a porcukor. Láttam,
hogy a Copfos a megvilágított ösvényen keres, de a hóförgeteg
nekem dolgozott, miközben előretörtem az irányába.
A Copfos áterőszakolta fejét, vállát és jobb kezét a mezőn és
hunyorgott a jeges kéreg alatt, ami pillanatok alatt elborította
arcát éreztem
pedig és szemöldökét. Második
a fölöttem lövése
elsuhanó a fejem által
sugárnyaláb fölé érkezett, én
keltett hőt.
Eddigre már tíz méterre megközelítettem; a bénítót a legszélesebb
szórásra állítottam, és feléje kaszáltam anélkül, hogy felemeltem

volna a fejem, és szembefordultam volna a viharral.
A Copfos kiejtette kezéből a fegyverét, és lezuhant az ösvényről a
földre.
Győzedelmesen felvisítottam, túlharsogtam a vihar üvöltését, és
tántorogva megindultam a taszítómező felé. Eddigre már úgy
éreztem,
annyira mintha
fájtak a akarjaim és a lábaim
hidegtől. Égett valaki máshozéstartoznának,
az arcom a fülem.
Elhessegettem a fagyhalál gondolatát, és ismét áterőszakoltam
magam a mezőn.
Harmadosztályú volt, arra tervezték, hogy odakint tartsa az
elemeket és minden mást, ami megtalálható a sarkkörön, de
beeressze az esetlegesen eltévelyedett turistákat vagy az
elkóborolt Templomosokat, vissza az ösvényre, de jelenlegi,
fagyott állapotomban azon kaptam magam, hogy fél percig is el
kellett vele vacakolnom, akárcsak a légynek a plasztikkal. A lábam
csúszott a ráfagyott hótól és jégtől. Végül sikerült magam
átküzdeni rajta, elzuhantam, és nehézkesen a lábaimat is magam
után húztam.
Az ösvény
rajtam hirtelen
erőt. jöttszilánkok
Fagyott melegétől váltak
ellenőrizhetetlen reszketés
el a bőrömtől, vett
miközben
előbb térdre, majd talpra küzdöttem magam.
A Copfos az utolsó öt yardon úgy futott a kijárati kapu felé, hogy
egyik kezét babusgatta, mintha csak eltört volna. Tudtam, milyen
égető érzést okoz egy idegi bénító, és egyáltalán nem irigyeltem.
Amikor én is szaladni kezdtem felé, egyszer hátranézett, mielőtt
átugrott volna a kapun.
Maui-Covenant. Tropikus levegő, amely az óceán és a dús vegetáció
illatától terhes. Az ég olyan kéken borult a fejem fölé, mint a jó
öreg Földön. Azonnal észrevettem, hogy az ösvény, annak a három
mozgó szigetnek az egyikéhez vezet, amin a Templomosok
felállították a rezervátumukat. Nagy volt a sziget, talán fél
kilométerre
portál, amit isegyelnyúlt
széles egyik
platónvégétől a másikig,
állítottak és a bejárati
fel, körülvette a fő
vitorlatörzset. Láttam, ahogy a rugalmas vitorlalevelek
belekapaszkodnak a szélbe, és az indigó kormánylapát indáit messze
magam mögött. A kijárati kapu mindössze tizenöt méternyire állt,
egy lépcsősor végén, de hirtelen észrevettem, hogy a Copfos a fő
ösvényen, a másik irányba rohan egy kunyhócsoport és árusstand
felé, a sziget széléhez.
Csak itt, a Templomos túra félútján engedtek felállítani a védett
területen olyasmit, ami a civilizációt idézte, hogy a fáradt
turisták frissítőket, szuveníreket vehessenek, ezzel is a
Templomos Testvériséget szolgálva. Elkezdtem lefelé futni a széles
lépcsősoron. Még mindig reszkettem, ruhámat teljesen átáztatta a
hirtelen felolvadt hó. De vajon a Copfos miért indult az emberek

felé?
De amikor megláttam a kiterített, bérelhető szőnyegeket, minden
világossá vált. A repülő szőnyegek ugyan a Háló legtöbb világán
illegálisnak számítanak, de Siri legendája miatt a Maui-Covenanton
ezt nem vették olyan szigorúan; két méternél rövidebb, egy méter
széles ősi játékszerek várták, hogy elvihessék a turistákat egy
rövid repülésre a tenger felett, majd visszatérjenek a vándorló
szigetre. Ha a Copfos megszerzi az egyiket... Teljes erővel
rohanni kezdtem. Pár méterrel a szőnyegek előtt vetődtem rá a
másik lususira. A térde fölött kaptam el. Egymás hegyén hátán
gördültünk be a kereskedelmi területre. A közelben álló turisták
kiáltozva szétrebbentek.
Az apám
kívül megtanított
hagy, valamire,
amikor veszélybe amit a a nagyfiúk
kerül: legtöbb mindig
gyerek megverik
figyelmen
a
kisebbeket. Jelen esetben nagyjából magammal egyforma erős
ellenféllel kerültem szembe. A Copfos lerázott magáról, talpra

ugorott, és keleti harcművészekre jellemző küzdőállásba
helyezkedett kinyújtott karokkal és begörbített ujjakkal. Most
majd meglátjuk, kettőnk közül ki a tökösebb.
A Copfos vitte be az első ütést, a bal keze élével kamuból
előrecsapott, de helyette inkább egy jobbkezes lengőütéssel
próbálkozott.
felkarom. Lebuktam, de még így is elzsibbadt a balvállam és a
A Copfos hátratáncolt. Követtem. Egy jobbkezes ökölcsapást
indított felém. Blokkoltam. Erre a bal kezével csapott felém. Ezt
az ütést a jobb alkarommal védtem ki. A Copfos hátralépett,
megpördült a tengelye körül, és egy ballábas rúgással igyekezett
megszabadulni tőlem. Lehajoltam, és amikor fölém ért a lába,
megragadtam, és a homokra küldtem.
A Copfos felugrott, mire egy balhoroggal visszaküldtem a földre.
Oldalt gördült, és feltérdelt. A bal füle mögött ütöttem meg, de
nem elég erősen ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
Túl élénk is maradt, döbbentem rá egy pillanattal később, amikor
behajlított ujjaival a védelmem mögé hatolt, és megkísérelte
megütni a szívemet.
talált bele. Teljes Szerencsére csaktöröltem.
erőből szájon a jobb mellem alatti izomba
Vér fröccsent rám,
miközben a Copfos a víz felé gördült, és fekve maradt. Mögöttünk
emberek futottak a kijárati portál felé, miközben kiabáltak, hogy
valaki hívja a rendőrséget.
A lófarkánál fogva emeltem fel Johnny lehetséges gyilkosát, és a
sziget széle felé kezdtem vonszolni, majd addig nyomtam a fejét a
víz alá, amíg vissza nem nyerte az eszméletét. Majd a hátára
fordítottam, megragadtam mellén a tépett, mocskos ingét, és magam
felé emeltem. Csak egy, esetleg két percünk maradt, mielőtt
megzavarnának bennünket.
A Copfos üveges tekintettel bámult fel rám. Megráztam, és még
közelebb húztam magamhoz.
- Figyelj rám,
beszélgetés barátom!Kezdjük
elé nézünk. - suttogtam. - Rövid,
azzal, hogy ki vagy,de ésőszinte
miért
követed azt az embert?
Mielőtt megláttam volna a kékséget, megéreztem az elektromosságot.
Átkozódva eresztettem el a Copfos ingét. Úgy tűnt, az elektromos
gyűrű a Copfos egész testét körülveszi. Hátraugrottam, de a hajam
már az égnek meredt, ráadásul a komlogom is sürgetően csipogott. A
Copfos sikoltásra nyitotta a száját, én pedig láttam a kékséget a
szegényesen megalkotott holoeffekt mögött. Ingmelle sercegett,
megfeketedett, majd fellángolt. Ezen felül a mellén kék sebek
nyíltak, mintha csak egy régi film égett volna át a szemem előtt.
A sebek egyre szélesedtek, összefolytak, majd tovább tágultak.
Beláttam a mellüregébe, és észrevettem, hogy a belső szervei is
kék tűzben
láttam, hogyégnek. Ismét
a fogai és a felsikoltott,
szeme is tűzbeezborul.
alkalommal tisztán, és
Még egy lépést hátráltam.
A Copfos immár egész testében égett, a kékes fényt narancsvörös
lángok váltották fel. Teste lángokat szórva robbant szét, mintha a
csontjai is begyulladtak volna. Egy percen belül vált
elszenesedett, füstölgő karikatúrájává, a teste magzati tartást
vett fel, mint minden megégett emberi test. Elfordultam, és a szám
elé tett kézzel végigpillantottam a néhány bámészkodón, hogy
lássam, nem közülük okozta-e ezt valaki. A rémülettől szélesre
tágult szemek néztek vissza rám. A távolban szürkébe öltözött
biztonságiak bukkantak elő a térkapuból.
A francba! Körülnéztem. A favitorlák vadul hullámzottak a fejem
fölött. A vakító
pókhálókra. fény több
A napfény százlejtett
táncot színárnyalatot festett a Mindkét
a kék óceánon. lebegő
portált lezárták. A biztonsági, aki a csoportját vezette, éppen

ebben a pillanatban húzta elő a fegyverét.
Három lépéssel elértem a legközelebbi repülő szőnyeget, és
felidézve húsz évvel ezelőtti egyetlen repülésemet, próbáltam
visszaemlékezni, hogy kell beindítani. Végső kétségbeesésemben
végigtapogattam a mintákat.
A repülő szőnyeg
emelkedett. kifeszült,
A mögöttem és kiáltozásból
felharsanó tíz centivel tudtam,
a parthogyfölé
a
biztonságiak most érték el a tömeget. Egy csiricsáré, Renaissance
Minori ruhába öltözött nő felém mutatott. Leugrottam a repülő
szőnyegről, összeszedtem a többi hetet, majd visszaültem a
sajátomra. A rángatózás közepette alig találtam meg az
irányítómintákat. Amikor rácsaptam az előremenetet kapcsoló
mintára, a repülő szőnyeg előrelendült a levegőbe, hogy a
rántástól csaknem leszédültem.
Ötven métert haladtam előre, amikor harminc méteres magasságból a
többi repülő szőnyeget a tengerbe szórtam, és megfordultam, hogy
lássam, mi folyik a parton. Számos szürke egyenruha nyüzsgött
feldúltan az összeégett tetem körül. Egyikük egy ezüstös pálcával
felém
Finom mutatott.
fájdalomtüskék döftek a karomba, vállamba és nyakamba. A
szemem lecsukódott, és csaknem leszédültem a jobb oldalon. Bal
kezemmel megragadtam a repülő szőnyeg tőlem távolabb eső szélét,
és fásult ujjaimmal kapaszkodva visszahúztam magam. Amikor
visszamásztam, jobb kabátujjamban a saját bénítom után kutattam. A
csuklómra erősített tok üres volt.
Egy perccel később felültem, és égő ujjaim, valamint perzselő
fejfájásom ellenére a bénító minden energiáját kieresztettem. A
lebegő sziget messze elmaradt mögöttem, és minden eltelt
másodperccel tovább zsugorodott. Egy évszázaddal ezelőtt még egy
csapat delfin kísérte volna, akiket még a Hedzsra során hoztak
ide, de a Hegemónia békeprogramja a Siri lázadás folyamán
elpusztította
hordozta hátán aa legtöbb vízi valamint
turistákat, élőlényt, és most tulajdonosait.
a standok a sziget fásultan
A láthatárt kutattam, hátha észreveszek egy másik szigetet vagy az
errefelé ritka szárazföld egy darabkáját. De semmi. Jobban mondva
csak a kék eget, a végtelen óceánt és a lágy felhőket láttam
nyugat felé. Vagy kelet felé?
Előhúztam a komlogom az övemre erősített tokból, és
bebillentyűztem egy kódot, ami általános hozzáférést biztosított
az adatszférához, majd megálltam. Ha a hivatalos szervek ilyen
messzire képesek voltak üldözni, a következő lépésben bemérhetik a
helyzetemet, és utánam küldhetnek egy siklót vagy egy biztonsági
EMJ-t. Nem voltam benne biztos, hogy le tudják követni a
komlogomat, amikor bejelentkezem, de semmi okát nem láttam, hogy
ezzel is segítsem
kapcsoltam őket. és
a készüléket, Egyújra
ujjmozdulattal
körülnéztem. készenléti állapotba
Jól állsz, Brawne. Kétszáz méteres magasságban suhansz előre egy
háromszáz éves repülő szőnyegen, miközben azt sem tudod, mennyi...
milyen kevés!... töltés van benne. Lehet, hogy ezer vonás
megtétele után így vagy úgy, de mindenképpen le kell szállnod. Es
akkor elvesztél. Nagyszerű. Összefontam a karom, leültem, és
gondolkodni kezdtem.
- M. Lamia? - Johnny kellemes hangját hallva csaknem le-ugorottam
a repülő szőnyegről.
- Johnny? - bámultam a komlogra. Még mindig készenléti üzemmódban
volt. A frekvenciamutató sötét maradt. -Johnny, maga az?
- Hát persze. Már azt hittem, soha nem fogja bekapcsolni a
komlogját.
- Hogy talált rám? Milyen hullámsávon hív?
- Ezzel ne foglalkozzon! Merrefelé tart?
Erre felnevettem, és bevallottam, hogy a leghalványabb fogalmam

sincs.
- Tud segíteni?
- Várjon. - És a legrövidebb szünet következett, amit valaha
átéltem. - Rendben, már látom az időjárás előrejelző műhold képén.
Szörnyen primitív. Még jó, hogy a repülő szőnyegét felszerelték
passzív
Lenéztemjeladóval.
a szövetre, ami köztem és egy hosszú-hosszú zuhanás
között állt.
- Tényleg? Ezek szerint mások is rám találhatnak?
- Képesek rá - vallotta be Johnny -, de zavarom a
kibocsátottjelet. És most: hová akar menni?
- Haza.
- Nem hinném, hogy ez bölcs döntés lenne a... hogy is mondjam...
gyanúsítottunk halála után.
Lepislantottam, majd hirtelen gyanakodni kezdtem.
- Honnan tud maga erről? Én egy szóval sem említettem.
- Egy kis komolyságot, M. Lamia. A biztonsági csatornák hat
világon ezzel vannak teli. És magáról is elég jó a
személyleírásuk.
- A francba.
- Pontosan. És most: hová akar menni?
- Maga merre van? - kérdeztem vissza. - A lakásomon?
- Nem. Amikor magát említették a biztonsági csatornán, azonnal
eljöttem onnan. Én... egy térkapu mellett állok.
- Éppen erre van most szükségem - néztem körbe ismét. Óceán,
égbolt, néhány felhő. De legalább semmi nyom az EMJ-flottájának.
- Rendben - szólalt meg Johnny testetlen hangja. - Ez a GÁRDA
energiamentesített multikapuja, kevesebb mint tíz vonásra a maga
jelenlegi tartózkodási helyétől.
Tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, és tettem egy háromszázhatvan
fokos fordulatot.
- A fenébe,
világon milyen tényleg otthorizont,
messze a van - mondtam. - Nemnegyven
de legalább tudom, vonás
ezen a
a
távolság, és nem látok semmit sem.
- Vízalatti bázis - magyarázta Johnny. - Kapaszkodjon! Átveszem
az irányítást.
A repülő szőnyeg megint megbillent, süllyedni, majd hirtelen
zuhanni kezdett. Két kézzel kapaszkodtam, miközben próbáltam
visszatartani a torkomból kitörni készülő sikolyt.
- Víz alatti! - kiabáltam túl a szél süvítését. - De milyen
messze?
- Úgy érti, milyen mélyen?
- Aha!
- Nyolc öl.
Átváltottam
megkapva az felsikoltottam.
valóban archaikus egységet méterre. És az eredményt
- Ez csaknem tizenöt méterrel van a felszín alatt!
- Miért, mit gondolt, hol építenek víz alatti bázist, ha nem a
felszín alatt?
- És mi a fenét vár tőlem? Hogy tartsam vissza a lélegzetem? -
kiáltottam, miközben egyre csak rohant felém az óceán.
- Ez nem szükséges - recsegett a komlogom. - A repülő szőnyeget
primitív taszítómezővel is felszerelték. Könnyedén meg fog
birkózni nyolc ölnyi mélységgel. Kérem, kapaszkodjon!
Én pedig kapaszkodtam.
Amikor megérkeztem, Johnny már várt rám. A víz alatti bázis sötét
volt és nyirkos az elhagyatottságtól; odabent egy olyan típusú
katonai térkaput állítottak

Megkönnyebbültem, fel,
amikor rajta amilyet egy
keresztül eddig még sohasem
fényes utcára láttam.
léptem.
Elmeséltem, mi történt a Copfossal. Sétáltunk a kihalt utcákon az

öreg épületek mellett. Az ég sápadt kékje estébe hajlott. Egy
teremtett lelket sem láttunk.
- Hé! - torpantam meg. - Hol vagyunk?
Hihetetlenül Földszerű volt a környezet, de az ég, a gravitáció, a
hely kinézete nem hasonlított egy világhoz sem, amin eddig jártam.
Johnny mosolygott.
- Hagyom, hadd találja ki magától. Sétáljunk még egy kicsit.
A széles úton bal felől romok tűntek fel. Megálltam, és csak
bámultam.
- Ez a Colosseum - jelentettem ki. - A Római Colosseum a Régi
Földön. - Néztem végig a koros épületek során, a macskaköves
utcákon és a lágy szellőben lustán bólogató fákon. - Ez Róma
másolata - mondtam, miközben igyekeztem, hogy ne hallja ki
hangomból a csodálatot. - Az Uj Föld? -kérdeztem, és abban a
pillanatban már tudtam is, hogy tévedek. Már sokszor jártam ott, s
az ég árnyalata, az illatok és a gravitáció egyáltalán nem
hasonlított az ittenihez.
-
- EzEz a lehetetlen
hely nincs a
- Hálóban.
álltam meg. Minden világ definíció szerint
bekerült a Hálóba, ahová az emberiség eljutott.
- Mindazonáltal még sincs a Hálóban.
- Akkor hát hol vagyunk?
- A Régi Földön. Továbbmentünk.
- A Fórum - mutatott Johnny egy romhalmaz felé. És amikor egy
hosszú lépcsősorhoz értünk, folytatta az idegenvezetést. -
Előttünk a Piazza di Spagna. Itt fogjuk tölteni az éjszakát.
- A Régi Föld. - Húsz perc óta ez volt az első megjegyzésem. -
Időutazás?
- Az időben lehetetlen utazni, M. Lamia.
- Akkor egy skanzen?
Johnny felkacagott.
könnyedén Kellemes volt a nevetése, öntudatlanul és
tört elő a torkából.
- Talán. Nem ismerem a célját, sem a rendeltetését. Ez egy...
analógia.
- Egy analógia - bandzsítottam a vörös, lemenő napra, amit éppen
csak látni lehetett a keskeny sikátor végén. - Épp olyanok, mint
azok a régi holók, amiket a Régi Földről láttam. Úgy érzem, minden
stimmel, még akkor is, ha sosem jártam itt.
- Nagyon pontos.
- De hol vagyunk? Úgy értem, melyik csillag körül?
- Nem tudom a számát - vallotta be Johnny. - Csak annyit, hogy a
Herkules-fürt tagja.
Próbáltam fennhangon nem megismételni, amit hallottam, de
megálltam, és az
segítségével leültem az egyikfelfedezett,
emberiség lépcsőfokra. gyarmatosított
A Hawking-hajtómű
és
térkapuval kötött össze több ezer fényévnyire lévő világokat. De
senki sem próbálta meg elérni a Mag robbanó napjait. Épp hogy csak
kiléptünk az egyik spirálkaron ringó bölcsőnkből. A Herkules-fürt.
- Miért építené fel a TechnoCore Róma mását a Herkulesfürtben? -
kérdeztem.
Johnny mellém telepedett. Mindketten a galambok tömegét figyeltük,
ahogy robbanásszerűen felemelkedtek a földről, hogy aztán a tetők
fölött keringjenek.
- Nem tudom, M. Lamia. Sok mindent nem tanultam meg... legalábbis
részleteiben, mert eddig nem érdekelt.
- Brawne - mondtam.
- Tessék?
Szólíts Brawne-nek.
Johnny elmosolyodott, és meghajtotta a fejét.
- Köszönöm, Brawne. Habár van itt még valami. Nem hinném, hogy ez
itt a régi Róma másolata. Ez az egész a Régi Föld másolata.
Ezt hallva mindkét kezemmel megtámaszkodtam a napsugaraktól
átmelegített lépcsőfokon, amin ültem.
- Az egész Régi Földé? Minden... kontinensé és városé?
- Azt hiszem. Olaszországon és Anglián kívül még sehol sem
jártam, eltekintve
ellenére meg a kettő
vagyok róla közti,
győződve, hogy tengeri utazástól,
az analógia teljes. ennek
- De miért, az Isten szerelmére? Johnny lassan lehajtotta a
fejét.
- Ez valóban fogós kérdés. Miért nem megyünk be, és eszünk
valamit? Közben is tovább beszélgethetünk erről a témáról. Talán
még arra is rájövünk, hogy ki akart megölni, és miért?
Az „odabenten" Johnny a márványlépcsők aljánál álló hatalmas ház
egyik lakását értette. Az ablakok arra néztek, amit „piazzának"
nevezett, és ha felfelé fordítottam a tekintetemet, elláttam
egészen a lépcsősor tetején álló, nagy sárgásbarna templomig, ha
pedig lepillantottam a térre, egy hajó alakú szökőkút csorgatta a
vizét az esti csöndben. Johnny azt mondta, hogy a kutat Bernini
tervezte, de ez voltak,
A szobák aprók a név nekem semmit
de magas sem mondott.Kemény, de gondosan
mennyezetűek.
kidolgozott, és számomra ismeretlen korból származó bútorokkal
rendezték. Semmi jelét nem láttam elektromosságnak vagy más,
modern berendezésnek. A ház nem felelt, amikor az ajtóhoz szóltam,
és odafent az emeleten sem. A széles ablak mögött lassan homályba
veszett a tér és a város, csak néhány utcai lámpa világított.
Gázlámpák vagy valami más, primitív, nyílt lánggal világító
testek.
- Ez még a Régi Föld múltjába sem illik bele - érintettem meg egy
vékony párnát, majd felkaptam a fejem, ahogy minden világossá vált
előttem. - Keats Olaszországban halt meg. A... XIX. vagy a XX.
század elején. Ez itt... akkor van.
- Az
- Igen. A XIX.
egész század
világ elején: múzeum?
egy hatalmas 1821 -ben, hogy pontosak legyünk.
- Ó, dehogy! A különböző tájegységek különböző korszakokat
reprezentálnak. A teljes hasonlóságra törekszik.
- Nem értem. - Léptünk be egy nehéz bútorokkal telezsúfolt
szobába. Egy különös mintákkal díszített kanapéra ültem, az ablak
mellé. Az est aranyfénnyel vonta be a lépcső tetején álló barna
templom csúcsát. Fehér galambok köröztek a kék ég alatt. - Több
millió ember... cybrid... él ezen a hamis Régi Földön?
- Nem hinném - felelte Johnny. - Csak annyi, amennyi szükséges
ehhez a különös másolat projekthez. - És amikor látta, hogy még
így sem értem, vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. -
Amikor... felébredtem ezen a helyen, itt találtam Joseph Severn és
Dr. Clark, valamint

cybridjét, valamint Anna
másokAngeletti földbirtokosnő
analógját és Elton hadnagy
is. Olasz boltosokat, a tér
szemközti oldalában épített étterem tulajdonosát, aki az ételt
hordta nekünk... járókelők és hasonló emberek forgolódtak
mindenfelé. Legtöbbjük nem is volt más, csupán egy jelzés.
- Mi történt velük?
- Talán... újrahasznosították őket. Mint azt a lófarkas fickót.
- A Copfos... - a mélyülő homályban Johnny felé pillantottam -
cybrid volt?
- Kétségtelenül. Az önmegsemmisítési mechanizmus, amit leírtál,
pontosan megegyezik azzal, amit a saját testemből kiiktattam, hogy
az lehessek, aki vagyok.
Valósággal száguldottak fejemben a gondolatok. Rádöbbentem,
mennyire ostobán viselkedtem, és

esetből. milyen keveset tanultam az
- Akkor egy másik MI akar megölni.
- Úgy tűnik.
- Miért?
Johnny a levegőbe intett.
- Talán azért, hogy kitöröljön egy kvanrumnyi ismeretet, ami a
cybridem halálával elveszne. Amit csak nemrég tanultam, és a másik
MI... vagy Ml-k tudták, hogy a rendszerem megsemmisülésével egy
időben el fogom
Felálltam, és felejteni.
ide-oda kezdtem járkálni a szobában, majd
megtorpantam az ablak előtt. Voltak ugyan a szobában is lámpák, de
Johnny nem gyújtotta meg őket, és nekem is jobban megfelelt a
félhomály. Ettől csak még valószínűtlenebbnek tűnt, amit
hallottam. A nyugati ablakon még beszivárgott némi fény, fehér
izzásba vonva az ágyneműt.
- Itt haltál meg - mondtam.
- Ő halt meg itt -javított ki Johnny. - És ez nem ugyanaz.
- De rendelkezel az emlékeivel.
- Olyanok, mint a félig elfelejtett álmok. Hatalmas szakadékok
tátongnak az egyes képek között.
- De tudod, hogy mit érzett.
-
- Emlékszem rá, amit a tervezőim szerint érzett.
Mondd el nekem.
- Mit? - És Johnny arca igencsak sápadnak látszott a
félhomályban. Rövid fürtjei feketének tűntek.
- Hogy milyen érzés volt meghalni. Milyen érzés volt
újjászületni?
Johnny elmondta. Hangja lágyan, csaknem melodikusán csengett. Néha
olyan ősi nyelvet használt, amit nem is értettem, de sokkal
kellemesebb volt a fülnek, mint az a hibrid nyelvezet, amin az
előző nap beszélgettünk.
Elmesélte, milyen érzés volt tökéletes költőnek lenni. Sokkal
szigorúbban bírálta a saját müveit, mint a legkeményebb kritikus.
És a kritikusok valóban kemények voltak. A műveit mellőzték,
kigúnyolták,
szegény plágiumnak
volt ahhoz, hogy vagy ostobaságnak
elvegye a nőt, akitbélyegezték. Mivel kért
szeretett, pénzt túl
amerikai testvérétől, és ezzel eljátszotta az utolsó lehetőségét,
hogy anyagilag egyszer rendbe jöjjön... majd jött a tiszavirág
életű dicsőség, amikor kiteljesedett a költészete, éppen akkor,
amikor bekövetkezett az anyja és Tom bátyja okozta „pusztulás".
Ekkor küldték olaszországi száműzetésbe, állítólag az „egészségi
állapota" miatt, miközben mindenki tudta, hogy ezzel huszonhat
éves korában hosszú, magányos haldoklásra ítélik. Elmesélte,
micsoda szenvedést okozott neki, hogy látta Fanny kézírását a
leveleken, melyeket túl fájdalmasnak talált ahhoz, hogy fel is
bontsa őket; mesélt Joseph Severnnek, a fiatal művésznek a
hűségéről, akit Keats „barátai" választottak útitársul a számára,
akik a avégén
Severn magára
haldokló hagyták
férfit, a költőt,
és hogyan és mellette
maradt arról, hogyan
élete ápolta
utolsó
napjaiban. Elmesélte, hogy Dr. Clark éjjelente gyakran eret vágott
rajta, és „tornát, valamint jó levegőt" írt elő neki, és mesélt
végső vallási és magánéleti kétségbeeséséről, ami arra késztette,
hogy elkészítse saját sírfeliratát, emígy: „Itt nyugszik az, kinek
nevét vízbe írták."
Már olyannyira besötétedett, hogy alig jutott be egy kis fény a
magas ablakokon. Johnny hangja mintha lebegett volna az éji
levegőben. Mesélt arról, hogyan ébredt fel abban az ágyban,
amelyben emlékezete szerint meghalt, és a hű Severn, valamint Dr.
Clark még mindig ott voltak mellette. Emlékezett rá, hogy ő volt
John Keats, a költő, de csak mint egy távoli álomra, miközben
biztos volt
Mesélte, benne,
hogy hogy ezen folytatódott,
a káprázat kívül még valami más is visszautazott
miközben volt.
Angliába, újra találkozott Fannyval-aki-nem-volt-Fanny, és amikor
erre rádöbbent, közel került az idegösszeroppanáshoz. Mesélt

arról, hogy képtelen volt újabb verseket írni, mesélte, hogy egyre
inkább eltávolodott a csaló cybridektől, hogy katatonikus
állapotba menekült, melyet valós MI létének hal-lucinációi törtek
csak meg, s amely csaknem felfoghatatlannak mutatkozott a számára
(a XIX. századi költő számára), a káprázat lassú
felmorzsolódásáról és a „Keats
- Valójában - jelentette Projektről."
ki - ez az egész, gonosz játék szerintem
arra megy ki, hogy megírjak egy levelet... hogy meg-írjon egy
levelet... George-nak, a testvérének, mielőtt megbetegszik. Keats
azt mondta:
„Talán nem létezhetnek felsőbbrendű lények, akik mulatva figyelik
kegyes, ám ösztönös hangulataimat, melyekbe elmém vezet, miközben
magamévá teszem egy hermelin éberségét vagy egy szarvas
szorongását? Noha az utcai veszekedések gyűlöletesek, mégis szép
energiák jelenhetnek meg bennük. Egy felsőbbrendű lény számára
ilyen lehet a mi észjárásunk is - hibás bár, de szép - és ez a
költészet lényege."
- Úgy véled... a Keats projekt... gonosz volt? - kérdeztem.
-
- Szerintem minden
Talán több van gonosz, ami arra
benned John épül, hogy
Keatsből, mint becsapnak
amennyit valakit.
hajlandó
vagy elismerni.
- Nem. A költői véna hiánya még a legalaposabban kidolgozott
illúziók között is mást mutat.
A sötét ház sötét árnyékait vizsgálgattam.
- Tudják az Ml-k, hogy itt vagyunk?
- Talán. Csaknem biztosan. Nincs olyan hely, ahová a TechnoCore
ne tudna követni. De a Háló szervei és útonállói elől menekültünk,
vagy nem?
- De tudod, volt valaki... valami intelligens a TechnoCore-ban,
ami megtámadott.
- Igen, de csak a Hálóban. Az efféle erőszakot nem díjazzák a
Core-ban.
Az utcáról valami zaj hallatszott. Csak remélni tudtam, hogy egy
galamb az. Vagy talán a szél görgette a szemetet a macskaköveken.
- Hogy viszonyul a TechnoCore ahhoz, hogy most itt vagyunk? -
kérdeztem.
- Elképzelésem sincs.
- Biztos titokban kell tartaniuk.
- Ez... valami olyasmi, amihez az emberiségnek szerintük semmi
köze.
Megráztam a fejem, de a sötétben ennek nem volt sok értelme.
- A Régi Föld újraalkotása... ennyi... mennyi is?... személyiség
cybridtestben való feltámasztása... ezen az újraalkotott
világon... Ml-k Ml-ket ölnek... és semmi közünk hozzá! -nevettem
fel, de
Jézus arrafakadna,
sírva azért vigyáztam,
Johnny! hogy ne csapjak túl nagy zajt. -
- Ez szinte biztos.
Az ablak elé léptem, és előkotortam egy cigarettát. Nem törődtem
azzal, milyen kitűnő célpontot nyújtok bárkinek, aki a sötét utcán
leselkedik. Minden szál elázott a délutáni üldözés alatt,
különösen a hóvihar tett be nekik, de az egyik meggyulladt, amikor
a falhoz ütöttem.
- Johnny. Amikor említetted, hogy a Régi Föld analógiája teljes,
azt feleltem neked, hogy „Miért, az Isten szerelmére?" Erre te
megjegyezted, hogy „Ez lehet az oka." Ezt csak úgy belökted, vagy
mondani is akartál vele valamit?
- Úgy értettem, hogy valóban az Isten szerelmére készült.
- Magyarázd
Johnny el!
felsóhajtott a sötétben.
- Nem látom át teljesen a Keats projekt célját, vagy a Régi Föld

analógiát, de gyanítom, hogy része a TechnoCore nagyszabású
tervének, ami legalább hét szabvány évszázaddal ezelőtt vette
kezdetét, és a Végső Intelligenciát akarja megtalálni.
- A Végső Intelligenciát - fújtam ki a füstöt. - Huhu. Tehát a
TechnoCore azzal próbálkozik, hogy... Micsoda? Hogy megalkossa
Istent?
- Igen.
- Miért?
- Erre nincs egyszerű válasz, Brawne. Sőt, mi több, az egyszerű
válasz önmagában is egy kérdés: miért keresi az emberiség Istent
milliónyi alakban, már tízezer generáció óta? De a Core létrejötte
óta sokkal inkább a nagyobb hatékonyság és a... változók
megbízhatóbb kezelési módjai érdeklik.
- De a TechnoCore saját magát és kétszáz világ mega-adatszféráját
fektetheti a kutatásba.
- Ennek ellenére... nincs akkora hatalma, hogy a jövőbe lásson.
Kidobtam az ablakon a cigarettát, és figyeltem a parazsat, ahogy
lehull az éjszakába. A levegő hirtelen lehűlt; összefontam a karom
magam
- Hogyelőtt.
vezethet mindez... a Régi Föld, a feltámasztásprojekt, a
cybridek... hogy vezethet mindez oda, hogy megalkossák a Végső
Intelligenciát?
- Nem tudom, Brawne. Nyolc szabvány évszázaddal ezelőtt az Első
Információs Korszak hajnalán egy Róbert Wiener nevű ember a
következőket írta: „ Vajon Isten szignifikáns játékot játszik a
teremtményeivel? Tud bármilyen teremtő, még akkor is, ha a számuk
limitált, szignifikáns játékot játszani a saját teremtményeivel? "
Az emberek válasza egyáltalán nem elégítette ki a korai Ml-ket. A
Core a feltámasztási projekt segítségével igyekszik megbirkózni
ezzel a kérdéssel. Talán a VI program befejeződött, és csak a
végső Teremtmény/Teremtő szerep maradt vissza belőle, egy
személyiség, akinekmint
felfogóképességét, a motivációi
ahogy Core messze meghaladják
is meghaladja az aemberek
Core
felfogóképességét.
Elindultam a szoba sötét mélye felé. A térdemmel beleütköztem egy
alacsony asztalba, mire inkább megálltam.
- Ezekből nem derül ki, hogy ki akar megölni - mondtam.
- Nem - állt fel Johnny, és a távolabbi falhoz ment. Gyufa
lobbant, majd gyertya gyulladt. A falakon és a mennyezeten
remegett az árnyékunk.
Johnny mellém lépett, és finoman megfogta a karomat. A gyenge fény
rézszínűre festette fürtjeit és szempilláját, de megérintette az
arcát és határozott metszésű állát is.
- Miért vagy ilyen makacs? - kérdezte.
Ráemeltem Ugyanolyan
enyémtől. a tekintetem. Az arca
magasra csak néhány hüvelyknyire volt az
nőttünk.
- Eressz - mondtam.
Ehelyett előrehajolt, és megcsókolt. Lágy, meleg ajkai voltak, és
úgy éreztem, a csók órákig tartott. Ez csak egy gép, gondoltam.
Emberi a külseje, de mögötte csak gép. Lehunytam a szemem. Finom
kezével végigsimította az arcomat, a nyakamat, a tarkómat.
- Hallgass ide... - suttogtam, amikor egy pillanatra elvonta
száját az enyémtől.
Johnny nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. A karjaiba vett, és
átvitt a szomszédos szobába. A magas ágyra. A lágy matracra és a
vastag takaróra. A nyitott ajtón keresztül világított meg minket a
gyertya lobogó fénye, miközben hirtelen támadt sürgetéssel
vetkőztettük
Aznap éjjel egymást.
háromszor szeretkeztünk, lassan, elmerülve egymás
érintésében, közelségében és melegében, valamint a feltörő
érzelmekben. Emlékszem, amikor a második alkalommal lenéztem rá;

lehunyta a szemét, a haja csapzottan tapadt a homlokára, miközben
a gyertyafény vörös csíkot festett keresztbe a mezítelen mellén.
Felemelte meglepően erős karjait, hogy ott tartson a helyemen. Egy
másodpercre kinyitotta a szemét, rám nézett, és megpillantottam
benne a pillanat korbácsolta érzelmet és szenvedélyt.
Valamivel hajnal
elfordultam előtt
tőle, elaludtunk,
éreztem, hogy éshűvös
abban kezével
a pillanatban, amikor
átkarolja a
derekamat. Védő mozdulat volt anélkül, hogy kiérez-tem volna
belőle: birtokolni akar.
Az első napsugarak feltűntekor ütöttek rajtunk. Öten voltak, nem
lususiak, de azért izmos fickók. Együttműködtek, mint egy jól
összeszokott csapat.
Először azt hallottam meg, ahogy berúgták a lakás ajtaját.
Kigördültem az ágyból, odalapultam az ajtó egyik oldalához, és
figyeltem, ahogy bejönnek. Johnny felült, és kiáltott valamit,
miközben az első támadó célzásra emelt egy kábítót. Pamutalsót
húzott, mielőtt elaludtunk volna; én meztelen voltam. így eleve
hátrányos helyzetbe kerültünk a felöltözöttekkel szemben, de a
legnagyobb
azon, hogy akadály
sokkal pszichológiai volt.magát,
sebezhetőnek érzi Ha az a
ember túlteszi
többit magát
már könnyű
leküzdeni.
Az első támadó meglátott, mégis úgy döntött, hogy lebénítja
Johnnyt, és ezért a tévedéséért súlyos árat fizetett. Kirúgtam
kezéből a fegyvert, és a bal füle mögé mért ütéssel egyszerűen
elsodortam. Még ketten hatoltak be a szobába. Ezek már elég
fineszesek voltak ahhoz, hogy először rám támadjanak. Az utánuk
érkező két másik viszont Johnny felé ugrott.
Kivédtem egy ökölcsapást, elhárítottam egy rúgást, ami súlyos
sérülést okozhatott volna, és közben hátráltam. Tőlem balra esett
egy magas szekrény, aminek a felső fiókja simán, súlyosan csúszott
helyéről a kezembe. Az előttem álló, nagydarab férfi a kezével
védte az adott
reakció arcát,nekem
a karján tört szilánkokra
egy másodperc előnyt, aamit
fa, arra
és azhasználtam
ösztönös
fel, hogy teljes erőből kirúgjak. A kettes számú támadó
felnyögött, és nekiesett a társának.
Johnny is küzdött, de az egyik betolakodó már megragadta a torkát,
a másik pedig a lábait. Leguggoltam a padlóra, bekaptam egy ütést
a másik ellenfelemtől, majd átugrottam az ágyon. A fickó, aki
Johnny lábát markolta, egy szó nélkül vitte ki az ablakot,
spalettástól.
Valaki a hátamon landolt, én pedig folytattam a megkezdett
mozdulatot. Átgördültem az ágyon, a földre estem, és a falhoz
lapítottam a koloncomat. Jól harcolt. Elhelyeztem a vállán egy
ökölcsapást, ő pedig megütött a fülem alatt. Egy pillanatra bajba
került, A mert
alóla. másikkeményen a gyomrábaJohnny
férfi felhagyott könyököltem, majd kigördültem
fojtogatásával, és olyan
tökéletes rúgást helyezett el a mellkasomon, hogy azt tanítani
lehetne. Ereztem, hogy legalább egy bordám eltört, miközben egy
fordulással, minden elegancia nélkül azon igyekeztem, hogy bal
kézzel szétmorzsoljam a bal heréjét. A férfi felsikoltott.
Közben nem felejtkeztem el a padlón heverő bénítóról és az utolsó
támadóról sem. A férfi az ágy távolabbi vége felé rohant, lerázott
mindenkit, csakhogy elérhesse a fegyvert. Határozottan
belenyilallt a törött bordámba a fájdalom, amikor Johnnyval együtt
felemeltem és a fejére dobtam az ágyat.
Miután megszereztem a fegyvert, visszahátráltam az egyik üres
sarokba.
Az egyik
első fickóaki
támadó, kirepült az ablakon.
belépett A második
a szobába, az ajtóemeleten voltunk.
előtt hevert. Az
Akit
megrúgtam, épp ebben a pillanatban küzdötte térdre magát. Az
orrából és a szájából szivárgó vérből arra következtettem, hogy

rúgásommal sikerült eltörnöm a bordáját, és a törött csont
átszúrta a tüdejét. Nagyon hörgött. Az ágy szétlapította a földön
fekvő ellenfelem koponyáját. A Johnnyt fojtogató figura
összegörnyedve hevert az ablak közelében, miközben a heréjét
markolta, és hányt. A béní tóval csendre intettem, majd odaléptem
ahhoz, akit egy rúgással tettem harcképtelenné, és a hajánál fogva
felemeltem.
- Ki küldött titeket?
- Kapd be! - fröcskölt némi vért az arcomba.
- Talán majd később - feleltem. - Újra kérdem: ki küldött
titeket? - És három ujjammal megnyomtam a bordáját ott, ahol
szemmel láthatóan törött volt.
A férfi felsikoltott, és falfehérre sápadt. Amikor köhögött, a vér
szinte világított az arcán.
- Ki küldött titeket? - Ez alkalommal már négy ujjamat helyeztem
a mellkasára.
- A püspök! - próbált félrehúzódni az ujjaim elől.
- Miféle püspök?
- A Shrike templomából a Lususról... kérem, ne... ó, a
francba!...
- Mit akartatok csinálni vele... velünk?
- Semmit... ó, az Isten verje meg... ne! Orvosra van szükségem,
kérem!
- Szerintem is. Na, válaszolj!
- Elkábítani és elvinni... vissza a templomba... a Lususra.
Kérem! Nem kapok levegőt!
- És velem?
- Ha ellenáll, meg kellett volna ölnünk.
- Oké - emeltem kissé magasabbra a hajánál fogva. - Itt már
végeztünk. Mit akartatok tőle?
- Nem tudom! - sikoltott fel hangosan. Fél szememet a bejárati
ajtón tartottam.
hajával. - Nem... A tudom...
bénító is a kezembenlevegő
- kapkodott volt, után.
összefogtam a
Most már
komolyan vérzett. Vére beszennyezte a karomat és a bal mellemet.
- Hogy jöttetek ide?
- EMJ... a tetőn.
- Hová akartatok kapuzni?
- Nem tudom... esküszöm... valami vízi városba. A kocsit úgy
állították be, hogy oda térjen vissza... kérem!
Letéptem a ruháját. Nem volt nála komlog. Sem több fegyver. A
szíve fölé egy kék, háromágú szigonyt tetováltak.
- A Goonda? - kérdeztem.
- Aha... Parvati Testvériség.
Hálón kívüli világ. Talán nagyon nehéz lenyomozni.
- Mindannyian?
Aha... kérem... segítsen... ó, a fenébe... kérem!... -omlott
össze, csaknem eszméletlenül.
Ledobtam a földre, hátraléptem, és végigsöpörtem rajta a bénító
sugarával.
Johnny felült, a torkát masszírozta, és furcsán nézett rám.
- Öltözz! - mondtam neki. - Elmegyünk.
Az EMJ egy régi, átlátszó Vikken Scenic volt, amibe nem szereltek
tenyérlenyomat azonosítót az indítópultra, sem diskeyt. Még
mielőtt átvágtunk volna Franciaországon, elértük a terminátort, én
pedig azt a feketeséget néztem alattunk, amiről Johnny azt
állította, hogy Atlanti-óceánnak hívják. Eltekintve a ritkásan
felbukkanó úszó városok fényeitől, csak a csillagok és a víz
alatti
- kolóniák
Miért világítottak.
hoztuk el ezt a járművet? - kérdezte Johnny. Látni
akarom, honnan kapuztak ide.
- Azt állították, hogy a lususi Shrike-templomból.

- Aha. Majd meglátjuk.
Alig tudtam kivenni Johnny arcát, ahogy lenézett a húsz vonással
alattunk elsuhanó tengerre.
- Szerinted meghaltak?
- Egyikük már biztosan - válaszoltam. - Akinek a bordái átdöfték
a tüdejét,
tudok segítségre
semmit, szorul.
aki kizuhant Egyiküknek
az ablakon. semmiőket?
Sajnálod baja. Arról nem
- Igen. Az erőszak... barbár.
- „Noha az utcai veszekedések gyűlöletesek, mégis szép energiák
jelenhetnek meg bennük" - vitatkoztam. - Ugye, ezek nem cybridek
voltak?
- Úgy vélem, nem.
- Ezek szerint legalább két csoport eredt a nyomodba... az Ml-k
és a Shrike-templom püspöke. És még mindig nem tudjuk, miért.
- Most már van egy ötletem.
A hullámok felé fordultam. Fölöttünk a csillagképek - sem a Régi
Földről látott holókból, sem pedig más Hálóvilágokról nem tűntek
ismerősnek - éppen csak annyi fényt adtak, hogy láthassam Johnny
szemét.
- Mondd el! -kértem.
- Említetted, hogy a Hyperion adhat egyfajta vezérfonalat
-mondta. - Mármint a tény, hogy nem tudok róla. Azt mondtad,
fontos, hogy nem ismerem.
- Az éjszakánként ugató kutya különös esete - jegyeztem meg.
- Micsoda?
- Semmi. Folytasd csak! Johnny közelebb hajolt.
- Az egyetlen ok, ami miatt nem emlékezhetek rá, hogy a
TechnoCore valamelyik eleme blokkolja ezt a tudást a fejemben.
- A cybrided... - furcsa volt így beszélnem Johnnyhoz. -Az időd
nagy részét Hálóban töltöd, igaz?
- Igaz.
- Nem találkoztál
szerepel a hírekben, valahol a ha
különösen Hyperion említésével?
a Shrike kultusz vanRendszeresen
terítéken.
- Talán hallottam. Talán éppen ezért akarnak meggyilkolni.
Hátradőltem, és felnéztem a csillagokra.
- Kérdezzük meg a püspököt! -javasoltam.
Johnny megjegyezte, hogy előttünk láthatóak New York analógiájának
a fényei, amit olyan állapotban alkottak újjá, mint amilyen a
huszonegyedik század közepén volt. De azt már nem tudta, milyen
feltámasztás projekt miatt építették fel. Bekapcsoltam a
robotpilótát, ami azonnal alacsonyabbra vitte a gépet.
Magas épületek meredtek az égnek Észak-Amerika tengerpartjának
mocsaraiból és lagúnáiból, abból a korból, amikor az építészet
szívesen alkalmazott fallikus szimbólumokat. Számos fénypont is
csillogott
elegáns előttünk.
épületre Johnny az egyik kivénhedt, de különösen
mutatott.
- Az Empire State Building.
- Oké - feleltem. - Bármi is legyen, az EMJ éppen ott akar
leszállni.
- Ez biztonságos? Rávigyorogtam.
- Az életben semmi sem biztonságos - feleltem, és hagytam, hogy a
gép leírjon egy kört, és landoljon egy apró, nyitott platón, az
épület tetején. Kiszálltunk, és megálltunk a romos erkélyen.
Teljes sötétség borult ránk, eltekintve a csillagoktól és a város
néhány fénypontjától, messze alattunk. Pár lépésre tőlünk, az
egykori liftajtó helyén, egy térkapu kékes izzását pillantottam
meg.
- Én megyek
lépett előre
a kapun. - jelentettem
Megmarkoltam ki, de Johnny
a zsákmányolt eddigre
bénítót, már át is
és követtem.
Még nem jártam a lususi Shrike-templomban, de nem kételkedtem

benne, hogy oda kerültünk. Johnny pár lépéssel előttem állt, de
rajtunk kívül egy teremtett lelket sem láttam. A levegő sötét és
hideg volt, és a hely kongott, mint egy barlang. Egy
észrevehetetlen kábeleken lógó rémítő polikróm szobor forgott
lassan a levegőben. Johnnyval együtt visszafordultunk a térkapu
felé,
- Hát,amiúgy
egylátszik,
villanáselvégeztük
kíséretében kihunyt.a munkát, igaz? -súgtam
helyettük
Johnnynak. De még a suttogás is szinte visszhangzott a vörösen
megvilágított csarnokban. Nem úgy terveztem, hogy Johnny is velem
tart a templomba.
Mintha erősödött volna a fény. Nem igazán tudta bevilágítani a
hatalmas termet, de kiszélesítette a látóterünket, és
megpillanthattuk a félkörben álló embereket. Felidéztem, hogy
egyeseket exorcistáknak, másokat lectoroknak neveztek, és álltak
ott olyanok is, akiknek a beosztására egyáltalán nem emlékeztem.
De bárkik is legyenek ott, aggasztott a felállásuk. Legalább
kéttucatnyit számoltam össze, csuháik színe a vöröstől a feketéig
terjedt, homlokuk fénylett a felülről sugárzó, vörös fényben. Nem
okozott gondot fölismerni
habár alacsonyabb a püspököt.
és kövérebb volt azAzátlagnál.
én világomból származott,
Mélyvörös csuhát
viselt.
Nem rejtettem el a bénítót. Lehetségesnek tartottam, hogy ha
mindnyájan egyszerre indulnak el felénk, a padlóra tudom küldeni
őket. Lehetségesnek, de nem túl valószínűnek. Nem láttam ugyan
fegyvert náluk, de a csuháik alatt akár egy egész arzenált is
rejtegethettek.
Johnny a püspök felé indult, én pedig követtem. Tíz lépésre az
emberektől megtorpantunk. Egyedül a püspök nem állt. A székét
fából faragták, és úgy tűnt, mintha a karfáját hajlítással
alakították volna ki. A fejtámasz, a háttámla és a lábak egy
egységet alkottak. Nem lehetett megmondani, mennyi izmot és hájat
rejtMiért
- a püspök csuhája.
akarták Johnnyatett
elrabolni egy lépést
cybridemet? - előre.
Egyenesen a Shrike-
kultusz szent emberéhez intézte a szavait, mintha a többiek ott
sem lennének.
A püspök kuncogott, és megcsóválta a fejét.
- Kedves... entitás... igaz, hogy szerettük volna, ha részt vesz
az istentiszteletünkön, de semmi oka feltételezni, hogy közünk van
az elrablásához.
- Nem érdekelnek a bizonyítékok - közölte Johnny. - Arra vagyok
kíváncsi, miért akarták, hogy idejöjjek.
A hátam mögül zajt hallottam, és kezemben a feltöltött bénító val
gyorsan megfordultam, de a Shrike papjai mozdulatlanok maradtak.
Legtöbbjük kívül állt a lőtávolságon. Azt kívántam, bárcsak
magammal
A hoztamkifejező
püspök mély, volna azhangja
apám lőfegyvereit.
mintha az egész rendelkezésére álló
teret betöltötte volna.
- Biztosan tudja, hogy a Végső Bűnhődés Egyháza folyamatos és
rendületlen érdeklődést tanúsít a Hyperion nevű bolygó iránt.
- Igen.
- És annak is biztos a tudatában van, hogy a Régi Föld Keats
néven ismert költője szervesen beépült a Hyperion kolóniájának
mitológiájába?
- Igen. Tehát?
A püspök megdörzsölte az állát az ujjára húzott hatalmas, vörös
gyűrűvel.
- Tehát amikor kijelentette, hogy részt kíván venni a Shrike-
zarándoklaton,
Johnny mi egyetértettünk.
olyan meglepetten nézett, mint egy ember.
- Kijelentettem? Mikor?
- Nyolc helyi nappal ezelőtt - közölte a püspök. - Ebben a

teremben. Ezzel az elgondolással keresett fel minket.
- Azt mondtam, hogy részt akarok venni a... Shrike-zarándoklaton?
- Azt mondta... azt hiszem, a következő kifejezést használta...
„fontos a tanulmányaid szempontjából." Ha óhajtja, megmutatjuk az
erről készült felvételt. A hasonló beszélgetéseket ugyanis ebben a
templomban rögzíteni szoktuk.
kényelmes körülmények Vagy adhatunk
között levetíthet egy másolatot, amit
magának.
- Igen - mondta Johnny.
A püspök bólintott, mire egy akolitus vagy mifene egy pillanatra
eltűnt a homályban, és amikor visszatért egy közönséges
videochipet tartott a tenyerén. A püspök ismét bólintott, mire a
szolga előrelépett, és átnyújtotta a chipet Johnnynak. Tüzelésre
készen tartottam a bénítót, amíg a fickó vissza nem tért a
beszélgetést hallgatók félkörébe.
- Miért küldte utánunk azokat a goondákat? - kérdeztem. Ekkor
szólaltam meg először a püspök előtt, és beszédem túl hangosnak és
nyersnek hallatszott a hatalmas teremben.
A Shrike szent embere intett kövér kezével.
- M. Keats zarándoklatunkhoz.
legszentebb érdeklődést mutatott az hitünk
Mivel iránt, hogy csatlakozzon
szerint a Végső
Bűnhődés minden egyes nappal közeledik, ez igen fontos volt a
számunkra. Tehát az ügynökeink jelentették, hogy M. Keats egy vagy
több támadásnak is a célpontjává válhat, s egy bizonyos
magándetektív... maga, M. Lamia... felelős a TechnoCore által
melléje rendelt cybrid testőr pusztulásáért.
- Testőr! - Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Természetesen - mondta a püspök, és Johnny felé fordult. - A
lófarkas úriember, akit nemrégiben a Templomos sétányon
meggyilkoltak, nem ugyanaz volt, akit egy hete még a testőreként
mutatott be nekünk? Látható a felvételen is.
Johnny egy szót sem szólt. Úgy tűnt, mintha erejét megfeszítve
próbálna
- visszaemlékezni
Mindenesetre valamire.
- folytatta a püspök - meg kell ismernünk a
döntését a zarándoklattal kapcsolatban, mielőtt még letelik ez a
hét. A Sequoia Sempervirens kilenc helyi nap múlva indul a
Hálóból.
- De az egy templomos hajófa - mondta Johnny. - Nem tudja
végrehajtani azt a hosszú ugrást a Hyperionra.
A püspök mosolygott.
- Ebben az esetben tudni fogja. Okunk van azt hinni, hogy ez lesz
az utolsó egyházi támogatású zarándoklat, és engedélyeztük a
Templomos hajónak, hogy bármilyen módszert igénybe vegyen az
utazáshoz - intett a püspök a félig homályba vesző fekete és vörös
csuhát viselő emberek felé. Két exorcista lépett elő, és amikor a
püspök felállt,
amilyen összecsukták
hamar csak a székét.
lehetséges! - Azzal- Kérem, válaszoljanak,
távozott. A maradó
exorcista kikísért bennünket.
Nem várt ránk több térkapu. A templom főbejáratán léptünk ki,
egyenesen egy magas lépcsősor tetejére, ami a bolyközpont központi
terére vezetett, és beszívtuk a hűvös, olajos illatú levegőt.
Az apám automatája a fiókban volt, ahol hagytam. Biztos voltam
benne, hogy teli a tenyérnyi tár, és magammal vittem a fegyvert a
konyhába, ahol már készült a reggeli. Johnny a hosszú asztal
mellett ült, és kibámult a szürke ablakon a rakodódokkra. Az
asztalra tettem az elkészült omlettet, és szedtem a tányérjára.
- Hiszel a püspöknek? - kérdeztem. - Ez volt az elképzelésed?
- Te is láttad a felvételt.
- A felvételeket
Igen. De ez nemmeg lehet
volt hamisítani.
hamis.
- Akkor azt mondd meg, miért vállalkoztál önként erre a

zarándoklatra? És miért próbált megölni a testőröd, miután
beszéltél a Shrike-ternplommal és a templomos kapitánnyal?
Johnny belekóstolt az omlettbe, bólintott, majd egy újabb falatot
vett a villájára.
- A... testőr... teljesen ismeretlen a számomra. Azon a héten
rendelhették
láthatóan meg mellém,
kellett ami kitörlődöttróla,
bizonyosodnia az emlékezetemből. Szemmel
hogy nem fedeztem fel
semmi újat... és ha véletlenül mégis, akkor meg kellett volna
ölnie. Ez volt a célja.
- Valami a Hálóban, vagy az adatsíkon?
- Felteszem, a Hálóban.
- Meg kell tudnunk, kinek... minek... dolgozott, és miért
állították rád.
- Én tudom - felelt Johnny. - Most kérdeztem meg. A Core azt
felelte, hogy testőrt igényeltem. A cybridet egy, a biztonsági
erőknek megfelelő Mi-nexus vezérelte.
- Kérdezd meg azt is, miért akart megölni.
- Megtörtént. Határozottan tagadták, hogy ilyesmi lehetséges.
- Akkor
héttel ez az úgynevezett
a gyilkosság után? testőr miért ólálkodott körülötted egy
- Azt felelték, hogy mivel nem kértem újra védelmet a...
megszakításom után, a Core szervei úgy érezték, gondoskodniuk kell
a biztonságomról.
Felnevettem.
- Egy kis biztonság. Mi a pokolnak rohangált a templomosok
világán, amikor a nyomába eredtem? Még egy megnyerő történetet sem
voltak képesek előadni neked, Johnny.
- Nem.
- És a püspök sem magyarázta el, hogy tudtak utánad kapuzni a
Régi Földre... vagy hogy hívják azt a talmi világot.
- És mi sem kérdeztük meg.
- Nem, mert egy darabban akartam kijutni abból az átkozott
templomból.
Johnny mintha meg sem hallotta volna. A kávéját szürcsölte, és
valami másra meresztette a szemét.
- Mi az? - érdeklődtem.
Felém fordult, rám nézett, és az alsó ajkát simogatta a
hüvelykujjával.
- Van itt egy paradoxon, Brawne.
- Micsoda?
- Ha valóban az volt a szándékom, hogy a Hyperionra menjek...
hogy a cybridem odamegy... akkor kikerültem volna a TechoCore-ból.
Minden tudatomat át kellett volna helyeznem a cybridtestbe.
- Miért? - De amint feltettem a kérdést, már magam is tudtam a
választ.
- Gondolj bele! A datasík nem más, mint egy absztrakció.
Számítógépek és MI generálta adatszférák és a kvázi-valóságos,
gibsoni mátrix elegye, amit még eredeti, emberi operátorok
terveztek, most viszont az emberek, a gépek és az Ml-k közös
területe.
- De az Ml-k hardverének valahol a valós térben is létezniük kell
- mondtam. - Valahol a TechnoCore-ban.
- Igen, de ez az Ml-k tudata szempontjából lényegtelen
-magyarázta Johnny. - Bárhol lehetek az egymást borító
adatszférákon belül, bárhova elmehetek... természetesen a Háló
minden világára, az adatsíkra és minden olyan helyre, amit a
TechnoCore kreált, mint például a Régi Föld... de csak ebben a
miliőben őrzöm mint

érzékszerveimet, meg egy
úgy cybrid.
a tudatom, vagy működtetem úgy az
Letettem a kávéscsészémet, és arra a valamire néztem, amit a múlt

éjjel férfiként szerettem.
- Igen?
- A gyarmatbolygóknak korlátozott az adatszférájuk -folytatta
Johnny. - Kapcsolatban állnak ugyan a TechnoCore-ral afatline-on
keresztül, de csak adatcserére használják... ez pedig inkább az
Első
pedig Információs Kor számítógépes
a tudatáramláshoz. A Hyperioninterfészeihez
adatszférája hasonlít... nem
olyan primitív,
hogy szinte nem is létezik. És amennyire meg tudom állapítani, a
Core nem áll kapcsolatban azzal a bolygóval.
- Ez normális? - kérdeztem. - Mármint egy ilyen távoli bolygó
esetében?
- Nem. A Core kapcsolatban áll minden kolóniával, még az olyan
csillagközi barbárokkal is, mint a Kitaszítottak, sőt, olyan egyéb
forrásokkal, amiket a Hegemónia el sem tud képzelni.
Kábultan ültem a helyemen.
- A Kitaszítottakkal? - A néhány évvel ezelőtti bressiai háború
óta a Kitaszítottak voltak a Háló első számú közellenségei. Az
elképzelés, hogy a Core... az Ml-k ugyanazon gyülekezete, amely
tanácsokkal látja el
térkapu-rendszert, a Szenátust
ami és a Mindenalapja,
az egész gazdaságunk Dolgokat,
amisnélkül
vezérli a
nem
létezne technikai civilizáció... az a gondolat, hogy Core
kapcsolatban áll a Kitaszítottakkal, megrémített. És mi a fenét
értett Johnny „egyéb források" alatt? Jelen pillanatban nem is
akartam igazán megtudni.
- De azt mondtad, lehetséges, hogy a cybrided odautazzon. Mit
értettél az alatt, hogy „minden tudatodat" át kellene helyezni a
cybridtestbe? Az Mi-k... emberekké válhatnak? Létezhetsz kizárólag
csak a cybridtestben?
- Már megtörtént - felelt kedvesen Johnny. - Egyszer. A saját
szemszögemből nézve a személyiség rekonstrukció sem sokban
különbözik tőle. Mégpedig egy XX. századi költővel, név szerint
Ezra Pounddal.
Hálóból FeladtaDeMIazszemélyiségét,
a cybridjébe. és mindenét
újjáalkotott Pound attöltötte
nem volt normális.a
- Vagy nagyon is normális volt - ellenkeztem.
- Igen.
- Tehát egy MI minden adata és személyisége fennmaradhat egy
ember szerves agyában?
- Természetesen nem, Brawne. Még a személyiségem egy százalékának
az egy százaléka sem maradna meg az átvitel után. A szerves agyak
még a legegyszerűbb fogalmainkat is képtelenek feldolgozni úgy,
ahogyan mi. Az így keletkezett személyiség nem egyezne meg az
eredeti MI személyiségével... és nem is lenne valódi ember vagy
cybrid... - hallgatott el Johnny a mondat közepén, miközben
megperdült, és kinézett az ablakon. Egy hosszúra nyúlt perc múlva
megszólaltam:
- Mi az? - Nyújtottam ki felé az egyik kezem, de nem érintette
meg.
Anélkül folytatta a mondókáját, hogy visszafordult volna felém.
- Talán tévedtem, amikor azt mondtam, hogy nem lenne valódi ember
- suttogta. - Lehetséges, hogy mégiscsak emberi személyiséget
kapnánk eredményül, egy őrült embert, emberfeletti tervekkel.
Lehetséges... ha az agyából kitöröljük korunk minden emlékét, a
Core-ról való minden ismeretét... a cybridnek így lehetnek egy
arra programozott személyisége...
- Hogy John Keats legyen - fejeztem be helyette a mondatot.
Johnny elfordult az ablaktól, és lehunyta a szemét. Érzelmektől
rekedt hangon szólalt meg ismét. Ekkor hallottam először verset
szavalni:
„Fanatikusok álmai szövik
szekták paradicsomát; a vadember

éji álma fennkölt ábráiból
mennyet sejt: kár, hogy dallamos beszéd
árnya nyomát mindez se pergamenre,
se nyers indus levélre nem vetíti.
Babértalan élet, álom s halál ez!
Csak a Költészet
menthei szavakmondhatja el álmát,
szép igézetével
képzeletüket a sötét varázstól,
némult révülettől. Ki szólhat így:
„ Te nem vagy költő; hallgass álmaidról? "
Mert a lélek, ha nem földhözragadt, már
látomásos; és szól, ha szeretett, s ha
Jól belétáplálták az anyanyelvét.
* Tandori Dezső fordítása.
S hogy álom-e, amit most elbeszélek, költőé? Vakhité? Talány, amíg

nincs
- Nemsírban s lüktet
értem - mégbe.
vallottam az írástudó kéz.
- Mit akar "
kifejezni?
- Azt - mosolygott kedvesen Johnny -, hogy tudom, milyen
döntéseket hoztam, és miért. Nem akarok többé cybrid lenni,
emberré szeretnék válni. El akarok jutni a Hyperionra. Még
megtehetem.
- Egy hete ezért az elhatározásodért valaki meg akart ölni
-mutattam rá.
- Igen.
- Ennek ellenére újra meg akarod próbálni?
- Igen.
- Miért nem itt töltöd át a tudatod a cybridbe? A Hálóban is
ember lehetsz.
- Sohasem működne
csillagközi - világosított
társadalomként látsz, fel Johnny.
az csak egy - kis
Amit. te komplex
része a Core
valóságmátrixának. Folyamatosan az Ml-k jóindulatára kellene
hagyatkoznom. Keats személyisége... valósága... ezt soha nem élné
túl.
- Rendben - jelentettem ki. - Ki kell jutnod a Hálóból. De
léteznek más kolóniák is. Miért éppen a Hyperiont választottad?
Johnny megfogta a kezemet. Hosszú, meleg és erős ujjai voltak.
- Hát nem látod, Brawne? Nem látod a kapcsolatokat? Lehetséges,
hogy Keats álma a Hyperionról valamiféle időn keresztüli
kommunikáció az akkori és a mostani személyisége között. Ha más
nem is, de a Hyperion a mi korunk kulcsrejtélye... fizikai és
költői értelemben egyaránt. És nagyon is valószínű, hogy ő... hogy
én megszülettem, meghaltam, majd újjászül ettem, hogy mindezt

feltárhassam.
- Számomra ez őrültségnek hangzik - vallottam be. -Nagyzási
hóbortnak.
- Minden bizonnyal az is! - nevette el magát Johnny. - És soha
sem voltam még ennél boldogabb! - ragadta meg a karom, talpra
rántott, és átölelte a derekamat. - Nem tartanál velem, Brawne?
Nem kísérnél el a Hyperionra?
Egyszerre lepődtem meg a kérdésen és a válaszon, ami kicsúszott a
számon, de olyannyira, hogy pislognom kellett.
- De igen - feleltem. - Veled megyek.
Ezután átmentünk a hálóba, és a nap hátralévő részét
szeretkezéssel töltöttük, majd végül elaludtunk, de a mellettünk
lévő ipari központ

elkezdődött gyenge
a harmadik fényei
műszak. felébresztettek
Johnny minket,
a hátán feküdt, amikor
mogyoróbarna
szemével a mennyezetet bámulta. Belefeledkezett a gondolataiba. De
azért nem annyira, hogy ne mosolyodjon el és ne öleljen át. Az

arcomat a testéhez szorítottam, befészkeltem magam abba az apró
görbületbe, ahol a válla a mellkasával találkozott, majd
visszaaludtam.
A legjobb ruháimat öltöttem magamra - egy fekete övvel
kiegészített kosztümöt, a Renaissance selyméből szőtt blúzt,
nyakamban egy felfelé
háromszögletű, carvnelihajló
vérkövekből
karimájú készült nyaklánccal
Eulin Bré kalapot -, és egy
amikor
másnap Johnnyval a TC2-re kapuztunk. Otthagytam a központi
terminál melletti fával és rézzel borított bárban, de előtte még
egy papírzacskóba rejtve a kezébe nyomtam a papa automatáját azzal
az utasítással, hogy lője keresztül még azt is, aki akár csak
ferde szemmel néz rá.
- A Háló angoljával igen finom árnyalatokat is ki lehet fejezni.
- Ez a kifejezés még a Hálónál is öregebb - közöltem vele. - Csak
csináld - szorítottam meg a kezét, és otthagytam anélkül, hogy
hátranéztem volna.
Fogtam egy légitaxit, és a Közigazgatási Komplexumhoz vitettem
magam. Úgy kilenc biztonsági ellenőrzésen kellett átesnem, mire
beengedtek a belső udvarra.
vonásnyit, elnézegettem A Szarvas
a közeli parkig
tó hattyúit és asétáltam egy fél
távoli hegytetőn
épült szállodákat. Majd újabb kilenc ellenőrzőpont következett,
mielőtt egy, a biztonságiak egyenruhájába öltözött nő felvezetett
a kockakövekkel kirakott ösvényen a kormányzó palotájáig, egy
alacsony, kellemes épületig, ami rendezett dombok és virágágyások
között állt. Egy elegánsan bebútorozott várószobába érkeztünk, de
alig ültem le egy eredeti Hedzsra előtti de Kooning-ra, máris ott
állt mellettem egy titkár, aki bevezetett a főtitkár
magánirodájába.
Meina Gladstone megkerülte az asztalt, hogy kezet foghasson velem,
majd hellyel kínált. Furcsa volt személyesen is találkozni vele
azok után, hogy évekig csak a HTV-n láthattam. Az életben még
lenyűgözőbb fújt
hullámokat volt:volna
a haját rövidre
bele; éles nyíratta,
arccsontjaés és
mintha
álla szürkésfehér
hasonlított
ahhoz a képhez, amit a történelemtudósok Lincolntól igyekeznek
elhitetni, de hatalmas, szomorú, barna szemei uralták az arcát, és
keltették a szemlélőben azt a benyomást, hogy egy igazán eredeti
emberrel találkozott.
Éreztem, hogy kiszáradt a szám.
- Köszönöm, hogy fogadott, főtitkár asszony. Tudom, hogy mennyire
elfoglalt.
- Ahhoz nem lehetek elég elfoglalt, hogy ne fogadjam magát,
Brawne. Mint ahogy az apja sem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy
fogadjon, amikor még kezdő szenátor voltam.
Bólintottam. Apa egyszer úgy említette Meina Gladstone-t, mint a
Hegemónia
a egyetlen
főtitkár, politikaihogy
annak ellenére, géniuszát. Tudta,idős
meglehetősen hogykorában
egyszer kezdett
ő lesz
csak el politikával foglalkozni. Azt kívántam, bárcsak apa
megérhette volna.
- Hogy van az anyja, Brawne?
- Jól, főtitkár asszony. Csak ritkán hagyja el a régi, freeholmi
nyaralónkat, de minden karácsonykor látjuk egymást.
Gladstone bólintott. Felült a roppant íróasztal sarkára, ami a
napilapok szerint egyszer egy meggyilkolt elnök - nem Lincoln -
tulajdonában volt, még a Nagy Tévedés előtt Amerikai Egyesült
Államokban, de amikor észrevette magát, elmosolyodott, és inkább a
mögötte álló, egyszerű széket választotta.
- Hiányzik az apja, Brawne. Szeretném, ha ő is tagja lenne ennek
a kormánynak.
- Igen. Látta a tavat, amikor idefelé tartott?
- Emlékszik még arra, amikor játékhajókat úsztatott rajta az én

Krestenemmel? Még járni is alig tudtak.
- Csak homályosan, főtitkár asszony. Nagyon fiatal voltam. Meina
Gladstone mosolygott. Felcsipogott egy interkom, de
egy intéssel elhallgattatta.
- Miben segíthetek, Brawne? Nagy levegőt vettem.
- Főtitkár
magándetektívként asszony,
dolgozom...bizonyára
- és meg tudja,
sem várvahogy független
a bólintását,
folytattam. - Az ügy, amin jelenleg dolgozom, visszavezetett az
apám öngyilkosságához...
- Brawne, maga is tudja, hogy azt az esetet a lehető
legalaposabban kivizsgáltuk. Olvastam a bizottság jelentését.
- Igen - feleltem. - Én is olvastam. De nemrég néhány igen
különös dologról szereztem tudomást a TechnoCore-ral és a
Hyperionnal való magatartásával kapcsolatban. Ugye, az apámmal
együtt egy olyan jegyzéken dolgozott, ami befogadta volna a
Hyperiont a Hegemónia Protektorátusába?
Gladstone bólintott.
- Igen, Brawne, de abban az évben még tucatnyi más kolóniával is
foglalkoztunk.
- Pontosan. De Végül egyiket
a Core sem
vagy az MIismerték el.tanúsított különleges
Tanács nem
érdeklődést a Hyperion iránt?
A főtitkár az ajkát ütögette egy íróvesszővel.
- Miféle információknak jutott a birtokába, Brawne? - kérdezte,
és már válaszoltam volna, de feltartotta az egyik ujját. -Várjon!
- kapcsolta az egyik interaktív csatornáját. - Thomas, elugrom pár
percre. Kérem, gondoskodjon róla, hogy a Sol Draconi kereskedelmi
küldöttséget elszórakoztassák, ha egy kicsit megfeledkeznék
magamról, és késnék!
Nem láttam, hogy bármi mást is beütött volna a készülékbe, de
hirtelen egy kékarany térkapu portál kelt életre a szemközti
falon. Gladstone intett, hogy menjek előre.
Csillogó
ami aranyszínű,
sokkal térdig
távolibbnak érő fű mint
tetszett, nyúlt általában.
el előttem a
Azlátóhatárig,
ég sápadt-
sárga színben izzott, melyet fénylő, rézszínű sávok csíkoztak,
minden bizonnyal felhők. Nem ismertem fel, hol járunk.
Meina Gladstone is átlépett a kapun, és amikor megérkezett,
megérintette a ruhája ujjába varrt komlogot. A térkapuportál
elenyészett. A forró szellő fűszeres illatot sodort felénk.
Gladstone ismét megérintette a ruhaujját, felnézett, és bólintott.
- Elnézést kérek a kellemetlenségért, Brawne. A Kastrop-Rauxelnek
nincs adatszférája, vagy bármiféle műholdja. Es most ki vele, mit
akart mondani. Miféle információ jutott a birtokába?
Körülnéztem az üres mezőn.
- Semmi olyasmi, ami indokolná az ilyen magas szintű biztonsági
intézkedéseket...
érdeklődik talán.
a Hyperion Csak
iránt. És az, hogy
hogy létrehozta
a TechnoCore
a Réginagyon
Föld
analógiáját... Egy egész világot!
Ha döbbenetet vagy meglepődést vártam, úgy csalódnom kellett.
Gladstone bólintott.
- Igen. Tudunk a Régi Föld analógiájáról. Megrendültem.
- Akkor miért nem hozták nyilvánosságra? Az, hogy a Core képes
újra megalkotni a Régi Földet, rengeteg embert érdekelhet.
Gladstone járkálni kezdett, én pedig követtem. Gyorsabbnak kellett
lennem nála, ha lépést akartam tartani a hosszú lábaival.
- Brawne, a Hegemóniának nem érdeke, hogy ilyesmit nagy dobra
verjen. A legkitűnőbb elméink is képtelenek kitalálni, miért
csinálta ezt a Core. Nem engednek bepillantást a terveikbe.
Jelenleg a kivárás
Hyperionnal a legjobb politika. Milyen információja van a
kapcsolatban?
Nem tudtam, miért kellene megbíznom Meina Gladstone-ban, régmúlt

ide vagy oda. Abban viszont biztos voltam, hogy ha információhoz
akarok jutni, akkor cserébe nekem is le kell tennem valamit az
asztalra.
- Elkészítették egy régi, földi költő hasonmását - mondtam. - És
látszólag rögeszmésen megtagadnak tőle minden információt a
Hyperionnal kapcsolatban.
- A John Keats cybrid - tépett le Gladstone egy hosszú fűszálat,
és rágcsálni kezdte.
- Igen. - És ezúttal vigyáztam, hogy ne mutassam ki a
döbbenetemet. - Tudom, apa nagyon keményen harcolt azért, hogy a
Hyperionnak protektorátusi státuszt szerezzen. Ha a Core különös
érdeklődést mutat iránta, akkor lehet, hogy csináltak vele
valamit... talán befolyásolták...
- A látszólagos öngyilkosságát?
- Aha.
Az arany fű hullámozni kezdett a szélben. Valami nagyon apró
surrant tova a lábaink alatt.
- Ez még nem mutat túl a valószínűségeken, Brawne. De egyáltalán
nem találtunk semmiféle bizonyítékot. Mondja el, mire készül a
cybrid!
- Előbb maga árulja el, miért érdekli a Core-t annyira a
Hyperion.
Az idősödő asszony széttárta a kezét.
- Ha én azt tudnám, Brawne, sokkal nyugodtabban aludnék
éjszakánként. Amennyire tudjuk, a TechnoCore-nak már századok óta
mániája a Hyperion. Amikor Jevszenszki főtitkár engedélyezte
Asquith-i Vili királynak, hogy újragyarmatosítsa a bolygót, az
MI-k csaknem kivonultak a Hálóból. Hasonló válsághelyzetet idézett
elő nemrég az, hogy felállítottunk ott egyfatline-adót.
- De az MI-k ennek ellenére maradtak.
- Igen, Brawne. Valamilyen általunk ismeretlen okból úgy látszik,
hogyDenekik
- is épp érdekli
ha ennyire olyan szükségük van ránk,miért
őket a Hyperion, mint nekünk rájuk. hogy
nem engedik,
csatlakozzon a Hálóhoz? Akkor ők maguk is górcső alá vonhatnák.
Gladstone beletúrt a hajába. Fejünk felett a bronzfelhők úgy
fodrozódtak, mint valami fantasztikus kondenzcsík.
- Kőkeményen ragaszkodnak hozzá, hogy a Hyperion nem csatlakozhat
a Hálóhoz - mondta. - Ez egy érdekes paradoxon. Mondja el, mire
készül a cybrid.
- Előbb maga árulja el, miért érdekli a Core-t a Hyperion.
- Ezt nem tudjuk biztosan.
- Akkor szeretném hallani a legvalószínűbb feltevést. Gladstone
főtitkár kivette szájából a fűszálat és figyelmesen
szemlélni kezdte.
- Véleményünk
vágott bele, amiszerint a teszi
lehetővé Core egy roppant
nekik, hogy hihetetlen projektbe
előre megjósoljanak.
.. mindent. Hogy kézben tartsák a tér, az idő és a történelem
minden változóját, mint valami kezelhető méretű információtömeget.
- A Végső Intelligencia projektjük - mondtam, miközben tudtam,
hogy kezdek óvatlanná válni, de nem törődtem vele.
Gladstone főtitkár arca ezúttal valódi döbbenetet tükrözött.
- Honnan tud maga erről?
- Mi köze ennek a projektnek a Hyperionhoz? Gladstone
felsóhajtott.
- Pontosan nem tudjuk, Brawne. Csak azt, hogy található a
Hyperionon valami anomália, amit képtelenek beilleszteni a
prediktív analízisükbe. Tud az úgynevezett Időkriptákról,
melyeket
- a Shrike
Persze. Egyháza
Egy ideig szent
el volt helyként
zárva tisztel?
a turisták elől.
- Igen. Történt egy baleset az egyik kutatónkkal néhány

évtizeddel ezelőtt, és ebből a tudósaink arra a következtetésre
jutottak, hogy a Kripták körüli anti entropikus mezők nem csupán
azt a célt szolgálják, hogy megvédjék a benne tartózkodókat az idő
tomboló hatásától, mint korábban azt sokan feltételezték.
- Hanem mit?
- Egy mező...
Kriptákat egy erőtér az
és tartalmukat maradványai... ami visszafelé
időben, valamiféle mozgatja
titokzatos, távolia
jövőből.
- Tartalmukat? - nyögtem ki. - Hiszen a Kripták üresek. Üresek,
amióta csak felfedezték őket.
- Most üresek - mondta Meina Gladstone. - De bizonyítékaink
vannak, hogy tele voltak... tele lesznek... amikor kinyitják. A
közeljövőben.
- Milyen közeli az a jövő? - bámultam rá.
Gladstone sötét szemei kedvesek maradtak, de a fejmozdulatából
megértettem, hogy a beszélgetésnek vége.
- Már így is túl sokat elárultam, Brawne. Ezeket tilos bárkinek
is továbbadnia. Ha kell, mi fogunk gondoskodni a hallgatásáról.
Letéptem
palástoljamegy fűszálat, és rágcsálni kezdtem, hogy ezzel
a zavarom.
- Rendben - jelentettem ki. - Mi fog kijönni a Kriptákból?
Idegenek? Pokolgépek? Kapszulák, melyek visszafelé haladnak az
időben?
Gladstone szélesen elmosolyodott.
- Ha ezt tudnánk, Brawne, akkor megelőztük volna a Core-t, pedig
egyáltalán nincs így. - A mosoly lehervadt az arcáról. - Egy
feltevés szerint a Kripták valamiféle jövőbeli háborúhoz
kapcsolódnak. Talán úgy akarják megváltoztatni a kimenetelét, hogy
befolyásolják a múltat.
- Egy háború? De Krisztus szerelmére, kik között? Gladstone ismét
széttárta a kezét.
- Vissza kell mennünk, Brawne. Elmondaná, mire készül a Keats-
cybrid?
Lenéztem, majd egyenesen a szemébe fúrtam a tekintetemet. Nem
bízhattam senkiben, de a Core és a Shrike Egyháza már úgyis
értesült Johnny terveiről. Ha ez egy háromoldalú játszma, talán
minden félnek tudnia kellene róla, így a jó fiúk is értesülhetnek
az eseményekről.
- Minden tudatát át akarja tölteni a cybridtestbe -jelentettem ki
nyersen. - Emberré akar válni, M. Gladstone, aztán pedig elmenni a
Hyperionra. Én pedig vele akarok tartani.
A Szenátus és Minden Dolgok főtitkára, a kormányfő, aki több száz
világ és embermilliárdok sorsa felett döntött, egy hosszú
pillanatig némán bámult maga elé. Majd így szólt:
- Akkor a zarándokokkal akar együtt utazni, a Templomosok

hajóján.
- Igen.
- Ne! - tiltakozott Meina Gladstone.
- Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy a Sequoia Sempervirensnek nem fogják megengedni, hogy
elhagyja a Hegemónia felségterületét. Nem lesz zarándoklat, hacsak
a Szenátus nem dönt úgy, hogy ez egybevág a mi érdekeinkkel! -
jelentette ki acélosan kemény hangon.
- Johnny és én rotahajóval fogunk menni - mondtam. -Különben is,
a zarándoklat a vesztesek szórakozása.
- Nem! - tiltakozott Gladstone. - A Hyperionra nem megy több
civil rotahajó.
A „civil"
- Háború?szó szíven ütött.
Gladstone összeszorította az ajkait, és bólintott.
- Még mielőtt a legtöbb rotahajó elérné a régiót.

- Háború... a Kitaszítottakkal?
- Kezdetben. Nézze úgy a dolgot, Brawne, hogy ez végül
kikényszeríti a döntést köztünk és a TechnoCore között. Vagy
bevonjuk a Hyperiont a Hálóba és a GÁRDA védőszárnyai alá
helyezzük, vagy egy olyan faj kezére kerül, ami lenézi és megveti
a Core-t
Nem és az Ml-ket.
említettem Johnny azon megjegyzését, miszerint a Core
kapcsolatba lépett a Kitaszítottakkal.
- Egy módszer, hogy kikényszerítsük a döntést. Nagyszerű. De ki
manipulálja a Kitaszítottakat, hogy támadjanak?
Gladstone rám nézett. Ha az arca valóban hasonlított Lincolnéhoz,
akkor az a Régi Földön élt Lincoln a legnagyobb gazember volt a
világegyetem történetében.
- Ideje visszamenni, Brawne. Ugye, tudja, milyen fontos, hogy
abból, ami itt elhangzott, semmi se szivárogjon ki?
- Méltányolom a tényt, hogy nem mondta volna el mindezt, ha nem
lenne rá valami nyomós oka - feleltem. - Nem tudom, kinek szánta
az üzenetét, csak azt tudom, hogy én a küldönc vagyok, nem a
címzett.
- Ne becsülje alá az elszántságunkat, amivel mindezt titokban
akarjuk tartani, Brawne.
Felnevettem.
- Hölgyem, soha nem becsülném alá semmiben az ön elszántságát!
Meina Gladstone intett, hogy én lépjek át elsőként a térkapun.
- Tudok egy módszert arra, hogyan derítsük ki, mire készül a Core
- mondta Johnny, miközben egy bérelt vízsugárhajtású hajóval
szeltük a Maré Infinitus hullámait. - De veszélyes lehet.
- És ebben mi az újdonság?
- Komolyan beszélek. Csak akkor vágjunk bele, ha feltétlenül meg
akarjuk tudni, miért fél a Core a Hyperiontól.
- Én komolyan meg akarom tudni.
- Szükségünk
kezeli lesz egy
az adatsíkot. operátorra.
Valakire, Valakire,
aki okos, aki művészi
de azért módon
nem annyira,
hogy ne vállaljon kockázatot. Valakire, aki mindent megkockáztat,
és megőrzi a titkot cserébe azért, hogy végrehajthatja minden idők
legnagyobb cyperpunk heccet.
- Van egy ilyen emberem! - vigyorogtam Johnnyra.
BB egyedül élt egy olcsó lakásban, egy olcsó torony legalsó
szintjén, a TC2 egyik olcsó környékén. De annak a hardvernek egy
darabja sem volt olcsónak nevezhető, amivel teletömte a négy
szobát. Az elmúlt szabványévtizedben fizetésének nagy részét arra
költötte, hogy olyan cyberpunk játékszereket szedjen össze, amik
már műalkotás-számba mentek.
Rögtön az elején a tudomására hoztam, hogy valami illegálist
szeretnénk kérni
közalkalmazott, nem tőle. BB ilyesmit.
vállalhat erre aztAztán
felelte, hogy mint
megkérdezte, hogy
pontosan mit is kellene csinálni. Johnny elkezdte magyarázni. BB
előrehajolt, és megláttam a vén cyberróka szemében azt a
csillogást, amit utoljára az egyetemen volt alkalmam megfigyelni.
Félig-meddig azt vártam tőle, hogy azon helyben felboncolja
Johnnyt, csak, hogy lássa, Mikent működik egy cybrid. Majd Johnny
rátért a lényegre, BB szemében pedig zöld tűz váltotta fel a
csillogást.
- Amikor kitörlöm az MI személyiségemet - mondta Johnny -, csak
nanoszekundumokat vesz majd igénybe, hogy a tudatom a cybridtestbe
töltődjön, de ez alatt nem tudom megvédeni magam a Core ellen. A
biztonsági fagociták betöltik az így keletkező űrt, mielőtt túl
sok Belépni
- nanoszekundum telne- el,
a Core-ba de ez alatt
suttogta BB, ésaz aidő alatt...
szemei úgy villogtak,
mint valami antik VDT.
- Nagyon veszélyes lehet - hangsúlyozta Johnny. - Tudomásom

szerint emberi operátor még soha nem hatolt a Core perifériája
mögé.
BB megdörzsölte a felsőajkát.
- Hallottam egy legendát, miszerint Cowboy Gibson megtette,
mielőtt a Core különvált - mormolta. - De ezt senki sem hiszi el.
És
- Cowboy
Még ha eltűnt.
be is hatolsz - folytatta Johnny -, nagyon kevés időd
lesz, viszont megadom a szükséges adatkoordinátákat.
- Fan-baszott-tasztikus - suttogta BB. Visszafordult a konzolja
felé, és a söntjéért nyúlt. - Vágjunk bele!
- Most? - kérdeztem. Még Johnnyn is láttam, hogy egy kicsit
visszaretten.
- Miért várjunk? - kapcsolta be BB a söntjét, és rákötötte a
metakérgi vezetékét, de a decket még hagyta pihenni. - Akkor
megcsináljuk, vagy mi lesz?
Átültem Johnny mellé a díványra, és megfogtam a kezét. Hideg volt
a bőre. Nem mutatott érzelmeket, én azonban nagyon is jól el
tudtam képzelni, milyen érzés lehet szembenézni a személyiség és a
korábbi létezés
John Keats megsemmisülésével.
személyiségével Még ha sikerül
rendelkező is azlesz
ember nem átvitel, a
többé
„Johnny."
- Igaza van - ismerte el Johnny. - Miért várnánk? Megcsókoltam.
- Rendben - mondtam. - Én is bemegyek BB-vel.
- Ne! - szorította meg Johnny a kezem. - Nem segíthetsz, ellenben
szörnyű veszélynek teszed ki magad.
Hallottam a saját hangom és olyan engesztelhetetlenül csengett,
mint Meina Gladstone-é.
- Talán. De nem BB-t kértem volna erre, ha nem akartam volna én
is bemenni. És téged sem akarlak egyedül hagyni -szorítottam meg a
kezét még egyszer utoljára, majd mentem, és leültem BB konzolja
mellé. - Hogy tudom becsatlakoztatni ezt a kibaszott vackot, BB?
Már elolvastak
adatsík minden cyberpunkos
rémítő gyönyörűségéről, cuccot. Mindent
a háromdimenziós tudnak az
sztrádákról, a
fekete jég vidékéről, a neonperemekről, a Day-Glo hurkokról és a
lebegő Ml-k alatt vibráló adattornyokról. BB adatátviteli hullámán
lovagolva én mindezt láttam is. Túl erősen is. És túl
félelmetesnek. Hallhattam az otromba biztonsági fagociták sötét
fenyegetését. A jégpajzsok ellenére is kiszagolhattam a
vírusférgek fenyegető leheletében a halál bűzét; érezhettem a
fölöttünk lebegő Ml-k súlyos haragját - rovarok voltunk csupán az
elefánt talpa alatt - és még nem csináltunk semmit, csupán
utaztunk a megszokott adatsztrádákon a BB által megálmodott
belépési kód védelmében. Egy kis házi feladat az Adatforgalom
Felügyelettől.
Feltapasztott
elemeit, minthavezetékeket viseltem.fekete
csak egy vibráló, Úgy láttam az adatszféra
fehér tévében nézném,
miközben BB és Johnny teljes értékű stimszim holónak észlelték,
amilyen az valójában volt is.
Nem tudom, hogy voltak képesek elviselni.
- Oké! - suttogta BB, vagy legalábbis olyasvalamit művelt, ami az
adatsíkon megegyezett a suttogással. - Itt vagyunk.
- Hol? - kérdeztem, mivel csak végeérhetetlen fénypontok
labirintusát láttam magam előtt, és vakító árnyakat, mintha csak
tízezernyi város állna előttem.
- A Core perifériájánál - súgta BB. - Kapaszkodj! Idő van.
Nem volt karom, és ebben az univerzumban sem volt semmi, amit
megragadhattam volna, de a hullámszerű adatárnyakra koncentráltam,
amikenmeghalt
Aztán utaztunk, és megkapaszkodtam.
Johnny.
Egyszer első kézből láttam egy nukleáris robbanást. Amikor apa

szenátor volt, elvitt anyával együtt az Olympus Tiszti Iskolába,
hogy végignézzük a GÁRDA egyik hadgyakorlatát. A bemutató végén,
egy megfigyelőkabinban elkapuztunk egy Isten háta mögötti
világra... azt hiszem, Armaghastnak hívták... ahol egy GÁRDA:
szárazföld szakasz kilőtt egy taktikai rakétát a nagyjából kilenc
vonásra felállított,
tizedik osztályú szimulált
polarizált ellenségre.
mező védte, A megfigyelőkabint
és a rakéta is csupán egy
ötven kilotonnás taktikai töltetet hordozott, ennek ellenére
sohasem fogom elfelejteni a léglökést, ami úgy megrázta a nyolcvan
tonnás kabint, mint a falevelet, a fény okozta fizikai sokkot, ami
éjfélbe borította a polarizált védőmezőnket, és könnyeket csalt a
szemembe.
Ez most még annál is rosszabb volt.
Az adatsík egy része látszólag felvillant, majd önmagába robbant,
a valóság pedig feketébe folyt.
- Kapaszkodj! - törte szét BB visítása az adatsík
mozdulatlanságát. A csontomban is éreztem hangjának a durvaságát,
majd mindketten pörögni és bukdácsolni kezdtünk. A vákuum úgy
szívott magába
Hihetetlen, minket, mint
lehetetlen, de aazfekete
óceán páncélos
örvénye afagociták
rovarokat.
a lárma és
az őrület ellenére felénk suhantak. BB kikerülte az egyiket, a
másik savmembránjait pedig a gazdaszervezet ellen fordította.
Valami olyan hideg és sötét szippantott be bennünket, amilyen a mi
valós világunkban soha nem is lehet.
- Ott! - kiáltott BB, és hangjának ottani megfelelője csaknem
elveszett a széthasadó adatszféra keltette tornádóban.
- Ott, de micsoda? - Aztán én is megpillantottam: egy vékony,
sárga vonal fodrozódott az örvényben, mint zászló a hurrikánban.
BB elfordított minket, megtalálta azt a hullámot, ami a vihar felé
repíthetett bennünket, koordinátákat egyeztetett, majd mellém
pördült, de olyan gyorsan, hogy nem is láttam, és máris a sárga
szalagon
...mi lovagoltunk
felé a...
is? A tűzijáték megfagyott fény szökőkútjai felé.
Átlátszó hegyekbe halmozott adatsorok felé, végtelen ROM-
gleccserek felé, az egyre táguló hasadék felé, félig érzékeny
belső folyamatbuborékok acélfelhőihez, a legmagasabb prioritású,
izzó piramisokhoz, melyek mindegyikét fekete jégtavak és feketén
pulzáló fagocita-armadák őriztek.
- A fenébe! - suttogtam, csak úgy magamnak.
BB követte a sárga szalagot lefelé, be, keresztül. Éreztem a
kapcsolatot, mintha hirtelen valami hatalmas tömeget raktak volna
a vállunkra, hogy hordozzuk.
- Megvan! - sivított BB, és hirtelen olyan erős, hatalmas zajt
hallottam, ami még a körülöttünk dühöngő hangorkánt is áttörte.
Nem kürt figyelmeztetésnek

hangzott volt, nem is sziréna, hanem a kettő együtt. Egyszerre
és támadásnak.
De azért sikerült kimásznunk belőle. Az ezer színben kavargó káosz
mögött halványan megpillantottam egy szürke falat, és valahonnan
tudtam, hogy ez a periféria. A vákuum ereje gyengült, de még így
is összehúzódó szélű, fekete rést szakított a falon, kimásztunk.
De nem elég gyorsan.
A fagociták öt oldalról támadtak ránk. Az alatt a tizenkét év
alatt, amit nyomozóként töltöttem el, egyszer meglőttek, és
kétszer megkéseltek. Most csak egy bordám volt eltörve, ennél már
szenvedtem súlyosabb sérüléseket is. Az, ami most lecsapott ránk,
jobban fájt, mint az összes eddigi együttvéve. BB egyszerre
mászott és harcolt.
Én csak aa sikolyommal
magunkon tudtamahogy
jeges karmokat, hozzájárulni a küzdelemhez.
húztak le Éreztem
a mélybe, vissza a
fénybe, a zajba és a káoszba. BB aktivált valami programot, valami
varázsformulát, hogy lerázza az ellenfeleinket. De nem volt elég.

Éreztem a csapásokat - elsődlegesen nem felém irányultak, hanem BB
mátrixbeli analógiája ellen.
Visszacsúsztunk. Vonszoltak minket a könyörtelen erők. Megéreztem
Johnny jelenlétét, és egy hatalmas kéz emelt minket egyre
magasabbra, át a periférikus falon egy pillanattal azelőtt, hogy
az életvonalunk
volna, megszakadt
mint valami volna, és a védőmezők összezárultak
acélos állkapocs.
Hihetetlen sebességgel száguldottunk a túlzsúfolt adatutakon,
elhagytuk az adatsík hírvivőit és az operátorok többi analógját,
mint ahogy egy EMJ húz el egy ökrösszekér mellett. Majd
elérkeztünk egy lassú idejű kapu elé, és valami négydimenziós,
hatalmas ugrással átszökkentünk az őrszem operátor analógiája
fölött.
Amikor elhagytuk a mátrixot, rám tört az átmenet elkerülhetetlen
émelygése. A fény égette a retinámat. Az igazi fény.
Aztán mindent elborított a fájdalom. A pultra borultam, és
felnyögtem.
- Gyerünk, Brawne! - hallottam Johnny vagy valaki hozzá nagyon
hasonló hangját. Felsegített, és az ajtó felé támogatott.
-BB!-ziháltam.
- Nem.
Éppen csak annyira nyitottam ki sajgó szemeimet, hogy meglássam a
konzolra borult BB Subringert. Stetsonja leesett a fejéről, és a
padlóra csúszott. BB feje szétrobbant, vörös és szürke pettyekkel
terítve be a konzol nagy részét. Nyitott szájából még mindig
szivárgott egy fehér patakocska. A szemei pedig mintha megolvadtak
volna.
Johnny félig terelt, félig vitt az ajtó felé.
- Mennünk kell! - suttogta. - Bármelyik percben jöhet valaki.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy kivigyen a lakásból.
Halvány vörös fényre, és csöpögő víz neszére eszméltem. Szennyvíz,
rozsda és ki
bocsátanak ózon szagát Kinyitottam
magukból. éreztem, amit a szigeteletlen
az egyik szemem. kábelek
Inkább barlangban, mint szobában találtam magam. Kábelek kígyóztak
a repedezett mennyezet alatt, és víz csöpögött a nyálkás
téglákról. A vörös fény valahonnan az üreg mögül világított -
talán egy szervizalagútban lehettünk, vagy egy automaták számára
fenntartott járatban. Halkan felnyögtem. Johnny mellettem volt, a
durva lepedőkről most átült mellém. Arcát kenőzsír vagy kosz
feketítette be, és legalább egy friss vágást vettem észre rajta.
- Hol vagyunk?
Megsimította az arcomat. A másik kezét a vállam köré fűzte, és
segített felülnöm. A barlang szörnyű látványa egy pillanatra
összefolyt a szemem előtt, és egy pillanatig azt hittem, menten
rosszul
- leszek.
A Dreg Johnny
bolyban megitatott egy műanyagpohárból.
- felelte.
Ezt már az előtt kitaláltam, hogy teljesen magamhoz tértem volna.
A Dreg-boly a Lusus legmélyebb ürege, egy senkiföldje, ahol az
illegálisan fúrt alagutakban és a szervizjáratokban a Háló
csavargóinak és törvényen kívülieknek legalább a fele összegyűlik.
Evekkel ezelőtt itt lőttek meg, és a bal csípőm fölött még mindig
viselem a lézer nyomát.
Kinyújtottam a poharat, ezzel jelezve, hogy kérek még vizet.
Johnny egy acéltermoszból töltött, és visszajött hozzám. Egy
pillanatra pánikba estem, amikor átkutattam az ingem zsebeit, az
övemet, és észrevettem, hogy eltűnt az apám pisztolya. Johnny a
magasba tartotta a fegyvert, mire megnyugodtam, elvettem a vizet,
és mohón
- BB? - megittam.
kérdeztem, és egy pillanatig még reménykedtem benne, hogy
csak valami szörnyű hallucináció áldozata lettem.
Johnny megcsóválta a fejét.

- Olyan erős ellenállásba ütközött, amit egyikünk sem látott
előre. BB betörése briliáns volt, de nem tudta átvágni magát a
Core ómega fagocitáin. De az adatsík operátorainak a fele érezte a
harc visszhangját. BB már legenda.
- Kurva jó! - kacagtam fel, de ez a nevetés gyanúsan
emlékeztetett egy kitörni
Meghalt a kibaszott készülő zokogásra. - Legenda. És halott.
nagy semmiért.
Johnny szorosan átölelt.
- Nem a semmiért, Brawne. Elvégezte a feladatát. Áttöltötte belém
az adatokat, mielőtt meghalt.
Ülő helyzetbe küzdöttem magam, és Johnnyra néztem. Ugyanolyannak
látszott, mint eddig - ugyanazok a lágy szemek, ugyanaz a haj,
ugyanaz a hang. De a mélyében valami finoman megváltozott,
emberibb lett?
- Te vagy? - kérdeztem. - Megcsináltad az átvitelt? Te...
- Hogy ember vagyok-e? - mosolygott rám John Keats. -Igen,
Brawne. Vagyis olyannyira ember vagyok, amennyire csak ember lehet
valaki, aki a Core-ban született.
-
- De emlékszel...
Igen. rám...
És emlékszem arraBB-re... arra,
is, amikor ami történt?
először néztem bele Chapman
Homéroszába. És a testvérem, Tom szemeire is emlékszem, miközben
éjjel vérzett. És Severn kedves hangjára, amikor már ahhoz is
gyenge voltam, hogy kinyissam a szemem, és szembenézzek a
végzetemmel. És az éjszakára, amit a Piazza di Spagna-n
töltöttünk, amikor megérintettem az ajkaidat, és azt képzeltem,
Fanny arca nyomódik az enyémhez. Emlékszem, Brawne.
Egy pillanatra megzavarodtam, utána fájt, de akkor Johnny a
tenyerével megsimogatta az arcomat, és ő érintett meg engem, nem
volt ott rajtunk kívül senki más. És akkor megértettem. Lehunytam
a szemem.
- Miért jöttünk ide? - súgtam bele az ingébe.
- Nem kockáztattam
bukkanna. a térkapu
Gondoltam még használatát.
az űrkikötőre is, de A nem
Core azonnal
voltál elégránk
jó
állapotban az utazáshoz. Ezért választottam a Dreget.
Bólintottam.
- Megpróbálnak majd megölni minket.
- Igen.
- A helyi zsaruk a nyomunkba eredtek? A Hegemónia rendőrsége? A
kopók?
- Nem, nem hinném. Csak két züllött banda állított meg minket, és
a Dreg őslakosai.
Erre kinyitottam a szemem.
- Mi történt a goondákkal? - Voltak halálosabb fejvadászok és
bérgyilkosok is a Hálóban, de személyesen még eggyel sem futottam
össze.
Johnny a magasba emelte a papa automatáját, és csak mosolygott.
- Nem emlékszem semmire BB után.
- Megsérültél a fagocitákkal folytatott küzdelemben. Tudtál
járni, de a főtéren magunkra vontunk pár kíváncsi tekintetet.
- Azt lefogadom. Mondd el, mit talált BB. Miért megszállottja a
Core a Hyperionnak?
- Előbb egyél valamit - tanácsolta Johnny. - Több mint
huszonnyolc órája egy falatot sem vettél a szádba - vágott át a
barlangon, és egy önmelegítő csomaggal a kezében tért vissza.
Egyszerű táplálék volt, amit a holofanatikusok is fogyasztanak -
gyorsszárított, újramelegített, kiónozott marhahús, talajt soha
nem látott krumpli és répa, ami úgy nézett ki, mint valami
mélytengeri
- csiga. Eletemben
Oké -jelentettem ki végül.nem esett még ennyire jól semmi.
- Beszélj.
- Amióta a Core létezik, három csoportra oszlik - kezdte Johnny.

- A Stabilak régi vágású Ml-k, néhány közülük még a Nagy Tévedés
előttről származik; legalább egy még az Első Információs Korban
ébredt öntudatra. A Stabilak vitatják, hogy szükség van az
emberiség és a Core között bizonyos fokú szimbiózisra. Ők
indították útnak a Végső Intelligencia Projektet, mint amivel
elkerülhetik
tudnak kezelnia meggondolatlan döntéseket,
minden változót. és várakoznak,
Az Ingatagok álltakamíg nem
három
évszázaddal ezelőtt a Szecesszió erői mögött. Az Ingatagok azt a
következtetést vonták le kutatásaikból, hogy az emberiségnek csak
a múltban lehetett a hasznát venni, és jelenleg már a létük is
fenyegeti a Core-t. Az azonnali és totális megsemmisítés mellett
kardoskodnak.
- Megsemmisítés - ismételtem, de egy pillanat múlva megkérdeztem.
- Képesek rá?
- A Háló lakossága esetén igen - felelt Johnny. - A Core
intelligenciája nem csupán felépítette és működteti a Hegemónia
infrastruktúráját, hanem ők biztosítanak mindent a GÁRDA
felszerelésének zavartalan működéséhez, beleértve a nukleáris és a
plazmafegyvereket is. is, amikor még... a Core-ban éltél?
- Tudtál erről akkor
- Nem - mondta Johnny. - Egy pszeudo költő cybridjeként
torzszülöttnek számítottam, egy kedvencként tartott állatnak, egy
mellékes dolognak, aminek megengedték, hogy járja a Hálót, mint
ahogy a kisállatoknak is megengedik minden nap, hogy elhagyják a
lakást. Fogalmam sem volt arról, hogy az Ml-knek három
érdekcsoportja létezik.
- Három tábor - mondtam. - De melyik a harmadik? És hogy jön a
képbe a Hyperion?
- A Stabilak és az Ingatagok között helyezkednek el a Végsők.
Nekik vált a mániájukká az utóbbi öt évszázadban a VI projekt. Az
emberiség elpusztítása is csak abból a szempontból érdekli őket,
hogy Mikent illeszthető
viselkedést be a szövetséget
szorgalmazták, projektjükbe.kötöttek
A mai napig a mérsékelt
a Stabilokkal,
mert szerintük a Régi Földhöz hasonlatos újjáélesztési projektek
előrébb vihetik a saját tervüket, a Vl-t.
- Mindazonáltal mostanában, a Hyperion ügy miatt a Végsők
elkezdtek közeledni az Ingatagok felé. Amióta négy évszázaddal
ezelőtt felfedezték, a Core törődik vele, és egyben össze is van
zavarodva. Első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett
Időkripták olyan építmények, melyeket visszafelé lőttek ki az
időben, és legalább tízezer évvel ezelőtt, a galaxis jövőjéből
indultak. De sokkal nyugtalanítóbb az a tény, hogy a Core
prediktív formulája soha nem volt képes lekezelni a Hyperion nevű
változót.
- Brawne!
mennyire Hogy ezt a megértsd,
támaszkodik el Természetesen
predikcióra. kell képzelned, hogy anélkül
VI input Core
a Core a fizikai, emberi és MI történéseket 98,9995 százalékos
valószínűséggel tudja megjósolni, legalább az eljövendő két
évszázadra kivetítve. A Minden Dolgok MI Tanácsadó Testülete a
bizonytalan, homályos kifejezésekkel egyetemben, ami annyira
nélkülözhetetlen az embereknek, nem más, mint egy vicc. A Core
információmorzsákat csepegtet a Hegemóniának, ha az az érdekeit
szolgálja... néha az Ingatagokat, néha a Stabilokat segíti, de
mindig a Végsőknek kedvez.
- A Core létezése alatt a Hyperion az egyetlen rés az egész
predikció-elméletben. A végső ellentmondás, egy nem faktorizálható
változó. Lehetetlennek látszik, de a Hyperionra nem vonatkoznak a
fizika, a történelem
predikciói sem, amiketésa az emberibelül
Core-on psziché törvényei, sőt, az Ml-k
alkalmaznak.
- Ennek eredménye két jövő, vagy ha úgy tetszik, kétféle valóság.

Az egyik, a Shrike rászabadulása a Hálóra és a csillagközi
emberiségre, hamarosan bekövetkezik. A Shrike valójában fegyver a
Core uralta jövőből, egy visszaható első csapás az Ingatagoktól,
akik ettől kezdve ezer évig uralnák a galaxist. A másik valóság
szerint a Shrike inváziója, az eljövendő csillagközi háború,
illetve
emberiségazidőn
Időkripták
keresztülmegnyílásának minden egyéb
történő visszacsapása, folyománya az
a Kitaszítottak, a
volt gyarmatok és egyéb, az Ingatagok irtó hadjáratát túlélt
emberi csoportok végső, bukás előtti próbálkozása.
Víz csepegett a téglákra. Valahol egy közeli alagútban egy
robotbányász szirénájának a hangja csapódott ide-oda a kerámiáról
és a kövekről. A falnak támaszkodtam, és Johnnyra meredtem.
- Csillagközi háború - mondtam. - Mindkét lehetőség csillagközi
háborúhoz vezet?
- Igen. Ez elől nincs menekvés.
- Nem lehet, hogy mindkét csoport téved?
- Nem. A Hyperion sorsa kérdéses, de a Háló szétszakadása
kristálytisztán előre jelezhető. A Végsők a tudásukat használják,
mint legfőbb
következő érvet, hogy siettessék a Core evolúciójának a
lépését.
- És rólunk mit mutatnak BB lopott adatai?
Johnny elmosolyodott, megérintette a kezem, de nem fogta meg.
- Azt mutatják, hogy én valaMikepp a Hyperion rejtély részévé
válok. Nagy kockázatot vállaltak, amikor létrehozták ezt a Keats
nevű teremtményt. A Stabilok csak azért védtek meg, mert Keats-
analógiaként látszólagos sikertelenségnek bizonyultam. Amikor
kitaláltam, hogy elmegyek a Hyperionra, az Ingatagok azzal a
világos elhatározással gyilkoltak meg, hogy ha a cybridemnek még
egyszer az eszébe jut, megsemmisítik az MI lényemet is.
- De eszedbe jutott. Mi történt?
- Elbuktak. A Core mérhetetlenül arrogáns világában nem sikerült
egyszerre két dolgot
tudatosságomat is figyelembe
a cybridbe venniük.
töltöttem, és ez Először is minden
megváltoztatta a
Keats-analógia természetét. Másodszor pedig elmentem hozzád.
- Hozzám!
Johnny megfogta a kezem.
- Igen, Brawne. Úgy látszik, te is része vagy a Hyperion-
rejtélynek.
Megráztam a fejem. Rádöbbentem, hogy a bal fülem mögött zsibbad a
fejem, ezért felemeltem a kezem, és félig meddig számítottam rá,
hogy az adatsíkon tett kirándulás maradandó nyomot hagyott rajtam.
E helyett a kezem beleakadt a neurális sönt műanyagaljzatába.
Kirántottam a másik kezem Johnny markából, és rémülten meredtem
rá. Amíg eszméletlen voltam, bedrótozott.
Johnny
- tenyérrel
Muszáj felém fordítva
volt, Brawne. feltartotta
Mindkettőnk túlélésea szempontjából
kezét. szükség
lehet rá.
Összeszorítottam az öklömet.
- Te mocskos disznó. Miért nekem kell direktben használnom az
interfészt, te hazug állat?
- Nem a Core-ral - nyugtatott meg Johnny. - Hanem velem.
- Veled? - A kezem remegett a vágytól, hogy belevágjak a
kiónozott, sima képébe. - Veled! - gúnyolódtam. - Te most már
emberré váltál, nem emlékszel?
- Emlékszem. De bizonyos cybridfunkciók azért megmaradtak.
Emlékszel még, amikor pár napja megfogtam a kezed, és tettünk egy
kis kirándulást az adatsíkra?
Rábámultam.
- Én nem fogok még egyszer lemenni az adatsíkra.
- Nem. Mint ahogy én sem. De lehet, szükségem lesz rá, hogy

elképesztő mennyiségű adatot osszak meg veled, nagyon rövid idő
alatt. Múlt éjjel elvittelek a Dregben egy zugorvoshoz. Ő ültette
be a Schrön diszket.
- Miért? - A Schrön hurok apró, nem nagyobb, mint a körmöm,
viszont roppant drága. Számtalan buborékmemóriát tartalmaz, és
szinte határtalan
ültették, mennyiségű
nem férhet hozzá ainformáció tárolására
tartalmához, képes.futárok
ezért főleg Akibe
szokták használni. Egy férfi vagy egy nő MI személyiséget, vagy
bolygónyi adatszférákat képes magával hordozni egyetlen Schrön-
hurokban. A pokolba, egy kutya is képes lenne rá.
- Miért? - ismételtem meg a kérdést, miközben azon csodálkoztam,
hogy Johnny, vagy valamilyen hatalom, ami Johnny mögött áll,
futárnak akar használni. - Miért?
Johnny közelebb húzódott hozzám, és átkarolta a derekam.
- Bízz bennem, Brawne!
Nem hittem volna, hogy bárkiben is bízni fogok, amióta apa húsz
éve kiloccsantotta az agyát, mama pedig elzárkózott a saját maga
teremtette világba. És az egész univerzumban nem találtam rá okot,
miért
Ennek kellene
ellenérepont Johnnyban
megbíztam megbíznom.
benne.
Ellazítottam az öklöm, és megfogtam a kezét.
- Rendben - mondta Johnny. - Fejezd be az evést, mert utána
fontos dolgunk van. Meg kell mentenünk az életünket.
A Dreg-bolyban fegyvereket és drogokat lehet a legkönnyebben
vásárolni. Johnny utolsó dugimárkáit fegyverekre költöttük.
22:00-ra mindketten polititán testpáncélba öltöztünk. Johnny a
goondák tükörfekete sisakját rakta a fejére, én pedig a GÁRDA
parancsnoki maszkját. Johnny erőkesztyüje erős volt, és vörös. Én
egy gyilkos vágóval egybeépített ozmózis kesztyűt választottam.
Johnny egy Bressián zsákmányolt pokolkorbácsot és egy lézerpálcát
tűzött az övébe. Én egy Steiner-Ginn miniágyút szereztem a papa
automatája
volt kötve mellé, amit giroövvel
a parancsnoki erősítettem
vizorommal, a derekamra.
így tüzelés Össze
közben mindkét
kezem szabadon maradt.
Amikor egymásra néztünk Johnnyval, mindketten kuncogni kezdtünk.
De amikor végül abbahagytuk, sokáig egyikünk sem szólt egy szót
sem.
- Biztos vagy benne, hogy itt a Lususon a Shrike Egyháza a
legjobb esélyünk? - kérdeztem tőle már harmadjára, vagy
negyedjére.
- Nem kapuzhatunk - felelt Johnny. - A Core-nak csak egy
üzemzavart kell előidéznie, és máris mindketten halottak vagyunk.
Még a liftet sem használhatjuk. Olyan lépcsőt kell keresnünk, amit
nem figyelnek, és azon megmászni százhúsz emeletet. A legjobb
esélyünk,
- havajon
Igen, de egyenesen a templomhoz
a Shrike megyünk,
Egyházának tagjai abefogadnak-e
főtérre. minket?
Johnny vállat vont, és ez a mozdulat nagyon rovarszerünek hatott a
testpáncélban. A goonda sisak alól fémesen csengett a hangja.
- Ok az egyetlenek, akiknek érdekük fűződik a túlélésünkhöz. És
az egyetlenek, akik elég politikai hatalommal bírnak, hogy
megvédjenek minket a Hegemóniától, amíg szereznek valami járművet,
ami végül elvisz a Hyperionra. Feltoltam a vizoromat.
- Meina Gladstone azt mondta, hogy a jövőben nem engedélyezik
zarándoklatok indítását a Hyperionra.
A tükörfekete kupola megfontoltan bólintott.
- Akkor Meina Gladstone bekaphatja! - jelentette ki költő
szeretőm.
Nagy levegőt
utolsó vettem, és kisétáltam
menedékünkből, Johnny a fülkéből,
mögöttem ki a barlangból,
lépdelt. az
Testpáncél
dörzsölődött testpáncélnak.
- Készen állsz, Brawne?

Bólintottam, a minipuskát a forgócsapra illesztettem, és
elindultam kifelé. Johnny egy érintéssel megállított.
- Szeretlek, Brawne.
Bólintottam, bár nem volt könnyű. Elfelejtettem, hogy a vizorom
még mindig fel van tolva, így Johnny látja a könnyeim.
A boly a nap kifolyólag
hagyományból huszonnyolc a óráján keresztül
harmadik műszak ébren van, de valami
a legnyugodtabb, a
legcsendesebb. Jobb eséllyel vághattunk volna neki az első műszak
idején, amikor nagyobb a tömeg a gyalogjárókon. De ha a goondák és
a bérgyilkosok már vártak ránk, akkor rengeteg civil esett volna
áldozatul a küzdelemnek.
Több mint három óránkba került, mire felmásztunk a főtérre. Nem a
lépcsőn mentünk, hanem szervizalagutak végtelen során át, és olyan
elfeledett járatokon, amiket a nyolcvan évvel ezelőtti Luddita
lázadás söpört tisztára, és az utolsó lépcsőfokok is inkább álltak
rozsdából, mint fémből. Végül egy postafolyosón bukkantunk fel,
alig fél vonásra a Shrike templomtól.
- Nem hiszem el, hogy ilyen könnyű volt - súgtam Johnnynak az
interkomon
- Talán az keresztül.
űrrepülőtérre és a magánkézben lévő térkapukra
koncentrálják az erőiket.
A főtérre a lehető legnéptelenebb utat választottuk, ami harminc
méterrel az első vásárlószint alatt vezetett, és négyszázzal a
tető alatt. A Shrike templom gazdagon díszített, magányosan álló
épület volt, amit már kevesebb mint fél vonásra megközelítettünk.
Néhány korán nyitó boltos és kocogó megbámult minket, majd gyorsan
odébbálltak. Nem kételkedtem, hogy értesítették a főtéri
rendőrséget, az viszont meglepett, milyen hamar feltűntek a
színen.
Egy élénk színekkel kifestett, utcai vagányokból álló banda
robbant elő ordítva egy liftaknából. Pulso késekkel, láncokkal és
energiakesztyűkkel
fordította feléjük avoltak felfegyverkezve.
pokolkorbácsot, Johnny
és egyszerre meglepetten
villantott fel
számtalan célzósugarat. A miniágyú felzúgott, és egyik célt fogta
be a másik után, szinkronban a szemem mozgásával.
A hét kölyök támadása megtört, feltartott kézzel, vadul forgó
szemekkel vonultak vissza. Beugrottak a liftaknába, és eltűntek.
Johnnyra néztem. Fekete tükör bámult vissza rám. Egyikünk sem
nevetett.
Átvágtunk az északi üzletsoron. Már kevesebb mint száz méterre
jártunk a templomhoz vezető lépcsősortól. A GÁRDA fülhallgatójában
hallottam a saját szívverésem. Már csak ötven méter. Amikor
kiáltottam, egy ministráns, pap, vagy valami más tisztű akolitus
jelent meg a tízméteres kapuban, onnan figyelte, ahogy közeledünk.
Harminc méter. Ha valaki el akar kapni minket, annak most kell

lépnie.
Johnny felé fordultam, hogy valami vicceset mondjak. Ekkor
legalább húsz sugárnyaláb és feleannyi lövedék csapott le ránk
egyszerre. A polititán külső rétege kirobbant, ezzel hárította el
a sugarak nagy részét. Alatta a tükröző felület visszaverte a
gyilkos sugarak nagy részét. Nagy részét.
Johnnyt a lökéshullám leverte a lábáról. Én fél térdre
ereszkedtem, és hagytam, hogy a miniágyú magától megkeresse a
sugarak forrását.
Tíz emelettel feljebb találta meg, a boly falán. A vizorom
átlátszatlanná sötétedett. A testpáncél átégett, miközben tükröző
gázt eregetett magából. A miniágyú pontosan olyan hangot adott ki
magából, mint
emelettel egy láncfürész
a fejünk felett, valami
ötven történelmi holodrámában.
méter hosszan Tíz
az erkély
törmelékfelhővé robbant, miközben páncéltörő sebességgel repülő

vakolatdarabokat öklendezett.
Három nehéz lövedék talált el hátulról.
A tenyeremmel fogtam fel a zuhanást, elhallgattattam a minipuskát,
és megfordultam. Legalább tucatnyian voltak minden szinten,
ráadásul gyorsan, begyakorolt támadó koreográfia szerint mozogtak.
Johnny kinyújtotta
árasztotta el őket,a miközben
térdét, éselőrenyomult,
a pokolkorbácsból tűzözönnel
hogy leküzdje a
védelmüket.
Az egyik rohanó alak hirtelen lángba borult, miközben a mögötte
lévő kirakat üvegzuhataggá változott, és a szilánkok ötven méteres
körzetben betakarták a főteret. Két másik férfi akart felmászni az
emelet korlátján, de miniágyúmmal visszazavartam őket.
Egy nyitott lebegő ereszkedett le a tetőgerendák közül, visz-
szaűzve a munkásokat a pilonok közé, miközben ide-oda kanyargott.
Johnnyval egyszerre a betonon rakétatűz közepén találtuk magunkat.
A boltok kirakatai szilánkesőt hánytak ránk. Felnéztem, kettőt
pislogtam, majd céloztam, és tüzeltem. A lebegő oldalra dőlt,
lekaszált egy mozgólépcsőt mintegy tucatnyi fedezéket kereső
civillel
masszájáváegyütt, majd
zúzódott. összetört
Láttam, hogy fém és felrobbanó
egy vásárló beugrik fegyverek
az ötven
méterrel alatta lángoló pokolba.
- Balra! - hallottam Johnny kiáltását az interkomon keresztül.
Négy csatapáncélos alak ereszkedett le a felsőbb szintről, saját
lebegtetőjét használva. A polimerizált kaméleonpáncélok próbáltak
megküzdeni az állandóan változó háttérrel, de hiábavaló
igyekezetükben csak vakító kaleidoszkóppá változtatták a
viselőjüket. Egyikük belépett a miniágyú hatósugarába, míg a másik
három Johnny felé mozdult.
Egy gettós pulso-pengével támadt rám. Hagytam, hogy belerágja
magát a páncélomba, miközben tudtam, hogy egész az alkarom húsáig
bemetszhet vele, de ezzel megszerezhettem azt a másodperc előnyt,
amire szükségem
ütöttem volt. a Meg
agyon, majd is szereztem.
miniágyú A páncélkesztyümmel
tüzét Johnny támadói felé
irányítottam.
A páncéljuk megkeményedett, csak annyit értem el, hogy
hátratántorodtak, mintha tűzoltófecskendővel söpörtem volna rajtuk
végig, ahogy a járdáról szokták letisztítani a mocskot. Csak
egyikük állt talpra, mielőtt lesodortam volna őket az emeletről.
Johnny megint a földre került. Mellpáncéljának egy része
megsemmisült, összeolvadt. Éreztem a megperzselt hús bűzét, de
láttam, hogy nem kapott végzetes sebet. Félig lehajoltam, és
felemeltem.
- Hagyj itt, Brawne! Menekülj! A lépcsők... - És az összeköttetés
megszakadt.
- Baszd meg!
igyekeztem - A biztosítani
teret bal kezemmel amegtámasztottam, miközben a jobbal
miniágyúnak a célzáshoz. - Még
mindig a fizetett testőröd vagyok.
Elvágtak minket a boly mindkét falától, a tetőtől és a felettünk
húzódó bevásárlószinttől. Legalább húsz, a járdán heverő testet
számoltam össze; nagyjából a fele jól öltözött civil. A páncélom
bal lábának csikorgott a rásegítője. Kiegyenesített lábbal,
ügyetlenül tettem még tíz métert a templom lépcsője felé. Eddigre
már több Shrike pap is összegyűlt a lépcső tetején, megfeledkezve
a körülöttük pergő fegyverekről.
- Felettünk!
Megfordultam, céloztam és tüzeltem, mindezt egy pillanat alatt. Az
egyik robbanás után hallottam, hogy a fegyver kiürül, és láttam,
hogy a második
azelőtt, lebegő is
hogy ezernyi kilövi a rakétáit
fémszilánkká egyhúscafatokká
és véres töredékmásodperccel
robbant
volna. Ledobtam Johnny testét a kövekre, és ráborultam. A saját

testemmel igyekeztem megvédeni.
A rakéták egyszerre robbantak, néhány még a levegőben, de legalább
kettő a föld alatt. Johnnyval együtt a levegőbe emelkedtünk, és
tizenöt, húsz méter távolságban értünk földet a gyalogjárótól. Ez
jó. A fémötvözet- és vasbeton gyalogossáv, ahol egy pillanattal
azelőtt
az egy még mi voltunk,
szinttel lángokban
lejjebb lévő, állt, bugyborékolt,
lángoló járdára. és ráomlott
Természetes
sáncárok alakult ki támadóink és közöttünk.
Felálltam, félrelöktem a hasznavehetetlen miniágyút és a
hevederét, lerángattam páncélom cafatjait, és két karomba emeltem
Johnnyt. A sisakja lerepült a fejéről, az arca nagyon rossz
állapotban volt. Páncélja résein vér szivárgott. A jobb kezét és a
bal lábát elveszítette. Megfordultam, és elkezdtem felcipelni a
Shrike templom lépcsőin.
Szirénák harsogtak, és a főtér egét biztonsági lebegők töltötték
meg. A felső szinteken és a leomlott gyalogjáró másik oldalán
tartózkodó bennszülöttek fedezékbe rohantak. Két katona, akik
lebegtetőkkel hátizsákkal ugrottak le, utánam indultak a lépcsőn.
Nem fordultam vissza.
hasznavehetetlen Minden
lábamat. lépésnél
Tudtam, mega kellett
hogy emelnem
hátam és merev,
az oldalam
komolyan megégett, a többi testrészemet pedig repeszek okozta
sebek borították.
A lebegők vijjogva köröztek, de távol tartották magukat a templom
lépcsőjétől. A sugárutat géppuskatűz pásztázta végig. Hallottam a
hátam mögött a fémen csattanó, szapora lépteket. Megküzdöttem még
három lépcsőfokkal. Húsz fokkal feljebb, elérhetetlen távolságban
ott állt a püspök a templom száz papjától körülvéve.
Megtettem egy újabb fokot, és lenéztem Johnnyra. Az egyik szeme
nyitva volt, rám meredt. A másikat leragasztotta a vér és a
feldagadt hús.
- Minden rendben! - suttogtam, csak akkor véve észre, hogy az én
sisakom is
Sikerült eltűnt. még
fellépnem - Minden rendben! Már majdnem ott vagyunk. -
egy fokot-
A két, csillogó fekete páncélt viselő férfi elállta az utamat.
Mindketten feltolták karcos vizorjaikat. Nagyon kemény arcuk volt.
- Tedd le, te kurva, és talán életben hagyunk!
Fáradtan bólintottam. Túl fáradt voltam, hogy felhágjak még egy
lépcsőre, vagy bármi mást tegyek. Csak álltam, két karomban
Johnnyval. A vére lecsöpögött a fehér kőre.
- Azt mondtam, tedd le, és...
Mindkettőt lelőttem. Az egyiket a bal szemén, a másikat a jobbon
találtam el, fel sem emelve apa automatáját Johnny ernyedt teste
alól.
Lezuhantak. Felléptem a következő lépcsőfokra. Aztán a
következőre. Megpihentem egy kicsit, majd megint lépésre emeltem a

lábam.
A lépcső tetején szétváltak a fekete és vörös köpenyek. Az ajtó
nagyon magas és nagyon sötét volt. Nem néztem hátra, de mögöttünk
harsogó zajból tudtam, hogy igen nagy tömeg gyűlt össze a főtéren.
A püspök mellém lépett, én pedig átmentem az ajtón a sötétségbe.
Lefektettem Johnnyt a hideg padlóra. Köpenyek suhogtak
körülöttünk. Ahonnan tudtam, lehúztam a páncélomat, majd a
Johnnyét is. Több helyen is beleolvadt a húsába. Az ép kezemmel
megérintettem égett arcát.
- Bocsáss meg...
Johnny feje megrezzent, szeme kinyílt. Felemelte bal kezét,
megsimogatta az arcomat, a hajamat, a tarkómat.
- Fanny...
Ereztem, hogy meghalt. Az áramütést is éreztem, ahogy keze
rátalált a neurális söntre, és minden, ami John Keats valaha volt,
vagy lesz, belém robbant. Majdnem olyan volt, mint a két

éjszakával korábbi orgazmus - az áramütés, a lüktetés, a hirtelen
forróság, majd a nyugalom és az érzés halvány visszhangja.
Leeresztettem a padlóra, és hagytam, hogy az akolitusok elvigyék a
holttestet. Kivitték, megmutatták a tömegnek, a hatóságoknak és
azoknak, akik látni akarták.
Hagytam,
Két hetethogy elvigyenek.
töltöttem az egyik Shrike templom gyógyító bölcsőjében.
Az égéseket meggyógyították, a hegeket eltüntették, az idegen
fémet eltávolították, a bőrömet pótolták, az izmaimat
újranövesztették, az idegeket újraszőtték. De még mindig fájtam.
A Shrike papok kivételével senkit sem érdekeltem. A Core
megbizonyosodott róla, hogy Johnny halott, hogy a jelenléte a
Core-ban nem hagyott nyomot maga után, hogy a cybridje elpusztult.
A hatóságok felvették a vallomásomat, megújították az engedélyemet
és amennyire csak tudták, eltüntették a nyomokat. A Háló
sajtójában az jelent meg, hogy a főtéren két banda csapott össze.
Számos bandatag és ártatlan járókelő halt meg. A rendőrség
megfékezte a küzdelmet.
Egy héttel azelőtt,
engedélyezte hogy megkaptam hogy
az Yggdrasillnak, a hírt, miszerint a vigyen
zarándokokat Hegemónia
a
Hyperionra, a háborús zónába, a templom egyik térkapuján átléptem
a Renaissance Vectorra, és egy teljes órát töltöttem az
archívumban egyedül.
A papírokat vákuumban őrizték, így nem nyúlhattam hozzájuk. A
kézírás a Johnny-é volt; láttam már korábban is. A pergamen
megsárgult és törékennyé vált az évszázadok alatt. Két töredéket
találtam. Az első így szólt:
„Elmúlt a nap s minden édes vele! Lágy kéz s kebel, édes ajk és
beszéd, hő lehelet, halk szó, félig zene, szép szem, formás test
s lankatag derék! A bimbózó bájú virág lehull, elveszti a szépség
képét szemem
fehérség, s a menny
földi szépséges formát
-korán karom, mikor
enyésznek, fakul est
hang,közelget
melegség,
s
illatos fátylú szerelem sötét ünnepnapja vagy éje fonja rejtett
gyönyör számára sűrű szőttesét; de böjt s ima közt bújtam e napon
Ámor misekönyvét, hát alhatom. "
Kálnoky László fordítása.
A második kéziratot hevesebb kéz vetette durvább papírra, mintha

csak sietve feljegyzett volna valamit:
„E most meleg s kemény fogásra képes kéz ha kihűlve pihenne a sír

jeges csöndjében, úgy kísértené napod s fagyasztaná meg éji
álmod, hogyésszíved
ereimben, lelkedvérét elapasztanád,
megnyugodjék; csak itt
- íme, piros életkinyújtom
van: folyjék
tefeléd."
Kálnoky László fordítása
Terhes vagyok. Azt hiszem, Johnny tudta. De nem vagyok biztos

benne.
Kétszeresen is terhes vagyok. Egyszer Johnny gyermekével, másszor
pedig személyiségének Schrön-hurok memóriájával. Nem tudom, hogy a
kettőnek össze kell-e kapcsolódnia. A gyermek megszületéséig még
több hónapnak kell eltelnie, én pedig néhány napon belül
szembenézek a Shrike-kal.
De emlékszem
Johnny testét arra a néhány
kivitték percre,
a tömeg elé,ami aközött
majd telt engem
elvittek el, hogy
is.
Mindenki ott volt a sötétségben, a több száz pap, akolitus,
exorcista, kapuőr és hívő... és akkor egy hang elkezdett kántálni

ott, a félhomályban, a Shrike forgó szobra alatt, és visszhangok
keltek a gótikus boltívek alatt. Valami ilyesmit kántáltak:
„ÁLDOTT LEGYEN Ő
ÁLDOTT LEGYEN MEGVÁLTÁSUNK ANYJA ÁLDOTT LEGYEN BŰNHŐDÉSÜNK ESZKÖZE
ÁLDOTT LEGYEN TEREMTÉSÜNK JEGYES ÁLDOTT LEGYEN Ő"
Megsebesültem,
Ma sem értem. sokkos állapotban voltam. Akkor nem értettem őket.
De azt tudom, hogy amikor elérkezik az idő és eljön a Shrike,
Johnny és én együtt fogunk szembenézni vele.
Már rég besötétedett. A felvonófülke a csillagok és a jég között
haladt. A csoport némán ült, csak a kábel nyikorgása hallatszott.
- Ön is hordozza a feszületet - fordult oda Lenar Hoyt egy idő
után Brawne Lamiához.
Lamia szótlanul nézett a papra. Kassád ezredes is a nő felé
hajolt.
- Ön szerint Het Masteen volt az a templomos, akivel Johnny
beszélt?
- Talán - felelte Lamia. - Nem sikerült megbizonyosodnom róla.
Kassádnak a szeme
- Maga ölte se rezdült.
meg Masteent?
- Nem.
Martin Silenus ásítva nyújtózkodott egyet.
- Van még néhány óránk napkeltéig - mondta. - Akar valaki aludni?
Többen is bólintottak.
- Én fent maradok és őrködök - közölte Fedmahn Kas - Nem vagyok
fáradt.
- Én is maradok - csatlakozott a Konzul.
- Melegítek egy kis kávét a termoszba - mondta Brawne Lamia.
Amikor a többiek elaludtak - Rachel, a csecsemő halk, gügyögő
hangokat hallatva álmában -, a három ébren maradt zarándok leült
az ablakok mellé, és kibámult az éjszaka távoli, hidegen izzó
csillagaira.
A Kronosz-erőd a Kantár-síkság mögötti hatalmas hegység
legkeletibb nyúlványából türemkedett ki: izzadó kövek komor,
barokk halma, háromszáz szobával és teremmel, mély csarnokokba
vezető sötét folyosó-labirintussal, tornyokkal, az északi
mocsarakra néző erkélyekkel, fél kilométer hosszú
szellőzőkürtőkkel, melyek a szóbeszéd szerint magába a bolygó
labirintusába vezettek, a fenti csúcsokról érkező hideg szelek
által lecsiszolt mellvédekkel, a hegy sziklájából kivájt, sehová
sem vezető külső és belső lépcsőkkel, száz méter magas festett
üvegablakokkal - melyeket úgy állítottak be, hogy rajtuk
csillanjanak meg a nyári napforduló első nap- vagy a téli
napforduló első holdsugarai -, öklömnyi, semmire sem néző
lyukakkal, lapos
falifülkékben domborművek
díszelgő végtelen
groteszk sorával, a félig
szobrokkal, rejtett
falakról, a
tetőkről, a kupolákról és síremlékekről lebámuló, több mint ezer
vízköpővel, melyek arcukat az északkeleti front vérszínű ablakai
felé fordítva bepillantottak a nagytermek gerendái között, s
melyek szárnyas púpos árnyékai komor napórákként haladtak nappal a
nap, éjjel a gázfáklyák fényében. És a Kronosz-erődben mindenfelé
fellelhetők voltak a Shrike Egyháza hosszas ott tartózkodásának
nyomai - a vörös bársonnyal borított oltárok, az Avatár függő és
álló szobrai, a pengék helyén polikrómmal, a szemek helyén
vérkövekkel, a Shrike további képmásai a keskeny lépcsősorok és
sötét csarnokok sziklájából kifaragva, hogy éjjelente az ember
sehol se szabadulhasson meg a kőből kinyúló, halálos ölelésre
nyíló négy
utolsó kar érintésétől
módjaként, a hajdan való rettegéstől.
lakott És mintegy
szobák és termek közülanem
díszítés
egyet
vér festett meg, vörös arabeszkek borították szinte már
felismerhető mintázatokban a járatok falait és mennyezeteit, az

ágyneműk rozsdavörös anyagtól keményedtek törékenyre, a központi
étkezőt pedig hetekkel korábban ott hagyott ételek rothadó bűze
töltötte meg a vérrel ékesített padló, asztal, székek és falak
között, a vérfoltos ruhák és cafatokra szaggatott köpenyek halmai
fölött. És mindent betöltött a legyek zümmögése.
- Kurva
Hoyt atyavidám hely,
néhány nem? - beljebb
lépéssel harsogtament
visszhangozva MartinA Silenus.
a nagyterembe. negyven
méteres magasságban lévő, nyugatra néző mennyezetablakon átszűrődő
fény poros pászmákban vetült a padlóra.
- Ez hihetetlen! - suttogta a pap. - Össze sem lehet hasonlítani
az új-vatikáni Szent Péter bazilikával!
Martin Silenus felnevetett. Sűrű fény körvonalazta pofacsontjait
és szatír-szemöldökét.
- Ezt egy élő istennek emelték - vetette oda.
Fedmahn Kassád leeresztette utazótáskáját a padlóra, és
megköszörülte a torkát.
- Ez az építmény mindenképpen régebbi, mint a Shrike Egyháza.
- Az - bólintott rá a Konzul. - De az elmúlt két évszázadban az
egyház
- Mostlakta.
nem tűnik túl lakottnak - jegyezte meg Brawne Lamia. A bal
kezében ott csillogott apja automatája.
Az erődben töltött első húsz perc során mind kiabáltak, de az
elhaló visszhangok, a csend és az étkezőben nyüzsgő legyek
elnémították őket.
- Bús Vili király androidjai és klónjai építették ezt az átkozott
helyet - mondta a költő. - Nyolc helyi évig dolgoztak a rotahajók
érkezése előtt. A Háló legnagyobb turistaszállásának, az
Időkriptákhoz és a Költők városához vezető út bázisának szánták.
De gyanítom, hogy még azok a szerencsétlen smukk androidok is
ismerték a Shrike legendájának helyi változatát.
Sol Weintraub
tartva az egyik
gyermekét, hogykeleti
a fényablak mellett állt,
rávetüljön olyan
arcára és magasra
ökölbe
szorított kezecskéire.
- Mindez nem sokat számít most - mondta. - Keressünk egy tiszta
sarkot, ahol megvacsorázhatunk és elaludhatunk!
- Ma éjjel tovább megyünk? - kérdezte Brawne Lamia.
- A Kriptákhoz? - csodálkozott Silenus, az utazás során először
mutatva valódi meglepetést. - A sötétben akar odamenni a Shrike-
hoz?
- Számít? - vont vállat Lamia.
A Konzul az egyik sziklaerkélyre nyíló ólomüveg ajtó közelében
állt, lehunyt szemmel. A teste még mindig a fel vonófülke
imbolygását és rázkódását próbálta kiegyenlíteni. A csúcsok
fölötti,
az egy napot
elméjében, és egy aéjszakát
s elveszett felölelő
majd három napos utazás egybemosódott
kialvatlanság egyre
növekvő feszültségében. Kinyitotta a szemét, mielőtt még állva
elaludt volna.
- Fáradtak vagyunk - mondta. - Ma éjjel itt maradunk, és csak
reggel indulunk el.
Hoyt atya kilépett a keskeny erkélyre. Rákönyökölt a csipkés
sziklakorlátra.
- Lehet látni innen a Kriptákat?
- Nem - felelte Silenus. - A mögött a hegyvonulat mögött vannak.
De látja azokat a fehér valamiket északon, egy kicsit nyugat
felé... amik törött fogak szilánkjaiként csillognak a homokban?
- Igen.
- Az a szép
minden Költőkdolog
Városa. Vili Akirály
helye. eredeti
helyiek azt tervei szerint
beszélik, fej Keats és
nélküli
szellemek kísértik.
- Maga is közéjük tartozik? - kérdezte Lamia.

Martin Silenus megfordult, hogy mondjon valamit, egy pillanatra
rámeredt a nő kezében csillogó pisztolyra, megrázta a fejét, és
visszafordult.
Léptek visszhangoztak a lépcső egyik nem látható fordulójából, és
Kassád ezredes lépett be ismét a helyiségbe.
- Az ebédlő
erkélyük, de fölött
csak két
ezenkisa raktár van lehet
lépcsőn - közölte.
őket - megközelíteni.
Kívül van egy
Könnyen védhetőek. A raktárak... tiszták.
Silenus felnevetett.
- Ez azt jelenti, hogy ott semmi sem kaphat el minket, vagy azt,
hogy ha valami tényleg elkap minket, akkor nem tudunk merre
menekülni?
- Hová is mennénk? - kérdezte Sol Weintraub.
- Tényleg, hová? - csatlakozott a Konzul. Nagyon fáradt volt.
Felemelte a csomagját, és megragadta a súlyos Möbius kocka egyik
fogantyúját, várva, hogy Hoyt atya odaálljon a másik végére. -
Tegyük azt, amit Kassád mond! Keressünk egy helyet, ahol
eltölthetjük az éjszakát! Tűnjünk már el ebből a teremből! Bűzlik
a
A haláltól.
vacsorát az utolsó szárított fejadagokból készítették el, ittak
hozzá egy keveset Silenus utolsó üveg borából, majd azzal a száraz
süteménnyel zárták az étkezést, amit Sol Weintraub hozott magával
utolsó együtt töltendő estéjük megünneplésére. Rachel túl kicsi
volt ahhoz, hogy ehessen a süteményből, de miután megitta tejét,
hasra fordult és mély álomba szenderült az apja mellé tett
matracon.
Lenar Hoyt elővett a csomagjából egy kis balalajkát, és
megpendített néhány akkordot.
- Nem is tudtam, hogy játszik - csodálkozott Brawne Lamia.
- Elég rosszul.
- Bárcsak lenne egy zongorám! - dörzsölte meg a szemét a Konzul.
- Vana zongorája
nézett költőre. - mondta Martin Silenus. A Konzul értetlenül
- Hozza ide! - biztatta Silenus. - El bírnék viselni egy scotch-
ot.
- Miről beszél maga? - csattant fel Hoyt. - Elmagyarázná?
- A hajójáról - felelte Silenus. - Emlékeznek a mi drága,
eltávozott Masteenünkre, a Fa Hangjára, amint azt mondta Konzul
barátunknak, hogy az ő titkos fegyvere a szép kis űrhajó, ami a
keatsi űrkikötőben csücsül? Hívja fel, Konzul uram! Hozza ide!
Kassád eljött a lépcsőfeljáró mellől, ahová épp riasztósugarakat
telepített.
- A bolygó adatszférája halott. A kommunikációs műholdak nem
működnek. A fent keringő GÁRDA hajók szűk sugáron kommunikálnak.
HogyEgy
- tudná idehívni?
fatline adóval - szólalt meg Lamia. A Konzul a nő felé
fordította tekintetét.
- Egy fatline adó akkora, mint egy ház - jegyezte meg Kassád.
Brawne Lamia vállat vont.
- Het Masteen nem mondott hülyeséget. Ha én lennék a Konzul... ha
az istenverte Háló azon néhány ezer kiváltságosa közé tartoznék,
akiknek saját űrhajójuk van... akkor én kurvára gondoskodnék róla,
hogy szükség esetén távvezérléssel is elérjem. A bolygó túl
primitív ahhoz, hogy az ember rábízhassa magát a kommunikációs
hálózatára, az ionoszféra túl gyenge a rövidhullámhoz, ha zűr van,
a műholdakat iktatják ki elsőként... marad afatline.
- És a nagysága? - kérdezte a Konzul.
Brawne
- Lamia állta
A Hegemónia méga nem
diplomata
képes rezzenetlen tekintetét. építeni. A
hordozható fatline-adót
szóbeszéd szerint a Kitaszítottak képesek.
A Konzul elmosolyodott. Valahonnan csikorgás, majd fémcsörgés

hallatszott.
- Maradjanak itt! - csattant fel Kassád. Elővette halálpálcáját,
taktikai komlogjával kikapcsolta a riasztósugarakat, és eltűnt a
lépcsőn.
- Ha jól
Silenus sejtem,távozása
az ezredes kihirdettük
után. a- Ahadiállapotot - jegyezte meg
Mars uralkodik.
- Pofa be! - szólt rá Lamia.
- Önök szerint a Shrike az? - kérdezte Hoyt. A Konzul vállat
vont.
- A Shrike nem csörömpölne. Egyszerűen csak felbukkanna... itt.
Hoyt a fejét rázta.
- Úgy értem, hogy maguk szerint a Shrike okozta az emberek...
eltűnését? Az öldöklés nyomait itt, az erődben?
- A falvak az evakuálás miatt is kiürülhettek - vélte a Konzul. -
Senki sem akarja bevárni a Kitaszítottakat. Az ÖVE teljesen
megvadult. A mészárlás nagy része az ő művük lehet.
- És a holttestek? - nevetett fel Martin Silenus. - Vágyálom!
Távollévő házigazdáink
is csatlakozunk már a Shrike acélfáján lógnak. Hamarosan mi
hozzájuk.
- Pofa be - mondta Brawne Lamia fáradtan.
- Mert ha nem, akkor lelő, madám? - vigyorgott a költő.
- Igen.
A csend Kassád ezredes visszatéréséig nyúlt. Visszakapcsolta a
riasztósugarakat, majd odafordult ládákon és hullámhab kockákon
üldögélő társaihoz.
- Semmi. Néhány dögevő madár... szálláscsinálók, azt hiszem, így
hívják őket a helyiek... berepült az ebédlő törött üvegajtaján, és
nekiesett a maradéknak.
- Szálláscsinálók! - kuncogott Silenus. - Nagyon találó.
Kassád felsóhajtott, hátát egy ládának vetve leült egy takaróra,
és rámeredt
hozott lámpa hideg élelmére.
világította meg, A szobát
s az egyetlen,
árnyak a szélvagonról
kezdtek megsűrűsödni az
erkélyajtótól távoli sarkokban.
- Ez az utolsó éjszakánk - mondta Kassád. - Még egy történet
hátravan - nézett a Konzulra.
A Konzul a papírdarabját gyűrögette, rajta a 7-es számmal.
Megnyalta az ajkát.
- Mi értelme lenne? A zarándoklat már úgyis értelmetlenné vált.
A többiek felbolydultak.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Hoyt atya.
A Konzul összegyűrte és a sarokba dobta a papírdarabot.
- Ahhoz, hogy a Shrike teljesítsen egy kérést, a zarándokok
számának prímszámnak kell lennie. Heten voltunk. Masteen...
eltűnésével...
reményünk sincs,hatan maradtunk. Úgy
hogy valamelyikünk megyünk
kérése a halálba,
meghallgatásra hogy
talál.
- Babona! - legyintett Lamia.
A Konzul felsóhajtott, és megdörzsölte a szemöldökét.
- Igen. De ez az utolsó reményünk.
- Nem lehet Rachel a hetedik? - intett Hoyt atya az alvó csecsemő
felé.
Sol Weintraub beletúrt szakállába.
- Nem. A zarándoknak saját szabad akaratából kell eljönnie a
Kriptákhoz.
- De egyszer már megtette - makacskodott Hoyt. - Ez talán elég.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul.
Martin Silenus eddig jegyzetelt valamit egy írótömbbe, de most
felállt,
- és átvágott
Jézusom, a szobán.
emberek! Nézzenek már magukra! Mi nem hat kurva
zarándok vagyunk, hanem egy egész tömeg. Ott van Hoyt a
keresztjével, benne Paul Duré szellemével. Ott van a ládában a mi

kis „félértelmes" ergünk. Kassád ezredes, meg az emlékei
Monetáról. M. Brawne, aki, ha hihetünk történetének, nem csak egy
gyermekkel viselős, hanem egy halott romantikus költővel is. A
tudós és a gyerek, aki valaha a lánya
volt. Én meg a múzsám. A Konzul, meg akármilyen kibaszott csomagot
is hozottkedvezmény
csoportos magával járt
erre volna
az őrült
nekünk!útra. Istenemre, emberek,
- Üljön le! - szólt rá Lamia halálosan nyugodt hangon.
- Nem, igaza van! - mondta Hoyt. - Valahogy még Paul Duré atya
feszületbeli jelenlétének is hatással kell lennie a prímszám-
babonára. Én azt mondom, reggel induljunk el abban a hitben,
hogy...
- Nézzék! - kiáltott fel Brawne Lamia az erkélyajtó felé mutatva,
ahol a sötétedő szürkületet erős fényvillanások váltották fel.
A társaság kilépett a hideg éjszakai levegőre, beárnyékolva
szemüket az eget betöltő döbbenetes, néma robbanások fényétől:
színtiszta fehér fúziós robbanások tágultak egy lazúrszínű tó
felszínén gyűrűző hullámokként; kisebb, fényesebb plazmaimplóziók
kékben, sárgában,
éjszakára élénkvörösben
szirmaikat pompázva,
becsukó virágok; befelé hajolva,
gigantikus mint az
pokolkorbácsok
villámtánca, kisebb bolygónyi sugarak vágtak rendet fényperceken
át, hogy szétszóródjanak a védőszingularitások tajtékain; a
rettentő energiák rohama alatt megugró és kihunyó, majd néhány
nanoszekundummal később újjászülető védőmezők auróra ragyogása.
Mindennek közepén a fáklyahajók és nagyobb hadihajók fehér
fúziócsóvái hasítottak tökéletesen egyenes vonalakat az égen,
mintha gyémántok karcoltak volna fel egy kék üveglapot.
- A Kitaszítottak! - lehelte Brawne Lamia.
- Megkezdődött a háború - mondta Kassád. A hangjában nem csendült
lelkesedés, sem más érzelem.
A Konzul döbbenten fedezte fel, hogy halkan zokog. Elfordította
arcát
- a többiektől.
Veszélyben vagyunk itt? - kérdezte Martin Silenus. Az ajtó
kőboltíve alól hunyorgott a ragyogó látványra.
- Ebben a távolságban nem - felelte Kassád. Felemelte taktikai
távcsövét, állított rajta valamit, majd konzultált taktikai
komlogjával. - A legtöbb összecsapás legalább három CSE-re van. A
Kitaszítottak a GÁRDA űr védelmét próbálgatják. - Leeresztette a
távcsövet. - Még csak most kezdődött.
- Aktiválták már a térkaput? - kérdezte Brawne Lamia. -
Megkezdődött Keats és a többi város evakuálása?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét Kassád. - Még nem. A flotta fel
fogja tartóztatni a támadókat, míg be nem zárul a ciszlunáris
gömb. Akkor majd megnyitják az evakuációs portálokat a Hálóra, és
százasával -fognak
távcsövet. Pokoliérkezni a GÁRDA
látványosság egységei. - Ismét felemelte a
lesz.
- Nézzék! - Hoyt atya ez alkalommal nem az égi tűzijátékra
mutatott, hanem az alacsony dűnék fölött az északi mocsarakra.
Néhány kilométerrel távolabb, a láthatatlan Kripták irányában, egy
magányos alak bukkant fel, sokszoros árnyékot vetve a repedt
égbolt alatt.
Kassád ráirányította távcsövét az alakra.
- A Shrike? - kérdezte Lamia.
- Nem, nem hiszem... szerintem... a köpenye alapján egy
templomos.
- Het Masteen! - kiáltott fel Hoyt atya.
Kassád vállat vont, és körbeadta a távcsövet. A Konzul
visszalépett más
hallatszott a többiek mellé,
hang, csak és süvöltése,
a szél rákönyököltde aezkorlátra. Nem
valahogy még
baljóslatúbbá tette az égi robbanások hevességét.
A Konzul belenézett a távcsőbe, amikor hozzákerült. Az alak magas

volt, köpenyt viselt, a hátát mutatta az erődnek, és céltudatosan
lépdelt a villogó cinóbervörös homokon át.
- Felénk, vagy a Kripták felé tart? - kérdezte Lamia.
- A Kripták felé - felelte a Konzul.
Hoyt atya is rákönyökölt a korlátra, majd a lángoló égre emelte
szikár arcát. az, akkor megint heten vagyunk, nem?
- Ha Masteen
- Órákkal előttünk fog odaérni - mondta a Konzul. - Sőt, fél
nappal, ha itt alszunk, ahogy terveztük.
Hoyt vállat vont.
- Az nem számíthat túl sokat. Heten indultunk el a zarándoklatra.
Heten érkezünk meg. A Shrike elégedett lesz.
- Ha tényleg Masteen az, mi célt szolgált az a színjáték a
szélvagonon? - kérdezte a Konzul. - És hogy jutott ide előttünk?
Nem működött több felvonófülke, a hágókon pedig nem sétálhatott
át.
- Majd holnap, a Kriptáknál megkérdezzük tőle - vetette oda Hoyt
atya fáradtan.
Brawne Lamia Semmit
frekvenciáin. megpróbált befogni
sem kapott, csakvalamit komlogja
a sztatikus általános
recsegést és a
távoli EMP-k időnkénti mordulását.
- Mikor kezdik el a bombázást? - nézett Kassád ezredesre.
- Nem tudom. Attól függ, meddig tart ki a GÁRDA flottája.
- A GARDA a múltkor sem tartott ki túl sokáig, amikor a
Kitaszítottak felderítői átvágtak rajtuk és elpusztították az
Yggdrasillt - morogta Lamia.
Kassád rábólintott.
- Hé! - eszmélt Martin Silenus. - Azt akarják mondani, hogy egy
kurva célponton üldögélünk?
- Természetesen - felelte a Konzul. - Ha a Kitaszítottak azért
támadják a Hyperiont, hogy megakadályozzák az Időkripták
megnyílását,
ez ahogy M.
az egész környék Lamia története
elsődleges célpontsugallja,
lesz. akkor a Kripták és
- Nukleáris csapás? - kérdezte Silenus feszülten.
- Szinte biztosan - válaszolta Kassád.
- Azt hittem, az anti entrópikus mezők távol tartják innen az
űrhajókat -jegyezte meg Hoyt atya.
- Amiken legénység van - mondta a Konzul, hátra sem nézve a
többiekre. - Az anti entrópikus mezők nem fogják zavarni a
rakétákat, az intelligens bombákat vagy a pokolkorbács sugarakat.
Nem fogják zavarni a gépesített gyalogságot sem, amit azt illeti.
A Kitaszítottak nyugodtan letehetnek néhány rohamsiklót vagy
automata tankot, aztán a képernyőkön végignézhetik, ahogy azok
lerombolják a völgyet.
- De nem
akarják fogják megtenni
a Hyperiont, - vélte Brawne Lamia. - Elfoglalni
nem elpusztítani.
- Nem tenném az életem erre a feltevésre - húzta el a száját
Kassád.
- De azért feltesszük, igaz, ezredes? - mosolyodott el Lamia.
Felettük egy magányos szikra vált el az egybefüggő robbanás-
mintázattól, majd fényes narancsszínű parázzsá nőtt, és átsüvített
az égen. Az erkélyen álló zarándokok látták a lángokat, hallották
a légkörbe való belépés elkínzott sikolyát. Aztán a tűzgömb eltűnt
az erőd mögötti hegység túloldalán.
A Konzul majdnem egy teljes perc múlva vette észre, hogy
visszafojtotta lélegzetét, keze pedig mereven markolta a korlátot.
Egyetlen sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt. Úgy tűnt, a
többiek
volt is pontosan
robbanás, ugyanabban
nem dübörgött át alökéshullám
pillanatbana teszik ugyanazt. Nem
sziklákon.
- Befulladt lövedék? - kérdezte Hoyt atya.
- Valószínűleg egy sérült GÁRDA egység, ami megpróbált eljutni a

bolygókörüli védőrendszerig, vagy a keatsi űrkikötőig - vélte
Kassád ezredes.
- Nem sikerült neki, igaz? - kérdezte Lamia. Kassád nem
válaszolt.
Martin Silenus felemelte a taktikai távcsövet, és a templomost
kezdte
- Nem keresni
látom -a morogta.
sötétedő mocsárban.
- A jó kapitány vagy megkerülte azt a
hegyet, ami a Kripták völgyének felénk eső oldalán áll, vagy
megint előadta az eltűnőszámát.
- Kár, hogy már soha nem fogjuk hallani a történetét -mondta Hoyt
atya. - De az önét hallani fogjuk, igaz? - fordult oda a
Konzulhoz.
A Konzul beletörölte tenyerét a nadrágjába. A szíve őrülten vert.
- Igen - felelte, rádöbbenve, hogy az utolsó pillanatban mégis
meggondolta magát. - El fogom mondani.
A szél ledübörgött a hegység keleti lejtőin, és végigsüvített a
Kronosz-erőd meredek fala mentén. A fenti robbanások mintha
halványultak volna valamelyest, ám a sötétség beálltával minden
újabb
- hevesebbnek
Menjünk be! - tűnt, mint az
javasolta azt megelőző.
Lamia. A hangja alig hallatszott a
szélben. - Kezd hideg lenni.
Lekapcsolták egyetlen lámpájukat, így a szoba belsejét csak a
kinti égbolt hőfelvillanásai világították meg. Árnyak szökkentek
életre, tűntek el, majd bukkantak fel ismét a számtalan színben
fürdő helyiség falain. A sötétség néha hosszú másodpercekig
tartott a következő sortűz előtt.
A Konzul benyúlt utazótáskájába, és kivett egy furcsa eszközt,
mely nagyobb volt, mint egy komlog, különös minták díszítették, az
elejére pedig egy folyékonykristály övfényt szereltek, amit mintha
egy régi történelmi holóból vettek volna ki.
- A titkos fatline adó? - kérdezte szárazon Brawne Lamia. A
Konzul
- Egy mosolyában nyoma sem
ősöreg komlog. Még volt vidámságnak.
a Hedzsra idején készült. - Az övén
függő erszények egyikéből kivett egy szabványos mikrodiszket, és
beillesztette a komlogba. - Akárcsak Hoyt atyának, nekem is
másvalaki történetével kell kezdenem ahhoz, hogy megérthessék az
enyémet.
- Krisztus a karón! - húzta el a száját Silenus. - Hát csak én
tudok egyenesen elmondani egy történetet ebben a kurva csordában?
Meddig kell még...
A Konzul sebessége még saját magát is meglepte. Felállt,
megpördült, megragadta az alacsony férfi ingmellét, nekivágta a
falnak, egyik térdét a gyomrába mélyesztve, alkarját a torkának
feszítve áthúzta egy ládára, és rásziszegett:
- Még egy
Silenus szó, költő,
vergődni és megölöm!
kezdett, de a torkán felerősödő szorítás és a
Konzul tekintete megállította. Teljesen elfehéredett az arca.
Kassád ezredes némán, szinte szelíden szétválasztotta őket.
- Nem lesz több megjegyzés - jeleritette ki, megérintve az övébe
tűzött halálpálcát.
Martin Silenus átment a kör másik oldalára. Még mindig a torkát
dörzsölgetve szó nélkül levetette magát egy láda elé. A Konzul
odalépett az ajtóhoz, vett néhány mély lélegzetet, majd visszament
a többiekhez. Hangja mindenkihez szólt, a költőt kivéve.
- Bocsássanak meg! Egyszerűen csak... soha nem gondoltam volna,
hogy bárkinek is el fogom mondani.
A kinti fény vörösbe fordult, majd fehérbe, aztán kékes izzás
következett,
- ami szinte
Tudjuk - mondta Lamiateljes sötétségig
halkan. fakult.
- Mind így éreztük.
A Konzul megérintette alsó ajkát, bólintott, megköszörülte a

torkát, és leült az ősöreg komlog mellé.
- A felvétel nem olyan régi, mint a lejátszó - mondta.
-Körülbelül ötven szabványévvel ezelőtt készült. Utána még
szeretnék mondani valamit. - Elhallgatott, mintha lett volna még
mit mondania, de megrázta a fejét, és bekapcsolta az antik
diskeyt.
Kép nem volt. Egy fiatal férfi hangja csendült fel. A háttérből
hallani lehetett a fűszálak vagy lágy ágak között suhogó szél
hangját, távolabbról pedig a hullámok morajlását.
Odakint a fény őrülten pulzálni kezdett, ahogy felgyorsult a
távoli űrcsata tempója. A Konzul feszülten várta a becsapódást és
a robbanást. Egyik sem következett be. Lehunyta a szemét, és
együtt hallgatta a többiekkel a felvételt.
A KONZUL TÖRTÉNETE:
„SIRIRE EMLÉKEZVE"
A Siri sírjához vezető meredek hegyoldalon kapaszkodók felfelé

azon a napon,
szigetvilág amikor
sekély a szigetek
tengereihez. A nap visszatérnek az Egyenlítői
tökéletes, s ezért gyűlölöm.
Az ég olyan békés, mint a Régi Föld tengereiről szóló regék, a
sekély vizet ultramarinkék foltok tarkítják, s meleg szellő fúj a
tenger felől, felborzolva a rozsdabarna füzike szálait a közeli
hegyoldalon.
Jobb lenne, ha egy ilyen napon szürke felhők homályosítanák el az
eget. Jobb lenne a köd is, a halotti lepelként alászálló sűrű köd,
amelytől Firstsite kikötőiben az árbocok csurom vizesek lesznek, s
amely felébreszti a világítótorony szunnyadó kürtjeit. Jobb lenne
a dél hideg gyomrából fújó tengeri számum, mely a mozgó
szigeteket, s delfin terelőiket ostorozza, míg végül azok
menedéket keresve korallzátonyaink és sziklás hegycsúcsaink mögött
rejtőznek
Minden el.lenne ennél a meleg, tavaszi napnál, amikor a nap
jobb
végigvonul az égen, mely oly kék, hogy futni és ugrálni lenne
kedvem, nagyokat szökkenve, és hemperegni a puha fűben, ahogy
Sirivel tettük éppen ezen a helyen.
Éppen ezen a helyen. Egy pillanatra megállok, hogy körülnézzek. A
füzike szálai meghajolnak és hullámzanak, mint egy roppant vad
szőre, amikor a sós ízű déli szellő belekap. Eltakarom a szemem,
és a horizontot kémlelem, de semmi nem mozdul. A lávazátonyon túl
a tenger hullámai nyugtalanul csapdosnak.
- Siri - suttogom. Akaratlanul ejtem ki nevét. Jó száz méternyire
tőlem a hegyen felfelé haladó tömeg megáll, hogy megbámuljon, és
mindenki kifújhassa magát. A gyászolókból és a szertartás
résztvevőiből
egészen addig,álló menet
ahol a több
városmint egy kilométer
kezdetét jelentőhosszan
fehér elnyúlik,
épületek
állnak. Az élen haladók között felismerem kisebb fiam kopaszodó,
ősz fejét. A Hegemónia aranykék palástját viseli. Tudom, hogy meg
kellene várnom, együtt kellene mennem vele, de ő és az öreg
Tanácstagok nem tudnak lépést tartani az én fiatal, hajón edződött
izmaimmal, se óriási, lankadatlan tempómmal. De az illendőség úgy
diktálja, hogy vele és kilencéves unokámmal, Lírával menjek.
A pokolba az illendőséggel. És a pokolba velük is.
Megfordulok, és megindulok a meredek hegyoldalon felfelé. Bő
pamutingem már nedves az izzadságtól, mire elérem a kanyargó
hegygerinc csúcsát, és megpillantom a sírboltot.
Siri sírboltját.
Megállok. visszaverődő
köveiről Megborzongok nap
a széltől, pedig melegek.
sugarai elég a néma síremlék
A kripta fehér
zárt
bejáratát magas fű veszi körül. Ébenfa rudakra erősített, kifakult
ünnepi lobogók sora szegélyezi a sírbolthoz vezető keskeny

ösvényt.
Habozva járom körül a sírboltot, majd megindulok a pár méterre
lévő sziklaperem felé. Itt, ahol tiszteletlen piknikezők
terítették le takaróikat, a füzike le van taposva. Néhány gyűrű
alakú tűzgyújtó helyet lehet látni, melyet a sírbolthoz vezető
ösvény széléről
Nem tudom elcsent,
megállni tökéletesen
mosolygás nélkül. kerek kövekből
Ismerem innen raktak ki.
a kilátást: a
külső kikötő természetes tengerfalának hatalmas íve, Firstsite
fehér épületei és a lehorgonyzott, hánykolódó katamaránok színes
hajóteste és árboca. A kavicsos tengerparton, a városházán túl,
egy fehér szoknyás fiatal nő közelít a víz felé. Egy pillanatra
azt hiszem, Siri az, és szívem kalapálni kezd. Szinte már azon
vagyok, hogy a magasba emelem a karom, válaszolva integetésére, de
ő nem int felém. Némán figyelem, amint a távoli alak elfordul,
majd eltűnik az öreg csónakház árnyékában.
Felettem, távol a szirttől, egy Thomas-sólyom köröz a lagú-na
felett, szárnyait szélesre tárva, együtt emelkedve a meleg
légáramlatokkal, miközben a változó, kék hínárral borított
tengerfeneket
lomha állatokatpásztázza
keresve. infravörös szemével,
Milyen ostoba fókákat gondolom,
is a Természet, vagy más
és leülök a puha fűre. A természet csupa rossz díszletet állít egy
ilyen napra, azután pedig van olyan érzéketlen, hogy bedobjon egy
áldozat után kutató állatot, amely rég elmenekült a növekvő város
szennyezett vizei mellől.
Eszembe jut egy másik Thomas sólyom az első éjszakáról, amikor
Siri és én feljöttünk ide, erre a hegytetőre. Emlékszem a
holdsugárra a szárnyain és a furcsa, állandóan a fülemben csengő
rikításra, amely visszaverődött a sziklafalról, és úgy tűnt,
kettéhasítja a sötét eget az alattunk fekvő falu gázlámpái felett.
Siri tizenhat éves volt... nem, még annyi sem... és a holdsugár,
mely megérintette a sólyom szárnyait a fejünk felett, az ő
meztelen ívelt
kecsesen bőrét mellei
is befestette opálos
alá. Bűnösen fényével, fel,
pillantottunk árnyékot
amikorvetve
a .
madár rikítása belehasított az éjszakába, és Siri így szólt:
- Nem a pacsirta szól, a csalogányunk csattog minden éjjel.
- Mi? - kérdeztem. Siri majdnem tizenhat éves volt. Én
tizenkilenc. De Siri ismerte a könyvek lassú ritmusát, s a színház
ütemét. Én csak a csillagokat ismertem.
- Ne félj, ifjú Hajós - suttogta, és maga mellé húzott. -Csak egy
öreg Tom sólyom vadászik. Ostoba madár. Jöjj vissza, Hajós! Jöjj
vissza, Merin!
A Los Angeles ebben a pillanatban úgy döntött, hogy a horizont
fölé emelkedik, s nyugat felé lebeg, keresztül a Maui-Covenant
furcsa konstellációin, Siri világán, mint a parázs, amikor
felkapja a szél.
felszerelt Mellette
rotahajó feküdtem, s
működését a remek Hawking
magyaráztam neki,hajtóművel
melyen
megcsillantak a magasból rásütő nap sugarai, keresztül hatolva a
fejünk felett lebegő éj sötétjén, s közben kezem egyre lejjebb
siklott lágy testén. Bőre bársonyos tapintású volt,
elektromossággal teli, s egyre gyakrabban éreztem leheletét a
vállamon. Fejem vállára hajtottam, kusza, édes parfüm illatú
hajához.
- Siri - ejtem ki nevét, ezúttal nem önkéntelenül. Odalent, a
hegygerinc és a fehér sírbolt árnyéka alatt, a tömeg ácsorog,
kavarog. Türelmetlenül várnak rám. Azt akarják, hogy felnyissam a
sírboltot, hogy belépjek, és magamra maradjak a hűvös, néma
ürességgel, amely elfoglalta Siri meleg jelenlétének helyét. Azt
akarják, hogy búcsút

szertartást, vegyek tőle,
megnyithassák a hogy végre elkezdhessék és
térkapu-portálokat, a
csatlakozhassanak a Hegemónia várakozó Világhálójához.
A pokolba vele! És a pokolba velük is!

Kihúzok a sűrűn szőtt füzikefűből egy indát, rágcsálom az édes
hajtást, s a horizontot kémlelem, a vándorló szigetekre várva. A
reggeli napfényben az árnyékok még mindig hosszúra nyúlnak. Még
fiatal az idő. Itt ülök még egy darabig, s emlékezek.
Emlékezek Sirire.
Amikor
hiszem. először láttam Sirit
Valami álarcféle egy... élénk
volt rajta, mi is?... madár volt,
színű tollakkal. azt
Amikor
levette, hogy csatlakozzon a raceem quadrillhez, a fáklya fénye
megcsillant sötét, aranybarna hajfürtjein. Ki volt pirulva, arca
lángolt, és még a zsúfolt legelőn keresztül is láttam riadt, zöld
szemét, melyek úgy elütöttek az arcán és a haján ragyogó nyári
hőségtől. A Fesztivál éjszakája volt. A fáklyák táncoltak és
ragyogtak a kikötőn túlról jövő szellőtől, s a fuvola hangját,
mely az elhaladó szigeteknek szólt a hullámtörő tetejéről, csaknem
teljesen elnyomta a hullámok és a szélben csattogó lobogók zaja.
Siri majdnem tizenhat éves volt, s szépsége fényesebben ragyogott
az összes fáklya fényénél, mely a sokasággal teli teret övezte.
Utat törtem magamnak a táncoló tömegben, és hozzá léptem.
Nekem mindezlett
csak tegnap öt éve volt. Kettőnknek több mint hatvanöt. Mintha
volna.
Ez így nem jó.
Hol is kezdjem?
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk csajozni, kölyök? - szólalt meg
Mike Osho. Alacsony volt, köpcös, az arca pedig úgy festett, mint
egy jól sikerült Buddha karikatúra. Mike akkoriban olyan volt
számomra, mint egy isten. Mindannyian istenek voltunk; hosszú
életűek, ha nem is halhatatlanok, és jól kerestünk, ha nem is
istenien. A Hegemónia beválasztott minket az egyik kvantum-ugrásos
rotahaj ójának legénységébe, hogyan is lehettünk volna mások, mint
istenek? Csak éppen Mike, a zseniális, fürge észjárású,
tiszteletlen Mike, egy kicsit öregebb volt, és egy kicsit feljebb
helyezkedett
- Hah! Nullael
a a fedélzeti panteonban,
valószínűsége mint az ifjú Merin Aspic.
- feleltem.
Éppen a térkapu személyzetével együtt eltöltött húszórás szolgálat
után sikáltuk a padlót. A munkások elrepítése az általuk
választott szingularitás pontokra, jó százhatvanhárom ezer
kilométerre a Maui-Covenanttól sokkal kevésbé bűvölt el minket,
mint a négyhónapos ugrás a Hegemónia teréből. Az út C-plusz része
alatt mi voltunk a főspecialisták; negyvenkilenc űrhajószakértő,
amint jó kétszáz ideges utast terel. Az utasok most felvették
szkafandereiket, minket pedig megdicsőült ka- mionsofőrökké
fokoztak le, miközben az építő személyzet azzal birkózott, hogy
visszaszorítsa a testes, szigetelő szingularitás gömböt a helyére.
- Nulla a valószínűsége - ismételtem. - Hacsak a lentiek nem
építettek egy bordélyházat arra a karanténszigetre, amit tőlük

bérlünk.
- Fenét építettek - vigyorgott Mike. Közelgett a háromnapos,
bolygón eltölthető eltávunk, de Singh parancsnok eligazításaiból
és hajózó társaink dörmögéséből megtudtuk, hogy eltávunkat a
bolygón kizárólag egy, a Hegemónia irányítása alatt lévő, hétszer
négy mérföldes szigeten tölthetjük. Ez még csak nem is tartozott
azok közé a mozgó szigetek közé, amelyekről annyit hallottunk,
pusztán egy vulkanikus csúcs volt az egyenlítő közelében. Ott
azután igazi gravitációra számíthattunk, meg szüretien levegőre és
igazi ételekre, nem pedig szintetikus utánzatokra. De arra is
számítanunk kellett, hogy a Maui-Covenant telepeseivel kizárólag a
vámmentes üzlet helyi műtárgyakat árusító személyzetén keresztül
érintkezhetünk.
szakemberei És Társaink
voltak. még azok is sokan
közül a Hegemónia kereskedelmi
töltötték eltávjukat a
Los Angelesen.
Hyperion - II.
- Akkor honnan szerzünk magunknak csajokat, Mike? A telepesek a
tiltott területen maradnak, amíg a térkapu nem működik. Az meg még
vagy hatvan év, helyi idő szerint. Vagy a spincompos Megről
beszélsz?
- Tarts velem, kölyök - mondta Mike. - Aki keres, az talál.
Mike-kal
Számomra tartottam. Csak jelentett
mindig élményt öten voltunk a leszállóegységben.
bolygókörüli pályáról egy igazi
világ atmoszférájába zuhanni. Főleg egy olyan világéba, amely
annyira hasonlít a Régi Földre, mint a Maui-Covenant. Meredten
bámultam a bolygó kékes-fehér hegyvonulatait, egészen addig, amíg
a tengerek lekerültek, mi pedig a légkörbe értünk, megközelítve a
bolygó szürkületi határvonalat, lágyan suhanva a hangsebesség
háromszorosával.
Akkor istenek voltunk. De időnként még az isteneknek is le kell
szállniuk magasan lévő trónjaikról.
Siri teste mindig lenyűgözött. Akkor, ott a szigetvilágban. Három
hét abban a hatalmas, himbálózó faházban, a hullámzó favitorlák
alatt, a delfin terelőkkel, melyek iszonyatos iramban haladtak, a
trópusi napfény
baldachinként csodával
ragyogtak töltötteés meg
éjjelente, az sodródásunkat
saját estét, a csillagok
ezernyi
foszforeszkáló örvény jelezte, melyek a magasban lévő
konstellációkat tükrözték vissza. És mégis, Siri teste az, amire
emlékszem. Valamiért - szégyellőségböl, vagy a külön eltöltött
évek miatt - mindig kétrészes fürdőruhát viselt a szigetvilágban
eltöltött első napjaink alatt, s melleinek fehér részei, s hasának
alsó része nem barnult le egészen, amíg vele voltam.
Emlékszem, milyen volt először. Háromszögek a holdfényben, amint
fekszünk a puha fűben Firstsite kikötője felett. Selyemnadrágján
ottmaradt a füzikefű lenyomata. Akkori erkölcsössége gyermeki
volt, egy kicsit tétovázott valami miatt, amit túl korán kapott.
És a büszkesége. Ugyanaz a büszkeség, amely később megengedte
neki,
a hogy lenézzen
feldühödött Dél-Terncsőcselékre,
szeparatista Hegemóniai Konzulátusának lépcsőiről
s megszégyenülten küldje
őket haza.
Emlékszem az ötödik zuhanásomra, Negyedik Újraegyesülésünkre. Ez
egyike volt azon alkalmaknak, amikor sírni láttam. Hírneve és
bölcsessége akkorra már szinte királyi volt. Négyszer választották
be a Nagy Gyűlésbe, s a Hegemónia Tanácsa is hozzá fordult
tanácsért és útmutatásért. Úgy viselte függetlenségét, mint
királyi palástot, s vad büszkesége soha azelőtt nem lángolt oly
fényesen. Ám, amikor egyedül maradtunk a dél-fevarone-i
kővillában, ő volt az, aki elfordult. Nyugtalanított, s
megrémisztett ez az erős idegen, de Siri volt az - az egyenes és
büszke tekintetű Siri, aki arcát a fal felé fordította, és könnyek
között
- Menj mondta:
el! Menj el innen, Merin! Nem akarom, hogy így láss.
Megvénültem, erőtlen lettem és görnyedt. Menj el!
Bevallom, hogy akkor durva voltam vele. Bal kezemmel megragadtam
csuklóit - akkora erővel, mely még engem is meglepett - és
egyetlen mozdulattal letéptem selymes köntösének elülső részét.
Megcsókoltam, vállát, nyakát, a feszes hasán lévő ráncok
elhalványult árnyékát, s azt a forradást a combján, amelyet a
siklóbalesetben szerzett, amikor még vagy negyven évvel fiatalabb
volt. Megcsókoltam őszülő haját, s valaha sima arcának ráncait.
Megcsókoltam könnyeit.
- Jézusom, Mike, ez biztos, hogy törvényellenes! - mondtam, amint
barátom kihúzta hátizsákjából a repülőszőnyeget. A 24l-es szigeten
voltunk.
a sivár, Ilyen romantikus
vulkanikus nevet adtak a amelyet
szégyenfoltnak, Hegemóniaeltávozásaink
kereskedői ennek
úti
céljául kijelöltek. A 24l-es sziget alig ötven kilométerre volt a
telepesek legrégibb településétől, de akár ötven fényévnyire is

lehetett volna. Egyetlen hazai hajó sem futhatott be a kikötőbe,
amíg a Los Angeles legénységének tagjai, vagy a térkapun dolgozó
munkások itt tartózkodtak. A Maui-Covenant telepeseinek volt
néhány működőképes ósdi siklója, de megállapodtak abban, hogy nem
fogják használni őket. A hálótermeken, a strandon és a vámmentes
üzleten
majd ha kívül kevés dolog
az utolsó érdekelt
alkatrészt is minket,
behozza Hajósokat. Egyszer,
a Los Angeles a
rendszerbe, és elkészül a térkapu, a Hegemónia tisztviselői
kereskedelmi és idegenforgalmi központot csinálnak a 24l-es
szigetből. Addig csak egy primitív hely marad, egyetlen
leszállóhálóval, az itt található fehér kőből készült épületekkel
és néhány unatkozó karbantartóval. Mike háromnapos túrázásra írta
ki magát és engem, a kis sziget legmeredekebb és legnehezebben
megközelíthető végére.
- Az Isten szerelmére, én nem akarok túrázni - mondtam. -Inkább
itt maradok a Los Angelesen és rákapcsolódok egy stimszimre.
- Fogd be, és gyere utánam! - válaszolta Mike, és én, mint a
panteon alsóbbrendű tagja, aki egy idősebb és bölcsebb istenséget
követ, befogtam felfelé,
mely emelkedőn és követtem. Kétórás
szúrós megerőltető
ágú bozóton gyaloglás
keresztül után,
vezetett,
elértünk egy lávanyíláshoz, pár száz méterre a megtörő hullámok
felett. Egy jórészt trópusi világ egyenlítőjének közelében
voltunk, ám ezen a párkányon süvített a szél, nekem pedig vacogott
a fogam. A lemenő nap elmosódott vörös folt volt a nyugaton
tornyosuló sötét felhők között, és nekem egyetlen porcikám sem
kívánt a szabad ég alatt lenni, amikor az éj leszáll.
- Gyere! - mondtam. - Menjünk szélvédett helyre, és rakjunk
tüzet! Nem tudom, hogy a francba fogjuk felállítani a sátrat
ezeken a köveken.
Mike leült, és rágyújtott egy szál füves cigarettára.
- Nézz bele a zsákodba!
Egy
a pillanatig
hang haboztam.
a mókamester A hangja
színtelen, kifejezéstelenül
semleges csengett,
hangja volt, de ez
amit mindig a
hidegzuhany követett. Leguggoltam és matatni kezdtem a nylon
hátizsákban. Nem volt benne semmi, csak a jó öreg folyékonyhab
kockák, hogy ne látsszon üresnek.
A kockák és egy bohócjelmez maszkkal, meg csengős bohóccipővel.
- Te... ez egy... megőrültél, te barom? - hadartam. Rohamosan
sötétedett. Úgy tűnt, a vihar talán elkerül minket, és déli
irányba fordul. Odalent a hullámok hangja fülsértő volt, olyan
mint egy éhes vadállaté. Ha tudtam volna, hogyan jussak vissza a
kereskedelmi táborhoz, esetleg meggondoltam volna, hogy otthagyjam
Mike Osho maradványait, hogy odalent a halak lakjanak jól vele.
- És most nézd meg, mi van az én zsákomban! - mondta. Mike
kiborított
egy néhány folyékonyhab
pár ékszert, amelyhez kockát,
hasonlótazután kivett
a Renessaince Vectoron
készítenek, egy tehetetlenségi iránytűt, egy lézertollat, amelyet
lehet, hogy a hajó biztonságijai rejtett fegyvernek neveznének,
egy újabb bohócjelmezt - egy sokkal gömbölydedebb alakú férfira
szabták - és egy repülőszőnyeget.
- Jézusom, Mike! - mondtam, miközben kezemet végigfuttattam a
régi szőnyeg finom mintáin -, ez biztosan törvényellenes.
- Én nem láttam egyetlen vámtisztet sem - vigyorgott Mike. - És
erősen kétlem, hogy a helyieknek lennének közlekedés ellenőrző
egységeik.
- Igen, de... - teljes hosszában kiterítettem a szőnyeget. Egy
méternél valamivel szélesebb volt, és úgy két méter hosszú. A
nemes is
most anyag egyfényesen
olyan kicsit megkopott az idők
csillogtak, mint során, de aöntött
a frissen repülőszálak
réz. -
Hol szerezted? - kérdeztem. - Működik még egyáltalán?
- A Gardenen - felelte Mike, és begyömöszölte az én

bohócjelmezemet és a többi cuccot a hátizsákjába. - Működik.
Több mint egy évszázada már, hogy az öreg Vladimír Sholokov, egy
emigráns a Régi Földről, lepkegyűjtő specialista és EM
rendszertervező, elkészítette az első repülőszőnyeget gyönyörű
unokahúgának, aki az Új Földön élt. A legenda szerint a leány
nevetségesnek találta a találmányt,
játékok elképzelhetetlenül népszerűvédeváltak
az évtizedek
- nem issorán ezek a
a gyerekek,
sokkal inkább a gazdag felnőttek körében -, egészen addig, amíg a
Hegemónia világaiban be nem tiltották őket. Veszélyes volt a
használatuk, rengeteg monomolekuláris, sugárzáselnyelő
repülőszálat pazaroltak el rájuk; az irányított forgalmú helyeken
szinte lehetetlen volt kezelni őket, ezért a repülőszőnyegek
kuriózumokká váltak, melyeket csak esti mesékben, múzeumokban és
néhány gyarmatosított világban lehetett fellelni.
- Lefogadom, hogy egy vagyonba került -jegyeztem meg.
- Harminc márkába - felelte Mike, és lehuppant a szőnyeg
közepére. - Az öreg árus a carvneli piacon azt hitte, hogy
értéktelen. Az is... neki. Felvittem a hajóra, feltöltöttem,
átprogramoztam benne mintára,
rácsapott a kusza az inercia
mirechipeket,
a szőnyegés kifeszült,
voilá - Mikeés
felemelkedett a szikla szélétől mintegy ötven centiméterre.
Hitetlenkedve bámultam.
- Na jó - kezdtem hozzá -, de mi van, ha?...
- Nem fog! - vágott közbe Mike, és türelmetlenül rácsapott a
szőnyegre a háta mögött. - Teljesen fel van töltve. Értek hozzá.
Na, gyere szállj fel, vagy lépj hátra! El akarok indulni, még
mielőtt a vihar ideér.
- De nem hiszem, hogy...
- Na, mi lesz, Merin? Döntsd el, mit akarsz! Nem érek rá. Még egy
vagy két másodpercig haboztam. Tudtam, hogyha
rajtakapnak minket, amint el akarjuk hagyni a szigetet, mindketten
repülünk aígy,
döntöttem hajóról.
amikorPedig nekem aa hajózás
elfogadtam volt az életem.
nyolc küldetésről Akkor
szóló Maui-
Covenant-i szerződést. Mi több, kétszáz fényévnyire és fél
ugrásévnyire voltam a civilizációtól. Ha csak visszavinnének
minket a Hegemónia terébe, már az is tizenegy évünkbe kerülne,
távol a barátoktól és a családtól. Az időveszteség
visszavonhatatlan.
Felmásztam Mike mellé a lebegő repülőszőnyegre. Kettőnk közé
préselte a hátizsákot, közölte velem, hogy kapaszkodjak, azután
megérintette a repülőmintákat. A szőnyeg öt méternyire emelkedett
a sziklaperem fölé, hirtelen balra dőlt, majd kilőtt az idegen
óceán felett. Háromszáz méternyire alattunk a hullámok fehéren
csapdostak az egyre növekvő homályban. Magasabbra emelkedtünk a
tajtékzó
Néha vízmásodpercnyi
ilyen fölött, és észak felé siklottunk,
döntések bele az
határozzák meg az ember
éjszakába.
egész
jövőjét.
Emlékszem a beszélgetésünkre Sirivel a Második
Újraegyesülésünkkor, röviddel azután, hogy először mentünk el a
Fevarone melletti parti villába. A tengerparton sétáltunk. Alón
engedélyt kapott, hogy a városban maradjon Magritte felügyelete
mellett. Olyan is volt az egész. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem
magam a fiú társaságában. Egyedül szemének tagadhatatlanul
ünnepélyes zöld színe, zavarba ejtően ismerős, rövid, sötét
tincsei és pisze orra miatt kötődtem hozzá... kötődtünk hozzá
gondolataimban. Ezt vettem rajta észre, meg azt a szinte kaján
mosolyt az arcán, melyet Siri elől rejtett el, amikor megszidta.
Túlságosan cinikus,
tízévesnek. félrevezető
Jól tudtam. és mesterkélt
Azt hittem, ilyesmit volt
csak ez a mosoly
tanulni egy
lehet,
örökölni nem.
- Vajmi keveset tudsz - mondta nekem Siri. Egy pocsolyában gázolt

mezítláb. Időről időre felemelt egy-egy finom héjú vadászkürt
kagylót, megnézte, nincs-e megrepedve, majd visszaejtette az
iszapos vízbe.
- Jó kiképzést kaptam - feleltem.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy jó kiképzést kaptál -mondta
Siri.
Ideges- voltam
Tudom, és
hogynem
képzett vagy,
tudtam, Merin.
hogyan De vajmi Lehajtott
reagáljak. keveset tudsz.
fejjel
mentem tovább. Kiástam egy fehér lávakövet, és messzire
hajítottam. A keleti horizonton zivatarfelhők tornyosultak. Azon
kaptam magam, hogy szeretnék újra a hajón lenni.
Ezúttal nehezen szántam rá magam, hogy visszatérjek, és tudtam,
hogy hiba volt. Ez volt a harmadik látogatásom a Maui-Covenanton,
Második Újraegyesülésünk, ahogy a költők és az ő népe mondta. Öt
hónap híján huszonegy szabvány éves voltam. Siri három héttel
azelőtt ünnepelte harminchetedik születésnapját.
- Sok olyan helyen jártam, amit te sohasem láttál - böktem ki
végül. Még számomra is zsémbelődőnek és gyerekesnek tűnt ez a
kijelentés.
- Ó, igen!
pillanatra, - felelte megpillantottam
lelkesedésében Siri, és összecsapta tenyereit.
a másik Sirit? Egy
a fiatal
leányt, akiről a végtelennek tűnő, kilenchónapos karbantartási
munkálatok alatt álmodoztam. Azután a kép visszaváltozott a nyers
valósággá, s most jól láttam rövid haját, ernyedő nyakizmait, és
az egykor annyira szeretett kezeken feszülő inakat. - Olyan
helyeken jártál, melyeket és sosem fogok látni -mondta hirtelen.
Hangja ugyanolyan volt. Majdnem ugyanolyan. - Merin, szerelmem, te
már láttál olyan dolgokat, amelyeket én még elképzelni sem tudok.
Valószínűleg sok olyan ismerettel rendelkezel a világegyetemről,
amelyek létezéséről még csak sejtelmem sincs. Ám vajmi keveset
tudsz, drágám.
- Mi a francról beszélsz, Siri? - Leültem egy, a nedves földsáv
mellett
mint egy lévő, félig
kerítést, kiálló
mely farönkre,
közöttünk állt. térdeimet pedig felhúztam,
Siri nagyokat lépve kijött a pocsolyából, azután letérdelt
előttem. Kezemet a kezébe temette, s bár az enyém nagyobb,
nehezebb és csontosabb volt, mégis éreztem az övéből áradó erőt.
Úgy képzeltem, ez az erő nem más, mint azok az évek, melyeket nem
osztottam meg vele.
- Élned kell ahhoz, hogy igazán megismerd a dolgokat, szerelmem.
Alón segített nekem megérteni ezt. Van valami a gyermeknevelésben,
ami felerősíti az ember realitásérzékét.
- Hogy érted ezt?
Siri egy pár másodpercig elfordult tőlem, s elgondolkodva
simította hátra egyik hajtincsét. Bal kezével erősen fogta két
kezemet.
- Nem is tudom - kezdte szelíden. - Azt hiszem, az ember egyszer
csak elkezdi érezni, hogy a dolgok mikor nem fontosak. Nem tudom,
hogy fogalmazzak. Ha az ember harminc éven keresztül olyan
termekbe járt, amelyek tele voltak idegenekkel, akkor kevésbé érzi
azt a nyomást, mint az, aki csak fele ennyi idő tapasztalatával
rendelkezik. Az ember tudja, hogy valószínűleg mit tartogat a
terem, és mit tartogatnak a benne lévő emberek a számára, s arra
számít. Ha az a valami nincs ott, akkor hamarabb megérzi, és odébb
áll. Az ember egyszerűen jobban tudja, hogy mi az, ami ott van, és
mi az, ami nincs, és milyen kevés ideje van megtanulni a kettő
közötti különbséget. Érted, Merin? Legalább egy kicsit tudsz
követni?
- Nembólintott,
Siri - ráztam meg
és aalsó
fejem.
ajkába harapott. Egy ideig nem szólalt
meg. Inkább hozzám hajolt, és megcsókolt. Ajkai szárazak voltak,
és egy kicsit kérdőek. Egy pillanatra hátrahúzódtam, látva az eget

mögötte; időre volt szükségem a gondolkodáshoz. De azután éreztem,
amint meleg nyelve a fogaim közé hatol, s becsuktam a szemem.
Közeledett a dagály. Kellemes melegség öntött el, ahogy Siri
kigombolta az ingem, éles körmei pedig végigszaladtak mellkasomon.
Egy pillanatig nem történt semmi, azután kinyitottam a szemem, és
még láttam, Mellei
kigombolja. amint nagyobbak
fehér ruhájának
voltak, elején az utolsó
mint amire gombokat
emlékeztem, és
nehezebbek is, bimbói szélesebbek és sötétebbek. Megcsapott minket
a hűvös szél, én lehúztam válláról a ruhát, s magamhoz vontam, míg
felsőtestünk egymáshoz nem tapadt. Lecsúsztunk a farönkről a meleg
homokra. Még közelebb húztam magamhoz, miközben végig azon járt az
eszem, hogyan hihettem őt az erősebbnek. A bőre sós ízű volt.
Siri kezei segítettek nekem. Rövid haja a fehér fához, a fehér
pamuthoz és a homokhoz simult. Szívem hevesebben vert, mint a
hullámok.
- Érted már, Merin? - suttogta néhány pillanattal azután, hogy
melegsége összekötött minket.
- Igen - suttogtam vissza. Pedig nem így volt.
Mike
út a kelet felől
sötétben egy Firstsite felé irányította
órán át tartott, a repülőszőnyeget.
s én jórészt egész idő alatt Az
a
szél elől húzódoztam, arra várva, hogy mikor tekeredik össze
alattunk a szőnyeg, s mikor zuhanunk a tengerbe. Még legalább fél
óráig repültünk, mire megláttuk az első mozgó szigetet. Hullámzó
favitorláikkal a vihar elől száguldva, a szigetek végtelennek tűnő
sora déli táptalajuk felől vitorlázott felfelé. Sok közülük
fényesen ki volt világítva, tele volt aggatva színes lámpásokkal
és pókháló vékonyságú világító szövettel.
- Biztos, hogy erre kell menni? - kiáltottam.
- Igen! - kiáltott vissza Mike. Nem fordult hátra. Hosszú, fekete
haját az arcomba vágta a szél. Időnként
megnézte az iránytűt, és egy kicsit módosította az irányt. Talán
egyszerűbb
mellett lettmajdnem
- egy volna követni a szigeteket.
fél kilométer Elmentünk
hosszú sziget az egyik
mellett - s
megpróbáltam kivenni a részleteit, de a foszforeszkáló örvényeket
leszámítva sötét volt. Sötét alakok szelték át az opálos
hullámokat. Megveregettem Mike vállát és a foltok felé böktem.
- Delfinek! - kiáltotta. - Nem emlékszel? Ez az egész kolónia
erről szól. A Hedzsra alatt egy rakás jótét lélek meg akarta
menteni az összes tengeri emlőst a Régi Földről. Nem jött nekik
össze.
Még oda akartam kiáltani egy kérdést, de ekkor feltűnt egy
földnyelv, s vele együtt Firstsite kikötője.
Azelőtt azt hittem, a Maui-Covenant felett fényesen ragyognak a
csillagok. Azt hittem, a vándorló szigetek hivalkodó színeikkel
emlékezetre
megbúvó méltóak.
város, De Firstsite,
örömtűzként lángolta az
kikötő és a hegyek
éjszakában. rejtekében
Ragyogása egy
fáklyahajóra emlékeztetett, amely saját plazma nováját egy
összeroskadt gázóriás sötét pereme elé porlasztotta. A város olyan
volt, mint egy fehér épületekből kirakott, ötemeletes méhkas;
mindegyiket meleg fénnyel ragyogó lámpások világították meg
belülről, és számtalan fáklya kívülről. Maga a vulkanikus sziget
fehér lávakőzete is világítani látszott a város fényeitől. A
városon túl sátrak, pavilonok, tábortüzek, főző tüzek és hatalmas,
halottégető máglyák izzottak, túl nagyok ahhoz, hogy működjenek,
túl nagyok bármihez, kivéve ahhoz, hogy a visszatérő szigeteket
üdvözöljék.
A kikötő tele volt hajókkal: hánykolódó katamaránokkal, melyek
árbocain kolompok
melyeket kizárólag lógtak, nagy testű,
arra építettek, lapos
hogy aljú lakóhajókkal,
a csendes, egyenlítői
tenger sekély vizében egyik kikötőtől a másikig kússzanak velük,
melyek azonban aznap éjjel büszkén ragyogtak a rajtuk világító

szalagoktól, aztán néhány óceánjáró jachttal, melyek olyan
fényesek és olyan fürgék voltak, mint a cápák. A harapófogó alakú
kikötő szirtjének végén világítótorony állt, mely sugarait
messzire szórta a tenger felett, megvilágítva hullámot és
szigetet, majd visszasöpörte fényét, hogy a hajók és emberek
színes
Még kétkavalkádjára vethesse. is lehetett hallani a zajt. Tisztán
kilométer távolságból
ki lehetett venni az ünneplés hangjait. A kiáltások és az állandó
hullámverés zaján túl jól lehetett hallani Bach egyik
fuvolaszonátáját. Később tudtam meg, hogy ezeket az üdvözlő
dallamokat hidrofonokkal továbbították az Átjáró Csatornákhoz,
ahol delfinek ugrándoztak és ficánkoltak a zenére.
- Úristen, Mike, honnan tudtad, hogy mi van itt?
- Kikérdeztem a hajó központi számítógépét - felelte Mike. A
repülőszőnyeg jobbra billent, hogy távol tartson minket a hajóktól
és a világítótorony fénynyalábjától. Azután visszakanyarodtunk
Firstsite-tól északra, egy talpalatnyi sötét földdarab felé.
Hallottam az előttünk lévő sekély vízen a hullámok lágy zúgását. -
Minden
mostaniévben
éppenmegtartják ezt az ünnepet
a százötvenedik. - folytatta
Már három hete tart Mike -, de
a buli, és ez a
még
két hét van hátra belőle. Ebben a világban összesen csak vagy száz
ezer telepes lakik, Merin, és lefogadom, hogy a társaságnak
legalább a fele itt tombol.
Lassítottunk, óvatosan közeledtünk, azután egy kiálló sziklán
landoltunk a tengerpart közelében. A vihar dél felé haladva
elkerült minket, ám a fel-felvillanó villámok és a közeledő
szigetek távoli fénye bevilágította a horizontot. Felettünk a
csillagok nem halványultak el Firstsite ragyogásától. A levegő itt
melegebb volt, s a szellő orchideák illatát hozta felénk.
Összetekertük a repülőszőnyeget, és sietve magunkra öltöttük
bohócjelmezeinket. Mike bő zsebeibe csúsztatta lézertollát és az
ékszereket.
- Azok meg mire kellenek? - kérdeztem, miközben egy nagy kő alá
rejtettük a hátizsákot és a szőnyeget.
- Ezek? - kérdezett vissza Mike, s meglóbálta az egyik
renessaince-i nyakláncot. - Ez itt pénz arra az esetre, ha
valakinek meg kellene nyerni a kegyeit.
- A kegyeit?
- A kegyeit - ismételte Mike. - Ezek itt ajándékok a hölgyeknek.
Egy kis pihenés a fáradt utazóknak. És a csajodnak, kölyök.
- Ó! - feleltem, és megigazítottam az álarcomat meg a
csörgősipkámat. A csengettyűk lágyan csilingeltek az éj
sötétjében.
- Nyomás! - mondta Mike. - A végén még lemaradunk a javáról. -
Bólintottam,
utunkat és követtem.
a várakozó fények Afelé
csengettyűk
vettük, acsilingeltek,
köveken és a mibozóton
pedig
keresztül.
Itt ülök a napfényben, és várok. Nem vagyok igazán biztos abban,
hogy mire. Hátamon érzem az egyre növekvő meleget, amint a reggeli
nap sugarai visszaverődnek Siri sírjának fehér sírboltjáról.
Siri sírboltja?
Nincsenek felhők az égen. Felemelem a fejem, és hunyorogva
kémlelem az eget, mintha a légkörön keresztül megpillanthatnám az
LA-t és az újonnan elkészült térkaput. De nem látom. Az egyik
felem tudja, hogy még nem emelkedtek fel. Az egyik felem
másodpercre pontosan tudja, hogy a hajó és a térkapu mikor éri el
a zenitet. Az egyik felem nem akar erről tudomást venni.
Siti, ezt kell

Hirtelen tennem? a
meghallom zászlók hangját, amint nádjaikon
megmozdulnak, ahogy a szél beléjük kapaszkodik. Inkább érzem, mint
látom a várakozó sokaság nyugtalanságát. Legutóbbi leszállásom,

azaz Hatodik Újraegyesülésünk óta most először tölt el a fájdalmas
szomorúság. Nem, ez még nem az, csak maró bánat, mely nemsokára
fájdalommá nő. Éveken át némán beszéltem Sirihez, kérdéseket
formáltam elkövetkező beszélgetéseinkhez, és most hirtelen belém
hasít a rideg felismerés, hogy soha többé nem fogunk leülni, hogy
beszélgessünk. Lassan Siri?
Engedjem megtörténni, nőni kezd bennem az üresség.
Nincs válasz, csak a tömeg erősödő moraja. Még néhány perc, és
ideküldik Donéit, kisebbik fiamat, aki még életben van, vagy
leányát Lirát és a bátyját, hogy sürgessenek. Elhajítom a
füzikehajtást, melyet eddig rágcsáltam. A horizonton mintha
feltűnne egy árny. Felhő lehet. Vagy talán az első sziget, melyet
az ösztön és a tavasz hajt észak felé, hogy visszatérjen az
egyenlítő sekély vízéhez. Nem számít.
Siri, ezt kell tennem?
Nincs válasz, és fogytán az idő.
Siri néha olyan nemtörődömnek tűnt, hogy belebetegedtem. Nem
tudott semmit életemnek arról a feléről, melyet tőle távol éltem.
Kérdezett ugyan afelőle,
kíváncsi volt-e de néha
válaszaimra. azonórákon
Hosszú tűnődtem, vajon tényleg
át meséltem neki a
rotahajók csodálatos fizikájáról, de úgy tűnt, nem értette igazán.
Egyszer, amikor nagy hévvel magyaráztam neki a Los Angeles és az
ősi hajók közötti különbséget, Siri legnagyobb megdöbbenésemre azt
kérdezte:
- De az őseimnek miért kellett nyolcvan év ahhoz, hogy ideérjenek,
ha neked ez százharminc nap alatt sikerült? -Semmit sem értett
meg.
Siri érzékét a történelemhez még jóindulattal is csak szánalomra
méltónak lehetett nevezni. Úgy tekintett a Hegemóniára és a
Világhálóra, mint ahogy egy gyermek tekint a mítoszok kellemes, ám
meglehetősen ostoba fantáziavilágára; ez a közöny már-már az
őrületbe
Siri kergetett.
mindent tudott a Hedzsra korai időszakáról - legalább is ami
a Maui-Covenantra és a telepesekre vonatkozott -, és időnként
elbűvölő, ódon apróságokkal vagy szólásokkal állt elő, de semmit
sem tudott a Hedzsra utáni valóságról. Olyan nevek, mint a Garden
és a Kitaszítottak, a Renessaince és a Lusus vajmi keveset
jelentettek a számára. Említhettem neki Salmud Brevyt, vagy Horace
Glennon-Height tábornokot, de abszolút semmi nem jutott az eszébe
róluk, és semmilyen reakciót nem váltottak ki belőle. Semmilyet.
Amikor utoljára láttam Sirit, hetven szabvány éves volt. Hetven
éves volt és mégis, soha nem hagyta el a világát, nem használta a
fatline-t, nem ivott más alkoholt, csak bort, soha nem találkozott
empátiasebésszel, nem lépett keresztül térkapu-portálon, nem
szívott füvet,
kapcsolódott nem vetette
stimszimre, magát
nem járt alá génmanipulációnak,
iskolába, nem
nem kapott gyógyszeres
RNS kezelést, nem hallott a zen gnoszticizmusról, se a Shrike
Egyházáról, nem repült semmilyenjárművel, csak a családja ócska
Vikken siklójával.
Siri senkivel nem szeretkezett, csak velem. Legalábbis nekem ezt
mondta. És én hittem neki.
Az Első Újraegyesülésünkkor történt, amikor a szigetvilágban
voltunk, hogy Siri elvitt a delfinekkel beszélgetni. Felkeltünk,
hogy megnézzük a hajnalhasadást. A faház legmagasabb szintje
tökéletes helynek bizonyult arra, hogy végignézzük, amint a keleti
égbolt elsápad és reggellé halványul. A pehelyfelhők fodrai
rózsaszínűvé váltak, a tenger pedig megolvadt a lapos horizont
felett
- lebegő
Menjünk nap sugaraitól.
úszni! - mondta Siri. Bőrét végigsimította a gazdag,
vízszintes fény, négy méteres árnyékot vetve a padozat deszkáin.
- Túl fáradt vagyok hozzá - feleltem. - Majd később. - Jóformán

egész éjjel ébren voltunk. Beszélgettünk, szeretkeztünk,
beszélgettünk és újra szeretkeztünk. A reggeli verőfényben üresnek
éreztem magam, és egy kicsit émelyegtem. A sziget finom mozgása,
most örvénylőnek tűnt alattam, úgy éreztem magam, mint a részeg,
aki elveszítette a kapcsolatot a gravitációval.
-
hogyNem. Most menjünk!
magával húzzon. - Akkor,
makacskodott Siri, Újraegyesüléskor,
az Első és megragadta a kezem,
Siri
huszonhat éves volt, de impulzív viselkedése arra a tinédzser
Sirire emlékeztetett, akit a Fesztiválról vittem magammal tíz
hónappal azelőtt. Mély, feszélyezetlen nevetése semmit sem
változott. Zöld szemei éppen olyan szúrósak lettek, amikor
türelmetlen volt. Hosszú, sűrű, aranybarna haja is ugyanúgy
csillogott. De teste érettebb volt, megtelt egy ígérettel,
amelyről azelőtt csak említést tettünk. Mellei még mindig feszesek
és teltek voltak, szinte kislányosak. Szeplők szegélyezték, melyek
alatt a bőr olyan fehér volt, hogy látni lehetett a halványkék
vénák hálóját. De valahogy mások voltak, mint azelőtt. Ő is más
volt.
- Jössz,a vagy
Leértünk inkább
legalsó továbbésbámulsz
szintre, magad elé?
Siri ledobta - kérdezte
kaftánját. Siri.
Kis hajónk
még mindig a dokk mellett ringott. Fejünk felett a sziget
favitorláit lassan kifeszítette a reggeli fuvallat. Az elmúlt
néhány nap alatt Siri ragaszkodott hozzá, hogy fürdőszalagot
vegyünk magunkra. Most nem volt rajta egy sem. Mellbimbói feszesen
álltak a hűvös szélben.
- Nem maradunk le? - kérdeztem, a csapkodó favitorlákra
hunyorogva. Azelőtt mindig megvártuk a déli szélcsendet, amikor a
sziget még mindig a vízben volt, a tenger pedig tükörként
ragyogott. Most az orrvitorla indái kezdtek megfeszülni, ahogy a
vastag levelekbe belekapott a szél.
- Ne butáskodj! - mondta Siri. - Akármikor elkaphatunk egy
gyökeret,
dobott egyés ozmózismaszkot,
azon visszajöhetünk. Vagy feltette
ő pedig egy indát.a Gyere! - Felém
sajátját. Az
áttetsző hártyától olajosan fénylett az arca. Kaftánja zsebéből
elővett egy vastag medált, és a nyakára helyezte. Bőrén a fém
sötéten, nyugtalanítóan csillogott.
- Az mi? - kérdeztem.
Siri nem vette le az ozmózismaszkot, hogy válaszoljon. Helyükre
tette a kommunikációs szálakat a nyakán, és a kezembe nyomta a
füldugókat. Repedt fazék hangja volt.
- Tolmácskorong - mondta. - Azt hittem, ismersz minden ilyen
kütyüt, Merin. Aki utoljára ér be, az a tengeri uborka! -Egyik
kezével mellkasához nyomta a korongot, s lelépett a szigetről.
Láttam feneke halvány gömbjeit, miközben ő piruettezett, egyre
mélyebbre
fehér folt rúgva
volt amagát. Másodpercekkel
mélyben. Feltettem a később csak
maszkom, egy elmosódott
feszesre húztam a
kommunikációs szálakat, és a tengerbe léptem.
A sziget alulról olyan volt, mint egy sötét folt egy kristály
fényű mennyezeten. Óvakodtam a vastag tápláló indáktól, pedig Siri
részletesen elmagyarázta, hogy semmi sem érdekli őket, ami nagyobb
a planktonoknál, melyekre most is úgy tapadt a nap fénye, mint por
az elhagyott bálteremre. A több száz méter hosszú oldalsó gyökerek
göcsörtös cseppkövekkén nyúltak le a lila mélységbe.
A sziget mozgott. Láttam az indák finom fibrillációját, amint a
sziget után lebegtek. Felettem, úgy tíz méterre, a fény
megcsillant az egyik örvényen. Egy pillanatra fuldokolni kezdtem,
a maszkból kiáramló gél kiszorította belőlem a levegőt, csakúgy,
mint ahogy és
ellazultam, minden bizonnyal
a levegő a áramlott
szabadon víz is tette volna, de azután
a tüdőmbe.
- Mélyebbre, Merin! - csendült fel Siri hangja. Pislogtam - olyan

volt, mint egy lassított felvétel, mert a
maszk közben szemeim felett megváltoztatta alakját -, és
megpillantottam a húsz méterrel mélyebben lévő Sirit, amint egy
gyökérbe kapaszkodva, könnyedén siklott a hidegebb, mélyebb
áramlatok fölött, ahová nem ért el a fény. Az alattam lévő, több
ezer méteramelyeket
dolgokra, mély vízre gondoltam,
a telepesek meg fedeztek
még nem azokra fel,
az ismeretlen
s amelyek
odalent bújhattak meg valahol. A sötétségre gondoltam, meg a
mélységre, s herezacskóm akaratlanul megfeszült.
- Gyere le! - Siri hangja olyan volt, mint egy bogár zümmögése.
Megfordultam és beletapostam a vízbe. A felhajtóerő itt nem volt
olyan nagy, mint a Régi Földön, de azért erőlködnöm kellett, hogy
mélyebbre merülhessek. A maszk kiegyenlítette a nitrogénszintet és
valamelyest csökkentette a mélységérzetet, de még így is éreztem a
testemre és füleimre nehezedő nyomást. Végül abbahagytam az
úszást, megragadtam, egy gyökeret, és erőteljes mozdulatokkal Siri
szintjére húztam magam.
Egymás mellett lebegtünk a félhomályban. Siri olyan volt, mint egy
látomás, hosszú haja
halvány vonalai mélyvörös
világítottak a felhőként
kékes-zöld örvénylett,
fényben. A testének
felszín
lehetetlenül távolinak tűnt. A sodor egyre szélesedő „V" alakja,
és az indák sokaságának sodródása azt jelezte, hogy a sziget most
gyorsabban haladt, gondtalanul, újabb táptalajok, távoli vizek
felé.
- Mi vagyunk a... - kezdtem hozzá.
- Ssss! - intett csendre Siri. A medálját babrálta. Azután
meghallottam őket: megannyi sikítás és trillázás és füttyszó és
dorombolás és visszhangzó kiáltás. A mélységet hirtelen furcsa
zene töltötte meg.
- Jézusom! - motyogtam, és mert Siri a kommunikátorainkat a
fordítókorongra állította, a szó értelmetlen sípolássá és
dudálássá
- alakult.
Hello! - mondta Siri, s a lefordított köszönés máris
visszhangzott a fordítóból; mint egy sebesen repülő madár hívó
szava, mely ultrahanggá vékonyodik.
- Hello! - szólalt meg ismét.
Percek teltek el, mire a delfinek megjelentek. Elsiklottak
mellettünk; meglepően nagyok voltak, ijesztően nagyok, bőrük
simának és izmoktól duzzadónak tűnt a bizonytalan fényben. Az
egyik nagy egy méternyire úszott el mellettünk, s csak az utolsó
pillanatban fordult el, úgyhogy fehér hasa falként hajlott meg
előttünk. Láttam, amint sötét szemeit forgatva engem méreget,
miközben elfordul. Farokuszonyának egyetlen csapása olyan erős
örvényt kavart, amelyből azonnal következtetni tudtam az állat
erejére.
- Hello! - szólt Siri, de a sebesen száguldó alak köddé vált, és
hirtelen csönd lett. Siri kikapcsolta a fordítókorongot. -Akarsz
hozzájuk beszélni? - kérdezte.
- Persze. - Nem voltam biztos a dolgomban. Több mint három
évszázadnyi erőfeszítés sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy sor
kerülhessen ember és tengeri emlős párbeszédére. Mike egyszer azt
mesélte nekem, hogy a Régi Föld árváinak e két csoportja
túlságosan különböző volt, a közös beszédtéma pedig meglehetősen
kevés. A Hedzsra előtti kor egyik szakértője azt írta, hogy
delfinekhez beszélni éppen annyira értelmetlen, mint egy egyéves
csecsemőhöz. Rendszerint mindkét fél élvezte a párbeszédet, mely
igazából csak látszatra volt az, mert a végén egyik fél sem lett
semmivel
- Hello!sem okosabb. Siri
- szólaltam meg. újra bekapcsolta a fordítókorongot.
Újabb percnyi csend következett, azután füldugóink zümmögni

kezdtek, míg a tenger sikító jajveszékeléssel telt meg.
távolság/nem uszony/hello-hang?/pillanatnyi pul-
zus/körözni engem/vicces?
- Mi a fene? - kérdeztem Sirit, s a fordítókorong trillázva
tolmácsolta kérdésemet. Siri vigyorgott ozmózis maszkja alatt.
Újra próbálkoztam.
- Hello! Üdv az... izéről... a felszínről. Hogy vagytok?
A nagy hím - szerintem hím volt - torpedóként száguldott felénk.
Tízszer gyorsabban úszott a vízben, mint ahogy én tudtam volna, ha
nem felejtettem volna el aznap úszólábakat felvenni. Egy
pillanatra azt hittem, hogy nekünk akar jönni, ezért felhúztam
mindkét térdem, és erősen megmarkoltam a gyökeret. Azután elúszott
mellettünk, s a felszín felé siklott levegőért, magas hangon
sivítva, s olyan hatalmas örvényt kavarva, melytől mindketten
megpördültünk.
nem uszony/nem élelem/nem úszni/nem játszani/nem vicces. Siri
kikapcsolta a korongot, és közelebb lebegett. Lágyan megérintette
vállamat, miközben jobb kezemmel végig a gyökérbe kapaszkodtam.
Lábaink összeértek,
bíborszínű amazonhal együtt sodródtunk
raj cikázott a meleg
felettünk, mígvízben. Egy sötét
a delfinek apró,
árnyai jóval magasabban köröztek.
- Elég volt? - kérdezte. Kezét a mellkasomra fektette.
- Megpróbálom még egyszer - feleltem. Siri bólintott, egyet
fordított a korongon, s az ismét életre kelt.
Az áramlat újból egymáshoz sodort minket. Körém fonta karjait.
- Miért terelitek a szigeteket? - tettem fel a kérdést a víz-;
ben köröző palackorrú alakoknak. - Miért jó nektek a szigetek
közelében maradni?
most hangzik/régi dalok/mély víz/nem Nagy Hangok/nem Cápa/régi
dalok/új dalok.
Siri egész testével hozzám simult. Bal karjával magához szorított.
- A Nagy terültek
legyezőként Hangok szét.
a bálnák
Jobb voltak - suttogta.
keze lefelé haladt, Hajtincsei
s mintha
meglepődött volna azon, amit talált.
- Hiányoznak a Nagy Hangok? - kérdeztem az árnyékokat. Nem volt
válasz. Siri csípőm köré fonta lábait. Negyven méternyire
felettünk a felszín fortyogó, fénnyel teli edényhez hasonlított.
- Mi hiányzik nektek a legjobban a Régi Föld óceánjaiból? -
kérdeztem. Bal kezemmel közelebb húztam magamhoz Sirit, kezemet
lefelé csúsztattam hátán, le egészen a fenekéig, s magamhoz
szorítottam. A köröző delfinek egyetlen lénynek képzelhettek
minket. Siri nekem feszült, s egyetlen lénnyé váltunk.
A fordítókorong arrébb csúszott, Siri vállához. Megpróbáltam
kikapcsolni, de a kezem félúton megállt, amikor fülünkbe zúgott a
válasz.
hiányzik Cápa/hiányzik Cápa/hiányzik Cápa/hiányzik
Cápa/Cápa/Cápa/Cápa.
Kikapcsoltam a korongot, és megráztam a fejem. Nem értettem. Annyi
minden volt, amit nem értettem. Behunytam a szemem, az áramlat és
saját ritmusunk ütemére mozogtunk, miközben a delfinek a közelben
úszkáltak, s hívásuk üteme lassan átvette egy régi siralom
szomorú, lassú ritmusát.
Siri és én a második napfelkelte előtt tértünk vissza a hegyekből
a Fesztiválra. Egy nap és egy éjszaka barangoltunk a hegyek
között, idegenekkel ettünk együtt narancssárga pavilonokban,
együtt fürödtünk a Shree jeges vízében, és táncoltunk a zenére,
mely szüntelenül szállt az elhaladó szigetek végtelen sora felé.
Éhesek voltunk.
Maui-Covenant Naplementekor
holdja ébredtem,
még nem kelt de Siri
fel, mire nem volt
visszaért. Aztsehol. A
mondta,
hogy a szülei több napra elutaztak a barátaikkal egy lassú járású
lakóhajón. A család siklóját Firstsite-ban hagyták. Most egyik

táncos mulatságból a másikba, egyik örömtűztől a másikhoz mentünk,
vissza a város központjába. Azt terveztük, hogy nyugatra repülünk,
a Fevarone melletti családi birtokra.
Nagyon késő volt már, de Firstsite lakóinak jó része még javában
tivornyázott. Nagyon boldog voltam. Tizenkilenc éves, szerelmes,
és a Maui-Covenant
tűnt. Repülni tudtam 0,93-as gravitációja
volna. Bármit mostvolna
meg tudtam sokkal kevesebbnek
tenni.
Megálltunk az egyik bódénál, és sült tésztát vettünk meg fekete
kávét. Egy gondolat váratlanul szöget ütött a fejemben.
- Miből jöttél rá, hogy Hajós vagyok? - kérdeztem.
- Csitt, Merin barát. Fogyaszd el szerény reggelid. Majd ha a
villában leszünk, készítek valami igazi ételt, amely megtöri
böjtünk.
- Komolyan kérdem! - makacskodtam, és tisztának alig mondható
bohócjelmezem ujjával megtöröltem zsíros állam. -Ma reggel azt
mondtad, hogy tegnap éjjel egyből tudtad, hogy a hajóról jöttem.
Miből jöttél rá? Az akcentusomból? A jelmezem árult el? Mike-kal
láttuk, hogy másokon is van ilyen.
Siri felnevetett,
- Örülj majdénhátrafésülte
neki, hogy szúrtam ki, haját.
Merin, szerelmem. Ha Gresham
bácsikám vagy a barátai lettek volna, akkor most bajban lennél.
- Ó? Miért? - felmarkoltam még egy karika alakú sült tésztát,
Siri pedig fizetett. Követtem az egyre ritkuló sokaságon át. A
körülöttünk lévő nyüzsgés és zene ellenére egyre fáradtabbnak
kezdtem érezni magam.
- Mert szeparatisták - felelte Siri. - Gresham bácsikám
nemrégiben beszédet tartott, és azt sürgette, hogy harcoljunk a
Hegemónia ellen, ahelyett, hogy hagynánk magunkat beolvasztani.
Azt mondta, hogy el kell pusztítanunk a ti térkaputokat, mielőtt
az pusztít el minket.
- Ó? - mondtam. - Azt is elmondta, hogyan akarja csinálni? Eddig
úgy tudtam,
hagyni hogy nincs olyan járművetek, amellyel el tudnátok
a bolygót.
- Nincs is, és az elmúlt ötven évben sem volt - válaszokra Siri.
- De ebből is látszik, milyen irracionálisak tudnak lenni a
szeparatisták.
Bólintottam. Singh parancsnok és Halmyn tanácsos beszélt nekünk a
Maui-Covenant úgynevezett szeparatistáiról.
- A szokásos álhazafi, maradi telepes koalíció - mondta Singh. -
Még egy ok, amiért nem szabad sietnünk, hanem először fel kell
fejlesztenünk a rendszer kereskedelmi potenciálját, s csak azután
fejezhetjük be a térkaput. A Világhálónak nincs szüksége
előemberekre. És az olyan csoportosulások, mint a szeparatisták,
újabb okot adnak arra, hogy a legénységet és a munkásokat
átkozottul
- Hol vantávol tartsuk a -lentiektől.
a siklótok? kérdeztem. A főtéren már alig volt
valaki. A legtöbb zenész összepakolta hangszerét. Az emberek vidám
kosztümös rakásokban hortyogtak a füvön vagy az utca kövén, a
pislákoló és kioltott lámpások alatt. Csak néhány csoportnyi
mulatozó maradt, lassan táncoltak a gitárszóra, vagy magukban
énekeltek dülöngélve. Rögtön kiszúrtam Mike Oshót, a foltos udvari
bolondot. Az álarcát rég elhagyta, s mindkét karjában egy lányt
tartott. Éppen a „Hava Nagillát" próbálta megtanítani néhány
gondolataiba mélyedt, roppant mód beszívott rajongójának. Az
egyikük állandóan megbotlott, felborítva az egész társaságot.
Ilyenkor általános röhögés közepette Mike talpra ráncigálta őket,
azután újrakezdték, ugrándoztak mélybasszus énekére.
- Ott
felé van - Bólintottam,
bökött. mondta Siri, és
s a városháza
intettem mögött de
Mike-nak, parkírozó siklók
túlságosan el
volt foglalva két dámájával ahhoz, hogy észrevegyen. Sirivel
átmentünk a téren, s már az ódon épületek árnyékában voltunk,

amikor meghallottuk a kiáltást.
- Hajós! Fordulj meg, te hegemóniás kurafi.
Megdermedtem, azután ökölbe szorított kézzel megpördültem, de
senki sem volt a közelben. Hat fiatalember jött lefelé a
dísztribün lépcsőjén, és sorakozott fel Mike mögött félkör
alakban. Az élen vagy
jóképű. Huszonöt álló huszonhat
férfi magas
éves volt, karcsú
lehetett, és meglepően
s hosszú, szőke
fürtjei bíborszínű öltönyére folytak, mely még jobban
kihangsúlyozta fizikumát. Jobb kezében egy méter hosszú kardot
fogott, mely úgy tűnt, lágyított acélból készült.
Mike lassan megfordult. Még a távolból is láttam szemén, hogy
rohamosan józanodik, miközben felméri helyzetét. A nő az oldalán
és a társaságból néhány ifjú kuncogott, mintha valami vicceset
hallottak volna. Mike képén még mindig ott ült az alkoholmámoros
vigyor.
- Hozzám intézte szavait, uram? - kérdezte.
- Igen, hozzád, te hegemóniás lotyó fattya! - sziszegte a csoport
vezére. Markáns arcán gúnyos mosoly volt.
-
fia.Bertol! - suttogta és
- Bólintottam, Siri. - Az unokatestvérem.
kiléptem az árnyékból. Gresham kisebbik
Siri megfogta a
karom.
- Már másodszor utalt kellemetlen szavaival az anyámra, uram -
mondta Mike akadozó nyelvvel. - Talán megsértettük önt valamivel?
Mert ha így van, akkor ezer bocsánat. - Mike olyan mélyen hajolt
meg, hogy sapkáján a csengők szinte végigseperték a földet.
Társaságából néhányan megtapsolták.
- A jelenléteddel sértesz meg, te hegemóniás rohadék. A kövér
segged rontja a levegőnket.
Mike tréfásan húzta fel szemöldökét. Mellette egy halkosztümös
fiatalember legyintett a kezével.
- Ugyan már, Bertol. Ő csak egy...
- Szarzsák?
- Pofa be, Ferick! EhhezMike
- ismételte a kövér szarzsákhoz
még mindig beszélek.
felhúzott szemöldökkel. -
Azért utaztam volna kétszáz fényévet, hogy szarzsáknak nevezzenek?
Úgy tűnik, nem igazán érte meg. -Büszkén fordult hátra, s közben
kibontakozott a nő öleléséből.
Csatlakozni akartam Mike-hoz, de Siri szorosan fogta karom, s
közben soha nem hallott könyörgéseket suttogott. Amikor
elszabadultam, láttam, hogy Mike még mindig vigyorgott, még mindig
adta a hülyét. De bal keze most bő ingzsebében lapult.
- Add neki oda a pengéd, Creg! - csattant fel Bertol. Az egyik
fiatalabb férfi Mike felé hajította kardját. Mike csak nézte,
amint a kard nagy ívben elrepül mellette, s hangos csattanással
landol az utca kövén.
- Ugye,
lágy nemésgondolod
volt, egészenkomolyan?
józan. -- Te
szólalt meg Mike.
szarházi Hangja
kretén. ezúttal
Tényleg azt
hiszed, hogy párbajozni fogok veled, csak azért, mert neked feláll
attól, ha hősködhetsz ezek előtt a bugrisok előtt?
- Vedd fel a kardot - üvöltött Bertol -, vagy esküszöm az
Istenre, itt helyben feltrancsírozlak! - Hirtelen előrelépett.
Arcát eltorzította a düh.
- Kapd be! - mondta Mike. Bal kezében ott volt a lézertoll.
- Ne! - kiáltottam, és felé futottam. A munkások ilyen tollakkal
égették jeleiket az ötvözött fémgerendákra.
Ezután felgyorsultak az események. Bertol még egy lépést tett
előre, Mike pedig egy könnyed mozdulattal végigsuhintott mellkasán
a zöld sugárral. A telepes felüvöltött, és hátraszökkent, egy
füstölgő, Mike
haboztam. fekete csíkkal
a lehető selyemingje állította
leggyengébbre elején. aEgy pillanatig
sugár erejét.
Bertold két barátja megindult felé, de Mike a sípcsontjukra
suhintott. Az egyik szitkozódva térdre rogyott, a másik pedig

lábát fogva egy lábon szökdécselt hátrafelé, ordítva.
Összecsődült a tömeg. Felnevettek, amikor Mike, meglendítve
bohócsapkáját, ismét meghajolt.
- Hálás köszönet! - szólalt meg Mike. - Anyám nevében is.
Siri unokatestvére haragjával küzdött. Habzó nyál folyt végig
ajkain
telepes és állán.
közé Átküzdöttem magam a tömegen, és Mike meg a magas
álltam.
- Nyugalom - kezdtem. - Elmegyünk. Már megyünk is.
- Az istenit, Merin, menj innen a fenébe! - rivallt rám Mike.
- Rendben van - feleltem, s közben felé fordultam. - Egy Siri
nevű lánnyal vagyok, akinek van egy... - Bertol ekkor előrelépett
és mellém döfött kardjával. Bal kezemet válla köré fontam, és
hátralöktem. Nagyot huppanva landolt a füvön.
- Ó, a francba! - mondta Mike, s néhány lépést hátrált. Fáradtnak
tűnő arccal, undorodva ült le a kőlépcsőre. - Ó, a rohadt életbe!
- mondta halkan. Bohócjelmezének bal oldalán, az egyik sötét
folton, rövid, bíborló csík volt. Amint figyeltem, a keskeny csík
vastagodni kezdett, és vér csordult Mike Osho széles mellkasára.
- Ó, Jézusom,
megpróbáltam Mike! - aLetéptem
elállítani vérzést.egy darabotsemaz emlékeztem
Semmire ingemből, és
az
elsősegély oktatásokból, amelyeket kadét korunkban kaptunk. A
csuklómhoz kaptam, de a kommunikátorom nem volt ott. A Los
Angelesen maradt mindkettőnké. - Nem vészes, Mike! - lihegtem. -
Csak egy kis vágás. - A vér ráfolyt a kézfejemre, majd a
csuklómra.
- Azért ez is megteszi - mondta Mike. Erőltetett hangon beszélt a
fájdalom miatt. - A rohadt életbe. Egy kurva kard. Érted, Merin?
Életem teljében levágnak egy kurva evőeszközzel, egy kurva
egycentes operából. O, a rohadt életbe, de fáj!
- Egy háromcentes operából - javítottam ki, és kezet váltottam. A
ruhadarabot teljesen eláztatta a vér.
- Tudod,
kurva, kétmi centet
a szar érő
a te orrod.
bajod, Aaaaaa!
Merin? Mindenbe
- Mike beleütöd azt a
arca először
elfehéredett, azután szürkévé vált. Állát mellkasára ejtette, és
mélyeket lélegzett. - A pokolba az egésszel, kölyök! Húzzunk haza,
jó?
Hátranéztem. Bertol lassan távolodott a barátaival. A sokaság
többi része döbbenten mozgolódott.
- Hívjanak orvost! - ordítottam. - Hozzanak ide egy orvost! - Két
férfi futásnak eredt. Sirinek nyoma veszett.
- Várj egy percet! Várj egy percet! - mondta Mike. Hangja most
erőteljesebb volt, mintha megfeledkezett volna valami fontosról. -
Csak egy percet - mondta, és meghalt.
Meghalt. Egy igazi halál. Agyhalál. Ajkai groteszkül szétnyíltak,
szemei és
látni, pedig
egy felakadtak, úgyhogy
perc múlva nem csak vér
jött több a szeme fehérjét lehetett
a sebből.
Néhány őrült percen át átkoztam az eget. Láttam az LA-t
keresztülhaladni a halványuló csillagmezőn, és tudtam, hogy vissza
tudnám hozni Mike-ot, ha néhány percen belül oda tudnám vinni. A
tömeg hátrálni kezdett, miközben én a csillagok felé üvöltöztem.
Végül Bertolhoz fordultam.
- Te! - mondtam.
A fiatalember megállt a főtér távolabbi végén. Arca hamuszürke
volt. Szótlanul bámult maga elé.
- Te! - szólaltam meg ismét. Felvettem a földre esett lé-
zertollat, maximumra állítottam, és odasétáltam a barátaival
várakozó Bertolhoz.
Később, a kiáltások
tudatomhoz ért Siri és az égett képe,
siklójának hús bűzén
amint keresztül,
leszáll a homályos
zsúfolt
térre, azután mindent belepett a por, és hallottam hangját, mely
azt parancsolta, hogy szálljak be. Felemelkedtünk a fény és az

őrjöngés fölé. A hűvös szél belekapott izzadságtól nedves hajamba.
- Elmegyünk Fevarone-ba - közölte Siri. - Bertol be volt rúgva. A
szeparatista mozgalom egy kicsi, erőszakos csoportosulás. Nem lesz
megtorlás. Velem maradsz, míg a Tanács lefojtatja a vizsgálatot.
- Nem - feleltem. - Szállj le! Szállj le oda! - Egy földnyelvre
mutattam, nem messze
Siri ellenkezett a várostól.
ugyan, de leszállt. Még megnéztem a követ, hogy
alatta van-e a hátizsák, azután kiszálltam a siklóból. Siri
átcsúszott az ülésen és fejem az övéhez húzta.
- Merin, szerelmem. - Nyitott ajkai melegek voltak, de én nem
éreztem semmit. Testem kába volt. Hátraléptem, és búcsút intettem
neki. Hajába túrt, s könnyekkel teli zöld szemekkel meredt rám.
Azután a sikló felemelkedett, megfordult és dél felé iramodott a
kora reggeli fényben.
Úgy éreztem, kiáltanom kell, hogy csak egy percet. Leültem az
egyik kőre, magamhoz húztam térdeim, és zokogni kezdtem. Azután
felálltam, és belehajítottam a lézertollat a tengerbe.
Kiráncigáltam a hátizsákot a kő alól, és tartalmát a földre
öntöttem.
A repülőszőnyeg eltűnt.
Visszaültem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy nevessek, sírjak vagy
odébbálljak. A nap felkelt, én pedig csak ültem ott. Három órával
később is ott ültem, amikor a Hajó nagy biztonsági siklója
csendesen leszállt a hátam mögött.
- Apa? Apa, kezd későre járni.
Megfordulok, és megpillantom fiamat, Donéit, aki mögöttem áll. A
Hegemónia Tanács kék és arany színű palástját viseli. Kipirult
kopasz foltján izzadságcseppek gyöngyöznek. Donel még csak
negyvenhárom éves, de nekem sokkal idősebbnek tűnik.
- Kérlek, apa! - mondja. Bólintok, és felállók, leseprem magamról
a koszt és a port. Együtt megyünk a sírbolt bejáratához. A tömeg
mostanra egészen
szüntelenül közel ért.
közelednek. Recseg
- Menjek talpuk
veled, apa?alatt a kavics,
- kérdezi Donel.amint
Megállok, és végigmérem ezt az idegent, aki a fiam. Kevés dolog
van benne, ami rám vagy Sirire emlékeztetne. Az arca barátságos,
rózsás és feszült, a mai nap izgalma miatt. Érzem benne a nyílt
őszinteséget, mely egyes embereknél gyakran foglalja el az
intelligencia helyét. Nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam
össze ezt a kopasz bábot Alónnal - a sötét fürtös, csendes, kaján
mosolyú Alónnal. De Alón már harminchárom éve halott, elesett egy
ostoba csatában, amihez semmi köze nem volt.
- Nem! - szólalok meg. - Egyedül megyek. Köszönöm, Donel.
Bólint és visszalép. A lobogók a várakozó tömeg fölött pattognak.
Figyelmemet most a sírbolt felé fordítom.
A bejáraton
Az tenyérzár
elmúlt néhány van. Csak
perc alatt meg kellmagamnak
elképzeltem érintenem.
valamit, valamit,
ami meg fog menteni a belsőmben egyre növekvő szomorúságtól és
azoktól az eseményektől, melyeket én okoztam. Siri nem halt meg.
Betegsége utolsó stádiumában összehívta az orvosokat és a kolónián
maradt néhány technikust, akik építettek neki egy olyan ósdi
hibernáló kamrát, mint amilyenek két évszázaddal azelőtt használt
űrhajóikon voltak. Siri csak alszik. Mi több, az egy éves alvás
még valahogy meg is fiatalította. Amikor felébresztem, ugyanaz a
Siri lesz, akire a régi szép időkből emlékszem. Együtt sétálunk
majd ki a napfényre, és amikor megnyílnak a térkapu-portálok, mi
megyünk át rajtuk először.
- Apa?
- Igen. - Előrelépek,
Villanymotorok és lehet
szisszenését kezem a kripta sajtajára
hallani, helyezem.
a fehér kőtömb
hátracsúszik. Lehajtom a fejem, és belépek Siri sírboltjába.
- A francba, Merin, biztosítsd azt a kötelet, különben belelök a

tengerbe. Siess! - Siettem. A nedves kötelet csak nehezen lehetett
feltekerni, hát még kikötni. Siri méltatlankodva rázta meg fejét,
azután előrehajolt, és egy kézzel kötött egy derékhurkos csomót.
A Hatodik Újraegyesülésünk volt. Én három hónapot késtem a
születésnapjáról, amelyre viszont több mint ötezer embernek
sikerült elmennie.
kívánt neki A Nagy
minden jót. EgyGyűlés
költő elnöke negyven
szerelmi perces beszédben
szonettjeinek legújabb
darabjait olvasta fel. A Hegemónia Nagykövete egy tekercset és egy
új hajót ajándékozott neki, egy kis víz alá süllyeszthető modellt,
melyet a Maui-Covenanton engedélyezett első energiacellák
hajtottak.
Sirinek ezen kívül még tizenkilenc hajója volt. Ezek közül
tizenkettő gyors katamarán flottájához tartozott, melyekkel a
vándorló szigetcsoport és a többi sziget között folytatott
kereskedelmet. Volt még két gyönyörű jachtja, amelyeket csak egy
évben kétszer használt, hogy megnyerje az Alapítók Regátáját és a
Covenant Kritériumot. A többi négy hajó ósdi halászbárka volt,
otthonos és nehéz, szépen karban voltak tartva, de akkor is csak
lapos fenekű
Sirinek dereglyék
tizenkilenc voltak,
hajója s nem
volt, mitöbb.
mégis az egyik halászhajón
voltunk - a Ginnie Paulon. Az elmúlt nyolc nap alatt az Egyenlítői
Sekélyes homokpadjain halásztunk; mi ketten voltunk a legénység,
hálót vetettünk, azután bevontunk, gázoltunk térdig érő, bűzlő
haltömegben, talpunk alatt recsegtek a trilogiták, keresztül
gázoltunk minden nullámon, hálót vetettünk és bevontunk,
őrködtünk, és a rövid idő alatt, amikor pihenni lehetett, úgy
aludtunk, mint a kimerült gyerekek. Még nem voltam egészen
huszonhárom. Addig azt hittem, hogy az LA fedélzetén hozzászoktam
a kemény munkához, s szokásommá vált minden második műszak után
edzeni egy órát az 1,3 gés tartályban, de a derekam és mindkét
karom sajgott a megerőltetéstől, s tenyeremen a bőrkeményedések
közé
- hó-lyagok
Merin, nőttek.ésSiri
menj előre, akkorkimúlt
reffeld hetven.
az orrvitorlát! Azután jöhet a
fő vitorla, utána menj le, és készíts szendvicseket! Jó mustárosra
csináld.
Bólintottam, és előre mentem. Már vagy másfél napja játszottunk
bújócskát a viharral: előtte vitorláztunk, amikor lehetett,
hánykolódtunk, és álltuk haragját, amikor nem volt más
választásunk. Először még izgalmas volt, örömmel vettük ezt a kis
változatosságot az örökös hálóvetés, bevonás és javítás után. De
néhány óra múlva az adrenalin elillant, helyét állandó szédülés,
elgyötörtség és iszonyú fáradtság foglalta el. A vihar nem
enyhült. A hullámok hat méter magasra nőttek, vagy még magasabbra.
A Ginnie Paul úgy hánykolódott, ahogy egy ilyen széles gerendájú
matrónától
volt el lehetett
a háromrétegű várni.alatt.
viharruha MindenSirinek
átázott.
ez Bőröm is csupa
nem volt víz
más, mint
régen várt vakáció.
- Ez semmi - mondta az éjszaka legsötétebb órájában, miközben a
hullámok átcsaptak a fedélzeten, s nekivágódtak a kajüt ütött-
kopott műanyagfalának. - Látnod kellene a számum idején!
A felhők még mindig nagyon alacsonyan szálltak, s összeolvadtak a
távoli, szürke hullámokkal, melyek mostanra másfél méteresre
zsugorodtak. Mustárt kentem a sült marhahúsos szendvicsekre, és
gőzölgő kávét öntöttem a vastag falú, fehér bögrékbe. Még
súlytalanságban is könnyebb lett volna a kávét kitölteni, anélkül,
hogy egy cseppet is kilögyböltem volna, mint felvinni a
koromsötétben a kabinlépcsőn. Siri minden megjegyzés nélkül vette
el majdnem
ételnek és aüres bögréjét. Egy
nyelv-forrázó darabig csendben
melegségnek. Átvettemültünk, örülveSiri
a kormányt, az
pedig lement, hogy újratöltse a bögréket. A szürke délután szinte

láthatatlanul éjszakává halványult.
- Merin - kezdte, miután kezembe nyomta a bögrémet, s leült a
hosszú párnázott padra, mely körbefutott a kajütön. -Mi fog
történni, ha megnyitják a térkapu portálokat?
Meglepett a kérdés. Szinte soha nem beszéltünk azokról az időkről,
amikor a Maui-Covenant
és hirtelen belépöregnek
döbbenetesen a Hegemóniába.
láttam. Sirire pillantottam,
Arca ráncokkal és
árnyékokkal teli mozaik volt. Csodálatosan zöld szeme sötét kútba
süllyedt, arccsontjai pedig éles tőrként feszültek törékeny
pergamen bőrének. Ősz haját rövidre vágatta, s tincsei most nedves
tüskékként álltak szét. Nyaka és csuklója húrként emelkedett ki az
alaktalan pulóver alól.
- Hogy érted? - kérdeztem.
- Mi fog történni, miután megnyitották a térkaput?
- Tudod, hogy mit mondott a Tanács, Siri. - Hangosan beszéltem,
mert az egyik fülére nagyot hallott. - Új kereskedelmi és
technológiai korszak nyílik majd meg a Maui-Covenant előtt. És nem
lesztek többé egyetlen, apró világba zárva. Ha tagokká váltok,
bárki
- használhatja
Igen - mondtamajd a térkapu-portálokat.
Siri. Hangja fáradt volt. - Ezt már mind
hallottam, Merin. De mi fog történni! Kik jönnek át elsőként?
Megvontam a vállam.
- Gondolom, még több diplomata. Kulturális kapcsolat
specialisták. Antropológusok. Etnológusok. Tengerbiológusok.
- És azután?
Nem feleltem azonnal. Sötét volt. A tenger majdnem teljesen
lecsendesedett. Irányfényeink vörös és zöld fénnyel ragyogtak az
éjszakában. Ugyanazt az izgalmat éreztem, mint két nappal azelőtt,
amikor a falként tornyosuló viharfelleg megjelent a horizonton.
Megszólaltam.
- Azután jönnek a misszionáriusok. Az olaj geológusok. A tenger-
gazdálkodók.
Siri kávéjába Akortyolt.
fejlesztők.
- Azt hittem, hogy a Hegemóniátok több egy egyszerű
olajgazdaságnál.
Felnevettem, és lezártam a kormányt.
- Senki sem jut tovább az olajgazdaságnál. Addig, amíg van
valahol olaj, addig nem. Mi nem égetjük el, ha erre gondoltál. De
akkor is szükség van rá a műanyagok, a szintetikus anyagok, az
ételbázisok és a keroidok előállításához. Kétszáz milliárd ember
elég sok műanyagot használ.
- És a Maui-Covenanton van olaj?
- Ó, igen! - feleltem. De már nem nevettem. - Több milliárd
hordónyi van csak az egyenlítő alatt.
- És hogyAzokkal.
Igen. hozzák aMeg
felszínre? Fúrótornyokkal.
tengeralattjárókkal. Tenger alatti kolóniák
segítségével, melyeket a Maré Infínitusról hozott munkások
népesítenek majd be.
- És a mozgó szigetek? - kérdezte Siri. - Minden évben vissza
kell térniük az egyenlítőhöz, hogy kék planktont ehessenek és
szaporodjanak. Mi lesz a szigetekkel?
Ismét megvontam a vállam. Túl sok kávét ittam, és keserű lett tőle
a szám.
- Nem tudom - feleltem. - A legénységnek nem mondtak túl sok
mindent. De amikor először jöttünk ide, Mike úgy hallotta, hogy
rengeteg szigetet akarnak fejleszteni, hogy néhányat védetté
nyilváníthassanak.
- Fejleszteni?
Hogy tudnák a - Siri hangjában
szigeteket először éreztem
fejleszteni? Még meglepettséget.
a legelőkelőbb -
családoknak is engedélyt kell kérniük a Tengeri Néptől, ha faházat

akar építeni egyikükre.
Elmosolyodtam, amikor Siri ezt a helyi kifejezést használta a
delfinekre. A Maui-Covenant telepesei nagyon gyerekesekké váltak,
ha az átkozott delfinjeikről volt szó.
- A terveket már elkészítették - mondtam. - 128 573 mozgó sziget
elég nagy
jogokat már ahhoz,
rég el hogy lakóhelyet
is adták. építsenek
A kisebb rajtuk.
szigeteket A bérleti
szétzúzzák, azt
hiszem. Az Otthon szigeteket tovább fogják fejleszteni, és
rekreációs célokra fogják használni.
- Rekreációs célokra - ismételte Siri. - Hányan fogják használni
a térkaput a Hegemóniából, hogy idejöjjenek... rekreációs céllal?
- Úgy érted eleinte? - kérdeztem. - Csak néhány ezer az első
évben. Amíg az egyetlen portál a 241-es szigeten van... a
Kereskedelmi Központ... behatárolt számú ember. Talán ötven ezer a
következő évben, amikor Firstsite-nak is lesz saját portálja.
Luxusutazás lesz. Mindig így van, amikor megnyitnak egy új
kolóniát a Háló számára.
- És később?
- Az ötéves próbaidő
Elképzelhetőnek tartom,után?
hogy Természetesen több ezer
vagy húsz-harminc portál
millió lakoslesz.
jön
majd át a teljes tagság első évében.
- Húsz-harminc millió - ismételte meg Siri. Az iránytűtartó zöld
fénye alulról világította meg ráncos arcát. Még mindig volt benne
valami szépség. De nem látszott rajta se düh, se meglepettség. Én
mindkettőre számítottam.
- De akkor ti is állampolgárok lesztek - mondtam. - Akárhová
kiléphettek a Világhálón. Tizenhat új világból választhattok majd.
Addigra talán még többől.
- Igen - bólintott Siri, és letette üres bögréjét. Apró
esőcseppek jelentek meg a kajüt ablakain. A kézzel faragott
keretbe épített radarernyőn a tenger üresnek látszott, elmúlt a
vihar. - van
világban Igazotthona?
az, Merin, hogy a egy
Úgy értem, Hegemónia polgárainak
háza, tucatnyi tucatnyi
égboltra néző
ablakkal?
- Persze - feleltem. - De nem túl sok embernek. Csak a gazdagok
engedhetik meg maguknak az ilyen több világra néző rezidenciákat.
Siri elmosolyodott, és kezét a térdemre helyezte. Kézfeje foltos
volt és eres.
- Persze, te is nagyon gazdag vagy, nem igaz, Hajós? Elfordultam.
- Nem, még nem.
- Á, de az leszel hamarosan, Merin, hamarosan. Mennyi idő múlva
is, szerelmem? Már csak két heted van hátra itt, éafl azután jöhet
az ugrás a Hegemóniába. A ti időtök szerint még , öt hónap, és itt
lesz az összes alkatrész, pár hét alatt végeztek, és gazdag
emberként
vagy. lépsz
Milyen haza.
furcsa Átlépsz kétszáz
gondolat... ürestartottam?
de hol is fényéven Mennyi
és otthon
idő
ez? Kevesebb mint egy szabvány év.
- Tíz hónap - mondtam. - Háromszázhat szabvány nap. Nektek
háromszáztizennégy. Kilencszáznyolcvan műszak.
- És azután véget ér a száműzetés.
- Igen.
- Te pedig huszonnégy éves leszel, és dúsgazdag.
- Az.
- Fáradt vagyok, Merin. Aludni szeretnék.
Beprogramoztuk a kormányt, beállítottuk az ütközésriasztót, és
lementünk. A szél valamelyest megélénkült, a hullámverés pedig
maga előtt terelte az öreg bárkát, hullámhegyről hullámvölgyre.
Levetkőztünk
először a himbálózó
az ágyba, lámpahúztam
és magamra pislákoló fényében. Most
a takarókat. Én feküdtem
először
aludtunk együtt Sirivel. Eszembe jutott legutóbbi Újraegyesülésünk
és szégyenlősködése a villában, s azt hittem, hogy leoltja a

lámpát. Ehelyett egy percig ott állt, meztelenül a hidegben,
vékony karjait leeresztve.
Az idő megviselte Sirit, de nem tette tönkre. A gravitáció
elvégezte elkerülhetetlen munkáját mellein és fenekén, és sokkal
vékonyabb is volt. Megbámultam kiálló bordáit és mellcsontját, s
eszembe jutott
bársonyosan puha abőrével.
tizenhat éves lány,
A himbálózó formás
lámpa hideg vonalaival és
fényénél Siri
lógó húsára bámultam, és eszembe jutott a holdfény a bimbózó
melleken. Mégis, valami idegen, megmagyarázhatatlan módon ugyanaz
a Siri volt, aki most előttem állt.
- Gyere közelebb, Merin! - Mellém feküdt. A takarókat hidegnek
éreztük, a durva lepedőt viszont kellemesnek. Leoltottam a lámpát.
A kis hajó himbálózással reagált a tenger ütemes légzésére.
Hallottam az árbocok és gyűrűk barátságos nyikorgását. Reggel
megint jöhetett a hálóvetés, bevonás, meg javítás, de ez most az
alvás ideje volt. A fának csapódó hullámok hangjától kezdtem
elszenderedni.
- Merin?
-
- Igen.
Mi történne, ha a szeparatisták megtámadnák a Hegemónia
turistáit vagy az új lakosokat?
- Azt hittem, a szeparatistákat egytől-egyig elszállították a
szigetekre.
- így is van. De mi van, ha ellenállnak.
- Akkor a Hegemónia beveti a GÁRDÁt, akik szétrúgják a
szeparatistak seggét.
- És ha magát a térkaput támadnák meg... elpusztítnák, még
mielőtt elkészülne?
- Lehetetlen.
- Tudom, de mégis, mi lenne ha?
- Akkor az LA kilenc hónap múlva visszatérne a Hegemónia
rohamosztagaival,
szeparatistak akik és azután
seggét... még a Maui-Covenanton,
mindenkiét jobban szétrúgnák a
aki az
útjukba áll.
- Kilenc hónap űrhajóval - mondta Siri. - Nekünk az tizenegy év.
- De így is, úgy is, elkerülhetetlenül bekövetkezne -mondtam. -
Beszéljünk valami másról.
- Jó - felelte Siri, de nem beszéltünk semmiről. Hallgattam a
hajó recsegését és sóhajait. Siri hozzám bújt. Fejét a vállamon
nyugtatta, s olyan lassan, mélyen lélegzett, hogy azt hittem, már
alszik. Már én magam is majdnem aludtam, amikor meleg keze
elkezdett lefelé siklani a lábamon, és célját elérve megállt.
Meghökkentem, pedig lassan kezdtem megmerevedni. Siri suttogva
adta meg a választ néma kérdésemre.
- Nem, Merin,
ahhoz, az embera soha
hogy kívánja nem lehetéstúl
melegséget a öreg
másikhozzá. Legalábbis
közelségét. Te
döntesz, szerelmem. Én mindenképp elégedett leszek.
Döntöttem. Csak hajnal felé aludtunk el.
A sírbolt üres.
- Donel, gyere ide! Ő besiet, palástja lebeg az üres semmiben. A
sír üres. Nincs hibernáló kamra - igazából nem hittem, hogy
valóban talált egyet -, de nincs szarkofág vagy koporsó se. Egy
fényes izzó világítja meg a sír belsejét.
- Mi a franc folyik itt, Donel? Azt hittem, ez Siri sírja.
- Az is, Apa.
- Akkor hová földelték el, az ég szerelmére? A padló alá? Donel
megdörzsöli a szemöldökét. Eszembe jut, hogy az
anyjáról beszélek.
szüksége, Az is eszembe
mire hozzászokott jut, hogyhogy
a gondolathoz, majdnem két évre
az anyja volt
halott.
- Senki nem mondta meg neked?
- Nem mondott meg mit? - Dühöm és zavarodottságom lassan csökken.

- Amióta leszálltam, egyfolytában sürgetnek, hogy jöjjek ide, és
látogassak el Siri sírjához, mielőtt megnyitják a térkaput. Szóval
mit nem mondtak el nekem?
- Anyát a saját kérésére elhamvasztották. Hamvait a Nagy Déli-
tengerbe szórták a családi sziget legmagasabb pontjáról.
- De érzékeny
Donel akkor minek van itt ez a... kriptái - Vigyázok a számra.
gyerek.
Ismét a szemöldökét dörzsöli, és az ajtó felé néz. Nem lát minket
a tömeg, de meglehetősen nagy késésben vagyunk. A Tanács többi
tagjának már sietve kellett távoznia a hegyről, hogy
csatlakozhassanak a dísztribünön álló méltóságokhoz. Az én lassú
gyászom ezen a napon nemcsak hogy rosszul időzített volt, de ócska
színjátékká is fajult.
- Anya rendelkezéseket hagyott maga után. Mi mindnek eleget
tettünk. - Megérint a falon egy panelt, az félrecsúszik, s
meglátok egy apró mélyedést, benne pedig egy dobozt. Rajta van a
nevem.
- Ez meg mi?
Donel
- megrázza a
Személyes fejét. amiket Anya hagyott rád. Csak Magritte
tárgyak,
tudta, hogy miket, de ő meghalt tavaly télen, és senkinek sem
beszélt róla.
- Jól van - felelem. - Köszönöm. Egy perc és megyek. Donel a
kronométerére pillant.
- Nyolc perc múlva kezdődik a ceremónia. A térkaput húsz perc
múlva aktiválják.
- Tudom - felelem. Tényleg tudom. Az egyik felem pontosan tudja,
hogy mennyi idő van még hátra. - Egy perc és megyek.
Donel előbb habozik, azután távozik. Megérintem az ajtót, és az
bezáródik mögötte. A fém doboz meglepően nehéz. A kőpadlóra
helyezem, és mellé guggolok. Megérintem rajta az apró zárat. A
fedél
- Mi egy kattanással
a fene! - mondomkinyílik, és hát
halkan. De én belenézek a dobozba.
végül is mit vártam? néhány
műalkotást, nosztalgikus emlékeket százhárom együtt töltött
napunkról? esetleg egy préselt virágot, mely egy elfeledett
ajánlat része volt, vagy azt a vadászkürt kagylót, melyért
Fevarone partjainál merültünk. Nem, itt nincsenek emlékek? ilyenek
nincsenek.
A dobozban egy kis Steiner-Ginn kézi lézer van, minden idők egyik
legveszélyesebb sugárfegyvere. Az akkumulátorból egy kábel vezet
az apró fúziós cellába, amelyet Sirí minden bizonnyal vadonatúj
tenger alá süllyeszthető hajójából vett kölcsön. Szintén a fúziós
cellához van csatlakoztatva még egy ósdi kommunikátor, egy antik
darab, szilárd belsőrésszel és egy folyadékkristály lemez. A töltő
jelzőfénye
Még zölden
két tárgy van világít.
a dobozban. Az egyik a fordítókorong, amelyet
oly rég használtunk. Az utolsó tárgytól meglepetésemben szó
szerint eltátom a szám.
- Nahát, te kis kurva! - szólalok meg. Összeáll a kép. Nem tudom
megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Én drága, kis cinkos kurvám!
A dobozban, gondosan összetekerve, egy energiakábelre
csatlakoztatva ott lapul a repülőszőnyeg, amelyet Mike Osho vett a
carvneli piacon harminc márkáért. Otthagyom a repülőszőnyeget,
kihúzom a kommunikátort, és kiemelem. Keresztbe tett lábbal ülök a
hideg kövön, és elindítom a kristály lemezt. Siri ott áll előttem.
Nem zavartak el a hajóról, miután Mike meghalt. Megtehették volna,
de nem tették meg. Nem szolgáltattak ki a Maui-Covenant tartományi
igazságszolgáltatásának
hogy nem teszik meg. Kétsem. Megtehették
napig őrizetben volna, de úgy
tartottak, döntöttek,
és faggattak,
egyszer Singh kapitány személyesen. Azután engedélyezték, hogy
újra szolgálatba álljak. Hazafelé, a négy hónapig tartó, hosszú

ugrás alatt végig Mike meggyilkolásának emlékével kínoztam magam.
Tudtam, hogy ügyetlenségemmel a gyilkosokat segítettem.
Letöltöttem a szolgálataimat, izzadtan ébredtem rémálmaimból, s
azon tűnődtem, vajon leszerelnek-e, ha elérjük a Hálót.
Megmondhatták volna, de úgy döntöttek, hogy nem mondják meg.
Nem szereltek le.
nem szállhattam Ugyanúgyhajóra,
semmilyen megadták eltávjaimat
amíg a Hálónrendszerben
a Maui-Covenant belül, de
voltunk. Emellett írott fenyítésben részesítettek, és lefokoztak.
Ennyit ért Mike élete - fenyítés és lefokozás.
Három hetes eltávomat a legénység többi tagjával együtt kezdtem
meg, de a többiekkel ellentétben, nekem nem állt szándékomban
visszatérni. Átléptem az Esperance rendszerbe, és elkövettem a
Hajósok klasszikus hibáját, megpróbáltam meglátogatni a
családomat. Két nap elég volt a zsúfolt lakógömbből, és átléptem a
Lusus rendszerbe, ahol három napon keresztül kurváztam a Rue des
Chats-en. Amikor a hangulatom sötétebbé vált, átugrottam a Fujira
fogadni, és márkáim nagy részét elvesztettem a nyomorult szamuráj
párbajokon.
Végül azon éskaptam
térkapuzok, magam,
a zarándok hogy vagyok,
űrrepülőn az Anyarendszer
mely két napállomására
alatt ért
a Hellas Medencébe. Azelőtt soha nem voltam se az Anyarendszerben,
se a Marson, és nem is tervezem, hogy visszamegyek oda, de a tíz
nap, melyet ott töltöttem, egyedül kószálva a Kolostor poros,
kísérteties folyosóin, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
visszatérjek a hajóra. Vissza Sirihez.
Időnként otthagytam a megalitek vörös kövű útvesztőjét, és
bőrruhában, egy szál maszkban kiálltam a sok ezernyi kőpáholy
egyikére, s az ég felé néztem, arra a halványszürke bolygóra,
amelyet egykor Régi Földnek neveztek. Volt, hogy ilyenkor eszembe
ötlöttek azok a bátor és ostoba idealisták, akik lassú, szivárgó
üzemanyag tartályú hajóikkal a nagy sötétség felé haladtak,
megrakodva ideológiáikban
amennyire embriókkal, melyekre
hittek. Deépp annyira megpróbáltam
legtöbbször vigyáztak, mint
nem
gondolkodni. Legtöbbször csak álldogáltam a lila éjszakában, és
hagytam, hogy Siri hozzám jöjjön. Ott, a Mester Sziklánál, ahol
annyi, nálamnál sokkal értékesebb zarándok lelt megvilágosodásra,
nekem is sikerült, mégpedig egy nem egészen tizenhat éves
leánygyermek mellettem fekvő testét elképzelve, amint holdfény
világítja meg, mely egy Thomas sólyom szárnyaiból tör elő.
Mire a Los Angeles visszaperdült kvantum állapotba, én is a
fedélzetén voltam. Négy hónappal később megelégedve léptem
szolgálatba az építő legénységgel, rendszeresen rákapcsolódtam
egy-egy stimszimre, és végigaludtam eltávjaimat. Azután odajött
hozzám Singh.
- Le a
alatt kell mennie
lentiek - nyomorult
egy közölte. Nem értettem.
legendát - Az elmúlt
csináltak a magatizenegy év
balhéjából
Oshóval - magyarázta Singh. - Egész kulturális mítoszt csináltak
abból is, amikor azzal a kis telepes lánnyal hempergett a
szénában.
- Siri - morogtam.
- Szedje össze a cuccait! - utasított Singh. - A három hetét
odalent tölti. A Nagykövet szakértői szerint a Hegemóniának
nagyobb haszna van magából odalent, mint idefent. Hát majd
meglátjuk.
Rám várt az egész világ. A tömeg ünnepel. Siri integetett. Egy
sárga katamaránnal hagytuk el a kikötőt, és dél-délnyugat felé
vitorláztunk, a szigetvilág és a családi sziget felé.
- Hello,
nem Merin!homályos
tökéletes; - Siri alakja lebeg
a széle. a síraz?
De Siri sötétjében. A hologram
Siri, amint utoljára
láttam, ősz hajával, magasra tartott fejjel, arcán árnyékokkal. -

Hello, Merin, szerelmem!
- Hello, Siri! - mondom. A sírbolt ajtaja be van zárva.
- Sajnálom, hogy nem oszthatom meg veled Hetedik
Újraegyesülésünket, Merin. Pedig nagyon vártam. - Siri egy
pillanatra megáll, és kezeire néz. A hologram enyhén megremeg,
közben pedig hogy
megterveztem, apró mit
porszemcsék lebegnek
akarok mondani át alakján.
- folytatja. - Hogy- hogyan
Előre
akarom mondani. Az érveimet. Az utasításokat, melyeket ki akarok
adni. De most már tudom, mennyire értelmetlen lenne így. Vagy már
elmondtam neked mindent, és te már hallottad, vagy pedig nincs már
mit mondanom, és a csend illik a legjobban ehhez a pillanathoz.
Siri hangja öreg korára még gyönyörűbb lett. Van benne valami
teljesség, valami nyugalom, amely csak a fájdalmat ismerők
hangjában van meg. Siri felemeli kezeit, s azok eltűnnek a
hologram szélén.
- Merin, szerelmem, milyen furcsák voltak egymással és egymás
nélkül eltöltött napjaink. Milyen csodálatosan abszurd az a
mítosz, mely kettőnket összeköt. Számodra napjaim csupán
szívdobbanások
Ha láttad volnavoltak.
arcod TeÚjraegyesüléseink
voltál a tükör, mely soha nem
kezdetén! hazudott.
Elrejthetted
volna megdöbbenésed... legalább ennyit megtehettél volna értem.
- De ügyetlen naivitásod mögött mindig volt... mi is?... valami,
Merin. Van benned valami, ami ellentmond éretlenségednek és
figyelmetlen egoizmusodnak, melyet oly jól viselsz. Törődés az,
azt hiszem. Ha más nem is, a törődés tisztelete.
- Merin, attól tartok, hogy ez a napló több száz... több ezer
bejegyzést tartalmaz... tizenhárom éves korom óta vezetem. Mire
ezt látod, már mindegyiket kitörölték, kivéve azokat, amelyek most
következnek. Adieu, szerelmem, adieu!
Kikapcsolom a kommunikátort, és egy percig csendben ülök. A
sírbolt vastag falain keresztül alig lehet hallani a tömeg
moraját.
Siri Mély meg.
jelenik levegőt veszek,
Ezen és ismétmár
a felvételen elindítom
jócskána elmúlt
lemezt.negyven.
Azonnal rájövök, hogy melyik napon készítette, és hol. Emlékszem a
köpenyre, melyet visel, az angolna kő láncra a nyakán, s
tincseire, melyek megszöktek hajráfjából, s most is arcába
hullanak. Annak a napnak minden részletére emlékszem. Harmadik
Újraegyesülésünk utolsó napja volt, és Dél-Tern magaslataira
mentünk néhány baráttal. Donel tízéves volt, és mi megpróbáltuk
rávenni, hogy csússzon egyet velünk a szánkóval. Sírt. A sikló még
le sem szállt, de Siri már elfordult tőlünk. Amikor Magritte
kiszállt, rögtön láttuk Siri arcán, hogy valami történt.
Most is ez az arc tekint rám. Elgondolkodva túr rendetlen
tincseibe. Szeme vörös, de hangja fegyelmezett.
- Merin, maMamegölték
megölték. a fiunkat.
annyira Alón huszonegy
zavarodott voltál, éves volt,„Hogyan
Merin. és ők
történhetett ilyen tévedés?", ismételgetted. Igazán nem is
ismerted a fiunkat, de láttam a veszteséget az arcodon, amikor
meghallottuk a hírt. Merin, nem baleset volt. Ha semmi más nem él
túl, semmilyen más feljegyzés, ha soha nem is érted meg, hogy
miért hagytam, hogy egy szentimentális mítosz uralja egész
életemet, legalább ezt tudd meg? Alón nem balesetben halt meg. A
szeparatistákkal volt, amikor a tanácsi rendőrök megérkeztek. Még
akkor is elmenekülhetett volna. Alibije is lett volna. A rendőrök
hittek volna neki. De ő úgy döntött, hogy marad.
- Ma, Merin, lenyűgözött, amit a tömeg... a csőcselék... előtt
mondtam a nagykövetség előtt. Tudd meg, Hajós? amikor azt mondtam,
hogygyűlöleteteket",
és „Ez most nem alkalmas idő arra,
akkor pontosan hogy
erre is kimutassátok dühötöket
gondoltam. Se többre,
se kevesebbre. Ma még nem érkezett el az ideje. De eljön majd az a
nap is. Biztosan eljön. A Szövetséget azokban az utolsó napokban

nem vették félvállról, Merin. Ma sincs ez másként. Azok, akik
megfeledkeztek róla, nagyot néznek majd, amikor eljön a nap, mert
biztosan eljön.
A kép újabb képpé halványul, s egy pillanatra egyszerre látható a
huszonhat éves Siri arca és az öreg nő alakja.
- Merin,ésterhes
elmentél, vagyok.
hiányzol. Tíz Annyira örülök.
évig leszel oda. Már öt hete,
Tovább hogy
is. Merin,
miért nem kértél meg, hogy menjek veled? Nem mentem volna, de
annyira jó lett volna, ha megkérsz. De terhes vagyok, Merin. Az
orvosok azt mondják, fiú lesz. Mesélni fogok neki rólad,
szerelmem. Talán ti ketten egyszer elvitorláztok a Szigetvilágba,
és együtt hallgatjátok majd a Tengeri Nép zenéjét, ahogy azt mi
tettük az elmúlt hetekben. Talán akkor már érteni fogod őket.
Merin, hiányzol. Kérlek, siess vissza!
A holografikus kép vibrál, majd vált. A tizenhat éves leány arca
vörös. Hosszú hajzuhataga meztelen vállain és fehér hálóköntösén
nyugszik. Gyorsan beszél, versenyt futva könnyeivel.
- Merin Aspic Hajós, sajnálom, ami a barátoddal történt? tényleg?
de úgy mentél
hogyan el, hogy
segíthetnél még csakhogy
rajtunk... nem is
te köszöntél. Terveim
és én... még csak voltak,
nem is
köszöntél. Nem érdekel, hogy mi fog történni veled. Remélem,
visszamégy a bűzlő, túlzsúfolt Hegemóniás kaptáradba, tőlem akár
meg is rohadhatsz. Az igazság az, hogy akkor se akarnálak látni,
ha fizetnének érte. Viszlát.
Hátat fordít, még mielőtt a kép elhalványul. Most sötét van a
sírban, de még egy percig tovább megy a felvétel audió része. Egy
halk nevetés és Siri hangja - korát nem tudom - hallatszik még
egyszer.
- Adieu, Merin! Adieu!
- Adieu! - mondom, és leállítom a lemezt.
A tömeg kettéválik, ahogy hunyorogva kilépek a sírboltból. Pocsék
időzítésem
arcomon agyoncsapta
dühös suttogástaz esemény
vált ki. Adrámaiságát, és most
hangszórók még a mosoly is
a hegycsúcsra az
felsugározzák a hivatalos ceremónia szövegét.
- ...az együttműködés új korszaka kezdődik... - visszhangzik a
Nagykövet telt hangja.
Lerakom a dobozt a földre, és kiveszem a repülőszőnyeget. A tömeg
előrelép, hogy lássa, amint letekerem a szőnyeget. A szövet
megfakult, de a repülőszálak úgy ragyognak, mint a frissen öntött
réz. A szőnyeg közepére ülök, s magam mögé csúsztatom a nehéz
dobozt.
- ...és még többen jönnek majd, ha a tér és az idő nem lesz többé
akadály.
A tömeg hátrahőköl, amikor megérintem a repülőmintát, és a
repülőszőnyeg
sírbolt négy
tetejét. méteres visszatérnek,
A szigetek magasságba emelkedik.
létrehozva Most látom a
az Egyenlítői
szigetcsoportot. Látom őket, szigetek százait, amint lágy szelek
fújják őket az éhes dél felől.
- Ezért aztán nagy örömömre szolgál zárni ezt az áramkört, és
önöket, a Maui-Covenant kolóniát az Emberiség Hegemóniájának
tagjaként üdvözölni.
Az ünnepi komm-lézer vékony fonala a horizont irányába pulzál.
Taps hallatszik, azután rákezd a zenekar. Az ég felé hunyorgók,
épp időben, hogy megláthassam, amint új csillag születik. Az egyik
felem mikroszekundumra pontosan tudta, hogy mi történt.
Néhány mikroszekundumig a térkapu működőképes volt. Néhány
mikroszekundumra a tér és az idő nem volt akadály. Azután a
mesterséges
töltetet, szingularitás
amelyet óriási húzóereje
a külső szigetelő begyújtotta
gömbre helyeztem. Azta az
termit
apró
robbanást nem lehetett észrevenni, de egy másodperccel később a
növekvő Swarzschild rádiusz megeszi saját héját, lenyelve

harminchat tonna törékeny dodekaédert, és gyorsan növekedve felfal
több ezer kilométernyi űrt maga körül. És ezt lehet látni -
nagyszerű látvány -, egy miniatűr nova fehéren fellángol a tiszta,
kék égbolton.
A zenekar leáll. Mindenfelé emberek rohannak, fedezéket keresve.
Pedig nincs rá okuk.
röntgensugarak törnekMiközben a térkapu
elő, melyek saját
azonban nem magába omlik össze,
elég erősek ahhoz,
hogy kárt okozzanak, hála a Maui-Covenant nagylelkű légkörének.
Újabb plazmaáradat látható, amint a Los Angeles még jobban
eltávolodik a gyorsan pusztuló, apró fekete lyuktól. Felélénkül a
szél, s a tenger fodrozódni kezd. Furcsák lesznek a hullámok ma
éjjel.
Valami mély értelmű dolgot szeretnék mondani, de nem jut eszembe
semmi. A tömegnek amúgy sincs kedve rám figyelni. Bemagyarázom
magamnak, hogy a kiáltások és a sikolyok közepette hallani lehet
néhány éljenző hangot.
Megérintem a repülőmintákat, és a repülőszőnyeg a szirt, majd a
kikötő fölé száguld. Egy, a déli meleglevegő áramlatokon
lustálkodó
- Jöjjenek Thomas-sólyom rémült
csak! - kiáltok csapkodással
a menekülő reagál
sólyomra. közeledésemre.
- Jöjjenek csak!
Harmincöt éves leszek, nem vagyok egyedül, és jöjjenek, ha mernek!
- Öklömet leeresztem, és felnevetek. Szél kap a hajamba, s lehűti
izzadt mellkasomat és karjaimat.
Immár higgadtabban körülnézek, és a legtávolabbi sziget felé
veszem az irányt. Már alig várom, hogy találkozhassak a
többiekkel. Mi több, alig várom, hogy beszélhessek a Tengeri
Néppel, és elmondhassam nekik, hogy eljött az idő, és a Cápa
eljöhet a Maui-Covenantra.
Később, amikor a csatákat megnyertük, és a világ az övék, majd
mesélek nekik róla. Énekelni fogok nekik Siriről.
A távoli ürcsata fénykavalkádja tovább folytatódott. A szirtek
között süvítő
szorosan szél hangján
összehúzódva, kívül semmi
előredőlve sem hallatszott.
ült, úgy bámulva Aaztársaság
antik
komlogot, mintha a folytatásra vártak volna.
Nem volt folytatás. A Konzul kivette és eltette a mikrodiszket.
Sol Weintraub megsimogatta az alvó csecsemő hátát.
- Ön nem lehet Merin Aspic - mondta a Konzulnak.
- Nem - rázta meg a fejét a másik. - Merin Aspic meghalt a
Lázadás során. Siri Lázadása során.
- Hogy jutott ehhez a felvételhez? - kérdezte Hoyt atya. A pap
fájdalom-maszkja alatt látni lehetett, hogy megindította a
történet. - Ez hihetetlen...
- Ő adta nekem - felelte a Konzul. - Néhány héttel azelőtt, hogy
elesett a Szigetvilági csatában. - A Konzul végignézett az
értetlen az
Apám... arcokon. - Az Donel,
a bizonyos unokájukakiről
vagyok. Siribeszélt...
Aspic és Merin unokája.
lett az
önkormányzat első tanácsosa, amikor a Maui-Covenantot felvették a
Protekturátusba. Később szenátorrá választották, és szenátorként
is halt meg. Kilencéves voltam azon a napon, fenn a hegyen, Siri
sírjánál. És húszéves... elég idős ahhoz, hogy csatlakozzam a
lázadókhoz és harcoljak... amikor egy éjszaka eljött a szigetünkre
Aspic, félrevont, és megtiltotta, hogy beálljak a csapatába.
- Harcolt volna? - kérdezte Brawne Lamia.
- Ó, persze! És meg is haltam volna. Mint férfijaink egyharmada
és asszonyaink egyötöde. Mint az összes delfin és számos sziget,
bár a Hegemónia megpróbálta a lehető legjobban megóvni őket.
- Megindító dokumentum - mondta Sol Weintraub. - De ön miért van
itt?
- Miért
Még zarándokol
nincs el a Shrike-hoz?
vége a történetnek - felelte a Konzul. - Figyeljenek!
Apám olyan gyenge volt, mint amilyen erős nagyanyám. A Hegemónia

nem várt tizenegy helyi évet a visszatéréssel - a GARDA
fáklyahajói alig öt év múlva álltak bolygókörüli pályára. Apám
végignézte, hogyan söprik el a lázadók kapkodva megépített
űrhajóit. Még akkor is a Hegemóniát védte, amikor ostrom alá
vették a bolygónkat. Emlékszem, tizenöt éves koromban családi
szigetünk
szigetet ésfelső fedélzetéről
a tengert mélyvízi néztük a bevilágító
bombákkal távolban lángoló többi
Hegemoniabeli
lebegőket. Reggel a hullámok szürkék voltak a delfinek
holttesteitől.
Lira nővérem a lázadók oldalán harcolt a Szigetvilági csatát
követő reménytelen napokban. Szemtanúk látták meghalni. A
holtteste nem került elő. Apám soha többé nem ejtette ki a nevét a
száján.
Három évvel a tűzszünet és a Protektorátusba való felvétel után
mi, eredeti telepesek kisebbségbe kerültünk saját bolygónkon. A
szigeteket megzabolázták és turistáknak adták el, ahogy azt Merin
megjósolta Sirinek. Firstsite ma tizenegymilliós város, az egész
szigetet terjeszkedő tornyok, felhőkarcolók és EM városok veszik
körül a part
az Első mentén. leszármazottai
Családok A Firtsite kikötőárulnak
megmaradt régies
benne bazárnak,
hajókat és
méregdrága műtárgyakat.
Amikor apámat először megválasztották szenátornak, egy ideig a Tau
Ceti Centeren éltünk, és az iskolát is ott végeztem el. En voltam
az engedelmes fiú, felmagasztaltam a Hálón belüli élet erényeit,
tanulmányoztam az Emberiség Hegemóniájának dicső történelmét, és
igyekeztem előkészíteni saját diplomáciai karrieremet.
Es közben mindvégig vártam.
A végzés után egy rövid időre visszatértem a Maui-Covenantra. A
Központi Közigazgatási Sziget hivatalaiban dolgoztam. A feladataim
közé tartozott a sekélyesben sodródó több száz platform
felkeresése, a gyorsan szaporodó vízalatti városok ellenőrzése,
illetve a TC2-ről
vállalatokkal való és a Sol Draconi Nem
kapcsolattartás. Septemről érkező
szerettem fejlesztési
a munkámat. De
hatékony voltam. És mosolyogtam. Es vártam. ,
Feleségül vettem egy, az Első Családokból, Siri rokonának,
Bertolnak a családjából származó lányt, és miután a diplomáciai
testület vizsgáján megszereztem a ritka „kitűnő" minősítések
egyikét, a Hálón kívül kértem megbízatást.
így kezdődött személyes Diaszpóránk, a Gresháé és az enyém.
Hatékony voltam. Diplomatának születtem. Öt szabványév alatt
konzulhelyettes lett belőlem. Nyolc év alatt Konzul. A Hálón kívül
nem vihettem többre ennél.
Én döntöttem így. A Hegemóniának dolgoztam. Es vártam.
Eleinte az volt a szerepem, hogy a Háló találékonyságával segítve
vezessem - rá
értenek a telepeseket,
hogy pusztítsák el hogy azt tegyék,
a valóban őshonosamihez a legjobban
életformákat. Nem
véletlen, hogy a csillagközi terjeszkedés hat évszázada alatt a
Hegemónia nem találkozott olyan fajjal, mely értelmesnek minősült
volna a Drake-Turing-Csen skálán. A Régi Földön régóta elfogadott
tény volt, hogy ha egy faj rávette az embert a táplálékláncára,
akkor az a faj hamarosan kipusztult. Ahogy a Háló növekedésnek
indult, ha egy faj komolyan versenybe szállhatott az emberiség
intellektusával, akkor az a faj kipusztult, még mielőtt megnyílt
volna az első térkapu a naprendszerében.
A Whirl-ön felhőtornyaikban cserkésztük be a tünékeny zepleneket.
Lehet, hogy nem voltak értelmesek az emberiség vagy a Core mércéje
szerint. De gyönyörűek voltak. Szivárványszínben fodrozódva haltak
meg,
de színpompás leírhatatlanul
haláltusájuk üzeneteiket nem szép
látták, nem
volt. hallották fajtársaik,
Fény-érzékeny bőrüket a
Háló vállalatainak, húsukat a Heaven 's Gate-hez hasonló
bolygóknak adtuk el, csontjaikat pedig porrá őrölve,

afrodiziákumként vették , meg a többi gyarmat babonás és impotens
lakói.
A Gardenen a Nagy Mocsarat lecsapoló arkológia-mérnökök
tanácsadója voltam. Ekkor ért véget a mocsári kentaurok rövid
uralma, akik fenyegetést jelentettek a Hege-mónia ottani
fejlődésére. A végén voltak,
síkságok túl szárazak megpróbáltak elvándorolni,
és amikor de az
egy évtizeddel északi
később, a
Garden Hálóhoz való csatlakozásakor felkerestem azt a vidéket, a
kiszáradt kentaurok maradványai még mindig valamely színesebb kor
egzotikus növényeiként hevertek elszórva a síkságokon.
A Hebronra épp akkor érkeztem meg, amikor véget ért a zsidó
telepesek és a seneschai aluitok hosszú háborúja. Az aluitok olyan
törékenyek voltak, mint annak a víz nélküli bolygónak az ökológiai
rendszere. Empaták voltak, a félelmünk és a kapzsiságunk végzett
velük — és áthidalhatatlan idegenségünk. A Hebronon azonban nem az
aluitok pusztulása változtatta kővé a szívemet, hanem az, hogy
részt vettem maguknak a telepeseknek a halálra ítélésében.
A Régi Földön létezett egy szó arra, amit műveltem - a „quisling".
A Hebron ugyan
ugyanolyan nem volt
egyértelmű a hazám,
okok mégis, az oda
miatt menekültek oda,menekült
mint az telepesek
én őseim,
akik aláírták az Élet Szövetségét a Régi Föld Maui nevű szigetén.
Én azonban vártam. Es miközben vártam, színészkedtem... a szó
minden értelmében.
Megbíztak bennem. Elhitték őszinte meséimet arról, milyen
csodálatos lenne újra csatlakozniuk az emberiség közösségéhez... a
Hálóhoz. Ragaszkodtak hozzá, hogy csak egy várost nyissanak meg a
külvilágiak előtt. Mosolyogtam és beleegyeztem. Új-Jeruzsálemben
ma hatvan millióan élnek, míg az egész kontinenst mindössze
tízmillió zsidó népesíti be, szükségleteikben nagyrészt a Háló
városától függve. Még egy évtizedük van. Talán annyi sem.
Egy kicsit magam alá kerültem, amikor a Hebront megnyitották a
Háló előtt.
áldott Felfedeztem
antitézisét. az alkoholt,
Gresha a flashback
ott maradt velem a és a bedrótozás
kórházban, míg
tiszta nem lettem. Furcsa módon, a zsidó bolygó kórháza katolikus
volt. Emlékszem, hogyan suhogtak a reverendák éjszakánként a
folyosókon.
Összeomlásom csendes volt és igen távoli. A karrieremnek nem
ártott. Teljes jogú Konzulként vittem el feleségemet és fiamat a
Bressiára.
Milyen kifinomult szerepet játszottunk ott! Milyen bizánci vonalon
egyensúlyoztunk! A TechnoCore erői évtizedeken át zaklatták a
Kitaszítottakat, Kassád ezredes, akárhová is menekültek. Most a
Szenátust és az MI Tanácsadó Testületet irányitó hatalmak úgy
döntöttek, hogy a Háló peremén kell próbára tenni a Kitaszítottak
erejét. A Bressiát
évtizedekkel az választották.előtt
odaérkezésem Elismerem,
a a bressiaiak
pótlékaink már
voltak.
Társadalmuk csodálatos, archaikus módon porosz mintára
szerveződött, túlzottan áthatotta a militarizmus, önteltté tették
gazdasági eredményei, s xenofóbiájából eredően örömmel sorakozott
fel a „Kitaszítottak fenyegetésének" eltörlésére. Először csak
néhány fáklyahajót kaptak haszonbérletbe, hogy elérhessék a
rajokat. Aztán plazmafegyvereket. Aztán génmanipulált vírusokkal
felszerelt szondákat.
Apró tévedés volt, hogy még a Bressián tartózkodtam, amikor
megérkeztek a Kitaszított hordák. Néhány hónapos eltérés. Egy
katonai-politikai elemzőcsoportnak kellett volna felváltania.
Nem számított. A Hegemónia elérte a célját. A GARDA elszántságát
és felvonulási
érdekei mégsem sebességét megfelelőenGresha
sérültek jelentősen. próbára tették, a Hegemónia
természetesen meghalt.
Még az első bombázásban. Es tízévesí fiam, Alón is. Velem volt...
magát a háborút túlélte... hogy aztán meghaljon, amikor egy

GARDA-idióta a buckminsteri menekülttáborhoz túl közel robbantott
fel egy aknát vagy egy bombát.
Nem voltam mellette, amikor meghalt.
A Bressia után előléptettek. Megkaptam a legnagyobb kihívast
jelentő, legkényesebb posztot, amit valaha konzulra rum háziak:
rám bízták
Először a Kitaszítottakkal
a Tau való közvetlen
Ceti Centerre kapuztam, tárgyalásokat.
hogy hosszú megbeszéléseken
vegyek részt Gladstone szenátor bizottságával és néhány MI
tanácsossal. Magával Gladstone-nal is találkoztam. A terv nagyon
bonyolult volt. Lényegében ki kellett provokálni a Kitaszítottak
támadását, a provokáció kulcsát pedig Hyperion bolygó jelentette.
A Kitaszítottak már jóval a Bressiai csata előtt elkezdték
megfigyelni a Hyperiont. A hírszerzésünk szerint leginkább a
Shrike és az Időkripták érdekelték őket. A Kassád ezredest
szállító kórházhajó elleni támadásuk, sok másikkal együtt, tévedés
volt: a kapitányuk pánikba esett, amikor a kórházhajót tévesen
hadihajóként azonosították. A Kitaszítottak szempontjából csak
tovább rontotta a helyzetet, hogy maguknak a Kriptáknak a
közelében leszállva
képességüket, ugyanez
hogy ellen a
tudnak állniparancsnok leleplezte
az időhullámoknak. azon
Miután a
Shrike. megtizedelte az erőiket, a Rajhoz visszatérő fáklyahajó-
kapitányt kivégezték.
A hírszerzés szerint viszont a Kitaszítottak tévedése nem volt
totális katasztrófa. Értékes információkat szereztek a Shrike-ról.
És a Hyperion iránti érdeklődésük tovább fokozódott.
Gladstone elmagyarázta nekem, hogyan akart a Hegemónia tőkét
kovácsolni ebből az érdeklődésből.
A terv lényege az volt, hogy a Kitaszítottakat provokálni kell a
Hegemónia megtámadására. A támadás fókuszában magának a
Hyperionnak kellett állnia. Megértették velem, hogy az ütközet
sokkal inkább a Háló belpolitikájáról, semmint a Kitaszítottakról
fog szólni. hogy
ellenezték, A TechnoCore
a Hyperiont egyes elemei
felvegyék már évszázadok
a Hegemóniába. óta
Gladstone
elmagyarázta, hogy ez már nem szolgálja az emberiség érdekeit, és
a Hyperion erővel történő annektálása - a Háló megvédésének álcája
alatt — a Core haladóbb szellemű Ml-inek koalócióját erősítené
meg. A Core hatalmi egyensúlyának átrendeződése pedig számomra nem
kifejtett módon a Szenátus és a Háló érdekeit szolgálná. A
Kitaszítottak egyszer és mindenkorra megszűnnének potenciális
fenyegetés lenni. A Hegemónia dicsőségének új korszaka nyílna meg.
Gladstone elmagyarázta, hogy nem kötelező vállalnom a megbízatást,
hogy a küldetés számos veszélyt rejt magában -mind a karrierem,
mind az életem szempontjából. Ennek ellenére elvállaltam a
feladatot.
A Hegemóniakértem
módosítást rendelkezésemre
rajta: egy bocsátott egy űrhajót.
antik Steinway Mindössze egy
zongora elhelyezését a
fedélzeten.
Hónapokon át utaztam egyedül, Hawking-sebesség alatt. Hónapokig
kóboroltam azokon a területeken, melyeken rendszeresen áthaladtak
a Kitaszított rajok. Végül észrevették és elfogták a hajómat.
Elfogadták, hogy hírnök, és tudták, hogy kém vagyok. Megvitatták,
hogy megöljenek-e, és nem tették. Megvitatták, hogy tárgyaljanak-e
velem, és végül úgy döntöttek, tárgyalnak.
Meg sem próbálom leírni a Raj életének szépségét - null-
gravitációs gömbvárosaikat, üstökösfarmjaikat és hajtófürt-jeiket,
mikroorbitális erdeiket, vándorló folyóikat és a Találkozás Hete
tízezer színű és mintájú életét. Legyen elég annyi, hogy hitem
szerint
tett mega az
Kitaszítottak megtették
elmúlt évezred azt,
során: amit a Háló
fejlődtek. Amígemberiség nem
mi örökölt
kultúráinkban éljük a Régi Föld életének halvány utánzatát, addig
a Kitaszítottak új dimenziókat nyitottak az esztétika, az etika, a

biológiai tudományok, a művészetek és minden olyan dolog
területén, melynek változnia és fejlődnie kell, hogy tükrözze az
emberi lelket.
Barbároknak nevezzük őket, pedig mi vagyunk azok, akik makacsul a
Hálónkba kapaszkodunk, mint a Róma romjainak megfakult dicsőségén
kuporgó vizigótok.
Tíz hónap sem telt Es
el,még
és mi tartjuk őket
beavattam magunkat civilizáltnak!
legféltettebb titkaimba,
ők pedig elmondták nekem az övéiket. A tőlem telhető legnagyobb
részletességgel elmagyaráztam, milyen sorsot szánnak nekik
Gladstone emberei. Elmondtam nekik azt a keveset, amit a Háló
tudósai megértettek az Időkripták anomáliájáról, és elárultam a
TechnoCore érthetetlen rettegését a Hyperiontól. Leírtam, hogyan
válna a Hyperion halálos csapdává, ha el merészelnék foglalni,
hogyan sorakozna fel a Hyperion rendszerben a GARDA minden része,
hogy megsemmisítse őket. Mindent elmondtam nekik, amit csak
tudtam, és ismét várni kezdtem a halálomat.
Ok azonban nem öltek meg, hanem elárultak valamit. Megmutatták az
elfogott fatline üzeneteket, szűksugarú felvételeket és a négy és
fél évszázada,
rögzített sajáta adataikat.
Régi Föld rendszeréből való menekülésük
A tények rettenetesek során
voltak és
egyszerűek.
A '38-as Nagy Tévedés nem tévedés volt. A Régi Földet szándékosan
pusztították el a TechnoCore bizonyos elemei és a Hegemónia
szárnybontogató kormányában lévő emberi szövetségeseik. A Hedzsrát
már évtizedekkel azelőtt részletesen eltervezték, hogy az
elszabadult fekete lyuk „véletlenül" becsapódott a Régi Föld
szívébe.
A Világháló, a Minden Dolgok, az Emberiség Hegemóniája
- mind a legszörnyűbb apagyilkosságra épült. Ma pedig a
testvérgyilkosság csendes, elszánt politikája tartja fent őket
-minden olyan faj kíméletlen kipusztítása, amiben akár csak a
leghalványabb
lehet. lehetőség is felcsillan,
Es a kipusztításra ítélt fajok hogy az ember
listáján vetélytársa
a Kitaszítottak
következnek: az emberiség egyetlen törzse, mely szabadon
vándorolhat a csillagok között, és az egyetlen olyan csoport, amit
nem a TechnoCore ural.
Visszatértem a Hálóba. Több mint harminc Háló év telt el. Meina
Gladstone lett a főtitkár. Siri Lázadása romantikus legendává, a
Hegemónia történelmének apró lábjegyzetévé vált.
Találkoztam Gladstone-nal. Sok mindent - de nem mindent
- elmondtam neki abból, amit a Kitaszítottaktól megtudtam.
Elmondtam, hogy tudják, hogy a Hyperioni csata csapda lesz, de
ettől függetlenül eljönnek. Elmondtam, hogy a Kitaszítottak azt
akarják, hogy a Hyperion konzulja legyek, és kettős ügynökként
tevékenykedjek,
Azt nem mondtamamikor
el, elkezdődik
hogy kaptama háború.
egy berendezést, mely képes
megnyitni az Időkriptákat és szabadjára ereszteni a Shrike-ot.
Gladstone főtitkár hosszú beszélgetéseket folytatott velem. A
GARDA:hírszerzés ügynökei még hosszabbakat, néha hónapokig
tartókat. Műszerekkel és gyógyszerekkel bizonyosodtak meg róla,
hogy az igazat mondom, és semmit sem hallgatok el. A Kitaszítottak
is remekül bántak a műszerekkel és a gyógyszerekkel. Az igazat
mondtam. Es el is hallgattam valamit.
Végül kineveztek a Hyperionra. Gladstone felajánlotta, hogy
Protektorátusi státuszba emeli a bolygót, engem pedig kinevez
nagykövetnek. Mindkét ajánlatot elutasítottam, viszont kértem,
hogy megtarthassam az űrhajómat. Én egy menetrendszerinti
rotahajóval
egy érkeztem
arra járó meg, gyomrában.
fáklyahajó az űrhajóm Parkolópályára
pedig néhány héttel később,
állították a
bolygó körül, és a tudomásomra hozták, hogy bármikor lehívhatom és

elmehetek, amikor csak akarok.
Egyedül várakoztam a Hyperionon. Teltek az évek. Hagytam, hogy a
helyettesem kormányozza a bolygót, míg én a Ciceróban ittam és
vártam.
A Kitaszítottak privát fatline-on léptek velem kapcsolatba.
Kivettem
helyre a három hét szabadságot,
Fűtenger lehívtam aközelében
mellé, az Oort-felhö hajómat egy elhagyatott
találkoztam a
felderítőjükkel, felvettem az ügynöküket - egy Andii nevű nőt - és
három technikusukat, majd leszálltam a Kantár-síkságtól északra,
néhány kilométerre az Időkriptáktól.
A Kitaszítottaknak nincsenek térkapuik. Egész életüket csillagok
közötti hosszú menetelésekkel töltik, s úgy látják Háló világának
életét, mintha őrült sebességgel játszanának nekik egy filmet vagy
holót. Az idő megszállottjai. A Hegemónia a TechnoCore-tól kapta a
térkaput, és ma is a TechoCore tartja fenn a rendszert. Egyetlen
tudós vagy tudóscsoport sem jutott a megértése közelébe. A
Kitaszítottak is megpróbálták. Nem jártak sikerrel. De még
kudarcaik közepette is megértettek néhány dolgot a tér/idő
manipulálásáról.
Megértették az időhullámokat, a Kriptákat körülvevő antientrópikus
mezőket. Nem tudtak létrehozni ilyen erőtereket, de sikerült
elszigetelni magukat velük szemben, és - elméletileg
-összeomlasztani őket. Az Időkripták és tartalmuk visszafelé
öregedése meg fog állni. Az Időkripták „meg fognak nyílni". A
Shrike ki fog szabadulni börtönéből, nem lesz a Kripták
környékéhez szögezve. Akármi is van még odabent, minden ki fog
szabadulni.
A Kitaszítottak úgy hiszik, hogy az Időkriptákban az ő jö-vőjükből
származó dolgok vannak, s a Shrike a megváltás fegyvere, mely csak
a kézre vár, mely megragadhatja. A Shrike kultusz bosszúálló
angyalnak tartja a Shrike-ot; a Kitaszítottak az emberi elme
szüleményének, az
megszabadítsa melyet azért küldtek
emberiséget vissza az időben,
a TechnoCore-tól. Andii éshogy
a
technikusok azért jöttek, hogy beállítsák a műszereket és
elvégezzenek néhány kísérletet.
- Nem fogják most bekapcsolni? - kérdeztem. A Szfinx nevű épület
árnyékában álltunk.
- Most nem -felelte Andii. - Majd csak közvetlenül az invázió
előtt.
- De azt mondta, hogy a szerkezet csak több hónap alatt lesz
képes megnyitni a Kriptákat.
Andii bólintott. Szeme sötétzölden csillogott. Nagyon magas volt,
és ki tudtam venni a kezeslábasa alatt dudorodó motoros külső váz
sávjait.
- Talán azegyanti-entrópikus
hatására év, vagy többmezők
is kell - mondta.
lassan - kezdenek.
gyengülni A szerkezet
A
folyamat azonban visszafordíthatatlan. De addig nem indítjuk el,
amíg a Tízek Tanácsa úgy nem dönt, hogy a Háló elleni invázió
elkerülhetetlen.
- Kétségeik vannak? - kérdeztem.
- Etikai viták - bólintott Andii. Néhány méterre tőlünk a három
technikus kaméleonszövettel és egy kódolt védőmezővel fedte el a
szerkezetet. — Egy csillagközi háború milliók, talán milliárdok
életét követelné. Beláthatatlan következményei lennének, ha a
Shrike rászabadulna a Hálóra. Le kell sújtanunk a Core-ra, de nem
egyértelmű, hogy melyik a legjobb módszer.
Bólintottam, és ránéztem a szerkezetre meg a Kripták völgyére.
— De ha egyszer
fennhangon. bekapcsolják,
-A Shrike elszabadul,akkor nincs visszaút
és maguknak meg kell- nyerniük
töprengtem
a
háborút, hogy irányítani tudják?
- így igaz - mosolyodott el halványan Andii.

Ekkor lelőttem, majd a három technikust is. Siri nagyanyám
Steiner-Ginn lézerét elhajítottam a dűnék közé, leültem egy üres
hullámhab ládára, és percekig csak zokogtam. Aztán felálltam, a
technikusok komlogjával beléptem a védőmezőbe, félrelöktem a
kaméleonszövetet, és bekapcsoltam a szerkezetet.
Nem
tél következett be azonnali
végi fény töltötte be. Aváltozás. A levegőt
Jade-kripta lágyan ugyanaz
izzott, aa gazdag,
Szfinx
továbbra is a semmibe meredt. Csak a szélfútta, a holttesteknek és
a ládáknak csapódó homok zizegése hallatszott. A Kitaszítottak
szerkezetén csak egyetlen ragyogó kijelző mutatta, hogy működik...
hogy már korábban is működött.
Lassan visszasétáltam a hajóhoz, félig-meddig várva, félig meddig
remélve, hogy felbukkan a Shrike. Több mint egy órát ültem a hajóm
balkonján, figyelve, hogyan töltik meg árnyékok a völgyet, hogyan
lepi be homok a távoli holttesteket. A Shrike nem jött. Nem láttam
a tüskés fát. Valamivel később eljátszottam Bach Prelűdjét a
Steinwayen, bezártam a hajót, és felemelkedtem az űrbe.
Kapcsolatba léptem a Kitaszítottak hajójával, és azt mondtam
nekik, hogy idő
szerkezetet baleset
előtt történt. A többiekkel
bekapcsolták. végzettmég
A Kitaszítottak a aShrike; a
zűrzavar
és a pánik közepette is menedéket kínáltak nekem.
Visszautasítottam az ajánlatot, és a Háló felé fordítottam a
hajómat. A Kitaszítottak nem vettek üldözőbe.
A fatline-adómon keresztül felhívtam Gladstone-t, és elmondtam
neki, hogy kiiktattam a Kitaszítottak ügynökeit. Azt mondtam, hogy
az inváziónak nagy a valószínűsége, és a csapda a tervezett módon
be fog zárulni. A szerkezetről nem beszéltem neki. Gladstone
gratulált, és hazahívott. Nemet mondtam. Elmagyaráztam, hogy
csendre és egyedüllétre van szükségem. A Hyperionhoz legközelebb
eső Hálón kívüli világ felé fordítottam a hajót, tudva, hogy maga
az utazás felemészti majd a következő felvonásig hátralévő időt.
Később, amikor maga
zarándoklatra, Gladstonemilyen
rájöttem, szólított fel egy szántak
szerepet fatline-hívással
nekem a
a
Kitaszítottak az utolsó napokra: a Kitaszítottak, a Core vagy
Gladstone és a machinációi. Most már nem számít, ki tartja magát
az események irányítójának. Az események már nem engedelmeskednek
senkinek.
Az általunk ismert világnak hamarosan vége, barátaim, akármi is
történik velünk. Ami engem illett, én semmit sem fogok kérni a
Shrike-tól. Nincsenek utolsó szavaim hozzá vagy a világegyetemhez.
Azért jöttem vissza, mert vissza kellett jönnöm, mert ez a sorsom.
Gyerekkorom óta tudtam, mit kell tennem, mióta egyedül
visszamentem Siri sírjához, és bosszút esküdtem a Hegemónia ellen.
Tudtam, milyen árat kell fizetnem, úgy az életben, mint a
történelemben.
Amikor azonban eljön a nap, melyen meg kell ítélni, meg kell
érteni az árulást, mely futótűzként fog végigszáguldani a Hálón,
mely világok végét fogja jelenteni, kérem, ne én jussak eszükbe -
az én nevemet még csak vízbe sem írták, amint az elveszett költő
lelke mondta -, hanem gondoljanak az ok nélkül elpusztult Régi
Földre, gondoljanak a delfinekre, a napon kiszáradó és elrohadó
szürke húsukra, lássák maguk előtt -ahogy én láttam - a mozgó
szigeteket, melyeknek nincs hová menniük, mert legelőiket
elpusztították, a platformokkal telezsúfolt egyenlítői sekélyest,
az UV-naptejtől és cannabistól bűzlő, hangoskodó, szemetelő
turistáktól hemzsegő szigeteket.
Vagy ami még jobb, ne is gondoljanak ezekre! Álljanak meg úgy,
ahogy én álltam,
gyilkosként, miután de
árulóként, átbillentettem a kapcsolót,
büszkén, lábukat szilárdanálljanak
megvetvemeg
a
Hyperion futóhomokján, fejüket felszegve, öklüket az égre emelve,

s azt kiáltva: „Dögvész mindkét családra! "
Mert tudják, én még emlékszem nagyanyám álmára. Emlékszem, milyen
lehetett volna.
Emlékszem Sirire.
- Maga a kém? - kérdezte Hoyt atya. - A Kitaszítottak kéme?
A Konzul megdörzsölte
kimerültnek tűnt. az arcát, de nem mondott semmit. Fáradtnak,
- Igen - mondta Martin Silenus. - Gladstone főtitkár
figyelmeztetett, amikor kiválasztottak a zarándoklatra. Említette,
hogy lesz közöttünk egy kém.
- Mindannyiunkat figyelmeztetett! - csattant fel Brawne Lamia.
Rámeredt a Konzulra. Szomorúnak tűnt a tekintete.
- Barátunk kém - állapította meg Sol Weintraub -, de nem pusztán
a Kitaszítottak kéme. - A csecsemő felébredt. Weintraub felvette,
hogy lecsillapítsa sírását. - Őt nevezik a filmekben kettős
ügynöknek, jelen esetben hármas ügynöknek, végtelen regressziójú
ügynöknek. Valójában a megtorlás ügynöke.
A Konzul felnézett az idős tudósra.
- Akkor nem?
kivégzik, is kém! - makacskodott Silenus. - A kémeket pedig
Kassád ezredes a kezében tartotta a halálpálcát. Senkire nem
célzott vele.
- Kapcsolatban áll a hajójával? - kérdezte a Konzult.
- Igen.
- Hogyan?
- Siri komlogján keresztül. Átalakították... Kassád alig
észrevehetően biccentett.
- A hajó fatline-adóján keresztül pedig végig kapcsolatban állt a
Kitaszítottakkal?
- Igen.
- Jelentéseket küldött a zarándoklatról, ahogy várták?
- Válaszoltak?
- Igen.
- Nem.
- Hogyan hihetnénk neki? - kiáltott fel a költő. - Hiszem egy
kibaszott kém\
- Pofa be! - szólt rá Kassád ezredes kifejezéstelen,
ellentmondást nem tűrő hangon. A tekintetét egy pillanatra sem
vette le a Konzulról. - Maga támadta meg Het Masteent?
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - De amikor az Yggdrasill
kigyulladt, tudtam, hogy valami nem stimmel.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Kassád. A Konzul megköszörülte a
torkát.
- Ismerem valamennyire a templomosokat, a Fa Hangjait. Szinte
telepatikus
reagált. kapcsolat
Vagy fűzi akinek
nem az volt, őket a mondta
hajófáikhoz.
magát, Masteen túl enyhén
vagy tudta, hogy a
hajó el fog pusztulni, és megszakította vele a kapcsolatot. Amikor
őrségben voltam, lementem, hogy rákérdezzek. Nem találtam sehol. A
kabinja úgy nézett ki, mint ahogy megtaláltuk, annyi eltéréssel,
hogy a Möbius kockát valaki semleges állapotba kapcsolta.
Megszökhetett volna az erg. Lezártam a kockát és felmentem a
fedélzetre.
- Nem bántalmazta Het Masteent? - kérdezte Kassád ismét.
- Nem.
- Megismétlem, mi a faszért higgyünk neki? - háborgott Silenus. A
költő a magával hozott utolsó üveg scotch-ot itta.
A Konzul az üveget bámulta, miközben válaszolt.
- Semmi
ezredes okuk ujjai
hosszú nincs, hogy megérintették
lustán higgyenek nekem. Nem számít.
a halálpálca Kassád
burkolatát.
- Mihez kezd most a fatline komlinkjévél? A Konzul fáradtan

felsóhajtott.
- Jelenteni fogom az Időkripták megnyílását. Ha még élek.
- El tudnánk pusztítani - mutatott Brawne Lamia az antik
komlogra.
A Konzul vállat vont.
- Még hasznos
katonai és civillehet - vélte Ha
adásokba. az muszáj,
ezredes. idehívhatjuk
- Belehallgathatunk a
a Konzul
hajóját.
- Nem! - kiáltott fel a Konzul. - Hosszú percek óta most először
látszott bármiféle érzelem az arcán. - Most már nem fordulhatunk
vissza!
- Nem hiszem, hogy bárkinek is szándékában állna visszafordulni -
nézett körbe a sápadt arcokon Kassád ezredes. Egy pillanatig senki
sem szólalt meg.
- Meg kell hoznunk egy döntést - mondta végül Sol Weintraub. A
csecsemőt ringatva a Konzul felé bökött az állával.
Martin Silenus az üres scotch-os üvegen nyugtatta homlokát.
- Az árulásért halál jár - nézett fel. - Egyébként meg néhány óra
múlva
tettünkmind
egy meghalunk!
kivégzés? - kuncogott. - Miért ne legyen az utolsó
Hoyt atya elfintorodott a rátörő fájdalomhullámtól. Remegő ujjal
érintette meg cserepes ajkát.
- Nem vagyunk bíróság.
- De igen - szólt közbe Kassád ezredes -, az vagyunk.
A Konzul felhúzta a lábát, ráfektette alkarját térdére, és ösz-
szefűzte ujjait.
- Akkor döntsenek. - Semmilyen érzelem nem csengett a hangjában.
Brawne Lamia már korábban elővette apja automata pisztolyát. Most
letette maga mellé a padlóra. A tekintete ide-oda szökkent a
Konzul és Kassád között.
- Árulásról beszélünk? - kérdezte. - Minek az elárulásáról? Talán
az ezredest kivéve
hatalmasabb egyikünk ide.
erők rugdostak sem mintapolgár. Mindannyiunkat nálunk
- Csak arról feledkezett meg, barátom - szólt Sol Weintraub
egyenesen a Konzulhoz -, hogy ha magát Meina Gladstone és a Core
egyes elemei választották ki a Kitaszítottakkal való
kapcsolattartásra, akkor pontosan tudták, hogy mit fog tenni.
Lehet, hogy nem gondoltak arra, hogy a Kitaszítottaknak megvannak
az eszközeik a Kripták megnyitására... bár a Core Ml-jeinél
sohasem lehet tudni... azt viszont bizonyára tudták, hogy maga
szembe fog fordulni mindkét társadalommal, mindkét táborral, mely
ártott családjának. Az egész valami bizarr terv része. Maga
körülbelül annyira cselekedett szabad akaratából, mint ez a
gyermek - emelte fel a csecsemőt.
A Konzul
csak zavarodottnak
megrázta a fejét. tűnt. Szóra nyitotta a száját, de aztán
- M. Weintraubnak igaza lehet - szólalt meg Kassád ezredes -, de
akárhogy próbálnak is a gyalogjaikként mozgatni minket, meg kell
próbálnunk kiválasztani saját cselekedeteinket. - Felnézett a
falra, ahol a távoli ürcsata fényvillanásai vérvörösre festették a
vakolatot. - Ezrek, talán milliók fognak meghalni emiatt a háború
miatt. Ha a Shrike vagy a Kitaszítottak bejutnak a Háló térkapu-
rendszerébe, több száz bolygó több milliárd élete kerül veszélybe.
A Konzul szótlanul nézte, ahogy Kassád felemelte a halálpálcát.
- Ez lenne a leggyorsabb megoldás mindannyiunk számára - mondta
az ezredes. - A Shrike nem ismer kegyelmet.
Senki sem szólt. A Konzul mintha valami nagyon távoli dologra
meredt
- volna.
Együtt Kassád
jöttünk el bebiztosította és eltette
idáig! - jelentette ki. - aEgyütt
fegyvert.
tesszük meg
az út hátralévő részét.
Brawne Lamia eltette apja pisztolyát, felállt, átvágott a kis

szobán, letérdelt a Konzul mellé, és átölelte. A Konzul döbbenten
emelte fel az egyik karját. A mögöttük lévő falon táncotjárt a
fény.
Egy pillanattal később odalépett Sol Weintraub, és szabad karját
kettejük válla köré fonta. A csecsemő örvendezve tekergett a
testek
újszülötthirtelen
illatát. támadt melegében. A Konzul érezte édeskék
- Tévedtem - szólalt meg. - Mégis csak kérek valami a Shrike-tól.
Őt fogom kérni. - Gyöngéden megérintette Rachel fejét, ahol a kis
koponya íve találkozott a párnás tarkóval.
Martin Silenusból furcsa hang tört fel: nevetésnek indult,
zokogásban végződött.
- Az utolsó kívánságaink! - zihálta. - Teljesíti a múzsa a
kívánságokat? Nekem nincs kívánságom. Csak a verset szeretném
befejezni.
- Annyira fontos? - fordult a költő felé Hoyt atya.
- 0, igen, igen, igen, igen! - lihegte Silenus. Ledobta az üres
üveget, benyúlt a csomagjába, és előhúzott egy maréknyi vékony
papírt,
őket a atársaságnak.
magasba tartva
- aSzeretnék
lapokat, mintha csak felajánlotta
elolvasni? Szeretnék, havolna
én
felolvasnám? Megint hömpölyög. Olvassák el a régi részeket!
Olvassák el a Cantost, amit háromszáz éve írtam és soha nem adtam
ki! Benne van minden. Benne vagyunk mi is! Az én nevem, a maguk
neve, az utazás. Hát nem értik... én nem verset írok, hanem a
jövőt teremtem! - Hagyta lehullani a lapokat, felkapta az üres
üveget, homlokráncolva rámeredt, majd maga elé tartotta, mint egy
kelyhet. - Én teremtem a jövőt - ismételte meg fel sem nézve -, de
a múlt az, amit meg kell változtatni. Egyetlen pillanat. Egyetlen
döntés.
Martin Silenus felemelte a fejét. A szeme vörös volt.
- Ez a valami, ami holnap megöl minket... a múzsám, a teremtőnk,
az elpusztítónk...
Ez az vigyen
alkalommal engem időben utazott visszafelé.
el, Vilit Nos, tegye
hagyja békén! csak!
- Lehunyt
szemmel magasabbra emelte az üveget, és hozzávágta a szemben lévő
falhoz. Az üvegszilánkokon megcsillant a távoli robbanások fénye.
Kassád ezredes közelebb lépett, és ráfektette hosszú ujjait a
költő vállára.
Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy a szobában az emberi kapcsolat
puszta tényétől melegebb lett. Lenar Hoyt atya ellépett a faltól,
aminek támaszkodott, hüvelykjét és kisujj át összeérintve, másik
három ujját kinyújtva felemelte jobb kezét, a többieken kívül
valahogy magát is belefoglalva a mozdulat hatókörébe, és halkan
így szólt:
- Ego te absolvo.
Szél kaparászott
erkélyek között. Aa százmillió
külső falakon, és süvített
kilométerre el a vízköpők
dúló csata és
fénye a vér
árnyalataiba vonta a zarándokokat.
Kassád ezredes odalépett az ajtóhoz. A csoport szétszéledt.
- Próbáljunk aludni! -javasolta Brawne Lamia. Később, egyedül
feküdve matracán, a szél sikoltását és huhogását hallgatva, a
Konzul nekitámasztotta arcát csomagjának, és feljebb húzta durva
takaróját. Már hosszú évek óta nehezen aludt el.
Most arcához emelte ökölbe szorított kezét, lehunyta szemét, és
álomba merült.
UTÓHANG
A balalajkaszó,
először amire
azt hitte, hogy acsak
Konzul ébredt,
álmának olyan
rejtett halkan szólt,
áramlásai keltik.hogy
A Konzul felállt, megborzongott a hidegben, maga köré tekerte

takaróját, majd kilépett a hosszú erkélyre. Még nem hajnalodott.
Az ég továbbra is a csata fényében égett.
- Bocsásson meg! - nézett fel Lenar Hoyt a hangszerről. A pap
vastagon beburkolózott köpenyébe.
- Semmi baj - nyugtatta meg a Konzul. - Már ébredeztem. - Nem
emlékezett rá, hogy
magát. - Kérem, valaha is- ilyen
folytassa! kipihentnek
Az éles, tiszta érezte
hangok volna
alig
hallatszottak a szélzúgásban. Olyan volt, mintha Hoyt a fenti
csúcsokból érkező hideg széllel játszott volna duettet. A Konzul
szinte fájdalmasnak találta a zene tisztaságát.
Brawne Lamia és Kassád ezredes is kimentek. Egy perccel később
csatlakozott hozzájuk Sol Weintraub. Rachel a karjaiban
forgolódott, úgy nyúlkálva az éjszakai égbolt felé, mintha
megragadhatta volna a szirmaikat bontogató tüzvirágokat.
Hoyt tovább játszott. A hajnal előtti órában felerősödött a szél,
s a vízköpők és meredélyek nádsípként szóltak az erőd hideg
fagottja mellett.
Martin Silenus a fejét fogva jelent meg.
- Már senkia sem
rákönyökölt tiszteli
széles a másnaposságot?
párkányra. - morogta,
- Ha lehánynék innen, miközben
fél óra
alatt sem érne le a hányadék.
Hoyt atya nem nézett fel. Ujjai a kis hangszer húrjai fölött
repkedtek. Az északkeleti szél felerősödött, és a kis balalajka
meleg, élő hangokkal kísérte süvöltését. A Konzul és a többiek
magukra szorították takaróikat és köpenyeiket, ahogy a szél
viharossá erősödött, de az ismeretlen zene lépést tartott vele. A
Konzul sohasem hallott még ilyen különös és ilyen csodálatos
szimfóniát.
A szél fel-feltámadt, süvöltött, elérte csúcspontját, majd
elcsitult. Hoyt darabja is véget ért.
- Mindjárt felkel a nap - nézett körül Brawne Lamia.
- Miért
- Van még egy óránk
várjunk? - mondta
- vont Kassád
vállat ezredes.
Lamia.
- Tényleg, miért? - kérdezte Sol Weintraub is. Keletre nézett,
ahol csak a csillagképek alig látható halványodása utalt a
napkeltére. - Úgy látom, szép napunk lesz.
- Készüljünk! - javasolta Hoyt. - Szükség lesz a poggyászunkra?
A zarándokok összenéztek.
- Nem, szerintem nem - felelte a Konzul. - Az ezredesnél lesz a
fatline-kommunikátoros komlog. Hozzák magukkal, amit szükségesnek
tartanak a Shrike előtt megjelenéshez. A többi holmit itt hagyjuk.
- Rendben - fordult vissza Brawne Lamia, odaintve a többieknek. -
Induljunk hát!
Az erőd északkeleti kapujától hatszázhatvanegy lépcsőfok vezetett
a lenti pusztasághoz.
ereszkedett Korlát lépteikre
le, gondosan ügyelve nem volt. A csapat fényben.
a bizonytalan óvatosan
Leérve a völgy aljára, visszanéztek a felettük tornyosuló
sziklameredélyre. A Kronosz-erőd a hegység részének tűnt, erkélyei
és külső lépcsői puszta hasítékoknak tűntek a kőtö-megben. Egy-egy
fényesebb robbanás időnként megvilágított egy ablakot, vagy
árnyékot vetett egy vízköpő alá, de ezektől az alkalmaktól
eltekintve úgy tűnt, az erőd teljesen eltűnt mögülük.
Átvágtak az erőd alatti alacsony hegyeken, végig a füvön maradva,
elkerülve a karomszerű tüskékként felmeredő éles szirteket. Tíz
perc alatt átjutottak a homokra, és a dünék között folytatták
leereszkedésüket a völgybe.
Brawne Lamia haladt elől. A legjobb köpenyét és fekete szegélyű
vörös testpáncélt
Kassád ezredes mentvett fel. Teljes
mögötte. A komlogja a csuklóján
csatapáncélba csillogott.
öltözött, de az
álcapolimert még nem kapcsolta be, ezért a vért mattfeketének
látszott, s még a fentről érkező fényt is elnyelte. Az ezredes egy

szabványos GÁRDA rohampuskát fogott a kezében. A vizorja fekete
tükörként csillogott.
Hoyt atya fekete köpenyt, fekete öltönyt és papi gallért viselt. A
balalajkát úgy tartotta karja hajlatában, mint egy gyermeket. Még
mindig nagyon kimérten lépdelt, mintha minden lépés fájdalmat
okozott volna
diplomataöltözékétneki.
öltötteŐtfel:követte a
keményített Konzul.
ingmellet,A hivatalos
legjobb
fekete nadrágot és zekét, bársonykeppet és azt az aranyszínű,
háromszögletű kalapot, amit az első nap, a hajófán viselt. A
kalapot a kezével kellett tartani az újra feltámadó szélrohamok
ellen, melyek kígyókként kanyarogva a dűnék között homokot szórtak
az arcába. Martin Silenus igyekezett szorosan mögötte maradni
szélborzolta prémkabátjában.
Sol Weintraub zárta a sort. Rachel a bébihordóban, apja mellkasán,
a köpeny és a kabát alatt kuporgott. Weintraub halkan énekelgetett
neki, de a hangok szertefoszlottak a szélben.
Negyven percnyi gyaloglás után egy vonalba kerültek a halott
várossal. Az erős fényben márvány és gránit csillogott. Mögöttük
izzottak
között. Aa csapat
hegycsúcsok, az erődöt
átvágott nem lehet
egy homokos kivenni
teknőn, a sziklák
felhágott egy
alacsony dűnére, és hirtelen láthatóvá vált előttük az Időkripták
völgyének felső vége. A Konzul mintha még a Szfinx szárnyait és
valami jade ragyogást is látni vélt volna.
A hátuk mögül érkező morajra és csattanásra riadtan, szaporán
dobogó szívvel pördült meg.
- Elkezdődött? - kérdezte Lamia. - Mármint a bombázás.
- Nem. Nézzék! - mutatott Kassád a hegycsúcsok felett egy pontra,
ahol valami feketeség törölte el a csillagokat. A hamis látóhatár
mentén villámok lobbantak, jégmezőket és gleccsereket világítva
meg. - Csak egy vihar - mondta az ezredes.
Folytatták útjukat a cinóberszín homokon át. A Konzul azon kapta
magát,
a hogy mellett
Kripták szemét meresztgetve
vagy a völgyigyekszik megpillantani
végében. egy alakot
Teljesen biztos volt
benne, hogy valami várt rájuk... hogy az várt rájuk.
- Nézzék! - Brawne Lamia suttogását alig lehetett hallani a
szélben.
Az Időkripták ragyogtak. Amit a Konzul először felülről
visszaverődő fénynek tartott, nem az volt. Mindegyik Kripta más-
más árnyalatban világított, mindegyik tisztán láthatóvá vált, s
ahogy a ragyogás erősödött, úgy húzódtak vissza a Kripták messze a
völgy sötétségébe. A levegőben ózonszag terjengett.
- Gyakori ez a jelenség? - kérdezte Hoyt atya erőtlen hangon.
- Még soha nem hallottam róla - rázta meg a fejét a Konzul.
- Amikor Rachel itt járt, akkor sem szerepelt a jelentésekben -
mondta Sol keresztül,

futóhomokon Weintraub. aAmikor
tudós a ismét
csoport folytatta
elkezdte útját a
dúdolgatni
dalocskát.
A völgy végében megálltak. A lágy dűnék helyét sziklák és
mélyfekete árnyékok vették át a Kriptákhoz levezető mélyedés
mellett. Egyikük sem indult előre. Egyikük sem szólalt meg. A
Konzul érezte, hogy szíve vadul ver a bordái alatt. A félelemnél
is rosszabb volt a lelkére telepedő sötétség, ami halálra
rémisztette, s amitől a legszívesebben sikoltozva menekült volna
vissza a hegyekbe, ahonnan jöttek.
A Konzul odafordult Sol Weintraubhoz.
- Mit énekelt Rachelnek?
A tudós kipréselt magából egy vigyort, és megvakarta rövid
szakállát.
- Egy ősrégi síkfilmből való. Hedzsra előtti. A pokolba is,
minden előtti!
- Halljuk! - biztatta Brawne Lamia, megértve, mit akar a Konzul.

Nagyon sápadt volt az arca.
Weintraub elénekelte a dalt. Először erőtlen, alig hallható volt a
hangja. Maga a dal azonban erőt árasztott, furcsa, magával ragadó
erőt. Hoyt atya maga elé emelte balalaj kaját, és kísérni kezdte.
A hangok egyre magabiztosabbak lettek.
Brawne Lamia ezt
- Istenem, felnevetett.
még én is énekeltem gyerekkoromban! - álmélkodott
Martin Silenus. - Ősrégi!
- De ki a varázsló? - kérdezte Kassád ezredes. A sisakján
átszűrődő felerősített hang furcsán mulatságos volt ebben a
kontextusban.
- És mi az az Óz? - kérdezte Lamia.
- És egészen pontosan ki keresi ezt a varázslót? - kérdezte a
Konzul, érezve, hogy a sötét pánik már enyhült valamelyest.
Sol Weintraub elhallgatott, próbált választ találni kérdéseikre,
megpróbálta elmesélni egy évszázadok óta elporladt sík-film
történetét.
- Mindegy! - legyintett Brawne Lamia. - Majd később elmondja.
Most csak a
Mögöttük énekeljen!
sötétség kebelezte be a hegyeket, ahogy a vihar
lesüvített rajtuk, majd elindult a síkság fölött feléjük. Az ég
továbbra is fényt vérzett, de a keleti látóhatár most valamivel
sápadtabbnak tűnt, mint a többi. A halott város a bal oldalukon
kőfogsorként csillogott.
Ismét Brawne Lamia áll az élre. Sol Weintraub hangosab-ban kezdett
énekelni. Rachel vidáman fészkelődött. Lenar Hoyt hátravetette
köpenyét, hogy könnyebben tudjon játszani a balalajkán. Martin
Silenus messze bedobott egy üres üveget a homokba, és maga is
énekelni kezdett, mély, meglepően erős és kellemes hangon.
Fedmahn Kassád feltolta vizorát, vállára vetette fegyverét, és
bekapcsolódott a kórusba. A Konzul is énekelni kezdett,
elgondolkodott
ismét az abszurd szövegen, hangosan felnevetett, majd
rázendített.
A sötétség peremén kiszélesedett az ösvény. A Konzul kilépett
jobbra, Kassád utána, Sol Weintraub betöltötte a keletkező rést, s
így a hat felnőtt nem egymás mögött, hanem egymás mellett, vállt
vállnak vetve haladt tovább. Brawne Lamia megfogta Silenus kezét,
a másik oldalon pedig belekarolt Solba.
Hangosan énekelve, egyszer sem hátranézve, egyszerre lépve
ereszkedtek le a völgybe.
A SZERZŐRŐL
Dan Simmons 1948-ban született az Egyesült Államokban. 1971-ben
szerzett diplomát
Egyetemen, majd tíz angol nyelvből általános
éven keresztül a St. Louis-i
iskolai Washington
tanárként
dolgozott, többek között a kiemelkedően tehetséges gyerekek
speciális programjában.
Nyolc éves kora óta érdeklődik az írás után, egyetemi évei alatt a
The Satyr című hallgatói irodalmi lap egyik szerkesztője, írója. A
korai és tartós érdeklődés ellenére kis híján nem válik íróvá:
hajó barátja, Harlan Ellison 1981-ben nem fenyegeti meg azzal,
hogy letépi az orrát, ha felhagy az írással és a hivatásos íróvá
válásra tett próbálkozásokkal, illetve 1982-ben nem nevezi a „The
River Styx Runs Upstream" („A visszafelé folyó Styx") című
novelláját a Rod Seriing's Twilight Zone Magaziné kezdő írók
számára hirdetett pályázatára, s ott az írás nem szerzi meg az
első helyet
sorok (a mintegy
sem láthatnak tízezer
soha pályázat közül), akkor talán ezek a
napvilágot.
Simmons azonban komolyan vette a fenyegetést, nem ellenezte írása

nevezését, és hamarosan sikerült is megjelenési lehetőséghez
jutnia. 1985-ben jelent meg első regénye, a Káli dala, mellyel
azonnal World Fantasy díjat nyert.
Ezek után szinte nem telt el év egy új regény, és egy vagy több új
díj nélkül. Simmons 1990 és 2000 között több, mintegy tizenöt
regényt
horror, és számos novellátésjelentetett
a krimi/thriller meg aműfajában,
a szépirodalom science fiction, a
s ez idő
alatt egy Hugó-, két World Fantasy-, egy Theodore Sturgeon-,
kilenc Locus, egy British Fantasy- és egy British Science
Fiction-, négy Bram Stoker-, egy SF Chronicle és egy Imaginaire-
díjat nyert.
A fenti felsorolásból is kitűnik, hogy Simmons nem kötelezte el
magát egyetlen műfaj mellett sem. „Mindez nem egyfajta előre
eltervezett karrier eredménye, hanem annak a fergeteges ünneplése,
hogy bármit meg tudok írni, amit akarok. Ami persze nagyképűen
hangzik, de így igaz" - mondja egyik interjújában.1 Simmons tu-
Donnan T. Shindler: „Dan Simmons: Literary Chamelon". Ld:

http://www.erinyes.org/simmons/chameleon.html .
datosan törekszik a különböző műfajok elegyítésére, egymáshoz
közelítésére; ez a hagyományosan „lektűrnek" vagy „ponyvának"
titulált műfajok - krimi, horror, science fiction - esetében
kimondottan a szépirodalomhoz való közeledést, az irodalom
„fősodrába" való integrálódásra tett kísérletet jelenti.
Ennek a törekvésnek kitűnő példája négy kötetes science fiction
regényciklusa, melynek első kötete2 1990-ben elnyerte a Hugo-
díjat. A Hyperion esetében a szerkezet és a téma is Simmons írói
célkitűzését tükrözi: a regény szerkezete Chaucer Canterbury mesék
című műve, az angolszász irodalom „alapköve" mintájára épül fel,
témája pedig John Keats angol költő személye és élte köré
szerveződik,
keatsi keats-i
motívumokkal és kérdéseket
utalásokkal és problémákat vet fel újra,
építkezve.
A Hyperion az a regény, mely talán legékesszólóbban igazolja
Simmons korábban idézett kijelentését: bármit meg tud írni. A
kötet hat, illetve a kerettörténettel együtt hét története hét
különböző stílust mutat be, hét különböző hangon szólal meg, s
teszi mindezt olyan eleganciával, finomsággal, az írói eszköztár
oly mértékű kihasználásával, s nem utolsó sorban olyan gazdag
nyelven, mely vitathatatlanul a legkiválóbb irodalmi alkotások
sorába emeli a művet. Ráismerhetünk Isaac Asimov hűvös logikájára,
Harlan Ellison feszültségteremtő képességére, Philip Jósé Farmer
felfűtött erotikájára, Jack Vance történetszövő zsenialitására, de
akár William Gibson nyomasztó hangulatú leírásaira is. Nem
véletlenülaz nevezte
Magaziné a poszt-cyberpunk
egyik első Hyperiont az Asimov's
regénynek,Science Fiction
mely adottként
fogadja el és fogadja be az egész cyberpunk kánont és cyberpunk
életérzést. Ebben az összefüggésben mindenképpen mérföldkőnek
nevezhető a regény a science fiction történetében.
A Hyperion szerves folytatása a The Fali of Hyperion (Hyperion
bukása) című regény. Simmons egy történetként, Hyperion Cantos
címen írta meg a két müvet, s a Hyperionhan felvetett problémák
2 Amely kötetet terjedelmi és anyagi okokból két részben
jelentettük meg Titánok lázadása és A Fájdalom Ura címmel. Mint
ahogy a jövő évre tervezett második vaskos Hyperion-regényt (The
Fall of Hyperion) is két részben tudjuk majd megjelentetni, (a
szerk.)
csak
az a Hyperion
előző bukásában
kötet chauceri oldódnak meg.Simmons
felépítésével; A Hyperion bukása
az egyes szakít
szám első
személyű és egyes szám harmadik személyű narrációt vegyítve meséli
el a zarándokok és a Shrike találkozásának történetét, a Hegemónia

és a Kitaszítottak háborújának kibontakozását, a TechnoCore
különböző frakcióinak küzdelmét.
A ciklus harmadik és negyedik kötetei, az Endymion és a The Rise
ofEndymion (Endymion felemelkedése) hat, illetve hét évvel a
Hyperion Cantos után születtek. Simmons, bár tovább viszi a keatsi
témát,
később, nem közvetlen
teljesen folytatást
eltérő írt:viszonyok
politikai a történetközepette,
három évszázaddal
azonban
régi-új szereplőkkel játszódik. De elöljáróban talán ennyit a
folytatásokról - remélhetőleg hamarosan a magyar olvasók is kézbe
vehetik a köteteket.
Dan Simmons a rendkívül nagy siker ellenére lezártnak tekinti a
Hyperion világában játszódó történetek sorát, nem tervezi újabb
regények írását ebben a világban. Ez egyfelől sajnálatos, másfelől
azonban talán biztató is - a Hyperion Cantos nem juthat Martin
Silenus Haldokló Földiének sorsára.
Békési József
Dan Simmons regényeinek bibliográfiája:
Song of Kali, 1985, horror

Phases ofGravity, 1989, regény
Carrion Comfort, 1989, horror
Hyperion, 1989, science fiction
The Fali ofHyperion, 1990, science fiction
Entropy 's Bed at Midnight, 1990, elméleti
Prayers to Broken Stones, 1990, novellák
Summer ofNight, 1991, horror
The Hollow Man, 1992, science fiction
Children ofthe Night, 1992, horror
Summer Sketches, 1992, elméleti
Lovedeath, 1993, regény/horror
Fires ofEden,
Endymion, 1995, horror
1996, science fiction
The Rise ofEndymion, 1997, science fiction
The Crook Factory, 1999, regény
Darwin 's Blade, 2000, regény
Hardcase, 2001, krimi
The Hounds ofWinter, előkészületben
Illium, előkészületben, science fiction
Olympos, előkészületben, science fiction
The Great Oven, előkészületben, regény

Dokumen - Tips Hyperion Bukasa 1 Dan Simmons

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Dokumen - Tips Hyperion Bukasa 1 Dan Simmons

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

5/13/2018 Hyperion Bukasa1-Dan Simmons-slidepdf.

Hyperion by Dan Simmons

MÁSODIK KÖTET: A FÁJDALOM URA

A Benares másnap, valamivel dél után futott be a Perembe. Az egyik

egyikük sem szólt. A költő láthatólag nem bánta... bort ivott a

Az eredeti Hyperion című regényt magyarul - anyagi és terjedelmi okokból

kon szinte láthatatlan sötétség függött a látóhatár fölött, és

a szélfútta szárak csillogása is a parttól távoli fehér tajtéknak

meg akarná ütni a nőt. Aztán elmosolyodott.

- Rendben van, hölgyem, akkor mit csináljunk? Talán ha

A Konzul felhagyott a naplemente feletti töprengéssel.

kifulladtán ziháló Konzul hallotta a magasban csapkodó

„ Hol van a Költő? Mutassátok! Mutassatok

Ki éppúgy magában szökellő

Sas legyen, avagy ökörszem - minden ösztönét

* Hűse Lajos fordítása.

- Honnan szerezte azt a bort? - kérdezte Kassád.

- Általában meddig tart egy ilyen út? - kérdezte Lamia a

„ Mily áldozatra gyűl emitt a nép?

Brayne Lamia benyúlt a zekéje alá és elővett egy, a kisujjánál

- Bocsásson meg! - eresztette le Lamia a kis lézert. - Egyszerűen

Sol Weintraub és felesége, Sarai már lányuk születése előtt is

négyzetkilométerén gazdálkodás folyt. Nem voltak kiirtandó erdők,

Egy héttel azután

Sol részéről szerelem volt az első pillantásra. Rámeredt a nevető,

Rachel nem volt elviselhetetlenül tökéletes. Öt szabványéves

Sol széttárta a kezét - erős kezek voltak, inkább egy kőfejtőé,

tudod, hogyan születnek a legendák. Egyébként a kövi angolnákat

- Az előbb is hallottalak... a válasz továbbra is nem.

keresztül csússzanak másszanak a kék világítógömbökkel telerakott

Rachel lepakolt, kitette termoszát a kutya mellé, és ellenőrizte a

persze lehetetlen volt, tekintve az egység sérthetetlenségét és

eszméletlen, a saját ideje szerint. Az agyhullámai csak az utóbbi

- Rachel, mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezte Dr.

- Az utolsó, amire... amire emlékszem, hogy lefekszem Melio

kérdezd, miért. Az orvosok sem tudják. A szakértők sem tudják. Ha

volt, türelmes és szerető. Éppen csak... szóval nem lehet minden

Rachel minden reggel korán kelt, és megnézte saját „orientációs

ellenére fel akarta keresni az egyik templomukat, amint végzett

az esetében a fizikailag lehetetlen, M. Weintraub. Egyszerűen nem

- Több mint tizenkettő - helyesbített Sol. - A hyperoni oda-

- Nem egészen értem, M. Weintraub - mondta a rabbi. -Az álom

A régész kezét hosszú, kék kabátja zsebébe dugva álldogált. Az

- Hi, apa! odabiccentett

csengő fájdalmat, de a lány csak vállat vont és felnevetett.

- Ó, Jézusom, mindent! Az öreg Mr. Eikhardt... ő tartja a

leborultak a padló sötét kőlapjaira. Sol beérte egy formális

- Kérem, kérem, jöjjön be, M. Weintraub! - invitálta a pap,

A püspök előrehajtotta a fejét, s így az őt megvilágító egyetlen

végkimenetelét. Sol az utca kövén landolt. Az utolsó kapuőr még

- És hagyjuk minden nap azon töprengeni, hogy hová lettek a

állandóan erről beszéltek,

- M. Weintraub, igaz, hogy a lánya halálos időbetegségben

HA ELEGÜK VAN, JÖJJENEK.

Hamarosan elegük lett. A nyilvánosság elé lépés első hónapjait

szűz áldozata". A házból nem lehetett úgy kilépni, hogy valamelyik

használatra, a turisták pedig nem hagyhatták el Új-Jeruzsálemet.

- Mi a fenét hordasz itt össze? - fortyant fel Sol. Sarai

csak nézte, amint az idegen két megsimogatta Sarai jól ismert

— Az Ábrahámé lehetett. A tied nem.

- Tennünk kell száz

- De nem eleget! - csattant fel Sarai. - Mi lenne, ha

hallhatóvá vált, de ellenállt a késztetésnek, hogy az öklét rázza