Lars

Kepler
A
PAGANIN
I-
SZERZŐ
DÉS
Bűnügyi regény
 Eredeti címe: Paganinikontraktet
Albert Bonniers Förlag,
Stockholm, 2010

Fordította PAPOLCZY PÉTER

© Lars Kepler, 2010

Published in Hungarian by arrangement
with Bonnier Group Agency, Stockholm, Sweden
Hungarian translation © Papolczy Péter, 2011
ISBN 978-963-266-195-7
 SZÉLCSEND VOLT. A világos nyáréjszakában
egy sporthajó sodródott a Stockholm környéki
szigetvilág déli részén. A bágyadt, kékesszürke víz
lágyan áramlott, akár a köd.
Egy öregember odaevezett a csónakján a hajóhoz,
néhányszor elkiáltotta magát, bár sejtette, hogy nagy
valószínűséggel nem válaszol neki senki. Jó ideje
figyelte már a hajót, ahogy lassan, tatjával előre
sodródott az áramlatban.
A férfi odakormányozta a ladikot a hajó oldalához.
Behúzta az evezőket, a fürdőplatformhoz kötötte a
csónakot, felmászott a fémlétrán, és átlépett a
korláton. A tatfedélzet közepén rózsaszínű nyugágy
állt. Az öregember fülelt egy darabig, majd kinyitotta
az üvegajtót, és lement a szalonba. A nagy ablakokon
át beáramló szürke fény elterült a lakkozott tíkfa
garnitúrán és a kanapék sötétkék kárpitján. Lement a
meredek, csillogó lambériával szegélyezett lépcsőn,
el a sötét teakonyha és a fürdő mellett, majd be a nagy
kabinba. Gyér fény szivárogott be a mennyezet alatti
pici ablakokon, és megvilágított egy beépített
franciaágyat. A fejvéghez közel egy farmerdzsekis
fiatal nő ült, ernyedt, görnyedő testtartásban a falnak
támaszkodott, keze egy rózsaszínű párnán nyugodott,
combja széles terpeszben. Csodálkozó, riadt
arckifejezéssel egyenesen az öregember szemébe
nézett.
Eltartott egy darabig, mire a férfi rájött, hogy a nő
halott.
Hosszú, fekete hajában fehér békegalambot
formáló csatot viselt.
 Amikor az öregember odalépett hozzá, és
megérintette az arcát, a nő feje előrecsuklott, ajkai
közül vízszerű folyadék csordult ki, és lefolyt az
állán.
 A muzsika szó valójában a múzsák művészetét
jelenti, és a kilenc múzsa görög mítoszából ered.
Mind a kilencen a hatalmas Zeusz istennek és
Mnémoszüné Titanisznak, az emlékezés istennőjének
lányai. Magának a zenének a múzsáját, Euterpét,
kettős síppal az ajka között szokás ábrázolni, és a
neve örömküldőt jelent.
A muzikalitásnak nevezett tehetségnek igazából
nincs általánosan elfogadott meghatározása. Vannak,
akikből hiányzik az a képesség, hogy meghallják a
hangok közötti frekvenciaeltéréseket, és akadnak
olyanok, akik óriási zenei emlékezőkészséggel
születnek, és olyan abszolút hallással, aminek
köszönhetően mindenféle referencia nélkül képesek
pontosan megnevezni egy hallott hangot.
Az idők folyamán feltűnt néhány kivételes zenei
géniusz, mint a hatéves korától Európa udvaraiban
turnézó Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van
Beethoven, aki számos jelentős művét azután írta,
hogy teljesen megsüketült.
A legendás Nicoló Paganini 1782-ben született az
olasz Genovában. Autodidakta hegedűművész és
zeneszerző volt. A mai napig csak igen kevés hegedűs
képes eljátszani Paganini gyors és bonyolult műveit.
Paganinit a haláláig kísérte a szóbeszéd, miszerint
egyedülálló tehetségét az ördöggel kötött
szerződésének köszönheti.
 1
Előérzet
PENELOPE Fernandeznek a hideg futkosott a
hátán. Gyorsan hátrapillantott a válla fölött, a szíve
zakatolni kezdett. Mintha megérezte volna, hogy
aznap még történni fog vele valami.
Bár a stúdióban meleg volt, Penelope hűvösséget
érzett az arcán. Még az öltözőből hozta magával. Az
alapozókrémes hideg szivacspárnát a bőréhez
nyomták, és a békegalambos csatot kivették a hajából,
amikor habot fésültek bele, hogy a fürtjei csigákká
álljanak össze.
Penelope Fernandez a Svéd Béke és Békéltető
Szövetség elnöke. Némán belépett a hírstúdióba, és
leült a reflektorfénybe Pontus Salmannal, a Silencia
Defence Rt. ügyvezető igazgatójával szemben.
Stefanie von Sydow műsorvezető témát váltott, a
kamerába nézett, és beszámolt a Bofors Rt. által
megvásárolt brit BAE Systems honvédelmi
konszernnél történt leépítésekről, majd Penelope felé
fordult:
– Penelope Fernandez, számos vita során igen
kritikus véleményt fogalmazott meg a svéd
fegyverexport felügyeletével kapcsolatban.
Nemrégiben párhuzamba állította a francia
Angolagate botránnyal. Ott befolyásos politikusok és
üzletemberek kerültek vád alá korrupcióért és
fegyvercsempészetért, és hosszú börtönbüntetésre
ítélték őket… azért ehhez hasonlót Svédországban
még nem tapasztaltunk?
– Amit kétféleképpen lehet értelmezni – felelte
Penelope Fernandez. – Vagy a politikusaink
működnek másképp, vagy az igazságszolgáltatásunk.
– Nagyon jól tudja – mondta Pontus Salman hogy
régi hagyományaink…
– A svéd törvények szerint… – vágott a szavába
Penelope
– a svéd törvények szerint bárminemű hadászati
eszközök gyártása és exportja tilos.
– Ez természetesen nem igaz – mondta Salman.
– A hadászati eszközökről szóló törvény 3. és 6.
paragrafusa – pontosított Penelope.
– De a Silencia Defence előzetes engedélyt kapott
– mosolygott Salman.
– Persze, különben fegyverekkel való nagyfokú
visszaélésről lenne szó, és…
– De hát engedélyünk van – szakította félbe
Salman.
– Ne felejtse el, milyen célt szolgálnak a
hadászati…
– Várjon kicsit, Penelope! – szólt közbe Stefanie
von Sydow, és Pontus Salman felé biccentett, aki
feltett kézzel jelezte, hogy még nem fejezte be.
– Minden üzletkötést előre ellenőriznek –
magyarázta. –Vagy közvetlenül a kormányzat, vagy a
Stratégiai Termékek Felügyelete, ha hallott róluk.
– Ennek megfelelőjét Franciaországban is
megtaláljuk – vetette közbe Penelope. – És mégis ki
tudott kötni nyolcmilliárd korona értékű harcászati
eszköz Angolában az ENSZ fegyverembargó és a
határozott tilalom ellenére…
– Svédországról van szó.
– Értem, hogy senki nem akarja elveszteni az
állását, de mégis kíváncsi lennék, mivel tudják
igazolni az óriási mennyiségű lőszer kenyai exportját?
Abban az országban…
– Az égvilágon semmit nem tud felhozni ellenünk
– vágott a szavába Salman. – Semmit, egyetlen
aprócska vétséget sem, ugye?
– Sajnos nem áll módomban…
– Konkrétan fel tud valamit hozni ellenük? – szólt
közbe Stefanie von Sydow.
– Nem – felelte Penelope Fernandez, és lesütötte
szemét. – De…
– Ez esetben úgy vélem, egy bocsánatkérés
helyénvaló volna – mondta Pontus Salman.
Penelope a szemébe nézett, érezte, hogy fortyog
benne a düh. Egyre frusztráltabb lett, de visszafogta
magát. Pontus Salman sajnálkozóan mosolygott, majd
mesélni kezdett a trollhättani gyárról. Kétszáz új
munkahelyet teremtettek azzal, hogy a Silencia
Defence megkapta a gyártási engedélyt.
Elmagyarázta, mit foglal magában egy előzetes
engedély, és meddig jutottak a termeléssel. Hosszas
fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy a vitapartnerének
már ne jusson idő.
Penelope figyelt, és száműzte szívéből a
büszkeséget. Inkább arra gondolt, hogy nemsokára
kihajóznak Björnnel a férfi hajóján. Megvetik a nyíl
alakú ágyat a hajóorrban, feltöltik a frizsidert és a kis
mélyhűtőt. Látta maga előtt a csillámlóan deres
snapszos poharakat, miközben eszik a pácolt heringet,
a mustáros heringet és az ecetes heringet
újkrumplival, főtt tojással és kétszersülttel. A
tatfedélzeten fognak megteríteni, lehorgonyoznak a
Stockholmtól keletre fekvő kis szigetek egyike
mellett, és órákon át falatoznak az esti napfényben.
*
Penelope Fernandez kilépett a Svéd Televízió
épületéből, és elindult a Valhallaväg irányába. Közel
két órán át várt, hogy részt vegyen egy másik
beszélgetésben egy másik matiné műsorban, amikor a
gyártásvezető elmagyarázta, kénytelenek voltak
helyet szorítani a nyári lapos hasra vonatkozó
villámtanácsoknak, így őt kihúzták a műsorból.
A távolban látta a Cirkus Maximums tarka sátrát.
Egy állatidomár két elefántot locsolt slaggal. Egyikük
az égnek meresztette az ormányát, és a kemény
vízsugarat elkapta a szájával.
Penelope csak huszonnégy éves volt, fürtös, fekete
haja egy kicsit a lapockája alá ért. A nyakában rövid
ezüstlánc csillogott, rajta kis feszület, a
bérmálkozására kapta. Bőre lágy, aranysárga
árnyalatú. Akár a szűz olívaolaj vagy a méz, írta
egyszer egy fiú a felsőben, amikor egymásról kellett
jellemzést írni fogalmazás órán. Nagy, komoly
szemekkel nézett a világba. Nemegyszer hallotta,
hogy a megszólalásig olyan, mint Sophia Loren.
Elővette a telefonját, és felhívta Björnt, hogy már
elindult, és mindjárt felszáll a metróra a Karlaplannál.
– Penny? Baj van? – kérdezte Björn űzött hangon.
– Nem, miért?
 – Minden készen áll, rámondtam már a
hangpostádra, csak te hiányzol.
– Ugye nem kell kapkodnunk?
Ahogy Penelope állt a hosszú, meredek
mozgólépcsőn, és elindult a metró peronja felé, enyhe
rosszullét fogta el, a szíve szaporábban kezdett verni,
és lehunyta a szemét. Lefelé menet egyre szűkösebb
lett a tér, egyre hűsebb a levegő.
Penelope Fernandez Salvador egyik legnagyobb
megyéjéből, La Libertadból származott. Penelope
anyját, Claudiát bebörtönözték a polgárháború alatt,
és Penelope egy cellában született meg, ahol tizenöt
internált nő tett meg minden tőle telhetőt, hogy jól
érezze magát. Claudia orvos volt, és aktívan
tevékenykedett a népművelési mozgalomban. Azért
kötött ki a rezsim hírhedt börtönében, mert
megpróbálta keresztülvinni, hogy az őslakosok is
érvényesíthessék a szak-szervezethez való jogukat.
Penelope csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor
leért a peronhoz. A bezártság érzése megszűnt.
Megint Björnre gondolt, aki a longholmeni
motorcsónakklubnál várta. Imádott Björn hajójáról
meztelenül a vízbe csobbanni, alámerülni, és csak a
tengert és az eget figyelni.
A metrószerelvény zötyögve száguldott, a napfény
betódult az ablakon, amikor a kocsik az alagutat
elhagyva az óvárosi megállóba gördültek.
Utálta a háborút, az erőszakot és a fegyvereket. Ez
a féktelen viszolygás vette rá, hogy politológusi
diplomát szerezzen Uppsalában, és béke- és
konfliktuskutatást hallgasson. Dárfúrban Jane
Oduyával dolgozott az Éhség Ellen nevű francia
segélyszervezetben. Nagy port kavaró cikket írt az
egyik legnagyobb svéd napilapba arról, hogy a
menekülttáborokban élő nők hogyan próbálták
normális mederbe terelni a hétköznapokat a
méltánytalanságok után, melyeket kénytelenek voltak
elszenvedni. Két éve ő követte Frida Blomot a Svéd
Béke és Békéltető Szövetség elnöki székében.
Hornstullnál szállt le, feljött a napfényre, és
egyszerre megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett
rajta úrrá, végigfutott a Pålsundsbacken, le a partra,
gyorsan átvágott a Longholmenre vezető hídon, majd
balra fordult a kishajó-kikötő felé. A salakból felvert
por ködként ült a mozdulatlan levegőben.
Björn hajója az árnyékban ringatózott közvetlenül
a Vasterbro-híd alatt, a mozgó vízfelszínre rajzolódó
fényháló imbolyogva tükröződött a szürkére festett
acélgerendákon, magasan a feje fölött.
Björnt a tatfedélzeten pillantotta meg,
cowboykalapot viselt a fején. Mozdulatlanul állt,
karját maga köré fonta, vállát felhúzta.
Penelope két ujját a szájába tette, és füttyentett.
Björn összerezzent, és olyan arcot vágott, mint aki
rettenetesen megijedt. Elnézett az út irányába, és
meglátta Penelopet. A szeme még mindig riadt volt,
amikor a pallóhoz lépett.
– Mi a baj? – kérdezte Penelope, és elindult lefelé
a kikötői helyekhez vezető lépcsőn.
– Semmi – felelte Björn, megigazította fején a
kalapot, és mosolyogni próbált.
Átölelték egymást, és Penelope megérezte, hogy
Björnnek jéghideg a keze, és lucskos az ing a hátán.
– Teljesen átizzadtál – mondta.
 Björn kerülte a tekintetét.
– Idegeskedtem, amiért eljöttem.
– Hoztad a táskámat?
Björn bólintott, és a kabin felé intett. A hajó
ringatózott Penelope lába alatt, és langyos műanyag
és lakkozott fa illata csapta meg az orrát.
– Hahó! – mondta vidáman. – Merre jársz?
Björn szalmaszínű haja kócos rasztákban,
szanaszéjjel állt a fején. Tiszta, kék szeme gyermeki
ártatlanságot sugárzott.
– Itt vagyok – mondta leszegett tekintettel.
– Mi jár a fejedben?
– Hogy együtt leszünk – felelte, és átölelte
Penelope derekát. – Hogy szexelünk a természet lágy
ölén.
Ajkával megérintette a nő haját.
– Ebben reménykedsz? – suttogta Penelope.
– Igen – felelte Björn.
Penelope nevetett az őszinteségén.
– Szerintem a legtöbb nő nincs annyira oda azért,
hogy feküdjön a hangyák között és…. – mondta.
– Olyan, mint meztelenül fürdeni – makacskodott
Björn.
– Megpróbálhatsz rábeszélni – mondta kacéran
Penelope.
– Sikerülni fog.
– Hogyan? – nevetett Penelope, és ebben a
pillanatban megszólalt a vászontáskájában a telefon.
Björn szinte kővé dermedt a csengőhang hallatán.
Minden szín kiszökött az arcából. Penelope a telefon
kijelzőjére pillantott, látta, hogy a húga hívja.
 – Viola az – vetett oda egy gyors magyarázatot
Björnnek, mielőtt beleszólt volna.
– Szia, hugi.
Autóduda hallatszott, és a húga valami
megjegyzést tett.
– Idióta – dünnyögte.
– Mi van?
– Végeztem – mondta Viola. – Kirúgtam Sergejt.
– Ismét – tette hozzá Penelope.
– Igen – felelte Viola halkan.
– Bocsáss meg! – mondta Penelope. – Megértem,
ha szomorú vagy.
– Nem vészes, de… Anya azt mondta, készültök
kihajózni, és arra gondoltam… szívesen veletek
tartanék, ha szabad.
Mindketten hallgattak.
– Velünk tartanál… – ismételte Penelope. Tudta,
hogy a hangja nem tűnik valami lelkesnek. – Björnnel
szükségünk lenne egy kis időre kettesben, de…
 2
Az üldöző
PENELOPE A KORMÁNY MÖGÖTT állt,
csípőjére leheletfinom kék szárongot kötött, és egy
olyan bikinifelsőt viselt, aminek jobb mellén békejel
díszelgett. A szélvédőn át özönlött rá a nyári fény.
Óvatosan megkerülte a kungshamni világítótornyot,
majd bemanőverezte a nagy motorcsónakot a keskeny
szorosba.
Viola, a húga, felkelt a rózsaszín nyugágyból. Az
utóbbi egy órában Björn cowboykalapjában és egy
óriási napszemüvegben álmatag mozdulatokkal füves
cigit szívott.
Viola öt hiábavaló kísérletet tett arra, hogy a
lábujjaival felvegyen egy gyufaskatulyát a
hajópadlóról, de aztán feladta. Penelope akaratlanul is
elmosolyodott. Viola belépett a szalon üvegajtaján át,
és megkérdezte, hogy átvegye-e.
– Vagy lemegyek, keverek egy Margaritát –
mondta, és elindult lefelé a lépcsőn.
Az orrfedélzeten Björn feküdt egy lepedőn, a feje
alatt Ovidius Átváltozások című művének zsebkönyv
kiadása.
Penelope látta, hogy Björn lábánál rozsdás a rács
töve. Björn az apjától kapta a hajót a huszadik
születésnapjára, de arra nem volt pénze, hogy
karbantartsa. Ez a hajó volt az egyetlen ajándék, amit
valaha az apjától kapott, leszámítva egy utazást,
amikor apja betöltötte az ötvenet, s meghívta Björnt
és Penelopet az egyik legszebb luxusszállójába, a
Kamaya Resortba, Kenya tengerpartján. Penelope
csak két napot bírt ki a szállodában, utána elutazott a
dél-szudáni Kubbumban lévő menekülttáborba, ahol
az Éhség Ellen nevű francia segélyszervezet
működött.
Amikor a Skurusundsbro-híd közelébe értek,
Penelope nyolc csomóról ötre csökkentette a
sebességet. A sűrű forgalomból messze a fejük fölött
semmi nem hallatszott. Ahogy besiklottak az
árnyékba, Penelope észrevett egy fekete
gumicsónakot a betonpillér mellett. Ilyet használnak a
Svéd Parti Őrségnél is. Merev testű, felfújható hajó,
üvegszálas hajótest, bivalyerős motor.
Penelope már majdnem áthaladt a híd alatt, amikor
észrevette, hogy valaki ül a csónakban. Egy férfi volt
az, neki háttal guggolt a sötétben. Penelope nem
értette, miért kezdett hevesen dobogni a szíve. Talán a
férfi tarkója és fekete ruhája miatt. Bár a férfi nem
látta, Penelope mégis úgy érezte, mintha őt figyelné.
Amikor újra kiért a napfénybe, egész testét rázta a
hideg, és a karja még sokáig libabőrös maradt.
Maguk mögött hagyva Duvnäst, tizenöt csomóra
emelte a sebességet. Mindkét motor morajlott, a víz
fodrozódott mögöttük, és a hajó csak úgy szelte a
sima vízfelszínt.
Penelope telefonja megszólalt. Látta, hogy az
anyja keresi. Talán nézte a vitát a tévében.
Penelopenek átsuhant az agyán, hogy az anyja esetleg
azért hívja, mert meg akarja neki mondani, milyen
szép volt és ügyes, de tudta jól, hogy nem így lesz.
– Szia, anyu.
– Jaj – suttogta az anyja.
– Mi az?
– A hátam… el kell mennem a csontkovácshoz –
mondta Claudia, és a beszűrődő hang alapján töltött
magának egy pohár csapvizet. – Sikerült beszélned
Violával?
– Velünk van a hajón – felelte Penelope, és
hallotta, ahogy anyja belekortyol a vízbe.
– Veletek van, de jó… arra gondoltam, jót tenne
neki.
– Biztos jót tesz neki – mondta Penelope elfojtott
hangon.
– Mit fogtok enni?
– Este lesz ecetes hering, krumpli, tojás…
– Nem szereti a heringet.
– Anya, Viola akkor telefonált…
– Tudom, nem számítottatok rá, hogy veletek
megy – vágott a szavába Claudia. – Épp ezért
kérdezem.
– Csináltam pár húsgombócot – monda Penelope
türelmesen.
– És elég lesz? – kérdezte az anyja.
– Hogy elég lesz-e? Az attól függ…
Elhallgatott, és kibámult a csillogó vízre.
– Fel tudom kínálni a sajátomat – mondta
Penelope összeszedetten.
– Csak ha nem elég – mondta az anyja. –
Különben nem kell.
– Értem – mondta Penelope halkan.
 – Most sajnáltatod magad? – kérdezte az anyja
elfojtott ingerültséggel.
– Csak arról van szó… Viola valójában felnőtt
ember…
– Csalódtam benned.
– Bocsánat.
– Te is mindig megeszed az én húsgombócaimat
karácsonykor és szentivánéjkor, és…
– Nem muszáj – vágta rá Penelope.
– Jól van – mondta az anyja kurtán. – Akkor
maradjunk ennyiben.
– Úgy értem…
– Ne gyere ide szentivánéjkor – vágott a szavába
az anyja feldúltan.
– De anya, miért kell mindig…
Kattanás hallatszott, amikor az anyja letette.
Penelope elhallgatott, rettenetesen frusztrált volt.
Ránézett a telefonra, majd kikapcsolta.
A hajó lassan siklott a dús növényzetű
domboldalak zöld tükörképén. A teakonyhából
felvezető lépcső megnyikordult, és kisvártatva
feltámolygott Viola, kezében a Margaritás pohárral.
– Anyu volt?
– Igen.
– Fél, hogy nem kapok enni? – kérdezte
mosolyogva.
– Van kaja – felelte Penelope.
– Anyu nem hiszi el, hogy képes vagyok
gondoskodni magamról.
– Csak aggódik.
– Miattad sosem aggódik.
– Elboldogulok.
 Viola belekóstolt az italba, és a szélvédőn át
kinézett a tengerre.
– Láttam a vitát a tévében – mondta.
– Ma reggel? Amikor Pontus Salmannal
beszélgettem?
– Nem, régebben… múlt héten – mondta. – Egy
arrogáns alakkal beszélgettél, aki… szép neve volt,
és…
– Palmcrona – mondta Penelope.
– Így van, Palmcrona…
– Begurultam, majdnem elsírtam magam, és
kipirult az arcom. Legszívesebben elszavaltam volna
Bob Dylan Masters of Warját, vagy csak kirohantam
volna, és rájuk vágtam volna az ajtót.
Violának elkerekedett a szeme, amikor Penelope
nyújtózva kinyitja a napfénytetőt.
– Nem hittem, hogy borotválod a hónaljadat –
állapította meg derűsen.
– Nem is, csak annyit szerepeltem a médiában,
hogy…
– Lám, lám! A hiúság! – ugratta Viola.
– Nem akartam, hogy bolondnak tartsanak, csak
mert kicsit szőrös a hónom alja.
– És mi újság a bikini vonallal?
– Ez…
Penelope megemelte a szárongot, és Viola
hahotázni kezdett.
– Björnnek tetszik – mondta Penelope.
– Ő aligha szólhatna bármit ilyen raszta frizurával.
– De te borotválod magad mindenhol, ahol kell –
mondta Penelope éllel a hangjában. – A nős
pasijaidnak és az izomagyú barátaidnak…
 – Tudom, rossz az ítélőképességem – szakította
félbe Viola.
– Amúgy nem.
– De soha nem csináltam semmit rendesen.
– Csak javítanod kéne a jegyeiden, és…
Viola megrándította a vállát:
– Megírtam az emelt szintű érettségit.
Lágyan szelték az áttetsző vizet, sirályok követték
őket a magasban.
– Hogy sikerült? – kérdezte végül Penelope.
– Szerintem könnyű volt – mondta Viola, és
nyalogatni kezdte a sót a pohár pereméről.
– Azaz jól sikerült – mosolygott Penelope.
Viola bólintott, és letette a poharat.
– Mennyire? – kérdezte Penelope, és oldalba
bökte.
– Maxpontos – mondta Viola leszegett tekintettel.
Penelope felsikoltott örömében, és erősen
magához ölelte a húgát.
– Felfogtad, mit jelent ez? – kiáltotta Penelope
izgatottan.
– Azt tanulsz, amit akarsz, bármelyik egyetemre
elmehetsz, csak választanod kell a kereskedelem, az
orvostan és az újságírás közül.
Viola elpirulva nevetett. Penelope újra átölelte, és
közben leverte fejéről a kalapot. Megsimogatta Viola
fejét, megigazította a haját, mint tette mindig
kiskorukban, kivette a békegalambos csatot a saját
hajából, a húgáéba tűzte, ránézett, és elégedetten
elmosolyodott.
 3
Egy sodródó hajó
A HAJÓORR késként hasította a cuppogó, sima
felszínt. Nagyon gyorsan haladtak, a felvert hullámok
a szárazföldet nyaldosták. Hirtelen fordulatokat tettek
a megtörő hullámokon, mindenhonnan csak úgy
spriccelt a víz. Penelope bömbölő motorral fordult ki
az öbölbe. A hajó orra megemelkedett, és a fehéren
tajtékzó víz kettévált a far mögött.
– Te nem vagy észnél, Madikó! – kiáltotta Viola,
és kivette a csatot a hajából, ahogy gyerekkorában
tette mindig, amint a frizura elkészült.
Björn felébredt, amikor megálltak Gåsönél. Fagyit
vettek, és ittak egy kávét. Viola minigolfozni szeretett
volna a kis golfpályán, ezért csak késő délután
folytatták az utat.
A bal kéz felé elterülő öböl olyan volt, akár egy
lélegzetelállítóan hatalmas kőpadló.
Úgy tervezték, hogy Kastskärnél kötnek ki, egy
hosszú, középen keskeny, beépítetlen szigetnél. A
sziget déli oldalán volt egy dús növényzetű öböl, ott
akartak lehorgonyozni. Az öbölben fürödni is lehet.
Úgy tervezték, az éjszakát is ott töltik.
– Lemegyek, lefekszem picit – mondta ásítva
Viola.
– Jól teszed – felelte mosolyogva Penelope.
Viola lement a lépcsőn, Penelope a vízre szegezte
tekintetét. Csökkentette a sebességet, és szemét a
zátonyokra figyelmeztető elektronikus mélységmérőn
tartotta, miközben Kastskär felé siklottak. A víz egyre
sekélyebb lett, negyven méterről hirtelen öt méterre
csökkent a mélység.
Björn belépett a kormányosfülkébe, és
megcsókolta Penelopet a nyakszirtjén.
Kezdjem csinálni a kaját? – kérdezte.
Violának biztos kell egy óra alvás.
– Ezt akár anyád is mondhatta volna – jegyezte
meg kedvesen a férfi. – Telefonált már?
– Igen.
– Meg akarta kérdezni, magunkkal hoztuk-e
Violát?
– Igen.
– Összevesztetek?
Penelope megrázta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Björn. – Szomorú vagy?
– Nem, csak anyám…
– Mi van vele?
Penelope mosolyogva letörölt pár könnycseppet az
arcáról.
– Nem mehetek oda szentivánéjkor – mondta.
Björn átölelte.
– Magasról tenned kéne rá.
– Teszek – mondta Penelope.
Penelope egészen lassan bemanőverezte a hajót az
öböl legbelső pontjára. A motorok csendben
duruzsoltak. A hajó annyira megközelítette a
szárazföldet, hogy Penelope érezte a sziget
napközben felmelegedett növényzetének az illatát.
Lehorgonyoztak, engedtek a láncon, és
becsorogtak a sziklák felé. Björn kötéllel a kezében a
meredeken lejtő partra ugrott, és kikötötte a hajót egy
fatörzshöz.
A földet moha lepte. Björn megállt, és Penelopet
nézte. A madarak mocorogni kezdtek a fák
koronájában, amikor a horgony lánca meg-
megcsörrent.
Penelope melegítőnadrágot húzott, felvette a fehér
sportcipőjét, kiugrott a szárazföldre, és megfogta
Björn kezét. Björn átölelte.
– Megnézzük a szigetet?
– Nem volt valami, amiről meg akartál győzni? –
kérdezte Penelope elnyújtva a hangokat.
– Hogy milyen jó, hogy a természet mindenkié? –
kérdezte Björn.
Penelope mosolyogva bólintott, Björn az ujjával
kifésült néhány tincset a lány homlokából, majd
végigsimította markáns arcát és a vastag, fekete
szemöldökét.
– Hogyan tudsz ennyire szép lenni?
Björn lágyan szájon csókolta Penelopet, majd
elindult az alacsony erdő felé.
A sziget közepén egy kis tisztás terült el, sűrű
csomókban magas fű lepte. Lepkék és pici méhek
repkedtek a virágok körül. A napon nagy volt a
forróság, a víz megcsillant a fák között az északi
oldalon. Megtorpantak, haboztak, mosolyogva
egymásra néztek, majd elkomolyodtak.
– És mi van, ha jön valaki? – kérdezte Penelope.
– Csak mi vagyunk a szigeten.
– Biztos vagy benne?
– Hány sziget van Stockholm környékén?
Harmincezer? Szerintem több – mondta Björn.
 Penelope levette a bikinifelsőjét, lerúgta a cipőjét,
és a bikinialsót a melegítőnadrággal együtt letolva
egyszeriben anyaszült meztelenül állt a fűben.
Pillanatnyi zavara szinte azonnal átadta helyét a
színtiszta örömnek. Tényleg felettébb izgatónak
találta, ahogy a tengeri levegő simogatta a bőrét,
miközben a talaj még mindig árasztotta magából a
meleget.
Björn ránézett, azt motyogta, hogy egyáltalán nem
perverz, de muszáj még egy kicsit néznie. Penelope
magas volt, a karja izmos, mégis lágy domborulatú.
Karcsú derekának és erős combjának köszönhetően
úgy festett, mint egy pajkos ókori istennő.
Björn érezte, hogy remegni kezd a keze, miközben
levette a pólóját és a hosszú szárú, virágos
fürdőnadrágját. Fiatalabb volt Penelopenél, a teste
kisfiús, szinte szőrtelen, és a válla már le is égett.
– Most én akarlak nézni téged – mondta Penelope.
Björn elpirult, és széles mosollyal az arcán
Penelopehez lépett.
– Nem szabad?
Björn megrázta a fejét, és arcát belefúrta a nő
nyakába és hajába.
Teljesen mozdulatlanul csókolózni kezdtek, csak
álltak szorosan egymás mellett, és csókolták egymást.
Penelope érezte Björn meleg nyelvét a szájában, és
reszkető boldogság járta át. Erővel lelohasztotta a
hatalmas mosolyt az arcán, hogy tovább tudjon
csókolózni. Szaporábban lélegeztek. Penelope érezte
Björn merevedését, szívének egyre erőteljesebb
dobolását. Mohón lefeküdtek a fűbe, találtak egy kis
helyet a fűcsomók között. Björn szája Penelope
mellét keresve megindult lefelé, megcsókolta a barna
mellbimbóját, a hasát, és elválasztotta egymástól a
combjait. Amikor ránézett, arra gondolt, olyan,
mintha a testük ragyogna az esti fényben. Hirtelen
minden módfelett intimmé és törékennyé vált.
Penelope már nedves volt és duzzadt, amikor Björn
nagyon gyengéden és lassan nyalni kezdte. A lány kis
idő elteltével kénytelen volt eltolni a fiú fejét.
Összezárta a combját, mosolygott, orcája kipirult.
Hívogatóan suttogott a fiú fülébe, magához húzta,
helyes irányba terelte a kezével, és engedte, hogy
belécsusszanjon. Björn a fülébe zihált, és ő egyenesen
a rózsás égboltra meredt.
Utána Penelope felállt a meleg fűben, nyújtózott,
tett pár lépést, és elnézett a fák irányába.
– Mi az? – kérdezte Björn elfúló hangon.
Penelope Björnre nézett, aki meztelenül ült a
földön, és felfelé mosolygott rá.
– Leégett a vállad.
– Minden nyáron leég.
Björn óvatosan megtapogatta a vállán a vörös bőrt.
– Menjünk vissza, éhes vagyok – mondta
Penelope.
– Úsznom kell egyet.
Penelope visszahúzta a bugyit és a nadrágot,
felvette a cipőjét, és bikinifelsőjével a kezében
megállt Björn előtt. Tekintete végigsiklott a férfi
csupasz mellkasán, a karizmain, a vállán lévő
tetováláson, a vörösre égett bőrén és a derűs, játékos
mosolyán.
– Legközelebb lehetsz te alul – mondta
mosolyogva.
 – Legközelebb – ismételte Björn vidáman. – Máris
rabul estél, tudtam én.
Penelope felnevetett, és hárítóan intett felé. Björn
mosolyogva hanyatt feküdt, és felnézett az égre.
Miközben Penelope átvágott az erdőn a kis, meredek
strand felé, ahol a hajó horgonyzott, hallotta Björn
fütyörészését.
Megállt, és felvette a bikinifelsőjét, mielőtt
továbbment volna a hajóhoz.
Amikor Penelope a fedélzetre lépett, eltűnődött,
vajon Viola alszik-e még a tatkabinban. Arra gondolt,
feltesz egy lábosban újkrumplit egy kis kaporral,
majd utána megfürdik és átöltözik. Furcsamód a
tatfedélzet teljesen nyirkos volt, mintha esett volna.
Viola biztos felmosta valamiért. Valami megváltozott
a hajón. Penelope nem tudta mi, de rossz érzése
támadt. Már majdnem teljesen elnémult minden, csak
a madarak csiripelése hallatszott. A hajótestet
nyaldosó víz halkan kluttyogott, a kötél, amivel a
fához kötözték a hajót, tompán nyikorgott.
Penelopenek valami nem tetszett. Lement a lépcsőn a
tatra, és látta, hogy a vendégkabin ajtaja nyitva van. A
lámpa égett, de Violát nem látta sehol. Észrevette,
hogy remeg a keze, amikor bekopogott a pici vécé
ajtaján. Kinyitotta, benézett, majd visszatért a
fedélzetre. Távolabb az öbölben látta, hogy Björn
készül bemenni a vízbe. Intett neki, de Björn nem
vette észre.
Penelope kinyitotta a szalonba vezető üvegajtókat,
ellépdelt a kék kanapék, a tíkfa asztal és a
kormányosfülke mellett.
– Viola? – kiáltott erőtlenül.
 Lement a teakonyhába, elővett egy lábost, a szíve
egyre hevesebben vert, a lábost lerakta a tűzhelyre.
Benézett a nagy fürdőszobába, és továbbment az
orrkabinba, ahol Björnnel szoktak aludni. Kinyitotta
az ajtót, körülnézett a sötét kabinban, és először azt
hitte, önmagát látja a tükörben.
Viola teljesen mozdulatlanul ült az ágy szélén,
keze a turkálóban vásárolt rózsaszín párnán pihent.
– Mit csinálsz itt?
Penelope hallotta a saját hangját, amint
megkérdezi a húgát, hogy mit csinál a hálóban, pedig
már eljutott a tudatáig, hogy semmi nincs rendjén.
Viola arca piszkosfehér és nedves volt, a haja nyirkos
csíkokban lógott.
Penelope közelebb ment hozzá, kezébe vette a
húga arcát, halkan felnyögött, majd közvetlen
közelről az arcába üvöltött:
– Viola? Mi van veled? Viola?
Közben rájött, hogy mi az, ami felettébb furcsa: a
húga nem lélegzett, a bőre nem árasztott meleget,
semmi nem maradt belőle, élete lángját elfújták. A
szűk helyiség elsötétült, és nyomasztani kezdte
Penelopet. Fel sem ismerte saját hangját, amikor
feljajdult, és fejvesztve menekülni kezdett.
Amikor felért a tatfedélzetre, úgy lihegett, mint aki
az imént majdnem megfulladt. Köhögött, és fagyos
félelem járta át a testét. Körülnézett. A parton száz
méterre megpillantott egy fekete ruhás idegen férfit.
Penelope valahogy felfogta az összefüggéseket.
Tudta, hogy ugyanez a férfi volt a híd árnyékában, a
katonai gumicsónakban, aki hátat fordított neki,
amikor elhaladtak mellette. Tudta, hogy ez a fekete
ruhás férfi ölte meg Violát, és még nem végzett a
feladatával.
A férfi Björn felé intett, aki a hajó irányába úszott.
Húsz méterre lehetett a parttól. A férfi odakiáltott
neki, és integetett a karjával. Björn meghallotta,
abbahagyta az úszást, és a vizet taposva tekintetével
keresgélt a parton.
Mintha megállt volna az idő. Penelope a
kormányosfülkébe rohant, áttúrta a szerszámosládát,
talált egy acélpengéjű kést, majd visszarohant a
tatfedélzetre.
Látta Björn lassú tempózását, a körülötte gyűrűző
vizet. Björn kérdőn nézett a férfira. A férfi integetett,
szerette volna, ha odamegy hozzá. Björn
bizonytalanul elmosolyodott, és elkezdett a part felé
úszni.
– Björn – sikított Penelope, ahogy a torkán kifért.
– Befelé ússzál!
A férfi a parton a hang irányába fordult, majd futni
kezdett a hajó felé. Penelope elvágta a kötelet,
elcsúszott a nedves deszkákon, felállt, elbukdácsolt a
kormányosfülkébe, és beindította a motort. Körül se
nézett, leoldotta a horgot, és közben hátramenetbe
kapcsolt.
Björn minden bizonnyal meghallotta, mert hátat
fordított a partnak, és a hajó felé kezdett úszni.
Penelope Björn felé kormányozta a hajót, és közben
látta, hogy a férfi irányt változtatott, és most felfelé
fut az emelkedőn a sziget túloldala felé. Penelope
sejtette, hogy az ismeretlen az északi öbölben kötötte
ki a fekete gumicsónakot.
 Tudta, hogy egy ilyen gumicsónakot képtelenség
lesz lerázni.
A nagy hajó dübörögve megfordult, és Björn felé
tartott. Penelope odakiáltott neki valamit, közeledni
kezdett felé, majd lelassított, és lenyújtott neki egy
csónakcsáklyát. Hideg volt a víz. Björn riadtnak és
kimerültnek tűnt. A feje folyton a felszín alá bukott.
Penelope felsértette Björn bőrét a csáklya hegyével,
akinek ettől vérezni kezdett a homloka.
– Kapaszkodj bele! – kiáltotta Penelope.
A fekete gumicsónak már elindult a sziget
túloldaláról. Penelope tisztán hallotta a motor hangját.
Björn arca eltorzult a fájdalomtól. Többszöri
próbálkozás után végre sikerült a karját ráfonnia a
csáklyára. Penelope, amilyen gyorsan csak tudta,
felhúzta őt a fürdőplatformra. Björn megragadta a
létrát. Penelope elejtette a csáklyát, és látta, ahogy
tovasodródik a vízen.
– Viola meghalt – sikította, és hallotta, hogy a
hangjába pánik és kétségbeesés vegyül.
Amint Björn erősen megkapaszkodott a létrában,
Penelope a kormányosfülkébe rohant, és teljes gázt
adott.
Björn átmászott a korláton, és Penelope hallotta,
hogy azt üvölti, hajtson egyenesen Ornö csúcsa felé.
A gyors gumicsónak motorjának bőgése egyre
közelebbről hallatszott a hátuk mögött.
Penelope élesen kanyarodott, hangos dübörgés
hallatszott a hajótest alól.
– Megölte Violát – nyöszörögte Penelope.
– Vigyázz a sziklákra! – figyelmeztette Björn
vacogó fogakkal.
 A gumicsónak időközben megkerülte Kastskärt, és
a sima nyílt vízen magasabb sebességbe kapcsolt.
Björn arcán vér csordult végig.
Sebesen közeledtek a nagy sziget felé. Björn
megfordult, látta, hogy a gumicsónak úgy háromszáz
méterre lehet.
– A mólóhoz!
Penelope megfordult, hátramenetbe kapcsolt, és
leállította a motort, a hajóorr recsegve a mólónak
ütődött, oldala nekinyomódott egy ázott falétrának. A
hullámok zúgva megindultak a sziklák felé, majd
visszaverődtek onnan. A hajó az oldalára dőlt, a
lépcső szilánkokra tört. A víz átcsapott a korláton.
Elhagyták a hajót, és kiugrottak a mólóra. Maguk
mögött hallották, ahogy a hajótest a hullámokon
ringatózva a mólónak ütődik. A szárazföld felé
rohantak, miközben a gyors gumicsónak bömbölve
közeledett a part felé. Penelope elcsúszott,
letámasztotta a kezét, és pihegve mászott fel a
meredek parton az erdő felé. A gumicsónak motorja
elnémult odalent, és Penelope tudta, hogy az előny,
amire szert tettek, csak rövid ideig lesz elég. Björnnel
együtt rohant a fák között, egyre beljebb az erdőbe,
tekintete búvóhelyet keresett.
 4
A lebegő férfi
A RENDŐRSÉGI törvény 21. szakasza leírja,
hogyan kell egy rendőrnek felkészülnie, mielőtt
behatol egy házba, szobába vagy más helyiségbe,
ahol okkal feltételezhető, hogy halott, eszméletlen
vagy a segítséghívásban más módon korlátozott
személy tartózkodik.
Ezen a júniusi szombaton John Bengtsson
rendőrgyakornok azért kapta feladatául, hogy
vizsgálja meg a Grevgata 2. legfelső szintjén lévő
lakást, mert a Stratégiai Termékek Felügyeletének
igazgatója, Carl Palmcrona, magyarázat nélkül távol
maradt a munkahelyétől, és nem jelent meg egy
megbeszélt találkozón a külügyminiszterrel.
Nem ez volt az első alkalom, hogy John
Bengtssonnak be kellett hatolnia egy lakásba halottak
vagy sebesültek után kutatva. Legtöbbször a
hozzátartozók gyanítottak öngyilkosságot. Néma,
megrettent szülők kényszerültek várakozni a
lépcsőházban, míg ő bement, és átkutatta a szobákat.
Néha alig kitapintható pulzusú fiatalembereket talált
heroin túladagolás után, néha gyilkosság színhelyére
érkezett, bántalmazásba belehalt nők feküdtek a
nappaliban a tévékészülék fényében.
John Bengtsson betöréshez használatos
szerszámokkal és zárfésűvel felszerelkezve lépett be a
hatalmas kapun. Felment a lifttel az ötödikre, és
becsöngetett. Várt egy kicsit, majd letette a nehéz
táskát a folyosó kövére, és megvizsgálta a zárat a
biztonsági ajtón. Hirtelen a csoszogás zajára
emlékezető hangot hallott a lépcsőházban, egy
emelettel lejjebb. Mintha valaki halk, már-már osonó
léptekkel haladna lefelé a lépcsőn. John Bengtsson
rendőrgyakornok fülelt egy picit, majd előrenyújtotta
a kezét, és lenyomta a kilincset: az ajtó nem volt
bezárva, könnyedén tárult ki négy zsanérján.
– Van itthon valaki? – kiáltotta.
John Bengtsson várt néhány másodpercet, átemelte
a táskát a küszöbön, becsukta maga mögött az ajtót,
megtörölte lábát a lábtörlőn, majd belépett a nagy
előszobába.
Halk zene szólt egy szomszédos szobából. Arra
vette útját, bekopogott, majd belépett. Puritán
berendezésű tágas nappaliban találta magát. A szoba
berendezése három Carl Mamsten díványból és egy
alacsony üvegasztalból állt, a falon egy viharba került
hajót ábrázoló kis festmény lógott. Jeges kék fény
áradt egy lapos, áttetsző hifi-berendezésből. A
hangszórókból búskomor hegedűszó áradt.
John Bengtsson elsétált a szárnyas ajtóig,
kinyitotta, és benézett a szalonba, ahonnan magas,
kazettás ablakok nyíltak. A kinti nyári fények
megtörtek a felső kazetták kis üvegtábláin.
Egy férfi lebegett a fehér szoba közepén.
Természetfeletti jelenségnek tűnt.
John Bengtsson a halott férfit bámulta. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire meglátta a
lámpakampóra kötött szárítókötelet.
 A jól öltözött férfi teljesen mozdulatlan volt, mint
aki megdermedt ugrás közben, a bokája kifeszült,
cipője orra a földre mutatott.
Felakasztották – de ennél többről volt szó, valami
nem stimmelt, valami nem volt rendjén.
John Bengtsson nem léphette át a küszöböt. A
tetthelynek érintetlennek kellett maradnia. A szíve
gyorsan vert, érezte doboló pulzusa nehéz ütemét,
nagyokat nyelt, de nem tudta levenni tekintetét az
üres szobában lebegő férfiról.
Egy hang szólalt meg John Bengtsson fejében,
nem több egy suttogásnál: Joona, beszélnem kell
Joona Linnával.
A szobában a felakasztott férfi minden
valószínűség szerint Carl Palmcrona, az STF
igazgatója.
A kötelet a mennyezet közepén lévő stukkóból
kiálló lámpakampóra kötötték.
Nem volt mire felmásznia, gondolta John
Bengtsson.
A belmagasság legalább három és fél méter.
John Bengtsson megpróbált lenyugodni,
összeszedni a gondolatait, és felfogni mindent, amit
látott. Az akasztott férfi arca halovány volt, mint a
nyirkos cukor, és mintha csak pár bevérzett pont
látszódott volna tágra nyílt szemében. Vékony
kabátot viselt a világosszürke öltöny fölött, és cipőt a
lábán. Fekete táska és egy mobiltelefon hevert a
parkettán, nem messze a test alatt képződött
húgytócsától.
Az akasztott férfi hirtelen megrázkódott.
John Bengtsson levegő után kapkodott.
 Hangos puffanások hallatszottak a mennyezet
felől, a padlásról kalapácskopácsolás szűrődött le,
valaki lépdelt a padlón a feje fölött, újabb puffanás,
Palmcrona teste ismét megrázkódott. Fúrógép szólalt
meg, majd némult el. Egy férfi kiáltott valamit.
Hosszabb kábel kell, hosszabbító, kiáltotta.
Amikor John Bengtsson visszament az előszobába,
érezte, hogy a szíve lenyugodott. A bejárati ajtót
nyitva találta. Megtorpant, biztos volt benne, hogy
rendesen becsukta, de persze akár tévedhetett is.
Elhagyta a lakást, és mielőtt jelentést tett volna az
ügyosztályának, elővette a mobiltelefonját, és felhívta
Joona Linnát az Országos Bűnüldözésnél.
 5
Az Országos Gyilkossági Bizottság
JÚNIUS ELSŐ HETE volt. Stockholmban az
emberek hetek óta túl korán ébredtek. A nap fél
négykor kelt, szinte egész éjjel nappali fény
világította be a várost. A nyár eleje szokatlanul meleg
volt. A meggyfák és az orgonabokrok egyszerre
borultak virágba. Sűrű virágfürtök árasztották
illatukat a Kronoberg parkból egészen az Országos
Rendőrkapitányság bejáratáig.
Az Országos Bűnüldözés Svédország egyetlen
olyan operatív rendőrségi szervezete volt, amely a
súlyos bűncselekmények ellen vette fel a harcot
országos és nemzetközi szinten.
Az Országos Bűnüldözés parancsnoka, Carlos
Eliasson, a nyolcadik emeleten állt a csaknem padlóig
érő ablaknál, és a Kronoberg park meredek lejtőit
nézte. Fogott egy telefont, felhívta Joona Linna
számát, hallotta, hogy megint a hangposta jelentkezik
be, kinyomta a hívást, letette a telefont az íróasztalra,
és az órájára nézett.
Petter Näslund lépett be a szobába, óvatosan
megköszörülte a torkát, megállt, és rátámaszkodott
egy „Védünk, támadunk, embert fogunk” feliratú
transzparensre.
A szomszédos szobából átszűrődött egy
telefonbeszélgetés, amiben letartóztatási parancsokról
és a schengeni információs rendszerről esett szó.
 – Pollock mindjárt itt van az embereivel – mondta
Petter.
– Ismerem az órát – felelte Carlos barátságosan.
– A szendvicsek mindenesetre készen vannak –
mondta Petter.
Carlos elfojtott egy mosolyt, és megkérdezte:
– Hallottad, hogy bővítésre készülnek?
Petter elpirult, leszegte a tekintetét, majd
összeszedte magát, és felnézett.
– Én… Szerinted van ember, aki jobban illene a
Gyilkossági Bizottságba? – kérdezte.
Az Országos Gyilkossági Bizottság hat szakértőből
állt, akik egész Svédországban segítették a
gyilkossági nyomozásokat. Az Országos Gyilkossági
Bizottság nagyon módszeresen dolgozott, feladatukat
az SBK rövidítés foglalta össze: Súlyos
Bűncselekmények Kivizsgálása.
Az Országos Gyilkossági Bizottság állandó tagjai
rendkívül túlterheltek voltak. Olyan nagy volt az
igény a munkájukra, hogy szinte soha nem jutott
idejük összegyűlni a kapitányságon.
Miután Petter Näslund elhagyta a szobát, Carlos
leült a székébe, és a kínai paradicsomhalait nézegette
az akváriumban. Abban a pillanatban, hogy a haltápos
dobozért nyúlt, megszólalt a telefonja.
– Tessék – szólt bele.
– Útban vannak felfelé – mondta Magnus a
recepcióról.
– Kösz.
Carlos tett egy utolsó kísérletet, hogy elérje Joona
Linnát, majd felállt a székből, egy pillantást vetett
magára a tükörben, és elhagyta a szobát. Ahogy
kilépett a folyosóra, csilingelés hallatszott, és a
liftajtók hangtalanul szétnyíltak. Amikor
megpillantotta az Országos Gyilkossági Bizottság
tagjait, egy emlékkép villant fel a fejében. Néhány
éve pár kollégájával elmentek egy Rolling Stones
koncertre. A színpadra kilépő együttes leginkább
ellazult üzletemberek csoportjára emlékeztetett.
Akárcsak az Országos Gyilkossági Bizottság, ők is
sötét öltönyt és nyakkendőt viseltek.
Elsőként Nathan Pollock lépett ki a liftből, aki
lófarokban hordta ősz haját, őt Erik Eriksson követte
a gyémánt díszítésű szemüvegében, ami miatt a
csoporton belül Eltonnak hívták, majd Niklas Dent
bukkant fel az oldalán P. G. Bondessonnal, és
legvégül a bűnügyi technikus, a görnyedt Tommy
Kofoed jött leszegett fejjel, duzzogva.
Carlos bevezette őket a tárgyalóterembe. Az
operatív vezető, Benny Rubin már várt rájuk, a kerek
asztalnál ült, előtte egy csésze feketekávé. Tommy
Kofoed vett egy almát a gyümölcsös kosárból, és
zajos harapásokkal enni kezdett. Nathan Pollock
mosolyogva ránézett, majd megcsóválta a fejét,
amitől Tommy összerezzent.
– Üdvözlet mindenkinek – fogott bele Carlos. –
Örülök, hogy el tudtatok jönni, mert van néhány
fontos megbeszélnivalónk.
– Joona Linnának nem kéne itt lennie? – kérdezte
Tommy Kofoed.
– De – felelte Carlos elnyújtva a szót.
– Azt teszi, ami tetszik neki – magyarázta fakó
hangon Pollock.
 – Hiszen Joona oldotta meg a tumbai
gyilkosságokat nemrégiben – mondta Tommy
Kofoed. – Mindig ez jár a fejemben, mérget vett
volna rá… tudta, milyen sorrendben követték el a
gyilkosságokat.
– Ami minden szaros logikának ellentmondott –
mosolygott Elton.
– Nálam senki nem tud többet a helyszínelésről –
tette hozzá Tommy Kofoed. – De Joona csak bement,
ránézett a vérnyomokra, fel nem foghatom…
– Egészben látta a dolgot – mondta Nathan
Pollock. – Az erőszak mértékét, a küzdelmet, a
stresszt, és hogy mennyire tűntek fáradtnak a léptek a
sorházban az öltözőhöz képest.
– Még mindig képtelen vagyok elhinni –
dünnyögte Tommy Kofoed.
Carlos megköszörülte a torkát, és belepillantott a
nem hivatalos napirendbe.
– Reggel jelentkezett a vízi rendőrség – mondta. –
Halott nőt talált egy halász.
– A hálójában?
– Nem, látott egy nagy sporthajót, amit az áramlat
sodort Dalarönél, kievezett, felment a fedélzetre, és a
nőt az orrkabinban találta az ágyon ülve.
– Ez aligha tartozik a bizottságra – mondta
mosolyogva Petter Näslund.
– Meggyilkolták? – kérdezte Nathan Pollock.
– Feltehetően öngyilkosság – vágta rá Petter.
– Nem sürgős – mondta Carlos, és vett egy kis
kuglófot. –Csak meg akartam említeni.
– Egyéb? – kérdezte Tommy Kofoed morózusan.
 – Megkerestek minket a Vastra Götaland-i
rendőrségtől – mondta Carlos. – Van egy írásos
felkérés az asztalomon.
– Én nem tudom vállalni – mondta Pollock.
– Mind el vagytok havazva, tudom jól – mondta
Carlos, és lassan lesöprögette a morzsákat az
asztalról. Talán közelítsünk máshonnan, és beszéljünk
a… a bizottsági felvételről.
Benny Rubin körbejáratta metsző tekintetét, majd
elmagyarázta, hogy a vezetés elismeri a nagy
leterheltségüket, és ezért első intézkedésként
erőforrásokat különítettek el, hogy a bizottságot
kibővíthessék egy állandó taggal.
– Várjuk a hozzászólásokat – mondta Carlos.
– Örülnék, ha Joona is itt lenne – mondta Tommy
Kofoed, miközben az asztal fölé hajolva válogatni
kezdett a csomagolt szendvicsek között.
– Egyáltalán nem biztos, hogy eljön – mondta
Carlos.
– Akkor előbb falatozhatunk kicsit – mondta Erik
Eriks-son, és megigazította csillogó szemüvegét.
Tommy Kofoed lehajtogatta a celofánt egy lazacos
szendvicsről, kipiszkálta a kapordarabkákat,
rányomott egy kis citromot, majd kigörgette az
evőeszközöket a szalvétából.
Egyszer csak kinyílt a nagy tárgyalóterem ajtaja,
és Joona Linna lépett be rajta, szőke haja az égnek
állt.
– Syö tilli, pojat – mondta mosolyogva finnül.
– így van – nevetett Nathan Pollock. – Egyétek
meg a kaprot, fiúk.
 Nathan és Joona vidáman egymás szemébe néztek.
Tommy Kofoed elpirult, és mosolyogva megrázta a
fejét.
– Tilli – ismételte Nathan, majd kacagni kezdett,
amikor Joona visszadugdosta a kaprot Tommy
Kofoed szendvicsébe.
– Folytathatnánk az értekezletet? – kérdezte Petter.
Joona kezet fogott Nathan Pollockkal, majd egy
üres székhez lépett, sötét zakóját a háttámlára
akasztotta, és leült.
– Elnézést kérek – mondta Joona halkan.
– Örülünk, hogy eljöttél – mondta Carlos.
– Köszönöm.
– Épp a tagfelvételről kezdtünk beszélni –
magyarázta Carlos. – Szerintem… szerintem átadom
a szót Nathannak – tette hozzá.
– Jó, hogyne, nemcsak a magam nevében beszélek
– kezdte Nathan Pollock. Hanem… mind egyetértünk,
és reméljük, csatlakozol hozzánk, Joona.
Teljes csend ereszkedett a szobára. Niklas Dent és
Erik Eriksson bólintott. Petter Näslundnak csak a
sötét árnyvonala látszott az ellenfényben.
– Nagyon szeretnénk – mondta Tommy Kofoed.
– Méltányolom az ajánlatot – felelte Joona, és
ujjaival beletúrt a sűrű hajába. – Hiszen nagyon jól
végzitek a dolgotokat, ezt már bizonyítottátok, és
értékelem a munkátokat…
Az asztalt nézve mosolyogtak.
– De a magam részéről… én nem tudok az SBK
módszertana szerint dolgozni – magyarázta.
– Tudjuk, ezt felfogtuk – vágta rá Kofoed. – Kissé
merev, de hasznos tud lenni, már kiderült, hogy…
 Elhallgatott.
– Mégis meg akartuk kérdezni – mondta Nathan
Pollock.
– Szerintem nem nekem való – felelte Joona.
Leszegték a tekintetüket, valaki bólintott, és Joona
elnézést kért, amikor megszólalt a telefonja. Felállt az
asztaltól, és kiment a szobából. Pár perc múlva
visszajött, és levette a zakóját a székről.
– Sajnálom – mondta. – Szívesen részt vettem
volna ezen az értekezleten, de…
– Történt valami komoly? – kérdezte Carlos.
– John Bengtsson hívott a közrendvédelemtől –
mondta Joona. – Az imént találta meg Carl
Palmcronát.
– Megtalálta? – kérdezte Carlos.
– Felakasztva – felelte Joona.
Szimmetrikus arca elkomolyodott, a szeme szürke
üvegként csillogott.
– Ki az a Palmcrona? – kérdezte Nathan Pollock. –
Nem tudom elhelyezni a nevet.
– Az STF igazgatója – felelte Tommy Kofoed
gyorsan. – Ő dönt a svéd fegyverexportról.
– Az STF-nél nem esik minden poszt
nemzetbiztonsági átvilágítás alá? – kérdezte Carlos.
– De – felelte Kofoed.
– Akkor nyilván a nemzetbiztonságiaktól rá fog
nézni valaki.
– De most ígértem meg John Bengtssonnak, hogy
odamegyek – válaszolta Joona. – Valami nem
stimmelt a helyszínen.
– Mi? – kérdezte Carlos.
 – Az… Nem, előbb a saját szememmel kell
látnom.
– Izgalmasnak hangzik – mondja Tommy Kofoed.
– Jöhetek én is?
– Ha akarsz – felelte Joona.
– Akkor én is jövök – mondta gyorsan Pollock.
Carlos megpróbált rámutatni, hogy éppen
értekezlet zajlik, de belátta, nincs sok értelme. Joona
két társával együtt elhagyta a napfényben úszó
tárgyalótermet, és kilépett a hűs folyosóra.
 6
A halál módja

HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB Joona Linna bűnügyi

felügyelő leparkolta fekete Volvóját a Strandvägen.
Mögötte egy ezüstszürke Lincoln Towncar állt meg.
Joona kiszállt az autóból, és bevárta a két kollégát az
OGYB-ből. Együtt fordultak be a sarkon, és léptek be
a Grevgata 2. kapuján.
A legfelső emelet felé tartó zörgő, öreg liftben
Tommy Kofoed kérdéseket tett fel a megszokott
mogorvasággal a hangjában, amit Joona olyan régóta
ismert.
– Az STF jelentette, hogy Carl Palmcrona eltűnt –
mesélte Joona. – Családja nincs, és a kollegák közül
senki nem ismeri magánemberként. De amikor nem
jelent meg a munkahelyén, a Közrendvédelmi Osztály
utasítást kapott, hogy küldjenek ki valakit a lakására.
John Bengtsson odament, megtalálta Palmcronát
felakasztva az egyik szobában, és felhívott engem.
Azt mondta, gyanúja szerint bűncselekmény történt,
és szerette volna, ha azonnal idejövök.
Nathan Pollock arca elkomolyodott:
– Miért gyanít bűncselekményt?
A lift megállt, és Joona elhúzta a liftajtót. John
Bengtsson az ajtóban állt, Palmcrona lakása előtt. A
rendőr zsebre vágott egy noteszt, és Joona kezet
fogott vele.
 – Ők itt Tommy Kofoed és Nathan Pollock az
OGYB-től – mondta Joona.
Némán üdvözölték egymást.
– Az ajtó nem volt bezárva, amikor megérkeztem –
mesélte John. – Zenét hallottam, és megtaláltam
Palmcronát felakasztva az egyik nagyszobában. Az
évek során elég sok ürgét akasztottam le, de ezúttal,
szóval… aligha lehet szó öngyilkosságról, ha
figyelembe vesszük Palmcrona társadalmi
pozícióját…
– Jó, hogy hívtál – mondta Joona.
– Megvizsgálta a halottat? – kérdezte Tommy
Kofoed szigorúan.
– Be sem mentem a szobába – felelte John.
– Remek – dünnyögte Kofoed, és John
Bengtssonnal elkezdte lerakosgatni a lépőkorongokat.
Kis idő múltán Joona és Nathan Pollock már
bemehetett az előszobába. John Bengtsson egy kék
dívány mellett várakozott. A résnyire nyitott szárnyas
ajtóra mutatott, mely mögött egy világos szoba
látszott. Joona a lépőkorongokon lépdelt, és mindkét
szárnyat meglökve szélesre tárta az ajtót.
Meleg napfény áradt be a magas ablakok során.
Carl Palmcrona a tágas szoba közepén lógott. Világos
öltöny, nyári kabát és könnyű cipő volt rajta. Legyek
mászkáltak fehér arcán, a szeme és a szája sarka körül
parányi sárga petéket raktak le, és zümmögve
körberepülték a húgytócsát és a földön fekvő lapos
táskát. A vékony szárítókötél mélyen belevágott
Palmcrona nyakába, valamennyi vér kiszivárgott a
sötétvörös vájatból, és lecsorgott az ingmelle alá.
 – Kivégezték – állapította meg Tommy Kofoed, és
felhúzott egy pár védőkesztyűt.
Hangján érződött, hogy elszállt a haragja, arcán
nyugodt mosollyal letérdelt, és fotózni kezdte a lógó
testet.
– Feltehetően sérüléseket fogunk találni a gerinc
nyaki részén – mondta mutogatva Pollock.
Joona felnézett a plafonra, majd le a földre.
– Azaz valamit demonstrálni akartak – folytatta
Kofoed lelkesen, és rávillantotta a fényképezőgépet a
hullára. – Mármint a gyilkos meg sem próbálta
leplezni a bűncselekményt, ellenkezőleg, mondani
akart valamit.
– Igen, szerintem is – helyeselt John Bengtsson
buzgón. – Üres a szoba, nincs szék vagy létra, amire
felmászhatott volna.
– Vagyis mi az üzenet? – folytatta Tommy
Kofoed, leeresztette a fényképezőgépet, és hunyorítva
vizsgálta a tetemet. – Az akasztás az árulással
társítható, Iskarióti Judás, aki…
– Várjunk csak! – szakította félbe halkan Joona,
majd kezével furcsa, körkörös mozdulatokat tett a
padló fölött.
– Mi az? – kérdezte Pollock.
– Szerintem öngyilkosság történt – mondta Joona.
– Tipikus öngyilkosság – mondta Tommy Kofoed,
és harsányan felnevetett. – Verdesett a karjával, és
felrepült…
– A táska – tette hozzá Joona. – Ha élére állítja a
táskát, eléri a hurkot.
– De a plafont nem – mondott ellen Pollock.
– A kötelet korábban is rögzíthette.
 – Valóban, de szerintem tévedsz.
Joona a vállát vonogatva motyogott:
– Ha figyelembe vesszük a zenét és a csomókat…
– Ne nézzük meg a táskát? – kérdezte Pollock
elszántan.
– Előbb nyomot kell vennem – mondta Kofoed.
Csendben figyelték, ahogy a görnyedt, alacsony
Tommy Kofoed előremászott, és kigörgetett a földre
egy vékony zselatinréteggel fedett fóliát, majd
óvatosan elterítette egy gumihengerrel.
– Elő tudnál venni két biotasakot és egy nagyobb
csomagolópapírt? – kérdezte, és a táskájára mutatott,
amiben a felszerelését tartotta.
– Hullámpapírt? – kérdezte Pollock.
– Igen, kösz – felelte Kofoed és elkapta a
biotasakokat, amiket Pollock ívesen odahajított neki.
Rögzítette a biológiai nyomokat a földön, majd
beintette Nathan Pollockot a szobába.
– Cipőnyomokat fogsz találni a táska távoli szélén
– mondta Joona. – Hátrafelé dőlt el, és a test
rézsútosan himbálózott.
Nathan Pollock nem mondott semmit, csak
odament a bőrtáskához, és letérdelt. Ezüstszínű
lófarka a zakója vállára hullott, amikor előrehajolt, és
élére állította a táskát. Egyértelmű, világosszürke
cipőnyomok látszottak a fekete bőrön.
– Na, mit mondtam? – kérdezte Joona.
– A francba – mondta Tommy Kofoed lenyűgözve,
és megfáradt arcával mosolyogva Joonára nézett.
– Öngyilkosság – dünnyögte Pollock.
– Legalábbis tisztán technikai értelemben – monda
Joona.
 Körbeállták a lógó tetemet.
– Mivel is van dolgunk tulajdonképpen? – kérdezte
Kofoed még mindig mosolyogva. – Valaki, aki
harcászati eszközök kiviteléről dönt, végez magával.
– Nem a mi asztalunk – sóhajtott Pollock.
Tommy Kofoed lehúzta a kesztyűjét, és az
akasztott férfi felé intett.
– Joona? Mit is akartál a csomókkal meg a
zenével? – kérdezte.
– Az ott egy lengőhurok – mondta Joona, és a
csomóra mutatott a lámpakampón. – Kénytelen
vagyok összefüggésbe hozni azzal, hogy Palmcrona
éveket töltött a tengerészetnél.
– És a zene?
Joona nem felelt, tűnődve Kofoedre nézett.
– Te magad mit gondolsz a zenéről? – kérdezte.
– Nem tudom, szonáta hegedűre – mondta Kofoed.
– Tizenkilencedik század eleje, esetleg…
Elhallgatott, amikor megszólalt a csengő. A négy
férfi egymásra nézett. Joona elindult az előszoba felé,
a többiek követték, de megálltak a nappaliban, hogy
ne látszódjanak a lépcsőházból.
Joona átvágott az előszobán, és elindult az ajtó
felé, majd megtorpant, azt latolgatta, használja-e a
kukucskálót, de végül letett róla. Amikor lenyomta a
kilincset, érezte a kulcslyukon beáramló levegőt. A
súlyos ajtó kitárult. A pihenőben sötét volt. Az
időzített világítás elaludt, és a lépcsőház téglavörös
üvegén át csak gyéren szűrődött be a fény. Joona
furcsa hangot hallott, mintha valaki a közvetlen
közelében vett volna mély levegőt. Egy rejtőzködő
ember elfojtott, már-már nehéz légzése. Joona keze
elindult a pisztolya felé, amikor óvatosan benézett a
nyitott ajtó mögé. A zsanérok melletti résen kiszűrődő
fénycsíkban magas nő állt. Úgy hatvanöt éves
lehetett. Teljesen mozdulatlan volt. Az arcán nagy,
bőrszínű ragtapasz. Ősz haját rövid, kislányos
bubifrizurában hordta. A mosoly legcsekélyebb jele
nélkül egyenesen Joona szemébe nézett.
– Leszedték? – kérdezte.
 7
Segítőkész emberek

JOONA AZT hitte, időben odaér még az egy órára

szervezett találkozóra, az OGYB ülésére.
Szeretett volna együtt ebédelni Disával a
djurgårdeni Rosendals kertben. Korán érkezett, és a
napfényben sütkérezve figyelte a kis lugasban
megrekedt párát. Aztán meglátta Disát, aki
vászontáskájával a vállán közeledett felé. Arca
keskeny volt és intelligens, telis-tele nyári szeplővel.
Haja, amit amúgy mindig két laza copfba fogott
össze, most a vállára omlott. Kicsinosította magát,
apró virágos ruhát vett fel, és hozzá nyárias, éksarkú
szandált.
Óvatosan átölelték egymást.
– Szia – mondta Joona. – De szép vagy!
– Te is – mondta Disa.
Szedtek ennivalót a büféasztalról, és leültek a
teraszon. Joona észrevette, hogy Disa kilakkozta a
körmét. Disa vezető régészként dolgozott, és
többnyire tövig vágott, földes körmökkel mászkált.
Joona tekintete Disa kezéről a gyümölcsösre siklott.
Disa nekilátott az ebédnek, és teli szájjal beszélt:
– Krisztina királynő kapott ajándékba egy
leopárdot a kurföldi hercegtől. Itt tartotta, a
Djurgårdenen.
– Nem is tudtam – mondta nyugodtan Joona.
 – Olvastam a kastély könyvelésében, hogy a
kincstár negyven ezüsttallért fizetett temetkezési
segélyként egy szobalányért, akit széttépett a leopárd.
Hátradőlt, és kezébe vette a poharát.
– Ne beszélj már ennyit, Joona Linna – mondta
aztán csipkelődve.
– Bocsánat – mondta Joona. – Csak…
Elhallgatott, és egyszer csak azt érezte, hogy
minden energia elhagyja a testét.
– Mi az?
– Kérlek, mesélj tovább a leopárdról.
– Szomorúnak látszol…
– Anyámra gondolok… tegnap volt pont egy éve,
hogy elment. Vittem a sírra egy szál fehér íriszt.
– Nekem is roppantul hiányzik Ritva – mondta
Disa.
Letette az evőeszközöket, és némán ült egy
darabig.
– Tudod, mit mondott, amikor utoljára találkoztam
vele? Megfogta a kezem – mesélte Disa – és azt
mondta, hogy csábítsalak el, és intézzem úgy, hogy
teherbe essek.
– El is hiszem – nevetett Joona.
A poharakon megvillanó napfény ott tükröződött
Disa furcsa, fekete szemében.
– Azt feleltem, nem hiszem, hogy menni fog, mire
azt mondta, akkor hagyjalak ott, hátra se nézzek, soha
többé ne jöjjek vissza.
Joona bólintott, de nem tudta, mit mondjon.
– De akkor teljesen magadra maradnál – tette
hozzá Disa.
– Magadnak való, magányos finn lennél.
 Joona megsimogatta Disa ujjait.
– Nem akarok az lenni.
– Mi?
– Magának való, magányos finn – mondta
gyengéden. –Veled akarok lenni.
– Én pedig meg akarlak harapni, ahogy csak
bírlak. Meg tudod ezt magyarázni? Mindig bizsereg a
fogam, ha meglátlak – mondta mosolyogva Disa.
Joona kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Tudta,
hogy máris késésben van a találkozóról Carlos
Eliassonnal és az OGYB-vel, de attól még maradt a
helyén Disával szemben, csevegett, és közben arra
gondolt, beugorhatna az Északi Múzeumba megnézni
a számi menyasszonyi koronát.
*
Joona Linnára várva Carlos Eliasson beszámolt az
OGYB-nek a fiatal nőről, akit holtan találtak egy
sporthajóban az egyik Stockholm környéki sziget
közelében. Benny Rubin a jegyzőkönyvbe azt írta,
hogy a nyomozás nem sürgős, és meg kell várni a vízi
rendőrség vizsgálatát.
Joona persze elkésett, és épphogy csatlakozott az
értekezlethez, amikor John Bengtsson felhívta. Évek
óta ismerték egymást, több mint egy évtizede
teremhokiztak egymás ellen. John Bengtsson
rokonszenves férfi volt, de amikor prosztatarákkal
diagnosztizálták, majdnem minden barátja eltűnt.
Mostanra John Bengtsson teljesen meggyógyult, de
mint a legtöbb emberben, aki megérezte a halál erejét,
benne is volt valami sebezhető és bizonytalan.
Joona a tárgyalóterem előtti folyosón ácsorgott, és
John Bengtsson vontatott beszédét hallgatta.
Kollégája hangját átjárta az a hirtelen fáradtság, ami a
fokozott stressz utáni percekben szokott fellépni.
Elmondta, hogy az imént találta meg a Stratégiai
Termékek Felügyeletének igazgatóját az otthonában
felakasztva.
– Öngyilkosság? – kérdezte Joona.
– Nem.
– Gyilkosság?
– Nem tudnál idejönni? – kérdezte John. – Mert
nem tudom összerakni, amit látok. A test a föld felett
lebeg, Joona.
*
Joona éppen megállapította Nathan Pollockkal és
Tommy Kofoeddel, hogy öngyilkosság történt,
amikor becsöngettek Palmcrona lakásába. A
lépcsőház sötétjében egy magas nő állt, kezében
bevásárlószatyrok.
– Leszedték? – kérdezte.
– Leszedtük? – ismételte Joona.
– Palmcrona igazgató urat – felelte a nő
tárgyszerűen.
– Hogy érti, hogy leszedtük?
– Elnézést kérek, én csak a házvezetőnő vagyok,
azt hittem…
A nő kezdte magát kellemetlenül érezni a
helyzettől, és elindult lefelé a lépcsőn, de megtorpant,
amikor Joona felelt az első kérdésére.
– Még mindig lóg.
– Értem – mondta a nő, és teljesen semleges
arckifejezéssel a férfi felé fordult.
– Látta őt felakasztva ma reggel?
– Nem – felelte a nő.
 – Akkor miért kérdezte, hogy leszedtük-e? Történt
valami? Látott valami furcsát?
– Hurok lógott a lámpakampóról a kisszalonban –
felelte.
– Látta a hurkot?
– Hogyne.
– De nem félt, hogy használni fogja? – kérdezte
Joona.
– Meghalni nem rémálom – felelte a nő elfojtott
mosollyal.
– Mit mondott?
De a nő csak a fejét rázta.
– Maga szerint hogyan halt meg? – kérdezte Joona.
– Gondolom a hurok a nyakára szorult – válaszolt
halkan a nő.
– És hogy került a hurok a nyakára?
– Nem tudom… talán segítettek neki.
– Hogy érti azt, hogy segítettek?
A nő szeme fennakadt, és Joona azt hitte, el fog
ájulni, de nekitámaszkodott a falnak, és ismét Joona
szemébe nézett.
– Mindenfelé vannak segítőkész emberek –
mondta erőtlenül.
 8
Narvál

A rendőrkapitányság uszodája kongott az

ürességtől, az üvegfal mögött sötétség honolt, és
vendégnek nyoma sem volt a büfében. A nagy, kék
medence szinte rezzenéstelen vizét alulról világították
meg, és a ragyogás lassan imbolygott végig a falakon
és a mennyezeten. Joona Linna egyik hosszt úszta a
másik után, egyenletes tempóban haladt, és ügyelt a
légzés ütemére.
Úszása közben különböző emlékek bukkantak fel a
tudatában. Disa arca, amint azt mondja neki, hogy
bizsereg a foga, amikor meglátja őt.
Joona elérte a medence szélét, a víz alatt
megfordult, és elrugaszkodott. Nem tudatosult benne,
hogy gyorsabban kezdett el úszni, amikor
gondolatban egyszer csak Carl Palmcrona grevgatai
lakásában találta magát. Újfent megnézte a lógó
testet, a húgytócsát, a legyeket Palmcrona arcán. A
halott utcai ruhában volt, kabátot és cipőt viselt, de
vette a fáradságot, hogy feltegyen egy kis zenét.
Ettől az egésztől olyan érzése támadt Joonának,
hogy a tett egyszerre volt kitervelt és spontán, ami
cseppet sem szokatlan öngyilkosságok esetén.
Egyre gyorsabban úszott, megfordult, és ahogy
növelte a tempót, látta maga előtt, ahogy a váratlan
csengőszóra átvág az előszobán, és ajtót nyit. Az ajtó
mögött megpillantja a lépcsőház sötétjében rejtőző
magas, nagy kezű nőt.
Joona megpihent a medence szélénél, fújtatott, és
karjával megtámaszkodott a túlfolyót takaró műanyag
rácson. A légzése gyorsan lecsillapodott, de a tejsav
okozta nyomás a vállizmában egyre nőtt. Edzőruhás
rendőrök léptek az uszodába. Két újraélesztési bábut
hoztak magukkal, az egyik gyerekméretű, a másik
túlsúlyos.
Meghalni nem rémálom, mondta mosolyogva a
magas nő.
Joona kimászott a medencéből, különös
feszültséget érzett a bensőjében. Nem tudta, miért, de
Carl Palmcrona halála nem hagyta nyugodni.
Valamiért továbbra is látta maga előtt az üres, világos
szobát. Hallotta a csendes hegedűszót és a tompa
légyzümmögést.
Joona tudta, öngyilkosság történt, és igyekezett
meggyőzni magát, hogy az ügy nem az Országos
Bűnüldözésre tartozik. Mégis legszívesebben elrohant
volna a helyszínre, megint átvizsgálta volna, szobáról
szobára, hátha elkerülte a figyelmét valami.
Miközben a házvezetőnővel beszélt, arra gondolt,
hogy a nő összezavarodott, hogy a sokk sűrű ködként
telepedett rá, megijesztette és gyanakvóvá tette, ezért
adott fura és összefüggéstelen válaszokat. De most
megpróbálta másképp nézni a dolgot. Mi van akkor,
ha nem is volt összezavarva, nem volt sokkos
állapotban, egyszerűen olyan konkrét válaszokat
próbált adni Joona kérdéseire, amilyeneket csak
tudott. Mely esetben Edith Schwartz házvezetőnő azt
állította, hogy Carl Palmcronának segítettek a
hurokkal, voltak segítő kezek, segítőkész emberek.
Mely esetben arról számolt be, hogy Palmcrona
halálát nem saját maga idézte elő, nem volt egyedül a
halálakor.
Valami nem stimmelt.
Tudta, hogy igaza van, de nem tudta pontosan
megmondani, mi a baja valójában az egésszel.
Joona bement a férfiöltözőbe, kinyitotta a
szekrényét, kivette a telefonját, és felhívta a vezető
kórboncnokot, Nils Arvallt.
– Nem készültem még el – szólt bele Narvál.
– Palmcronáról van szó. Mit gondolsz, így első
blikkre…
– Még nem készültem el – vágott a szavába
Narvál.
– Ha nem is készültél még el – fejezte be Joona a
mondatot.
– Ugorj be hétfőn!
– Inkább most – mondta Joona.
– Ötkor vásárolni megyünk az asszonnyal.
– Huszonöt perc és nálad vagyok – mondta Joona,
és lezárta a társalgást, mielőtt Narválnak ideje lett
volna megismételni, hogy még nem készült el.
Lezuhanyozott, és elindult az öltöző felé, ahonnan
gyerekek zsibongása hallatszott ki, hamarosan
kezdetét veszi az úszóiskola a kapitányságon.
Egy darabig eltűnődött azon, mit is jelent
valójában, hogy a Stratégia Termékek Felügyelete
igazgatóját felakasztva találták meg. A személy, aki
végső soron az összes meghatározó döntést hozta a
harcászati eszközök gyártásával és exportjával
kapcsolatban, meghalt.
 Mi van, ha tévedek, mi van, ha mégis
meggyilkolták, gondolta Joona. Beszélnem kell
Pollockkal mielőtt Narválhoz megyek, mert ő és
Kofoed talán már rá tudtak nézni a helyszínelés
anyagára.
Joona nagy léptekkel haladt a folyosón, leszaladt
egy lépcsőn, és felhívta az asszisztensét, Anja
Larssont, hogy megtudja, Nathan Pollock a
kapitányságon van-e.
 9
A közelharcról

JOONA SŰRŰ HAJA még mindig csuromvizes

volt, amikor kinyitotta a 11-es terem ajtaját, ahol
Nathan Pollock tartott előadást azon kiválasztott
férfiak és nők csoportjának, akik túszok kiszabadítása
során kerülnek majd bevetésre.
Pollock mögé a falra egy emberi test anatómiai
ábráját vetítették. Egy asztalon egymás mellett
sorakozott hét különböző kézi lőfegyver, egy pici,
ezüstös P238-as Sig Sauer-től egy Heckler & Koch
gyártmányú, matt fekete, 40 mm-es kiegészítő
gránátvetővel ellátott gépkarabélyig.
Az egyik fiatal rendőr Pollock előtt állt, aki kést
húzott elő, a teste mellé rejtette, előresietett, vágást
imitált a rendőr nyakán, majd a csoport felé fordult.
– Az ilyen vágás hátránya, hogy az ellenfél
üvölteni fog, testének mozgását nem tudjuk
irányítani, és eltart egy darabig, míg elvérzik, hiszen
mindössze egyetlen artériát nyitottunk fel –
magyarázta Pollock.
Megint odament a fiatal rendőrhöz, karját az arcára
szorította úgy, hogy könyökhajlata a szájára záruljon.
– De ha helyette ezt csinálom, akkor tompítom az
üvöltést, irányítom a fejét, és egyetlen vágással két
artériát nyitok meg – magyarázta.
Pollock eleresztette a fiatal rendőrt, és észrevette,
hogy Joona Linna ott áll a teremben, pont az ajtó
előtt. Csak az imént léphetett be, amikor a fogást
mutatta. A fiatal rendőr megtörölte a száját, és
visszaült a helyére. Pollock arcán széles mosollyal
intett Joonának, hogy jöjjön ki előre, de Joona
megrázta a fejét.
– Váltanom kell veled pár szót, Nathan – mondta
halkan.
Néhányan megfordultak, kíváncsian kerestek a
hang forrását. Pollock odament hozzá, és kezet
fogtak. Joona zakóján egy folt sötétlett, ott, ahol a víz
lecsorgott a tarkójáról.
– Tommy Kofoed cipőlenyomatokat vett
Palmcrona lakásán – mondta Joona. – Tudnom kell,
hogy talált-e valami meglepőt.
– Nem gondoltam, hogy ennyire sürgős – felelte
Nathan suttogva. – Persze minden fólialenyomatot
lefényképeztünk, de még nem volt időnk kielemezni
az eredményt. Még egyáltalán nem alakult ki az
összkép…
– De láttál valamit – mondta Joona.
– Amikor betöltöttem a képeket a számítógépbe…
tudod, van az egészben valami szabályosság, de túl
korai lenne következtetéseket…
– Mondd már, indulnom kell.
– Mintha két különböző cipő nyomát láttam volna
két körben a hulla körül – mondta Nathan.
– Gyere velem Narválhoz – mondta Joona.
– Most?
– Húsz percen belül ott kell lennem.
– Nem tudok – felelte Nathan, és a terem felé
legyintett a karjával. – De be van kapcsolva a
telefonom, ha kérdezni szeretnél valamit.
 – Kösz – mondta Joona, és az ajtó felé fordult,
hogy elmenjen.
– Figyelj… nem akarnád őket üdvözölni csak most
az egyszer? – kérdezte Nathan.
Addigra az összes diák odafordult, mire Joona
kurtán feléjük intett.
– Ez hát Joona Linna, akiről már beszéltem –
mondta Nathan Pollock emelt hangon. –
Megpróbálom rávenni, hogy tartson vendégelőadást a
közelharcról.
A beálló csendben mindenki Joonát nézte.
– A legtöbben itt többet tudnak a küzdősportokról,
mint én – mondta Joona halovány mosollyal. – Az
egyetlen, amit én megtanultam, az… hogy amikor
élessé válik a helyzet, akkor hirtelen egész más
szabályok lépnek érvénybe, akkor már csak küzdés
van, sport nélkül.
– Jól figyeljenek! – mondta Pollock szigorúan.
– A valós helyzetben csak akkor boldogulhat az
ember, ha képes alkalmazkodni az új feltételekhez, és
saját előnyére fordítani őket – folytatta Joona nyugodt
hangon. – Eddzenek arra, hogy kihasználják a
körülmények adta előnyöket… ez lehet egy autóban
vagy egy erkélyen. Lehet, hogy a helyiség tele van
könnygázzal. A padlót talán üvegszilánkok borítják.
Előfordulhat, hogy fegyvert fognak magukra, vagy
fegyverként használnak valamilyen tárgyat. Az ember
nem tudja, hogy egy eseménylánc elején vagy végén
van. Feltehetően be kell osztania az erejét, hogy utána
is dolgozhasson, átvészeljen egy egész éjszakát…
azaz fel sem merül az ugró rúgás vagy egy vagány
köríves rúgás.
 Néhányan nevettek.
– Fegyvertelen közelharc esetén – folytatta Joona –
sokszor azon áll vagy bukik az egész, hogy az ember
képes-e elviselni egy jó adag fájdalmat a gyors
befejezés érdekében, de… erről nem tudok sokat
mondani.
Joona kiment az előadóból. Két rendőr
megtapsolta. Az ajtó becsukódott, és csend
ereszkedett a teremre. Nathan Pollock maga elé
mosolygott, és visszament az asztalhoz.
– Valójában ezt egy későbbi alkalomra tartogattam
– mondta, és kattintgatni kezdett a számítógépen. –
Ez a felvétel ma már klasszikusnak számít… a
Nordea hamngatai bankfiókjának túszdrámája kilenc
évvel ezelőtt. Két rabló. Joona Linna a túszt már
kijuttatta, és ártalmatlanította az egyik rablót, aki
Uzival volt felfegyverkezve. Komoly tűzharc alakult
ki. A másik rabló rejtőzik valahol, de csak kés van
nála. Minden biztonsági kamerát lefújtak, de ezt az
egyet kifelejtették… Lassítva nézzük, mert mindössze
néhány másodpercről beszélünk.
Pollock megint kattintott egyet, és a film lassítva
elindult. A szemcsés videofelvételen egy bank
ügyfélszolgálata látszott rézsútosan felülről. A
számlálón lassan ketyegtek a másodpercek a
képernyő alján. Bútorok felforgatva, papírok és
űrlapok szétszórva a földön. Joona finoman,
oldalazva lépeget, karja nyújtva, pisztolya
vállmagasságban. Lassan mozog, mintha víz alatt
lenne. A rabló, aki a páncélterem nyitott ajtaja mögött
bújt meg, most késsel a kezében váratlanul előugrik.
Hosszú lépésekkel siklik előre. Joona rászegezi a
pisztolyt, egyenesen a mellkasára céloz, és meghúzza
a ravaszt.
– A pisztoly felmondta a szolgálatot – mondta
Pollock. –Sérült töltény szorult a töltényűrbe.
Pergett a szemcsés videofelvétel. Joona hátrál,
miközben a késes férfi rohan feléje. Az egész
kísértetiesen néma volt, a kép imbolygott. Joona kiejti
a pisztolyból a tárat, ami a földre hull. Másikat keres,
de rájön, hogy nem lesz ideje tölteni. Erre megfordítja
kezében a hasznavehetetlen pisztolyt, hogy a cső egy
vonalba kerüljön alkarja csontjával.
– Nem értem – mondta egy nő.
– Tonfaként használja a pisztolyt – magyarázta
Pollock.
– Miként?
– Gumibotféle… amit amerikai rendőrök szoktak
használni, messzebbre érnek vele, és erősödik az ütés
ereje azáltal, hogy kisebb az ütési felület.
A késes férfi odaér Joonához. Egy nagy lépéssel
előre lendül. A félkörívben Joona törzse felé tartó
késpenge megcsillan. A férfi másik keze a magasban,
és a testtel együtt fordul el. Joona egyáltalán nem néz
a késre, hanem előre mozdul, nagyot lép, és
ugyanazzal a mozdulattal egyenes ütést mér a
támadóra. A rabló nyakát találja el a pisztoly
csőtorkolatával, közvetlenül az ádámcsutka alatt.
A kés lassan körbefordul a levegőben és lepottyan
a földre. A férfi térdre rogy, tátog, a nyakát fogja,
majd arcra vágódik.
 10
A vízbe fúlt
JOONA LINNA Úton a solnai Karolinska intézet
felé, Carl Palmcrona felakasztott testére gondolt, a
feszes szárítókötélre, és a táskára a földön.
Joona megpróbálta elképzelni a cipőnyomokat két
körben a halott férfi körül.
Ez az ügy nincs lezárva.
Joona befordult a Klarastrandsledre Solna felé. A
csatorna mentén haladt, ahol már megjelentek a
termések a fákon, melyek a víz felé dőlve ágaikat a
sima, tükröződő felület fölé terjesztették.
Lelki szeme előtt ismét megjelent a házvezetőnő,
Edith Schwartz. Minden részletre emlékezett, az
erekre a nagy kezén, ami az élelmiszeres szatyrokat
tartotta, és hallotta a válaszát, miszerint mindenhol
vannak segítőkész emberek.
Az Igazságügyi Orvostani osztály lombos fák és az
ápolt gyep között állt a Karolinska intézet óriási
területén. A Retzius út 5. szám alatti vörös
téglaépületet minden oldalról egyéb létesítmények
vették körül.
Joona bekanyarodott az üres vendégparkolóba.
Látta, hogy az igazságügyi orvos szakértő, Nils
Arvall, akit mindenki csak Narválnak ismert, áthajtott
fehér Jaguárjával a szegélyköveken, és az ápolt
gyepen parkolt le a főbejárat mellett.
Joona intett a recepción ülő nőnek, aki visszaintett
neki. Joona továbbment a folyosón, bekopogott
Narvál ajtaján, majd bement. Narvál irodájában
szokás szerint nyoma sem volt felesleges tárgyaknak.
A reluxák le voltak húzva, a lamellák között mégis
beszivárgott a napfény, s meg-megcsillant a szoba
fehér felületein.
Narvál fehér keretes pilótaszemüveget viselt, és
fehér pólót az orvosi köpenye alatt.
– Megbírságoltam egy tilosban parkoló Jaguárt
odakint – mondta Joona.
– Jól van – vetette oda Narvál.
Joona megállt a szoba közepén, és elkomolyodott,
pillantása elsötétült.
– Tulajdonképpen hogyan halt meg? – kérdezte.
– Palmcrona?
– Igen.
Megszólalt a telefon, és Narvál Joona felé lökte a
boncolási jegyzőkönyvet.
– Azért nem kellett volna idejönnöd, hogy választ
kapj erre a kérdésre – mondta, mielőtt felvette volna a
kagylót.
Joona leült vele szemben a fehér bőrüléses székre.
Carl Palmcrona holttestének boncolása lezárult. Joona
belelapozott a jegyzőkönyvbe, és találomra
szemügyre vett néhány pontot:
74. A vesék együttes súlya 290 gramm. Felületük
sima.
A szövet szürkésvörös. Állaga feszes, rugalmas. A
vénák rajzolata jól látható.
75. Az elvezető húgyutak külseje normális.
76. A húgyhólyag üres. A nyálkahártya világos.
77. A prosztata normális méretű. A szövet világos.
 Narvál feltolta a szemüvegét keskeny, görbe orrán,
lezárta a telefonbeszélgetést, majd felemelte a
tekintetét.
– Amint látod – mondta ásítva –, nincs itt semmi
meglepetés. A halál oka asphyxia, azaz fulladás… de
valódi akasztás esetében persze ritkán történik a szó
köznapi értelmében vett fulladás, ilyenkor a nyaki
verőerek záródnak el.
– Az agy fullad meg, mert leáll az oxigéndús vér
áramlása.
Narvál bólintott:
– Az artéria elszorítása, mindkét oldali nyaki
verőér elzárása, a folyamat természetesen hihetetlenül
gyors, néhány másodperc alatt eszméletvesztés
következik be…
– De az akasztás előtt még élt? – kérdezte Joona.
– Igen.
Narvál keskeny, simára borotvált arca komor
kifejezést öltött.
– Meg tudod állapítani az esési magasságot? –
kérdezte Joona.
– Nincs törés a nyaki gerincen vagy a
koponyaalapon, úgyhogy tippem szerint néhány tíz
centiről beszélhetünk.
– Igen…
Joonának eszébe jutott a táska, rajta Palmcrona
cipőjének a lenyomata. Ismét kinyitotta a
jegyzőkönyvet, és ellapozott a külső vizsgálatokig, a
nyakbőr leírásáig, a mért szögekig.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Narvál.
– Elképzelhető-e, hogy ezzel a kötéllel
megfojtották, és csak utána lógatták fel?
 – Nem – felelte Narvál.
– Miért nem? – kérdezte gyorsan Joona.
– Miért nem? Egyetlen tökéletes vájat volt – fogott
bele a magyarázatba Narvál. – Amikor valakit
felakasztanak, akkor, ugyebár, a kötél vagy spárga
belevág a nyakba, és…
– De ezt az elkövető is tudhatja – vágott a szavába
Joona.
– Mégis, szinte lehetetlen rekonstruálni… tudod,
egy valódi akasztásnál a nyak körüli kötélvájat egy
felfelé, a csomó felé mutató nyílhegyet formáz…
– Mert a test súlya összeszorítja a hurkot.
– Így van… és ugyanezért a vájat legmélyebb
része pontosan a heggyel szemben lesz.
– Vagyis az akasztásba halt bele – szűrte le Joona.
– Kétség nem fér hozzá.
A szikár, magas kórboncnok finoman beleharapott
az alsó ajkába.
– De kényszeríthették az öngyilkosságra? –
kérdezte Joona.
– Erővel nem, legalábbis semmilyen jel nem utal
erre.
Joona becsukta a jegyzőkönyvet, szórakozottan
dobolni kezdett rajta az ujjaival, és arra gondolt, hogy
a házvezetőnő feltételezése, miszerint valaki vagy
valakik segédkeztek volna Palmcrona halálánál, nem
lehetett több zavaros fecsegésnél. Mégsem tudott
szabadulni a kétféle cipőnyomtól, amit Tommy
Kofoed talált.
– Azaz biztos vagy a halál okát illetően? –
kérdezte Joona, és Narvál szemébe nézett.
– Tulajdonképpen mire számítottál?
 – Erre – felelte elnyújtva Joona, és ujját a
boncolási jegyzőkönyv dossziéjára tette. – Pontosan
erre számítottam, ugyanakkor valami nem hagyott
nyugodni.
Narvál halványan elmosolyodott.
– Vidd magaddal a jegyzőkönyvet, és olvasd el esti
mese helyett!
– Jó – felelte Joona.
– De szerintem Palmcronát hagyhatod… semmi
izgalmas, csak egy öngyilkosság.
Narvál mosolya elfakult, leszegte a tekintetét.
– Biztos igazad van – mondta Joona.
– Igen – felelte Narvál. – És kicsit találgathatok, ha
szeretnéd… Carl Palmcrona feltehetően deprimált
volt, ugyanis ápolatlanok és koszosak voltak a
körmei, a fogait néhány napja már nem mosta, és nem
borotválkozott.
– Értem – biccentett Joona.
– Nyugodtan megnézheted őt magát is.
– Nem, arra semmi szükség – felelte a felügyelő,
és nehézkesen felállt.
Narvál előredőlt, majd jelentőségteljes ábrázattal,
mint aki már régóta erre a pillanatra várt, Joonára
nézett, és azt mondta:
– Reggel kaptam valami lényegesen
izgalmasabbat. Van pár perced?
Felállt a székéből, és intett a nyomozónak, hogy
kövesse. Joona utánament a folyosón. Egy világoskék
pillangó betévedt az épületbe, és most ott repkedett
előttük a levegőben.
– A srác felmondott? – kérdezte Joona.
– Ki?
 – Aki itt volt, a lófarkas.
– Frippe? A francokat. Nem mondhat fel.
Szabadnapos. Tegnap a Megadeth játszott a
Globenban, és az Entombed volt az előzenekar.
Egyenesen átvágtak egy sötét termen, amiben
rozsdamentes acél boncasztal állt. Erős
fertőtlenítőszer szag áradt a helyiségben.
Továbbmentek egy hűvösebb szobába, ahol az
igazságügyi orvos szakértők által vizsgált tetemeket
tárolták hűtött fiókokban.
Narvál kinyitott egy ajtót, és meggyújtotta a
mennyezeti világítást. A fénycsövek pislogtak, és
fényükkel beterítették a termet, melynek falait fehér
csempe fedte, és a közepén egy hosszú, lefóliázott
boncasztal állt dupla mosdóval és elvezető vájatokkal.
Az asztalon gyönyörű fiatal nő feküdt.
Bőre napbarnított, hosszú fekete haja sűrű, fényes
fürtökben omlott a homlokára és a vállára. Úgy tűnt,
mintha a nő kétkedéssel vegyes döbbenettel bámulná
a termet.
Szája sarka csintalanul görbült, mint a sokat
mosolygó és nevető embereké.
De a nagy szemekből már kiveszett a fény. Bőrén
már megjelent néhány apró, barnássárga pötty.
Joona megállt az asztal mellett, és megnézte a nőt.
Arra gondolt, hogy nem lehet több tizenkilencnél,
húsznál. Nemrégiben még kisgyerek volt, aki a
szüleivel aludt. Aztán félig felnőtt diáklány lett, most
meg halott.
A nő melle fölött, a szegycsontot fedő bőrön
halványan látszott egy talán harminc centis görbe
vonal, mintha szürke színnel egy mosolygós szájat
rajzolt volna oda valaki.
– Ez itt milyen csík? – mutatott rá Joona.
– Fogalmam sincs, talán egy nyaklánc lenyomata
vagy egy póló szegélye, majd később kiderítem.
Joona nézte az élettelen testet, vett egy nagy
levegőt, és mint mindig, amikor a halál kérlelhetetlen
tényével szembesült, érezte, hogy a ránehezedő
levertség elmos minden más érzést.
Az élet olyan rettenetesen törékeny.
A nő kezén és lábán a körmök gyöngyház fényűre
voltak lakkozva.
– És mi az, ami olyan különleges benne? –
kérdezte kis idő elteltével Joona.
Narvál komoly tekintettel nézett rá, és a
szemüvege megcsillant, amikor ismét a test felé
fordult.
– A vízi rendőrség hozta be – mesélte. – A
szigetek között sodródott egy nagy sporthajó, és
annak az orrkabinjában ült az ágyon.
– Holtan?
Narvál Joona szemébe nézett, és a hangja hirtelen
dallamossá vált.
– Vízbe fulladt, Joona.
– Vízbe fulladt?
Narvál bólintott, és sugárzó mosoly terült el az
arcán.
– Egy sodródó hajó fedélzetén fulladt vízbe –
mondta.
– Valószínűleg valaki megtalálta a vízben, és
felvitte a fedélzetre.
 – Persze, de ebben az esetben nem raboltam volna
az idődet – mondta Narvál.
– Akkor miről van szó?
– A test többi részén nyoma sincs víznek. A
ruhákat elküldtem elemzésre, de szerintem a labor
sem fog találni semmit.
Narvál elhallgatott, kicsit belelapozott az előzetes
külső vizsgálatok aktájába, majd Joonára sandított,
vajon sikerült-e felébresztenie a kíváncsiságát. Joona
teljesen mozdulatlanul állt, arca egyszeriben
megváltozott. Most már éber, figyelmes
arckifejezéssel nézte a holttestet, majd kivett egy
pár új latexkesztyűt egy kartondobozból, és felhúzta.
Narvál nagyon elégedettnek tűnt, amikor Joona a lány
fölé hajolt, óvatosan megemelte és megvizsgálta
mindkét karját.
– Testi erőszaknak a nyomát sem fogod találni –
mondta Narvál szinte hangtalanul. – Felfoghatatlan.
 11
Az orrkabinban

A NAGY SPORTHAJÓ a vízi rendőrség dalarői

kikötőhelyén pihent. A fénylően fehér hajótestet két
rendőrnaszád közé kötötték ki.
A kikötő magas acélkapui nyitva álltak. Joona
Linna lassan behajtott a salakúton, el egy lila furgon
és egy rozsdás csörlőjű emelőállvány mellett.
Leparkolt, kiszállt az autóból, és közelebb ment.
Egy elhagyatott hajót találtak sodródva a
szigetvilágban, gondolta Joona. Az elülső kabinban
egy lány ült, aki vízbe fúlt. A hajó úszott a víz színén,
de a lány tüdeje tengervízzel volt tele.
Joona még mindig távol volt a hajótól, amikor
megállt, és végigmérte. Az orr komolyan
megroncsolódott, erőteljes ütközés okozta mély
karcolások húzódtak az elején, a festék megsérült, és
üvegszálak álltak ki belőle.
Joona beütötte Lennart Johansson számát a vízi
rendőrségnél.
– Lance – hallatszott egy friss hang.
– Lennart Johanssonnal beszélek? – kérdezte
Joona.
– Igen, én vagyok.
– A nevem Joona Linna. Országos Bűnüldözés.
Csend volt a vonalban. Joona hallott valamit, ami
hullámverésre emlékeztette.
 – A sporthajó, amit bevontattak – mondta Joona. –
Volt benne víz?
– Víz?
– Az orra sérült.
Joona tett pár lépést a hajó felé, és hallotta, ahogy
Lennart Johansson magyarázkodni kezd:
– Uram, ha minden iszákosért kapnék egy tízest,
aki tönkrever…
– Meg kell néznem a hajót – vágott a szavába
Joona.
– OK. Felvázolom nagyjából, mi történhetett –
mondja Lennart Johansson. – Adott néhány fiatal,
mittomén… Södertáljéből. Elkötnek egy hajót,
felszednek pár csajt, hajókáznak, zenét hallgatnak,
buliznak és isznak, mint a gödény. A nagy
mulatozásban nekimennek valaminek, egész nagy
ütést kapnak, és a csaj kiesik, belepottyan a vízbe. A
srácok leállítják a hajót, visszamennek, megtalálják,
és felhúzzák a fedélzetre. Amikor rájönnek, hogy
meghalt, pánikba esnek, és annyira berezelnek, hogy
egyszerűen kereket oldanak.
Lennart elhallgatott, és várta a reakciót.
– Nem rossz elmélet – mondta Joona lassan.
– Ugye? – vágta rá vidáman Lennart. – Fogadja el,
és akkor nem kell kijönnie Dalarőbe.
– Már késő – mondta Joona, és elindult a vízi
rendőrség hajója felé.
A sporthajó mögött egy 90E típusú hadihajó volt
kikötve. Egy huszonöt év körüli férfi állt a fedélzeten
csupasz, napbarnított felsőtesttel, és egy telefont
szorított a fülére.
 – Ahogy tetszik – mondta. – Csak csörögjön, és
foglaljon időpontot idegenvezetésre.
– Már itt vagyok. És szerintem látom magát, ha
maga áll a vízi rendőrség egyik alacsony merülésű
hajójának a fedélzetén.
– Úgy festek, mint egy szörföző?
A napbarnított férfi mosolyogva felemelte a
tekintetét, és megvakarta a mellkasát.
– Nagyjából – felelte Joona.
Letették a telefont, és elindultak egymás felé.
Lennart Johansson felvett egy rövid ujjú inget, ami az
egyenruhájához tartozott, majd a pallón lépdelve
begombolta.
Joona szörfös kézmozdulattal feltartotta a hüvelyk-
és a kisujját. Lennart mosolyogva elővillantotta
fogait, melyek szinte kivilágítottak napbarnított
arcából.
– Amint lesznek rendes hullámok, megyek
szörfözni. Azért is hívnak Lance-nak. Tudja, a szörfös
film miatt.
– Akkor már értem – válaszolt Joona szárazon.
– Ugye – nevetett Lennart.
Odamentek a hajóhoz, és megálltak a parton a
pallónál.
– Storebro 36-os, Royal Cruiser – mondta Lennart.
– Jó kis hajó, de erősen meg van tépázva. Björn
Almskog nevén van a nyilvántartásban.
– Felvették vele a kapcsolatot?
– Még nem sikerült.
Közelebbről is szemügyre vették a sérüléseket a
hajó orrán. Frissnek tűntek, még nem voltak algák az
üvegszálak között.
 – Idehívtam egy technikust, mindjárt itt kell lennie
– mondta Joona.
– Rendes csókot kapott – mondta Lance.
– Kik voltak a fedélzeten, amióta megtalálták a
hajót?
– Senki – vágta rá Lance.
Joona elmosolyodott, majd türelmes tekintettel
várt.
– Én, természetesen – mondta Lennart elnyújtva. –
És Sonny, a kollégám. És a mentősök, akik elvitték a
holttestet. A mi helyszínelőnk, de ő lépőkorongot és
védőruházatot használt.
– Ennyi?
– Leszámítva a bácsit, aki megtalálta a hajót.
Joona nem felelt, nézte a csillámló vizet, és a lány
járt az eszében, akit Narválnál látott kiterítve az
Igazságügyi Orvostani osztályon.
– A helyszínelő rögzítette az összes felszíni
nyomot? –kérdezte később.
– A padlóval elkészült, és lefilmezte a helyszínt.
– Felmegyek.
Vékony, viseltes palló hevert a part és a hajó
között. Joona fellépett a fedélzetre, egy ideig álldogált
a taton. Lassan körülnézett, tekintetét ráérősen
végigjáratta a tárgyakon. Megismételhetetlen érzés
volt. Először látni a tetthelyet, és hagyni, hogy az
újdonság erejével hasson rá. Minden részlet, amit
észrevesz, perdöntő lehet. Cipők, egy felborult
nyugágy, fürdőlepedő, egy napon megsárgult
zsebkönyv, egy piros műanyag nyelű kés, egy vödör
madzagon, sörös dobozok, egy faszenes zsák, egy
neoprén ruha lavórban, napolajos és naptejes
flakonok.
Benézett a nagy ablakon, felsejlett a szalon a
kormányosfülkével és a lakkozott fa bútorzattal. Egy
adott szögben, amikor a napfény átvilágított az
üvegajtón, látszottak a rajta lévő ujjlenyomatok, a
kezek lenyomatai, amikkel kinyitották az ajtót, majd
visszatolták és rátámaszkodtak, amikor a hajó
hánykolódott.
Joona bement a kis szalonba. A délutáni napfény
megcsillant a polírozott fa- és krómfelületeken. A
díványon tengerkék díszpárnák mellett egy
cowboykalap és egy napszemüveg hevert.
A víz odakint cuppogva nyaldosta a hajótestet.
Joona tekintetével végigpásztázta a szalon
viharvert padlóját, majd az orrba lefelé vezető
lépcsőt. Sötét volt odalent, akár egy mély kútban.
Nem látott semmit, míg fel nem kapcsolta a
zseblámpáját. Szűk, hűvös fénynyaláb világította meg
a meredek lejáratot. A vörös fa nedvesen csillant,
mint egy test belseje. Joona megindult lefelé a
nyikorgó lépcsőkön. A lányra gondolt, elképzelte,
hogy egyedül volt a hajón, kiesett az orrból, beverte a
fejét egy kőbe, a tüdeje telement vízzel, mégis
visszajutott a fedélzetre, levette a bikinijét, és száraz
ruhákba bújt. Talán már fáradtnak érezte magát,
lement az ágyába, nem tudatosult benne, mennyire
súlyos a sérülése, nem tudta, hogy igazából belső
vérzése van, ami egyre jobban nyomja az agyát.
De akkor Narválnak meg kellett volna találnia a
tengervíz nyomát a testén.
Nem stimmelt.
 Joona ment tovább lefelé a lépcsőn, elhaladt a
teakonyha és a fürdő mellett, most a nagy kabin felé
tartott.
A hajón még mindig ott volt a halál árnyéka, pedig
a holttestet már elszállították a solnai patológiára.
Minden alkalommal ugyanaz az érzés fogta el. A
tárgyak némán bámultak rá vissza, örökre magukba
rejtve a sikolyokat, a küzdelmet, a rettegést.
A hajó hirtelen furcsán megreccsent, mintha
oldalra akarna dőlni. Joona várt egy kicsit, fülelt,
azután haladt tovább a kabin felé.
A nyári napfény beáradt a mennyezet alatti kis
ablakokon, és ráhullott a franciaágyra, amelynek az
ágyfője felvette az orr hegyes alakját. Itt találtak rá,
ülő helyzetben. A padlón nyitott sporttáska, egy
pöttyös hálóinget már kivettek belőle. Az ajtón belül
egy farmernadrág és egy vékony kardigán hevert. Egy
kampón válltáska lógott.
A hajó ismét megbillent, és a felügyelő feje fölött,
a fedélzeten üvegpalack gurult végig.
Joona különböző szögekből lefényképezte a táskát
a mobiltelefonjával. A villanó fényétől a kis szoba
összébb zsugorodott, mintha a falak, a padló és a
mennyezet mind egy lépéssel közelebb kerültek volna
egymáshoz egy röpke pillanatra.
Óvatosan leakasztotta a táskát a kampóról, és
felvitte magával. A lépcső nyikorgott a súlya alatt.
Kintről fémes csörgés hallatszott. Amikor felért a
szalonba, észrevette, hogy egy árny suhan végig az
üvegajtók mentén. Joona hátralépett egyet, vissza a
lépcső sötétjébe.
 12
szokatlan halál
JOONA LINNA mozdulatlanul állt, fentről a
második lépcsőfokon a lejáróban, ami a hajó
teakonyhájához és elülső hálókabinjához vezetett.
Leshelyéről csak az üvegajtók alját és a tatfedélzet
egy részét látta. Az árnyék végigsuhant a poros
üvegen, majd hirtelen megjelent egy kéz. Valaki
lassan osont előre. A következő másodpercben Joona
felismerte Erixont. Kollégája arcán verítékcseppek
gördültek le, miközben zselatinfóliát fektetett le az
ajtó környékén.
Joona felment a szalonba, magával vitte a táskát a
hálószobából. Óvatosan ide-oda forgatta a keményfa
asztalon. Kivett belőle egy piros tárcát, majd a
tollával kinyitotta. A repedezett műanyag tokban
jogosítvány lapult. Megnézte közelebbről, és egy
szép, komoly arcot látott a fénykép-automata
villanófényében. Kissé hátradőlt, mintha felfelé nézne
a szemlélőre. Sötét és fürtös haja volt. Felismerte a
lányt a patológia boncasztaláról, az egyenes orrát, a
szemét, a dél-amerikai vonásokat. Penelope
Fernandez, olvasta a jogosítványban, és arra gondolt,
hogy valahol már hallotta ezt a nevet.
Gondolatban visszatért a patológiára, a meztelen
testhez az asztalon a csempézett szobában, a
hullaszaghoz, az ernyedt vonásokhoz, az álmokon túli
archoz.
 Kint a napfényben Erixon hatalmas teste araszolt
előre, miközben a korlátról ujjlenyomatokat gyűjtött,
mágnesport kent fel, és ragasztószalaggal felszedte.
Óvatosan letörölgetett egy nedves felületet, SPR
oldatot cseppentett rá, és lefényképezte az előtűnő
lenyomatot.
Joona hallotta, hogy Erixon egyfolytában
sóhajtozik, mintha minden mozdulat kínzóan
nehezére esne, mint aki az imént használta el ereje
legvégső tartalékát.
Joona kinézett a fedélzetre, és egy tornacipő
mellett meglátott egy madzagra kötözött vödröt.
Állott krumpliszag kúszott fel a teakonyhából.
Tekintete visszatért a jogosítványra és a kis
fényképre. Nézte a fiatal nő száját, a hajszálnyit
elváló ajkakat, és egyszer csak hiányérzete támadt.
Olyan, mintha látott volna valamit, már épp
készült kimondani, de aztán kiment a fejéből.
Joona összerezzent, amikor berregni kezdett a
telefon a zsebében. Elővette, a kijelzőn látta, hogy
Narvál hívja.
– Joona.
– Nils Arvall vagyok, a Stockholmi Igazságügyi
Orvostani Intézet vezető patológusa.
Joona elmosolyodott, húsz éve ismerték egymást,
bemutatkozás nélkül is felismerte volna Narvál
hangját.
– Beverte a fejét? – kérdezte Joona.
– Nem – felelte Narvál meglepetten.
– Arra gondoltam, esetleg fejest ugrott egy
sziklára.
 – Nem, semmi ilyen nem történt. Vízbe fúlt, ez
volt a halál oka.
– Biztos vagy benne? – makacskodott Joona.
– Az orrüregben habgombát találtam, a torok
nyálkahártyája sérült, feltehetően az erőteljes
öklendezéstől, és mind a légcsőben, mind a
hörgőkben van hörgőváladék. A tüdő is jellemző a
vízbe fulladtakra, tele van vízzel, a tömege nagyobb a
vártnál, és… igen.
Elhallgattak. Joona kaparászó hangot hallott, olyat,
mintha valaki egy fémbútort tolna maga előtt.
– Valamiért felhívtál – mondta Joona.
– Igen.
– Elmondod?
– A vizeletének magas tetrahidrokannabinol-
tartalma volt.
– Kannabisz?
– Igen.
– De nem ebbe halt bele.
– Aligha – felelte Narvál felvidulva. – Csak
elképzeltem, ahogy éppen próbálod rekonstruálni a
hajón történteket, és van ez a kis kirakós darabka,
amiről nem tudsz.
– Penelope Fernandeznek hívták – mondta Joona.
– Örvendek – dünnyögte Narvál.
– Van még valami?
– Nincs.
Narvál légzése hallatszott a telefonban.
– Azért mondd csak el! – mondta Joona.
– Csak annyi, hogy ez nem valami szokványos
halál.
Elhallgatott.
 – Mit láttál?
– Semmit, csak egy érzés…
– Bravó – mondta Joona. – Kezdesz úgy beszélni,
ahogy én szoktam.
– Tudom, de… Persze lehet, hogy egy mors subita
natura-foszal van dolgunk, egy hirtelen, de teljesen
természetes halállal… Semmi nem szól ellene, de ha
ez természetes halál, akkor nagyon szokatlan
természetes halál.
Elbúcsúztak, de Narvál szavai ott keringtek még
Joona fejében, mors subita naturalis. Van valami
titokzatos Penelope Fernandez halálában. Az nem
lehet, hogy valaki megtalálta a tetemét a vízben, és
kiemelte. Akkor a fedélzeten feküdt volna. Persze
elképzelhető, hogy aki megtalálta, kegyeletet akart
mutatni a halott nő iránt. De ez esetben a szalonba
vitte volna, hogy a díványra fektesse.
Az utolsó lehetőség persze az, gondolta Joona,
hogy valaki olyan vette a gondjaiba, aki szerette, be
akarta takargatni, a saját szobájában, a saját ágyában
akarta elhelyezni.
De hiszen ült az ágyban. Egyenesen ült.
Talán Narvál tévedett, talán még élt, amikor a
fedélzetre segítették, eltámogatták a szobájába. A
tüdeje talán már menthetetlenül károsodott. Talán
rosszul érezte magát, le akart feküdni, nyugalomra
vágyott.
De miért nincs víz a ruháján és a többi testrészén?
A fedélzeten van zuhany, suhant át Joona agyán,
és arra gondolt, hogy meg kellene vizsgálni a hajó
többi részét is, benézhetne a hátsó kabinba, a fürdőbe
és a teakonyhába. Sok mindent kell még összegeznie,
mire a teljes kép kirajzolódik.
Amikor Erixon felegyenesedett, és hatalmas
testével tett néhány lépést előre, az egész hajó megint
ringatózni kezdett.
Joona ismét kinézett a szalon üvegajtaján, és
másodszor akadt meg a tekintete a madzagra kötött
vödrön. Egy cinklavór mellett állt, amibe valaki
neoprén ruhát hajított. A vízisí a korlátnál hevert.
Joona visszairányította tekintetét a vödörre. Nézte a
fülére csomózott madzagot. A cinklavór ívelt oldala
megcsillant a napon, ragyogott, akár az újhold.
Váratlanul összeállt a kép: Joona szeme előtt
hátborzongatóan tisztán lejátszódott, hogy mi történt.
Várt, hagyta, hogy a szíve valamelyest lecsillapodjon,
engedte, hogy az eseménysor még egyszer
végigperegjen előtte, és most már biztosan tudta,
igaza van.
A Penelope Fernandezként azonosított nő a
lavórba fulladt bele.
Joona látta maga előtt a görbe vonalat a nő bőrén a
szegycsont felett, amit a patológián észrevett, és
amiről a mosolygós száj jutott eszébe.
Megölték, majd betették az ágyába a kabinjában.
Ez nem szokványos gyilkosság.
Megszólalt benne egy először bizonytalan, majd
egyre határozottabbá váló hang. Öt szót ismétel,
egyre szaporábban és hangosabban: Azonnal hagyd el
a hajót, azonnal hagyd el a hajót.
Joona megpillantotta Erixont az ablakon át, aki
épp egy fülpiszkálót tett egy kis papírzacskóba,
szalaggal leragasztotta a zacskót, és golyóstollal ráírt
valamit.
– Kukucs – mondta mosolyogva Erixon.
– Partra szállunk – mondta Joona határozottan.
– Nem szeretem a hajókat, folyton dülöngélnek, de
épphogy elkezdtem…
– Pihenj egy kicsit! – vágott gorombán a szavába
Joona.
– Most meg mi ütött beléd?
– Csak gyere, és ne nyúlj a mobilodhoz!
Kimentek a partra, és Joona kicsit távolabb vezette
Erixont a hajótól, majd megállt.
– Lehet, hogy bomba van a hajón – mondta
mozdulatlanul.
Erixon leült egy betontalapzat szélére. Veríték
csörgött a homlokán.
– Miről beszélsz?
– Nem szokványos gyilkosság – mondta Joona. –
Van rá esély, hogy…
– Gyilkosság? Semmi nem utal…
– Várj! – szakította félbe Joona. – Biztos vagyok
benne, hogy Penelope Fernandezt a fedélzeten álló
lavórba fojtották bele.
– Belefojtották? Mi a fenéről beszélsz?
– Belefojtották a lavórban lévő tengervízbe, majd
az ágyra tették – folytatta Joona. – És szerintem a
gyilkos elképzelése az volt, hogy a hajó el fog
süllyedni.
– De…
– Mert akkor… mert akkor egy vízzel teli
kabinban találták volna meg, vízzel telt tüdővel.
– De a hajó nem süllyedt el – mondta Erixon.
 – Ezért kezdtem azon gondolkozni, hogy talán van
egy robbanótöltet a hajón, ami valamilyen okból
kifolyólag nem robbant fel.
– Akkor feltehetően az üzemanyagtartályon vagy a
konyhai gázpalackokon van – mondta Erixon lassan.
– Ki kell üríttetnünk a környéket, és hívni a
tűzszerészeket.
 13
Rekonstrukció
AZNAP ESTE HÉTKOR öt férfi találkozott a
Karolinska intézet Igazságügyi Orvostani osztályán.
Joona Linna bűnügyi felügyelő vizsgálatot akart
indítani a nő kapcsán, akit holtan találtak egy hajón
Stockholm környékén. Bár szombat volt, elhívta
közvetlen főnökét, Petter Näslundot és Jens
Svanehjälm főügyészt egy rekonstrukcióra, hogy
meggyőzze őket, valójában gyilkossági ügyben
nyomoznak.
Az egyik mennyezeti fénycső pislákolt, és hűvös
fény villódzott a csillogó fehér csempén.
– Ki kell cserélni a fénycsőgyújtót – mondta
Narvál halkan.
– Igen – felelte Frippe.
Petter Näslund a falnak támaszkodott, és az orra
alatt motyogott valamit. Széles arca, erős vonásai,
mintha remegtek volna a fénycső pislákoló fényében.
Mellette Jens Svanehjälm főügyész várakozott, fiatal
arcán ingerült kifejezéssel. Úgy festett, mint aki azon
töpreng, leteheti-e a földre a bőrtáskáját, és elegáns
öltönyében vajon a falnak támaszkodhat-e.
Fertőtlenítőszer szúrós szaga ült a szobán. Erős
fényű, irányítható lámpák voltak a mennyezeten a két
vízcsappal és mély mosdóval ellátott rozsdamentes
acélasztal fölött. A földet világosszürke linóleum
borította. Egy cinklavór, olyan, mint ami a hajón volt,
már félig megtelt. Joona Linna újra és újra vizet
hozott egy vödörben a padlólefolyós fali csaptól,
majd a lavórba töltötte.
– Valójában nem bűncselekmény, ha vízbe fúlt
embert találnak egy hajón – mondta türelmetlenül
Svanehjälm.
– Így van – felelte Petter.
– Lehet, hogy vízi baleset, amit még nem
jelentettek – tette hozzá Svanehjälm.
– A tüdőben ugyanolyan víz volt, mint amin a hajó
úszott, de a ruháin és az egyéb testrészein
gyakorlatilag nyomát sem találtuk – mondta Nils
Arvall.
– Bámulatos – mondta Svanehjälm.
– Biztos van valami ésszerű magyarázat – mondta
Petter mosolyogva.
Joona beleürítette az utolsó vizes vödröt a lavórba,
a vödröt a földre tette, majd felnézett, és megköszönte
a négy jelenlévőnek, hogy időt szakítottak és eljöttek.
– Tudom, hogy hétvége van, és mindenki
hazavágyik – mondta. – De azt hiszem, rájöttem
valamire.
– Magától értetődik, hogy eljövünk, ha maga azt
mondja, fontos – válaszolta Svanehjälm barátságosan,
és végre letette a táskát a két lába közé.
– A tettes felment a hajó fedélzetére – fogott bele
komolyan Joona. – Lement a lépcsőn az orrkabinba,
és meglátta az alvó Penelope Fernandezt, visszament
a tatfedélzetre, leeresztette a vödröt a madzagon a
vízbe, és elkezdte feltölteni a fedélzeten álló lavórt.
– Öt-hat vödör – mondta Petter.
 – És csak akkor ment le a kabinba felébreszteni
Penelopet, amikor a lavór már megtelt. Felvezette őt a
lépcsőn, ki a fedélzetre, és belefojtotta a lavórba.
– Ki tenne ilyesmit? – kérdezte Svanehjälm.
– Még nem tudom, talán kínzásról van szó, imitált
vízbe-fojtásról…
– Bosszú? Féltékenység?
Joona oldalra biccentette a fejét, és megfontolt
hangon szólalt meg:
– Nem szokványos gyilkossággal van dolgunk,
talán a tettes valami információt akart kiszedni belőle,
azt akarta, hogy mondjon vagy ismerjen el valamit,
mielőtt végül addig tartotta őt víz alatt, hogy a lány
nem tudott tovább ellenállni a késztetésnek, és
belélegzett.
– Mi a vezető patológus véleménye? – kérdezte
Svanehjälm.
Narvál a fejét csóválta.
– Ha vízbe fojtották volna – magyarázta –, akkor
erőszakra utaló jeleket kellett volna találnom a testén,
véraláfutásokat, és…
– Várjunk még az ellenvetésekkel! – vágott a
szavába Joona. – Szeretném azzal kezdeni, hogy
megmutatom, szerintem miként zajlott, ami történt,
hogyan játszódott le a jelenet a fejemben. És aztán, ha
ezzel megvagyok, javaslom, hogy nézzük meg együtt
a tetemet, akkor majd kiderül, hogy alátámasztható-e
az elméletem.
– Miért nem tudsz soha semmit úgy csinálni,
ahogy szokás? – kérdezte Petter.
– Nemsokára haza kell mennem – figyelmeztette
őt az ügyész.
 Joona ránézett, világos szeme szürke csillanása
fagyosságot árasztott. Szeme sarkában mosoly
bujkált, de tekintete ettől még nem veszített
komolyságából.
– Penelope Fernandez – vágott bele. – Ült a
fedélzeten, füvezett, meleg nap volt, elfáradt, lement,
hogy pihenjen az ágyában, és farmerdzsekiben
elaludt.
Intett Narvál fiatal asszisztensének, aki az
ajtónyílásban várt.
– Frippe megígérte, hogy segít a rekonstruálásban.
Frippe széles mosollyal tett egy lépést előre.
Feketére festett haja csimbókokban lógott a hátán,
kopott bőrnadrágja tele volt szegecsekkel. Gondosan
begombolta a farmerdzsekit a fekete pólón, amit a
Europe nevű hard rock együttes képe díszített.
– Ezt nézzék! – mondta Joona halkan, és
bemutatta, hogy a dzseki mindkét ujját egy kézzel
megragadva Frippe karját a háta mögé tudja
kényszeríteni, miközben másik kezével erősen
megragadta a fiú hosszú haját.
– Frippe tökéletesen az irányításom alatt van, és
egyetlen véraláfutás sem lesz rajta.
Joona megemelte a fiatalember karját a háta
mögött. Frippe felnyögött, és előrehajolt.
– Csak nyugi – mondta nevetve.
– Persze te sokkal nagyobb vagy az áldozatnál, de
szerintem mégis le tudnám nyomni a fejed a lavórba.
– Jobban teszed, ha félsz tőle – mondta Narvál.
– Csak a frizuráját teszem tönkre.
– Azt felejtsd el! – mondta Frippe mosolyogva.
 Néma, ziháló harc alakult ki. Narvál nyugtalannak
tűnt, és Svanehjälm mintha zavarban lett volna. Petter
elharapott egy káromkodást. Joona különösebb
nehézség nélkül lenyomta Frippe fejét a lavórba, egy
rövid ideig a víz alatt tartotta, majd eleresztette, és
elhátrált tőle. Frippe tántorogva felegyenesedett, és
Narvál odasietett hozzá egy törülközővel.
– Bőven elég lett volna elmesélni – mondta
ingerülten.
Miután Frippe megszárítkozott, némán átvonultak
a szomszédos szobába, ahol a rothadás erős bűze
lengte be a hűs levegőt. Az egyik falat három sorban
rozsdamentes acélból készült hűtőfülkék fedték.
Narvál kinyitotta a 16-os számút, és kihúzott egy
fiókot. A fiatal nő egy keskeny priccsen feküdt.
Ruhátlan volt és színtelen, a nyakát barna erek
hálózták be. Joona a vékony görbe vonalra mutatott a
melle fölött.
– Vedd le a ruhádat! – mondta Frippének.
Frippe kigombolta a dzsekit, és levette a fekete
pólót. A lavór pereme egy halvány rózsaszín csíkot
hagyott a mellkasán, egy görbe vonalat, ami
mosolygós szájra hasonlított.
– A rohadt életbe – mondta Petter.
Narvál a halott nőhöz lépett, és megvizsgálta a
haja tövét. Elővett egy vékony zseblámpát, és a fehér
fejbőrre irányította a haja alatt.
– Nincs szükségem mikroszkópra, látszik, hogy
valaki nagyon erősen tartotta a fejét.
Lekapcsolta a lámpát, és betette a zsebébe.
– Vagyis… – mondta Joona.
 – Vagyis természetesen igazad van – mondta
Narvál, és tapsolni kezdett.
– Gyilkosság – sóhajtott Svanehjälm.
– Impozáns – mondta Frippe, és letörölt egy kis
elkenődött szemfestéket az arcáról.
– Kösz – felelte Joona szórakozottan.
Narvál kérdően nézett rá:
– Mi az Joona? Mit láttál?
– Ez nem ő – mondta Joona.
– Tessék?
Joona Narvál szemébe nézett, majd az előttük
heverő holttestre mutatott.
– Ez itt nem Penelope Fernandez, ez valaki más –
mondta, és tekintete találkozott az ügyészével. – A
halott nő nem Penelope. Láttam a jogosítványát, és
biztosan állíthatom, hogy ez itt nem ő.
– De mi…
– Lehet, hogy Penelope Fernandez is meghalt –
mondta.
– De ez esetben őt még nem találtuk meg.
 14
Éjszakai mulatság

PENELOPE SZÍVE rémisztőén gyorsan vert,

igyekezett csendben lélegezni, de egyre csak zihált.
Csúszkált az érdes sziklán, nyirkos mohát szakított le
a testével, egy sűrű fenyő ágai elé esett. Reszketett a
félelemtől. Kúszott tovább a fatörzs felé, ahova
bekucorodott az éjszakai sötétség. Hallotta a saját
nyöszörgését, amikor eszébe jutott Viola. Björn
mozdulatlanul ült a sötétben az ágak alatt, maga köré
font karral motyogott valamit újra és újra.
Pánikban rohantak, körül sem néztek,
megbotlottak, elestek, felálltak, kidőlt fákon másztak
át, felsértették a lábukat, térdüket, kezüket, de akkor
is futottak tovább.
Penelope már nem tudta, milyen messze lehet az
üldözőjük, vajon újra meglátta-e őket, vagy feladta, és
úgy döntött, vár.
Menekültek, de Penelopenek fogalma sem volt,
miért. Nem értette, hogy az ismeretlen miért üldözi
őket.
Talán ez az egész egy tévedés, gondolta. Egy
borzalmas félreértés.
Pulzusa lecsillapodott.
Rosszul érezte magát, hánynia kellett, nyelt egy
nagyot.
– Ó istenem, istenem – suttogta újra és újra maga
elé. – Ez így nem mehet tovább, segítségre van
szükségünk, biztos hamarosan rátalálnak a hajóra, és
keresni kezdenek minket…
– Psszt – pisszegte le Björn riadt tekintettel.
Penelopenek remegett a keze. Gyors képek
peregtek a fejében. Pislogott, hogy elűzze őket,
próbálta a fehér sportcipőjét nézni, az elbarnult
tűleveleket a földön, Björn piszkos, véres térdét, de a
képek mégis befurakodtak: Viola halott, az ágy szélén
ült tágra nyílt szemmel, áthatolhatatlan tekintettel,
arca piszkosfehér és nedves, vizes haja csíkokban
lógott.
Penelope valami módon megértette, hogy a húgát a
parton álló férfi ölte meg, aki Björnnek kiáltott, hogy
ússzon a partra. Megérezte, összerakta a
rendelkezésére álló darabkákat, és egy szempillantás
alatt értelmezte a képet. Ha nem sikerült volna
elmenekülniük, mostanra mind halottak lennének.
Penelope odakiáltott Björnnek. Sok időt vesztettek,
túl lassan ment minden, és Penelope megsebezte
Björnt a csónak-csáklya hegyével mielőtt sikeresen a
fedélzetre segítette.
A gumicsónak megkerülte a Stora Kastskárt, és a
sima, nyílt vízen nagyobb sebességbe kapcsolt.
Penelope egyenesen egy öreg famóló felé hajtott,
hátramenetbe kapcsolt, és leállította a motort, amikor
az orr nekiment egy cölöpnek. Recsegve siklottak
oldalirányban, és csak úgy elhagyták a hajót,
pánikban menekültek, semmit nem vettek magukhoz,
még egy telefont sem. Penelope megcsúszott az
emelkedőn, kézzel támaszkodott, megfordult, és látta,
ahogy a fekete ruhás férfi sietve kiköti a
gumicsónakot a mólónál.
 Penelope és Björn berohantak a fenyvesbe, egymás
mellett szaladtak, elhajolgattak a fák elől, kerülgették
a sötétlő köveket. Björn nyöszörgött, amikor csupasz
lábfeje érdes gallyakra taposott.
Penelope húzta őt maga után, az üldözőjük nem
maradt le nagyon tőlük.
Nem gondoltak semmire, nem voltak terveik, csak
pánikba esve rohantak, mélyen a sűrű páfrányosok és
áfonyabokrok között.
Penelope hallotta a saját sírását futás közben,
olyan hangon sírt, amilyet soha nem adott ki azelőtt.
Combját beütötte egy erős ágba, és kénytelen volt
megállni. Zihált, nyöszörgött, remegő kézzel hajtotta
félre az ágat, és látta, ahogy Björn futva közeledik.
Éles fájdalom lüktetett a combizmában. Ment tovább,
ismét felgyorsított, hallotta Björnt maga mögött, és
egyre mélyebbre hatolt a sűrű erdőbe, anélkül hogy
körülnézett volna.
Történik valami az ember gondolataival, ha
pánikba esik. A pánik ugyanis nem állandó – olykor-
olykor elcsitul, és helyet ad a racionális érvelésnek.
Mint amikor az elnémuló zaj után beálló csendben az
ember hirtelen megvilágosodik. Aztán visszatér a
félelem, a gondolatok egy vágányra állnak, körbe-
körbe kergetik egymást, az ember legszívesebben
csak rohanna, minél messzebb kerülne az üldözőjétől.
Penelope csak arra tudott gondolni, hogy biztos
találnak valakit, biztos emberek százai vannak Ornőn
aznap este. Biztos megtalálják a lakott területeket
távolabb délre, biztos segítenek nekik, biztos találnak
telefont, és értesíteni tudják a rendőrséget.
 Megbújtak néhány sűrű ág között, de egy idő után
a félelem kibírhatatlanná vált, és menekültek tovább.
Penelope futott, és megint érezte a férfi közelségét,
mintha hallotta volna hosszú, gyors lépteit. Tudta,
hogy még mindig ott lohol a nyomukban. Utol fogja
érni őket, ha nem kapnak gyorsan segítséget, ha nem
érnek valami lakott épülethez.
A talaj megint emelkedett, kövek lazultak ki a
lábuk alatt, és gurultak le a lejtőn.
Embereket kell találniuk valahol, biztosan vannak
házak egészen közel. Megérintette a hisztéria szele,
legszívesebben megállt és sikított volna, segítségért
akart kiáltani, de ment tovább előre, felfelé.
Björn köhögött mögötte, zihálva vette a levegőt,
majd megint köhögött.
Mi lett volna, ha Viola nem halt volna meg, és
segítségre szorulna? Penelope fején átviharzott a
félelem. Valami módon tudta, hogy azért gondol erre,
mert az igazság annyival rémesebb. Tudta, hogy
Viola halott, de az felfoghatatlan volt, egy nagy
feketeség. Nem akarta, nem tudta megérteni, meg sem
akarta próbálni.
Megint egy meredek sziklán másztak felfelé, ágas-
bogas erdei fenyők, kövek és áfonyabokrok között.
Négykézláb mászott fel a szikla tetejére. Björn
közvetlenül mögötte volt, mondani próbált valamit,
de túlságosan kifulladt, csak lehúzta maga mellé
Penelopet. A csúcs túloldalán az erdő a sziget nyugati
partja felé lejtett. A sötét fák között látták a víz
világos felszínét. Nem volt messze. Mentek tovább
lefelé. Penelope a meredek lejtőn sántikált és
csúszkált, elvágódott, keményen ért földet, beütötte a
száját és a térdét, újra lélegezni kezdett, és köhögött.
Megpróbált felállni, eltűnődött, vajon eltört-e
valamije, és hirtelen zene, zsivaj és nevetés ütötte
meg a fülét. A nedves hegyoldalra támaszkodva
felállt, megtörölte a száját, és nézte a vért a kezén.
Björn lejött, felsegítette, és a hang irányába
mutatott, amerre emberek mulattak. Egymás kezét
fogva futni kezdtek. A sötétlő fák között egy színes
izzósor csavarodott a növényfuttatóra egy víz melletti
faveranda körül.
Várakozásteljesen mentek tovább, immár
sétatempóban.
Emberek ültek egy asztal körül egy szép, pirosra
festett nyaraló előtt. Penelope tudta, hogy bár az
égbolt világos, éjszaka van. Az étkezést már réges rég
befejezték, poharak, kávéscsészék, szalvéták és üres
csípszes tálak sorakoztak az asztalon.
Az asztalnál ülők közül néhányan énekeltek,
mások beszélgettek, és dobozos vörösbort töltöttek a
poharukba. A kerti tűzhely fölött még mindig
melegen vibrált a levegő. A gyerekek feltehetően a
házban aludtak. Ezek az emberek Björn és Penelope
szemében mind úgy festettek, mint akik egy teljesen
más világból érkeztek. Arcuk vidámságot és
nyugalmat sugárzott. Magától értetődő bajtársiasság
borult rájuk üvegburaként.
Csupán egy férfi maradt távol a társaságtól. Kicsit
távolabb állt, arcát az erdő felé emelte, mint aki
látogatót vár. Penelope hirtelen megtorpant, és
megszorította Björn kezét. Lekuporodtak a földre,
majd négykézláb bemásztak egy alacsony fenyő
mögé. Björn riadtnak tűnt, nem értette. De Penelope
biztos volt benne, hogy jól látta. Üldözőjük tudta,
merre menekültek, és előbb ér a házhoz, mint ők.
Rájött, hogy a vidám társaság zaja, a kert felől áradó
fény odavonzza majd őket. Akár a molylepkéket. Így
hát várt, kémlelt a sötét fák között, szívesen elébük
ment volna kicsit feljebb, az erdő széléhez. Nem
tartott attól, hogy a mulatozó emberek meghallják a
sikítást, tudta, hogy mire az erdőbe merészkednének,
már késő lenne.
Mire Penelope összeszedte a bátorságát, és
felnézett, a férfi eltűnt. A vérébe áramló adrenalintól
a fiatal nő reszketni kezdett. Talán az üldözőjük azt
hitte, hogy tévedett, gondolta Penelope, és
tekintetével a férfit kereste.
Talán más irányba futott.
Épp felmerült benne, hogy a menekülésük netán
véget ért, hogy Björnnel lemehetnek a buliba,
hívhatják a rendőrséget, amikor egyszer csak újra
meglátta az ismeretlent.
Szorosan egy fatörzs mellett állt, tőlük nem
messze.
Az üldözőjük kimért mozdulatokkal felemelt egy
fekete, halványzöld lencséjű távcsövet.
Penelope lekucorodott Björn mellé, igyekezett
leküzdeni a késztetést, hogy fejvesztve elmeneküljön.
Látta maga előtt a férfit a fák között, ahogy szeméhez
emeli az optikai eszközt, és arra gondolt, biztos
hőkamera vagy éjjel látó szemüveg.
Penelope megfogta Björn kezét, és egészen
összegörnyedve húzta el a háztól, a zenétől, hátrálva,
be az erdőbe. Kis idő múlva már fel mert
egyenesedni. Futásnak eredtek rézsútosan egy
emelkedőn, amit lágyan legömbölyített az Észak-
Európát egykor elborító jégtakaró. Egyenesen
átvágtak a tüskés bokrokon, be egy nagy kő mögé, át
egy kőszilánkos gerincen. Björn megkapaszkodott
egy erős faágban, és óvatosan lecsúszott a peremen.
Penelope szíve vadul kalapált, combizmai remegtek,
próbált némán lélegezni, de túlságosan ki volt
fulladva. Lesiklott az érdes sziklán, magával sodort
némi nyirkos mohát és páfrányt, és a sűrű erdei fenyő
ágai között ért földet. Björn csak a térdig érő
fürdőnadrágját viselte, az arca sápadt volt, az ajka
csaknem fehér.
 15
Azonosítás

MINTHA VALAKI újra és újra egy labdát hajított

volna a homlokzatnak Nils Arvall vezető patológus
ablaka alatt. Narvál és Joona Linna bűnügyi felügyelő
csendben várták Claudia Fernandezt. Kora vasárnap
reggelre behívták, hogy megerősítse a halott nő
személyazonosságát.
Amikor Joona felhívta, hogy elmondja, attól
tartanak, Viola nevű lánya elhunyt, Claudia hangja
meglepően nyugodtnak hatott.
– Nem, Viola kint van a szigeteken a nővérével –
mondta.
– Björn Almskog hajóján? – kérdezte Joona.
– Igen, én mondtam neki, hogy hívja fel Penelopet,
és kérdezze meg, velük tarthat-e. Úgy gondoltam,
szüksége lenne egy kis levegőváltozásra.
– Valaki más is készült velük menni?
– Björn, természetesen.
Joona elhallgatott, beletelt pár másodpercbe, mire
összeszedte magát:
– Claudia, szeretném, ha bejönne a solnai
Igazságügyi Orvostani Központba.
– Miért? – kérdezte az asszony.
Joona egy kényelmetlen székben ült a vezető
patológus szobájában. Narvál az esküvői fotója
keretére erősített egy pici képet Frippéről. A
homlokzatra pattanó labda kongó, magányos hangja
még mindig hallatszott. Joonának eszébe jutott, hogy
Claudia légzése megváltozott, amikor végül kezdte
felfogni, hogy talán tényleg az ő lánya holttestét
találták meg. Joona óvatosan elmagyarázta neki a
körülményeket, miszerint egy nőt, aki sejtésük szerint
az ő fiatalabb lánya, holtan találtak egy elhagyatott
sporthajón a szigetvilágban.
Rendelt taxi vette fel Claudia Fernandezt a
gustavbergi sorháznál. Néhány percen belül meg
kellett érkeznie a patológiára.
Narvál csevegni próbált, de gyorsan feladta,
amikor rájött, hogy Joona nem akar válaszolni.
Mindketten túl akartak lenni az egészen. Egy
pozitív azonosítás során mindig eljön egy megrázó
pillanat. Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a
szívszaggató megkönnyebbülés, amiért a
bizonytalanságnak vége, és a kézzel fogható
fájdalom, amiért az utolsó remény is elszállt.
Meghallották a lépteket a folyosón. Egyszerre
pattantak fel a székükről.
Egy hozzátartozó holttestét látni legsötétebb
félelmünk kérlelhetetlen megerősítése. Ugyanakkor
fontos, szükséges része a gyász feldolgozásának.
Joona sok érvelést olvasott amellett, hogy az
azonosításnak felszabadító hatása is van. Megszűnik a
vad képzelgések lehetősége, hogy a szeretett lény
valójában él, és ezek a képzelgések csak kiüresedést
és frusztrációt hoznak.
De mindez csupán üres fecsegés, gondolta Joona.
A halál egyszerűen rettenetes, és soha nem ad vissza
semmit.
 Claudia Fernandez hatvanas nő volt. Sírás és
aggodalom nyomai látszottak az arcán, a teste merev
volt és görnyedt.
Joona óvatosan üdvözölte.
– Jó reggelt, Joona Linna vagyok. Bűnügyi
felügyelő, velem beszélt telefonon.
Narvál bemutatkozását nem lehetett hallani,
amikor kurtán kezet fogott a nővel, majd azonnal
hátat fordított neki, és úgy csinált, mintha a
dossziékat rendezgetné. Nagyon mogorva és elutasító
benyomást keltett, de Joona tudta, hogy valójában
nagyon meg van rendülve.
– Próbáltam hívni a lányaimat, de nem értem el
őket – suttogta Claudia. – Készültek…
– Mehetünk? – vágott a szavába Narvál, mintha
meg sem hallotta volna a nő szavait.
Szótlanul haladtak a jól ismert folyosón. Joona
Linna minden lépéssel úgy érezte, hogy ritkul a
levegő. Claudia Fernandez láthatóan nem igazán akart
szembesülni a valósággal. Lassan lépdelt, több
méterrel lemaradva Narváltól, akinek magas,
szögletes alakja előttük sietett. Joona Linna
megfordult, és megpróbált rámosolyogni Claudiára.
Próbálta enyhíteni a nyomást.
Narvál mogorva hangnemben dünnyögött valamit,
majd lehajolt, kinyitotta a rozsdamentes acélajtó
zárját, és kihúzta a fiókot.
A fiatal nő megjelent, a testét fehér szövet fedte. A
szeme fénytelen, félig lehunyva, arca beesett.
A haja fekete koszorúként vette körbe szép fejét.
Pici fehér kéz látszott a csípőjénél.
 Claudia Fernandez szaporán lélegzett. Kinyújtotta
a kezét, óvatosan megérintette a tetemet, és nyüszítve
feljajdult. A hang mélyről fakadt, mintha Claudia
ebben a pillanatban darabokra hullott volna.
Az asszony teste rázkódni kezdett, térdre rogyott,
és lánya élettelen kezét a szájához szorította.
– Nem, nem – mondta zokogva. – Istenem, drága
istenem, csak Violát ne. Violát ne…
Joona néhány lépéssel mögötte állt, látta, ahogy a
nő háta rázkódik a sírástól, hallotta a hangját, a
kétségbeesett sírás felerősödött, majd lassan elcsitult.
Claudia letörölte a könnyeket az arcáról, de
továbbra is rázkódva lélegzett, miközben
feltápászkodott.
– Meg tudja erősíteni, hogy ő az? – kérdezte
Narvál kurtán. – Viola Fernandez a…
Hangja elhalt, és gyorsan, mogorván
megköszörülte a torkát.
Claudia megrázta a fejét, és ujjhegyeivel óvatosan
megérintette a lánya arcát.
– Viola, Violita…
Reszketve húzta vissza a kezét.
– Rémesen, rémesen sajnálom – mondta Joona
Claudia kis híján összecsuklott, de a falnak
támaszkodott, elfordította az arcát, és maga elé
suttogott:
– Szombaton cirkuszba megyünk, meglepem
Violát…
Nézték a halott nőt, a világos ajkat, a véreres
nyakat.
– Elfelejtettem a nevét – mondta Claudia zavartan,
és Joonára nézett.
 – Joona Linna – mondta.
– Joona Linna – ismételte a nő elfúló hangon. –
Mesélek magának Violáról. Ő az én kislányom, a
csöppségem, a kis vidám…
Claudia Viola fehér arcára nézett, és
megtántorodott. Narvál előhúzott egy széket, de
Claudia csak megrázta a fejét.
– Bocsássanak meg! – mondta. – Csak… a
nagyobbik lányom, Penelope sok rémes dolgot élt át
El Salvadorban. Ha belegondolok, miket csináltak
velem a börtönben, ha eszembe jut, mennyire félt
Penelope, sírt és kiáltozva hívott órák hosszat, de nem
tudtam felelni neki, nem tudtam megvédeni…
Claudia tekintete találkozott Joonáéval, tett egy
lépést előre, és Joona óvatosan átkarolta. Claudia
elnehezülve támaszkodott a férfi mellkasára, beszívta
a levegőt, elhúzódott, tekintetével kerülte a halott
lányát, kezével kitapogatta a szék háttámláját, és leült.
– A büszkeségem… az volt, hogy a kis Viola itt
született Svédországban. Szép szobája volt, rózsaszín
csillárral, voltak játékai és babái, iskolába járt, nézte a
Harisnyás Pippit… Nem tudom, képesek-e megérteni,
de arra voltam büszke, hogy neki soha nem kellett
éheznie vagy félnie. Mint nekünk… nekem és
Penelopenek, akik felébredünk éjszaka, és azt várjuk,
mikor jön be valaki, aki ártani akar nekünk.
Elhallgatott, majd suttogva folytatta:
– Viola mindig vidám volt, és…
Claudia előredőlt, két kezébe temette az arcát, és
halkan sírdogált. Joona gyengéden a hátára tette a
kezét.
– Elmegyek – mondta Claudia még mindig sírva.
 – Nem sürgős.
Claudia megnyugodott, de aztán megint zokogás
torzította el az arcát.
– Beszéltek Penelopevel? – kérdezte.
– Még nem értük el – mondta Joona halkan.
– Mondják meg neki, hogy szeretném, ha felhívna,
mert…
Elakadt a szava, az arca megint elsápadt, majd újra
felnézett.
– Csak arra gondoltam, hogy nem akarja felvenni,
amikor én hívom, mert… azt… rémes dolgot
mondtam neki, de nem gondoltam komolyan, nem
akartam…
– Helikopterrel kerestetjük Penelopet és Björn
Almskogot, de…
– Kérem, mondja, hogy él! – suttogta Joonának. –
Mondja ki, Joona Linna!
Joona állkapcsa megfeszült, miközben Claudia
hátát simogatta.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy… –
mondta.
– Hogy él, annyit mondjon! – vágott közbe
Claudia. – Élnie kell.
– Meg fogom találni – mondta Joona. – Tudom,
hogy megtalálom.
– Mondja, hogy Penelope él!
Joona habozott, majd pillantása találkozott Claudia
sötét tekintetével, és egyszer csak meghallotta a saját
hangját, amint azt mondja:
– Él.
– Igen – suttogta Claudia.
 Joona leszegte a tekintetét, már nem tudta volna
megmondani, miért felelte Claudiának azt, hogy az
idősebb lánya életben van.
 16
A tévedés
JOONA ELKÍSÉRTE Claudia Fernandezt a
várakozó taxihoz, besegítette őt a kocsiba, majd várt a
droszton, amíg a taxi el nem tűnt, és csak utána
kezdte el keresgélni a telefont a zsebében. Amikor
rájött, hogy biztos ott felejtette valahol, visszasietett
az orvostani osztályra, gyorsan belépett Narvál
irodájába, levette a telefont az asztali egységről, leült
az íróasztal előtti székre, beütötte Erixon számát, és
várt, míg kicsörög.
– Hagyják már aludni az embert! – szólt bele
Erixon. –Vasárnap van, de tényleg.
– Valld be, hogy a hajón vagy!
– A hajón vagyok – vallotta be Erixon.
– Azaz nincs robbanótöltet – mondta Joona.
– A hagyományos értelemben nincs, de igazad
volt. Bármikor felrobbanhatott volna.
– Hogy érted?
– A vezetékek szigetelése igencsak sérült egy
helyen, mintha rácsuktak volna valamit… a
fémszálak nem érintkeznek, mert az levágná a
biztosítékot, de csupaszak… és ha valaki beindítaná a
gépet, hamarosan elektromos túlterhelés lépne fel…
és fényív keletkezne. Egy ilyen fényív hőmérséklete
meghaladja a háromezer fokot… Lángra lobbantott
volna egy régi székpárnát, amit valaki benyomott oda
– folytatta Erixon. – Aztán a tűz elterjedt volna az
üzemanyag-szivattyú csövén, és…
– Mennyi ideig tart az ilyesmi?
– Hát… a fényív kialakulása beletelhet tíz percbe,
akár többe is… de aztán egész gyorsan megy, tűz,
további tűz, robbanás, a hajót szinte azonnal elönti a
víz, és elsüllyed.
– Tehát ha a motort beindítják, kisvártatva tűz üt ki
a hajón, és felrobban?
– Igen, de ez nem feltétlenül jelent szándékosságot
– mondta Erixon.
– Azaz a vezetékek véletlenül is megsérülhettek?
És a székpárna is csak véletlenül került oda?
– Lehetséges.
– De nem hiszed, hogy így történt? – kérdezte
Joona.
– Nem.
Joona a hajóra gondolt, ami a Jungfrufjárden vizén
sodródott, amikor rátaláltak, majd megköszörülte a
torkát, és megszólalt:
– Ha ezt a gyilkos csinálta…
– Akkor nem mindennapi gyilkossal van dolgunk –
fejezte be Erixon a mondatot.
Joona magában megismételte az utolsó mondatot,
azt, hogy nem mindennapi gyilkossal van dolguk. A
szokványos gyilkosok szenvedélyből cselekszenek,
még ha el is tervezik a tettüket. Erőteljes érzelmek
irányítják őket, és a gyilkosságban többnyire a
hisztéria is szerepet játszik. Csak ezt követően alakul
ki általában a terv, ez után következik a nyomok
eltüntetésére tett kísérlet, és az alibi felépítése. De
ezúttal az elkövető mintha a kezdetektől fogva jól
átgondolt stratégiát alkalmazott volna.
És valami mégis balul ütött ki.
Joona elrévedt, majd leírta Viola Fernandez nevét
Narvál jegyzettömbjének legfelső lapjára.
Bekarikázta a nevet, majd alá odaírt két másikat:
Penelope Fernandez és Björn Almskog. A nők
testvérek. Penelopenek és Björnnek stabil kapcsolata
van. Björné a hajó. Viola megkérdezte, velük mehet-
e, és az utolsó pillanatban szállt a fedélzetre.
Hosszú utat kell még megtennie, mire a gyilkosság
indítékát sikerül feltérképeznie. Joona tudta, hogy az
imént azt mondta Claudiának, Penelope életben van.
Nem reménykedésből mondta, vagy mert vigaszt
szeretett volna nyújtani. Megérzés volt, de annál nem
több. Röptében ragadta meg a gondolatot, de a
következő pillanatban már ki is csúszott a keze közül.
Ha az OGYB módszertanát alkalmazná, akkor a
gyanú azonnal Viola barátjára és netán Penelopere
meg Björnre vetülne, hiszen ők a hajón voltak.
Alkohol és egyéb drogok is felbukkantak az ügyben.
Lehet, hogy veszekedés tört ki, komoly féltékenységi
dráma játszódott le. Leif G.W. Persson kriminológus
egy stúdió kanapéján ülve azt nyilatkozná, hogy az
elkövető Viola környezetéből került ki, feltehetően
egy barátja vagy egy ex-barátja.
Joona az üzemanyagtartály felrobbantásának
tervére gondolt, és megpróbálta felfogni az elképzelés
mögötti logikát. Violát belefojtották a lavórba a
tatfedélzeten, majd a tettes levitte, és az ágyon
hagyta.
 Joona tudta, hogy túl sok információ ez egyszerre.
Meg kell zaboláznia a gondolatait, hogy
rendszerezhesse mindazt, amit tud, és összegyűjtse a
még megválaszolásra váró kérdéseket.
Újra bekarikázta Viola nevét, és kezdte elölről.
Azt tudta, hogy Viola Fernandezt belefojtották egy
lavórba, majd az orrkabin ágyába tették, és hogy
Penelope Fernandez és Björn Almskog még nem
került elő.
De ez nem minden, mondta magában, és lapozott.
Részletek.
A papírra felírta, hogy szélcsend.
Szélcsend volt, és a hajó a Storskár közelében
sodródott, amikor rátaláltak.
A hajó orra egy igen erős ütközéstől megsérült. A
helyszínelők feltehetően rögzítették a nyomokat, és
készítettek lenyomatokat, hogy meg lehessen találni,
minek ütközött neki.
Joona egy erőteljes mozdulattal a falhoz csapta
Narvál jegyzettömbjét, majd lehunyta a szemét.
– Perkele – suttogta.
Valami az imént kicsúszott a keze közül, pedig
megvolt, tudta, hogy majdnem kulcsfontosságú
megfigyelést tett. Már majdnem megértette az ügyet,
de aztán megint összezavarodott az egész.
Viola, szólt a lányhoz gondolatban Joona. A hajó
tatján haltál meg. Miért mozdítottak el a halálod után?
Ki mozdított el? A gyilkos vagy valaki más?
Ha az ember egy eszméletlen nőt talál a
hajófedélzeten, talán megpróbálja újjáéleszteni,
segítséget hív, ez a normális reakció. Ha rájön, hogy a
nő meghalt, hogy már késő, és nem lehet
újjáéleszteni, akkor talán nem hagyja ott feküdni, ahol
van, be akarja vinni, rá akar teríteni egy pokrócot. De
egy halott nehéz, és még segítséggel is csak nehezen
mozdítható. Ám Violát egyáltalán nem lett volna
nehéz bevinni a szalonba. Öt méterről beszélünk,
széles üvegajtón át visz az út, és egyetlen lépcsőfok
vezet lefelé.
Ez megoldható, különösebb tervezés nélkül is
kivitelezhető.
De ki vinné le a meredek lépcsőn, át a szűk
átjárón, és ültetné az ágyra a kabinban?
Ezt csak akkor teszi valaki, ha az a célja, hogy a
nőt a saját szobájában találják meg, vízbe fúltan a
vízzel teli hajón.
– Így van – motyogta, és felállt.
Kinézett az ablakon, a fehér párkányon kékes
színű bogár mászott, az utcán egy nő biciklizett,
alakja eltűnt a fák között, és a nyomozónak hirtelen
eszébe jutott az elvesztett darabka.
Joona visszaült, és dobolni kezdett az asztalon.
Hiszen nem Penelopet találták meg holtan a hajón,
hanem a húgát, Violát. De Violát nem a saját
ágyában, nem a saját szobájában találták meg, hanem
az orrkabinban, Penelope ágyában.
A gyilkos is ugyanabba a tévedésbe eshetett, mint
én, gondolta Joona, és hideg borzongás futott végig a
hátán.
A gyilkos azt hitte, hogy Penelope Fernandezt ölte
meg.
Ezért tette az orrkabinban az ágyba.
Nincs más magyarázat.
 És ebből a magyarázatból az is következik, hogy
Penelope Fernandez és Björn Almskog nem vétkes
Viola halálában, hiszen ők nem tették volna rossz
ágyba Violát.
Joona összerezzent, amikor az iroda ajtaja
kicsapódott. Narvál lökte be a hátával. Nagy,
hosszúkás kartondobozzal a kezében hátrált befelé. A
doboz elejét nagy lángok díszítették, és a „Guitar
Hero” felirat állt rajta.
– Frippével elkezdünk…
– Kérlek maradj csendben! – szakította félbe
Joona.
– Mi történt? – kérdezte Narvál.
– Semmi, csak gondolkoznom kell – vágta rá
gyorsan Joona, majd szó nélkül elhagyta a szobát.
Átvágott az előcsarnokon, meg sem hallotta, hogy
a csillogó szemű recepciós odaszól neki. Ment kifelé
a korai napfénybe, és megállt a parkoló melletti
gyepen.
Violát egy negyedik személy ölte meg, aki nem
ismerte közelebbről a két nőt, tűnődött el Joona.
Megölte Violát, de azt hitte, Penelopet öli meg. Azaz
Penelope még élt, amikor Viola meghalt, különben a
tettes nem követi el ezt a hibát.
Talán még mindig él. Bár az is lehet, hogy holtan
fekszik valahol az egyik szigeten vagy mélyen a víz
alatt. De reménykedhetünk, hogy még él, nagyon is
elképzelhető, hogy él, és ha él, hamarosan
megtaláljuk.
Nagy léptekkel igyekezett az autója felé, de
hirtelen azt sem tudta, merre induljon. Telefonja a
kocsi tetején volt. Biztos akkor tette oda, amikor
bezárta az autót. Felemelte az igencsak felmelegedett
készüléket, és felhívta Anja Larssont. Senki nem vette
fel. Kinyitotta az ajtót, beült a kocsiba, bekötötte az
övét, de nem indult el, megpróbált hibát találni a saját
okoskodásában.
A levegő fülledt volt, de a parkoló melletti
orgonasövényből felszökő dús illat végre kiűzte
orrából a patológián fekvő hullák erjedt szagát.
Kezében megcsörrent a telefon, megnézte a
kijelzőt, és fogadta a hívást.
– Az imént beszéltem az orvosoddal – mondta
Anja.
– Miért beszéltél vele? – kérdezte meglepetten
Joona.
– Janush azt mondja, hogy leszarod az egészet.
– Igazság szerint nem értem rá.
– De ugye szeded a gyógyszert?
– Undorító íze van – viccelődött Joona.
– De komolyan… azért telefonált, mert aggódik
érted – mondta Anja.
– Majd beszélek vele.
– Mármint ha megoldottad ezt az ügyet?
– Van papírod és tollad? – kérdezte Joona.
– Miattam ne aggódj!
– A nőt, akit a hajón találtak, nem Penelope
Fernandez-nek hívták.
– Hanem Violának, tudom – mondta Anja. – Petter
már tájékoztatott.
– Remek.
– Tévedtél, Joona.
– Igen, tudom…
– Mondd ki! – nevetett fel Anja.
 – Mindig tévedek – mondta Joona halkan.
Kis ideig mindketten hallgattak.
– Ezzel viccelni sem szabad? – kérdezte Anja
óvatosan.
– Sikerült már valamit kiderítened a hajóról és
Viola Fernandezről?
– Viola és Penelope nővérek – mondta Anja. –
Penelope és Björn Almskog négy éve járnak, vagy
minek nevezzük.
– Igen, nagyjából erre számítottam.
– Aha. Folytassam, vagy felesleges?
Joona nem felelt, csak nekitámasztotta fejét a
fejtámlának, és látta, hogy a szélvédőjét virágpor fedi,
valamelyik fáról hullhatott le.
– Viola nem ment volna velük, eredetileg –
folytatta Anja. – Reggel összeveszett a pasijával,
Sergej Jarushenkóval, és sírva hívta fel az anyját. Az
anyja vetette fel, hogy kérdezze meg Penelopet, velük
tarthat-e.
– Mit tudsz Peneloperől?
– Ami azt illeti, az áldozatra, Viola Fernandezre
összpontosítottam, elvégre…
– Csakhogy a gyilkos azt hitte, Penelopet öli meg.
– Várjál már, miket beszélsz, Joona?
– Elkövetett egy hibát, leplezni akarta a
gyilkosságot, hogy úgy tűnjön, mint egy fulladásos
baleset, de Violát a nővére ágyába tette.
– Mert azt hitte Violáról, hogy Penelope.
– Mindent tudnom kell Penelope Fernandezről és
a…
 – Egyik legnagyobb bálványom – vágott a szavába
Anja. –Békeaktivista, és a Sankt Paulsgata 3. alatt
lakik.
– Elkezdtünk nyomozni utána és Björn Almskog
után az intranetén. A vízi mentők még átkutatják
Dalarnö környékét két helikopterrel, de jobb lenne, ha
a vízi rendőrséggel együtt fésülnék át a terepet.
– Ránézhetek, hol tartanak – mondta Anja.
– Valakinek ki kell hallgatnia Viola fiúját és Bili
Perssont, a halászt, aki megtalálta őt a hajón. Össze
kell állítanunk a hajón történt helyszínelés anyagát, és
megsürgetni az eredményt a labornál.
– Rácsörögjek a linköpingiekre?
– Beszélek Erixonnal, ő ismeri őket, úgyis most
készülök találkozni vele, hogy megnézzük Penelope
lakását.
– Úgy beszélsz, mintha te vezetnéd a nyomozást.
 17
Egy nagyon veszélyes férfi
A NYÁRI ÉGBOLT még mindig tisztán látszott a
magasban, de a levegő egyre fülledtebb lett, mintha
zivatar készülődött volna.
Joona Linna és Erixon a horgászfelszereléseket
áruló régi bolt előtt parkolt le, ahol mindig kiállítják
azoknak a fotóit, akik a héten a legnagyobb lazacokat
fogták ki Stockholm vizeiből.
Joona mobilja megszólalt. Claudia Fernandez
kereste. A felügyelő beállt a kapualj előtti keskeny
árnyékba, és a füléhez emelte a telefont.
– Azt mondta, hívhatom – mondta erőtlen hangon
a nő.
– Hogyne.
– Tudom, hogy mindenkinek ezt mondja, de arra
gondoltam… a lányom, Penelope. Mármint… tudnom
kell, ha találnak valamit, akkor is, ha…
Claudiának elhalkult a hangja.
– Halló? Claudia?
– Igen, elnézést – suttogta az asszony.
– Én nyomozó vagyok… próbálom kideríteni,
történt-e bűncselekmény. A vízi mentők keresik
Penelopet – magyarázta Joona.
– És mikor találják meg?
– Általában azzal kezdik, hogy helikopterről
végignézik a környéket… és közben szervezik az
átfésülést, de az kicsit tovább tart… így aztán a
helikopterrel kezdik.
 Claudia leplezni próbálta a sírását.
– Nem tudom, mit csináljak, tudnom… tudnom
kell, hogy tehetek-e valamit, hogy hívogassam-e
tovább a barátait.
– A legjobb lesz, ha otthon marad – mondta Joona.
–Mert esetleg Penelope is megpróbál kapcsolatba
lépni önnel, és akkor…
– Nem fog felhívni engem – vágott a szavába
Claudia.
– Szerintem…
– Mindig szigorúan bántam Pennyvel, könnyen
megharagszom rá, nem tudom, miért, nem… nem
akarom elveszíteni őt, nem veszíthetem el Penelopet,
nem…
Claudia belezokogott a telefonba, nem tudott többé
uralkodni magán, gyorsan elnézést kért, és letette a
telefont.
A horgászbolttal szemben volt a Sankt Paulsgata
3., ahol Penelope Fernandez lakott. Joona elindult
Erixon felé, aki egy japán írásjelekkel és
mangaképekkel teli kirakat előtt várta őt. A polcokon
Hello Kitty babák, nagy, ártatlan arcú plüss-macskák
százai sorakoztak. Az egész üzlet meghökkentő,
üvöltő kontrasztban állt a homlokzat piszkosbarna
színével.
– Kis test, nagy fej – mondta Erixon, és az egyik
Hello Kittyre mutatott, amikor Joona megállt
mellette.
– Nagyon aranyos – motyogta Joona.
– Jómagam felcseréltem a kettőt, nekem nagy
testem és kis fejem van – tréfálkozott Erixon.
 Joona mosolyogva rásandított, és kinyitotta neki a
széles kaput. Felmentek a lépcsőn, végignézték a
névtáblákat, a lámpakapcsolókat és a beépített
szemétledobót. Nap, por és tisztítószer szaga
terjengett a lépcsőházban. Erixon a fényesre koptatott
korlátba kapaszkodott, ami nyikorgott az
illesztéseknél, és úgy ment lihegve Joona után.
Egyszerre értek fel a harmadikra, és egymásra néztek.
Erixon arca remegett az erőlködéstől, biccentett, és
miközben letörölte a verítéket a homlokáról, elnézést
kérőén suttogott Joonának:
– Bocs.
– Fülledt napunk van – mondta Joona.
A csengőre néhány matricát ragasztottak, egy
atomenergiát ellenzőt és egy békejelest, valamint a
méltányos kereskedelem emblémáját. Joona röpke
pillantást vetett Erixonra, szürke szeme összeszűkült,
amikor fülét az ajtóra tapasztva hallgatózni kezdett.
– Mi az? – suttogta Erixon.
Joona becsöngetett, de fülét eközben is az ajtóra
tapasztotta. Várt egy picit, majd a belső zsebéből
elővette a tárcáját.
– Lehet, hogy semmi – mondta, és óvatosan
felpattintotta az egyszerű zárat.
Joona kinyitotta az ajtót, de azután mintha
meggondolta volna magát, becsukta. Intett Erixonnak,
hogy maradjon, ahol van, bár valójában nem tudta,
miért. Kintről felhangzott a fagyis kocsi hangjelzése.
Erixon nyugtalannak tűnt, és kezével megdörzsölte az
állát. Joonának megremegett a karja, de aztán
kinyitotta az ajtót, és magától értetődő nyugalommal
lépett be. Napilapok, szórólapok hevertek az előszoba
szőnyegén, és egy levél a Baloldali Párttól. A levegő
állott és dohos volt. Bársonyfüggöny lógott a
ruhásszekrény előtt. Mélyen lentről susogás
hallatszott a strangokban, majd szapora ketyegés a
falból.
Joona nem is tudta, miért nyúlt a tokban lévő
szolgálati fegyveréhez. Zakója alatt megérintette az
ujjbegyeivel, de nem húzta elő. Tekintete a vérvörös
függönyre, majd a konyhaajtóra siklott. Halkan
lélegzett, és megpróbált átlátni a barázdált üvegtáblán
és a nappaliba vezető üvegajtón.
Tett egy lépést előre, de legszívesebben kiment
volna a lakásból, egy hang nyomatékosan azt súgta
neki, hogy erősítést kellene kérnie. Valami sötétlett a
barázdált üveg mögött. Egy kis, lelógó vörösréz
rudakból álló szélcsengő himbálózott az üveg
túloldalán, de nem adott hangot. Joona látta, ahogy a
levegőben szálló porszemek irányt váltanak, új
légáramlatot követnek.
Nem volt egyedül Penelope lakásában.
Joona szíve nagyot dobbant. Valaki járkál a
szobákban.
Megérezte. A konyhaajtó felé fordult. Ezt
követően felgyorsultak az események. A parketta
megcsikordult. Ütemes hang hallatszott, apró, szapora
ketyegés. A konyhaajtó félig nyitva állt. Joona
először a zsanér melletti hasadékon át észlelt
mozgást. A falhoz lapult, mint egy vasúti alagútban.
Valaki ruganyosan haladt előre a hosszú, sötét
előszobában. Csupán egy hát, egy váll, egy kar. Az
alak gyorsan közeledett, majd megperdült. Joona
épphogy meglátta a kést, olyan volt, akár egy fehér
nyelv. Rézsútosan alulról tört felfelé, mint egy
lövedék. Annyira váratlan irányból érkezett, hogy
Joonának nem volt ideje elhárítani a pengét. Az éle
átvágta a ruháját, és a kés hegye a szolgálati
fegyverének ütközött. Joona a támadó felé ütött, de
csak a levegőt találta el. Újra hallotta a kés surrogását
a levegőben, mire oldalra vetődött. A penge ezúttal
majdnem egyenesen felülről érkezett. Joona beverte a
fejét a fürdőszobaajtóba. Látta, hogy az ajtókeretből
kiszakadt egy hosszú szilánk, ott, ahol a kés a fába
csapódott. Joona elvágódott, majd megfordult,
alacsonyan, ívesen rúgott egyet, és eltalált valamit,
talán a támadó egyik bokáját. Arrébb gurult, kihúzta a
pisztolyt, és ugyanazzal a mozdulattal ki is
biztosította. A bejárati ajtó nyitva állt, valaki lefelé
rohant a lépcsőn. Joona talpra szökkent, a férfi után
iramodott, de megtorpant, amikor zümmögést hallott
maga mögül. Szinte azonnal rájött, mi az, és berohant
a konyhába. A mikrohullámú sütő be volt kapcsolva.
Valami, ijesztően recsegve, fekete szikrákat hányt az
üveg mögött. A régi gáztűzhelyen a négy égő
gázcsapja teljesen nyitva volt, és a gáz ömlött be a
helyiségbe. Joona a mikro felé ugrott, miközben úgy
érezte, hogy az idő sajátosan lomhán halad előre. A
kerek időzítő állhatatosan ketyegett. A ropogás egyre
erősödött. Egy rovarirtó spray forgott az üvegtálcán a
sütőben. Joona kitépte a vezetéket a konnektorból,
mire csend állt be. Csak a tűzhely nyitott
gázcsapjainak monoton sustorgása hallatszott. Joona
elzárta a csapokat. A vegyszerszagtól felfordult a
gyomra. Kinyitotta a konyhaablakot, majd megnézte a
flakont a sütőben. Nagyon feldagadt, és még így is a
legkisebb érintésre felrobbanhatott.
Joona kiment a konyhából, és gyorsan átkutatta a
lakást. A szobák érintetlennek tűntek. A levegőre még
mindig rátelepedett a gázszag. Erixon a lépcsőházban
feküdt az ajtó előtt, szájában cigaretta.
– Ne gyújts rá! – kiáltotta Joona.
Erixon mosolyogott, és hárítóan intett fáradt
kezével.
– Csokicigi – suttogta.
Erixon erőtlenül köhögött egyet, mire Joona
észrevette alatta a vértócsát.
– Te vérzel.
– Semmi vész – mondta. – Nem tudom, hogy
csinálta, de elvágta az Achillesemet.
Joona mentőt hívott, majd leült kollégája mellé.
Erixon sápadt volt, izzadt az arca. Látszott rajta, hogy
rosszul van.
– Úgy vágott meg, hogy meg sem állt közben,
olyan volt… mintha egy nyavalyás pók támadt volna
rám.
Elhallgattak, és Joonának eszébe jutottak a
villámgyors mozdulatok az ajtó mögött, a késpenge,
ami olyan sebességgel és céltudatossággal mozgott,
amihez foghatót még nem látott.
– Penelope odabent van? – lihegte Erixon.
– Nincs.
Erixon megkönnyebbülten mosolyogott, aztán
elkomolyodott.
– De attól még a pasas a levegőbe akarta röpíteni a
kéglit?
– kérdezte.
 – Feltehetően el akarta tüntetni a nyomokat vagy
valamit, ami elvezet hozzá – mondta Joona.
Erixon megpróbálta lehámozni a papírt a
cigarettáról, de elejtette. Lehunyta a szemét. Az arca
egyre sápadtabb lett.
– Gondolom, te sem láttad az arcát – kérdezte
Joona.
– Nem – felelte Erixon halkan.
– De valamit láttunk, valamit mindig lát az
ember…
 18
A tűz
A MENTŐSÖK ÚJFENT biztosították Erixont,
hogy nem fogják elejteni.
– Tudok járni – mondta Erixon, és lehunyta a
szemét.
A tokája minden lépésnél megremegett.
Joona visszatért Penelope Fernandez lakásába.
Kitárta az összes ablakot, kiszellőztetett, hogy
kimenjen a gáz, és leült a kényelmes, barackszínű
kanapéra.
Ha a lakás felrobbant volna, minden valószínűség
szerint gázszerencsétlenségként könyvelték volna el.
Joona arra gondolt, hogy amit egyszer látott az
ember, az nem vész el, csak hagyni kell, hogy
feltörjön a mélyből, akár az uszadék.
De mit is láttam?
Nem látott semmit, csak a gyors mozgást és egy
fehér késpengét.
Pontosan ezt láttam, jutott eszébe. Semmit.
Arra gondolt, hogy pontosan a megfigyelések
hiánya erősíti meg az érzést, miszerint nem
mindennapi gyilkossal van dolguk.
Egy profi bérgyilkosról van szó, egy takarítóról.
Korábban is gondolt már erre, de most, hogy
találkozott vele, már meg volt győződve róla.
Biztos volt benne, hogy az illető, akivel az
előszobában találkozott, ugyanaz a személy, aki
Violát is meggyilkolta. Úgy tervezte, hogy megöli
Penelopet, elsüllyeszti a sporthajót, és az egészet
balesetnek tünteti fel. Itt is ugyanez volt az ábra, csak
meglepték. Láthatatlan akart maradni, véghez akarta
vinni a tettet, de úgy, hogy közben elrejti a rendőrség
elől.
Joona lassan körülnézett, megpróbálta
egységesíteni a megfigyeléseit.
A felette lévő lakásban mintha egy gyerek
golyókkal gurigázott volna a padlón. Mostanra már
tüzes pokollá változott volna minden, ha Joona nem
húzza ki időben a vezetéket.
Arra gondolt, hogy még soha életében nem érte
ilyen céltudatos és veszélyes támadás. Biztos volt
benne, hogy az illető, aki az eltűnt békeaktivista,
Penelope Fernandez otthonában tartózkodott, nem
valami gyűlölködő ellenség volt a szélsőjobbos
táborból. Ezek a csoportok csakugyan vétkesek
válogatott erőszakos tettek elkövetésében, de ez a
személy képzett szakember, egy bérgyilkos, és
messze nem azon a szinten játszik, amelyiken az
ország szélsőjobbos csoportjai.
Szóval mit csináltál itt, kérdezte magában Joona.
Mi dolga van egy profinak Penelope Fernandezzel,
mibe keveredett a nő, mi folyik a felszín alatt?
A férfi kiszámíthatatlan mozdulataira gondolt, a
szúrótechnikára, ami a bevett önvédelmi rutinokat
volt hivatott megkerülni, beleértve a rendőrség és a
hadsereg betanult ütéseit és blokkolásait is.
Bizsergést érzett a bensőjében, amikor
belegondolt, hogy az első döfés a máját érte volna, ha
nem a jobb karja alatt lógott volna a pisztolya, és a
második döfés a feje búbját érte volna, ha nem
vetődik hátra.
Joona felkelt a kanapéról, és bement a
hálószobába. Nézte a szépen bevetett ágyat, a
feszületet az ágyfő felett.
A takarító azt hitte, hogy Penelopet ölte meg, és
tervei szerint balesetnek álcázta volna.
De a hajó nem süllyedt el.
A gyilkost vagy megzavarták, vagy elhagyta a
tetthelyet, hogy később térjen vissza befejezni a
feladatot. De biztos nem úgy tervezte, hogy a vízi
rendőrség találja meg a sodródó hajót, vízbe fúlt
nővel a fedélzetén. Valami balul ütött ki közben, vagy
hirtelen megváltozott a terv, esetleg új parancsot
kapott, de tény, hogy másfél nappal Viola
meggyilkolása után felbukkant Penelope lakásán.
Nagyon jó okod lehetett, hogy ellátogass a
lakására. Mi motiválhatott, hogy ekkora kockázatot
vállalj? Van valami a lakásban, ami kapcsolatot
teremt köztelek, vagy a megbízód és Penelope között?
Valamit csináltál itt, eltávolítottál ujjlenyomatokat,
letöröltél egy merevlemezt, megsemmisítettél egy
üzenetet a rögzítőn, vagy magaddal vittél valamit,
gondolta Joona.
Legalábbis ez volt a szándékod, de talán
megzavartalak, amikor bejöttem.
Vagy talán a tűzvész segítségével akartad
eltüntetni a nyomokat?
Lehetséges.
Most venné csak igazán hasznát Erixonnak. Nem
tudja megvizsgálni a tetthelyet helyszínelő nélkül,
nincs megfelelő felszerelése, nyomokat is tönkretehet,
ha maga kutatja át a lakást, DNS-t szennyezhet be,
vagy esetleg elsiklik láthatatlan, nyomra vezető
szálak felett.
Odament az ablakhoz, lenézett az utcára és az üres
asztalokra egy kávézó előtt.
Be kell mennie a kapitányságra, beszélnie kell a
főnökével, Carlos Eliassonnal, kérnie kell, hadd
vezesse a nyomozást, ez az egyetlen módja, hogy új
helyszínelőt kapjon, csak így juthat segítséghez, míg
Erixon betegállományban lesz.
Joona telefonja pont akkor szólalt meg, amikor
elhatározta, hogy szabályosan fog eljárni, beszél
Carlosszal és Jens Svanehjälmmel, és összerak egy
kis nyomozóegységet.
– Szia Anja – szólt bele.
– Szeretnék szaunázni veled.
– Szaunázni?
– Igen, nem szaunázhatunk együtt mi ketten?
Megmutathatnád, milyen az igazi finn szauna.
– Anja – mondta Joona óvatosan. – Majdnem az
egész életemet Stockholmban éltem le.
Kiment az előszobába, és elindult a bejárati ajtó
felé.
– Svédországi finn vagy, tudom – mondta Anja a
telefonba. – Mi lehet ennél unalmasabb? Miért nem
származol El Salvadorból? Olvastad Penelope
Fernandez vitacikkeit? Látnod kéne őt. A minap a
teljes svéd fegyverexportot kiosztotta a tévében.
Joona Anja légzését hallotta a telefonban,
miközben elhagyta Penelope Fernandez lakását.
Észrevette a mentősök véres lábnyomait a lépcsőházi
pihenőben, és picit beleborzongott, amikor eszébe
jutott a jelenet, ahogy kollégája széles terpeszben ül a
lépcsőházban, miközben az arca egyre jobban
elsápad.
A gyilkos azt hitte, Penelope Fernandezt öli meg.
A feladatnak ezzel a részével végzett. A második rész
az volt, hogy valamiért jusson be Penelope lakásába.
Ha Penelope még él, akkor minél gyorsabban meg
kell őt találni, mert hamarosan a gyilkos is rájön a
tévedésére, és folytatja a hajszát.
– Björn és Penelope nem élnek együtt – mondta
Anja.
– Ezt eddig is tudtam – felelte Joona.
– De attól még szerethetik egymást, akárcsak te és
én.
– Igen.
Joona kilépett az erős napfényre, a levegő párás és
még fülledtebb volt, mint korábban.
– Meg tudod adni Björn címét?
Anja ujjai apró kopácsoló hangot hallatva siklottak
a számítógép billentyűin.
– Almskog. Pontonjárgata 47., második emelet…
– Odamegyek, mielőtt…
– Várj! – vágott közbe Anja. – Nem lehet, mert…
Ezt hallgasd meg, többször ellenőriztem a címet…
Pénteken tűz volt a házban.
– És Björn lakása?
– Az egész emelet megsemmisült – felelte Anja.
 19
Az elhamvadt emelet
JOONA LINNA bűnügyi felügyelő felment a
lépcsőn, megállt, és mozdulatlanul meredt egy fekete
szoba belsejébe. A padló, a falak és a mennyezet
mind elszenesedett. Átható a bűz. Szinte csak a
tartófalak maradtak meg. Fekete cseppkövek lógtak a
plafonról. Elszenesedett csapszegcsonkok álltak ki a
dimbes-dombos hamuból. Az álpadlón keresztül itt-
ott lelátott a lenti szobákba. Már képtelenség
megállapítani, az emelet mely részeiből állt Björn
Almskog lakása.
A nyári napra és a szemközti zöld homlokzatra
meredő üres ablaknyílások elé szürke műanyagot
feszítettek.
Azért nem történt személyi sérülés a
Pontonjárngata 47. szám alatti tűzvész során, mert a
legtöbb lakó a munkahelyén tartózkodott, amikor az
épület kigyulladt.
Tizenegy óra öt perckor érkezett az első hívás a
segélyhívó központba, és jóllehet a kungsholmeni
tűzoltóállomás nagyon közel fekszik a házhoz, olyan
vad tűz tombolt, hogy négy lakás porig égett.
Joonának eszébe jutott a társalgás, amit a
tűzszakértővel, Hassan Sükürrel folytatott. Sükür az
Állami Krimináltechnikai Laboratóriumnál
alkalmazott skála alapján kilencven százalékos
bizonyossággal állította, hogy a tűz Lisbet Wirén-nél,
Björn Almskog nyolcvanéves szomszédnőjénél ütött
ki. Az idős hölgy lement a sarki boltba, hogy egy
kaparós sorsjegyen nyert szerény összegen két újabb
sorsjegyet vegyen, de nem emlékezett, vajon
bekapcsolva felejtette-e a vasalót. A tűz rendkívül
gyorsan terjedt, és minden jel arra mutatott, hogy a
nappalijából indult, egy vasaló és egy vasalódeszka
maradványai mellől.
Joona körbejártatta tekintetét az emelet fekete
lakásain. A szobák bútoraiból csupán egy-egy
eldeformálódott fém alkatrész maradt, egy
hűtőszekrény maradványai, egy ágykeret, egy kormos
fürdőkád.
Visszafelé menet meggyőződött arról, hogy a
lépcsőház falai és a mennyezet is károsodtak a füsttől.
Megállt a rendőrségi kordonszalag előtt, megfordult,
és felnézett a feketeségre.
Amikor átbújt a műanyag szalag alatt, észrevette,
hogy a tűzszakértők a földre ejtettek pár DUO-
zacskót, amiket gyúlékony anyagok elzárására
használnak. Átment a zöld márványburkolatú
előcsarnokon, kilépett a kapun át az utcára, majd
elindult a kapitányság felé. Elővette a telefonját, hogy
ismét felhívja Hassan Sükürt. Hassan azonnal
felvette, és gyorsan lecsavarta a hangerőt a rádión.
– Találták nyomát éghető folyadéknak? – kérdezte
Joona. – Elejtett pár DUO-zacskót a lépcsőházban, és
arra gondoltam…
– Szóval, a következő a helyzet… Ha valaki
gyúlékony folyadékot locsol ki, akkor természetesen
az ég el legelőször…
– Tudom, de ami…
 – De… attól még szoktam nyomokat találni –
folytatta Hassan. – Ugyanis sokszor lecsorog a
parketta réseibe, az álpadlóban köt ki, az
üveggyapotban vagy az álpadló lap alatt, ami netán
megúszta.
– De itt nem? – kérdezte Joona, miközben
gyalogolt lefelé az ereszkedő Hantverkargatán.
– Semmi nyom – felelte Hassan.
– De ha az ember tisztában van vele, hol gyűlhet
össze a gyújtófolyadék, akkor elkerülheti a
leleplezést.
– Magától értetődik… én soha nem követnék el
ilyen hibát, ha piromániás lennék – felelte vidáman
Hassan.
– De meg van róla győződve, hogy jelen esetben a
vasaló okozta a tüzet?
– Igen, baleset történt.
– Azaz lezárta a nyomozást? – kérdezte Joona.
 20
A ház

PENELOPE ÉREZTE, hogy megint hatalmába

keríti a rettegés. Mintha a félelem csak megpihent
volna kicsit, hogy azután újult erővel tombolhasson a
fejében. Letörölte a könnyeket az arcáról, és
megpróbált felállni. Hideg veríték csordogált a két
melle között és a hónaljából az oldalán. A teste
sajgott, és remegett a megerőltetéstől. Vér szivárgott
a tenyerére tapadt koszrétegen keresztül.
– Itt nem maradhatunk – súgta, és magával húzta
Björnt.
Még sötét volt az erdőben, de az éjszaka kezdett
nappalba fordulni. Gyorsan visszamentek a strand
felé, de jóval délebbre a háztól és a mulatságtól.
Amilyen messze csak lehet az üldözőjüktől.
Tudták, hogy segítséget kell keríteniük, szerezniük
kell egy telefont.
Az erdő lassan megnyílt a víz felé, és ők ismét
futásnak eredtek. A fák között újabb ház bukkant fel,
talán fél kilométerre lehetett, talán közelebb. Valahol
messze helikopter dübörgött, és még jobban
eltávolodott tőlük.
Björn szédelegni kezdett, Penelope látta, hogy a
földön vagy a fatörzseken keres támaszt, megijedt,
hogy a férfi nem fogja bírni a futást.
Ág roppant valahol mögöttük, mintha egy ember
súlya alatt tört volna el.
 Penelope, ahogy bírt, futni kezdett az erdőn át.
A fák ritkultak, és csupán száz méterre megint
megpillantotta a házat. Az ablakból kiáradó
világosság megcsillant egy leparkolt Ford piros
fényezésén.
Egy nyúl szaladt át a mohán és a bozóton.
Lihegve és rémülten mentek tovább a salakút felé.
A megerőltetés fájdalma a vádlijukba nyilallt,
amikor megálltak körülnézni. Felmentek a lépcsőn,
kinyitották a bejárati ajtót, és bementek.
– Halló! Segítségre szorulunk – mondta Penelope.
A ház még őrizte a napsütés melegét. Björn
sántított, csupasz lába véres nyomokat hagyott az
előszoba padlóján.
Penelope végigsietett a szobákon, de a ház üres
volt. Biztos a szomszédoknál alszanak a buli után,
gondolta. Az ablakhoz állt a függöny takarásában, és
kinézett. Várt egy picit, de sem az erdőben, sem a
gyepen, sem a behajtón nem látott mozgást. Talán az
üldözőjük végre nyomukat vesztette, talán még
mindig a másik háznál vár rájuk. Visszament az
előszobába, és látta, hogy Björn a földön ülve
lábsérüléseit vizsgálja.
– Keresned kell egy pár cipőt – mondta neki.
Björn üres tekintettel meredt rá, mint aki nem érti
a nyelvet.
– Nincs vége – mondta Penelope. – Keresned kell
valamit, amit a lábadra húzhatsz.
Björn elkezdte áttúrni az előszobaszekrényt,
strandcipőket, gumicsizmákat és régi táskákat szórt ki
a padlóra.
 Penelope kerülte az ablakokat, de fürgén mozgott,
telefont keresett, megnézte az előszobaasztalon, az
aktatáskában a kanapén, a tálban a dohányzóasztalon,
és a kulcsok és a Svéd Útegyesület papírjai között a
konyhapulton.
Valami zaj hallatszott kintről, Penelope
megtorpant és fülelt.
Talán nem is volt semmi.
A reggel első napsugarai beragyogtak az
ablakokon.
Mélyen meggörnyedve besietett a nagy
hálószobába, kihúzott egy komódfiókot, és
megpillantott egy bekeretezett családi képet az
alsóneműk között. Portréfotó, műteremben készült,
férj, feleség és két tizenéves lány. A többi fiók üres.
Penelope kinyitotta a szekrényt, lehúzta azt a
néhány ruhát az acélakasztókról, magához vett egy
ránézésre tizenöt éves gyerekre való fekete, kapucnis
melegítő felsőt és egy kötött pulóvert.
Hallotta, hogy a konyhában folyik a csap, és
odaszaladt. Björn a mosogató fölé hajolva vizet ivott.
Szakadt sportcipőt viselt a lábán, pár számmal
nagyobbat a kelleténél.
Kell kerítenünk valakit, aki segíteni tud, gondolta
Penelope. Kész őrület, nyilván mindenhol vannak
emberek.
Penelope Björnhöz lépett, odaadta neki a kötött
pulóvert. Kopogtattak az ajtón. Björn meglepetten
mosolyogott, felvette a pulóvert, és azt dünnyögte,
hogy végre egy kis szerencse érte őket. Penelope az
előszobába menet kifésülte a haját az arcából. Már
majdnem odaért, amikor meglátta a sziluettet a
tejüvegen át.
Megtorpant, az árnyat nézte a homályos ablakon
keresztül. Egyszeriben képtelen volt kinyújtani a
kezét, hogy ajtót nyisson. Felismerte a férfi
testtartását, a feje és a válla alakját.
Mintha fogytán lett volna a levegő.
Lassan hátrálni kezdett a konyha felé, egész
testében remegett, legszívesebben elszaladt volna, a
teste el akart szaladni. Bámulta az üveget, a homályos
arcot, a keskeny állat. Szédülve hátrált, rátaposott
táskákra és csizmákra, kinyújtotta a kezét, hogy a
falnak támaszkodjon, az ujjai megcsúsztak a tapétán,
az előszobatükör félrebillent.
Björn mellette állt, egy konyhakést tartott a
kezében, a széles pengétől biztonságot remélt. Az
arca fehér volt, száját félig nyitva felejtette, szeme az
üvegre meredt.
Penelope belehátrált egy asztallapba, és közben
látta, hogy a kilincs lassan lenyomódik. Gyorsan
bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapokat, és
hangosan kikiáltott:
– Gyere be! Nyitva!
Björn összerezzent, a szíve a fejében lüktetett,
maga elé tartotta a kést, készen, hogy megvédje
magát, amikor meglátta, hogy az üldözőjük óvatosan
elereszti a kilincset. A sziluett eltűnt az ablakból, és
néhány másodperc múlva léptek hallatszottak a ház
melletti kőútról. Björn jobbra pillantott. Penelope
kijött a fürdőszobából. Björn a tévészoba ablakára
mutatott, arrébb húzódtak, be a konyhába, és közben
hallották, hogy a férfi a faverandán jár.
 Léptek haladtak el az ablak előtt, majd elértek a
verandaajtóhoz. Penelope megpróbálta elképzelni, mit
lát az üldözőjük. Abból a szögből, ilyen fények
mellett vajon láthatók-e az előszedett cipők az
előszobában és a Björn hagyta vérnyomok a padlón.
A fapadlózat odakint megint megreccsent a ház mögé
vezető lépcső felől. Körbe jön, a konyhaablak felé
tart. Björn és Penelope lekushadtak a földre, szorosan
a fal mellé gördültek, pont az ablak alá. Igyekeztek
mozdulatlanul feküdni, némán lélegezni. Hallották,
ahogy a férfi az ablakhoz ér, a keze végigsiklik az
ablakpárkányon, és tudták, hogy épp benéz a
konyhába.
Penelope észrevette, hogy a sütő ajtajának
üvegében visszatükröződik az ablak, és a tükörképben
látta, ahogy az üldözőjük körbejáratja tekintetét a
helyiségen. Arra gondolt, ha a férfi a sütő ajtajára
nézne, találkozna a tekintetük. Rájönne, hogy idebent
bujkálnak.
Az arc eltűnt az ablakból, megint hallatszottak a
léptek a faverandán, majd elöl a kőúton. Amikor a
bejárati ajtó kinyílt, Björn gyorsan a konyhaajtóhoz
ment, csendben lerakta a kést, elfordította a zárban a
kulcsot, kilökte az ajtót, és kirohant.
Penelope utána iramodott, ki a kert reggeli
hűvösébe. Átfutottak a gyepen, el a komposzttároló
mellett, és be az erdőbe. Még sötét volt, de a hajnali
fény már kezdett utat keresni a fák között. A félelem
Penelope nyakába lihegett, lökdöste előre, újra
pánikot kavart a keblében. A vaskos faágak elől
elhajolt, az alacsony köveket és bokrokat átugrotta.
Rézsút maga mögött hallotta Björn erőteljes légzését.
És Björn mögött ott sejlett a másik férfi, az árnyszerű
alak. A nyomukban volt, és Penelope tudta, ha rájuk
talál, megöli őket. Eszébe jutott valami, amit olvasott.
Volt egy ruandai tuszi nő, aki úgy élte túl a hutuk
támadásait, hogy elbújt a mocsárban, és mindennap
futott, hónapokon keresztül futott, amíg a mészárlás
tartott. Egykori szomszédjai és barátai macsetékkel
mentek utána. Az antilopokat utánoztuk, magyarázta
a nő a könyvben. Akik túléltük ezt a dzsungelben, az
antilopok menekülését utánoztuk a ragadozók elől.
Futottunk, váratlanul választottuk ki az útvonalat,
szétszóródtunk és irányt váltottunk, hogy
megzavarjuk az üldözőinket.
Penelope tudta, hogy Björnnel teljesen elhibázott
módon menekülnek. Terv nélkül, gondolkodás nélkül
rohannak, és ez nem nekik kedvez, hanem az
üldözőjüknek. Minden rafinéria nélkül futnak. Haza
akarnak jutni, segítséget akarnak találni, hívni akarják
a rendőrséget. Mindezzel az üldözőjük is tisztában
van, tudja, hogy embereket fognak keresni, akik
segítségükre lehetnek, hogy épületeket fognak
keresni, hogy a szárazföldre akarnak jutni, ahol az
otthonuk van.
Penelope tréningnadrágjába lyukat tépett egy
lehullott ág. Botladozni kezdett, de ment tovább előre,
a fájdalmat csak égető hurokként észlelte a lába körül.
Nem állhattak meg, Penelope érezte a vér ízét a
szájában. Björn megbotlott az aljnövényzetben, irányt
váltottak egy óriási kifordult gyökérnél, aminek a
helyét a földben víz töltötte fel.
Miközben Penelope Björn mellett futott, félelme
váratlanul felidézett egy emléket, annak az emlékét,
amikor pont ugyanígy félt. Egyszer csak a Dárfúrban
töltött napok jutottak az eszébe, az emberek szeme,
az, hogy mennyire más volt azoknak a tekintete, akik
nem bírták tovább, és azoké, akik folytatták a
küzdelmet, nem voltak hajlandóak feladni. Soha nem
fogja elfelejteni a gyerekeket, akik egy éjjel
megtöltött revolverrel Kubbumba jöttek. Soha nem
felejti el a félelmet, amit akkor érzett.
 21
Nemzetbiztonsági Rendőrség
A NEMZETBIZTONSÁGI RENDŐRSÉG
központi irodája a Polhemsgatanra nyíló nagy
rendőrségi épület harmadik emeletén volt. Sípszó
hallatszott a fogda udvaráról, ami ugyanannak az
épületnek a tetején helyezkedett el. A
nemzetbiztonsági intézkedésekért felelős osztály
vezetőjét Verner Zandénnak hívták. Magas, hegyes
orrú férfi, apró, szénfekete szeméhez igen mély
bariton társult. Szélesen szétterpesztett lábbal ült az
íróasztala mögött egy irodai széken, és csitítóan
felemelte a kezét. A belső udvarra néző pici ablakon
sápadt fény áramlott be. Por és felhevült izzók szaga
terjengett. Ebben a szokatlanul lehangoló szobában
állt egy Saga Bauer nevű fiatal nő. Felügyelőnő, és a
terrorista elhárító csoportban specializálta magát. A
mindössze huszonöt éves Saga Bauer hosszú, szőke
hajába zöld, sárga és piros szalagokat font. Úgy
festett, mint egy erdei tündér, aki állandóan egy
tisztás fényárjában fürdik. A hóna alatti
pisztolytáskában hordott nagy kaliberű pisztoly
kilátszott a nyitott, kapucnis, „Narva Boksz Klub”
feliratos tréningfelső alól.
– Több mint egy éve vezetem az ügyet – mondta
kérlelően. – Nyomoztam, hétvégéket és éjszakákat
áldoztam rá…
– De változott a helyzet – vágott szavába a főnöke
mosolyogva.
 – Kérlek, kérlek… Nem gázolhatsz megint csak
úgy át rajtam.
– Átgázolok? Egy helyszínelő az Országos
Bűnüldözéstől súlyosan megsérült, egy felügyelőre
rátámadtak, a lakás fel is robbanhatott volna, és…
– Tudom, azonnal oda kell mennem…
– Már odaküldtem Göran Stone-t.
– Göran Stone-t? Három éve dolgozom itt, még
soha semmit nem vihettem végig, és ez a
szakterületem. Göran semmit nem tud a témáról…
– A földalatti alagutakban remekelt.
Saga nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna:
– Az is az én ügyem volt, én találtam meg az
összefüggést…
Verner komolyan közbeszólt:
– De veszélyessé vált a helyzet, és még mindig
úgy gondolom, hogy helyesen döntöttem.
Saga arca egészen elvörösödött, leszegte a
tekintetét, összeszedte magát, és igyekezett higgadtan
megszólalni.
– Ezzel megbirkózom, pontosan erre képeztek ki…
– Igen, de én most másképp döntöttem.
Verner az orrát ráncolta, felsóhajtott, és feltette a
lábát az íróasztal alatti papírkosárra.
– Tudod jól, hogy nem valami esélyegyenlőségi
program eredményeképpen vagyok itt – mondta Saga
lassan. – Nem a kvóta miatt vettek fel, minden
felmérésen csoportelső voltam, én voltam minden
idők legjobb céllövője, kivizsgáltam kétszáztíz
különféle…
– Csak féltelek – mondta Verner szelíden, és Saga
tiszta, kék szemébe nézett.
 – De én nem hajas baba vagyok, sem hercegnő,
sem manó.
– De te olyan… olyan…
Verner erőteljesen elvörösödött, majd
magatehetetlen mozdulattal felemelte a kezét:
– Rendben, a fenébe is, akkor legyen így, te
vezeted a nyomozást, de Göran Stone veled tart, és
vigyáz rád.
– Kösz – mondta Saga megkönnyebbült mosollyal.
– De ez nem játék, ne feledd! – mondta mély
hangján Verner. – Penelope Fernandez húga meghalt,
kivégezték, Penelope maga eltűnt…
– És megnövekedett aktivitást észleltem több
szélsőbalos csoportban – mondta Saga. – Azt
vizsgáljuk, hogy a Forradalmi Front áll-e a vaxholmi
robbanószer ellopása mögött.
– Persze a legfontosabb kideríteni, hogy
számolnunk kell-e valami azonnali fenyegetéssel –
magyarázta Verner.
– Éppen most sok jele mutatkozik a
radikalizálódásnak – tette hozzá Saga kicsit
túlbuzgón. – Az imént beszéltem Dante Larssonnal a
katonai hírszerzésnél, és azt mondja, a nyáron
szabotázsakcióra számítanak.
– De most Penelope Fernandezre összpontosítunk
– mondta mosolyogva Verner.
– Hogyne – vágta rá Saga. – Hogyne.
– A helyszínelést közösen végezzük az Országos
Bűnüldözéssel, de különben ne folyjanak bele.
Saga Bauer bólintott, és várt egy kicsit, mielőtt
feltette a kérdését:
 – Végigvihetem ezt a nyomozást? Fontos lenne
nekem, mert…
– Mindaddig, amíg nem szalad el veled a ló –
vágott a szavába Verner. – De fogalmunk sincs, hol a
vége, azt sem tudjuk, hol kezdődik.
 22
A felfoghatatlan

A VÅSTERÄSI REKYLGATÁN áll egy nagyon

hosszú, ragyogóan fehér emeletes ház. Az itt lakók
számára közel van a Lillhaga iskola, a focipálya és a
teniszpálya.
A 11-es kapun egy fiatalember lépett ki, egyik
kezében bukósisakot tartott. A neve Stefan Bergkvist,
hamarosan betölti a tizenhetet, motortechnikai
középiskolába jár, és anyjával meg az anyja
élettársával lakik együtt.
Hosszú, világosszőke haj, a fiú alsó ajkában egy
ezüstkarika, mellkasán fekete póló feszül, buggyos
farmernadrágja alját már rongyosra taposták a
sportcipők.
A fiatalember sietség nélkül lebandukolt a
parkolóba, a sisakot crossmotorja kormányára
akasztotta, lassan lehajtott a ház körüli gyalogútra,
majd továbbment a két vasúti sínpár mellett, át a
norrledeni viadukt alatt, be egy nagy ipari területre,
majd megállt egy kék és ezüstszínű falfirkákkal
borított irodakonténer mellett.
Stefan itt szokott találkozni a barátaival, hogy
versenyezzenek a motocross pályán, amit a vágányok
mentén építettek ki. Áthajtottak a különböző
mellékvágányokon, majd vissza a Terminalvägre.
Négy évvel ezelőtt kezdtek ide járni, amikor a
konténer hátsó oldalán egy kórók takarta szögre
akasztva megtalálták a konténer kulcsát. A konténer
akkor már csaknem tíz éve háborítatlanul állt a telken.
Valamiért ott felejtették egy nagy építkezési munka
után.
Stefan leszállt a motorról, kinyitotta a lakatot,
lehajtotta az acélpántot, és kinyitotta a faajtót.
Belépett a konténerbe, becsukta maga mögött az ajtót,
megnézte az órát a telefonján, és látta, hogy az anyja
kereste.
Nem vette észre, hogy egy szürke bőrkabátos,
világosbarna nadrágos, hatvanas férfi figyeli őt. A
férfi egy hulladékgyűjtő konténer mögött állt az
alacsony ipari épület mellett, a vasúti sín túloldalán.
Stefan odalépett a mosogatóhoz, kivett belőle egy
csipszes zacskót, kezébe szórta a tartalmát, és megette
az utolsó morzsákat.
A konténer két rácsozott ablak koszos üvegén át
kapott fényt.
Stefan a barátait várva kicsit belelapozott a
tervrajztartó szekrényen felejtett újságkupac egyik
régi magazinjába. A Lektűr című lap borítóján a
„Kinyalnak, és még fizetnek is érte” cím alatt egy
fedetlen mellű fiatal nő volt látható.
A bőrkabátos férfi nyugodtan elhagyta
rejtekhelyét, ellépdelt a lógó vezetékű, magas,
vasszerkezetes villanyoszlop mellett, és átvágott a
barna vasúti töltésen és a két sínpáron. Odament
Stefan motorjához, felhajtotta a kitámasztót, és eltolta
a motort a konténer bejáratáig.
A férfi körülnézett, majd a földre fektette a motort,
és megtolta a lábával, hogy erősen eltorlaszolja az
ajtót. Kinyitotta a tanksapkát, és kifolyatta a benzint a
konténer alá.
 Stefan tovább lapozgatott a régi újságban, nézte a
nőket a börtönkörnyezetben készült kifakult képeken.
Szőke nő ült egy cellában széles terpeszben, és
megmutatta nemi szervét a börtönőrnek. Stefan
bámulta a képet, és összerezzent, amikor
csörömpölést hallott odakintről. Fülelt, mintha
lépteket hallott volna, és gyorsan becsukta az újságot.
A bőrkabátos férfi időközben előhúzta a piros
benzines tartályt, amit a fiúk dugtak el a konténer
melletti gazosban, és azt ürítette a konténer köré.
Csak akkor hallatszottak ki odabentről az első
kiáltások, amikor a férfi már a konténer mögött járt.
A fiú az ajtón dörömbölt, megpróbálta kinyitni, léptei
dübörögtek a padlón, majd angyalarca felsejlett az
egyik koszos ablaküveg mögött.
– Nyissa ki az ajtót, kicsit sem vicces – mondta
emelt hangon.
A bőrkabátos férfi megkerülte a konténert,
kilocsolta a benzin maradékát, majd visszatette a
kannát.
– Mit csinál? – üvöltötte a fiú.
Nekivetődött az ajtónak, megpróbálta kirúgni, de
lehetetlen volt megmozdítani. Hívta az anyját, de az
anyjának ki volt kapcsolva a telefonja. A szíve
szorongva kalapált, miközben megpróbált kilátni a
szürkecsíkos ablakokon, egyiktől szaladt a másikhoz.
– Megőrült?
Amikor megérezte a benzingőz szúrós szagát,
testében felgyülemlett a rettenet, és a gyomra
összerándult.
– Halló! – kiabált rémült hangon. – Tudom, hogy
még itt van!
 A férfi elővett egy gyufásdobozt a zsebéből.
– Mit akar? Kérem, csak árulja el, mit szeretne…
– Nem te tehetsz róla, de be kell teljesítenem egy
rémálmot – mondta a férfi közömbösen, és
meggyújtott egy gyufát.
– Eresszen ki! – sikoltotta a fiú.
A férfi benzinnel lelocsolt gazra dobta a gyufát.
Sóhajtás hallatszott, mint amikor egy nagy vitorlába
gyorsan belekap a szél. A világoskék lángok olyan
erővel törtek fel, hogy a férfinak több lépést hátrálnia
kellett. A fiú segítségért kiáltott. A tűz körbezárta a
konténert. A férfi tovább hátrált, érezte a hőt az arcán,
és hallotta a rémült sikolyokat.
A konténert néhány másodperc alatt elnyelték a
lángok, és az üvegtáblák a rácsok mögött
megrepedtek a melegtől.
A fiú üvöltött, amikor a forróságtól meggyulladt a
haja.
A férfi átlépett a síneken, megállt az ipari épület
mellett, és a fáklyaként lángoló régi konténerre
meredt.
Pár perccel később egy áruszállító vonat érkezett
északról. Lassan gördült a sínen, karistoló és
nyikorgó hangot hallatva haladt el barna vagonjaival
a magas lángok mellett, miközben a szürke
bőrkabátos férfi eltűnt a Stenbygatán.
 23
Helyszínelők

BÁR HÉTVÉGE VOLT, az Országos Bűnüldözés

vezetője, Carlos Eliasson az irodájában tartózkodott.
Növekvő zárkózottsága miatt egyre kevésbé szerette a
spontán látogatásokat. Ajtaja csukva volt, a lámpa,
amely azt jelezte, „Ne zavarjanak!”, pirosán
világított. Joona bekopogott, és ugyanazzal a
mozdulattal be is nyitott.
– Tudnom kell, hogy a vízi rendőrség talált-e
bármit – mondta.
Carlos félretolt egy könyvet az íróasztalán, majd
nyugodtan felelt:
– Erixonnal megtámadtak benneteket, ez megrázó
élmény, magatokkal kell törődnötök.
– Fogunk – mondta Joona.
– A helikopteres keresést befejezték.
Joona kővé dermedt.
– Befejezték? Mekkora területet…
– Nem tudom – vágott a szavába Carlos.
– Ki vezeti az akciót?
– Az Országos Bűnüldözésnek ehhez semmi köze
– magyarázta Carlos. – A vízi rendőrség dolga…
– De nekünk nem jönne rosszul, ha tudnánk, hogy
egy vagy három gyilkosság ügyében nyomozunk –
mondta Joona élesen.
– Joona, te jelenleg nem nyomozol. Jóváhagyattam
a dolgot Jens Svanehjälmmel. Összedobunk egy
csoportot a nemzetbiztonságiakkal. Tőlünk jön Petter
Näslund, Tommy Kofoed csatlakozik az OGYB-től.
– És mi az én feladatom?
– Vegyél ki egy hét szabit.
– Nem.
– Akkor menj ki a Rendőrfőiskolára, és adj elő.
– Nem.
– Ne légy már ilyen csökönyös – mondta Carlos. –
Ez a makacsság már nem annyira bájos, mint…
– Szarok rád! – dühöngött Joona. – Mert
Penelope…
– Szarsz rám? – kérdezte Carlos meghökkenve. –
Én vezetem a…
– Lehet, hogy Penelope Fernandez és Björn
Almskog még élnek – folytatatta Joona szigorú
hangon. – A férfi lakását felgyújtották, és a nőé is
leégett volna, ha nem megyek oda. Szerintem a
gyilkos keres valamit, ami náluk van, szerintem
Violát is szóra akarta bírni, mielőtt megfojtotta…
– Nagyon köszönöm – vágott a szavába Carlos
emelt hangon. – Köszönöm az érdekes gondolatokat,
de nekünk… Nem, kérek egy másodpercet. Tudom,
hogy nehezen fogadod el a tényt, de vannak még
rendőrök rajtad kívül, Joona. És a zömük igen ügyes,
tudd meg.
– Egyetértek – mondta Joona elnyújtva és
csípősen. – És nem ártana aggódnod értük, Carlos.
Joona nézte a barnás foltokat, amiket Erixon vére
ejtett az ingujján.
– Hogy érted?
– Találkoztam a tettessel, és szerintem számolnunk
kell halott rendőrökkel ebben a nyomozásban.
 – Megleptek benneteket, megértem, hogy rémes
volt…
– Rendben – mondta Joona keményen.
– Tommy Kofoed végzi a helyszínelést, én meg
felhívom Brittist a Rendőrfőiskolán, megmondom,
hogy ma benézel, és jövő héten te leszel a
vendégelőadó – mondta Carlos.
*
Amikor Joona kilépett a rendőrség épületéből,
hirtelen megcsapta a meleg. Levette a zakóját, és
közben észrevette, hogy valaki rézsűt hátulról
közeledik felé, a park árnyai közül, a parkoló autók
között lép az utcára. Joona megfordult, és látta, hogy
Penelope anyja az, Claudia Fernandez.
– Joona Linna – mondta az asszony feszes hangon.
– Claudia, hogy van? – kérdezte Joona komolyan.
Claudia csak megrázta a fejét. A szeme vörös volt,
arca elgyötört.
– Találja meg, meg kell találnia a lányomat –
mondta a nő, és átnyújtott egy vaskos borítékot.
Joona kinyitotta a borítékot, és látta, hogy
bankjegyekkel van tele. Megpróbálta visszaadni, de
Claudia nem akarta elvenni.
– Kérem, vegye el a pénzt. Ez minden pénzem –
mondta.
– De szerzek még, eladom a házam, de találja
meg!
– Claudia, nem fogadhatom el a pénzét – mondta
Joona.
A nő meggyötört arca még jobban eltorzult.
– Kérem…
– Már most is mindent megteszünk.
 Joona visszaadta Claudiának a borítékot, aki
szórakozottan tartotta a kezében, és azt motyogta,
hogy hazamegy, és vár a telefonnál. Aztán
megállította Joonát, és megpróbálta újra
elmagyarázni:
– Azt mondtam neki, hogy nem látom szívesen
otthon… soha nem fog felhívni.
– Veszekedtek, ez nem a világ vége, Claudia.
– De hogy mondhattam ilyet? Fel tudja fogni? –
kérdezte, és bütykeivel keményen megütötte a
homlokát. – Ki mond ilyet a saját gyerekének?
– Olyan könnyen…
Joona elhallgatott, hirtelen izzadni kezdett a háta,
és erővel megpróbálta elnyomni az emlékfoszlányt,
ami megmoccant benne.
– Nem bírom ki – mondta Claudia halkan.
Joona megfogta Claudia kezét, és azt mondta,
minden tőle telhetőt meg fog tenni.
– Vissza kell kapnia a lányát – suttogta.
Claudia bólintott, majd mindketten mentek a
maguk dolgára. Joona lesietett a Bergsgatán, és az
autójához tartva felhunyorított az égre. Napos, enyhén
párás idő volt, a fülledt levegő álmosan kavargott az
utcákon. Az előző nyáron Joona Linna felügyelő a
kórházban ült, és az anyja kezét fogta. Szokásukhoz
híven finnül beszélgettek. Joona azt mondta, amint az
anyja jobban lesz, együtt elmennek Karéliába. Az
anyja ott született, egy pici faluban, amit sok más
falutól eltérően nem égettek fel az oroszok a második
világháborúban. Az anyja azt felelte, jobban tenné, ha
azok közül utazna valakivel Karéliába, akik várnak
rá.
 Joona vásárolt egy üveg Pellegrinót az II Cafféban,
és megitta, még mielőtt beült volna a meleg autóba. A
kormány forró volt, és az ülés égette a hátát. Nem a
Rendőrfőiskolára ment, hanem vissza a Sankt
Paulsgata 3-ba, az eltűnt Penelope Fernandez
lakására. A férfira gondolt, akivel a lakásban
találkozott. A mozgása különösen gyors és pontos
volt, a kése mintha önálló életet élt volna.
A kapu körül kék-fehér műanyag szalag feszült,
rajta a „rendőrség” és a „lezárva” szavak.
Joona igazolta magát az egyenruhás rendőrnek,
majd kezet fogott vele. Párszor már találkoztak, de
soha nem dolgoztak együtt.
– Meleg napunk van – mondta Joona.
– Nem mondod – felelte a rendőr.
– Hány helyszínelő van odafent? – kérdezte a
felügyelő, és a lépcsőház felé biccentett.
– Egy tőlünk és három a nemzetbiztonságtól –
felelte vígan a rendőr. – Minél hamarabb DNS-
mintákat akarnak találni.
– Nem fognak – mondta Joona szinte csak
magának, és elindult felfelé a lépcsőn.
A harmadikon, a lakás ajtaja előtt egy idősebb
rendőr állt, Melker János. Joona a saját kiképzéséről
emlékezett rá, mint feszült, modortalan felettesre.
Akkoriban Melkernek felfelé ívelt a pályája, de egy
fájdalmas válás és az alkoholizmusa miatt apránként
visszasüllyedt a járőrök közé. Amikor meglátta
Joonát, kurtán és ingerülten üdvözölte, majd
ironikusan alázatos mozdulattal ajtót nyitott neki.
– Kösz – mondta Joona választ nem várva.
 Közvetlenül az ajtó mögött állt Tommy Kofoed, a
helyszínelés koordinátora az OGYB-től. Kofoed
görnyedten és mogorván lépdelt. Joonának csak a
mellkasáig ért. Amikor tekintetük találkozott, szinte
gyermeki örömmel elmosolyodott.
– Joona, de jó hogy látlak. Azt hittem, a
Rendőrfőiskolára mész.
– Eltévedtem.
– De jó!
– Találtok valamit? – kérdezte Joona.
– Az előszobában minden cipőnyomot
rögzítettünk.
– Igen, biztos passzolni fognak az én cipőmhöz –
mondta Joona, és kezet fogott a nyomozóval.
– És az elkövetőéhez – mondta Kofoed, és még
szélesebb mosolyra húzta a száját. – Sok szép
lenyomatot összeszedtünk. Baromi furcsa mozgása
volt, ugye?
– Igen – felelte Joona kurtán.
Az előszobában lépőkorongok hevertek a földön,
hogy a nyomok ne szennyeződjenek a rögzítésük
előtt. Egy állványon fényképezőgép állt, lencséje a
földre szegeződött. Alumíniumernyővel ellátott nagy
teljesítményű lámpa állt az egyik sarokban, a
vezetéket köréje tekerték. A helyszínelők a láthatatlan
cipőlenyomatokat súroló fénnyel keresték,
végigpásztázva a földet. Ezt követően elektrosztatikus
módszerrel leemelték a cipőlenyomatokat, és
bejelölték a tettes lépteit ki a konyhából és át az
előszobán.
Joona arra gondolt, hogy felesleges ez az
alaposság, mivel az elkövető nagy valószínűséggel
már megsemmisítette, elégette a cipőjét, kesztyűjét és
ruháját.
– Tulajdonképpen hogyan futott? – kérdezte
Kofoed, és a jelölésekre mutatott. Ott, ott… srégen
oda, és aztán rögtön ide, és közben nincs semmi.
– Kihagytatok egy cipőnyomot – mosolyogott
Joona.
– A rosseb.
– Ott – mutatta Joona.
– Hol?
– A falon.
– A franc essen bele.
Úgy hetven centire a földtől halvány cipőnyom
látszott a világosszürke tapétán. Tommy Kofoed
odaszólt egy másik helyszínelőnek, és megkérte, hogy
rögzítse a nyomot zselatinos fóliával.
– Rá lehet már lépni a földre? – kérdezte Joona.
– Csak a falra ne lépj! – horkant fel Kofoed.
 24
A tárgy
A KONYHÁBAN egy farmernadrágot és bőr
könyökvédős világosbarna blézert viselő férfi állt.
Szőke bajszát simogatva fennhangon beszélt, és a
mikrohullámú sütőre mutogatott. Joona, ahogy befelé
ment, látta, hogy egy védőmaszkot és védőkesztyűt
viselő helyszínelő betette a domborodó spray flakont
egy papírzacskóba, aminek a száját kétszer
visszahajtotta, leragasztotta, majd megjelölte a
zacskót.
– Maga Joona Linna, ugye? – kérdezte a szőke
bajszos férfi. – Ha maga tényleg olyan jó, mint sokan
állítják, át kellene jönnie hozzánk.
Kezet fogtak.
– Göran Stone, nemzetbiztonság – mondta
elégedetten a férfi.
– Maga vezeti a nyomozást?
– Igen, én… vagyis hivatalosan Saga Bauer, a
statisztika kedvéért – mondta vigyorogva.
– Találkoztam már Saga Bauerrel – mondta Joona.
– Alkalmasnak tűnik…
– Ugye? – röhögött fel Göran Stone, majd szája elé
kapta a kezét.
Joona kinézett az ablakon, a sodródó hajóra
gondolt, és megpróbálta megérteni, ki vagy milyen
bérgyilkos kaphatta feladatul a célszemély
likvidálását. Tisztában volt vele, hogy a nyomozásnak
ebben a szakaszában túlságosan korai még
végkövetkeztetéseket levonni, ugyanakkor mindig jó
hipotetikus eseménysorból kiindulni. Az egyetlen,
akit a tettes nagy valószínűséggel célba vett, Penelope
volt, gondolta Joona. És az egyetlen, akit feltehetően
nem állt szándékában megölni, az Viola, hiszen azt
nem láthatta előre, hogy ő is a hajón lesz – az ő
jelenléte szerencsétlen véletlen volt, mondta magában
Joona, miközben kiment a konyhából, és elindult a
háló felé.
Az ágy bevetve, a krémszínű ágytakaró kilapítva.
Saga Bauer a Nemzetbiztonsági Rendőrségtől egy
hordozható számítógép előtt állt, amit az
ablakpárkányra tett, és közben telefonált. Joona egy
terrorelhárító szemináriumról emlékezett rá.
Joona leült az ágyra, és ismét megpróbálta
összeszedni a gondolatait. Maga elé képzelte Violát
és Penelopet, és közéjük helyezte Björnt, Penelope
barátját. Mind nem lehettek a hajón, amikor Violát
megölték, gondolta magában. Akkor a tettes nem
követte volna el a hibát. Ha kint a tengeren szállt
volna fel a hajóra, akkor mindhármukat megöli, a
megfelelő ágyba helyezi őket, és elsüllyeszti a hajót.
A tévedés kizárja, hogy Penelope a hajón
tartózkodott. Vagyis a társaság minden bizonnyal
kikötött valahol.
Joona megint felállt, kiment a hálóból, és bement a
tévészobába. Tekintete végigsiklott a falra rögzített
tévén, a piros pokrócos kanapén, a modern asztalon,
amin egy köteg Ordfront magazin és egy Exit újság
hevert. Odament az egész falat eltakaró
könyvespolchoz, megállt, és a hajóra gondolt, meg a
jól láthatóan megrongált vezetékekre a gépházban,
amelyek néhány percen belül fényívet hoztak volna
létre, és eszébe jutott a párna bélése, amit kiszedtek
gyújtósnak, és az üzemanyag-szivattyú csöve, aminek
egy szakaszát közelebb húzták. De a hajó nem
süllyedt el. A motor feltehetően nem járt elég hosszú
ideig.
Ezek után nem lehet szó véletlenekről.
Björn lakását felgyújtották, aznap megölték Violát,
és ha a hajót nem hagyják el, felrobbant volna az
üzemanyagtartály.
Aztán a gyilkos megpróbált gázrobbanást előidézni
Penelope lakásában.
Björn lakása, hajó, Penelope lakása.
Keres valamit, ami Björn és Penelope birtokában
van. Először átkutatta Björn lakását, és amikor nem
találta, amit keresett, felgyújtotta, és a hajó után eredt,
majd amikor átkutatta a hajót, és nem talált semmit,
megpróbálta szóra bírni Violát, és amikor nem kapott
választ, elment Penelope lakására.
Joona kivett egy pár védőkesztyűt egy
kartondobozból, majd visszaállt a könyvespolc mellé,
és nézte a vékony porréteget a könyvek előtt.
Észrevette, hogy egyes gerinceknél nincs por. Úgy
vélte, ez azt jelzi, hogy ezeket a könyveket valamikor
az elmúlt hetekben levették a polcról.
– Nem akarom, hogy itt legyél – szólalt meg Saga
Bauer a háta mögött. – Ez az én ügyem.
– Mindjárt megyek, csak valamit meg kell
találnom – felelte Joona suttogva.
– Öt percet kapsz – mondta Saga.
Joona megfordult.
– Le tudnátok fotózni a könyveket?
 – Már megtörtént – felelte Saga kurtán.
– Rézsút fentről, hogy látszódjon a por – mondta
Joona szenvtelenül.
Saga megértette, mit szeretne, arcizma sem
rezdült, csak elvett egy fényképezőgépet az egyik
helyszínelőtől, odament, és lefényképezte az összes
polcot, amit elért, majd azt mondta Joonának, hogy az
öt alsó polcon megnézheti a könyveket.
Joona kihúzta Karl Marx Tőkéjét, belenézett,
lapozott, látta, hogy tele van aláhúzásokkal és
margóra írt jegyzetekkel. Bekukkantott a
könyvsorban keletkezett hézagba, de semmit nem
látott. Visszatette a könyvet. Tekintete egy Ulrike
Meinhof-életrajzra tévedt, majd egy viharvert
antológiára Nőpolitikái kulcsszövegek címmel, végül
Bertolt Brecht összegyűjtött műveire.
Alulról a második sorban hirtelen észrevett három
könyvet, amelyeket szemmel láthatóan nemrégiben
levettek a polcról.
Egyáltalán nem volt por előttük.
Az Antilopok trükkje, amiben szemtanúk
beszámolói vannak a ruandai népirtásról, Pablo
Neruda Cien sonetos de amor című verseskötete és A
svéd fajbiológia eszmetörténeti gyökerei.
Joona átlapozta egyiket a másik után, és amikor
kinyitotta A svéd fajbiológia eszmetörténeti gyökereit,
kiesett belőle egy fénykép. Felvette a földről. Fekete-
fehér fotó egy szorosan befont hajú, komoly
kislányról. Azonnal felismerte Claudia Fernandezt.
Nem lehetett több tizenöt évesnél, és megszólalásig
hasonlított a lányaira.
 De ki teszi az anyja fotóját egy fajbiológiáról szóló
könyvbe, tűnődött el, és megfordította a képet.
A hátoldalra valaki a No estés lejos de mi un solo
dia szavakat írta ceruzával.
Kétségkívül egy verssor: Ne légy tőlem távol,
egyetlen napra sem.
Joona újra kézbe vette Neruda verses kötetét,
belelapozott, és hamar megtalálta az egész
versszakot: No estés lejos de mi un solo dia, porque
cómo, porque, no sé decirlo, es largo el dia, y te
estaré esperando como en las estaciones cuando en
alguna parte se durmieron los trenes.
Itt kellett volna lennie a fotónak, Neruda
könyvében.
Ez a megfelelő helye, gondolta Joona.
De ha a gyilkos keresett valamit a könyvekben,
akkor a kép kieshetett.
Itt állt, gondolta Joona, nézte a port a polcokon,
akárcsak én, és gyorsan átlapozta a könyveket, amiket
az elmúlt hetekben levettek. Egyszer csak észrevette,
hogy egy fénykép kipottyant, felvette a földről, és
visszatette, de nem a jó könyvbe.
Joona lehunyta a szemét.
Így kellett lennie, gondolta.
A takarító a könyvekben keresett valamit.
Ha tudta, mit keres, akkor ebből az következik,
hogy a tárgy elfér egy könyv két lapja között.
De mi lehet az?
Egy levél, egy végrendelet, egy fénykép, egy
beismerő vallomás. Talán egy CD vagy egy DVD,
egy memóriakártya vagy egy SIM-kártya.
 25
A gyerek a lépcsőn
JOONA KIMENT a nappaliból, és benézett a
fürdőszobába, amit a helyszínelők éppen készültek
körbefotózni. Majd továbbment az előszobába, ki a
bejárati ajtón a lépcsőházba, és megállt a liftakna sűrű
rácsozata előtt.
A lift melletti ajtón a Nilsson név állt. Bekopogott
és várt. Kis idő után léptek hallatszottak odabentről.
A hatvanas, molett nő éppen hogy résnyire nyitotta az
ajtót, és kikukucskált.
– Tessék?
– Jó napot, Joona Linna vagyok, bűnügyi
felügyelő, és…
– De hiszen megmondtam, hogy nem láttam az
arcát – vágott közbe a nő.
– Járt már itt a rendőrség? Nem tudtam.
A nő kinyitotta az ajtót, mire a telefonasztalkán
fekvő két macska leugrott a földre, és beljebb vonult a
lakásba.
– Drakula álarcot viselt – mondta a nő
türelmetlenül, mint aki számtalanszor elmondta már
az egészet.
– Ki?
– Ki? – motyogta a nő, és bement a lakásba.
Kis idő múltán egy elsárgult újságkivágással tért
vissza.
 Joona átfutotta a húszéves cikket, ami egy szatírról
szólt, aki Drakulának öltözve molesztálta a nőket
Södermalmban.
– Odalent egy rongyot sem viselt…
– De most…
– Nem mintha odanéztem volna – tette hozzá a nő.
– De hiszen mindezt már elmondtam maguknak.
Joona ránézett és elmosolyodott.
– Igazság szerint teljesen másról akartam kérdezni.
A nőnek elkerekedett a szeme.
– És miért nem mondta rögtön?
– Az érdekelne, ismeri-e Penelope Fernandezt, a
szomszédját, aki…
– Olyan, akár egy unoka – vágott közbe a nő. –
Olyan csodálatos, kedves, aranyos, és…
Hirtelen elhallgatott, majd halkan megkérdezte:
– Meghalt?
– Miért kérdezi?
– Mert idejöttek a rendőrök, és kellemetlen
kérdéseket tettek fel – mondta.
– Penelopenek volt az elmúlt napokban szokatlan
látogatója?
– Csak mert öreg vagyok, nem leselkedem, és nem
vezetek naplót róla.
– Persze, de gondoltam, véletlenül láthatott
valamit.
– De nem láttam.
– Történt valami egyéb, ami eltért a megszokottól?
– Egyáltalán nem. Nagyon rendes és ügyes
kislány.
 Joona megköszönte az asszony segítségét, azt
mondta, esetleg visszatér még további kérdésekkel,
majd arrébb ment, hogy a nő be tudja csukni az ajtót.
Nincs több lakás a harmadikon. Elindult felfelé a
lépcsőn. Félúton a következő emelet felé, a
lépcsőházban egy gyerek üldögélt. Nyolc év körüli
kisfiúnak tűnt, rövidre vágva hordta a haját, farmert
és egy szakadt Helly Hansen-pólót viselt. Az ölében
egy műanyag szatyor, benne egy csaknem lekapart
címkéjű Ramlösa üveg, és egy fél vekni kenyér.
Joona megállt a gyerek előtt, aki félénken nézett
rá.
– Szia – mondta. – Hogy hívnak?
– Mia.
– Engem Joonának.
Észrevette, hogy a kislány karcsú nyaka maszatos
az álla alatt.
– Van pisztolyod? – kérdezte Mia.
– Miért kérdezed?
– Azt mondtad Ellának, hogy rendőr vagy.
– Így igaz, felügyelő vagyok.
– Van pisztolyod?
– Igen, van – mondta Joona színtelen hangon. –
Szeretnél megpróbálni lőni?
A gyerek elképedve nézett rá.
– Viccelsz.
– Igen – mondta mosolyogva Joona.
A gyerek felnevetett.
– Miért ülsz a lépcsőn? – kérdezte aztán Joona.
– Szeretek itt ülni, hallok mindenfélét.
Joona leült a gyerek mellé.
– Mit hallottál? – kérdezte szárazon és higgadtan.
 – Most azt, hogy rendőr vagy, és Ella hazudott
neked.
– Miről hazudott?
– Hogy szereti Penelopet – mondta Mia.
– Nem szereti?
– Macskaszart szokott tenni a postaládájába.
– Miért?
A gyerek vállat vont, és a szatyrot babrálta.
– Nem tudom.
– Te mit gondolsz Peneloperól?
– Szokott nekem köszönni.
– De nem ismered?
– Nem.
Joona körülnézett.
– Itt laksz a lépcsőházban?
A kislány elfojtott egy halvány mosolyt.
– Nem, az elsőn lakom az anyukámmal.
– De a lépcsőházban töltőd az idődet.
Mia megrántotta a vállát.
– Sokszor.
– Itt is alszol?
A kislány a Ramlösa címkét piszkálta, és kurtán
felelt:
– Néha.
– Pénteken – mondta Joona lassan kora reggel
Penelope elment itthonról. Taxit hívott.
– Totál pech – vágta rá a gyerek. – Pár
másodperccel kerülték el egymást Björnnel, pont az
után jött, hogy ő elment. Mondtam is neki, hogy
Penelope már elhúzott.
– Mire ő mit mondott?
 – Hogy nem számít, csak cl akar hozni valami
cuccot.
– Valami cuccot?
Mia bólintott.
– Meg szokta engedni, hogy kipróbáljam a
játékokat a telefonján, de most sietett, csak bement a
lakásba, és azonnal vissza is jött, bezárta az ajtót, és
leszaladt a lépcsőn.
– Láttad, hogy mit hozott magával?
– Nem.
– Mi történt ez után?
– Semmi. Háromnegyed kilenckor indultam
iskolába.
– És iskola után, este. Akkor történt valami?
Mia vállat vont.
– Anyu elment, úgyhogy otthon voltam, tésztát
ettem és tévéztem.
– És tegnap?
– Akkor is elment, úgyhogy otthon voltam.
– Akkor nem láttad, kik jöttek-mentek.
– Nem.
Joona elővette a névjegyét, és felírt egy
telefonszámot.
– Nézz ide, Mia! – mondta. – Ez itt két nagyon jó
telefonszám. Az egyik az enyém.
A nyomtatott számra mutatott a rendőrségi
emblémával ellátott kártyán.
– Hívj, ha segítségre van szükséged, ha valaki
ostobán viselkedik veled. És a másik szám, amit
ideírtam, 0200-230 230, ez a Gyerekek segélyvonala.
Ide bármikor telefonálhatsz, és arról beszélsz, amiről
akarsz.
 – Oké – suttogta Mia, és elvette a névjegykártyát.
– Ne dobd ki a kártyát, ahogy elmegyek – mondta
Joona. – Mert ha most nem is akarsz telefonálni,
egyszer majd lehet, hogy fogsz.
– Björn így tartotta a kezét, amikor eltűnt –
mondta Mia, és a hasára tette a sajátját.
– Mintha fájt volna neki?
– Igen.
 26
Egy tenyér
JOONA BEZÖRGETETT a többi ajtón is, de nem
tudott meg mást, mint hogy Penelope egy igen halk
szavú, már-már félénk szomszéd volt, aki részt vett az
éves nagytakarítási napokon, és jelen volt az éves
közgyűléseken, de nagyjából ez minden. Miután
végzett, lassan lement a lépcsőn a harmadik emeletre.
Penelope lakásának ajtaja nyitva állt. Egy
nemzetbiztonságis helyszínelő az imént szerelte le a
zárat a bejárati ajtóról, és tette be az ajtógombot egy
papírzacskóba.
Joona bement, megállt a háttérben, és követte a
törvényszéki vizsgálatot. Mindig szerette nézni,
ahogy a helyszínelők dolgoznak, ahogy módszeresen
lefényképeznek mindent, megóvják a nyomokat, és
minden munkaszakaszról részletes jegyzőkönyvet
vesznek fel. A vizsgálat előrehaladása rombolta a
tetthelyet. A helyszín fokozatosan beszennyeződött,
és egyik réteg a másik után pusztult el. A lényeg,
hogy megfelelő sorrendben tegyék tönkre a tetthelyet,
nehogy elvesszen valami bizonyíték vagy egy kulcs a
rekonstruáláshoz.
Joona tekintetével végigpásztázta Penelope
Fernandez tiszta lakását. Mit csinált itt Björn
Almskog? Ahogy Penelope eltűnt, ő megjelent. Szinte
olyan, mintha a kapu előtt bujkált volna, várva, hogy
a nő elmenjen.
 Lehet, hogy csak véletlen volt, de az is lehet, hogy
nem akart vele találkozni.
Björn beszaladt, találkozott a lépcsőn ülő
gyerekkel, nem volt ideje beszélgetni vele, elmondta,
hogy csak kihoz valamit, és mindössze egy-két percet
tartózkodott a lakásban.
Feltehetően kihozott valamit, ahogy azt a
kislánynak mondta. Talán itt felejtette a hajó kulcsát,
vagy valami mást, amit zsebre lehet vágni.
Vagy talán azért jött, hogy itt hagyjon valamit.
Talán csak meg kellett néznie valamit, szüksége volt
valami információra, megszerzett egy telefonszámot.
Joona kiment a konyhába, és körülnézett.
– Benéztetek a hűtőbe?
Kecskeszakállas fiatalember fordult felé.
– Éhes? – kérdezte erőteljes dalarnai tájszólással.
– Jó rejtekhely – felelte Joona szárazon.
– Még nem tartunk ott – mondta a férfi.
Joona visszament a nappaliba, és észrevette, hogy
Saga még mindig diktafonba beszél a szoba egyik
sarkában.
Tommy Kofoed írásvetítő fóliára ragasztott egy
szövetnyomokat őrző ragasztószalagot, majd
felnézett.
– Találtatok valami meglepőt? – kérdezte Joona.
– Meglepőt? Igen, cipőnyomot a falon…
– De mást nem?
– A fontos dolgok általában a linköpingi laborban
jönnek elő.
– Kapunk egy héten belül véleményt? – kérdezte
Joona.
 – Ha kurvára sürgetjük őket – mondta Kofoed
vállat vonva. – Épp készültem megnézni az
ajtókeretet, amit a kés eltalált, készítek egy
lenyomatot a pengéről.
– Hagyd a csudába! – dünnyögte Joona.
Kofoed ezt viccnek vette, és felnevetett, de aztán
elkomolyodott.
– Láttad a kést? Szénacél volt?
– Nem, a penge világosabb volt, talán zsugorított
wolframkarbid, van, aki azt szereti. Így az egész nem
vezet sehova.
– Mi?
– A helyszínelés – felelte Joona. – Nem fogunk
DNS-t vagy ujjlenyomatot találni, ami közelebb vinne
a tetteshez.
– Akkor mit csináljunk?
– Szerintem a tettes azért jött ide, hogy
megkeressen valamit, és megzavartuk, még mielőtt
megtalálta volna.
– Úgy érted, hogy amit keresett, még itt van? –
kérdezte Kofoed.
– Nagyon is elképzelhető – felelte Joona.
– De fogalmad sincs róla, mi lehet az?
– Elfér egy könyvben.
Joona gránitszürke tekintete egy röpke pillanatra
megpihent Kofoed barna szemén. A
nemzetbiztonságis Göran Stone a fürdőszobaajtót
fényképezte, az ajtó éleit, a keretet és a zsanérokat.
Majd leült a földre, hogy lefényképezze a fürdőszoba
fehér mennyezetét. Joona éppen ki akarta nyitni a
nappali ajtaját, hogy megkérje Görant, csináljon pár
képet az újságokról a dohányzóasztalon, amikor vaku
villant. A fény meglepte Joonát. Meg kellett állnia.
Elsötétült előtte a világ. Négy fehér pont siklott át a
vakságon, majd egy olajos csillogású, világoskék
tenyér. Joona körbepislantott, nem értette, honnan
került szeme elé a kéz.
– Göran – kiáltott át Joona erős hangon az
előszobába vezető üvegajtón. – Lőjél el egy képet!
A lakásban mindenki abbahagyta, amit csinált. A
tájszólással beszélő fiú bedugta fejét a konyhából, a
bejárati ajtónál álló férfi érdeklődéssel nézte Joonát.
Tommy Kofoed levette a védőmaszkot, és
megvakarta a nyakát. Göran Stone kérdő
arckifejezéssel ült a földön.
– Pont úgy, mint az imént – mutogatott Joona. –
Megint fotózd le a mennyezetet a fürdőszobában.
Göran Stone megrántotta a vállát, felemelte a
fényképezőgépet, és egy újabb képet készített a
fürdőszoba mennyezetéről. Villant a vaku, és Joona
érezte, ahogy a pupillája összeszűkül, és könny
csordul ki a könnycsatornájából. Lehunyta a szemét,
és még látott egy fekete négyzetet. Tudta, hogy ez az
üveg az ajtóban. A vakító fény hatására negatív kép
lett belőle.
A négyzet közepén négy fehér folt látszott, és
mellettük egy világoskék kéz tűnt elő.
Tudta, hogy jól látta.
Joona pislogott, visszanyerte a látását, majd
egyenesen az üvegajtóhoz ment. Négy
ragasztószalag-darab maradványa egy téglalapot
formázott, és mellettük egy kézlenyomat volt az
üvegen.
Tommy Kofoed odament, és Joona mellé állt.
 – Kézlenyomat – állapította meg.
– Le tudjátok szedni? – kérdezte Joona.
– Göran – mondta Kofoed. – Kéne erről egy kép.
Göran Stone felállt a földről, magában dúdolva
közelebb jött a fényképezőgépével, és megnézte a
kézlenyomatot.
– Igen, valaki itt állt, és összemaszatolta – mondta
vidáman, és készített négy képet.
Arrébb ment, majd várt, míg Tommy Kofoed a
lenyomatat cianoakriláttal kezelte, ami megkötötte a
sót és a nedvességet, majd fluoreszkáló sárga festéket
kent rá.
Göran várt pár másodpercet, és csinált két újabb
fényképet.
– Most megvagy – suttogta Kofoed a lenyomatnak,
majd kartonplaszttal óvatosan leemelte.
– Rá tudsz nézni most rögtön? – kérdezte Joona.
Tommy Kofoed kivitte magával a lenyomatot a
konyhába.
Joona ott maradt, és a négy szalagdarabkát nézte
az üvegen. Az egyik mögött egy papírlap leszakadt
sarka rejtőzik. Aki itt hagyta a lenyomatot, annak nem
volt ideje óvatosan leszedegetni a ragasztószalagokat,
így lerántotta a papírt az üvegajtóról, és az egyik
csücsök ott maradt.
Joona közelebbről is megnézte a letépett csücsköt.
Nem közönséges papír, állapította meg azonnal,
hanem fotópapír, színes képek kinyomtatására.
Tehát egy fénykép volt az üvegen. Aztán hirtelen el
kellett tüntetni onnan. Nem volt idő óvatosan leszedni
a képet, hanem valaki az ajtóhoz rohant, kezével
megtámaszkodott az üvegen, és kitépte a fotót a
szalagcsíkok alól.
– Björn – mondta Joona halkan.
Björn biztos ezért a képért jött. Nem azért fogta a
hasát, mert fájt, hanem mert egy fényképet rejtegetett
a kabátja alatt.
Joona oldalra mozdította a fejét, hogy a
visszaverődő fényben kivehesse az üvegen a
lenyomatot, a tenyér vékony vonalait.
Az ember papilláris vonalai soha nem változnak,
nem öregszenek. A DNS-sel ellentétben, az
ujjlenyomata még két egypetéjű ikernek sem egyezik
meg.
Joona gyors léptek zaját hallotta maga mögött, és
megfordult.
– Most aztán már rohadtul elegem van – üvöltötte
Saga Bauer. – Ez az én ügyem. Neked nem is volna
szabad itt lenned.
– Én csak…
– Fogd be! – vágott a szavába Saga. – Az előbb
beszéltem Petter Näslunddal. Semmi keresnivalód itt,
nincs engedélyed, hogy itt legyél.
– Tudom, mindjárt megyek – mondta Joona, és
megint az üveget nézte.
– A francba már, Joona Linna – mondta Saga
mozdulatlanul. – Nem jöhetsz ide ragasztószalagokat
piszkálni…
– Volt itt egy fénykép az üvegen – felelte Joona
higgadtan.
– Valaki lerántotta. Áthajolt a széken,
megtámaszkodott a kezével, és letépte a képet.
 Saga vonakodva nézett rá, és Joona észrevette,
hogy egy fehér heg szeli át a bal szemöldökét.
– Maximálisan képes vagyok kézben tartani ezt a
nyomozást – monda a nő összeszorított foggal.
– A lenyomat feltehetően Björn Almskogtól
származik – mondta Joona, és elindult a konyha felé.
– Nem arra, Joona.
A felügyelő nem törődött Sagával, kiment a
konyhába.
– Ez az én ügyem – kiáltotta Saga.
A helyszínelők egy kis irodát rendeztek be a
helyiség közepén. Két szék, egy asztal számítógéppel,
szkennerrel és nyomtatóval. Göran Stone összekötötte
a fényképezőgépét a számítógéppel, Tommy Kofoed
mögötte állt. Betöltötték a kézlenyomatot, és
nekiláttak, hogy elvégezzék az első ujjlenyomat-
összehasonlítást.
Saga Joona után eredt.
– Mit láttok? – kérdezte Joona, ügyet sem vetve
Sagára.
– Ne álljatok szóba Joonával! – mondta gyorsan a
nő.
Tommy Kofoed felnézett.
– Ne butáskodj, Saga! – mondta, majd
visszafordult Joonához. – Ezúttal nincs szerencsénk, a
lenyomat Björn Almskogé, Penelope fiújáé.
– Szerepel a gyanúsítottak nyilvántartásában –
mondta Göran Stone.
– Mivel gyanúsítják? – kérdezte Joona.
– Erőszakos zavargás, hivatalos személy elleni
erőszak – felelte Göran.
 – Alja népség – tréfálkozott Kofoed. – Biztos
valami tüntetésen vett részt.
– Vicces – mondta Göran Stone füstölögve. – De a
testületnél nem mindenki van elragadtatva a balosok
zavargásaitól és szabotázsakcióitól…
– A magad nevében beszélj! – szólt közbe Kofoed.
– A mentőalakulat beszél a maga nevében –
vigyorgott Göran.
– Hogy mi? – kérdezte Joona. – Hogy érted? Még
nem vagyok képben az alakulatot illetően. Mi történt?
 27
A szélsőségesek
AZ ORSZÁGOS BŰNÜLDÖZÉS vezetője, Carlos
Eliasson összerezzent, és rengeteg haltápot szórt az
akváriumba, amikor Joona Linna felrántotta az ajtót.
– Miért nem fésülik át a környéket? – kérdezte
szigorú hangon. – Két ember életéről van szó, mi meg
nem küldünk ki pár hajót.
– A vízi rendőrségnek saját hatásköre van, mint
nagyon jól tudod – felelte Carlos. – Az egész
környéket átkutatták helikopterrel, és mind
egyetértenek abban, hogy Penelope Fernandez és
Björn Almskog vagy meghaltak, vagy nem akarják,
hogy megtalálják őket… és egyik lehetőség sem
sürgeti az átfésülést.
– Van náluk valami, amire a gyilkos rá akarja tenni
a kezét, és szerintem…
– Értelmetlen találgatni… Nem tudjuk, mi történt,
Joona. A Nemzetbiztonsági Rendőrség mintha úgy
vélné, hogy a fiatalok felszívódtak, mostanra már
akár egy Amszterdamba tartó vonaton is ülhetnek…
– Hagyd ezt abba! – vágott a szavába Joona emelt
hangon.
– Nem hallgathatsz a nemzetbiztonságiakra,
amikor…
– Az ő ügyük.
– Miért? Miért az ő ügyük? Björn Almskogot
zavargással gyanúsították. Ez az égvilágon semmit
nem jelent.
 – Beszéltem Verner Zandénnal, és hamar elárulta,
hogy Penelope Fernandez kapcsolatban állt
szélsőbalos csoportosulásokkal.
– Lehet, de biztos vagyok benne, hogy ez a
gyilkosság másról szól – makacskodott Joona.
– Persze hogy! Persze hogy biztos vagy benne! –
kiáltott fel Carlos.
– Nem tudom, miről, de én egy profi bérgyilkossal
találkoztam Penelope lakásán, nem valami…
– A nemzetbiztonságiak mintha úgy vélnék, hogy
Penelope és Björn merényletre készültek.
– Hogy Penelope Fernandez terrorista lett volna? –
kérdezte Joona elképedve. – Olvastad a cikkeit?
Pacifista, és elhatárolja magát a…
– Tegnap – vágott közbe Carlos. – Tegnap a
nemzetbiztonságiak elkaptak egy Brigád tagot,
amikor épp Penelope lakásába készült behatolni.
– Azt sem tudom, mi az a Brigád.
– Militáns baloldali mozgalom… Lazán kötődnek
az Antifasiszta Akcióhoz és a Forradalmi Fronthoz,
de önállóak… Ideológiailag a Vörös Hadsereg
Frakcióhoz érzik magukat közel, és úgy akarnak
működni, mint a Mossad.
– Hát ez nem klappol – mondta Joona.
– Nem akarod, hogy klappoljon, az nem ugyanaz –
vágott vissza Carlos. – A maga idejében meglesz az
átfésülés, és fel fogják térképezni az áramlatokat,
hogy lássuk, merre sodródott a hajó, akkor
elkezdhetünk csáklyázni, és esetleg leküldünk pár
búvárt.
– Jó – suttogta Joona.
 – Csak azt kell kideríteni, miért ölték meg őket…
vagy miért és hol bujkálnak.
Joona kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, de
megtorpant, és visszafordult Carlos felé:
– Mi történt a brigádos pasassal, aki megpróbált
bejutni Penelope lakásába?
– Elengedték – felelte Carlos.
– Megtudták, mit keresett ott? – kérdezte Joona.
– Csak benézett.
– Benézett – sóhajtott Joona. – Ez minden, amit a
nemzetbiztonságiak megtudtak?
– Nem nyomozhatsz a Brigád után – mondta
Carlos váratlan aggodalommal a hangjában. –
Remélem, ezzel tisztában vagy?
Joona kiment a szobából, és a folyosón elővette a
telefonját. Hallotta, ahogy Carlos azt kiabálja, „ez
parancs” és hogy „nem kapsz engedélyt arra, hogy
beleártsd magad nemzet-biztonsági ügyekbe”. Joona
távolabb ment, előkereste Nathan Pollock számát,
megnyomta a hívás gombot, és várt.
– Pollock – felelte Nathan.
– Mit tudsz a Brigádról? – kérdezte Joona,
miközben kinyílt a liftajtó.
– A Nemzetbiztonsági Rendőrség évek óta próbál
beépülni a stockholmi, göteborgi és malmöi militáns
balos csoportokba, hogy feltérképezze őket. Nem
tudom, mennyire veszélyes a Brigád, de a
nemzetbiztonságiak mintha úgy gondolnák, hogy a
csoport fegyverrel és robbanóanyaggal is rendelkezik.
Mindenesetre a tagok közül soknak van nevelőintézeti
múltja, és ítélték már el őket erőszakos
bűncselekményért.
 A lift susogva ereszkedni kezdett.
– Úgy tudom, a nemzetbiztonságiak elkaptak
valakit Penelope Fernandez lakása előtt, aki közvetlen
kapcsolatban áll a Brigáddal.
– A neve Daniel Marklund, a legbelső körhöz
tartozik – felelte Nathan.
– Mit tudsz róla?
– Nem sokat – felelte Pollock. – Felfüggesztett
ítélet alatt van, rongálásért és jogtalan számítógépes
behatolásért.
– Mit csinált Penelopenél? – kérdezte Joona.
A lift megállt, az ajtó kinyílt.
– Nem viselt fegyvert – mondta Nathan. – Jogi
képviseletet követelt, amikor az előzetes kihallgatása
zajlott, egyáltalán nem válaszolt a kérdésekre, és még
aznap kiengedték.
– Azaz semmit nem tudunk?
– Semmit.
– Hol tudom utolérni? – kérdezte Joona.
– Lakcíme nincs – magyarázta Nathan. – A
nemzetbiztonságiak szerint a Brigád magjával él a
szervezet helyiségeiben, Zinkensdammnál.
 28
A Brigád

MIKÖZBEN JOONA LINNA nagy léptekkel

igyekezett a Rådhusparken alatti mélygarázs felé,
Disára gondolt, és hirtelen vágyódás fogta el utána.
Szerette volna megérinteni karcsú karját, érezni lágy
haja illatát. Csodásán megnyugtatta, amikor Disa a
régészeti leletekről mesélt neki, a bűncselekményhez
nem kötődő csontdarabkákról, nagyon régen élt
emberek maradványairól.
Joonának átfutott az agyán, hogy beszélnie kell
Disával, hogy már régóta túlságosan elfoglalt. Lement
a garázsba, és elhaladt a parkoló autók mellett,
amikor mozgást érzékelt az egyik betonpillér mögött.
Valaki várakozott Joona Volvója mellett. Egy ember
alakja sejlett fel egy furgon mögött. Csak az óriási
szellőzők dübörgése hallatszott.
– Ez gyorsan ment – kiáltotta Joona.
– Teleportáltam magam – felelte Pollock.
Joona megállt, lehunyta a szemét, és ujját a
halántékára szorította.
– Fáj a fejed? – kérdezte Pollock.
– Nem aludtam valami sokat.
Beültek az autóba, és becsukták az ajtókat. Joona
elfordította a slusszkulcsot, Astor Piazzolla tangója
csendült fel a hangszórókból. Pollock egy hangyányit
feljebb csavarta a hangerőt: olyan, mintha két hegedű
kerülgetné egymást.
 – Mondanom sem kell, hogy nem tőlem származik
az információ – kezdte Nathan.
– Rendben – felelte Joona.
– Az imént tudtam meg, hogy a
nemzetbiztonságiak ki akarják használni Daniel
Marklund betörését Penelopehez, és készülnek
lecsapni a csoportra.
– Még előtte beszélnem kell vele.
– Nincs sok időd – mondta Nathan.
Joona kitolatott, megfordult, és elindult a garázs
kifelé vezető felhajtóján.
– Mennyi időm van? – kérdezte Joona, és jobbra
kanyarodott a Kungsholmgatán.
– Szerintem már úton vannak.
– Mutasd meg a bejáratot a Brigádhoz, aztán
mehetsz vissza a kapitányságra, mintha mi sem
történt volna – mondta Joona.
– Mit tervezel?
– Tervezek? – kérdezte tréfálkozva Joona.
Nathan felnevetett.
– Á, a terv csak annyi, hogy kiderítsem, mit csinált
Daniel Marklund Penelope lakásán – magyarázta
Joona. – Talán tudja, mi folyik itt.
– De…
– Nem hiszem, hogy a Brigád véletlenül éppen
most akart bejutni a lakásába. A nemzetbiztonságiak
mintha meg lennének róla győződve, hogy a szélsőbal
merényletre készül, de…
– Mindig azt hiszik. Az a munkájuk, hogy azt
higgyék – mondta mosolyogva Pollock.
– Mindenesetre beszélni fogok Daniel
Marklunddal, mielőtt kiszállok ebből az ügyből.
 – De ha még sikerül is megelőznöd a
nemzetbiztonságis fiúkat, egyáltalán nem biztos, hogy
a Brigád szóba áll veled.
 29
A bevetés
SAGA BAUER harminc töltényt nyomott a
tölténytárba, majd betolta a nagy, fekete pisztolyába,
egy 45 milliméteres Glock 21-esbe.
A nemzetbiztonságiak arra készültek, hogy
lerohanják a Brigád södermalmi helyiségeit.
Saga három kollégájával együtt ült egy
mikrobuszban a Hornsgatán, az opera előtt. Mind
civil ruhát viseltek. Tizenöt perc múlva beülnek a
Nagham gyorsétterembe, és ott várják be a
rohamrendőröket.
Az elmúlt hónapokban a Nemzetbiztonsági
Rendőrség a stockholmi szélsőbalos körök
megnövekedett aktivitásról számolt be. Nem kizárt,
hogy véletlen egybeesésről van szó, de a
nemzetbiztonságiak legjobb stratégái úgy gondolták,
hogy a militáns csoportosulások zöme egyesült egy
nagyobb szabotázsakció végrehajtására. Terrorista
akcióról is adtak ki figyelmeztetést, mivel a vaxholmi
katonai raktárból robbanószerek tűntek el.
A stratégák továbbá összekapcsolták Viola
Fernandez meggyilkolását és a Penelope Fernandez
lakásában történt robbantási kísérletet a küszöbönálló
merénylettel.
A baloldal legszélén álló Brigádot tartották a
legveszélyesebb csoportosulásnak. Daniel Marklund a
Brigád magjához tartozó aktivista. Elkapták, amikor
éppen Penelope Fernandez lakásába próbált bejutni,
és a stratégák szerint akár lehetett ő is, aki rátámadt
Joona Linna felügyelőre és a helyszínelőjére.
Göran Stone mosolyogva húzta fel a nehéz
védőmellényt.
– Most aztán összeszedjük ezeket a gyáva
szemétládákat.
Anders Westlund nevetett, de nem tudta leplezni
idegességét.
– Marhára remélem, hogy ellenállnak, és akkor
egyszer és mindenkorra semlegesíthetek egy komcsit.
Saga Bauernek eszébe jutott, hogyan kapták cl
Daniel Marklundot Penelope Fernandez lakása előtt.
A főnöke, Verner Zandén úgy határozott, hogy Göran
Stone vezesse a kihallgatást. Agresszív fellépéssel
nyitott, hogy valami heves reakciót váltson ki, de
Marklund csak jogi képviseletet követelt, és az egész
kihallgatás alatt hallgatott.
A kocsiajtó kinyílt, és Roland Eriksson lépett be
egy doboz Coca Colával meg egy csomag
banánhabos csokival, és leült.
– Basszus, én lövök, ha egy fegyvert is meglátok –
mondta Roland feszülten. – Olyan baromi gyorsan
történik minden, csak lőni…
– Ahogy megbeszéltük – mondta Göran Stone. –
De ha tűzharcra kerül sor, nem szükséges csak lábra
célozni…
– Bele a szájukba! – üvöltött Roland.
– Higgadj le! – mondta Göran.
– A bátyám arca…
– Tudjuk, Roland, a francba már – vágott közbe
idegesen Anders.
 – Egy kibaszott gyújtóbombát kapott az arcába –
folytatta Roland. – Tizenegy műtét után úgy-ahogy…
– Fog ez neked menni? – szakította félbe Göran
éllel a hangjában.
– Igen, hogy a fenébe ne! – vágta rá Roland.
– Tényleg?
– Minden oké.
Roland kinézett az ablakon, és hüvelykujja
körmével gyors mozdulatokkal kapargatta egy
tubákos doboz fedelét.
Saga Bauer kinyitotta az ajtót, és beengedett egy
kis levegőt az autóba. Egyetértett azzal, hogy
megérett az idő egy bevetésre. Nincs miért várni.
Ugyanakkor szerette volna megérteni az összefüggést
Penelope Fernandezzel. Nem értette, milyen szerepet
játszik Penelope a szélsőbalosok között, és miért ölték
meg a húgát. Túl sok a tisztáznivaló. Ki kellene
hallgatnia Daniel Marklundot a bevetés előtt, a
szemébe nézni, és egyenes kérdéseket feltenni neki.
Próbálta elmagyarázni a főnökének, mondta, hogy a
rajtaütés után esetleg már nem lesz kit kihallgatni.
Még mindig az én ügyem – gondolta Saga,
miközben kiszállt az autóból, és kilépett a járdára, a
fülledt hőségbe.
– A rohamrendőrök itt, itt és itt hatolnak be –
ismételte Göran Stone, és az épületekről készült
rajzon mutogatott. Mi itt állunk, és lehet, hogy
kénytelenek leszünk bemenni a színházon keresztül…
– Hova a francba tűnt Saga Bauer? – kérdezte
Roland.
– Biztos begyulladt, és elkezdett menstruálni –
vigyorgott Anders.
 30
A fájdalom
JOONA LINNA és Nathan Pollock leparkoltak a
Hornsgatán, és egy gyors pillantást vetettek Daniel
Marklund rossz minőségű, kinyomtatott fotójára.
Kiszálltak a kocsiból, egyenesen átvágtak a forgalmas
utcán, és beléptek egy kis színház ajtaján.
A Teater Tribunalen egy olyan független
színtársulat – jövedelemfüggő jegyárakkal amely
mindenfélét színre vitt már az Oreszteiától a
Kommunista kiáltványig.
Joona és Nathan lesiettek a széles lépcsőn, és
odaértek a bárpulttal kombinált jegypénztárhoz. Egy
feketére festett hajú nő, ezüstkarikával az orrában,
rájuk mosolyogott. Mindketten barátságosan
bólintottak, de egyetlen szó nélkül elmentek mellette.
– Keresnek valakit? – kiáltott utánuk a nő, amikor
elindultak felfelé a fémlépcsőn.
– Igen – felelte Pollock szinte hangtalanul.
Egy rumlis irodába jutottak, ahol fénymásoló,
íróasztal és egy újságkivágásokkal teli faliújság volt.
A számítógép előtt egy sovány, gubancos hajú férfi
ült, meggyújtatlan cigaretta lógott a szájából.
– Szia, Richard – mondta Pollock.
– Ki maga? – kérdezte a férfi szórakozottan, majd
visszafordult a képernyő felé.
Mentek tovább a színészöltözőkbe, sminkasztal,
fürdő, szépen felakasztott ruhák.
Egy csokor rózsa állt vázában egy asztalon.
 Pollock körülnézett, majd odament egy
acélajtóhoz, amin a „Villamos hálózat” felirat állt.
– Idebent kell lennie – mondta Pollock.
– Egy színház elektromos szekrényében?
Pollock nem felelt, csak gyorsan kipattintotta a
zárat. A szűkös helyiségben villanyórát,
biztosítószekrényt és rengeteg kartondobozt láttak. A
mennyezeti lámpa nem működött, de Joona átmászott
a dobozokon, rátaposott néhány régi ruhákkal teli
papírzacskóra, és újabb ajtót talált a felakasztott
hosszabbító kábelek mögött. Kinyitotta az ajtót, és
egy csupasz betonfalú átjáróba jutott. Nathan Pollock
utána indult. Rossz, oxigénszegény levegő volt
odabent. Szemét és nedves föld szaga érződött. A
távolból zene hallatszott, nehezen kivehető back beat.
A földön egy röplap hevert, rajta a marxista
gerillavezér, Che Guevara, akinek égő kanóc állt ki a
fejéből.
– A Brigád pár éve itt rejtőzik – mondta Pollock
halkan.
– Hoznom kellett volna egy kis rágcsát.
– Ígérd meg, hogy óvatos leszel.
– Csak attól félek, hogy Daniel Marklund nem lesz
itt.
– Itt lesz, szinte mindig itt van.
– Kösz a segítséget, Nathan.
– Talán mégis jobb, ha veled jövök? – kérdezte
Pollock.
– Csak néhány perced van, és amikor a
nemzetbiztonságiak megrohanják az épületet,
veszélyessé válhat a helyzet.
 Joona szürke szeme elkeskenyedett, de lágy
hangon felelt.
– Csak benézek.
Nathan visszament a színházba, köhögött, amikor
eltűnt, és becsukta maga mögött az ajtót. Joona egy
másodpercig mozdulatlanul állt, egyedül volt az üres
átjáróban, majd előhúzta a pisztolyát, ellenőrizte,
hogy tele van-e a tár, és visszatette a pisztolytáskába.
Elindult a folyosó végén lévő acélajtó felé. Az ajtó
zárva volt, és beletelt néhány értékes másod-, percbe,
mire felpattintotta a zárat.
Az ajtó kék festékébe valaki nagyon kis betűkkel
belevéste a „Brigád” szót. Az egész felirat nem volt
hosszabb két centinél.
Joona lenyomta a kilincset, óvatosan kinyitotta az
ajtót. Hangos, fülsértő zene fogadta.
Olyan volt, mint a Machine Gun című Jimi
Hendrix-szám elektromos feldolgozásban. A zene
minden más hangot elfojtott, a gitár álomszerűén
hajladozó ütemre visított.
Joona becsukta maga mögött az ajtót, és
futólépésben bement egy lomokkal teli helyiségbe. A
könyvek és régi újságok kupacai a plafonig értek.
Csaknem vaksötét volt, de Joona rájött, hogy a
kupacok egy útrendszert alkotnak a szobában, egy
labirintust, ami újabb ajtókhoz vezet.
Gyorsan haladt a csapásokon, sápadt fényudvarba
érkezett, ment tovább, az út elágazott, és ő jobbra
indult, de aztán gyorsan megfordult.
Mintha látott volna valamit, egy hirtelen
mozdulatot.
Egy tovatűnő árnyat a szeme sarkában.
 Nem volt biztos benne.
Joona előrement, de a sarkon megállt, és
megpróbált körülnézni. Csupasz izzó lengett a
vezetékén a mennyezetről. A zenén egyszer csak
üvöltés szűrődött át, egy ember sikoltott a hangot
tompító falakon túl. A felügyelő megállt, kicsit
visszament, és benézett egy szűk átjáróba, ahol egy
kupac magazin leborult oldalról, és a földön hevert.
Joonának megfájdult a feje, arra gondolt, hogy
ennie kellene, hoznia kellett volna magával valamit,
pár kocka étcsoki is elég lenne.
Egyenesen átgyalogolt a leborult újságokon, és egy
csigalépcsőhöz jutott, ami az alsó szintre vezetett.
Édeskés füstszagot érzett. Erősen kapaszkodott a
korlátba, igyekezett minél gyorsabban leosonni, de
hallotta, hogy a fémlépcső mégis megnyikordul. A
legalsó lépcsőfokon megállt egy fekete
bársonyfüggöny előtt, és kezét a pisztolytáskájára
tette.
A zene itt halkabban szólt.
A függöny résén át vörös fény szűrődött át,
kannabisz és izzadság erős szagának kíséretében.
Joona megpróbált belesni, de a látószöge igencsak
csekély volt. Egy műanyag bohóc állt a sarokban, az
orra helyén vörös villanykörte. Joona habozott
néhány másodpercig, majd a fekete
bársonyfüggönyön át belépett a szobába. Ereiben
dobolt a vér, és a fejfájása felerősödött, miközben
tekintetét végigjáratta a helyiségen. A csiszolt
betonpadlón egy kétcsövű sörétes puska és egy nyitott
lőszeres doboz hevert. Nehéz, tömör ólomgolyók,
amik nagy sebeket ejtenek. Meztelen férfi ült egy
irodai széken. Lehunyt szemmel cigarettázott. Nem
Daniel Marklund, állapította meg Joona. Egy fedetlen
keblű szőke nő a falnak támaszkodva ült egy
matracon, a csípőjén katonai pokróc. Tekintete
találkozott Joonáéval, puszit dobott neki, és nem
zavartatva magát ivott egy korty sört egy dobozból.
Újabb üvöltés hallatszott az egyetlen ajtónyílás
felől.
Joona nem vette le róluk a szemét, miközben
felemelte a sörétes puskát, a csövét a föld felé
irányította, és rálépett, hogy elgörbüljön.
A nő letette a sörösdobozt, majd szórakozottan
megvakarta a hónalját.
Joona óvatosan letette a puskát, átvágott a szobán,
el a nő és a matrac mellett, be egy átjáróba, amelynek
alacsony mennyezetét sárga üveggyapot és pókháló
fedte. Sűrű szivarfüst hatotta át a levegőt. Erős
lámpafény esett Joonára, kezével megpróbált
védőernyőt formálni. Az átjáró végén széles, ipari
műanyag lamellák lógtak. Joonát elvakította a fény,
és nem látta igazán, mi zajlik ott. Csak mozdulatokat
sejtett, és egy rettegő, szorongó emberi hang
visszhangjait hallotta. Hirtelen valaki a közvetlen
közelben hangosan fel-üvöltött. Az üvöltés a torok
mélyéről szakadt fel, és gyors lihegés követte. Joona
gyorsan közelebb lopózott, elhaladt a vakító lámpa
mellett, és egyszer csak belátott a vastag műanyag
mögötti szobába.
A helyiségben vastagon szállt a füst, lassú fátylak
lebegtek a mozdulatlan levegőben.
Egy alacsony, izmos, símaszkot, fekete farmert és
barna pólót viselő nő állt egy alsógatyás, zoknis férfi
előtt. A férfi feje kopaszra volt borotválva, és tetovált
szavak álltak a homlokán: „fehér hatalom”. A nyelvét
már elharapta. Vér csörgött le az állán, a nyakán és a
nagy hasán.
– Kérem – suttogta a fejét rázva.
Joona látta a füstölgő szivart, amit a nő a combja
mellé leeresztett kezében tartott. Hirtelen odalépett a
férfihoz, és a szivar izzó végét a homlokán lévő
tetoválásba nyomta, mire a pasas felüvöltött.
Reszketett a nagy hasa és a lelógó melle. Bevizelt,
sötét folt terjedt a kék alsónadrágon, és a vizelet
lecsorgott a csupasz lábán.
Joona időközben előhúzta a pisztolyát, egyre
közeledett a vastag védőműanyag réséhez, és közben
próbálta megállapítani, vannak-e még mások is a
szobában. Nem látott senki mást, és kiáltásra nyitotta
a száját, de hirtelen azt látta, hogy a pisztolya a földre
pottyan.
Megcsörrent a csupasz betonon, majd
megállapodott a műanyag függöny mellett. Joona
kérdően nézett a saját kezére, látta, hogy remeg, és a
következő másodpercben nagy fájdalmat érzett. Nem
látott, és nehézkes, szaggatott mozgást érzékelt a
homloka mögött. Nem tudta megállni, hogy fel ne
nyögjön, és kénytelen volt egy kézzel a falnak
támaszkodni. Érezte, hogy hamarosan elveszíti az
eszméletét, ugyanakkor hallotta az emberek hangját a
műanyag mögül.
– A picsába már ezzel – üvöltött a szivaros nő. –
Csak azt mondd meg, mi a szart csináltál?
– Nem emlékszem – sírt a neonáci.
– Mit csináltál?
 – Szemétkedtem egy sráccal.
– Pontosabban!
– Kiégettem a szemét.
– Egy cigivel – mondta a nő. – Egy tízéves
srácnak…
– Igen, de…
– Miért? Mit csinált?
– Követtük a zsinagógától egészen a…
Joona észre sem vette, hogy letépett egy súlyos
poroltót a falról. Elveszítette az időérzékét. Minden
köddé vált körülötte. Nem létezett más, mint a
fájdalom a fejében, és az elviselhetetlen csengés a
fülében.
 31
Az üzenet

JOONA A FALNAK DŐLVE pislogott, hogy

visszanyerje a látását, aztán észrevette, hogy valaki
áll előtte. A szobából jöhetett utána, ahol a meztelen
fiatalokkal találkozott. Egy kéz érintését érezte a
hátán, és a fájdalom fekete fátylán át egy arc sejlett
fel előtte.
– Mi történt? – kérdezte Saga Bauer halkan. –
Megsebesültél?
Joona megpróbálta megrázni a fejét, de ahhoz túl
erős fájdalom gyötörte, hogy beszélni tudjon. Mintha
egy kampót döftek volna át a bőrén, a koponyáján, az
agykérgén és a lassan áramló agyvizén.
Joona letérdelt.
– Ki kell jutnod innen – mondta Saga.
Érezte, hogy Saga megpaskolja az arcát, de nem
bírt megszólalni. Egész testét gyöngyöző veríték
borította el, érezte, ahogy az izzadság lecsorog a
hónalján, a tarkóján és a hátán, érezte az izzadságot
az arcán, a haja tövében és a homlokán.
Saga kotorászni kezdett Joona ruháiban, arra
gondolt, hogy talán epilepsziás rohama van, és valami
gyógyszert keresett a zsebeiben. Joona ködön át látta,
ahogy Saga kiveszi a tárcáját, és keresi az
epilepsziások jelképét, a jelet a kis gyertyalánggal.
Egy idő után alábbhagyott a fájdalom, Joona
megnyalta az ajkát, és felnézett. Az állkapcsa
keményen megfeszült, és egész teste sajgott a
fejgörcstől.
– Még nem jöhettek – suttogta. – Még kell…
– Mi a fene történt?
– Semmi – felelte Joona, és felvette pisztolyát a
földről.
Felállt, és amilyen gyorsan csak tudott, elment a
lógó műanyag lamellák mellett, be a szobába. Üres
volt. Vészkijáratot jelző fény égett a szemközti falon.
Saga utánament, és kérdőn nézett rá. Joona kinyitotta
a vészkijáratot, és látta, hogy néhány meredek
lépcsőfok vezet fel egy utcára nyíló acélajtóhoz.
– Perkele – dünnyögte.
– Beszélj már! – mondta Saga dühösen.
Joona soha nem nézett szembe a betegsége valódi
okával, nem volt hajlandó az oly sok éve történt
esetre gondolni, amitől az agya néha fájdalmasan
lüktetni kezdett, és egy-két percre majdnem teljesen
kiütötte. Az orvosa szerint a fizikai eredetű migrén
extrém formájáról volt szó.
Egyedül a preventív epilepszia gyógyszer, a
Topiramat bizonyult hatásosnak. Joona igazság
szerint folyamatos gyógyszerezésre szorult, de amikor
a munkájában tiszta elmére volt szüksége, nem szedte
a gyógyszert, mert az fáradékony-nyá tette. Tudta jól,
hogy ez hazardírozás, mert bár többnyire hetekig
nincs fejgörcse orvosság nélkül, egy roham akár
néhány nap kihagyás után is kiütheti, mint ezúttal is.
– Egy srácot kínoztak, szerintem neonáci volt,
de…
– Kínoztak?
 – Igen, szivarral – felelte Joona, és elindult
visszafelé az átjárón.
– Mi történt?
– Nem tudtam…
– De kérlek – vágott a szavába összeszedetten
Saga. –Talán nem kéne, mármint… operatív munkát
végezned, ha beteg vagy.
Saga végigsimított az arcán.
– A kurva életbe! – suttogta.
Joona ment tovább a bohóclámpás szobába, és
hallotta, hogy Saga a nyomában van.
– Mi a fenét csinálsz itt egyáltalán? – kérdezte a
férfi háta mögött. – A nemzetbiztonságiak
rohamrendőrei bármelyik percben itt lehetnek. Ha
meglátják, hogy fegyvert viselsz, tüzet nyitnak, te is
tudod, sötét lesz, könnygáz lesz, és…
– Beszélnem kell Daniel Marklunddal – vágott
közbe Joona.
– Nem is szabadna tudnod róla – mondta Saga, és
vele tartott felfelé a csigalépcsőn. – Ki beszélt neked
erről?
Joona elindult az egyik úton, de megállt, amikor
észrevette, hogy Saga int neki, és egy másik irányba
mutat. Joona elindult utána, látta, hogy a nő futni
kezd. Előhúzta a pisztolyát, befordult egy sarkon, és
hallotta, hogy Saga kiált valamit.
Saga időközben megállt egy ajtónyílásban, amely
mögött egy szoba volt öt számítógéppel. Az egyik
sarokban szakállas, piszkos hajú, fiatal férfi állt.
Daniel Marklund. Nedves ajka idegesen rángatózott.
A kezében orosz túlélő kést tartott.
 – Rendőrök vagyunk, és kérjük, hogy tegye le a
kést – mondta Saga nyugodt hangon, és felmutatta az
igazolványát.
A fiatal férfi megrázta a fejét, és maga előtt
hadonászott a késsel a levegőben, különböző
szögekbe fordítva a pengét.
– Csak beszélnünk kell magával – mondta Joona,
és visszatette pisztolyát a pisztolytáskába.
– Akkor beszéljenek! – mondta Daniel feszült
hangon.
Joona odalépett hozzá, és az ideges szempárba
nézett.
Nem vett tudomást a felé bökő késről, a kifent
hegyről és a pengéről, ami feléje tartva átszelte a
levegőt.
– Daniel, nem nagyon megy ez magának – mondta
Joona mosolyogva.
Egyértelműen érezte a fegyverzsír szagát a
csillogó pengén. Daniel Marklund gyorsabban
körözött a túlélő késsel, és összpontosított:
– Nemcsak a finnek jók a… – válaszolt.
Joona gyors támadásba lendült, elkapta a fiatal
férfi csuklóját, egyetlen lágy mozdulattal kicsavarta
kezéből a kést, és letette az íróasztalra.
Mindenki elhallgatott, egymásra néztek, majd
Daniel Marklund megrántotta a vállát.
– Főleg az informatikával foglalkozom – mondta
elnézést kérő hangon.
– Hamarosan megzavarnak minket – mondta
Joona. – Csak azt mesélje el, mit csinált Penelope
Fernandez lakásán.
– Benéztem.
 – Daniel – mondta Joona vészjóslóan. – Ezért a
késes mókáért garantáltan börtönbüntetés jár, de
fontosabb dolgom is van, mint hogy magát bevigyem,
ezért adok magának egy lehetőséget, hogy spóroljon
nekem egy kis időt.
– Penelope tagja a Brigádnak? – kérdezte Saga
gyorsan.
– Penelope Fernandez? – kérdezte Daniel
Marklund mosolyogva. – Kifejezetten ellenünk van.
– Akkor mi dolguk van vele? – kérdezte Joona.
– Hogy érti azt, hogy maguk ellen van? – kérdezte
Saga. – Hatalmi harc van a…
– A nemzetbiztonságiak ennyire nincsenek
képben? – kérdezte Daniel fáradt mosollyal. –
Penelope Fernandez végletesen pacifista,
meggyőződéses demokrata. Úgyhogy nem tetszenek
neki a mi módszereink… de mi kedveljük őt.
Daniel leült egy székre két számítógép elé.
– Kedvelik?
– Tiszteljük őt – mondta.
– Miért? – kérdezte Saga meglepetten. – Miért
pont…
– Nem is tudják, milyen közutálatnak örvend…
mármint, kezdjék azzal, hogy megguglizzák a nevét,
nagyon brutál dolgokat írnak róla… És most aztán
páran túllőttek a célon.
– Hogy érti azt, hogy túllőttek a célon?
Daniel elcsigázott tekintettel nézte őket.
– Azt ugye tudják, hogy eltűnt?
– Igen – felelte Saga.
– Jó – mondta Dániel. – Az jó, de valamiért nem
igazán hiszek benne, hogy a rendőrség megfeszül
Penelope keresése közben. Ezért néztem be hozzá,
meg akartam nézni a számítógépét, hogy kiderítsem,
ki áll az egész mögött. Szóval, a Svéd Ellenállási
Mozgalom áprilisban nem hivatalos közleményt
küldött ki… amelyben arra buzdították a tagokat,
hogy rabolják el Penelope Fernandezt, a komcsi
ribancot, és tegyék meg szexrabszolgának az egész
mozgalom számára. De ezt nézzék…
Daniel Marklund kopácsolni kezdett az egyik
számítógép billentyűzetén, majd a képernyőt Joona
felé fordította.
– Ez az Árja Testvériségtől van – mondta.
Joona gyorsan átsiklott tekintetével a rettenetesen
vulgáris csevegésen árja fütyikről és Penelope
kinyírásának módjáról.
– Csakhogy ezeknek a csoportoknak semmi közük
nincs Penelope eltűnéséhez – mondta Joona.
– Nincs? Akkor kinek van? Az Északi
Szövetségnek? –kérdezte Daniel zaklatottan. –
Mondja már! Még nem késő!
– Hogy érti, hogy még nem késő? – kérdezte
Joona.
– Hát általában az van, hogy mindig már túl későn
reagál az ember… de én elcsíptem egy üzenetet, amit
az anyja rögzítőjére mondott. Szóval, baromi
sürgősnek tűnt a dolog, de még nem volt túl késő,
muszáj volt belenéznem a számítógépébe, és…
– Elcsípte? – vágott a szavába Joona.
– Tegnap reggel megpróbálta felhívni az anyját –
felelte a fiatal férfi; és idegesen megvakargatta koszos
haját.
– Penelope?
 – Igen.
– Mit mondott? – kérdezte Saga.
– Nem csak a Nemzetbiztonsági Rendőrség képes
lehallgatni a telefonokat – mondta Daniel ferde
mosollyal.
– Mit mondott Penelope? – ismételte meg a
kérdést Joona emelt hangon.
– Hogy üldözik – felelte Daniel Marklund
összeszorított fogakkal.
– Pontosan mit mondott? – kérdezte Joona.
Daniel röpke pillantást vetett Saga Bauerre, majd
megkérdezte:
– Mennyi időnk van, míg megrohannak minket?
Saga az órájára nézett:
– Három-négy perc – válaszolta.
– Akkor még van idejük meghallgatni – mondta
Daniel Marklund. Beütött pár gyors parancsot a másik
számítógépbe, majd megszólalt egy hang.
Sistergés szólt a hangszóróból, kattanás követte,
majd megszólalt Claudia Fernandez
üzenetrögzítőjének bejelentkező szövege. Három
rövid sípszó után erőteljes recsegés hallatszott a rossz
vétel miatt. Valahol messze a zaj alól gyér emberi
hang szűrődött át. Egy nő beszélt, de a szavakat
lehetetlen volt kihámozni. Néhány másodperccel
később egy féríihang azt mondta, „Menjen dolgozni”
majd kattanás és csend.
– Bocs – motyogta Dániel. – Alkalmaznom kell
pár szűrőt.
– Megy az idő – dünnyögte Saga.
Daniel kattintgatni kezdett, elmozdított egy
csuszkát, nézte az egymást keresztező
hanghullámokat, megváltoztatott pár számot, aztán
újra lejátszotta a hangfelvételt.
Claudia rögzítőjét érted el – most nem tudom
felvenni, de ha hagysz üzenetet, amint tudlak,
visszahívlak.
A három sípszó másképp szólt, és az azt követő
recsegés ezúttal halk, fémes csilingelésre
emlékeztetett.
Egyszer csak tisztán és érthetően felcsendült
Penelope Fernandez hangja:
– Anyu, segítségre van szükségem, üldöz egy…
– Menjen dolgozni! – mondta egy férfi, majd
minden elnémult.
 32
Derekas rendőri munka

SAGA BAUER gyors pillantást vetett az órájára,

és azt mondta, indulniuk kell. Daniel Marklund
tréfálkozva motyogott valamit arról, hogy nem hagyja
el a barikádot, de a tekintete igencsak riadtnak tűnt.
– Nagyon keményen fogunk lecsapni magukra.
Tegye el a kést, ne tanúsítson ellenállást, azonnal adja
meg magát, semmi hirtelen mozdulat – mondta Saga
gyorsan, mielőtt Joonával elhagyták a pici irodát.
Daniel Marklund ült tovább az irodai széken, a két
rendőr után nézett, majd fogta a túlélő kést, és
bedobta a papírkosárba.
Joona és Saga elhagyták a Brigád
főhadiszállásának útvesztőit, és kijutottak a
Hornsgatára. Saga csatlakozott Göran Stone civil
ruhás csoportjához, akik a Nagham gyorsétteremben
csendben sült krumplit eszegettek. Tekintetük üres és
kifejezéstelen volt, várták a parancsot az operatív
vezetéstől.
Két perccel később tizenöt erősen felfegyverzett
rohamrendőr tört elő négy fekete furgonból. Az
egység az összes ajtót felfeszítette, és máris könnygáz
terjedt szét a szobákban. Öt fiatalt találtak odabent,
fejre tett kézzel ültek a földön. Daniel Marklund is
köztük volt. Az utcára vezették őket, a fiatalok
köhögtek, kezük műanyag bilincsben a hátuk mögött.
 A Nemzetbiztonsági Rendőrség által elkobzott
fegyverek valójában a Brigád alacsony harci erejéről
tanúskodtak. Egy Colt márkájú régi katonai pisztoly,
egy vadászpuska, egy elgörbült sörétes puska, egy
karton lövedék, négy kés és két dobócsillag.

*
Joona a déli parton gurult az autójával, elővette a
telefonját, beütötte az Országos Bűnüldözés
parancsnokának a számát. Két kicsöngés után Carlos
egy tollal megnyomta a kihangosító gombot:
– Hogy tetszik a Rendőrfőiskola, Joona?
– Nem ott vagyok.
– Tudom, mivel…
– Penelope Fernandez él – vágott a szavába Joona.
– Üldözik, és életét mentve menekül.
– Ki mondja ezt?
– Felmondott egy üzenetet az anyja rögzítőjére.
Csend volt a vonalban, majd Carlos levegőt vett.
– Rendben, él, remek… Mit tudunk még? Él, de…
– Tudjuk, hogy harminc órával ezelőtt, amikor
telefonált, még élt – mondta Joona. – És hogy valaki
üldözi.
– Ki üldözi?
– Azt már nem tudta elmondani, de… ha ugyanaz,
akivel én találkoztam, akkor borzasztóan sürget az
idő.
– Szerinted bérgyilkosról van szó?
– Abban biztos vagyok, hogy aki megtámadott
engem és Erixont, az egy profi, egy takarító, egy
grob.
– Grob?
 – Szerbül sírt jelent. Drágák, alapvetően egyedül
dolgoznak, de elvégzik, amire felbérlik őket.
– Nagyon valószínűtlenül hangzik.
– Igazam van – felelte Joona összeszorított
fogakkal.
– Mindig ezt mondod, de ha tényleg bérgyilkos
van a dologban, akkor Penelope nem tudott volna
ennyi ideig életben maradni… majdnem két nap telt
el – mondta Carlos.
– Ha él, akkor az azért van, mert a takarító mást
rangsorolt előre.
– Még mindig azt gondolod, hogy keres valamit?
– Igen – felelte Joona.
– Mit?
– Nem tudom biztosan, talán egy fényképet…
– Miért gondolod?
– Jelenleg nincs jobb elméletem…
Joona gyorsan beszámolt a könyvekről, amiket
levettek a polcról, a képről a verssorral, Björn
villámlátogatásáról, a hasára szorított kezéről, a
lenyomatról az ajtó üvegén, a ragasztószalag
darabkákról és a fénykép csücskéről.
– Szerinted a gyilkos azt a fényképet kereste, amit
Björn már elvitt?
– Szerintem először átkutatta Björn lakását, és
amikor nem találta meg, amit keresett, benzint locsolt
ki, és a szomszéd vasalóját maximumra állította. A
tűzoltóságot 11.05-kor riasztották, és mire meg tudták
fékezni a tüzet, az egész emelet kiégett.
– Ugyanaznap este megöli Violát.
– Feltehetően abból indult ki, hogy Björn magával
vitte a fényképet a hajóra, így követte őket, felment a
fedélzetre, vízbe fojtotta Violát, átkutatta a hajót, és
azt tervezte, hogy elsüllyeszti, de valamiért
meggondolta magát, elhagyta a szigeteket, visszajött
Stockholmba, és elkezdte átkutatni Penelope
lakását…
– De szerinted nem találta meg a fényképet? –
kérdezte Carlos.
– Vagy Björnnél van, vagy eldugta valahol, egy
barát lakásán, egy széfben, bárhol.
Mindketten hallgattak. Joona hallotta Carlos
fújtatását.
– De ha mi találjuk meg előbb a fényképet –
mondta Carlos eltűnődve –, akkor ennek az egésznek
minden bizonnyal véget vethetünk.
– Igen – felelte Joona.
– Szóval… ha már láttuk a képet, ha a rendőrség
már látta a fotót, akkor aligha titok már, aligha
érdemes ölni érte.
– Remélem, ennyire egyszerű.
– Joona, nem… nem vehetem el az ügyet Pettertől,
de én csak annyit tudok…
– Hogy megyek a Rendőrfőiskolára előadni –
vágott a szavába Joona.
– Nekem nem kell másról tudnom – nevetett
Carlos.
Kungsholmenbe visszafelé Joona lehallgatta a
mobil hangpostáját. Kapott pár üzenetet Erixontól. Az
elsőn a kollégája nyugodtan azt magyarázta, hogy a
kórházból is tud dolgozni, harminc perccel később azt
kérte, hogy vonják be őt is a munkába, és újabb
huszonhét perccel később azt üvöltötte, hogy
bedilizik a tétlenségtől. Joona felhívta, két csörgés
után megszólalt Erixon fáradt, dünnyögő hangja.
– Hukk…
– Elkéstem? – kérdezte Joona. – Már bediliztél?
Erixon csak csuklott válaszképpen.
– Nem tudom, mennyire vagy képben – kezdte
Joona –, de sürgősen tovább kell lépnünk. Penelope
Fernandez tegnap reggel üzenetet hagyott az anyja
rögzítőjén.
– Tegnap? – ismételte Erixon éberen.
– Azt mondta, üldözik.
– Ide tartasz? – kérdezte Erixon.
Joona hallotta Erixon izgatott fújtatását, miközben
ő elmondta, hogy Penelope és Björn nem aludtak
együtt péntekre virradó éjjel. Penelopet taxi vitte el
6.40-kor, a tévébe ment, ahol egy vitában vett részt.
Csupán egy-két perccel azt követően, hogy a taxi
elhagyta az utcát, Björn bement a lakásba. Joona
mesélt Erixonnak a kéznyomról az üvegajtón, a
szalagdarabkákról meg a letépett csücsökről, és
elmagyarázta, a maga részéről biztosra veszi, hogy
Björn megvárta, amíg Penelope elmegy otthonról,
mert a tudta nélkül akarta elhozni a fényképet,
amilyen gyorsan csak lehet.
– És szerintem a támadónk egy takarító, és épp a
képet kereste, amikor megleptük – folytatta Joona.
– Lehet – suttogta Erixon.
– Csak el akart tűnni a lakásból, nem volt fontos a
számára, hogy megöljön minket – mondta Joona.
– Mert akkor halottak lennénk – felelte Erixon.
Recsegés hallatszott a telefonban, és Erixon valakit
arra kért, hogy hagyja őt békén. Joona egy női hangot
hallott, amint azt ismételgeti, hogy itt az ideje a
gyógytornának, miközben Erixon azt sziszegi neki,
hogy ez egy magánbeszélgetés.
– Egy következtetést levonhatunk: a takarító nem
találta meg a fényképet – folytatta Joona. – Mert ha
megtalálta volna a hajón, akkor nem kereste volna
Penelope lakásán.
– És ott sem volt, hiszen Björn már elvitte.
– Szerintem a lakás felrobbantására tett kísérlet
arra utal, hogy a gyilkos nem megszerezni akarja a
fényképet, csak megsemmisíteni.
– De miért volt Penelope Fernandez nappalijának
ajtajára ragasztva, ha olyan baromi fontos? – kérdezte
Erixon.
– El tudok képzelni pár okot – mondta Joona. – A
leghihetőbb, hogy Björn és Penelope lefényképeztek
valamit, de maguk sem fogták fel a jelentőségét.
– Hogyne, hogyne – mondta Erixon buzgón.
– Számukra az a fénykép nem olyan, amit
rejtegetni kell, nem olyan, amiért gyilkolni érdemes.
– De Björn hirtelen másképp látja.
– Talán megtudott valamit, rájött, hogy veszélyes,
és azért vitte el – mondta Joona. – Sok mindent nem
tudunk még, és csak egyetlen módon kaphatunk
válaszokat. Derekas rendőri munka által.
– Pontosan – mondta Erixon szinte kiáltva.
– Meg tudod szerezni az elmúlt hetek összes
telefonbeszélgetését, sms-ét, számlakivonatát és a
többi? Számlák, buszjegyek, találkozók,
tevékenységek, munkaidők…
– Hogy a fenébe ne.
– Bár nem is, felejtsd el, hogy megkértelek.
 – Mi? Hogyhogy felejtsem el?
– Gyógytorna – mondta Joona mosolyogva. –
Menned kell gyógytornára.
– Ugratsz? – kérdezte Erixon elfojtva
felháborodását. – Gyógytorna? Az meg mi a franc?
Jól palástolt munkaiszony?
– De ki kell pihenned magad – ugratta Joona. –
Van egy másik helyszínelő, aki…
– Készülök megzakkanni az egy helyben üléstől.
– Hat órája vagy betegállományban.
– A falat kaparom – panaszkodott Erixon.
 33
Átfésülés

JOONA KELETNEK INDULT, Gustavberg felé.

Egy fehér kutya ült teljesen mozdulatlanul az út
szélén, és közönyösen nézte az autót. Joona arra
gondolt, felhívhatná Disát, de aztán mégis Anja
számát kereste elő.
– Claudia Fernandez címére van szükségem.
– Mariagata 5 – vágta rá Anja azonnal. – Nem
messze a régi porcelángyártól.
– Kösz.
Anja még a vonalban maradt.
– Várok – mondta tétova hanglejtéssel.
– Mire vársz? – kérdezte Joona barátságosan.
– Hogy azt mondd, el kéne utaznunk Ábóba a Silja
Galaxyval, és kiveszünk egy vízparti házikót
fafűtéses szaunával.
– Jól hangzik – mondta Joona lassan.
Nyári szürkeség ült a párás és nagyon fülledt
levegőn, amikor leparkolt Claudia Fernandez háza
előtt. Joona kiszállt az autóból, érezte a puszpáng és a
ribizlibokrok kesernyés illatát, és egy pillanatra
megdermedt, egy emlék megbabonázta. Az arc, ami
felrémlett előtte, lassan köddé foszlott, amikor
megnyomta a csengőt az ajtó mellett. Egy barkácsolt
névtáblán gyerekes betűkkel a Fernandez szó állt
beégetve.
A csengő dallamosan szólt a házban. Joona vár.
Egy kis idő múltán lassú léptek zaját hallotta.
 Claudia aggódó arccal nyitott ajtót. Amikor
meglátta Joonát, hátrálni kezdett az előszobában.
Levert egy kabátot a fogasról, és az a földre pottyant.
– Nem – suttogta. – Pennyt nem…
– Claudia, semmi gond – mondta gyorsan Joona.
Claudia nem tudott megállni a lábán, lecsusszant a
földre a cipők közé, a felakasztott ruhák alá, és úgy
lihegett, mint egy megrémült állat.
– Mi történt? – kérdezte riadt hangon.
– Szinte semmit nem tudunk… de tegnap reggel
Penelope megpróbálta felhívni magát.
– Él.
– Igen, él – felelte Joona.
– Hála a jó istennek – suttogta. – Hála a jó…
– Elkaptunk egy üzenetet a rögzítőjén.
– Az én… Nem. – mondta Claudia, és felállt.
– Annyira zajos a felvétel, hogy csak különleges
felszereléssel hallható a lánya hangja – magyarázta
Joona.
– Egyetlen… egy férfi mondja nekem, hogy
menjek dolgozni.
– Igen, az az – mondta Joona. – Előtte Penelope
beszél, de nem hallatszik…
– És mit mond?
– Azt mondja, segítségre szorul. A vízi rendőrség
készül átfésülni a környéket.
– De nyomozzák le a telefont, biztos lehet…
– Claudia – mondta Joona nyugodtan. – Fel kell
tennem pár kérdést magának.
– Milyen kérdéseket?
– Leülhetünk?
Átmentek az előszobán, be a konyhába.
 – Joona Linna, kérdezhetek magától valamit?
– Kérdezzen csak, de nem tudom, hogy tudok-e rá
felelni. Claudia Fernandez kávéscsészét vett elő. A
keze enyhén remegett. Leült Joonával szemben, majd
nézte egy darabig.
– Magának van családja, ugye? – kérdezte.
Csend telepszik a világos, sárga konyhára.
– Emlékszik, mikor volt utoljára Penelope
lakásán? – kérdezte Joona kis idő múltán.
– Múlt héten, kedden. Segített felvarrni néhány
nadrágot Violának.
Joona bólintott, és látta, hogy Claudia ajka remeg a
visszafojtott sírástól.
– Gondolkozzon, Claudia – mondta Joona, majd
előre dőlt. – Volt akkor fénykép az üvegajtón?
– Igen.
– Mit ábrázolt? – kérdezte Joona nyugalmat
erőltetve a hangjára.
– Nem tudom, nem néztem meg.
– De arra emlékszik, hogy volt ott egy kép, ebben
biztos?
– Igen – bólintott Claudia.
– Lehettek emberek a képen?
– Nem tudom, biztos azt hittem, hogy a
munkájával kapcsolatos.
– A fénykép épületen belül vagy a szabadban
készült?
– Fogalmam sincs.
– Próbálja meg felidézni.
Claudia lehunyta a szemét, de aztán megrázta a
fejét:
– Nem megy.
 – Próbálja meg, fontos.
Claudia leszegte a tekintetét, gondolkozott, majd
ismét megrázta a fejét.
– Csak arra emlékszem, különösnek találtam, hogy
feltett az ajtóra egy fényképet, nem mutatott jól.
– Miért gondolta, hogy a munkájával kapcsolatos?
– Nem tudom – suttogta Claudia.
Joona elnézést kért, amikor a telefon megszólalt a
zakójában, elővette, látta, hogy Carlos hívja, és
beleszólt:
– Tessék.
– Az imént beszéltem Lance-szal a dalarői vízi
rendőrségtől, és azt mondta, reggel szerveznek egy
csatárláncot. Háromszáz ember jelentkezett, és közel
ötven hajó.
– Remek – mondta Joona, és látta, hogy Claudia
kimegy az előszobába.
– Aztán felhívtam Erixont, hogy megkérdezzem,
hogy érzi magát – mondta Carlos.
– Mintha összeszedné magát – mondta Joona
színtelen hangon.
– Joona, nem akarok tudni róla, mit csinálsz… de
Erixon figyelmeztetett, hogy kénytelen leszek
elismerni, igazad van.
Miután letették a telefont, Joona kiment az
előszobába. Látta, hogy Claudia kabátot és
gumicsizmát vett.
– Hallottam, amit a telefonban mondott – mondta.
– És segíthetek keresni, egész éjszaka tudom
keresni…
Kinyitotta az ajtót.
 – Claudia, hagynia kell, hogy a rendőrség
elvégezze a munkáját.
– A lányom engem hívott, és segítségre szorul.
– Megértem, hogy rémes csak várni…
– De kérem, én nem mehetek magával? Nem
leszek útban, tudok ennivalót készíteni, és fogadom a
telefonokat, akkor azzal nem lesz gondja.
– Nincs senki, aki idejöhetne magához, rokon,
barát vagy…
– Nem akarom, hogy bárki is idejöjjön, csak
Pennyt aka: rom – vágott a szavába Claudia.
 34
Dreambow

ERIXON EGY MAPPÁT és egy nagy borítékot

tartott az ölében, amit a kórházi szobájába
kézbesítettek neki. Egy kis duruzsoló kézi ventilátort
tartott az arca elé, miközben Joona a kórházi
folyosókon tologatta a kerekes székében.
Az Achillesét összevarrták, és a lábát gipsz helyett
már egy különleges csizma rögzítette, aminek a
lábujja lefelé mutatott. Erixon azt motyogta, hogy a
másik lábára is kell majd egy balettcipő, ha látni
szeretnék a Hattyúk tavát.
Joona barátságosan biccentett két idős nőnek, akik
egy kanapén ülve egymás kezét fogták. Kuncogtak,
susmusoltak egymással, majd integetni kezdtek
Joonának, mint a bakfisok.
– Aznap, amikor kihajóztak, Björn reggel vett egy
borítékot és két bélyeget a Központi pályaudvaron –
mondta Erixon. – Volt egy blokk a trafiktól a
tárcájában, amit a hajón találtunk, és kipréseltem a
biztonságis cégből, hogy küldjék el elektronikusan a
biztonsági kamera felvételét. Kétségkívül egy
fényképről van szó, mint ahogy azt mindvégig
állítottad.
– Azaz elküldte valakinek a képet? – kérdezte
Joona.
– Nem lehet látni, mit ír a borítékra.
– Talán magának küldte el a levelet.
 – De az ő lakása kiégett, még ajtó sincs rajta –
mondta Erixon.
– Hívd fel a postát, beszélj velük.
Ahogy a liftbe értek, Erixon furcsa
úszómozdulatokat kezdett végezni a karjával. Joona
higgadtan nézte, és nem tett fel kérdést.
– Jasmin azt mondja, jót tesz – magyarázta Erixon.
– Jasmin?
– A gyógytornászom… külsőre cukorfalat, de
meglepően szigorú: Csönd, egyenesen ül, abbahagyja
a nyavalygást. Gömböc úrnak is hívott már – mondta
Erixon félénk mosollyal. – Tudod te, mennyi ideig
tart a képzésük?
Elhagyták a liftet, és befordultak egy kápolnába,
ahol gyalult fakereszt állt egy alacsony állványon,
valamint egy egyszerű oltár. Néhány világos,
háromszög alakú színfoltban Krisztus alakja látszott
egy falvédőn.
Joona kiment a folyosóra, kinyitott egy tároló
helyiséget, és kivett egy nagy, lábon álló táblát fehér
lapokkal és filcekkel. Amikor visszament a
kápolnába, azt látta, hogy Erixon fesztelenül lerántja
a falvédőt, és a keresztre akasztja, amit már letett az
egyik sarokba.
– Annyit tudunk, hogy az a fénykép valakinek
többet ér az életnél – mondta Joona.
– Igen, de miért?
Erixon rajzszöggel rögzítette a falon Björn
Almskog bankszámla kimutatásait, a telefonhívás-
listáját, a buszjegyek másolatait, a nyugtákat
mindkettőjük tárcájából és a hangüzenetek leírt
szövegét.
 – A fénykép biztos leleplez valamit, amit valaki
titokban akar tartani. Bizonyára fontos információról
van szó, talán üzleti titok, bizalmas anyag – mondta
Joona, és elkezdte feljegyezni a különböző
időpontokat a nagy lapra.
– Igen – felelte Erixon.
– Most meg kell találnunk a fényképet, hogy véget
vessünk ennek az egésznek – mondta Joona.
Fogott egy tust, és felírta a nagy tömbre az
időpontokat:
06.40 Penelope taxival elmegy otthonról.
06.45 Björn megérkezik Penelope lakására.
06.48 Björn elhagyja a lakást a fényképpel.
07.07 Björn elküldi a fényképet a Központi
pályaudvarról.
Erixon előregurult, és nézegetni kezdte az
időpontokat, miközben lehámozta a papírt és a fóliát
egy csokiszeletről.
– Penelope Fernandez elhagyja a tévé épületét, és
öt perccel később hívja Björnt – mondta, és a
telefonbeszélgetések listájára mutatott. – A
tömbjegyén 10.30-at mutat a bélyegző. Penelopet
10.45-kor hívja a húga, Viola. Ekkor Penelope már
feltehetően a långholmeni kishajó kikötőben van
Björnnel.
– De mit csinál Björn?
– Mindjárt kiderül – mondta Erixon elégedetten, és
egy fehér zsebkendőbe törölte az ujjait.
Elhaladt a fal előtt, és rámutatott az egyik
tömbjegyre.
 – Björn elhagyja Penelope lakását a fényképpel.
Azonnal metróra száll, és már 7:07-kor vesz egy
borítékot és két fényképet a pályaudvaron.
– És feladja a levelet – mondta Joona.
Erixon megköszörülte a torkát, és folytatta:
– A következő nyom ismét egy tranzakció a Visa
kártyáján, húsz korona a Dreambow internet
kávézóban a Vattugatán. 7.35-kor.
– Öt perccel fél nyolc után – mondta Joona, és
beírta az eseményt a kronológiába.
– És hol a retekben van az a Vattugata?
– Egy nagyon pici utca – felelte Joona. – Lent van
a régi Kiara negyedben.
Erixon bólintott, és folytatta:
– Úgy tippelem, hogy Björn Almskog ugyanazzal
a jeggyel utazott tovább a Fridhemsplanig. Ezt
követően van egy kimenő hívás a vonalas
telefonjáról, a Pontonjärngata 47. alatti lakásból. Az
apját hívja, Greger Almskogot, de az nem veszi fel.
– Majd beszélünk az apjával erről.
– A következő nyom egy újabb bélyegző a
tömbjegyen, 9.00-kor. Feltehetően a 4-es buszra száll
fel, és elmegy a Fridhemsplantól a Högalidsgatáig
Södermalmban, majd lesétál a hajóhoz.
Joona lejegyezte az utolsó időpontokat a papírra,
lapozott, és átnézte a délelőtti órarendet.
– Björn sürgősen el akarja hozni a fényképet –
mondta.
– De nem akar reggel találkozni Penelopevel, vár,
míg a nő taxija eltűnik, majd berohan, leveszi a
fényképet az üvegajtóról, elhagyja a lakást, és elmegy
a Központi pályaudvaron lévő trafikba. Majd látni
akarom a biztonsági kamera felvételét.
– A trafik után Björn egy közeli internet kávézóba
megy – folytatta Erixon. – Úgy fél órát marad,
majd…
– Ez az – vágott a szavába Joona, és elindult az
ajtó felé.
– Mi?
– Penelopenek és Björnnek is van otthon
internetkapcsolata.
– Akkor miért ment internet kávézóba? – kérdezte
Erixon.
– Odamegyek – mondta Joona, és kiviharzott.
 35
Törölt anyag

JOONA LINNA bűnügyi felügyelő a Városi

Színház mögül rákanyarodott a Vattugatára, megállt,
kiszállt a kocsiból, beszaladt egy név nélküli
fémkapun, és öles léptekkel sietett tovább egy lejtős
betonúton.
A Dreambow internet kávézóban nagy nyugalom
fogadta. A padlót nemrégiben súrolták, citrom és
műanyag szaga érződött a helyiségben. Az pici
számítógépasztalok előtt csillogó plexiszékek álltak.
Csak a képernyővédők lassan változó mintái
mozogtak.
Egy hegyes, fekete szakállú, túlsúlyos férfi
támaszkodott egy magas pultnak, és egy nagy
bögréből kávét iszogatott, amin „A Lennart jelentése:
oroszlán” felirat állt. A farmer lötyögött rajta, és
egyik Reebok cipőjén kikötődött a cipőfűző.
– Szükségem van egy gépre – mondta Joona, még
mielőtt odaért volna hozzá.
– Álljon be a sor végére – viccelődött a férfi, majd
széles karlendítéssel mutatta a sok üresen álló helyet.
– Egy adott gépre – tette hozzá csillogó szemmel
Joona.
– Egy barátom járt itt pénteken, és ugyanazt a
gépet szeretném, amit ő használt.
– Nem tudom, hogy kiadhatom-e…
Gyorsan elnémult, amikor Joona egyik térdére
ereszkedve megkötötte a cipőjét.
 – Fontos.
– Megnézem a pénteki nyilvántartást – mondta a
férfi, miközben apró piros foltok lepték el az arcát. –
Hogy hívják?
– Björn Almskog – felelte Joona, és felállt.
– Az ötös volt, ott a sarokban – mondta a férfi. –
Bele kell kukkantanom az igazolványába.
Joona átadta a rendőrigazolványát, és a férfi
meglepettnek tűnt, miközben kiírta a nevet és a
személyi számot a naplóba.
– Kezdhet szörfölni.
– Kösz – mondta Joona barátságosan, és indult a
számítógéphez.
Elővette a mobilját, és felhívta Johan Jönsont, egy
fiatal srácot az Országos Bűnüldözés informatikai
bűncselekményeket vizsgáló osztályáról.
– Várj egy picit! – szólalt meg egy fulladozó hang.
– Lenyeltem egy papírdarabot, egy fecnit a papír
zsebkendőből, fújtam az orromat, és közben levegőt
vettem, hogy tüsszentsek, mindegy, nem tudom
elmagyarázni. Amúgy kivel beszélek?
– Joona Linna felügyelő vagyok, Országos
Bűnüldözés.
– Hú baszki, szia Joona, de ász!
– Máris kicsit jobb a hangod – mondta Joona.
– Igen, már leért.
– Látnom kéne, mit csinált pénteken egy pasas egy
számítógépen.
– Jó számot hívtál!
– Sürgős, egy internet kávézóban ülök.
– És hozzáférsz az adott géphez?
– Itt van előttem.
 – Az hasznos. Próbáld megnézni az előzményeket,
bár biztos törölték, mert általában minden felhasználó
után visszaállítják az eredeti állapotot, de mindig
marad valami a merevlemezen, csak… Vagy
tulajdonképpen a legjobb és leggyorsabb mód persze
az, ha elhozod a házat, és átmegyünk a merevlemezen
egy programmal, amit arra terveztem, hogy…
– Találkozunk negyedóra múlva a Sankt Göran
kórház kápolnájában – mondta Joona, egy
mozdulattal kihúzta a gépet, a hóna alá csapta, és
elindult az ajtó felé.
A kávéscsészés férfi meghökkenve nézett rá, és
megpróbálta útját állni.
– A számítógépeket nem lehet kivinni…
– Le van tartóztatva – mondta Joona kedvesen.
– Jó, de mivel gyanúsítják?
A férfi csak állt, és sápadtan bámult Joonára.
Joona intett neki a szabad kezével, és kilépett az
utcára.
 36
A kapocs

A SANKT GÖRAN kórház előtti parkolóban

rettentően fülledt volt levegő.
Erixon a kerekes székével manőverezett a
kápolnában. Létrehozott magának egy működési
bázist, ahol három különböző telefon csörgött
folyamatosan.
Joona bement a számítógéppel a karjában, és
letette egy székre. Egy kis díványon ott ült már a
huszonöt éves Johan Jönson. Fekete melegítője nem
állt jól rajta. A fejét borotválta, sűrű szemöldöke
összenőtt az orrnyerge felett. Felállt, Joonához lépett,
félénk tekintettel nézte őt, kezet fogott vele, és
letornázta a hátáról piros számítógéptáskáját.
– Ei saa peittaa – mondta, és előhúzott egy vékony
számítógépet.
Erixon Fantát töltött egy termoszból pici, törékeny,
fehérítetlen papírbögrékbe.
– Be szoktam tenni a merevlemezt a mélyhűtőbe
pár órára, ha rázkódásnak volt kitéve – mondta Johan.
– És csak egy ATA/SATA csatlakozót dugok rá.
Mindenki másképp dogozik, szóval, van egy haverom
az Ibas-nál, ő RDR-t használ, nem is találkozik az
ügyfelekkel, az egész szarságot egy titkosított
telefonvonalon intézi. A zömét általában megmenti,
de nekem nem a zöme kell, nekem az egész kell, én
ilyen vagyok, minden morzsát akarok, és ehhez egy
Hangar 18 nevű programra van…
Hátravetette a fejét, és az őrült tudóst játszva
felnevetett.
– Muhahaha… Én magam hoztam létre – tette
hozzá.
– Úgy működik, mint egy digitális porszívó,
mindent precízen felszív, és idő szerint rendezi,
mikroszekundum pontossággal.
Felült az oltárkorlátra, és összekötötte a
számítógépeket. Az ő gépéből halk kattogás
hallatszott. Johan őrült tempóban írta be a
parancsszavakat, olvasott a képernyőről, majd lejjebb
görgetett, olvasott, és újabb parancsokat vitt be.
– Sokáig tart? – kérdezte kis idő múltán Joona.
– Nem tudom – motyogta Johan Jönson. –
Legfeljebb egy hónap.
Magában káromkodott, új parancsot írt be, és
figyelte a tovagördülő számokat.
– Csak vicceltem – mondta aztán.
– Felfogtam – felelte Joona türelmesen.
– Negyedórán belül kiderül, mennyit lehet
megmenteni
– mondta Jönson egy pillantást vetve a cetlire,
amire Joona felírta a napot és az órát, amikor Björn
Almskog az internet kávézóba látogatott.
– Az előzményeket már többször törölték, ami
kissé megnehezíti a dolgot.
Régi grafika töredéke vonult át a napfénytől
homályos képernyőn. Johan Jönson szórakozottan
bagót tett az ajka alá, kezét a nadrágjába törölte, és fél
szemmel folyamatosan a képernyőt figyelve várt.
 – Itt szépen kitakarítottak – mondta vontatottan. –
De nem lehet semmit kitörölni, nincsenek titkok… A
Hangar 18 azt is megtalálja, ami nem is létezik.
A számítógépe hirtelen sípolni kezdett, mire ő
beírt valamit, és átolvasott egy hosszú, számjegyekkel
teli táblázatot. Beírt még valamit, és a hangjelzés
azonnal abbamaradt.
– Mi történik? – kérdezte Joona.
– Nem sok – mondta Johan Jönson. – Csak kicsit
kemény dió ezzel a sok modern tűzfallal,
homokveremmel és hamis vírusvédővel… Kész
csoda, hogy a számítógép működik ennyi megelőző
óvintézkedéssel egyszerre.
A fejét csóválva lenyalt egy bagószálat a felső
ajkáról.
– Soha az életben nem volt még egyetlen
vírusölőm sem, és… Most már fogd be! – szakította
egyszer csak félbe saját monológját.
Joona közelebb lépett, átnézett a válla felett.
– Mit találtunk? – kérdezte Jönson énekelve. – Mit
találtunk?
Johan hátradőlt, megdörzsölte a nyakszirtjét, egy
kézzel beírt valamit, megnyomta az Entert, és maga
elé mosolygott.
– Megvan – mondta.
Joona és Erixon a képernyőt bámulta.
– Kérek egy másodpercet… Nem olyan egyszerű,
csak apró, pici darabokban, töredékekben jön…
Kezével leárnyékolta a képernyőt, és várt. Lassan
megjelent néhány betű és grafikaszilánk az
internetről.
 – Nézzétek, most nyílik az ajtó… Most majd
meglátjuk, mit csinált Björn Almskog ezen a
számítógépen.
Erixon befékezte a kerekes széket, és jól
előrehajolt, hogy lássa a képernyőt.
– De ez csak pár nyamvadt csík – mondta.
– Nézd a sarokban.
Legalul, a képernyő jobb oldalán egy kis színes
zászlócska tűnt fel.
– Windowst használt – mondta Erixon. – Nagyon
eredeti…
– Hotmail – mondta Joona.
– Bejelentkezés – felelte Johan Jönson.
– Kezd érdekessé válni – mondta Erixon.
– Látod a nevet? – kérdezte Joona.
– Nem így működik… csak az időben tudunk
mozogni – felelte Johan Jönson, és lefelé görgette a
képernyőt.
– Az ott mi volt? – mutatott a képernyőre Joona.
– Az elküldött levelek mappájában vagyunk –
felelte Johan.
– Küldött valamit? – kérdezte Joona feszült
hangon.
A képernyőn olcsó utak reklámjainak darabokra
tört szilánkjai jelentek meg. Milano, New Yk, Lo dn,
P ris. És lent a sarokban egy világosszürke számsor
látszott, egy időpont: 7.44.42 PM.
– Van itt valami – mondta Johan Jönson.
A számítógépén ezúttal az alábbi töredék látszott:

OGY VETTE NEL KAPCSOLA

 – Társkeresés – vigyorgott Erixon. – Soha nem jön
be, én magam is…
Hirtelen elhallgatott. Johan Jönson óvatosan
átgörgette a képernyőt pár értelmezhetetlen
grafikamaradványon, majd hirtelen megállt. Széles
mosollyal ellépett a számítógép elől.
Joona átvette a helyét, és a napfénytől hunyorogva
elolvasta, ami a képernyő közepén állt:

CARL PALMCR
TEM A FÉ. OGY VETTE NEL KAPCSOLA

Joona érezte, ahogy a tarkóján égnek állnak az

apró szőrszálak. A borzongás a karjára és a hátára is
átterjedt. Palmcrona, gondolta újra és újra, miközben
leírta a képernyőn látható töredéket, megsimogatta a
haját, és odament az ablakhoz. Próbált világosan
gondolkozni és nyugodtan lélegezni. Az enyhe
migrénes roham okozta sajgás még vissza-visszatért.
Erixon még mindig a képernyőt bámulva újra és újra
magában káromkodott.
– Biztos vagy benne, hogy Björn Almskog írta ezt?
– kérdezte Joona.
– Kétség nem fér hozzá – válaszolta Johan Jönson.
– Teljesen biztos?
– Ha ő ült ennél a gépnél ebben az időpontban,
akkor az ő levele.
– Akkor az ő levele – erősítette meg Joona, de
gondolatban már máshol járt.
– Hogy a kénköves ménkűbe – suttogta Erixon.
Johan Jönson megnézte a széthulló töredékeket a
címzett mezőben, „crona@stf.se” majd meghúzta a
fantás termoszt. Erixon hátradőlt a kerekes székben,
és egy kicsit lehunyta a szemét.
– Palmcrona – monda Joona összpontosítva,
mintegy magának.
– Ennek marhára semmi értelme – mondta Erixon.
– Mi a fene köze lenne Palmcronának ehhez az
egészhez?
Joona gondolatai teljesen máshol jártak. Egyetlen
szó nélkül otthagyta őket, és kiment. Átvágott a
parkolón, és az erős napsütésben nagy léptekkel
indult fekete autója felé.
 37
Összedolgozó egységek

JOONA LINNA gyorsan lépdelt a folyosón az

Országos Bűnüldözés parancsnokának szobája felé,
hogy beszámoljon az e-mailről, amit Björn Almskog
küldött Carl Palmcronának. Meglepetésére az ajtót
tárva-nyitva találta. Carlos Eliasson kinézett az
ablakon, majd visszaült az íróasztala mögé.
– Még mindig itt van – mondta.
– Ki?
– A lányok anyja.
– Claudia? – kérdezte Joona, és az ablakhoz ment.
– Már egy órája áll ott.
Joona kinézett, de nem látta a nőt. Egy sötétkék
öltönyös apuka koronával a fején sétálgatott egy
rózsaszínű hercegnőruhás kislánnyal.
De aztán, majdnem az Országos
Rendőrkapitányság óriási kapujával szemben,
meglátott egy görnyedő nőt egy piszkos Mazda
furgon mellett. Claudia Fernandez volt az. Csak állt
mozdulatlanul, tekintetét a rendőrség épülete felé
szegezte.
– Kimentem megkérdezni, vár-e valakire,
gondoltam, megbeszéltetek egy találkozót, és
elfelejtetted…
– Nem – mondta Joona halkan.
– Azt mondta, hogy a lányát, Penelopet várja.
– Carlos, beszélnünk kell…
 Mielőtt Joona be tudott volna számolni Björn
Almskog e-mailjéről, halkan kopogtak az ajtón, és
Verner Zandén, a Nemzetbiztonsági Rendőrség
óvintézkedésekért felelős vezetője lépett be.
– Örvendek – mondta a magas férfi kezet fogva
Carlosszal.
– Üdvözlöm.
Verner köszönt Joonának, majd körülnézett a
szobában, és a háta mögé pislantott.
– Hova a francba tűnt Saga? – kérdezte baritonján.
Saga lassan lépett be az ajtón. Légiesen könnyed
alakja szinte visszatükrözte az akvárium ezüstös
derengését.
– Nem vettem észre, hogy lemaradtál – mondta
Verner mosolyogva.
Carlos Saga felé fordult, de mintha nem igazán
tudta volna, mitévő legyen, vajon illetlen-e kezet
fogni egy tündérrel vagy sem. Inkább hátrált egy
lépést, és hívogatóan széttárta a karját.
– Legyen üdvözölve! – mondta furcsán harsány
hangon.
– Köszönöm – válaszolta Saga.
– Joona Linnát már ismeri.
Saga csak állt, középhosszú haja csillogott, de a
tekintete fagyos volt, az állkapcsát összeszorította. Az
egyik szemöldökét átszelő feltűnő heg fehéren virított
az arcán.
– Érezzék magukat otthon – mondta Carlos, és
sikerült már-már kedélyes hangot megütnie.
Saga fagyosan leült a Joona melletti székre. Carlos
az asztalra tett egy fényes füzetet, amelyen az
„Összedolgozó egységek stratégiája” cím állt. Verner
viccelődve jelentkezett, mint egy kisiskolás, mély
hangja betöltötte a szobát:
– Hivatalosan az egész nyomozás a
Nemzetbiztonsági Rendőrség asztalára tartozik –
mondta. – De az Országos Bűnüldözés és Joona
Linna nélkül nem értünk volna el áttörést az ügyben.
Verner a füzetre mutatott, miközben Saga arca
céklavörössé vált.
– Talán nem beszélhetünk kimondott áttörésről –
dünnyögte.
– Tessék? – kérdezte Verner hangosan.
– Joona mindössze egy kézlenyomatot talált, és
egy fénykép maradványát.
– Te meg… te vele együtt kiderítetted, hogy
Penelope Fernandez él, és üldözik. Nem mondom,
hogy egyedül az ő érdeme, de…
– Ez az egész egy agyrém – kiabált Saga, és
minden papírt leszórt a földre. – Hogy a fenébe
ünnepelhetitek itt Joonát, nem is lett volna szabad ott
lennie, azt sem tudhatná, ki a franc az a Daniel
Marklund…
– De tudta – vágott a szavába Verner.
– Kurvára titkos anyagról van szó – mondta Saga
emelt hangon.
– Saga – mondta Verner szigorúan. – Neked sem
kellett volna ott lenned!
– Nem, de máskülönben…
Elharapta a szót.
– Folytathatjuk a társalgást? – kérdezte Verner.
Saga rövid ideig a főnökére nézett, majd Carloshoz
fordult.
– Bocsánat, sajnálom, hogy begurultam – mondta.
 Lehajolt, és elkezdte felszedegetni a földre szórt
papírokat. Homlokát vörös pettyek lepték el az
idegességtől. Carlos szólt neki, hogy hagyjon csak
mindent a földön, de Saga felszedte, elrendezte
valamennyit, és visszatette az asztalra.
– Szörnyen sajnálom – ismételte.
Carlos megköszörülte a torkát, majd óvatosan Saga
felé fordult.
– Azért reméltük, hogy Joona Linna akciója, vagy
minek hívjuk, meggyőzi önöket, hogy bevegyék őt a
nyomozásba – fűzte hozzá.
– De most komolyan – mondta Saga a főnökének.
– Nem akarok negatívnak tűnni, de nem látom be,
miért kéne Joonát bevennünk a nyomozásba, nincs rá
szükségünk. Áttörésről beszélnek, de szerintem
nem…
– Egyet tudok érteni Sagával – mondta Joona
lassan. – Biztosra veszem, hogy mind a
kézlenyomatot, mind a fénykép csücskét megtalálták
volna a segítségem nélkül is.
– Lehet – mondta Verner.
– Elmehetek? – kérdezte Saga a főnökétől
összeszedetten, és felállt.
– De azt még nem tudják – folytatta Joona
határozottan hogy Björn Almskog titokban
kapcsolatba lépett Carl Palmcronával Viola
meggyilkolásának a napján.
Teljes csend ült a szobára. Saga óvatosan visszaült
a székére. Verner előredőlt, hagyta, hogy mindenki
megeméssze a hallottakat, majd megköszörülte a
torkát:
 – Carl Palmcrona és Viola Fernandez halála között
összefüggés lenne? – kérdezte mély, zengő basszusán.
– Joona? – mormolta Carlos válaszra várva.
– Igen, a két haláleset között van egy kapocs –
mondta Joona.
– Nagyobb ügy, mint hittük – mondta szinte
suttogva Verner. – Ez hatalmas…
– Szép munka – mondta Carlos ideges mosollyal.
Saga Bauer keresztbe font karral a földet bámulta,
és a kis piros pöttyök ismét megjelentek a homlokán.
– Joona – mondta Carlos, és óvatosan
megköszörülte a torkát. – Nem nyúlhatok át Petter
feje felett, a mi nyomozásunkat továbbra is ő vezeti,
de kölcsön tudlak adni a nemzet-biztonságiaknak.
– Mit szólsz, Saga? – kérdezte Joona.
– Tökéletes – vágta rá Verner gyorsan.
– Én vezetem a nyomozást – mondta Saga, felállt a
székéről, és kiment a szobából.
Verner elnézést kért, és utánament.
Joona szürke szeme fagyosan csillogott. Carlos
nem mozdult a székéből, megköszörülte a torkát,
majd azt mondta:
– Fiatal még, meg kell próbálnod… szóval, legyél
korrekt, vigyázz rá.
– Szerintem tud ő vigyázni magára – felelte Joona
kurtán.
 38
Saga Bauer
SAGA BAUER Carl Palmcronára gondolt, és
éppen csak egy kicsit sikerült elfordítania az arcát.
Túl későn vette észre a támadást. Az ütés oldalról jött.
Egészen alacsony horog, a bal válla fölött suhant el,
fülön és arcon találta. Saga megingott. A fejvédője
megint elcsúszott, szinte semmit nem látott, de tudta,
hogy még egy ütés várható, ezért leszegte az állát, és
két kézzel védte az arcát. Kemény találat érte, amit
újabb ütés követett a felső bordáin. Hátratántorodott a
kötelek felé. A bíró odarohant, de Saga már ki is
csusszant a kelepcéből. Oldalra mozdult, a ring
közepe felé, és közben végigmérte az ellenfelét:
Svetlana Krantz Falköpingből, egy nagydarab, széles
vállú, negyvenes nő, aki a lapockájára egy Guns N’
Roses emblémát tetováltatott. Svetlana nyitott szájjal
lélegzett, dübörgő léptekkel kergette ellenfelét, azt
hitte, kiütéssel tud majd győzni. Saga kecsesen
szökellt hátrafelé, és pörgött, mint egy hulló falevél a
talaj fölött. Olyan egyszerű bokszolni, gondolta, és
hirtelen öröm töltötte el a bensőjét. Megtorpant, és
akkorát mosolygott, hogy majdnem kiesett a
fogvédője. Tudta, hogy fölényben van, de valójában
nem akarta kiütni Svetlanát. Elhatározta, hogy
pontozással fog nyerni. De aztán meghallotta
Svetlana pasiját kiabálni, hogy verd szét a kis szőke
punci pofáját, és meggondolta magát.
 Svetlana túl gyorsan mozgott a ringben, a jobb
keze buzgó, kicsit túlbuzgó volt. Rögeszmésen nyerni
akart, már nem is ügyelt a védekezésre, mert
eltökélte, hogy egy vagy több jobb egyenessel fogja
lezárni a mérkőzést. Azt hitte, Saga kellően kába már
ahhoz, hogy gond nélkül bevihessen egyenes ütéseket
a védelmen keresztül. De Saga Bauer nem volt
legyengülve, ellenkezőleg, nagyon is összpontosított.
Tett helyben pár tánclépést, bevárta a nekirontó
ellenfelet, arca elé emelte a kesztyűket, mint aki csak
védekezni akar. De pont a megfelelő pillanatban
meglepő váll- és lábkombinációt hajtott végre, és egy
rézsútos lépéssel előre kisiklott a támadó vonalából.
Saga a támadó mellé érkezett, de minden mozgási
energiáját egy testre mért ütésbe terelte, egyenesen az
ellenfelének hasi idegközpontjába.
Saga a kesztyűjén át érezte Svetlana
mellvédőjének a szélét, miközben a nő teste
egyszerűen előre csuklóit. A következő ütés kicsit
mellé ment, Saga Svetlana feje búbját találta el, de a
harmadik tökéletes lett, alulról, nagyon keményen
csapódott pont a szájába.
Svetlana feje hátrahanyatlott. Izzadság és takony
spriccelt az ütés irányába. A sötétkék fogvédője
elrepült. Svetlana térde összecsuklott, ő maga, mint a
deszka, a földre zuhant, gurulva megfordult, és egy
kicsit fekve marad, mielőtt újra megmoccant volna.
A mérkőzés után Saga Bauer az öltözőben érezte,
ahogy a teste lassacskán lecsillapodik. Furcsa ízt
érzett a szájában, vér és ragasztó keverékét.
Kénytelen volt a fogával lefejteni a kesztyű fűzőjét
körülvevő textilszalagot. A pléhszekrény, amiben a
ruhái voltak, nyitva állt, a lakat a padon hevert.
Belenézett a tükörbe, és gyorsan letörölt pár
könnycseppet. Sajgott és lüktetett az orra a kemény
találat miatt, amit az ellenfelének sikerült bevinnie. A
mérkőzés elején máshol járt az esze, a beszélgetésre
gondolt a főnökével, és az Országos Bűnüldözés
főnökével, és a döntésre, miszerint együtt fog
dolgozni Joona Linnával.
A szekrény ajtaján egy matricán a „Södertalje
Rockets” felirat állt, és a mellette lévő, rakétát
ábrázoló kép leginkább egy mérges cápára
hasonlított.

Sagának remegett a keze, amikor lehúzta a sortját,

a lágyékvédőjét és a bugyiját, majd a fekete trikót és a
mellvédős melltartót. Dideregve ment a csempézett
tusolóba, és beállt az egyik zuhanytálcába. A víz
végigcsorgott a nyakszirtjén és a hátán. Elűzte
Joonával kapcsolatos gondolatait, és beleköpött
néhány véres nyálcsomót a lefolyóba.
Amikor visszaért az öltözőbe, vagy húsz nőt talált
ott. Kick-box-aerobik óráról tértek vissza. Sagának
nem tűnt fel, hogy a többi nő megdermed a láttán, és
nagyon csillogni kezd a tekintetük. Saga Bauer
gyönyörű volt. Szépségétől megroggyant a szemlélő
térde, és teljesen elgyengült legbelül. Talán John
Bauer meseillusztrátorral való rokonsága miatt
jutottak tündérek és koboldok az eszébe mindenkinek,
aki csak ránézett. Helyes, szimmetrikus arca volt,
sminket nem viselt, nagy, kék szem, akár a nyári
égbolt. A százhetven centi magas Saga Bauer a vérbő
izmok és véraláfutások ellenére kecses volt. A
legtöbben, ha így látnák, arra tippelnének, hogy
balerina, senki nem nézné elit bokszolónak és
nemzetbiztonsági felügyelőnek.
A legendás meseillusztrátornak és festőnek, John
Bauer-nek két fivére volt, Hjalmar és Ernst. Ernst, a
legkisebb, Saga apai dédapja volt. Saga még
emlékezett, amikor nagyapja az apukájáról mesélt
neki, és emlékezett arra is, milyen szomorú volt,
amikor híres nagybátyja, John a feleségével, Estherrel
és kisfiával együtt egy novemberi éjjelen belefulladt a
Vättern-be, csupán néhány száz méterre a
hästholmeni kikötőtől.
Három nemzedékkel később John Bauer
festményei különös visszhangra leltek. Saga
mindenkit a tündöklő Tuvstarr hercegnőre
emlékeztetett, amint minden félelem nélkül áll a
nagy, sötét trollok előtt.
Saga tudta magáról, hogy tehetséges felügyelő, bár
még soha nem vihetett végig saját maga egy
nyomozást. Hozzászokott, hogy elszakítják a
munkájától, hozzászokott, hogy hosszú hetek
fáradozása után kizárják, hozzászokott, hogy túlzottan
védik, és kihagyják a csapatból a veszélyes
bevetéseken.
Hozzászokott, de ez persze nem jelentette azt,
hogy mindez kedvére volt.
Saga Bauer először a Rendőrfőiskolán kapott
képzést, és nagyon jó eredménnyel végzett, majd
különleges kiképzést kapott terrorelhárításból a
Nemzetbiztonsági Rendőrségen, felügyelői rangra
vitte, és mind nyomozói, mind operatív munkát
végzett. Mindvégig gondja volt rá, hogy tovább
képezze magát, és ugyanakkor keményen eddzen is.
Naponta futott, hetente legalább kétszer bokszedzésre
járt, vagy megmérkőzött valakivel, és minden héten
gyakorolta a lövészetet a Glock 21-esével és a
rendőrségi mesterlövész puskával.
Saga együtt élt Stefan Johanssonnal, aki egy Red
Bop Låbéi nevű jazz-zenekarban zongorázott, és hét
lemezük jelent meg az ACT Music kiadónál. A
zenekar megkapta az egyik legjelentősebb svéd zenei
díjat, a Grammist a Year Without Esbjörn című,
szomorú improvizációs lemezükért. Amikor Saga
hazament a munkából vagy az edzésről, általában
elhevert a kanapén, édességet evett, és filmet nézett
hang nélkül, miközben Stefan órák hosszat
zongorázott.
Saga kilépett a sportközpontból, és látta, hogy
iménti ellenfele a betonpilléreknél várt rá.
– Csak meg akartam köszönni a meccset, és
gratulálok – mondta Svetlana.
Saga megállt.
– Én is köszönöm.
Svetlana kicsit elpirult.
– Baromi jó vagy.
– Te is.
Svetlana leszegte a tekintetét, és elmosolyodott. A
bejárat előtti parkolót körülvevő szögletesre nyírt
bokrok között sok szemét hevert.
– Vonattal mész? – kérdezte Saga.
– Igen, indulnom is kell.
Svetlana felvette a táskáját, de megtorpant, akart
még mondani valamit, de nem tudta, hogyan fogjon
bele.
 – Saga… elnézést kérek a pasim miatt – mondta
végül. – Nem tudom, hallottad-e, miket kiabált be.
Mindenesetre ez volt az utolsó alkalom, hogy
magammal hoztam.
Svetlana megköszörülte a torkát, és elindult.
– Várj! – mondta Saga. – Elviszlek az állomásra,
ha akarod.
 39

Messzebb
PENELOPE ÁTLÓSAN felfelé futott az
emelkedőn, elcsúszott a guruló köveken,
visszacsúszott, a kezével megkapaszkodott, beverte,
majd gyorsan megdörzsölte a vállát meg a hátát.
Kimerültén lihegett. A fájdalom kisugárzott a
csuklójából. Kifulladt, köhögve visszanézett a fák
közé, a törzsek közötti sötétségbe, félt, hogy megint
meglátja az üldözőjét.
Björn utolérte, izzadság csörgött az arcán, a szeme
véreres és űzött volt, motyogott valamit, és
felsegítette Penelopet.
– Nem maradhatunk itt – suttogta.
Már nem tudták, hogy hol van az üldözőjük,
elvesztette vajon a nyomukat, vagy a közelben
ólálkodik. Pár órája még egy konyhapadlón feküdtek,
miközben ő az ablakon bámult be. Felfelé futottak,
áttörtek egy fenyvesen, érezték a tűlevelek meleg
illatát, és kéz a kézben haladtak előre.
Valami megzörrent az egyik bozótban, Björn
nyöszörögni kezdett ijedtében, hirtelen oldalra lépett,
mire arcon csapta egy faág.
– Nem tudom, meddig bírom még – mondta
lihegve.
– Ne gondolj most erre! – mondta Penelope.
 Egy kicsit sétatempóra váltottak. Fájt a lábfejük és
a térdük. Sűrű gazon és zörgő faleveleken gázoltak át,
le egy árokba, átvergődtek rajta, és kijutottak egy
salakos útra. Björn körülnézett, odasúgta
Penelopenek, hogy jöjjön, majd déli irányba futni
kezdett, a sűrűbben beépített Skinnardal felé. Nem
lehet messze. Penelope sántikált pár lépést, majd
Björn nyomába eredt. A lapos keréknyomok között
egy csík durva salak húzódott, itt-ott kikandikált
belőle egy fűszál. Az út megkerült egy kis
nyírfaligetet. Egymás mellett futottak, és miután
megkerülték a fehér fatörzseket, hirtelen
megpillantottak két embert. Egy húsz év körüli nőt
rövid teniszöltözékben, és egy férfit piros motoron.
Penelope felhúzta a cipzárt a szűk melegítő felsőn, és
megpróbálta az orrán át csillapítani a légzését.
– Jó estét – mondta.
Rájuk néztek, és Penelope sejtette, miért bámulják
így meg őket… Björnnel mindketten véresek és
piszkosak voltak.
– Balesetünk volt – mondta Penelope gyorsan két
lélegzetvétel között. – Kölcsön szeretnénk kérni egy
telefont.
Rókalepkék repkedtek a libaparéj és a zsurló felett
az árokban.
– Rendben – mondta a fiatal férfi, előkereste a
telefonját, és átadta Penelopenek.
– Köszönjük – mondta Björn, majd végignézett az
úton és az erdőszélen.
– Mi történt? – kérdezte a fiatal férfi.
Penelope nem tudta, mit feleljen, nyelt egyet, és
könnyek csorogtak végig piszkos arcán.
 – Baleset – válaszolta Björn.
– A nőt felismerem – mondta a teniszruhás lány a
barátjának. – Ő az, akit a tévében láttunk.
– Ki?
– Aki a svéd exportról hadovált.
Penelope megpróbált rámosolyogni, miközben
beütötte az anyja számát. A keze túlságosan remegett,
elrontotta, kezdhette elölről. A fiatal nő belesúgott
valamit a férfi fülébe.
Kattanás hallatszott az erdőből, és Penelope
egyszer csak látni vélt valakit a fák között. Mielőtt
még rájött, hogy tévedett, átfutott az agyán, hogy az
üldözőjük megtalálta őket, hogy követte a nyomukat a
háztól idáig. A keze annyira remegett, hogy amikor a
füléhez emelte a telefont, attól tartott, el fogja ejteni.
– Kérdezhetek valamit? – fordult a nő
Penelopehez. A hangja barátságtalan volt. – Maga
szerint, akik keményen dolgoznak, akik talán hatvan
órát is dolgoznak egy héten, nekik kell fizetni azok
helyett, akiknek nincs kedvük dolgozni, és csak ülnek
a tévé előtt?
Penelope nem értette, hogy a nő mire akart
kilyukadni, és miért ilyen dühös. Nem volt képes a
kérdésére összpontosítani, nem is értette, hogy jön ez
most ide. A gondolatok mindvégig ott cikáztak a
fejében, tekintete újra az erdőt pásztázta, miközben
hallotta a telefon távoli, recsegő kicsörgését.
– Nem érné meg dolgozni? – kérdezte a nő
dühösen.
Penelope Björnre nézett, a segítségében
reménykedett, talán mond valamit a nőnek, amitől az
lenyugszik. Felsóhajtott, amikor meghallotta az anyja
hangját a rögzítőn:
Claudia rögzítőjét érted el – most nem tudom
felvenni, de ha hagysz üzenetet, amint tudlak,
visszahívlak.
Könnyek folytak az arcán, a térde majdnem
összecsuklott, rettenetesen elfáradt. Az egyik kezét
feltartotta a nő felé, hogy jelezze, most nem tud vele
beszélgetni.
– A keresetünkből vettük a telefonunkat – mondta
a fiatal nő. – Maga is kereshetne pénzt, és vehetne
magának telefont…
Recsegés hallatszott a telefonban, gyenge volt a
térerő, Penelope arrébb ment, de csak rosszabb lett,
szakadozott a vonal, a telefon elnémult, és Penelope
azt sem tudta, megszakadt-e a hívás, amikor beszélni
kezdett:
– Anyu, segítségre van szükségem, üldöz egy…
A lány egyszer csak elkáromkodta magát,
kirántotta a telefont Penelope kezéből, és átnyújtotta a
férfinak.
– Menjen dolgozni! – mondta a férfi.
Penelope megtántorodott, meglepetten nézett a
fiatal párra, látta, ahogy a nő felül a motorra a férfi
mögé, és átkarolja a derekát.
– Kérem – könyörögött Penelope. – Tényleg
muszáj…
Hangját elnyomta az induló motor, a hátsó kerék
kipörgött, zörögve felverte a salakot, majd a párocska
elhajtott. Björn utánuk kiáltott, hogy várjanak. Futni
kezdtek a motor után, de az eltűnt Skinnardal
irányában.
 – Björn – mondta Penelope, és megállt.
– Fuss! – kiáltott Björn.
Penelope kifulladva visszanézett az útra, és arra
gondolt, hogy hibát fognak elkövetni. Björn megállt,
ránézett, lihegett, egy kicsit a combjára támaszkodott,
majd elindult.
– Várj, érti az észjárásunkat – mondta Penelope
komolyan. – Valami mást kell tennünk.
Björn lassabban ment, megfordult, és Penelopere
nézett, de hátrálva távolodott tőle.
– Segítséget kell szereznünk – mondta Björn.
– Nem most.
Björn visszament hozzá, és megragadta a vállát.
– Penny, nem lehet több tíz percnél a legközelebbi
ház, menni fog, segítek…
– Vissza kell mennünk az erdőbe – vágott közbe
Penelope. – Tudom, hogy igazam van.
Penelope levette a hajpántját, és egy kicsit előrébb
az útra dobta, majd megfordult, és az épületektől
egyre távolodva beszaladt az erdőbe.
Björn végignézett az úton, aztán Penelope után
eredt, egy szökkenéssel átugrotta az árkot, és már
bent is volt az erdőben. Penelope hallotta őt a háta
mögött. Björn utolérte, és megfogta a kezét.
Egymás oldalán futottak, nem különösebben
gyorsan, de minden perccel egyre jobban eltávolodtak
az úttól, az emberektől és a segítségtől.
Útjukat egyszer csak vízér keresztezte. Fújtatva
gázoltak a combig érő vízben úgy negyven méteren
keresztül. Aztán átvágtak a túlpartra, és átázott
cipővel futottak tovább az erdőn át.
 Tíz perc elteltével Penelope megint lassított.
Megállt, kifújta magát, felemelte a tekintetét, és
körülnézett. Most előszőr nem érezte üldözőjük
fagyos jelenlétét. Björn megtörölte a száját, és
odament hozzá.
– Amikor bent voltunk a házban – mondta. – Miért
kiáltottál neki, hogy jöjjön be?
– Különben csak kinyitja az ajtót, és bejön. Ez volt
az egyetlen, amire nem számított.
– De…
– Mindvégig lépéselőnyben volt – monda
Penelope. – Féltünk, és ő tudja, hogyan viselkednek
azok, akik félnek.
– Nem kiáltanak neki, hogy jöjjön be – mondta
Björn, és fáradt mosoly terül el az arcán.
– Ezért nem mehettünk tovább az úton
Skinnardalba. Újra és újra irányt kell váltanunk, futni
befelé az erdőbe, egyenesen a semmi felé tartva.
– Igen.
Penelope nézte Björn kimerült arcát, a fehér,
kiszáradt ajkát.
– Szerintem ezt kell tennünk, ha meg akarunk
menekülni. Másképp gondolkodni. Szerintem… erről
a szigetről nem a szárazföldre kell megpróbálnunk
eljutni, hanem beljebb kell menni a szigetek közé,
távolodva a szárazföldtől.
– Senki nem tenne ilyet.
– Bírod még egy picit? – kérdezte Penelope
halkan.
Björn bólintott, és hamarosan ismét befelé futottak
az erdőbe, egyre távolabb és távolabb az utaktól,
házaktól és emberektől.
 40
Az utód
AXEL RIESSEN lassan legombolta a
mandzsettagombokat a keményített ingujjakról. A
komódon álló bronztálba tette őket. A gombokat apai
nagyapjától, Riessen tengernagytól örökölte. De a
díszítés civil, két keresztbe fektetett pálmalevélből
álló címer.
Axel Riessen megnézte magát a gardrób ajtaja
melletti tükörben. Kioldotta a nyakkendőjét, majd a
szoba másik végébe ment, és leült az ágy szélére. A
radiátor sustorgott, és a falakon mintha
dallamrészletek szűrődtek volna át.
A zene öccse szomszédos lakásából hallatszott át.
Hegedűszóló, gondolta, és képzeletében azonnal
összerakta a töredékeket. Bach g-moll
hegedűszonátája, a bevezető prelúdium, adagio
sokkal hosszabbra nyújtva a szokásos
feldolgozásoknál. Axel nem csak a szándékosan
játszott hangokat hallja, kiélvezi a megszólaló
felhangokat és az oldallap akaratlan megkoccintásait
is.
Az ujjai megremegtek, amikor a zene tempót
váltott, keze vágyott egy hegedű után. Rég volt,
amikor ujjai a zenével kergetőztek, szaladtak a
húrokon, fel-alá a fogólapon.
Amikor megszólalt a telefon, Axel fejében
elnémult a zene. Felkelt az ágyról, és megdörzsölte a
szemét. Nagyon fáradt volt, szinte semmit nem aludt
az elmúlt héten.
A kijelzőn megjelenő számból tudta, hogy a
kormányzati irodák valamelyikéből hívják.
Megköszörülte a torkát, majd nyugodt hangon
beleszólt:
– Axel Riessen.
– Jörgen Grünlicht vagyok, a kormány Külügyi
Kérdések Bizottságának elnöke, mint talán tudja.
– Jó estét.
– Elnézést, hogy ilyen későn hívom.
– Ébren voltam.
– Mondták nekem, hogy valószínűleg ébren lesz –
mondta Jörgen Grünlicht, és kicsit várt, mielőtt
folytatta volna. – Épp az imént volt egy rendkívüli
kormányülésünk, és azt a döntést hoztuk, hogy
felkínáljuk önnek a Stratégiai Termékek
Felügyeletének igazgatói posztját.
– Értem.
Egy kis ideig mindketten hallgattak. Majd
Grünlicht szólalt meg először:
– Felteszem, tudja, mi történt Carl Palmcronával.
– Olvastam az újságban.
Grünlicht halkan megköszörülte a torkát, és
mondott valamit, amit Axel nem értett, míg Grünlicht
hangosabban nem kezdett beszélni.
– Hiszen be van avatva a munkánkba, és
elméletileg, amennyiben elfogadja az ajánlatunkat,
nagyon gyorsan bele tudna lendülni.
– Fel kell mondanom az ENSZ megbízásomat –
felelte Axel.
 – És az gondot jelent? – kérdezte Grünlicht
nyugtalan hangon.
– Nem.
– Persze átnézheti a feltételeket, de… nincs
semmi, amiről ne beszélhetnénk – mondta Grünlicht.
– Mint tudja, nagyon szeretnénk a csapatunkban látni,
semmi értelme ezt eltitkolnunk.
– Hadd gondolkozzam a dolgon.
– Lenne ideje holnap reggel találkozni velem?
– Sürget minket valami?
– Mindenre rászánjuk a szükséges időt – felelte
Grünlicht.
– De az világos, figyelembe véve a történteket…
Kaptunk pár emlékeztetőt a kereskedelmi minisztertől
egy kissé elhúzódó feladatot illetően.
– Miről van szó?
– Semmi furcsa… kiviteli engedély. Az előzetes
döntés pozitív volt, az Exportot Ellenőrző Tanács
elvégezte, amit kellett, a papírmunka elkészült, de
Palmcrona már nem tudta aláírni.
– És alá kellett volna? – kérdezte Axel.
– Csak az igazgató hagyhatja jóvá a kettős
felhasználású honvédelmi anyagok vagy termékek
exportját – magyarázta Jörgen Grünlicht.
– De bizonyos eladásokat nyilván a kormány hagy
jóvá, nem?
– Csak ha az STF igazgatója úgy dönt, hogy
továbbítja az ügyet a kormánynak.
– Értem.
Axel Riessen tizenegy éven át dolgozott hadászati
anyagok felügyelőjeként a régi rendszerben a
Külügyminisztérium kötelékében, majd az ENSZ
Leszerelési Hivatala, az UNODA kezdett neki
megbízásokat adni. Végül amolyan főtanácsadó lett
az Elemzési és Felmérési Osztályon. Riessen még
csak ötvenegy éves volt, deres haja nem kezdett
ritkulni. Arcvonásai szabályosak, barátságosak. Bőre
napbarnított, miután egy fokvárosi nyaraláson vitorlás
hajót bérelt, és egymaga végighajózott a szédítő,
meredek part mentén.
Axel bement a könyvtárszobájába, leült az
olvasófotelba, lehunyta égő szemhéját, és Carl
Palmcrona halálán kezdett gondolkodni, amiről a
reggeli lapban olvasott egy közleményt. Nehéz volt
megérteni, mi történt, de a szöveg valahogy célzott rá,
hogy Palmcrona halála váratlan volt. Nem volt beteg,
az kiderült volna a cikkből. Axel arra gondolt, hogy
egész sokszor találkoztak az évek során.
Mindkettőjüket szakértőként bízták meg egy javaslat
előkészítésével, ami ahhoz a kormányzati döntéshez
vezetett, miszerint összevonták a Hadászati Anyagok
Felügyeletét és a kormány stratégiai export
ellenőrzését egyetlen hatósággá, a Stratégiai
Termékek Felügyeletévé.
És Palmcrona immár halott. Axel látta maga előtt a
magas, sovány férfit a katonásra nyírt hajával, ahogy
körbeveszi a magányosság aurája.
Hirtelen nyugtalanság vett rajta erőt. Túlságosan
nagy volt a csönd a szobában. Felállt, fülelni kezdett.
– Beverly? – kiáltotta halkan. – Beverly?
Beverly nem felelt. Axelen úrrá lett a félelem.
Átfutott a szobákon, majd lement az előszobába, hogy
felvegye a zakóját, és kimenjen megkeresni a
kislányt, amikor egyszer csak meghallotta a
dudorászását. Beverly mezítláb közeledett a konyha
felől. Amikor a lány meglátta Axel aggódó tekintetét,
a szeme elkerekedett.
– Axel – mondta vidám hangján. – Mi van?
– Csak megijedtem, hogy kimentéi – motyogta.
– A veszélyekkel teli világba – mondta Beverly
mosolyogva.
– Csak annyit mondok, hogy nem lehet
mindenkiben megbízni.
– Nem is bízok, megnézem őket, a fényt keresem –
magyarázta a lány. – Ha körülveszi őket a ragyogás,
akkor tudom, hogy kedvesek.
Axel nem tudta, mit feleljen, csak annyit mondott,
hogy vett neki csipszet és egy nagy üveg Fantát.
Beverly mintha meg sem hallotta volna. Axel
megpróbált olvasni az arcáról. Vajon ez minek a jele?
A nyughatatlanságé, a levertségé vagy a
zárkózottságé?
– Szerinted össze fogunk mi még házasodni? –
kérdezte Beverly.
– Igen – hazudta Axel.
– Csak mert a virágok eszembe juttatják anyu
temetését és apu arcát, amikor…
– Nem kellenek virágok – mondta Axel.
– Bár a gyöngyvirágot szeretem.
– Én is – mondta Axel erőtlen hangon.
Beverly boldogan elpirult, majd ásított egyet, de
Axel tudta, hogy csak az ő kedvéért színlel.
– Olyan álmos vagyok – mondta Beverly, és
kiment a szobából. – Akarsz aludni?
– Nem – mondta Axel Riessen maga elé, de aztán
felállt, és a lány után indult.
 Miközben áthaladt a szobákon, határozottan úgy
érezte, hogy saját testének egyes tagjai próbálják
visszatartani őt. Ügyetlennek és furcsán lassúnak
érezte magát, ahogy követte a lányt a folyosó
márványpadlóján, fel a lépcsőn, át két szalonon, és be
a lakrészbe, ahova vissza szokott húzódni esténként.
A lány karcsú és alacsony volt, Axelnek a
mellkasáig sem ért. A haja már elkezdett visszanőni,
azután, hogy a múlt héten teljesen leborotválta a fejét.
Amikor hirtelen átölelte, megcsapta őt a lány szájából
áradó karamellillat.
 41
Álmatlanul
IMMÁR TÍZ HÓNAPJA, hogy Axel Riessen és
Beverly Andersson megismerkedtek. Az egész Axel
akut alvászavarának volt köszönhető. Egy több mint
harminc éve történt esemény óta nehezen tudott
aludni. Altatókkal fenn tudta tartani saját létezését, de
ebből a vegyi nyugalomból hiányoztak az álmok, és
talán a valódi pihenés is.
De legalább aludt.
Kénytelen volt folyamatosan növelni az adagot, ha
aludni akart. A tabletták egy álmosító alapzajt
keltettek, ami elnyomta a gondolatokat. Szerette a
gyógyszerét, és drága skót whiskyvel keverte. Húsz
éven keresztül működött így, mígnem az egyik este az
öccse talált rá eszméletlenül az előszobában, mindkét
orrlyukából folyt a vér.
A Karolinska kórházban komoly májzsugort
állapítottak meg nála.
A májsejtek krónikus elhalása olyan kiterjedt volt,
hogy a kötelező megfigyelési idő után azonnal
várólistára tették májátültetéshez. De mivel nullás
vére volt, és igen ritka szöveti antigén típussal
rendelkezett, a szóba jövő donorok száma tragikusan
lecsökkent.
Az öccse tudott volna neki adni egy darabot a saját
májából, ha nem lett volna olyan komoly
ritmuszavara, ami miatt a szíve nem bírta volna ki egy
nagy műtét megerőltetéseit.
Szinte semmi remény nem volt, hogy májdonort
találjanak, de az orvosok azt mondták, Axel életben
maradhat, ha felhagy az alkohollal és az altatókkal.
Konakion, Inderal és Spironolakton egyenletes
adagolása mellett a májműködése rendbe jött, és
viszonylag normális életet tudott élni.
Csakhogy így már nem tudott aludni, legfeljebb
egy-két órát éjszakánként. Befektették egy göteborgi
alvásklinikára, átesett egy poliszomnográfiai
vizsgálaton, és diagnosztizálták az álmatlanságát. De
mivel a gyógyszerezést nem lehetett folytatni, csak
különböző alvási technikákban kaphatott tanácsot,
meditálás, hipnózis, önszuggesztió, de semmi nem
segített.
Négy hónappal azt követően, hogy a mája
felmondta a szolgálatot, kilenc napig folyamatosan
ébren volt, és egy pszichózisszerű összeomláson esett
át.
Önkéntes alapon befeküdt a Sankta Maria Hjárta
pszichiátriai magánintézetbe.
Itt találkozott Beverlyvel, aki akkor még alig múlt
tizennégy.
Axel szokás szerint álmatlanul feküdt a
szobájában, úgy éjjel három óra lehetett, teljesen sötét
volt, amikor Beverly benyitott hozzá. Gyötrődő lélek
volt, folyton mászkált, és éjszakánként az intézet
folyosóit járta.
Talán csak keresett valakit, akinél menedéket
találhatna.
 Axel álmatlanul feküdt, és kétségbe esett, amikor a
lány belépett hozzá. Beverly mozdulatlanul megállt
előtte, hosszú hálóinge a földet söpörte.
– Láttam, hogy ég a fény idebent – suttogta. –
Maga fényt áraszt magából.
Ezt követően csak úgy odament hozzá, és
bemászott az ágyába. Axel még mindig szenvedett az
álmatlanságtól, nem is tudta, mit tesz, erősen, túlontúl
erősen megragadta a lányt, és magához szorította.
Beverly nem szólt semmit, csak feküdt mellette.
Axel erősen a pici testbe csimpaszkodott, arcát a
lány nyakához szorította, majd hirtelen elaludt.
Álomba merült. Lucskos volt a verítéktől, amikor
felébredt.
Első alkalommal csak pár percig tartott, de azután
Beverly minden éjjel átjött hozzá.
Axel megragadta és szorította őt, és izzadva
elaludt.
Axel pszichés labilitása elillant, mint pára az
üvegről, és Beverly sem mászkált többé a folyosókon.
Axel Riessen és Beverly Andersson úgy döntöttek,
otthagyják az intézetet, és ezt egy néma és
elkeseredett egyezség követte.
Tudták jól, kapcsolatuk valódi természetét
titkolniuk kell, de azt a látszatot keltették, hogy
Beverly az apja engedélyével beköltözött Axel
Riessenhez egy külön lakrészbe, míg saját diáklakást
nem szerez.
Beverly Andersson jelenleg tizenöt éves, és
borderline személyiségzavarral diagnosztizálták. Az
emberi kapcsolataiban nem ismer mértéket, és
képtelen meghúzni a határokat. Önfenntartó ösztöne
nem szokványos.
Régebben a Beverlyhez hasonló lányokat
elmegyógyintézetbe zárták, és kényszersterilizálták,
vagy eltávolították a homloklebenyüket, hogy elejét
vegyék a gátak nélküli szexualitásnak és léhaságnak.
Továbbra is a Beverlyhez hasonló lányok mennek
mindig haza olyan valakivel, akivel nem kellene, és
olyan embereket ajándékoznak meg bizalmukkal,
akik rossz szándékkal közelednek feléjük.
De Beverlynek Axel Riessennel szerencséje volt.
Axel maga is mindig azt mondta, ő nem pedofil, nem
akar ártani a lánynak, és főleg nem akar vele pénzt
keresni. Csak az alvás miatt van rá szüksége, hogy ne
omoljon össze.
Beverly gyakran beszélt arról, hogy majd
összeházasodnak, ha elég nagy lesz.
Axel Riessen hagyta, hogy a lány szövögesse
ábrándjait az esküvőről, mert az boldoggá tette, és
megnyugtatta. Axel bebeszélte magának, hogy így
védi meg a lányt a külvilágtól, ugyanakkor
természetesen tisztában volt azzal, hogy kihasználja
őt. Szégyellte magát, de nem talált kiutat, nem akart
megint a nagy álmatlanság fogságába esni.
Beverly fogkefével a szájában jött ki a fürdőből. A
falon lógó három hegedű felé biccentett.
– Miért nem játszol rajtuk? – kérdezte.
– Nem tudok – felelte Axel mosolyogva.
– És csak lógnak ott? Inkább add oda valakinek,
aki tud rajtuk játszani.
– Szeretem ezeket a hegedűket, mert Roberttól
kaptam őket.
 – Szinte soha nem beszélsz az öcsédről.
– Bonyolult…
– Hegedűket készít a műhelyében – mondta
Beverly.
– Igen, Robert hegedűket készít… és egy
kamarazenekarban játszik.
– Az esküvőnkön nem tudna játszani? – kérdezte
Beverly, és letörölte a fogkrémet a szája sarkáról.
Axel ránézett, és remélte, Beverly nem érzékeli
arca merevségét:
– De jó ötlet! – mondta.
Érezte, ahogy felgyülemlik benne a fáradtság,
elárasztja a testét, az agyát. Elment Beverly előtt, be a
hálószobába, és lerogyott az ágy szélére.
– Nagyon álmos vagyok…
– Szegénykém – mondta Beverly komolyan.
Axel megrázta a fejét.
– Csak aludnom kell – mondta, és egyszeriben
fojtogatni kezdte a sírás.
Felállt, és elővett egy rózsaszínű pamuthálóinget.
– Kérlek, Beverly, vedd ezt fel.
– Ha akarod.
Beverly megállt, és a nagy Ernst Billgren
olajfestményt nézte, amin egy felöltözött róka ült
karosszékben egy nagypolgári lakásban.
– Rémes egy kép – mondta.
– Rémesnek találod?
A lány bólintott, és elkezdett levetkőzni.
– Nem tudnál a fürdőszobában átöltözni?
Beverly megrántotta a vállát, és amikor kibújt a
rózsaszínű felsőjéből, Axel felállt, hogy ne lássa őt
meztelenül. A rókás festményhez lépett, megnézte,
majd leakasztotta, és a falnak fordítva letette a földre.
*
Axel mélyen, merev testtel aludt, arcát
összeráncolta, állkapcsát összeszorította. Szorosan
magához ölelte a lányt. Hirtelen felébredt, eleresztette
Beverlyt, és úgy kapkodta a levegőt, akár egy
fuldokló. Izzadt, és a szíve szorongva kalapált.
Meggyújtotta az olvasólámpát. Beverly ellazulva
aludt, akár egy kisgyerek, a szája nyitva, a homloka
nyirkos.
Axelnek megint eszébe jutott Carl Palmcrona.
Legutóbb a Nemesek Gyűlésén találkoztak a
Nemesek Házában. Palmcrona berúgott, kicsit
agresszíven lépett fel, az ENSZ különböző
fegyverembargóiról szónokolt, amit meghökkentő
szavakkal zárt: mindent elvisz az ördög, az embernek
Algernon nyomába kell lépnie, ha nem akarja, hogy
rémálma beteljesüljön.
Axel megint leoltotta a lámpát, egyenesen feküdt,
és továbbra is Palmcrona szavai jártak a fejében,
miszerint az embernek Algernon nyomába kell lépnie.
Mit értett ez alatt? Milyen rémálomra célzott?
Tényleg ezt mondta volna?
Ha nem akarja, hogy rémálma beteljesüljön.
Carl-Frederik Algernon sorsa egy rejtély volt
Svédországban. Algernon a haláláig a
Külügyminisztériumnak dolgozott, mint a hadászati
anyagok felügyelője. Egy januári napon találkozott
Anders Carlberggel, a Nobel Industrier konszern
igazgatójával, és elmondta neki, hogy a vizsgálat arra
enged következtetni, a konszern egyik cége
fegyvereket csempészett a Perzsa-öböl körüli
országokba. Még ugyanazon a napon Carl-Frederik
Algernon egy rohanó metrószerelvény elé esett a
stockholmi főpályaudvaron.
Axel gondolatai elkalandoztak, egyre
homályosabban köröztek a fegyvercsempészetről
szóló vádak és a Bofors Rt.–nek szánt kenőpénzek
körül. Látta maga előtt, ahogy egy ballonkabátos férfi
bezuhan egy rohanó metrószerelvény elé.
Lassan zuhant, a kabátja lobogott. Beverly halk
légzése magával ragadta, és lenyugtatta Axelt. A lány
felé fordult, és karját a pöttöm test köré fonta.
Beverly felsóhajtott, amikor a férfi maga felé
húzta.
Axel magához szorította őt, gyülekezni kezdtek az
álom felhői, a zavaró gondolatok elvonultak,
kifakultak.
Az éjszaka fennmaradó részében felületesen aludt,
és öt körül arra ébredt, hogy görcsösen szorítja a lány
karcsú felkarját. Érezte, ahogy a lány hajszálai az
ajkát csiklandozzák, és ösztönösen azt kívánta, bár
bevehetné a tablettáit.
 42
Stratégiai Termékek Felügyelete

AXEL REGGEL HÉTKOR lépett ki a teraszra,

amelyen az öccsével osztoztak. Nyolckor már
találkozója van Jörgen Grünlichttel a Stratégiai
Termékek Felügyeletén, Carl Palmcrona irodájában.
A kinti levegő máris meleg volt, de még nem
fülledt. Az öccse, Robert kinyitotta lakása
erkélyajtaját, és egy nyugágyban ült. Még nem
borotválkozott, csak ült ernyedten lógó karral, és
felfelé bámult a gesztenyefák harmatos koronájába. A
kopott selyemköntösét viselte. Az apjuk is ezt hordta
szombat reggelenként.
– Jó reggelt – mondta Robert.
Axel biccentett, de nem nézett az öccsére.
– Megjavítottam egy Fiorinit Charles
Greendirknek – mesélte Robert, próbálva beindítani a
társalgást.
– Biztosan örül majd – felelte Axel tompán.
Robert feléje emelte az arcát.
– Ideges vagy?
– Kicsit, hogy őszinte legyek – felelte Axel. – Úgy
tűnik, új állásom lesz.
– Ja, miért is ne – mondta Robert szórakozottan.
Axel öccse barátságos arcát nézte, a mély
barázdákat, a tar fejbúbját. Arra gondolt, mennyire
másképp is alakulhatott volna minden közöttük.
 – Hogy van a szíved? – kérdezte. – Még nem állt
meg?
Robert megtapogatta a mellkasát, és csak azután
felelt:
– Nem teljesen…
– Remek.
– És a te szegény májad?
Axel megvonta a vállát, és elindult visszafelé.
– Ma este Schubertét játszunk – mondta Robert.
– Jó nektek.
– Gondoltam, esetleg…
Robert elhallgatott, a bátyjára nézett, majd témát
váltott.
– A kislány, akinek szobája van odafent…
– Igen… Beverly – mondta Axel.
– Mennyi ideig fog itt lakni? – kérdezte Robert, és
Axelre hunyorított.
– Nem tudom – válaszolta Axel. – Megígértem,
hogy ott lakhat, amíg nem kerít magának diákszállást.
– Igen, te mindig gondját viselted a sérült
méhecskéknek és békáknak, amik…
– Ő emberi lény – vágott a szavába Axel.
Kinyitotta a magas erkélyajtót, és amikor bement,
látta, ahogy az arca végigsiklik az egyenetlen
üvegfelületen. A függöny mögé bújva figyelte
Robertet, ahogy feláll a nyugágyból, megvakarja a
hasát, és lemegy a teraszról a kis kertbe a műhelyhez
vezető lépcsőn. Amíg Robert távol volt, Axel
visszament a szobájába, és óvatosan felébresztette a
nyitott szájjal alvó Beverlyt.
*
 A Stratégiai Termékek Felügyelete nevű állami
hatóság 1996-ban jött létre. Akkor átvette a
felelősséget minden olyan ügyért, ami a
fegyverexporthoz vagy a kettős felhasználású
termékekhez kötődött.
Az STF irodáinak a Klarabergsviadukt 90. alatti
lazacszínű épület ötödik emelete adott otthont.
Amikor Axel felért a lifttel, látta, hogy Jörgen
Grünlicht a külügytől már vár rá a nagy üvegajtók
előtt. Grünlicht türelmetlenül biccentett, pedig még
két perc volt nyolcig, elővett egy belépőkártyát,
beütött egy kódot, majd beeresztette Axelt az ajtón.
Grünlicht magas férfi volt, az arca pigmenthibás,
fehér foltok virítottak szabálytalan mintázatban a
vöröses bőrén.
Elmentek Carl Palmcrona irodájához – egy
sarokszoba saját mosdóhelyiséggel –, amelynek két
hatalmas ablaka a Központi pályaudvar mögött délre
tartó utak kötegére, távolabb a Klara-tóra és a
Városháza sötétlő derékszögeire nézett.
Az exkluzív helyszín ellenére volt valami
aszketikus az STF irodáiban. A földet linóleum fedte,
egyszerű és semleges bútorok, fehérek vagy
fenyőszínűek. Mintha arra akarnák magukat
emlékeztetni, hogy a fegyverexport morálisan
kérdéses, gondolta Axel, és kirázta a hideg.
Hátborzongató érzés volt Palmcrona irodájában
lenni ilyen rövid idővel a halála után.
Axelnek feltűnt, hogy a fénycsőtartó magas hangot
ad ki, mint a harmóniához nem tartozó mellékhang a
zongorán. Eszébe jutott, hogy ugyanezt a felhangot
hallotta John Cages zeneszerző első szonátájának
felvételén.
Grünlicht becsukta az ajtót, és amikor megkérte
Axel Riessent, hogy foglaljon helyet, barátságos
mosolya ellenére feszültnek tűnt.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan el tudott jönni –
mondta, és átnyújtotta a szerződést tartalmazó
dossziét.
– Ez természetes – mondta Axel mosolyogva.
– Üljön le, olvassa át! – mondta Grünlicht, és
kezével az íróasztal felé intett.
Axel leült a komor székre, az asztalra tette a
dossziét, majd felpillantott.
– Megnézem, és jövő héten jelentkezem.
– Nagyon előnyös szerződés, de az ajánlat nem áll
fenn bármeddig – mondta Grünlicht.
– Sürgős önöknek, tudom.
– A kormány ragaszkodik magához, nincs jobb
jelöltünk, ha figyelembe vesszük eddigi pályafutását,
és a hírét, ugyanakkor nem is állhat le ez a
tevékenység.
Axel kinyitotta a dossziét, és megpróbálta
elhessegetni azt a kellemetlen érzést, hogy alighanem
csapdába csalják. Mindvégig valami erőltetettséget
érzett Grünlichten, titokzatos volt és rámenős.
Ha aláírja a szerződést, ő az STF igazgatója.
Egymaga hoz döntéseket a svéd fegyverexportról.
Mivel az ENSZ kötelékében azon fáradozott, hogy
hadurakat fegyverezzen le, csökkentse a
hagyományos fegyverek forgalmát, szívesen
tekintene erre a pozícióra annak a feladatnak a
folytatásaként.
 Alaposan átolvasta a szerződést, ami nagyon jó,
már-már túl jó volt. Többször elpirult olvasás közben.
– Üdvözöljük a fedélzeten – mondta Grünlicht
mosolyogva, és átnyújtotta neki a tollat.
Axel köszönetét mondott, aláírta a szerződést,
felállt, hátat fordított Grünlichtnek, és kinézett az
ablakon. Nézte a Városháza három koronáját, ami
csaknem eltűnt a meleg párában.
– Nem rossz innen a kilátás – motyogta Grünlicht.
– Jobb, mint az én szobámból a külügyben.
Axel felé fordult.
– Jelenleg három folyó ügye van, amiből Kenya a
legsürgősebb. Nagy és fontos üzlet. Azt javaslom,
hamarosan nézzen rá, ha lehet, azonnal. Carl már
elvégezte az előmunkálatokat, így…
Elhallgatott, a dokumentumot Axel elé tolta, majd
furcsán megcsillant a szeme, amikor ránézett. Axelt
különös érzés fogta el, mintha Grünlicht
legszívesebben a kezébe nyomna egy tollat, és
helyben aláírattatná vele.
– Biztosra veszem, hogy remek utódja lesz
Carlnak.
Válaszra sem várva megveregette Axel karját,
majd gyors léptekkel átvágott a szobán. Az ajtóban
visszafordult.
– Értekezlet a szakértői csoporttal ma tizenöt
órakor – mondta kurtán.
Axel magára maradt a szobában. Teljes némaság
vette körül. Visszaült az íróasztalhoz, és átnézte a
dokumentumot, amit Carl Palmcrona aláíratlanul
hagyott, de alaposan és részletekbe menően
előkészített. Az ügy 1,25 millió 5.56x45 mm-es lőszer
kenyai exportjáról szólt. Az exportfelügyeleti tanács
megszavazta a pozitív javaslatot, Palmcrona megadta
az előzetes engedélyt, amúgy a Silencia Defence Rt.
komoly, nagy múlttal rendelkező cég volt.
De a tényleges exporttal meg kellett várni az
utolsó lépést, vagyis hogy az STF igazgatója megadja
a kiviteli engedélyt.
Axel hátradőlt, és Palmcrona titokzatos szavai
jártak az eszében: Algernon nyomába kell lépnie, ha
nem akarja, hogy a rémálma beteljesüljön.
 43
Egy klónozott számítógép

GÖRAN STONE Joona Linnára mosolygott, majd

kivett egy borítékot a táskájából, kinyitotta, és a
lefoglalt kulcsot a markába ejtette. Saga Bauer
leszegett tekintettel közvetlen a liftajtó előtt maradt.
Mindhárman Carl Palmcrona lakása előtt álltak a
Grevgata 2. alatt.
– A helyszínelőink holnap jönnek – mondta Göran.
– Tudod, mikor? – kérdezte Joona.
– Mikor jönnek, Saga? – kérdezte Göran.
– Szerintem…
– Szerinted? – vágott a szavába Göran. – Tudnod
kell, mikor.
– Tízkor – válaszolta Saga halkan.
– És ugye megmondtad nekik, hogy azt szeretném,
ha az informatikával és a telefonnal kezdenének?
– Igen, azt mondtam…
Göran egy kézmozdulattal csendre intette a nőt,
mert megszólalt a telefonja. Felvette, és tett néhány
lépést lefelé a lépcsőn, beállt a rozsdabarna üvegű
ablakkal szemközti kis beugróba, és beszélt valakivel.
Joona Saga felé fordult, és suttogva megkérdezte.
– Nem te vezeted a nyomozást?
Saga megrázta a fejét.
– Mi történt? – kérdezte Joona.
 – Nem tudom – felelte Saga fáradtan. – Mindig ez
van, ez nem is Göran területe, soha nem dolgozott
terrorelhárításon.
– És mit tervezel tenni az ügyben?
– Nincs semmi, amit…
Elhallgatott, amikor Göran Stone befejezte a
beszélgetést, és visszatért hozzájuk. Saga tartotta a
kezét, hogy megkapja a kulcsot Palmcrona lakásához.
– A kulcsot – mondta.
– Mi?
– Én vezetem a nyomozást.
– Mit szólsz ehhez? – fordult Joona felé Göran
Stone, és felnevetett.
– Nyilván semmi baj nincs veled, Göran – mondta
Joona.
– De az imént voltam egy értekezleten a
főnökeinkkel, és ott elfogadtam, hogy Saga Bauerrel
dolgozzam együtt…
– Ő is jöhet – vágta rá Göran.
– Mint a nyomozás vezetője – mondta Saga.
– Le akartok rázni, vagy mi a fene folyik itt? –
kérdezte Göran Stone meghökkent és sértett
mosollyal.
– Te is jöhetsz, ha akarsz – felelte Joona
higgadtan.
Saga kivette a kulcsot Göran kezéből.
– Hívom Vernert – mondta, és elindult lefelé a
lépcsőn.
Hallották a lépteit a lépcsőházban, majd egyre
ingerültebb angját, ahogy a főnökével beszél
telefonon, és végül a visszhangzó üvöltést:
„Emancipunci!”
 Saga elfojtott egy mosolyt, összeszedte magát,
bedugta a kulcsot a zárba, kétszer elfordította, és
kinyitotta a súlyos ajtót.
Amikor már nem állt fenn bűncselekmény
gyanúja, a rendőrségi lezárást megszüntették. A
nyomozást azonnal leállították, ahogy elkészült Nils
Arvall boncolási jegyzőkönyve: a boncolás minden
pontban megerősítette Joona Linna elképzelését az
öngyilkosság módjáról. Carl Palmcrona saját életét
oltotta ki úgy, hogy az otthonában egy mennyezeti
lámpakampóról lelógó, hurokra kötözött
szárítókötélre akasztotta magát. A helyszínelés
megszakadt, és a linköpingi Állami Krimináltechnikai
Laboratóriumba küldött minták soha nem kerültek
elemzésre.
De most kiderült, hogy Björn Almskog írt egy
levelet Carl Palmcronának egy nappal azelőtt, hogy
felakasztva rátaláltak.
Ugyanaznap este Viola Fernandezt meggyilkolták
Björn Almskog hajóján.
Björn egy kapocs, ő az összefüggés a két haláleset
között. Két haláleset, amiket egymástól teljesen
független öngyilkosságnak és balesetnek tudtak volna
be, ha a hajó elsüllyed a tengeren.
Saga és Joona beléptek az előszobába, és
megállapították, hogy nem jött posta. Tisztítószer
szaga terjengett a levegőben. Áthaladtak a nagy
szobákon. Napfény áradt be az ablakokon. A vörös
bádogtető megcsillant a Grevgata túloldalán. Az
ablakfülkéből a Nybroviken csillámló vizére lehetett
látni.
 A helyszínelők lépőkorongjait eltávolították, és az
üres szalonban a kampó alatti padlót felmosták.
Lassan lépdeltek a recsegő parkettán. Érdekes
módon Palmcrona lakása már nem árasztotta az
öngyilkosság hangulatát. Egyáltalán nem érződött
lakatlannak. Joona és Saga ugyanazt élték át. A nagy,
szinte teljesen bútorozatlan szobákat egyfajta lakályos
nyugalom járta át.
– Még mindig bejár – szólalt meg egyszer csak
Saga.
– Pontosan – felelt Joona gyorsan, majd
elmosolyodott.
A házvezetőnő itt járt, kitakarított, kiszellőztetett,
behozta a postát, beágyazott és a többi.
Mindketten arra gondoltak, hogy ez nem
különösebben szokatlan hirtelen halál esetén. Az
ember tagadja, hogy az élete megváltozott. Az új
helyzet elfogadása helyett fenntartja korábbi
viselkedését.
Megszólalt a csengő. Saga kissé nyugtalannak
tűnt, de azért követte Joonát az előszobába.
Egy borotvált fejű férfi állt a bejárati ajtóban,
fekete, buggyos melegítőt viselt.
– Joona azt mondta, hogy hajítsam el a
hamburgeremet, és azonnal jöjjek ide – mondta
Johan.
– Ez itt Johan Jönson az informatikáról –
magyarázta Joona.
– Joona tyorszan feszet – mondta Johan eltúlzott
finn akcentussal. – Minden kanyart levág.
– Saga Bauer, felügyelő a Nemzetbiztonsági
Rendőrségnél – mondta Joona.
 – Most tumálunk vagy tolkoszunk? – kérdezte
Jönson.
– Hagyja ezt abba! – mondta dühösen Saga.
– Bele kell néznünk Palmcrona számítógépébe –
jegyezte meg Joona. – Mennyi időbe telik?
Elindultak a dolgozószoba felé.
– Előfordulhat, hogy bizonyítékként lehet majd
használni? – kérdezte Johan Jönson.
– Igen – felelte Joona.
– Azaz szeretnétek, hogy klónozzam a gépet? –
kérdezte Johan Jönson.
– Mennyi idő? – kérdezte Joona.
– Lesz időd elsütni pár poént a nemzetbiztonsági
kolleginának – válaszolta Jönson, és el sem mozdult a
helyéről.
– Mi baja van magának? – fordult felé ingerülten
Saga.
– Megkérdezhetem, hogy jár-e valakivel? –
kérdezte Johan Jönson zavart mosollyal.
Saga a szemébe nézett, és komolyan bólintott.
Johan leszegte a tekintetét, dünnyögött valamit, majd
eltűnt Carl Palmcrona dolgozószobájában.
Joona kölcsön vett Sagától egy pár védőkesztyűt,
felvette, és átnézte a postát a fachban, de semmi
különöset nem talált. Nem volt sok minden, pár levél
a banktól és a könyvvizsgálótól, tájékoztatás a
kormányzattól, leletek a Sophia otthon
hátspecialistájától és a lakóközösség tavaszi
közgyűlésének jegyzőkönyve.
Visszatértek a szobába, ahol a zene szólt, amikor
Palmcronát holtan találták. Joona leült az egyik Carl
Malmsten tervezte kanapéra, és óvatosan elhúzta a
kezét a hifiből áradó jegesen kék, vékony sugár előtt.
A hangszórókból egyszeriben magányos hegedű
hangja áradt. Virtuóz csalogatott elő egy éteri
dallamot a legmagasabb regiszterben, egy ideges
madár vérmérsékletével.
Joona az órájára nézett, Sagát a hifinél hagyta, és
bement a dolgozószobába. Johan Jönson a konyhában
ült, vékony számítógépe az asztalon hevert.
– Jól megy? – kérdezte Joona.
– Mi van?
– Le tudtad másolni Palmcrona számítógépét?
– Persze, ez itt egy pontos klón – felelte, mint aki
nem is értette igazán a kérdést.
Joona megkerülte az asztalt, és a képernyőre
nézett.
– Hozzáférsz a leveleihez?
Johan Jönson megnyitotta a programot.
– Tatataaa! – harsogta.
– Menjünk végig az elmúlt hét levelezésén – kérte
Joona.
– Kezdjük a bejövökkel?
– Igen, kezdjük ott, bejövök.
– Szerinted tetszem Sagának? – kérdezte egyszer
csak Johan Jönson.
– Nem – felelte Joona.
– Minden szerelem ellenszenvvel kezdődik.
– Próbáld meghúzni a copfját – javasolta Joona,
miközben a számítógép képernyőjére mutatott.
Johan Jönson megnyitotta a bejövő levelek
mappáját, és mosolyra görbült a szája.
– Jackpot – mondta.
 Joona három levelet látott a goreny@hotmail.com
címről.
– Nyisd meg őket! – suttogta Joona.
Johan Jönson rákattintott az elsőre, és Björn
Almskog levele abban a pillanatban kitöltötte az
egész képernyőt.
– Jézus Krisztus szupersztár – suttogta Johan, és
arrébb ment.
 44
A levelek
JOONA ELOLVASTA a levelet, egy darabig
mozdulatlanul állt, kinyitotta a másik két levelet,
kétszer is átolvasta, majd bement Saga Bauerhez, aki
még mindig a zeneszobában volt.
– Találtatok valamit? – kérdezte.
– Igen… június másodikán – fogott bele Joona –
Carl Palmcrona számítógépére zsaroló levél érkezett
Björn Almskogtól. Névtelen címről adta fel.
– Vagyis zsarolás áll az egész mögött – sóhajtott
Saga.
– Nem vagyok olyan biztos benne – felelte Joona.
Joona mesélni kezdett Carl Palmcrona utolsó
napjairól.
Palmcrona ellátogatott a Silencia Defence
trollháttani fegyvergyárába Gerald Jamesszel a
Technotudományi Tanácstól. Több mint valószínű,
hogy csak akkor olvasta el Björn Almskog levelét,
amikor este hazajött, mivel csak 18.25-kor válaszolt a
zsarolónak. Ebben a levélben Palmcrona
figyelmezteti a zsarolót a komoly következményekre.
Másnap ebédidőben Palmcrona egy újabb levelet
küldött a zsarolónak, amelyben teljes
reménytelenségét fejezi ki. Ezt követően valószínűleg
kötelet kötött a plafonra, és megkérte a házvezetőnőt,
hogy hagyja magára. Miután elment, Palmcrona
feltette a zenét, bement a kis szalonba, élére állította a
táskát, fellépett rá, nyakába akasztotta a hurkot, és
felborította a táskát. Röviddel a halála után
megérkezett Björn Almskog második levele
Palmcrona levelező szerverére, és másnap a
harmadik.
Joona kitette az öt levelet helyes sorrendben az
asztalra. Saga Joona mellé állt, és átolvasta a teljes
levelezést.
Az első levelet Björn Almskog küldte szerdán,
június másodikán, 11.37-kor:

Kedves Carl Palmcrona

Azért írok önnek, hogy elmondjam, birtokomba
került egy érdekes fénykép eredetije. A képen ön
látszik, amint Raphael Guidi társaságában pezsgőzik
egy magánpáholyban. Mivel úgy tudom, hogy ez a
képi dokumentáció kínos önre nézve, hajlandó vagyok
eladni önnek egymillió koronáért. Amint befizeti ezt
az összeget a 837-9 222701730 ideiglenes
bankszámlára, elküldöm önnek a fotót, és ez a
levelezés teljesen törlésre kerül, baráti üdvözlettel
egy görénytől

Carl Palmcrona válaszlevele, szerdán, június

másodikán, 18.25-kor:

Nem tudom, ki maga, de egy valamit tudok:

magának fogalma sincs, mibe ártja magát, elképzelni
sem tudja.
Figyelmeztetem, nagyon komoly dologról van szó,
és szépen megkérem: Legyen szíves, adja oda a fotót,
mielőtt túl késő nem lesz.
 A következő válaszlevél Carl Palmcronától,
csütörtökön, június 3-án, 14.02-kor:

Már késő, mindketten meg fogunk halni.

Björn Almskog második levele, csütörtökön,

június 3-án, 16.02-kor:

Rendben, megteszem, amit mond.

Björn Almskog harmadik levele, pénteken, június

4-én, 7.45-kor:

Kedves Carl Palmcrona

Elküldtem a fényképet. Felejtse el, hogy valaha
felvettem önnel a kapcsolatot.
baráti üdvözlettel egy görénytől

Miután Saga kétszer végigolvasta a leveleket,

komoly tekintettel Joonára nézett, majd azt mondta,
hogy a levelezés magában foglalja a tragédia
lényegét.
– Björn Almskog el akar adni egy kompromittáló
fényképet Palmcronának. Palmcrona szemmel
láthatóan elhiszi, hogy a fotó létezik, mint ahogy az is
nyilvánvaló, hogy a fénykép tartalma sokkal
súlyosabb, mint Björn hitte. Palmcrona figyelmezteti
Björnt, eszébe sem jut pénzt kínálni, mintha úgy
vélné, már a fénykép puszta léte is veszélyt jelent
mindkettőjük számára.
– Mi történik? Szerinted? – kérdezte Joona.
 – Palmcrona válaszra vár, feltehetően e-mailen
vagy postán – mondta Saga. – Amikor válasz nem
érkezik, elküldi a második levelet, amiben
elmagyarázza, hogy meghalnak, ő is, és Björn is.
– Majd felakasztja magát – mondta Joona.
– Amikor Björn elmegy az internet kávézóba, és
elolvassa Palmcrona második levelét, „Már késő,
mindketten meg fogunk halni” megijed, és azt
válaszolja, hogy megteszi, amit Palmcrona mond.
– Miközben nem tudja, hogy Palmcrona már
halott.
– Így van – mondta Saga. – Máris elkésett, és
minden, amit ezután tesz, tulajdonképpen
hiábavaló…
– Mintha pánikszerűen cselekedne Palmcrona
második levele után – mondta Joona. – Feladja a
zsarolás tervét, már csak meg akarja úszni.
– De az a gond, hogy a fénykép Penelope
üvegajtajára van felragasztva.
– Csak akkor jut hozzá a képhez, ha Penelope már
elindult a tévés vitára – folytatta Joona. – Vár
odakint, látja, ahogy a taxi elhajt Penelopevel,
berohan, találkozik a kislánnyal a lépcsőházban,
beront a lakásba, letépi a fényképet az üvegajtóról,
metróra száll, feladja a fényképet Palmcronának, e-
mailt ír neki, hazamegy a Pontonjangata 47-be,
összeszedi a csomagjait, elbuszozik Södermalmba, és
szalad a hajóhoz.
– És akkor miből gondolod, hogy többről van szó
egy hétköznapi zsarolásnál?
– Björn lakása porig égett bő három órával azt
követően, hogy elment hazulról – mondta Joona. – A
tűzszakértők meg vannak róla győződve, hogy egy
bekapcsolva felejtett vasaló okozta a tűzvészt a
szomszéd lakásban, de…
– Én már nem hiszek a véletlenekben, ebben az
ügyben nem – mondta Saga.
– Én sem – mondta Joona mosolyogva.
Újra átnézték a levelezést, és Joona Palmcrona
leveleire mutat.
– Palmcrona minden bizonnyal felvette valakivel a
kapcsolatot az első és a második levél között –
mondta.
– Az elsőben figyelmeztetés van – mondta Saga. –
A másodikban azt írja, már késő, és mindketten meg
fognak halni.
– Szerintem Palmcrona felhív valakit, amikor
megkapja a zsaroló levelet, halálra rémül, de reméli,
hogy segítséget kap – mondta Joona. – Csak miután
rájön, hogy nincs menekvés, írja meg a második
levelet, amiben egész egyszerűen megállapítja, hogy
meg fognak halni.
– Valakit ráállítunk, hogy nézze át a hívásait –
mondta Saga.
– Erixon rajta van.
– Mi van még?
– Ki kell derítenünk, ki az illető, akit Björn az első
levélben említ – mondta Joona.
– Raphael Guidi? – kérdezte Saga.
– Ismered?
– Mindenki Raphaelnek hívja, az arkangyal után –
mondta Saga. – Olasz üzletember, aki
fegyverüzleteket üt nyélbe a Közel-Keleten és
Afrikában.
 – Fegyverkereskedelem – mondta Joona.
– Raphael harminc éve van a szakmában, és
magánbirodalmat hozott létre, de nem hiszem, hogy
köze volna az ügyhöz. Az Interpol soha nem talált
róla semmit, voltak gyanúk, de ez minden.
– Furcsa, hogy Carl Palmcrona találkozik
Raphaellel? –kérdezte Joona.
– Ellenkezőleg – felelte Saga. – A munkájához
tartozik, még ha a pezsgőzés nagyon nem is illik a
képbe.
– De ez még nem olyan, amiért öl az ember, amiért
életeket olt ki – mondta Joona.
– Nem – mondta Saga mosolyogva.
– Akkor a fényképen valami másnak is kellett
lennie, valami veszélyesnek.
– Ha Björn elküldte Palmcronának a fényképet,
akkor itt kell lennie a lakásban – vélte Saga.
– Átnéztem a postát a fachban, és…
Hirtelen elhallgatott, Saga rámeredt.
– Mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte.
– Csak személyes levelek vannak a fachban, se
szórólap, se számla – mondta. – A postát valaki már
szortírozta, mielőtt ide bekerült.
 45
Autópályán
EDIT SCHWARTZ házvezetőnőnek nem volt
telefonja. Úgy hetven kilométerre lakott Stockholmtól
északra, Knivstától nem messze. Joona némán ült
Saga mellett. Saga kényelmes tempóban hajtott végig
a Sveavägen. Norrtullon át hagyták el a belvárost, és
mentek tovább az autópályán, el a Karolinska klinika
felé vezető kijárat mellett.
– Befejeződött a helyszínelés Penelope lakásán –
mondta Saga. – Átnéztem a teljes anyagot, és az
alapján Penelope nem áll kapcsolatban szélsőbalos
csoportokkal. Ellenkezőleg, elhatárolja magát tőlük,
kimondottan pacifista, és vitatja a módszereiket.
Björn Almskogról kevés anyagunk van, azt is
átnéztem. A Debaser klubban dolgozik a
Medborgarplat-son, politikailag inaktív, de egy, a
Reclaim the City szervezte utcabál során előállították.
Gyorsan haladtak az Északi temető feketén
elsuhanó kerítése és a Haga park magas növényzete
között.
– Átvizsgáltam az archívumainkat – mondta Saga
lassan.
– Mindent, ami van a stockholmi szélsőbalról és
szélsőjobbról… majdnem az egész éjszakám ráment.
Az anyag természetesen titkos, de azt tudnod kell,
hogy a Nemzetbiztonság tévedett: Penelope és Björn
nem vesznek részt szabotázsakcióban vagy bármi
hasonlóban. Már-már nevetségesen ártatlanok.
– Azaz ezt a szálat nem követed már?
– Akárcsak te, meg vagyok róla győződve, hogy
ami után nyomozunk, egész más súlycsoportba
tartozik, messze a szélsőségeseken túl, legyenek
balosok vagy jobbosok… feltehetően túl a
Nemzetbiztonságon és az Országos Bűnüldözésen.
Mármint, Palmcrona halála, a tűz Björn lakásán,
Viola halála és így tovább… ez az egész teljesen
másról szól.
Elhallgattak, és Joona magában felidézte a
jelenetet, amikor a házvezetőnő a szemébe nézett, és
megkérdezte, leszedték-e már Palmcronát.
– Hogy érti, hogy leszedtük-e?
– Elnézést, én csak a házvezetőnő vagyok, azt
hittem…
Joona megkérdezte tőle, látott-e valami különöset.
– Egy kötelet a lámpakampón a kis szalonban –
felelte.
– Látta a kötelet?
– Hogyne.
Hogyne, gondolta Joona, és kinézett az
autópályára, aminek a jobb oldalán zajvédő fal óvta a
villanegyedet és a focipályákat. A házvezetőnő éles
hangja, ahogy a „hogyne” szót mondta, megragadt
Joona emlékezetében, számtalanszor elismételte
magában, eszébe jutott a nő arca, amikor
elmagyarázta neki, meg fogják kérni, hogy menjen be
a rendőrségre, és beszéljen a rendőrökkel. A nő nem
szorongott, mint Joona hitte volna, csak bólintott.
 Elhaladtak Totebro mellett, ahol kiásták Lydia
Evers kertjében Johan Samuelsson testének tízéves
maradványait, amikor Erik Maria Bark fiát,
Benjámint keresték. Akkor tél volt, most dús, zöld
növényzet vette körül a rozsdabarna vasutat és a
parkolókat, a távoli sorházakat és villákat.
Joona felhívta Nathan Pollockot az OGYB-től, és
már két csörgés után hallotta az enyhén nazális
hangot:
– Nathan.
– Tommy Kofoeddel megvizsgáltátok a körkörös
nyomokat Palmcrona teste alatt?
– Lezártuk a nyomozást – felelte Pollock, és Joona
hallotta, hogy épp egy számítógépbe visz be valamit.
– Igen, de most…
– Tudom – vágott a szavába Pollock. – Beszéltem
Carlosszal, elmesélte a fejleményeket.
– Rá tudsz megint nézni?
– Éppen azt teszem – felelte Pollock.
– Az jó – könnyebbült meg Joona. – Mikor leszel
kész, szerinted?
– Most – felelte Pollock. – A nyomok
Palmcronától és a bejárónőtől, Edith Schwartztól
származnak.
– Senki más?
– Nem.
Saga egyenletesen száznegyven kilométer per órás
sebességgel haladt. Végig északi irányba tartottak az
E4-esen.
Joona és Saga együtt hallgatták meg Edith
Schwartz kihallgatásának felvételét, és közben
követték John Bengtsson kézzel írt megjegyzéseit.
 Joona átvette fejben a kihallgatást: a szokásos
formaságok után John Bengtsson elmagyarázta, hogy
nem áll fenn a bűncselekmény gyanúja, de remélik,
hogy Edith Schwartz segíthet egy kissé megvilágítani
Carl Palmcrona halálának okait. Majd csend, a
szellőzőrendszer halk susogása hallatszott, néha
megreccsent egy szék, toll sercegett egy papíron. A
jegyzőkönyvben John Bengtsson azt írta, az Edith
Schwartz által tanúsított közömbösség miatt döntött
úgy, hogy kivárja a nő első szavát.
Bő két percbe telt, mire a nő megszólalt. Ami
hosszú idő, ha az ember csak ül egy rendőrrel
szemben egy íróasztalnál, miközben a lomha csend
rögzítésre kerül.
– Palmcrona igazgató úr levette a kabátját? –
kérdezte Edith Schwartz.
– Miért érdekli? – kérdezett vissza John Bengtsson
barátságosan.
A nő megint elhallgatott, a csend úgy fél percig
tartott, és John szakította meg.
– Rajta volt a kabát, amikor utoljára találkozott
vele? –kérdezte.
– Igen.
– Korábban azt mondta Linna felügyelőnek, hogy
látott egy kötelet lógni a mennyezetről.
– Igen.
– Mit gondolt, mire kell?
A házvezetőnő hallgatott.
– Mióta lógott ott? – kérdezte John.
– Szerda óta – felelte a nő nyugodtan.
– Tehát látta a hurkot június másodikán este,
hazament, másnap reggel, június harmadikán
visszatért, megint látta a hurkot, találkozott
Palmcronával, elhagyta a lakást, majd június ötödikén
14.30-kor visszatért… és ekkor találkozott Linna
felügyelővel.
A jegyzőkönyv szerint Edith vállat vont.
– Tudna mesélni valamit ezekről a napokról? –
kérdezte John Bengtsson.
– Szerda reggel hatkor érkeztem Palmcrona
igazgató úr lakására. Csak reggelenként
használhattam a kulcsot, mivel Palmcrona fél hétig
aludt. Nagyon adott a napirendre, soha nem aludt
sokáig, még vasárnap sem. Ledaráltam a kávébabokat
a kézi darálóval, vágtam két szelet kenyeret,
megkentem sózott vajkrémmel, rátettem két szelet
szarvasgombás májast, ecetes uborkát, és még egy
szelet cheddar sajtot is tettem mellé. Keményített
abrosszal és a nyári étkészlettel megterítettem az
asztalt. A reggeli lapokból ki kellett vágnom a
reklámokat és a sportcikkeket, és jobb kéz felé
összehajtva letettem az újságokat.
Egyedülálló alapossággal számolt be a szerdai
tejszínes borjúsült elkészítéséről, és a csütörtöki ebéd
előkészületeiről is.
Elhallgatott, mert eljutott ahhoz a szombati
időponthoz, amikor visszatért az élelmiszerekkel a
hétvégére, és becsöngetett.
– Értem, hogy megterhelő – jegyezte meg John
Bengtsson egy kis idő múltán. – De én
végighallgattam önt, mindent, amit mondott. Átvette
a szerdát és a csütörtököt, a legapróbb részletek is
eszébe jutottak, de egyetlen szóval sem említett
semmit, ami Carl Palmcrona váratlan halálát érintené.
 Edith elhallgatott, és nem felelt.
– Meg kell kérnem, hogy emlékezzen vissza – tette
hozzá John Bengtsson türelmesen. – Amikor
becsöngetett, tudta, hogy Carl Palmcrona halott?
– Nem – felelte Edith.
– Nem azt kérdezte Linna felügyelőtől, hogy
levették-e már? – kérdezte John némi
türelmetlenséggel a hangjában.
– De – felelte Edith.
– Látta már holtan?
– Nem.
– A fene essen belé – mondta John ingerülten. –
Mi lenne, ha elmondaná, amit tud? Miért kérdezte,
hogy levettük-e már? Hiszen ezt kérdezte! Miért
kérdezte, ha nem is tudta, hogy halott?
A jelentésben John Bengtsson azt írta, sajnos
hibázott, amikor hagyta, hogy a nő kitérő válaszai
provokálják, és a szitkozódása után Edith Schwartz
úgy bezárult, mint egy medvecsapda.
– Vádolnak valamivel? – kérdezte kimérten.
– Nem.
– Akkor végeztünk.
– Nagy segítség lenne, ha…
– Semmi másra nem emlékszem – felelte Edith, és
felkelt a székből.
Joona Sagára nézett, aki tekintetét a szélvédő
túloldalán elsuhanó autópályára és az előttük haladó
kamionra szegezte.
– A házvezetőnő kihallgatásán tűnődök – mondta
Joona.
– Én is – felelte Saga.
 – John dühös lett rá, azt hitte, ellentmond
önmagának. Arra célzott, hogy az asszony tudott
Palmcrona haláláról, amikor becsöngetett – mondta
Joona.
– Igen – felelte Saga, továbbra is az utat figyelve.
– De a nő igazat mondott, nem tudta, hogy
Palmcrona halott. Úgy gondolta, hogy az, de nem
tudta – tette hozzá Joona. – Ezért válaszolt
nemlegesen John állítására.
– Edith Schwartz különös nőnek tűnik.
– Szerintem megpróbál eltitkolni valamit előlünk,
de úgy hogy azért ne kelljen hazudnia – mondta
Joona.
 46
A fénykép
JOONA ÉS SAGA kételkedtek abban, hogy ki
tudnak húzni Edith Schwatrzból valami lényegeset,
de a fényképhez talán elvezetheti őket, ami viszont
lezárhatná az egész ügyet.
Saga kitette jobbra az indexet, lehajtott az
autópályáról, lelassított, majd balra fordult a 77-es
útra, áthajtott a viadukton az autópálya alatt Knivsta
irányába, de kisvártatva lekanyarodott egy kis salakos
útra, és az autópályával párhuzamosan haladt.
Az út mellett törpefenyőkből álló sűrű erdő
bukkant fel, mellette parlagon heverő szántó és egy
beomlott trágyatároló.
– Elvileg megérkeztünk – mondta Saga a GPS-re
pislantva.
Lassan elgurultak egy rozsdás kapuig, és
megálltak. Amikor Joona kiszállt a kocsiból, az
autópálya forgalmának átszűrődő zaját tompa, lüktető
robajnak hallotta.
Húsz méterrel távolabb egy piszkossárga színű
téglából épült egyszintes ház látszott. A spalettákat
becsavarozták, és mohás betoncserepek fedték a tetőt.
Furcsa suhogás hallatszott, miközben közeledtek a
ház felé.
Saga Joonára nézett. Óvatosan, ugyanakkor
nagyon éberen haladtak a bejárati ajtó felé. Valami
csörömpölt a ház mögött, majd megint hallatszott a
fémes suhanás.
 A hang gyorsan közeledett, és egy nagy kutya
rohant feléjük. Csupán egy méterre állt meg Sagától,
és nyitott szájjal felágaskodott. Majd hátrálni kezdett,
leereszkedett a mellső lábára, és elkezdett ugatni.
Ápolatlan bundájú, nagy farkaskutya volt. Támadóan
viselkedett, dobálta a fejét, és oldalazva futott. Csak
akkor vették észre, hogy a kutya pórázát egy hosszú,
kifeszített kábelre hurkolták. Futás közben a póráza
csörömpölve, suhogva siklott a feszes kábel mentén.
A kutya megfordult, Joona felé rohant, a póráz
megállította, majd ruganyosán visszarántotta. A kutya
fékevesztetten ugatott, de egy, a falak mögül
felharsanó hangra azonnal elcsitult.
– Nils! – kiáltott egy nő.
A kutya nyüszítve tett egy kört lábak közé húzott
farokkal. A padló megreccsent, és kis idő múltán
kinyílt az ajtó. A kutya a lánc fémes csörgése
közepette visszafutott a ház mögé. Edith egy lila,
bolyhos fürdőköntösben jelent meg az ajtó előtt, és
rájuk nézett.
– Beszélnünk kell magával – mondta Joona.
– Már mindent elmondtam, amit tudok – felelte.
– Bejöhetünk?
– Nem.
Joona elpillantott mellette, be a sötét házba. Az
előszoba tele volt lábosokkal és tányérokkal, egy
szürke porszívócsővel, ruhákkal, cipőkkel és rozsdás
rákcsapdákkal.
– Itt is jó lesz – mondta Saga kedvesen.
Joona belenézett a jegyzeteibe, és azzal kezdte a
kikérdezést, hogy ellenőrzött pár részletet a
kihallgatásból. Ez rutinmódszer az esetleges
hazugságok kiszűrésére vagy helyesbítésére, mivel
gyakran nehéz valótlan részleteket megjegyezni,
amiket az ember a kihallgatás perceiben eszel ki.
– Mit evett Palmcrona szerdán?
– Tejszínes borjút – felelte Edith.
– Rizzsel? – kérdezte Joona.
– Krumplival. Mindig főtt krumplival.
– Hánykor érkezett Palmcrona lakására
csütörtökön?
– Hatkor.
– Milyen feladatot kapott, amikor csütörtökön
eljött Palmcronától?
– Szabadnapot adott.
Joona a nő szemébe nézett, és arra gondolt, semmi
értelme kerülgetni a fontos kérdéseket.
– Palmcrona már szerdán felkötötte a hurkot a
plafonra?
– Nem – felelte Edith.
– John Bengtsson kollégánknak ezt mondta – szólt
közbe Saga.
– Nem.
– Fel van véve a teljes kihallgatás – mondta Saga
elfojtott ingerültséggel, de azon nyomban elhallgatott.
– Mondott valamit Palmcronának a hurokról? –
kérdezte Joona.
– Nem beszélgettünk magánügyekről egymással.
– De nem furcsa magára hagyni egy férfit egy
plafonról lógó hurokkal? – kérdezte Saga.
– Nemigen maradhattam ott végignézni – mondta
Edith halvány mosollyal.
– Nem – felelte Saga higgadtan.
 Edith mintha akkor először nézte volna meg igazán
Sagát. Tekintete gátlások nélkül végigsiklott a fiatal
nő színes szalagos aranyhaján, festetlen arcán, a fakó
farmeron és a tornacipőn.
– Nem áll össze a kép – mondta Saga fáradtan. –
Azt mondta a kollegánknak, hogy már szerdán látta a
hurkot, de az imént, amikor megkérdeztem, ennek az
ellenkezőjét állította.
Joona belenézett a noteszába, és látta, mit jegyzett
fel pár perce, amikor Saga feltette a kérdést, hogy
Palmcrona már szerdán felkötötte-e a hurkot.
– Edith – mondta Joona. – Azt hiszem, értem, amit
mond.
– Jól van – mondta Edith halkan.
– A kérdésre, hogy Palmcrona már szerdán
felkötötte-e a hurkot, nemmel felelt, mivel nem
Palmcrona kötötte fel a hurkot.
Az idős asszony szigorú tekintettel nézett Joonára,
majd kemény hangon felelt.
– Megpróbálta, de nem sikerült neki, túl merev
volt a háta, mert télen műtötték… Úgyhogy megkért
engem, hogy kössem fel.
Ismét elhallgattak. A fák rezzenéstelenül álltak a
mozdulatlan napfényben.
– Azaz maga kötötte szerdán a meghurkolt
szárítókötelet a lámpakampóra? – kérdezte Joona.
– Előkészítette a csomót, és tartotta a létrát, amikor
felmásztam.
– Majd eltette a létrát, visszatért szokásos
foglalatosságaihoz, vacsora után elmosogatott, és
utána hazajött – mondta Joona.
– Igen.
 – Reggel visszament – folytatta Joona. – Bement,
ahogy szokott, és elkészítette a reggelijét.
– Tudta, hogy ekkor még nem lógott a kötélen? –
kérdezte Saga.
– Benéztem a kis szalonba – felelte Edith.
Egy pillanatra mintha gúnyos mosoly suhant volna
át kifejezéstelen arcán.
– Azt már elmondta, hogy Palmcrona pont úgy
reggelizett, ahogy szokott, de ezen a reggelen sem
ment be a munkahelyére.
– Legalább egy órán át ült a zeneszobában.
– És zenét hallgatott?
– Igen – felelte Edith.
– Közvetlenül ebéd előtt lefolytatott egy rövid
telefonbeszélgetést – mondta Saga.
– Nem tudom, a dolgozószobájában volt, csukott
ajtó mögött, de mielőtt asztalhoz ült, és megette a
posírozott lazacot, megkért, hogy telefonon rendeljek
taxit két órára.
– Az Arlanda repülőtérre akart menni – mondta
Joona.
– Igen.
– Tíz perccel kettő előtt hívták őt telefonon?
– Igen, addigra már felvette a kabátját, és az
előszobában vette fel a telefont.
– Hallotta, mit mondott? – kérdezte Saga.
Edith mozdulatlanul állt, megvakarta a ragtapaszt,
majd kezét a kilincsre tette.
– Meghalni nem rémálom – mondta halkan.
– Azt kérdeztem, hallotta-e, amit mondott – szólalt
meg Saga.
 – Most már bocsássanak meg – mondta Edith
kurtán, és kezdte behúzni az ajtót.
– Várjon! – mondta Joona.
Az ajtó hirtelen megállt, és Edith futó pillantást
vetett Joonára, de az ajtót nem tárta nagyobbra.
– Szortírozta már Palmcrona mai postáját? –
kérdezte Joona.
– Hogyne.
– Hozzon ki mindent, ami nem reklám – mondta
Joona.
Edith biccentett, bement a házba, becsukta maga
mögött az ajtót, majd kisvártatva visszatért egy kék
műanyag tállal, tele levelekkel.
– Köszönöm – mondta Joona, és átvette a tálat.
Edith becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Néhány
másodperc múlva már az autóban ültek, és hallották
maguk mögött az agresszív ugatást.
Saga elindította a motort, váltott, és megfordult.
Joona védőkesztyűt húzott, válogatni kezdett a tálban
lévő levelek között, kivett egy kézzel címzett fehér
borítékot, kinyitotta, és óvatosan előhúzta a
fényképet, ami miatt már két ember életét vesztette.
 47
A negyedik személy

SAGA BAUER lehúzódott az út szélére, és

megállt. Az árokban magasra nőtt gaz az ablakra
hajlott. Joona Linna teljesen mozdulatlanul ült, és
nézte a fényképet.
Valami leárnyékolta a kép felső szélét, de amúgy
hihetetlenül éles volt. A fényképezőgépet alighanem
elrejtették, és a kép titokban készült.
A képen négy személy látszott egy koncertterem
tágas páholyában. Három férfi és egy nő. Az arcuk
tisztán kivehető. Csak az egyikük fordul el, de nincs
teljes takarásban.
Egy hűtővödörben pezsgő áll, az asztal megterítve,
így tudnak enni, beszélgetni, és közben zenét
hallgatni.
Joona azonnal felismerte Carl Palmcronát a
csúcsos pezsgős pohárral a kezében, és Saga
azonosított kettőt a másik háromból.
– Ez itt Raphael Guidi, a fegyverkereskedő, akit a
zsaroló levél említett – mondta, és egy ritkás hajú
férfira mutatott. –És aki elfordul, az Pontus Salman, a
Silencia Defence főnöke.
– Fegyverek – mondta Joona halkan.
– A Silencia Defence egy komoly vállalat.
A magánpáholyban ülő férfiak mögött a színpadi
rivaldafényben egy vonósnégyes látszik, két hegedű,
egy brácsa és egy cselló. A zenészek mind férfiak.
Félkörben ülnek, egymás felé fordulnak, arcuk
nyugodt, látszik, hogy fülelnek. Nem lehet
megállapítani, hogy a szemük csukva van-e, vagy
csak lefelé néznek, hogy a tekintetük a kottán
nyugszik-e, vagy csukott szemmel hallgatják a
különböző hangokat.
– Ki a negyedik, a nő? – kérdezte Joona.
– Mindjárt rájövök – mondta Saga elgondolkodva.
– Felismerem, de… A francba már…
Saga elhallgatott, és hosszan nézte a nő arcát.
– Ki kell derítenünk, ki ez – mondta Joona.
– Igen.
Saga elindította a motort, és ahogy kihajtott az
úttestre, már tudta a választ:
– Agathe al-Hadzsi – mondta gyorsan. – Omar al-
Bashir elnök katonai tanácsadója.
– Szudán – mondta Joona.
– Igen.
– Mióta a tanácsadója? – kérdezte Joona.
– Tizenöt éve, talán több is, nem emlékszem.
– És mi olyan különleges a képben?
– Nem tudom, semmi, mármint… kicsit sem
különös, hogy ezek négyen találkozzanak, és
megbeszéljék egy üzlet lehetőségeit – magyarázta
Saga. – Ellenkezőleg. Egy ilyen találkozó a munkával
jár. Lehet egy első lépés. Találkoznak, megbeszélik a
szándékaikat, és talán kérnek egy előzetes engedélyt
Carl Palmcronától.
– És egy megadott előzetes engedély azt jelenti,
hogy az STF vélhetően megadja a végleges kiviteli
engedélyt?
– Így van, jelent már valamit.
 – Szokott Svédország harcászati eszközöket
exportálni Szudánba? – kérdezte Joona.
– Nem, nem hinném – felelte Saga. – Beszélhetünk
valakivel, akinek ez a régió a területe. Úgy rémlik,
hogy Kína és Oroszország a legnagyobb exportőrök,
de nem biztos, hogy még mindig így van, hiszen 2005
óta béke van Szudánban, és gondolom, a piacok
teljesen megnyíltak.
– Akkor tulajdonképpen mit jelent ez a kép? Miért
ölte meg miatta magát Carl Palmcrona? Erről a
fotóról csak annyi derül ki, hogy találkozott ezekkel
az emberekkel egy páholyban.
Csendben tartottak délre a poros autópályán. Joona
a fényképet vizsgálgatta, megfordította, nézte a
letépett csücsköt, és töprengett.
– Szóval maga a kép cseppet sem veszélyes? –
kérdezte.
– Nem, az én szememben nem.
– Azért ölte meg magát Palmcrona, mert rájött,
hogy aki a képet készítette, le fog leplezni egy titkot?
A fénykép talán csak egy intő jel. Talán Penelope és
Björn fontosabbak a fényképnél?
– Szart sem tudunk.
– De, tudunk – mondta Joona. – Az a gond, hogy
nem vagyunk képesek összerakni a darabkákat,
amiket találtunk. Még mindig csak találgatni tudunk a
bérgyilkos feladatát illetően, de úgy fest, hogy ezt a
fényképet kereste, hogy megsemmisíthesse, és
megölte Viola Fernandezt, Penelopenek nézve őt.
– Lehet, hogy Penelope készítette a képet –
mondta Saga.
 – Feltehetően így van, de a pasas nem elégedett
meg annyival, hogy megölje.
– Pontosan, én is épp ezen kezdtem tűnődni. Nem
tudjuk, mi volt előbb… A kép vezet el a
fényképészhez, aki a valódi fenyegetést jelenti? Vagy
a fényképész vezet el a képhez, ami a valódi
fenyegetést jelenti?
– A takarító először Björn lakását vette célba.
Félórán keresztül némán ültek, és már majdnem
elérték a kapitányságot Kungsholmenben, amikor
Joona ismét megnézte a fényképet. A négy embert a
páholyban, az ennivalót, a négy zenészt mögöttük a
színpadon, a hangszereket, a vastag függönyt, a
pezsgősüveget, a hosszúkás poharakat.
– Nézem a fényképet – mondta Joona. – Négy
arcot látok… és arra gondolok, hogy e négy ember
egyike áll Viola Fernandez meggyilkolása mögött.
– Igen – felelte Saga. – Palmcrona halott, így őt
szinte kizárhatjuk. Valójában csak hárman
maradnak… és kettejükét nem tudjuk kihallgatni,
sokkal messzebb vannak, mint ameddig a kezünk
elér.
– Rá kell vennünk Pontus Salmant, hogy beszéljen
– mondta Joona kurtán.
– Bevigyük kihallgatásra?
 48
A menyasszonyi korona

NEM KÖNNYŰ bárkit is elérni a Silencia

Defence Rt.–nél. Minden nyilvános telefonszám más-
más bejáratot biztosít a menük és felvételről szóló
tájékoztatók labirintusába. De Saga végül talált egy
rést, megnyomta a kilencest, majd a csillagot, hogy a
vállalat kereskedelmi igazgatójával beszélhessen
személyesen. Az igazgató titkárnője vette fel, Saga
ügyet sem vetett a kérdéseire, csak közölte, miért
telefonál. A titkárnő először elhallgatott, majd
elmagyarázta, hogy Saga rossz számot hívott, és nincs
már telefonügyelet.
– Legyen szíves holnap kilenc és tizenegy között
újra…
– Csak készítse fel Pontus Salmant, hogy ma
kettőkor tiszteletét teszi nála a Nemzetbiztonsági
Rendőrség – vágott a szavába Saga emelt hangon.
Behallatszott a számítógép billentyűzetének óvatos
kopogtatása.
– Sajnálom – mondta a titkárnő egy kis idő múltán.
–Egész nap megbeszéléseken ül.
– Kettőkor nem – mondta Saga kedvesen.
– De itt az áll…
– Mert akkor velem fog beszélni – vágott közbe
Saga.
– Átadom az óhaját.
 – Nagyon köszönöm – fejezte be Saga a társalgást,
és tekintete az asztal felett találkozott Joonáéval.
– Kettőkor? – kérdezte Joona.
– Igen.
– Tommy Kofoed meg akarja nézni a fényképet –
mondta Joona. – Ugorjunk be hozzá ebéd után,
mielőtt indulunk.
Miközben Joona Disával ebédelt, az Országos
Bűnüldözés technikusai tönkretették a fényképet.
A páholyban ülő négy ember egyikének a
felismerhetetlenségig elmaszatolták az arcát.

Disa maga elé mosolyogott, miközben kivette a

tartót a rizs-főzőből. Átnyújtotta Joonának, majd
nézte, ahogy a férfi benedvesíti a kezét, és megnézi,
eléggé kihűlt-e már a rizs ahhoz, hogy elkezdhessen
belőle kis párnácskákat formázni.
– Tudtad, hogy Södermalmnak saját kálváriahegye
volt? – kérdezte.
– Kálváriahegye? Az nem…
– De, Golgota – bólintott Disa, kinyitotta Joona
konyha-szekrényét, kivett két poharat, az egyikbe
fehér bort, a másikba vizet töltött.
Disa arca kipihentnek tűnt. A szeplői sötétebbek
lettek, és bozontos haját laza copfba fonta össze hátul.
Joona leöblítette a kezét, és új konyharuhát vett elő.
Disa a férfi elé állt, és karját a nyaka köré fonta.
Joona viszonozta az ölelést. Arcát Disa fejére hajtotta,
magába szívta a nő illatát, és közben érezte, ahogy
Disa meleg kezével a hátát és a nyakát cirógatja.
 – Nem tudnánk megpróbálni? – suttogta Disa. –
Nem lehet?
– De – felelte halkan Joona.
Disa szorosan magához ölelte, szorította, majd
kiszabadult Joona öleléséből.
– Néha olyan dühös vagyok rád – motyogta, és
hátat fordított a férfinak.
– Disa, az vagyok, aki, de…
– Jobb is, hogy nem élünk együtt – vágott közbe
Disa, és kiment a konyhából.
Joona hallotta, hogy magára zárja a fürdőszoba
ajtaját, eltűnődött, vajon utánamenjen-e, bekopogjon,
de valójában tudta, hogy Disa egy kicsit egyedül akar
maradni. Inkább készítette tovább az ételt. Fogott egy
darabka halat, óvatosan a tenyerébe helyezte, majd
rákent egy csík wasabit.
Pár perc elteltével a fürdőszoba ajtaja kinyílt, és
Disa visszatért a konyhába, megállt az ajtóban, és
figyelte, ahogy Joona készíti a sushit.
– Emlékszel – mondta Disa a hangjában bujkáló
nevetéssel –, hogy a mamád mindig levette a lazacot a
sushiról, megsütötte, majd visszatette a rizsre.
– Igen.
– Terítsek? – kérdezte Disa.
– Ha van kedved.
Disa tányérokat és evőpálcikákat vitt a
nagyszobába, megtorpant az ablaknál, és lenézett a
Wallingatára. Egy facsoport világoszöld nyári levelei
ragyogtak a szürkületben. Disa tekintete végigsiklott
a barátságos lakónegyeden a Norra Bantorg
közelében, ahol Joona Linna egy éve lakott.
 Megterített a matt fehér asztalon, visszament a
konyhába, ivott egy korty bort. A nedűből elszállt az
üdeség, amit valójában a hűvösségnek köszönhetett.
Disa elfojtotta az erős késztetést, hogy leüljön a
lakkozott parkettára, és megkérdezze, nem ehetnének-
e a földön, az asztal alatt, kézzel, mint a gyerekek.
– Randira hívtak – mondta inkább.
– Randira?
Disa bólintott, és átsuhant rajta egy érzés, hogy
szívesen gonoszkodna kicsit, meg nem is.
– Mesélj! – mondta Joona nyugodtan, és a sushis
tálcát odavitte az asztalhoz.
Disa megint felvette a poharát, és könnyed hangon
azt mondta:
– Csak valaki a múzeumban féléve kérdezgeti,
hogy nem akarok-e egyik este vele vacsorázni.
– Ez még szokás manapság? Vacsorázni hívni
hölgyeket?
Disa elmosolyodott:
– Féltékeny vagy?
– Nem is tudom, egy kicsit – mondta Joona, és
odalépett hozzá. – Jó dolog, ha vacsorázni hívják az
embert.
– Igen.
Disa durván beletúrt Joona sűrű hajába.
– Jóképű? – kérdezte Joona.
– Ami azt illeti, igen.
– Az jó.
– De nem akarok randizni vele – mosolygott Disa.
Joona nem felelt, csak mozdulatlanul állt,
elfordította az arcát.
– Tudod, mit szeretnék – mondta Disa lágyan.
 Joona hirtelen furcsán elsápadt, Disa látta, hogy
homlokán gyöngyözik a veríték. Joona lassan Disára
emelte a tekintetét, valami nem stimmelt a szemével,
fekete, rideg mélység tátongott benne.
– Joona? Felejtsük el! – mondta Disa gyorsan. –
Bocsáss meg…
Joona kinyitotta a száját, mint aki mondani készül
valamit, tett egy lépést Disa felé, és a lába egyszer
csak megroggyant.
– Joona – kiáltotta Disa, és véletlenül leverte a
poharát az asztalról.
Leereszkedett a földre Joona mellé, átölelte, és azt
suttogta, hogy mindjárt elmúlik.
Egy idő után valami átsuhant Joona arcán, a
fájdalmas kifejezés fokozatosan enyhült, egyik fátyol
libbent el a másik után.
Disa felseperte a pohár szilánkjait, majd némán
ültek az asztal alatt.
– Nem szeded a gyógyszeredet – állapította meg
Disa.
– Elálmosít. Muszáj gondolkoznom, fontos, hogy
teljesen tiszta legyen az agyam.
– Megígérted, hogy szedni fogod.
– Fogom is – mondta Joona.
– Ez veszélyes, te is tudod – suttogta Disa.
– Amint megoldom ezt az ügyet, elkezdem szedni.
– És ha nem oldod meg?

Az Északi Múzeum a távolból úgy festett, mint

egy elefántcsontból faragott dísztárgy, de valójában
homokkőből és mészkőből épült. Kecses reneszánsz
álom, rengeteg torony és csúcs. A múzeumot az
északi nép szuverenitásának tiszteletére szánták, de
amikor 1907-ben egy esős nyári napon felavatták,
már megszűnt az unió Norvégiával, és a király
haldoklott.
Joona gyorsan átvágott a hatalmas előcsarnokon,
és csak akkor állt meg, amikor már felért a lépcsőn.
Összeszedte magát, hosszan bámulta a földet, majd
lassan lépdelt a kivilágított vitrinek előtt. Semmi nem
vonzotta magára a tekintetét. Joona csak haladt,
körülzárták őt az emlékek és a hiány.
Az őr már odakészített neki egy széket a vitrinhez.
Joona Linna leült, és nézte a nyolccsúcsú számi
menyasszonyi koronát, ami olyan volt, akár két
összefont kéz. Lágyan ragyogott a fényben a vékony
üveg mögött. Joona valakinek a hangját hallotta a
fejében, és egy mosolygó arcot látott, amint ő maga a
volánnál ülve vezet, és az esőzés után ragyog a nap az
utcai pocsolyákban, mintha földalatti tűz égne
bennük. Megfordult a hátsó ülés felé, hogy megnézze,
Lumi rendesen be van-e kötve.
A menyasszonyi korona olyan volt, mintha világos
gallyakból, bőrből vagy befont hajból készült volna.
Joona csak nézte a szerelem és boldogság ígéretét, és
eszébe jutott a felesége komoly szája, az arcába hulló
homokszínű haj.
– Hogy van?
Joona meglepetten nézett az őrre. Évek óta itt
dolgozott. Középkorú, borostás, agyondörzsölt szemű
férfi.
 – Igazság szerint nem tudom – motyogta Joona, és
felállt a székről.
Amikor kijött a múzeumból, Lumi apró kezének
emléke még mindig vele volt, mintha a testéből
hiányozott volna egy darab. Csak megfordult, hogy
megnézze, rendesen be van-e kötve, és egyszer csak
megérezte ujján a kislány kezének érintését.
 49
A homályos arc
JOONA LINNA és Saga Bauer a Silencia Defence
központi irodája felé indultak, hogy beszéljenek
Pontus Salmannal. Vitték a fényképet, amit az
Országos Bűnüldözés technikusai tönkretettek.
Némán haladtak déli irányban a 73-as úton, ami
koszos csapásként húzódott le egészen Nynäshamnig.
Joona felidézte magában a fényképet a páholyban
ülő négy emberről. Raphael nyugodt arcát, ritkuló
haját; Palmcrona ellazult mosolyát, acélkeretes
szemüvegét. Pontus Salman szófogadó kisfiús
megjelenését és Agathe al-Hadzsi ráncos arcát,
intelligens, mély tekintetét.
– Támadt egy ötletem – mondta Joona lassan, és
Saga szemébe nézett. – Ha lerontanánk a fénykép
minőségét, és úgy manipulálnánk a képet, hogy
Pontus Salmant már ne lehessen rajta felismerni…
Elhallgatott, és fejben folytatta az okoskodást.
– Mit érnénk el vele? – kérdezte Saga.
– Nem tudja, hogy van egy éles eredetink, ugye?
– Nem tudhatja, nyilván azt feltételezi, hogy
mindent elkövettünk, amivel javíthatunk az élességen,
és nem fordítva.
– Pontosan, mindent megtettünk, hogy azonosítsuk
a képen lévő négy személyt, de csak hármat sikerült,
mert a negyedik kissé elfordult, és az arca túlságosan
homályos.
 – Vagyis adjunk neki egy lehetőséget a hazugságra
– mondta Saga gyorsan. – Hazudjon, és mondja azt,
hogy nem volt ott, nem találkozott Palmcronával,
Agathe al-Hadzsival és Raphaellel.
– Ugyanis, ha letagadja, hogy ott volt, akkor maga
a találkozó problémás.
– És ha elkezd hazudni, belesétál a csapdánkba.
Handen után azonnal lefordultak Jordbrolänkre, és
begördültek egy csendes erdő övezte ipari negyedbe.
A Silencia Defence központi irodája fénytelen,
szürke, személytelen betonépület volt, a homlokzata
tiszta, szinte makulátlan.
Joona tekintete lassan végigsiklott az óriási
épületen, a fekete ablakokon, a sötétített üvegeken, és
ismét eszébe jutott a fénykép a páholyban ülő négy
emberről, a fénykép, ami erőszakhullámot szabadított
el, ami egy halott lányt és egy gyászoló anyát hagyott
maga mögött. Talán már Penelope Fernandez és
Björn Almskog is halottak a kép miatt. Kiszállt az
autóból, és az állkapcsa megfeszült, ha arra gondolt,
hogy a rejtélyes fénykép szereplőinek egyike, Pontus
Salman jelenleg ebben az épületben tartózkodik.
A fényképet lemásolták, és az eredetit elküldték a
linköpingi Állami Krimináltechnikai Laboratóriumba.
Tommy Kofoed dolgozott az egyik másolaton, hogy
réginek és viharvertnek tűnjön. Az egyik csücske
hiányzott, a másikon ragasztószalag maradványai
látszottak. Kofoed elérte, hogy Pontus Salman arca és
egyik keze elmosódott legyen, mintha bemozdult
volna, amikor a fénykép készült.
Salman azt fogja hinni, csak neki volt akkora
szerencséje, hogy homályos és felismerhetetlen a
képen, gondolta Joona. Nem lehet őt összefüggésbe
hozni a találkozóval, amin Raphael Guidi, Carl
Palmcrona és Agathe al-Hadzsi vett részt. Egyetlen
dolgot kell tennie, ha nem akarja, hogy köze legyen a
találkozóhoz, le kell tagadnia, hogy az ott ő lenne.
Nem bűncselekmény nem felismerni magunkat egy
homályos képen, vagy nem emlékezni, hogy
találkoztunk bizonyos emberekkel.
Joona elindult a bejárat felé.
De ha letagadja, akkor tudjuk, hogy hazudik, és
titkol valamit.
A levegő nyomasztóan meleg és fülledt volt.
Saga komoly arccal biccentett Joona felé, amikor
beléptek a csillogó, súlyos ajtón.
És ha Salman elkezd hazudni, akkor gondunk lesz
rá, hogy tovább hazudjon, és olyan mélyre süllyedjen
a hazugságaiban, amíg a markunkban nem lesz.
Beértek a nagy, hűvös recepcióra.
Amikor Pontus Salman ránéz a képre, és letagadja,
hogy tudná, ki van rajta, azt mondjuk majd, kár, hogy
nem tudott a segítségünkre lenni, ment tovább
gondolatban Joona. Utána úgy teszünk, mintha
elindulnánk, de aztán mégsem, hanem megkérjük,
hogy nézze meg még egyszer a fényképet nagyítóval.
A technikus a férfi lelógó kezén élesen hagyott egy
pecsétgyűrűt. Megkérdezzük Pontus Salmant, hogy
esetleg felismeri-e a ruhákat, a cipőt vagy a gyűrűt a
kisujján. Nyilván kénytelen lesz ezt is letagadni, és
nyilvánvaló hazugságai már elegendőek lesznek,
hogy bevigyék kihallgatásra, hogy nyomást
gyakoroljanak rá.
 A recepció mögött vörösen világított az embléma a
vállalat nevével és egy kígyószerű lógóval, amit
rúnák töltöttek meg.
– Harcolt, míg fegyvere volt – mondta Joona.
– Tudsz rúnákat olvasni? – kérdezte Saga
kétkedően.
Joona rámutatott a táblára, amin ott volt a fordítás,
majd a recepció felé fordult. A pult mögött egy
sápadt, keskeny és száraz ajkú férfi ült.
– Pontus Salman – mondta Joona kurtán.
– Megbeszélték vele a találkozót?
– Kettőre – mondta Saga.
A recepciós belenézett a papírjaiba.
– Igen, így van – mondta halkan, majd felemelte a
tekintetét. – Pontus Salman lemondta.
– Minket nem értesítettek – mondta Saga. – A
segítségét kell kérnünk…
– Igazán sajnálom.
– Hívja fel, és magyarázza el a félreértést –
mondta Saga.
– Megpróbálom megtalálni, de nem hiszem…
értekezleten ül.
– A negyediken – vetette közbe Joona.
– Ötödiken – felelte reflexszerűen a recepciós.
Saga leült az egyik fotelba. A napfény beáradt a
nagy üvegtáblákon, és lángként terült el a hajában.
Joona ott maradt, a recepciós a fülére tette a telefont,
és bejelölt egy számot a számítógépen. Sokszor
kicsöngött, és a recepciós sajnálkozva rázta meg a
fejét.
– Hagyja csak – mondta hirtelen Joona. – Inkább
meglepjük.
 – Meglepik? – ismételte a recepciós bizonytalan
tekintettel.
Joona csak odalépett a folyosóra nyíló
üvegajtóhoz, és kinyitotta.
– Ne is szóljon neki, hogy jövünk – mondta
mosolyogva.
Vörös foltocskák vonultak át a fiatal recepciós
arcán. Saga felállt a fotelból, és Joona után eredt.
– Várjanak – próbálkozott a recepciós. –
Megpróbálom…
Átvágtak a folyosón, beléptek a várakozó liftbe, és
megnyomták az ötös gombot. Az ajtó becsukódott, és
hangtalanul megindultak felfelé.
Pontus Salman a liftnél várta őket. Negyvenes
férfi, de valahogy elnyűtt az arca, talán maga az
arcjátéka fáradt.
– Üdvözlöm önöket – mondta visszafogottan.
– Köszönjük – felelte Joona.
Pontus Salman végigmérte őket tekintetével.
– Egy felügyelő és egy mesebeli hercegnő –
állapította meg.
Miközben mentek Salman után egy hosszú
folyosón, Joona még egyszer átvette magában a
csapdát, a döntést, hogy csőbe húzzák Salmant a
fényképpel.
Joonán hideg borzongás futott végig, Viola
Fernandezt látta maga előtt a hűtőfülkében, a
patológián.
A folyosón a sötétített ablaküveg az időtlenség
érzetét keltette. Az iroda tágas volt, szilfa íróasztal
állt benne, meg egy világosszürke ülőgarnitúra egy
fekete üvegasztal körül.
 Mindenki helyet foglalt egy-egy fotelban. Pontus
Salman arcán kínos mosollyal ült velük szemben,
ujjhegyeit összeérintve, majd megkérdezte:
– Miről van szó?
– Tud róla, hogy Carl Palmcrona az STF-nél
meghalt? – kérdezte Saga.
Salman csak bólogatott.
– Úgy hallottam, öngyilkosság.
– A nyomozást még nem zártuk le – mondta Saga
barátságosan. – Találtunk egy fényképet, és
szeretnénk azonosítani a személyeket Palmcrona
körül.
– Hármukat jól lehet látni, de a negyedik nagyon
életlen – mondta Joona.
– Szeretnénk, ha megnézetné az alkalmazottaival a
képet, hátha valaki felismeri. Az egyik keze például
élesen látszik.
– Értem – mondta Salman.
– Talán valaki felismeri valamiről, hogy ki lehet –
tette hozzá Saga. – Mindenesetre egy próbát megér.
– A Pátriánál és a Saab Bofors Dynamicsnál már
jártunk – mondta Joona. – De ott senki nem ismerte
fel az illetőt.
Pontus Salman elnyűtt arca semmilyen jelét nem
mutatta az érzelemnek. Joona arra gondolt, a férfi
talán gyógyszert szed, attól tud ilyen nyugodt és
magabiztos maradni. Volt valami furcsán élettelen és
megfoghatatlan a tekintetében, mintha nem lett volna
összefüggés az arcjátéka és az érzései között, olyan
ember benyomását keltette, aki lélekben teljesen
máshol jár.
 – Bizonyára fontos önöknek – mondta Salman, és
keresztbe tette a lábát.
– Igen – felelte Saga.
– Láthatnám azt a különös fényképet? – kérdezte a
férfi könnyed, személytelen hangon.
– Palmcronán kívül azonosítottuk Raphael Guidi
fegyver-kereskedőt – magyarázta Joona – és Agathe
al-Hadzsit, aki al-Bashir elnök katonai tanácsadója…
de a negyedik személy kiléte rejtély.
Joona elővette a mappát, és átnyújtotta a műanyag
tokot a fényképpel. Saga az elmosódott emberre
bökött a páholy sarkában. Joona látta, hogy Saga
összpontosítva figyeli a férfi minden idegrándulását,
minden rezzenését, hogy észrevegye, mikor készül
hazudni.
Salman megnedvesítette az ajkát, majd elsápadt,
végül elmosolyodott, és megütögette a képet.
– Hiszen ez én vagyok!
– Maga?
– Igen – mondta nevetve, és kivillantotta gyerekes
metszőfogait.
– De…
– Frankfurtban találkoztunk – folytatta elégedett
mosollyal az arcán. – Hallgattunk valami
csodálatos… Már nem emlékszem, mit játszottak, azt
hiszem, Beethovent…
Joona megpróbálta megérteni, mi vette rá Salmant
arra, hogy egyszerűen beismerje.
– Egészen biztos benne? – kérdezte, miután
megköszörülte a torkát.
– Igen – felelte Salman.
 – Akkor a rejtély megoldva – mondta Saga meleg
hangon, ami semmilyen módon nem árulkodott arról,
hogy nem erre számítottak.
– Talán jelentkezhetnék a Nemzetbiztonsághoz –
tréfálkozott Salman.
– Miről tárgyaltak? – kérdezte Joona. – Szabad ezt
megkérdezni?
– Hogyne – nevetett Salman, és Joonára nézett. –
Ez a fénykép 2008 tavaszán készült, egy szudáni
lőszerküldeményről beszéltünk. Agathe al-Hadzsi a
kormányuk nevében tárgyalt. A környéket stabilizálni
kellett a 2005-ös béke után. A tárgyalások egészen
előrehaladott állapotban voltak, de minden munkánk
kárba veszett a 2009 nyarán történtek miatt.
Megrázott minket, szóval, értik… És azt követően
persze nem volt további kapcsolatunk Szudánnal.
Joona Sagára pillantott, mivel fogalma nem volt
arról, mi történt 2009 nyarán. Saga arca teljesen
semleges maradt, Joona úgy döntött, nem kérdez rá a
dologra.
– Hányszor találkoztak? – folytatta Joona.
– Ez volt az egyetlen találkozónk – felelte az
igazgató. – Így aztán kicsit különös, hogy az STF
igazgatója pezsgőzik.
– Úgy találja? – kérdezte Saga.
– Hiszen nem volt mit ünnepelnünk… de talán
csak szomjas volt – mosolygott Salman.
 50
A búvóhely
PENELOPE ÉS BJÖRN lassan már nem
érzékelte, mióta rejtőzködnek egy mély
sziklahasadékban. A második éjszakáig csak
összekuporodva ültek az árnyékban, egy kitört fenyő
törzse alatt.
Menekülni már nem bírtak, a testük kimerült,
felváltva aludtak és őrködtek.
Üldözőjük azelőtt előre tudta minden lépésüket, de
közvetlen közelségének érzete már eltűnt, különös
módon régóta nem hallatott magáról. Az a fagyos
sejtelem, hogy valaki szorosan a sarkukban van,
azonnal elmúlt, amint letértek a sűrűbben beépített
területek felé vezető útról, amikor úgy döntöttek,
hogy az erődbe kanyarodnak, eltávolodva az
emberektől és a szárazföldtől.
Penelope nem volt biztos benne, hogy sikerült-e
üzenetet hagynia az anyja rögzítőjén.
Abban reménykedett, hogy valaki csak rátalál
Björn hajójára. Akkor a rendőrség végre elkezdi
keresni őket.
Nincs más dolguk, mint rejtőzködni, nehogy az
üldözőjük bukkanjon rájuk.
A kerek sziklát zöld moha fedte, de a hasadékban,
ahol rejtőztek, csupasz kőfal vette őket körül, amiből
több helyen tiszta víz szivárgott elő.
Arra mindenesetre jó volt, hogy csillapítsák a
szomjukat. Nagyon meleg volt. Mozdulatlanul ültek
és pihegtek, estefelé, amikor a forró napot már
eltakarják a fák, majd alszanak.
Álmok és szunnyadó emlékek kavarogtak
Penelope agyában. Hallotta, ahogy Viola a Hull a
pelyhes fehér hót játssza parányi hegedűjén, amin pici
matricák mutatták, hova kell helyezni az ujját, és
látta, ahogy rózsaszínű szemfestékkel sminkeli magát,
és beszívja az arcát a tükör előtt.
Penelope levegő után kapkodva ébredt.
Björn a térdét magához ölelve reszketett.
Amikor a harmadik éjszaka is eltelt, és világosodni
kezdett, nem bírták tovább, annyira éhesek és
gyengék voltak, hogy elhagyták rejtekhelyüket, és
elindultak.
Reggelre Björn és Penelope leértek a vízhez. A
hosszúkás fátyolfelhők peremén már vörös húrként
ragyogott a rabul ejtett napsugár. A víz csillogott a
pirkadat mozdulatlanságában. Két bütykös hattyú
úszott a víz színén egymás oldalán. Némán siklottak
kifelé, lábukkal lassan pedálozva.
Björn kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse Penelopet
a vízhez. Térde hirtelen megroggyant a fáradtságtól,
megtántorodott és megcsúszott. Nagy nehezen
megtámaszkodott egy kövön, és újra felegyenesedett.
Penelope üres tekintettel bámult maga elé, miközben
levette a cipőjét, összekötözte, és a nyakába
akasztotta.
– Gyere – suttogta Björn. – Csak ússzunk, ne
gondolkozz rajta, csak tedd meg.
Penelope meg akarta kérni, hogy várjon, nem volt
biztos benne, hogy bírni fogja, de Björn már útban
volt befelé. Megborzongott, a túlsó sziget felé
pillantott, kifelé a szigetvilágba.
Björn nyomában gázolt be a vízbe, érezte, ahogy a
hideg víz átöleli a vádliját és a combját. A vízfenék
köves volt és csúszós, hirtelen mélyült. Nem volt idő
tétovázni, egyszerűen belesiklott a vízbe Björn után.
Fájó karral és a víztől elnehezedő ruhával úszni
kezdett a másik part felé. Björn már messze előtte
járt.
Minden tempó elviselhetetlen kínnal járt, az izmok
csak pihenésre vágytak.
Kymmendö homokos partnak tűnt a
messzeségben. Penelope rúgott a fáradt lábával,
küzdött tovább, és igyekezett magát fent tartani.
Elvakították a fák fölött feltűnő első napsugarak,
belesajdult a szeme, abbahagyta az úszást. Nem
görcsöltek be az izmai, de a karja nem bírta tovább,
feladta. Néhány másodperc erejéig a vizes ruhák
lehúzták a felszín alá, mielőtt a karja újra
engedelmeskedett neki. Amikor feljött és levegőt vett,
nagyon félt, lüktetett az adrenalin a testében, gyorsan
lélegzett, és elvesztette az irányérzékét, csak tengert
látott maga körül. Kétségbeesetten taposta a vizet,
forgott, leküzdötte a késztetést, hogy kiáltson, végül
közvetlenül a vízfelszín fölött meglátta Björn fejét,
amint ötven méterre tőle fel-le jár. Penelope folytatta
az úszást, de nem tudta, kibírja-e a másik szigetig.
Nehezen tudott úszni a cipőktől, próbált
megszabadulni tőlük, de beakadtak a bokaláncát
díszítő keresztbe. A vékony lánc elszakadt, és az apró
keresztet a cipőkkel együtt elnyelte a víz.
 Úszott tovább, érezte a szíve erőteljes dobbanását
a testében, és a távolban látni vélte, ahogy Björn
kimászik a szárazföldre.
Víz ment a szemébe, majd látta, ahogy Björn feláll
a parton. A fiú, ahelyett hogy elbújt volna,
tekintetével Penelopet kereste a vízben. Lehet, hogy
az üldözőjük ebben a pillanatban is Ornö északi
partján áll, valahol mögöttük, és távcsővel pásztázza a
környéket.
Penelope mozdulatai lassultak, érezte, hogy a lába
elnehezedik és lomhábban mozog. Nagyon nehezére
esett az úszás, az utolsó szakasz leküzdhetetlennek
tűnt. Björn riadtan nézte, és amikor Penelope
közeledni kezdett a parthoz, begázolt a vízbe.
Penelope már majdnem feladta, de aztán tett még pár
tempót, és még néhányat, és már érezte is a talajt a
lába alatt. Björn a vízben várta, megfogta Penelope
kezét, maga felé húzta, majd felvonszolta a köves és
homokos partra.
– El kell bújnunk – lihegte Penelope.
Björn betámogatta a fenyők közé. Penelope nem
érezte a lábát és a lábfejét, zihált és didergett. Mentek
tovább befelé az erdőbe, és csak akkor álltak meg,
amikor már nem látszott a tenger. Fáradtan rogytak a
mohába és az áfonyásba, és egyre nyugodtabban
lélegezve ölelték egymást.
– Ez így nem fog menni – nyöszörgött Penelope.
– Segítünk egymásnak.
– Fázom, száraz ruhákat kell kerítenünk – dadogta
Penelope.
Felálltak, Penelope Björnre támaszkodott, amikor
merev lábakkal elindultak az erdőn át. Björn nedves
sportcipője minden lépésnél cuppant egyet. Penelope
csupasz lába fehéren virított az ösvényen.
Tréningruhája vizesen és hidegen csüngött a testén.
Némán botorkáltak kelet felé, egyre távolodva
Ornötől. Húsz perc múlva érték el a másik partot. A
nap már magasan járt, és vakítóan csillogott a tenger
sima felszínén. A levegő kezdett felmelegedni.
Penelope megállt egy teniszlabda előtt, ami a magas
fűben lapult. Sárgászöld volt, és idegennek tűnt
számára. Csak akkor látta meg a házat, amikor újból
felnézett. A tengerre néző, gyönyörű verandájú kis
piros ház szinte eltűnt a sűrű orgonasövény mögött.
Minden ablaka el volt függönyözve, és a lugasban
párnák nélküli hintaágy állt. A gyep elburjánzott, és a
vén almafáról letört ág keresztbe feküdt a
világosszürke járólapokból álló ösvényen.
– Senki nincs itthon – suttogta Penelope.
Közelebb lopóztak a házhoz, még mindig
készültek kutyaugatásra vagy dühös kiáltozásra.
Bekukucskáltak a függöny hasadékain, megkerülték a
házat, és óvatosan megpróbálták a bejárati ajtót.
Zárva volt. Penelope körülnézett.
– Be kell jutnunk, ki kell pihennünk magunkat –
mondta Björn. – Törjük be az egyik ablakot.
A fal mellett egy virágcserépben világoszöld,
keskeny levelű kis bokor állt. Amikor Penelope
lehajolt, hogy kivegyen egy követ a cserépből,
megérezte a levendula édes illatát. A kő valójában
műanyagból volt, az alján kis fedéllel. Penelope
felnyitotta a fedelet, kivette a kulcsot, majd a követ
visszahelyezte a cserépbe.
 Kinyitották az ajtót, és beléptek a fenyőfa padlójú
előszobába. Penelope érezte, hogy mindjárt
cserbenhagyja a lába. Kezével tapogatva támaszt
keresett. A falakat plüss-szerű, mintás tapéta fedte.
Penelope annyira fáradt és éhes volt, hogy a ház
teljességgel valószerűtlennek tűnt számára, akár egy
mézeskalács házikó. Mindenhol üvegezett, dedikált
fényképek lógtak. Az aláírások és az ajánlások
aranyszínű tintával vagy fekete tussal készültek. A
falakon sorakozó arcokat svéd tévéműsorokból
ismerték: Siewert Öholm, Bengt Bedrup, Kjell Lönná,
Arne Hegerfors, Magnus Hárenstam, Malena
Ivarsson, Jacob Dahlin.
Ahogy befelé haladtak a házba, át egy nappalin, be
a konyhába, egyfolytában nyugtalanul keresgéltek a
tekintetükkel.
– Nem maradhatunk itt – suttogta Penelope.
Björn a hűtőhöz lépett, és kinyitotta az ajtaját. A
polcok tele voltak friss élelemmel. A ház mégsem
annyira elhagyatott, mint hitték. Björn körülnézett,
majd kivett egy sajtot, egy fél szalámit és egy doboz
tejet. Penelope a kamrában talált egy baguette-et és
egy doboz kukoricapelyhet. Lázasan tépték a
kenyeret, egymásnak adogatták a sajtot, és haraptak
belőle, majd nehezen lenyelték. Björn nagyokat
kortyolt a tejes dobozból, a tej kifolyt a szája
sarkánál, le a nyakán. Penelope paprikás szalámit
evett müzlivel, átvette a tejes dobozt, ivott, félrenyelt,
köhögött és megint ivott. Idegesen mosolyogtak
egymásra, elhúzódtak az ablaktól, és tovább ettek.
– Át kell öltöznünk, mielőtt továbbmennénk –
mondta Penelope.
 Miközben keresgéltek a házban, lassan elöntötte
őket a sajátosan bizsergető érzés, amikor a szervezetet
felmelegíti az ennivaló. A testük beindult, a szívük
erősen vert, a gyomruk fájt, a vér áramlani kezdett az
ereikben.
A legnagyobb hálószobában, amelyből üvegajtó
nyílt az orgonalugas felé, találtak egy tükrös beépített
szekrényt. Penelope odasietett, és oldalra lökte a
tolóajtót.
– Ez mi?
A nagy szekrény tele volt különös ruhákkal.
Aranyszínű zakók, feketén csillogó flitteres övék, egy
sárga szmoking és egy rövid, bolyhos szőrmekabát.
Penelope meglepetten turkált egy halom tanga fazonú
fürdőnadrág, áttetsző, tigrismintás, terepszínű és
horgolt tanga nadrág között.
Kinyitotta a másik szekrényajtót, ahol egyszerűbb
ruhákat talált, pulóvereket, kabátokat és nadrágokat.
Gyorsan keresgélt, és kirántott néhány göncöt.
Támolyogva húzta le magáról az átázott
sportnadrágot és a bikinialsót, letornázta valahogy a
szűk kapucnis melegítőt, és a piszkos bikinifelsőt.
A tükörben hirtelen megpillantotta saját magát.
Kék-zöld foltok fedték az egész testét, a haja fekete
tincsekben lógott, az arca sebes volt, karcolások és
véraláfutások lepték el a sípcsontját, a combján lévő
egyik seb még mindig vérzett, és a csípőjét
lehorzsolta, amikor elesett a meredélyen.
Felhúzott egy gyűrött öltönynadrágot, egy „Edd
meg a spenótot” feliratú pólót és egy kötött pulóvert.
A pulóver nagy volt rá, a térdéig ért. Még jobban
kimelegedett, a teste szeretett volna ellazulni. Sírva
fakadt, de gyorsan megnyugodott, letörölte arcáról a
könnyeket, és kiment az előszobába cipőt keresni.
Talált egy pár kék gumicsizmát, és visszament a
hálószobába. Látta, hogy Björn csak úgy felhúzott
egy bársonynadrágot az agyagos-vizes ruháira. A
lábfeje rémesen festett, földes, tele sebekkel, véres
lábnyomokat hagyott maga után. Felvett egy kék
pólót és egy széles hajtókájú, égszínkék bőrzakót.
Penelope könnyei ismét eleredtek, elsodorta őt a
sírás árja átdübörgött rajta, túl fáradt volt ahhoz, hogy
ellenálljon. Könnyeiben jelen volt a fejvesztett
menekülés minden ret-tenete.
– Mi történik velünk? – nyöszörögte.
– Nem tudom – suttogta Björn.
– Nem láttuk az arcát. Mit akar? Mi a fenét akar
tulajdonképpen? Semmit nem értek. Miért vadászik
ránk? Miért akar ártani nekünk?
A póló ujjával letörölte a könnyeit.
– Arra gondolok – folytatta szóval, mi van, ha
Viola csinált valamit, valami hülyeséget. Mert tudod,
a pasija, Sergej, akivel szakított, lehet, hogy bűnöző,
azt tudom, hogy kidobó emberként már dolgozott.
– Penny…
– Csak úgy értem, Viola, ő olyan… talán csinált
valamit, amit nem szabad.
– Nem – suttogta Björn.
– Hogyhogy nem, hiszen semmit nem tudunk, nem
kell vigasztalnod engem.
– El kell…
– A férfi… aki üldöz minket… talán csak beszélni
akar velünk. Tudom, hogy nem így van, csak úgy
értem… Nem tudom, hogy értem.
 – Penny – mondta Björn komolyan, és Penelopere
nézett.
– Ami történt, az mind az én hibám.
– Miről beszélsz? Mit akar ez jelenteni? – kérdezte
Penelope halkan.
Björn lassan nyelt egyet, majd magyarázkodni
kezdett:
– Csináltam egy szörnyű baromságot, Penny.
– Mit csináltál?
– Az a fotó – felelte Björn. – Minden a fénykép
miatt van.
– Melyik fotó? Amin Palmcrona van Raphael
Guidival?
– Igen. Írtam Palmcronának – válaszolta Björn
őszintén.
– Beszámoltam neki a képről, és azt írtam, hogy
pénzt kérek, de…
– Nem! – suttogta Penelope.
Penelope Björnre bámult, és hátrálva elhúzódott
tőle, közben felborította az éjjeliszekrényt, rajta a
vizespohárral és a rádiós vekkerrel.
– Penny…
– Nem, ne szólj! – vágott közbe Penelope emelt
hangon.
– Tényleg nem értem. Miről beszélsz? Mi a francot
hordasz össze? Nem lehet… nem tehetted… Neked
elment az eszed? Palmcronát akartad megzsarolni?
Kihasználtad…
– De hallgass már meg! Megbántam, hibáztam,
tudom, megkapta a képet, elküldtem neki.
Hallgattak. Penelope megpróbálta felfogni a
hallottakat. A gondolatok összevissza kavarogtak a
fejében. Megfeszült, hogy megértse, amit Björn az
imént bevallott.
– Az az én képem – mondta lassan, és közben
próbálta összeszedni a gondolatait. – Fontos lehet.
Lehet, hogy fontos kép. Rám bízták, lehet, hogy van
valaki, aki tud valamit, ami…
– Csak nem akartam, hogy el kelljen adnom a
hajót – suttogta Björn, és látszott rajta, hogy mindjárt
elsírja magát.
– De nem értem… Elküldted a képet
Palmcronának?
– Mert kénytelen voltam, Penny, megértettem,
hogy hibáztam… Muszáj volt nekiadnom a képet.
– De… nekem szükségem van rá – mondta
Penelope. –Hát nem érted? Mi van, ha az, akitől
kaptam a képet, jelentkezik és visszakéri? Ez itt
valóságos dolgokról szól, a svéd fegyverexportról. Ez
nem a te pénzedről szól, semmi köze hozzánk, ez
komoly, Björn.
Penelope elkeseredetten nézett a férfira, és ahogy
megemelte a hangját, az egyre haragosabbnak tűnt.
– Ez emberekről szól, emberéletekről. Csalódtam
benned – mondta komoran. – Baromira haragszom
rád, legszívesebben megütnélek. Most fejezzük be.
– De Penny, nem tudtam – mondta Björn. –
Honnan tudhattam volna? Nem mondtál nekem
semmit, csak annyit, hogy a kép kínos Palmcrona
számára, azt nem mondtad, hogy…
– Mit számít! – vágott közbe Penelope.
– Csak azt hittem…
– Kuss már! – üvöltött Penelope. – Nem vagyok
kíváncsi a kifogásaidra, zsaroló vagy, egy kapzsi kis
zsaroló, nem ismerlek téged, és te sem ismersz
engem.
Penelope elhallgatott, és egy darabig csak álltak
egymással szemben. A víz fölött egy sirály
rikoltozása hallatszott, majd egyre többen
csatlakoztak hozzá, akár a visszhang.
– Tovább kell mennünk – mondta Björn erőtlenül.
Penelope bólintott, majd a következő
másodpercben hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Szemrebbenés nélkül behátráltak a hálószobába.
Hallották, ahogy valaki jön befelé. Björn megpróbálta
kinyitni a veranda ajtaját, de zárva volt. Penelope
remegő kézzel elfordította az ablak zárját, de elkéstek
a meneküléssel.
 51
A győztes
PENELOPE LEVEGŐ UTÁN kapkodott. Egy
férfi állt a hálószoba ajtajában. Björn keresett valamit,
amivel védekezhet, amit fegyverként használhat.
– Maguk meg mi a ménkűt csinálnak itt? –
kérdezte a férfi reszelős hangon.
Penelope rájött, hogy a férfi nem az üldözőjük,
hanem feltehetően a ház tulajdonosa. Alacsony
növésű, széles, kicsit pocakos figura. Az arca rémlett
neki valahonnan, mintha évekkel ezelőtt ismerték
volna egymást.
– Narkósok? – kérdezte a férfi kíváncsian.
Penelope egyszer csak rájött, ki is a férfi. Ossian
Wallenberghez törtek be. Tíz éve népszerű
műsorvezető volt. Könnyed hétvégi szórakoztató
műsorokat vezetett – Aranypéntek, Falhoz,
Oroszláneste.
Ossian Wallenberg vetélkedőket rendezett, ahol
díjak bújtak meg csillámló fedelek mögött, és
vendégeket hívott a műsorba. Minden Aranypéntek
ugyanúgy végződött – Ossiannak fel kellett emelnie a
vendégét. Meg is tette, mosolyogva, kivörösödve.
Penelopenek eszébe jutott, hogy gyerekkorában látta,
amikor a férfi felemelte Teréz anyát. A törékeny, idős
nőn látszott, hogy halálra rémült. Ossian
Wallenberget az aranyló hajáról, az extravagáns
öltözködéséről, no meg a válogatott gonoszságairól
ismerték.
– Baleset ért minket – mondta Björn. – És el kéne
érnünk a rendőrséget.
– Vagy úgy – mondta Ossian közönyösen. –
Sajnos csak egy mobilom van.
– Kölcsön kell kérnünk. Sürgős.
Ossian elővette a telefonját, ránézett, majd
kikapcsolta.
– Mit csinál? – kérdezte Penelope.
– Amihez kedvem van – felelte Ossian.
– De tényleg kölcsön kell kérnünk a telefonját –
mondta Penelope.
– Ahhoz szükségük lesz a PIN kódomra – mondta
Ossian mosolyogva.
– Mi ütött magába?
Ossian az ajtófélfának támaszkodva nézte őket egy
kicsit.
– Nahát, hogy két narkós idetalált, pont
szerénységemhez.
– Nem vagyunk…
– Kit érdekel – vágott a szavába Ossian.
– Húzzunk innen – mondta Penelope Björnnek.
Indult volna, de Björn nagyon fáradtnak tűnt, az
arca falfehér volt, kezével a falnak támaszkodott.
– Sajnáljuk, hogy behatoltunk a házába – mondta
Björn.
– És ki fogjuk fizetni, amit elvettünk, de most el
kell kérnünk a telefonját, vészhelyzetben vagyunk,
és…
– És hogy hívnak? – vágott a szavába mosolyogva
Ossian.
 – Björn.
– Jól áll rajtad a zakó, Björn, de a nyakkendőt nem
vetted észre? Van egy hozzá passzoló nyakkendő is.
Ossian a szekrényhez lépett, és elővett egy
ugyanolyan árnyalatú kék bőrnyakkendőt, mint a
zakó, és lassan Björn nyakába kötötte.
– Hívja ki maga a rendőrséget! – mondta Penelope.
–Mondja meg, hogy tetten ért két betörőt!
– Az nem menő – felelte Ossian durcásan.
– Tulajdonképpen mit akar? – sziszegte Penelope a
fogai között.
Ossian hátrált pár lépést, és szemügyre vette a két
birtokháborítót.
– Ő nem tetszik nekem – mondta Ossian Björnnek.
– De neked van stílusod, és jól áll neked a zakóm. Ő
csak viselje azt a csúnya pulcsit, ugye? Mint valami
ágrólszakadt. Nem tűnik svédnek, inkább…
– Elég ebből – mondta Björn.
Ossian dühös arckifejezéssel Björnhöz lépett, és
arca előtt beleöklözött a levegőbe.
– Tudom, ki maga – mondta Penelope.
– Nagyszerű – mondta Ossian halvány mosollyal.
Björn csodálkozva nézett Penelopere, majd a
férfira. Penelope rosszul érezte magát, leült az ágyra,
és próbált nyugodtan lélegezni.
– Várj – mondta Ossian. – Én is… láttalak a
tévében, felismerlek.
– Részt vettem pár tévés vitában…
– És most meg halott vagy – mondta Ossian
mosolyogva.
Penelope egész teste megfeszült, és éberré vált a
különös szavak hallatán. Megpróbálta megérteni, mit
értett a férfi ez alatt, és tekintetével menekülési
útvonalat keresett. A fal mellett álló Björn lassan a
földre csúszott. Halálsápadt volt, egyetlen szót sem
bírt kinyögni.
– Ha nem akar segíteni nekünk – mondta Penelope
–, akkor keresünk mást, aki…
– Akarok, hogyne akarnék – vágott közbe Ossian.
Ossian kiment az előszobába, egy nejlonszatyorral
tért vissza, elővett egy karton cigarettát és egy esti
lapot. Ledobta az újságot az ágyra, és a szatyorral
meg a cigarettákkal kiment a konyhába. Az újság
címlapján Penelope egy képet látott saját magáról,
egy nagyobb képet Violáról és egy harmadikat
Björnről. Viola képe fölött a „halott”, a két másik kép
fölött az „eltűnt” szó állt.
Dráma a hullámokon – akár hárman is
meghalhattak, szólt a cím.
Penelope az anyjára gondolt, látta őt maga előtt,
ahogy borzalmasan fél, és egyfolytában zokog.
Teljesen mozdulatlan, karját maga köré fonja, mint a
börtönben.
A padló megreccsent, és Ossian Wallenberg
visszatért a hálószobába.
– Vetélkedjünk – mondta lelkesen.
– Hogy érti…
– Hú, de nagy kedvem van vetélkedni!
– Vetélkedni? – kérdezte Björn bizonytalan
mosollyal.
– Nem tudod, mi az a vetélkedő?
– De, csak…
Penelope Ossianra nézett, és rájött, mennyire
kiszolgáltatottak mindaddig, amíg senki nem tudja,
hogy élnek, amíg senki nem tudja, mi történt. Akár
meg is ölheti őket, hiszen úgyis mindenki azt hiszi,
hogy halottak.
– Ki akarja élvezni a hatalmát fölöttünk – mondta
Penelope.
– Ideadja a telefonját és a PIN kódot, ha
belemegyünk? –kérdezte Björn.
– Ha nyertek – felelte Ossian, és csillogó szemmel
meredt rájuk.
– És ha vesztünk? – kérdezte Penelope.
 52
A küldönc
AXEL RIESSEN átvágott az ebédlőjén, odament
az ablakhoz, és kipillantott a vaskerítés melletti
rózsabokrokra, végignézett az utcán és az Engelbrekt
templomhoz vezető lépcsőkön.
Abban a pillanatban, ahogy aláírta a munkavállalói
szerződést, átvette a néhai Carl Palmcrona minden
feladatát és kötelességét.
Maga elé mosolygott a fordulatokon, amiket az
élet tartogat, amikor hirtelen rájött, hogy
megfeledkezett Beverlyről. Azon nyomban
motoszkálni kezdett benne az aggodalom. Egy
alkalommal Beverly azt mondta, lemegy a boltba, de
amikor négy óra múltán sem tért vissza, Axel elindult
megkeresni. Két órával később talált rá egy
kalyibában, az Obszervatórium Múzeum előtt.
Teljesen zavarodott volt, alkoholszagot árasztott, és
nem viselt bugyit. Valaki rágógumit ragasztott a
hajába.
Azt mondta, találkozott pár fiúval a parkban.
– Kövekkel dobáltak egy sérült galambot –
magyarázta Beverly. – Azt hittem, ha nekik adom a
pénzem, abbahagyják. De csak tizenkét korona volt
nálam. Az nem volt elég. Azt akarták, hogy inkább
tegyek meg valamit. Azt mondták, eltapossák a
galambot, ha nem teszem meg.
Elhallgatott. Könnyek gyűltek a szemében.
 – Nem akartam – suttogta. – De annyira sajnáltam
a madarat.
Axel felvette a telefonját, és Beverly számát hívta.
Miközben a telefon kicsöngött, Axel lenézett az
utcára, tekintete elsuhant az épület mellett, amit
régebben a kínai nagykövetség bérelt, és a sötét házra
tévedt, ami az Opus Dei katolikus hálózat svédországi
központi irodájának adott otthont.
Axel és a testvére, Robert Riessen a Bragevåg
egyik nagy, emeletes házán osztoztak. Az épület
Lärkstaden közepén állt, egy elegáns negyedben,
Östermalm és Vasastan között. A házak látszólag úgy
hasonlítottak egymásra, mint a testvérek.
A Riessen család rezidenciája két nagy,
különbejáratú lakásból állt, három szinten.
A fivérek apja, a már húsz éve elhunyt Erloff
Riessen először Párizsban majd Londonban volt
nagykövet, míg a nagybátyjuk, Torleif Riessen neves
zongoristaként lépett fel a bostoni Symphony Hallban
és a bécsi Grosser Musikvereinssaalban. A nemesi
Riessen család javarészt diplomatákból és
filharmonikus zenészekből áll. Két szakma, melyek
alapjaikban nagyon hasonlítanak egymásra –
mindkettő igen nagy érzékenységet és elhivatottságot
feltételez.
Erloff Riessen és a hitvese, Alice kötöttek egy
különös, de logikus megállapodást. Korán
elhatározták, hogy az idősebbik fiuk, Axel, zenei
pályára lép, míg a kisebbik fiuk, Robert, apja
nyomdokait követve, diplomata lesz. De ez az
elképzelés egyszer csak a feje tetejére állt, amikor
Axel elkövette sorsfordító hibáját. Axel tizenhét éves
volt, amikor kénytelen volt felhagyni a zenéléssel.
Katonai iskolába íratták, és Robert vette át a zenei
pályafutást. Axel elfogadta a büntetését, igazságosnak
ítélte, és azóta nem hegedült.
A történtek után, a harmincnégy évvel ezelőtti
sötét napot követően Axel anyja minden kapcsolatot
megszakított a fiával. Még a halálos ágyán sem akart
vele beszélni.
Kilenc kicsörgés után Beverly végre köhögve
felvette.
– Halló?
– Hol vagy?
– A…
Beverly elfordította arcát a készüléktől, így Axel
nem hallotta a folytatást.
– Nem hallom – mondta, és a feszültségtől
goromba és erőltetett lett a hangja.
– Miért vagy mérges?
– Mondd el, hol vagy – kérlelte Axel.
– De mi ütött beléd? – kérdezte Beverly nevetve. –
Hiszen itt vagyok a lakrészemben. Az nem jó?
– Csak aggódtam.
– Ne butáskodj, csak megnézem a műsort
Viktóriáról.
Axel letette a telefont, de a lány hangjából érződő
bizonytalanság továbbra is nyugtalanította.
Nézte a telefont, tűnődött, hogy megint felhívja-e a
lányt. A telefon egyszer csak megszólalt a kezében,
Axel összerezzent, és felvette:
– Riessen.
– Helló, itt Jörgen Grünlicht.
 – Jó estét – mondta Axel kissé csodálkozó
hanglejtéssel.
– Milyen volt az értekezlet a szakértőkkel?
– Szerintem termékeny – felelte Axel.
– Remélem, Kenyát előre vették.
– És a holland Végfelhasználói Bizonylatot –
mondta Axel. – Sok minden volt terítéken, és várok
az állásfoglalással, míg el nem mélyültem…
– Na de Kenya – vágott közbe Grünlicht. – Nem
írta még alá a kiviteli engedélyt? Pontus Salman a
nyakamba liheg, és kérdezi, mi a fészkes fenéért
húzza ezt a vackot. Piszkosul nagy üzlet, és máris
késésben vagyunk. Az STF olyan pozitív
visszajelzéseket adott, hogy végigvitték az egész
termelést. A gyártásnak vége, az áru elmegy
Trollhättanból a göteborgi kikötőbe, a hajózási
társaság holnap hoz egy konténeres hajót Panamából,
a nap folyamán kirakják a rakományt, és másnap már
készen állnak, hogy berakodják a lőszereket.
– Jörgen, mindezt felfogtam, átnéztem a papírokat,
és persze… hogyne írnám alá, de csak az imént
vállaltam el az állást, és számomra fontos az alapos
munka.
– De én magam is átnéztem az üzletet – mondta
Jörgen zabosan. – És semmilyen tisztázatlan részletet
nem találtam.
– Nem, de…
– Hol van most?
– Itthon – mondta Axel csodálkozva.
– Átküldöm a papírokat – mondta Jörgen kurtán. –
A futár megvárja, amíg aláírja őket, és akkor nem
vesztünk további időt.
 – Nem, majd reggel ránézek.
Húsz perccel később Axel kiment az előszobába,
hogy fogadja a futárt, akit Jörgen Grünlicht küldött.
Nincs ínyére ez a makacsság, de nem látja okát, hogy
tovább húzza az ügyet.
 53
Az aláírás
AXEL KINYITOTTA az ajtót, és üdvözölte a
biciklis futárt. A langyos esti levegő az Építészeti
Főiskola záróbulijából kiszűrődő robajló zenével
együtt áramlott be a házba.
Axel átvette a mappát, és valamiért zavarba ejtette
a gondolat, hogy egy biciklis futár előtt írja alá a
szerződést, mintha olyan férfi volna, aki bármit
megtesz, ha egy kis nyomást gyakorolnak rá.
– Kérek egy percet – mondta Axel, és a futárt az
előszobában hagyta.
Végigment a bal kézre eső folyosón, el a lenti
könyvtár mellett, egészen a konyháig. Elhaladt a
csillogó, sötét kőlapos munkafelületek és a feketén
ragyogó szekrények mellett, és odalépett a kétajtós,
jégadagolós hűtőhöz. Kivett egy kis üveg
ásványvizet, kiitta, meglazította a nyakkendőjét, majd
felült a magas bárpulthoz, és kinyitotta a mappát.
Minden a helyén, úgy tűnik, minden rendben, az
összes melléklet a mappában, az Exportot Ellenőrző
Tanács jelentése, a besorolás, az előzetes engedély, a
másolatok a külügyi bizottságnak és a kérvény.
Megvizsgálta a kiviteli engedélyre vonatkozó
dokumentumokat, a végső határozatot az exportról, és
ellapozott a sorig, ahol a Stratégiai Termékek
Felügyeletének igazgatói aláírása hiányzik.
 Mintha hideglelése lenne, egész testében
megborzongott.
Óriási üzlet, az ország kereskedelmi mérlege
szempontjából is jelentős, rutin ügylet, ami Carl
Palmcrona öngyilkossága miatt késlekedik. Axel
értette, hogy Pontus Salman igen kényes helyzetben
van, a vállalata akár el is vesztheti az üzletet, ha az
ügy tovább húzódik.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy nyomás alatt hagy
jóvá egy kenyai lőszerexportot, miközben
személyesen nem tudja garantálni a döntés
helyességét.
Axel döntésre jutott, és azonnal jobb lett a
hangulata.
Az elkövetkezendő napokban minden idejét ennek
az ügynek szenteli, és utána aláírja majd a kiviteli
engedélyt.
Alá fogja írni, tudja jól, de nem most. Tesz rá, ha
dühbe gurulnak vagy idegesek lesznek. Ő itt a
döntéshozó, ő a Stratégiai Termékek Felügyeletének
igazgatója.
Fogta a tollat, és az aláírására váró sorba rajzolt
egy mosolygós arcot és egy szövegbuborékot a
szájához.
Axel komoly ábrázattal ment vissza az előszobába,
átadta a mappát a futárnak, majd felsietett a lépcsőn,
és belépett a szalonba. Eltűnődött, hogy Beverly
csakugyan odafent van-e, vagy csak nem merte
bevallani, hogy kilopózott.
Mi van, ha tényleg kilopózott és eltűnt.
Axel felvette a távirányítót, és feltett egy
egyveleget David Bowie legrégebbi számaiból.
 A hifi úgy festett, mint egy gyéren ragyogó
üvegtömb. Nem voltak vezetékek, és a falba
süllyesztett hangszórók sem látszottak.
Odament a vitrinhez, kinyitotta a hasas üvegajtót,
és a csillogó palackokat nézegette.
Rövid habozás után kivett egy, a Springbank
lepárlóból származó számozott palackos Hazelburn
whiskyt. A lepárló a skóciai Campbeltown környékén
található. Axel ellátogatott hozzájuk, és emlékszik a
még mindig használatban lévő száz évnél is idősebb
cefréző üstre. Ütött-kopott volt, vidám pirosra
festették, és még a fedele is hiányzott.
Axel Riessen kihúzta a dugót, és beszívta a whisky
illatát. Átható földszag, sötét, akár a viharos égbolt.
Visszanyomta a dugót, lassan visszatette a polcra a
palackot, és észrevette, hogy a hifi a Hunky Dory
című lemezről választott egy számot.
But her friend is nowhere to be seen. Now she
walks through her sunken dream, to the seat with the
clearest view, and she’s hooked to the silver screen,
énekelt David Bowie.
Becsapódott öccse lakásának az ajtaja. Axel
kinézett a sűrű kertjükre nyíló hatalmas
panorámaablakon. Eszébe jutott, vajon Robert
beugrik-e hozzá, de már kopogtattak is az ajtaján.
– Gyere be! – kiáltott az öccsének.
Robert kinyitotta az ajtót, és panaszos
arckifejezéssel lépett a szalonba.
– Tudom, hogy csak a bosszantásomra hallgatsz
szemetet, de…
Axel elmosolyodott, és együtt énekelt Bowie-val:
 Take a look at he Lawman, beating up the wrong
guy. Oh man! Wonder if he’ll ever know he’s in the
best selling show…
Az öccse tett néhány tánclépést, majd a nyitott
vitrinhez ment, és bekukkantott a palackok közé.
– Szolgáld ki magad – mondta szárazon Axel.
– Megnézed a Strosseremet? Kikapcsolhatom egy
kicsit?
Axel vállat vont. Robert megnyomta a pause
gombot, a zene elhalkult, majd lágyan elhallgatott.
– Elkészültél vele?
– Egész éjjel ezen dolgoztam – felelte Robert
széles mosollyal. – Reggel húroztam.
Elhallgattak. Régen az anyjuk biztosra vette, hogy
Axel híres hegedűművész lesz. Alice Riessen maga is
zenéből tartotta el magát, tíz éven át másodhegedűs
volt a Stockholmi Opera udvari zenekarában, és
elsőszülött fiát leplezetlenül jobban szerette.
Minden gajra ment, amikor Axel a Zeneművészeti
főiskolán kezdett tanulni, és ő volt a három döntős
egyike az ifjú szólisták Johan Fredrick Berwald
versenyén, amit mindenki belépőnek tekintett a
nemzetközi elit berkeibe.
A verseny után Axel végzett a zenével, és
beiratkozott a karlsborgi Katonai Főiskolára. Az
öccse, Robert vette át a helyét mint a család zenésze.
A Királyi Zeneművészeti Főiskola képzésén átesők
többségéhez hasonlóan Robertból sem lett soha
sztárművész. Ellenben játszott egy
kamarazenekarban, és elsősorban jó nevű
hegedűkészítő lett, aki a világ minden pontjáról
kapott megrendeléseket.
 – Mutasd azt a hegedűt! – mondta Axel egy kis idő
után.
Robert bólintott, és hozta a hangszert, egy
lángvörös fényezésű kecses hegedűt, aminek a
hátlapja tigriscsíkos jávorfából készült.
Megállt a bátyja előtt, és egy reszketeg dallamot
kezdett játszani Bartók Béla egyik darabjából, amit
magyarországi útján tanult. Axel mindig is szerette
Bartókot. Bartók nyíltan szembeszegült a
nácizmussal, és el kellett hagynia a hazáját. Merengő
zeneszerző, akinek néha sikerült pár röpke boldog
pillanatot közvetítenie. Amolyan kesergő népzene a
romok között egy katasztrófa után, gondolta Axel,
miközben Robert befejezte a darabot.
– Egész jó hangja van – mondta Axel. – De lejjebb
kell hoznod a nyerget, mert van ez a kis tompaság…
Az öccse arca azonnal elkomorodott.
– Daniel Strosser azt mondta… neki ez a hangzás
kell – fogta rövidre a magyarázatot. – Azt mondta,
egy hegedű szóljon úgy, mint Birgit Nilsson
fiatalkorában.
– Akkor meg végképp lejjebb kell hoznod a
nyerget – mondta Axel mosolyogva.
– Nem értesz hozzá, csak meg akartam…
– Amúgy valami csoda – tette hozzá Axel sietve.
– De hát hallod a hangzást, száraz, éles, és…
– Nem szólom le – mondta Axel egykedvűen. –
Csak annyit mondok, hogy van egy magja a hangnak,
ami nem él, és…
– Él? Bartók-szakértő rendelte a hangszert –
jegyezte meg Robert. – Bartókról van szó. Az nem
ugyanaz, mint Bowie.
 – Talán rosszul hallottam – mondta Axel halkan.
Robert éppen válaszolni készült valamit, amikor
meghallotta, hogy Anette, a felesége kopogtat az
ajtón. Nem válaszolt semmit.
Anette benyitott, és elmosolyodott, amikor
észrevette, hogy a hegedű a férjénél van.
– Kipróbáltad a Strossert? – kérdezte
várakozásteljesen.
– Igen – mondta Robert mogorván. – De Axelnek
nem tetszik.
– Ez nem igaz – mondta Axel. – Biztosra veszem,
hogy a kuncsaft több mint elégedett lesz. Amiről
beszéltem, az talán csak az én fejemben…
– Ne hallgass rá, hiszen gőze sincs semmiről –
vágott közbe Anette ingerülten.
Robert menni akart, magával akarta vinni a
feleségét, nem akart jelenetet, de Anette már elindult
Axel felé.
– Ismerd el, hogy csak kitaláltad a hibát – mondta
metsző hangon.
– Nem hiba, csak a nyereg…
– És mikor játszottál utoljára? Harminc, negyven
éve? Még gyerek voltál. Szerintem bocsánatot kéne
kérned.
– Hagyd már! – mondta Robert.
– Kérj bocsánatot! – követelte Anette.
– Rendben, bocsánat – mondta Axel, és érezte,
hogy elpirul.
– Amiért hazudtál – folytatta Anette. – Amiért
hazudtál, mert nem voltál képes megadni Robertnek
azt az elismerést, amit az új hegedűje megérdemel.
– Bocsánatot kérek érte.
 Axel visszakapcsolta a zenét, és jól
felhangosította. Először csak olyan volt, mint a
pötyögés két összehangolatlan gitáron, és egy énekes,
amint gyenge orgánumával keresi a hangot: Goodbye
love, goodbye love…
Anette dünnyögött valamit Axel
tehetségtelenségéről, Robert rászólt, hogy hagyja már
abba, majd elindult kifelé, maga után vonszolva a
feleségét. Axel még jobban feltekerte a hangerőt, és a
dobok meg az elektromos basszusgitár helyére
zökkentették a kifordított zenét: Didn’t know what
time it was, the lights were low oh oh. I leaned back
on my radio oh oh.
Axel lehunyta a szemét, érezte, hogy ég a
fáradtságtól. Olykor elbóbiskolt egy-egy félórára, de
előfordult, hogy akkor sem aludt egy percet sem,
amikor Beverly befeküdt mellé. Olyankor magára
terített egy pokrócot, és kiült az üvegverandára,
tekintetét a párás pirkadatban a kert gyönyörű fái felé
fordítva. Axel Riessen pontosan tudta, hogy mi a
baja. Lehunyta a szemét, és gondolatban visszatért
abba az időbe, ami megváltoztatta az életét.
 54
A vetélkedő
PENELOPE ÉS BJÖRN fásultan néztek egymásra.
A csukott ajtón át hallották, ahogy Ossian Wallenberg
átrendezi a szobát, és közben Zarah Leander hangján
az Akarsz látni egy csillagot című dalt énekli.
– Le tudjuk gyűrni – súgta Penelope.
– Lehet.
– Meg kell próbálnunk.
– És utána? Mi lesz azután? Megkínozzuk, hogy
árulja el a PIN kódot?
– Szerintem elárulja, ha a hatalmi viszonyok
megváltoznak – mondta Penelope.
– És ha nem?
Penelope tántorgott a kimerültségtől, amikor
odament az ablakhoz, és elkezdte kinyitogatni a
rigliket. Az ujjai gyengék és érzékenyek voltak.
Megállt, és megnézte a kezét a nappali fényben, látta
a koszt törött körmei alatt, a földtől és agyagtól
szürke ujjait, melyeket ellepett a különböző sebekből
származó alvadt vér.
– Ha itt nem kapunk segítséget, tovább kell
mennünk – mondta Penelope. – Ha haladunk tovább
felfelé a part mentén, akkor…
Elhallgatott, és Björnt nézte, aki meggörnyedve ült
az ágy szélén kék bőrzakójában.
– Jó – mondta halkan a férfi. – Menj csak!
– Nem hagylak itt.
 – De én már nem bírom, Penny – mondta Björn,
akinek már felnézni sem volt ereje. – A lábam… nem
tudok futni, menni talán igen, egy félórát, de a sebem
még mindig vérzik.
– Segítek.
– Talán nincs is több telefon a szigeten, nem
tudhatjuk, fogalmunk sincs.
– Nem áll szándékomban beszállni az undorító…
– Penny, muszáj… muszáj beszélnünk a
rendőrséggel, muszáj elkérnünk a telefonját.
Ossian széles mosollyal az arcán kitárta az ajtót.
Párducmintás zakót és párducmintás ágyékkötőt
viselt. Kecses mozdulatokkal vezette el őket az óriási
kanapéhoz. Az ablakokat elfüggönyözte, és a
bútorokat a falhoz tolta, hogy szabadon mozoghasson
a szobában. Belépett a két állólámpa fénykörébe,
megállt és megfordult.
– Kedves péntekelők, az idő repül, ha az ember jól
mulat – mondta, és kacsintott egyet. – El is érkeztünk
a vetélkedőhöz, és üdvözöljük az est médiasztárját.
Egy szaros kis komcsit és kiskorú szeretőjét. Igazi
furcsa pár, ha engem kérdeznek. Egy szipirtyó és egy
formás felsőtestű fiatalember.
Ossian nevetett, és izmait megfeszítette a képzelt
kamerák felé.
– Na gyerünk! – kiáltott Ossian és egy helyben
kocogott.
– Falhoz! Ujjak a gombokon? Jöhet a „Felelsz
vagy mersz”! Ossian Wallenberg kihívja a Szipirtyót
és a Cukorfalatot!
 Ossian egy üres borosüveget tett a földre, és
megpörgette. Az üveg tett néhány kört, majd amikor
megállt, a nyaka Björnre mutatott.
– Cukorfalat! – kiáltotta Ossian mosolyogva. –
Elsőként Cukorfalat áll a penge alá. Íme a kérdés.
Felkészültél, hogy az igazságot feleled, és csak az
igazságot?
– Teljes mértékben – sóhajtott Björn.
Ossian orrhegyéről verítékcsepp gördült le,
miközben kinyitott egy borítékot, és hangosan olvasni
kezdett:
– Kire gondolsz, amikor lefekszel a Szipirtyóval?
– Vicces – motyogta Penelope.
– Megkapom a telefont, ha válaszolok? – kérdezte
Björn.
Ossian gyerekesen csücsörített, és megrázta a fejét.
– Nem, de ha a közönség elhiszi a válaszodat,
akkor megkapod a PIN kód első számjegyét.
– És ha nem felelek?
– Akkor ellenem versenyzel, és a közönség hozza
meg a döntést – mondta Ossian. – De megy az idő,
tiktak-tiktak. Öt, négy, három, kettő…
Penelope Björnt nézte az erős lámpafényben,
koszos arcát, borostáit és loncsos haját. Az
orrlyukában megalvadt vér feketéllett, a szeme fáradt
volt és véreres.
– Penelopera gondolok, amikor szexelünk – felelte
Björn halkan.
Ossian fújozni kezdett, utálkozó arcot vágott, és
bekocogott a fénybe.
– Az igazat akarjuk – üvöltötte. – Ez még csak
meg sem közelíti. A közönségben senki nem hiszi el,
hogy a Szipirtyóra gondolsz, amikor lefekszel vele.
Az annyi mint egy, kettő, három mínusz pont a
Cukorfalatnak.
Ismét megpörgette a palackot, ami szinte azonnal
megállt, és ezúttal az üveg nyaka Penelope felé
fordult.
– Hoppá, hoppá – kiáltotta Ossian. – Dzsóker. Ami
mit is jelent? így van! Rögtön a mersz jön, semmi
kecmec csoki öntettel. Egyből a start mezőre.
Kinyitom a fedelet, és meghallgatom, mit súg a
víziló.
Ossian felvett egy kis sötét lakkozott fából készült
vízilovat az asztalról, a füléhez tartotta, figyelt és
bólogatott.
– Mármint a Szipirtyó? – kérdezte, és megint
fülelt. – Értem, víziló úr. Igen. Nagyon köszönöm.
Ossian óvatosan letette a figurát, majd mosolyogva
Penelopehez fordult.
– A Szipirtyó Ossiannal mérkőzik! Sztriptíz
kategóriában! Ha jobban fel tudod izgatni a
közönséget, mint Ossian, akkor megkapod a PIN kód
összes számjegyét. Különben a Cukorfalatnak tiszta
erejéből seggbe kell rúgnia.
Ossian páros lábbal elugrált a hifiig, megnyomott
egy gombot, és kisvártatva felcsendült a ’L'each Me
Tiger.
– Egyszer Loa Falkmannal szemben vesztettem el
ezt a mérkőzést – suttogta Ossian, miközben a zene
ütemére ringatta a csípőjét.
Penelope felállt a kanapéról, tett egy lépést előre,
majd megállt, s végignézett a gumicsizmáján, a
hajszálcsíkos öltönynadrágján és a nagy, kötött
pulóverén.
– Azt akarja, hogy levegyem a ruháimat? –
kérdezte. – Erre megy ki az egész? Hogy láthasson
pucéran?
Ossian abbahagyta az éneklést, megállt,
csalódottan elhúzta a száját, majd hűvösen
végigmérte Penelopet, mielőtt válaszolt volna.
– Ha kíváncsi lennék egy menekült ribanc
puncijára, rendelnék magamnak egyet az interneten.
– Akkor mi a fenére kíváncsi?
Ossian keményen pofon vágta. Penelope
megtántorodott, majdnem elesett, de visszanyerte az
egyensúlyát.
– Legyél velem udvarias! – mondta Ossian
komolyan.
– Rendben – motyogta Penelope.
Ossian szája sarkában halvány mosoly játszott,
majd beszélni kezdett:
– Én tévésztárokkal mérkőzöm… és téged már
láttalak a képernyőn, mielőtt gyorsan csatornát
váltottam.
Penelope a férfi pirospozsgás, izgatott arcába
nézett.
– Nem fogja ideadni a telefonját, ugye?
– Megígérem, a szabály az szabály, megkapjátok,
csak én is kapjam meg, amit szeretnék – felelte
gyorsan.
– Tudja, hogy szorult helyzetben vagyunk, és azt
használja ki arra, hogy…
– Igen, tudom – üvöltötte Ossian.
 – Jól van, legyen, állapodjunk meg ebben,
vetkőzünk egy kicsit, aztán megkapom a telefont.
Hátat fordított Ossiannak, levette a pulóverét és a
pólóját. Az erős fényben csak úgy virítottak a
horzsolások a lapockáján és a csípőjén, jobban
látszott a sok véraláfutás és a mocsok. Megfordult, és
két kezével eltakarta a mellét.
Björn tapsolt, és bánatos tekintettel füttyögött.
Ossiannak izzadt az arca, egy pillantást vetett
Penelopere, majd Björn elé állt, a lámpa fényébe.
Körözött a csípőjével, majd hirtelen lerántotta
magáról az ágyékkötőt, megpörgette, becsapott vele a
lába közé, és ráhajította Björnre.
Ossian puszit dobott neki, és a kezével jelezte,
hogy majd keressék egymást telefonon.
Björn ismét tapsolt, hangosabban fütyült, folytatta
a tapsolást, és közben látta, hogy Penelope leveszi az
öntött piszkavasat a kályha melletti állványról.
A hamulapát megbillent, és halkan csörrenve
nekiverődött a nagy fogónak.
Ossian ugrándozva táncolt aranycsillogású flitteres
gatyájában.
Penelope két kézzel tartva a piszkavasat Ossian
mögé lopakodott, aki még mindig a csípőjét riszálta
Björn előtt.
– Térdre – suttogta Björnnek. – Lefele, lefelé,
Cukorfalat!
Penelope felemelte a súlyos szerszámot, és tiszta
erőből Ossian combjára csapott. Az ütés nagyot
csattant, Ossian összeesett és felüvöltött. Fogta a
combját, és bömbölve tekergőzött a fájdalomtól.
Penelope egyenesen a hifihez lépett, és négy erőteljes
ütéssel ripityára törte. Elhallgatott a zene.
Ossian mozdulatlanul feküdt, szaporán lélegzett és
nyöszörgött. Penelope odalépett hozzá, a férfi rémült
tekintettel nézett fel rá. Penelope egy darabig csak állt
felette. A nehéz piszkavas lassan himbálózott a jobb
kezében.
– Víziló úr azt súgta, hogy adja át a telefont és a
PIN kódot – mondta higgadtan.
 55
A rendőrség
OSSIAN WALLENBERG házában nagyon meleg
és fojtogatóan fülledt volt a levegő. Björn időnként
felállt a székről, odament az ablakhoz, és lepillantott a
víz és a stég felé. Penelope a kanapén ült a telefonnal
a kezében, és várta, hogy a rendőrség visszahívja.
Fogadták a hívást, és ígéretet tettek, hogy
visszahívják ezen a számon, amikor a vízi rendőrség
hajója már közeledik. Ossian egy fotelban ülve nézte
őket, előtte egy nagy pohár whisky. Már bevett pár
fájdalomcsillapítót, és elhaló hangon mondogatta
magának, hogy túl fogja élni.
Penelope a telefont bámulta, látta, hogy a jel
gyengül, de még mindig elegendő. A rendőrség
nyomban vissza fogja hívni. Hátradőlt a kanapén.
Rettenetes a fülledtség. A pólóját átitatta a veríték.
Lehunyta a szemét, és Dárfúrra gondolt, a hőségre a
buszon, amikor Kubbumba utazott, hogy
csatlakozzon Jane Oduyához és az Éhség Ellen
szervezethez.
Éppen a barakkok felé tartott, ami a szervezet
adminisztrációjának adott otthont, amikor hirtelen
megtorpant. Meglátott pár gyereket, akik egy furcsa
játékot játszottak. Úgy tűnt, agyagfigurákat tesznek ki
az útra, majd reménykedve várják, hogy egy autó
összetörje őket. Penelope óvatosan közelebb ment,
hogy megértse, mit csinálnak. Ahogy valamelyik
agyagfigurán átgázolt egy autó, a kölykök azonnal
nevetésben törtek ki.
– Még egyet megöltem! Egy bácsit!
– Én megöltem egy fúrt.
Az egyik gyerek megint kiszaladt az útra, és
gyorsan letett két agyagfigurát. Egy nagyot és egy
kicsit. Amikor egy szekér kereke szétzúzta a kisebbik
szobrocskát, a gyerek ujjongott:
– Meghalt a gyerek! A fattyú meghalt!
Penelope odament a gyerekekhez, és megkérdezte,
mit csinálnak, de nem feleltek, csak elfutottak.
Penelope ott maradt, és bámulta a vöröslő úton
heverő agyagcserepeket.
A fúr az a nép, amiről Dárfúr a nevét kapta. Ez az
ősi afrikai törzs a dzsandzsavíd terrornak
köszönhetően az eltűnés határán volt.
Mivel az afrikai népek hagyományosan
földművelők, ősidők óta akadtak nézeteltérések
köztük és a lakosság nomád része között. De a
népirtás valódi oka az olaj volt. Olajat találtak a
földben, amin ősi afrikai törzsek élnek, és egész
egyszerűen el akarták takarítani a falvakat a
környékről.
Jóllehet a polgárháborúnak papíron vége lett, a
dzsandzsavíd folytatta a módszeres rajtaütéseket,
megerőszakolták a nőket, megölték a férfiakat és a
fiúkat, majd felgyújtották a lakhelyeiket.
Penelope látta elrohanni az arab gyerekeket, majd
az utolsó ép agyagfigurához lépett, felvette az útról,
amikor valaki odakiáltott neki:
– Penny! Penny!
 Összerezzent ijedtében, megfordult, és Jane
Oduyát látta, ahogy integet neki. Jane koptatott
farmert és egy sárga dzsekit viselt. Penelope alig
ismerte meg. Jane arca annyira megöregedett és
ráncos lett néhány év alatt.
– Jane!
Szorosan átölelték egymást.
– Ne beszélj azokkal a gyerekekkel – motyogta
Jane. – Olyanok, mint a többiek, utálnak minket,
amiért feketék vagyunk, nem is értem. Gyűlölik a
fekete bőrt.
Jane és Penelope elindult a menekülttábor felé. Itt-
ott emberek gyülekeztek, hogy egyenek és igyanak.
Égett tej szaga keveredett a latrinák bűzével. Az
ENSZ kék ponyvája búkkant fel mindenhol, majdnem
mindenre ezt használták, függönynek, szélfogónak,
lepedőnek. A Vöröskereszt fehér sátrainak százai
rángatóztak a pusztaságon átsüvítő szélben.
Penelope Jane-nel tartott a nagy betegsátorba. A
napfényt szürkére színezte a fehér szövet. Jane
benézett a műanyag ablakon át a sebészeti osztályra.
– A nővéreimből ügyes sebészek lettek – mondta
mozdulatlanul. – Amputálnak és könnyebb műtéteket
vezetnek le egyedül.
Két sovány, tizenhárom év körüli kisfiú becipelt
egy nagy kötszeres kartondobozt a sátorba, és
óvatosan letették néhány másik doboz mellé.
Odamentek Jane-hez, aki megköszönte nekik, és azt
mondta, hogy segítsenek az asszonyoknak, akik az
imént érkeztek, vízre van szükségük, hogy ki tudják
mosni a sebeiket.
 A fiúk elmentek, de hamarosan vízzel teli nagy
műanyag palackokkal tértek vissza.
– Az arab milíciához tartoznak – magyarázta Jane
a fiúk felé biccentve. – De most teljes a nyugalom.
Lőszer és fegyveralkatrész hiányában kialakult
egyfajta egyensúly, az emberek nem igazán tudják,
mitévők legyenek, sokan elkezdtek inkább itt
kisegíteni. Van egy fiúiskolánk, és sok fiatal férfi jár
az osztályba a milíciából.
Egy lány nyöszörögött a priccsén, és Jane
odasietett hozzá, megsimogatta a homlokát és az
arcát. Tizenötnek sem nézett ki, terhes volt, az egyik
lábfejét amputálták.
Penelope egész nap Jane oldalán dolgozott,
megtett mindent, amit Jane kért tőle, nem tett fel
kérdéseket, nem beszélt semmiről, csak mindent
elkövetett, hogy Jane orvosi szaktudását maximálisan
ki lehessen használni, hogy a lehető legtöbb emberen
tudjanak segíteni.
Egy szép arcú, vállas, harmincas afrikai férfi
szaladt oda Jane-hez egy kis fehér dobozzal.
– Harminc újabb adag antibiotikum – mondta
ragyogva.
– Biztos?
A férfi mosolyogva bólintott.
– Szép munka.
– Elhúzok, és kicsit még nyüstölöm Rosst, azt
mondta, ezen a héten kaphatunk egy doboz
vérnyomásmérőt.
– Ez itt Grey – mondta Jane. – Valójában
tanárember, de nélküle semmire sem lennék képes.
 Penelope nyújtotta a kezét, és tekintete találkozott
a férfi huncut tekintetével.
– Penelope Fernandez – mondta.
– Tarzan – mutatkozott be a férfi, és lazán
megszorította Penelope kezét.
– Amikor idejött, azt akarta, hogy Tarzannak
hívjuk – mondta Jane nevetve.
– Tarzan és Jane – mosolygott a férfi. – Én vagyok
az ő Tarzanja.
– Végül beleegyeztem, hogy hívjuk Greystoke-nak
– mesélte Jane. – De ezt mindenki túl nehéznek tartja,
úgyhogy kénytelen beérni a Grey-jel.
Egyszer csak egy teherautó dudált a sátor előtt, és
mindhárman kirohantak. A rozsdás jármű felkavarta
maga körül a vöröses port. A nyitott platón hét férfi
feküdt lőtt sebbel. Nyugatról jöttek, egy faluból, ahol
tűzharc alakult ki egy kút miatt.
A nap hátralevő részében sürgős műtéteket
hajtottak végre. Az egyik férfi elhunyt. Egyszer Grey
leállította Penelopet. Vizes palackot tartott felé.
Penelope csak zaklatottan megrázta a fejét, de Grey
nyugodtan rámosolygott:
– Van időd inni.
Penelope megköszönte, ivott a vízből, utána
segített Grey-nek felemelni az egyik sérült férfit egy
priccsre.
Penelope és Jane este kimerültén ültek le az egyik
lakóbarakk verandáján, hogy elköltsék kései
vacsorájukat. Még mindig nagyon meleg volt.
Csevegtek, és kinéztek az útra a házak és sátrak
között az emberekre, akik az este utolsó feladatait
végezték sötétedés közben.
 Ahogy leereszkedett a sötétség, úgy terült szét a
baljós csend. Penelope eleinte még hallotta a
lefekvéshez készülődő embereket, a neszezést a
latrinákból, a magányos settenkedéseket a sötétben.
De kisvártatva teljes lett a némaság, még a legapróbb
gyerek sem sírt.
– Még mindig fél mindenki, hogy dzsandzsavíd
csapatok vonulnak el erre – mondta Jane, és
összeszedte a tányérokat.
Bementek, bezárták és beriglizték a külső ajtót,
majd közösen elmosogattak. Jó éjszakát kívántak, és
Penelope bement a folyosó legvégén nyíló
vendégszobába.
Két órával később Penelope felriadt az ágyában.
Ruhában aludt el, és most fekve hallgatta a hatalmas
dárfúri éjszakát. Nem tudta volna megmondani, mi
ébresztette fel. A szíve már majdnem lenyugodott,
amikor hirtelen sikolyt hallott kintről. Felkelt, és a kis
rácsos ablakhoz ment, hogy kinézzen. A holdfény
bevilágította az utcát. Valahol feszült beszélgetés
folyt. Három tizenéves fiú sétált az utca közepén.
Kétségkívül a dzsandzsavíd milíciához tartoztak.
Egyikük revolvert tartott a kezében. Penelope
hallotta, hogy a rabszolgák megöléséről kiáltoznak
valamit. Egy idős afrikai férfi, aki édesburgonyát
szokott sütni parázson, és darabját két piaszterért
árulta, már a pokrócán ült egy ENSZ raktár előtt. A
fiúk odamentek az öregemberhez, és leköpték. A
sovány fiú felemelte a revolvert, és egyenesen az öreg
arcába lőtt. A lövés idegen hangja visszhangzott a
házak között. A fiúk üvöltöttek, elvettek néhány
édesburgonyát, ettek egy keveset, és a többit az út
porába rúgták a halott férfi mellé.
Kimentek az utcára, körülnéztek, ujjal mutogattak,
majd elindultak egyenesen a lakóbarakk felé, ahol
Penelope és Jane megszálltak. Penelope emlékezett,
ahogy visszatartott lélegzettel hallgatta trappolásukat
a verandán, izgatottan beszéltek, és bedörömböltek az
ajtón.
Penelope hirtelen mély levegőt vett, és kinyitotta a
szemét. Alighanem elaludt Ossian Wallenberg
kanapéján.
Egy mennydörgés tompa ropogással éppen
elhalóban volt. Az ég besötétedett.
Björn az ablakban állt, Ossian a whiskyjét
kortyolgatta.
Penelope ránézett a telefonra – senki nem hívta.
A vízi rendőrségnek hamarosan meg kell érkeznie.
A dörgések gyorsan közeledtek. A csillár kialudt, a
konyhai ventilátor elnémult, áramszünet volt.
Kopogás hallatszott a tetőről meg az
ablakpárkányokról, és egyszeriben ömleni kezdett az
eső.
A térerő megszűnt.
Villámlás világította be a szobát, és erőteljes
dörgés követte.
Penelope hátradőlve az esőt hallgatta, érezte az
ablakon beáramló hűvösebb levegőt, visszaaludt, de
Björn hangjára felébredt.
– Mi az? – kérdezte.
– Egy hajó – ismételte Björn. – Rendőrhajó.
Penelope felpattant és kinézett. A víz valósággal
forrt az égszakadásban. A nagy hajó már a közelben
volt, a stég felé tartott. Penelope a telefonra nézett.
Sehol semmi térerő.
– Siess! – mondta Björn.
Björn megpróbálta betolni a kulcsot a teraszajtó
zárjába. Remegett a keze. A rendőrhajó szirénázva a
stég felé siklott.
– Nem megy bele – mondta Björn emelt hangon. –
Ez egy másik kulcs.
– Ajaj – mosolygott Ossian, és elővette a
kulcscsomóját. –Akkor biztos ez lesz az.
Björn elvette a kulcsot, betette a zárba, elfordította,
hallotta a zárnyelv fémes kattanását.
A rendőrhajó nem látszott jól az esőben, már
távolodni kezdett a stégtől, mire Björn kinyitotta az
ajtót.
– Björn! – kiáltott Penelope.
A motor feldübörgött, a hajó mögött fehéren
tajtékzott a víz. Björn amilyen gyorsan csak tudott,
integetve szaladt az esőben a lefelé vezető salakos
úton.
– Itt fent! – kiáltotta. – Itt vagyunk!
Björn ruhája teljesen átázott a vállánál és a
combjánál. Lement a stéghez, és látta, ahogy a
hajómotor megáll. Lüktető robaj hallatszott a víz alól.
Egy elsősegélytáska állt a tatfedélzeten. A szélvédő
túloldalán egy rendőr sejlett. Újabb villám világította
meg az eget. Fülsiketítő mennydörgés hallatszott. A
rendőr az ablak mögött mintha rádión beszélt volna.
Esőcseppek pattogtak a hajó tetején. Hullámok
csaptak ki a partra. Björn kiabált, és lendületesen
integetett. A hajó enyhén visszafordult, és a bal oldala
nekiütközött a stégnek.
 Björn megragadta a nedves korlátot, és felmászott
az orrfedélzetre, majd lebotorkált a süllyesztett
lejáraton, ami egy fémajtóhoz vezetett. A hajó
ringatózott a saját maga által vert hullámokon. Björn
megtántorodott, kinyitotta a nehéz fémajtót, és
bement.
Édes, fémes szag érződött a kormányosfülkében,
olyan, mint az olaj és a veríték keveréke.
Az első, amit Björn meglátott, egy földön fekvő,
napbarnított rendőr volt, a homlokát bezúzták. A
szeme tágra nyitva. Majdnem fekete vértócsa volt
alatta. Björn gyorsan lélegzett, szétnézett a sötét
helyiségben a rendőrségi felszerelés, az esőköpenyek
és szörfújságok között. A motor zaján emberi hang
szűrődött át. Ossian Wallenberg kiabált valamit a
salakútról. Sántikálva közeledett a stéghez, feje fölé
sárga esernyőt tartva. Björn érezte a halántékában
lüktető ereket, és rájött, hogy hibát követett el,
belesétált egy csapdába. Meglátta a vérfoltot a
szélvédő belső oldalán, és a kilincset kereste a
kezével. A kabinba vezető lépcső megreccsent, Björn
megfordult, és látta, ahogy az üldözőjük előbukkan a
sötétből. Rendőregyenruhát viselt, az arca figyelmes
volt, már-már kíváncsi. Björn megértette, hogy nincs
ideje menekülni. Felkapott egy csavarhúzót a
műszerfal fölötti polcról, hogy tudjon mivel
védekezni. Az ismeretlen megkapaszkodott a
lépcsőkorlátban, feljött a kormányosfülkébe, pislogott
az erős fényben, majd tekintetét a szélvédő és a part
felé fordította. Az eső az üveget verdeste. Björn
gyorsan mozdult. A férfi szívére célzott a
csavarhúzóval, előre tört, és fel sem fogta, mi
történik. Csak rándult egyet a válla. Björnt oldalról
érte egy ütés, nem érezte a karját. Mintha már nem is
létezne. A csavarhúzó a földre pottyant, és
csörömpölve beesett egy alumínium szerszámosláda
mögé. Az ismeretlen megragadta Björn érzéketlen
karját, előre rántotta, megdöntötte a testét, kirúgta a
lábát és erőteljesen ellökte. Björn arca nagy
sebességgel csapódott a kormányos helyénél lévő
lábtámaszba. Nyaka halk reccsenéssel eltört az
ütközéstől. Semmit nem érzett, csak furcsa szikrákat
látott, apró csóvák táncoltak a sötétben, egyre
lassabban, egyre meghittebben. Björn arca kissé
megremegett, és egy-két másodperc múlva már halott
volt.
 56
A helikopter

PENELOPE AZ ABLAKBAN állt. Az égbolt

villant egyet, és a dübörgés végighömpölygött a
tengeren. Ömlött az cső. Björn felment a
rendőrhajóra, és eltűnt a kormányosfülkében. A víz
tajtékot vetett a súlyos esőcseppektől. Penelope látta,
ahogy Ossian sárga ernyővel a feje fölött lebotorkál a
vízhez. A hajó kormányosfülkéjének fémajtaja
kinyílt, és egy egyenruhás rendőr lépett az
orrfedélzetre, kiugrott a stégre, és kikötötte a hajót.
Penelope csak akkor vette észre, hogy ki is a
rendőr valójában, amikor az elindult felfelé a
salakúton.
Az üldöző nem viszonozta Ossian köszönését, csak
kinyújtotta a bal kezét, és erősen megragadta Ossian
állát.
Penelopenek fel sem tűnt, hogy a földre ejtette a
telefont.
Az egyenruhás férfi szakszerű közönnyel oldalra
fordította Ossian arcát. A sárga esernyő a földre esett,
és gurult kicsit a lejtőn. Az egész csupán néhány
pillanat műve volt. Az üldöző szinte meg sem állt,
amikor szabad kezével előhúzott egy rövid tőrt. Még
jobban oldalra tekerte Ossian arcát, majd
villámgyorsan a tarkójába döfött, a legfelső nyaki
csigolya fölött, egyenesen az agytörzsbe. Akár a
kígyómarás. Ossian már nem élt, amikor a teste a
földre rogyott.
A rendőregyenruhás üldöző nagy léptekkel indult
felfelé a házhoz vezető úton. Egy villám sápadt fénye
hirtelen megvilágította az arcát, és Penelope az esőn
keresztül a szemébe nézett. Még látta az elgyötört
arckifejezést, a fáradt, szomorú szemet és a szájat a
mély heggel, mielőtt megint elsötétült volna minden.
Dörgött az ég. A férfi a ház felé tartott. Penelope nem
mozdult az ablakból. Szaporán lélegzett, de nem tudta
magát rávenni a menekülésre, kővé dermedt.
Az eső vadul verdeste az ablakpárkányt és az
üveget. Penelope számára a kinti világ furcsán
távolinak tűnt. Váratlanul sárga fény gyűlt a férfi
mögött. A stég, a víz és az ég vakítóan felragyogott.
A rendőrhajóból lángok csaptak fel, mintha egy nagy
tűztölgyfa nőtt volna ki belőle. A fémrészek a
levegőbe repültek. A lángfelhő egyre duzzadt, és a tűz
sárga árnyalatai lüktettek benne. A robbanás hőjétől
meggyulladt a nádas és a stég, és a lökéshullámok
meg a robaj elérték a házat.
Penelope csak akkor reagált, amikor az arca előtt
zörgő ablaküveg saroktól sarokig elrepedt. Az eső
egyre ömlött, bele a hajó maradványaiból felszálló
fekete füstbe. A férfi gyors léptekkel haladt a ház
felé. Penelope megfordult, átcsörtetett a szobán,
átmászott az áthelyezett fotelon, kijutott az
előszobába, az autogramos portrék közé, kinyitotta a
bejárati ajtót, majd rézsűt átvágott az ázott, ápolatlan
gyepen. Megcsúszott, de futott tovább az esőben,
távolodott a háztól a kitaposott ösvényen, megkerült
egy nyírfaligetet, és kijutott egy mezőre. Egy család
ment előtte az úton, szülők és a gyerekek,
mindannyian élénksárga mentőmellényt és vízálló
ruhát viseltek, kezükben pecabot. Penelope egyenesen
keresztülgázolt rajtuk, és rohant a homokos part
irányába. Kifulladt, nem tudott úrrá lenni a lihegésén,
mintha ájulás kerülgette volna. Meg kellett állnia,
nem tudta, mihez kezdjen, bemászott egy kis kalyiba
mögé, belehányt a csalánosba, és suttogva
elimádkozta a Miatyánkot. A távolban mennydörgés
hallatszott. Egész testében remegett, de azért felállt,
és a pulóver ujjával kitörölte az esőt a szeméből.
Óvatosan előredőlt, a mezőt kémlelte. Az üldözője
épp az imént kerülte meg a nyírfaligetet, megállt a
családnál, akik rögvest megmutatták, merre ment
Penelope. Elkezdett hátrafelé kúszni, lecsúszott a
sziklán, és futni kezdett a vízpart mentén. Kijutott a
homokos strandra. Lábnyomai fehéren virítottak
mögötte, ahol a nedves homok felszakadt. Elindult
kifelé egy nagyon hosszú mólón, minél messzebb a
szigettől. Hirtelen meghallotta egy helikopter
rotorjának nehéz zúgását. Penelope szaladt tovább,
kifelé a mólón, látta a rendőrruhás üldözőjét, amint a
fák között fut lefelé a partra. Egy mentőhelikopterről
csörlőn leeresztettek egy élénksárga ruhát viselő
férfit, aki a móló legvégén landolt. Az eső fodrozódó
gyűrűket vert körülötte a vízen. Penelope végigfutott
a csúszós mólón a férfihoz, aki kiabálva
elmagyarázta, hogyan álljon, majd rácsatolta a
mentőhámot, és intett a helikopter pilótájának. Együtt
emelkedtek fel a mólóról, közvetlenül a vízfelszín
felett repültek, majd felemelkedtek és oldalra
fordultak. Penelope utoljára még annyit látott a
partból, mielőtt a fenyves eltakarta volna a szeme
elől, hogy az üldözője fél térdre ereszkedik, és letesz
maga elé egy fekete hátizsákot. Magabiztos
mozdulatokkal szerelte össze a lőfegyvert. Aztán
eltűnt Penelope szeme elől. Penelope csak sűrű, zöld
fákat látott. A vízfelszín elsuhant alatta. Majd rövid
dörrenés hallatszott, és abban a pillanatban odafent
megreccsent valami. A kábel erősen megrándult, és
Penelopenek fájdalom nyilallt a hasába. A férfi a háta
mögött kiáltott valamit a pilótának. A kábel most a
másik irányba lódult ki, a helikopter élesen elfordult,
és Penelope rájött, hogy mi történt. Az üldöző lelőtte
a pilótát. Penelope gondolkodás nélkül kioldotta a
biztonsági pecket a hám csatján, kinyitotta a zárat,
leoldotta a szíjakat, és lezuhant. Átszelte a levegőt,
miközben a helikopter elvesztette az emelőerőt,
oldalra billent és átfordult. A kábel, amin a vízi
mentős lógott, belegabalyodott a nagy rotorba.
Fülsüketítő ropogás hallatszott, majd egy kettős robaj,
amikor az óriási forgószárnyak leszakadtak a
tengelyről. Penelope úgy húsz métert zuhanhatott,
mielőtt elérte volna a víz felszínét. Mélyre merült.
Sokáig merőlegesen süllyedt a hideg vízben, majd
mozgása iránya megváltozott.
Rugdosni kezdett a lábával, hogy feljöjjön a
felszínre. Amikor felért, teleszívta a tüdejét,
körülnézett, és elkezdett úszni a szigettől távolodva,
ki a tengerre.
 57
Ítéletidő
A PONTUS SALMAN igazgatóval folytatott rövid
beszélgetés után Joona Linna és Saga Bauer kijöttek a
Silencia Defence épületéből.
Csapdát állítottak a férfinak. Csakhogy Pontus
Salman legnagyobb meglepetésükre azonosította saját
magát, és megismertette őket a kép születésének
körülményeivel. A fénykép 2008 tavaszán készült egy
frankfurti koncertteremben.
Egy szudáni lőszerszállítmányról tárgyaltak,
amikor a fénykép készült. Már majdnem megkötötték
az üzletet, amikor 2009 nyarán történt valami. Salman
mintha feltételezte volna, hogy Joona és Saga
egyaránt tudják, mire céloz.
Elmesélte, hogy további tárgyalásokat nem
folytattak Szudánnal, mert már nem lett volna
értelme.
– Te érted, miről beszélt Salman? – kérdezte
Joona. – Mi történt 2009-ben?
Még mielőtt kikanyarodtak volna a Nynåsvägre,
Saga Bauer fogta a telefonját, és felhívta Simon
Lawrence-t a Nemzetbiztonsági Rendőrségnél.
– Gondolom nem randira akarsz hívni – mondta
Simon ráérősen.
– Észak-Afrika a te asztalod, így feltehetően tudod,
mi történt Szudánban 2009 nyarán.
– Mire gondolsz?
 – Svédország valamiért azóta nem exportálhat
fegyvereket Szudánba.
– Te nem olvasol újságot?
– De – felelte Saga halkan.
– 2009 júliusában a Hágai Nemzetközi
Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Szudán
elnöke, Omar al-Bashir ellen.
– Az elnök ellen?
– Igen.
– Nem semmi.
– A vád szerint az elnök közvetlen parancsot adott
fosztogatásra, erőszakra, kitelepítésekre, kínzásra,
gyilkosságra és három népcsoport kiirtására
Dárfúrban.
– Értem – mondta Saga.
A beszélgetés lezárása előtt Simon Lawrence
kiselőadást tartott Sagának a szudáni helyzetről.
– Miről van szó? – kérdezte Joona.
– A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság
elfogatóparancsot adott ki al-Bashir elnök ellen – adta
tovább az információt Saga, és sokatmondóan
Joonára nézett.
– Nem tudtam – mondta Joona.
– Az ENSZ 2004-ben fegyverembargót vezetett be
a dzsandzsavíd és más dárfúri fegyveres csoportok
ellen.
Északi irányban haladtak a Nynåsvägen. A nyári
égbolt elsötétült, és lejjebb húzódott.
– Folytasd! – mondta Joona.
– Al-Bashir elnök mindvégig tagadta kapcsolatát a
milíciával – mondta Saga. – És az ENSZ embargó
után csak közvetlenül a szudáni kormánynak lehetett
fegyvert exportálni.
– Pont azért, mert nem volt kapcsolatuk a dárfúri
milíciákkal.
– Pontosan – mondta Saga. – 2005-ben kötöttek
egy átfogó békemegállapodást, ami magában foglalta
Afrika leghosszabb polgárháborújának a végét. Ezt
követően nem volt elvi akadálya, hogy Svédország
fegyvereket adjon el a szudáni hadseregnek. Carl
Palmcrona feladata volt tehát annak megítélése, hogy
van-e biztonságpolitikai jelentősége az adott
helyzetnek.
– De a Nemzetközi Büntetőbíróság nyilván
másképp látta – mordult egyet Joona.
– Igen, teljes mértékben… ők közvetlen
kapcsolatot láttak az elnök és a fegyveres milíciák
között, és be akarták csukni erőszakért, kínzásért és
népirtásért.
– És ezt követően mi történt?
– Most áprilisban voltak választások, és al-Bashir
maradt az elnök, és Szudánnak persze esze ágában
sem volt engedelmeskedni az elfogatóparancsnak, de
ma már természetesen szóba sem jöhet, hogy
fegyvereket exportáljunk Szudánnak, vagy üzletet
kössünk Omar al-Bashirral és Agathe al-Hadzsival.
– Ahogy Pontus Salman is megmondta.
– Ezért mondták vissza az üzletet.
– Meg kell találnunk Penelope Fernandezt –
mondta Joona pont akkor, amikor az első esőcseppek
koppantak a kocsi szélvédőjén.
Vastag esőfüggönyben hajtottak tovább, a látási
viszonyok nagyon leromlottak. Ömlött az eső, és
keményen dübörgött a kocsi tetején. Joona kénytelen
volt ötven kilométer per órás sebességre lassítani az
autópályán. Teljes volt a sötétség, de időnként távoli
villámok világították meg az égboltot. Az ablaktörlők
gyorsan suhantak oda és vissza.
Egyszer csak megszólalt Joona telefonja. Petter
Näslund volt az, a közvetlen főnöke, aki ideges
hangon beszámolt arról, hogy húsz perce Penelope
Fernandez felhívta a segélyközpontot.
– És nekem miért nem szólt senki?
– Fontosabbnak tartottam, hogy elindítsam a vízi
rendőrséget, már útban vannak. De a vízi mentőknél
is lefoglaltam egy helikoptert, hogy gyorsan
hazaérjenek.
– Jól van, Petter – mondta Joona, és észrevette
Saga kérdő tekintetét.
– Tudom, hogy minél hamarabb ki akarod
hallgatni Penelope Fernandezt és Björn Almskogot.
– Igen – felelte Joona.
– Hívlak, ha már tudom, milyen állapotban
vannak.
– Köszönöm.
– A kollégáknak a vízi rendőrségnél Kymmendön
kell lenniük egy-két… Várj, történt valami, tartanád
egy másodpercre?
Petter félrerakta a telefont, és Joona hallotta, hogy
beszél valakivel. Hallotta, hogy Petter egyre
feldúltabb, és végül azt üvölti „De próbáljátok újra és
újra” majd beleszólt a telefonba.
– Le kell raknom – mondta Petter kurtán.
– Mi történt? – kérdezte Joona.
Megdörrent az ég, majd ropogva elcsitult.
 – Nem tudunk kapcsolatba lépni a kollégákkal a
hajón, nem válaszolnak. Az az átkozott Lance, biztos
meglátott egy hullámot, amit ki kellett próbálnia.
– Petter – mondta Joona emelt, komoly hangon. –
Figyelj rám, nagyon gyorsan kell cselekedned.
Szerintem a hajót eltérítették, és…
– Azért most már…
– Fogd be, és figyelj! – vágott a szavába Joona. –
A kollégák a vízi rendőrségnél valószínűleg már nem
élnek. Alig pár perced van, hogy összedobj egy
egységet, és magadra vállald az operatív vezetést az
utolsó részletekig. Hívd a Kommunikációs Központot
az egyik vonalon, Bengt Olofssont a másikon, próbálj
szerezni két szakaszt a rohamrendőrségtől, és kérj
erősítést a legközelebbi hajórajtól egy katonai
helikopter formájában.
 58
A kedvezményezett
ÍTÉLETIDŐ VONULT EL Stockholm fölött,
dörgött az ég, villámok hasítottak át az égbolton, és
szakadt az eső. Verte a víz Carl Palmcrona nagy
lakásának ablakait. Tommy Kofoed és Nathan
Pollock újrakezdték a megszakadt helyszíni
vizsgálatot.
Annyira sötét volt, hogy kénytelenek voltak
felkapcsolni a csillárokat.
Palmcrona öltözőjében, az egyik mennyezetig érő
ruhás-szekrényben, egy sor szürke, kék és fekete
öltöny alatt Pollock talált egy fényes bőrmappát.
– Tommy – kiáltott.
Kofoed mogorván és görnyedten jött be.
– Mi van?
Nathan Pollock kesztyűs kezével finoman
megkocogtatta a bőrmappát.
– Szerintem találtam valamit – mondta semleges
hangon.
Odamentek a magas ablakfülkéhez, Pollock
óvatosan kikapcsolta a csatot, és felütötte a
bőrmappát.
– Tovább – suttogta Kofoed.
Pollock óvatosan leemelte a vékony előlapot, amin
a következő felirat állt: Carl Palmcrona
végrendelete.
Csendben olvastak. Az iratot március elsején
keltezték, három évvel ezelőtt. Palmcrona minden
tulajdonát egyetlen személyre hagyta: Stefan
Bergkvistre.
– Ki a nyavalya az a Stefan Bergkvist? – kérdezte
Kofoed, miután végeztek az olvasással. –
Palmcronának nincs családja, és amennyire tudom,
barátai sincsenek, senkije sincs.
– Stefan Bergkvist Våsteräsban lakik… ezen irat
alapján – mondta Pollock. – A Rekylgata 11. szám
alatt…
Pollock nem fejezte be a mondatot. Felnézett:
– Egy gyerek. A személyi száma alapján csak
tizenhat éves.
A végrendeletet Palmcrona ügyvédje készítette a
Wieselgreen és fiai irodánál. Pollock belelapozott a
végrendelet aktualizált mellékleteibe, ami Palmcrona
vagyonát részletezte. Négy nyugdíjalap, bérletbe
adott erdő, mindössze két hektár, egy felparcellázott
telek Sörmlandban, ami tíz éve hosszú távra ki van
adva, és a lakhatási jog a Grevgata 2. alatt, magas
jelzáloggal. Az igazán nagy vagyonnak egy
bankszámla tűnt a Standard Chartered Bankban,
Jersey szigetén, aminek az egyenlegét Palmcrona
kilencmillió euróra becsülte.
– Úgy fest, Stefan megtollasodott – jegyezte meg
Pollock.
– Igen.
– De miért?
Tommy vállat vont:
– Vannak, akik mindent a kutyájukra hagynak,
vagy az edzőjükre a konditeremben.
– Felhívom.
– A fiút?
 – Mi mást tehetnénk?
Nathan Pollock elővette a telefonját, beütött egy
számot, kérte, hogy kapcsolják neki Stefan
Bergkvistet a våsteräsi Rekylgata 11-ben. Megtudta,
hogy lakik egy Siv Bergkvist ezen a címen, minden
bizonnyal a fiú anyja. Nathan kinézett a zuhogó esőre
és a túlcsorduló ereszcsatornákra.
– Siv Bergkvist – szólt bele egy megtört hangú nő.
– Nathan Pollock vagyok, bűnügyi felügyelő…
maga Stefan Bergkvist anyja?
– Igen – suttogta a nő.
– Beszélhetnék vele?
– Mi?
– Aggodalomra semmi ok, csak meg akarom
kérdezni…
– Menjen a pokolba! – üvöltött a nő, és letette a
telefont.
Pollock újra hívta a számot, de nem vették fel.
Lenézett a csillogó úttestre, és újra tárcsázott.
– Micke – szólt bele egy férfi kimért hangon.
– Nathan Pollock vagyok, és…
– Mi a szart akar?
Nathan hallotta, hogy a nő sír a háttérben, és mond
valamit a férfinak, aki azt mondja, hogy ne aggódjon,
majd ő elintézi.
– Nem. Majd én. mondta a nő. – Halló – szólt bele
halkan a telefonba. A háttérben távolodó léptek zaja
hallatszott.
– Tényleg beszélnem…
– Stefan meghalt – vágott a szavába a nő metsző
hangon.
 – Miért csinálja ezt, miért telefonál ide, hogy
beszélnie kell vele, nem bírom már…
Sírt a telefonba, azután valami a földre esett és
megcsörrent.
– Bocsásson meg – mondta Pollock. – Nem
tudtam, csak…
– Nem bírom – zokogott a nő. – Nem bírom
tovább.
Léptek hallatszottak, és a férfi visszavette a
telefont.
– Most már elég legyen! – mondta.
– Várjon! – szólt bele a készülékbe gyorsan
Pollock. – Elmondaná, mi történt? Fontos…
Tommy Kofoed eddig követte a társalgást, és azt
látta, hogy Nathan nagyon koncentrál, majd elsápad,
és végigsimít ezüstös lófarkán.
 59
Amitől az élet értelmet nyer

SZÁMOS RENDŐR gyűlt össze a rendőrségi

épület folyosóin. Óriási volt a feszültség a levegőben.
Mindenki türelmetlenül várta az új híreket. A központ
először a rendőrhajóval vesztette el a kapcsolatot,
majd a mentőhelikopterrel is megszűnt a rádiós
összeköttetés.
Joona a szobájában állt, a képeslapot olvasta, amit
Disa küldött neki a gotlandi konferenciáról.
„Továbbítok egy szerelmeslevelet egy titkos női
csodálótól. Ölel, Disa.” Joona úgy tippelte, Disa
sokáig keresgélte azt a lapot, amitől garantáltan
kirázza őt a hideg. Összeszorította a fogát, és
megfordította. A képes felén nyomtatott betűkkel a
„Sex on the beach” felirat állt, egy napszemüveges,
rózsaszínű bikinis fehér pudli képe felett. A kutya egy
nyugágyban ült, mellette vörös ital hosszúkás
pohárban.
Kopogtattak. Joona arcáról leolvadt a mosoly,
amikor meglátta Nathan Pollock komor ábrázatát.
– Carl Palmcrona mindenét a fiára hagyta – kezdte
Nathan.
– Azt hittem, nincs családja.
– A fiú meghalt, csak tizenhat évet élt, nagyon úgy
fest, tegnap baleset érte.
– Tegnap?
 – Stefan Bergkvist három nappal élte túl Carl
Palmcronát – mondta Nathan vontatottan.
– Mi történt?
– Nem értettem pontosan, valami történt a
motorjával – mondta Pollock. – Kértem már, hogy
keressék elő az előzetes jelentést…
– Mit tudsz?
A nyurga, ezüstös lófarkas férfi lerogyott az irodai
székre.
– Több körben beszéltem az anyjával, Siv
Bergkvisttel és az élettársával, Micke Johanssonnal…
és annyi derült ki, hogy Siv helyettesítette Palmcrona
titkárnőjét, amikor a férfi a Negyedik Hadiflottánál
dolgozott. Volt egy futó viszonyuk. A nő teherbe
esett. Amikor elmondta Palmcronának, ő azt felelte,
reméli, hogy elveteti. Siv visszatért Våsteräsba,
megszülte a gyereket, és azóta mindvégig azt állította,
hogy az apa ismeretlen.
– Stefan tudta, hogy Carl Palmcrona az apja?
Nathan megrázta a fejét, és eszébe jutottak az anya
szavai: „Azt mondtam a bogárkámnak, hogy az apja
halott, meghalt még mielőtt ő megszületett volna.”
Újabb kopogás, Anja Larsson jött be, letett egy
jelentést az asztalra, a papír még ki sem hűlt a
nyomtatás óta.
– Baleset – mondta Anja, és további magyarázat
nélkül kiment a szobából.
Joona felemelte a műanyag mappát, és olvasni
kezdte a jelentést az elsődleges helyszíni
vizsgálatokról. A nagy hőképződés miatt a halált nem
szénmonoxid mérgezés okozta, hanem közvetlenül az
égési sérülések. Mielőtt a fiú meghalt, a bőre
felrepedt, mintha mély vágások érték volna,
minekután a teljes izomzata összezsugorodott. A
hőtől betört a koponyája, és eltörtek a csöves csontjai.
A korboncnok vérömlenyt állapított meg, vér
gyülemlett fel a koponyacsont és a kemény agyhártya
között, ami azért történt, mert a vér forrásnak indult.
– Rémes – dünnyögte Joona.
A tűzszakértői vizsgálatot megnehezítette, hogy
lényegében semmi nem maradt a konténerből, ahol
Stefan Bergkvist maradványait megtalálták. Csak egy
parázsló hamukupac, fekete fémdarabok és egy
elszenesedett test csipkézett maradványai, ami
összetekeredve hevert az egykori ajtó mögött. A
rendőrség előzetes elmélete lényegében az egyetlen
tanú vallomásából indult ki, a mozdonyvezetőéből,
aki riasztotta a tűzoltóságot. Látta, ahogy az égő
motorbicikli ékként hever a konténer előtt. Az
összesített eredmények arról árulkodtak, hogy a
tizenhat éves Stefan Bergkvist a régi konténerben
volt, amikor a motorbiciklije olyan szerencsétlenül
borult fel, hogy eltorlaszolta az ajtót. A tanksapka
nem volt rátekerve, és a benzin kifolyt. Hogy mitől
lobbant lángra a benzin, azt a jelentés írásakor még
nem lehetett tudni, de feltehetően egy cigarettáról
lehetett szó.
– Palmcrona meghalt – mondta Pollock lassan. –
Minden vagyonát a fiára hagyta, és három nappal
később a fiú is meghalt.
– Az örökség az anyára száll? – kérdezte Joona.
– Igen.
 Elhallgattak, és mindketten hallották a lassú,
csoszogó lépteket a folyosón, majd Tommy Kofoed
jött be a szobába.
– Kinyitottam Palmcrona páncélszekrényét –
mondta mogorván. – Nem volt benne semmi, csak ez.
Egy szép, bőrkötéses könyvet tartott a kezében.
– Mi az? – kérdezte Pollock.
– Önéletrajz – mondta Kofoed. – Az ő társadalmi
osztályában egészen szokványos.
– Úgy érted, napló?
Kofoed megvonta a vállát.
– Inkább amolyan szerény, nem kiadásra szánt
memoár. Tulajdonképpen csak újabb részét hivatott
képezni a család közös történetének. Kézzel írt
oldalak… Egy családi fotóval kezdődik, majd jön az
apja pályafutása, és aztán csak unalmas felsorolás a
saját iskolaéveiről, a vizsgákról, a katonai szolgálatról
és a szakmai pályafutásról… Csinált néhány balsikerű
befektetést, és a magánpénzügyei meredek romlásnak
indultak, eladott földeket és ingatlanokat. Az egészet
nagyon szárazon írja le…
– És a fia?
– A kapcsolatát Siv Bergkvisttel nagyon rövidre
fogja, mintha csak egy baleset lett volna – felelte
Tommy Kofoed, és vett egy mély lélegzetet. – De
később már többször is említi Stefant az életrajzban,
és az utolsó nyolc év bejegyzései másról sem szólnak,
mint a fiáról. Távolról követte a fiú életét, tudta,
melyik iskolába jár, mi érdekli, kikkel barátkozik.
Néhányszor megemlíti, hogy az örökséget
visszaszerzi. Ügy tűnik, minden pénzét a fia számára
tette félre. Végül csak annyit ír, hogy felkeresi majd a
fiát, amint az betölti a tizennyolcat. Azt írja, reméli,
hogy a fia megbocsát neki, és hogy ennyi év után
végre megismerhetik egymást. Semmi másra nem
gondol… És most meg hirtelen mindketten
meghalnak.
– Micsoda rémálom – motyogta Pollock.
– Mit mondtál? – kérdezte Joona, és felnézett.
– Csak az jutott eszembe, hogy az egész olyan,
mint egy rémálom – felelte Pollock tűnődve. –
Mindent elkövet a fia jövője érdekében, és aztán a fiú
csupán három nappal éli túl az apját. Ráadásul meg
sem tudja, ki volt az apja.
 60
Még egy kis idő
BEVERLY MÁR Axel ágyában feküdt, amikor a
férfi belépett a hálószobába. Csak két órát aludt az
előző éjjel, és szédelgett a fáradtságtól.
– Menyi időbe telik Evertnek idevezetni? –
kérdezte Beverly tiszta hangján.
– Mármint az apádnak? Úgy hat óra.
Beverly felkelt az ágyból, és elindult az ajtó felé.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Axel.
Beverly megfordult.
– Az jutott eszembe, hogy talán a kocsiban ül, és
rám vár.
– Tudod, hogy nem utazik Stockholmba – mondta
Axel.
– Csak ki akarok nézni az ablakon a biztonság
kedvéért.
– Felhívhatjuk.
– Már próbáltam.
Axel kinyújtotta a kezét, és óvatosan megpaskolta
Beverly arcát, aki visszaült az ágyra.
– Fáradt vagy? – kérdezte Beverly.
– Szinte rosszul vagyok az álmosságtól.
– Akarod, hogy együtt aludjunk?
– Igen, kérlek.
– Szerintem apu holnap beszélni akar majd velem
– mondta Beverly halkan.
Axel bólintott.
 – Holnap biztos minden rendben lesz.
Beverly a nagy csillogó szeme miatt fiatalabbnak
nézett ki, mint valaha.
– Akkor feküdj le – mondta. – Feküdj le, hogy tudj
aludni, Axel.
Axel fáradtan pislogott, és látta, ahogy a lány
óvatosan lefekszik a saját térfelére. A hálóingének
tiszta pamutillata volt. Amikor Axel mögéje feküdt,
legszívesebben elsírta volna magát. Azt akarta
mondani, hogy keríteni fog neki egy pszichológust,
segíteni akar, hogy túljusson ezen az időszakon, és
azután már jobb lesz, egyre jobb.
Axel szenvtelenül megfogta Beverly egyik
felkarját, másik kezét a lány hasára tette, hallotta,
hogy Beverly felnyög, amikor magához húzza. Arcát
belefúrta Beverly nyakába, párás levegőt szuszogott a
fejére, és magához szorította. Egy idő után érezte,
hogy a lány szapora légzése lecsillapodik. Teljesen
mozdulatlanul feküdtek, kimelegedtek, izzadtak, de
Axel nem eresztette el a lányt.

Reggel korán kelt, négy órát aludt, és fájtak az

izmai. Az ablakhoz állva nézte a sötét
orgonabokrokat.
Amikor beért az új munkahelyére, még mindig
dermedtnek és fáradtnak érezte magát. Előző nap
egyetlen másodperc választotta el attól, hogy aláírja
egy halott ember szerződését. Saját becsületét egy
akasztott férfi kezébe kellett volna helyeznie,
megbíznia az ő ítéletében, és eltekintenie a sajátjától.
 Nagyon megkönnyebbült a döntésétől. De lehet,
hogy nem kellett volna mosolygós emberkét rajzolni
a szerződésbe.
Tudta, hogy az elkövetkezendő napokban jóvá kell
hagynia a lőszer kiviteli engedélyét Kenyába.
Kinyitotta az iratokat tartó mappát, és olvasni kezdett
Svédország kereskedelméről a kérdéses régióban.
Egy óra múlva kinyílt Axel Riessen irodájának
ajtaja, és Jörgen Grünlicht lépett be rajta, széket
húzott az íróasztalhoz, és leült. Kinyitotta a mappát,
elővette a szerződést, odalapozott az aláírás helyéig,
majd Axel szemébe nézett.
– Helló – mondta Axel.
Jörgen Grünlicht akaratlanul is elmosolyodott,
mert a rajzolt kócos emberke igazából hasonlított
Axel Riessenre, és a szájából kinövő
szövegbuborékban csak annyi állt: Helló.
– Helló – mondta Jörgen.
– Túl korai volt – magyarázta Axel.
– Értem a jelzést, nem akartam nyomasztani, még
ha tényleg kicsit sürget is az idő – mondja Jörgen. – A
kereskedelmi miniszter megint nyüstölt, a Silencia
Defence naponta többször telefonál. De megértem
magát, komolyan. Most kezdte, és… alapos munkát
akar végezni.
– Igen.
– Ami természetesen remek dolog – folytatta
Jörgen. –De azt tudja, hogy átadhatja az ügyet a
kormánynak, ha nem biztos a dolgában.
– Nem erről van szó – felelte Axel. – Még nem
vagyok kész, tényleg ennyire egyszerű.
 – Csakhogy… az ő szemszögükből indokolatlanul
sokáig húzódik.
– Minden más ügyet félreteszek, és annyit
mondhatok, hogy eddig az egész nagyon jónak tűnik
– felelte. – Nem áll szándékomban lebeszélni a
Silencia Defence-et, hogy pakoljanak be a hajóba, de
még nem vagyok kész.
– Megmondom minden érdekeltnek, hogy
pozitívan áll hozzá.
– Megteheti, mármint, ha nem találok semmi
különöset, akkor…
– Nem fog, én magam néztem át az iratokat.
– Akkor jó – mondta Axel kedvesen.
– Nem fogom többet zavarni – mondta Jörgen, és
felkelt a székből. – Mennyi időre van még szüksége
ahhoz, hogy döntést tudjon hozni?
Axel újra belenézett az anyagba.
– Számoljanak néhány nappal, mert lehet, hogy
kénytelen leszek előkotorni a saját információimat
Kenyáról.
– Magától értetődik – mondta Jörgen Grünlicht
mosolyogva, és kiment a szobából.
 61
Amit nem lehet elfelejteni

AXEL MÁR tíz órakor eljött az STF-től, hogy

otthon dolgozzon. Magához vette a kiviteli
engedéllyel kapcsolatos összes iratot. A fáradtságtól
fázott, és éhes is volt, ezért a Grand Hotelhoz hajtott,
és vett tízórait két személyre, elvitelre. Axel a
konyhába vitte az ennivalót. Beverly a konyhaasztal
közepén ült, és egy esküvői magazint lapozgatott.
– Éhes vagy? – kérdezte Axel.
– Nem tudom, hogy fehérben akarok-e férjhez
menni – mondta Beverly. – Talán inkább a világos
rózsaszín…
– Nekem tetszik a fehér – motyogta Axel.
Felmentek a nagy ablaktáblák melletti kis piros
rokokó bútoregyütteshez a szalonban. Kettejük között
egy nyolcszögletű, tizennyolcadik századi asztal állt.
Az asztallap a kor intarzia iránti őrületéről
tanúskodott. A kirakott kép egy kertet ábrázolt, a
kertben pávák és egy kínai citerán játszó nő.
Axel az ezüstcímeres családi étkészlettel tálalt,
szürke vászonszalvétákat és nehéz borospoharakat tett
az asztalra. Beverly poharába Coca-Colát, a sajátjába
ásványvizet töltött, zöld citromkarikákkal.
Beverlynek karcsú nyaka és szép, kecses álla volt.
Mivel még mindig nagyon rövid volt a haja, kilátszott
tarkójának lágy íve. Kiitta a poharát, majd
egykedvűen nyújtóztatta a felsőtestét. Szép, gyermeki
mozdulat. Axel arra gondolt, felnőtt nőként is
ugyanígy fog mozogni, még talán idős korában is.
– Mesélj megint a zenéről! – kérlelte a lány.
– Hol tartottunk? – kérdezte Axel, és a távirányítót
a hifire szegezte.
Arvo Pärts Alinája csendült fel a hangszórókban
Alexander Malter kiváló, érzékeny feldolgozásában.
Axel a gyöngyöző ásványvizet nézte a poharában, és
erős vágyódás fogta el, hogy megint ihasson, azt
kívánta, bár pezsgőzhetne a spárga mellé, aztán
jöhetne egy kis Propavan és Stesolid lefekvés előtt.
Axel töltött még egy kis Coca-Colát Beverlynek.
A lány felnézett, és csendesen megköszönte. Axel
egyenesen belenézett nagy, sötét szemébe, és csak
akkor vette észre, hogy a hab túlcsordul a pohár
peremén, amikor az üdítő már szétfolyt az
asztallapon. Az egész kínai motívum elsötétült,
mintha a nap felhő mögé bújt volna, a nedves hártya
alatt ott csillogtak a pávák a parkban.
Axel felállt, és látta Beverly tükörképét az
ablaküvegben, látta az álla vonalát, és hirtelen
ráébredt, mennyire hasonlít Gretára.
Különös, hogy csak most vette észre.
Axel legszívesebben elrohant volna otthonról, de
erőt vett magán, és feltörölté a foltot. Szíve újra
nyugodt ütemben dobogott.
Nem hasonmások, de Beverly sok tekintetben
emlékeztetett Gretára. Axel megtorpant, és remegő
kézzel megtörölte a száját.
Greta mindennap eszébe jutott, és mindennap
megpróbálta kiverni a fejéből.
A verseny döntőjét megelőző hét most is kísértette.
 Harmincnégy éve történt, de egész életére
rányomta a bélyegét, nagyon fiatal volt, csupán
tizenhét éves, mégis sok mindenen átesett már.
 62
Édes álom

A JOHAN FREDRIK BERWALD verseny volt

minden kétséget kizáróan Észak-Európa legrangosabb
versenye a fiatal hegedűművészek számára. A világ
ismert virtuózai közül többen is itt bukkantak fel, és
kerültek egyből a nagy, vakító rivaldafénybe. A
döntőbe már csak három szólista jutott. A hat forduló
során egyre kevesebb versenyző játszott a zárt zsűri
előtt, de a döntőre másnap került sor a
Koncertházban, hatalmas publikum előtt, egy tévé
által is közvetített koncert keretében, amit Herbert
Blomstedt vezényelt.
Zenészi körökben szenzációnak számított, hogy a
döntősök közül ketten, Axel Riessen és Greta
Stiernlood a Stockholmi Királyi Zeneakadémián
tanultak. A harmadik döntős a japán Shiro Sasaki
volt.
Alice Riessen, aki maga is zenélésből élt, de
kitörési lehetősége nem adódott, Axel sikerét óriási
győzelemként élte meg. Különösen azok után, hogy
egy sor figyelmeztetést kapott az iskolaigazgatótól,
miszerint Axel néha egész napokra távol marad az
előadásokról, nem képes összpontosítani, és hanyag.
Miután Axel és Greta három fordulón túljutottak,
felmentést kaptak az oktatás alól, hogy minden
idejüket a gyakorlásnak szentelhessék a nagy pillanat
előtt. A verseny alatt megismerkedtek, örültek
egymás sikerének, és a döntő előtt elkezdtek
találkozgatni Axelnél, hogy támaszt nyújtsanak
egymásnak.
A verseny utolsó számában a hegedűművésznek
egy általa vagy a tanárával közösen választott darabot
kellett előadnia.
Axel és öccse, Robert, a lärkstadeni ház legfelső
szintjén elterülő hét szoba felett rendelkeztek. Axel
lényegében soha nem gyakorolt a hangszerén, de
imádott játszani, felderíteni új darabokat, kipróbálni
csengéseket, amiket azelőtt még nem hallott, és néha
az éjszakába nyúlóan hegedült, felfedezte a hangszer
lényét, mígnem égni kezdtek az ujjbegyei.
Már csak egy nap volt hátra. Axel és Greta másnap
készültek játszani a Koncertházban megrendezett
döntőben. Axel a lemezjátszó elé kiterített albumok
borítóját nézte a földön. Három David Bowie lemez
volt: Space Oddity, Alladin Sane és Hunky Dory.
Az anyja bekopogott, és behozott egy üveg Coca-
Colát meg két poharat, amikben jégkockák és
citromkarikák voltak. Axel egy cseppet meglepve
megköszönte, elvette a tálcát, és a dohányzóasztalra
tette.
– Azt hittem, gyakoroltok – mondta Alice, és
körülnézett.
– Gretának haza kellett mennie enni.
– De te addig is folytathatod.
– Megvárom.
– Tudod, hogy holnap döntő lesz – mondta Alice,
és leült a fia mellé. – Én legalább napi nyolc órát
gyakorolok, előfordult, hogy napi tízet dolgoztam.
– Én nem is vagyok ébren napi tíz órát – viccelt
Axel.
 – Axel, te tehetséges vagy.
– Honnan tudod?
– Tudom. De az nem elég, az senkinek nem elég.
– Anya, őrült módjára gyakorolok – hazudta Axel.
– Játssz nekem! – kérte az anyja.
– Nem – vágta rá Axel.
– Megértem, ha nem akarod, hogy az anyád
tanítson, de hagyhatnád, hogy segítsek, most, amikor
fontos lenne – mondta Alice türelmesen. – Amikor
legutóbb hallottalak, igazság szerint két éve, egy
karácsonyi koncerten, fogalmam sincs, mit
játszottál…
– Bowie Cracked Actorpt.
– Éretlen volt… de nagyon imponáló egy tizenöt
évestől – ismerte el Alice, és nyújtotta a kezét, hogy
megpaskolja a fiát. – De holnap…
Axel kitért anyja keze elől:
– Ne nyaggass!
– Megtudhatom, milyen darabot választottál?
– Klasszikust – felelte Axel széles mosollyal.
– Hála a jó istennek.
Axel megrántotta a vállát, és nem nézett az anyja
szemébe. Amikor csöngettek, csak kiment a szobából,
és lerohant a lépcsőn.
Kezdett sötétedni, de a hó szórta a fényt, így nem
volt sűrű sötétség a ház előtt. Greta a lépcsőn állt
svájcisapkában és gyapjúszövet kabátban. A csíkos
kendőt a nyakába tekerve viselte. Az arca pirosán
ragyogott a hidegtől, és vállára omló haját ellepték a
hópelyhek. A hegedűtokot a komódra tette az
előszobában, óvatosan levette a kabátját, kikötötte a
fekete bakancsokat, és benti félcipőt vett elő a
válltáskájából.
Alice Riessen lejött köszönni, nagyon izgatott volt,
arca izzott az örömtől.
– Jó, hogy segítetek egymásnak a gyakorlásban –
mondta.
– Legyél szigorú Axellel, különben csak
lustálkodik.
– Vettem észre – nevetett Greta.
Greta Stiernlood egy gyáros lánya volt, az apja
nagy tulajdonhányaddal rendelkezett többek között a
Saab Scaniában és az Enskilda Bankban. Gretát az
apja egyedül nevelte – a szülei egészen kiskorában
elváltak, és az anyját soha többé nem látta. Az apja
nagyon korán – talán már a lány születése előtt –
elhatározta, hogy Gretából hegedűművész lesz.
Amikor felmentek Axel zeneszobájába, Greta a
zongorához lépett. Csillogó, fürtös haja a vállára
omlott. Fehér blúzt, skótkockás szoknyát, sötétkék
kötött mellényt és csíkos harisnyát viselt.
Elővette a hegedűjét, rögzítette az álltámaszt, egy
pamutronggyal letörölte a húrokra tapadt gyantát,
megfeszítette a vonót, és az állványra helyezte a
kottát. Gyorsan ellenőrizte, hogy a hegedű nem
hangolódott-e el a hideg vagy a páratartalom
változása miatt.
Aztán elkezdett gyakorolni. Úgy játszott, mint
mindig, félig lehunyt szemmel, befelé forduló
tekintettel. Hosszú szempillái reszketeg árnyakat
vetettek pirospozsgás arcára. Axel jól ismerte a
darabot: Beethoven ötödik vonósnégyesének első
hangjai. Komoly, tétován keresgélő motívum.
 Axel hallgatta, mosolygott, és arra gondolt,
Gretának érzéke van a zenéhez, az előadásaiból áradó
őszinteség Axelt tisztelettel töltötte el.
– Szép – mondta, amikor Greta abbahagyta.
Greta kottát váltott, és megfújkálta érzékeny ujjait.
– De nem tudok döntésre jutni… tudod, apu már
megmondta, szerinte mit kéne játszanom, azt mondja,
játsszak Tartinit, a g-moll hegedűszonátát.
Greta elhallgatott, nézte a hangjegyeket, követte
őket a tekintetével, megszámolta a tizenhatodokat, és
memorizálta a bonyolult átkötéseket.
– De nem vagyok benne biztos…
– Hallhatom? – kérdezte Axel.
– Rémesen szól – mondta Greta elpirulva.
A záró szakaszt feszült arccal játszotta, szép,
bánatos dallam volt, de a vége felé, amikor a hegedű
legmagasabb hangjainak felfelé kellene törniük, mint
egy nyughatatlan tűznek, kiesett az ütemből.
– Francba – suttogta, és a hegedűt a hóna alá tette.
– Lemaradtam, pedig igyekeztem, mint egy állat, de
több tizenhatodot és triolát kell be…
– De a lüktetése tetszett, mintha egy nagy tükröt
hajlítgattál volna…
– Elrontottam – vágott a szavába Greta, és még
erősebben elpirult. – Bocsánat, csak kedves próbáltál
lenni, tudom, de ez nem elég, jól kell játszanom. Nem
vall nagy észre, hogy előző este nem tudom eldönteni,
hogy a könnyebbet válasszam, vagy vágjak bele a
nehezebb darabba.
– Hát, mindkettőt tudod…
 – Nem, nem tudom mindkettőt, hazardírozás lenne
– mondta. – De adj pár órát, három órát, és akkor
talán holnap neki merek menni a Tartininek.
– De nem teheted csak azért, mert az apád
szerint…
– De igaza van.
– Nincs – mondta Axel, és lassan sodort egy füves
cigit.
– A könnyűt tudom – mondta Greta. – De az talán
nem lesz elég, azon is múlik, hogy te és a japán srác
mit választotok.
– Nem lehet így gondolkozni.
– Akkor hogyan kell gondolkozni? Egyetlen
egyszer sem láttalak gyakorolni. Mit fogsz játszani?
Eldöntötted egyáltalán?
– Ravelt – felelte Axel.
– Ravelt? Gyakorlás nélkül?
Greta felnevetett.
– De tényleg? – kérdezte.
– Ravel Cigány rapszódiáját, se többet, se
kevesebbet.
– Axel, ne haragudj, de ez őrült választás, te is
tudod, túl bonyolult, túl gyors, túl fellengzős, és…
– Úgy akarom játszani, mint Perlman, de sietség
nélkül… akkor valójában nem is olyan gyors.
– Axel, félelmetesen gyors – mosolygott Greta.
– Igen, a nyúlnak, akit üldöznek… de a farkasnak
túl lassú.
Greta fáradtan nézett rá.
– Ezt meg hol olvastad?
– Paganininek tulajdonítják.
 – Értem, akkor csak a japán ellenfelem miatt kell
aggódnom – mondta, és a vállára fektette a hegedűt. –
Axel, ha nem is gyakorolsz, nem tudod eljátszani
Raveltől a Cigány rapszódiát.
– Nem olyan nehéz, mint mondják – felelte Axel,
és meggyújtotta a füves cigit.
– Nem – mosolygott Greta, és megint játszani
kezdett.
Kis idő múltán abbahagyta, és komoly tekintetét
Axelre szegezte.
– Ravelt fogsz játszani?
– Igen.
Greta elkomolyodott.
– Hazudtál nekem, és négy éve gyakorlod a
darabot, vagy mi van a háttérben?
– Most döntöttem el. Amikor kérdezted.
– Hogy lehetsz ennyire ostoba? – kérdezte nevetve
Greta.
– Nem érdekel, ha utolsó leszek – mondta Axel, és
lefeküdt a kanapéra.
– Engem érdekel – jelentette ki Greta egyszerűen.
– Tudom, de lesz még lehetőség.
– Nekem nem.
Greta újra elkezdte játszani a nehéz Tartini-
darabot, jobban ment, de mégis félbeszakította, a
nehéz részt eljátszotta újra, majd még egyszer.
Axel tapsolt, majd feltette David Bowie The Rise
and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars
című lemezét, és a kart a korong fölé tolta. Lefeküdt,
lehunyta a szemét, és ő is énekelte a dalt.
 Ziggy really sang, screwed up eyes and screwed
down hair do. Like some cat from Japan, he could
lick’em by smiling. He could leave'em to hang.
Greta habozott, letette a hegedűt, odament
Axelhez, és kivette a füves cigit a kezéből. Szívott pár
slukkot, köhögött és visszaadta.
– Hogy lehet valaki ennyire ostoba? – kérdezte, és
hirtelen megsimogatta Axel ajkát.
Lehajolt, és megpróbálta szájon csókolni, de
mellément, a fiú arcát csókolta meg, suttogva
bocsánatot kért, és újból megcsókolta. Csókolóztak
tovább, óvatosan ízlelgetve egymást. Axel levette róla
a mellényt, Greta haja szikrázott az
elektrosztatikusságtól. Axel csípést érzett, amikor
hozzáért Greta arcához, és visszarántotta a kezét.
Idegesen egymásra mosolyogtak, és megint
csókolóztak. Axel kigombolta a vasalt, fehér blúzt, és
érezte Greta apró mellét az egyszerű melltartón át.
Greta segített neki levenni a pólóját. A lány hosszú,
göndör haja a hó és a tél szagát árasztotta, de a teste
meleg volt, mint a frissen sült kenyér.
Bementek a hálószobába, és Axel ágyára
ereszkedtek. Greta remegő kézzel gombolta ki bélelt
lapszoknyáját, és amikor Axel lehúzta vastag, csíkos
harisnyáját, ő belekapaszkodott a bugyijába, nehogy
az is a harisnyával tartson.
– Mi az? – suttogta Axel. – Abba akarod hagyni?
– Nem tudom. Te abba akarod hagyni?
– Nem – mosolygott Axel.
– Csak kicsit izgulok – vallotta be Greta.
– De hiszen idősebb vagy nálam.
 – Erről van szó, te csak tizenhét éves vagy. Szinte
illetlenség – mondta mosolyogva Greta.
Axel szíve vadul kalapált, amikor lehúzta Greta
bugyiját. A lány teljesen mozdulatlanul feküdt,
amikor megcsókolta a hasát, a pici mellét, a nyakát,
az állát, az ajkát. Greta óvatosan széttárta a lábát, és
amikor Axel fölébe feküdt, érezte, ahogy Greta lassan
a csípőjének nyomja a combját. Az arcát ellepték a
piros pozsgák, amikor Axel belécsusszant. Greta
magához húzta őt, simogatta a nyakát és a hátát, és
halkan sóhajtott minden alkalommal, amikor Axel
belésiklott.
Mire aztán lihegve lecsillapodtak, egy vékony,
meleg réteg veríték képződött meztelen testük között.
Egymásba gabalyodva feküdtek Axel ágyán lehunyt
szemmel, és azon nyomban elaludtak.
 63
A Johan Fredrik Berwald verseny

MÁR VILÁGOS VOLT odakint, amikor Axel

felébredt azon a napon, amelyen mindent elvesztett.
Gretával nem húzták be a függönyöket, csak elaludtak
együtt az ágyban, és egész éjjel egymás karjában
aludtak, kimerültén, boldogan.
Axel kiszállt az ágyból, és Gretára nézett, aki
teljesen nyugodt arccal aludt, a vastag takarót maga
köré tekerte. Axel az ajtó felé indult, megállt a tükör
előtt, és egy kicsit nézte meztelen, tizenhét éves
testét, majd átment a zeneszobába. Óvatosan becsukta
a hálószoba ajtaját, a zongorához lépett, és kivette
hegedűjét a tokból. Vállához tette, az ablakba állt,
kinézett a téli reggelre, a tetőről hosszú fátyolban
lesodródó hóra, majd emlékezetből elkezdte játszani
Maurice Ravel Cigány rapszódiáját.
A darab bánatos, lassú, telített roma dallammal
nyitott, de aztán felgyorsult a tempó. A dallam egyre
gyorsabban visszhangozta önmagát, mint a
villámgyorsan felvillanó emlékek egy nyári
éjszakáról.
Hihetetlenül felgyorsult.
Azért játszott, mert boldog volt, nem gondolkozott,
csak hagyta, hogy futkározzanak az ujjai, táncoljanak
a fürge, csacsogó patakban.
Axel elmosolyodott, amikor eszébe jutott a
festmény, ami nagyapja szalonjában lógott. Azt
állította, hogy Ernst Josephson legragyogóbb
változata Näckenre. Axelnek gyerekként tetszettek a
mondák a varázslényről, aki gyönyörű
hegedűjátékával a vízbe csalogatta az embereket, ahol
aztán megfulladtak.
Axel arra gondolt, hogy e percben hasonlít
Näckenre, a meztelen ifjúra, aki a vízben ülve zenélt.
A legjobban az különböztette meg Axelt a
festményen szereplő Näckentől, hogy Axel boldog
volt.
A vonó siklott a húrokon, szédítő sebességgel
váltogatta az irányt. Axel nem törődött vele, hogy
néhány lószőr kiszabadult, és lazán lógott a kápáról.
Így kell Ravelt játszani, gondolta. Boldogan, nem
egzotikusán. Ravel boldog zeneszerző, fiatal
zeneszerző.
Hagyta, hogy a záró hangok tovább rezonáljanak a
hegedűben, kavarogjanak tova, mint a porhó a kinti
háztetőkről. Leeresztette a vonót, és éppen
meghajolni készült a tél felé, amikor mozgást észlelt
maga mögött.
Megfordult, és Gretát pillantotta meg az ajtóban.
Greta maga elé tartotta a takarót, és furcsán sötét
tekintettel bámulta őt. Axel nyugtalan lett, amikor
meglátta, milyen komoly a lány arca.
– Mi a baj?
Greta nem felelt, csak nyelt egy nagyot. Néhány
kövér könnycsepp gördült le az arcán.
– Greta, mi a baj? – ismételte meg Axel.
– Azt mondtad, nem gyakoroltál – mondta Greta
színtelen hangon.
 – Nem, én… én – dadogta Axel. – Hiszen
megmondtam, hogy könnyen tanulok meg új
darabokat.
– Gratulálok.
– Nem úgy van, ahogy hiszed.
Greta megrázta a fejét.
– Fel sem foghatom, hogy lehettem ennyire hülye
– mondta.
Axel letette a hegedűt és a vonót, de Greta
visszament a hálószobába, és becsukta maga mögött
az ajtót. Axel magára húzott egy farmert, ami az
egyik szék támláján lógott, az ajtóhoz ment és
bekopogott.
– Greta? Bejöhetek?
Greta nem felelt. Axel érezte, hogy a gyomra
összeszűkül az aggodalomtól. Kis idő múltán Greta
teljesen felöltözve kijött. Nem is nézett Axelre, csak
odament a zongorához, elcsomagolta a hegedűjét, és
magára hagyta a fiút.

A Koncertház megtelt. Greta volt az első

versenyző. Nem nézett Axelre, nem üdvözölte,
amikor megérkezett. Sötétkék bársonyruhát viselt, és
egy egyszerű nyaklánc lógott a nyakában, szív alakú
medállal.
Axel az öltözőben ült, és félig lehunyt szemmel
várt. Teljes volt a csönd. Csak gyér susogás
hallatszott egy poros, műanyag szellőzőrács mögül. A
kisöccse, Robert bejött hozzá.
– Nem akarsz anyu mellé ülni? – kérdezte Axel.
 – Túl ideges vagyok… nem tudom nézni, amikor
játszol, inkább itt várok.
– Greta elkezdett játszani?
– Igen. Szép.
– Milyen darabot választott, Tartini
hegedűszonátáját?
– Nem, valami Beethovent.
– Az jó – motyogta Axel.
Mindketten némán ültek, nem szóltak többet. Kis
idő múltán kopogtak az ajtón. Axel felállt, ajtót
nyitott, és egy nő jött szólni, hogy nemsokára ő
következik.
– Sok szerencsét – mondta Robert.
– Kösz – felelte Axel, fogta a hegedűt és a vonót,
és a nő után eredt a folyosón.
Vastaps hallatszott a színpad felől, és Axel
meglátta Gretát és az apját elsuhanni, ahogy a lány
öltözője felé igyekeznek.
Axel végigment az átjárón, majd egy paraván
mögött várnia kellett, amíg a konferanszié bemutatta
őt. Ahogy meghallotta a nevét, egyenesen kilépett a
vakító reflektorfénybe, és a közönségre mosolygott.
Sustorgás vonult végig a koncerttermen, amikor
bejelentette, hogy Maurice Ravel Cigány
rapszódiáját fogja játszani.
Vállához tette a hegedűt, és felemelte a vonót.
Elkezdte játszani a kesergő bevezetőt, majd a
képtelenségig fokozta a tempót. A közönség
visszatartotta a lélegzetét. Ő maga is hallotta, hogy
zseniálisan játszik, de ezúttal nem csobogó patakként
rohant a dallam. Nem boldogan játszott, hanem mint
az igazi Näcken. Szenvedélyes, lázas bánat szólt a
zenében. Miután már három perce játszotta a darabot,
és a hangok éjszakai eső módjára hullottak, elkezdett
szándékosan egyes hangokat kihagyni, lassította az
ütemet, kicsit hamisan játszott, végül teljesen leállt a
játékkal.
Csend ült a Koncertházra.
– Elnézést kérek – suttogta, és elhagyta a
színpadot.
A közönség udvariasan megtapsolta. Az anyja
felállt a helyéről, utánament, és megállította őt a
folyosón.
– Gyere ide, kisfiam! – mondta, és kezét a vállára
tette.
Megsimogatta Axel arcát, és amikor megszólalt, a
hangja meleg és fátyolos volt a meghatottságtól.
– Hihetetlen volt, a legjobb feldolgozás, amit
valaha hallottam.
– Bocsáss meg, anya.
– Nincs miért – felelte Alice, hátat fordított
Axelnek, és kiment a nagy koncertteremből.
Axel az öltözőbe indult, hogy összeszedje a ruháit,
de megállította őt Herbert Blomstedt, a híres
karmester.
– Nagyon jól szólt, amíg nem kezdted tettetni,
hogy hamisan játszol – mondta halkan.
Amikor Axel hazaért, a házban síri csend fogadta.
Késő este volt már. Felment a padlásszintre, átvágott
a zeneszobán, be a hálószobába, és becsukta az ajtót.
A fejében még mindig szólt a zene. Hallotta, ahogy
direkt mellényúlt néhányszor, ahogy váratlanul
csökkentette a tempót, majd elhallgatott.
Újra és újra elhallgatott.
 Axel lefeküdt az ágyra, és a hegedűtök mellett
elaludt.
Reggel arra ébredt, hogy csörög a telefon a
házban.
Valaki átvágott az étkezőn, a padló halkan
recsegett.
Kis idő múlva lépteket hallott a lépcsőn és a
padlón. Az anyja kopogás nélkül benyitott a
hálószobájába.
– Ülj fel! – mondta Alice komolyan.
Axel megijedt, amikor meglátta az anyját. Alice
sírt az imént, az arca még mindig nedves volt.
– Anya, nem értem…
– Csend legyen – vágott közbe halkan az anyja. –
Az iskola igazgatója hívott, és…
– Utál, amiért…
– Csend legyen! – üvöltött Alice.
Mindketten elhallgattak, Alice remegő kezét a
szája elé tette, és ott tartotta, miközben a könnyek
csorogtak az arcán.
– Gretáról van szó – mondta ki végül. – Öngyilkos
lett.
Axel nézte az anyját, és próbálta felfogni, amit
mond.
– Nem, hiszen…
– Szégyellte magát – szakította félbe Alice. –
Gyakorolnia kellett volna, meg is ígérted, de tudtam
én, valójában tudtam… nem lett volna szabad itt
lennie… nem mondom, hogy a te hibád, Axel, nem
tehetsz róla. Önmagát hagyta cserben a sorsdöntő
percben, és egyszerűen nem bírta a…
– Anya, én…
 – Csend – szakította megint félbe. – Vége.
Alice kiment a szobából, és Axel morajló ködben
lebegve felkelt az ágyról, megtántorodott, kinyitotta a
hegedűtokot, kivette a kecses hangszert, és tiszta
erőből földhöz vágta. A hegedű nyaka eltört, és a
korpusz hánykolódott a laza húrok között, Axel
rátaposott, és faszilánkok repkedtek szanaszét.
– Axel! Mit művelsz?
A kisöccse, Robert berohant, és megpróbálta
leállítani, de Axel félrelökte. Robert háttal a
nagyszekrényhez csapódott, de újra megindult Axel
felé.
– Axel, hamisan játszottál, és akkor mi van? –
próbálkozott Robert. – Találkoztam Gretával, ő is
hamisan játszott, mindenkinek lehet…
– Fogd be! – üvöltötte Axel. – Soha többé ne
beszélj róla nekem!
Robert ránézett, aztán csak sarkon fordult, és
kiment a szobából. Axel tovább tiporta a
faszilánkokat, míg már nem lehetett megállapítani,
hogy amin tapos, az valamikor hegedű volt.
A japán Shiro Sasaki megnyerte a Johan Fredrik
Berwald versenyt. Greta a könnyű Beethoven művet
választotta, mégis elrontotta. Miután Greta hazament,
bevett egy nagy adag altatót, és bezárkózott a
szobájába. Csak reggel találtak rá az ágyában, miután
nem ment le reggelizni.
Axel emlékei elsüllyedtek, akár egy víz alatti
város, le az iszapba és a hínárba. A férfi Beverlyre
emelte tekintetét, aki őt figyelte Greta nagy szemével.
Axel pillantása a kezében lévő rongyra vándorolt,
majd a kiömlött kólára az asztalon, a csillogó
intarziára a citerás nővel.
Amikor Beverly megfordult, és a falon lógó
hegedűket kezdte nézegetni, a kintről beáramló fény
gömbölyű tarkójára hullott.
– Bár tudnék hegedülni – mondta a lány.
– Elmehetünk együtt egy tanfolyamra – mondta
mosolyogva Axel.
– Az jó lenne – felelte Beverly komolyan.
Axel az asztalra tette a rongyot, mérhetetlen
fáradtság zúgott a bensőjében. A zongora visszhangzó
zenéje betöltötte a szobát, tompító nélkül játszottak,
és a hangok álomszerűén folytak egymásba.
– Szegény Axel, te aludni akarsz – mondta
Beverly.
– Dolgoznom kell – dünnyögte Axel szinte csak
magának.
– De majd este – felelte Beverly, és felállt.
 64
Le a lifttel

JOONA LINNA bűnügyi felügyelő az íróasztalnál

ült, és Carl Palmcrona önéletrajzát olvasta. Egy
ötéves bejegyzésben Palmcrona arról számolt be,
hogy Våsteräsba utazott a fia évzárójára. A távolról
nézte az iskolaudvaron összegyűlt embereket, akik az
esőben, nyitott ernyővel az „ím eljő a virágzó tavasz”
című zsoltárt énekelték. Palmcrona leírta a fia fehér
farmerját és fehér farmerdzsekijét, a hosszú, szőke
haját, és hogy a fiú orra és szeme láttán elsírta magát.
Visszavezetett Stockholmba, és arra gondolt, hogy a
fia többet ér, mint minden, amit eddig tett vagy eztán
tenni fog.
Megszólalt a telefon, és Joona azonnal felvette.
Petter Näslund hívta, aki Dalarőn ült egy rendőrségi
buszban.
– Az imént beszéltem a helikopterflotta
személyzetével – mesélte izgatottan. – Éppen most
repülnek vissza az Erstaviken felett, és velük van
Penelope Fernandez.
– Él? – kérdezte Joona, és érezte, ahogy
megkönnyebbül.
– Egyenesen kifelé úszott a tengerben, amikor
rátaláltak – magyarázta Petter.
– Hogy érzi magát? Jól van?
– Úgy tűnik. A Déli Kórház felé tartanak.
 – Az túl veszélyes – mondta Joona hirtelen. –
Inkább repüljenek vele ide a rendőrségre. Majd
hozunk egy orvosi csapatot a Karolinskából.
Hallja, ahogy Petter szól valakinek, hogy vegyék
fel a kapcsolatot a helikopterrel.
– Tudsz valamit a többiekről? – kérdezte Joona.
– Kész káosz. Embereket vesztettünk, Joona.
Agyrém.
– Björn Almskog? – kérdezte Joona.
– Nem találták meg, de… Penelopeből nem
lehetett semmit kiszedni, semmit nem tudunk.
– Az üldözőjük eltűnt?
– Mindjárt elkapjuk, nem nagy az a sziget. A fiúk
a rohamrendőrségtől ott vannak a földön és a
levegőben, a parti őrségtől hajók érkeztek, és útban
van a vízi rendőrség.
– Jól van – mondta Joona.
– Nem hiszed, hogy elkapjuk?
– Ha nem kaptátok el azonnal, akkor már messze
jár.
– Tehetek róla?
– Petter – mondta Joona higgadtan és kedvesen –,
ha nem cselekedtél volna ilyen gyorsan, Penelope
Fernandez már nem élne… És nélküle nem lenne
semmink, nem lenne kapcsunk a fotóhoz, nem lenne
tanúnk.
Egy órával később két orvos a Karolinska
klinikáról megvizsgálta Penelope Fernandezt egy
védett szobában, közvetlenül az Országos
Rendőrkapitányság épülete alatt. Ellátták a sérüléseit,
nyugtatót adtak neki, és kapott vénásan infúziót is.
 Petter Näslund arról számolt be az Országos
Bűnüldözés vezetőjének, Carlos Eliassonnak, hogy
két kollégájuk, Lennart Johansson és Göran Sjödin
maradványait azonosították. További egy holttestet
találtak a rendőrhajó szilánkjai között, feltehetően
Björn Almskog maradványait. Ossian Wallenberget
holtan találták a háza előtt, és a búvárok útban vannak
oda, ahol a vízimentő helikoptere lezuhant. Petter
elmagyarázta, hogy feltételezése szerint a
helikopteren tartózkodó mindhárom személy meghalt.
A rendőrség nem fogta el az elkövetőt, de
Penelope Fernandez él.
A gyász jeleként félárbocra eresztették a zászlót a
rendőrség előtt, és a megyei rendőrkapitány,
Margaréta Widding, és az Országos Bűnüldözés
kapitánya, Carlos Eliasson, visszafogott
sajtótájékoztatót tartottak a földszinti üvegfalak
mögötti sajtószobában.
Joona Linna bűnügyi felügyelő nem vett részt a
találkozón az újságírókkal, Saga Bauerrel együtt
lementek lifttel a legalsó szintre, hogy találkozzanak
Penelope Fernandezzel, azt remélve, választ kapnak a
rejtélyekre, megtudják a történtek mögöttes okát.
 65
Amit a szem látott

ÖT SZINTTEL a rendőrség épületének

legmodernebb szárnya alatt két lakás, nyolc
vendégszoba és két alvóhelyiség található. Ez a
részleg hivatott garantálni a rendőrségi vezetés
részére a biztonságos lakhelyet válsághelyzetek,
rendkívüli állapotok és katasztrófák esetére. A
vendégszobákat tíz éve tanúvédelemre is használják,
ha kiemelkedően nagy fenyegetettség áll fenn.
Penelope Fernandez a kórházi ágyon feküdt, és
amikor infúzióján megemelték a sebességet, érezte a
karjába furakodó hűvösséget.
– Egy kis folyadékot és tápanyag-kiegészítést kap
– magyarázta Danielle Richards doktornő.
Majd kedves hangon elmondta, mit csinál éppen,
miközben a branült Penelope könyökhajlatához
ragasztotta.
Penelope sebeit kitisztították és bekötözték, a
sérült bal lábfejet összevarrták, a vágást a hátán
kimosták és összeragasztották. Mély csípősebét nyolc
öltéssel varrták össze.
– Szeretnék egy kis morfiumot beadni magának a
fájdalomra.
– Anyu – suttogta Penelope, és megnyalta az ajkát.
– Beszélni akarok anyuval.
– Értem – felelte Daniella. – Át fogom adni.
 Meleg könnycseppek csorogtak le Penelope arcán,
be a hajába és a fülébe. Hallotta, amikor a doktornő
megkérte az egyik nővért, hogy készítsen elő egy 0,5
milliliteres Morfium-Skopolamin injekciót.
A szoba úgy nézett ki, mint a kórházi szobák
általában, talán egy kicsit lakályosabban. Egyszerű
virágcsokor állt az éjjeliszekrényen, vidám képek
lógtak a sárgára festett falakon. Világos nyírfából
készült helyes kis könyvespolcon használt könyvek
sorakoztak. Idebent nyilvánvalóan jutott az
embereknek idejük az olvasásra. A szobának nem volt
ablaka, de egy lámpa égett a függönyszerű kárpit
mögött, hogy az ember elfelejthesse, mélyen a föld
alatt van, egy bunkerban.
Daniella Richards kedvesen elmagyarázta
Penelopenek, hogy most már nyugton hagyják, de
bármikor megnyomhatja a világító riasztógombot, ha
segítségre szorulna.
– Mindig lesz itt valaki, ha kérdezni szeretne
valamit, vagy ha egy kis társaságra vágyik – mondta a
doktornő.
Penelope Fernandez magára maradt a világos
szobában. Lehunyta a szemét, miközben a morfium
meleg nyugalmat árasztott szét a testében, és kellemes
álomba húzta őt lefelé.
Halk ropogás hallatszott, amikor egy fekete
nikábos nő széttaposott két napszárított agyagból
készült figurát. Egy kislány és a kisöccse szilánkokká
és porrá váltak a szandálja alatt. A lefátyolozott nő
nehéz gabonarakományt cipelt a hátán, és észre sem
vette a tettét. Két kisfiú füttyögött és nevetett, azt
kiáltották, hogy a rabszolgagyerekek meghaltak, és
már csak néhány csecsemő maradt, és minden fura
halál vár.
Penelope elhessegette a kubbumi emlékképeket az
agyából, és mielőtt elaludt volna, egy röpke pillanatra
úgy érezte, hogy több tonna kő, föld, agyag, beton
hever rajta. Olyan, mintha lezuhanna egyenesen a
föld belsejébe, csak zuhan és zuhan és zuhan.

Penelope Fernandez felriadt, nem bírta kinyitni a

szemét, a morfiumtól még mindig nehéz volt a teste.
Emlékezett, hogy egy kórházi ágyban fekszik egy
védett szobában, mélyen a rendőrség épülete alatt.
Már nem kell menekülnie. A megkönnyebbülést a
fájdalom és a veszteség nagy hulláma váltotta fel.
Nem tudta, mennyit aludt, arra gondolt, hogy vissza
tudna merülni a kábulatba, de inkább kinyitotta a
szemét.
Kinyitotta a szemét, de a földalatti szobában teljes
volt a sötétség.
Pislogott, de nem látott semmit. Még a
riasztógomb sem világított az ágya mellett. Biztos
áramszünet van. Kiáltani készült, de csendre intette
magát, amikor hirtelen kattant a folyosóra nyíló ajtó.
Bámult a sötétségbe, hallotta saját dübörgő
szívverését. Bizsergést érzett a testében, minden izma
megfeszült. Valaki hozzáért a hajához. Szinte
észrevehetetlenül. Teljesen mozdulatlanul feküdt, és
érezte, hogy valaki az ágya mellett áll, és nagyon
óvatosan a haját simogatja. Ujjak fésülték lassan a
fürtjeit. Éppen imádkozni kezdett volna istenhez,
amikor az illető megragadta a haját, és kirántotta őt az
ágyból. Penelope felsikoltott, a férfi nagy erővel a
falhoz vágta, a beüvegezett kép ripityára tört a falon,
és az infúziós állvány felborult. Penelope
üvegszilánkokkal körülvéve a földre zuhant. A férfi
nem eresztette el a haját, visszavonszolta és
megfordította őt, az arcát az ágy rögzített kerekének
csapta, majd előrántott egy fekete pengéjű kést.
Penelope arra ébredt, hogy kiesik az ágyból, az
ajtó kinyílik, és a nővér berohan. Minden lámpa égett,
és Penelope megértette, hogy rémálma volt.
Visszasegítették az ágyba, a nővér nyugtatóan beszélt
hozzá, majd leesésgátlókat rögzített az ágy oldalára,
hogy Penelope ne zuhanhasson ki újra.
Teste verítéke egy idő után kihűlt. Moccanni sem
volt képes, a karja begörcsölt. Csak feküdt a hátán a
riasztógombbal a kezében, és a mennyezetet bámulta,
amikor bekopogtak az ajtón. Középhosszú hajába
fonott színes szalagokat viselő fiatal nő lépett be, és
kedves, de komoly tekintettel Penelopere nézett. A nő
mögött egy szőke, kócos, magas férfi állt, az arca
szabályos, barátságos.
– Saga Bauer vagyok – mondta a nő. – A
Nemzetbiztonsági Rendőrségtől. Ő pedig a kollégám,
Joona Linna, az Országos Bűnüldözéstől.
Penelope nézte őket, de arcizma sem rezdült, majd
leszegett tekintettel nézte a ragtapaszokat a karján, a
sok horzsolást és véraláfutást, és a branült a
könyökhajlatában.
– Sajnáljuk, ami magával történt az elmúlt
napokban – mondta a nő. – És megértjük, ha azt
szeretné, hogy hagyjuk békén, de a közeljövőben
rengeteget kell majd magával beszélnünk, és az első
kérdéseinket már most fel kell tennünk.
Saga Bauer odahúzott egy széket a kis íróasztal
elől, és leült az ágy mellé.
– Még mindig üldöz, ugye? – kérdezte Penelope
egy kis idő elteltével.
– Itt biztonságban van – felelte Saga.
– Mondják, hogy halott.
– Penelope, muszáj…
– Nem tudták megállítani – mondta Penelope
erőtlenül.
– El fogjuk kapni, ezt megígérem – mondta Saga
Bauer. – De segítenie kell nekünk.
Penelope mélyen felsóhajtott, majd lehunyta a
szemét.
– Biztos fárasztónak tartja, de választ kell kapnunk
pár kérdésre – mondta Saga. – Tudja, miért történt
mindez?
– Kérdezzék Björnt! – dünnyögte Penelope. – Ő
talán tudja.
– Mit mondott? – kérdezte Saga.
– Azt mondtam, hogy kérdezzék meg Björnt –
suttogta Penelope, és lassan kinyitotta a szemét. –
Kérdezzék Björnt, ő talán tudja.
– Üldözték magát – mondta Saga. – El sem tudom
képzelni, mennyire rettenetes lehetett, de tudnunk
kell, ismeri-e az üldözőjét. Találkozott vele azelőtt?
Penelope szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét.
– Mi is így gondoltuk – mondta Saga. – De azért
tud adni személyleírást, volt rajta tetoválás vagy más
különös ismertetőjel?
– Nem – suttogta Penelope.
 – De talán tudna nekünk segíteni fantomképet
készíteni, nincs szükség nagyon sokra, hogy
kerestethessük az Interpollal.
A férfi az Országos Bűnüldözéstől közelebb jött
hozzá, különös, világosszürke szeme olyan volt, mint
a patakban csiszolódott kő.
– Úgy láttam, az imént megrázta a fejét – mondta
nyugodt hangon. – Amikor Saga megkérdezte, hogy
találkozott-e már korábban az üldözőjével. Jól láttam?
Penelope bólintott.
– Akkor most minden bizonnyal látta őt – tette
hozzá Joona kedvesen. – Különben nem tudhatná,
hogy máskor nem látta.
Penelope maga elé meredt, és eszébe jutott, hogy a
gyilkos mindvégig úgy mozgott, mintha temérdek
ideje lenne, és mégis minden olyan borzalmasan
gyorsan történt. Látta maga előtt, amikor letérdelt és
célzott, miközben ő a mentőkötélen lógott a
helikopterről. Látta, ahogy megemeli a fegyvert, és
lő. Semmi kapkodás, semmi idegesség. Megint látta
az arcát, amikor a villám megvilágította, egyenesen
egymásra néztek.
– Megértjük, ha fél – mondta Joona. – De mi…
Elhallgatott, amikor egy nővér lépett a szobába, és
elmondta, hogy még nem érték el Penelope anyját.
– Nincs otthon, és nem veszi fel a…
Penelope nyöszörögve elfordult, arcát a párnába
fúrta. A nővér vigasztalóan a vállára tette a kezét.
– Nem akarom – sírt Penelope. – Nem akarom…
Másik nővér szaladt be, gyorsan elmagyarázta,
hogy szorongáscsökkentő gyógyszert fog adagolni a
branülbe.
 – Meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak –
vetette oda a nővér Sagának és Joonának.
– Később visszajövünk – mondta Joona. – Azt
hiszem, tudom, hol lehet az anyja. Intézkedem.
Penelope abbahagyta a sírást, de a légzése még
szapora volt. Hallotta, ahogy a nővér előkészíti az
infúziót, és arra gondolt, hogy az egész szoba olyan,
mint egy tömlöc. Az anyja soha nem akar majd
idejönni. Összeszorította a fogát, és egy ideig próbálta
visszatartani a könnyeit.
Voltak pillanatok, amikor Penelope mintha
emlékezett volna élete első éveire. A párolgó, koszos
testek szaga vissza tudta őt vetni a cellába, ahol
született, vissza a zseblámpa fényéhez, ami
végigpásztázta a rabok arcát, az anyja átadta őt valaki
másnak, aki azonnal dúdolt tovább a fülébe,
miközben az anyja őrök által közrefogva eltűnt.
 66
Penelope nélkül

CLAUDIA FERNANDEZ leszállt a buszról a

Dalarö Strand Hotelnál. Ahogy a kikötő mellett
gyalogolt, hallotta a helikopterek és szirénák távolba
vesző zaját. Még nem végezhettek az átfésüléssel.
Folytatniuk kell a keresést. A távolban néhány
rendőrhajó úszott a vízen. Claudia körülnézett. A
kikötőben nem látott sem kompot, sem autókat.
– Penelope – kiáltotta a messzeségbe. – Penelope!
Tudta jól, mennyire furcsán viselkedik, de
Penelope nélkül minden elveszett.
Elindult a part mentén. A fű száraz és barna volt,
mindenhol szemét hevert. Viharsirályok sírtak a
távolban. Futásnak eredt, de nem bírta sokáig,
kénytelen volt sétatempóra váltani. Elhagyatott svájci
villák zsúfolódtak a meredek parton. Megállt egy
tábla előtt, amire a „magánterület” szót írták fehér
betűkkel. Elment a tábla mellett, ki egy betonmólóra,
és a távoli sziklákra pillantott. Sehol senki, gondolta,
és visszafordult a kikötő felé. Egy férfi közeledett
gyalogosan a salakúton, és intett neki. Sötét
árnyvonal, lobogó dzsekivel. Claudia pislogott az
ellenfényben. A férfi kiáltott valamit. Claudia
zavartan nézett rá. A férfi meggyorsította lépteit, és
Claudia meglátta barátságos arcát.
– Claudia Fernandez? – kiáltotta az ismeretlen.
 – Én vagyok – mondta az asszony, és bevárta a
férfit.
– John Bengtsson vagyok – mondta a rendőr,
amikor odaért Claudiához. – Joona Linna küldött. Ő
mondta, hogy valószínűleg kiutazott ide.
– Miért küldte? – kérdezte Claudia erőtlen hangon.
– A lánya él.
Claudia a férfira bámult, aki megismételte a
szavait.
– Penelope él – mondta, és Claudiára mosolygott.
 67
A pénz útja
A FŐKAPITÁNYSÁGON MINDENKI nagyon
feldúlt volt, szinte gyűlölködő. Az eseményeket az
1999-es malexanderi rendőrgyilkossághoz és Josef Ek
két évvel ezelőtti vadállati tetteihez hasonlították. Az
újságok beszámoltak a drámáról a szigetvilágban, az
elkövetőt rendőrmészárosnak nevezték, az újságírók
találgattak, és rendőrségi informátoraikat zargatták.
Joona Linna és Saga Bauer egy beszámolóra
készültek, ahol jelen lesz Carlos Eliasson, az
Országos Bűnüldözés kapitánya, Verner Zandén
nemzetbiztonsági vezető, Petter Näslund bűnügyi
felügyelő, Benny Rubin operatív vezető, továbbá
Nathan Pollock és Tommy Kofoed az Országos
Gyilkossági Bizottságtól.
A folyosón haladva arról beszélgettek, vajon
Penelope Fernandez képes lesz-e segítségükre lenni,
hogy továbblépjenek.
– Szerintem hamarosan beszélni fog – mondta
Joona.
– Nem biztos, éppolyan eséllyel teljesen
bezárkózhat – felelte Saga.
Anja Larsson kilépett a szobájából, a folyosón állt,
és bánatos tekintettel nézett Joonára és Sagára.
Amikor Joona meglátta, elmosolyodott és intett neki,
de azt már nem vette észre, hogy Anja egy szívet
formált felé a hüvelyk- és mutatóujjával, mielőtt
Joona bement volna a tárgyalóba.
Becsukták az ajtót, leültek, és halkan üdvözölték
azokat, akik már helyet foglaltak az asztal körül.
– Azzal szeretném kezdeni, hogy leszögezem, a
szélsőbalos merénylettel kapcsolatos gyanúk
alaptalannak bizonyultak – vezette be a mondandóját
Saga.
Verner súgott valamit Nathan Pollocknak.
– Ugye? – mondta Saga emelt hangon.
Verner felnézett és bólintott.
– Igen, így van – mondta, és megköszörülte a
torkát.
– Kezdje az elején! – mondta Carlos Sagának.
– Igen… Penelope Fernandez békeaktivista és a
Svéd Béke és Békéltető Szövetség elnöke – folytatta
Saga a beszámolót.
– Régóta kapcsolata van Björn Almskoggal, aki a
Debaser klubban csapos a Medborgarplatson.
Penelope a Sankt Paulsgata 3., Björn a
Pontonjárngata 47. alatt lakik. Penelope Fernandez
ragasztószalaggal rögzített egy fényképet a nappali és
az előszoba közötti üvegajtóra.
Saga Bauer a számítógépével kivetítette a kép egy
másolatát a terem egyik falát fedő vászonra.
– A fénykép 2008 tavaszán készült Frankfurtban.
– Palmcronát felismerjük – mondta Carlos.
– Így van – mondta Saga, majd sorra rámutatott a
páholyban ülő személyekre. – Ez itt Pontus Salman, a
Silencia Defence fegyvergyár igazgatója. És ez itt
nem akárki, ez Raphael Guidi, ismert
fegyverkereskedő, már régóta… a piacon
Arkangyalnak hívják, és elsősorban Afrikában és a
Közel-Keleten üt nyélbe üzleteket.
– És a nőt meghívták egy kávéra? – kérdezte
Benny Rubin.
– Ő Agathe al-Hadzsi – mondta Saga, és el sem
mosolyodott. – Katonai tanácsadó a szudáni
kormányban, és nagyon szorosan kötődik Omar al-
Bashir elnökhöz.
Benny keményen az asztalra csapott a tenyerével,
és amikor Pollock ingerülten ránézett, fogait
kivillantva mosolygott.
– Ez a szokásos eljárás? – kérdezte Carlos. – Hogy
ők így találkozzanak?
– Igen, szerintem igen – válaszolta Saga. – A
képen látható találkozón licensz alapján gyártott
lőszerek nagy szállítmányáról esett szó a szudáni
hadsereg számára. Az üzletet biztonságpolitikai
szempontból fontosnak ítélték, és kétségtelenül létre
is jön, ha a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság nem ad
ki elfogatóparancsot al-Bashir elnök ellen.
– Ez 2009-ben történt, ugye? – kérdezte Pollock.
– Nekem kimaradt – mondta Carlos.
– Nem írtak róla különösebben sokat – mondta
Saga. –De az elnököt le akarták tartóztatni, mert
közvetlenül felelős a dárfúri kínzásokért, erőszakért
és népirtásért.
– Azaz nem jött létre az üzlet – szűrte le a lényeget
Carlos.
– Nem – felelte Saga.
– És a fénykép? Azzal mi van? – kérdezte Verner.
 – Penelope Fernandez mintha nem tartotta volna
veszélyesnek, hiszen felragasztotta az ajtajára –
mondta Saga.
– Ugyanakkor fontos lehet, mivel talán azt akarta,
hogy mindig a szeme előtt legyen – mutatott rá
Carlos.
– Nem tudjuk, talán csak emlékeztetőnek
használta, hogy így fest a világ – találgatta Saga. –
Hogy legalul akadnak páran, akik a békéért
harcolnak, míg legfelül a hatalmasok pezsgővel
koccintanak.
– Reméljük, hogy hamarosan ki tudjuk hallgatni
Penelopet, de szinte biztosra vesszük, hogy Björn
Almskog a háta mögött cselekedett – tette hozzá
Joona. – Talán többet tudott a képről, mint Penelope,
talán csak hazardírozott, de június másodikán Björn
egy névtelen e-mail címről egy internet kávézóból
zsaroló levelet írt Carl Palmcronának. A levelet rövid
levélváltás követte: Björn megírta, hogy úgy tudja, a
kép kínos Palmcronára nézve, és kész eladni neki
egymillió koronáért.
– Tipikus zsarolás – dünnyögte Pollock.
– Björn a „kínos” szót használta a fényképre –
mondta Saga ami miatt kétségek merültek fel
bennünk, hogy Björn tisztában volt-e azzal, mennyire
fogja ez komolyan érinteni Palmcronát.
– Björn azt hitte, hogy ő uralja a helyzetet –
mondta Joona. – Így aztán alaposan meglepődött,
amikor elolvasta Palmcrona levelét, amelyben a
zsarolóját figyelmezteti. Palmcrona a legnagyobb
komolysággal elmagyarázta, hogy Björnnek fogalma
sincs, mibe ártotta magát, és végül arra kérte, küldje
el neki a fényképet, mielőtt túl késő lenne.
Joona ivott egy kis vizet.
– Milyen a levél hangvétele? – kérdezte Nathan
Pollock gyorsan. – Azt mondod, komoly, de agresszív
is?
Joona megrázta a fejét, és kiosztotta a levelezés
másolatait az asztal körül.
– Én nem olvasok ki a levélből agressziót, de a
komolysága jól érezhető.
Tommy Kofoed elolvasta a leveleket, bólintott,
megdörzsölte himlőhelyes arcát, és feljegyzett
valamit.
– Mi történt azután?
– Szerdán, mielőtt a házvezetőnő hazament,
segített Palmcronának hurkot rögzíteni a plafonra.
Petter felnevetett:
– Miért?
– Mert Palmcrona egyedül nem tudta megtenni a
hátműtéte után – felelte Saga.
– Az más – mondta Carlos, és kissé elmosolyodott.
– Másnap, ebédidő körül… miután a levél elment,
úgy véljük – folytatta Joona –, Palmcrona felhívott
egy bordeaux-i számot, és…
– Ennél pontosabban nem lehetett lenyomozni –
vetette közbe Saga.
– A szám lehet egy központé, ahonnan
továbbkapcsolják egy másik országba, egy másik
földrészre, majd megint vissza Svédországba –
mondta Joona. – Akárhogy is, egy nagyon rövid
társalgásról beszélünk, negyvenhárom másodperc.
Lehet, hogy Palmcrona csak felmondott egy üzenetet.
Feltehetően beszámolt a fényképről, és a zsaroló levél
tartalmáról, és elmondta, hogy segítségre számít.
– Ugyanis ezután… néhány perccel később
Palmcrona házvezetőnője hívja a Taxi Stockholmot,
és rendel egy kocsit két órára Palmcrona nevére, hogy
kivigye őt a reptérre. Pontosan egy és egynegyed
órával a rövid társalgás után megszólal a telefon.
Palmcrona addigra már felvette a kabátját és a cipőjét,
mégis bemegy, és felveszi a telefont. Bordeaux-ból
hívják. Ugyanarról a számról, amit ő maga is
felhívott. Ez a társalgás két percig tart. Palmcrona
ekkor egy utolsó levelet ír a zsarolójának a következő
tartalommal: Most már késő, mindketten meg fogunk
halni. A házvezetőnőnek szabadnapot ad, kifizeti a
várakozó taxisofőrnek a kiállást, majd hazamegy.
Carl Palmcrona le sem veszi a kabátját, csak bemegy
a kisszalonba, élére állítja a táskáját, feláll rá, és
felakasztja magát.
Mindenki hallgat az íróasztal körül.
– De itt még nem ér véget a történet – mondta
Joona lassan –, mert Palmcrona telefonhívása valamit
beindított… Egy nemzetközi problémamegoldót
bíznak meg. Bérgyilkost küldenek, hogy takarítson el
minden nyomot, és szerezze meg a fényképet.
– Milyen… szóval, milyen gyakran bukkan fel
bérgyilkos Svédországban? – szólalt meg Carlos
kétkedve. – Minden bizonnyal rengeteg pénz foroghat
kockán, ha valaki ilyen eszközökhöz nyúl.
Joona kifejezéstelenül nézett rá:
– Igen.
 – A telefonban Palmcrona feltehetően felolvasta a
zsaroló levelet, ami tartalmazta a Björn által megadott
számlaszámot – mondta Saga.
– Nem különösebben nehéz lenyomozni valakit
egy számlaszám alapján – motyogta Verner.
– Nagyjából ugyanakkor, amikor Palmcrona
felborítja a táskát, Björn Almskog a Dreambow
internet kávézóban van – folytatta Joona. – Belép a
névtelen postafiókjába, és látja, hogy két választ
kapott Carl Palmcronától.
– Nyilván azt reméli, hogy Palmcrona megírta,
kész kifizetni az egymillió koronát a fényképért –
mondta Saga.
– Ehelyett Palmcrona figyelmeztetését olvassa,
majd a rövid levelet, amiben az áll, hogy már késő,
mindketten meg fognak halni.
– És most már halottak – mondta Pollock.
– Csak találgatni tudunk, mennyire félhetett Björn
– mondta Saga. – Hiszen nem rutinos zsaroló, csak
adódott egy lehetőség, és megkockáztatta.
– És mit tesz ez után?
Petter tátott szájjal nézett rájuk. Carlos töltött neki
egy kis vizet.
– Björn megbánja a dolgot, és elhatározza, hogy
elküldi a fényképet Palmcronának, megpróbálja
elfelejteni az egészet.
– De Palmcrona már nem él, amikor Björn megírja
neki, hogy a dolog tárgytalan, és elküldi neki a képet
– mondta Joona.
– A gond az, hogy a fénykép Penelope lakásában
lóg az üvegajtón – mondta Saga –, és ő mit sem tud a
zsarolásról.
 – Úgy kell megszereznie a fényképet, hogy
Penelope számára ne derüljön ki a zsarolási kísérlete
– biccentett Tommy Kofoed.
– Nem tudjuk, hogyan tervezte megmagyarázni
Penelopenek a kép eltűnését – mondta Saga
mosolyogva. – Valószínűleg pánikban cselekedett,
egyetlen vonással át akarta húzni az egészet, remélte,
hogy elvonul a vihar, amíg ők a hajón rejtőznek kint a
szigetek között.
Joona felállt, az ablakhoz ment és kinézett. Egy nő
vitt karjában egy gyereket, és egy ételes szatyrokkal
teli babakocsit tolt maga előtt a járdán.
– Másnap reggel Penelope taxival megy a tévébe,
hogy egy vitán vegyen részt – folytatta Saga. – Amint
távozik, Björn bemegy a lakásába, magához veszi a
fényképet, elszalad a metróállomásig, elmetrózik a
főpályaudvarra, vesz egy bélyeget és egy borítékot a
trafikban, elküldi a levelet Palmcronának, elszalad az
internet kávézóba, és ír egy utolsó levelet
Palmcronának, amelyben megírja, hogy a fényképet
elküldte. Ezt követően Björn hazamegy a lakására,
felkapja a csomagjaikat, és elmegy a hajójához, ami a
långholmeni hajóklubban van kikötve. Amikor
Penelope végez a tévében, metróra száll a
Karlaplannál, és valószínűleg átszállás nélkül elmegy
Hornstullig, ahonnan gyalog teszi meg az utolsó
szakaszt Långholmenig.
– Addigra a bérgyilkos már átkutatta Björn lakását,
és tüzet gyújtott, ami teljesen elpusztította az egész
emeletet.
 – De megnéztem a jelentést… A tűzszakértő arra
jutott, hogy a tüzet egy bekapcsolva hagyott vasaló
okozta a szomszédos lakásban – vetette közbe Petter.
– Ez alighanem így is van – mondta Joona.
– Ahogy Penelope lakásában is a gázrobbanás lett
volna a tűz oka – mondta Saga.
– A bérgyilkos terve alighanem az volt, hogy
minden nyomot megsemmisítsen – folytatta Joona. –
Miután nem találja meg a fényképet Björn lakásában,
leégeti, majd Björn és a hajója után ered.
– Hogy megkeresse a fényképet – tette hozzá Saga.
– Hogy meggyilkolja Björnt és Penelopet, és
balesetek tüntesse fel.
– A takarító viszont nem tudta, hogy a tervek az
utolsó másodpercben módosultak, és Penelope húga,
Viola is velük tartott a hajón.
Joona elhallgatott, és egy pillanatra eszébe jutott a
halott nő a hullatárolóban. A fiatal, sebezhető arca. A
vörös csík a mellkasán.
– Szerintem a fiatalok lehorgonyoztak valamelyik
Dalarőhöz közeli szigetnél – mondta Joona. – És
mielőtt a takarító megérkezne, Penelope valamilyen
oknál fogva partra száll. Amikor a bérgyilkos felmegy
Björn hajójára, Violával találkozik. Abban a hitben,
hogy Penelope az, belefojtja egy lavór vízbe, és az
orrkabin ágyába teszi. Björnre várva valószínűleg a
fényképet keresi, és amikor nem találja, előkészít egy
robbanást a hajón. Az asztalon találjátok Erixon
jelentését. Itt most nem tudjuk igazán, mi történik, de
Penelope és Björn valami módon kicsúsznak a
bérgyilkos keze közül.
 – És a hajót magára hagyják, a halott Violával a
fedélzeten.
– Nem tudjuk, hogyan menekülnek, de hétfőn
mindenesetre már Kymmendön vannak.
Benny szája sarka megrándult.
– Ossian Wallenberg házában? Piszok jó
műsorvezető volt, de persze nem ide kellett volna
születnie.
Carlos halkan megköszörülte a torkát, és töltött
még egy kis kávét.
– Amikor a takarító rájön, hogy elvesztette őket,
Penelope lakására megy, hogy megkeresse a
fényképet – mondta Joona kifejezéstelen arccal. –
Erixonnal felbukkanunk, és megzavarjuk. Csak ekkor,
amikor konfrontálódtam vele, jöttem rá ténylegesen,
hogy egy grobbal állunk szemben, egy nemzetközi
szinten játszó bérgyilkossal.
– Valószínűleg be tud törni a rendszerünkbe, le
tudja hallgatni a rádiós csatornáinkat, és így tovább –
mondta Saga.
– Ezért találta meg Björnt és Penelopet kint
Kymmendön? – kérdezte Petter.
– Ezt nem tudjuk – felelte Joona.
– Mindenesetre nagyon gyorsan cselekszik –
mondta Saga. – Valószínűleg visszatér Dalarőre
keresni Penelopet, miután összeütközésbe került
Joonával és Erixonnal a lakásban.
– Vagyis már a helyén van, amikor beszélek a vízi
rendőrséggel – mondta Petter, majd az asztal fölé
hajolt, és turkálni kezdett a papírjai között.
– És aztán? – kérdezte Carlos.
 – Még csak most kezdtük a rekonstrukciót –
mondta Petter. – De valahogy elfoglalja a vízi
rendőrség hadihajóját, megöli Lennart Johanssont és
Göran Sjödint, elmegy Kymmendöre, megöli Björn
Almskogot és Ossian Wallenberget, felrobbantja a
rendőrhajót, követi Penelopet, és lelövi a
mentőszolgálat helikopterét.
– Majd eltűnik – sóhajtott Carlos.
– De Petter Näslund rátermett vezetésének
köszönhetően Penelope Fernandezt sikerül
megmenteni – mondta Joona, és látta, ahogy Pollock
érdeklődve Petter felé fordul.
– A pontos eseménysort persze részletesen
kivizsgáljuk – mondta Petter mogorván, de így sem
volt képes leplezni a dicséret miatt érzett örömöt.
– Pokoli sok idő rámegy – mondta Kofoed
örömtelen mosollyal.
– És a fotóval mi van? Mégiscsak jelentenie kell
valamit – mondta Carlos.
– Csak egy szaros fénykép – sóhajtott Petter.
– Heten meghaltak miatta – mondta Joona
komolyan. –És feltehetően többen is meg fognak, ha
nem…
Joona elhallgatott, és kinézett az ablakon.
– A fénykép talán egy zár, amihez kulcsra van
szükség – mondta.
– Milyen kulcsra? – kérdezte Petter.
– A fényképészre – mondta Saga.
– Penelope Fernandez, ő lenne a fényképész? –
kérdezte Pollock.
– Az megmagyarázná, miért üldözték – kiáltott fel
Carlos egy kissé túl hangosan.
 – Kétségtelenül – mondta Saga tétován.
– De? – kérdezte Carlos.
– Mi szól ellene? – kérdezte Benny.
– Hogy Joona szerint nem Penelope készítette a
képet – mondta Saga.
– A rossebbe! – mondta Petter majdnem üvöltve.
Carlos becsukta a száját, az asztalt nézte, és volt
elég esze
ahhoz, hogy hallgasson.
– Penelope természetesen még sokkos állapotban
van, így még nem tudjuk, mi az ő szerepe – mondta
Saga.
Nathan Pollock megköszörülte a torkát, és
körbeadta a másolatokat Carl Palmcrona
végrendeletéről.
– Palmcronának van egy bankszámlája Jersey-n –
mondta.
– Az adóparadicsom – bólintott Petter Näslund, és
kivette a bagót az ajka alól. Hüvelykujját az asztalba
törölte, és észre sem vette Carlos dühös tekintetét.
– Meg lehet nézni, mekkora vagyona van a
számlán? –kérdezte Verner.
– Nincs lehetőség hozzáférni a tranzakciókhoz –
mondta Joona. – De a saját végrendelete alapján
kilencmillió euróról van szó.
– Nem állt valami jól anyagilag, és felfoghatatlan,
hogyan tudott ekkora összeget törvényesen
összegyűjteni – mondta Pollock.
– Felvettük a kapcsolatot a Transparency
International nevű globális szervezettel, amely a
korrupció ellen küzd, de semmi anyaguk nincs Carl
Palmcronáról vagy bárki másról az STF-nél, még
utalás szintjén sem.
– A vagyont egy Stefan Bergkvist nevű tizenhat
éves fiúra hagyta, akiről kiderült, hogy Palmcrona fia,
akivel soha nem is találkozott… De a fiú mindössze
három nappal Palmcrona öngyilkossága után maga is
elhunyt egy tűzvészben Våsteräsban.
– A fiú soha nem tudta meg, hogy valójában ki az
apja – tette hozzá Saga.
– Az elsődleges rendőri jelentések alapján baleset
történt – mondta Carlos.
– Igen, de van olyan ember, aki úgy gondolja,
hogy a tűz, amiben Carl Palmcrona fia meghalt három
nappal az apja öngyilkossága után, véletlenül ütött ki?
– kérdezte Joona.
– Hogy lett volna véletlen? – mondta Carlos.
– De ez az egész egy agyrém – mondta Petter
kivörösödve. – Miért ölné meg valaki Palmcrona fiát,
akivel még ő maga sem találkozott soha?
– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Verner.
– Palmcrona újra és újra felbukkan – mondta
Joona, és ujjával megkocogtatta a mosolygó férfit a
fényképen. – Rajta van a fotón, zsarolni próbálják,
felakasztva találnak rá, a fia meghal, és kilencmillió
euró van a számláján.
– A pénz érdekes – mondta Saga.
– Hiszen olvastuk az életét – mondta Pollock. –
Nincs más rokona, nincs hobbija, nincsenek
befektetései, részvényei vagy…
– Ha ez a pénz tényleg a számláján van, akkor a
bevétel valami módon köthető az igazgatói
pozíciójához az STF-nél – mondta Joona.
 – Lehetett egy kis bennfentes kereskedelem
strómanokon keresztül – mondta Verner.
– Vagy mégiscsak kenőpénzt fogadott el – mondta
Saga.
– A pénz talán beszél – suttogta Pollock.
– Beszélnünk kell Palmcrona utódjával, Axel
Riessennel
– mondta Joona, és felállt. – Ha Palmcronának
voltak furcsa döntései, Riessen mostanra már biztos
rájuk talált.
 68
Ok az ünneplésre

JOONA HALLOTTA, ahogy a távolban a

Műszaki Főiskolánál megszólalnak a trombiták,
fütyülnek a sípok, és nagy dobok tompa és szapora
zengése hallatszik. Tüntetők menete jött lefelé az
Odengatán. Ránézésre úgy hetven fiatal, antifasiszta
jelképekkel. Transzparenseket vittek, melyeken
tiltakoztak a Nemzetbiztonsági Rendőrség
bánásmódja ellen a Brigád tagjaival szemben. Joona
látott egy lobogó, színes szövetdarabot a szivárvány,
a sarló és a kalapács jelképével, és hallotta a
skandáló, fiatal, tiszta hangokat:
Fasiszta rendőrök, terrorista állam!
A felháborodott hangok elcsitultak, amikor Joona
Unna és Saga Bauer felment az idilli Bragevägen, az
Engelbrekt templomhoz felvezető meredélyen.
Felvették a kapcsolatot az STF-fel, és megtudták,
hogy az igazgató aznap délelőtt otthon dolgozik.
Bal kéz felé állt a gyönyörű magánpalota, ahol a
Riessen fivérek éltek két külön lakásban. Lenyűgözte
őket a sötét, kézzel készített téglákból épült
homlokzat, az ólomberakásos ablakok, a művészi
asztalosmunka és a patinás rézmunkák az ablakfülkék
és a kémények körül.
Az egyik sötét üvegű bejárati ajtóhoz léptek, amin
az „Axel Riessen” feliratú réz névtáblát látták. Saga
mutatóujjával megnyomta a csengő gombját. Kis idő
múlva egy magas, napbarnított férfi barátságos
arckifejezéssel ajtót nyitott.
Saga bemutatkozott, mint nemzetbiztonsági
felügyelő, és röviden elmagyarázta, miért jöttek. Axel
Riessen alaposan megvizsgálta az igazolványát, majd
felnézett:
– Kétlem, hogy bármi hasznomat veszik, de…
– Attól még örömmel beugrunk – mondta Joona
Linna.
Axel meglepetten nézett rá, de aztán a viccet
értékelve elmosolyodott, és beinvitálta őket a világos,
magas előszobába. Sötétkék öltönynadrágot viselt,
világoskék, nyakban kigombolt inget, és papucs volt a
lábán. Egy alacsony, fényes szekrényből két pár
papucsot vett elő, és felkínálta őket Sagának és
Joonának.
– Azt javaslom, üljünk le a télikertben, ott
általában valamivel hűvösebb van.
Követték Axelt a nagy lakáson át, elhaladtak a
széles mahagónilépcső és a sötét faburkolatok mellett,
és egymás után két nagy szalonon vágtak át.
A télikert egy pompás kertre néző, beüvegezett
külső helyiség volt, amelyre zöld árnyékot vetett a
közvetlenül előtte tornyosuló sövény rezgő leveleiből
álló fal. Illattalan orchideák és fűszerszagú növények
álltak takaros sorban a rézasztalokon és a csempézett
felületeken.
– Kérem, foglaljanak helyet – mondta Axel, és az
ülőgarnitúrára mutatott. – Éppen enni készültem, egy
kis angol crumpetet teával, és örömmel venném, ha
csatlakoznának.
 – Utoljára akkor kóstoltam, amikor Edinburgh-ban
voltam nyelvet tanulni – mondta mosolyogva Saga.
– Akkor hozom – mondta Axel vidáman, és kiment
a szobából.
Néhány perc elteltével egy fémtálcával tért vissza.
Az asztal közepére tette a kannát, a citromgerezdes
tányérkát és a cukortartót. A meleg péksütemények
egy vászonkendőben hevertek a vajtartó mellett. Axel
gondosan megterített mindhármuk számára,
teáscsészéket és csészealjakat tett eléjük, minden
teríték mellé vászonszalvétát rakott, majd teát töltött.
Az ajtókon és falakon át halk hegedűszó szűrődött
be.
– Mondják, miben lehetek a segítségükre? –
kérdezte Axel.
Saga óvatosan letette a csészét, megköszörülte a
torkát, majd tiszta hangon megszólalt:
– Fel kell tennünk pár kérdést az STF-ről, és
reméljük, szívesen segít nekünk.
– Hogyne, de ez esetben el kell intéznem egy
telefont, hogy megtudjam, minden rendben van-e –
magyarázta Axel barátságosan, és elővette a mobilját.
– Magától értetődik – felelte Saga.
– Elnézést, elfelejtettem a nevét.
– Saga Bauer.
– Megkaphatnám megint az igazolványát, Saga
Bauer?
Saga átnyújtotta, Axel felállt, és kiment a
szobából. Hallották, hogy röviden beszél valakivel,
majd visszajött, megköszönte, és visszaadta az
igazolványt.
 – Tavaly az STF kiviteli engedélyeket adott ki
Dél-Afrikába, Namíbiába, Tanzániába, Algériába,
Tunéziába – mondta Saga, mintha meg sem
szakították volna a társalgást. – Lőszer géppuskához,
hordozható tankelhárító fegyverek, páncélöklök,
gránátvetők…
– És persze JAS Gripenek – felelte Axel. –
Svédország több országgal is régóta ápol
kapcsolatokat.
– De Szudánnal még nem?
Axel ismét Saga szemébe nézett, és egy mosoly
árnyéka suhant át az arcán:
– Elképzelni sem tudnám.
– Mármint az al-Bashir elnök ellen kiadott
elfogatóparancs előtt – magyarázta Saga.
– Értettem – felelte Axel jókedvűen. – Különben
teljességgel elképzelhetetlen lenne, ezt feltétel nélküli
akadálynak hívjuk, nincs is miről beszélni.
– Felteszem, hogy már volt ideje átnézni
Palmcrona néhány döntését – mondta Saga.
– Természetesen – válaszolta Axel.
– És látott valami furcsát?
– Mit ért furcsa alatt?
– Különösnek tűnő döntéseket – mondta Saga, és
belekortyolt a teájába.
– Van ok ezt gyanítani? – kérdezte Axel.
– Ezt kérdezzük mi is öntől – mondta mosolyogva
Saga.
– Ez esetben a válaszom nem.
– Meddig jutott időben?
Joona hallgatta Saga szakavatott kérdéseit
besorolásról, előzetes engedélyekről és kiviteli
engedélyekről, és közben figyelte Axel Riessen
nyugodt, éber tekintetét. Hirtelen megint felcsendült a
hegedűszó. Kintről jött, az udvarra néző nyitott
ablakból. Mazurka; magas, bánatos hangsor. A
hegedű hirtelen elnémult, majd megint elölről kezdte,
megint elnémult, megint folytatódott.
Joona hallgatta a zenét, eszébe jutott a fénykép a
négy emberről a magánpáholyban. Szórakozottan a
táskájához nyúlt, ahol lapult egy másolat a képről.
Eszébe jutott Palmcrona, ahogy lógott a plafonról,
nyaka körül egy szárítókötéllel, a végrendeletre
gondolt és a fia halálára.
Joona látta, hogy Saga bólintással nyugtáz valamit,
amit Axel mond. Egy reszketeg zöld csík látszott
Riessen arcán, az asztalon lévő réztálcáról verődött
vissza.
Palmcrona azonnal átlátta a helyzet komolyságát,
okoskodott Joona. Björn Almskognak csak annyit
kellett említenie a zsaroló levélben, hogy Palmcrona
egy fényképen szerepel Raphael Guidival, amint egy
páholyban ülnek együtt. Carl Palmcrona egy
pillanatra sem vonta kétségbe a fénykép hitelességét.
Talán már tudott a létezéséről.
Vagy az bizonyította a kép létét, hogy a zsaroló
tudott a találkozóról a páholyban. Különben nem
tudhatott róla.
Axel töltött még egy kis teát Sagának. Saga
letörölt egy morzsát a szája sarkából.
Valami nem stimmel, gondolta Joona.
Pontus Salman meg tudta mondani, mikor került
sor a találkozóra. De ő mintha nem tartotta volna a
fényképet terhelőnek.
 Akkor Palmcrona szemszögéből miért volt annyira
veszélyes?
Axel és Saga eközben arról beszélgettek, miként
változnak a biztonságpolitikai megítélések, ha
embargó alá helyeznek egy országot, vagy amikor
megszüntetik az embargót.
Joona hümmögött egy kicsit, hogy azt higgyék,
követi a társalgást, de inkább továbbra is a fénykép
körüli gondolataira összpontosított.
Az asztalt a magánpáholyban négy személyre
terítették, és négy személy látható a képen. Vagyis az
ötödik személy, aki a fényképezőgépet tartja, nem
tartozik a vendégek közé, nem hívják meg az
asztalhoz, nem adnak pezsgőspoharat a kezébe.
Az ötödik személy még mindig a megoldás
egyedüli birtokosa.
Hamarosan rá kell bírnunk Penelope Fernandezt,
hogy beszéljen, gondolta Joona. Mert ha nem is ő
készítette a képet, lehet ő a kulcs, ami megoldja a
rejtélyt.
A felügyelő gondolatban visszatért a képen
szereplő személyekhez: Carl Palmcrona, Raphael
Guidi, Agathe al-Ha-dzsi és Pontus Salman.
Eszébe jutott a találkozó Pontus Salmannal,
amikor felismerte magát a fényképen. Ő csak azt
találta különösnek, hogy Carl Palmcrona nem
utasította vissza a pezsgőt, pedig még nem volt mit
ünnepelni, hiszen ez csak egy első találkozó volt.
De mi van, ha volt ünnepelnivaló.
Joonának megszaladt a pulzusa.
Mi van, ha a következő pillanatban mind a négyen
felveszik a poharukat, és koccintanak.
 Pontus Salman megnevezte magát a képen, és
elmondta a találkozó hátterét, a helyet és az
időpontot.
Az időpont, gondolta Joona, lehet, hogy máskor
készült a fénykép.
Csak annyit tudunk, hogy Pontus Salman szerint
ez a találkozó 2008 tavaszán jött létre.
Penelope Fernandez segítségére szorulunk.
Joona látta a saját kezét, ahogy a táskán pihen.
Arra gondolt, biztos be lehet azonosítani a háttérben
játszó zenészeket, az arcuk jól látszik. Valaki biztosan
felismerné őket.
Ugyanis, ha tudjuk, kik a zenészek, az talán segít
megerősíteni a találkozó időpontját. Négyen
játszanak, vonósnégyes.
Lehet, hogy ezek négyen egyetlen egyszer
játszottak így együtt. Akkor minden kétséget kizáróan
meg lehetne állapítani az időpontot.
Hogyne, mondta magában. Már meg kellett volna
tenniük. Arra gondolt, hogy itt hagyja Sagát Axel
Riessennél, visszamegy a kapitányságra, beszél Petter
Näslunddal, és megkérdezi, gondoltak-e már arra,
hogy a zenészek összetétele alapján meg lehet
határozni egy időpontot.
Sagára nézett, látta, hogy a nő rámosolyog Axel
Riessenre, és kérdez tőle valamit az amerikai
hadiipari vállalatok összeolvadásáról. Az új
óriáskonszernek közül kettőt nevez meg, a Raytheont
és a Lockheed Martint.
Megint felcsendült a hegedűszó a nyitott ablakon
át. Ezúttal gyorsabb darab szólt. Hirtelen elhallgatott,
majd mintha két húrt egymáshoz képest próbálgattak
volna.
– Ki hegedül? – kérdezte Joona, és felállt.
– Az öcsém, Robert – felelte Axel kissé
meglepetten.
– Értem. Hegedűművész?
– A család büszkesége… de elsősorban
hegedűkészítő, itt a ház hátsó részében van a
műterme.
– Vajon feltehetnék neki egy kérdést?
 69
A vonósnégyes
JOONA AXEL MELLETT gyalogolt a ház
mögötti márvány járólapokon. Erős orgonaillat áradt
a levegőben. Elmentek a műteremig, és bekopogtak.
A hegedűszó elhalt, és egy középkorú, ritkuló hajú
férfi nyitott ajtót nekik, az arca vonzó, intelligens, a
testén látszott, hogy egykor karcsú volt, de az évek
során egyre zömökebb lett.
– A rendőrség szeretne beszélni veled – mondta
Axel komolyan. – A vád ellened: közbotrányokozás.
– Mindent bevallok – mondta Robert.
– Remek – mondta Joona.
– Van még valami?
– Igazság szerint van pár lezáratlan ügyünk –
mondta Joona.
– Bizonyára vétkes vagyok.
– Köszönjük – mondta Joona, és kezet fogott
Roberttel. – Joona Linna, Országos Bűnüldözés.
– Miről lenne szó? – kérdezte Robert mosolyogva.
– Éppen egy váratlan halálesetet vizsgálunk, az
STF előző igazgatójáét, és ezért beszéltem a
bátyjával.
– Annyit tudok Palmcronáról, amennyit az
újságban olvastam.
– Bejöhetek egy percre?
– Hogyne.
 – Visszamegyek a kollégájához – mondta Axel, és
becsukta az ajtót Joona mögött.
A műterem mennyezete alacsony és ferde volt,
akár egy tetőtéré. A műtermet mintha egy már
meglévő pincében építették volna ki, ahonnan szépen
lakkozott falépcső vezetett le a műhelybe. Frissen
fűrészelt fa, gyanta és terpentin erős szagának a
keveréke fogadta őket. Mindenhol hegedűrészek
lógtak, kiválogatott fadarabok, kifaragott vázak,
speciális szerszámok, apró, parafa dugó méretű
gyaluk és hajlított kések.
– Hallottam az ablakon át kiszűrődő játékát –
mondta Joona.
Robert bólintott, és egy szép hegedű felé intett.
– Még be kell állítani.
– Saját kezűleg készítette? – kérdezte Joona.
– Igen.
– Döbbenetesen szép.
– Köszönöm.
Robert felvette a hegedűt, és odanyújtotta
Joonának. A csillogó hangszer szinte súlytalan volt.
Joona megfordította és megszagolta a hegedűt.
– A lakkozásban van a titok – jegyezte meg
Robert, és befektette a hangszert egy borvörös bélésű
tokba.
Joona kinyitotta a táskáját, elővette a műanyag
tokot, és átnyújtotta Robertnek a fényképet, amit
Björn Almskog küldött Carl Palmcronának.
– Palmcrona – mondta Robert.
– Igen, de felismeri a személyeket a háttérben, a
zenészeket?
Robert megint megnézte a képet, és bólintott.
 – Ez itt Martin Beaver – mutatta. – Kikuei Ikeda…
Isomura és Clive Greensmith csellón.
– Híres zenészek?
Robert önkéntelenül elmosolyodott a kérdésen:
– Legendaszámba mennek… A Tokyo String
Quartet.
– Tokyo String Quartet. Az mindig ugyanaz a négy
ember?
– Igen.
– Minden alkalommal?
– Nagyon régóta. Sikeresek.
– Lát valami különöset a képen?
Robert alaposan szemügyre vette a képet.
– Nem – mondta egy kis idő elteltével.
– Nem csak Tokióban lépnek fel? – kérdezte
Joona.
– Az egész világon mindenhol fellépnek, de a
hangszerek egy Japán alapítvány birtokában vannak.
– Ez szokványos?
– Igen, amikor nagyon különleges hangszerekről
van szó – felelte Robert komolyan. – És ezek, amiket
a képen lát, kétségtelenül a világelsők közül valók.
– Értem.
– A Paganini kvartett – mondta Robert.
– Paganini kvartett – ismételte Joona, és megint
megnézte a zenészeket a képen.
A fa sötéten csillogott, a zenészek fekete ruhája
tükröződött a lakkon.
– Stradivari készítette őket – mondta Robert. – A
legrégebbi hangszer a Desaint, 1680-as hegedű…
Kikuei Ikeda játszik rajta. Martin Beavernél van a
hegedű, amit Cozio de Salabue gróf ajándékozott
Paganininek.
Robert elhallgatott, és kérdőn nézett Joonára, de
Joona biccentett, hogy kíváncsi a folytatásra.
– Mind a négy hangszer Nicoló Paganini
tulajdonában volt, nem tudom, mit hallott
Paganiniről, virtuóz hegedű-művész és zeneszerző
volt… a művei nevetség tárgyát képezték, mert
képtelenség volt lejátszani őket mindaddig, amíg
Paganini maga kezébe nem vette a hegedűt. A halála
után száz év telt el, mire valaki le tudta játszani a
műveit… és a technikái közül akad olyan, amit a mai
napig képtelenségnek tartanak… igen, sok zöldséget
összehordanak Paganiniről és a hegedűpárbajairól.
Hallgattak. Joona ismét a fotót nézte, a négy férfit,
akik a színpadon ültek a háttérben. És a
hangszereiket.
– És a Tokyo String Quartet gyakran játszik együtt
ezeken a hangszereken?
– Igen, úgy nyolc-kilenc koncertjük van egy
hónapban.
– Maga szerint mikor készült a kép?
– Nem lehet régebbi tíz évnél, mármint Martin
Beavert elnézve, akivel találkoztam néhányszor.
– Talán meg lehetne állapítani az időpontot, ha
tudnánk, hol készült a kép?
– Ez a frankfurti Régi Opera.
– Biztos?
– Azt tudom, hogy ott minden évben fellépnek –
mondta Robert. – Van, hogy egy évben többször is.
– Perkele – dünnyögte Joona.
 Valahogy csak meg lehet állapítani, mikor készült
a fénykép, ami vagy alátámasztja, vagy megcáfolja
Pontus Salman állítását.
Joona kinyitotta a műanyag tokot, hogy beletegye
a fotót, és arra gondolt, alighanem Penelope az
egyetlen, aki fényt tudna deríteni a körülményekre.
Megint megnézte a fényképet, nézte az egyik
hegedűst, a vonó mozdulatát, a megemelt könyököt,
majd felnézett, és Robertre szegezte világosszürke
szemét.
– Mindig ugyanazokat játsszák, amikor turnéznak?
– kérdezte Joona.
– Ugyanazokat? Nem, szóval… tudják Beethoven
összes vonósnégyesét, és ez már önmagában is elég
nagy változatosságot garantál. És persze egy csomó
mást is játszanak, néha Schubertét és Bartókot. És
Brahmsot, amennyire tudom. Hosszú a lista…
Debussy, Dvorak, Haydn, rengeteg Mozart meg
Ravel és még sorolhatnám.
Joona maga elé bámult, felállt, tett pár lépést a
műhelyben, megtorpant, és Robert felé fordult.
– Eszembe jutott valami – mondta Joona hirtelen
lelkesedéssel. – A kép alapján, ha az ember a
zenészek kezét nézi… meg lehet állapítani, melyik
művet játsszák, ha valaki tanulmányozza a képet?
Robert kinyitotta, majd becsukta a száját, megrázta
a fejét, de azért mosolyogva megnézte még egyszer a
képet: a reflektorfényben a Régi Opera színpadán a
Tokyo String Quartet játszik. Clive Greensmith
keskeny arca feltűnően érzékeny, magas homloka
csillog. És Kikuel Ikeda egy magas hangot fog le a
bal keze kisujjával a hegedű nyakán.
 – Sajnálom, képtelenség, ez akármi… akármelyik
mű lehet, éppen azt készültem mondani, de…
– De nagyítóval… látszanak az ujjak, a húrok, a
hangszerek nyaka…
– Persze, elméletileg, de…
Robert felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ismer valakit, aki tudna segíteni? – kérdezte
Joona a makacsság kemény zöngéjével a hangjában. –
Egy zenészt vagy egy tanárt a Zeneakadémián, aki
esetleg elemezni tudná ezt a képet nekünk?
– Bárcsak…
– De nem fog menni, ugye? – kérdezte Joona.
– Nem, komolyan nem – felelte Robert vállat
vonva. – Ha Axel sem tudta, akkor szerintem nem
lehetséges.
– Axel? A bátyja?
– Ő nem látta a fényképet? – kérdezte Robert.
– Nem – felelte Joona.
– De hiszen az imént beszélt vele.
– Nem zenéről. Hiszen maga a zenész – mondta
Joona mosolyogva.
– Azért beszéljen csak vele – tett pontot a
beszélgetés végére Robert.
– Miért tudna…
Joona elhallgatott, amikor kopogtattak a műhely
ajtaján. A következő pillanatban belépett Saga Bauer.
A napfény átragyogott szőke haján.
– Axel itt van? – kérdezte.
– Nincs – felelte Joona.
– Újabb bűnügyi felügyelő? – kérdezte Robert
mosolyogva.
– Nemzetbiztonság – vetette oda Saga.
 Kicsit túl hosszúra nyúlt a csend, Robert mintha
nem tudta volna levenni a szemét Sagáról. Nem tudott
betelni vele, a valószínűtlen, nagy kék szemével és a
huncut, világos rózsaszín szájával.
– Nem tudtam, hogy a Nemzetbiztonsági
Rendőrségen van egy tündér ügyosztály – mondta, s a
szája akaratlanul is széles mosolyra húzódott, majd
igyekezett elkomolyodni.
– Bocsánat, nem akartam, csak tényleg úgy fest,
mint egy tündér vagy egy John Bauer-féle hercegnő.
– A látszat csal – mondta Saga szárazon.
– Robert Riessen – mutatkozott be a férfi, és a
kezét nyújtotta felé.
– Saga.
 70
Megérzés
JOONA LINNA és Saga Bauer elhagyták a
Riessen család házát, és beültek az autóba. Saga
telefonja vibrált, megnézte az sms-t, és maga elé
mosolygott.
– Otthon ebédelek – mondta Saga, és hirtelen
elpirult.
– Hány óra?
– Fél tizenkettő – felelte Saga. – Te folytatod a
munkát?
– Nem, zenés ebédre megyek a Mosebackéra egy
barátommal.
– Akkor nem tudnál arrafelé kidobni? A
Bastugatán lakom.
– Haza is viszlek, ha akarod – mondta Joona.
Joona átment Robert Riessen műhelyébe, de Saga
Axel-nél maradt. Axel éppen mesélni kezdett a
pályafutásáról az ENSZ-nél, amikor megszólalt a
telefonja. Axel ránézett a kijelzőre, elnézést kért, és
kiment a szobából. Saga csak ült, és várt rá, de tizenöt
perc elteltével végül keresni kezdte. Amikor nem
találta, átment Robert Riessen hegedűműhelyébe.
Roberttel és Joonával közösen keresték Axelt, majd
megállapították, hogy elment otthonról.
– Tulajdonképpen mit akartál Axel Riessen
öccsétől?
– Volt egy megérzésem – fogott bele Joona.
 – Hurrá – motyogta Saga. – Megérzés.
– Tudod… megmutattuk a fényképet Pontus
Salman-nak – folytatta Joona. – Azonosította magát,
nyíltan beszélt a frankfurti találkozóról, az üzleti
tárgyalásról a szudáni kormánnyal, és hogy minden
üzleti kapcsolatnak vége szakadt, amikor a Hágai
Büntetőbíróság kiadta az elfogatóparancsot…
Elhallgatott, amikor megszólalt a telefonja,
előkereste, de szemét a forgalmon tartotta, és
beleszólt:
– Ez gyorsan ment.
– Stimmel az időpont – mondta Anja Larsson. – A
Tokyo String Quartet játszott a Régi Operában, és
Pontus Salman Frankfurtban volt.
– Értem – mondta Joona.
Saga nézte őt, látta, ahogy hallgatja Anja szavait,
bólint, megköszöni, majd leteszi a telefont.
– Azaz Pontus Salman igazat mondott? – kérdezte
Saga.
– Nem tudom.
– De az időpont megerősítést nyert?
– Csak annyi, hogy Pontus Salman Frankfurtba
utazott, és a Tokyo String Quartet játszott a Régi
Operában. De Pontus Salman sokszor járt
Frankfurtban, és a Tokyo String Quartet évente
legalább egyszer fellép a Régi Operában.
– Azt akarod mondani, hogy szerinted hazudott az
időpontot illetően, jóllehet az imént kaptál rá
megerősítést?
– Nem, csak… nem tudom, csak amolyan
megérzés volt – mondta Joona. – Nagyon nyomós oka
van, hogy hazudjon, ha ő és Carl Palmcrona az
elfogatóparancs után tárgyalt Agathe al-Hadzsival.
– Hiszen az bűncselekmény lenne, azt jelentené,
hogy közvetlenül a dárfúri milíciának exportáltak
fegyvert, megszegve a nemzetközi törvényeket, és…
– Hittünk Pontus Salmannak, mert megnevezte
magát – mondta Joona. – De attól, hogy egy
valamiben igazat mondott, nem biztos, hogy végig
igazat beszélt.
– Ez a megérzésed?
– Nem, de volt valami Salman hangjában…
amikor azt mondta, hogy a képen egyedül csak az
különös, hogy Carl Palmcrona nem utasította vissza a
pezsgőt.
– Elvégre nem volt mit ünnepelniük – mondta
Saga.
– Igen, így fogalmazott, de nekem valami azt
súgja, hogy ellenkezőleg, volt mit ünnepelniük,
pezsgővel koccintottak, mert megállapodtak.
– Minden tény ez ellen szól.
– De gondolj csak a képre – makacskodott Joona.
– A hangulatra a páholyban, és… az arcuk ragyog…
talán azért, mert aláírták a szerződést.
– Még ha igaz is, amit mondasz, Penelope
Fernandez nélkül nem tudjuk megállapítani, mikor
készült a kép.
– Mit mond az orvosa? – kérdezte Joona.
– Hogy hamarosan beszélhetünk vele, de még
nagyon kimerült.
– Fogalmunk sincs, mit tud – mondta Joona.
– Nincs, de amúgy meg mi a fenén induljunk el?
 – A fényképen – vágta rá Joona. – Ugyanis a
háttérben látszik a négy zenész, és a kéztartásukból
talán megállapítható, hogy mit játszanak, és így
megtudhatjuk azt is, mikor.
– Joona – sóhajtott fel Saga.
– Igen – mondta mosolyogva Joona.
– Ez tiszta őrültség, remélem, tudod.
– Robert azt mondta, elméletileg lehetséges.
– Várjuk meg, míg Penelope kicsit jobban lesz.
– Telefonálok – mondta Joona, és elővette a
telefonját, beütött egy számot az Országos
Bűnüldözésnél, és kérte, hogy kapcsolják neki az
U12-es szobát.
Saga csendben figyelte.
– Joona Linna vagyok a…
Elhallgatott, és vigyorogni kezdett.
– Hogyne emlékeznék magára és a piros kabátjára
– mondta, majd elhallgatott. – Igen, de… Azt hittem,
hipnózist fog javasolni.
Saga hallotta, hogy a doktornő nevet a viccen.
– Nem – mondta Joona. – De tényleg, igazán
muszáj beszélnünk vele.
Elkomolyodott az arca.
– Értem, de… a legjobb lenne, ha meggyőzné…
Rendben, megoldjuk… viszhall.
Letette a telefont, és közben rákanyarodott a
Bellmansgatára.
– Beszéltem Daniella Richards-szal – mondta
Joona Sagának.
– Mit mondott?
 – Szerinte néhány nap, és kihallgathatjuk
Penelopet, de először új lakhelyre lesz szüksége. Nem
hajlandó a földalatti szobában maradni, és…
– Sehol nincs nagyobb biztonságban.
– De ha nem hajlandó – mondta Joona.
– El kell neki magyaráznunk, hogy veszélyes.
– Azt már jobban tudja nálunk – mondta Joona.
 71

Hétmillió lehetőség

DISA ÉS JOONA egymással szemben ültek egy

asztalnál a Mosebackén. Frissen sült heringet ettek
krumplipürével és nyers vörös áfonyával, és éppen az
utolsó korty sört töltötték ki a poharukba. A kis
emelvényen Ronald Brautigam ült egy fekete zongora
mögött, és Isabella van Keulen jobb könyöke a
magasba emelkedett, miközben egy utolsót húzott a
vonóval.
A zene elhalkult, az utolsó hegedűhang reszketve
várt a zongorára, majd magasan rezegve elcsitult.
Joona és Disa a koncert után kimentek az
étteremből, kijutottak a Mosebacke térre, megálltak,
és egymásra néztek.
– Mit akarsz Paganinivel? – kérdezte Disa, és
megigazította Joona inggallérját. – Legutóbb is
Paganiniről beszéltél.
Joona gyengéden megfogta Disa kezét.
– Csak látni akartalak…
– Hogy veszekedhessek veled, amiért nem szeded
a gyógyszeredet?
– Nem – válaszolta Joona komolyan.
– Akkor szeded?
– Hamarosan szedni fogom – felelte Joona
csipetnyi türelmetlenséggel a hangjában.
 Disa nem szólt semmit, csak nézte a férfit, majd
nagy levegőt vett, és javasolta, hogy induljanak.
– Mindenesetre nagyon szép koncert volt – mondta
Disa. – A zene valahogy illett a kinti fényhez, nagyon
lágy volt. Szerintem Paganini mindig… tudod, gyors,
és pengeélen táncol… Egyszer hallottam Yngwie
Malmsteent az 5. Capricciót játszotta a Gröna
Lundban.
– Amikor Benjámin Gantenbeinnel jártál.
– Annyi év után Facebook-barátok lettünk.
Kéz a kézben sétáltak a part felé, majd le a
Skeppsbron-hídhoz.
– Szerinted a hegedűs ujjait figyelve meg lehetne
állapítani, milyen hangot játszik? – kérdezte Joona.
– Úgy érted, hang nélkül?
– Egy fényképről.
– Nagyjából, gondolom… attól függ, mennyire
ismeri az illető a hangszert – mondta Disa.
– De mennyire pontosan lehet tudni?
– Megkérdezhetem Kajt, ha fontos – mondta Disa.
– Kajt?
– Kaj Samuelsson a Zenetudományin. Vezetni
tanultam tőle, de tulajdonképpen apám révén
ismerem.
– Fel tudod most hívni?
– Rendben – mondta Disa, és enyhén felvonta a
szemöldökét. – Szeretnéd, hogy most hívjam fel?
– Igen – felelte Joona.
Disa eleresztette Joona kezét, elővette a telefonját,
keresgélt a névjegyek között, és felhívta a professzort.
– Disa vagyok – mondta vidáman. – Ebéd közben
hívlak?
 Joona vidám férfihangot hallott kiszűrődni a
készülékből.
Disa rövid csevej után megkérdezte:
– Figyelj, van egy kedves barátom, és szeretné, ha
megkérdeznék valamit tőled.
Disa nevetett a válaszon, majd a lényegre tért:
– Lehet-e látni, hogy milyen hangot játszik egy
hegedűs… nem, nem úgy… úgy értem, az ujjairól
látszik-e.
Joona Disát nézte, aki a homlokát ráncolta,
miközben figyelt. Valaki az óváros szűk utcáiban
indulót játszott.
– Jól van – mondta Disa egy idő után. – Tudod
mit, Kaj, legjobb lesz, ha vele beszélsz.
Egyetlen szó nélkül átnyújtotta a telefont
Joonának.
– Joona Linna.
– Akiről Disa olyan sokat szokott beszélni –
fejezte be a mondatot Kaj Samuelsson könnyed
hangon.
– Egy hegedűnek csak négy húrja van – vágott
bele a közepébe Joona. – Elvileg nem lehet sok
különböző hangot lejátszani rajta…
– Mit ért az alatt, hogy lejátszani? – kérdezte a
professzor.
– A legmélyebb hang nyilván az üres G-húr –
mondta Joona nyugodtan. – És valahol kell lennie egy
legmagasabb hangnak is, ami…
– Jó gondolat – vágott közbe a professzor. –
Marsenne, a francia tudós 1636-ban adta ki Harmonie
Universelle című művét. És ebben a műben említi,
hogy a legjobb hegedűművészek minden húron egy
oktávval tudnak menni az üres húr hangja fölé. Azaz
a terjedelem a kis G-től a háromvonalas E-ig tart…
így mindent egybevetve harmincnégy hangunk van
egy kromatikus skálán.
– Harmincnégy hang – ismételte Joona.
– De ha kicsit modernebb idők zenészeit vesszük –
folytatta Samuelsson vígan –, a hangterjedelem az új
lefogások miatt megnőtt… és már lehet azzal
számolni, hogy a háromvonalas A is elérhető, így egy
harminckilenc hangból álló kromatikus skálát kapunk.
– Folytassa – mondta Joona. Disa közben megállt
egy galéria előtt, ahol néhány különös, homályos
képet állítottak ki.
– De amikor 1904-ben Richard Strauss átdolgozta
Berlioz hangszereléstanát, akkor már a négyvonalas
G-t adta meg a zenekari hegedűművész által
lejátszható legmagasabb hangként, és ez már
negyvenkilenc hangot jelent.
Joona várakozásteljes hallgatása jókedvre derítette
Kaj Samuelssont.
– A felső határt még messze nem értük el –
magyarázta nevetve a professzor. – És ezenkívül még
hozzávehetjük az üveghangok és a negyedhangok
tárházát.
Elhaladtak egy újonnan épített viking hajó mellett
a Slottskajennél, nemsokára a Kungstradgarden
parkhoz érnek.
– És egy csellón? – vágott közbe Joona
türelmetlenül.
– Ötvennyolc – válaszolta a professzor.
Disa türelmetlenül nézett Joonára, és egy teraszos
kávézóra mutatott.
 – Valójában arra vagyok kíváncsi, hogy rá tudna-e
nézni egy képre, ami négy zenészt ábrázol, két
hegedűst, egy brácsást és egy csellistát – mondta
Joona. – Egy éles fénykép alapján, csupán a zenészek
ujjait, a húrokat és a hangszerek nyakát nézve, ki
tudná-e találni, mit játszanak.
Joona hallotta, hogy Kaj Samuelsson dünnyög
valamit maga elé a telefonba.
– Rengeteg variáció van, több ezer.
Disa megrántotta a vállát, és indult tovább. Még
csak nem is nézett Joonára.
– Hétmillió kombináció – mondta Kaj Samuelsson
egy idő után.
– Hétmillió – ismételte Joona.
Megint csend volt a telefonban.
– De az én fényképemen – folytatta Joona
makacssággal átitatott hangon – tisztán látszanak az
ujjak és a húrok, és egész könnyen ki lehet zárni
rengeteg variációt.
– Szívesen megnézem a képet – felelte a
professzor. – De nem fogok rájönni, milyen hangokat
játszanak, nem lehet…
– De…
– És képzelje csak el, Joona Linna – tette hozzá
vidáman Kaj –, képzelje el, hogy csakugyan kideríti,
nagyjából milyen hangok szólnak… hogyan fogja
megtalálni a kombinációt Beethoven, Schubert,
Mozart vonósnégyeseinek ezrei között.
– Értem, képtelenség – törődött bele Joona.
– Komolyan az – mondta Kaj.
Joona megköszönte a beszélgetést, és leült Disa
mellé, aki egy szökőkút káváján várt rá. Disa a férfi
vállára hajtotta a fejét. És miközben Joona átkarolta a
lányt, eszébe jutott, amit Robert Riessen mondott a
bátyjáról. Ha Axel sem tudta, akkor szerintem nem
lehetséges.
 72
A rejtély
JOONA LINNA GYORS léptekkel haladt felfelé a
Bragevag járdáján. A Német Iskolából gyereknevetés
és kiabálás hallatszott.
Becsöngetett Axel ajtaján. Még a csengőnek is
dallamos hangja volt. Miután várt egy keveset, úgy
döntött, hogy megkerüli a házat. Hirtelen
fülhasogatóan hamis hangok ütötték meg a fülét. Egy
húros hangszeré. Észrevette, hogy áll valaki az egyik
lombos fa árnyékában. Joona megtorpant. A terasz
márványkövén fiatal lány állt, kezében hegedű. Úgy
tizenöt éves lehetett. A haja nagyon rövid volt, és a
karját tollal rajzolt kusza vonalak borították. Axel
Riessen mellette állt, biccentett, és kíváncsian
figyelte, ahogy a lány végighúzza a vonót a húrokon.
A lányon látszott, hogy először tart a kezében
hegedűt. Talán Axel lánya az, esetleg az unokája,
mert a férfi le sem vette róla szerető, kíváncsi
tekintetét.
A vonó átlósan, nyikorogva-csikorogva csúszott a
húrokon.
– Nincs jól behangolva – kínált fel egy lehetséges
magyarázatot a lány a zajra.
Elmosolyodott, és óvatosan visszaadta a hangszert.
– A hegedülés a halláson múlik – mondta Axel
kedvesen.
 – Az ember fülel, hallja a zenét odabent, és csak
kivezeti a valóságba.
Vállához tette a hegedűt, és eljátszotta Bizet
Carmenjéből a La seguidilla bevezető hangjait.
Abbahagyta, majd felmutatta a lánynak a hegedűt.
– Most kicsit összevissza elhangolom a húrokat,
így és így – mondta, miközben a hangolókulcsokat
többször elfordította különböző irányokba.
– Miért…
– Teljesen elhangoltam a hegedűt – folytatta. – És
ha a darabot csak mechanikusan tanultam meg, csak
bemagoltam, hogy pontosan hova kell tennem az
ujjaimat, és úgy játszom, ahogy az imént, akkor a
következőt kapom.
Megint lejátszotta a La seguidillát. Rémesen szólt,
szinte felismerhetetlenül.
– Szép – tréfált a lány.
– De ha az ember odafigyel a húrokra… – mondta
Axel, és megpendítette az E-húrt. – Hallod? Túl mély,
de nincs jelentősége, hiszen csak kompenzálni kell
azzal, hogy lejjebb fogod le a nyakán.
Axel Riessen a vállához tette a hegedűt, és újra
lejátszotta a darabot a teljesen hangolatlan hegedűn,
hihetetlenül furcsa fogásokkal, de pontosan. A La
seguidilla egyszeriben megint tökéletesen szólt.
– Varázsló vagy – nevetett a lány tapsolva.
– Jó napot – mondta Joona. Közelebb ment, kezet
fogott Axellel, majd a lánnyal.
Axelre nézett, aki kezében tartotta a hangolatlan
hegedűt.
– Lenyűgöző.
Axel követte a férfi tekintetét, és megrázta a fejét:
 – Igazság szerint harmincnégy éve nem játszottam
– mondta furcsa hanglejtéssel.
– Te ezt elhiszed? – kérdezte Joona a lányt.
A lány bólintott, majd titokzatosan azt mondta:
– Nem látja a ragyogást?
– Beverly – mondta Axel halkan.
Beverly mosolyogva nézett rá, majd elvonult a fák
közé.
Joona Axel felé biccentett.
– Beszélnem kell magával.
– Elnézést, hogy úgy eltűntem – mondta Axel, és
elkezdte újra behangolni a hegedűt –, de sürgős
feladatot kaptam.
– Semmi gond. Visszajöttem.
Joonának feltűnt, hogy Axel a lányt figyelte, aki
virágot szedett a kertben.
– Van odabent váza? – kérdezte.
– A konyhában – felelte Axel.
Beverly bevitte magával a csokor elvirágzott
pitypangot, a kis fehér maggombolyagokat.
– A kedvenc virága – mondta Axel, majd
meghallgatta a G-húrt, fordított a hangolókulcson, és
letette a hegedűt a mozaikasztalra.
– Szeretném, ha megnézné ezt – mondta Joona, és
kivette a fényképet a műanyag tokból.
Leültek az asztalhoz. Axel szemüveget vett elő a
belső zsebéből, és alaposan megvizsgálta a fényképet.
– Mikor készült? – kérdezte hirtelen.
– Nem tudjuk, de feltehetően 2008 tavaszán –
felelte Joona.
– Igen – mondta Axel, és nyugodtabbnak tűnt.
 – Felismeri a személyeket? – kérdezte Joona
nyugodtan.
– Hogyne – mondta Axel. – Palmcrona, Pontus
Salman, Raphael Guidi és Agathe al-Hadzsi.
– De valójában azért jöttem, mert szeretném, ha
megnézné a zenészeket a háttérben.
Axel csodálkozva Joonára meredt, majd megint
megnézte a képet.
– A Tokyo String Quartet… ügyes fiúk – mondta
színtelenül.
– Igen, de vajon… azon tűnődtem, vajon egy
hozzáértő ember számára lehetséges-e
megállapítani… a kép alapján megállapítani, mit
játszik a vonósnégyes.
– Érdekes kérdés.
– Lehetséges egyáltalán szakszerűen megtippelni?
Kaj Samuelsson szerint nem, és amikor az öccse,
Robert megnézte a képet, azt mondta, teljességgel
kizárt.
Joona előredőlt, tekintete ellágyult.
– Az öccse tényként kezelte, hogy senki nem képes
megoldani a feladatot, ha maga nem.
Axel szája sarkában mosoly bujkált.
– Ezt mondta, tényleg?
– Igen – felelte Joona. – De nem értettem, mire
gondol…
– Én sem – mondta Axel.
– Mégis szeretném, ha nagyítóval megnézné a
képet.
– Arra gondol, hogy így meg lehetne állapítani,
mikor készült a kép – mondta Axel elkomolyodva.
 Joona bólintott, kivett egy nagyítót a táskájából, és
Axel-nek nyújtotta.
– Nézze meg az ujjaikat! – kérte Joona.
Némán ült, figyelte, ahogy Axel a fotót
tanulmányozta, és újra arra gondolt, hogy ha a kép
2009 júliusa, a szudáni elnököt, Omar al-Bashirt érő
vádak előtt készült, akkor a megérzése félrevezette őt.
De ha az elfogatóparancs után készült, akkor igaza
van, akkor törvénytelen cselekedetről van szó.
– Persze, látom az ujjakat – mondta Axel lassan.
– Ki tudja találni, milyen hangokat játszanak? –
kérdezte Joona suttogva.
Axel felsóhajtott, visszaadta a fényképet és a
nagyítót, és hirtelen kiénekelt négy hangot. Mély, de
tiszta hangokat. Befelé fülelt egy kicsit, majd felvette
a hegedűt a mozaikasztalról, és megpendített két
magasabb, reszkető hangot.
Joona Linna időközben felállt.
– Viccel?
Axel Riessen a szemébe nézett:
– Martin Beaver háromvonalas C-t játszik, Kikuei
kétvonalas C-t. Kazuhide Isomura szólamában szünet
van, és Clive egy négyhangú pizzicatot játszik. Ezt
énekeltem az előbb: nagy E, nagy A, kis A és
egyvonalas Cisz.
Joona feljegyezte, majd megkérdezte:
– Mennyire pontos ez a tipp?
– Nem tippeltem – felelte Axel.
– Maga szerint ez a hangkombináció sok műben
megtalálható? Mármint… a hangok alapján meg
lehetne határozni, melyik művet játssza a Tokyo
String Quartet a képen?
 – Ezek a hangok csak egy helyen fordulnak elő –
felelte Axel.
– Honnan tudja?
Axel az ablak felé fordította tekintetét. A nagy,
rezgő lombozat az üvegben tükröződött.
– Kérem, folytassa! – mondta Joona.
– Nyilván nem hallottam minden zenét, amit
valaha játszottak…
Axel elnézést kérőén vállat vont.
– De úgy érti, hogy pont ezeket a hangokat csak
egy adott műben lehet fellelni? – kérdezte Joona
ismét.
– Pontosan ez a kombináció csak egy helyen van,
amiről én tudok – magyarázta Axel. – Bartók Béla
második vonósnégyese első tételének 156. ütemében.
Megint felvette a hegedűt, és a vállához tette.
– Tranquillo… a zene olyan csodálatosan
lenyugszik, mint egy altató. Hallgassa meg az első
hangokat – mondta, és játszani kezdett.
Az ujjai finoman mozogtak, a hangok reszkettek,
ringatóztak, tiszták és lágyabbak már nem is lehettek.
Négy ütem után abbahagyta.
– A két hegedű egymást követi, ugyanazok a
hangok, de más oktávban – folytatta a magyarázatot.
– Szinte túl szép, de a cselló A-dúrjával szemben a
hegedűk disszonánsak… még ha nem is igazán így
érezzük, mivel amolyan átvezetésként…
Elharapta a szót, elhallgatott, és letette a hegedűt.
Joona ránézett.
– Egészen biztos benne, hogy a zenészek Bartók
második vonósnégyesét játsszák a képen? – kérdezte
halkan.
 – Igen.
Joona tett néhány lépést a teraszon, megállt a
levelek közötti orgonafürtöknél, és azt mondta
magában, hogy amit az imént hallott, az alighanem
elég lesz a találkozó időpontjának meghatározására.
Maga elé mosolygott, kezével eltakarta a száját,
megfordult, kivett egy piros almát a mozaikasztalon
lévő tálból, majd Axel kérdő tekintetébe nézett.
– Igent mond? – kérdezte újra. – Tényleg biztos a
dolgában? Axel bólintott, és Joona odaadta neki az
almát, elnézést kért, kivette a telefont a zakózsebéből,
és felhívta Anját.
– Anja, nem nagyon érek rá…
– A hétvégén kéne egyet szaunáznunk – vágott a
szavába Anja.
– Segítségre szorulok.
– Tudom – kuncogta Anja.
Joona alig tudta leplezni az izgalmát:
– Elő tudnád keresni a Tokyo String Quartet
repertoárját az elmúlt tíz évben?
– Már előkerestem.
– Azt meg tudod állapítani, hogy mit játszottak a
frankfurti Régi Operában ebben az időszakban?
– Igen, ami azt illeti, minden évben felléptek ott,
volt, hogy többször is.
– Játszották Bartók Béla második vonósnégyesét
valamikor?
Rövid gondolkodási idő után Anja azt felelte:
– Igen, egyetlen egyszer. Opus 17.
– Opus 17 – ismételte Joona, tekintete találkozott
Axelé-vel, aki válaszképpen bólintott.
– Na? – kérdezte Anja.
 – Mikor? – kérdezte Joona komolyan. – Mikor
játszották Bartók második vonósnégyesét?
– 2009. november 13-án.
– Biztos? – kérdezte Joona.
A fényképen lévő emberek négy hónappal azt
követően találkoztak, hogy Szudán elnöke ellen
kiadták az elfogatóparancsot, gondolta Joona. Pontus
Salman hazudott az időpontot illetően. 2009
novemberében találkoztak. Ezért történt mindez.
Emberek haltak meg, és talán további emberek
fognak még meghalni.
Joona kinyújtotta a kezét, és megérintette a lila
orgonafürtöket. Valaki grillezett egy közeli kertben,
és ő arra gondolt, el kell érnie Saga Bauert, hogy
beszámoljon neki az áttörésről.
– Ez minden? – kérdezte Anja a telefonban.
– Igen.
– Hallhatnám azt a néhány szót?
– Igen, bocsánat… Kiitokseksi saat pusun –
mondta Joona. Köszönetként kapsz egy puszit. Letette
a telefont.
Pontus Salman hazudott nekünk, gondolta ismét.
Teljes fegyverembargó volt érvényben, amikor
találkozott Palmcronával, Raphaellel és Agathe al-
Hadzsival. Minden ilyen jellegű üzlet tilos volt, nem
volt semmilyen kivétel vagy kiskapu.
De Agathe al-Hadzsi lőszert akart venni, a többiek
meg pénzt akartak keresni. Nem törődtek az emberi
jogokkal és a nemzetközi törvényekkel.
Pontus Salman fagyos kimértséggel hazudott az
időpontot illetően. Azt hitte, hogy a beszámolójába
tűzdelt váratlan igazságok majd leplezik a
hazugságát. Mivel kertelés nélkül beismerte, hogy ő
van a képen, azt hitte, ezzel megelégszünk, és csak
úgy elfogadjuk a hamis időpontot.
Joona maga előtt látta Salmant, amint
rezzenéstelen, szürkés, mélyen barázdált arccal
beszél. A színlelt egyenességét, amikor megnevezte
magát és az időpontot.
Ez fegyvercsempészet, suttogta a fejében egy
hang. Ez az egész a fegyvercsempészetről szól, a
fénykép, a zsarolás és a hullák.
Lelki szemeivel látta, ahogy Saga Bauer feláll
Salman tanúvallomása után, és öt ujjának lenyomata
ott marad az íróasztalon, akár egy néma emlékeztető.
2009 júliusában a Hágai Nemzetközi
Büntetőbíróság kiadott egy elfogatóparancsot Omar
al-Bashir szudáni elnök ellen, három dárfúri
népcsoport kiirtásában játszott közvetlen szerepéért.
Azóta a világ többi részéből leállították a
hagyományos lőszerszállítmányokat. A szudáni
hadseregnek voltak még fegyverei, géppuskák és
gépkarabélyok, de a közeljövőben elfogynak a
lőszerek. Elsőként természetesen a dárfúri milícia
fogja megérezni az ellátmány megcsappanását. De
Carl Palmcrona, Pontus Salman, Raphael Guidi és
Agathe al-Hadzsi a nemzetközi törvények fölé
helyezték magukat. Novemberben találkoztak annak
ellenére, hogy az elnök felelősségét a népirtásban
négy hónappal korábban nyilvánosságra hozták.
– Mit tudtunk meg? – kérdezte Axel, és felállt.
– Tessék? – kérdezte Joona.
– Meg lehetett állapítani az időpontot?
– Igen – felelte Joona kurtán.
 Axel megpróbálta elkapni Joona tekintetét.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Mennem kell – dünnyögte Joona.
– Az al-Bashir elleni elfogatóparancs után
találkoztak? Az nem lehet. Tudnom kell, ha így van!
Joona felemelte a fejét, és teljesen nyugodt,
ragyogó tekintettel Axel szemébe nézett.
 73
Egy utolsó kérdés
SAGA BAUER a hasán feküdt a bolyhos, világos
szőnyegen. Lehunyta a szemét, miközben Stefan
lassan a hátát csókolgatta. Világos haja fénylő
felhőként terült el a földön. Stefan meleg arca a bőrét
érintette.
Folytasd, gondolta.
Stefan ajkával csiklandozta a gerincét. Saga nem
mozdult, és beleborzongott a gyönyörbe.
A hifiből Carl Unander-Scharin erotikus duettje
hallatszott violincellóra és mezzosopránra. A két hang
ütemesen ismétlődve keresztezte egymást, mint egy
sötét patak lassú csillámlása.
Saga teljesen mozdulatlanul feküdt, és érezte, hogy
egyre jobban felizgul. Félig nyitott száján át lélegzett,
és nyelvével megnedvesítette az ajkát.
Stefan keze a derekát simogatta, körözött a
csípőjénél, majd éteri mozdulattal megemelte a
fenekét.
Még nem találkoztam férfival, akinek ennyire
lágyak voltak a mozdulatai, gondolta Saga, és maga
elé mosolygott.
Stefan ránézett, és Saga szétnyitotta a combjait.
Valami izzott benne, egy síkos és lüktető tűzmag.
Meghallotta a saját nyöszörgését, amikor
megérezte a férfi nyelvét.
 Stefan óvatosan megfordította Sagát. A szőnyeg
csíkos mintát nyomott a nő hasára.
– Folytasd! – suttogta Saga
– Különben lepuffantasz? – kérdezte Stefan.
Saga bólintott, és boldognak érezte magát. Stefan
fekete haja a nő arcába hullott, a vékony lófarok Saga
mellén nyugodott.
– Gyere, gyere! – mondta Saga.
Magához húzta a férfi arcát, megcsókolta, és érezte
meleg, nedves nyelvét.
Stefan gyorsan lerugdosta magáról a nadrágot, és
meztelenül Sagára feküdt. Saga felhúzta a lábát, és
érezte, ahogy Stefan belé hatolt. Felnyögött, majd
zihálni kezdett, amikor egy pillanatra megálltak.
Érezték egymás szédítő közelségét. Stefan nagyon
lágyan ringatózott. Karcsú csípője lassan mozgott.
Saga végighúzta ujjait a férfi lapockáján, derekán és a
fenekén.
Megszólalt a telefon. Várható volt, futott át Saga
agyán. A Blue feans Blues ZZ Top szám halk dallama
szólt a kanapén lévő ruhakupacból, a fehér alsónemű,
a bugyi és a farmer alól.
– Hadd csöngjön – suttogta Saga.
– Ez a munkahelyi telefonod – mondta Stefan.
– Most leszarom, nem fontos – motyogta a nő, és
megpróbálta magához szorítani Stefant.
De Stefan kicsusszant, feltérdelt, és kotorászni
kezdett Saga nadrágzsebében a telefon után. Nem
találta, és az elfojtott blues tovább szólt. Végül oda-
vissza forgatta a farmert, és kirázta belőle a telefont a
padlóra, ami időközben elhallgatott. Egy kis csipogás
arról árulkodott, hogy valaki üzenetet hagyott a
hangpostán.
*
Húsz perccel később Saga Bauer végigsietett az
Országos Bűnüldözés folyosóján. A haja vége nyirkos
volt még a gyors zuhanytól. A kielégítetlen vágy ott
bizsergett még a testében.
Ahogy Saga Joona szobája felé szaladt, szeme
sarkából észrevette Anja Larsson kérdő tekintetét,
ahogy kikukkant a számítógép fölött. Joona a szoba
közepén állt, a fényképpel a kezében, és őt várta.
Amikor Saga pillantása találkozott Joona jegesen
szürke, éles tekintetével, kellemetlenül
megborzongott.
– Csukd be az ajtót! – mondta Joona.
Saga engedelmeskedett, majd Joona felé fordult és
várt. Gyorsan és halkan lélegzett.
– Axel Riessen minden zenére emlékszik, amit
valaha hallott, egy szimfonikus zenekar minden
hangszerének minden hangjára…
– Nem értem, miről beszélsz.
– Meg tudta állapítani, mit játszik a kvartett a
képen: Bartók Béla második vonósnégyesét.
– Rendben, igazad volt – vágta rá Saga. – Meg
lehetett állapítani, melyik művet játszották, de…
– A fénykép 2009 novemberében készült – vágott
a szavába Joona szokatlanul goromba hangon.
– Azaz a nyomorultak azt követően adtak el
fegyvert Szudánnak, hogy al-Bashirt megvádolták –
sziszegte Saga a fogai között.
– Igen.
 – Tudták, hogy a lőszert Dárfúrba küldik majd –
suttogta a nő.
Joona bólintott, állkapcsának izmai keményen
megfeszültek.
– Carl Palmcronának nem lett volna szabad ott
lennie a páholyban – mondta. – Pontus Salmannak
sem lett volna szabad ott lennie, senkinek nem lett
volna szabad ott lennie…
– De most van róluk egy közös fényképünk –
mondta Saga elfojtott lelkesedéssel. – Raphael Guidi
óriási üzletet ütött nyélbe Szudánnal.
– Igen – felelte Joona, és Saga égszínkék szemébe
nézett.
– Az igazán nagy halak persze mindig rondák –
állapította meg Saga. – Ezt már sokan mondták
azelőtt, a legtöbben sejtették… de a legnagyobbak
mindig megússzák.
Némán álltak, és újra megnézték a fényképet,
vizsgálgatták a négy személyt a Régi Opera
páholyában, a pezsgőt, az arcokat, a zenészeket
Paganini régi hangszereivel.
– Az első rejtélyt megoldottuk – mondta Saga, és
mély levegőt vett. – Tudjuk, hogy a fénykép azt
jelenti, Szudán a tiltás ellenére megpróbált lőszert
vásárolni.
– Palmcrona ott volt, a pénz a számláján minden
bizonynyal kenőpénz – mondta Joona tétován. –
Ugyanakkor… Palmcrona nyilván nem hagyott jóvá
fegyverkivitelt Szudánba azok után, ami az elnökkel
történt, hiszen az képtelenség lenne, azt nem tudta
vol…
 Elharapta a szót, amikor a telefon hirtelen berregni
kezdett a zakójában. Joona felvette, csendben figyelt,
majd kinyomta. Sagára nézett.
– Axel Riessen volt az – mondta Joona. – Azt
állítja, rájött, mi látható a fényképen.
 74
Egy tökéletes terv
EGY MAGÁNYOS, vasból készült, tizenöt centis
kisfiú ült térde köré font karral a Finn-templom hátsó
udvarában, az óvárosban. A fiútól három méterre
Axel Riessen az okkerszínű falnak támaszkodva
tésztát evett egy kartondobozból. Tele volt a szája, és
intett az evőpálcikákkal, amikor Joona és Saga
beléptek a kapun.
– Mire jött rá? – kérdezte Joona.
Axel bólintott, letette az ennivalót a templom
ablakpárkányára, megtörölte a száját egy
papírszalvétával, majd kezet fogott Sagával és
Joonával.
– Azt mondta, érti, mi látható a képen – ismételte
Joona.
Axel leszegte a tekintetét, mélyet sóhajtott, majd
felnézett.
– Kenya – mondta. – A négy ember a páholyban
pezsgővel koccintott, mert megegyeztek egy nagy
lőszerszállítmányról Kenyának.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Folytassa! – mondta Joona.
– Kenya 1,25 millió egység, licensz alapján
gyártott 5.56 x 45 mm-es lőszert vásárol.
– Gépkarabélyok számára – mondta Saga.
– Az export Kenyába tart – mondta Axel komoran.
– De a szállítmány nem Kenyáé lesz. Megy tovább
Szudánba, a dárfúri milíciához. Hirtelen mindent
megértettem. Hiszen nyilvánvaló, hogy a lőszer
Szudánba megy, mivel a vásárló felet Agathe al-
Hadzsi képviseli.
– De hol jön a képbe Kenya? – kérdezte Joona.
– A négy ember a páholyban rögtön azt követően
találkozott, hogy kiadták al-Bashir ellen az
elfogatóparancsot. Ugye? Bartók második
vonósnégyesét csak egyszer adták elő. Szudánba tilos
exportálni, de Kenyába nem, a déli szomszédos
országba gond nélkül mehet a szállítmány.
– Hogy lehet ebben ennyire biztos? – kérdezte
Saga.
– Carl Palmcrona öngyilkossága miatt rám maradt
az ügy. Ez volt az utolsó feladata, de nem vitte végig.
Megígértem, hogy ma aláírom a kiviteli engedélyt –
felelte Axel összeszorított fogakkal.
– Ugyanaz a lőszer, ugyanaz az üzlet. Az elnök
elleni elfogatóparancs után, csak éppen kihúzták,
hogy Szudán, és Kenyát írtak helyette – mondta Saga.
– Bombabiztos terv – mondta Axel.
– Mígnem valaki lefotózta a találkozót – mutatott
rá Joona.
– Amikor Palmcrona öngyilkos lett, az
előkészületek már megtörténtek, feltehetően
mindenki azt hitte, hogy már alá is írta a kiviteli
engedélyt – mondta Axel.
– Biztosan elég idegesek lettek, amikor rájöttek,
hogy nem – mondta Joona mosolyogva.
– Az egész bolt a levegőben lógott – mondta Saga.
– Nagyon gyorsan felvettek – mondta Axel. –
Gyakorlatilag a kezembe nyomták a tollat, hogy írjam
alá a szerződést.
 – De?
– Magam akartam megítélni a helyzetet.
– És megítélte.
– Igen.
– És minden jól festett? – kérdezte Saga.
– Igen… és megígértem, hogy aláírom, és
kétségtelenül meg is tettem volna, ha nem látom a
fényképet, és nem kapcsolom Kenyához.
Mind némán meredtek a vasfiúcskára, Stockholm
legkisebb köztéri szobrára. Joona lehajolt és
megpaskolta a szóbor fényes fejét. A fém meleg volt,
hiszen órákon át sütötte a nap.
– Készülnek berakodni a hajóba a göteborgi
kikötőben – mondta Axel halkan.
– Ezt tudtam – mondta Saga. – De kiviteli
engedély nélkül…
– A lőszer nem hagyhatja el Svédországot –
szögezte le Axel.
– De azt várják magától, hogy ma írja alá a kiviteli
engedélyt – mondta Joona. – Tudja valahogy
halogatni? Nagyon fontos a nyomozás szempontjából,
hogy ne adjon nekik választ.
– Nem fognak ölbe tett kézzel várni.
– Mondja, hogy még nem ért egészen a végére! –
javasolta Joona.
– Jó, de nem lesz egyszerű. Az üzlet már így is
csúszásban van miattam, de megpróbálom – mondta
Axel.
– Nemcsak a nyomozásról van szó, hanem a maga
biztonságáról is – magyarázta Joona.
Axel elmosolyodott, és hitetlenkedve azt kérdezte:
– Maga szerint meg fognak fenyegetni?
 Joona visszamosolygott.
– Amíg pozitív válaszra számítanak, addig nincs
semmilyen veszély – felelte. – De ha nemet mond,
akkor egyesek hihetetlen befektetéseket fognak
elveszíteni. Elképzelni sem tudom, mekkora
kenőpénzeket kellett fizetni a megfelelő embereknek
Kenyában, hogy szemet hunyjanak.
– Nem tudom bármeddig halogatni az aláírást,
Pontus Salman egész nap próbált elérni. Ezek az
emberek ismerik az ipart, nem lehet őket becsapni –
mondta Axel, és ebben a pillanatban megszólalt a
telefonja.
Röpke pillantást vetett a kijelzőre, és megdermedt.
– Azt hiszem, ez megint Pontus Salman…
– Vegye fel! – mondta Joona.
– Rendben – mondta Axel, és beleszólt.
– Kerestem már párszor – mondta Salman
vontatott hangon. – Tudja… felrakodtak a
teherhajóra, sajnos pénzbe kerül a kikötőben
vesztegelni, a hajó tulajdonosa már próbálta magát
elérni, úgy tűnik, nem kapták meg a kiviteli
engedélyt.
– Sajnálom – mondta Axel Joonára és Sagára
nézve. – Sajnos nem volt időm végignézni az
utolsó…
– Beszéltem a kormánnyal, ma kellett volna
aláírnia.
Axel tétovázott, a gondolatai különböző irányokba
indultak, legszívesebben csak letette volna a telefont,
de inkább halkan megköszörülte a torkát, elnézést
kért, majd egy hazugsággal állt elő:
– Közbejött egy másik ügy.
 Axel maga is érezte, hogy nem volt túl meggyőző,
a válasz túl sokáig váratott magára. Már majdnem
kimondta az igazságot, miszerint nem kapnak kiviteli
engedélyt, mert fegyvert készülnek csempészni
Dárfúrba.
– Úgy tudtam, legkésőbb ma rendeződik az ügy –
mondta Salman, meg sem próbálva leplezni
ingerültségét.
– Vállaltak egy kockázatot – mondta Axel.
– Ezt hogy érti?
– Kiviteli engedély nélkül nincs export…
– De hiszen… Bocsánat.
– Engedélyt kaptak, hogy előállítsák a lőszereket,
megkapták az előzetes engedélyt, és én is pozitív
jelzéseket adtam, de ennél több nem történt.
– Nagyon sok forog kockán – mondta Salman
belátóbb hangnemben. – Mondhatok valamit a hajó
tulajdonosának? Esetleg meg tudja becsülni, mennyi
időbe fog még telni? A szállítónak tudnia kell,
mennyi ideig kell a kikötőben rostokolnia, az egész
logisztika ezen múlik.
– Még mindig pozitívan állok hozzá a kivitelhez,
de még egyszer utoljára át kell néznem mindent, és
utána megkapják a választ – mondta Axel.
 75
Csali
SAGA BAUER már ötven perce ugrókötelezett a
rendőrségi tornateremben, amikor egy aggódó kolléga
odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy érzi magát.
Saga arca izzadt volt és feszült, de táncoló lába
szemmel láthatóan nem érintette a sebesen forgó
kötelet.
– Túl keményen bánsz magaddal – mondta a
kolléga.
– Nem – felelte Saga, és erősen összeszorított
állkapocscsal ugrált tovább.
Huszonöt perccel később Joona Linna lejött a
tornaterembe, odament Sagához, és leült egy ferde
padra, a súlyzórúd mellé.
– Ezt a szívást – mondta Saga, de nem hagyta abba
az ugrálást. – Lőszert juttatnak Dárfúrba, és mi szart
sem tehetünk.
– Mindenesetre most már tudjuk, mire megy ki a
játék – felelte Joona higgadtan. – Tudjuk, hogy
Kenyán keresztül próbálják meg…
– De mi a fenét csináljunk? – kérdezte Saga
ugrálás közben. – Hozzuk be azt a nyomorult Pontus
Salmant? Beszéljünk az Europollal Raphael Guidiról?
– Még mindig nem tudunk semmit bizonyítani.
– Ez nagy ügy, sokkal nagyobb, mint szeretné az
ember. Még mi sem szeretjük az ekkora dolgokat –
magyarázta Saga, miközben az ugrókötél sivítva
pörgött körülötte, és kopácsolt a földön. Carl
Palmcrona benne volt, Pontus Salman
Svédországból… Raphael Guidi, ő egy óriás… de
kell valaki a kenyai kormányból is, különben nem
működne… és talán valaki a svéd kormányból…
– Mindenkihez nem fogunk eljutni – szögezte le
Joona.
– Talán a legbölcsebb az lenne, ha ejtenénk az
ügyet – mondta Saga.
– Akkor tegyük azt!
Saga nevetett a viccen, majd összeszorított szájjal
ugrált tovább.
– Palmcrona feltehetően évek óta fogadott el
kenőpénzeket – mondta Joona töprengve. – De
amikor megkapta Björn Almskog zsaroló levelét,
megijedt, hogy vége a mókának… úgyhogy felhívott
valakit, talán Raphaelt… De a társalgás során rájött,
hogy lecserélhető… és hogy ő meg a fénykép csak
egy probléma a szemükben. Problémává vált azok
számára, akik befektettek az üzletbe. Megértette,
hogy a cinkosainak nem áll szándékukban elveszteni
a pénzüket, és kockára tenni a létüket az ő kedvéért.
– Ezért végzett magával – mondta Saga, és egyre
gyorsabban ugrált.
– Ő nincs többé… akkor már csak a fénykép és a
zsaroló maradt.
– Így aztán megbíznak egy nemzetközi
problémamegoldót – mondta Saga kifulladva.
Joona bólintott, és Saga emelt térddel kezdett
ugrálni.
 – Ha Viola nem száll fel a hajóra az utolsó
pillanatban, akkor a takarító megöli Björnt és
Penelopet, aztán elsüllyeszti a hajót – mondta.
Saga tovább növelte a tempót, majd hirtelen
megállt.
– Leír… leírtuk volna balesetként – mondta
lihegve. – Ő magához veszi a fényképet, letörli az
összes számítógépet, és nyom nélkül elhagyja az
országot, teljesen láthatatlan marad.
– Bár én úgy ítélem meg, hogy tulajdonképpen
nem tart a lelepleződéstől, csupán gyakorlatias –
mondta Joona. – Könnyebb megoldani a problémát,
ha a rendőrség nem keveredik bele, de ő a problémára
összpontosít… különben nem gyújtaná fel a
lakásokat. Hiszen azzal elég nagy feltűnést kelt, de
alapos akar lenni, az alaposságot helyezi minden fölé.
Saga a combjára támaszkodott a kezével, arcáról
csöpögött a veríték.
– Előbb vagy utóbb nyilván összekapcsoltuk volna
a tüzeket a hajószerencsétlenséggel – mondta Saga, és
kiegyenesítette a hátát.
– De akkor már késő lett volna – felelte Joona. – A
feladata az, hogy tüntessen el minden nyomot és
tanút.
– Csakhogy most nálunk van a fénykép és
Penelope – mondta Saga mosolyogva. – A takarító
nem oldotta meg a problémát.
– Még nem…
Saga lazán beleütött a mennyezetről lelógó
bokszzsákba, majd merengve Joonára nézett.
 – A kiképzésem során láttam egy filmet egy
bankrablásról, amiben ártalmatlanítasz egy férfit egy
vacak pisztollyal.
– Szerencsém volt – felelte Joona.
– Az.
Joona felnevetett, Saga pedig közelebb ment
hozzá, próbált egy kis lábmunkát, megkerülte a férfit,
majd megállt. Nyitott tenyérrel kinyújtotta a karját, és
Joona szemébe nézett. Hívogató mozdulatot tett az
ujjaival. Joona elmosolyodott, megértette az utalást.
Bruce Lee és az integető kéz. Megrázta a fejét.
– Láttam, hogyan mozogsz – mondta Joona.
– Akkor tudod – vetette oda Saga.
– Gyors vagy, és talán be tudod vinni az első ütést,
de aztán…
– Aztán eltűntem – fejezte be a mondatot Saga.
– Jó gondolat, de…
Saga egy cseppet türelmetlenebbül megismételte a
mozdulatot, próbálta maga felé csalogatni a férfit.
– De szerintem – folytatta Joona vidoran –,
szerintem túlságosan keményen fogsz támadni.
– Nem – felelte Saga.
– Próbáld ki, és meglátod – mondta Joona
nyugodtan.
Saga magához intette, de Joona nem törődött vele.
Hátat fordított neki, és elindult az ajtó felé. Saga
Joona után iramodott, és ütött egy Jobb horgot. Joona
csupán elhajtotta a nyakát, hogy az ütés a feje fölött
suhanjon el. Aztán, mintegy az aprócska mozdulat
folytatásaként, megperdült, előhúzta a pisztolyát, és
ezzel egy időben Saga térdhajlatába lépve a földre
terítette a nőt.
 – Egyvalamit mondanom kell – szólalt meg Saga
gyorsan.
– Mármint, hogy igazam volt.
– Ne beszélj be magadnak semmit! – felelte Saga
haragos tekintettel, miközben felállt.
– Ha az ember túl keményen támad…
– Nem támadtam túl keményen – vágott közbe
Saga. – Lefékeztem az ütést, mert eszembe jutott
valami fontos, amit…
– Akkor már értem – nevetett Joona.
– Leszarom, mit gondolsz – tette hozzá Saga. – De
arra jutottam, használhatjuk Penelopet csalinak.
– Miről beszélsz?
– Azon kezdtem gondolkozni, hogy más lakhelyre
költözik, és éppen ütni készültem, amikor támadt egy
ötletem. Lefékeztem az ütést, elvégre nem üthetlek ki,
ha beszélnünk kell.
– Akkor beszélj! – mondta Joona barátságosan.
– Rájöttem, hogy Penelope csali lesz a gyilkos
számára, akár akarjuk, akár nem, vonzani fogja őt.
Joona már nem mosolygott, csak elgondolkozva
bólintott.
– Folytasd!
– Nem tudjuk, hogy a takarító lehallgatja-e a
rádiós kommunikációnkat, hogy mindent hall-e, amit
a rádiós rendszeren mondunk… de valószínű, hiszen
megtalálta Penelopet kint Kymmendön – mondta
Saga.
– Igen.
– Valahogy rátalált, szerintem. És nem fogja
érdekelni a rendőri védelem. Mindent el kell
követnünk, hogy titokban tartsuk Penelope hollétét,
de képtelenség megvédeni őt rádiós kommunikáció
nélkül.
– Meg fogja találni Penelopet – erősítette meg
Joona.
– A következőre gondoltam… Penelope csalétek
lesz, csak az a kérdés, hogy készen állunk-e, amikor
megérkezik a pasas, vagy nem. Természetesen kapjon
teljes védelmet, ahogy terveztük, de ha közben
ráállítjuk a civil ruhásokat, hogy figyeljék a helyet,
akkor talán el tudjuk kapni a bérgyilkost.
– Teljesen logikus… teljesen logikusan
gondolkozol – mondta Joona.
 76
A biztonságos lakás

CARLOS, SAGA ÉS JOONA gyorsan haladtak a

nemzetbiztonságiak irodái felé vezető hosszú
folyosón. Verner Zandén már egy puha kanapén ülve
várta őket, amikor megérkeztek. Nem fecsérelve az
időt a köszönésre, azonnal beszélni kezdett, ahogy a
többiek becsukták maguk mögött az ajtót:
– Kiara Olofsdotter a nemzetközi ügyészségtől
képben van… Ez egy hatalmas ügy az Országos
Bűnüldözés és a Nemzetbiztonsági Rendőrség
számára, de ki a fenét akarunk elkapni?
– Nagyon keveset tudunk – felelte Saga. – Azt sem
tudjuk, hogy egyedül dolgozik-e. Lehetnek profi
bérgyilkosok Belgiumból vagy Brazíliából, vagy
egykori szakemberek a KGB-ből, vagy bárhonnan a
régi keleti blokkból.
– Tulajdonképpen nem nehéz lehallgatni a
rádióvonalunkat – mondta Carlos.
– A takarító természetesen tudja, hogy Penelope
Fernandezt őrizzük, és hogy nem lesz egyszerű
bejutni hozzá – mondta Joona. – De olykor ki kell
nyitni az ajtókat, a testőrök váltják egymást, ennivalót
kell neki szállítani, találkozni fog az anyjával, egy
pszichológussal, Niklas Dent fogja keresni a bűnözői
profil miatt.
Elhallgatott, amikor megszólalt a telefonja, gyors
pillantást vetett a kijelzőre, és elutasította a hívást.
 – Magától értetődik, hogy a legfontosabb Penelope
védelme – mondta Saga. – De miközben védjük,
adódik egy lehetőség, hogy elkapjuk a férfit, aki több
kollégánkkal is végzett.
– Gondolom, senkit nem kell arra emlékeztetnem,
hogy veszélyes személy – mondta Joona. – Egyikünk
sem fog soha nála veszélyesebb emberrel találkozni.

A védett lakhely a Storgata 1. alatt volt, kilátással

a Sibyllegatára és az Östermalmstorgra. Vele
szemben nem voltak lakások, a legközelebbi ház a
túloldalon több mint száz méterre állt.
Saga Bauer tartotta az acélkaput, Daniella
Richards doktornő óvatosan kivezette Penelope
Fernandezt az ólomszürke rendőrségi buszból. Állig
felfegyverzett nemzetbiztonsági rendőrök vették őket
körül.
– Egész Stockholmban nincs ennél biztonságosabb
lakás a földfelszín fölött – mondta Saga.
Penelope nem reagált a megállapításra. Csak ment
Daniella Richards-szal a lifthez. A kapu környékén és
a lépcsőházban mindenhol térfigyelő kamerák
üzemeltek.
– Elhelyeztünk mozgásérzékelőket, egy nagyon
korszerű riasztórendszert és két titkosított közvetlen
vonalat a központba – mondta Saga, miközben felfelé
tartottak a lifttel.
A harmadikon Penelopet átvezették egy zsilip
masszív biztonsági ajtaján, mögötte egyenruhás őr ült.
Az őr újabb biztonsági ajtót nyitott ki, és beeresztette
őket a lakásba.
– A lakás tűzbiztonsági fokozata magas, saját
áramellátása és saját szellőzőrendszere van – mondta
Saga.
– Itt biztonságban van – mondta Daniella
Richards.
Penelope felemelte a fejét, és üres tekintettel
meredt a doktornőre.
– Köszönöm – mondta szinte hangtalanul egy idő
múltán.
– Maradhatok, ha szeretné.
Penelope megrázta a fejét, és Daniella Sagával
együtt kiment a lakásból.
Penelope bereteszelte az ajtót, majd odaállt az
egyik golyóálló ablakhoz, ami az Östermalmtorgra
nézett. Az ablakra olyan biztonsági fóliát
ragasztottak, amitől nem lehetett keresztüllátni az
üvegen. A téren járókelő emberek között feltehetően
akad álruhás rendőr is, gondolta.
Óvatosan mozgott az ablak mögött. Semmi nem
hallatszott kintről.
Egyszer csak csöngettek.
Penelope összerezzent, kalapálni kezdett a szíve.
A monitorhoz lépett, és megnyomta az ajtótelefon
gombját. A rendőrnő a zsilipben a kamerába nézett, és
azt mondta, hogy az édesanyja jött hozzá látogatóba.
– Penny, Penny? – hallotta anyja aggódó hangját
az őr háta mögül.
Penelope elfordította a zárat, hallotta, ahogy a
gépezet kattogva válaszolt, majd kinyitotta a nehéz
acélajtót.
 – Anyu – mondta, és úgy érezte, hogy a hangja
nem képes ellensúlyozni a lakásra telepedő nehéz
csendet.
Beeresztette az anyját, becsukta, majd bezárta az
ajtót, egy darabig csak álldogált ott, összeszorította az
ajkát, és érezte, hogy egész testében remegni kezd.
Megpróbálta megőrizni az önuralmát.
Röpke pillantást vetett anyjára, nem mert a
szemébe nézni. Tudta, hogy az anyja őt fogja okolni,
amiért nem vigyázott a húgára.
Claudia tett pár óvatos lépést az előszobában, majd
várakozásteljesen körülnézett.
– Gondodat viselik, Penny? – kérdezte.
– Most jól vagyok.
– De meg kell védeniük.
– Megvédenek, itt biztonságban vagyok.
– Más nem számít – mondta Claudia szinte
hangtalanul.
Penelope megpróbálta lenyelni a könnyeit. A torka
sajgott a feszültségtől.
– Annyi mindent el kell intéznem – mondta az
anyja, és elfordította az arcát. – Nem… fel sem tudom
fogni, hogy el kell intéznem Viola temetését.
Penelope bólintott. Anyja óvatosan megérintette
Penelope arcát. Penelope önkéntelenül megrázkódott,
és az anyja gyorsan visszahúzta a kezét.
– Azt mondják, hamarosan véget ér ez az egész –
magyarázta Penelope. – A rendőrség kézre fogja
keríteni azt a férfit… aki… megölte Violát és Björnt.
Claudia bólintott, majd a lánya felé fordult. Arcán
nyoma sem volt haragnak, és Penelope legnagyobb
meglepetésére az anyja elmosolyodott.
 – Hála az égnek, hogy élsz – mondta Claudia. –
Hála az égnek, hogy itt vagy velem, semmi másnak
nincs jelentősége, semminek.
– Anyu.
– Kislányom.
Claudia újra kinyújtotta a kezét, és ezúttal
Penelope sem húzódott el.
 77
A megfigyelők
JENNY GÖRANSSON szakaszparancsnok a
Nybrogata 4/A harmadik emeletén, az egyik lakás
ablakfülkéjében ült és várt. Teltek az órák, de senki
nem jelentett semmit. Teljes volt a nyugalom.
Lenézett a térre, fel a tetőre Penelope lakása felett, a
távolba a Sibyllegata 27. teteje felé, ahol néhány
galamb szárnyat bontott és elrepült.
Az Sonny Jansson helye. Biztos megmozdult, és
elriasztotta a madarakat.
Jenny kapcsolatba lépett vele, és Sonny
megerősítette, hogy helyzetet változtatott, mert be
akart látni egy lakásba.
– Azt hittem, verekedést látok, de csak Wii-znek,
és a tévé előtt kalimpálnak.
– Menj vissza a helyedre! – mondta Jenny
szárazon.
Jenny felemelte a távcsövét, és újra megvizsgálta a
sötét területet a bódék és a szilfák között, amit
kockázatos helynek ítélt.
Blomberg, aki barna melegítőben kocogott felfelé
a Sibyllegatán, bejelentkezett nála.
– Mozgást látok a templomkertben – mondta
feszülten.
– Mit látsz?
– Valaki halad a fák alatt, úgy tíz méterre a
Storgata felőli kerítéstől.
 – Ellenőrizd, Blomberg, de légy óvatos – mondta
Jenny.
Sonny elfutott a Hadtörténeti múzeum oldalában
található lovarda mellett, majd bement a
templomkertbe. A kert zöldellt a meleg nyári
éjszakában. Sonny nesztelenül lépdelt a murvás út
melletti füvön, arra gondolt, hogy úgy tesz majd,
mintha nyújtana, majd ment tovább előre. A levelek
halkan zörögtek. A világos égboltot eltakarták a
fenyők, és a sírkövek között sötét volt. Sonny
megpillantott egy arcot a talaj közelében. Huszonéves
nő. A haja tüskére nyírva és vörösre festve, khaki
zöld hátizsákja a feje mellett hevert. Boldogan
mosolygott, miközben egy másik nő nevetve felhúzta
a pólóját, és csókolgatni kezdte a mellét.
Blomberg óvatosan hátrahúzódott, majd jelentett
Jenny Göranssonnak:
– Téves riasztás, szerelmespár.
Sonny Blomberg érezte, hogy egyre hűvösebb a
levegő. Három órája már, hogy elkezdték a
megfigyelést. Tett egy kört odakint. Egy nyúzott arcú,
középkorú nőn kívül mással nem találkozott. A nő
erősen ittasnak tűnt, tántorogva két pudlit tartott
pórázon. A kutyák buzgón szimatoltak, szerettek
volna továbbmenni, de a nő minden egyes
próbálkozásnál dühösen visszarángatta őket.
A templomkert mellett egy légiutaskísérő-ruhába
öltözött nő haladt el, tengerészkék táskájának kerekei
zörögtek az aszfalton. Közönyösen nézett
Blombergre, aki úgy tett, mintha észre sem venné, bár
hét éve dolgoztak már együtt.
 Maria Ristonen továbbment a kézipoggyászával a
metró bejáratához, hogy ellenőrizze a kapun belül
rejtőző személyt. Menet közben hallotta, ahogy
kopogó lépteinek zaját visszaverik a falak. A
kézipoggyász nekiütődött a szegélykőnek, és oldalra
billent. Maria kénytelen volt megállni, de közben
lehetősége nyílt arra, hogy megvizsgálja az illetőt. Jól
öltözött férfi, de az arckifejezése valahogy különös
volt. Mintha keresett volna valamit, idegesen nézett
Mariára. Maria Ristonen szíve vadul kalapált.
Megfordult, meghallotta Jenny Göransson
szakaszparancsnok hangját a fülhallgatójában.
– Blomberg is látja, útban van – mondta Jenny. –
Várd be Blomberget, Maria! Várd be Blomberget!
Maria megigazította a táskát, kénytelen volt
továbbmenni. Próbált lassabban haladni, és közben
egyre közeledett az ideges tekintetű férfihoz.
Kénytelen lesz elmenni mellette, és neki hátat
fordítva lépdelni tovább. Maria közeledtére a férfi
beljebb húzódott a kapualjba. Az egyik kezét a
ruháján belül tartotta. Maria Ristonen érezte, hogy
ereit elönti az adrenalin, amikor a férfi hirtelen pár
lépést tett felé, és elővett egy tárgyat, amit addig a
kabátja alatt rejtegetett. Maria a férfi válla fölött látta,
hogy Blomberg felemeli a fegyverét, és lőni készül,
de Jenny leállította, a fülhallgatóba kiabálta, hogy
téves riasztás, a férfinál nincs fegyver, csak egy
sörösdoboz van a kezében.
– Pina – sziszegte a férfi, és sört spriccelt Maria
felé.
– Atyaég – sóhajtott Jenny a fülhallgatóba. – Csak
menj tovább a metróhoz, Maria.
 Az éjszaka eseménymentesen telt, az utolsó
szórakozóhelyek is bezártak, már csak a magányos
kutyatulajdonosok és guberálók voltak az utcán, majd
megjelentek az újságkihordók, újabb kutyások és
kocogok. Jenny Göransson már nagyon várta a
nyolcas váltást. Elnézett a Hedvig Eleonora templom
felé, majd Penelope Fernandez sötét ablakaira,
lepillantott a Storgatára, majd távolabb a házra a
paplakkal, ahol Ingmar Bergman rendező felnőtt.
Bekapott egy nikotinos rágót, vizsgálta a teret, a parki
padokat, a fákat meg a terpeszben ülő nő és a vállán
húst cipelő férfi szobrát.
Jenny Göransson egyszer csak mozgást észlelt a
vásárcsarnokba vezető magas acélkapus boltív felől.
Sötét volt, de az üveg gyér csillanását gyors
mozdulatok zavarták meg. Jenny Göransson hívta
Carl Schwirtet. Carl két, üres italos dobozokkal teli
szemeteszsákkal ült egy padon a fák között az egykori
Népszínház bejárata helyén.
– Nem, szart sem látok – válaszolta.
– Maradj ott!
Talán, gondolta Jenny, szólhatna Blombergnek,
hogy hagyja el a posztját a templomnál, kocogjon el a
Humle park felé, és nézzen rá a dologra.
Jenny megint a kapura nézett, mintha valaki térdelt
volna a sötétben a fekete rácsnál. Egy illegális taxi
eltévedt, és megfordult a Nyborggatán. Jenny gyorsan
felkapta a kukkert, és várt, hogy az autó fényszórója
végigpásztázza a vásárcsarnok vörös téglafalát. A
fény áthaladt a kapun, de Jenny most semmit nem
látott. A kocsi megállt, és rükvercbe kapcsolt.
 – Féleszű – motyogta Jenny, amikor a taxis egyik
kerékkel felhajtott a járdára.
A kocsi fénye ekkor hirtelen egy kirakatra vetült,
ahonnan visszaverődve megvilágította a kaput.
Valaki volt a magas rács mögött.
Egy másodperc, és Jenny feldolgozta a
villanásszerű képet. Egy férfi célzórendszert állított
be egy fegyveren.
Gyorsan letette a távcsövet, és rádión felhívta az
Országos Kommunikációs Központot.
– Éles helyzet, fegyvert látok – mondta szinte
üvöltve. – Katonai távcsöves fegyver, egy férfi a
vásárcsarnok kapujában… Ismétlem: mesterlövész a
talaj szintjén, a tömb sarkán, a Nybrogata és a
Humlegårdsgata kereszteződésében!
A férfi a rácsos kapu mögött volt. Egy ideig
figyelte az üres teret, várt, hogy egy guberáló
elmenjen a padról, de amikor rájött, hogy ott
szándékozik éjszakázni, nem foglalkozott tovább
vele. A sötétség leple alatt kihajtotta egy Modular
Sniper Rifle tusát és a visszarúgást tompító
válltámaszát. Homokszínű, félautomata puska, a
hatótávolsága két kilométer, és precíziós lőszert lő. A
férfi higgadtan felszerelt egy titánium lángrejtőt a
csőtorkolat elé, betolta a tölténytárat, és lehajtotta az
elülső állványt.
Közvetlenül zárás előtt bement a vásárcsarnokba,
elbújt egy raktárban, megvárta a takarítást és a
biztonsági szolgálat őrjáratát. Amint a helyiségben
kialudtak a fények, és minden elnémult, kiment a
vásárcsarnokba.
 Belülről kiiktatta a sarki nagy bejárat riasztóját,
majd kiment a külső, boltíves bejárathoz, amit az utca
felől erős rácskapu védett.
A rács mögött a mély boltív olyan volt, mint egy
kis szoba, egy lövészbunker. Minden irányból védve
volt, de ő szabadon kilátott előre. Ha nem mozdult,
senki nem láthatta meg. Ha valaki a kapuhoz
közelített, neki csak el kellett fordulnia, be a sötétbe.
A puskát a házra irányította, ahol Penelope
Fernandez lakott, és az elektrooptikai
célzórendszerrel átvizsgálta a szobákat. Lassan,
módszeresen dolgozott. Épp eleget várt, közeledett a
reggel, és hamarosan kénytelen lesz elhagyni a helyét,
és kivárni a következő éjszakát. Mert tudta, hogy
Penelope egyszer majd kinéz a térre, abban a hitben,
hogy a laminált üveg megvédi őt.
Állított a célzórendszeren, egy autó fénye
megvilágította, egy kicsit elfordult, majd visszament,
és továbbra is szemmel tartotta a lakást a Storgata 1-
ben. Szinte azonnal hőkisugárzást fedezett fel az
egyik sötét ablak mögött. A kép gyenge és szemcsés
volt a távolság és a páncélüveg miatt. Jobbra
számított. Megpróbálta rögzíteni a hőkép homályos
peremét, hogy találjon rajta egy középpontot.
Halvány rózsaszín árnyék moccant a pettyes lilában,
szétterült, majd ismét koncentrálódott.
Vele szemben, a téren történt valami: két civil
ruhás rendőr szaladt felé, kihúzott pisztolyukat a
testük mellé rejtve.
 78
A vásárcsarnok

PENELOPE KORÁN ÉBREDT, és nem tudott

visszaaludni, egy darabig még ágyban maradt, de
aztán felkelt, és feltett egy kis teavizet. A rendőrökre
gondolt, és arra, hogy csak néhány napig tudják ilyen
nagy erőkkel megfigyelni a környéket. Utána már
gazdaságilag nem védhető az akció. Ha a tettes nem
ölt volna rendőröket, akkor itt sem lennének, nem
találtak volna rá erőforrást.
Levette a forró vizet a tűzhelyről, beletöltötte a
teáskannába, és beledobott két tasak citromos teát.
Csészét keresett. Bevitte a kannát és a csészét a sötét
nappaliba, letette az ablakfülkébe, meggyújtotta az
ablakban lógó zöld üvegburás lámpát, és lenézett a
kihalt térre.
Hirtelen meglátott két embert, éppen átszaladtak a
téren, aztán megbotlottak és elestek, majd ott
maradtak a földön fekve, és nem mozdultak. Különös
látvány volt. Gyorsan lekapcsolta a lámpát, ami
lengeni kezdett, és az üvegtáblának ütődött. Megint
kinézett, és oldalra húzódott. Rohamrendőrök
csoportja futott a Nybrogatán, valami villant egy
kapualjban a vásárcsarnok mellett, és ebben a
pillanatban olyan hang ütötte meg a fülét, mintha
vizes rongyot vágtak volna az ablakához. Egy golyó
hatolt át egyenesen a laminált üvegen, és a háta
mögött a falba fúródott. Penelope a földre vetődött, és
arrébb kúszott. Az ablakban lógó lámpa
üvegszilánkjai a földön hevertek, Penelope észre sem
vette, hogy megvágta a tenyerét.
Stewe Billgren nemrégiben kérte áthelyezését egy
nyugalmas munkakörből az Országos Bűnüldözés
különleges bevetéseiért felelős osztályának operatív
egységébe. Most az anyósülésen ült közvetlen főnöke,
Mira Carlsson mellett az úgynevezett Alfa autóban,
ami civil jármű volt. Lassan gurultak felfelé a
Humlegårdsgatán. Stewe Billgren még soha nem volt
éles bevetésen, de sokszor elképzelte, milyen lehet, és
hogyan kezelhető egy ilyen helyzet. Kezdte egyre
inkább aggasztani a gondolat, különösen azok után,
hogy a múlt héten az élettársa a fürdőszobából kifelé
jövet mosolyogva meglóbált az orra előtt egy pozitív
terhességi tesztet.
Stewe Billgren tagjai fáradtak voltak a tegnapi
focimeccs óta. A közelgő izomláz előjele már
ránehezedett a combizmaira és a vádlijára.
Néhány tompa dörrenés hallatszott odakintről, és
Mira csodálkozva nézett ki a szélvédőn.
– Mi a fene volt… – kérdezte magától.
– Két kollégát lelőttek az Östermalmstorgon. Az 5-
ös egység menjen be a Humlegårdsgata felől –
üvöltötte egy hang a rádióból. Mira elhallgatott.
– Elkapjuk – mondta a Nemzetbiztonsági
Rendőrség operatív koordinátora határozottan. – A
vásárcsarnoknak csak négy rohadt bejárata van, és…
– Biztosak vagytok ebben? – vágott közbe Jenny
Göransson.
– Egy kapu a Nybrogatán, egy a sarokban és kettő
a Humlegårdsgatán.
 – Mozgósítani, még több ember kell – kiáltott
Brolin valakinek.
– Próbálunk szerezni egy térképet a
vásárcsarnokról.
– Az 1-es és 2-es egység menjen az elülső ajtóhoz
– kiáltotta valaki más. – A 2-es bemegy, az 1-es
biztosítja az ajtót.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
– A 3-as egység az oldalsó bejáratokhoz megy, és
fedezi a 4-es egységet – mondta Jenny
összpontosítva. – Az 5-ös egység már megkapta a
parancsot, hogy menjenek be a csarnokba,
használhatjuk a civilek Alfa kocsiját, ott vannak a
közelben.
Ragnar Brolin parancsnok az operatív irányító
központban felvette a kapcsolatot az Alfa autóval.
Stewe Billgren nyugtalanul nézett Mira Carlssonra, és
fogadta a hívást. Brolin nagyon idegesen azt mondta
nekik, hogy menjenek a Majorsgatára, és várják a
további parancsot. Gyorsan elmagyarázta, hogy a
bevetés területét kiszélesítették, és valószínűleg az 5-
ös egységet kell majd fedezniük.
A parancsnok többször elismételte, hogy éles a
helyzet, és a gyanúsított a vásárcsarnokban
tartózkodik.
– Francba – suttogta Stewe. – Nem kéne itt
lennem, de nagy marha vagyok…
– Csak nyugi – mondta Mira.
– De a csajom terhes, múlt héten tudtam meg, apa
leszek.
– Gratula.
 Stewe idegesen lélegzett, a hüvelykujja körmét
rágta, és maga elé meredt. Mira a szélvédőn át látta a
távolban, ahogy három rohamrendőr az
Östermalmstorg felől leszalad a Humlegårdsgatán.
A vásárcsarnok első oldalbejáratánál megálltak, és
feltörték a kaput. Ketten kibiztosították a célzó
lézeres gépkarabélyukat, és bementek. A harmadik a
másik oldalbejárathoz futott, és felfeszítette a rácsos
kaput.
Stewe Billgren abbahagyta a körömrágást, és
elsápadt, amikor Brolin parancsnok megint az
autójukat hívta:
– Civil Alfa autó, jelentkezz!
– Válaszolj! – mondta Mira Stewe-nek.
– Alfa, Alfa autó – kiabálta türelmetlenül a
parancsnok.
– Mi lesz már!
– Itt Alfa – válaszolta Stewe vonakodva.
– Nincs időnk mozgósítani – mondta csaknem
üvöltve Brolin. – Azonnal behatolunk, az 5-ös
egységet kell fedezniük. Ismétlem, behatolunk,
maguk fedezik az 5-ös egységet. Vették?
– Igen – felelte Stewe, és érezte, ahogy a szíve
dörömbölni kezdett.
– Ellenőrizd a fegyveredet! – mondta Mira
feszülten.
Stewe akár egy lassú álomban, elővette a szolgálati
pisztolyát, kicsúsztatta a tölténytárat, ellenőrizte a
lőszert.
– Miért…
– Indulj befelé! – mondta Mira idegesen.
Stewe a fejét rázva dünnyögött.
 – Úgy öli a rendőröket, mint a legyeket…
– Most – szólt rá Mira keményen.
– Apa leszek, és… talán jobb…
– Én bemegyek – vágott közbe Mira. – Állj a kocsi
mögé, figyeld a kaput, maradj állandó kapcsolatban a
központtal, és készülj fel egy kitörésre!
Mira Carlsson kibiztosította a Glockját, és ügyet
sem vetve a kollégájára kiszállt az autóból. Odafutott
a legközelebbi bejárathoz, a feltört rácsos kapuhoz,
gyorsan benézett, majd visszahúzta a fejét. Kollégája
az 5-ös egységből a legfelső lépcsőfokon várt rá. Mira
mély levegőt vett, érezte, ahogy a félelem átnyargal a
testén, majd belépett a szűk kapun. Sötét volt, és orrát
megcsapta a vásárcsarnok alatti raktártérből áradó
szemétszag. A kollégája tekintete találkozott az
övével, és intett neki, hogy menjen utána, és
biztosítsa a jobb oldali tűzvonalat. Várt néhány
másodpercet, majd kézzel visszaszámolt: három,
kettő, egy. Az arca komor és fegyelmezett volt,
amikor a vásárcsarnok felé fordulva átrohant az ajtón,
és a szemközti pult fedezékébe vonult. Mira bement,
és jobb kéz felé átvizsgálta az átjárót, nem lát-e
mozgást. Kollégája a pulthoz lapult, amin autógumi
méretű sajtok sorakoztak. A férfi szaporán lélegzett,
és rádión beszélt a központtal. A lába előtt vörös petty
táncolt a földön, amit a célzó lézere vetített oda. Mira
a jobb kéz felőli pulthoz ment, és meresztette a
szemét. A húsz méter magas mennyezet üvegtábláin
át szürkés fény árasztotta el a csarnokot. Mira megint
felemelte a Glockját, és csillogó, rozsdamentes
acélfelületeket látott a célzótüske felett. Szárított
ökörfül hatalmas tömbje sötétlett egy vitrinben.
Valami remegve mozdult az üvegtáblákon látszó
tükröződések között. A halál angyala, gondolta, és
ebben a pillanatban a vásárcsarnok sötét falai
felvillantak egy hangtompítós automata fegyver
torkolattüzében.
Stewe Billgren görnyedve állt a páncélozott ajtajú
és ablakú civil rendőrautó mögött. Előhúzta a Sig
Sauerét, a motorháztetőn pihentette, miközben
tekintetét a vásárcsarnok két oldalbejárata között
járatta. Több irányból hallatszott a sziréna hangja.
Felszerelt rendőrök gyülekeztek a téren, a főbejárat
előtt. Hirtelen lövések zaja szűrődött ki a falakon.
Stewe összerezzent, és imádkozni kezdett, hogy ne
essen baja, és arra gondolt, hogy legjobb lenne
lelépni, nem akar már rendőr lenni.
 79
Az események közepén

JOONA LINNA FELÉBREDT wallingatai

lakásán. Kinyitotta a szemét, és kinézett a világos,
kora nyári égre. Soha nem húzta be a függönyt,
szerette a természetes fényt.
Kora reggel volt.
Amikor megfordult az ágyában, hogy
visszaaludjon, megszólalt a telefon.
Már mielőtt felült volna, hogy felvegye, tudta,
miért hívják. Fogta a készüléket, meghallgatta a
bevetés alakulásáról szóló feldúlt beszámolót,
miközben kinyitotta a páncélszekrényt, és kivette a
pisztolyát, egy ezüstösen csillogó Smith & Wessont.
A gyanúsított az östermalmi vásárcsarnokban van, és
a rendőrség az imént ostromolta meg az épületet
bárminemű terv vagy stratégia nélkül.
Csupán hat perc telt el azóta, hogy kiadták a
riasztást, és a tettes eltűnt a vásárcsarnokban. Az
operatív vezetés megpróbálta megszervezni a
bevetést, lezárni a kiterjesztett területet, és
mozgósítani az egységeket, miközben továbbra is
biztosítani akarták Penelope Fernandez védelmét.
Újabb rohamegység hatolt be a nybrogatai
bejáraton. Az ajtón bejutva azonnal balra
kanyarodtak, el a csokoládébolt előtt, be a
haléttermek asztalai, az égnek meredő széklábak, a
hűtőpultokban tárolt languszták és a tört jégen heverő
rombuszhalak közé. A rendőrök szapora léptei
hallatszottak a padlón, amint görnyedve rohantak
előre, szétoszlottak, és oszlopok fedezékeibe
vonultak. Miközben további parancsokra vártak,
hallották, ahogy kicsit odébb valaki nyöszörög a
sötétben, egy kollégájuk súlyos sérüléssel feküdt a
saját vérében a hentes pult mögött.
A nyári égbolt lassan kezdett előtűnni a mennyezet
maszatos üvegtáblái fölött. Mira szíve nagyon
gyorsan vert. Újabb két hangos lövés dördült, melyet
négy gyors pisztolylövés követett, majd megint két
nagy durranás. Az egyik rendőr elcsitult, a másik
megsebesült, azt üvöltötte, hogy hasba lőtték, és
segítségre szorul.
– Senki nem hall engem? – nyüszítette.
Mira figyelte a tükröződést az üvegen, az alakot,
aki egy felakasztott fácánokat és füstölt
rénszarvashúst tartó állvány mögött suhant. Jelezte a
kollégájának, hogy van valaki rézsút előttük. Az hívta
az irányító központot, és halkan megkérdezte, hogy
tudnak-e rendőrről a középső folyosón. Mira letörölte
az izzadságot a kezéről, ismét megfogta a pisztolyát,
és tekintetével követte a különös mozgást. Óvatosan
közelített, legörnyedt, az oldalával egy zöldséges
pulthoz lapult. A Glock megremegett a kezében,
leeresztette, mély lélegzetet vett, és közelebb
húzódott a pult pereméhez. Kollégája intett neki a
kezével. Összehangolt támadást indítottak három
másik kollégával, akik a Nybrogata felől jöttek be. A
rendőr a vadhúsos pult mentén közeledett a
gyanúsított felé. Hirtelen lövést adtak le egy
gyorstüzelő fegyverből az étterem irányába. Mira
hallotta a nedves, cuppanó hangot, amikor a golyó
átfúródott egy idősebb kolléga védőmellényén, át a
bórkarbid rétegeken, és be a lágy testszövetekbe. A
gyorstüzelő fegyver töltényhüvelye nagyon közel
csörrent a kövezeten.
A takarító látta, ahogy az első lövése behatol a
rendőr mellkasába, és a lapockák között távozik. A
férfi már akkor halott volt, amikor a térde
megroggyant. A gyilkos oda sem nézett, amikor a
rendőr oldalazva eldőlt, és esés közben felborított egy
asztalt. Egy kis só- és borstartó állvány a földre
hullott, és begurult egy szék alá.
A takarító nem állt meg, gyorsan haladt befelé, és
rutinosan ellenőrizte a különböző tűzvonalakat.
Tudta, hogy egy másik rendőr rejtőzik egy téglafal
mögött, a halas pult mellett. Egy harmadik abban az
átjáróban közeledik, amelyikben a nyúl- és
szarvashús volt, világított a célzófénye. A takarító
megfordult, és leadott két gyors lövést, miközben
haladt tovább a halétterem konyhája felé.
Mira két újabb lövést hallott, és látta, ahogy a
fiatal kolléga teste megrándul, és vér bugyog a hátán
a lyukból, ahol a golyó kirepült. Gépkarabélya a
földre pottyant. A férfi hátrahanyatlott, elvágódott, a
sisakja leoldódott a fejéről, és elgurult. A célzófény
egyenesen Mirára világított. Mira elhúzódott, és a
földre kuporodott a gyümölcsös pult mellett. A
vásárcsarnokot egyszer csak huszonnégy rendőr
rohanta meg, minden bejáraton át hat. Mira
megpróbált jelenteni, de senkivel nem tudott
kapcsolatba lépni. A következő másodpercben
meglátta az elkövetőt mindössze tíz méter
távolságban. A férfi bámulatosan gyors volt, lezseren,
de céltudatosan mozgott. Éppen befelé tartott a
halétterem konyhájába, amikor Mira felemelte a
Glockját, célzott, és leadott rá három lövést.
A takarító bal felkarját találat érte, pont amikor a
lengőajtón át belépett a sötét konyhába. Ment tovább
a tisztára pucolt sütőlap mellett, lesodort pár
rozsdamentes edényt, és egyenesen egy keskeny
acélajtóhoz ért. Érezte, hogy meleg vér csorog a
kézfején. A pisztolygolyó megsebezte. Üreges hegyű
lőszerrel lőtték meg, és tudta, hogy csúnyán
megroncsolta a karja hátulját, de az artéria megúszta.
Meg sem állt megvizsgálni a sérülést, csak kinyitotta
egy árulift ajtaját, átvágott rajta, kinyitott egy másik
liftajtót is, kijutott egy szűk átjáróra, és berúgta a
szürke bádogajtót. Kilépett a reggeli fénybe egy
aszfaltozott belső udvarra, ahol nyolc autó parkolt. A
vásárcsarnok széles és magas fala úgy festett, mint
egy színfal hátulról. Sárga és teljesen sima volt. A
férfi visszahajtotta a puska tusát, odaszaladt egy
régebbi, piros Volvóhoz, amiről biztosan tudta, hogy
nincs benne indításgátló, berúgta az egyik oldalsó
ablakot, benyúlt, és kinyitotta az első ajtót.
Gépfegyvertűz hallatszott a vásárcsarnokból. Beült,
letörte a burkolatot a zárcilinderről, levágta a
kormányzárat, kitépte a gyújtáskapcsoló hátsó részét,
és a kése pengéjével elindította az autót.
 80
Lökéshullám
STEWE BILLGREN az imént látott tizenkét állig
felfegyverzett rendőrt beszaladni a vásárcsarnok két
ajtaján. Amióta – kevesebb mint tíz perce – Mira
eltűnt a kollégával az 5-ös egységből, Stewe a
pisztolyát a legközelebbi ajtóra szegezte. Most már
megérkezett az erősítés. Megkönnyebbülten
felegyenesedett, és beült a vezetőülésre. Kék fény
villogott a falakon végig a Sturegatán. Stewe ránézett
a rendőrségi rádióra, a hagyományos S70M rádió
fölött lévő modern egység sápadt fényére. Egyszer
csak váratlan mozgást észlelt a visszapillantó
tükörben. Egy piros Volvo eleje jelent meg a
vásárcsarnok melletti ház kapujában. Lassan gördült
ki a járdán át az útra, majd jobbra fordult a
Humlegårdsgatán. Az autó hátulról közeledett feléje,
elhaladt mellette, majd közvetlenül előtte befordult a
Majorsgatára. A világos ég tükröződött az üvegeken,
ezért nem látta a sofőrt. Megint elnézett a tér felé, és
látta, hogy a parancsnok a rádióba beszél. Stewe arra
gondolt, hogy odamehetne hozzá Mira felől
érdeklődni, de ekkor néhány megfigyelés összeállt a
fejében. Teljesen váratlanul. A férfi a piros Volvóban
elengedte a kormányt, hogy sebességet váltson. Nem
használta a bal karját. A fekete dzseki csillogott.
Nedvesen, állapította meg Stewe, és a szíve
hevesebben kezdett verni. A kabát bal ujja nedves
volt, és a hátsó ablakban nem tükröződött az ég. A
világos éjszakai égbolt, amitől nem látta a sofőr arcát,
nem tükröződött, mert nem is volt ott ablak. A hátsó
ülésen szilánkok csillámlottak. Az ablakot betörték,
és a sofőr karja véres volt. Stewe Billgren gyorsan és
helyesen reagált.
Amint a Volvo elindult felfelé a Majorsgatán, ő
azonnal hívta a bevetés parancsnokát. Amikor nem
kapott választ, a gyanús jármű nyomába eredt. Nem
hozott kézzelfogható döntést, csak tette a dolgát, és
már nem gondolt a saját biztonságára. Elindította a
civil rendőrautót, és a gázra lépett. Ahogy befordult a
Majorsgatára, a piros Volvo is gázt adott. A sofőr
rájött, hogy lelepleződött. A gumik visítva pörögtek,
majd megtapadtak. Mindkét autó felgyorsulva haladt
a szűk utcán, el a neogótikus Szentháromság-
templom előtt, egy T kereszteződés felé. Stewe
négyesbe kapcsolt, közeledett a Volvo farához, és
arra gondolt, mellé kell kerülnie, hogy megállásra
kényszeríthesse a sofőrt. A szemközti világos
homlokzat szédítő sebességgel közeledett. A Volvo
jobbra kanyarodott a Linnégatára, de olyan élesen,
hogy a kocsi felsodródott a járdára, be egy piros
napellenző alá. Az autó óriási erővel tört össze
néhány kávézóasztalt egy teraszon. Faszilánkok és
fémdarabok repkedtek szerteszét. A bal oldali
sárhányó lazán fityegett, szikrázva súrlódott az
aszfalton. Stewe csak ment utána, gázt adott a szűk
utcában, elért a kereszteződéshez, fékezett és
kanyarodott, kicsúszott, és nyert néhány másodpercet
a kanyarban. Megint felkapcsolt, és hátulról
közeledett a piros Volvóhoz. Mindkét autó igen
gyorsan száguldott lefelé a Linnégatán. A sárhányó
levált a Volvóról, és Stewe szélvédőjén csattant.
Stewe veszített a lendületből, de újra felnyomta a
sebességet. Egy taxi egy keresztutcában hosszan
dudált rájuk. Mindketten kihajtottak a szembejövő
sávba, és megelőztek két lassabb személyautót. Stewe
még megpillantotta a rosszul elhelyezett
útbarikádokat az Östermalmstorg körül. A
kíváncsiskodók már gyülekeztek. Az utca
kiszélesedett a Történeti Múzeumnál, és Stewe
megint megpróbálta rádión elérni az irányító
központot.
– Alfa autó, civil ruhás egység – üvöltötte.
– Hallom – felelte egy hang.
– Követem őt egy autóban a Linnégatán a
Djurgården felé – kiabálta Stewe a rádióba. – Piros
Volvóban ül, ami…
Stewe kocsija nekiütközött egy homokkupac előtti
fakorlátnak, mire ő az anyósülés elé ejtette, és szem
elől vesztette a rádiós egységet. A jobb első kerék
elemelkedett a talajtól, Stewe balra fordult, elhaladt a
kátyú mellett, ahol feltöredezett az aszfalt, lenyomta a
kuplungot, és a másik irányba tekert, hogy a csúszás
ellen dolgozzon, átsiklott a szembejövő sávba,
visszanyerte uralmát a jármű felett, és gázt adott.
A Volvo nyomában haladt a Linnégatát keresztező
Narvaväg felé, amelyen zöldellő fasor választja el a
kétirányú forgalmat. Egy reggeli busz vészfékezésre
kényszerült a Volvo miatt. Kicsúszott a
kereszteződésbe, a fara előrelendült, és eltalált egy
villanyoszlopot. Egy másik sofőr elrántotta a
kormányt, nehogy belemenjen a buszba, és egyenesen
áthajtott a megálló esőbeállóján. Az üvegfalak
szilánkjai beterítették a gyepet és a járdát. Egy nő
félreugrott és elesett. A buszsofőr fékezni próbált, a
kerék dübörögve ugratott fel a járdaszigetre, a busz
teteje leszakított egy nagy, lombos faágat.
Stewe követte a Volvót a Berwaldhallen irányába,
mellé húzódott, és látta, hogy a sofőr pisztolyt szegez
rá. Stewe rálépett a fékre, és abban a pillanatban a
golyó áttörte az oldalsó ablakot, és tíz centivel az arca
előtt süvített el. Az egész utastér megtelt kavargó,
pattogó szilánkokkal. A Volvo nekiment egy leláncolt
biciklinek, amin egy tábla a Linda kávézót
reklámozta. Csattanás hallatszott, majd a bicikli
csörömpölve végigpattogott a motorháztetőn és a
kocsi tetején. Stewe kocsija előtt ért földet. Zörgött a
kerék alatt, erősen próbára tette a rugózást.
Nagyon nagy sebességgel hajtottak bele az éles
kanyarba jobbra a Strandväg felé, át a fák közötti
járdaszigeten. A kanyarból kifelé Stewe gázt adott. A
kerék kipörgött az aszfalton. Hajtottak tovább a kora
reggeli csúcsforgalomban, számos fékcsikorgás és
egy tompa csattanás hallatszott, a Berwaldhallen
koncertterem mellett rögtön balra fordultak, át a füves
járdaszigeten, és rá a Dag Hammarskjöld útra.
Stewe elővette a pisztolyát, és letette az
anyósülésre a szilánkok közé. Úgy gondolta, majd a
Djurgårdsbrunnsvägen utoléri a Volvót, balról
közelíti meg, és megpróbálja átlósan hátulról
ártalmatlanná tenni a sofőrt. Óránként csaknem 130
kilométeres sebességgel haladtak el az Amerikai
Nagykövetség magas, szürke színű kerítése előtt. A
Volvo rögtön a Norvég Nagykövetség után füstölgő
kerekekkel hirtelen balra kanyarodott, és az úttestet
elhagyva áthajtott a járdán, be a fák közötti
gyalogúira. Stewe egy kicsit késve reagált, szélesebb
ívet kellett megtennie, be egy busz elé, fel a járdára,
át a gyepen és néhány alacsony bokron. A kerék
csattant a szegélyköveken, amikor megkerülte az
Olasz Kultúrintézetet. Átvágott a járdán, lecsúszott
balra a Gårdesgatára, és azonnal megpillantotta a
Volvót.
Egy helyben állt az úton, körülbelül száz méterrel
távolabb, a Skarpögata kereszteződésében.
Stewe mintha látta volna a sofőrt a hátsó ablakon
át. Felvette a pisztolyát az ülésről, kibiztosította, és
óvatosan közelebb hajtott. Néhány rendőrautó villogó
kékfénye látszott a Valhallavägen, a Tévészékháznál.
A fekete ruhás férfi kiszállt a Volvóból, és futásnak
eredt a Német és a Japán Nagykövetség melletti úton.
Stewe gázt adott, de ebben a pillanatban a Volvo
felrobbant, elnyelte a tűz és a füst. Stewe érezte a
lökéshullámot az arcán, és a durranástól megszűnt a
hallása. A világ furcsán elnémult, amikor felhajtott a
járdára a gomolygó fekete füstbe, át az égő
autóalkatrészeken. Sehol nem látta a tettest. Itt nem
lehetett csak úgy eltűnni. Gázt adott, elhajtott a magas
kerítések között, és amikor elérte az utca végét,
megállt, kiszállt az autóból, és fegyverrel a kezében
visszafutott.
A sofőr eltűnt. A világ még mindig néma volt
Stewe körül, de furcsán susogott, mintha erősen fújt
volna a szél. Stewe belátta az utcát, ahol a követségek
álltak világosszürke kerítések mögött. A férfi nem
juthatott messzire ilyen rövid idő alatt. Biztos bejutott
valamelyik követség területére, vagy kóddal egy
kapun, vagy át a magas kerítés felett.
Emberek jöttek ki megnézni, mi robbant. Stewe
körbepislantott, tett pár lépést, megfordult, megint
körülnézett. Hirtelen megpillantotta a tettest a Német
Nagykövetség területén, a főépület közelében.
Mozgása fesztelen volt, csak kinyitotta a főbejáratot,
és bement.
Stewe Billgren leeresztette a pisztolyát,
megpróbált lecsillapodni, lassabban lélegezni.
Csengett a füle. Tudta, hogy a külföldi képviseletek
exterritorialitást élveznek, és ennek a jognak
köszönhetően ő engedély nélkül nem követheti az
elkövetőt. Meg kellett állnia, semmit nem tehetett, a
svéd rendőrség hatásköre a követségi terület
kapujánál véget ért.
 81
A Német Nagykövetség

EGYENRUHÁS RENDŐR ÁLLT tíz méterrel az

útlezárás előtt a Sturegatán a Humle parknál, amikor
Joona nagy sebességgel közelített az autójával. A
rendőr megpróbált inteni neki, hogy forduljon meg, és
menjen másfelé, de Joona csak hajtott előre,
lehúzódott az út szélére, és kiszállt az autóból.
Gyorsan igazolta magát, átbújt a műanyag szalag
alatt, majd futni kezdett a Humlegårdsgatán a
vásárcsarnok felé.
Csak tizennyolc perce hívták, de a lövöldözés már
véget ért, és az első mentők megérkeztek a helyszínre.
Jenny Göransson, a bevetés parancsnoka éppen
fogadta a jelentést a diplomata negyedben lezajlott
autós üldözésről. Lehet, hogy a tettes bemenekült a
Német Nagykövetségre. Saga Bauer a vásárcsarnok
előtt állt, és egy kollégával beszélt, akinek pokrócot
terítettek a vállára. Saga tekintete találkozott
Joonáéval, és közelebb intette őt. Joona odament a két
nőhöz, és Saga felé biccentett.
– Azt hittem, én érek ide hamarabb – mondta.
– Túl lassú vagy, Joona.
– Igen – felelte Joona mosolyogva.
A nő a pokróccal a vállán felnézett Joonára, és
köszönt.
– Ez itt Mira Carlsson a civil ruhásoktól – mondta
Saga. –A legelsők között ment be a vásárcsarnokba,
és úgy gondolja, eltalálta a tettest egy
pisztolylövéssel.
– De az arcát nem látta – mondta Joona kijelentő
hangsúllyal.
– Nem – felelte Mira.
Joona a vásárcsarnok bejáratát nézte, majd Saga
felé fordult.
– Azt mondták, minden környező épületet
biztosítanak – dünnyögte.
– A stratégák nyilván úgy vélték, hogy túl nagy a
távolság ahhoz…
– Tévedtek – vágott a szavába Joona.
– Igen – felelte Saga a vásárcsarnok felé intve. – A
kapuban volt, a rács mögött, és belőtte Penelope
ablakát.
– Hallottam, Penelopenek mázlija volt – mondta
halkan Joona.
Az östermalmi vásárcsarnok nagy bejárata körüli
területet lezárták, apró, számjegyekkel ellátott táblák
jelezték a helyszínelés első eredményeit: egy
cipőlenyomat és egy teljes köpenyű amerikai
precíziós lőszer töltényhüvelye. Távolabb, a kitárt
ajtók között néhány földre gurult paradicsom és egy
svéd 5-ös gépkarabély ívelt tölténytára látszott.
– Stewe Billgren – mondta Saga a civil ruhás
kolléga, aki követte a gyanúsítottat a diplomata
negyedig, azt állította, látta őt bemenni a Német
Nagykövetség főbejáratán.
– Tévedhetett?
– Elképzelhető… Felvettük a kapcsolatot a
követséggel, és azt állítják, hogy nem… – Saga
belenézett a jegyzettömbjébe. – Azt állítják, semmi
szokatlant nem tapasztaltak a környéken.
– Beszéltél Billgrennel?
– Igen.
Saga komoly tekintettel Joonára nézett:
– Történt egy robbanás, és a fiú szinte semmit nem
hall, de elég biztos abban, amit látott, világosan látta,
ahogy a tettes bemegy a nagykövetségre.
– Kisurranhatott hátul.
– Mindenesetre az embereink körülvették az
épületet, van egy helikopterünk odafent. Engedélyre
várunk, hogy bemehessünk.
Joona ingerült pillantást vetett a vásárcsarnokra.
– Az időbe telhet.
Elővette a mobilját, és szinte csak magának annyit
mondott:
– Beszélek Kiara Olofsdotterrel.
Kiara Olofsdotter főügyész a Nemzetközi
Ügyészségen. Második csörgésre felvette.
– Tudom, hogy maga az, Joona Linna – mondta
köszönés nélkül. – És azt is tudom, miért keres.
– Akkor nyilván azt is tudja, hogy be kell jutnunk
– mondta Joona a készülékbe.
Rettenetes makacssága szigort kölcsönzött a
hangjának.
– Nem olyan egyszerű. Baromi kényes ügy, már
bocsásson meg. Beszéltem a nagykövet titkárnőjével
telefonon
– magyarázta Kiara Olofsdotter. – És ő azt állítja,
minden rendben van a követségen.
– Szerintünk a tettes bent tartózkodik – mondta
Joona csökönyösen.
 – De hogyan juthatott be a nagykövetségre?
– Lehet, hogy német állampolgár, aki jogosult a
konzuli segítségre, éppen akkor nyitottak, lehet svéd
részidős munkaerő, van belépője, vagy… van
valamiféle diplomatastátusza, talán immunitása, lehet,
hogy védi valaki, még nem tudjuk, lehet a katonai
attasé vagy a nagykövet rokona.
– De hiszen azt sem tudják, hogy néz ki – mondta
Kiara.
– Nincs tanújuk. Hogy mehetnénk be a követségre,
mikor azt sem tudjuk…
– Szerzek tanút – vágott a szavába Joona.
Feszült csend. Joona hallotta Kiara Olofsdotter
légzését a készülékben.
– Akkor gondom lesz rá, hogy bejussanak –
mondta.
 82
Az arc

JOONA LINNA ÉS SAGA BAUER az

Östermalmstorg melletti védett lakásban álltak.
Egyetlen lámpa sem égett. A reggeli égbolt világított
az ablak túloldalán. Penelope Fernandez a földön ült,
hátát a legbelső falnak támasztotta, és az ablakra
mutatott.
– Igen, itt hatolt be a golyó – erősítette meg Saga
suttogva.
– A lámpa mentette meg az életemet – mondta
Penelope halkan, és leeresztette a kezét.
Szemügyre vették az ablaklámpa maradványait, a
lógó vezetéket és a megtépázott műanyag tartót.
– Lekapcsoltam, hogy jobban lássak, látni akartam,
mi folyik a téren – mondta Penelope. – A lámpa
himbálózni kezdett, ő meg azt hitte, én vagyok, ugye?
Azt hitte, én mozgok, és a hőt az én testem adja le.
Joona Sagához fordult.
– Volt neki elektrooptikai célzórendszere?
Saga bólintott:
– Jenny Göransson szerint volt.
– Azaz? – kérdezte Penelope.
– Igaza van. Feltehetően a lámpának köszönheti az
életét – válaszolta Joona.
– Jóságos isten! – nyöszörgőit Penelope.
Joona higgadtan nézte őt, szürke szeme
megcsillant.
 – Penelope – mondta komolyan. – Látta az arcát,
ugye? Nem most, régebben. Azt mondta, nem látta.
Értem, ha fél, de… szeretném, ha bólintana, ha úgy
gondolja, le tudja írni nekünk.
Penelope gyorsan megtörölte az arcát, majd
felnézett a magas felügyelőre, és megrázta a fejét.
– Tud nekünk személyleírást adni? – kérdezte Saga
óvatosan.
Penelope a bűnügyi felügyelő hangjára gondolt, a
lágy finn akcentusra, és azon tűnődött, vajon honnan
tudhatta, hogy látta az üldözője arcát. Tényleg látta,
de abban nem volt biztos, hogy le is tudná írni. Olyan
gyorsan történt. Csak egy pillanatra látta az arcát
másodpercekkel az után, hogy a férfi végzett Björnnel
és Ossiannal, és az eső is esett.
Penelope azt kívánta, bár el tudná űzni az
emlékeket.
De a férfi fáradt, szinte aggodalmas arcát újra és
újra megvilágította a villám fehér fénye.
Saga Bauer odament Joonához, aki a golyó által
átlyukasztott ablaknál állva egy hosszú sms-t olvasott
a mobilján.
– Kiara Olofsdotter beszélt a felettesével, aki
felhívta a nagykövetet – mondta Joona. – Egy óra
múlva három személy beléphet a követségre
negyvenöt percre.
– Oda kell mennünk – mondta Saga.
– Nem kell kapkodni – mondta Joona, és hosszan
kinézett a térre.
Újságírók zsúfolódtak a rendőrségi kordonnál a
vásárcsarnok körül.
 – Mondtad az ügyésznek, hogy fegyveres kíséretre
lesz szükségünk? – kérdezte Saga.
– Megbeszélhetjük a dolgot a német biztonsági
szolgálattal.
– Ki megy be? Mi volna a legokosabb?
Joona a nő felé fordult:
– Vajon… a kollégánk, aki követte a takarítót…
– Stewe Billgren – mondta Saga.
– Igen, Stewe Billgren – mondta Joona. – Ő vajon
felismerné?
– Nem látta az arcát, senki sem látta az arcát –
mondta Saga, majd leült a földre Penelope mellé.
Egy darabig csak ült ott, ugyanúgy támasztotta a
falat, mint ő, lassan lélegzett, majd feltette az első
kérdést.
– Mit akar magától? Aki üldözi. Tudja, miért
történik mindez?
– Nem – felelte Penelope óvatosan.
– Egy fényképet szeretne megszerezni, amit maga
az üvegajtóra ragasztott az otthonában – mondta
Joona neki háttal.
Penelope leszegte a tekintetét, és alig
észrevehetően bólintott.
– Tudja, miért akarja megszerezni a fényképet? –
kérdezte Saga.
– Nem – felelte Penelope, és sírva fakadt.
Saga várt egy kicsit, majd folytatta:
– Björn megpróbált pénzt kizsarolni Carl
Palmcronából, és…
– Nem tudtam semmiről – vágott közbe Penelope,
a hangja újra nyugodt volt. – Nem voltam benne a
dologban.
 – Erre rájöttünk – mondta Joona.
Saga gyengéden Penelope kezére tette a sajátját.
– Maga készítette a képet? – kérdezte.
– Én? Nem, én… A kép a Svéd Békének jött… én
vagyok az elnök…
Elhallgatott.
– Postán érkezett a kép? – kérdezte Joona.
– Igen.
– Kitől?
– Nem tudom – vágta rá Penelope.
– Nem volt mellette levél? – kérdezte Joona.
– Nem, nem hiszem, mármint én nem láttam
levelet.
– Csak egy boríték, és benne a kép?
Penelope bólintott.
– Megvan még a boríték?
– Nincs.
– Mi állt rajta?
– Csak a nevem és a Svéd Béke… nem a 2088-as
postafiók, csak a neve.
– Penelope Fernandez – mondta Saga. – Svéd
Béke és Békéltető Szövetség.
– Kinyitotta a borítékot, és kivette a fényképet –
mondta Joona. – Mit látott ebben a pillanatban? Mit
jelentett maga számára a fénykép?
– Jelentett?
– Mit látott, amikor ránézett? Felismerte a
személyeket?
– Igen… hármukat, de…
Elhallgatott.
– Mesélje el, mire gondolt, amikor meglátta a
képet?
 – Hogy valaki látott engem a tévében – mondta a
nő, és összeszedte a gondolatait, mielőtt folytatta
volna. – Arra gondoltam, hogy ez a kép… annyira
jellemző… Hiszen Palmcronának semlegesnek kell
lennie, ez létfontosságú… erre elmegy az operába, és
pezsgővel koccint a Silencia Defence vezetőjével és
egy fegyverkereskedővel, aki Afrikában és a Közel-
Keleten tevékenykedik… kész botrány.
– Mit akart tenni a képpel?
– Semmit – felelte Penelope. – Nem volt mit tenni,
ez van, ugyanakkor… Emlékszem, arra gondoltam…
most már legalább tudom, hányadán állunk
Palmcronával.
– Igen.
– Eszembe juttatta azokat az idiótákat a
Bevándorlási Hivatalban a minap, amikor orosz
pezsgővel ünnepelték meg, hogy kiutasítottak egy
családot. Ünnepeltek, amiért megtagadták a segítséget
egy családtól, akik menedékjogot kértek
Svédországban, és volt egy beteg gyerekük is…
Penelope megint elhallgatott.
– Tudja, ki a negyedik ember a képen? A nő?
Penelope megrázta a fejét.
– Agathe al-Hadzsi – mondta Saga.
– Ez lenne Agathe al-Hadzsi?
– Igen.
– Miért…
Penelope elhallgatott, és nagy sötét szemmel
bámult Sagára.
– Tudja, mikor készült a kép? – kérdezte Saga.
– Nem, de 2009 júliusában adták ki az
elfogatóparancsot al-Bashir ellen, és…
 Penelope másodszor is hirtelen elnémult, és az
arcát elöntötte a pír.
– Mi az? – kérdezte Saga szinte suttogva.
– A képet az után készítették – mondta Penelope
remegő hangon. – Ugye? A kép az elnök elleni
elfogatóparancs után készült.
– Miből gondolja? – kérdezte Saga.
– De ugye így van? – ismételte Penelope.
– Igen – felelte Joona.
A lány arca elsápadt.
– A kenyai üzlet – mondta Penelope remegő
szájjal. – Ez itt a kenyai üzlet a képen, erről szól az
egész, ez a kép, ez a kenyai szerződés, ezt üti nyélbe
Palmcrona, lőszerek eladását Kenyába. Tudtam, hogy
nincs rendjén, tudtam.
– Folytassa! – mondta Joona.
– Hiszen Kenyának stabil megállapodása van
Nagy-Britanniával. Szudán akar lőszert vásárolni. A
szállítmány csak átutazik Kenyán Szudánba és
Dárfúrba.
– Igen – felelte Saga. – Szerintünk is ez a helyzet.
– De ez tilos, ez rosszabb… hiszen ez árulás, ez
megszegi a nemzetközi törvényeket, ez emberiség
ellenes bűncselekmény…
Megint elhallgatott.
– Hát ezért történt mindez – mondta aztán
mozdulatlanul. – És nem azért, mert Björn zsarolással
próbálkozott.
– A zsarolási kísérlete csak felhívta ezeknek az
embereknek a figyelmét arra, hogy létezik egy
fénykép, ami leleplezheti őket.
 – Azt hittem, a kép kínos – mondta Penelope. –
Kínos, de annál nem több.
– Az ő szemszögükből azzal kezdődött, hogy
Palmcrona telefonált, és beszámolt a zsarolásról –
magyarázta Saga. –Azelőtt nem tudtak a kép
létezéséről. Palmcrona hívása felidegesítette őket.
Nem tudhatták, miről árulkodik a kép, és miről nem.
Azt nyilván átlátták, hogy nem jó hír. Nem tudjuk,
hogyan gondolkoztak. Talán azt hitték, maga vagy
Björn fényképezett a páholyban.
– De…
– Nem tudhatták, maguk mennyit tudnak. De nem
akartak kockáztatni.
– Értem – mondta Penelope. – És még mindig
ugyanez a helyzet, ugye?
– Igen.
Penelope bólintott.
– Az ő szemükben én lehetek az üzletkötés
egyetlen tanúja – mondta.
– Nagy pénzeket fektettek a kenyai szerződésbe.
– Nem lehet.
– Mit mond?
Penelope felnézett Saga szemébe.
– Nem szabad, hogy lőszert pumpáljanak
Dárfúrba, nem lehet, jártam ott kétszer…
– Nem érdekli őket, csak pénzről szól a történet –
mondta Saga.
– Nem, annyi minden… annyi minden másról szól
– mondta Penelope a falnak fordítva tekintetét. –
Például…
Elhallgatott, és felidézte a ropogást, ahogy egy
agyagfigura összetörik egy kecske patája alatt. Egy
napszárított agyagból készült apró nő ripityára tört.
Egy gyerek nevetve kiáltotta, hogy ez Nufi ronda
anyja volt. Minden fúr a halál fia, ki lesznek irtva,
kiáltozta a többi gyerek boldog arckifejezéssel.
– Mit próbált mondani? – kérdezte Saga.
Penelope ránézett, néhány másodpercre rajta
felejtette a tekintetét, de nem felelt. Elmerült a
Kenyában és Délnyugat-Szudánban töltött hónap
emlékeiben.
Hosszú, meleg autóút után érkezett meg a kubbumi
táborba, Nyálától délnyugatra, Janub Dárfúrba,
Szudán déli részén. Már az első napon együtt
dolgozott Jane-nel és a Grey nevű férfival, hogy
segítsen a dzsandzsavíd portyák áldozatainak.
Penelope éjszaka felébredt a három tizenéves fiúra,
akik a milíciához tartoztak, és arabul üvöltözték, hogy
rabszolgákat fognak ölni. Az utca közepén mentek, és
egyikük revolvert tartott a kezében. Penelope az
ablakban állt, és nézte őket, amikor hirtelen
odamentek egy édesburgonyát sütögető
öregemberhez, és lelőtték.
A fiúk kimentek az utcára, körülnéztek, ujjal
mutattak a lakóbarakkra, ahol Penelope és Jane
laktak, és elindultak feléje. Penelope visszatartott
lélegzettel hallgatta, ahogy trappolva jönnek körbe a
verandán, és közben izgatottan beszélgetnek.
Egyszer csak berúgták a barakk ajtaját, és bejöttek
a folyosóra. Penelope teljesen mozdulatlanul feküdt
az ágy alatt, és némán mondta magában a Miatyánkot.
A fiúk felborogatták a bútorokat, azok csattanva értek
földet, majd szétrúgták őket. Aztán megint az utcáról
hallatszott a fiúk hangja. Az egyikük nevetve mondta,
hogy a rabszolgák meghalnak. Penelope előmászott,
és visszaállt az ablakba. A fiúk magukkal vitték Jane-
t, hajánál fogva cibálták ki, és lelökték az utca
közepére. Az út menti másik lakóbarakk ajtaja kinyílt,
és Grey lépett ki macsetével a kezében. A sovány fiú
elébe ment. Grey vállas férfi volt, és úgy harminc
centivel lehetett magasabb a fiúnál.
– Mit akartok? – kérdezte Grey.
Az arca komoly volt, és csillogott az izzadságtól.
A sovány fiú nem felelt a kérdésére, csak felemelte
a revolvert, és hasba lőtte Grey-t. A dörrenés
visszhangzott a házak között. Grey hátrafelé
bukdácsolva összeesett, hanyatt vágódott, megpróbált
felállni, de aztán csak mozdulatlanul feküdt hasára
szorított kézzel.
– Egy halott fúr – kiáltott egy másik fiú, aki Jane
haját markolta.
A másik fiú szétfeszítette Jane lábát. Jane küzdött,
és szigorú, nyugodt hangon szakadatlanul beszélt
hozzájuk. Grey kiáltott valamit a fiúknak. A sovány,
revolveres fiú visszament hozzá, ráüvöltött, a fegyver
csövét Grey homlokára szorította, és meghúzta a
ravaszt. Egy kattanás, a fiú újra és újra megpróbálta
elsütni a fegyvert, de a revolver üres volt, hatszor
kattant. Rövid tétovázás következett az utcán, majd
további barakkok ajtaja is kinyílt, és afrikai nők
léptek ki rajtuk. A tizenévesek elengedték Jane-t, és
futásnak eredtek. Penelope látta, ahogy öt nő
üldözőbe veszi őket. Lerántotta a pokrócot az ágyáról,
kinyitotta az ajtót, végigrohant a folyosón, ki az
utcára. Jane-hez futott, ráterítette a pokrócot,
felsegítette.
 – Eredj be! – mondta Jane. – Visszajöhetnek,
hoznak még lőszert, nem szabad itt kint lenned…
Jane egész éjszaka és egész reggel a műtőasztal
mellett állt. Csak délelőtt tízkor ment lefeküdni az
ágyába a barakkban. Akkor már biztosan tudta, hogy
megmentette Grey életét. Estig szokás szerint
dolgozott, és másnap a betegsátorban visszaállt a
rend. A kisfiúk segítettek neki, de néha úgy tettek,
mint akik nem hallják, amit mond, ha túl
követelőzőnek ítélték.
– Nem – suttogta Penelope.
– Mit akart mondani? – ismételte Saga.
Penelope arra gondolt, nem szabad, hogy lőszert
exportáljanak Szudánba.
– Nem szabad – mondta, majd elhallgatott.
– Jobb védelme volt a földalatti szobában –
mondta Saga.
– Védelmem? Engem senki nem tud megvédeni –
felelte Penelope.
– Tudjuk, hol van, a Német Nagykövetségen
tartózkodik, és bekerítettük az épületet…
– De még nem fogták el – vágott közbe emelt
hangon Penelope.
– Feltehetően sérült, lőtt sebe van, és bemegyünk,
és…
– Én is megyek – mondta Penelope.
– Miért lenne…
– Mert láttam az arcát – felelte.
Joona és Saga összerezzentek. Penelope Joonára
nézett.
– Igaza volt – mondta. – Láttam őt.
 – Nincs sok idő, de még tudunk készíteni egy
fantomképet – mondta Saga idegesen.
– Nincs jelentősége – mondta Joona. – Nem
vehetünk őrizetbe valakit egy idegen ország
képviseletén, csak mert hasonlít egy fantomképre.
– De ha egy tanú ismeri fel – mondta Penelope,
felállt, és higgadtan Joona szemébe nézett.
 83
A tettes
PENELOPE SAGA BAUER és Joona Linna
között állt egy páncélozott rohamkocsi mögött a
Skarpögatán, a Japán Nagykövetség előtt. Csupán
ötven méterre voltak a Német Nagykövetség
bejáratától. A védőmellény nyomta Penelope mellét, a
vállán érezte a súlyát.
Öt perc múlva három ember negyvenöt percre
beléphet a követség területére, hogy megpróbálja
azonosítani és elkapni a gyanúsítottat.
Penelope némán tűrte, amikor Joona egy tartalék
pisztolyt tett egy pisztolytáskába a hátán. Többször
állított a pisztoly szögén, hogy majd könnyen elő
tudja rántani a fegyvert.
– Nem örül neki – mondta Saga.
– Semmi gond – mondta Penelope.
– Nem tudjuk, mi vár ránk odabent – mondta
Joona. –Remélem, minden nyugisán megy, de ha
nem, akkor ez a fegyver döntő fontosságú lehet.
Az egész környék tele volt egyenruhásokkal:
rendőrök és nemzetbiztonságiak, rohamrendőrök és a
mentők.
Joona Linna a kiégett Volvo maradványait nézte.
A kocsiból szinte csak a megégett alváz maradt meg.
Autóalkatrészek hevertek szerteszét a
kereszteződésben. Erixon már talált egy
gyújtószerkezetet és nitramin maradványokat.
 – Valószínűleg hexogén – mondta Erixon, és
feltolta szemüvegét az orrán.
– Plasztik robbanószer – mondta Joona, és az
órájára nézett.
Farkaskutya kerülgette egy rendőr lábát, majd
lefeküdt az aszfaltra, és lógó nyelvvel lihegett.
Sagát, Joonát és Penelopet rohamrendőrök kísérték
a kerítéshez, ahol négy német katonai rendőr
várakozott kifejezéstelen arccal.
– Ne aggódjon! – mondja Saga kedvesen
Penelopenek.
– Csak azonosítja az elkövetőt, és ha ezzel
megvan, akkor kikísérjük. A követség biztonsági
személyzete megvárja, míg biztonságban lesz, csak
utána hozzák ki őt.
Egy erős testalkatú, szeplős arcú katonai rendőr
kinyitotta a kaput, beengedte őket a külképviselet
területére, barátságosan üdvözölte őket, és Karl
Mannként mutatkozott be, ő felelt a biztonságért.
Vele tartottak a főbejárathoz.
A reggeli levegő még mindig hűvös volt.
– Rendkívül veszélyes emberről van szó – mondta
Joona.
– Értjük, tájékoztattak minket – válaszolta Karl
Mann. – De én egész reggel itt voltam, és csak
diplomaták és német állampolgárok tartózkodnak az
épületben.
– Tud keríteni egy listát? – kérdezte Saga.
– Csak annyit mondhatok, hogy éppen a biztonsági
kamerák felvételeit ellenőrizzük – mondta Karl
Mann. – Mert szerintem a kollégájuk rosszul látta.
Szerintem a tettes elment a kapu előtt, de nem jött be,
hanem csak megkerülte a követséget, és átment a
gyepen a Rádió felé.
– Elképzelhető – mondta Joona nyugodtan.
– Hányan vannak a követségen? – kérdezte Saga.
– Ügyfélfogadási idő van, és jelenleg négy ügyet
kezelnek.
– Öt személy?
– Igen.
– És mekkora a személyzet? – kérdezte Saga.
– Tizenöt fő.
– És a biztonsági személyzet?
– Most csak öten vagyunk – felelte Mann.
– Ennyi?
– Igen.
– Nincs asztalos, festő, vagy…
– Nincs.
– Összesen huszonöt fő – mondta Saga.
– Szeretnének magukban körülnézni? – kérdezte
Karl Mann halkan.
– Örülnénk a társaságuknak – mondta Saga.
– Hány főre gondolt? – kérdezte Karl Mann.
– Ahányat lehet, és annyira felfegyverkezve,
amennyire lehet – felelte Joona.
– Tényleg veszélyesnek tarthatja – mosolygott
Karl Mann.
– Még két embert tudok nélkülözni.
– Nem tudjuk, mi vár ránk, ha…
– Ügy gondolják, vállon lőtték – szólt közbe Karl
Mann. – Nem állíthatom, hogy félek.
– Lehet, hogy be sem jött, lehet, hogy már
elhagyta a követséget – mondta Joona halkan a
férfinak. – De ha még itt van, veszteségekkel kell
számolnunk.
Joona, Saga és Penelope némán haladtak a
gépkarabélyokkal és sokkgránátokkal
felfegyverkezett három katonai rendőr kíséretében a
földszinti folyosón. A követségi épületet néhány évig
renoválták, és a munkavégzés helyét áttették az
Artillerigatára. De jóllehet a felújítás még nem
készült el teljesen, tavasszal visszaköltöztek. Festék
és frissen fűrészelt fa szagát lehetett érezni, és a
padlót helyenként még mindig védőpapír fedte.
– Először a látogatókkal szeretnénk találkozni,
akik nem tartoznak a személyzethez – mondta Joona.
– Gondoltam – felelte Karl Mann.
Penelope különös belső nyugalommal lépdelt Saga
Bauer és Joona Linna között. Valamiért nem volt
képes elhinni, hogy itt a követségen fog találkozni az
üldözőjével. Túlságosan hétköznapi és nyugodt volt a
helyszín.
De aztán észrevette, hogy a mellette lépkedő Joona
éberré válik, megváltozik a mozgása, és látta, hogy
tekintetével az ajtókat és a szellőzőrácsokat vizsgálja.
Hirtelen egy riasztó sípoló hangja szűrődött át a
falakon, és a társaság megtorpant. Karl Mann a
szájához emelte a rádióját, és pár szót váltott az egyik
kollégájával németül.
– Az egyik ajtó riasztója rendetlenkedik –
magyarázta svédül. – Az ajtó zárva, de a riasztó jelez,
mintha harminc másodperce nyitva állna.
Mentek tovább a folyosón, és Penelopeben akkor
tudatosult, hogy a pisztoly minden lépésnél a hátának
verődik.
 – Az ott Martin Schenkel, a kereskedelmi attasé
szobája – magyarázta Karl Mann. – Roland Lindkvist
tesz nála éppen látogatást.
– Szívesen találkoznánk velük – mondta Joona.
– Megkért, hogy ne zavarják őt ebéd előtt.
Joona nem felelt.
Saga megfogta Penelope felkarját, megálltak, míg
a két férfi odament a csukott ajtóhoz.
– Egy pillanat – mondta a katonai rendőr
Joonának, és bekopogott.
Válasz hangzott bentről, vártak egy kicsit, majd
engedélyt kaptak a belépésre. Mann kinyitotta az
ajtót, belépett rajta, és becsukta maga mögött.
Joona egy ajtó nélküli szoba felé pillantott. Szürke
ipari műanyag takarta az ajtónyílást. Egy halom
gipszkarton sejlett fel a túloldalán. A műanyag
megdagadt, akár egy vitorla, és halkan zizegett.
Éppen elindult a műanyag felé, amikor meghallotta,
hogy a kereskedelmi attasé szobájának csukott ajtaja
mögül furcsa zajok szűrődnek ki, emberi hangok, és
egy erőteljes puffanás. Penelope hátrálni kezdett,
legszívesebben elfutott volna.
– Itt várunk – mondta Saga suttogva, és elővette a
pisztolyát.
Penelopenek eszébe jutott, hogy ezt a követséget a
Holger Meinds-kommandó 1975 tavaszán elfoglalta.
Tizenkét embert tartottak fogva túszként. Emlékezett,
azt követelték, hogy Andreas Baadert, Ulrike
Meinhofot, Gudrun Ensslint és további huszonhárom
foglyot a Vörös Hadsereg frakcióból eresszenek
szabadon a nyugat-német börtönökből. Ezeken a
folyosókon rohangáltak, itt kiabáltak egymással, itt
rángatták Dietrich Stoecker nagykövetet a hajánál
fogva, és lökték le Heinz Hillegaart véres testét a
lépcsőn. Arra már nem emlékezett, ki mit mondott, és
hogyan zajlottak a tárgyalások, de miután a német
szövetségi kancellár, Helmut Schimdt megüzente
Olof Palme svéd miniszterelnöknek, hogy ne
engedjenek a követeléseknek, két embert lelőttek a
túszok közül. Karl-Heinz Dellwo rikácsolva üvöltötte,
hogy óránként lelő valakit, míg nem teljesítik a
követelésüket.
Penelope látta, ahogy Joona Linna megfordul, és
az ajtóhoz lép. A két másik katonai rendőr teljesen
mozdulatlanul állt. Joona fogott egy nagy, ezüstös
csillogású pisztolyt, kibiztosította, majd bekopogott
az ajtón.
Sajátos szag terjengett a folyosón, mintha valaki
ételt felejtett volna a tűzhelyen.
Joona ismét kopogott, fülelt, monoton hang ütötte
meg a fülét, mintha valaki ugyanazt a mondatot
ismételné újra és újra. Várt néhány másodpercet, a
teste mögé rejtette a pisztolyt, és lenyomta a kilincset.
A katonai rendőrök parancsnoka, Karl Mann
közvetlenül a csillár alatt állt, a gépkarabély a
csípőjénél lógott. Joonára pillantott, majd a másik
személyre fordította tekintetét, aki a szoba távoli
végében egy fotelban ült.
– Herr Schenkel, ez itt a svéd felügyelő – mondta.
Könyvek és papírokkal teli mappák hevertek
szétszórva a földön, mintha valaki dühkitörésében
lesöpörte volna őket az íróasztalról. Martin Schenkel
kereskedelmi attasé egy fotelban ült, tekintetét a
tévére szegezte. Élő közvetítés Pekingből, a német
futballválogatott játszott a kínai futballválogatott
ellen.
– Nem járt önnél Roland Lidnkvist? – kérdezte
Joona kimérten.
– Elment – felelte Martin Schenkel, és le sem vette
tekintetét a képernyőről.
Mentek tovább a folyosón. Karl Mannak mintha
rossz kedve lett volna, kurtán utasítgatta a másik két
katonai rendőrt. Egy világosszürke kötött ruhába
öltözött nő lépdelt szaporán a barna védőpapíron a
következő folyosó frissen csiszolt padlóján.
– Ki ez? – kérdezte Joona.
– A nagykövet titkárnője – felelte Karl Mann.
– Szeretnénk találkozni vele, és…
Hirtelen egy riasztó dudálása töltötte be az egész
épületet, és egy felvételről szóló hang németül
bemondta, hogy nem tűzvédelmi gyakorlat zajlik,
mindenki azonnal hagyja el az épületet, és ne
használja a liftet.
 84
A tűz

KARL MANN hadarva beszélt a rádióba, és

elindult a lépcsőház felé.
– Tűz van a felső szinten – foglalta össze az
eseményeket.
– Mekkora a kiterjedése? – kérdezte Joona lépést
tartva vele.
– Még nem tudják, de kiürítjük a követséget,
tizenegyen vannak odafent.
Kari Mann kivett egy poroltót egy piros fedelű
szekrényből, és kirántotta a biztosítószeget.
– Kimegyek Penelopevel – kiáltotta Saga.
– Ő gyújtotta a tüzet – mondta Penelope. – El fog
tűnni, miközben megpróbálják eloltani.
Joona követte a három katonai rendőrt a
lépcsőházba. Lépteik visszhangoztak a hűvös
betonfalak között. Csendben szaladtak fel a lépcsőn,
majd ki az emeleti folyosóra. Erős füstszag fogadta
őket, és szürke fátylak hullottak le a mennyezet
mögül.
Karl Mann kinyitott egy ajtót, és bepillantott egy
üres irodába. Joona kinyitotta a következő ajtót, ott
sem volt senki. Mentek tovább.
– Úgy tűnik, a Schiller terem ég, van előtte egy
konyha – mondta Karl Mann előremutatva.
A folyosó végén egy szárnyas ajtó alól
egyenletesen áramlott ki a fekete füst. Mintha zavaros
víz csörgött volna felfelé az ajtón és a falakon, és
terült volna szét a plafon alatt.
Egy nő sikoltott valahol. Tompa robaj hallatszott a
házban, mintha magában az épület szerkezetében
vihar készülődött volna. Hirtelen reccsenés hallatszott
a szárnyas ajtó mögül, olyan, mint amikor egy nagy
üvegtábla reped ketté a melegtől.
– Ki kell juttatnunk mindenkit – mondta Joona. –
Ez…
Kari Mann csendre intette Joonát, amikor
megszólalt az adó-vevője. Letette a földre a poroltót,
és fogadta a hívást. Váltott néhány szót németül, majd
a csoport felé fordult.
– Figyelmet kérek – mondta határozottan.
A monitorszobában észrevettek egy fekete ruhás
embert, a férfivécében volt, és látták, hogy az egyik
mosdóban pisztoly hever.
– Ő lesz az – mondta Joona.
Kari Mann a hangját lejjebb eresztve hívta a
monitorszobát, és kikérdezte őket az illető
helyzetéről.
– Két méterre balra az ajtótól – mondta Karl
Mann. – Erősen vérzik a válla, a földön ül… de az
ablak nyitva, lehet, hogy arra próbál majd menekülni.
Végigszaladtak a barna védőpapíron, el egy
festőlétra mellett, és megálltak Karl Mann mögött. Itt
érezhetően melegebb volt, és füst kanyargott a
plafonon, akár az agyagos vízáramlat. Minden
ropogott és dübörgőit, és a föld mintha rázkódott
volna a talpuk alatt.
– Milyen fegyver van nála? – kérdezte Joona
suttogva.
 – Csak a pisztolyt látták a mosdóban, de nem…
– Kérdezze meg, rajta van-e a hátizsákja – mondta
Joona.
– Mert hord magával…
– Én vezetem az akciót – sziszegte Karl Mann.
Kari Mann megadta a jelet az egyik emberének,
gyorsan ellenőrizték a gépkarabélyokat, majd mind
bementek a ruhatárba. Joona szívesen figyelmeztette
volna őket újra, de már eltűntek a szeme elől. Tudta,
hogy a szokványos taktika nem fog működni, ha a
takarítóval találják magukat szemben. Legyek csupán,
akik közelednek a pók felé. Egymás után
beleragadnak a hálóba.
Joona szemét csípte a füst.
Egy pók kétféle fonálból szövi a hálóit, gondolta.
A ragacsos fonalakkal ejti rabul a zsákmányát, a nem
ragacsoson ő maga mászik.
A pók fejből ismeri a mintázatot, és ezért végig tud
szaladni a saját hálóján anélkül, hogy beleragadna.
Joona kibiztosította Smith & Wesson pisztolyát, és
óvatosan a katonai rendőrök nyomába eredt. Azok
már formációba rendeződtek a férfivécé ajtaja előtt.
Egyikük, akinek hosszú szőke haja kilátszott a sisak
alól, kirántotta a szeget az egyik sokkgránátból.
Kinyitotta az ajtót, bedobta a gránátot szorosan a
csempézett föld felett, majd gyorsan visszacsukta az
ajtót. Tompa durranás hallatszott, mire a másik
katonai rendőr felrántotta az ajtót, és fegyverét befelé
szegezte a sötétbe. Karl Mann sürgető mozdulatot tett
a kezével. A szőke rendőr habozás nélkül berontott,
gépkarabélyát előre szegezte, a tus a vállára
támaszkodott. Joona nyugtalan volt. Hallotta, hogy a
szőke katonai rendőr mond valamit őszinte rettenettel
a hangjában. A következő másodpercben óriási
robbanás hallatszott. A katonai rendőr kirepült a
vécéből, füst és faltörmelék kavargott a levegőben.
Az ajtó leszakadt a zsanérokról. A másik rendőr
elejtette a fegyverét, oldalra csúszott, és fél térdre
ereszkedett. Joona a lökéshullámtól hátrált egy lépést.
A szőke katonai rendőr hanyatt feküdt a folyosón. A
szája nyitva volt, fogai közül vér csörgött. Elvesztette
az eszméletét, és egy nagy gránátrepesz a combjába
fúródott. Rikítóan piros vér bu-gyogott lüktetve a
földre. Joona odaszaladt, kicsit arrébb vonszolta a
rendőrt, és amikor a férfi övével és egy felgöngyölt
ingujjal összedobott egy nyomókötést, érezte a kezén
az előretörő vér melegét.
Az egyik férfi összerogyott. Riadt, reszketeg
hangon sírt.
Két katonai rendőr támogatott a folyosón egy ősz
férfit, kormos volt az arca, és alig állt a lábán. Egy nő
a szája elé kötötte a kardigánját, és ijedt, tágra nyílt
szemmel sietett végig az átjárón.
Karl Mann pisztollyal a kezében bement a vécébe
a tükör és a csempe ropogó törmelékén keresztül. A
bérgyilkost a földön fekve találta. A férfi még élt. A
lába reszketett, a karja keresgélve tapogatózott. Az
állát és az arcának nagy részét leszakította a robbanás.
Karl Mann körülnézett, észrevett egy acélszálat, és
megállapította, hogy a férfi alighanem csapdát akart
állítani, a csapdára éppen kézigránátot szerelt, de
elejtette, amikor meglepte őt a sokkgránát.
– Még evakuálni kell, aki maradt – suttogta maga
elé Karl Mann, és kiment a vécéből.
 Joona letörölte a vért a kezéről, hívta az irányító
központot, hogy küldjenek mentőt, és közben látta,
amint Penelope kijön a lépcsőházból. Saga a
nyomában. Penelope szeme feketének tűnt, mintha
órákon át sírt volna. Saga megpróbálta megnyugtatni,
visszatartani, de Penelope kirántotta magát a kezéből.
– Hol van? – kérdezte Penelope űzött hangon. –
Látni akarom.
– Ki kell mennünk – kiáltotta Joona. – A folyosót
nemsokára elnyelik a lángok.
Penelope elment Joona mellett, odament a
férfivécéhez, és benézett a felrobbant szobába,
meglátta a földön heverő férfit, a reszkető testet, a
véres arcot. Felnyögött, elhúzódott, visszament a
folyosóra, nekitámaszkodott a falnak, közben levert
egy bekeretezett képet Willy Brandt szövetségi
kancellárról. A kép a földre pottyant, és az üvege
elrepedt, de állva maradt a fal mellett.
Penelope nagyon szaporán lélegzett, felfordult a
gyomra, nyelt, és közben érezte, hogy Saga
megpróbálja átkarolni, magával akarja vinni a
lépcsőházba.
– Ez nem ő – nyöszörögte Penelope.
– Ki kell mennünk – mondta Saga csitítóan, és
magával vitte.
A mentősök védőmaszkban vitték el a sérült, szőke
katonai rendőrt. Újabb hőrobbanás hallatszott, akár
egy nagy sóhaj. Üveg- és faszilánkok repültek
kavarogva a folyosón. Egy férfi megbotlott, elesett,
majd felállt. Füst gomolygott ki egy nyitott ajtón. Egy
erős testalkatú férfi állt mozdulatlanul a folyosón,
orrából vér folyt az ingmellére és a nyakkendőjére. A
katonai rendőrök mindenkinek azt ordították, hogy
haladjanak a vészkijárat felé. Lángnyelvek csaptak ki
egy iroda ajtónyílásán. A védőpapír meggyulladt a
földön, és tekergőzni kezdett a tűzben. Ketten kéz a
kézben szaladtak görnyedezve. Egy nő ruhája lángra
kapott, felsikított a félelemtől, egy katonai rendőr
fehér habbal fújta le.
Joonát fojtogatta a füst, mégis bement a
férfivécébe, és megnézte, milyen pusztítást végzett a
gránát. A bérgyilkos most már teljesen mozdulatlanul
feküdt, az arcát ideiglenesen bekötözték kötszerrel és
gézzel. A vállán a lőtt sebből a fekete dzsekin
keresztül lüktetve tört elő a sötétvörös vér. Az
elsősegély felszerelést tartalmazó fali szekrény a
földön hevert, a ragtapaszok és kötszerek kipotyogtak
belőle, és elkeveredtek a porral és a fehér
csempeszilánkokkal. A falak kormosak voltak. A
fülkék megsemmisültek, a tükrök összetörtek, egy
megrepedt csőből víz folyt a földre.
Egy mosdóban hét tölténytár és egy Heckler &
Koch gyártmányú pisztoly hevert. Az egyik
vécékagyló mögött egy másik fülkében látszott a férfi
üres hátizsákjának durva, fekete műszálas anyaga.
Kiáltások, riadt hangok és kurta parancsszavak
hallatszottak. Karl Mann a mentősök kíséretében
belépett a férfivécébe.
– Szeretném, ha őrizné valaki – mondta Joona a
bérgyilkos felé intve, amikor a mentősök feltették a
férfit egy hordágyra, és odaszíjazták.
– Meghal, mielőtt még a mentő beér vele a
kórházba – felelte Karl Mann, és a tenyerébe
köhögött.
 – Akkor is szeretném, hogy őrizzék, amíg a
követség területén tartózkodik.
Kari Mann Joona szemébe nézett, majd gyorsan
utasította az egyik emberét, hogy őrizze a foglyot, és
adja át a svéd rendőrségnek.
Sűrű, fekete füst gomolygott a folyosón, hangos
dörej és ropogás hallatszott. Emberek kiáltoztak és
köhögtek. Mindenki riadt arccal, meggörnyedve
sietett kifelé. Karl Mannt hívták a rádión, felvette,
leguggolt, hogy a füst alá kerüljön, és röviden beszélt
valakivel.
– Még mindig hiányzik egy ember, itt fent kéne
lennie – mondta köhögve.
Joona átlépte a földön heverő ajtót, odasietett egy
csukott ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét. A világítás
pislákolt, majd teljesen elsötétült. Csak a tűz fénye
járta táncát a füstös folyosón, szikrák bukfenceztek ki
egy ajtónyíláson.
Hangos pattogás és morajlás hallatszott, valami
nyikorgott és roppant, mint amikor fémet hajlítgatnak
és törnek ketté.
Joona tekintete találkozott Karl Mannával, és intett
neki, hogy menjen hátra. Elővette a pisztolyát, néhány
centire kinyitotta az ajtót, arrébb húzódott, várt egy
kicsit, majd benézett a sötétbe.
Semmit nem látott, csak irodai bútorok
árnyvonalait a leeresztett reluxák előtt. Joona lágy
légáramlatot érzett a föld közelében, majd kilépett a
tűzvonalból.
– Kiüríteni az épületet! – kiáltotta valaki a háta
mögött.
 Joona megfordult, és látta, hogy négy füstálarcos
tűzoltó szalad végig a folyosón, és módszeresen
átkutatják a szobákat.
Még mielőtt Joona figyelmeztetni tudta volna őket,
az egyik tűzoltó zseblámpája erős fényét a szobába
irányította. Egy szempár csillant a lámpa fényében, és
egy labrador fáradtan felugatott.
– Innentől átvesszük – mondta az egyik férfi. –
Kitalálnak egyedül?
– Egy valaki hiányzik – válaszolta Karl.
– Legyenek óvatosak – mondta Joona és a fiatal
tűzoltó szemébe nézett.
– Jöjjön már! – kiáltott rá Karl.
– Csak megnézek még valamit.
Joona köhögött, visszament a férfivécébe. Látta a
vért a földön és a falakon, odaszaladt az egyik
fülkéhez, és felkapta a bérgyilkos fekete hátizsákját.
 85
Az üldözővé vált üldözött
PENELOPENEK REMEGETT a lába, kezével a
kerítésnek támaszkodott, és az aszfaltot bámulta. Le
kell küzdenie a hányingert. A férfivécében látottak
villództak a szeme előtt. A felrobbant arc, a fogak és
a vér.
A védőmellény súlya miatt legszívesebben leült
volna a földre ott, ahol volt. A környező hangokat
hullámokban kezdte újra észlelni. Már a második
mentőautó vijjogó szirénája hallatszott. Rendőrök
kiáltoztak egymásnak, rádión beszéltek. Látta, ahogy
a mentősök egy hordággyal szaladnak. A férfi feküdt
rajta, akit a férfivécében látott. Az arca be volt
bugyolálva, de máris vér szivárogott át a kötszeren.
Saga egy ápolónővér társaságában közelített
Penelope felé. A nővér azt magyarázta, hogy szerinte
Penelope hamarosan sokkos állapotba kerül.
– Nem ő volt – mondta zokogva Penelope,
miközben ráterítettek egy takarót.
– Mindjárt jön egy orvos, és megnézi magát –
mondta a nővér. – De egy kis nyugtatót már most
tudok adni. Van valamilyen májproblémája?
Penelope megrázta a fejét, mire a nővér adott neki
egy kék kapszulát.
– Egészben kell lenyelni… Fél milligramm Xanor
– magyarázta.
– Xanor – ismételte Penelope, és a kezében lévő
tablettára nézett.
 – Lenyugtatja, és cseppet sem veszélyes – mondta
a nővér, majd elsietett.
– Hozok vizet – mondta Saga, és elindult egy
rohamkocsi felé.
Penelopenek fáztak az ujjai. Nézte a kezét, és a
benne lévő kék kapszulát.
Joona Linna még mindig az épületben
tartózkodott. Újabb és újabb kormos, füstmérgezett
emberek kerültek elő az épület belsejéből. A sokkolt
diplomaták a Japán Nagykövetség kerítésénél várták a
fuvart a Karolinska klinikára. Egy sötétkék szoknyás
és kardigános nő a földre ereszkedve sírt, az arcát sem
takarta el. Egy rendőr leült mellé, átkarolta a vállát, és
nyugtatóan beszélt hozzá. Az egyik diplomata az
ajkát nyalogatta, és a kezét újra és újra egy
zsebkendőbe törölte. Egy idősebb férfi gyűrött
öltönyben merev arccal beszélt telefonon. A katonai
attasé, egy vörösre festett, középkorú nő, már
letörölte a könnyeit, és segíteni próbált, de úgy
mozgott, mint egy alvajáró. Semmibe néző tekintettel
tartotta a vérpótló tasakot, miközben a mentősök egy
sérültet vittek a mentőhöz. Egy férfi, akinek kezén
bekötözték az égési sérüléseket, nemrég még vállára
terített pokróccal ült a járdán, és arcát a kezébe
temette. Mostanra felállt, a pokróc a földre esett, ő
pedig lassan, ábrándosán elindult az aszfaltozott úton
a kerítés mentén.
Egy katonai rendőr egyik kezével egy zászlórúdba
kapaszkodva sírt.
A megégett kezű férfi ment tovább a tiszta reggeli
fénybe, bekanyarodott a sarkon, és jobbra fordult a
Gårdesgatára.
 Penelope összerezzent. Rémisztő felismerés járta
át a testét, mintha jeges vizet injekcióztak volna belé.
A férfi arcát nem látta, de a hátát igen. A sérült kezű
férfi. Tudta, hogy ő az, az üldözője, éppen megy a
Gårdet felé, elsétált a rendőröktől és a mentőktől.
Nem szükséges látnia az arcát, hiszen a hátát és a
nyakszirtjét már látta azelőtt, a hajóról a híd alatt,
amikor Viola és Björn még életben voltak.
Penelope kinyitotta a tenyerét, és hagyta, hogy a
kék kapszula a földre pottyanjon.
Vadul kalapáló szívvel elindult a férfi után,
befordult a Gårdesgatára, hagyta, hogy a pokróca is a
földre essen, mint ahogy a férfi is tette, és gyorsított a
léptein. Futni kezdett, amikor látta, hogy a férfi fáradt
mozdulatokkal egyenesen a fák közé igyekszik a
csalitba. Gyengének tűnt, valószínűleg sok vért
vesztett a vállán tátongó lőtt seben át, és Penelope
már tudta, hogy üldözője nem tudna elszaladni előle.
Néhány csóka felreppent a fák koronáiról. Penelope
ment tovább a fák között, egyre erősebbnek érezte
magát, nagy léptekkel vágott át a füvön, és ötven
méterre maga előtt meglátta a férfit, aki tántorogni
kezdett, majd az egyik kezével egy fatörzsnek
támaszkodott. A kötszer kioldódott, és lazán csüngött
az ujjai között. Penelope utána futott, látta, ahogy a
férfi kilép a csalitosból, és kisántikál a napfénybe, a
nagy füves felületre. Penelope menet közben előhúzta
a pisztolyt, amit Joona Linna tett a hátára, ránézett,
kibiztosította, majd nyugodtan lépdelt tovább a fák
között, lelassított, és nyújtott karral a férfi lábára
célzott.
– Állj! – suttogta, és meghúzta a ravaszt.
 A lövés eldördült, a karjában és a vállában is
érezte a visszacsapódást, a lőszer égette a kézfejét.
A golyó eltűnt a távolban, és Penelope látta, hogy
az üldözője gyorsabban próbál futni.
Nem kellett volna bántanod a húgomat, gondolta a
nő.
A férfi elhaladt egy ösvény mellett, megállt,
vállára szorította a kezét, és ment tovább a füvön.
Penelope futott, kiért a napra, keresztezte az
ösvényt, ami mellett a férfi az imént haladt el, és újra
felemelte a fegyvert.
– Állj! – kiáltotta.
A lövés eldördült, és Penelope látta, hogy a golyó
felszakítja a füvet tíz méterrel a férfi előtt. Penelope
érezte, ahogy testét átjárja az adrenalin. Az elméje
teljesen tiszta volt, erősen összpontosított. A férfi
lábára célzott, és lőtt. Hallotta a durranást, érezte a
visszarúgást a karjában, és látta, ahogy a golyó
behatol a férfi térdhajlatába, majd a térdkalácsán át
távozik. Az felüvöltött a fájdalomtól, és a fűbe
zuhant, megpróbált továbbmenni, de Penelope egyre
közelebb ért, nagy léptekkel haladt, és látta, hogy a
férfi odamászik egy magányos nyírfához.
Állj, gondolta Penelope, és megint felemelte a
pisztolyt. Megölted Violát, belefojtottad egy lavórba,
és megölted Björnt.
– Megölted a kishúgomat – ismételte fennhangon,
és lőtt.
A golyó a férfi bal lábfejébe fúródott, vér loccsant
a fűre.
Amikor Penelope odaért hozzá, a férfi a fának
támasztotta a hátát, előrecsukló fejjel ült, álla a
mellkasán pihent. Erősen vérzett, lihegett, akár egy
állat, de amúgy teljesen mozdulatlan volt.
Penelope megállt előtte terpeszben a füvön a fa
árnyékában, és célba vette a pisztollyal.
– Miért? – kérdezte halkan. – Miért kellett a
húgomnak meghalni? Miért…
Elhallgatott, nyelt egyet, majd letérdelt, hogy lássa
a férfi arcát.
– Azt akarom, hogy nézz rám, miközben lövök.
A férfi megnyalta a száját, és megpróbálta
felemelni a fejét. Túl nehéz volt, nem bírta el a súlyát.
Szemmel láthatóan az eszméletvesztés határán volt a
vérveszteség miatt. Penelope célba vette őt a
pisztollyal, habozott, a másik kezét kinyújtotta, hogy
megemelje az állát, és szemügyre vegye. Erősen
összeszorította az állkapcsát, amikor viszontlátta a
fáradt arcvonásokat, az arcot, amit a villám fényénél
látott az esőben Kymmendön. Emlékezett a nyugodt
tekintetre és a mély hegre a száján. Ebben a
pillanatban is pont ugyanolyan nyugodtnak tűnt.
Penelopenek még épp átsuhant az agyán, milyen
különös, hogy a férfi egy cseppet sem fél tőle, amikor
a takarító hirtelen támadásba lendült. Meglepően
gyorsak voltak a mozdulatai, megmarkolta Penelope
haját, és magához rántotta. Akkora erő lakozott a
karjában, hogy Penelope előrebukott, és a homloka a
férfi mellkasának ütődött. Mozdulni sem volt ideje, a
férfi fogást váltott, elkapta a csuklóját, és kicsavarta
kezéből a fegyvert. Penelope tiszta erőből
vagdalkozott a karjával, rúgkapált, hanyatt vágódott a
füvön, és amikor újra felnézett, a férfi már célba is
vette a pisztollyal, és leadott rá két gyors lövést.
 86
A nyírfa fehér törzse

JOONA LINNA bűnügyi felügyelő csak akkor

érezte, menynyire erőlködik a tüdeje és csíp a szeme,
amikor kilépett a követség lépcsőházából, és
végigszaladt a földszinti folyosón. Ki kell jutnia a
levegőre, muszáj lélegeznie. Köhögött, a falnak
támaszkodott, de haladt előre. Újabb robbanás
hallatszott az emeletről, egy csillár leszakadt, és a
lába elé zuhant. A vészhívásra a helyszínre érkező
járművek szirénája folyamatosan vijjogott. Joona az
utolsó szakaszt a követség főbejáratáig futva tette
meg. Közvetlenül az ajtó előtt, az aszfaltozott
területen hat német katonai rendőr állt. Joona
teleszívta a tüdejét tiszta levegővel, köhögött és
körülnézett. Két tűzoltóautó már feltolta a létráját a
követség felé. A kapun kívül hemzsegtek a rendőrök
és a mentősök. Karl Mann a fűben feküdt, és egy fölé
hajoló orvos a tüdejét hallgatta. Penelope Fernandez
vállán egy pokróccal a Japán Nagykövetség kerítése
mentén sétált.
Joona az utolsó pillanatban visszament a
férfivécébe, és felvette a hátizsákot, amit az egyik
vécé tartálya mögé gyömöszöltek. Csak egy kósza
ötlet volt. Nem értette, miért akarná a takarító
elrejteni az üres hátizsákot, ha a pisztolyt és a
tölténytárat jól láthatóan egy mosdóban hagyta.
 Megint köhögött, kinyitotta a durva műszálas
hátizsákot, és belenézett. A táska majdnem üres volt.
Három különböző belépő volt benne, és egy rövid
harci kés, aminek friss vér volt a pengéjén.
– Kit szúrtál meg? – kérdezte Joona magában.
Újra megnézte a kést, a zsugorított fémporból
készült fehér pengét, az alvadásnak induló vért, majd
körbenézett. A mentők végezték a dolgukat, a
követség túloldalán emberek álltak. Megégett ruhájú
nő ült egy hordágyon, és egy másik nő kezét fogta.
Egy koromfoltos homlokú idősebb férfi közönyös
tekintettel telefonált.
Joona rájött a tévedésére, a hátizsákot és a véres
kést a földre dobta, a kapuhoz rohant, és üvöltött az
őröknek, hogy engedjék ki.
Kirohant a követség területéről, el néhány kolléga
mellett, átmászott a környéket lezáró műanyag szalag
felett, egyetlen szó nélkül átfurakodott az újságírók
csoportján, és szaladt tovább az úton. Megállt a sárga
mentőautó előtt, ami éppen készült elhagyni a
területet.
– Megvizsgálták a sebet a karján? – kiáltotta,
miközben felmutatta az igazolványát.
– Mit mond? – kérdezte a menőautó sofőrje.
– A robbanásban megsérült betegnek van egy seb a
vállán, és arra…
– Aligha ez most a legfontosabb, ha…
– Meg kell néznem a sebet – vágott a szavába
Joona.
A sofőr tiltakozni próbált, de Joona hangjában volt
valami, amitől meggondolta magát, és
engedelmeskedett a rendőrnek.
 Joona megkerülte az autót, és kinyitotta a hátsó
ajtókat. A hordágyon fekvő férfi arcát teljesen
eltakarta a kötszer, az orrába oxigént kapott, a
szájában nyálszívó volt. Az egyik mentős gyorsan
felvágta a beteg fekete dzsekijét és az ingét, és
letisztította a sebet a vállán.
Nem lőtt seb, kétségtelenül késsel csinálták, mély
szúrt seb.
Joona leszállt a mentőautóról, szeme gyorsan
végigpásztázta a környéket. Pillantása találkozott
Sagáéval, aki emberek és autók gyűrűjében állt. Egy
vízzel teli papírpohár volt a kezében, de amint
meglátta Joona szemét, elhajította a poharat, és Joona
után eredt.
– Megint meglép – bosszankodott magában Joona.
– Nem szabad, hogy meglépjen.
Körülnézett, eszébe jutott, hogy az imént, amikor
kirohant a követségről, látta Penelope Fernandezt,
amint vállán egy pokróccal elhalad a Japán
Nagykövetség kerítése előtt, és befordul a
Gårdesgatára.
– Hozz puskát! – kiáltotta Joona, és futni kezdett.
Követte a kerítést, jobbra fordult, körülnézett, de
sem
Penelopet, sem a takarítót nem látta sehol.
Egy nő futtatta szabadon karcsú dalmatáit az Olasz
Kulturális Intézet mögötti gyepen.
Joona elrohant egy világítóan fehér homlokzat
előtt, elővette a pisztolyát, és arra gondolt, hogy a
takarítót a többiekkel együtt kimenekítették a füsttel
telt követségi épületből.
 Saga kiáltott neki valamit, de nem hallotta, a szíve
túl gyorsan vert, zúgott a feje.
Még szaporábban szedte a lábát, egy kis liget felé
futott, és hirtelen pisztolylövést hallott. Lebukdácsolt
egy árokba, majd felkaptatott egy kis dombra, és
berohant a fák közé.
Újabb pisztolylövések dördültek, rövid, éles
durranások.
Joona átküzdötte magát a sűrű ágak között, és kiért
a napsütötte gyepre. Háromszáz méterre meglátta
Penelopet egy nyírfa alatt. Egy férfi ült lógó fejjel a
fatörzsnél. Penelope előtte guggolt, és akkor történt
valami. Penelope előre nyaklott, majd hanyatt
vágódott. A férfi pisztolyt fogott rá. Joona futva
felemelte a fegyverét, és célba vette a férfit, de az
túlságosan messze volt. Megállt, két kézzel megfogta
a pisztolyát, és ekkor a bérgyilkos két gyors lövést
adott le Penelope mellkasára. A lövések leterítették
Penelopet. Joona futott, ahogy csak tudott. A
bérgyilkos kimerült volt, de újra rászegezte
Penelopere a fegyvert. Joona leadott egy lövést, de
golyója célt tévesztett. Közelebb szaladt, és látta,
ahogy Penelope rugdos a lábával, hogy arrébb
guruljon. A takarító felnézett Joonára, de aztán
megint Penelopere szegezte a tekintetét. A szemébe
nézett, és a pisztollyal az arcára célzott. Lövés
dördült. Az erőteljes dörrenés Joona háta mögül jött.
Jobb füle mellett húzott el a golyó, a bérgyilkos háta
mögött vér fröccsent egy nyírfa fehér törzsére. A
lövedék átfúrta a takarító szegycsontját és szívét.
Joona ment tovább, közben végig a férfira szegezte a
pisztolyát. Újabb lövés dördült, és Joona látta, hogy a
férfi teste megrándul, amikor a golyó behatol a
mellkasába, csupán néhány centire az első seb fölött.
Joona leeresztette a pisztolyt, megfordult, és meglátta
Saga Bauert, aki a park szélén állt, és egy
mesterlövész puskát szorított a vállához. Félhosszú,
szőke haján megcsillant a lombokon átszűrődő
napsugár. Erőteljesen koncentrált még akkor is,
amikor leeresztette a puskát.
Penelope felállt, köhögve arrébb ment, ki a napra.
A halott férfit bámulta. Joona odament a
bérgyilkoshoz, elrúgta a pisztolyt, és megtapintotta a
nyakát, hogy teljesen meggyőződjön a haláláról.
Penelope legombolta magáról a védőmellényt, és a
fűbe dobta. Joona odament hozzá. Penelope tett felé
egy lépést, de látszott rajta, hogy pillanatokon belül
elájul. Joona átkarolta. Penelope a mellkasára hajtotta
a fejét. Joona érezte, hogy a lány mennyire kimerült.
 87
A hamis nyom
A SZÉTROBBANT ARCÚ FÉRFI, akit a Német
Nagykövetség férfivécéjéből szállítottak a kórházba,
megérkezése után alig egy órával elhunyt. Dieter
Gramma volt, a kultúrattasé titkára. Nils Arvall
vezető kórboncnok a külső vizsgálatok során
ragasztószalag-maradványokat talált a ruháin,
csíkokat és sebeket a csuklóján és a nyakán, ami arra
utalt, hogy a robbanás előtti pillanatban meg volt
kötözve. Amikor az előzetes helyszíneléssel is
elkészültek, és a biztonsági kamerák felvételeit is
kielemezték, egész pontosan lehetett rekonstruálni a
történteket: Miután Dieter Gramma belépett az
irodájába a követség emeletén, bekapcsolta a
számítógépét, és elolvasta az e-mailjeit. Egyetlen
levélre sem válaszolt, de hármat megjelölt
zászlócskákkal. Majd kiment a konyhába, bekapcsolta
a kávéfőzőt, és továbbment a férfivécébe. Éppen
készült kinyitni az egyik fülke ajtaját, amikor
észrevette, hogy egy símaszkos alak áll a tükör előtt a
mosdónál.
A fekete ruhás férfi a lőtt sebből vérző bérgyilkos
volt, aki német belépőjével bejutott a követségre,
hogy elmeneküljön a rendőrség elől, és kifújja magát.
A bérgyilkos a tükörben gyorsan felmérte Dieter
Gramma testfelépítését, majd leragasztotta a
biztonsági kamera lencséjét. Mielőtt Dieter Gramma
szóhoz jutott volna, már pisztolyt nyomtak a fejének.
A bérgyilkos térdre kényszerítette, és letapasztotta a
száját, majd lecserélte a fekete dzsekijét Dieter
Gramma zakójára, és guggoló helyzetben a
vízvezetékhez kötötte áldozatát, háttal a biztonsági
kamerának.
Elővette a duplán élezett kését, a késhegyet
bevezette a golyó ütötte lyukba a dzsekin, és mélyen
beleszúrta Dieter Gramma bal vállába.
Feltehetően a fájdalom, a félelem és az
endorfinlöket annyira összezavarta Dieter Grammát,
hogy semmit nem fogott fel a történtekből sem akkor,
sem utána. A bérgyilkos levágott egy darabka
acélhuzalt egy csipesszel, Dieter Gramma nyaka köré
tekerte és összesodorta. Ezen a hurkon átfűzött egy
hosszabb acélszálat, elővett egy támadó kézigránátot,
a szál egyik végét a gránáthoz kötözte, majd kihúzta a
szeget, de kezével lenyomta a biztosítókart. Ha
elereszti a biztosítókart, akkor azonnal beindul a
folyamat, és három másodperccel később a gránát
felrobban.
A takarító a kibiztosított gránátot Dieter Gramma
mellkasára ragasztotta, majd a szálat, amit előbb
átbújtatott a Dieter Gramma nyakára tekert hurkon,
áthúzta a mosdó szifonja mögött, és kifeszítette az
ajtó előtt. Arra számított, hogy valaki belép, és
elbotlik majd benne.
Úgy tervezte, amint bejön valaki, kioldja a
gránátot, és a rendőrség a zűrzavarban azt fogja hinni
a lerobbant arcú férfiról, akinek golyó ütötte lyuk van
a dzsekijén, hogy azonos azzal, akit keresnek.
 A bérgyilkos a vérvesztesége miatt feltehetően
lassan mozgott, az egész előkészület mégsem tartott
tovább négy percnél onnantól, hogy Dieter Gramma
belépett a férfivécébe, addig, hogy a bérgyilkos a
pisztolyát néhány tölténytárral együtt a mosdóba tette,
eldobta a ragasztószalag-tekercset, a táskát a véres
késsel eldugta egy vécé tartálya mögé, levette a
szalagot a biztonsági kamera lencséjéről, átlépte az
acélszálat, és kiment a helyiségből.
Végigtámolygott a folyosón, elment a tárgyalóig,
kinyitotta a szárnyas ajtót, bement, lángra lobbantotta
a szobát, majd kiment, és bekopogott Davida Meyers
ügyintéző szobájába. Beengedték, és éppen elkezdte
tálalni jövetele színlelt célját, amikor megszólalt a
tűzriasztó.
Dieter Gramma csaknem huszonöt percen át
térdelt szorosan megkötözve, mellkasára erősített
gránáttal, mire felfedezték a biztonsági kamerán.
Alighanem megpróbált hangot kiadni, de nem merte
kockáztatni, hogy a gránát kiessen a szalagból. A
boncolás megállapította, hogy néhány ér elpattant a
nyakában, és összeharapdálta a száját.
A férfivécé ajtaja kinyílt, és egy sokkgránát
pattogott be a csempézett padlón, egy olyan gránát,
amiből nem repülnek ki repeszek és acélgolyók, mint
egy rendes támadó kézigránátból, csak jelentősen
megnöveli a légnyomást egy zárt térben. A
sokkgránát felrobbant, mire Dieter Gramma beverte a
fejét a csőbe meg a csempézett falba, és elájult. Egy
Uli Schneider nevű fiatal katonai rendőr
előreszegezett fegyverrel berontott az ajtón. A
férfivécét belepte az első gránát füstje, és a fiatal
katonai rendőrnek pár másodperccel tovább tartott a
kelleténél, mire rájött, mivel jár, hogy beleütközött az
acélszálba.
A gránát kibújt a Dieter Gramma testére ragasztott
szalagból, és a rugó kilökte a biztosítókart. A
kézigránát ferdén megállt a férfi álla alatti huroknál,
majd kissé lejjebb csúszott, hiszen Gramma nem volt
eszméleténél, végül bekövetkezett a katasztrofális
következményekkel járó robbanás.
 88
A látogató
JOONA LINNA, Saga Bauer és Penelope
Fernandez egy páncélozott rohamkocsiban utaztak
Stockholmon át, végig a Strandvägen, a csillámló víz
partján.
– Láttam őt – mondta Penelope színtelen hangon. –
Tudtam, hogy soha nem adja fel, mindig üldözni fog.
Elhallgatott, és maga elé bámult.
– Meg akart ölni – mondta.
– Igen – felelte Saga.
Penelope lehunyta a szemét, csak ült
mozdulatlanul, és érezte az autó lágy mozgását.
Elhaladtak Raoul Wallenberg különös emlékműve
mellett. A kövek tajtékzó hullámokra vagy a föld
felett elsuhanó héber betűkre emlékeztettek.
– Ki volt? – kérdezte Penelope. – Ki vadászott
rám?
– Egy bérgyilkos – felelte Joona. – Más néven
takarító vagy grob.
– Sem az Europolnak, sem az Interpolnak nincs
róla anyaga – mondta Saga.
– Bérgyilkos – ismételte el Penelope lassan. –
Azaz valakik küldték?
– Igen – felelte Saga. – Kétségtelenül, de nem
fogunk semmit sem találni, ami elvezetne a
megbízójához.
 – Raphael Guidi? – kérdezte Penelope halkan. – Ő
az? Vagy Agathe al-Hadzsi?
– Szerintünk Raphael Guidi – mondta Saga. – Mert
valójában Agathe al-Hadzsi számára nincs
jelentősége, ha maga tanúskodik arról, hogy ő lőszert
próbál vásárolni…
– Hiszen nem titok, hogy ő mit csinál – mondta
Joona.
– Azaz Raphael Guidi rám küldött egy gyilkost,
de… mit akar? Tudják? Ez az egész a fénykép miatt
van? Az az oka?
– Raphael Guidi alighanem azt hiszi, maga
készítette a képet, azt hiszi, maga szemtanú, hogy
látott és hallott olyasmit, ami leleplezi őt.
– Még mindig azt hiszi?
– Valószínűleg.
– Azaz újabb gyilkost fog küldeni?
– Tartunk tőle – válaszolta Saga.
– Mennyi ideig kapok rendőri védelmet? Kapok új
személyazonosságot?
– Majd megbeszélhetjük ezeket a dolgokat, de…
– Addig fognak üldözni, amíg már nem bírok
tovább futni – mondta Penelope.
Elhaladtak a Nordiska Kompaniet
bevásárlóközpontja előtt, ahol három fiatal tartott
ülősztrájkot az elegáns főbejáratnál.
– Nem fogja feladni – erősítette meg komoly
hangon Joona. – Ezért kell lelepleznünk az egész
üzletet, mert ha azt megtesszük… már nem lesz miért
üldözni magát.
– Raphael Guidit nem tudjuk elkapni, ezzel
tisztában vagyunk – mondta Saga. – De
Svédországban sokat tehetünk azért, hogy
ellehetetlenítsük, és azt ő is meg fogja érezni…
– Mit?
– Kezdjük azzal, hogy leállítjuk az üzletet –
mondja Saga.
– A teherhajó ugyanis nem hagyhatja el Göteborg
kikötőjét, ha nem kapnak kiviteli engedélyt Axel
Riessentől.
– És maguk szerint ő miért nem fogja aláírni?
– Soha nem írja alá – feleli Joona. – Mert éppoly
sokat tud az ügyről, mint mi.
– Az jó – suttogta Penelope.
– Leállítjuk az üzletet, és elkapjuk Pontus Salmant,
és mindenki mást, aki benne van – mondta Saga.
Csend ereszkedett az autóra.
– Fel kell hívnom anyut – mondta Penelope kis idő
múlva.
– Használja a telefonomat – mondta Saga.
Penelope elvette, kicsit tétovázott, végül beütötte a
számot, és várt.
– Szia anyu, én vagyok, Penny. A férfi, aki…
– Penny, csöngetnek, muszáj…
– Anyu, várj! – vágott a szavába Penelope
idegesen. – Ki csönget?
– Nem tudom.
– De vársz valakit?
– Nem, de…
– Ne nyisd ki! – kiabálta Penelope.
Az anyja mondott valamit, és félrerakta a telefont.
Penelope hallotta a lépteit, és ismét hallotta a csöngőt.
Az ajtó kinyílt, hangok szűrődtek be. Penelope nem
tudta, mihez kezdjen. Sagára és Joonára nézett, akik
éberen figyelték. Recsegett a vonal, furcsa dörej
hallatszott, majd az anyja szólt bele.
– Itt vagy még, Penny?
– Igen.
– Van itt valaki, aki téged keres – mondta az anyja.
– Engem keres?
Penelope megnyalta az ajkát.
– Rendben, anyu, add át neki a telefont.
Ropogás hallatszott a készülékben, majd egy női
hang a nevén szólította:
– Penelope?
– Igen – felelte.
– Találkoznunk kell.
– Kivel beszélek? – kérdezte Penelope.
– Küldtem magának egy fényképet.
– Nem kaptam semmilyen fényképet – válaszolta
Penelope.
– Jó válasz – mondta a nő. – Nem ismerjük
egymást, de tényleg én küldtem magának a fényképet.
Penelope hallgatott.
– Még ma találkoznom kell magával, amint lehet –
folytatta a nő zaklatott hangon. – Küldtem egy képet
négy emberről egy páholyban, én készítettem titokban
2009. november 13-án. A négy személy egyike az én
férjem, Pontus Salman.
 89
A találka

PONTUS SALMAN HÁZA a lidingöi

Roskullsvägen állt. A villa a hatvanas években épült,
és bár egy cseppet megkopott, még mindig sugározta
magából a korszakra jellemző minőséget. A kövezett
garázsfeljárón parkoltak le, és kiszálltak az autóból.
Valaki egy gyerekes, stilizált hímveszőt rajzolt
aszfaltkrétával a nagy garázskapura.
Megegyeztek, hogy Joona vár Penelopevel a
kocsiban, míg Saga elmegy a bejárathoz. Az ajtó
nyitva állt, de Saga ennek ellenére becsengetett a
nagy, oroszlánfej alakú csengőn. Három kellemes
kongatás hallatszott odabentről, de nem történt
semmi. Saga felhúzta a Glockját, ellenőrizte a
tölténytárat, kibiztosította a pisztolyt, újra
becsöngetett és bement.
Az előszobából egy nagy társalgó nyílt konyhával
és étkezővel. A magas ablakokon át elbűvölő kilátás
nyílt a Lidingő-re vezető hídra.
Saga átvágott a konyhán, bekukkantott az üres
hálókba, majd visszatért az előszobába, lement a
lépcsőn. Az egyik ajtó mögül, amin a RELAX szó állt
egy odacsavarozott réztáblán, zene szűrődött ki. Saga
kinyitotta az ajtót, a zene egyre tisztábban hallatszott,
Verdi Traviatája szólt Joan Sutherlanddel.
A csempézett folyosó végén egy megvilágított
medence kékes, csillámló derengése látszott.
 Saga lopózott tovább, próbálta kiszűrni a zene
hátteréből a hangokat. Mintha lépteket hallott volna,
csupasz talp nedves klinkeren.
Fegyverét a teste mellé rejtette, ment tovább,
nádbútorok és pálmalevelek kerültek a látóterébe.
Meleg, párás volt a levegő. Egyre erősebbé vált a klór
és a jázmin illata. Nagy, világoskék csempével fedett
medencéhez érkezett, üvegfal választotta el a kerttől
és a kinti víztől. Karcsú, ötvenes nő állt aranyszínű
fürdőruhában egy bárpultnál, a kezében egy pohár
fehérbort tartott. Amikor meglátta Sagát, letette a
poharat, és elébe ment.
– Jó napot, Saga Bauer vagyok.
– Melyik ügynökségtől?
– Nemzetbiztonság.
A nő nevetve arcon csókolta Sagát, majd Marie-
Louise Salmanként mutatkozott be.
– Van magánál fürdőruha? – kérdezte, miközben
visszatért a bárhoz.
A lába hosszúkás lenyomatokat hagyott a
terrakotta színű klinkerlapokon. Karcsú testén
látszott, hogy rendszeresen edz. A járásában volt
valami mesterkélt, mintha lehetőséget akart volna
adni Sagának, hogy nézze őt.
Marie-Louise Salman felvette a poharát,
megfordult, és kíváncsi tekintetet vetett Sagára, mint
aki ellenőrizni akarja, Saga még figyeli-e.
– Egy pohár Sancerre? – kérdezte hűvös, dallamos
hangján.
– Nem, köszönöm – felelte Saga.
– Úszom, hogy formában maradjak, még ha
mostanában kevesebbet is modellkedem. Ebben a
szakmában könnyű nárcisztikus
személyiségzavarokat összeszedni. Igen, hiszen maga
is tudja. Szar érzés, amikor már senki nem gyújtja
meg az ember cigijét.
Marie-Louise előrehajolt, és színpadiasan
suttogott:
– Viszonyom van a legfiatalabb Chippendale
fiúval. Tudja, ki az? Amúgy mindegy, mind buzi.
– Azért jöttem, hogy beszéljünk egy fényképről,
amit elküldött…
– Tudtam, hogy nem bírja tartani a pofáját – tört ki
Marie-Louise megjátszva a feldúltat.
– Ki?
– Jean-Paul Gaultier.
– A divattervező? – kérdezte Saga.
– Igen, a csíkos pólós divattervező, az aranysárga
tüskehajú, kis huncut szájú divattervező. Még mindig
gyűlöl. Tudtam.
Saga türelmesen rámosolygott Marie-Louise-ra, és
amikor észrevette, hogy az asszony karja libabőrös
lett, kérdő tekintettel nyújtotta feléje a köntösét.
– Szeretek fázni… attól fincsi leszek. Legalábbis
Depardieu ezt mondta tavasszal vagy… már nem
emlékszem. Talán az a cukorfalat Renaud mondta.
Tök mindegy.
Léptek hallatszottak az uszodához vezető átjáróról.
Marie-Louise idegesnek tűnt, és menekülési útvonalat
keresve körülnézett.
– Hahó! – kiáltotta egy nő.
– Saga – kiáltotta Joona.
Saga tett egy lépést előre, és látta, hogy Joona és
Penelope belépnek az uszodába egy ötvenes nő
társaságában, aki sötét haját csinos, fiús frizurában
hordta.
– Marie-Louise – mondta a nő nyugtalan
mosollyal. – Mit csinálsz itt?
– Csak gondoltam, úszom egyet – felelte Marie-
Louise. – Le kell hűsítenem a lábam közét.
– Megbeszéltük, hogy felhívsz, mielőtt idejönnél.
– Ja, igen, bocsánat, elfelejtettem.
– Marie-Louise a sógornőm, Pontus húga –
magyarázta a nő, majd Saga felé fordult, és
bemutatkozott:
– Veronique Salman.
– Saga Bauer, Nemzetbiztonsági Rendőrség.
– Menjünk át a könyvtárba – mondta Veronique,
és elindult a folyosón.
– Fürödhetek, ha már úgyis itt vagyok? – kérdezte
Marie-Louise.
– Csak ne meztelenül – válaszolta Veronique
kifelé menet.
 90
A fényképész

A KÖNYVTÁR a földszinten volt, pici szoba,

sárga, barna és rózsaszínű ólomberakásos ablakokkal.
A könyvek könyv-szekrényekben álltak, középen
barna bőrbútorok, a falba kandallót építettek, azon
rézszamovár.
– Bocsássanak meg, amiért nem kínálom meg
önöket semmivel, de nagyon sietek, egy óra múlva
utazom…
Veronique Salman idegesen körülnézett, kezével
lesimította a szoknyáját, mielőtt folytatta volna.
– Csak el akarom mondani, amit el kell mondanom
– suttogta. – Nem fogok tanúskodni, ha
megpróbálnak rákényszeríteni a tanúvallomásra,
akkor letagadom, amit mondtam, nem érdekelnek a
következmények.
Megigazított egy lámpaernyőt, de annyira remegett
a keze, hogy az ernyő ferde maradt.
– Pontus nélkül utazom, ő nem fog utánam jönni –
mondta földre szegezett tekintettel. A szája reszketett,
és beletelt néhány másodpercbe, mire összeszedte
magát, és folytatta.
– Penelope – mondta, és a nő szemébe nézett. –
Higgye el, tudom, hogy Pontust féregnek tartja, de
nem az, tényleg nem az.
– Nem mondtam…
 – Várjon, kérem – szólt közbe Veronique. – Csak
azt akarom mondani, hogy szeretem a férjemet, de
már… már nem tudom, mit gondoljak arról, amit
csinál. Régebben azt mondtam magamnak, hogy az
emberek mindig kereskedtek fegyverekkel. A
fegyverkereskedelem egyidős az emberiséggel. Ezt
nem mentségnek szánom. Éveken át dolgoztam a
Külügyminisztériumban, biztonságpolitikával
foglalkoztam. És ha az embernek ilyen munkája van,
akkor el kell fogadnia, hogy hosszú az út a fegyveres
konfliktusok nélküli utópisztikus világba. A
gyakorlatban minden országnak szüksége van
honvédelemre, de… vannak árnyalatok, én így
gondolom…
Az ajtóhoz ment, kinyitotta, kinézett, visszacsukta.
– Háborút viselő országokba, forrongó katlanokba
fegyvert exportálni, újabb fegyverekkel szítani a
konfliktust, na, ezt nem szabad.
– Nem – suttogta Penelope.
– Megértem Pontust, mint üzletembert – folytatta
Veronique Salman. – Mert a Silenciának tényleg
szüksége volt erre a megállapodásra. Szudán nagy
ország, a gépkarabélyok lőszerellátása bizonytalan,
szinte kizárólag belga gyártmányt használnak, és a
belgák nem szállítanak lőszert a jelenlegi helyzetben.
A szudániak nagyon szem előtt vannak, de
Svédország soha nem volt gyarmati hatalom, jó a
hírünk a régióban satöbbi. Pontus meglátta a
lehetőséget, és ahogy véget ért a szudáni
polgárháború, lépett. Raphael Guidi összehozta az
üzletet. Szerződést készültek írni. Minden készen állt,
amikor váratlanul a Hágai Nemzetközi
Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki al-Bashir
elnök ellen, mert összefüggésbe lehetett hozni a
dárfúri népirtással, amit a milícia végzett.
– Az export megszegné a nemzetközi törvényeket
– mondta Saga.
– Ezzel mind tisztában voltak, de Raphael nem
fújta le az üzletet, csak azt mondta, szerzett új
érdeklődőket. Eltartott pár hónapig, de aztán
felvázolta, hogy a kenyai hadsereg szeretné megkötni
a félbehagyott üzletet. Ugyanaz volt a lőszer
mennyisége, ugyanazon az áron satöbbi. Próbáltam
beszélni Pontus-szal, mondtam, nyilvánvaló, hogy a
lőszer Szudánba megy, de Pontus csak azt felelte,
hogy Kenya kapott az alkalmon, szükségük van
lőszerre, és kínálkozott egy jó üzlet. Nem tudom, ő
maga elhitte-e, szerintem valójában nem, de a teljes
felelősseget Carl Palmcronára és az STF-re hárította.
Úgy vélte, ha Palmcrona megadja a kiviteli engedélyt,
akkor minden rendben…
– Kényelmes kibúvó – mondta Penelope.
– Ezért készítettem a fényképet, tudni akartam, kik
ülnek a páholyban, csak bementem, csináltam egy
fotót a mobilommal, azt állítottam, próbáltam
telefonálni, és azt mondtam Pontusnak, hogy rosszul
érzem magam, és taxival visszamegyek a szállodába.
– Ez bátor dolog volt – mondta Penelope.
– Csakhogy nem tudtam, milyen veszélyes a
helyzet, akkor még nem – mondta Veronique. –
Mérges voltam Pontus-ra, rá akartam venni, hogy
gondolja meg magát. A koncert közepén eljöttem a
Régi Operából, és a taxiban megnéztem a képet, kész
őrület, a páholyban a vevőt Agathe al-Hadzsi
képviselte. Ő meg a szudáni elnök katonai
tanácsadója, szóval, a lőszer megy egyenesen a
polgárháborúba, amiről senki sem akar hallani.
– Népirtás – suttogta Penelope.
– Amikor hazaértünk, megmondtam Pontusnak,
hogy ki kell hátrálnia… Soha nem felejtem el a
tekintetét, amikor rám nézett, és azt mondta,
lehetetlen. Elfogadtam egy Paganini-szerződést,
mondta, és amikor megláttam a tekintetét,
megijedtem. Rettenet ült a szemében. Nem mertem a
telefonban tárolni a képet, így kinyomtattam,
letöröltem a memóriakártyáról és a számítógép
merevlemezéről, és elküldtem magának.
Veronique Salman lógó karral és fáradt arccal
megállt Penelope előtt.
– Nem tudtam, milyen következményei lesznek –
mondta halkan. – Honnan tudtam volna? Borzasztóan
sajnálom, el sem tudom mondani…
Egy pillanatra csend telepedett a szobára, a
távolból zúgás hallatszott az uszoda felől.
– Mi az a Paganini-szerződés? – kérdezte Joona.
– Raphaelnek sok felbecsülhetetlen értékű
hegedűje van – mondta Veronique. – Gyűjti a
hangszereket, amiken Paganini játszott több mint száz
éve. Némelyik hegedűt az otthonában tartja, van,
amelyiket kikölcsönzi tehetséges zenészeknek, és…
Idegesen végigsimította a haját, majd folytatta.
– Ez a Paganini-ügy… nem értem igazán, de
Pontus azt mondta, hogy Raphael összekapcsolta
Paganinit a szerződéssel, azt mondta, az ő szerződései
örök érvényűek, erről beszélt. Semmit nem írnak le…
Pontus elmesélte, hogy Raphael mindent előkészített.
Minden szám a fejében volt, tudta a logisztikát, az
üzlet lebonyolításának módját és idejét. Mindenkinek
egyenként elmondta, hol és mi a dolga, és mennyit
fognak keresni az üzleten. Ha az ember kezet csókol
neki, nincs visszaút. Nincs védelem, nincs menekvés,
még a halálba sem…
– Miért? – kérdezte Joona.
– Raphael olyan… nem is tudom… Rémes ez az
egész – mondta az asszony reszkető szájjal. – Sikerül
kiszednie… kiszedi az érintettekből, milyennek…
milyennek képzelik el a legrosszabb rémálmukat.
– A mit? – kérdezte Saga.
– Pontus mondta így, azt mondta, Raphaelnek
megvan ez a képessége – felelte komolyan.
– De mit ért rémálom alatt? – kérdezte Joona.
– Megkérdeztem Pontust, ő mesélt-e valamit
Raphaelnek – mondta Veronique elgyötört arccal. –
De nem akart felelni, nem tudom, mit gondoljak.
Csend ült a kis könyvtárra. Veronique Salman
fehér blúzán nagy, nedves izzadságfoltok jelentek
meg a hóna alatt.
– Raphaelt nem tudják megállítani – mondta egy
idő után, és Joona szemébe nézett. – De meg kell
akadályozniuk, hogy a lőszer Dárfúrba jusson.
– Meg fogjuk – mondta Saga.
– Értik… hogy Szudánban a választások utáni
heves indulatok ne csapjanak át totális
katasztrófába… Nagyon sok múlik a lőszerhiányon…
mármint, ha újra felélénkülnek a harcok, akkor a
segélyszervezetek elhagyják Dárfúrt.
Veronique Salman az órájára nézett, azt mondta
Jooná-nak, hamarosan el kell indulnia a reptérre,
majd az ablakhoz ment, és ábrándos tekintettel
kinézett a színes üvegen.
– A barátom meghalt – mondta Penelope, és
letörölte a könnyeket az arcáról. – A húgom meghalt,
és nem tudom, még hányan rajtuk kívül.
Veronique Salman feléje fordult.
– Penelope, nem tudtam, mihez kezdjek, volt ez a
fotóm, és arra gondoltam, ha valaki, hát maga
felismeri az embereket a páholyban – magyarázta. –
Azt hittem, megérti annak a jelentőségét, hogy
Agathe al-Hadzsi lőszert akar venni, hiszen járt
Dárfúrban, vannak ott kapcsolatai, lelkes békepárti,
és…
– De tévedett – vágott a szavába Penelope. – Rossz
helyre küldte a fényképet. Tudtam, kicsoda Agathe
al-Hadzsi, de fogalmam sem volt, hogy néz ki.
– Nem küldhettem el a képet a rendőrségnek vagy
a szerkesztőségeknek. Nem értették volna, mi van
rajta, mi a jelentősége, magyarázat nélkül nem, és a
körülményeket nem magyarázhattam el, hogyan
tehettem volna, nem lehetett, mert ha egy valamit
felfogtam, az az volt, hogy nem lehet közöm a
képhez, így elküldtem magának, meg akartam tőle
szabadulni, és tudtam, hogy soha senkinek nem
szabad elárulnom, mi közöm van a fotóhoz.
– De most megtette – mondta Joona.
– Igen, mert… mert…
– Miért? – kérdezte Joona. – Mitől gondolta meg
magát?
– Mert elhagyom az országot, és muszáj volt…
Elhallgatott, és leszegett fejjel a kezét nézte.
– Mi történt?
 – Semmi – mondta sírva.
– Nekünk elmondhatja – mondta Joona.
– Nem, csak…
– Nincs veszélyben – suttogta Saga.
Veronique letörölte arcáról a könnyeket, majd
felnézett:
– Pontus felhívott a nyaralóból, és csak sírt, és
bocsánatot kért, és nem tudtam, mit akar mondani, de
azt mondta, mindent megtesz, hogy megússza a
rémálmot.
 91
Végső kiút

EGY LAKKOZOTT mahagónicsónak ringatózott

nyugodtan a Malmsjö vízén egy nagy földnyelv
mögött. Lágy szél fújt keletről. A szántók illatát hozta
magával. Pontus Salman behúzta az evezőket, a
csónak egy óra alatt alig tíz métert sodródott. Arra
gondolt, hozhatott volna magával innivalót, ha tudja,
hogy ennyi időbe telik, mire lelövi magát.
A kétcsövű sörétes puska a combján hevert.
Nem hallatszott más, csak a cuppogás a csónak
testén, és a szél halk susogása a fakoronákban.
Pontus egy kicsit lehunyta a szemét, vett pár mély
lélegzetet, kinyitotta a szemét, és a puskatust a csónak
padlójára helyezte, ügyelt rá, hogy beakadjon a
farácsba. Kezét a napmeleg csövön tartotta, és
megpróbálta a cső végét a homloka felé irányítani.
Rosszul volt a gondolattól, hogy az egész feje le
fog szakadni.
A keze annyira remegett, hogy várnia kellett egy
kicsit. Összeszedte magát, és a csövet inkább a
szívére szegezte.
A fecskék elkezdtek alacsonyan repülni,
közvetlenül a vízfelszín felett kergették a rovarokat.
Valószínűleg esni fog az este – gondolta a férfi.
Fehér csík szelte át az eget egy repülőgép
nyomában, és Pontusnak ismét eszébe jutott a
rémálma.
 Hirtelen úgy érezte, hogy az egész tó elsötétül,
mintha a víz lassan megfeketedne.
Megint a puska felé fordult, a szájába vette a
csövet, érezte a fém ízét és a súrlódást a fogain.
A ravasz felé nyúlt, amikor autó hangja ütötte meg
a fülét. A szíve nagyot dobbant. Különböző
gondolatok suhantak át az agyán egyetlen másodperc
alatt, de rájött, hogy csak a felesége lehet, mert senki
más nem tudja, hol van.
Megint letette a puskát, egész testében érezte
pulzusa lüktetését, érezte, hogy egész testében remeg,
miközben megpróbált belátni a fák közé a ház
irányába.
Egy férfi közeledett gyalogszerrel a stéghez vezető
ösvényen.
Eltartott egy darabig, míg felismerte a felügyelőt,
aki néhány napja az irodájában járt, és megmutatta a
fotót, amit Veronique készített.
De amikor felismerte, egészen újfajta szorongás
kerítette hatalmába. Ugye még nem késő, gondolta,
miközben elkezdett a part felé evezni. Lehet, hogy
még nem késő, lehet, hogy még nem teljesült be a
rémálmom, lehet, hogy nem késő.
Pontus Salman nem evezett el a stégig. Nemet
intett, amikor Joona Linna megkérte, hogy jöjjön ki a
partra. Ügyelt, hogy tartsa a távolságot, miközben
ellenirányú evezőcsapásokkal megfordította a
csónakot, hogy az orra kifelé mutasson.
Joona leült a repedezett, napszítta fapadra a stég
legszélén. A növényzet párolgott a föld melegétől, és
a víz lágyan hullámzott.
– Mit akar? – kérdezte Pontus riadt hangon.
 – Az imént beszéltem a feleségével – mondta
Joona halkan.
– Beszélt?
– Igen, és…
– Beszélt Veronique-kal? – kérdezte Pontus
nyugtalanul.
– Választ kell kapnom pár kérdésre.
– Nincs idő.
– Azzal még ráér – mondta Joona egy pillantást
vetve a sörétes puskára a csónakban.
– Mit tud maga? – dünnyögte Pontus.
Az evezők lágyan követték a víz mozgását.
– Tudom, hogy a kenyai lőszer valójában
Szudánba megy – mondta Joona.
Pontus Salman nem felelt.
– Tudom, hogy a felesége készítette a fényképet a
páholyban.
Pontus leszegett tekintettel ült, felemelte a csöpögő
evezőket, és érezte, hogy víz folyik a kezére.
– Nem tudom leállítani az üzletet – mondta a fogai
között. – Sürgetett az idő, szükségem volt a
megrendelésre…
– Így aztán aláírta a szerződést.
– Atombiztos volt, még ha le is lepleződik.
Mindenki azt állíthatta volna, hogy jóhiszeműen járt
el, senki nem bűnös.
– Mégis kisiklott – mondta Joona.
– Igen.
– Várni akartam vele, hogy őrizetbe vegyem…
– Elvégre semmit nem tud bizonyítani – mondta
Pontus.
 – Nem beszéltem még az ügyésszel – folytatta
Joona. – De biztosra veszem, hogy enyhíthet a
büntetésén, ha tanúskodik Raphael Guidi ellen.
– Tanúskodni? Nem fogok tanúskodni! – mondta
Pontus hevesen. – Nem fog fel semmit, úgy veszem
észre. Egy nagyon különleges szerződést kötöttem
vele, és ha nem lennék ilyen átkozottul gyáva, már
követtem volna Palmcrona példáját.
– Megvédjük, ha tanúskodik – mondta Joona.
– Palmcrona megúszta – suttogta Pontus. –
Felakasztotta magát, és most az utódján a sor, hogy
aláírja a kiviteli engedélyt. Raphael minden
érdeklődését elvesztette Palmcrona iránt, és így nem
kellett beteljesíteni a rémálmát…
Pontus élettelen arca hirtelen kivirult egy
mosolyban. Joona ránézett, és arra gondolt,
Palmcrona egyáltalán nem úszta meg, hiszen nyilván
az volt a rémálma, hogy a fia meghal.
– Úton van egy pszichológus – mondta Joona. –
Hogy megpróbálja meggyőzni magát, hogy az
öngyilkosság nem kiút…
Pontus Salman megint elkezdett kifelé evezni.
– Pontus, több kérdésre is választ kell kapnom –
mondta Joona hangosabban. – Azt mondta, hogy az
STF új igazgatója kénytelen lesz aláírni a kiviteli
engedélyt, de mi van, ha megtagadja? Nem tagadhatja
meg, hogy belemenjen egy Paganini-szerződésbe?
Nem mondhat egyszerűen nemet?
Pontus Salman abbahagyta az evezést, a ladik
siklott tovább kifelé, az evező csapdosta a vizet.
– Megtehetné – mondta nyugodtan –, de nem
fogja…
 92
Leleplezve
AXEL FELÉBREDT, amikor az éjjeliszekrényén
megszólalt a telefon. Csak hajnaltájban tudott
elaludni Beverly verítékes teste mellett.
A lány fiatal arcát nézte, és megint látta rajta Greta
vonásait, a száját a szemöldökét.
Beverly suttogott valamit álmában, és a hasára
fordult. Axel érezte, hogy gyengédség gyülemlik fel
benne a lány törékeny, pici teste, a szívszorítóan fiatal
teste láttán.
Felült az ágyban, és Friedrich Dürrenmatt A
baleset című vékony könyvéért nyúlt, amikor hirtelen
kopogtak a hálószoba ajtaján.
– Várj! – mondta Axel, de ebben a pillanatban
Robert lépett a szobába.
– Gondoltam, hogy ébren vagy – mondta az öccse.
– Szükségem lenne a véleményedre egy új
hangszerről, amit…
Robert meglátta Beverlyt, és megtorpant.
– Axel – dadogta. – Mi folyik itt, Axel?
Beverly felébredt a hangra. Amikor meglátta
Robertet, a takaró alá bújt. Axel felkelt, magára
terítette a köntösét, de Robert kihátrált az ajtón.
– A fene essen beléd! – mondta halkan. – A fene
essen beléd…
– Nem az, aminek…
 – Hogy tehetted? – kérdezte Robert szinte üvöltve.
– Egy beteg kislányt?
– Elmagyarázom – próbált szóhoz jutni Axel.
– Te szemétláda! – suttogta Robert, és megragadta
a bátyját, majd ellökte.
Axel elveszítette az egyensúlyát, kezével levert
egy lámpát. Robert kihátrált a szobából.
– Várj! – mondta Axel, és utána ment. – Tudom,
hogy mit hiszel, de tévedsz. Kérdezd csak meg…
– Megyek vele a rendőrségre – mondta Robert
feldúltan.
– Soha nem hittem volna rólad, hogy…
A hangja elcsuklott feldúltságában, szeme megtelt
könnyel.
– Nem vagyok pedofil – próbált suttogva
magyarázkodni Axel. – Ezt meg kell értened. Csak
szükségem van…
– Csak szükséged van arra, hogy gyerekeket ronts
meg – vágott a szavába Robert dühösen. –
Kihasználsz valakit, pedig megígérted, hogy gondját
viseled és megóvod.
Robert lehuppant egy kanapéra a könyvtárban, a
bátyját nézte, és megpróbált nyugalmat erőltetni
magára. Axel megállt előtte.
– Axel, ugye érted, hogy el kell őt vinnem a
rendőrségre? – mondta Robert.
– Igen – felelte Axel. – Értem.
Robert nem bírt a bátyjára nézni, megtörölte a
száját, és felsóhajtott.
– Jobb is azonnal túlesni rajta – mondta.
– Hozom – mondta Axel, és bement a
hálószobába.
 Beverly az ágyon ülve mosolygott, és a lábujjait
mozgatta.
– Öltözz fel! – mondta Axel komolyan. – Roberttel
kell menned.
Amikor Axel visszatért a szalonba, Robert rögtön
felpattant a kanapéról. Mindketten némán álltak,
bámulták a földet, és vártak.
– Te itt maradsz – mondta Robert halkan.
– Igen – suttogta Axel.
Kis idő múltán Beverly is megjelent. Farmert és
pólót viselt. Nem volt kisminkelve, és még
fiatalabbnak tűnt, mint szokott.
 93
Greta halála
ROBERT NÉMÁN VEZETETT, óvatosan megállt
egy közlekedési lámpánál, és megvárta, míg az zöldre
vált.
– Rémesen sajnálom, ami történt – mondta halkan.
– A bátyám azt mondta, hogy lakhelyet biztosít
neked, míg nem kapsz diáklakást, nem is értem, soha
nem hittem…
– Axel nem pedofil – mondta Beverly halkan.
– Nem akarom, hogy megvédd, nem érdemli meg.
– Nem nyúlt hozzám.
– Akkor mit csinál?
– Szorít – felelte Beverly.
– Szorít? – ismételte Robert. – Hiszen most
mondtad…
– Magához szorít, hogy el tudjon aludni – mondta
a lány tiszta, őszinte hangon.
– Hogy érted?
– Semmi rossz nincs benne, legalábbis nekem nem
tűnt annak.
Robert sóhajtott, és azt mondta, hogy ezt majd
mondja el a rendőröknek.
Megint úgy érezte, felőrli őt a mellkasát feszítő
kétségbeesés.
– Az alvásáról van szó – magyarázta Beverly
lassan. – Nem tud aludni gyógyszer nélkül, de én
lenyugtatom, tőlem…
 – Kiskorú vagy – vágott a szavába Robert.
Beverly kinézett előre a szélvédőn. A világoszöld
levelek a kora nyári szellőben reszkettek a fákon.
Néhány terhes, nagy hasú nő sétált beszélgetve a
járdán. Egy idős hölgy mozdulatlanul állt, arcát a nap
felé fordította.
– Miért? – kérdezte Robert hirtelen. – Miért nem
tud éjszaka aludni?
– Azt mondja, száz éve ez a helyzet.
– Igen, tönkretette a máját a sok gyógyszerrel.
– Mindent elmesélt a kórházban – mondta Beverly.
–Történt vele valami, de…
Robert megállt egy zebra előtt.
– Meghalt valami lány – mondta Beverly lassan.
– Ki?
– Soha nem akart róla beszélni, csak akkor, a
kórházban…
Elhallgatott, ujjait összefonta, és dobolt a lábán.
– Meséld el, mit mondott – mondta Robert feszes
hangon.
– Együtt voltak az éjjel, és utána a lány megölte
magát – mondta Beverly, és Robertre sandított. –
Hasonlítok rá, ugye?
– Igen – felelte Robert.
– A kórházban azt mondta, megölte őt – suttogta
Beverly.
Robert összerezzent, és megint megfordult.
– Hogy érted? – kérdezte.
– Azt mesélte, amiatt halt meg, amit ő csinált.
Robert tátott szájjal nézett rá.
– Azt mondja… azt mondja, ő tehet róla?
Beverly bólintott.
 – Ő tehetett róla – folytatta Beverly. – Mert
gyakorolniuk kellett volna a hegedűn, de ehelyett
lefeküdtek, és a lány azt hitte, Axel átvágta, és azért
csinálta, hogy megnyerje a versenyt.
– Nem ő tehetett róla.
– De – felelte Beverly.
Robert magába roskadt a volán mögött.
Megdörzsölte az arcát.
– Jóságos isten! – suttogta Robert. – Muszáj…
A kocsi imbolygott az úton, valaki ingerülten rájuk
dudált, és Beverly aggódva nézett Robertre.
– Mi az? – kérdezte.
– Muszáj… valamit elmesélnem neki – folytatta
Robert, és megfordult a kocsival. – Hiszen ott voltam
a színpad mögött, amikor Axel játszani kezdett,
tudom, mi történt. Greta előtte lépett fel, ő volt az
első, és…
– Ott voltál?
– Várj! – vágott közbe Robert. – Mindent
hallottam, én… Axelnek semmi köze nem volt Greta
halálához…
Annyira fel volt dúlva, hogy kénytelen volt
leparkolni. Falfehér volt az arca.
– Bocsánat – suttogta. – Csak egy kicsit…
– Biztos vagy benne?
– Miben? – kérdezte Robert, és ránézett.
– Biztos vagy benne, hogy nem Axel tehet róla?
– Igen – felelte Robert.
– De mi történt?
Robert kitörölte a könnyeket a szeméből, és
kinyitotta az autó ajtaját.
 – Egy másodpercet kérek, muszáj… muszáj
beszélnem vele – mondta halkan, majd kiszállt, és
megállt a járdán.
A Sveavag nagy hársfái rázkódva hullajtották
terméseiket, melyek táncolva repültek a szélben az
autók és az emberek fölött. Robert egyszer csak
elmosolyodott, elővette a telefonját, és felhívta Axelt.
Három csörgés után lelohadt a mosolya, a telefont
továbbra is a fülére szorítva gyorsan visszaült az
autóba. Amikor kinyomta a hívást, és megpróbálta a
bátyja mobilszámát, észrevette, hogy a kocsi üres,
Beverly eltűnt. Körülnézett, de sehol nem látta.
Zúgott a városi forgalom, a Sergel térről bulizó
ballagok zsivaja hallatszott. Becsukta az ajtót,
beindította a motort, és lassan elindult. Meg kell
találnia Beverlyt.
 94
Zizegő fehér műanyag
AXEL RIESSEN NEM TUDTA mennyi ideig állt
az ablakban, és nézte Robert és Beverly hűlt helyét. A
gondolatai csak tévelyegtek a múltban. Elhessegette
magától az emlékeket, és inkább feltette David Bowie
The Rise and Fall of Ziggy Stardustand the
Spidersfrom Mars című lemezének A oldalát, és
felhangosította a készüléket.
Pushing thru the market square…
Axel odament a bárszekrényhez, és elővette az
egyik legdrágább palackot a whisky-gyűjteményéből.
Egy Macallan, a háború első évéből, 1939-ből. Töltött
egy fél pohárral, és leült a kanapéra. Leszegett
tekintettel hallgatta a zenét, a fiatal hangot és a
fegyelmezetlen zongorát, és érezte a tölgyfahordó
illatát, a nagy keverőkádakat, a sötét pincéket, a
szalmát és a citrust. Ivott, és az erős szesz égetni
kezdte az ajkát, elkábította érzékeit. Az ital saját ízét
érlelve várt nemzedékeken, kormányváltásokon,
háborún és fegyverszüneteken át.
Axel arra gondolt, talán jól van úgy, ahogy történt,
talán Beverly ezek után megkapja azt a segítséget,
amire szüksége van. Késztetést érzett, hogy felhívja
az öccsét, és megmondja neki, szereti, de aztán
elmosolyodott a szánalmas gondolaton. Nem fog
végezni magával, csak szembenéz azzal, ami vár rá,
és megpróbál talpon maradni.
 Magával vitte a whiskyt a hálószobába, és a
bevetetlen ágyat nézte. Hallotta, hogy a mobilja rezeg
a széktámlán lógó zakójában, de ekkor megreccsent a
padló a szalonban, mire megfordult.
– Beverly – mondta meglepetten.
A lánynak poros volt az arca, és egy
pitypanglabdát tartott a kezében.
– Nem akartam beszélni a rendőrökkel…
– Hol van Robert?
– Stoppoltam hazafelé – mondta. – Nem volt vész,
simán…
– Miért tetted? El kellett volna…
– Ne légy mérges, nem csináltam semmi rosszat,
csak el kell mondanom neked valami borzasztó
fontosat…
A telefon megint megszólalt Axel zakójában.
– Várj, Beverly, ezt fel kell…
Keresgélni kezdett a zsebekben, megtalálta a
készüléket, gyorsan felvette:
– Axel Riessen.
A távolból egy hang hallatszott:
– Halló?
– Halló – felelte Axel.
– Raphael Guidi vagyok – mondta egy érdes hang.
A hívó erős akcentussal beszélt angolul. – Elnézését
kérem a recsegő vételért, de kint vagyok a tengeren.
– Semmi gond – felelte Axel udvariasan, és látta,
hogy Beverly leül az ágyra.
– Egyenesen a tárgyra térek – mondta Raphael
Guidi. – Azért keresem, hogy megkérdezzem,
sikerült-e már aláírnia a kenyai kiviteli engedélyt.
Úgy kalkuláltam, hogy a teherhajó mostanra már
elhagyhatja a kikötőt.
Axel a füléhez tartotta a telefont, kiment a
szalonba, de csak a saját légzését hallotta. Eszébe
jutott a fénykép Raphael Guidiról, Carl Palmcronáról,
Agathe al-Hadzsiról és Pontus Salmanról. Ahogy
Palmcrona fogta a pezsgőspoharát, és úgy nevetett,
hogy az ínye is kilátszott.
– Itt van még? – kérdezte Raphael Guidi a
recsegős telefonvonalon.
– Nem fogom aláírni a kiviteli engedélyt – felelte
Axel röviden, és a hideg futkosott a hátán.
– Talán rá tudom venni, hogy meggondolja magát
– mondta Raphael. – Gondolkozzon el, van-e valami,
amit felkínálhatnék…
– Magának nincs semmije, amit én szeretnék.
– Szerintem ebben téved, amikor szerződést írok,
akkor…
Axel kinyomta a hívást, csend ereszkedett a
szobára. Visszatette a telefont a zakója zsebébe, és
rossz előérzete támadt. Elindult a lépcsőhöz vezető
folyosóra nyíló ajtó felé. Amikor kipillantott az
ablakon, mozgást észlelt a parkban, mintha egy
áttetsző árnyék vonulna a bokrok között befelé, a ház
irányába. Axel a másik ablak felé fordult, de nem
látott semmit. Csörömpölés hallatszott az alsó
szintről, mintha egy kis ablaktábla megrepedt volna a
nap melegétől. Axel arra gondolt, hogy ez abszurdum,
de attól még tudta, mi történik. A szíve nagyon
gyorsan vert, a testét elöntötte az adrenalin, minden
porcikájában érezte a feszültséget, sietett, ahogy csak
tudott, de futni nem akart. Egyenesen Beverlyhez
ment a hálószobába. Napfény áradt be a függönyök
közötti résen. Csiszolatlan üveglapként szelte át a
szobát, egészen Beverly lábáig. Beverly levetkőzött,
és befeküdt a bevetetlen ágyba, Dürrenmatt
kisregénye hevert a hasán.
– Axel, azért jöttem vissza, hogy elmondjak
valamit, ami…
– Ne ijedj meg! – szakította félbe Axel
határozottan. – De el kell bújnod az ágy alatt. Mássz
be, és legalább egy óráig ne gyere elő.
Beverly azonnal engedelmeskedett, nem kérdezett
semmit, csak bemászott az ágy alá. Axel gyors
lépteket hallott a lépcső felől. Legalább ketten jönnek,
gondolta. Beverly farmernadrágja és pólója a fotelban
hevert. Odaszaladt, és bevágta a ruhákat az ágy alá. A
szíve kalapált, körülnézett, nem tudta, mihez kezdjen.
Kergetőztek a gondolatok a fejében. Kivette a telefont
a zakójából, és kiszaladt a hálóból a szalonba. A háta
mögül a könyvtár felé tartó léptek hangját hallotta a
folyosóról. Reszkető kézzel oldotta ki a telefon
billentyűzetét, és hallotta, hogy valaki puha léptekkel
beoson. Nincs ideje telefonálni. Megpróbált eljutni az
utcára néző ablakhoz, hogy segítségért kiáltson, de
valaki megfogta a jobb csuklóját, és közben valami
hűvös tárgyat nyomott a nyakához. Axel nem tudta,
hogy egy elektrosokkoló pisztoly volt az.
Hatvankilencezer voltos feszültség érte a testét.
Elektromos szikrák hangja hallatszott, de Axel csak
egy erős ütéssorozatot érzett, mintha valaki vascsővel
püfölte volna a nyakát. Nem tudatosult benne saját
üvöltése, mert az áramütés blokkolta az agyát, a világ
megszűnt létezni körülötte. Már leragasztották a
száját, amikor végre felfogta, mi történik vele. A
földön feküdt, a testét görcs rángatta, remegett a lába
és a karja. Égető harapást érzett a nyakában, maró
fájdalom hasított belé. Képtelen volt védekezni, az
izmai megbénultak. A két férfi szakszerű
kegyetlenséggel kötözte meg a karját, a combját és a
bokáját, majd fehér műanyagba tekerték. Az anyag
halkan zörgött, és Axel arra gondolt, hogy így meg
fog fulladni, de mégsem fogyott el a levegője.
Körbetekerték ragasztószalaggal, majd felemelték.
Próbált ellenállni, de nem volt ura a saját izmainak. A
két férfi levitte a lépcsőn, ki a házból, és egy
határozott mozdulattal betették egy várakozó
furgonba.
 95
Eltűnt
JOONA MEGPRÓBÁLTA visszahívni Pontus
Salmant. A csónak egyre távolodott a tavon. Joona
felrohant a stégről, és találkozott a pszichológussal és
a két södertáljei kollégájával. Visszament velük a
stéghez, és figyelmeztette őket, hogy legyenek
óvatosak, bár nem hitte, hogy Pontus Salman kárt
tenne magában vagy másban.
– Csak vegyék őrizetbe, amint tudok, jelentkezem
– mondta, majd visszasietett az autójához.
Amikor Joona áthajtott a Fittjaviken feletti hídon,
eszébe Jutott, amikor Pontus Salman a csónakban
ülve azt mondta, biztosra veszi, hogy Axel Riessen is
alá fog írni egy Paganini-szerződést.
Joona azt kérdezte, nem tagadhatja-e meg, de
Pontus azt felelte: „Megtehetné, de nem fogja.”
Miközben Axel Riessen számát hívta, lelki szeme
előtt megjelent Veronique Salman, Pontus felesége, a
csalódott szájtartása és riadt tekintete, miközben
elmondta, hogy ha az ember egyszer kezet csókolt
Raphael Guidinak, nincs visszaút.
A rémálom szó visszatérő eleme volt a
történetének. Palmcrona házvezetőnője is használta,
Veronique Salman azt mondta, hogy Raphaelnek
sikerül mindenkiből kiszednie legszörnyűbb
rémálmát, és Pontus Salman azt állította, hogy
Palmcronának az öngyilkosság volt az egyetlen
lehetősége arra, hogy megússza.
Nem kellett beteljesítenie a rémálmát, mondta.
Joona kénytelen volt arra gondolni, hogy Stefan
Bergkvist soha nem tudta meg, ki volt az apja. A
borzalmas hőségre gondolt, ami leégette a húst a
csontokról, felforralta a fiú vérét, és szétrepesztette a
koponyáját.
Egy Paganini-szerződést az ember a saját halálával
sem tud érvényteleníteni.
Joona újabb próbát tett, hogy elérje Axel Riessent
a mobilján, majd hívja az STF közvetlen számát.
– Axel Riessen igazgató titkársága – szólt bele egy
női hang.
– Axel Riessent keresem – mondta gyorsan Joona.
– Pillanatnyilag nem tudom adni – felelte a nő.
– Bűnügyi felügyelő vagyok, és azonnal
beszélnem kell vele.
– Értem, de…
– Ha megbeszélésen ül, hívja ki.
– Nincs itt – mondta a nő emelt hangon. – Ma még
nem volt bent, és telefonon sem tudtam elérni.
– Akkor már tudom – mondta Joona kurtán, és
letette a telefont.
Joona leparkolta a Volvóját a Brahegatán, Axel
Riessen házának kapuja előtt. Látta, hogy valaki
bemegy a házba azon az oldalon, ahol Axel Riessen
öccse lakik. Odarohant, és megnyomta a csengőt.
Kattant a zár, és az ajtó ismét kinyílt.
– Ááá – mondta Robert Riessen, amikor meglátta
Joonát.
– Jó napot.
 – Axel itthon van?
– Itthon kéne lennie, de én is csak most jöttem –
felelte.
– Történt valami?
– Próbáltam elérni.
– Én is – mondta Robert, és beeresztette Joonát.
A nagy előcsarnok a félemeleten volt, rózsaszín
kristálycsillár lógott a plafonról. Robert bekopogott
egy ajtón, majd belépett Axel rezidenciájába. Némán
igyekeztek fel a magánlakrészbe.
– Axel! – kiáltott Robert.
Körülnéztek, átvágtak a szobákon. Semmit nem
láttak, ami gyanúra adott volna okot. A hifi kijelzője
világított, de nem szólt zene, az angol Britannica
enciklopedia egyik kötete a könyvtári kiskocsin
hevert.
– Nem mondta, hogy el kell utaznia valahová? –
kérdezte Joona.
– Nem – mondta Robert furcsán fáradt hangon. –
De nagyon furcsa dolgokat tud művelni.
– Mire gondol?
– Az ember azt hiszi, ismeri, de… Nem, nem
tudom.
Joona bement a hálószobába, gyorsan körülnézett,
egy
nagy olajfestmény a falnak támasztva állt háttal a
szobának, egy whiskys pohárban pitypang
hervadozott, az ágyat nem vetették be, a lepedőn egy
könyv hevert.
Robert elindult lefelé a lépcsőn, Joona követte a
konyhába.
 96
Raphael Guidi
JOONA LEPARKOLTA autóját a Kronobergspark
mellett, szapora léptekkel szelte át a zöld gyepet a
kapitányság felé, és felhívta a södertáljei rendőrséget.
Valami elkezdett motoszkálni benne, nyugtalanította,
hogy nem ért rá maradni, amikor Pontus Salmant
őrizetbe vették.
Baljós előérzete csak felerősödött, amikor a
södertáljei kolléga azt mondta, nem tudja, hol van
Pontus Salman.
– Visszahívom – mondta a férfi gotlandi kiejtéssel.
– Pár percet kérek.
– De ugye őrizetbe vették? – kérdezte Joona.
– Nyilván – mondta a férfi tétován.
– Nagyon világosan megmondtam, hogy ott kell őt
tartani.
– Felesleges idegeskednie – mondta a rendőr. –
Biztos vagyok benne, hogy a kollégák jól végezték a
dolgukat.
Valamit beütött a számítógépbe, dünnyögött maga
elé, újabb kopácsolás a gépen, majd válaszolt:
– Meg is van, itt van nálunk, és elkoboztuk a
Winchesterét.
– Jól van, tartsák ott. Küldünk érte autót – mondta
Joona.
Felment a lifttel, végigsietett a folyosón, és már
majdnem elérte Carlos Eliasson irodáját, amikor
megszólalt a telefonja. Disa volt az. Igazából nem
volt ideje társalogni, de azért felvette.
– Szia – mondta Disa. – Jössz holnap?
– Azt mondtad, nem akarod megünnepelni a
születésnapodat.
– Tudom, de arra gondoltam… kettesben.
– Jól hangzik – mondta Joona.
– Valami fontosat akarok mondani – magyarázta
Disa.
– Rendben – felelte Joona, de közben megérkezett.
– Én…
– Bocsáss meg, Disa – vágott a szavába Joona. –
De nem tudok most beszélni. Éppen egy fontos
megbeszélésre tartok.
– Van egy meglepetésem – mondta Disa.
– Disa, le kell tennem – mondta Joona, és
kinyitotta az ajtót.
– De… – mondta Disa.
– Borzasztóan sajnálom, nem érek rá.
Bement Carlos szobájába, becsukta maga mögött
az ajtót, és helyet foglalt a kanapén, amin Saga Bauer
már ott ült.
– Nem érjük el Axel Riessent, és félünk, hogy
eltűnése a kiviteli engedéllyel kapcsolatos – mondta
Joona. – Szerintünk Raphael Guidi van a dolog
mögött, és ezért van szükségünk egy
elfogatóparancsra, amilyen gyorsan csak…
– Elfogatóparancsra? – szólt közbe Carlos
meghökkenve.
– Axel Riessen az elmúlt két órában nem vette fel
a telefont, nem ment be reggel dolgozni, és máris azt
hiszitek, hogy elrabolta őt Raphael Guidi, egy sikeres
üzletember, aki ellen még soha semmilyen vádat nem
emeltek.
Carlos felemelte a kezét, és sorolni kezdte:
– Nincs aktája a svéd rendőrségnél, nincs aktája az
Europolnál, sem az Interpolnál. Beszéltem már a
francia, az olasz, és a monacói rendőrséggel.
– De én meg beszéltem Anjával – mondta Joona
mosolyogva.
– Beszéltél…
Carlos elhallgatott, amikor az ajtó kinyílt. Anja
Larsson jött be:
– Az elmúlt tíz évben Raphael Guidi neve hat
nyomozásban merült fel. Fegyverekkel való
visszaélés, gazdasági bűncselekmények, haláleset –
mondta.
– Nyomozások! – vágott közbe Carlos. – Attól
még nem…
– Elmondhatom, amit tudok? – szakította félbe
Anja.
– Igen, hogyne.
– Szinte minden esetben a nyomozás korai
szakaszában elterelődött a gyanú Raphael Guidiról, és
soha nem került sor vádemelésre.
– Soha – mondta Carlos.
– A konszernje 123 millió dollárt keresett a
Sivatagi Vihar hadműveletben, ő látta el a Nighthawk
vadászgépeket AGM-65 Maverickkel – folytatta
Anja, miután röpke pillantást vetett a jegyzeteire,
hogy ellenőrizze az adatokat. – De szintén az ő egyik
leányvállalata látta el a szerb erőket rakétatüzérségi
eszközökkel, amikor ugyanezeket a repülőket lelőtték
a koszovói háborúban.
 Anja mutatott nekik egy fényképet Raphaelről
virítóan sárga üvegű napszemüvegben. A férfi laza
ruházatot viselt, búzavirágkék nadrágot és
ugyanolyan színű, szépen vasalt, de bő inget.
Mosolyogva állt két fekete ruhás testőr között egy
füstszínű Lamborghini Diabolo előtt.
– Raphael felesége… híres hegedűművész volt,
Fiorenza Colini – mondta Anja. – Alig egy évvel az
után, hogy a fiuk, Peter megszületett, mellrákos lett.
Minden létező kezelésen átesett, de meghalt, amikor a
fiú hétéves volt.
Egy La Repubblica újságkivágáson Fiorenza
Colini egy gyönyörű, piros hegedűt szorít a vállához.
Riccardo Muti karmester áll mellette, hullámos haja
csillog a reflektorfényben, a háttérben a Scala teljes
zenekara. Fiorenza Colini szűk, platinafényű, ezüstös
hímzéssel és berakott üvegprizmákkal díszített ruhát
visel, és elnehezülő szemhéjjal mosolyog maga elé. A
jobb könyöke leeresztve, a vonót lefelé tartja, bal
keze messzire benyúlik a hegedű korpusza felé, épp
egy magas hangot játszik.
A Newsweek címlapján Raphael Guidi áll Alice
Cooper mellett, és felmutatja újszülött fiát, felette a
cím: „Milliárd dolláros bébi”.
Egy másik újságkivágáson a világos öltönyt viselő
Guidi Silvio Berlusconival beszélget, mögöttük
három szőke nő falatnyi fürdőruhában egy szív alakú,
rózsaszín márvány úszómedence körül.
– Raphael Guidi monacói lakos, de ha az ember
találkozni akar vele, ki kell hajóznia a tengerre, ha jól
értem – mondta Anja. – Mostanában szinte minden
idejét a Theresa nevű óriásjachtján tölti. Ami érthető.
A jachtot tizenöt éve építette a brémai Lürssen, és
akkor a világ legdrágább jachtjának számított.
Egy pici, a francia Vogue-ból származó képen ott a
fehér, nyíl alakú hajó, kint a nyílt tengeren, olyan,
akár egy porcelán lándzsahegy. A nagy, középső
képen – „Oroszlán Cannes-ban” – egy parti részlete a
cannes-i filmfesztivál idejéről, természetesen a
luxusjacht fedélzetén. Minden férfi szmokingban.
Kevin Costner, a színész, Salma Hayekkel beszélget,
míg Raphael Guidi a felesége és a híres Playboy-
modell, a svéd Victoria Silvstedt mellett áll. Mögötte
két testőr várakozik üres tekintettel. Az étkező
ablakán át a kikötő látszik. A mennyezetről kalitkák
lógnak, bennük tukánok, és az étkező közepén álló
ketrecben egy nagy hím oroszlán.
Visszaadták az újságkivágásokat Anjának, aki
nyugodtan folytatta:
– Ezt hallgassuk meg együtt… A belga hírszerzés
rögzített egy telefonbeszélgetést egy olasz ügyész és
Salvatore Garibaldi között, aki dandártábornok volt
az Esercito Italianó-ban, az olasz hadseregben.
Kiosztott egy sebtében készült fordítást, majd
bedugta a pendrive-ot Carlos számítógépébe,
előrehajolt, és rákattintott a hangállományra. Az
alkalmazás azon nyomban megnyílt, és megszólalt
egy emberi hang. A monoton férfi hang franciául
elsorolta a párbeszéd körülményeit, a helyszínt, a
dátumot és az időpontot. Következett egy fémes
kattanás és egy távoli kapcsolás.
Egy kicsit recsegett a felvétel, de tisztán hallatszott
az első mondat:
 – Hallgatom, és kész vagyok nyomozást indítani –
mondta az ügyész.
– De én soha nem tanúskodnék Raphael ellen, ha
megkínoznak se…
Salvatore Garibaldi hangja elhalt, recsegés
hallatszott, egy ideig teljes csend állt be, majd megint
hallani lehetett a férfi hangját, de halkan, mintha
csukott ajtó mögül beszélne.
– Visszarúgásgátlókat és visszarúgásmentes
rakétákat… és pokoli sok aknát, taposóaknákat,
tankaknákat… Raphael soha nem… mint Ruandában,
nem érdekelte. Dorongok és macseték… ilyesmivel
nem lehet pénzt keresni. De amikor megfordult a
dolog, és átcsapott Kongóba, akkor be akart szállni,
akkor úgy vélte, felpörgött a történet. Először
felfegyverezte a Ruandai Hazafias Front ezredeit,
hogy tényleg neki tudjanak menni Mobutunak, aztán
elkezdte adagolni a nehézfegyverzetet a hutuknak,
hogy szembe tudjanak szállni a Hazafias Fronttal.
Furcsa sípolás hallatszott a zajon át, a felvétel
szaggatottá vált, majd visszatért Garibaldi hangja.
Gyorsan lélegzett, maga elé motyogott, aztán
egészen közelinek tűnt a hangja.
– Ez a rémálom-ügy, nem hittem, hogy igaz.
Mellette kellett állnom, és fogni az izzadt kezét… A
lányomnak, tizennégy éves volt. Olyan szép, olyan
jó… Raphael… maga csinálta, ő akart vágni a késsel,
azt üvöltötte, az én rémálmomnak ő a birtokosa. Fel
sem fogható.
Furcsa recsegés következett, minta valaki sikítana,
üveg tört össze, akadozott a felvétel.
 – Miért akar valaki olyat tenni, ami… A csontozó
kést az egyik testőrtől kapta… a lányom arca, a szép,
szép…
Salvatore Garibaldi hangosan sírt, nyöszörgött, és
azt üvöltötte, hogy semmi másra nem vágyik, csak
hogy meghalhasson.
A recsegést követően a felvétel véget ért. Teljes
csend ereszkedett Carlos Eliasson szobájára. A
Kronobergspark zöldellő lejtőire néző pici ablakokon
át játszi fény hullott be az irodahelyiségbe.
– Ez a felvétel – mondta Carlos egy idő után –
semmit nem bizonyít… Az elején megmondta, hogy
nem akar tanúskodni, így, gondolom, az ügyész
lezárta a nyomozást.
– Három héttel a beszélgetés után kutyasétáltatás
közben valaki megtalálta Salvatore Garibaldi fejét –
mondta Anja. – A római ügetőpálya mögött, a Viale
Goethe melletti árokban hevert.
– És mi volt ez a lányával? – kérdezte Joona
halkan. – Mi történt?
– A tizennégy éves Maria Garibaldi még mindig
szerepel az eltűnt személyek nyilvántartásában –
mondta Anja röviden.
Carlos sóhajtott, motyogott valamit, az
akváriumhoz lépett, nézegette kicsit a
paradicsomhalait, mielőtt visszafordult volna a
többiek felé.
– Mit csináljak? Nem tudjátok bizonyítani, hogy a
lőszer Szudánba megy, és sehogy sem tudjátok
Raphael Guidihoz kapcsolni Axel Riessen eltűnését –
mondta. – Egy hajszálvékony szálat mutassatok, és
már hívom is az ügyészt, de kell valami kapocs, és
nem csak…
– Tudom, hogy ő az – vágott a szavába Joona.
– És nem csak annyi, hogy Joona azt mondja, tudja
– fejezte be Carlos.
– Felhatalmazásra és erőforrásokra lesz
szükségünk, hogy elkapjuk Raphael Guidit a svéd és
a nemzetközi törvények megszegéséért – mondta
Joona csökönyösen.
– Bizonyíték nélkül nem megy – mondta Carlos.
– Találunk bizonyítékot – mondta Joona.
– Rá kell beszélnetek Pontus Salmant, hogy
tanúskodjon.
– Ma behozzuk, de szerintem nehéz lesz rávenni a
tanúskodásra, még mindig túlságosan fél… Annyira
fél, hogy öngyilkosságra készült – mondta Joona.
– De ha elkapjuk Raphaelt, akkor talán lesz
bátorsága beszélni. Mármint ha lecsillapodtak a
kedélyek – mondta Saga.
– Bizonyíték és tanú nélkül nem tartóztathatunk le
csak úgy olyan valakit, mint Raphael Guidi – mondta
Carlos nyomatékkal.
– Akkor mi a fenét csináljunk? – kérdezte Saga.
– Nyomást gyakorlunk Pontus Salmanra, ez
minden, amit…
– De szerintem Axel Riessen veszélyben van –
mondta Joona. – Túlságosan sürget az…
Mindhárman elhallgatnak, és tekintetüket az ajtó
felé fordították, amikor Jens Svanehjälm főügyész
belépett az ajtón.
 97
A menekülés
A LÉGKONDICIONÁLÁS LEHŰTÖTTE az
autót. Pontus Salman érezte, hogy a keze remeg a
kormányon. Már a Lidingöbro-híd közepén járt. Egy
finnországi komp hagyta el a partot, és távol a
Millesgårdenben avart égettek.
Csupán egy-két órával ezelőtt még a kis
csónakjában ült, és megpróbálta a puska csövét a
szájába tenni. Még mindig érezte a fém ízét a
szájában, hallotta a karistoló hangot a fogain. Az
emlék megrémisztette.
Egy bozontos hajú nő jött le a stégre a bűnügyi
felügyelővel, kiáltott Salmannak, hogy jöjjön
közelebb. Úgy tűnt, valami fontosat akar neki
mondani. Negyven év körüli volt, kékes punk
frizurával és vörösre rúzsozott szájjal.
Amikor egymással szemben ültek egy pici, szürke
szobában, Salman megtudta, hogy a nőt Gunillának
hívják, és pszichológus.
Komolyan és szigorúan beszélt vele a puskáról, és
hogy mire készült, amikor kievezett a tóra.
– Miért akart meghalni, Pontus? – kérdezte
Gunilla.
– Nem akartam – felelte őszintén a férfi.
Egy időre csend ereszkedett a kis tárgyalószobára,
majd tovább beszélgettek, Pontus válaszolgatott a nő
kérdéseire, és közben egyre biztosabban tudta, hogy
nem akar meghalni, inkább elszökne, és elkezdett
gondolkozni az utazás lehetőségén. Csak eltűnik, és
teljesen új életet kezd valaki másként.
Az autó leért a hídról. Pontus Salman a karórájára
nézett, és érezte mellkasában a megkönnyebbülés
melegét. Mostanra már Veronique repülőjének el
kellett hagynia a svéd légteret.
Beszélt Veroniqueka Francia Polinéziáról, és
szinte látta maga előtt a feleségét, ahogy kezében
világoskék vászontáskával kilép a reptéri épületből,
és széles karimájú kalapját fognia kell, nehogy lefújja
a fejéről a szél.
Ő miért is ne menekülhetne meg?
Egyetlen dolgot kell tennie, gyorsan visszamenni a
házba, és elhozni az útlevelét az íróasztal fiókjából.
– Nem akarok meghalni – gondolta Pontus
Salman, és nézte a mellettük elsuhanó autókat.
Azért evezett ki a tóra, hogy elmeneküljön a
rémálma elől, de egyszerűen nem tudta maga ellen
fordítani a fegyvert.
Bármelyik repülőre felszállhatok, gondolta. El
tudok utazni Izlandra, Japánba vagy Brazíliáiba. Ha
Raphael Guidi csakugyan meg akarna ölni, aligha
lennék még mindig életben.
Pontus Salman behajtott a garázsfelhajtóra a háza
előtt, és kiszállt az autóból. Beszívta a napmeleg
aszfalt, a kipufogógáz és a növényzet szagát.
Az utca üres volt, mindenki dolgozott, a környéken
lakó gyerekeknek még néhány napig az iskolapadot
kellett koptatniuk.
 Pontus Salman kinyitotta az ajtót, és bement. A
házban nem égtek fények, és a reluxák le voltak
eresztve.
Az útlevele a dolgozószobában volt, elindult lefelé
a lépcsőn.
Amikor leért, megtorpant és fülelt. Fura csoszogó
hangot hallott, mintha vizes takarót húznának végig a
csempézett földön.
– Veronique? – szólt szinte hangtalanul.
Pontus Salman látta, hogy a medence nyugodt
hullámzását visszatükrözi a fehér kőfal. Vadul
kalapáló szívvel ment tovább.
 98
Az ügyész
JENS SVANEHJÄLM FŐÜGYÉSZ halkan
üdvözölte Saga Bauert, Joona Linnát és Carlos
Eliassont, majd leült. Az Anja Larsson által
összegyűjtött anyag az alacsony asztalon hevert
előtte. Svanehjälm belekortyolt a szójakávéjába, nézte
a legfelső képet, és Carlos felé fordult.
– Azt hiszem, nagyon nehezen fognak meggyőzni
– mondta.
– De meg fogjuk – mosolygott Joona.
– Csak tessék – mondta az ügyész.
Svanehjälmnek karcsú nyaka volt, gyakorlatilag
nem is látszott az ádámcsutkája. Vékony, csapott
válla miatt úgy nézett ki a méretre szabott öltönyben,
mint egy kisfiú, aki felnőtt ruhát vett fel.
– Igen bonyolult – fogott bele Saga. – Úgy
gondoljuk, hogy Axel Riessent elrabolták az STF-től,
és hogy ez összefüggésben áll az elmúlt napok
eseményeivel.
Elhallgatott, amikor megszólalt Carlos telefonja.
– Bocsásson meg, azt hittem, szóltam, hogy ne
zavarjanak minket – mondta a parancsnok, és felvette
a telefont. – Tessék, Carlos Eliasson…
Figyelt, majd elvörösödött arccal azt motyogta,
hogy érti, és köszöni a hívást. Zavart volt, amikor
letette a telefont.
– Elnézést kérek – mondta.
 – Semmi gond – felelte Jens Svanehjälm.
– Úgy értem, elnézést kérek, amiért idefárasztottuk
– magyarázta Carlos. – Axel Riessen titkárnője
telefonált az STF-től, beszéltem már vele a nap
folyamán… És az imént hívta őt Axel Riessen.
– Mit mondott? Elrabolták? – kérdezte Jens
Svanehjälm mosolyogva.
– Raphael Guidi hajóján van, hogy megbeszéljék
az utolsó részleteket a kiviteli engedéllyel
kapcsolatban.
Joona és Saga röpke pillantást váltottak.
– Elégedettek ezzel a válasszal? – kérdezte az
ügyész.
– Axel Riessen nyilván találkozót kért Raphael
Guiditól – mondta Carlos.
– Beszélnie kellett volna velünk – mondta Saga.
– A titkárnő elmondta, hogy a felek egész nap
tárgyaltak a hajón, hogy tisztázzák az utolsó
bizonytalanságokat egy ügyben, ami kissé elhúzódott,
és Axel Riessen úgy tippeli, hogy már ma este
elfaxolja az aláírást az STF-be.
– A kiviteli engedélyt? – kérdezte Saga és felállt.
– Igen – mondta Carlos mosolyogva.
– És mit fog csinálni a megbeszélés után? –
kérdezte Joona.
– El fog…
Carlos elhallgatott, és meglepetten nézett Joonára.
– Honnan tudtad, hogy valamit csinálni fog a
megbeszélés után? – kérdezte aztán. – A titkárnő azt
mondta, Axel Riessen szabadságot vett ki, hogy a part
mentén elvitorlázzon Kalinyingrádig. Kap kölcsön
egy Forgust Raphael Guiditól.
 – Csodás terv – mondta Svanehjälm, és felállt.
– Idióták! – fortyant fel Saga, és felrúgta a
papírkosarat. – Hát nem fogják fel, hogy
kényszerítették a telefonálásra?
– Attól még viselkedhetnénk felnőtt módjára –
dünnyögte Carlos.
Felállította a papírkosarat, és felszedte a földre
borult szemetet.
– Végeztünk, ugye? – kérdezte Svanehjälm
komolyan.
– Axel Riessent fogva tartják Raphael Guidi
hajóján – mondta Joona. – Adjanak erősítést, hogy
kihozhassuk onnan.
– Lehet, hogy idióta vagyok, de semmi okát nem
látom bármilyen további intézkedésnek – mondta Jens
Svanehjälm, és kiment a szobából.
– Bocs, amiért kiborultam – mondta Saga
Carlosnak. – De ez nem stimmel, nem hisszük, hogy
Axel Riessen aláírná a kiviteli engedélyt.
– Saga, két jogászt állítottam erre az ügyre –
magyarázta Carlos higgadtan. – Csak annyit láttak,
hogy a Silencia Defence kifogásolatlanul készítette
elő az exportot, a vizsgálat nagyon alapos volt, és…
– De hiszen van egy fényképünk, amin Palmcrona
és Salman találkozik Raphael Guidival és Agathe al-
Hadzsival, hogy…
– Tudom – szakította félbe Carlos. – Az a fénykép
a titok nyitja, kezünkben a kulcs, de bizonyíték nélkül
nem tudunk továbblépni, be kell bizonyítanunk, amit
tudunk, és a fénykép nem lesz elég.
 – Tehát nézzük végig, ahogy a teherhajó elhagyja
Svédországot, bár tudjuk, hogy a lőszer a szudáni
népirtáshoz kell? – kérdezte Saga feldúltan.
– Hozassák ide Pontus Salmant – felelte Carlos. –
Vegyék rá, hogy tanúskodjon Raphael Guidi ellen,
ígérjenek neki, amit akarnak, csak tegyen
tanúvallomást.
– És ha nem hajlandó? Ha megtagadja a
tanúskodást? – kérdezte Saga.
– Akkor nem tehetünk semmit.
– Van egy másik tanúnk – mondta Joona.
– Nagyon szívesen találkoznék vele – mondta
Carlos kétkedőn.
– Csak érte kell mennünk, mielőtt vízbe fúlva
találnak rá a tengerben Kalinyingrád közelében.
– Ezúttal nem kapod meg, amit akarsz, Joona.
– De.
– Nem.
– De – mondta Joona eltökélten.
Carlos szomorú tekintettel nézett rá.
– Az ügyészt soha az életben nem győzzük meg –
mondta kis idő múltán. – De mivel nem tölthetem
életem hátralévő részét azzal, hogy azt mondogatom
nem, miközben te azt mondogatod, de…
Elhallgatott. Majd némi tűnődés után megszólalt:
– Így engedélyt adok neked, hogy egyedül
megkeresd Axel Riessent, és meggyőződhess róla,
semmi baj nem érte.
– Joonának erősítés kell – mondta Saga feldúltan.
– Ez nem rendőri akció, csak így akarom elérni,
hogy Joona ne nyaggasson – mondta Carlos, és
széttárta a karját.
 – De Joona ott…
– Azt akarom… – vágott a szavába Carlos. – Azt
akarom, hogy hozzák ide Pontus Salmant
Södertáljéből, ahogy már megmondtam… Mert ha
van megbízható tanúvallomásunk, gondom lesz rá,
hogy minden erőnket bevetve egyszer és mindenkorra
begyűjtsük Raphael Guidit.
– Erre nincs idő – mondta Joona, és az ajtóhoz
lépett.
– Én magam is ki tudom hallgatni Pontus Salmant
– mondta Saga.
– És Joona? Te mit…
– Megyek, meglátogatom Raphaelt – mondta a
felügyelő, és kiment a szobából.
 99
A fizetség
AXEL RIESSEN SOKÁIG mozdulatlanul feküdt
egy autó rakterében. Végre megengedték, hogy
felálljon. Amikor kiszállt, egy magánrepülőtéren
találta magát. A leszállópálya öntött betonból készült,
és magas kerítés vette körül. Egy magas árboccal
ellátott barakkszerű épület mellett egy helikopter
várakozott.
Axel szótlanul lépdelt elrablói között. Nem volt
miről beszélniük. Amikor beszállt a helikopterbe,
leült, és bekötötte a biztonsági övét a hasán és a
vállán. A két másik férfi a helikopter pilótafülkéjében
foglalt helyet.
A pilóta melletti férfi elővett egy térképet, és az
ölébe terítette. A motor felbőgött, és kis idő múltán
beindult a rotor. A karcsú lapátok lomhán hasították a
levegőt, a párás napfény megcsillant az üvegen. A
rotor egyre gyorsabban forgott.
A motor kezdett felmelegedni, fülsiketítőén
dübörögött. A pilóta jobb kézzel tartotta a
botkormányt, apró, szögletes mozdulatokkal
irányította, és hirtelen a levegőbe emelkedtek.
A helikopter először nagyon lágyan, szinte
egyenesen emelkedett felfelé, majd előre billent és
elindult.
 Axel nyilallást érzett a hasában, amikor elrepültek
a kerítés fölött, a fák fölött, és olyan élesen fordultak
balra, mintha a helikopter az oldalára akarna billenni.
Gyorsan suhantak a zöld mezők felett, maguk
mögött hagytak néhány magányos utat és egy csillogó
bádogtetős házat.
A motor zúgott, és a forgólapátok fel-felvillantak a
szélvédő előtt.
A szárazföld véget ért, és a fodrozódó,
kékesszürke tenger vette át a helyét.
Axel újfent megpróbálta megérteni, mi történt
vele. Úgy kezdődött, hogy telefonon beszélt Raphael
Guidival, aki hajójával a Finn-öbölből kifelé tartott a
Balti-tengerre, Lettország felé. Nem telhetett el több
egy percnél onnan, hogy Axel megmondta
Raphaelnek, nem fogja aláírni a kiviteli engedélyt,
addig a pillanatig, hogy a két férfi betört az
otthonába, és elektrosokkolót nyomott a nyakához.
Mindvégig óvatosan bántak vele, és odafigyeltek,
hogy jól feküdjön.
Fél óra múlva megálltak, és átcipelték őt egy
másik autóba.
Körülbelül egy órával később már saját lábán
mehetett végig az olajfoltos, aszfaltozott
leszállópályán, és beült a helikopterbe.
Az egyhangú tenger gyorsan suhant el alattuk, akár
egy autóút. Az ég a fejük felett mozdulatlannak,
borultnak és nyirkosan fehérnek tűnt. Ötvenméteres
magasságban repültek nagy sebességgel. A pilóta
rádiós összeköttetésben volt valakivel, de nem
lehetett hallani, mit mond.
 Axel elbóbiskolt egy kicsit, és nem tudta, mennyi
ideje van a helikopterben, amikor megpillantott egy
fenséges luxusjachtot a fodrozódó tengeren. Óriási,
fehér hajó volt, világoskék úszómedence és több
napozófedélzet látszott rajta.
Meredeken közelítettek felé.
Axelnek eszébe jutott, hogy Raphael Guidi
hihetetlenül gazdag ember, és előrehajolt, hogy
jobban lássa a jachtot. A legelképesztőbb hajó, amit
életében látott. Kecses és csúcsos, akár egy lángnyelv,
fehér, mint a cukormáz. Egészen biztosan hosszabb
száz méternél, fennhéjázó kapitányi hídja két
emelettel a tatfedélzet felett helyezkedett el.
Dübörögve ereszkedtek le az orrfedélzet
helikopterleszálló köre felé. A forgólapátok
eltérítették, kilapították, szétcsapták a hajó által vert
hullámokat.
A landolást szinte észre sem lehetett venni, a
helikopter lebegett, lassan ereszkedni kezdett, majd
lágyan ringatózva megállt a leszállópályán. Vártak,
míg a motor leállt. A helikopter pilótája ott maradt a
pilótafülkében, míg a másik férfi Axel Riessennel
átvágott a leszállópályán. Összegörnyedve lépdeltek a
légörvényben, míg be nem jutottak egy üvegajtón. A
helikopter motorjának zaja eltompult az üveg mögött.
A szoba, amiben találták magukat, egy elegáns váróra
emlékeztetett, ülőgarnitúra, dohányzóasztal és egy
sötét tévé volt benne. Fehér ruhás férfi üdvözölte
őket, és egy mozdulattal hellyel kínálta Axelt.
– Óhajt valamit inni? – kérdezte a fehér ruhás.
– Vizet, köszönöm – felelte Axel.
– Szénsavast vagy mentest?
 Mielőtt Axel válaszolni tudott volna, egy másik
férfi lépett be az egyik ajtón.
Hasonlított arra, aki a pilóta mellett ült. Furcsamód
egyforma magas és széles testalkatuk és összehangolt
mozgásuk volt. Az újonnan érkező férfi nagyon
világos hajú és szinte fehér szemöldökű volt, és az
orrán látszott, hogy valamikor eltört. Az első férfi
erősen őszült, és szarukeretes szemüveget viselt.
Némán, célirányosan, takarékosan mozogtak,
miközben Axelt a fedélzet alatti lakosztályokhoz
vezették.
A luxusjacht furcsán kihaltnak tűnt. Axel látta,
hogy a medence üres, évek óta nem tölthették fel. A
fenekén pár ütött-kopott bútor állt, egy kanapé
ülőpárnák nélkül, és pár törött irodai szék.
Axel Riessen észrevette, hogy a szép nádbútor
garnitúrát, ami az egyik kis emelvényen állt,
elhanyagolták. A finom nádfonatok eltörtek, és a
karosszékekből meg az asztalból mindenhol szálak
állnak ki.
Minél beljebb jutott a hajóban, az annál inkább egy
üres, elhagyott vázra emlékeztette. Axel léptei
visszhangoztak a folyosó repedezett
márványpadlóján. Bementek egy szárnyas ajtón, amin
egy elegáns „Sala da pranzo” felirat állt a sötét fába
faragva.
Az étkező óriási volt. A panorámaablakokon át
csak a nyílt tenger látszott. Széles, vörös szőnyeges
lépcső vezetett fel a következő emeletre. A
mennyezeten fenséges kristálycsillárok lógtak. A
helyiséget nagy fogadásokra tervezték, de az
étkezőasztalon egy fénymásoló, egy fax és két
számítógép állt, mellettük rengeteg dosszié lefűzött
papírokkal.
Az étkező távoli végében egy alacsony férfi ült
egy kisebb asztalnál. A haja deres volt, és egy nagy
kopasz folt virított a feje közepén. Axel azonnal
felismerte Raphael Guidi fegyverkereskedőt.
Világoskék, buggyos tréningnadrág volt rajta, és a
hozzá tartozó felső, aminek a mellén és a hátán a
hetes szám virított. A lábán fehér sportcipőt viselt
zokni nélkül.
– Isten hozta – mondta a férfi angolul, olasz
akcentussal.
Megszólalt zsebében a telefon, elővette, megnézte
a számot, és nem fogadta a hívást. Raphael Guidit
szinte azonnal újra hívták, felvette, mondott pár kurta
szót olaszul, majd Axel Riessenre nézett. A
panorámaablak túloldalán sötéten elterülő, hullámzó
tenger felé intett.
– Nem önszántamból vagyok itt – fogott bele Axel.
– Sajnálom, arra nem volt idő…
– És mit szeretne?
– El szeretném nyerni a lojalitását – felelte
Raphael kurtán.
A beálló csendben a két testőr visszafogottan
mosolygott, majd hirtelen elkomorult. Raphael ivott
egy kortyot a sárga vitaminitalából, majd halkan
böffentett.
– A lojalitás az egyetlen, ami számít – mondta
halkan, és egyenesen Axel szemébe nézett. – Azt
állította, hogy nincs a birtokomban olyasmi, amire
vágyik, de…
– Így igaz.
 – Én épp ellenkezőleg úgy gondolom, jó ajánlattal
tudok előállni – folytatta Raphael, és elhúzta a száját.
– A lojalitásáért cserébe tudom, hogy olyat kell
kínálnom, amit igazán szeretne, talán amire a világon
a legjobban vágyik.
Axel megrázta a fejét:
– Még én magam sem tudom, mire vágyom a
legjobban.
– Szerintem tudja – mondta Raphael. – Arra
vágyik, hogy megint alhasson, egész éjjel, anélkül…
– Honnan tud maga…?
Elharapta a szót, és Raphael hűvösen,
türelmetlenül nézett rá.
– Akkor nyilván azt is tudja, hogy mindent
kipróbáltam már – mondta Axel lassan.
Raphael egykedvűen intett:
– Kap egy új májat.
– Már várólistán vagyok egy új májért – mondta
Axel, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Minden
értekezletük után felhívom az orvosokat, de az én
májbetegségemet magam idéztem elő, és a szöveti
antigén típusom olyan ritka, hogy gyakorlatilag nincs
donor…
– Axel Riessen, van egy májam a maga számára –
mondta Raphael a reszelős hangján.
Csend telepedett a szobára, és Axel érezte, ahogy
az arca kimelegszik, a füle felforrósodik.
– És cserébe? – kérdezte Axel és nagyot nyelt. –
Azt szeretné, hogy aláírjam a kenyai kiviteli
engedélyt.
– Igen, azt szeretném, ha kötnénk egy Paganini-
szerződést – felelte Raphael.
 – Mi az a…
– Nem sietünk, átgondolhatja, ez nagy döntés, meg
kell néznie a szervdonor pontos adatait, és így tovább.
Axel fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok.
Arra gondolt, hogy miután aláírta a kiviteli engedélyt,
és kapott egy új májat, majd tanúskodik Raphael
Guidi ellen. Védelmet kap, az biztos, talán kénytelen
lesz új személyazonosságot felvenni, de megint tud
majd aludni.
– Ne együnk? Én éhes vagyok. És maga? –
kérdezte Raphael.
– Talán…
– De mielőtt eszünk, szeretném, ha felhívná a
titkárnőjét az STF-nél, és megmondaná neki, hogy itt
van.
 100
Pontus Salman
SAGA A FOLYOSÓN ÁLLT és telefonált. A
södertäljei rendőrséget hívta.
– Nincs más dolguk Stockholmban? – kérdezte egy
férfi erős gotlandi akcentussal.
– Pontus Salmanról van szó – mondta Saga
feszültséggel a hangjában.
– Értem, de már elment – mondta a rendőr
jókedvűen.
– Mi a nyavalyáról beszél? – kérdezte Saga emelt
hangon.
– Szóval, most beszéltem Gunilla Sommerrel, a
pszichológussal, aki elment vele a pszichiátriára.
– Igen?
– Szerinte nem gondolta komolyan ezt az
öngyilkosságot, így hát elengedte, elvégre nincs
ingyen a férőhely, és…
– Kerestesse! – mondta Saga gyorsan.
– Miért is? Egy komolytalan öngyilkossági kísérlet
miatt?
– Találják meg! – mondta Saga, és letette.
Elindult a liftek felé, amikor Göran Stone megállt
előtte, és szélesre tárt karral megállította.
– Szeretnéd kihallgatni Pontus Salmant, ugye? –
kérdezte irritáló hangon.
– Igen – válaszolta Saga kurtán, és elindult, de
Göran nem engedte el maga mellett.
 – Csak meg kell riszálnod a feneked – mondta. –
És talán kicsit megrázni a fürtjeidet, hogy
előléptessenek, vagy…
– Menj arrébb! – mondta Saga haragos
elszántsággal, s homlokán vörös foltok jelentek meg
az idegességtől.
– Jól van, bocsáss meg, amiért segíteni akarok –
mondta Göran Stone sértetten. – De az imént
küldtünk négy autót Salman lidingői házához, mert…
– Mi történt? – kérdezte Saga gyorsan.
– A szomszédok hívták a rendőröket – mosolygott
Göran.
– Tisztán hallottak egy kis piff-puffot meg
sikolyokat.
Saga félrelökte, és rohanni kezdett.
– Köszi szépen, Göran – kiáltotta Göran utána. –
Te vagy a csúcs, Göran!
Miközben Saga Lidingö felé hajtott, igyekezett
nem gondolni arra, mi történhetett, de a gondolataiba
folyton belevegyültek a hangok a felvételről, amelyen
egy férfi sírva mesélt a lányáról.
Saga arra gondolt, hogy este keményen edzeni fog,
és korán lefekszik.
Nem ment el a Roskullsvägig, olyan sokan voltak
az utcában, hogy néhány száz méterre tudott csak
leparkolni Salman házától.
Kíváncsiskodó emberek és újságírók tülekedtek a
kék-fehér kordonszalagnál, és próbáltak belátni a
házhoz. Saga idegesen, többször is elnézést kérve
könyökölte magát befelé. A rendőrautó kék fénye
villódzott a zöldellő fákon. Kolléganője, Magdelna
Ronander a sötétbarna téglafalnak támaszkodva
hányt. Pontus Salman autója a garázsfelhajtón
parkolt. A fehér BMW-ről hiányzott a napfénytető.
Apró, véres üvegdarabkák hevertek a karosszérián és
a felhajtón az autó körül. A véres oldalsó ablakon át
egy férfi teste sejlett fel.
Pontus Salman volt az.
Magdalena fáradtan felnézett, megtörölte a száját
egy zsebkendővel, és megállította Sagát, amikor látta,
hogy az ajtó felé indul.
– Ne, ne – mondta rekedten. – Eszedbe ne jusson
bemenni oda!
Saga megállt, bepillantott a nagy házba,
Magdalena felé fordult, hogy kérdezzen valamit, de
aztán arra gondolt, fel kell hívnia Joonát, hogy
megmondja, nincs már tanújuk.
 101
A pitypangos lány
JOONA A HELSINKI MELLETTI Vanda
repülőtér érkezési csarnokában szaladt, amikor
megszólalt a telefonja.
– Saga, mi újság?
– Pontus Salman halott, az autójában ül a háza
előtt, úgy fest, mint aki agyonlőtte magát.
Joona kilépett az épületből, odament a sor elején
álló taxihoz, megmondta a sofőrnek, hogy a kikötőbe
megy, majd beült a hátsó ülésre.
– Mit mondtál? – kérdezte Saga.
– Semmit.
– Nincs tanúnk – mondta Saga idegesen. – Mi a
fenét csináljunk?
– Nem tudom – mondta Joona, és egy pillanatra
lehunyta a szemét.
Érezte maga körül az autó mozgását, a lágy
rugózást, a kanyargást. A taxi elhagyta a repülőtér
környékét, gyorsított, és felhajtott az autópályára.
– Nem mehetsz ki Raphael hajójára erősítés
nélkül.
– A kislány – mondta hirtelen Joona.
– Mi?
– Axel Riessen egy kislánnyal hegedült – mondta
Joona, és kinyitotta szürke szemét. – Ő láthatott
valamit.
– Miből gondolod?
 – Volt egy pitypang, egy pitypang egy whiskys
pohárban….
– Mi a francot hordasz össze? – kérdezte Saga.
– Csak próbáld megtalálni.
Joona hátradőlt, és eszébe Jutott Axel, ahogy állt
hegedűvel a kezében, miközben a kislány
megérkezett egy csokor elvirágzott pitypanggal.
Aztán a pitypangra gondolt, ami Axel hálószobájában
áthajolt a pohár pereme felett. A lány járt ott, és lehet,
hogy látott valamit.

Joona felszállt a Kirku nevű szürke őrhajóra, amit

a finn hadi-tengerészet a parti őrségtől örökölt hat
évvel ezelőtt. Amikor kezet fogott a hajó
kapitányával, Pasi Rannikkóval, azonnal eszébe jutott
Lennart Johansson a dalarői vízi rendőrségtől, aki
imádott szörfözni, és Lance-nak hívatta magát.
Pasi Rannikko fiatal, napbarnított, világoskék
szemű férfi volt, akárcsak Lance. De Lance-től
eltérően nagyon komolyan vette a munkáját. A
váratlan megbízatás finn felségterületen kívül
szemmel láthatóan aggasztotta.
– Kicsit sem örülök ennek az útnak – mondta Pasi
Rannikko szárazon. – De a felettesem és a maga
főnöke haverok… és úgy tűnik, ez elég.
– Arra számítok, hogy mire odaérünk, lesz
ügyészségi határozat – mondta Joona, és érezte a
rezgéseket, amikor a hajó elhagyta a mólót, és puhán
siklani kezdett a vízen.
 – Amint megkapta az ügyészségi határozatot,
felveszem a kapcsolatot az FNS Hanko
gyorsnaszáddal, húsz hivatásos és hét sorköteles van a
fedélzetén.
Megmutatta a gyorsnaszádot a radar képernyőjén.
– Harmincöt csomóra fel tud gyorsulni, húsz
percbe sem telik, és beér minket.
– Remek.
– Raphael Guidi jachtja elhagyta Dagőt, és
jelenleg Észtország partjai előtt halad… Remélem,
tisztában van vele, hogy nem szállhatunk fel egy
hajóra észt vizeken, ha nem áll fenn vészhelyzet vagy
nyílt törvényszegés.
– Igen – felelte Joona.
A hajó zúgva hagyta el a kikötő környékét.
– Itt jön a teljes legénység – mondta Pasi Rannikko
ironikusan.
Egy hatalmas, szőke szakállú férfi mászott fel a
kapitányi hídra. Az első és egyben egyetlen tiszt, aki
Niko Kapanen-ként mutatkozott be. Úgy hívták, mint
a híres jéghokist. Joonára sandított, megvakarta a
szakállát, majd óvatosan megkérdezte:
– Tulajdonképpen mivel gyanúsítják ezt a Guidit?
– Emberrablás, gyilkosság, rendőrgyilkosság,
fegyvercsempészet – mondta Joona.
– És Svédország egy szál rendőrt küld?
– Igen – mondta Joona mosolyogva.
– És mi egy öreg, fegyvertelen bárkával segítjük.
– Amint van ügyészségi határozat, majdnem egy
teljes szakaszunk lesz – mondta Pasi Rannikko
színtelen hangon.
 – Szólok Urho Saarinennek a Hankón, és húsz
percen belül itt van.
– De az ellenőrzés – mondta Niko. – Nyilván
ellenőrizhetünk egy…
– Észt vizeken nem – vágott a szavába Pasi
Rannikko.
– A rohadt életbe! – dünnyögte Niko.
– Elrendeződik – mondta Joona röviden.
 102
A kép másik oldala
AXEL RIESSEN FELÖLTÖZVE feküdt az ágyon
a hálóban, ami a neki kiosztott ötszobás lakosztályhoz
tartozott Raphael Guidi óriásjachtján. Mellette hevert
a dosszié a májdonor részletes adataival. A férfi egy
sikertelen műtét után kómában fekszik. Minden érték
tökéletes – a donor szöveti antigén típusa pontosan
megegyezik Axelével.
Axel a mennyezetet bámulta, szíve vadul kalapált.
Összerezzent, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón. A
fehér ruhás férfi volt az, aki fogadta őt a helikopterút
után.
– Vacsora – mondta a férfi kurtán.
Együtt vágtak át egy gyógyfürdő részlegen. Axel
zöld, süllyesztett kádakat látott a szeme sarkából,
csordultig tele üres palackokkal és sörösdobozokkal.
A falak mentén sorakozó elegáns, fehér
márványpolcokon még mindig törülközők hevertek
védőcsomagolásban. A tejüveg falak mögött egy
tornaterem volt. Automata, matt fémajtó nyílt szét
hangtalanul, és bejutottak a pihenőbe, ahol
ülőgarnitúra és egy alacsony, de masszív, csiszolt
mészkőasztal állt a drapp padlószőnyegen. Furcsa,
homályos külső fény világította meg a szobát, úszó
árnyakat és fényfoltokat vetve a falakra és a földre.
Axel felnézett és látta, hogy a jacht nagy
úszómedencéje alatt vannak. A medence alja üvegből
készült, a szemét és a törött bútorok fölött látszott a
sápadt égbolt.
Raphael Guidi egy kanapén ült, ugyanaz a
tréningnadrág volt rajta, mint az imént, fehér pólója
megfeszült a hasán. Megpaskolta a helyet maga
mellett, mire Axel odament hozzá, és leült. A két
testőr árnyékként állt Raphael mögött.
Senki nem szólt semmit. Raphael Guidi telefonja
megszólalt, a férfi felvette, és hosszas társalgásba
kezdett.
Kis idő múltán a fehér ruhás férfi egy
tálalókocsival tért vissza. Némán terítette meg az
alacsony mészkőasztalt tányérokkal és poharakkal.
Letett egy nagy tálat tele sült húspogácsákkal,
kenyérrel és sült krumplival, majd odahelyezett mellé
egy ketchupos üveget és egy műanyag palack Pepsit.
Raphael nem nézett fel, folytatta a
telefonbeszélgetést. Semleges hangon tárgyalt meg
rengeteg részletet a termelési sebességről és a
logisztikáról.
A többiek türelmesen vártak.
Tizenöt perccel később Raphael Guidi letette a
telefont, és nyugodtan Axel Riessenre nézett. Aztán
halk, baráti hangon szólalt meg:
– Talán inna egy pohár bort – mondta. – Egy-két
napon belül kaphat új májat.
– Többször elolvastam a donor adatait – mondta
Axel. –Tökéletes, le vagyok nyűgözve, minden
stimmel…
– Érdekes dolgok ezek a vágyak – felelte Raphael.
– Hogy mire vágyik az ember a legjobban. Én azt
kívánom, bár élne a feleségem, bár együtt lehetnénk.
 – Megértem.
– De az én szememben az álmok együtt járnak az
ellenkezőjükkel – mondta Raphael.
Kivett egy hamburgert és egy krumplis kosárkát,
majd továbbadta a tálat Axelnek.
– Köszönöm.
– Az álmok a mérleg egyik serpenyőjében
ellensúlyozzák a rémálmokat a másikban – folytatta
Raphael.
– Rémálmokat?
– Szóval… éljük az életünket, cipelünk egy csomó
felszínes dolgot, cipeljük az álmainkat, amelyek soha
nem válnak valóra, és a rémálmainkat, amelyek soha
nem teljesülnek be.
– Lehet – felelte Axel, és beleharapott a
hamburgerébe.
– A vágya, hogy ismét tudjon aludni, talán
megvalósulhat, de mi… Vajon hogyan képzeli a
mérleg másik serpenyőjét? Mi a legszörnyűbb
rémálma?
– Igazság szerint nem tudom – felelte Axel
mosolyogva.
– Mitől fél? – kérdezte Raphael, és megsózta a
krumpliját.
– Betegségtől, haláltól… és a nagy fájdalmaktól.
– Hogyne, a fájdalom, egyetértek – mondta
Raphael. – De nálam, mint arra kezdek rájönni, a
fiamról van szó. Hamarosan felnőtt lesz, és elkezdtem
félni, hogy elfordul tőlem, eltűnik az életemből.
– Magány?
– Igen, azt hiszem – mondta Raphael. – A teljes
magány az én rémálmom.
 – Én már magányos vagyok – mondta Axel
mosolyogva.
– A legrosszabb már meg is történt.
– Nem olyan biztos – ugratta Raphael.
– De mondjuk megismétlődhet.
– Hogy érti?
– Felejtse el, nem akarok róla beszélni.
– Hogy megint öngyilkosságba kerget egy lányt? –
mondta Raphael lassan, és valamit az asztalra tett.
– Igen.
– Ki ölné meg magát?
– Beverly – suttogta Axel, és látta, hogy a tárgy,
amit Raphael letett elé, egy fénykép.
Hátlapjával felfelé feküdt az asztalon.
Axel akaratlanul odanyúlt érte. Az ujja
megremegett, amikor megfordította a képet.
Visszarántotta a kezét, és levegő után kapkodott. A
fényképen Beverly csodálkozó tekintete látszott egy
vaku fényében. Axel a képre meredt, és próbálta
felfogni, hogy mi történik vele. Rájött, hogy a fotót
figyelmeztetésnek szánták, ugyanis a fénykép
napokkal korábban készült, bent a házában, a
konyhában, amikor Beverly kipróbálta a hegedűt,
majd bement vázát keresni a pitypangcsokrának.
 103
Közelebb
MIUTÁN JOONA két órát eltöltött a finn
haditengerészet őrhajójának fedélzetén,
megpillantotta Raphael Guidi luxusjachtját, amint
kecsesen siklott a látóhatáron. A napfényben
sziporkázó kristályhajónak látszott.
Pasi Rannikko kapitány visszajött, megállt
mellette, és a nagy jacht felé biccentett.
– Mennyire közelítsük meg? – kérdezte komoran.
Joona jeges szürke pillantást vetett rá.
– Annyira, hogy lássuk, mi történik a fedélzeten –
mondta nyugodtan. – Muszáj…
Elhallgatott, mert hirtelen nyilallást érzett a
halántékában. Megkapaszkodott a korlátban, és
próbált lassan lélegezni.
– Mi az? – kérdezte Pasi Rannikko, és nevetés
bujkált a hangjában. – Tengeribeteg?
– Semmi gond – mondta Joona.
A fájdalom ismét lecsapott, Joona szorította a
korlátot, és sikerült állva maradnia az egész
fájdalomhullám alatt. Tudta, hogy most semmi szín
alatt nem veheti be a gyógyszerét, mert az
elálmosítaná, és képtelen lenne összpontosítani.
Érezte, hogy a hűvös széláram lehűti a
verítékcseppeket a homlokán. Eszébe jutott Disa
tekintete, és a komoly, áttetsző bőrű arca. A nap
megcsillant a tenger sima felszínén, és Joona lelki
szemei előtt egyszer csak megjelent a menyasszonyi
korona, ahogy ott csillog az Északi Múzeum
vitrinjében. A felügyelő hirtelen megérezte a vadvirág
illatát, és eszébe jutott egy templom, ami díszbe
öltözött egy nyári esküvőre, és annyira vert a szíve,
hogy először fel sem fogta, hogy a kapitány beszél
hozzá.
– Hogy érti?
Joona meglepetten nézett a mellette álló Pasi
Rannikkóra, majd a távolba meredt, a fehér jacht felé.
 104
A rémálom
AXEL NEM TUDOTT tovább enni, rosszul érezte
magát. Tekintete újra és újra Beverly fényképére
tévedt.
Raphael belemártott egy hasábburgonyát egy kis
ketchuptócsába a tányérja szélén.
Axel hirtelen megpillantott egy fiatal férfit, aki az
ajtóban állt, és őket figyelte. Fáradtnak és riadtnak
tűnt, kezében egy mobiltelefont tartott.
– Peter – kiáltott Raphael. – Gyere ide!
– Nem akarok – mondta a fiatal férfi erőtlen
hangon.
– Nem kérdeztem – mondta Raphael bosszús
mosollyal.
A fiú közelebb jött, és félénken köszönt Axel
Riessennek.
– Ez a fiam – mondta Raphael, mintha csak egy
szokványos vacsorameghíváson lennének.
– Szia – mondta Axel barátságosan.
A férfi, aki a pilóta mellett ült a helikopteren, a
bárszekrénynél állt, és földimogyorót dobált egy
boldog és bozontos kutyának. Ősz haja fémesnek
tűnt, a napszemüvege fehéren csillogott
– Nem tesz neki jót a mogyoró – mondta Peter.
– A vacsora után ugye elő tudod venni a
hegedűdet? – kérdezte Raphael hirtelen fáradtsággal a
hangjában. – A vendégünket érdekli a zene.
 Peter bólintott, sápadt volt és izzadt, a szeme
körüli karikák szinte lilának tűntek.
Axel megpróbált mosolyogni.
– Milyen hegedűd van?
Peter megrántotta a vállát.
– Nekem túlságosan jó, egy Amati. Az anyám
zenész volt, az övé.
– Amati?
– Tulajdonképpen melyik jobb? – kérdezte
Raphael. – Az Amati vagy a Stradivari?
– Attól függ, ki játszik rajta – felelte Axel.
– Maga svéd – mondta Raphael. – Svédországban
négy olyan hegedű van, amit Stradivari készített, de
egy sincs, amin Paganini játszott volna… és úgy
képzelem…
– Ez így van – válaszolta Axel.
– Olyan vonós hangszereket gyűjtök, amik még
emlékeznek… Nem – szakította félbe saját magát. –
Hadd fogalmazzam meg másképpen… Ha ezek a
hangszerek a megfelelő kézbe kerülnek, az ember
meghallja egy elveszett lélek utáni sóvárgásukat.
– Lehet – felelte Axel.
– Szeretem felidézni ezt a sóvárgást, ha eljön a
szerződésírás ideje – folytatta Raphael örömtelen
mosollyal. – Összegyűjtöm az érintett feleket, zenét
hallgatunk, hallgatjuk ezt az egyedi, bánatos csengést,
majd szerződést írunk a levegőbe, beleszőve
vágyainkat és rémálmainkat… Ez a Paganini-
szerződés.
– Értem.
– Csakugyan? – kérdezte Raphael. – Nem lehet
felmondani, még a halál sem szünteti meg az
érvényét. Mert aki megpróbálja megszegni az
egyezséget, vagy önkezével vet véget az életének, az
tudja, hogy ez esetben legrémesebb rémálmát teljesíti
be.
– Mit szeretne, mit válaszoljak? – kérdezte Axel.
– Csak mondom… Ez nem egy felmondható
szerződés, és… hogy fejezzem ki magam? – kérdezte
magától tétovázva. – Nem tudom, mi módon lehetne
előnyös a vállalkozásom számára, ha abba a
tévedésbe esne, hogy én egy kedves ember vagyok.
Raphael a falon lévő nagy tévékészülékhez ment.
Kivett egy csillogó lemezt a belső zsebéből, és betette
a DVD-lejátszóba. Peter az egyik kanapé szélén ült.
Félénken nézte a szobában lévő férfiakat. Világos volt
a bőre és a haja, és egyáltalán nem hasonlított az
apjára. A teste cseppet sem volt széles, inkább
törékeny, és az arca érzékenynek tűnt.
A kép zavaros volt, szürke csíkok ugráltak a
képernyőn. Axel fizikai félelmet érzett, amikor három
embert látott kilépni egy téglából épült villa ajtaján.
Kettőjüket azonnal felismerte: Joona Linna bűnügyi
felügyelő és Saga Bauer. A harmadik egy fiatal, dél-
amerikainak tűnő nő.
Axel izgatottan meredt a képernyőre, és látta, hogy
Joona Linna előveszi a telefonját, és felhív valakit.
Úgy tűnt, a hívást nem fogadták. Ideges, kedvetlen
arccal szálltak be mindhárman egy autóba, és
elhajtottak.
A kamera imbolyogva közelített az ajtóhoz, ami
hamarosan kinyílt, a fény eltűnt a hirtelen beálló
sötétben, majd az automatikus blende igazodott az új
fényviszonyokhoz. Két nagy bőrönd állt az
előszobában. A kamera ment tovább a konyha felé,
majd balra fordult, lement egy lépcsőn, végig a
csempézett folyosón egy nagy helyiségig, amelyben
egy úszómedence volt. Fürdőruhás nő ült egy
nyugágyban, mellette egy másik, fiúsra vágott hajú nő
állt, aki éppen telefonált.
A kamera félénken hátra húzódott, kivárta a
telefonbeszélgetés végét, rejtőzködött, amíg a fiús
hajú nő be nem fejezte a társalgást, majd ismét
elindult. Léptek hallatszottak, a telefonos nő a kamera
felé fordította fáradt, bánatos tekintetét, és kővé
dermedt. Az arcán rettenet ült.
– Nem hiszem, hogy tovább akarom nézni, apu –
mondta a fiú elfúló hangon.
– Most kezdődik – felelte Raphael.
A tévé hirtelen elsötétült, a kamerát kikapcsolták,
de a kép még ugyanabban a másodpercben visszatért,
viliódzott, majd megint kitisztult. A kamera most már
állványon állt, és a két nő egymás mellett ült a
csempézett falnál. Előttük egy széken pedig Pontus
Salman ült. Úgy tűnt, szaporán lélegzik, nyugtalanul
fészkelődik a székében.
A filmen látható óra alapján a felvételt mindössze
egy órája készítették.
Egy fekete ruhás, símaszkos férfi Veronique-hez
lépett, megmarkolta a haját, és erőszakkal a kamera
felé fordította az arcát.
– Bocsánat, bocsánat, bocsánat – mondta Raphael
csipogó hangon.
Axel kérdőn nézett rá, de aztán meghallotta
Veronique Salman hangját:
– Bocsánat, bocsánat, bocsánat.
 A nő hangja akadozott a félelemtől.
– Fogalmam sem volt – csipogta Raphael a tévére
mutatva.
– Fogalmam sem volt – mondta kérlelőn
Veronique. – Ellőttem a képet, de nem akartam
semmi rosszat, nem tudtam, mennyire ostoba dolog,
csak azt hittem…
– Választania kell – mondta a símaszkos férfi
Pontus Sal-mannalc. – Kit lőjek térden? A feleségét…
vagy a húgát?
– Kérem – suttogta Pontus. – Ne csinálja!
– Kit lőjek meg? – kérdezte ismét a férfi.
– A feleségemet – mondta Pontus szinte
hangtalanul.
– Pontus – kérlelte a felesége. – Kérlek, ne
hagyd…
Pontus sírva fakadt, szaggatottan, fülsértőén
zokogott.
– Fájni fog, ha meglövöm – figyelmeztette a férfi.
– Ne hagyd, hogy megtegye! – sikította Veronique
pánikba esve.
– Meggondolta magát? Inkább a húgát lőjem meg?
– Nem – felelte Pontus.
– Kérjen meg!
– Mit mond? – kérdezte Pontus megtört arccal.
– Kérje szépen, hogy tegyem meg!
Rövid csend után Axel meghallotta Pontus Salman
hangját:
– Legyen szíves… lője térden a feleségemet.
– Ha már ilyen szépen kér, mindkét térdét
szétlőhetem – mondta a férfi, és revolverét Veronique
Salman lábára szorította.
 – Ne hagyd, hogy megtegye! – sikította a nő. –
Kérlek, Pontus…
A férfi elsütötte a fegyvert, rövid dörrenés
hallatszott, és Veronique lába megrándult. Vér
fröccsent a csempére. Lőporfelhő lebegett a pisztoly
körül. Veronique sikított, majd a hangja elcsuklott. A
férfi megint elsütötte a fegyvert. A pisztoly csöve
felpattant a visszarúgástól. A lövedék most a nő
másik térdét találta el, és az egész láb képtelen
szögben elhajlott.
Veronique rekedten sikított, mintha nem is ő adná
ki a hangot, a teste rángatózott a fájdalomtól, és vér
ömlött alá a klinkerpadlóra.
Pontus Salman hányt, és a símaszkos férfi
csodálkozó, réveteg tekintettel nézett rá.
Veronique oldalra csúszott, szaporán lélegzett, és
kezét a térdére szorította. A másik nő mintha sokkot
kapott volna, az arca sápadt zöld lett, és a szeme
fennakadt.
– A húgának pszichés zavara van, ugye? –
kérdezte a férfi kíváncsian. – Maga szerint felfogja,
mi történik?
Vigasztalóan megpaskolta Pontus Salman fejét,
majd megkérdezte:
– Megerőszakoljam a húgát, vagy lőjem le a
feleségét?
Pontus nem felelt, úgy festett, mint aki mindjárt
elájul.
A szeme kezdett fennakadni, és a férfi pofon
vágta.
– Válaszoljon! Lelőjem a feleségét, vagy
erőszakoljam meg a húgát?
 Pontus Salman húga megrázta a fejét.
– Erőszakolja meg! – suttogta Veronique két
fújtatás között. – Kérlek, kérlek Pontus, mondd, hogy
erőszakolja meg!
– Erőszakolja meg! – suttogta Pontus.
– Mi?
– Erőszakolja meg a húgomat.
– Jó, azonnal – mondta a férfi.
Axel lesütötte a szemét. Nem akarta hallani a
nyöszörgést, a kérleléseket, a nyers, velőtrázó
sikolyokat. Igyekezett megtölteni a fejét zenei
emlékekkel, megpróbálta felidézni a Bach zenéjében
keletkező, hulló fénysugarakkal megtelő teret.
Végül csend állt be. Axel felnézett a filmre. A két
nő holtan feküdt a falnál. Látta a símaszkos férfit,
amint lihegve áll egyik kezében késsel, másik
kezében a pisztollyal.
– A rémálom beteljesült, most már végezhet
magával – mondta a férfi a filmben. Odahajította a
pisztolyt Pontusnak, majd kiment a képből, a kamera
mögé.
 105
A tanú
SAGA BAUER OTTHAGYTA Magdalena
Ronandert, és átmászott a szalagkordon felett.
Időközben még több kíváncsiskodó gyűlt össze,
megérkezett a köztévé is egy nagy furgonnal, és több
egyenruhás rendőr próbálta elterelni az embereket,
hogy a mentőautó bejuthasson.
Saga felment egy kövezett gyalogúton valakinek a
kertjében, el egy jázminbokor mellett. Egyre
gyorsabban lépdelt, az utolsó szakaszt futva tette meg
a gyepen át.
– A lány – mondta Joona hirtelen a telefonba. –
Meg kell találnod a lányt. Volt egy lány Axel
Riessennél. Beverlynek szólította. Beszélj Roberttel,
az öccsével. A lány úgy tizenöt éves lehet, biztos
lenyomozható.
– Mennyi időm van, hogy megnyerjem az ügyészt
magunknak?
– Nem sok – felelte Joona. – De sikerülni fog.
Miközben Saga Stockholm felé hajtott, Robert
Riessent hívta, de az nem vette fel. Hívta a központot
az Országos Bűnüldözésnél, és kérte, hogy kapcsolják
neki Joona asszisztensét, a telt nőt, aki egykor
olimpiai érmet nyert úszásban, és imádta a feltűnő
körömlakkot és a csillogó rúzst.
– Anja Larsson – szólt bele az olimpikon fél
kicsöngés után.
 – Szia, Saga Bauer vagyok a Nemzetbiztonságtól,
nemrég találkoztunk a…
– Tudom, kösz – mondta Anja hűvösen.
– Meg tudnál találni egy lányt, akit talán
Beverlynek hívnak, és…
– A számlát a Nemzetbiztonsági Rendőrségnek
nyújtsam be?
– Tégy, amit akarsz, cseszd meg, csak keríts egy
kibaszott telefonszámot, mielőtt…
– Vigyázzon a szájára, kisasszony!
– Felejtsd el, hogy hívtalak!
Saga káromkodott, és hosszan dudált egy autóra,
ami nem indult, pedig a lámpa már zöldre váltott, és
éppen készült kinyomni a hívást, amikor Anja hirtelen
megszólalt.
– Hány éves?
– Úgy tizenöt.
– Egyetlen kamasz korú Beverly szerepel a
nyilvántartásban. Beverly Andersson. Nincs
telefonszáma. Lehet, hogy van kártyás telefonja,
előfizetői nyilvántartásban nem szerepel… csak az
apjához van egy szám.
– Jó, akkor felhívom őt. Elküldenéd a számot sms-
ben?
– Már elküldtem.
– Köszönöm, köszönöm Anja… Elnézést, amiért
kicsit türelmetlen vagyok, csak aggódom Joona miatt,
hogy valami butaságot csinál, ha nem kap erősítést.
– Beszéltél vele?
– Ő kért meg, hogy keressem a lányt. Én még csak
nem is találkoztam vele, nem tudom… Joona bízik
benne, hogy mindent elrendezek, de…
 – Hívd Beverly apját, én meg folytatom a keresést
– mondta Anja, és letette.
Amikor Hjorthagenbe ért, Saga lehúzódott az út
szélére, és kikereste a számot, amit Anja küldött neki.
0418-as körzetszám, azaz Skåne. Talán Svalöv,
gondolta Saga, és hallgatta a kicsöngést.
 106
Az apa
SKÅNE KÖZEPÉN, egy fenyőbútoros konyhában
egy férfi összerezzent, amikor megszólalt a telefonja.
Az imént jött be, miután több mint egy órába telt,
hogy kiszabadítson egy üszőt, ami átugrotta a
villanypásztort, és beleakadt a szomszéd
szögesdrótjába. Evert Anderssonnak vérfoltos volt az
ujja, amit már beletörölt kék munkaruhájába.
Amikor megszólalt a telefon, nem csupán a
piszkos keze tartotta vissza attól, hogy felvegye,
kedvet sem érzett, hogy ebben a percben bárkivel
beszélgessen. Előrehajolt, megnézte a számkijelzőt,
és látta, hogy privát számról hívják, alighanem egy
mesterkélt hangú telefonos ügynök.
Várt, míg a csörgés abbamarad, de aztán újfent
megszólalt a készülék. Evert Andersson megint
megnézte a kijelzőt, és végül felvette:
– Andersson.
– Jó napot, Saga Bauer vagyok – hallatszott egy
ideges női hang. – Rendőr vagyok, felügyelő a
Nemzetbiztonsági Rendőrségnél. Valójában a lányát
keresem, Beverly Anderssont.
– Mi történt?
– Nem követett el semmit, de szerintem fontos
ismeretek birtokában van, amivel segítségünkre lehet.
– És eltűnt? – kérdezte a férfi elfúló hangon.
– Arra gondoltam, talán magának van hozzá
telefonszáma – mondta Saga.
 Evert arra gondolt, hogy egykor az örökösét látta a
lányában, aki folytatja a családi hagyományt, aki
átveszi a házat, az istállókat, a gazdasági épületeket és
a szántókat. Úgy járja majd a telket, mint az anyja
annak idején, zöld gumicsizmában gázol az agyagos
sárban, kövér lesz, mint az anyja, bőrkabátot visel, és
copfba font haja az egyik vállán nyugszik.
De Beverlyben már kisgyerekként is volt valami
különös, ami Evertet megijesztette.
Aztán a lány felnőtt, és még különösebb lett. Más
volt, mint ő, más volt, mint az anyja. Egyszer, amikor
Beverly még gyerek volt, úgy nyolc-kilencéves, Evert
bement az istállóba. Beverly egy üres karámban ült
egy felfordított vödrön, és lehunyt szemmel énekelt
magának. Elmerült a saját énekhangjában. Evert már
majdnem rárivallt, hogy ne hülyéskedjen, de Beverly
ártatlan gyermeki arca zavarba hozta. Attól a perctől
fogva tudta, hogy a lányában van valami, amit ő soha
nem fog megérteni. És nem beszélt hozzá többé.
Amint megpróbált mondani valamit, cserbenhagyták
a szavak.
Amikor Beverly anyja meghalt, teljes csend állt be
a birtokon.
Beverly elkezdett kóborolni, órákra is el tudott
tűnni, volt, hogy egész napra kimaradt. Rendőrök
hozták haza olyan helyekről, ahova ő maga sem tudta,
hogyan került. Bárkivel elment, ha az kedvesen szólt
hozzá.
– Nincs számára mondanivalóm. Mire kéne nekem
a telefonszáma? – mondta Evert a mogorva, nehézkes
tájszólásában.
– Biztos benne…
 – Ezt egy stockholmi úgysem értené meg – szólt
közbe Evert, és letette a kagylót.
Az ujjait nézte, amivel a telefont markolta, látta a
vért a bütykein, a koszt a körme alatt, a körömágy
mögött, minden barázdában és repedésben. Lassan
elment a zöld fotelig, felvette a fényes
újságmellékletet, és olvasni kezdett. Este lesz egy
megemlékezés arról az Ossian Wallenberg nevű tévés
személyiségről. Evert kezéből a földre pottyant az
újság, amikor saját meglepetésére könnyek szöktek a
szemébe. Hirtelen eszébe jutott, hogy Beverly mindig
mellette ült a kanapén, és harsányan nevetett az
Aranypéntek ostobaságain.
 107
Az üres szoba
SAGA BAUER HANGOSAN káromkodott maga
elé, és ült tovább az autóban. Lehunyta a szemét, és
néhányszor rácsapott a kormányra. Lassan
elismételgette magának, hogy össze kell szednie a
gondolatait, és lépnie kell, mielőtt túl késő lesz.
Annyira elmerült, hogy összerezzent, amikor
megszólalt a telefon.
– Megint én vagyok – mondta Anja Larsson. –
Kapcsolom Herbert Saxéust a Sankta Maria Hjärta
Klinikán – mondta röviden.
– Oké, mi…
– Saxéus látta el Beverly Anderssont abban a két
évben, amikor a klinikán lakott.
– Köszönöm, ez…
De Anja már átkapcsolta Sagát egy másik vonalra.
Saga várt, hallotta a kicsöngést. Sankta Maria
Hjärta, gondolta, és eszébe jutott, hogy a kórház
Torsbyban van, Stockholmtól keletre.
– Tessék, itt Herbert – mondta egy szívélyes hang
a fülébe.
– Jó napot, Saga Bauer vagyok, felügyelő a
Nemzetbiztonsági Rendőrségen. Kapcsolatba kéne
lépnem egy lánnyal, aki a maga páciense volt.
Beverly Anderssonnal.
Az orvos nem szólt semmit.
– Jól van? – kérdezte kis idő múlva.
 – Nem tudom, beszélnem kell vele – vágta rá Saga.
–Tényleg sürgős.
– Axel Riessennél szállt meg, aki… Amolyan nem
hivatalos gondviselője.
– Vagyis ott lakik? – kérdezte Saga gyorsan,
beindította az autót, és elindult.
– Axel Riessen átengedte neki az egyik szobát,
amíg nem talál saját lakást – felelte az orvos. – Csak
tizenöt éves, de hiba lenne arra kényszeríteni, hogy
hazamenjen.
Csekély forgalom volt az utakon, Saga gyorsan
tudott haladni.
– Megtudhatom, mivel kezelték Beverlyt? –
kérdezte.
Az orvos mély lélegzetet vett, majd mély,
barátságos hangon felelt:
– Nem tudom, mennyire érdekes… Orvosként azt
válaszolnám, hogy súlyos személyiségzavarral került
ide, Kluster B.
– Az mit jelent?
– Semmit – felelte Herbert Saxéus, és
megköszörülte a torkát. – De ha emberként kérdez,
akkor azt válaszolom, hogy Beverly egészséges,
egészségesebb a legtöbb embernél… Tudom,
közhelyesen hangzik, de valójában nem ő beteg.
– Hanem a világ.
– Igen – mondta az orvos sóhajtva.
Saga megköszönte a társalgást, letette, és
rákanyarodott a Valhallavägre. Az ülés a hátánál
ragacsos volt az izzadságtól. Megszólalt a telefon, és
amikor az Olimpiai Stadion melletti közlekedési
lámpa pirosra váltott, Saga gázt adott, majd fogadta a
hívást.
– Arra gondoltam, én is beszélhetnék Beverly
apjával – mondta Anja. – Valójában aranyos pasas,
csak nehéz napja volt, egy sebesült tehenet kellett
ellátnia. A családja mindig ugyanott élt. Most már
csak ő maradt a tanyán. Beszélgettünk Nils
Holgersson csodálatos utazásáról, és végül elővett pár
levelet, amit Beverly küldött neki. Ki sem nyitotta
őket. Hallottál már ilyen csökönyös alakról? Beverly
minden levelében megírta a telefonszámát.
Saga Bauer többször megköszönte Anjának, majd
hívta a számot. Megállt Axel és Robert Riessen háza
előtt, miközben kicsengett Beverly Andersson
mobiltelefonja.
Minden egyes kicsöngés a sötétbe veszett. A nap
átragyogott a poron a templom előtt. Saga érezte,
hogy teste remeg a feszültségtől, fogytán az idő,
Joona teljesen magára fog maradni, amikor Raphael
Guidival találkozik.
Fülére szorított telefonnal Robert Riessen ajtajához
lépett, és becsöngetett. Egyszer csak kattant a telefon,
és halk zörej hallatszott.
– Beverly? – kérdezte Saga. – Te vagy az?
Hallotta valakinek a lélegzését.
– Válaszolj, Beverly! – mondta Saga a tőle telhető
legkedvesebb hangon. – Hol vagy?
– Még…
Megint elhallgatott.
– Mit mondtál? Mit mondtál, Beverly, nem
hallottalak jól.
 – Még nem szabad előjönnöm – suttogta a lány, és
letette a telefont.

Robert Riessen hallgatag és sápadt volt, amikor

Sagát Beverly Andersson szobájában hagyta, és
megkérte, hogy zárja be maga után az ajtót, ha
végzett. A szobában mintha senki nem lakott volna.
Csupán néhány összehajtogatott ruha volt a
szekrényben, egy pár gumicsizma, egy tolikabát és
egy telefontöltő.
Saga bezárta maga után az ajtót, majd lement Axel
Riessen rezidenciájába, és megpróbált rájönni, mire
gondolhatott Joona, amikor azt mondta, hogy a
kislány tudna tanúskodni. Elment a társalgó, a
szalonok és a csendes könyvtár mellett. Axel Riessen
hálószobájának az ajtaja résnyire nyitva állt. Saga
átlépdelt a vastag, kínai szőnyegen, el az ágy mellett,
és be a szomszédos fürdőszobába. Visszament a
hálóba. Valamiért feszültséget érzett. Nyugtalanító
érzés telepedett a szobára, és Saga az egyik kezét a
vállán lévő pisztolytáskában lapuló Glockra helyezte.
Az asztalon egy whiskyspohár állt, benne egy
pitypang kókadozó maradványai.
A por lassan kavargott a napfényben, a bútorokra
és a tárgyakra súlyos teherként telepedett a csend.
Saga szíve hirtelen meglódult, amikor egy kinti faág
az ablaküveghez súrlódott.
Odament a bevetetlen ágyhoz, nézte az összegyűrt
lepedő redőit, a két párnát.
 Mintha óvatos léptek zaját hallotta volna a
könyvtárból, és éppen oda akart lopózni, amikor egy
kéz megragadta a bokáját. Valaki feküdt az ágy alatt.
Kitépte magát, hátra lépett, és előrántotta a pisztolyát,
majd véletlenül felborította az asztalt, amin a pohár
állt.
Saga fél térdre ereszkedett, és célzott, de gyorsan
leeresztette a fegyverét.
Az ágy alatti sötétből egy lány nézett rá nagy, riadt
szemekkel. Saga visszatette a pisztolyt a táskájába,
majd nagyot sóhajtott.
– Maga világít – suttogta a lány.
– Beverly? – kérdezte Saga.
– Most már előjöhetek?
– Esküszöm, hogy most már előjöhetsz – mondta
Saga nyugodtan.
– Eltelt egy óra? Axel azt mondta, csak akkor
jöhetek elő, ha már eltelt egy óra.
– Sokkal több eltelt, mint egy óra, Beverly.
Saga kisegítette őt a szűkös helyről. A lány csak
alsóneműt viselt, teste elgémberedett. A haja rövid
volt, és a karját tintával rajzolt képek és betűk
borították.
– Mit csináltál Axel Riessen ágya alatt? – kérdezte
Saga továbbra is higgadt hangon.
– Ő a legjobb barátom – felelte Beverly halkan, és
farmer-nadrágot húzott.
– Szerintem nagy veszélyben van. El kell
mondanod, amit tudsz.
Beverly állt pólóval a kezében. Hirtelen elpirult, és
a szeme megtelt könnyel.
– Semmit nem…
 Beverly elhallgatott, a szája megremegett.
– Csak nyugodtan – mondta Saga, és újfent erőt
vett magán, hogy leplezze hangjában a feszültséget. –
Kezdd az elején!
– Az ágyban feküdtem, amikor Axel bejött –
mondta Beverly erőtlen hangon. – Egyből tudtam,
hogy történt valami, egészen sápadt volt. Azt hittem,
az bántja, hogy stoppoltam, igazság szerint nem
szabad stoppolnom.
Elhallgatott, és elfordította az arcát.
– Kérlek, folytasd Beverly, sürget az idő.
Beverly suttogva bocsánatot kért, gyorsan
megtörölte az arcát a pólóval, és könnyes szemmel
Sagára nézett. Piros volt az orra hegye.
– Axel bejött a szobába – mesélte Beverly
összeszedetten.
– Azt mondta, másszak be az ágy alá, és bújjak el
egy teljes órára, és… utána kirohant a nappaliba, és
nem tudom… csak a lábukat láttam, de két bácsi
mögé lépett. Valami rémeset műveltek vele. Axel
üvöltött, ők meg a földre terítették, bebugyolálták
fehér műanyagba, és kivitték. Hihetetlenül gyorsan
történt. Nem láttam az arcukat… azt sem tudom,
emberek voltak-e.
– Várj egy kicsit! – mondta Saga, és elővette a
telefonját.
– El kell jönnöd velem, és elmesélni ugyanezt egy
Jens Svanehjälm nevű illetőnek.
Saga idegességtől remegő kézzel hívta Carlos
Eliassont.
– Van egy tanúnk, aki látta, ahogy Axel Riessent
akarata ellenére vitték el. Tanúnk van rá – ismételte. –
A tanú látta, ahogy Riessent leterítik és elviszik,
ennek elégnek kell lennie.
Saga Beverly szemébe nézett, miközben a választ
hallgatta a telefonban.
– Rendben, azonnal megyünk – mondta. – Kerítse
elő Svanehjälmet, ő meg vegye fel a kapcsolatot az
Europollal.
 108
Lojalitás
RAPHAEL GUIDI egy fekete bőrmappával a
kezében átvágott az ebédlőn, letette az asztalra, és
Axel Riessen elé lökte.
– Pontus Salman rémálma az volt, mint talán
rájött, hogy választani kényszerül a felesége és a húga
között – magyarázta. – Nem tudom, azelőtt nem
láttam szükségét ennyire világosan fogalmazni, de
időközben… Hogy is mondjam? Megtapasztaltam,
hogy egyesek azt képzelik, a halálba menekülhetnek a
rémálmuk elől. Ne értsen félre, többnyire minden
nagyon kedélyes és civilizált, nagyon nagyvonalú
vagyok a hozzám lojálisakhoz.
– Azzal fenyeget, hogy ártani fog Beverlynek.
– Választhat közte és az öccse között, ha az jobban
kedvére van? – mondta Raphael, ivott egy korty
vitaminitalt, megtörölte a szája szélét, majd megkérte
Pétért, hogy hozza a hegedűt.
– Meséltem már, hogy csak olyan hangszereim
vannak, amiken Paganini játszott? – kérdezte. – Csak
azok érdekelnek. Állítólag Paganini utálta az arcát…
és személy szerint úgy vélem, eladta a lelkét az
ördögnek, hogy imádják őt. Saját magát majomnak
hívta… de amikor játszani kezdett, hason csúsztak
előtte a nők. Megérte az árát. Játszott és játszott,
mígnem a tűz szaga lengte őt körül.
 Axel kinézett az óriási panorámaablakokon,
amelyek mögött teljesen mozdulatlanul terült el a
hatalmas víztömeg. Az orrfedélzetre néző kisebb
ablakok mögött ott volt a fehér helikopter, amivel a
luxusjachtra érkezett. Axel gondolatai a borzalmas
film és a lehetséges menekülési útvonalak között
ingáztak.
Rettenetesen fáradtnak érezte magát, csak ült
mozdulatlanul, és hallgatta Raphaelt, aki tovább
beszélt a hegedűkről, Stradivari megszállottságáról a
tiszta hangokkal, a fa keménységéről, a lassan
növekvő juharról és fenyőről.
Raphael elharapta a szót, ismét élettelen mosolyra
húzta a száját, és azt mondta:
– Mindaddig, amíg lojális, élvezheti azt, ami a
mérleg első serpenyőjében található, kap egy ép
májat, jól alszik, éli az életét, és semmi mást nem kell
tennie, mint nem megfeledkezni a velem kötött
szerződéséről.
– És szeretné, ha aláírnám a kiviteli engedélyt.
– Az aláírást mindenképpen megszerzem, de nem
akarom kényszeríteni, nem akarom megölni, nem
szeretem a pocsékolást, amit kérek, az a…
– Lojalitásom – fejezte be Axel a mondatot.
– Maga szerint ez ostobaság? – kérdezte Raphael.
– Gondolkozzon el egy pillanatra, és számolja össze
azokat az embereket az életében, akikről tudja, hogy
teljesen lojálisak.
Csend állt be. Axel maga elé meredt.
– Erről beszélek – mondta Raphael kis idő múltán
szomorú tekintettel.
 109
A szerződés

AXEL KINYITOTTA a bőrmappát az asztalon, és

látta, hogy minden szükséges irat benne van ahhoz,
hogy az M/S Icelus teherhajó engedélyt kapjon a
göteborgi kikötő elhagyására a nagy
lőszerszállítmánnyal.
Egyetlen dolog hiányzott, Axel aláírása.
Raphael Guidi fia, Peter lépett be a szobába,
sápadt, kifejezéstelen arccal. Gyönyörű hangszert
tartott a kezében, egy rozsdabarna, ívelt
hangszekrényű hegedűt. Axel azonnal látta, hogy egy
Amati, egy igazán szép állapotban lévő Amati.
– Mint említettem volt, úgy vélem, bizonyos zene
jól passzol ahhoz, amire készülünk – mondta Raphael
lágyan. – Ez a hegedű Peter anyjáé volt… és sokkal
régebben pedig Nicoló Paganini játszott rajta.
– 1657-ben készült – mondta Peter, kivette a
kulcsait és a mobiltelefonját a zsebéből, és letette őket
az asztalra, majd vállához illesztette a hegedűt.
A fiú a húrokra helyezte a vonót, és elnyújtott
hangokkal játszani kezdett. Axel azonnal rájött, hogy
ez Paganini leghíresebb művének, a 24. Capricciónak
a bevezetője. Ezt tartják a legnehezebben játszható
hegedűdarabnak a világon. A fiú úgy játszott, mintha
víz alatt lenne. Túlságosan lassú volt a tempó.
– Előnyös szerződés – mondta Raphael halkan.
 Még mindig világos volt odakint, a nagy
panorámaablakok szürke, mindent betöltő fényt
vetettek a szalonra.
Axelnek Beverly jutott az eszébe, ahogy bemászott
az ágyába a pszichiátriai klinikán, és azt suttogta:
Téged fény vesz körül, már a folyosó végéről láttam.
– Átgondolta? – kérdezte Raphael.
Axel Raphael sivár tekintetét kerülve felvette az
előtte heverő tollat. Hallotta a saját szíve verését, és
megpróbált kiegyensúlyozottan lélegezni.
Ezúttal nem rajzol integető emberkét, alá fogja
írni, és kéri istent, hogy Raphael Guidi elégedjen meg
ennyivel, és engedje őt visszatérni Svédországba.
Axel érezte, hogy remeg a toll a kezében. A másik
kezét rátette, hogy leállítsa, mély levegőt vett, és
óvatosan az üres sorhoz illesztette a toll hegyét.
– Várjon! – mondta Raphael. – Mielőtt bármit
leírna, tudni szeretném, hogy lojális lesz-e.
Axel felnézett, és találkozott a tekintetük.
– Ha csakugyan kész beteljesíteni a rémálmát
szerződésszegés esetén, mutassa ki úgy, hogy kezet
csókol nekem.
– Micsoda? – suttogta Axel.
– Nyélbe ütjük a szerződést?
– Igen – felelte Axel.
– Csókoljon kezet! – mondta Raphael torzított
hangon, mintha bolondot játszana egy régi darabban.
A fiú egyre lassabban játszott, próbálta
engedelmességre szorítani az ujjait, hogy váltsanak
fekvést, de a nehéz váltásokat elrontotta, megakadt, és
egyszer csak feladta.
 – Folytasd! – mondta Raphael, de közben rá sem
nézett.
– Túl nehéz ez nekem, nem hangzik jól.
– Peter, csak elkényeztetett gyerekek adják fel,
mielőtt még…
– Játssz te magad! – vágott közbe a fiú.
Raphael szigorú arca mozdulatlanná dermedt.
– Azt teszed, amit mondok – mondta magára
erőltetett nyugalommal.
A fiú leszegett tekintettel, teljesen mozdulatlanul
állt. Raphael jobb keze a melegítő felső cipzárjához
csúszott.
– Peter, szerintem szépen szólt – mondta.
– A húrláb ferdén áll – suttogta szinte Axel.
Peter elpirulva nézte a hegedűt.
– Meg lehet javítani? – kérdezte.
– Könnyű beállítani, meg tudom csinálni, ha
szeretnéd – mondta Axel.
– Sokáig tart? – kérdezte Raphael.
– Nem – felelte Axel.
Letette a tollat, átvette a hegedűt, megfordította,
érezte, hogy pehelykönnyű. Soha nem érintett még
igazi Amatit, főleg nem olyat, amin Paganini is
játszott.
Raphael Guidi telefonja megszólalt. Magához
vette, ránézett, felállt és arrébb ment.
– Az nem lehet – mondta furcsa arckifejezéssel.
Csodálkozva elmosolyodott, majd szigorú hangon
mondott valamit a testőröknek. Azok kimentek az
ebédlőből, és Raphaellel együtt felszaladtak a
lépcsőn.
 Peter Axelt figyelte, amint meglazítja a húrokat. A
hangszer ropogott. Axel ujjainak száraz hangját a
hangszekrény felerősítette. Axel óvatosan megemelte
a húrlábat, majd átfeszítette felette a húrokat.
– Sikerült? – kérdezte Peter suttogva.
– Igen – felelte Axel, miközben hangolta a
hegedűt. –Próbáld ki most, hallani fogod.
– Köszönöm – mondta Peter, miközben átvette a
hangszert.
Axel meglátta, hogy Peter mobiltelefonja az
asztalon hever, és azt mondta:
– Folytasd a játékot, épp túljutottál az első
futamon, és kezdted a pizzicatot.
– Zavarban vagyok – mondta Peter, és elfordult.
Axel az asztal felé pillantott, óvatosan kinyújtotta
a karját a háta mögött, megérintette a telefont az
ujjbegyeivel, és véletlenül megbökte, mire az
hangtalanul perdült egyet az asztallapon.
Peter háttal állt neki, a vállához illesztette a
hegedűt, és kézbe vette a vonót.
Axel megfogta a telefont, és a kezébe rejtette.
Peter a húrokra eresztette a vonót, de nem kezdett
el játszani, hanem megfordult, és próbált elpillantani
Axel mellett.
– A telefonom – mondta. – Maga mögött van?
Axel visszacsúsztatta a telefont a kezéből az
asztalra, majd megfordult és felvette.
– Megnézné, kaptam-e üzenetet? – kérdezte Peter.
Axel ránézett a telefon kijelzőjére, és látta, hogy
maximális a térerő, pedig kint voltak a tenger
közepén. Rájött, hogy a hajónak nyilván műholdas
kapcsolata van.
 – Nincs üzenet – mondta, és visszatette a telefont
az asztalra.
– Köszönöm.
Axel az asztal mellett maradt, miközben Peter
lassan és egyre ütemtelenebbül játszotta tovább a 24.
Capricciót.
Peter nem volt tehetségtelen, sokat gyakorolt, de
semmi esélye nem volt arra, hogy uralja ezt a művet.
Viszont a hegedű olyan csodálatosan szólt, hogy Axel
akkor is élvezte volna, ha egy kisgyerek piszkálgatta
volna a húrokat. Az asztalnak dőlve hallgatta a zenét,
és újra megpróbálta elérni a telefont.
Peter küzdött, hogy eltalálja a hangokat, pengette a
húrokat, de kiesett az ütemből, abbahagyta,
újrakezdte, miközben Axel próbálta elérni a telefont,
de nem volt rá elég ideje. Peter hamisan játszott, majd
abbahagyta, és Axel felé fordult.
– Nehéz darab – mondta, és újból nekiment.
Elölről kezdte, de megint hamisan játszott.
– Nem megy – mondta, és leeresztette a hegedűt.
– Ha az A-húron tartod a gyűrűsujjadat, akkor
könnyebben…
– Nem tudná megmutatni?
Axel az asztalon heverő telefonra nézett. Odakint a
nap megcsillant a vízen, és Axel a panorámaablak
felé fordította tekintetét. A tenger különösen simának
és halottnak tűnt. Odalentről, a gépházból dübörgés
hallatszott, folyamatos moraj, de Axelnek csak most
tűnt fel.
Peter átnyújtotta a hegedűt, és Axel a vállához
emelte, kicsit jobban meghúzta a vonót, majd kezdte
elölről a darabot. A szomorkás bevezetés tempósan
áradt szét a szobában. A hegedű hangja nem volt
erőteljes, de lágyan és tisztán szólt. Paganini zenéje
egyre gyorsabb és magasabb ciklusokban kergette
önmagát.
– Úristen – suttogta Peter.
Az ütem hirtelen szédítővé vált, prestissimo. A
játékosan szép zenét hirtelen húrváltások és éles
oktávugrások törték meg.
Axelnek minden zene a fejében volt, és csak
szabadon kellett eresztenie. Nem sikerült minden
hang tökéletesre, de az ujjai még mindig jól
tájékozódtak a hegedű nyakán, futkostak a fán és a
húrokon.
Raphael parancsszavakat kiáltott a kapitányi
hídról, valami a fedélzetre csapódott olyan erővel,
hogy a kristálycsillárok megcsörrentek. Axel folytatta
a játékot – a csiripelően vidám futamok csillámlottak,
akár a nap a tó vizén.
Hirtelen léptek hallatszottak a lépcsőről, és amikor
Axel meglátta az izzadt arcú Raphaelt egy véres
katonai késsel a kezében, azonnal abbahagyta a
játékot. Az ősz testőr Raphael mellett lépdelt, belga
gyártmányú, sárgászöld gépkarabélyát előre szegezte.
110
A fedélzeten
JOONA LINNA egy messzelátóval állt Pasi
Rannikko és a szőke szakállú tiszt mellett. A hatalmas
luxusjachtot figyelték, amely mozdulatlanul állt a
tengeren. A szél elcsendesedett. Az olasz zászló
ernyedten csüngött. Mintha semmi nem történne a
hajón. Mintha a legénység és az utasok csipkerózsika
álmukat aludnák. Szélcsend volt a Balti-tengeren, a
vízben tükröződött a magas, világoskék égbolt. A
lassú hömpölygés egyre ritkábban emelte meg a sima
felszínt.
Egyszer csak Joona zsebében megszólalt a telefon.
Átnyújtotta a messzelátót Nikónak, elővette a
telefont, és beleszólt.
– Van egy tanúnk – üvöltötte Saga Bauer a
készülékbe. –A kislány a tanú, mindent látott. Axel
Riessent elrabolták, az ügyész már válaszolt,
felszállhattok a hajóra megkeresni!
– Szép munka – mondta Joona komor
eltökéltséggel a hangjában.
Pasi Rannikko Joonára nézett.
– Van ügyészségi határozatunk, hogy őrizetbe
vegyük Raphael Guidit – mondta Joona. –
Emberrablás alapos gyanúja áll fenn.
– Hívom az FNS Hankót – mondta Pasi Rannikko,
és a kormány melletti kommunikációs központhoz
rohant.
 – Húsz perc, és itt vannak – mondta Niko
izgatottan.
– Erősítést kérünk – kiabálta Pasi Rannikko a
mikrofonba. – Ügyészségi határozatunk van, hogy
azonnal szálljunk fel Raphael Guidi hajójára, és
vegyük őrizetbe… Igen, így van… Igen… Siessetek!
Baromira siessetek!
Joona megint belenézett a távcsőbe, követte a
fehérre festett lépcsőt, ami a taton lévő platformról
vezetett el az alsófedélzet mellett, majd fel a
tatfedélzetre, ahol az összecsukott napernyők álltak.
Megpróbált benézni az étkező sötét ablakain, de csak
feketeséget látott. Tekintetével követte a rácsot,
tovább felfelé a lépcsőn és át a nagy teraszra.
A kapitányi híd tetején lévő szellőzőnyílásból
vibráló levegő szállt fel. Joona a fekete ablakokra
irányította a távcsövet, és nem mozdult. Az üvegen át
mozgást észlelt. Valami fehér súrolta belülről az
üveget. Először egy óriási szárnyat juttatott az eszébe,
üvegnek nyomott, meghajlott tollakat.
A következő másodpercben már inkább szövetnek
vagy műanyagnak tűnt, amit éppen összehajtogattak.
Joona pislogott, hogy jobban lásson, és hirtelen
megpillantott egy arcot, ami visszabámult rá. Az
illető szeme előtt is messzelátó volt.
A jacht hídjának acélajtaja kinyílt, kilépett egy
szőke hajú, sötét ruhás férfi, gyors léptekkel lement
egy lépcsőn, és az orrfedélzet felé tartott.
Joona most látott először embert Raphael hajóján.
A sötét ruhás férfi felment a helikopter-leszállóra,
a helikopterhez szaladt, kioldotta a kábeleket a
futómű körül, és kinyitotta a pilótafülke ajtaját.
 – Lehallgatják a rádiónkat – mondta Joona.
– Csatornát váltunk – kiáltotta Pasi Rannikko.
– Most már mindegy – mondta Joona. – Nem
maradnak a hajón, úgy látszik, helikopterrel távoznak.
Átadta a messzelátót Nikónak.
– Tizenöt percen belül itt az erősítés – mondta Pasi
Rannikko.
– Az már késő – vágta rá Joona.
– Ül valaki a helikopterben – erősítette meg Niko.
– Raphael megtudta, hogy ügyészségi
határozatunk van, hogy felszálljunk a hajójára –
mondta Joona. – Alighanem velünk egy időben kapta
az információt.
– Átmegyünk ketten? – kérdezte Niko.
– Legyen úgy – mondta Joona, és röpke pillantást
vetett rá.
Niko betolt egy tölténytárat egy koromfekete
Heckler & Koch gyártmányú, rövid csövű
gépkarabélyba.
Pasi Rannikko előhúzta a pisztolyát a
pisztolytáskából, és átadta Joonának.
– Köszönöm – mondta Joona, ellenőrizte a lőszert,
majd gyorsan megvizsgálta a pisztolyt, hogy egy
kissé megismerje. M9Al-es, félautomata. Olyasmi,
mint az öbölháborúban használt M9-es, de a
tölténytára kicsit másképp nézett ki, és a csövére
lámpát meg lézer irányzékot is lehetett rögzíteni.
Pasi Rannikko egyetlen további szó nélkül a
luxusjacht tatja felé kormányozta a hajót, és célba
vette a közvetlenül a vízszint felett lévő kikötési
platformot. Amikor szorosan a jacht mellé értek, az
olyan óriásinak tűnt, mint egy toronyház. A motor
hátramentbe kapcsolt, és tajtékot verve fékezett. Niko
kilógatta az ütközőbójákat a korláton, a hajótestek
nyikorogva egymásnak dörzsölődtek.
Joona átmászott, a hajók készültek elcsúszni
egymás mellől, a víz kluttyogva felcsapott közöttük,
Niko ugrott, és Joona elkapta a kezét. A gépkarabély
csörrenve a rácsnak ütközött. Sietve egymás szemébe
néztek, majd elindultak a lépcső felé, átpréselték
magukat a szakadt nádszékek és régi boros ládák
között, és mentek tovább felfelé.
Niko megfordult, és intett Pasi Rannikkonak, aki
elkormányozta a hajót a jachttól.
 111
Az áruló
RAPHAEL GUIDI a tüskés, ősz hajú, szarukertes
szemüveget viselő testőrrel állt a kapitányi hídon. A
kormányos riadt tekintettel nézett rájuk, és a hasát
simogatta.
– Mi folyik itt? – kérdezte Raphael gyorsan.
– Parancsot adtam, hogy készítsék elő felszállásra
a helikoptert – mondta a kormányos. – Úgy
gondoltam…
– Hol a hajó?
– Ott – mondta a férfi, és a tat irányába mutatott.
A jacht úszómedencés fedélzete és a
mentőcsónakok csörlői mögött egész közel a parti
őrség fegyvertelen személyszállítója látszott.
Hullámok verdesték a foltos, szürke hajótestet, és a
víz tajtékzott a hajócsavar ellenkező irányú
forgásától.
– Mit mondtak? Pontosan akarom hallani – mondta
Raphael.
– Sürgősen erősítést kértek, azt mondták
elfogatóparancsuk van.
– Sehogy sem stimmel – mondta Raphael, és
körülnézett.
Az ablakon át látták, hogy a helikopter pilótája
már a pilótafülkében ül, és a rotor mozgásba lendült.
Egyszer csak a lábuk alatt felcsendült Paganini 24.
Capricciója az étkezőből.
 – Itt van az erősítésük – mondta a kormányos, és a
radarra mutatott.
– Látom, mennyi időnk van? – kérdezte Raphael.
– Kicsivel harminchárom csomó felett van a
sebességük, tíz percen belül itt lesznek.
– Semmi gond – mondta a testőr egy pillantást
vetve a helikopterre. – Időben kijutnak Peterrel,
legalább három perccel azelőtt…
A másik, világos bőrű testőr berontott a kapitányi
híd üvegajtaján. Az arca sápadt volt és nagyon ideges.
– Valaki van itt. Valaki van a hajón – kiáltotta.
– Hányan? – kérdezte az ősz testőr.
– Csak egyet láttam, de nem tudom… gépkarabély
van nála, de semmi speciális felszerelés.
– Tartóztasd fel! – mondta az ősz férfi kurtán a
kollegájának.
– Kérek egy kést – mondta Raphael gyorsan.
A testőr vékony, szürke pengéjű kést vett elő.
Raphael elvette, és feszült tekintettel közelebb lépett a
kormányoshoz.
– Nem arról volt szó, hogy erősítésre várnak? –
üvöltötte.
– Azt mondtad, erősítésre várnak!
– Úgy értettem…
– Mi a francot keresnek itt? Nem tudnak semmit
felhozni ellenem – mondta Raphael. – Semmit!
A kormányos hátrálva megrázta a fejét.
– Mi a fenét keresnek itt, ha nincs semmijük
ellenem? –üvöltötte. – Semmi az égvilágon…
– Nem tudom, nem tudom – felelte a kormányos
könnyes szemmel. – Csak elmondtam, amit
hallottam…
 – Mit mondtál valójában?
– Mondtam? Nem értem…
– Erre nincs idő – üvöltötte Raphael. – Csak áruld
el, mi a fészkes fenét mondtál nekik!
– Nem mondtam semmit.
– Különös, baromi különös, nemde? Nem
különös…
– Lehallgattam a csatornáikat, ez a feladatom, de
nem…
– Miért ilyen nehéz beismerni? – ordította
Raphael, tett pár gyors lépést előre, és a kést
egyenesen a kormányos hasába döfte.
A penge szinte ellenállás nélkül szelte át az inget,
a zsírszöveteket és a beleket. Fölötte gőzként
fröcskölt ki a vér, ráspriccelt Raphael kezére és a
melegítőfelsőjének az ujjára. A kormányos
csodálkozó arckifejezéssel próbált hátrálni egy lépést,
hogy a kés kicsusszanjon belőle, de Raphael is lépett
vele, majd megállt, és a szemébe nézett.
Az étkezőből hegedűszó hallatszott: könnyed,
sziporkázó dallam reszketett a levegőben.
– Lehet, hogy Axel Riessen – mondta hirtelen az
ősz testőr. – Talán poloska van rajta, talán
kapcsolatban áll a rendőrséggel…
Raphael kihúzta a kést a kormányos hasából, és
lerohant a széles lépcsőn.
A kormányos állva maradt, kezét a hasára
szorította, vére fekete félcipőjére csöpögött. Próbált
tenni egy lépést, de elcsúszott, és többé nem kelt fel.
Az ősz testőr Raphael után iramodott,
gépkarabélyát előre szegezte, szemét az étkező
panorámaablakain tartotta.
 Axel abbahagyta a játékot, amikor Raphael lejött,
és rámutatott a véres késsel.
– Áruló! – üvöltötte. – Hogy lehetett ilyen
átkozottul…
Az ősz testőr hirtelen tüzet nyitott a
gépkarabéllyal, fülsüketítő ropogás hallatszott. A
golyók átrepültek a panorámaablakokon, és
töltényhüvelyek pattogtak csörömpölve lefelé a
lépcsőfokokon.
 112
Gépfegyvertűz
JOONA És NIKO nagy, óvatos léptekkel haladtak
felfelé az egyik kültéri lépcsőn, el az alsó fedélzet
mellett, fel a hatalmas tatfedélzetre. Joona egyszer
csak hegedűszót hallott. Megpróbált belátni a nagy
üvegajtók mögé. Sötét körvonalak sejlettek a
tükröződő üvegfelület mögött. Az étkezőnek csak egy
kis szeletét látta. Ember sehol. A lázas zene szólt
tovább. Az üvegtáblák tompították a hangot,
távolinak hatott, mint egy álomban.
Joona és Niko vártak pár másodpercet, majd futva
átvágtak egy nyitott felületen egy száraz
úszómedence mellett, berohantak a kilógó terasz alá,
el a fémlépcsőig.
Léptek hallatszottak a fejük fölül a teraszról, és
Niko a lépcsőre mutatott. Némán a falhoz lapultak a
lépcsőváz alatt.
A gyors, játékos hegedűszó most már tisztábban
hallatszott. Ügyes zenész játszott. Joona óvatosan
bekukkantott egy óriási étkezőbe, a különböző
asztalokon irodai felszerelést látott, de sehol senki. A
zenész alighanem a széles, vörös lépcső túloldalán
volt.
Joona intett Nikónak, hogy kövesse, és fedezze a
hátát, aztán a kapitányi hídra mutatott.
A hegedű hirtelen elnémult egy szép futam kellős
közepén, ami a legfelső regiszter felé tartott.
 Túl hirtelen.
Joona a lépcső mögé vetődött, és ebben a
pillanatban gépfegyver elfojtott tüze hallatszott.
Gyors, kemény dörrenések. A teljes köpenyű golyók
a lépcsőnek csapódtak, ahol az imént állt, és gellert
kapva sivítottak különböző irányokba.
Joona beljebb húzódott a lépcső mögé, ismét
érezte, ahogy a testét elönti az adrenalin. Niko a
csónakdaru mögött talált fedezéket, és viszonozta a
tüzet. Joona meggörnyedve befordult a sarkon, látta a
golyó ütötte lyukak sorát a sötét ablakon, mintha
zúzmarás körök lennének fekete pupillák körül.
 113
A késpenge
AMIKOR A TESTŐR tüzet nyitott, Peter kezét a
fülére szorítva lekuporodott.
Az ősz testőr egyetlen szó nélkül elhagyta az
étkezőt egy oldalsó ajtón.
Axel, hegedűvel a kezében távolabb húzódott az
asztalok között. Raphael rámutatott a késsel.
– Hogy lehetett ilyen átkozottul ostoba? –
üvöltötte, és ment Axel után. – Szétszabdalom az
arcát, meg…
– Apa, mi folyik itt? – kiáltotta Peter.
– Hozd a pisztolyom, és gyere a helikopterhez!
Elhagyjuk a hajót!
A fiú bólintott, sápadt volt, és remegett az álla.
Raphael megindult Axel felé az asztalok között. Axel
hátrált, székeket borogatott kettejük közé.
– Töltsd meg Parabellummal, üreges hegyűvel –
mondta Raphael.
– Egy tár? – kérdezte a fiú.
– Igen, elég egy, de siess már! – felelte Raphael, és
arrébb rúgott egy széket.
Axel megpróbálta kinyitni az ajtót a szoba másik
oldalán, elfordította a gombot, de az ajtó nem
mozdult.
– Még nem végeztünk, maga meg én – ordította
Raphael.
Axel a szabad kezével megrángatta az ajtót, és
meglátta
 magasan a reteszt. Raphael csupán pár méterre volt
tőle. Közeledett a késsel. Axel ösztönösen
cselekedett. Megfordult, és Raphael felé hajította a
szép hegedűt, ami vörösen csillogva pörgött a
levegőben. Raphael tett egy gyors lépést oldalra, hogy
megmentse a hangszert, de megbotlott egy eldőlt
székben. Nem tudta elkapni a hegedűt, de sikerült
tompítania az esését.
A hangszer csúszva csapódott a földnek, közben
különös, zengő hangot adott.
Axel kinyitotta az ajtót, és kirohant egy kacatokkal
teli folyosóra. Olyan sok volt a lom, hogy nehezen
haladt előre. Átmászott egy halom nyugágypárnán, és
csúszkálva haladt búvárszemüvegek és neoprén ruhák
között.
– Itt jövök – mondta Raphael, és egyik kezében a
hegedűvel, másikban a késsel Axel után eredt.
Axel elbotlott egy felgöngyölt teniszhálóban, a
lába beleakadt a szakadt hálószemekbe, mászva
menekült Raphael elől, aki nagy léptekkel közeledett
az átjáróban. Axel rúgkapált, hogy kiszabaduljon.
Gépfegyver ropogása hallatszott odakintről, rövid,
kemény durranások sora.
Raphael gyorsan lélegzett, a késsel hadonászva
közeledett. Axel kiszabadult, nagy nehezen felkelt,
hátrálni kezdett, és egy nagy csocsóasztalt borított
Raphael elé. Elrohant a következő ajtóig, a keze
matatott a zárral és a kilinccsel. Valami eltorlaszolta
az ajtót. Kicsit nekiveselkedett.
– Nem jó ötlet – kiáltotta Raphael.
Axel megpróbálta magát átpréselni a résen, de az
túl szűknek bizonyult. Egy nagy szekrény állt az
útban, tele egymásra pakolt agyagcserepekkel. Axel
újra nekidőlt az ajtónak, és a szekrény pár centimétert
elmozdult. Axel érezte Raphael jelenlétét a háta
mögött, érezte, ahogy közeledik. A hideg futkosott a
hátán, tovább erőlködött, és kipréselte a testét az
ajtónyíláson. A zár megsebezte, de nem törődött
semmivel, ki kellett jutnia.
Raphael megpróbálta elérni a késsel, szúrt, és a kés
hegye súrolta Axel lapockáját.
Axel égető fájdalmat érzett.
Bebukdácsolt egy világos, üvegmennyezetű
szobába. Olyan volt, mint egy elhagyatott üvegház.
Ment befelé, megtapogatta a lapockáját, látta a vért az
ujjain, majd nekiütközött egy hervadozó cserepes
citromfának.
Sietett tovább, görnyedve szaladt a melegágyak
közti átjárókban, ahol barna levelű száraz növények
sorakoztak.
Raphael erőteljesen rugdosta az ajtót, minden
rúgásnál nagyot nyögött, a cserepek csörömpöltek, és
a szekrény apránként elmozdult.
Axel tudta, hogy el kell bújnia, és gyorsan
bemászott egy pad alá, oldalra húzódott, be egy
koszos műanyag ponyva alá, lavórok és vödrök közé.
Azt remélte, hogy Raphael hamarosan feladja, és a
fiával együtt elhagyja a hajót.
Robaj hallatszott az ajtó felől, és néhány cserép a
földre hullva széttörött.
Raphael belépett a szobába, lihegett, és
megtámaszkodott egy szárazon zörgő szőlőkacsokkal
ellepett futtatórácson.
 – Jöjjön elő, és csókoljon nekem kezet! – kiáltott
Raphael.
Axel próbált halkan lélegezni, kúszva hátrált, de
sehova nem jutott. Egy nagy fémszekrény állta az
útját.
– Megígérem, hogy betartom az ígéreteimet –
mondta Raphael mosolyogva, és tekintetével
keresgélt a padok és a halott cserjék száraz tövei
között. – Az öccse mája magára vár, és csak kezet
kell nekem csókolnia, hogy megkaphassa.
Axel rosszul lett, és remegett a szorongástól,
miközben hátával a fémszekrénynek támaszkodott. A
szíve gyorsan vert. Próbált teljesen csendben maradni.
A fejében dübörgést hallott. Körülnézett, menekülési
útvonalat keresett, és észrevette, hogy van egy
tolóajtó a jacht orrfedélzetén, mindössze öt méterre
tőle.
Hallotta a helikopter zaját. A motor kezdett
felpörögni.
Axel arra gondolt, hogy talán be tudna kúszni az
asztal alá, amin a földdel teli agyagcserepek álltak, és
az utolsó szakaszt futva tehetné meg. Nagyon
óvatosan arrébb csúszott. Az ajtó mintha egy
hevederpánttal lett volna bezárva.
Felemelte a fejét, hogy jobban lásson, és még épp
végig tudta gondolni, hogy egy-két másodpercen
belül kijuthat az orrfedélzetre, amikor hirtelen úgy
érezte, megáll a szíve. Hideg késpenge ért a
nyakához. A penge érintése enyhe sajgást okozott.
Raphael megtalálta, és a háta mögé osont. Axel testét
elöntötte az adrenalin. Mintha lehűlt volna belülről.
Csak most hallotta meg Raphael légzését, és érezte
meg izzadságának a szagát. A kés pengéje égetően
pihent a torkán.
 114
A végső harc
AZ ŐSZ TESTŐR a homokszínű fegyvert a
villának támasztva gyorsan végigszaladt a fedélzet
üvegtáblái mellett. Szemüvege megcsillant. Joona
látta, hogy a férfi Niko felé tart, és néhány
másodpercen belül hátulról eléri.
Niko abból az irányból teljesen védtelen volt.
A testőr felemelte a gépkarabélyt, és ujját a
ravaszra helyezte.
Joona gyorsan felállt, célzott, tett egy lépést előre,
hogy semmi ne álljon a tűzvonal útjába, és két lövést
adott le a testőr mellkasára. Az ősz férfi
hátratántorodott, oldalra csapott a kezével, és
megtámaszkodott a korlátot fedő rácsban, hogy ne
essen el. Körülnézett, látta, hogy Joona feléje tart, és
megemelte a gépkarabélyt.
Csak most látszott, hogy a fekete kabát alatt
védőmellényt visel.
Joona már odaért hozzá, egyik kezével ellökte a
gépkarabély csövét, és ezzel egy időben a pisztollyal
egyenesen arcon csapta. Erőteljes ütést mért a férfi
orrnyergére és a szemüvegére. A testőr lába
megroggyant, tarkóját tompa puffanással beverte a
korlátba, és összeesett. Izzadság és takony spriccelt
szét.
 Joona és Niko az étkező két oldalán haladtak a
hajó orra felé. A helikopter rotorja egyre gyorsabban
forgott.
– Gyerünk! Felszállás! – kiáltotta valaki.
Joona olyan szorosan futott a fal mellett,
amennyire csak lehetett. Az utolsó szakaszon
lelassított, óvatosan lépdelt, és kinézett a nyitott
orrfedélzetre. Raphael Guidi fia már a helikopterben
ült. A forgólapátok árnyékai átsuhantak a padlózaton
és a rácsokon.
Joona hangokat hallott fentről a kapitányi hídról,
és tett egy lépést előre, amikor észrevette, hogy
Raphael másik testőre meglátta őt. A világos hajú
férfi huszonöt méterre állt tőle, és a pisztolyát
egyenesen Joonára szegezte. Nem volt ideje reagálni,
már el is dördült a lövés. Rövid durranás hallatszott.
Csak egy ostorcsapást érzett az arcán, majd minden
elfehéredett. Joona a fémpadlóra zuhant, beverte a
nyakszirtjét a terasz rácsába, a pisztolyt tartó keze
nekiütközött a rácsrudaknak. A csuklója majdnem
kificamodott, és a fegyver kicsúszott a markából. A
pisztoly visszhangzó csörömpöléssel átesett a rácson,
és lezuhant a hajótest mellett.
Joona pislogott, kezdett visszatérni a látása, és
bemászott a fal mögé. A keze remegett, nem értette
pontosan, mi történt. Meleg vér csörgött le az arcán,
megpróbált felállni, segítséget kell kérnie Nikótól, rá
kell jönnie, hol van a testőr.
Gyorsan végigsimította az arcát. Égető fájdalmat
érzett, amikor az ujjaival tapogatva megállapította,
hogy a golyó csak súrolta a halántékát.
Felszíni sérülést okozott, ez minden.
 Furcsa csengést hallott a bal fülében.
A szíve gyorsan vert, vadul lüktetett a
mellkasában.
Amikor a fémfal fedezékében felállt, nagyon erős
fájdalmat érzett a fejében.
A migrén csengése egyre erősebben szólt.
Joona az egyik hüvelykujját a homlokára szorította
a két szemöldöke között, lehunyta a szemét, és
hátrálásra kényszerítette a villámokat szóró fájdalmat.
Elnézett a helikopter felé, tekintetével Nikót
kereste, szemével az orrfedélzetet és a korlátot
pásztázva.
A hadiflotta felfegyverzett hajója hátulról
közeledett, akár egy sötét árny a csillogó tengeren.
Joona lecsavart egy hosszú fémlécet az egyik ütött-
kopott nyugágyról, hogy legyen mivel védekeznie, ha
a testőr odaér.
A falhoz lapult, és hirtelen meglátta, hogy Raphael
és Axel kint vannak az orrfedélzeten. Raphael jobb
karjával átkarolta Axelt. A kezében kést tartott,
aminek a pengéjét Axel nyakára szorította. A másik
kezében hegedű volt.
A testőr, aki meglőtte Joonát, puha léptekkel,
oldalazva haladt, hogy benézhessen a fal mögé. Nem
lehetett biztos benne, hogy eltalálta a betolakodó
fejét, túl gyorsan történt minden.
Joona tudta, hogy a testőr keresi őt, és megpróbált
hátrálni, elmenekülni, de a fejfájás miatt nagyon
lelassult.
Kénytelen volt megállni.
Ne most, gondolta, de már érezte, hogy veríték
csorog a hátán.
 A testőr befordult a sarkon, előreszegezte a
fegyverét, és megpillantotta Joonát.
Hirtelen a szőke szakállú Niko Kapanen rohant elő
a túloldalról, előreszegezett gépkarabéllyal. A testőr
gyorsan mozdult, megfordult, és elsütötte a pisztolyát.
Négy lövésből álló sorozatot adott le. Niko az első
golyótól, ami a vállán érte őt, meg sem rezzent, de a
másodiktól, ami a hasába fúródott, már megtorpant. A
harmadik nem találta el, de a negyedik a mellkasába
hatolt. Niko lába megroggyant, teste oldalra dőlt, és
bezuhant a helikopter-leszállópálya betonkorlátja
mögé. Súlyosan megsérült, de még leadott egy
sorozatot a gépkarabélyból, majd összeesett. A
vaktában kilőtt golyók eltűntek a tenger fölött. Az
egész tár két másodperc alatt kiürült.
Niko fújtatott, a szeme fennakadt, a hátán csúszott,
véres csíkot húzva a korláton. A fegyvere kiesett a
kezéből. Nagyon fájt a mellkasa. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, majd zavaros tekintettel felnézett,
és meglátta az erős csavarokat a helikopter alján.
Észrevette, hogy a rozsda átütött a fehér festéken a
nagy anyák körül.
A jobb tüdeje megtelt vérrel. Erőtlenül köhögött,
az eszméletvesztés határán volt, de egyszer csak
meglátta Joonát, ahogy az étkező fala mögé bújva áll
egy fémbottal a kezében. Tekintetük találkozott, Niko
összegyűjtötte minden megmaradt erejét, és odarúgta
Joonának a gépkarabélyt.
Axel félt, a szíve vadul kalapált, az eldördült
lövések a fülében csengtek, egész testében remegett.
Raphael pajzsként vitte őt magával. Együtt
imbolyogtak, és a penge kicsit belevájt Axel nyakába.
Axel érezte, hogy vér csörgedezik a mellkasára. Látta,
ahogy a megmaradt testőr Joona Linna rejtekhelye
felé közelít, de nem tehetett semmit.
Joona gyorsan kinyúlt, kezével elérte a meleg
gépkarabélyt, és magához húzta. A helikopter-leszálló
előtt álló testőr két lövést adott le rá. A golyók ott
pattogtak a falak, a padló és a rács között. Joona
kivette az üres tárat, és látta, hogy Niko a zsebében
további lőszert keresgél. Niko lihegett, nagyon
gyenge volt már, és kezét véres hasára szorítva pihent
egy kicsit. A testőr odakiáltott Raphaelnek, hogy
szálljon be. A helikopter felszállásra készen állt. Niko
kotorászott az egyik zsebében a combjánál, majd
előhúzta a kezét. Halkan köhögött, ránézett az egy
szál töltényre, és odagurította Joonának.
A teljes köpenyű töltény csörömpölve pörgött a
fémpadlón, a sárgaréz töltényhüvely és a vörösréz
csúcs meg-meg-csillant.
Joona elkapta, és gyorsan betolta a tölténytárba.
Niko már lehunyta a szemét, vérbuborék jelent
meg az ajka között, a mellkasa még mindig a szapora
légzés ütemére mozgott.
A testőr súlyos léptei hallatszottak a padlózaton.
Joona benyomta a tárba az egyetlen töltényt,
betolta a tölténytárat a gépkarabélyba, előreszegezte a
fegyvert, várt néhány másodpercet, és elhagyta a
rejtekhelyét.
Raphael Axelt maga előtt tartva hátrált. A fia
kiáltott valamit a helikopterből, és a pilóta intett
Raphaelnek, hogy jöjjön.
 – Kezet kellett volna nekem csókolnia, amikor
megvolt rá a lehetőség – suttogta Raphael Axel
fülébe.
A hegedű húrjai nekiütköztek valaminek, és
megpendültek.
A testőr nagy léptekkel közelített Niko felé,
áthajolt a betonkorlát felett, és Niko arcára célzott a
pisztollyal.
– Jonottakaa – kiáltotta Joona finnül.
Látta, hogy a testőr megpördül, és célba veszi őt,
mire gyorsan arrébb oldalazott, próbálta megtalálni a
legjobb tűzvonalat. Egyetlen golyója volt, azzal
kellett célba találnia.
Néhány másodperc alatt zajlott le az egész.
Raphael pontosan a testőr mögött állt, és a kést
Axel nyakára szorította. A ruhájukat vadul ráncigálta
a helikopter keltette légörvény. Vércseppek röppentek
le róluk. Joona kicsit leguggolt, a célzótüskét
megemelte pár milliméterrel, majd elsütötte a
gépkarabélyt.
Jonottakaa, gondolta. Álljatok sorba.
Durranás hallatszott, és Joona érezte a vállán a
fegyver kemény visszarúgását. A teljes köpenyű
golyó 800 méter per szekundumos sebességgel hagyta
el a fegyvert. Egyetlen hang nélkül behatolt a testőr
nyaküregén, a nyakszirtjén távozott, és különösebb
sebességveszteség nélkül egyenesen átszelte Raphael
vállát, majd folytatta útját a tenger felé.
Raphael karja a találattól megrándult, és a kés
csörömpölve csúszott végig a fedélzeten.
Axel Riessen a földre rogyott.
 A testőr meglepetten nézett Joonára, vér folyt
végig a mellkasán, dülöngélve célzott a pisztolyával,
de már nem volt igazán ereje. Furcsán zihált,
köhögött, és vér spriccelt a szájára és az állára.
Leült, kezével a torkához kapott, kétszer pislantott,
majd a szeme tágra nyitva maradt.
Raphaelnek elfehéredett az ajka, állt az erőteljes,
lüktető huzatban, a hegedűt tartó kezét vérző vállára
szorította, és Joonára meredt.
– Apa – kiáltotta a fiú a helikopterből, és pisztolyt
dobott neki.
A pisztoly csörömpölve a földre zuhant, pattant
egyet, és Raphael lába előtt állt meg.
Axel ködös tekintettel ült a korlátnak
támaszkodva, és kezével megpróbálta elállítani a
nyakán a vérzést.
– Raphael! Raphael Guidi – kiáltotta Joona
erőteljes hangon. – Azért jöttem, hogy letartóztassam.
Raphael öt méterre állt a helikopterétől, lába előtt
hevert a pisztolya. A melegítőfelső lobogott a testén.
Erőlködve lehajolt, és felvette a pisztolyt.
– Fegyvercsempészettel, emberrablással és
gyilkossággal gyanúsítjuk – mondta Joona.
Raphaelnek izzadt az arca, és remegett a pisztoly a
kezében.
– Dobja el a fegyvert! – kiáltotta Joona.
Axel Joonára meredt, és megpróbált odakiáltani
neki, hogy fusson el.
Joona mozdulatlanul állt.
Minden szinte egyszerre történt.
Raphael Joonára szegezte a fegyvert, és meghúzta
a ravaszt, de a pisztoly csak kattant egyet. Újra
megpróbálta, és nagyot sóhajtott, amikor rájött, hogy
a fia nem töltötte meg a tárat, ahogy ígérte. Érezte,
hogy magára maradt. Tudta, hogy már késő eldobni a
fegyvert, és megadni magát. A következő pillanatban
a teste megremegett. Három puha csattanás gyors
egymásutánban. Ezt követték a dördülések a tenger
felől. Raphael úgy érezte, valami keményen mellbe
vágja, majd fájdalom nyilallt belé, és nem érezte a
lábát, amikor hátratántorodott.
A helikopter nem várt tovább, felemelkedett
Raphael Guidi nélkül, és dübörögve szállt egyenesen
felfelé a levegőbe.
A finn haditengerészet nagy gyorsnaszádja, az
FNS Hanko a jacht mellett úszott. A három
mesterlövész újból elsütötte a fegyverét. Az összes
golyó Raphael törzsébe fúródott. Egyetlen dörej
hallatszott csak. Raphael hátrált pár lépést, és elesett.
Megpróbált felülni, de már moccanni sem bírt. A
helikopterre bámult, ami gyorsan felemelkedett a
párás égbolt felé.
Peter a helikopterben ült, és onnan nézte a
zsugorodó luxusjachtot. Az apja a kerek
leszállópályán feküdt, a körökön belül, mintha egy
céltáblán lenne.
Raphael Guidi még mindig a kezében tartotta
Paganini hegedűjét. A fekete vértócsa gyorsan terjedt
alatta, de a tekintete már élettelen volt.
Joona volt az egyetlen, aki még mindig talpon
maradt a hajó orrfedélzetén.
Mozdulatlanul állt, míg a fehér helikopter el nem
tűnt.
 A kristálytiszta ég elhagyatottan ragyogott. A
csillogó tengeren három mozdulatlan hajó úszott.
Mintha csak magukra hagyottan lebegtek volna
egymás mellett.
Hamarosan megérkezik a mentőhelikopter
Finnországból, de most még minden néma volt, és
különös mozdulatlanságba dermedt, mint a koncert
utolsó hangjainak lecsengése utáni pillanatban,
amikor a közönséget még mindig megbabonázza a
hallott zene, és elkápráztatja a beálló csend.
 115
Lezárás
JOONA LINNÁT, Axel Riessent, Niko Kapanent
és az ősz testőrt mentőhelikopterrel szállították
Helsinkibe, a klinika sebészetére. Axel nem bírta
tovább, és már a kórházban megkérdezte Joonát,
miért nem mozdult, amikor Raphael felvette a
pisztolyt a földről.
– Nem hallotta, hogy kiáltottam? – kérdezte Axel.
Joona a szemébe nézett, és elmagyarázta, hogy ő
már látta a mesterlövészeket a hajón, és azt hitte, még
azelőtt tüzet nyitnak, hogy Raphael meghúzná a
ravaszt.
– De nem nyitottak – mondta Axel.
– Előfordul, hogy tévedek – felelte Joona
mosolyogva.
Niko eszméleténél volt, amikor Joona és Axel
bementek hozzá elbúcsúzni. Viccelve mondta, hogy
úgy érzi magát, mint Vanhala az Ismeretlen katona
című regényben.
– Éljen Svédország! – mondta nekik. – De… a
stramm kis Finnország erős második befutó volt!
Niko nagyon súlyosan megsérült, de már túl volt
az életveszélyen. Az elkövetkezendő napokban át
kellett még esnie néhány műtéten, de már két hét
múlva hazamehetett tolószékben a szüleihez.
Raphael Guidi testőrét letartóztatták, és a vantaai
börtönbe szállították, hogy ott várja ki a bírósági
tárgyalást. Joona Linna és Axel Riessen hazautaztak
Stockholmba.
A nagy teherhajó, az M/S Icelus soha nem hagyta
el Göteborg kikötőjét. A nagy lőszerrakományt
kipakolták, és elszállították a Vámügy raktáraiba.
Jens Svanehjälm kézben tartotta az elhúzódó jogi
eljárást, de Raphael Guidi névtelen testőrét
leszámítva már minden tettes halott volt.
Nem lehetett bizonyítani, hogy a Silencia Defence
Rt-nél Pontus Salmanon kívül bárki részt vett volna a
törvénytelenségben. A Stratégiai Termékek
Felügyeleténél egyetlen ember szegte meg a törvényt,
az egykori igazgató, Carl Palmcrona.
Jörgen Grünlichtre rávetült a vesztegetés és a
fegyverekkel való visszaélésben való segédkezés
gyanúja, de egyetlen pontban sem emeltek vádat
ellene. Az ügyészség szerint az Exportot Ellenőrző
Tanácsot és minden, az exporttal kapcsolatban álló
svéd politikust megtévesztettek, és ők jóhiszeműen
cselekedtek.
A vesztegetési ügyben való nyomozást két kenyai
politikus esetében átadták Roland Lidonde
államtitkárnak, a Korrupcióellenes Bizottság
elnökének, de minden valószínűség szerint ki fog
derülni, hogy a kenyai politikusok is jóhiszeműen
jártak el.
Az Intersafe Shipping hajózási társaság nem tudta,
hogy a lőszert Mombasa kikötőjéből Szudán déli
részébe szállították volna, és a kenyai fuvarozó cég, a
Trans Continent nem tudta, hogy az áru, amit
kamionnal Szudánba kellett volna szállítania, lőszer
volt. Mindenki jóhiszeműen járt el.
 Axel Riessen
AXEL RIESSEN érezte, hogy feszül a nyakán a
varrás. Kiszállt a taxiból, és az utolsó szakaszt gyalog
tette meg felfelé a Bragevägen. A hömpölygő
napfényben az aszfalt világos, csaknem fehér volt.
Ahogy kezét a kapura tette, kinyílt a bejárati ajtó.
Robert lépett ki rajta, addig az ablakban állva várt rá.
– Mibe keveredtél? – kérdezte Robert a fejét
csóválva.
– Beszéltem Joona Linnával, és mesélt egy kicsit,
kész őrület…
– Tudod jól, hogy a bátyád kemény srác – mondta
mosolyogva Axel.
Szorosan átölelték egymást, és elindultak a ház
felé.
– A kertben terítettünk – mondta Robert.
– Hogy van a szíved? Nem állt még meg? –
kérdezte Axel, és ment az öccse után.
– Igazság szerint a jövő hétre időpontom volt
műtétre – felelte Robert.
– Nem tudtam – mondta Axel meglepetten.
– Hogy kapjak egy pacemakert, szerintem még
nem meséltem…
– Műtét?
– Mégis ugrott. Lefújták.
Axel az öccsére nézett, és szörnyű gyanúja támadt.
Rájött, hogy Raphael jegyeztette elő Robertnek a
műtétet, és előre elrendezte a kudarcot. Így Robert
meghalt volna a műtőasztalon, és Axel megkaphatta
volna a máját.
Axelnek meg kellett állnia az előszobában, hogy
megnyugodjon, mielőtt folytatta az útját befelé. Az
arca felhevült, és a torkát sírás feszítette.
– Jössz? – kérdezte Robert könnyedén.
Axel várt, és kifújta magát, mielőtt az öccse után
eredt. A márványkövezeten, a nagy fa árnyékában
terített asztal várta.
Elindult Anette felé, de ekkor Robert megragadta a
karját, és nem eresztette tovább.
– Amikor gyerekek voltunk, jól éreztük magunkat
együtt – mondta Robert komoly tekintettel. – Miért
hagytuk abba a beszélgetést? Hogyan történhetett ez
meg?
Axel meglepetten nézett az öccsére, látta a szeme
körül a szarkalábakat, és a kócos hajat a kopasz feje
búbja körül.
– Történnek dolgok az életben, amik…
– Várj… nem akartam a telefonban elmondani –
vágott a szavába Robert.
– Mit?
– Beverly elmondta, hogy azt hiszed, Greta
miattad ölte meg magát, de én…
– Erről nem akarok beszélni – vágott azonnal a
szavába Axel.
– Kell róla beszélnünk – mondta Robert. – Ott
voltam a versenyen, mindent hallottam, hallottam,
amikor Greta és az apja beszélgettek. Greta végig sírt,
hamisan játszott, és az apja rettenetesen dühös volt.
Axel kiszabadította magát öccse szorításából.
– Már mindent tudok, amit…
 – Hagyd, hogy elmondjam, amit el kell mondanom
– szólt közbe Robert.
– Akkor mondd!
– Axel… bár mondtál volna valamit, bárcsak
tudtam volna, hogy azt hiszed, Greta miattad halt
meg. Hallottam az apját. Ő tehetett róla, senki más…
Csúnyán összevesztek, hallottam, milyen rémes
dolgokat mond Gretának, hogy szégyent hozott rá,
hogy már nem is a lánya. Költözzön el otthonról,
hagyja ott az iskolát, és menjen Mórába a drogos
anyjához.
– Ezt mondta?
– Soha nem fogom elfelejteni Greta hangját –
folytatta Robert összeszorított fogakkal. – Mennyire
riadt volt, miközben próbálta elmagyarázni az
apjának, hogy mindenki játszhat hamisan, hogy
mindent beleadott, és nincs semmi gond, lesznek még
versenyek…
– De én mindig…
Axel körülnézett, nem tudta, mit tegyen, minden
ereje elhagyta. Lassan leült a márványkövezetre, és
kezébe temette az arcát.
– Sírt, és azt mondta az apjának, hogy megöli
magát, ha nem maradhat, és nem folytathatja a
zenélést.
– Nem tudom, mit mondjak – suttogta Axel.
– Köszönd Beverlynek – felelte Robert.
 Beverly Andersson
SZEMERKÉLNI KEZDETT az eső, miközben
Beverly a stockholmi főpályaudvar peronján
várakozott. Délre tartó útja szürke ködbe burkolózott
nyári tájon vezetett át. Csak Hässleholmnál bújt elő
ismét a nap. Lundban másik vonatra szállt,
Landskronában buszra, és megérkezett Svalövbe.
Nagyon régen nem járt itthon.
Eszébe jutott, hogy Saxéus doktor azt ígérte,
minden rendben lesz.
Beszéltem az apáddal, mondta a doktor. Komolyan
gondolja.
Beverly átvágott egy poros téren, és megjelent a
szeme előtt, ahogy két évvel ezelőtt a tér közepén
feküdt és hányt. Néhány fiú rávette, hogy igyon házi
főzésű pálinkát. Lefényképezték, aztán magára
hagyták a téren. Ezt követően az apja már nem akarta,
hogy hazamenjen.
Ment tovább. Görcsbe rándult a gyomra, amikor
szeme elé tárult az országút, ami a három kilométerre
fekvő tanyákhoz vezetett. Ezen az országúton vették
fel őt annak idején az autók. Most már nem
emlékezett, mi vette rá, hogy beszálljon. Mintha látott
volna valamit a szemükben. Ragyogásszerűt,
gondolta mindig.
Beverly áttette a nehéz táskát a másik kezébe.
A távolból egy autó közeledett, felverte a port.
Ismerősnek tűnt.
Beverly mosolyogva integetett.
Apu jön értem, apu jön értem.
 Penelope Fernandez

A ROSLAGSKULA TEMPLOM pici, vöröses

faépítmény volt, magas, szép harangtoronnyal. A
templom a Vira melletti csöndes vidéken állt, kicsit
távolabb Österåker forgalmas útjaitól. Tiszta és kék
volt az ég, friss a levegő, vadvirágok illatát hordta a
szél a nyugalmas temető fölé.
Előző nap temették Björn Almskogot az Északi
Temetőben, és aznap négy fekete öltönyös férfi – két
nagybácsi és két unokatestvér El Salvadorból – vitte
Viola Maria Liselott Fernandezt végső nyughelyére.
A koporsóvivők után Penelope Fernandez lépdelt az
anyjával, Claudiával és a pappal.
Megálltak a nyitott sírnál. Az egyik unokatestvér
kilencéves kislánya kérdőn nézett az apjára. Az apa
bólintott, mire a kislány elővette a furulyáját, és
elkezdte a 97-es zsoltárt, miközben a koporsó lassan
leereszkedett a földbe.
Penelope Fernandez az anyja kezét fogta. A pap a
Jelenések könyvéből olvasott fel.
Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz
többé halál, sem gyász.
Claudia Penelopere nézett, megigazította a
gallérját, és megpaskolta az arcát, mintha kisgyerek
lenne.
Amikor visszamentek az autókhoz, Penelope pici
fekete táskájában rezegni kezdett a telefon. Joona
Linna kereste. Penelope óvatosan kiszabadította
magát az anyja kezéből, és bement az egyik nagy fa
árnyékába, hogy felvegye.
 – Jó napot, Penelope – mondta Joona jellegzetesen
dallamos, de komoly hangján.
– Jó napot, Joona – felelte Penelope.
– Gondoltam, tudni szeretné. Raphael Guidi halott.
– És a lőszer Dárfúrba?
– Leállítottuk a hajót.
– Örülök.
Penelope tekintete végigsiklott a rokonokon, a
barátokon és az anyján, aki ott állt, ahol hagyta, és
nem vette le róla a tekintetét.
– Köszönöm – mondta Penelope.
Visszament az anyjához, aki aggódó tekintettel
várta, megint megfogta a kezét, és együtt
visszamentek az autóknál várakozókhoz.
Penelope.
Megállt és megfordult. Mintha a húga hangját
hallotta volna egész közelről. Megborzongott, és egy
árnyék suhant át lassan a zsenge, zöld füvön. A
kislány, aki furulyázott, a sírkövek között állt, és őt
nézte. Hajpántját elhagyta, és a haja kócosán
repdesett a nyári szellőben.
 Saga Bauer és Anja Larsson
EZEKNEK A NYÁRI napoknak soha nincs vége;
az éjszaka gyöngyházfénye egészen pirkadatig tart.
Az Országos Rendőrkapitányság ünnepséget tartott
a Drottiningholm kastély előtti barokk kertben.
Joona Linna a kollégáival ült egy hosszú asztalnál
egy nagy fa alatt.
Egy pirosra festett fa táncparkett előtt a színpadon
fehér öltönyös zenészek a Hårgai dalt játszották.
Petter Näslund néptáncot járt az iraki Fatima
Zanjanival. Nevetve mondott valamit Fatimának,
amitől a nő is mosolyogni kezdett.
A dal tulajdonképpen azt meséli el, hogy egyszer
egy mulatságban az ördög olyan jól hegedült, hogy a
fiatalok képtelenek voltak abbahagyni a táncot. Pedig
már sírtak a fáradtságtól. A cipőjük elkopott, a lábuk
elkopott, és végül már csak a fejük pattogott a
hegedűszóra.
Anja egy kempingszéken ült kék virágos
ruhájában. Morcosán nézte a táncoló párokat. Kerek,
durcás arca csak akkor derült fel, amikor látta, hogy
Joona feláll az asztaltól, és elindul felé.
– Jó nyarat, Anja – mondta.
A fák között a füvön Saga Bauer mozgott a zenére.
Szappanbuborékokat kergetett Magdalena Ronandcr
ikreivel. Szőke, hullámos haja és benne a színes
szalagok virítottak a napon. Két középkorú nő
megállt, és megbabonázva nézték őt.
– Hölgyeim és uraim – mondta az énekes a taps
után. – Kaptunk egy különleges kívánságot…
 Carlos Eliasson maga elé mosolygott, és
rásandított valakire a színpad mögött.
– Én Ouluból származom – folytatta az énekes
mosolyogva. – És örömmel éneklek önöknek egy
tangót, aminek a címe Satumaa.
A zenekar elkezdte játszani a vágyódó tangót.
Joona Anjához fordult, meghajolt kicsit, és halkan
megkérdezte:
– Szabad?
Anja homloka, arca és nyaka pulykavörös lett.
Joona szemébe nézett, és komolyan bólintott.
– Igen – mondta. – Szabad.
Anja belekarolt Joonába, büszke pillantást vetett
Magdalenára, és emelt fővel fellépett a táncparkettre a
férfival.
Amikor az érzelgős dal véget ért, Joona hirtelen
azt érezte, hogy Anja a vállába harap.
Amikor Anja újból megharapta, ezúttal kicsit
erősebben, nem állta meg kérdezés nélkül:
– Mit csinálsz?
Anja szeme csillogott, akár az üveg.
– Nem tudom – felelte őszintén. – Csak
kipróbáltam, mi történik. Az ember nem tudja, amíg
meg nem próbálja…
Ebben a pillanatban elhallgatott a zene. Joona
elengedte Anját, és megköszönte a táncot. Mielőtt
még visszakísérte volna a helyére, Carlos bukkant
elő, és felkérte Anját.
Joona egy ideig oldalt állva nézte a táncoló, evő és
ivó kollégáit, majd elindult az autója felé.
Fehér ruhás emberek ültek piknikpokrócokon,
vagy lődörögtek a fák között.
 Joona ment tovább a parkoló felé, és kinyitotta a
Volvója ajtaját. A hátsó ülésen egy óriási virágcsokor
hevert. Beült a kocsiba, és felhívta Disát. A negyedik
csörgés után a hangposta jelentkezett.
 Disa Helenius

DISA A SZÁMÍTÓGÉP előtt ül a lakásában, a

Karlaplanon. Mobiltelefonja az íróasztalán hevert egy
csésze hideg kávé és egy fahéjas csiga mellett.
A számítógép képernyőjén egy színes kép volt
látható egy viharvert kőhalomról burjánzó
növényzetben: ennyi maradt a kolerajárvány
áldozatainak temetőjéből Stockholm Skanstull nevű
részében.
Begépelte a jegyzeteit, nyújtózott, és félig már a
szájához emelte a csészét, de meggondolta magát.
Felállt, hogy friss kávét főzzön, amikor a telefon
berregni kezdett az íróasztalon.
Meg sem nézte, ki hívja, csak kikapcsolta a
telefont, és kinézett az ablakon. Disa szíve gyorsan és
erősen vert, amikor visszaült a számítógép elé. Soha
többé nem áll szóba Joona Linnával.
 Joona Linna

HÉTVÉGI HANGULAT uralkodott

Stockholmban, és gyér volt a forgalom, amikor Joona
lassan végigsétált a Tegnérgatán. Már nem próbálta
elérni Disát. Disa kikapcsolta a telefonját, és Joona
úgy vélte, ez azt jelenti, hogy szeretné, ha békén
hagynák. Joona befordult a Kék toronynál, és
továbbment a Drottninggatának azon a részén, ahol
egymást érik az antikváriumok és a boltok. A Vízöntő
nevű ezoterikus könyvesbolt előtt egy idős nő állt, és
úgy tett, mintha a kirakatot nézné. Amikor Joona
elhaladt mellette, tett egy kézmozdulatot az üveg felé,
majd távolból követte őt.
Eltartott egy ideig, mire Joona rájött, hogy követik.
Csak akkor fordult meg, amikor elérte a fekete
kerítést az Adolf Fredrik-templom előtt. Mindössze
tíz méterrel mögötte egy nyolcvan év körüli nő állt.
Komolyan végigmérte Joonát, és felé nyújtott néhány
kártyalapot.
– Ez itt maga, ugye? – kérdezte a nő, és felmutatta
az egyiket. – És itt a koszorú, a menyasszonyi korona.
Joona Linna odament hozzá, és elvette a kártyát.
Játékkártya volt az egyik legrégibb európai
kártyajátékból.
– Mit szeretne? – kérdezte Joona nyugodtan.
– Nem akarok semmit – mondta a nő. – Rosa
Bergman üdvözletét hozom.
– Ez valami tévedés lesz, mert senkit nem ismerek
ilyen…
– Nem érti, miért tesz úgy, mint akinek meghalt a
lánya…
 Epilógus

KORA ŐSZ VOLT Koppenhágában, a levegő már

lehűlt, friss és üde volt, amikor négy külön
limuzinban elegáns társaság érkezett a Glyptotekbe.
A férfiak felmentek a lépcsőn, bementek a bejáraton,
átvágtak a pazar télikerten a magas üvegmennyezet
alatt, visszhangzó léptekkel elhaladtak az antik
szobrok mellett a kőfolyosókon, és beérkeztek a
fenséges ünnepi terembe.
A közönség már elfoglalta a helyét, a Tokyo String
Quartet az alacsony színpadon ült, legendás
Stradivari-hangszereik még pihentek, ezeken egykor
maga Nicoló Paganini játszott.
Az utolsó négy vendég leült egy asztal köré a
publikum melletti oszlopsor mögött. A legfiatalabb
közöttük a törékeny, világos hajú Peter Guidi.
A zenészek biccentettek egymásnak, és Schubert
14. vonósnégyesét kezdték játszani. A mű nagy
pátosszal, elfojtott érzelmekkel, visszafogott erővel
indult. Az egyik hegedű fájdalmasan szép hangon
válaszolt, majd egy utolsó mély lélegzetet követően a
zene csak hömpölygött előre.
A dallam vidám volt, ugyanakkor a vörös
hangszerek pendülésébe a sok elveszett lélek iránt
érzett bánat vegyült.

Mindennap harminckilenc millió töltényt

gyártanak különböző lőfegyverek számára.
Konzervatív becslések szerint a világ évi 1226
milliárd dollárt költ fegyverkezésre. Annak ellenére,
hogy szüntelenül óriási mennyiségű hadászati eszközt
gyártanak, az ellenőrzés még mindig megoldatlan
feladat. A hagyományos fegyverek legnagyobb
exportőrei a világon a következő országok: Amerikai
Egyesült Államok, Oroszország, Németország,
Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia,
Olaszország, Svédország és Kína.
 Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011
Felelős kiadó: Szász Zsolt
Szerkesztette: Szöllősi Adrienne
A borítót tervezte: Bányász Éva
A kötetet tervezte: Oszoli Judit
Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
A nyomdai munkálatokat a debreceni
Kinizsi Nyomda Kft. végezte
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-266-195-7