Johan

Theorin

A LEGSÖTÉTEBB SZOBA
 Copyright © Johan Theorin, 2008
A mű eredeti címe: Nattfåk
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Annus Ildikó
Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Sigmond Viktória
ISBN 978 963 324 422 7 (papír)
ISBN 978 963 324 423 4 (epub)
ISBN 978 963 324 424 1 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, ebook: Scriptor Kft.
„A holtak minden télen összegyűlnek, hogy együtt megünnepeljék a
karácsonyt. Egy alkalommal azonban megzavarta őket egy hajadon
öregasszony. Az órája megállt, így túl korán kelt, és a karácsonyéj kellős
közepén toppant be a templomba. Mindenfelől pusmogás hallatszott,
mintha istentisztelet lett volna: a templom tele volt emberekkel. Az
öregasszony ekkor hirtelen megpillantotta lánykori szerelmét, a
vőlegényét. A fiatalember sok-sok évvel ezelőtt tengerbe fulladt, de most
ott ült ő is a padban, a többiek között.”
Svéd népmese a 19. századból
 1846 TELE
Itt kezdődik a könyvem, Katrine, akkor, amikor Åluddent építették. Nekem ez a
hely több volt, mint egy egyszerű ház, ahol édesanyámmal laktam: én itt értem
felnőtté.
Ragnar Davidsson, az angolnahalász egyszer azt mesélte nekem, hogy valamikor
réges-régen elsüllyedt errefelé egy német teherszállító hajó, alaposan megrakodva
épületfával: az udvar épületeinek nagy részét az elsüllyedt hajó rakományából
húzták fel. Nincs is okom kételkedni ebben. Az istálló padlásterében az egyik
deszkára ezek a szavak vannak felvésve: CHRISTIAN LUDWIG EMLÉKÉRE.
Hallottam a holtakat suttogni a falakban. Annyi mesélnivalójuk van.
Valter Brommesson egy kis kőházban ül összekulcsolt kezekkel
Åluddenen, és az Úrhoz fohászkodik. Azért könyörög, hogy a szél és a
tenger hullámai ne szedjék ízekre két világítótornyát.
Nem volt ismeretlen számára a vihar, de olyan ítéletidőt nem látott még
soha, mint ez. Hó és jég áthatolhatatlan fala söpört be északkelet felől,
lehetetlenné téve mindenfajta építkezést.
A tornyok, Uram, csak azokat hagyd meg…
Brommesson világítótornyokat épít, de ez lesz az első alkalom, hogy
Fresnel-lencsés világítótornyot épít a Balti-tengeren. Előző év
márciusában érkezett Öland szigetére, és azonnal hozzá is látott a
munkához: munkásokat vett fel, agyagot és mészkövet rendelt, valamint
erős igáslovakat bérelt.
A friss szellőjű tavasz, a meleg nyár és a napfényes ősz csodálatos volt a
tengerparton. A munka kitűnően haladt, és a két torony lassacskán
közeledett az ég felé.
De aztán eltűnt a nap, beköszöntött a tél, és amikor a hőmérséklet
süllyedni kezdett, az emberek az ítéletidőről kezdtek el suttogni. És egyik
este, későn, meg is érkezett: úgy vetette rá magát a tengerpartra, mint
vadállat a zsákmányára.
Amikor már közel a hajnal, a szél végre csendesedni kezd.
És akkor hirtelen sikoly hallatszik a tenger felől, a sötétségből, Åludden
közeléből: hosszú, szívbe markoló segélykiáltások, egy ismeretlen nyelven.
A hangokra Brommesson felriad, aztán felébreszti kimerült munkásait.
– Zátonyra futott egy hajó – mondja –, oda kell mennünk.
A férfiak kelletlenek, de végül felkelnek, és mindannyian kimennek a
hóba.
Metszően jeges ellenszélben gázolnak át a havon, le a part felé.
Brommesson oldalra pillantva megállapítja, hogy a félkész tornyok
épségben állnak a víznél.
A másik irányba, nyugat felé, nem lát semmit. A síkság hullámzó
hósivataggá változott.
A munkások felsorakoznak a part mentén, és a tengert kémlelik.
Ott, a homokzátonyon nem látni semmit a sötétszürke árnyak között, de
a hullámverésbe olykor-olykor még mindig belevegyül egy elhaló
segélykiáltás – és az a csikorgó-nyikorgó hang, ahogy a szögek és a fa
lassan feladja a küzdelmet.
Egy óriási hajó futott zátonyra, és hamarosan elnyelik a hullámok.
A munkások egy idő után kénytelenek feladni, és csak állnak a parton
tehetetlenül, az egyre ritkuló segélykiáltásokat hallgatva. Háromszor
próbálják meg saját csónakjaikat vízre bocsátani, de mindannyiszor
kudarcot vallanak: a látási viszonyok túlságosan rosszak, a hullámok
félelmetesen magasak, a víz pedig ráadásul tele van nehéz épületfával.
Az elsüllyedt teherhajó a jelek szerint óriási mennyiségű fát szállított.
Amikor a hajó váza süllyedésnek indult, a fát a hullámok gyakorlatilag
lemosták a fedélzetről. A gerendák olyan hosszúak, mint a faltörő kos, és a
hullámok tömegével sodorják őket a partra. Az öböl lassan megtelik velük,
és a hullámok himbálózásától egymáshoz verődnek, koppanva, csikorogva.
Amikor a nap kibújik a szürke felhők fölött, rátalálnak az első holttestre.
Egy ifjú az: teste a parttól úgy tíz méterre ringatózik, kinyújtott karokkal,
mintha a legutolsó pillanatban is az egyik gerendába próbált volna
belekapaszkodni.
Két építőmunkás belegázol a sekély vízbe, ruhájánál fogva húzni kezdik
a szárazföld felé.
 Egészen a part közelében megragadják a csuklóját, és kirántják a
halottat a vízből. Magas és széles vállú, így igen nehéz teher. Kénytelenek
vonszolni a havas mezőn át, miközben ruhájából patakokban csorog a víz.
A munkások szótlanul állják körbe az élettelen testet, de nem nyúlnak
hozzá.
Végül Brommesson hajol le, és hátára fordítja a hullát.
A vízbe fúlt sűrű fekete hajú tengerész, széles szája most félig nyitva,
mintha éppen egy levegővétel közepén szállt volna ki belőle a lélek. Szeme
üresen mered a szürke ég felé.
Az építőmester úgy saccolja, hogy a húszas éveiben lehetett a fiú.
Remélhetőleg nőtlen még, az viszont egyáltalán nincs kizárva, hogy ő volt
a kenyérkereső a családban. Idegen partok mellett vesztette életét,
alighanem a nevét sem tudta annak a szigetnek, ahol a hajója zátonyra
futott.
– Majd hívnunk kell a lelkészt – mondja Brommesson, aztán lezárja a
halott szemét, hogy ne kelljen látnia azt az üres tekintetet.
Három órával később még öt tengerész testét sodorta Åludden partjára a
tenger. Egy törött névtáblát is találtak, melyen ez áll: CHRISTIAN LUDWIG
– HAMBURG.
És épületfát, tengernyi sok épületfát.
A partra sodort rakomány igazán jól jön. Most már a svéd korona
birtokában van ez is; ugyanannak a koronának, amelyik az åluddeni
építkezést is finanszírozza. A munkások egy csapásra több száz birodalmi
tallér értékű, jó minőségű épületfához jutottak.
– Mindenkinek segítenie kell kihozni a fát – mondja Brommesson. –
Halmokba rakjuk, jó messze a hullámoktól.
Egy bólintással ad nyomatékot szavainak, majd felnéz a hólepte tájra.
A sziget igazán nem bővelkedik erdőben, de most, a rakomány jóvoltából,
tágas faházakat építhetnek a toronyőrnek és családjának az eredetileg
tervezett aprócska kőudvarok helyett.
Brommesson lelki szemei előtt máris látja a hatalmas, beépített
udvarházat, annak minden szobáját és tágas termét. Biztonságos, meleg
otthont épít majd azoknak, akik az ő világítótornyait vigyázzák a világ
legvégén.
 Viszont mégiscsak egy elsüllyedt hajó rakományából építik a házakat, és
az ilyesmi szerencsétlenséget hozhat magával. Áldozatot kell tehát
bemutatniuk, sőt talán egy külön imaszoba is kellene: egy emlékszoba az
Åluddennél elhunytaknak, mindazon szerencsétlen lelkeknek, akik nem
kerülhettek megszentelt földbe.
Brommesson nem tudja kiverni a fejéből a hatalmas ház gondolatát. Egy
kicsit később ugyanazon a napon már ki is méri széles lépteivel az épület
alapját.
Amikor azonban a vihar elül, és az átfagyott munkások elkezdik
kiemelni a gerendákat a vízből és halmokba rendezni őket, sokuk hallja
még a fuldoklók kiáltásainak visszhangját.
Bizonyos vagyok abban, hogy a munkások sosem feledték a haldokló
tengerészek sikolyát. És ugyanilyen bizonyos vagyok abban is, hogy a
legbabonásabbak nem értettek egyet Brommessonnal abban, hogy valóban
helyes dolog volt az elsüllyedt hajó rakományából házat építeni.
Egy udvar, melynek épületeit azokból a gerendákból építették, melyekbe a
haldokló tengerészek kétségbeesetten próbáltak belekapaszkodni, mielőtt a tenger
végleg elragadta volna őket – vajon valóban bölcs döntés volt, amikor az ötvenes
évek végén odaköltöztünk, én és az anyám? És vajon valóban oda kellett aztán
költöznöd harmincöt évvel később a családoddal, Katrine?
– Mirja Rambe
 VÁLTS ÉLETET – KÖLTÖZZ VIDÉKRE!
Ingatlan neve: Åludden, Északkelet-Öland
Leírás: impozáns épületegyüttes, amely a világítótorony őrei számára
készült az 1800-as évek közepén. Nyugalmas környezet, lenyűgöző kilátás
a Balti-tengerre. A part alig háromszáz méterre, a legközelebbi szomszéd
pedig az égbolt.
Hatalmas kert a part fölött, sík terep a pázsit számára – gyerekek
számára tökéletes –, melyet északon a lombos erdő, nyugaton
madárvédelmi terület, délen pedig szántók és mezők ölelnek körbe.
Épületek: szép, kétemeletes főépület (pince nincs); összmérete 250 m2
(felújításra és modernizálásra szorul). Gerendázat és homlokzat fából, a
tetőn cserép. Keletre néző üvegezett veranda. Öt működő cserépkályha.
Minden szobában fenyőfa parketta. A víz bevezetve.
Oldalépület (mészkőből): egyszintes, kb. 80 m2-es. Víz és villany
bevezetve. Némi renoválás után bérbe adásra tökéletes.
Gazdasági épület (mészkőből, ill. fából): 450 m2-es, felújításra szorul.
Státus: ELKELT
OKTÓBER
 1

Vékonyka hang kiáltott a sötét szobákon át.

– A-nyaaa…
Felrezzent, ahogy meghallotta a hangot. Álma olyan volt, mint egy sötét
és meleg barlang, tele különös visszhangokkal, amelyből fájdalmas volt
ilyen hirtelen felébredni. Tudata néhány másodpercig csak tévelygett a
mindenségben, nem találván a maga számára sem nevet, sem helyet; csak
zavart emlékekbe és gondolatokba botlott. Ethel? Nem, nem Ethel, hanem…
Katrine, Katrine. És egy szempár, mely ijedten pislogott, fényt keresve a
végtelen sötétben.
Úgy egy másodperc múlva aztán a saját neve is felbukkant az emlékek
közül: Joakim Westin, aki most az észak-ölandi Åludden egyik szobájának
franciaágyában fekszik.
Joakim otthon volt; most már egy napja e ház lakója. Felesége, Katrine,
valamint két gyermekük már két hónapja itt lakott; ő azonban csak most
érkezett.
01:23. Az ébresztőórás rádió vörös számjegyei világítottak csupán az
ablaktalan szobában.
A hangok, amelyek az imént felébresztették, már nem hallatszottak, de
jól tudta, hogy nem álom volt: hallotta, ahogy a ház egy másik részében
valaki halkan sírdogál és nyöszörög.
Mellette az ágyban mozdulatlan test feküdt. Felesége, Katrine volt az,
egészen az ágy szélére húzódva takarójával, mély álomba merülve. Most
háttal feküdt férjének, de Joakim látta testének lágy körvonalait, érezte
melegét. Katrine egyedül aludt ebben a szobában két hónapig – eközben
Joakim Stockholmban dolgozott, és csak kéthetente jött látogatóba. És ez
persze senkinek sem volt igazán jó.
Kezét Katrine háta felé nyújtotta, ekkor azonban ismét meghallotta a
kiáltást.
– A-nyaa…?
 Most már felismerte Livia vékonyka hangját. Félrehajtotta a takarót, és
kimászott az ágyból.
A hálószoba sarkában álló cserépkályha még mindig sugározta magából
a meleget, a padló azonban jéghideg volt. Majd ezt is szigetelniük kell, meg
újraparkettázni, ahogyan azt a gyerekszobákkal és a konyhával is tették,
erre azonban majd csak újév után kerülhet sor. Mielőtt beköszöntene a tél,
legfeljebb vesznek még szőnyeget meg persze tűzifát. Muszáj lesz
valahonnan olcsó tűzifát szerezni, mert a telkükön aligha találnak majd
kivágható fát.
Neki és Katrinének alaposan be kell vásárolniuk, mielőtt az igazi tél
beköszöntene – holnap el is kell kezdeniük listákat írni.
Joakim visszafojtotta lélegzetét, és fülelt. Más hang nem hallatszott.
Köntösét, mely egy széktámlán lógott, most csendesen pizsamájára
húzta, átlépett két dobozt, és kisietett.
A sötétben azonnal eltévedt. A stockholmi villában mindig jobbra kellett
mennie, ha a gyerekszobákhoz igyekezett, itt azonban balra voltak.
Joakim és Katrine hálószobája csak egy aprócska hálókamra volt a ház
óriási barlangrendszerében. A szobából egy folyosó vezetett ki, melynek
egyik fala mentén dobozok sorakoztak – ezeket a költözés óta nem sikerült
még kipakolniuk. Maga a folyosó egy nagyobb előszobába torkollott,
melynek ablakaiból az oldalsó épületek szegélyezte belső udvarra lehetett
rálátni.
Åludden udvara a szárazföld felé nem, csupán a tenger felé volt nyitott.
Joakim az ablakhoz lépett, és a kerítésen túl elterülő tengerpart irányába
tekintett.
Odakint vörös fény pislákolt, a két kis sziget világítótornyának vörös
fénye. A déli torony fénysugarai a tengeri moszatok egész tömegét,
valamint a Balti-tengert világították be, az északi torony azonban teljesen
sötét volt. Katrine már mesélte neki, hogy az északi torony nem világít
soha.
A szél süvített a ház körül, és odalent, a tornyok mellett nyugtalan
árnyak emelkedtek, a vad, szeszélyes hullámok. Joakimnak mindig Ethel
jutott eszébe róluk, bár őt nem a hullámok, hanem a hideg ölte meg.
Még csak tíz hónapja történt.
 Joakim ismét hallotta a sötétben a kislányt, de már nem panaszos volt a
hangja – sokkal inkább úgy tűnt, mintha Livia magában beszélne.
Joakim visszament a folyosón. Óvatosan átlépett egy széles faküszöböt,
és belépett Livia koromsötét szobájába, melynek csak egyetlen ablaka volt.
Az ablak előtt zöld roló, a zöld roló belső oldalán öt rózsaszín kismalac
táncolt körbe boldogan.
– Menj el – mondta egy vékony kislányhang a sötétben. – Menj innen!
Joakim egy plüssállatba rúgott az ágy mellett. Lehajolt és felvette.
– Anyu?
– Nem – felelte Joakim. – Csak apu az.
A sötétben a kislány halk légzése hallatszott, és Joakim látni vélte a
virágos takaró alatt az apró test álmos mozdulatait. Az ágy fölé hajolt.
– Alszol?
Livia felemelte a fejét.
– Tessék?
Joakim a kislány mellé tette a plüssállatot.
– Foreman leesett a padlóra.
– És megütötte magát?
– Á, nem, nem hiszem… Szerintem fel sem ébredt.
Livia átkarolta kis kedvencét, egy kétlábú, birkafejű játék állatot, melyet
Gotlandon vettek a nyáron. Félig birka, félig ember. Joakim Foremannek
nevezte el a különös figurát, a bokszoló után, aki néhány évvel korábban,
negyvenöt évesen tért vissza a ringbe.
Kinyújtotta a kezét, és óvatosan végigsimította Livia homlokát. Bőre
hűvös volt. Livia megnyugodott, visszafeküdt a párnájára, majd felnézett
apjára.
– Régóta itt vagy, apu?
– Nem – felelte Joakim.
– Volt itt valaki – mondta a kislány.
– Csak álmodtál, nem járt itt senki.
 Livia bólintott, és lehunyta szemét. Ismét úton volt már az álom felé.
Joakim kihúzta magát, elfordította a fejét, és újra megpillantotta a déli
torony gyenge fényét, ahogy átszüremlett lánya redőnyén. Az ablakhoz
lépett, és néhány centire felemelte a redőnyt. Az ablak nyugat felé nézett,
és onnan a tornyok nem látszottak, de azt látta, ahogy a vörös fény a ház
mögötti üres szántót pásztázza.
Livia most egyenletesen lélegzett, ismét mélyen aludt. Reggel már nem
is fog emlékezni rá, hogy apja ott volt nála.
Joakim benézett a másik gyerekszobába is. Ezt a szobát újították fel
legutoljára; Katrine kitapétázta és bebútorozta, miközben Joakim a
stockholmi villában volt, és a költözés utolsó nyomait tüntette el éppen.
Idebent minden csendes volt. A két és fél éves Gabriel mozdulatlanul
feküdt kicsi ágyában a fal mellett. Az elmúlt évben Gabriel már este
nyolckor lefeküdt, és csaknem tíz órát aludt nyugodtan, egyhuzamban.
Ilyen gyerek minden szülő álma.
Joakim megfordult, és visszaosont a folyosón. A ház halkan recsegett,
ropogott körülötte. Mintha léptek zaja lett volna.
Katrine mélyen aludt, amikor Joakim visszafeküdt mellé az ágyba.
Előző nap délelőtt egy ötvenes éveiben járó, csendesen mosolygó férfi
látogatta meg őket. A konyhaajtón kopogott be, amely az északi oldal felé
nyílt. Joakim sietve nyitott ajtót, abban a hitben, hogy egy szomszéd lesz
az.
– Jó napot – szólt a férfi. – Bengt Nyberg vagyok az Ölandi Hírektől.
Nyberg a veranda lépcsőjén állt, hasán fényképezőgép, kezében
jegyzetfüzet. Joakim kissé tétovázva rázott kezet a riporterrel.
– Hallottam, hogy beköltöztek Åluddenbe – mondta Nyberg –, úgyhogy
úgy sejtettem, itthon vannak.
– Igazából csak én vagyok itt az új – felelte Joakim. – A család többi része
itt lakik már egy ideje.
– Részletekben költöztek?
– Tanár vagyok – felelte Joakim. – Muszáj volt eddig dolgoznom.
A riporter bólintott.
 – Biztosan megértik, hogy erről be kell számolnunk – mondta. –
Tavasszal persze beraktunk egy rövid hírt arról, hogy Åludden elkelt, de
hát az olvasóink nagyon szeretnék tudni, hogy kik a vásárlók.
– Csak egy hétköznapi család vagyunk – mondta gyorsan Joakim. – Ezt
írja meg.
– Honnan jöttek?
– Stockholmból.
– Akárcsak a királyi család – jegyezte meg Nyberg, és Joakimra nézett. –
Úgy csinálják majd, mint a király, aki csak akkor lakik itt, amikor süt a
nap, és jó meleg van?
– Nem, mi egész évben itt lakunk majd.
Katrine időközben kijött az előszobába, és odaállt a férje mellé. Joakim
rásandított, Katrine pedig alig észrevehetően bólintott, majd beinvitálták
a riportert. Nyberg komótosan, mindennemű sietség nélkül lépett be a
házba.
A konyhában ültek le, mivel új bútoraival és csiszolt parkettájával
pillanatnyilag ez volt a legszebb helyiség a házban.
Amikor ezt renoválták, Katrine és az ölandi parkettás valami érdekeset
talált a parketták alatt: egy kis rejtekhelyen lapos mészkőből készült
ládika lapult, benne egy ezüstkanállal és egy szétmállott gyerekcipővel.
Házi áldozat, jegyezte meg a parkettás. Az áldozatnak köszönhetően a
lakóknak sok gyermekük születik majd, és ételben sem szenvednek hiányt.
Joakim kávét főzött, és Nyberg leült a hosszúkás tölgyfa asztalhoz. Ismét
elővette a jegyzetfüzetét.
– Hogyan kerültek éppen ide?
– Nos… szeretjük a faházakat – felelte Joakim.
– Nagyon szeretjük – tette hozzá Katrine.
– De ez azért mégiscsak egy nagy lépés, megvenni Åluddent, és
ideköltözni Stockholmból, nem?
– Annyira azért nem volt nagy lépés – felelte Katrine. – Brommában volt
egy családi házunk, de szerettük volna egy ölandira lecserélni. Tavaly
kezdtünk el nézelődni.
 – De miért éppen Észak-Öland? – firtatta Nyberg.
Most Joakim válaszolt:
– Katrine félig-meddig ölandi… a családja itt lakott.
Katrine a férjére pillantott, és Joakim tudta, hogy mire gondol: ha valaki
mesélni fog Katrine családi hátteréről, az csakis maga Katrine lesz, senki
más. Márpedig Katrine ritkán akart róla mesélni.
– Tényleg, és hol?
– Mindenfelé – felelte Katrine, kerülve a riporter tekintetét. – Elég sokat
költöztek erre-arra.
Joakim elmesélhette volna, hogy a felesége Mirja Rambe lánya és Torun
Rambe unokája, ami alighanem egy hosszabb cikk megírására sarkallta
volna Nyberget, de inkább csendben maradt. Katrine és az anyja alig álltak
szóba egymással.
– Én pedig betontömbök között nőttem fel – mondta inkább –, egy
nyolcemeletes házban, Jakobsbergben. Szörnyű volt az a nagy forgalom
meg a rengeteg aszfalt, úgyhogy én a magam részéről már csak ezért is
vidékre vágytam.
Livia egy ideig csendben ült Joakim ölében, de hamarosan elunta a
beszélgetést, és kiszaladt a konyhából, a saját szobája felé iramodva.
Gabriel is rögvest leugrott Katrine öléből, és követte nővérét.
A kisfiú nagy elánnal zakatolt át a konyhán, Joakim pedig megismételte
Nybergnek azt, amit stockholmi barátaiknak és szomszédaiknak mondott
az elmúlt hónapokban:
– Tudjuk, hogy ez a gyerekek számára is fantasztikus hely, mindenfelé
mezők és erdők, a levegő tiszta, közel a víz. Itt aztán nem kell megfázástól
tartani, nincsenek bömbölő autók… Ideális hely mindenkinek.
Bengt Nyberg e bölcs szavakat is belevéste jegyzetfüzetébe. Aztán tettek
egy kört a földszinten a felújított szobákon keresztül, de azokat sem
hagyták ki, ahol még foszlott a tapéta, málladozott a plafon, és piszkos volt
a padló.
– A cserépkályhák egészen fantasztikusak – szólalt meg Joakim. – És a
parketta hihetetlenül jó állapotban van… Csak néha kell felsúrolni.
Lelkesedése alighanem ragályos volt, Bengt Nyberg ugyanis egy idő után
már nem kérdezgette őket, inkább maga is kíváncsian nézelődött körbe.
Ragaszkodott hozzá, hogy az udvar többi részét is megnézze – bár Joakim
nagyon nem szerette volna, ha bárhogyan is emlékeztetik rá, mennyi
renoválnivaló maradt még.
– Igazából nincsen már semmi érdekes – mondta Joakim. – Csak egy
rakás üres szoba.
– Azért bekukkantanék oda is – felelte Nyberg.
Joakim végül ráállt, és kinyitotta az emeletre vezető ajtót.
Katrine és a riporter követte őt a falépcsőn, és feljutottak egy folyosóra.
Félhomály uralkodott, az emeleti ablakokat ugyanis farost lapok fedték,
amelyeknek csak a résein hatolt át a nappali fény.
A sötét szobákban jól hallatszott a szél süvöltése.
– Idefent elég nagy a légmozgás – szólt Katrine, és elmosolyodott. –
Aminek megvan az az előnye, hogy a ház száraz marad, nincs penészedés.
– Az jó… – Nyberg a hullámos linóleumpadlót, a foltos, szakadt tapétát
és a fürtökben lógó pókhálókat tanulmányozta. – De azért marad
maguknak munka bőven.
– Igen, tudjuk.
– Már alig várjuk – vetette közbe Joakim.
– Biztosan szép lesz – jegyezte meg Nyberg, majd megkérdezte: –
Apropó, mit tudnak erről a házról?
– Mármint a történetére gondol? – kérdezte Joakim. – Igazából nem
sokat, csak amennyit az ingatlanügynök mesélt. A 19. században építették,
ugyanakkor, amikor a világítótornyokat. De azóta többször átépítették
már… az üvegezett veranda valószínűleg inkább az 1910-es évekből való.
Aztán kérdőn pillantott Katrinére, hogy lássa, vajon ő el akar-e árulni
ennél többet – például arról, hogy milyen volt, amikor az anyja és a
nagyanyja bérelték ezt a házat –, de felesége kerülte a tekintetét.
– Tudjuk, hogy a tornyok őrei itt laktak a családjukkal és a cselédséggel
– mondta Katrine –, úgyhogy alighanem elég nagy volt a forgalom ezekben
a szobákban.
Nyberg bólintott, és végigfuttatta tekintetét a piszkos emeleti
helyiségeken.
 – Tudomásom szerint az elmúlt húsz évben nem nagyon laktak itt –
jegyezte meg. – Négy vagy öt évvel ezelőtt menekülttábor volt itt, a
balkáni háború elől menekülő családok számára. De nem laktak itt sokáig.
Kár, hogy a ház azóta üresen állt… eléggé impozáns épület.
Megindultak lefelé a lépcsőn. A földszint legpiszkosabb szobái is
világosnak és melegnek tűntek most az emeletiekhez képest.
– Van valami neve? – kérdezte Katrine, és a riporter felé fordult. – Tud
róla valamit?
– Mármint minek? – kérdezett vissza Nyberg.
– Ennek a háznak – felelte Katrine. – Mindenki csak Åluddent mond
mindig, de hát az a földnyelv neve.
– Ja igen, az ålgrundeti Åludden, ahol az angolnák gyülekeznek nyáron –
felelte Nyberg, mintha egy költeményt szavalt volna. – De nem hiszem,
hogy magának a háznak volna valami neve.
– Az efféle nagyobb kertes házaknak gyakran van valami becenevük –
jegyezte meg Joakim. – A mi brommai házunk neve Almaudvar volt.
– Ennek itt nincsen neve, legalábbis én nem hallottam róla. – Nyberg
lelépett a lépcsőn, és hozzátette: – Legendák azonban vannak.
– Legendák?
– Legalábbis hallottam néhányat… Azt mondják, hogy a szél feltámad
Åluddennél, ha valaki idebent tüsszent egyet.
Katrine és Joakim felnevettek.
– Akkor legjobb lesz, ha gyakran porolunk – jegyezte meg Katrine.
– Meg aztán vannak kísértethistóriák is – folytatta Nyberg.
Hirtelen csend lett.
– Kísértethistóriák? – mondta végül Joakim. – Erről azért tehetett volna
említést az ingatlanügynök.
Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, de Katrine megszólalt:
– Hallottam párat, amikor átmentem egy kávéra Carlssonékhoz… a
szomszédainkhoz. De ők azt mondták, hogy nem szabad elhinnem őket.
– Nem nagyon van időnk a kísértetekre – jegyezte meg Joakim.
 Nyberg bólintott, és tett néhány lépést az előszoba felé.
– Nem, persze; de hát ha egy ház ennyi ideig üresen áll, akkor az
emberek elkezdenek róla mindenfélét fecsegni – felelte. – Mi lenne, ha
most esetleg kimennénk, és készítenék néhány fotót, amíg világos van?
Bengt Nyberg azzal zárta látogatását, hogy átvágott a belső udvar
pázsitján, és sietve megszemlélte a melléképületeket: egyik oldalon az
istállót, melynek földszinti fala mészkőből, emeleti fala pedig pirosra
festett fából épült, majd a másik oldalon a kisebb, fehérre meszelt
mosókonyhát.
– Gondolom, ezeket is fel fogják újítani? – tudakolta, amikor benézett a
mosókonyha egyik porlepte ablakán.
– Persze – felelte Joakim. – Szép sorban megcsináljuk az összeset.
– És aztán kiadják nyárra?
– Talán. Gondolkodtunk rajta, hogy pár év múlva esetleg belevágunk a
falusi turizmusba.
– Sokan gondoltak már ilyesmire ezen a szigeten – mondta Nyberg.
A riporter végül készített pár képet a sárguló pázsiton pózoló Westin
családról.
Katrine és Joakim egymás mellett álltak, és az erős ellenszélben a
világítótornyok felé hunyorogtak. Joakim kihúzta magát, amint az újságíró
kattogni kezdett a fényképezővel, és arra gondolt, hogy stockholmi
szomszédjuk villája tavaly hat teljes oldalt kapott a Szép Házak
magazinban. Westinék kénytelenek lesznek megelégedni azzal, hogy
közölnek róluk egy cikket az Ölandi Hírekben.
Gabriel Joakim nyakában ült, zöld, túlméretezett kabátban. Livia a szülei
között állt, kötött sapkáját szemébe húzva, és közben gyanakodva
méregette a fényképezőt.
Åludden udvarháza úgy magasodott mögöttük, mint valami kőből és
fából épült vár, csendben őrködőn.
Később, amikor a riporter elment, az egész család lesétált a partra. A szél
most metszőbb volt, mint a megelőző napokon, és a nap már lefelé tartott
a háztetők felett. A levegőben a partra sodródott moszat illata terjengett.
Olyan volt lesétálni a vízhez, mint egy hosszú utazás után eljutni a világ
végére, eltávolodva az emberektől. És mi tagadás, Joakimnak tetszett ez az
érzés.
Úgy tűnt, Öland északkeleti része nem más, mint egy keskeny,
sárgásbarna földcsík, felette a tágas égbolttal. A kis szigetek mintha füves
zátonyok lettek volna odakint a vízben. A sziget sík partja, mély öbleivel és
keskeny földnyelveivel szinte észrevétlenül kúszott ki a vízbe, sekély
tengerfenéket képezve, mely aztán egyre mélyült a Balti-tenger felé.
Nagyjából száz méterre tőlük a két fehér torony büszkén tört a sötét ég
felé.
Åludden tornyai. Joakim számára úgy tűnt, hogy a kis szigetek,
amelyeken a tornyok álltak, mesterségesek; mintha valaki odapakolt volna
egy halom kisebb-nagyobb követ, és megkötötte volna őket betonnal.
Ötven méterre északra tőlük húzódott egy hosszabb hullámtörő – egy
enyhén ívelt kőgát hatalmas kövekből kirakva, amelyeket alighanem azért
tettek oda, hogy megvédjék a világítótornyokat a téli viharoktól.
Livia a hóna alatt tartotta Foremant, és hirtelen futásnak eredt
a világítótornyokhoz vezető méteres szélességű gát felé.
– Én is! Én is! – kiáltozta Gabriel, de Joakim erősen fogta a kezét.
– Együtt megyünk – jelentette ki.
Körülbelül tíz méterre tőlük a gát kétfelé ágazott a vízben, mint egy
ipszilon, amelynek két vékonyka karja elvezetett a két világítótoronyhoz.
Katrine odakiáltott:
– Ne rohanj, Livia! Gondolj a vízre!
A kislány megtorpant, és a déli torony felé mutatott, majd a szelet alig-
alig túlharsogó hangon kiáltotta:
– Az az én tornyom!
– Az enyém is! – kiáltotta mögötte Gabriel.
– Vita lezárva! – kiabálta Livia.
Ezen az őszön ez volt az új szavajárása, az óvodában tanulta. Katrine
odasietett hozzá, majd az északi torony felé biccentett.
– Akkor az meg az enyém lesz.
– Oké, akkor én meg vállalom a házat – szólt Joakim. – Gyerekjáték lesz,
főleg ha ti is segítetek egy kicsit.
– Persze hogy segítünk – felelte Livia. – Vita lezárva!
Livia nevetett és bólogatott – persze Joakim számára ennek fele sem volt
tréfa, de azért mégiscsak örömmel tekintett a közelgő tél minden munkája
elé. Amellett, hogy Katrinével találniuk kell valami tanári állást a szigeten,
esténként és hétvégente együtt fogják majd felújítani az épületeket.
Katrine ugyebár már el is kezdte ezt a munkát.
Joakim megállt a füvön a part közelében, és hosszasan elnézte a
mögöttük magasodó épületeket.
Nyugalmas környezet, ez szerepelt a hirdetésben.
Joakim még mindig nem tudta megszokni a lakóépület hatalmas
méreteit; ahogyan az a maga piros falaival és fehér sarkaival mindannyiuk
fölé tornyosult az enyhén emelkedő terep tetején. A tetőből két szép
kémény csúcsosodott ki, mint két koromfekete torony. A konyha
ablakában és a verandán meleg sárga fény világított, de a ház többi
részében koromsötét volt.
Mennyi család lakott itt előttük, mennyien nyúzták a padlót és a falakat:
a világítótornyok őrei, a családjuk és a cselédeik – mindannyian rajta
hagyták a kezük nyomát a házon.
Gondolj arra, hogy amikor átveszel egy régi házat, a ház is átvesz téged – ez állt
az egyik könyvben, amelyet Joakim a faházak renoválásáról olvasott. Ami
őket illeti, nem így élték meg ezt, brommai villájukat gond nélkül hagyták
ott; de az évek során több olyan családdal is találkoztak, akik a házukat
úgy gondozták, mintha a saját édes gyermekük lett volna.
– Kimegyünk a világítótornyokhoz? – kérdezte Katrine.
– Igen! – kiáltotta boldogan Livia. – Vita lezárva!
– Lehet, hogy síkosak a kövek – jegyezte meg Joakim.
Nem szerette volna, ha Liviából és Gabrielből kivész minden tisztelet a
tenger iránt, hogy akár egyedül is lemerészkedjenek a partra. Livia csak
néhány métert, Gabriel pedig egyáltalán nem tudott úszni.
De Katrine és Livia már elindultak a köveken a torony felé, kéz a kézben.
Joakim jobb karjára emelte Gabrielt, és némi tétovázás után óvatosan
lépkedve követte őket. Nem voltak olyan síkosak a kövek, mint hitte, csak
durvák és egyenetlenek. Itt-ott kikezdte már őket a tenger. Aznap enyhe
szél fújt, de Joakim érezte a természetben megbúvó erőt. Hány és hány tél
jege, metsző hullámai és viharai tépték Åluddent – mégis állnak még a
világítótornyok.
– Milyen magasak lehetnek? – kérdezte Katrine a tornyokat szemlélve.
– Pont nincs nálam a vonalzóm… de talán úgy húsz méter? – felelte
Joakim.
Livia is felnézett a tornyára.
– Miért nem világít?
– Majd biztosan világítani fog, ha besötétedik – felelte Katrine.
– Az a másik sosem világít? – kérdezte Joakim az északi torony felé
pillantva.
– Nem hiszem – felelte Katrine. – Amióta idejöttünk, egyszer sem láttam,
hogy világított volna.
Amikor a hullámtörő elágazásához értek, Livia a bal oldali utat
választotta, amely anyukája tornya felé vezetett.
– Óvatosan, Livia! – szólt oda Joakim, és lenézett a sötét vízbe.
Itt talán csak egy vagy két méterre volt a tengerfenék, de Joakimnak
mégsem tetszettek a lent megbújó árnyak és a hideg. Ő maga tűrhetően
tudott úszni, de sosem tartozott azok közé, akik nyaranta boldogan vetik
magukat a hullámok közé – még az igazán forró napokon sem.
Katrine már kiért a kis szigetre, a partra lépett, és körbetekintett.
Északon csak néptelen partokat és erdőcskéket látott, délen mezőket, a
távolban pedig néhány apró halászkunyhót.
– Sehol egy ember – jegyezte meg. – Azt hittem, legalább néhány
szomszéd házát látni fogjuk innen.
– Túl sok földnyelv és sziget van útban – mondta Joakim, majd szabad
kezével az északi part felé mutatott. – Nézzétek csak! Azt ott láttátok?
Egy hajó roncsa hevert a köves parton, talán ha egy kilométerre tőlük.
Réges-régen vethette partra egy téli vihar – már csak a napszítta váz
maradt meg belőle. A roncs az oldalára dőlve feküdt a kövek között; ahogy
Joakim rápillantott, mintha egy óriás bordáit látta volna kibukkanni a
földből.
 – Ja igen, a roncs – felelte Katrine.
– Hát a hajósok nem látták a tornyokat? – kérdezte Joakim.
– Néha mit sem segítenek a világítótornyok… egy viharban legalábbis
biztosan nem – felelte Katrine. – Néhány hete elsétáltunk oda Liviával,
hátha találunk valami szépet a roncsok között, de nyilván elvittek már
mindent.
A világítótorony bejárata egyméteres mélységű, kőből készült boltív
alatt volt. A vastag acélból készült, megtermett ajtót már szétmarta a
rozsda, és a fehér festék is szinte teljesen lepattogzott róla. Nem volt rajta
kulcslyuk sehol, csupán egy keresztléc, azon egy rozsdás lakat. Amikor
Joakim megragadta az ajtót, és teljes erejéből megrántotta, egyetlen
milliméternyit sem sikerült mozdítania rajta.
– Az egyik konyhaszekrényben láttam egy régi kulcscsomót – jegyezte
meg. – Egyszer majd kipróbáljuk.
– Vagy ha nem megy, megkérdezzük a Tengerészeti Hivatalt – tette
hozzá Katrine.
Joakim bólintott, és ellépett az ajtótól. Végül is a világítótornyok tényleg
nem tartoztak a házhoz.
– A tornyok nem a mieink, anya? – kérdezte Livia, amikor visszafelé
tartottak a partra.
Csalódottan csengett a hangja.
– Dehogynem – felelte Katrine. – Bizonyos értelemben a mieink azok is.
Csak éppen nem kell karbantartanunk őket; nem igaz, Kim?
Joakimra mosolygott, az pedig bólintott.
– Elég nekünk az udvar is.
Katrine a másik oldalára fordult az ágyban, mialatt Joakim Liviánál volt, és
amikor a férfi ismét bemászott mellé, álmában a férje után tapogatózott.
Joakim magába szívta a nő illatát, és behunyta szemét.
Csak ez van, semmi más.
A nagyvárosi élet lezárt fejezet volt már. Stockholm mostanra egy távoli
szürke folttá zsugorodott, és az Ethel utáni kutatás emlékei is megfakultak
már.
 Béke.
Aztán megint meghallotta Livia szobája felől a nyöszörgést, és
visszafojtotta lélegzetét.
– A-nya…?
A hangja ezúttal erősebb volt, kitartóbb. Joakim fáradtan sóhajtott.
Mellette Katrine felemelte a fejét, és hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte álomittasan.
– A-nyaa…? – kiáltotta ismét Livia.
Katrine felült az ágyban. Joakimtól eltérően ő pillanatok alatt képes volt
teljesen magához térni.
– Már megpróbáltam – mondta halkan Joakim. – Azt hittem, visszaaludt,
de ezek szerint…
– Megyek.
Katrine tétovázás nélkül felkelt, papucsába lépett, és sietve magára
kapta köntösét.
– Anya?
– Jövök már, büdös kölyke – mormolta Katrine.
Ez így nagyon nem lesz jó, gondolta Joakim. Nagyon nem jó, hogy Livia
minden éjjel az anyjával akar aludni. Tavaly vette fel ezt a szokást;
akkortájt nyugtalanabbul aludt – talán Ethel miatt. Rendszerint csak nagy
sokára nyomta el az álom, és csupán akkor tudott igazán nyugodtan
pihenni, ha az anyja ott feküdt mellette. És mostanáig nem tudták
rászoktatni Liviát, hogy akár csak egyetlen éjszakát is egyedül töltsön.
– Viszlát, cicafiú! – mondta Katrine, és kiosont a szobából.
Egy szülő kötelességei. Joakim az ágyban feküdt, és hiába fülelt, már
nem hallott hangokat lánya szobája felől. Katrine már ott volt nála. Joakim
ellazult, és behunyta a szemét. Az álom lassan ismét elnehezítette
szemhéját.
A ház körül minden csendes volt.
Vidéki élete éppen csak elkezdődött.
 2

A palackba zárt hajó valódi kis műremek volt, legalábbis Henrik annak
látta: egy háromárbócos fregatt, melynek vitorláit fehér szövetből varrták;
a hajótest csaknem tizenöt centiméteres volt, és egyetlen fadarabból
faragták. Alkotója fekete cérnából mindegyik vitorlának sodort
hajókötelet, és összekötötte, majd balsafából készült kis kockákhoz
ragasztotta őket. A vitorlákat lehajtva, huzal és csipesz segítségével
óvatosan behelyezte a hajót az üvegbe, belenyomva a kékre festett gittbe,
amely a tengert volt hivatott jelképezni. Utána ismét felállította az
árbócokat, a vitorlákat pedig kis kötőtűk segítségével hajtogatta ki. Az
üvegpalackot végül lakkozott parafa dugóval zárta le.
A hajót alighanem több hétbe tellett megépíteni, de a két Serelius
fivérnek mindösszesen néhány másodperc kellett ahhoz, hogy
tönkretegye.
Tommy Serelius lesöpörte a palackot a könyvespolcról, úgy, hogy az
darabokra tört a házikó új parkettáján. Maga a hajómodell túlélte az esést,
de néhány métert csúszott még, egészen addig, amíg meg nem akadt
Freddy csizmájában. Az néhány másodpercig kíváncsian nézegette a
modellt zseblámpája fényében, aztán felemelte a lábát, és pillanatok alatt
széttaposta.
– Csapatmunka! – ordította Freddy.
– Utálom az ilyen kis flancos cuccokat – jegyezte meg Tommy
megvakarva az arcát, aztán arrébb rúgta a parkettán a hajó maradványait.
Henrik, a társaság harmadik tagja kijött az egyik hálószobából, ahol
éppen a gardróbszekrényeket kutatta át értékek után. Fejcsóválva nézett
végig a dúláson.
– Legyetek szívesek nem rendezni pusztítást – jegyezte meg halkan.
Tommy és Freddy szerette hallgatni, ahogy az üveg szilánkokra törik,
ahogy a fa recsegve adja meg magát ütéseik alatt – ezt Henrik már az első
éjszaka megértette, amikor Byxelkroktól délre vagy fél tucat lelakatolt
nyaralóba törtek be. A fivérek szerettek mindent, ami tönkrement; észak
felé tartva Tommy elütött egy fekete-fehér macskát, amely csillogó
szemekkel álldogált az út mentén. Amikor az autó hirtelen jobbra vágott,
csak egy tompa puffanás hallatszott a kerék felől, egy másodperccel
később pedig a fivérek hangosan hahotázni kezdtek.
Henrik sosem vert szét semmit; amikor be akart jutni egy házba, csak
óvatosan kiemelte az ablakot. De amikor a fivérek is bemásztak, vandállá
változtak. Feldöntötték a bárszekrényt, a padlóhoz csapdosták a
poharakat és a porcelánneműt. Széttörték a tükröket is, de a smålandi
vázáknak megkegyelmeztek: azokat ugyanis jó pénzért el lehetett adni.
Legalább nem a szigetlakókhoz törtek be. Henrik már a legelején
eldöntötte, hogy csak nyaralókat választanak, olyanokat, amelyek
tulajdonosa nem a szigeten lakik.
Henrik nem rajongott a Serelius fivérekért, csak a munka kötötte össze
őket – olyanok voltak ezek ketten, mint a rokon, aki egy szép napon
meglátogatja az embert, aztán a nyakán marad.
Tommy és Freddy azonban nem a szigeten éltek, ráadásul nem voltak
sem a barátai, sem a rokonai. Morgan Berglund cimborái voltak
mindketten.
Szeptember végén egy szép napon becsöngettek Henrik aprócska
borgholmi lakásán, este tíz órakor, amikor éppen azon morfondírozott,
hogy ideje lenne lefeküdni. Két vele egykorú fiatalember állt az ajtóban,
mindkettő széles vállú, kopaszra borotvált. A fiúk biccentettek felé, majd
minden teketória nélkül beléptek a lakásba. Áradt belőlük az izzadság, az
olaj és a kosz szaga, amely hamarosan betöltötte a helyiséget.
– Hubba bubba, Henke – mondta az egyik.
Túlméretezett napszemüveg volt rajta, amitől akár komikusan is
festhetett volna – ez a fickó azonban láthatóan nem olyan figura volt, akin
bárki is nevetni mert volna. Arcán hosszú vörös foltok éktelenkedtek,
mintha valaki megkarmolta volna.
– Mi a pálya? – kérdezte a másik, a magasabb és szélesebb vállú.
– Minden oké – felelte Henrik lassan. – Kik vagytok?
– Tommy és Freddy, a két Serelius. De ne szórakozz, Henrik, ne mondd
már, hogy nem ismersz minket!
Tommy megigazította napszemüvegét, és megvakarta az arcát. Henrik
rájött, hogy a sebhelyek a férfi arcán nem verekedésből származnak – ő
maga vakarta ki őket.
A fivérek aztán gyorsan körbementek a lakásban, majd Freddy ledobta
magát a tévé előtti kanapéra.
– Chips? – kérdezte. – Van chipsed, haver?
Bakancsát felpakolta Henrik üvegasztalára. Amikor kigombolta kabátját,
sörhasa kibuggyant világoskék pólója alól, amelyre ez volt írva: SOLDIER
OF FORTUNE FOREVER.
– Mogge barátod üdvözletét küldi – mondta Tommy, az idősebb fivér, és
levette napszemüvegét. Freddynél valamivel karcsúbb volt, és most szája
szögletében apró mosollyal, kezében fekete bőrtáskával bámult Henrikre.
– Mogge javasolta, hogy hozzád jöjjünk.
– Szibériába – jegyezte meg Freddy, és magához vette a chipses tálat,
amelyet Henrik rakott elé.
– Mogge? Morgan Berglund?
– Abbiza – felelte Tommy, és öccse mellé telepedett a kanapéra. – Hát
haverok vagytok, nem?
– Voltunk – javította ki Henrik. – Mogge már elköltözött.
– Tudjuk, Dániában van. Egy koppenhágai játékbarlangban dolgozott.
– Feketén – tette hozzá Freddy.
– Mi meg Európában voltunk – mondta Tommy. – Majdnem egy teljes
évig. Svédország állati kicsi, erre hamar rájöttünk.
– Mint egy kibaszott tyúkól – tette hozzá Freddy.
– Először Németországban voltunk, Hamburgban és Düsseldorfban, na,
az kurva jó volt. Aztán Koppenhágába mentünk, az is állat volt. – Tommy
körbenézett. – És most itt vagyunk.
Bólintott, és cigarettát vett a szájába.
– Itt ne dohányozz! – szólt rá Henrik.
Eltöprengett, hogy a Serelius fivérek vajon miért nem maradtak az
európai nagyvárosokban, ha már annyira jól érezték magukat odalent, és
miért is utaztak vissza a gyéren lakott Svédországba. Talán valami balhéba
keveredtek? Igen, alighanem ez lehetett az ok.
 – Itt nem lakhattok – jegyezte meg Henrik, és körbepillantott az
egyszobás lakásban. – Nincs elég hely, ti is láthatjátok.
Tommy letette a cigit a kezéből. Mintha meg sem hallotta volna Henrik
megjegyzését.
– Sátánisták vagyunk – jegyezte meg. – Mondtuk már?
– Sátánisták? – ismételte Henrik.
Tommy és Freddy bólintott.
– Tehát ördögimádók? – kérdezte Henrik mosolyogva.
De Tommy nem mosolygott.
– Nem imádunk mi senkit – jelentette ki. – A sátán az ember erejét
jelképezi, és mi ebben hiszünk.
– The force – vetette közbe Freddy, és befalta a maradék chipset.
– Pontosan – helyeselt Tommy. – Might makes right, ez a mi mottónk.
Elvesszük, amit el akarunk venni. Ismered Aleister Crowley-t?
– Nem.
– Óriási filozófus – jelentette ki Tommy. – Crowley szerint az élet
szüntelen harc az erősek és a gyengék között. Meg az okosak és az idióták
között. És mindig az győz, aki a legerősebb és a legokosabb.
– Ez logikus – jegyezte meg Henrik, aki sosem volt vallásos, és most sem
kívánt az lenni.
Tommy ismét körbenézett a lakásban.
– Mikor lépett le? – kérdezte.
– Mármint kicsoda?
– A csajod. Aki függönyöket rakott fel, virágokat szárított, meg efféle
szarságokat. Mert nyilván nem te voltál, haver.
– Tavasszal költözött el – felelte Henrik.
Hirtelen visszatért egy emlékkép Camilláról, amint a kanapén fekszik
egy könyvvel a kezében, ott, ahol most a két Serelius fivér ült. Henrik
rájött, hogy Tommynak több esze van annál, mint amennyi látszik – van
szeme a részletekhez.
– Hogy hívták?
 – Camilla.
– Hiányzik?
– Rohadtul nem – válaszolta gyorsan Henrik. – De fiúk, mondtam, hogy
itt nem maradhattok…
– Nyugi, van Kalmarban egy kéglink – felelte Tommy. – De Ölandon
akarunk dolgozni, és ehhez kell egy kis segítség.
– Mire gondoltatok?
– Mogge mesélte, hogy te meg ő mivel játszadoztatok télen. Mesélt a
nyaralókról…
– Vagy úgy.
– És azt mondta, hogy szívesen beszállnál megint.
Kösz, Mogge, gondolta Henrik. Legutolsó közös munkájuk után némi
vita támadt kettejük között, hogy hogyan is osztozzanak a lóvén –
alighanem így akart bosszút állni Henriken az akkori sérelemért.
– Az már régen volt – jegyezte meg. – Négy éve… és különben is csak két
telet csináltunk végig.
– És akkor mi van? Mogge szerint jól ment a bolt.
– Tűrhetően – felelte Henrik.
Majdnem minden betörésük simán ment, egy-két alkalommal azonban a
szomszédok észrevették őket, mire nekik a kőkerítésen átugrálva kellett
menekülniük, mint holmi almatolvajoknak. Már jó előre kinéztek
maguknak két menekülőutat: egy gyalogosat és egyet az autónak.
Aztán így folytatta:
– Néha nem találtunk értéktárgyakat… de egyszer egy szekrényre
bukkantunk, marha régi volt. Tizenhetedik századi német fiókos szekrény,
harmincötezer koronát kaptunk érte Kalmarban.
Henrik maga is egészen belemelegedett, ahogyan az élményeit mesélte,
szinte megszállta a nosztalgia. Tehetsége volt ahhoz, hogy mindenféle
bezárt ajtón és ablakon jusson be anélkül, hogy tönkretette volna őket.
Nagyapja Marnäsben volt asztalosmester, és pontosan ugyanilyen büszke
volt ő is a saját képességeire.
De arra is emlékezett, hogy milyen idegőrlő volt éjszakáról éjszakára
körbefurikázni Észak-Ölandon. Telente iszonyú hideg volt odafent, kint a
szélben ugyanúgy, mint bent a lezárt házakban. És ezekben a
nyaralófalvakban csend volt mindenütt.
– Minden régi ház igazi aranybánya – szólt Tommy. – Tehát benne vagy,
cimbora? Szükségünk van rád, mi máskülönben eltévednénk odafent.
Henrik csendben tűnődött. Arra gondolt, hogy az, akinek az élete
unalmas és egyhangú, az maga is unalmas és egyhangú. Márpedig állatira
nem akart unalmas és egyhangú lenni.
– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Tommy.
– Talán – felelte Henrik.
– Ez igennek hangzik.
– Talán az.
– Hubba bubba – mondta Tommy.
Henrik tétovázva bólintott.
Izgalmas ember akart lenni, izgalmas élettel. És amióta Camilla
elköltözött, esténként sivár volt az élete, éjszakánként üres volt az ágya –
mégsem volt biztos abban, hogy be akar szállni ebbe a buliba. Annak
idején sem azért hagyott fel a betöréssel, mert attól félt, hogy elkapják –
másfajta félelem tartotta vissza.
– Vidéken nagyon sötét van – jegyezte meg.
– Zsír – felelte Tommy.
– Kurva sötét – mondta Henrik. – A falvakban nincs közvilágítás, és a
nyaralókban is le szokták kapcsolni az áramot. Alig látni valamit.
– Az nem baj – nyugtatta meg Tommy. – Tegnap csórtunk zseblámpákat
az egyik benzinkúton.
Henrik lassan bólintott. A zseblámpa jó ellenszere a sötétnek, de persze
csak részben.
– Van egy halászkunyhóm, azt használhatjuk raktárként – mondta. –
Amíg nem találunk vevőt a szajrénak.
– Király – felelte Tommy. – Akkor már csak jó házakat kell találni.
Mogge azt mondta, hogy ebben is tudsz segíteni.
– Ismerek néhányat – ismerte be Henrik. – A melóval jár.
 – Hoci a címeket, lecsekkoljuk, hogy okésak-e.
– Mármint hogyan?
– Megkérdezzük Aleistert.
– Mármint hogyan?
– Szoktunk néha csevegni Aleister Crowley-val – jegyezte meg Tommy,
és az asztalra rakta táskáját, majd kinyitotta, és kivett belőle egy vékony
és lapos, sötét fából készült ládát. – Ezen keresztül lépünk vele
kapcsolatba.
Henrik csendben figyelt, mialatt Tommy kivette a ládát, és az asztalra
helyezte. Belsejében a fába égetve betűk, szavak és számok álltak. Ott volt
a teljes ábécé, a számok nullától kilencig, valamint ez a két szó: IGEN és
NEM. Végül Tommy egy kis üveget halászott elő a táskájából.
– Ezt kölyökkoromban én is kipróbáltam – jegyezte meg Henrik. –
Szellem a palackban, mi?
– Anyádat, cimbora, ez itt komoly dolog! – Tommy a lemezre rakta az
üveget. Ez egy ouija tábla.
– Wijja tábla?
– Ez a neve neki – felelte Tommy. – A fa egy régi koporsó fedeléről
származik. Kapcsold le a villanyt, öregem!
Henrik mosolygott magában, de azért engedelmeskedett.
Mindhárman leültek az asztal köré. Tommy az üvegre tette a kisujját, és
behunyta a szemét.
Csend lett a szobában. Tommy megvakarta az arcát, majd hallgatózott.
– Ki van itt? – kérdezte. – Aleister az?
Néhány másodpercig nem történt semmi. Aztán az üveg megmozdult
Tommy ujja alatt.
Henrik már a következő alkonyatkor kiment nagyapja halászkunyhójához,
hogy rendbe tegye.
A kis piros faház egy mezőn állt, úgy tíz méterre a tengertől, két másik
kunyhó szomszédságában, amelyeknek augusztus közepe után már nem
mentek a közelébe. Itt nyugtuk lesz majd.
A kunyhót nagyapjától, Algottól örökölte. Mikor még élt, nyaranta
gyakran voltak kint együtt a tengeren: kivetették a hálókat, aztán a
kunyhóban éjszakáztak. A következő nap hajnali ötkor keltek, hogy
megnézzék a zsákmányt.
Itt, a Balti-tengeren hiányoztak neki ezek a napok, sajnálta, hogy a
nagyapja nem él már. Algot nyugdíjas korában is farigcsált és épített; és
egészen a legutolsó szívrohamig elégedettnek tűnt az életével – habár a
szigetet csak néhány alkalommal hagyta el.
Henrik kinyitotta a kunyhó lakatját, és benézett a sötétbe. Odabent
nagyjából minden úgy nézett ki, mint hat évvel korábban, amikor a
nagyapja elhunyt. A hálók a falon lógtak, a gyalupad is ott állt még, a
vaskályha pedig egy sarokban rozsdásodott. Camilla szerette volna
kipucolni a kunyhót, és fehérre festeni a falait, de Henrik azt mondta,
hogy jó az úgy, ahogy van.
Arrébb dobálta az összes olajozókannát, szerszámos ládát meg minden
mást, ami útban volt, és leterített egy ponyvát a szajrénak. Utána kiment a
hídhoz, és mélyeket lélegzett a barnamoszat és a sós víz illatából. Északon
Åludden világítótornyai magasodtak a tenger fölé.
A híd mellett állt Henrik motorcsónakja, az alja tele volt esővízzel.
Henrik lemászott, és elkezdte kimeregetni.
Miközben ezzel foglalatoskodott, az előző este eseményein töprengett,
amikor a Serelius fivérek a lakásában szeánszot tartottak. Vagy mi is volt
az tulajdonképpen.
A táblára helyezett üveg egész idő alatt mozgott, és válaszolt
a kérdéseikre – persze valójában Tommy mozgatta azt is. Ugyan a szeme
be volt csukva, de néha biztosan kilesett, hogy jó helyre tudja fordítani az
üveget.
Aleister szelleme mindenesetre teljes szívvel támogatta betörési
terveiket. Amikor Tommy Stenvikről kérdezte, arról a faluról, amelyet
Henrik javasolt, határozott IGEN volt a válasz, amiképpen arra a kérdésre
is, hogy vannak-e értékes cuccok az ottani nyaralókban.
Végül Tommy megkérdezte:
– Aleister, mit gondolsz… mi hárman megbízhatunk egymásban?
A kis üveg néhány másodpercig várt – aztán a NEM felé fordult.
Tommy rekedten felnevetett.
 – Részemről tök oké, haver – mondta Henrikre pillantva. – Nem bízok én
még az anyámban se.
Négy nappal később elindultak első útjukra, észak felé, a Henrik által
választott és Aleister által jóváhagyott terepre. Itt csak lelakatolt házak
voltak, meg a végtelen sötétség.
Henrik és a fivérek nem apró értéktárgyakat kerestek, amikor az ablakot
felfeszítve bemásztak egy házba – tudták jól, hogy egyetlen
nyaralótulajdonos sem annyira ostoba, hogy készpénzt, márkás órát vagy
arany nyakláncot hagyjon a házban télre. Bizonyos tárgyakat azonban
nem akartak hazacipelni, amikor véget ért a vakáció: például a tévét,
hifitornyot, alkoholt, cigarettát és golfütőket. És a sufniban lehetett találni
motoros fűrészt, benzines kannát és fúrógépeket.
Miután Tommy és Freddy szilánkokra törték a hajómodellt, három
részre szakadtak, és folytatták a kincskeresést.
Henrik a kisebb szobákat nézte át. A hosszúkás ház elülső oldala a
sziklás part felé nézett, és egy panorámaablakon át jól látta a falfehér
félholdat a víz felett. Stenvik a sziget nyugati oldalának egyik kihalt
halászfaluja volt.
Minden újabb szoba síri csenddel várta őt, Henriket mégis megszállta az
az érzés, hogy a padló és a falak figyelik őt. Éppen ezért igyekezett
óvatosan közlekedni, nehogy feldöntsön valamit.
– Hé! Henke!
Tommy volt az.
– Hol vagy? – kérdezett vissza Henrik.
– Itt, a konyha mellett… valami irodaféle lehet.
Henrik a szűk konyhán keresztül követte Tommy hangját. Egy
ablaktalan szoba falánál állt, és kesztyűs kezével felmutatott.
– Mit szólsz ehhez?
Nem mosolygott – Tommy ilyesmire szinte soha nem vetemedett –, de
olyan tekintettel nézett fel a falra, mint aki érzi, hogy jó zsákmányt fogott.
Egy sötét fából készült hatalmas falióra volt, üvege mögött római számok
jelezték az időt.
Henrik bólintott.
 – Igen… értékes lehet. Vajon régi?
– Szerintem az – felelte Tommy, és kinyitotta az üveget. – Ha mázlink
van, antik. Német vagy francia.
– Nem ketyeg.
– Nyilván fel kell húzni. – Visszahajtotta az üveget, és elkiáltotta magát:
– Freddy!
Beletelt néhány másodpercbe, mire az öccse beklaffogott a konyhán át.
– Mi van?
– Segíts, öcskös! – szólt oda Tommy.
Hármuk közül Freddynek volt a leghosszabb a karja. Leakasztotta az
órát, és leemelte, aztán Henrik is segített a cipelésben.
– Gyerünk, srácok, vigyük ki! – rendelkezett Tommy.
A kis teherautó a ház túloldalán állt, ahova nem ért el semmi fény.
KALMARI HEGESZTŐ ÉS CSŐSZERELŐ, ez állt az autó oldalán. Tommy
vette meg és ragasztotta fel az autóra a műanyag betűket. Kalmarban
ugyan nem volt semmi ilyen nevű cég, de kevésbé volt gyanús egy
cégesnek tűnő autóval furikázni éjjelente.
– Jövő héten rendőrállomást avatnak Marnäsben – jegyezte meg Henrik,
miközben kiemelték az órát a veranda felfeszített ablakán.
Szinte teljes volt a szélcsend ezen az éjszakán, de a levegő meglehetősen
lehűlt.
– Honnan tudod? – kérdezte Tommy.
– Benne volt az újságban.
Freddy rekedten felnevetett.
– Akkor nekünk befellegzett – válaszolta Tommy. – Legjobb lesz, ha
felhívod őket, és beköpsz minket, és akkor téged nem csuknak le olyan
hosszú időre.
Tommy vicsorított egyet – ő így mosolygott.
Henrik visszamosolygott rá a sötétben. Itt, a szigeten több ezer nyaralót
kellett szemmel tartaniuk a rendőröknek, ráadásul szinte csak nappal
dolgoztak.
 Beemelték az órát az autó rakterébe. Volt már ott egy összecsukható
edzőkerékpár, két hatalmas váza csiszolt mészkőből, egy videolejátszó,
egy kis motorcsónak, egy számítógép nyomtatóval és egy tévé sztereó
hangszórókkal.
– Induljunk? – kérdezte Tommy, amikor lecsukta a hátsó ajtót.
– Igen… szerintem itt nincs más értékes holmi.
Azért Henrik mégis visszament, hogy lecsukja a felfeszített ablakot.
Felvett a földről pár vékony követ, és beékelte a keret melletti
hasadékokba, hogy ne essen ki az ablak.
– Gyere már! – kiabálta Tommy.
A fivérek szerint színtiszta időpocsékolás volt gondosan becsukni
mindent maguk mögött egy betörés után. De Henrik tudta, hogy hónapok
is eltelhetnek, míg valaki ismét a ház felé néz, és a nyitott ablakon át
beesne az eső és a hó – ez pedig igen hamar tönkretenne mindent odabent.
Henrik bemászott az autóba, Tommy pedig elindította a kocsit, majd az
ajtón lévő zsebből kivett egy kis speedet.
– Kérsz még egyet? – kérdezte Tommy.
– Nem, kösz. Tele vagyok.
Az anyagot a fivérek a kontinensről hozták, eladásra és saját
használatra. Hatása olyan volt, mint egy erőteljes seggbe rúgás, de Henrik
nem tudott egy adagnál többet venni esténként, máskülönben remegni
kezdett, mint a kocsonya, és nem bírt logikusan gondolkodni – vagy
leginkább sehogy: gondolatai ide-oda cikáztak, elaludni is képtelen volt.
Elvégre Henrik nem volt drogos – de nem volt unalmas fráter sem. Egy
adag belefért, de több nem.
Tommynak és Freddynek nem voltak hasonló problémái, vagy legalábbis
nem tervezték, hogy ébren töltik az éjszaka hátralévő részét. Bevették az
anyagot, és leöblítették. Aztán Tommy gázt adott, és a házat megkerülve
kikanyarodott a néptelen útra.
Henrik az órájára nézett – már majdnem fél egy volt.
– Akkor irány a kunyhó!– mondta végül.
A főútra érve Tommy roppant szabályosan megállt a stoptáblánál, habár
se közel, se távol nem volt senki a láthatáron, aztán dél felé kanyarodott.
 – Fordulj be itt – szólt Henrik tíz perccel később, amikor feltűnt
Enslunda táblája.
Egyetlen lélek sem volt semerre. A kavicsút a kunyhóknál végződött,
Tommy pedig olyan közel tolatott az ajtóhoz, amennyire csak lehetett.
Itt, a tenger mellett olyan sötét volt az éjszaka, akárcsak egy
barlangban, északon azonban gyengén világított az åluddeni
világítótorony fénye.
Henrik kiszállt, és meghallotta az éjfekete tenger hullámainak verését.
A nagyapja jutott eszébe róla. Itt halt meg, pontosan itt, hat évvel
korábban. Algot nyolcvanöt éves volt, és szívbeteg, de mégiscsak
kikecmergett az ágyból, hívott egy taxit, és idehajtatott egy szeles téli
napon. A sofőr kitette őt az úton, és alighanem ezután érte nagyapját az
infarktus. De Algot még el tudott vánszorogni a kunyhójához, és ott, az
ajtó előtt találták meg később, holtan.
– Van egy ötletem – szólalt meg Tommy, miközben a zseblámpák
fényénél bezsúfolták a napi zsákmányt a bódéba. – Egy javaslat.
Figyuzzatok!
– Mi az?
Tommy azonban válasz helyett benyúlt a rakodótérbe, és kivett valamit.
Úgy nézett ki, mint egy óriási fekete gyapjúsapka.
– Ezt Koppenhágában szereztük – mondta.
Aztán a zseblámpával megvilágította, és Henrik rájött, hogy nem sapka
az.
Egy símaszk volt, a szemek és a száj helyén nyílással.
– Legközelebb vegyük fel ezeket is – mondta Tommy –, és hagyjuk a
fenébe a nyaralókat!
– És akkor mit belezünk ki?
– Az itt lakók házát.
Néhány pillanatra csend lett a part árnyai között.
– Oké – szólt Freddy.
Henrik a maszkra nézett, de nem szólt semmit. Töprengett.
– Tudom, hogy nagyobb a kockázat – szólt Tommy. – De nagyobb a
nyereség is. A nyaralókban sosem fogunk lóvét vagy ékszereket találni, az
csak ott van, ahol laknak is. – Visszatette a maszkot a kocsiba, és folytatta:
– És biztonságos, félreeső házakat fogunk választani, ahol nincs riasztó.
– Meg kutyák se – tette hozzá Freddy.
– Pontosan. Semmi kibaszott kutya. És senki nem fog felismerni minket,
ha ez rajtunk van – mondta Tommy, majd Henrikre nézett. – Szerinted?
– Nem tudom.
Igazából nem a pénz volt a fontos – Henriknek most jó asztalosmunkája
volt –, sokkal inkább a kaland vonzotta. A kaland, amely elűzte a szürke
hétköznapokat.
– Megcsináljuk ketten is Freddyvel – jelentette ki Tommy. – Akkor több
marad nekünk, szóval no para.
Henrik gyorsan megrázta a fejét. Talán már nem tart sokáig közös
munkája a fivérekkel, de azt mindenképpen ő szerette volna eldönteni,
mikor van vége.
Aztán felrémlett benne, milyen sorsra jutott a hajómodell, és így felelt:
– Benne vagyok… feltéve, ha nem keveredünk balhéba. Ha nem sérül
meg senki.
– Ki sérülne meg? – kérdezte Tommy.
– A háztulajdonosok.
– De a kurva életbe, ők közben alszanak… ha meg mégis felébrednének,
majd angolul beszélünk, és azt hiszik, külföldiek vagyunk.
Henrik bólintott, de mindennemű meggyőződés nélkül. Ráhúzta a
ponyvát a zsákmányra, majd lezárta a lakatot.
Beszálltak az autóba, és elindultak dél felé, vissza Borgholmba.
Húsz perccel később már bent voltak a városban, ahol az utcai lámpák
fénye igyekezett elűzni a sötétséget. A járdák azonban éppoly néptelenek
voltak, mint a főutak. Tommy lassított, és Henrik lakása felé kanyarodott.
– Zsír – mondta. – Akkor egy hét múlva oké? Kedd este?
– Oké – felelte Henrik. – De addig még kijövök ide.
– Bírod ezt a senkiföldjét?
 Henrik bólintott.
– Oké – egyezett bele Tommy. – De meg ne próbálj valamit bűvölni a
szajréval. Majd Kalmarban találunk neki vevőt.
– Rendben – felelte Henrik, és bevágta az ajtót.
Elindult a sötét kapu felé, és vetett egy pillantást az órájára. Fél kettő.
Még elég korán volt, és alhat öt teljes órát magányos ágyában, amíg az
ébresztőóra fel nem kelti, hogy a rendes munkahelyén is elkezdhesse
munkanapját.
A sziget házaira gondolt, amelyekben most aludtak. Azok, akik itt laknak
egész évben.
Le fog lépni, ha bármi balhé történne. Ha bárki is felébred a betörésre, ő
egyszerűen csak lelécel. Tommy, Freddy meg a hülye palackozott
szellemük meg azt csinál, amit csak akar.
 3

Tilda Davidsson Marnäsben, az idősek otthonának egyik folyosóján

üldögélt, kezében hangrögzítővel. Öreg rokonára, Gerlofra várt. Nem volt
egyedül a folyosón; kicsit távolabb két ősz hajú hölgy ült le egy kanapéra,
talán a kávéra várva.
A két asszony megállás nélkül beszélt, és Tilda akarva-akaratlanul
végighallgatta őket.
Hangjuk elégedetlen volt, és gondterhelt, csupa panasz mindkettő.
– Bizony, egyszer ide utaznak, egyszer oda – mondta a Tildához
közelebb ülő nő. – Egyik külföldi út a másik után; minél messzebb, annál
jobb.
– Bizony… mindent megengedhetnek maguknak… mindent.
– És mennyi pénzt elköltenek… ha nekik maguknak kell valami –
mondta az első. – Múlt héten felhívtam a kisebbik lányomat, és mit kellett
hallanom? Hogy már megint új autót vesznek. „De hát szép autótok van”,
mondtam neki. „Igen, de az utcában mindenki új autót vett az idén”,
mondta erre ő.
– Bizony, költeni, azt tudnak…
– Azt bizony. Telefonálni bezzeg, az nem akaródzik nekik.
– Nem bizony… A fiam például sosem telefonál, még a születésnapomon
sem. Mindig csak én hívom őt, neki meg persze sosincs ideje beszélgetni
velem. Vagy éppen megy valahova, vagy néz valamit a tévében.
– Azt bizony, tévét is mindig újat kell venni, hatalmas nagy
készülékeket.
– És új hűtőt.
– Meg sütőt.
Tilda nem hallhatott többet, mert hirtelen kinyílt Gerlof ajtaja.
Gerlof magas volt, és kissé görnyedt, lábai reszkettek már, de
gondtalanul mosolygott Tildára. És Tilda úgy látta, hogy a férfi tekintete
tisztább, élénkebb, mint múlt télen, amikor legutóbb találkoztak.
Gerlof 1915-ben született, és nyolcvanadik születésnapját a stenviki
nyaralóban tartotta. Mindkét lánya elment felköszönteni őt: Lena, az
idősebbik férjével és a gyerekeivel, meg Julia, a kisebbik az új férjével és
annak három gyermekével. Aznap Gerlofot ülésre kényszerítette a
reumája; most azonban ott állt az ajtónyílásban, botjára támaszkodva,
mellényben és sötétszürke gabardinnadrágban.
– Na akkor megvolnánk az időjárással is – jelentette be halkan.
– Nagyszerű.
Tilda felkelt. Kénytelen volt a szobája előtt várni Gerlofra, mert a
férfinak meg kellett hallgatnia az időjárás-jelentést. Tilda igazából nem
értette, miért olyan fontos ez – Gerlof ebben a hidegben aligha fog
kimenni –, de ez a szokás nyilván abból az időből származik, amikor még
hajóskapitány volt a Balti-tengeren.
– Gyere be, gyere csak!
Gerlof kezet rázott vele a küszöbön – nem az a fajta ember volt, aki csak
úgy megölel vagy megpuszil bárkit is. Tilda még azt sem látta soha, hogy
valakit vállon veregetett volna.
Kézfogása kemény volt, és erős. Gerlof tizenévesen ment ki először a
tengerre, és bár már huszonöt éve nem hajózik, kezén még mindig kérges
a bőr – de amennyi kötelet meg láncot húzott, és amennyi nehéz ládát
emelt, ez tulajdonképpen nem is volt meglepő.
– Na és milyen idő várható?
– Ne is kérdezd! – Gerlof sóhajtott, és merev lábakkal ült le a kávésasztal
mellé. – A rádióban új műsorrend van, úgyhogy lemaradtam a helyi
hőmérsékletekről. De Norrlandban hidegebb lesz, úgyhogy alighanem itt
is. – Gyanakvó pillantást vetett a polc melletti barométerre, majd kinézett
az ablakon, a csupasz fák felé, és hozzátette: – Kemény telünk lesz idén,
hosszú és kemény. Látszik abból, hogy milyen fényesen ragyognak a
csillagok esténként, főleg a Nagy Göncölben. És ott volt a nyár is.
– Mi van a nyárral?
– Esős nyár zord telet hoz – felelte Gerlof. – Ezt mindenki tudja.
– Én ugyan nem – felelte Tilda. – De számít ez nekünk valamit?
 – Ó, hogyne! Egy hosszú és zord tél kihatással van mindenre. Például a
balti-tengeri hajózásra. A jég miatt lelassul a közlekedés, és persze akkor
csökken a bevétel is.
Ahogy Tilda belépett, rögtön szembetalálta magát Gerlof tengeri
életének emlékeivel. A falon fekete-fehér képek voltak a hajóiról,
névtáblák, bekeretezett dokumentumok társaságában. Néhány fotó is
lógott elhunyt szüleiről és feleségéről.
Itt megállt az idő, gondolta Tilda.
Leült Gerloffal szemben, és az asztalra tette a magnót, majd bedugta a
lapos asztali mikrofon kábelét.
Gerlof ugyanazzal a gyanakvó pillantással méregette a hangrögzítőt,
mint az imént a barométert. A magnó nem volt nagy, de Tilda látta, hogy
Gerlof hol a készüléket, hol őt magát fürkészi.
– És csak… beszélgetünk? – kérdezte. – A bátyámról?
– Róla is – válaszolta Tilda. – Csak egyszerűen beszélgetünk.
– De miért?
– Hát hogy megőrizzük az emlékeket, a történeteket… mielőtt
eltűnnének – felelte Tilda, és gyorsan hozzátette: – Még sokáig fogsz élni,
Gerlof, nem arra gondolok. De a biztonság kedvéért szeretném felvenni.
Apa nem beszélt sokat nagyapáról.
Gerlof bólintott.
– Beszélgethetünk. De ha felvesszük, akkor nagyon óvatosnak kell lenni,
mit mond az ember.
– Ne aggódj – felelte Tilda –, a kazettát bármikor le tudjuk törölni.
Gerlof szinte azonnal beleegyezett a felvételbe, amint felhívta őt
augusztusban, hogy elújságolja, Marnäsbe költözik. Most mégis feszültnek
tűnt miatta.
– Megy már ez a masina? – kérdezte halkan. – Megy a szalag?
– Még nem – felelte Tilda. – Majd szólok.
Megnyomta a felvevőgombot: a szalag elkezdett forogni, Tilda pedig
bátorítólag mosolygott Gerlofra.
– Nos, akkor tehát kezdjük! – Tilda elhelyezkedett, és maga is hallotta,
hogy ünnepélyes és feszült lesz a hangja, amikor így folytatta: – Tilda
Davidsson vagyok, és Marnäsben ülök Gerloffal, nagyapám, Ragnar
öccsével, hogy a családról beszélgessünk… és a nagyapámról, amikor itt
lakott Marnäsben.
Gerlof mereven előrehajolt a mikrofon felé, és tagoltan ezt mondta:
– Ragnar bátyám nem Marnäsben lakott, hanem a parton, Rörby mellett,
Marnästől délre.
– Igazad van, Gerlof… és milyen emlékeid vannak Ragnarról?
Gerlof pár pillanatig tétovázni látszott.
– Sok jó emlékem van róla – mondta aztán. – Együtt nőttünk fel
Stenvikben, a húszas években, de aztán persze más-más foglalkozást
választottunk… Ő vett egy kis házikót, és halászgatott, meg művelte a
földet, én pedig Borgholmba költöztem, és megnősültem. És megvettem az
első bárkámat.
– Milyen gyakran találkoztatok?
– Nos, hát amikor éppen nem voltam kint a tengeren, évente néhány
alkalommal. Karácsonykor és nyáron. Ragnar többnyire lejött hozzánk a
városba.
– És akkor ünnepeltetek?
– Igen, főleg karácsonykor.
– És milyen volt?
– Szűkösen voltunk, de jó volt a hangulat. Rengeteget ettünk, heringet
és krumplit, sonkát meg krumplis sertésgombócot. És persze Ragnar
mindig hozott angolnát, füstölt és pácolt angolnát egyaránt, meg rengeteg
tőkehalat…
Minél többet beszélt Gerlof, annál jobban belemelegedett – és persze
Tilda is.
Még vagy egy fél órán át beszélgettek. Miután azonban elmesélt egy
hosszú történetet az egyik leégett stenviki malomról, Gerlof fásultan intett
Tildának, aki gyorsan lekapcsolta a magnót.
– Nagyszerű – mondta. – Gerlof, elképesztően sok mindenre emlékszel!
– Hát persze, a családi legendák megmaradtak, annyiszor hallottam
őket. És jót tesz a memóriámnak a mesélés. – A magnóra pillantott. – Mit
gondolsz, megragadt valami rajta?
– Hát persze, minden, amit mondtál.
Tilda visszatekerte a szalagot, és megnyomta a lejátszógombot. Gerlof
hangja halk volt, kicsit reszketeg is, de kitűnően hallatszott.
– Nagyszerű – mondta elégedetten. – Lesz mit hallgatniuk a
néprajzkutatóknak.
– Főleg én fogom használni – válaszolta Tilda. – Még meg sem születtem,
amikor a nagypapa vízbe fulladt, és apu nem beszélt sokat a családjáról. Én
viszont nagyon kíváncsi vagyok mindenre.
– Ez már csak így van – jegyezte meg Gerlof –, minél idősebb az ember,
annál több múltja van, amiben élhet, és egyre kíváncsibb rá, hogy honnan
jött. Ezt a lányaimon is látom… Hány éves is vagy most?
– Huszonhét.
– És itt fogsz dolgozni Ölandon?
– Úgy bizony. Véget értek a szép tanulóévek.
– És meddig?
– Meglátjuk. Első körben jövő nyárig.
– Kitűnő. Mindig örülök, ha azt hallom, hogy ide jönnek a fiatalok
dolgozni. És itt laksz Marnäsben?
– Igen, a tér melletti sorházakban kaptam egy egyszobás lakást.
Elképesztő, le lehet látni dél felé a parton, végig… szinte nagyapa háza is
látszik.
– Most már egy másik családé a telek – mondta Gerlof –, de lemehetünk
valamikor megnézni. És persze az én házamat is, Stenvikben.
Tilda fél öt után lépett ki az idősek otthonának kapuján, hátizsákjában a
magnóval.
Amikor begombolta a kabátját, és a városka központja felé vezető útra
lépett, egy fiatal srác pöfögött el előtte világoskék mopedjén. Tilda
megrázta a fejét, hogy jelezze, mit gondol a gyorshajtó mopedekről, de a
fiatal fiú nem nézett rá. Húsz másodperc múlva már nem volt sehol.
Egyszer, valamikor régen, Tilda szemében a mopedező tizenöt éves
fiúknál nem létezett menőbb az egész világon. Most már azonban csak
olyanok voltak számára, mint a szúnyogok: kicsik és idegesítők.
Megigazította a hátizsákját, és elindult a centrum felé. Úgy gondolta,
benéz a munkahelyére, bár hivatalosan csak holnap kezd, aztán a lakására,
és folytatja a kipakolást. És persze felhívja Martint.
A moped pöfögése nem halt el teljesen, sőt időközben mintha ismét
erősödött volna. A fiú valahol a templom közelében megfordult, és most
visszafelé tartott.
Ezúttal kénytelen volt Tilda előtt elhajtani a járdán. Kissé lelassított, de
fenyegető módon gázt adott, és megpróbálta kikerülni. Tilda a szemébe
nézett, és gyorsan az útjába állt. A moped megállt.
– Mi van? – kiabálta a srác, túlharsogva a pöfögést.
– A járdán tilos motorozni – szólt Tilda ugyanolyan hangosan. – Nem
szabályos.
– Tudom – bólintott a fiú. – De itt sokkal gyorsabban lehet hajtani.
– De el is üthetsz valakit.
– Oké – felelte a srác, unott tekintettel. – És most, gondolom, felhívja a
rendőrséget.
Tilda megrázta a fejét.
– Nem, mert…
– Mert itt nincsen rendőrség. – A fiú a motort bőgette. – Két éve
bezárták a boltot, egész Észak-Ölandon nincs egyetlen rendőr sem.
Tilda belefáradt abba, hogy megpróbálja túlharsogni a pöfögő motort.
Hirtelen előrehajolt, és kihúzta a zsinórt a gyújtógyertyából. A moped
azonnal leállt.
– Most már van – mondta halkan és nyugodtan. – Rendőr vagyok.
– Maga?
– Ma kezdek.
A fiú rábámult. Tilda előszedte kabátja zsebéből a tárcát, és felmutatta
igazolványát. A fiú hosszan bámulta, majd ismét Tildára nézett,
tiszteletteljes tekintettel.
Az emberek mindig másként tekintettek arra, akiről tudták, hogy
rendőr. Tilda saját maga is másként tekintett önmagára, ha egyenruhában
volt.
– Mi a neved?
– Stefan.
– Stefan micsoda?
– Stefan Ekström.
Tilda elővette táskájából a jegyzetfüzetét, és felírta a nevet.
– Most csak figyelmeztetést kapsz, de ha még egyszer előfordul, már
büntetést is – mondta. – A mopeded rendesen fel van tuningolva, ugye?
Stefan bólintott.
– Akkor legyél szíves leszállni róla és tolni hazáig – mondta Tilda. – Így
nem közlekedhetsz vele, törvénybe ütközik.
Stefan leszállt.
Egy ideig csendben ballagtak egymás mellett Marnäs centruma felé.
– Mondd meg a barátaidnak, hogy már ismét van rendőrség a városban –
szólt végül Tilda. – Ha legközelebb tuningolt mopedbe botlunk, lefoglaljuk,
a tulajdonosát pedig megbüntetjük.
Stefan ismét bólintott. E pillanatban úgy tűnt, hogy szinte büszke is,
hogy lemeszelték.
– Gondolom, fegyvere is van? – kérdezte, amint a központba értek.
– Igen – felelte Tilda. – Bezárva.
– Milyen fajta?
– Egy Sig Sauer.
– Lőtt már vele embert?
– Nem – rázta meg a fejét Tilda –, és nem is szeretnék.
– Hát jó.
A fiú kissé csalódottnak látszott.
Abban állapodtak meg Martinnal, hogy hat óra körül fogja hívni, mielőtt a
férfi hazaindulna a munkából. Előtte tehát Tildának volt ideje
bekukkantani új munkahelyére.
 Az új marnäsi rendőrkapitányság egy mellékutcában állt, nem messze a
tértől; a rendőrség címere az ajtó fölött még mindig le volt takarva fehér
fóliával.
Tilda elővette zsebéből a kulcsokat. Előző nap hozta el a borgholmi
kapitányságról, de amikor a kapuhoz ért, azt kellett tapasztalnia, hogy az
ajtó nyitva van, bentről pedig férfihangok szűrődtek ki.
Az iroda egyetlen helyiségből állt, recepció nem volt. Tildának úgy
rémlett, hogy valaha édességbolt állt ezen a helyen, amikor kiskorában
látogatóba jött ide. A falak csupaszak voltak, az ablakokon nem volt
függöny, és a parkettát sem fedte szőnyeg.
Két magas, középkorú férfi állt odabent, dzsekiben és utcai cipőben.
Egyikük sötétkék egyenruhát viselt, a másik azonban civil ruhás volt, zöld
kabátban. Ahogy belépett, azonnal elhallgattak, és Tildára néztek, mintha
valami disznó vicc mesélése közben szakította volna őket félbe.
A civil ruhással találkozott már korábban: ő volt Göte Holmblad
felügyelő, az utcai rendőrök közvetlen főnöke. Rövidre nyírt, ősz haja volt,
ajkán kis mosoly játszott, és úgy tűnt, felismerte Tildát.
– Szervusz – köszöntötte. – Isten hozott az új körzetben!
– Köszönöm. – Tilda kezet rázott főnökével, majd a másik férfi felé
fordult – neki ritkás fekete haja volt, bozontos szemöldöke, és az ötvenes
éveiben járhatott. – Tilda Davidsson.
– Hans Majner. – Kézfogása erős volt, gyors és határozott. – Együtt
fogunk dolgozni idefent.
Hangja nem árult el túl nagy lelkesedést, mintha nem lett volna
meggyőződve arról, hogy menni fog, gondolta Tilda. Épp szólásra nyitotta
a száját, de Majner folytatta:
– Én persze az elején nem leszek itt olyan sokat. Benézek néha-néha, de
főleg Borgholmból fogok dolgozni. Megmarad az ottani helyem is.
A felügyelőre mosolygott.
– Értem – felelte Tilda, aki most jött rá, hogy Észak-Ölandon
magányosabb lesz, mint gondolta. – Valami különleges ügyön dolgozol?
– Lehet mondani – felelte Majner, és úgy nézett ki az ablakon, mintha
valami gyanúsat észlelt volna az utcán. – Persze főleg drogügyeken. Az
efféle mocsok ugyanúgy eljut ide a szigetre, mint bárhova máshova.
 – Itt az asztalod, Tilda – szólt Holmblad az ablak mellett állva. –
Természetesen kaptok számítógépet meg faxot is… és egy adóvevőt oda.
Addig is kénytelenek lesztek beérni a telefonnal.
– Rendben.
– Nem is leszel sokat az irodában, sőt – jegyezte meg Holmblad. – Hiszen
éppen az a lényege az utcai rendőrnek, hogy lássák és hallják. Forgalmi
kihágások, károkozás, lopások, betörések lesznek figyelmünk fókuszában,
tehát egyszerűbb ügyek. És persze a fiatalkori bűnözés.
– Az egyébként is nekem való – válaszolta Tilda. – Idefelé jövet
lekapcsoltam egy tuningolt mopedet.
– Nagyszerű, nagyszerű – bólogatott a felügyelő. – Jelezted tehát nekik,
hogy ismét van itt rendőrség. Jövő héten pedig avatót tartunk. Meghívtuk
a sajtót: újságokat, a helyi rádiót… És nyilván te is ott leszel.
– Hogyne, természetesen.
– Nagyszerű, nagyszerű. Utána pedig alighanem… Persze tudom, hogy
korábban Växjőben voltál, és itt a szigeten önállóbb munkát kell majd
végezned. Aminek nyilván megvan a maga jó és rossz oldala is. Úgy
szervezed a napodat, ahogyan szeretnéd, de a felelősség is nagyobb…
elvégre fél órába telik idejutni Borgholmból, és nem is biztos, hogy bárki is
van ott éppen akkor. Ha bármi történik, időbe telik, míg segítséget kapsz.
Tilda bólintott.
– A rendőrtiszti főiskolán sokat gyakoroltuk az efféle helyzeteket.
A tanáraink fontosnak tartották, hogy…
Majner felhorkant.
– A rendőrtisztis tanároknak fogalmuk sincs a valóságról – jelentette ki.
– De hát hogy is lehetne? Rég volt, amikor utoljára dolgoztak terepen.
– A växjőiek kompetensek – mondta gyorsan Tilda.
Olyan volt ez, mint hátul ülni a járőrkocsiban – mindenki elvárta a
kicsitől, hogy tartsa a száját, és hagyja a nagyokat beszélni. Tilda gyűlölte
az ilyesmit.
Holmblad ránézett, és így szólt:
– Az a lényeg, hogy soha ne feledd, hogy milyen nagy távolságok vannak
ezen a szigeten, mielőtt belemennél egy problémás helyzetbe.
 Tilda bólintott.
– Remélem, hogy sikerül kezelnem minden efféle helyzetet.
A felügyelő ismét szólásra nyitotta száját, talán hogy folytassa a
kiselőadást, ekkor azonban megszólalt a telefon.
– Felveszem – mondta, és sietősen az asztalhoz lépett. – Lehet, hogy
Kalmarból.
Felemelte a kagylót.
– Rendőrkapitányság, Marnäs, Holmblad felügyelő.
Aztán hallgatott.
– És hol? – kérdezte aztán.
Újabb csend.
– Értem – mondta végül. – Akkor odamegyünk.
Ezzel lerakta.
– Borgholmból hívtak. A központ kapott egy riasztást Észak-Ölandról.
Haláleset.
Majner felkelt az asztalától.
– Valahol a közelben?
– Az åluddeni világítótoronynál – felelte Holmblad. – Tudja valaki, merre
van?
– Åludden délre van – válaszolta Majner. – Úgy hét-nyolc kilométerre.
– Értem, akkor autóval megyünk – szólt a felügyelő. – A mentők is úton
vannak a helyszínre… állítólag valaki vízbe fulladt.
 1868 TELE
Amikor megépült a két világítótorony, az a hajók és az emberek számára egyaránt
nagyobb biztonságot jelentett. Így hitték legalábbis azok, akik építették őket – úgy
képzelték, hogy a part mentén lakók élete mindörökre biztosítva van. A nők
tudták, hogy ez nem mindig van így.
A halál közelebb volt, mint bármikor korábban, mert most már bejutott a
házakba is.
A régi istálló padlásán egy sietve bevésett név látható: SZERETETT
CAROLINA 1868. Carolina már több mint százhúsz éve halott, de a falakon
keresztül suttogott nekem a régmúltról, arról, hogy mik történtek itt korábban,
ahogy néha mondják: a régi szép időkben.
– Mirja Rambe
Az udvar hatalmas, felfoghatatlanul hatalmas. Kerstin szobáról szobára
jár, és Carolinát keresi; de hát annyi helyen lehet: túl nagy az udvar, túl
sok a szoba.
Márpedig közeleg a vihar, érződik odakint a levegőben, és Kerstin tudja,
hogy szorít az idő.
Az épületeket nem tudja megtépázni a vihar, de hogy az emberekkel mi
lesz, azt lehetetlen megjósolni. Minden vihar idején a cserépkályha körül
szoktak összegyűlni, mint egy csapat eltévedt madár, várva, hogy
elvonuljon az ítéletidő.
Hűvös nyaruk volt, rossz volt a termés; ezt követte egy kemény tél. Most
február első hetében járnak, és a part mentén olyan metsző a hideg, hogy
önszántából nem megy ki senki. Hanem az őröknek dolgozniuk kell a
tornyoknál, és a mai napon Karlsson mestert kivéve mindegyikük ott van,
aki él és mozog, hogy felkészítsék a helyet a hóviharra.
A nők a házban maradnak, Carolina azonban nincsen sehol. Kerstin már
végignézte az összes emeleti és földszinti szobát, sőt még a padlásra is
felmászott. És nem beszélhet sem a többi cseléddel, sem pedig az őrök
feleségével, Carolina állapotáról ugyanis egyikük sem tud semmit. Talán
gyanakodnak, de biztosat nem tud egyikük sem.
Carolina tizennyolc esztendős, két évvel fiatalabb Kerstinnél.
Mindketten cselédek Sven Karlsson mesternél. Kerstin kettejük közül a
megfontoltabb és óvatosabb, legalábbis így tekint magára. Carolina
élénkebb nála, nyughatatlan, és jobban bízik az emberekben – bizonyos
értelemben éppoly nyughatatlan, mint Kerstin nővére, Fina, aki tavaly
Amerikába utazott –, és éppen ezért többször kerül bajba is. Az utóbbi
időben Carolina egyre nagyobb bajba keveredett, és csak Kerstinnek
számolt be róla.
Ha Carolina kiment a házból meg az udvarról, be az erdőbe vagy a láp
felé, Kerstin sosem fog rátalálni. Carolina maga is tudta, hogy közeledik a
hóvihar – ennyire csak nem lehet kétségbeesve?
Kerstin kilép a lakóházból. A szél levetette magát a hólepte belső
udvarra, és most ott cikázik körbe-körbe a házak között, nem tudva
kiszabadulni. Vihar közeledik, ez még csak az előhangja.
Kerstin egy éles sikolyt hall, amely azonnal el is hal. A padlás felől.
Női sikolyt.
A szél belekapaszkodik Kerstin kendőjébe és kötényébe, tépi-szaggatja, a
lány alig bír eljutni az istállóhoz. Üggyel-bajjal valahogy kinyitja azért az
ajtót, és belép.
A tehenek bőgnek és nyugtalanul fészkelődnek, amikor Kerstin náluk is
körülnéz, de sehol senki. Aztán felmegy a meredek lépcsőn a
szénapadlásra. Metsző hideg van fent.
Valami mocorgást észlel a hosszanti falnál lévő hatalmas szénahalom
mellől, elhaló mozgást a porban és árnyékban.
Carolina az. A szénával fedett padlón fekszik, lába mozdulatlan a piszkos
takaró alatt. Légzése gyenge, szinte sípoló, amikor Kerstin közelebb lép;
tekintetében szégyen.
– Kerstin… azt hiszem, megtörtént – mondja. – Azt hiszem, kijött.
Kerstin reszketve lép közelebb, és térdre ereszkedik.
– Van ott valami? – suttogja Carolina. – Vagy csak vér?
A pokróc, mely Carolina lábát fedi, ragacsos és nedves. De Kerstin
megemeli kissé az egyik sarkát, majd bólint.
 – Van bizony – mondja –, kijött.
– És él?
– Nem… nem él.
Kerstin barátnője sápadt arca fölé hajol.
– Hogy érzed magad?
Carolina tekintete nyugtalan.
– Kereszteletlenül halt meg – motyogja. – Muszáj… megszentelt földbe
temetnünk, hogy ne kísértsen… Visszajár majd, ha nem temetjük el.
– Nem lehet – mondja Kerstin. – Itt a vihar, meghalunk, ha kimegyünk
az útra.
– El kell rejtenünk – suttogja Carolina, és nehezen veszi a levegőt. – Azt
fogják hinni, hogy vétkeztem… és hogy aztán megpróbáltam elhajtani.
– Ne törődj azzal, hogy mit hisznek. – Kerstin a lány forró homlokára
teszi a kezét, és halkan így folytatja: – Megint kaptam levelet a
nővéremtől. Azt szeretné, ha elmennék hozzá Amerikába, Chicagóba.
De mintha Carolina már nem is figyelne rá, csak gyengén szuszog már.
Kerstin azonban folytatja:
– Áthajózok az Atlanti-óceánon New Yorkba, és onnan utazom tovább.
Még pénzt is küldött, hogy meg tudjam venni a jegyet. – Még közelebb
hajol. – És te is velem jöhetsz, Carolina. Akarod? Szeretnél te is jönni?
Carolina nem válaszol. Most már nem próbál lélegezni, egyszerre csak
kiszáll belőle a lélek, alig hallhatóan.
Aztán ott fekszik mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel. Csak a csend van
mindenütt.
– Mindjárt visszajövök – suttogja Kerstin sírással küszködve.
A takaróba teszi, amit a szénán talál, majd úgy hajtogatja, hogy ne
látszódjon a vér és a magzatvíz. Aztán felemeli, és kisiet.
Kimegy az udvarra. A szél időközben megint erősödött, és a lány csak
nagy nehezen, az istálló kőfalához lapulva tud visszajutni a lakóházba. Az
aprócska cselédszobába siet, összepakolja saját cókmókját, és Carolina
kevéske kis holmiját is, majd újabb és újabb réteg ruhát vesz magára, hogy
bírja majd azt a hosszú utat, amelynek azonnal nekivág, ha a vihar elült
kissé.
Azután egyenesen lemegy a nagyterembe, ahol egy cserépkályha és
olajlámpák ontják magukból a meleget és a fényt ebben a téli sötétségben.
Sven Karlsson mester egy fotelben ül az étkezőasztalnál a szoba közepén,
óriási hasa majdnem szétfeszíti uniformisát.
Királyi tisztviselőként Sven Karlsson a község egyik leghatalmasabb
embere. A ház szobáinak csaknem fele az övé, és a rörby-i templomban
saját padsora van. Mellette egy karosszékben trónol felesége, Anna.
Néhány cseléd a háttérben meglapulva várakozik, hogy elüljön a vihar, és
egy sötét sarokban üldögél az öreg Sara, aki a rörby-i szegényházból
érkezett azok után, hogy a mester kérte a legkevesebbet a gondozásáért az
aukción.
– Hol volt? – kérdi a feleség, amikor Kerstin belép.
Az asszony hangja mindig magas és éles, de most mintha még élesebb
lenne, hogy túl tudja harsogni a szelet.
Kerstin pukedlizik, csendben megáll az asztal előtt, és megvárja, míg
mindenki tekintete rászegeződik. A nővérére gondol, Amerikára.
Aztán leteszi a kis csomagot az asztalra, pontosan Sven Karlsson elé.
– Jó estét kívánok, Karlsson mester – mondja jól hallhatóan, és kibontja
a csomagot. – Van itt nálam valami… amit alighanem Karlsson mester
vesztett el.
 4

A negyedik åluddeni reggel vette kezdetét Joakim sok-sok évig – vagy

talán mindörökre – utolsó boldog napja. Sajnos azonban túl stresszes volt
ahhoz, hogy észrevegye, mennyire jól érzi magát.
Előző este későig fennmaradtak. Amikor a gyerekeket végre elaltatták,
bejárták a földszint déli szobáit, és azon morfondíroztak, hogy vajon
milyen színek fejeznék ki legjobban a különböző személyiségüket.
Természetesen a fehér lesz az alapszín a földszint összes helyiségében, a
falakon és a mennyezeten egyaránt, a fa azonban, például az ablakkeret
vagy az ajtófélfa, akár minden szobában más és más lehet.
Fél tizenkettőkor feküdtek le. Az udvar ekkor csendes volt, de pár órával
később Livia megint kiabálni kezdett. Katrine nagyot sóhajtott, és egyetlen
szó nélkül mászott ki az ágyból.
Hat órakor mindannyian felkeltek. Keleten ekkor még teljesen sötét volt
az égbolt.
Joakim ráébredt, hogy közeledik a nagy téli sötétség.
A család fél hétkor gyülekezett a konyhában. Joakim szeretett volna
gyorsan elindulni Stockholmba, így szinte még azelőtt kiitta a teáját, hogy
Katrine és a gyerekek asztalhoz ültek volna. Amikor berakta a mosogatóba
a csészéjét, meglátott egy narancssárga napsugarat, bár a napot még
eltakarta a tenger, magasabban pedig egy madárrajt, amely V alakban
húzott dél felé a Balti-tenger felett.
Vadludak vagy darvak lehetnek? Még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy
jól ki lehessen venni őket, és Joakim egyébként sem volt túl jó költöző
madarakból.
– Látjátok a madarakat? – kérdezte. – Azt csinálják, mint mi… délre
költöznek.
Senki sem felelt. Katrine és Livia a szendvicsüket majszolták, Gabriel
pedig elmélyülten kanalazta bögréjéből a kását.
Mint két mesebeli torony, úgy tört az ég felé a tengerből a két
világítótorony, és a déli folyamatosan pislogott vörös fényével. Az északi
torony ablakaiból viszont gyenge fehér fény szűrődött ki.
Ez kissé különös volt, elvégre az északi torony korábban nem világított.
Joakim közelebb hajolt az ablakhoz. Az a fehér fény talán csak a
napfelkelte visszatükröződése… mégis úgy tűnt, mintha a torony
belsejéből érkezett volna.
– Vannak még más költöző madarak is, apu? – kérdezte mögötte Livia.
– Nem, nincsenek.
Joakim elfordult a tornyoktól, és visszaindult, hogy leszedje az asztalt.
A madarak előtt hosszú út állt, akárcsak Joakim előtt. Négyszázötven
kilométert kell ma levezetnie, hogy elhozza az utolsó holmikat is a
brommai villából. Ezután Jakobsbergbe megy, Ingridhez, az édesanyjához;
nála tölti az éjszakát, majd másnap tér vissza Ölandra.
Ez volt az utolsó útja a fővárosba, legalábbis idén.
Gabriel vidám volt, és élénk, Livia azonban úgy tűnt, nincs igazán, jó
passzban. Katrine segített neki felkelni, de még mindig álmos volt, és
hallgatag. Egyik kezében a szendvicsét fogta, könyökével az asztal lapjára
támaszkodott, és egykedvűen bámult bele a tejespoharába.
– Egyél szépen, Livia!
– Jó.
Livia sosem volt egy korán kelő alkat, de az óvodába érve mindig jobb
kedvre derült. Egy héttel korábban került a nagycsoportosok közé, és úgy
tűnt, jól is érzi magát.
– Mit csináltok ma az oviban?
– Az nem ovi, apu. – Rosszkedvűen nézett fel rá. – Gabriel jár az oviba,
én már iskolába járok.
– Iskolai előkészítőre – mondta Joakim. – Ugye?
– Iskola – makacskodott Livia.
– Hát jó… szóval mit fogtok csinálni?
– Nem tudom – felelte Livia, és ismét az asztalra bámult.
– Talán egy új baráttal játszol?
 – Nem tudom.
– Na jól van, de most már idd meg szépen a tejet! Hamarosan indulunk
Marnäsbe… az iskolába.
– Oké.
Negyed nyolc után öt perccel a nap felkelőben volt a horizonton. Az arany
sugarak tétován, tapogatózva nyújtóztak a szélcsendes tenger felé,
meleget azonban nem adtak. Tiszta, de hideg napnak néznek elébe – a ház
falán lógó hőmérő csupán három fokot mutatott.
Joakim a Volvo mellett állt, és a fagyot kaparászta az ablaküvegről.
Aztán kinyitotta a hátsó ajtókat, és a gyerekek bemásztak.
Livia egyedül, kezében Foremannel mászott be az ülésébe, Gabrielt pedig
Joakim kötötte be. Aztán ő maga is beült az autóba, a volán mögé.
– Anya nem jön integetni nekünk? – kérdezte.
– Éppen vécére indult – felelte Livia. – Nagydolga van. És az sokáig tart.
Reggeli után Livia élénkebb és közlékenyebb lett. Ha beérnek az
óvodába, alighanem ismét igazi energiagombóc lesz.
Joakim hátradőlt az ülésen. Livia piros kétkerekűjére és Gabriel
háromkerekűjére pillantott. A két bicikli nem volt lelakatolva. Hát igen,
minek is – elvégre nem a nagyvárosban vannak.
Katrine pár perccel később kijött a házból, és becsukta a bejárati ajtót
maga mögött. Élénkvörös kapucnis télikabát és kék tréningnadrág volt
rajta. Stockholmban többnyire feketébe öltözött, de itt Ölandon bővebb és
színesebb ruhákat választott.
Katrine integetett nekik, és megpaskolta az ajtó melletti faburkolatot.
Szeme alatt sötét karikák árulkodtak fáradtságáról, mégis rámosolygott az
indulókra.
Az ő udvaruk. Joakim odaintett Katrinének, és visszamosolygott rá.
– Na, gyerünk! – szólt Livia a hátsó ülésről.
– Gyerünk! Gyerünk! – kiabálta Gabriel is, integetve a ház felé.
Joakim elindította az autót, felkapcsolta a lámpát, bevilágítva ezzel a
házat. A földön vékony fagyréteg csillogott – nemsokára itt a tél.
Hamarosan téli gumira kell váltania.
 Livia szinte azonnal feltette a fejhallgatót, hogy Bamse maci kalandjait
hallgathassa. Nemrég saját lejátszót kapott, és néhány perc alatt meg is
tanulta kezelni. Ha éppen dalok szóltak a szalagról, Gabrielnek is
megengedte, hogy hallgassa.
Keskeny kavicsos út vezetett ki a part menti főútra, melyet egyik
oldalon egy lombos erdő, a másikon egy árok és egy kőfal szegélyezett.
A kavicsos út igencsak kanyargott, úgyhogy Joakimnak erősen kellett
fognia a kormányt. Még nem igazán tudta kiismerni az út minden
kanyarulatát.
A főút mellett egy karón állt az új postaládájuk. Joakim lassított, és az
utat kémlelte, de sehol nem látott autót – mindkét irányban csak a sötét
űr. Ugyanolyan üres volt itt is minden, akárcsak az út másik oldalán, ahol
egy sárgásbarna láp terült el.
Elhaladtak a kis Rörby mellett, majd be Marnäsbe, de egyetlen autóval
sem találkoztak útközben; és akkor is csak kevés embert láttak az utcákon,
amikor behajtottak a községbe. Egy halaskocsi haladt el előttük, meg
néhány tizenéves gyerek sietett az iskola felé, hátukon iskolatáskával.
Joakim befordult a főutcára, majd haladt tovább a néptelen tér felé.
Néhány száz méterrel odébb volt a marnäsi iskola, mellette pedig egy kis
bekerített udvarban Livia és Gabriel óvodája, csúszdával, homokozóval és
fákkal. Maga az óvoda egy alacsony faépület volt, nagy ablakaiból meleg
fény sugárzott.
Több szülő is éppen akkor vitte gyermekét az óvodába. Joakim egy
hosszú autósor mögött állt meg, de a motort nem állította le.
Néhány szülő rámosolygott – az Ölandi Hírek tegnapi számában
megjelent cikk után már sokan tudták, ki ő.
– Óvatosan közlekedjetek – mondta Joakim. – Maradjatok a járdán!
– Szia! – kiáltotta Livia, kinyitotta az ajtót, és kimászott a gyerekülésből.
Nem volt valami érzelmes elválás – nyilván megszokta már, hogy apja
sokat van távol.
Gabriel nem szólt semmit, amikor apja kivette a székből, csak elrohant.
– Sziasztok! – kiabálta utánuk Joakim. – Holnap találkozunk!
Néhány pillanat múlva a két gyerek már messze járt. Joakim egyesbe
kapcsolt, és megfordult, elindult vissza Åludden felé.
Joakim Katrine autója mellett parkolt le. Bement a házba, hogy magához
vegye a táskáját, és elbúcsúzzon.
– Hahó! – kiáltotta be az előszobába. – Katrine?
Semmi válasz. A házban tökéletes csend honolt.
Bement a hálószobába, felvette a táskáját, és már ment is ki.
Kint a ház előtt megint megállt:
– Katrine?
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán a belső udvar felől halk
kaparászást hallott.
Joakim megfordult. Az istálló hatalmas fekete ajtaja kinyílt, majd
Katrine lépett ki a sötétből. Odaintett a férjének.
– Hahó!
Joakim visszaintett, Katrine pedig odament hozzá.
– Mit csináltál? – kérdezte.
– Semmit – felelte Katrine. – Most indulsz?
Joakim bólintott.
– Vigyázz magadra!
Katrine oldalra hajolt, és egy gyors puszit nyomott férje arcára – egy kis
melegség a nagy hidegben. Joakim orrát megcsapta Katrine hajának és
bőrének illata.
– Üdv Stockholmnak – mondta, és mélyen a szemébe nézett. – Ha
visszajöttél, mesélek a padlásról.
– A padlásról? – kérdezte Joakim értetlenül.
– A szénapadlásról, itt az istállóban – mondta Katrine.
– Mi van vele?
– Megmutatom holnap – felelte.
Joakim ránézett.
– Hát jó… este felhívlak anyutól. – Kinyitotta az ajtót. – És ne felejtsd
majd el elhozni a báránykáinkat!
Öt perccel negyed kilenc után bekanyarodott egy Borgholm előtti
benzinkútra, hogy elhozza a bérelt utánfutót. Már korábban lefoglalta és
kifizette, úgyhogy most csak hozzá kellett kapcsolnia az autóhoz, és
mehetett is tovább.
Borgholm után egy kicsit besűrűsödött a forgalom, így Joakim
kisvártatva egy hosszú kocsisor kellős közepén találta magát. Az autósok
többsége alighanem ingázó volt: a szigeten laktak, de Kalmarban
dolgoztak. És persze komótos vidéki tempóban haladt mindegyik.
Az út nyugatra fordult, és hamarosan már a hídon volt. Szeretett itt
vezetni, a hídon, amely összekötötte a szigetet a szárazfölddel, magasan a
víz szintje fölött. Ezen a reggelen alig-alig lehetett látni odalent a vizet;
még mindig elég sötét volt. Amikor leért a hídról, és a Stockholm felé
vezető part menti útra kanyarodott, a nap elkezdett emelkedni a Balti-
tenger felett. Joakim az ablakon át is érezte a melegét.
Bekapcsolta a rádiót, rátaposott a gázra, és jó tempóban száguldott a
főváros felé. Kanyargó út volt ez, még egy ilyen hideg és felhős napon is
szép. Sűrű fenyvesek és ritkás lombos erdők között vezetett az út a víz
mentén, öblök és folyók mellett.
Az út lassan nyugat felé kanyarodott, Norrköping irányába. A városhoz
érve Joakim megállt, hogy egyen néhány szendvicset egy néptelen, olcsó
étteremben. A hűtőhöz érve svéd, norvég, olasz és francia palackozott
ásványvíz közül választhatott – Joakimnak rá kellett jönnie, hogy
visszatért a civilizációba, és számos jobbnál jobb lehetőség közül
választhat. Mégis inkább a csapvíz mellett döntött.
Amikor végzett, továbbindult, először Södertälje, majd Stockholm felé.
Fél kettő körül érte el a déli elővárosok emeletes házait, ahol utánfutós
Volvója egy lett a raktárak, emeletes házak és állomások előtti utakon
haladó sok kis és nagy autó közül.
Stockholm elbűvölő volt így, a távolból, igazi gyöngyszem a Balti-tenger
partjának kisebb-nagyobb szigetein. Joakim azonban nem érzett
semmiféle örömet amiatt, hogy viszontlátja gyermekkorának városát.
Semmi másra nem tudott gondolni, csak a zsúfoltságra, a tömött sorokra
és a tolakodásra. Állandó volt itt a helyhiány: túl kevés lakás, túl kevés
szabad parkolóhely, túl kevés óvoda – sőt mostanában már a temetőkben
is kezdett kevésnek bizonyulni a hely. Joakim olvasta az újságban, hogy a
hozzátartozókat arra kérték, inkább az elhunytak hamvasztását válasszák,
hogy ne foglaljanak olyan sok helyet.
 Máris hiányzott neki Åludden.
Az autópálya állandóan újabb és újabb hidak és kereszteződések
átláthatatlan labirintusává ágazott. Joakim lehajtott az egyik lejárónál, és
lekanyarodott a belváros felé, a közlekedési lámpák, a motorzúgás, a
feltúrt utak káosza felé tartva. Az egyik kereszteződésben egy busz és egy
kukásautó között várakozott, amíg egy nő áttolta a babakocsiját az úton.
A kisgyerek kérdezett valamit az anyjától, de az csak ment tovább,
összeszorított ajkakkal nézve maga elé.
Joakimnak volt pár elintéznivalója a fővárosban. Elsőként egy östermalmi
galériába kellett beugrania, hogy átvegyen egy tájképet – egy örökséget,
amely Joakimot olyan nagyon nem hozta lázba.
A tulajdonos nem volt ott, de idős édesanyja igen, és ő azonnal
felismerte Joakimot. Amikor a nő átvette tőle az elismervényt, a biztonsági
ajtó felé sietett, hogy kihozza a Rambe-festményt. Egy lecsavarozott,
vékony falú faládában volt.
– Megnéztük tegnap, mielőtt becsomagoltuk volna – mondta az asszony.
– Elbűvölően szép.
– Igen, mi is nagyon szeretjük – felelte Joakim nem teljesen az
igazságnak megfelelően.
– A többi festmény merre van? Talán Ölandon?
– Nem tudom. A királyi család birtokában van egy, de aligha a sollideni
kastélyukban tárolják.
Joakim a képet betette a csomagtartóba, majd nyugat felé hajtott,
brommai villájuk felé. Fél három volt, a csúcsforgalom még nem kezdődött
el. Csak egy bő negyedóráig tartott, hogy kijusson a városból, és lehajtson
Almaudvar felé.
Régi otthona látványától jobban elérzékenyült, mint amikor
Stockholmot pillantotta meg. A ház csak néhány száz méterre feküdt a
parttól, kertjét kerítés és sűrű orgonabokrok határolták. Még öt nagy villa
volt abban az utcában, de a sok fa között csupán az egyiket lehetett látni.
Almaudvar impozáns, tágas épület volt; a 20. század elején építtette egy
bankigazgató. De mielőtt Joakim és Katrine megvette volna, egy new age
kollektíva lakott benne, a tulajdonosok fiatal rokonai, akik szobákat adtak
bérbe – és láthatóan többet foglalkoztak meditálással, mint a felújítással.
 A kollektíva egyik tagja sem mutatott semmiféle tiszteletet a ház iránt,
és a környék többi lakója minden követ megmozgatott, hogy valahogy
elkergesse őket onnan. Amikor Joakim és Katrine megvették Almaudvart,
a ház már igazán siralmas állapotban volt, a kertet pedig ellepte a sok gaz
– de olyan hévvel álltak neki a renoválásnak, mint amikor a legelső
lakásukat vették meg, amelyben korábban egy nyolcvankét esztendős
őrült asszony lakott hét macskájával együtt.
Joakim technikatanár volt, és esténként, valamint hétvégente dolgozott
a házon. Katrine rajztanár volt félállásban, fennmaradó idejét pedig teljes
mértékben a házra fordíthatta.
Livia kétéves születésnapját Ethellel és Ingriddel együtt ünnepelték,
amikor a házban még kaotikus állapotok uralkodtak – a felszedett padló
darabjai, festékesdobozok, tapétatekercsek és csiszológépek hevertek
mindenfelé –, a csapokból pedig csak hideg víz folyt, a bojler ugyanis
éppen azon a hétvégén ment tönkre.
A harmadik születésnapját azonban már egy igazi klasszikus babazsúrral
tudták megünnepelni; a parkettát felsúrolták, a falakon szép új tapéta
virított, és a korlátokat is rendbe hozták. Gabriel első születésnapjára
pedig már gyakorlatilag teljesen elkészültek a renoválással.
A ház mostanra már ismét úgy nézett ki, mint egy századfordulós villa,
így nyugodt szívvel adhatták át következő tulajdonosának – leszámítva
azt, hogy a kertben a pázsitot ellepték a falevelek, és a füvet is régen
nyírták utoljára. Ez a munka azonban már a Stenberg házaspárra marad,
az új lakókra: mindketten a harmincas éveikben jártak, gyermekük nem
volt, és Stockholmban dolgoztak, de nem szerettek volna a belvárosban
lakni.
Joakim megállt a ház előtt, majd úgy tolatott, hogy az utánfutóval éppen
a garázs elé álljon be. Aztán kiszállt, és körülnézett.
A környék csendes volt. Egyedüli szomszédaik, akik látótávolságon belül
laktak, Hesslinék voltak, Lisa és Michael Hesslin, akikkel az évek során
igazán jó barátságba kerültek, ám ezen a délutánon az ő felhajtójukon sem
állt autó. Ők a nyáron festették át a házukat, ezúttal sárgára. Amikor a Szép
Házak magazin riportot készített velük tavaly, még fehérek voltak a falak.
Joakim a fakerítés és a kavicsos út felé nézett.
Önkéntelenül is eszébe jutott Ethel. Már majdnem egy év telt el, de még
mindig élénken emlékezett kiáltozására.
A kerítés melletti kis ligetben egy ösvény futott végig. Azon az estén
senki nem látta Ethelt arrafelé, de az volt a legrövidebb út a vízhez.
Lassan a ház felé indult, tekintetét a fehér homlokzatra emelve. A fehér
festék még nem veszítette el a csillogást, és Joakim emlékezett rá, hogyan
festette le két nyárral azelőtt lenolajjal.
Kinyitotta az ajtót, és belépett. Megállt és körbepillantott.
Az elmúlt hetekben teljesen egyedül takarított ki mindent a költözés
után, és a padlón még mindig nem látszott por. Nem voltak már sehol a
bútorok, szőnyegek és festmények, üres volt minden – de az emlékek ott
maradtak. És azokból bizony nem kevés volt. Az elmúlt három évben
Katrinével a lelküket is beletették ebbe a házba.
A szobák most néma csendbe burkolóztak, de Joakim magában hallotta,
hogyan dolgozott itt a kalapács és a fűrész. Levette a cipőjét, és bement a
hallba. Idebent gyengén érződött még a tisztítószer szaga.
Végigballagott a szobákon – talán soha többé nem jár már erre. Az
emeleten, az egyik vendégszoba küszöbe előtt megállt egy pillanatra.
Aprócska szoba volt, egyetlen ablakkal, fénylő fehér tapétával és üres
padlóval. Itt aludt Ethel, amikor náluk lakott.
A pincében volt még néhány dolog, amit el kellett vinnie, ami a
költözéskor már nem fért az autóba. Joakim lement a meredek, keskeny
lépcsőn, és összeszedte őket: egy fotel, néhány szék, pár matrac, egy kis
létra, valamint egy poros madárkalitka, amely valaha Williamé, rég
elpusztult papagájuké volt. Idelent nem maradt már idejük takarítani, de
egyik porszívójuk ott volt még. Joakim bekapcsolta, és gyorsan
feltakarította vele a cementpadlót, majd leporolta a szekrényeket.
A ház tehát üres volt, és tiszta.
Utána összegyűjtötte takarítókészletét – a porszívót, vödröket,
tisztítószereket és rongyokat –, majd a pince lépcsője mellé rakta őket.
Balra, a műhelyében sok tartalék szerszáma volt még, kalapácsok,
reszelők, fogók, fúrók, vinklik és vésők; azokat is bedobozolta.
A korszerűbb darabok, mint például az elektromos csavarhúzók, egészen
biztosan hatékonyabbak voltak, de azért a régi, jól bevált szerszámokhoz
nem érhetett fel egyik sem.
 Ecsetek, rókafarkfűrész, vízmérték, colstok…
Éppen egy gyalugépet tartott a kezében, amikor meghallotta, hogy egy
emelettel feljebb kinyílik a bejárati ajtó. Kiegyenesedett, és fülelni kezdett.
– Hahó? – Egy női hang kiáltott. – Kim?
Katrine volt az, a hangja nyugtalannak tűnt. Joakim hallotta, ahogy
becsukja az ajtót, és belép az előszobába.
– Idelent vagyok! – kiáltotta. – A pincében!
A fülét hegyezte, de nem érkezett válasz.
Joakim a lépcsőhöz lépett, és hallgatózott. Amikor odafent síri csend
lett, felsietett a lépcsőn, miközben rájött, mennyire valószerűtlen is az,
hogy Katrinét ott találja az előszobában.
És valóban nem is volt ott. Az előszoba éppoly üres volt, mint amikor
belépett a házba fél órával azelőtt. A bejárati ajtó pedig csukva volt.
Megfogta a kilincset – nyitva.
– Hahó! – kiáltott be a házba.
Semmi válasz.
A következő tíz percben Joakim végigment a házon, szobáról szobára
járva, bár jól tudta, hogy Katrinét nem fogja megtalálni egyikben sem.
Hiszen a felesége Ölandon maradt.
És miért is ült volna autóba, és ment volna utána Stockholmba, anélkül
hogy előtte felhívta volna?
Csak csengett a füle. Egészen biztosan csengett a füle.
Joakim az órájára nézett. Tíz perccel múlt négy. Odakint csaknem sötét
volt már.
Elővette mobiltelefonját, és feltárcsázta Åludden számát. Katrine
mostanra már biztosan elhozta Liviát és Gabrielt, otthon kell lenniük
mindannyiuknak.
Hat kicsengés, hét, nyolc. Semmi válasz.
Aztán Katrine mobiltelefonját hívta. Semmi válasz.
Joakim megpróbált nem aggódni, miközben összeszedte az utolsó
szerszámokat és bútorokat, és kivitt mindent az utánfutóhoz. Amikor
azonban elkészült, lekapcsolta a villanyt, és bezárta az ajtókat, mégis
elővette a telefonját, és egy helyi számot tárcsázott.
– Westin lakás.
Anyja, Ingrid mindig olyan aggodalmas hangon szólt bele a telefonba,
legalábbis Joakimnak így tűnt.
– Szia, anyu, én vagyok az.
– Nahát, Joakim! Stockholmban vagy?
– Igen, de…
– És mikor jössz?
Hallotta, mennyire megörült, hogy felhívta, de ugyanúgy hallotta a
csalódottságot is, amikor elmondta neki, hogy aznap nem fogja tudni
meglátogatni.
– Miért? Történt valami?
– Nem, nem – mondta gyorsan. – De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
azonnal visszamegyek Ölandra. A csomagtartóban van egy Rambe-
festmény, meg egy csomó szerszám az utánfutón. Nem akarom egész
éjjelre kint hagyni őket.
– Hát jó – felelte Ingrid halkan.
– Anyu… Katrine hívott téged ma?
– Ma? Nem, nem hívott.
– Nagyszerű – mondta gyorsan. – Csak kíváncsi voltam.
– És mikor jársz errefelé legközelebb?
– Nem tudom – felelte. – Anyu, most már Ölandon lakunk.
Amint lerakta, azonnal Åluddent tárcsázta megint.
De továbbra sem vette fel senki. Fél öt volt már. Elindította az autót, és
kikanyarodott.
Még elment az ingatlanügynökhöz, hogy leadja Almaudvar kulcsait,
aztán elindult dél felé. Katrine és ő most már nem voltak stockholmi
lakástulajdonosok.
Az elővárosok felé tartó forgalom igencsak besűrűsödött, amikor kiért
az autópályára; háromnegyed órába telt, mire kijutott a fővárosból.
Amikor végre egy kicsit csillapodott a forgalom, már háromnegyed hat
volt. Joakim behajtott egy södertäljei parkolóba, hogy még egyszer
megpróbálja felhívni Katrinét.
Négyszer csengett ki a telefon, aztán valaki beleszólt.
– Tilda Davidsson.
Egy nő hangja volt – a név azonban ismeretlen.
– Halló? – szólt Joakim.
Biztosan félrekapcsoltak.
– Ki van a vonalban? – kérdezte a nő.
– Joakim Westin vagyok – mondta lassan. – Åluddenben lakom.
– Értem.
Csak ennyit mondott.
– Ott van a feleségem vagy a gyerekeim? – kérdezte.
Rövid csend a vonal túlsó végén.
– Nincsenek.
– És ön kicsoda?
– A rendőrségtől vagyok – felelte. – És azt kérem, hogy…
– Hol a feleségem? – kérdezte gyorsan Joakim.
Ismét egy rövid szünet.
– Hol van most, Joakim? Itt a szigeten?
A rendőr alighanem fiatal volt, a hangja zavart és feszélyezett, és Joakim
nem is érzett túl nagy bizalmat iránta.
– Stockholmban vagyok – felelte. – Pontosabban éppen kifele jövök…
Södertälje mellett.
– Tehát errefelé tart, Ölandra?
– Igen – felelte. – Az utolsó holmikért kellett eljönnöm a stockholmi
házunkba. – Szeretett volna értelmesen és világosan beszélni, hogy a
rendőr is végre hajlandó legyen válaszolni a kérdéseire. – Elmondaná, mi
történt? Esetleg valaki a…
– Nem – szólt közbe a nő. – Nem mondhatok semmit. De minél előbb
ideér, annál jobb.
– Valaki a…
– Tartsa be a sebességkorlátozásokat! – figyelmeztette a nő, és lerakta.
Joakim fülén a néma mobiltelefonnal ült, és bámult ki a néptelen
parkolóba. Az autópályán egymás után suhantak el az autók.
Elindult, kikanyarodott az útra, és haladt tovább dél felé, a megengedett
sebességnél 20 km/h-val gyorsabban. De amikor felrémlett benne Katrine
és a gyerekek képe, ahogyan åluddeni házuk előtt integetnek neki, muszáj
volt ismét letérnie az útról, és újból telefonálnia.
Ezúttal három csengés után felvették.
– Davidsson.
Joakim minden teketória nélkül nekiszegezte a kérdést:
– Baleset történt?
A rendőr nem szólt semmit.
– Muszáj elmondania – folytatta Joakim.
– Még mindig vezet? – kérdezte a nő.
– Most éppen nem.
Néhány másodpercig csend volt a vonal túlsó végén.
– Baleset történt – mondta végül. – Fulladás.
– Halálos baleset – dadogta Joakim.
A rendőr néhány másodpercig ismét csendben volt, és amikor válaszolt,
úgy tűnt, mintha leckét mondana fel:
– Telefonon ilyen információt nem szolgáltathatunk ki.
Joakim úgy érezte, keze elnehezül, a telefon hirtelen mintha száz kilót
nyomott volna. Tagjai reszkettek.
– De igen, most muszáj lesz – felelte lassan. – Nevet akarok. Ha a
családomból valakivel történt baleset, meg kell tudnom a nevét.
Máskülönben addig telefonálok, amíg meg nem mondja.
Csend a vonal végén.
– Egy pillanat.
 A nő megint eltűnt, Joakim érzése szerint hosszú, végtelen percekre.
Beleborzongott. Aztán ismét megjelent a nő a vonal túlsó végén.
– Megtudtam a nevet – mondta halkan.
– Ki az?
A rendőr gépiesen beszélt, mintha leckét mondana fel.
– A balesetet szenvedett személy neve Livia Westin.
Joakim visszafojtotta lélegzetét, fejét lehajtotta. Amint meghallotta a
nevet, szeretett volna eltűnni ebből a pillanatból, ebből az estéből.
A balesetet szenvedett személy.
– Halló? – szólt bele a telefonba a rendőr.
Joakim behunyta a szemét. Szerette volna befogni a fülét is, kizárni
minden hangot.
– Joakim?
– Itt vagyok – mondta végül. – Hallottam a nevet.
– Jó, akkor…
– Van még egy kérdésem – szólt közbe gyorsan. – Hol van Katrine és
Gabriel?
– A szomszédoknál, a tanyán.
– Akkor máris indulok. Csak mondja meg… mondja meg Katrinének,
hogy megyek.
– Egész este itt leszünk – mondta a rendőr. – Valaki ki fog menni ön elé.
– Rendben.
– Szeretné, ha egy pap is idejönne? Tudok…
– Nem kell – vágott közbe Joakim. – Megleszünk nélküle.
Joakim lerakta, elindította az autót, és gyorsan visszahajtott az útra.
Nem akart sem rendőrrel, sem pappal beszélni most, csak haza akart
végre érni Katrinéhez.
A szomszédoknál van, ezt mondta a rendőr. Arról a tanyáról lehet szó,
amely délnyugatra feküdt Åluddentől, ahol a tehenek legelésztek a part
menti mezőn – de az ő telefonszámukat nem tudta egyáltalán, sőt még a
nevüket sem. Katrine azonban a jelek szerint jóban volt velük. De miért
nem telefonált neki ő maga? Sokkos állapotban volt talán?
Joakim hirtelen ráébredt, hogy nem arra gondol, akire most kellene.
Elsötétült előtte a világ, arcán patakzani kezdtek a könnyek, úgyhogy
gyorsan le kellett húzódnia az útról, bekapcsolni a vészvillogót, majd a
kormányra dőlt.
Behunyta szemét.
Livia nem volt többé. Ma reggel még mögötte ült az autóban, és zenét
hallgatott, de most már nem volt.
Joakim szipogott, és kinézett az ablakon. Az út koromsötét volt.
Åluddenre gondolt, Åluddenre és feneketlen kutakra.
Biztosan egy kútba esett. Hiszen látott valahol egy kutat a belső
udvaron.
Annyi régi kút van, amelynek törött már a fedele – miért is nem
ellenőrizte, hogy van-e ilyen az udvaron? Livia és Gabriel szabadon
szaladgálhattak a házak között, ő pedig beszélhetett volna Katrinével a
lehetséges veszélyekről.
De most már késő.
Megköszörülte a torkát, és újra elindította a Volvót. Most már nem fog
megállni többet.
Katrine vár rá.
Amikor visszakanyarodott az útra, maga előtt látta felesége arcát.
Katrinével kezdődött az egész, akivel egy lakásbemutatón találkoztak.
Aztán jött Livia.
Nagyon nagy lépés volt, amikor úgy döntöttek, hogy vállalják a
felelősséget Liviáért. Mindketten szerettek volna gyermeket, de még nem
ilyen korán. Katrine szeretett volna mindent a megfelelő sorrendben
csinálni. Elvégre az volt a tervük, hogy eladják a lakást, és vesznek egy
házat a város mellett, még mielőtt megérkezne az első gyerek.
Visszaemlékezett arra, hogyan ücsörögtek Katrinével órákig a
konyhaasztal mellett, és fojtott hangon Liviáról beszélgettek.
– Mit tegyünk? – kérdezte Katrine.
 – Nagyon boldog lennék, ha nevelhetném – jelentette ki Joakim. – Csak
abban nem vagyok biztos, hogy tökéletes az időzítés.
– Az időzítés a legkevésbé sem tökéletes – válaszolta Katrine ingerülten. –
De nem tehetünk mást, ez van és kész.
Végül eldöntötték, hogy igent mondanak Liviára. A házat már amúgy is
megvették, és három évvel később Katrine teherbe esett. Gabriel, Liviától
eltérően, tervezett gyerek volt.
De ahogy Joakim is megjósolta, imádta Liviát, vékony hangját,
energikusságát és kíváncsiságát.
Katrine.
Vajon hogy van most? Hallotta a fejében, hogy kiabál neki, hallotta a
hangját.
Joakim nagyobb sebességre kapcsolt, és a gázra lépett. Mivel utánfutóval
volt, nem tudott a maximális sebességgel haladni Öland felé, de azért
megpróbálta.
A legeslegfontosabb most az, hogy mielőbb hazaérjen – haza a
feleségéhez és a kisfiához. Most együtt kell lenniük.
Katrine arca ott lebegett az autó előtt a sötétségben.
 5

Este nyolc óra körül már ismét csendes volt minden az åluddeni
világítótornyok környékén. Tilda Davidsson az udvar hatalmas
konyhájában állt.
Az egész házban síri csend honolt – még a gyenge tengeri szél is elült.
Tilda körbenézett, és különös érzés kerítette hatalmába: rossz
évszázadban van. A modern konyhai felszerelések ellenére is 19. századi
hangulat uralkodott itt. Egy jómódú család konyhája volt ez. Az óriási
étkezőasztal nehéz tölgyfából készült, a pulton fazekak, kelet-indiai
porcelán és kézműves üvegek álltak. A falak és a mennyezet fehérre volt
festve, de a szekrények és keretek színe világoskék volt.
Tilda örömmel lépett volna a marnäsi főzősarok helyett minden reggel
egy ilyen, Carl Larsson festményeit idéző konyhába.
Most teljesen egyedül volt az udvarházban. Hans Majner és két
kollégája, akik Borgholmból utaztak fel a baleset színhelyére, hét óra körül
hagyták el Åluddent. Főnöke, Göte Holmblad szintén ellátogatott a
helyszínre, de nem nyüzsgött nagyon, és már öt órakor, a mentőkkel
együtt távozott.
A családfő, Joakim Westin késő este érkezik vissza autóval Stockholmból
– és egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy a rendőrök közül éppen
Tilda lesz az, aki marad, és fogadja őt. Ő ajánlkozott egyedül, a többiek
pedig nem tiltakoztak.
Tilda őszintén remélte, hogy nem azért, mert nő, hanem mert ő a
legfiatalabb.
Ez a megbízatás teljesen megfelelő volt számára. Egész délután nem volt
semmi egyéb feladata – mármint eltekintve attól, hogy figyelje a rádiót és
a telefont –, mint megakadályozni az Ölandi Hírek riporterét, hogy
fényképezőgépével a baleset helyszínére settenkedjen, és a rendőrség
kalmari sajtóügyeleteséhez irányítani a férfit.
Amikor a mentősök lementek a partra a hordággyal, Tilda követte őket,
kiállt a mólóra, és végignézte, ahogy óvatosan kiemelik a testet a vízből.
Karjai élettelenül lógtak, a víz ömlött a ruhájából. Ez volt az ötödik
haláleset, amellyel Tilda a szolgálat során találkozott, de abban biztos volt,
hogy sosem lesz képes megszokni az élettelen emberek látványát, ahogyan
kihúzzák őket a vízből vagy az autóroncsokból.
Tilda vette fel a telefont akkor is, amikor Joakim Westin telefonált.
A rendőrség szabályzata szerint valójában tilos volt telefonon keresztül
tájékoztatni hozzátartozókat egy halálesetről, de ezt a feladatot jól
megoldotta. A hír rossz volt – az elképzelhető legrosszabb –, Westin
hangja mégis nyugalmat és összeszedettséget árult el. Néha jobb a lehető
leggyorsabban túlesni a rossz híreken.
Mind az áldozatok, mind a hozzátartozók kapják meg a lehető legtöbb és
legkorrektebb információt, olyan gyorsan, amennyire csak lehet – ezt tanulta
Martintól a rendőrtiszti főiskolán.
Kiment a konyhából, és elindult a ház belseje felé. A falak enyhe
festékillatot árasztottak. A konyha melletti szobában új tapéta volt, és a
parkettát is újonnan csiszolták, úgyhogy ez a helyiség most igazán
lakályosan nézett ki, ám ahogy továbbment a folyosón, üres és sötét
szobákat látott csupán. Eszébe jutottak a bontásra ítélt lakások,
amelyekben frissen végzett rendőrként járt; azok is éppen ilyenek voltak:
hidegek és ridegek, inkább csak patkánynak, semmint embernek valók.
Tilda nem lakott volna szívesen az åluddeni házban, főleg nem most,
télen. Egyszerűen túl nagy volt az egész, csaknem átláthatatlan. És bár a
part egészen biztosan bájos látványt nyújtott a napsütésben, este sivárnak
és kihaltnak mutatkozott. Ehhez az åluddeni ürességhez képest Marnäs
igazi metropolisznak tűnt, bár ott is csupán egyetlen bevásárlóutca volt.
Égve hagyta a villanyt, majd kiment a beüvegezett verandára, és
kinyitotta a bejárati ajtót.
Párás hideg csapott be a tenger felől. Odakint az udvaron csak egyetlen
lámpa volt felkapcsolva, amely sápadt sárga fényt vetett repedt búráján át
a belső udvar kőlapjaira és kócos fűcsomóira.
Tilda szélcsendes helyre, az istálló kőfalának tövébe állt, egy kupac
nedves falevél mellé, és elővette telefonját. Jólesett volna hallani most egy
másik ember hangját, de ma este nem tudta felhívni Martint, és most nem
is hívhatja – hazament már. Ehelyett a szomszéd tanyán lakóknak,
Carlssonéknak telefonált; az asszony két csengetés után fel is vette a
kagylót.
– Hogy vannak? – kérdezte Tilda.
– Épp az imént néztem be hozzájuk, mindketten alszanak – mondta
Maria Carlsson fojtott hangon. – A vendégszobánkban vannak.
– Nagyszerű – felelte Tilda. – Meddig maradnak fent ma este? Átmennék
majd Joakim Westinnel, de ő legkorábban három-négy óra múlva érkezik
meg Stockholmból.
– Jöjjenek csak bármikor. Rogerrel ébren maradunk, ameddig szükséges.
Alig rakta le Tilda a telefont, máris megint rátört a magány érzete.
Most már fél kilenc volt. Esetleg hazamehetne Marnäsbe, és aludhatna
egy órát. De Westin vagy bárki más telefonálhat közben, tehát mégse
nagyon mozdulhat innen.
A verandán keresztül visszament a házba.
Ezúttal a rövidebb folyosón haladt, és megállt az egyik hálószoba
küszöbén. Aprócska, kellemes szoba volt, akár egy fényes kápolna egy
sötét kastélyban. Sárga tapétáján piros csillagok, a fal mentén pedig
plüssállatok ültek pirinyó székeken.
Ez a kislányuk szobája lehet.
Tilda belépett, és a puha szőnyegre állt. A szülők biztosan a
gyerekszobákat hozták legelőször rendbe, hogy a két kicsi otthon
érezhesse magát az új helyen. Eszébe jutott a saját gyerekszobája: egy kis
szobácska egy bérlakásban, amelyen kénytelen volt egyik bátyjával
osztozni. Mindig is vágyott arra, hogy saját szobája legyen.
A rövid, de széles ágyat világossárga pléd és egy halom kispárna fedte:
elefántok és hálósipkás oroszlánok pompáztak rajtuk.
Tilda leült a puha ágyra, amely finoman megnyikordult alatta.
A ház továbbra is csendes volt körülötte.
Hátradőlt a kispárnákra, és felnézett a plafonra. Olyan volt ez, akár a
mozivászon, ahova emlékképeket vetíthetett ki az ember.
Tilda Martin képét látta a mennyezeten, ugyanolyannak, amilyennek
akkor látta, amikor legutóbb mellette feküdt az ágyban. Ez még a régi
lakásában volt, Växjőben, csaknem egy hónappal ezelőtt, és reménykedett
abban, hogy Martin nemsokára eljön ide a szigetre meglátogatni őt.
Semmi sem olyan meleg és puha, mint egy gyerekszoba.
Ellazult, és behunyta a szemét.
Ha te nem jössz énhozzám, majd megyek én tehozzád…
Tilda hirtelen felült. Először azt sem tudta, hol van egyáltalán. De az apja
vele volt, hallotta a hangját.
Kinyitotta a szemét.
Nem, az lehetetlen. Hiszen az apja tizenegy éve meghalt a balesetben.
Tilda értetlenül pislogott, és körbetekintett. Érezte a frissen csiszolt fa
illatát, látta a feje felett a frissen festett plafont – eltelt pár pillanat, mire
rájött, hogy elszunyókált: Åludden egyik gyerekszobájában fekszik. És
rögtön ezt követően felbukkant elméjében egy kellemetlen emlékkép, egy
emlékkép arról, hogyan csurog a víz valakinek a ruhájából odalent a
parton.
Tilda egy gyerekszobában aludt el.
Kidörzsölte az álmot a szeméből, és az órára pillantott: tíz perccel múlt
tizenegy. Több mint két órán keresztül aludt, és az apjáról álmodott furcsa
dolgokat. Ő is ott volt vele a gyerekszobában.
Valamit hallott odakint, így fülelni kezdett.
A ház már nem volt csendes. Halk neszeket hallott. Halk hangokat,
fojtott mormolást, mintha valahol a ház mellett egy csapatnyi ember
beszélgetne egymással.
Tilda óvatosan felkelt, és úgy érezte magát, mint aki hallgatózik.
Visszafojtotta a lélegzetét, és nesztelenül az ajtóhoz osont, aztán
kisietett a gyerekszobából, és a fülét hegyezte.
Talán csak a szellő susogását hallotta?
Kilépett a verandára, de éppen amikor már kezdte úgy érezni, hogy ki
tudja venni a hangokat az üvegen át, azok hirtelen elhallgattak.
A belső udvarban csendes volt minden. Csendes és sötét.
A következő másodpercben éles fény árasztotta el a teret: egy autó
fényszórói.
 A motor zúgása egyre erősödött, és Tilda rájött, hogy Joakim Westin
érkezett vissza Åluddenbe.
Tilda egy utolsó pillantást vetett a házra, hogy ellenőrizze, minden
rendben van-e. Az imént hallott hangokra gondolt, és halványan az az
érzése támadt, hogy valami tiltott dolgot művelt – bár mégiscsak
természetes volt, hogy a meleg házban várja a tulajdonost, és nem kint.
Felhúzta a cipőjét, és kilépett a sötétbe.
Épp amikor kiért, kanyarodott be az utánfutós autó. A sofőr leállította a
motort, és kiszállt. Joakim Westin. Harmincöt év körüli, magas, cingár
ember, farmerban és dzsekiben. Tilda alig tudta kivenni az arcát a
sötétben, de az volt az érzése, hogy komor tekintettel néz rá. Gyors és
feszélyezett mozdulatokkal pattant ki a kocsiból. Bevágta az ajtót, és
odalépett Tildához.
– Jó napot – mondta a férfi, és bólintott, ám a kezét nem nyújtotta oda.
– Jó napot – bólintott Tilda is. – Tilda Davidsson vagyok a rendőrségtől…
velem beszélt telefonon.
Most igazán jól jött volna, ha az uniformis van rajta, nem pedig a civil
öltözék. Ehhez a sötét estéhez az sokkal jobban passzolt volna.
– Csak maga van itt? – kérdezte Westin.
– Igen, a kollégáim már elmentek – válaszolta Tilda. – És a mentők is.
Csend lett. Westin nem mozdult, mintha nem tudta volna, merre
induljon, mit tegyen, Tildának pedig egyetlen jó kérdés sem jutott eszébe.
– Livia – mondta végül Westin a kivilágított ablakokra pillantva. – Ő… ő
nincs itt?
– Elvitték – felelte Tilda. – Kalmarba.
– Hol történt? – kérdezte Westin, és ránézett. – Hol történt a baleset?
– A parton… a világítótornyoknál.
– Kiment a tornyokhoz?
– Nem… pontosabban még nem tudjuk.
Westin idegesen pillantott hol Tildára, hol a házra.
– És Katrine és Gabriel? Ők még a szomszédnál vannak?
Tilda bólintott.
 – Elaludtak. Pár órája felhívtam a szomszédot, és érdeklődtem.
– Ez az a tanya, ott? – kérdezte Westin, és délnyugatra nézett, a fény
felé. – Az a tanya?
– Igen.
– Odamegyek – jelentette ki a férfi.
– Elviszem az autómmal – ajánlkozott Tilda. – Addig…
– Nem kell, köszönöm. Muszáj gyalogolnom.
A férfi átmászott egy kőfalon, és gyors léptekkel eltűnt a sötétben.
A gyászolókat sosem szabad magukra hagyni, ezt tanulta Tilda a
rendőrtisztin, ezért a férfi után sietett. Ez nem az a pillanat volt, amikor a
hangulatot könnyed csevegéssel fel lehetett volna oldani, úgyhogy
szótlanul követte.
Hozniuk kellett volna zseblámpát vagy valami hasonlót, itt ugyanis
áthatolhatatlan volt a sötétség. De úgy tűnt, Westin könnyen eligazodik.
Tilda már azt hitte, a férfi megfeledkezett róla, amikor az egyszer csak
hátrafordult, és halkan így szólt:
– Vigyázzon… itt van egy szögesdrót.
Megkerülte a kerítést a főút irányába. Tilda hallotta a sötét tenger
mormogását kelet felől. Csaknem olyan volt, mint a suttogás.
Önkéntelenül is eszébe jutottak a hangok, amelyeket az imént a házban
hallott a falakon keresztül.
– Lakik más is az udvarukban? – kérdezte Tilda.
– Nem – felelte Westin kurtán.
Nem kérdezte meg, mire gondol, Tilda pedig nem magyarázkodott.
Úgy száz méter után felértek egy kavicsos útra, amely egyenesen a
tanyához vezetett. Elhaladtak egy siló meg egy sor parkoló traktor mellett.
Tilda orrát megcsapta a trágya szaga, a másik oldalról pedig, egy istállóból
tehénbőgést hallott.
Végül odaértek Carlssonék házához. Egy fekete macska kelt fel a
lépcsőről, és eltűnt a ház mögött, Westin pedig halkan megkérdezte:
– Katrine találta meg?
 – Nem – felelte Tilda. – Azt hiszem, az egyik óvónő volt az.
Joakim Westin úgy nézett rá, mintha nem egészen értené, mit akar
ezzel.
Tilda később belátta, hogy ott kellett volna maradnia a lépcsőn,
beszélgetni még vele egy kicsit. Ehelyett azonban rögtön az ajtóhoz lépett,
és óvatosan bekopogott.
Alig egy perc múlva megjelent egy szőke nő, kardigánban és
szoknyában: Maria Carlsson.
– Szervusz, gyere be – mondta halkan. – Mindjárt felébresztem őket.
– Gabrielt nem kell, ő hadd aludjon – kérte Joakim.
Maria Carlsson bólintott, és megfordult, a két látogató pedig lassan
követte. Megálltak egy nagy szoba ajtaja előtt, amely a jelek szerint
tévészoba és étkező volt. Az ablakba gyertyát állítottak, egy
lemezjátszóból halk fuvolazene szólt.
Volt valami ünnepélyes hangulat a levegőben, ami a temetésekre
jellemző, gondolta Tilda, mintha valaki ebben a házban halt volna meg,
nem pedig Åluddennél.
Maria Carlsson eltűnt az egyik sötét szobában. Kisvártatva megjelent a
kislány.
Nadrág és póló volt rajta, kezében plüssállatot szorongatott, és unott,
álmos tekintettel nézett rájuk. De amikor meglátta, ki áll a szoba végében,
egyből felderült az arca.
– Szia, apu! – kiáltotta, és odarohant hozzá.
A kislány nem tud semmiről, jött rá Tilda. Még senki nem mondta el
neki, hogy az édesanyja vízbe fulladt.
Még különösebb volt, hogy az apa, Joakim Westin földbe gyökerezett
lábbal állt az ajtóban, még csak nem is üdvözölte a lányát.
Tilda rápillantott, és látta, hogy a férfi arca már nem merev és
kifejezéstelen, hanem zavarodott és rémült – szinte, mint aki sokkot
kapott.
Joakim Westin hangja pánikról árulkodott.
– De hiszen ez Livia – dadogta, és Tildára nézett. – De Katrine?
A feleségem? Hol… hol van Katrine?
NOVEMBER
 6

Joakim egy padon ült a kalmari kórház előtt. Napos, hideg idő volt.
Mellette egy fiatal kórházi lelkész ült kék téli dzsekiben, kezében bibliával.
Egyikük sem szólt.
Odabent az épületben Katrine várt egy szobában. A bejárat mellett egy
tábla állt, ezzel a felirattal: BÚCSÚSZOBA.
Joakim nem volt hajlandó odamenni.
– Jó lenne, ha megnézné – mondta neki az orvos, amikor bent volt nála.
– Ha kibírja.
Joakim megrázta a fejét.
– Elmondom, mit lát majd odabent – folytatta az orvos. – Nagyon
méltóságteli és tiszteletteljes az egész, tompa fényekkel és gyertyákkal. Az
elhunyt egy hordágyon fekszik, rajta lepel, ami eltakarja…
– Ami eltakarja a testét, de az arcát nem – szólt közbe Joakim. – Tudom.
Pontosan tudta, hogyan néz ki egy ilyen búcsúszoba; egy évvel korábban
látta Ethelt egy ilyen helyen. Azt azonban nem bírta elviselni, hogy
Katrinét is így lássa. Lesütötte a szemét, és megrázta a fejét.
Az orvos végül bólintott.
– Akkor várjon itt, kérem! Hamarosan visszajövök.
Bement az épületbe, Joakim pedig leült a késő őszi bágyadt napfénybe,
és várakozott, tekintetét a kék ég felé fordítva. A kórházi lelkész
nyugtalanul fészkelődött mellette, mintha fojtogatónak találná a csendet.
– Régóta voltak házasok? – kérdezte végül.
– Hét évig – felelte Joakim. – És három hónapig.
– Gyermekeik vannak?
– Kettő. Egy fiú és egy lány.
– Mindig szívesen látjuk a gyermekeket a búcsúztatáson – mondta
halkan a lelkész. – Jót tehet nekik… hogy tovább tudjanak lépni.
 Joakim ismét megrázta a fejét.
– Jobb nekik, ha kimaradnak ebből.
Aztán újra csend lett. Néhány perccel később kijött az orvos, kezében
néhány polaroid fényképpel, valamint egy nagy barna csomaggal.
– Sokáig tartott megtalálni a fényképezőt – mondta.
Ezzel odanyújtotta a fotókat Joakimnak. Ő átvette, és Katrine arcával
szembesült. Kettőt készítettek szemből, kettőt profilból. A szeme csukva
volt, de Joakim nem tudta azt képzelni, hogy csak alszik. Bőre fehér volt,
és élettelen, homlokán és arcán fekete sebhelyek éktelenkedtek.
– Megsérült – mondta halkan.
– Az eséstől – felelte az orvos. – Megcsúszott a móló kövén, és beütötte
az arcát, majd a vízbe esett.
– De… megfulladt?
– Minden bizonnyal hipotermia… kihűlt a szervezete. Az évnek ebben a
szakában a Balti-tenger nincsen tíz fok sem – válaszolta az orvos. – Víz
jutott a tüdejébe, amikor elmerült.
– De beleesett a vízbe – mondta Joakim. – Hogyan?
Nem kapott választ.
– Itt vannak a ruhái – mondta az orvos, és átnyújtotta neki a barna
csomagot. – Egészen biztos, hogy nem akarja megnézni?
– Egészen biztos.
– Búcsút venni?
– Nem.
Katrine halálát követően a gyerekek – bár nem értették, miért nincsen
otthon az édesanyjuk –, végül minden este elaludtak a szobájukban.
Maga Joakim a franciaágyon feküdt, és a plafont bámulta órákig. És
amikor végre álomba zuhant, akkor sem tudott megnyugodni, nem tudott
pihenni. Visszatérő álom kínozta.
Azt álmodta, hogy visszatért Åluddenbe. Hosszú ideig távol volt, de most
visszatért.
A kietlen parton állt a világítótornyok tövében, a szürke ég alatt. Aztán
elindult a házuk felé. Az is kietlennek és elhanyagoltnak tűnt: az eső és a
hó elmosta a piros festéket, megszürkítette a homlokzatot.
A veranda ablakait betörték, az ajtó résnyire nyitva állt. Odabent sötét
volt minden.
A verandára vezető kőlépcső ferde volt, és sok helyen repedések
tarkították. Joakim lassan lépdelt felfelé, be a sötétségbe.
Beérve megborzongott és körbenézett a homályban, de itt is ugyanolyan
lepusztult és romos volt minden, mint kint. A tapéták szakadoztak, a
parkettát kavics és por lepte, a bútorok eltűntek. Semmi nyoma nem volt a
felújításnak.
Több szobából is hangokat hallott.
A konyhából mormogás és kaparászás szűrődött ki.
Joakim végigment a folyosón, és megállt a küszöbön.
A konyhaasztalnál Livia és Gabriel ült, kártyáik fölé hajolva. A gyerekek
még kicsik voltak, szemük és szájuk körül azonban ráncok sokasodtak.
Itthon van anyu? – kérdezte Joakim.
Livia bólintott.
Az istállóban van.
Az istálló padlásán lakik, tette hozzá Gabriel.
Joakim bólintott, és lassan kihátrált a konyhából. A gyerekek csendben
ültek tovább a helyükön.
Joakim keresztülvágott a füves belső udvaron, és kinyitotta az istálló
ajtaját.
Hahó! – kiáltott be.
Választ nem kapott, de azért belépett.
A szénapadláshoz vezető meredek lépcsőnél megállt. Aztán lassan
elindult felfelé. A lépcső hideg volt, és nyirkos.
Amikor felért, nem látott szénát, csak pocsolyákat mindenfelé.
Katrine a másik oldalon állt, háttal neki. A fehér hálóing volt rajta, de
csuromvizes volt az is.
Nem fázol? – kérdezte tőle.
 Katrine megrázta a fejét, de nem fordult hátra.
Mi történt a parton?
Ne kérdezz, válaszolta, és lassan süllyedni kezdett a padló résein
keresztül.
Joakim megindult felé.
A-nyaa? – hallatszott a távolból egy hang.
Katrine eltűnt, de a hangja hallatszott még.
Livia felébredt, mondta. Oda kell menned hozzá, Kim.
Joakim hirtelen felriadt álmából.
A hang, ami felébresztette, nem álom volt: Livia kiabált.
– A-nyaaa?
Kinyitotta a szemét, és belebámult a sötétbe, de nem mozdult. Egyedül
volt.
És ismét elcsendesült minden.
Negyed négyet mutatott az óra. Joakim biztos volt benne, hogy csak
néhány perccel azelőtt aludt el – a Katrinéről szóló álma mégis mintha egy
örökkévalóság óta tartott volna.
Behunyta a szemét. Ha most nem mozdul innen, Livia talán visszaalszik.
De szinte azonnal érkezett is a cáfolat:
– A-nyaaa?
Semmi értelme itt maradni, ezt tudta jól. Livia ébren volt, és egészen
addig nem hagyja abba a kiabálást, amíg az édesanyja oda nem megy, és le
nem fekszik mellé.
Joakim lassan felkelt, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát.
A ház jéghideg volt, ő pedig bénítóan egyedül érezte magát.
– A-nyaaa?
Tudta, hogy gondját kell viselnie a gyerekeknek. De nem akarta, nem
bírta – mégsem volt senki, akivel megoszthatta ezt a felelősséget.
Kikelt a meleg ágyból, és csendben kiment a szobájából.
A kislány felemelte a fejét, amikor apja fölé hajolt. Joakim végigsimította
a homlokát, de nem szólt semmit.
– Anya? – motyogta.
– Nem, csak én vagyok az – felelte. – Aludj szépen, Livia!
A kislány nem válaszolt, de lassan visszaereszkedett a párnára. Joakim
ott állt még egy darabig a sötétben, amíg lánya légzése ismét egyenletes
nem lett.
Ekkor tett egy óvatos lépést hátra. Majd még egyet. Aztán az ajtó felé
fordult.
– Nem menj el, apu!
Olyan tisztán és érthetően mondta, hogy Joakim megtorpant a hideg
padlón.
Livia hangja teljesen éber volt, de mozdulatlanul feküdt. Joakim lassan
visszafordult felé.
– Miért ne? – kérdezte halkan.
– Maradj itt – kérlelte Livia.
Joakim nem válaszolt. Lélegzet-visszafojtva hallgatózott. A kislány
hangja éber volt ugyan, mégis az volt az érzése, hogy alszik.
Amikor már egy jó perce állt ott mozdulatlanul, kezdte úgy érezni
magát, mint valami világtalan abban a sötét szobában.
– Livia? – suttogta.
Nem kapott választ, de a kislány szapora légzése izgatottságról
árulkodott. Joakim tudta, hogy hamarosan újra elkezd kiabálni utána.
Hirtelen támadt egy ötlete. Elsőre ugyan bizarrnak tűnt, de végül is
miért ne próbálhatná ki?
Csendben kisietett a szobából, egyenesen a fürdőszobába. Villanyt sem
gyújtott, csak tapogatózva haladt előre, beleütközött a mosdókagylóba,
aztán megtalálta mellette a szennyeskosarat. A kosár majdnem teljesen
tele volt, közel egy hete nem mosott senki. Joakim egyszerűen erre is
képtelen volt.
Aztán meghallotta a kiáltást Livia szobája felől:
– A-nyaaa?
 Joakim tudta, hogy ez így fog folytatódni egy ideig.
– A-nyaaa?
Így lesz ez most már, éjről éjre. Vége nem lesz soha.
– Nyugalom – mormogta a szennyeskosár mellől.
Felnyitotta a kosarat, és elkezdett turkálni a ruhák között.
Illatok csapták meg az orrát. A legtöbb ruha a szennyesben az övé volt;
pólók, nadrágok, alsóneműk, amelyeket mind-mind a baleset előtti utolsó
napokban hordott. Joakim kihúzott néhányat: egy farmert, egy piros
gyapjúpulóvert, egy fehér pamutszoknyát.
Nem tehetett róla, muszáj volt őket az arcához szorítania.
Katrine.
Itt akart maradni még, a feltörő emlékek áradatában – keserű-édes
emlékek, melyeket a ruhák csalogattak elő belőle. Ám Livia panaszos
kiáltásai nem hagytak neki nyugtot.
– A-nyaaa?
Joakim magához vette a piros gyapjúpulóvert, majd elsietett Gabriel
csendes szobája előtt, vissza Liviához.
A kislány ekkorra már jóformán teljesen lerugdosta magáról a takarót,
és ébredezni kezdett. Amikor Joakim belépett, felemelte a fejét, és némán,
értetlen tekintettel nézett rá.
– Most már aludj szépen, Livia – mondta Joakim. – Itt van anya.
Livia mellé tette Katrine vastag pulóverét, egészen közel hozzá, és
alaposan betakargatta a kislányt.
– Aludj szépen – ismételte meg halkan.
– Mmm.
A kislány valami érthetetlent motyogott álmában, és egyre inkább
ellazult. Légzése most nyugodtabb volt, átkarolta édesanyja pulóverét, és
belefúrta az arcát. A gotlandi birkababa a másik oldalán feküdt, de azzal
nem törődött.
Liviát újra elnyomta az álom.
A veszély tehát elmúlt, és Joakim tudta, hogy Livia holnap már arra sem
fog emlékezni, hogy felriadt éjjel.
Joakim fellélegzett, és csüggedten ült Livia ágyának szélére.
Sötét szoba, ágy, lehúzott redőny.
Aludni akart ő is, olyan mélyen, mint Livia, hogy elfeledkezhessen
magáról. Nem bírt gondolkodni, nem volt semmi ereje már.
És mégis képtelen volt elaludni.
A szennyeskosárra gondolt, amely tele volt Katrine ruháival. Aztán
kisvártatva felkelt, és visszament a fürdőszobába a kosárhoz.
A halom legalján megtalálta, amit keresett: Katrine fehér hálóingét, elöl
egy piros szívvel.
Odakint a folyosón megállt, és mindkét gyerekszoba ajtajánál
hallgatózott. Tökéletes csend honolt mindenütt.
Joakim bement a szobájába, felkapcsolta a villanyt, kisimította a lepedőt,
felrázta a párnákat, és félrehajtotta a takarót. Aztán lefeküdt, behunyta a
szemét, és magába szívta Katrine illatát.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a puha anyagot.
És újra eljött a reggel. Joakim az ébresztő makacs csipogására ébredt – ami
nem jelenthetett mást, mint hogy sikerült elaludnia.
Katrine nincs többé, mondta magának.
Hallotta, ahogy Gabriel és Livia mocorogni kezdenek a szobájukban,
majd egyikük felkel, és kisompolyog a fürdőszobába – és ekkor Joakim
rájött, hogy a felesége illatát érzi. Kezében valami puhát fogott.
A hálóinget.
A félhomályban szinte szégyenkezve pillantott a ruhára. Felrémlett
benne, mit művelt éjjel a fürdőszobában, és gyorsan letakarta, hogy ne is
látsszon.
Joakim felkelt és lezuhanyozott, felöltözött, aztán felöltöztette a
gyerekeket is, és asztalhoz ültette őket. Óvatosan rájuk sandított, hogy
vajon figyelik-e őt, de mindkettő a tányérja fölé hajolt.
A sötétség és a reggeli hideg mintha felélénkítette volna Liviát. Amikor
Gabriel kiment vécére, a kislány apjára nézett.
– Anyu mikor jön vissza?
 Joakim behunyta a szemét. Éppen a pultnál állt, lányának háttal, és a
kezét melengette a kávéscsészével.
A kérdés ólomsúllyal nehezedett rá. Nem bírta elviselni, de Katrine
halála óta Livia minden reggel és este feltette neki.
– Nem igazán tudom – mondta lassan. – Nem tudom, hogy anya mikor
jön vissza.
– De mikor? – kérdezte ismét Livia, ezúttal hangosabban.
Válaszra várt.
Joakim nem szólt semmit, de végül hátrafordult. Tökéletes időpont
nincs, nem is lesz soha. Liviára pillantott.
– Igazából… nem hiszem, hogy anya valaha is visszajön – mondta. – Anya
elment, Livia.
Livia rábámult.
– Nem – mondta aztán határozottan. – Anya nem ment el.
– Livia, anya nem…
– De igen! – kiabálta Livia. – Igenis visszajön! Vita lezárva!
Aztán újra nekiállt majszolni a szendvicsét. Joakim lehajtotta a fejét, és
megitta a kávéját, megsemmisülve.
Minden reggel nyolckor bevitte a gyerekeket Marnäsbe, el az åluddeni
némaságból.
Amikor beléptek Gabriel csoportjába, vidám kiáltások fogadták őket.
Joakimnak semmi ereje nem volt semmihez. Csak fáradtan megölelte a
fiát, és elköszönt tőle. Gabriel gyorsan hátat fordított neki, és a
párnaszobába sietett, pajtásaihoz.
De a gyerekek energiája is el fog tűnni majd, gondolta Joakim,
megöregszenek, arcuk hamuszürke és beesett lesz. A vidám vonások
mögött nincsen más, csak halálfejek és tátongó szemüregek.
Megrázta a fejét, hátha ezzel elüldözi sötét gondolatait.
– Szia, apu – szólt Livia, amikor Joakim elköszönt tőle az öltözőnél. –
Anya hazajön ma?
Mintha meg sem hallotta volna, mit mondott neki a reggelinél.
 – Nem, ma este nem – mondta halkan. – De én jönni fogok érted.
– Korán?
Livia azt szerette, ha korán hazaviszik – de aztán amikor Joakim
megjelent az óvodában, sosem akaródzott otthagyni a barátait.
– Persze – felelte. – Itt leszek már egészen korán.
Csendben bólintott, majd Livia besietett a többiekhez. Pontosan ekkor
egy ősz hajú nő lépett oda hozzá.
– Szervusz, Joakim – ennyit szólt csupán, és szomorúan nézett rá.
– Szervusz.
Joakim felismerte a nőt: Marianne, az óvodavezető.
– Hogy vagy?
– Nem túl jól – felelte Joakim.
Húsz perc múlva a temetkezési vállalkozónál kellett lennie
Borgholmban. Elindult kifelé. Marianne azonban közelebb lépett.
– Megértem – mondta. – Mindannyian megértjük.
– Beszél? – kérdezte Joakim, a szoba felé pillantva.
– Livia? Persze, ő eléggé…
– Úgy értem, az édesanyjáról.
– Nem igazán. De mi sem. Mármint úgy értem… – Marianne egy
pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Ha ez neked megfelel így, az
óvónők nem bánnak Liviával máshogyan, mint előtte. Úgy kezeljük, mint
bármelyik másik gyereket.
Joakim csendben bólintott.
– És ha esetleg nem hallottál volna róla… én találtam meg a vízben –
mondta Marianne.
– Vagy úgy.
Joakim nem kérdezett semmit, Marianne azonban csak beszélt tovább,
mintha neki is szüksége lenne arra, hogy kiöntse a szívét:
– Aznap már csak Livia és a kis Gabriel voltak itt… Már öt óra is elmúlt,
de értük nem jött még senki. Próbáltam telefonálni, de nem vették fel a
telefont. Úgyhogy autóba ültettem őket, és kimentünk Åluddenbe. A ház
nyitva volt, úgyhogy a gyerekek berohantak… de az udvaron nem volt
sehol senki. Lementem a partra, és megláttam egy piros foltot a vízben a
világítótornyoknál… egy piros dzseki volt.
Joakim csendesen figyelt, és közben azon gondolkodott, hogyan nézhet
ki Marianne feje a vékony bőr alatt. Keskeny koponyája lehet, magas,
fehér arccsonttal.
Marianne folytatta:
– Láttam a dzsekit, aztán megláttam a nadrágot is… és ekkor fogtam fel,
hogy valaki van a vízben. Azonnal riasztottam a mentőket, aztán
lefutottam a vízhez, de megértettem, hogy… hogy már késő. Olyan furcsa
ez az egész… hiszen előző nap még beszéltem vele.
Marianne lehajtotta a fejét, és elhallgatott.
– És senki más nem volt ott – szólt Joakim.
– Ezt hogy érted?
– A gyerekek. Nem voltak ott, és nem látták Katrinét.
– Nem, ők a házban maradtak. De aztán átmentem velük a szomszédhoz.
Nem láttak semmit.
– Nagyszerű.
– A gyerekek a jelenben élnek, gyorsan alkalmazkodnak – mondta
Marianne. – Gyorsan… gyorsan felejtenek.
Amikor Joakim visszament az autóhoz, egy dologban biztos volt: nem
engedi majd, hogy Livia elfelejtse Katrinét.
És nem felejtheti el ő maga sem. Azt sohasem bocsátaná meg magának.
 1884 TELE
Az åluddeni északi világítótorony fénye ebben az évben kihunyt. És amennyire én
tudom, örökre: azóta sem gyújtották fel többé.
De Ragnar Davidsson azt mesélte, előfordul még néha, hogy fény világít a
toronyban – azon az éjjelen, mielőtt valaki meghal.
Talán egy régi tűz lángol fel a toronyban néha, egy szörnyű baleset emléke.
– Mirja Rambe
Napnyugta után két órával kialszik Åludden északi tornyának fénye.
1884. december tizenhatodika van. A vihar, amely délután vonult a
sziget fölé, már elérte tetőpontját; a szél és a hullámverés fülsiketítő
dübörgése minden más hangot elnyom a parton.
Mats Bengtsson, az egyik őr, éppen a déli torony felé igyekszik: ez az
egyetlen oka, hogy nem a házban van éppen, hanem odakint a viharban, és
ezért veheti észre a part felé pillantva, a sűrű hóesésen keresztül, hogy
valami történt. A déli torony világít, mint rendesen, az északi azonban
nem – mint amikor elfújják a gyertyát, úgy hunyt ki annak is a fénye.
Bengtsson csak bámul néhány pillanatig, majd sarkon fordul, az udvar
felé, és felrohan a lakóház lépcsőin. Feltépi az ajtót.
– Kialudt a fény! – kiabálja. – Az északi kialudt!
Bengtsson hallja, ahogy a konyhából valaki kikiabál válaszul, talán a
felesége, Lisa az, de nem marad bent a melegben: megy is azonnal ki,
vissza a viharba.
A part közelében úgy csapja a szél a havat az arcába, hogy kénytelen
meggörnyedni; olyan érzése van, mintha a sarki szél egyenesen
keresztülfújna rajta.
Jan Klackman segéd van egyedül most a toronyban, négy óra óta.
Klackman Bengtsson legjobb barátja. Bengtsson jól tudja, hogy
Klackmannak segítségre van szüksége, ha ismét meg akarja gyújtani a
fényt a toronyban, akármi miatt is aludt ki korábban.
 Amikor beállt a tél, köteleket feszítettek ki néhány vaspóznára, hogy
ezzel jelezzék az utat az udvartól a tornyokig, és Mats Bengtsson most
ebbe kapaszkodik görcsösen, mindkét kezével, nehogy elsodorja a szél.
Lebotorkál a partra, küzdve a szembeszéllel, majd kimegy a tornyokhoz
vezető mólóra. Idekint van egy vastag lánc, amelyben megkapaszkodhat,
de talpa alatt a köveket jég borítja, bármelyik pillanatban megcsúszhat
rajtuk.
Amikor végre eléri az északi tornyot, felnéz: bár a fény kialudt, mégis
mintha valami halovány világosságot vélne felfedezni a magasban.
Mintha valami égne – vagy talán izzik?
Petróleum. A petróleum, a szenet felváltó újdonság – biztosan az fogott
tüzet.
Bengtsson kinyitja az acélajtót, és bemegy. Az ajtó becsapódik mögötte.
Ide már nem hatol be a szél, de a vihar tombolása innen is hallatszik.
Felsiet a csigalépcsőn a torony tetejébe.
Bengtsson zihál. Százhatvannégy lépcsőfokot kell megtennie –
annyiszor ment már fel itt, volt lehetősége megszámolni. Mindvégig érzi,
ahogyan a szél a méteres vastagságú falon dörömböl. Mintha a torony is
meginogna az ítéletidőben.
Félúton jár, amikor valami megcsapja az orrát.
Égett hús szaga.
– Jan? – kiabálja. – Jan!
Húsz lépéssel később megpillantja a testet. Feje lefelé, a lépcső felé néz,
teste akár a padlóra hajított rongy. A fekete uniformis még mindig lángol.
Klackman alighanem elveszthette az egyensúlyát odafent, és magára
öntötte az égő petróleumot.
Bengtsson odalép hozzá, leveszi a kabátját, és oltani kezd.
Valaki jön mögötte felfelé a lépcsőn, Bengtsson pedig hátra sem néz,
csak ordít:
– Klackman ég!
Még mindig próbálja elfojtani a lángokat barátja testén.
– Itt vagyok!
 Egy kéz nehezedik a vállára. Westerberg az, a másik segéd; egy kötél van
nála, amelyet gyorsan Klackman karja alá fűz.
– Emeljük!
Westerberg és Bengtsson sietve elindulnak lefelé a csigalépcsőn
Klackman füstölgő testével.
Odalent a földszinten már újra lehet lélegezni, majdhogynem rendesen.
De vajon Klackman is lélegzik még? Westerberg lámpása most a földön áll,
és a gyenge fényben Bengtsson látja, mennyire megégett Klackman. Úgy
tűnik, több ujja is elszenesedett, és a lángok már az arcát és a haját
nyaldossák.
– Ki kell vinnünk innen – mondja Bengtsson.
Együttes erővel kinyitják az ajtót, és kibotorkálnak a viharba, maguk
között vonszolva Klackmant. Bengtsson mélyet lélegez a friss, jéghideg
levegőből. A hóvihar csendesedik már, de a szél még mindig magasra
korbácsolja a hullámokat.
Mire felérnek a mólón túl a partra, elfogy minden erejük. Westerberg
kezéből kihullik Klackman lába, nem bírja tovább; zihálva esik össze a
hóban. Bengtsson is elereszti, de az arca fölé hajol.
– Jan? Hallasz engem, Jan?
De már túl késő, nem tehetnek semmit. Klackman súlyosan égett teste
mozdulatlanul fekszik előttük a földön, a lélek már kiszállt belőle.
Ekkor Bengtsson hangokat hall, nyugtalanul kiáltozó emberek
közelednek. Jonsson mester és a négy másik őr az, akik ahogy csak bírnak,
rohannak előre a szélben.
Mögöttük jönnek az asszonyok. Bengtsson látja, hogy egyikük Anne-
Marie, Klackman felesége.
A feje hirtelen teljesen kiürül. Mondania kell neki valamit, de hát mit
mond az ember, ha a legszörnyűbb történt meg, ami csak történhetett?
Odarohan hozzájuk egy nő. Magánkívül van a gyásztól, és Klackman fölé
hajol, kétségbeesetten rázva az élettelen testet.
De nem Anne-Marie Klackman az, hanem Lisa, Bengtsson felesége – ő
zokog most Klackman mellett.
Mats Bengtsson hirtelen ráébred, hogy semmi sem úgy van, ahogyan
hitte.
Elkapja felesége tekintetét, amikor az felkel. Lisa most már magához tért
egy kicsit, és rájön, mit tett, de Bengtsson csak bólint.
– A barátom volt – mondja, és elfordul, a kihunyt fényű északi torony
felé.
 7

– Szóval azt mondod, Gerlof, hogy régen minden jobb volt? – kérdezte
Maja Nyman.
Gerlof a marnäsi otthon kávészobájának asztalára tette csészéjét, és
mint mindig, ezúttal is töprengett néhány másodpercig, mielőtt
válaszolna.
– Nem minden. És persze nem mindig. De azért elég sok dolog…
rendesen meg volt tervezve – mondta azután. – Volt időnk végiggondolni
mindent rendesen, mielőtt belekezdtünk volna. Mostanában ilyesmire már
nincs lehetőség.
– Megtervezve? – kérdezte Maja. – Hát nem is tudom… Nem emlékszel a
stenviki cipészre? Aki akkoriban élt ott, amikor mi gyerekek voltunk?
– Paulssonra gondolsz?
– Arne Paulssonra, igen – válaszolta Maja. – A világ legrosszabb cipésze
volt. Neki mindegy volt, hogy jobb láb vagy bal láb, egyféle cipőt gyártott,
vagy hát egyszerűen nem tudta megkülönböztetni őket, nem tudom.
– Igen – felelte Gerlof halkan –, emlékszem rá.
– Ha másra nem, hát a lábfájásra mindenképpen – mosolygott Maja. –
Paulsson cipőinek megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy egyszerre
szorítottak és lötyögtek az ember lábán. És ha futottunk, mindig leesett.
Hát most mondd, tényleg jobb volt akkor?
Tilda az asztaluknál ült az idősek otthonában, és élvezettel hallgatta
őket. Szinte feledte is közben munkahelyi gondjait.
Az efféle beszélgetéseket, emlékeket meg kellene őrizni az utókor
számára, gondolta, de a magnója bent maradt Gerlof szobájában az
íróasztalon.
– Hát nem – felelte Gerlof, és ismét kezébe vette a csészét. – Talán nem
látott mindenki annyira előre régebben sem. De legalább gondolkodtak az
emberek.
Húsz perccel később visszatértek Gerlof szobájába, és Tilda ismét
elindította a hangfelvételt. A háttérben falióra ketyegett, amikor Gerlof
mesélni kezdte első élményeit a tengerről.
Az élet a legkevésbé sem unalmas egy idősek otthonában, látta be Tilda
– sokkal inkább nyugodt. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban, egyre
otthonosabban érezte magát Gerlof kicsiny szobájában, főként mivel itt
szinte teljesen el is tudta felejteni az utóbbi napok eseményeit, mindent,
amit Åluddenben elrontott.
Nem megfelelő személy halálhírét közölte, nem megfelelően bánt
Westinnel – hiszen a férfi most láthatóan nem akar beszélni vele, és ez
elég sok pletykára adhat okot kollégái körében –, holott még csak néhány
napja van itt állásban.
Miközben persze nem ő volt az egyetlen, aki hibázott.
Hirtelen észrevette, hogy Gerlof abbahagyta a kedélyes csevegést, és
most komolyan néz rá.
– Így van ez – mondta. – Minden változik.
A kazetta csak kattogott a magnóban.
– Hát igen, ezek már új idők – mondta hangosan Tilda. – És a régi idők…
Mire gondolsz, amikor visszaemlékszel rájuk?
– Nos… nekem természetesen a tengerészet jut eszembe – felelte Gerlof,
és gyanúsan méregette a magnót. – És azok a szép hajók, amelyek ott
hajóztak Borgholm kikötőjében. Hogyan illatoztak… a kátrány, a festék és
az olaj szaga terjengett mindenfelé… Meg a vízé, ami felcsapott a
fedélzetre, meg aztán a szagok a hajókonyha felől…
– Mi volt a legjobb ezekben a régi időkben? – kérdezte Tilda.
– A nyugalom… és a csend. Hogy mindennek meg lehetett adni a módját.
Persze amikor én hajóztam, már volt motor a hajók többségén, de amin
csak vitorla volt, azzal szélcsendben nem lehetett semmit sem kezdeni.
Akkor nem volt mit tenni, csak leeresztettük a horgonyt, és vártuk a
szelet. És a telefon meg az adóvevő előtt nem tudott senki ezekről a
hajókról, nem tudtuk, hol járnak. Egy szép napon egyszer csak
felbukkantak a láthatáron, dagadó vitorlákkal szelve a hullámokat, és
hazafelé tartottak. És akkor az asszonyok fellélegezhettek – hogy
legalábbis ezúttal nem történt semmi baj.
 Tilda bólintott. Aztán megint eszébe jutott az előző hét, a téves halálhír,
majd megkérdezte:
– Mit tudsz az åluddeni udvarról, Gerlof?
– Åluddenről? Hát tudok néhány dolgot. Stenvikhez képest a sziget
másik oldalán van, de hát a nagyapád ott lakott a szomszédban.
– Tényleg? Mellette?
– Hát majdnem. Az ő házikója pár kilométerrel északabbra volt. Ragnar
angolnára vadászott a foknál, és hát ő volt a világítótornyok felügyelője is.
– És voltak a házról történetek is?
– Hát igen, van egyfajta híre, ezt lehet mondani – felelte Gerlof. – A ház
alapja állítólag egy régi, elhagyatott kápolna gránitjából származik, a fa
pedig egy elsüllyedt hajó rakománya volt. Az újrahasznosítás bizony nem
mai találmány.
– És miért csak az egyik torony világít?
– Történt ott valami baleset, talán tűzvész… ha jól emlékszem. A két
torony azért épült, hogy megkülönböztessék Åluddent a többi ölandi
világítótoronytól, de végül aztán túl költségesnek bizonyult két tornyot is
működtetni, úgyhogy megelégedtek eggyel. – Gerlof töprengett egy ideig,
majd hozzátette: – És persze mostanában már szatellitek segítségével
navigálnak a hajók, úgyhogy igazából arra az egyre sincsen szükség.
– Modern idők – mondta Tilda.
– Hát igen. Jobb cipő, bal cipő.
Csend lett a szobában.
– Jártál ott? – kérdezte aztán Gerlof.
Tilda bólintott. Most már befejezték a Davidsson család életének
taglalását, úgyhogy le is kapcsolta a felvételt.
– A múlt héten voltam ott – mondta aztán. – Történt ott egy baleset.
Valaki vízbe fulladt.
– Igen, olvastam róla az Ölandi Hírekben. Egy fiatal nő volt az.
Gondolom, ő volt az anyuka abban a családban, amelyik megvette az
udvart.
– Igen, ő.
 – És ki talált rá?
Tilda habozni látszott.
– Erről igazából nem lenne szabad beszélnem.
– Nem, hát persze. Hiszen rendőrségi ügy. És óriási tragédia.
– Főleg a férjnek és a gyerekeknek.
Tilda végül mégis elmesélte szinte az egészet: hogy hogyan hívták ki őt a
baleset helyszínére, hogyan húzták ki a vízből a testet a tornyoknál.
– Ez a nő, ez a Katrine Westin, teljesen egyedül volt. Megebédelt,
bekapcsolta a mosogatógépet, aztán lement a partra, és végigment a
mólón. És megcsúszott, vagy a vízbe vetette magát.
– És megfulladt – tette hozzá Gerlof.
– Pontosan. Azonnal megfulladt, bár ott egészen sekély a víz.
– Nem mindenhol. A mólónál mélyebb a víz, láttam ott vitorlásokat
kikötni. Látta valaki a balesetet?
Tilda megrázta a fejét.
– Legalábbis nem jelentkezett egyetlen szemtanú sem. A part teljesen
kihalt volt.
– Az ölandi part telente szinte mindig az – mondta Gerlof. – És nem volt
ott valaki más nyoma a parton? Valakié, aki esetleg meglökhette a nőt?
– Nem, egyedül volt a mólón. Ahhoz, hogy az ember kimenjen oda,
először a parton kell végigsétálni, és ott a homokban nem találtuk senki
más lábnyomát. – Tilda a magnóra nézett. – Beszélgetünk még egy kicsit
Ragnarról?
De Gerlof mintha meg sem hallotta volna. Nehézkesen felkelt, és az
íróasztalához botorkált, majd a fiókjából kivett egy fekete jegyzetfüzetet.
– Mindig felírom, milyen idő volt – mondta, és a megfelelő naphoz
lapozott. – Aznap szinte teljes volt a szélcsend. A szél erőssége 1–2 m/sec
volt.
– Olyasmi lehetett, igen. Csendes, nyugodt volt az időjárás Åluddennél.
– Ami azt jelenti, hogy nem voltak nagy hullámok, amelyek elmoshatták
volna a nyomokat – mondta Gerlof.
 – Nem. És hát a nő nyomai ott voltak még a homokban, én magam is
láttam.
– Voltak rajta sérülések?
Tilda tétovázott. Emlékezetében kellemetlen képek bukkantak elő.
– Csak egy rövid időre láttam, de a homlokán volt egy kis seb.
– Horzsolás?
– Igen… alighanem beüthette a fejét a móló kövébe, amikor elesett.
Gerlof ismét leült az asztalhoz.
– Ellenségek?
– Ezt hogy érted?
– Voltak ennek a nőnek, aki megfulladt… voltak ellenségei?
Tilda felsóhajtott.
– Honnan tudhatnám, Gerlof? Egyébként is, szoktak ezen a szigeten
kisgyerekes anyukáknak mindenféle halálos ellenségei lenni?
– Csak arra gondoltam, hogy…
– Most inkább váltsunk témát! – Tilda komolyan nézett idős rokonára. –
Tudom, hogy szeretsz eltöprengeni dolgokon, meg kombinálni, de
ilyesmiről nem fogok beszélgetni veled.
– Értem én, értem; elvégre rendőr vagy.
– Utcai rendőr, igen. És nem gyilkossági nyomozó. – De hozzá is tette
gyorsan: – És egyébként sem folytat senki nyomozást gyilkosság ügyében.
Erőszakos cselekménynek, bűnténynek semmi jele sincs, nem látunk
indítékot. A férje szerint persze nem baleset történt, de azt még ő sem
tudja megmondani, hogy miért akarta volna bárki is eltenni a feleségét láb
alól.
– Hát jó – szólt Gerlof –, csak eltöprengtem. Elvégre, ahogy te is
mondtad, szeretek eltöprengeni dolgokon.
– Nagyszerű. És most beszélgessünk megint egy kicsit a családról!
Gerlof nem szólt.
– Elindítom a felvételt, jó? – kérdezte Tilda.
 – Esetleg a tenger felől?
– Hogy micsoda?
– Ha valaki hajóval jött a part mentén, és az åluddeni mólónál kötött ki –
mondta Gerlof. – Akkor a homokban értelemszerűen nem maradnak
nyomok.
Tilda felsóhajtott.
– Akkor majd nekiállok nyomozni egy hajó után. – Tilda rápillantott, és
megkérdezte: – Fárasztóak ezek a felvételek, Gerlof?
Gerlof tétovázott.
– Nem könnyű eltávozott rokonokról beszélni – mondta végül. – Olyan
érzésem van, mintha itt lennének valahol, és kihallgatnának.
– Szerintem büszkék lennének.
– Talán igen, talán nem – felelte Gerlof. – Attól függ, hogy mit mesél
róluk az ember.
– Leginkább a nagyapámról szeretnék hallani – mondta Tilda.
– Tudom – bólintott Gerlof komolyan. – De talán ő is hallgatózik.
– Nehéz volt egy ilyen báttyal, mint Ragnar?
Gerlof pár pillanatig csendben ült.
– Megvoltak a maga rossz tulajdonságai. Például roppantul haragtartó
volt. Ha úgy érezte, hogy valaki becsapta, hát azzal nem kötött üzletet
soha többé… Nem feledte el a régi sérelmeket.
– Én nem emlékszem rá – mondta Tilda. – És apa sem emlékezett. Vagy
hát legalábbis sosem beszélt róla.
Ismét elhallgattak.
– Ragnar megfagyott az egyik hóviharban – folytatta aztán Gerlof. –
A holttestét a parton találták meg, délre a házától. Erről beszélt az
édesapád?
– Erről igen, elvégre ő volt az, aki rátalált. Úgy volt, hogy horgászni
indult éppen, ugye? – kérdezte Tilda. – Legalábbis apa ezt mondta.
– A halászhálókat nézte meg aznap – mondta Gerlof –, és amikor a szél
felerősödött, partra szállt Åluddennél. Elvégre ő volt a felügyelő, és az
emberek látták is kint a tornyoknál. A csónakját alighanem
megrongálhatták a hullámok, mert végül a part mentén ment hazafelé… és
akkor csapott le az ítéletidő. Ragnar a hóban lelte halálát.
– Senkiről sem állíthatjuk biztosan, hogy meghalt, amíg be nem viszik a
melegre, és ott sem éled fel – jelentette ki Tilda. – Történt már olyan, hogy
jéggé fagyott embereket találtak a hóban, pulzusuk sem volt már, de
feléledtek, amint bevitték őket a melegbe.
– Ezt ki mondja?
– Martin mesélte.
– Ki az a Martin?
– Martin… a barátom – mondta Tilda.
De azonnal meg is bánta, hogy ezt a szót használta – Martinnak egészen
biztosan nem tetszett volna.
– Ezek szerint van egy barátod?
– Igen… vagy hát valami olyasmi.
– Az jól hangzik. Van más neve is a Martinon kívül?
– Martin Ahlquistnek hívják.
– Nagyszerű! – mondta Gerlof. – És ez a te Martinod itt lakik a szigeten?
Az én Martinom, gondolta Tilda.
– Nem, Växjőben. Tanár.
– De talán meglátogat téged itt valamikor?
– Nagyon remélem. Megígérte.
– Kiváló. – Gerlof mosolygott. – Látszik rajtad, hogy szerelmes vagy.
– Tényleg?
– Egészen kivirulsz, amikor Martinról beszélsz. Ezt szeretem.
Biztatólag mosolygott Tildára, ő pedig visszamosolygott rá.
Amikor Gerlofnál ült, és Martinról beszélt, olyan nagyon egyszerűnek
tűnt minden.
 8

Livia minden este Katrine piros gyapjúpulóverét szorongatva aludt el,

Joakim pedig a hálóinget tette párnája alá. Így volt a legmegnyugtatóbb.
Az élet haladt tovább Åluddenben, legalábbis úgy-ahogy. A gyerekeket
minden hétköznap reggel el kellett vinni az óvodába, délután pedig értük
kellett menni. A kettő között hét órán keresztül egyedül volt a házban,
nyugalomra mégsem lelhetett. A temetkezési vállalkozó különféle
kérdésekkel többször is felhívta a temetés előtt, neki pedig bankok és
vállalatok tömegét kellett megkérnie, hogy töröljék Katrinét a
nyilvántartásukból. Rokonok hívták fel, és stockholmi ismerősök küldtek
virágot. Közülük többen el akartak jönni a temetésre is.
Joakim pedig leginkább ki akart húzni minden telefont, és bezárkózni
Åluddenbe. Teljesen kikapcsolni mindent.
A házzal persze rengeteg munka volt még, és a kertben is – ő azonban
semmi mást nem akart, mint az ágyában feküdni, magába szívni Katrine
ruháinak illatát, és csak bámulni a hófehér plafont.
Meg aztán ott volt a rendőrség. Ha lett volna ereje, biztosan
megkérdezte volna tőlük, hogy ki a felelős a belső ügyek kivizsgálásáért,
már ha van ilyen személy egyáltalán – de erre is képtelen volt.
Az egyetlen, aki a rendőrségtől kereste, Tilda Davidsson volt, Marnäsből.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Borzasztóan sajnálom.
Nem kérdezte meg tőle, hogy van, csak újra meg újra elnézést kért a
tévedésért. Rossz név állt a papíron, ezzel védekezett – félreértés történt.
Félreértés? Joakim azért ment haza, hogy a feleségét vigasztalja, erre
kiderül, hogy meghalt.
Csendben végighallgatta Davidssont, szűkszavúan válaszolt neki, és nem
tett fel kérdéseket. A beszélgetés hamar véget ért.
Amikor letette a telefont, leült a számítógéphez, és levelet írt az Ölandi
Híreknek, amelyben röviden beszámolt a történtekről. Levelét ekképpen
zárta:
 Órákon keresztül abban a hitben éltem, hogy a lányom fulladt vízbe, és a
feleségem él, miközben pont fordítva volt. Nagyon nagy kérés lenne a rendőrség
felé, hogy legyenek már képesek megkülönböztetni az élőket a holtaktól?
Nem hiszem, hogy ez a mi feladatunk volna.
Joakim Westin, Åludden udvara
Nem számított rá, hogy jelentkezni fog nála a felelős személy, és igaza is
lett.
Két nappal később találkozott Åke Högströmmel, a marnäsi pappal, aki a
temetési szertartást volt hivatva elvégezni.
– Tud aludni rendesen? – kérdezte a lelkész egy csésze kávé felett,
miután még egyszer, utoljára végighaladtak a ceremónia menetén.
– Tudok – felelte Joakim.
Megpróbált visszaemlékezni, miben is maradtak. Felhívták a kántort,
hogy kiválasszák a zsoltárokat, ez rémlett neki, de az már nem, hogy
melyeket választották ki végül.
A marnäsi lelkész egy ötvenes éveiben járó szakállas férfi volt. Ajkán
szelíd mosoly játszott, és fekete öltönyben meg szürke pólóban volt.
Dolgozószobájának falait mindenféle témájú könyvek borították,
íróasztalán pedig egy fotó volt látható, amelyen a szélesen mosolygó
lelkész egy csukát mutatott a kamerának.
– Nem zavarja a világítótorony fénye? – kérdezte most.
– A fény? – kérdezett vissza értetlenül Joakim.
– Igen, ahogy egész éjszaka villog.
Joakim megrázta a fejét.
– Nyilván ezt is meg lehet szokni – mondta Högström. – Olyan lehet ez,
mint az autók zaja. Maguk korábban Stockholmban laktak, ugye?
– Nem a központban – válaszolta Joakim.
Csak hétköznapi csevegés volt ez, amellyel a lelkész megpróbálta oldani
a hangulatot, de Joakimnak így is nehezére esett megtalálni a szavakat.
– Akkor tehát a 289-es zsoltárral nyitunk, aztán a szertartás után jön a
256-os, végezetül pedig a 297-es – mondta Högström. – Ugye ebben
állapodtunk meg?
 – Jó lesz így, igen.
A temetés előtti este nagyjából tíz körüli vendég érkezett Stockholmból:
Joakim édesanyja, nagybátyja, két unokatestvére, valamint kettejük
néhány közeli barátja. Óvatosan mozogtak a házban, és inkább csak
egymással beszélgettek. Liviát és Gabrielt teljesen felvillanyozta a sok
látogató, de azt nem kérdezték meg, miért jöttek.
A temetés egy csütörtöki napra volt kitűzve, délelőtt tizenegy órára a
marnäsi templomban. A gyerekek nem voltak jelen – Joakim szokás szerint
nyolckor elvitte őket az óvodába, anélkül hogy bármit is mondott volna
nekik. Számukra ez a nap éppen olyan volt, mint a többi, Joakim azonban
hazament, felvette fekete öltönyét, majd végignyúlt a franciaágyon.
A falióra a folyosón ketyegett, és Joakimnak eszébe jutott, hogy még a
felesége húzta fel. Igazából nem lett volna szabad ketyegnie most, hogy
Katrine már nincs itt. Ennek ellenére mégis járt.
Joakim a plafont bámulta, és azon morfondírozott, hogy mi maradt még
Katrinéből a házban. Fejében hallotta, ahogyan a nő utánakiált.
Egy órával később egy kényelmetlen fapadban ült, tekintetét konokul egy
festményre szegezve. A festményen egy férfi volt látható, annyi idős, mint
ő maga, és egy római kínzóeszközre volt felszögezve. Egy keresztre.
A marnäsi templom magas volt, és visszhangos. Néhányan csendesen
sírdogáltak.
Joakim a legelső padban ült, édesanyja mellett, akinek arcát gyászfátyol
fedte. Fejét lehajtotta, és néha szipogott. Joakim tudta, hogy ő maga nem
fog sírni, ugyanúgy, ahogy egy évvel korábban Ethel temetésén sem sírt.
A könnyek csak később jöttek, az éjszaka sötétjében.
Két perccel tizenegy előtt nyílt az ajtó, és egy magas, széles vállú nő
lépett be sietve. Fekete kabát volt rajta, szemét pedig gyászfátyol takarta,
ajkát azonban rikító vörös rúzzsal mázolta be. Magas sarkújának kopogása
úgy visszhangzott a templomban, hogy sokan hátrafordultak. A nő
méltóságteljesen előrevonult, és leült a jobb oldali legelső sorba, Katrine
négy féltestvére mellé.
Mirja Rambe volt az, a művésznő és énekesnő, Katrine anyja, Joakim
anyósa. Joakim az esküvőjük óta, azaz hét éve nem látta Mirját. Eltérően
attól az eseménytől, Mirja ezúttal nem tűnt részegnek.
 Abban a pillanatban, amint helyet foglalt, megszólaltak a templom
harangjai.
Alig negyvenöt perc múlva véget is ért az egész, és Joakim igazából nem
emlékezett sem arra, amit a lelkész mondott, sem pedig arra, hogy milyen
zsoltárokat énekeltek. Fejében nem volt más, csak a hullámverés hangja és
képei.
Később, amikor átmentek a jéghideg temetőn, és a gyülekezet termében
gyűltek össze, többen odamentek hozzá beszélgetni.
– Nagyon sajnálom, Joakim – mondta egy szakállas férfi, és
megveregette a hátát. – Annyira szerettük.
Joakim nagy nehezen felismerte a férfit – a nagybátyja volt az,
Stockholmból.
– Köszönöm… nagyon köszönöm.
Mást nemigen lehetett mondani.
De mások is odamentek hozzá, hogy megsimítsák a hátát, vagy mereven
megöleljék. Most ő volt mindenki plüssállata.
– Ez szörnyű… hiszen alig néhány napja beszéltem vele – mondta sírva
egy huszonöt év körüli lány Joakimnak.
Bár arcát zsebkendőjébe temette, Joakim mégis felismerte: Katrine húga
volt az, Napraforgó. Mirja mind az öt gyermekének furcsa neveket adott;
így lett Katrine második keresztneve Holdsugár – amit persze gyűlölt.
– És mostanában sokkal vidámabb is volt – folytatta Napraforgó.
– Tudom… nagyon örült neki, hogy ideköltöztünk.
– Igen, és annak is, hogy végre az apjáról is hallott.
Joakim meglepve nézett rá.
– Az apjáról? De hiszen Katrine sosem találkozott vele.
– Tudom – felelte Napraforgó. – De anya írt egy könyvet, amelyben róla
is mesélt.
Ismét eleredtek a könnyei: megölelte Joakimot, majd a testvéreihez
sietett.
Joakim megpillantotta Albin és Viktoria Malmot, stockholmi barátaikat,
akik az ő egykori brommai szomszédaival, Hesslinékkel ültek egy
asztalnál.
Az édesanyját is felfedezte: egyedül üldögélt egy másik asztalnál,
kávéval a kezében. Nem ment oda hozzá.
Amint megfordult, meglátta a lelkészt egy alacsony, ősz hajú nővel
beszélgetni a szoba másik végében. Odament hozzájuk.
Högström nyájas arccal felé fordult.
– Joakim – mondta. – Hogy van?
Joakim csak bólintott, többször is. Nagyon hasznos válasz volt ez,
akármit jelenthetett. A kis hölgy feszülten pillantott fel rá, és ő is
bólintott, de láthatólag nem igazán tudta, mit mondhatna. Végül
hátralépett, és elsietett.
Így van ez a gyászolókkal, halálszaguk van nekik is, jobb őket elkerülni,
gondolta Joakim.
– Gondolkodtam valamin – szólt komolyan Högströmnek.
– És mi volna az?
– Ha az ember azt hallja, hogy valaki segítségért kiált itt a szigeten,
miközben ő maga több száz kilométerre van a szárazföldön, az vajon mit
jelent?
A lelkész értetlenül nézett rá.
– Több száz kilométerre… hát hogyan hallatszana el bármilyen hang
olyan messzire?
Joakim megrázta a fejét.
– De így volt – mondta. – Hallottam a feleségemet… hallottam Katrinét,
amikor meghalt. Én Stockholmban voltam akkor, de hallottam, ahogy
vízbe fulladt. Kiabált nekem.
A lelkész lehajtotta a fejét.
– Talán másvalakit hallott?
Hangját egészen halkra fogta, mintha tiltott dolgokról beszélne.
– Nem – mondta Joakim határozottan. – Katrine hangja volt.
– Értem.
– Tudom, hogy őt hallottam – jelentette ki Joakim. – De vajon mit jelent
ez?
– Ugye, hogy mik vannak? – Högström csak ennyit mondott, majd
finoman megveregette a vállát. – Most pihenjen, Joakim! Néhány nap
múlva újra beszélünk.
És ezzel elment.
Joakim nem mozdult; egy hirdetményt bámult a falon: a templom
adományokat gyűjtött a csernobili sugársérültek javára. Tíz év telt el a
katasztrófa óta.
Mindennapi kenyerünket a sugárzás áldozatainak, ez volt ráírva.
Mindennapi Csernobilunk, gondolta Joakim.
Végül beesteledett ismét, ő pedig visszatért Åluddenbe. A hosszú nap a
végéhez közeledett. Odabent a lakóházban éppen a két gyereket fektette le
a nagymamájuk. Lisa és Michael Hesslin az autójuk mellett álltak az
udvaron. Későre járt már, előttük pedig hosszú út állt: vissza kellett
menniük Stockholmba; ők azonban mégis hazakísérték előtte Joakimot.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – szólt Joakim.
– Ez csak természetes – válaszolta Michael, és a hátsó ülésre rakta
becsomagolt fekete öltönyét.
Aztán csend lett, feszült csend.
– Látogass meg minket Stockholmban – mondta Lisa. – Vagy gyere át a
nyaralónkba, Gotlandra a gyerekekkel!
– Jó, még meglátom.
– Beszélünk még – szólt Michael.
Joakim bólintott. Gotland jobban hangzott, mint Stockholm. Oda soha
többé nem akart menni.
Lisa és Michael beszállt az autóba, Joakim hátralépett, és nézte, ahogyan
elhajtanak.
Amikor az autó kikanyarodott az útra, és a fényszóró fényei is eltűntek
már a sötétben, Joakim megfordult, és a világítótornyok felé nézett.
A déli torony vörös fénnyel villogott kicsiny szigetén; de az északi
torony, Katrine tornya, csak egy éjfekete oszlop volt a vízben. Azt csupán
egyetlenegyszer látta világítani.
 A sötétben nem igazodott ki olyan könnyen, de végül rátalált arra az
ösvényre, amely a partra vezetett, és amelyen annyiszor sétált ezen az
őszön Katrinével és a gyerekekkel.
Hallotta a tenger zúgását a sötétben, jeges szél ölelte körbe testét.
Óvatosan közeledett a vízhez, a gyér füvön és a homokparton keresztül, ki
a sziklákhoz, amelyek a két tornyot védték a hullámveréstől.
Mintha a tenger lassan lélegezne, olyanok voltak a hullámok ezen az
estén. Akárcsak Katrine szeretkezés közben, gondolta Joakim – ahogyan a
nő maga felé húzta őt az ágyban, és magához szorította, s a fülébe
szuszogott.
A nő erősebb volt nála. Katrine döntötte el azt is, hogy ideköltözzenek.
Joakim emlékezett rá, milyen szép volt a part, amikor először jártak itt.
Tiszta, napfényes tavaszi nap volt, valamikor május elején, és a ház akkor
olyannak tűnt számukra, mint egy fakastély a víz felett.
Miután megnézték a házat és az udvart, kéz a kézben leballagtak a
partra egy keskeny, virágok szegélyezte ösvényen.
A két világítótorony szigete – varázsszigetek a magas, kéklő ég alatt,
rajtuk friss fű. Madarak voltak mindenütt: légykapók, csigaforgatók és
daloló pacsirták. A világítótornyok tövében fekete-fehér kontyos récék
siklottak el, a part közelében pedig kacsa és vöcsök úszkált
méltóságteljesen.
Joakim emlékeiben felrémlett Katrine napsütötte arca.
Ó, itt akarok maradni egész életemben, ezt mondta.
Joakim megborzongott. Aztán óvatosan rálépett a mólóra, és lenézett a
sötét tengerbe.
Itt állt ő is.
A cipőnyomok tanúsága szerint Katrine egyedül ment le a partra, ki a
mólóra. Aztán leesett, vagy beleugrott a vízbe, és gyorsan elsüllyedt.
De miért?
Joakim nem talált erre választ. Csak annyit tudott, hogy pontosan akkor,
amikor Katrine vízbe fúlt, ő maga egy stockholmi pincében állt, és
hallotta, hogy a felesége belép a házba.
Joakim hallotta a kiáltását. Ebben egészen biztos volt; ez pedig azt
jelentette, hogy a világ sokkal-sokkal felfoghatatlanabb, mint eddig
gondolta.
Úgy egy fél óra múltán visszament a házba, a melegbe.
A vendégek közül csak Ingrid, az édesanyja maradt ott. A konyhaasztal
mellett ült, és amikor a fia belépett, ijedten pillantott rá; homlokán jól
látszott az a ránc, amely mindig megjelent, ha nyugtalan volt. Ez a ránc az
évek során egyre csak mélyült: először férje betegsége idején, majd egyre
jobban és jobban, ahogy Ethel csúszott lefelé.
– Most már elment mindenki – szólt Joakim. – A gyerekek elaludtak?
– Azt hiszem, igen. Gabriel a szájába vette a cumit, és azonnal elaludt. De
Livia nyugtalan volt… amikor először megpróbáltam kiosonni, utánam
kiabált.
Joakim bólintott, és a pulthoz lépett, hogy feltegye a teavizet.
– Néha csak megjátssza, hogy elaludt – mondta. – Hogy teszteljen
minket.
– Katrinéről beszélt.
– Értem. Kérsz teát?
– Nem kérek, köszönöm. De szokott róla beszélni, Joakim?
– Elalvás előtt nem.
– Mit mondtál neki?
– Katrinéről? – kérdezte Joakim. – Nem sokat. Azt mondtam, hogy…
hogy anya elment.
– Elment?
– Hogy egy kis időre elutazott… Pontosan úgy, ahogyan én
Stockholmban maradtam, miközben a gyerekek itt voltak Katrinével.
Ennél többet most egyszerűen nem bírok mondani nekik. – Ingridre
pillantott, és nyugtalanul kérdezte: – És te mit mondtál neki?
– Nem mondtam semmit. Ez a te dolgod lesz, Joakim.
– Majd megmondom – felelte. – Majd ha elmentél… és csak én meg a
gyerekek leszünk itt.
Anya meghalt, Livia. Vízbe fulladt.
 Vajon mikor lesz teljesen felkészülve erre? Soha; alighanem
ugyanannyira képtelen erre is, mint lekeverni egy pofont Liviának.
– És most visszaköltöztök? – kérdezte Ingrid.
Joakim rábámult. Tudta, hogy anyja azt szeretné, ha feladná a harcot, és
visszamennének Stockholmba, de úgy tett, mintha nem értené.
– Vissza? Mármint úgy érted, Stockholmba?
És hagyjam itt Katrinét? – gondolta.
– Persze, hisz én ott vagyok, és tudok nektek segíteni – felelte Ingrid.
– Nekem viszont már nincs házam Stockholmban – emlékeztette Joakim.
– De még visszavásárolhatod a brommai villát, nem?
– Nem tudok semmit sem venni – felelte. – Nincs rá pénzem, anya, még
ha akarnám, sem tudnám visszavásárolni. A pénzt erre a házra költöttük.
– De hát ezt eladhatod…
Ingrid elhallgatott, és körbenézett a konyhában.
– Eladni Åluddent – ismételte döbbenten Joakim. – Hát ki akarná most
megvenni a házat? Először alaposan rendbe kell hozni… és pontosan ezt
akartuk csinálni mi ketten, Katrine és én.
Anyja komoran nézett ki az ablakon. Végül megkérdezte:
– Az a nő a temetésen, aki későn érkezett… az Katrine anyja volt?
A művésznő?
Joakim bólintott.
– Igen, ő volt Mirja Rambe.
– Ismerős volt valahonnan, emlékeztem rá, hogy láttam az esküvőtökön.
– Nem tudtam, hogy ő is eljön.
– De hiszen ez természetes – mondta Ingrid. – Elvégre a lánya volt.
– De alig beszéltek egymással. Én például az esküvő óta nem is
találkoztam vele egyáltalán.
– Rossz viszonyban voltak?
– Nem… de szerintem nem voltak jóban sem. Néha felhívták egymást, de
Katrine szinte sosem beszélt Mirjáról.
 – Itt lakik Ölandon?
– Nem… azt hiszem, Kalmarban.
– És nem kellene felvenned vele a kapcsolatot? – kérdezte Ingrid. –
Szerintem jó lenne.
– Nem hiszem – felelte Joakim. – De elképzelhető, hogy néha egészen
véletlenül összefutunk majd. Elvégre kicsi a világ.
Kinézett az ablakon, a koromsötét belső udvar felé. Nem akart ő senkivel
sem találkozni. Nem akart semmi mást, mint bezárkózni Åluddenbe, és
nem menni ki soha többé. Nem akart magának munkahelyet találni, nem
akart már a házon sem dolgozni.
Csak aludni akart egész életében, Katrine mellett.
 9

Száraz volt a november, nem esett egyetlen csepp eső sem, viszont hideg
volt, ködös és sötét. Az égbolton nem látszott más, mint egy sápatag
félhold, felhők fátyola mögé rejtőzve.
Betörőknek való időjárás ez.
A sziget északkeleti, sziklás partján álló villa csupán egypár éve épült.
Csupa üveg és fa az egész. Olyanok építtették, akiknek túl sok pénzük volt,
és csak egy nyaralót akartak, gondolta Henrik. Emlékezett, hogy nagyapja
az efféle gazdag szárazföldieket mind stockholmiaknak nevezte,
függetlenül attól, honnan érkeztek valójában.
– Hubba bubba – szólalt meg Tommy, és megvakarta a nyakát. – Indulás!
Freddy és Henrik követték őt a kavicsos lejtőn az épület felé.
Mindhárman farmert és sötét dzsekit viseltek, Tommy és Henrik pedig
még egy fekete hátizsákot is magukra kaptak.
Mielőtt idejöttek volna Borgholmból, a Serelius fivérek tartottak még
egy szeánszot Henrik konyhájában az ouija táblával. Másfél órával éjfél
előtt meggyújtották a három gyertyát, Tommy feltette a táblát az asztalra,
és a közepére helyezte az üveget.
Minden elcsendesedett, a levegő sűrűvé vált.
– Van ott valaki? – kérdezte Tommy, ujjával az üvegen.
A kérdés talán tíz vagy tizenöt másodpercig lógott a levegőben
megválaszolatlanul, aztán hirtelen elmozdult az üveg, és határozottan az
IGEN szóra mutatott.
– Aleister az?
Az üveg nem mozdult.
– Alkalmas este a mai? – kérdezte Tommy.
Az üveg néhány másodpercig még az IGEN szócskán maradt.
Aztán lassanként elfordult a betűk irányába.
 – Írd! – suttogta Tommy Henriknek.
Henrik írt, gyomrában egyre növekvő gombóccal.
Å-L-U-D-D
Az üveg végül ismét megpihent, a tábla közepe felé mutatva. Henrik a
papírra nézett, hogy elolvassa, mit írt.
ÅLUDDEN ÅLUDDEN MŰKINCS ÅLUDDEN EGYEDÜL VÁNDOROL ARRA,
olvasta.
– Åludden? – kérdezte Tommy. – Hát az meg mi a fasz?
Henrik a táblára nézett.
– Jártam ott… van ott két világítótorony.
– Meg egy csomó műkincs?
– Azt nem tudom… én mindenesetre nem láttam semmit.
Éjfél körül Henrik és a Serelius fivérek úgy ötszáz méterrel távolabb, egy
halászkunyhó mögött leállították az autót, majd megálltak a parti sziklák
között, és megvárták, amíg az utolsó fények is kihunynak az emeleten.
Csaknem egy fél óráig várakoztak még, aztán bevették a speedjüket,
fejükre húzták a símaszkot, és elindultak a ház felé.
Henrik fázott kissé, de a speed felgyorsította a pulzusát. Nagyobb
kockázat, nagyobb izgalom. Egy ilyen estén alig gondolt Camillára.
A hullámok a kavicsos partot nyaldosták, hangjukkal szinte teljesen
elnyomva a léptek zaját, így szinte észrevétlenül mehettek felfelé a sziklás
emelkedőn.
Vaskerítés futott a telek körül, de Henrik tudta, hogy a tenger felé néző
oldalon van egy kapu, amelyet nem szoktak bezárni. Pillanatok alatt a ház
tövében voltak, az árnyékok védelmében.
A földszinti bejárat üvegajtó volt, egy meglehetősen egyszerű zárral;
úgyhogy Henrik elővette a kalapácsot és a felhágótartó kart a hátizsákból.
A zár felnyitásához mindössze egy erőteljes, jól irányzott ütésre volt
szükség.
Az ajtó apró kerekei gyengén nyikorogtak, amikor Tommy oldalra húzta
a sínben, de ez a hang sem volt erősebb a szél susogásánál.
És riasztó sem sivított bele az éjszakába.
 Tommy bedugta a fejét a nyíláson. Aztán Henrik felé fordult, és
bólintott.
Freddy az ajtónál maradt őrködni, a másik kettő pedig bement a meleg
házba. A tengeri szél susogását már nem hallották, a ház árnyai ölelték
körbe őket.
Egy nagyobb, betonpadlós pincébe jutottak. A helyiség közepén egy
asztal állt. Egy biliárdasztal. Azonnal tudták, hogy itt nagy zsákmányra
számíthatnak.
Tommy mint valami parancsnok jelezte a kezével, hogy váljanak ketté,
Henrik pedig bólintott, és elindult balra. Az egyik falnál bárpult állt vagy
tíz üveggel. Ebből öt még bontatlan volt, ő pedig szép sorban bepakolta
őket a hátizsákjába. Aztán haladt tovább befelé, maga mögött hagyva az
emeletre vezető falépcsőt.
Egy bőrkanapés tévészobába jutott. A kanapé a tévé és a videó felé
nézett, amiket Henrik annak rendje-módja szerint szépen kihordott
Freddynek. Aztán visszatért, és a kanapé alá pillantott.
Valami megcsillant odalent. Egy golftáska lehet?
Lehajolt, és némi nehézség árán kihúzott egy összehajtogatott ponyvát.
Egy teljes búvárfelszerelés volt benne, békatalppal, sárga csövekkel,
valamifajta nyomásmérőkkel és egy fekete búvárruhával. Nem úgy tűnt,
mintha bárki is használta volna a felszerelést; alighanem nyáron vehették
valami fásult tizenévesnek, aki búvárkodni akart megtanulni, de végül
meggondolta magát.
De valami mást is talált mellette: egy régi vadászpuskát.
A puskát jól karbantartották: markolata fényes, vállpántja olajozott
bőrből. Egy piros papírdobozban ott voltak mellette a töltények is.
Henrik egyesével kivitt mindent. A csövekkel kezdte, és kifelé menet
Tommyba botlott, aki éppen akkor egy monitort cipelt az ajtó felé.
A zsákmányra pillantva Tommy elégedetten bólintott.
– Vannak még cuccok – suttogta Henrik, és visszament.
A búvárfelszerelést a hóna alá vette, a vadászfegyvert a vállára
akasztotta, a töltényeket pedig a hátizsákjába rakta. Aztán visszament az
ajtóhoz, ahol Tommy éppen egy szobabiciklit emelt ki. Az is teljesen újnak
nézett ki, de Henrik megrázta a fejét.
 – Nem fér el – suttogta.
– Dehogynem – jelentette ki Tommy –, szétcsavarozzuk, és akkor…
Ekkor tompa puffanást hallottak.
Egy puffanás, majd léptek zaja. Az emeletről jött.
Aztán valaki felkapcsolta a villanyt.
– Van ott valaki? – kérdezte egy férfihang.
– Hagyd a fenébe a biciklit! – sziszegte Henrik.
Nekiiramodtak, ki az ajtón, át a füvön, a kapun keresztül le a partra.
Mindhárman fel voltak pakolva, de szerencsére nem volt hosszú az út a
furgonig.
Henrik lerakta a szajrét, mély levegőt vett, és körbepillantott. A házban
most már mindenhol égett a villany, de nem úgy tűnt, mintha bárki is
követte volna őket.
– Bepakolni mindent! – kiáltotta Tommy, lehúzta a símaszkját, majd
beült a volán mögé.
Elindította a motort, de a fényszórókat nem kapcsolta fel.
Henrik és Freddy gyorsan bepakoltak mindent a csomagtartóba,
hátizsákot, tévét, búvárfelszerelést… A biciklit kivéve mindent sikerült
elhozniuk, amit akartak; Henrik vállán pedig még mindig ott volt a puska.
Tommy gázt adott, felhajtott az aszfaltra, és dél felé indult, a part menti
úton. A fényszórót csak akkor kapcsolta fel, amikor már látótávolságon
kívül voltak.
– Kelet felé menj! – mondta Henrik.
– Mitől vagy úgy berezelve? – kérdezte Tommy. – Az útzáraktól?
Henrik a fejét rázta.
– Akkor is menj arra!
Most már fél kettő volt, de Henrik egyáltalán nem volt fáradt. Vadul
lüktetett a pulzusa. Sikerrel jártak! Valódi aranybányára leltek a parton.
Majdnem olyan volt ez, mint régen, Moggéval.
– Ilyet csináljunk máskor is – szólalt meg Tommy, amikor kiértek a
főútra. – Úgy ment, mint az ágyba szarás!
 – Tényleg könnyű meló volt – mondta mellette Henrik. – De
felébresztettük őket.
– És akkor mi van, kisapám? – mondta Tommy. – Mit tudott csinálni a
pasas? Mi voltunk a gyorsabbak, csak mentünk meg jöttünk.
Hirtelen egy tábla tűnt fel mellettük a keleti úton, és egy lehajtó felé
mutatott. Tommy rálépett a fékre, és visszafordult.
– Hova mész?
– Csak még egy dolog. Könnyű zsákmány, mielőtt hazamegyünk.
Egy nagy fehér kőépület tűnt fel az út bal oldalán a fák között, magas és
karcsú épület.
Egy templom fürdött a fényszórók fényében.
A marnäsi fehér középkori templom volt az, és Henrikben felrémlett,
hogy a nagyszülei ott esküdtek meg évtizedekkel azelőtt.
– Nyitva van? – kérdezte Tommy, és a temető fala elé kanyarodott,
végigment a kavicsos úton, majd leparkolt a fák között. – Nyitva szokott
lenni, csak szépen besétál az ember.
– De nem éjszaka – jegyezte meg Henrik.
– És akkor mi van? Ha nincs nyitva, akkor csak betörünk, és kész.
Henrik a fejét rázta, miközben Tommy leállította az autót.
– Én nem megyek – jelentette ki.
– Miért?
– Menjetek egyedül.
Henrik nem szándékozott beszámolni nekik a nagyszülei marnäsi
esküvőjéről. Csak mereven nézett Tommyra, aki bólintott.
– Oké, akkor maradj itt, és őrködj! – mondta. – De ha bármit is találunk,
az a miénk. Az öcskösé meg az enyém.
Tommy magával vitte a szerszámokkal teli hátizsákot, bevágta a
kocsiajtót, majd eltűnt a templom irányában, nyomában Freddyvel.
Henrik hátradőlt és várakozott. Itt a fák között teljes volt a sötétség.
A nagymamájára gondolt, aki ezen a vidéken nőtt fel.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Henrik összerezzent.
 Freddy volt az. Szeme csillogott, mint egy igazán sikeres körút után, és
elhadarta, mi történt.
– Mindjárt jön a tesó is – mondta. – De ezt nézd! Egy szekrényben voltak
a szekre… sakre… Hogy a faszomba hívják?
– Sekrestye – mondta Henrik.
– És szerinted mennyit érhetnek?
Freddy kezében négy gyertyatartó volt – egyik sem mai darab.
Alighanem ezüstből készülhettek. Vajon a nagyszülei esküvőjén
meggyújtották őket? Könnyen lehet.
Mostanra már Tommy is visszatért az autóhoz, kimelegedve, izgatottan.
Amikor beugrott az anyósülésre, elégedetten felhorkant.
– Indulás – mondta Henriknek. – Én közben megszámolom ezt itt.
Kezében egy műanyag zacskó volt, amelynek tartalmát lábai között az
ülésre szórta. Érmék és bankjegyek ömlöttek ki belőle.
– Fából volt a perselyük – mondta és felröhögött. – A bejáratnál volt,
csak szét kellett rúgni.
– Százasok – mondta Freddy, ahogy a két ülés közt előrehajolt.
– Megszámolom – mondta Tommy, és Henrikre pillantott. – És ne
felejtsd el, hogy ez mind a mi cuccunk.
– Tartsátok meg nyugodtan – felelte Henrik halkan.
Most már egyáltalán nem érezte jól magát. Templomokba betörni, és
elvenni azt a pénzt, amit nyugdíjasoknak adnának egyébként, vagy
szomáliai leprásoknak, vagy akárkinek, egyáltalán nem volt jó érzés.
Rohadtul nem volt jó érzés. De mi a fenét lehet már csinálni?
– Hát ez meg mi? – kérdezte Tommy, amint lenézett.
A földön feküdt a puska, az ülés előtt.
– A házban találtam – mondta Henrik.
– A kurva életbe! – Tommy felemelte a földről. – Egy régi mauzer.
A gyűjtők imádják, de vannak, akik még mindig vadásznak vele.
Megbízható, jó kis fegyver ez.
Kíváncsian nézte meg a csövét, majd hátrahúzta a zárat.
 – Csak óvatosan – figyelmeztette Henrik.
– Ne rezelj be… be van biztosítva.
– Szóval értesz a fegyverekhez?
– Naná, kisapám – felelte Tommy. – Nagy szarvasvadász vagyok. Amikor
a fater józan volt, állandóan az erdőt jártuk.
– Akkor a tiéd – mondta Henrik.
Elindította a furgont, de a lámpát nem kapcsolta fel. Elfordult, és
óvatosan kikanyarodott a fák közül.
– Ebből nekem hamarosan elegem lesz – mondta, amikor kiértek az útra.
– Miből?
– Ezekből a turnékból. Nem nagyon bírom már.
– De néhányat még muszáj lesz csinálnunk. Még négyet.
– Kettőt – felelte Henrik. – Még kétszer tartok veletek.
– Oké, melyik kettőt?
Henrik nem szólt.
– Ismerek néhány házat – mondta aztán. – Egy lelkészlak, ott lehet pár
ékszer. És talán Åludden.
– Åludden? – kérdezte Tommy. – Amit Aleister mondott.
Henrik bólintott, bár meg volt róla győződve, hogy Tommy forgatta az
üveget, és nem Aleister.
– Akkor elmegyünk, és megnézzük, hogy igazat mondott-e – mondta
Tommy.
– Oké… de nekem utána elég.
Henrik komoran meredt a néptelen útra. A kurva életbe. De hiszen ez
tiszta törvénytelen volt – egyáltalán nem olyan, mint régen Moggéval.
Azt a legutolsó betörést muszáj lett volna megakadályoznia.
Ha templomba törnek be, az szerencsétlenséget hoz a fejükre.
 10

– A rendőrség visszatért Marnäsbe, és szemmel tart minden csirkefogót. És

szeretném, ha minden észak-ölandi tisztában lenne ezzel.
Holmblad felügyelőnek megadatott a szónoklat képessége, gondolta
Tilda, amikor őt hallgatta, és Holmblad láthatóan szeretett is a
középpontban lenni. Végignézett a tucatnyi főből álló közönségen, akik az
új marnäsi rendőrőrs utcájában gyülekeztek a jeges szélben – újságírók,
kollégák és talán egy-két egyszerű állampolgár is –, majd folytatta
avatóbeszédét:
– Az utcai rendőr egy újfajta rendőr, sokkal személyesebb… Olyasmi,
mint a régi időkben a közrendőr, aki ismert mindenkit abban a községben,
ahol dolgozott. A társadalom azóta természetesen óriási változásokon
ment keresztül, sokkal összetettebbé vált, a hálózatok is egyre jobban
kiépültek, de a mi észak-ölandi utcai rendőreink felkészültek a
kihívásokra. Együtt fogunk működni egyesületekkel és vállalatokkal, és
külön figyelmet fordítunk majd a fiatalok által elkövetett
bűncselekményekre.
A felügyelő egy pillanatra elhallgatott.
– Vannak kérdések?
– Mit tudnak tenni a falfirkák ellen? – kérdezte egy idősebb úr a
közönségből. – Borzasztóan csúnya.
– A rendőrség bevisz minden firkálót, akit tetten ér – válaszolta
Holmblad. – Jogunk van megmotozni őket, valamint lefoglalni a náluk
talált festékesdobozokat, és ebben természetesen zéró toleranciát
hirdetünk. A vandalizmus azonban nemcsak számunkra, hanem az iskola
és a szülők számára is tárgyalandó probléma.
– És a lopások? – kérdezte egy másik férfi. – Annyi betörés van
mostanában, nyaralókat és templomokat fosztanak ki.
– A betörések megakadályozása az utcai rendőrség egyik feladata –
válaszolta Holmblad. – Nagyon fontosnak tartjuk, hogy elfogjuk a
tetteseket.
Tilda úgy állt főnöke mögött, mint valami kirakati bábu, merev tartással,
mereven előrenézve. Ő volt az egyetlen nő a társaságban, de
legszívesebben valahol máshol szeretett volna lenni ezen a napon, nem
Marnäsben – és lehetőség szerint valaki más is szeretett volna lenni, vagy
legalábbis nem rendőr. Egyenruhája túl vastag és szűk volt; úgy érezte,
megfullad benne.
És ha választhatott volna, akkor nem állt volna olyan közel új
kollégájához, Hans Majnerhez.
Az åluddeni apuka, Joakim Westin három nappal korábban kritikus
hangú levelet írt az Ölandi Híreknek amiatt, hogy a rendőrség összekeverte
halott feleségét élő kislányával. Nem nevezett meg egyetlen felelős
személyt sem, ezt követően azonban Tilda úgy érezte, hogy a marnäsiek
máshogy néznek rá az utcán, valahogy fürkészve és elítélőn. Tegnap este
pedig Holmblad felhívta, és közölte vele, hogy ki kell mennie vele
Åluddenbe – bocsánatot kérni.
– …végezetül pedig szeretnék néhány szót szólni új utcai rendőreinkhez,
Hans Majnerhez és Tilda Davidssonhoz. Itt vannak az őrs kulcsai, valamint
ez… – Holmblad felügyelő egy hosszúkás, barna csomagot emelt fel, amely
egy íróasztalnak volt támasztva. Kinyitotta, és egy olajfestményt vett ki
belőle: egy háromárbócost ábrázolt, hatalmas tengeri viharban. – Ajándék
Borgholmból… egyfajta jelképe annak, hogy mindannyian egy csónakban
evezünk.
Holmblad ünnepélyesen átadta nekik a festményt és a kulcsokat. Majner
kinyitotta az őrs ajtaját, és minden jelenlévőt beinvitált.
Tilda oldalra húzódott, és előreengedte a férfiakat.
Az iroda frissen volt takarítva, padlója tisztán csillogott. A falon
térképek lógtak Ölandról és a Balti-tengerről. Holmblad négy
rákszendvicstortát rendelt, amelyek most Majner és Tilda íróasztala
között álltak egy kisasztalon.
Tilda asztalán máris jó pár papírkupac hevert. Felemelte az egyik
műanyag mappát, és kollégájához lépett.
Majner a saját asztalánál állt, és evett. Két borgholmi férfi kollégájával
beszélgetett, éppen nevettek valamin.
 – Hans, volna egy kis időd?
– Persze, Tilda. – Majner a kollégáira mosolygott, és Tildához fordult. –
Miben segíthetek?
– Az üzenetedről szeretnék beszélni veled.
– Melyikről?
– Az åluddeni halálhírről. – Tilda félrehúzódott, Majner pedig követte. –
Ismerős ez itt neked, ugye?
Felmutatta a lapot, amelyet Majnertől kapott. Ez volt az ő bizonyítéka.
Három név szerepelt rajta tintával írva. Az első volt LIVIA WESTIN, a
második KATRINE WESTIN, a harmadik pedig GABRIEL WESTIN.
Livia neve mellett egy kereszt állt: †
– Igen? – bólintott Majner. – Ezeket a neveket kaptam a központtól.
– Pontosan – mondta Tilda. – És a te feladatod volt, hogy bejelöld a vízbe
fúlt ember nevét. Erre kértelek.
Majner arcáról lehervadt a mosoly.
– És?
– Te pedig Livia Westin neve elé tetted a keresztet.
– És?
– De ez hiba volt. Az anyuka fulladt vízbe, Katrine Westin.
Majner felszúrt egy szendvicsdarabot a villájára, és bekapta. Láthatóan
nem érdekelte a társalgás.
– Oké – szólt tele szájjal. – Tévedés volt. Még mi, rendőrök is követünk el
néha hibákat.
– Igen, de a te tévedésed volt – szólt Tilda. – Nem az enyém.
Majner ránézett.
– Tehát nem bízol bennem? – kérdezte.
– De igen, csakhogy…
– Nagyszerű – vágott közbe Majner. – És gondolj arra, hogy…
– Ismerkedünk, ismerkedünk? – szólalt meg mellettük egy hang.
 Holmblad felügyelő volt az. Tilda bólintott.
– Legalábbis próbálkozunk – mondta.
– Nagyszerű. Ne feledd, hogy ha ennek vége, látogatóba megyünk, Tilda.
Holmblad bólintott, és mosolyogva indult tovább az Ölandi Hírek
riportere és fotósa felé.
Majner megveregette Tilda vállát.
– Fontos, hogy meg tudjunk bízni a kollégánkban, Davidsson – mondta. –
Nem értesz egyet?
Tilda bólintott.
– Nagyszerű – szólt Majner. – Egy rendőrnek tudnia kell, hogy a többiek
mögötte állnak, akár hibázik, akár nem. Ha esetleg történne valami, tudod.
Ezzel sarkon fordult, és visszatért kollégáihoz.
Tilda földbe gyökerezett lábbal állt, és továbbra is azt kívánta, bárcsak
valahol máshol volna.
– Na hát akkor, Davidsson – szólt Göte Holmblad fél órával később, amikor
már három tortát megettek, a negyediket pedig berakták a hűtőbe. –
Akkor hát elindulhatunk a kis találkozónkra. Menjünk az én kocsimmal.
A felügyelő és Tilda mostanra egyedül maradtak az újonnan nyílt őrsön.
Hans Majner az elsők között távozott.
Tilda ekkorra már szilárdan eltökélte, hogy meg sem próbálja
megkedvelni őt.
Felvette az egyensapkáját, bezárta az irodát, és követte Holmbladot a
kocsihoz.
– Igazából nem lenne kötelességünk elmenni Åluddenbe – magyarázta
Holmblad, amikor már az autóban ültek. – De Westin néhányszor
betelefonált Kalmarba, és beszélni akart velem vagy valaki más vezetővel;
én pedig úgy gondoltam, hogy jó volna személyesen beszélni vele. –
Elindította az autót, lekanyarodott a járdáról, majd így folytatta: – Nagyon
fontos, hogy ne legyen kivizsgálás a dologból. Az efféle látogatások nem
hivatalosak, de ily módon kiküszöbölhetők az esetleges félreértések.
– A haláleset után néhány nappal felhívtam Westint – szólt Tilda –, de
nem tűnt úgy, mintha olyan nagyon szeretett volna beszélni velem.
 – Most megpróbálok vele én – mondta Holmblad. – Talán jobban megy
majd. Elvégre nem arról van szó, hogy bocsánatot kérünk, hanem hogy…
– Nekem nem is kell mentegetőznöm semmi miatt – jelentette ki Tilda. –
Nem én adtam a helytelen információt.
– Hanem?
– Egy kolléga adta nekem azt a papírt, amelyen nem az elhunyt neve
mellett volt a kereszt. Én csak arról olvastam.
– Tényleg? Viszont halálhírt lehetőleg ne közöljünk telefonon, tudod jól.
Ezúttal mindannyiunknak vállalnunk kell a felelősséget a történtekért.
– Ezt mondta a kollégám is – szólt Tilda.
Kihajtottak Marnäsből, és a part menti úton folytatták tovább Åludden
felé. Az út ezen a délutánon teljesen néptelen volt.
– Már régóta szerettem volna házat venni itt, a szigeten – jegyezte meg
Holmblad, és vetett egy gyors pillantást a part menti mezőkre. – Itt, a
keleti oldalon.
– Igazán?
– Gyönyörű szép itt a táj.
– Igen – válaszolta Tilda. – A családom innen, a marnäsi falvak
környékéről származik. Az apám családja.
– Tehát ezért jöttél vissza?
– Részben – felelte Tilda. – De a munka is csábított.
– Na igen, a munka – bólintott Holmblad. – Ma kezdődik az igazi munka.
Néhány perccel később felbukkant Åludden udvarának sárga táblája,
Holmblad pedig befordult a kanyargós kavicsútra.
Innen már látszottak a világítótornyok és a piros házak. Tilda ez
alkalommal nappali fényben is megnézhette az udvart, bár a napot éppen
szürke felhőtakaró borította.
Holmblad a ház elé kanyarodott, és leállította a motort.
– Ne feledd – szólt –, hogy neked nem muszáj semmit sem mondanod, ha
nem akarsz!
Tilda bólintott. A hierarchia legalján lévőknek hallgass a neve; éppen
úgy, mint kiskorában az étkezőasztalnál, két bátyja társaságában.
Nappali fényben Åludden udvara is kedélyesebbnek tűnt Tilda számára,
de a ház még mindig túlságosan nagy volt ahhoz, hogy úgy érezze, itt
akarna élni.
Holmblad bekopogott a konyhaajtó üvegtábláján. Körülbelül egy perc
múlva nyílt az ajtó.
– Jó napot! – szólt. – Hát itt volnánk.
Joakim Westin arca még szürkébb lett előző találkozásuk óta, gondolta
Tilda. Tudta, hogy a férfi harmincnégy éves, de legalább ötvennek nézett
ki. Tekintete komor volt, és kimerültnek tűnt. Holmblad felé biccentett
egyet, de Tildát sehogyan sem üdvözölte. Még csak rá sem nézett.
– Jöjjenek be!
Westin elindult befelé a félhomályba, ők pedig követték. A házban
minden tiszta és rendezett volt, sehol egy porcica, de ahogy Tilda
körbenézett, az volt az érzése, mintha mindent valami szürke fátyol
borítana.
– Kérnek kávét? – kérdezte Westin.
– Igen, köszönjük – felelte Holmblad.
Westin a kávéfőzőhöz lépett.
– Egyedül lakik most itt… a gyerekekkel? – kérdezte Holmblad. –
Nincsenek itt a rokonok?
– Az anyám itt volt látogatóban – felelte Westin –, de aztán visszament
Stockholmba.
Csend lett. Holmblad megigazította az egyenruháját.
– Először is szeretnénk őszinte sajnálatunkat kifejezni… ilyesmi máskor
nem történhet meg. A rutinjaink ezúttal nem úgy működtek, ahogyan
kellett volna.
– Tökéletesen egyetértek – válaszolta Westin.
– Roppantul sajnáljuk. De…
– Azt hittem, a lányom az – szólt Westin.
– Bocsásson meg, mit mondott?
 – Azt hittem, a lányom fulladt vízbe. Több órán keresztül ebben a hitben
voltam, egész úton Stockholm és Öland között. És az egyetlen vigaszom…
ami igazából elég gyér vigasz volt, de mégiscsak, az egyetlen vigaszom az
volt, hogy Katrine itt fog várni, amikor hazaérek, és sokkal rosszabbul
fogja magát érezni nálam. Akkor legalább megpróbálhattam volna
megvigasztalni, egész életemet erre áldozhattam volna. – Westin egy
pillanatra elhallgatott, majd halkan így folytatta: – Legalább
megmaradtunk volna egymásnak.
Elhallgatott, és kibámult az ablakon.
– Nos igen, roppantul sajnáljuk – mondta Holmblad. – De ami történt,
megtörtént… és mostantól fogva arra kell figyelnünk, hogy ne
történhessen meg még egyszer ilyesmi. Mármint úgy értem, egy másik
hozzátartozóval.
Westin szinte mintha oda sem figyelt volna. A kezét tanulmányozta,
majd amikor Holmblad elhallgatott, halkan megkérdezte:
– Hogy halad a vizsgálat?
– Milyen vizsgálat?
– A rendőrségi. A feleségem halálával kapcsolatos vizsgálat.
– Erről nem lesz vizsgálat – mondta gyorsan a felügyelő. – Csak akkor
indul vizsgálat, ha bűncselekmény gyanúja merül fel, márpedig ebben az
esetben nincs szó ilyesmiről.
Westin felpillantott.
– Tehát ami történt, az egyáltalán nem szokatlan?
– Természetesen nem szokványos – felelte Holmblad. – De mégis…
Westin mély levegőt vett, és folytatta:
– A feleségem reggel elköszönt tőlem a ház előtt. Aztán bement, és a
festéket kapargatta az ablakokról. Aztán ebédet főzött magának, utána
pedig lement a partra. Kisétált egészen a móló végéig, és a vízbe vetette
magát. Maguk szerint ez normális?
– Senki sem állítja, hogy öngyilkosság történt – felelte Holmblad. –
Ugyanakkor bűncselekmény gyanúja sem merült fel. Ha például megivott
egy-két pohár bort az ebéd mellé, és utána ment ki a síkos kövekre…
– Maguk látnak itt üveget? – kérdezte Westin.
 Tilda körbenézett. Nem, valóban, sehol sem látott borosüveget.
– Katrine antialkoholista volt – folytatta Westin. – Nem ivott semmiféle
szeszt. De ezt egy vizsgálattal maguk is ellenőrizhették volna.
– Igen, de…
– És én sem iszom. A házunkban egyáltalán nincsen alkohol.
– Megkérdezhetem, miért? – kérdezte Holmblad. – Vallási okokból?
Joakim úgy nézett rá, mintha a kérdését kifejezetten pimasznak találná.
És talán az is volt, gondolta Tilda.
– Láttuk, hogy mire képes az alkohol és a drogok – mondta végül. – És
nem akarunk ilyet látni az otthonunkban.
– Értem – felelte Holmblad.
Beállt a csend a hatalmas konyhában. Tilda kinézett az ablakon a
világítótornyok és a tenger felé. Gerlofra gondolt, és az ő állandó
kíváncsiságára.
– Voltak a feleségének ellenségei? – kérdezte hirtelen.
Tilda a szeme sarkából látta, hogy Holmblad úgy pillant rá, mintha most
bukkant volna elő hirtelen a semmiből.
Láthatóan Joakim Westin is meglepődött a kérdéstől. Nem mérges lett,
csupán meglepett.
– Nem – felelte. – Egyikünknek sincsenek ellenségei.
Tilda azonban úgy érezte, mintha a férfi hezitált volna, mintha lett
volna még mesélnivalója.
– Ezek szerint nem kapott itt fenyegetéseket?
Westin megrázta a fejét.
– Tudomásom szerint nem… Katrine az utóbbi hónapokban egyedül
lakott itt, a házban a gyerekekkel, én pedig csak hétvégenként jöttem le
Stockholmból. De nem beszélt semmi ilyesmiről.
– Ezek szerint nem vett észre semmi különöset a viselkedésében a halála
előtt?
– Többé-kevésbé olyan volt, mint máskor – felelte Joakim Westin, és
lehajtotta a fejét. – Talán kicsit fáradt volt, és szomorkás… Katrine nem
örült neki, hogy egyedül van itt, én meg Stockholmban.
Ismét csend lett.
– Használhatnám a mosdót?
Westin bólintott.
– Az előszobán át menjen a folyosóra, és ott jobbra.
Tilda kiment a konyhából. Megtalálta a mosdót, elvégre volt már itt a
házban korábban.
Az előszobából és a folyosóról már szinte teljesen eltűnt a festékszag, és
a ház is egy kicsit otthonosabbnak és barátságosabbnak tűnt most.
A hálószobákhoz vezető folyosó falán egy festmény lógott, amely előző
látogatásakor még nem volt ott. Egy olajfestmény, amely egy szürkésfehér
tájat ábrázolt – olyan volt, mint Észak-Öland télen. Hóvihar tarolt végig a
képbeli tájon, elmosva minden körvonalat. Tilda nem tudott
visszaemlékezni, hogy valaha is látta volna ily módon megörökítve, ilyen
sötét és komor színekbe öltöztetve ezt a tájat, és néhány pillanatig
elidőzött a festmény előtt, mielőtt továbbment volna a fürdőszoba felé.
A fürdőszoba kicsi volt, de kellemes; falait egészen a plafonig csempe
borította, a padlón vastag kék szőnyeg feküdt, és vasból készült, karmos
oroszlántalpakon egy régi fürdőkád állt benne. Amikor végzett,
visszament a folyosóra, és elhaladt a gyerekszobák csukott ajtaja előtt.
A hálószoba ajtaja azonban félig nyitva volt, és Tilda megtorpant.
Talán ha bekukkantana egy pillanatra?
Bedugta a fejét, és benézett a kicsiny szobába. A szoba közepén hatalmas
franciaágy állt, mellette egy kis éjjeliszekrény, rajta egy bekeretezett
fénykép: Katrine Westin integetett rajta egy ablakból.
Aztán meglátta a ruhákat.
Mint valami festmények, úgy lógtak a női ruhák a vállfákról a falon, úgy
egy tucatnyi. Pólók, nadrágok, ingek, blúzok.
A franciaágy gondosan be volt ágyazva, és az egyik párnáján egy fehér
hálóing pihent szépen összehajtogatva – mintha csak arra várt volna, hogy
gazdája odamenjen, és magára vegye, amint beköszönt az éjszaka.
Tilda egy jó darabig bámulta a furcsa ruhagyűjteményt, majd kihátrált a
szobából.
 A konyha felé tartva meghallotta a felügyelő hangját:
– Akkor tehát ideje visszatérni a kötelezettségeinkhez.
Göta Holmblad megitta a kávéját, és felkelt az asztaltól.
A hangulat most mintha valahogy oldottabb lett volna. Joakim Westin is
felállt, és ezúttal mindkettejükre ránézett.
– Rendben – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttek.
– Igazán nincs mit – felelte Holmblad, és hozzátette: – Természetesen
lehetősége van arra, hogy kérje a vizsgálat folytatását a rendőrségtől, mi
azonban örülnénk, ha…
Westin megrázta a fejét.
– Nem fogom kérni… elég volt.
Kikísérte őket az előszobába, majd odakint a lépcsőn mindkettejükkel
kezet rázott.
– Köszönjük a kávét – mondta Tilda.
Időközben beesteledett, a levegőben égett levél szagát lehetett érezni.
Odalent a parton a világítótorony fénye villogott.
– Örök barátunk – mondta Westin, és a fény felé biccentett.
– Kell valahogyan figyelniük a tornyokra? – kérdezte Holmblad.
– Nem, önműködőek.
– Azt hallottam, hogy a kövek egy régi, elhagyatott kápolnából
származnak – mondta Tilda, és az északi erdők felé mutatott. – Ott volt
valahol, a partfok közelében.
Úgy érezte magát, mint aki ostoba módon idegenvezetőt akar játszani,
de meglepetésére felkeltette Westin érdeklődését.
– Ezt ki mondta?
– Gerlof – felelte Tilda, majd magyarázatképpen hozzátette: –
A nagyapám fivére; Marnäsben él. Tud néhány dolgot Åluddenről. Ha
szeretne többet hallani, szívesen megkérdezem…
– Persze – felelte Westin. – Mondja meg neki, hogy őt is szívesen látom
egyszer kávéra.
Amikor már az autóban ültek, Tilda még egy pillantást vetett a szélesen
elnyúló lakóházra. A néma szobákra gondolt. Aztán eszébe jutottak a
ruhák.
– Nincs jól – mondta Tilda.
– Ez csak természetes – felelte Holmblad. – Érthető, hogy gyászol.
– De mi van a gyerekekkel?
– A kisgyerekek gyorsan felejtenek – válaszolta Holmblad.
Kikanyarodott a part menti útra, majd Tildára pillantott.
– Elég váratlan kérdéseket tettél fel neki odabent a konyhában,
Davidsson. Volt valami célod velük?
– Nem… inkább csak beszélgetni akartam.
– Hát igen, végül is úgy tűnt, hogy hatásos.
– Még többet is kérdezhettünk volna tőle.
– Miért gondolod?
– Azt hiszem, tudott volna mesélni.
– Mármint miről?
– Nem tudom – felelte Tilda. – Esetleg… családi titkokról.
– Mindenkinek vannak titkai – felelte Holmblad. – Öngyilkosság vagy
baleset? Ez itt a kérdés… de hát ezt nem a mi tisztünk kideríteni.
– De kereshetnénk nyomokat – felelte Tilda –, csak úgy.
– Milyen nyomokat?
– Nem tudom… valaki más nyomait az udvaron.
– Egyetlen ember nyomai voltak ott, mégpedig a balesetet szenvedett
személyéi – mondta Holmblad. – Ezenkívül Westin volt az, aki utoljára
látta életben a feleségét, ő maga mondta. Úgyhogy ha gyilkost keresünk,
akkor ebben az esetben nála kell kezdenünk.
– Csak arra gondoltam, hogy ha volna időm…
– Nem lesz időd, Davidsson – folytatta Holmblad. – Az utcai rendőröknek
sosincs idejük. Iskolákba kell menned előadást tartani, alkoholistákat
elkapni, falfirkálókat tetten érni, betöréseket kivizsgálni, a marnäsi
utcákon járőrözni, továbbá figyelni a forgalmat az utakon. És mindezekről
jelentést is küldeni Borgholmba.
Tilda eltöprengett.
– Ami azt jelenti – mondta –, hogy ha mindezek után még marad időm,
akkor nyugodtan elmehetek Åluddenbe a szomszédokhoz, és tanúkat
kereshetek Katrine Westin halálával kapcsolatban. Lehetséges?
Holmblad mosolytalan arccal nézett ki az ablakon.
– Az az érzésem, hogy egy leendő rendőrfelügyelő ül mellettem – szólt.
– Köszönöm – mondta Tilda –, de nem vagyok karrierista.
– Igen, mindenki ezt mondja – sóhajtott Holmblad, mintha saját életén
töprengett volna el. – Tégy, amit akarsz – mondta aztán. – Amint
mondtam, te magad osztod be az idődet, de ha találsz valamit, azt tovább
kell adnod a szakértőknek. Az a fontos, hogy mindenről jelentést küldj
Borgholmba.
– Imádom a papírmunkát – jelentette ki Tilda.
 1900 TELE
Amikor a pokol hirtelen megnyílik alattunk, Katrine – mit teszünk akkor?
Mozdulatlanul állunk, vagy ugrunk?
Az 1950-es évek végén vonaton ültem Észak-Ölandon. Mellettem egy hölgy ült,
aki Borgholmba igyekezett. Ebba Lindnek hívták, és a világítótorony egyik őrének
lánya volt. Amikor meghallotta, hogy Åluddenben lakom, elmesélt egy történetet
az udvar életéből. Arról a napról mesélt, amelyet követően felment a padlásra egy
késsel a kezében, és az egyik pallóba belevéste fivére nevét és évszámait: PETTER
LIND 1885–1900.
– Mirja Rambe
Az új évszázad első évében, január utolsó szerdáján járunk. Az időjárás
szélcsendes és napos, de Åludden egészen elszigetelődött a külvilágtól.
A hóvihar előző héten söpört végig Ölandon, és a partot tizenkét óra
alatt teljesen ellepte a hó. A szél mostanra elcsendesedett, odakint
azonban mínusz tizenöt fok van. Az utat betemette a hó, és az udvaron
lakó családokat hat napja sem a postás, sem más nem látogatta meg. Az
állatok semmiben nem szenvednek hiányt, de ami az embereket illeti,
fogyóban van a krumpli és a tűzifa is.
Egy testvérpár, Petter és Ebba Lind kiment jeget vágni, hogy aztán
elássák az éléskamra pincéjébe – elvégre az élelmet akkor is hidegen kell
tartani, amikor beköszönt a tavasz. Reggeli után fogták magukat, és
átmásztak Åludden partjának jeges-havas dombjain. A nap épp felkelőben
volt, gyenge sugarait a hólepte jégtengerre vetette. Kilenc óra körül érték
el az utolsó kis szigetet, és kijutottak a végtelen, jegesen csillogó tengerre.
Most éppúgy vízen járnak, ahogy Jézus is tette. A jeget takaró hóréteg
csikorog a bakancsuk alatt.
Petter tizenöt esztendős, két évvel idősebb Ebbánál. Ő megy elöl, de
néha megáll, és visszafordul húga felé.
– Hogy bírod? – kérdi.
– Jól – feleli Ebba.
 – Elég melegen öltöztél?
Ebba bólint; annyira kifulladt már, hogy szinte szólni sem bír.
– Szerinted látni fogjuk Gotland déli csücskét? – kérdi végül Ebba.
Petter megrázza a fejét.
– Túl lapos a sziget… és túl messze is van.
Nagyjából egy fél óra múlva megpillantják a vizet a jégtakaró végében.
A hullámok megcsillannak a napfényben, a tenger azonban éjfekete.
Idekint látni néhány madarat. A távolban jegesrécéket fedeznek föl, a
jéghez közelebb pedig egy hattyúpár úszkál méltóságteljesen. Rétisas
köröz a jég és víz birodalmának határa felett. Ebbának úgy tűnik, mintha
fürkészne valamit, talán a jegesrécéket figyeli – aztán egyszer csak
hirtelen lecsap a sas, majd újra felemelkedik: karmai között valami sötétet
fogva. Ebba ekkor odakiált Petternek:
– Odanézz!
Angolnák nyüzsögnek ott, tekergő angolnák egész raja a jégen.
Angolnák százai másztak ki a tengerből, és most nem tudnak
visszamászni. Petter odarohan, és leteszi a jégfűrészt a hóba.
– Fogunk néhányat – kiáltja, majd lehajol, és kinyitja hátizsákját. Az
angolnák kétségbeesve próbálnak elmászni, eltekergőzni a közeléből, de ő
utánuk megy, és elkapja egyiküket. Aztán többet is elkap, úgy fél tucatot,
Petter hátizsákja pedig szinte életre kel, ahogy az angolnák összevissza
tekergőznek benne, kiutat keresve.
Ebba észak felé húzódik, és ő is elkezdi gyűjteni az angolnákat. Lapos
farkuknál fogja meg őket, már csak azért is, nehogy apró, éles fogaikkal a
kezébe harapjanak, de nincs könnyű dolga – túl síkosak. Viszont cserébe jó
húsosak is: minden nőstény angolna több kilót nyom.
Két darabot sikerül betuszkolnia tarisznyájába, és egy harmadik után
szalad éppen, amelyet végül szintén elkap.
Közben lehűlt a levegő. Felnéz az égre: nyugatról pehelyfelhők úsztak
fel, fátylat vonva a nap elé. Sötét esőfelhők is érkeztek velük, és újra
feltámadt a szél.
Ebba eddig nem vette észre a szél erősödését, de most hallja a zúgást, a
hullámverést a nyílt tenger felől.
 – Petter! – kiáltja. – Petter, vissza kell fordulnunk!
De a fiú több mint száz méterrel odébb áll az angolnák között, és nem
hallja húgát.
A hullámok egyre magasabbra csapnak, és már a jégpart szélét
nyaldossák: a jégtakaró emelkedik és süllyed, Ebba maga is érzi, miként
hullámzik talpa alatt a talaj.
Kiejti kezéből az angolnát, és elkezd rohanni Petter felé. Ekkor azonban
szörnyűséges hangot hall. Olyan, mint a mennydörgés – csakhogy nem az
égből, a felhők közül, hanem a jégből érkezik a zaj.
A hullámok és a szél szaggatják darabokra a jégtakarót.
– Petter! – kiáltja ismét, rémültebben, mint valaha.
Petter most már befejezte az angolnavadászatot, és megfordult. De még
mindig csaknem száz méter választja el őket egymástól.
Ebba éles csattanást hall, mintha valaki egy ágyút sütött volna el a
közvetlen közelükben, majd megnyílik a jég. Fekete rés támad a nagy
fehérségben, tőle úgy tíz méterre, a part irányában.
A víz felcsap a jégtáblára. A rés egyre csak tágul.
Ebba ösztönösen elfelejt mindent, és rohanni kezd. Amikor megáll a
szakadék szélén, az már egyméternyire szélesedett, és folyamatosan
növekszik.
Ebba nem tud úszni, és fél is a víztől. Lepillant a mélybe, majd
kétségbeesve fordul hátra.
Petter szalad felé, kezét a tarisznyáján tartva, de még mindig csak a fele
utat tette meg. A szárazföld irányába int.
– Ugorj, Ebba!
Ebba lendületet vesz, és átugrik a sötét tenger felett.
Aztán éppen a másik jégtábla szélén landol, megbotlik, és elesik.
Petter egyedül maradt a hatalmas jégtáblán. Alig fél perccel Ebba után
ér annak széléhez, de a szakadék most már több méter széles. Miközben
tétovázik, tovább nő.
A testvérek rémülten néznek egymásra. Petter megrázza a fejét, és a
part felé mutat.
 – Hozz segítséget, Ebba! Csónakot kell hozniuk!
Ebba bólint, majd megfordul, és nekiiramodik.
A hullámok és a szél újabb darabokat szakítanak le a jégből, szinte
kergetik őt a repedések. Kétszer is megreped lába alatt a jég, de még
időben át tud ugrani.
Megfordul, és még egyszer, utoljára látja Pettert. A fiú egyedül áll egy
óriási jégtömbön, amely egyre távolabb sodródik.
Muszáj tovább futnia. A part mentén visszhangzik a jég robaja.
Ebba csak rohan és rohan, a szél pedig egyre csak erősödik. Végül
megpillantja az udvart a világítótornyok között: az otthonát.
De a hatalmas udvar csupán egy sötétvörös pontocska a parton, ő pedig
még mindig jócskán kint van a jégen. Istenhez imádkozik, Petterért és
saját magáért, és arra kéri Őt, bocsássa meg, amiért ilyen messzire
merészkedtek.
Aztán egy újabb repedésen ugrik át, megcsúszik, de fut tovább. Végül
elér a part jégdombjaihoz. Négykézlábra ereszkedik, és szipogva mászik át
rajtuk. Most már biztonságban van.
Ebba feláll és körülnéz. A horizont eltűnt a ködben.
De eltűnt a jégtömb is. Kelet felé sodorta a szél, Finnország és
Oroszország felé.
Ebba szipogva folytatja útját a parton. Tudja, hogy a házhoz kell sietnie,
és meg kell kérnie az őröket, hogy csónakkal evezzenek ki a nyílt tengerre.
De vajon hol keressék Pettert?
Minden ereje elhagyja, és térdre esik a hóban.
Odafent, a domb tetején áll Åludden udvara, és szigorúan néz le rá.
A lakóház tetejét hótakaró fedi, de az ablaktáblák koromfeketék.
Feketék, mint a lékek a tenger jegében. Vagy mint a dühtől elsötétült
tekintet. Ebba arra gondol: Istennek ilyen szemei lehetnek, ilyen feketék,
ilyen dühösek.
 11

Egy nap, meg még egy nap, meg még egy.

Sohasem beszéltek erről, de úgy tűnt, Livia és Gabriel abban a hitben
vannak, az anyukájuk csak elutazott, és egyszer majd visszatér. Ez így
persze nem volt optimális, de egy idő után maga Joakim is szinte elhitte.
Katrine elment nyaralni, de talán egyszer visszatér majd hozzájuk.
A két rendőr látogatása utáni napon Joakim a konyhában állt, és csak
bámult ki az ablakon. Ezen a novemberi napon nem repkedtek költöző
madarak az udvar felett, csak néhány eltévelyedett viharsirály körözött a
tenger felett.
Néhány órával korábban elvitte a gyerekeket az óvodába, és úgy
tervezte, hogy azután végre elintézi a bevásárlást. Bement a térnél álló
üzletbe, de odabent megtorpant.
Mennyi áru, mennyi reklám mindenütt!
A húsos pultnál egy felirat mintha ezt hirdette volna: VÉKONY
SZELETEKRE VÁGOTT LÁBLÁZ, KILÓJA CSAK 79,90.
Lábláz? Biztosan csak félreolvasta. Ugyanakkor meg is rémült, és nem
mert közelebb menni, hogy megnézze, valójában mi áll ott. Lassan
kihátrált az üzletből.
Joakim nem bírt bevásárolni.
Beült az autójába, és hazahajtott. Bement a nagy némaságba, levette a
kabátját, majd az ablakhoz állt. Semmi más terve nem volt, csak az, hogy
ott álljon az ablaknál, ameddig csak lehetséges, egészen az idők
végezetéig.
Joakim előtt a konyhapulton egy elfeledett fej saláta árválkodott egy
tálon. Ő vette vajon, vagy Katrine? Joakim nem emlékezett, de az elmúlt
napokban a saláta elkezdett rothadni a fólia alatt. Az ilyesmi egy
konyhában sosem jó jel, ki kéne hajítania.
De még erre sem volt képes.
 Még egy pillantást vetett az ablakon túlra, a kietlen vízre és a felhők
szürke tömegére, majd új tervet kovácsolt magának: befekszik az ágyba, és
nem kel fel soha többé.
Joakim bement a hálószobába, és végignyúlt a franciaágyon.
A mennyezetet nézte. Katrine levette onnan a felszögezett
farostlemezeket, úgyhogy most már a régi, papírral fedett mennyezet -
látszott, amit talán még az 1800-as években tettek oda.
Jól nézett ki; olyan volt, mintha egy fehér felhő alatt pihenne az ember.
Hirtelen óvatos kopogást hallott a csendben. Valaki kopogott az üvegen.
Joakim elfordította a fejét.
Újabb rossz hírek? Úgy érezte, fel van készülve erre is.
Ismét kopogtattak, ezúttal erősebben.
A konyhai bejárat felől jött a hang.
Lassan felkelt, és kiment az előszobába.
Az üvegen keresztül két, sötétbe öltözött embert pillantott meg a
lépcsőn.
Egy nő és egy férfi, egykorúak lehettek Katrinével és vele. A férfi
öltönyben volt, a nő sötétkék kabátban és szoknyában. Mindketten
nyájasan mosolyogtak rá, amikor ajtót nyitott.
– Jó napot – mondta a nő. – Filip és Marianne vagyunk. Bejöhetünk?
Joakim bólintott, és szélesre tárta előttük az ajtót. A marnäsi
temetkezési vállalkozótól jöttek talán? Nem ismerte fel őket, de az utóbbi
hetekben többen is keresték őt attól a cégtől, mindannyian nagyon kedves
emberek.
– Jaj, de szép itt minden! – lelkendezett a nő, amint beléptek a
konyhába.
A férfi is körbenézett, majd bólintott, és Joakimhoz fordult.
– Ebben a hónapban körbejárjuk a szigetet – szólt –, és láttuk, hogy
valaki itthon van.
– Egész évben itt lakunk… mármint én és a feleségem meg a két
gyerekünk – jegyezte meg Joakim. – Kérnek kávét?
– Köszönjük, de nem fogyasztunk koffeint – felelte Filip, és letelepedett
a konyhaasztal mellé.
– Hogy hívják? – kérdezte Marianne. – Megkérdezhetem?
– Joakim.
– Joakim, szeretnénk önnek adni valamit. Valami fontosat.
Marianne elővett valamit a táskájából, és letette Joakim elé az asztalra.
Egy brosúra volt.
– Nézze csak meg! Hát nem gyönyörű?
Joakim a vékony brosúrára pillantott. Címlapján egy kék ég alatt
zöldellő mezőt ábrázoló rajz volt. A mezőn fehér ruhába öltözött nő és
férfi ült. A férfi egy bárányt karolt át, amely a fűre telepedett, a nő pedig
egy hatalmas oroszlánt ölelt át. Mosolyogtak egymásra.
– Ez maga az éden, hát nem? – kérdezte Marianne.
Joakim rápillantott.
– Korábban azt hittem, ez az udvar az édenkert – mondta. – De most már
nem hiszem ezt.
Marianne zavartan meredt rá néhány pillanatig, majd ismét
elmosolyodott.
– Jézus érettünk halt meg – mondta Marianne. – Azért halt meg, hogy
nekünk jó legyen.
Joakim ismét lenézett a rajzra, és bólintott.
– Tényleg nagyon szép. – A rajz hátterében lévő óriási hegyekre
mutatott. – Szép hegyek.
– Ez a mennyország – jelentette ki Marianne.
– A halálunk után is továbbélünk, Joakim – mondta Filip, és áthajolt az
asztal fölött, mintha valami nagy titokról rántaná le a leplet. – Örök
életünk van… hát nem fantasztikus?
Joakim bólintott. Nem bírta levenni a szemét a rajzról. Már látott efféle
brosúrákat, de még sosem gondolt arra, hogy milyen gyönyörűen
ábrázolják benne az édenkertet.
– Szívesen laknék azok között a hegyek között – jelentette ki.
Friss hegyi levegő. Ott lakhatna Katrinéval. De a sziget, ahova költöztek,
teljesen lapos volt, nem volt egy fia hegy sem rajta. És Katrine sem…
Joakimon hirtelen légszomj lett úrrá. Előrehajolt, a torkát fojtogatta a
sírás.
– Joakim… Joakim, jól van? – kérdezte Marianne.
Joakim megrázta a fejét, majd leborult az asztalra, és zokogni kezdett.
Nem, nem volt jól. Egyáltalán nem volt jól, vékony szeletekre vágott
lábláztól szenvedett.
Ó, Katrine… és Ethel…
Perceken keresztül zokogott feltartóztathatatlanul, teljesen kizárva a
külvilágot. Távolról suttogó hangokat hallott, meg azt, ahogy a székeket
hátratolták a padlón, de könnyei árját nem tudta megállítani. Érezte, hogy
valaki a vállára teszi a kezét néhány pillanatra, majd hallotta, amint
óvatosan becsukják a bejárati ajtót.
Amikor végül kitörölte szeméből az utolsó könnycseppet is, már teljesen
egyedül volt. Odakint a ház előtt valaki elindított egy autót.
A brosúra, borítóján a mezővel, az emberekkel meg az állatokkal, ott
hevert előtte az asztalon. Amikor az autó zaja elhalt, Joakim felszipogott,
majd újra a rajzra pillantott.
Tennie kell valamit. Bármit.
Fáradt sóhajjal felkelt, és a szemetesbe hajította a brosúrát.
Körülötte teljesen néma volt a ház. A nappaliba ment, és hosszú
perceken át szemlélte a padlón sorakozó dobozokat, üvegeket és
rongyokat. Katrine a jelek szerint mosószódával kezdte lepucolni az
ablakszárnyakat az előző héten.
Katrinének sokkal határozottabb elképzelései voltak a lakberendezést
illetően, mint Joakimnak, és ő volt az is, aki minden szobához kiválasztotta
a megfelelő festéket, tapétát és apró részletet. És a hozzávalókat is mind
beszerezték már, ott hevertek a padlón a fal mellett, arra várva, hogy
felhasználják őket.
Joakim ismét mélyet sóhajtott.
Aztán kinyitotta az egyik mosószódás üveget, és kezébe vett egy
rongyot. Nekiállt dolgozni, konokul koncentrálva.
A rongy nyikorgása szinte félelmetesen hatott a hatalmas némaságban.
 Ne nyomd túl erősen, Kim, hallotta Katrine hangját a fejében.
Beköszöntött a hétvége. A gyerekek otthon voltak, és Livia szobájában
játszottak.
Joakim mostanra elkészült a nagy nappali ablakaival, és ezen a szombati
napon a délnyugati sarokszobát tervezte kitapétázni. Reggeli után fel is
állított egy asztalt, és összekevert egy vödör tapétaragasztót.
Ez egy kisebb hálószoba volt, amelynek, hasonlóan több más
hálószobához, egy százhúsz éves cserépkályha állt az egyik sarkában.
A szobák többségében eredetileg virágos tapéta volt, vélhetőleg még az
1900-as évek elejéről, de sajnos már túlságosan viseltes ahhoz, hogy meg
lehessen őrizni. Számtalan helyen penészedett már, sőt itt-ott el is kezdett
hámlani meg leszakadozni. Ezért Katrine néhány héttel korábban leszedte,
majd előkészítette a falat a tapétázáshoz.
Katrinének éppen ez a sarokszoba volt a kedvence.
De nem, most már nem hívhatja őt elő az emlékeiből. Most nem
gondolkodni fog, csupán tapétázni.
Kezébe vette a cinkfehér tapétatekercseket; jó vastag angol papírtapéta,
éppen olyan, mint amilyen az Almaudvarban is volt. Aztán elővette a
tapétavágó kést meg a hosszú vonalzót, és elkezdte méretre darabolni.
Katrine és ő mindig együtt tapétáztak.
Joakim felsóhajtott, de azért nekiállt dolgozni. Stresszesen nem lehet
tapétázni, éppen ezért a munka úgy hatott rá, mint valami meditáció.
Joakim volt a szerzetes, az udvar volt a kolostora.
Amikor az első négy tekercset felrakta a szoba egyik falára, majd egy
kefével egyenesre is simította őket, hirtelen gyenge, pattogó hangra lett
figyelmes. Lemászott a létráról, és hallgatózni kezdett. A pattogás ütemes
volt, néhány másodperces eltéréssel észlelte őket, és a házon kívülről
érkezett.
Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Jéghideg levegő áramlott be.
Egy kisfiú állt egy kicsit távolabb az ablaktól, talán egy-két évvel
lehetett idősebb Liviánál. Lába előtt sárga műanyag focilabda hevert.
A kisfiúnak göndör, barna haja volt, amely egy horgolt téli sapka alól
bukkant elő, hanyagul begombolt kabát volt rajta, és most kíváncsi
tekintettel méregette Joakimot.
 – Szia – köszöntötte Joakim.
– Szia – köszöntötte a fiú is.
– Nem olyan jó, hogy éppen itt rugdosod a labdát – szólt Joakim. –
Kitörheted az ablakot, ha rosszul találod el a lövést.
– A falra célzok – szólt a fiú. – És mindig oda lövök, ahova céloztam.
– Akkor jó. Hogy hívnak?
– Andreasnak.
A fiú megdörzsölte dércsípte orrát.
– Hol laksz?
– Ott.
A tanya felé mutatott. Ezek szerint Andreas egyike volt Carlssonék
gyerekeinek, és ez a gyermek a mai napon magányos barangolásra indult.
– Be akarsz jönni? – kérdezte Joakim.
– Miért?
– Találkozhatnál Liviával és Gabriellel – felelte Joakim. – Ők a
gyerekeim… És Livia annyi idős, mint te.
– Én hétéves vagyok – jelentette ki Andreas. – Ő is annyi?
– Nem. De majdnem annyi idős, mint te.
Andreas bólintott. Újra megdörzsölte az orrát, majd láthatólag döntésre
jutott.
– Csak egy kicsi időre. Hamarosan eszünk.
Felkapta a labdáját, és eltűnt a bejárat irányába.
Joakim becsukta az ablakot, és kiment a szobából.
– Livia! Gabriel! – kiáltotta. – Látogatónk érkezett!
Lánya néhány másodperc múlva felbukkant Foremannel a kezében.
– Mi?
– Valaki szeretne veled találkozni.
– Kicsoda?
– Egy fiú.
 – Egy fiú? – Livia tágra nyitotta a szemét. – Nem akarok vele találkozni.
Hogy hívják?
– Andreasnak. Itt lakik a szomszédban.
– De hát nem is ismerem őt, apu!
Hangja rémült volt, kétségbeesett, ám még mielőtt Joakim
megjegyezhette volna, hogy nem betegszik bele senki abba, ha új
emberekkel találkozik, nyílt az ajtó, és belépett Andreas. Aztán megállt a
lábtörlőn.
– Gyere be, Andreas – szólt Joakim. – Vedd csak le a sapkát meg a
kabátot.
– Oké.
A fiú levette a kabátot, és a padlóra rakta.
– Voltál már itt a házban?
– Á, dehogy. Mindig zárva van.
– Most már nem. Már itt lakunk.
Andreas Liviára pillantott, a lány visszanézett rá, de nem köszönt
egyikük sem.
Gabriel félénken kikukucskált a szobájából, ám ő sem mondott semmit.
– Segítettem beterelni a teheneinket – szólalt meg Andreas egy kis idő
után, és körbenézett. – Innen a legelőről.
– Ma? – kérdezte Joakim.
– Á nem, még a múlt héten. Most már az istállóban a helyük.
Máskülönben megfagynának.
– Hát igen, télen mindenkinek melegre van szüksége – felelte Joakim. –
A teheneknek, a madaraknak és az embereknek egyaránt.
Livia továbbra is kíváncsian meredt Andreasra, bár a társalgásba nem
kapcsolódott be. Joakim maga is félénk volt kiskorában; milyen kár, hogy a
kislány örökölte ezt a tulajdonságot.
– Focizhattok egy kicsit – mondta Joakim. – Tudok egy nagyon jó szobát
hozzá.
Elindult a ház belseje felé, a gyerekek meg utána. A nagy nappaliban
továbbra sem voltak bútorok, csak pár szék és doboz.
– Itt nyugodtan lehettek – mondta, majd három dobozt az ablakok elé
rakott, hogy megvédje őket.
Andreas letette a labdáját, cselezett néhányat, majd átrúgta Liviának.
A lövéstől keringeni kezdett a por, mint valami szürke köd.
Livia a labda után rúgott, de elvétette. Gabriel utánarohant, de nem érte
utol.
– Először próbáljátok a lábatokkal megállítani – mondta Joakim a
gyerekeknek –, akkor könnyebben tudjátok kezelni.
Livia sértődötten pillantott rá, jelezve, hogy a maga részéről nem kér a
jó tanácsból. Aztán egy pillanat alatt megfordult, a szoba egyik sarkában
elcsípte a labdát, és visszalőtte.
– Szép lövés – dicsérte meg Andreas.
A kis flörtölős, gondolta Joakim, de Livia elégedetten mosolygott.
– Állj be oda! – mutatott Andreas a másik ajtónyílás felé –, és akkor
lőhetek neked gólokat.
Livia gyorsan odafutott, Joakim pedig visszatért a tapétázáshoz. Háta
mögött hallotta, ahogyan a másik szobában pattog a labda.
– Gól! – kiáltott Andreas, Livia és Gabriel pedig felsikítottak, mire
mindhárman elkezdtek nevetni.
Joakimnak tetszettek ezek a vidám hangok. Nagyszerű, sikerült tehát
barátot szereznie a gyerekeknek.
Belemártotta az ecsetet a ragasztós vödörbe, megkeverte, majd folytatta
a tapétázást. Egymás után ragasztotta fel az újabb és újabb
tapétatekercseket, és lassanként világosabb, barátságosabb lett a szoba.
Joakim kisimította a tapétából az egyenetlenségeket, egy nedves ronggyal
pedig letörölte a fölösleges ragasztót.
Amikor már csupán egy méternyi széles csík várt újratapétázásra,
Joakim rájött, hogy elcsitultak a gyerekhangok a házban.
Az udvar ismét néma volt.
Joakim lemászott a létráról, és fülelni kezdett.
– Livia? – kiáltotta aztán. – Gabriel? Kértek szörpöt? Vagy süteményt?
 Semmi válasz.
Hallgatózott még egy kicsit, majd kiment. De félúton a nappali felé
kinézett az ablakon a belső udvarra, és megtorpant.
A nagy istálló ajtaja félig nyitva volt.
De hiszen korábban be volt csukva, nem?
Aztán észrevette, hogy Andreas Carlsson kabátja és cipője is eltűnt a
padlóról.
Joakim dzsekit és bakancsot húzott, majd kiment a belső udvarra.
A gyerekek alighanem együttes erővel nyitották ki a súlyos ajtót. És
talán be is merészkedtek a sötétségbe.
Joakim megállt az ajtóban.
– Hahó?
Semmi válasz.
Bújócskáznak talán? Belépett; a régi széna illata megcsapta az orrát.
Katrinével beszéltek arról, hogy galériává alakítják át az istállót
valamikor a jövőben, amikor eltakarították a szénát és az állatok minden
nyomát.
Most megint Katrinére gondolt, bár nagyon nem lett volna szabad. De
aznap, amikor vízbe fúlt, Joakim éppen az istállóból látta őt kijönni.
Nem észlelt bent mozgást, de mintha pattogó vagy kopogó hangokat
hallott volna odafentről, a szénapadlás felől. Mintha léptek zaja lett volna.
Szűk, meredek lépcső vezetett a padlásra. Joakim elindult felfelé.
Feljutni a padlásra a földszint sötét és szűk bokszai és járatai közül olyan
volt, mintha egy templomba lépne az ember, gondolta Joakim. Itt nem
voltak külön helyiségek, csupán egyetlen légtér, ahol a széna rendesen
száradhatott – egy nagy, nyílt tér, ahogy az ingatlanügynökök szokták az
ilyesmit nevezni. Nagyjából egy méterrel Joakim feje felett vastag
tetőgerendák futottak, a csúcsos tető azonban már a sötétségbe veszett.
A lakóház emeleti részével ellentétben itt nem lehetett eltévedni, bár a
földön heverő sok limlom és kacat ugyancsak megnehezítette a haladást.
Újsághalmok, virágcserepek, székek, régi varrógépek – a szénapadlásból
lomtár vált. Az egyik falnak támasztva embermagasságú traktorkerekek
álltak – ezeket vajon hogyan hozhatták fel ide?
Miközben a kacatokkal teli padlást szemlélte, Joakimnak hirtelen eszébe
jutott, hogy álmában itt látta Katrinét. Akkor tiszta volt a padló, és a nő ott
állt a szemben lévő fal mellett, neki háttal, Joakim pedig nem mert
közelebb lépni hozzá.
Az istálló felett susogott a téli szél. Joakimnak nemigen tetszett, hogy itt
áll egyedül a padláson, ebben a hidegben.
– Livia? – kiáltotta.
A fapadló nyikorgott lábai alatt, más választ azonban nem kapott.
A gyerekek talán elrejtőztek a sötétben, és most valahol az árnyak közül
kémkednek utána.
Elrejtőztek előle. Körbenézett és fülelt.
– Katrine? – kérdezte halkan.
Semmi válasz. Várt még egy ideig a sötétségben, ám amikor már jó
néhány perce semmi sem törte meg a csendet a szénapadláson, megfordult
és lement.
Visszatérve a házba, ott találta meg a gyerekeket, ahol kezdettől fogva
keresnie kellett volna: a szobájukban.
Livia a földön ült és rajzolt, mintha mi sem történt volna. Gabriel a jelek
szerint engedélyt kapott arra, hogy nővére szobájában tartózkodjon,
ugyanis áthozott néhány kisautót a saját szobájából, és most ott ült Livia
mellett.
– Hol voltatok? – kérdezte Joakim kissé élesebb hangon, mint szerette
volna.
Livia felnézett a rajztömbjéből. Katrine, annak ellenére, hogy rajztanár
volt, sosem rajzolt magától, Livia viszont igen.
– Itt – mondta, magától értetődő hangon.
– De korábban… Voltatok kint az udvaron? Te és Andreas és Gabriel?
– Egy kicsit.
– Az istállóba nem mehettek – szólt Joakim. – Elbújtatok odabent?
– Nem. Nincs ott semmi érdekes.
– Hol van Andreas?
 – Hazament. Evéshez készülődtek.
– Rendben. Hamarosan mi is eszünk. De máskor ne menjetek ki az
udvarra anélkül, hogy nekem szólnátok előtte, Livia!
– Oké, apu.
Ezen az éjszakán Livia ismét beszélni kezdett álmában.
Este könnyű volt lefektetni. Gabriel hét óra körül elaludt, utána Joakim
segített Liviának fogat mosni, aki közben kíváncsian szemlélte apja fejét.
– Olyan különös füleid vannak, apu – mondta.
Joakim visszatette lánya fogmosópoharát és fogkeféjét a polcra, majd
megkérdezte:
– Ezt hogy érted?
– A füleid olyan… öregek.
– Vagy úgy. Mindenesetre nem öregebbek, mint én magam. Szőrösek?
– Nem igazán.
– Akkor jó – felelte Joakim. – Nem túl jó, ha az ember orrában vagy
fülében szőr van… vagy főleg a szájában.
Livia szívesen maradt volna még egy kicsit a fürdőszobában, hogy a
tükörnek grimaszoljon, de Joakim gyengéden kitessékelte onnan.
Befektette az ágyba, kétszer is elmesélte neki, milyen volt, amikor Emil
feje beleragadt a levesestálba, majd leoltotta a lámpát. Amikor kilépett,
hallotta, hogyan fészkeli be magát a kislány egyre mélyebben a takaró alá,
fejét a párnába fúrva.
Katrine gyapjúpulóvere még mindig ott feküdt mellette az ágyban.
Kiment a konyhába, evett néhány szendvicset, majd bekapcsolta a
mosogatógépet. Aztán leoltott minden villanyt. A sötétben tapogatózva
lassan visszabattyogott a szobájába, majd felkapcsolta a villanyt.
A hatalmas, hideg franciaágy üresen bámult rá. Fölötte lógtak Katrine
ruhái, azok a ruhák, amelyekből mostanra már minden illat elszállt. Le
kellene már szednie őket; de még nem ma este.
Leoltotta a lámpát, és bemászott az ágyba.
– Anya?
 Livia hangjára Joakim azonnal felébredt.
Felemelte a fejét, és fülelt. A mosogatógép már lejárt, nem hallatszott be
a zaja a konyhából, és az órás rádió szerint 23:52 volt. Joakim bő egy órát
aludt.
– A-nyaaa?
Újra meg újra hallotta lánya kiáltását, úgyhogy kimászott az ágyból, és
visszament Livia szobájához. Megállt a küszöbön, és várt, amíg a lánya
meg nem szólalt megint.
– Anya?
Odament a kislány ágyához. Livia csukott szemmel feküdt a takaró alatt,
de a folyosóról beszűrődő gyenge lámpafényben látta, hogy nyugtalanul
izeg-mozog. Keze belegabalyodott Katrine pulóverébe; Joakim óvatosan
kiszabadította.
– Anya nincs itt – szólt halkan, és összehajtogatta a pulóvert.
Pár másodpercig csend volt.
– De igen.
– Most már aludj szépen, Livia!
A kislány most kinyitotta a szemét, és felismerte apját.
– Nem tudok aludni, apu – panaszolta.
– Dehogynem.
– Nem – makacskodott Livia. – Maradj itt velem!
Joakim sóhajtott, de Livia most már teljesen éber volt, és ő nem tehetett
semmit. Ez eddig mindig Katrine feladata volt.
Óvatosan lefeküdt az ágy szélére. Túl rövid volt ez az ágy, itt sosem fog
tudni elaludni.
Két perc múlva már el is nyomta az álom.
Volt valaki odakint.
Joakim szemei felpattantak a sötétben. Nem hallott semmi zajt, de érezte,
hogy látogató érkezett a házhoz.
Már megint teljesen éber volt.
 Mennyi lehet az idő? Fogalma sem volt. Akár több órán át is alhatott.
Felemelte a fejét Livia párnájáról, és hallgatózott. A házban nyugodt és
csendes volt minden. Nem hallatszott más hang, mint egy óra halk
ketyegése – és mellette a kislány gyenge szuszogása.
Óvatosan felkelt az ágyból. De alig tett három lépést, a kislány
megszólalt, világos és tiszta hangon:
– Ne menj el, apu!
Joakim megtorpant és hátrafordult.
– Miért ne?
– Ne menj el!
Livia mozdulatlanul feküdt a fal felé fordulva. De vajon ébren volt?
Joakim nem láthatta az arcát, csak a szőke haját. Visszament az ágyhoz,
és óvatosan leült mellé.
– Alszol, Livia? – kérdezte halkan.
Néhány másodperc múlva jött a válasz:
– Nem.
Hangja éber volt, de nyugodt.
– Alszol?
– Nem… dolgokat látok.
– Hol?
– A falon.
Monoton hangon beszélt, légzése lassú volt, és nyugodt. Joakim
közelebb hajolt hozzá a sötétben.
– Mit látsz? – kérdezte.
– Fényt, vizet… árnyékokat.
– És még?
– Nagy világosságot.
– Embereket is látsz?
A kislány megint csendben volt pár pillanatig, majd válaszolt:
 – Anyut.
Joakim megdermedt. Visszafojtotta lélegzetét, hirtelen megrémülve,
hogy itt valami komoly dolog van – hogy Livia alszik, és valóban lát a falon
keresztül mindenfélét. Ne kérdezz többet, gondolta. Menj, és feküdj le.
De muszáj volt folytatnia:
– Hol látod anyut?
– A fény mögött.
– Látod…
De Livia közbevágott, és most már szaporábban beszélt:
– Ott áll mindenki, és várakozik. És anyu is ott van közöttük.
– Kicsodák? Kik várnak?
Livia nem válaszolt.
A kislány máskor is beszélt már álmában, de soha ilyen tisztán és
érthetően. Joakim továbbra is gyanakodott, hogy ébren van, és csak
ugratja őt, mégsem tudta megállni, hogy ne kérdezzen tovább:
– És hogy van anyu?
– Vágyakozik.
– Vágyakozik?
– Be szeretne jönni.
– Mondd meg neki, hogy… – Joakim nyelt egyet. – Mondd meg neki,
hogy bármikor bejöhet, amikor csak akar.
– Nem tud.
– Nem talál minket?
– A házban nem.
– Tudsz vele beszélni?
Csend. Joakim lassan és érthetően beszélt.
– Meg tudnád kérdezni anyut… hogy mit csinált a víznél?
Livia mozdulatlanul feküdt az ágyban. Továbbra sem szólt semmit, de
Joakim nem akarta feladni.
 – Livia, tudsz beszélni anyuval?
– Be akar jönni.
Joakim kihúzta magát, és nem kérdezett többet. Ez az egész teljesen
reménytelennek tűnt.
– Megpróbálhatod…
– Beszélni akar – szólt közbe Livia.
– Igazán? – kérdezte. – És miről? Mit akar anyu mondani?
De Livia nem szólt többet.
Most már Joakim sem szólt semmit, csak óvatosan felkelt az ágyról.
A térde ropogott; túl sokáig ült egyhuzamban mereven.
Csendben az ablakhoz lépett, és kinézett a ház hátsó udvarára. Az
üvegen látta saját áttetsző képmását, mint valami ködös alakot – de
mögötte nem sokat.
Ezen az éjszakán nem világított sem a hold, sem a csillagok. Vastag
felhőtakaró fedte az eget. A gyenge szélben hajlongott a fű, de más
mozgást nem észlelt.
Vajon van valaki odakint? Joakim elengedte a függönyt. Ha most
kimenne, hogy megnézze, az azt jelentené, hogy egyedül hagyja Liviát és
Gabrielt, azt pedig nem akarta. Az ablaknál maradt, döntésre képtelenül,
majd hátrafordult.
– Livia?
Semmi válasz. Az ágy felé lépett, de látta, hogy a kislány ismét mélyen
alszik.
Joakim tovább akart volna kérdezni. Akár még úgy is, hogy felébreszti,
és megkérdezi tőle, emlékszik-e bármire is abból, amit álmában látott; de
hát persze nem szabad erőltetnie a dolgot.
Joakim alaposan betakargatta a kislányt a virágos takaróval.
Aztán visszatért a saját ágyához. A takaró mintha védelmet nyújtott
volna neki a sötétséggel szemben.
Feszülten fülelt, hátha hangokat hall a folyosó vagy Livia szobája felől.
Ám a ház csendes volt, és Joakim Katrinére gondolt. Több órába telt, mire
végre el tudott aludni.
 12

November végi péntek este.

Hagelby óriási lelkészlakjának csaknem kétszáz éves épülete egy erdei
út végén állt, fél kilométerre a falutól. Már nem a Svéd Állami Egyházé
volt a birtok; Henrik tudta, hogy egy emmabodai nyugdíjas orvos házaspár
vette meg.
Henrik és a Serelius fivérek a főút mellett, egy erdei ligetben parkolták
le a furgont. Mindent a kocsiban hagytak, kivéve két hátizsákot, amelyben
a szerszámok voltak, és még szajrét is lehetett beléjük pakolni. Mielőtt
elindultak volna az erdei ösvényen, amely a kőfal, a templom és a temető
előtt haladt, bevették szokásos speedadagjukat, és leöblítették egy kis
sörrel.
Henrik a szokásosnál több sört ivott, idegei ugyanis ezen az estén
pattanásig feszültek. Minden annak az átkozott táblának a hibája volt – a
Serelius fivérek ouija táblájának.
Este tizenegy körül gyors szeánszot tartottak Henrik konyhájában.
Henrik lekapcsolta a lámpát, Freddy pedig meggyújtotta a gyertyákat.
Tommy az üvegre tette a mutatóujját.
– Van itt valaki?
Az üveg azonnal mozogni kezdett, és megállt az IGEN szócskán. Tommy
előrehajolt.
– Aleister az?
Az üveg tovább mozgott, először az A, majd az L betű felé…
– Itt van – szólt Tommy halkan.
De az üveg folytatta tovább a G, az O, majd a T betű felé – aztán megállt.
– Algot? – kérdezte Tommy. – Hát az meg ki a faszom?
Henrik megdermedt. Az üveg ismét mozogni kezdett, Henrik pedig
sietve papírért nyúlt, és írni kezdett.
 ALGOT ALGOT NEM JÓ EGYEDÜL HENRIK NEM JÓL ÉL NEM JÓL NEM
HENRIK NEM
Henrik abbahagyta az írást.
– Ezt nem bírom tovább sokáig – jelentette ki, és eltolta magától a
papírt.
Mély levegőt vett, és felkelt, majd felgyújtotta a lámpát, és fellélegzett.
Tommy levette az ujját az üvegről, és ránézett.
– Oké, nyugi – mondta. – A tábla csak segítség… induljunk.
Fél egy volt már, mire odaértek a lelkészlakhoz. Az ég felhős volt, a ház
pedig teljes sötétségbe burkolózott.
Henrik még mindig a tábla üzenetén morfondírozott. Algot? Hiszen a
nagyapját így hívták.
– Itthon vannak? – suttogta Tommy, aki a kert alsó részében behúzódott
a nyírfák árnyékába. Freddyhez és Henrikhez hasonlóan már ő is a fejére
húzta a símaszkot.
Henrik megrázta magát. Össze kell szednie magát és a melóra
koncentrálni.
– Biztosan itthon vannak – felelte. – De az emeleten alszanak. Ott fent,
ahol ki van nyitva az ablak.
Felmutatott: az egyik sarokszoba ablaka valóban résnyire nyitva volt.
– Zsír, akkor toljuk! – felelte Tommy. – Hubba bubba.
Ő ment elöl a kövezett úton, fel a lépcsőn. Aztán előrehajolt, és
megszemlélte a zárat.
– Masszív darabnak néz ki – suttogta Henriknek. – Inkább az ablakon
keresztül…?
Henrik megrázta a fejét.
– Vidéken vagyunk – suttogta vissza. – És itt nyugdíjasok laknak… nézd
csak ezt!
Kinyújtotta a kezét, halkan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
Tommy nem szólt semmit, csak bólintott, és belépett. Henrik követte, és
amikor hátrafordult, látta, hogy Freddy is ott van, szorosan a nyomában.
 Ez így nagyon nem lesz jó – három ember egy udvarban pont eggyel
több annál, mint kellene. Jelzett Freddynek, hogy maradjon kint őrködni,
de az csak a fejét rázta, aztán belépett a kapun.
Tommy kinyitotta a következő ajtót: ez már közvetlenül a lakóházba
vezetett. Henrik követte.
Egy hatalmas, sötét előszobába jutottak. Odabent meleg volt – a
nyugdíjasok fázósak, gondolta Henrik, mindig a legmagasabbra tekerik a
kályhát.
A padlót vörös perzsaszőnyeg borította, mely elnyelte lépteik zaját, az
egyik falon pedig egy óriási, aranykeretes tükör lógott.
Henrik megtorpant. A tükör alatti márványasztalkán vastag pénztárca
hevert. Sietve odanyúlt, és zsebre vágta.
Amikor felnézett, a tükörben megpillantotta önmagát: egy görnyedt,
sötét ruhás alakot, fején símaszkkal, hátán hatalmas zsákkal.
Tolvaj, gondolta. Szinte hallotta nagyapja, Algot hangját. De erről a
símaszk tehet – ebben aztán igazán bárki életveszélyesnek nézett ki.
Három ajtó nyílt az előszobából, kettő résnyire nyitva volt. Tommy
megállt a középső előtt. Hallgatózott, megrázta a fejét, majd kinyitotta a
jobb oldalit.
Henrik követte. Szorosan maga mögött hallotta Freddy szuszogását és
lépteit.
Az ajtó a nappaliba nyílt – elegáns szoba volt, több faasztallal, rajtuk
mindenféle apró tárggyal. Értéktelen vacaknak tűntek, de az asztalok
egyikén hatalmas smålandi kristályváza állt. Remek. Henrik elvette, és
betette a hátizsákjába.
– Henke?
Tommy a szoba másik végéből suttogott neki. Egy szekrény fiókjait
húzogatta ki, és Henrik azonnal látta, micsoda zsákmányra lelt Tommy:
ezüst evőeszközök és körülbelül tíz darab arany szalvétatartó lapult
bennük. Nyaklánc, bross, sőt külföldi bankjegyek is voltak ott.
Egy igazi rejtekhely.
Együtt kiürítették a fiókokat, egyetlen szó nélkül. Az evőeszközök meg-
megcsörrentek, úgyhogy Henrik a szalvétából is tett közéjük, hogy
tompítsa a zajt.
A hátizsákok megteltek.
Van még valami lenyúlnivaló?
A falon festmények sorakoztak, ám túl nagyok voltak ahhoz, hogy
magukkal vihessék őket. Ekkor Henrik az egyik ablakban meglátott valami
vékony és magas tárgyat, úgyhogy elhúzta a függönyt.
Valamiféle ódon lámpás lehetett, üvegből és lakkozott fából, nagyjából
harminc centi magas és tizenöt centi széles. Egész bájosan néz ki. Akár
még az ő lakásába is illene, ha az orgazdák nem akarják megvenni. Egy
terítőt tekert a lámpás köré, majd ezt is betuszkolta hátizsákjába.
Ennyi elég is lesz.
Freddyt nem látták sehol, ahogy kiértek az előszobába. Talán beljebb
ment a házba?
Ekkor kinyílt a konyhába vezető ajtó. Henrik annyira biztos volt benne,
hogy Freddy az, hogy oda sem fordult – Tommy azonban szaporábban
kezdte venni a levegőt.
Henrik odanézett, és egy barna pizsamába öltözött öregembert
pillantott meg, aki éppen a pápaszemét illesztette az orrára.
A kurva életbe! Megint lebuktak.
– Mit csinálnak itt?
Idióta kérdés, amelyre az öreg természetesen nem kapott választ. De
Henrik érezte, ahogyan Tommy megdermed mellette, mint valami robot,
amely támadóállásba vált.
– Hívom a rendőrséget – szólt az öreg.
– Shut up!
Tommy nekiiramodott. Egy fejjel magasabb volt a férfinál, és gyorsan
belökte a konyhába.
– No moves! – kiáltotta Tommy, és belerúgott.
Az öreg megbotlott a küszöbben, a szemüvege lepottyant, ő maga pedig
összeesett. Fájdalmasan felszisszent.
Tommy közelebb lépett hozzá, kezében valami szúrós tárgy volt: kés
vagy csavarhúzó.
 – Most már elég legyen!
Henrik odasietett, hogy megpróbálja lefogni Tommyt, de belebotlott egy
rongyszőnyegbe – aztán csizmájával az öreg kezére taposott. Recsegő hang
hallatszott.
– Gyerünk! – kiáltotta valaki, talán ő maga.
– Beszélj angolul! – sziszegte Tommy.
Henrik hátrálni kezdett, de olyan ügyetlenül, hogy beleütközött a
márványasztalba. Az óriási előszobatükör hatalmas robajjal lezuhant.
A rohadt életbe! Minden olyan megfoghatatlan volt, mint egy
táncparketten, olyan gyors és irányíthatatlan. És hol a pokolban van
Freddy?
Ekkor egy vékonyabb hangot hallott meg a háta mögött.
– Tűnjenek el innen!
Henrik hátraperdült. A fekvő férfi mellett egy alacsony nőt pillantott
meg, aki halálra volt rémülve.
– Gunnar? – kiáltotta, és lehajolt az öreghez. – Gunnar, kihívtam a
rendőrséget!
– Menjünk!
Henrik elrohant, nem törődve azzal, hogy Tommy engedelmeskedik-e,
vagy sem. Freddyt még mindig nem látta sehol.
A verandán át kirontott az éjszakába.
Lélekszakadva rohant a fagycsípte füvön át, megkerülte a házat, majd
egyenesen az erdőbe futott. Arcát csupasz ágak csapkodták, a hátizsák
nyomta a vállát, ráadásul még az ösvényt sem találta, mégis rohant
tovább, megállás nélkül.
Valami a lábába vágott, ő pedig hirtelen azon kapta magát, hogy repül.
Egyenesen bele az árnyakba, ahol a nyirkos faleveleken és gallyakon
landolt.
Fejét alaposan beverte, minden elsötétült előtte.
Sötét émelygés lett rajta úrrá.
Henrik arra ébredt, hogy négykézláb mászik. Lassan haladt előre, lüktető
fejfájással, előre egy folyton növekvő árny felé. Egy kis barlang.
Bemászott, és összekucorodott. Idebent biztonságban lehet az üldözői elől.
Több percbe telt, míg gondolatai kitisztultak. Felemelte a fejét, és
körbenézett.
Némaság és áthatolhatatlan sötétség mindenütt. Hol az istenben van?
Ujjai földet tapintottak, mire rájött, hogy egy ódon, kővel beépített erdei
pincébe mászott be, valahol a lelkészlak közelében. A pince hideg volt, és
nyirkos.
Furcsa, penészes szag terjengett odabent.
Azután hirtelen bevillant neki, hogy régen itt tárolhatták a hullákat.
Még mielőtt eltemethették volna őket a temetőbe.
Hirtelen valami hosszú lábú landolt a fülén. Egy álomittas pók. Henrik
gyorsan lesöpörte.
Aztán kezdte kényelmetlenül érezni magát, mintha be lenne zárva,
úgyhogy óvatosan kimászott a pincéből. Hátizsákja beakadt, amikor
megpróbálta átpréselni magát a szűk nyíláson, de oldalra fordult, így
végül kijutott.
Friss téli levegő.
Felkelt, és elindult a gallyakon át, távolodva a lelkészlak ablakából áradó
fényektől. Amikor a temető kőfalához ért, már tudta, merre jár.
Aztán hirtelen kocsiajtó csapódását hallotta. Fülelni kezdett.
Távolabb, a sötétség mélyén, felzúgott egy autó motorja.
Henrik nekiiramodott, majd kijutott egy széles ösvényre. A fák itt már
ritkásabban voltak, ő pedig meglátta a Serelius fivérek furgonját. Éppen
rátolattak az útra.
Henrik az utolsó pillanatban ért oda, és felrántotta az oldalsó ajtót.
Freddy és Tommy azonnal odafordultak, majd felismerték.
– Nyomás!
Henrik beugrott, és bevágta az ajtót. Amikor az autó nekilódult, kifújta
magát, és lüktető fejjel dőlt hátra.
– Hova a faszomba tűntél? – kérdezte Tommy a válla felett.
Nehezen lélegzett ő is, görcsösen markolta a kormányt. Egész tartásán
látni lehetett, mennyire dühös.
– Eltévedtem – felelte Henrik, és levette a hátizsákját. – Megbotlottam
egy kiálló gyökérben.
Freddy nevetett.
– Én meg kénytelen voltam az ablakon keresztül távozni! – szólt. –
Kiugrottam, egyenesen a bokrok közé.
– De legalább megérte – szólt Tommy. – Ezért a zsákmányért, basszus,
kurvára megérte!
Henrik fogát összeszorítva bólintott. A nyugdíjas, akit Tommy leütött –
vele vajon mi lett? De pont most nem akart erre gondolni.
– Menj a keleti úton – utasította Tommyt. – A kunyhómhoz.
– Minek?
– A rendőrség ki fog ide vonulni ma éjjel – válaszolta Henrik. – Ha
bántalmazás történik, azonnal iderohannak Kalmarból… és nem akarok
összeakadni velük a főúton.
Tommy sóhajtott, de lehajtott a keleti út felé.
Bő fél órába telt, míg kipakolták a szajrét, és elrejtették a
halászkunyhóban, de megérte, mert így nagyobb biztonságban volt
minden. Amikor visszaszálltak a furgonba, már csak a bankjegyek és a régi
üveglámpás volt Henrik hátizsákjában.
A keleti tengerpart mentén vezető úton kerültek Borgholm felé, de nem
láttak rendőröket. A város szélén Tommy elgázolt egy macskát vagy
nyulat, ezúttal azonban alighanem túl fáradt volt ahhoz, hogy tudjon neki
örülni.
– Kiveszünk egy kis szabit – jelentette ki Tommy, amikor begurultak a
városba. – Egy kis időre.
Behajtottak Henrik lakása felé. Hajnali negyed négy volt.
– Oké – felelte, és kinyitotta az ajtót. – Átszámoljuk a pénzt is… hogy
egyenlően tudjunk osztozni.
Nem kívánta elfelejteni, hogy a Serelius fivérek majdnem otthagyták az
erdőben.
– Majd jelentkezünk – szólt Tommy a letekert ablakon át.
 Henrik bólintott, és a ház felé indult.
Csak a lakásában vette észre, milyen piszkos a ruhája. Farmere és
dzsekije is sáros volt. Behajította a holmiját a szennyeskosárba, megivott
egy pohár tejet, majd üres tekintettel bámult ki az ablakon.
Az éjszaka emlékei homályosak voltak, és most sem kívánta előhívni
őket. A legélénkebb emlék sajnos az volt, amikor az idős ember keze az ő
csizmája alatt roppant. Igazán nem volt szándékos, de hát…
Leoltotta a lámpát, és lefeküdt.
Nehéz volt elaludni, halántéka lüktetett, idegei táncot jártak, de
valamikor négy óra után mégiscsak elnyomta az álom.
Pár órával később arra ébredt, hogy kopogó hangokat hall valahonnan a
lakásból.
Mintha valaki üvegen kopogtatna. Aztán csend.
Felemelte a fejét, és zavarodottan nézett körbe a szoba homályában.
Ismét hallotta a halk kopogást. Mintha az előszobából jött volna.
Henrik kiszállt a meleg ágyból, és kibotorkált az árnyak közé, hogy
hallgatózzon.
A hátizsákjából hallatszott a kopogás. Három kopogás, aztán csend;
majd megint pár kopogás.
Lehajolt, és elhúzta a hátizsák cipzárját. Ott volt benne a régi lámpás,
amelyet a lelkészlakból zsákmányolt, még mindig terítőbe csavarva.
Henrik felemelte.
A lámpás faváza alighanem lehűlt az autóban, és most ismét elkezdett
szobahőmérsékletűre melegedni – ezért hallja hát ezeket a pattogó-
recsegő hangokat.
A konyhaasztalra tette a lámpást, becsukta az ajtót, majd visszafeküdt
aludni.
Néha-néha hallotta a konyha felől a halk kopogást. Pont olyan idegesítő
volt, mint egy csöpögő csap, de Henrik olyan fáradt volt, hogy végül mégis
elaludt.
 13

Az volt a lényeg, hogy sohase felejtsék el Katrinét.

Minden alkalommal, amikor Joakim elfelejtette őt, akár csak egy
pillanatra is, azonnal visszatért a kegyetlen fájdalom érzése, amikor
hirtelen ráébredt, hogy nincs többé. Ezért aztán állandóan megpróbálta őt
gondolataiban tartani – éppen valahol a gyász határán, de ahol a felesége
még mindig jelen volt.
A baleset utáni harmadik vasárnapon elvitte a gyerekeket egy hosszú
kirándulásra a környékre. Először egyenesen nyugatnak indultak, a sziget
belseje felé. Joakim mindvégig érezte a háta mögött Åludden jelenlétét, és
arra gondolt, hogy Katrine a házban maradt, hogy felragasszon néhány
tapétatekercset. Hamarosan talán végez, és akkor utánuk megy.
Szeles, de napsütéses novemberi nap volt; vittek magukkal süteményt és
szörpöt is. Joakim hátizsákjában beépített gyerekülés volt, ahova Gabriel
beülhetett, ha fáradt volt, de a kisfiú leginkább Liviával szaladgált a
mezőkön át.
Amikor kiértek a főúthoz, Joakim odakiáltott nekik, hogy álljanak meg,
aztán miután alaposan körülnéztek mindkét irányba, ahogy a gyerekek
megtanulták, együtt átkeltek az úton.
Livia nyugodtabban aludt az elmúlt éjszakákon, és most egyáltalán nem
tűnt fáradtnak, Joakim szemhéja azonban időről időre elnehezült az
alváshiány miatt. Most, hogy a lábláza elmúlt, nappal már egy kicsit
jobban érezte magát, és ismét nekifogott, hogy rendbe tegye a házat. Az
éjszakák azonban továbbra is rettenetesek voltak. Amikor Livia aludt, ő
akkor is virrasztott a sötétben, mintha várna valamire. És fülelt.
Liviának a jelek szerint nem ártott, hogy álmában beszél, sőt.
De elkezdett hazahozni rajzokat, amelyeket az óvodában készített. Sok
közülük egy sárga hajú nőt ábrázolt, aki néha a kék tenger, néha egy piros
ház előtt állt, és a rajzra girbegurba betűkkel ezt írta: ANYA.
Livia még mindig majdnem minden reggel és este megkérdezte, mikor
jön haza Katrine, Joakim pedig mindig ugyanazt felelte:
– Nem tudom.
A főút másik oldalán régi kőfal futott, és amikor azon átmásztak, egy
lapos és szürke táj szélén találták magukat: a nyílt vizet nádasok és
halványsárga fűcsomók tarkították. A víz sötét volt, és csendes, és
képtelenség volt eldönteni, milyen mély lehet.
– Ezt hívják lápnak – szólt Joakim.
– Meg lehet itt fulladni? – kérdezte Livia.
Megpróbált egy botot lenyomni az egyik sáros pocsolyába, és nem vette
észre, hogy Joakim megdermedt a kérdéstől.
– Nem… csak ha az ember nem tud úszni.
– Én tudok úszni! – kiáltotta Livia.
Előző nyáron legalább négyszer volt az egyik stockholmi úszóiskolában,
szóval teljesen jogos.
Gabriel hirtelen felkiáltott, és sírni kezdett: elkezdett süllyedni, és
csizmájával beakadt az egyik fűcsomóba. A sártól tocsogó talaj lemondóan
cuppantott, amikor Joakim kihúzta Gabrielt. Letette a kisfiút a szilárd
talajra, végignézett a sötét vízen, és hirtelen felrémlett benne, mit
mondott az ingatlanügynök, amikor elhajtottak a láp előtt.
– Tudjátok, mit csináltak itt az emberek a vaskorban? – kérdezte. – Sok-
sok száz évvel ezelőtt?
– Mit? – kérdezte Livia.
– Azt hallottam, hogy itt áldoztak az isteneknek.
– Áldoztak… és az mit jelent?
– Azt, hogy olyasmit adtak oda nekik, ami fontos volt számukra – felelte
Joakim. – Hogy aztán még többet kapjanak vissza.
– És mit adtak oda? – kérdezte Livia.
– Ezüstöt, aranyat, kardot, efféléket. Behajították oda a vízbe, így
ajándékozták meg az isteneket.
Az ingatlanügynök szerint néha állatokat és embereket is áldoztak – az
efféle történetek azonban határozottan nem gyerekfülnek valók.
 – De miért? – kérdezte Livia.
– Nem tudom… de nyilván azt hitték, hogy az istenek ettől jókedvűek
lesznek, és megkönnyítik majd az életüket.
– Miféle istenek voltak ezek? – kérdezte Livia.
– Pogány istenek.
– Az mit jelent?
– Nos, azok… afféle gonoszkodó istenek – felelte Joakim, akinek nem volt
erőssége a vallástörténet. – Viking istenek voltak ezek, mint például Odin
és Freja. És persze természeti istenek, akik a földben meg a fákban laktak.
De ma már nincsenek ilyenek.
– De miért nincsenek már?
– Mert az emberek ma már nem hisznek bennük – felelte Joakim, és
ismét nekiindult. – De most már gyertek! Szeretnél a hátizsákban ülni,
Gabriel?
A kisfiú boldogan megrázta a fejét, és Livia után futott. A láp mellett
vékony ösvény futott, ahol szárazabb volt a talaj; annak mentén haladtak
észak felé. A láp végében voltak a szántók, a távolban pedig
megpillantották Rörby fehér templomának kecsesen magasodó tornyát.
Joakim szívesen sétált volna még, de amint a szántókhoz értek, a
gyerekek láthatóan elfáradtak. Joakim levette a hátizsákját.
– Na, akkor itt sütizünk egyet!
Negyedóra alatt elpusztították a süteményt és a termoszból a forró
csokit. Egy-egy száraz kőre telepedtek le, körülöttük néma volt minden.
Joakim tudta, hogy a láp egyben madárvédelmi terület is, de egyetlen
madarat sem látott még aznap.
A pihenő után elindultak visszafelé a főúton. Joakim az Åluddentől
északnyugatra húzódó erdő egyik ösvényét választotta. Ebben az erdőben,
akárcsak az összes többiben ezen a szigeten, alacsonyra nőttek a fák; a
fenyők mintha mind a sziget belseje felé dőltek volna, elhajolva a metsző
tengeri szél elől. Mogyoróbokrot és galagonyát is lehetett látni a fenyők
között.
Barangoltak tovább lefelé, a tenger felé, ahol a szél felerősödött, és
jegesebbé is vált. A nap lenyugvóban volt, és az ég is kezdte elveszíteni
világoskék fényét.
– Ott van a hajóroncs! – kiáltotta Livia, amikor már a part közelében
jártak.
– A hajóroncs! – visszhangozta Gabriel.
– Odamehetünk, apu?
Távolról még mindig úgy nézett ki, mint egy hajó váza, ha azonban
közelebb ment az ember, inkább csak egy halom korhadt deszkának
látszott. Csak a hajótőke nem tört még szét: elhajlott fagerenda volt ez,
félig a homokba temetve.
Livia és Gabriel körbejárták a roncsot, de csalódottan tértek vissza.
– Nem lehet megjavítani, apu – szólt Livia.
– Nem – válaszolta Joakim –, ezt már aligha.
– Mindenki megfulladt, aki a hajón volt?
Állandóan vízbe fúltakról beszél, gondolta Joakim.
– Nem, mindenki megmenekült – felelte. – A világítótorony őrei biztosan
segítettek nekik partra jutni.
Továbbhaladtak dél felé a nedves parton. A hullámok a homokot
nyaldosták, Livia és Gabriel pedig megpróbált olyan közel menni hozzájuk,
amennyire csak lehetséges volt anélkül, hogy egy nagy adag vizet
kapjanak a nyakukba. Amikor egy óriási hullám megpróbálta rájuk vetni
magát, sikoltozva, nagy nevetések közepette ugráltak el előle.
Egy negyedóra múlva odaértek a mólóhoz, amely a tornyokat védte.
Livia odaszaladt, és felmászott az első kőre.
Csak három hete volt, hogy Katrine erre járt. Végig a mólón, aztán bele a
vízbe.
– Ne menj oda, Livia! – kiabálta Joakim.
A kislány megfordult, és lenézett rá.
– Miért ne?
– Megcsúszhatsz.
– Á, dehogy!
– De igen. Gyere le szépen.
 A kislány végül lemászott a kövekről, csendesen és rosszkedvűen.
Gabriel hol a nővérére, hol az apjára nézett, nem tudván eldönteni,
melyiküknek van igaza.
A világítótornyok felé indultak, Joakimnak pedig támadt egy ötlete,
hogyan tudná kiengesztelni Liviát.
– Talán benézhetnénk az egyik toronyba – javasolta.
Livia rápillantott.
– Szabad?
– Persze hogy szabad – felelte Joakim –, csak az ajtót kell tudni kinyitni.
Viszont tudom, hol találunk hozzá kulcsot.
Visszamentek a házhoz, kinyitotta a konyha felőli bejáratot, és amikor
belépett, szokás szerint úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kiáltson
oda Katrinének: megérkeztek.
Az egyik konyhaszekrényben az ingatlanügynöktől kapott bádogdoboz
lapult, benne Åludden történetéről szóló dokumentumokkal. Abban volt a
régi kulcscsomó is: egy vaskarika, rajta tucatnyi kulccsal; közöttük
akkorák és olyan súlyosak is, amilyeneket Joakim még életében nem látott.
Gabriel otthon akart maradni a melegben, és megnézni egy filmet
Pinguról, a pingvinről. Joakim berakta a kazettát a videóba.
– Hamarosan visszatérünk – szólt.
Gabriel bólintott, de figyelmét máris lekötötte a film.
Joakim fogta a csörgő kulcscsomót, és Liviával együtt újra kiment a
hidegbe.
– Melyiket válasszuk?
Livia töprengett egy sort, majd rámutatott.
– Azt – mondta. – Anyu tornyát.
Joakim az északi világítótoronyra nézett. Az volt az, amelyik nem
világított – bár ő maga egyszer mintha látni vélte volna, hogy világít,
méghozzá éppen aznap hajnalban, amikor Katrine kiment a mólóra.
– Oké – válaszolta. – Akkor azt fogjuk megnézni!
Azzal kimentek a tornyokhoz vezető kőösvényre, majd az elágazásnál
balra fordultak.
 Kiértek a kis szigetre. A bádogajtó előtt egy csiszolt mészkőlap volt,
amely elég nagy volt ahhoz, hogy mindketten ráálljanak.
– Na nézzük, Livia, bejutunk-e…
Joakim vetett egy pillantást a zárra, és elkezdte keresgélni a kulcsok
között a megfelelőt. A második kulcs, amit kiválasztott, belement a zárba,
de elfordítani nem tudta.
A harmadik kulcs is beleillett, és mikor Joakim jó erősen megfogta a
kulcsot, el is tudta fordítani, bár a zár nem adta meg magát túl könnyen.
Joakim teljes erejéből húzni kezdte az ajtót.
Az ajtó nyikorogva, lassanként kinyílt, ám tizenöt-húsz centi után nem
volt tovább.
Az a hatalmas mészkőlap volt a bűnös. A téli hullámok és a jég – vagy
még inkább a fűcsomók – lassanként feljebb nyomták a lapot az évek
során, és most az ajtó legalja beleütközött.
Amikor Joakim megfogta az ajtó felső részét és teljes erőből
megrántotta, pár centit még nőtt a rés, de az ajtó nem nyílt ki.
Belesett a nyíláson, de közben olyan érzése volt, mintha egy sötét
hegyhasadékba nézne.
– Mi van odabent? – tudakolta Livia.
– Húha – felelte –, egy csontváz van a padlón.
– Micsoda?
Joakim hátranézett, és rámosolygott nagy szemekkel bámuló lányára.
– Csak vicceltem. Nem látni túl sok mindent… szinte teljes a sötétség.
Hátralépett, és hagyta, hogy Livia is belessen.
– Látok egy lépcsőt – szólt.
– Igen, az vezet fel a toronyba.
– Elkanyarodik – mondta Livia. – Kanyarog, és úgy ér fel.
– Egészen a torony legtetejébe – bólintott Joakim, majd hozzátette: –
Várj itt!
Hirtelen meglátott egy hosszúkás kőlapot a víz mellett. Lement, és
felhozta az ajtóhoz. Most már legalább ráállhattak arra.
 – Hátrébb tudnál állni egy kicsit, Livia? – kérdezte. – Megpróbálok
bemászni, és bentről kinyomni az ajtót.
– Én is be akarok mászni!
– Talán utánam bejöhetsz – felelte Joakim.
Aztán ráállt a kőre, a bádogajtó felső részét kihajtotta, amennyire csak
bírta, majd bemászott a nyíláson át. Szerencsére sikerült – most örült csak
igazán, hogy nincsen sörhasa.
A nappali fény eltűnt, amint belépett a toronyba, és a tengeri szelet sem
lehetett már érezni. Joakim leugrott a cementpadlóra. Nyomasztó érzése
támadt – mintha a vastag kőfalak körbefognák.
Szeme lassanként hozzászokott a félhomályhoz, és körülnézett. Vajon
milyen rég jártak idebent utoljára? Lehet annak már több évtizede is.
A levegő száraz volt, mint minden más, mészkőből épült épületben, és
mindent szürke porréteg fedett.
A kőlépcső, amelyet Livia látott, szinte a lábai előtt kezdődött, és
spirálban haladt a fal és a középen lévő, vastag oszlop között. A teteje már
elveszett odafent a homályban, de Joakim látni vélt valami gyenge fényt –
alighanem a torony ablakaiból.
A padlón mindenféle dolgok hevertek, volt ott például pár üres
sörösüveg, egy halom újság, valamint egy piros-fehér bádogkanna, rajta
ezzel a felirattal: CALTEX.
A csigalépcső mellett egy alacsony faajtót pillantott meg. Amikor Joakim
résnyire nyitotta, még több kacatot látott: régi faládákat egymás hegyén-
hátán, üres üvegeket, a falon pedig sötétzöld halászhálókat. Mintha egy
ósdi mángorló is lett volna odabent.
Valaki szemétlerakatnak használta a világítótornyot.
– Apu?
Livia kiáltott.
– Igen? – válaszolta Joakim, és hallotta, ahogyan hangja visszaverődik a
csigalépcsőn.
Livia bekukkantott az ajtónyíláson.
– Bejöhetek én is?
 – Megpróbálhatjuk… Mássz fel arra a kőre, én pedig megpróbállak
beemelni.
Amint a lánya elkezdett bebújni a nyíláson, Joakim rájött, hogy képtelen
lesz egyszerre tolni az ajtót és tartani a lányát. Túl nagy a kockázata
annak, hogy Livia beszorul.
– Nem hiszem, hogy menni fog, Livia.
– De én be akarok menni!
– Akkor át kell mennünk a déli toronyhoz – mondta –, ott talán be
tudunk…
Hirtelen kaparászó hangokat hallott a feje fölött. Fülelni kezdett.
Lépések. Léptek zaját hallotta a csigalépcső tetejéről.
A torony tetejéből jött a hang. Lehet, hogy csak beképzelte magának, de
igenis olyan volt, mintha valaki lassan, súlyos léptekkel közlekedett volna
lefelé a lépcsőn.
Ez nem Katrine volt. Valaki más.
Nehéz léptek… mintha férfi lett volna.
– Livia? – kiáltott Joakim.
– Igen?
A kislány még mindig odakint állt, és Joakim arra gondolt, milyen közel
van a víz. Ha Livia akár csak pár lépést is hátrál, és beleesik a vízbe…
ráadásul Gabriel egyedül van abban a nagy házban. Hogyan hagyhatta őt
ott egyedül?
– Livia? – kiáltott ismét. – Maradj ott, most már én is kijövök.
Megkapaszkodott az ajtó legtetejében, és felhúzta magát. Úgy tűnt,
mintha az ajtó bent akarta volna tartani, de végül csak kipréselte magát a
nyíláson. Komikus látványt nyújthatott, mintha a születés paródiáját adná
elő, de a szíve hevesen vert, Livia pedig rémülten nézett rá.
Joakim lemászott a kőre, és kifújta magát. A friss téli levegő bizonyára
hamar lenyugtatja.
– No hát – szólt, és sietve becsukta az ajtót maga mögött. – Most már
ideje visszamennünk Gabrielhez. A másik tornyot meg majd megnézzük
máskor.
 Miközben gyorsan visszarakta a lakatot, és bezárta az ajtót, arra
számított, hogy Livia hisztizni kezd, de nem tette. A kislány csendben
megfogta a kezét, és így mentek visszafelé. Most már alkonyodott.
Joakim a hangokra gondolt.
Egészen biztosan a tengeri szél fújt a torony körül, vagy egy viharsirály
kocogtatta az üveget. Nem lépéseket hallott, egészen biztosan nem.
 1916 TELE
A holtak megpróbálnak elérni minket, Katrine. Beszélni akarnak velünk, azt
akarják, hogy meghallgassuk őket.
De mit akarhatnak mondani nekünk? Talán azt, hogy ne siessünk a halál elébe.
Az istálló feletti padláson egy első világháborús évszám van belevésve a falba:
1916. december 7. Mellette egy kereszt áll, és egy név első betűi: † GEOR-
– Mirja Rambe
A világítótorony felügyelőjének felesége, Alma Ljunggren a szövőszék
mellett ül a lakóház egyik hátsó szobácskájában. Mögötte falióra ketyeg.
Alma nem látja innen a tengert, és ennek most örül is. Semmi szín alatt
nem szeretné látni, mit csinál a férje, Georg és a többi őr odalent a parton.
Az udvaron nem hallatszanak hangok, a többi nő mind lent van a
parton. Alma tudja, hogy neki is odalent kellene lennie a férfiak mellett,
hogy támogatást tudjon adni nekik, de nem mer. Alma képtelen most
támasz lenni, még lélegezni is alig bír.
A falióra rendületlenül ketyeg.
Egy tengeri szörnyet sodortak partra a hullámok Åluddennél ezen a téli
reggelen, a háború harmadik évében. Az éjszakai hóvihar után fedezték
fel: fekete szörny, kövérkés testén acélhegyekkel.
Svédország semleges a nagy háborúban, de nem marad érintetlenül.
A parton heverő szörny egy akna. Minden bizonnyal orosz a feladója,
előző évben rakhatták ki, hogy leállítsák a németek balti-tengeri
ércszállítását. De persze nem számít semmit, honnan származik az akna,
így is, úgy is életveszélyes.
A szobában hirtelen teljes lesz a csend, megszűnik a ketyegés.
Alma hátranéz.
A falióra megállt. Az inga nem mozdul.
Alma elővesz egy fekete birkanyíró ollót, amely a szövőszék mellett
lapul egy kosárban, felkel, és kimegy a szobából. Magára terít egy
vállkendőt, és kimegy a verandára. De még mindig nem hajlandó a part
felé nézni.
Az ítéletidőben alighanem elszabadult az akna a helyéről, és a hullámok
lassan a part felé terelték, most pedig beleragadt a lucskos homokba a
parton, alig ötven méterre a déli világítótoronytól.
Előző évben egy német torpedó sodródott a partra Marnästől északra.
Azt szétlőtték, és a tengerészeti hatóságok most azt követelik, hogy az
aknákat is ugyanilyen módon hatástalanítsák. Az orosz aknát tehát szét
kell robbantani, de nem ennyire közel a világítótoronyhoz. Először el kell
vontatni a közelből. Az őrök egy vontatókötelet raknak az aknára, és
szépen óvatosan elhúzzák a torony közeléből.
Az őrök felügyelője, Georg Ljunggren vezeti a munkát a parton. Egy
nyitott csónak elejébe állt, és Alma odafent a verandán hallja, ahogy
férjének hangos parancsszavai visszhangoznak a parton, és elérnek
egészen hozzá.
Amikor kinyitja az ajtót, pontosan kivehetőek a kiáltások.
Alma kilép a hidegbe, átmegy az udvaron ott, ahonnan nemrég kotorták
el a havat. Az istálló felé lépdel. Közben még véletlenül sem néz a part felé.
Az istállóban nincsenek emberek, ám amikor kinyitja a súlyos ajtót, és
belép, a tehenek és a lovak mocorogni kezdenek a félhomályban.
A vihartól ők is mindig nyugtalanok lesznek.
Alma lassan lépked felfelé a lépcsőn. Itt sincsen egy teremtett lélek sem.
A széna csaknem a tetőig ér, de a fal mentén van egy keskeny járat, ahol
haladni tud.
A távolabbi falhoz megy, és megáll. Az utóbbi években többször járt már
itt, de most újra elolvassa a bevésett neveket.
Aztán előveszi a birkanyíró ollót, a hegyét az egyik deszkának szegezi, és
elkezdi bevésni az aznapi dátumot: 1916. december 7. És egy nevet.
A parton hirtelen elhallgatnak a hangok.
Minden megáll, odafent a padláson pedig Alma elejti az ollót. Két kezét
összekulcsolja, és Istenhez imádkozik.
Åluddennél minden csendes.
 És aztán bekövetkezik a robbanás.
Olyan, mintha a levegő összepréselődne a ház körül, miközben a partról
érkező dübörgés a szárazföld belseje felé hullámzik. A lökéshullám
nagyjából egy másodperccel utána érkezik, és az istállóban több ablak is
kitörik, Alma füle pedig bedugul. Behunyja a szemét, és lerogy a szénára.
Az akna túl hamar robbant fel, tudja jól.
Amikor a lökéshullám elcsitult, Alma felkel.
Néhány jégbe fagyott pillanattal később a tehenek elkezdenek bőgni.
Aztán hangokat hall a part felől, futva közelednek a ház felé.
Alma lesiet a lépcsőn.
Mindkét világítótorony áll még, rendületlenül. De az akna eltűnt, a
helyén csak a szürke, zavaros víz kavarog. És az őrök csónakja sincs sehol.
Nézi, ahogy a többi nő megérkezik az udvarra. Ragnhild és Eivor az, a
két őr felesége. Üveges tekintettel bámulnak rá.
– A felügyelő? – kérdi Alma.
Ragnhild mereven megrázza a fejét, és Alma most veszi észre, hogy a nő
köténye csupa vér.
– Albert, az én Albertem… ott állt a hajó orrában.
Térde megbicsaklik, Alma pedig odarohan hozzá, és elkapja, nehogy a
kőre zuhanjon.
 14

Livia nyugodtan aludt vasárnap éjszaka. Joakim virradatkor ébredt, alig

háromórás pihenés után; ennél többet egyhuzamban mostanában soha
nem bírt aludni; és amikor felébredt, feje csak úgy lüktetett a
kimerültségtől.
Másnap reggel aztán szokás szerint elvitte a gyerekeket Marnäsbe, és
amikor hazatért, az udvar néma volt, és üres. Fogta magát, és folytatta a
lakóház déli fekvésű hálószobáinak tapétázását.
Egy óra körül motorzúgásra lett figyelmes, és kinézett az ablakon.
Egy hatalmas, vörös Mercedes kanyarodott be az udvarra nagy
sebességgel, majd parkolt le a ház előtt. Joakim azonnal felismerte: ez az
autó az elsők között hagyta el a marnäsi templom területét a temetés
után.
Katrine édesanyja érkezett látogatóba.
Bár az autó nagy volt, a nő, aki a vezetőülés mögül kiszállt, mintha még
hatalmasabb lett volna. Kikászálódni is alig bírt, mintha beragadt volna az
ülés és a kormány közé. Végül mégis kimászott, és most ott állt a ház előtt
testhez álló farmerban, hegyes orrú csizmában és bőrdzsekiben. Egy
ötvenöt éves nő, vörösre rúzsozott ajkakkal és éjfeketére festett
szemekkel.
Megigazította rózsaszín selyem vállkendőjét, és szigorú tekintettel
nézett körbe, aztán rágyújtott egy cigarettára.
Mirja Rambe, az anyósa, Kalmarból. A temetés óta egyetlenegyszer sem
hívta fel Joakimot.
A férfi mély levegőt vett, majd elindult a konyha felé, hogy kinyissa a
bejárati ajtót.
– Hahó, Joakim – szólt, és kifújta a füstöt.
– Szervusz, Mirja.
– Örülök, hogy itthon talállak. Hogy vagy?
 – Nem túl jól.
– Megértem… szar ez az egész.
Ez volt az összes együttérzés, amire számíthatott tőle. Mirja eldobta a
csikket, és megindult az ajtó felé. Joakim utat engedett neki, Mirja pedig
cigaretta és parfüm illatfelhőjében beszáguldott mellette.
A konyhában megállt és körülnézett. Joakim tudta, hogy minden
megváltozott itt azóta, hogy Mirja itt lakott bő harminc évvel azelőtt –
amikor azonban anyósa mindenfajta kommentár nélkül szemlélte a
változtatásokat, Joakim kénytelen volt rákérdezni:
– Katrine szinte mindent átalakított itt a nyáron. Hogy tetszik?
– Nem rossz – felelte Mirja. – Amikor Torunnal béreltük az egyik szobát
a mosókonyha épületében, itt agglegények laktak. Akkor igazán
borzalmasan nézett itt ki minden. Mocsok mindenütt.
– A világítótorony őrei laktak itt? – kérdezte Joakim.
– Akkor már nem voltak ilyenek – válaszolta Mirja kurtán. – Csavargók
laktak itt.
Aztán megrázta magát, mint aki gyorsan témát akar váltani, és
megkérdezte:
– Na, és hol vannak a kicsi unokáim?
– Livia és Gabriel iskolában vannak, Marnäsben.
– Iskolában? Nem korai az még?
– Nem, hivatalosan iskolai előkészítőnek hívják. Elvégre Livia már
hatéves.
Mirja komoly arccal bólintott.
– Mindig ezek az új nevek – szólt. – De ugyanaz a kutyakennel.
– Ez nem kutyakennel – felelte Joakim. – A gyerekek élvezik.
– Naná – felelte Mirja. – De az én időmben kisiskolának hívták az
ilyesmit. De ugyanaz a szar… nap mint nap.
Hirtelen megint megfordult.
– Ha már az állatoknál tartunk…
Ezzel visszament az udvarra.
 Joakim a konyhában maradt, és azon tűnődött, hogy Mirja vajon mennyi
ideig szándékozik Åluddenben maradni. Úgy érezte, összemegy a ház, ha
az anyósa is jelen van; mintha nem maradna elég levegő.
Hallotta az autó ajtajának csapódását, majd Mirja ismét megjelent a
konyhában, mindkét kezében egy-egy táskával. Felmutatta az egyiket, egy
szürkét.
– Ez ingyen volt, a szomszédomtól kaptam – mondta. – A tartozékokat
kellett csak megvennem hozzá. – A táska egy macskaszállító ketrec volt, és
volt már lakója is.
– Te most viccelsz? – kérdezte Joakim.
Mirja megrázta a fejét, és kinyitotta a táskát. Egy fekete csíkos, szürke
kandúr ugrott ki belőle, és nyújtózott ki méltóságteljesen. Gyanakodva
méregette Joakimot.
– Ez itt Raszputyin – mondta Mirja. – Úgy fog itt élni, mint egy orosz
szerzetes, nemde?
Kinyitott egy hatalmas szatyrot, és elkezdte belőle kipakolni a konzerv
macskaeledelt, egy tálat és egy doboznyi homokot.
– Nem lakhat itt – szólt Joakim.
– Dehogynem – vágta rá Mirja. – Fel fog vidítani benneteket.
Raszputyin Joakim lábához dörgölőzött, majd kisétált az előszobába.
Amikor Mirja kinyitotta a bejárati ajtót, a macska egy pillanat alatt kint
termett.
– Egérvadászatra indult – jelentette ki Mirja.
– Még egyetlen egeret sem láttam itt – vetette ellen Joakim.
– Ez csak azért van, mert az egerek ravaszabbak nálad. – Mirja elvett egy
almát a konyhaasztalon lévő tálcáról, majd így folytatta: – Mikor
látogattok meg Kalmarban?
– Nem is tudtam, hogy meg vagyunk híva.
– Naná, hogy meg vagytok. – Beleharapott az almába. – Jöhettek
bármikor.
– Katrine sosem kapott meghívást, legalábbis amennyire én tudom –
mondta Joakim.
 – Amúgy sem jött volna – válaszolta Mirja. – De néha felhívtuk egymást.
– Évente egyszer – javította ki Joakim. – Katrine felhívott téged
karácsonykor, de olyankor mindig bezárkózott a szobájába.
Mirja megrázta a fejét.
– Alig egy hónapja, hogy utoljára beszéltem vele.
– Miről?
– Semmi különösről… a legutóbbi kalmari kiállításomról meg Ulfról, az
új pasimról…
– Más szóval csakis rólad.
– Meg róla is.
– És mit mondott?
– Nagyon egyedül érezte magát itt – felelte Mirja. – Nem hiányzott neki
Stockholm, legalábbis ezt mondta… de te igen.
– Muszáj volt ott maradnom még egy kicsit a munka miatt – felelte
Joakim.
Persze felmondhatott volna korábban is. Egy csomó dolgot csinálhatott
volna másképp, de ezt nem pont az anyósával szerette volna megbeszélni.
Mirja közben elindult a szobák felé, de amikor meglátta a Rambe-
festményt Joakim hálószobája előtt, megtorpant.
– Katrine a huszadik születésnapjára kapta tőlem ezt a festményt –
mondta. – Emlék a nagyanyjáról.
– Nagyon szerette ezt a képet – jegyezte meg Joakim.
– Nem itt volna a helye – figyelmeztette Mirja. – A legutóbbi árverésen
háromszázezer koronáért kelt el Torun egyik képe.
– Tényleg? Na de nem tudja senki, hogy ez itt van.
Mirja átható tekintettel nézte a festményt, pillantásával a szürke és
fekete csíkokat követve.
– Egyetlen vízszintes vonal sincs rajta, azért olyan nehéz nézni –
jegyezte meg. – De ilyen képeket készít az, aki kint járt a hóviharban.
– Mint például Torun?
 – Bizony. Az volt itt az első telünk. Harmadfokú figyelmeztetést adtak ki,
bármelyik pillanatban ránk törhetett az ítéletidő, Torun mégis lement az
Áldozóláphoz. Szeretett leülni a közelében és festeni.
– Jártunk ott tegnap – szólt Joakim. – Nagyon szép a táj.
– De nem hóviharban – vetette közbe Mirja. – A festőállványt azonnal
elfújta a szél, és egy pillanat alatt elsötétült minden – Torun már csak
néhány méternyire látott. Eltűnt a nap, hó volt mindenütt.
– De megúszta?
– Éppen a lápnál járt, és belelépett a vízbe, de ekkor egy pillanatra
kitisztult a levegő, és Torun meglátta a világítótorony fényét. – Mirja a
festményre nézett, és halkan folytatta. – Az utolsó pillanatban sikerült
megmenekülnie. Azt mondta, hogy ahogy ott tévelygett a lápon, látta a
holtak szellemét… azokat, akiket még a vaskorban áldoztak fel ott.
Kiemelkedtek a vízből, és utánanyúltak.
Joakim feszülten figyelt. Most már kezdte megérteni Torun
festményeinek hangulatát.
– Ezután romlott meg a látása – folytatta Mirja. – Akkor kezdődött az
egész, és hát végül meg is vakult.
– Az ítéletidő miatt?
– Talán… Annyi bizonyos, hogy több napig nem bírta kinyitni a szemét.
A szélben homok és hó kavargott, olyan volt, mintha ezernyi tűvel
szurkálták volna a szemét.
Mirja hátralépett egyet.
– Az emberek nem szeretnének ilyen sötét hangulatú festményeket a
lakásukba – mondta. – Itt Ölandon lehetőleg mindig tiszta ég legyen, kék
tenger és sárga virágmezők, semmi más, soha. Kedélyes festmények
legyenek csupán, szép fehér keretben.
– Olyanok, amilyeneket te festesz – jegyezte meg Joakim.
– Pontosan. – Mirja határozottan bólintott, nem véve sértésnek Joakim
szavait. – Napfényes festmények a nyaralóknak. – Körbenézett. – De
nálatok nincsenek Mirja Rambe-festmények, ugye?
– Nem. De képeslapokon igen, legalábbis Katrinének van valahol.
– Helyes, az is hozhat pénzt.
 Joakim szeretett volna elmenni a hálószobák közeléből – túl privát volt
ez a terület; ezért visszaindult a konyhába.
– Hány festménye volt Torunnak? – kérdezte.
– Sok, legalább ötven.
– Amiből már csak hat van, ugye?
– Igen, hat. – Mirja komoran nézett. – Annyit sikerült megmenteni.
– Azt beszélik…
Mirja idegesen közbevágott:
– Tudom, mit beszélnek… hogy a lánya megsemmisítette őket. Pedig ma
már több milliót érnének… én meg szerintük beraktam mindet a
kandallóba egy hideg téli napon, hogy ne fagyjunk meg.
– Katrine mást mondott – jegyezte meg Joakim.
– Igazán? És mit?
– Hogy féltékeny voltál Torunra… és a tengerbe dobtad a festményeket.
– Katrine egy évvel azután született, hogy ez történt, szóval nem volt
ott. – Mirja felsóhajtott. – Hallom, mit pletykálnak errefelé az emberek:
Mirja Rambe egy vén szipirtyó… a pasijai a fiai lehetnének, meg
alkoholista is… gondolom, Katrine is ezt mondta?
Joakim megrázta a fejét, de önkéntelenül is az jutott eszébe, hogyan
dülöngélt Mirja az esküvőjükön, Borgholmban, és hogy megpróbálta
elcsábítani Joakim egyik unokatestvérét.
Most már kint álltak a verandán. Mirja begombolta a kabátját.
– Gyere! – szólt. – Mutatok valamit.
Joakim követte. Átmentek a belső udvaron, Joakim pedig látta, amint
Raszputyin a kerítésen át a tenger felé szalad.
– Itt aztán semmi sem változott – mondta Mirja, amint végiglépdeltek az
egyenetlen köveken. – Ugyanannyi a gaz.
Megállt, rágyújtott egy újabb cigarettára, és benézett a mosókonyha
épületének piszkos ablakán.
– Nincs itthon senki – jelentette ki.
– Az ingatlanügynök vendégháznak nevezte ezt az épületet – szólt
Joakim. – Tavasszal rendet teszünk itt… legalábbis ez volt a terv.
Kívülről úgy nézett ki a fehérre meszelt épület, mint egy hosszúkás,
egyszintes ház, cseréptetővel. Odabent fáskamra, asztaloskamra és egy
penészfoltos falú mosókonyha volt, valamint egy, az 1970-es években épült
szauna és két vendégszoba tusolóval. A vendégszobákban nyaranta laktak
a családok, ha a lakóépületben túl meleg lett.
Mirja végigmérte a házat, és megrázta a fejét.
– Három évig laktunk itt, én és Torun, egerek és porcicák társaságában.
A rohadt életbe, télen olyan volt itt, mint egy hűtőszekrényben!
Mirja hátat fordított a háznak.
– De nem ezt akartam neked megmutatni… hanem azt ott.
Az istállóhoz ment, és kinyitotta a végtelen sötétség birodalmának
ajtaját.
Mirja elnyomta a csikket, és felkapcsolta a lámpát, Joakim pedig bement
utána. Mirja a padlás felé mutatott.
– Odafent – szólt.
Joakim tétovázott, majd követte Mirját felfelé a meredek lépcsőn.
A padláson most is ugyanolyan rendetlenség uralkodott, mint amikor
legutóbb arra járt.
– Itt nem lehet közlekedni – szólt Joakim.
– Dehogynem – felelte Mirja.
Tétovázás nélkül nekiindult a táskák, dobozok, régi bútorok és rozsdás
alkatrészek tengerének. Egy keskeny ösvényen haladva végül sikerült
átjutniuk az átellenben lévő falhoz. Mirja megállt, és a széles deszkákra
mutatott.
– Nézd csak… ezt harmincöt évvel ezelőtt fedeztem fel.
Joakim közelebb lépett. Az ablakon átszűrődő gyenge fényben látta,
hogy valaki betűket vésett a festetlen deszkákba, nevek és évszámok
hosszú sorát, megspékelve itt-ott egy kereszttel vagy egy bibliai utalással:
SZERETETT CAROLINA 1868, ez állt az egyik deszkán a tető alatt, alatta
pedig: A MI KEDVES JANUNK, KI MEGTÉRT TEREMTŐJÉHEZ 1883, egy kicsit
lejjebb pedig: ARTHUR CARLSSON EMLÉKÉRE, KI VÍZBE FÚLT 1911. JÚNIUS
3-ÁN, JÁN. 3:16.
Ennél jóval több név is állt még ott, de Joakim abbahagyta az olvasást, és
Mirja felé fordult.
– Mi ez itt?
– Ezek Åludden halottai – felelte. Mirja, aki egyébként szívesen keltett
feltűnést, most lehalkította hangját, és szinte tiszteletteljesen beszélt.. –
A hozzátartozók vésték be a neveket. Már akkor itt voltak, amikor fiatal
voltam… de ezek itt teljesen újak.
Néhány névre mutatott a padló közelében: egyik helyen vékony
betűkkel ez állt: CIKI, egy másikon pedig SLAVKO.
– Minden bizonnyal menekültek – felelte Joakim. – Åludden néhány éve
menekülttábor volt. – Mirjára pillantott. – De miért vésték bele a falba
ezeket a neveket?
– Szerintem ugyanazért, amiért sírköveket szoktak emelni az emberek.
Joakim a gránitkőre gondolt, amelyet Katrinénak választott ki előző
héten. Azt ígérték, hogy karácsonyra készen lesz. Joakim Mirjára
pillantott.
– Hogy… ne felejtsenek – felelte.
– Pontosan – szólt Mirja.
– Beszéltél Katrinének is erről a falról?
– Persze, még a nyáron. Érdekelte a dolog… de azt nem tudom, hogy fel
is jött-e ide.
– Szerintem igen – felelte Joakim.
Mirja végigsimított a bevésett feliratokon.
– Amikor kamaszként rátaláltam erre a helyre, újra meg újra elolvastam
a neveket – mondta. – És aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy kik
lehettek ezek az emberek, hogy kerültek ide, miért haltak meg… Elég
nehéz nem gondolni a halottakra, hát nem?
Joakim a falra pillantott, és csendben bólintott.
– Én pedig hallottam őket – folytatta Mirja.
– Mármint kiket?
 – A holtakat. – Mirja közelebb hajolt a deszkákhoz. – Ha jól
odafigyelünk… halljuk, ahogyan suttognak.
Joakim csendben állt, de nem hallott semmit.
– Írtam egy könyvet Åluddenről a nyáron – szólalt meg Mirja, amikor
elindultak visszafelé.
– Értem – felelte Joakim.
– Odaadtam Katrinének, amikor beköltözött.
– Igazán? Nekem erről nem mondott semmit.
Mirja hirtelen megállt, és a padlót fürkészte, mintha keresne valamit.
Arrébb tolt egy repedt faládát, és lenézett.
A láda alatt két név volt a padlóba vésve szorosan egymás mellé,
valamint egy évszám:
MIRJA & MARKUS 1961
– Mirja… – olvasta Joakim, és az anyósára pillantott. – Ezt te írtad ide?
Mirja bólintott.
– Nem akartuk a falba vésni a nevünket, úgyhogy belevéstünk a padlóba.
– És ki az a Markus?
– Markus Landkvist, az akkori barátom.
Mirja nem szólt többet, csak sóhajtott egyet, átlépte a feliratot, és
megindult a lépcső felé.
A ház előtt elváltak. Mirja energiáját mostanra mintha elfújták volna. Csak
vetett még egy utolsó pillantást a házra.
– Lehet, hogy jövök még – jelentette ki.
– Gyere csak – felelte Joakim.
– És te is gyere bátran a gyerekekkel Kalmarba! Majd kaptok szörpöt.
– Nagyszerű… és ha a macska nem érezné itt jól magát, visszük őt is.
Mirja gúnyosan mosolygott.
– Na, azt próbáld meg!
Ezzel beszállt a Mercedesbe, és elhajtott.
 Amikor Mirja kocsija eltűnt a part felé vezető úton, Joakim elindult
vissza a belső udvaron, lassú, komótos léptekkel, gondolataiba merülve.
A tenger felé pillantott – vajon hová tűnhetett a macska?
Az istálló hatalmas ajtaja résnyire nyitva maradt, nem csukták be
rendesen maguk mögött.
Joakimot mintha valami láthatatlan erő húzta volna oda. Belépett a
félhomályba, ahol olyan csend fogadta, mint egy katedrálisban.
Újból felment a lépcsőn, és átment a szemközti falhoz. Egyenként
elolvasta a bevésett neveket.
A falhoz tartotta a fülét, de nem hallott semmit.
Aztán felvett egy szöget a padlóról, és az egyik alsó deszkára gondosan
bevéste: KATRINE WESTIN, meg az évszámait.
Amikor elkészült, hátralépett egyet, hogy az egész falat láthassa.
Katrine emlékét most már őrzi ez az udvar. És ez jó érzés volt.
A gyerekek persze azonnal megszerették Raszputyint. Gabriel
megpaskolta a hátát, Livia pedig adott neki egy tányér tejet. Egyetlen
pillanatra sem akartak elválni a cicától, ám a Mirja Rambe látogatását
követő estén macska nélkül voltak hivatalosak a szomszédjukhoz.
A legidősebb gyerekek nem voltak otthon, de a hétesztendős Andreas is
ott ült velük a vacsoraasztalnál, mielőtt ő és a Westin testvérek kimentek
volna a konyhába fagylaltot enni.
Joakim az étkezőben maradt kávézni Roger és Maria Carlssonnal.
A beszédtéma adta magát: hogyan renováljanak olyan partmenti villákat,
amelyek állapotát igencsak kikezdte az időjárás. De Joakimnak volt egy
másik kérdése is, amelyet végül bátorságát összeszedve fel is tett:
– Hallottatok történeteket Åluddenről?
– Történeteket? – kérdezte értetlenül Roger Carlsson.
– Igen, például kísértethistóriákat vagy más történeteket – felelte
Joakim. – Katrine mesélte, hogy beszélt veletek a nyáron… hogy előfordul
kísértetjárás a házban.
Ez volt a legelső alkalom azon az estén, hogy megemlítette Katrine nevét
– igyekezett nem nagyon beszélni elhunyt feleségéről. Nem akarta, hogy
őrültnek tartsák. Elvégre nem volt őrült.
 – Velem nem beszélt kísértetekről – jelentette ki Roger.
– De velem igen, amikor átjött egy kávéra – mondta Maria. – Csak azt
szerette volna tudni, hogy igaz-e az, hogy Åluddennek rossz híre van. –
A férjére pillantott. – Amikor kicsik voltunk, hallottunk pletykákat arról,
hogy Åluddennek van egy titkos szobája, ahol kísértetek járnak, emlékszel,
Roger?
Férje csak megrázta a fejét – a kísértetek láthatóan nem tartoztak az
érdeklődési körébe –, de Joakim előrehajolt.
– Hol volt ez a szoba? Tudtok róla valamit?
– Fogalmam sincs – felelte Roger, és felhörpintette a kávéját.
– Sajnos én sem tudom – felelte Maria. – De a nagyapámtól hallottam
valamit arról, hogy karácsonykor vannak ott a kísértetek. A holtak
visszatérnek az udvarra, és összegyűlnek az egyik szobában. Aztán elviszik
az…
– Ez mind csak babona – vágott közbe Roger, és Joakim felé emelte a
kávéskannát. – Kérsz még egy csészével?
 15

Tilda meztelenül és izzadtan feküdt az ágyon.

– Jó volt? – kérdezte.
Martin az ágy szélén ült, háttal neki.
– Persze… az volt, persze.
Miután a férfi vasárnap reggel kimászott az ágyból, és sietve felkapta az
alsónadrágját és a farmerét, Tilda igazán rájöhetett volna, mi következik.
De nem jött rá.
Martin az ágy szélén ült, és kibámult az ablakon.
– Szerintem ez nem fog működni – mondta végül.
– Mármint micsoda? – kérdezte Tilda, még mindig meztelenül a takaró
alatt.
– Ez… ez az egész. Nem működik. – Továbbra is az ablakot bámulta, majd
folytatta: – Karin mindenféléket kérdez.
– Miről?
Tilda még mindig nem fogta fel, hogy pillanatokon belül ejteni fogják.
Először megkefélik, aztán ejtik, a klasszikus recept szerint.
Martin pénteken késő este érkezett, és minden olyan volt, mint máskor.
Tilda nem érdeklődött, mit mondott a feleségének – sosem tett ilyet. Azon
az estén a lány aprócska lakásában maradtak. Tilda halászlevet főzött,
Martin pedig jókedvűnek tűnt, mesélt a rendőrtiszti főiskola új
hallgatóiról, akik között voltak jók és kevésbé jók is.
– De majd ráncba szedjük őket – jelentette ki.
Tilda bólintott, és visszagondolt saját első évére a főiskolán. Húszan
kezdtek, többnyire fiúk, alig néhány lány volt. Gyorsan három csoportba
sorolták a tanáraikat: voltak az idős tanárok, mindannyian nagyon
kedvesek, de mintha be lettek volna rozsdásodva már egy kicsit, voltak a
civil tanárok, akik jogot tanítottak, és fogalmuk sem volt a valódi rendőri
munkáról – és voltak a fiatal tanárok, akik a gyakorlati rendőri munkára
oktatták őket. Ezek a tanárok valóban dolgoztak korábban rendőrként,
csak úgy ontották magukból az izgalmas történeteket, ők voltak az osztály
példaképei. Ezek egyike volt Martin Ahlquist.
Szombaton északra utaztak Martin autójával, ki egészen a sziget északi
csúcsáig. Tilda kiskora óta nem járt arra, de emlékezett rá, hogy akkor úgy
érezte: eljutott a világ végére. Most, novemberben, jeges, metsző szél fújt a
tenger felől, a világítótorony környéke pedig teljesen néptelen volt.
A mészkőfehér torony, amelyet Hosszú Eriknek neveztek, az åluddeni
tornyokra emlékeztette. Szívesen megbeszélte volna Martinnal az
åluddeni halálesetet, de mégsem most – Tilda ezen a hétvégén nem volt
szolgálatban.
Megebédeltek az egyetlen, télen is nyitva tartó byxelkroki vendéglőben,
aztán visszatértek Marnäsbe, és az este hátralévő részében nem is
mozdultak már ki.
Martin ezután vált zárkózottabbá, legalábbis Tilda így érezte, bár ő
igyekezett fenntartani a társalgást.
Csendben aludtak el. Reggel aztán Martin az ágy szélére ült, háttal, és
beszélni kezdett. Anélkül hogy akár csak egyetlen pillantást is vetett volna
Tildára, elmesélte, hogy sokat gondolkodott azóta, hogy Tilda Ölandra
költözött, gondolkodott a saját lehetőségein, a saját életén. És most
döntött. És alighanem ez a helyes döntés.
– Neked is így lesz jó – fejezte be. – Így lesz a legjobb mindenkinek.
– Úgy érted az, hogy elhagysz? – kérdezte halkan Tilda.
– Nem, hanem hogy elhagyjuk egymást.
– Én a te kedvedért költöztem ide. – Tilda Martin meztelen és igencsak
szőrös hátára pillantott. – Nem akartam elmenni Växjőből, érted mégis
megtettem. Csak azt akarom, hogy tudd.
– Ezt hogy érted?
– Az emberek pletykálni kezdtek rólunk, én pedig szerettem volna véget
vetni ennek.
Martin bólintott.
– Pletykálni mindenki szeret – mondta. – De most már nem lesz többé
miről pletykálniuk.
 Itt már nem volt mit mondani. Öt perccel később Martin felöltözött.
Felemelte a táskáját, Tildára rá sem nézve.
– Na hát akkor – szólt.
– Szóval nem érte meg? – kérdezte Tilda.
– Dehogynem – felelte a férfi, és kiment az előszobába. – Elég sokáig
megérte. De most már nem.
– Félsz a konfliktusoktól – jegyezte meg Tilda.
De Martin nem válaszolt, csak kinyitotta a bejárati ajtót.
Tilda majdnem utánakiáltott, hogy üdvözli az asszonyt, de végül
visszafogta magát.
Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik, Martin léptei pedig lassanként
elhalnak a lépcsőházban. Most szépen lemegy a térre az autójához, beszáll,
és hazamegy a családjához, mintha mi sem történt volna.
Tilda meztelenül ücsörgött tovább az ágyban.
Minden néma volt. A padlón használt kondom hevert.
Megfelelsz te bárkinek is? – kérdezte az ablakról visszaverődő,
elmosódott tükörképét.
Dehogyis, hát mit képzeltél?
Te nem lehetsz más, csak A Másik Nő.
Úgy egy fél óráig üldögélt még így, és sajnálta magát; közben sikerült
leküzdenie első impulzusát, hogy leborotválja szőke haját. Azután
kimászott az ágyból, letusolt, felöltözött, és úgy tervezte, hogy elmegy az
idősek otthonába Gerlofhoz. Nem vágyott most más társaságra, mint idős
emberekre, akiktől már idegen a szerelmi bánat.
De mielőtt elindulhatott volna, megcsörrent a telefon. A borgholmi
ügyeletes parancsnok volt az, aki közölte, hogy a hétvége folyamán
betörés történt egy Marnästől északra lévő lelkészlakba. Egy nyugdíjas
házaspár lakik a házban, ők érték tetten a tolvajokat, és a férfi most
kórházban fekszik fejsérüléssel és törésekkel.
Munka, ez kellett most Tildának.
Két óra körül ért oda a lelkészlakhoz, amikor a nap már éppen
lenyugvóban volt.
 Hans Majner volt az első, akivel összetalálkozott. Tőle eltérően Majner
egyenruhában volt, és éppen egy kék-fehér rendőrségi szalaggal kerítette
el a területet.
– Hol voltál tegnap? – kérdezte Majner.
– Nem voltam szolgálatban – felelte Tilda. – Nem kaptam riasztást.
– Mindenkinek saját magának kell odafigyelnie ezekre a dolgokra.
Tilda bevágta a kocsiajtót.
– Pofa be! – szólt vissza.
Majner hátrafordult.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy fogd be a pofád – ismételte. – Nincs szükségem arra, hogy
állandóan kioktass.
Most már egészen biztosan elvágta magát Majnernél, de Tildát nem
tudta érdekelni.
A férfi másodpercekig mozdulatlanul állt, és nézte őt, mintha nem
igazán értette volna, mit mondott.
– Nem oktatlak ki – szólt aztán.
– Igazán? Add ide azt a szalagot!
Tilda csendben elkezdte elkeríteni a lelkészlak hátsó oldalát, miközben
azt figyelte, hogy vannak-e cipőnyomok a földön, amelyeket le kellene
takarnia. A kalmari bűnügyi technikusok hétfő reggel jönnek majd.
Egyébként a sáros földön több cipőnyom is volt a ház körül. Barázdált
talpú férficipők vagy bakancsok lehettek – beljebb pedig, a fák között,
mintha valaki elhasalt volna, és eztán négykézláb mászott volna ki végül
az erdőből.
Tilda megszámolta a nyomokat. Minden valószínűség szerint hárman
látogattak el a lelkészlakba.
Egy nő lépett ki a verandáról. Mint kiderült, a szomszéd volt az, akinek
volt kulcsa, és vigyázta a házat addig, amíg az idős házaspár kórházban
feküdt Kalmarban. A nő megkérdezte, nem akarnak-e átmenni az ő házába
egy kávéra.
Kávézni Majnerrel?
 – Köszönöm, de inkább gyorsan körülnéznék bent – felelte Tilda.
Amikor hazaküldte a szomszédasszonyt, felment a lépcsőn.
Az előszoba padlóján egy tükör darabjai hevertek. A szőnyeg
felgyűrődött, a küszöbön és a padlón vérfoltok éktelenkedtek.
A nappaliba vezető ajtó félig nyitva volt, úgyhogy Tilda átlépte a
szilánkokat, és benézett.
A nappaliban óriási volt a rendetlenség. A vitrines szekrény ajtaja tárva-
nyitva állt, a fiókos szekrény fiókjai pedig ki voltak huzigálva. A frissen
csiszolt padlón sárnyomok – lesz elég dolguk a technikusoknak.
Amikor végeztek a helyszíneléssel, a két rendőr egy szó nélkül elvált
egymástól. Tilda beült az autójába, és Gerlofhoz hajtott.
– Betörés – mondta Tilda, hogy megmagyarázza késésének okát.
– Tényleg? – kérdezte Gerlof. – És hol?
– A Hagelby lelkészlakban. Leütötték a tulajdonost.
– Súlyos?
– Eléggé, meg is késelték… de a holnapi újságból biztosan többet tudsz
majd meg.
Tilda leült a kis kávézóasztal mellé, elővette a magnóját, és Martinra
gondolt. Mostanra már biztosan hazaért, belépett az ajtón, megölelte a
feleségét és a gyerekeit, és panaszkodott egy sort, hogy milyen unalmasak
tudnak lenni ezek a kalmari rendőrkonferenciák.
Gerlof mondott valamit.
– Ne haragudj, mit mondtál?
Tilda nem figyelt. Martinra gondolt, arra, ahogyan kilépett az ajtaján, és
még csak vissza sem nézett.
– Kerestetek nyomokat?
Tilda bólintott, bár részletekbe nem bocsátkozott.
– Holnap fogják elemezni a nyomokat. – Bekapcsolta a mikrofont. –
Akkor beszélgetünk a családról?
Gerlof bólintott, de azért megkérdezte:
– Akkor ti mit csináltok a helyszínen?
 – Nos… a technikusok rögzítik a nyomokat – felelte Tilda. – Fotóznak,
filmeznek, ujjlenyomatokat és hajszálakat keresnek, vagy ruhából
származó nyomokat. És persze biológiai nyomokat is, mint amilyen
például a vér. Az udvaron talán cipőnyomokról gipsznyomatot készítenek.
Cipőnyomokat bent a házban is lehet rögzíteni, ha elektrosztatikus…
– Nagyon ambiciózusak vagytok – szólt közbe Gerlof.
Tilda bólintott.
– Igyekszünk módszeresen dolgozni. Az elkövetők alighanem autóval
érkeztek, egy nagy személyautóval vagy furgonnal. De jelen pillanatban
túl sok fogódzónk sajnos nincsen.
– És persze muszáj elcsípnetek azokat a gazfickókat.
– Pontosan.
– Ide tudnál hozni nekem egy papírt az asztalról?
Tilda engedelmeskedett, és csendben nézte, mialatt Gerlof néhány rövid
sort írt le. Aztán odanyújtotta neki.
Három név állt rajta Gerlof cirkalmas kézírásával:
John Hagman
Dagmar Karlsson
Edla Gustafsson
Tilda elolvasta, majd Gerlofra pillantott.
– Ők kik volnának? – kérdezte. – A tettesek?
– Nem, régi ismerőseim.
– Igazán?
– Tudnak segíteni – tette hozzá Gerlof.
– Igazán? És hogyan?
– Látnak dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Mindhárman az út közelében laknak, és figyelik a forgalmat – mondta
Gerlof. – John, Dagmar és Edla számára ez még mindig nagy esemény,
főleg télen. Edla és Dagmar mindent kiejt a kezéből, és rohan, hogy
megnézze, ki halad el az ablakuk előtt.
– Vagy úgy. Akkor érdemes lesz beszélnem velük – jelentette ki Tilda. –
Minden információért hálásak vagyunk.
– Meghiszem azt. Kezdd Johnnal! Stenvikben lakik, régi barátom…
üdvözöld majd a nevemben.
– És kérdezzem meg tőle, nem látott-e idegen autókat – tette hozzá
Tilda.
– Pontosan. John biztosan látott a part menti úton autókat… Aztán
elmehetsz Dagmarhoz, ő az altorpi leágazásnál lakik, és tőle is kérdezd
meg ugyanezt. És Edla Gustafssontól is; a kiserdei Edla, így nevezik, vele is
jó beszélgetni. A főút mellett lakik Speteby mellett, Borgholm irányában.
Tilda a listára nézett.
– Köszönöm – mondta. – Bekopogok hozzájuk, ha a közelben járok.
Azzal elindította a magnót.
– Gerlof… Amikor a bátyádra gondolsz, mi jár az eszedben?
Gerlof eltöprengett.
– Angolna – mondta végül. – Ragnar ősszel szeretett a kis
motorcsónakjával körbefurikázni és megnézni a halászhálók tartalmát. És
szívesen csalta lépre az angolnákat… különféle csalikat próbált ki, amikkel
a nőstényeket esténként be tudta csalogatni a hálóba.
– A nőstényeket?
– Az angolnáknak csak a nőstényét vadásszák. – Gerlof rámosolygott. –
A hímek nem kellenek senkinek, azok túl kicsik és gyengék.
– Sok férfi is az – szólt Tilda.
 16

– Mikor lesz karácsony, apu? – kérdezte Livia egy este, lefekvés után.
– Hamarosan… úgy egy hónap múlva.
– Az hány nap?
– Az pontosan… – Joakim a Harisnyás Pippi-naptárra pillantott, és
számolni kezdett –, huszonnyolc nap még.
Livia bólintott és eltöprengett.
– Miért kérdezed? – tudakolta Joakim. – Az ajándékokra vagy kíváncsi?
– Á, dehogy – felelte Livia. – Anyu hazajön addigra?
Joakim nem szólt semmit.
– Az egyáltalán nem biztos – mondta végül lassan.
– De igen.
– Nem, nem hiszem, hogy reménykedhetünk…
– De igen! – kiáltotta Livia határozottan. – Anyu hazajön addigra.
Aztán az álláig húzta a takarót, és többet nem volt hajlandó mondani.
Livia alvási szokásaiban újfajta mintázat tűnt fel – ezt Joakim alig néhány
hét után észrevette. Két éjszakán át nyugodtan aludt, a harmadikon
azonban nyugtalan lett, és kiabálni kezdett az apja után.
– Apu?
Rendszerint éjfél után úgy egy órával kezdődött, és akármilyen mélyen
aludt is Joakim, erre azonnal felébredt.
Raszputyin cica is felébredt Livia kiáltásaira. Felugrott az egyik ablakba,
és feszülten bámult kifelé a sötétbe, mintha az épületek között mozogni
látott volna valamit.
– A-puu?
Ez már legalább haladás, gondolta Joakim lánya szobája felé tartva. Most
már legalább nem Katrine után kiáltozik.
Ezen a csütörtök éjszakán leült Livia ágyának szélére, és megsimogatta a
hátát. A kislány nem ébredt fel, csak a fal felé fordult, és szép lassan újra
ellazult.
Joakim ott maradt még a szobában, és arra várt, hogy a kislány
elkezdjen beszélni. Néhány perc múlva valóban el is kezdte, nyugodt és
monoton hangon.
– Apu?
– Igen? – felelte Joakim halkan. – Látsz valakit, Livia?
A kislány még mindig neki háttal feküdt.
– Anyát – felelte.
Joakim most már fel volt készülve erre. Abban azonban nem volt biztos,
hogy a lánya valóban alszik-e, vagy csak félálomban van – mint ahogy
abban sem volt biztos, hogy ez a beszélgetés jót tesz Liviának. Vagy éppen
őneki.
– Hol van? – kérdezte. – Hol van anya?
A kislány felemelte jobb kezét, és gyengén intett. Joakim elfordította a
fejét, de természetesen nem látott senkit a sötétségben.
Joakim ismét a lányára nézett.
– Tud Katrine… akar anya mondani nekem valamit?
Semmi válasz. Ha hosszabb kérdéseket tett fel, szinte soha nem kapott
választ.
– Hol van? – kérdezte ismét. – Hol van anya, Livia?
Ezúttal sem kapott választ.
Joakim töprengett, aztán lassan megkérdezte.
– Mit csinált anya a mólón? Miért ment le a partra?
– Fogadni… fogadni akart.
– Micsodát?
– Az igazságot.
– Az igazságot? De kitől?
 Livia nem szólt semmit.
– Hol van most anya? – kérdezte.
– Közel.
– Esetleg… a házban van?
Livia nem szólt. Joakim érezte, hogy Katrine nincs a házban, nem jött be.
– Tudsz most vele beszélni? – kérdezte. – Hallgat minket?
– Néz.
– Lát minket?
– Talán.
Joakim visszafojtotta lélegzetét. Kereste a megfelelő kérdéseket.
– Mit látsz most, Livia? – kérdezte.
– Van valaki a parton… a világítótornyoknál.
– Az biztosan anyu. Esetleg…
– Nem – szólt közbe Livia. – Ethel az.
– Hogy kicsoda?
– Ethel.
Joakimot kiverte a jeges veríték.
– Nem – jelentette ki. – Nem lehet ő.
– De igen.
– Nem, Livia!
Felemelte a hangját, szinte sikított.
– De igen. Ethel akar beszélni.
Joakim az ágy szélén maradt, mozdulni is képtelen volt.
– Én… én nem akarok beszélni – mondta. – Vele nem.
– De ő akar…
– Nem – mondta gyorsan Joakim. Szíve hevesen vert, szája kiszáradt. –
Ethel nem lehet itt.
Livia ismét nem szólt.
 – Ethel valahol máshol van – mondta Joakim. – Itt nem lehet.
Joakim már lélegezni sem bírt; semmi mást nem akart, csak kimenekülni
a szobából. Ennek ellenére továbbra is ott ült Livia ágyának szélén,
dermedten és rémülten. És tekintete minduntalan az ajtó felé tévedt.
A házban csendes volt minden.
Livia most mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, fejét továbbra is a fal felé
fordítva. Joakim hallotta a kislány halk szuszogását.
Végül a férfinak sikerült felkelnie az ágyról, és kilépett a sötét folyosóra.
Az éjszaka fényes volt; a teliholdat nem takarták felhők, így nyugodtan
besüthetett a frissen festett ablakokon. De Joakim nem mert kinézni. Attól
félt, hogy egy csont és bőr nőt pillant meg odakint, amint éppen gyilkos
pillantással méregeti őt.
Tekintetét konokul a padlóra szegezve kiment az előszobába. Észrevette,
hogy a veranda felőli bejárati ajtó nincsen bezárva. Miért nem jut soha
eszébe bezárni lefekvés előtt?
Mostantól figyelni fog erre.
Gyorsan odament, és bezárta, miközben gyors pillantást vetett a belső
udvar árnyai közé.
Azután visszatért a szobájába, és visszafeküdt az ágyába. A párna alól
elővette Katrine puha hálóingét, és a takaró alatt erősen magához
szorította.
Ez után az éjszaka után Joakim eldöntötte, hogy nem faggatja többé Liviát
az álmairól. Már nem akarta biztatni, ő maga pedig elkezdett félni a
válaszoktól.
Péntek reggel, miután levitte a gyerekeket Marnäsbe, ám még mielőtt
folytatta volna a felújítást a földszinten, olyasmit tett, ami egyszerre volt
nevetséges és életbevágóan fontos. Körbement a házban, és halott
nővéréhez beszélt.
Kiment a konyhába, és megállt az étkezőasztalnál.
– Ethel – szólt –, nem maradhatsz itt!
Igazából ostobán kellett volna éreznie magát, hogy ezt végigcsinálja, de
nem érzett mást, mint gyászt és magányt. Aztán kiment az udvarra, a
jegesen metsző tengeri szél felé fordult, és halkan így szólt:
 – Ethel… bocsáss meg nekem! De nem látunk itt szívesen téged.
Legvégül az istállóhoz ment, kinyitotta az ajtót, és megállt az
ajtónyílásban.
– Ethel, menj innét!
Nem várt választ halott testvérétől, és nem is kapott. De valahogy
jobban érezte magát attól, hogy ezt elmondta neki. Egy kicsit jobban –
mintha ekképpen távol tudná őt tartani.
Szombaton régi stockholmi szomszédaik, Lisa és Michael Hesslin
látogatták meg őket. Néhány nappal korábban telefonáltak, hogy
megkérdezzék, megszállhatnának-e náluk, Ölandon, Dániából hazafelé
menet. Joakim roppant megörült a hívásnak – ő is, és Katrine is nagyon
szerették Hesslinéket.
– Joakim – köszöntötte Lisa, miután leparkolták a kocsit, és beléptek a
házba. Hosszasan ölelte Joakimot. – Látni akartuk, hogyan… Fáradt vagy?
– Egy kicsit – felelte, és megpaskolta Lisa hátát.
– Látszik rajtad. Muszáj volna rendesen aludnod.
Joakim csak bólintott.
Michael megveregette a vállát, és kíváncsian tekintett körbe a házban.
– Látom, mennyit dolgoztál – mondta. – Fantasztikus ez a parketta.
– Ez az eredeti – felelte Joakim, és követte őt ki a folyosóra. – Én csak
csiszoltam és lefestettem.
– És a legjobb tapétákat választottátok. Illenek a ház lelkéhez.
– Köszönöm, pontosan ezt szerettük volna.
– Minden szoba fehér lesz?
– Itt, a földszinten igen.
– Nagyon szép – mondta Michael. – Olyan elegáns és harmonikus.
Joakim most először érzett valami büszkeségfélét, hogy mennyi mindent
tettek a házzal. Amit Katrine elkezdett, azt ő folytatta a történtek ellenére.
Lisa belépett a konyhába, és elégedetten bólintott.
– Csodálatos… de járt itt feng shui szakértő?
 – Feng shui? – kérdezte Joakim. – Nem hiszem… miért, kellett volna?
– De még mennyire! Főleg itt, a parton életbevágóan fontos, hogy tudja
az ember, hogyan mozognak a hullámok. – Lisa körbenézett, és a
mellkasára szorította a kezét. – Nagyon erősek a föld energiái itt a házban
is, érzem. És ezeknek az energiáknak szabadon kell tudniuk áramolni, be a
házba, ki a házból.
– Át fogom gondolni.
– Ismerek egy nagyon jó feng shui tanácsadót, a gotlandi nyaralónkat is
ő rendezte át. Megadom a számát.
Joakim bólintott, és hallotta, hogy Katrine kuncogni kezd a fejében.
Mindig nevetett Lisa dilijein.
Azon az estén kellemes vacsorát költöttek el az étkezőasztal mellett.
Joakim sült lepényhalat szolgált fel, amelyet Marnäsben vett. A vendégek
fehérbort hoztak magukkal, és Joakim évek óta most először ivott ismét
alkoholt. Az íze nem volt jó, de legalább ellazult egy kicsit, és szinte
feledni tudta, hogy Livia álmában az ő halott nővéréről beszélt.
Maga Livia jókedvű volt, és élénk aznap este. Ő is az asztalnál ült, és
mesélt Lisának a három óvó nénijéről, arról, hogy ketten közülük titokban
kijártak az udvarra cigarettázni, bár a gyerekeknek azt mondták, hogy
csak friss levegőre van szükségük.
Michael arról mesélt a gyerekeknek, hogy egy nőstény jávorszarvast
láttak a borjával, amikor átutaztak Smålandon. Gabriel és Livia feszülten
hallgatták.
A két gyerek annyira felvillanyozódott a látogatástól, hogy alig lehetett
őket rávenni a lefekvésre. Gabriel azonnal elaludt, de Livia arra kérte
Lisát, hogy olvassa fel neki Emil csínytevéseit.
Húsz perccel később Lisa visszatért a konyhába.
– Elaludt? – kérdezte Joakim.
– Igen, már nagyon fáradt volt… egész éjjel úgy alszik majd, mint a
bunda.
– Remélem is.
Még egy órát ült és beszélgetett a konyhában Lisával és Michaellel, majd
segített nekik behordani a táskáikat a nappali mögötti sarokszobába.
 – Ez a szoba épp most készült el – mondta. – Ti fogjátok felavatni.
Még a nap folyamán befűtött, úgyhogy a szoba igazán kellemes és
otthonos meleget árasztott.
Fél órával később már mindenki ágyban volt. Joakim a sötétben feküdt,
és hallotta, ahogyan Lisa és Michael beszélgetnek a vendégszobában. Jó
érzés volt, hogy itt vannak. Åluddennek több vendégre volna szüksége.
Élő vendégekre.
Arra a legendára gondolt, amit Carlssonéktól hallott, hogy a holtak
visszatérnek ide. És Livia ugyanezt mondta Katrinéről – hogy karácsonyra
hazatér.
Hogy újra láthassa. Hogy újra beszélhessen vele.
Nem, nem szabad erre gondolnia.
Néhány perc múlva teljes volt a csend a házban.
Joakim behunyta a szemét, és álomba merült.
Hangos kiáltások hallatszottak a házban.
Joakim hirtelen felriadt, ezzel a gondolattal:
Livia?
Nem, ez egy férfi hangja volt.
Az ágyában maradt, álomittasan és zavaros fejjel, végül eszébe jutott,
hogy vendégek vannak a házban.
Michael Hesslin kiáltását hallotta.
Sietős léptek zajára lett figyelmes, majd Lisa hangjára.
Tíz perccel múlt fél kettő. Joakim kimászott az ágyból, de először a
gyerekekhez ment be. Livia és Gabriel nyugodtan aludtak, de Raszputyin
természetesen kiugrott a kosarából, és most nyugtalanul vándorolt a fal
mentén.
Továbbment a konyhába. Az előszobában égett a villany, és amikor
odaért, meglátta Lisát, amint éppen felveszi a csizmáját és a kabátját. Most
nem mosolygott.
– Mi történt? – kérdezte Joakim.
– Nem tudom… Michael felébredt, és ordítani kezdett. Aztán kirohant az
autóhoz. – Lisa begombolta a kabátját. – Kimegyek és megnézem.
Úgy is tett, Joakim pedig visszament a konyhába, még mindig
álomittasan.
Raszputyin eltűnt. A házban most tökéletes csend honolt. Joakim
teavizet tett fel.
Amikor a tea elkészült, az ablakhoz állt, és látta, hogy Lisa Michael
mellett ül az autóban. Apró pelyhekben hullt a hó.
Úgy tűnt, Lisa valamiről faggatja Michaelt, de az csak bámult ki az
ablakon, és rázta a fejét.
Lisa néhány perc múlva bejött, és Joakimra nézett.
– Michaelnek rémálmai voltak… Azt mondja, hogy állt valaki az ágy
mellett, és őt nézte.
Joakim lélegzet-visszafojtva figyelt. Aztán bólintott, és halkan
megkérdezte:
– Visszajön majd?
– Azt hiszem, most egy darabig inkább a kocsiban ülne még – felelte
Lisa, majd hozzátette: – Talán legjobb lesz, ha most lemegyünk a Borgholm
hotelbe, és ott töltjük az éjszakát. Gondolom, ők télen is nyitva vannak?
– Azt hiszem, igen. – Joakim szünetet tartott, majd megkérdezte: –
Szokott… rosszul aludni?
– Nem – felelte Lisa. – Stockholmban nem… de mostanában elég
nyugtalan. Nem megy túl jól a cégének. Nem beszél erről sokat, de…
– Ebben a házban nincsen semmi veszélyes – szólt Joakim.
Aztán eszébe jutott, hogy Livia mit mondott álmában, és hozzátette:
– Persze elég komor volt itt minden az utóbbi hetekben. De nem laknánk
itt, ha nem éreznénk, hogy… biztonságban vagyunk.
Lisa körbepillantott.
– Nagyon erősen lehet érezni itt az energiákat – szólt, majd óvatosan
megkérdezte: – Előfordult, hogy érezted Katrine jelenlétét? Hogy őrködik
felettetek?
Joakim tétovázott, majd bólintott.
 – Előfordul – felelte. – Néha érez ilyesmit az ember.
Aztán megint elcsendesedett. Szívesen mesélt volna arról, miket élt át
itt, de Lisa Hesslin nem az a személy volt, akinek az ilyesmit el lehetett
volna mondani.
– Csomagolnom kell – mondta végül Lisa.
Negyedórával később Joakim ismét az ablaknál állt, és nézte, hogyan
hajt el Hesslinék hatalmas autója az udvarról. Sokáig bámult utánuk,
mindaddig, amíg az autó fényszórói el nem tűntek a távolban.
A ház továbbra is néma volt.
Joakim égve hagyta a lámpát az előszobában, aztán benézett a
gyerekekhez, és amikor látta, hogy nyugodtan alszanak, visszafeküdt
aludni. Bemászott az ágyba, és belebámult a sötétségbe.
Hétfő reggel elvitte a gyerekeket Marnäsbe, aztán nekiállt csiszolni,
festeni és tapétázni az alsó szint utolsó előtti szobáját is. Munka közben
fülelt, hogy hall-e bármiféle hangot, de néma csend volt mindenütt.
Öt órába tellett, plusz egy rövid ebédszünetbe, hogy három fallal
elkészüljön. Kettő körül befejezettnek nyilvánította a napi munkát, és
főzött egy kávét.
Aztán a kávéscsészével kiment a verandára; mélyeket szívott a friss
levegőből, és látta, hogy a nap már lement a mosókonyha épülete mögött.
A belső udvar félhomályba burkolózott, de azt észrevette, hogy az istálló
ajtaja félig nyitva van. Talán nem csukta be rendesen pénteken, mielőtt
Hesslinék jöttek volna?
Felvett egy kabátot, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Húsz lépés volt az istállóig. Amikor odaért, szélesre tárta az ajtót, és
belépett a sötétségbe. A régi, fekete villanykapcsoló a fal közepén volt.
Amikor elcsavarta, két aprócska villanykörte halványsárga fényt vetett a
kőpadlóra, a bokszokra és a takarmányasztalra.
Minden csendes volt. A hideg ellenére nem tűnt úgy, mintha beköltöztek
volna ide az egerek.
Akárhányszor jött ide, mindig felfedezett valami újat. Most például azt,
hogy az ajtó előtti tér mintha frissen lett volna söpörve. Amikor arról
beszéltek ősszel, hogy esetleg kiadnák nyárra a melléképületeket, Katrine
mondott valamit arról, hogy az istállóban már elkezdte a takarítást.
Joakim a padlásra vezető lépcső felé pillantott, és eszébe jutott legutóbbi
látogatása odafent, Mirja Rambéval. Joakim szívesen látta volna ismét a
falat, amit anyósa mutatott neki, a holtak emlékművét.
Felugrik megint, csak egy villámlátogatásra.
Amikor felért, ismét megpillantotta a nap sugarait, melyek az istálló déli
ablakocskáin szűrődtek be.
Joakim lassan lavírozott előre a sok kacat között.
De végül aztán ott állt ismét a falnál. A sárga téli nap bágyadt fényében
tűélesen, sötéten mutatkoztak a bevésett nevek.
És majdnem legalul, az egyik deszkába vésve ott állt Katrine neve, az
évszámaival együtt.
Az ő Katrinéje. Joakim újra meg újra elolvasta a nevét.
A deszkák közötti rések vékonyak voltak, és koromsötétek, ám ahogy ott
állt előttük, érezte, hogy mögülük valami nagy sötétség árad. És akkor
hirtelen eszébe jutott, hogy nem az istálló külső fala előtt áll.
Bár már majdnem itt lett volna az ideje, hogy elmenjen Liviáért és
Gabrielért, lesietett az udvarra, és egy kissé távolabbról megszemlélte az
istállót. Megszámolta a felső szint ablakait: egy, kettő, három, négy, öt.
Aztán visszament a padlásra.
Négy ablak volt ott, magasan a tető alatt. A legutolsó ablak alighanem
ezen a falon túl van.
De a falban nem volt sem ajtó, sem másfajta nyílás. Joakim több deszkát
is megnyomogatott, de nem mozdult egyik sem.
 17

Kedves Karin,
olyasvalaki írja ezt a levelet, aki nem akar Neked rosszat, csupán szeretné
felnyitni a szemed. Ugyanis a helyzet így áll: Martin hosszú ideje megcsal téged. Bő
három évvel ezelőtt olyan osztályt kapott, amelynek tagja volt egy nála csaknem
tíz évvel fiatalabb nő. Az első tanév végén egy iskolai ünnepségen viszonyt kezdett
ezzel a nővel, amely viszony egészen mostanáig tartott.
Csupán néhány napja ért véget a kapcsolatuk.
Ezt egészen biztosan tudom, ugyanis én voltam az a nő. A végén már nem
bírtam tovább Martin hazudozásait, és remélem, Te sem fogod eltűrni, amint
megtudod az igazságot.
Esetleg szeretnél valami bizonyítékot is arra, hogy igazat mondok? Nem
szeretnék túl intim részletekbe belemenni, de mondjuk példaként felhozhatnám
azt az öt centi mély sebet, amely a lágyéka felett van jobboldalt, és amely a néhány
évvel ezelőtti sérvműtétje után maradt. Ha jól tudom, akkor szerezte ezt a sérvet,
amikor nehéz köveket emelgetett orreforsi vidéki házatoknál, ugye?
Amúgy egyetértesz abban, hogy borotválnia kellene néha-néha azt a
borzalmasan szőrös hátát és hátsó felét, ha már olyan nagyon büszke kisportolt
testének többi részére?
Amint mondtam is, nem akarok senkinek bajt okozni, bár tudom, hogy
fájdalmas lehet Számodra megtudni az igazságot. Rengeteg hazugság és rengeteg
javíthatatlan hazudozó van a világon, de Te meg én együtt talán leleplezhetjük az
egyiket.
Üdvözlettel:
„A másik nő”
Tilda hátradőlt a széken, és még egyszer, utoljára elolvasta a képernyőn a
levelet.
Reggel háromnegyed nyolc volt. Már hétkor bejött az őrsre, hogy
letisztázza azt a vázlatot, amelyet megelőző este vetett papírra. Az
állomáson rajta kívül nem volt senki – Hans Majner ilyen korán nem
szokott bent lenni, legfeljebb tíz körül érkezik, már ha felbukkan
egyáltalán.
Tilda életében csak egyszer látta Karin Ahlquistet; akkor, amikor Martin
kénytelen volt a rendőrtisztire magával vinni a fiát, Antont, és később
Karin jött érte. Négy óra körül érkezett a gyakorlópályára, ahol ők éppen
forgalmi gyakorlatokat tartottak. Karin egy fejjel volt magasabb Tildánál,
haja sötét és göndör. Tilda emlékezett rá, hogyan mosolygott Karin a
férjére, milyen büszkén és szeretetteljesen, amikor elbúcsúztak egymástól.
Tilda kibámult az ablakon a néptelen utcára.
Most vajon jobban érzi magát? Valóban édes a bosszú?
Igen.
Tilda fáradt volt, de tényleg jobban érezte magát most, hogy elkészült a
levél. Gyorsan ki is nyomtatta.
Amikor elővett egy fehér borítékot, persze megint elfogta a
bizonytalanság. Martin mesélte, hogy felesége az önkormányzat
környezetvédelmi irodáján dolgozik, márpedig Tilda oda szerette volna
címezni a levelet, hogy ne juthasson Martin kezei közé. Csakhogy az
önkormányzatra érkező leveleket mind felbontják és naplózzák, mielőtt a
címzett kezébe kerülne, úgyhogy végül az otthonukba címezte meg
Karinnak, igyekezve úgy formálni a betűket, hogy Martin ne ismerhesse
fel a kézírását. Feladót nem írt rá.
A borítékot a magnó táskájába rakta, aztán felvette a kabátját, és
elment.
A rendőrautó mellett volt egy sárga postaláda. Tilda megállt, de nem
vette elő a levelet.
Még nem tett rá bélyeget, és nem is zárta le a borítékot, és igazából még
nem érezte érettnek a pillanatot arra, hogy feladja.
Ma ebéd után három iskolai osztályba kell ellátogatnia, hogy a jogról
tartson nekik előadást, előtte azonban van még egy kis ideje, így tehet egy
kört az autóval, hogy ellenőrizze a forgalmat, és ellátogasson néhány
emberhez.
Edla Gustafsson Altorphoz közel lakott egy kicsiny piros házban, ablakáról
rálátott a pusztára. Kertjében alig volt fa, a főút pedig éppen a ház előtt
vezetett.
 Az idő megállt itt. Így kellene élnie az embernek, gondolta Tilda, a
semmi közepén, távol a férfiaktól.
Magához vette a táskáját, és becsengetett. Egy termetes asszonyság
nyitott ajtót.
– Jó napot, Tilda vagyok, és…
– Igen, igen – vágott közbe. – Gerlof mesélte, hogy meg fog látogatni.
Jöjjön csak be, jöjjön csak!
Két fekete macska elslisszolt a konyhába, Edla Gustafsson azonban úgy
tűnt, örül, hogy Gerlof egyik rokona látogatja meg. Edla derűs és energikus
személyiség volt, szinte alig figyelt oda, amikor Tilda elmagyarázta, miért
jött. Sietve kávét tett fel, majd a kamrából süteményeket vett elő:
mindenféle süteményt, lekvárosat, cukrozottat, csokoládésat – összesen
tízfélét pakolt fel egy tálcára, amelyet aztán felszolgált a nappaliban. Tilda
zavartan meredt az asztalra.
– Ennyi süteményt életemben nem láttam még.
– Igazán? – kérdezte Edla meglepve. – Nem járt még cukrászdában?
– Dehogynem, ott igen…
Tilda egy fekete-fehér esküvői fotót bámult a falon, aztán a Martin
feleségének írt levélre gondolt. Úgy döntött, hogy aznap este adja postára;
akkor Karin a hét vége felé kapja meg, és egy egész hétvégéje lesz, hogy
kirúgja Martint.
Megköszörülte a torkát.
– Volna néhány kérdésem önhöz, Edla. Nem tudom, látta-e az újságban,
hogy betörés és súlyos testi sértés történt Hagelby-ben, nekünk pedig
segítségre van szükségünk a tettesek kézre kerítésében.
– Hozzám is betörtek – mondta Edla. – Bementek a garázsba, és elvittek
egy benzines tartályt.
– Valóban? – Tilda elővette a jegyzetfüzetét. – És mikor történt?
– Hetvenhárom őszén.
– Vagy úgy…
– Pontosan emlékszem rá, mert akkor az uram még élt, és megvolt az
autónk.
 – Értem, most azonban újabb betörésekről volna szó, olyanokról,
amelyek az utóbbi hónapokban történtek. – Tilda felmutatta
jegyzetfüzetét. – Azt szeretném tehát kérdezni, hogy látott-e ismeretlen
autókat az úton… Gerlof említette, hogy figyelemmel tartja a forgalmat.
– Hát az ablakon keresztül igen, ahogy mindig is, elvégre hallom, amikor
közelednek. De mostanában olyan sokan vannak.
– De telente talán még sincsenek annyian?
– Nem, persze, ilyenkor könnyebb, mint amikor a turisták is itt vannak…
De mostanában már nem írom fel a rendszámokat, egyszerűen nincs rá
időm, olyan gyorsan elhajtanak. Az autómárkákat meg alig tudom
egymástól megkülönböztetni.
– De látott olyan autót az elmúlt napokban, amelyet nem ismert fel?
Késő este… például pénteken?
Edla eltöprengett.
– Nagy autókat?
– Alighanem igen. Bizonyos esetekben elég sok mindent elvittek,
úgyhogy olyan autóra lehetett szükségük, amibe befér ez is, az is.
– Teherautók gyakran járnak erre. Meg kukásautók és traktorok.
– Nem hiszem, hogy teherautó volna – mondta Tilda.
– Múlt csütörtökön egy nagy fekete autó járt itt. Észak felé hajtottak.
– Egy furgonszerű autó? Késő este történt?
– Igen, nem sokkal éjfél előtt, amikor már leoltottam a villanyt odafent a
hálószobában – felelte Edla. – Egy fekete furgon, igen, az volt.
– Nagyszerű… régi vagy újabb autó volt?
– Nem olyan új. És az oldalán volt valami felirat. Kalmar, erre
emlékszem, meg valami hegesztő.
Tilda felírta.
– Nagyszerű, nagyon köszönjük a segítséget.
– Jár valami jutalom a nyomravezetőnek?
Tilda az ölébe ejtette a kezét, és szomorúan megrázta a fejét.
E látogatás után Tilda visszament észak felé, és bekanyarodott a Marnästől
délre vezető parti útra. Az út Åludden előtt haladt el, de Tilda nem oda
indult, hanem nagyapja, Ragnar régi házát akarta megnézni
Saltfjärdenben, mielőtt visszatért volna az őrsre.
Az út mentén egy fatáblán ez a felirat állt: MAGÁNÚT. Egy jeges, fűvel
benőtt út vitt le a tengerhez, és Tilda rendőrautója nagyokat döccent a
kátyúkban.
Elhaladt egy vaskori temetkezési hely előtt, amelyet kerek kövek
borítottak, és a végében egy kerítés állt, mögötte egy fehér házikó. A fák
között le lehetett látni a tengerig.
Tilda leparkolt a kerítés előtt, és belépett a gazzal benőtt udvarra.
Emlékei már megfakultak, és most minden sokkal kisebbnek tűnt, mint
tizenöt évvel ezelőtt, amikor az édesapjával járt itt. Akkor Ragnar már
réges-rég nem élt, Tilda nagymamája pedig kórházban volt. Akkor már
árulták a házat. Volt valami halvány emléke arról, hogy kátrányszag
terjengett mindenfelé, az udvaron pedig több angolnatartály is állt. Most
már ezek sem voltak sehol.
– Hahó? – kiabált bele a susogó szélbe.
Semmi válasz.
A lakóház kicsiny volt, de a telken volt még jó pár másik épület: egy
halászkunyhó, egy fészer, egy istálló és valami, ami talán szauna lehetett
egykor. Nagyon jó helyen volt a telek, egészen közel a parthoz, de a falak
megértek már a festésre, ráadásul az egész helyből áradt a komorság és az
elhagyatottság érzete.
Bekopogott a házikó ajtaján. Innen sem kapott választ, ahogy azt
sejthette is. A ház most már nyilván nyaralóként funkcionál, ahogyan
Gerlof sejtette. A Davidsson család minden nyoma kitörlődött már innen.
Åludden nem látszott innen, de amikor Tilda elment a fenyőfák előtt, ki
a partra, pár száz méterrel odébb megpillantotta a régi hajóroncsot és a
két világítótornyot.
Közelebb ment a vízhez, és ekkor egy óriási madár, amely addig egy
kövön pihent, kiterjesztette szárnyait, és méltóságteljes lassúsággal
felemelkedett. Valamilyen ragadozó madár volt.
Az erdő szélén még egy házikó állt, előtte pedig, a füvön egy szék,
amelyre valaki egy nagy halom pokrócot rakott.
 Aztán megmozdultak a pokrócok, és kibukkant alóluk egy fej. Tilda
közelebb lépett, és egy idősebb, ősz szakállú, gyapjúsapkás férfit látott.
Mellette termosz, kezében pedig egy sötétzöld távcső.
– Elüldözte a Haliaeetus albicillámat – kiáltotta.
Tilda odalépett hozzá.
– Bocsásson meg, mit mondott?
– A rétisast – felelte a férfi. – Nem látta?
– De igen – felelte Tilda.
Egy ornitológus. Ezek egész évben a parton kotlanak.
– A kontyos récéket fürkészte – folytatta a férfi. A tenger felé fordította
távcsövét, ahol körülbelül tíz fekete-fehér madár himbálózott a vízen. –
Errefelé úszkálnak egész évben, és összefognak a ragadozó madarak ellen.
Nagyon kemény legények.
– Nagyon érdekes – mondta Tilda.
– Ugye? – A férfi vetett egy pillantást a rendőri egyenruhára, és így
folytatta: – Azt hiszem, most először jár errefelé rendőr.
– Igen, nyugodt környéknek tűnik.
– Legalábbis télen az. Csak teherhajók járnak erre, meg egy-két
motorcsónak.
– Ilyenkor?
– Idén télen nem láttam még – felelte. – De hallottam, lejjebb, a parthoz
közel.
Tilda meglepve pillantott rá.
– Úgy érti Åluddennél?
– Ott, vagy még délebbre. A motorcsónak zúgása több kilométerre is
elhallatszik, ha olyan a szélirány.
– Néhány hete egy nő vízbe fulladt Åluddennél – szólt Tilda. – Akkor is
itt volt kint?
– Azt hiszem, igen.
Tilda komolyan nézett rá.
 – És emlékszik a halálesetre?
– Persze. Olvastam róla az újságban… de nem láttam semmit. Az erdő
eltakarja a partfokot.
– De emlékszik rá, hogy hallott-e aznap motorzúgást?
Az ornitológus eltöprengett.
– Talán – mondta végül.
– Ha egy hajó elhaladna dél felé az öbölben, akkor maga látná?
– Lehetséges. Gyakran üldögélek idekint.
Nem valami megbízható tanú. Edla Gustafssonnak sokkal jobb rálátása
van a főútra, mint ennek az ornitológusnak a Balti-tengerre.
Tilda megköszönte a segítséget, és az autó felé indult.
– Esetleg találkozhatnánk máskor is?
Tilda megfordult.
– Mit parancsol?
– Magányos itt az élet. – A férfi rámosolygott. – Szép, de magányos.
Esetleg ha visszajönne egyszer még ide?
Tilda megrázta a fejét.
– Sajnos nem – felelte. Kénytelen lesz keríteni magának egy énekes
hattyút.
Ebéd után Tilda elindult az iskolába, hogy csaknem három órán keresztül
jogról és törvénytiszteletről beszéljen a gyerekeknek. Amikor visszatért az
állomásra, meg kellett írnia néhány közúti jelentést, de gondolatai újra
meg újra visszatévedtek az åluddeni halálesethez.
Összeszedte bátorságát, aztán felemelte a telefont, és tárcsázott.
Joakim Westin három csengetés után felvette. Tilda hallotta a háttérből
a gyerekzsivajt és a pattogó labda hangját. Ez legalább jó jel. De Westin
hangja fáradt és fásult volt, mintha nem igazán lenne jelen. Nem mérges
volt – csak erőtlen.
Tilda rögtön a közepébe vágott.
– Muszáj kérdeznem valamit – szólt. – Ismert a felesége olyasvalakit itt
Ölandon, akinek motorcsónakja van? Valakit, az önök házához közel?
 – Egyáltalán nem ismerek itt senki ilyet – felelte Westin. – És Katrine… ő
sem mondta soha, hogy ismerne bárkit is.
– És mit csinált, amíg ön Stockholmban volt? Erről beszélt magával?
– Renoválta és bebútorozta a házat, meg persze a gyerekekkel volt. Volt
dolga bőven.
– Volt valaha látogatója?
– Tudtommal rajtam kívül senki.
– Köszönöm – mondta Tilda. – Jelentkezem majd, ha lesz valami…
– Nekem is volna egy kérdésem – vágott közbe Westin.
– Igen?
– Amikor itt járt, említette, hogy van egy rokona, aki ismeri Åluddent…
valaki, aki a marnäsi lokálpatrióta-egylet tagja.
– Hogyne, Gerlof – felelte Tilda. – Ő a nagyapám öccse, és írt néhány
cikket az egyesület évkönyvébe.
– Szívesen beszélgetnék vele egy kicsit.
– A házról?
– A ház történetéről… és különösen egy åluddeni mondáról.
– Egy mondáról?
– A halottak mondájáról – felelte Westin.
– Értem. Nos, nem tudom, mennyit tud a népmondákról – felelte Tilda –,
de megkérdezhetem. Gerlof nagyon szeret mesélni.
– Mondja meg neki, hogy szívesen látom vendégül.
Amikor Tilda letette a kagylót, már fél öt volt. Bekapcsolta a számítógépet,
hogy az új feljelentésekkel dolgozzon, továbbá bevezesse a saját
jelentéseit, beleértve a fekete furgonról szóló értesülést is: a nyomozás
szempontjából az bizony egészen használható információnak tűnt. Ám az,
amit az ornitológus mondott, túl gyenge lábakon állt ahhoz, hogy jelenteni
lehessen.
Tilda csak írt és írt, és amikor elkészült a jelentésekkel, már
háromnegyed nyolc volt.
Kemény munka – pontosan ez kellett neki ahhoz, hogy ne gondoljon
Martin Ahlquistre. Hogy kiűzze őt a testéből-lelkéből egyaránt.
De a feleségének szóló levelet még mindig nem adta postára.
 1943 TELE
Amikor kitört a második világháború, a katonaság vette át Åludden felett a
parancsnokságot. A világítótornyok fényei kialudtak, és a katonák beköltöztek a
házba, hogy szemmel tudják tartani a partot.
Az istálló padlásának falán van egy név bevésve ebből az időből, de nem egy
férfi neve.
GRETA EMLÉKÉRE 1943, ez áll ott, vékony betűkkel.
– Mirja Rambe
Egy nappal a hatalmas hóvihar után egy tizenhat éves lány eltűnéséről
szóló riasztást kap a légi megfigyelőszolgálat.
– Eltévedt a viharban – mondja Kályha, a szolgálat vezetője, amikor a
hét férfi a kék királyi uniformisba öltözve reggel a konyhában gyülekezőt
tart. Kályhát valójában Bengtssonnak hívják, de mindenki Kályhának
nevezi, mivel előszeretettel üldögél a vaskályha mellett, ha odakint
metsző szél fúj. Márpedig télen szinte állandóan metsző szél fúj
Åluddennél.
– Aligha van most már bármi remény – folytatja. – De attól még
keresnünk kell.
Kályha odabent marad, hogy kézben tudja tartani a szálakat – mindenki
más azonban kivonul. A tizenkilenc esztendős Eskil Nilssont és Ludvig
Ruckert, a két legfiatalabbat nyugat felé küldik, hogy az Áldozóláp
közelében keresgéljenek.
Ezen a napsütéses délelőttön csupán mínusz tizenöt fok és gyenge szél
van; jóval enyhébb tehát az idő, mint a megelőző háborús teleken, amikor
a hőmérő higanyszála olykor mínusz harminc és negyven fok közé is
süllyedt.
Az előző esti hóvihartól eltekintve eddig csendes volt a tél Åluddenben.
Mostanában már egyáltalán nem láttak német Messerschmitt gépeket a
part környékén, és Sztálingrád után újabban leginkább a Szovjetunió balti-
tengeri uralmától retteg Svédország.
 Eskil egyik bátyját átrendelték Gotlandra, és most egész évben ott
táborozik. Åludden rádiókapcsolatban áll Dél-Gotlanddal: ha a szovjet
flotta támadna, ők tudják meg legelőször.
Amikor kiérnek a nyílt térre, Ludvig gyorsan rágyújt egy cigarettára, és
átvág a hórengetegen. Ludvig úgy füstöl, mint egy kémény, de sosem kínál
meg senkit egy szállal sem. Eskil igazán szeretné tudni, honnan szerzi be a
cigarettát.
Elvégre szinte minden csak korlátozva hozzáférhető Åluddenben. Hal
van a tengerben, tejet pedig a két tehén tud adni, de ami az üzemanyagot,
tojást, krumplit, szövetet és igazi kávét illeti, igencsak szűkösek a
készleteik. Legkevesebbet dohányból kapnak: mostanra már csak három
szálat naponta.
De úgy tűnik, mintha Ludvignak semmiféle nehézségébe nem kerülne
cigarettát szerezni; vagy postán küldik neki, vagy az Åludden környéki
falvak valamelyikéből szerzi be valakitől. De vajon honnan telik neki rá?
A sorkatonák bére csupán napi egy korona.
Pár száz méter után Eskil megáll, és az utat kémleli. De nem látja sehol: a
hóvihar betemette, eltüntette azt is. Korábban ugyan fenyőágakat szúrtak
le a hóba, hogy ezzel jelöljék az elhaladó szánoknak az utat, de a vihar
alighanem azokat is elsöpörte éjjel.
– Vajon honnan jöhetett? – kérdi Eskil, és átmászik egy hóbuckán.
– Malmtorpból, Rörby mellől – feleli Ludvig.
– Biztos vagy benne?
– Még a nevét is tudom – feleli Ludvig. – Greta Friberg.
– Greta? És ezt honnan tudod?
Ludvig csak titokzatosan mosolyog, és egy újabb cigarettát vesz elő.
Eskil most látja meg a nyugati őrtornyot, egy kifeszített kötél vezet oda
az útról. A tornyot fából építették, fenyőgallyal szigetelték, és szürkészöld
szövettel beborítva igyekeztek álcázni. Keleti oldalát szinte teljesen
befújta hóval a vihar.
Åludden másik légi megfigyelőállomása a déli világítótorony, ahova nem
sokkal a háború kitörése előtt vezették be a villanyt, és most alaposan be is
fűtöttek odabent: innen bizony elég kényelmes idegen repülőgépeket
kémlelni. De Eskil tudja, hogy Ludvig legszívesebben mégis egyedül szeret
idekint lenni a lápnál.
Persze azt is sejti, hogy Ludvig nem mindig van egyedül itt, az
őrtoronyban. A rörby-i fiúk gyűlölik őt, és Eskil tudni véli azt is, hogy
miért: a rörby-i lányok ugyanis túlságosan is kedvelik.
Ludvig a toronyhoz lép. Kesztyűjével lesöprögeti a lépcsőről a havat,
felmászik, és körülbelül egy percig marad odabent. Aztán lejön.
– Tessék – szól, és ezzel odanyújt Eskilnek egy flaskát.
Pálinka van benne. Magas az alkoholtartalma, a szesz nem fagyott meg,
úgyhogy Eskil lecsavarja a kupakot, és iszik egy kortyot, ami felmelegíti.
Aztán ránéz az üvegre: kevesebb mint félig van.
– Itt voltál a toronyban tegnap, és iszogattál? – kérdi.
– Tegnap este – feleli Ludvig.
– A viharban mentél haza?
– Inkább úgy mondanám, hogy csúsztam-másztam. Még a kezemet sem
láttam magam előtt… még jó, hogy van ez a kötél.
Visszateszi az üveget a helyére a toronyba, aztán folytatják útjukat
északnak a hótengeren át, Rörby felé.
Tizenöt perccel később rátalálnak a lány testére.
Az Áldozóláptól északra elterülő végtelen hómezőn feltűnik valami,
akárha egy vékony nyírfa törzse volna. Eskil hunyorogva nézi, aztán
közelebb lép.
És akkor hirtelen rádöbben: nem fa az, hanem egy kéz.
Greta Friberg már majdnem hazaért Rörby-be, amikor a hó fogságába
esett. Lesöprik merev arcáról a havat: még az égre meredő szeme is tele
van jégkristállyal.
Eskil nem bírja róla levenni a tekintetét. Csendben letérdel mellé.
Ludvig mögötte áll, és dohányzik.
– Ő az? – kérdi Eskil halkan.
Ludvig leveregeti a hamut a cigaretta végéről, és gyorsan közelebb hajol,
hogy megnézze.
– Igen, Greta az.
 – Veled volt, ugye? – kérdi Eskil. – Mármint tegnap, fent a toronyban.
– Talán – feleli Ludvig, és hozzáteszi: – Kályhának alighanem kénytelen
leszek egy kicsit füllenteni a dologról.
Eskil felkel.
– De nekem ne hazudj, Ludvig – mondja.
Ludvig megvonja a vállát, és elnyomja a csikket.
– Haza akart menni. Fázott, és annyira félt, hogy nem akart velem
maradni a toronyban éjszakára. Úgyhogy amikor kitört a vihar,
mindketten mentünk a magunk dolgára: ő erre, én arra.
Eskil előbb rá, majd a hóban heverő élettelen testre pillant.
– Segítséget kell hívnunk. Nem maradhat itt.
– Majd idehozzuk a szánt – feleli Ludvig. – Csak rátesszük, és ennyi.
Megfordul, és elindul vissza Åludden felé. Eskil lassan hátrál néhány
lépést, hogy ne fordítson túl gyorsan hátat a halottnak, majd
megszaporázza lépteit, és beéri Ludvigot.
Csendben haladnak egymás mellett a hóban.
– Bevésed majd az ő nevét is a padlásra? – kérdi. – Ahogy Wernerével is
tettük?
Werner egy tizenhét esztendős fiú volt, akit behívtak katonának, és aki
aztán 1942 nyarán egy hajóról a vízbe esett, és megfulladt valahol a
partfok közelében. Eskil szerint Greta nevét Werner neve mellé kell
bevésni, de Ludvig csak a fejét rázza.
– Alig ismertem őt.
– De hiszen…
– Az ő hibája volt – mondja Ludvig. – Velem kellett volna maradnia a
toronyban, én megmelegítettem volna.
Eskil nem válaszol semmit.
– De bőven van lány a környező falvakban – folytatja Ludvig, és az
Áldozóláp túloldala felé tekint. – Ez a legjobb a lányokban, hogy rengeteg
van belőlük.
Eskil bólint, de most nem tud lányokra gondolni. Csak halottak járnak az
eszében, semmi más.
DECEMBER
 18

Új hónap köszöntött rájuk, karácsony hava. Egy péntek délután Joakim

visszatért a jéghideg istálló padlására, és megállt a holtak falánál. Kezében
kalapácsot és frissen élezett vésőt tartott.
Nagyjából egy órával azelőtt ment fel a padlásra, hogy indulnia kellett
volna Liviáért és Gabrielért. Akkor, amikor a nap lenyugodott és az árnyak
beborították az udvart. Megígérte magának, hogy ha a felújítás jól halad,
feljön ide egy kicsit.
A hideg ellenére is nyugodt és kellemes volt odafent üldögélni a
padláson, Joakim pedig szívesen olvasgatta a bevésett neveket. Katrine
nevét természetesen újra meg újra elolvasta, mint valami mantrát.
Ahogy kezdte megtanulni a bevésett neveket, maga a fal is hovatovább
ismerőssé vált számára, minden göcsörtjével és évgyűrűjével együtt. Bal
oldalon, a sarokban volt egy mélyebb repedés a középső deszkák
egyikében, és Joakim most alaposabban szemügyre vette.
A deszka az egyik évgyűrű mentén repedt el, majd rézsútosan
szélesedett tovább, és amikor Joakim erősebben megnyomta, a fa egy
reccsenéssel megadta magát.
Joakim ekkor ment el a szerszámokért.
Beillesztette a vésőt a résbe, rávágott a kalapáccsal, a vas pedig áthatolt
a deszkán.
Úgy tíz kalapácsütés kellett hozzá, nem több. A deszka tompa
puffanással esett a fal túlsó oldalára, bizonyítva ezzel azt, hogy a padló a
fal másik oldalán is folytatódik. De hogy odabent mi volt, azt nem lehetett
látni.
Amikor Joakim lehajolt, hogy belessen a tíz centiméteres nyíláson,
ismerős illat csapta meg az orrát. Szinte az arcába vágott, úgyhogy
kénytelen volt behunyni a szemét és a falnak támaszkodni.
Katrine illata.
Térdre ereszkedett, és bal kezét bedugta a résen. Először az ujjait, aztán
a csuklóját, végül a teljes alkarját, majd tapogatózni kezdett – de nem
érzett semmit.
Ám amikor leeresztette a karját, valami puhába ütközött.
Olyan volt, mint egy szövet, mint valami nadrág vagy kabát.
Joakim gyorsan visszahúzta a kezét.
A következő pillanatban zúgásra lett figyelmes az udvar felől, majd egy
fénysugár világította be az istálló fagyos falait. Egy autó hajtott be az
udvarra.
Joakim vetett egy utolsó pillantást a nyílásra, aztán lement.
Az udvaron egy autó fényszóróival találta szemben magát, majd
ajtócsapódást hallott.
– Hahó, Joakim!
Joakim azonnal felismerte ezt az életvidám hangot: Marianne volt az, az
óvoda vezetője.
– Történt valami? – kérdezte Marianne.
Joakim zavartan nézett rá, aztán az órájára pillantott. Az autó
lámpájának fényében kénytelen volt megállapítani, hogy már fél hat.
Az óvoda öt órakor zár, ő pedig elfelejtette elhozni Gabrielt és Liviát.
– Nem hoztam el őket… észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő.
– Semmi baj – felelte Marianne. – Csak megijedtem, hogy történt valami.
Próbáltam telefonálni, de senki nem vette fel.
– Igen, kint voltam… kint voltam az istállóban, és dolgoztam.
– Előfordul az ilyesmi – mosolygott Marianne.
– Köszönöm – szólt Joakim. – Köszönöm, hogy elhoztad a gyerekeket.
– Igazán nincs mit, úgyis errefelé lakom én magam is, Rörby-ben. –
Marianne integetett, és visszament a kocsijához. – Akkor viszlát hétfőn!
Amikor a nő kitolatott a kocsijával, Joakim szégyenkezve lépett be a
házba. A konyha felől gyerekzsivaj hallatszott.
Livia és Gabriel már levetkőztek, és a sarokba dobták a csizmát és
kabátot. Most az asztalnál ültek, és egy mandarint majszoltak éppen.
 – Apu, elfelejtettél értünk jönni – fogadta Livia, amint belépett.
– Tudom – felelte halkan.
– Marianne hozott haza minket.
A kislány nem tűnt mérgesnek, inkább csak meglepte, hogy eltértek a
rutinoktól.
– Tudom – mondta halkan. – Nem volt szándékos.
Gabriel csendben eszegette a mandaringerezdeket, és láthatóan nem
érdekelte a beszélgetés – Livia azonban kutatón nézett apjára.
– Na, most akkor eszünk – szólt Joakim, és a kamrához sietett.
A tonhalszószos tészta a gyerekek egyik kedvence volt, úgyhogy vizet
forralt, és megmelegítette a szószt. Közben azonban többször is
kisandított az ablakon.
Az udvar másik oldalán sötét várként magasodott az istálló.
És titkai voltak. Egy ajtó nélküli, rejtett szoba.
Ráadásul egy olyan szoba, amely egy pillanatra Katrine illatával
telítődött. Joakim egészen biztos volt benne, hogy őt érezte; az illat
feltartóztathatatlanul áramlott ki a nyíláson, és ő képtelen volt felvértezni
magát ellene.
Most azonnal be akart menni oda, de az egyetlen mód erre, úgy tűnt, az
volna, ha fűrésszel vagy feszítővassal állna neki a deszkáknak. Ebben az
esetben viszont tönkretenné a bevésett neveket, ezt pedig Joakim semmi
szín alatt nem akarta. Annál sokkal nagyobb tisztelettel volt a holtak iránt.
Amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, a hideg a házba is kezdte
bevenni magát. Joakim a radiátorokra és a cserépkályhákra bízta magát,
de a padló közelében, meg néhány ablak mellett is, érezni lehetett, hogy
húz be a hideg. Amikor fújt a szél, igyekezett megtalálni, és még jobban
leszigetelni ezeket a helyeket.
Az első decemberi hétvégén mínusz öt fok körül volt a hőmérséklet,
amikor sütött a nap, de estére mínusz tízre süllyedt.
Vasárnap reggel Joakim kinézett a konyhaablakon, és megállapíthatta,
hogy a tengert sötét jéghártya borítja több száz méterre befelé a nyílt víz
irányába. A jég minden bizonnyal éjjel telepedhetett a partra, majd onnan
lassan továbbterjedt a partfokok köré, egyre beljebb és beljebb kúszva a
tengeren.
– Hamarosan átsétálhatunk Gotlandra – mondta a gyerekeknek
reggelinél.
– Mi az a Gotland? – kérdezte Gabriel.
– Egy nagy sziget a Balti-tengeren.
– És oda tudunk menni? – kérdezte Livia.
– Nem, csak vicceltem – mondta Joakim gyorsan. – Túl messze van
ahhoz.
– De én oda akarok menni!
Egy hatévessel nem lehet viccelődni – mindent képes volt szó szerint
venni. Joakim kinézett az ablakon, és lelki szemei előtt szinte látta is már,
ahogy Livia és Gabriel kimennek a sötét jégre, egyre beljebb és beljebb a
tengeren, majd hirtelen megreped a jég, fekete lyuk nyílik alattuk, aztán
elnyeli őket a tenger…
Livia felé fordult.
– Nem mehettek ki soha a jégre! Se te, se Gabriel! Soha, értetted? Nem
lehetsz biztos benne, hogy megtart.
Este Joakim felhívta régi stockholmi szomszédait, Lisa és Michael Hesslint.
Azóta nem hallott róluk, hogy olyan sebbel-lobbal elhagyták Åluddent.
– Halló, Joakim – szólt Michael. – Stockholmban vagy?
– Nem, Ölandon. Hogy vagytok?
– Jól, köszönjük. Örülök, hogy hallom a hangod.
Joakimnak azonban úgy tűnt, Michael inkább tartózkodó. Talán
szégyenkezik a múltkori miatt.
– És te jól vagy? – tudakolta Joakim. – És a cég?
– Igen, köszönöm – felelte Michael. – Sok izgalmas munkánk van, csak
éppen így karácsony előtt elég hektikus minden.
– Akkor jó… csak tudni akartam, hogy rendben van-e minden. Elvégre
múltkor elég hirtelenre sikeredett a búcsúzás.
– Hát igen – felelte Michael, majd némi tétovázás után hozzáfűzte: –
Sajnálom, ami történt. Nem tudom, mi volt ez az egész… felébredtem az
éjszaka közepén, és nem bírtam visszaaludni.
Aztán elhallgatott.
– Lisa szerint valami rémálmod volt – mondta Joakim. – Hogy azt
álmodtad, hogy áll valaki az ágyad mellett.
– Igazán? Nos, én már nem emlékszem.
– Nem emlékszel, kit láttál?
– Nem.
– Én még sosem láttam furcsa dolgokat a házban – szólt Joakim –, de
érezni már éreztem. És az istálló padlásán találtam egy falat, ahova…
– És hogy halad a felújítás? – vágott közbe Michael. – Megy minden
rendesen?
– Mi?
– Kész vagy a tapétázással?
– Nem… még nem teljesen.
Joakim zavarba jött, amikor észrevette, hogy Michael egyáltalán nem
akar furcsa élményekről cseverészni, különösen nem rémálmokról.
Akármit élt is át azon az éjszakán, eltemette azt a feledés legmélyére.
– És hogyan ünneplitek a karácsonyt? – kérdezte Joakim inkább. –
Otthon lesztek?
– Valószínűleg elmegyünk a nyaralóba – felelte Michael. – De
szilveszterre otthon leszünk.
– Akkor talán találkozunk.
Nem sokkal ezután le is rakták a telefont. Joakim kinézett az ablakon,
tekintetét végigfuttatta a tenger jéghártyáján és a néptelen parton. A zord,
kietlen táj láttán szinte elfogta a vágyakozás a zsúfolt stockholmi utcák
után.
– Van egy titkos szoba az udvarházban – mondta Joakim Mirja Rambénak.
– Egy ajtó nélküli szoba.
– Igazán? És hol?
– Fent a szénapadláson. Óriási lehet… lemértem az istállót, és a padlás
területe csaknem négy méterrel a külső fal előtt végződik. – Mirjára
pillantott. – Ezt nem is tudtad?
Anyósa megrázta a fejét.
– Elég nekem a holtak fala is. Az is éppen elég izgalmas.
Mirja előrehajolt a kanapén, és gőzölgő kávét töltött Joakim csészéjébe,
majd elővette a vodkát, és megkérdezte:
– Egy kis bélelt kávét?
– Köszönöm, nem kérek. Nem iszom alkoholt, és…
Mirja kurtán felnevetett.
– Akkor megiszom én a te adagodat is – felelte, és kitöltötte magának a
vodkát.
Mirja egy hatalmas, elegáns lakásban lakott a kalmari dóm mellett, és
erre az estére meghívta magához a családot.
Livia és Gabriel végre találkozhatott a nagymamájával. Mindkét gyerek
csendes volt, és tartózkodó, amikor beléptek az előszobába, Livia pedig
gyanakodva méregetett egy meztelen férfifelsőtestet mintázó fehér
márványszobrot a sarokban. Beletelt egy kis időbe, míg feloldódott, és
csevegni kezdett. Foremant és két plüssmackót is hozott magával, és most
mindhármukat bemutatta nagyanyjának. Mirja kivitte őket a műtermébe,
amelynek falán kész és félkész festmények sorakoztak Ölandról.
Mindegyik egy zöldellő mezőt ábrázolt, mely nyugalmasan pihent a kéklő
ég alatt.
Ahhoz képest, hogy korábban Mirja egy fikarcnyit sem törődött az
unokáival, most meglehetős érdeklődéssel vette őket körül. Miután
elköltötték a vacsorát, ragaszkodott hozzá, hogy Gabriel az ölébe üljön, és
végül így is lett. De csupán néhány percig maradt ott a kisfiú, aztán
lemászott, és Livia után szaladt, aki a tévészobában gyerekműsort nézett.
– Akkor csak mi ketten ülünk itt a kávéasztalnál – mondta Mirja, és
elhelyezkedett a nappali kanapéján.
– Nagyszerű – felelte Joakim.
Mirja saját festményeit nem rakta a falra, édesanyja két
hóviharfestménye azonban ott volt. Mindkettő azt a pillanatot ábrázolta,
amikor a hóvihar közeledik a part felé, mint valami sötét függöny, amely
hamarosan beteríti a két világítótornyot. Akárcsak az åluddeni kép, ez a
két téli festmény is rejtett fenyegetést és balsejtelmet árasztott magából.
Joakim hiába kutatott a lakásban Katrine nyomai után. Felesége mindig
is szerette a tiszta és fényes felületeket, édesanyja azonban sötét virágos
tapétával és drapériával, perzsaszőnyeggel és fekete bőrfotelekkel
rendezte be a szobát.
Mirjának nem volt fényképe halott lányáról, sem annak féltestvéreiről.
Volt viszont több kisebb-nagyobb kép saját magáról, valamint egy nála
nagyjából húsz évvel fiatalabb, szőke kecskeszakállas, tüskehajú
fiatalemberről.
Mirja észrevette, hogy Joakim a fotókat bámulja, és a férfi felé bólintott.
– Ulf – mondta. – Floorballozik, máskülönben találkozhattál volna vele.
– Szóval együtt vagytok – kérdezte Joakim –, te meg ez a
floorballbajnok?
Hülye kérdés. Mirja elmosolyodott.
– Zavar?
Joakim megrázta a fejét.
– Akkor jó, ugyanis sokakat zavar – felelte Mirja. – Például Katrinét
biztosan zavarta, bár soha nem mondott erről egy szót sem… de általános
vélekedés, hogy idősebb nők lehetőleg ne éljenek szexuális életet. Ulfét
viszont ez láthatólag nem zavarja, engem meg aztán főleg nem.
– Éppen ellenkezőleg, felettébb büszkének tűnik – jegyezte meg Joakim.
Mirja felnevetett.
– A szerelem vak, ahogy mondják.
Kiitta kávéját, és rágyújtott egy cigarettára.
– Az egyik marnäsi rendőr folytatni akarja a nyomozást – jegyezte meg
rövid szünet után Joakim. – Felhívott párszor.
Nem kellett kifejtenie, milyen nyomozásra gondol.
– Vagy úgy – felelte Mirja. – Akkor tegye csak.
– Persze, ha megtudunk belőle valamit… de ettől még Katrine nem fog
visszatérni.
– Tudom, miért fulladt meg – mondta Mirja, és mélyet szippantott a
cigarettából.
Joakim felnézett.
– Igazán?
– A ház az oka.
– A ház?
Mirja kurtán felnevetett, mosolytalan arccal.
– Az az átkozott ház tele van szerencsétlenséggel – jelentette ki. –
Minden család életét tönkretette, akik valaha ott laktak.
Joakim meglepetten nézett rá.
– Nem lehet egy házra fogni egy balesetet.
Mirja elnyomta a cigarettát.
Joakim témát váltott.
– Jövő héten egy nyugdíjas látogat meg minket, aki ismeri a ház
történetét. Gerlof Davidssonnak hívják. Vele találkoztál?
Mirja megrázta a fejét.
– De azt hiszem, a fivére volt az, aki a szomszédban lakott – mondta. –
Ragnarnak hívták. Vele találkoztam.
– Értem… Nos, Gerlof mesél majd Åludden történetéről.
– Mesélni én is tudok, ha annyira kíváncsi vagy rá.
Mirja nagyot kortyolt a kávéjából. Joakimnak úgy tűnt, anyósa tekintete
kezd már kissé üvegessé válni az alkoholtól.
– Hogy kerültetek éppen Åluddenbe? – kérdezte Joakim. – Te és az
édesanyád?
– Olcsó volt a lakbér, mi másért – felelte Mirja. – Anyának ez volt a
legfontosabb. Minden pénzt, amit a takarításért kapott, festővászonra és
olajfestékre költött, úgyhogy állandó pénzzavarban volt. Ennek
megfelelően néztek ki a lakásaink is.
– Åludden már akkor is rossz állapotban volt?
– Akkor kezdett romlani – felelte Mirja. – Åludden abban az időben még
az állam tulajdonában volt, ha jól tudom, de kiadták valakinek itt a
szigeten, elég olcsón… olyasvalakinek, aki nem igazán törődött a
felújításával. Anya és én voltunk az egyetlenek, akik telente a mosókonyha
épületében akartak lakni.
Felhörpintette a kávéját.
A gyerekek valamin hangosan felnevettek odaát a tévészobában. Joakim
tovább töprengett, majd megkérdezte:
– Beszélt neked Katrine valaha is Ethelről?
– Nem – felelte Mirja. – Ki ő?
– A nővérem volt. Tavaly halt meg… majdnem pontosan egy évvel
ezelőtt. Függő volt.
– Alkohol?
– Drogok – felelte Joakim. – Mindenfélét szedett, de az utolsó években
főként heroinnal élt.
– Én nem nagyon használtam drogot – mondta Mirja. – De egyetértek az
olyanokkal, mint Huxley vagy Tim Leary…
– Miben? – kérdezte Joakim.
– Hogy a drogok képesek megnyitni az érzékelés kapuit. Ez főleg
nekünk, művészeknek fontos.
Joakim rábámult. Eszébe jutott Ethel üres tekintete, és azonnal rájött,
miért is nem beszélt Katrine Mirjának soha róla.
Aztán gyorsan kiitta a kávéját, és az órájára nézett: negyed kilencet
mutatott.
– Most már ideje lesz hazamennünk.
– Milyennek találtátok a nagymamátokat? – kérdezte Joakim, amikor már
az autóban ültek. Épp az ölandi hídon haladtak át.
– Kedves volt – felelte Livia.
– Akkor jó.
– Máskor is elmegyünk hozzá? – kérdezte.
– Talán – felelte Joakim. – De nem mostanában.
És ezzel eldöntötte, hogy nem töpreng többet Mirja Rambén.
 19

– A lányom felhívott tegnap este – mondta az egyik idős hölgy Tilda

mellett, a kanapén.
– Tényleg? És mit mondott? – kérdezte a másik.
– Ki akart beszélni magából mindent.
– Kibeszélni?
– Kibeszélni bizony – mondta az első idős hölgy. – Egyszer s
mindenkorra kibeszélni. Azt mondta, hogy én sosem támogattam őt.
„Mindig csak magadra gondoltál, meg apára”, ezt mondta. „Mindig. És mi,
gyerekek, csak másodlagosak voltunk neked.”
– Az én fiam is mindig ezt mondja – szólt a másik nő. – Bár pont fordítva.
Mindig felhív karácsony előtt, hogy leszidjon, hogy túl sok szeretetet
adtam neki. Azt állítja, hogy tönkretettem a gyerekkorát. Ne is törődj vele,
Elsa!
Tilda abbahagyta a hallgatózást, és az órájára nézett. Az időjárás-
jelentésnek minden bizonnyal vége volt már, úgyhogy felkelt, és
bekopogott Gerlof ajtaján.
– Gyere be!
Gerlof a rádió mellett ült, amikor Tilda benyitott. Rajta volt már a kabát,
de nem úgy tűnt, mint akinek nagyon mehetnékje van.
– Indulhatunk? – kérdezte Tilda, és kinyújtotta a kezét.
– Talán – felelte Gerlof. – Hova is megyünk?
– Åluddenbe – felelte Tilda.
– Jaj, tényleg… és egészen pontosan mit is fogunk ott csinálni?
– Nos, gondolom, beszélgetni – felelte Tilda. – Az új tulajdonos
történeteket szeretne hallani a házról. Azt mondtam neki, hogy te ismersz
ilyeneket.
– Történeteket? – Gerlof felkelt, és Tildára nézett. – Szóval én vagyok a
ravaszkás öreg bácsi, aki a hintaszékben ül, és hunyorítva mesél
mindenféle babonáról és kísértethistóriáról?
– Ne vedd a szívedre, Gerlof – mondta Tilda. – Tekints úgy magadra,
mint egy lelki gondozóra, aki egy gyászoló férj lelkét ápolja.
– Vagy úgy? Hát ebben a gyászban sem volt semmi öröm, ahogy az
egyszeri bácsi mondta, amikor rájött, hogy rossz sírnál ül.
Gerlof botjára támaszkodva elindult, majd hozzátette még:
– Majd mi beszélünk a fejével.
Tilda belekarolt.
– Vigyük a tolószéket?
– Nem kell – felelte Gerlof. – Ma erősek a lábaim.
– Szólnunk kell valakinek, hogy elmegyünk?
Gerlof felhorkantott.
– Nem tartozik az senkire.
December második hetének szerdáján jártak, és Åluddenbe igyekeztek egy
kávéra. Gerlof és a ház tulajdonosa végre találkozhatott egymással.
– Mi újság az őrsön? – kérdezte Gerlof, amikor áthajtottak Marnäs
belvárosán.
– Csak egy munkatársam van itt Marnäsben – felelte Tilda. – Őt pedig
alig látom… többnyire inkább Borgholmban tartózkodik.
– De miért?
Tilda néhány másodpercig nem szólt.
– Nem tudom… de tegnap összefutottam az Ölandi Hírek munkatársával,
Bengt Nyberg-jel, és ő azt mondta, hogy a marnäsi rendőrőrs máris kapott
egy becenevet.
– És mi volna az?
– Banyatanya.
Gerlof fásultan megrázta a fejét.
– Banyatanya… az én időmben azokat a vasútállomásokat nevezték így a
szigeten, ahol kizárólag csak női alkalmazottak voltak. A férfi
állomásfőnökök nem hitték, hogy a nők is ugyanolyan jól el tudják végezni
a munkát.
– De nyilván sokkal jobban el tudták végezni – jegyezte meg Tilda.
– Hát nem panaszkodott rájuk senki, amennyire én tudom.
Tilda kikanyarodott Marnäsből, majd rátért a néptelen főútra. Odakint
fagypont körül volt a hőmérséklet, és a lapos táj mintha szürkésfehér téli
festménnyé változott volna át. Gerlof kinézett az ablakon.
– Annyira szép itt a part környékén.
– Az bizony – felelte Tilda. – De hát te amúgy is elfogult vagy.
– Nagyon szeretem a szigetemet.
– És gyűlölöd a szárazföldet.
– Azt azért nem – felelte Gerlof. – Nem vagyok szűk látókörű
lokálpatrióta… de a szerelem mindig otthon kezdődik. Nekünk,
szigetlakóknak kell megőrizni és megvédeni Öland méltóságát.
Gerlof komorsága lassanként feloldódott, egyre közlékenyebbé vált.
Amikor elhaladtak Rörby kis temetője mellett, az útpadka felé mutatott.
– Apropó babona és kísértetek… akarsz hallani egy történetet, amelyet
az apám mesélt el minden karácsonykor?
– Persze – felelte Tilda.
– A te nagyapád apját, aki az én apám volt, Carl Davidssonnak hívták –
kezdte Gerlof. – Tizenévesként Rörbyben dolgozott béresként, és egyszer
igencsak különös dolgot látott. A bátyja volt nála látogatóban, és
alkonyatkor a templom körül sétálgattak. Újév körül lehetett, nagyon
hideg volt, és sok hó esett. Egyszer csak meghallották, hogy egy lovas szán
közeledik. A bátyja hátranézett, felkiáltott, megragadta Carl karját, és
magával rántotta le az útról, bele a hóba. Carl nem értette, mi történik,
egészen addig, míg maga is meg nem látta a szánt.
– Ismerem ezt a történetet – vetette közbe Tilda. – Apa mesélte.
De Gerlof folytatta, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
– Egy szénásszekér volt. Méghozzá a legkisebb szénásszekér, amelyet
Carl valaha látott. Négy apró lovacska húzta. És a szénában apró szürke
emberkék ültek, alig egy méter magasak.
 – Koboldok – szólt Tilda. – Ugye?
– Apám sosem használta ezt a szót. Ő csak annyit mondott, hogy apró
emberkék voltak, szürke ruhában és sapkában. Carl és a bátyja moccanni
sem mertek, mert ezek az emberkék nem tűntek valami barátságosnak. De
a szán tovasiklott előttük, és nem történt semmi különös, majd a templom
mögött a lovak lekanyarodtak az útról, és eltűntek a sötét pusztaságban. –
Gerlof bólintott. – Apám megesküdött rá, hogy igaz a történet.
– Az anyukátok is látott koboldokat, nem?
– De bizony, egy apró szürke embert látott egyszer bemenni a vízbe,
még fiatal korában… de az Dél-Ölandon történt. – Gerlof Tildára pillantott.
– Olyan családból származol, amely sok különös dolgot látott. Talán te
magad is örökölted ezt a képességet?
– Őszintén remélem, hogy nem – felelte Tilda.
Öt perccel később már majdnem odaértek az Åluddenbe vezető
lejárathoz, Gerlof azonban ki akarta nyújtóztatni egy kicsit a lábát. A kőfal
mögötti füves tér felé mutatott.
– Az Áldozóláp elkezdett befagyni. Megnézzük?
Tilda leállt az út szélén, és a hideg szélben segített Gerlofnak kiszállni.
A lápot vékony jéghártya borította.
– Ez a láp egyike a kevés megmaradtnak – szólt Gerlof, amikor
átkukucskált a kőfal felett. – A többit már mind lecsapolták.
Tilda követte Gerlof tekintetét, majd hirtelen mozgásra lett figyelmes a
vízben: két megtermett fűcsomó között megmozdult valami, amitől a
jéghártya is megremegett, majd megrepedt.
– Vannak itt halak?
– Bizony vannak – felelte Gerlof. – Egészen biztosan van néhány öreg
csuka… tavasszal meg az angolnák jönnek errefelé, amikor az olvadékvíz a
Balti-tenger felé folyik.
– Tehát meg lehet őket fogni?
– Lehetne, de nem teszi senki. Amikor kicsi voltam, azt mondták, hogy a
láp halainak húsa poshadt ízű.
– És honnan ered a láp neve?
 – Régen áldozatokat tartottak itt – felelte Gerlof. – A régészek római
aranyat és ezüstöt találtak itt, meg több száz állat csontvázát, amelyet a
vízbe vetettek – főleg lovakét. – Elhallgatott, majd hozzátette: – És emberi
csontokat.
– Emberáldozatok is voltak?
Gerlof bólintott.
– Vagy rabszolgák, vagy hadifoglyok lehettek. Valami hatalmasság
nyilván úgy gondolta, hogy másra úgysem jók. Ha jól tudom, hosszú
karókkal elevenen lenyomták őket a víz alá… és ott feküdtek egészen
addig, amíg a régészek meg nem találták őket. – Végignézett a vízen, majd
folytatta: – Talán éppen ezért jönnek ide minden évben az angolnák.
Nyilván emlékeznek az ízre, és hát szívesen eszik ők ezt a húst…
– Hagyd abba, Gerlof!
Tilda gyorsan hátralépett a faltól, és az öregre nézett. Gerlof bólintott.
– Jó, jó, csak fecsegek itt összevissza. Akkor indulhatunk tovább?
Amikor leparkoltak, Gerlof a botra és Tildára támaszkodva vánszorgott el
az ajtóig. Tilda csak annyi időre eresztette el idős rokona karját, amíg
bekopogott a konyhaajtón.
Joakim Westin a második kopogás után nyitott ajtót.
– Isten hozta magukat!
Hangja halk volt, arca pedig még fáradtabb, mint amikor legutoljára
találkoztak. De kezet rázott vele is, sőt el is mosolyodott kissé; a fatális
névcsere miatti korábbi dühe már láthatólag elpárolgott.
– Őszinte részvétem – mondta Gerlof.
Westin bólintott.
– Köszönöm.
– Én magam is özvegyember vagyok.
– Valóban?
– Igen, de nem balesetben veszítettem el a feleségemet, beteg volt már
régóta… az én Ellám cukorbeteg lett, aztán szívbeteg.
– Mostanában történt?
 – Nem, sok-sok évvel ezelőtt – felelte Gerlof. – De persze még most is
nehéz néha, olyan erősek az emlékek.
Westin Gerlofra pillantott, majd bólintott.
– Jöjjenek be!
A gyerekek óvodában voltak, a szobákban csend és ünnepélyes hangulat
uralkodott. Tilda látta, hogy Westin keményen dolgozott az utóbbi
hetekben: csaknem a teljes földszint ki volt festve, és le volt tapétázva,
kezdett már otthonossá válni a ház.
– Majdnem olyan ez, mint egy időutazás – szólt Tilda, amint beléptek a
nagy nappaliba. – Olyan, mint egy tizenkilencedik századi házba lépni.
– Köszönöm – felelte Joakim.
Bóknak vette, habár Tilda inkább a szobák nagyságát irigyelte, de
továbbra sem lakott volna szívesen itt, a semmi közepén.
– Hol találták ezeket a bútorokat?
– Elég sokáig kerestük… itt a szigeten, és Stockholmban is – felelte
Joakim. – Ezekbe a nagy szobákba ugyebár nagy bútorok kellenek. Gyakran
antik bútorokat kerestünk, hogy aztán felújíthassuk őket.
– Ez szép gondolat – szólt Gerlof. – Az emberek mostanában nem
vigyáznak a dolgaikra, nem ápolják őket. Ami tönkrement, azt csak
kidobják. A vásárlás a lényeg, nem az ápolás.
Gerlof szívesen járt körbe régi házakban. A szépen megmunkált holmik
látványa mindig örömmel töltötte el az öreget, elismerte és tisztelte a
befektetett munkát. Tilda többször látta már, hogy csak ül, és eltöpreng
egy-egy holmi fölött, legyen az akár egy régi tengerészláda vagy néhány
vászontörölköző – mintha érezné, miféle emlékek laknak bennük.
– Gondolom, egy kicsit függővé is válik az ember? – kérdezte Gerlof.
– Mármint mitől?
– A házfelújítástól.
Gerlof mosolygott, de Joakim csak megrázta a fejét.
– Ez nem függőség. Nem olyanok vagyunk, mint néhány stockholmi
család, akiknek minden évben teljesen ki kell cserélniük a konyhát… és ez
csak a második ház, amit így átveszünk, és felújítunk. Azelőtt csak
lakásokat újítottunk fel.
– És hol volt az első?
– Stockholm mellett, Brommában. Egy szép családi ház volt, teljesen
átalakítottuk.
– És miért költöztek el? Mi baja volt a háznak?
Joakim kerülte Gerlof tekintetét.
– A háznak nem volt semmi baja… nagyon szerettük. De néha-néha jó
nagyobb házra váltani, főleg anyagilag.
– Igazán?
– Kölcsönt vesz fel az ember, aztán keres egy lerobbant, ám jó helyen
lévő lakást, amit aztán esténként és hétvégenként felújít, és közben ott is
lakik. Aztán talál az ember egy vevőt, és eladja neki jóval drágábban, mint
ahogyan vette… és aztán új kölcsönt vesz fel, és egy másik lerobbant lakást
vesz még jobb helyen.
– Amit aztán szintén eladnak?
Joakim bólintott.
– Persze nem lehetne ebből pénzt keresni, ha nem lenne olyan nagy a
kereslet. Elvégre mindenki Stockholmban akar lakni.
– Én ugyan nem – szólt Gerlof.
– De nagyon sokan igen… az árak pedig egyre csak emelkednek.
– Ezek szerint ön és a felesége értettek a felújításhoz? – kérdezte Tilda.
– Egy lakásbemutatón találkoztunk – mondta Joakim, hangjában új
lendülettel. – Egy idős hölgy lakott egy hatalmas lakásban egy rakás
macskával. A lakás nagyon jó helyen volt, de csak én és Katrine voltunk
azok, akik elviselték a rettenetes bűzt, és végig ott maradtunk a
bemutatón. Utána elmentünk kávézni, és arról beszélgettünk, mit lehetne
kezdeni a lakással… és végül az lett az első közös projektünk.
Gerlof keserű arckifejezéssel nézett körbe a lakásban.
– És nyilván ugyanez volt a céljuk Åluddennel is – mondta. – Beköltözni,
felújítani, aztán eladni.
Joakim megrázta a fejét.
 – Hosszú távú terveink voltak ezzel a házzal. Szerettünk volna szobákat
kiadni, sőt akár vendégházat is nyitni. – Kinézett az ablakon, és
hozzátette: – Kész tervünk ugyan nem volt, hogy pontosan mit is
szeretnénk csinálni, de tudtuk, hogy jól fogjuk itt érezni magunkat…
Joakim energiája ismét elszállt, ezt Tilda jól látta. És nyomasztó volt a
némaság a hatalmas fehér nappaliban.
Miután körbementek a házban, leültek kávézni.
– Tilda azt mondta, hogy történeteket szeretne hallani Åluddenről –
szólt Gerlof.
– Szívesen – felelte Joakim –, amennyiben vannak ilyenek.
– Vannak bizony – mondta Gerlof. – De nyilván kísértethistóriákra
gondol? Ilyesmik érdeklik?
Joakim tétovázott, mintha attól tartana, hogy valaki hallgatózik, végül
így szólt:
– Csak azt szeretném tudni, hogy van-e más is, aki furcsa dolgokat
tapasztalt itt – mondta. – Mert én éreztem… Vagy legalábbis azt
képzeltem, hogy érzem… a holtak jelenlétét: itt, Åluddenben, a
világítótornyoknál és a ház környékén egyaránt. És mintha mások is
érezték volna, amikor itt jártak.
Tilda nem szólt semmit, de eszébe jutott az az októberi este, amikor ő
maga várt itt Westinre. Akkor egyedül volt – mégsem érezte úgy, mintha
valóban egyedül lenne.
– Azok, akik egyszer itt éltek, itt is maradnak – mondta Gerlof
kávéscsészével a kezében. – Vagy azt gondolja, hogy akit elvittek a
temetőbe, ott is marad?
– De hát ha egyszer el vannak temetve – szólt Joakim halkan.
– Az nem számít. – Gerlof a ház hátsó része felé biccentett, a felszántott
mezők felé. – Itt a szigeten a holtak mindenhol a szomszédaink. Ehhez
kénytelenek vagyunk hozzászokni. Az egész táj tele van sírral és kőkori
sírkamrákkal, bronzkori sírhalmokkal, vaskori kőkoporsókkal és
vikingkori temetkezési helyekkel.
Gerlof a víz felé nézett. A horizont már beleveszett a téli ködbe.
– És ott is van egy temető – mondta. – Az egész keleti part száz és száz
hajó temetője, amelyek felszaladtak a homokzátonyra, ott összetörtek, a
legénység pedig vízbe fúlt. Sokan, akik tengerre szálltak, nem tudtak úszni
sem.
Joakim bólintott, és behunyta a szemét.
– Nem hittem én semmiben a világon – mondta. – Mielőtt ideköltöztünk
volna, nem gondoltam, hogy a holtak vissza tudnak jönni… de most már
nem tudom, mit higgyek. Furcsa dolgok történtek itt.
Csend lett a konyhában.
– Akármit érez is, vagy vél látni az ember – szólt aztán Gerlof lassan –,
veszélyes dolog, ha az ember hagyja, hogy a holtak átvegyék felettünk az
irányítást.
– Igen – felelte Joakim halkan.
– És az is veszélyes, ha megpróbáljuk előhívni őket… és kérdéseket
teszünk fel nekik.
– Kérdéseket?
– Sosem tudhatjuk, miféle válaszokat kapunk – felelte Gerlof.
Joakim a csészéjére nézett, és bólintott.
– De gondolkodtam azokon a mondákon, amelyek szerint visszatérnek
ide.
– Mármint kicsodák?
– A holtak. Amikor átmentem a szomszédokhoz kávézni, hallottam egy
olyan történetet, amely szerint a ház halottai minden karácsonykor
visszatérnek. Csak azt szeretném tudni, hogy ezzel kapcsolatban vannak-e
még történetek?
– Ez egy régi történet – mondta Gerlof. – Sok helyen mesélik, nem
csupán itt, Åluddenben. A holtak karácsonyi miséjén az elmúlt év halottai
visszatérnek. Mindenki, aki akkor megzavarta őket, fejvesztve
menekülhetett.
Joakim bólintott.
– Találkozás a holtakkal.
– Pontosan. Szilárdan hittek abban, hogy újra láthatják a holtakat… és
nem csupán a templomban, hanem otthon is.
 – Otthon?
– A néphit szerint karácsonykor gyertyát kell állítani az ablakba –
mondta Gerlof –, hogy a holtak hazataláljanak.
Joakim előrehajolt.
– De ezek csak a ház halottai – kérdezte –, vagy más halottak is?
– A vízbe fulladt tengerészekre gondol? – kérdezte Gerlof.
– Igen, tengerészekre… vagy más családtagokra, akik valahol máshol
haltak meg. Ők is visszatérnek karácsonykor?
Gerlof Tildára pillantott, majd megrázta a fejét.
– Ez csak egy mendemonda – felelte. – Nagyon sok, karácsonnyal
kapcsolatos babona van… elvégre ez volt a fordulópont, ilyenkor volt a
legnagyobb a sötétség, és legközelebb a halál. Aztán a nappalok
hosszabbak lettek megint, és visszatért az élet.
Joakim nem szólt semmit.
– Már alig várom – mondta végül. – Annyira sötét van most… már alig
várom, hogy visszatérjen a fény.
Néhány perccel később kint álltak már az udvaron, és búcsúzkodtak.
Joakim a kezét nyújtotta.
– Nagyon szép itt minden – mondta Gerlof, és megrázta Joakim kezét. –
De vigyázzon, ha jön a nagy vihar.
– A nagy vihar – szólt Joakim. – Mármint a hóviharra gondol?
Gerlof bólintott.
– Nem jön minden évben, de majdnem teljesen biztos vagyok benne,
hogy idén nem maradunk ki belőle. És ha jön, hirtelen jön majd. Márpedig
olyankor nem szabad kint tartózkodni. Kivált a gyerekeknek nem szabad.
– Hogyan tudják maguk ölandiak az ilyet előre megjósolni? – kérdezte
Joakim. – A levegőben érzik a vihar közeledését?
– Ránézünk a hőmérőre, és meghallgatjuk az időjárás-jelentést – felelte
Gerlof. – A hideg korán érkezett idén, márpedig ez nem jó jel.
– Rendben – mosolygott Joakim. – Vigyázni fogunk.
– Helyes. – Gerlof bólintott, és Tildára támaszkodva az autó felé indult.
Egyszer csak azonban elengedte a lány karját, és hátrafordult. – Még egy
dolog… milyen ruhában volt a felesége a baleset napján?
Joakim Westin arcáról lehervadt a mosoly.
– Bocsásson meg, mit mondott?
– Emlékszik rá, mi volt rajta aznap?
– Persze… de nem volt rajta semmi szokatlan – felelte Joakim. – Csizma,
kék nadrág és egy télikabát.
– Megvannak még ezek a ruhák?
Joakim bólintott, most már újra fáradtan és kimerülten.
– A kórházban visszaadták. Becsomagolva.
– Vethetnék rájuk egy pillantást? – kérdezte Gerlof.
– Úgy érti… hogy kölcsönvenné?
– Kölcsön, igen. Nem fogom tönkretenni semmilyen módon, csak
megnézném.
– Rendben… de még mindig be vannak csomagolva – felelte Joakim. –
Mindjárt idehozom.
Visszatért a házba.
– Átveszed a csomagot? – kérdezte Gerlof, és az autó felé botorkált.
Amikor Tilda elindította az autót, és kihajtott az udvarról, Gerlof hátradőlt
az ülésen.
– Na, hát akkor ezzel meg is volnánk! – sóhajtott fel. – Végül mégiscsak
ravaszkás vénember lett belőlem. Nehéz elkerülni az ilyesmit.
Ölében egy barna csomag hevert, benne Katrine Westin ruháival. Tilda
rápillantott.
– Mi jutott eszedbe a ruhákkal kapcsolatban? Miért kérted el?
Gerlof a csomagra nézett.
– Csak eszembe jutott egy dolog, ahogy odakint álltunk a lápnál, arról,
hogy hogyan zajlott az áldozás.
– Ezt hogy érted? Hogy Katrine Westint is feláldozták?
Gerlof kinézett az ablakon, a láp irányába.
 – Hamarosan többet is mesélek majd, ha megnéztem a ruhákat.
Tilda ráhajtott a főútra.
– Egy kicsit elszomorított ez a látogatás – mondta.
– Miért?
– Aggódom Joakim Westinért, a gyerekeiért… Úgy éreztem, hogy Westin
komolyan vett minden mendemondát, amit meséltél.
– Igen – felelte Gerlof –, de azt hiszem, jót tett neki, hogy egy kicsit
kibeszélhette magát. Még mindig gyászolja a feleségét, és ez nem is
meglepő.
– Nem, persze – felelte Tilda. – De nekem úgy tűnt, mintha úgy beszélne
róla, mintha még mindig élne… mintha azt remélné, hogy egyszer még
viszontlátja majd.
 20

A hagelby-i betörés és a menekülés után két hét is eltelt, mire a Serelius

fivérek visszatértek Borgholmba. De egyszer csak ott álltak Henrik ajtaja
előtt egy este, méghozzá a lehető legrosszabb pillanatban.
Mostanra a halk, de ütemes kopogás elviselhetetlenné vált, olyan volt,
mint valami csöpögő vízcsap, amit képtelenség elzárni.
Kezdetben Henrik biztos volt benne, hogy a régi lámpásból jönnek ezek
a hangok, így három gyötrelmes éjszaka után száműzte az autóba. Másnap
reggel lement a keleti partra, és berakta a lámpást a halászkunyhóba.
De a kopogás a következő éjjel is folytatódott, ráadásul most az előszoba
falából jött. Sőt nem is mindig ugyanabból a falból – úgy tűnt, mintha a
tapéta mögött vándorolna a hang.
Ha nem a lámpás, nyilván valami más lehetett az, amit magával hozott
az erdőből vagy abból az átkozott halottkamrából, amibe bemászott.
Mármint persze ha nem egyenesen a fivérek ouija táblája révén slisszolt
be valami a lakásba. Annyi bizonyos, hogy azokon az estéken, amikor a
konyhaasztal körül üldögéltek, és Tommy ujja alatt megmozdult az üveg,
igenis érezte valami láthatatlan erő jelenlétét.
De akármi is volt, mostanra már Henrik idegeire ment. Minden este a
hálószoba és a konyha között járkált fel-alá, rettegéssel gondolva arra,
hogy mi lesz, ha lefekszik aludni, és leoltja a lámpát.
Végső kétségbeesésében felhívta exbarátnőjét, Camillát. Már több
hónapja nem beszéltek egymással, de úgy tűnt, mintha a lány örülne, hogy
felhívta. Majdnem egy órán keresztül beszélgettek.
Henrik idegei pattanásig voltak feszítve, amikor három nappal később
csengettek, és igazán nem érezte úgy, hogy oka volna megnyugodni,
amikor ajtót nyitva Tommyt és Freddyt pillantotta meg.
Tommyn napszemüveg volt, a keze rángatózott – és egy kicsit sem
mosolygott.
– Eressz be minket.
 Nem volt egy örömteli viszontlátás. Maga Henrik pénzt akart látni a
Serelius fivérektől, nekik azonban nem volt pénzük – még semmit sem
adtak el a szajréból. Tudta, hogy még egy kirándulást terveznek a sziget
északi részébe, Henriknek azonban ehhez semmi kedve nem volt.
Ezen az estén azonban sem erről, sem másról nem óhajtott velük
beszélgetni, ugyanis vendége volt.
– Most nem tudunk beszélni – mondta.
– Dehogynem – közölte Tommy.
– Nem.
– Ki az? – hallatszott Camilla hangja a szobából.
A fivérek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hátha megpillanthatják a
női hang tulajdonosát.
– Csak két… két ismerősöm az – kiáltotta vissza Henrik. – Kalmarból. De
mindjárt mennek is.
Tommy levette a napszemüvegét, és végigmérte Henriket. Henrik
kilépett a lépcsőházba, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Gratula – jegyezte meg Tommy. – Új vagy régi husi?
– Ő volt az élettársam – mondta Henrik halkan. – Camilla.
– Azt a kurva életbe… visszafogadott?
– Felhívtam a múltkor – felelte Henrik. – De igazából ő akart találkozni.
– Király – mondta Tommy mosolytalan arccal. – De akkor mit csinálunk
most?
– Mivel?
– Hát a közös melóval.
– De hiszen annak vége – mondta Henrik. – A pénzt leszámítva.
– Dehogy van vége.
– De igen.
Henrik és a két fivér mereven bámult egymásra. Aztán felsóhajtott.
– Itt a lépcsőházban nem beszélgethetünk – mondta halkan. – Egyikőtök
bejöhet.
 Freddy végül visszasomfordált a furgonhoz. Henrik behúzta Tommyt a
konyhába, és becsukta az ajtót. Halkan így szólt:
– Ezt most alaposan át kell beszélnünk, és utána mehettek.
Tommyt azonban továbbra is sokkal jobban érdekelte Camilla, ezért jó
hangosan megkérdezte:
– Szóval megint itt lakik a kiscsaj? Ezért nézel ki úgy, mint a mosott
szar?
Henrik megrázta a fejét.
– Nem, nem miatta vagyok fáradt – mondta. – Rosszul alszom.
– A lelkiismeret, mi? – szólt Tommy. – De hát a tata túl fogja élni, csak
össze kell fércelniük egy kicsit.
– Ki a fasz ütötte le? – sziszegte Henrik. – Vagy talán már elfelejtetted?
– Te voltál – mondta Tommy. – Te rúgtál bele az öregbe.
– Még hogy én? Hiszen mögötted voltam!
– Széttapostad a vénember kezét, Henke. Ha a zsaruk megtalálnak, téged
lecsuknak.
– Mindhármunkat lecsuknak! – Henrik az ajtóra pillantott, és ismét
halkabbra vette a hangját. – Most nem beszélhetek többet.
– Neked pénz kell, nem? – kérdezte Tommy.
– Nekem igenis van pénzem – válaszolta Henrik. – Rendes munkahelyem
van, ahol nappal dolgozom, a kurva életbe.
– De többet akarsz – jelentette ki Tommy, és a szoba felé biccentett. –
Ezeket a hölgyikéket nem olyan könnyű eltartani.
Henrik sóhajtott.
– A rohadt életbe, nem a pénz a baj, hanem a szajré a halászkunyhóban.
El kell adnunk mindent.
– És el is fogunk adni mindent – mondta Tommy. – Csak előbb még
elmegyünk… északra. Abba a házba.
– Melyikbe?
– Ahol azok a festmények vannak… amiről Aleister beszélt.
 – Åludden – mondta Henrik halkan.
– Ja, oda. Melyik este menjünk?
– Várj egy kicsit… nyáron dolgoztam ott. Bejártam a házat, de egyetlen
rohadt festményt sem láttam. És különben is…
– Mi van?
Henrik nem mondott többet. Felrémlettek benne Åludden visszhangos
szobái és folyosói. Szeretett Katrine Westinnek, annak a kétgyerekes
anyukának dolgozni, de maga a ház már augusztusban is olyan komornak,
sőt riasztónak tűnt számára, még úgy is, hogy a Westin család alapos
felújításba fogott. De ha nyáron olyan félelmetes volt az a ház, milyen
lehet most, decemberben?
– Semmi, semmi – mondta végül. – De nem láttam egyetlen rohadt
festményt sem Åluddenben.
– Nyilván el vannak rejtve – jegyezte meg Tommy.
Halk kopogás hallatszott.
Henrik összerezzent, de egy idő után rájött, hogy ez rendes, normális
kopogás volt, és a konyhaajtó felől érkezett. Odalépett, és kinyitotta.
Camilla állt ott, és nem tűnt boldognak.
– Végeztetek már? Mert ha nem, akkor én hazamegyek, Henrik.
– Már éppen végeztünk – felelte Henrik.
Camilla apró volt, és törékeny, majdnem két fejjel alacsonyabb a fiúknál.
Tommy barátságosan mosolygott, és kezét nyújtotta.
– Szia… Tommy vagyok – szólt olyan halk és udvarias hangon, amilyet
Henrik sosem hallott még tőle.
– Én pedig Camilla.
Kezet ráztak, hogy Tommy kabátjának csatjai szinte csörömpöltek.
Aztán Henrik felé biccentett, és az ajtó felé lépett.
– Na, akkor ebben maradunk – mondta Henriknek. – Majd hívlak.
Henrik bezárta Tommy mögött a bejárati ajtót, majd visszament a
szobába, és letelepedett Camilla mellé a kanapéra. Csendben végignézték a
filmet, amit a fivérek felbukkanása előtt kezdtek el nézni.
 – Szeretnéd, ha maradnék, Henrik? – kérdezte a lány egy fél órával
később, amikor már majdnem tizenegyet mutatott az óra.
– Ha te szeretnél maradni – felelte Henrik –, én nagyon örülnék neki.
Éjfél után egymás mellett feküdtek a kis hálószobában, és Henrik úgy
érezte magát, mintha hirtelen fél évet repült volna vissza az időben.
Mintha minden rendben lett volna. Fantasztikus volt, hogy Camilla
visszatért, és pillanatnyilag nem zavarta más, csak a kullancsoskodó
Serelius fivérek.
Meg persze a kopogás.
Henrik fülelt, de csak Camilla halk légzését hallotta. A lány minden gond
nélkül elaludt.
Csend. Semmi kopogás a fal felől.
Most azonban nem is akart gondolni sem erre, sem a Serelius fivérek
látogatására – de még Åluddenre sem.
Camilla visszatért, de hogy egészen pontosan milyen is volt most
a viszonyuk, azt Henrik nem merte firtatni. Annyi biztos, hogy már nem
laknak együtt. Másnap korán reggel felment Marnäsbe dolgozni.
Amikor elindult, Camilla még ott volt a lakásban, mire azonban hazaért,
már elment. És amikor felhívta, nem vette fel senki a telefont.
Este ismét egyedül feküdt az ágyában, és amikor leoltotta a lámpát,
ismét kopogást hallott az előszoba felől. Valahonnan a falból érkezett,
halkan ugyan, de határozottan.
Henrik felemelte a fejét a párnáról.
– Pofa be! – kiabálta ki az előszobába.
A kopogás úgy egy percre abbamaradt, majd rákezdett ismét.
 1959 TELE
Az ötvenes évek utolsó tele – itt kezdődik az én saját történetem. A történet
Mirjáról és åluddeni kalandjairól szól, valamint Torunról és az ő
viharfestményeiről.
Tizenhat éves, apátlan kamaszlány voltam, amikor idekerültem. De Torun ott
volt nekem, és megtanított nekem valamit, amit minden lánynak meg kellene
tanulnia: hogy soha ne függjön a férfiaktól.
– Mirja Rambe
Két férfi volt, akit az én művész anyám teljes szívből gyűlölt: Sztálin és
Hitler. Néhány évvel az első világháború kitörése előtt született, és a
stockholmi Bondegatan utcában nőtt fel, de nyughatatlan lélek volt, és a
nagyvilágba vágyott. Nagyon szeretett festeni, ezért a harmincas években
először a göteborgi művészeti iskolába ment, utána pedig Párizsba, ahol az
emberek (Torun saját állítása szerint) állandóan összetévesztették őt Greta
Garbóval. A festményeivel bizonyos feltűnést keltett, de amikor kitört a
második világháború, vissza akart térni Svédországba, és végül
Koppenhágán keresztül haza is utazott. Ott találkozott egy dán művésszel,
akivel viszonyt kezdett – csakhogy aztán Hitler katonái hirtelen feltűntek
a koppenhágai utcákon.
Amikor Torun hazatért Svédországba, rájött, hogy terhes. Saját állítása
szerint több levelet is írt a leendő apukának, az én dán apámnak, és talán
így is volt. A férfi mindenesetre soha nem adott hírt magáról.
1941 telén születtem, amikor félelem és szorongás uralta a világot.
Torun ekkoriban Stockholmban lakott, egy baljóslatúan sötét és csendes
Stockholmban, ahol mindent jegyre adtak. Egyik helyről a másikra
költözött, olyan lakásokba, amilyeneket akkoriban az egyedülálló
anyáknak biztosítani tudtak: szűkös kis egérlyukak voltak ezek, szigorú
házinénivel. Maga Torun abból tartotta el magát, hogy előkelő östermalmi
családoknál takarított.
Aligha volt egyszerű az az élet, aligha.
Amikor hallani kezdtem a holtak suttogását Åluddenben, nem ijedtem
meg. Ennél sokkal nagyobb borzalmakat is átéltem én már Stockholmban.
A háború után egy nyáron, amikor hét- vagy nyolcéves lehetek,
megbetegszem: nehezemre esik a pisilés. Borzasztóan fáj. Torun azt állítja,
hogy túl sokat fürödtem, úgyhogy elvisz egy szakállas orvoshoz, aki
Stockholm legszélesebb utcájának egyik házában rendel. Kedves bácsi,
mondja Torun, a gyerekek szinte ingyen mehetnek hozzá vizsgálatra.
A doktor bácsi barátságosan üdvözöl. Nagyon öreg, megvan vagy
ötvenéves is. Köpenye gyűrött, ő maga pedig alkoholszagot áraszt.
Bemegyek tehát a rendelőbe, és egy külön szobába vezet, amely szintén
árasztja magából az alkoholszagot. Lefekszem az ágyra. A doktor bácsi
becsukja az ajtót.
– Gombold ki a szoknyádat – mondja. – Húzd fel, és lazulj el!
Egyedül vagyok a doktor bácsival, és ő nagyon alapos. Végül aztán
elégedett arcot vág.
– Ha erről bárkinek is szólsz egy szót is, azonnal mész az intézetbe –
mondja, és megpaskolja a fejemet.
Begombolja a köpenyét. Aztán egy fényes egykoronást ad nekem, majd
kimegyünk Torunhoz a várószobába – ami engem illet, reszkető lábakon
botorkálok, és még betegebbnek érzem magam, mint azelőtt, de a doktor
bácsi szerint nincs komoly bajom. Nagyon rendes, szófogadó kislány
vagyok, ő pedig felír nekem valami megfelelő gyógyszert.
Anya nagyon mérges lesz, amikor nem vagyok hajlandó bevenni a
doktor bácsi piruláit.
Az ötvenes évek elején Torun elvisz engem Ölandra. Ez hirtelen ötleteinek
egyike. Nem hiszem, hogy addig bármi kapcsolata is lett volna a szigettel,
de éppen azért, amiért korábban Párizsba utazott, most is művészi
környezetet keres. Elvégre Öland híres különleges fényviszonyairól, illetve
azokról a festőkről, akiknek sikerült megörökíteniük ezt a speciális fényt;
és anya csak beszél és beszél nekem mindenféle híres művészről, Nils
Kreugerről, Gottfrid Kallsteniusról és Per Ekströmről.
Én magam csak annak örülök, hogy elutazhatok abból a városból, ahol
az öreg orvos lakik.
Komppal érkezünk meg Borgholmba. Minden vagyonunk abban a három
bőröndben van, amit a kezünkben cipelünk, plusz egy csomag Torun
vásznaival és olajfestékeivel. Borgholm egy helyes kisváros, de anya nem
érzi ott jól magát, úgy látja, hogy az emberek merevek, és fenn hordják az
orrukat. Ráadásul vidéken sokkal olcsóbb is lakni, úgyhogy egy év után
ismét költözünk, méghozzá egy rörby-i piros melléképületbe. Három
takaró alatt kell aludnunk, annyira hideg és huzatos a hely.
Elkezdem az iskolát. Az osztálytársaim szerint affektált nagyvárosi
nyelvet beszélek. Nem árulom el nekik, hogy cserébe mit gondolok én az ő
nyelvjárásukról, de még így sem szerzek barátokat.
Nem sokkal azután, hogy vidékre kerülünk, elkezdek komolyabban is
rajzolni, fehér, vörös ajkú alakokat rajzolgatok, akikről Torun azt hiszi,
hogy angyalok – de valójában a doktor bácsi az, szétszabdalt szájjal.
Amikor megszülettem, Hitler volt a legnagyobb gazfickó, de zsenge
gyermek- és kamaszéveim a Sztálintól és a Szovjetuniótól való rettegésben
telnek. Ha az oroszok akarnák, négy óra leforgása alatt meghódíthatnák
Svédországot a repülőgépeikkel, mondja anya. Először Gotlandot és
Ölandot szállják meg, aztán az ország többi részét.
Én még persze fiatal vagyok, úgyhogy számomra négy óra meglehetősen
hosszú időnek tűnik, így azon kezdek töprengeni, hogy vajon mit tennék a
szabadság utolsó óráiban. Ha megérkezik a hír, hogy a szovjet repülőgépek
úton vannak, elszaladok a rörby-i szatócsboltba, és annyi csokoládét
tömök magamba, amennyit csak bírok, kiürítem a raktárt, aztán krétát,
papírt és vízfestéket veszek magamhoz, majd ismét hazarohanok. Utána
már le bírom élni az életemet kommunistaként, csak hadd festhessek
tovább.
Továbbra is egyik albérletből a másikba költözünk, és minden kibérelt
szoba olajfesték- és terpentinszagot áraszt. Torun takarítónőként
dolgozik, hogy eltartson, de szabad idejében fest – fogja az állványát, és
kimegy a szabadba, és csak fest, és fest, és fest, szakadatlanul.
Az ötvenes évek utolsó őszén még egyszer költözünk, ezúttal egy még
olcsóbb helyre. Egy százéves ház egyik szobájába, Åluddenben. Ez
tulajdonképpen egy mészkőből épült melléképület. Forró nyarakon
kellemes ebben a hűs épületben lakni, máskor azonban rettenetes a hideg.
Amikor tudomást szerzek arról, hogy egy világítótorony közelében
fogunk lakni, természetesen beindul a fantáziám. Sötét, viharos éjszakák,
bajba került hajók hánykolódása a tengeren, hősies toronyőrök.
 Én és Torun egy szürke októberi napon költözünk be, és azonnal érzem,
hogy nem vagyok szívesen látott vendég. Åludden hideg és huzatos hely:
amikor a hatalmas faépületek között járok-kelek, úgy érzem magam,
mintha egy elhagyott vár udvarán volnék.
Az álomképek nem válnak valóra. A világítótornyok őrei már nem
laknak itt, legfeljebb látogatóba jönnek évente néhány alkalommal – a
tornyokba a világháború után úgy egy évvel vezették be a világítást, tíz
évvel később pedig automatizálták. De azért van itt egy öreg felügyelő:
Ragnar Davidssonnak hívják, és úgy járkál az épületek között, mintha övé
lenne az egész.
Néhány hónappal a költözés után átélem életem első ölandi hóviharát –
ráadásul majdnem el is árvulok a kalandban.
December közepén járunk, és amikor hazajövök az iskolából, nem
találom Torunt sehol. Egyik állványa és festékes táskája szintén eltűnt.
Alkonyodik, és odakint hullani kezd a hó; közben a tengeri szél is
felerősödik.
De Torun sehol. Először mérges leszek rá, ám aztán ahogy meglátom,
hogyan kavarja a szél a hópelyheket, komolyan aggódni kezdek. A hó most
nem úgy esik, ahogy megszoktam, nem: szinte keresztülhasítanak a
pelyhek a levegőn. A szél kegyetlenül rázza az ablaktáblákat.
Körülbelül egy fél órával azután, hogy tombolni kezdett a vihar, végül
meglátok egy alakot az udvaron vánszorogni a hóban.
Kirohanok. Megragadom Torunt, még mielőtt összeesne a hóban, és
bevonszolom a kályha mellé.
A festőtáska még a vállán lóg, de az állványt magával sodorta a vihar.
Szemébe homokkal teli jégkristályokat fújt a szél, úgyhogy alig lát bármit
is. Lerángatom róla ruháit, csuromvizes mindene, tagjai pedig szinte
megfagytak.
Az Áldozóláp túloldalán festegetett, amikor felhők kezdtek tornyosulni
az égen, és hirtelen kitört a vihar. Megpróbált átvágni a füves-jeges lápon,
hogy hamarabb hazaérjen, de egy rossz lépés, és süllyedni kezdett – csak
üggyel-bajjal sikerült kievickélnie belőle. Így suttog:
– A holtak feljöttek a láp mélyéről… sokan, egy egész seregnyi…
kapkodtak utánam, karmolásztak… jéghidegek voltak, jéghidegek.
A testem melegét akarták mind.
 Torun félrebeszél. Sikerül vele forró teát itatnom, majd lefektetem, és
alaposan betakargatom. Több mint tizenkét órán át nyugodtan alszik, én
pedig eközben ott ülök mellette, és nézem, ahogyan estefelé eláll a hóesés.
Amikor Torun felébred, még mindig a holtakról beszél, akiket a
viharban látott.
Szeme sebes és véreres, de következő este már egy vászon előtt ül, és
festeni kezd.
 21

Épp amikorra Tildának sikerült úgy-ahogy kivernie a fejéből Martin

Ahlquistet, megszólalt apró konyhájában a telefon. Azt hitte, Gerlof,
úgyhogy balsejtelmek nélkül vette fel a kagylót.
De Martin volt az.
– Csak tudni akartam, hogy vagy. Hogy minden rendben van-e.
Tilda nem szólt, azonnal visszatért a gyomorgörcse. A kikötő felé
pillantott, a néptelen rakpartra.
– Jól – mondta végül.
– Tényleg jól, vagy csak úgy mondod?
– Jól.
– Akarod, hogy meglátogassalak? – kérdezte Martin.
– Nem.
– Már nem magányos az észak-ölandi élet?
– De igen, de elfoglalom magam.
– Akkor jó.
A beszélgetés nem volt kellemetlen, de hamar befejezték. Martin
végezetül azt kérdezte, hogy hívhatja-e ismét, Tilda pedig egy nagyon halk
igennel felelt.
Valahol a szíve és a gyomra között ismét felszakadt a régi seb.
Nem Martin telefonál, csak a hormonjai. Egyszerűen csak kanos, és
megint másra vágyik, mint a felesége, nem bírja a szürke hétköznapokat…
De a legrosszabb az volt, hogy Tilda mégis azt szerette volna, ha Martin
újra elmegy hozzá – ha lehet, azonnal, még aznap este. Ez kész őrület.
Már réges-rég fel kellett volna adni azt a levelet a feleségének, de nem
tette: a levél, mint valami súlyos kődarab, még mindig ott lapult a
táskájában.
Tilda rengeteget dolgozott, szinte megállás nélkül, hogy ne kelljen közben
Martinra gondolnia.
Esténként órákon keresztül az előadásaira készült, amelyeket forgalmi,
illetve állampolgári ismeretekből kellett tartania iskolákban és
vállalatoknál. És amikor a munkája, az előadások, a járőrözés és az
adminisztráció lehetővé tették, beült a rendőrautójába, és az utakat járta.
Egy kedd délután éppen a néptelen parti úton járt, amikor
megpillantotta a két åluddeni világítótornyot, és hirtelen lefékezett. De
nem állt meg, hanem bekanyarodott a szomszédos udvarra, ahol az a
gazdálkodó család lakott, Carlssonék. Egyetlenegyszer járt csak ott csupán,
azon a szörnyű, végtelen estén Katrine Westin tragikus balesete után,
amikor Joakim Westin zokogni kezdett a szomszédék előszobájában.
Maria Carlsson, a feleség azonnal felismerte, amikor becsengetett.
– Nem, nem láttuk Joakimot túl sokat az ősszel – mondta, amikor
letelepedtek a konyhaasztal mellé. – Nem vagyunk rossz viszonyban, nem
erről van szó, egyszerűen csak amolyan magának való ember. De a
gyerekei játszanak néha a mi Andreasunkkal.
– És mi volt a helyzet a feleségével, Katrinével? – kérdezte Tilda. – Vele
gyakrabban találkoztak, amikor még egyedül lakott itt a gyerekekkel?
– Átjött párszor egy kávéra… de azt hiszem, nagyon el volt foglalva a ház
felújításával. És hát persze minekünk is van dolgunk elég.
– Látták-e esetleg, hogy látogatókat fogadott?
– Látogatókat? – kérdezte Maria. – Persze, nyár végén volt náluk néhány
asztalos.
– De valami csónak nem jött esetleg errefelé? – kérdezte Tilda. –
Mármint úgy értem, Åluddenbe?
Maria félresimította a haját a homlokából, és eltöprengett.
– Amennyire emlékszem, nem. Vagy legalábbis innen nem láthattuk
volna, innen nem látni rá jól az öbölre.
Az északkeletre néző ablakok felé mutatott, és Tilda látta, hogy a
világítótornyokat részben eltakarja a telek végében álló óriási istálló.
– De hallani esetleg hallhatták? – firtatta tovább. – Mondjuk, egy
motorcsónak zaját?
 Maria megrázta a fejét.
– Ha nincs szél, gyakran hallani, ahogy csónakok és hajók szelik a
tengert, de igazából fel sem figyelek rá.
Amikor Tilda kilépett a házból, megállt az autó mellett, és dél felé
pillantott. A legközelebbi partfokon állt néhány pirosra festett
halászkunyhó, embert azonban sem közel, sem távol nem látott.
És egy fia csónakot sem.
Visszaült az autójába, és belátta, hogy ideje lesz lezárni ezt a nyomozást
– ami valójában nem is volt valódi nyomozás soha.
Amikor visszatért az őrsre, a Katrine Westin nevével ellátott mappát
áthelyezte a kevésbé fontos ügyek iratai közé.
Íróasztalán négy megtermett papírhalom díszelgett, valamint egy
használt kávéscsésze. Hans Majner asztala a szoba másik végében azonban
teljesen üres volt. Tildában néha fellobbant a vágy, hogy egy nagy halom
forgalmi jelentést vágjon az asztalára, de ezt a vágyát hamar leküzdötte.
Esténként átöltözött, és szolgálati autóját is lecserélte saját kis Fordjára,
hogy aztán azzal autózgasson körbe Ölandon, miközben a magnóban a
Gerloffal készült hangfelvételeket hallgatta. A felvételek többnyire jól
sikerültek, a mikrofon mindkettejük hangját rögzítette, és az is
hallatszott, hogy ahogy telt az idő, Gerlof egyre jobban belemelegedett a
mesélésbe.
Ezen kirándulások egyikén történt, hogy megtalálta azt a furgont,
amelyről Edla Gustafsson beszélt.
Éppen Borgholmban volt, körbeautózott az utcákon, majd dél felé
folytatta, a Kalmarba vezető híd irányába. Volt ott számos utca, parkoló és
jármű, csak éppen sötét furgon nem. Az ügy meglehetősen
reménytelennek tűnt.
Úgy egy fél óra elteltével, amikor a helyi rádióban hallotta, hogy
lóverseny lesz aznap este, kikanyarodott a központból, és az ügető felé
indult. A bekerített ügetőt óriási reflektorok világították be. Odabent
rengeteg pénz forgott kockán, de Tilda az autójában maradt, és lassan
elhajtott a parkoló autók sora mellett.
De hirtelen lefékezett.
Egy furgon mellett haladt el, ráadásul fekete furgon mellett, oldalán
pedig a KALMARI HEGESZTŐ ÉS CSŐSZERELŐ felirat állt.
Tilda felírta a rendszámot, és egy kicsit távolabb betolatott egy üres
parkolóhelyre. Aztán felhívta a megyei főkapitányságot, megkérte őket,
hogy nézzenek utána a rendszámnak, majd megtudta, hogy egy
negyvenhét esztendős, büntetlen előéletű helsingborgi férfi tulajdonába
tartozik. A furgonnal nem követtek el semmiféle közúti szabálysértést, de
augusztus óta ráadásul nem is járt forgalomban.
Vagy úgy, gondolta Tilda. Rákerestetett a nyilvántartásban a Kalmari
Hegesztő és Csőszerelőre, de ilyen cég nem volt sehol regisztrálva.
Tilda leállította az autót, és várt.
– Nos igen, Ragnar orvhalászott Åluddennél – hallotta Gerlof hangját a
szalagról. – És közben mások vizére is tévedt, bár ezt ő persze mindig
tagadta…
Úgy ötven perc múlva elkezdtek kiáramlani az emberek az ügetőről.
A fekete furgonnál két huszonöt év körüli, erős testalkatú fiatalember állt
meg.
Tilda levette a fejhallgatót, és kiegyenesedett.
Az egyik fiatalember magasabb és vállasabb volt a másiknál, de az
arcvonásaikat nem látta. Megpróbált hunyorogva kivenni valamit a
sötétben, amikor a két férfi beszállt az autóba, és most sajnálta csak
igazán, hogy nincs nála távcső.
Betörők? Innen persze ilyesmit nem lehetett megállapítani.
Ezek csupán egyszerű építőmunkások, kedvesem, hallotta Martin magabiztos
hangját, de most nem törődött vele.
A furgon kikanyarodott a parkolóból, mire Tilda is beindította a motort.
A furgon elhagyta az ügető területét, rákanyarodott az autópályára,
Kalmar felé. Tilda pár száz méteres távolságból követte.
Végül elértek egy emeletes házhoz, néhány negyedre a kórháztól. Itt
lelassított végre a furgon, és megállt a járda mellett. A férfiak kiszálltak, és
bementek az egyik házba.
Tilda még ott maradt egy darabig. Nagyjából egy fél perc múlva fények
gyúltak az egyik lakásban, a második emeleten.
Gyorsan felírta a címet. Ha ezek ketten itt betörők, most már legalább
tudja a címüket. Legjobb volna persze bemenni a lakásba, és lopott holmik
után kutatni, de az egyetlen bizonyíték arra, hogy a fiúk Ölandon jártak, az
öreg Edla tanúvallomása volt – az pedig nem volt elég.
– Nem nyomozok többé Katrine Westin halálának ügyében – mondta Tilda,
amikor két estével később leült kávézni Gerloffal.
– Mármint a gyilkosságra gondolsz?
– Nem gyilkosság volt.
– Dehogynem – felelte Gerlof. – Gyilkosság volt bizony.
Tilda nem szólt semmit, csak sóhajtott, és kivette a magnót a táskából.
– Esetleg készíthetnénk egy utolsó…
De Gerlof közbevágott:
– Láttam, ahogy egyszer majdnem megöltek egy embert, anélkül hogy
bárki is hozzáért volna.
– Igazán?
Tilda lerakta a magnót az asztalra, de nem kapcsolta be.
– A Timmernabbennél volt, néhány évvel a háború előtt – folytatta
Gerlof. – Két bárka állt egymás mellett a kikötőben, szép békésen. Ám az
egyiken egy byxelkroki helyettes parancsnok volt, a másikon pedig egy
degerhamni matróz. Valamin hajba kaptak, ott álltak a hajókorlátnál, és
ordibáltak egymással. Végül az egyik a másikra köpött… és akkor
elszabadult a pokol. Elkezdtek köveket hajigálni egymásra, aztán a
degerhamni felmászott a korlátra, hogy átugorjon onnan a másik hajóra.
De nem jutott sokáig, mert a másik megtalálta egy csáklyával.
Gerlof tartott egy kis szünetet, belekortyolt a kávéjába, majd folytatta:
– A csáklyákat mostanában semmit érő műanyagból készítik, ez, amiről
én beszélek, azonban még egy igazi rendes, régi vágású darab volt: jókora
farúd, egyik végén vaskampóval. Úgyhogy amikor ez a harcos éppen
átugrani készült a korláton, az inge beakadt a kampóba, és ő csak
himbálózott ott, a víz felett. Aztán elszakadt az inge, és a bárkák között a
vízbe zuhant… és nem is jött fel a víz színére, a másik harcos kedvű
ugyanis a csáklyával a víz alatt tartotta. – Tildára pillantott. – Valahogy
úgy történhetett, mint azokkal a szegény párákkal, akiket az Áldozólápnál
lenyomtak a mocsárba.
 – De túlélte?
– Igen, közbeléptünk, és kihúztuk a szerencsétlen flótást. De éppen az
utolsó pillanatban.
Tilda a magnóra nézett. Be kellett volna kapcsolnia.
Gerlof lehajolt, és zörögni kezdett valami papírral az asztal alatt.
– Mindenesetre ez a veszekedés jutott eszembe, amikor elkértem
Katrine Westin ruháit – mondta. – És most megnéztem őket.
Kiemelt egy ruhadarabot a papírzacskóból: egy szürke, kapucnis
gyapjúpulóver volt.
– A gyilkos hajóval érkezett Åluddenbe – mondta Gerlof. – Kikötött a
mólónál, Katrine Westin pedig már ott várta… és valóban várhatta,
úgyhogy minden bizonnyal bízott az illetőben. A gyilkosnak csáklya volt a
kezében, ami egyébként nem is meglepő, mert kell a csáklya, ha ki akar
kötni az ember. Hanem ez a csáklya a régi fajtából való volt… egy hosszú
rúd, a végén vaskampóval, amit beakasztott a kapucniba, és lehúzta vele a
vízbe, majd addig tartotta a víz alatt, amíg vége nem lett.
Gerlof kiterítette a pulóvert az asztalra, és Tilda láthatta, hogy a kapucni
valóban elszakadt. Valami hegyes tárggyal hüvelyknyi nagyságú lyukat
hasítottak bele.
 22

Amikor Joakim esténként kinézett a konyhaablakon, gyakran látta

Raszputyint elosonni vadászni. Néha azonban más sötét alakokat is látott
mozogni odakint – olykor négy-, olykor pedig kétlábúakat.
Talán Ethelt?
Amikor először tapasztalt ilyesmit, azonnal kisietett a verandára, hogy
jobban lásson, de a belső udvar teljesen néptelen volt.
Minden este egyre csak nőttek az árnyak Åludden felett, és Joakim is
úgy érezte, hogy karácsony közeledtével fokozódik a nyugtalanság a
házban. Süvített a szél, a falak recsegtek-ropogtak.
Ha volt az udvarnak láthatatlan látogatója, az egészen biztosan nem
Katrine volt, ezt tudta jól. Katrine továbbra is rejtőzött előle.
– Itt vannak a ruhák – szólt Gerlof, mikor átadta Joakimnak a barna
csomagot.
– Kiderített valamit? – kérdezte Joakim.
– Talán.
– De nem akarja elmondani?
– Hamarosan – felelte Gerlof. – Ha mindent rendesen átgondoltam.
Joakim, amennyire vissza tudott emlékezni, sosem járt még idősek
otthonában. Nagyszülei magas kort értek meg, otthonukban éltek, és csak
életük legvégén kerültek kórházba. Most azonban itt ült a marnäsi idősek
otthonának csendjében, és Gerlof Davidssonnal kávézott. A karácsony
közeledését csupán két adventi gyertya jelezte.
A falakon egy sor emléktárgy lógott: hajós névtáblák, bekeretezett hajós
dokumentumok, valamint kétárbócosokat ábrázoló fekete-fehér fotók.
– Ezek voltak a hajóim – mondta Gerlof. – Három is volt.
– Megvan még valamelyik?
– Csak egy. Egy karlskronai hajósklub jár vele. A másik kettő már nincs
meg… az egyik leégett, a másik elsüllyedt.
Joakim a Katrine ruháit tartalmazó csomagra pillantott, majd kinézett
az ablakon. Odakint már alkonyodni kezdett.
– Egy óra múlva kell mennem a gyerekekért – szólt. – Tudunk addig
beszélgetni egy kicsit?
– Persze – felelte Gerlof. – A mai napra az egyetlen programom egy
inkontinenciáról szóló előadás lenne odalent a társalgóban, de valahogy
nem csábít túlságosan.
Joakim már régóta szeretett volna valakivel beszélgetni az ősszel
történtekről, olyasvalakivel, aki ismeri Åluddent. De a marnäsi lelkész
olyan elutasító volt, Mirja Rambe pedig csak magával volt elfoglalva.
Amikor azonban Gerlof Davidsson elment hozzá Åluddenbe, Joakim érezte,
hogy megtalálta, akit keresett. Gerlof olyan volt, mint valami
gyóntatóatya.
– A múltkor nem kérdeztem meg, de… hisz a kísértetekben?
Gerlof megrázta a fejét.
– Nem viszonyulok hozzájuk ilyen módon – felelte. – Gyűjtöm a
kísértethistóriákat, de nem azért, hogy bizonyítsak velük bármit is. És hát
egyébként is annyi elmélet van róluk… hogy régi házak falában laknak,
vagy hogy ők volnának az elektromágneses sugárzás.
– Vagy egyszerűen csak foltok a szaruhártyán – vetette közbe Joakim.
– Pontosan – felelte Gerlof. Néhány másodpercig csendben volt, majd így
folytatta: – Persze elmesélhetek egy történetet, amiről sosem írtam
egyetlen évkönyvben sem, viszont ez az egyetlen igazán kísérteties
esemény, amit valaha is átéltem.
Joakim bólintott.
– Tizenhét esztendős voltam, amikor megszereztem életem első bárkáját
– kezdte Gerlof. – Előtte néhány évig már a tengeren dolgoztam, pénzt
spóroltam, és az apám is beszállt, hogy meg tudjam venni. Pontosan
tudtam, melyik hajót akarom: egy egyárbócos volt, amelyet Ingrid
Mariának hívtak, és Borgholmban volt a kikötője. A tulajdonos, Gerhard
Marten a hatvanas éveiben járt, és egész életében ilyeneken hajózott,
mígnem aztán szívproblémái támadtak, így az orvos megtiltotta neki,
hogy még egyszer tengerre szálljon. Úgyhogy Ingrid Maria eladósorba
került, méghozzá háromezer-ötszáz koronáért.
– Az egész olcsó volt, nem?
– Jó ár volt, bizony – felelte Gerlof, majd így folytatta: – Azon az estén,
amikor oda kellett adnom a pénzt Martennek, lementem a kikötőbe, hogy
még egyszer alaposabban szemügyre vegyem a hajót. Áprilist írtunk, a jég
éppen elolvadt a szorosban. A nap lenyugvóban volt, és a kikötőben egy
teremtett lélek sem volt – csupán az öreg Gerhard járt-kelt az Ingrid Maria
fedélzetén, mintha nehezére esne elválnia tőle. Felléptem a fedélzetre.
Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, csak arra, hogy körbevitt, és
mutatott nekem néhány dolgot, ami megérett a javításra. Aztán azt
mondta, vigyázzak a hajóra, majd elbúcsúztunk. Hazamentem, hogy
megvacsorázzam, és elhozzam a borítékot, amiben a pénz volt.
Gerlof elhallgatott, és a falon lógó fotográfiákra pillantott.
– Hét óra körül kerékpárra ültem, és eltekertem Martenék házába,
Borgholmtól északra – folytatta. – Egy gyászba borult ház látványa
fogadott. Marten felesége kisírt szemekkel mesélte el, hogy előző este
Gerhard Marten aláírta az adásvételi szerződést, majd korán reggel lement
a partra, és főbe lőtte magát.
– Reggel? – kérdezte Joakim.
– Aznap reggel, igen. Tehát amikor Gerhard Martennel találkoztam a
kikötőben, már egy napja halott volt. Nem tudom megmagyarázni
sehogyan… de azt igenis tudom, hogy találkoztam vele aznap este. Még
kezet is ráztunk egymással.
– Tehát egy kísértettel parolázott.
Gerlof ránézett.
– Lehetséges. De ez nem bizonyíték semmire, vagy legalábbis arra
semmiképpen, hogy van élet a halál után.
Joakim fészkelődni kezdett, és ránézett a ruhás szatyorra.
– Aggódom a lányomért, Liviáért – szólt. – Hatéves, és álmában beszél.
Mondjuk, ez nála nem szokatlan… de amióta a feleségem meghalt, azóta
róla álmodik.
– Olyan meglepő ez? Én is álmodom néha a feleségemről, pedig ő már
sok-sok éve meghalt.
 – De mindig ugyanaz az álom ismétlődik meg. Livia azt álmodja, hogy az
anyukája Åluddenbe érkezik, de nem tud bejönni.
Gerlof csendben figyelt.
– És néha Ethelről is álmodik – folytatta Joakim. – És ez aggaszt
leginkább.
– Ki az az Ethel? – kérdezte Gerlof.
– A nővérem volt. Három évvel volt idősebb nálam. – Joakim sóhajtott. –
Ez az én saját kísértethistóriám, ha úgy tetszik.
– Mesélje el nyugodtan, ha szeretné – szólt Gerlof halkan.
Joakim fáradtan bólintott. Eljött az idő.
– Ethel drogos volt – kezdte. – A házunk közelében halt meg egy téli
este… két héttel karácsony előtt, egy évvel ezelőtt.
– Részvétem – mondta Gerlof.
– Köszönöm – felelte Joakim halkan, majd folytatta: – Nem mondtam
igazat a múltkor, amikor azt mondtam magának, hogy nem volt igazi oka
annak, hogy ideköltöztünk. Éppen ellenkezőleg, a nővérem halálának
nagyon is volt köze ehhez. Miután meghalt, nem akartunk Stockholmban
maradni.
Ismét elhallgatott. Akart is róla beszélni, meg nem is. Tulajdonképpen
egyáltalán nem akart Ethelre és a halálára emlékezni, és arra a hosszú
depresszióra sem, amelybe Katrine ezt követően zuhant.
– De hiányzik magának a nővére, nem? – kérdezte Gerlof.
– Egy kicsit – felelte Joakim, de amikor hallotta, hogy ez milyen
rettenetesen hangzik, hozzátette: – Az az Ethel hiányzik igazán, aki még a
drogok előtt volt. Beszédes lány volt, tele tervekkel: fodrászszalont nyit
majd, zenetanár lesz… egy idő után azonban csak fárasztó lett ez a sok
beszéd, mert minden terv csak terv maradt, és a drogozást közben nem
hagyta abba. Olyan volt, mintha valaki egy lángoló házban ülne, és közben
bulit tervezne a barátainak.
– Hogyan kezdődött ez az egész? – kérdezte Gerlof, szinte
bocsánatkérően. – Olyan keveset tudok erről a világról…
– Ethel hasissal kezdte – felelte Joakim. – Fűnek is nevezik, és hát persze
roppant menő dolog bulikon és koncerteken szívni. Márpedig a kamasz
Ethel számára buli volt az élet. Zongorázott és gitározott is, sőt engem is
tanított egy kicsit.
Elmosolyodott.
– Úgy tűnik, szerette a nővérét – jegyezte meg Gerlof.
– Igen, Ethel nagyon jókedvű, lelkes lány volt – felelte Joakim. – És
csinos is, valósággal körülzsongták a fiúk. Ő pedig sokat bulizott – és
amfetaminnal még jobban bulizhatott. Tíz kilót biztosan fogyott tőle,
pedig már előtte is eléggé sovány volt. Lélekben egyre távolabb került…
Aztán az apánk rákos lett, és meghalt, és azt hiszem, akkortájt kezdett el
heroint szívni… Egyre keményebb és rekedtebb lett a nevetése.
Belekortyolt a kávéba, majd gyorsan ekképpen folytatta:
– Aki heroint szív, nem gondolja, hogy komolyan drogozik, nem, ő nem
narkós, semmi esetre sem. De előbb vagy utóbb az ember áttér a
fecskendőre, mert olcsóbb… kevesebb heroin kell adagonként. De még így
is ezerötszáz koronát kell összekaparni naponta, ami rengeteg pénz, főleg
akkor, ha nincs egyáltalán. Úgyhogy a drogos elkezd lopni is: például az
anyukája pénzét vagy az ékszereit.
Joakim az adventi gyertyákra pillantott, majd így folytatta:
– Karácsonykor, amikor anyukánkhoz mentünk vacsorára, mindig volt
egy üres szék az asztalnál. Ethel ezúttal is megígérte, hogy eljön, de persze
inkább a városban bóklászott, és drogra vadászott. Számára ez volt a
mindennapi rutin, márpedig a rutinokat a legnehezebb megváltoztatni,
akármilyen szörnyűségesek legyenek is.
Joakim már olyan mélyen benne volt a gyónásban, hogy azt sem tudta,
hallgatja-e még Gerlof egyáltalán.
– Ilyenkor lehet tudni, hogy semmi sincs egy kicsit sem rendben, hogy
az ember nővére a városban kajtat drogok után, és hogy ennek nem lesz jó
vége… ennek ellenére az ember mégiscsak elmegy mindennap a
munkahelyére, az iskolába tanítani, aztán otthon megvacsorázik a
családjával, majd este folytatja az új ház felújítását, és közben próbál nem
gondolkozni, és nem érezni semmit. – Lehajtotta a fejét. – Ilyenkor az
ember megpróbálja vagy teljesen elfelejteni, vagy pedig megtalálni őt.
Mielőtt apám megbetegedett volna, sokszor ment be a városba, hogy őt
keresse, és én is így tettem. Kerestem az utcákon, tereken,
metróállomásokon és a sürgősségin… Gyorsan megtanultam, hol érdemes
egyáltalán kutatni utána.
Elcsendesedett. Emlékeiben visszatért a nagyvárosba, ott volt ismét a
hajléktalanok és a drogosok, a magányosok és a félholtak között, akik
éjjelente a várost járták.
– Ez elég sok energiát elvehetett – jegyezte meg Gerlof halkan.
– Igen… de nem voltam kint minden este. Kereshettem volna többször
is.
– De fel is adhatta volna teljesen a keresését.
Joakim komoran bólintott. Még egy dolgot kellett elmesélnie Ethelről,
hátravolt még a legnehezebb.
– Két évvel ezelőtt történt valami, ami a vég kezdetét jelentette –
mondta. – Ethel elvonón volt azon a télen, és látszottak is rajta a javulás
jelei. Amikor bekerült, negyvenöt kilót alig nyomott, teste tele volt kék-
zöld foltokkal, az arca beesett. Amikor azonban visszatért, sokkal
egészségesebbnek nézett ki, már majdnem három hónapja tiszta volt, ki is
kerekedett… úgyhogy lakhatott nálunk, a vendégszobában. És egy darabig
jól is működött a dolog. Gabriellel nem foglalkozhatott, de esténként sokat
játszott Liviával, jól kijöttek egymással.
Emlékezett rá, hogy ő és Katrine ekkor újból reménykedni kezdtek,
elkezdtek bízni Ethelben. Na persze azért nem annyira, hogy meg mertek
volna hívni bárkit is vacsorára, ha Ethel is otthon volt, de elkezdtek
kettesben hosszú esti sétákat tenni, miközben Ethel otthon maradt
Liviával és Gabriellel, és nem is történt semmi baj.
– Egy márciusi estén Katrine és én moziba mentünk – folytatta. –
Amikor néhány órával később hazaértünk, a ház majdnem üres volt, csak
Gabrielt találtuk otthon: átázott pelenkában aludt. Ethel lelépett, de nem
egyedül: Liviát és a mobiltelefonomat is magával vitte.
Elhallgatott, és behunyta a szemét.
– Persze tudtam, hogy hova ment – folytatta. – Nem bírt már a drogok
utáni vágyával, úgyhogy fogta magát, és bemetrózott a városba heroinért.
Sokszor csinált már ilyet: ötszázért vett egy kapszulát, valamelyik
mosdóban belőtte magát, aztán pihent egyet, majd jöhetett az újabb
adag… Csakhogy ezúttal vele volt Livia is.
Joakimot hirtelen megszállták az emlékek – a jéghideg emlékek és a
növekvő pánik. Bevágta magát az autóba, és a pályaudvar környékén
keringett. Korábban is csinált már ilyet, egyedül vagy Katrinével. De akkor
csak amiatt aggódtak, hogy mi történhetett Ethellel.
Most azonban ott volt vele Livia is.
– Végül megtaláltam Ethelt – szólalt meg egy idő után, és Gerlofra
pillantott. – A temetőbe ment, ott lekucorodott az egyik sír mellé, és
elaludt. Livia ott ücsörgött mellette vékony kis ruhájában, halálra
rémülve. Mentőt hívtam, és a detoxikálóba vitettem – ki tudja,
hányadszorra. Aztán hazamentem Brommába Liviával.
Egy pillanatra elcsendesedett.
– Katrine utána azt mondta, választanom kell – folytatta aztán halkan. –
És én a családomat választottam.
– Helyesen tette – mondta Gerlof.
Joakim bólintott, bár jobban szerette volna, ha sosem kerül ilyen
helyzetbe.
– Ez után az este után megtiltottam Ethelnek, hogy hozzánk jöjjön… de ő
mégiscsak jött. Nem engedtük be, de esténként hetente kétszer vagy
háromszor megállt szakadt farmerruhájában a kerítésnél, és mereven
bámult Almaudvarra. Az is megtörtént, hogy kinyitotta a postaládánkat,
hogy megnézze, van-e valamelyik levélben pénz vagy csekk. És néha volt
vele egy srác is… valami csont és bőr pasas, aki ott reszketett mellette.
Elhallgatott, és arra gondolt, hogy ez az egyik utolsó emlékképe a
nővéréről, ahogyan az ott áll a kertajtónál: arca holtsápadt, haja kusza.
– Ethel ott állt, és ordított – mondta Gerlofnak nem sokkal később. –
Mindenfélét ordítozott… Katrinéről. Néha persze rólam is, de főként
Katrinéről, egészen addig, amíg a szomszédos házban kíváncsian félre nem
húzták a függönyöket, és akkor kimentem, és adtam neki egy kis pénzt.
– És ez segített?
– Igen… legalábbis akkor és ott, de persze ennek az lett a
következménye, hogy legközelebb is hozzánk jött, ha le volt égve. Ördögi
kör. Katrine és én úgy éreztük magunkat, mint… mint egy ostromlott
várban. Előfordult, hogy éjjel arra ébredtem, hogy Ethel kint ordítozik a
kerítésnél, de amikor kinéztem, nem volt ott senki.
– Livia is otthon volt, amikor a nővére felbukkant?
 – Többnyire igen.
– És ő is hallotta Ethel ordítozását?
– Azt hiszem, igen. Nem beszélt róla, de hallania kellett, kétségtelenül.
Joakim behunyta a szemét.
– Sötét hónapok voltak ezek… rettenetes időszak az életünkben. És
Katrine már-már azt kívánta, bárcsak meghalna Ethel. Erről beszélt nekem
késő esténként az ágyban. Mert hát benne volt a pakliban, hogy Ethel
előbb-utóbb túladagolja magát; és persze minél előbb, annál jobb. Azt
hiszem, titkon mindketten ebben reménykedtünk.
– És így történt?
– Végül igen. Egy éjjel fél tizenkettőkor csengett a telefon. Azonnal
tudtuk, hogy Ethelről van szó, mert ha ilyen későn telefonáltak, annak
mindig ő volt az oka.
Egy évvel ezelőtt történt, gondolta Joakim, de mintha máris tíz év telt
volna el azóta.
Édesanyja, Ingrid hozta meg a halálhírt. Ethelt holtan találták nem
messze az ő házuktól Brommában: vízbe fulladt.
Katrine ráadásul még hallotta is őt aznap este. Ethel szokás szerint ott
állt a kapu előtt, és ordítozott hét óra körül, de aztán elhalkultak a
kiáltások.
És amikor Katrine kinézett, már nem volt sehol.
– Ethel lement a parti sétányra – mondta Joakim. – Leült egy hajógarázs
mellé, befecskendezte magának a heroint, aztán betámolygott a nullafokos
vízbe. És ezzel vége volt.
– Maga akkor nem volt otthon? – kérdezte Gerlof.
– Később jöttem… Liviával szülinapi zsúron voltunk.
– Az a szerencse, legalábbis Livia szempontjából mindenképpen.
– Igen. És egy ideig reménykedtünk is abban, hogy minden rendbe jön –
folytatta Joakim. – Hanem még mindig felébredtem éjjelente, és Ethel
ordítását véltem hallani. Katrine is egyre inkább befelé fordult, egyre
szomorúbb lett… Almaudvart ekkorra már felújítottuk, csillogott-villogott
minden, mégsem tudtuk jól érezni magunkat ott. Úgyhogy múlt télen
elkezdtünk arról beszélni, hogy vidékre költözünk, valahova délre, talán
Ölandra. És végül így is történt.
Elhallgatott, és az órájára nézett. Öt perccel múlt negyed öt. Úgy érezte,
hogy ez elmúlt órában többet beszélt, mint egész ősszel.
– El kell mennem a gyerekekért – szólt halkan.
– És mindeközben kérdezte bárki is, hogy érzi magát? – kérdezte Gerlof.
– Mármint hogy én? – kérdezte Joakim. – Természetesen remekül
voltam.
– Nem hiszem.
– Tényleg nem. De a családomban sosem beszéltünk arról, hogy ki hogy
van. És Ethel problémájáról sem beszéltünk igazából. – Gerlofra nézett. –
Az ember nem árulja csak úgy el másoknak, hogy drogos a nővére. Katrine
volt az első… tulajdonképpen belerángattam ebbe az egészbe.
Gerlof csendben eltűnődött.
– Mit akart Ethel? – kérdezte. – Miért ment állandóan a maguk házába?
Csak pénzt akart szerezni?
Joakim felvette a kabátját.
– Nem csak azt – felelte egy kis szünet után. – A lányát is vissza akarta
kapni.
– A lányát?
Joakim tétovázott. Erről is nehezére esett beszélni, de végül megtette.
– Apja nem volt a gyereknek… meghalt túladagolásban. Katrine és én
Livia keresztszülei voltunk, és négy évvel ezelőtt nekünk ítélték a
felügyeleti jogot. Tavaly fogadtuk hivatalosan is örökbe… Livia most már a
miénk.
– De ezek szerint tehát Ethel lánya? – kérdezte Gerlof.
– Nem. Most már nem.
 23

Tilda jelentette a borgholmi központnak a fekete furgont, jelezve, hogy

érdemes lesz rá odafigyelni. Öland azonban nagy volt, miközben az utakon
járőröző rendőrök száma igencsak csekély.
És az åluddeni csáklyás gyilkos, akiről Gerlof fecsegett? Erről bizony
nem írt a jelentésében. Először azt kellene bizonyítani, hogy valóban volt
egy hajó ott a partfoknál, máskülönben nem lehet gyilkosság ügyében
nyomozást folytatni – és a kapucnin található néhány lyuk nem volt
elegendő bizonyíték.
– Visszaadtam Joakim Westinnek a ruhákat – szólt Gerlof, amikor Tilda
legközelebb felhívta.
– És elmondtad neki a gyanúidat is?
– Nem… nem volt alkalmas az időpont. Westin még nem nyerte vissza a
lelki egyensúlyát, és alighanem azt képzelné, hogy egy kísértet rántotta le
a feleségét a vízbe.
– Egy kísértet?
– Westin nővére… aki drogos volt.
Ezt követően Gerlof elmesélte Tildának a heroinista és csendháborító
Ethel történetét.
– Tehát ezért költöztek el Stockholmból – jegyezte meg Tilda, miután
végighallgatta a történetet. – A haláleset elüldözte őket.
– Vagy legalábbis ez is hozzájárult. Elvégre Öland vonzereje is benne
lehetett a dologban.
Tilda arra gondolt, milyen nyúzott és kimerült volt Joakim Westin, és
így szólt:
– Alighanem egy pszichológussal kellene beszélnie. Vagy egy lelkésszel.
– Ezek szerint én nem vagyok elég jó gyóntatóatya? – kérdezte Gerlof.
Majdnem minden este, amikor a munkából hazafelé menet Tilda elhaladt
egy postaláda előtt, erős késztetést érzett, hogy elővegye a Martin
feleségének szóló levelet, és bedobja, de sosem tette meg. Olyan érzése
volt, mintha egy fejszével járna-kelne: a levél olyan ismeretlen hatalmat
adott neki egy másik ember élete felett, amelyet korábban még sohasem
tapasztalt.
És persze Martin felett is volt hatalma. A férfi továbbra is hívogatta, és
beszélgetni próbált vele; és Tildának fogalma sem volt, mit felelne, ha
Martin megkérdezné, hogy meglátogathatja-e.
Két hét telt el anélkül, hogy Észak-Ölandon akár csak egyetlen betörést
is jelentettek volna. Egyik reggel azonban csengett a telefon az őrsön.
Stenvikből telefonáltak, a sziget nyugati partjáról. Egy erős ölandi
nyelvjárást beszélő férfi volt a hívó, aki John Hagmanként mutatkozott be.
Tilda felismerte a nevet: Hagman egyike volt Gerlof ismerőseinek.
– Ha jól tudom, betörők után nyomoznak – kezdte.
– Így igaz – felelte Tilda. – Gondoltam is rá, hogy felhívom önt…
– Igen, Gerlof említette.
– Látott betörőket?
– Nem, nem láttam.
Aztán nem szólt semmit. Tilda várt egy kicsit, majd megkérdezte:
– Esetleg látta a betörők nyomát?
– Azt bizony igen. Itt jártak a faluban.
– Mostanában?
– Azt nem tudom… valamikor ősszel. Úgy látom, több házban is jártak.
– Odamegyek és megnézem – felelte Tilda. – Hogyan találom meg önt a
faluban?
– Nincs itt most senki más rajtam kívül.
Tilda egy kavicsos úton szállt ki a rendőrautóból, egy sor lelakatolt
nyaraló előtt, úgy száz méterre a szorostól. Jéghideg szél fújt. Tilda
körbenézett, és a rokonaira gondolt. Innen jöttek, Stenvikből, és
valamilyen csodával határos módon sikerült életben maradniuk ebben a
sziklákkal borított pusztaságban.
Egy idősebb, alacsony férfi jelent meg és lépett oda hozzá.
 – Hagman – mutatkozott be.
Odabiccentett Tildának, majd egy sötétbarna, széles ablakú, egyszintes
ház felé mutatott.
– Ott ni – szólt. – Láttam, hogy a szél benyomta az ablakot. És ugyanez a
szomszédos házban is.
A ház túlsó oldalán félig nyitva állt az egyik ablak. Amikor Tilda
közelebb ment, láthatta, hogy az ablaktokot a kapcsok mentén
felfeszítették.
Az ablak alatti verandán nem látszottak cipőnyomok. Tilda odalépett, és
szélesre tárta az ablakot. A szobában teljes volt a zűrzavar: ruhák és
szerszámok hevertek egymáson a kőpadlón.
– Van kulcsa a házhoz, John?
– Nincs.
– Akkor bemászok.
Tilda kesztyűs kezével megkapaszkodott az ablakkeretben, majd
felhúzta magát a ház félhomályába.
Egy sufniszerű helyiségbe jutott. Megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de
nem sikerült: az áramot nyilván lekapcsolták a lakók, amikor legutoljára
itt jártak.
A tolvajok nyoma azért így is elég jól látszott: a fiókokat kihuzigálták,
tartalmukat pedig a padlóra borították. És amikor átment a másik szobába,
üvegdarabokat látott, akárcsak a hagelby-i lelkészlakban.
Tilda közelebb lépett, hogy alaposan szemügyre vehesse a romokat. Az
üvegszilánkok között apró fadarabkák is voltak, és beletelt egy kis időbe,
amíg rájött, hogy ez a szegény romhalmaz valaha egy palackba zárt
hajómakett lehetett.
Néhány perccel később visszatért az ablakhoz, és kimászott. Hagman ott
várt rá a pázsiton.
– Bent jártak – szólt Tilda –, és igazán nem tétlenkedtek… Amit csak
tudtak, ripityára törtek.
Tilda egy átlátszó műanyag zacskót mutatott fel, benne a hajómakett
maradványaival.
 – Ezt Gerlof építette?
Hagman szomorúan pillantott a maradványokra, majd bólintott.
– Gerlofnak van egy háza itt a faluban… és sok nyári vendégnek adott el
ilyen hajómodelleket.
Tilda a zsebébe süllyesztette a zacskót.
– Nem hallott semmi mozgást éjjelente innen a házak felől?
Hagman megrázta a fejét.
– Nem is észlelt semmi szokatlan forgalmat?
– Nem – felelte Hagman. – A tulajdonosok minden évben hazamennek
augusztusban. Szeptemberben volt itt egy parkettázó cég, de azóta
semmi…
Tilda meglepve pillantott rá.
– Parkettás?
– Igen… Itt dolgoztak ezekben a házakban, több napon keresztül is. De
amikor végeztek, mindent rendesen bezártak maguk után.
– Nem vízszerelők voltak? – kérdezte Tilda. – Esetleg egy Kalmari
Hegesztő és Csőszerelő nevű cég?
Hagman a fejét rázta.
– Parkettások voltak – mondta határozottan. – Fiatal srácok, egy egész
kis csapat.
– Parkettások… – mondta elgondolkodva Tilda.
Eszébe jutott a hagelby-i lelkészlak frissen csiszolt parkettája, és azon
tűnődött, hogy esetleg talált egy nyomot.
– Maga is beszélt velük?
– Nem.
Tilda körbement Hagmannal a környék többi háza között, és felírta,
hogy melyeknek feszítették fel az ablakát.
– Értesítenünk kell a tulajdonosokat – mondta, amikor visszafelé mentek
a rendőrautóhoz. – Szokott velük beszélni, John?
– Néhánnyal igen – felelte az. – Amelyik rendes és tisztességes, azokkal
igen.
Amikor Tilda visszatért az őrsre, elkezdett telefonálgatni olyan ölandi
vagy Kalmar környéki háztulajdonosoknak, akik az ősz folyamán betörést
jelentettek be.
Azok közül, akiket sikerült elérnie, négy parkettáztatott korábban
abban az évben. Egy ölandi helyi cégre bízták a munkát: a Marnäsi Padló
és Parketta Kft.-re.
A hagelby-i lelkészlakot is feltárcsázta, akinek a tulajdonosát mostanra
már kiengedték a kórházból. Gunnar Edberg begipszelt karral járt-kelt
még, de már lényegesen jobban érezte magát. És amikor Tilda rákérdezett,
elmondta, hogy ők is a marnäsi céget bízták meg a munkával.
– Nagyon szépen megcsinálták a munkát – mondta Edberg. – Öt
munkanapot voltak itt a nyár elején… de mi nem találkoztunk velük,
Norvégiában voltunk éppen.
– Ezek szerint odaadták nekik a kulcsokat – kérdezte Tilda –, annak
ellenére, hogy nem ismerik őket?
– Megbízható a cég – mondta Edberg. – Ismerjük a cégvezetőt,
Marnäsben lakik.
– Meg tudná adni a telefonszámát?
Tilda mostanra szimatot kapott, és amint letette a telefont, azonnal
tárcsázta a Marnäsi Padló és Parketta Kft. vezetőjét. Csak egyetlen dolgot
akart tudni: a cég mely munkatársai dolgoztak az év folyamán Észak-
Ölandon. Hangsúlyozta, hogy nem gyanúsítják őket semmivel, illetve hogy
a rendőrség igen hálás lenne, ha a cégvezető egyelőre nem is mondana
semmit alkalmazottainak a dologról.
Nem, természetesen nem szól nekik. A cégvezető két alkalmazottja
nevét és elérhetőségét adta meg Tildának:
Niclas Lindell
Henrik Jansson
Mindkettő nagyon rendes srác, ügyesek és lelkiismeretesek. Néha együtt
dolgoztak, néha külön-külön: gyakran dolgoztak olyanoknál, akik itt
laknak a szigeten, csak éppen elmentek nyaralni valahova, illetve a
nyaralókban az év többi részében, amikor nem volt szezon. Munka volt
bőven.
 Tilda hálásan megköszönte az információkat, majd feltett még egy
kérdést: kaphatna-e esetleg egy listát arról, hogy Lindell és Jansson mely
házakban dolgozott a nyár folyamán.
Ezek az információk a céges számítógép egyik naptárába voltak
elmentve, tudta meg a vezetőtől. Máris kinyomtatja és átfaxolja neki.
Amikor Tilda lerakta a telefont, gyorsan bekapcsolta a számítógépét, és
a bűnügyi nyilvántartásban rákeresett a két fiatalemberre. Henrik
Janssont hét évvel korábban bírságra ítélték forgalmi szabálysértés miatt –
tizenhét esztendősen jogosítvány nélkül vezetett. Máskülönben azonban
nem volt sem róla, sem Lindellről semmi a nyilvántartásban.
Nem sokkal ezután beindult a fax, és elkezdte kiadni a Marnäsi Padló és
Parketta megbízatásait.
Tilda gyorsan megállapíthatta, hogy a cég huszonkét idei ügyfele közül
hét jelentett be betörést az elmúlt három hónapban.
Niclas Lindell csak két házban dolgozott ezek közül – Henrik Jansson
azonban az összesben.
Tilda úgy érezte magát, mint vadász az erdőben, amikor felbukkan a
jávorszarvas. Aztán felfigyelt még egy dologra: Henrik Jansson
augusztusban egy hetet Åluddenben dolgozott, munkája a naptár szerint
„parkettacsiszolás, alsó szint” volt.
Jelenthet ez valamit?
Henrik Jansson Borgholmban lakik. A cég naptára szerint a mai napon
Byxelkrokban van munkája, és ami a nyomozás jelenlegi szakaszát illeti,
Tilda részéről per pillanat nyugodtan folytathatta is ott a parkettázást.
Több bizonyíték kell ahhoz, hogy beidézze kihallgatásra.
Egy telefoncsengés zavarta meg az őrs csendjét és nyugalmát. Az órájára
nézett: már negyed hat. És Tilda majdnem teljesen biztos volt benne, hogy
ki telefonál.
– Marnäsi rendőrőrs, Davidsson.
– Szia, Tilda.
És tessék, igaza is volt.
– Hogy vagy? – kérdezte Martin.
– Jól – felelte –, de most nincs időm beszélgetni. Valami fontos ügyön
dolgozom.
– De várj, Tilda…
– Szia!
Puff neki, csak úgy. Tilda képes volt lerakni a telefont anélkül, hogy akár
csak egy szemernyi kíváncsiság is lett volna benne, hogy vajon mit akarhat
a férfi. Szinte felszabadító érzés volt, hogy Martin Ahlquist ennyire
lényegtelen lett számára; ebben a pillanatban Henrik Jansson parkettás
volt az egyetlen férfi Tilda életében.
El akarta kapni Henrik Janssont – és a zárkába menet kérdezni tőle
egypár dolgot. Egyrészt természetesen tudni szerette volna, hogy miért
bántalmazott nyugdíjasokat, másrészt pedig azt, hogy miért tette tönkre
Gerlof hajómakettjét.
 1960 TELE
Szokatlanul esős volt a nyár abban az évben Ölandon, és åluddeni második telünk
még az elsőnél is keményebbnek bizonyult. Sokkal hidegebb volt, és sokkal több hó
is esett. Januárban és februárban minden hétfőn zárva maradt a marnäsi iskola,
ha jól emlékszem, mert a hókotrók nem értek oda a hétvégi hóesések után.
– Mirja Rambe
Édesanyám, Torun, továbbra is festeget, annak ellenére, hogy a látása
sosem jött igazán rendbe az után a hóviharos éj után. Mostanra már
gyengénlátó, olvasni sem tud.
És a szemüvege sem segít túl sokat. Borgholmban találunk valamifajta
óriási halogénlámpát, amit rárakunk egy állványra, és aztán olyan vakító
fényt áraszt magából, hogy az egyébként félhomályba burkolózó åluddeni
szobáink úgy néznek ki, mint valami filmstúdió. És ennek a vakító fénynek
a kellős közepén ül az anyám, és olyan sötét tónusokkal fest, amilyeneket
csak össze bírt keverni.
Torun spatulája és ecsetjei olyan nyugtalanul izegnek-mozognak a
kifeszített vásznon, mint a csapdába csalt egerek. Anyám azt a hóvihart
festi le újra meg újra, amelyben előző télen eltévedt, és olyan közel hajol a
festményhez, hogy az orra hegyét szinte állandóan szürkésfeketére
maszatolja a festék. Mereven bámulja a keze alól kibukkanó fekete
árnyakat – és amikor fest, azt hiszem, úgy érzi magát, mintha még mindig
ott lenne az Áldozóláp holtjai között.
Egymás után tölti meg a vásznakat olajfestékkel, de mivel senki nem
akarja megvenni vagy kiállítani őket, az összetekert festményeket egy üres
és száraz helyiségben tárolja, a konyhánk mellett.
Én is festegetek néha, amikor marad festék és papír, de a hangulat ebben
a világvégi házban így is igencsak borús. Soha nincsen pénzünk, ráadásul
Torun most már nem is lát eléggé jól ahhoz, hogy takarítást vállalhasson.
Torun november elején tölti be a negyvenkilencet. Egy vörösboros flaska
társaságában ünnepli születésnapját, és arról fecseg, hogy az élete véget
ért.
Az enyém viszont egyelőre még el sem kezdődött.
Tizennyolc éves vagyok, befejeztem az iskolát, és átvállaltam Torun
takarítói munkáinak egy részét, amíg nem jön valami jobb. Az ötvenes
évek észrevétlenül elsuhantak mellettem. Csak az évtized legvégén akad a
kezembe egy képes magazin néhány régi száma, amelyből megtudom,
hogy eltekintve Sztálin halálától és az atombombától való szüntelen
rettegéstől, az ötvenes évek a fiatalok évtizede volt, amikor fehér
bokazoknit hordtak, elegáns villákban tartottak házibulit és még a csapból
is rock’n’roll folyt – ebből azonban vidéken alig lehetett bármit is érezni.
Egy özönvíz előtti rádiónk volt csupán, amiből legfeljebb kísérteties
hangok és recsegés hallatszott, más nem. A fürdőszezon igazán kellemes,
ez azonban hamar elillan, és követi őt kilenc hónapnyi sötétség, szél, sáros
utak, nedves ruhák és fagyott lábak.
Egyetlen vigaszom van csupán: Markus.
Markus Landkvist ezen az őszön költözött Borgholmból Åludden
főépületének egyik kicsiny szobájába. Markus tizenkilenc esztendős, egy
évvel idősebb nálam, és amíg nem hívják be sorkatonai szolgálatra, addig a
környék tanyáin dolgozik.
Nem ő az első szerelmem, de határozottan az eddigi legbiztatóbb.
A korábbi esetekben annyiban merült ki a szerelmes sóvárgás, hogy
bámultam egy fiút az iskolaudvar túloldalán, és abban reménykedtem,
hogy odajön hozzám, és meghúzza a hajamat.
Markus magas és szőke, és a legjobb srác a faluban – legalábbis
szerintem.
– Tudtál róla, hogy kísértetek járnak Åluddenben? – kérdezem tőle,
amikor először futunk össze a konyhában.
– Hogyhogy?
Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha félne, vagy akár egy kicsit is
érdekelné a dolog, de ha már egyszer belekezdtem, muszáj folytatnom:
– A holtak az istállóban laknak – felelem. – A falon túl suttognak.
– Az csak a szél – jegyzi meg Markus.
Azt nem lehet mondani, hogy szerelem első látásra, de legalább
elkezdünk összejárni. Én vagyok a piszkálódó, fecsegő kislány, Markus
pedig az erős és hallgatag; de azt hiszem, kedvel engem. Elalvás előtt
emlékezetből lerajzolom Markust, és arról kezdek álmodni, hogy vele
együtt hagyom magam mögött Åluddent.
Nagyon úgy tűnik, hogy Markus és én képviseljük itt az életet: csupán
mielőttünk áll még valamiféle jövő. Elvégre Torun már feladta, az idősebb
férfiak pedig megelégszenek azzal, hogy nappal dolgoznak, este pedig
pletykálnak.
Néha együtt pálinkáznak a konyhában az angolnavadász Ragnar
Davidssonnal; az ablakon át hallom a nevetésüket.
Mindannyiunknak megvannak a maga körei, a maga élete itt
Åluddenben; és ezen a télen fedezem fel az istálló feletti padlást. Széna
már nem nagyon van, minden más azonban igen, és én majdnem minden
héten felfedezőútra indulok az itt hagyott személyes tárgyak közé.
A valaha itt élt családok és őrök számtalan nyomot hagytak maguk után;
szinte olyan ez az egész, mint egy hajómúzeum, faládákkal, hajózási
térképekkel és hajónaplókkal. A rengeteg holmitól alig tudok lépni, ezért
folyamatosan pakolom is félre a kincseket és a szemetet, míg végül eljutok
a padlás másik végébe.
És akkor felfedezem a bevésett neveket:
CAROLINA 1868
PETTER 1900
GRETA 1943
És még sok minden mást. Majdnem minden deszkán van legalább egy
név.
Egyre növekvő izgalommal olvasom őket. Mennyien éltek és haltak itt,
Åluddenben! Olyan érzésem van, mintha ők is itt lennének velem a
padláson.
Eltökélt szándékom felhozni ide Markust.
 24

Lassan sötétség ereszkedett a tájra. Az országút magányos lámpáját egyre

korábban és korábban kellett meggyújtani. Joakim hatalmas házában
bandukolt, és megpróbált büszkeséget érezni afölött, hogy milyen szépen
felújított mindent.
A földszint mostanra már szinte teljesen elkészült. Kifestette,
kitapétázta, és bebútorozta a szobákat, legalábbis úgy-ahogy. De még több
bútort kellene vennie – most viszont éppen nem volt túl sok pénze, és
igazán nem adott bele apait-anyait abba, hogy munkát találjon magának.
Mindenesetre a 18. századi szekrényt, a hosszú étkezőasztalt és a magas
támlás székeket berakta a szalonba, az óriási csillárt felszerelte, az ablakba
pedig gyertyatartót állított.
A ház homlokzatán ősszel nem volt ideje dolgozni – nem volt pénze rá,
hogy beállványozza –, de úgy érezte, a ház korábbi lakói mégis nagyra
értékelik munkáját. Amikor egyedül volt, abban reménykedett, hogy
meghallja őket, amint lassú léptekkel, suttogva szelik át az emeleti
szobákat.
De nem Ethel. Ethelt nem engedi be a házba. És mostanában már Livia
sem álmodik róla, hála istennek.
– Nálam ünneplitek a karácsonyt? – kérdezte Ingrid, amikor december
közepén felhívta őket.
Ugyanazon a halk, óvatos hangon beszélt, mint mindig, Joakimnak pedig
kedve támadt válasz nélkül lecsapni a kagylót.
– Nem – mondta gyorsan, és kinézett a konyhaablakon.
Az istálló ajtaja megint nyitva volt – de nem ő volt az, aki kinyitotta.
Persze könnyen lehet, hogy a szél volt a ludas, vagy valamelyik gyerek, de
Joakim azt gyanította, hogy inkább Katrine akart üzenni neki ezzel.
– Nem?
– Nem – mondta Joakim –, úgy terveztük, hogy itthon karácsonyozunk.
– Egyedül?
 Talán nem, gondolta Joakim magában. Hangosan azonban ezt mondta:
– Igen, feltéve, ha Mirja, Katrine édesanyja nem állít be, de vele sem
állapodtunk meg még semmiben.
– És nem tudnátok…
– Inkább szilveszterkor megyünk – szólt közbe Joakim. – És akkor majd
átadjuk a karácsonyi ajándékokat.
Persze akárhol ünnepli a karácsonyt, úgyis komor lesz.
Katrine nélkül elviselhetetlen.
December tizenharmadikán kora reggel Joakim a marnäsi óvoda
félhomályában ült, és a gyerekek Luca-ünnepségét figyelte. A hatéves
gyerekek fehér ruhában, gyertyával a kezükben, arcukon feszült mosollyal
vonultak el szüleik előtt a nagyteremben. Sok szülő videóra vette az
előadást.
Joakimnak ilyesmire nem volt szüksége, úgyis pontosan emlékezni fog
rá, mely dalokat énekelte Livia és Gabriel. A jegygyűrűjét birizgálta, és
arra gondolt, mennyire tetszene ez a látvány Katrinének.
A Luca-ünnepség utáni napon lecsapott az év első téli vihara. A jeges
hószemcsék pattogva verődtek az ablaknak. A tenger hullámai magasra
fodrozódtak, és ritmikus mozgással csapódtak a partnak, összetörve a part
közelében képződött vékony jégréteget. Aztán átvetették magukat a móló
felett, s a víz a tornyok körül táncolt, kavargott fáradhatatlanul.
Amikor a vihar a legvadabb erővel tombolt, Joakim felhívta Gerlofot – ő
volt az egyetlen a szigeten, akiről tudta, hogy érdekli az időjárás.
– Itt van a tél első hóvihara – mondta Joakim. – Ugye?
Gerlof megvetően horkantott.
– Még hogy ez a széllökés? Ez bizony minden, csak nem hóvihar… de jön
az is, és ha a megérzésem nem csal, még újév előtt.
Az erős szél még virradat előtt elcsendesedett, és amikor másnap reggel
felkelt a nap, Joakim látta, hogy az udvart vékony hópalást borítja.
A bokrok helyes kis fehér sapkát kaptak, a hullámok pedig egy egész
halom jeget hordtak a partra.
A part közelében hamar újabb jégréteg képződött a tengeren, egy
kékesfehér, sötét csíkokkal barázdált mező. A jég nem tűnt túl
biztonságosnak – a hasadékok sok helyen egybefutottak, éjsötét
szakadékokat képezve.
Joakim a horizont felé hunyorgott, de a tenger és ég közötti határ
beleveszett a vakító ködbe.
A telefon reggeli után csörrent meg. Gerlof rokona volt az,
Tilda Davidsson, és rögtön azzal kezdte, hogy hivatalos ügyben keresi.
– Csak egyetlen dolgot szeretnék megtudni, Joakim. Említette korábban,
hogy a felesége nem fogadott látogatókat… de munkások jártak önöknél?
– Munkások?
Váratlan kérdés volt, és Joakim hirtelen nem is tudott választ adni rá.
– Úgy hallottam, jártak önöknél parkettázók – mondta Tilda. – Igaz ez?
Most már Joakim is emlékezett.
– Igen, igaz – felelte –, de ez még azelőtt volt, hogy én ideköltöztem
volna. Egy fiatal srác volt itt, aki felszedte a régi linóleumpadlót, és
lecsiszolta a parkettát.
– Egy marnäsi cégtől jött?
– Azt hiszem, igen – felelte Joakim. – Az ingatlanügynök ajánlotta.
Valahol biztosan megvan a számla.
– Az most nem olyan fontos. De emlékszik a nevére?
– Sajnos nem… a feleségem beszélt vele.
– Mikor volt önöknél?
– Augusztus közepén… néhány héttel azelőtt, hogy elkezdtük volna
leszállítani a bútorokat.
– Maga találkozott vele?
– Én nem, csak Katrine. Akkor csak ő volt itt a gyerekekkel.
– És azóta nem járt önöknél ez az ember?
– Nem – felelte Joakim. – Elvégre a padló elkészült.
– Még egy dolog… jártak a házban hívatlan vendégek az ősz folyamán?
– Hívatlan – ismételte Joakim, és azonnal Ethelre gondolt.
– Úgy értem, betörők – pontosított Tilda.
 – Nem, szerencsére nem. Miért kérdi?
– Volt néhány betörés az ősz folyamán a szigeten.
– Tudom, olvastam az újságban. Remélem, elkapják őket.
– Azon dolgozunk – felelte Tilda.
Ezzel letette.
A következő éjjel Joakim hirtelen felriadt álmából.
Ethel…
Ugyanaz a szorongás és rettegés, mint mindig. Felemelte a fejét, és az
órára nézett: 01:24.
Megpróbált nem gondolni Ethelre. Livia kiabált vajon? A házban semmi
nesz nem hallatszott, de Joakim mégis felvett egy pólót, és kiment; ám a
villanyt nem kapcsolta fel. Kilépett a folyosóra, és fülelni kezdett. A falióra
ketyegett, de Livia és Gabriel sötét szobájából egyetlen pisszenés sem
hallatszott.
Joakim a másik irányba ment, egészen az előszoba ablakához, és
kibámult az éjszakába. Magányos lámpa világította be a belső udvart,
mozgást azonban nem észlelt.
Aztán észrevette, hogy az istálló ajtaja ismét nyitva áll; nem tárva-
nyitva, csak félig – de Joakim szinte teljesen biztos volt abban, hogy
néhány nappal korábban behúzta maga után.
Na de most aztán becsukja rendesen.
Felvette a bakancsát, s a verandán át kiballagott az udvarra.
Odakint szeles volt az idő, a csillagokat azonban nem takarták felhők.
A déli világítótorony fénye ritmikusan villogott, szinte egy ütemre a
szívverésével.
A félig nyitott ajtóhoz lépett, és bekukucskált az istállóba. Vaksötét volt
odabent.
– Hahó?
Semmi válasz.
Vagy mégis? Mintha valahonnan az épületből halk, nyüszítő hangokat
hallott volna. Joakim előbb felkapcsolta a villanyt, s csak azután lépett be
az istállóba.
 Mielőtt újra elkiáltotta volna magát, meggondolta magát, inkább a füleit
hegyezte.
Ismét hallott valamit, ütemes kaparászást: Joakim egészen biztos volt
benne, hogy hallja a hangokat, tévedés kizárva.
A meredek lépcsőhöz sietett. A lámpa fénye nem volt túl erős, de Joakim
elindult felfelé.
A padlásra érve megállt, és végigfuttatta tekintetét a limlomok
tengerén. Valamikor tényleg rendet kellene raknia itt – de persze nem ma
éjjel.
Beljebb merészkedett. Most már minden gond nélkül közlekedett a
kacatok közötti labirintusban, kívülről tudta a szemközti falhoz vezető
utat.
Onnan érkezett a kaparászó hang.
Joakim ismét ott állt a holtak falánál, a bevésett nevek előtt.
Mielőtt azonban elkezdhette volna újraolvasni őket, megint megütötte a
fülét az a nyüszítő hang. Lenézett.
Először a nyöszörgés hallatszott, aztán Raszputyin cica nyávogása.
A macska a fal mellett ült, és a mancsát nyalogatta. Aztán felnézett
látogatójára, egyenesen a szemébe; és Joakimnak úgy tűnt, a cicus
igencsak elégedett. De miért is ne? Keményen dolgozott ma éjjel.
A macska előtt csaknem egy tucat barna bundájú, vékony test hevert.
Egerek. Darabokra voltak szaggatva, és minden bizonnyal nem sokkal
azelőtt lehelték ki a lelküket, hogy Joakim odaért.
Raszputyin a véres egértesteket szép sorban rakta a fal mellé.
Úgy néz ki, mint valami áldozat, gondolta Joakim.
 25

– Az emberek túl sokat aggódnak mostanában – mondta Gerlof. – Amint

egy kicsit fodrozódni kezd a víz a csónak körül, máris riasztják a
vízimentőket. Bezzeg az én időmben még képesek voltak higgadtan
cselekedni a népek. Ha feltámadt a szél, és történetesen messze voltunk a
parttól, egyszerűen csak felhajóztunk Gotlandig, kivontattuk a hajót a
partra, aztán aludtunk, amíg el nem állt a szél. És aztán hazavitorláztunk.
Gerlof elhallgatott, és elmerült a gondolataiban. Tilda előrehajolt, és
lekapcsolta a magnót.
– Nagyszerű. Remekül megy, ugye, Gerlof?
– Persze, nagyszerűen.
Gerlof felpillantott, és visszatért a jelenbe.
Mindkettejük előtt ott állt az asztalon egy pohár glögg. A karácsony hete
hóval és széllel indult, Tilda pedig ajándékba vitt Gerlofnak egy üveg
forralt bornak valót. Odakint a konyhában felmelegítette az édes
vörösbort, majd mazsolát és mandulát tett bele. Amikor belépett a
tálcával, Gerlof elővett egy üveg pálinkát, és mindkettejük poharába
töltött egy keveset.
– Hogy ünnepled a karácsonyt? – kérdezte Gerlof, amikor már majdnem
megitták a glöggöt, és Tilda egészen felmelegedett.
– Nyugalomban, a családdal – felelte Tilda. – Anyuhoz fogok utazni.
– Nagyszerű.
– És te, Gerlof? Esetleg átjönnél te is a szárazföldre?
– Köszönöm, de én inkább itt maradok, és csendben, magányosan
eszegetem a rizsfelfújtamat. A lányaim áthívtak Nyugat-Svédországba, de
egy olyan hosszú utazást nem bírnék ki.
Csend lett az asztalnál.
– Esetleg tegyünk még egy próbát a magnóval? – kérdezte Tilda.
 – Esetleg.
– De ugye milyen jó beszélgetni ezekről a régi dolgokról? Egészen új
dolgokat tudok meg nagyapáról.
Gerlof bólintott.
– De a legfontosabbat még nem meséltem el.
– Igazán? – kérdezte Tilda.
Gerlof tétovázott.
– Ragnar elég sok mindent megtanított nekem, például a halászatról és
hasonlókról… mindent, aminek hasznát vehettem. De amikor idősebb
lettem, rájöttem, hogy nem lehet megbízni benne.
– Valóban? – kérdezte Tilda.
– Rájöttem, hogy a bátyám tisztességtelen.
Ismét csend lett az asztalnál.
– Ragnar lopott – mondta végül Gerlof. – Egyszerű tolvaj volt, semmi
más, sajnos nem illethetem őt más szóval.
Tilda eltöprengett, hogy leállítsa-e a magnót, de végül hagyta, hadd
menjen.
– És miket lopott? – kérdezte halkan.
– Tulajdonképpen mindent, amit tudott. Éjszakánként nekivágott a
sötétségnek, és mások haltartályát fosztogatta. És emlékszem, egyszer… új
ereszcsatornákat kapott az åluddeni ház. Egy ládányi eresz azonban
megmaradt, amikor befejezték a munkát, és persze Ragnar ellopta. Nem
mintha éppen akkor ereszcsatorna kellett volna neki, de volt kulcsa a
világítótoronyhoz, és berakta oda a ládát – és szerintem mind a mai napig
ott is van még. Nem az számított, hogy kell-e neki, vagy sem, hanem az
alkalom. Folyamatosan nyitva tartotta a szemét, hátha megpillant valamit,
amit nem őriznek – és ő elemelheti.
Gerlof előrehajolt, és még hevesebben beszélt, mint eddig, legalábbis
Tilda így érezte.
– De gondolom te is loptál már valamikor? – kérdezte Tilda.
Gerlof megrázta a fejét.
– Nem, nem loptam. Az előfordulhatott, hogy füllentettem, hogy
mennyiért szállítok árukat, amikor más hajósokkal találkoztam a
kikötőben, de verekedni vagy hazudni nem szoktam soha. Úgy gondolom,
hogy inkább segítenünk kell egymásnak.
– Ez a helyes hozzáállás – mondta Tilda. – Elvégre a társadalom mi
magunk vagyunk.
Gerlof bólintott.
– Nem gondolok sokat a bátyámra – mondta.
– Miért nem?
– Nos… olyan régen elment már, több évtizede. Egyszerűen megfakultak
az emlékek… és mi tagadás, hagytam is őket fakulni.
– Mikor láttad őt utoljára?
Néhány pillanatig súlyos csend telepedett rájuk, míg végül Gerlof
megszólalt:
– Ragnar házában történt, ezerkilencszázhatvanegyben. Nem volt
hajlandó felvenni a telefont, amikor hívtam, úgyhogy odamentem
személyesen. Veszekedtünk… jobban mondva csak álltunk egymással
szemben, és meresztgettük egymásra a szemünket – mi így veszekedtünk.
– De miről?
– Az örökségről – felelte Gerlof. – Nem mintha ez segített volna bármit
is, de hát…
– Miféle örökségről?
– Ami a szüleink után maradt.
– És mi történt vele?
– Elég sok minden eltűnt belőle. És Ragnar volt az, aki eltüntette,
alaposan megszedte magát rajta. Mi tagadás, a bátyám egy szemét alak
volt.
Tilda a magnóra nézett, és hirtelen nem tudott semmit mondani.
– Ragnar egy szemét alak volt, velem legalábbis – folytatta Gerlof a fejét
rázva. – Kiürítette a szüleink stenviki házát, az ingóságok egy jó részét
pénzzé tette, a házat szárazföldieknek adta el, a nyereséget pedig
megtartotta magának. És persze nem lehetett vele beszélni erről, csak
hidegen meredt rám… Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni.
 – Elvitt mindent? – hitetlenkedett Tilda.
– Néhány emléktárgyat megkaphattam, de a pénzt teljes egészében
Ragnar tette zsebre. Alighanem úgy gondolta, hogy nála majd jobb helyen
lesz.
– De hát… te nem tudtál tenni semmit?
– Mármint beperelni, így érted? – kérdezte Gerlof. – Ezen a szigeten nem
így mennek a dolgok. Inkább ellenségek lettünk – bizony, néha még a
fivérek is ennyire hajba tudnak kapni.
– De…
– Minden úgy kezdődött, hogy Ragnar elvette azt, ami neki tetszett –
folytatta Gerlof –, elvégre ő volt az idősebb. Elvette, amit akart, aztán ha
volt kedve, akkor megosztotta velem is… úgyhogy ellenségekként váltunk
el azon az őszön, amikor a hajójával tengerre szállt, és megfagyott a
viharban. – Gerlof nagyot sóhajtott. Az atyafiúi szeretet maradjon meg[1],
ez áll a zsidókhoz írt levélben, de hát ez azért nem mindig olyan
egyszerű… És persze erre is csak utólag gondol az ember.
Tilda szomorkásan pillantott a magnóra, aztán leállította.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezt a legutolsót letörlöm. Nem mintha azt
gondolnám, hogy nem mondasz igazat, Gerlof, de…
– Részemről nyugodtan – felelte Gerlof.
Amikor Tilda visszatette a magnót a kis fekete táskába, Gerlof így szólt:
– Azt hiszem, most már tudom, hogyan működik ez a masina. Hogy
milyen gombokat kell megnyomni, meg efféléket.
– Nagyszerű – szólt Tilda. – Van érzéked az efféle dolgokhoz, Gerlof.
– Itt tudnád hagyni ezt nekem, kölcsönbe, amíg újra találkozunk?
– A magnót?
– Arra az esetre, ha valamit rá akarnék mondani.
– Persze. – Tilda átnyújtotta a táskát. – Beszélj rá annyit, amennyit
jólesik. Van néhány üres kazetta, azokat is nyugodtan használhatod.
Amikor visszatért az őrsre, a telefon üzenetrögzítője villogott. Elkezdte
lehallgatni az üzenetet, de amikor meghallotta, hogy Martin az, egy
sóhajtással lerakta a kagylót.
 Most már aztán igazán elég.
[1] Károli Gáspár fordítása.
 26

Karácsony előtt Joakim tett még egy utolsó kirándulást Liviával és

Gabriellel. Ez volt a szünet első napja, tehát óvodába sem kellett menniük,
úgyhogy levitte Borgholmba a gyerekeket.
Sok városi vadászott ajándékokra. A Westin család a hipermarketbe
ment, és az élelmiszerpolcok mellett sétált, hogy bevásároljanak az
ünnepekre.
– Mi legyen a karácsonyi menü? – kérdezte Joakim.
– Grillcsirke és sült krumpli – felelte Livia.
– Szörp – felelte Gabriel.
Joakim grillcsirkét, sült krumplit és málnaszörpöt vett, saját magának
pedig krumplit, kolbászt, karácsonyi sört és kenyeret. Fagyasztott
marhahúst is vásárolt, amelyből majd húsgombócokat készíthet, és amikor
ölandi angolnát látott a halaspultnál, vett néhány füstölt szeletet abból is.
Ezek a szegény párák alighanem jártak Åludden környékén.
Egy kiló krémsajtot is vett. Katrine karácsonykor szívesen evett
krémsajtos kenyeret.
Igazából elég őrült cselekedet volt, de Joakim előző héten neki is vett
karácsonyi ajándékot. A gyerekek miatt indult ajándékszerző körútra
Borgholmba, és az egyik kirakatban meglátott egy világoszöld tunikát, ami
biztosan tetszett volna Katrinének. Ennek ellenére ment tovább a játékbolt
felé, de aztán mégiscsak visszatért Danielsson ruhaboltjához, és megvette
a tunikát.
– Legyen szíves csomagolja is be… ajándék lesz – mondta, és valóban be
is csomagolták neki szép piros papírba, majd átkötötték fehér szalaggal.
A hipermarket előtt karácsonyfát árultak. Joakim egy hatalmas
jegenyefenyőt vásárolt, amely elég magas volt ahhoz, hogy felérjen a
földszint plafonjáig. Joakim rákötözte a tetőcsomagtartóra, majd
hazamentek.
Hideg volt a szigeten, mínusz tíz fok, de a szél alig fújt, amikor
visszatértek Åluddenbe. A tenger már elkezdett befagyni, a talajt azonban
csak egy leheletvékony hótakaró fedte. Joakim becipelte a házba a négy
dagadó szatyrot, majd a fenyőfát. Tudta jól, hogy több ezer apró bogár
rejtőzik az ágak között, de ezek többsége téli álmát aludta éppen, amelyből
nem is ébred fel soha többé.
Így a legjobb meghalni, gondolta Joakim, álom közben, figyelmeztetés
nélkül.
Felállította a nappaliban a fenyőfát. Itt volt már a hosszúkás
étkezőasztal is a magas támlás székekkel, de ennél nem sokkal több. Minél
inkább közeledett a karácsony, annál üresebbnek tűntek a földszinti
szobák.
A karácsony előtti napot takarítással és rendrakással töltötte a Westin
család. Két nagy dobozban tárolták a karácsonyfadíszeket és egyéb
kiegészítőket: a gyertyatartókat, a piros-fehér konyhai törlőkendőket, a
karácsonyi csillagot és egyéb dekorációkat.
Amikor mindent elővettek, Livia és Gabriel segítettek feldíszíteni a fát.
Az óvodában mindketten készítettek díszeket papírból és fából, amelyeket
most felaggattak a fára – legalábbis amilyen magasra felértek. A magasabb
ágakra Joakim csillámot és gömböket aggatott, valamint a gyertyákat, a fa
legtetejére pedig egy aranyozott csillagot. Ezzel a fa készen is volt.
Joakim végül elővette az ajándékokat, és a fa alá rendezte őket.
A Katrinének szánt ajándék is odakerült.
Csend lett a fa körül.
– Most visszajön anyu? – kérdezte Livia.
– Talán – felelte Joakim.
A gyerekek mostanában már alig beszéltek Katrinéről, de Joakim tudta,
hogy nagyon hiányzik nekik, főként Liviának. Számukra nem létezett
olyan szigorú határ a lehetséges és lehetetlen dolgok között, mint ahogyan
a felnőttek számára, ezért könnyen elhitték, hogy Katrine visszatér – talán
neki is csak nagyon kell akarnia, és valóban így is lesz?
– Meglátjuk majd – felelte Joakim, és az ajándékhalmokra nézett.
Csodálatos volna még egyszer, utoljára találkozni vele. Hogy igazán
elköszönjenek egymástól.
Az időjósok vihart ígértek Öland és Gotland térségére a karácsonyi
ünnepek idején, de két nappal karácsony előtt Joakim kinézett az ablakon,
és csupán apró felhőpamacsokat látott az égen. A nap ragyogóan sütött,
mínusz hat fok volt, és majdnem tökéletes szélcsend.
Ezután azonban a madáretetőre esett a pillantása, és rájött, hogy
mégiscsak vihar készül.
Az etetőnél ugyanis nem volt egyetlen madár sem. Ott volt a szalonna,
és ott voltak a magok, de a madarak sehol.
Raszputyin felugrott Joakim mellé, és ő is megszemlélte az üres
madáretetőt.
A part is éppoly kihalt volt: sehol egy bütykös hattyú vagy egy jegesréce.
Alighanem az erdőben kerestek maguknak menedéket. A madaraknak
nincs szükségük időjárás-jelentésre, ők megérzik, ha közeleg valami.
Joakim ezen a reggelen fél kilencig hagyta aludni a gyerekeket.
Legszívesebben elvitte volna őket az óvodába, hogy egyedül lehessen a
házban, de hát most szünet van, nem viheti őket sehova: két hétig vele
lesznek most, akár tetszik ez neki, akár nem.
– Anya hazajön ma? – kérdezte Livia, amikor felkelt.
– Nem tudom – felelte Joakim.
De valahogy más volt a hangulat a házban, ezt érezte, és mintha a
gyerekek is érezték volna. Valami feszült várakozás vibrált a levegőben.
Már reggeli után elővette a gyertyákat. Egy borgholmi üzletben vette,
bár illett volna saját kezűleg elkészítenie őket. Elvégre a régi időkben is
maguk készítették, miután a gyerekek megsodorták a kanócot – ez tette
személyessé a gyertyákat. De ezek a gyári gyertyák teljesen egyformák
voltak, és egyformán is világítottak.
Élő láng a holtaknak.
A család elfogyasztotta könnyű ebédjét, amikor a nap még látszott a
melléképületek felett. Hamarosan azonban alkonyodni kezd majd.
Ebéd után Joakim jól felöltöztette a gyerekeket, és levitte őket sétálni a
partra. Amikor elhaladtak az istálló előtt, Joakim az ajtóra sandított, de a
gyerekeknek nem szólt semmit.
Csendben haladtak lefelé a partra. Az égen könnyű felhők szálltak, a
horizont alján azonban már kivehető volt a vihar, amely szürkésfekete
függönyt borított a tájra.
A jég vékony és fehér volt a part mentén, beljebb a tengeren azonban
kemény és sötét. A gyerekek kavicsokat és jégdarabokat dobáltak rá,
amelyek megpattantak és továbbcsúsztak, egészen a sötét vízfoltok felé.
– Fáztok? – kérdezte Joakim egy kis idő után.
A piros orrú Gabriel komoran bólintott.
– Akkor hazamegyünk – mondta Joakim.
Ez volt az év legrövidebb napja – még csak fél három volt, de már
alkonyodott, amikor visszaballagtak a házba. Joakim mintha a nyakában
érezte volna a közeledő vihar leheletét.
Amikor beértek a melegbe, meggyújtotta a gyertyákat. Ezen az estén a
ház fényei el kell hogy látsszanak távolra, talán egészen az Áldozólápig.
Amikor Livia és Gabriel elaludt, és elcsendesedett a ház, Joakim felvette a
kabátját, és egy zseblámpával felszerelkezve nekiindult a sötétnek.
Az istállóba fog menni. Az elmúlt hetekben egyébként sem bírt néhány
napnál tovább távol maradni onnan.
Csillagfényes volt az éj, és a vékony hóréteg megkeményedett a
hidegben: a jégkristályok csikorogtak a talpa alatt.
Az istálló ajtajánál megállt, és körbenézett. A melléképület sötét
árnyakba burkolózott, nem volt nehéz azt képzelni, hogy valaki áll ott.
Például egy megviselt arcú, csontsovány nő, aki sötét tekintettel mered
rá…
– Menj innen, Ethel – mormogta Joakim, majd kinyitotta az ajtót.
Belépett az istállóba, és fülelt, hátha meghallja Raszputyin nyávogását,
de nem hallott semmi zajt sehonnan.
Ezen az estén nem a padlás lépcsőjéhez vezetett Joakim első útja.
Először körbenézett az alsó szinten, megszemlélte az üres etetőket és az
istállórekeszeket, ahol egykor tehenek álltak és kérődztek.
Szemben a falon egy rozsdás patkó lógott.
Joakim közelebbről is szemügyre vette. A két vége felfelé ágaskodott,
hogy a ház szerencséje el ne folyhasson.
A villanykörte gyenge fénye nem ért el odáig, úgyhogy felkapcsolta a
zseblámpáját. Amikor az bevilágította a tetőt, Joakim arra gondolt, hogy
éppen a padlás titkos szobája alatt áll. Aztán a földre irányította a
zseblámpa fényét.
Valaki felsöpörte a kőpadlót. Nem mindenhol, de a fal mellett egy
sávban tiszta volt minden; legalábbis nem volt ott semmi száraz ürülék
vagy széna.
Csakis Katrine lehetett az, senki más.
A jobb oldali sarokban a falon régi halászhálók és kötelek lógtak.
Közülük több is leért egészen a földig, mint valami függöny. De a függöny
mögött mintha befelé dőlt volna a fal.
Odalépett, és bevilágított a lámpájával. Ahogy az árnyék csendesen
félrehúzódott, Joakim egy nyílást fedezett fel a padló mentén. A fal egy
részét kiszedték, és arrébb húzva a kátrányszagú hálókat és köteleket,
Joakim észrevette, hogy a kőpadló a fal túloldalán is folytatódik.
A nyílás csak a térdéig ért, szélessége azonban néhány méter biztosan
megvolt.
Kíváncsian lehajolt, hogy megnézze, mi van odabent, de csak tömörített
földet és táncoló porcicákat látott, semmi mást.
Végül lefeküdt, és mászni kezdett a deszkák alatt. A zseblámpáját is
magával vitte.
Éppenhogy átfért a nyíláson, majd egy jéghideg mészkőfalhoz ért.
Minden bizonnyal ez lehet az istálló külső fala. Ez a helyiség alig egy méter
széles lehetett. Miután Joakim arrébb söpört néhány pókhálót, még fel is
tudott állni.
A zseblámpa fényében megállapíthatta, hogy egy egészen apró
helyiségben áll, kicsit odébb pedig egy régi falétra szinte függőlegesen
vezetett fel valahova a sötétségbe.
Valaki járt itt előtte, valaki, aki belelépett a százéves porrétegbe.
Talán Katrine lehetett? Mirja állítása szerint nem ismert semmiféle
titkos szobát az udvar egyik házában sem.
A létra meredeken vezetett fel a sötétségbe. Joakim a plafonra világított,
és látta, hogy a létra egy négyszögletű nyílásnál végződik.
Odafent koromsötét volt, de Joakim egy pillanatig sem tétovázott,
mászni kezdett felfelé.
Végül elért a legtetejére, és onnan felhúzta magát a résen.
Egy fapadlón állt most. Balra tőle egy festetlen fal állt, fából. Joakim
tudta, hogy a szénapadlás mögötti titkos szobában kötött ki.
Bevilágította a helyiséget.
Padokat látott odabent – számos padsort.
Templomi padsorokat.
Egy fakápolna végében állt. Egyfajta imaszoba lehetett, benne négy
padsor, mellettük keskeny járat.
A padok igencsak megviseltek voltak, a fájuk kiszáradt és repedezett, és
egyáltalán semmi díszítés nem volt rajtuk, mintha valami középkori
templomból származtak volna. Akkor kerülhettek ide, amikor az istállót
építették, jött rá Joakim: ajtó ugyanis nem volt sehol, amelyen keresztül
bevihették volna a berendezést.
Szószék nem volt a szobában, de kereszt sem. A padsorok előtti falon, jó
magasan egy szutykos ablak volt, alatta felszögezve egy papírlap. Közelebb
lépve látta, hogy egy bibliából kitépett lap: egy nőt ábrázoló Doré-
festmény, talán Mária Magdolna lehetett az, aki csodálkozva meredt a
Jézus sírjáról elgörgetett kőre. A hatalmas kő a földön feküdt, a sír pedig
üresen tátongott előtte.
Joakim sokáig nézte a képet, majd megfordult – és észrevette, hogy a
padok nem üresek.
Levelek, levelek pihentek rajtuk.
És megszáradt virágcsokrok.
És egy pár fehér gyerekcipő.
Az egyik padban valami kicsi és fehér tárgy pihent. Lehajolt. Egy
műfogsor.
Emlékek, emléktárgyak.
Több kis fonott kosarat is talált, papírlapokkal. Joakim előrenyúlt, és
óvatosan kiemelt egy lapot, majd rávilágított, és elolvasta a feliratot:
Carl, kit elfeledett mindenki, csak én és az Úr nem.
– Sara
 Egy másik kosárban egy megsárgult képeslap hevert, rajta egy békésen
mosolygó angyal fekete-fehér képe. Joakim felvette a képeslapot, és
megfordította. Hátuljára valaki cirkalmas betűkkel a következőket írta:
Gyengéd szívvel írom e sorokat szeretett és hiányolt nővéremnek, Mariának.
Mindennap imádkozom a Mindenható Úrhoz, hogy mihamarabb találkozhassunk.
Mély fájdalommal írta e sorokat
Nils Peter

Joakim óvatosan visszatette a lapot a kosárba.

Egy imaszoba volt ez – a holtak titkos szobája.
Az egyik padon egy könyv hevert. Joakim felemelte, és látta, hogy egy
vaskos napló. A címlapján ez állt: VIHARKÖNYV. Kézírásos oldalak
tömkelege; ahhoz azonban túl apró betűkkel volt írva, hogy ebben a
sötétben el tudja olvasni.
Joakim berakta a kabátzsebébe.
Aztán kiegyenesedett, és amikor még egyszer utoljára körbenézett, egy
rést pillantott meg a falon, a padsorok mellett.
Közelebb lépett, és rájött, mi az: ő maga volt az néhány héttel azelőtt,
aki kiemelt egy darabot a deszkafalból.
Emlékezett is rá, hogy akkor benyúlt ebbe a szobába azon a lyukon.
A legelső padon, amely közvetlenül a nyílás alatt állt, olyasmi feküdt, amit
akkor megérintett.
Egy összehajtogatott ruha.
Egy világoskék, szakadt farmerdzseki, ami Joakim számára roppant
ismerősnek tűnt.
Amikor meglátta azokat a gombokat, rajta a RELAX és a PINK FLOYD
felirattal, már tudta, kié volt. Elvégre Joakim minden este látta, amikor
kinézett Almaudvar ablakán.
A nővére, Ethel dzsekije volt.
 1961 TELE
Én fedeztem fel az óriási szénapadlást az istállóban, de felcsaltam oda Markust, és
együtt fedeztük fel minden titkát. Ez volt a legelső románcom, és talán a legjobb is.
De sajnos nagyon rövidre sikerült.
– Mirja Rambe
Azon az őszön minden este fellopakodunk oda, Markus és én, és egy
petróleumlámpa fényénél kutatunk; régi bőröndöket nyitogatunk, és
olvasgatjuk a réges-régi iratokat.
Első pillantásra csupán lomtárnak néz ki az egész, de igazából egészen
fantasztikus dolgok vannak odafent: az udvar százéves történetének
emlékei. Minden kacat, amelyet az åluddeni családok hagytak maguk után,
valahogyan idekerült a padlásra, aztán szép lassan feledésbe merültek.
Néhány héttel később minden használaton kívüli pokrócot felkutatunk,
és felviszünk ide a padlásra, majd egy kis sátrat építünk belőlük.
Elcsenünk egy kis kenyeret, bort és cigarettát is, és egyfajta piknikbe
kezdünk odafent a padláson, biztonságos távolságban a szürke
hétköznapoktól.
Megmutatom Markusnak a holtak falát. Ujjainkkal végigsimítunk a
bevésett neveken, én pedig kéjesen fantáziálni kezdek az åluddenieket ért
tragédiákról.
Kettőnk nevét nem a falba, hanem a padlóba véssük, szorosan egymás
mellé.
Három piknikbe telik, míg Markus szájon mer csókolni. Ennél sokkal
többet nem szabad csinálnia – az öreg doktor réme még mindig kísért –,
viszont ezen a csókon élek aztán hetekig.
És most már le is tudom festeni Markust.
És Åludden hirtelen már nem is a világ vége. Sőt, Åludden a világ kellős
közepe, és elkezdem hinni és remélni, hogy én és Markus azt tehetjük,
amire csak kedvünk szottyan, és elutazhatunk bárhová. Együtt küzdjük
magunkat végig a hosszú téli napokon.
A tenger hideg, a nyár pedig szokás szerint sokáig várat magára. Ám május
végén végre kitisztul az ég, és a nap fényes sugarakkal melengeti a réteket.
Viszont Markus is utazni készül – nem velem, hanem egyedül, egy egyéves
sorkatonai szolgálatra hívták be a szárazföldre.
Fogadkozunk, hogy írunk egymásnak, sok-sok levelet írunk majd.
Amikor bepakolta a bőröndjét, elkísérem őt a marnäsi vasútállomásra.
Ott állunk és várunk némán, néhány másik szigetlakó társaságában. Az
ölandi vonatjáratokat ebben az évben megszüntetik, és a váróteremben
komor a hangulat.
Markus elutazott, de Ragnar Davidsson gyakran köt ki csónakjával
Åluddennél, és feljön a házba.
Ő és én furcsa módon művészetről is beszélgetünk, bár a beszélgetés
színvonala meglehetősen alacsony. Egy nap ugyanis kijövök a
melléképület előszobájába, és észreveszem, hogy a középső ajtó nyitva
van. Benézek, és Davidssont pillantom meg: a falon függő sötét hangulatú
festményeket pásztázza.
A jelek szerint még csak most fedezte fel Torun komor gyűjteményét, és
nem úgy tűnik, mintha tetszene neki. Megrázza a fejét.
– Mi a véleményed róluk? – kérdem.
– Hát ez az egész csak fekete meg szürke – mondja. – Csak egy nagy paca
sötét festék.
– De hiszen így néz ki a hóvihar éjjel – vetem ellen.
– Hát akkor az éjjeli hóvihar… igencsak ocsmányul néz ki – mondja
Davidsson.
– De lehet szimbolikusan is értelmezni – próbálom menteni a menthetőt.
– Ez egy éjjeli vihar, de egy lelket is ábrázol egyúttal… egy nő elgyötört
lelkét.
Davidsson a fejét rázza.
– Ocsmány – mondja ismét.
A jelek szerint nem olvasott semmit Simone de Beauvoirtól. Na, nem
mintha én olvastam volna, de legalább a nevét hallottam már.
 Egy utolsó kísérletet teszek még, hogy megpróbáljam menteni Torunt:
– Egy napon ezek sok pénzt érnek majd.
Davidsson felém fordul, és úgy néz rám, mintha gyengeelméjű volnék –
majd egy szó nélkül kisétál a házból.
Amikor bemegyek a szobánkba, látom, hogy Torun az ablaknál ül, és
azonnal tudom, hogy hallotta az egész beszélgetést. Bár már szinte
teljesen vak, most mégis kibámul az ablakon.
Próbálok vele másról beszélgetni, de ő csak a fejét rázza.
– Ragnarnak igaza van – mondja. – Az egész csak szemét, semmi más.
Miután Markus elment, már én sem járkálok fel a szénapadlásra.
Túlságosan is emlékeztet rá az a hely, és most túlságosan is üres minden.
De persze azért levelezünk. Én vagyok a szorgalmasabb levélíró: hosszú
leveleket vagyok képes egyetlen rövidke irományára válaszolni.
Markus ritkás levelei főként a katonai gyakorlatokról szólnak, mire én
újabb levelek tucatjait töltöm meg az álmaimmal és terveimmel. Mikor
találkozunk ismét? Mikor kap eltávot? Mikor szerel le?
Markus nem tudja pontosan, de megígéri, hogy találkozunk, hamarosan.
Kezdek rájönni, hogy el kell tűnnöm Åluddenből, komppal át kell
mennem a szárazföldre, hogy Markusszal találkozhassak. De hogyan
hagyhatnám itt Torunt? Nem, az teljesen lehetetlen.
 27

Henrik tudta jól, hogy a rendőrség a nyomában van. Az elmúlt héten két
alkalommal is hagyott egy rendőr üzenetet az üzenetrögzítőjén, és
kihallgatásra hívta.
Ő pedig nem ment el.
Az efféle bújócskát persze nem lehet a végtelenségig játszani, de időre
volt szüksége ahhoz, hogy betörői karrierjének összes nyomát
eltüntethesse. Mindezek közül a legkézenfekvőbb bizonyíték a szajré volt
a halászkunyhóban.
– Nem maradhat tovább nálam a cucc – mondta, amikor felhívta
Tommyt. – Gyertek át, és vigyétek el.
– Oké… – Tommy a legkevésbé sem tűnt idegesnek. – Hétfőn megyünk a
kocsival, úgy három körül.
– És hozzátok a lóvét is?
– Persze – mondta Tommy. – Nyugi, öregem!
Hétfő a szenteste előtti nap volt. Henrik Marnäsben dolgozott, de már
kettőkor befejezte a munkát, és onnan egyenesen az enslundai
halászkunyhóhoz ment.
Amikor kiért a parti útra, az időjárás-jelentésből megtudta, hogy Öland
és Gotland térségében erős havazás és szél várható, a Balti-tengerre pedig
harmadfokú figyelmeztetést adtak ki. Az idő azonban pillanatnyilag még
szép volt, az ég pedig sötétkékbe öltözött. Kelet felől ugyan egy szürke
felhőtakaró közeledett a sziget felé, de hát Henrik úgyis hamarosan
hazatér Borgholmba.
Szokás szerint teljesen kihalt volt a halászkunyhó környéke. Henrik
bekanyarodott, és a fehér csónak elé tolatott, amely egy taligán állt.
A megelőző hétvégén itt voltak kint Camillával. A lány szeretett volna
benézni a kunyhóba, de Henriknek sikerült elterelnie a figyelmét, és
inkább felhúzták ketten a csónakot a vízből, és leszedték a külmotorját.
Akkor nem jutott idő rá, hogy egy ponyvával le is takarják a csónakot, de
most elintézi azt is.
Amikor kiszállt az autóból, megcsapta a tengeri moszat illata, erről
pedig eszébe jutott a nagyapja. Aztán megfogta a taligát, és rákapcsolta az
autóra.
Az, hogy a szajréból esetleg elrejthetne valamit saját magának, csak egy
kicsit később jutott eszébe, amikor már bent állt a kunyhóban, és
végignézett az őszi zsákmányon. Úgy száz darab kisebb és nagyobb tárgy
hevert ott, antik és modern egyaránt. Henrik nem igazán tudta, hogy
miket is zsákmányoltak, és alighanem a fivérek is ugyanígy voltak ezzel.
A csónakja nem volt nyilvántartásba véve, vagyis a rendőrség sem tud
róla semmit. Ha tehát lerakja Borgholmban a csónakot valahol, akkor
megy érte, amikor csak jólesik.
Pillanatok alatt döntött. Felemelte az egyik vázát (valószínűleg megér
ötezer koronát valamelyik régiségkereskedésben), és kivitte a csónakhoz.
A hó már elkezdett esni, nagy, tollszerű pelyhekben.
Óvatosan lerakta a vázát a vezetőülés mellé, majd visszament a
kunyhóhoz, és átcipelt egy láda whiskyt.
Henrik végül körülbelül tíz tételt pakolt át a csónakba, elrejtve őket az
ülések közé. Most már szinte teljesen tele volt a csónak a lopott holmival.
Hozott a kunyhóból egy zöld ponyvát, ráhúzta a csónakra, sőt hozzá is
kötözte egy hosszú kötéllel.
Akkor ezzel meg is volna.
A hópelyhek továbbra is hullottak, vékony fehér takaróval vonva be a
talajt.
Amikor Henrik visszament, hogy bezárja a kunyhót, tompa
motorzúgásra lett figyelmes, így megfordult.
A fák között egy autó közeledett, egy fekete furgon.
Megérkeztek a Serelius fivérek, majd leparkoltak Henrik csónakja
mellett.
Nyílt az ajtó, majd csukódott.
– Helló, Henrik!
A fivérek mosolyogva közelítettek felé. A hidegnek megfelelően voltak
öltözve, fekete dzsekiben, bakancsban, fejükre prémes vadászsapkát
húztak.
Tommyn hatalmas síszemüveg volt, mintha a hegyekbe készült volna
szabira. Vállán ott lógott az öreg mauzer.
Valamit szívott, ezt Henrik annak ellenére látta rajta, hogy a
napszemüveg eltakarta Tommy szemét. Biztos a szokásos anyag. Nyakán
szokás szerint karmolás nyoma vöröslött, az álla pedig reszketett. Ez
bizony nem jó jel.
– Na, hát akkor itt volnánk – mondta Tommy. – Gyöttünk boldog karit
kívánni.
Amikor Henrik nem felelt, Tommy hangos hahotában tört ki.
– Na persze, nemcsak ezért… hanem elvisszük a cuccokat is, ahogy
megbeszéltük.
– A cuccokat – mondta Freddy.
– A szajrét.
– És a lóvé? – kérdezte Henrik.
– Persze, persze, a lóvé. Testvériesen osztozunk. – Tommy továbbra is
mosolygott. – Csak nem gondolod, hogy tolvajok vagyunk?
Régi vicc volt, de Henrik feszülten mosolygott, és rájött, hogy korábban
szó sem esett közöttük arról, miként is osztják majd fel a szajrét.
Freddy a kunyhóhoz ment, szélesre tárta az ajtót, majd belépett a
sötétségbe. Hamarosan kezében egy tévével jött ki.
– Erről beszéltünk – szólt Henrik. – Hogy testvériesen osztozunk.
Tommy a csónak felé lépett.
– Most már ideje hazaszállítanom az öreg járgányt – mondta Henrik. – Ti
pedig továbbálltok?
– Ja… visszamegyünk Koppenhágába, csak előbb még felmegyünk ahhoz
a házhoz a világítótornyoknál. – Tommy észak felé mutatott. – Meg
akarjuk keresni a festményeket. Jössz te is?
Henrik megrázta a fejét. Most látta, hogy Freddy berakta a tévét a
furgonba, és visszatért a halászkunyhóhoz.
– Nem, nem érek rá – felelte. – Amint mondtam, haza kell vinnem a
csónakot télre.
– Ja, értem – felelte Tommy, és a taligát kezdte el tanulmányozni. – És
hol fogod tárolni?
– Odalent Borgholmban, egy műhely mögött.
Tommy megrántotta a kötelet, amellyel Henrik a ponyvát rögzítette, és
megkérdezte:
– És ott biztonságban lesz?
– Bekerített terület, úgyhogy igen.
Henrik szíve egyre hevesebben vert. Alaposabban le kellett volna
kötöznie a ponyvát. Hogy elterelje Tommy figyelmét, ismét beszélni
kezdett.
– Tudod, mit láttam errefelé az ősszel?
– Nem.
Tommy a fejét rázta, de nem vette le a szemét a leponyvázott csónakról.
– Októberben történt – folytatta Henrik –, amikor kijöttem, hogy
kipakoljam a csónakot… egy motorcsónakot láttam errefelé, alighanem
észak felől jött. Az åluddeni tornyoknál kötött ki, egy fiatal fickó vezette…
és este azt a nőt holtan találták, vízbe fulladt, pontosan ugyanott. Ezen
azóta elgondolkodtam párszor.
Túl sokat beszélt, és túl szaporán. Tommy azonban odafordult hozzá.
– Kiről fecsegsz itt összevissza?
– Arról a nőről, aki abban a házban lakott – felelte Henrik. – Katrine
Westin, akinél a nyáron dolgoztam.
– Åludden – szólt Tommy –, ahova most megyünk… szóval gyilkosságot
láttál?
– Nem, csak egy motorcsónakot láttam – felelte Henrik. – De nekem egy
kicsit furcsa volt… elvégre pont ezután találták holtan azt a nőt.
– Azt a kurva – felelte Tommy, de nem úgy tűnt, mint akire mélyebb
hatást tett volna a történet. – És elmondtad valakinek?
– Mármint kinek? A zsaruknak?
– Ja, ja – felelte Tommy –, még a végén megkérdezték volna, hogy te mit
kerestél itt. Talán még a kunyhódba is benéztek volna, aztán végül téged
varrnak be.
– Mármint úgy érted, minket – szólt Henrik.
Tommy ismét a taligára nézett.
– Freddy idejövet elmesélt egy sztorit – mondta. – Egész jó volt.
– És mi volt az?
– Egy srácról szól, meg egy csajról… Amerikába mennek nyaralni,
utazgatnak erre-arra, mígnem az egyik pihenőn belebotlanak egy
bűzösborzba. Azelőtt még nem láttak soha bűzösborzot, és nagyon
megtetszik nekik. A csaj haza akarja hozni Svédországba, de a srác szerint
ilyen állatot úgysem engednének be a vámnál. Erre a bige azt javasolja,
hogy az ő bugyijában vigyék be az állatot. „Ja, ez végül is nem is rossz
ötlet”, mondja a srác, „de mit csináljunk a szaggal?”
Tommy megvakarta a nyakát, és hatásszünetet tartott a csattanó előtt:
– „Ó, az nem probléma”, mondja a csaj. „Elvégre a borz is büdös.”
Tommy felkacagott. Aztán megfordult, és megrántotta a ponyvát.
– Elvégre a borz is büdös – ismételte meg.
– Várj egy kicsit… – kezdte Henrik.
De Tommy nem várt, hanem félrerántotta a ponyvát. Csak egy darabkát
sikerült felszakítania, de ez elég volt ahhoz, hogy meglássa a szajrét.
– Hát így állunk – mondta Tommy, és belenézett a csónakba. Aztán a
földre mutatott. – El kellett volna tüntetned a hóban a nyomokat, Henke…
a vak is láthatja, hogy oda-vissza szaladgáltál a csónak meg a kunyhó
között.
Henrik a fejét rázta.
– Csak elraktam néhány cuccot…
– Néhányat? – kérdezte Tommy, és fenyegetően lépett felé.
Henrik hátrálni kezdett.
– És? – kérdezte. – Rászolgáltam ezekre itt. Minden kirándulásunkat
megterveztem, ti pedig csak…
– Henke – szólt Tommy –, túl sokat pofázol.
 – Még hogy én? Inkább…
De Tommy nem figyelt, csak behúzott neki egyet. Ütése kemény volt, és
Henrik gyomrát érte, hátra is tántorodott tőle. Mögötte egy nagyobb
kődarab volt, arra rogyott le. Aztán lenézett. A kabátja széthasadt: egy
nagy darabon felszakította valami.
Tommy végigtapogatta Henrik zsebeit, és kivette a kocsikulcsokat.
– Maradj veszteg… ha megmoccansz, megváglak még egyszer.
Henrik nem mozdult. Lüktetni kezdett a hasa.
A fájdalom hullámokban jött, és két hullám között Henrik előrehajolt és
hányt.
Tommy hátrált pár lépést, megigazította a vállán a puskát, és zsebre
vágta a csavarhúzót.
Henrik rekedtesen köhögött, és felnézett rá.
– Tommy…
De Tommy csak a fejét rázta.
– Azt hiszed, hogy tényleg Tommynak és Freddynek hívnak minket? De
hiszen ez csak a művésznevünk.
Henrik kifogyott a szavakból, és az erejéből is. Mozdulatlanul ült tovább
a kövön.
Egy kicsit távolabb Freddy szorgalmasan pakolta be a szajrét a furgonba,
majd amikor elkészült, bevágta az ajtót.
– Kész vagyok!
– Zsír. – Tommy kiegyenesedett, megvakarta az állát, és Henrikre
pillantott. – Te meg visszamész busszal… vagy ami jár errefelé, mondjuk
lovas szekérrel?
Henrik nem felelt. Ott maradt a kövön, és a Serelius fivérek után nézett.
Freddy szép komótosan ült be a furgon volánja mögé, Tommy pedig
Henrik Saabjában helyezkedett el.
A fivérek a csónakját és a kocsiját is ellopták, ő pedig tehetetlenül nézte
végig.
Az autók lassan eltűntek a part menti úton.
 Végül elvette a kezét a hasáról, és megnézte. Kabátja a hasadás mentén
már vöröslött a vértől.
Ennek ellenére nem vérzett olyan nagyon, éppen csak egy kicsit. Henrik
egyszer volt vért adni Borgholmban, akkor fél litert csapoltak le róla. Ez itt
igazán semmiség volt.
Egy kis gyomorfájás, sokk és hányás, nem több. Semmi vész.
Végül sikerült felkelnie a kőről. A vér úgy lüktetett a hasában, ahogyan
a hullámok csapódtak a partnak, de tudott járni. A beleinek és a májának
valószínűleg nem esett baja.
A tenger felől egyre hidegebb levegő kezdett áramlani befelé. Henrik
arra gondolt, hogyan halt meg egy téli napon a nagyapja itt, a kietlen
parton. De aztán elhessegette ezt a gondolatot.
Kezét a hasára szorítva a kunyhó felé indult. Az ajtó félig nyitva volt, ő
pedig megállt a küszöbön.
Minden lopott holmi eltűnt. Az egyetlen vigasza az volt, hogy Freddy és
Tommy az ódon lámpást is magával vitte; talán most már a fivérek fogják
hallani azt az idegtépő kopogást.
Henrik nagy nehezen átlépett a küszöbön, és nagyapja gyalupadjához
lépett.
Ott hevert Algot régi fejszéje, nem túl nagy, de erős; a sarokban pedig a
kasza. Magához vette mindkettőt, majd visszabotorkált a hóba.
A lakat leesett a hóba, és Henrik nem találta meg, úgyhogy csak annyit
tehetett, hogy behúzza maga mögött az ajtót.
Aztán nekivágott a part mentén a hótengernek, távol az úttól és a
halászkunyhóktól.
Leszegett fejjel haladt észak felé, miközben a szél egyre erősebben fújt.
Sapkája és vastag kabátja megvédte a széllökésektől, de orrát és fülét
marta a hideg.
Henriket azonban most nem érdekelte a hideg, csak ment előre konokul.
A Serelius fivérek, vagy hogy az istenbe hívják őket, leszúrták, és
ellopták a csónakját. És most, ha minden igaz, Åludden felé tartanak.
Ez esetben viszont össze fognak futni Henrikkel.
 28

Tilda becsengetett Henrik Jansson borgholmi lakásának ajtaján. Mellette

álldogált csendben Mats Torstensson, az egyik városi kolléga.
A szenteste előtti nap volt, és igazából ennek az egész ügynek már jóval
korábban el kellett volna intéződnie, csak hát Henrik nem jelent meg az
őrsön kihallgatásra. Márpedig ha magától nem jön, akkor kénytelenek
lesznek bevinni őt.
Minden csendes volt. Tilda ismét becsengetett, de senki sem nyitott
ajtót, és nem is hallatszott bentről semmi hang. Lenyomta a kilincset – de
az ajtó zárva volt.
– Biztos elutazott – vetette fel Torstensson. – Anyucihoz vagy apucihoz
ment karácsonyozni.
– A főnöke szerint ma dolgozni volt valahol – mondta Tilda. – Ugyan
csak fél napot, de…
Még egyszer becsengetett, ebben a pillanatban azonban hallották, hogy
csukódik a bejárati ajtó, majd valaki megindult felfelé a lépcsőn. Tilda és
Torstensson egyszerre néztek a hang irányába – de csak egy kamaszlány
igyekezett felfelé, nyaka és fél arca piros sálba bugyolálva, kezében egy
szatyornyi karácsonyi ajándék. Az egyenruhás rendőrökre pillantott, de
amikor kinyitotta a Henrikével szemközti ajtót, Tilda odalépett hozzá, és
megszólította:
– A szomszédodat keressük… Henriket. Tudsz róla valamit?
A lány Henrik névtáblájára pillantott.
– A munkahelyén esetleg?
– Ott már voltunk.
A lány eltöprengett.
– Akkor talán a halászkunyhójánál.
– És az hol van?
 – A keleti parton… valahol. Nyáron el akart vinni engem oda fürödni, de
én nem akartam.
– Nagyszerű – felelte Tilda. – Akkor kellemes ünnepeket!
A lány bólintott, de olyan pillantást vetett a szatyorra, mintha máris
teljes szívből unná a karácsonyt.
– Hát akkor ennyi volt – mondta Torstensson. – Akkor majd az ünnepek
után cserkésszük be a fickót.
– Mármint ha nem hajtunk át rajta hazafelé menet – jegyezte meg Tilda.
Fél három volt. Az utca hideg volt, és szürke, majdnem mínusz tíz fok, és
már alkonyodott.
– Negyedóra múlva végzek – mondta Torstensson, amikor kinyitotta a
kocsiajtót. – Aztán a városba kell mennem… be kell még szereznem pár
karácsonyi ajándékot.
Az órájára pillantott. Gondolataiban már otthon volt, egy üveg
karácsonyi sörrel a kezében.
– Én meg még telefonálok egyet… – mondta Tilda.
Az ő ötnapos szabadsága is közeledett, de nem akarta kiereszteni a kezei
közül Henrik Janssont.
Beült az autóba, és aznap már másodszor felhívta Jansson főnökét. Tőle
megtudta, hogy Henrik kunyhója Enslundában van.
Délre Marnästől, Åluddenhez egészen közel.
– Visszaviszlek az őrsre – mondta Tilda. – Utána elugrom Enslundába.
Biztos nincsen ott, de legalább megnézem.
– Veled megyek, ha gondolod.
Torstensson rendes fickó volt, és egészen biztosan komolyan gondolta a
felajánlást annak ellenére, hogy a sarkában volt a karácsony, de Tilda
megrázta a fejét.
– Köszönöm, de elintézem egyedül – mondta. – Ha Jansson a kunyhóban
van, elcsípem, visszahozom ide, és tönkreteszem a karácsonyát. Ha meg
nem, akkor megyek haza ajándékokat csomagolni.
– Vezess óvatosan! – mondta Torstensson. – Hóvihart jeleztek,
gondolom, hallottad?
 – Igen – felelte Tilda. – De téli gumi van az autón.
Visszamentek az őrsre. Amikor Torstensson bement, Tilda megfordult
az autóval, és éppen kihajtani készült a parkolóból, amikor ismét nyílt az
ajtó.
Mats Torstensson volt az, és neki integetett. Tilda letekerte az ablakot,
és kidugta a fejét.
– Mi az?
– Látogatód van – mondta.
– Kicsoda?
– A vezető tanárod.
– A vezető tanárom?
Tilda nem értett semmit, de leparkolt, és Matsszal együtt bement az
őrsre. A recepción nem volt senki. Az ablakban adventi gyertyák égtek, és
a legtöbb rendőr már szabadságon volt.
– Sikerült elcsípnem – mondta Torstensson.
Egy vállas férfihoz beszélt, aki a várószobában ült az egyik fotelben.
A férfin dzseki volt, és egy világosszürke rendőrségi póló. Elégedetten
mosolygott, amikor Tilda belépett.
– Épp a közelben jártam – mondta, miközben felkelt. Egy piros papírba
csomagolt hatalmas ajándékot nyújtott át. – Csak boldog karácsonyt
akartam kívánni.
Martin Ahlquist volt az, ki más.
Tilda igyekezett fenntartani a látszatot, és mosolyogni próbált.
– Nahát, szervusz, Martin… neked is boldog karácsonyt!
Ajkáról gyorsan lehervadt a mosoly, de Martin annál szélesebben
mosolygott.
– Kérsz kávét?
– Köszönöm – felelte Tilda. – De igazság szerint most éppen nem érek rá.
Azért az ajándékot átvette (a súlyából ítélve egy doboz csokoládé
lehetett), odabiccentett Mats Torstenssonnak, majd visszament a
parkolóba.
 Martin követte, Tilda pedig megfordult. Most már nem kell
megjátszania magát.
– Mi a fenét művelsz?
– Ezt hogy érted?
– Hívogatsz, most meg idejössz egy ajándékkal… Minek?
– Hát… tudni akartam, hogy vagy.
– Remekül – felelte Tilda. – Úgyhogy most már szépen haza is mehetsz…
a feleségedhez és a gyerekeidhez. Mindjárt itt a karácsony.
De Martin továbbra is csak mosolygott rá.
– Elrendeztem mindent – mondta. – Karinnak azt mondtam, hogy
Kalmarban éjszakázom, és holnap korán reggel megyek haza.
Úgy tűnt, Martin számára minden probléma csupán gyakorlati jellegű –
hogy rendben tudja tartani a hazugságait.
– Akkor hát menj – mondta Tilda. – Aludj Kalmarban.
– Miért? Itt is alhatok, Ölandon.
Tilda sóhajtott, és az autójához lépett. Kinyitotta az ajtót, és a hátsó
ülésre hajította Martin ajándékát.
– Most nem érek rá cseverészni. Be kell cserkésznem egy srácot.
Ezzel bevágta az ajtót, még mielőtt Martin válaszolhatott volna. Aztán
indított, és kikanyarodott az őrsről.
Hamarosan meglátott egy kék Mazdát a visszapillantó tükörben.
Martin autója. Őt követi.
Borgholmból észak felé tartva azon morfondírozott, hogy miért is nem
volt kitartóbb, miért nem próbálta lepattintani a férfit. Hiszen
kiabálhatott és köpködhetett volna – azt talán még Martin is képes lett
volna megérteni.
Amikor Tilda elérte a sziget keleti partját, már fél négy volt. A nappali
fény szinte teljesen eltűnt, az ég szürkésfeketére váltott, és az addigi
csendes hószállingózás egyre agresszívabb és erőteljesebb lett.
A hópelyhek már nem táncoltak és szálldostak a levegőben, hanem
kemény támadásba lendültek, nekivágódva a rendőrautónak, és azonnal
ráfagyva az ablaküvegre.
 Tilda rákanyarodott az enslundai keskeny útra. Martin Mazdája még
mindig ott volt nem sokkal mögötte.
Az autó lámpájának fényénél láthatta, hogy több keréknyom is van
előtte, és amikor az út a tengertől úgy ötven méterrel véget ért, Tilda arra
számított, hogy legalább egypár parkoló autót fog látni a placcon.
De senki és semmi.
Nem volt ott más, csak néhány friss nyom a hóban: bakancsnyomok az
egyik kunyhó és a keréknyomok között. Ám a hópelyhek már ezeket is
elkezdték ellepni.
A Mazda is bekanyarodott, és megállt mögötte.
Tilda felvette rendőrsapkáját, és a kemény ellenszéllel küzdve üggyel-
bajjal kinyitotta az autó ajtaját.
Jegesen metsző volt a hideg itt a Balti-tenger mellett, annyira, hogy a
kietlen táj még ellenségesebbnek tűnt tőle. A hullámok a partnak
csapódtak, széttörve a vékony jégtakarót.
Martin kiszállt az autójából, és Tildához lépett.
– Az a srác, akit be akarsz vinni… itt van valahol?
Tilda csak kurtán bólintott. Legszívesebben nem beszélt volna most
Martinnal egyáltalán.
Martin határozott léptekkel ment a halászkunyhók felé. Úgy tűnt,
elfelejtette, hogy már nem rendőr, hanem tanár.
Tilda nem szólt semmit, csak ment utána.
Amikor közelebb értek, ütemes kopogásra lettek figyelmesek – az egyik
kunyhó ajtaját verte a szél. A hóban majdnem az összes nyom ehhez a
kunyhóhoz vezetett.
Martin kinyitotta az ajtót, és benézett.
– Ez az övé?
– Nem tudom… de nagyon úgy tűnik.
A tolvajok mindig félnek más tolvajoktól, gondolta Tilda, éppen ezért
szerelnek óriási lakatot az ajtajukra. És ha Henrik Jansson elfelejtette
bezárni ezt itt, akkor valami előre nem látható dolognak kellett történnie.
Martin mellé lépett, és ő is benézett a sötétbe. Egy munkapad, néhány
régi halászháló és más halászfelszerelés meg szerszám volt odabent, egyéb
semmi.
– Nincs itthon a srác – jegyezte meg Martin.
Tilda nem felelt. Belépett a kunyhóba, és előrehajolt: a padlón apró
cseppek fénylettek.
– Martin! – kiáltotta.
A férfi odafordult, Tilda pedig a padlóra mutatott.
– Szerinted ez mi?
Martin odahajolt.
– Friss vér – mondta.
Tilda kiment, és körbenézett. Valaki megsebesült, talán meglőtték vagy
megkéselték, de mégiscsak el tudott innen menni.
Továbbment a part mentén, ahol a szél még erősebben fújt. Néhány
elmosódott bakancsnyomot látott, melyek észak felé vezettek.
Tilda azon töprengett, hogy esetleg a part mentén követi a nyomokat,
dacolva a széllel és a tenger jeges hidegével, de belátta, hogy a nyomokat
hamar betemeti a hó.
Emberi távolságban csak két ház van a közelben, legalábbis amennyire
Tilda tudta: Carlssonék tanyája és attól északra Åludden. Henrik Jansson,
vagy akárki, akinek a nyomai a hóban látszottak, éppen úton lehet az
egyik felé.
Egy heves széllökés csapta meg Tildát, amint megfordult.
Elindult visszafelé a kunyhókhoz, eltávolodva a parttól.
– Hova mész? – kiáltotta Martin.
– Nem mondhatom meg – felelte a rendőrautó felé lépkedve.
Beszállt anélkül, hogy megnézte volna, Martin követi-e. Aztán
bekapcsolta az adóvevőt, és a borgholmi központot hívta. Jelenteni akarta
a feltételezett veszekedést a kunyhóknál, valamint azt is, hogy megy
tovább észak felé.
De nem jelentkezett be senki.
A havazás egyre csak erősödött. Tilda gyújtást adott, maximumra
tekerte a fűtést, működésbe hozta az ablaktörlőt, majd lassan elindult.
A visszapillantó tükörben látta, hogy mögötte felgyulladnak a Mazda
belső lámpái, amikor Martin kinyitja az ajtót, majd felkapcsolja a
fényszórót, és követni kezdi az ő autóját.
Tilda gyorsított – majd kelet felé nézett, és látta, hogy eltűnt a horizont.
A tenger felett szürkésfehér hófüggöny lógott fenyegetőn, és gyorsan
közeledett a part felé.
 29

Joakim alkonyatkor a konyhában állt, és az egyre erősödő hóesést nézte.

Fehér lesz a karácsony Åluddenben.
Aztán az istálló felé pillantott. Az ajtó most csukva volt, és nem is
vezettek oda nyomok a hóban. Előző este óta nem járt arrafelé, de nem
tudott másra gondolni, csak a rejtett szobára.
A holtak szobája, templomi padokkal.
Az egyik padon feküdt precízen összehajtogatva Ethel kabátja a többi
emléktárgy között. Joakim nem nyúlt hozzájuk.
Katrine tette oda. Nyilván megtalálta ősszel a szobát, és a padra tette a
farmerdzsekit, anélkül hogy erről Joakimnak szólt volna. Joakim azt sem
tudta, hogy Ethel dzsekije Katrinénél van.
A felesége titkolt előle valamit.
Joakim anyja küldte el a kabátot Åluddenbe, amit Joakim akkor tudott
meg, amikor felhívta Ingridet. Egészen addig úgy képzelte, hogy Ingrid
bedobozolta Ethel dzsekijét, majd felrakta a padlásra.
– Nem, lehoztam onnan, barna papírba csomagoltam – mondta Ingrid –,
azután postára adtam Katrinének… még valamikor augusztusban.
– De miért? – kérdezte Joakim.
– Hát mert megkért rá… Katrine felhívott a nyáron, hogy kölcsönkérje a
kabátot. Valamit meg akar nézni rajta, ezt mondta, úgyhogy elküldtem
neki. – Ingrid szünetet tartott. – Nem mesélte neked?
– Nem.
– Nem beszéltetek egymással?
Joakim nem felelt. Szerette volna azt mondani, hogy ők természetesen
beszélgettek egymással, és maradéktalanul megbíztak egymásban – de
Joakim még emlékezett, milyen különös tekintettel nézett rá Katrine,
amikor megkapták Ethel halálhírét.
 Katrine átölelte Liviát, és csillogó szemekkel nézett, mintha valami
csodálatos dolog történt volna.
Amikor lement a nap, Joakim nekiállt vacsorát főzni. Talán egy kicsit korai
volt december huszonharmadikán karácsonyi ételt felszolgálni, de ő a
maga részéről mihamarabb el akarta kezdeni az ünneplést.
Tavaly is ugyanígy volt. Nővére a hónap elején halt meg, és a karácsonyi
ünnepek alatt egyszer sem ejtették ki a nevét – Katrine és Joakim ehelyett
még több ajándékot és még több ételt vásárolt, mint korábban. Fénnyel és
díszekkel töltötték meg Almaudvart.
De Ethel jelenléte mindezek ellenére persze nagyon is érezhető volt.
Minden egyes alkalommal, amikor Katrine és ő poharukban üdítővel
koccintottak, Joakim mindig rá gondolt.
Elfojtotta a könnyeit, és tovább keresgélt a karácsonyi receptkönyvben,
igyekezett a legjobbat kihozni magából a konyhában, miközben odakint
egyre sűrűsödtek az árnyak.
Megsütötte a kolbászt és a húsgombócot, felvagdosta a krémsajtot és a
káposztát, aztán megmelegítette az oldalast. Megsütötte a sonkát,
meghámozta a krumplit, és megkente a kalácsot. Angolnát, heringet és
lazacot tett egy tálra, majd megmelegítette a gyerekek kedvencét: a sült
csirkét és a sült krumplit.
Joakim egymás után rakta a tálakat az asztalra, de az asztal alatt ejtőző
Raszputyinnak is jutott egy tányérnyi friss tonhal.
Fél ötkor odakiáltott Liviának és Gabrielnek:
– Kész a vacsora!
A gyerekek bementek a konyhába, és megálltak az asztal mellett.
– Sok ennivaló – mondta Gabriel.
– Így néz ki egy karácsonyi asztal – mondta Joakim. – Mindenki vesz
magának egy tányért, és vesz egy kicsit mindenből.
Livia és Gabriel engedelmeskedett, legalábbis egy bizonyos határig: a
csirkéből és a krumpliból bőven szedtek maguknak, meg egy kis szószt is
tettek a tányérjukra, de a hal és a káposzta nem érdekelte őket.
Joakim a két gyerekkel a nyomában bement a nagy nappaliba, és helyet
foglaltak a csillár alatti asztalnál. Üdítőt töltött, és kellemes karácsonyt
kívánt a gyerekeknek. Arra számított, hogy megkérdik majd, miért került
egy negyedik tányér is az asztalra, de a gyerekek nem szóltak semmit.
Nem mintha komolyan hitt volna abban, hogy Katrine ezen az estén
visszatér, de legalább képzelheti azt, amíg az üres széket bámulja, hogy
mégiscsak ott van valahol a közelben.
Elvégre így kellett volna lennie.
Az ő édesanyja is pontosan ezért rakott ki egy plusztányért az asztalra
karácsonykor. De hát Ethel nyilván sosem jött el.
– Most már mehetek, apu? – kérdezte Livia tíz perc elteltével.
– Nem – vágta rá Joakim.
– De már megettem a vacsorát.
– Akkor is maradj még!
– De én tévét akarok nézni.
– Én is – mondta Gabriel, akinek még mindig rengeteg étel volt a
tányérján.
– Lovaglás megy a tévében – mondta Livia, mintha ez valami súlyos érv
volna.
– Maradj a helyeden! – felelte Joakim szigorúbb hangon, mint ahogy
szerette volna. – Fontos, hogy együtt ünnepeljük a karácsonyt.
– Hülye vagy – mondta Livia, és rámeredt.
Joakim sóhajtott.
– Együtt ünneplünk – ismételte meg, különösebb meggyőződés nélkül.
A gyerekek eztán nem szóltak semmit, de legalább a helyükön
maradtak. Livia végül felkelt, és tányérral a kezében kiment a konyhába,
utána Gabriel. Mindketten egy jókora adag húsgombóccal tértek vissza.
– Nagyon esik a hó, apu – mondta Livia.
Joakim kinézett az ablakon, és látta, hogyan keringenek a hópelyhek a
levegőben.
– Nagyon jó. Akkor majd kimehetünk szánkózni.
Livia morcos hangulata olyan gyorsan elszállt, amilyen gyorsan jött, és
hamarosan együtt csacsogott Gabriellel az ajándékokról. Láthatóan
egyikük sem foglalkozott azzal, hogy miért van egy negyedik szék is az
asztalnál, Joakim azonban unos-untalan odapillantott.
De mit is várt vajon? Hogy egyszercsak nyílik a bejárati ajtó, és belép
rajta Katrine?
A régi falióra egyetlenegyet ütött – már fél hat volt, odakint pedig
csaknem minden fény eltűnt már.
Amikor Joakim az utolsó húsgombócfalatot is lenyelte, és Gabrielre
pillantott, észrevette, hogy a fiát hamarosan elnyomja az álom. Ma este
kétszer annyit evett, mint szokott, és most mozdulatlanul ült a helyén, és
a tányérjára meredt.
– Gabriel, szeretnél aludni egy kicsit? – kérdezte. – És akkor utána
tovább fenn tudsz maradni?
Gabriel először csak bólintott, de aztán így szólt:
– Akkor játszhatunk. Te meg én, meg Livia.
– Jó, játszunk majd.
Joakim hirtelen ráeszmélt, hogy fia alighanem teljesen elfelejtette
Katrinét. De miért is volna ez meglepő, elvégre mire emlékszik ő maga
hároméves korából? Semmire a világon.
Elfújta a gyertyát, és a maradék ételt berakta a hűtőbe. Aztán
megágyazott Gabrielnek, és lefektette.
Livia nem akart ilyen korán aludni, inkább lovakat akart nézni, úgyhogy
Joakim bevitte a szobájába a kistévét.
– Jó lesz így? – kérdezte. – Én meg kimegyek egy kicsit.
– Hova? – kérdezte Livia. – Te nem akarod nézni a lovaglást?
Joakim a fejét rázta.
– Hamarosan visszajövök – felelte.
Azzal kiment, és a fa alól felvette Katrine ajándékát. Magához vett egy
zseblámpát, majd kabátot és bakancsot húzott.
Most már elkészült.
A falitükör előtt megállt, és megszemlélte önmagát. A folyosó
homályában alig látta saját képmását. Hirtelen az a gondolata támadt,
hogy a testén keresztül képes látni a szoba körvonalait.
 Ő maga is kísértetnek érezte magát. A ház kísértetei közé tartozik ő is.
Megszemlélte a fehér színű angol tapétát a tükör körül, meg a
szalmakalapot, amely a falon lógott, mintegy a vidéki élet jelképeként.
Hirtelen az egész annyira értelmetlennek tűnt – egyáltalán mi késztette
őt és Katrinét arra, hogy állandóan renováljanak, és lakásokat
bútorozzanak be? Lakásaik csak egyre nagyobbak és nagyobbak lettek; és
amint készen lettek az egyikkel, már neki is álltak a következőnek, hogy
minél alaposabban eltüntessék az előző lakók nyomait. De miért?
Gondolatait halk nyávogás szakította félbe. Joakim megfordult, és egy
kis négylábút pillantott meg összekucorodva a rongyszőnyegen.
– Ki akarsz menni, Raszputyin?
Az üvegezett veranda felé indult, de a macska nem követte őt, csak
bámult Joakim után, majd a konyha felé osont.
A szél befújt az udvarba, és megrezegtette az ablaktáblákat.
Joakim kinyitotta a bejárati ajtót, és érezte, ahogy a szél belekap.
A széllökések egyre csak erősödtek, apró nyilakká változtatva a
hópelyheket.
Óvatosan lement a lépcsőn, és hunyorgott.
Az ég a tenger felett sötétebb volt, mint valaha, mintha a nap örökre
itthagyta volna a Balti-tengert. A felhőtakaró fenyegető szürke és fekete
színekbe öltözött – óriási északkeleti hófelhők közeledtek vészes
gyorsasággal a part felé.
Lecsapni készült a vihar.
Joakim a házak közötti kavicsos útra lépett, ki a szélbe és hóba. Eszébe
jutott Gerlof figyelmeztetése, hogy bizony egy hóviharban el lehet tévedni
– egyelőre azonban csak egy vékony hóréteg fedte a talajt, és egy ilyen
rövid kirándulást azért talán mégiscsak minden kockázat nélkül
megengedhet magának.
Az istálló ajtajához lépett, és kinyitotta.
Semmi mozgást nem észlelt odabent.
Szeme sarkából azonban egy csillanásra lett figyelmes. Megállt és
megfordult. A világítótorony fénye volt. Az északi tornyot eltakarta az
istálló, de a déli a szokásos vörös fényével villogott felé.
 Joakim belépett az istállóba, a szél pedig a hátában volt, mintha követni
akarná befelé. Ő azonban egy erőteljes rántással becsapta maga mögött az
ajtót.
Néhány másodperccel később felkapcsolta a villanyt.
Az izzók mint valami sápadt napok, úgy lógtak az istálló sötét
univerzumában. Ezek aztán képtelenek lesznek elűzni a fal menti
árnyakat.
A tetőn keresztül hallani lehetett a szél süvítését, de az épület szilárdan
állt talapzatán. Ez az épület sok vihart átvészelt már.
A padláson ott volt Katrine és a többi halott neve, de Joakim ezen az
estén sem ment fel oda a lépcsőn, inkább ment befelé, oda, ahol sok-sok
télen át álltak a jószágok.
Az istálló legbelső részében még mindig tiszta és pormentes volt a
kőpadló.
Joakim térdre ereszkedett, majd hasra feküdt, aztán átcsúszott a
nyíláson, egyik kezében a zseblámpával, a másikban Katrine ajándékával.
Ahogy átért, felkelt, és felkapcsolta a zseblámpát. Fénye halovány volt,
alighanem hamarosan elemet kell cserélni benne, de a létrát mindenesetre
látja így is.
Joakim fülelt, de továbbra is tökéletes csend borult az istállóra.
Két lehetősége volt: vagy áll tovább egy helyben, vagy mászni kezd – de
Joakim tétovázott. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy vihar közeledik, a
gyerekek pedig egyedül vannak a házban.
Aztán felemelte a lábát, és mászni kezdett.
Kiszáradt a torka, a szíve pedig vadul dörömbölt. Ám inkább
várakozásteljes volt, semmint rémült. Egyre közelebb ért a nyíláshoz, és
egyáltalán nem akart most máshol lenni, csakis itt.
Katrine közel volt, ezt a zsigereiben érezte.
 1962 TELE
Markus visszatért a szigetre, és találkozni akart velem, de nem Åluddenben.
Úgyhogy szépen fogtam magam, és lementem Borgholmba, hogy egy
cukrászdában találkozzam vele.
Torun, aki ekkor már alig tudta megkülönböztetni a fényt a sötétségtől, kérte,
hogy vegyek krumplit és lisztet. Ezen éltünk, liszten és gyökereken.
Még egyszer utoljára találkoztunk tehát egy szürke városban, amely még
mindig csak várt a télre, holott már december elejét írtunk.
– Mirja Rambe
Nulla fok van odakint, de a hó nem esik Borgholmban. A régi télikabátom
van rajtam, és igazi vidéki kislánynak érzem magam, ahogy a város utcáin
kóborlok.
Markus azért tért vissza, hogy meglátogassa a szüleit Borgholmban, és
persze hogy találkozzon velem. Az eksjői ezredben teljesít szolgálatot, de
most eltávot kapott, és csinos szürke uniformisában jelenik meg a
találkozón.
A cukrászda, ahova megbeszéltük a randevút, tele van tiszteletre méltó,
idős hölgyekkel, akik kritikus tekintettel mérnek végig, amikor belépek a
hidegből – a svéd kisvárosi cukrászdák egyelőre még nem a fiatalság
gyülekezőhelyei.
– Szia, Mirja.
Markus udvariasan feláll, amikor az asztalhoz lépek.
– Sziamia – felelem.
Kissé gépiesen átölel, engem pedig megcsap arcszeszének illata.
Több hónapja nem találkoztunk, és a hangulat eleinte kicsit fagyos
közöttünk, de lassanként beszélgetni kezdünk. Nem mintha olyan sok
mesélnivalóm volna Åluddenről – amióta elment, nem történt semmi a
világon. De azért kifaggatom őt a katonalétről, meg hogy olyan sátorban
lakik-e, amilyet mi építettünk odafent a padláson, mire azt feleli, hogy
amikor gyakorlaton vannak, valóban sátorban lakik. A százada
Norrlandban állomásozott, meséli, és ott mínusz harminc fok is volt. Hogy
valamennyire bent tartsák a meleget, annyi havat kellett a sátor tetejére
lapátolniuk, hogy a végén már úgy festett, mint egy eszkimó hókunyhó.
Aztán hirtelen elhallgatunk mindketten.
– Arra gondoltam, hogy tavasszal folytathatnánk – szólalok meg végül. –
Már ha akarod. Közelebb költöznék hozzád, mondjuk Kalmarba, vagy mit
tudom én, és amikor leszereltél, egy városban lakhatnánk…
Elég kevéssé körvonalazott tervek, de Markus rám mosolyog.
– Tavasszal – mondja, és megérinti az arcomat. Egyre szélesebben
mosolyog, majd halkan folytatja: – Szeretnéd látni a szüleim lakását,
Mirja? Itt van a közelben. Ők ma nincsenek itthon, de a régi szobám
megvan még…
Bólintok, és felkelek az asztaltól.
Először és utoljára szeretkezünk Markus gyerekszobájában. Az ágy túl
kicsi, úgyhogy a matracot lehúzzuk a padlóra, és ott fekszünk.
Körülöttünk minden csendes, csak a légzésünk hallatszik. Kezdetben
amiatt rettegek, hogy a szülei egyszer csak belépnek, egy idő után azonban
teljesen megfeledkezem róluk.
Markus buzgó, mégis óvatos. Azt hiszem, ez neki is az első, de nem
merem megkérdezni.
És én vajon elég óvatos vagyok? Aligha, hiszen nem védekezem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog történni – és pontosan ezért
annyira csodálatos.
Fél órával később elbúcsúzunk az utcán. Csak egy rövid búcsúra futja a
metsző szélben, egy futó, suta télikabátos ölelésre.
Markus visszamegy a lakásba, hogy a visszaút előtt bepakoljon, én pedig
a buszállomásra igyekszem, hogy visszamenjek Åluddenbe.
Egyedül vagyok, de még mindig érzem testének melegét.
Szívesebben utaztam volna vonattal haza, de hát a vonatjáratokat már
megszüntették – nincs választási lehetőségem.
A kevés utas komoran üldögél a buszon, de nekem éppen megfelelő ez a
hangulat. Úgy érzem magam, mint a világítótorony egyik őre, aki féléves
szolgálatra igyekszik a világ végére.
Borult az ég, és jéghideg szelek fújnak, amikor leszállok Marnästől délre
a megállóban. A rörby-i szatócsnál bevásárolok magamnak és Torunnak,
majd a parti út mentén hazagyalogolok.
A tenger felett szürke viharfelhők gyülekeznek, amikor rákanyarodom
az åluddeni mellékútra. Vad szelek érik el a sziget partjait, én pedig
megszaporázom a lépteimet. Ha megjön a hóvihar, már házon belül kell
lennem, máskülönben úgy járok, mint Torun az Áldozólápnál – vagy még
rosszabbul.
Az udvarra érve sötétségbe burkolózó ablakok fogadnak; csak Torun és
az én kicsiny szobám ablakában világít a gyertya meleg fénye.
Éppen amint belépnék, szemem sarkából észreveszem, hogy valami
villog odalent a víznél.
Odafordulok, és látom, hogy a tornyokat kivilágították éjszakára.
Az északi torony is világít, erős, fehér fénnyel.
Leteszem a szatyrot a lépcsőre, majd elindulok visszafelé, át a belső
udvaron, le a part irányába. Az északi torony még mindig világít.
Éppen a tornyot bámulom, amikor valami fehér és hosszúkás tárgyat
söpör el előttem a szél.
Még mielőtt beérném, és felvenném, már tudom, mi az.
Egy festővászon, Torun egyik viharfestménye.
– Hazaértél, Mirja? – kiáltja egy férfihang. – Merre jártál?
Megfordulok. Ragnar Davidsson, az angolnahalász tart felém az udvar
felől. Szokásos overalljában van, és a keze nem üres. Torun festményeivel
van tele, tizenöt vagy húsz darabot visz.
Visszaemlékszem, mit mondott ezekre a festményekre: Hát ez az egész
csak fekete meg szürke. Csak egy nagy paca sötét festék, semmi más… ocsmányul
néz ki.
– Ragnar – szólok neki. – Mit csinálsz? Hová mész anyu festményeivel?
Meg sem áll, csak elhalad előttem, és így felel:
– Le, a tengerhez.
– Hogy mit mondtál?
 – Nincs ezeknek hely – kiabálja vissza. – Most már enyém a raktárszoba
a melléképületben, ott tartom majd a varsákat.
Rémülten pillantok rá, majd az északi torony kísértetiesen fehér
fényére. Aztán sarkon fordulok, és visszatérek Torunhoz.
 30

A part menti szellő viharrá erősödött. A széllökések az autót is próbára

tették, úgyhogy Tildának erősen meg kellett markolnia a kormányt.
Itt van a hóvihar, gondolta.
A hó úgy kavargott az autó lámpájának fényében, mint valami fekete-
fehér filmjeleneten. Tilda lassított és előrehajolt, hogy jobban ki tudja
venni az utat.
A hóesés egyre inkább olyan érzetet keltett, mintha az egész partot
ellepné valami sűrű, áthatolhatatlan fehér füst. Ahol csak meg tudott
tapadni a hó, ott megtapadt, hatalmas buckákat képezve mindenfelé.
Tilda jól tudta, milyen gyorsan tud történni ilyenkor minden. A vihar
fehér, jéghideg sivataggá változtatta a pusztát, az utakon pedig lehetetlen
volt autóval közlekedni. Még a hókotrók is elakadtak, és elsüllyedtek
ebben a hótengerben.
Észak felé tartott, Martin pedig továbbra is követte őt az autójával.
A férfi nem adta meg magát olyan könnyen – Tilda viszont kénytelen volt
most egy kicsit elfelejteni őt, és a vezetésre koncentrálni.
Az utat hóbuckák borították, a kerekek pedig nem igazán bírtak velük.
Olyan volt, mintha gyapoton próbált volna keresztülhajtani.
Tilda nagyon figyelt, hátha észrevesz egy szemből érkező autót, de a
hóesés mögött mindent elnyelt a nagy szürkeség.
Valahol az Áldozóláp magasságában járhatott, amikor az út teljes
egészében eltűnt a hó alatt. Tilda hiába kémlelte az útszéli jelzőágakat:
vagy elfújta azokat is a szél, vagy soha nem is voltak itt ilyenek.
Martin autója most szorosan mögötte haladt, ezt látta a visszapillantó
tükörben – és részben pontosan emiatt követett el egy hibát. Egyetlen
másodperccel tovább bámult a visszapillantóba, mint kellett volna, és nem
vette észre a kanyart, amely hirtelen bukkant elő a sötétségből – csak
akkor, amikor már késő volt.
Tilda elrántotta a kormányt, amikor az út jobbra kanyarodott, de nem
elég gyorsan. Az elülső kerekek hirtelen süllyedni kezdtek.
A rendőrautó egyetlen rándulással megállt.
A következő másodpercben még erősebb rángást tapasztalt, majd
üvegszilánkok csörömpölését hallotta. Az autó előrenyomódott, és megállt
az Áldozólápba süllyedve.
Martin autója belehajtott az övébe.
Tilda óvatosan kiegyenesedett a volán mögött. Úgy tűnt, a bordái és a
nyaka épségben megúszta a balesetet.
Rátaposott a gázra, hogy megpróbáljon visszatolatni az útra, de a hátsó
kerék csak pörgött tehetetlenül.
– A kurva életbe!
Tilda leállította az autót, és megpróbált megnyugodni.
A visszapillantó tükörben látta, hogy Martin kiszáll, de az erős szélben ő
is megingott kissé.
Tilda is kinyitotta az ajtót.
A vihar félelmetes üvöltéssel söpört végig az úton, és a szürkésfekete táj
Tildát arra a viharfestményre emlékeztette, amelyet Åluddenben látott.
Amikor ellépett az autótól, úgy érezte, a szél fel akarja kapni őt és a láp
felé húzni, de Tilda ellenállt, és a rendőrautó mellé lapulva igyekezett
haladni a másik irányba.
Az autó orra mélyen az árokba nyomódott, és most olyan ferdén állt,
hogy a jobb oldali hátsó kerék a levegőben lógott.
A kavargó hó elkezdett rátelepedni az ajtókra, sőt a kerekeket már el is
lepte.
Tilda szorosan az autóhoz lapulva mászott vissza az útra, Martinhoz,
miközben egyik kezével a sapkáját fogta, hogy el ne fújja a szél.
Végül eldöntötte, hogyan fogja kezelni Martint: nem úgy, mint egykori
tanárát, sem mint az exszeretőjét, hanem mint egy közönséges halandót.
Egy civilt.
– Túl közel voltál! – kiabálta megpróbálva túlharsogni a szelet.
– Te pedig túl hirtelen fékeztél – kiabálta vissza a férfi.
Tilda megrázta a fejét:
 – Senki sem kérte, hogy kövess, Martin!
– Neked van adóvevőd – mondta. – Hívj egy autómentőt!
– Te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak!
Hátat fordított neki, de tudta, hogy igaza van. Segítséget kell hívnia –
még akkor is, ha az autómentőknek ezen az estén bőven van dolguk
máshol is.
Martin beszállt a Mazdájába, Tilda pedig visszabotorkált a rendőrautó
csendjébe és melegébe. Ott másodszor is hívta Borgholmot – és ezúttal
választ is kapott.
– Központ? – kérdezte. – Itt a 1217, segítséget kérek!
– 1217, vettem.
Tilda felismerte a hangot. Hans Majner ült a központban, és a
szokásosnál gyorsabban beszélt.
– Mi a helyzet? – kérdezte Tilda.
– Káosz… nagyjából így tudnám összefoglalni – felelte Majner. – Azt
tervezik, hogy teljesen lezárják a hidat.
– Lezárják?
– Igen, legalábbis éjszakára.
Ezek szerint a szélerősség a sziget felett már elérte a legmagasabb
fokozatot, jött rá Tilda. Az ölandi hidat csak a legextrémebb esetekben
zárták le.
– És te, 1217 – szólalt meg Majner –, te hol vagy most?
– Az Áldozólápnál, a keleti úton – felelte Tilda. – Elakadtam.
– Vettem, 1217… kell segítség? – Úgy tűnt, mintha Majner valóban
aggódna, mikor így folytatta: – Küldök valakit, de sajnos időbe telik. Egy
kamion áll keresztben a kastélyrom mellett, úgyhogy pillanatnyilag az
összes autónk ott van.
– És a hókotrók?
– Ők csak a főutakon takarítanak… azokat is folyamatosan belepi a hó.
– Értem. Ugyanez a helyzet itt is.
– De bírod még egy ideig, 1217?
 Tilda tétovázott. Nem akarta elárulni, hogy Martin ott van vele.
– Nincs nálam kávé, de semmi vész – felelte. – Ha hidegebb lesz,
elmegyek a legközelebbi tanyára.
– Vettem, 1217, jegyeztem – felelte Majner. – Sok szerencsét, Tilda!
Vége.
Tilda visszaakasztotta a mikrofont, és nem mozdult. Nemigen tudta,
mihez kezdjen, és amikor a visszapillantó tükörbe nézett, azzal
szembesült, hogy a hátsó ablakot már vastag hóréteg fedi.
Végül elővette a saját mobiltelefonját, és egy marnäsi számot hívott.
Három csengetés után felvették, de a szél most már olyan erősen fújt
odakint, hogy egyetlen szót sem hallott. Felemelte a hangját.
– Gerlof?
– Én vagyok az, igen.
Hangja halk volt, és távoli.
– Tilda vagyok! – kiabálta.
A vonal recsegett. Pocsék volt itt a semmi közepén a térerő, de azért
hallotta Gerlof kérdését:
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy ebben a viharban odakint
sétikálsz?
– De, itt vagyok az autóban… a part mellett, Åludden közelében.
Gerlof valamit felelt, de Tilda abból már nem értett semmit.
– Micsoda? – kiabált vissza.
– Azt mondtam, hogy az nagyon nem jó.
– Tényleg nem…
– És hogy érzed magad?
– Semmi vész. Én csak…
– De jól vagy, Tilda? – szakította félbe Gerlof hangosabban. – Úgy értem,
szívben és lélekben?
– Hogy miben? Ezt hogy érted?
– Csak azért kérdezem, hogy esetleg boldogtalan vagy-e… merthogy
abban a táskában, amiben a magnó volt, volt egy levél is.
– Egy levél?
Aztán hirtelen ráébredt, miről beszél Gerlof. Csak a munkájára és Henrik
Janssonra gondolt az utóbbi napokban, a magánéletét meg teljesen el is
felejtette. Most azonban újult erővel tért vissza minden.
– Azt a levelet nem neked szántam, Gerlof – szólt.
– Nem, de… – Hangja elveszett valami egyenletes, tompa zúgásban, majd
visszatért: – … és nem volt leragasztva.
– Értem – felelte Tilda. – Ezek szerint elolvastad?
– Elolvastam az első mondatokat… meg egy kicsit a végéből.
Tilda behunyta a szemét. Túl fáradt volt ahhoz, hogy mérges legyen
Gerlofra, amiért az turkált a táskában, és pillanatnyilag amúgy is jobban
aggódott a vihar miatt, semhogy ilyenekkel foglalkozzék.
– Tépd szét nyugodtan – mondta aztán.
– Semmisítsem meg?
– Igen. Nyugodtan hajítsd ki!
– Akkor így fogok tenni – felelte Gerlof. – De úgy egyébként jól vagy?
– Csak úgy, ahogy megérdemlem.
Gerlof valamit mondott halkan a telefonban, amit nem hallott.
Tilda szívesen elmesélt volna neki mindent, de nem tehette. Elvégre
nem mondhatta el neki, hogy Martin azután is folytatta a viszonyukat,
hogy a felesége terhes lett. Maga Tilda pedig elégedett volt, és boldog,
hogy Martin ott van vele – akkor is, amikor Karinnál elkezdődtek a
fájások. Martin éjfélkor hajtott el a kórházba, és aztán magyarázkodhatott,
hogy miért is nem volt jelen a fia születésekor.
Tilda felsóhajtott, és így szólt:
– Már akkor le kellett volna állítanom az egészet.
– Persze, persze – felelte Gerlof. – De legalább most megtetted.
Tilda a visszapillantó tükörbe nézett.
– Igen.
 Aztán a szélvédőre pillantott. A hó egyre inkább betemette az ablakot,
most már alig lehetett bármit is látni: maga az autó is lassan nem látszott
egyébnek, mint egy hatalmas hóbuckának.
– Úgy néz ki, el kell mennem innen – mondta Gerlofnak.
– Autóval?
– Nem… elakadtam.
– Akkor menj Åluddenbe – mondta Gerlof. – De a szemedre vigyázz… a
szél homokot és jeget is hord, nem csak hópelyheket.
– Rendben.
– És soha ne ülj le pihenni, akármilyen fáradt is vagy, Tilda!
– Nem, persze, nem fogok. Majd hívlak – felelte Tilda, és bontotta a
kapcsolatot.
Aztán még egyszer utoljára mélyet lélegzett az autó meleg levegőjéből,
majd kinyitotta az ajtót, és kilépett a viharba.
A szél óriási erővel feszült a testének, a fülébe ordított, tépte, szaggatta
és marcangolta, ahol érte. Tilda bezárta az ajtót, és lassan elindult felfelé,
éppoly nehézkesen, mint egy búvár a tenger fenekén, akinek ólomcipők
vannak a lábán.
Martin letekerte az ablakot, amikor Tilda odaért. Pislogott egyet, és
odakiabálta:
– Küldenek valakit?
Tilda megrázta a fejét, és visszakiabált:
– Nem maradhatunk itt!
– Mi van?
Tilda kelet felé mutatott.
– Van ott egy tanya!
Martin bólintott, feltekerte az ablakot, majd néhány másodperccel
később kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját, és követte Tildát.
Áthatoltak a füstként gomolygó havon, lementek az árokba, majd
átmásztak egy kőfalon.
Tilda mutatta az utat a tanya felé, Martin pedig néhány lépéssel mögötte
ment. Nem haladtak valami gyorsan. Valahányszor felemelte a fejét, és
farkasszemet nézett a széllel, Tilda úgy érezte, mintha jéghideg
nyírfaággal csapták volna arcon. Óvatosan kell lépkednie, és összébb kell
húznia magát, nehogy magával ragadja a szél.
Csak egy rövid szárú csizma volt rajta, és most azt kívánta, bárcsak
lenne nála síléc vagy még inkább hótalp.
Végül hátrafordult, és a kezét nyújtotta a mögötte haladó sötét alak felé.
– Gyere! – kiáltotta.
Martin már elkezdett reszketni a nagy hidegtől. Vékony bőrkabátot
viselt, és nem volt sapkája sem. Ő tehetett arról, hogy ilyen lazán öltözött,
Tilda mégis kinyújtotta a kezét felé.
Martin egyetlen szó nélkül megfogta. Egymásba kapaszkodva, lassan,
akadozva folytatták küzdelmes útjukat Åludden felé.
 31

Henrik Jansson leszegett fejjel, botladozva haladt előre a hótengerben és a

dübörgő szélben. Alig volt fogalma arról, merre is jár egyáltalán.
Úgy tippelte, hogy az åluddeni tornyoktól délre fekvő parton van, de a
tornyokat nem lehetett látni egyáltalán. A hó marta a szemét.
Idióta. Házon belül kellett volna maradnia, ahogy mindig is tette, ha
lecsapott a hóvihar.
Hétéves korában, egy januári hétvégén, amikor épp a nagyszüleinél volt
látogatóban, szörnyű rémálma volt: egy csapat üvöltő oroszlán járkált a
szobája körül az éjszakában.
Amikor felébredt, az oroszlánok nem voltak sehol. A házban csend
honolt, de amikor kimászott az ágyból, és kinézett az ablakon, látta, hogy
vakítóan fehér minden.
– Hóvihar volt az éjjel – mondta neki Algot, a nagyapja.
A hullámzó hótakaró majdnem az ablakig ért fel – Henrik még a bejárati
ajtót sem bírta kinyitni.
– Honnan lehet tudni, nagyapa… hogy jön a hóvihar?
– Azt bizony nem lehet tudni előre, hogy mikor jön – mondta Algot. – De
ha itt van, akkor semmi kétsége nincsen az embernek afelől, hogy ez az.
És ott, a Balti-tenger partján Henrik rájött: igen, itt van a nagy hóvihar.
A széllökések előtte csupán egy kis ízelítőt adtak belőle.
Algot kaszája ide-oda lengett a szélben, ráadásul a haladást is
nehezítette. Henrik kénytelen volt lerakni a hóba, a fejszét azonban
magánál tartotta. Hármat lépett előre, majd megállt pihenni; aztán megint
tett három lépést.
Egy idő után már minden második lépés után kénytelen volt megállni
pihenni.
Az egyre magasodó hullámok széttörték a tengerpart mentén nőtt
vékony jégréteget. Henrik hallotta a zúgást, látni azonban már nem látta a
tengert – egyáltalán semmit sem látott.
A késelést még érezte a hasában, de már kevésbé: alighanem a jéghideg
szél csillapította a vérzést. Ugyanakkor kezdett az egész teste eltompulni.
Tudata egyre ködösebb lett, sőt néha úgy érezte, mintha ő maga a teste
mellett lebegne.
Henrik Katrinére gondolt, aki Åluddennél fulladt a tengerbe. Szeretett
nála dolgozni: ő is pici volt, törékeny és szőke, akárcsak Camilla.
Camilla.
Felrémlett benne a lány testének melege, ahogyan egymás mellett
feküdtek; ezt a gondolatot azonban pillanatok alatt elfújta a szél.
Túl késő volt már ahhoz, hogy visszaforduljon Enslundába, sőt most már
azt sem tudta, hogy merre kellene mennie. És vajon hol vannak azok a
kibaszott tornyok? Henrik óvatosan felnézett, és látott valami gyenge
villogást – tehát ezek szerint jó irányba ment.
Belélegezni, menni előre, kilélegezni.
Aztán jött egy minden eddigit felülmúló erős széllökés, és Henrik
megtorpant. A szél egyre erősebb lett, bár Henrik nem hitte volna, hogy ez
még lehetséges.
Térdre ereszkedett. Közben kiejtette kezéből a fejszét, majd nagy
nehezen felvette, és a dzsekijébe tuszkolta. Azt a fejszét a Serelius
fivéreknek szánta, nem hagyhatja el.
Észak felé mászott tovább, vagy legalábbis abba az irányba, amit
északnak hitt. Nem tehetett mást, elvégre ha megállna pihenni, nagyon
hamar megfagyna.
– A tolvajok botütést érdemelnek – hallotta nagyapja hangját. – Nem is
jók másra, csak trágyának és haleledelnek.
Henrik megrázta a fejét.
Nem, a nagyapja mindig számíthatott rá. Egész életében nem vert át
mást, csak a tanárait, néhány cimboráját, a szüleit és a főnökét, Johnt. És a
háztulajdonosokat. És persze Camillát, neki is hazudott párszor, amíg még
együtt voltak, míg végül Camilla megelégelte, és szakított vele.
Talán tényleg nem érdemel mást, mint egy csavarhúzót a hasába.
 Valaki hirtelen belekapott a karjába. Henriket elöntötte a pánik, mire
rájött, hogy csupán néhány nádszál kering a szélben.
Megállt, behunyta a szemét, és összébb húzta magát. Ha elhagyná
magát, hamarosan teljesen eltompulna minden érzéke, a hasa és a teste
többi része is.
Vajon hideg vagy meleg a halál? Vagy valahol a kettő között?
Emlékei mélyéről felrémlettek a szélesen vigyorgó Serelius fivérek. Ez
újabb erőt adott Henriknek: folytatnia kell útját Åludden felé.
 32

Joakim az istállóban állt, és hallgatta az odakint tomboló szél ordítását.

Érezte erejét, de ő maga szerencsére biztonságban volt.
Néhány perce jutott fel a létrán a padlás falán túli titkos szobába.
Idefent minden csendes és nyugodt volt. A ferde tető olyan érzést keltett
benne, mintha valóban egy templomba lépett volna be.
A zseblámpa eleme majdnem teljesen lemerült már, de a padokat még
így is ki tudta venni a félhomályban – és a régi tárgyakat is, amelyek rajtuk
feküdtek.
Ez volt az åluddeni holtak imaszobája, itt gyülekeztek minden
karácsonykor.
Joakim tudta ezt. De vajon ma éjjel jönnek, vagy holnap? Ámbár ez
majdhogynem mindegy is; úgyis itt marad, és vár Katrinére.
Joakim lassan lépkedett a padok között, megszemlélve közben az apró
tárgyakat.
Megállt a legelső pad mellett, és a precízen összehajtogatott
farmerkabátra világított.
Úgy feküdt ott az a dzseki, ahogyan találta – azon az estén hozzányúlni
is alig mert. Mirja Rambe könyvét magával vitte a szobájába, és el is kezdte
olvasni, de Ethel kabátját nem akarta bevinni a házba: attól félt, Livia újból
álmodni kezd a nagynénjéről.
Joakim kinyújtotta a kezét, és megérintette az elnyűtt anyagot, mintha
az érintés választ adhatna minden kérdésére.
Amikor megfogta a kabát ujját, valami zizegve hullott ki belőle a
padlóra.
Egy papírfecni.
Joakim lehajolt, és felvette: egyetlen mondatot írtak rá, tintával.
A zseblámpa gyenge fényénél a következőket olvashatta:
 TÜNTESD EL
AZT A DROGOS
KURVÁT

Joakim hátrálni kezdett a papírfecnivel a kezében.

A drogos kurva.
Újra meg újra elolvasta ezt a hat szót, és rájött, hogy nem Ethelnek szól
az üzenet, hanem neki és Katrinének.
Tüntesd el azt a drogos kurvát.
De ő ezt a papírt nem látta még soha.
A papíron nem látszottak víznyomok, a tinta fekete volt, és jól kivehető,
tehát biztos nem volt benne a dzsekiben azon az estén, amikor Ethel vízbe
esett.
A papírt később rakták bele, ébredt rá Joakim. Katrine tehette bele,
miután Ingrid elküldte neki a dzsekit.
Joakim azokra az estékre gondolt, amikor Ethel az Almaudvar előtt
ordibált. Néha látta, hogy a szomszédok félrehúzzák a függönyt, és sápadt,
rémült arcok merednek Ethelre.
Egy papírfecni, rajta a szomszédok üzenete. Biztosan Katrine találta meg
a postaládában egy nap, amikor egyedül volt otthon, és miután elolvasta,
ráébredt, hogy ez így nem mehet tovább. A szomszédoknak elegük lett az
állandó ricsajból és zajongásból.
Mindenkinek elege lett Ethelből. És valamit tenni kellett.
Joakim most nagyon fáradt volt; lerogyott az Ethel dzsekije melletti
padba. Csak bámulta és bámulta a kezében lévő cetlit, mígnem egyszer
csak halk kaparászásra lett figyelmes.
A hang a padlás felől érkezett, a falon túlról.
Valaki volt az istállóban.
 1962 TELE
Ha az északi torony fénye kigyúl, valaki meghal Åluddenben. Korábban már
hallottam ezt a legendát, de amikor hazatértem Borgholmból, és megpillantottam
azt a fehér fényt, egyáltalán nem gondoltam erre. Túlságosan is lefoglalt az a
sokkoló látvány, ahogy Ragnar Davidsson lecipeli Torun festményeit a vízhez,
ügyet sem vetve rám meg a kiabálásomra.
Elejtett pár összetekert vásznat a hóba, én pedig megpróbáltam összeszedni
őket, de a szél megtréfált. Mindösszesen két festményt tudtam megmenteni, mikor
visszatértem a házba.
– Mirja Rambe
A szél a nyakamba liheg, amikor berontok a melléképületbe,
keresztülrohanok az előszobán, be a középső szobába, bár pontosan
tudom, mit fogok találni ott.
Csupasz, fehér falakat.
Torun majdnem összes viharfestménye eltűnt innen – csupán néhány
darab hever még a padlón, egyébként a helyüket mindenféle halászhálók
foglalták el.
Az ajtó, amely Torun és az én birodalmamba nyílik, zárva van, de jól
tudom, hogy Torun odabent ül. Nem bírok bemenni hozzá, képtelen
vagyok elmesélni, mi történt, inkább lerogyok a padlóra.
A raktárszoba asztalán áll egy félig teli üveg és egy pohár – ezek eddig
nem voltak ott.
Felpattanok, és beleszagolok az üvegbe. Pálinka – Davidsson alighanem
így igyekszik megelőzni a kihűlést.
Eszembe jut, hogy az udvaron itt-ott más üvegeket is láttam, különböző
tartalommal, és már tudom is, mit fogok tenni.
Davidssont nem látom sehol, amikor átsietek a belső udvaron, kinyitom
az istálló ajtaját, és eltűnök a sötétségben. Odabent fény nélkül is
eligazodom; az istálló belseje felé sietek, a kupacokba halmozott kacatok
és kincsek felé. Az egyik sarokban egy bizonyos bádogkanna áll – egy
olyan kanna, amelyre valaki egy fekete keresztet rajzolt. Magamhoz
veszem a kannát, és visszamegyek a melléképületünkbe.
A raktárszobába érve fogom magam, és Davidsson pálinkájának nagy
részét kiöntöm az egyik kátrányszagú hálókupacra, majd az üvegeket újra
megtöltöm – abból a fekete keresztes kannából.
Az egyik sarokban egy szekrény áll, abba rejtem a bádogkannát.
Aztán visszaülök a padlóra, és várok.
Öt-tíz perccel később zörgést hallok az ajtó felől. A szél süvöltése
felerősödik pár pillanatra, majd ismét elhalkul, amikor becsukódik az ajtó.
Egy pár nehéz csizma lép az előszobába, és lerázza magáról a havat. Az
orromat megcsapja az izzadság és a kátrány szaga.
Ragnar Davidsson belép a szobába, és megpillant.
– Hát te meg hol voltál? – kérdi. – Reggel olyan hirtelen eltűntél.
Nem felelek. Csak az jár az eszemben, hogy mit fogok mondani
Torunnak a festményekről. Egyszerűen nem szabad megtudnia, mi
történt.
– Nyilván egy fiúnál – válaszolja meg Davidsson a saját kérdését.
Lassan körbemegy a cementpadlón, én pedig adok neki egy utolsó
esélyt. A part irányába mutatok.
– El kell hoznunk a festményeket.
– Az lehetetlen.
– Nem az. És neked segítened kell.
A fejét rázza, és az asztalhoz lép.
– Már nincsenek itt… Gotland felé tartanak, elvitték őket a szél meg a
hullámok.
Tölt magának az üvegből, és szájához emeli a poharat.
Igazából figyelmeztethetném, de nem szólok semmit, csak nézem, ahogy
nyeldekel: három hatalmas korttyal kiissza az egészet.
Aztán leteszi a poharat az asztalra, csettint a nyelvével, és így szól:
– Nos, kicsi Mirja… mit szeretnél most csinálni?
 33

Henrik arra ébredt, hogy halott nagyapja árnyként magasodik fölötte a

hóförgetegben. Algot előrehajolt, és felemelte a csizmáját.
Mozogj már! Mi az, hát meg akarsz halni?
Henrik érezte, ahogy többször is belerúg a lábába.
Gyerünk, kelj fel, mozgás! Te átkozott tolvaj!
Henrik lassan felemelte a fejét, kitörölte a havat a szeméből, és a szélbe
hunyorgott. Nagyapja szelleme eltűnt, a távolban azonban egy keresőfény
a tájat pásztázta. A vérvörös fényben szikrázott felette a hófátyol.
Egy kicsit távolabb mintha még egy fényt látott volna: egy határozott,
fehér fényt.
Az åluddeni két torony fényei.
Henrik félig öntudatlan állapotban küzdötte keresztül magát a
hóviharon, méterről méterre kellett megharcolnia az elemekkel, de most
végre ideért.
Farmerja csuromvizes volt: valójában a víz ébresztette fel. A vihar
ekkorra már olyan magasra korbácsolta a hullámokat, hogy minduntalan
felcsaptak a partra, és a lábát nyaldosták, bár ő maga egy kicsit távolabb
feküdt a víztől.
Apránként összeszedte magát, és hátat fordított a tengernek. Karja
teljesen elzsibbadt, a lába szintúgy, de legalább mozogni tudott.
Reszkető lábaiban maradt még egy kis erő, így vánszorogni kezdett.
Kabátjának belsejében egy hosszúkás fatárgy mozgott, majd előbukkant
egy jéghideg acél.
A nagyapja fejszéje volt az. Henrik emlékezett rá, hogy belerakta a
dzsekijébe, de arra már nem, hogy miért.
Aztán eszébe jutott: a Serelius fivérek miatt. Ekkor elővette a fejszét, és
úgy folytatta útját.
 A förgetegből most már egyre határozottabban kivált a két szürke
torony. Alattuk a tenger háborgott, csillámló jégtömböket dobálva fel a kis
szigetekre.
Henrik megérkezett Åluddenbe. Megállt, és imbolygott a szélben. Mihez
kezdjen most?
A házhoz igyekezett; valahol balra kell lennie. Elindult tehát arra,
távolodva a tornyoktól.
Most, hogy hátszélben közlekedett, sokkal könnyebb volt haladnia, a
szél szinte tolta őt előre, keresztül a partszakasz jeges haván. Mostanra
már elég jól kiismerte a szél természetét, tudta, hogy az enyhébb
fuvallatokat erős lökések követik.
Száz vagy kétszáz lépés után széles árnyakat vett észre közvetlenül
maga előtt.
Az utat egy fakerítés zárta el, de Henrik talált egy nyílást. A kerítés
másik oldalán magasodtak Åludden udvarának épületei, mint valami hajók
az éjszakában, Henrik pedig belépett a házak nyújtotta szélcsendbe.
Megérkezett.
Az udvar befogadta őt sötét keblébe. Most már biztonságban van.
A belső udvaron érezhető szél csupán gyengéd simogatás volt ahhoz
képest, amit odalent a parton tapasztalt, de az épületek között rengeteg
hó halmozódott fel: a szél lesöpörte a tetőről, egyenesen Henrik arcába, a
hóbuckák pedig csaknem a derekáig értek.
Az erőteljes hóesésben nem volt könnyű eligazodni, Henrik mégis látni
vélte a lakóház verandáját. Odavánszorgott tehát, míg végül elérte a
lépcsőt.
Megállt a legalsó lépcsőfokon, kifújta magát, és felnézett.
Az ajtót feltörték. A zár tönkrement, és az ajtókeret is láthatólag
eltörött.
A Serelius fivérek ott jártak, semmi kétség.
Henrik túlságosan össze volt fagyva ahhoz, hogy túlzottan óvatos
legyen; felbotorkált a lépcsőn, kinyitotta a veranda ajtaját, és lényegében
átzuhant a küszöbön, egyenesen egy puha rongyszőnyegre. Az ajtó
becsapódott mögötte.
 Meleg. A vihart odakint hagyta, és végre hallhatta saját légzését.
Elengedte a fejszét, és óvatosan mozgatni kezdte az ujjait. Kezdetben
olyanok voltak, mint a jégcsapok, de amikor a melegség és az érzékelés
lassacskán visszaköltözött a tagjaiba, visszatért a fájdalom is: a seb a
hasában ismét lüktetni kezdett.
Csuromvizes volt, és holtfáradt, de nem maradhatott tovább fekve.
Lassan felkelt, és eltámolygott a következő küszöbig. Körülötte sötétség
volt, de itt-ott apró lámpák és gyertyák világítottak. A fehér tapéta
vadonatúj volt, a plafont kijavították és lefestették – sok minden történt,
amióta utoljára itt járt.
Jobbra fordult, és hirtelen a hatalmas konyhában találta magát. Nyáron
itt parkettázott.
Az egyik ablakban egy szürkésfekete macska ült, és kifelé bámult, a
levegőben húsgombóc illata terjengett.
Henrik megpillantotta a vízcsapot, és odatántorgott.
A meleg vizes csapból csak langyos víz folyt, de még ez is égette
összefagyott ujjait. Henrik összeszorította a fogát, amikor az idegei
felmelegedtek, de néhány perc elteltével ismét képes volt mozgatni az
ujjait.
A macska Henrikre pillantott, majd újra a hóviharnak szentelte
figyelmét.
A pulton rozsdamentes konyhakések sorakoztak. Henrik megragadta a
legnagyobbat, és felemelte.
Ezzel felfegyverkezve kiimbolygott a konyhából.
Megpróbált visszaemlékezni az itteni szobák elrendezésére, ebben a
sötétben azonban nehezen lehetett tájékozódni. Hirtelen egy hosszú
folyosón találta magát, egy aprócska szoba küszöbén.
Egy gyerekszoba.
Az ágyban egy sápadt, szőke kislány ült, úgy öt- vagy hatéves lehetett.
Kezében egy fehér plüssjátékot és egy piros gyapjúpulóvert szorongatott.
A padlón előtte egy tévé állt, kikapcsolva.
Henrik szólásra nyitotta száját, de a feje teljesen üres volt.
 – Szervusz – mondta végül.
Hangja rekedten szólt.
A kislány ránézett, de nem válaszolt.
– Láttál valaki mást errefelé? – kérdezte Henrik. – Néhány… ismeretlen
bácsit?
A kislány csak a fejét rázta.
– Csak hallottam őket – felelte halkan. – Felébredtem, amikor odakint
járkáltak, de nem mertem kimenni.
– Nagyon helyes – felelte Henrik –, jobb is, ha idebent maradsz. Hol van
anya és apa?
– Apu kiment anyuhoz.
– És hol van az anyukád?
– Az istállóban.
Mielőtt Henrik elkezdhetett volna töprengeni e szavak értelmén, a
kislány rámutatott, és megkérdezte:
– Miért van nálad kés?
Henrik lenézett.
– Nem tudom.
Hirtelen ő maga is furcsának találta, miért cipel magával egy kést.
Veszélyesnek nézett ki.
– Kenyeret fogsz szeletelni?
– Nem.
Henrik behunyta a szemét. A lábába kezdett visszatérni az élet, és ez
bizony fájdalommal járt.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte a kislány.
– Nem tudom… de te maradj itt.
– Bemehetek Gabrielhez?
– Ő ki?
– A kisöcsém.
 Henrik lassan bólintott.
– Persze, bemehetsz hozzá.
A kislány gyorsan kiugrott az ágyból, kezében a plüssel és a
gyapjúpulóverrel, majd kisietett.
Henrik megpróbálta összeszedni utolsó erejét, és megfordult.
A szomszédos szoba ajtaja becsukódott. Henrik a másik irányba indult, a
Serelius fivérek keresésére. Járt már errefelé? Minden bizonnyal igen.
Végig egy folyosón, vissza a ház elülső részébe.
Megpróbált fülelni, hátha mást is meghall majd a szél kitartó süvítésén
kívül, és néhány másodpercig hallott is valami ütemes dörömbölést az
emeletről – alighanem egy ablak lehetett. De aztán ismét csendes volt
minden a házban.
Az előszoba padlóján egy sötét, lapos tárgy hevert. Henrik közelebb
lépett.
A fivérek ouija táblája volt az, eltörve. A kis üveg mint valami törött
tojás feküdt a tábla mellett.
Henrik visszatért a verandára: itt hűvösebb volt a levegő. A hó rátapadt
az ablaktáblákra, de odakint a belső udvaron így is észlelt némi mozgást.
Halkan lehajolt, és felemelte nagyapja fejszéjét a szőnyegről.
Két árny lebegett odakint. Lassan közeledtek a hóban, és Henrik látta,
hogy egyikük kezében egy sötét tárgy van. Egy fegyver talán?
Nem volt biztos benne, hogy a fivérek azok, de készenlétbe
helyezkedett.
Amikor kinyílt az ajtó, Henrik már meglendítette a fejszét.
 34

Tilda nehezen botorkált a hórengetegen át. Martin továbbra is ott volt

mellette, de nem beszélt egyikük sem: ebben a viharban képtelenség lett
volna.
Egy szántón jártak éppen, de azon kevés alkalmakkor, amikor Tilda
felnézett, hogy megpróbáljon rájönni, hol is vannak tulajdonképpen, a
hószemcsék parázsló szikrákként csapódtak a szemébe.
Rendőrsapkája már rég lerepült a fejéről, és eltűnt a messzeségben. Füle
teljesen lefagyott.
Némi megnyugvást jelentett, hogy a vihar égő fa illatát sodorta feléjük
egy pillanatra. Egy kandallóból érkezhetett, minden bizonnyal egy ház
közelében lehetnek – valószínűleg Åluddennél.
Hirtelen feltűnt egy hosszúkás hóbucka, és Tilda megpróbált
keresztülmenni rajta, de nem sikerült: egy kőfal húzódott előttük.
Nagy nehezen átmászott rajta, Martin pedig követte. A fal mögött
egyenletesebb volt a talaj, mintha egy kis ösvényen haladtak volna.
Tilda egyszer csak egy roppanást hallott egy kicsit távolabbról a kőfal
felől; majd nyikorgó hangokat, végezetül egy tompa puffanást.
Kisvártatva egy nagy, négyszögletű hóbuckához értek: két parkoló autó
volt az, félig a hóba temetve.
Tilda elsöpörte a magasabb autó oldaláról a havat, és azonnal felismerte.
A fekete furgon oldalán ez állt: Kalmari Hegesztő és Csőszerelő.
Egy kicsit távolabb a fal mentén egy műanyag csónak hevert egy
megviselt utánfutón. Úgy tűnt, mintha a szél fordította volna a hasára.
A csónak továbbra is rá volt erősítve az acélkeretre, de a ponyvát már
megtépázták az elemek. Belsejében mindenféle holmik hevertek furcsa
összevisszaságban: hangszórók, motoros fűrész, ódon petróleumlámpák,
faliórák.
Lopott holmik.
 Martin odakiáltott neki valamit, de Tilda nem értette. A furgon
oldalához lapulva küzdötte magát előre, és leellenőrizte az ajtókat.
A vezetőülés ajtaja zárva volt, de amikor körbement, és a másik ajtót is
megpróbálta kinyitni, sikerrel járt.
Tilda bemászott, hogy egy kicsit kifújja magát.
Martin bedugta a fejét mögötte: haja és szemöldöke tele volt hóval.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Tilda fagyott füleit masszírozta, és fáradtan bólintott.
– Megvagyok.
A levegő még meleg volt az autóban, és Tilda végre normálisan tudott
lélegezni. Amikor az ülések mögé pillantott, akkor látta, hogy a
rakodótérben még több szajrét halmoztak fel. Volt ott ékszeres doboz, egy
karton cigaretta és szeszes ital is.
Amikor Martin felé fordult, felfedezte, hogy az utasülés barna panelje
elmozdult.
Mögüle fehér műanyag kandikált ki – egy kis csomag.
– Egy rejtekhely – állapította meg.
Martin odapillantott, majd megragadta a műanyagot – mire az egész
panel lejött, és a hóba pottyant.
Mögötte egy rejtekhely tárult fel, sok-sok csomagocskával telipakolva.
Martin kihúzta a legfelsőt, a kocsikulcsával felmetszette, majd ujjával
megtapogatta. Aztán lenyalta a port, és így szólt:
– Metamfetamin.
Tilda nem kételkedett benne – elvégre Martin éppen kábítószerekből
tanította őket. Néhány csomagot zsebre vágott.
– Bizonyíték – mondta.
Martin ránézett, és mintha mondani akart volna valamit, de Tilda nem
akarta hallani. Elővette a Sig Sauert.
– Gazfickók vannak a közelben – mondta.
Ezzel Martinon átmászva kikászálódott az autóból, és ismét útnak indult
a szélben.
 Amikor maga mögött hagyta az autót és a csónakot is, megpillantotta a
világítótornyot: a fénye alig-alig tudta átküzdeni magát a hóviharon.
Most már majdnem ott voltak a háznál. Az ablakokban itt-ott gyenge
fény világított.
Gyertyák, jött rá hirtelen. És a hó alatt ott parkolt Joakim Westin autója
is.
A család ezek szerint otthon van. Legrosszabb esetben túszként tartják
fogva őket – de Tilda erre egyelőre gondolni sem mert.
Feltűnt előttük a hatalmas istálló is. Az utolsó métereken úgy kellett
átküzdenie magát, de végül elért a vörös falhoz, a szélcsendbe. Kemény
próbatételen volt túl: Tilda kifújta magát, és kabátja ujjával letörölte
arcáról a megolvadt havat.
Most már csak azt kell kiderítenie, hogy kik tartózkodnak jelenleg
Åluddenben, és milyen állapotban.
Tilda elővette zseblámpáját, másik kezében pedig a pisztolyt tartotta,
úgy igyekezett előre. Az istálló sarkához érve megállt, és körbenézett.
Csak hó és hó mindenütt. A tetőről lesöpört hó a levegőben keringett-
kavargott.
Martin összegörnyedve bukkant elő a sötétségből, és behúzódott ő is a
fal tövébe.
– Ide akartunk jönni? – kiabálta.
Tilda bólintott.
– Åluddenben vagyunk – felelte.
Az óriási lakóház nagyjából tíz méterre feküdt az istállótól. A konyhában
égett a villany, de sehol egy teremtett lélek.
Tilda ismét elindult a behavazott belső udvar felé. Itt a hó néhol a
derekáig is elért, alig bírt keresztülgázolni rajta. Felemelt pisztollyal
folytatta tovább útját a lakóház felé.
A hóban friss nyomokat látott. Valaki nem olyan régen áthaladt a belső
udvaron, és felment a kőlépcsőn.
Amikor Tilda a sötét verandához ért, az ajtóra pillantott.
Feltörték.
 Lassan felment a lépcsőn, megfogta a kilincset, és óvatosan fellépett a
legfelső lépcsőfokra.
Valami vékony, fémesszürke tárgy jött szembe a nyíláson át. Tilda
behunyta a szemét, de nem volt ideje lehasalni vagy védekezőn maga elé
emelni a karját.
Fejsze, gondolta, mikor az arcába vágódott.
Recsegő-ropogó hang hallatszott, méghozzá a saját fejéből, majd az izzó
fájdalom végiglángolt az orrcsontján.
Hallotta, hogy Martin valahol a távolban felkiált.
De ő akkor már zuhant, és zuhant, le a lépcsőről, bele a hóba.
 35

A gyilkos kilépett a fák árnyékából, odament Ethelhez, és suttogva kérdezte:

– Eljössz velem? Ha szép csendben maradsz, és követsz engem, megmutatom, mi
van a zsebemben… nem, nem pénz, annál valami sokkal jobb. Gyere le velem a
vízhez, és én adok neked egy adag heroint, teljesen ingyen. Tű, kanál és öngyújtó
van nálad, ugye?
És Ethel bólintott.
Joakim megreszketett, és kirázta fejéből az álomképet. Egy
mennydörgésszerű dübörgés rázta fel gondolataiból.
Felébredt, és körbenézett. A legelső padban ült az imaszobában, ölében
Katrine ajándékával.
Katrine?
Körülötte sötét volt minden. A zseblámpa fénye már teljesen kihunyt,
csak a padlás villanykörtéje világított, melynek sápadt fénye a fal apró
repedésein keresztül szüremlett át az imaszobába.
És a dübörgő hang? Nem a villám csapott le, hanem az orkán rombolt
végig a parton.
A vihar elérte tetőpontját.
A földszinti kőfalak rendületlenül álltak, de az istálló többi részét
alaposan megtépázta a szél. A repedéseken át beáramló levegő csak úgy
sípolt és süvöltött Joakim körül.
Felnézett a mennyezetre: mintha a gerendák is reszketnének, recsegett-
ropogott a feje fölött a vihar.
Úgy érezte, az istállót hamarosan szétszaggatják a szélfarkasok.
De Joakim mintha mást is hallott volna: zizegő hangokat és léptek, lassú
léptek zaját a szobából, nyugtalan mozgást, rebbenést, suttogást.
A padok elkezdtek megtelni mögötte.
Azt nem látta, hogy kik érkeztek, de egyre jobban lehűlt a levegő
körülötte. Sokan voltak, és most mindannyian helyet foglaltak.
Joakim feszülten fülelt, de nem mozdult.
A padok most elcsendesedtek.
De valaki más is közeledett. Lassú, óvatos mozdulatok zaját hallotta,
léptek finoman megnyikorduló neszét; valaki végighaladt az összes padsor
mellett.
Szeme sarkából látta, hogy egy sápadt arcú árny áll meg az ő padja
mellett, és nem mozdul.
– Katrine? – suttogta Joakim, de nem mert felnézni.
Az árny lassan leült mellé a padba.
– Katrine – suttogta ismét.
Óvatosan tapogatózni kezdett, és ujjaival egy másik kezet érintett meg.
Merev volt, és jéghideg, amikor megfogta.
– Most már itt vagyok – suttogta Joakim.
De nem kapott választ. Az alak lehajtotta a fejét, mintha imádkozna.
Joakim is lehajtotta a fejét. Lenézett a mellette heverő farmerkabátra, és
suttogott tovább:
– Megtaláltam Ethel dzsekijét. Meg a szomszédok üzenetét is. Azt
hiszem… Katrine, azt hiszem, megölted a nővéremet.
De választ továbbra sem kapott.
 1962 TELE
Ott ültünk ketten a melléképületben, és bámultunk egymásra, én és az
angolnahalász Ragnar Davidsson.
Ekkorra már teljesen ki voltam merülve. Közeledett a vihar, de csak néhányat
sikerült megmentenem Torun olajfestményei közül, úgy egy fél tucat vásznat,
amelyek összetekerve ott hevertek mellettem a padlón. A többit Ragnar Davidsson
a tengerbe hajította.
– Mirja Rambe
Davidsson még egyszer tölt magának az üvegből.
– Biztos vagy benne, hogy nem kérsz? – kérdi.
Összeszorítom az ajkam, ő pedig hatalmasat kortyol a pohárból. Aztán
leteszi az asztalra, és csettint a nyelvével.
Az arcán látszik, hogy mindenféle illetlen gondolatai támadnak, amikor
rám néz, de mielőtt választhatna közülük, hirtelen kicsavarodnak a belei.
Vagy hát legalábbis én így látom: összerázkódik, előrehajol, és öklét a
gyomrára szorítja.
– A kurva életbe! – nyögi.
Davidsson megpróbál ellazulni. De aztán újra megdermed, mintha
eszébe jutna valami.
– A kurva életbe – mondja –, azt hiszem…
Elhallgat, és oldalra néz, továbbra is töprengő arcot vágva – majd egész
teste erőteljes görcsben vonaglik meg.
Mozdulatlanul ülök, és bámulok rá, de nem szólok semmit.
Megkérdezhetném, hogy rosszul érzi-e magát, de úgyis tudom a választ: az
üveg tartalma végre hatni kezdett.
– Nem pálinka volt az üvegben, Ragnar – mondom végül.
Davidsson a falnak támaszkodik, iszonyú fájdalmai vannak.
– Valami mást töltöttem bele.
 Davidsson feltápászkodik, és elvánszorog az ajtóig. Ez hirtelen új erőt
ad.
– Tűnés innen! – kiabálom.
Felkapok egy üres vödröt az egyik sarokból, és a hátára vágok.
– Kifelé!
Davidsson engedelmeskedik, én pedig követem őt a hóba, és figyelem,
ahogy a kerítés felé botorkál. Megtalálja a nyílást, és folytatja útját a
tenger felé.
A déli torony vérvörösen világít a hóesésen át, de az északi már sötét.
A félhomályban látom, hogy Ragnar nyitott motorcsónakja a hullámok
hátán himbálózik a mólónál. Hatalmas robajjal csapódik a mólónak a
tenger, nekem pedig meg kellene próbálnom megállítani Davidssont, de
csak állok ott mozdulatlanul, és bámulok, miközben ő kiimbolyog a
kövekre, és eloldozza a köteleket. Aztán megáll, előrehajol, és a tengerbe
okádik.
Elengedi a csónakot, amellyel azonnal játszani kezdenek a hullámok,
egyre távolabbra sodorva a mólótól.
Ragnar mostanra már túl rosszul van ahhoz, hogy a csónakjával
törődjék. A tenger felé pillant, majd a partra botorkál.
– Ragnar! – kiáltom.
Ha kéri, én segítek neki, de nem hiszem, hogy hall engem. Nem áll meg,
amikor felér a partra, hanem elindul észak felé, haza. Hamarosan eltűnik a
hóban és a sötétben.
Én magam visszamegyek Torunhoz a melléképületbe. Még mindig ébren
van, és szokás szerint a székében ül, az ablak mellett.
– Szia, anyu!
Nem fordul felém, de megkérdezi:
– Hol van Ragnar Davidsson?
A kályha mellé állok, és nagyot sóhajtok.
– Elment. Itt volt egy kis ideig… de most már elment.
– Kidobta a festményeket?
 A lélegzetem is eláll. Óvatosan odafordulok.
– A festményeket? – kérdezem aztán, miközben a sírás kerülget. – Miért
gondolod?
– Ragnar azt mondta, kidobja őket.
– Nem, anyu – felelem. – A képeid a raktárszobában vannak. Ide tudom
hozni…
– Pedig ki kellett volna dobnia – vág közbe Torun.
– Hogy micsoda? Ezt meg hogy érted?
– Megkértem Ragnart, hogy dobja ki őket.
Négy vagy öt másodperc kell hozzá, hogy felfogjam szavainak értelmét –
aztán mintha valami elszakadna bennem, hirtelen felforr a vérem. Látom
magam, ahogyan Torun felé rohanok.
– Akkor maradj csak itt, te átkozott boszorka! – kiabálom. – Ülj itt, amíg
meghalsz! Te átkozott, vak…
Csak ütök és ütök, és Torun tehetetlenül fogadja a pofonokat. Nem is
látja, hogy felemelem a kezem, nem tud védekezni.
Számolom az ütéseket, hat, hét, nyolc, kilenc, egészen tizenkettőig nem
is hagyom abba.
Utána mindketten zihálunk. A szél szomorú susogása behallatszik a
házba.
– Miért hagytál egyedül vele? – kérdezem. – Látnod kellett volna,
micsoda kosz és rendetlenség van nála, anya, és hogy ráadásul hogy bűzlik
is… nem kellett volna engem oda beengedned, anya.
Egy pillanatra elhallgatok.
– De hát már akkor is vak voltál!
Torun mereven bámul maga elé, arca lángol. Alig hiszem, hogy bármi
fogalma is van róla, miről beszélek.
És ezzel véget is ért számomra az åluddeni élet. Otthagytam a házat, és
nem tértem vissza soha többé, és Torunnal sem álltam már szóba
egyáltalán. Még elintéztem, hogy gondozóba kerüljön, de nem beszéltünk
egymással.
A következő nap érkezett a hír, hogy az Öland és a szárazföld közötti
komp balesetet szenvedett. Sok utas a jéghideg vízben lelte halálát.
Markus Landkvist is közöttük volt.
A vihar egy másik áldozata Ragnar Davidsson, az angolnahalász volt. Egy
nappal később találtak rá a parton. Semmilyen felelősséget nem éreztem a
haláláért – egyáltalán semmit nem éreztem.
Azt hiszem, utánunk már senki nem költözött az åluddeni udvar
melléképületébe, és a lakóházban sem laktak tovább, legfeljebb csak egy-
egy hónapot nyaranta. A gyász és a fájdalom befészkelte magát a falakba.
Hat héttel később, amikor felköltöztem Stockholmba, hogy elkezdjem
tanulmányaimat a művészetin, rájöttem, hogy terhes vagyok.
Katrine Holdsugár Rambe, legelső gyermekem, a rákövetkező évben
született.
Édesapád szemeit örökölted.
 36

– Hahó! – kiabálta Henrik a hóban fekvő alaknak. – Megvagy még?

Hülye kérdés volt, mert a földön heverő test mozdulatlanul feküdt, arca
vérben fürdött. A hó már elkezdte ellepni.
Henrik zavarodottan pislogott; olyan gyorsan történt minden, hogy ő
maga is alig tudta követni az eseményeket.
Azt hitte, hogy a Serelius fivérekre bukkant. Amikor az első kinyitotta a
veranda ajtaját, Henrik teljes erejéből meglendítette nagyapja fejszéjét, és
a belépő alak fejét találta el valahol. De nem az éles felével – ebben Henrik
biztos volt.
A veranda ajtajában maradt. Az udvar lámpájának fényében észrevette,
hogy egy nőt ütött le.
Néhány méterrel mögötte egy férfi állt szinte megdermedve a kavargó
hóban. Aztán odasietett a nőhöz, és térdre ereszkedett.
– Tilda? – kiáltotta. – Ébredj, Tilda!
A nő karja megmozdult, és megpróbálta felemelni a fejét.
Henrik kilépett a lépcsőre, ki a hidegbe és a viharba. Ekkor fedezte fel,
hogy a nőn sötét egyenruha van.
Egy rendőr. Majdnem teljesen elsüllyedt egy hatalmas, hullámzó
hóbuckában a lépcső alján; orrából ömlött a vér.
Néhány másodpercig a hóesésen kívül minden állni látszott.
A fájdalom ismét belenyilallt a hasába.
– Hahó? – szólt ismét. – Hogy vagy?
Senki sem felelt, de a férfi felemelte a fejszét a hóból, és a lépcsőhöz
lépett.
– Ereszd el! – kiáltotta Henriknek.
A férfi mögött a nő most felköhögött, és hányni kezdett a hóba.
 – Micsoda? – értetlenkedett Henrik.
– Ereszd el!
Henrik lassacskán végre rájött, hogy a férfi a konyhakésről beszél – azt
ugyanis még mindig a kezében szorongatta.
De nem akarta elengedni a kést. A Serelius fivérek ott ólálkodtak valahol
a közelben, neki pedig meg kell tudnia védeni magát.
A nő már nem hányt. Arcához emelte kezét, és óvatosan megtapogatta
az orrát. A hópelyhek a vállán és az orrán landoltak, a vér sötét foltokban
száradt meg az arcán.
– Hogy hívnak? – kérdezte a lépcsőn álló férfi.
A nő felemelte a fejét, és kiabált neki valamit, próbálva túlharsogni a
vihart. Ugyanazt a szót többször egymás után. Végül Henrik meghallotta:
őt szólongatta.
– Henrik! – kiáltotta a nő. – Henrik Jansson!
– Ereszd el a kést, Henrik! – mondta a férfi. – Akkor tudunk beszélgetni.
– Beszélgetni?
– Le vagy tartóztatva lopásért, Henrik – folytatta a nő a hóbucka
mélyéről. – És betörésért… és rongálásért.
Henrik hallotta mindezt, de nem felelt – túl fáradt volt hozzá.
Hátralépett, és megrázta a fejét.
– Ez az egész… Tommy és Freddy műve volt – mondta halkan.
– Micsoda? – kérdezte a férfi.
– Az átkozott fivérek voltak azok – mondta Henrik. – Én csak velük
tartottam. De Moggéval sokkal jobb volt, sosem gondoltam, hogy…
Hirtelen csörömpölés hallatszott úgy húsz-harminc centiméterre a
fülétől. Egy kurta, éles hang a szélben.
Henrik elfordította a fejét, és egy sötét lyukat fedezett fel a veranda
egyik ablaküvegén.
A vihar lehetett az? Talán a szél tette tönkre az ablakot. Henrik második
zavart gondolata az volt, hogy őrá lőttek, bár a rendőr kezében már nem
volt pisztoly.
 De amikor kicsit messzebbre nézett, az istálló felé, észrevette, hogy
valaki áll a kavargó hóesésben.
Egy sötét alak lépett ki az istálló félig nyitott ajtaján, és terpeszállásban
megállt. Az udvar lámpájának gyenge fényében látta, hogy az alak egy
botot tart a kezében.
Nem, nem botot. Természetesen egy fegyver volt az. A sötétben nem
láthatta pontosan, de tudta, hogy egy régi mauzer az.
Egy férfi fekete símaszkban. Tommy. Valamit kiáltott, majd a fegyver
megrándult a kezében, egyszer, kétszer.
Ezúttal egyetlen ablak sem ment tönkre – de a Henrik előtt álló férfi
arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól, majd összerogyott.
 37

Tilda pontosan látta, hogy Martint lelőtték.

Azután történt, hogy őt eltalálták a fejszével. Szinte azt kívánta, bárcsak
az öntudatlanságba küldte volna az ütés, de az agya éber maradt, és
regisztrált minden eseményt: a fájdalmat, a zuhanást, valamint azt, hogy a
pisztoly kipottyant a kezéből.
Amikor hátrazuhant, a hóbucka úgy ölelte magához, mint egy pihe-puha
ágy.
A földön maradt. Az orra eltört, meleg vér csordogált le a szája szélén, és
szinte minden csepp ereje elszállt azok után, hogy hosszasan bolyongott a
hófergetegben.
Én mára befejeztem, gondolta. Most már aztán tényleg elég lesz.
– Tilda!
Martin kiáltott neki, majd hajolt fölé. Mögötte egy férfit látott kilépni a
verandáról, aki lenézett rá. A férfi egy hatalmas kést tartott a kezében, és
kiáltott is valamit, de Tilda egyetlen szót sem értett belőle.
Egy rövid időre elcsendesedett minden. Tilda meleg bágyadtságba
süppedt, majd jött a rosszullét és a hányás. Oldalra fordította a fejét, és
egyenesen a hóba okádott.
Azután köhögött, felemelte a fejét, és megpróbált felébredni. Látta, hogy
Martin odalép a férfihoz, és azt kiabálja, hogy tegye le a kést.
Henrik Jansson állt a lépcső tetején, a betörő, akit oly régóta keresett.
– Henrik?
Tilda rekedt és érces hangján többször is kiáltotta a nevét, és igyekezett
felidézni mindent, amivel a férfit gyanúsították.
Tilda nem hallotta, mit felelt – hallotta viszont, hogy eldördült egy
fegyver.
Az istálló felől adták le az első lövést, amely olyan volt, mint egy tompa,
visszhang nélküli puffanás. A golyó a verandába csapódott; egy ablaküveg
repedt el Henrik mellett.
A férfi meglepve pillantott a mellette tátongó lyukra.
Martin felment a lépcsőn. Nyugodtan lépkedett, de határozott hangon
szólt a gazfickóhoz, mint egy igazi tanár. Henrik hátrálni kezdett.
Tilda ráébredt, hogy egyikük sem hallotta a lövést.
Amikor kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse őket, több újabb
csattanás is hallatszott.
Látta, hogy Martin megvonaglik a lépcső tetején, felsőteste görcsbe
rándult, lábai kifordultak. Összerogyott, és a hóba zuhant, alig egy
méterre Tildától.
– Martin!
Martin nem mozdult, és amikor Tilda odamászott hozzá, halk
nyöszörgést hallott.
– Martin?
Légzés, vérzés, sokkhatás, gondolta. Ezeket kell ellenőrizni késelés és
lövési sérülés esetén.
A légzés? A viharban nehéz volt bármit is rendesen megfigyelni, de
Martin alig lélegzett. Tilda stabil oldalfekvésbe fordította, feltépte a
dzsekijét, és végül megtalálta az apró lyukat: fent, balra a gerincétől.
A lyuk elég mély volt, és a vérzés csak nem akart szűnni. Vajon eltalálta a
lövés az ütőeret?
Nem lenne szabad idekint feküdnie, de Tilda nem fogja tudni most
bevonszolni a házba, egyszerűen nincs rá idő.
A nadrágzsebéből elővett egy kötszeres zacskót.
– Martin? – kiáltotta ismét, miközben olyan erősen szorította a kötést a
sebhez, amennyire csak tudta.
Semmi válasz. Martin szeme nyitva volt, és nem pislogott, bár a hó
folyamatosan zuhogott rá – sokkos állapotban volt.
Tilda megérintette a pulzusát – semmi.
Visszafordította a testet a hátára, fölé hajolt, és mindkét kezével
elkezdte összenyomni a mellkasát. Erős nyomás – aztán szünet. Aztán egy
erős nyomás megint.
De semmi eredmény. Már nem tűnt úgy, mintha Martin lélegezne, és
amikor Tilda megrázta őt, a test élettelen, ernyedt volt. A hó a szemébe
hullott.
– Martin…
Tilda feladta. Lerogyott mellé a hóba, és szipogni kezdett.
Annyira abszurd volt az egész. Martinnak nem is lett volna szabad itt
lennie, nem lett volna szabad követnie őt Åluddenbe!
Hirtelen két dörrenést hallott az istálló felől. Tilda a földre lapult.
Hol lehet a pisztoly? Emlékezett rá, hogy elejtette, amikor a hóba
zuhant.
A Sig Sauer acélfekete volt, tehát józan számítás szerint észre kellene
vennie ebben a végtelen fehérségben. Tapogatózni kezdett, közben pedig
óvatosan kinézett a hóbuckából.
Egy alak mozgott a hóban. Fején fekete símaszk volt, kezében puska.
A férfi átlépett egy hóbuckán, és amikor megpillantotta Tildát, kiabált
valamit, amit a nagy szélben nem lehetett érteni.
De Tilda nem felelt. Kezével továbbra is lázasan tapogatózott, ásott a
hóban – és hirtelen valami keménybe ütközött. Nagy nehezen sikerült
megragadnia.
Tilda kihúzta a fegyvert a hóból.
Ráütött néhányszor, hogy kimenjen belőle minden hó, kibiztosította,
majd az istálló felé irányította.
– Rendőrség! – kiáltotta.
A maszkos férfi válaszolt valamit, de a szél mintha széttépte volna a
szavakat.
– Ubba… ubba – mintha valami ilyesmit mondott volna.
A férfi lelassított és összegörnyedt, de továbbra is rendületlenül haladt
Tilda felé.
– Állj! Dobja el a fegyvert! – Tilda hangja falzettbe csapott, ő maga is
hallotta, milyen erőtlen és gyenge, de azért folytatta: – Állj, vagy lövök!
 És aztán valóban lőtt is, leadott egy figyelmeztető lövést a levegőbe.
A dörrenés majdnem olyan gyenge és gyámoltalan volt, mint saját hangja
az imént.
A férfi megállt, de nem eresztette el a fegyvert. Úgy tíz méterrel odébb
megállt, és térdre ereszkedett két hóbucka között. Ismét Tilda felé emelte
a fegyvert, és Tilda két gyors lövést eresztett meg felé.
Aztán a hóbucka mögé bukott le fedezékbe, és ezzel majdnem pontosan
egyidejűleg kialudtak a fények. Az ablakban lévő lámpák és a belső udvar
világítása egyszerre tűnt el. Koromsötét lett minden.
A hóvihar lecsapta az áramot Åluddenben.
 38

Így tehát Ethel követte őt a sötét ösvényeken, a fák között a part menti sétányon.
Le a vízhez, ahol Stockholm távoli fényei pislákoltak csak a sötétben.
Ott engedelmesen leült egy csónakház árnyékában, és megkapta járandóságát.
Aztán már csak a szokásos volt hátra: felhevíteni a sárgásbarna port a kanálban,
felszívni a tűvel, majd beadni.
És megérkezett a béke.
A gyilkos türelmesen várt, míg Ethel feje lehanyatlott, és a lány elbágyadt…
aztán odament hozzá, és erősen meglökte a védtelen testet, egyenesen bele a
jéghideg vízbe.
Joakim még mindig mozdulatlanul ült az egyik padban. Az imaszobában
nem volt világítás, de így sem volt teljesen sötét odabent: ki tudta venni a
falakat, az ablakot és a Jézus üres sírjáról készült rajzot. Volt körülötte
valami gyenge, sápatag fény, akárha egy távoli hold fénye.
A vihar még mindig üvöltött odakint.
Joakim nem volt egyedül.
Felesége, Katrine ott ült mellette, Joakim szeme sarkából látta sápadt
arcát.
Mögötte a padsorok lassan megteltek. Joakim hallotta a fa halk
recsegését-ropogását, mint amikor a templom népe türelmetlenül várja
már, hogy az úrvacsorához járulhasson.
A látogatók rendre felkeltek helyükről.
Ahogy ezt Joakim meghallotta, ő is önkéntelenül felállt, azzal a
kellemetlen érzéssel, hogy rossz időben van rossz helyen. Hamarosan
felfedezik – vagy leleplezik.
– Gyere – suttogta. – Bízz bennem!
Magával húzta Katrine jéghideg kezét, megpróbálva rávenni, hogy
keljen fel ő is, és Katrine végül valóban engedelmeskedett.
 Nyikorgó lépteket hallott. A látogatók elkezdtek kiáramlani a
padsorokból.
Olyan sokan voltak, mikor végre összegyűltek. Egyre több és több árny
töltötte meg a szobát.
Joakim nem vágott be eléjük. Csak állt tovább a pad mellett – nem
mehetett semerre. Csak állt mozdulatlanul, Katrine kezét szorongatva.
A levegő egyre hidegebb lett körülöttük, és Joakim megreszketett.
Hallotta a régi ruhák suhogását és a padló halk recsegését, ahogyan a
kápolna látogatói lassanként előrehaladtak.
Milyen sok meleget szeretnének, amit ő persze nem tud megadni.
Úrvacsorát akartak. Joakim már fázott, de az árnyak csak mentek, mentek
felé. Mozdulataik olyanok voltak, mintha valami furcsa, ütemét vesztett
táncot járnának, melybe önkéntelenül bekapcsolódott ő maga is.
– Katrine! – suttogta.
De a nő már nem követte. Keze kihullott Joakim kezéből, és egyre
távolabb kerültek egymástól ebben a csendes forgatagban.
– Katrine?
De hiába szólt, eltűnt teljesen. Joakim körbenézett, és igyekezett haladni
a tolongásban, hogy ismét megtalálja őt, de nem segített neki senki –
mindenki csak az útjában állt.
Hirtelen valami szokatlan hangra lett figyelmes: valaki mintha kiáltott
volna, aztán több tompa dörrenés hallatszott. Mintha valaki lövéseket
adott volna le odalent.
Joakim megdermedt, és fülelni kezdett. Most már nem hallott semmi
mást, sem hangot, sem mozgást a padsorok között.
A gyenge fény, amely eddig a szomszédos padlásról szüremlett be a
repedéseken keresztül, hirtelen kialudt.
Elment az áram.
Joakim mozdulatlanul állt a koromsötétben. Most úgy érezte, mintha
teljesen egyedül lenne, mintha mindenki más félrehúzódott volna az
imaszobából.
Néhány perccel később egy fény lobbant fel hirtelen valahol az
istállóban, egy gyenge fény, mely egyre erősödött.
 39

Tilda kisöpörte a havat a szeméből, sajgó orrára pedig jeget nyomott.

Aztán lassan felkelt, pisztollyal a kezében, bár lábai alig bírták. A feje
ugyanannyira fájt, mint az orra, de legalább képes volt felállni.
Åludden most teljes sötétségbe borult, a hóbuckákat sem lehetett
rendesen látni már. Mögöttük magasodott az istálló, mint valami sötét
katedrális. Az áram elment az egész udvaron – sőt talán egész Észak-
Ölandon. Történt már ilyen, amikor egy fa az egyik fővezetékre zuhant.
Néhány méterre Tildától Martin feküdt mozdulatlanul. Az arcát nem
látta, de az élettelen testet már szinte teljesen ellepte a hó.
Ismét elővette a mobilját, és megpróbálkozott a segélyhívóval, de a
vonal foglalt volt. Megpróbálta feltárcsázni a borgholmi központot, de ott
sem járt sikerrel.
Amikor visszarakta a telefont a zsebébe, végignézett a belső udvaron, de
nem látta sehol a férfit, aki rálőtt. Ő utána visszalőtt – de vajon eltalálta?
A lépcső felé nézett: Henrik Jansson is eltűnt.
Pisztolyát az istállónak szegezve hátrálni kezdett, míg bele nem
ütközött a legalsó lépcsőfokba.
Összegörnyedve felsietett a lépcsőn, és belesett a nyitott ajtón.
A legelső, amit meglátott, egy pár bakancs volt. Egy fekete alak feküdt a
szőnyegen a küszöb előtt. Nehezen vette a levegőt.
– Henrik Jansson? – kérdezte Tilda.
Néhány másodpercig csend volt odabent.
– Igen? – válaszolt azután a férfi.
– Ne mozdulj, Henrik!
Tilda belépett, és rászegezte pisztolyát. Henrik nem mozdult, csak
kimerült tekintettel meredt a fegyverre. Egyik keze a szőnyegen hevert, a
másikat a hasára szorította.
 – Megsebesültél, Henrik? – kérdezte.
– A hasam… megkéseltek.
Tilda bólintott. Még több erőszak. Üvölteni akart, és káromkodni –
ehelyett azonban elvette a férfitól a kést, kihajította a hóba, majd
megmotozta, de más fegyvert nem talált.
Zsebéből elővett egy sebfertőtlenítő csomagot és a kötszert, majd
odanyújtotta Henriknek.
– Martin odakint fekszik – mondta halkan. – Lelőtték. Nem élte túl.
– Rendőr volt? – kérdezte Henrik.
Tilda nagyot sóhajtott.
– Igen, korábban az volt… most a rendőrtisztin tanít.
Henrik kibontotta a fertőtlenítőt, és megrázta a fejét.
– Az idióták.
– Kik, Henrik? Ki lőtte le Martint?
– Két fickó – felelte. – Tommy és Freddy.
Tilda gyanakvóan nézett rá, Henrik pedig megvonta a vállát.
– Így nevezik magukat… Tommy és Freddy.
Tildának eszébe jutott a két férfi a lóversenyről.
– Ezek szerint együtt törtetek be ide? Együtt dolgoztok?
– Csak dolgoztunk. – Henrik felhajtotta a pólóját, és elkezdte tisztogatni
a sebet. Ez is Tommy műve.
– Milyen fegyver van náluk, Henrik?
– Egy vadászfegyver. Egy régi mauzer… de hogy ezenkívül van-e még
valami, azt nem tudom.
Tilda lehajolt, és segített Henriknek felrakni a nyomókötést.
– Most pedig feküdj hasra – szólt hozzá.
– Miért?
– Mert megbilincsellek.
Henrik ránézett.
 – Ha téged lelőnek, utána a legelső útjuk ide fog vezetni – mondta. – Azt
szeretnéd, hogy akkor én összekötözve ücsörögjek itt?
Tilda néhány másodpercig töprengett, majd elrakta a bilincset.
– Mindjárt visszajövök.
Megfordult, leugrott a lépcsőről, behúzódott a hóbuckák fedezékébe, és
vetett még egy utolsó pillantást Martin testére.
A buckák mögött kúszott-mászott az istálló felé.
Meresztgette a szemét, hogy lásson valamit a sötétben és a hóesésben;
nagyon lassan haladt, mindvégig készen arra, hogy esetleg rálőnek.
Az istállótól néhány méterre egy hosszú és hullámzó hófal húzódott,
amely mögött rátalált a férfi nyomaira: egy pár bakancs lenyomata
látszott, sőt még az is, hogy valaki feküdt a hóban. De sem a férfinak, sem
a fegyverének nem volt híre-hamva sem, és Tilda vérnyomokat sem látott.
Alighanem visszamenekült az istállóba.
Tildában felrémlett Martin véres háta, és inkább kint maradt az
udvaron. A széles kapu úgy tátongott rá, mint egy barlang bejárata, és
Tildának egyáltalán nem akaródzott bemennie rajta.
Egy kicsit arrébb azonban észrevett egy másik bejáratot is: egy vékony,
feketére festett ajtót. A kőfal mentén lassan elindult arrafelé, miközben a
szél havat fújt a nyakába.
Amikor odaért, megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót, amennyire a
hó csak engedte.
Belesett.
Koromsötét volt mindenütt. Az áram még mindig nem tért vissza.
Tilda, pisztolyát felemelve, belépett a néma sötétségbe.
Egy darabig még a falhoz lapulva állt és fülelt. Lehet, hogy valaki
leskelődik rá a sötétben, aki viszont észrevétlen képes maradni.
A vihar itt sokkal távolabbinak tűnt, de a tető recsegett-ropogott
odafent. Kis idő múlva megindult, csendben és óvatosan. Persze itt a hó
nem akadályozta a haladást, de a talaj itt is egyenetlen volt: hol föld, hol
kövezett.
Amikor meglátott maga előtt egy széles árnyat, majdnem ráirányította a
fegyverét – aztán rájött, hogy csak egy óriási kerék az, felette pedig a
motorháztetőn a McCORMICK emblémája.
Egy régi traktorba botlott, egy ósdi rozsdás szörnyetegbe, amely évek
óta itt állhat már használatlanul.
Csendben elhaladt mellette. Amikor régi festékesdobozokat és egy
halom pallót fedezett fel a padlón, rájött, hogy egy raktárhelyiségbe ért az
istálló keleti végében.
Halk puffanás hallatszott. Tilda gyorsan hátrafordult – de senki sem volt
mögötte.
Ketten vannak idebent, ezt mondta Henrik. Tildának azonban az a
furcsa érzése volt, hogy ennél sokkal többen vannak, árnyak között
vigyázó alakok. Határozatlan, de igencsak kellemetlen érzés volt ez,
melyet Tilda képtelen volt elhessegetni.
Szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez, és most már ki tudta venni a
szemben lévő kőfalat is.
Hirtelen halk csörömpölés hallatszott bal felől, az istálló belsejéből.
A következő pillanatban valamivel világosabb lett. Ekkor vette észre,
hogy közvetlenül mellette nyílik egy ajtó befelé. Onnan jött a világosság,
egy táncoló, lobogó fény.
Tilda füstszagot szimatolt, és már sejtette, mi történt. Az ajtóhoz sietett,
és benézett.
Néhány méterrel odébb, a padlásra vezető meredek lépcső alja kapott
lángra. A füst szaga elvegyült a petróleuméval. Valaki egy nagy kupac régi
szénát gyűjtött egy rakásra, majd egy lángoló benzinespalackot vágott
hozzá. A lángok most már lassan elindultak felfelé a lépcsőn.
Egy magas férfi állt a tűz túlsó oldalán. Henrikkel lehetett egykorú;
egyik kezében fekete símaszkot tartott, és nem úgy tűnt, mintha
észrevette volna Tildát. A férfi tekintete a lángokra szegeződött, és egész
lénye zaklatottnak tűnt.
Mellette egy oszlopnak támaszkodva egy bekeretezett olajfestmény állt,
fegyvert azonban Tilda nem látott sehol.
Még egyszer körbenézett, hogy biztosan senki sem követi-e őt, majd
mély levegőt vett, és belépett az istállóba. Két kézzel fogta a pisztolyt.
 – Rendőrség! – kiáltott a férfinak. – Ne mozduljon!
A férfi felnézett rá; tekintete mintha meglepetést tükrözött volna.
– Feküdjön a padlóra!
A férfi nem mozdult, csak szólásra nyitotta a száját.
– A tesóm éppen egy kijáratot keres – mondta. – A másik oldalon.
Tilda közelebb lépett hozzá. Most már csak két lépésre voltak egymástól.
A férfi a kijárat felé lépett, Tilda pedig követte.
– Le a földre!
De mi van, ha a férfi nem engedelmeskedik? Akkor vajon lőnie kell?
Fogalma sem volt, mégis egyenesen a férfi feje felé irányította a pisztolyt.
– Le a földre!
– Oké, oké…
A férfi bólintott, és nagy nehezen hasra feküdt.
– Kezeket hátra!
Tilda máris mellette termett, és előkapta a bilincset.
Gyorsan megragadta a férfi csuklóját, hátrahúzta, és összebilincselte.
Most már nyugodtan megmotozhatja. A férfi nadrágzsebében volt egy
bicska, ez volt az egyetlen fegyvere. És tablettákat is talált nála, egy egész
halom tablettát.
– Hogy hívják?
A férfi mintha eltöprengett volna.
– Freddy – mondta végül.
– És mi az igazi neve?
Némi tétovázás után válaszolt:
– Sven.
Tilda nem nagyon tudta elhinni, de csak ennyit mondott:
– Oké, Sven… csak semmi trükk.
Amikor felkelt, hallotta a tűz ropogását. A lángok a kőpadlón nem
tudtak terjedni, de a falépcsőn elharapóztak: fenyegetőn futottak egyre
feljebb és feljebb.
Tilda sem plédet, sem tűzoltó készüléket nem látott sehol, de még
vödröket sem, amikben vizet lehetett volna hozni.
Levette a kabátját, és elkezdte csapkodni vele a lépcsőt, de a lángok
egyre magasabbra csaptak. A tűz mintha felfelé vágyott volna, a vihar felé
– a lépcsőnek most már több mint a fele lángokban állt.
Ha esetleg valahogyan el tudná mozdítani a lépcsőt a helyéről, hogy ne
terjedjen át róla a tűz?
Felemelte a lábát, és lendületet vett – ekkor azonban a szeme sarkából
egy árnyat látott közeledni. Tilda hirtelen megfordult.
Egy magas, farmernadrágos férfi volt az, aki a lépcső felé sietett.
Megállt, és a tűzre bámult, aztán Freddyre, és végül Tildára.
Tilda először fel sem ismerte őt, de aztán rájött: Joakim Westin állt
előtte.
– Nem tudom eloltani a tüzet! – kiáltotta Tilda. – Pedig próbáltam…
Westin csak bólintott. Nyugodtnak tűnt, mintha a helyzet semmi okot
nem adott volna az aggodalomra.
– Hó – mondta aztán. – Hóval el lehetne oltani.
– Rendben.
De vajon honnan jött Westin? Sápadt és fáradt volt, ám mintha meg sem
lepődött volna, hogy látogatói vannak. Még a tűz sem nyugtalanította
különösképpen.
– Hozok egy lapátot.
Az istálló ajtaja felé indult.
– Elboldogul egyedül? – kérdezte Tilda.
Joakim vissza sem fordult, csak bólintott.
Tilda otthagyta a lángoló lépcsőt. Muszáj lesz ismét a sötétségbe vetnie
magát.
– Maradjon itt! – szólt oda Freddynek. – Megkeresem a testvérét.
Mégis megállt a raktárhelyiség ajtajában, arra várva, hogy Joakim
visszatérjen. A férfi hamarosan vissza is tért egy jókora lapát hóval.
 Odabiccentettek egymásnak, Tilda pedig visszament a traktoros
szobába. Hallotta, ahogy a lépcső sistereg, miközben Joakim a tüzet oltja.
Tilda megint felemelte a pisztolyát.
Ismét a hideg és az árnyak birodalmában volt. Mozgást észlelt maga
előtt, látni azonban nem látott semmit.
Szorosan az északi falhoz lapulva haladt, melynek apró ablakait
mostanra már teljesen betemette a hó.
Aztán egyszerre csak egy ajtóhoz ért, és Tilda belépett rajta.
Egy óriási, jéghideg helyiségbe került. Megtorpant. Újra úrrá lett rajta az
érzés, hogy nincsen egyedül. Leeresztette a pisztolyt, fülelt és előrelépett.
És ekkor eldördült egy lövés.
Tilda lebukott, de nem tudta, hogy eltalálták-e, vagy sem. Füle még
csengett, köhögnie kellett. Aztán várt.
Ám nem történt semmi más.
Amikor Tilda végül felnézett, még egy csukott ajtót fedezett fel, úgy
négy-öt méterre tőle. Kifelé vezetett – az ajtó előtt azonban állt valaki. Egy
férfi.
Freddy testvére volt az, Tommy, nem lehetett más. A símaszkot felhúzta
egészen a homlokáig, arca olyan sápadt volt, mint Freddyé.
Tommy vállán egy régi puska volt.
Tilda rászegezte a pisztolyt.
– Tegye le a fegyvert!
De Tommy csak állt ott, mint valami alvajáró, sőt szinte úgy tűnt,
mintha valaki fogva tartaná őt. Pillantását a földre szegezte, jobb keze a
kilincsen pihent, láthatólag éppen kifelé igyekezett, lábai azonban mintha
földbe gyökereztek volna.
– Tommy?
A férfi nem felelt.
Vajon beszedett valamit? Tilda lassan közeledett Martin gyilkosa felé,
remegve, de határozottan. Aztán kinyújtotta a kezét, és óvatosan
leakasztotta a fegyvert a válláról. Biztosítva volt, úgyhogy lerakta szépen
maga mögé a földre.
 – Tommy? – szólt ismét. – Tud mozogni?
Amikor a karjához ért, a férfi megrezzent, és mintha visszatért volna
belé az élet.
Hátrahőkölt, a vaskilincs lenyomódott, és az ajtó kinyílt, sőt szinte
feltépte a vihar. A férfi kizuhant a hóba, majd gyorsan felkelt és elrohant,
amilyen gyorsan csak bírt.
Tilda utánaszáguldott, ki a süvöltő szélbe. Úgy tíz méterrel arrébb fákat
látott ingadozni a szélben.
– Tommy! – kiabálta. – Álljon meg!
Hangját azonnal szétszaggatta a vihar, a férfi pedig nem állt meg.
Valamit hátrakiáltott, majd az erdő felé vette az irányt.
Tilda leadott egy figyelmeztető lövést, majd térdre ereszkedett, célzott,
és a ravaszra tette az ujját.
A lábán biztosan el tudná találni. De egy menekülő emberre mégsem
volt szíve rálőni.
Tommy az erdő alacsony növésű fái közé menekült. Ott vékonyabb volt a
hótakaró, és gyorsabban tudott haladni, így tizenöt-húsz méter után már
csak egy szürke árny lett a távolban – azután végleg eltűnt.
A fenébe!
Tilda jó pár percig ott maradt még, de nem észlelt más mozgást a
sötétben, csak a hópelyhek kavargását. Továbbra is kitartóan havazott, és
amikor már elgémberedtek az ujjai, megfordult, és magához vette a
mauzert.
Vissza akart menni Joakimhoz. Ám inkább az istálló külső oldala felől
akarta megközelíteni, bár a szél és a hideg már szinte jéggé dermesztette.
De azt nem akarta kockáztatni, hogy összetalálkozzon még valakivel
odabent a koromsötétben.
 40

A tüzet sikerült a hóval eloltani, ám ekkorra már csaknem az egész lépcső

elszenesedett, és sűrű füst gomolygott mindenfelé.
Joakim köhögött, majd lerogyott a parázsló lépcső mellé. Kezében még
mindig ott volt a hólapát.
Már nem bírt tovább gondolkodni, töprengeni azon, hogy vajon honnan
jöhettek ezek a hívatlan látogatók, vagy hogy mi is történt voltaképpen
odafent az imaszobában. Belátta, hogy Gerlof Davidssonnak igaza volt: a
feledés fátyla már elkezdett rátelepedni az emlékeire.
Valóban találkozott odafent Katrinével? És elismerte, hogy ő ölte meg
Ethelt?
Nem. Ilyesmit Katrine nem mondott soha.
Joakim a fal mellett fekvő magas férfira pillantott. Fogalma sem volt,
kicsoda, és főleg hogy miért van rajta bilincs, de ha Tilda Davidsson, a
rendőr úgy látta jónak, hogy bilincset tesz rá, akkor abból végül is le
lehetett vonni bizonyos következtetéseket.
Mintha lövések dördültek volna odakint.
Joakim fülelt, de mivel újabb hangokat nem hallott, a fal felé pillantott.
– Maga gyújtotta fel a lépcsőt? – kérdezte.
Néhány másodperc múlva érkezett a halk válasz:
– Bocs.
Joakim sóhajtott.
– Kénytelen leszek új lépcsőt építeni a padláshoz… valamikor.
Hátradőlt, de közben eszébe jutott, hogy Livia és Gabriel a lakóházban
maradtak, teljesen egyedül.
Hogyan is hagyhatta őket magukra?
Az ajtó felől hirtelen kaparászás hallatszott, és amikor odanézett, Tildát
látta bebotorkálni. Tetőtől talpig hó borította; egyik kezében pisztolyt
tartott, a másikban pedig egy régi vadászpuskát.
Lerogyott a fal mellett, és kifújta magát.
– Eltűnt – mondta.
Freddy felpillantott.
– Eltűnt? – kérdezte Joakim.
– Bemenekült az erdőbe – felelte Tilda. – Szem elől tévesztettem… de
most már legalább nincsen nála fegyver.
Joakim felkelt.
– Be kell mennem a gyerekeimhez – szólt, és az ajtó felé indult. – Most
már ellesz egyedül is egy ideig, ugye?
Tilda bólintott, de továbbra is magába roskadva ült.
– Ha a verandán keresztül megy be… talál ott még másokat is. Két férfit.
– Még több sebesültet? – kérdezte Joakim.
Tilda lehajtotta a fejét.
– Az egyikük sebesült… a másik halott.
Joakim nem kérdezett többet. Amikor vetett egy utolsó pillantást
Tildára, a nő éppen egy telefonszámot kezdett bepötyögni a mobiljába.
Kilépett a viharba, és összébb húzta magát. Åludden ezen az éjszakán
nem tűnt olyan hatalmasnak – mintha az udvar is úgy összekucorodott
volna a viharban, mint egy csapat rémült kutya. A szél téglacserepeket
szakított le a tetőről, majd felkapta, és behajította őket a sötétségbe.
Joakim belépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy férfi
hevert a szőnyegen. Meghalt? Nem, csak alszik.
A vihar tépte-zúzta az ablaktáblákat, hogy beleremegett minden, de a
ház még tartotta magát.
Joakim belépett, de az előszobában meg is torpant.
A folyosón nyikorgó-recsegő hangokat hallott.
Rekedt légzést.
Ethel volt odabent.
Ethel volt odabent, és most a gyerekszoba ajtaja előtt állt; azért jött,
hogy elvigye a lányát. Ethel magával fogja vinni Liviát.
Joakim nem mert odamenni, csak lehajtotta a fejét, és behunyta a
szemét.
Bízz bennem, gondolta.
Kinyitotta a szemét, és elindult befelé.
A folyosón nem volt senki sem.
 41

Tilda halványan emlékezett arra, hogy este felbotorkált a lépcsőn, és

belépett a verandára. Odakint továbbra is hideg volt, de a szél ereje
mintha csökkent volna valamelyest. Joakim Westin támogatta. Körülöttük
hatalmas halmokban magasodott a hó.
– Hívott segítséget? – kérdezte.
Tilda bólintott.
– Jönnek, amilyen gyorsan csak tudnak… de nem tudni, mikorra érnek
ide.
Elhaladtak egy hóbucka mellett, amelyből egy ruha kandikált ki. Egy
bőrkabát.
– Ki az ott? – kérdezte Joakim.
– Martin Ahlquistnek hívták – felelte Tilda.
Behunyta a szemét. Hamarosan nagyon sok kérdést kell majd
megválaszolnia ezzel az estével kapcsolatban: arról, hogy mi sikerült félre,
mit tett helyesen, és mit kellett volna máshogy – de a legtöbb kérdést
mégis ő fogja feltenni saját magának. Erre azonban ebben a pillanatban
gondolni sem bírt.
A lakóházban csendes volt minden. Joakim a folyosón keresztül
bevezette őt egy hatalmas szobába, melynek padlóján egy matrac hevert,
megágyazva. A közelében lévő kandallóból csak úgy áradt a meleg, Tilda
pedig lefeküdt, és ellazult. Az orra eléggé fájt, és továbbra is tele volt
vérrel – csukott szájjal nem is tudott lélegezni.
A szél süvített a ház körül, de végül, nagy sokára, Tilda is el tudott
aludni.
Mélyen aludt, néha azonban lüktető fejfájásra ébredt, és felrémlett
benne Martin élettelen teste a hóban – majd hirtelen szorongást érzett,
mintha ismét a koromsötét istállóban lenne, és viaszfehér karok
nyúlnának utána mindenhonnan. Hosszú időbe telt, míg ismét el tudta
engedni magát.
 Nem sokkal virradat előtt egy árny hajolt fölé. Tilda felriadt.
– Tilda?
Joakim Westin volt az. Lassan és érthetően beszélt, mintha egy
kisgyermekhez szólna:
– A kollégái telefonáltak, Tilda… hamarosan itt lesznek.
– Nagyszerű – felelte.
Hangja kásás volt. Behunyta a szemét, és megkérdezte:
– És Henrik?
– Kicsoda?
– Henrik Jansson – felelte Tilda. – Az, aki a verandán feküdt… ő hogy
van?
– Egész jól – felelte Joakim. – Újrakötöztem a sebét.
– És Tommy? Itt van valahol?
– Nem, nem került elő… A rendőrök majd megkeresik, ha ideértek.
Tilda bólintott, majd visszaaludt.
Valamivel később mormogó hangok és halk beszélgetés szűrődött be
hozzá, de Tilda képtelen volt gondolkodni, mi is lehet az.
Aztán ismét Joakim hangját hallotta:
– Az autók nem jutnak előre a nagy hóban, Tilda… kölcsön kellett
kérniük egy lánctalpas terepjárót a hadseregtől.
Nem sokkal ezután a szobát újabb hangok töltötték be, valakik
kisegítették őt az ágyból, nem túl finoman.
Hirtelen ismét a hidegben találta magát, de legalább a szél nem fújt már
odakint az udvaron. Mellette hóhalmok tornyosultak.
Karácsony van, gondolta.
Valaki becsukott egy ajtót, aztán kinyitott egy másikat, őt pedig egy
hordágyra helyezték, egy sápadtan világító villanykörte alá. Azután békén
hagyták.
Néma lett minden.
Egy lánctalpas autóban feküdt, előtte pedig, egy műanyag zsákban, egy
mozdulatlan, élettelen test.
Aztán valaki elköhintette magát mellette. Tilda felemelte a fejét, és egy
másik alakot pillantott meg, akinek a lábára szürke pokrócot terítettek.
Egy férfi volt. A hátán feküdt, fejét félrefordította, de a ruháiról
felismerte.
– Henrik – szólt hozzá Tilda.
De választ nem kapott.
– Henrik! – kiáltott, amitől azonnal a bordájába hasított a fájdalom.
– Mi van? – kérdezte a férfi, és felé fordította a fejét.
Így végül Tilda is megláthatta az arcát ennek a parkettázó-betörőnek,
Henrik Janssonnak. Úgy nézett ki, mint bármelyik huszonöt éves srác,
azzal a különbséggel, hogy ő holtfáradtnak tűnt, arca pedig falfehér volt.
Tilda mély levegőt vett.
– Henrik, a kibaszott fejszéd eltörte az orromat.
A férfi nem szólt. Tilda megkérdezte:
– Csináltál még valami mást is ezenkívül?
De az még mindig nem felelt.
– Az ősszel történt itt egy haláleset – folytatta Tilda. – Egy nő vízbe
fulladt.
Henrik megmozdult.
– Az emberek egy motorcsónakot hallottak errefelé közlekedni –
mondta Tilda –, méghozzá éppen azon a napon, amikor meghalt. A tiéd
volt az a csónak?
Henrik erre hirtelen kinyitotta a szemét.
– Nem az enyém – mondta halkan.
– Nem? – kérdezte Tilda. – Egy másik csónak?
– De láttam – mondta Henrik.
– Vagy úgy. Szóval hallottad. Mindjárt gondoltam.
– A mólón álltam aznap, amikor az a nő meghalt…
– Katrine Westin – szólt közbe Tilda.
 – Látogatója érkezett – folytatta Henrik. – Valaki egy nagy fehér
csónakban.
– Felismerted? – kérdezte Tilda.
– Nem, de azt láttam, hogy nagyobb, mint az enyém, hosszabb
kirándulásokra tervezték… majdnem mint egy kisebb jacht. Megállt a
világítótornyoknál, és valaki állt ott. Azt hiszem, az a nő volt az…
– Oké, értem.
Tilda hirtelen teljesen kimerültnek érezte magát, nem bírt foglalkozni
ezzel.
– De igenis láttam – makacskodott Henrik.
Tilda rápillantott.
– Biztos… lesz majd egy-két megbeszélnivalónk egymással – felelte. –
Kihallgatások, miegymás.
Henrik csak mélyet sóhajtott.
Aztán ismét csend lett a terepjáróban. Tilda semmi másra nem vágyott
most, mint hogy behunyhassa a szemét, és kikapcsolja az érzékelését, hogy
ne kelljen a fájdalmaira és Martinra gondolnia.
– Hallottál valamit az éjjel a házban? – kérdezte hirtelen Henrik.
– Mi van?
Valaki becsapott egy ajtót. Aztán felbődült a motor, és az autó elindult.
– Például kopogásokat?
Tilda nem értette a kérdést.
– Nem hallottam semmit – kiabálta a motor zaján át.
– Én sem – felelte Henrik. – Semmi kopogást. Azt hiszem, a lámpás
hibája volt az egész… vagy a tábláé. De most már vége, csend van.
Henrikbe beledöftek egy csavarhúzót, és hamarosan börtönbe kell
vonulnia – ennek ellenére Tilda úgy érezte, mintha a fiú megkönnyebbült
volna.
 42

Karácsony első napjának reggelén még mindig sötét volt Åluddenben. Még
mindig nem volt áram, odakint pedig hatalmas dombokban magasodott a
hó.
Az éjszaka folyamán három rendőr és egy keresőkutya érkezett egy
lánctalpas terepjáróban az udvarra, és átfésülték az összes épületet, hogy
megtalálják Martin Ahlquist gyilkosát – mindhiába. Joakim hagyta őket,
hadd csináljanak, amit csak akarnak. Három óra körül, amikor elhajtottak
Tilda Davidssonnal és a megkéselt betörővel, néhány órát még aludni is
tudott.
Hetek óta most aludt először nyugodtan, ám amikor nyolc óra körül
felébredt a néma házban, képtelen volt visszaaludni. Koromsötét volt
mindenütt, úgyhogy Joakim felkelt, és meggyújtott néhány
petróleumlámpát. Egy órával később erős fény hatolt át a hólepte
ablakokon.
A nap kelt fel a tenger felett. Joakim látni akarta, ebben az esetben
viszont fel kellett mennie az emeletre, és kinyitni az egyik ablakot, hogy
kiláthasson a tengerre.
Hófehér téli táj fogadta. A szikrázó hótenger felett mélykék ég
magasodott. Az istálló fala szinte feketének tűnt ennyi fényesség
közepette.
Arktikus csend uralkodott az udvaron. Teljes volt a szélcsend –
alighanem először azóta, hogy Joakim beköltözött.
A viharnak vége volt. Méternyi magas jeget sodort be a tengerről a
partra, hóval temette be a házakat és udvarokat, majd továbbállt.
Joakim a part felé pillantott. Olvasott olyan régi világítótornyokról,
melyeket tengerbe döntött a rettenetes vihar, de ez a két torony túlélte a
tegnapit: büszkén magasodtak a jégsziklák fölé.
Joakim kilenc óra körül begyújtott a kandallóba, és kiűzte a hideget a
házból, aztán felébresztette a gyerekeket.
 – Boldog karácsonyt! – mondta.
Livia ruhástul aludt el Gabriel mellett: így talált rájuk este, amikor
visszatért az istállóból. Csak betakarta őket, aztán hagyta, hadd aludjanak
tovább.
Fel volt készülve arra, hogy kérdezgetni kezdik, mi történt az éjjel, mi
volt az a lövöldözés meg miegymás, de Livia csak nyújtózott egy nagyot.
– Jól aludtatok?
Livia bólintott.
– Anyu itt volt.
– Itt?
– Bejött hozzánk, amíg te nem voltál itt.
Joakim a lányára nézett, majd a fiára. Gabriel lassan bólintott, jelezve,
hogy minden igaz, amit a nővére mondott.
Ne hazudj, Livia, szaladt ki majdnem Joakim száján. Anyu nem lehetett
itt.
Ehelyett azonban ezt kérdezte:
– És mit mondott anyu?
– Hogy hamarosan itt leszel – felelte Livia, és ránézett. – De nem jöttél.
Joakim leült az ágy szélére.
– Most már itt vagyok – felelte. – És nem is megyek el többé.
Livia gyanakvóan pillantott rá, majd egyetlen szó nélkül kimászott az
ágyból.
Joakim felébresztette Freddyt, aki igencsak csendes fiatalembernek
bizonyult most, hogy a bátyja nem volt vele. A terepjáróban neki már nem
jutott hely, úgyhogy kénytelen volt Åluddenben maradni. Az előszoba
radiátorához bilincselve aludt.
– A testvéred még mindig nem került elő – szólt Joakim.
Freddy fáradtan bólintott.
– Mit kerestetek itt tulajdonképpen?
– Mindenfélét… például értékes festményeket.
 – Torun Rambétól? – kérdezte Joakim. – Itt csak egy van. Az istállóban
kerestétek a többit?
– Nem találtunk többet a házban – felelte Freddy. – A tábla azt mondta,
hogy valahol máshol vannak. Úgyhogy felgyújtottuk a lépcsőt.
Joakim rápillantott.
– Azt meg minek?
– Gőzöm sincs.
– És tervezel még efféle dühkitöréseket?
Freddy megrázta a fejét.
Joakim megkapta a bilincs kulcsát Tildától, úgyhogy úgy döntött, hogy
karácsony lévén némi jóindulatot gyakorol, és eloldozta Freddyt.
Tizenegy óra körül visszajött az áram, és ekkor a betörő leült a tévé elé
karácsonyi műsort nézni, miközben a rendőrökre várt. Szomorkás
tekintettel figyelte a télapó kalandjait, az élő közvetítést a karácsonyfa
körüli táncról meg valami havas tájon felvett főzőprogramot.
Livia és Gabriel letelepedtek mellé, de egyikük sem szólt semmit.
Mindent összevetve mégiscsak valamifajta karácsonyi közösség volt ez, és
mintha mindenki egy kicsit megnyugodott volna.
Joakim a konyhában ült le azzal a jegyzetfüzettel, amelyet Ethel
farmerkabátja mellett talált. Egy órán keresztül olvasta Mirja Rambe
drámai történeteit Åludden életéről, és arról, hogy vele mi történt ott.
A végén volt néhány üres lap, majd utána pár oldal, amelyet valaki más
írt.
Joakim közelebb hajolt, és hirtelen felismerte Katrine kézírását. Nem
volt könnyen kibetűzhető; úgy tűnt, mintha kapkodva rótta volna papírra.
Többször is elolvasta azokat a sorokat, de nem értett belőlük semmit.
Tizenkettőkor Joakim mindenkinek főzött karácsonyi kását.
A telefon működött. Az első hívás ebéd után érkezett. Joakim felvette a
kagylót, és Gerlof Davidsson hangját hallotta.
– Hallom, átéltek egy igazi, rendes hóvihart Åluddenben.
– Igen – felelte Joakim –, így igaz.
 Kinézett az ablakon, és az éjjeli látogatókra gondolt.
– Lehetett rá számítani – felelte Gerlof. – Legalábbis én számítottam rá.
Bár az igazat megvallva azt gondoltam, hogy egy kicsit később érkezik…
nem történt odaát semmi baj?
– Nem, tűrhetően ment minden. A házak állnak még, de a tetők
megrongálódtak.
– És az út?
– Eltűnt – felelte Joakim. – Csak hó van mindenütt.
– Az én időmben még legalább egy hétbe telt, míg minden házhoz
eljutottak egy-egy hóvihar után – mondta Gerlof. – Most már felgyorsult
minden.
– Megoldjuk – felelte Joakim. – Ahogy tanácsolta, vásároltam
konzerveket.
– Nagyszerű. Most egyedül van otthon a gyerekekkel?
– Nem, még van egy vendégünk. Több látogató is járt itt, de eltűntek…
meglehetősen kaotikus karácsonyunk volt.
– Tudom – felelte Gerlof. – Tilda reggel felhívott a kórházból. Mesélte,
hogy betörőket fogott maguknál.
– Festményeket kerestek – mondta Joakim. – Torun Rambe
festményeit… Valamiért azt hitték, hogy itt lesznek.
– Igazán?
– De itt csak egyetlen festménye van. A többi majdnem mind egy szálig
megsemmisült, de nem Torun tette őket tönkre, és nem is a lánya, Mirja.
Egy halász vetette őket a tengerbe.
– És ez mikor történt?
– 1962 telén.
– ’62 telén – Gerlof eltöprengett. – Abban az évben fagyott halálra a
testvérem, Ragnar a parton.
– Ragnar Davidsson a maga testvére volt? – kérdezte Joakim.
– Igen, a bátyám.
– Nem valószínű, hogy megfagyott – felelte Joakim. – Inkább azt hiszem,
megmérgezték.
Azután elmesélte, mit olvasott Mirja Rambe könyvecskéjében arról az
éjszakáról, amikor az angolnahalász nekivágott a viharnak. Gerlof
figyelmesen végighallgatta, egyetlen szó nélkül.
– Úgy tűnik, faszeszt ivott – mondta végül. – Annak olyan az íze, mint a
rendes szesznek, de persze beteg lesz tőle az ember. Halálosan beteg.
– Mirja alighanem úgy ítélte meg, hogy megkapta a neki kijáró büntetést
– felelte Joakim.
– De valóban megsemmisítette volna a festményeket? – tudakolta Gerlof.
– Csak mert… furcsállom. Annyira nem vallana rá. Ha a bátyámnak sikerült
valamit megkaparintania, akkor azt meg is tartotta… túl kapzsi volt ahhoz,
hogy tönkretegyen dolgokat.
Joakim csendben morfondírozott.
– Mielőtt elfelejteném, akartam még valamit – folytatta Gerlof. –
Magnóra vettem magának valamit.
– Magnóra?
– Töprengtem egy kicsit magányomban – felelte Gerlof. – Csupán
néhány gondolat arról, hogy mi történhetett Åluddenben… bizonyosan
megkapja majd, ha ismét járni kezd a posta.
Fél órával azután, hogy Gerlof letette a kagylót, telefonált a kalmari
rendőrség, közölve, hogy mennek a betörőért – feltéve, hogy Joakim talál
nekik valami sík és egyenletes talajt, ahol le tudnak szállni a helikopterrel.
– Hát, síkság van itt bőven – felelte Joakim.
Azután kiment, és a ház mögötti szántón egy négyszögletes részen
eltakarította a havat, majd jókora keresztet vágott a jégbe. Amikor
délnyugat felől motorzúgást hallott, bement Freddyhez, és megszakította
a tévézést.
– Ezek a ti kocsijaitok? – kérdezte Joakim, amikor kint álltak a szántón.
Két hullámos hókupacra mutatott, amelyekből itt-ott kikandikált a
szürke fém.
Freddy bólintott.
– És egy csónak is van ott – mondta.
 – Lopott? – kérdezte Joakim.
– Naná!
A helikopter megérkezett a szántó fölé, és onnantól fogva lehetetlenség
volt akár egy szót is váltani. A gép néhány pillanatig mozdulatlanul
lebegett, felkavarva a fehér felhőket, majd pontosan a jégbe rajzolt
kereszten landolt.
Két sisakos, sötét overallos rendőr szállt ki, és lépdelt feléjük. Freddy
egyetlen szó nélkül követte őket.
– Elboldogulnak egyedül a többi dologgal? – kiáltotta az egyik rendőr.
Joakim csak bólintott. Freddy odaintett neki, ő pedig visszaintett.
Amikor a helikopter eltűnt a szárazföld irányában, Joakim átgázolt a
havon, a két betemetett autó felé. A nagyobbik egy furgon volt; lesöpörte
az oldaláról a havat, aztán belesett.
Valaki ült odabent, mozdulatlanul.
Joakim megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
Egy férfi volt az, összekucorodva, mintha kétségbeesetten próbálta
volna a kocsiban tartani az elillanó meleget.
Nem kellett megnéznie a férfi pulzusát ahhoz, hogy rájöjjön: halott.
A kocsikulcs benne volt a zárban. A férfi alighanem üresben járatta a
motort, amely valamikor az éjjel állhatott le, és a hideg újból visszatért a
kocsiba.
Joakim óvatosan becsukta az ajtót, aztán visszatért a házba, hogy
értesítse a rendőrséget: a másik betörő is megkerült.
 43

A szél a közelébe sem merészkedett Åluddennek, a nap viszont ragyogóan

sütött a következő napokban. A hó nem olvadt el, ám a tetőn lévő
hótakaróból néha-néha levált egy darab, amely hangtalanul pottyant a
földre. A madarak visszatértek a konyhaablak előtti asztalkára, karácsony
másnapján pedig egy hatalmas hókotró autó érkezett Marnäsből. Ahogy
közeledett, úgy festett, mintha egy hótengeren lebegne.
Joakim elővette a kis hókotró gépét; úgy tervezte, hogy egy óra alatt
megtisztítja az utat egészen a főútig. Végül több mint két órájába telt, de
utána ismét megnyílt az út Åludden és a nagyvilág között.
Joakim kicserélte az elemet a zseblámpában, és kiment a verandára.
Aztán átbandukolt az istállóba.
A padlásra vezető lépcső elszenesedett, füstnek azonban már nyoma
sem volt.
Vetett egy pillantást az istálló másik végébe. Néhány pillanatig
tétovázott, aztán megindult, és átmászott a titkos szobába.
Odabent felkapcsolta a zseblámpát, és fülelni kezdett, hátha hangokat
hall az emeletről, de nem hallott semmit. Ekkor felmászott a létrán.
Az imaszobába a réseken át bágyadt napfény szűrődött be.
Csendes volt minden. A levelek és az emléktárgyak ott voltak még a
padokban, ülni azonban nem ült ott senki.
Elindult a padsorok mentén. Amikor a legelsőhöz érkezett, látta, hogy
Katrine karácsonyi ajándéka és Ethel farmerkabátja is ott hever még.
A csomag azonban ki volt bontva. A ragasztó lejött, a csomagolópapírt
pedig félrehajtották.
Joakim otthagyta a csomagot a padban: nem merte megnézni, hogy
eltűnt-e belőle a zöld tunika.
Ehelyett inkább Ethel farmerkabátját fogta meg, most először – és
azonnal érezte, hogy egy apró, lapos tárgy lapul benne.
Joakim egy műanyag zacskóba rakta el a kabátot addig is, míg Holmblad
felügyelő Åluddenbe érkezik. Erre két nappal karácsony után került sor.
Ekkorra már egy mentőautó és egy sárga angyal is megfordult
Åluddenben, és elszállították a szerencsétlenül járt betörő holttestét.
Nyomozók is jártak ott, töltényeket keresve. A helyi rádió hírei között
megemlítették Tommyt, persze nem név szerint, mint a hóvihar két
áldozatának egyikét. Az észak-ölandi hóvihart már el is nevezte a
népnyelv „karácsonyi viharnak”, és megállapodtak abban, hogy a második
világháború óta ez volt az egyik legvadabb ítéletidő errefelé.
Holmblad kiszállt az autóból, és kezet nyújtott.
– Örülök, hogy eljött – viszonozta köszöntését Joakim.
– Igazából újévig szabadságon vagyok – felelte Holmblad. – De látni
szerettem volna, hogyan vészelték át a vihart idekint.
– Most már nyugalom van – felelte Joakim.
– Látom, látom. A vihar elvonult.
Joakim bólintott, majd megkérdezte:
– És Tilda Davidsson… ő hogy érzi magát?
– A körülményekhez képest jól – felelte Holmblad. – Tegnap beszéltem
vele… már elhagyhatta a kórházat, és most az édesanyjánál van.
– De itt egyedül volt. De nem a kollégája volt az, aki…
– Nem – felelte Holmblad –, az a férfi a tanára volt a rendőrtisztin…
kétgyerekes apuka, igazán tragikus történet. Nem lett volna szabad itt
lennie. – A felügyelő eltöprengett, majd hozzátette: – Persze Davidssonnal
is csúnyán elbánhattak volna, de szerencsére ő megoldotta a feladatot.
– Megoldotta bizony – felelte Joakim, és kinyitotta az ajtót. – Szeretnék
mutatni valamit –, bejönne egy pillanatra?
– Hogyne, természetesen.
Joakim bevezette a felügyelőt a konyhába. Az asztalról elpakolt
mindent.
– Itt van – szólt.
Az asztalon hevert Ethel farmerkabátja szatyorba csomagolva, és az is,
amit talált benne. Ott volt a kézzel írt üzenet – meg egy aranydobozka,
amely a kabátbélésbe volt elrejtve.
– Mi ez? – kérdezte Holmblad.
– Nem vagyok benne biztos – felelte Joakim –, de reményeim szerint egy
bizonyíték.
Miután Holmblad elment, Joakim magához vett egy hátizsákot, és lement
az északi toronyhoz.
Odaúton vetett egy pillantást az északon elterülő erdő felé. A fák
többsége állta a vihart, kivéve a parthoz közelebb eső idősebb fák egyikét-
másikát, amely most a földön hevert.
A fehér tornyok szinte világítottak a sötétkék égen. Még mielőtt kiért
volna a mólóra, már látta, hogy igencsak nehéz lesz bejutnia oda: a
hullámokat magasra csapta fel a szél, melyek aztán megfagytak, és most
jéggel vonták be a tornyokat. Olyan volt, mint a gipsz, amely körbeölelte a
tornyok lábát.
Joakim lerakta a hátizsákot az ajtó elé, elhúzta a cipzárt, aztán elővette a
kulcscsomót, valamint egy óriási kalapácsot, egy zárolajozó spray-t és
háromtermosznyi forró vizet.
Csaknem fél órájába telt megtisztítani az ajtót a jégtől. Ezúttal is csak
résnyire nyílt ki az ajtó, de Joakim átpréselte magát.
Amint beért, felkapcsolta a zseblámpáját.
Minden lépése visszhangzott a toronyban, a lépcső felől azonban ezúttal
nem hallott lépteket. Ha mégis van valami öreg őr odafent, Joakim nem
akarja zavarni; inkább csak idelent marad.
Egy apró esély, mondta neki Gerlof Davidsson. Elvégre Ragnar bátyámnak
volt kulcsa a tornyokhoz, tehát van egy apró esély, hogy bent vannak.
A toronyba vezető lépcső alatti területet egy ajtóval zárták el; olyan volt,
mint egy kis raktárhelyiség. Joakim kinyitotta az ajtót, behúzta a nyakát,
majd belépett.
A falon egy 1961-es naptár lógott, a padlón benzines palackok,
szeszesüvegek és ósdi lanternák hevertek. Joakimnak önkéntelenül is az
otthoni padlás jutott eszébe. Ezek a kacatok azonban valamivel
rendezettebbek voltak, a külső fal mentén pedig faládák sorakoztak.
A ládákra nem volt rászögezve a fedél. Joakim felemelte a hozzá
legközelebb eső tetejét, és bevilágított a zseblámpájával.
Bádogcsöveket látott: az ereszcsatorna lefűrészelt, méternyi hosszúságú
darabjai hevertek a ládában. Évtizedekkel korábban kellett volna
felszerelniük az åluddeni házra, csakhogy időközben Ragnar Davidsson
ellopta, és elrejtette őket a toronyban.
Joakim lenyúlt, és óvatosan felemelte az egyik csövet.
 44

– Hova megyünk? – kérdezte Livia, amikor szilveszter előtt egy nappal

alaposan megrakott kocsival kihajtottak Åluddenből.
Még mindig meg volt sértődve egy kicsit, ezt Joakim érezte.
– Először Kalmarba, aztán fel Stockholmba, a nagyikhoz – felelte. – De
legelőször meglátogatjuk anyát.
Livia nem mondott többet. Raszputyin dobozára tette a kezét, és
kibámult az ablakon.
Tizenöt perccel később megálltak a marnäsi templomnál. Joakim
leparkolt, magához vett egy szatyrot a kocsiból, aztán kinyitotta a kerítés
ajtaját.
– Gyertek! – szólt a gyerekeknek.
Joakim nem járt itt túl sokszor az ősz folyamán – de most könnyebbnek
érezte magát. Legalábbis egy kicsit könnyebbnek.
A temetőben ugyanannyi hó volt, mint a part mentén máshol, bár a
szélesebb ösvényekről eltakarították a nagyját.
– Messzire megyünk? – kérdezte Livia, amikor elhaladtak a templom
mellett.
– Nem – felelte Joakim –, most már mindjárt ott vagyunk.
Végül aztán felsorakoztak Katrine sírja előtt.
A követ hó fedte, ahogy a többi sírt is a temetőben. Csak az egyik sarok
kukucskált ki a hótakaró alól, úgyhogy Joakim lehajolt, és gyorsan
lesöpörte róla a havat, hogy látsszon a felirat.
KATRINE HOLDSUGÁR WESTIN, ez állt rajta, és a két évszám.
Joakim hátralépett egyet, megállt Livia és Gabriel között, majd így szólt:
– Itt fekszik anya.
És az idő nem állt meg, bár a gyerekek mozdulatlanul álltak mellette.
 – Szerintetek… szép? – kérdezte Joakim a csendben.
Livia nem felelt. Gabriel reagált elsőként.
– Azt hiszem, anyu fázik – mondta.
Aztán óvatosan közelebb lépett, és csendben elkezdte lesöpörni a havat.
Először csak a sírról, aztán utána a földről is a sír körül. Néhány elszáradt
rózsa vált láthatóvá. Joakim tette oda őket előző látogatása alkalmával,
még a havazás előtt.
Gabriel elégedettnek tűnt az eredménnyel. Megdörzsölte orrát a
kesztyűvel, majd apjára nézett.
– Nagyszerű – szólt Joakim.
Azután elővett egy mécsest a szatyorból. A talaj fagyos volt, mégis bele
tudta nyomni. A mécsesbe vastag gyertyát rakott: öt napig ég majd, az új
év első néhány napjáig kitart.
– Visszamenjünk a kocsihoz? – kérdezte Joakim a gyerekekre pillantva.
Gabriel bólintott, de lehajolt, és húzni kezdett valamit, ami a sír mellett,
a hó alól kandikált ki.
Valami világoszöld anyag volt, ami a talajhoz fagyott. Egy póló? Az a
darab, amit Gabriel kihúzott, ruhaujjnak tűnt.
Joakim hirtelen megdermedt. Előrelépett egyet.
– Azt ereszd el, Gabriel! – mondta.
Gabriel meglepve pillantott apjára, majd eleresztette az anyagot. Joakim
lehajolt, és gyorsan visszatemette a hó alá.
– Most már mehetünk? – kérdezte.
– Én még szeretnék maradni egy kicsit – mondta Livia a sírkövet
bámulva.
Joakim kézen fogta Gabrielt, és kisétáltak a temetőből, majd megálltak,
és kint várták meg Liviát. Néhány perccel később a kislány is csatlakozott
hozzájuk, és visszatértek a kocsihoz.
Gabriel néhány perc múlva el is aludt a gyerekülésben.
Livia csak akkor kezdett el beszélgetni az apjával, amikor kiértek a
főútra, de Katrinéről ekkor sem mondott semmit. Megkérdezte, hány nap
van még a szünetből, és elmesélte, mit fog csinálni, ha újrakezdődik az
óvoda. Csupán gyerekes csacsogás volt, de Joakim szívesen hallgatta.
Tizenkettő körül érkeztek meg Kalmarba, és becsengettek Mirja Rambe
lakásán. Anyósa szemmel láthatóan nem rendezett nagytakarítást az
ünnepek előtt, sőt éppen ellenkezőleg – a poros parkettán csak még
magasabb halmokban tornyosultak a könyvek. A nagyszobában állt egy
karácsonyfa, de nem volt feldíszítve, és már hullani kezdtek róla a levelek.
– Szerettelek volna meglátogatni benneteket karácsony első napján –
mondta Mirja, miután üdvözölte őket –, de sajnos nem volt helikopterem.
Ulf, Mirja fiatal barátja ezúttal otthon volt; a jelek szerint örült a
látogatásnak, és főleg annak, hogy a gyerekek is eljöttek. Kivitte magával
őket a konyhába, hogy megmutassa nekik a karamellt, amit éppen főzött.
Joakim elővette a táskájából a Viharkönyvet, és visszaadta a szerzőnek.
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad – mondta.
– Tetszett?
– Igen – felelte Joakim. – És most már jobban értek néhány dolgot.
Mirja Rambe csendben lapozgatta a kézzel írt lapokat.
– Ez egyfajta történelemkönyv – mondta. – Akkor kezdtem el írni,
amikor Katrine elmesélte, hogy megveszitek Åluddent.
– Katrine is írt néhány oldalt a végére – szólt Joakim.
– Miről?
– Nos… egyfajta magyarázatot.
Mirja lerakta közéjük a könyvet az asztalra.
– Elolvasom majd, ha elmentetek – mondta.
– Valamire kíváncsi volnék – szólt Joakim. – Honnan tudhattál ennyi
mindent Åludden régi lakóiról?
Mirja komoran nézett rá.
– Beszéltek hozzám, amíg ott laktam – felelte. – Hát te még sosem
beszélgettél a holtakkal?
Joakim erre nem tudott felelni.
– Tehát minden, amit leírtál, színigaz? – kérdezte végül.
 – Azt sosem tudni – felelte Mirja –, főleg ami a kísérteteket illeti.
– De az, amit te átéltél Åluddenben… az megtörtént?
Mirja lehajtotta a fejét.
– Többé-kevésbé – felelte. – Még egyszer utoljára találkoztam
Markusszal a borgholmi cukrászdában. Beszélgettünk… aztán
hazakísértem. A szülei nem voltak otthon. Felmentünk a lakásukba, és ott
lehúzott a padlóra. Nem volt valami romantikus csábítás, de hagytam – azt
hittem, ez a bizonyítéka annak, hogy mi ketten… egy pár vagyunk. De
mikor utána Markus felkelt, és én visszavettem a gyűrött szoknyámat,
kerülte a tekintetemet. Csak annyit mondott, hogy találkozott egy lánnyal
a szárazföldön, és hogy el fogják jegyezni egymást. Ami néhány perccel
korábban a szobájában történt, arra Markus azt mondta, hogy ez volt a
búcsú.
Elhallgatott.
– Tehát ő volt Katrine apja?
Mirja bólintott.
– Fiatal srác volt, aki a nagyvilágba vágyott… aki a kettőnk történetét
ilyen módon zárta le, aztán továbbállt.
– De gondolom, nem halt meg kompszerencsétlenségben?
– Nem – felelte Mirja. – Pedig úgy lett volna igazságos.
Ismét csend lett. Joakim hallotta Livia nevetését a konyhából – olyan
volt, mint anyja nevetésének egy szelídebb változata.
– El kellett volna mondanod Katrinének, ki volt az apja – mondta
Mirjának. – Joga lett volna megtudni.
Mirja felhorkant.
– Ugyan már… Én sem tudtam semmit az apámról.
Joakim feladta. Csak bólintott, aztán felkelt.
– Hoztunk karácsonyi ajándékot – mondta. – De segítségre lenne
szükségem, hogy behozzam.
– Ulf majd segít – mondta Mirja, majd megkérdezte: – Nekem hoztátok?
Joakim Mirja műterme felé nézett, a világos nyári festmények felé.
 – Méghozzá rengeteget – felelte.
Öt órával később Joakim és a gyerekek megérkeztek Stockholmba. Ott
majdnem olyan hideg volt, mint Ölandon. Minden nyugodt volt, és csendes
azon a környéken, ahol Ingrid Westin lakott. Ő maga Mirja Rambe
tökéletes ellentéte volt: tisztaságtól ragyogó lakásában minden pedáns
rendben sorakozott.
– Munkát kaptam – mesélte Joakim vacsora közben.
– Ölandon? – kérdezte Ingrid.
Joakim bólintott.
– Tegnap telefonáltak… helyettesi állást kaptam a borgholmi iskolában,
technikát fogok tanítani. Esténként és hétvégenként folytatom a ház
felújítását, rendbe teszem a melléképületet és a lakóház emeletét, hogy ott
is lehessen lakni.
– Nyaralóvendégeknek? – tudakolta Ingrid.
– Talán – felelte Joakim. – Be kell népesíteni Åluddent.
Utána kiosztották az ajándékokat Ingrid aprócska nappalijában. Joakim
egy hatalmas, hosszúkás dobozt nyújtott neki át.
– Boldog karácsonyt, anya! – mondta Joakim. – A gyerekek másik
nagymamája azt akarta, hogy ez a tiéd legyen.
A csomag csaknem egy méter hosszú volt, barna papírba csomagolva.
Ingrid kibontotta, majd kérdőn nézett fiára. Az egyik cső volt az, Ragnar
Davidsson lerakatából.
– Nézz csak bele! – biztatta Joakim.
Ingrid belenézett, majd bedugta a kezét, és kihúzott belőle egy
összegöngyölített vásznat. Óvatosan kitekerte, és megszemlélte. Óriási,
sötét színekkel festett olajfestmény volt; ködös téli tájat ábrázolt.
– Mi ez? – kérdezte Ingrid.
– Ez egy viharfestmény – felelte Joakim. – Torun Rambétól.
– De… ez akkor az enyém?
Joakim bólintott.
– Van még rengeteg… majdnem ötven darab – felelte. – Egy halász
ellopta és elrejtette őket az egyik åluddeni toronyban – és több mint
harminc éven át ott hevertek.
Ingrid csendben meredt a hatalmas festményre.
– Vajon mennyit érhet?
– Nem számít – felelte Joakim.
Este Livia és Gabriel kimentek a nagymamájukkal játszani a hóba.
Joakim felment az emeletre. Elhaladt az előtt az ajtó előtt, amely valaha
Ethel szobájába nyílt. Egyenesen abba a szobába ment, ahol
kamaszéveinek végét töltötte.
A poszterek és bútorok többsége már eltűnt onnan, de volt ott egy ágy,
valamint egy kisasztal, rajta egy magnóval. Itt-ott törött volt már, magán
viselte valamelyik házibuli nyomait, de még mindig működött.
Joakim beletett egy kazettát. Néhány nappal korábban érkezett postán
Åluddenbe; a feladó Gerlof Davidsson volt.
Leült régi ágyára, majd megnyomta a lejátszógombot, hogy
meghallgassa Gerlof üzenetét.
 45

Szilveszter napján, délután három órakor Joakim felszállt a Brommába

tartó metróra, hogy boldog új évet kívánjon a nővérének, és hogy
megpróbáljon beszélni a gyilkossal.
Az állomás melletti kis üzletben vett egy csokor rózsát, aztán elindult a
villák között. Úgy nézett ki minden, mint régen, legalábbis Joakim szerint.
A nap éppen lenyugodott, és sok helyütt égett már a villany.
Pár száz méter után bekanyarodott Almaudvar utcájába, és a csukott
kerítésajtóhoz lépett, hogy megszemlélje régi otthonát. Üresnek tűnt, ám
az előszobában égett a villany – talán azért, hogy a betörőket távol tartsa.
Joakim lehajolt, és a villanyszekrénynek támasztotta a virágcsokrot.
Néhány másodpercig ott állt még, Ethelre és Katrinére gondolt, aztán
megfordult.
A szomszédos házban majdnem minden ablakban égett a villany.
Hesslinék villája volt az – a kerület büszkesége.
Joakim emlékezett rá, hogy Michael Hesslin azt mondta, otthon lesznek
szilveszterkor. A kerítéshez sétált, végigment a kövezett ösvényen, majd
becsöngetett.
Lisa Hesslin nyitott ajtót, és roppantul megörült, amikor meglátta,
milyen vendégük érkezett.
– Lépj beljebb, Joakim – szólt. – És boldog új évet!
– Köszönöm, nektek is.
Belépett a házba, rá a vastag szőnyegre.
– Kérsz kávét? Vagy inkább egy pohár pezsgőt?
– Nem kell – felelte. – Itthon van Michael?
– Most éppen nincsen… de csak a benzinkútra ugrott el a fiúkkal
tűzijátékot venni. – Lisa elmosolyodott. – Ami volt, mindet elhasználtuk a
két ünnep között. Biztosan itt lesz nemsokára.
 – Persze, megvárom.
Joakim a nappaliba ment, melynek ablakából kilátás nyílt a csupasz
fákra és az öböl befagyott vizére.
– Volna kedved elolvasni valamit? – kérdezte.
– Micsodát?
– Ezt a cetlit.
Joakim kabátja belső zsebéből elővette annak a papírnak a másolatát,
amelyet Ethel dzsekijében talált.
Átnyújtotta a cetlit Lisának, aki átvette, és olvasni kezdte:
– Tüntesd el azt a drogos…
Elhallgatott, és kérdőn nézett Joakimra.
– Folytasd csak – mondta Joakim. – Nem te voltál az, aki ezt írta, és
odaadta Katrinének?
Lisa megrázta a fejét.
– Akkor már inkább Michael.
– Azt… azt nem hiszem.
Lisa visszaadta a papírt, Joakim pedig elvette.
– Bekapcsolhatom a magnót? – kérdezte. – Szívesen mutatnék neked
valamit.
– Persze… valami zenét?
Joakim a magnóhoz lépett, és berakta a kazettát.
– Nem – felelte –, igazából csak szöveg az egész.
Amikor elindult a kazetta, pár lépést hátrált, és leült Lisával szemben a
kanapéra. A hangszóró recsegni kezdett, majd Gerlof Davidsson kissé
rekedtes hangja szólalt meg.
– Nos, lássuk csak… Tildától kaptam kölcsön ezt a felvevőkészüléket, és
azt hiszem, hogy most megy is már. Gondolkodtam a felesége halálán,
Joakim. Ha nem akar rá emlékezni, akkor nyugodtan hagyja abba, ne
hallgassa tovább… de ahogy mondtam is, nem tudtam nem gondolkodni
rajta.
 Lisa kételkedőn pillantott Joakimra, de Gerlof tovább beszélt:
– Úgy hiszem, valaki megölte Katrinét: valaki, aki nem hagyott nyomot
maga után a homokos parton, tehát éppen ezért a tenger felől kellett
érkeznie. Katrine gyilkosának nevét nem tudom megmondani, de minden
bizonnyal erős testalkatú, középkorú férfi lehet. Dél-Gotlandon lakik, vagy
van ott háza, és van ott egy kisebb hajója is, egy olyan hajó, amely elég
nagy és gyors ahhoz, hogy el lehessen ugrani vele Gotlandról Ölandra és
vissza egyetlen nap alatt, viszont elég könnyű is ahhoz, hogy ki tudjon
kötni Åludden mólójánál, ahol a víz mélysége csupán egy méter. Minden
bizonnyal…
– Joakim, ki beszél? – kérdezte Lisa.
– Sssh, csak hallgasd – felelte Joakim.
– …és igazán gyerekjáték belavírozni a két torony közé a hajóval –
folytatta Gerlof. – De honnan tudta a gyilkos, hogy Katrine egyedül lesz
otthon aznap? Én azt hiszem, Katrine ismerte őt. Amikor meghallotta a
motor hangját, lement a partra. A gyilkos a hajó orrában állt, és a kezében
volt a gyilkos fegyver, amikor Katrine kisétált a mólóra. De a maga
felesége, Joakim, nem gyanakodott, mert ami a gyilkos kezében volt, az
olyasmi, amit majdnem mindenki használ kikötéskor.
Gerlof köhintett egyet, majd folytatta.
– A gyilkos fegyver egy fából készült csáklya volt… hosszú és nehéz
jószág, egyik végében jókora vaskampóval. Láttam ilyet tengeri
csetepatéknál… A kampót könnyen bele lehet akasztani az ellenfél
ruhájába, majd jól megrántani, mire az áldozat elveszti egyensúlyát, és a
vízbe zuhan. Ha valaki vízbe akar fojtani valakit, csak annyit kell tennie,
hogy a vaskampót víz alatt tartja. Nincsenek ujjlenyomatok, nincs semmi
súlyos, jól látható sérülés, szinte semmi: csupán néhány szakadás a ruhán.
És a maga feleségének ruháin vannak ilyen lyukak.
Gerlof ismét elhallgatott egy pillanatra, majd így folytatta.
– Nos, én azt hiszem, hogy így történt, Joakim. Persze ez nem enyhíti a
gyászt, tudom jól… de mindannyiunknak jól tud esni, ha legalább választ
kaphatunk a kérdéseinkre. Szívesen látom megint egy kávéra itt nálam. És
most lekapcsolom ezt itt…
A reszketeg hang elhallgatott, és már csak halk sercegés hallatszott a
hangszórókból.
 Joakim odalépett, és kivette a kazettát.
– Hát ennyi lett volna – szólt.
Lisa felkelt.
– Ki volt ez? – kérdezte ismét. – Ki beszélt?
– Egy barátom. Egy idős úr – felelte Joakim, és a zsebébe rakta a kazettát.
– Te nem ismered… de igazat mondott?
Lisa szólásra nyitotta a száját, de mintha nem talált volna szavakat.
– Nem – mondta végül. – És nyilván te sem hiszed.
– Michael a gotlandi nyaralótokban volt, amikor Katrine meghalt?
– Honnan tudjam? Ősszel történt… nem emlékszem.
– De mikor volt ott? – kérdezte Joakim. – Valamikor el kellett mennie,
hogy felkészítse a hajóját télre, nem?
Lisa ránézett, de nem felelt.
– Én itt voltam Stockholmban azon az estén – szólt Joakim –, és
emlékszem rá, hogy becsengettem hozzátok, de senki nem volt itthon.
Nem kapott választ.
– Van Michaelnek valami naptára, amiben utána lehet nézni? – kérdezte
Joakim. – Vagy egy napló?
Lisa hátat fordított neki.
– Most már elég legyen, Joakim… neki kell állnom a főzésnek.
A bejárati ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Joakimra pillantott.
Joakim csendben felállt. Mielőtt kilépett volna, megállt az egyik fénykép
előtt, és közelebbről is megszemlélte: Michael Hesslin volt látható rajta,
kis fehér motorhajója orrában állt, a csillogó korlátnál, és a fényképező
felé intett. Csáklya nem volt a közelben.
– Szép csónak – mondta Joakim halkan.
Azzal kilépett, Lisa pedig sietve becsukta mögötte az ajtót. Sőt kulcsra is
zárta.
Joakim felsóhajtott, és kilépett az utcára; ám megtorpant, amikor
motorzúgásra lett figyelmes.
 Aztán az autó bekanyarodott az utcába, és Joakim látta, hogy Michael az.
Michael felhajtott a garázsfeljáróra, leállította a motort, és hóna alatt
négy hosszúkás rakétával kilépett az autóból. Két fia is kiugrott a hátsó
ülésről, és kezükben egy-egy csomag petárdával rohantak a ház irányába.
– Joakim, hát visszatértél? – kérdezte Michael, és odalépett hozzá. –
Boldog új évet!
Kezét nyújtotta, de Joakim nem fogadta az üdvözlést; csak ennyit
kérdezett:
– Mit álmodtál azon az éjszakán Åluddenben, Michael? Felébredtél, és
kiabálni kezdtél… kísértetet láttál?
– Bocsáss meg, nem értelek.
– Megölted a feleségemet – szólt Joakim.
Michael tovább mosolygott, mintha nem hallotta volna pontosan.
– És tavaly lecsalogattad Ethelt a vízhez – folytatta Joakim. – Egy adag
heroint adtál neki… aztán belökted a vízbe.
Michael arcáról lehervadt a mosoly, és leeresztette a kezét.
– Zavarta az idillt – folytatta Joakim. – És hát egy drogos rossz hírét kelti
az egész kerületnek… de a gyilkosság egészen biztosan rosszabb.
Michael csak megcsóválta a fejét, mintha jelezni akarná, hogy egykori
szomszédján már nem lehet segíteni.
– Megpróbálod rám bizonyítani a gyilkosságot?
– Nem lesz nehéz – felelte Joakim.
Michael a villára nézett, és ismét elmosolyodott.
– Felejtsd el.
Ezzel faképnél hagyta Joakimot, mintha ott sem lett volna.
– Van bizonyítékom – szólt Joakim.
Michael csak ment tovább a kerítés felé.
– A névjegykártyáid – mondta Joakim. – Hol voltak a névjegykártyáid?
Michael megtorpant. Nem fordult vissza, de figyelt. Joakim közelebb
lépett, és felemelte a hangját:
 – A drogosok egyik problémája, hogy állandóan lopnak, állandóan. Így
tehát amikor tavaly lekísérted a vízhez a nővéremet, ő kihasználta az
alkalmat, és meglopott téged… a kabátzsebedből csent el valamit.
Joakim elővett egy polaroidképet: egy aprócska tárgyról készült fotó
volt, melyet egy átlátszó műanyag zacskóba raktak, egy lapos dobozka,
rajta a felirat: HESSLIN FINANCIAL SERVICES.
– Ez a doboz Ethel kabátjának zsebében lapult – folytatta Joakim. –
Aranyból készült? Ethel egészen biztosan azt hitte.
Michael nem felelt. Csak egy utolsó pillantást vetett Joakimra és a
fotóra, majd bement a kapun.
– A rendőrség már megkapta, Michael – szólt Joakim. – És egészen
biztosan jelentkeznek majd.
Kicsit úgy érezte magát, mint Ethel, ahogy ott állt az utcán, és kiabált, de
már nem számított semmi.
Még egy darabig az úton állt, és nézte, hogyan halad Michael a ház felé.
Sietős léptei leleplezték őt. Joakim sejtette, milyen lesz az új esztendő
Michael számára: az ablakból folyamatosan az utcát kémleli majd,
rettegve, hogy mikor pillantja meg a rendőrautót, amelyből kiszáll majd
két rendőr, és becsengetnek a házba.
Az utca többi lakója pedig kíváncsian félrehúzza a függönyt, és azt
kérdezik majd: mi a fene folyik itt?!
– Boldog új évet, Michael! – kiáltotta Joakim, amikor Michael kinyitotta
a bejárati ajtót, és belépett.
Az ajtót hatalmas csattanással vágta be maga mögött.
Joakim egyedül maradt az utcán. Kifújta magát, és lehajtotta a fejét.
Aztán elindult a metróállomás felé, de előbb egy pillanatra megállt még
Almaudvar kerítése előtt.
A villanyszekrénynek támasztott csokor eldőlt a szélben – úgyhogy
felállította ismét.
Aztán egy percig ott állt még a kerítés mellett, és a nővérére gondolt.
Többet is tehettem volna érte, ezt mondta Gerlofnak.
Joakim sóhajtott, és még egyszer, utoljára végignézett az utcán.
 – Jössz? – kérdezte.
Pár másodpercig várt, aztán elindult vissza kicsiny családjához, hogy
megünnepeljék az új esztendőt.
A távolban, kelet felé, elkezdték fellőni az első tűzijátékokat Stockholm
felett. A rakéták vékony fehér csíkokat festettek az esti égre, majd
fellángoltak, és végül kialudtak, mint valami szellemtűz.
 KOMMENTÁR A VIHARKÖNYVHÖZ
Elolvastam a könyved, anya. És mivel van néhány üres lap a végén, úgy
gondoltam, írok bele egypár gondolatot, mielőtt visszaadnám.
Nagyon sok mindenről mesélsz ebben a könyvben. Azt állítod, hogy egy
fiatal katona volt az apám, Markus Landkvist, aki egy kompbalesetben
vesztette életét egy 1962-es viharban – ilyen tragédia azonban sosem
történt itt, legalábbis akiket kérdeztem, nem hallottak ilyesmiről.
De persze megszoktam már. Hallottam én már mindenfélét az apámról:
hogy egy osztálytársad volt a művészetin, hogy egy amerikai diplomata fia
volt, meg norvég kalandor, aki bankrablás miatt börtönbe került még a
születésem előtt. Mindig is kedvelted a vad történeteket.
És egészen biztos, hogy megmérgeztél egy idős halászt, amikor itt
laktál? Valóban megütötted a félvak Torunt, és sorsára hagytad egy
viharos téli éjszakán?
Lehetséges – de te mindig is átköltötted a valóságot, mert mindig
allergiás voltál a szürke hétköznapokra, a kötelességre és a felelősségre.
Nem könnyű egy ilyen szülő mellett felnőni – amikor veled beszéltem,
mindig nagy erőfeszítésembe került kihámozni, hogy mi is történt
valójában.
Egyetlen dolgot megígértem magamnak: hogy a saját gyerekeim sokkal
nyugodtabb és biztonságosabb légkörben nőnek majd fel.
Joakim nővére gyűlölt engem azért, mert gondjaimba vettem a lányát, ő
maga azonban képtelen lett volna gondozni és nevelni őt. Hajlamos vagy
romantikus színben látni a drogosokat – de látnod kellene, mit is tesz
valójában a kábítószer az emberekkel, anya.
Ethel gyűlölete nőttön-nőtt. De ordíthatott volna akár tíz esztendeig is a
házunk előtt, akkor sem adtam volna vissza neki a felügyeleti jogot Livia
felett.
Az emberek halálosan unták már Ethelt és a balhéit.
Sejtettem, hogy valami történni fog, benne volt a levegőben. Mégsem
tettem semmit azon az estén, amikor megláttam, hogy egyik szomszédunk
odamegy Ethelhez; és be kell vallanom, nem is éreztem semmi
szomorúságot, amikor később megtudtam, hogy vízbe fulladt – de tudom,
hogy Joakimot nagyon megviselte. Hiányzik neki a nővére, és ha valaki
bántotta Ethelt, akkor ő egészen biztosan tudni akarja, ki az.
Még nem tudom minden kérdésre a választ, de a férfi, aki elkísérte
Ethelt a vízhez, megígérte, hogy egyik nap eljön a szigetre, és elmond
mindent. Én pedig lemegyek a partra, és fogadom őt.
A könyved addig is itt fekszik majd a padon, Ethel kabátja mellett.
Akárcsak te, én is szeretek az istálló félhomályában üldögélni, anya.
Olyan nyugodt itt minden.
Eddig még nem beszéltem senkinek a titkos szobáról, de Joakimnak
megmutatom majd, ha ideköltözik. Mindkettőnknek bőven van itt hely.
Különös szoba ez, tele emlékekkel, azok emlékeivel, akik valaha itt éltek
Åluddenben. Most már nincs itt egyikük sem. Átadták nekünk a házat és a
földet, mostantól fogva mi vagyunk felelősek értük – azzal eltűntek. Nem
maradt más utánuk, csak nevek, évszámok és egy-két rövid vers.
Ezek leszünk mi is majd, csupán emlékek és szellemek.
Katrine Westin
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ölandon a part mentén nagyon sok szép világítótorony van, és többek
között olyan kultikus helyek is találhatóak ezen a szigeten, ahol a régi
időkben embereket és állatokat áldoztak. Åludden és környéke azonban,
csakúgy, mint e regény összes szereplője, mind-mind a fantázia
szüleménye.
Írás közben egy nagyon fontos forrásom volt, méghozzá Kurt Lundgren
Ölandi viharkönyv című műve.
Köszönet Anita Tingskullnak, aki megmutatta nekem persnäsi szép
birtokát, továbbá Håkan Anderssonnak, aki megmutatta a borgholmi
királyi kertet. Köszönet Cherstin Juhlinnek, valamint a toronyőr lányának,
Kristina Österbergnek. Köszönet illet három stockholmit is: Mark Earthy-t
(aki rátalált Ellert nagyapám régi rakpartjára), Anette C. Anderssont és
Anders Wennerstent.
Köszönet az ölandi Gerlofsson családnak, főként édesanyámnak,
Margotnak, valamint unokatestvéreinek: Gunillának, Hansnak, Ollénak,
Bertilnek, Lassének és az ő családjuknak.
Azok közül, akik hivatásszerűen foglalkoztak az A legsötétebb szoba című
könyvvel, külön kiemelném Lotta Aquiloniust, Susanne Widént, Jenny
Thort és Christian Manfredet.
Hálás köszönet Helenának és Klarának, apámnak, Morgannak, valamint
nővéremnek, Elisabethnek és az ő családjának.
Johan Theorin