You are on page 1of 218

Cherubion Science Fiction 3.

Anthony Sheenard

VÁROSALAPÍTÓK
Három regény egy kötetben
A hívójel
A háború
Városalapítók

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
DEBRECEN

Anthony Sheenard: Settlers


(The Signal / Bloody War / Settlers)
All rights reserved!

Szerkesztette: Nemes István

A címlap és a belső illusztrációk Szendrei Tibor munkái

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 7841 86 5


ISSN 1416-4078

Copyright © Szélesi Sándor, 1997


Hungarian edition © Cherubion Kft., 1997

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1492.66-14-1
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 25 ív
Készült Debrecenben, 1997-ben

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik segítettek, hogy ez a regény elnyerje végső formáját. Ezer hála
Stephen Marquis-nak, aki képes volt többször is átolvasni, miközben két kiskópé fia szó szerint a nyakán
lógott, és külön köszönet C. S. Cutter-nek (Lance-nek), akivel késhegyig menő vitákat folytattam (főképp
az ő késhegyéig) stratégiai kérdésekről. Köszönet Johnnynak, aki becsületesen átrágta magát a regényen,
de aztán elhagyta a jegyzeteit.
És itt az idő, hogy megköszönjem nektek, régen látott barátoknak – Eva, Charles, K. Z., Robert – azt a
sok érdekfeszítő előadást, és utána az estbe nyúló vitákat.
Nekik ajánlom ezt a könyvet, és mindazoknak az ismerős-ismeretleneknek, akikkel utazásaim során
összefutottam, és amíg egy irányba vitt utunk, oly kellemesen elbeszélgettünk.

Anthony Sheenard

A HÍVÓJEL

Mint ezertestű, fénylő, csillámló halraj, amely a habokat hasító, messzi vizeken járó hajó orra alól rebben szét, úgy
menekültek el a csillagok a Concordia elől. Ahogy eltűntek oldalt, egy kis íven megkerülték az űrhajót, majd hátul
becsúsztak alá, hogy amikor amaz felemeli az elejét, akkor egy csomóban újból feltűnjenek előtte, és újból
szétrebbenjenek a semmibe. Akárha élő, cikázó torpedók lettek volna, egy villanás, egy hal, egy csillag, s bármilyen
hajós tűzijátékot láthat ott is, ahol tűznek nincs helye.
A cirkasztelláris tér hatalmas gravitációjához képest elhanyagolható ingadozás, mint az óceán hullámzása, ajándékozta
meg e látvánnyal azt a szemlélődőt, aki kiállva az űrhajó legtávolabbi, legeldugottabb sarkába – ahonnan beláthatta a
kozmoszt – talpa alatt tudhatta az egész világegyetemet, fogalmában a fenségest: a félelmetest, a gyönyörűt. A
Concordia, billegését észre sem véve, haladt előre évszázados útjának mintegy felét megtéve már, és űzte a csillagokat;
jól ismerteket, amelyek újból és újból megjelentek, és soha nem látottakat, amelyeket a világűr ismeretlen, feltáratlan
térségei szórtak elé. E csillagok látszólagos fénye vibráló, sziporkázó volt, nem egyenletes, ezért lehetett beléjük lelket
látni.
Aki emlékeiben őriz tengert, óceánt, aki egyszer is hajózott ósdi bárkákon, akinek lehetősége volt halseregeket
riasztani a nyílt vízen, az bizonyos, hogy nem felejti el életében. Ám a Concordián nem akadt ember, aki valaha is
hosszabb utat tett volna meg olyan régiforma hajón, és így senki sem sejtette, hogy milyen látvány kísérte az elmúlt idők
felfedező tengerészeit.
A Földön hagyottak pedig épp így nem csodálhatták ennek a térnek, s ennek a gravitációnak különleges játékát a
távoli napok fényével, s nem érezhették át azt, milyen is a Világegyetem menekülő csillagai fölött állni.
Az utazás huszadik évében, az indulás évfordulóján, egy apró táblácska került fel a kilátóterem falára az alábbi három
sorral, amelyet az Odüsszeiából ragadtak ki:
„úgy suhogott a habok hegyiben tova, mint a sirály, ha
által a sós víz sok félelmetes öblén
halra vadászva, tömött szárnyát megmártja a vízben.”

Előtte

1.

Gavin Wright sietett volna, de minduntalan megállították. Rendes körülmények között általában végighallgatta a
kéréseket és segített a kisebb-nagyobb problémák megoldásában, de most merőben más helyzet állt elő. Most nem volt
ideje végiggondolni a mások által könnyen megoldható feladatokat, mivel szeretett volna minél gyorsabban eljutni
Brian Riddléhez. Nem engedte behatolni a mindennapi gondokat agyának zugaiba: sokkal nehezebb ügy előtt állt, mint
eddig bármikor. Hívták – valami tehát megváltozott; valami megváltozott, tehát baj van. Ezért sietett.
Az az emberi akarat, amely kiröpítette a Concordiát – akár egy óriás parittyakövet – a világűrbe, nem tudta, csupán
sejtette, mekkora hátrányt jelent majd a későbbi nemzedékeknek, hogy egy bezárt világban születnek. Az űrhajó zárt
világában, fél évszázad tapasztalatai alapján kiderüli, hogy az életet nem megtartani nehéz; az élet megtartása nem a
hogyanjával, hanem a milyenségével okoz számtalan gondot. Zökkenőmentesen élni egy bolygóról kivetett, kis faluban,
megszokni egymást és elfogadni a helyzetet, hogy az emberiségből mindig ugyanazt a négyfél ezret látják, s hogy a sok
létező formából mindennap csak ezek a sarkok, élek, ezek a falak őrzik őket – ez volt a nehéz. Különösen az első
generációnak, amely még emlékezett arra a bolygóra. A második és harmadik nemzedék szerencsés tudatlanságának
űrét soha nem töltötték ki teljesen az ismeretterjesztő filmek és a fantáziálás képei; nem bontották meg idetartozásuk
láncait. Ehhez kapcsolódóan a Concordián mindössze egyetlen pozitívumot lehetett elkönyvelni: az évtizedeket
végigkísérő, változatlanságot és nyugalmat.
Most ez a nyugalom forgott veszélyben; a hajó kapitánya haldoklott..
Egyszer el kellett jönnie ennek a napnak, elodázni képtelenség lett volna, olyannyira, mint amennyire képtelenség az
emberi életet a halhatatlanságig meghosszabbítani. De ahogy múltak az évek, s közeledett ez a perc, egyre gyakrabban
került elő a téma, és annál nagyobb lett a bizonytalanság.
Mi történik majd, ha új vezetőre lesz szükségük?
Wright itt élt ebben a világban, itt sétált ezeken a folyosókon, és sejtette, milyen nehézségekkel kell megbirkóznia, ha
szeretné megkönnyíteni az átmenetet.
Váratlanul Edgar Price lépett elé, de Wright nem állt meg.
– Gavin – zárkózott fel hozzá az apró termetű, félvér férfi –, ma kezdenénk a szint felújítását. Úgy gondoltuk, hogy
három folyosón indítunk egyszerre az orr felől. De nem tudjuk, ne programozzuk-e újra a gépeket. Ugyan nem
hallatszik be Riddléhez a zakatolásuk, de minek forgassuk fel ezt a folyosót. Várhatunk is.
– Akkor kerüljetek! – mondta Wright, ha már Price úgyis erre gondolt. – Az elterelést pedig úgy oldjátok meg, hogy
ne járjon itt sok ember!
– Meglesz! – ígérte Price.
– Mennyi időt vesz igénybe a szint felújítása?
– Három géppel egy hónap. Ha nem kell a vezetékeket lecserélni.
– Egy hónap – Wright a falakra pillantott. – A harmadikat állítsátok máshova!
– Igen – mondta Price. – Valami hasonlót fogunk tenni...
Wright bólintott, megnyújtotta lépteit, és Price lemaradt. Ki nem mondott kérdésére Wright amúgy sem tudott volna
választ adni.
Látta a szándékot az őt megállító emberek arcán, és tudta, hogy sokan Riddle állapota miatt szólítják le, de nagy
zavarukban valami lényegtelen üggyel hozakodnak elő, és végül ugyanolyan tudatlanul maradnak le mögötte, mint
korábban.
Wright katonás keménységgel lépkedett a folyosón. Szemügyre vette a falakat, most először egy olyan ember
szemével, aki a leromlott állapotokat kutatja. Akadt benne valami jelképszerű, de Gavin Wright nem az az ember volt,
akit az ilyen jelképek megragadnak, már ha egyáltalán felfedezi őket. S bár a falak jól láthatóan magukon viselték az idő
múlásának és az örökkévaló tagadásának jegyeit, Wrightnak nem mutattak mást, csupán foltokat és kopásnyomokat, s
nem árulkodtak a jövőről sem.
Alul, közelítőleg térdmagasságig, növényekkel, állatokkal zsúfolt domborműveket helyeztek el, ezek tetejéről
indultak azok a fölfelé keskenyedő, hatos csokorban egymást keresztező ívek, amelyekből kettő-kettő összefutott a
fejek felett. Az ívek tövében centis árkok húzták meg az árnyékokat. Húszlépésenként szögletes oszlopok álltak, néhol
termekre nyíló ablakok és zárt ajtók szakították meg a falat. Arrébb szürkültek vagy színesedtek, egyszerűsödtek vagy
mértanibbak lettek, egyszóval változtak a folyosók; kimunkálásukat a célszerűség vezette: egyszerűbb burkolattal látták
el őket, gyengébb volt a világítás, lekerekítették a sarkokat, vagy ahol nagyobb volt a forgalom, ott az arra haladó
járművekhez igazították a formákat.
A fehér falon hamarabb feltűnnek a foltok – gondolta az előző beszélgetés nyomán Wright, aztán megfeledkezett
róla.
Megállt egy ajtó előtt, és a kapcsolótáblához érintette két ujját. Az ajtó azonban nem nyílt ki Wright előtt, mint
bármikor máskor, ehelyett felvillant a kapcsolótábla feletti kis képernyő. Adam Zborowsky arca tűnt fel rajta.
– Gavin? – kérdezte. Rövidre vágott haja, hosszúkás arca volt, orra tövében és a szeme sarkánál elmosta a ráncokat
a képernyő vibrálása. Szemből az sem látszott, milyen nagy orra van. A háttérben sötétség uralkodott. – Gyere be, de
várj az elülső szobában!
Végre kinyílt az ajtó, és Wright habozás nélkül belépett. Középre ült le, egy alig használt fotelba, lábait átvetve
kényelmesen elhelyezkedett, majd körülnézett a szobában: életében először mérte fel alaposabban. Szeme sarkából
ismerősek voltak a székek, az asztal, a képernyők, amelyek most sötéten ásítottak, a terminál, a kopott billentyűkkel, a
polcok, a rajtuk sorakozó emlékeztetőkkel, és a faliképek, amelyek régen meghalt tudósok munkáit ábrázolták és olyan
bátor felfedezők útjairól árulkodtak, akik világuk jobb megismerésére törekedve megrajzolták az általuk ismert földi
határokat. Gavin Wright milliószor járt már itt, de még sohasem állt meg a következő ajtó előtt. Mostantól sok mindent
másképp kell majd csinálnia.
Wright közel tizenöt éve volt már a Concordia első asszisztense. Régen a tengeren azt mondták volna, Isten és a
kapitány után a legfontosabb ember a hajón. A második generációból származott, korban negyven körül lehetett, de
még jó ideig nem fog látszódni rajta a kor. Sűrű, nehezen kezelhető, szálas haja rövidre vágva; markáns vonások, erős áll
amelyet hamar kiütött a borosta; vastag szemöldök barna szeme fölött: mindezek a természetét is visszatükrözték.
Most a hírekre várt. Nem Brian Riddléhez jött, mint annyiszor máskor, most hírekért jött, és ezekkel Adam
Zborowsky fog szolgálni. Az orvos személyesen akart beszélni vele, de nem közölte, milyen ügyben. Wright nem
találgatott, hiszen úgyis mindjárt megtudja, miért hívták.
Másfél évtizede állt Riddle mögött, fogta össze a Concordia háttérmunkáit, és tervezte 2-3 hónapra előre a dolgokat.
Nem kellett foglalkoznia a távoli jövővel, az nem az ő feladata volt, és így elutasított minden beszélgetést, amely ezzel
volt kapcsolatos. De nem foglalkozott a múlttal sem.
Egy szerencsétlen baleset révén emelkedett ki a névtelenségből, és Wright tökéletesen megfelelt tisztének, képes volt
arra, hogy kézben tartsa a napi, heti, havi feladatokat, és rendelkezett egy kitűnő tulajdonsággal: jól tudott dönteni.
Lassan, nyugodtan, megfontoltan mozgott, ám ha a helyzet kényszerítette, pillanatok alatt ráérzett, mit kell tennie. Az
élet kevés igazi döntést követelt az űrhajón, és az itt születettek meg sem tanultak határozottan választani a lehetőségek
közül, hiányzott belőlük ez a képesség, ami Wrightban megvolt. Ő emelte fel egy kisholdról a Concordiát, amikor
meghasadt az űrhajó alatt a jég és szétmorzsolta az elsőgenerációs Martin Wheelert és Robert Cassatest. E nélkül a
baleset nélkül talán még mindig a gravitációs csúszdát felügyelné, jobb esetben második asszisztens lenne Martin
Wheeler mellett. Akkor azonban rögtön bekerült az asszisztenciába, és később könnyedén lépett feljebb, hamar
elismerték vezetői képességét.
Várakozása nem tartott sokáig. Zborowsky hamarosan megjelent, és nehézkesen leült Wrighttal szemben.
– Haldoklik – mondta. A szikár orvos egész lényéből valami végzetszerűség áradt. A szőrszálakat húzogatta az
alkarján.
Wright néma maradt.
– Kimerültség. Fáradság. Hatvan év van mögöttünk. Nem tudunk semmit sem tenni. Ha ő nem akarja, hiába
próbálkozunk.
– Beszélhetek vele?
– Azért hívtalak.
Az orvos elhallgatott. Nem volt fáradt, de tagjait mégis nehéznek érezte: a fáradtságnál sokkal kegyetlenebb volt a
rátelepedő tehetetlenség.
– Tudja, hogy te dolgozol helyette – folytatta Zborowsky. – Pihenni nem tud, tehát meghal. Ilyen egyszerű az egész.
Levetette a súlyt, amit ráakasztottak, és kényszeríteni akar téged, hogy felvedd.
A Concordia gigantikus méretű volt. Szintek, szinteken utak, úthálózatok színes, változatos, fárasztó távjai: termek
egymás mellett, felett, sejtszerűen; élettér és munkahely; és maga az űrhajótest, amely összezárta ezt a nehezen
átlátható-bejárható mindenséget. Ám az égbolt mégiscsak átlag négy méterrel húzódott az ember feje felett, Wright
nem látott sokkal magasabbra életében, a világűrnek is csak mélységei voltak.
– Mostantól állandó emberi felügyelet lesz mellette, bár nem akarja. Értesd meg vele, Gavin!
Brian Riddle, a Concordia elsők közt is legelső embere haldoklott. Wright felállt, és megkerülve Zborowskyt bement
a belső lakrészbe, hogy beszéljen a kapitánnyal... talán utoljára.

2.

Alig páran ültek az étteremben, két óra elmúlt. Szokás szerint ekkortájt már csupán két-három ételből lehetett
választani, a délidő hullámai lecsendesedtek, és magukkal ragadták a menük java részét.
Az éttermet három szintesre építették meg a kezdet kezdetén, ezen nem változtattak az évek alatt, legfeljebb a
színeket újították meg, vagy az asztalok elrendezését módosították. A középső szint, mint egy bemutatótermi dobogó,
benyúlt az étterem közepébe, kettészelte, elvezetett a hátsó falhoz. Jobbról-balról három-három lépcsőfok vitt le az
asztalokhoz, illetve a terem végében, túlnan, tizenkettő vezetett fel az erkélyre. A falakat mellmagasságig, a hátsó
frontot teljesen fautánzattal fedték le, színe, mint érett, idők barnította lakkozott faléceké. A berendezés puritánsága a
falak egyszerűségét követte. A padló kőlapjait alig szembetűnő geometrikus ábrák díszítették, az asztalok karcsú lábúak,
de stabilak voltak, és világos terítővel takarták le őket.
Dean Wheeler és Laura Esterez általában későn érkeztek. Megvárták egymást, mert hol egyiküknek, hol másikuknak
húzódott a munkája koradélutánig. Megesett, hogy mire ideértek, az étterem már nem üzemelt, ilyenkor valamelyik
uzsonnázóhelyet keresték fel, s egy pohár teával próbálták a hideg szendvicsek mellett a meleg ebéd érzetét hamisítani.
Hangulatosabb volt ugyan, mint az étteremben, de ha kívánták a meleg ételt, és már idejük is lett volna rá, gyakran
bosszankodtak. Laurának ilyenkor eszébe jutott, hogy megtanulhatott volna főzni. Máskor soha.
Nem sokat válogattak, megrakták a tálcát, és Laura körülnézett, van-e ismerős a teremben. Középen jól látható
helyen, ott ült az anyja.
– Hogy állsz? – kérdezte az asszony, amikor lánya az asztalhoz lépett. Egy pillanatra nézett csak fel, míg a kérdést
feltette. Látszott rajta, hogy neheztel.
– Hamarosan elérek az anyagrészedhez.
– Majd szólj!
– Persze, anya.
Dean Wheeler is odaköszönt az asszonynak, mielőtt melléjük telepedett volna. Nem volt szerencsés dolog követni
Laurát ebben az esetben, de ha máshová, ül, Julia Esterez szemében az is sértésnek számítana, s azt a lekezelő
pillantást úgyis megkapja tőle. Wheeler fel se vette. A legésszerűbb, amit tehet az, ha hallgat.
– Tavaly elfeledkeztél róla! – Ez Laurának szólt.
– Tudom, anya. Idén nem fordul elő.
Julia akkor épp lábadozott, egy szívbillentyű-operáció volt mögötte. Laura nem akarta megterhelni azzal, hogy beállítja
a gyerekek elé, de az anyja ezt nem értette meg.
– Fogalmam sincs, miért, de az az érzésem, hogy szándékosan tetted. Persze javíts ki, ha nem így van, de ezt
érzem.
– Ugyan...
– Bár jobb, ha nem szólsz semmit, mert nem akarlak hazugságba kergetni. Ne anyádon múljon ez is.
Laura, történelmet tanított a Concordián a felnövekvő nemzedékeknek, és amikor Spanyolország fénykora
következett, visszaadta a stafétabotot pár órára az anyjának, aki az anyagra szánandó két óra helyett legalább hat órát
mesélt át. Juliának nagy előnye volt lányával szemben: arról a világról beszélt, amelyben felnőtt.
Dean Wheeler megpiszkálta az egyik tányér tartalmát.
– Mi lehet ez? – kérdezte, hogy más irányba terelje a beszélgetést.
Laura megszagolta.
– A savanyúság.
– Ennek van ilyen szörnyű... – majdnem azt mondta, „bűze”, de még előtte kijavította; – illata? – És tudta, hogy
Julia Esterez most azt gondolja magában, szörnyű illat nincs.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy érdekes – mosolygott rá Laura. – Hallottam, hogy mára feltálalnak valami újat, tele
vitaminnal, és minden jóval, ami serkent, feldob, felélénkít.
– A többiek meg is hagyták nekünk!
– Legalább kipróbálhatod – bökött felé a késével Laura.
– Nem tudom...
– Elsőnek is kell lenni.
– Káposzta. Valamilyen káposzta.
Julia Esterez lassan bekapta az utolsó falatokat, de nem mutatott hajlandóságot, hogy beszálljon a társalgásba.
– Az bizony! – fordult feléjük az öreg Henrickson két asztallal arrébb. – Savanyú káposzta.
Az öreg már végzett az ebéddel, és eltolta a tálcát maga elöl. Most a várható beszélgetés kedvéért átköltözött
hozzájuk. Erős, csontos kezét az asztalra fektette, és előredőlt.
– A káposztát berakják egy hordóba. Raknak hozzá almát, citromot, sót, szemes borsot, és otthon bizony raktak hozzá
szalmát is. A hordót lefedik, és a tartalmát hagyják összerothadni. Ezt eszitek most.
– Rohadt káposztát? – kérdezett vissza Wheeler.
– Tulajdonképpen igen.
– Kinek az ízlését dicséri?
– Az ókori rómaiakét.
Henrickson élvezte a felé forduló figyelmet. Látta Laurában feltámadni az érdeklődést, ahogy előkerültek a rómaiak,
de látta Julia pillantását is.
– A római sereget általában sok-sok ökrösszekér kísérte az épp meghódítandó földek felé. Ezeken a szekereken vitték
az élelmet, köztük hordókban a káposztát. Valamelyik háború során aztán a belekerült összetevők a meleg hatására
rothadni kezdtek. A hosszú erjedés, és az állandó rázkódás ilyenre alakította ki a káposzta ízét, amely egészen
megtetszett a rómaiaknak. Egyébként az illata fenséges, lehunyom a szemem, és haza gondolok. Maga nem, Julia?
Az asszony nem válaszolt.
– Persze lehet, hogy maga nem evett ilyet otthon sem? Én minden új illattal így vágyok. Áldom, akinek eszébe jutott.
– Nekem még szoknom kell – mondta Wheeler. A káposzta érintetlenül hevert előtte. – Majd néhanap megszagolom,
és barátkozom a gondolattal. Aztán egyszer, később, a villámra emelek egy keveset, és talán megkóstolom. De az még
időben távolabb lesz.
– Érdemes siettetni. Az embert az ízek közelebb viszik a világ megismeréséhez. Nem szabad megfeledkezni róla,
hogy az öt érzékelés mindegyike fontos!
– Igaz az, Frank – kérdezte Laura –, hogy felszálláskor a személyes poggyászának fele fűszerekből állt? Anekdotaként
kering a fedélzeten.
– Nekem is a fülembe jutott.
– Van alapja?
– Egy kevés – bólintott az öreg. – Nagy ínyenc vagyok. Az egyetlen gasztronómus itt. Mások csak sütnek-főznek és
életben tartják magukat.
– Frank, szeretném majd felkeresni, és elbeszélgetni erről. Erről is, és más dolgokról.
– Titkos receptek, fogások?
– Ismeretlen ízek, és a Concordia konyhája.
– Bármikor feljöhet, amikor akar. Ha szól előtte, akkor meglepem valami finomsággal.
– Ma este?
– Jöjjön. De ma ne számítson semmire!
– Egyetlen este úgy sem fogunk végezni!
Dean közbeszólt:
– Egy feltétellel engedem el. Ha még éjfél előtt hazaküldi.
Az öreg elmosolyodott, csontos arca ezáltal még szögletesebbé vált, és ijesztő lett volna, ha a szeme nem csillog
olyan élénken.
– Megígérem.
– Ne legyen felelőtlen! – mondta erre Wheeler. – Laura imádja hallgatni az embereket. Olyannyira tökéletesen tud
hallgatni, hogy abba se lehet hagyni mellette a mesélést.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – javította ki magát Henrickson, majd feltápászkodott az asztaltól, emelt hangon
elköszönt, és elment.
– Vén furakodó – morogta Julia Esterez. A beszélgetés alatt tekintete egyszer sem szakadt el tányérjától, és most,
ahogy Henrickson után nézett, látszott, hogy csak azért mondja, mert rossz a kedve. – Mindenhova befurakodik.
Talán valami évtizedes eset jutott eszébe.
Laura megértette, mégsem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon.
– Csak közvetlen.
– Por supuesto, y a tí te gusta la gente familiar.
– Anya!
– Y yo tambíén te hubiera necesitado a ti – folytatta Julia – Yo te hubiera pedido gue vinieras a verme por la
noche.
– Anya, kérlek, ne spanyolul! Szakítok rá időt, hogy felmenjek hozzád.
– Yo necesitaría no solo unos minutos. Bocsánat.
Julia is felállt, és tálcájával távozott. Laura tisztában volt vele, anyja miért csinálta ezt. Mindig is megvoltak a maga
elvei. Vonatkozik ez a párkapcsolatokra is. Kiváltképp arra. Ennek ellenére Julia volt az, aki elhagyta Laura apját. El
azonban nem menekülhettek egymás elől, a Concordia folyosóin gyakran találkoztak, és a helyzet idővel
konszolidálódott, de ennek ára volt: Julia nagyon megváltozott. Gyakrabban úrrá lettek fölötte a hangulatai, és nem
törődött többé külsejével, elhízott. Páran kéretlenül is megpróbáltak segíteni, és ekkor Julia mindent megtett, hogy
elveszítse a barátait. A munkáját is otthagyta, pedig az volt az élete.
Dean Wheeler ezzel kapcsolatban egyszer megjegyezte a bátyjának, Martinnak, hogy valamilyen elfoglaltságot
kellene keresni Laura anyjának. Hiszen ha semmit nem csinál, előbb-utóbb feleslegesnek fogja érezni magát. Martin
bólintott, de nem tett lépéseket. Vagy lehet, hogy köze volt ahhoz, hogy nem sokkal ezután Julia Esterez spanyol nyelvet
kezdett oktatni néhány önként jelentkezőnek?
Amikor Julia Esterez hallótávolságon kívül került, Dean, hogy oldja Laura rossz kedvét, megszólalt:
– Mint szabadidős historikus, mondanál valamit a rómaiakról?

3.

Mint valami csatatér, úgy nézett ki a hosszan elnyúló terem: mint egy konzervbe zárt, lövedékek szaggatta síkság,
lefedett, tartósított háborús emlékmű. A régi válaszfalakat ledöntötték, most egymásnak támasztva óriás sátrakat
alkottak túlnan; a mennyezet egy részét eltávolították, kivillantak a vezetékek, a hosszú évekig háborítatlanul megbújó
fehér, vörös, fekete, kék szalagok; a padló kockáit felszedték, vagy legalábbis elkezdték a felszedésüket, és
véletlenszerűen feltornyozták őket, ám a tornyok egy része a hevenyészett munka miatt oldalára dőlt. Ahol díszítés volt a
kockákon, lehántották a felső réteget. Néhol már az alapozót is megbontották: darabjai szétszórva hevertek, helyükön
rengeteg kisebb-nagyobb mélyedés. Az oldalfalak lecsupaszítása is módszeresen haladt, de belezéshez hasonlított
inkább, mint műszaki munkához: a válaszfalakat egyben emelték ki, ám az új feladatuknak megfelelően át kellett
alakítani a falakat, nem csak kiemelni. Az átszerelés összes kellékét már behordták a terembe, s azok arra vártak, hogy
egyesek bekerüljenek helyükre, mások, hogy segítsenek a bekerülésben; s közöttük csak az igazodhatott el, akinek
utasítására bepakolták őket, vagy talán még az se: e rendszertelenség nem tükrözte az elme tudatosságát. A
világítótestek háromnegyede szintén lent pihent, szerteszét, s a félhomály az árnyékokat is beolvasztotta a kiterjedéssel
rendelkező tárgyak rendetlenségébe.
Katrin Weve szellő simítását érezte a homlokán. Tudta, hogy ez lehetetlen, most nem működhet a szellőztető, de nem
figyelt fel rá: közvetlen a bejárat mellett állt a falnak támaszkodva, és mélyeket lélegzett. Előtte pár lépéssel Sophie
Conil és Danielle Marmier a termet mérték fel, és nem láttak semmit Katrin rosszullétéből.
Hirtelen támadó szédülés volt, amely a belsőből tör fel egy pillanatra, és amelyben az ember tartása bizonytalanná
válik. Alattomosan jött, minden előzmény nélkül.
– Katrin – szólt hátra Sophie Conil azzal a szándékkal, hogy megjegyzést tesz a munkára, majd inkább megérezte,
mint meglátta a bajt: – Történt valami?
– Megyek. – Weve ellökte magát a faltól, de alighogy kinyitotta a szemét, rosszulléte újból feltámadt. Nem is
rosszullét volt ez, hanem egy vízió.
Hátulról, a terem mélyéről indult. Fokozatosan kialudtak a fények, a sötétség megnyújtotta egész a végtelenségig a
teret, és egy nem létező világot idézett fel. A vízió annyira erős volt, hogy megtámadta Weve izmait, s a nő lassan a
padlóra hanyatlott, a lába nem tartotta többé.
Villanásokat látott a messzeségben, majd apró fénypontok kúsztak fel az égre, hogy – akár egy kis tömegvonzású
holdon – lassan visszahulljanak, és robbanásokkal remegtessék meg a földet. A robbanások egyre közelebbről jöttek, a
fényük vakítóbbá vált, ugyanakkor füst takarta be az égtájakat. A szél arrébb taszította a földközelben kavargó
füstfelhőt, és ordításokat hozott, artikulátlan, értelem nélküli hangokat. Hajlott hátú, fegyveres alakok keltek ki a
gödrökből, óvatos, lopakodó léptekkel, mozdulataik valahogy mégis gépiesek voltak. Átvonultak Weve tágra nyílt
szeme előtt, teljes csendben; közelről érezni lehetett öltözékük áporodott szagát, látni a sarat, mocskot ruhájukon,
bőrükön. Oldalról és szemből villanások vakították el a nőt, s Weve csak később kapcsolta ezeket a villanásokat a
kelepeléshez, akkor, amikor látta, hogy az emberek kiegyenesednek azért, hogy aztán némán eldőljenek, a kerekek s
láncok nyomát őrző, kiszáradt földre.
Conil pofozta életre. Ott térdelt mellette, rázta, és kiabált valamit: teljesen kétségbeesett. Katrin Weve értetlenül
pillantott rá, de csak a rak-rak-rak monoton kattogását hallotta, amely később egyszerre elhallgatott.
Weve nem mozdult. Sosem látott még ágyúkat, gépfegyvert, és nem látott még háborút. Nem voltak képzetei róla, s
képtelenség fantáziálni olyasvalamiről, amit nem ismer. El is felejtette a képek egymásutániságát: csak a felszálló
fények, egy kiáltás, és egy kézmozdulat maradt meg benne, egy kar, amely kort leírva követi bukásában a testet.
A nyitott mező, a távoli ég ugyanúgy eltűnt, mint minden más. Katrin nem hihetett bennük: ő már itt született a
Concordián.
Érezte, hogy átkarolják, és felemelik.
– Csak megszédültem – mondta, vagy csak akarta mondani? Torka kiszáradt. Küzdött a rosszullét, az igazi rosszullét
ellen, de amint győzött, előtolakodott a. félelem.
Megpróbált erősnek látszani, és átfutott a fején a kérdés, miért is akarja annak mutatni magát, amikor az az igazság,
hogy gyenge, végtelenül gyenge.
Ráébredt, milyen félelem kerítette hatalmába. Ismerte ezt a félelmet, eddig kétszer élte át életében.
Negyvenkettő volt már, rövidre vágott, mégis göndörödő fekete hajjal, fehér arccal; álla kicsúcsosodott, orra, szája
kicsiny volt, s kecses kézmozdulatokat idézett fel rokokó márványszobrok nyomán; szeme alatt apró szarkalábak
gyűltek. Néha megnézve magát a tükörben arcáról fáradság sugárzott, bőre puha volt: ennek okát kereste, ahogy önnön
tekintetébe mélyedt. Nem érezte súlyát eddigi munkájának, pedig rengeteg idejét lekötötte.
Negyvenkét év alatt a mostani esetet nem számolva, mindössze kétszer támadt rá ez az érzés. Ez a félelem az
előzőeknél eresebbnek bizonyult, bár már az első is hosszú ideig kísértett benne. Először csak a félelem, majd az azt
követő történtek súlya. Akkor másfél nappal előzték meg a látomások a balesetet, kardokat látott elhajolni, és megtörni,
kardok tízezreit, mint óriási búzatáblát; másfél nappal korábban, mint ahogy egy rendszerszéli holdon meghasadt a
jeges felszín. Második víziója öt órával előzte meg a dehidratáló padlójának beszakadását, akkor óriási mennyiségű vizet
látott és iszonyatosan sok állatot; és mindkét alkalommal még sok minden mást is, amire utólag már nem emlékezett. A
dehidratáló esetében nem volt olyan megrázó hatású a látomás, de a baleset sem volt komoly, mindössze három ember
sebesült meg könnyebben, míg a holdon a jég kettőt örökre eltemetett.
Weve körülnézett, remélte, hogy a formák és az arcok visszaadják biztonságérzetét.
– Mi történt? – kérdezte aggódó hangon Sophie Conil. – Visszamenjünk?
– Ne – mondta Weve.
Amint szilárdan megállt a lábán, kibontakozott Conil karjaiból. A lány követte mozdulatait, és Weve megpróbált egy
bátorító mosolyt felvillantani. Szerette ezt a fiatal teremtést, aki figyelmes volt, segítőkész, és meglepően erőskezű, ha
meg kellett szervezni valamit. Sokakat lekörözött éles logikájával.
Érdekes módon ez jutott Weve eszébe: összevissza csapkodtak gondolatai. Most beszélnie kell. De miről is? Min is
dolgoztak?
– Már kipakoltunk mindent – kezdte bizonytalanul Danielle Marmier felé fordulva, és úgy tett, mintha szilárdan
állna a lábán, mi közben érezte az újabb rosszullét fenyegető előjeleit. – De amíg át nem haladunk a közeledő
naprendszer gravitációs körén, nem állítunk üzem be semmit... Nem tudnánk elkészülni vele, a felerősödő ingadozások
viszont veszélyesek lehetnek egy félkész munkánál,..
A közeledő rendszer. Weve lélegzete elakadt.
– Három termet tervezünk csupán – folytatta helyette Sophie Conil –, négy-négy, illetve két sorral. Fényforrás
közvetlen felettük, irányított fénnyel, ahogy máshol. Ami eltérő, az a tartályok egymáshoz viszonyított elhelyezése
lesz.
– Hármat? – lépett vissza Danielle Marmier. Amint kikerült az árnyékból, Conilban feltámadt az ellenszenv.
Túl sokra tartja magát – gondolta a lány.
Weve oda sem figyelt, lekötötték a saját gondolatai. Úgy érezte, rájött valamire, és megoldást keresett. Kezdődő
szédülését leküzdve igyekezett összpontosítani. Mélyeket lélegzett, és abba a vékony gondolat-szálba kapaszkodott,
ami meglibbent előtte.
– Igen, két különálló termet, és közéjük egy ék alakban benyúló harmadikat – felelte Conil.
Csak zöldségek termesztését hagytuk jóvá.
– Módosítottunk a terven. Az asszisztencia holnaputáni ülésére szeretnénk beterjeszteni.
– Mikor módosítottatok rajta?
Conil megvonta a vállát. Mennyiben érdekes, mikor döntöttek úgy, hogy mást is fognak termeszteni, mint káposztát
és salátát?
– Nem tudom.
Weve, mint aki mély álomból riadt fel, rákérdezett, miről beszélnek.
– Utólag beiktattunk egy kisebb termet – mondta aztán.
– Mire?
– Mogyorót fogunk ültetni.
Sophie Conil megesküdött volna rá, hogy Marmier még soha nem hallott mogyoróról. Kíváncsi volt, hogyan vágja
ki magát.
– Nem nagy fogyasztásra – folytatta Weve. Szeretett volna leülni. – Először különlegességként, édességhez,
csokoládéba.
Miért mentette ki? – kérdezte magában Sophie.
– Milyen speciális környezetet igényel? – érdeklődött Marmier.
– Meleg, száraz levegőt, porhanyós földet. A Földön tökéletesen megfelelt neki a homokos talaj. Ültetés és virágzás
után többször fel kell tölteni.
– Nem sok haszna van.
– Csak kísérletképpen ültetjük. Ha beválik, kitűnő olaj sajtolható belőle, és nagy a fehérjetartalma.
– A gumóit fogyasztjuk – tette hozzá Conil.
Marmier bólintott, majd hátat fordítva nekik, besétált a terem belsejébe. Sophie Conil kíváncsian követte mozdulatait.
Azért utálta annyira – ezt többször tisztázta már magában, és a barátai előtt is –, mert bár a középkorú Marmier
felügyelte a Concordia másik ültetvényét, fele annyit nem értett hozzá, mint ő, aki csak huszonnégy éves. Erről Sophie
meg volt győződve.
Weve újra megingott. Nem látta át a tárgyak formáit, üresség képződött a belsejében. Hirtelen úgy érezte, bármit tesz,
bárhogy erőlködik, egy harmadik katasztrófa vár rájuk. Talán olyan nagy lesz a közeledő naprendszer és a hajtómű
gravitációs változójának ingadozása, hogy a burkolatnak valami baja történik. De lehet, hogy fekete lyuk van a
közelben. De nem, azt a szondák már jelezték volna...
Ez volt Weve utolsó logikus gondolata. Lába alatt megindult a padló, és lassú hullámzásba kezdett. A nő úgy érezte,
hogy az elmosódott formák satuba fogják: nem kapott levegőt. Láthatatlan füst fojtogatta. A bántó kelepelés ismét
felhangzott, és Katrin az egymást sűrűn követő dörrenések lökését is érezte. Semmit nem látott már, csak körök
tágultak-szűkültek szeme előtt, majd mintha a tüdeje is zsugorodni kezdett volna, hiába próbált lélegezni.
Arra eszmélt, hogy Conil élesztgeti.
– Segítsen már! – szólt oda a lány ingerülten a tétlen Marmiernek, mire az közelebb hajolt. De semmi mást. Kutató
szemekkel nézett.
– Orvoshoz kellene vinnünk – vélte.
– Emeljük fel!
Weve közelebb intette Conilt. A lány alig hallotta a szavakat.
– Keresd meg... Wheelert!
– Martin Wheelert?
Weve intett, hogy igen.
– Tegyen meg mindent...!
– Mit?
De Weve elájult. A levegő száraz volt és fullasztó.

4.

A székesegyház annyira különös hangulatot árasztott magából, hogy a máskor oly beszédes gyerekek teljes csendben
álltak a bejárati ajtónál.
Pedig milyen messze is van ez a hangulat az igazi, otthonhagyott székesegyházak hangulatától – gondolta Tim
McRae –, amelyekbe belépve rögtön megüti az embert az a jellegzetes templomszag, a falak felől hűvös hullámok
csapnak az arcba, és ahol az ember cipősarka ha kopog, végigvisszhangzik a főhajón, miközben a látogatók mormolása
adja a hátteret.
Itt egyenletesen cserélődött a levegő, hőfoka az emberi bőrérzékeléshez volt igazítva. A falakról nem verődött vissza a
hang, nem sokszorozódott meg, és amúgy sem volt senki más a teremben. Mégis jelen volt az évszázados emlékezet, a
por és szürkeség őrizte tudás, s emellett a falak, oszlopok sokkal magasabbnak, hatalmasabbnak tűntek; fentebb
megjelenítették a mennyezetet is, amely összeborulva a fejek felett egyszerre volt fenyegető és szédítő.
– Lépjetek beljebb! – biztatta a némán bámészkodó gyermekcsoportot McRae. – Most eredeti méreteiben látjátok azt,
amiről eddig beszéltünk!
A bátorításnak meglett az eredménye. A gyerekek beóvakodtak a székesegyház közepére és szétszéledve szemügyre
vették az építményt.
– Az építők – emelte fel a hangját McRae – minden tudásukat beleadták a munkájukba. Ez a dóm több mint egy
évezrede áll a helyén, és keveset változott. Nagy szó ez! Néhányszor ugyan komoly csapásokat kellett kiállnia, de
mindannyiszor túlélte. Ugyanakkor minden kor hozzátette a magáét, és így alakult ki jelenlegi formájában. Mindenki
emlékszik, milyen célokat szolgált egy székesegyház?
Az elszórtan érkező igenlő válaszok után folytatta.
– Nos, a legfontosabb része a szentély volt. Adam áll a szentélynél. Feltűnik-e neked valami rajta, Adam?
Míg a fiú jobban megnézte a szentélyt, McRae közelebb sétált.
– Jöjjön mindenki ide! – intett a többieknek. – Halljuk, mit fedezel fel?
– Ez a legszebb – vont vállat a fiú.
– Helyes a válasz! Fogalmazzunk másképpen: sokkal díszesebb és szertelenebb, mint a székesegyház többi része:
Aranyozott és márvány oszlopokat láthattok, a szentek szobrai, szinte szállnak ezekhez a falakhoz képest. Mindez azért
van, mert jóval később készítették, s akkor ilyen volt a stílus. Az a kor, amelyről tanultunk, egyszerűbb formákkal
dolgozott. Nézzétek meg azokat az oszlopokat! Vagy pillantsatok fel a boltívekre. Semmi különleges díszítés, festés.
Miközben McRae beszélt, arra gondolt, hogy ezek a gyerekek olyanok, mint a történelem emberei. Az elején még
leköti őket a nagyság, s az ismeretlen erő, aztán majd több és több kell nekik: építeni és változtatni fognak.
Újból elmesélte a román kor sajátosságait, immár szemléltetve mondanivalóját, majd magának a wormsi St. Péter
dómnak a történetét; próbált évszázadokat érzékeltetni, és kiváltani a gyerekek csodálatát, szomjazott az áhítatukra,
amikor borzongást keltőn ecsetelte a templomjárók talpa alatti sírokat. Lehet, hogy néhol túlzott is.
Öreg volt már, de értette a tizenévesek nyelvét, és bár tudta, hogy az, amit tanít csak keveseket ragad meg tartósan,
mégis elégedettnek érezte magát.
Mesevilágot tudott teremteni a központi rendszer memóriájában őrzött épületekkel, és cseppet sem zavarta, hogy ez
valahol a valóság egy része. Mit törődött vele! A megtett távolság a mesék birodalmába szám űzte az emberi gyökereket.
A kórusban hosszú ideig időzött a gyerekekkel. Az ott található domborművek mindegyike előtt áhítatosan megállt a
csoporttal, és sorra vette a rajtuk látható jeleneteket. S amikor már látta, hogy toporognak, ismét szabadjára engedte őket,
és válaszolt a kérdésekre.
Akkor tudta, hogy vége a varázsnak, amikor valaki megkérdezte.
– Milyen haszna van annak, ha régi földi templomokat nézegetünk?
McRae elmosolyodott, természetes, hogy pont a legidősebb lázad fel először.
– Ki tudja! Hátha akartok majd egy székesegyházat majd az új bolygón. És építetek egyet. De egyébiránt az sem baj,
ha egy kis művészettörténeti ismeretre tesztek szert. Látjátok, milyen épületeket emelt az ember, s hátha kedvet kaptok
az építészethez. Ki sejti, mi lesz később. Építészek is kell legyenek majd köztetek.
– Engem jobban érdekel a dolog technikai háttere.
– Az építési fázisok?
– Nem, ennek a teremnek a működése, hogyan vetítik ide ezt a templomot.
– Ezt nem itt, nem most, és nem én fogom elmondani. De ennek a foglalkozásnak nem is az a célja, hogy a
rendszerrel megismerkedjünk. Majd megteszi veletek más. Most az emberi történelem egy fejezetének művészetét, a
román kori templomokat és épületeket vizsgáljuk. Jövő héten pedig áttérünk a következő korszakra. És nem azt
nézzük, hogy mi hasznunk van belőle, mert az bőven elég haszonnak, hogy megismeritek.
McRae a maga részéről lezárta a témát. Az órájára pillantott. Hamarosan kezdődik a biológia óra, sietniük kell.
Várt még, míg lassan minden gyerek köré gyűlt, majd kivezette őket a dómból. A bejáratnál utolsónak maradt,
hátrafordulva belenyúlt a vastag kőfalba, s tapogatózva keresett valamit.
Aztán eltűntek a falak, oszlopok, és csak egy hatalmas, szürke falú terem maradt a helyükön, jóval hatalmasabb,
mint maga a székesegyház.

5.

A képernyő felvillant Dernham előtt, aztán a kép egyetlen vonallá zsugorodott össze. A férfi első dühében rácsapott a
konzolra, majd új vonalat kért egy másik készüléken. Szerencsére látta az alatt az egy pillanat alatt, hogy ki hívta, és fel
is ismerte. Hogyne ismerte volna fel, együtt élt vele már tíz éve!
A visszahívás azonban nem ment könnyen. Dernham pár hiábavaló próbálkozás után saját személyi hívóját kötötte be
a rendszerbe, a kapcsolat így létrejött, a hang tiszta volt, és érthető, a kép azonban megállás nélkül vibrált, és csíkokra
szakadt.
– A fiad – kezdte a felesége – már megint eltűnt.
Dernham utálta, ha olyan semmiségekkel zavarják, amelyek előbb-utóbb nélküle is megoldódnak. Kiváltképp akkor,
ha éppen dolgozna.
– Elő fog kerülni, mint ahogy eddig is mindig előkerült – mondta bosszankodva. – Nem veszhet el.
Mivel nem figyelsz rá, nem lehetsz tisztában vele, hogy jó ideje rendszeresen eltünedezik. – Angelica összeszorította
ajkát. – Tudni akarom, hol van!
– Ne féltsd! Veszélyes helyre nem juthat be, ahova pedig bemegy, onnan ki is tud jönni, azon a két lábán, ami oda
bevitte. És most, ha megengeded, szeretnék mihamarabb végezni!
Bontotta a vonalat. Majd kis ideig ott ült a készülék előtt, és ő maga hívta újra az asszonyt.
– Talán hívd fel Millséket – javasolta. – Náluk lehet.
– Hívtam már őket. Robin nincs ott.
– Alfordéknál?
– Nincs ott sem.
– Nem is látták...?
– Nem.
– Akkor telefonálgass még egy keveset! – Dernham újból feldühödött, és kikapcsolt.
Emitt nem találja a baj okát, amott nem találják a fiát. Ha Robin hazakeveredik, majd kikérdezi, és fél perc alatt
tisztázódik, merre járkált. Itt viszont fél napja hiába próbálkozik, hogy kiküszöböljön egy aprónak tűnő hibát, faggatja
az átalakító-cellákat, de mind megátalkodottan hallgat.
– Nem fogok találgatni – mondta fennhangon. Aztán visszafordult a készülékhez.
– Talán a parkba ment – mondta Angelicának.
– Ennyire ismered a fiadat – legyintett lemondóan az asszony. – Egyébként jártam ott.
– A park nagy.
– De az embereknek van szemük, hogy lássanak, és van szájuk, hogy elmondhassák mit láttak.
– Végigkérdeztél mindenkit? – Dernham különösen megnyomta a „mindenkit” hangsúlyát. Közben idegesen dobolt
az asztalon.
– Természetesen nem – vágott vissza a. nő. – De ha egyszer azt mondom, hogy nincs sehol, akkor nincs sehol.
Dernhamot elöntötte a düh, most már visszatarthatatlanul. Nem ér tette, miért foglalkozik a dologgal Angelica ilyen
makacsul, és miért foglalkozik ő maga is vele? A vérnyomása a magasba szökött, és már nem volt megállás. Szándék
nélkül is, ahhoz folyamodott, amit az asszony legjobban gyűlölt.
– A Concordia – mondta kioktató hangon – egy zárt rendszer. A Concordia kiterjedése véges: falak jobbról, elöl, hátul,
fent, lent. Ezeken a falakon belül minden megmarad, semmi sem kerülhet kívülre, semmi; kifejezetten nem egy
méterhúsz magas gyerek. Adódik tehát a következtetés, hogy valahol itt van a közelben.
– A valahollal kitörölheted – mondta Angelica villámló szemekkel. – Én pontosan tudni akarom.
– Akkor kérdezd meg majd tőle!
Szinte egyszerre bontottak.
Még hogy eltűnt a fia! Egyszerűen csak arról van szó, hogy az ilyen korú kölykök mindig találnak maguknak
felfedeznivalót, mindig érdekli őket valami, és elfeledkeznek az időről. Miért is ne?
Dernham tudta, hogy Robin jóval okosabb és értelmesebb a társainál. Könnyebben tanul, gyorsabban kapcsol, és ha
alkalmazni kell az ismereteket, akkor sem esik kétségbe. Kilenc éves létére csodákat művel a számítógépen, ha
fővonalhoz juthat.
Bárhol akadhat olyasmi, ami felkeltheti a fiú kíváncsiságát.
Erre Dernham kicsit megnyugodott. Beszüntette a dobolást az asztalon, majd felállt a képernyő elől. Alacsony, tömzsi
emberke volt, kerek vöröslő arccal, csillogó tekintettel. Tüskés, rövid haja kiemelte amúgy kicsi fülét. Szigorú
arckifejezését enyhítette gyakran nyitva felejtetett szája.
Márpedig mindig nyitott szájjal dolgozott.
Eszébe jutott a munkája.
– Figyelj, Angelica – kezdte békülékeny hangon, miután újból feltűnt feleségének körvonala a képernyőn –, eddig is
visszajött, nem?
– És eddig se mondott semmit.
– Kérdezted?
– Betéved valami veszélyes területre...
– Oda belépőkártyák kellenek, Angelica.
– Te is tudod, hogy Robin sok mindenre képes, és nagyon kíváncsi.
Ez igaz – gondolta Dernham.
– Hetek óta eljár valamerre. Egyre gyakrabban késik. Úgy gondoltam, hogy majd magától elmeséli, mit talált, de nem
mond semmit. Ma azonban vége. Se tegnap, se tegnapelőtt nem jött meg időben, és még csak nem is mentegetőzött.
– Belépőkártyát még ő sem tud hamisítani. Hozzácsapódott valakihez, és kérdezgeti.
– Olyan biztos vagy te ebben?
– Már hogyan lehetnék az?
– Akkor mire fel mondod?
– Hát idefigyelj! – emelte fel hangját Dernham, és felegyenesedett. Automatikusan rácsapott a követőgombra, a
kamera becélozta alakját, és követte mozgását. A férfi öles léptekkel átszelte a szobát, faltól falig, és vissza. – A fiad
okos és értelmes. Te magad mondtad. Tehát tudja, hogy mit szabad, és hova mehet be. Képes rá, hogy különbséget
tegyen kíváncsiság és pofátlanság között, ismeri azokat a szavakat, hogy veszélyes, és tilos – mondta volna tovább is,
ha meg nem látja, hogy a képernyő sötét.
– A fene egye meg!
Nem volt ő ilyen. Csak ez a mai nap. Érződött valami a levegőben.
Körülnézett, mintha most ébredne rá, hol van tulajdonképpen. Egy apró, csupaszfalú szobában, ahol a falakon ritkás
sorokban számok, mindegyik szám felett két-két apró gomb, mögöttük pedig a szint kapcsolási rendszere és
kommunikációs központja. Jobboldalt egy pulton három készülék. A pult alatti szekrény nyitva, a falról immár jó sok
helyről, a kis számmal jelölt lapocskák kipattintva, vékony, festett üvegszálak, aljzatok kandikáltak elő, de a hiba még
nincs meg. A szinttel fél napja nem lehet kapcsolatot teremteni, csak ha valaki veszi a fáradságot, és gyalog idejön.
Dernham, aki egyébként hozzászokott a nyugodt élethez, a megfontolt, vagyis lassú munkához, most azért volt ideges,
mert sürgették. Ha sürgetik, akkor pedig kapkod. Ha kapkod, akkor könnyebben elsiklik a dolgok felett, és nem akad rá
a hibára. Ezért meg sürgetik.
Viszont ha magára zárná az ajtót, akkor nem tudnának ide bejönni.
Hasonlóan jó megoldás lenne, ha lazításképp elmenne römizni. Közben meginna egy pohár bort, és megnyugodna. És
későn menne haza.
S ekkor Dernham leült a számítógép elé, és fővonalat kért. Hirtelen ötlettől vezérelve tette fel a következő kérdést,
talán csak azért, hogy ne kelljen se Robinnal, se a hibával gondolnia, mégis tegyen valamit, amivel igazolja maga előtt,
hogy foglalkozott a dolgokkal, és talán, hogy Angelicának a szemére vethesse, hogy mennyire alaptalan volt a félelme.
– A Concordián tartózkodók számát kérem – mondta a központi számítógépnek, és megnyugodott. Nyugalma egészen
addig tartott, míg meg nem kapta a választ.
Megjelent egy szám: 4865.
Dernham agyán hirtelen tucatnyi magyarázat villant át. Kezdte a legegyszerűbbel.
– Még egyszer – nyögte. – Hiba az észlelésben.
Azonban a szám nem változott. Nincs hiba. Steve Dernham nem hitt a szemének.
– Kérem a tegnap esti adatot – mondta legyőzve a megdöbbenés bénultságát.
4866.
Meghalt volna valaki? Riddle? Fel is tette a kérdést.
Halálozás nincs jelentve.
– Kiment valahol egy. érzékelő – bólintott magát győzködve Dernham. Pedig jól tudta, hogy legalább egy tucatnak
kellett volna elromlania, hogy ez megtörténjék. – Ki hagyta el a Concordiát az elmúlt 24 órában?
Nincs adat.
Persze, a központ csak a számot tudja, a személyeket nem azonosítja. Bár a lezárt szárnyakba csak kártyával lehet
belépni, a kártya viszont névre szól.
4866. A tegnap esti létszám.
– Kérem a ma reggeli, hétórás adatot!
4866.
– Kérem a jelenlegi létszámot!
4866.
Dernhamnak ideges rángás futott végig az arcán. Az előbb egy ember eltűnt. S mostanra megkerült.
Érdeklődnie kell majd, átment-e valaki a két lezárt negyedbe. De ha átment volna, arról tudna a gép. Azonosítani is
tudná a belépőkártya alapján, sőt, regisztrálnia kellene.
Megmagyarázhatatlan.

6.

Miután Weve elaludt Ebeling doktor keze alatt, Sophie Conil elindult felkutatni Martin Wheelert. Először személyi
hívón próbálta elérni, de Dean jelentkezett a bátyja helyett, és elmondta, hogy Martin ritkán hordja magánál a
személyi hívóját, most is itt hagyta nála, de erre Sophie azonnal rájöhetett a bejelentkezésénél. Sophie eztán – jobb
híján – átment Dean Wheelerhez.
A lány elmesélte a történteket, mire Dean, mivel a délutánja úgyis üres volt, maga ajánlkozott, hogy szól a
bátyjának, keresse meg Weve-et. Ám amikor a férfi kicsivel később bekukkantott a hármas ellenőrzőbe, ahová reggel
Martin indult, csak Henrik Maurelt találta ott, amint elmélyülten sakkozott a számítógéppel negatív fokozaton. Ez azt
jelentette, hogy a gép három játszmából kétszer nyerni engedte.
Maurel nyolcadmagával, négy beosztásban, az újrafeldolgozási folyamat egy részét követte nyomon kamerák és
kijelzők segítségével, s avatkozott közbe, ha valami előadódott. Unalmas munka volt napi négy órán keresztül itt
ücsörögni, s a holt időt mindenki úgy ütötte el, ahogy kedve tartotta; Maurel újabban sakkozott, és csak reménykedhetett
benne, hogy évek hangyaszorgalmával felküzdi magát a nulla fokozatig.
– Henrik – szólította meg Dean, amikor belépett a csupaképernyő, csupaégő, fényárban úszó helyiségbe –, nem láttad
Martint?
– Ma még nem – nézett fel Maurel.
– Coope-otsem?
– Nem..
– Hallottál róluk valamit? Merre járhatnak?
– Biztos, hogy együtt mentek el valahova, de még azelőtt, hogy én megérkeztem. Mintha Mark említette volna, hogy
látta őket, de az dél körül volt.
– Mark?
– Mark Raring.
Dean megköszönte, és kifordult a szobából.
– Részemről nincs mit – kiáltotta utána Maurel.
Wheeler hamarosan ráakadt Raringra, aki a feldolgozási folyamat helyszínén ügyködött; a csövek és gépek között
sétálgatott, és azt számolta, hány lépéssel jut el A-ajtótól B-ajtóig. Ismerte már valamennyi utat, és valamennyi út
lépésszámát is, megszámolta már vagy ezerszer, így hát, hogy izgalmasabb és változatosabb legyen a feladat, néha-néha
csalt, hol kisebbeket, hol nagyobbakat lépegetve, hol meg kétszer kerülve meg ugyanazt a részt. Nem látta meg Deant, így
majdnem összeesett az ijedségtől, amikor amaz megszólította.
– Dehogynem – legyintett Wheeler azon megjegyzésére, hogy lát hatóan nem sok dolga van. – A szűrők állandóan
eldugulnak. Ki kellene cserélni az egész rendszert, de csak az újratisztított szűrőket rakosgatjuk vissza. Az egyikkel
megint baj van, most azt várom, hogy teljesen át szakadjon, és akkor kihalászom. Menjünk arrébb!
A terem három szint magasságú volt. A fejek felett, közvetlen a mennyezet alatt, lengőhidak vezettek látszólag
rendszertelen összevisszaságban, holott valójában a munkamenetet követték, a fontosabb pontoknál keresztezve
egymást. Szervizhidak voltak, s bár hangelnyelő borítást kaptak, mégis végigdübörögtek a sietős léptek majd teljes
hosszukon. Annyira közel voltak a mennyezethez, hogy a magasabb termetűek, mint Raring, enyhén meggörnyedve
tudtak csak közlekedni fent.
A teremben öt nagy, szabálytalan alakú fémmonstrum emelkedett csaknem a plafonig, ezeket külön erkély vette körül,
amelyekre keskeny lépcső vezetett fel. Az óriásokat vékonyabb, vastagabb csövek kötötték össze, amelyek elágaztak,
egymásba futottak, kanyarodtak, a csöveken szelepek, kitüremkedések, a folyamatot tovább bontó, masszív
fémdobozok trónoltak. Wheeler számára túl bonyolult volt az egész rendszer, és nem érzett kedvet hozzá, hogy
megértse. Kicsit bámészkodott, hallgatta Raring panaszkodását, s amikor a másik egy nagyobb levegővételnél hosszabb
szünetet tartott, gyorsan a lényegre tért, és rákérdezett, merre látta Raring Andrew-t és Martint.
– Az ötösön, mielőtt lejöttem volna ide – mondta Mark. – A vén Baptiste-ot győzködték, nem sok sikerrel.
Egy üvegfalú irodához értek. Az iroda elé egy széket, és egy kisasztal hoztak ki korábban. Raring félfenékkel leült a
kisasztalra, és intett Dean-nek, hogy foglaljon helyet a székben. De Dean állva maradt.
– Ahogy futtában kivettem, az öreg el akart költözni, mert a lakásán állítólag remegtek a falak.
– Nehezen hihető el.
– Persze, de kilencven esztendősen az ember már lehet kissé szenilis, így az öreg addig erősködött, míg Martinék el
nem mentek vele megvizsgálni a dolgot. Szerintem azóta már költöztetik.
– De ha az ötödiken remegnének a falak, azt alább is jelezték volna.
– Persze. Ezért nem valószínű, hogy baj van. Sőt, akkor a hajtómű fölött hajszálrepedéseket mutatott volna ki a
védelmi rendszer. Ennek ellenére azt hiszem Baptiste Mtsalit mégis elköltöztetik.
– Honnan?
– Első negyed 525-ös lakás. Azon a folyosón lakom én is. Mi olyan fontos?
– Üzenet – mondta Wheeler, de nem árult el többet.
Amint végigbaktatott a harmadik szintnek ezen folyosóján; mellmagasságig egyszerű világoskék lapok alkották a
falakat, hatszög alakú mélyedésekkel tarkított sárgarézborítás, hosszában félkörívekkel tagolva; eltervezte, mit is tesz,
ha Baptiste Mtsalit már átköltöztették. Vagy megtudja az új címét, vagy ha még nincs bejelentve, és senki sem ismeri,
akkor felmegy ismét az orrba, a hetedikre, és ott próbál nyomára jutni Martinnak.
A liftek felé menet, egy kereszteződésen áthaladva látta, ahogy a kis Robin Dernham lelkesen követ valakit, és
hallotta, ahogy a Concordia külső burkolatának rétegeiről kérdezi.

7.

Chris Fillingham a fákat csodálta. Felnézett a magasba, és húsz-harminc-negyven méternyire felnyúló


lombkoronákon siklott végig a tekintete.
Akadálytalanul nőhettek itt a fák, nem nyomorították el egymást ágaikkal, nem kellett a másiknál magasabbra
nyúlniuk a fényért, s bár napot és szelet sohasem éreztek, gyökereik mélyen, a megtartó földtakaró alatt a megfelelő
tápanyagot szívták fel.
Chrisnek erről eszébe jutott, hogy a fák nyelik el a vízkészlet negyedét. A fiú lassan körbenézett a parkon. Három
egymástól alig eltérő ciprus alkotta azt a kis csoportot, amely legközelebb magára vonzotta tekintetét, így egymás
mellett a szürkéskék, világosabb és sötétzöld pikkelylevelek nyugodt változatossággal kínálták magukat a látogatóknak.
A két szélső fa a magasba tört, a harmadik szétterítette koronáját. A barna tobozok meghajlították kissé az új
hajtásoktól friss végű ágakat. Ezek a fák kinőhetnék a parkot, és rést üthetnének fent a magasban.
Hátrapillantott a válla felett. Miközben beállt a cédrusok elé, addig Carol Adams elkanyarodott másfele. A lány egy
tiszafa előtt állt, és annak piros bogyóját nyomogatta.
– Tiszafa – lépett mellé a fiú. – Háromezer évig is elélhet. Ötven éves, már fásodik, és egyre szebb lesz.
Kihúzta a lányt az útra.
– Nézd azt ott!
Más irányt vettek, elsétáltak néhány borókabokor mellett.
– Mi ez? – kérdezte Carol Adams a levegőbe szagolva. – Ezeknek az illata?
– Itt fognak illatozni háromszáz év múlva is – mondta Fillingham.
– És milyen haszontalanul! – válaszolta a lány.
A fiú elhallgatott, és Carol rögtön megbánta elszólását. Chris a parkkal szeretne foglalkozni, s most megbántotta.
Feleslegesnek érezte azt az elejtett mondatot.
Átballagtak a park egyik végéből a másikba. Áttekinthetően telepítették a fákat, szeletekre bontva a rendelkezésre
álló területet. Jobbról fenyők, balról, pálmák látszottak két-két közeli fa lombkoronáján keresztül, vagy egy kisebb
bokor fölött. De ha alul, a derék magasságában tekintett szét az ember, akkor is megláthatta a fenyőket, pálmákat,
ciprusokat, mindent. S ha tudta, hogy milyen lombozatot társítson a levágott-leszáradt levelek tövéből felépülő törzshöz,
vagy a lemezekre repedezett, barnás foltokkal tarkított narancsszínű törzshöz, vagy a sima, ezüstszürke törzsekhez:
akkor tudhatta azt is, melyik fát hol keresse anélkül, hogy felemelné a fejét.
Kétoldalt helyenként virágokkal teleültetett sorok húzódtak, a sétálóút szintjétől kicsit felemelve, ám Fillingham a fákat
ismerte jobban, a virágokkal nem törődött. Lábuk alatt, akárha avar, száraz ágacskák, vagy lehullott fenyőtüskék
lennének, úgy ropogott a földet a kiszáradástól óvó mesterséges felszíni réteg. No persze a föld sem volt igazi.
Akácok között haladtak át. Fillingham felől egyszerű, sárgászöld koronájú, ovális levelű, tövises fa állt, míg a másik
oldalon álló fát, amelynek sötétzöld levelei kicsúcsosodtak, sárgásfehér virágcsokrok borították be teljesen. Erős, átható
illatfelhő lengte körül őket, s elmenni mellettük olyan érzés volt, mintha egy kapun léptek volna be, egy különleges
világ egy külön zugába. .
– Pár hónapos eltéréssel virágoznak – mondta a fiú. – Ezt a helyet szeretem a legjobban. Homályosabb, sötétebb,
titokzatosabb, mint bárhol máshol. Itt egybeérnek a koronák, elkaphatom az ágakat, felhúzódzkodhatom rájuk, és
eltakarnak a levelek.
– Milyen fák ezek?
– Bükk, gyertyán, magyal és két tölgy. Ott hátul egy juhar és oda került volna az a platán, ami most kinn van a Platán
téren. Ha ide ültették volna, mindent kiszorítana a gyökerével, és akkor ezeknek nem lenne helyük.
Chris olyan büszkén mutogatta a fákat, mintha az ő tulajdona lenne mind. Letértek az útról, és fától fáig sétáltak. A
lány csak félig figyelt a szöveg értelmére, inkább a fiú lelkesedését bámulta. Chris Fillingham tizenhét éves volt és
szőke, és eddig még nem érezte szükségét annak, hogy borotválkozzon. Hosszúkás álla, nagy szeme tette finommá az
arcát, termetre magas volt, és vékony.
– Melyiket nézted ki magadnak? – kérdezte Carol Adams.
– Égerre lenne szükségem, de az itt nincs. Nem ültettek. Fenyő is kell, abból van elég.
– És éger helyett mit használnál?
– Valami kemény fa kellene. Nem biztos egyébként, hogy az éger jó zongorához, de azt olvastam, hogy a csembaló
készítéshez azt használták.
Carol kérdésére Chris elmagyarázta, mi is az a csembaló. A fiú évek óta dédelgette magában azt az álmot, hogy valaha
lesz egy igazi zongorája. Kitűnően játszott a szintetizátoron a zenetár egyik helyiségében, ha akarta, egy előadóterem
akusztikáját állítva be, vagy egy egész zenekari kíséretet kérve hozzá, amely követte a fiú improvizációját; de sem a
hangzás, sem a kíséret nem adta vissza a hangulatot, ami azokból a felvételekből áradt, amelyeken valódi teremben,
valódi zenekari kísérettel a művész egy valódi zongorán játszott.
A lány megkérdezte, hogy Chris tudja-e, hogyan kell elkészíteni egy zongorát.
– A felépítése megvan. A fát is kiválasztottam. Ez az.
A tölgyre mutatott. Vastag, egészséges törzsű, terebélyes fa, nem nyomorítják el más fák, nem támadják meg bogarak,
élősködők, és nem fészkelnek lombja közt madarak. Chris imádta ezt a fát, így is, ahogy itt állt a parkban, kicsit jobbra
húzva; de képzeletében is, hatalmas zongoraként, aminek kiterjedése van, széle, hossza, és lábakon áll, felnyitott
tetővel, ahol fémhúrokból dallamokat csal ki egy kis kalapács.
– Vöröstölgy – mondta Fillingham. – A legmagasabb ezek között. Huszonnégy méteres, de lesz nagyobb is. Az elmúlt
ötvenöt év alatt nem nőtte ki magát.
Adams bólintott, hogy érti.
– Csak az a baj – folytatta Fillingham –, hogy hatszáz-nyolcszáz évig is elélhet. Ezt nem tudom kivárni. Bár ha a
bükköt veszem, akkor várhatnék még azon felül is kétszáz évet.
– Az kisebb is – mondta a lány. Hallotta, hogy Fillingham könnyedsége mögött beletörődés fészkel.
– Hat méterrel.
Adams kifordult a fák gyűrűjéből.
– Indulunk vissza? – kérdezte. – Le ne késsük a délutáni programot!
– Nem szeretsz idejárni? – zárkózott fel mellé Fillingham.
– Nem – felelte őszintén a lány. – Zavar a művisége.
– Milyen más lehetne?
– Nem való ide, Chris. Túl sok helyet foglal el, nincs haszna, vizet pocsékol, és olyasvalamire emlékeztet, amiről
nincsenek emlékeink.
Fillingham körbefordult.
– Mennyivel lennénk szegényebbek, ha nem láthatnánk.
– Elhanyagolhatóan ahhoz képest, mennyivel vagyunk szegényebbek, hogy a Földet nem láthatjuk.
Értelmetlen lett volna erről vitatkozni. Számtalanszor megtárgyalták már szűk baráti körben, mennyit veszítettek
azzal, hogy itt születtek a Concordián, és hogy ellensúlyozza-e majd a végcél ezt a veszteséget. De egyrészt nem volt
összehasonlítási alapjuk: nem ismerték sem a Földet, sem pedig a célbolygót; másrészt pedig úgysem választhattak,
úgyhogy nem sok értelme volt ezeknek a vitáknak. A végén mindannyian megegyeztek abban, hogy a legtöbbet az első
generáció veszített, akik látták, ismerték azt, amiről lemondtak, s amit elhagytak azzal a tudattal, hogy nem fogják
megérni az utazás végét. Kegyetlen igazság volt ez, és ennek fényében képtelenek voltak megérteni a küldetés értelmét.
Gyerekkorukban sokat fantáziáltak az otthonról, igénybe véve minden rögzített és elszálló emléket, de nem
kevesebbet foglalkoztatta őket a végcél sem. Később azonban elmaradtak ezek a játékok, és ki-ki máshogy rendezte el
magában, hogy a Concordia lesz lakhelye, míg csak meg nem öregszik.
Ugyanakkor gyermekkori képzelgéseik – ők maguk nem tudták – sokkal szürkébbek voltak a Föld valóságánál.
Nem egyszer csak egyes tárgyak átkereszteléséről volt szó, formát nem társítottak az éppen elcsípett szavakhoz. De ha
mégis akadtak képzeteik, akkor azok is csupán egyetlen érzékre támaszkodtak: a szemre. S ha azt mondták, hogy igazi
erdőben járnak az étterem székei között, vagy szörnyeket fognak ki mély vizekből a rétegtároló hátemeletes
magasságából lelógatott zsinórokkal (amiért jól kikaphattak otthon), akkor sem ismerték a sós óceáni fuvallatot, vagy a
tűző nap izzasztó melegét, és lelkesedésük hamar elszállt. De jó volt így is: a játékok a korral jártak, s mind feledésbe
merültek. Hozzájárult a felejtéshez a szimulációs kamra és a számítógépes programok is.
Carol Adams számára a park is csak egy felesleges, felnőttes játék volt, amely élősködött az űrhajón. Chris
Fillingham felfogásában viszont összekötő kapocsként szerepelt, és a múltból a jövőbe átmentett magot jelentette,
amely majd a távoli ismeretlenben emlékeztetőül szolgál az élet megszervezésekor. Persze elismerte, hogy jelenlegi
létezése ide nem illő, tele ellentéttel: felállásában, formájában, hatásában; de hozzátette: szükséges.
– A te fád persze más – mondta engesztelőn Carol. – Annak értelme van.
– A fának lehet, csak az én kívánságom értelmetlen – mondta Fillingham. – Pedig nem olyan nagy kívánság.
– Ez a fa túlél minket.
Ugyanazon az úton mentek ki, amelyiken bejöttek. Csak időtöltésnek sétáltak erre a fiú javaslatára, egy röpke óra
erejéig.
– És hogy haladsz? – törte meg Fillingham a csendet.
– Még nagyon az elején – mondta a lány. – De az, amit eddig láttam, az fantasztikus. A víztárolást zseniálisan
oldották meg. Csaknem tökéletes, mégis hiányos.
– Lopja valaki a vizet? – tréfálkozott Fillingham.
– Először is, ez a park a vizesek rémálma. Azonkívül naponta elvész pár molekulányi itt, pár csepp ott: az tíz év alatt
tekintélyes mennyiség.
A fák mögül hamarosan átsejlett a parkot övező fal, a falon emeletenként körbefutó kilenc párhuzamos erkély vagy
üveges közlekedőfolyosó. A falat világosszürke, apró lyukak által pöttyözött, szivacsos lapok fedték, némelyik lapot a
zöld vagy a barna árnyalataira festették: ezek a foltok a távolról szemlélődének egy megnyúlt futónövény formáját
mutatták. Lentről nem, csak a szemközti fal magasából lehetett látni.
Ám kitűnő rálátás nyílt a nyolcszög alakú park mindegyik falára, és magára a parkra is a mennyezet alatti
függőfolyosókról. A lassú forgást, végző, irányítható világítótesteket a lengőhidak alatt helyezték el félig a falba
süllyesztve, így azok nem zavarták a szemlélődést.
A szélső fáknál kapta el Fillinghamot David Neursky.
– Chris! Jó, hogy látlak – mondta. Biztos nem véletlenül járt erre. A lényegre is tért. – Holnap reggelre kellene egy
belépőkártya. Hello, Carol!
– Szó sem lehet róla! – mondta Chris ideges pillantást vetve Carolra. Neursky kisebb volt Fillinghamnél, de
erőteljesebb felépítésű, széles, kerek arcán a szája állandó mosolyra állt. Haja fekete volt, és göndör, apró szemeiben
állandó jókedv tükröződött, ritkán vesztette el türelmét. Idősebb volt Chrisnél négy évvel.
– Ezt mondtad már máskor is – válaszolta.
– Már akkor is meg voltam győződve arról, hogy rosszul cselekszem.
Carol felváltva nézett egyikről a másikra.
– Miről maradtam le?
– Nem fontos – mondta Fillingham.
– Dehogynem – mondta Neursky. – Felfedeztünk egy új sportolási lehetőséget, amely érdekesebb, mint az eddigiek.
Csakhogy hozzá kell férnünk a csúszdához.
– Sport – morogta Fillingham. – Őrültség, nem pedig sport. Átlendülnek a csúszda felett. Először is kilőnek egy
csáklyát a gravitorra, amikor a terhelésmentesítő lapok megereszkednek. A csáklya megmarad a rések egyikében, ezek
meg leugranak egy erkélyről, és zuhannak a csúszda felé, amíg a gravitor alá nem kerülnek teljesen, és a gravitáció át
nem perdíti őket a túloldalra.
– Amennyire én tudom, ha a nyomáskiegyenlítők megereszkednének, szétmenne az egész hajtómű – mondta
Carol.
– Nem igazán – mosolygott a lányra barátságosan Neursky. – Bizonyos határon belül semmi sem történik, sőt éppen
hogy a stabilitást növeli. Ha olyan hely felett megyünk el, ahol megnő a kinti térben a gravitáció, napok, naprendszerek
közelében, akkor a lapok, amelyek körülveszik a gömböt, kilazulnak, hogy a gravitáció benti növelésével
ellentételezzék a kinti rendszer gravitációját, és ne térjünk le a pályánkról, vagy éppen, hogy elkanyarodjunk.
– Holnap reggel pedig elszáguldunk egy nap közelében – vetette közbe Fillingham.
Carol Adams csak annyit értett, hogy holnap itt az alkalom.
– Pontosan. Évente két-három esetben van lehetőségünk kipróbálni, mit tudunk. Holnap.
– Öngyilkosság – mondta Fillingham.
– Próbatétel és unaloműző. Merészség kell hozzá, bátorság. Te is így gondolod, nem, Carol?
A lány vállat vont.
– Elképzelni sem tudom, egyszer jártam csak lent. De nem hangzik rosszul.
– Ha akarod, kipróbálhatod. Inkább neked ajánlom, mint Chrisnek.
– Nem lesz próba, mert nem lesz belépő! – szólt közbe Fillingham. – Nem fogom félévenként meglopni az apámat,
aztán azon idegeskedni, hogy ne vegye észre. Meg azon, hogy ti épségben kikerüljetek onnan. Nem akarok
belekeveredni. Felejtsetek el!
– Ugyan már! Apád holnap szabadnapos lesz, megnéztük. A csúszda felé se néz. A belépő pedig csak kölcsönbe
kell.
– Hogyne.
John Fillingham azt a munkát látta el, amit másfél évtizede Gavin Wright. Munkaterülete azon kevés hely egyike
volt, ahova a balesetek elkerülése érdekében csak belépőkártyával lehetett bejutni. Kártyával és tenyérlenyomat-
azonosítás alapján. Ez utóbbit könnyen ki lehetett kapcsolni a rendszerből, ezt kitanulták a fiúk, de a kártyával nem
tudtak mit kezdeni.
Olyan volt, mint valami összeesküvés. Amikor első érdeklődés alapján tizenhat évesen szakterületet választottak
(Chris és Carol tizenkét évesek voltak), akkor Bruce Rivers és Donald Powell a gravitációs fizikát szemelte ki, s így a
hajtóműhöz került; August Lusby a berendezőkhöz ment, ahol minden eszközhöz hozzájuthat; David Neursky pedig a
rendszerirányítást szúrta ki magának. Évekig dédelgették magukban azt a hirtelen fogant tervet, hogy a csúszdát
használják fel valamilyen sporthoz. A csúszda energiáját, annak hullámzó, egyenetlen gravitációját, nem a
tornacsarnok szabályozható rendszerét.
Chris Fillingham tudta, hogy Rivers és Powell ajánlották be Neursky-nak. A hosszú elméleti tanulmányok elvégzése
után ugyanis John Fillingham keze alatt ismerkedtek meg a csúszdával. Neursky vethette fel a játék ötletét, miután
másodkézből megismerkedett a csúszda tulajdonságaival; és keresett valakit, aki belépőkártyát tud szerezni nekik.
Rivers és Powell lehettek Chris ajánlói, ők a játék kitalálásához nem rendelkeznek elég fantáziával.
Neursky tehát felfedezte, hogyan lehet az űrhajó gigantikus erőit szórakozáshoz felhasználni, és követték azok, akik
nem fogták fel még teljesen, mi az az élet, mivel a halállal oly ritkán találkoztak. Felfedezés volt a tanulás is, a
Concordia feltérképezése, a határok keresése, nem pedig felkészülés egy itt töltendő fél évszázadra.
– Chris, nem teheted tönkre a versenyünket! Utána nyolc hónapig egyetlen egy apró napocska sem kerül elénk,
akkorra meg úgyis lesz belépőnk.
– Nem érdekel, mit csináltok akkor. Viszont ha történik valami, ti csupán felelőtlenek lesztek, de én bűnös.
– Hogy történne valami?! Egyre rutinosabbak leszünk.
– És egyre hosszabbra eresztitek a kötelet. Nem, köszönöm szépen! Azt hiszitek, gyakorlottabbak vagytok, és megjön
a merszetek. Csakhogy elszámoljátok magatokat, és valaki ott marad fent, vagy kiperdül a lejtőre, és isten tudja, hol
találja magát, már ha a gravitáció nem préseli szét teljesen. Te, vagy Donald, vagy August, vagy újabban Richard,
vagy akárki, aki van olyan esztelen, hogy elrugaszkodik.
Carol rákérdezett: j
– Hogyan csináljátok?
– A csáklya kötelét – kezdte Neursky –, ami nem is kötél igazán, mert nyúlik, a hónunk alá hurkoljuk. A derekunkra
egy másik kötél kerül, ami rövidebb, mint az első, és amelynek végén egy gyűrű az egyik merevítőhöz kapcsol
bennünket. Aztán azt a szervizerkélyt, amelyen állunk, kikapcsoljuk a mesterséges gravitációból, és leugrunk róla.
– Vagy inkább fel. Egyenest a gömb felé.
– Igen... és a növekvő gravitáció magához ránt minket. Ha a gyűrűs kötél pont megfelelő hosszúságú, akkor megállít
a zuhanásban, míg a csáklyás átránt minket a csúszda fölött az űrhajó másik oldalára. Karmunka és helyezkedés az
egész, hogy aztán ott érj földet, ahol akarsz.
– A csúszda csak felgyorsítja őket – mondta Fillingham. – De ha túl közel kerülnek a gömbhöz, akkor elveszíthetik
az eszméletüket. Mint amikor először és utoljára végignéztem egy ilyen szörnyűséget. Richard elájult a gravitor
közelében. És ha véletlenül nem perdül jó irányba és nem áll ott valaki, szétkenődik a szemközti falon.
– Richardot elkaptuk. És ha baj van, segítünk. Carolt, amint látom, érdekli a dolog.
– Őrültség.
– Miért? Vonzás és taszítás. Tudod, mit érzünk mi ott? Szabadságot. Azt, ami te itt keresel, ebben a parkban, ezek
között a fák között. A repülés ugyanazt adja, amit neked a növények. Kilépést a Concordia falai közül. Erre gondolj!
Chris elkapta Carol tekintetét. Nem válaszolt.
– Megszerzed azt a belépőt?
– Nem tudom – mondta végül. Haragudott az egész világra. Davidre és a barátaira, amiért belerángatták, Carolra,
amiért olyan elismerően nézett Davidre, és önmagára is... gyengeségéért.
Nem tiltakozott többet.

8.

Henrickson két pohárral érkezett: az egyiket letette Laura Esterez elé az asztalra, a másikba belekortyolt, majd helyet
foglalt a fotelben. Most, szemben a fiatal nővel, egy pillanatra hirtelen elhagyta délutáni jókedve, és átvillant a fején, ha
neki kell elkezdenie a mesélést, vajon mivel indítaná a történetét. Hiszen a kezdetek mélyebbre visszanyúlnak, mint
ahogy magának bevallja.
Délután végiggondolta az ötven, hatvan évvel ezelőtti eseményeket. Nem úgy, ahogy egyszer-egyszer felrémlett
részleteiben, hanem módszeresen, sorrendben. Hosszan eltöprengett egyes szavakon, kifejezéseken, amelyeket nem
érthet olyasvalaki, aki már itt született a Concordián. Ugyanakkor különösen izgalmas volt ízlelgetni ezeket a régi
szavakat: évek, évtizedek óta nem ejtette ki senki a környezetében. Különös hatalommal bírtak a régi világ elfeledett
kincsei, felidézték a látványt, illatot, tapintást, s egyet jelentettek magával a tárggyal.
Frank Henrickson most értette meg, mi csalogatta az elsőgenerációsokat Julia Esterez spanyolóráira. Amikor először
meghallotta, hogy a hetvenet betöltött férfiak és nők spanyolt – a Concordián lényegében holt nyelvet – akarnak
tanulni, kinevette szándékukat. Most rájött a szavak mágiájának lényegére.
Henrickson a vacsora alatt volt olyan bolond – ezt utólag ő maga állapította meg magáról –, hogy ezekét az érzéseit
elmondta Anne-nak, mire a felesége, szentimentális öregnek nevezte. Frank rögtön megbánta, hogy szólt; az asszony a
Holdon nevelkedett, és könnyebben túltette magát szórványos földi emlékein. Később Frank magyarázkodni kezdett,
mondta, hogy vendége lesz este, és Anne megbékélt, ha meg nem is értette a férjét. Évtizedekkel ezelőtt még
haragudott rá, ha olyasmit akart elmagyarázni, amit ő fel nem foghatott. A férfi emlékezett erre, és hálásan fogadta
feleségének bejelentését, tudniillik, hogy elmegy az uszodába, s kicsivel tovább marad. Frank hálás volt, még akkor is,
amikor tudta, hogy Anne nem csak nagylelkű, de ezzel védekezik.
Az asszony távozása után, Esterez érkezéséig, már nem sok ideje maradt Henricksonnak. Valahogy úgy érezte, a
délutáni összegzés során lemaradt a lényegről. Azután megjött a nő, és Henrickson szertartásosan fogadta, bár ismerte
gyerekkora óta, mint itt mindenki mindenkit.
Esterez nézte Henrickson tevékenykedését, és rájött, mi rejlik a szertartásosság mögött. Érdeklődése a
legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki. Willis felszabadult és bőbeszédű lett, Reid merengő, és kissé szomorkás,
Dukow szaggatottan beszélt, ide-oda ugrálva a múltban, sokszor összefüggéstelenül, és elvörösödött, mindahányszor
kissé dadogni kezdett. Akadt, akit már Esterez elsődleges, beszélgetésre vonatkozó tapogatózása ingerültté tett, ilyenkor
a nő nem erősködött tovább.
Néha elgondolkodott azon, vajon ő hogyan fogadná egy idegen faggatózását az első generációsok helyében. Ilyenkor
kényelmetlenül érezte magát, aminek racionális oka nem volt. Tudta, hogy nem egyszerű dokumentumokat, felvételeket
tart a kezében, és nem csak régi eseményeket tár fel, hanem egy-egy ember töprengéseivel, titkaival együtt annak az
embernek a világát, s talán a lelkét is őrzi. Laura Esterez mélyen azonosult a Concordia első utasaival.
Nem zavarták az elutasítások sem, amelyeket általában hosszú mentegetőzések kísértek. Esterez azonban
megnyugtatta az öregeket, hogy nincs semmi gond, mindenki szabad akaratából mesél, és nem veszi zokon, ha valaki
végleg el szeretné temetni a múltat. (Csak azt sajnálta, hogy nem törekedhet teljességre.) Néha, ha kérdései nyomán
elakadt egy mondat, tudta, hogy sebeket tép fel, sebeket, amelyeknek lehántása fájdalommal járt. De megesett az is,
hogy egy-egy elfeledett epizód felidézésekor látta a másik szemében az emlékezés örömét.
A végére azonban mindig felvetődött az a fél évszázada elfeledett, elnyomott kérdés: volt-e akkor más választás? ;
Érdekes módon sosem azt kérdezték maguktól az első generáció tagjai, hogy megérte-e eljönni, vagy jobb lett
volna, ha otthon maradnak, és otthon halnak meg. Nem. Amire szerettek volna választ kapni, az az volt, hogy
választhattak-e akkoriban, akadt-e más lehetőségük, volt-e más út előttük, mint ez, amely az űr végtelenjébe vezetett.
És Esterez rájött, hogy az egészséges test és tudat rejtekében, a remek képességek, a tehetségek takarásában, minden
esetben meghúzódott valami emberi gyengeség, vagy bűntudat. Ma már eldönthetetlen, hogy volt-e, van-e a
bűntudatnak alapja, vagy csupán védekezésül termelte ki magából a tudat az első időkben. Azóta lehet, hogy már
elfelejtődött, mégis ez tartotta az emberben a lelket, s fogadtatta el helyzetét. Mert hacsak nem menekül valami elől az
ember, hacsak nem kényszerítik rá, hogy elmenjen, akkor százszor is meggondolja, hogy elhagyja-e az életét, a világát,
és elinduljon egy élethosszig tartó útra, amelynek számára nincs célja; százszor is meggondolja – ha megfordul
egyáltalán a fejében.
Nem dicsőség és hősi élet várta a Concordiára települőket, hanem százévnyi hosszú együttlét. Nem a bátrak és
vakmerők színpada volt ez.
A pohár koccanására riadt fel merengéséből, és gyorsan tovaűzte eddigi gondolatszikráit. Míg Henrickson ivott, és
elhelyezkedett vele szemközt, a nő elővette táskájából a kamerát, majd az asztalra helyezve beállította a férfira. Ezzel
foglalatoskodva megkérdezte, rögzítheti-e a képet is.
Henrickson igennel válaszolt.
Laura látta, hogy az idős férfi még nem döntötte el, hogyan beszéljen a múltról, és ezért, hogy feloldja, először a
délben megemlített mendemondáról érdeklődött.
– Amit lehetett, azt átmentettem az ízekről – mondta Henrickson. –, és takarékosan élek azóta velük. Ünnepnapokon
mindig én főzök, az én fűszereimet használjuk, de máskor soha. Viszont azt is hozzá kell tennem, hogy általában én
eszem meg a főztömet, Anne számára túl ízesek, és már mások se nagyon bírják. Talán csak Eberts lelkesedik úgy értük,
mint én. Mindig meghívom, cserébe meg faragja nekem azokat az apró szobrokat.
Henricksonék lakását rengeteg szobrocska díszítette. Az egyik falat teljesen lefedte egy vajszínű polcrendszer,
amelyen példás rendben elhelyezett apró figurák álltak. Mellszobrok, amelyek a hajó egy-két tagját ábrázolták még
fiatalon, vagy öregen; groteszk emberkék, törpék, nyakigláb figurák; állatok, épületek; ízlésesen, a szemnek kellemes
szimmetriával elhelyezve. Némelyik festett volt.
A szoba egészére rányomta hangulatát ez a fal. Az ágy, a középre helyezett fotelok, az üveges kisasztal, a szintén
vajszínű íróasztal és szekrények, a falon egy óra, két lámpa között, egy vaddisznóbőr átellenben vele, a konyhába nyíló
ajtó mellett, ahova pár lépcsőfok vitt fel, hatásában másodrendűvé szorultak vissza.
– Eleinte nem értettem, miért élvezi anyám, hogy reggeltől estig süt-főz. Mi csak megettük, amit egész nap
munkájával elkészített, s fogalmunk sem volt, miért talál benne annyi örömet. Aztán egyszer, amikor magamra hagyott,
nekem kellett elkészítenem az ebédet. Valami húsfélét sütöttem, és éreztem a beletett fűszerek ízét: világosan meg
tudtam különböztetni őket. Másnap ugyanazt csináltam, csak más fűszerekkel, és figyeltem a különbséget. Egy álló
hétig ugyanazt ettem, és mégis mást, így kezdődött.
Henrickson egyre inkább belejött a mesélésbe. Ízekről és ízek harmóniájáról értekezett, magyarázta a nőnek, hogyan
kell az ételeket, és az italokat élvezni; recepteket idézett, helyeket írt le, honnan származnak, szokásokat elevenített fel,
véget nem érően beszélt. Esterez egyszóval, egy kérdéssel terelgette a beszélgetést az űrhajó felé, az indítás
eseményeinek közeiébe, míg végül rákérdezhetett:
– Miért akartak eljönni ide, Frank?
– Miért akartunk? – kérdezett vissza Henrickson.
– A feleségével.
A férfi egy pillanat alatt komolyabb lett, az arcán átrendeződtek a ráncok.
– Mi azon kevesek közé tartoztunk, akik egyedül jelentkeztek. Első sorban házastársakat kerestek, és csak később
engedtek a feltételekből annyit, hogy egyedülállókat is beválasztottak a legénységbe. Anne-nal a válogatások során
jöttünk össze, a féléves próbaidő alatt.
Amikor a kilencezer embert beköltöztették a Concordia négy szektorába, felvitték őket a már kész űrhajóval az űrbe.
„Ez csak próbaidő”, mondták. Az űrhajó, az élő rendszerek, az együttélés próbája. Lezártak minden külső kapcsolatot,
ahogy a későbbiekben meg fog történni. De a Föld kékjét ott tudhatták maguk alatt, akárcsak a figyelő szemeket maguk
körül.
– Látásból már ismertük egymást...
Kilencezer arc hat hónapig. Háromnegyedük otthon maradt. Otthon.
– Az ötödik hónap vége felé egy sarokban ülve beszélgettünk páran... miről is? Talán, hogy szükséges-e az
istentiszteletekhez egy belső templomot berendezni, amikor odajött hozzánk egy lány, akivel egy folyosón laktam, és
felajánlkozott feleségnek. Úgy meghökkentem, hogy nem tudtam szólni az első pillanatban.
Anne nagyon fiatal volt, és attól az évtől kezdve képzett mikrobiológus. A laza ruha eltakarta csípője vonalát, de
szabadon hagyta vállait. Nem mosolygott, és arcának klasszikus éle megragadta Henricksont, akiben mindössze ennyi
maradt meg emlékként.
– Egy hónap múlva aztán, amikor kiengedtek minket, együtt jelentkeztünk. Nem mi voltunk az egyetlenek. Valószínű,
hogy e nélkül kiestünk volna mindketten. Az utolsó fordulóban...
– Azóta együtt élnek? – kérdezte Laura Esterez.
– Apróbb megszakításokkal. De az utóbbi húsz évben már folyamatosan. Az elején sokszor szétmentünk, de az
indulás után mindenki idegesebb volt, legalábbis majdnem mindenki, még az is, aki örült, hogy eljöhetett. Perverz dolog,
de akadtak ilyenek... Idegesebbek voltunk, és nem ismertük teljesen egymást. Ismerkedtünk. Eltartott egy ideig, míg
felengedett a megmaradt társaság annyira, hogy megmutatkozzék az emberek igazi természete a kölcsönös
udvariaskodások után. Az összezártság arra is megtanít, hogy nagyobb empátiával kell kezelnünk másokat, különben
vég nélküli konfliktusok sorozata törhet ki. A próbaidő fél éve nem volt ennek a megtanulásához elegendő, mert
egyrészt ott volt bennünk, hogy csak főpróbáról van szó, aminek egyszer vége szakad, és igyekeztünk ideális képet
nyújtani magunkról; másrészt pedig meghatározó volt, hogy csak minden negyedik ember juthat fel abból a
társaságból a Condordiára.
– Milyen nagyobb problémák merültek fel akkoriban? – érdeklődött Esterez.
– Nagyobbak? – gondolkodott el Henrickson. – Nem emlékszem egyre sem. De elég gondot okozott a
beilleszkedés! Kisebb összezördülések voltak.
– Mit volt a legnehezebb megszokni?
– A vízhiányt. Hogy nem mosakodhatok reggelenként bő vízben, nem úszhatok normális úszómedencében. Anne
ilyen viszonyok között nőtt fel a Holdon, neki csak a nagyobb gravitációt kellett megszoknia. Azért lakunk ma is
ennyire hátul, mert itt vagy öt százalékkal alacsonyabb. Ő jobban érzi magát. Ti már mások vagytok, nektek ez
természetes.
– Frank, engem nagyon érdekelnének a kezdetek. Az indulás után hogyan rendezkedtek be, mivel kezdték ezt az
életet, ehhez hasonlók. Mi is volt az eredeti foglalkozása?
– Meteorológus – mondta Henrickson és elköhintette magát. Esterez csak később jött rá, hogy nevetett. –
Elképzelhető ugye, mennyi elfoglaltságot jelent egy meteorológusnak egy élethosszig tartó út egy fémkaszniban. Amint
a fedélzetre lépek, nyugdíjasnak tekinthetem magamat. Hittem én. Mondtam, hogy még egy nyavalyás béka sem lesz a
fedélzeten, semmi, amiből jósolhatnék, de az sem, amire jóslatot mondhatnék.
A nőnek az adott pillanatban, több fogalommal gondjai voltak, de nem szólt közbe. Majd utólag tisztázza őket!
– Mekkorát tévedtem! – folytatta Henrickson. – És ez volt a szerencsém. Ha nem találnak nekem munkát, nem lett
volna helyem. De találtak, így hát ötven év óta a megszondázott naprendszerek bolygóinak légköri vizsgálatát én
végzem.
– Egyedül?
– Dehogy! Ahhoz túl nagy munka pár felvételből, nyomból, adatból kirakni, milyen felszíni erők hatnak egy bolygón.
Ott volt Weir, Dunne, és mások. Azóta pedig kitanulták a szakmát néhányan a fiatalabbak közül, mint például Becker,
Richez...
Az öreg elhallgatott.
– Mennyi minden megváltozott!
Felállt, és elindult a konyha felé.
– Hozhatok valamit? – kérdezte, majd választ sem várva hozott valami keksz-félét. – Ez is kikopott már – mondta
lesétálva a lépcsőfok okon, és a vaddisznóbőr felé intett a fejével. – Lassan minden megváltozott.. Nehéz volt akkor, és
nem lett könnyebb, csak mindenki megtalálta a helyét, és beilleszkedett a rendbe.
Henrickson ezután megszakítás nélkül, anekdotázva mesélt azokról az időkről. Hogyan rendezték be életüket,
hogyan alakultak a barátok, milyen volt a munkájuk, és mi foglalkoztatta őket munkaidőn túl. A lányáról és sok-sok
emberről nagy szeretettel beszélt. Laura közben egyre kíváncsibb lett, mi hajtotta az öreget a Concordiára. Minderről
eddig egy szó sem esett.
– Nem nyugszik, míg ki nem kutatja az összes emlékemet? – kérdezte Dukow néhány héttel korábban, tréfás
hangon, de elvörösödve, amikor a nő a jelentkezésének okairól faggatta.
Nem nyughatom – gondolta Laura Esterez.
– Előtte volt családja, Frank? – kérdezte.
– Ketten voltunk testvérek, két fiú – mondta Henrickson, majd kis tétovázás után folytatta. – Apánk korári meghalt, én
tizennégy voltam akkor, Roger húsz. Hat teljes év, és az anyai érzések tettek közöttünk különbséget.
Felrémlett előtte minden. A fokozatosan leromló ház a kisváros határában, az egyre elhanyagoltabb udvar, az évek
során foghíjassá lett kerítés. Apja halála után senki nem törődött vele, hogyan élnek, néha, ha ő elvégezte a kisebb javítási
munkálatokat, de senki más. Egészen addig, míg el nem adták az egészet.
– Én, mint a kisebb testvér, mint a fiatalabb, soha nem érhettem utol a bátyámat semmilyen téren. Ugyanúgy szeretett
anyánk, csak nem is merte el, hogy bármiben többet tudhatok Rogernél. Alig bírtam kiharcolni, hogy középiskolába
mehessek, ahogyan a bátyám, hiába voltak jobban az eredményeim. Pedig akkor még közepes jómódban éltünk...
...Georgia mezőin. Henrickson nem írta le a házat, amelyben gyermekkorát töltötte.
– Ám Roger sosem váltotta be anyám reményeit, pedig csak egy kicsit kellett volna igyekeznie. Én nem kaptam
lehetőséget a bizonyításra. Irigykedtem Rogerre, és állandóan bizonygattam, hogy ő nem jut semmire, de nekem majd
minden sikerül. Anyánknak ez nagyon rosszul esett, és megmakacsolta magát. Végül megszöktem, ekkor adta be a
derekát.
Elég messze eljutott, de hamar hazatért. Meg tudott volna élni, hiszen szerzett munkát egy farmon, mégis hazament,
– Amikor elvégeztem az iskolát, beköltöztünk a városba. Az egyetem alatt volt egy nősülési kísérletem, de az esküvő
előtt elpuskáztam. Ez elég volt ahhoz, hogy anyánk megtörjön, és egy este megszökött tőlünk. Hatvanévesen felpakolt,
és eltűnt. Roger utána indult, talán még most is keresi. Ha ezt nézem, innen könnyű út vezetett a világűrbe. Orvosi
vizsgálatok, intelligencia-tesztek, szakmai kérdések; és láthatod, itt vagyok.
Az öreg Laurára pillantott.
– Ott lent minden más volt. Nem jobb és nem rosszabb, csak más.
Még hosszan beszélgettek.

9.

Dean hiába várta Laurát. Míg türelme tartott, tornázott egy keveset a lakásban, majd leült zenét hallgatni. Később
lekérte Henricksonék számát, és hosszan tépelődött, felhívja-e vagy sem. Végül úgy döntött, hogy hagyja az
egészet, ha Laura ott van, hát maradjon is ott, nem zavarja, nem lenne értelme.
Ez a napja amúgy sem volt szerencsésnek mondható: Martin hajkurászásával telt el a délutánja. Állandóan a
nyomában járt, de mindig két lépéssel lemaradva mögötte. Miután a Weve kérését tolmácsoló Sophie Conilnak
megígérte – ó, de miért? –, hogy megkeresi a bátyját, először az orrban érdeklődött. Leküldték a harmadikra. Onnan
Maurel átirányította Raringhoz, Raring elmondta, hogy Martin és Andrew az öreg, Baptist Mtsalit költöztetik, s bár
Dean már előre örült, hogy célegyenesben van, akkor kezdett bonyolódni a dolog.
Felsétált az ötödikre, de Martinról pont lekésett, mert már továbbálltak a vén Mtsalival valahova. A költöztetésről
még nem tudott a központi rendszer, így Dean visszatért az orrba, a hetedikre, ahol azzal fogadták, hogy tíz perce
távozott a bátyja. Dean üzenetet hagyott, hátha még egyszer visszatér Martin, de persze nem tette.
A harmadikról csak egy ugrás a tizennegyedik, ahol a garázsok vannak. Lent megtudta, milyen mezőt választott ki az
öreg Baptist magának, fent pedig meg tudták mondani a szintet is, ahova költözött, és ahol éppen az egyik járgány
vesztegelt. Ám a bejárandó rész még így is nagy volt, és Dean nem tudta mit tegyen. Az egyik szerelő, akinek a férfi
csak a keresztnevét ismerte, Roland, azt javasolta, hogy próbálja meg felhívni hangoson az egész szintet. Wheeler erre
az ötletre teljesen felvidult, és meg is fogadta. A hívásra Dernham jelentkezett be, és tíz percnyi türelemre kérte, mert
éppen tesztelték a szektor kijavított vonalait. Dean, mit tehetett volna mást, kivárta a tíz percet, utána kihangosították,
de már hiába: Martin öt perccel korábban távozott a szintről Andrew Coope és Baptist Mtsali társaságában. Az
öregnek nem felelt meg az itt ajánlott lakás sem.
Dean erre a szerelővel felkutatta a mozgó jármű nyomát az űrhajó folyosóinak labirintusában, hívni azonban nem
tudta, mert ezeknek a belső használatú járgányoknak egy részéből kimaradtak a rádiótelefonok. Dean tehát kivárta, míg
a járművet nem jelzik vissza sehonnan, és az utolsónak észlelt helyből és irányból kiszámolta, merre tartózkodhat.
Valószínűsítette, hogy ott lesz Baptist új lakhelye, és hívta azt a folyosórészt. Mint kiderült, annyira új volt a lakás, de
még az egész folyosó is, hogy nem kapott számot. Mtsali volt az első lakó.
Dean már azt fontolgatta, hogy riasztja a környező folyosók lakóit, kutassák át Martinért a területet. De eszébe
jutott, hogy ha Andrew Coope ott van Martin mellett, talán őt hívhatja a személyijén. Átkozta magát, amiért nem
jutott előbb eszébe. Lekérte Coope számát, és felhívta. Andrew édesapjának a hangja reccsent vissza a készülékből,
és Dean megtudhatta, nem csak a bátyja nem hordja magánál a személyi hívóját.
Megpróbálkozott Baptist Mtsali személyi számával. Az öreg azonban nem válaszolt, és Dean csak egy kis idő
elteltével jött rá, miért; a hívő a régi lakásban várta, hogy a berendezéssel együtt elszállítsák új helyére; várta a
második, harmadik, vagy negyedik fuvart.
Erre Dean elindult, le a kilencedikre, egészen hátra, hogy megkeresse a lakást. Tervszerűen járta be az üres
folyosókat, remélve, hogy hamarosan megpillantja a kocsit, de ehelyett Anton Mihaileanuba botlott, aki, mint
mondta, Baptist kérésére jött ide, de a járgány két perce elment vele egy új fordulóra. Dean várjon csak
nyugodtan, Martin majd visszatér!
Mihaileanu volt a második legidősebb ember a Concordián, és Deannek végig kellett hallgatnia az öreg
összehasonlító elemzését a bátyja és az apja között. Hosszasan ecsetelte Dean és Martin közös vonásait is, majd
megállapította, hogy mindketten más tulajdonságokat örököltek apjuktól.
Való igaz – gondolta Dean – Martin valószínűleg nem szaladgálna ennyit utánam.
Miközben hívta Mtsali régi lakásának a számát, Mihaileanu ott toporgott mögötte. Kapcsoláskor újabb
bosszúság érte: a készülék az új lakásban csengett ki, közvetlen mellettük, most kapta meg a rendszer a költözés
tényét, és áthelyezte a hívószámot. Dean hívta Baptiste személyhívóját is, de az ekkorra már a kocsi alján feküdt
a többi kacat alatt, és nem lehetett a jelzését meghallani.
Wheeler tehát várt. Aztán befutott a kocsi, a volánnál Gaubert ült, közvetlen, jópofa fickó, de nem volt a
járgányon senki más. Átkarolta Dean vállát, elhúzta félre, és elmesélte, hogy Martinék már odafelé, a hatodikon
leugrottak, mivel siettek valahova.
Két gyors hívás: sem a hetediken nem jelent meg, sem otthon nem hívta Martin.
Dean lassan visszaballagott a harmadikra, és ott várt, teljesen feleslegesen. Azon gondolkodott, hova
készülhetett Martin, ha a hatodikon szállt le. Közben jókat hallgattak Maurellel, nem akadt beszédtémájuk.
Fél óra elteltével Dean megeskette Maurelt, hogy feltétlen szól Martinnak: az öccse keresi. Azután felment a
tizedikre, leült egy kávézó félreeső sarkába, ivott egy teát, evett egy szendvicset. Kicsit ücsörgött, majd elment
Laura elé, de miért is érte volna el, a nő hamarabb távozott az iskolából.
Újabb két hívás, eredmény nélkül. Martin úgy eltűnt, mintha kilépett volna a világűrbe. Dean felmentette
magát az ígérete alól, és hazament.
Mintegy kikapcsolódásként megmozgatta izmait, majd kiizzadva egy fotelba süppedt, amiért Laura haragudott
volna. Becsukott szemmel hallgatta az álmosító dallamokat.
Később lezuhanyozott és lefeküdt aludni. Nem sejtette, hogy több millió mérfölddel arrébb már elkezdődött
egy másik jövő, amely kiragadja a Concordiát fél évszázados elszigeteltségéből. Dean két óránál nem aludhatott
többet.
Két óra múlva az egyik kiküldött szonda visszatért. Jóval korábban, mint várták, és zöld jelzéssel.
Értelmes élet nyomaira bukkant.

A kezdetek

1.

Egy szonda zöldjelzéssel tért vissza.


Martin Wheeler fél órával ezelőtt, kicsit késve tudta meg a hírt, így késve tudta meg azt is, hogy mindössze
ennyi ideje van az értékelésig, amíg a szonda memóriaegységét áttelepítik, majd képernyőre viszik. A virtuális
valóságban történő megjelenítéshez legalább egy nap kellett volna, annyi idejük viszont nincs. Maradt tehát a
kétdimenziós adatfeldolgozás és a fél óra.
De fél óra sok mindenre elég.
Alig múlt éjfél, kellemes félhomály derengett a folyosón. A délutáni forgalommal ellentétben kihalt volt a
szint, de az egész Concordia is; a tizenötödik emelet, és néhány ellenőrző pont kivételével csend uralkodott
mindenütt. Wheeler hosszú lépteivel sorra hagyta el a feje felett hatos csokorban összefutó boltíveket, az
oszlopokat, a díszítősorról rábámuló állatokat. Egy jobb oldali kis beugróban ráfordult egy lépcsőre: a fél óra
lejárt, a hatodikra igyekezett.
Késésben volt, és valószínűnek találta, hogy utolsóként fog a tanácskozásra érni: a többiek már mind ott
lesznek, természetesen Brian Riddle kivételével. Tízen fognak dönteni életük legfontosabb kérdésében. Vajon
ebből a tízből hányan szavaznak majd a leszállás mellett? Mert hacsak nincs kézzelfogható bizonyíték idegen
értelmes életre, akkor a többség a landolás ellen foglal állást. Márpedig ahogy Dean pár szóban, álmos hangon
ismertette a helyzetet – Dean is benne volt a stábban, amely a szonda anyagának másolását végezte –, kétség
nem férhetett hozzá, hogy a másodgenerációsok ellenezni fogják a leszállást.
Pár perc múlva Wheeler megérkezett a díszteremhez. Sarkos, három méter magas, fakaput mintázó, de
masszívnak tűnő, kilinccsel is nyitható ajtó zárta el útját. A férfi benyomta az ajtót, és azonnal megcsapta a
csarnok hűvöse.
Vörös márvány alkotta a padlót, és fehér márvány borította a falakat. A mennyezet négyzetes díszítőelemekből
állt, és szórt fény sugárzott belőle. A csarnok hosszú volt, két sornyi karcsú ión oszlop osztotta három részre. A
középső, süllyesztett rész közepén patkó alakú asztalt helyeztek el, nyitott szájával a szemközti fal felé, amely
falon hatalmas képernyő tűnt fel: lassan ereszkedett alá a magasból. A csarnokba mintegy négyezren fértek be,
ünnepélyes alkalmakra szánták, de most néhány ember tartózkodott csupán bent.
Wheeler átvágott a téren, majd elfoglalta helyét az asztal jobboldalán, Andrew Coope és Carin Oster között.
Coope rosszallóan nézett rá a késés miatt, ugyanakkor suttogva közölte, hogy nem maradt le semmiről. Wheeler
bólintott, és körbepillantva elkapta Katrin Weve fáradt tekintetét: a nő mintha kérdezni akart volna valamit, de
Martin nem tudta, mire vonatkozhat a kérdés. A többiek már mind az első képsorokra vártak, nem figyeltek rá.
Elsötétült a terem, és a néma csendben megindult a szonda felvétele, a mért adatok és a számítógép első
értékelése.
A szonda a nap közelében, az ekliptika síkja felett mintegy ötvenmillió mérfölddel lépett ki a cirkasztelláris
térből a normál térbe. Elsőként bemérte az átvizsgálandó naprendszer reá eső félgömbjét. Három bolygót talált,
és sorrendjüket belülről kifelé haladva állapította meg, a naphoz legközelebbi bolygó szinte ott volt közvetlen
alatta. Jókora kitérő vezetett a második bolygóhoz, de még így is közelebb volt, mint a legkülső, amelynek
mérete és távolsága kétségtelenné tette, hogy az előzőektől teljesen eltérő tulajdonságokkal kell rendelkezzék.
Először a nap adatai villantak fel a képernyőn. Sárgásfehér gázgömb volt, még fiatal.
– F-osztály, másfél Nap méretű – mondta Walberg hangosan.
– Talán van egy Föld-típusú bolygója – találgatott Carin Oster, és Walbergre pillantott. Mindketten nyolcvan
körül jártak, és ugyanarra gondoltak. Amiről Wheeler nem tudott: belépése előtt már megindult a találgatás.
A számok ott villogtak előttük, letakarva a csillagos ég jobb oldalát, míg át nem futott rajtuk a szem, és fel nem
fogták őket a jelenlevők. Ezután három nyíl jelölte ki a csillagok sokaságából a felderítendő bolygókat, és
képernyőre kerülésük egymásutániságát.
Az első célpont lassú növekedésnek indult: ám ez a szondánál óriási sebességet jelentett, amit a Concordiától
lopott impulzusok segítségével ért el.
A program szerint a szondák a célbolygók felett két-két leszállóegységet bocsátanak ki magukból, amelyek
lapos szögben hatolnak be a bolygó vonzásterébe, és hosszú siklóút után puhán érnek földet. Eközben a szondák,
feladatuk szerint két, egymásra merőleges kört írnak le az égitest körül, végigfilmezve és végigtapogatva a
felszínt, majd begyűjtik a leszállóegységek mért adatait és képeit. A vizsgálatok együttesen kitűnő képet
nyújtanak a bolygóról.
A későbbi számszerű eredmények a visszajátszásnak már az elején, a szonda bolygó felé közeledésekor
feltűntek a tíz ember előtt. Előbb a pályaadatok, majd az égitest adatai, végül a felszíni mérések eredményei. Volt
idő tanulmányozni őket.
Az első körben életjelre nem bukkant sem a szonda, sem a leszállóegységek.
A bolygó képe hamarosan betöltötte az egész képernyőt. Kitűnően kivehették a felszíni formákat. Medencék
tarkították, meteorbecsapódások, kráterek pöttyözték a földkérget, amelyen évmilliókra nyomot hagytak. Légkör
híján, változatlanságában hosszú ideig megőrződött minden, csak a külső hatások alakították a már meglévő
formákat. Fény és árnyék élesen elvált egymástól, a pásztázás külön-külön felderítette a nagyobb alakzatokat, de
semmi különlegesre nem akadt.
A bolygó túlságosan közel volt a naphoz. A légköre már a kezdetek kezdetén elpárolgott. A nagy
hőmérsékletingadozás nem segítette az élet kialakulását, próbára tette még a kőzeteket is.
A Concordia szempontjából ez a világ teljesen érdektelen volt.
Hamarosan megjelent a második bolygó, egyenlőre még csak mint a legfényesebb csillag a csillagok közt. A
naptól mért távolsága több mint háromszorosa volt az előzőnek. Minimális légköre főképp széndioxidból és
nitrogénből állt, ám túl ritka volt – a földinek mintegy négyezred része –, hogy ez a világ az élethez alkalmas
legyen. De a zöld jelzés amúgy sem kezdetleges növényi életet jelöl. Megesett már nem egyszer, hogy a
Concordia szondái egyszerű növényi szerveződések nyomaira bukkantak, erre utalt a sárga riadószín. Ezekben az
esetekben egy célzott szonda kiküldésével alaposabb vizsgálatot rendeltek el, ugyanakkor megállás nélkül
folytatták útjukat. Bukkantak már ígéretes bolygóra, de nem állította meg őket útjukon.
A képernyőn felvillanó adatok után mindannyian látták a szonda értékelését. Itt sem talált semmit, még
mikroszkopikus organizmusokat sem.
A dolog kezdett érdekesebbé válni, hiszen ha ezen a planétán sincs élet, melyiken lehet? A naptól oly távol
keringő gázgömbön még kisebb a valószínűsége, hogy bármilyen létforma megjelenjen.
De egyelőre csak a második bolygónál jártak. Felszínét a világos szürke és a sötétszürke festői elnagyoltságú
keveréke alkotta, amelyet itt-ott elmosódott barna foltok díszítettek. Jól kivehették két holdját: közel egymáshoz
furcsa táncot lejtettek, és csak jóakarattal illett rájuk a gömb kifejezés. A holdak árnyéka lassan haladt át a
bolygó egyenlítőjén. Létezett egy harmadik hold is, a legnagyobb, amely eddig még nem tűnt fel a képernyőn,
csak a szonda adatai jelezték létezését.
Ahogy a bolygó lassan elfoglalta az egész képernyőt, úgy váltak a nagyobb hegyek, völgyek kivehetővé, és
úgy csúsztak ki a holdak a képernyőről.
Többszörös gyorsításban fordult meg az égitest a tíz ember szeme előtt.
Elsőként párhuzamos barázdák jelenték meg, öt vagy hat, majd ezek a barázdák arrébb felfutottak egy hegy
oldalára. Az első hegyet hegyek sora követte, utána egy hatalmas síkság, tele kisebb-nagyobb kráterekkel. A
síkságot túlnan egy sánc védte, végül egy medence következett. Hegyek, medencék, hasadások jöttek egymás
után. Egy újabb hegység tövében, gyűrűs hegyektől védett síkságon rendszertelenül, sok ezernyi apró
becsapódásnyom, mint megannyi kráter látszódott.
– Mi ez? – hajolt előre Weve.
– Egy meteorraj nyoma – válaszolta Coope. – Valószínűleg.
– Vagy másodlagos meteorkráterek – tette hozzá Trielli.
Coope nem kérdezte meg, hogy Trielli vajon hol látja az első, nagy becsapódás helyét.
A újból feltűnő barázdapárok egyértelművé tették, hogy körbeértek. A szonda elfordult, és megkezdte második
körét. Ugyanazok a formák mutatták magukat: eltérő sorrendben, de ugyanazok a természetes vonulatok,
szakadékok, meteorrajok nyomai, és egyszer-egyszer egy sugaras kráter.
A leszállóegységek eredményei átlagos bolygóra vallottak.
– Semmi – mondta Trielli.
– Talán a holdakon.
Az ikerholdakban azonban hiába reménykedtek. Kihaltabbak voltak, mint maga a világűr. Akárcsak a bolygó
harmadik kísérője, amely a közeli képeken összegyűrt papírgolyóhoz hasonlított.
Újabb percek teltek el várakozással, amíg a harmadik égitest kivehetővé vált, és a számítógép három oszlopban
megjelenítette adatait.
– Egy Uránuszhoz hasonló gázgömb – mondta hitetlenkedve Walberg. – Ettől se sokat remélhetünk.
Halvány zöldeskék színe volt az első, ami szemet szúrt. Sárga ívek csíkozták, amelyek világosbarnába mentek
át, ahogy a szonda közelebb ért. A bolygó gyors forgása – megdőlt állapota miatt kacsázva gurult a pályáján – a
sűrű légkört szinte ráhúzta a felszínre: képtelenség volt alálátni.
Nemcsak a szonda nem tudott képet mutatni az égitest felszínéről, de maguk a leszállóegységek is csődöt
mondtak: amint a légkör mélyebb rétegeibe értek, a metángáztól és a hidrogéntől megvakultak, majd a lent dúló
viharok tönkretették őket.
A szonda kibocsátott magából két újabb egységet, módosítva a le szállópályát. A behatolás szögét csökkentette,
a sebességet növelte, és hiányos adatai alapján megpróbált egy viharmentes zónát találni. Nagyobb siker
koronázta, mint az előző esetben, a leszállóegységek elérték a felszínt, adásaik azonban csak töredékesen jutottak
ki a felhőtakaró alól, és csupán tiszavirág-életűek voltak.
A szonda nem próbálkozott többször, a fontosabb adatok így is rendelkezésére álltak már: életet nem talált.
Programja szerint kétszer körberepülte a bolygót, majd a holdakat vette célba.
– Az nem lehet, hogy tévedés volt! – mondta Andrew Coope.
A szonda épp az ötödik holdat vizsgálta át, amikor utolérték a középső bolygón hagyott leszállóegységének
riadójelei.

2.

A szonda visszatért a második bolygóhoz. Útban visszafelé már vette azt az ismeretlen, húsz jelből álló
jelzéssort, aminek hatására a leszállóegység elindította a zöld riadót.
Hallották az asztal mellett ülők is. Végigvisszhangzott a márványborítású falak és oszlopok között, és
minduntalan ott kötött ki a terem közepén. Megfoghatatlan volt, és nagyon távoli.
A központi számítógép megpróbálta vizuálisan értelmezni, de nem jutott semmire.
– Halkítsatok rajta! – szólt bele Wright egy mikrofonba.
Ám a jel, ha halkabban is, de ott kísértett a fejük felett. Ahogy a szonda közelebb ért a bolygóhoz, mintha
egyre sürgetőbben szólt volna. Folyamatosan ismétlődött, és mindenképpen értelmes létformára utalt egy olyan
helyen, ahol önerőből nem létezhet – az emberi ismeretek alapján – élet. A szonda megkezdte a jeladó
felkutatását.
– Értelmes élet – jegyezte meg Reccia a mellette ülő Weve felé fordulva. A nőnek összeszorult a torka.
– Vagy csak a nyomai – mondta Trielli.
A szonda orbitális pályára állt.
– Segélykérés – mondta ki a véleményét Weve.
– Miből gondolod?
– Csupán húsz jelből áll. Egy üzenet jóval hosszabb lenne. Ez csak nyomra akar vezetni.
A szonda alacsonyabbra szállt, mint az első felderítéskor. Egyes felszíni alakzatok mellett már a méretüket is
feltűntette, illetve elhelyezte őket egy kiterített térképen, és jelezte a mágneses pólushoz viszonyított vektorukat.
Normális esetben is visszatért volna mindegyik bolygóhoz, hogy összeszedje a leszállóegységek által begyűjtött,
és a világűrbe kilőtt kőzetmintákat. Maguk a leszállóegységek mindig ott maradtak a bolygón egy-egy rövid
üzenettel, hogy jelezzék egy értelmes faj létét egy később erre járó másik értelmes fajnak.
Weve, aki a tizenöt évvel ezelőtti baleset óta mindig szorongást érzett, ha lehetőségként szóba került egy
leszállás, most kifejezetten gyűlölte ezt a bolygót. Hideg fenyegetés áradt belőle, a sötét területek, mélyedések,
kitüremkedések valamilyen rémséget sugalltak. A hegyek árnyékai, az éjszakai oldal a maga homályos foltjaival
vicsorgó archoz hasonlított. Katrint újból a rosszullét környékezte. Nagy veszélyt érzett, de nem mondhatta el
senkinek, hiszen maga sem tudta érvekkel alátámasztani érzéseit.
Coope figyelt fel egyedül az asszony arcára. Halvány sejtelem támadt benne.
– Martin! – hajolt Wheelerhez. – Délután keresett Dean, üzenetet hagyott a hetediken. Amikor hajnalban
beszéltél vele, nem említette, hogy miért?
– Nem – Wheeler nem nézett Coope-ra.
– Biztosan megfeledkezett róla – hagyta annyiban Coope. Nyugtalansága fokozódott. Olyan érzése volt,
mintha lemaradt volna valamiről.
Míg a szonda a világűr mélységeit mutatta, Coope sorra vette az asztalnál ülőket. Nem tévedés volt a zöld
riadó, és ez azt jelenti, hogy komoly szópárbajra kerülhet sor.
Szemben vele, a patkó alakú asztal szélén Alan Trielli ült. Coope kicsit korlátoltnak, szűklátókörűnek tartotta: a
saját szakterületéhez kitűnően ért, és ezért meg van győződve arról, hogy minden másban is kompetens. A jólét
félreérthetetlen jeleként kicsit pocakosodik, és túlságosan elkényelmesedett, mind testileg, mind szellemileg.
Szerencsére nem sokat találkoznak.
Walberg. Túl idős már. Rábízza magát Gavin Wright-ra. Rég nem szabadna itt lennie, és főképp nem a
hajtóműnél; John Fillingham végzi igazából a munkáját, miközben a sajátjával is meg van a gondja, de hát egy
elsőgenerációsnak különleges jogai vannak. A kor elsőbbséget biztosít a tapasztalat elnevezésű védőbástya
fedezékéből hadakozóknak. Coope felsóhajtott, bizony, itt sincs minden rendben.
Walberg mellett Carin Oster ült, megigézve bámulta a filmet. Hosszúkás arcú, idős nő, aki retteg, ha szokatlan
dolog történik. Vajon mit láthat egy elsőgenerációs, ha a bolygót nézi, és mit hall, ha ezeket a jeleket hallgatja?
Weve túlságosan sápadt volt, tekintete a semmibe meredt, nem figyelte a képernyőt. Úgy nézett ki, mint aki
azonnal elájul, de valahogyan még tartja magát.
Remélhetőleg nem megint egy újabb előérzetről van szó – gondolta Coope.
Sorban az ötödik: Gavin Wright. Bezzeg az ő arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Egyenes derékkal ült, és
néha lepillantott az asztali képernyőre, amin ugyanaz ment, ami fent a falon. Ennek a kis képernyőnek a képét
bármikor kimerevíthette kezelője, és nagyítást is kérhetett, illetve visszajátszhatott bármely részt. Wright nem
tett semmi hasonlót, nem nyúlt hozzá, csak elgondolkodva le-lenézett rá.
Wright mellett a kapitány, Brian Riddle széke üres. Az asztalfőn nem ült senki.
Coope most a saját ívére pillantott. Szélen, szintén kívülről befelé haladva, Danielle Marmier. Coope-nak
tetszett a nő. Arisztokratikus jellem, akinek önmaga a legjobb társaság. Sokan ezért ellenszenvvel kezelik,
legalábbis Coope így vélte, hogy ezért. Ritkán szólalt meg, mélyen zengő hangja Volt, és inkább a dallamára
figyelt az ember, mint értelmére.
Marmier láthatóan még nem döntött, hogyan fog viszonyulni a bolygóhoz.
Akárcsak Pasquale Reccia, bár ő egészen más. okból kifolyólag ingadozott. Vele ugyanaz a helyzet, mint
Walberggel, azzal a különbséggel, hogy még befolyásolhatóbb. Igaz viszont, hogy ez esetben nem csak Wright
tud rá hatni. Reccia elsőgenerációs létére nem bízik magában, és nem bízik senkiben sem. Most ideges volt, ez
látszott rajta leginkább, és egyre idegesebb lett, ahogy a szonda közeledett a jeladóhoz. Reccia kitűnően ellátta az
nyersanyagelosztás feladatát, számolni, tervezni tudott, de a számokon kívül nem találta a helyét sehol.
Nem úgy, mint Glen Solomon, aki lebiggyesztette szája szélét, és nem ügyként kezelte a szonda visszatérését,
hanem felesleges felfordulásként. Ezt sugallta egész testtartása, és lazán lelógó karja. Coope nem bámulta
sokáig, mert feltűnt volna, ha a mellette ülőt hosszan méregeti. Ezért elfordította a fejét, és Martin Wheelerre
nézett, aki közte, és az asztal közepén magányosan álló, üres szék között ült.
Wheeler összeszűkült szemmel követte a szonda képeit, szintén lazán elhelyezkedve, de ugrásra készen.
Mozdíthatatlannak látta volna bárki.
Coope tekintete megakadt Wheeler monitorán. A barátja kimerevítette már korábban a képet. De hol?
Ebben a pillanatban megszakadtak a jelek, az adás kellős közepén. A hirtelen támadt csendet nem törte meg
senki. Egy felirat közölte a jelenlevőkkel, hogy a szonda megtalálta a jel forrását.
Trielli megköszörülte a torkát.
– Amint bemérték, elhallgatott – mondta.
A szonda sebessége most csökkent. Lejjebb ereszkedett. A teremben levők megbabonázottan meredtek a
képernyőre. Coope is elfeledkezett a többiekről.
Hat-hét mérföld magas hegyek lánca suhant el alant. A közöttük elhelyezkedő völgyek, hasadékok mélysége
szemmel megsaccolhatatlan volt, bármi rejtőzhetett lent, a sötétség eltakarta. Csak a szonda számadataira
támaszkodhattak. Cikk-cakkban felszabdalt óriás tömbök, meggyűrt hegyek, a szürke és fekete árnyalatai
alkották a felszínt.
Majd egyre kisebbek lettek a hegyek, és vége szakadt a hegységnek. Elszórtan még feltűnt egy-egy
legömbölyödött magaslat, de korántsem oly hatalmas, mint az előző hegylánc tagjainak bármelyike. Számuk
egyre csökkent, és végül egy széles síkság maradt csak, amelyet meteorkráterek tarkítottak, mint megannyi
himlőhely.
Meteorraj nyoma?
A szonda megállt. A képernyőn kis kör jelent meg, az adás helyét jelölte.
– A kráterek között? – tette fel valaki a kérdést.
Néma csend uralkodott. Coope észrevette, hogy Wright áll. Nem látta, mikor állt fel. Viszont már azonosítani
tudta a Wheeler képernyőjén megjelenő tájat. Ugyanez a síkság volt, csak magasabbról: egy kép, még az első
felderítésből.
A vörös körön kívül azonban semmi különöset nem láttak a nagy képernyőn, ám ez nem is volt csoda, a szonda
ilyen magasságból nem adhatott részletes képet. Lejjebb ereszkedett tehát, addig a határig, ahonnan még
energiaveszteség nélkül kiszabadulhatott a bolygó vonzásteréből.
A meteorkráterek egy hajszálnyival nagyobbak lettek, ám a vörös kör által behatárolt területen továbbra sem
mutatkozott semmi.
– Nagyítást kérek! – szólt Wright a mikrofonba.
A síkság szélei fokozatosan kicsúsztak a képernyőről, de a részletek még mindig nem bomlottak ki.
– Gyorsabban! – szólalt meg ekkor Wheeler is, aztán kilépett az asztal mögül. Megkerülte Coope-ot, elment
Solomon, Marmier és Reccia háta mögött, mintha pár méter számítana De ekkor már többen álltak. Még
Solomon is előredőlt, szinte ráfeküdt az asztalra.
Az átlátott terület a nagyítás mértékében egyre zsugorodott. A kép élessége még mit sem változott, a felbontás
tökéletes volt. A távolság miatt eddig a körnek, vonalnak látott formák szabálytalanságai lassan kitűntek.
Egyelőre csak az igazán nagyobbaké, de ezek már sejtettek valamit.
– Még! – mondta Wheeler. – Még!
A foltok színei megváltoztak, és a teremben tartózkodók már elkülöníthették az árnyékok egy részét a valódi
formáktól. A piros kör két kisebb kráter között villogott. A látószög tovább szűkült.
– Jobbra! – mondta Wright, és ezzel az utasításával egy nagyobb krátert csúsztatott a középpontba. – Állj!
Rengeteg kráter volt a képen, de ennek egészen különös alakja volt. Ovális. S mindinkább ki lehetett venni a
részleteket. Nem csak ezét, de a kisebbekét is.
– Ezek nem meteoritkráterek.
Nem meteoritok robbantotta lyukak voltak. Némelyik valóban tölcsért formázott, némelyik azonban még csak
mélyedést sem.
A piros kör kijjebb és kijjebb úszott. Már senki nem törődött vele. Akárki vagy akármi volt ott, a szonda
közeledtekor beszüntette az adást, és eltűnt.
Kibontakoztak a kisebb kráterek formái is. A kép minősége ekkor kezdett romlani, de már nem számított. Amit
meg kellett mutatnia, azt megmutatta.
Kivétel nélkül tisztában voltak vele, mit látnak a képen, amely lassan megfordult, és új alakzatokat fedett fel.
Carin Oster lerogyott a székébe. Weve behunyta a szemét. Coope az ajkába harapott.
Előttük a képernyőn, előttük a világűrben, egy közeledő naprendszer valahányadik bolygóján, egy síkságon
ezer és ezer kisebb-nagyobb űrhajóroncs hevert.
Űrhajóroncsok tízezerszám szerteszét.

3.

A központi rendszer ideiglenesen Signum-kettőre keresztelte a bolygót.


Riddle helyett Gavin Wright vitte a szót, mint első asszisztens. Az asszisztencia volt az a tanács, amelynek a
kapitány meghallgatta a véleményét, vagy éppen döntést kért a Concordia azon kérdéseiben, amelyek érintették
az út egészét. Az első és második asszisztens kivételével mindannyian a Concordia egy-egy részegységének
vezetői voltak.
Most olyan helyzet előtt álltak, amelyben a kapitánynak kellett volna igent vagy nemet mondania. Ám Brian
Riddle haldoklott.
Wright megvárta míg mindenki elfoglalta a helyét.
– Többször előfordult már, hogy a kiküldött szondák sárga jelzéssel tértek vissza – kezdte. – Ez az első zöld
jelzésünk. Hogy mindannyian tisztában legyünk azzal, mi előtt állunk, elmondom: Riddle kapitány távollétében
nekünk kell döntenünk arról, elkezdjük-e pár órán belül a fékezést, és leszálljunk-e, vagy haladjunk tovább
utunkon. Kérem az asszisztenciát, fontolja meg alaposan válaszát, és vegye figyelembe, mennyire
veszélyeztetheti épségünket egy landolás ezen a bolygón!
Wright hivatalosra sikeredett szavai kétséget sem hagytak szándéka felől.
– Űrhajóroncsokat láttunk – mondta Martin Wheeler. – Jeleket fogtunk, amely meglehet segélykérések, egy
idegen civilizáció jelei, mivel az ember idáig még nem jutott el. Nem hagyhatunk ki egy ilyen lehetőséget. Nem
szabad elmennünk emellett anélkül, hogy megismerjük őket, vagy akár csak a nyomaikat.
– Vagy a fegyvereiket – vetette közbe Karin Oster.
– Szerintem csapda – jegyezte meg Alan Trielli. – Lent nyoma sincs senkinek. Eltűntek, ahelyett, hogy
megmutatták volna magukat. Nem tudjuk hányan vannak, kik ők, mi történt itt. Nagyon nem tetszik nekem ez a
jöttünkre megszakadó jelsorozat.
– Száz oka is lehet – állt Wheeler mellé Coope. – Lehet akár véletlen az adások megszakadása, lehet, hogy
csak energiatakarékosságról van szó, mert ha valóban segítségre szorulnak lent, ilyen külső körülmények között
nyilván rá vannak szorítva a takarékosságra. De megeshet az is, hogy feleslegesnek tartották a jelzéssor további
ismétlését, amikor észlelték, hogy a szonda megtalálta a forrásukat. Vagy ha csak automatika van ott, akkor ilyen
a programozása... Azonban azt hiszem, hogy felesleges találgatnunk, mert semmire nem megyünk vele. Adott
egy bolygó, adott egy értelmes életre utaló jelsorozat, és vagyunk mi. Azt hiszem, a képlet egyszerű.
– És marad csak a bolygó, meg rajta az idegenek, ha a Concordiát felrobbantják – vágott vissza Trielli.
– Ezért nem hívtak volna ide minket.
Csend állt be egy pillanatra. Wright kezdte újból a maga mély tónusú hangján:
– Bármilyen kicsi az esélye annak, hogy a Concordia megsérülhet, ismétlem, bármilyen kicsi az esélye, nem
kockáztathatjuk meg a leszállást. Felelősség terhel minket az emberekért, az értékekért, az útért.
– Ott lent várnak minket! Várnak valakit, aki segíthet. Ez is előfordulhat. Akármilyen kicsi is ennek az esélye,
nekünk segítenünk kell! Emberen vagy bármi máson. Az út pedig csak üres szó, utazás van, semmi több!
– Idáig ember nem juthatott el – szólalt meg Glen Solomon. – Sőt, ember gyártotta eszköz sem, mi vagyunk az
elsők. Roncsokat láttunk, és a jelsor csak valamelyik roncs automata vészjelzőjéből jöhetett.
– A térség közepéről? – kérdezte csodálkozva Coope, aki elragadtatásában enyhe gúnnyal ejtette ki a szavakat.
– Becsapódáskor kihullhatott, és lehet saját energiaforrása. Nincs probléma. Nem vár minket ott senki.
– Ez is csupán egy teória.
– A legvalószínűbb teória. Itt valamikor történt valami. Ez nem egy csata nyoma, itt harcok dúltak évtizedeken
keresztül. Most üres az egész naprendszer, és nem hiszem, hogy túlélői lennének egy ki-tudja-mikor zajlott
háborúnak.
Coope megcsóválta a fejét.
– Még akkor is kötelességünk átvizsgálni ezeket a roncsokat, és megtudni minél többet gazdáikról. Hiszen ha
uralták a világegyetem e részét, bármikor összeakadhatunk velük, és jól jön egy ilyen irányú tudás.
Mindnyájan a roncsokra néztek, mintha most többet mondanának a képek. De csak a pusztulás jeleit mutatták.
– Túl hosszú időt venne igénybe – szólt közbe egy kellemes női hang. Marmier még jobban kihúzta magát,
amikor a szemek rászegeződtek. – Ha a nyomokból akarnánk rekonstruálni egy fajt, több hetet ott tölthetnénk.
Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Nincs időnk. Abból vagyunk a legszegényebbek.
– Katrin – szólította meg a nőt Martin Wheeler –, te mire gondolsz?
Weve felemelte fejét, amelyet eddig öklein nyugtatott.
– Ez a pár hét csak nekünk, másodgenerációsoknak számít. Legyünk őszinték, mi vagyunk azok, akik azt
hihetjük, hogy kell ez a pár hét, és hogy ez a pár hét fog elválasztani minket a célunktól. És ki tudná most
eldönteni, ilyen messzeségből, hogy eszerint mit jobb tenni! Mindegy.
– Távolról sem – mondta Wright. – Az út vége biztosabb mindannyiunknak. Nekünk és a most születetteknek
is. És akik valaha elindultak erre az útra, azok sem akarhatják, hogy áldozatuk semmivé váljon.
Halkan megszólalt Walberg, úgy érezte erre válaszolnia kell, Wright odadobta neki a labdát. Szíve szerint
csendben maradt volna inkább, de túl nagy volt a tét.
– Gavin, általában egyetértek veled, de most nem. Nekünk ez az utolsó lehetőségünk, hogy lássunk valamit.
Hogy érezhessünk némi elégedettséget, hogy tudjuk, nem indultunk el hiába. Igaz, Pasquale?
Reccia a fejét ingatta. Nem tudott mit válaszolni a váratlan kérdésre, meglepték Walberg szavai.
– A mindenség áldjon meg benneteket! – állt fel Trielli. – Most nem arról beszélünk, mit érezhetnénk, mire
vágyunk! Hanem hogy mit kell tennünk. De még ez sem szabadna, hogy vita tárgya legyen! Célunk van, amit el
kell érnünk, és ennek mindent alá kell rendelnünk! Ezt is. Nekem az a véleményem, hogy nem szabad
megszakítani az utunkat.
– Nem menekülhetünk el, elhagyva ezt a bolygót úgy, hogy hazudunk magunknak róla valamit, és aztán
nagyvonalúan elfeledkezünk mindenről – mondta Coope. Kezdett ideges lenni, habár egészen más okokból, mint
Reccia. A többség Wright mellé sorakozott fel, Weve minden-mindegy álláspontot képvisel, egyedül Walberg
emelt szólt a leszállás érdekében, de ki tudja, hogyan fog szavazni. Még Martin is alig mondott valamit, pedig
Coope tudta, hogy a landolás ötletét kell támogassa. Rajta egyáltalán nem látszik a feszültség. Vagy tovább
akarna menni? Elképzelhetetlen. Hiszen gyermekkorukban együtt térítették le az űrhajót évszázados útjáról, és
vezették gondolatban új kalandok felé.
A tétlenség szétrobbantására ez az első alkalom, és lehet, hogy az utolsó.
– Egyszer már volt egy katasztrófa – mondta emelt hangon Karin Oster. – Semmi szükség egy másikra.
Martin Wheeler tekintete elfelhősödött.
– Vízre szükség van – mondta Coope.
– De itt semmi keresnivalónk! Danielle mesélte, hogy Katrin rosszul lett...
– Annak semmi köze a dologhoz! – fordult Weve Oster felé, és éles volt a hangja. – Semmi köze!
– De akkor is...
– Semmi köze, hacsak az nem, hogy tanulnia kéne az embernek a hibáiból – jegyezte meg Trielli.
Wheeler felemelkedett.
– Nem azért vagyunk itt, hogy a múltat emlegessük – mondta keményen – hanem, mert döntenünk kell a j
övőre vonatkozóan.
– Katrin olyan, akár egy érzékeny mutató.
– Én nem hiszek benne, de ha hinnék is, akkor sem befolyásolhat minket, és nem határozhatja meg a Concordia
jövendő sorsát egy múló rosszullét.
– Babona – morogta az orra alá Walberg.
Felforrósodott a hangulat. Weve megpróbálta nyugalomra inteni Martint, de feleslegesen: Wheeler nem volt
dühös.
– A legelső megállapításból kell kiindulnunk – folytatta. – Ez a Concordia fél évszázados útja alatt az első zöld
jelzés. Az első, és meg lehet az utolsó alkalom...
Coope lazított. Martin mégis úgy gondolkodik, ahogy ő.
– ...ki kell használnunk az adódó lehetőséget. Ha nem akadunk idegenekre, az adatgyűjtést napok alatt
elvégezhetjük, és csak az értékelés az, ami eltarthat hónapokig, évekig. Azt pedig megtehetjük a vakon és
süketen repülő Concordián is. Ha pedig ott lent vannak valakik, vagy valamik, az nagyobb felfedezés lenne, mint
bármi más, amelyben embernek része volt.
Coope rosszallóan vonta össze szemöldökét. Martin eddig óvakodott a nagy szavaktól. Mégiscsak meg
szeretné győzni az asszisztenciát. Miért érezte Coope mégis az utolsó mondatok hangsúlyából úgy, hogy nincs
tétje a vitának? Maga sem tudta. Talán feleslegesen reménykedett, hiszen Wheeler későn szólalt meg. A játszmát
mostanra elvesztette.
Carin Oster ellene van, Solomon és Trielli szavazata sem kétséges. Három, sőt, négy „nem” mellett bizonytalan
Walberg, Reccia, Marmier és Weve. Ha közülük csak egy is az út folytatása mellett foglal állást, akkor Gavin
Wright súlyozott szavazatával nyernek. Öt-öt esetén az első asszisztens szavazata duplán számít.
– A körítés nagyobb, mint maga a probléma – mondta Solomon tamáskodva. Nem győzték meg Wheeler
szavai. – Egy halom szétrobbantott, kiégett űrhaj óból nem fogunk megtudni semmit.
– És a semmiért kockáztatnánk a Concordiát – tette hozzá Trielli. – Igazi érvek amúgy sincsenek a landolás
mellett.
– Nincsenek? – fortyant fel Coope, – Csak az, amit az előbb hallottunk, láttunk, meg az, amit a szonda elénk
tárt. A tudatlanság mellett a szándékos vakság és a szándékos süketség a legnagyobb bűn!
– Egy űrhajóban élünk – vette vissza a szót higgadtan Wheeler. – Nem csak az a dolgunk, hogy átszeljük a
világegyetemet, hanem az is, hogy felderítsük. És mi van nagyobb esemény egy ismeretlen civilizáció
megismerésénél?
– Mindenképpen le kell szállnunk a bolygóra? – kérdezte Weve. – Már úgy értve, hogy ha az út félbeszakítása
mellett döntünk, akkor nem állhatnánk-e bolygó körüli pályára? Mert ez esetben nem fenyegetné semmi a
Concordiát.
– A cirkasztelláris tér miatt legcélszerűbb a Signum-kettő felszínén landolni – mondta Wright. – Egy
gravitációs csomópont feletti indítás esetünkben annál veszélyesebb, minél távolabb vagyunk a csomóponttól,
mert összehasonlíthatatlanul nagyobb a hajtómű megterhelése.
– Biztonságban akkor sem érezhetnénk magunkat – tette hozzá Trielli –, ezek itt egy világűrben lezajlott
csatának a nyomai...
– Nem lehet, hogy csak egy rozsdatemető van a bolygón? – kérdezte Coope. Megsajnálta Katrin Weve-et. A nő
nem látja, hogy itt nincs kompromisszum? Ezt a vitát igenek és nemek fogják lezárni.
– Rozsdatemető! – horkant fel Trielli, de Solomon szembeszállt vele.
– Miért ne? Elképzelhető.
– Mert ha én el akarom tüntetni a szemetemet, akkor nem hordom el egy bolygóra.
A vita megfeneklett. Csak találgattak, és mindenki úgy igazította az elméletét, ahogy az céljainak megfelelt. A
beállott csendben Wheeler felállt, és sétálgatni kezdett.
– Senki sem láthat a jövőbe – mondta Weve.
– Végső soron elvekről van szó – mondta Trielli. – Elvi kérdésben döntünk: kiugorjunk-e minden útszéli
bolygóra, vagy tartsuk az irányt.
– Elvi kérdés annak, aki mindezt felfújja elvi kérdéssé – morogta Coope. Sajnálta, de ez volt.
– Még valami? – kérdezte ezután Wright. – Szükséges-e pár perc gondolkodási idő, vagy dönthetünk azonnal?
Wheeler visszasétált a helyére, és leült egy szó nélkül. A képernyőjét babrálta. Coope fel nem fogta, ebben a
helyzetben hogyan hagyhatja Martin, hogy Wright vigye az utolsó szót.
– Nem tudom, hogy a csend mit jelent – mondta Wright. – Valószínű azt, hogy már mindenkinek megvan a
maga szavazata. Talán már az első pillanatban megvolt. Tehát a fő kérdés: leszálljon-e a Concordia a Signum-
kettőre, hogy átvizsgálja, vagy sem? Akármi lesz a végeredmény, a felelősséget utána együtt kell viseljük.
Elhangzott a végszó, és valóban nem volt értelme, hogy tovább győzködjék egymást. Trielli volt az első, aki
tisztán és érthetően kimondta döntését:
– Nem.
Forma szerint – gondolta Coope. Senkinek sem kellett nagy jósnak lennie ahhoz, hogy előre megmondhassa,
mi Trielli véleménye.
– Egy nem – bólintott Wright. – Danielle...?
– Nem.
– Két nem – mondta Wright, aztán várakozva Walbergre nézett.
Walberg megpróbált úrrá lenni keze remegésén, de nem sikerült, ekkor szorosan összekulcsolta ujjait. Talán
egy régi imát is mondott, hogy erősítse lelkét. Végtelenül hosszúra nyúlt ez a pár másodperc.
– Igen.
– Két nem, egy igen – összesített Wright. – Pasquale...
Pasquale Reccia csak megismételte az utolsó szót. A vita alatt fokozatosan kicsúszott a lába alól a talaj, és a
végére teljesen összezavarodott. Csupán Wright utolsó igenjét hallotta, és elismételte, ahogy a fejében
visszhangzott.
– Igen.
– Nem támogatom – mondta gyorsan Solomon, hogy ellensúlyozza az előtte elhangzó két igent.
– Három nem és két igen.
Carin Oster úgy vélte, Wheeler és Coope, ez a két fiatal, forrófejű gyerek igazából nem is tudja mit tesz. Pedig
legalább Martinnak megfontoltabbnak kellene lennie, hiszen egy hasonló leszállás alkalmával vesztette el az
apját. Oster az iskolára gondolt, amit vezetett; a gyerekekre, akiket tanított, és akik ma is körülveszik. Ötven év
minden felnövekvő gyermekét ismerte.
– Nem.
– Négy nem, két igen.
– Igen – mondta Coope.
– Négy nem, három igen.
Katrin lelkébe belopózott a terem hidege. Megfordultak vele az oszlopok, a márványfalak, a roncsok képe, az
asztal, a képernyők. Jéghidegnek érezte a lábát, és szinte lefagytak az ujjai. Mintha nem is áramlott volna bennük
vér. De sok múlik rajta, hitte ő, hogy igent mond vagy nemet.
Kinyitotta a száját, egyszer, kétszer. Ha nemet akart mondani, nem jött ki hang a torkán; ha igent, az ájulás
környékezte. Márpedig valamit mondania kell. Megkapaszkodott az asztalban.
– Igen – mondta alig hallhatóan.
– Négy igen és négy nem – mondta Wright. Már csak Wheeler és ő volt hátra, de az ő szavazata, mint az első
asszisztens szavazata a kapitány távollétében, ha patthelyzet alakult ki, mindent eldöntött.
Coope feladta. Martin nem állt fel, nem nézett fel, és nem is szólalt meg.
– Tisztelt asszisztencia! – reccsent meg ekkor egy erős férfihang a levegőben. Mindnyájan felismerték a
hangot. A haldokló kapitány beszélt. – Láttam önökkel együtt a filmet, és követtem vitájukat... Úgy döntöttem,
hogy Martin Wheeler fogja vezetni azt a csoportot, amely felderíti a jeladót... a landolás után. Gavin,
szeretném... ha maga jelentené be reggel az embereknek a leszállás tényét... Mennyi időnk van addig?
– Három és fél óra múlva érünk a Signum-kettő közelébe, uram.
– Rendben... A bejelentésre hétkor kerüljön sor.
– Uram...! – emelte fel a hangját Wright.
– Döntöttem.
– Ezzel magam is tisztában vagyok, uram. De javasolnám, hogy Alan Trielli vezesse inkább a felderítést.
Riddle hosszú időre elhallgatott. A képernyőkön még mindig az idegen űrhajók foltjai látszottak, de a
parancsnok szaggatott légzése a fülekbe hallatszott.
– Nem – mondta aztán Riddle. – Martin szabad kezet kap az emberek kiválasztásában, de... Alant vigye
magával. És Gavin... azt is jelentse be reggel, hogy én döntöttem így.
Ahogy az utolsó szó elhalt, a kapcsolat megszakadt. Wheeler kényelmesen hátradőlt székében, és amikor
Coope az arcára pillantott, megértette, miért késett, hol járt Martin az elején.

4.

Dan Nevell félálomban úgy érezte, mintha a bokájánál fogva jókorát rántottak volna rajta. Mégsem riadt fel
azonnal, és nyugodtan aludt volna tovább, de a szomszéd szobában felsírt a kislánya. Dan még az álom határán
járt, amikor érzékelte, hogy a felesége kisiklik mellőle az ágyból, és erre megnyugodott, hogy hamarosan minden
rendbe jön. Boldogan oldalára fordult. Nem sokkal később azonban valódi kezek lerántották róla a takarót, és
sürgetőn rázni kezdték a vállát.
Dan Nevell nagy nehezen kinyitotta a szemét, és ugyanabban a pillanatban ismét fölsírt a gyerek.
– Mennyi az idő? – kérdezte Nevell rekedten.
– Fél hét múlt. Hívást kaptál. Sürgős.
– Én?
Erre fel kellett kelni.
– Azt a zökkenést te is érezted?. – kérdezte Janet a válla felett. A kislányért ment, úgy szólt hátra.
– Azt hiszem, igen.
Nevell rettenetesen elgyötörtnek érezte magát. Tenyerével igyekezett kisimítani arcának ráncait.
– Mi az üzenet?
– Olvasd el! Ott van a táblán.
Ennyi szívélyesség láttán Nevell elhatározta, hogy maga néz utána a dolognak. A szoba közepére benyúló
szekrényt óvatosan elkerülte – ha nem vigyázott, bele szokott rúgni, és ez mezítláb felettébb kellemetlen tudott
lenni –, a tükör előtt elhaladva egy szerencsétlen pillantást vetett önmagára, majd becserkészte a fali képernyőt.
„Sürgős” felirat villogott vörösen a tetején. Dan lekérte, és megkapta, ugyancsak vörös betűkkel.
– Valami baj van? – kérdezte távolról Janet.
– Nem írja. Csak arra kér, fáradjak fel az orrba mihamarabb, és vigyem az azonosító kártyámat.
– Mit jelent ez?
– Elmarad a reggelim.
Most, hogy magához tért, elgondolkodott. Mihez szükségeltetik a kártya, és mi lehet itt a Concordián olyan
sürgős, hogy egy negyedik vonalbeli embert felébresszenek miatta. S mi lehet az, amit félálomban érzett?
Janet gondolatai ugyanezen a vonalon jártak.
– Alicia is a rázkódásra riadt fel – mondta. – Azzal lehet összefüggésben.
Hajnali egykor még semmi rendellenes nem volt – gondolta Nevell, majd kimondta. A vizesblokkban
dolgozott, és csak arra tippelhetett, hogy szétrobbant egy válaszfal a közelben. Ez megmagyarázná a nem sokkal
korábbi remegést. Annak javításához viszont nem kellene azonosító kártya.
Janet figyelő tekintete előtt átöltözött. Kért egy pohár vizet narancsízű vitamintablettával, és amikor végzett az
öltözködéssel, kortyolt párat az italból. Adott egy csókot a feleségének és a kislányának, majd elment.
Alig tette ki a lábát a lakásból, a fali képernyő megélénkült. Nevell mit sem sejtve kocogott a folyosón,
miközben a falak mögött egyre többen és többen tudták meg a hírt, és látták a szonda felvételeinek rövid
kivonatát.
Aztán amikor sorra kinyíltak az ajtók és kiözönlöttek otthonaikból az emberek, Nevell fülét megütötte pár szó,
amellyel minden a helyére került.
A Concordia leszállt egy bolygóra.
Csupán azt nem sejtette Nevell, mi szükség van őrá.

5.

Összeszerelt gravacból csak kettővel rendelkezett a Concordia. Még ez a kettő is feleslegesnek tűnt, mert e
járműveket csak bolygók, holdak felszínén használhatták, viszont ez idáig mindössze háromszor szálltak le külső
világon. A közbeeső évek során mindig felmerült egy-egy ötlet, találmány, amelynek alapján tökéletesítették a
gravacokat, és így a járműveket állandóan át kellett alakítani. Felesleges lett volna húszat kiállítani, azután
módosítani őket.
Nyolc személy helyére szálltak be hatan. Wheeler úgy ítélte meg, hogy ennyien elegen lesznek a felderítéshez.
Coope és Trielli biztosan vele tartottak, de a többieket csak hosszas töprengés után sikerült kiválasztania.
Miután elfoglalták helyüket a járműben, Wheeler indulási engedélyt kért. A Concordia tetején, a gravac felett,
mint egy kitáguló pupilla nyílt ki a belső zsilipajtó.
Alig egy órával ezelőtt landolt a Concordia a Signum-kettőn, simábban, mint eddig bárhol és bármikor. A
gravitációs hajtómű különleges tulajdonságának köszönhetően gravitációs csomópont közelében könnyebb
visszatérni a normál térbe. Az űrhajó gigantikus tömegét energiatakarékosabb és – az indításra gondolva –
biztonságosabb a bolygó felszínére letenni, mint stacionáris pályára állni vele. A felszálláskor a planéta görbült
terét használják majd a cirkasztelláris térbe való visszajutáshoz.
A landolásra a műhold képeinek ilyen irányú elemzése után egy becsapódási kráter tölcsérét szemelték ki.
Tűszondák százai mérték be a terepet a leszállás előtti percekben. Kijelölték a nullpontot, és irányították a
Concordiát, amikor megkezdődött a művelet.
A visszaszámlálás húszról indult. Az űrhajót a bolygóról (akárkik legyenek ott) szabad szemmel még nem
láthatták, millió kilométerrel távolabb száguldott a gravitáció meglovagolt hullámain; de nullánál már a
kráterben pihent. A hajtóművek leálltak, és bár az elmúlt fél évszázadban mindvégig hangtalanul működtek, a
csend mégis mintha teljesebb lett volna.
A vezérlőben felszabadult hangulat lett úrrá, majdnem mindenkit álmából keltettek fel a feladathoz. Szerették
volna a saját szemükkel látni a bolygót, egyelőre azonban meg kellett elégedniük a kamerák nyújtotta képekkel.
A gravac hat utasa részesülhetett először abban a szerencsében, hogy szabad szemmel megpillanthatták a
Signum-kettő felszínét. A jármű megrázkódott, ahogy elszakadt a Concordia legfelső szintjének padlójától, és
emelkedni kezdett. Előbb egy fénysugárba úsztak bele, majd elérték a külső zsilipet, és kiemelkedtek a
külvilágra.
A bolygó sivár volt, kietlen, kisebb-nagyobb kövek, kőtömbök, sziklák hevertek mindenfelé, félig a homok óvó
ölelésében. A kráter sáncfala mint valami messzi hegylánc vette körül a Concordiát. Az ég tiszta volt, csillagos és
koromfekete, bár magasan járt a nap.
Wheeler és Ryusaki ültek elöl a gravacban.
– Ha huzamosabb ideig itt leszünk, át kell igazítani az időt – jegyezte meg Coope. A napot nézte.
Senki sem hallotta. Kifelé bámultak mind, noha még csak a kráter lépcsőzetes fala jelentette a bolygót.
– Milyen magas? – kérdezte Ryusaki.
– A belmagassága két és fél kilométer – válaszolta Wheeler. – A külső csak másfél. Emelkedjünk feljebb!
Mielőtt egy szintbe kerültek volna a kráter sáncfalának tetejével, megpillantották a műhold által felülről
lefilmezett hegyeket. A képernyőn csupán ráncoknak tűntek, megkövesedett gyűrődéseknek egy lehajított ruhán;
most azonban, ahogy egyre többet mutatva magukból a hat férfi felé tárták oldalukat, misztikus óriásoknak
látszottak, akik az égboltot tartják.
Nevellt azonban jobban érdekelte a kráter.
– Ezeket ugye meteorok becsapódásai alakítják ki? – kérdezte. – Micsoda robbanás lehetett itt!
A kráterfal belső felének felszíne olyan volt, mint egy hatalmas, töredezett kőlépcső. Nyíltan árulkodott
születésének körülményeiről: a meteor olyan gyorsan gyűrte fel a kőzetet, hogy az utána, amikor a lökéshullám
elhalt, a saját súlya alatt leszakadt, és lépcsőformában állapodott meg.
Aztán a tölcsérből kiszabadulva a hat ember egy egész világot vehetett birtokba szemével. A kráteren túl feltűnt
egy becsapódásnyomokkal és kisebb-nagyobb dombokkal borított síkság, amely jobb kéz felől egész a hegyek
lábáig húzódott, míg baloldalt a távolba veszett. A fakósárga és a ezüstöskék árnyalatai uralták a bolygónak ezen
részét, a hegyeket kékes homály borította, és a láthatártól élesen elvált a világűr feketesége.
Ez nem film, nem egy szimulált naprendszer szimulált bolygója, ez a valóság volt: egy idegen világ földje, egy
olyan idegen világé, amely ismeretlenségben rejtőzött ez idáig, és amely mellett elmentek volna, ha nincs az az
idegen jeladó.
Hosszú út vitt céljuk felé. Átvágtak először egy töltés, majd sok apró domb felett, láttak szakadékokat,
megcsodáltak egy gigantikus erőkről árulkodó vetődést, és csak eztán értek a kiszemelt terület határához.
Nem repültek egyenesen a közepébe, a jeladóhoz, hanem egy félkört leírva sziklás terep irányába kerültek,
hogy aztán a kőtornyok árnyékában haladjanak tovább. Félórás útjuk során egyre gyakrabban láttak
űrhajóroncsokat.
– Nem tetszik ez nekem – mondta az egyik láttán fejcsóválva Trielli. – Mi lesz, ha megtámadnak minket?
Közben azt a fegyvert forgatta, amelyet nemrég nyomott a kezébe Wheeler. Furcsán idegen és mégis ismerős
volt: gyermekkorában látott utoljára hasonlót, akkor még csak játszottak vele a szimulációs kamrákban. És
egyszer látta az apját is ilyennel rohangálni, talán gyakorlat lehetett.
– Észrevesszük őket, mielőtt a közelünkbe kerülnek – mondta Coope. – Felettünk ott lesz a légy. És legfeljebb
visszavonulunk.
– És ha a roncsokban rejtőznek el? – kötötte az ebet a karóhoz Trielli.
– Azért nem megyünk egyenesen a jeladóhoz.
– Véletlenül is rájuk bukkanhatunk.
– A két hármas csoport védi egymást.
– De mennyire hatékonyan?
Franco Ligas odahajolt Coope-hoz, és halkan megkérdezte:
– Miért hoztuk magunkkal?
– Wright sózta a nyakunkba.
Messziről nézve nem akadhatott ember, aki szabad szemmel felfedezte volna a száguldó gravacot: a sziklák
árnyékában láthatatlan maradt. A ritka légkör miatt a sötét valóban koromsötét volt, az árnyék és fény határa
pedig élés vonalként húzódott. A nap fényében fürdőző kövek mintha maguktól világítottak volna, ám árnyékos
oldaluk helyén bízvást hihette a szemlélődő, hogy nincs más, csak fekete lyuk, rokonságban az űr semmijével. A
síkságon szétszórt roncsok a fény-árnyék viszonyoknak köszönhetően élesen elütöttek az egyszerű szikláktól:
megmerevedett fantom volt mindahány.
Keith Ryusaki ügyesen manőverezett a géppel. Közel a földhöz, közel a sziklákhoz. Kitűnő reflexekkel
kerülgette az akadályokat, csupán a lokátor által nyújtott háromdimenziós képre hagyatkozva. Wheeler arra
gondolt, meg kellene állniuk, mielőtt a fiú még jobban belejön.
– Közeledünk – mondta Ryusakinak. – Most fordulj be!
A gravac jobbra billent, és kilőtt az árnyékból.
– Haladj a roncsok közelében, hogy lehetőleg takarjanak minket!
– Úgy lesz.
Keith élvezte a száguldást, és most sík terepen még jobban felgyorsíthatott. Különös védettség érzése járta át. A
gravacban tompított fények égtek, meleg, sárgás égők, ott tudta az embereket maga mögött, és a kezében volt a
kormány. Uralkodhatott felőle gyilkos fagy kint, rideg kősivatag, és mindegy volt, hogy van-e ott légkör, vagy
sem: most biztonságban érezte magát.
Egy hatalmas roncs tűnt fel, és Wheeler a térképre pillantva megállapította, hogy hamarosan célhoz érnek.
– Oda, annak a tövébe tedd le! – mutatta Ryusakinak.
A hajdani űrhajó magába roskadva nyúlt el a földön. Már leszállhatott, amikor a hajtómű felrobbant, kinyílt az
ég felé, mint egy rózsa, és a hajó felét belepréselte a talajba. A fennmaradó fél sem maradt ép: a szintek
megroppantak és összepréselődtek, a kirobbant jobbszárny feltárta a belső részeket. Az egyik, viszonylag sima
oldalon hatalmas sötét folt volt látható, alatta óriás üreg. Egy kirobbant panel helyén kicsapó utolsó lánglobbanás
nyoma volt. Hatalmas tűz pusztíthatott bent, míg volt hozzá oxigén. Hatalmas tűz, amely felemésztett mindent,
és amikor az űrhajót a földre helyezték utolsó túlélői, akkor berobbantott valamit. A robbanás elérte a
hajtóművet, és még nagyobb katasztrófát okozott. A bent szorultaknak menthetetlenül vége lett. Kisebb
robbanások bekövetkezhettek még utána, de tüzük nem volt, csak erejük, ezek szórhatták szét azt a rengeteg
fémdarabot, amelyek szerte hevertek, vagy megszaggatták és kicsipkézték a már halott űrhajó testét.
Teljesen emberinek tűnt. A világegyetem bármelyik faját hordozzák is, az űrhajók vége mindenütt egyforma,
érje baleset, vagy legyen háború.
Fénykorában nyolcadakkora lehetett, mint a Concordia. Mellette repülve a gravac apró bogár volt csupán. A
robbanás nyomait viselő, tágas és sötét üregek elnyelhették volna nyom nélkül. Mint egy apró hangya egy romba
dőlt erődítmény tövében.
– Lassabban! – mondta Wheeler. – Menj lejjebb és keressünk egy leszállásra alkalmas helyet!
Megkerülték a roncsot, és mivel a nap a hátukba került, egyre teltebb árnyékok álltak rendelkezésre
búvóhelyként. Wheeler azonban nem csak a szemek elől akarta elrejteni a gravacot.
Hamarosan rátaláltak a megfelelő helyre. Három szétnyitott ujjra hasonlított távolról, amely fölé védőn borult
egy belülről kicsúszott szint. Közelről azonban már kivehették, hogy az ujjak erősen bordásodnak, és ezek a
bordák a hőtől olvadtak össze egésszé.
Ryusaki lejjebb ereszkedett, megközelítette a kijelölt alakzatot, majd a gravackal óvatosan befordult az ujjak
közötti árnyékba. Amint a jármű megpihent, a hat férfi elővette a sisakokat, felcsatolták őket, utoljára
ellenőrizték a szkafander biztonságát és a beépített műszereket, majd sorban kiszálltak a járműből.
A gravac zsilipje halovány fényt sugárzott számukra szét, e mellett tájékozódtak a sötétben, amíg a
szkafanderek reflektorai be nem kapcsoltak. Hallották egymás lélegzetvételét, halkan, tompítva, mintha a hátuk
mögül jönne. Más volt ez, amikor csak egy vékony szkafander védte őket az űrtől, és nem a Concordia
többrétegű védőburka.
Coope elhúzta a talpát a földön. Érezte a kövek gördülését, az egyenetlenségeket. Egy világ talaján állt, nem
mesterséges burkolaton, először életében. Furcsa kényszert érzett a futásra, de nem menekülni akart, hanem csak
mozogni, a feszültséget leadni, minél többet látni és birtokolni ebből a világból.
Ligas ügyetlenül botorkált, első lépései nagyon esetlenek voltak. Nem a szkafander zavarta, hanem az, hogy a
sisakban nem tudott igazán a lába elé nézni. A többiek is a járást próbálgatták. Nevell kétkedett, még mindig nem
tudta elhinni, hogy itt van.
Wheeler ellépett a téblábolóktól, és először az ismeretlen hajó oldalához ment. A kiszakadt fém szélét akarta
megvizsgálni, de túl sötét volt, és a szélek a robbanástól összeolvadtak, annyit azonban kivett, hogy több
rétegből állt. Csodálva érintette meg.
Utolsónak Ryusaki szállt ki a gravacból. Hóna alatt egy botszerű tárgyat cipelt, amely a két végében
ellaposodott, míg középen óriási csomó volt rajta. Ez volt a szemük.
– Feldobom a legyet – mondta Ryusaki, és ezzel megtörte a varázst. Wheeler csak intett neki a kezével, hogy
rendben.

6.

– Megérkeztek a tűszondáktól az első, kráteren kívüli felvételek.


– Helyezze ki a hármas képernyőre! – mondta Wright.
A vezérlő főfalán baloldalt, a Concordiát és környékét mutató térkép alatt a képernyő felvillant, és egy
törmelékekkel borított síkság jelent meg rajta. A kép egy pillantás alatt negyedére zsugorodott össze a felső
sarokba, majd további három állókép jelent meg a további három sarokban, és mind a külvilágot mutatta.
– Milyenek az első eredmények? – kérdezte Wright.
– Mind negatív. A tűszondák sem a kráterben, sem a kráteren kívül nem bukkantak egyelőre semmilyen életre.
Ez az első nyolc mérés adata. A harmadik kör csak most szállt le, az ő eredményeikre még várni kell.
– Más?
– A kráteren kívül a most befutó nyomelemzések főképp szilikátokat mutatnak ki, az első eredmények gránitra
utalnak. A kráteren belül módosul az összetétel, jóval nagyobb a kőzet vastartalma. A meteor főképp vas-
szulfidból állhatott. A szondák harmadik csoportja még csak most szállt le, tőlük egyelőre csak ezeket a képeket
kapjuk.
A vezérlőben a hajnali irányítók felét már felváltották más szakemberek. A feladat is más volt: felderíteni az
űrhajó környékét, méréseket végezni, mintákat behozni, és a lehető legpontosabb felderítést végrehajtani. Wright
végigjárt és ellenőrzött mindent és mindenkit. Várta a kiküldött csapat első jeleit. Míg úton voltak, biztonsági
okokból nem tartották a kapcsolatot, nehogy idő előtt felfedezzék őket.
– Megvannak – szólt hátra Arthur Farrer, és áttette a képet a főernyőre.
A hat szkafanderest, amint előtűnnek egy hármas ujjra hasonlító alakzat árnyékából egy felső kameraállás
mutatta. Ezt a képet már a légy készítette.
– Concordia. Concordia – reccsent ekkor Wheeler hangja a fejek felett – Megérkeztünk. Szétválunk. Két
kisebb roncsot közelítünk meg, és úgy haladunk tovább a jeladó feltételezett helyéhez.
A légy feljebb reppent, és változtatott látószögén. A hirtelen kibővült képen apró pontok lettek az emberek, és
több roncs jelent meg.
A főernyő fölé a szonda felvételei alapján egy térképet rajzolt meg a központi számítógép. Megjelent rajta a két
hármas csoport helyzete, és a jeladó pontja is.
– Miért nem mentek közelebb? – kérdezte Gavin Wright.
– Biztonsági felderítés – válaszolta Wheeler.
– Az oroszlán a farka végénél is oroszlán – morogta Rupert van Hool a vezérlőben. Mindenki hallotta. Voltak,
akik értették is.
– A sisakkamerák képét kérem a főernyőre – mondta Wright Farrer-nek.
Kétoldalt feltűnt a hat sisakkamera által közvetített kép. Alattuk a nevek és az életfunkciók mutatói kaptak
helyet. Csupán Wheeler és Ligas vérnyomása volt rendben.
Gyaloglósebességgel, mégis nagyon lassan haladtak. Három-három főre szétválva, kis ívet leírva, két
egymáshoz viszonylag közel lezuhant űrhajót céloztak be.
A vezérlőben vagy harmincan figyelték mozgásukat, a térképet, és a különböző csatornákon befutó adatokat.
Szemmel tartották a természeti tényezőket; mérte ezeket a maga búvóhelyén a gravac is és kráterében a
Concordia, nehogy homokvihar, elektromos vihar támadjon a kintiekre; mérték a föld minden rezdülését,
kutattak életjelek, mozgás, ide nem illő hófoltok után, hogy még a veszély előtt figyelmeztethessék Wheelert és
csoportját.
Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a vezérlő teljes kihasználtsággal működött.
– Pár perc, és odaérünk – hallatszott ismét Wheeler hangja. Sisakkamerájának képe körbefordult. A vezérlőben
látták az őt követő két embert – Nevell és Ryusaki volt az – és messzebb a másik hármas csoportot. Majd
Wheeler ismét előre pillantott. A roncs az ő képükön nem tűnt annyira távolinak, mint felülről.
A légy közben állandó felderítést végzett. Egyre nagyobb köröket irt le magasan a felszín felett, vigyázva arra,
hogy az emberek mindig a kamerája előtt maradjanak.
– Eddig semmi különös – szólalt meg Coope. – Concordia, ti észleltek valami szokatlant?
– Egyelőre semmit – hajolt a mikrofonhoz Farrer.
– Ha közeledik valami, úgyis meglátjátok – Wheeler szólt közbe –, úgyhogy mi most nyomokat keresünk,
illetve megpróbálunk rájönni, milyen idegen fajjal van dolgunk.
– Még ötszáz méter az első roncsig – jelentette valaki alulról.
– Hallottátok? – kérdezte Farrer.
– Igen.
Ezt követően a vezérlőből Farrer kétszer szólt közbe. A Concordián teljes csendben figyelték a kintiek minden
mozdulatát: ahogy megérkeznek a roncsokhoz, körbejárják, megvizsgálják őket, és hallgatták párbeszédeiket.
Egészen addig, míg először Triellinél és Ligasnál meg nem szűnt a sisakkamerák adása, majd aztán teljesen,
egyik pillanatról a másikra meg nem szakadt minden kapcsolat.

7.

– A külfalán találati nyomok láthatók – mondta Ryusaki. Karnyújtásnyira állt az űrhajó kiszakadt hasától. A
hajófal mintha vérzett volna, a rés szélén csomókba dermedt óriás cseppek. Némelyik a roncs oldalára tapadva
merevedett meg, némelyik már a homokban, és most a kövek között feküdt. Ez utóbbiak a becsapódás okozta
repedésekből, sérülésekből csorogtak ki. Az űrhajó miután megsebesült, kivérzett és meghalt.
Ryusaki lehajolt egy ilyen mesterséges göröngyért. Méretéhez képest nagy súlya volt, és nagy fémtartalma.
Gömbölyű oldalát mintha lecsiszolták volna, míg a laposabba, amelyen feküdt, kisebb kavicsok ágyazódtak.
Keith olyan messzire hajította, amilyen messzire bírta.
– Azonnal ott vagyunk – hallotta Coope hangját. A másik hármas csoport, Coope, Ligas és Trielli, még csak
most értek oda a szomszédos roncshoz.
– Ezt lelőtték – mondta Ryusaki. – Nem pedig felrobbant.
– Akárcsak ezt – válaszolt Ligas. Alig lehetett hallani, a mikrofonjával baj lehetett. – Már jól látszik.
– A roncstemető-elmélet megdőlt – mondta Trielli. – Ezek harc nyomai.
Lényegi felismerés – gondolta Ryusaki. Idefelé jövet a gravacban fél füllel hallgatta a beszélgetést, és
csodálkozott, hogy Trielli nem veszi észre magát. Állandó akadékoskodásával egyedül állt a csapatban. Vajon
kinek drukkol?
Keith Ryusaki vérbeli játékos volt, akár a szimulációs játékok, akár a sport adta lehetőségek terén. Ha tud
Neurskynak és barátainak veszélyes játékáról a gravitációs csúszdánál, akkor valószínűleg velük tart. Nem
mintha az életveszély vonzotta volna, vagy a győzni akarás, inkább a változatosságot kívánta, perceivel nem
tudott sokat kezdeni. Nem érdekelte annyira az űrhajó, mint Carol Adamset, nem tudta tűzbe hozni a park, mint
Chris Fillinghamet, nem volt tehetsége a zenéhez, és nem érdekelte a mindennapi tudomány sem. Kedvelte
viszont a sportcsarnok hangulatát, szerette a labdajátékokat, a jéghokit, a korongreptetést, otthonosan mozgott
talajon, levegőben egyaránt; de ugyanilyen jók voltak számára a szimulációs játékok. Biztos volt benne, hogy
ezekben többet tud meg a világegyetemről, mintha napjának felét olvasással tölti. Ismerte ezt a helyzetet is, itt áll
egy roncs előtt, kesztyűs kezével tapogatja. A fekete fekete, a fehér fehér, az árnyékok széle elvágólagos. Hatan
vannak, és a körülmények halálosak.
Ám a játékszenvedély nem elég a Concordia mindennapjaiban való részvételhez. Ryusaki tehát kocsizott az
űrhajón. El- és visszaszállított bármit, amit mondtak neki, és közben rutinból kerülgette a sarkokat, és az
embereket. Volt ideje új programokon törni a fejét, és nem is hiába: néhány eredeti játékprogram atyjának
nevezhette magát.
Még Dean Wheelernél is fiatalabb volt. Vékonnyá magas termete tette: a látszat csalt. Szögletes arcán állandó
mosoly ült. Erőteljesen az apjára ütött, külsőleg talán csak szélesebb szája volt az anyjáé. A két Ryusaki, ifjabb
és idősebb úgy hasonlított egymásra, hogy csupán az arc ráncai árulták el, melyik az apa, és melyik a fiú.
Az apja így indította el: „Csak egy életed van”.
Keith Ryusaki nem érezte ezt. Halhatatlannak hitte magát.
– Azért viszonylag épen maradt – szólalt meg Coope a másik csoportból. Ők is elérték a kiszemelt űrhajót, és
Andrew a becsapódás nyomait nézegette a földön térdelve. – Mintha sikerült volna lerakni.
– Ennek nem volt szerencséje – válaszolta Nevell. Ryusaki körbenézett, de nem látta, pedig a közelben kellett
lennie. Ez volt a rossz a szkafanderben: ha szólt valaki, nem tudta, merre nézzen. Wheeler tűnt fel balról,
hallgatagon lépkedett. A fiú intett neki.
– Martin, gyere ide! Mekkora?
– Ha földi méretekben gondolkodunk, akkor tíz-tizenkét személyes lehetett. Két-, esetleg három hónapos útra
elegendő tartalékkal.
– Két-három hónap? – szólt bele a beszélgetésbe távolról Trielli. – Ez vagy azt jelenti, hogy bázisról szálltak
fel, vagy azt, hogy a közelben élnek.
Wheeler elsétált Ryusaki háta mögött.
– Keressünk bejáratot! – mondta megérintve a fiút. – Vagy valamit, ahol bemehetünk.
– Mi is azt tesszük – jött Coope hangja. – Kíváncsi vagyok, mi hajtotta ezeket az izéket. Talán adnak néhány jó
ötletet.
Reméljük – gondolta Wheeler. Arra viszont mindenképp jó lesz ez a kis kutatás, hogy felkeltse az emberek
érdeklődését az űrhajón. És ez nagyon fontos, főképp, ha a jeladó aztán nem lesz a helyén.
– Itt a Concordia – jelentkezett be Farrer. – Ne töltsetek túl sok időt a roncsoknál! Nem ez a feladatotok.
– Tudni szeretnénk, kivel állunk szemben – válaszolta Wheeler. Sejtette, hogy Farrer mögött ott áll Wright.
Hamar kiderült, hogy Wheeler csoportja nem tud bemenni a roncsba. Nyitott bejáratra nem akadtak, és a földbe
csapódott űrhajó inkább megrokkant és hasadt, mintsem szétesett. A hajótest nem szervesen kapcsolódó részei és
a külső érzékelők leszakadtak, érintetlen hevertek tán már évtizedek óta, ám bejáratnak alkalmas nyílás nem volt.
A repedéseken át persze be lehetett világítani a roncsba, de a fénycsóvák egy összetört hajó belső részeit,
leszakadt mennyezetet, felgyűrődött válaszfalakat, szétrobbant műszerek törmelékeit tárták fel csupán, amelyek
eltorlaszolták azokat a kis réseket is, amelyeken egy ember félig bebújhatott volna. Ugyanakkor Nevell arra
gondolt, hogy nem lenne épp veszélytelen bemászni a roncsba, mert igaz ugyan, hogy a szkafandert kiszakítani
szinte lehetetlen, de a megbolygatott hajóban egy apró mozdulat elég lehet ahhoz, hogy bármi a fejükre
szakadjon. Hiszen ki tudja, hogy mi tartotta, és mennyire biztosan a roncs szerkezetét, és megeshet, hogy
kártyavárként omlik össze, ha megérintik.
Dan Nevell jobbról kerülte meg az űrhajót, és először a hajó tarajként kiemelkedő vezérsíkja alatt-mellett
haladt el. A vezérsík szinte a tövénél tört ketté, és apró darabjai, mint tükördarabok meredtek elő a homok alól.
Nevell felfedezte a hajó külvilágra nyíló ablakát: hatalmas, félkörnyi, matt lapot, az egyetlen karcolásmentes, ép
felületet a roncson. Nem törött el, nem repedt meg, még a helyén is biztosan ült. Nevell nem tudta kívülről
átvilágítani, pedig ha az űrhajóban becsapódáskor tartózkodott valaki, akkor annak ott kellett meghalnia.
– Talán ott vannak bent – mondta Ryusakinak, aki ekkor ért mellé. – Talán karnyújtásnyira.
– Nem kizárt – felelte a fiú, és továbbment.
– Van valami? – kérdezte Coope.
– Semmi.
– Dan – fordult vissza Ryusaki –, kimenekülhettek fent.
Nevell hátrált pár lépést és felnézett a magasba. Elképzelhető volt, hogy az űrhajó tetején esetleg van egy
vészkijárat, és a férfi erős késztetést érzett, hogy felmásszon és megnézze, de letett róla. Még így is túl magasan
volt, és veszélyes lett volna felkapaszkodni. De késztetésében amúgy sem rejtőzött igazi tettvágy, inkább csak
kíváncsiság. Követte Ryusakit.
– Istenem – szakadt ki belőle aztán a szeme elé táruló látványtól, amikor a roncs egyik újabb oldalára fordult
rá. Nem az döbbentette meg, amit látott, hanem az, amit a látvány sejtetett. Hogy mi lehet a föld alatt.
Nem messze tőlük a talajból előbújva, látszólagos összevisszaságban egyforma, háromszögletű lapok meredtek
az ég felé. Dan megszámolta: pontosan tizennégy. Tövüknél jóval vastagabbak voltak és sötétebbek, mint a
csúcsukon, és felfelé keskenyedve, egyre sűrűbben, tüskék álltak ki belőlük. Mind másfelé nézett, és mind ép
állapotban volt, illetve csekély sérülést szenvedtek csupán. Ahol Dan állt, onnan a részleteket nem lehetett
kivenni, viszont a teljes kép lenyűgözte. Az egyik ilyen háromszögre rázuhant egy kis űrhajódarab, és
felszúródott rá.
– Mit gondolsz, Dan, szándékosan temethették be? – hallotta Nevell. Ryusaki kérdezte. Nevell nem válaszolt.
Nem tűnt valószínűnek, hogy bárki is azon fáradozzék, hogy egy használhatatlan űrhajót betemessen, hiszen ha
el is akarná rejteni, ennyi roncs között magától elvész. Már ha használhatatlan. Mert megeshet, hogy semmi baja
nem volt, és szándékosan temették be. Bár ki tudja, mióta fekszik itt. Ilyen helyeken az örökkévalóság elnyújtja
lépteit, és lassabban halad az idő, mint máshol. Hirtelen átsuhant Nevell fején egy gondolat: és mi van, ha nem
az eltemetett monstrum a régi, hanem, amit most kerültek meg, az a roncs új. Mivel az óriás fölött van, és
látszólag még nem kezdte el betemetni a homok, elképzelhető, hogy csak nemrég lőtték le. Nevell megfordult, és
a megkerült űrhajót nézte, de nem tudott róla leolvasni semmilyen árulkodó jelet. Viszont megjelent Wheeler a
roncs baloldaláról,. és a látvány egy pillanatra neki is megakasztotta lépteit.
– Találtatok bejáratot? – érdeklődött ismét Coope a másik roncs mellől. Ők egyáltalán nem beszéltek: Coope-
nak nem volt mondanivalója Trielli részére, Ligas pedig magában lelkendezett. Trielli egy kis időre lemaradt,
megvizsgálni valamit, de nem lehetett érdekes, mert hamarosan otthagyta.
– Nem. Tulajdonképpen semmit nem találtunk – mondta Wheeler.
– Van errefelé több kisebb roncs is, de egyik sem rendkívüli.
– Akárcsak itt.
– Ezen a nagyon vannak rések, de bejutni lehetetlen.
– Azt hiszem, ráakadtam – szólt közbe Ligas.
Éppen akkor fedezett fel egy bejáratot. Mind a két zsilipajtó nyitva volt, és látszott, hogy erőszakkal nyitották
ki őket – belülről. Ligas megvizsgálta a zsilip széleit, és benézett a folyosóra. Látta, hogy mindkét irányba
szabad az út, habár teli van törmelékekkel, és az eldeformálódott falak benyúlnak középre. A falakon kis vulkáni
kúpokra hasonlító sebesülések voltak, a vákuum szívóereje, vagy talán maguk az űrhajósok valamilyen
titokzatos okból kifolyólag leszakítottak minden falra szerelt szekrényt.
Ligast diadal kerítette hatalmába: igenis megtalálta. Megnedvesítette a szája szélét, és első reakciójaként
végigsimított volna állán is, ha a sisak nem akadályozza meg benne.
– Mutasd! – mondta Wheeler, és a szeme elé húzta a távoptikát. Wheeler rácsatlakozott Ligas
sisakkamerájának képére, és kicsit elmosódva, de azt látta, amit a másik. A szem ilyen közel képtelen befogadni
a vetített képet, így azt a távoptika áthelyezte a messzeségbe. Wheeler időlegesen megvakult, fél kézzel
támasztotta a roncsot, míg Ligas teljesen feltárta neki az ajtót és környékét. Majd Ligas újból behajolt a hajó
belsejébe: mindent megmutatott Wheelernek.
– Biztonságosnak tűnik – kommentálta.
– Első pillantásra mindenképp – mondta Coope. Ligas felegyenesedett, és mikor megfordult, pontosan
szembetalálta magát Coope-pal.
Wheeler felcsapta a távoptikát. Megszédült Ligas gyors mozdulatától.
– Ketten bemehetnek – mondta. – Egyvalaki maradjon kint! Trielli, jó lenne, ha maga maradna!
– Mivel én vagyok igazán, akit meg kell győzni, jobb lenne, ha én mennék be.
– Rendben, kint őrködöm – vállalta el Coope.
– Franco, te légy elöl!
Ligas fellépett az zsilipajtót körülölelő párkányra, és óvatosan az űrhajóba lépett. Bal lábát elöl tartva araszolt
beljebb. Amikor úgy tűnt, hogy minden biztonságos, visszafordult, és kezét nyújtva felhúzta maga mellé Triellit.
Coope, bár csupán egy fehér gömböt látott Ligas feje helyett, mégis meg mert volna esküdni rá, hogy a kis,
mokány fickó vigyorog. Vajon mit érezhet, most hogy egy idegen űrhajóba lép be? Coope el nem tudta képzelni.
Ő rettenetesen izgatott volt.
Ligas pedig nem izgult. Miközben Triellit segítve megkapaszkodott a zsilip falának egy kiálló részében, arra
gondolt, hogy ez csak egy hasznavehetetlen fémhalmaz. Egy kis dallamot kezdett el dúdolni.
Ezt követően Trielli elé lépve bebújt az űrhajó belsejébe. Bekapcsolódtak a sisak- és derékreflektorok. Ligas
körbefordult. Csupasz, jelzések nélküli folyosón álltak. A zsilip vezérlőpanelje a kivehetetlenségig
elroncsolódott. A falak színe almazöld volt, jobbra egy része a járatra dőlve eltorlaszolta az utat. A másik irány
szabadon maradt, csupán a padló gyűrődései képeztek akadályt.
– A becsapódás itt bent is nagy károkat okozott, de korántsem olyan nagyot, mintha a gép lezuhant volna –
mondta Ligas. – Lehet, hogy igaza volt Andrew-nak amikor azt mondta, hogy ezt a gépet még lerakták a földre.
– A kivágott zsilip is erről árulkodik – mondta Coope. – Franco, rossz a mikrofonod.
– Concordia! Képet kaptok? – kérdezte Trielli.
– Éppen csak kivehető – szólt bele a társalgásba a Concordiáról Farrer. – Leárnyékol benneteket a roncs. Trielli
hangja is gyengébb.
– Franco – mondta Wheeler –, ne menjetek be túlságosan! Ha az adás tovább gyengül, Trielli maradjon hátra!
Te előremehetsz, de lássátok egymást!
– Értettem. Látótávolságig előremehetek.
– Egyébként semmi különleges nincs itt – mondta Trielli. Ligas megérintette a karját:
– Balra indulok el, ez vezethet a vezérlőhöz.
A reflektorok által bevilágított folyosórész a pusztulás nyomain túl semmit nem mutatott. Ligas jól megnézte
hova lép. Trielli, aki ugyanolyan óvatosan követte, fénypászmáival csak Ligas hátát világítva meg, még ennyit
sem látott.
– Ahol belátok a fal mögé, ott tönkrement műszerek vannak mindenütt. De semmi árulkodó nyom, felirat.
Fejünk felett kis nyílások a mennyezeten, fényforrások sehol. Kereszteződés. Itt jobbra fordulunk.
Pár másodpercig csak halk recsegés hallatszott, majd újból megszólalt Ligas. Alig lehetett kivenni, mit mond.
– Egyedül megyek tovább... Innen két ajtót is látok, különös kapaszkodó, vagy zárszerkezet van rajtuk. Trielli
felerősíti a hangom.
A háttérzúgás hangosabb lett. Coope-nak megfordult a fejében, hogy talán nem kellett volna ajánlkoznia. Most
ő is bent lehetne a roncsban, így viszont semmit sem lát, és ha tovább romlik a vétel, hamarosan hallani sem fog
semmit, annak ellenére, hogy csak pár méter választja el Ligastól.
– Közeledem. A zár függőleges, csavarvonalak díszítik. Harminc centi hosszú lehet... és egy üregben van.
Megfogom, de az ajtó nem mozdul... A másik sem. Kicsit erősebben próbálom... Egyik ajtó sem nyitható, hiába
húzom, vagy tolom. Zárva vannak.
...és Ligas mondott valamit, amit egyáltalán nem lehetett érteni.
– ...újból kanyarodik a folyosó. Csak odáig megyek... megnézem mi van mögötte. Látható vagyok még?
– Egy kevéssé – mondta Trielli.
– Itt a sarok. Tovább nem is tudok menni. Ajtó zárja le az utat. Ezen nincs kilincs... viszont... találtam valamit.
Lehajolok...
– Elvesztettelek szem elől!
– Megvagyok... Egy vezérlődoboz. Darabjaira verték szét. Ez nyithatta ezt az ajtót... A falon láttam a nyomát.
Azonnal visszaindulok. Még egyszer körbevillantok... Lehetetlen, hogy ne legyen az ajtók fölött semmilyen
jelzés!...
Wheeler, miközben Ligast hallgatta, Ryusakit követte tekintetével, aki az óriás háromszögek között bóklászott.
Keith arra volt kíváncsi, mi célt szolgálhattak. Wheeler úgy döntött elég volt. Eleget láttak ahhoz, hogy
továbbmenjenek a jeladóhoz. Semmit sem tudtak meg, és keresgélhetnének itt egy darabig, míg valamire
rájönnek.
Wheeler átállt Ryusaki személyes hullámsávjára, hogy ne zavarja Ligast.
– Keith! – szólította meg a fiút. – Túl messzire mentél.
A fiú hátrafordult, és látta, ahogy Wheeler a kezével hívja.
Ugyanakkor Ligas azon bosszankodott, hogy még semmit sem talált, és hozzátette, hogy ebben a szándékosság
nyomait véli felfedezni. A következő másodpercben azonban több minden történt.
– Azonnal – mondta Ryusaki az általános hullámsávon, és ez el nyomta Ligas döbbent kiáltását. Egy időben
ezzel egy mályvaszín lézer sugár telibe találta a felettük őrködő legyet, és darabjaira robbantotta szét.
Ligas döbbenten állt, akárcsak a másik négy férfi kint. Megpillantott valamit, ami megdöbbentőbb volt
mindennél – éppen akkor, amikor elvágták kapcsolatukat a Concordiával.

8.

– Gravac-egy jelentkezz! Gravac-egy jelentkezz!


– Mi történt? – kérdezte Wright.
– A vétel teljesen megszűnt. Vagy a léggyel történt valami, vagy valahol a rendszerben állt be meghibásodás.
– Ki tesztelte a legyet kibocsátás előtt?
Senki nem válaszolt. Páran kisiettek a teremből, hogy ellenőrizzék, nem a Concordián van-e hiba.
Visszapergették az utolsó perceket. A főernyőn csak négy pont látszódott, négy ember. Három állt, egy pedig
ovális alakú foltok között mozgott, lassan távolodva a többiektől. A távolodó alakot mutatta Nevell és Wheeler
sisakkamerája is: Ryusaki volt az, aki egyre több részletét ki tudta venni a földből kiálló háromszögeknek.
Semmi rendellenes.
– …Ezen nincs kilincs... viszont... találtam valamit....
Ligasnak csak a hangját hallották, azt is eltorzítva, és képet egyáltalán nem adott. Trielli is csupán kivehetetlen,
ugráló foltokat közvetített, szkafanderének fényei voltak ezek. Coope nyugodtan álldogált, hol az űrhajó ásító
zsilipajtajára, hol a távolba nézve, arra, amerre Wheeler és Nevell tartózkodtak.
– Azonnal visszaindulok – mondta Ligas. – Még egyszer körbevillantok... Lehetetlen, hogy ne legyen az ajtók
fölött semmilyen jelzés!...
Ugyanekkor Wheeler képernyőjének alján megjelent egy apró vörös betű. Farrer, aki már az előbb is észrevette
ezt, gyorsan átkapcsolt, és hallhatták, amint Martin Ryusakit hívja.
– Keith! Túl messzire mentél.
Ryusaki kamerája 180 fokos fordulatot vett, ahogy a fiú megfordult, és mutatta Wheelert, ahogy integet.
Wheeler képernyőjén is látszódott a keze, amint nyitott tenyerével maga felé hívja Ryusakit.
Farrer megfigyelte, hogy bal kézzel teszi. A hüvelykujja kifelé állt, a szkafander szokásos ujjtartása. Semmi
szokatlan.
– Azonnal – mondta Ryusaki, de mintha más is akart volna mondani valamit... Ligas volt az, hangerősség
kijelzője megvillant.
Az utolsó pillanatban a főernyő képe hirtelen elmozdult, a légy felfedezhetett valamit, és megpróbált
ráfordulni... aztán vége. A kapcsolat megszakadt.
– Kérem a légy teszteredményeit! – szólalt meg Wright.
A félemeleten felállt valaki.
– Az a helyzet, hogy a légy tesztelése elmaradt. Csak feltöltötték, de nem tesztelték le.
Gavin Wright merőn nézte a férfit. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
– Wheelerék mennyit vittek el?
– Kettőt.
– Talán ettől az utolsó mozdulattól ment tönkre – vetette fel Farrer.
– Töltsenek fel még egyet, hangolják rá a gravacra, és azonnal küldjék utánuk! – rendelkezett Wright.
Elkerülendő minden hibát kétszeres biztosítást akart, a felderítők megerősítését, akkor is, ha a Concordián
hibásodott meg valami.
– A hiba nem a vételben van – kapta meg a megerősítést.
– Kérem lassítva az utolsó másodperceket!
A főernyőn újból feltűntek a roncsok és az emberek felülnézetből.
– Azonnal – mondta Ryusaki, és szavába halk kiáltás vegyült. Nem lehetett érteni Ligas felkiáltását.
A kép kimerevedett. A légy mozgásjelzője feléledt egy pillanatra, a lenti táj elmozdult lassan, nagyon lassan.
Majd a kapcsolat megszakadt, a főernyő elsötétedett. Még kétszer visszajátszottak, de nem lettek okosabbak.
Farrer számolt. Hamarosan feltöltik az új legyet, aminek aztán tizenöt perc kell, hogy odaérjen. Közben
felkészítik a másik gravacot, ám az hosszabb idő alatt teszi meg az utat, és addig bejelentkezhetnek Wheelerék
is. Hátha csak műszaki hiba... Rövidesen eldől, utánuk megy-e valaki. Farrer remélte, hogy Wrightnak már
vannak jelöltjei.
Gavin Wright éppen a külső légköri viszonyokat ellenőrizte: nem változott semmi. Most, hogy már itt voltak,
az első asszisztens meg sem kérdőjelezte a landolás okát, de gyorsan szeretett volna végezni. Azonban
megsejtette – bármennyire is óvakodott a sejtésektől –, hogy nem fogják olyan könnyen maguk mögött hagyni
ezt a bolygót. És ha Wright hátrapillant az ajtó felé, és meglátja ott az összeszorított szájjal, dermedten álló
Katrint, akkor talán odafigyel előérzetére, életében először.

9.

– Kifelé onnan, Franco! És senki sem mozdul! Keith, maradsz ahol vagy!
– Mi a fene volt ez?
– Lelőtték a legyet.
Ezt bizony le – gondolta Coope a lezuhanó darabokat nézve. Ennek vége. Ő volt az egyetlen, aki a szeme
sarkából látta, honnan jött a lövés, és ezt is a véletlennek köszönhette.
– Martin, innen úgy tűnt, mintha mögületek lőttek volna. Ott vannak a hátatok mögött – mondta.
– Odarohanok – mondta Ryusaki.
– Maradj ott, Keith! Maradj ott, mondtam már!
– Meg kellene tudnunk, hogy mit akarnak – szólt közbe Nevell.
– De hát lelőtték a legyet!
– Ligas, Trielli, kint vagytok már?
– Még nincsenek – Coope válaszolt.
– Azonnal ott leszünk – mondta Trielli. – Ligas már elindult. Ha ideér, együtt elhagyjuk a roncsot.
– Gyorsabban! Szeretném, ha minél előbb kint lennétek. Bármikor rátok robbanthatják.
– Martin – mondta Coope –, a légy lelövése nem biztos, hogy támadást jelent. Ha itt háború dúlt, maradhattak
önvédelmi fegyverek valamelyik űrhajón, amelyek a mozgásra aktivizálódtak.
– Nem hiszek én ebben. Már a jeladó eltűnése óta nem hiszek benne.
– Ne beszéljen, Trielli, hanem igyekezzen kifele! A lehető legrosszabbra kell felkészülnünk – mondta Wheeler.
– Tehát, Keith, leguggolni! Andrew, mit láttál?
– Az én szögemből nézve a lövés pontosan a roncsotok eleje felől jött...
– Melyik neked az eleje?
– Amerre Keith áll. Jóval távolabbról, egy másik roncs mögül tüzeltek. Át kellene jönnötök erre az oldalra,
hogy lássuk egymást, mert így céltáblák vagytok.
– Kinn vagyunk! – jelentette be Trielli, amikor feltűntek a zsilipajtóban.
Coope feléjük fordult. A két szkafanderes alak óvatosan kimászott a roncsból. Ligas letérdelt.
– Franco, hallottad, mi történt?
– Igen – mondta szárazon Ligas. – El sem hiszem... Nem hiszem el...
Trielli is féltérdre ereszkedett, készen arra, hogy bármikor felugorhasson. Coope bármibe lefogadta volna,
hogy a férfi elégedett.
– Most mi lesz? – kérdezte Nevell. Mindenki úgy érezte, neki szól a kérdés.
– Vegyétek elő a fegyvereket!
– Nem tudjuk használni őket.
– Dehogynem – mondta Coope. – Mint a szimulátorokban.
– Andrew, el kell jutnod a gravacig – szólalt meg Wheeler. – Nem maradhatunk összeköttetés nélkül. Kerülj!
Használd fedezékül a hátsó roncsokat, roncsdarabokat! Lehet, hogy igazad volt, és tényleg nem lesz több lövés,
de nem kockáztathatunk!
Coope nem igazán örült. Még soha nem volt céltábla, de volt valami elképzelése arról, milyen az, ha az ember
védekezésre képtelenül egy pisztoly elé áll.
– Meg lehet csinálni – mondta Ryusaki valahonnan a távolból. A fegyverét méregette. Coope elhúzta a száját.
Három-négy évenként mindig előkerül a Concordián egy íj, nyilak és egy céltábla. Akkor, pár hónapig szinte
megőrülnek a fiatal fiúk ezért a sportért, de csupán egy múló fellángolás az egész, és csak nagyon kevesen
vannak, akik komolyan veszik, és folytatják: azok is általában szimulációs történelmi játékokkal színesítve.
Coope is nyilazott valamikor. – Vállból húzd fel! – jutott eszébe – Fordulj oldalt, ne csak a karoddal, egész fél
testeddel feszítsd! – Jó móka volt célba lőni, és remek vetélkedő. Különösen azután, hogy egy este Julia Esterez
elmesélte nekik Robin Hood történetét.
Mozgó célpontra is lőttek. Egyszer valaki javasolta, hogy a céltáblát vigyék át a térvetítőbe, és ott aztán köré
varázsoltak egy mesebeli állatot, egy szarvast. Arra lőttek. Ám a szarvas csak futni tudott, ahogy a céltábla
mozgott, elesni nem, így hát ott vágtázott faltól falig, míg tíztizenöt nyílvessző ki nem állt belőle, és le nem
állították a programot.
Coope úgy érezte, hogy kiakaszthatja a céltáblát. Egy rövid pillanatra felrémlett előtte, milyen hevesen
védelmezte az asszisztenciában a landolást, és összezavarodott. De elég volt egy pillantást vetni a mellette
térdelő Triellire, hogy feltámadjon benne a harag: a helyzetre haragudott, arra, aki rájuk lőtt, és ez elnyomta
megingásának még az emlékét is.
– Martin, szólj, ha mehetek! – mondta, és máris elindult megkerülni a roncsot.
– Ha valahonnan lőnek, lőjetek vissza! Egy még lehet véletlen, de kettő semmiképp.
Wheeler leakasztotta övéről a mozgásérzékelőt, és a bal karjára csatolta. Csatlakoztatta a szkafander
energiaforrásához. A felvillanó négyzethálós, kis képernyőn a sárga háttér előtt fekete foltokként jelentek meg a
roncsok, ők maguk pedig fehér keresztekként. És semmi más. Míg felettük volt a légy, elvégezte ezt a feladatot
is, és figyelmeztette volna őket, ha valami megmozdul a közelükben, most azonban kénytelenek voltak a saját,
jóval kisebb hatósugárral és érzékenységgel rendelkező detektorukra hagyatkozni.
Wheeler utasítására felcsatolta mindenki.
– Messziről lőhettek – mondta Nevell, és lehet, hogy Coope bátorítására szánta szavait. – Üres a képernyő.
– Látom – morogta Coope. A hangja híven tükrözte lelkiállapotát.
– Keith, készülj! Hamarosan eljön a te időd! Ha Andrew elindult, neked is ide kell futnod!
– Megpróbálom.
– Másfél órányi levegőnk van, addig gyere, míg nem érnek közelebb!
– Értem. Ha szólsz, megyek!
– Akkor ezt mondd!
– Elbújhattak bármelyik roncsban itt körülöttünk. Ott nem érzékelik őket a műszerek – figyelmeztette rá Trielli.
– Akkor már ezerszer lelőhettek volna, amint sétálgattunk, meg nézelődtünk az űrhajó körül. Vagy amikor
bementetek – mondta Coope. – Megkerültem az űrhajót. Innen nem messze látok egy nagyobb roncsdarabot, arra
indulok. Igyekszem takarásban maradni, ameddig lehet, de már most látom, hogy lesz egy táv, amit kénytelen
vagyok minden fedezék nélkül megtenni. Martin, majd indíts! De nem lenne jobb, ha ti is elindulnátok?
– Nem... Majd meglátjuk.
Nevellnek olyan érzése támadt, miközben Coope-ot hallgatta, mintha figyelné őket valaki. Mellette Wheeler
mozdulatlanul állt, válaszolt Coope-nak, Nevell nem látott belőle semmit, csak az öltözékét. Korábban úgy
érezte, mintha csak tétlen szemlélője lenne a dolgoknak, mintha mindez valahol másutt történne, rajta kívül, akár
egy filmen, és ő csak hallgatja, nézi a műsort. Néha közbeszól, de senki sem figyel rá, megy minden magától
tovább... és ekkor jött az a nem épp kellemes érzés, hogy valaki figyeli őket, és ez zökkentette vissza a
valóságba. Hirtelen rákerült a filmre. Gyanakodva körülnézett, majd a mozgásjelző monitorra meredt.
Semmi.
– Keith – szólította meg a fiút Wheeler után –, te sem látod a műszeren mozgás nyomát?
– Nem – felelte Ryusaki.
A láthatárt teljesen eltakarták a közeli és távoli, kisebb-nagyobb roncsok. Ha elnéztek két ócskavasnyi űrhajó
között, egy harmadikba ütközött tekintetük, és azon túl megint egybe, és megint egybe. Mind kiváló fedezék egy
orvlövésznek, aki csak arra vár, hogy kiugorjanak az árnyékból. Talán mégis figyelni kellene Trielli azon
figyelmeztetésére, hogy az ismeretlen támadó itt rejtőzik az egyik roncsban, és vár.
Igaz viszont, hogy ezek akadályozhatják is a távoli lövészt.
– Tehát akkor, Andrew – mondta Wheeler –, elsőnek indulsz! Keith, te vársz pár másodpercet, és utána. Szólni
fogok. Értettétek?
– Igen.
– Igen.
Másodgenerációs nem lép ki a bolygó felszínére, hacsak nem nagyon muszáj – jutott Nevell eszébe Wheeler
egy mondata, amit az eligazításon mondott, a Concordián. Trielli akkor még nem csatlakozott hozzájuk. Nevell
most értette meg, hogy miért félnek az idősebbek a landolástól. A Concordia nyugalma után egy-egy ismeretlen
világ milliónyi veszélyt hordozhat, az élet pedig drága. Kevesen haltak meg az indulás óta, nagyon kevesen. A
halál nem mindennapos dolog a Concordián; sem a természetes, sem a baleset által okozott halál nem az.
És harcról akkor még szó sem volt. A fegyvereket úgy tették el, mint a műszerek bármelyikét. Nem gondoltak a
használatukra.
Nevell most arra gondolt, hogy tanulhattak volna a korábbi esetekből. Hátuk közül egyedül Trielli járt már, bár
csak egyszer, külső világon.
Wheeler elindította Coope-ot. A sisakokban tisztán hallatszott Coope felgyorsuló lélegzése. A férfi kiugrott az
űrhajó mögül, és már nyílt terepen szaladt. Senki nem lőtt rá.
– Keith! – szólalt meg pár másodperc elmúltával Martin Wheeler. – Gyere!
– Nem megy! – felelte Ryusaki kétségbeesett hangon. – Beakadtam. Hátul, a bokámnál, az illesztésnél.
– Hát szabadítsd ki!
– Nem látom tisztán, és nem érzem az ujjaimmal se. Úgy vélem felszakította egy nyomorult éles szilánk a felső
zárat.
– Közel az első fedezék – lihegte Coope. – Majd ott bevárlak.
Nevell remegni kezdett. Na még ez is! Nem múlt el az az érzése, hogy valaki figyeli őket, és felrémlett előtte
egy tizenöt éves emlék.
Ketten hozták be a karjukra ültetve van Hoolt. Az idős férfi fehér volt, mint az uszoda vize, és üveges tekintettel
meredt maga elé. Sürgős vérátömlesztésre volt szüksége. Nem sok maradt az egyik lábából, a térde alá, a
szkafanderre egy légmentes segélyzacskót erősítettek. Aztán jött a hír, hogy ketten meghaltak. Rupert van Hoolt
is csak az mentette meg az elvérzéstől, hogy amint szétpréselte és leszakította lábát a jég, az első kiömlő vérrel
együtt a csonk azonnal le is fagyott.
Ez a kép tűnt fel most Nevell lelki szemei előtt. Senki sem kiabált, a félelmetes csendben csupán a lábak
csosszanása és a szkafanderek surrogása hallott. A mentést végzők annyira siettek, hogy a sisakjukat sem vették
le, mellesleg kezük sem lett volna hozzá. Amikor Wheeler és Cassates testét hozták be, már ami megmaradt
belőlük, bependerítették Dant egy szobába. Ő pedig hallgatózni próbált, az ajtóhoz tapadt, és nem tudta
elfelejteni van Hool szétroncsolt bokájának képét.
– Kész! – kiáltotta Ryusaki. – Menjek?
– Most már ne! Várjunk! Franco, hallasz? Franco!
– Igen...?
– Mi van veled?
– Elgondolkodtam...
– Figyelj! Te és Trielli, amint Coope átér a gravachoz, azonnal indultok. Ugyanazon az útvonalon, mint ő.
Nyomon követitek!
– Hogyne – válaszolta Trielli.
– Helyes. Mi fedezünk benneteket, ha arra kerülne sor.
– Miért nem hozza ide Coope a gravacot?
– Mert ha idehozná, könnyű lenne lelőni. És ha a gravacnak vége, kiporciózhatjuk a levegőt, percenként egy
szippantás, és mehetünk gyalog.
– Mindjárt ott vagyok – szólt közbe Coope. – Készülhettek.
– Keith?
– Készülök, készülök. – Ryusaki kellemes izgalmat érzett.
Közben Coope kicsit előrehajolva gyorsan megtette az utolsó pár lépést. A roncsdarab mögött aztán letérdelt,
és kifújta magát.
– Megérkeztem – mondta, és visszanézett a megtett távra. – Hát nem sok.
– Micsoda?
– Az út, amit megtettem – magyarázta. – Azt hittem, messzebbre jutok. De innen nem tűnik soknak.
Szemügyre vette az útvonalat. Végig lehajolva haladt, és igyekezett a kövek és kisebb fémdarabok fedezékében
megmaradni, most mégis megállapíthatta, hogy könnyű célpontot nyújtott.
Egyre jobban hozzászokott a szkafanderhez. Tartottak ugyan gyakorlatokat gravitációs vonzás és súlytalanság
mellett régebben, de elszokott már az próbaruhától. Ez a kis séta azonban jót tett, és izmai visszataláltak a
begyakorlott mozdulatokhoz. Coope most ebből merített erőt: egyre könnyebben mozog.
– Folytatom az utat. Indulok.
Kilépett a roncs mögül, és újra futni kezdett. Teljes erőből futott: még messze a gravac. Viszonylag egyenes
terep állt előtte, ennek örült is, meg nem is, kevesebb energiáját viszi el a futás, kisebb az esélye, hogy orra
bukik, viszont elrejtőzni sem tud. Egy leszállótalpat, és egy formátlan roncsot szemelt ki legközelebbi fedezékül.
Wheeler a Coope-ot jelentő kis fehér keresztet figyelte a mozgásdetektoron, és miután Coope bejelentette,
hogy „indulok”, felnézett Ryusaki irányába.
– Rajta, Keith!
Ryusaki nem mozdult.
– Gyere már!
Trielli a másik roncsnál felállt, és Coope után indult, hogy lássa, hol tart.
– Gyere már! – mondta Wheeler.
Ryusaki egy utolsó pillantást vetett a mozgásérzékelőre, hogy megbizonyosodjék róla, nincs idegen a közelben,
aztán felpattant és futásnak eredt.
Nevell is a mozgásdetektort nézte.
– Nincs ott senki, nincs ott senki – mondogatta magának.
Trielli Coope-ot figyelte. A férfi futása inkább ügyetlen csetlés-botlásnak tűnt, és Triellinek az az érzése
támadt, hogy Andrew egyáltalán nem halad.
Nevell ugyanezt érezte, amikor a közeledő Ryusakit meglátta.
Coope lassan elérte a leszállótalpat. Fáradt volt, és izzadt is volna, ha fejpántja el nem nyeli a kibocsátott hőt,
és cserébe nem szabályozza testhőmérsékletét. Megpróbálta beosztani erejét a hátralévő távra, az újabb
fedezékig.
Trielli nekidőlt a roncsnak. Körülnézett. Ugyanekkor Ligas is felállt. Sikerült meggyőznie magát arról, hogy
csak a szeme káprázott bent a roncsban. Egyedül volt: ekkor vette észre, hogy Trielli eltűnt mellőle. Elővette a
fegyverét, és észrevette, hogy a mozgásdetektor a karján van. Nem emlékezett rá, mikor rakta fel, viszont
megtalálta rajta Triellit a roncs másik oldalán. Ligas megpróbálta az irányt betájolni, és ezért nem látta, honnan
jött a második lövés.
Wheeler Ryusaki bukdácsolásával volt elfoglalva, és az óráját nézte.
– Fél perc – mondta ,éppen, amikor Trielli felkiáltott, és a kiáltást rögtön egy artikulátlan ordítás követte.
Coope talán lassított, talán kisebbet lépett, vagy rosszul célozhattak: a mályvaszín sugár előtte villant el, és a
távolban eltalált egy roncsot. Coope, ahogy látta a becsapódás fényeit, hasra vetette magát.
Csak ordított.
A következő a feje felett húzott el, és néhány méternyire tőle csapódott a földbe. Csinos kis gödröt robbantott
ki.
Trielli azonnal tüzelni kezdett egy roncs felé. Nem okozott gondot a fegyver kezelése. Találomra, folyamatosan
lőtte a hajdanvolt űrhajót. Ligas Trielli után indult.
Coope-tól pár lépésnyire ott volt a következő fedezék, és a férfi kúszva próbált odajutni.
Ugyanebben a pillanatban rálőttek Ryusakira is. A fiú megperdült és elzuhant. Nevell tanúja volt az
eseménynek, és megbénította a döbbenet.
Martin tüzelt. De egészen más roncsot lőtt, mint Trielli. Ryusakit más fedezék mögül lőtték le. Wheeler erősen
meglökte Nevellt.
– Tüzelj! – ordította feleslegesen közelebb hajolva. – Fedezz!
Amint Dan tüzelni kezdett, Wheeler elindult Ryusaki felé.
– Ne, Martin, ne!
Ligas a túloldali villanást már látta.
– Martin, mi történt?
– Eltalálták Keith-t – válaszolta Nevell.
Coope feltérdelt és újból nekiindult. A roncs takarásából kikerülve összegörnyedt és igyekezett a lehető
leggyorsabban haladni. Az előbb, a földön fekve már látni vélte a gravacot az óriás űrhajó tövében, de lehet,
hogy csak tévedett: mindegy, a gravac ott van valahol, és neki oda kell érnie. Ha sikerül, utána összeköttetést fog
teremteni a Concordiával, és felküldi a másik legyet.
Közben lőttek Wheelerre is, egy harmadik irányból. A férfi célzás nélkül lőtt vissza, így rohant előre. A szeme
sarkából látta, hogy Ryusaki megmozdul és megpróbál felállni.
– Keith! – kiáltotta.
– A rohadtak! – nyöszörögte Ryusaki.
Ligas a távolból fedezte Wheelert. Amikor látta, hogy Martinra lőnek, akkor visszafordult, és tűz alá vette a
mögöttük lévő roncsot.
Wheeler Ryusakihoz érve, megragadta a fiú karját és talpra állította. Majd hóna alá nyúlva húzni kezdte – így
kényszerítve gyorsabb mozgásra – vissza az űrhajóhoz. Nevell és Ligas sugarai biztosították útjukat.
Coope-ra, Triellinek köszönhetően, az utolsó pár másodpercben egyáltalán nem tüzeltek. Andrew azonban ezt
észre sem vette. Látta a felvillanásokat – Trielli lövéseit –, és a magában skandált „rajta, rajta” ritmusához
igazítva mozgását lépett jobbra, vagy balra, és ugrált, attól függően, hogy a lépés hogy jött ki.
Ryusaki a bal lábát húzta. Wheeler az első pillantásra csak annyit állapított meg, hogy a lövés szerencsére nem
sebesítette meg a fiút, csak kitépte a csípőjénél a szkafandert. Jelentős mennyiségű levegő elillanhatott, mielőtt a
szkafander automatikusan elszorította a végtagokat, és zárt oldalt, de komolyabb sérülés nem történt. Sokkal
kényesebb viszont a 160 Kelvin közelében járó hőmérséklet, ami szinte érintkezik a fiú bőrével, csupán a
hőszabályzó ruha véd, de hát azt nem erre találták ki, úgyhogy kérdés, meddig.
– Lépj! Gyerünk! – bíztatta Wheeler Ryusakit.
Coope felfedezett egy újabb roncsdarabot, ami fedezékül szolgálhat neki, míg megpihen. Ereje fogytán volt.
Egy sugár csapódott előtte ismét a földbe. Coope nem szeretett volna meghalni. Meg akarta tudni, kik lőnek
rájuk.
Ryusaki és Wheeler előbb érték el az űrhajót. Nevell leeresztette a fegyvert, és segített a térdre eső fiút
óvatosan hasra fektetni egy kiszögelés mögött.
– Megérkeztünk? – kérdezte Ryusaki.
– Félig-meddig.
Nevell Wheeler elé tolta a mozgásérzékelőt.
– Onnan jött a lövés! – mutatta a kis képernyőn. – És senkit nem jelez.
Szavaira, mintegy illusztrációként, egy újabb lövés remegtette meg a roncsot.
Wheeler a sérült szkafandert vizsgálta meg először. Ryusakinak harmincöt percre elegendő levegője maradt.
Kevés, nagyon kevés.
– Hogy érzed magad, Keith?
– Lefagy a derekam!
– Szerencséd van, ha annyival megúszod! Maradj mozdulatlan! Wheeler máris másfelé fordult.
– Coope? – kérdezte.
– A táv felénél van – válaszolta Trielli. – Fedezem. Ki lő még?
– Franco, abbahagyhatod. Csak akkor lőj, ha látsz valamit! Segíts Triellinek Coope-ot fedezni!
– A mozgásérzékelő nem jelzett semmit – mondta Trielli.
– Itt se – válaszolta Nevell.
Coope nem figyelt a beszélgetésre, annyit azonban kivett az elcsípett szavakból, hogy Ryusaki már
biztonságban van. Hamarosan ő is eléri az újabb roncsdarabot. Kész csapda az is, egy nagy darab ócskavas a
síkság közepén.
– Andrew! – Coope most figyelt fel rá, hogy szólítgatják.
– Azonnal! – lihegte. Három lépés, kettő, egy. Bevetette magát a fedezék mögé. Határozottan megkönnyebbült,
hogy eddig túlélte. Csak a fejét nem tudta lehajtani, a szkafander sisakja nem engedte.
Trielli is megpihenhetett. Két roncsot szinte darabjaira lőtt szét.

10.

Közel negyedóra telt el tétlen várakozásban. Farrer néha-néha megpróbálkozott a kapcsolat felvételével, bár
tudta, hogy eleve reménytelenül: a szkafanderek adója kis távolságra tökéletes, de ilyen messzire, és egy kráter
mélyére nem ér el. Ha hagytak volna valakit a gravacon, akkor most nem lenne probléma, mert a jármű
rádiójának hatósugara elér a Concordiáig. De nem maradt ott senki, és Wheelerék csak ezért nem fognak félúton
visszafordulni, különösen akkor nem, ha a légy most is ott repked a fejük felett. A meghibásodás ez esetben
ugyanis csak akkor derül ki, ha kérdeznek, kérnek valamit a Concordiától, és nem kapnak választ.
De Martin Wheeler nem fog kérdezni semmit. Farrer ismerte ennyire.
Egész pontosan: tökéletesen ismerte. Martin, Andrew, és ő egy évben születtek, együtt jártak végig mindent,
együtt kerültek mindenhova. Jó társaság volt, már születésükkel is kilógtak a sorból. Igyekeztek túltenni
egymáson, és így kihozták közel a maximumot magukból. Nem lehetett nem figyelni rájuk egy ilyen kis
közösségben, tekintve azt, hogy tízegynéhány évvel ezelőtt még kisebb volt ez a közösség. Versengésük végül
oda vezetett, hogy Wheeler második asszisztens lett, Coope a gravitort felügyeli, Farrer pedig – mármint ő – a
vezérlő második legfontosabb posztján ül.
A versengés, amely kimondatlanul, de a nők terén is folyt, akkor ért véget, amikor Farrer megnősült. A másik
kettő szemlélődött egy darabig, majd visszalépett. A barátság azonban megmaradt.
Farrer nem volt férfiszépség. Ha milliónyi szeplőjére gondolt, mindig az anyja jutott az eszébe, és átkozta azt a
pillanatot, amikor az anyai gén az apai fölé kerekedett. Milliónyi szeplő, méretes, hegyes orr, és vörös haja
egyedülállóvá tette. Füleit viszont apjától örökölte, és elkeseredetten gondolt arra, hogy a természet mennyire jól
össze tudta válogatni azokat a külső tulajdonságokat, amelyektől minden épeszű ember, ha lehetne, az első
pillanatban megszabadulna. A füle ugyanis szétállt. Farrer választhatott: vagy növeszti a haját, hogy részben
eltűntethesse a fülét, vagy rövidre nyírja vörös bozontját, ez esetben viszont mindenki azon viccelődik, hogy
beleakadnak a füleibe, ha elmennek mellette. Miután Farrer kipróbálta az első lehetőséget, úgy döntött, hogy egy
életre a másodiknál marad. A rövid haj állt jól apró, csillogó szemeihez is.
– Mi van a léggyel? – kérdezte Wright. Miután körbesétálta a termet, megállt Farrer mögött.
– Most teszteljük – hangzott a válasz a pultról. – Azonnal kész. Aztán megkezdjük a feltöltést.
Wright lassan előredőlt.
– Ki mondta, hogy teszteljék le?
– Azt gondoltuk...
– Én azt mondtam, töltsék fel. Semmi mást. Ennek a légynek a lehető legrövidebb időn belül ki kellett volna
kerülnie. És ha kint bajban vannak? A tesztelés negyedóra veszteséget jelentett! Haladéktalanul töltsék fel, és ne
várjanak újabb parancsra, lökjék ki!
Wright maga szakította meg az adást, aztán közvetlen közelről Farrer arcába nézett.
– Lássuk, mi a helyzet a gravackal!
Farrer kikereste a megfelelő csatornát, átkapcsolt, és aztán csak csodálta Wright önuralmát, amivel a hírt
fogadta: a legutóbbi átszereléskor csak félig készült el a másik gravac, és most fejezik be rohammunkában. Még
kell nekik egy kis idő.
Wright ezután leült Farrer mellé:
– Túlságosan elkényelmesedtünk – mondta. – Ez nem engedhető meg. Különben mi lesz velünk ötven év
múlva?
Ha Farrer tudta volna a választ, és tudását megosztja Wrighttal, amaz nem hitt volna neki.
De ha csak azt sejtette volna, mi történik ezután: fejvesztve menekülnek a bolygóról.

11.

Nem mondhatni, hogy Coope nyugodtabb lett, amikor megtudta, hogy Ryusaki levegője fogytán van. Aztán
úgy döntött, most nem törődik vele, illetve nem ezzel törődik, és legfeljebb csak annyiban hagyja magát
befolyásolni, hogy az első kínálkozó alkalmat biztosabban megragadja, ha elérkezik, és útnak ered.
Harmincöt perc.
Coope hason fekve hallgatta, amint Wheeler figyelmezteti Ryusakit, hogy ne mozogjon, nem csak azért, hogy
levegővel és energiával jobban bírja, hanem azért is, mert nem lehetett megállapítani, mennyit bír el a sérült
szkafander.
Wheeler Nevellnek is szolgált tanáccsal: azt ajánlotta, hogy menjen arrébb és keressen jobb fedezéket.
– Mikor jöhet a segítség? – kérdezte Trielli.
– Még jó ideig nem számíthatunk rá. Láttok valakit?
– Nem. És a készülék sem jelez.
Wheeler eltöprengett. Nem tudnak sokkal többet annál, mint ami a szonda eredményeiből kiderült még a
Concordián. De egyvalami biztossá vált azóta: ebben a térségben háború dúl. Kemény és kegyetlen csatákról
árulkodnak ezek az űrhajók.
A háború még mindig folyik, ennyi az összes kézzelfogható eredmény, de ezt is csak ők hatan tudják. Ha nem
sikerül tudatniuk a többiekkel, akkor nem lesz kellemes, amikor majd rájönnek.
Ezekhez az űrhajókhoz tartoznak valakik. Valakik, akiknek két méter magas folyosó kell, és kilincs az ajtón;
akik elég értelmesek ahhoz, hogy kijussanak a világűrbe, de elég ostobák, hogy harcoljanak egy kietlen
bolygóért, a világűrért, a nagy semmiért. Valakik, akik tartozhatnak akár két különböző fajhoz, vagy csak
egyhez, teljesen mindegy, de gondolkodás nélkül lőnek arra, aki úgy néz ki, mint egy ember.
Wheeler be nem vallottan úgy érezte, mióta Ligas kamerájának segítségével bepillantott az ismeretlen
űrhajóba, de talán már Dean első közlése óta – amiben tudatta vele öccse, hogy zöldjelzéssel tért vissza a szonda
–, hogy ideje megismerni a külvilágot, amelyből még semmit sem látott, és amely – nem gondolt erre már évek
óta – megölte az apját.
A gondolatmenetében megjelent Ligas. Wheeler akart tőle valamit kérdezni, de eddig megfeledkezett róla.
Most eszébe jutott.
– Franco – szólította meg a Ligast a távolból –, mondtál valamit mi előtt kijöttél volna a roncsból. Mi volt az?
Ligas hallgatott.
– Hallasz, Franco?
– Hogyne, természetesen. De semmi különös, csak... megbotlottam. – Ligas nem mondott igazat. Meggyőzte
magát, hogy káprázott a szeme. Már maga is hitte, hogy tévedett, és ezért hazudott. Ha úgysem biztos a
felfedezésében, miért zavarja meg a többieket a képzelgéseivel?
Az időleges nyugalom megtévesztő volt. Beugrott neki Nevell és Coope is. Nevell felemelkedett, és kilesett
fedezéke mögül. Coope viszont úgy vélte, hogy indulnia kellene.
– Martin! – hallatszott Coope hangja.
– Tessék, Andrew!
– Figyeljetek! Megyek.
– Rendben.
Pár másodperc múlva egy minden eddiginél erősebb lövés érte Coope fedezékét. Az űrhajóroncs szétszakadt,
darabjai végigsöpörtek a pusztaságon. Csak egy szemet bántó villanás látszódott, majd közel és távol
felforrósodott fémdarabok szóródtak szét.
Ligas tüzelt elsőnek, aztán csatlakozott hozzá Trielli. Wheeler Coope-ot szólongatta.
– Andrew! – Nem kapott választ. – Vissza a túloldalra! – mondta ekkor. – Mindenki menjen vissza a roncs
védett oldalára!. – Az űrhajók egy-egy darabja, levált része már nem nyújtott elégséges fedezéket. Ez komolyabb
fegyver!
Csak messziről látta Coope fedezékének felrobbanását, de a látvány innen is félelmetes volt.
– Andrew! – hívta a barátját. – Trielli, induljon el a nyomában!
– Őrültség!
– Franco, te fedezed Triellit. Aztán elindulsz utána, csak várd ki, míg biztos helyre ér! Akkor aztán Trielli
fedezzen téged! Soha ne legyetek egy helyen!... És keressétek meg Andrew-t! Nem válaszol.
Miközben beszélt, Wheeler letérdelt Ryusaki mellé.
– Dan, gyere ide Keith-hez!
– Igen... – Nevell ujja ott táncolt a fegyver kioldógombja felett.
– Ne lőj! – mondta Wheeler. – Jobb, ha nem keltjük fel a figyelmüket!
Együtt felemelték Ryusakit. A fiú a vállukra támaszkodott.
– Nem vagyok hajlandó elindulni – szólalt meg ekkor Trielli. – Akkor sem élném túl, ha egy egész századnyi
ember fedezne.
Wheeler és Nevell az árnyékban maradva igyekeztek Ryusakit odébb támogatni. Keith új erőre kapott, és
sántikálva ment közöttük. Fél oldalát nem érezte, de nem szólt semmit. Bizakodott, hogy időben el fogják érni a
gravacot. Nem tudta felmérni a veszély nagyságát. Míg az űrhajó mellett feküdt, csak hallgatója volt az
eseményeknek.
– Ez nem vita kérdése – mondta halkan Wheeler. – De arra ne számítson Trielli, hogy bárki is visszajön
magáért.
A következő lövés oda csapódott be, ahol fél perccel azelőtt még Ryusaki feküdt. Megrázkódott az egész roncs,
a sugár óriási lyukat robbantott oldalába. Gőzölögve illant el a fém egy része. Letört repeszdarabok csapódtak a
földbe.
Ha még egyet lőnek, végünk – gondolta Nevell, de tévedett. Az ismeretlen ellenség rossz irányba fordította
fegyverét: a roncs másik oldalát lőtték. A találatok fényénél aztán láthattak, hogy tévedtek, de már elkéstek: a
három férfi fedezékbe jutott. Egy egész űrhajó védte őket: ott feküdt közöttük és a fegyver között.
Újabb lövések villantak fel túlnan. Ligasra lőttek, aki Trielli előtt útnak indult. Az első másodpercek
veszélyesek voltak, de szerencsével járt, aztán Trielli használni kezdte a fegyverét, és lövései megzavarták az
ellenfelet.
Wheeler a mozgásérzékelőt nézte. Az ellenséget nem jelölte: még azokon a helyeken is tiszta volt a képernyő,
ahonnan egyébként a lövések jöttek. Viszont a hat fehér kereszt továbbra is ott villogott a detektoron.
– Andrew? – kérdezte Wheeler feléledő reménnyel.
– Fedezlek. Gyere már! – szólalt meg valaki, akiben Ligasra ismert. Franco egy fedezék mögött állt, és
Triellinek integetett.
– Nincs esélyünk – mondta Trielli.
– De ha itt maradunk, akkor se!
Wheeler átkapcsolt Coope közvetlen csatornájára.
– Andrew! Hallasz engem?
De Coope nem hallotta. Nem hallott semmit. A földön feküdt és képtelen volt mozdulni. El sem hitte, hogy
még él.
Mielőtt kiugrott volna fedezéke mögül, egy pillanatra megtorpant, és csak felsőtestét emelte fel, hogy
kinézzen. Ekkor robbant fel a fedezékül használt roncs. A szkafander sisakja azonnal reagált a felvillanásra, és
megóvta a vakságtól: tízezredmásodperc alatt átláthatatlanná vált. Coope hallotta, amint egy repesz hátul
végigszántja sisakját, majd érezte, amit egy újabb alulról hozzácsapódik. Ez utóbbi valószínűleg a földről
vágódott fel.
Coope egy pillanatra vak és süket lett, de aztán újra látni kezdett. Viszont a többiekkel minden kapcsolata
megszakadt.
Az volt a szerencséje, hogy egy gödör volt a roncsdarab mögött. A talaj védte meg életét, és az a pillanatnyi
habozása, ami indulása előtt elfogta.
Teljesen egyedül maradt, nem tudta mi zajlik körülötte. Néhányszor elmondta (reménykedett, hogy hallják),
hogy él, és semmi baja, csak nem hall, aztán elhallgatott: úgy gondolta felesleges beszélnie. Lassan elmúlt a
sokk, és már fel mert térdelni. Fedezéke eltűnt. Amint körbepillantott, látta, hogy Wheelerék űrhajóját lövik, és
látott egy villanásnyi időre egy szkafanderes alakot, akiről csak sejtette, hogy az utána indult Ligas, vagy Trielli
lehet.
Úgy döntött, nem várja be. Felállt és elindult. A támadók talán elfeledkeznek róla.
Wheeler megkövülten nézte a Coope-ot jelző keresztet, amely megmozdult. Megkönnyebbült, de furcsa
előérzete támadt.
A beállítógombhoz nyúlt. A mozgásérzékelő jelez minden ötven centinél nagyobb mozgó tárgyat vagy élőlényt,
legyen az ötven centi magasság vagy hosszúság. Wheeler eddig nem gondolt rá, hogy az érzékenységet növelje:
a Ligas által felfedezett folyosó két méter magas volt.
A műszer finomságát kétszeresére állította.
Néhány találat megremegtette, a roncsot a háta mögött. Nevell a fekvő Ryusaki felett állt, és idegesen
emelgette fegyverét. Wheeler reménykedett, hogy Nevell nem fogja elveszteni a fejét. Közben hallgatta, amint
Ligas meggyőzi Triellit.
Trielli is elindult.
– Dan, csak akkor tüzelj – mondta Wheeler ezután –, ha már látod honnan lőnek! Figyelsz?
– Igen, persze.
De a hangja nem olyan volt, mintha meg is fogadná a parancsot.
Wheeler ismét a mozgásérzékelőhöz fordult. Tovább növelte az érzékenységet, de a sárga lapocskán semmi
különleges nem tűnt fel, pedig már azt is jeleznie kellett volna, ha valamelyik ismeretlen megmozdítja a fejét.
– Martin – szólította meg Ligas. – Képtelenek vagyunk tovább haladni. Két helyről tűz alatt,tartanak minket,
de lehet, hogy már háromról.
– Egy lépést se tudunk tenni – mondta Trielli.
A helyzetük valóban rossz volt, harc alakult ki köztük és az idegenek között. Egyre nagyobb volt az esélye,
hogy már egy véletlen sugár is eltalálja őket. Wheeler elküldte Nevellt, hogy segítsen. A férfi kióvakodott odáig,
ahonnan láthatta az egyik távoli lövész fedezékét, és tüzet nyitott rá.
Wheelert valami visszatartotta attól, hogy Coope-ról szóljon a többieknek.
Andrew Coope ezalatt az idő alatt sokat haladt előre. Eddig még nem figyeltek fel rá, és ez meglepte. A háta
mögött lövések cikáztak, és amikor felnézett a magasba, hirtelen rémálomnak érezte az egészet, túl
szürrealistának ahhoz, hogy megtörténjék. Ott terpeszkedett az a gigász, amelynek a tövében elrejtették a
gravacot. Kicsit távolabbról beleolvadt az égbolt feketeségébe, és ezért nem volt feltűnő, de ilyen közelről
hihetetlenül nagynak tetszett. Idejövet még a gravacból nézve is elvesztek a valódi méretei, akkor félig-meddig
alattuk volt; a roncsok felé menet pedig egyikőjük sem nézett vissza. Most azonban, ahogy Coope megpróbálta
befogni tekintetével, rá kellett jönnie, hogy egy egész hegy tövében áll. Nem látta a tetejét, de az oldalait sem.
Az öreg van Hool felfedezhette volna benne oroszlánját, amint a fejét felemelve figyeli a roncsmezőt, és védi a
gravacot.
A csend kezdett nyomasztóvá válni. Coope nem tudta mennyi ideje van úton, talán születésével kezdődött, és
haláláig tart.
A nap balkézről sütött. Coope látta, hogy hamarosan eléri az árnyékhatárt, és ott majd nagyobb biztonságban
lesz. Legalábbis az emberéhez hasonló szem nehezebben fedezi fel.
Ekkor ismét lőni kezdtek rá.
– Nem minket lőnek – állapította meg csodálkozva Ligas.
– Andrew él – mondta Wheeler. – Onnan segíthettek neki.
Újra állított a mozgásérzékelőn. A műszer közel járt teljesítőképességének határához. Ezen a fokozaton hamar
kimeríti a szkafander energiatelepét, de már kézmozdulatokat is érzékel. Wheeler a kezébe vett egy kisebb követ
és elhajította. A képernyőn az őt jelző keresztnél egy apró üstökös jelent meg egy pillanatra.
Jó tudni, hogy legalább működik – gondolta Wheeler.
Az órájára pillantott. Ryusaki esélyei tovább romlottak. Alig több mint húsz percük maradt. Coope úton van,
Ligas és Trielli szintén. Ők is elindulhatnának, de kevesebb a fedezékük, és Ryusakival nem siethetnek.
Egy reccsenés kíséretében jelentkezett Ligas:
– Miért nem szólt?
– Nem tudom – válaszolta Wheeler.
– Addig jöhetne tovább Trielli.
– Az érzékelőn rajta van Andrew. – Nevell most fedezte fel.
– Valóban. És nemsokára odaér a gravachoz. Kövek.
Kijelzi a köveket – gondolta Wheeler –, de semmi mást. Kitűnően felszerelt ellenféllel állnak szemben.
Wheeler a maximumig felcsavarta az érzékelőt. Ezen a fokozaton a műszer sem bírja sokáig. Azonkívül nem
érdemes ezen az érzékenységen működtetni, mert már a roncsok rezdülését is kijelzi.
Újabb, nagy erejű találat érte az űrhajót mellettük. Wheeler, ha felnéz, láthatott volna pár elsuhanó fémdarabot,
ahogy Nevell látta is őket. De Wheeler nem nézett fel. A képernyőjén figyelte a piros csíkokat, és azt, hogy a
roncsot jelölő fekete folt szélei is vörösre váltanak. Amíg a rezgés meg nem szűnt, a készülék jelzett.
És ekkor, egy távolabbi roncsnál, egy piros folt jelent meg, ami aztán kihunyt, és máshol újra feltűnt. Majd
ismét az előző helyen, és aztán máshol, és egy harmadik helyen. Teljesen rendszertelenül. Wheeler megszámolta:
öt állandó helyen tűnt fel váltakozva a jelzés, és sok helyen elszórva. Nem értette, mi ez. De csak egy pillanatig.
Kavicsok.
A mozgásérzékelő kavicsokat jelez. Ott vannak a fehér kereszteknél is ezek a foltok, főképp a Coope-ot és
Triellit jelölők körül. És ahol a piros pont rendszertelenül villan fel, ott csapódnak a lövések a földbe.
Martin növelte a kijelzett idő hosszúságát tizenöt másodpercre.
A sok piros pontból kiemelkedett öt nagyobb folt. Öt fekete, a képernyőn űrhajót jelölő alakzat mögött. Ezek
az idegenek által felvert kavicsok.
Őket nem jelzi a készülék, de ahova lépnek, azt igen.
Öten vannak hát!

12.

Coope, amikor átlépte a fény és árnyék határát, mintha lezárt szobába lépett volna be. Automatikusan
felgyulladtak szkafanderének reflektorai, de a férfi azonnal kikapcsolta őket. A sötétség védelmében ismét
feltámadt benne a remény. Egyszerre közelivé vált a végcél, és megvalósíthatóvá a feladat. Ugyanakkor az előtte
magasodó gigászból kirobbant fémdarabok biztos fedezéket nyújtottak neki: nem egy nagyobb volt mint a
gravac. Coope futás közben is takarásban lehetett.
Még ha legalább lenne kapcsolata a többiekkel! De csak a saját szuszogását hallhatta, amely ahogy a férfi
fáradt, úgy vált hangosabbá.
Nem szabad még lassítanod! – figyelmeztette önmagát. – Még nem. Nincs sok időd!
– Nem vagyunk állóháborúra felkészülve – mondta Ligas. – Kifogynak a fegyvereink.
– Takarékoskodjatok!
– Akkor azonnal ránk másznak...
Trielli már egy ideje csak tessék-lássék lövöldözött. Az idegenek úgyis visszalőnek. Vagy ők viszonozzák az
idegenek lövéseit?
– Próbáljatok meg kimozdulni – ajánlotta Wheeler. A mozgásérzékelőt figyelve látta, hogy az ellenséget jelző
három piros pont szorosabbra húzza a gyűrűt Ligas és Trielli körül. Martin mereven nézte a kis képernyőt. Csak
véletlen lehet. – Elindulok felétek – mondta.
A negyedik pont, amely társaihoz igyekezett, megállt.
– Nincs értelme – válaszolta Ligas. – Elkapnak.
– Igazad van – mondta Martin. – Majd kitalálok akkor valami mást.
A negyedik pont folytatta útját.
– Dan! – szólt Nevellnek Wheeler.
Nevell mintha meg sem hallotta volna a megszólítást.
– Dan!
Wheeler felállt, és odalépett Nevell mellé. Megragadta a könyökénél fogva és maga felé fordította. A sisakban
önmagát látta, viszont, nem nézhetett Nevell szemébe. Fogalma sem volt, mi játszódik le a másikban. Egy
erőteljes mozdulattal a földre húzta. Megmutatta a mozgásérzékelőt, rábökött az öt pontra, és megmutatta
irányukat a láthatáron.
– Mi a... – eszmélt fel Nevell.
– Várj! – mondta Wheeler és a csend egyezményes jelét mutatta. Szája elé emelt ujja ugyan beleütközött
sisakjába, de Nevell megértette.
– Húzódj arrébb! – mondta ekkor Ligas valószínűleg Triellinek. – Ahhoz a kiszögelléshez.
Azok ott értenek minket – ezt nem tudta Wheeler elmutogatni Nevellnek, így hát megtartotta magának. Ha
idegenek is, de értenek minket.
Nevell felhúzta a vállát, és tenyerével felfelé megemelte kezeit. Martin megértette, mit akar kérdezni, és ismét
a detektor felé fordult. Tudnak valamit, és ezt ki kellene használniuk.
A támadók Triellit és Ligast szemelték ki áldozatul. Tervük kiolvasható volt mozgásukból: négyen be akarták
keríteni a két férfit, míg az ötödik feladata az volt, hogy sakkban tartsa Wheeleréket. Arra számíthattak, hogy a
sebesült Ryusakit úgysem hagyják magukra, és nem kezdenek semmilyen akcióba.
– Valami történt – szólalt meg Ligas. – Mintha csökkenne az össztűz.
Wheeler világosan le tudta olvasni az érzékelőről, hogy mi. Az idegenek közül ketten elindultak Coope után.
– Talán nekünk kellene kitörni – mondta Nevell, nem bírva tovább a hallgatást.
– Nem – mondta határozottan Martin.. – Te menj oda Keith-hez, és maradj vele! Nem kockáztathatunk – és
mutatta, hogy Dan maradjon itt, mert ő el fog menni.
– Bezzeg mi igen – morgott Trielli. – Hamarosan szétesik a fedezékünk.
Wheeler felállt, és elindult megkerülni a roncsot, szándékai szerint ellenkező irányból, Ligaséktól távolodva. A
terve az volt, hogy az őrzőjük hátába kerül.
Régóta nem érte lövés az űrhajót, de Wheeler biztos volt benne, hogy figyelik őket, és ha kimozdulnának, újra
tűz alá vennék a roncsot. Úgy akarta elkerülni a felfedezést, hogy kiprovokálja a lövöldözést.
– Coope hamarosan odaér a gravachoz – szólalt meg ekkor Trielli. – Lehet, hogy megússzuk?
– Ideje lenne – mondta nyugodt hangon Ryusaki.
Ligas, akármilyen rossz volt is a helyzetük, felnevetett.
– Életre keltél?
– Figyelek, csak figyelek.
Wheeler megint a mozgásérzékelőre pillantott. Coope üldözői gyorsabban haladtak, mint Coope, és úgy tűnt
hamarosan utolérik. Trielli megjegyzése még gyorsabb mozgásra sarkallhatta őket. Viszont Ligasék ennek
köszönhették életüket: az idegenek egyenlőre nem indítottak teljes támadást ellenük.
A roncsukat újabb lövés érte, talán azért, nehogy elbízzák magukat. Martin most már teljesen biztos volt abban,
hogy értik minden szavukat. Nem töprengett el felette, hogyan lehetséges ez, ha elkapja,támadójukat, úgyis fény
derül rá. Persze nem mellékes az a fegyver sem, amivel az ismeretlen tüzel: biztos, hogy nem egyszerű
kézifegyverrel rendelkezik.
– Lőj vissza, Dan! – mondta Nevellnek. – Lőj vissza!
Nevell azonnal teljesítette a parancsot. Pár lépéssel kinn termett az űrhajó mögül, és folyamatos tűz alá vette a
támadó búvóhelyét. A viszonzás késett pár másodpercet, de azután több robbanás is bekövetkezett. Nevell
bevetette magát az űrhajó mögé, éppen akkor, amikor egy kisebb kráter keletkezett előző helyén. Kődarabok
záporoztak rá, még a távolabb fekvő Ryusaki is kapott belőlük. Aztán megremegett az egész roncs, és elpárolgott
a Dan Nevellt takaró fémlap: a lézer óriási darabot kimart az űrhajóból. Az erőhatás által leszakított szilánkok
azonban még ennél is veszélyesebbek voltak. Nevell felpattant, és hátrarohant Ryusaki mellé. Felrángatta a fiút,
és még messzebb húzta a veszélyes területtől.
Wheeler közben kilépett a roncs fedezékéből és futni kezdett egy másik irányába. Nem adatott neki sok idő,
ezért nem kerülhetett nagyot, ez viszont növelte a felfedezés veszélyét. Arra számított, hogy mivel ellenfele is
egy roncs takarásában tartózkodik, nem láthatja őt. Vagy mire meglátja, már nem tudja fegyverét felé fordítani.
– Mire készültök? – kérdezte Ligas, amikor látta a robbanásokat.
Wheeler szeretett volna munkát adni Ligaséknak is.
– Csinálunk egy kis kavarodást, hogy tovább mehessetek – válaszolta, mielőtt Nevell megszólalt volna.
Talán elhiszik – gondolta, és reménykedett, hogy Nevell érti a célzást.
– Óvatosan! – hallotta Ryusaki hangját.
A sorozatos találatoktól a roncs hirtelen megroskadt. A tetején egy fémlap megdőlt, kiszakadt helyéből, és
oldalára zuhant. Alulról nem lehetett látni, mi történik a magasban, még Wheeler sem látta, pedig már távolabb
járt. A gömbölyű oldalfalon aztán a roncsdarab csúszni kezdett lefelé.
Ryusaki kiáltása az őt rángató Nevellnek szólt, aki óvatlanul éppen derekánál fogva segítette arrébb. Amikor
biztos helyre jutottak, Ryusaki egy kőtömbnek vetve hátát, féloldalasan a földre ült. Nem akart többet feküdni,
fekvő helyzetből nem látott semmit, és ez felettébb zavarta, teljesen tehetetlennek érezte magát. Aztán
valamilyen megérzéstől vezetve felnézett a magasba, és meglátta az űrhajó tetejének szélénél feltűnő
roncsdarabot, amint csúszik egyre kijjebb. Volt annyi lélekjelenléte, hogy a tőle telhető leggyorsabban átgördült
az űrhajó tövébe, és közben figyelmeztette Nevellt a veszélyre.
Nevell hátrált pár lépést, de a fémlap nem zuhant még le, egyensúlyban tartotta a hátsó fele. Egyre nagyobb
rész lógott ki belőle, és mivel még mindig nem billent le, sejteni lehetett, hogy óriási. Nevell nem tehetett mást,
amikor látta, hogy a roncsdarab fölötte van: visszafordult, egyenest támadójuk fegyvere elé. Az utolsó
pillanatban aztán, amikor újabb találat érte az űrhajó oldalát, ő is közvetlen a tövénél keresett menedéket.
A találat azonban megadta a végső lökést a roncsnak, amely egy keveset még egyensúlyozott a magasban,
aztán alázuhant.
Ryusaki figyelmeztetése után mind Ligas, mind Trielli megfordult, hogy lássák, mi történik. A távolból
figyelték, amint a másik űrhajónál lebillen a roncsdarab. Az embereket ilyen távolról nem lehetett kivenni, de a
folyamatot kitűnően látták.
– Mint egy makettkatasztrófa – szaladt ki Ligas száján.
Wheeler is megállt egy másodpercre, és visszanézett. De ő az űrhajó másik oldalán volt, és nem látott semmit.
A roncsdarab az élével ért földet, távolabb Ryusakitól. A becsapódáskor súlya alatt meghasadt, akárha papírból
lett volna, és hatalmas darabok váltak le róla. Majd az egész dőlni kezdett Ryusaki felé.
Nevell tehetetlenül állt. Nem látta a fiút, de ha látta volna se figyel rá, mert a roncs hozzá közelebb ért földet,
és egy pillanatra úgy tűnt, rázuhan. A talpa alatt érezte a föld remegését, és a kisebb leszakadó részek által keltett
rezgéseket. Kövek záporoztak körülötte, és dermedten várta, hogy a roncsdarab dőljön végre valamerre.
Ryusaki nem bírta elhinni, hogy vége. Apja lett volna az utolsó gondolata, ha meghal. De nem halt meg, a
fémlap csak föléborult, nem zuhant rá: megakadt az űrhajó oldalában, és gyengülő remegések kíséretében
megpihent.
– Keith? Dan? – kérdezte Wheeler.
– Két ponttal vezetek – mondta rekedten Ryusaki.
– Dan?
Nevell nem állt messze az összeroppanástól. Halkan nyöszörgött, és nem válaszolt a megszólításokra.
– Én azt hiszem, hallom – mondta Ligas.
– Innen sikerült elmenekülnie – mondta Ryusaki. Félig négykézláb, félig csúszva elindult, hogy kimásszon a
roncsdarab alól. Ki tudja, milyen biztosan tartja az űrhajó? Elég egy-két lövés, és újra megcsúszhat. Ryusaki nem
ilyen szemfödőt akart.
– Csak nyugalom, Dan! – mondta Wheeler, és már ment is tovább.
Nevell motyogott valamit.
Ryusaki szkafandere hirtelen megreccsent, mintha tovább szakadt volna. A fiú megmerevedett. Egy robbanás
nem visszhangzott volna hangosabban a fülében, mint az a halk hang. Ha a szorítás enged, még az a kevés
oxigénje is elillan, ami megmaradt. Az erőkifejtéstől amúgy is gyorsabban lélegzett, levegője és ideje rohamosan
fogyott.
– Csak pár percet kell kibírnunk – jött meg a hangja Triellinek. Nevell megnyugtatására szánta szavait, és
közben a mozgásjelzőjét nézte, Coope keresztjét.
A távolban lézerek villantak fel. Ligas felemelkedett.
– Lőnek Andrew-ra – mondta. – Ezek a nyomorultak követték.
– Eltűnt a keresztje! – kiáltott fel Trielli. – Eltűnt a keresztje! Eltalálták!
Ne higgyétek! – gondolta Wheeler. – Nem ez lesz a vége!
Már nem keresett fedezéket, a nyílt terepen haladt a támadójával szomszédos roncs felé. Elfogja kapni,
bárhogyan nézzen ki, bármilyen faj tagja legyen.
Az idegen újból lőni kezdte az űrhajót. Ryusaki megmozdult, és mászott tovább. Nem csak magáért, úgy vélte
Nevellnek is segítségre van szüksége.
Egy barlangból megyek kifele – mondta magának. – A kijáratnál egy másik világ van. Ha túljutottam a
veszélyeken, akkor pihenhetek.
A fémlap megrázkódott felette. A kijárat még messze volt.
– Martin – mondta idegesen Ryusaki –, hol a nyavalyában vagy? Rám dől a roncs.
Trielli meglepődve vette észre a mozgásérzékelőn, hogy Wheeler merre jár.
Wheeler döntött.
– A detektort állítsátok a legmagasabb fokozatra... – mondta, és folytatta volna tovább, de egy hetedik hang
belefojtotta a mondat végét:
– Itt a Concordia. A kapcsolat helyreállt. Kérem jelentkezzetek!

13.

– Itt a Concordia – mondta Farrer, és oldalra pillantott, jön-e már Gavin Wright. – Várjuk jelentkezéseteket.
Ebben a pillanatban a főernyő tetején látható roncsot lövés érte. Nem lehetett kétséges, hogy lövés volt: a
becsapódás nyomán szétszóródó nagyobb fémdarabok tisztán látszottak. A vezérlőben egy pillanat alatt semmivé
lett a helyreállt kapcsolat feletti öröm.
– Itt a Concordia – ismételte Farrer, és hangjából ki lehetett hallani a pánikot. Aztán összeszedte magát és már
nyugodt hangon folytatta: – Concordia hívja Martin Wheelert.
– Itt Wheeler!... Harcban állunk. Remélem, jól láttok és hallotok minket. Öten vannak, jelenleg Ligas és Trielli
bekerítésével próbálkoznak.
– Honnan tudja...? – kérdezte döbbent hangon Trielli.
– Az előző legyet lelőtték – folytatta Wheeler, és ebben a pillanatban beugrottak a sisakkamerák képei.
– A segítség elindult, hamarosan odaérkezik. Addig tartsatok ki!
– Ryusakit találat érte és...
A kapcsolat újból megszakadt.
A hirtelen beállt csendben Wright szólalt meg:
– Játsszák vissza!
– Ezt is lelőhettek – fordult hátra Farrer. A homlokán izzadtság gyöngyözött, pedig nem volt meleg a teremben.
– Nézzenek utána, hogy áll a gravac! – Wright nem figyelt Farrerre. – Ha félkész is, de indítsák el!
– Indulhat a visszajátszás, uram?
– Lássuk!
– Itt a Concordia – hallották újból Farrer hangját. – Várjuk jelentkezéseteket!
... és jött a robbanás.
– Állj! – mondta Wright, és a kimerevített képen az embereket kereste. A sok apró roncs között nem volt
könnyű megtalálni őket. Az első kettőt mégis hamar felfedezték egymás mellett a főernyő bal alsó sarkánál.
– Kik ők? – kérdezte Wright.
– Coope csoportja – felelte Farrer.
A harmadik szkafanderes alakra a jobb felső sarokban akadtak rá, a negyedikre pedig kicsit lejjebb, egy roncs
árnyékában. Wright kinagyíttatta az alakokat. Három ülő vagy térdelő helyzetben volt, egy, a legfelső láthatólag
kifelé tartott, el a többiektől, el a gravactól.
– Ez négy ember – állapította meg Wright. Hol lehet kettő? – Tudjuk kik ők?
– Most még nem. Az a távolodó szerintem Martin.
– Mehet tovább!
– Itt a Concordia. Concordia hívja Martin Wheelert.
– Itt Wheeler. Harcban állunk – Martin hangja nem remegett. Farrernek elszorult a torka, ahogy a szöveget
hallgatta. Erre a legrosszabb álmában sem gondolt volna.
– Az előző legyet lelőtték.
– Állj – mondta ismét Wright, amint megjelent a hat ember látta kép is. Az életfunkciók, mindannyiuk érezhető
megkönnyebbülésére, mindenkinél rendben voltak.
– A gravac öt percen belül menetkész! – jelentették a vezérlő túloldaláról.
– A kiválasztott legénység...?
– Beszállásra készek.
– Felszerelés?
– Hiánytalan.
– Akkor ne várjanak a parancsomra, amint kész a gravac, induljanak!
– Értettem!
Wright ismét a főernyő felé fordult. Trielli és Ligas vannak a bal alsó sarokban, állapította meg. Trielli
sisakkamerája a távolba néző Ligast mutatta. Ligas bal kezével egy kőnek támaszkodott, jobbjában a fegyverét
tartotta. Saját kamerája is mutatta a fegyvert tartó kezét.
Coope egy fedezék árnyékában volt, kezében szintén fegyverrel. Nem, nem csupán a fedezék árnyékában,
helyesbített magában Wright, az árnyék messzire nyúlt, és nem csak a bordázott fedezék vetette, hanem egy jóval
nagyobb test. A síkság felé nézett, és senki nem volt előtte.
Wheeler sisakkamerája egy harmadik űrhajót fogott be, és ez alapján valószínűnek tűnt, hogy ő a jobb felső
sarokban lévő alak. Farrernek az előbb helyes volt a megérzése. Nevell képén homályos foltok voltak, Ryusaki
pedig mintha egy asztal alól nézett volna kifele.
Az a lényeg, hogy mindannyian élnek! Wright intett, hogy tovább.
– A segítség elindult, hamarosan odaérkezik! – mondta Farrer, aztán megkapták még Wheeler válaszát, és a
mondat közepén ismét elsötétült a képernyő.
– Nem sokkal lettünk okosabbak! – mondta van Hool, és odabicegett Wright mellé.
Wright lehajolt Farrerhez.
– Miért mondta azt, hogy a segítség elindult?
– Nem tudom! – mondta Farrer. – Azt vettem ki Martin szavaiból, hogy látják és hallják őket és... biztatásul
mondtam.
Remélem jól láttok és hallotok – így fogalmazott Martin Wheeler, amikor felvették a kapcsolatot.
Wright egy pillanatig merőn nézte Farrert, aztán elfordult. Fél óra még, mire a gravac odaér. Ismét fél óra
tehetetlen várakozás.
Wright lepillantott a Farrer pultja előtt ülőkre. A feszültséget érezni lehetett a levegőben. A vezérlő alsó
szintjén dolgozó huszonnégy ember néma csendben végezte feladatát. A szondák eredményei hirtelen
jelentéktelenek lettek.
Fél óra tehetetlen várakozás.
– Nem éppen – mondta van Hool Wright hangosan kimondott gondolatára. – Most néztem utána. A mi legyünk
még nem érhetett oda.
– Micsoda? – kérdezte Wright.
– Az előző kapcsolatot nem az általunk kiküldött légy hozta létre, mert a mi legyünk még nem érhetett oda.
Wheelerék második legye volt.
– Hogyan?
– Valakit visszaküldhettek a gravachoz, akinek sikerült felküldeni a második legyet. A sisakkamerák képei
alapján Andrew-t.
– És mikor ér oda a mienk?
– Megközelítőleg két perc múlva.
Wright visszafordult Farrer felé.
– Hallotta?
– Felkészülök.
– Tüntessen el minden mást a képernyőkről!
Farrer tudta, mit kell tennie. A tűszondák által közvetített felvételeket levette a képernyőkről, és a főernyő
képét darabjaira szedve kinagyította a helyükre. Így, ha létrejön a kapcsolat, a légy felülnézeti képét jobban
nyomon követhetik. Farrer leemelte a főernyőről a sisakkamerák képét is, és áthelyezte két újabb képernyőre. A
térkép léptékén nagyított, azonfelül bekapcsolta a hullámsávfigyelőt és a kommunikációs csatornaváltót
automatikára állította, hátha Wheelerék másik csatornát vesznek igénybe.
Farrer itt egy pillanatra megakadt. Szemével a vezérlőpultot kutatta, aztán megnyugodott: az első fokú
vészhelyzetet már a kapcsolat megszakadásakor kihirdette. Most mikrofonján sorra kiosztotta a feladatokat az
előtte ülőknek.
Wright közben felballagott van Hoollal a körüljáróra, és amikor látta, hogy Farrer készen van, leszólt neki,
hogy adja fel a kapcsolatot. Farrer kapcsolt: természetesnek vette, hogy most Wright fog beszélni. Aztán vártak.
Elölről jelentették, hogy a második gravac útnak indult.
Letelt a van Hool által jelzett két perc, aztán egy fél, és újabb egy perc. Farrer idegei pattanásig feszültek, a
férfi ugrásra készen állt. Múlt az idő, és még mindig semmi.
Halk reccsenéssel érkezett az első kép, a hang zúgott, és elcsöndesült. Farrer várta, hogy Wright szóljon,
Wright azonban süket vonalat kapott, így az első, amit meghallottak az Wheeler hangja volt. Tisztán és érthetően
azt mondta:
– Hogy szakadt volna rá a roncs!
Farrer villámgyorsan korrigálta a hibát: másik készülékre kapcsolt.
– Itt a Concordia. Wheeler, kérem jelentkezzen.
– Itt Martin Wheeler – válaszolta Wheeler. Pillanatnyi csend után hozzátette: – Elmentek.
Wright összevonta szemöldökét.
– Kérem, ismételje!
– Elmenekültek. Visszavonultak. Mind az öten elmentek. Visszatérünk a gravachoz, és a Concordiához.

14.

Martin Ryusaki szobájából kifelé jövet futott össze Dan feleségével, Janettel. Miután Ryusakit kihámozták a
sérült szkafanderből – ami nem volt könnyű, mert a ruha szalagjai hermetikusan tapadtak rá a testére, és úgy
kellett levagdosni őket – rögtön orvosi kezelés alá vették. Kisebb elfagyással megúszta a kalandot. A fiú
nyugtatót kapott, és most pihent. Wheeler is csupán pár másodpercre nézett be hozzá, hogy lássa, mi a helyzet, és
most, távozáskor egy gonddal kevesebb nyomta lelkét.
Az ajtóban azonban összefutott Janet Nevell-lel. A nő szemei könnyesen csillogtak, keze remegett. Nevellre a
visszaúton a gravacban fuldoklás jött rá. Az események után a sokk hatása jött ki rajta.
– Martin... – szólította meg a nő Wheelert, aztán elhallgatott. Hirtelen megkérdezte: – Hogy van Keith?
– Remekül – válaszolta Wheeler, és várt.
– Az megnyugtató, nem? – folytatta Janet. – Szerencsésen megúsztátok... Tegnap ilyenkor még nem hittem
volna, mibe fogtok keveredni. Itt nem igazán érik váratlan dolgok az embert.
– Janet...
– Én is csak egy pillanatra nézek be Keith-hez... Gondoltam, jól esne neki... Most voltam Dannél.
A nő nem tudta, hogyan kezdjen bele. Az elmúlt egy órában elszánta magát, hogy megkeresi Wheelert. Most
belebotlott, és mintha megbénult volna a nyelve.
– Martin... azt hiszem... Dan nem az az ember, aki alkalmas ilyen feladatokra. Kérlek, legközelebb ne hívd!...
Megérted?
Wheeler csak bólintott, ettől az asszony még nagyobb zavarba jött.
– Nem szeretném... illetve, nincs felkészülve rá, hogy ilyenben részt vegyen. Nem alkalmas rá.... – mondta
még egyszer.
– Remélem, nem lesz legközelebb ilyen helyzet – mondta komolyan Wheeler. – Nem fogom zavarni.
Janet Nevell erre halkan köszönetet mondott, majd elment Wheeler mellett, és benyitott Ryusakihoz.
Wheeler lesietett a vezérlőbe. Az ajtón belépve megállt a körüljárón és körbehordozta tekintetét. Halk sípszó
jelezte a második asszisztens jelenlétét a teremben. Az ovális alakú terem szemközti oldalán, a képernyőkön a
tűszondák által beküldött képek váltakoztak. A középső szinten ott ült Farrer, hátulról is minden kétséget
kizáróan fel lehetett ismerni, és fölé hajolva Dean. Gavin Wright nem volt bent.
Martin lement az öccséhez, és a vállára tette a kezét.
– Végre találkozunk mondta Dean Wheeler. – És beszélgethetünk. Egy álló napig hajtottalak.
– Ezt már említetted.
– Kissé álmos voltam akkor. Miért hívtál ide?
Martin nem kertelt:
– Át kellene tenni a legyek felvételeit a Szürke-terembe. Lehetséges?
– És ha nem? – vonta meg a vállát Dean. – Számít valamit nálad?
– Nem.
Dean Wheeler ráült az irányítópult szélére. Farrer rosszallóan pillantott fel rá.
– Meg kell gondolnom. Elméletileg meg lehet oldani, mivel a légy mélységet is mér, és több irányból filmez.
De iszonyatos munka. Legalább két nap kell hozzá. Ha mindenki dolgozik!
– Mennyi a maximális kapacitásotok?
– A rendszer két ezrelékével rendelkezünk.
– Mennyi kellene ahhoz, hogy három óra alatt elvégezzétek a munkát?
– Várj csak! – hökkent meg Dean. – Ez csak a gép! Emberek is kellenek oda! Az nem úgy megy, hogy két
gombot lenyomunk, és a légy felvételéből háromdimenziós varázspalota lesz! Ha ez ilyen könnyen menne,
semmi szükség nem lenne ránk!
– Négy óra? – kérdezte Martin, és látszott, hogy komolyan gondolja.
– Nevetséges!
– Négy órához négy százaléknyi hely kell – szólt közbe Farrer, aki gyors fejszámolást végzett.
– És kétszer annyi szakember – dühödött fel Dean.
– Nem arányosan növekszik? – kérdezte Martin.
– Nem. A betáplált adatmennyiség valóban arányosan foglalja le a számítógép kapacitását, ám a feldolgozás az
négyzetarányosan növeli az igénybevett memóriát. Ami körülbelül négy százalékot jelent. Talán egy kicsivel
többet.
– Mit kell kiiktatni a rendszerből, hogy meglegyen ez a négy százalék?
– Nem tudom megmondani – felelte Farrer. – Kint ugyan most sötétedik, de itt bent hamarosan dél lesz. Ekkor
a legterheltebb a rendszer – a férfi elhallgatott pár másodpercre, és maga elé meredt. – Mit is beszélek! – élénkült
fel hirtelen. – Hiszen állnak a hajtóművek. Ha kell, kaphattok harminc százalékot is!
Martin Deanre nézett.
– Fordulj Hiróhoz. Ő vezeti a csapatot – mondta Dean nagyot sóhajtva. – De miért van erre szükség?
– Mert a filmen a legnagyobb nagyítás mellett sem láttunk semmit – válaszolta Martin. – És én tudni akarom,
kik támadtak ránk. Arthur, az anyagot add át Hirónak! Szólok neki, hogy jöjjön érte.
– Nem fog örülni.
– Nem fogom megsérteni a másodgenerációs érzéseit, ne félj! De nem fogok vitázni sem vele. Kevés az időm.
Megyek beszámolni az asszisztencia elé, aztán aludni szeretnék. Az eredmények viszont kellenek négy óra
múlva. Ha nem lesz semmi, nem maradhatunk tovább. Így dolgozzatok.
Az öccsét magával vonva elindult fel a lépcsőn. Amikor kimentek, akkor tért vissza van Hool a vezérlőbe. A
figyelmeztető sípszó nála is felhangzott. Martin Wheeler üdvözlésül csak bólintott neki. Van Hool sokáig nézett
még Wheelerék után, és arra gondolt, hogy Martin mennyivel kezelhetetlenebb, mint az apja.
A Concordia belső ideje szerint negyed négykor, amikor kint a bolygó felszínén már öt órája sötét volt, és egy
órája éjfél is elmúlt, a vezérlőben ülők villanásokra figyeltek fel mintegy kilencvenöt kilométer magasságban,
fenn az űrben. Farrer helyét három órája átvette Elliot Mills, de a jelenlevő tiszt még mindig van Hool volt. A
vékony légkör nem zavarta a teleszkópot, és tisztán kivehették, hogy fenn csata dúl két űrhajó között. A támadó
kisebb volt és mozgékonyabb, szinte eltörpült a másik mellett. Van Hool riasztotta Brian Riddlét és az
asszisztenciát, aztán fáradtan meredt a képernyőre.
Amikor a nagyobbik űrhajó kissé elfordult, és alakja egy nyolcszöghöz hasonlított, van Hoolba mint a villám
csapott bele a felismerés.
– Egy borostyán – mondta, és életében először leült a vezérlőben. Pont akkor, amikor a két űrhajó egy minden
eddiginél nagyobb villanás után a bolygóra zuhant.
Második nap

1.

– Reménykedtem benne, hogy nem feledkezik meg rólam – fogadta Henrickson Laurát. – Annyi minden történt
azóta, hogy elváltunk, hogy azt hittem, elfeledkezik a mai találkozónkról.
Laura mosolyogva rázta a fejét.
– Dehogy. Az, hogy leszálltunk, az én napirendemet nem nagyon borította fel. A gyerekek reggel ugyanúgy
jöttek iskolába, legfeljebb kicsit figyelmetlenebbek voltak, mint normális esetben. Nálam az öt óra ugyanúgy öt
óra, mint máskor.
Az igazság azonban az volt, hogy délután, amikor Dean meghozta az első híreket, az események Laurát
annyira megdöbbentették, hogy a megbeszélt vacsora is csak az utolsó pillanatban jutott eszébe.
– Ez megnyugtató – mondta Henrickson –, ugyanis elkészítettem a vacsorát. Javaslom, hogy előbb együnk, és
csak azután folytassuk a beszélgetést!
Az idős férfi átvezette a nőt az ebédlőbe. Díszesen megterített asztal várta őket, olyan, amilyet Laura ritkán
látott, Henrickson mégis mentegetőzni kezdett, hogy sajnos nem minden állt rendelkezésére a terítéshez.
– Mi hiányzik még innen? – kérdezte Laura.
– Nem megfelelőek az evőeszközök, nincs papírszalvétám, nincs igazi gyertyám...
– Mi az a gyertya? – kérdezte Laura. Valahonnan ismerős volt a szó.
Henrickson megvakarta a fejét.
– Asztaldísz – mondta. – Van valami hasonlóm, én készítettem, de nem az igazi. Meggyújtanám, de gyufám
sincs.
– Így is díszít – dicsérte meg zavartan Laura. Nem tudta, mi az a gyufa.
– Ez igaz, de szebb, ha igazi lánggal ég.
Laura nem mert többet kérdezni, hát csak beleszagolt az illatokkal teli levegőbe. Ez újabb mentegetőzést
váltott ki Henricksonból. A férfi elmondta, hogy valami különlegeset szeretett volna csinálni, de a Concordián
fellelhető alapanyagok nem teszik lehetővé, hogy földi ételeket készítsen: mindegyiknek hasonló az íze, amin
még a különféle ízesítők sem segítenek sokat. Hát maradt a saját, évtizedek alatt kikísérletezett receptjeinek
egyikénél.
– Talán a marhahúsnak felel meg leginkább – tette hozzá elgondolkodva Henrickson. – De az biztos, hogy nem
evett még hasonlót sem.
Laura egészen addig kívánta, amíg meg nem kóstolta. Aztán hősiesen megette a mártással borított, gyönyörűen
tálalt, de fűszeres és kissé rágós húst, miközben két falat között egy-egy mosolyt villantott a férfi felé.
– Külön technikát igényel szívósabbá tenni a húst – dicsekedett Henrickson. – De ez így a jó.
Vacsora után visszatértek a szobába, Laura kirakta az asztalra a kamerát, de mielőtt folytatták volna előző napi,
befejezetlen beszélgetésüket, Henrickson megkérdezte a nőt, hogy tud-e valamit az aznap történtekről.
– Állítólag megtámadták őket – mondta Laura Esterez. – Nehéz el hinni. Kik és miért tennének ilyet? Errefelé
sosem járt még ember.
Henrickson furcsa nevetése volt rá a válasz. Laura megütközve nézett rá, nem tudta, mi tréfásat mondott.
– Ez úgy hangzott, mintha azért támadnának meg minket, mert ismerik az emberi természetet. Van benne
valami! De ezek szerint, nem csak én nem tudok semmit.
– Frank, nem érez semmilyen izgalmat? Leszálltunk, idegenek vannak körülöttünk, talán felfedezünk valamit...
Talán értelme lesz az életemnek, mondja ki! – gondolta Henrickson. – De nem... értelmes volt ez az élet.
– Többet láttam én idegen világokból, mint bárki, aki a Földön maradt – felelte aztán hangosan. – Az elején a
legkisebb újdonság is feldobott, de mostanra már kinőttem ebből a fajta nyugtalanságból.
Laura arra gondolt, mennyire különbözőek az emberek. Ő azt hitte, hogy minden elsőgenerációs izgatottan
fogadta a landolásról szóló híreket. Ötven év utazás után, hetven éven, nyolcvan éven túl ha megcsillan
váratlanul valamiféle eredménye az áldozatvállalásnak, akkor annak ajzószerként kellene hatnia. De tévedett.
Belegondolva, ha egy kicsit is eltöpreng rajta, ha egy kicsit is felidézi a korábbi beszélgetésekéi, akkor más
véleményt alakít ki. Teljesen igaz, ezek az emberek nem a célért indultak el, hanem, hogy nyugalmat találjanak.
De ha valaki kitűzött is valamilyen célt maga elé, ötven év után már teljesen mindegy történik-e valami.
– Talán nem érti – mondta Henrickson, és a nőt fürkészte. – Nehéz megérteni egy öregembert.
– Nem, dehogyis – rázta meg a fejét a nő. – Csak nehéz megszabadulni saját belső világunktól. Automatikusan
kivetítjük mindenkire a gondolatainkat, és azt hisszük, azt gondolja, amit mi hiszünk, hogy gondol.
– Élvezet magával társalogni. Miért nem jött hamarabb?
– A savanyú káposztán múlott.
– Látja, Laura – mondta Henrickson –, itt élünk ezen az űrhajón, én valamivel hosszabb ideje, és alig ismerjük
egymást. Tegnap leszálltunk egy bolygón, idegenekbe botlottunk, és mi most ismerkedünk.
– Én nem tudok segíteni sem a bolygó feltérképezésében, sem a kapcsolatfelvételben – mondta Laura. – Ezt
tudom, és ezt akarom tenni. Különben feledésbe merülne. Most mindenki a jövővel törődik.
– Akkor kapcsolja be a kameráját, és kérdezzen! Fogalmam sincs, miről kellene mesélnem.
Laura Henricksonra állította a kamerát. A hírtelen váltás megzavarta kissé, nem igyekezett tehát: míg a géppel
foglalatoskodott, összeszedte a gondolatait. Az előbb nem mondott teljesen igazat, a délelőtti események mégis
megzavarták, és nem gondolta át teljesen, mit fog kérdezni Henricksontól, csupán homályos elképzelése volt a
beszélgetés menetéről.
– Azt szeretném... – kezdte –, ha ma kicsit politizálnánk. – Nagyon furcsa volt ez a szó. – Mire emlékszik,
Frank, miért indultak el az űrutazások? A hosszú távú űrutazások.
– Ez nem politizálás – javította ki Henrickson. Valami megfoghatatlan nosztalgiát idézett fel benne ez a szó.
Annyira a Földhöz kapcsolódott, hogy az alatt az idő alatt, míg kimondta, emlékek tucatjai villantak fel szeme
előtt. – Jó isten, mennyi mindenről elfeledkeztem!
Laura nem szólt közbe.
Amint a Concordia elhagyta a Naprendszert, és átlépett a cirkasztelláris térbe, megszabadultak a politikai
rendszerek minden nyűgétől, a politikusoktól, a gazdasági kényszertől, a fogyasztói életmódtól, a napi
megélhetési gondoktól, és rengeteg hasonló kötöttségtől, amelyek mint a kullancs a vért, úgy szívták az erejüket.
Bár ezt nem igazán érezték akkor, hiszen már hónapok óta elkülönítve éltek a világtól, és a kísérletek ideje alatt
nem zaklatták őket a megélhetéssel. Henricksonnak az jutott eszébe, hogy a válogatás során kihullott kísérleti
alanyoknak sokkal nagyobb traumát okozhatott, amikor vissza kellett térniük a külvilágba, mert nem kerültek a
legénység tagjai közé. A kiválasztottaknak, amikor kiléptek a Naprendszerből, már természetes volt megváltozott
életüknek ez az oldala. Még egy ideig elvitatkozgattak azon, hogy hol, milyen kormány várható, merre fordul a
jövő, aztán a Föld megszűnt foglalkoztatni őket.
Politizálás. Az egyetlen dolog az időjáráson kívül, amiről lehetett beszélni a legismeretlenebb emberrel is. Ő az
időjárásról nem beszélt, az a munkája volt, maradt tehát a politika. Kik is voltak akkor hatalmon?
– Ha konkrétumokat akar, várnia kell – mondta Henrickson Laurának. – Alig emlékszem valamire.
Politikusokra pedig semmiképp.
– Igaza volt, Frank, én nem politizálni akarok. A fő kérdésem az, hogy miért van itt a Concordia? Ahogy a
történelemből számomra nyilvánvalóvá vált, ez valakinek meg kellett, hogy érje.
– Nem talált erről dokumentumokat?
– Dehogynem. Az egyik magasztosabb hangvételű, mint a másik. Ide csak ezek jutottak el. Ódákat zengenek az
emberiség dicsőségéről, és a küldetésről. Aztán találtam népszerűsítő reklámokat is. De engem a pletykák
izgatnak. A háttér, ami nem került be az újságokba, könyvekbe, legfőképpen pedig a Concordia könyvtárába.
Henrickson hátradőlt a fotelban, keresztbefonta ujjait az ölében, és megpróbálta emlékezetébe idézni az indulás
előtti szóbeszédeket.
– Megvolt persze az űrutazásoknak a maga haszna hosszútávon és rövidtávon is – mondta az idős férfi. – A
megrendelők maguk az államok voltak, és ezek a munkák fellendítették az egész gazdaságot. Akkoriban a
világgazdaság már olyan volt mint maga a természet, ha egyik összetevője megingott, az veszélyeztette a
pénzügyi stabilitást...
– Hat vagy hét, már nem emlékszem pontosan, űrhajót indítottak el előttünk a világűrbe, úgy átlag tízévenként.
Egy ilyen Concordia nagyságú űrhajó, a maga tökéletességével, míg elkészült, millióknak adott munkát. A
tervezés, kivitelezés szabadalmak százezreit vonta maga után.
– De mi hasznuk volt ebből az államoknak? – kérdezte Laura.
Henrickson a maga köhögésszerű torokhangján ismét felnevetett.
– Látszólag nagyon kevés.
– Nekem úgy tűnt, hogy semmi – mondta Laura – Hiszen az utazások megtérülésére kétszáz-háromszáz évet
kell várniuk. És nagyon hangzatos az a szlogen, hogy „Az emberiséget a csillagokhoz!”, de nem hiszem, hogy
hatásos.
– Nem, bizony. A hasznot nem is azon a szinten kell keresni, ami szem előtt van, hanem a háttérben. Ez
érdekli, ugye?
Laura bólintott.
– Nos, először is, ha az állam munkát ad, akkor csökken a munkanélküliség, és kisebb az állampolgári
elégedetlenség. Ezzel a munkával különösen jól el tudták terelni a figyelmet a mindennapi gondokról, mert
önzetlennek tűnt. A nagyobb vállalatok jó reklámot kaptak, mert bizonyos presztízst jelentett a programban részt
venni. Be tudták a dolgot úgy állítani, mintha csak a közért, a jövőért dolgoznának. Másrészt kifejezetten jó üzlet
volt nekik, gondoljon csak a milliárdos nagyságrendű megrendelésekre...! Az államok adták a megbízást, fizették
a költségeket, forgott a pénz, a gazdaság egésze mozgott... de a posztokat betöltő felelős vezetők személy szerint
is meggazdagodtak... Ha valamit, nem ért, bátran szóljon közbe, hiszen a Concordián minderre nem sok példát
láthatott!
– Ne felejtse el, Frank, hogy történelmet tanítok! Konyítok hozzá valamennyit. De majd szólok, mit
részletezzen.
Henrickson intett, hogy rendben. Aztán, bár szégyellte, hogy nem emlékezik, mégis megkérdezte:
– Laura, maga bizonyosan tudja, hogy a Concordia hányadik űrhajó volt, amelyet az idegen szonda alapján
elindítottak…
– A hetedik. Három borostyán volt, és utánuk négy generációs űrhajó. A Concordia volt a negyedik. Erről jut
eszembe, Frank, arra is kíváncsi lennék, miért változtatták meg az űrhajókat. Valóban csak azért, mert
felfedezték a cirkasztelláris teret?
– Korántsem. Egy Concordia típusú csillagközi űrhajó lényegében egyszerűbb, és olcsóbb, mint egy
borostyán. Ugyanakkor nagyobb, és megépítése több iparág bevonását igényli. A pénzügyekre vezethető vissza
ez is. De haladjunk sorrendben! Ha a Concordia volt a hetedik, akkor amit a születésem előtt három nappal
indítottak el, az lehetett az ötödik. Elég, ha innen kezdem? Vagy a megfejtett üzenettől, aminek alapján
megindult a csillagközi űrhajózás?
– Elég, ha csak arról beszél, Frank, amire emlékszik. Különben túl hosszúra nyúlna a beszélgetésünk, és Anne
megint megharagudna ránk.
Előző nap csak akkor vették észre mennyire eljárt az idő, amikor Anne belépett a lakásba. Laura az órájára
pillantott, és látta, hogy átcsúsztak a másik napba. Elnézést kért, hogy ilyen sokáig maradt, de nem sikerült
elszabadulnia, még azután is beszélgettek Henricksonnal, hogy Anne lefeküdt a szomszéd szobában aludni.
– Ezért kezdtük ma korábban, nem? – kérdezte Henrickson.
– Hát, ha sikerül elkezdenünk – mosolygott Laura, és hátradőlt ő is a fotelban, hogy kényelmesen
végighallgassa Henrickson visszaemlékezését a múltról.

2.

Wright van Hoolnak adta át az irányítást a vezérlőben, de Martin Wheeler jelenléte van Hoolt ismét csupán
helyettesítésre kárhoztatta. Van Hool nem bánta ezt, egész életében mindig valaki mögött állt, egyvalami
azonban zavarta: Wheeler makacs természete. Brian Riddle, Wheeler apja, és Gavin Wright mind-mind
meghallgatták, sőt kikérték van Hool véleményét, és elismerték, ha igaza volt, vagy ésszerű dolgot javasolt.
Hagyták, hogy irányítson. Az idős férfi így tudott hatni rájuk, és sokszor befolyásolta a dolgokat második helyről
is, ám ez a Martin Wheeler önfejűbb annál, hogy változtasson véleményén, ha egyszer elhatározott valamit. Van
Hool tudott bánni az emberekkel, de úgy érezte Wheelerrel nem érdemes próbálkoznia. Előbb-utóbb
összeütközésbe kerülne vele.
Van Hool megvonta a vállát, és némán hallgatta a két gravac indításának parancsszavait, amelyeket Wright
adott ki az egyik gravac fedélzetéről rádión keresztül. A borostyánnak köszönhették, hogy még mindig itt voltak
a Signum-kettőn, és a borostyán csalta ki a gravacokat ismét a bolygó felszínére, immár Gavin Wright
vezetésével.
Egy borostyán – itt.
Az elmúlt órákban utánanéztek a régmúltnak. Három borostyánt bocsátottak fel, a Phoibét, az Aitheriát, és a
Heliát. Ezek közül az első útiránya egyezett meg a Concordia útirányával. Százhuszonnyolc éve indult el, és
százhuszonnyolc év alatt tette meg azt az utat, amit a Concordia ötvennégy esztendő alatt. A Concordia az elmúlt
órákban előzhette meg, ám nem vették észre, mivel a Phoibe a normál térben haladt. Egy újabb darabka Föld,
egy újabb darab abból a múltból, amelyről azt hitték, hogy mindörökre maguk mögött hagyták.
Ha az űrhajót szemből nézték, amikor nyolc-nyolc egymáshoz kapcsolt szektor eltakarta a hajtóművet, a
formája nyolcszöghöz hasonlított. Oldalról teljesen más látványt nyújtott, de ez a nyolcszög volt az, amiről van
Hool ráismert.
Elemezték a lezuhanásának felvételeit. A nyolcszög alak láthatóan nem sérült, és az űrhajó találat után megtett
pályájából az derült ki, hogy a leszállóegységeknek semmi bajuk. Az is elég baj, ha a csillagközi hajtóművek
megsérültek.
A Phoibe fedélzetén ezerkétszáz ember tartózkodott, tizenkét aeternitas-szektorban száz-száz. Valójában nem is
a fedélzeten voltak, hanem a fedélzetben, hat ember kivételével ugyanis valamennyiüket az űrhajó központi
agyának memóriájában „raktározták” el. Ők valóban úgy indultak el, hogy kolóniát alapítanak egy új világon, és
mégis – gondolta keserűen van Hool –, ha most nem zuhannak le, csaknem hét évtizeddel később érkeztek volna
meg, mint a Concordia.
Másodiknak lenni sem rossz – fűzte tovább a gondolatait van Hool. Lepillantott a lábára. Az életét is annak
köszönhette, hogy megmaradt a háttérben. Akkor még csak nem is ő állt Wheeler mögött, hanem Cassates. Miért
maradt le harmadiknak? A kiemeléssel akadt probléma, és hátrament megnézni, hol akadtak el a gépek. Amikor a
holdacska felszíne remegni kezdett, először azt hitte, hogy a robbantást érzi, de nem. Megcsúszott, és...
Van Hool azon vette észre magát, hogy egy percen belül már a negyedik témánál járnak gondolatai. Először
fordult meg a fejében, hogy talán túl öreg a vezérlőbe.
Kihúzta magát és a korláthoz lépett, Coope és Wheeler mellé hogy láthassa a vezérlő főernyőjét. A két gravac
közben elhagyta a Concordiát, és már a krátert is. A borostyánnal nem sikerült rádión felvenni a kapcsolatot,
személyesen kellett tehát odamenni. Ugyanakkor a Phoibe koordinátáinak felderítésére fellőtt űrszondát is
elvesztették, nem sokkal azután, hogy ráakadt a borostyán pontos helyére, és folytatta a kutatást a harmadik, a
támadó űrhajó után. A legrosszabbtól kellett tartaniuk, és nem hagyhatták magukra a borostyánt. Ha képtelenek
felszállni, márpedig nem úgy konstruálták a Phoibét, hogy önerőből elhagyjon egy bolygót, akkor kötelességük
azt az ezerkétszáz embert a Concordia fedélzetére venni.
De erről még senki sem beszélt.
– Miért borostyán? – kérdezte Andrew Coope van Hooltól. – A borostyán egy növény a Földön, nem?
Van Hool nem válaszolt azonnal a váratlan kérdésre. Miért is borostyán a borostyán?
– A borostyán valóban egy növény, de itt nem erről van szó, hanem a borostyánkőről – mondta aztán. – Olyan
kövek ezek, amelyek millió évvel ezelőtt fenyők törzséből szivárogtak ki gyantaként, és az idők során kővé
szilárdultak. Némelyik ilyen gyantába bogarak ragadtak bele, és megőrződtek mostanáig. Gondolom az
aeternizáció miatt akasztották ezt a nevet a Phoibére.
– Az aeternizáció – ismételte meg Coope. Körülnézett, kik hallgatják beszélgetésüket. Nem messze tőlük,
Wheeler mögött, Trielli ült, ő döntött még úgy az asszisztenciából, hogy a vezérlőből követi nyomon az
eseményeket. Coope rosszallóan gondolt arra, hogy ugyanakkor a másik hét asszisztens is beleszól a döntésbe.
Itt kellene lenniük. – Aeternizálás. Mit jelent?
– Örökkévalósítás – mondta mosolyogva van Hool. Már emlékezett, és jól esett elmondani, amire emlékezett. –
Az emberi test megsemmisítésével az ember eléri a halhatatlanságot. Anyagtalan lesz, éteri lény. Az SU-
állapotban nincs öregedés.
– Nem alkalmasabb a hosszú távú űrutazásra, mint ezek a többgenerációs űrhajók?
– Talán, de technikailag nem volt kivitelezhető ez a hajtómű és az... az utazási forma. És azt hiszem, voltak
pszichológiai problémák is...
Wheeler ellépett mellőlük és lement a konzolhoz. Azóta újabb ember került oda, Mills után Robert Nelson volt
szolgálatban.
– Mennyi időre van szükségük, hogy odaérjenek? – kérdezte Wheeler a fekete bőrű, vékony férfitól.
Háromnegyed órára – válaszolt rá magában van Hool.
– Negyvennégy percre – mondta Nelson.
Wheeler felpillantott Coope-ra.
– Andrew, itt az ideje, hogy megnézzük a légy felvételeit!
Felsétált a körüljáróra. Alan Trielli közben felállt a helyéről, és most mellészegődött.
– Én is kíváncsi lennék rá.
– Ha gondolja, jöjjön velünk!
Amikor elhagyták a vezérlőt, és van Hool egyedül maradt, arra gondolt, milyen jó, hogy a feleségével nem
lehetett gyerekük az elmúlt fél évszázadban. Aztán meg arra, hogy ha első ember lenne, ugyan kinek játszaná a
mogorvát és a nagyszájút!

3.

Már egyszer elindultak a Szürke-terem felé, de pont akkor érkezett meg a borostyán lezuhanásának a híre, és
elhalasztották a felvételek megtekintését. A Phoibe újabb értékes órákhoz juttatta Wheelert, az asszisztencia azt
megelőző ülésén ugyanis Wright kijelentette, hogy hamarosan felszállnak. Annyi időt adott csak, ameddig
elkészül a légy felvételeinek átírása 3D-s formátumba. Nem jószántából adta ezt sem, hanem hogy semlegesítse
Wheeler legfőbb érvét; ha az átírás után nem találnak semmi kézzel foghatót, elhagyják a bolygót. Trielli
valószínűleg úgy tájékoztatta Wrightot, hogy kicsi a siker esélye.
A Phoibe után aztán megváltozott a helyzet. Mindent összeszedtek, amit csak lehetett: a borostyán indításának
körülményeit, névsorát, technikai leírását, és hosszan tanulmányozták őket. Volt rá idő: a Phoibe nem
jelentkezett, és Wright meg akarta várni a reggelt a személyes kapcsolat felvételéhez.
A Signum-kettő reggelét.
Most, hogy Wright elment, a várakozás ideje alatt ismét alkalom nyílott visszanézni a történteket.
Martin a személyi hívóján kereste meg az öccsét.
– Te sosem alszol? – kérdezte Dean álmos hangon. – Persze, hogy kíváncsi vagyok rá. Azonnal megyek!
– Ugorj be Ligasért! – mondta Martin.
– Jaj, ne!
A Szürke-terem a tizenötödiken volt. Wheeler, Coope és Trielli liften mentek fel a hetedikről, de mialatt
elgyalogoltak a lifttől a teremig, Ligas megelőzte őket.
– Nem bírtam aludni – mondta. – Dean hívása után azonnal elindultam.
Amikor beléptek a terembe, ezen az oldalon automatikusan kigyulladtak a fények. A terem túlsó vége sötétben
maradt, de ha kivilágították volna, se láttak volna semmi érdekeset: csak szürke falakat, ameddig a szem ellát.
– Azt kértem, készítsenek egy térképet is – mondta Wheeler, és az ajtó melletti kapcsolótáblán megnyomott pár
gombot. A balkeze felőli fal életre kelt, és feltűnt rajta egy kétdimenziós kép, a fal egy töredékét foglalva csak el.
Wheeler megpróbálta a képet lekicsinyíteni, és vállmagasságig lecsúsztatni. Sikerült neki, éppen akkorra, amikor
beállított Dean. Wheeler odahívott a térképhez mindenkit.
– Elmagyarázom, mi történhetett. Öt támadónk volt, és két fajta fegyver, amivel lőttek ránk, ezt tudjátok.
Mégis mindannyian életben maradtunk, de ez csak részben köszönhető a mi ügyességünknek. Innen indultunk el,
ide rejtettük a gravacot...
Wheeler a térképen rámutatott egy alul terpeszkedő, alaktalan fekete tömegre. Aztán feljebb emelte tekintetét
és két másik, sokkal kisebb roncsra bökött.
– Kétfelé váltunk – folytatta –, és ezeket a roncsokat közelítettük meg. Andrew-ék ezt, mi pedig ezt. Ekkor
támadóink még nem voltak a közelben.
– Nem fedezhettek fel minket már jóval korábban? – kérdezte Trielli. – Talán a gravac útvonalát is
figyelemmel kísérték.
– Nem valószínű – rázta meg a fejét Martin –, ugyanis nem tudták, hogy hova rejtettük el a gravacot. Ha tudták
volna, elég lett volna azt elvinniük. De nem is sejtették, hogy hol van! Kétszeresen szerencsénk volt. Egyrészt
nem maradtunk ott a roncsmező közepén összeköttetés és minden segítség nélkül, másrészt pedig nem azzal a
céllal lőttek ránk, hogy megöljenek minket, hiszen remélhették, hogy magunk között majd eláruljuk, hova tettük
le a járművet. Mert ha megvan a gravac, minket élve fogságba ejthettek volna.
– Ez a,gondolatmenet hibás! – vetette közbe Trielli. – Ez azt feltételezi, hogy lehallgattak minket és értették,
amit mondtunk.
Ligas összerezzent.
Wheeler figyelmen kívül hagyta a közbeszólást. Egyedül Coope-nak mesélte el gyanúját, és még az
asszisztencia előtt tett beszámolójában sem említette. Előbb-utóbb, ha eljön a megfelelő pillanat, el kell árulnia.
Majd ha nem lesz más ütőkártyája.
– Igen – mondta elgondolkodva. – Tehát ott tartottam, hogy akkor fedezhettek fel minket, amikor már a
roncsok körül tébláboltunk. Ehhez képest meglehetősen gyorsan odaértek, valószínűleg gyalog. Más
szemszögből viszont...
– Ezt mire alapozod? – kérdezte Ligas.
– Külön-külön távoztak. Menekülésükkor más-más irányba indultak el. Ha van valamilyen járművük, akkor
oda igyekeztek volna, tehát egy irányba. De nem volt, és ők a legjobb taktikát választották az üldözők lerázására:
szétváltak. Ezzel azonban elárulták, hogy gyalogosan vannak.
– Miért menekültek volna? – kérdezte Dean. – Hiszen senki sem volt, aki a nyomukba eredjen. Még a gravac
sem indult el értetek...
– A helyreállt kapcsolat, Arthur Farrer füllentése, hogy már úton van felénk a segítség, és az, hogy Andrew
elérte a gravacot, amelyről nem tudták, hogy milyen fegyverekkel van felszerelve; ezek mind közrejátszottak
abban, hogy a menekülés mellett döntöttek. Legalábbis én szintén ezt tettem volna a helyükben. Időben
visszakoztak. Amíg ugyanis nem tudjuk, kicsodák és hol vannak, addig megtartják előnyüket. Ha viszont
egyenlőtlen tűzpárbajba keverednek, mármint úgy egyenlőtlenbe, hogy ők vannak kisebbségben: semmit sem
nyernek.
– Értem.
– Hamar odaértek tehát hozzánk, először azzal a fegyverrel, amely szerintem több volt, mint kézifegyver,
azzal, amelyikkel lelőtték a legyet. Az első támadó itt bújt el vele, ez az űrhajó volt a fedezéke.
Wheeler most már felfelé mutatott, egy szigony alakú roncsra.
– A közelünkben helyezkedett el, és nem is mozdult innen a legvégső pillanatig. A célja az volt, hogy sakkban
tartson, és elszigeteljen minket Andrew-éktól. Amikor megérkezett, még a többiek előtt, akkor lelőtte a legyet,
hogy az fel ne fedezze őket. Ezután közelített meg minket újabb két támadó… ha emlékeztek... az első és a
második lövés között eltelt egy kis idő, nos, ez alatt.
– De az nem volt több pár másodpercnél! – vetette ellen Trielli.
– Két perc. Két perc volt – mondta Coope.
– Lehetséges, hogy van valamijük, amivel gyorsabban tudnak haladni, vagy valóban gyorsabbak. Majd kiderül.
Az első lövésektől Keith megsebesült, és nem sokkal később Andrew elindult visszafelé. Ekkor három irányból
lőttek ránk, egyvalaki Andrew-ra, egyvalaki rám, és természetesen ott van a nagyobb fegyver tulajdonosa is.
Hárman vannak, még nem öten. Ketten csak később érkeznek oda, ez is arra utal, hogy nem járművel jöttek. A
két újonnan érkező viszont Triellit és Francót keríti be, ők a veszélyesebbek, de Andrew kicsúszik a kezükből.
Mi Keith miatt nem mozdulhatunk, nem hagyhatjuk magára. Aztán szépen ellövöldözünk vagy negyedóráig.
– Máshogy emlékszem rá... – morogta Trielli.
– Ne feledd el, hogy élve akartak minket! Legfeljebb Andrew forgott életveszélyben!
Coope kényszeredetten elvigyorodott.
– És Keith? – kérdezte Trielli.
– Vagy véletlenül találták el, vagy ez is a taktikájuk része volt. Az egyikünket megsebesítik, mi pedig azonnal
rohanunk vele a járművünkhöz.
– De Andrew útjának irányából sejthették, hogy hol a gravac!
– Nézd meg a helyszín rajzát! – mutatott a falra Wheeler. – Nézd meg azt a gigászi roncsot, aminek a tövébe
elrejtettük a gravacot! Egy hétig kereshetnéd, akkor sem akadsz rá! És ők nem tudták, hogy mennyi idejük van.
Trielli megvonta a vállát. Wheeler folytatta.
– Közben Andrew-val elveszítjük a kapcsolatot, én viszont felfedezem, hogy hol vannak. A felszerelésük
elsőrangú! Láthatatlanok és a mozgásdetektor sem érzékeli őket. Elindulok meglepni egyiküket, de létrejön a
kapcsolat a Concordiával, megtudják, hogy látjuk őket, és elmenekülnek.
– Itt valami...
– Egy pillanat – szakította félbe Wheeler Triellit. – Három felvétel készült, a három légy felülről rögzítette az
eseményeket. Amit meg kell néznünk, az az idegenek mozgása. Egy tehát itt van...
A szigony alakú űrhajóra mutatott.
– ...a másik minket támadó idegen egy ronccsal mellette, kicsit arrébb. Ő a vége felé magára hagyja társát, és
elindul Trielliék felé. Út közben megtorpan, mintha vissza akarna fordulni, de meggondolja magát és folytatja
útját. Ekkor már tervszerűen dolgoznak.
Wheeler mély lélegzetet vett, aztán folytatta:
– A másik három helyét ti tudnátok megmondani. Egy, ha jól láttam errefelé volt... Innen lőtt rátok az ötödik
támadó.
Egy távolabbi roncsra mutatott, amely a térképen a két csoport között helyezkedett el, valamivel magasabban
és közelebb Trielliékhez.
– Nem emlékszem rá – mondta Alan Trielli.
– De én igen – felelte Ligas előrelépve. Kicsit tájékozódott a térképen. – Nem ott volt. Mellette, távolabb
tőletek, de távolabb tőlünk is. Egy negyed körív mentén helyezkedtek el, itt és itt. – rábökött a roncsokra. –
Aztán amikor Trielli szétlőtte ezt a roncsot, azt hiszem, ide ment át. Legalábbis innen jöttek utána a lövések.
– Ezeket a helyeket kell megvizsgálnunk most – bólintott Wheeler. – Illetve kellene. Csakhogy a három
légyből kettővel nem megyünk semmire – Deanre nézett, és az bólintott. – A második légynek, amelyet Andrew
felküldött, rossz volt a mélységmérője, nem lett az üzembe helyezés előtt letesztelve. Filmre vette a történteket,
de nem lehetett átírni háromdimenziós formátumba. Az utolsó légynek pedig kívül estek a látószögén az
idegenek. Marad tehát az első légy utolsó pillanatának felvétele. Abban bízom, hogy mégis rögzített valamit,
hiszen mozgást kellett észlelnie ahhoz, hogy ilyen hirtelen megforduljon.
– Akkor azt felfedeztük volna a nagyításokon – mondta Trielli.
– A filmen nem látni semmit, az idegenek láthatatlanok. Ezért volt szükség erre a munkára. Dean, behoznád a
terepet?
Dean Wheeler átballagott egy jóval bonyolultabb kapcsolótáblához. Először eltüntette a térképet a falról, majd
kioltotta a fényeket. A kapcsoló foszforeszkáló fényénél aztán parancsot adott a fedélzeti komputernek a
roncsmező háromdimenziós képének megjelenítésére.
Az öt férfi egy pillanat alatt ismét a Signum-kettő felszínén találta magát.

4.

Trielli beleborzongott a látványba, annyira élethű volt. Coope a háta mögé pillantva kereste a napot, de persze
nem volt ott.
– A tereptárgyak színénél és a megvilágításnál az első légy felvételeit vettük alapul – magyarázta Dean.
Visszatért a többiekhez –, de akadtak olyan helyek, amelyeket az első légy nem filmezett le, viszont a harmadik
igen, ezért azt is segítségül hívtuk. Ezért van, hogy némely rejtettebb zugban az árnyékok kicsit laposabbak.
Annyira talán nem zavaró, mert a legyek felvételei között csak egy fél óra telt el. Amiről nem volt felvételünk,
csak mélységmérési eredményeink, ott a tárgy felszínét okkerre festettük meg, hogy elkülöníthető legyen.
Amiről pedig sem mélységmérési eredmények, sem pedig filmfelvételek nem voltak, a tárgy többi részeivel
összevetve kiegészítettük, és sötétbarnára színeztük. Például az űrhajók belsejét.
– Akkor nem lehet bemenni egyik roncsba sem? – kérdezte Ligas.
– Bemenni amúgy sem lehetne, legfeljebb átmenni rajta – mondta Dean. – Voltak tárgyak, amelyek
elmozdultak a szondák felvételei között. Ezeknél az első szonda utolsó mérésének helyét és állapotát írtuk át
háromdimenziósra. Ahogy Martin kérte. Az embereket is eszerint találjuk meg.
– Mi is itt vagyunk? – kérdezte Coope.
– Természetesen. Ahogyan a légy lelövése előtti pillanatban álltatok.
Triellinek egyáltalán nem volt kedve szembetalálkozni saját magával. Aztán rájött, hogy ő akkor az űrhajó
belsejében tartózkodott Ligas-szal, és ha kint lett volna is, a szkafander miatt aligha nézhetne a saját szemébe.
– A teljes terület nem fért el a teremben. Dean, csúsztasd ide Andrew-ék csoportját! Induljunk onnan! – mondta
Martin.
– Akkor azt ajánlom, hogy mindenki csukja be a szemét – mondta Dean. – A hirtelen váltás
egyensúlyzavarokat és hányingert okozhat.
– Mi fog történni? – kérdezte Ligas.
– Egy felülnézeti képet írtunk át háromdimenziósra. Ám maga a kép nagyobb, mint a terem, ezért csak egy
négyzete, vagy ha úgy tetszik a valóság egy kis kockája fért ki. Mintegy negyede. Arrébb kell csúsztatni a képet,
hogy azon a részén legyünk, amely minket érdekel.
Martin közbeszólt:
– Az ott a távolban az a roncs, ahova ti mentetek. Még talán Andrew is felfedezhető, ahogy ott áll...
Coope előbbre lépett, és a mutatott irányt fürkészte. A roncs a terem közepe felé feküdt. Kiválóan lehetett látni,
akárcsak fél nappal korábban.
– ...azt az űrhajót Dean ide fogja hozni mellénk.
Coope észrevette azokat a roncsdarabokat is, amelyek fedezékül szolgáltak neki visszafelé jövet.
Dean visszaindult egy másik kapcsolótáblához. A teremnek tíz bejárata volt ezen az oldalon, és mindegyik ajtó
mellett volt egy-egy vezérlőegység, így nem kellett az embernek olyan messzire elzarándokolnia. Dean azért
magában megjegyezte, hogy Martin elmondhatta volna az előbb, mit akar tenni. Akkor megspórolt volna neki
egy utat.
A kapcsolótól aztán odakiáltott a többieknek, hogy csukják be a szemüket.
A következő pillanatban a bolygófelszín elmozdult alattuk. A Martin által mutatott roncs szédületes
sebességgel, pár másodperc alatt ott termett mellettük. Coope, aki elhatározta, hogy megnézi a műveletet, már az
első pillanatban megszédült, és amikor, látta, hogy közeledik feléjük a roncs, gyorsan lehunyta ő is a szemét.
Tudta, hogy csak egy kép, mégis olyan hatással volt rá, hogy reflex-szerűen azt a védekezési módot választotta,
amit javasoltak neki. Elugrani már csak azért sem tudott volna, mert a mozgó talaj láttán a lábizmai nem
engedelmeskedtek akaratának.
– Rendben – kiáltotta nekik Dean, mire kinyitották a szemüket.
A roncs mellett álltak.
– Huh! – mondta Coope.
– Arra – mondta Ligas. – Arra volt a bejárat – és előreindult. Ligas egész más szemmel nézte most az űrhajót,
mint korábban. Amióta benne járt, elveszítette titokzatosságát, és inkább fenyegetővé vált, A harc közben nem
érezte ezt ennyire tisztán, de itt és most nagyon.
Coope a távolba nézett. Szinte várta, hogy mikor lövik le a legyet. Ahogy az eget fürkészte, csillagokat fedezett
fel. Hunyorított, de a csillagok nem tűntek el.
Dean ekkor érte utol őket.
– Látom, észrevetted – mondta. – Miután végeztünk az átírással, és ti még nem jöttetek, volt pár óránk. Kicsit
élethűbbé tettük. Honnan lőttek rátok?
– A hátunk mögül. De az később volt. Majd ha félig megkerültük a roncsot, megmutatom honnan jöttek az első
lövések.
Dean áhítattal nézett körbe.
– Lenyűgöző!
– Persze, így szkafander nélkül. No és persze biztonságban.
Elöl Ligas eltűnt az űrhajó egyik kiszögelésénél. Ráfordult a roncs egy másik oldalára. Az újabb forduló után
Coope meglátta önmagát.
A messzeségbe nézett: a következő pillanatban meglátja a légy lelövését. De nem volt következő pillanat.
Coope odasétált a szkafanderes alak mellé, és a sisakjába pillantott. A sisakban visszatükröződött a Signum-kettő
felszíne, Coope arca azonban nem. Annyira kísérteties volt, hogy Andrew szinte hallotta Ligas kiáltását, és várta
a lövés utáni első zűrzavart.
– Kifelé onnan, Franco! És senki sem mozdul Keith, maradsz, ahol vagy!
Coope megpördült. Ligas nem volt sehol.
– Mi történt, Martin? – kérdezte Wheelert.
– Semmi.
– Valamit mondtál.
– Egy szót se. – Martin Wheeler megrázta a fejét.
– Hol van Franco?
– Az űrhajó alatt. – Ligas hangja valóban a roncs felől hallatszott, közvetlen közelről. Nem sokkal utána feltűnt
Ligas, az űrhajó falán keresztül. Úgy lépett ki, mint egy szellem.
– Olyan belülről, mint egy barlang – mondta.
– A háromdimenziós formákat csak a felszín esetében tudtuk visszaállítani – mondta Dean. – Az
űrhajóbelsőkről nem voltak sem méréseink, sem felvételeink. A sisakkamerád képe használhatatlannak
bizonyult.
– Tehát megpróbáltátok felhasználni.
– Csak egy ötlet volt.
– Menjünk tovább! – mondta Martin, majd Triellihez odaszólt: – Mi a véleménye?
– Egyelőre semmi – mondta komoran Trielli. Benne is ugyanúgy felidéződött külvilági sétájuk emléke. Bizarr
dolog volt szkafander nélkül önmaguk mellett járkálni, olyan tárgyak körül, amelyeket egyszer már szétlőttek.
Egy darab külvilág a Concordia felszínén: azt az érzetet keltette Trielliben, mintha kórokozókat csempésztek
volna a fedélzetre.
Átvágtak a felderítő triókat elválasztó terepen.
– Még mindig nem értem, hogy miért kellett ez – mondta Trielli. – Ami nincs rajt a kétdimenziós képeken, az
nem lehet meg itt sem.
Senki sem szállt vitába vele. Coope tudta, hogy amellett a csekély lehetőség mellett, hogy mégis bukkannak
valamire, más is közrejátszott abban, hogy átíratták 3D-formátumba a roncsmező e részét: időt akartak nyerni.
Wheeler mindenen átgázolva igyekezett a másik űrhajó felé. Coope önkéntelenül is megkerülte a nagyobb
köveket és roncsdarabokat. Sem ő, sem Ligas, sem Trielli nem látta a Wheelerék által megvizsgált roncsot. Ismét
egy felfedezéshez kezdett hasonlítani az egész: ismeretlen tájon jártak.
– Az a darab zuhant rá Keithre – mutatta meg Deannek Ligas a roncs tetején felmeredő szárnyat.
– Amikor az első és a harmadik légy méréseinek összevetésére került sor, ez okozta a legtöbb gondot –
válaszolta Dean. – Nem elég, hogy a harmadik légynél már nem volt a helyén, de pár centivel az egész űrhajónak
megváltoztatta a helyzetét.
Ahogy közeledtek, a roncsnak egyre kevésbé lehetett látni a tetejét, és egyre inkább öltött a távoli játékszer
kolosszusjelleget.
– Ez nagyobb, mint a másik – mondta Coope.
Az űrhajót balról kerülték meg. Ezen is át lehetett volna menni, de Wheeler jobbnak látta, ha megkerülik, nem
pedig keveregnek benne.
Coope megmutatta Deannek, honnan jött a második és a harmadik lövés: az, amelyik eltalálta Ryusakit.
Visszanézve láthatta, hogy ő maga is milyen remek célpontot nyújtott. Felidéződtek benne Wheeler szavai, és
Coope úgy vélte, barátjának igaza van. A légy lelövésekor még csak egy támadójuk voltjelen. Ha már akkor ott
van a második támadó, ő – Andrew Coope – most nem lenne életben. Végig csak egy hajszálon múlt az élete!
– Mit vár egyébként Martin? – kérdezte Trielli Coope-ot.
– Nem várok semmit – mondta Wheeler hátra sem nézve –, de az esélyt meg kell adni. Hátha szerencsénk lesz.
– Egy fegyver csövét, egy félig kibújó alakot – válaszolta Coope. – Bármi lehet.
Ligas kissé lemaradt. Egyre inkább kínozták a kétségek, hogy jól tette-e, amikor nem mondott semmit. Már a
bolygó felszínén szólnia kellett volna Wheelernek. Ha csak mint gyanút közölte volna a felfedezését... Nem, az
még nevetségesebben hangzott volna. De mikor mondhatná meg, és mivel indokolja, hogy eddig nem szólt?
Elhatározta, hogy ha nem találnak semmit, akkor is elárulja, mit talált. Majd négyszemközt. Majd utána.
Ligas, most megint biztos volt a dolgában. Az apró termetű férfi meggyőzte magát, hogy nem képzelődött.
Wheeler nem készítette fel őket arra a látványra, ami az űrhajón túl fogadta őket. Megdöbbenésük hasonlatos
volt Dan Nevell első megdöbbenéséhez: a homok alól felmeredő, tüskékkel teli, háromszögletű lapok
mindenkire egyformán hatottak. Még Dean is meghökkent, nem emlékezett erre a részre az átíráskor, mert akkor
egész jelentéktelennek tűnt. Most rájött, hogy miért kellett az átírás, hogy Martin miért ragaszkodott hozzá
annyira. Ami egy képen jellegtelen, ami fölött elsiklik az ember tekintete akármekkora nagyítás legyen is, az
ebben a teremben szó szerint egy újabb dimenziót kap, és átlényegül.
– Erről nem is szóltatok – mondta Coope.
Csak utána vették észre, hogy nem messze tőlük két szkafanderes alak áll.
– Kik azok? – kérdezte Dean.
– Én és Dan Nevell – mondta Martin Wheeler. – Keith valahol elöl bóklászik. A legyet onnan lőtték le, a térség
túloldalán található roncs mögül. Oda kell mennünk.
– Mik ezek? – kérdezte Trielli. Még mindig a kép hatása alatt állt. – Egy űrhajót temettek be?
– Tizennégy – válaszolta Dean, aki megszámolta az égnek meredő lapokat. – És mind más irányba néz. Miféle
űrhajónak lehet ilyen teteje?
Az útjuk a lapok között vitt át. Két embernyi magasak voltak, de ez csak a közvetlen közelükben derült ki,
akárcsak az, hogy nem csupán a lapok színe változik alulról felfelé, hanem az anyaguk is, méghozzá
fokozatosan.
Coope megvizsgálta a tüskéket.
– Mennyire finom a felvételek felbontása? – kérdezte Deantől.
– Egy morzsát is el lehet különíteni a földön.
A tüskék a lapokkal ellentétben sok apró háromszögből álltak össze. Felszínűkön csíkok voltak, szám szerint
három, az oldalakra merőlegesen, és kapcsolódva a mellette elhelyezkedő háromszögek csíkjaihoz. Az egész egy
jól kivehető rendszert alkotott, de nem sejtették, hogy mire szolgált.
– Arra vagyok kíváncsi, lehetett-e más is ezeken a lapocskákon.
Dean közelebb hajolt.
– Lehetséges – mondta a fejét vakarva. – Fent kellene megnézni, ahol nagyíthatunk a felvételeken.
Coope megérintette, de a keze átszaladt a tüskén. A tüske nem fénylett, talán érdes volt a felszíne.
Martin jóval előrébb járt, mégis idehallatszott személyi hívójának jelzése. Most már állandóan magánál hordta.
Mindannyian felfigyeltek a hangra.
– Itt Martin Wheeler – jelentkezett a férfi, és visszanézett. – Értem. – Történt valami szokatlan előtte?
Coope Deanre pillantott, azután gyorsan elindult Martin felé. Trielli is utána mozdult.
– Egyszerre mindkettővel? Nem, nincs értelme. Pár perc múlva ott leszek.
– Valami baj van? – kérdezte Coope.
Martin összehúzott szemöldökkel tette el a hívóját. Aztán megrázta a fejét.
– Nem tudni. Wrightékkal megszakadt minden kapcsolat. Egyszerre mindkét gravackal.
– Van Hool volt? – kérdezte Trielli.
– Vissza kell térnem a vezérlőbe – mondta Wheeler. – Bár sok mindent úgysem tehetek. Előbb fejezzük be a
keresést!
– Én visszamegyek – határozta el magát Trielli.
Wheeler bólintott.
– Hamarosan követem.
Amikor Trielli hallótávolságon kívül volt, Coope megjegyezte:
– Mit tehető a vezérlőben?
Wheeler megfordult, és megkettőzött gyorsasággal indult a roncs felé.
Legutóbb megkerülte ezeket a lapokat: akkor az idegen hátába akart kerülni. Most szemből szerette volna látni.
Ligason furcsa izgatottság vett erőt. Rohant volna Wheeler után, de félt, hogy meglátszik rajta valami, ezért
hátul összekulcsolta a kezeit, és nyugodtnak tűnő léptekkel követte Wheelert. Belülről azonban minden ízében
remegett, és ahogy a távolság csökkent, egyre kevésbé tudott úrrá lenni ezen a remegésen. Mereven nézte Martin
hátát, és azt tette, amit Coope: automatikusan kerülgette az előtte álló lapokat.
Túljutva a tizennegyedik lápon, ha nehezen is, de már megállapíthatták, hogy a szemben lévő űrhajó
ugyanahhoz a típushoz tartozott, mint amelyikbe Ligas és Trielli behatolt, csupán ez több részre hasadt, és
összehasonlíthatatlanul rosszabb állapotban volt. Nem merőlegesen zuhant le, hanem rézsút: a legénysége
megpróbált siklani vele, és úgy földet érni, mégis inkább becsapódott, és hosszan csúszott a homokos-kavicsos
földön, míg végül megállt. Közben darabjaira hullott szét. Egyetlen négyzetméternyi ép felület nem maradt rajta.
Senki nem élhette túl a bent tartózkodók közül.
Dean Wheeler döbbenten állt a roncs előtt.
– Mennyi halál! – mondta. – Mennyi halál van ezen a síkságon!
Martin visszafordult a roncs tövénél.
– Andrew, emlékszel, merre volt a légy, amikor lelőtték?
– Jóval hátrébb. A gravac irányában. A sugár lényegében elhúzott felettetek, és velünk egy vonalban csapódott
bele a légybe. Miért?,
– Jól van. Utána pedig rád lőttek – mondta Wheeler.
– Később, amikor már nagyjából sejtették a gravac irányát, és én veszélyt jelentettem számukra – mondta
Coope. Egybevágott minden.
– Nézd csak! A roncs jobb oldalánál kellett a mesterlövészünknek lennie, hogy lásson téged. De mi van, ha
először nem azért nem lőtt rád, mert nem akart, hanem mert nem tudort?
– Hogyan!?
– Mert amikor lelőtte a legyet, akkor a roncs bal oldalánál állt, és meg kellett kerülnie a fél roncsot ahhoz, hogy
téged célba vehessen. Ezért telt el a légy leszedése után annyi idő... és ezért úszta meg Keith...
– De ez nem illik bele abba a képbe, amit a térképnél felvázoltál, hogy nem is akartak az elején lelőni minket.
– Dehogynem. Minden attól függ, hogy merről érkezett a támadónk. Mert ha belép a képbe, rögtön le kell lőnie
a legyet, nehogy felfedezze. Ha balról jött, utána még átmehetett a másik oldalra, és ettől függetlenül
vigyázhatott, hogy ne halj meg!
– És merről jött?
– Azt nem tudom. Viszont azt igen, merre menekült el. Egyenesen hátra. Se jobbra, se balra.
– Nem bírlak követni – szólt közbe Dean.
– Pedig egyszerű. Nem mehetett el balra, mert arról közeledtem én, jobbra viszont néni akart menni. Tehát a
legyet a roncs bal oldaláról lőtte le. Ott kell keresnünk!
Az űrhajó szinte teljesen szétesett. Bármi más lehetett volna, ha nem ebben a környezetben találnak rá. Eredeti
alakját éppen csak sejteni engedte az a szánalmas váz, ami megmaradt belőle.
Ligas ráismert a belsejére: észrevett egy ugyanolyan csavartvonalú kilincset, mint amilyet a másikban is látott.
Szemével azonnal az ajtó feletti falat fürkészte volna, ám maga az ajtó csak félig volt meg: a helyéről kiszakadva
a feltorlódó fal egy résbe belegyűrte. A tartóvázak mint törött bordák meredtek ki a belső falakból. Látott
azonban valami különöset Ligas, amit a másik űrhajónál nem, illetve nem figyelt fel rá: a fal rétegekből állt, és a
közepében mintha valami gumiszerű anyag lett volna.
Ezek valóban egy háború nyomai voltak. Coope azon töprengett, vajon mit jelenthet, hogy a három kisebb
űrhajóból kettő hasonló. De nem jutott semmire.
A hajtómű nyolc-tíz részre tört, és teljesen levált az űrhajóról. Egy félgyűrű oldalra hullva kis kaput alkotott. A
férfiak engedelmesen átbújtak alatta.
Amint elérték a roncs végét, láthatták, hogy a hajtóműnek csak mintegy harmada az, ami mellett eljöttek, a
többi része egy kétszáz méteres egyenes mentén hevert szétszóródva. Akárcsak a szárnyak, az oldalfalak, és sok
minden más.
– Ezek takarásában jöhetett a roncsig – mutatott az elhagyott darabokra Martin Wheeler. Aztán kiosztotta a
feladatokat. Az űrhajó túloldaláról leszakadt darabokat ő és Coope kutatják át, míg ezt az oldalt Dean és Ligas
fogja végignézni.
Mindent alaposan meg kellett vizsgálniuk, mivel nem tudták, mit keresnek. Nem egy egész alakot, lehet, hogy
csak az alak egy részét, amely kilóg a fedezék mögül. Ha pedig nem az űrhajó vágta árok mentén bújt el a
támadó, akkor vesztettek: az árkon túl a terem falai várták őket: az első légy által felderített terep végső határa itt
húzódott.
Az első tíz perc eredmény nélkül telt el, és Coope már kezdett kételkedni a sikerben. Alig haladtak valamit, a
kétszáz méterből talán harmincat, ha megtettek. Coope oldalra pillantott, és látta, hogy Dean és Franco sem
olyan buzgó már, mint tíz perce. Mi van, ha Martin okoskodása mégsem jó? Ugyanakkor eszébe jutott, hogy
érdeklődni kellene Wrighték után. Mert ha valami baj történt, és Martin egy eredménytelen kutatás miatt nem
vette át a helyét a vezérlőben, az az asszisztenciában a végét okozhatja.
Coope figyelmét annyira lekötötték gondolatai, hogy először elment mellette. Csak akkor figyelt fel rá, amikor
körbejárva a roncsdarabot, még egyszer megpillantotta.
– Martin, azt hiszem megvan – mondta kiszáradt torokkal, aztán megismételte kicsit hangosabban.
Túlról átkiáltott Ligas.
– Mondtál valamit?
Coope intett nekik, hogy jöjjenek.
A fegyver csöve egyáltalán nem volt feltűnő. Csak a csöve látszódott, és a roncs egy felmeredő részének is
tűnhetett volna. Annál inkább szemet szúrt a gömbölyű sisak. A semmiben lebegett, és ott, ahol a testhez kellett
volna kapcsolódnia, ferdén elvágva ért véget. A légy csak ennyit látott és mért belőle. A testből semmi sem
látszódott, a sisak is beleolvadt a környezetbe: kétdimenziós képen senki nem fedezhette volna fel terepszíne
miatt.
– Ember? – kérdezte Coope Wheelertől.
Martin közelebb hajolt. Egész a sisakhoz, és az abban visszatükröződő képet nézte.
– Ember – mondta Ligas halkan. – Az űrhajóban az ajtó fölött egy igencsak emberi számot láttam.
Martin Wheeler bólintott. A sisakban ott tükröződött a fegyverre kulcsolódva egy kéz. Egy emberi kéz.

5.

A gravac vezérlőpultján egy tucatnyi kijelző váltott át vörösre, néhány pedig azonnal kialudt. A monitoron
rövid hibajelzés jelent meg.
– Megszakadt minden kapcsolatunk a Concordiával, uram – mondta Easton Wrightnak. – És a másik gravackal
is. A radar sem használható. Leárnyékoltak minket. Visszaforduljak?
– Semmiképp – mondta Wright. Nem lepte meg a dolog, bár nem számított rá. Ez azonban mindenképpen
magyarázatot adott arra, hogy a Concordiáról miért nem tudták felvenni a kapcsolatot a Phoibével. Nem állhattak
meg, a borostyán utazóival feltétlenül találkozniuk kellett, és a leárnyékolást máskor sem kerülhetik ki. –
Mennyire vagyunk a Phoibétől?
– Tíz percnyire.
– Így is odatalálunk, Ron? – kérdezte hátulról Sarah Fillingham.
– Természetesen – fordult hátra Easton – minden más működik.
– Be tudja mérni a zavarás centrumát? – kérdezte Wright.
– Nem.
– Herwood követ minket?
Ron Easton egy pillantást vetett a képernyőkre:
– Igen. Nem szakadt le.
Öten-öten ültek mindkét gravacban. A Ron Easton vezette jármű haladt elöl, ezen volt Wright, míg a Frank
Herwood által kormányzott közvetlen mögötte repült. Az útvonalban előre megállapodtak, a kapcsolat
megszűnése nem okozott nagyobb gondot: a hátsó gravac utasai tudták hova tartanak.
Wright pontosan annyi időt akart tölteni ezen a bolygón, amennyi szükséges, egy perccel sem többet.
Mindennél fontosabb volt a borostyán ügyeleteseivel találkozni: ha segítségre van szükségük, segítenek nekik,
ez emberi kötelességük. Ha pedig nem lehet segíteni rajtuk...
Sarah Fillingham indulás előtt azt fejtegette, mekkora megrázkódtatás lesz a Phoibe utasainak az a tény, hogy
megelőzték őket. Wright nem úgy vélte. A Phoibe alvói nem vesztettek semmit, és fiatalok maradtak. Wright
nem hitte, hogy traumát okozhat a hír.
Mindenesetre gyorsan kellett cselekedniük. Ami Wheelerékkel történt, csak meggyőzte Wright-ot, hogy minél
előbb maguk mögött kell hagyniuk a Signum-kettőt. A borostyán felkeresésével is csak a napfelkeltét várták
meg.
– Milyen jó, hogy megvártuk a reggelt – mondta ekkor Easton. – Sötétben nem tudom, mit csinálnék.
– Gond akkor lesz, ha kiszállunk – mondta Wright. – A szkafanderekben teljesen el leszünk szigetelve
egymástól.
– Nem egyenesen a borostyánhoz repülünk? – kérdezte a gravac negyedik utasa, Irwin Towers.
– Ezek után nem – válaszolta Wright. – A Phoibét valószínűleg azok fedték le, akik lekényszerítették a
világűrből. Ugyanazok, akik Martin Wheelerékre támadtak, és most a két űrhajót el akarják szigetelni egymástól.
Ott lehetnek a Phoibe körül. Csak akkor indulunk el nyíltan, ha meggyőződtünk róla, hogy veszélytelen. Nem
akarok még egy lövöldözést.
Wright végiggondolta, mit kell tenniük. A két gravac leszáll majd egy szikla árnyékában. Ha nem látható
helyre húzódnak be, akkor a megzavart térben képtelenség észlelni őket. Egy-egy ember a gravacban marad, a
másik nyolc kertesével felderíti a terepet.
De vajon bevonhatja-e a nőt a felderítésbe? Sarah Fillinghamet Wright a kapcsolatfelvétel miatt hozta magával.
A nő pszichológus, és szükség lehet a segítségére. Ám se a gravacot nem tudja elvezetni, se pedig veszélybe nem
küldhető.
A nő mintha kitalálta volna, mi körüljárnak Wright gondolatai, megszólalt:
– Nyugodtan emberszámba vehetsz engem is, Gavin.
Wright bólintott, aztán odaült Easton mellé a térképhez.
Sarah Fillingham, hogy ne legyen a hangulat olyan feszült, beszélgetni kezdett Towersszel és Mattsonnal.
Mattson látszott idegesebbnek, és – bár próbálta leplezni – az is látszott rajta, hogy feszélyezi a nő jelenléte.
Sarah tökéletesen, megértette. A fiú meg akar felelni Wright el várásainak, és feszült, emellett zavarja, hogy egy
nő nála sokkal nyugodtabb, és ez még feszültebbé teszi. Ugyanakkor ez még mindig kevés: a nő ráadásul
pszichológus, és belelát. Sarah igyekezett nem elmosolyodni.
Towers nyugodtan ült a helyén. Kisebb képzelőerővel rendelkezett, mint Mattson, és kevesebb érzékenység
szorult belé: így nem volt nehéz nyugodtnak maradnia. Fillingham gyanította, hogy Wright ezért választotta ki.
Towersre rá lehetett bízni bármit.
Mattson szerepe viszont annál homályosabb volt Sarah előtt. Túl fiatal ehhez a kapcsolatfelvételhez. Mit tud ez
a fiú, amiért szükség van rá?
Sarah beszélgetési kísérlete elsősorban Mattson feloldására irányult. A nő először Towersnél érdeklődött,
milyen visszhangja volt a Concordia landolásának ismerősei között, és Wheelerék esetének. Towers
válaszolgatott, elmondta ki, hogyan vélekedik. Sarah ezután ugyanezt kérdezte Mattsontól, de a fiú csak a vállát
vonogatta.
– Kinek tetszik, kinek nem – mondta szűkszavúan, de a nő nem hagyta ennyiben. Rákérdezett, hogy Mattson
szülei, nagyszülei hogyan reagáltak. Mattson elgondolkodva válaszolta, hogy azóta nem beszélt sem a
nagyapjával, sem a nagyanyjával, az apja és az anyja viszont nem helyeselték.
Ekkor Sarah megkérdezte, mivel foglalkozik David az űrhajón.
– Szerszámkészítő vagyok – mondta Mattson, és a nő előtt megvilágosodott minden. Wright akár erőszakkal is
bemenne a Phoibébe.
Nem, ezt nem tudom elhinni – gondolta Fillingham. Gavin nem tervezhet ilyen meggondolatlan lépést! Aztán
eszébe jutott más: De mi van, ha a Phoibén meghaltak az ügyeletesek?
A nő beszéltette a fiút a munkájáról, de. nem figyelt rá teljesen, a gondolatai elkalandoztak. Jó füle volt: a
kérdő hangsúlyú mondatokat kihallotta Mattson beszédéből, azokra válaszolt. Közben fél szemmel Wrightot
nézte, és találgatott. Aztán Wright mondott valamit halkan Eastonnak, mire a nő megérezte azt a semmi mással
össze nem téveszthető nyomást a gyomrában, ami jelezte, hogy rohamosan veszítenek magasságukból.
Közben Towers is beszállt a beszélgetésbe, és fokozatosan átvette a szót Mattsontól. Akkor hagyta csak abba,
amikor Wright feléjük fordult.
– Elmondom, mit fogunk tenni – kezdte Wright. – Leszállás után átmegyek a másik gravacba, és ott is
ismertetem a feladatot. A két gravac egymástól látótávolságra száll le. Ron itt marad a gravacban, David és
Irwin, illetve Sarah és én fedezékben megközelítjük a Phoibét, amennyire lehetséges. Nincs más dolgunk, mint
szemlélődni. Tíz teljes percet kap mindkét csoport, hogy távcsővel alaposan szemügyre vegye a borostyán körüli
vidéket. Minden különös árnyékra, mozgásra odafigyelni! És nem kockáztatunk!
– Ha látunk valamit, közelebb menjünk? – kérdezte Mattson.
– Nem. Egyikőtök ott marad továbbra is figyelni, a másik értem jön. Tíz perc elteltével mindenki visszatér a
gravachoz. A másik jármű vezetőjének azt adom parancsba, hogy ha történik valami, azonnal vigye fedezékbe a
gépet. Ron viszont minden körülmény között a helyén marad! Ha nem fedezünk fel rendellenességet, akkor
elindulunk a Phoibe; felé.
– Gavin – szólt közbe Sarah –, a szavaidból azt veszem ki, hogy bármelyik gravacot megtámadhatják.
Rugalmasabb lenne, ha a megtámadott gravac menne el, és a másik, a rejtőzködő maradna a helyén.
– Rendben – bólintott Wright. – Igaz. Köszönöm.
– Megérkeztünk – pillantott hátra Ron Easton. Tekintete találkozott; Fillinghaméval. – Hova szálljak le?

6.

Wright átment a másik, közelükben landoló gravacba, de hamarosan visszatért: addig magukra öltötték a
szkafandereket. Sarah Fillingham minduntalan a mozgás korlátaiba ütközött, Easton segített neki gyorsan
belebújni az űrruhába, és feltette neki a sisakot. Amikor készen voltak, megvárták Wright visszatértét, és csak
utána hagyták el a járművet.
Egymással való kapcsolat hiányában mindegyiküknek egyedül kellett feldolgoznia a találkozást a bolygóval.
Mattson kicsit tartózkodva lépett ki a felszínre, majd megfeledkezett tartózkodásáról, és azonnal elindult a két
gravac közül kifelé, hogy még többet láthasson. Még idejében eszébe jutott, hogy megvárja Wrightot.
Megfordult, hogy lássa, mit csinál Fillingham és Towers. Fillingham ott állt közvetlen mögötte, Towers pedig a
másik gravac bejárata előtt toporgott.
Sarah kinyújtotta kezét Davidért, és megragadta a fiú karját. Odalépett mellé, és együtt nézték a bolygónak azt
a szeletét, amelyre ráláttak.
Egy vetődéssel kialakult völgyben szálltak le, ahol kitűnően látszódtak a bolygó talajának rétegei. Különös,
eltérő színű, vízszintes csíkok tarkították. Olyan erőkről árulkodtak, amelyek évmilliókkal korábban hozták létre
a bolygót, és olyan folyamatokról, amelyeknek ereje ugyan kisebb volt a kezdeti teremtésnél, de magasan a
legnagyobb volt azok közül az erők közül, amivel a Concordia utazói érinthető közelségbe kerültek.
Sarah Fillingham hirtelen nem hitte el, hogy negyven évet kellett várnia erre a pillanatra. Eddig nem hiányzott,
hogy mást is lásson a világból, mint a Concordiát, ám most rájött, mennyit vesztett vele. Mindent meg akart
nézni. Megszorította David karját. A fiú alig érezte a szkafanderen át, és amikor arrafelé fordult, épp úgy nem
látott semmit Sarah arcából, mint a nő az övéből.
Aztán egy-egy kéz nehezedett mindkettőjük vállára. Wright állt mögöttük. Intett Sarahnak, hogy kövesse,
Davidnek pedig mutatta az irányt, amerre már Towers elindult. Végül felemelte kezét, és egy T betűt formázva
figyelmeztette őket a határidőre.
Sarah engedelmesen megfordult, és ment Wright után. A másik gravac felemelkedett mintegy másfél
méternyire a föld fölé, és egyenletes sebességet tartva megindult balra. A terv szerint távolabb, de még
látótávolságban szállt le.
Wright és Sarah Fillingham felkapaszkodtak a domboldalon, amely szerencsére nem volt sem túl meredek, sem
túl magas. Vigyázniuk kellett, hova lépnek, mert az elvesztett egyensúlyt nehéz lett volna visszaszerezni.
A nő annyira összpontosított a mászásra, hogy már csak fent pillantotta meg a Phoibét.
A „fenséges”-szó jutott eszébe először: a gyönyörű és az isteni keveréke. A Phoibe gigantikus méretű volt, bár
kisebb, mint a Concordia, és arányaiban is teljesen más. Ennek az űrhajónak csak a fele volt a lakótér és a raktár,
a másik felét a hajtómű alkotta. Talán ezért, talán valami másért, de különös képet nyújtott: míg szemből
nyolcszögűnek tűnt, amelyet egy orrszerűen kiemelkedő, nyolcas alakú rész takart félig; oldalról korántsem volt
annyira szimmetrikus és szögletes. A hajtómű négy kúpból tevődött össze, amelyek középen egy hengerben
futottak össze. Erre a hengerre aztán felhúzták az űrhajó testét, akár egy gyűrűt, sorban, részeket részek után. Az
egyik kúpon sérülés látszott, amely komoly károkra utalt.
Wright leakasztotta a távcsövet Fillingham övéről, és a kezébe nyomta. Egy félkört írt le karjával, és a
messzeségbe mutatott. Aztán elővette a sajátját és belenézett.
A távcső adta közelség megszűntette a fenséges érzetét, de annál hatalmasabb csodálatot ébresztett Sarahban. A
forma, a kapcsolódások, mind olyan csodálatos tervezésről árulkodtak, amely felébresztette a nőben a tiszteletet.
Most gondolt életében először a Földre, mint anyabolygóra.
Sarah fel nem foghatta mi történik vele. Öt perc alatt két olyan érzés kerekedett benne felül, amelyről azt sem
tudta, hogy létezik. Mindennapi munkájában alaposan megismerte az emberi érzelmeket. Beszélt róluk, és át is
élte őket, hiszen anya volt és feleség, ám nem volt ok, ami kihozza belőle ezt a szinte rajongó csodálatot. Soha
nem feledkezett így meg magáról.
Eszébe jutott a feladata. Hiszen neki veszélyre utaló jeleket kell keresnie!
Alaposan átvizsgált minden árnyékot területén. Csak a részletekre figyelt, és a mozgót kereste a mozdulatlan
tárgyak mögött. Először az űrhajó tövét kutatta át, azután a távoli dombokat, a völgyet, a magaslatokat.
A vizsgálódással gyorsan eltelt a hátralévő öt perc. Ismét Wright figyelmeztette, hogy indulni kellene. Sarah
még egyszer körülnézett a magaslatról, és tudta: soha nem felejti el ezt a képet.
Mindannyian Easton gravacjához tértek vissza. Kilencen még éppen befértek: sorban egymás után zsilipeltek
be.
Easton ugrott segíteni, rettentően kíváncsi volt az eredményekre. Hamarosan kiderült, hogy a csoportok senkit
sem láttak. A megbeszélés után a másik gravac utasai kiszálltak, és visszatértek járművükhöz.
– Megvárjuk, míg visszaérnek – mondta Wright, szemével követve a távolodókat. – Sarah, ha akar, velük
mehet.
– Maradok. Ezért jöttem.
– Merre megyünk? – kérdezte Easton.
– Jobbra és fel – mondta Wright. – Hogy lássanak minket. Hogy jól lássanak minket. Nem akarok félreértést.
Sarahnak nem kis vesződséggel, de sikerült levennie a sisakot. Egyedül akart megszabadulni tőle. A
szkafandert mindannyian magukon tartották, hátha szükség lesz rá a Phoibe fedélzetén. Ki tudja milyen
egységek károsodtak meg belül!
Wright az út előtt leírta neki, mi vár rájuk. Hatan vannak ébren az ezerkétszáz emberből, és három havonta
váltják egymást. A hat ember neve is megvolt, és ha az elmúlt évek során minden rendben ment a Phoibén, az
előre megállapított ügyeletesek személye nem változott. Sarah megtanulta a neveket, és bár nem akarta, de
gondolatban már arcot is társított mindegyikhez. Három férfi és három nő, közülük kettő ázsiai. Ha lett volna
ideje, kikeresi életrajzukat, de ehhez Wright túl későn adta meg az információt. Sarahnak előbb tisztába kellett
jönnie a Phoibe felbocsátásának körülményeivel, úgyhogy azokat olvasta inkább át.
– Indulhat, Ron! – mondta Wright.
A gravac felemelkedett, és takarásban haladt egy kis ideig, majd felszállt a domb fölé. Easton talán észre sem
vette, hogy elragadtatásában felhördült. Sarah hátul elmosolyodott;
– A leszállószintre menjen egyenesen! – irányította Wright Eastont.
A Phoibe, ahogy ott feküdt előttük, Easton számára magányosnak és lakatlannak tűnt. Ron hamar rájött, mi
zavarja: a süketség. Hogy senki nem jelentkezik be, senki nem keres kapcsolatot velük. Ha más műszereknek
nem is, de a borostyán kameráinak már észlelniük kellett a gravacot.
De hiszen nem jöhet létre most a kapcsolat! – gondolta rögtön utána. – Viszont felkészülhetnek a fogadásukra.
– Lassabban! – mondta Wright. – Adjunk időt nekik!
Easton csökkentett a sebességen, és titokban örült neki, hiszen így alaposabban megnézheti a Phoibét. Az
oldala mellett haladtak, és szemből akarták megközelíteni, hogy aztán föléemelkedve becsúszhassanak a
nyolcszöget alkotó trapéz alakú lapok közé a leszállószintre. Ez azt jelentette, hogy minden oldaláról szemügyre
vehetik az űrhajót.
– Olyan, mintha eldőlt volna – szólalt meg hátul Mattson.
Oldalról valóban úgy tűnt, mintha elfeküdt volna a Phoibe.
– A világűrbe tervezték, nem a földre – mondta Wright. – Azért tűnik természetellenesnek a helyzete.
Sarah felnézett a gigászra.
– Ugye, nem lehet többé megmozdítani?
Nem kapott választ.
Easton nem sokkal később fordulni kezdett, hogy szembe kerüljenek Phoibével. Először a nyolcas került a
látóterükbe, amely ebből a szögből két púp volt inkább, ám korántsem gömbölyű, és korántsem egyforma két
púp.
– Mik ezek? – kérdezte Sarah.
– A védőernyők, és a főbb védelmi berendezések – felelte Wright. – Nekünk a cirkasztelláris térben nincs
szükségünk védőernyőre, ahol mi utazunk, ott nincsenek sem meteorok, sem másmilyen veszélyes tárgy.
– A fegyvereik is itt vannak? – kérdezte Sarah.
– Igen. Azért jövünk innen, hogy bizonyítsuk békés szándékunkat.
A nő jobban szemügyre vette a púpokat. Mintha több ezernyi apróbb egységből rakták volna össze őket. Egy
híd feszült közöttük, amely biztosan nem emberi közlekedésre szolgált, más célja lehetett. A púpok csupán
néhány helyen kapcsolódtak a trapéz alakú részekhez, és főképp azok alá futottak be. Sarah visszaidézte a
Phoibe oldalsó képét: emlékezett két hátrafelé vastagodó egyenes részre, amelyek mint két félhold simultak a
törzsre, és a hajtóművek előtt értek véget; ezek a púpok „gyökerei” lehettek.
A védelmi berendezések tehát óvnak minden oldalról – gondolta Sarah Fillingham – Miféle paranoia ez? – A
Concordia fegyvereiről mit sem tudott, és nem is gondolt rájuk soha, mint létező fegyverekre. Még sohasem
találkozott velük, és most feltört benne a kíváncsiság: vajon védekezhet a Concordia?
Ekkor szemből, a púpok egyikéből lézersugár csapott ki, a gravac megrázkódott, majd veszített magasságából.
Easton azonnal elfordult. A következő sugár oldalról találta telibe a járművet, és letépte az alsó stabilizáló
egységet.
Easton a legnagyobb sebességre kapcsolt. A gravac hátulja rakoncátlankodni kezdett, és oldalra perdítette a
gépet. Ennek következtében kikerülték a harmadik lövést.
– Folyamatos tűz alá vettek minket! – mondta Easton.
Wright nem szólt semmit, csak megkapaszkodott a vezérlőpultban: Easton úgyis azt tette, amit kellett. A gravac
kilengett, és ettől úgy tűnt, mintha szándékosan manővereznének így, hogy nehezebben találják el őket.
Szerencséjük volt. Két lövést még utánuk küldtek, azután a gravac olyan helyre került, ahol fedezék védte. De
már későn.
7.

– Mennyire súlyosak a sérülések? – kérdezte Wright.


– Nem tudom még megállapítani – felelte Easton fél szemmel az állapotjelzőkre sandítva. Minden erejét
lekötötte a vezetés. – A hátsó stabilizáló hiányában hazaérhetünk, ha kicsit kényelmetlenebb is lesz az utazás.
Egyelőre mást nem látok.
– Miért lőttek ránk? – kérdezte Mattson.
– Mert csak egyvalakit tudnak maguk körül ezen a bolygón: azokat, akik ide juttatták őket. – válaszolta Sarah.
– Ellenségnek néztek minket!
– De hát láthatták, hogy földi a jármű! Megismerhették!
– Miből? Ők nem időutazók, David. Mi ismerjük őket, mert előttünk indultak útnak, de ők nem ismernek
minket, mert mi a Concordiával a jövőjükből jövünk. A te nagyapád még meg sem született, amikor ők már fél
évszázada úton voltak.
– A Concordia felirat a másik oldalon volt – szólalt meg ekkor Gavin Wright. – Rossz oldalunkat mutattuk
feléjük. Nem olvashatták el.
– Akkor tudták volna, hogy emberek vagyunk... – bólintott Sarah.
Wright előrefordult.
– Ron, tegye le a másik gravac mellé a járművet!
– Nem fog menni. Jó, ha a közelükbe eljutunk. Most látom, hogy a rendszer is megsérült, és valami elszívja az
energiát. Ezzel a járművel mégsem jutunk vissza a Concordiához!
A gravac mintha csak igazolni akarná szavait, ismét megpördült. Easton minden igyekezetével azon volt, hogy
egyenesbe hozza, aztán följebb emelte, nehogy a földnek csapódjanak.
– Az első lövés a külső megfigyelőrendszert érte. Valahol zárlatot okozott, és most vészes ütemben fogy az
energiánk. A második tönkretette a hátsó stabilizáló-egységet, és az antigravitáció-gravitáció ide-oda rángat
bennünket.
A távolban feltűnt a másik gravac.
– Átkapcsolok tartalék energiára – jelentette be Easton.
– Nem, várjon! Szálljon le! – mondta Wright.
Mit akarhat? – kérdezte magában Sarah Fillingham. Látta, hogy Easton is értetlenül pillantott fel, Wright
arcáról azonban olyan eltökéltség sugárzott, hogy nem kérdezett vissza a parancsra, hanem teljesítette. Az első
asszisztens hangja is olyan nyugalmat tükrözött, amiéit a nő csak csodálni tudta. Igaz, Wrightot sose látta
kapkodni: mindig megfontoltan cselekedett.
Easton letette a gravacot. A jármű fara nehézkesen csapódott a földnek. Towers kizuhant az üléséből.
– Csak ketten maradunk a gravacban – fordult hátra Wright. – Felvisszük az emelkedő tetejére, és otthagyjuk a
Concordia felirattal a Phoibe felé. Ha már úgyis itt kell hagynunk, legalább használjuk ki a helyzetet.
– Miért? – kérdezte Mattson.
– Ez felkeltheti a figyelmüket, de nem tudnak meg rólunk semmit – mondta Sarah.
– Én a helyükben előbb-utóbb kiküldenék valamilyen eszközt, hogy megvizsgáljam az itt hagyott gravacot. Ők
is ezt fogják tenni, és talán rájönnek, hogy nem csak ellenség van a Signum-kettőn.
– Értem.
– Mattson, Towers! A sisakok! Sarah, vedd fel te is!
– Akkor üzenetet kell hagynunk – mondta a nő. – Amiből megtudhatják, kik vagyunk.
– Hogyan? – kérdezte Wright. – A gravac oldalába karcolva? Nincs semmilyen írószerszámunk.
– A főernyőre kell kiírni – szólt közbe Easton.
– A főernyő kívülről átláthatatlan. Bejönni viszont nem tudnak a gravac belsejébe, nem ismerik a nyitókódot.
Azt pedig szintén nem tudjuk meghagyni nekik.
– Ez igaz...
– Sarah, szeretném, ha öltöznél – mondta Wright.
A nő újból elővette a szkafandert, és belebújt. Közben a fejét törte, hátha akad megoldás.
– Nem lehet, hogy feltörik? – kérdezte Mattson.
– Én a helyükben nem tenném – mondta Sarah. – Csapda is lehet. Gondolj bele! Elég gyanús, ha csak úgy
otthagynak valahol egy járművet. Lehet, hogy ki se jönnek hozzá.
– És a felirat? Errefelé nem járt soha ember! A támadóik idegenek, mi emberek vagyunk.
– Ne feledd, ők másképp gondolkodnak! Úton vannak százhuszonnyolc éve, de saját, szubjektív idejük szerint
csak fél éve váltak el az anyabolygótól, tehát a gondolkodásuk aszerint működik. Hiába tudják az eszükkel azt,
hogy óriási távolság választja el őket a Földtől, úgy érzik, valójában csak most szakadtak el. És máris elhitethetik
magukkal, hogy emberek a támadóik.
– Nem értem.
– Mert nem vagy a helyükben. Én is most kezdem megérteni, hogy láttam a Phoibét. Segítsen valaki felcsatolni
a sisakot!
Wright lépett oda a nőhöz. Közben Easton előszedett valahonnan egy vákuumcsipeszt, és az irányítópulton
matatott. Leguggolt mellé, egy illesztéshez érintette a csipesz végét. Halk pattanás kíséretében engedett egy
rögzítőkapocs, aztán még egy, és még egy. Wright hátrafordult a hangra.
– Mit csinál, Ron?
– Azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Először kikapcsolom a főernyőt. Aztán kiszedem a vezérlőpultból az
egyik monitort, és az üveg felé fordítom, hogy kintről is láthassák.
Easton felállt, és az egyik jobboldali monitor körül kezdett ügyködni. A vákuumcsipesszel kiszedte a kötéseket,
majd kinyitotta az alsó szekrényt, ahol vezetékek tucatjai húzódtak. Benyúlt oda, és alulról-hátulról kinyomta a
képernyőt. Amikor az megemelkedett, Easton felülről is alányúlt, és megpróbálta kihúzni. A vezetékek azonban
rövidnek bizonyultak, és nem lehetett az ujjnyi vastag készüléket felállítani. Easton dühösen rántott rajta egyet,
aztán letett a szándékáról, és visszacsúsztatta a helyére.
– Spóroltak a vezetékeken – mondta keserűen. – Nem ér oda az ablakhoz.
– Ron – szólalt meg Sarah, és a szkafanderből tompán jött a hangja. – Miért nem rakja alá? Ne emelje fel, csak
fordítsa alá, és majd az ablakban visszatükröződik a felirat.
Easton mereven állt egy pillanatig, aztán a homlokára csapott.
– Hát persze! Mennyire egyszerű!
– A szöveget fordítva kell kivetíteni...
– Az megoldható! Megírná az üzenetet, uram?
Wright, aki már régen végzett a sisak rögzítésével, most azt mondta a nőnek:
– Örülök, hogy eljöttél! És most kiszállás! Induljatok el Herwoodékhoz!
Amikor a két férfi és Sarah Fillingham kiszállt, Wright leült a vezérlőpulthoz, és gyorsan megfogalmazott egy
kétsoros üzenetet. Easton közben beállította a képernyőt. Aztán felöltötték ők is a szkafandereiket.
A gravac hamarosan felemelkedett. Veszélyesen billegett, de nem maradtak földközelben. Easton megfordult
vele, elrepült a három szkafanderes alak felett, majd felszállt a domb tetejére, és ott óvatosan letette.
– Remélem, nem lőnek ránk – mondta.
– Ennyire nem lehetnek gyorsak – nyugtatta meg Wright. Hátramentek az ajtóhoz, és elhagyták a gravacot.
Kint Wright megtaszította kissé Eastont, hogy induljon el, ő azonban még megnézte a hátrahagyott üzenetet.
Nem érte fel a gravac elejét, de látta alulról a monitor kékes fényét visszatükröződni.
Mindeközben a Phoibe ott volt a háta mögött. Reménykedett, hogy látják, és felismerik benne az embert. Ide
fognak jönni a gravachoz. Csak idő kérdése.
Kétszer is elsétált a járműnek ezen az oldalán, aztán a dombtetőn elindult a többiek után. A másik gravac felett
leereszkedett a völgybe, és hamarabb ért oda, mint bárki más.
Mialatt a többiekre vártak, Wright elmagyarázta Frank Herwoodnak, hogyan szálljon fel. Azt akarta, hogy
kerülje meg a másik járművet. Meg akarta mutatni a Phoibe utasainak, hogy elmennek.
A három férfi, és, Sarah Fillingham együtt érkeztek. Easton a dombról lefele csatlakozott hozzájuk, és
elmutogatta, hogy semmi baj, Wright jön utána.
Meglepődtek, amikor már ott találták a gravacban.
– Mennyi tartalék energiája volt a másik járműnek? – kérdezte Wright Eastont.
– A felemelkedéssel szinte teljesen kimerítettük. A képernyő azért két-két és fél napig kitarthat.
Herwood megkérdezte indulhat-e.
– Szörnyű volt várni – mondta hátul Raring Mattsonnak.
– Ott lenni sem volt jobb – mondta Mattson.
Tízen voltak egy nyolcszemélyes gravacban. Csak a sisakokat vették le, a szkafandert nem, nem volt hely.
Wright és Easton állt.
A gravac felszállt a domb fölé, aztán Herwood teljes sebességre kapcsolt, és hamarosan maguk mögött hagyták
a Phoibét. Tíz perc múlva kikerültek a leárnyékolt zónából. A kapcsolat helyreállt a Concordiával.
– Itt Gavin Wright! – jelentkezett be Wright.
– Itt a Concordia. Örülünk, hogy épségben vannak! Minden rendben?
Wright felismerte Robert Nelson hangját, ám valami furcsa hanggal vegyítve. A háttérben mintha valaki
parancsokat osztogatott volna, és többen is kiabáltak.
– Igen. Mi az a háttérben?
– A Concordiát megtámadták. Már az űrhajón vannak, a gravitációs csúszdánál...

8.

– Zárják le az egész szektort, és annak külön-külön minden részét! – mondta Wheeler. – Minden ajtót. És
keressék meg John Fillinghamet!
A behatolást pár perce jelezték a műszerek. Az ötös szektorban, a gravitációs csúszdánál.
– Hányan vannak lenn? – kérdezte Wheeler.
– Heten – válaszolta Hannes Thaler, aki a körüljárón működésbe hozott konzolok kijelzői felett ült, a fel-alá
járkáló Wheelertől három lépésre.
– Heten tőlünk?
– Azt nem lehet megállapítani. Még nem tudtunk rákapcsolódni az ellenőrző kamerák képére.
– Mennyi a Concordián a jelenlegi összlétszám?
Thaler megkérdezte a központi számítógéptől.
– 4861. Öttel kevesebb, mint ahányan vagyunk!
– Öttel több – felelte Wheeler. – Wright tizedmagával kint van a, bolygó felszínén.
Robert Nelson szólt fel a körüljáróra:
– A kapcsolat helyreállt a gravackal. Fél óra múlva itt lesznek. Minden rendben.
– Mondd meg nekik, hogy maradjanak a távolban! Nem tudjuk, hogy a támadóinknak milyen fegyvereik
vannak.
– Azonnal.
Wheeler van Hool felé fordult.
– Nekünk is vannak fegyvereink, de kik azok, akik használni tudják őket?
Van Hool a fejét ingatta. Már vagy harminc éve befejezték a fegyveres gyakorlatokat a Concordián.
Feleslegesnek tartották őket, hiszen úgy vélték, hogy nyolcvan évnyi békés utazás áll előttük.
– John Fillingham errefelé tart – jelentették alulról.
– Akik részt vettek a gyakorlatokban – mondta van Hool –, azok kiöregedtek már. Kezelni elvileg mindenki
tudja a pisztolyokat, aki játszott szimulátoron, de nincsenek terveink egy támadás kivédésére. Nem készültünk
fel ilyen helyzetekre. Nem tudjuk összefogni és irányítani az embereket.
– Nincsenek tervek, vagy nem tudunk róluk, hogy vannak?
– Nem tudom – vallotta be van Hool. – Talán a kapitány...
– Remek – mondta gúnyosan Wheeler. – Viszont a menekülési csoportok megvannak, ugye?
– Azok vegyes összetételűek – figyelmeztette van Hool. Sejtette, mire gondol Wheeler, ám azt is tudta, hogy
kivitelezhetetlen. Régen Van Hool részt vett a fegyveres gyakorlatok irányításában, és tisztában volt azzal, hogy
mi a különbség egy-egy védekezést begyakorló tízfős csoport, és egy vegyes, harmincfős, gyerekeket is
menekítő csoport között.
– Jelenleg ezek a Concordián a leggyorsabban mozgósítható csoportok – mondta Wheeler. Van Hool arra
gondolt, milyen könnyű beletanulni a háborúsdiba. Mintha a vérében lenne az embernek. A harmadik generáció
sosem találkozott háborúval, Wheeler mégis rögtön mozgósításban gondolkodik.
Amikor úgy döntöttek, hogy abbahagyják a fegyveres gyakorlatokat, akkor komoly vita folyt azon, hogy a
szimulátor programjai közül ne vegyék-e ki az agresszivitást tápláló foglald-el, szerezd-vissza típusú játékokat.
Nem tették, arra gondolva, hogy az út végén nem mesevilág várja őket jó tündérekkel, puha párnával, és
ambróziával; hanem meg kell küzdeni egy ismeretlen bolygóval, és senki nem lesz már ott az idősek közül, aki
tudná, mi az a küzdés. Ismerjék meg a gyerekek, de mint játékot, szerezzenek tapasztalatot, és fejlesszék
képességeiket. Ennek megfelelően persze más típusú játékok is helyet kaptak a szimulátorban, amely így a
nevelés eszközévé vált.
– Az ötös szektorba két irányból jutottak be – szólt közbe Hannes Thaler.
– Hogyan?
– Az előbb jelentett behatolás a gravitációs csúszdánál csak az egyik hely, ahol a Concordia fedélzetére
kerültek. Újabb három támadóval nőtt a létszám, ebből kettő a Concordia ellenkező oldalán tűnt fel.
Hannes tisztakék szemével felnézett Wheelerre. Egy pillanatra ez vonta magára Martin figyelmét: rossz hírt így
közölni!
– Nyolc támadónk van tehát, összesen két csoportban. Miért csak ketten vannak lenn a csúszdánál közülünk?
– Mert éjszaka van – mondta ekkor egy erőteljes hang. John Fillingham állt a bejáratnál. – Fedélzeti idő szerint
fél tizenkettő. Azonkívül a hajtómű áll, és nincs semmi munka lent. Még az ellenőrzések is szünetelnek éjszaka.
A két gravackal semmi baj?
Fillingham erőteljes felépítésű, hatalmas, bizalomkeltő ember volt. A súlyemelésben ő tartotta a csúcsot a
Concordián, és büszkén viselte a legerősebb férfi címét. Sosem indulatoskodott, ha felingerelték legfeljebb
kétszer annyit dolgozott. Sarah miatt most kicsit ideges volt.
– Semmi. Fél óra múlva itt lesznek. Valami miatt nem tudtuk behozni a gravitációs csúszda működését
ellenőrző kamerák képeit.
– A leszállás után kikapcsoltuk őket.
– A két lentmaradt emberrel nem lehet felvenni a kapcsolatot? – kérdezte Wheeler.
– Az ajtók lezárása után mindketten beszorultak egy-egy terembe – mondta Nelson. – Már beszéltünk velük.
– Újabb behatolás! A kettes szektor B-szintjén – jelentették alulról. – Nem tudjuk, hogyan jutottak a
fedélzetre...
Hannes a számítógéphez fordult, aztán odaszólt Wheelernek:
– Az ellenőrző rendszer meghibásodott. Vagy tönkretették. A létszámuk ellenőrizhetetlen.
Martin lement Nelson mellé.
– Mit érnek el, ha áthaladnak a raktárak között?
Nelson továbbította a kérdést a lent ügyelők egyikéhez. A főkonzolon megjelent a kettes szektor B-szintjének
térképe, majd a C-szint.
– A hidropóniás ültetvényeket – mondta Nelson, amit már Wheeler is látott.
– Kapcsold a kettes szektor első és második emeletét! Add le a menekülési vészjelzést, és a kettes útvonalat
jelöld ki számukra!
– Hova küldi őket? – jelent meg azonnal van Hool.
– A platánhoz. Az alsóbb szintek kiürítésének másodlagos útvonalára. A csoportokból aztán kiválasztjuk a
férfiakat, és fegyvert kapnak. Oda kell érniük az ültetvényekhez, mielőtt feljutnak a támadók. – Wheeler meg
sem várva van Hool tiltakozását ismét Nelsonhoz fordult: – Kapcsold a hatos asztalt!
– Hatos jelentkezik – jelentkeztek be lentről.
– Nyissa meg a menekülési útvonalakat, és folyamatosan figyelmeztesse a menekülőket a fegyver felvételére!
– A behatolás a kilátópont felől történt – mondta valaki.
– Ötös, riassza az egyes szektor alsó két szintjét! Menekülési útvonal a kettes, a szökőkúthoz. Fegyverfelvétel
mindenkinek. A csoportok férfitagjai a gravitációs csúszdához mennek. Folyamatos figyelést kérek!
– Ki fogja vezetni őket? – kérdezte van Hool.
– A gravitációs csúszdához Fillingham. A másik csoportot majd Nelson.
– Nem hiszem...
– A szolgálata lejárt, jelenleg én irányítok – mondta komoran Wheeler, aztán Nelsonhoz fordult, és már hozzá
intézte szavait: – Jelölj ki valakit, aki a főkonzolnál elvégzi a munkádat! – Utána leszólt a kettes asztalhoz Farrer,
Mills, néhány elektronikai szakember és az asszisztencia ébresztését kérve.
Fillingham és Nelson elhagyta a vezérlőt, miután Wheeler megígérte, hogy menet közben tartják a kapcsolatot.
Van Hool csak félreállt.
Wheeler pillanatnyi lélegzetvételhez jutott, hiszen új információi nem voltak.
– Ért mindenhez? – kérdezte Martin a Nelson helyére ülő Paul Bivart.
– Természetesen.
Bivar vagy húsz évvel volt idősebb Wheelernél. Szolgálat ide vagy oda, ő nem lett volna képes megállni van
Hool helyében szó nélkül. Remélte, hogy Farrer mihamarabb megérkezik, és ő visszamehet lenti asztalához.
– A szintek kiürítése folyik – szóltak fel a hatos asztaltól, majd az ötös is „minden rendben”-t jelentett.
– Tönkrementek az érzékelők és valószínűleg a kamerák – mondta Hannes. – Egy pillanatra túlterhelődött a
rendszer. Ez magától nem történhetett volna meg. Tönkretettek mindent. Semmit nem fogunk látni a gravitációs
csúszdából.
Wheeler beszélt Nelsonnal és Fillinghammel. Az irányítást az ellenőrző rendszerek hiányában rájuk bízta.
Belátásuk szerint dönthettek. Martin úgy érezte, mintha kicsúszna a kezéből a gyeplő. Fillinghamben megbízott,
Nelsonban már nem annyira.
– Akár a barlangi rákok – morogta Van Hool az orra alá.
Wheeler a főernyőt nézte, amelyén a Concordia közvetlen környezete volt látható. A kisebb képernyőkön még
mindig a tűszondák képei váltakoztak.
– Nem észleltünk kint semmit? – kérdezte Martin Bivart.
– Kint?
– A kráterben. Ahhoz, hogy elérjék a Concordiát, át kellett jönniük a kráter peremén. És mivel nappal van,
lehet, hogy rájuk bukkanunk.
– Azt hiszem, akkor automatikusan jelzett volna a központ – mondta Bivar. Nem csak hitte, pontosan tudta. A
számítógépnek jeleznie kellett volna, ha bármilyen mozgást észlelnek a teleszkópok a bolygó felszínén.
– Megérkeztem a kúthoz. – A hangszórókból Fillingham hangja jött. – A felfelé vezető menekülési útvonalak
tiszták. A gyülekezők közül a gyerekek és a nők elindulnak rajta a díszteremhez.
Hamar odaért – gondolta Wheeler. Ezt a vezérlőt az első szektor hetedik emeletére, középtájra rendezték be, a
menekülési útvonal pedig a lehető legrövidebb és az egyetlen állandó járművekkel felszerelt vonal volt a
fontosabb pontok között.
– Martin – mondta Fillingham –, hat csoportot sikerült felállítanom. Tudnunk kéne, hol hatoltak be.
– Hannes, tudnád tájékoztatni Fillinghamet?
– Ameddig nyomon követtem az eseményeket.
– Rendben, tedd meg!- hagyta jóvá Wheeler. – Hol tart Nelson?
Pár másodperc múlva bejött a vonal.
– Egy perc, és a Platán téren leszek. Van azonban egy kis gond. Nem ismerjük a C-szint térképét.
– Amint megjelenik, odaküldöm Katrin Weve-et. Ő eligazítja a csoportokat. A fő, hogy ne engedjétek feljebb a
támadókat! Ha a C-szint kultúrája tönkremegy, azt még kiheverjük, de ha a felette lévők megsemmisülnek,
képtelenek leszünk eltartani magunkat.
Kis csend állt be.
– Értettem – mondta Nelson. – A B-szinten fogjuk tartani őket. Megérkeztem. Ahogy nézem, mindenki itt van.
Nagy a felfordulás. Kikapcsolok.
– Kettes asztal – szólt le Wheeler –, hogy áll az ébresztés?
– Mindenkitől megérkezett a visszajelzés.
– Weve-ért és Farrerért küldjenek kocsit!
– A kocsi elindult...
– Mi a fenét akarnak? – kérdezte Wheeler magától. – Három irányból tízen akarják elfoglalni a Concordiát? –
körülnézett Van Hool után. – Kik irányítják a robbantásokat a vízfelvételkor a kisbolygók, holdak felszínén?
– Mármint kik a robbantási szakemberek? – kérdezte van Hool nyugodtan.
– Igen.
– Például én. Aztán az öreg Spake, meg a fiatalabb, ez három, és még vagy tízen.
– Adja meg a nevüket a kettes asztalnak, és kérjen ébresztést! Azonnal kövessék a csoportokat! Keressenek
robbanószerkezeteket!
Hannes lekapcsolt a körüljáróról a kettes asztalhoz, ne kelljen van Hoolnak a sérült lábával lemennie.
– Mi lesz itt, ha robbantanák! – mondta Paul Bivar.
– Értesítse Fillinghamet és Nelsont, hogy ha visszaszorították a behatolókat, kutassanak át minden helyet! De a
legjobb lenne, ha elfognának valakit. Próbálják meg!
Egyre inkább háborús jelleget öltött az egész,
– Miért nem észleltük a kilátópontnál behatoló csoportot hamarabb? – kérdezte Wheeler. – Térképet! Kettes
szektor A-szint.
Az A-szint volt a legalsó a Concordián. A raktárak kaptak ott helyet és a kettes szektor alatt a kilátópont.
Ez a hely az egyetlen pont volt az űrhajón, ahonnan szabad szemmel kitekinthettek a cirkasztelláris tér
világűrére. A tér különös játékot űzött a csillagokkal: a szemlélődének úgy tűnt, mintha az égi pontok
bemenekülnének az űrhajó hasa alá, mint holmi apró halak anyjuk védelmébe. Persze a kilátópont nem csupán a
látvány kedvéért készült, helyzet-meghatározást is lehetett végezni az ott elhelyezett műszerekkel. Helyzet-
meghatározást, ha tönkremennének a külső kamerák. De soha nem használták még, a kameráknak semmi bajuk
nem volt.
Wheeler a térképet nézegetve hamar rájött, miért nem fedezték fel az A-szinten a támadókat. A kilátópontból
külön út vitt fel a B-szintre. Martin továbbléptetett a térképen.
A második szektor B-szintje már sokkal zegzugosabb és bonyolultabb elrendezésű volt, de innen is vezetett
egyenes feljárat a magasabb szintekhez. Ezt nem vették igénybe a behatolók. Miért? Miért maradtak meg a
raktárak között?
Hogy otthagyjanak valamit, vagy, hogy elvigyenek valamit onnan.
Wheeler elgondolkodott. Nem robbanószerkezet lesz az, bár nem szabad kizárni ezt a lehetőséget sem. A
behatolók keresnek valamit.
Martin Wheeler egyre biztosabb volt benne, hogy tudja már, mi folyik körülöttük. És ha igaza van, akkor a
gravitációs csúszda van leginkább veszélyben!

9.

Wheeler azon a járművön utazott a gravitációs csúszda felé, amelyen valamivel korábban Farrer érkezett a
vezérlőhöz. Szerencsére éjszaka volt, így a száguldása senkit sem veszélyeztetett: Wheeler minden igyekezetével
azon volt, hogy még Fillinghamék behatolása előtt odaérjen a csúszdához. Lehajtott a vezérlőből a harmadikra,
de nem állt meg a szökőkútnál, hanem ment tovább. A tér addigra kiürült, csend uralkodott mindenütt. Az első
emberek, akikkel találkozott, a gyülekezés hangzavarára felébredt harmadik emeleti lakók voltak, tanácstalanul
ténferegtek a folyosókon, őket senki sem tájékoztatta.
Wheeler nem állt meg.
A második szinten nappali világosságba érkezett a kocsival. A menekülési útvonalak megnyitása mellett a
központ automatikusan fényárba borította a folyosókat: így történt ez egy emelettel lejjebb is. Az ajtók nyitva
álltak, be látott a lakásokba, laboratóriumokba, műhelyekbe, klubokba; kísértetiesen kihalt volt minden. A
sarkokon nyitva álltak a tűzoltószekrények, és a fegyvereket tartalmazó biztonsági rekeszek. Wheeler
csodálkozott, hogy kinyíltak egyáltalán. Valószínű, hogy huszonöt-harminc éve senki sem nyúlt hozzájuk..
Amikor előző nap kimentek felkutatni a jeladót, indulás előtt mindenkinek kezébe nyomta a fegyverét.
Forgatták egy keveset, aztán nyugodt természetességgel eltették. Nem hitték, hogy használni kell majd, de aztán
hamar belejöttek a kezelésébe.
Még lejjebb, immár a betűvel megkülönböztetett N-szinten, csupán az őrfények égtek. A félhomályban
bekapcsolódtak a kocsi reflektorai. Wheeler egyenesen az ötös szektorhoz hajtott, innen is el tudta érni a
hajtóművet. Amikor átlépett az ötös szektorba, az utak szélesebbek lettek, a távok beláthatóak és még inkább
felgyorsíthatott.
Nem sokkal a gravitációs csúszda előtt botlott bele az egyik fegyveres csoportba. Útba igazították, hogy melyik
ajtónál található meg Fillingham. Amikor megérkezett, Fillingham épp az embereit figyelmeztette, hogy minden
ajtónyitás előtt ellenőrizzék a benti légnyomást, és a levegő összetételét. A csoportokban két-két ember
szkafandert viselt.
– John – vonta félre Wheeler Fillinghamet, miután leugrott a járműről –, a lehető leggyorsabban kell
előrenyomulni. Nem foglaló szándékkal jöttek. Az a gyanúm, hogy a csúszdát akarják használhatatlanná tenni!
Fillingham tekintete elfelhősödött.
– Űzzétek kifelé őket! – folytatta Wheeler. – Én visszamegyek a szélső csoportig, és megkeressük azt a helyet,
ahol bejöttek. El kell fognunk közülük valakit.
– Azt se tudjuk, milyenek – mondta Fillingham.
– Dehogynem, John, dehogynem. Humanoidok. De ez maradjon közöttünk. Csak összezavarna mindenkit!
Gyorsan megbeszélték a behatolás tervét, majd Wheeler megkérte Fillinghamet, hogy pár szóban értesítse a
szélső csoportokat, hogy vegyenek fel szkafandert, hiszen az üldözés kint is folytatódhat. Ezután Martin
visszaült a járgányra.
– Csapjatok minél nagyobb zajt, hadd tudják meg, hogy jöttök! De keveset beszéljetek rádión, mert
lehallgathatják. Majd én jelentkezem.
– Lehallgathatják?!
– Majd később, John. Igyekeznünk kell!
Hamar odaért a szélső csoporthoz. Már várták: Fillingham odaszólt, hogy Martin Wheeler fogja vezetni őket,
és vegyenek fel űrruhát.
Martin kiemelte a vezérlőből elhozott készenléti szkafandert a kocsi hátuljából, és azonnal öltözni kezdett. Az
emberek már elkészültek, és Wheeler megállapította, hogy Fillingham nem szólt az embereinek, miért is kell a
ruha: a sisakok belső használatúak voltak, azaz nem volt rajtuk sugárzásvédő réteg. Látni lehetett viselőjük arcát,
és nagyobb volt a látószögük, ám nem lehetett bennük kilépni a bolygó felszínére.
Egy embert felküldött a járművel másfajta ruhákért, és sisakokért, majd elmagyarázta mit fognak tenni. Terve
szerint elébe vágnak a kifelé menekülőknek, és beszorítják őket egy olyan helyre, ahonnan nem szabadulhatnak,
csak ha megadják magukat.
– Milyenek külsőre? – tette fel egy férfi a kérdést.
– A világűrben az értelmes létforma nagyjából hasonló lehet – mondta Wheeler. – Ketten egyenlőre maradjanak
ebben a ruhában. Mi hárman előremegyünk. Ha megérkeznek a szkafanderek, kövessenek minket!
A gyorsabb haladás kedvéért, rögtön felcsatolták a sisakokat: így nem kellett minden egyes ajtónál időt
tölteniük azzal, hogy ellenőrzik a benti állapotokat. Robin Susman és Mario Giorsi voltak Wheeler társai.
Susman meglett családapa, szigorú vonásokkal, magas homlokkal; Giorsi Wheelernél egy évvel fiatalabb
hosszúkás arcú, apró szemű fiú. Azért esett rájuk a választás, mert Susman az aerocirkulátornál dolgozott egy
ideig, Giorsi pedig villamossággal kapcsolatos tanulmányait végezte, és ismerte a Concordia rendszerét. Susman
idegenkedett a fegyvertől, és ezt közölte is Wheelerrel.
– Semmi baj – mondta Wheeler. – Mire használni kell, addigra reméltem megérkeznek a többiek. És nem
szükséges senkire sem lőnie. Elég ha a falra céloz!
A folyosóról egy raktárterembe kerültek, ahol különböző ruhák, és tartozékaik függtek a szekrényekben,
pihentek a polcokon. Kesztyűk, csizmák, kezeslábasok, védőszemüvegek, oldaltáskák, és megannyi más dolog.
A szabad falrészekre leltárak és figyelmeztetések voltak kifüggesztve. A termen áthaladva egy újabb folyosóra
jutottak. Wheeler az élre állt. Az ajtók mind a jobboldalon nyíltak, a baloldali fal mögött már csak egy
szervizcsatorna volt, aztán az űrhajó külfala. Wheeler csak sejtette, hol jöhettek be az idegenek, mindenesetre
nem ilyen helyen, ahol túl vastag falat, és túl sok műszert kellett volna átvágniuk.
A folyosó végén újabb figyelmeztetések várták őket, és innentől már csak azonosító kártyával juthattak tovább.
Wheeler a sajátjával nyitotta ki az ajtót, bár Giorsinak és Susmannak is volt: Fillingham mindenkinek adott.
Ez a helység műszerek tucatjaival volt tele, kisebbekkel, nagyobbakkal egyaránt. Nem sokkal ezután
Wheelerék találtak két négyszemélyes, nyitott járművet, amelyeket csak közlekedéshez használtak, és az
oldalfalak lehajtásával tízszemélyessé alakultak át. Az egyiket elvitték, ezzel sokkal gyorsabban haladtak.
Hamarosan megérkeztek a gravitor aljához, oda, ahol a gravitációs csúszda kezdődik. Huszonöt emeletnyi
magasságban álltak.
– A fal mentén megyünk előre – mondta Wheeler. – Egyelőre megmaradunk ezen a szinten. Susman, vegye át a
kormányt, mi addig figyeljük a csúszdát, hátha meglátjuk őket!
– A többiek honnan jönnek? – kérdezte Giorsi.
– A két szomszédos csoport a hajtómű alját foglalja el, azokat a pontokat, amelyeknél bejuthatnának. A másik
három csoport túloldalt bukkan fel, de az egyik megkerüli lent a csúszdát, és alattunk fog haladni, jóval utánunk.
Mi vagyunk a legmagasabban, és legelöl.
– De így nem találjuk meg a behatolás helyét! – vetette ellen Susman.
– Dehogynem! Itt fent elmegyünk a csúszda végéig, ott leereszkedünk, és elindulunk visszafelé.
Wheeler és Susman helyet cseréltek. Wheeler Giorsival a kocsi bal oldalára ült, és az üvegfalon át, a mélységet
szemlélték.
Egy magasságban voltak a gravitor gömbjével. A hajtómű pihent, a terhelésmentesítő lapok szorosan simultak
a gömbre, ettől annak nem igazán gömb formája volt, hanem mint egy sokszögű trikozaéder nézett ki. Látni
lehetett a tartószerkezetet, amin függött, és a hajtóműbe csatlakozását: két hatalmas, egymással szembefordított
„kanál” kötötte össze a gravitort és a hajtóművet.
A kanalak feje volt a gravitációs csúszda legfontosabb része. Közte és a gravitor között keletkezett az a
láthatatlan erő, amely a cirkasztelláris térben előbbre húzta az űrhajót. A világűr terének törvényeivel dacolva a
Concordia nem tolta, hanem húzta magát előre a célja felé.
A kanalak szárai, amelyek viszont inkább egy csúszdára hasonlítottak, „lőtték ki” ezt az erőt a világűrbe. A
teljes hosszuk, az egymásba csatlakozás, után több kilométer volt, és hatáskiegyenlítők, erősítők, koncentrálók,
részecskegyorsítók összetett sora alkotta. A csúszda néhol csavarvonalba fordult, néhol zárttá vált, néhol pedig
hatalmas lencsékhez hasonlító kerek részek álltak sorban egymás után. Az utolsónál véget ért az űrhajó bejárható
része, azon túl, ha a Concordia egy bolygón pihent, már csak szkafanderrel, a cirkasztelláris térben pedig sehogy
nem lehetett közlekedni.
Az üvegfalon keresztül mindez kitűnőén látszott. Akárcsak a szemközti fal távoli folyosói, erkélyei, vagy
lejjebb a hajtómű – a csúszda és a gravitor – állapotát szabályzó, és ellenőrző műszerek többemeletnyi,
végeláthatatlan sora. Középtájon ernyők húzódtak végig, az elszabadult részecskéket fogták be, és tartották a
gravitációt egyenletesen 1 g-n.
A kocsi sebesen száguldott a hajtómű vége felé, mégis volt idő alaposan körülnézni, a csúszda részei olyan
hatalmasak voltak, hogy ezzel a sebességgel is csak lassan hagyták maguk mögött őket. Senkit nem láttak se
lent, se fent. Az lett volna meglepő, ha látnak, mert milliónyi hely kínálkozott fedezéknek.
Wheeler megkérdezte a vezérlőt, működnek-e már a kamerák.
– Nem – válaszolta Farrer. – Hannes azt mondja, a rendszer továbbra sem működik.
– És Nelson csoportja hol tart?
– Katrin Weve segítségével elfoglalták a C-szint fontosabb pontjait a kettes szektor alatt. Lassan haladnak előre
a folyosókon, közben robbanószerkezetek után kutatnak. Egyre többen ébrednek fel, mi pedig leküldjük őket a
csoportok háta mögé segíteni. Sokan önként mennek. A menekülési csoportok vezetői irányítják őket.
– Tájékoztass, ha változik a helyzet!
Wheeler ezután Fillinghamet hívta.
– A két lentrekedt embert kiszabadítottuk. Fogalmuk sem volt róla mi történik – tájékoztatta Fillingham. – A
megbeszéltek szerint nyomulunk előre.
– Mi is – mondta Wheeler. – Hamarosan megérkezünk.
Ahogy maguk mögött hagyták a gravitor gömbjét, úgy sűrűsödtek az erkélyek az üvegfal külső oldalán, és úgy
sűrűsödtek a figyelmeztető feliratok is, amelyek szkafander viselésére szólítottak fel, és a tiltott irányokat
jelölték. Jobbról szaporodtak a letérők, és az ajtók.
Wheeler látta, hogy kísérői egyre idegesebbek. Odahajolt Giorsihoz:
– Ha megérkezünk, maradj mögöttem – mondta –, én felismerem őket! Csak fedeznetek kell.
Giorsi bólintott. Hallott már Wheelerék kinti kalandjáról, és bízott abban, hogy Martin tudja, mit tesz. Mégis
aggódott, mert semmiképp sem érnek belátható időn belül utánuk a többiek.
Titokban vágyott ilyesmire, halálra unta magát a Goncordián. Unta a játékokat, a sportot, és a foglakozását is.
Talán most megváltozik valami – gondolta, aztán magában hozzátette: Egy kicsit.
Wheeler odahajolt Susmanhoz. Neki is elmondta ugyanazt, amit Giorsinak, és hozzátette, hogy húzódjon még
hátrébb. Ha megtalálják a kijáratot, az ő feladata lesz szemmel tartani.
Mielőtt elérték volna a folyosó végét, Wheeler még egyszer körbekérdezett személyi hívóján:
– John?
– Semmi.
– Nelson?
– Eddig nem találkoztunk velük.
Az út végén két irányba fordulhattak. Az egyik a csúszda felett vitt át a túlsó oldalra, a másik csavart vonalban
vezetett le az alsóbb folyosókra. Wheeler intett, hogy lefelé.
Susman lassított. Előbb négy, aztán három, végül már két körönként tűntek fel az újabb és újabb folyosók.
Bejáratuknál mindegyikre kiírták milyen feladatot ellátó termek találhatók arra. A lejutás majdnem annyi
idejükbe telt, mint amennyi alatt a gravitortól a felső folyosó végéig tartó utat megtették.
Az utolsó előtti folyosónál Wheeler szólt Susmannak, hogy álljon meg. Kiszálltak, és a hátralévő távon már
gyalogoltak.
A csúszda gigantikus méretét alulról lehetett értékelni, amikor az ember egy részletét látta, és csak sejthette
nagyságát. Magasan föléjük nőtt, és lent igazi labirintust képzett. Utak vezettek alá, utak vezettek az oldala
mellett el, és az oldala mellett fölfelé.
– Itt kereshetnénk mind a négyezer-nyolcszázan, akkor sem találnánk meg őket – mondta Susman.
Wheeler jelzett, hogy kövessék. Visszafelé indult el, szorosan a fal mellett. Nekik nem kellett megtalálni az
idegeneket, elég ha csak a helyre ráakadnak, ahol behatoltak, ott megvárhatják őket, és megvárhatják, míg a
behatolók a karjaikba szaladnak.
Nem kellett sokat menniük. Hamarosan rábukkantak egy zsilipajtóra, amely azért volt itt, hogy ha a csúszda
külső része meghibásodik, akkor egy kényszerpihenő során innen indulva tudják megjavítani. Wheeler
gyanította, hogy a csúszda másik oldalán is van egy ilyen zsilip, bármilyen lehetetlennek tűnjék a helye.
Gyanította csak, mert annyira pontosan nem ismerte az űrhajónak ezt a részét.
Wheeler az ajtóhoz lépett, és ellenőrizte a belső nyomást. Nem volt bent levegő. Rettenetes gyanúja támadt.
Kérte az utolsó zsilipelés idő pontját. Tudomása szerint még senki sem lépett át ezen az ajtón. A vezérlőpanel
nem jelzett semmit.
Nincs bent levegő, gondolta Wheeler. Ez azt jelenti...
Rácsapott a nyitógombra, aztán gyorsan becsúsztatta azonosítási kártyáját. A vezérlés engedélyt kért a
központtól, amely automatikusan megadta azt, hiszen a hajtómű állt, aztán engedélyt kért Farrertől, és tőle is
megérkezett a jóváhagyás. Az ajtó kinyílt.
A bezúduló levegő megtaszította Martint, aki belépve azonnal zárta az ajtót, és nyitotta a másikat.
A levegő kiszökött a semmibe, Wheeler egy pillanat alatt ott termett a kijáratnál. Időben ahhoz, hogy
megpillantson egy szkafanderes alakot, amint egy ismeretlen jármű felé igyekszik. Az idegenen a Concordia
utazóinak a szkafandere volt. Wheelert ez csak egy másodpercre zavarta meg. A szkafanderes Fillingham egyik
embere sem lehetett, hiszen azok belső használatú sisakot viseltek!
Ekkor Martin rálőtt az idegenre. Csak a második lövése talált: a szkafanderes alak összerogyott. Wheelert a
járműből azonnal tűz alá vették.
A férfi hátravetődött, és a földön fekve próbált a belső ajtóhoz jutni. Feje felett sugarak csapódtak a zsilip
falába. Martin felült a kapcsolótábla alatt, és fegyverrel a kézben várta, hogy jöjjön valaki.
De csak annyi történt, hogy az ismeretlen jármű a bolygó felszíne fölé emelkedett, és a fekete égbolton nyoma
veszett.
Akárcsak a lelőtt idegennek odakint.

10.

Wheeler a gravitációs csúszdától a vezérlőhöz igyekezve útba ejtette a C-szintet, ahol a hidropóniás
ültetvények voltak. Beszélni akart Nelsonnal.
A fekete férfira azonban egy emelettel lejjebb akadt rá. Az emberekkel azokat a raktárakat vizsgáltatta át,
amelyekbe az idegenek bemehettek. Nyomokat kerestek. Hajnali egy óra elmúlt, mégis akkora volt a forgalom a
folyosókon, mintha nappal lett volna, és mintha egy lakónegyedben járnának. Ám ez a szint kevésbé volt
változatos. Szabályszerűbbek voltak a folyosók, és nagyon szélesek. Kétoldalt sínek kísérték az utat: jelentősen
megkönnyítették a szállítás nehézségeit. A mennyezetet és a falakat szintén a szállítás könnyebbé tételének
jegyében alakították ki: antigravitor szerkezetek, elektromágneses térkeltők, láncok, horgok, és megannyi más
kapott helyet rajtuk, bennük.
– Talán elterelő művelet volt – mondta Nelson. – Nem találtunk még semmit. Feljöttek ide, aztán
visszavonultak.
– Tudjátok, merre jártak?
– Nagyjából. Raktárakba mentek be. Miután lezártunk minden ajtót, ahhoz, hogy bejussanak, fel kellett törniük
a kódot: A feltöréseknek megvannak a nyomai. Ezek alapján sejthetjük milyen útvonalon haladtak. Ha nem
hangzana képtelenségnek, azt mondanám, kerestek valamit. Mindenesetre átvizsgálunk minden zugot.
– Valószínű, hogy nem találtok semmit – mondta Wheeler. – Ez amolyan megtévesztés volt, a gravitációs
csúszda volt a fő célpont.
Nelson fekete arcán furcsa fintor futott át, és összevonta szemöldökét.
– De akkor miért mentek be a raktárakba? – kérdezte.
Wheeler miután gyanúja megerősítést nyert, folytatta útját a vezérlő felé. Feljebb Katrin Weve-vel futott össze.
A vékony kis nő sápadtabb volt, mint máskor, szeme körül a karikák kialvatlanságról tanúskodtak.
– Nem volt semmi gond, ugye? – kérdezte Martin.
– A hidropóniás ültetvényekig nem jutottak el – válaszolta a nő. – Nem is láttuk őket.
– Fáradtnak nézel ki.
– Nem tudok pihenni azóta, mióta a szonda felvételeit megnéztük. Martin, ezt a bolygót minél előbb el kellene
hagynunk!
– A rémálmaid...?
– Nem, most már nem. Inkább azok az események mondatják velem, amik az elmúlt két nap alatt történtek.
Wheeler megrázta a fejét.
– Még nem mehetünk el, Katrin. Valaminek utána kell járnom.
Weve lehunyt szemmel a falnak támaszkodott. A látomásai vissza visszatértek, és semmit nem vesztettek
erejükből. Csak az orvosságok tompították le hatásukat.
Weve tudta, hogy Martin hallgat rá. Talán az egyetlen ember, akire az anyján kívül hallgat. Weve rengeteg
szeretettel vette körül Deant és őt, és még több időt áldozott rájuk – bár már nem igényelték, főleg Martin nem –
apjuk halála után.
– Csak gyorsan, Martin. Csak gyorsan – mondta Weve.
– Ígérem.
Wheeler később elgondolkodott azon, vajon be tudja-e tartani ígéretét. Itt már semmi sem rajta múlik.
– Arthur – szólította meg Farrert, amint visszatért a vezérlőbe. – Ébreszd fel Millset, hogy vegye át a helyedet!
Amíg meg nem érkezik, ültesd ide Bivart! Utána pedig keress meg a Concordia külső fegyverzetének leírásával,
és a B szinten történt változtatások és felújítások dokumentációjával! A személyi hívómon elérhetsz!
– Behozom Wrightot – mondta Farrer. – Csak egy gravackal térnek vissza.
– Hagyd rá Bivarra! Ez fontosabb! Egyébként a gravitációs csúszdánál leszek.
Legalábbis úgy hagyta ott Fillinghamet, hogy nemsokára visszanéz.. De előbb még el akart rendezni néhány
dolgot a vezérlőben, majd beszélni Coope-pal.
Felment a körüljáróra. Van Hool amikor látta, hogy Wheeler közeledik felé, elindult le a lépcsőn, hogy
beszéljen Bivarral, vagy bárki mással.
– Hogyan kaphatták meg a behatolók a vezérlő engedélyét a zsilip kinyitásához? – kérdezte Wheeler Hannes
Thalert.
– Nem kapták meg. Se a bejutáshoz, se a kijutáshoz. Ezért nem észleltük őket az elején, csak amikor már bent
voltak.
– És akkor hogyan?
– A létszám indokolatlan megugrásával. A központ automatikusan végigfuttatta azt az ellenőrző programot,
amely a burok sérthetetlenségét vizsgálja. És hibát talált.
– A legfontosabb – mondta Wheeler határozott hangon – az ellenőrző rendszer helyreállítása, és a kamerák
újbóli beüzemelése. Minden embert elő kell keríteni, hogy minél előbb meglegyen. Szedj össze mindenkit, akit
csak tudsz, lássanak munkához! Aztán a kamerák képét hozd be ide!
Soha nem látott kihasználtsággal működött a vezérlő. Thaler arra gondolt, ha a gravitációs csúszda összes
ellenőrző kamerájának a képét rákapcsolja a körüljáró hátsó falának képernyőire, akkor egyetlen kihasználatlan
vonal sem marad.
Hannes úgy döntött, szól Wheelernek, hogy a kettes szektor vezérlőtermét is üzembe kellene állítani, ilyesfajta
megfigyelésre ugyanúgy jó lenne; ám felpillantva látta, hogy Martin már másfele figyel. Van Hool éppen Gavin
Wrighttal beszélt, de csak a válaszai hallatszottak, amit az első asszisztens mondott az nem. Van Hool épp az
eseményekről számolt be.
Wheeler elhagyta a vezérlőt. A folyosón elővette a személyi hívóját, és Coope-ot hívta.
– Andrew, merre vagy?
– A hajtóműnél – válaszolta Coope.
– Pontosabban?
– A gravitor felett.
– Érted megyek.
Wheeler most már nem sietett. Jól át akarta gondolni az eseményeket. Túl sok minden történt az elmúlt két nap
alatt, és ahhoz, hogy rendszerbe szedje, és beleillessze elképzelésébe őket, egyedüllétre volt szüksége.
Ugyanakkor mozgásra, ami felfrissíthette kissé. Mtsali költöztetése óta csupán négy órát aludt, és ez kevés volt.
Úgy érezte, nehezebben forog az agya, mint máskor.
A jelsor, amivel a szonda visszatért, azután a landolás, a támadás a roncsoknál: ezek az események még nem
árulkodtak semmiről. De aztán ott volt a sejtése, hogy értik a beszédüket, és az az emberi kéz. A borostyán
megjelenése, a támadás a Concordia ellen, és végül a szkafanderes alak, a Concordia szkafanderében. Mindezek
logikus magyarázatba szedhetők voltak. Utólag megmagyarázható volt a jeladó eltűnése is.
Katrin Weve helyesen mondta: egy húsz jelből álló jelsor csak segélykérés lehet. Ez magyarázná ennek a
támadásnak a különlegességeit. Hogy ilyen kevesen jöttek, hogy a csúszda és a raktárak érdekelték őket, és hogy
ilyen hamar távoztak. A főbb pontok beillettek a kirakós játékba. Ám nem ismert kocka is akadt jó néhány: miért
értek oda olyan lassan a roncsokhoz a támadóik? Mert Wheeler megváltoztatta a véleményét, és most már meg
volt győződve arról, hogy túl lassan mozdultak. Mi az oka a háborúnak, miért lőtték le a borostyánt, és az egyik
legfontosabb: miért pont ezen a bolygón van ez a több tízezer roncs?
Wheeler úgy jutott el az ötös szektorig, hogy észre sem vette az idő és a kilométerek múlását. Kártyájával
belépett a hajtómű szektorába. Egy csapásra megváltozott körülötte minden. Az első ajtó után az ajtók egyre
sűrűbben követték egymást, némelyiken csak védőruházatban lehetett átlépni. A falakat rácsok borították, hogy
minél könnyebben hozzáférhessenek a mögöttük megbújó vezetékekhez és kapcsolókhoz. A padlót pillanatok
alatt átalakíthatták bármilyen jármű részére. A mennyezeten öt sornyi irányítható fejű világítótest futott, minden
zugot nappali fénybe lehetett varázsolni velük. A falban a szerszámosládák és a védőruházatok szekrényei kaptak
helyet.
Az ötödik vagy hatodik ajtó után a mennyezet hirtelen a magasba ugrott: óriási csarnokba ért Martin. A
világítótestek átkerültek az oldalfalra. A fejek fölött kábelcsomagok futottak faltól falig, és az egész szemközti
rész tele volt halott kijelzőkkel.
Wheeler balra fordult el. Ahogy beljebb és beljebb jutott, a díszletek úgy lettek egyre bonyolultabbak, az
egyszerű szemlélődő számára kiismerhetetlenek, és úgy nőtt a termek mérete. Aztán folyosók következtek ismét.
Haladhatott volna Wheeler a folyosókon is, de így rövidebb volt az út.
Amint belépett a gravitor fölötti terembe, Coope rögtön elindult felé.
– Tudtam, hogy rövidítesz – mondta. – Innen vártalak.
Ebben a teremben nem volt más csak egy gigantikus méretű fém-fa középen, amely összekötötte a hajtómű
részecskesűrítő részét a gravitorral. A „fát” ötvenen tudták volna körülölelni, a padló túloldalán két egymásba
fordított tölcsérrel kapcsolódott a gravitor gömbjéhez, fönt pedig a mennyezetbe vesző „lombkoronájával” fonta
körbe a sűrítőt. A padló itt volt a legvastagabb az egész Concordián: bírnia kellett a gravitor tömegét, és bírnia
kellett ezt a gigászi fát is. Ugyanakkor át meg átszőtték a szervizjáratok.
– Feljebb voltunk a sűrítőnél. Ellenőriztük, nem esett-e baja.
– De hiszen idáig el se jutottak! – mondta Wheeler.
– Biztos, ami biztos. Ezt tőled tanultam.
– És mindent átvizsgáltatok már?
– Ott? – intett Coope felfelé. – Bejárni nem lehet fél nap alatt, nemhogy megvizsgálni. Egyelőre csak a
központi részeket nézzük át. Egyébként mi van?
– Érted jöttem. Szeretném, ha elkísérnél.
Coope elgondolkodott. Nem hagyhatja itt az embereit, másrészt viszont már kiosztotta a feladatokat, és
mindenki tudja mi a dolga.
– Hova?
– A csúszdához.
Oda lehet. Végül is a hajtóműhöz tartozik.
– Roldos – szólt bele a személyi hívójába Coope –, lenézek a gravitációs csúszdához. Hamarosan visszajövök.
– Most merre? – kérdezte Wheeler. Annyira azért nem ismerte ki magát.
Coope átvezette a fa túlsó oldalára, ott rátértek egy szűk folyosóra. Hosszan mentek, és a gravitációs
csúszdánál értek ki belőle, a legfelső szinten.
– Itt már jártam – mondta Wheeler. – Nem akadna valami jármű a közelben?
Coope a fejét rázta.
– Itt fent nem, de lifttel lemehetünk a hatodik emeletre, és ott lestoppolhatunk valakit. Az a közlekedőfolyosó.
Egyébként mi szükség van itt rám?
– Kell valaki, aki az asszisztencia előtt beszámolhat arról, hogy nem is olyan nagy a kár.
– És hinni fognak nekem?
– Remélhetőleg.
– Mire számítasz, ki áll melléd?
Wheeler elgondolkodott, vajon ki fog ezután melléállni? Nem sok pártfogója akadt az első szavazáskor sem.
Ha nincs Riddle olyan állapotban, hogy beszélni tudjon...
– Senki.

11.

A hatos számú folyosón találtak egy gazdátlan járművet, azzal mentek tovább. Közben jelentkezett Farrer,
majd közölte, hogy megszerzett minden információt, rámásolta egy memórialapra, és elindul Martin után.
Lent először Steve Dernhamba botlottak. A férfi cseppet sem barátságos arcáról könnyen leolvashatták a
véleményt a hajnali ébresztésről.
– Van valami eredmény? – kérdezte Wheeler.
– Éppen elég – válaszolta Dernham. – Már lassan egy órája vizsgálódom, és sok mindenre rájöttem: El is
mondjam?
Wheeler bólintott. Úgy tett, mint aki észre sem veszi Dernham rossz kedvét. Coope magában mulatott ezen,
mert Dernham addig nem fog megenyhülni, amíg nem érzi a másik lelkiismeret-furdalását. Akarva-akaratlanul,
de a bűntudatra játszik.
Dernham a falhoz vezette őket, pár méterrel a zsilip után. A fal burkolatát valaki megbontotta.
– Ők voltak? – kérdezte Wheeler. .
– Nem, én – morogta Dernham. – Először ők, de szépen eltűntették a nyomokat maguk után. Ám rábukkantam
a helyre. A folyosó végéről kezdve leteszteltem egy húszméteres vezetéket, aztán még húsz métert, és még
húszat, addig, míg rá nem akadtam a hibás szakaszra. Azt feleztem, azt megint feleztem, és megtaláltam azt a
pontot, ahol belemásztak a rendszerbe.
– Hogyan?
Dernham metsző pillantást vetett rájuk a közbeszólás miatt. Álmos is volt, dolgoznia is kellett, és most két
harmadgenerációs faggatja: fokozódó nyomást érzett a gyomra tájékán.
– Leszedtem a borítást – folytatta –, és erre a rendetlenségre bukkantam. Egyből tudtam, hogy nyertem.
– És ez mit jelent? – kérdezte most Coope, és a falra mutatott.
– Túlterhelték a rendszert – válaszolta Dernham azon a hangon, amelyen gyerekeknek magyaráz. – Iszonyatos
energiát nyomtak rá, ami tönkretett minden finomabb műszert.
Wheeler visszaballagott a zsiliphez.
– Van most kint valaki? – kérdezte.
– Nincs – fordult felé Dernham.
– Volt kint valaki?
– Igen. Alford.
– És mit talált? Ne kelljen mindent fogóval kihúzni magából, Steve!
– Nem tudom pontosan. Azt hiszem, rájött, hogyan hatoltak be az idegenek az űrhajóra. Kint szétszedték a
zsilip mechanikus zárját, és a mögötte futó vezetékekre kapcsolódva érték el a központi számítógépet. Azt
átprogramozták, megbolondították... mit tudom én!
– Ezek szerint mindent tudtak a Concordiáról – mondta Coope. Hihetetlennek tűnt az egész.
– Köszönöm – mondta Wheeler Dernhamnak. – Van még valami dolga?
– Hogyne lenne! Most kezdjük meg a hálózat rendbetételét. Először is ezt kell kijavítanom!
Dernham elkeseredetten nézett a kibontott falra.
– Merre találjuk meg Fillinghamet? – kérdezte Wheeler.
– Már vagy fél órája bement a csúszda alá.
Dernham megmutatta az irányt, Coope és Wheeler pedig elindultak Fillingham után. Coope ment elöl, ő jobban
kiismerte magát.
Pár lépcsőfokot mentek csak le, amikor rábukkantak a Dernham által mutatott járatra. A szűk folyosó egyik
oldala kijelzőkkel volt tele, a gravitációs csúszda minden részegységének mérték és mutatták az állapotát. Olyan
fokú precizitásról árulkodtak, amely nem hagyhatta, hogy a csúszda egyetlen része is meghibásodjon.
Wheeler elővette személyi hívóját, aztán látta, hogy itt nem működik.
– A belső vonalon majd kihívjuk – mondta hátrapillantva Coope –, ha elérünk az első központig.
Az első központ igazából egy térerősség szabályzó központ volt. Mindent a számítógép végzett, de
vészhelyzetben az emberek is magukhoz vehették az irányítást.
Semmi különleges nem volt benne egy avatatlan szemlélődő számára. Aki azonban tudta, mit érdemes keresni,
az hamar felfedezhette, hogy a mennyezet ugyanolyan irányítópultot rejt, mint amilyen az oldalfalakon található.
Ugyanakkor egyes vezérlőasztalok forgathatók voltak.
Coope már éppen hívni akarta Fillinghamet, amikor az belépett a terembe. Nem egyedül volt, mögötte ketten
jöttek, akik amikor látták, hogy Fillingham megáll, akkor kikerülték, és arra távoztak, amerről Wheelerék jöttek.
– Megtaláltuk azt az alközpontot, amelyet tönkretettek – mondta Fillingham. – Mark és Bernie már az
alkatrészekért megy. A többiek addig eltakarítják a roncsokat, és körülnéznek.
– Nagy a kár? – kérdezte Wheeler.
– Eddig nem – mondta óvatosan fogalmazva Fillingham. Ahogy közelebb ért, a szemében furcsa lángot lehetett
látni. A férfi olyan volt, mint aki bosszúra készül. – Menjünk ki!
Fillingham csak a fejét lehajtva tudott a járatban közlekedni. Nem idevaló volt ez a hatalmas ember. Széles
vállával eltakarta az utat, és mögötte az ember igazán bezártnak érezhette magát.
– Mennyi idő alatt javítható ki?
– Fél nap, esetleg egy nap. De annál többre semmiképp nincs szükség. Még ma rendben lesz a csúszda. Hacsak
nem okoztak máshol is bajt...
Kis hallgatás után Wheeler megkérdezte:
– Találkoztál már a feleségeddel, John?
– Még nem. A hívón keresztül váltottunk pár szót. Közölte, hogy épségben visszatértek.
Kiérve a csúszda alól, és kilépve Fillingham mögül Wheeler elsőként egy szkafanderes alakot pillantott meg.
Izmai megfeszültek, de szinte azonnal meg is nyugodott, mert ez az alak nem lehetett behatoló. Dernham állt
mellette, és valamit magyarázott. A szkafanderes egy táskát tartott a kezében, és láthatólag zsilipelni készült.
Alford volt.
Coope nem tudta mire vélni Wheeler megtorpanását.
Kocsi fékezett mellettük, és Farrer szállt ki belőle. Kezében egy memórialapot tartott.
– Leadom a raktárnak a rendelést, hogy mit keressenek elő – mondta Fillingham, és félrevonult.
– Itt van minden, amit kértél – mondta Farrer Wheelernek, miközben érdeklődve nézett körül. – A védelmi
fegyverek „fegyver”-címszó alatt, az átépítés pedig a szint térképével együtt a B-betű alatt. A fegyvert még csak
megértem, de minek kellett a B-szint átépítésének dokumentációja?
– Megérzés – felelte Wheeler. – Emlékeztem rá, hogy pár éve átrendezték a szintet. A behatolók láthatóan
kerestek ott valamit.
– ...amit megtalálhattak, mert nagyon gyorsan elmentek.
– Vagy mert tudtak a mozgósításról. Milyen fegyvereink vannak?
– Egész kis arzenál – mondta Farrer. Bekapcsolta a memórialapot, majd átadta Wheelernek. Melléállt és
magyarázott: – Nagyobb elhárító berendezés kereken negyven van, a szektorok sarkain. Úgy helyezték el őket,
hogy mind a három térdimenziót védhessék. Ebből huszonnégy elérhető, további tizenhat csak a szektorok
különválasztásakor használható. A szektorok oldalán húzódó árkokban további elhárító központok vannak, ezek
rövidebb hatótávolságúak, viszont közvetlenül a részeket védik. Még találhatók kisebb lézerágyúk a
mentőkabinok jobb oldalán, ezek, automatikusak, csak ki illetve bekapcsoláskor van szükség emberre. Ezeknek a
feladata a kabinok védelme. Jelenleg használhatatlanok.
– Értem – mondta Wheeler. – Először is az embereknek ki kell osztani a kézi fegyvereket. Feltűnés nélkül. Ez a
támadás jó indok lesz hozzá.
– És a nagyobb fegyverek?
– Kerüljön melléjük személyzet! Gondoskodj róla!
Fillingham visszatért hozzájuk, Wheeler kikapcsolta a memlapot. A hátuk mögött Alford ekkor lépett be a
zsilipbe.
– John – kérdezte Wheeler –, az alkatrészeket honnan hozzák, melyik raktárból?
– A D-szintről a százhármasból, százhetesből, százhúszasból – felelte Fillingham.
– Mindig ott voltak?
Fillingham a fejét csóválta.
– Nem tudnám megmondani.
– Mire van szükség? Mi a legfontosabb?
– A tetrapit-egységek és a húsz-ötvenötös termoton. De rengeteg minden kell.
Wheeler visszaadta a memlapot Farrernek.
– Megkeresnéd, hogy ott voltak-e a B-szinten az átépítés előtt? És hogy ott vannak-e most is?
Coope kezdte már sejteni, mit akar Wheeler. Farrer boszorkányos gyorsasággal futtatta le a keresést, és
hamarosan meg volt a válasszal:
– Ott voltak a B-szint hetvennyolcas raktárában, három húsz-ötven ötös. Most a D-szinten vannak a
százhetesben. Az átrendezéskor kerültek fel.
Coope elvigyorodott, Látta Fillinghamen, hogy nem érti, pedig talán most kapta a lehető legjobb hírt. Ha a
három termoton lent marad, az idegenek elvitték volna mindet, és ki tudja, mikor szabadulhatnának innen. Coope
rájött, hogy Wheeler mindvégig tisztában volt vele, mit akartak a támadók. Remélte, hogy örül a hírnek.
Wheeler arcáról azonban semmit sem lehetett leolvasni. Sem örömöt, sem mást. Most született meg benne az a
gondolat, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta a Concordia utazóinak a sorsát, és megfordította a
történelem kerekét.
Ugyanakkor nem láthatta azokat, akik az ismeretlenségben erre a gondolatára vártak.

12.

– Tudja mennyi az idő? – kérdezte Adam Zborowsky.


– Kint vagy bent? – kérdezett vissza Coope.
Kint koradélután volt, míg a Concordia belső ideje szerint csak hajnali fél hét.
– De nem is az idő számít – folytatta Zborowsky. – Nem engedhetem be, mert Riddle nincs olyan állapotban,
hogy vendégeket fogadjon. Már azt is megbántam, hogy tegnap beengedtem hozzá.
Wheeler nem szólt egy szót sem. Fel és alá sétált a szobában. Coope egy fotelban ült, szemben az orvossal. A
falon halvány fénnyel megvilágítva régi térképek és újkori találmányok rajzai, a fal mentén sötét képernyők,
körös-körül kényelmes ülőalkalmatosságok. Brian Riddle fogadószobájában voltak, de Wheeler beljebb szeretett
volna jutni.
– Mindannyiunk érdeke, hogy beszélhessünk vele – mondta Coope.
– Akárcsak a landolás előtt. Az a beszéd, amire Wheeler rávette, teljesen kimerítette a kapitányt.
– Ugye titkolják előtte az eseményeket? – szólalt meg Wheeler.
– Megkíméljük az izgalmaktól – helyesbített Zborowsky. – De nagy valószínűség szerint már fel sem fogná mi
történik. Tegnap óta mesterségesén tápláljuk.
Coope végtelen szomorúságot érzett. Mivé lesz az ember, ha megöregszik! És ez ellen nincs védekezés.
Megadja magát a leépülésnek, vagy sem; nem kerülheti el. Ha Brian Riddle így hal meg, az valóban nagy
méltánytalanság a sors részéről.
Talán Martin apja járt jól...?
– Értesítsen, ha bármiféle változás áll be állapotában! – mondta Wheeler.
– Ezt nem ígérhetem meg – mondta Zborowsky.
– Akkor utasítom rá – válaszolta nyugodtan Wheeler, és intett Coope-nak, hogy mehetnek.
A folyosón Wheeler öklével dühösen a tenyerébe csapott. Az első kitörése volt ez alatt a két nap alatt, és arra
vallott, hogy fontos lett volna bejutni a kapitányhoz. De rögtön megnyugodott, és Coope-hoz fordult, hogy
mondjon valamit, amikor megszólalt a hátuk mögött egy női hang:
– Csak nincs valami baj?
Amanda Ordaz állt mögöttük. A nő nyolcvan éves is elmúlt már, de nem látszott rajta a kor, mint ahogy
hangján sem lehetett érezni: megnyugtatóan csengett, ahogyan az ember egy pszichológustól elvárja.
Félvér volt, és fiatal korában csodálatosan szép. Hajdani szépsége még most is elkísérte, a szeme csillogott,
haja gyönyörű fekete, arca szinte ránctalan. Csak közvetlen közelről látszott az a sok ezernyi fonál, amelyet az
évek raktak le bőrére. Egyenesen tartotta magát és világos ruhákba öltözött. Mindenki tisztelte, szerette, és
messziről köszönt neki.
Fiába és unokájába átöröklődött a természete. Csak az érdeklődési területük lett más.
– Baj nincs – válaszolta Wheeler. – Csupán egy kis probléma.
– Riddle lakásából jöttél ki – mondta a nő – Nem tudtál beszélni vele?
– Valahogy úgy – bólintott Wheeler.
Coope felváltva nézett rá és Amanda Ordazra. Megpróbált megszabadulni nyomott hangulatától.
A nő könnyed stílusban folytatta:
– Elterjedt a szóbeszéd, hogy Riddle rendelte el a landolást. Igaz ez? Gondolom, Gavin ellenezte.
Amanda jól ismerte az asszisztencia tagjait. Egyeseket ötven éve, másokat rövidebb ideje... csupán
születésüktől fogva. Ismerte a Concordia problémáit, gondjait, gondolatait, örömeit. Számon tartotta a
szerelmeket, és a feszülő ellentéteket, és őrködött felettük..
– Kérdezhetek valamit, Amanda? – mondta Wheeler válasz helyett. – Este beszélgettünk róla, hogy csupán
három borostyán indult útnak, és van Hool azt mondta, hogy az afféle űrutazásokat részben pszichológiai
okokból függesztették fel. Mi volt ez az ok?
A nő megtorpant. – Hát ez egy évszázados kérdés – mondta. – Üljünk le valahol!
A sarkon volt egy nyitott társalgó. Oda ültek le, egy kis asztal köré.
Amandát váratlanul érte a kérdés, és vissza kellett mennie gondolatban jó néhány évet, hogy meg tudja
válaszolni. Mi is történt akkoriban? Amikor jelentkezett a Concordiára, már megkapta diplomáját. Mégis, mielőtt
közölték volna vele, hogy mehet, újabb tanfolyamot kellett elvégeznie, amelyen megismerkedett az űrhajósok
lélektanának mélységeivel. A Concordia fedélzetére kerülésük függhetett az elért eredménytől, bár a többség
kitűnővel zárt, de más szempontok is közre játszottak a válogatásnál. Sokaknak csupán annyi hasznuk lett a
tanfolyamból, hogy elutasításuk után űrállomásokra is elmehettek dolgozni.
Akkor tárgyalták meg azt is, hogy miért állították le a borostyánok útját. Amikor elindultak a csillagközi
expedíciók, az aeternizáció tűnt a legértelmesebb megoldásnak: az embereket elaltatni az út idejére. Aztán lassan
felszínre kerültek a buktatói. A pszichológusok előtárták kétségeiket, de csak akkor lett a szavuknak foganatja,
amikor pénzügyileg is kedvezőbb alternatívát tudtak felmutatni a csillagközi utazásokhoz: a Concordiát és a
hozzá hasonló űrhajókat. Amíg a borostyán üzlet volt, nem lehetett csak úgy leállítani, pár lélekbúvár
handabandázása miatt.
Mit hagytunk ott! – gondolta Amanda. – Mennyi zűrzavart, értelmetlenségét, kicsinyességet! De mindhiába, az
emberek nem változnak. Csak ez kisebb közösség, és szükségszerű, hogy békében éljünk együtt.
Mióta fáradozik azon, hogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok! Utálta azt a világot, de nem hagyhatta
teljesen maga mögött, mindenki elhozott egy-egy darabkát magával. Nem az emlékeiben, hanem a génjeiben.
Hiszen Wheeler nem látta soha a Földet. És Gavin Wright sem.
Amanda megköszörülte a torkát és felnézett. Látta, hogy Wheeler nyugodtan várja a választ, csak Coope ideges
kissé.
– Az aeternizációról azt lehet mondani – kezdte –, hogy emlékeiben őrzi meg az embert. Nos, a borostyán
viszont nem csak az emberi testet őrizte meg maradéktalanul, hanem az emberi viszonyokat is. A test és a tudat
változatlanul megmarad évtizedeken, évszázadokon, évezredeket át. Megmaradnak az emlékek, emlékek a
Földről, annak társadalmi berendezkedéséről, a társas viselkedés szabályairól, megmaradnak a
magatartásformák, a játszmák. És ébredés után előbb-utóbb megindulnak a hatalmi harcok, az
ellenségeskedések, amiket nem vetkőztek le. Sosem alakul ki bennük az egymásrautaltság érzése, sosem
tanulnak meg igazán együtt élni, nem ismerik meg egymást. Az ilyen kolónia viszont életképtelen, és pusztulásra
ítéltetett.
– Ez csak elmélet, vagy tények is alátámasztják? – kérdezte Wheeler.
– A második út után az elutasítottak egy részével elvégeztek egy kísérletet. Azt mondták, hogy az űrközpont
gondoskodik majd róluk, és kitették őket a... Ganymedesre. Ez a Jupiter egyik holdja a Naprendszerben. Akkora,
mint a Mars, és működött ott már egy bázis. Ezt kiürítették, és beköltöztették oda a kísérlet alanyait, majd
elvágták a kapcsolatukat a Földdel... Nem érintkezhettek senkivel. Az emberek azt hitték, hogy már nem állnak
megfigyelés alatt, és a munka közben megmutatták valódi arcukat. A válogatás során már megismerték egymást,
de közvetlen irányítás nélkül máshogy viselkedtek. Olyanok voltak a körülmények, amelyek azon az ismeretlen
világon várták volna őket; az volt a dolguk, ami ott lett volna, és mégsem végződött jól a kísérlet.
– És ezután útnak indítottak még egy borostyánt?
– Igen – bólintott a nő. – Közben elkezdték építeni a harmadikat. Nem lehetett visszalépni. Erre, ha jól
emlékszem, kétségbe vonták a kísérlet eredményeit.
Ott a tömegtájékoztatást, és a tudományt is a pénz mozgatta. A tömegek pedig elhitték a hivatalos
nyilatkozatokat.
– Mi összetartóbbak vagyunk? – kérdezte Wheeler.
– Remélem.
A nő felállt. Wheeler megköszönte, hogy segített. Alighogy Amanda Ordaz eltűnt a sarok mögött, David
Neursky jelent meg az ellenkező irányból. Odalépett hozzájuk, és felajánlotta segítségét Wheelernek.
Martin végighallgatta, és biztosította róla, hogy ha lesz valamilyen feladat, akkor gondolni fog rá. Amikor
egyedül maradt Coope-pal, megszorította barátja karját.
– Volna egy megbízásom számodra – mondta.
– Kit kell kikérdezni? – kérdezte Coope. Arra célzott, hogy nem sokkal korábban Martin ugyanezekkel a
szavakkal kérte meg Farrert, hajtsa fel a gravac visszatért utasainak egyikét, és szedjen ki belőle minden
használható információt.
– Wright úgyis beszámol az asszisztencia előtt – mondta erre Farrer.
– Mindent akarok tudni – válaszolta Martin.
Most Wheeler elgondolkodva meredt Coope-ra. A gravitációs csúszdánál megfogant gondolat járt az eszében.
Hazárd lépés, de mindenképp szükséges.
– Senkit – mondta. – Annál fontosabb! Tönkre kell tenned a csúszdát, hogy használhatatlanná váljék pár napra.
– Megbolondultál! – csúszott ki Coope száján. – Miért?
– Mert estére kijavítják. És nem maradunk tovább.
Coope a fejét ingatta. Ismerte barátja merészségét, és nem tartotta meggondolatlannak. Kérése most mégis
meggondolatlanságra vallott.
– Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy itt maradjunk! Talán mégis jobb lenne magunk mögött
tudni ezt a bolygót.
– Andrew – mondta Wheeler –, a Concordiát emberek támadták meg...
– Tudom.
– De nem mindent. A Concordia szkafanderét viselték! Egyiküket láttam, amint elmenekült. Rálőttem, és
eltaláltam.
– A mi szkafanderünket? – Coope most összezavarodott. Űrruhát loptak volna? – Lelőtted egyiküket?
– A test nincs meg, mert elvitték magukkal.
– Nem értem – vallotta be Coope. – Amikor azt a kezet megláttuk, akkor arra gondoltam, hogy humanoidok, de
nem a Földről. Tudnak rólunk, és meg akarják akadályozni, hogy mi is tudjunk róluk. Aztán a borostyán adta az
ötletet, hogy hátha utolértek minket a Földről, ahogy mi a Phoibét, valamiféle új hajtóművel. De most nem
tudom, ez mit jelent...
– Utolértek, bennünket – bólintott Wheeler. – Mindent tudnak a Concordiáról, ismerik a felépítését, a gyenge
pontjait, a fegyverzetét, jobban, mint mi. Tehát földiek. A fejlődés lehagyott minket.
– Ezért kell maradnunk?
– Nem csak ezért. Az emberek minket támadtak meg, embereket.
Wheeler várt, míg barátja levonja a megfelelő következtetést.
– Tehát a hajóroncsok...
– Nagyot változhatott a világ fél évszázad alatt. Meg kell bénítanod a Concordiát két-három napra! Valamilyen
apró, de nehezen felfedezhető hibával. Fillinghamék még úgysem vizsgálhatták át az egész csúszdát. Menni fog?
– Akkor is őrültség!
– És utána... kell nekem egy olyan szkafander.

13.

– Nem bírsz elaludni? – kérdezte Isabel.


– Nem.
– Én sem.
Reccia lassan a hátára fordult. Tekintetét a mennyezetre függesztette.
– A raktáraknál lenne a helyem.
– A te helyed itt van – mondta a felesége. – Próbálj meg pihenni!
Reccia igyekezett elhinni. De nem tudott gátat szabni baljós gondolatainak, amelyek elzavarták az álmot
szeméről, A legrosszabb a lelkére telepedő önvád volt. A beleegyezését adta a landoláshoz.
– Nem rajtad múlt – suttogta Isabel. Pontosan tudta, mi jár a férje fejében.
– Talán másképp dönt Riddle, ha nem olyan szoros a szavazás eredménye.
– Nem rajtad múlt.
Reccia nehezen lélegzett. Azt a vékony fénycsíkot nézte a mennyezet alatt, amely nem engedte teljes
sötétségbe borulni a szobát.
– Szeretem ezt az űrhajót – mondta aztán. – Ez az út... a Concordia az én világom. Építettem, dolgoztam rajta,
becsületesen elláttam a feladatom, hogy olyan legyen, amilyennek látni szerettem volna. Bárki megmondhatja,
hogy én is megdolgoztam a jövőért... Örültem, hogy ott hagyhattam a Földet...
– Tudom.
Reccia Róma egy nyomornegyedében született. A szülei eladták egy gyermektelen amerikai házaspárnak.
Elsőéves egyetemista volt, amikor a délkelet-ázsiai járványok felborították a földrészre épülő élelmiszeripart, és
ez nincstelenné tette amerikai szüleit. Reccia ekkor tudta meg származásáról az igazat, és a viszonylagos
védettségből kikerült a világ poklába.
– Azt hittem, hogy békésen leélem a kiszabott hatvan-hetven évemet. Veled leszek, amíg meg nem halok, és az
utolsó percig végzem a dolgom, amiért megbecsülnek. A Concordián úgy éreztem magam, mintha egy szigeten
lennék, amely távol van az őrült világtól.
– Ez csak álom...
– Nem. A fiatalok ezt képtelenek megbecsülni. És nekünk már nincs szavunk. Ők pedig végigcsinálják.
– Majd Riddle megakadályozza.
– Riddle haldoklik.
– Akkor majd Wright. Gavin józan ember.
Reccia a takaró alatt megfogta a felesége kezét.
– Volt időm gondolkodni. Martin olyan, mint az apja: több erő van benne; mint az asszisztencia tágjai közül
bárkiben. Csakhogy kevesebb a tapasztalata, mint amekkora az apjának volt. Látom a jövőt. Az eseményeket
Martin Wheeler fogja irányítani, nem Gavin Wright. Némely dologra vak vagyok... De ezt tisztán látom.
– Lehet, hogy tényleg dolgoznod kellene – változtatott álláspontján Isabel Reccia.
– Keressek robbanóanyagot a raktárakban? Vagy ellenőrizzem a készleteket? Igazuk volt, hogy elküldtek...
pihenni.
– Azért még szükségük van rád. És hidd el, hogy amikor elmegyünk innen, a dolgok visszatérnek a mindennapi
kerékvágásba.
A férfi nem tudta, mit válaszoljon. Hosszasan hallgatott, és idegesen szorongatta Isabel kezét. Egyedül az
együtt eltöltött ötvenhat évükbe kapaszkodhatott. Életének két pontja volt, amely eddig nem hagyta cserben: a
felesége és a Concordia. Most csak Isabel maradt. Azt szerette volna mondani, hogy szereti az asszonyt, de aztán
mást mondott:
– Martin Wheeler katasztrófába visz minket – a hangja tompán szólt. – Képtelen vagyok megakadályozni... és
nem asszisztálok hozzá.

A HÁBORÚ
Harmadik nap

1.

Coope a napfelkeltét nézte. Ahogy az apró, sárgásfehér pontocska felbukkan a kráter sáncfala felett, és besöpri
a tárgyak mögé az éjjel talajra szétszórt kormát. A kiemelkedések egymás után tűntek fel: előbb közvetlen a
kilátópont előtt, aztán távolabb és távolabb; a nap emelkedésének gyorsaságával húzták vissza árnyékukat a
kráterfal töredezett hegyei. Ezt a kitartó szemlélődő úgy láthatta, hogy a tárgyak zsugorodnak, pedig csupán az
árnyékuk lett egyre kisebb.
Coope régóta ült már itt. A kilátópont kelet felé nézett, és a napfelkeltét csak innen lehetett megcsodálni.
Minden más ablakot ötvennégy esztendővel ezelőtt lezártak a Concordián. Coope nem bírt aludni, és lejött ide.
Megtette, amire Wheeler kérte, de nem tudta, helyesen cselekedett-e. Tönkretett valamit a gravitációs
csúszdán, ami pár órás munkával kijavítható, de egyhamar nem fogják felfedezni.
Nagyon könnyen ment. Előtte beszélgetett még Fillinghammel, majd együtt körbejárták az ellenőrző
csoportokat, nem bukkantak-e újabb rongálásra. Aztán Coope elköszönt azzal, hogy visszamegy a hajtóműhöz,
de ehelyett bemászott a csúszdába, és átvágott két merevítőkötést. Ettől a középső koncentrálógyűrűk instabillá
váltak, aminek okát szinte lehetetlen kimutatni, mivel a merevítőkben nincsenek érzékelők; így centiméterről,
centiméterre, alkatrészről alkatrészre át kell vizsgálni mindent, miután a próbaterhelésnél megkapják a
hibajelzést.
Tudta, hogy hol dolgoznak Fillingham emberei, tudta, hogy nem működnek a kamerák, és igyekezett olyan
hibát okozni, amit az idegenek is okozhattak volna. A behatolás során elméletileg elérhettek a
koncentrálógyűrűkhöz, és odamászhattak a merevítőkhöz. Persze negyedórába is beletelt, mire végzett. Akkor
azon izgult, hogy ne fedezzék fel, és nem gondolkodott tettének súlyán.
Utólag azonban megkérdőjelezte helyességét.
A kilátóponton nem volt más, csak ő. A harmadik csoport behatolásának helyét eltűntették már: előtte a
háromrétegű üvegen óriási sötétszürke folt éktelenkedett. Teljesen elrondította a kilátást, de valamivel be kellett
foltozni a rést.
Az idegenek úgy vágták ki az üveglapokat, hogy nem okoztak vákuumot a kilátóponton. Talán zsilipsátrat
használtak a nyomás kiegyenlítésére. Vigyáztak arra is, hogy a külső rétegek között a folyadék nyomása ne
csökkenjen. Észrevétlenül jöttek be egy olyan falon keresztül, amelyet egy meteor se törhetett volna át.
Coope a terem ellenkező sarkában ült, de szeme állandóan a foltra tévedt. Ő ugyanazt tette, amiért az idegenek
idejöttek. Persze volt egy kis különbség. Ő tudja, mit okozott, és ha kell, „véletlenül” felfedezheti, Akkor pedig
gyorsan kijavítható. Mégis...
Mi szükség van minderre?
Ember az ember ellen. Miért? Mi történt ott, a Földön? Ők csupán a szüleik révén kötődnek oda, és az elmúlt
években senki sem fáradozott azon, hogy ezt a köteléket szorosabbra fűzze. Nem is igénylik.
Mennyiben fogja ez megváltoztatni az életüket? Vége lenne az útnak? Ez a háború nem az ő háborújuk, hiszen
azt sem sejtik kik az ellenfelek. Akik a jeladót kitették, majd elrejtették, miért támadtak a roncsoknál rájuk, és
miért támadták meg a Concordiát?
Az emberek nem bírnák elviselni, ha vissza kellene csöppenniük a valóságba. A Concordia egy védőburok volt.
Akik itt születtek, hogyan fognak beilleszkedni egy ellenséges külvilágba? Talán mégis jobb lenne, ha
továbbmennének. Ezt az életet megszokták, nem ismernek másokat, nem érintkeztek kívülállókkal. Azt sem
tudják, hogyan kell viselkedniük, ha egy ismeretlen „jó reggelt” kíván nekik.
Mellesleg én sem tudnám – mosolyodott el Coope.
Meg kellene nősülnöm – gondolta hirtelen –, mint Arthurnak. Harmadgenerációs vagyok, de már nem a
legfiatalabbak közül való. Növekedik a negyedik generáció.
Nem kellett volna Lisával szakítani! Már lehetne nekem is egy fiam... vagy egy lányom. Miért akarok önálló
maradni? Önálló... vagy magányos?
Nevetséges! – rázta meg fejét. – Mitől érzem magam öregnek? Attól, hogy tegnap rám lőttek? Vagy
tegnapelőtt?
Coope felállt, és az ablakhoz ment. Hamarosan maga a Concordia fog árnyékot vetni a kövekre. A Signum-
kettő kihalt világ, és némán tűri, hogy bárki rálépjen, harcoljon rajta. Annyira jelentéktelen, mégis van itt
valami...
Mennyire fogunk megváltozni? – kérdezte magától. – Mennyire kell megváltoznunk? A történtek után már nem
viselkedhetünk úgy, mint előtte.
Coope-ot soha nem gyötörték kétségek, igaz viszont, hogy nem volt mi miatt. Az ő hármasuk mindig biztos
volt a dolgában. Martin éleslátásával, és kemény akaratával, Arthur emberismeretével és megnyerő modorával,
amit érdekes módon mosolyogni való külseje csak fokozott, ő pedig memóriájával és matematikai érzékével
keltette fel a figyelmet. Különbözőek voltak, de kiválók, ezért tartoztak össze.
Vagy azért, mert annak ellenére, hogy egy évben születtek, igazából mindegyikük kilógott a generációs sorból?
Martin szülei idősek voltak, amikor a fiuk megszületett. Martin tulajdonképpen másodgenerációs, de a
harmadikkal együtt nőtt fel, és ide számítja magát, akárcsak az öccse, Dean. Farrer anyja másodgenerációs, apja
viszont a Concordia első utazói közé tartozott, huszonegynéhány év van közöttük. Coope pedig túl korán
született meg, édesanyja még nem kapta meg a szülésre az engedélyt, amikor már megfogant. Coope-nak eszébe
jutott, hogy nem látta a szüleit napok óta, ettől még engesztelhetetlenebb lelkiismeret-furdalása támadt. Igaz,
hogy ők sem érdeklődtek utána, épségben tért-e vissza. Apja a vizeseknél dolgozott, anyja az ültetvényeken,
munkájuk bőven akadt, de...
Coope elhatározta, hogy benéz hozzájuk. Most rögtön. Még van egy órája az asszisztencia ülése előtt, és a
Concordia belső ideje szerint csupán háromnegyed hét volt, késő délután.
Ilyenkor csak azok alszanak, akik az elmúlt napokban végig talpon voltak. Mint például Martin.
Coope megfordult, és elindult a szüleihez.

2.

Wright azzal indította az asszisztencia ülését, hogy bejelentette Walberg, Oster és Reccia lemondását, utána
pedig azt, hogy Brian Riddle továbbra sem tudja ellátni tisztét. Heten ültek egy, a vezérlő melletti tárgyalóban.
Coope rögtön az esélyeket kezdte latolgatni. Mostantól kezdve egyetlen egy elsőgenerációs sincs az
asszisztenciában. Senki, aki látta volna a Földet; akik itt ülnek, azok már mind az űrben születtek. Kettejük
mellett áll Katrin, ellenük van Wright és Trielli, bizonytalan Marmier és Solomon. Nem is rossz arány!
Nem sejtette, hogy Weve ebben a pillanatban határozta el, ha döntésre kerül a sor, az azonnali távozás mellett
foglal állást. Nem lesz tekintettel Martin Wheelerre. Most nem.
Heten voltak csak. Elfértek a két egymás felé fordított, félkör alakú asztal egyike mellett. Az asztalon
ugyanazok a készülékek biztosították a kapcsolattartást az űrhajó fontosabb egységeivel, mint a díszteremben. Ez
a tárgyaló maratoni megbeszélésekhez készült: kapcsolatban állt a Concordia minden részével , közvetlenül a
vezérlő mellett kapott helyet, tálalóasztallal rendelkezett, ugyanakkor a falak pasztell színei és a rejtett
fényforrások könnyítettek a szem fáradtságán.
Wright azt javasolta, hogy a személyi ügyeket hagyják a végére.
– Megtudott valami érdekeset Arthur? – kérdezte Coope halkan Wheelertől.
Wheeler bólintott.
– És mit?
– Majd utána. Előbb hallgassuk meg Wrightot!
Wright a gravac és a Concordia közötti kapcsolat megszakadásával indította beszámolóját. Megindokolta miért
nem fordultak vissza, és milyen óvintézkedéseket foganatosítottak a Phoibe megközelítése előtt. Aztán
részletesen elmesélte a kapcsolat felvételére tett sikertelen próbálkozásukat, és hogy a sérült gravacot otthagyták
egy üzenettel a borostyán mellett:
– Mi volt az üzenet? – kérdezte Coope.
– A Concordia helye és előrelátható indulásának időpontja. Tájékoztattuk őket, hogy támadás ért bennünket is,
majd hagytunk egy felszólítást, hogy keressenek meg minket két napon belül. Ezután földi paraméterekben
megadtuk a Concordia irányát és távolságát a Phoibétől.
Wheeler elégedetten dőlt hátra.
– És megvárjuk, amíg jelentkeznek? – kérdezte Danielle Marmier. Látszott rajta, hogy nyugtalanná tette a
bejelentés.
– Igen – bólintott Wright. – Két napot várunk.
– Jó ötlet ez? Mert ezzel a Concordiát továbbra is veszélynek tesszük ki. – A nő nem értette. Wright
megváltoztatta a véleményét?
– Nincs más választásunk – mondta Wright. – Nem hagyhatjuk itt őket, ha megsérült a hajtóművük. És a
felvételeink egyértelműen igazolták, hogy a Phoibe hajtóműve erősen megrongálódott. De a megadott időnél egy
perccel se várunk többet, és ezalatt kerülnünk kell minden konfliktust. Üzembe helyezzük a Concordia
fegyverzetét, és senki sem mehet ki a felszínre.
– A szkafanderért...? – fordult halkan Coope ismét Martinhoz.
– ...kimentek – fejezte be a mondatot ugyanolyan halkan Wheeler. – Arthur vezetésével. Azokban a percekben,
amikor mi itt elkezdtünk ülésezni.
– Nem kellene bejelenteni?
– Ráér. Várj! – emelte fel az ujját Martin. Wrighttól akart kérdezni valamit. – A sérült gravac hol maradt?
Hogyan vehetik észre az ott elhelyezett üzenetet?
Wright elmondta, hogy jól látható helyen rakták le. Jobb oldala, amelyen a Concordia felirat van, a Phoibe felé
néz. Remélhetőleg felkelti az érdeklődésüket, sőt bízik benne, hogy az üvegben tükröződő üzenetet is felfedezik
a távolból, ha elolvasni onnan nem is tudják.
– És azután mi történt?
– Mindannyian visszatértünk a másik gravachoz – mondta magától értetődően Wright –, és hazaindultunk.
Marmier ezek után megkérdezte, milyen jellegű volt a Phoibén a sérülés, nem lehetséges-e, hogy önerőből
kijavítják és folytathatják útjukat. Miközben Wright ecsetelte a borostyán hajtóművének állapotát, Trielli
odafordult Solomonhoz:
– Csak nehogy mi is így járjunk!
– Ugyan már – legyintett Solomon. – Mert öten körbefogták Wheeleréket, öten pedig kíváncsiak voltak a
Concordiára?
– Több volt az egyszerű látogatásnál...
Wright elmondása szerint az elemzések, amelyeket visszatérésük után szakemberek végeztek el, kimutatták,
hogy a Phoibe hajtóművei közül az egyik végérvényesen használhatatlanná vált. A leszállóegység az űrhajó alatt
fekszik, így azt sem vehetik igénybe. A Phoibe javítására csak az űrben lehetne sort keríteni, de a károk olyan
nagynak tűnnek, hogy úgy néz ki, a borostyán mindörökre itt marad a többi roncs társaságában a Signum-kettő
felszínén.
Mély csend követte Wright szavait.
– Ha felveszik velünk a kapcsolatot... – kezdte Weve –, és kiderül, hogy a Phoibe képtelen felszállni...
– Idevesszük őket a fedélzetre? – kérdezte megütközve Solomon.
– Igen.
– Azt se tudjuk, kicsodák!
– Dehogynem – mondta Wright. – Mindent tudunk róluk. A nevüket, képzettségüket, beosztásukat. Megvannak
az önéletrajzok és a hivatalos jelentések.
– Ha közénk keverednek… megváltozik...
...az életünk – fejezte meg gondolatban Coope. Végre rájöttek!
– Van mód rá, hogy elkülönítsük őket – jegyezte meg Wheeler. – A Concordia négy szektorából csak kettő
működik. Meg kell nyitnunk a harmadikat.
– Elférnek közöttünk – mondta Wright. – Négyszer ennyien elférnénk.
– Jó ötlet a harmadik szektor megnyitása – mondta hirtelen Marmier. – Ha egyáltalán átvesszük őket.
– Óriási munka – válaszolta Weve. – Nem csak a vonalak bekapcsolása a rendszerbe és a vezetékek üzembe
állítása, hanem az élelmiszertermelés fokozása is. Ne feledjük, hogy enniük kell, hiszen a Concordián szó sem
lehet aetherizációról.
– Aeternizáció... Katrin – mondta halkan Wheeler. Mosolygott. – Minél előbb meg kell kezdeni.
– Ha jelentkeznek.
– Akkor már késő – szólt közbe Wheeler. – Ha gyorsan el akarunk menni innen, azonnal el kell helyeznünk
őket, amint megjelennek.
Coope kis híján felnevetett. Mit akar Martin? Menni vagy maradni?
– Az ülés végén lekérjük a harmadik szektor megnyitásának ütem tervét, és megállapítjuk a feladatokat – állt
Wheeler mellé Wright. – Most hallgassuk meg, mi történt délelőtt!
Wheeler beszámolt arról, hogy a műszerek észlelték a burkolat megsértését, és ellenőrizték a Concordián a
létszámot. Elmondta, hogy átvette van Hool helyét a vezérlőben, és a menekülési csoportokból szervezte meg az
ellenállást. Ébresztette az asszisztenciát, technikusokat és a robbantási szakértőket. Nem beszélt viszont a
sejtéseiről, és a szkafanderes alakról, akit a zsilipajtóból pillantott meg. A végén javasolta Fillingham
meghallgatását a gravitációs csúszda állapotáról.
Wright bekérette John Fillinghamot.
– Hogyan közelíthették meg a Concordiát észrevétlenül? – kérdezte a várakozás közben Trielli.
Wheeler felállt, és a jobb oldali falon lévő képernyőhöz lépett. Azon a Concordia felülnézeti képe ugrott be,
majd a számítógép lassan oldalt forgatta, ahogy az adatokból megrajzolható volt. Weve-nek és Solomonnak,
mivel háttal ültek a képernyőnek, meg kellett fordulnia.
– Innen – mondta Wheeler. – Felülről. Délután végignéztük a támadás előtti felvételeket a kráterről...
Mennyit alhatott Martin? – lepődött meg Coope.
– ...és senkit nem fedeztünk fel rajtuk. Vagy láthatatlanok voltak, vagy abból az irányból érkeztek, amelyet nem
figyeltünk, vagyis felülről. Két csoport az ötös szektort közelítette meg egy pedig a Concordia elejét – Wheeler
felemelt kézzel mutatta az irányokat. – Ha nem használtak semmilyen járművet, ami felettébb valószínű, akkor
olyan hosszú időre volt szükségük a cél becserkészéséhez és a Concordia oldalán való leereszkedéshez, hogy
már a két gravac távozásánál itt lehettek. Sőt, elképzelhető, hogy már hajnalban leszálltak a Concordiára, amikor
kint még sötét volt.
– Fedélzeti idő szerint mikor? – kérdezte Marmier.
– Este nyolc óra tájt. A két gravac fél tizenegykor távozott, a harcok pedig éjfél után indultak meg. Fedélzeti
idő szerint.
– Zavaró ez a kettős időszámítás – vetette közbe Coope. A Signum-kettő rotációs periódusa majdnem két
órával rövidebb volt a Concordia huszonnégy órás napjánál.
– A veszély elhárítása után azonnal kiadtam a parancsot a Concordia külső fegyverzetének üzembe helyezésére
– folytatta Wheeler. – Jelenleg minden poszton ülnek. Kameráink figyelik az eget is. Többé senki sem közelítheti
meg észrevétlenül és büntetlenül a Concordiát.
Wheeler szája szögletében apró mosoly játszott, ahogy Wrightra nézett. Mindezt az első asszisztensnek kellett
volna megtennie. Azt viszont kevesen, tudták, hogy Wright teljesen tájékozatlan volt akkor, amikor Wheeler
meglépte ezeket a lépéseket. Csak később csöppent bele az űrhajón lejátszódó eseményekbe, és visszatérése után
elsőként a felbolydult embereket kellett megnyugtatnia, majd rendet kellett teremteni a Concordia szintjein.
– A védelmi intézkedéseket mindannyian lehívhatják az asztali képernyőkre.
Kinyílt az ajtó és Fillingham lépett be. Wheeler visszaült a helyére Coope mellé. Wright hellyel kínálta
Fillinghamet, és felkérte, mondjon pár szót a csúszda állapotáról.
Coope érezte, hogy a nyakánál nedvesedik az inge. Hőhullámok törtek elő testéből, és fészkelődni kezdett.
Wheeler nyugtatóan pillantott rá, mire Coope arra gondolt, milyen könnyű neki, nem ő manipulált a csúszdával.
De Fillinghamék még azt sem fedezték fel, hogy az egyik koncentrálógyűrű instabil. A férfi elmondta, hogy
szinte mindent átvizsgáltak, és már csak egy próbaterhelésre van szükség, amire pár órán belül sor kerülhet,
amint befejezik a két megrongált alközpont helyrehozatalát. A munkával jól haladnak, mindenük meg van hozzá.
Wright megkérdezte, hogy a behatolók második csoportja nem okozott-e másik hibát?
– Nem, – felelte Fillingham. – Úgy látszik, nem. Csupán ugyanannak az alközpontnak a párját tették tönkre,
mint amelyik a jobb oldalon van.
– A párját? – kérdezte Weve.
– Igen, de nem végeztek olyan alapos munkát. Csak a termotont bontották ki, és olvasztották szét.
– Kevesebb idejük volt – vetette közbe Wheeler. – A második csoport később jutott be, mint az első.
– Nem lehet, hogy robbanószerkezetet helyeztek el?
– A robbantási szakemberek már ott kutatnak – feleltet Fillingham. – Minden négyzetcentimétert átnéznek.
– De felismerik-e a detonátorokat?
– Egy-egy szakemberünk mellettük tartózkodik, ők pedig tudják, mi az, ami nem odavaló.
– Köszönöm, John – mondta Wright. – Ha elkezdhetjük a próbát, értesíts!
Fillingham távozott, Wright pedig megkérdezte, akar-e valaki valamit mondani, mielőtt az asszisztencia új
tagjaira, és az előttük álló feladatokra kerülne a sor?
– Igen – állt föl Wheeler. – A tegnapi nap folyamán a kinti támadás háromdimenzióssá átdolgozott felvételeit is
ellenőriztük. És meglepő felfedezésre jutottunk. Tudjuk, hogy támadóink hogy néznek ki.
Hagyott, pár másodpercet, hogy felfogják mondanivalójának jelentőségét. Wright ha meg is döbbent, nem
mutatta. A többieken, különösen Triellin, viszont annál inkább látszott a meglepődés. Ha nem megy el korábban,
ő is jelen lehetett volna a felfedezésnél. De nem bízott benne, hogy a felhajtás eredményes lesz.
Egy napja. Mindez egy napja történt, Wheeler azóta tudja, kik támadtak rájuk.
Régen el kellett volna már mondania! – gondolta Trielli.
– Idegenek? – kérdezte Weve bizonytalanul a Wheeler által tartott szünetben.
Martin egyenesen a szemébe nézett.
– Nem – válaszolta. – Emberek.
– Lehetetlen – mondta fejét rázva Trielli, és körbepillantott. Solomon elgondolkodva ült, mint akinek egy
nehéz kérdést tettek fel; Weve Martint nézte, és teljesen összezavarodott; Wright pedig lassan előrehajolt,
arcizma sem rezdült, talán csak szemöldökét húzta fel kissé.
Senki sem szólt egy szót sem.
– A Concordiát ért támadás előtt nem találkoztunk, amikor pedig a támadás megkezdődött, nem akartam az
embereket megzavarni – mondta Wheeler. – Hiszen a támadóink lehettek volna mások, azok, akik a Phoibét
lelőtték az űrben, és maguk is a bolygóra zuhantak. Ezt még most sem lehet megállapítani, hiszen egyetlen egy
behatolót sem láttunk.
Coope nem értette, miért titkolja el Martin, hogy találkozott az egyik támadóval, és megsebesítette. Bár a
szempontjukból teljesen mindegy: az ellenfelet azonosították. Emberek.
– Miután megbizonyosodtunk arról, hogy támadóink emberek, az is kiderült, hogy Franco Ligas számokat
fedezett abban a roncsban, ahová Alan Triellivel bement.
Akkor is ott voltam a közelben – gondolta Trielli.
– Nem merte elmondani, mert utólag azt hitte, csak képzelődött. De ha nem képzelődött és valóban számok
voltak azok, akkor ez azt is jelenti, hogy a támadóink földi emberek.
Erre már Trielli sem mert megjegyzést tenni.
– Földiek? – kérdezett vissza Wright.
– Igen. Úgyszólván lehetetlen, hogy a világűrnek ezen a részén, tőlünk függetlenül kifejlődött humanoidok
arab számokat használjanak az űrhajóikban.
– Arab számokat? – húzta fel a szemöldökét Coope. – Miért, arabok?
– A probléma tisztázásának érdekében kiküldtem egy gravacot, hogy hozzanak be egy lehetőleg ép testet, vagy
szkafandert valamelyik szerencsétlenül járt űrhajóból. Arthur Farrer vezeti a csoportot. Remélem sikerrel járnak,
és még többet meg fogunk tudni arról, hogy mi zajlik körülöttünk...

3.

– Az jó lesz – mutatott egy hatalmas roncsra Farrer. – Annak a te tején tegyél le minket!
Herwood csodálkozva pillantott rá. Előttük nem messze a roncsmező közepén egy roppant méretű űrhajó
feküdt viszonylag ép állapotban. Az alja teljesen szétlapult, de valami megakadályozta, hogy a felső részek a
saját súlyuk alatt összeroppanjanak, amikor az űrhajó a földnek ütközött. Talán valamilyen réteg, amely
semlegesítette az erőhatást egy ellentétes irányú erőhatással, és lefogta a feszültséget. Világosan elkülöníthető
volt az a szint, amelytől felfelé alig károsodott az hajótest.
Formáját tekintve, Deannek legalábbis ez jutott eszébe először, egy szárnyát repülés közben összehúzó
madárhoz hasonlított, amely épp az egyik szárnyára zuhant rá. Dean látott egyszer egy képsorozatot a madarak
repüléséről, ez jelent meg lelki szemei előtt. Ez a hatalmas gépmadár leszállni készült, de túl gyorsan közeledett
a földhöz: a talajt elérve megbillent, és rázuhant egyik szárnyára. Most, évekkel, évtizedekkel a baleset után itt
fekszik halottan egy ugyanolyan halott bolygó porában, háborítatlanul. Tollai eltűntek, bőre rászáradt a
csontokra, és senki sem tudná már róla elhinni, hogy valaha élt és repült.
Dean tovaűzte a baljós képet, és megpróbálta csupán azt látni, amit a többiek: egy lelőtt űrhajót.
– Az a megtört, felfelé meredő, elkeskenyedő rész lehetett a hajtómű – mondta Ligas. Nagy gyakorlata volt
már az űrhajóroncsok részeinek azonosításában. A társaságból ő járt egyedül kint a bolygó felszínén. Ettől
rangidősnek érezte magát.
– Az egyik... – tette hozzá Dean.
A „szárny” végén volt valami. Sőt, egész hosszában mintha óriás csövek álltak volna ki belőle. Egy-egy cső
átmérője elérhette a húsz métert. Hosszukat nem lehetett megállapítani, mert. eltűnték a fémfalak mögött.
Fúvókák?
A tollak csonkjai – gondolta magában Dean, és dühös volt, amiért nem tud megszabadulni a képtől.
Herwood feljebb emelte a gravacot, hogy egy szintbe Kerüljenek a roncs tetejével. Hamarosan felülről is
ráláthattak az űrhajóra.
A madárnak nem volt feje. Az egyik szárnyát letörte, testének fele szétzúzódott a köveken. Másik szárnyát a
hullák merevségével tartotta a magasba. A farktollait legyező alakban az utolsó pillanatban kinyitotta, de feje az
nem volt. Dean elfordult az ablaktól: inkább a térképet nézte.
– Félelmetes látvány – mondta valaki.
A gravacnak öt utasa volt. Elöl ült Farrer és Herwood, mögöttük Dean Wheeler és Ligas, így Neurskynak hátul
négy ülés maradt. Ahogy közeledtek, Neursky felemelkedett helyéről, majd beállt Wheeler és Ligas közé, hogy ő
is elölről kitekintve nézhesse a roncsot.
– Hova? – kérdezte Herwood.
– Kerüld meg a hajtóművet, nézzük meg a másik oldalát! Találnunk kell egy helyet, ahol bejuthatunk!
– Ide akarsz bemenni szkafanderért? – kérdezte Dean.
– Hova máshova? – kérdezett vissza Farrer. – Nem kell a kis roncsok között keresgélnünk a megfelelőt, és itt
biztosan vannak szkafanderek. Ugyanakkor talán nagyobb biztonságban is lehetünk.
Herwood az űrhajó fölé vitte a gravacot. Alattuk, mint sorba állított dombokat, hagyták el a hajtómű részeit.
Középtájon Frank éles fordulatot tett, és a törzs irányába repült.
Egészen közel kerültek a „szárny” csöveihez, de csak Dean nézte meg őket tüzetesebben, a többiek inkább azt
fürkészték, ami alant húzódott.
Dean azonban meglepve tapasztalta, hogy egy-egy csövön átlát, azok nem érnek véget az űrhajóban, mások
viszont igen és azok teljesen tömörnek tűntek. Nem tartoztak a hajtóműhöz és nem tartozhattak az élettérhez.
Talán fegyverek lehettek.
– Mik ezek? – kérdezte hangosan Farrertől, és a csövekre mutatott.
Mindenki odanézett egy pillanatra.
– Hangárok – mondta aztán Herwood, és lejjebb ereszkedett. – Nem hajtómű ez! Üres és teli hangárok –
vetette még hátra.
Ligas tüzetesebben szemügyre vette a „szárnyat”, és igazat, adott neki.
Átkerültek az űrhajó árnyékos oldala fölé. Balról, alattuk, – mint egy pihenő szörnyeteg terpeszkedett el a
roncs árnyéka. Amint a „szárnyat” maguk mögött hagyták, az űrhajó lezuhanó szélénél a mélység feneketlennek
tűnt.
– Milyen magasan vagyunk? – kérdezte Ligas.
– Hatszáz méteren – felelte Herwood.
– Mintha nem is igazi lenne – mondta Dean. – Csupán égy kép. Csupán egy fénykép.
Mintha kettévágták volna alattuk a világot. Az űrhajó felszínének formái, vonalai zavartalan élességgel
látszottak, egészen addig, míg a sötétség el nem nyelte őket. A megvilágított részek csakugyan nem tűntek
valóságosnak, és a mozdulatlanság azt az érzetet keltette a gravac utasaiban, hogy egy kép felett repülnek.
– Menj beljebb! – mondta Farrer Herwoodnak.
A gravac kis íven jobbra fordult. Arthur Farrer a vezérlőpult képernyőire nagyítatta ki a roncs felszínét, majd
lassan forgatta körbe a gravac aljába beépített kamerát. Dean ültében kicsit kihúzta magát, és. Arthur válla felett
átkandikálva nézte ő is a képernyőt. Több szem többet lát – gondolta.
Aztán rájött, hogy tévedett. Nézte, amit Arthur is nézett, de nem tudta hogy mit keressen.
Bármelyik, a képen szabályos alakú, fekete sokszögként megjelenő mélyedés levezethetett az űrhajó belsejébe.
Dean nem is sejtette, miről fogja majd Arthur felismerni a megfelelőt, hiszen a nap nem sütött le a nagyobb
felületi mélyedések aljára, így nem lehetett tudni vajon van-e aljuk, vagy éppenhogy az alkalmas lejáratot
jelentik.
– Nézzük meg azt – mutatott Farrer az egyik foltra.
Neursky és Wheeler összenézett. Miért azt szúrta ki Arthur?
Hamarosan kiderült. A folt egyik vége furcsán gömbölyödött. Az egyenetlenséget vette észre Farrer, és igaza
volt: az oldalára zuhant űrhajó egyik nagyobb zsilipje volt a mélyedés, amelyet még használtak a lezuhanás után.
Kinyitották, a roncs automatikája azonban már képtelen volt bezárni, így nyitva maradt. Akár a gravac is
beférhetett volna rajta. Mindezt könnyen megállapíthatták, amikor Herwood bevilágított a résbe.
– Elég lett volna egy kisebb – fordult hátra Farrer –, de ez is tökéletesen megfelel. Öltözzünk át!
Míg Herwood a gravacot letette a rés közelében egy biztonságosnak tűnő helyre, a négy férfi felöltözött. Ligas
lett készen leghamarább, ő már szakavatott mozdulatokkal öltötte magára szkafanderét. Baljós érzés járta át, nem
úgy, mint első kilépése előtt, de ezt az érzést annak tudta be, hogy akkor nem úgy sikerült a felderítés, ahogy
eltervezték.
– Frank figyeli a terepet – mondta Farrer, miközben egyik karját bedugta a szkafander ujjába –, mi pedig
átkutatjuk az űrhajó felső részét. Ne bóklásszatok messzire, és amint gyanúsat tapasztaltok, szóljatok! És gyertek
el onnan.
– Nem harcolunk? – emelte fel Neursky a fegyverét.
– Nem. Ha baj van, visszavonulunk. Egy szkafanderért nem jó csere egy emberélet. Tedd el a fegyvert, és fogd
meg a legyet!
– Nem kell, hogy egy lövés eltaláljon, a roncsban bármi rád szakadhat – tette hozzá Ligas.
Neursky bólintott:
– Rendben – Nem akarta, hogy mindenki neki tartson kiselőadást.
Kilépés előtt, amikor a többiek már a zsilipben voltak, Farrer még visszafordult Herwood felé:
– Tudod, mi a dolgod!
– Jelentem a Concordiának, hogy megérkeztünk. És le sem veszem a szemem a műszerekről.
Farrer belépett a zsilipbe, majd összezáródott mögötte az ajtó. Éppen elfértek a 4 főre tervezett szűk kabinban.
A nyomás lecsökkent, aztán megnyílt a kijárat...
Egy fémmezőre léptek ki. Szürke szigorúsággal és egyenletességgel húzódott előttük. Ezt a fémízű színt a
távolban felváltotta a bolygó barna síksága és barna hegyei. Ezzel együtt sem tobzódtak a színekben, de
megnyugtatólag hatott az idegeikre a természetes barnaság, mert az égbolt feketeségénél is nyomasztóbb volt a
hideg fém élettelen felszíne.
A kiszemelt mélyedés felé tartva, ahogy kikerültek a gravac takarásából, megpillantották a hangárokat. Valaha
egymás mellett, most egymás tetején ültek, és arra vártak, mikor löki meg őket valaki, hogy lezúduljanak a
magasból. Dean ameddig a sisak engedte, hátrahajtotta a fejét, azonban így sem látta a tetejét. Különös vonzást
érzett a hangárok felől, ott bizonyosan találnának szkafandereket, és talán ép űrhajókat, vagy másfajta
járműveket is, és már mozdult volna arra, amikor hátulról valaki nekiütközött.
Franco is magába feledkezve bámulta az űrhajóroncs „szárnyát”, és figyelmetlenségből Deannek ment.
Bocsánatot kért, aztán tovább bámulta a „szárnyat”. Elborzasztotta a nagysága, és hogy olyan közelinek látszott.
Még élénken élt emlékezetében az a kép, amikor a távolban Ryusaki fölött megbillent az űrhajó egy darabja, és
lezuhant. Ez nyom nélkül maga alá temetné őket, ha megindulna.
Ligas második kilépése cseppet sem hasonlított az elsőhöz. Akkor féktelen izgalmat érzett, a felfedezés vágyát,
kivételezettként gondolt önmagára. Akkori érzései a múlté lettek, csupán, a kivételezettség maradt még, hogy
életben maradt. Maga sem tudta, hogy miért jött ki másodszor: azaz tudta, de nem hitte el. Egyfajta kötődés
alakult ki benne, sajátjának érezte ezt a bolygót. Elvégre harccal meghódította egy darabját.
– Minden rendben van ott kint? – hallatszott hírtelen Herwood hangja.
– Igen – felelte Farrer. – Miért?
– Nagyon csöndben vagytok...
Ligas átvette a legyet Neurskytól, és felbocsátotta.
– Különös színük van a hangároknak – szólalt meg David Neursky. – Sötétebbek, szinte feketék.
– Inkább sötétkékek...
– A nap miatt.
Dean előrehajolva nézegette az űrhajó felületén szabályosan sorakozó apró mélyedéseket. Ovális alakúak
voltak, tizenöt centi mélyek, és ujjnyi peremmel rendelkeztek. Két pár, párhuzamos sor, amelyeknek vége a
távolba veszett. Három méternyire mellettük két újabb sor, jobbról is, balról is. A mélyedések egymástól harminc
centiméternyire álltak. Mintha fogaskerekek nyomtávja lenne.
– Induljunk...!
Kísérteties érzés volt a gigászi űrhajó halott felületén járkálni. Mintha valamiféle mitologikus alvilágba
jutottak volna le, ahol az érzéketlenek kell bűnhődjenek. Olyan sivárság fogta körül őket ennek az ember alkotta
járműnek az oldalán, hogy már csak a sikítozó lelkek hiányoztak.
– Siessünk! Legyünk túl rajta minél előbb – mondta Farrer, és ezzel mindannyian egyetértettek. Kivéve talán
Neurskyt, aki habár feladatát gyorsan el szerette volna végezni, még eltöltött volna egy kis időt kinn, a felszínen.
Neursky már egyáltalán nem sajnálta, hogy tervezett játékuk a gravitációs csúszdában elmaradt. Sokkal
érdekesebb és varázslatosabb volt számára itt lenni. Ez a hely éppen emberenkívüliségével ragadta meg, azzal,
hogy olyan idegen volt. Neursky nem akarta elhinni, hogy emberekkel állnak szemben, azt hitte, Martin Wheeler
csupán azért mondta, hogy ne féljenek annyira. Mennyivel izgalmasabb idegen lényekkel harcolni!
Martin Wheeler ekkor már megtette bejelentését az asszisztencia előtt.
Farrer hajtotta őket előre. Remélte, hogy lesz elég idejük a küldetés elvégzéséhez, és nem jön közbe semmi.
Mielőtt elindultak, Wheeler azt a tanácsot adta, hogy kutassanak inkább több helyen rövidebb ideig, ám Arthur
szerette volna letudni a feladatot minél gyorsabban. Úgy gondolta, ha egy nagyobb roncsot keresnek fel,
nagyobb sikerrel járnak. Most azonban szívesebben lépkedett volna normális talajon, mint ebben a rémálom-
szerű, kietlen világban. Egy életre kiűzte a kékesszürke ezen árnyalatát szívéből.
A mélyedés szélénél megálltak egymás mellett. Farrer letérdelt, és előrehajolva belenézett a lyukba .
Sisakreflektora bekapcsolódott.
Az ajtó nem egy egyszerű zsilip ajtaja volt, és erőszakkal mozdították arrébb. A sínt, amelyen csúszott,
felrobbantották, hogy ne csukódhasson össze. Ennek a robbanásnak a nyoma volt a rés oldalának
egyenetlensége.
Neursky is letérdelt Farrer mellé, és követte mozdulatát. Ám a dupla erősségű fénynél sem látták le az ajtó
alatti térség aljára. Farrer oldalt fordította a fejét.
– Mit láttok? – kérdezte Dean.
Arthur körbevilágított, csak utána felelt. Nem nyerték el tetszését a látottak, de nincs más lehetőség: itt kell
behatolni.
– Egy oldalára dőlt szerelőcsarnokot – felelte. Igazi káosz uralkodott lent. Lényegében semmi nem volt a
helyén.
– Le tudunk menni?
– Igen. A padló rácsokból van, az oldalsó falakon pedig létrafokokat, és különféle rögzített műszereket látok. A
folyosóajtó hat-hét méterre balra, és nyitva áll... – Farrer felpillantott. – Lemegyünk.
Mielőtt utolsóként leereszkedett volna az űrhajóba, Dean visszanézett a gravacra. Herwood ott őrködik –
gondolta mintegy magát nyugtatva, aztán szeme ismét megakadt a felfelé meredő „Szárnyon”, amely a gravac
mögött magasodott. Ettől a gravac hirtelen oly apró, és oly jelentéktelen lett, hogy Dean Wheeler egy pillanatra
megérezte, milyen szánalmasan kicsi az ember.

4.

Dean lelépett a nyitott ajtó szélére, majd az ajtó sínjébe helyezte egyik lábát. Félig visszafordult, letérdelt a
sínre, aztán belekapaszkodott az ajtóba. Lenézett. Éppen alatta volt Neursky, szkafanderének fényei
bevilágították közvetlen környezetét. A falon elhelyezett eszközök megfelelő kapaszkodót nyújtottak a fej felett,
a rácsozott padló pedig létrafokokként szolgált. De ezzel együtt is csak nehézkesen haladtak, mert a szkafandert
nem ilyesfajta testmozgásra találták ki.
Dean szinte lábujjhegyen járt, bár nem érezte a lábait. A szkafander cipőjének mágnestalpa nem sokat segített,
épp csak rajta tartotta a cipőt a rácson. Óvatosan oldalazott a többiek után a folyosó bejárata felé. Farrer már
elérkezett az oldalsó falig, átlépett rá, és lefelé kezdett mászni. A folyosó bejáratánál oldalazva megközelítette a
folyosó tetejét, majd amentén ismét lefelé mászott, amíg biztos talajra nem léphetett.
– George – hívta Herwoodot kifulladva –, visszafelé majd lejössz értünk! A bejáraton bőven leférsz. Egy
szkafanderrel úgysem bírnánk felmenni.
– Rendben – hallatszott Herwood hangja. – Figyelem a sisakkameráitok képét. Megoldható a dolog.
Ugyanazon az útvonalon érkezett meg Ligas, aztán Neursky, majd Wheeler. Közben Farrer a folyosót vette
szemügyre. Oldalfala, amelyen taposott, díszítés nélküli, halványbarna színű, körömnyi, kicsit sötétebb árnyalatú
négyzetekkel tarkított elemekből állt. Valószínűleg könnyen kezelhető és könnyen eltávolítható volt. Pár lépés
után Farrer a lába előtt megpillantott egy ajtót.
– Gyengül az adás erőssége – tette hozzá Herwood.
– Nem észlelek változást – mondta Farrer. – A képen látni leginkább, ami tőletek jön.
– Lehet, hogy nem volt jó választás ez az űrhajó – mondta Dean, és a folyosó plafonjának dőlt. – Ha
kanyarodik a folyosó, akkor lefelé kell mennünk. És megeshet, hogy nem lesz olyan szerencsénk, hogy rácsozott
padlóra akadjunk.
– Itt is az van – felelte Neursky. Átellenben Deannel a volt padló most falként állt, de a sötétben csak nehezen
ismerték fel részeit. Dean Davidet sem találta meg azonnal, végignézett a mellette álló három szkafanderes
alakon, majd úgy döntött, hogy valószínűleg a legtávolabbi, mutogató alak lehet a fiú.
– Az az űrhajó, amelyik töméntelen hangárral rendelkezik, felületén kapaszkodók, és fokok vannak, illetve az
első, ami a belsejéből elénk tárul, egy szerelőcsarnok: azon az űrhajón rengeteg szkafandernek kell lennie –
mondta Farrer. – Mi Daviddel megvizsgáljuk ezt az ajtót, ti menjetek el a következőig és próbáljátok meg
kinyitni.
Ligas egy szó nélkül elindult a folyosó,sötétje felé. Wheeler egy pillanatig ismét tanácstalanul állt, aztán
elindult a távolodó alak után.
Farrer és Neursky hamarosan együtt vizsgálták az ajtó nyitószerkezetét. Egy belépőkártya nagyságú szenzoros
lapocska volt, mindenfajta jelzés nélkül. A szivárvány minden színe végigfutott rajta, de se szám, se írás nem
tudatta, hogy mit kell csinálni vele. Farrer belenyúlt sisakreflektorának fénycsóvájába, és végigsimított a lapon.
– Nincs benne áram – figyelmeztette Neursky.
– Tudom.
– Lehet, hogy van valahol egy kézi nyitószerkezet.
– Ha rájöttök, hogyan lehet kinyitni, áruljátok el! – hallottak egy hangot. Ligas kérte őket a távolból. A
szkafanderek fényei mutatták milyen messze járnak. Mozgásuk arra utalt, hogy még nem találtak másik ajtót.
– Nem értem tisztán – szólt közbe Herwood a gravacról.
– Mit mondtatok? – kérdezett vissza Ligas.
– George nem érti az adásotokat – vállalkozott a tolmácsolásra Neursky. Közben az ajtó felületén kézi kapcsoló
után kutatott. De egy idő után a kényelmetlen helyzet miatt elfáradt a nyaka, és feladta.
– Ugyanúgy kezdődik – morogta Ligas.
– Nem találtatok még ajtót?
– Kettőt is elhagytunk... A fejünk felett.
Farrer elővette a fegyverét. Kiemelte belőle az energiacellákat, majd visszalökte a pisztoly rövid csövét a
fegyverbe, és hátulról kihúzta. Ez az egyszerű műveletsor nem ment gyorsan: a szkafander ujjai túlontúl
ormótlanok voltak az ilyesfajta kézmunkához. Farrer ezek után megfordította a fegyvert, és kilazította az
impulzusgerjesztőt. A cső helyén át húzta ki. Visszahelyezte a cellákat, majd a csővel felnyomta őket a
pisztolyba. És elsütötte a fegyvert.
Neursky döbbenten nézte. Fogalma sem volt róla, mit akar Farrer.
A fegyver csövének rövid rögzítő íve pár másodperc múlva felizzott. Arthur odaérintette a laphoz, és
körbehúzta a szélénél, A lap megbillent. Farrer két ujjával óvatosan kiemelte.
Tompított sisakreflektorának fényein, és közelebb hajolt a kapcsoló belsejéhez.
– Hol tanultad ezt? – kérdezte Neursky.
– Dean, emlékszel rá, hogyan lehet átalakítani a pisztolyt vágóéllé? – kérdezte válaszul Farrer, de Wheelertől. –
Andrew mutatta meg azt a filmet, ahol ezt látta.
– Mikor? – kérdezett vissza Dean, és a hangján lehetett hallani, hogy azon töpreng, mire céloz Arthur.
– Nagyon régen. David, szállj le az ajtóról!
Miközben beszélt, Farrer kihúzta a fegyver aljából a csövet, és a földhöz ütögetve kirázta az energiacellát.
Aztán behelyezte a lap mögötti lyukba, és bal kezének hüvelykjével odaszorította. Jobb kezének mutatóujjával és
nagyujjával utánanyúlt. Többször meg kellett ismételni az utolsó műveletet, hiszen csak találomra nyúlhatott
bele a lyukba, mivel nem látott semmit. Próbálkozása végül sikerrel járt: apró szikrák pattantak ki tenyere alól,
és az ajtó kinyílt.
– Ha leszerelitek az ajtó melletti nyitólapot, akkor a pisztoly energiacellájával működésbe tudjátok hozni.
– Hogyan kell kivenni az energiacellát? – kérdezte Ligas.
– Először szereljétek le a lapot!
– Már megtörtént. Ráléptem...
Neursky lehuppant a földre. Ha nevetett is, nem lehetett hallani. Ahogy Farrer felé fordult, négykézlábra
tornázta magát, és belesett az ajtó mögé.
– Azt egyszerűen húzd ki alul – válaszolta Farrer, és odamászott Neurskyval szemben az ajtó túloldalára.
A terem nem volt széles, vagy mély, viszont annál hosszabb, mégsem nem találtak benne semmi érdekeset.
Csupa roncs, törött műszerek, egy halomban, felismerhetetlen állapotban.
Farrer feltápászkodott.
– George – hívta a gravacot –, beljebb megyünk! Valószínűleg elveszítjük majd a kapcsolatot. Észlelsz valami
szokatlant?
– Nem. De ne maradjatok sokáig!
– Nem szándékozunk maradni. A léggyel minden rendben?
– Nálam semmi baj.
Farrer eltette a fegyvert, és intett Neurskynak, hogy kerülje meg az ajtót. Nem csukta be, sajnálta erre pazarolni
az energiát. Viszont felerősítette sisakreflektorának fényét, hogy lásson is valamit a folyosóból. Megvárta amíg
Neursky felzárkózik, nem akarta hogy mögötte jöjjön, hiszen akkor előrevetülő árnyéka eltakarja a padlót. Illetve
az űrhajó oldalfalát.
Amikor Dean és Franco mellé értek, azok még mindig az ajtó kinyitásával vesződtek. Ligas próbálta éppen
rövidre zárni az áramkört. De túl vastagok voltak az ujjai, nehezebben ment neki, mint Farrernek.
– Igyekezzetek! – mondta Neursky.
Maguk mögött hagyták őket. Nem kellett messzire menniük, és a folyosó megszakadt. Egy lépcső volt ott,
oldalnézetből, és mintha egy gödör aljára vezetett volna le. Fémből volt, akárcsak az igazi padló.
– Egy felsőbb szintre visz – mondta Farrer kis gondolkodás után. – Lemegyünk?
– Nem. Az emelet plafonján kötnénk ki. Még le-lejutnánk onnan, de visszamászni nehézkes lenne.
A lépcső alján átoldalaztak a folyosó másik oldalára, és folytatták útjukat. Rövidesen két egymás mellett levő
ajtóra bukkantak.
– Az egyiket te, a másikat én – mondta Neursky, és sarkával rátaposott az egyik színes lapocskára. Ezzel egy
időben hangzott fel Ligas örömkiáltása. Sikerült az ajtót kinyitnia. Aztán csalódottan közölte az eredményt.
– Ezek a szerelőműhelyhez tartoznak – mondta. – Egyetlen szkafander sincs. Valami ruhaféléket látunk, de
messze vannak a innen, és nem hasonlítanak szkafanderre.
Wheeler letörten igazolta Ligas szavait, majd meg sem várva, hogy Ligas kihalássza az energiacellát a lyukból,
elindult Farrerék után.
– Ha találunk lent szkafandert, hogyan hozzuk fel? – kérdezte. Egy pillanat alatt a torkába ugrott a szíve,
amikor Ligas felállt, és reflektoraival megvilágította a hátát. Az ijesztette meg, amit Farrer elkerült: a saját
árnyéka.
– Segítségül... – kezdte volna mondani Farrer, de szava elakadt.
– Segítségül? – kérdezte Dean.
Farrer nem folytatta. Deannek valaki hirtelen megragadta a karját. A férfi másodszor ijedt meg rövid időn
belül. De csak Franco állt mögötte.
– Mit akarsz? – kérdezte Dean idegesen.
Ligas nem válaszolt.
– Mi van?
Akkor jött. rá Wheeler, hogy a sisakjában kísértő halk sistergés is megszűnt, mintha elvágták volna. Megszűnt
minden zaj, nem hall senkit, és nem beszélhet senkivel. És ugyanígy vannak vele a többiek is. Süketté váltak
mindannyian...
Nem véletlenül.

5.

Herwoodot nagyon zavarta, hogy a sisakkamerák képei kivehetetlenekké váltak. Bár akadt elég dolga, és
Farrerékre már nem tudott volna figyelni, azért szerette volna látni, mi történik lent. De még csak hallani se
hallotta. A képek után a szavak is eltorzultak, majd megszűntek összefüggő mondatok lenni, végül elvesztették
értelmüket. Egy-egy szótöredék még kihallatszott a háttérzajok özönéből, azután már az sem. George lehalkította
a recsegést, és beállította hullámsávfigyelőt. A képernyők szemet bántóan villóztak, úgyhogy elfordult tőlük, de
kikapcsolni nem merte őket.
Szemmel tartotta a külvilágot. Tudta, hogy a Concordia vezérlőtermében most húszan teszik ugyanezt: árgus
szemekkel figyelik a légy és a gravac által küldött képeket, a mérések adatait, és hamarabb észrevennék, ha
valami történne körülötte, mint ő; mégsem csökkent figyelme. A várakozás folyamán a gravac két oldalára
felszerelt fegyvereket minden eshetőségre készen kiengedte. Készen állt az azonnali felszállásra is, hogy a roncs
belsejébe ereszkedjen Farrerék után, ha szükség lenne rá. Óvatossága és körültekintése megkétszereződött. Talán
azért, mert egyedül volt.
A Concordiával beszélhetett bármikor, Mills ült az irányítópultnál, és van Hool állt mögötte, ám az nem
helyettesítette Farreréket. George továbbra is egyedül ült a gravacban, egy olyan világ közepén, amelynek
csupán egy apró részletére tekintett ki, és az sem volt szívderítő látvány. Úgy érezte magát, mintha állna valaki a
háta mögött.
Aztán arra gondolt, hogy neki jutott a legkönnyebb feladat. Csak itt kell ülnie, és várnia, amíg a többiek
visszatérnek. Nem vallhat szégyent.
George Herwoodot úgy nevelték, hogy minden helyzetben becsületesen elvégezze dolgát. Apja ezt követelte
meg tőle, és bár az anyja mindent elnézett, az apai erő volt meghatározó ebből a szempontból: lelki
ismeretessége kitartással párosult.
Idősebb George Herwood az első volt, aki a Concordián született, és ez kötelezte arra, hogy így nevelje fiát.
Azóta persze már érett férfikorát tapossa, és kissé megkopaszodott, de a kor nem sokat változtatott önérzetén.
Ezt sulykolta bele a legidősebb George Herwood. Idősebb Herwood büszke volt a nevére, büszke volt a
születésére. Azt akarta, hogy a származására a fia is büszke legyen, és a Concordián mindenki elismerje, hogy fia
jogosan büszke.
Herwood elmosolyodott. Se apja, se nagyapja nem tudta, hogy kint jár, és azt se tudták meg, hogy járt már kint
egyszer Wrighttal.
Mills jelentkezett be a Concordiáról, és megkérdezte, hogy észlel-e mást Herwood a beérkező adatokon kívül.
George nemmel válaszolt, és visszakérdezett, mennyi ideje vannak lenn Farrerék. Ő nem mérte az időt.
– Tizenkét perce – válaszolta Mills.
George megköszönte, majd folytatta a figyelést. Végignézett a képernyőkön, aztán felállt az ülésről, és
előrehajolva kitekintett a gravacból. Pontokból álló párhuzamos vonalak vezettek végig az űrhajó felületén.
Néhol árkok szakították meg és kisebb tornyok emelkedtek ki az űrhajótestből. George megfordult és kinézett
oldalt, amerre a hangárok álltak. Errefelé mintha más borítást használtak volna az űrhajón, vagy csak a nap
játszott a fém színével?
Herwood hirtelen visszafordult a műszerekhez. A képernyők kivétel nélkül sötétek voltak. Sem a
sisakkameráktól, sem a légytől nem érkeztek felvételek. George a Concordiát hívta. Nem jelentkezett. Azonnal
visszaült a székbe, és felemelte a gravacot a roncsról.
Hátsónézeti képet! – villant át a fején. – Talán a belső kamerák működnek. Most minden oldalt látnia kell. De
hiszen azok is be voltak kapcsolva! .
A képernyőkhöz kapott. Fél kézzel a kormányt fogta.
Az új gravac nem vezetékes – dühöngött magában. – Ha vezetékes lenne, talán használhatná.
Visszafordult a kormányhoz. Kibiztosította a fegyvereket, majd körbefordult a gravackal. Egyszer, kétszer,
háromszor. Feljebb emelkedett.
Talán le kéne mennem a többiekért – gondolta éppen akkor, amikor a hangárok mögül, azok két oldaláról
feltűnt két idegen jármű.
Herwood nem várta meg, hogy rálőjenek. Azonnal tüzelt, majd kilőtt jobbra, felfelé. Látta a mellette elhúzó
lövéseket. Fél fordulatot vett, és vaktában tüzelt tovább, nem figyelve rá, merre vannak támadói. Szemével azt a
helyet kutatta, ahol Farrerék eltűntek az űrhajó gyomrában. Ott elbújhatna a gravackal.
Amint megtalálta zuhanósebességgel repült rá a résre, közben egyfolytában lőtt, és egyfolytában lőtték. Két
támadóval szemben semmi esélye sincs: ha közrefogják, vége.
Látta a lyukat. Valóban befért rajta, de nem ilyen sebesség mellett.
Hirtelen megállt, ettől gyomra, amely eddig a torkában volt, most mintha leszakadt volna belsejében. A
gravacot ugyan felszerelték gravitációs hatáskiegyenlítővel, de nem ilyen manőverekhez.
Egy háborúhoz más eszközök kellenének – gondolta Herwood összeszorított foggal. Kisebb nagyobb
ugrásokkal és kanyarokkal haladt előre. – Nem rendeltetésszerű használat – gondolta. – Vajon meddig, bírja a
gravac?
Közvetlen a felszín felett tett egy gyors félkört, abbahagyta a tüzelést – mindkét kezére szüksége volt – azután
belecsusszant a lyukba.

6.

Azonnal megállította a gravacot. Csak a szemére hagyatkozhatott. A radarja és az infraérzékelői vakok voltak.
Reflektorát nem kapcsolhatta be, hiszen akkor nyújtja a legjobb célpontot. Így viszont bármibe bele rohanhat.
A másodperc tört része, alatt választott a két rossz között. Kigyulladtak a gravac reflektorai.
Herwood először elsiklott a járművel a bejárat alól, és csak utána világított körbe. Megismerte a padlót, amin a
többiek lemásztak, és megtalálta a folyosót, ahová bementek. Bevilágított. Egész hosszában kihalt volt. Sehol
egy lélek. Pedig ennyi idő alatt nem juthattak messze.
Merre lehetnek?
Tényleg egy szerelőcsarnokban lebegett, méghozzá hatalmas csarnokban, amit nem egy járműre terveztek. Ha
azon az ajtón kifértek az itt készülő vagy javításra szoruló járművek, amin most a gravac bejött, akkor itt
legalább kilencnek, ha nem tizenkettőnek volt hely.
Herwood megmaradt fent, az oldalfal alatt. Nem mert lejjebb ereszkedni.
– Amíg én nem látom őket, ők sem látnak engem – mondta fennhangon.
Megrémült a saját hangjától.
Tehetetlen volt. Még egyszer bevilágított a folyosóra, de most sem akadt ember a fénycsóva útjába. Aztán
lekapcsolta a fényszórókat. Várt, de igazából maga sem tudta, mire.
Hamarosan egy gömb ereszkedett le kívülről. Herwood csak azért vette észre, mert mielőtt a gömb belemerült
volna a sötétségbe, a bejárat alatt egy pillanatra megcsillant rajta a nap fénye. George azonnal a fényszórók
gombjára csapott, és oldalra mozdult.
Ahol egy pillanattal korábban a gravac állt, most fémforgácsok repültek szét. Mögötte a fémfalon óriási lyuk
tátongott. A gömb sehol.
George rájött, mit takar az a fogalom, hogy intuíció, és mire való a hatodik érzék. Egyben azt is megérezte,
hogy több gömbre számíthat.
Ahogy a frissen megnyílott résre világított, felfedezte, hogy mögötte van egy másik terem. Azonnal átsiklott a
gravackal.
Ott is egy javítóműhely volt. Alul két kisebb roncs hevert, középen pedig a négy oldalhoz kikötve egy sértetlen
harmadik. Mint valami prédára leső, undorító állat terpeszkedett a sodronyon. George nem tudta az állatot
azonosítani, de látott már hasonlót valamikor nagyon régen. Persze csak a képét.
Vagy csupán álmodta?
Leereszkedett a terem aljára, illetve a hátsó oldalához. A gravac fénypászmái elétárták az űrhajó katasztrófáját.
Közben hozzákoccant a középső roncshoz, amely megbillent, és csak lassan himbálózva pihent meg.
Innen is tovább kell állnia!
Felfedezett egy nyitott ajtót. Egy szállítófolyosóra vihetett, mert az ajtószárnyak, és maga a kijárat is hatalmas
volt. Ez az űrhajó egyre különösebb. Mielőtt megszakadt volna a kapcsolat Farrerékkel, Arthur azt mondta, hogy
ahol hangárok és szerelőfolyosók vannak, ott szkafanderek is lesznek. Nem sejtette, mennyire rátapintott a
lényegre. Ezt az űrhajót kisebb járművek szállítására és karbantartására építették.
Herwood nagyot sóhajtott. Ki tudja mi van arra, és hova jut? Egyre beljebb, és beljebb... Szerette volna
épségben visszavinni a gravacot. Egyet már úgyis elvesztettek...
Mindazonáltal ezt az utat jelölték ki a felsőbb hatalmak. Besiklott a folyosóra. Bőven elfért benne.
A folyosó mindvégig enyhén süllyedt. George kivetítette a térképre a süllyedés ívét és a megtett távot. A térkép
háttere ugyan sötét volt, de a felhúzott csík azért jelezte milyen utat tett meg a gravac. Ez átfordítva az oldalán
fekvő űrhajó eredeti nézetére, harmincfokos fordulatot jelentett eddig.
Valami a gravac elé hullt felülről. Távolabb is sötét foltok hullottak alá a fénycsóvájában. George leállította a
járművet. Elgondolkodott. Rászakadhat az űrhajó. Visszafordulni nem tud, de kihátrálhatna innen.
Egyenesen az idegenek karjába.
Pár másodperc eltelt: nem mozdult semmi. Herwood végigsimított a homlokán. Egyszerre lezuhan néhány
fémdarab, aztán ismét nyugalom. Miért? Hát persze! Újabb robbanás a háta mögött! Talán a felfüggesztett
űrhajót tévesztették össze a gravackal.
Megindult előre. Nem sejtette mi lesz, ha a folyosó zsákutcának bizonyul. Ez az út a szerelőműhely hátsó
részéből indult, és kanyarodott lefele. Herwood hamarosan már csak ereszkedni tudott. Kilencven fokot fordult.
George emlékezett rá, hogyan nézett ki a távolból a roncs. Az alsó fele összepréselődött. Lefelé tehát nincs
kijárat. Mégsem mehetett máshova: ereszkedett.
A folyosó egyre rosszabb állapotban volt. A padló rácsai kiszakadtak, és valahol a mélyben pihentek. Egyre
több lett a repedés, a rés a falon, látott kiszakadt ajtókat, de kicsiket ahhoz, hogy átférjen rajtuk a gravackal.
Mintha a pokol mélyére süllyednék alá – gondolta Herwood. – Az ismeretlenbe. Miben reménykedjem?
Ez a magasság másfajta érzetet keltett benne, mint amikor a bolygó felszíne fölött repült. Ettől iszonyodott. Be
volt zárva, magasan volt, és nem tudta mi van alatta.
Egyszer csak egy beugróra bukkant. Ott volt előtte, befért, de nem vezetett sehova. Egy beugró volt, a fal sima,
csupán egy vörös csík vezetett körbe. Majd George meglátta az oldalra dőlt feliratot: Felvonó.
Tudta, hogy emberek, tudta. Mégis meglepődött. Aztán becsúszott a gravackal.
Balról a vonalak mintha egy hatalmas ajtó vonalát rajzolták volna ki. George megállt, és az oldalsó ablakhoz
húzódott. Ajtó volt, igen. Akkora, amelyen átférhet. De hogyan nyissa ki? Vegyen fel szkafandert, és
próbálkozzon meg azzal a trükkel, amellyel Arthur? A gravac zsilipje pont arra nyílik, de túl bonyolult lenne.
Kiállhatna a zsilipajtóba, de közte és a fal között ott lenne az a feneketlen mélység. Herwood megborzongott a
gondolatra.
A baloldali fegyvert az ajtó felé fordította, a másikat visszahúzta, majd a jobboldali falhoz húzódott. Találomra
csökkentette a lövés erejét, félt, hogy a gravacban kárt okoz.
A lövés elsöpörte az ajtót, ami nem is ajtó volt, hanem a felvonó teteje. A gravac megbillent, hozzávágódott a
falhoz, fémrepeszek döngették végig az oldalát. Herwood kibillent székéből. A gravac közel állt a falhoz, mégis
visszavágódott róla: túl nagy volt a lövés ereje. A jármű úgy himbálódzott, mint egy csónak a vízen. Pár
jelentéktelen műszer jelzőfénye pirosan felvillant, működésképtelenné azonban csak mintegy feleannyi vált, és
egy sem volt nélkülözhetetlen.
George visszakapaszkodott a pulthoz. A levegő nem szökik, a gravac működik. Kint használhatatlanná vált a
fegyvert forgató automatika, leszakadt az alsó kamerát védő páncél, és a rögzítőegységeknek a fele. Bent jóval
több minden tönkrement, de főképp a megfigyelőműszerek finom vezérlőegységeiben. Ám eddig sem látott túl
sokat a külvilágból, csak azt amit két szemével megfigyelhetett.
George ezután szemügyre vette a nyílást. Ami neki most az előre volt, az az űrhajóban a „felfelé”-t jelentette.
Egy nyitott felvonó, aminek szétlőtte a tetejét. Nyitott felvonó... Minden szintet megnyithat.
Harmadára csökkentette a lövés erejét, és újra tüzelt. Egy újabb szint tárult fel. Frank addig tüzelt, amíg látta az
új szinteket. Amíg a gravac reflektorai bevilágítottak a felvonóba. Már nem kellett féltenie a gravac épségét,
célpontjai egyre távolabbiak lettek.
Most már csak talál kiutat! Egy labirintusba lép be, de legalább megnőttek az esélyei. Elhatározta, hogy a
végénél kezdi.
Húsz után már nem számolta a szinteket. Mindegyikben elfért volna a gravackal. Némelyik egyszerű folyosóra
vitt, némelyik azonban hatalmas raktárterembe. George egyet megnézett, olyan volt, mint egy hatalmas
sejtegyüttes. Túlzsúfoltan, talán még épen is áttekinthetetlenül.
A felvonóba visszatérve a jobboldali fegyvert ismét kieresztette, és előre fordította. A fal felrobbantásához nem
mert elég tűzerőt felhasználni, úgyhogy megmaradt a liftben, egészen addig, amíg el nem jutott a legutolsó-
legfelső szintig. A felvonó antigravitációs szerkezetének feltűnésekor – felismerte, bármennyire is elütött külseje
a megszokottól – rájött, hogy a végére ért.
A legfelső a folyosóban aztán megkezdte az emelkedést. Ez a folyosó nem kanyarodott, és George megfigyelte,
hogy jóval gyakoribbak a kis ajtók, a lépcsők, és megjelentek zárt szekrények is.
Talán szkafandereket rejtenek – gondolta Herwood, és belehasított a következő gondolat: mi lehet a
többiekkel? Teljesen megfeledkezett róluk!
Most már ki kell jutnia!
Innen sem hiányoztak a dupla szárnyú, hatalmas ajtók. Herwood kettő mellett is elment, míg végre úgy döntött,
hogy az egyiket szétlövi. Azért várt, hátha nyitva talál egyet, de nem volt szerencséje. Számításai szerint, ahogy
a megtett út kirajzolódott előtte, valahol az űrhajó árnyékos oldalánál lehetett már. Az űrhajó valódi teteje alatt.
Nekikészülődött, ahogy lent tette. A gravac tűzerejét azonban kisebb fokozatra állította.
Az ajtó könnyedén szétrobbant. George hallotta a darabok kopogását a gravacon, és csak azután mozdult meg,
hogy véget ért ez a zaj. A fémszilánkok eltűntek alatta a mélyben.
Az ajtó felé fordulás első pillanatában már látta, hogy ez nem szerelőműhely. Ez hangár. Egy kisméretű
űrhajónak, amely még mindig helyhez rögzítve állt, két rámpa között, és dőlt síneken nyugodott. Az űrhajó mellé
csak félig fért be a gravac. George csupán be akart pillantani, hogy tudja, mire számítson.
Az űrhajó elnyelte a ráirányított fénysugarakat, akár egy fekete lyuk. A helyiség azonban nem. Pedig George
Herwood azt kívánta hamarosan, bárcsak az is elnyelte volna.
A gravac félig becsúszott a hangárba. George először nem értette, mik azok a fehér foltok a sötét testen, és
alatta. Felállt, és amennyire tudott, előrehajolt.
Szkafanderek voltak, és helyzetük árról árulkodott, hogy nem csak azok: a szkafanderek embereket rejtettek.
Mozdulatlan, halott emberi testeket.

7.

Dean csupán annyit látott, hogy valaki – Arthur vagy David – felkapja két karját a magasba, azután a padlóra
zuhan. Illetve nem a padlóra, hanem jóval mélyebbre, talán a padló alá?
Dean az előbb pánikba esett, amikor rájött, mi történt velük. Megszaporázta lépteit, kicsit futott, és mivel mind
a derékreflektorainak, mind a sisakreflektorainak fénye összevissza ugrált, még kivehetetlenebbé téve az űrhajó
folyosójának sötétjét, nem vette észre az elékerülő szkafanderes alakot, akibe aztán beleszaladt. Nem tudta ki az,
de szemből jött, tehát csak Arthur vagy David lehetett. A másik megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, aztán
eldőlt. Zuhanás közben Dean arcába világított, mire annak sisakja elsötétült a hirtelen fényre, és Dean utána már
csak azt látta, hogy áldozata eltűnik a lába elől. Viszont valahol a mélyben őrült módon kavarog két-három-négy
reflektor.
Egy lyuk volt Wheeler előtt. A lépcső, amiről nem sokkal korábban Farrer és Neursky beszélt..
Ahogy Dean felemelte fejét, a lépcső túloldalán megpillantott valakit. Merőn nézte egy darabig, aztán elolvasta
a nevet a szkafander baloldalán: Farrer. Akkor tehát Davidet lökte le. Arthur bénultan állt, mint aki képtelen
megmozdulni.
Dean tehetetlenül széttárta a karját. Még csak magyarázkodni sem tudott. Ligas ekkor érte utol. Franco nem
látott semmit, nem értette miért állnak egymással szemben a többiek. Aztán helyesbített: csak ketten. Lépett
volna a szemközti alak felé, de Dean keze megállította, sőt durván hátralökte. Lenézett a kézre, aztán észrevette,
miért. Majdnem belesétált egy lépcsőlejáró aknájába.
Dean, ahogy rémülten hátrébb taszította Francót, felébredt bénultságából. Lassan leereszkedett a lyuk mellé, és
lepillantott. Nyomát sem látta sem szkafandernek, sem fénynek.
Farrer rálépett a fémlépcsőre, és megindult lefele. Kezével a falat fogta; biztonságérzetet adott. Minden egyes
lépés előtt szemügyre vette a lépcsőfokokat. Ahogy feje egy magasságba került a padlóval, felnézett, és intett a
másik kettőnek, hogy jöjjenek utána.
Ligas nem értette. Minek?. Ahelyett, hogy menekülnének innen. Hiszen idegen beavatkozásra utal a
leárnyékolás. Méghozzá cseppet sem szívélyes magatartásra. Mégsem tehetett semmit, egyedül nem menekülhet
el innen, lelépett harmadikként a lejáróba.
Csak hárman vannak?
Farrer, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, megpróbálta gondolatban megforgatni az űrhajót. Ha ez a
lépcső eredetileg, amíg még lent volt a lent, és fönt volt a fönt, felfele vitt, akkor most a vége a másik folyosó
mennyezetén kell legyen. Neursky tehát végiggördülve úgy hullott ki a felső szint plafonjából, mint valami
rosszul rögzített faldarab. A szkafandernek ki kell bírnia ennyi megterhelést, de vajon kibírta-e David? És
hogyan mennek majd le érte, ha nem áll föl? Hogyan húzzák fel?
Csak remélhette Farrer, hogy Neursky nem lesz magatehetetlen. És remélte, hogy van még idejük.
Halvány derengést látott maga alatt. Hamarosan tehát vége szakad a lépcsősornak. Még elővigyázatosabban
lépkedett, nem akarta ott végezni Neursky mellett. Farrer egy pillanatra dühösen gondolt Deanre, aztán
tovakergette dühét: véletlen volt. Egy szerencsétlen véletlen, amelyről senki sem tehet. David átment a padló
mellett a lépcső túloldalára, aztán kiállt középre, és azt leste, hol van ő. Amikor meglátta a fénycsóvák táncát
maga körül, megfordult, hogy megnézze, ki jön mögötte, mire Dean nekiment. Ez a véletlen.
Farrer már látta a lenti folyosó szemközti falát, majd megtalálta a lépcső végét: egyszerre megszakadt a
fémfokok sora. Közelebb húzódott a baloldali falhoz, nem szeretett volna megcsúszni. Itt nem volt semmilyen
kapaszkodó, és az utolsó lépcsőfok alatt a fal minden átmenet nélkül meredeken zuhant alá.
Neursky mozdulatlanul feküdt mintegy három méter mélyen. Az egyik karja teste alá szorult, a másik kissé
behajlítva a feje mellett feküdt. Sisakja lefelé fordult, nem lehetett tudni, arca merre néz, bár ezt a sisak
védőrétege miatt még akkor sem lehetett volna megállapítani, ha a hátán fekszik. Sisakreflektorainak fénye
megtört a padlón, és mint finom ruha terült szét félkörívben a fej körül. A derékreflektorok egyike éles
fénycsíkot húzott ferdén a másik falig.
Ha mozdult is valami lent, csupán a reflektorok fényének rebbenése volt. Neursky meg sem moccant.
Amikor Wheeler beérte Farrert, és háttal nekidőlt a falnak, Ligas közöttük elnézve észrevette a lent heverő
testet. Azonnal megértette, miért jöttek le. Legszívesebben azonnal magyarázatot kért volna, de csendre voltak
kárhoztatva. Ugyanakkor szeretett volna a gravacban lenni Herwooddal. Mennyivel könnyebb neki!
Apró remegés futott végig a roncson. Ligas maga is érezte, aztán szkafandereinek kijelzőire pillantva
érzésének igazolását látta viszont: valami miatt megremegtek a falak. Folyamatos, kissé hullámzó remegés volt,
ami szakaszos eredetre utalt: ezt műszereinek segítségével állapította meg. A rezgés központja a fejük felett volt,
és állandóan változott. Ligas attól félt, hogy a nyakukba szakad a mennyezet. Aztán megnyugodva látta, hogy a
falhoz szorított miniatűr oszcilloszkóp hullámai egyenes vonallá simulnak ki.
Farrer leült az egyik lépcsőfokra, aztán, óvatosan letérdelt. A fém szélébe kapaszkodott, amikor kissé előredőlt,
hogy kinézzen lefele. Sisakreflektorának fényeivel játszott, Neursky figyelmét akarta magára vonni, jelezni neki,
hogy itt vannak felette.
Ligas odalépett Farrer mögé, és fölüle tekintett le a folyosóra. Éppen akkor, amikor Farrer villogtatásaira
Neursky megmozdult: jobb kezét visszahúzva először megtámasztotta magát, felsőtestével megemelkedett, és
kiszabadította bal karját. Majd a hátára gördült.
Farrer integetett. Neursky mintegy válaszul felemelte a kezét, majd mintha óriási erőkifejtést igényelt volna,
visszaejtette.
Farrer türelmesen várt. Mást úgysem tehetett.
Hirtelen megmozdultak a lépcsőfokok. Dean minden porcikájában érezte a talpa alatt áthullámzó erőt. Nem
tudta kitalálni mi okozta, és figyelme hamarosan másfelé fordult. Ám Ligas nem feledkezett meg róla ennyire
könnyen. A remegés az előzővel ellentétben egyszeri, volt, és jóval erősebb, és Ligasban talán éppen ezért ébredt
fel a gyanú, hogy fegyverek váltották ki. Akárcsak két napja a roncsoknál...
Neursky nagy nehezen összeszedte magát. Oldalára dőlt, majd lassan felült. Karjaival megtámasztotta
felsőtestét, és pihent.
Dean is leült a lépcsőre. Ahogy David küszködését látta, leírhatatlan lelkiismeret-furdalása támadt. Remélte,
hogy nem törött el a fiúnak semmije, és nem csak hogy fel tud kelni, de képes lesz kimászni is az űrhajóból. Az
lesz igazán nehéz ügy, mert innen még kihúzzák valahogy, ha feláll. Nem tűnik olyan mélynek ez a folyosó.
Lent Neursky szaggatott mozdulatokkal húzta maga alá a lábait, feltérdelt, felállt, majd a falhoz botorkált.
Felnézett a magasba. A sisak elrejtette az arcát. Szólni nem szólhatott, a reflektorok hidegen világítottak felfelé,
de sejteni lehetett, hogy a falat méri fel, és kapcsolatot keres a fent ülőkkel.
Farrer lenyújtotta a kezét,és Wheeler is előrébbhúzódott. Neursky pár másodperc múlva felemelte a karját,
hogy megragadja a segítő kezet, de nem érte el. Neursky alacsony termetű volt, testalkatra Ligashoz hasonlított.
Semmi esélye nem volt rá, hogy megérintse Farrer tenyerét.
Alattuk, ismét megrezdült a fém. Ligas a mérések eredményét automatikusan összehasonlította. A mostani a
két megelőző közötti erősségű volt. Fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent, de nem sok jót tudott elképzelni.
Farrer hátrafordult, és egy kézmozdulattal közelebb hívta Ligast. Aztán elmutogatta neki, hogy tartsa meg a
bokájánál. Amikor Ligas mögéje, egy fölötte lévő lépcsőfokra térdelt, és teljes testsúlyával ránehezedve Farrer
bokájára, erősen megmarkolta a szkafandert, akkor Farrer fél testével kihajolva megpróbálta Neurskyt elérni.
David megértette a szándékot, de tudta, hogy még ez is kevés lesz. A fal előtte az űrhajó padlója volt, ugyancsak
fémből. Beakasztotta a cipőjét a rács réseibe: csak fel kellett löknie magát. Nyújtotta a kezét, másikkal a rácsba
kapaszkodott, és lépett. Farrer megfeszült, és amint Neursky felemelkedett, elkapta kezét.
David szinte azonnal csúszott vissza, de Farrernek – hála Ligas plusz súlyának – sikerült megtartania. Neursky
a másik kezével is felfelé kapott, és a csuklójánál ragadta meg Farrer segítő kezét. Wheeler lenyúlt és előbb
Neursky kezét kapta el, majd amint feljebb került, könyöke alatt ragadta meg. Neursky lábával segített magán.
Amint Neursky sisakja felbukkant az alsó lépcsőfoknál, Ligas elengedte Farrer lábát, és maga is megragadta
Neursky kezét. Ligas-szal Farrer hátán húzták fel a fiút a lépcsőre.
Neursky fáradtan dőlt el a lépcsőn, és néhány percbe beletelt, mire fel bírt állni, hogy visszatérjenek a felső
folyosóra. Senki nem sürgette, még jelekkel sem. Várakozás közben Ligas a szkafander oszcilloszkópját nézte,
és újabb sorozatos remegésekre figyelt fel, amelyek gyengébbek voltak az eddigieknél, viszont egy kisebb
szünettel együtt hosszabb ideig tartottak.
Farrer azon gondolkodott, hogy mit fognak kint csinálni, hiszen támadásra számíthatnak. Minden attól függ,
Herwood elég gyors-e ahhoz, hogy azonnal felvegye őket. Arra gondolni sem mert, hogy időközben Herwooddal
valami történt. Persze nem érdemes tervezgetni, mert egyenlőre mindössze annyi támasztja alá a balsejtelmeket,
hogy megszakadt az összeköttetésük egymással. Amikor ez Wrightékkal megesett, senki sem támadt rájuk,
csupán elijesztették őket. Talán most is annak szánták, akárkik álljanak mögötte.
Farrer nem figyelt fel a remegésekre.
A kis csapat aztán lassan megindulhatott visszafelé. Ligas belekarolt Neurskyba, és segített neki felmenni a
lépcsőn. Ők mentek elöl, Farrer és Dean kísérte őket.
Fent a folyosón aztán Farrer állt az élre. Két nyitott ajtóval kellett számolnia a visszaúton, és nem akarta, hogy
bárki belezuhanjon: abból a mélységből sokkal nehezebben hoznák vissza, és a sérülés esélye is sokkal nagyobb.
A szkafander se bírná, az pedig a lehető legrosszabbat jelentené. Derékreflektorait a maximumig felerősítette, és
szórt fényre állította be. Így a sötét folyosó valamelyest megvilágosodott, és bár mindent nem lehetett kivenni, de
a falat, amin jártak, pár lépésig beláthatták.
Baloldalra húzódtak le, hogy kikerülhessék az első ajtót, aztán maradtak ezen az oldalon. Dean hátul arra
gondolt, hogy semmi eredménnyel nem jártak, egy sebesültet mégis visznek haza, hála neki. Ahogy elnézte
Neursky lépéseit, úgy tűnt, nincs a lábával semmi baj. A keze sem törött, hiszen elég erősen kapaszkodott,
amikor felhúzták: talán nem veszélyesek sérülései. Viszont csak egész lassan ment, és néha meg-megingott.
A második ajtót megkerülve Farrer megállította őket. Tudták, hogy ott van előttük a szerelőcsarnok feneketlen
mélye, és ettől a sötétség még félelmetesebb lett, de azt is tudták hogy fent ott a kijárat. Pár lépésnyit
előrehúzódtak a folyosó végéig, míg megpillantották alulról, a nyíláson keresztül a csillagos ég egy kockáját
Farrer ekkor szembefordult velük. Magára mutatott, és a nyílásra, aztán a többiekre, és jelezte, hogy maradjanak
itt. Egyértelmű volt, mit akar.
Miközben átlépett a folyosó biztonságos faláról a csarnok függőleges padlójának rácsaira, eszébe jutott, hogy
ha Herwood idejön, lenézhetnének a csarnok aljára, hátha találnak valamit. Csak egy kis esély lenne, de hátha...
Farrer most már belátta, hogy ennél rosszabbul nem választhatott volna űrhajót.
Wheeler, ahogy nyomon követte tekintetével, megvilágította neki a kapaszkodókat, és a rács híjait, ahová
beleakaszthatta cipőjét. Jelentősen megkönnyítette Farrer dolgát, nem szólva arról, hogy könnyebb volt felfelé
mászni, mint lefelé. Farrer viszonylag gyorsan elérte a kijáratot, ahol belekapaszkodott az ajtó szélébe, majd
fellépett, és máris kinn volt a szabad ég alatt. Még a süketség is elviselhetőbbé vált.
Herwood és a gravac nem volt sehol. Farrer körülnézett, többször megfordult, hátha felfedezi a távolban, de
nem találta. Arra gondolt, hogy elrejtőzött valahol, lehet, hogy éppen a hangárok mögött. Farrer megmutatta
magát, Herwood azonban nem került elő.
Senki nem volt látótávolságban. Üres volt az űrhajóroncs felszíne, és az egész látóhatár. Farrer nem maguk
miatt aggódott elsősorban, hiszen a Concordiáról előbb-utóbb megérkezik a segítség, hanem inkább Herwood
miatt. Ha eltűnt, talán soha nem akadnak nyomára.
Farrer körbefordult párszor, azután visszatérdelt a csarnok ajtajára. Ismét csak villantásokkal hívta fel magára a
figyelmet. Megvárta, míg a reflektorok ráirányultak, aztán intett karjával, hogy jöjjenek fel a többiek.
Ki kellett hívnia őket. Ha megjelenik Herwood, akkor minél gyorsabban érik el a gravacot, és szállnak be,
annál kisebb a veszély.
Wheeler és Ligas közrefogták Neurskyt, de nem volt szükség különösebb segítségre. Néha elvétette a lépést, de
erősen tartotta magát. Farrer világított nekik, ám hamarosan felállt, mert a reflektorai zavarták a felfelé
igyekvőket, és végigjártatta tekintetét a kietlen fémsíkságon.
Sorra meglepődtek, amint felértek, és nem látták a gravacot. Ligas nem értette, miért hívta fel őket Farrer,
hiszen lent mégiscsak fedezékben voltak. Itt, minden takarás nélkül ismét feltámadt benne a balsejtelem, hogy
valami rossz fog történni. Összekötötte az űrhajótest remegéseit a gravac eltűnésével, és annál a gondolatnál,
lyukadt ki, hogy kisebb-nagyobb erejű robbanások voltak azok, amiket észlelt. Ahogy körülnézett, mégsem látott
sehol roncsokat, és ez kicsit megnyugtatta.
Hogyan szólhatna a többieknek? Ligas letérdelt, és maga mellé húzta Neurskyt, de Farrer valahova a távolba
intett.
– Mit akarsz? – kérdezte fennhangon Ligas. – Nincs ott semmi.
Aztán rájött, hogy Farrer egy kiemelkedésre mutogat, talán azért, hogy oda bújjanak el. Akkor viszont
elvesztenék azt a lehetőségüket, hogy visszamásszanak az űrhajóba. Bár az igazat megvallva ehhez fűlött
legkevésbé Ligas foga. De átmenni oda...?
Tehetetlenül ácsorogtak. Ligas is felállt, hogy szemügyre vegye a kiszemelt fedezéket. Farrer fellépett az
ajtóról a külső felszínre és hátrafordult, jelezve hogy őket várja. Ám amikor Dean követte, nem mozdult.
Wheeler is megfordult, hogy ha kell segítsen Neurskynak, de mozdulata félbeszakadt. Ligas pár másodpercig
nézte őket, amikor rájött, hogy van valami a háta mögött. Csak fél testével fordult meg, hogy lássa.
Egy idegen jármű lebegett tőlük ötvenméternyire, és rájuk szegezte fegyvereit. Nem tett semmit, csak állt egy
helyben, és mint valami óriási bogár, fenyegetően nézte őket. Az előbb még nem volt ott.
Egyikőjük sem gondolt arra, hogy a fegyveréhez nyúljon. Ha előkaphatnák, akkor sem tehetnének kárt a
járműben: láthatóan jobban felszerelték, mint a gravacot. Nem felderítő és nem szállító, hanem harci jármű volt.
Minden egyes részletében ismeretlen.
Dean lassan kihúzta magát, és legszívesebben rákiáltott volna a felegyenesedő Neurskyra, hogy maradjon
nyugton. Nem menekülhettek. Az egyetlen kiút, ha levetik magukat a csarnok mélyére. Wheelerben csak egy
pillanatra fordult meg ez a megoldás, aztán úgy döntött, hogy kevésbé rossz, ha nem mozdulnak.
Vajon kiszállnak? – kérdezte magától Dean. Vagy lőni fognak? Valószínűleg ezen gondolkodnak bent.
Kiszámított mozdulatokkal, amelyről remélte, hogy talán nem veszik észre olyan távolról, Farrer Ligas mögé
húzódott. Amikor Ligas már eltakarta kezét, akkor a háta mögé mutatva jelezte Wheelernek, hogy jobb lenne, ha
elindulnának. Aztán megbökte Ligas hátát is, hogy figyelmét magára vonja.
Dean fél szemmel a még mindig mozdulatlan járművet nézte, fél szemével Arthur mutogatására figyelt. Nem
tartotta jó ötletnek.
Franco azonban óvatlanul fordult meg, és erre az idegen jármű elindult feléjük.
Egyikük sem mutatott szándékot a menekülésre.
Ahogy az idegen jármű közelebb ért, lézer villant fel. Az űrhajótest megremegett alattuk, és egy ponton
felizzott a felszín. Az elsőt rögtön két újabb sugár követte, és az egyik eltalálta az ellenséges járművet, amely
orral előrevágódott. Több találat érte, míg végül felrobbant. Nem volt sem tűz, sem láng: a lövések erejétől a
jármű darabjai az űrhajó felszínének csapódtak, de meg sem karcolták: eldeformálódva pattantak tovább róla, és
nem egy veszélyes közelségben repült el az emberek mellett.
Herwood volt az a gravackal. Az utolsó pillanatban érkezett.
Az idegen jármű roncsai felett irányt változtatott, ekkor kezdtek lőni rá. Majdnem ugyanoda csapódtak be az
újabb lövések, ahova a legelsők, csak most Herwood tartózkodott ott. A férfi óriási hidegvérrel emelte fel a
gravacot, és szembefordult támadójával. Egy másik jármű bontakozott ki az égbolt csillagai közül. Talán a
hangárok mögött bújt meg eddig, vagy valahol lent, az űrhajó oldala mellett.
Herwood tüzelt, mire a másik kitérő manőverbe kezdett.
Farrer megragadta Ligas és Wheeler karját, majd húzni kezdte őket. Aztán Neurskyhoz ugrott, felrántotta az
ajtóról. Gyors félkörrel jelezte, hogy kerüljék meg a lejáratot. A gravac közelébe akart jutni.
Herwood fegyvereivel követte az ellenfél mozgását, és közben fokozatosan ereszkedett. Egy pillanatra sem
hagyta abba a tüzelést. Ligas haladt elöl, és a lézer fényereje miatt nem mert felnézni, csak az utat figyelte. A
többiek is így voltak vele.
Herwood nem tette le teljesen a gravacot, mert akkor nem tudott volna fordulni, viszont kinyitotta a zsilip
külső ajtaját. Mágikus ereje volt ennek az ajtónak: vonzotta a négy férfit. Még Neursky is beleadta minden erejét
a futásba, nem tartalékolt semmit.
Egy szkafanderben azonban az ember másképp mozog és másképp fut. Emelni a lábat kétszeres erőt, és külön
technikát igényelt, amihez nem volt meg a kellő gyakorlatuk. Mire megkerülték a lejáratot, az idegen jármű
ügyes manőverekkel olyan helyzetbe került, hogy vissza tudott lőni. Az embereket akarta fedezéknek használni,
és most igyekezett mögéjük kerülni. Ha sikerül, Herwood vagy nem szállhat le, vagy nem lőhet.
Herwood közelebb húzódott a gravackal, hogy lerövidítse a menekülők útját. Ligas után Farrer és Neursky
futott, Wheeler a második helyről lemaradt utolsónak. Nem futott gyorsan, mégis minduntalan összeakadtak
lábai.
Egy lövés veszélyesen közel csapódott be az emberekhez. Ligas futás közben látta, hogy alig sértette meg a
felszínt. Viszont a jól ismert rezgéshullámokat indította el. Ez volt a rezgések oka, jutott el Franco a felismerésig,
aztán felnézett. Már csak pár lépésnyire lebegett a gravac!
Herwood minden finomságot mellőzve dobta le a gravacot az űrhajó felszínére. Ugyanakkor beszüntette a
tüzelést.
Ligas elérte az ajtót, és belekapaszkodott, mint valami mentőövbe. Visszafordult, hogy segítsen, és a kezét
nyújtotta Neursky felé. Az idegenek rögtőn kihasználták, hogy nem fedezi magát már a jármű és tüzelni kezdtek.
Ligas berántotta Neurskyt a zsilipbe, aztán utána lökte Farrert. Wheelerre várni kellett, de csupán pár lépés volt
hátra. Az idegen jármű nagyobb sebességre kapcsolt, és folyamatosan tüzelt. Farrer félig kilépett a zsilipből és
elővette fegyverét. Aztán elhajította az egészet. Elfelejtette összerakni!
Ligásnak azonban eszébe juttatta, hogy van pisztolya. A férfi előkapta és visszalőtt; Nem sok kárt tehetett a
másik járműben, de legalább nem érezte magát védtelennek.
Ahogy Herwood sem találta el a másikat, az sem talált eddig. Mostanra viszont célzott lövéshez megfelelő
közelségbe került. Wheeler ott járt már közvetlen a gravacnál, amikor eltalálták.
A férfi három métert repült – oldalra. A szkafandere mellrészen felszakadt, és ahogy Farrer odakapta a fejét,
látta az űrruha anyagát kivágódni, mintha a belső nyomás dobta volna ki és szinte hallotta, ahogy kiszökik a
levegő. Wheeler tehetetlen bábuként ért földet, és gördült párat. A szkafander sisakja, mint valami labda ugrott
fel újra és újra, amíg gurult a test.
Farrer azonnal kiugrott a zsilipből, mozdulatait Ligas fedezte, és Wheelerhez rohant. Herwood felkapta a
gravacot, és Ligas feje fölött pár méterrel tüzelni kezdett. A külső zsilipajtó bezárult.
Ligas először a földre vágta magát, aztán eldobta a fegyverét, és Farrer segítségére sietett, aki a hóna alatt
ragadta meg Wheelert. A szkafander mellrészén óriási lyuk tátongott. Ligas csupán egy pillanatig habozott, majd
erőt vett magán és bokához lépett. Éppen megemelték, amikor sisakjukban megreccsent Herwood hangja:
– Eltaláltam!
– Ereszkedj le! Ereszkedj le!, – kiabálta Farrer azonnal.
– Nyitom a zsilipet.
A gravac, ha lehet, még keményebben ért felszínt, mint az előbb. Csoda, hogy nem sérült meg. Mire Farrer és
Ligas a tehetetlen testtel a zsiliphez értek, már az is nyitva volt. Ligas elengedte Wheeler lábát, talpára állították:
csak így fértek el a zsilipben.
Herwood szinte azt sem várta meg, hogy a külső ajtó bezáruljon, azonnal nyitotta a belsőt. Kis híján
bezuhantak rajta. A gravac oldalra billent, és felreppent. Neursky segített lefektetni Wheelert, miközben Farrer
ideges mozdulatokkal már annak sisakját próbálta meg levenni.
– Él még? – hallották Neursky kérdését sisakjukban. Nem sokkal korábban még ők kérdezték maguktól
ugyanezt Neurskyval kapcsolatban.
– Nem tudom – mondta Farrer, és inkább letépte a sisakot Wheeler fejéről, mint leemelte.
Dean arca fehér volt, szkafanderén az életfunkciókat figyelő műszerek kijelzői mozdulatlanok.

8.

– A vezérlőbe mégy? – kérdezte Coope az ülés után Wheelert a tárgyaló ajtajában. Ők ketten hátramaradtak az
asszisztencia tagjai közül.
– Nem – válaszolta Martin. – Vannak ott elegen. Wright, van Hool, még Trielli is odament. Inkább megkeresem
Fillinghamet. Elbeszélgetek vele egy kicsit.
Coope bólintott. Akkor egy irányba mennek, ő a hajtóműhöz igyekezett vissza.
– Érdekelnek az asszisztencia új tagjai? – kérdezte vidáman.
– Akikre számítani lehet, természetesen.
– Wright nem akarta megszavaztatni őket – jegyezte meg Coope, és nem tudta, mitől ilyen felszabadult. Sok
minden szerepet játszhatott benne: először is mostanra már biztossá vált, hogy nem látták a gravitációs
csúszdánál; másodszor Wright kénytelen volt időt adni, és két napot ajándékozott nekik. Ez ugyan azt jelenti,
hogy a merevítőkötések elvágása felesleges volt, de Coope megnyugodhatott: nem miatta maradnak itt a
bolygón... Ezenfelül keresztülhúzták Wright egy másik számítását, és az ülés végén, amikor a szavazásra került
sor, a maguk javára billentették a mérleget az asszisztenciában. – Nem csodálom. Walberget Fillingham követi,
Recciát McRae, Ostert pedig Laura Esterez. Óriási szerencsénk van.
– Megzavartuk az asszisztenciát – mondta Wheeler. – Amikor meghallották, hogy a támadóink földi emberek,
megzavarodtak. Maga Wright is rájátszott erre a kijelentésével, hogy két napig még itt maradunk.
– Én sem értettem ezt a fordulatot...
– Wrightot a felelősségérzete vitte a csapdába. Meg a szíve. Nem tudja itt hagyni a Phoibe utasait. Ami persze
érthető...
Wright értékrendjében első helyen szerepelt a másokkal való, törődés, és csak utána jöttek az egyéb
kötelességek. Ilyen volt, ha látszólag mereven is beszélt az emberekkel. Lassúsága és szögletes modora mögött
olyasvalaki állt, aki mielőtt kimondja, tízszer meggondolja szavait.
– És számíthatott vajon arra, hogy leszavazzák? – kérdezte Coope.
– Nem. Csakhogy lépéselőnybe kerültem, amikor a fegyverzet ügyében intézkedtem. Úgy tűnt, hogy minden
szálat én tartok a kezemben. Miután pedig azt javasoltam, hogy mégiscsak szavazzuk meg az új tagokat, kapva
kaptak rajta, mert némileg leveszi a felelősséget a vállukról.
Coope a fejét csóválta:
– Ezért...?
– Mit vártál? – nézett rá Wheeler. – Pár nappal ezelőtt még azt a megszokott élüket élték, amelyet megszakítás
nélkül ötven éve. Nem nagyon értik, mi változott meg körülöttük, és mit kellene tenniük ahhoz, hogy irányítsák
az eseményeket. Ha nem hallasz, nem tudsz felelni, sem a kérdésekre, hiába van szád.
– Nem hihetik azt, hogy az új asszisztensek átvállalják a felelősséget!
– Nem azt hiszik. Csak arra várnak, hogy valaki megoldja majd a problémát, és erre annál nagyobb az esély,
mennél többen vagyunk.
– Benned bíznak!
– Bennem senki nem bízik. Csak nincs jobb alternatívájuk. Még Wright sem mutatott fel semmit.
Coope elgondolkodott azon, amit Wheeler mondott. Ha magára vonatkoztatta a szavakat, akkor belátta, hogy
mennyire igaznak kell lenniük egy idősebb generáció esetében. Hiszen ő maga is ingadozik kissé. Az utóbbi pár
órában pedig még bizonytalanabb lett. Jó érzés volt, hogy más is így van ezzel.
– Mindegy – mondta. – Az a lényeg, hogy a mérleg a mi felünkre billent.
– Még nem. Csak kiegyenlítődtek a viszonyok.
Egy széles lépcsőházhoz értek, amely érdekes módon elegyítette a folyosó sajátos jellegét, és a szinteket
összekötő lépcső díszítésének arculatát. Derékmagasságban csaptak össze a folyosó világos színei és csavart
alakú formái a lépcső foltos szürkeségével és keresztvonalaival. A fordulónak nem voltak sarkai, és minden
színt, minden díszítést elnyeltek a falak, csupán azért, hogy továbbhaladva, már az alsóbb szintre letekintve
megváltozzon a lépcsőház arculata. A foltos szürke megmaradt alul, a falak fent azonban világosbarnába
váltottak át, és szabálytalan formájú, barlangszerű folyosórészt idéztek fel, ötletesen elhelyezett
világítóforrásokkal.
– Be kell valljam, nem igazodom ki Laurán – mondta Coope kis idő múlva. – Katrin viszont jóban van
Rosanna McRae-vel, és Fillingham is mellettünk áll. Hacsak rá nem jön, mit tettünk a csúszdával.
Wheeler metsző pillantást vetett rá.
– Megtörtént, nem? Ne foglalkozz vele. Egyébként én Laurában sem lennék annyira bizonyos.
– Dean segíthet nekünk. Ketten talán meg tudjátok győzni.
– Deant még :igen, de azt a nőt nem olyan biztos. Megvan a saját akarata, és túl önálló ahhoz, hogy
befolyásolni lehetne.
– Ugyanarról a személyről beszélünk?
– Fillingham kitűnően végzi a dolgát, és arra koncentrál. Talán ő lehet a legbiztosabb támaszunk az új
asszisztensek közül, ha meg tudjuk győzni, hogy a csúszda nincs veszélyben.
– És Rosanna McRae?
– Nem ismerem igazán – mélázott el Martin. – Reméljük, hogy nem olyan, mint az apja...
Átvágtak a hatodik szinten, és folytatták útjukat lefelé.
– Egyébként engem is meglepett Wright kijelentése – tért vissza egy előző témához Coope –, hogy itt
szándékozik maradni. De rajtad nem láttam, hogy meglepődnél.
– Farrer még az asszisztencia gyűlése előtt elmesélte, hogy milyen üzenetet hagytak a Phoibén.
– Kivel beszélt?
– Eastonnal és Towersszel. Őket vitte ki a gravackal Wright.
– Irwin Towerset? – kérdezte csodálkozva Coope, – Falat akart törni? És mit tudott meg? Már kérdeztem
egyszer.
– Meg tudjuk fogni vele Wrightot – felelte Wheeler, de nem akarta részletezni. – Nem volt elég körültekintő, és
majdnem meghaltak miatta öten. Ezt elhallgatta.
– A beszámolójából azt vettem ki, hogy nem lehetett számítani a Phoibe ellenséges reagálására.
– Igen – bólintott – Wheeler.
Coope várt egy keveset, hátha mond valami konkrétat Wheeler ezzel kapcsolatban, azután rájött, hogy nem
számíthat bővebb információkra. Ismerte barátjának ezt a vonását. Néha idegesítően keveset árult el
szándékaiból, és hiába faggatta az ember. Ismerte, és nem szerette. Coope-nak lételeme volt, hogy tisztán látva
rendszerezze a dolgokat, és magában mindent a helyére tegyen, ilyen esetekben azonban ez nem volt lehetséges.
Most különösen zavarta, hiszen a kezdetektől fogva benn volt a dolgok sűrűjében, mégsem látott tisztán.
Megköszörülte torkát, és megpróbálta felidézni, milyen kérdések fogalmazódtak meg benne még az asszisztencia
ülésén.
Közben keresztülvágtak egy kétszintes, erkélyes folyosón.
– Nem félsz, hogy történik valami Arthurékkal? – vette fel a társalgás fonalát Coope.
– Nem – mondta Wheeler. – Elláttam őket jó tanácsokkal, és Arthurt sem ejtették a fejére. Mondtam nekik,
hogy. ne tartózkodjanak sokáig egy helyen, és a legkisebb gyanús jelre azonnal térjenek haza. Emellett
felszereltettem még egy gravacot fegyverekkel, és készenlétbe helyeztem.
– Eddig egyik út sem járt különösebb sikerrel – figyelmeztette Coope.
– Az első esetben fogalmunk sem volt, mivel állunk szemben – mondta Wheeler, és hangjában a
türelmetlenségnek egy árnyalatát vélte felfedezni Coope. – Másodszor pedig a Phoibe volt hasonló helyzetben,
és úgy reagáltak, ahogy mi tettük volna.
– Nem azt mondtad, hogy Wright hibája?
– Nézőpont kérdése. De nem fog megismétlődni egyik eset sem. Megállapodtunk abban, hogy George a
gravacban marad, és fedezi őket. Arthurban és Francóban pedig megbízom. Figyelnek Deanre és Davidre is.
Wheeler a negyedik szinten áthaladva elhallgatott. Túl sokan voltak a folyosón, és mindenki megnézte őket;
Coope számára furcsának tűnt ez a forgalom, hiszen ilyentájt már elcsendesedik minden. Hamarosan este lesz.
Mintha máris csökkent volna a folyosón a fényerősség. Aztán Coope rájött a forgalom okára: elkezdték a lezárt
hármas szektor beüzemelését. Solomon és Weve kapta a feladatot az asszisztencia ülésének a végén, és amint
kitűnt, azonnal mozgósították az embereket. Azért tart mindenki késlekedés nélkül egy irányba.
– Miért nem Danielle-re bízták a hármas szektor kertjének berendezését? – kérdezte Coope a lépcsőforduló
után, amikor a falak a fehér és a sárga keverékébe váltottak át. Izabella-sárgák voltak a csavart vonalakkal
díszített oszlopok, és fehér, illetve kékesbe játszó fehér színűek a köztük húzódó néhol kiugró, csúcsos falrészek.
– Katrin túlságosan zaklatott, nem?
– Legalább lefoglalja magát a munkával – felelte Martin. – És Marmier-re nem lehetne rábízni egy ilyen
feladatot.
– Miért? Mi bajod Danielle-lel?
Wheeler Coope-ra pillantott:
– Semmi.
– Igazából még bele sem gondoltam – folytatta Coope –, hogy két napon belül hatezren leszünk. Ezerkétszáz
ismeretlen ember fog ideköltözni. Nem mindenki fogadja majd feltétlen örömmel őket. Teljes lesz a zűrzavar.
Hogyan kell megismerkedni idegenekkel?
A Concordián eddig nem volt szükség ilyen, ismeretekre. Az első pillanatban oly banálisnak tűnő kérdés, a
csendben komoly problémává dagadt. Coope meg maradt ennél a gondolatnál.
– Ez a legkisebb gond – mondta Wheeler. – A megjelenésük sok mindent fel fog borítani. Az asszisztenciának
meg kell őriznie a rendet. Nem fog könnyen menni. Erről jut eszembe, hogy szükséges felkeresnem Amandát, és
bővebben elbeszélgetni vele.
A harmadikon is többen voltak a megszokottnál. Valószínűleg egy emelettel feljebb és itt nyitották meg az
átjárókat. Solomon és Weve könnyen utolérték a megfelelő embereket, ilyenkor mindenki otthon tartózkodott
már. A folyosón elhangzó mondatok arról árulkodtak, hogy csupán fél tájékoztatást kaptak az emberek, azzal
azonban tisztában voltak, hogy kétnapi kemény munka vár rájuk.
A változások szele utolért mindenkit.
A lépcsőn megszólalt Wheeler személyi hívója. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg Martin elővette, Coope
idegesen toporgott. Valami hírrel üldözik őket ismét, és az utóbbi időben ritkán jó az, ami sürgős.
Wheeler bejelentkezett, aztán hallgatott. A háttér mormolásában és a léptek zaja miatt, Coope nem értett
semmit a szavakból. Csak azt látta, hogy a barátjának az arca elsötétedik.
– Miért nem szóltak? – kérdezte hangosan. Többen odanéztek az erős hangra. Aztán Wheeler egy szó nélkül
megfordult, és a tömeggel ellentétes irányba indult el, könyökével törve utat.
Coope nem bírta követni, úgyhogy megállt, és Wheeler után nézett egészen addig, míg el nem tűnt szeme elől.
Majd elővette a személyi hívóját, és hívta a vezérlőt. Onnan tudta meg, hogy Farrerék a gravackal útban vannak
visszafelé a Concordiára.
De nem úgy sikerült az útjuk, ahogy tervezték: Dean Wheeler élet és halál között lebeg.

9.

– Miért nem szólt van Hool? – Wheeler megpróbálta leküzdeni ingerültségét, de most az egyszer nehezen
ment. – Szólnia kellett volna! Akkor is, ha az asszisztencia ülését zavarja meg vele.
Wheeler kérdése Farrernek szólt, aki éppen a szkafanderéből próbált kilépni. Ligas a fal alján ült, ő még
ennyivel sem kísérletezett: nem vetkőzött le. Hármukon kívül csupán Coope volt ott, közvetlen az orvosi szoba
előtt, a többiek távolabb várakoztak: vagy a folyosó kanyarulatánál, vagy valamelyik gravac tövében.
Martin Wheeler a vezérlőben tudta meg, mi történt a bolygó felszínén. Látta és hallotta, amint Ligas és Farrer
kétségbeesett kísérletet tesznek Dean életben tartására. A Concordiáról kapták az utasításokat a Wheelerrel egy
időben érkező Thomas Ebelrigtől. A lövés Dean mellkasát érte, de nem merték a szkafandert megbontani.
A hír vételekor rögtön megnyitották a baleseti műtőt, amely közvetlen a gravac-hangár mellett volt. Egyszer
használták eddig, tizenöt évvel ezelőtt, és akkor remélték, hogy utoljára. Van Hool emlékezetében felrémlett a
kép, amint viszik végig a folyosón, a falak és az emberek vörösek, aztán kékeslilák, minden színes, mellette
pedig egy hang kiabálja: „Hogyhogy ő az utolsó?” Évekig fülében csengett ez a mondat.
Wheeler még lent a vezérlőben rárontott van Hoolra, aki nyugodtan válaszolta, hogy a készenlétbe helyezett
gravacot kiküldték Farrerék megsegítésére. Visszafelé jövet találkoztak velük, és most a kíséretét adja a felderítő
csoportnak.
– Nem szabadott volna kiküldeni őket szkafanderért – mondta ekkor Wright, és Katrin Weve volt az, aki
megnyugtatásul megfogta Wheeler karját. Weve előre látta, hogy hamarosan nyílt formát fog ölte ni a rivalizálás.
És ennek az előidézője Wheeler lesz.
Ekkor érkezett meg Coope a vezérlőbe, és a barátjával együtt azonnal távozott is. Wheeler a felvonóból
kiszállva minden magyarázkodás nélkül elkapott egy járművet, és elkobozta. Coope félt mellette az úton, olyan
gyorsan vezetett.
Amikor a gravac visszaérkezett, megjelentek a hordággyal az orvosok, és Wheelert félretolva, előtte léptek a
jármű fedélzetére. Wheeler és Coope végig a nyomukban volt, ameddig ki nem zárták őket az orvosiból. Egy
ember tehette be oda a lábát: Neursky, akit Ligas támogatott, bárhogy erősködött, hogy nincs semmi baja, és ne
vele törődjenek. Neursky nem akarta, hogy így lássák, bántotta az önérzetét. Kihúzta magát és megpróbált
elszakadni Ligástól.
Amint bezárult mögötte az ajtó, Wheelerék ismét várakozásra voltak kárhoztatva. Percek teltek el, csak ezután
szólt oda Wheeler Farrernek:
– Miért nem szólt van Hool?
– Te sem tehettél volna mást – válaszolta Farrer fáradtan. – Akkor sem, ha ott vagy!
– Tudni akarok mindent – mondta Wheeler.
– De ne tőlem. George a megmondhatója, mi történt valójában.
Farrer lehajította szkafanderét Ligas mellé.
– Mi végig bent voltunk az űrhajóban – folytatta.. – Megszakadt a kapcsolatunk egymással, és mire kijutottunk
már vártak minket. A gravac sehol. Aztán megjelent George, szétlőtte az egyik támadót, és lelőtte a másikat. De
az még utána is tüzelt, és egy lövés eltalálta Deant.
– Előtte – mondta Ligas. – Akkor jött meg a kapcsolat, amikor már Deannél voltunk. George csak akkor találta
el őket.
– Ottmaradtak? – kérdezte Wheeler.
– Nem tudom – felelte Ligas. – Senki nem törődött velük. Egyedül George tudná megmondani.
– Hol van most?
– Talán a gravacban... még mindig...
Wheeler tett pár lépést a hangár irányába, éppen csak annyit, hogy rálásson az ott sorakozó járművekre..
Hatnak volt hely a hangárban, de csupán öt állt ott, körben, egymással szemben. Mindegyik felett egy-egy zsilip-
pupilla.
Az elmúlt órákban megkezdték a gravacok összeszerelését, és a számukat hamar kiegészítették ötre. Ezek
mellett újabb három állt egy szinttel lejjebb a szerelőműhelyekben, és várta, hogy elkészüljön. Azért csak három,
mert nem voltak többen, akik értettek ehhez a munkához. Hely, alkatrészek, eszközök lettek volna bőven:
szakember volt kevés.
Az öt gravac közül négy semmiben sem különbözött egymástól. Az viszont, amelyben Farrerék megjárták a
bolygót, elütött a többitől. Ez utóbbi oldala több helyen horpadt és sérült volt, itt-ott kis lyukak pöttyözték, és a
lyukakból vezetékek lógtak ki. Ahol a lyukak nem azért voltak, mert éppen leszakadt az odacsatlakoztatott
műszer, hanem mert valami külső erő beszakította a gravac oldalát, ott kis göbök emelkedtek ki, fakó barna
színükkel, mint valami himlő tarkítva a járművet.
– Kik támadtak rátok? – fordult vissza Wheeler.
Farrer megvonta a vállát. Ez nem volt jellemző rá.
– Két idegen jármű – felelte Ligas.
Wheeler ismét hátat fordított nekik, és a hangárt nézte. A nyolcszög alakú terem közepén széles közlekedősáv
húzódott, két végén két ajtóval. Az egyik, a túloldali ahhoz a lifthez vitt, amelyik a szerelőcsarnokkal kötötte
össze a hangárt, a másik, az innenső pedig a szomszédos hangárba. A fal többi oldalán szinte mindegyiken nyílt
egy-két ajtó: irányítótermek, raktárak, készenléti szobák voltak mögöttük, vagy éppen ez az orvosi szoba.
– Van Hool volt a vezérlőben a parancsnok – mondta Wheeler.
Nem lett volna jó, ha megzavarnak minket – gondolta Coope. A gravac utasainak amúgy sem segíthettek volna.
Lépések hallatszottak a baloldali folyosóról. Katrin Weve érkezett meg. Ha lehet még sápadtabb volt, mint
korábban bármikor. De látszott rajta az erő, amivel tartotta magát. Farrer előtt állt meg, de mindannyiuktól
kérdezte:
– Van valami hír róla?
– Még élt, amikor bevittük – mondta Farrer. – Most már orvosok kezében van.
– Orvosok...
Weve Martin hátára szegezte tekintetét. Csend ereszkedett közéjük.
– Súlyos?
Farrer bólintott:
– Igen.
Weve nem merte megkérdezni mennyire. Neki elég volt az a „még” szócska Farrer korábbi szavai előtt. És
felelmét csak növelte az, amit a körülötte levők arcán, mozdulataiból látott. Weve az ajtót nézte, aztán a falat
támasztó Coope-ot.
– Ebeling bent van?
– Igen – felelte Coope.
Weve a fiaként szerette Dean Wheelert. Nem sújthat egy családot ennyi katasztrófa!
– Laura tudja már?
– Megkeresem Herwoodot – mondta Wheeler hátra sem fordulva, és elindult a sérült gravac felé.
– Édesanyád hamarosan itt lesz – szólt utána Katrin.
A hangárban egyre többen voltak aggódó barátok, akik amikor meghallották a hírt, idesiettek. Deant sokan
kedvelték. Kisebb csoportokban álldogáltak, de nem mentek közelebb az orvosi ajtajához. Most ki csodálkozva,
ki érdeklődve pillantott Martinra, miért hagyta ott az ajtót.
Herwood a székében ült, falnak támasztott fejjel, és csukott szemmel. Amint Wheeler belépett a nyitott
zsilipajtón, a fiú felemelte a fejét, és azonnal szembefordult vele. Herwood még mindig a pattanásig feszült volt,
a mozdulatain látszott. Wheeler előrement, és leült mellé.
– Dean...? – kérdezte Herwood.
– Semmit nem mondtak – mondta Martin. – Azért jöttem, hogy megismerjem az eseményeket.
Herwood bólintott:
– Kérdezz, és válaszolok!
Wheeler mindenre kíváncsi volt. Elmeséltette Herwooddal, hogyan választották ki a roncsot, és hogyan
jutottak le a belsejébe. A kapcsolat megszakadásától kezdve pedig a legkisebb részletre is rákérdezett, leíratta
magának a támadó járműveket.
– Nem volt időm pontosabban megnézni őket – szabadkozott Herwood mindjárt az elején. – Amikor felülről
láttam őket, leginkább egy nyílhoz hasonlítottak.
– Nyílvesszőhöz? – kérdezte Wheeler.
– Nem. Egyszerű nyílhoz. A nyíl szétálló végein egy-egy kabin volt, de nem oldalt, hanem fölül. Ezekből jöttek
a lövések. Ha kíváncsi vagy a véleményemre – Wheeler bólintott –, akkor a fegyverek mögött ültek valakik.
– És azután?
Herwood elmesélte, hogyan menekült be a roncs gyomrába, és jutott a folyosókon keresztül egyre beljebb.
Külön részletezte azt a pillanatot, amikor eljutott a felvonóig, és meglátta a feliratot.
– Nem lepett meg. Éreztem, hogy ez is földi. Gondoltam, hogy tudtok róla. Igazam volt?
– Az összes roncs az – mondta Wheeler. – De Arthur nem szólt?
Herwood bólintott, aztán folytatta. Részletezte hogyan jutott előre a felvonóban, milyenek voltak az onnan
látott szintek, és hogyan keresett a legfelsőben, vagy a legszélsőben kijáratot. Wheeler hagyta beszélni, és csak
akkor szakította félbe, amikor George azt mondta:
– ...az űrhajó mellett egy csomó halott feküdt...
Herwood nem emlékezett rá voltak-e ott szkafander nélkül is: A hangár romokban hevert.
– Két kisméretű űrhajó lehetett benn eredetileg. A síneken ott állt az egyik. A másiknak csak a roncsait láttam.
Darabokra tépve. A hangárban robbanhatott szét. Talán azért voltak ott a holttestek.
Nem tudta, mennyi ideig lebegett ott a gravackal. Az ablak elé állt, és csak nézte a szétdobott karokat, kicsavart
testeket. Hiába rejtette el a szkafander az embereket, szörnyű látványt nyújtottak. Arcnélküli halottak voltak
mind, akikkel ez a szerencsétlen baleset végzett. Valaha élő emberek, akik egészen addig reménykedtek, hogy el
tudják hagyni az űrhajót, ameddig a belső robbanás meg nem fosztotta őket életüktől.
Herwood még sohasem látott halottat. És ami elétárult, félelemmel töltötte el. Az irracionalitás sötét
tartományába tartozott, ésszel felfoghatatlan lett George előtt. Amint ez az érzés megszállta, abban a pillanatban
hátratolatott, és továbbindult. Három vagy négy ajtót is elhagyott, mire újra rászánta magát, hogy behatoljon az
egyik terembe.
– A második ajtó mögött szintén egy hangár volt. Két pár üres sínnel, és egy félig nyitott ajtóval.
Úgy lőtt ki a roncs belsejéből, hogy körül se nézett.
– ...siettem, mert szükség lehetett rám. És szükség is volt. Felemelkedtem az űrhajó felszínéig, és megláttam az
egyik idegen járművet. Aztán azt is, hogy Arthurékat fenyegeti. Arra gondoltam, hogy talán meglephetem őket.
Hiszen abból az átkozott űrhajóroncsból semmilyen jel nem jött ki. Rögtön támadtam.
Wheeler rezzenéstelen arccal hallgatta végig az utolsó mozzanatokat. Bár Herwood főképp azt ecsetelte,
hogyan próbálta meg sakkban tartani megmaradt ellenfelüket, és a balesetből nem sokat látott.
Miután befejezte az elbeszélést, azt várta, hogy Wheeler mond majd valamit, de Martin hallgatott. Így ültek
addig, míg Martin fel nem állt hirtelen, és köszönetképp megveregetve Herwood vállát egy szó nélkül távozott.
Herwood csak nézett utána, és úgy döntött, vár még egy keveset, hogy elhagyja a gravacot. Most, hogy
kibeszélte magából a történteket, kissé megnyugodott.
Wheeler a gravacból kilépve megállapította, hogy jóval többen gyűltek össze, mint ahány emberre szükség
van. Körülnézett, és látta a komor arcokat. A beszélgetés egy pillanatra megszakadt, amikor megjelent.
Az orvosi ajtajában vagy tízen álltak. Felismerte Neursky szüleit, nagyszüleit, barátnőjét, aztán Laura Esterezt.
Wheeler lassított léptein. Legszívesebben Weve-et is elkerülte volna, nemhogy Laura Esterezt. És ott volt már az
édesanyja. Látta, hogy Franco Ligas Neursky családját nyugtatja, Farrer pedig a két nőhöz beszél. Az
arckifejezésüket nem tudta kivenni. Ezek szerint orvos még nem járt kint.
Herwood elbeszélése alatt nem láthatta ezt az ajtót a gravacból, de szemmel tartotta a gyülekezőket, és azok
változatlan magatartásából sejtette, hogy itt is minden változatlan. Talán be kellene szólnia...
Coope észrevette, hogy Wheeler közeledik, és úgy, hogy a többiek észre ne vegyék, megérintette Farrer karját.
Amikor Arthur odanézett, Csak a szemével intett neki a hangár felé.
Ekkor mögöttük kinyílt az orvosi ajtaja. Ebeling jelent meg, és Neursky. Egy csapásra csend lett a folyosókon
és a hangárban.
Neursky kilépett az orvos mögül, és a családjához ment. Minden szem rájuk szegeződött. Azoknak a csendje és
pillanata volt ez, akik nem akarják még hallani a híreket, mert félnek; azoké, akik inkább bizakodnának, mintsem
a reménytelen véget közöljék velük.
Ebeling Alyssa Wheeler fordult, és bólintott:
– Él – aztán várt egy keveset. Wheeler futva érkezett meg. Az orvos folytatta: – De válságos az állapota. A
lövés a tüdejét érte. Leszívtuk a folyadékot a tüdőből, és mindent elkövetünk. De a besugárzás egyelőre elégtelen
egy ilyen sebnél. Sok múlik rajta is.
Gátat vetett a megkönnyebbülésnek.
– A szkafander mentette meg az életét – tette hozzá Ebeling. – És a csoda.
Wheeler tekintete összetalálkozott Laura Esterezével. Aztán észrevette, hogy az édesanyja is őt nézi. Majd
Alyssa Wheeler megragadta Ebeling könyökét, és egy szó nélkül bement a kisebb fiához.

10.

A három gravac három különböző irányba indult el. Kettőnek csak két-két utasa volt, a harmadikban négyen
ültek. Kettőt csupán félrevezetésnek szántak, a harmadiknak a célja viszont az a roncs volt, amelyikben Farrerék
jártak. Ez utóbbiban Martin Wheeler, Coope, Farrer és Herwood utazott.
Coope magában elismeréssel adózott Franco éleslátásának, amiért nem vetette le szkafanderét. Mintha előre
sejtette volna, hogy Martin nem hagyja annyiban a dolgot. Ugyanakkor csodálta tisztánlátását is, mert egyszerű
nemmel tudott felelni Martin hívására, amikor megtudta, hogy ki akar menni még egyszer a roncsokhoz. És csak
utána vetkőzött le.
Coope azonban nem hagyhatta cserben barátját.
A kormány ismét Herwood kezében volt, akinek már néni kellett a műszereire hagyatkoznia: harmadszor tette
meg ezt az utat. Amíg vezetett, kellően lefoglalta magát, remélte, ha leszállnak sem tör ki rajta a pánik. Egyetlen
dolognak örült: most nem kell még egyszer végigjárnia a fél űrhajót. Rögtön a végénél kezdik.
Nem ütközött meg, amiért Wheeler ahelyett, hogy öccse mellett ülne, tesz még egy utat a bolygó felszínére.
Herwood automatikusan siklott a gravackal a völgyek mélyedésiben, és a sziklák lábainál. Azon gondolkodott,
hogyan fogja visszavinni a járművet az űrhajóba. Mindössze egy kis rés áll rendelkezésére, amelyen át be kell
jutnia. De nem is ez lesz nehéz. Ott vannak még azok a testek... a halottak...
Dean életét csupán a szkafandere, illetve a mellrészén található műszerek mentették még. Különben a lézer
felszakította volna a jobb mellkasát.
Herwood csak annyit tudott Deanről, hogy él, és többet, nem is akart tudni. Bízott abban, hogy a fiú szervezete
erős. Ott ült a gravacban, és nézte, amint az emberek megindulnak meghallgatni Ebeling közlését, aztán várt egy
kis ideig, míg elcsendesedett a hangár, és akkor szeretett volna távozni. De összefutott Wheelerékkel. Martin
megragadta, és egy másik gravac felé húzta. Herwood azonnal tudta, hova mennek.
Aztán megbeszélték a tervet a készenléti gravacban ülőkkel: hogy annak legénységét kettéosztva még két
járművet indítanak el megtévesztésül két másik irányba. Mielőtt Herwoodék elérnének a roncshoz, ezek a
járművek is elindulnak a roncs felé, és pontosan akkor érnek majd oda, amikor Herwoodék bemennek a
belsejébe. Ezután a két gravac szorosan egymás mellé felzárkózva visszafordul. El kell terelniük a figyelmet a
roncsról. Végül az út negyedénél ismét megfordulnak, és visszatérnek fedezni Herwoodékat. A feladatuk ekkor
már a biztosítás.
Miután elindultak, Farrer leült Herwood helyére, míg amaz fel nem vette a szkafanderét. Mind a négyen
beöltöztek, semmire sem akartak időt pazarolni. Pontosan kiosztották a perceket. A járművek mozgását
másodpercnyi pontossággal megtervezték, a szkafanderek kihozatalára pontosan nyolc percet szántak. Nem
tartották a másik két gravackal a kapcsolatot, és ezért szükség volt ezekre számításokra.
Farrer bizonytalanul vezette a járművet, nem volt gyakorlata benne, de a száz méteres magasságban, és erre a
csekély időre megfelelt. Amikor Herwood végzett, visszaült a helyére. Farrer egy szó nélkül átadta a vezetőülést.
Nem beszélgettek az út során, csendben ültek a félhomályban. A gravac belsejében nem volt világítás, csupán
annyit láthattak, amennyit feltárt előttük a kívülről beszűrődő napfény.
Lassan múltak a percek. Minden terv szerint zajlott, a radaron követték a két másik gravac mozgását, és
semmilyen jel nem utalt rendellenességre. Amikor a két gravac éles fordulattal irányt változtatott, és elindult
feléjük, az odaút nagyobbik részén már túljutottak.
– Ott van – mutatott a képernyőre nem sokkal később Herwood. Wheeler felnézett. – Szabad szemmel még
nem látszik.
Akárcsak korábban, most is az ég felé meredő hangárokat pillantották meg először.
Coope megcsóválta a fejét. Nem hitte, hogy még egyszer visszatér ide.
Roncsok felett és között repültek el, Herwood fokozatosan ereszkedett. Felesleges lett volna a monstrum fölé
emelkedni, úgyis az oldalán akarnak bejutni a belsejébe. Ugyanakkor, mivel a roncs lefogja a különböző
sugárzásokat és hullámokat, talán megzavarja azokat is, akik kéretlenül nyomon követik őket.
Amikor már semmi sem takarta el a roncsot, és teljes nagyságában eléjük tárult, az alsó, összezúzódott részek
kerültek szemük elé.
Az űrhajó alja lehetett. Ilyen közelségből, ha túlnéztek az elroncsolódott részek fölé, a zsilipfolyosókat
láthatták, amelyekkel az űrhajó más űrhajókkal összekapcsolódhatott. Aztán a gravac már olyan közel jutott a
roncshoz, hogy ablakából többé nem lehetett felfelé látni. Csak a képernyők mutatták a felső részeket. A roncs
lenti fele pedig nem volt felemelő: a nap éppen ezt az oldalt világította meg, így az űrhajó sérülései vágott
sebekhez voltak hasonlatosak. S a sebek között, az űrhajó oldalán, ott ugrált a gravac árnyéka.
Egy pillantás a radar képernyőjére, és Herwood meggyőződhetett róla, hogy néhány másodperces késésben
van. A túloldalon kell találkoznia a másik két gravackal, és azok már egészen közel járnak.
– Sisakokat kézbe! – adta ki a parancsot Wheeler.
Amint a roncs másik oldalára kerültek, Herwood bekapcsolta az infrakamerákat. A számítógép összevetette a
mélységmérési adatokkal, és a korábbi mérések eredményeivel, majd tökéletes képet varázsolt a képernyővé
átminősített ablaküvegekre.
– Miért nem a főernyővel jöttünk végig? – kérdezte halkan Coope.
– Úgy jobban eligazodtam – mondta Herwood.
Ez a kép olyan volt, mintha szimulátorban ülne. Világos, éles: pedig tudta, hogy kint árnyékos oldalon jár, és
már alacsony a napsugarak beesési szöge; néhol pontos, néhol pedig, ahová nem láthattak be a gravac műszerei –
bár ezeket a területeket a szabad szem sem láthatta volna-elnagyolt.
Herwood kinézett bal felé. Onnan az egyik gravacnak már látszódnia kellene. Egyelőre még csak egy mozgó
csillagként. Nem tudta, mennyire téveszthetik meg ellenfeleiket, de remélte, hogy nem kerül még egyszer
tűzpárbajba.
A hajtómű mellett repültek el. A monumentális fúvókák eredeti körvonalait csupán sejteni lehetett: a
becsapódás széttörte, összegyűrte őket.
– Krátert kellett volna ütnie – mondta Coope Martinnak. – Most alulról feltűnt nekem, hogy az űrhajó nem
ütött krátert.
– Sok miértre nem fogunk rájönni – felelte Wheeler. – Talán az utolsó pillanatig próbálkoztak, és nem végig
zuhantak. Talán csak a felszín fölött billent meg az űrhajó, és zuhant le.
– A testek is erről árulkodnak – szólt közbe Herwood.
Ismét hallgatásba merültek. Más egy összetört űrhajó, legyen bármilyen gigantikus, és más egy összetört test. A
halottak gondolatára Coope megborzongott.
Herwood most emelkedett, és lassan jobbra fordult. A műszerek mozgást jeleztek, és a képernyőn megjelent az
egyik gravac. Gyorsabban jött és hamarosan csatlakozott hozzájuk.
Ekkor már az űrhajó valamikori teteje mellett haladtak. Ásító torkok tarkították, nyitott és félig kinyílt
hangárajtók.
– Ezek elmenekültek – mutatott az egyikre Herwood.
– És mi lett velük? – kérdezte Wheeler, de nem várt választ.
Mit csináltak azok, akik itt találták magukat egy kis gépben a Signum-kettő felszínén, miközben anyahajójuk
oldalára dőlve belecsapódott a talajba?
– Itt hevernek ők is valahol – mondta Farrer kis gondolkodás után.
Herwood most már az űrhajó ép része mellett járt. Ők haladtak elöl, balról fél hossznyit lemaradva a másik
gravac. A radarernyő tanúsága szerint nemsokára találkozniuk kell a harmadik járművel is, amely szemből
érkezik.
Amikor feltűnt a főernyőn, kiderült, hogy jóval a megbeszélt magasság alatt van.
Herwood nem törődött vele, most arra koncentrált, hogy megtalálja a sok nyitott hangár közül azt, amelyiken
kimenekült az űrhajó belsejéből. A legegyszerűbbnek az látszott, ha parancsot ad a vezérlésnek a keresésre.
A számítógép visszafelé követte a korábban itt járt gravac nyomát. Az előző küldetés összes mérési eredménye
átkerült ennek a járműnek az adatbankjába. Viszont használható felvétel csupán a kapcsolat visszaállásától volt.
Ez, és a korábbi mérések alapján a komputer a roncs vízszintes oldaláról megfelelő térképet tudott készíteni,
amelyen bejelölte a gravac helyzetét, akkor, amikor kilőtték a második támadójukat. Erre a térképre felrajzolta a
gravac korábbi útját, egészen a kapcsolat megszakadásáig. Herwood ezután utasította rá, hogy keresse meg a
gravac mostani helyzetéhez viszonyítva a régi útvonalnak a legközelebb eső pontját, azután álljon rá, majd
kövesse visszafelé.
A gravac vezérlése mindezt megtette. Közben felzárkózott hozzájuk a harmadik jármű.
Egy ponttól aztán már Herwood is felismerte, hogy jó útvonalon haladnak. Furcsa nyomást érzett a mellében,
amikor meglátta az szabadulást hozó hangárajtót, amin most be kell mennie.
– Ez az? – kérdezte Wheeler.
– Igen – bólintott Herwood. A három gravac egymás mellett állt, szemben a réssel. A főernyő hibátlan
élességgel eléjük vetítette a hangár belsejét, a hajlott síneket, amelyen a kis hajók valaha nyugodtak. De George
tudta hogy bent sötét van és pusztulás. Nem akarózott elindulni.
– Akkor rajta! Kevés az időnk!
Ők négyen besiklottak a hangárba, a másik két gravac viszont emelkedni kezdett, hogy a roncs fölött elinduljon
a Concordia irányába.
Herwood kikapcsolta a főernyőt, és máris a roncs valóságában találták magukat. Felgyulladtak a gravac
fényszórói. Coope hátradőlt a székében, és elfordította tekintetét az elülső ablaktól. De oldalt is voltak ablakok.
Herwood haladéktalanul jobbra irányította a gravacot. Egy szétlőtt ajtó került a fénysugarak útjába. Átsiklott
rajta a járművel. Igyekezett nem gondolni másra, csak az idő múlására.
Most ismét csak ereszkednie kellett. Minden kísértetiesen hasonlított első ittlétére. Ha nem lettek volna négyen
a gravacban, azt hihette volna, hogy visszaforgatták az idő kerekét...
– Mi van alattunk? – kérdezte Coope száraz torokkal.
– Kijárat a bolygó túloldalára – felelte Herwood. Nem viccelt.
Elhagyták az első ajtót. A falak nem árulkodtak semmiről, még arról sem, mennyit mentek lefelé. Csupán a
vasrács négyzeteinek futása jelezte, hogy haladnak egyáltalán. Aztán jött a második ajtó, a harmadik...
Herwood felkészült.
Wheeler észrevette, hogy George visszavett az ereszkedés sebességéből.
– Sisakokat fel!
Hármuknak volt gyakorlatuk. Mire feltűnt a negyedik ajtó, amelynek már csak kicsipkézett szélei látszottak,
felkerültek a sisakok.
– Két perc telt el – mondta Wheeler. – Jól hallotok?
– Igen – felelte Coope.
Farrer felemelte a kezét.
– Két perc vissza – folytatta Wheeler. – Marad négy teljes percünk. George, vigyél be minket, aztán vedd fel a
sisakot!
Herwood a hangár felé fordította a gravac orrát. Ő már látta a távolabbi sínen a fekete űrhajót, és a fehér
foltokat.
Beúszott a résen, és letette a gravacot a hangár oldalfalára, az egyik fehér folt mellé. Gyorsan felkapta a
padlóról sisakját, majd odaállt a többiek mellé a zsilip ajtajához. Míg Farrer és Wheeler kizsilipeltek, Coope
segített neki felvenni a sisakot.
Aztán ők is behúzódtak a zsilipbe. Amikor a külső ajtó kinyílt, leléptek a padlóra. Ami először a szemük elé
tárult az a függőlegesen álló űrhajó volt, talán kisebb vadász, vagy felderítő. Nem volt azonban idejük
megcsodálni, mert Wheeler azonnal hívta őket.
Négyen-kellettek hozzá, hogy megemeljék a szkafandert a benne levő testtel, az ismeretlen halottal együtt.
Sérülés nem látszott a szkafanderen, nem sejthették mi okozta halálát.
– Fogd meg végre, Andrew! – mondta Wheeler Coope-nak, aki nem bírta rászánni magát, hogy megmarkolja a
szkafandert, s így az lassan kicsúszott a kezéből.
– Ne gondolj rá! – mondta Farrer. – Nem tudhatod. Csak egy ruha.
De nemcsak Coope volt így vele, hanem Herwood is. Hányinger környékezte, és nem tudta, hogyan nyúlhatna
az űrruhához. Irtózatot keltett benne a tudat, hogy mit kell felemelnie.
– Nem tart sokáig! – ígérte Wheeler.
Gyorsan eloldalaztak nehéz terhükkel a zsilipig. Beemelték a testet, Farrer beszállt mellé, hogy behúzza a
gravac belsejébe. Utóbb bevallotta, hogy ő sem élt át nehezebb pillanatot, mint amikor egyedül volt vele a
zsilipben.
Amikor kiszállt, Wheelerék már egy távolabbi test felett álltak, és őt várták.
Visszaúton a Concordiára még annyit sem beszéltek, mind idefelé. Az első küldetés volt, amin semmi különös
nem történt.

11.

– Orvos létemre még nem láttam halottat – mondta Eve Susman.


Thomas Ebeling bólintott. Az orvosokat nem engedték a két éve elhunyt Daniel Alford közelébe a gyermekei
kérésére: egyszerűen végelgyengülést állapítottak meg. Wheeler apjának és Cassatesnek a teste pedig soha nem
került elő.
Mindössze ennyien haltak meg az elmúlt években a Concordián. És most itt volt ez az ismeretlen.
– Azt mondjátok meg, hogyan szedhető ki a szkafanderből!
Ebeling intett Susmannak, hogy segítsen, majd a szkafander alá nyúltak, és megfordították a testet.
Wheeler, be kellett vallja, hogy nem tudja.
A szkafandereket a fertőző részlegbe szállították, és izolációs kamrában helyezték el. Csupán egy
háromdimenziós hologram került az orvosok elé az asztalra. – Ebeling és Susman felhúztak egy-egy, néhány
mikron vastagságú, elektromos idegvégződésekkel átszőtt kesztyűt, amelyek az izolációs kamrában precíziós
karokat mozgattak. Ha az orvosok hozzáértek a szkafander hologramjához, a robotkarok hozzáértek a testhez. Ez
a páros egy emberi kéz és egy robotkar ügyességét és erejét ötvözte, így fordíthatták meg ketten a hologramot.
A szkafanderekkel azonban így sem mentek semmire. Lyuk, szakadás nem volt rajtuk, és úgy tűnt, mintha
egyetlen darabból álltak volna. Se kapcsolások, se illesztések, semmi.
– Ide nem elég két orvos – mondta Ebeling. – Még a sisakot sem tudjuk leemelni, hogy lássuk, hogy néz ki.
Kiket lehetne segítségül hívni?
Wheeler eltöprengett.
– Arra kell rájönnünk, hogyan bújtak bele – mondta.
– Talán a szkafander műszerei eligazítanak – vélte Susman.
– Nem hiszem – felelte Wheeler. Ő a gravacon alaposan szemügyre vette a szkafandert, és nem talált rajta
egyetlen egy kijelzőt, feliratot, még számokat sem. Nem talált semmit. Egyetlen sejtése volt: valahol kell lennie
benne egy gravitáció-semlegesítőnek, mivel a ruha olyan nehéz volt, hogy ember nem járhatott benne segítség
nélkül. Valahogy könnyebbé kellett tenni, mert biztosan nem csak űrsétákra tervezték. A súlyához képest
ugyanakkor meglehetősen vékonynak tűnt.
– Ötven év, és még csak bele se szagolhatunk a dolgokba! – mondta fejcsóválva Ebeling. Gyorsan terjedtek a
hírek a Concordián. Még ilyenkor hajnaltájt is.
Tanácstalanul állták körbe a testet.
– Hívhatnánk technikusokat! – javasolta Susman.
– Meg vegyészeket, és néhány elsőgenerációst, aki a biztonsággal foglalkozott az út elején. – mondta Wheeler,
majd elővette a személyi hívóját és a vezérlőt hívta.
– Fel kell ébreszteni őket – figyelmeztette Ebeling.
– Tették volna azt, amit én – felelte Wheeler. – Le se feküdtem. De mindjárt hat lesz. Itt Martin Wheeler – szólt
bele a immár a készülékbe. – A hét-kilences orvosi szobába kérem a következő személyeket: Kent Morley, Clive
Holsen, Henry Easton.
A válaszra ingerülten felelte:
– Igen, az idősebbet!
Coope lépett be az ajtón.
– Míg kint voltunk, megtörtént a próbaterhelés – első pillantása a szoba közepére tévedt. Láthatóan
megkönnyebbült, amikor az érintetlen szkafandert meglátta. – A gravitációs csúszdát nem lehet még üzembe
helyezni. Instabil.
Wheeler csak intett, hogy rendben. Coope odament az asztalhoz.
– Még nem nyúltatok hozzá?
– Nem tudunk, mit tenni – felelte Ebeling.
– Miért?
Ebeling a kesztyűs kezével a sisak hologramja alá nyúlt. Balról, az üvegfal túloldalán a fémkezek megemelték
a valódi sisakot.
– Nézd – mondta –, nem lehet megkülönböztetni a szkafander részeit egymástól! Annyira tökéletes az illesztés,
hogy nem találunk rá. Nyilvánvaló, hogy az emberek nem a szkafanderbe születtek bele, tehát valahogy, valahol
bele kellett bújniuk.
– Csak szabad szemmel vizsgáltátok?
– Nem – válaszolta Ebeling. Elhúzta Coope-ot az asztaltól és az izolációs kamrában fekvő kézzelfoghatóan
valódi szkafandert mutatta neki. A szkafander felett is a fénymikroszkópot. – Végeztünk műszeres vizsgálatot is.
– Sokkal fejlettebb technikával állunk szemben – tette hozzá Susman.
– Sejthettem volna – szólt közbe Wheeler. Most jött rá valamire. A szkafander hófehér volt, és csupán
érintéssel lehetett meggyőződni arról, hogy valamiféle műszerek vannak rajta-benne. Kijelzők híján semmit nem
árult el magáról. A kijelzők hiányát és a szkafander hófehér színét Wheeler csak most vetetté össze a támadók
láthatatlanságával, akik a jeladó kutatásakor törtek rájuk; és most vetette össze azzal a ténnyel, hogy akit lelőtt,
az a Concordia szkafanderét viselte. És helyére került ez a darabka is.
– A nyakrész – vezette vissza Ebeling Coope-ot a hologramhoz – kicsi ahhoz, hogy a fej átférjen rajta.
– És ez mit jelent? – kérdezte Coope.
– Fogalmunk sincs. Talán neked van valami tipped.
– Nincs. Lézerrel nem lehetne felvágni?
– Megpróbáltuk. Olyan, mint egy hisztériás beteg... Ide-oda csapkod az asztalon.
A sisak visszakerült az asztalra. Ebeling a szkafander egy ráncos részére mutatott deréktájon.
– Az anyag így reagált. A kés mögött összerándult és megkeményedett. Félünk, hogy valamit megsértünk...
Coope meg akarta tapogatni, aztán rájött, hogy lehetetlen. Felpillantott Wheelerre, aki összefont karral figyelte
őket, de csak a szeme volt rajtuk, gondolatban máshol járt.
Susman a háttérben rakodni kezdett. Sok olyan eszköz hevert szerteszét, amelyet feleslegesen vettek elő. A nő
visszahelyezte őket a helyükre.
– De hát Martin lelőtte egyiküket... – mondta Coope.
Az orvos csodálkozó tekintetet vetett rá.
– Amikor a Concordiára támadtak – magyarázta Coope.
– Hallod – fordult oda Ebeling Susmanhoz –, hogy mi zajlik a háttérben?
– És hol van, akit lelőttél? – kérdezte Eve Susman Martint.
– Eltűnt.
– Ilyen szkafander volt rajta?
– Igen – felelte Wheeler.
– Akkor van némi remény.
Most Coope volt az, aki elgondolkodott a szkafanderek furcsaságán. Jól tette Martin, hogy nem mondta meg,
milyen szkafandert viseltek a Concordia támadói, de nem értette, miért mondott igent. Egy tömör „nem” is
megtette volna.
Megdörzsölte szemeit. Alaposan elfáradt.
– És most? – kérdezte kis csend után. – Mit akartok csinálni? Ha körülálljuk, nem lesz jobb! – tette hozzá.
– A szakembereket várjuk – felelte Susman. – Ide kevés két orvos és egy második asszisztens!
– Sőt, a jelek szerint, még egy Andrew Coope sem segít a helyzeten! – mondta mosolyogva Ebeling. Nem
látszott rajta, hogy idegesítené, amiért nem jutottak semmire. Sem ő, sem Eve nem volt feszült. Pedig szemernyi
sikert sem könyvelhettek el ez alatt az egy óra alatt:
– Nem is fog. Nem bírom már sokáig – mondta Coope. – Megyek pihenek egy keveset. Martin, te nem fekszel
le?
Wheeler bólintott.
– Valamikor majd igen.
– Nyugodtan menj el! – mondta Ebeling Wheelernek. – Ha kiegészül a csapat, nincs szükség rád! Értesítünk,
ha változás áll be.
– Igaza van a dokinak – helyeselt Coope. – Megpróbálják, és ha nem megy, jöhetsz te.
– Éjszaka kell aludni! – mondta Eve Susman. – Nem akkor, amikor más már ébredezik.
– Ez van – felelte Coope. – Mi nem tehetünk arról, hogy kint akkor sötétedik, amikor itt világosodik.
– Kint esteledik?
– Igen. Azt hittem, hogy mindenki tudja.
– Hát jártunk mi arra?
– Jobb nektek! – vigyorgott Coope. Hatással volt rá a két orvos oldottsága. Aztán témát váltott: – És ezzel mi
lesz, ha ki... kibontottátok?
– A testet mi vizsgáljuk meg, a szkafandert más.
– Kicsoda?
Ebeling Wheelerre pillantott.
– Valóban, kicsoda?
– Attól függött volna, hogy mit találunk először. De most Morley és Holsen jönnek.
– Kent és Clive? De hiszen Kent vegyész! Csak ők ketten?
– Egyelőre. Ha szükség van rá, akkor Steve Dernham és Druce is jöhet. Négynél többen amúgy sem férnek
hozzá.
Susmant mindeközben az foglalkoztatta, hogy mit tesznek, ha hozzáférnek a testhez. A tény, hogy Ebeling csak
őt hívta jó érzéssel töltötte volna el, ha nem ez a feladat. Elméletben ismerni az emberi test felépítését,
hologramokon nézni egy boncolás fázisait mégis más élmény. Nem tudta, hogyan fog reagálni valójában. De
mosolygott, hiszen Ebeling bízik benne.
Ebeling megkérdezte kérnek-e kávét? Eve bólintott, mire az orvos lehúzta a kesztyűket a kezéről, és kiment.
Coope a szkafandert járta körül, Martin pedig szó nélkül várakozott. Aztán szinte egy időben Ebelinggel,
megérkezett Clive Holsen.
Holsen vékony, magas alak volt. Haja összevissza állt, de ezt nem a reggeli ébresztésnek lehetett betudni:
általában így nézett ki. Hosszú karjai mint független testrészek lengtek kétoldalt, válla meggörbült járás közben,
és ettől a magas férfi lomhának és fáradtnak tűnt.
Kimondatlan maradt az a kérdés, amit feltenni szándékozott belépéskor: meglátta a szkafandert az asztal
közepén. Ebeling a kezébe nyomott egy poharat, töltött kávét, majd Eve következett.
Holsen felhajtotta a kávét, aztán a hologramhoz lépett.
– Nem tudtátok szétbontani – állapította meg tárgyilagosan, és visszaadta a poharat Ebelingnek. – Szükségetek
van egy zsenire.
Holsennek évente tucatnyi újítása volt a Concordián.
– Kitől lehet érdeklődni? – kérdezte aztán.
Wheeler röviden elmondta neki, honnan szerezték be a szkafandert, és mire jutottak. Az első témánál nem akart
sokat időzni, a másodikat pedig nem kellett részletezni. Mondanivalójának végére állított be Morley.
Morley egy fél fejjel volt csak alacsonyabb Holsennél, de alakja miatt még kisebbnek látszott. Még nem tért
teljesen magához, észre sem vette a középen elhelyezett asztalt. Belépése után a korai ébresztés miatt azonnal
Wheelerre támadt. Wheeler megmutatta neki a szkafandert, majd elmondta a terveit.
Aki elhúzta Wheelertől Morleyt, az Ebeling volt. A férfi vállára téve kezét, átvette a szót.
Coope intett Martinnak, jön-e már. Meg szerette volna beszélni vele a próbaterhelés eredményét. Ismét
feltámadt benne a kétség. De Wheeler meg akarta várni az idős Eastont.
Amikor aztán Henry Easton megérkezett, akkor Martin Wheeler is elment végre pihenni.

12.

A személyi hívó csipogása ébresztette Wheelert. Az ágyával szemben függő óra tizenegyet mutatott. Martin a
ruhái tetejére helyezett hívó után nyúlt. Ebeling hívta.
– Találtatok valamit? – kérdezte. Azonnal elillant az álom szeméből.
– Igen – felelte Easton. – Sikerült a szkafandert felnyitni égy órával ezelőtt. A figurának nem volt feje...
– Annak, aki bent feküdt?
– Igen. És a másik szkafanderben fekvőnek sem. Nincs fejük.
Ebeling elhallgatott. Wheeler várta, hogy, folytassa, aztán mivel a csend hosszúra nyúlt, visszakérdezett.
– Még csak az elején vagyunk. De nem ezért hívtalak. Rossz hírem van...
Martin már az ágya mellett állt. Csak most figyelt fel arra, hogy Ebeling hangja nem a megszokott energiával
cseng.
– Mi történt?
– Most kaptuk a hírt... – az orvos kereste a szavakat.
– Milyen hírt? – kérdezte türelmetlenül Wheeler. Most az egyszer nem tudott előre következtetni az orvos
tétovázásából. Csak annyira gondolt, hogy nem Dean... nem Dean miatt akadozik Ebeling nyelve.
– Brian Riddle meghalt pár perccel ezelőtt.
Wheeler megkövülten állt. Csak egy pillanatra könnyebbült meg, hogy nem az öccséről beszélnek... A lehető
legrosszabbkor, jutott eszébe.
– Ki tud róla? – kérdezte kis idő múlva.
– Csak mi, orvosok.
Wheeler megköszönte és kikapcsolt. Azonnal öltözködni kezdett; A kráter felett, amelyben a Concordia pihent,
az éjfél csillagai fénylettek.

Negyedik nap

1.

– Nem lehetett volna életben tartani? – kérdezte Wheeler Zborowskyt. Hangjában számonkérés csengett.
Az orvost, aki napok óta ébren volt már, és végig ott állt Riddle mellett, felingerelte Wheeler hangsúlya. Az
utóbbi napokban nem látta családját, nem evett, alig bírt megállni a lábán, kiütötte a borosta, szeme véreres volt,
nem is hasonlított már emberhez és most rajta kérik számon Riddle halálát? Mégis igyekezett viszonylag
nyugodtan megfelelni a kérdésre.
– Ő maga nem akarta. És tiszteletben kellett tartanunk ezt a kívánságát.
– Akkor is, ha a Concordiát veszélyezteti vele? – lépett közelebb Wheeler. – Akkor is ha ezzel csak tovább
növeli a fejetlenséget?
– Akkor is – bólintott Zborowsky.
– Mondja, doktor, mennyit tud a Concordián zajló eseményekről?
– Nem sokat.
Túlzott egy keveset. A landolásról még az elsők között értesült, amikor az asszisztencia ülésén Brian Riddle
kimondta az igent. Az ágy mellől nézte a parancsnokkal együtt a szonda felvételeit, illetve csak oda-odapillantott
rájuk, mert arra ügyelt, nehogy túlságosan felizgassa magát Riddle. Aztán már nem értek el hozzájuk a hírek. A
Concordia megtámadásáról közel félnapos késéssel hallott, amikor felváltotta pár órára Reid, és elmondta neki,
hogy az események miatt két koraszülött is a világra jött. Akkor Zborowsky rákérdezett, hogy milyen események
miatt. Másról nem tudott.
– Riddle halála olyan bizonytalanságot idéz elő a Concordián, ami a jelen esetben megengedhetetlen –
magyarázta Wheeler. – Körülöttünk háború folyik, és nem tudunk felemelkedni a bolygóról. Ilyen helyzetben
még nem voltunk.
– Megértem – mondta Zborowsky szenvtelenül.
– Dehogy – folytatta Wheeler. – Biztosan nem. A gravitációs csúszda rossz, és több ízben megtámadtak minket.
A felkészültségünk elégtelen, és hamarosan ezerkétszáz új lakója lesz a Concordiának...
– Ezerkétszáz? – Zborowsky kizökkent a magára erőltetett nyugalomból.
Wheeler azonnal rájött, hogy az orvos nem tud a Phoibéről. De nem ért rá mindent elmesélni. Nagy
vonalakban beszámolt a borostyán lezuhanásáról.
Zborowskyra, ahogy Wheelert hallgatta, kínzó fejfájás jött rá. Csak félig figyelt, elméjének másik felét a kiút
kezdte foglalkoztatni, ami egyre inkább összeszűkült lelki szemei előtt. Bár lehet, hogy csak a fáradtság tette, és
a kétségbeesés, amit igyekezett elkerülni, mégis erőt vett rajta egy pillanatra, amikor Riddle szíve megszűnt
dobogni. Akkor ő is arra gondolt, hogy gépekkel talán... De nem tehette meg.
A szikár orvosnak Riddle ágya mellett olyan gondolatok is megfogalmazódtak fejében, amelyek korábban
soha. De hol voltak azok a napok, amikor még mindenben biztos volt?
Riddle gyakran átjárt hozzájuk esténként Zborowsky apjának a kedvéért. Jó barátok voltak a Földön, és
megmaradtak annak itt is. Adam gyerekként szerette a megtermett, erős személyiségű férfit. Most, Riddle
életének utolsó napjaiban, az ágya mellett állva ezek az emlékek elérhetetlenné váltak. Az idő múlik – értette
meg Zborowsky a régi közhelyet –, és a pillanat áll, amelyben élünk, de az álló pillanatok egymás mellett
valahogy mégis mozgó idővé formálódnak át.
Az orvos azzal küzdött az effajta gondolatok ellen, hogy lefoglalta magát, és csak akkor ment el pihenni,
amikor, már az összeesés határán állt.
Riddle meghalt.
Elfogadta a tényt és ezzel Zborowsky számára az idő megint pillanataira bomlott szét. Nem volt visszaút.
Ugyanakkor az; hogy Wheeler felsőbbrendű magabiztossággal most olyasvalamiről beszél, amin felesleges
vitatkozni, felébresztette az orvosban a fáradtság által letompított mindennapi énjét. Zborowsky Wheelerrel
szemben ugyanaz volt, aki korábban.
– Értem – mondta, miután Wheeler befejezte mondanivalóját. – De ez nem változtat a dolgokon.
– Ez azt jelenti, hogy Riddlét meg sem próbálták gépen életben tartani? – kérdezte Wheeler hitetlenkedve.
– Igen – felelte Zborowsky.
Wheeler elgondolkodott.
– Ugye, nem csak a kimerültség volt? – kérdezte aztán.
– Nem csak az – vallotta be őszintén az orvos.
– Mi még?
– A szíve. És mielőtt megkérdezné, ő nem akart átültetést. De amúgy sem segített volna rajta. Az érrendszere is
gyenge volt.
– Hányan tudták?
– Hárman-négyen.
– Wright?
– Tegnapelőtt mondtuk el neki.
Wheeler elnézett az orvos mellett: Riddle szobájának az ajtaján akadt meg a szeme. Mögötte ott fekszik a
Concordia volt parancsnoka. Zborowsky megmozdult, rátelepedett egy karosszék háttámlájának tetejére.
– Most hányan tudják a hírt? – kérdezte Wheeler egy percnyi csend után.
– Négyen-öten. Csak néhány orvos, és... – Zborowsky elhallgatott.
Wheeler elkapta az orvos tekintetét.
– Nem szabad senki másnak megtudnia! – mondta.
– Lehetetlen. Ha akarnám se tudnám senkinek megparancsolni, hogy ne beszéljen róla. Ez mindenkire tartozik.
– Azért jöttem, mihelyt meghallottam a hírt, hogy megakadályozzam a pánikot az űrhajón. Nem tudhatjuk,
hogy milyen következményei lennének, és így is elég komoly a helyzet.
– Nem lesz semmilyen pánik – mondta mély lélegzetvétel után határozottan az orvos.
– Negyvennyolc óráig titokban kellene tartani Riddle halálhírét. A lehető legrosszabbkor jött...
Zborowsky úgy érezte, mintha valami megpattant volna a fejében. Rosszkor jött a hír...
– Riddle halála nem csupán egy hír – mondta felemelt hangon és Wheeler elé lépett. – És engem nem érdekel,
hogy kinek és milyen érdekekből kifolyólag nem tetszik, ha mindenki értesül róla. Riddle nem egy tárgy, amit el
kell rejteni pár napra, hanem a Concordia első embere volt. Én tiszteltem és szerettem.
– A helyzet mégis megköveteli...
– Hiába. Vannak emberi kötelességek. És létezik olyasvalami, hogy lelkiismeret. Még ha nem is rendelkezik
velük mindenki.
Wheelernek csupán egy pillanatra futott át a fején, hogy parancsot adhatna Zborowskynak, aztán elvetette.
Akkor úgyis Wright és az asszisztencia elé kerülne az ügy. Sokkal nagyobb szelet kavarna.
Most már mindegy.
– Jól van, doktor – mondta Wheeler nyugodtan. – Tegye, amit jónak lát.

2.

Gavin Wright a megnyitott szektor felé tartott, hogy ellenőrizze az ott folyó munkát. A Phoibe utasai még nem
jelentkeztek, de számítani kellett rájuk, és a szektort minél előbb lakható állapotba kellett hozni.
A munka jól haladt. Kijelölték az ezerkétszáz lakóhelyet, majd szabályozták a vízellátást, tesztelték a
vezetékeket, végignézték a szellőzőket és a légfrissítő-rendszert, üzembe helyezték az újrahasznosítót. A
lakásokat felszerelték elektromos berendezésekkel, szárazzuhannyal, mikrohullámú tűzhellyel, és egyéb
használati tárggyal. Kialakították a közös társalgókat. Minden mellé használati utasítást mellékeltek.
A betűkkel jelölt alsó szinteken szétbontották a kiürült raktárak válaszfalait. A már meglevők mintájára egy
újabb biokert építését kezdték meg, de ezt a munkát hetekre tervezték, nem két napra. Fent Solomon irányított,
lent Weve.
Wright először Solomonhoz készült, az ő feladata volt pillanatnyilag fontosabb. Ezerkétszáz embernek elég
volt hat szintet üzembe állítani, igazából ennyi embert a meglévő két szektor is bőven el tudott volna tartani a
Concordia utazói mellett lakásokkal, pihenőkkel, szórakozóhelyekkel, sporttermekkel és munkahelyekkel
egyaránt. De célszerűbb megoldásnak látszott saját közösségükben elhelyezni a Phoibe utasait, mint elkeverni az
egyes és a kettes szektor szintjein, a már ötven éve úton levők között. Időt kell adni nekik annak a gondolatnak a
feldolgozására, hogy ők már itt fogják eltölteni a következő ötven évüket. Ugyanakkor a Concordián még csak
elképzelni sem tudták, mennyi helységre lesz szükségük a borostyán felszerelésének elraktározásához, ezért az
emberek számára berendezett hat szint mellett másik nyolcat is megnyitottak, és készen álltak még többet
bekapcsolni az űrhajó mindennapi életébe, ha szükség lenne rá.
Wright nem egykönnyen találta meg David Solomont. Solomon is úton volt, Wrightnak szinte üldöznie kellett.
Mégsem sietett, egyre közelebb jutott hozzá, mert Solomon minden helyen elidőzött, alaposan megszemlélve a
munkafolyamatokat. Wright végül a negyediken akadt rá, egy lakásnak cserélték ki a belső oldalfalát, miután
víztelenítették a folyosót.
– Jó, hogy jössz – fogadta Solomon Wrightot. – Ha nem te keresel meg, én indultam volna el hozzád.
Még egy pillantást vetett a falat éppen kiemelő emberekre, aztán maga után hívta Wrightot.
– Találtunk valamit, Gavin, amit nem tudunk megmagyarázni. Itt, a negyediken.
A kereszteződésnél megállt Solomon.
– Merre is? – fordult körbe. – Még nem igazodom ki. Azt hiszem jobbra.
Pár másodpercig szemlélődött, aztán bólintott.
– Jobbra. Erről jut eszembe, táblákat kell készíteni.
– Odaszólok, ha megadjátok a feliratokat – mondta Wright, aki türelmesen kivárta, míg Solomon eligazodik.
– A tervek alapján már tudjuk, mi hol lesz, úgyhogy semmi akadálya. Egyébként a szektor egyik információs
központjába megyünk. Amikor be akartuk kapcsolni a vezérlő fővonalába, akkor kiderült, hogy valaki már
megelőzött minket.
– Mikor?
– Fogalmunk sincs, de megpróbálunk kideríteni. Egy biztos, még a szektor megnyitása előtt.
Wright összevonta szemöldökét. Ettől komor lett az arca, pedig csupán töprengett.
– Kívülről jött?
– Semmi nyoma. A szektor külfala érintetlen. Nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Először ezt ellenőriztettem
le. Közülünk volt valaki.
– Ha a kettesből jött át, akkor a kód alapján ráakadhatunk az átlépés idejére, és megállapíthatjuk a személyt.
– Nem hiszem – mondta Solomon. – Utána érdeklődtem, és Thaler szerint az utóbbi tíz évben senki sem jött át
a lezárt szektorokba. Legalábbis a zárak kódját senki sem használta. Most kutatnak a rendszerben utána.
– És miből jöttetek rá, hogy járt ott valaki?
– Őszintén? – nézett rá Solomon és szája sarkában mosoly bujkált.
Wright odapillantott.
– Szóval őszintén – folytatta Solomon. – Nos, sem a belépésnek az ajtónál, a sem rendszerhasználatnak nem
volt nyoma a központban. Eltűntették mindkettőt. Akárki járt ott, értett hozzá. Nem is fedeztük volna fel a
dolgot, ha nem találunk a földön morzsákat.
– Morzsákat? – állt meg Wright.
– Igen – bólintott Solomon. – Kenyérmaradványok a földön, a fotel mélyedéseiben, sőt, még a konzolon is.
Ezután részletesen átvizsgáltunk mindent, és az apróbb részletek azt valószínűsítik, hogy valaki használta a
központot. De menjünk tovább, mert még messze van!
– Milyen apróbb részletek?
– A fotel ülését megemelték, és használták. A konzolon különböző eredetű szennyeződéseket találtunk. Főképp
élelmiszerektől. Lehet, hogy ebédlőnek használták, és névnapokat tartottak.
Wright nem reagált Solomon utolsó megjegyzésére, amelyet tréfának szánt.
– Mi utalt akkor arra, hogy használták a központ számítógépét?
– A fotel elhelyezkedése, a szennyeződések a mikrofonon és a billentyűzeten. De előbb-utóbb lesz más is!
Solomon egyre biztosabban vezette Wrightot. Kisebb lett a sürgés körülöttük, mert a szektor elülső részén már
végeztek az üzembe állítással. A folyosó arculatán nem változtattak, csak a helyiségeket szerelték fel.
Vörös boltívek alatt haladtak el. A falon apró hurkok feküdtek egymáson, és különböző irányokba hajoltak el. .
– Nem erős ez a szín? – kérdezte Wright.
– Legalább tudom, hogy jó helyen járunk.
Kiértek egy térre. Három szintet nyitottak egybe, fent két erkélysor futott. Mozaik díszítette a padlót a lábuk
alatt, a magasban fénycsíkok húzódtak.
– Ide kellene valamit tervezni – mondta Solomon. – így túl üres. Persze később!
Nyolc folyosó ért össze a téren. Solomon most már gondolkodás nélkül kiválasztotta a megfelelőt. Itt térhatású
lapokkal fedték be a falat, amitől a lapokon látszódó csigaházak látószögtől függően csúsztak el egymás mögött.
Ennek a folyosónak is vörös volt az alapszíne, habár halványvörös.
Annak a teremnek a berendezése, ahova Solomon bevezette Wrightot, legalább annyira megnyugtató volt, mint
amennyire célszerű: Ketten ültek fent, a bejárattal szemben a félemeleten, egyvalaki pedig oldalt, és kölcsönösen
ellenőrizték a vezérlést.
– Ez az információs központ van legközelebb az egyes szektorhoz – mondta Solomon. – Ez lehet az oka, hogy
ezt választotta ki magának az illető.
– Egyvalaki?
– Igen. Csupán az egyik pult körül találtunk nyomokat. Nem hiszem, hogy többen voltak.
– Miért nem a fülkék valamelyikét használta?
– Mert akkor két paranccsal többet kellet volna kiadnia belépéskor – felelte a fönt ülők egyike, egy szőke,
rövid hajú, fiatal nő.
– Van valami eredmény, Joan? – kérdezte Solomon.
– Semmi – a nő felállt. – A memóriából töröltek mindent. Három óra alatt annyit értünk el, hogy a törlésnek
nyomára akadtunk. A fickó ugyanis nem innen adta ki a parancsot, hanem egy másik infoközpontból. Végig
kellett böngésznünk az összest. Roger, pihenjünk egy keveset! – Ezt már a mellette ülő férfinak mondta.
Solomon felvezette Wrightot az emelvényre. A fal mellé csúsztatva egy fotel állt.
– Ezt használta – mutatta meg Solomon. – Ülj bele!
– Miért?
– Ülj csak bele!
Wright beleült a székbe.
– Milyen? – kérdezte Solomon.. – Kényelmes?
– Kicsit alacsony. Milyen magasságra van beállítva?
– Egy kilencvenre.
– Szóval ilyen magas lehetett az emberünk!
– Ha kényelmesre állította be...
– Arra kellett – vetette közbe Joan Peters –, ha sok időt töltött itt. Különben hamar elfáradt volna.
– Hányan vannak, akik körülbelül egy nyolcvan, egy kilencven magasak, és így értenek a programozáshoz?
Roger és Joan összenéztek.
– Nálad kisebb, nálam magasabb – mondta a nő.
– Tízen, tizenketten. Azok közül, akik ezt meg tudják csinálni. És leszámítva az elsőgenerációsokat.
Wright felemelkedett a fotelból, majd megfordulva szemügyre vette. Műanyaglábas, a test formájára alakuló,
de kemény anyagú nidronszivacsból készült, okker színben.
– Nem találtatok morzsákon kívül semmit?
– Nem! – felelte Joan. – Dukow javasolta, hogy vegyünk ujjlenyomatokat.
– Hányan jártak itt a megnyitás óta? – kérdezte Wright.
– Sokan – felelte Solomon, és már tudta, mire akar Wright kilyukadni. – Értem – legyintett aztán –, amúgy sem
tudtunk volna mit kezdeni az illetővel.
– Miért? – kérdezte Laloux.
– Mert fogalmunk sincs, hogy mit csinált itt. Vagy ti tudjátok?
Wright lesétált a lépcsőn.
– Folytassátok! – mondta.
Solomon bólintott, és közben az járt a fejében, hogy megkereshetné Martin Wheelert.

3.

Wheeler az ebédlő felé menet kapott hívást Glen Solomontól. Solomon csupán azt említette, hogy találtak
valamit a szektor megnyitásakor, majd megbeszéltek egy találkozót az ebédlőben. Solomon azt mondta járműre
ül, és tizenöt percen belül ott lesz.
A tizenöt percből aztán huszonkettő lett. Wheeler épp végzett ebédjével, amikor feltűnt Solomon, és ha már
egyszer itt volt, kiválasztotta ebédjét, majd azzal együtt letelepedett Wheeler asztalához.
– Gyorsan bekapom – mondta aztán. Gombát evett.
Wheeler szólni akart, hogy előbb mondja el, amit el akar mondani, mert sietne, de aztán nem tette. Az orvosi
részlegbe akart menni, ahol Ebeling és Susman vizsgálták a holttesteket, de éppen megpillantotta Ebelinget a
szemközti bejárati ajtóban, ő is ebédszünetet tartott.
Aztán Ebeling is megpillantotta őt, és intett, hogy odamegy. Az asztalhoz érve üdvözölte Solomont, és leült.
Gombát vett, de nem azért amiért Glen, hogy gyorsan bekaphassa, hanem mert úgy érezte ez könnyű étel ahhoz,
hogy ne háborogjon a gyomrában.
Solomon hamarosan letette az evőeszközöket.
– Nem zavar, ha beszélek? – kérdezte Ebelinget.
– Csak nyugodtan – felelte a doktor.
Solomon Wheelerhez fordult, és részletesen elmesélte, mire bukkantak. Elmondta azt is, hogy a kört tíz-
tizenkét emberre szűkítették le.
Martin nyugodtan hallgatta, aztán először azt kérdezte meg, nem kintről jött-e be valaki.
– Nem – mondta Solomon. – Még javában a cirkasztelláris térben utaztunk, amikor már használták az
infoközpontot.
– Jó – gondolkodott el Wheeler. – Amit elsősorban ki kell derítenünk az az, hogyan jutott be az emberünk
nyom nélkül oda. Majd ha megtaláljuk, akkor elmondja ő maga, hogy mit keresett ott.
– A lezárt szektorba történő belépést a központnak rögzítenie kellett volna. De nem tette.
– Tehát vagy nem az ajtókat használta, vagy a vezérlőben van egy társa, aki az ajtó nyitásakor törli a
rögzítőparancsot.
– Ez utóbbi a valószínű – mondta Solomon.
– Miért? – kérdezte Ebeling érdeklődve.
– A szektorok különálló egységek, és leválaszthatók egymásról az űrben. De amíg a Concordia egyben van és
nem négy, illetve a hajtóművet és a gravitációs csúszdát is számolva, öt különálló részben, addig ez nem feltűnő.
A szektorhatárok olyanok, mint a Concordia külső burkolata: nem lehet lebontania válaszfalakat. Így
összekapcsolt állapotban a folyosókat zsiliprendszerű ajtók kötik össze, amelyek nyitását csak kártyával és
azonosítással lehet kérni.
– Igen – hagyta jóvá Wheeler. – Ezek szerint legalább ketten vannak. Wright mit mondott?
– Semmit – felelte Solomon. – Nem állapodtunk meg semmiben.
– Nincsenek konkrétabb nyomok? – kérdezte megint csak Ebeling. Nem kívánta a gombát.
– Amekkora felfordulás volt ott a szektor megnyitása után... Solomon megcsóválta a fejét.
– Belső összeesküvés nem lehet – folytatta –, hiszen ha a cirkasztelláris térben tönkretesz valamit, akkor
mindnyájan elpusztulunk.
– A rendszerben megváltozott valamilyen paraméter, vagy módosítottak valamilyen programot? – kérdezte
Wheeler.
– Nem. Eddig úgy néz ki, nem.
– Lehet, hogy mégis az vezet el a megoldáshoz, ha rájövünk, mit akartak ott? – kérdezte Ebeling Wheelertől.
Ezen eltöprengtek.
– Most mi legyen? – érdeklődött a csend után Solomon, és az orvosra pillantott. – Tartsuk titokban?
– Felesleges – mondta Wheeler. – Sőt, közzé kell tenni, persze anélkül, hogy konkrétan elárulnánk, mit
találtunk, és felhívni az embereket, hogy aki tud valamit, az jelentkezzen.
– Hátha nem is komoly dologról van szó.
– Reméljük. Ezt azonban nem szabad eltitkolni.
– Mindenki gyanakvással fog nézni a másikra – szólt közbe ismét Ebeling.
– Nem hiszem – mondta Wheeler, aztán a gombára mutatott Ebeling tányérján. – Nem eszed meg?
– Nem – rázta meg a fejét az orvos. – Nincs étvágyam.
– Akkor mehetünk?
– Igen.

4.

– Az élet felgyorsult – mondta bocsánatkérő mosollyal az orvos, amikor beszállt a járműbe. Wheeler követte
példáját.
Az orvosi részleg felé menet Ebeling Riddle haláláról kérdezte Wheelert.
– Közzé tesszük, hogyne – mondta Wheeler.
– Előre sejthető volt – mondta Ebeling.
– De nem mindenki sejtette. Az emberek nagy része nem volt tisztában azzal, hogy ilyen súlyos a helyzet.
Három nappal ezelőtt maga Riddle adott parancsot a landolásra. Ezt tudja mindenki.
– Persze, persze – sóhajtott az orvos.
– Zborowsky elmondta, hogy baj volt a szívével.
– Azzal meg lehetett volna műteni. Azt hiszem túl sokat dolgozott, és elfáradt. Ha pedig valaki úgy érzi,
nélküle is mennek a dolgok, és nyugodtan kiszállhat, ott hiába akarhat egy egész csapatnyi orvos segíteni.
Ebeling arcáról eltűnt az örökös mosoly. Hogy valaki nem ragaszkodik az élethez, ezt nem tudta megérteni.
Legyen az az élet bármilyen... És hogy pont Brian Riddle az, aki először feladja. Hiszen az a szeretet és tisztelet,
ami övezte, nemcsak a kapitánynak, de az embernek is szólt.
Most Brian Riddle neve is felkerül a Concordiának az emlékfalára. A negyedik kis réztábla lesz.
Ebeling látta maga előtt a meglevő táblákat, amelyekből egyiken a Wheeler név szerepel.
– Benézünk az öcsédhez? – kérdezte Martint, aki meglepve pillantott rá. De aztán bólintott.
– Hogyne.
– Vagy Reid vagy Lipson van mellette. Nem tudom. Az édesanyád hosszú ideig virrasztott, de aztán
berendeztünk neki egy közeli szobát, és most alszik. Amíg Holsenék a szkafandert piszkálgatták, én átmentem,
hogy beszéljek Lipsonnal, és azt mondta talán kicsit javult az állapota.
Mintha a változatlanságot leplezte volna. Martin tudta, hogy bárhogy fogalmaz Ebeling, Dean állapota nem
változott.
Az orvos rákanyarodott egy feljáróra, és azon tartotta a kocsit, amíg fel nem értek a megfelelő szintre. A
kórházi részlegig nem beszéltek többet. Ott aztán letették a kocsit és gyalog folytatták útjukat.
A folyosók üresek voltak. Csak igen ritkán kerültek ide az emberek. Baleset, operáció, fertőzés, vagy korai
szülés esetén. Sem egyik, sem másik nem volt gyakori a Concordián; komolyabb baleset csupán kétszer fordult
elő; fertőzés veszélye egyszer állt fenn, még az utazás második évében, valamilyen élelmiszer miatt, és hamar
legyűrték. Az operációval történő beavatkozások száma viszont épp az utóbbi években nőtt meg, az
elsőgenerációsok korukat tekintve egyre többet betegeskedtek:
Deant a részleg közepén helyezték el. Martin és Thomas elhaladtak a szülőszobák előtt, majd kiértek egy aula
kupolája alá, ahonnan négy széles folyosó vezetett el. Az egyik jobboldalin, a második ajtó mögött nyílott Dean
szobája.
Edward Lipson pont a személyi hívóját tette le, amikor beléptek.
– Katrin Weve volt az – közölte magyarázatképpen, amikor látta, hogy Ebeling az asztalra letett tárgyra pillant.
– Minden órában felhív. Előtte pedig Farrer, és Penders érdeklődtek. Le kellene állítani a hívásokat...
Martin odalépett Dean ágya mellé. Öccsére a bioenergia áramlását mérő pehelykönnyű takaró borult. Fehér
színébe szinte beleolvadt Dean arcszíne. A fiúnak gép segített a légzésben. Martin nézte öccsének arcát, aztán a
sarokban elhelyezett műszerek képernyőire pillantott. Az egyiken ott voltak Dean körvonalai. Testét fakó
foltokra színezte a számítógép a takaróból nyert adatok alapján. Mellénél alaktalan feketeség uralkodott. Szíve
alig vert. Martin ezen kívül már csak a légzést, és az agy működését mutató képernyőt tudta azonosítani. De nem
mondtak neki az adatok semmit, csupán azt, hogy Dean állapota még mindig nagyon rossz.
Tekintete visszatévedt Dean arcára, gondolatai elszálltak. Csak nézte, és hírtelen mehetnéke támadt. Minél
előbb el akart menni innen, és vissza sem nézni. És legszívesebben eltolta volna innen az öccsét is.
Ebeling és Lipson némán álltak a háta mögött. Várták, hogy Martin megmozduljon. Ebeling az ágy mellé
lépett. Fiatal volt, amikor Dean megszületett, alig húsz, éppen elkezdte orvosi tanulmányait. A családot
felszínesen ismerte: Martin Wheeler halálhírére érlelődött meg benne az elhatározás, hogy orvos lesz. Talán
azért, mert az volt az első haláleset a Concordián, és pont azon a napon, amikor megkérte a felesége kezét.
Öröme nem volt felhőtlen, s valamiféle homályos felelősségtudat szállta meg a lelkét.
Ebeling később közel került a két gyerekhez, Martinhoz és Deanhez. Tizenöt évvel ezelőtt ő kezelte Katrin
Weve-et, amikor rosszul lett. Katrin bízott benne, és Ebeling hitt a nő előérzeteiben. Ezután fordult Ebelinghez
Alyssa Wheeler a csontritkulásával.
Ebeling a két gyerekre gondolt, akiket megszeretett, és akiknek az édesanyját megismerte ugyan, de mivel más
generációból származott, csak felszínes ismeretekkel rendelkezett róla.
Ez a gyerek nem halhat meg! – gondolta Thomas. Nem akart elveszíteni senkit.
Martin megfordult és azt mondta:
– Menjünk.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Lipson felsóhajtott. Tíz hívás inkább, mint egy látogatás.
A folyosó egyszerű, hófehér falai nem sok tájékozódási pontot nyújtottak Wheeler számára, ezért hagyta, hogy
Ebeling vezesse. Az egész részleget át kellett szelniük.
– Mennyi idő múlva lehet biztosat tudni az állapotáról? – kérdezte Martin már egy másik folyosón.
– Nem tudom – felelte az orvos.
Wheeler úgy gondolta jobb, ha másról beszélnek, de csak kis idő múlva szólalt meg.
– Mire jutottatok a szkafanderekkel?
– Morley és Holsen elég sokat vesződtek vele – eredt meg Ebeling nyelve. – Az öreg Easton is adott néhány
támpontot, de hiába. Úgy szerettük volna felnyitni, hogy használható legyen még utána... Végül nem ők oldották
meg a problémát, hanem Susman.
– Eve?
– Bizony! Mindenféle szúró- vágó-, fúrószerszám hatástalannak bizonyult. Fémeszközöket, lézert, még
hangmodulátorokat is kipróbáltak. Feltépni, felrobbantani fel lehetett volna a ruhát, de minek elroncsolni?
Cafatokban semmi hasznát nem vesszük. Belemerítették folyadékba, vizsgálták a különböző gázok hatását... Ők
próbálkoztak, és vagy húszan hordták a kezük alá az eszközöket. Úgyhogy alaposan megdolgoztatta őket az
űrruha. De eredmény nem volt. Sikerült ugyan levágni a kisujját, de a szkafander azon a ponton légmentesen zárt
ismét.... És amikor a Szakemberek csődöt mondtak, jött Eve.
– És mire jött rá, amire Holsenék nem?
– Ahogy a dolgok állásából kinézett, nem volt szükség orvosra. Ezért felrendeltük Ryusakit egy vizsgálatra,
aztán átmentünk Deanhez. Nos, Dean ágya mellett ötlött fel Susmanban a gondolat, hátha olyan szkafanderrel
van dolgunk, amelyik reagál a bioenergiára. És igaza volt. A szkafandert felerősített bioenegiával kellett
besugározni, hogy megnyíljon.
Ebeling elhallgatott. Egészen addig a pillanatig az űrruha nem volt egyéb egy logikai játéknál, amelyben a cél
egy fejlettebb technika kijátszása volt. Ám amikor a mellkasnál kettévált a szkafander, és a nyakrész elengedte a
sisakot...
Egy reccsenés kíséretében előbb a nyak tágult ki, aztán a nyaktól az ágyékig a ruha is engedett. A reccsenést
kihallották a fülkéből, és erre a hangra mindannyian az asztalra néztek. Hirtelen többen voltak ott, mint kellett
volna... A test fekete öltözékben volt, ezért az első pillanatokban úgy nézett ki, mintha senki sem lenne a
ruhában. Majd Holsen kesztyűs kezével a sisakhoz nyúlt, és óvatosan leemelte.
A sisak üres volt. Valami kosz hullott ki belőle, semmi más. Hangzavar támadt, aztán Susman elfordult, és
kisietett a teremből. Amikor észrevették azt, amit a nő, akkor hátrébb hőköltek, mintha bizony az asztalon fekvő
háromdimenziós kép fertőző lett volna. Már nem örültek annyira a sikernek.
Ebeling ekkor fért oda. Ott volt a test, csakhogy nyakban végződött. Nem volt feje. Csak a sisakból kihullott
fekete darabkák.
– Aztán kinyílt – folytatta Ebeling – és kiderült, hogy a benne fekvő halottnak a fején kívül mindene megvan.
Így utólag átgondolva, szörnyűbb lett volna, ha van arca.
– És azután?
– Azután? Kiemeltük a testet a szkafanderből, és átvittük egy másik terembe. Egyszerűbbnek látszott a testet
mozgatni, mint a szkafandert, és valamennyi, a vizsgálathoz felhalmozott műszert.
Wheeler további részletekre is kíváncsi volt, de az orvos nem tudott sok mindent mondani. Alighogy
átszállították a holttestet a szomszédba, jött a hír, hogy Riddle meghalt.
Ebeling rájött, hogy komolyabb feladat előtt áll, mint amire számított, így amikor Susman visszajött, elküldte
pihenni, és megkérte Lipsont, hogy szóljon az apjának. Levetkőztette az ismeretlent, teljesen egyedül, aztán
megbeszélte az idősebb Richard Lipsonnal, hogy mikor találkoznak a boncoláshoz.
És elment ebédelni, ahol megint rá kellett jönnie, hogy túlértékelte önmagát.
– Az első vizsgálatok alapján – mondta Wheelernek – semmilyen külsérelmi nyomot nem fedeztem fel a testen.
De a szkafanderen sem volt sérülés.
– Attól halt meg az illető, hogy felrobbant a feje?
– Nem mondanám, hogy felrobbant – nyilatkozott óvatosan az orvos. – Valami más történt.
– Mindenképp meg kell vizsgálni, hogy rájöjjünk a halál okára.
– Az nem elég ok, hogy nincs az illetőnek feje? – kérdezte Ebeling.
– A sisak ép volt – mondta Wheeler. – Az emberi fejek pedig nem robbannak fel maguktól. Ugye, ember az
illető?
– Minden ízében.
– Mi van a másik szkafanderrel? – kérdezte Wheeler.
– Igen – mondta Ebeling, és ez azt jelentette, hogy vannak hírei a másik szkafanderről is, csak elfelejtette
megemlíteni. – Miután átvittük a testet, megnyitottuk a másik szkafandert. Ugyanaz a helyzet, mint az első
esetében. Fekete, szakadt ruhában emberi test, fej nélkül. Csak egy kis kosz a sisakban.
– Ha a boncolási eredmények még nincsenek meg – kérdezte Wheeler –, most hova megyünk?
– A szkafandereken viszont serényen munkálkodnak – mondta Ebeling. – Holsenék nem akartak ebédelni,
ugyanis majdnem mindenki reggelizett, és étvágyuk sem volt. Te megnézheted, hol tartanak, mi pedig nekilátunk
a munkának. Javaslom, hogy ne gyere be hozzánk, maradj a szomszédban!
Mielőtt kimondta volna, Ebeling végiggondolta kétszer is a következő mondatát:
– Meg aztán nem lehetett volna azonnal boncolni se. Ahhoz túlontúl fagyos volt a test.

5.

Wheeler és Ebeling a terembe lépve hat hátat látott csupán. Holsen, Morley, és az öreg Easton mellett két
harmadgenerációs állt, és egy kövérkés, alacsony emberke. A fiatalok közül Towerset azonnal felismerték szőke
üstökéről hátulról, a köpcös alak személyéhez pedig semmi kétség nem férhetett: Stephen Gurnett, az orvosi
műszereket készítő részleg vezetője. Ilyen apró és csámpás ember – hormonális téren volt problémája – csupán
egy akadt a Concordián, de nem bánta, hogy ilyen, még kicsit önteltté is tette. Kivétel nélkül mind a hatan az
üvegfal előtt álltak, és az igazi szkafandert nézték. A háromdimenziós kép ugyanakkor nem volt az asztalon.
– Döntő elhatározásra jutottunk – mondta nagy hangon Holsen, amikor hátrafordulva megpillantotta a
belépőket. Megkerülte az asztalt, és karjánál fogva beljebb húzta Wheelert. – Fertőtlenítjük a szkafandert.
– Felfedeztetek valamit? – kérdezte Wheeler.
– Az égvilágon semmit – morogta Morley és oldalra húzódott, hogy mellé férjenek.
– Éppen ez az! – folytatta Holsen. – Próbálkoztunk, próbálkoztunk, aztán megint csak próbálkoztunk, és rá
kellett jönnünk, hogy vagy a tettek mezejére lépünk, vagy eláshatjuk magunkat.
Ebeling ezalatt halkan kiosont a teremből. Neki is volt munkája.
– Úgy döntöttünk, hogy fertőtlenítjük a szkafandert... Mivel is, Kent?
– Mindennel.
– ...szóval mindennel. Vegyszerekkel, sugárzással, hőkezeléssel, meg ami akad. Aztán Towers belebújik.
Holsen elhallgatott, és árgus szemekkel leste, Wheeler hogyan fogadja ötletüket. Ők maguk hamar egyezségre
jutottak abban a tekintetben, hogy ezt a lépést meg kell tenniük, de korántsem voltak olyan biztosak benne, hogy
Wheeler beleegyezik. Igazság szerint nem bánták volna, ha csak akkor néz errefelé, amikor már Towers kilépett
a szkafanderből. Stephen Gurnett, aki ezt az ötletet felvetette, most meghúzta magát a háttérben.
Függtek Wheelertől. A második asszisztens bízta meg őket ezzel a munkával, tehát neki tartoztak beszámolni.
Az elmúlt órák alatt azonban már a maguk szakállára végezték ezt a feladatot: magába szippantotta őket a munka
izgalma, és felajzotta őket a hosszú sikertelenség után a szkafander kinyitásának váratlan sikere.
– És ki vállalja azért a felelősséget, hogy túl fogja élni? – kérdezte nyugodtan Wheeler.
– Mi baja lenne attól, hogy magára vesz egy űrruhát? – kérdezett vissza Holsen megdöbbenve. Sejtésük, hogy
nem fog simán menni az ügy, ha Wheeler visszatér, beigazolódni látszott.
– Egyik halottnak sem volt feje, ha jól tudom.
– Lelőtték őket, nem?
– Nem. Egy űrhajó belsejéből szedtük ki őket, és Thomas szerint nincsenek rajtuk sérülések. – Wheeler
körbepillantott, igazolja-e Ebeling a szavait, de az orvos nem volt sehol. – Mi van, ha a szkafander hibás?
Holsen elgondolkodott. Aztán a többiekre nézett. Főképp Irwin Towersre, hogy hogyan fogadja Wheeler
közlendőjét. Towersen nem látszott, hogy különösebben megrázta volna.
– Vagy mi van abban az esetben – mondta Wheeler –, ha felveszi a szkafandert, az pedig rázárul, és nem tudjuk
kiszabadítani?
– Ez nem eshet meg! Tudjuk, hogyan kell kinyitni.
– Hallottam. De mi a biztosíték, hogy most is beválik a módszer?
– A szkafander nem zárult össze az asztalon, akárhogy akartuk összezárni – mondta Holsen. – Lehet, hogy
Irwinen sem fog. Csak egy próba. A sisakot pedig legfeljebb nem rakjuk rá.
Holsen elhallgatott, és mind arra vártak, mit fog mondani Wheeler. Egyedül Morley húzódott ki a körből, és
nézett komoran maga elé. Valami nagyon nem tetszett neki.
– Miért van szükség erre a kísérletre? – kérdezte Wheeler.
– Mert az a ruha ott az asztalon – mondta az öreg Henry Easton reszelős hangon –, az a ruha annyira más.
Mintha nem emberek csinálták volna. Idegen technológia, semmi földi. Én nem láttam még ilyet. A Concordia
indulásakor, még csak a közelében sem jártunk ilyen technikának.
– Egyetlen dolgot tudunk: reagál a bioenergiára és az agyhullámokra – vette vissza a szót Holsen. – Az anyaga
ruganyos, és meglepően vékony. Néha kitapintható egy-egy beépített műszer. De se kijelzők, se kapcsolók.
Valószínű, hogy csak mentális úton lehet működésbe hozni.
Wheeler kezdte belátni, hogy igazuk van. De tudta azt is, hogy ha most enged, és baleset történik, akkor rajta
kérik számon a tragédiát. És túlontúl befészkelte már agyába magát a gyanakvás ahhoz, hogy engedjen.
Viszont ha a szkafander műszereit sikerül működésbe hozni, sok mindent megtudhatnak az ellenfélről. Hogyan
tartják a kapcsolatot, mi alapján tájékozódnak, milyen technikát használnak...
Wheeler alaposan átgondolta a dolgot. Ő rendelte el a vizsgálatot, tehát ő a felelős. Ugyanakkor miért tiltson
meg valamit, aminek eredményére kíváncsi, sőt, számít rá, és amiben mindenki érdekelt. Towers láthatóan nem
fél, vállalja, hogy felölti a szkafandert.
– Mindjárt végzünk – mondta a Holsen és Towers között álló Jeffrey Hunt. A szkafander fertőtlenítésére
célzott.
Wheeler most azt latolgatta, vajon Morley mit akarhat?
– A sisak nélkül mehet – mondta aztán. – Towers beöltözhet, de a sisakot nem veheti fel. Nem kockáztatunk.
Látszott, hogy nem tetszik Holsennek, de rábólintott.
Hunt közben levegőt cserélt a kamrában, és oldalra irányította a fertőtlenítést végző gépkarokat. Kinyitották az
ajtót, majd Towers, Gurnett és Holsen bementek a szkafanderért. Mintha embert vinnének, úgy hozták ki a
kamrából: nagyon nehéznek tűnt. Felkerült az asztalra, de keresztben, és az alsó része lelógott róla.
Towers lehúzta a lábat egészen a földig, aztán belelépett először a ruha jobb oldali szárába, majd a balba.
Ketten hátához emelték a szkafander felső részét, és Towers a karját is belebújtatta.
– Kellemes a tapintása – mondta Holsen.
– Ezt a ruhát egyedül kell, hogy felvegye az ember – mondta Wheeler.
– Nehéz – szólalt meg Towers, miközben a mellkasánál összehúzta a ruha szárait.
– Talán erősebb emberek hordták, mint mi – mondta Holsen vidáman.
Wheeler a fejét ingatta.
– Ez nem megy – állapította meg Towers.
– Segítsetek! – mondta Gurnett. – Fogjuk össze mindenhol, hátha összeáll!
Kent Morley csak nézte a szkafanderes alakot, nem segített. Az arca elárulta, hogy időpocsékolásnak tartja az
egészet.
– Sisak nélkül nincs értelme – morogta maga elé.
Wheeler elővette személyi hívóját, és Ebelinget hívta. Megkérdezte jutott-e valamire.
– Ennyi idő alatt? – csodálkozott az orvos. – Éppen csak beöltöztünk, és megnéztük magunknak.
– Ne kapcsolj ki! – mondta Wheeler, és letette a hívót egy oldali vezérlőpultra.
– Nem működik – fordult felé Holsen.
– Hozd ki, fiam, a sisakot! – mondta Henry Easton Jeffnek.
Wheeler felemelte az ujját, hogy nyomatékosítsa szavait:
– A sisakot nem teheti fel Towers! – aztán hozzátette: – Átmegyek Ebelinghez, megnézem, mit csinálnak.
– Akkor ne hozzam? – kérdezte Jeffrey.
Wheeler kisétált a szobából. Amint kitette a lábát, Morley meglökte Jeffreyt, hogy igyekezzen. A fiú átsietett a
kamrába, és pár másodperc múlva megjelent a sisakkal.
– Felvesszük, ahogy megbeszéltük? – kérdezte sugárzó arccal Towers.
– A fenébe, majdnem elfelejtettük! – kapta fel a fejét Holsen. – Jó, hogy szóltál. Stephen, leszereled a
kamerákat?
– Egy is elég – mondta Gurnett. – Előre. A háta úgysem érdekes. Azonnal hozom.
Gurnett elengedte a szkafander vállrészét, amit eddig tartott, majd kényelmesen átballagott az üvegfal mögé, és
ott leemelte állványáról az egyik kamerát. Az állványt maga után húzva jött vissza a kamerával. Megkerülte a
Towerset öltöztető társaságot, és szemben Towers-szel visszaszerelte a készüléket az állványra. A kamera
fókuszát a szkafander hastájékára állította, majd körbehatárolta a megfigyelendő térrészt. Ezután a kamerát
kettéválasztotta és az egyik részt az állványon térdtájékra húzta le, a másikat fejmagasságon rögzítette.
Miközben Gurnett ezen dolgozott, Holsen megnézette Morleyval, vajon Towers fog-e levegőt kapni. A
szkafander szétnyitásakor a sisak bal oldalán egy féltenyérnyi körben az anyag furcsán besüppedt és puhává vált,
az öreg Easton azt nyomogatta egy ideig, és gondolkodott. Most, amikor Morley körüljárta Towerset, Easton
odavitte hozzá a sisakot, és magyarázott valamit.
– Henry azt mondja – adta utána tovább Morley Easton mondanivalójának a lényegét –, hogy ezen át kap majd
levegőt.
– Valószínűleg – tette hozzá Easton.
– A szkafandert úgy konstruálhatták, hogy amíg kint a légkör megfelelő, nem a saját oxigénkészletét használja.
Szerintem ez logikus.
Hunt miután Morley kezébe adta a sisakot, beállt Gurnett előző helyére: megfogta a szkafander felső részét,
hogy ne nyíljon szét. Towers várakozásteljesen pillantott körül a társaságon, de mindenki mást csinált. Szerette
volna már a kezében tartani a sisakot, és a fejére helyezni. Magán akarta végre tudni az idegen szkafandert.
Holsen a tőle megszokott közvetlenséggel veregette meg Morley vállát, amitől amaz összerezzent:
– Akkor álljunk neki!
Gurnett üzembe helyezte a kamerát. A kamera két félkör alakú részéből egy képzeletbeli téglalap négy sarkából
összesen négy szem figyelte a szkafander elülső oldalát. A háromdimenziós felvételeket azonnal feldolgozta a
központi számítógép, amellyel a készülék közvetlen kapcsolatban állt. Lehetett volna lebegő-kamerákat
használni, de azokat általában akkor állították üzembe, amikor a céltárgynak a belsejére is kíváncsiak voltak,
vagy ha annyira bonyolult és változó volt a tárgy felszíné, hogy a rezdüléseit csak így lehetett követni. A lebegő
kamerának ugyanis az volt a hátránya, hogy hiába figyelt minden irányba, méreténél fogva csak közelről adhatott
tökéletes felbontást.
Towers megkapta a sisakot, de meg kellett várnia, míg a többiek összefogják a szkafander szárait, és csak
azután helyezhette a fejére. Az öreg Easton rosszat szimatolt, de nem mert sem Morleyra, sem Holsenre nézni,
hiszen az élőbb éppen ő győzte meg őket arról, hogy nem lehet baj a légzéssel. Igaz, ugyan, hogy tizedannyira
sem volt bizonyos a dolgában, mint ahogy aztán Morley továbbadta.
– Ha valami baj van, ütögesd meg az asztalt!
Towers feje eltűnt a sisak alatt, aztán amikor a szkafander és a sisak összeért, mintha önálló életre kelt volna az
űrruha. Az addig összefogott részek megrándultak a tenyerek alatt, és kisiklottak a kezekből.
– El a kamera elől! – mondta Gurnett.
Mindannyian hátraléptek egy lépésnyit, és elengedték Towerset. Nem kellett többé a ruhát tartani.
A ruha színe sötétre váltott, egy villanásnyi ideig fehér körvonalak tűntek fel rajta, aztán beleolvadtak az anyag
feketeségébe. A gallérrész felcsapódott a sisak aljára, ráfonódott, majd hermetikusan lezárta. A szkafander
összenőtt, mintha mindig egész lett volna. Easton szólalt meg először:
– Jól vagy, Irwin?
– Nem biztos, hogy hall minket – figyelmeztette Morley.
Towers felemelte kezét a szeme elé. Aztán végignézett a testén.
– Hallak benneteket – hangja tisztán hallatszott. – Most mit tegyek?
– Próbáld meg használni!
– Hogyan?
– Akard használni! Gondolj rá!
Holsen összepillantott Gurnettel, és megforgatta szemét. Gurnett elvigyorodott.
– Mondjuk megnézem, mennyi a hőmérséklet...
– Jó.
A szkafander hirtelen kifehéredett, most anélkül, hogy a vonalak látszódtak volna rajta. Towers nem mozdult,
talán várt valamire. Hosszú ideig nem történt semmi.
– Nem sikerült? – kérdezte Easton. Nem bírt tovább várni. Már Hunt is szerette volna megkérdezni, de nem
mert megszólalni, ha más meg nem szólal.
Towers nem válaszolt. Csupán a szkafander remegett meg, és lassan kezdett meghajolni – hátrafelé.
– Irwin! – mondta ekkor Morley. Nem lehetett tudni, mi történik a szkafanderben.
Towers nekidőlt az asztalnak. Egyre hajlott hátra, de sem a karja, sem a lába nem mozdult, csupán remegett
kissé.
– Irwin!
Holsen megragadta a szkafander karját, ekkor már az ő arcán is gyanakvás ült. A szkafander merev volt,
mintha tömör fémből lett volna. Nem mozdult a kar, és még csak be sem hajlott az érintésre. Holsen odakiáltott a
többieknek, mire azonnal megragadták az űrruhát, de egyikük sem tudta felemelni, vagy behajlítani a karokat. Az
érintésben azonban volt valami furcsa. Csak egy pillanattal később jött rá Holsen, hogy Towers küzd bent, és
ordít.
– Ide azt a energiaátvivőt! – kiáltotta oda Huntnak. A fiú a megdöbbenéstől teljesen lebénult: nem jött
közelebb. Aztán belenézett Holsen tekintetébe, és felocsúdva a fal melletti asztalhoz ugrott. Lekapta a
szerkezetet, és szinte odadobta Holsennak.
Nem tudták bekapcsolni. Towers közben lecsúszott a földre, Morley és Gurnett fogták vissza esését.
Nyílott az ajtó, és berobbant rajta Wheeler, nyomában Ebelinggel. Az orvos éppen kesztyűjét rángatta le, majd
a földre hajította.
Holsen letérdelt a szkafander mellé. Felrántotta az energiaátvivő kivágott ujjas kesztyűjét a tenyerére.
– Hol kell bekapcsolni? – kérdezte kapkodva. Tehetetlenül forgatta a műszerdobozt. Gurnett vette el tőle, és
állította üzembe. Holsen amint meglátta a készüléken felvillanó lámpákat, kiragadta Gurnett kezéből.
A szkafander tovább hajlott, félő volt, hogy kettéroppantja Towerset. Morley leszorította ugyan, de nem vehette
fel a versenyt a ruhában rejlő erővel.
Holsen szinte kitépte a szalagot a készülékből, és a szkafander mellrészére helyezte, aztán összeszorította
tenyerét. A kisülésre semmi nem történt.
– A nyakára – mondta Morley. – A nyakára.
Ebeling is felhúzott a kezére egy pár energiaközvetítő kesztyűt.
Holsen megismételte a nyakrésznél. A szkafander egy pillanatra engedett, megmozdulhatott Towers.
Lehanyatlott a padlóra, lábával és karjával csapkodni kezdett. A sisak mögül kitört hangja is, artikulátlan ordítás
volt csupán, azután ismét megmerevedtek tagjai.
– Sorozatot! – Easton távolabb állt, és a hangja remegett.
Holsen azonban nem hallotta. Újabb próbálkozására a ruha ismét engedett, de csak egy másodpercre. Towers
már nem ordított, hangja hörgésbe fulladt.
– Többet adj, Clive! És hosszabb ideig! – mondta Wheeler. Ott térdelt a szkafander mellett, és Morleynak
segített.
Holsen egy egész impulzussorozatot adott a ruhának. A szkafander engedett, több helyen szétpattant. Morley
azonnal reagált, a sisakhoz kapott, és letépte. Towers arca görcsbe torzult, levegő után kapkodott. A ruha végkép
megnyílt, és ekkor mindenkit félretaszítva már ott volt Susman is: nem engedte megmozdítani a fiút, a földön
vizsgálta meg.
Wheeler ránézett a hófehér Holsenre, majd a komor Morleyra. Egyik sem nézett vissza. Az öreg Easton
távolabb leült egy székre, és a mellkasára tette a kezét. Mélyeket lélegzett. Ő is segítségre szorult. Vele Richard
Lipson foglalkozott, aki mostanra ért át a szomszédból, Wheeler és Ebeling után harmadikként.

6.

Amikor Wright megjelent a lakások és a munkahelyek képernyőin, már azelőtt, hogy megszólalt volna, sokan
tudták, hogy mit fog mondani. A rossz híreket megérzik az emberek, nem kell hozzá más, mintegy pillantás, még
akkor is, ha Wright merev arcára vetül a tekintet. Az első asszisztens beszéde éppen ezért nem volt hosszú:
rövidebb volt, mint az azt követő tiszteletadás. Az élet és a munka mindenütt megállt erre az időre: Brian Riddle
meghalt.
Amint letelt a perc, Wright kikapcsolta a kamerát, és az asszisztencia tagjai helyet foglaltak helyükön.
Ezen az ülésen már megjelentek az új tagok is. Laura Esterez Weve és Marmier közé ült le, Rosanna McRae
pedig Weve másik oldalára Gavin Wright mellé: így a négy nő egymás mellett foglalt helyet az asztal egyik
szélén Alan Trielli és Wright által közrefogva; a négy férfi viszont az asztal túloldalán, a megszokott sorrend
szerint: Martin Wheeler, Andrew Coope, Glen Solomon, és szélen John Fillingham.
– Az első kérdés, amit meg kell tárgyalnunk – kezdte Wright. – Brian Riddle kapitány temetése. Mikor és
milyen módon kerüljön rá sor. A világűrbe temessük-e el, vagy itt a bolygón.
Csend követte szavait.
– Az előbbi esetben meg kell várnunk természetesen a felszállást tette hozzá Wright. – Szeretném hallani az
asszisztencia véleményét.
– Úgy hiszem, itt kellene eltemetnünk a kapitányt – mondta Fillingham. – Ezen a bolygón.
Vagy a világűr, vagy-a bolygó. Akárhol is, de Brian Riddle megnyugodna végre. Fél évszázadig olyan
felelősséget hordozott vállain, amely súlyánál fogva megtörhet bárkit ennyi idő alatt. Az induláskor nem csupán
egy űrhajót, nem csupán egy feladatot kapott, és nem csak ezekre az emberekre kellett vigyáznia. Egy törékeny
világ egyensúlyára ügyelt: lelkekre, életekre.
Laura arra gondolt, hogy a világűr végtelenje, esetleg egy kietlen, ember által nem taposott világ méltó sírhely
lett volna, ezt a bolygót viszont már meggyalázták: temetetlen testek ezrei borították, a lelőtt űrhajók, és az
erőszakos halál rányomta bélyegét. Nem érdemelne Riddle ennél méltóbb sírhelyet?
Mégsem szólt. Várta, hátha valakinek eszébe jut ugyanez, de mindannyian hallgattak.
– Talán a hagyomány... – kezdte Danielle Marmier, de elharapta a mondat végét. Ugyan miféle hagyomány?
Egy utazó valóban az űrben kering most már mindörökké, ketten viszont egy jégholdba zártan nyugszanak.
– Bele kell törődnünk, hogy egyre többen hagynak itt minket, hiszen ez a kimért emberi sors vége – mondta
Wright a Concordia utazóinak nem sokkal korábban. Eddig nem gondoltak még a temetésekre, de eztán szomorú
feladatuk lesz, hiszen az első generációból már többen kilencven körül járnak. Ők elfogadják a világűrt
nyughelyül, hiszen előreláthatólag akkor már ismét úton lesznek. De most... most mi legyen?
– És is úgy vélem, hogy a Concordia mellett, itt a kráterben kellene a temetést megrendezni – mondta
Solomon. – Itt is megadhatnánk a végtisztességet.
– Hiszen nem tudjuk, mikor szállunk fel innen – tette hozzá Trielli Wheelerre nézve.
Wright végigtekintett az asszisztencián. Látta, hogy Weve is bólint, valószínűleg Solomon szavaira. A csend
egyértelműen arra utalt, hogy a jelenlevők beleegyeznek a szertartás megrendezésével a Signum-kettőn. Wright
tekintete összeakadt Wheeler tekintetével.
– Itt mindig megtalálható lesz a sírja – mondta Wheeler.
Wright úgy látta felteheti konkrétan a kérdést, egyetértenek-e az asszisztencia tagjai azzal, hogy Riddlét itt
helyezzék végső nyugalomra. A válasz igen volt. A mai nap azonban már nem volt alkalmas rá, mert igaz, hogy
kint még csak hajnalodott, de az űrhajóban már késő délutánra járt az idő. A temetést egy nappal későbbre tűzték
ki, napfelkeltére.
Az az ötödik itt kezdett napjuk reggele lesz.

7.

Az asszisztencia második témája az volt, ki lépjen Riddle nyomdokába. Ki az, akit elfogad a Concordia
valamennyi utazója, és ki az, aki képes megoldani a jövőben felmerülő összes problémát. Nehezebb dolga lesz,
mint Riddlének, mert újabb és újabb generációk nőnek majd fel míg ő áll az élen, és fel kell készítenie az
embereket a megérkezésre.
Persze előbb meg kell oldania azt a helyzetet, aminek a közepében ülnek.
Az asszisztencia régebbi tagjai közül egyetlen ember jöhetett számításba: Gavin Wright. Egy másodgenerációs,
akit feltétlen tisztelnek az emberek, és kellő rálátása van a Concordia ügyeire.
Trielli mondta ki a véleményüket:
– Olyasvalaki kell, aki már megnyerte az emberek bizalmát, és tudják róla, hogy számíthatnak rá. Szerintem
Gavin Wright a legalkalmasabb a Concordia vezetésére.
Coope, habár tudta, hogy Trielli minden esetben követi Wrightot, most egyet értett vele. Ha őszintén
megvallotta magának, akkor Martin nem lenne jó a kapitányi posztra, éppen azért, mert van benne valami, ami
Wrightból hiányzik: képes taktikázni. De Martin talán soha nem fog a kapitányi posztra eljutni, hiszen ha Wright
ugyanúgy haláláig viszi az ügyeket, mint Riddle, akkorra Martin túl öreg lesz a Concordia élére.
Az ülés előtt váltott pár szót Wheelerrel, és akkor barátja arra kérte, ne szóljon közbe. Várják meg előbb a
többiek véleményét. Úgy látszott, Wheeler tudja, mit csinál.
– Én is Gavint támogatom – mondta Weve. – Riddle betegsége óta kézben tartotta a dolgokat.
– Nem kérdéses – pillantott Danielle Marmier Wrightra. – Nincs más jelöltünk. Feltehetjük szavazásra a
kérdést!
– Pár szót csak előtte – szólalt meg nyugodtan Wheeler. – Magam is Wright mellett teszem le szavazatomat,
csupán van egy javaslatom, amit szeretnék a tisztelt asszisztencia elé tárni. Hogy nem rögtön arra térek rá, az
Rosanna, Laura, és John kedvéért van, mert sok mindennel nem lehetnek tisztában.
Az asszisztencia új tagjai nem hallottak a landolást megelőző vitáról, így nem tudhatták, mit akar Wheeler.
– Elég nehéz helyzetben vagyunk – folytatta Martin. – Itt veszteglünk, miközben lehet, hogy készülnek
valamire ellenünk, ugyanakkor elveszítettük a kapitányunkat...
– Nem mi ragaszkodtunk a leszálláshoz – vágott közbe ellenségesen Trielli.
Wheeler megakadt egy pillanatra, és a közbeszólóra nézett.
– Tudom. De emlékezzünk rá, hogy a landolásunkat végül maga Riddle rendelte el. Ugyanakkor nem
tagadhatom, hogy szerintem, helyesen.
Megfordította Trielli közbeszólásának felé irányuló élét. Coope most már tudta, hogy Trielli csendben fog
maradni, akármi következzék. Martin kis szünet után folytatta gondolatmenetét.
– A Concordián jelenleg háromfajta munkálat folyik. Felkészülünk a Phoibe legénységének befogadására, ha
negyvennyolc órán belül megjelennének. Azaz körülbelül tizennyolc órán belül, hiszen csupán ennyi idejük van
a Gavin Wright által megadott határidőből. Hogy mi lesz, ha addig nem jelentkeznek, azt még nem tudjuk.
– Sokan háborognak amiatt, hogy felvesszük a Phoibe utasait – vetette közbe Fillingham.
– Még nem tudhatjuk, jelentkeznek-e – mondta Marmier.
– Nem tehetünk mást – szólalt meg Wright. – Meg kell magyarázni az embereknek. Én is hallottam
elégedetlenkedő hangokat, de rá kell világítanunk, hogy ez emberi kötelességünk. Gondoljanak bele, mi lenne,
ha mi kerülnénk ilyen helyzetbe!
– Csak megemlítettem!
Wright bólintott, azután Wheeler felé fordult és intett, hogy folytassa.
– Másodszor: a gravitációs csúszdában éjt-nappallá téve keresik az idegenek okozta beavatkozás helyét; és
emellett folyik még a Concordia fegyverzetének ellenőrzése, és üzembe állítása, amit, bár félelmetesen hangzik,
de mindenképpen szükséges volt elrendelni. A hármas szektor berendezésének munkálatait Glen Solomon
felügyeli, a csúszdát John Fillingham, a fegyverzeteket pedig én.
Nem hangsúlyozott ki semmit és senkit, tárgyilagosan összefoglalta a helyzetet, nem akart befolyást
gyakorolni, vagy hatni senkire.
– Képesek vagyunk megvédeni magunkat, de hamarosan készen állunk arra is, hogy folytassuk utunkat. Ám
mindemellett felmerült néhány újabb probléma és kérdés, ami megoldásra vár. És ezek most befolyásolhatják a
kapitány megválasztását.
– Amennyiben?...
– Amennyiben el szeretnénk szakadni ettől a bolygótól.
– Azt hiszem – mondta Danielle Marmier –, hogy azok a kalandorvállalkozások, amelyek ide juttattak
bennünket, és három ember életét komolyabban veszélybe sodorták, azok éppen Martin Wheeler nevéhez
fűződnek.
– Azok a vállalkozások az igazság kiderítésére tett próbálkozások voltak. És az, aki az élet és halál határán
lebeg, az éppen az én öcsém. Átérzem tehát a felelősséget, és tudom, milyen helyzetben vagyunk.
Marmier nem állhatta Wheeler pillantását, és az asztalon álló kikapcsolt képernyőre fordította tekintetét. Laura
Esterez viszont kétségbevonta azt, hogy a férfi érez egyáltalán valamiféle bűntudatot Dean sebesülése miatt,
ezért kihívóan nézett rá, remélve, hogy Wheeler odanéz. Nem gyűlölte, de tudta, hogy soha nem fog
megbocsátani neki, és ezt éreztetni akarta vele.
– És ugyanakkor ezek a vállalkozások vittek közelebb bennünket a megoldáshoz; Mások még csak nem is
próbálkoztak a rejtélyek megfejtésével.
– Azt hiszem Gavin is eléggé sokat tett értünk – mondta dühösen Trielli, ám Wheeler nem vette fel az eléje
dobott fegyvert.
– Tudom. Foglakozott mindannyiunkkal.
Wright nem szólt bele a vitába. Még mindig nem látta, mire játszik Wheeler.
– Mi a javaslatod? – tette fel a konkrét kérdést Laura Esterez.
– Támogatom Gavin Wrightot. De az igazság kiderítésére tett próbálkozásaimnál fogva, azt hiszem, egyedül én
vagyok tisztában azzal, kikkel állunk szemben. Ez háborús helyzet, és itt kényszerülünk maradni, amíg rossz a
csúszda, vagy amíg késlekedik a Phoibe. Nincs idő egyeztetni, és magyarázkodni. Tehát amíg itt vagyunk, kérem
az asszisztenciát, hatalmazzon fel az ügyek intézésével!
– És akkor itt is maradunk! – koppantott az asztalra Trielli.
– Nem – emelte fel kezét Wheeler. – Mert alávetem magam Wright kapitánynak, amint kiadja a felszállási
parancsot.
Trielli csapdát szimatolt, de látta a többiek arcán, hogy Wheeler elgondolkodtatta őket. Most Wright is
szokatlanul sokat árult el érzelmeiből: arcára volt írva, hogy meghökkentette a javaslat.
– Ez alatt az értendő, hogy nem te döntőd el, megyünk vagy maradunk? – kérdezett vissza Rosanna McRae.
– Igen. A döntő szót nem én mondanám ki. Én csak addig vinném az ügyeket, amíg fel nem szállunk, de
anélkül, hogy bárki beleszólna abba, amit teszek. Azután pedig, minden menne tovább a régi szokások szerint.
– Érthető.
Wheeler odaszólt Laurának:
– A történelemben, ahogy emlékszem, erre nem egy példa volt.
– Igen – bólintott rá automatikusan a nő, aztán fogta csak fel a mondat értelmét. De mire feltámadt benne, hogy
megfeleljen a megjegyzésre, Wheeler már tovább fűzte a szót, és Laura csak maga elé mondhatta: – Azonban
nem egyszer rosszul végződött.
– Nem akarom kisajátítani a kapitány feladatkörét. Csupán azt szeretném, hogy vészhelyzetben elkerüljük az
egymással ellentétes parancsokat.
– És miből gondolod, hogy te jobban döntesz, mint Gavin Wright? – kérdezte McRae. A nő csupán érdeklődött,
nem állt szemben Wheelerrel. Egykorú volt Weve-vel, de fiatalabbnak látszott, talán azért, mert feltűnő jelenség
volt: termetre magas, vörösesbarna hajú. Apró, hegyes orra tizenévesekhez tette hasonlatossá. Természetében
megőrizte fiatalságát, és meg tudta érteni Wheeler azon szándékát, hogy kibújjon Wright parancsai alól. Csak azt
szerette volna megtudni, jogos-e ez a kívánsága.
– Mindvégig a tűzvonalban voltam és az információk először hozzám futnak be. A támadóinkról szerzett
információkkal is én tudtam foglalkozni, hiszen a Concordia egyéb gondjai Gavin Wrightot terhelték, vagy az
asszisztencia döntését kívánták meg.
– A legújabb eredményről még nem hallottunk semmit! Irwin Towerset majdnem megölte az a szkafander, amit
behoztak egy roncsból – mondta Trielli.
– Kifejezett parancsom ellenére adták rá a szkafander sisakját – komorult el Wheeler arca. Igazi haragot
tükrözött-e, vagy csak játszott, Coope nem tudta eldönteni. – Ez is csupán azt erősíti meg bennem, hogy
egyvalakinek kell rendelkeznie. Hiszen ha én nemet mondok, és valaki más igent, akkor sose lesz rend az
űrhajón. Pedig most arra van szükség, sokkal inkább, mint korábban.
– Mi volt ez a szkafanderes ügy? – kérdezte Fillingham.
– Egy roncsról behoztunk egy szkafandert, és bennük testeket, hogy minél többet tudjunk meg azokról, akik
veszélyeztetnek minket. A tudásunk bármikor hasznos lehet, és ha valakinek az a véleménye, hogy nem fontos
kiderítenünk, mit keresnek itt földi emberek, és hogyan jutottak el idáig – itt Wheeler Triellire nézett –, annak
egyenesen megmondhatom, hogy tévesen ítéli meg a helyzetet. A szkafandert a vizsgálat során ráadták a Towers
fiúra, hátha működésbe tudják hozni. Megítélésem szerint a sisak felvétele veszélyes lehetett volna, és nem is
volt gond, míg jelen voltam. Távozásom után azonban ráadták a sisakot, és a szkafander életre kelt. Towerset
végül is kiszedtük. Az ülés végén szerettem volna ismertetni az eseményeket, az orvosi eredményekkel együtt.
Fillingham egy bólintással nyugtázta a választ.
– Én csupán azt akarom megelőzni – folytatta Wheeler –, hogy ebben a helyzetben vita legyen közöttünk, és
szakadás az asszisztenciában. Tudom, hogy sokan félnek tőle, őszinte vagyok, amikor bevallom, hogy látom ezt
a lehetőséget. De el akarom kerülni. Én nem bírnék a Concordia kormányzásával, talán azért, mert még
koromnál fogva nincs meg a tapasztalatom hozzá, és nem vagyok elég óvatos. Sokan azt mondják rám, hogy
nem nyugodhatom. De most erre van szükség: gyors reagálásra. Mindemellett Gavin Wright kezében lenne az
irányítás: ha ő ki adja a parancsot az indulásra, akkor mehetünk. Ám amíg itt vagyunk lent, mivel én ismerem
jobban ezt a helyzetet, ésszerűbb lenne, ha én kezelném!
– Mi a véleményed, Gavin? – kérdezte Trielli Wrightot.
Wright lassan előredőlt.
– A helyzet csakugyan súlyos – mondta –, és valóban nem tudhatjuk, meddig kényszerülünk még itt maradni.
De szerintem egy ember nem képes átlátni, és egy ember számára túl nagy a felelősség. Itt mindannyiunkra
szükség van.
– Végső soron a parancsnoki poszton is egy ember döntésén múlik a dolog – szólt közbe Coope, aki érezte,
hogy olyasmit kell kimondania, amire Wheeler nem célozhat.
– Egy választott poszton – mondta Trielli.
– Azért terjesztettem ezt az asszisztencia elé, hogy mi döntsünk – bólintott Wheeler. – Szeretném, ha ezzel az
alternatívával együtt kezelnénk Gavin Wright kinevezését.
Wheeler ezután jelezte, hogy a maga részéről befejezte beszédét.
– A rendszerben hibádzik valami – mondta Solomon. – A Concordia parancsnoka és az asszisztencia nevezi ki
az egységek élére a vezetőket, akik aztán később az asszisztencia tagjai lesznek. És az asszisztencia választja a
saját köréből a kapitányt.
– Hadd gondoljuk át! – kérte Rosanna McRae az asszisztenciát, miután Solomon közbeszólását követően nem
szólalt meg senki.
Gavin Wright bólintott. A feszültség egy pillanat alatt elszállt. Az asztalnál ülők ellazultak. Coope is felállt,
hogy egy csésze kávét megigyon. A tárgyaló sarkában megtalálta az odakészített frissítők között. Aztán visszatért
székéhez, és odafordult Wheelerhez.
– Meg fogják szavazni, amit javasoltál? – kérdezte aggódón.
– Nem biztos – válaszolta halkan Wheeler barátjának. – De az is elég, ha nincs meg a megfelelő többség
Wright megválasztásához. Az alternatíva, amit eléjük tártam, megoszthatja az asszisztenciát, és Gavin Wright
úgy kerülhet a parancsnoki székbe, ha megadja azt, amit kértem. Számára csupán kompromisszum, nekem
viszont teljesen mindegy, hogy milyen úton jutok el a célhoz: vagy az asszisztencia szavazatával, vagy általa.
Coope bólintott. Wheeler újból meglepte.
– Ezért kellett a szavazás előtt beterjeszteni a dolgot – tette hozzá Martin mosolyogva. – Utána csak Wrighton
múlott volná, így azonban ezzel az ígéretével lehet kapitány.
– És ha kiadja a felszállási parancsot? – jutott eszébe ekkor Coope-nak.
– Még sokat változhat addig a helyzet..!
A szavazás során egyhangúlag megválasztották Gavin Wrightot a Concordia kapitányává, de a jelenlegi helyzet
irányítása függőben maradt. Négyen Wheeler mellé álltak: Solomon, McRae, Fillingham és Coope elfogadta
Martin érveit. Ez a kilenc szavazatból biztosította a többséget.
Wright felhatalmazta a helyzet megoldására Martin Wheelert, a Concordia első asszisztensét.
8.

Solomon becsukta a szemét, és a karjait felemelve lassan forgott a szárazzuhany alatt. A testét érő sugarak a
kabinon áthullámzó meleg levegővel együtt megtisztították bőrét. Solomon ezt apró, cseppet sem fájdalmas
tűszúrásokként élte meg, amelyek azt jelentették, hogy meglehetősen megizzadt a nap folyamán. Amikor
megtisztult a napi kosztól, öt másodpercig frissítő zuhany permetezett rá. A vízcseppek hamar elpárologtak a
bőréről, és hamarosan ott állt szárazon. Kilépett a fülkéből. Éppen ki akart menni a fürdőszobából, amikor
Heather benézett hozzá, és közölte vele, hogy vendégük van. Beadta a nadrágját pár másik ruhadarab
kíséretében.
– Ki az? – kérdezte Solomon.
– Dernham – felelte Heather.
– Melyik?
– Hogy hogy melyik? – értetlenkedett a nő. – Steve.
– Azonnal ott leszek. Addig ültesd le!
Miközben Solomon öltözött, azon gondolkodott, mit akarhat tőle Steve Dernham. Talán Robinról lehet szó.
Látta a fiút a délelőtt folyamán a hármas szektorban, olyan időpontban, amikor annak inkább az iskolában kellett
volna lennie. Nem tűnt fel neki, hiszen Robin mindenütt ott volt, ahol történt valami technikailag érdekes dolog:
a fiúcska meglepő komolysággal szemlélte a világ dolgait, és mindenki ismerte kielégíthetetlen kíváncsiságát.
Szívesen válaszolgattak kérdéseire, mert tudták, hogy megjegyzi a dolgokat, és valóban érdekli, amit kérdez. A
Concordia apró zsenije volt: sokszor meglepte a tanárait is.
Most visszagondolva, nem szabadott volna ott lennie a fiúnak azon a koradélelőtti órán. Mikor is...? Mielőtt ő
Wrighttal beszélt volna, úgy tíz felé.
Steve nem a szektoron dolgozott, hanem a gravitációs csúszdában, úgyhogy valaki elárulhatta neki, hogy a fia
ott járt.
Solomon belelépett papucsába, és indult: nem akarta sokáig várakoztatni Dernhamot. Kifelé menet azonban
megpillantotta magát a tükörben, mire gyorsan megfésülte gyérülő haját, amit a szárítás összeborzolt, és csak
azután lépett ki a fürdőszobából. Átvágott a szobák közötti előtéren, és már akkor megpillantotta Dernhamot: a
fogadószoba ajtaja nyitva volt.
– Mi a gond, Steve? – szólította meg, amikor Dernham is meglátta. – Robin miatt jöttél?
– A fiam miatt? – kerekedett el Dernham szeme. – Nem, miért? Csinált valamit?
Most Solomon csodálkozott el.
– Akkor hát miért vagy itt? .
– Kerestelek a szektorban, de mondták, hogy már hazajöttél. Nem akartam zavarni, de lehet, hogy fontos... –
Dernham színpadiasan széttárta karját, mint aki nem tudja, mit gondoljon, és bizonytalan. Aztán Solomon
intésére helyet foglalt. – Miről van szó, áruld már el! Solomon lezökkent Dernhammal szemben egy fotelbe.
Heather mellé ült egy másikba, így várták, hogy vendégük kibökje végre, mit akar. David és Heather nem
vállaltak gyereket, így nem kellett izgulniuk senkiért. Nem sürgették Dernhamot.
– Az az igazság, most már nem tudom, van-e annyira lényeges, hogy előhozakodjak vele – mondta óvatosan
Dernham. A férfi arca vörösebb volt, mint máskor. Látszott, hogy zavarban van, de nem sejtették, miért. Az
időpont miatt biztosan nem, hiszen még csak közeledett az este, hét óra sem volt, úgyhogy nem
alkalmatlankodott. De Dernham amúgy sem figyelt oda az ilyen apróságokra.
Solomont kezdte érdekelni a dolog. Végre Dernham kinyögte:
– Nem akarok bolondot csinálni magamból – ettől megkönnyebbült, és megeredt a nyelve. – Arról van szó,
hogy néhány nappal ezelőtt, mi előtt leszálltunk volna ide, történt valami érdekes. Nem említettem senkinek,
mert nem tudtam mit jelent, egyszerű hiba-e, vagy csak én kérdeztem rosszul a központtól, ugyanis eléggé
feldúlt állapotban voltam...
Elhallgatott, ezt nem akarta részletezni. Heather kérdezett rá:
– És most úgy érezted, mégis fontos?
– Hallottam pár órával ezelőtt a felhívásodat. Hogy találtatok a hármas szektorban egy működő alközpontot, de
nem tudjátok, ki használta. Jelentkezett azóta valaki?
– Nem – felelte Solomon, akit kizökkentett a kérdés figyelő hallgatásából. Válaszolnia kellett: – Te vagy az
első, aki szolgálhat valamilyen nyommal. Ha erről van szó.
– Talán. Szóval pár napja megkérdeztem a központot, hányan vannak a fedélzeten. Amolyan ráérzés volt. A
válasz szerint egyvalaki eltűnt a Concordiáról a kérdés feltevése előtt. Ez annyira hihetetlennek tűnt, azt hittem
hiba, vagy valaki meghalt... Nemsokára azonban megkerült az eltűnt személy.
– Jó ráérzés volt! – jegyezte meg mosolyogva Heather.
– Nem hiszitek? – fortyant fel Dernham.
– Dehogynem – nyugtatta meg a nő.
– Ennyi? – kérdezte Solomon, hátha akar még valamit Steve közölni. De nem volt több. – Mikor történt
pontosan?
Dernham elgondolkodott.
– A leszállás előtti nap délutánján – mondta. – Három körül. Három és négy között.
Solomon bólintott.
– Utánanézünk. Lehet, hogy van összefüggés. Sőt; biztosan.
– Akárki volt is, eltűnt az érzékelők köréből. Ezt pedig csak úgy tehette meg, hogy átment egy lezárt szektorba.
Világos, mint a nap! Ma délután jutott az eszembe, miközben dolgoztam... Néhány percre eltűnt egy ember a
fedélzetről...
Dernhamon Solomon arckifejezését látva bizonyítási vágy tört ki. Pedig Solomon nem kicsinyelte le a nyomot,
ez a fajta hitetlen csillogás a szemében nagyon is jellemző volt rá. Megköszönte Steve-nek, hogy idejött, és
biztosította arról, hogy tovább adja az információt, majd Heather kivezette a vendéget a lakásból. Mire visszatért,
Glen már Martin Wheelerrel beszélt a személyi hívóján.

9.

Most Joey Kneeland ült Hannes Thaler helyén, Wheeler neki adta ki a parancsot a keresésre. A nő ujjai, mintha
önálló életre keltek volna, végigszánkáztak a billentyűzeten, és mire Joey kényelmesen elhelyezkedett a pult
előtt, már bent is volt a központi számítógép rendszerében. Wheeler egy pillanatra a nő ujjain felejtette szemét,
de egy pillanatnál nem kellett több, hogy meggyőződjön róla, a munka már folyik.
Amit Joey feladatul kapott, az az volt, hogy nézzen utána minden öt nappal korábbi, délután három és négy
között a központba befutó adatnak. Ám ezzel egy hét alatt se végzett volna, úgyhogy szűkíteni kellett a kutatás
körét: kizárták a hajtóművet, a gravitációs csúszdát, és a cirkasztelláris térben üzemeltetett
egyensúlyrendszereket vezérlő programokat, ezekhez a titokzatos illető amúgy sem nyúlhatott volna
észrevétlenül. Elsősorban a kommunikációs csatornákra, és az információs központokra koncentráltak: majd
abban az esetben, ha nincs semmi eredmény, akkor a botanikus kert, a park, és más, az élelmezéssel összefüggő
rendszerek vezérlése kerül tüzetesebb vizsgálat alá. Végül pedig az összes többi egység irányítóprogramjait
vizsgálnák meg a munkaterületektől kezdve a lakóhelyeken át a szórakozóhelyekig.
Wheeler nem tudta, mennyire fontos ez. Mindez ugyanis nem függhet össze a Signum-kettőn történtekkel. Joey
viszont rávetette magát a feladatra.
Robert Nelson szólította meg lentről Wheelert, és közölte, hogy a kiküldött tűszondák hamarosan megérkeznek
a kijelölt helyekre. Wheeler a körüljáróról leballagott a köztes szintre Nelson mellé. Fél órával ezelőtt hat újabb
tűszondát küldtek ki északnyugati és északi irányba a Phoibe felé. Útnak indításukkor nem az volt a cél, hogy a
Phoibét ellenőrizzék, hanem hogy általuk szemmel tarthassák a környéket: Wheeler a Phoibéval együtt lezuhant
űrhajó helyére akart rábukkanni. Ugyanakkor szándékában állt még több tűszondát kiküldeni, egyre előrébb és
előrébb. Hiszen ha nem jeleznek semmit, de a láncból egy is meghibásodik, már annak hírértéke van.
Akárcsak annak, hogy a Phoibe űrbeli támadójának felderítésére fellőtt második légy is eltűnt. Ugyanazon az
útvonalon haladt, mint az első, kikerülte a borostyánt, aztán nem sokkal később megszakadt vele minden
kapcsolat. Nem is küldtek fel többet, azok is erre a sorsra jutottak volna: ezért használták a tűszondákat, a
felderítésnek ezt a lépésenkénti módját.
A hat tűszonda gond nélkül földet ért a kijelölt pontokon, és beásták magukat a talajba. Üzembe állították és
kiélesítették érzékszerveiket, aztán megszakították az adást, nehogy nyomukra vezessen, és vártak. Wheeler
gratulált az irányítószemélyzetnek, majd visszatért a körüljáróra, és figyelmét a kint dolgozó munkagépeknek
szentelte. A Concordia keleti oldalán, a kilátópont előtt a gépek már a másnap reggeli temetésre ásták a sírt.
Wheeler nézte, hogy a köves talajban hogyan mélyül a gödör, alakítják ki az alját és oldalait, majd eszébe jutott
valami, elfordult a gépektől, és vonalat kért Henry Eastonhoz.
Easton vezetése mellett a szkafanderről készített felvétel elemzésével voltak elfoglalva jó néhányan. Ebben a
munkában sem Morley, sem Holsen nem vett már részt: új csapat dolgozott az űrruhák körül.
– Egy pillanat, amit megragadtunk, semmi több – ingatta a fejét Easton. – A műszerek körvonala fekete alapon
fehér csíkokkal. Azt tettünk, hogy a felvétel alapján kirajzoltuk a szkafanderre a műszerek helyét, és most már
legalább annyit tudunk, hogy hol helyezkednek el. Azóta pedig itt ülünk és nézzük.
– Két óra alatt csupán erre jutottak?
Henry Easton bólintott. Az idős férfi arcáról könnyen le lehetett olvasni mit gondol.
– Menjenek haza nyugodtan! – mondta Wheeler és átkapcsolt. Talán Ebelinggel és az öreg Lipsonnal több
szerencséje lesz. Hosszú ideig kellett várnia, míg Ebeling a készülékhez jött.
– Mindkét páciensünk huszonöt-harminc év közötti egészséges férfi volt. Se kór, se betegség, se korábbi
sérülések nyoma. Mindenük megvolt, ami elvárható, kivéve a fejük.
– Ez okozta a halált? – kérdezte Wheeler.
– Általában okozhat halált a fej elvesztése – felelte Ebeling. – Viszont az egyik esetben biztosan nem ez volt az
ok, hanem feltételezhetően gerinctörés.
– Tehát halála után vesztette el a fejét?
– Én ezt nem mondtam – sóhajtotta Ebeling. – De vagy azután, vagy azzal egy időben. Mert semmiképp nem
előzhette meg a fej elvesztése a gerinctörést. Elnézést, védekezési reakció. Nem volt könnyű.
– És Lipson?
– Sokat lehet tanulni tőle. Neki régről van rutinja.
– Mit tudtok még kideríteni? – tért vissza Wheeler a témára.
– Hát... csinálhatunk egy genetikai térképet, és készíthetünk leírást az alapján. Nagy munka, de meg lehet
oldani.
– És milyen eredményre vezetne?
– Megtudhatjuk, milyen színű volt a szeme...
– Csak ennyit?
– Megállapíthatjuk, milyen öröklött betegségekkel rendelkezett, milyen jellegzetes külső jegyekkel
rendelkezik. Még a lelki beállítódását is előtárhatjuk. De azt nem, hogy miben és miért halt meg.
– Köszönöm, Thomas. Megteszitek?
– Ha kell! De nem én. Mára befejeztem.
A monitor kihunyt. Wheeler tekintete a vezérlő egy távoli pontjára tévedt. Hiába volt minden, nem jutottak
semmire. Persze megpróbálták, de ez elég sokba került.
Másodszor szólította meg Nelson, mire végre odafigyelt. John Fillingham kereste, engedélyt akart kérni egy
második próbaterhelésre a gravitációs csúszdánál. Abban reménykedett, hogy a terhelés alatt végzett mérések
utalnak majd rá, hol hibásodott meg. E nélkül még napokig eltartana a kutatás.
Wheeler megadta az engedélyt, Fillingham pedig közölte, hogy azonnal elkezdik a mérőműszerek
programozását. Öt órát kért.
– Akkor már pihenőidőszak lesz! – figyelmeztette Wheeler.
– Tudom – bólintott Fillingham. – De minél előbb meg kell csinálnunk, nem várhatunk reggelig.
– Csak reggel lehet róla szó – mondta nyomatékosan Wheeler. – Hajnali egykor nem zavarhatod meg az
embereket!
A hajtómű és a gravitációs csúszda működés közben nem zavarta az itt élőket. Viszont egy kráterben ülve, a
mozdulatlan Concordia felerősítette az impulzusok legyengített és lassított sorának hatását, aminek főképp a
válaszfalakban raktározott víztömeg volt az oka. Emiatt a hármas szektor munkálatait is le kell állítani arra a kis
időre.
– Mindössze tíz perc – tette hozzá Fillingham.
– Ebből a szempontból nem érdekes – mondta Wheeler. – Most bejelentem az előrelátható időpontot, és ha
készen vagytok, szólj ide, hogy pontosítsunk.
Wheeler ezután körbesétált a vezérlőben. Megnézte a bolygó felszínéről beérkezett adatokat, elmagyaráztatta
Joey Kneelanddel, hogy pontosan mit csinál, és ellenőrizte a sír elkészültét. Beszámoltatott a hármas szektor
megnyitásának munkálatairól és az új botanikuskert terveit is megnézte. Aztán leült, és hosszan töprengett.
Nem, bírt ülni és várni. Mégis kénytelen ezt tenni, mert van Hool lemondott tisztéről. Bejelentette, hogy túl
hosszú időn át állt a vezérlőben, és átadja helyét valaki másnak. Azt is mondta, hogy nem azért teszi ezt, mert
megijedt a helyzettől, és Wheeler értett ebből. Tudta, hogy van Hool miatta hagyja itt a vezérlőt, és elfogadta a
lemondást. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, de most találnia kell valakit erre a posztra. Négyen láthatják el ezt
a feladatot: a Concordia kapitánya, az első és a második asszisztens, és a vezérlő parancsnoka. De van Hool
elment, és nincs második asszisztens se.
Farrer vagy Nelson kerüljön erre a posztra? Mindketten jól végzik a dolgukat, és meg van bennük a képesség a
vezetésre. Ismerik és régóta koordinálják a vezérlő munkáját. Megbízik bennük. Nelsonban az első támadás óta:
akkor kitűnően végezte el a rá bízott szervezési és irányítási munkát. Wheeler persze jobban szerette volna
Farrert, viszont ha őt nevezi ki, akár csak ideiglenes hatállyal, az visszaüthet rá. Mindenki előtt ismert a
barátságuk. Ám az is igaz, hogy Farrert sokan szeretik, mert közvetlen. Nelson távolságtartó, és nincs szoros
kapcsolatban az emberekkel.
Wheeler egyelőre nem döntött. Majd megbeszéli Wrighttal, végül is mindegy, mindkét jelölt megfelel.
Hamarosan belemerült azon gondolataiba, hogy milyen feladatok állnak előttük a jövőben. Ha jelentkezik a
Phoibe, aminek egyre kisebb az esélye, akkor hogyan költöztessék át azt az ezerkétszáz embert. Ha pedig nem
jelentkezik, akkor mit tegyenek. Ez már az ő felelőssége. Legalább ettől megszabadította Wrightot.
Még jót is tett neki.
Egy pillanat alatt visszatért a valóságba, amikor felbolydult a vezérlő.
– Az északkeletre kihelyezett tűszondáink működésbe jöttek – jelentette Nelson.
– Mitől? – ugrott máris Wheeler.
– Nagy erősségű, rendszertelen rengéseket észlel a negyvennégyes, negyvenötös és negyvenhetes tűszonda. A
negyvenhetes vizuális észlelést jelez: fényjelenségeket regisztrál. Képet adok a főernyőre.
A főernyőt addig elfoglaló kis képek felolvadtak egyetlen nagyban. A vezérlő szemközti falán egy enyhén
hullámzó síkság tűnt fel, éles, töredezett kőtornyokkal. Nem lehetett az arányokat érzékelni, így nem tudták
megállapítani a kőtornyok magasságát sem. Az első néhány másodpercben, amíg csupán egy kietlen bolygó
kihalt táját tárta eléjük a főernyő, Wheeler bemérette az egyik kőtorony távolságát. A kapott eredményből
kiderült, hogy nagyon messze van, és eszerint nagyon magas. Egyes sziklák előterében megkülönböztethető volt
néhány oda nem illő, fekete, alaktalan folt: újabb űrhajóroncsok.
A kőtornyok között az égbolt feketesége jó hátteret szolgáltatott a felvillanásoknak.
– Amint megvan a rezgések központja, kérem a térképre! Kérem a központ elsődleges elemzéseit!
A három tűszonda mérései azonnal kiadták a rezgések központjának koordinátáit, és távolságukat a
negyvenhetestől.
– Túl messze van – mondta Nelson, aki sejtette, min jár Wheeler esze. – Ahhoz lassú a szonda. Már csak a
földön képes haladni.
– Nincs szondánk a levegőben? – felesleges kérdés volt.
– Nincs.
– Azt kellene megtudnunk, hogy a Phoibének van-e köze hozzá – mondta Wheeler. Gyorsan járt az agya. –
Minden a Phoibe és a meg adott koordináták közötti tűszondának elsőfokú, maximális érzékenység. A következő
hatos tűszonda-egységet a Phoibe mellé telepítjük. Azonnal!
Nelson továbbította a parancsokat, bár csodálkozott rajtuk.
– Húsz perc múlva indítás. Azt az egységet máshova terveztük!
– Ott van szükség rá.
Wheeler nem vette le tekintetét a főernyőről. A villanások elárulták, hogy erősebb fegyverekkel folyik a harc,
mint amivel rájuk támadtak. Harci siklók, ahogy Farrer mesélte. Nyilvánvaló.
– Megkeresés külső vonalon – szóltak fel a hármas asztaltól, még mielőtt feladták volna a vonalat.
Nelson átvette, és fülhallgatóját a fülére szorította, hogy jobban halljon. Aztán azonnal kiadta a hangot a
negyvenhetes szonda által közvetített távoli felvillanásokra.
– Phoibe keresi Concordiát.
Ez az egy mondat ismétlődött szünet nélkül. Három szó, amely ismét változást hozott a Concordia fedélzetére.

10.

– Válaszoljanak! Mérjék be az adás helyét! És azonnal készítsenek fel még egy gravacot! – sorolta Wheeler.
Nelson szétosztotta a feladatokat a lenti asztalok között.
– Amíg nincs más, maradjon fenn a főernyőn a negyvenhetes szonda által adott kép!
– A készenléti gravac rendelkezésre áll – mondta Nelson.
– Kevés. Kérek mellé egy másikat! Új legénységgel.
Nelson várta, kiket fog megnevezni Wheeler. Martin hallgatott egy pillanatig, aztán közölte a neveket: Ron
Easton és Sarah Fillingham, akik Wrighttal már voltak a Phoibénél, illetve John Fillingham és Andrew Coope.
A válasz ekkor hagyta el a Concordiát.
– Mióta kereshetnek minket?
– Szinte azonnal fogtuk az adást.
Wheeler azon töprengett van-e összefüggés a kint zajló ütközet és a Phoibe jelentkezése között. Persze az sem
biztos, hogy a Phoibe az egyáltalán. Lehet, hogy csapda. És nem lehet megbizonyosodni róla, hogy melyik.
Wheelert az elmúlt napok megtanították arra, hogy mindent kétkedve szemléljen, és az óvatosság nagyobb
szerephez jusson döntéseiben. Ha eleve rosszra számít, nem érheti meglepetésként a rossz. Sőt, ha körültekintő,
nem érhetik meglepetések sem.
A villanások a Signum-kettő főernyőre kivetített részének távolában lassan keletebbre húzódtak, és ritkábbak
lettek. A főernyőn ugyan közelebb hozhatták a messzeséget, de a síkság lágy hullámai mögé nem láthattak el. A
harc széthúzódott, mintha a felek távolodnának egymástól, és visszavonulnának. Úgy látszott, nincs győztes.
Wheelerben felötlött a gondolat, hogyan hiheti bárki azt, hogy ezután továbbállhatnak, és folytathatják útjukat.
Tudta, hogy az emberek nagy része a Concordián még mindig azt képzeli, hogy ez a landolás, meghosszabbodva
ezzel a kis kényszerpihenővel, csupán pár napig tart. Azzal áltatják magukat, hogy hamarosan újból nyugalom
lesz. Meggyőzik magukat arról, hogy ha felveszik a Phoibe utasait, azok is alkalmazkodnak majd a helyzethez,
és elfogadják a következő ötven évet ugyanolyannak, amilyen az ezt megelőző ötven év volt számukra. Félnek
az öregek, mert békében akarnak meghalni, félnek a másodgenerációsok, mert nem ismernek más alternatívát,
csupán a Concordia múltját, és félnek sokan a fiatalok közül is, akik azt hitték már, hogy előre megtervezhetik
életüket. Ami kint vár rájuk, az egy másik valóság.
Még egy villanás, és a csatának vége volt. Ahol nincs győztes, ott nincs vesztes sem.
Miért folyik a háború?
Bemérték a Phoibe adásának helyét. A kráteren kívül volt, déli irányban, egy dombocska mögött, két tűszonda
holtterében. Az adás küldői számíthattak rá, hogy felfedezik a helyet, így hát Wheeler arra tippelt, nem érdemes
ott keresgélni.
– Nem küldünk ki senkit – mondta Nelsonnak. – Először beszélünk velük. Lehet, hogy éppen azt várják, mit
teszünk. Ha nincs ellenséges lépésünk, talán bízni fognak bennünk.
– És ha nem a Phoibe az? – kérdezte Nelson, kimondva Wheeler kételyeit.
– Akkor elkerülünk egy csapdát.
Felhangzott az első asszisztens jelenlétét jelző hangsor. Wheeler hátrafordult, Wright hátratett kézzel állt a
lépcső tetején, és a főernyőt nézte, amin most már az apróra összezsugorodott Concordia, körülötte a kráter és
környéke volt látható, a tűszondák helyzetének és a megfigyelési kör sugarának megjelölésével. Wright
biccentett Wheeler felé, hogy folytassa a munkát, majd elsétált a körüljárón, és szótlanul szemügyre vette a
műszerek adatait, ellenőrizte, mivel foglalkoznak az emberek.
Wheeler némi elégtétellel fordult vissza Nelson felé. Wright jelen lesz, de nem szól közbe, erre mérget vett
volna. A Concordia utazóinak még mindig csak első asszisztens volt, nem parancsnok, de már kötötte első
intézkedése, amellyel felhatalmazta Wheelert a Signum-kettő felszínén az ügyek intézésére.
– Megérkezett a válasz a Phoibétől – mondta Nelson. Wheeler leült mellé. Egy női hang jelentkezett be.
– Itt Martin Wheeler, a Concordia első asszisztense – felelte Wheeler. – Már vártuk jelentkezésüket.
– Az adó helye megváltozott – írta ki Nelson egy monitorra Wheeler elé. – Bemérjük.
– Szeretnénk személyesen felvenni a kapcsolatot – folytatta Wheeler. – Tudjuk, hogy az űrhajójuk súlyosan
megsérült, és segítséget szeretnénk nyújtani. Az adott helyzetben jobb, ha ez minél előbb megtörténik.
– Itt Jessica Neely, a Phoibe ügyeletes tisztje – hangzott a válasz. Wheelernek ismerős volt a név.. – Mielőtt
személyesen találkoznánk, magyarázatot szeretnénk kapni néhány kérdésre. Mikor és honnan indult a
Concordia? Milyen céllal indították útnak?
– Megvannak – tolmácsolta Nelson az egyik lenti asztal üzenetét. Wheeler megadta a kért információkat. A
honnan és a mikor csupán egy bolygónak, a körülötte keringő űrállomásnak a neve, és egy évszám volt. Aztán
pár mondatban, a száraz tényekre támaszkodva felvázolta a Concordia indításának célját, és hozzátette, hogy
összeállították az indítás dokumentációjának egy rövidített változatát, amelynek sugárzását két perc múlva
elkezdik.
Wheeler nem mert többet mondani. Ha mégsem a Phoibe utazóival beszél, akkor célszerű minél kevesebbet
elárulni magukról: legfeljebb annyit, amennyit az ellenfél amúgy is tudhat róluk. Viszont ez a kevés a Phoibe
számára sok újat tartalmaz.
– Ugyanoda tart a Concordia, ahova a Phoibe? – csodálkozott a női hang tulajdonosa.
Nelson felsóhajtott és újabb utasítást adott a lent ülőknek.
– Igen – mondta Wheeler. Azok ott vagy nem tudnak semmit, vagy nagyon jól játsszák szerepüket. – Mire a
Phoibe célba ért volna, ott már egy hetven éve működő emberi kolóniát talál.
– Miért volt erre szükség?
– Üzleti érdekek – felelte egyszerűen Wheeler.
A nő elhallgatott. A beállt csendben Nelson közölte, hogy az adás újabb helyről jön. Wheeler felpillantott a
körüljáróra,. Wrightot kereste tekintetével. Wright figyelemmel kísérte a párbeszédet.
– Felkészültek a dokumentáció vételére és a rögzítésre? – kérdezte Wheeler.
– Igen – hangzott a válasz.
– Harminc másodperc múlva indul.
– Tíz, kilenc...
Amíg az adás ment, mindannyian hallgattak. Wheeler megpróbálta egy kívülálló szemével nézni a filmet. Ott
volt a Föld, jól felismerhetően, és ott volt a Hold is. Egy űrállomás, amin készül a Concordia külső borítása.
Aztán a földi műhelyek, egy megyényi mesterséges sziget, ahol a váz, és a belső részek fokozatosan kiadják az
űrhajó gigantikus formáját, míg végül alakot nyer.
A Concordia ezután felkerül az űrbe. Ezek a próbatesztek hónapjai voltak, de a tesztelés kimaradt a filmből.
Aztán a Mars felszínéről megtörténik az indítás.
Az adás az egyik kisebb ernyőn volt látható. A vezérlőben ülők számára felvételek voltak csupán: egyetlen
elsőgenerációs sem tartózkodott a teremben, aki azokat a pillanatokat átélte. Akárha idegenek lennének, úgy
nézték a felvételeket, nem volt senki, aki megmondhatta volna, melyik mikor készült. Tudták, mit látnak, de nem
tudták mi történt a felvevő mögött. Wheeler meg volt elégedve a vágásokkal. Semmit nem árultak el egy
kívülállónak, ha az nem volt földi. Egy földinek viszont, aki a jelenből származik, mint amilyenek feltételezett
ellenségeik, semmi újat nem mondtak. A Phoibe múltból jött utazói viszont megkapták a bizonyságot.
Amikor az adás véget ért, ismét felcsendült a távoli női hang:
– Az adást vettük. Concordia, milyen elképzeléseik vannak a találkozó helyét illetően?
– Vagy a Concordia, vagy a Phoibe fedélzete – válaszolta Wheeler. – Mi rendelkezünk megfelelő ismeretekkel
a Phoibét illetően, és megbízunk egy ott létrejövő találkozóban.
– És egy semleges helyen?
– Nem – Wheeler határozott volt. – Nem biztonságos. Egyikünknek sem, tekintve, hogy támadóink még a
bolygón találhatók. És mi sem vagyunk hajlandók belesétálni semmilyen csapdába.
– Értjük – mondta a nő. – Később jelentkezünk!
– Egy pillanat, Phoibe! Egyvalamit szeretnénk mi is megtudni. Nem sokkal ezelőtt a Concordiától északkeleti
irányban harcra utaló jeleket észleltük. A Phoibe részt vett ezekben a harcokban?
– Nem – felelte a nő kis hallgatás után. – A Phoibe nem vett részt semmilyen harcban.
– Köszönöm – mondta Wheeler. – Jelentkezzenek minél hamarább!

11.

– Andrew, nem látod, hogy Martin kihasznál? – Laura Esterez Coope-pal átellenben ült, és mélyen a férfi
szemébe nézett.
– Segítőtársak nélkül senki nem megy semmire – válaszolta Coope. – Martin tudja, mit kell tenni. Nem használ
ki, mert egyetértek azzal, amit tesz.
– Martin még Dean sebesülését is kihasználta – erősködött Laura. – Olyan ügyesen forgatta a szavakat, hogy
minden lelkiismeret-furdalás nélkül a maga hasznára fordította Dean sebesülését.
Coope hallgatott. Elfordította tekintetét a nőről és a tárgyalóterem berendezését nézte. Nézte, de nem látta.
Kiürült az agya, nem voltak gondolatai. Csend telepedett közéjük.
– Nézd, Laura – kezdte halkan Coope –, most haragszol Martinra, pedig semmi okod nincs rá. Tudom, hogy
aggódsz Deanért, de ugyanúgy aggódik Martin is. Csak rajta nem látszik.
– Egy férfi más, mint egy nő? Ezt akarod mondani? – kérdezte Laura dühösen, hitetlenkedő fejcsóválással. –
Nem hittem volna, hogy ezzel fogod menteni Martint.
– Nem ezzel akartam. Csupán arra céloztam, hogy Martin nem mutatja ki az érzelmeit. Ilyen szempontból elüt
tőlem, és elüt Arthurtól. De még Deantől is... De ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen.
– Mit törődik ő másokkal! Mi ez, ha nem érzéketlenség?
– Sok mindenről nem tudsz, Laura; ami menti Martint. Többet lát a körülöttünk zajló dolgokból, mint mi. És én
bízom benne. Tudom, hogy egyre feszültebb a hangulat a Concordián, de nem tehetünk ellene semmit. Ha csak
ilyen úton oldható meg a probléma, nem lehet figyelembe venni az emberek érzékenységét. Hát nem az a fontos,
hogy kikerüljünk innen?
Laura nem engedte szabadjára érzelmeit. Keménynek érezte magát, és ilyennek akart látszani.
– Dehogynem – mondta gúnyos felhanggal. – De már nem az emberek érzékenységéről van szó. Tudod hányan
keresték fel az orvosokat az elmúlt napokban soha nem tapasztalt panaszokkal?
– Mi köze ennek a dologhoz?
– Az emberek akkora feszültséget hordanak magukban, hogy belebetegednek.
– Csupán a hajtás az oka – mondta Coope. – A hármas szektor berendezése, meg a gravitációs csúszda javítása.
Elfáradunk mindannyian. Alig alszunk.
– A fáradtság is! De nem csak az. Egyre erősebb az emberekben a félelem. És még inkább megerősödik, ha
híre megy az ütközetnek odakint. Ugyanakkor a feszültség pedig idegessé tesz mindenkit. Könnyebben
egymásnak ugranak az emberek, hamarabb kiborulnak. – Semmi konkrétumot nem tudnak, mert Martin barátod
eltitkolja a dolgokat, és ezzel növeli a feszültséget. Beszélj valamelyik orvossal! Az elmúlt nap vagy százan
keresték fel a rendelőket, és egyikük sem azért beteg, mert hirtelen kitört egy járvány, vagy balesethullám. Idegi
alapon betegszenek meg. Gyomorgörcsök, izomhúzódások, még részleges bénulás is előfordult.
– Martin nem titkolózik. Csak nem akar addig semmit mondani, amíg nem biztos a dolgában.
– Andrew, értelmesebbnek hittelek. Tényleg csupán ezt hallottad meg?
– Hallottam én mindent – válaszolta hűvösen Coope. – De te legalább annyira elfogult vagy, mint én. És az
egész helyzetet Martin nyakába akarod varrni, de legfőképp Dean sebesülését.
– Nekem nem nehéz kimondani, hogy szeretem Dean Wheelert. De Martin vajon felkereste az öccsét a
sebesülése óta?
Coope ismét csak hallgatni tudott. Mit mondjon erre? Elszégyellte magát előbbi válaszának hangsúlyáért.
Tudta, hogy Laura szenved, és megpróbál erősnek látszani. De a vádaskodással ő sem képes megoldani a
problémákat.
– Azzal nem megyünk semmire, ha vádoljuk a másikat – mondta. – Dean kiment a többiekkel, és egy
lövöldözésben eltalálták. Martin nem volt ott, nem számíthatott rá, nem hibás. Az a lényeg, hogy Dean életben
maradjon.
– Nem látok semmilyen kiutat. Csupán azt látom, hogy Martin egyre inkább belekeveri a Concordiát
valamiféle háborúba. És akkor nem csak Dean élete lesz veszélyben.
– Most már csak az jöhet, hogy Martin szándékosan akar elpusztítani minket.
– No lo entendi asi. Ne forgasd ki a szavaimat!
Kinyílt az ajtó, amire mindketten odanéztek. Rosanna McRae lépett be, kicsit lekésve az eseményekről. Laura
lazított testtartásán, de még így is látható volt, hogy éppen vitatkoztak egymással. Rosanna figyelmét nem
kerülte el az a momentum sem, hogy Coope kerüli Laura tekintetét, és hogy beléptére megszakadt a beszélgetés.
Rosanna afelől érdeklődött, hogy mi történt az elmúlt percekben. Trielli hozta meg a hírét az eseményeknek, de
a saját szemével szerette volna látni őket. Coope kérte a vezérlőt, hogy a Phoibe jelentkezésének felvételeit
bocsássák rendelkezésükre, és futtassák le még egyszer a tárgyalóterem készülékein. Mind a hárman megnézték
annak a pár percnek a történéseit. Coope és Esterez másodszor, Rosanna McRae először.
– Jelentkezni fognak? – kérdezte utána Rosanna.
– Pár órán belül biztosan – jelentette ki Andrew. Aztán Laurára pillantott. – És akkor végre elkezdhetünk azon
gondolkodni, hogyan távozzunk innen.

12.

Két óra elteltével megérkezett a borostyán utazóinak újabb üzenete, amelyben a találkozás színhelyéül magát a
Phoibét jelölték meg. A két gravac készen állt az azonnali felszállásra: az üzenet egy órát adott a Concordiának,
hogy megjelenjenek a borostyánnál.
Wheeler a vezérlőben Wrightra hagyta az irányítást, majd azonnal elindult a gravachoz. Útközben csatlakozott
hozzá Ron Easton, akit az ágyból ugrasztott ki a hír, és együtt elsőként értek a hangárba. Coope a hajtóműtől
érkezett meg, John Fillingham a gravitációs csúszdától, Sarah Fillingham pedig az egyik társalgóból, ahol
egyedül ücsörögve olvasgatott. Nem zavarta senki, a Concordia belső ideje szerint éjfél felé járt.
Wheeler rövid eligazítást tartott, és haladék nélkül útnak indultak. Amint a Concordia zsilipje bezárult alattuk,
szorosan felzárkóztak egymás mögé, és közvetlen a fémfalak fölött haladtak, amíg el nem hagyták az űrhajót.
Pár perces repülés után átszálltak a kráter sáncfalán, és a Phoibe irányába fordultak. Apróbb kerülőkkel repültek
a borostyán felé.
Wheeler a készenléti gravacban utazóknak csupán a kísérő szerepét szánta. A borostyántól látótávolságra
leszállnak, nem követik őket a Phoibe fedélzetére. Egyrészt azért tervezte így, mert nem bízott a másik járműben
ülőkben, nem tudta hogyan reagálnának váratlan esetekben, pedig ez most létfontosságú volt. Önként
jelentkezők voltak, mégsem lehetett kiszámítani reakciójukat, nem úgy, mint a saját csapatának. Andrew-ban és
Johnban Martin teljesen megbízott. Amit Ronról és Sarahról tudott, annak alapján úgy ítélte meg, hogy ők is
megfelelők a kapcsolatteremtésre. A másik ok, ami miatt a készenléti gravac tagjainak kívül kellett maradniuk a
Phoibén, az az volt, hogy Wheeler nem akarta két jármű megjelenésével túlfeszíteni a húrt: a borostyán ébren
lévő tagjai meglehetősen bizalmatlannak tűntek. Persze a helyzetükben joggal.
A második gravac tagjai elfogadták a rájuk kiosztott szerepet. Egy másodgenerációs ült a kormánynál: Ed
Sykes. Már hosszú ideje várt arra a pillanatra, amelyben elhagyhatja a Concordia fedélzetét. Nem akart ennél
többet. Elégedett volt, és bár pár órája ráijesztettek, hogy George Herwood kerül a helyére, kiderült, hogy
George-ot az apja nem engedi ki többet a Signum-kettő felszínére. Ezután Sykesnak már csak azért kellett
imádkoznia, hogy az ügyelete alatt jöjjön meg az indulási parancs. Most engedelmesen követte Wheeler
utasításait.
Tulajdonképpen nem sokat látott a bolygóból. Az előttük haladó gravac csaknem teljesen elfogta a kilátást,
ugyanakkor Sykesnak a műszereket is szemmel kellett tartania. Ott volt a figyelme a vezérlésen, bár a gravacot
az automatikája megtartotta a másik nyomában. Sykes úgy gondolta, hogy majd megnézi magának a bolygót, ha
leszálltak.
Társai mindeközben szabadon szemlélődhettek. Ez volt a feladatuk: a környezet szemmel tartása. Új műszerek
segítették őket benne, a gravac ablakai alá forgatható kamerákat szereltek fel, amellyel a távoli képet
kinagyíthatták, és értékelhették a látottakat a számítógép segítségével. Nagy segítség volt: jelentősen
megkönnyítette a dolgukat. A gravacok pedig kezdtek egy mozgó erődítményre hasonlítani.
Egyenlőre semmi gyanúsat nem észleltek.
Ugyanez volt a felállás Wheeleréknél. Easton vezetett, Wheeler és John Fillingham a gravac két oldalát, Coope
a hátulját vigyázta, szemmel tartva a Sykes vezette gravacot. A rádiókapcsolatot beszüntették, de fényjelekkel
kommunikálhattak, ha valami baj történik. A fényjeleket saját kód alapján használták volna: ezt a biztonsági
kapcsot mindenképp ki kellett alakítaniuk, hiszen a Phoibe közelében amúgy sem tarthattak más módon
kapcsolatot.
Sarah ott ült a négy férfi között, és a Phoibe ügyeleteseinek életrajzát véste emlékezetébe. Amikor Wrighttal
visszatértek első, a Phoibéhez tett és sikertelenül végződött útjukról, rögtön nekilátott a feltételezett
ügyeletesekkel való ismerkedéshez. Átrágta magát valamennyi iraton, aztán a munkája elszólította az életrajzok,
tesztek eredményei és a vizsgálatok eredményei mellől: rengetegen keresték fel tanácsért, és neki velük is kellett
törődnie. Két órával ezelőtt azonban kiemelték a rendelőből, és közölték vele, hogy a Phoibe ügyeleteseinek
névsora helytálló, és azonnal álljon neki a vizsgálatnak. Két óra alatt újból elolvasta, amit egy nappal korábban,
és memorizálta a fontosabb dolgokat. Jessica Neely személyiségét tartotta éppen egy memlapon kezében.
Erős akaratú, férfias nő képe körvonalazódott ki az adatokból. Intelligenciája magasan az átlag fölé emelte.
Gyorsan és könnyedén tanult, gyorsan és könnyedén cselekedett, és a tesztek alapján kitűnő
problémamegoldással rendelkezett. Átlagon felüli emlékezőképességével apró részletekbe menően mindent
megjegyzett egyszeri hallomás után. Magas szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot, jó emberismerő, és
társasági lény volt. A Concordia utazói is hasonló szempontok alapján lettek kiválogatva, de Jessica Neely úgy
látszott különlegesebb mindőjüknél.
Sarah nem tudta Martin mennyire van tisztában azzal, hogy kikkel állnak szemben, így közelebb húzódott
hozzá, és megkérdezte tőle.
– Igen, átfutottam rajtuk – felelte Wheeler a nőre pillantva.
– Ez a Jessica Neely érdekes személyiségnek tűnik! – jegyezte meg Sarah. – És ő az ügyeletesek parancsnoka.
Vele kell majd tárgyalnunk, ugye?
– Minden valószínűség szerint. De az az előnyünk megvan, hogy mi tudjuk, kivel állunk szemben.
– Most százötvenhét éves – mondta Sarah. – Biztosan többet tud a világról, mint mi.
– De mi plusz hetven év tudásával rendelkezünk – szólt előre Coope.
Ron Easton volt az, aki megkérdezte, mi olyan különleges abban a nőben. Válaszul Sarah Fillingham felolvasta
Neely vizsgálati eredményeinek rövid összefoglalóját.
– Ez igen! – felelte Easton. – Kezdek félni tőle.
Kint a nap jobb kéz felől sütött. John Fillingham nézett szembe vele az oldalsó ablaknál. Egész eddig nem szólt
egy szót sem, így Sarah most letette a memlapot a kezéből, és odaült férje mellé.
– Szokatlanul szótlan vagy – mondta halkan a nagydarab, vállas férfinak.
– Csak mint máskor – válaszolta mosolyogva John.
– Mire gondolsz?
– Chrisre. Az elmúlt napokban alig láttam. Nem is beszélgettünk. Te mikor találkoztál vele utoljára?
– Három órája – felelte a nő. – Kilenc körül ért haza, lezuhanyozott, aztán volt pár percünk. Hiányzol neki, de
most elfoglalja magát. Több időt tölt baráti társaságban, tudod, megbeszélik a dolgokat.
– Ettől féltem – mondta a férfi. – Ki tudja mit sütnek ki. Pár napja, mielőtt leszálltunk volna, láttam rajta, hogy
mondani akart valamit nekem, aztán mégsem beszélgettünk. Azt hiszem a barátairól lett volna szó.
– Vagy a lányokról – mondta mosolyogva Sarah. – Mostanában egyre többet látni Carollal.
– Ez van – mondta a sorsba beletörődve John Fillingham. – Öregszünk.
– Csak te – válaszolta Sarah, és a férfi nyaka köré kulcsolta karját. – Már kezdesz összemenni. Határozottan
érzem. Eddig nem tudtalak átkarolni.
– Hagyjál figyelni! – hessegette el mosolyogva a férfi.
Sarah visszaült a helyére, és ismét a borostyán utazói felé fordult. Pár perc múlva Easton bejelentette, hogy a
radarjelzések megszűntek. Wheeler megvizsgálta az összes műszert, és megállapította, hogy bekerültek a
leárnyékolt zónába. Most már ha akarnának sem tudnának beszélni sem a Concordiával, sem a másik gravackal.
– Martin, tudod, min gondolkodom? – kérdezte Coope hátulról, majd választ sem várva folytatta. – Amikor
először kitettük a lábunkat a Concordiáról, és megtámadtak minket, akkor miért nem vágták el a mi
kapcsolatunkat is? Mi nyugodtan beszélgethettünk egymással.
Wheeler csak kis idő múlva válaszolt.
– Ezen én is sokat gondolkodtam – mondta. – És szerintem egyetlen válasz lehetséges: nem ugyanazok
támadtak meg minket, mint akik Deanéket megtámadták, és akik a Phoibét lelőtték. Akikkel mi szemben álltunk,
azok nem rendelkeztek ilyesfajta technikával.
– Nem lehet, hogy nem akarták bevetni?
– Nem. Túl sok az eltérés a két támadás között. Szerintem két ellenféllel állunk szemben.
– Értem már, hogy mire céloztál – mondta elgondolkodva Coope –, amikor azt mondtad, hogy az emberek
minket támadtak meg, embereket. Azt hiszem értem.
– Elmondaná valaki, miről van szó? – kérdezte Sarah Fillingham.
Wheeler felsóhajtott. Sarah nem volt tagja az asszisztenciának, így hát annyit sem tudott, mint a férje, John.
Viszont Sarah segítségére szükség van, hogy meggyőzzék a Phoibe utasait az átszállás elkerülhetetlenségéről.
Fontos tehát, hogy mindennel tisztában legyen.
– Két ellenfél csatázik itt egymással – kezdte Wheeler. – Egy idegen háborúba csöppent bele a Concordia.
– Kik a háborús felek, A Phoibe és...?
– Nem, a Phoibe véletlen áldozat, akárcsak a Concordia. A két hadviselő fél egyike biztosan emberekből áll,
méghozzá földiekből. A másik fél több mint valószínű, hogy szintén ember.
Aztán Wheeler kifejtette, hogy mire alapozza ezt. A feliratokra, számokra, szkafanderekre hivatkozott, és csak
azt tette hozzá, hogy azért nem száz százalékig biztosak a másik fél ember voltában, mert nem tudják, hogy adott
esetben melyik volt a támadójuk. Az bizonyos, hogy az első támadást ellenük, és a Farrerék elleni támadást nem
ugyanazok hajtották végre, de Farrerék nem látták a támadóikat, csupán azoknak a járművét. Hogy a Concordiát
melyik csoport támadta meg, azt is csak valószínűsíteni lehet, biztosra venni nem. Az ott látott jármű arra utal,
hogy megegyeznek Farrerék támadójával. Itt Martin látott ugyan egy szkafanderes alakot, de ez még nem
bizonyíték.
– Földi emberek és nem földi emberek – gondolkodott el Sarah.
– Vagy földi emberek és földi emberek – válaszolta Wheeler.
A nő némán bólintott. Szívesen megkérdezte volna Wheelertől, hogy ugyan mikor mondta volna el neki
mindezeket, ha Coope nem érdeklődik, de nem tette. Fontosabb volt, hogy ne támadjon közöttük semmilyen vita.
Meglepő volt a feltételezett igazságot hallani. A szóbeszédekből tudta Sarah, hogy támadóik emberek.
Korábban összefutott Eve Susmannal, így első kézből szerezte ezt az információt. De annyira fantasztikusnak
tűnt a magyarázat, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Ők utaznak fél évszázadon át csak azért, hogy aztán a Föld
utánuk nyúlva megállítsa őket. Mi értelme volt akkor annak a sok lemondásnak, annak a sok megalkuvásnak, mi
értelme volt mindennek? És mit lehet most tenni? Sarah rájött, hogy Wheeler ugyanerre keresi a választ.
Fogalma sincs, hogy mit lehet tenni, és most a jövőt hajtja, mert látni szeretné, milyen kiút van ebből a kegyetlen
helyzetből.
Ha az emberek megtudják az igazságot, a Concordiának vége. A küldetés értelmét veszti, és azzal együtt az
életük is. Gyökerestül megfordul a világ, és kicsúszik a lábuk alól a talaj.
Menni vagy visszafordulni? Kényszerűen választaniuk kell előbb-utóbb. És akármelyik mellett is döntsenek,
szétzúzzák mindenkiben a hitet, és megölik a célt.
De van választásuk? Megadatik a választás szabadsága?
Sarah ezután arra gondolt, hogy nem sokkal korábban milyen tanácsokkal szolgált az embereknek. Az igazság
ismeretében felébredt benne a lelkiismeret-furdalás, hogy beteljesületlen reményt ébresztettek a hozzájuk
fordulókban, és ezzel csak tetézték a bajt. Visszatérve azonnal ismertetni kell a helyzetet az orvosokkal, legalább
ők tudják, mivel ne biztassák a felizgatott embereket.
– Innen már ismerős – törte meg a csendet Easton. – Rátértünk arra az útvonalra, amelyen Gavin Wrighttal
haladtunk. Nemsokára feltűnik a Phoibe.
Egy sziklás dombocska emelkedett előttük. Easton közvetlen annak felszíne fölött vezette a gravacot. Hatalmas
kőtömbök feküdtek szerteszét, egymás mellett, vagy éppen egymáson. Élük az égnek meredt, bármikor készen
arra, hogy felhasítsák a gravac alját, mint valami vízi szörnyetegnek, amely felettük siklik el. Easton persze
értette a dolgát, és szó sem volt ilyesfajta veszélyről, más csak azért sem, mert a gravac erősebb borítást kapott
annál, hogy egy egyszerű szikla felsértse.
A domb tetejét elérve Easton azonnal alászállt a völgybe. Látta egy pillanatra a Phoibe egy részletét, de biztos
volt benne, hogy csak ő figyelt fel rá, mert tudta mire számítson: első pillantásra a borostyánból látszó rész
túlságosan kevés volt az azonosításhoz.
Easton a völgy mélyén haladt, aztán az alkalmas helyen, ahol korábban Wrighttal elhagyták a domb fedezékét,
kiemelkedett a Phoibe elé. A két nappal korábban ott hagyott gravac mozdulatlanul őrizte a borostyánt.
Az idő mintha megállt volna: a napokkal korábbi látvány mit sem, változott. A borostyán ugyanolyan bénán és
természetellenesen feküdt a bolygó porában. De ez senkit nem hatott meg. Easton túlságosan el volt foglalva,
készen állt a menekülése egy újabb támadás esetén; Coope és Wheeler több roncsot láttak már ahhoz, hogy
valami különlegeset érezzenek, John Fillingham pedig nem feledkezve meg feladatáról, továbbra is a gravac
jobb oldalát vigyázta. Egyedül Sarah volt az, aki egy futó másodpercre felidézte az első pillanatot, amikor
kilépett a bolygóra, aztán túltette magát az emléken.
– Menjek közelebb? – kérdezte Easton Wheelert.
– Nem – felelte Wheeler. – Csak kerülj!
A másik gravacban Sykes alig tudott rendet teremteni. Egy pillanat alatt felborult a rend, amikor Easton után
fordulva kikerültek a völgyből. A megfigyelők elhagyták a helyüket, és Sykes köré csoportosultak, akit ez
határozottan idegesített. Rájuk szólt, hogy menjenek vissza a posztjukra, aztán amikor nem mozdultak, felemelte
a hangját. Ekkor már a társaság egyetlen félvér tagja, William Harkins is felocsúdott első meglepetéséből, és
elzavarta az embereket a vezetőülés környékéről.
– Azt hittem, hogy felnőttetek már – szólt hátra Sykes. A társaságban ő volt az egyetlen másodgenerációs.
Önkéntes jelentkezés alapján választották ki őket, és a jelentkezők nagy része harmadgenerációs volt. Azonnal
megkapta az enyhe gúnnyal fűszerezett választ:
– Egy pillantás csak engedélyezhető, főnök!
– Láthatjátok eleget, ha leszállunk...
Sykes nem tudta, mikor fog az elülső gravac a Phoibe leszállószintjére fordulni, így hát fokozottabban figyelt.
Remélte, hogy idejében jelezni fognak. Az indulás előtti megbeszélésen Wheeler azt mondta, hogy a két
gravacnak nem szabad megállnia az úton egy pillanatra sem. Nem fognak a kettéválás előtt sem megállni.
Fénysorozat villant Wheelerék gravacjának a hátulján. A fényforrásra beállított érzékelők továbbították a
jeleket a számítógéphez. Az üzenet azonnal megjelent Sykes egyik képernyőjén
– Hamarosan szétválunk – szólt hátra a férfi.
Kinézett a Phoibére. Emellett a hatalmas fémkolosszus mellett fognak őrködni, és várják meg a másik gravac
jelzését vagy visszatértét. Az egész olybá tűnt, mintha egy lándzsás ember őrizne egy erődítményt a kapukon
kívül.
Sykes válaszolt az üzenetre.
– Vették – mondta Coope. – És felkészültek.
– Nem veszélyes kint hagyni őket? – kérdezte Sarah.
– Nincs más megoldás – válaszolta Wheeler a nőnek. – De megpróbáljuk őket is behozni. Amúgy sem hiszem,
hogy bárki is megtámadná a gravacot.
– Miért?
– A Phoibét nem érte támadás. Minket már igen. Ha pedig eddig nem próbálkoztak a borostyánnál, annak van
valamilyen oka. Úgyhogy ezután sem fognak.
Easton úgy döntött, hogy nem néz szembe a nappal. Hiába sötétedett el az üveglap, akkor meg az zavarta.
Ráhúzta a védőréteget, aztán egy gombnyomással rávarázsolta a külvilágot, a nap, a csillagok és árnyékok
nélkül.
Wheeler a Phoibét méregette. Azt a pontot kereste tekintetével, ahol a borostyán felé fognak fordulni. Odaszólt
Eastonnak, hogy emelkedjék feljebb, mert a föld közelében repülve keveset látott az űrhajó főtengelyéből,
amelynek elülső végén kapott helyet a leszállószint.
A gravac megdőlt, és pár percig felfelé húzott. Gyorsan suhantak, a Phoibe mellett mégis lassúnak tűnt.
Amikor középtájra értek, és Wheeler intett, hogy elég, akkorra már a lenti sziklákat nem lehetett kivenni: foltos,
szürkés-vöröses dombsággá változott a talaj.
A hátsó gravacban valaki rosszul lett. Harkins ugrott segíteni. Lefektette az ülésre a fiút. Hamarosan kiderült,
hogy a magasság az oka: a Concordián a fiatalabb generációk tagjai nem edződhettek hozzá, csupán a
hajtóműnél, a gravitációs csúszdánál, a parknál, és a tereknél építettek össze több emeletet. De ez még azoknál is
hatalmasabbnak bizonyult. A fiún tériszony vett erőt.
– Nyugalom – mondta Harkins. – Maradj fekve, és gondolj másra!
Sykes is megszólalt:
– Látom az elejét! Nem tart már sokáig.
A fiú bólintott, de nem tudott megszabadulni a mélység látványától, és az emelkedés érzésétől. A gyomra még
mindig valahol a torkánál volt. Mélyeket lélegzett. Harkins barátságosan megveregette a vállát, aztán visszatért a
helyére.
Valóban látszott már a borostyán eleje, de csak a távolban. Most értek a hátsó gyűrű trapéz alakú aeternizációs-
szektorai mellé. Újabb hosszú percek, amíg ezeket megkerülik.
Ezekben a szektorokban pihentek a Phoibe utazói, száz-száz mindegyikben. Emellett raktárakat és lakótereket
alakítottak ki bennük. A lakótereket senki nem használta, csupán vészhelyzet esetére tervezték őket, kétszáz
embernek nyújtanának olyankor szállást.
Az elülső gyűrű szektorai közül már csak négy volt aeternizációs-szektor, a másik négy raktárhelységként
szolgált. Emberek itt sem voltak: a Phoibe ébren lévő ügyeletesei az űrhajó közepén laktak.
A szektorok nem simultak egymásra, nagy távolság választotta el őket. Közülük azonban, mint valami felfújt
zacskó, a védelmi rendszer türemkedett ki. Elszigetelte és rögzítette, ugyanakkor védte a külső behatásoktól a
szektorokat. A kitüremkedéseken öt párhuzamos sorban ablakok ásítottak. Elég különösen mutattak, hiszen
függőlegesen álltak a sorok, ami arra utalt, hogy a folyosók oldalra borultak, és csak az űrben használhatók, ahol
a Phoibe fedélzetén a saját maga által gerjesztett gravitáció érvényes.
– Távolról törékenynek, közelről pedig kész monstrumnak tűnik – jegyezte meg Coope, aki hátul azt látta, amit
éppen elhagytak. Túljutottak a hátsó nyolcas soron.
– Amikor először elmaradt mögöttünk a Concordia – mondta válaszul Easton –, és már a kráter szélénél
jártunk, akkor visszanéztem. Kívülről jóval kisebbnek látszott, mint amilyennek a képzeletemben élt.
– A távolság és a méret néha nagyon viszonylagos – mondta Coope. – Én már csak tudom.
Easton ekkor látta meg a Phoibe púpjait. Még a szektorok mellett haladtak, de már látszott a Phoibe eleje.
Felhívta rá Wheeler figyelmét, és közölte, hogy hamarosan meglátják a leszállószintet.
– Menj túl rajta – mondta Wheeler –, és csak azután fordulj szembe velük. Le kell tennünk Sykesékat!
Túlrepülve a szektorokon, a gravac bal oldalát vigyázó Wheeler is meglátta a nyolc trapéz közepén felbukkanó
púpokat a hidakkal együtt. Felettük egy mélyedés látszott, oda készültek.
Úgy tűnt, mintha el akarnának távolodni a borostyántól. Wheeler remélte, hogy nem értik félre. Kiadta a
parancsot Eastonnak, hogy kis íven forduljon középre, de még távolodjanak. Amint szembekerültek a
borostyánnal, üzenetet küldött a hátsó járműnek, hogy szálljon le.
– Landolunk – mondta Sykes. Elszakadva a másik gravactól, meg fordult ugyan a fejében, hogy biztosabb
lenne velük maradni, de tudta, hogy nem teheti meg. Ha a tervezésnél nem szólt közbe, most már ne akarjon
semmit! Akkor viszont nem érezte azt, amit itt érzett, magukra maradva a Signum-kettő felszínén.
Wheeler előreült Easton mellé. Már felesleges volt vigyázni. Biztos volt benne, hogy a borostyánról szemmel
tartják őket, és a környezetüket is.
A púpok lassan betöltötték az egész főernyőt. A képről kiúsztak a szektorok, és csak egy szelet maradt rajt a
Phoibéből. A bejárat ott volt közvetlen előttük. Már azt sem látták, milyen magasan vannak.
– Mi lesz a taktika? – kérdezte Andrew. Ott állt Wheeler háta mögött.
– Az őszinteség – felelte nyugodtan Martin.
Elérték a púpokat. Besiklottak egy folyosóra, fények gyúltak ki körülöttük, aztán kinyílt előttük egy ajtó...
13.

A hangár, amelybe jutottak teljesen üres volt. Sem jármű, sem más nem volt benne. Easton letette a gravacot
középen, ahol a jelzőfények összefutottak, aztán kikapcsolta a vezérlést.
– Most mi lesz? – kérdezte Sarah Fillingham.
– Várunk – mondta Wheeler. – Úgy illik, hogy a házigazda fogadja a vendéget. Mi a helyzet odakint?
– Huszonkét fok, tiszta levegő, káros sugárzás nincs. Viszont ránk álltak. Keressek kapcsolatot?
– Minek? Azért jöttünk ide, hogy személyesen beszéljünk velük. Mi bíztunk bennük, most ők jönnek.
John Fillingham elgondolkodva ült hátul. Kivárta, amikor már senki nem beszélt, és csak akkor szólalt meg:
– Martin, egész úton azon törtem a fejem, miért vagyok én itt? Nem hiszem, hogy sok hasznomat vennétek.
– Jó benyomást akarunk kelteni – felelte Wheeler hátrafordulva. – Szükség van egy házaspárra.
Sarah meglepetten nézett Wheelerre.
– De persze nem csak ezért – folytatta Martin, mielőtt John megszólalhatott volna. – Te értesz a legjobban a
hajtóművekhez. Ismered a Phoibe meghajtásának alapelveit és a hajtóművének felépítését. Előbb-utóbb rá kerül
a szó, és akkor szeretném, ha véleményt mondanál.
– Azt Andrew is meg tudja tenni. Legalább annyira tisztában van mindennel, mint én – felelte Fillingham. –
Nekem viszont dolgom lett volna a gravitációs csúszdánál.
– Amit mondtam, az csak két ok. A harmadik az, hogy te is az asszisztencia tagja vagy. Végül pedig a
legfontosabb: nem volt más, aki elkísért volna minket. Arthur ott ül a vezérlőben, Franco kijelentette, hogy
többet nem hajlandó kockáztatni. Mást pedig nem mernék hozni. Ugyanakkor tudtam, hogy szívesen elkísérnéd
Saraht. És még valami... Szeretnék én is ott lenni a próbaterhelésnél.
– Valaki jön – szólalt meg izgatottan Easton.
A gravackal szemközt kinyílt egy ajtó, és belépett rajta egy nő. Egyszerű, bő ruha volt rajta, haját hátul
összefogta. Semmi nem volt nála, és kellő távolságban megállt a járműtől.
– Ki ez? – kérdezte Wheeler.
Sarah elétartotta a memlapot. Egy fénykép volt rajta. Egy szőkésbarna hajú, nyugodt vonású nőé. Mosoly
nélkül, de cseppet sem komor arckifejezéssel nézett a felvevőkamerába. Haját hátul összefogta. Jessica Neely.
– Nem sokat változott százhúsz év alatt – mondta Coope. A várakozás izgalmától kissé remegett a keze. Végre
történik valami más is az értelmetlen csatározásokon kívül. Egy ember áll velük szemben, egy teljesen
ismeretlen ember. – Hogyan köszönjünk neki?
Wheeler ránézett.
– Azt hiszem, ideje indulni. Andrew, állj mellém! Sarah, szeretném ha pár lépést lemaradva követnétek. Ron, te
maradj itt!
Wheeler lenyúlt az ülés mellé, egy fémtáskát emelt ki onnan, majd az élre lépett. Az ajtó előtt megvárta, míg
mindenki elfoglalja a helyét. Aztán bólintott Eastonnak, aki kinyitotta nekik a zsilip mindkét ajtaját egyszerre.
A járműből kilépve Wheeler egyenesen Jessica Neely felé indult. Jól láthatóan, testétől eltartva vitte a táskát.
Sarah, mielőtt követte volna őket, megszorította férje kézét. John megállt egy pillanatra, és bár nem lett volna
szükség rá, lesegítette a nőt a gravac külső oldalának lépcsőfokain. Aztán elengedték egymást, és mentek
Wheeler és Coope után.
Coope felemelt fejjel lépkedett Wheeler mellett, és a nőt bámulta. Neely ugyanilyen nyílt pillantással
viszonozta tekintetüket, amitől Coope inkább másfelé nézett volna. A nőből szinte kézzel tapintható erő,
magabiztosság áradt. Látszott rajta, hogy hozzászokott az események irányításához.
Wheeler napok óta először érzett valamiféle elégedettséget: ismét kiléphetett a Concordia falai közül, és ő
határozza meg a történteket. Olyan emberekkel kerül szembe, akiknek teljesen eltérőek a világról alkotott
nézeteik, teljesen mások az emlékeik, és nem kiszámíthatóak, ellentétben azokkal, akikkel – amióta csak az eszét
tudja – együtt utazik.
Neely arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Wheeler megállt a nő előtt, pár másodpercig némán nézte,
megvárta amíg Fillinghamék közelebb érnek.
– Jessica Neely? – kérdezte aztán. – Örvendek. Martin Wheeler vagyok. Kísérőim Andrew Coope, Sarah és
John Fillingham – kezet nyújtott.
A nő elfogadta Wheeler kezét.
– A nevemet már tudják – állapította meg. – Mi már bemutatkoztunk egymásnak a rádióbeszélgetésünk során.
Üdvözlöm önöket a Phoibén. Mi van a táskában?
– Az igazolásaink.
– Kérem, kövessenek.
Ahogy elfordult, jobb fülében láthatóvá vált egy apró fülhallgató. Elrejthette volna a hajával, de nem tette.
Talán jelezni akarta a látogatóknak, hogy nem ő az egyetlen az űrhajón. Wheeler mellélépett.
– Két járművel jöttünk – mondta a nőnek. – A másik kint vár a Phoibe előtt. Engedélyt kérünk rá, hogy
beléphessenek, vagy ha ez nem lehetséges, akkor fegyveres biztosítást szeretnénk kapni nekik. Nem biztonságos
a bolygó felszíne.
– Rendben – mondta Neely. – Máris intézkedünk. A fegyveres felügyeletet megkapják, de a belépésről
egyelőre szó sem lehet.
Ahhoz az ajtóhoz mentek, amelyen át a nő belépett. Egy tágas folyosó volt mögötte, egyszerűi díszítés nélküli,
sima fallal. Mellmagasságig barna, felette halványsárga. Nem távolodtak el túlságosan a hangártól, Neely már a
második ajtónál megállt. Feltehetően nem akart sokat megmutatni az idegeneknek az űrhajóból.
Egy tárgyalóba léptek be. Bent már várta őket egy férfi, akit Neely Anthony Weston néven mutatott be. A falat
hátul egy óriási kép borította, de ezen kívül nem sok minden alkotta a berendezést: egy asztal, pár szék, és egy
kisebb vezérlőpult, három működő monitorral. Az egyiken a hangárban, a másikon a bolygó felszínén várakozó
gravac volt látható, a harmadikon pedig ez a szoba, és az ide belépők.
Weston udvariasan kihúzott egy széket Sarah Fillingham részére, aztán átvonult az asztal túloldalára és ott
telepedett le Neely mellett, szemben a Concordia négy fős küldöttségével.
Wheeler letette a fémtáskát az asztal közepére.
– Mi mindent tudunk a Phoibéről – kezdte –, és már önök is tisztában vannak a Concordiával kapcsolatban
egy-két dologról. Amikor megkerestek minket, nem lehettünk biztosak benne, hogy nem csapdáról van szó, így
nem mutattunk be mindent. A hiányzó adatokat elhoztuk most. Itt vannak a táskában.
Wheeler felpattintotta a táska zárját, majd félig Neely és Weston felé fordítva kinyitotta. Több kisebb rekesz
volt benne. Az egyikből három diszket emelt ki.
– A Concordia megépítésének és felbocsátásának részletesebb története – folytatta. – Tizenöt órás anyag,
átírtuk a Phoibe technikai színvonalának megfelelő formába.
Weston nyúlt érte. Aztán a vezérlőpulthoz lépve mindhárom lemezt belehelyezte, és elindította. A képek
azonban nem ezeken a képernyőkön jelentek meg, hanem valahol másutt.
Wheeler a második rekeszből két memlapot vett elő, és letette Neely elé.
– Ezen a Concordia írásos dokumentációja található, az űrhajó felépítése és a legénysége, ezen pedig a
Phoibéé. És hoztunk még valamit...
A harmadik rekeszt csak lassan nyitotta fel. Egy platina-arany ötvözetből készült tábla feküdt benn: tetején a
Föld utolsó üzenetével. Ezt a táblát a célállomáson kellett volna átadni, vagy elhelyezni az első épület falán, attól
függően, találnak-e ott valakit. Ugyanilyen táblával rendelkezett a Phoibe is.
Neely a kezébe vette.
– Megvizsgálhatjuk? – kérdezte. – Nem okozunk benne kárt.
– Természetesen – mondta Wheeler.
Ismét Westonon volt a sor. Átvette a táblát, és egy fali szekrényben helyezte el.
– Folytassa! – szólította föl Neely Wheelert.
– Mivel ismerjük a Phoibe minden egyes részét, a sérülések jellegéből megállapítottuk, hogy az űrhajó nem
képes többé felemelkedni a bolygóról. A leszállóegység a borostyán alatt fekszik, A Concordia ugyanebben a
helyzetben van: minket lecsaltak erre a bolygóra, és csak utána támadtak meg, időlegesen megbénítva a
hajtóművünket. Dolgozunk a kár kijavításán: John Fillingham – Wheeler a férfi felé intett fejével – vezeti a
munkálatokat. Mint a Concordia első asszisztense fel vagyok hatalmazva, hogy felajánljam segítségünket. Az
űrhajónkon megnyitottunk egy szektort a Phoibe utazóinak, ahová elhelyezhetünk mindenkit.
Egy percnyi csend köszöntött rájuk. Neely végigtekintett rajtuk, aztán Wheeler arcán nyugtatva tekintetét
elgondolkodott a halottakon. Ez a hír a megmentést hozta volna számukra, bár a helyzetük annyira nem volt
reménytelen. Végső lehetőségként maguk is aeternizálták volna magukat, és a Phoibe itt pihenhetett volna az
idők végezetéig, míg erre nem téved valaki, vagy meg nem szólalnak az utolsó ítélet harsonái.
– Ha jól értettem, akkor ez mindannyiunk számára de-aeternizációt jelentene.
– Igen – bólintott Wheeler. – A Concordia egy generációs űrhajó.
– A Phoibe hetven évvel korábban indult el, és a generációs űrhajók tervét akkor már régen elvetették, mint
életképtelen ötletet. Mivel magyarázza, hogy visszatértek hozzá?
Sarah Fillingham vette át a szót:
– Három elküldött borostyán után felmerültek bizonyos problémák az aeternizációs utazásokkal kapcsolatban.
Főképp orvosi szempontból. Az ilyen típusú hajók először is konzerválják az érzelmi ellentéteket, és a Föld egy
kicsiny szeletét jelentik. Az utazók sohasem képesek megszabadulni az anyabolygó emlékétől, és ez sok
problémának okozója. Végzetes is lehet. Emellett mindannyian tudjuk, hogy az aeternizációs ébresztés az emberi
szervezetre különös hatással van. Ébredés után két-három hónapig az emberi agyban ismeretlen folyamatok
zajlanak le, aminek következtében az illető fokozottabb szellemi életet él. Kimutatták, hogy semmilyen szervi
elváltozás nem történik, nincsenek káros mellékhatások, és biztonságosnak ítélték ezt az utazási formát. Sőt,
előnyösnek, hiszen ha három hónapos időközönként váltják egymást az ügyeletesek, hat ember ebben az
állapotban tizenkettő munkáját el tudja végezni. Mindenki csak egy évet öregszik, és a Phoibe célba ér.
– Ezt tudjuk.
Sarah Fillingham Neely szemébe nézett, és megsajnálta a nőt. Épp azon fáradoznak, hogy szétdúlják az ő
céljaikat is. Egy cipőben járnak, de nem tehetnek ellene semmit: a sors kényszerítette bele őket, és fonja össze az
életüket.
– Szóval kimutatható károsodások nincsenek. De van valami más, ami nem igazán kimutatható a tudomány
műszereivel. Ebben a felfokozott idegállapotban, négy-öt ébresztés után egyes embereknél felléphetnek érzelmi
zavarok. A személyiség instabillá válik. Ezt az illető leplezni igyekszik. És ennek a következményei legalább
olyan súlyosak, mint valamilyen szervi elváltozásnak.
Amikor Sarah befejezte, megszólalt Andrew.
– Emellett van egy technikai probléma, amelyet John is meg tud erősíteni. A Concordia egy teljesen új, és az
előzőektől eltérő hajtóművel rendelkezik. Egy másik térben mozog, egy tér fölötti térben, ahol térhajlítással
halad előre. A hajtómű az űrhajó elé egy gravitációs csomót lök ki, mint valami golyót, és az űrhajó az előtte
meghajlott térbe siklik bele. Az aeternizációhoz használt speciális memóriájú számítógépek megbolondulnak
ennek a térnek a külső ingadozásától. Mi meg sem érezzük, de a csúcstechnikánk nem bírja. Választani kellett:
vagy aeternizáció, vagy egy olyan utazási forma, amivel kétszer gyorsabban lehet haladni.
– Mi a Concordia célja? – váltott témát Neely. Egyértelműen ő irányította a beszélgetés menetét.
– A Concordia ugyanannak az üzenetnek a nyomán indult el, amelyen a Phoibe. Ez tűnt a legígéretesebbnek,
azért indítottak el két űrhajót ugyanabba az irányba. De az események ismeretében nem tudjuk van-e értelme
tovább haladni ezen az úton. Amennyiben úgy döntünk, hogy igen, hatvan békés esztendő várna mindnyájunkra.
Csupán a célnak nem lenne már értelme.
– A Phoibét lelőtték az űrben – felelte Neely. – Miért?
– Az okot mi sem tudjuk. De azt igen, hogy mi történik körülöttünk. Egy háború kellős közepében vagyunk...
Wheeler várakozón pillantott Neelyre. A nő bólintott.
– Van időnk. Hallgatjuk.

14.

A beszélgetés három órán keresztül folytatódott. Közben megérkezett a Wheeler által átadott felvételek
elemzése. Neely és Weston a fülhallgatóján át hallgatta a végeredményt, amely megerősítette, hogy a felvételek a
Földön készültek. Főképp a hátteret vették tüzetesebb vizsgálat alá. Az ismerős épületek, városok és űrállomások
hetven év alatt módosult arca meggyőzően hatott. A Phoibe ismeretlen ügyeletesei összevetették a saját
archívumukban őrzött felvételekkel, és ez meggyőzte őket arról, hogy az előttük ülők a jövőjükből jöttek.
A fémlapról megállapították, hogy hajszál pontos másolata a Phoibén lévőnek, csupán az aláírások mások.
Neely ugyanakkor megkereste magát a Phoibe memlapján, és belepillantott a róla leírtakba. Minden
alátámasztotta a Concordia utazóinak történetét.
Az emberek közötti háborúról szóló történet viszont elég hihetetlenül hangzott. Bár korántsem döbbentek meg
annyira, mint akkor, amikor felfedezték a feliratot a gravac oldalán, és fél napi töprengés után kiküldtek egy
szondát, hogy elolvassa a számukra hagyott üzenetet. Wheeler története elültetett azonban egy gondolatot
Neelyben: mi van akkor, ha ez a küldöttség csupán jól megrendezett színjáték. Kétségeit még akkor sem sikerült
teljesen eloszlatni, amikor Wheeler egy újabb felvételt rakott ki eléje, és kérte, nézzék meg együtt.
Persze két napja még örült volna, ha valaki megígéri neki, hogy hamarosan emberekkel találkozik.
Nem volt hosszú anyag, mindössze húsz perces. Négy részből vágták össze. Először egy síkságot láttak
felülről, amelyen űrhajóroncsok hevertek. A roncsoknál elkeseredett ütközet dúlt. Tisztán kivehetők voltak a
lövések irányai.
– Itt a Concordia – mondta egy hang. – Concordia hívja Martin Wheelert.
– Itt Wheeler... Harcban állunk – Neely Martinra nézett. – Remélem jól láttok és hallotok minket. Öten vannak
jelenleg Ligast és Triellit akarják bekeríteni. Az előző legyet lelőtték.
– A segítség elindult, hamarosan odaérkezik Addig tartsatok ki!
– Ryusakit találat érte, és...
A hang elhallgatott, a kép elsötétedett.
– Ez volt az első támadás, ami ért minket – mondta Wheeler magyarázatképp. – Most jön a második részlet.
Ezen csak a Concordiát ért károkat tudjuk megmutatni.
Egy hangfelvétellel kezdődött. A vezérlőben lefolyt eseményeket rögzítette, ahogy az adatok beérkeztek, és a
parancsok kifutottak a támadás első perceiben. Aztán a gravitációs csúszda képe ugrott be, szintén felülről, majd
közvetlen közelről a megrongált rendszerek. Fillingham vezette körbe a felvevőt, és ismertette, hogy milyen
károkat okoztak a behatolók. Végül megmutatták a zsilipen található becsapódásnyomokat.
A következő képsorok két szkafandert mutattak, és az azokból előkerülő testeket. Westont megdöbbentették a
felvételek, félrefordította tekintetét egy pillanatra, hogy helyreálljon lelki egyensúlya. Csak akkor nézett vissza,
amikor Towers szerencsétlen próbálkozására került sor. Jessica Neely arcáról egy villanásnyira leolvadt a
szenvtelenség álarca.
A negyedik felvételsor azt a csatát ábrázolta, amit a vezérlőben rögzítettek közvetlen a Phoibe jelentkezése
előtt.
– Ezért kérdeztük meg, hogy részt vett-e a Phoibe valamilyen ütközetben – mondta Wheeler.
Neely még mindig bizalmatlan volt, bár látta, hogy a küldöttségnek Westont sikerült meggyőznie. Hajlott már
ő is a magyarázatukra, de volt valami, amit el kellett mondania.
– Nem a Concordia volt az egyetlen, amely megkeresett minket – mondta a felvételeket követő csendben.
Figyelte a kijelentésének hatását, és örömmel vette tudomásul, hogy a szemben ülők arcán valódi a
meghökkenés. Kivéve Martin Wheelert, akinek csak a szeme árulta el, hogy felkeltette a figyelmét a hír.
– Mikor és kicsodák?
– Elmondom az ő változatukat is – mondta nyugodtan Neely. Tudta, hogy veszélyes vizekre evez, mert ha
mégis valótlan mindaz, amit itt az elmúlt órákban előadtak nekik, akkor a másik történet kiadásával az életüket
veszélyezteti –, és összevetjük, hogy melyik állja meg a helyét!
– Hat órával ezelőtt egy adás áttörte azt a csendet, amelyik körülvesz minket. Egy férfi jelentkezett be, és
közölte velünk, hogy a Földről jöttek. Ő is felajánlotta a segítségét. Elmondása szerint az emberiség belebotlott
abba az ismeretlen fajba, amelyik az üzeneteket küldte százötven évvel ezelőtt. A faj támadólag lépett fel, és a
Föld meghódítására törekedett. Az emberiségnek sikerült fogságba ejteni egy idegen űrhajót, és annak alapján új
flottát épített fel. A borostyánt az idegenek lőtték le. De az emberek is a közelben tartózkodtak, és megtesznek
mindent a megmentésünkért. Mi azt válaszoltuk, hogy még át kell gondolnunk a dolgot. Akkor még nem tudtuk,
hogyan kerül bele a képbe a Concordia... Nyolc óra haladékot kaptunk.
Wheeler lassan megcsóválta a fejét. Coope ránézett a barátjára, és azt mondta:
– Emberek támadtak embereket...
– Szó sincs semmilyen idegen fajról – mondta Wheeler. – Mind a két szembenálló fél az emberi fajhoz tartozik.
És én az Önök helyében alaposan meggondolnám, hogy átköltöztessem az egész legénységet egy kiötlött mese
alapján egy ismeretlen űrhajóra.
– Nem átköltözésről van szó. Elvinnének bennünket így.
– Az egész Phoibét? – csodálkozott John Fillingham. – Felemelnék az egész Phoibét?
– Igen.
– Mi történt ott fenn a világűrben? – kérdezte Wheeler. – Hogyan lőtték le a borostyánt?
– Nincs mit mesélni róla. A másik űrhajó olyan gyorsan került elénk, mintha egy párhuzamos térből lépett
volna ki. Mire a riadó végigszaladt a Phoibén, már lőtávolban voltunk. Az első lövés a hajtóművet érte, a
másodikat, kivédtük, az szemből jött. Aztán mögénk kerültek, ahol a pajzsaink jóval gyengébbek. A harmadik és
negyedik lövés talált. De mi is eltaláltuk őket. Anthony feléjük robbantotta a segédhajtóművet.
Wheeler felállt az asztaltól.
– Itt az ideje, hogy döntsenek. Az lenne a legjobb, ha a Phoibe legénysége mihamarabb a Concordiára kertibe.
Mert ha letelik a két óra, és nemet mondanak, akkor valószínűleg erőszakkal fognak majd behatolni a
borostyánba.

15.

Sykes arra figyelt fel, hogy a borostyán orr-részénél megjelenik a másik gravac, és fénysorozat villan fel az
elején. A képernyőre pillantott: megérkezett a várt üzenet. Az öt férfi már órák óta ült egy helyben, hamar
beteltek a Phoibe látványával, és visszatértek feladatukhoz. Figyelmük hullámzó volt, néha ellankadtak, és
ilyenkor kellett valami, ami kimozdítsa őket a tétlenségből, ezért újabb és újabb témákat kerestek
beszélgetéseikhez.
Sykes éppen egy érdektelen társalgást szakított meg közbeszólásával, és mielőtt a többiek felfogták volna
szavainak értelmét, már a talaj fölött lebegett. Az üzenet szerint a Phoibe fedélzetére kellett menniük.
Meredeken vezette fel a gravacot, de így is már a púpok alatt elérte a Phoibét. Függőleges emelkedés után ért
el a bejárathoz, ahol már várta őket a nyitott ajtó. Becsúszott, az ajtó bezárult mögöttük, előttük viszont kinyílt a
következő. A hangár közepén már ott állt a másik gravac.
– Szálljatok le mellém! – jelent meg egy képernyőn Easton arca. – Aztán maradjatok a helyeteken!
– Mi a helyzet? – kérdezte Sykes.
– Még tartanak a megbeszélések, de jó úton haladnak.
Easton pár perce végre személyesen is találkozhatott Jessica Neelyvel. A nő a gravacra volt kíváncsi. Elkísérte
Wheelert és Fillinghamet, akik végre megkapták az engedélyt a másik jármű behozatalára.
Neely barátságosan köszönt, aztán alaposan körülnézett, miközben Wheeler megbeszélte Eastonnal, mit
tegyen. A nő fél füllel arra is figyelhetett, mit mond Wheeler, mert mielőtt távoztak volna, pár szóval
megmagyarázta Eastonnak, miért bízzák rá a feladatot. Eastonnak határozottan tetszett Neely energikus
fellépése, és egyáltalán nem találta félelmetesnek.
– Egyébként várnak téged a tárgyaláson! – tette hozzá Easton, amint Sykes leszállt.
– Engem? – kérdezett vissza Sykes.
– Aha. És ha jól látom, már jönnek is érted.
Sarah Fillingham közeledett egy ismeretlen férfival az oldalán.
– Nem tudod, mit akarnak? – kérdezte Sykes.
Nem kapott rá választ. Hátrafordulva látta, hogy a többiek legalább annyira meglepődtek. Odaszólt
Harkinsnak, hogy üljön a helyére, bár nem volt biztos benne, hogy ha arra kerülne sor, a félvér férfi tudná mit
tegyen, aztán elhagyta a járművet.
– Edward Sykes? – kérdezte az ismeretlen férfi lent, és kezet nyújtott. – Anthony Weston.
Sykes segítségkérőn pillantott Fillinghamre, aki a fejével aprót biccentett Weston tenyere felé. Ed tétován
belehelyezte kezét a másik kezébe. A férfi erősen megszorította.
– A segítsége kell, Ed – mondta Sarah. – A technikai tudása. A járművekkel kapcsolatban.
Sykes megnyugodott. Az ilyen irányú kérdésekre tud válaszolni. A Concordián állandó szállítómunkát végzett.
A hűtőházaknál dolgozott, és a konyhának szállított alapanyagot, illetve az ültetvényekről és a tartályokból a
hűtőházakba a feldolgozás után félkész ételeket. Emellett szerelgetett, és értett minden járműfajtához, amelyet a
Concordia fedélzetén használtak.
A tárgyalóban mindeközben Wheeler töprengőn nézett a felvázolt számításokra. Neely elfogadta a felajánlott
segítséget, és megegyeztek abban, hogy a Phoibe legénységét áttelepítik a Concordiára. A kérdés az volt, hogy
ezt hogyan tehetik meg a leggyorsabban és a legbiztonságosabban. Amikorra Sykes megérkezett, már tisztázták a
lehetőségeket, de dönteni kellett két variáció között.
Sykes azt tervezte, hogy erősen megszorítja a nő kezét, de aztán ugyanolyan bátortalan kézfogás lett belőle,
mint az előbb. Viszont jól megnézte magának a nőt, és megállapította, hogy semmi különös nincs benne.
– Arról van szó, Ed – kezdte Wheeler –, hogy a Phoibe szektorait egészben át kellene szállítanunk a
Concordiára. Nézze át a számításokat, lehetséges-e. Mi úgy gondoltuk, hogy a gravacban használatos
antigravitációs aljzatot használnánk a szektorok felemelésére. Szerintünk nyolc elég.
Sykes bólogatott, aztán leült az számítógép mellé, és átnézte a felvázolt számadatokat. Az elején lassabban
forgott az agya, mint máskor, de aztán a számításokba merülve felvette a szálat. Coope ott állt a válla fölött, és
nézte, mit üt be Sykes. Az eredeti számolást ő végezte.
– Ezek a szektorok antigravitációs leszállóegységének paraméterei – mutatott rá egy adathalmazra. –
Kilencven százalékos kihasználtsággal terveztem.
– És ha ötvöznénk a terveket? – kérdezte Fillingham Neelytől.
– Én is ezen gondolkodom – szakította el a nő tekintetét Sykestól. – Ha mind a tizenkét szektort át akarjuk
vinni, az legalább hat forduló, még akkor is, ha minden terv szerint megy. Tíz-tizenkét óra. Viszont ha
ezerkétszáz embert szállítunk át, és mellette az elengedhetetlen felszereléseket, az ugyanennyi.
– Csakhogy megtakarítanánk az ébresztési időt – felelte Weston.
– Milyen elosztásban van a felszerelés a raktárakban? – kérdezte Wheeler – Mert nem kell mindent áthordani.
– Kiválasztható a raktárjegyzékből – felelte Neely. – Túlélőfelszereléssel minden szektort elláttak. A
nagyraktárakban a végcélnál használandó eszközöket helyezték el.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rájuk – mondta Wheeler. – A Concordián is megtalálhatók. Mint ahogy a
túléléshez is minden. Ezerkétszáz ember nem jelent problémát.
Neely hangja máshogy csengett, amikor megszólalt:
– Ezeregyszázhetven. Csak ezeregyszázhetven. A landoláskor megsérült egy aeternizációs szektor. Harminc
ember vesztettünk.
Csend ereszkedett közéjük. Harminc ember befekszik a Földön a maga kis kabinjába, és aztán egy ütközéskor
a testükről őrzött információ egyszerűen törlődik.
Sarah Fillingham egyszerre mély fájdalmat érzett.
Wheeler fejben számolt.
– Az emberek átszállítása több időt venne igénybe. A Concordia erői is végesek, nem rendelkezünk annyi
gravackal. Ez esetben nyolc fordulóval számolhatunk, az pedig legalább három órával többet jelent. Amit
elsősorban figyelembe kell vennünk, az a biztonság. Ha három órával tovább tart a költöztetés, akkor annyival
nagyobb az esélye egy támadásnak. Azt az időt kell lerövidítenünk, amit a Concordia és a Phoibe között töltünk
el. Nem számít, hogy az ébresztésen mennyit spórolhatunk, ha már ott vannak a Phoibe aeternizációs-szektorai a
Concordia mellett, megengedhetjük magunknak azt a pár órányi plusz időt.
– Milyen variációk jöhetnek számításba? – kérdezte Coope. Az előbb, számolás közben nem tudott odafigyelni,
ezért semmit nem értett a beszélgetésből.
– De-aeternizáljuk valamennyi emberünket – felelte Neely –, ez tizenkilenc óra, és azután átköltöztetjük a
Concordiára...
– ...ez huszonkettő – mondta Wheeler. – amiből nyolc óra fedné a felélesztést, tehát plusz tizennégy.
Neely bólintott, és folytatta:
– Vagy átszállítjuk a szektorokat, ez hat forduló, és legalább kilenc óra, majd ott de-aeternizáljuk őket. Ez
kevesebb idő alatt megtehető, de az előző variációt már most elkezdhetjük, ez utóbbit pedig csak tizenegy óra
múlva, amikor kint felkel a nap. És most azon gondolkodunk, hogy ötvözhetnénk a terveket, hogy ez a tizenegy
óra ne menjen el feleslegesen.
– Meg kell kezdeni az ébresztést. Mire megy el az a tizenkilenc óra?
– A de-aeternizáció huszonhárom percet vesz igénybe egyetlen ember esetében. A szektorok egyszerre csupán
két embert képesek de-aeternizálni, úgyhogy tizenkilenc óra és tíz perc alatt éled fel száz ember.
– Értem – mondta Coope. – A matematikailag ideális megoldást keressük.
– A cél, hogy minél kevesebbet legyenek úton a szektorok és az emberek – tette hozzá Wheeler.
Andrew lehet, hogy nem volt képes úgy irányítani a dolgokat, mint ő, de Wheeler tudta, hogy most nyugodtan
rábízhatja magát a barátjára.
– Legkevesebb öt fordulóval lehet megvalósítani – gondolkodott hangosan Coope. – Mennyi a gravacjaink
szállítási kapacitása fordulónként?
– Nyolcvan-száz fő. Számolj nyolcvannal, mert nem tudjuk mennyi járművet használhatunk.
– Az öt körben négyszáz fő. Százhetven adott, marad kétszázharminc hely, szektoronként húsz fő. Meg lehet
kezdeni tehát szektoronként húsz ember ébresztését most azonnal, két szektornak pedig a teljes ébresztését.
Ezzel a megtakarított idő tízszer huszonhárom perc, azaz közel négy óra. Az ideális megoldás! Mennyi most a
belső idő?
– Délután két óra – felelte Weston.
– A Concordia belső ideje.
– Hajnali fél három – mondta Wheeler.
Coope ránézett az órájára:
– A külső idő pedig este fél hat. Hamarosan sötétedik. Eszerint pedig holnapután reggelre végzünk.
– Hol lesz reggel? – kérdezte Neely és átértékelte a Coope-ról alkotott véleményét.
– Kint – felelte Andrew. – Helyi idő szerint.
Jóváhagyták a számításokat. Közben Sykes is végzett, és megerősítette, hogy a szektorokat elbírná nyolc
gravitációs hatáskiegyenlítő panel, ha a szektorok antigravitációs leszállóegységei is működnének. Wheeler
sietett, közel álltak már az est beköszöntéhez, és nem akart sötétben visszatérni a Concordiára. Két másolatot
kért a tárgyalásról készült felvételből, és arról a felvételről is, amelyet az idegenekről készítettek, majd egyet-
egyet Sykes kezébe nyomott,
– Ha nem érnénk vissza, ezen rajta van minden. Holnap reggel mindenképp meg kell kezdeni a költöztetést.
Neely ott állt mellettük. Nem tiltakozott, amikor Wheeler az idegenekről készült felvételt is elkérte, de akart
még valamit mondani.
– Két emberünk elmegy a Concordiára. Az a feladatuk, hogy körülnézzenek, és holnap reggel visszatérjenek az
első csapattal.
– Még mindig nem bízik bennünk? – kérdezte Wheeler.
– Már az elején jobban bíztam – árulta el Neely.
– Miért?
– Mert személyesen kerestek meg minket. A másik esetben az volt a gyanús, hogy ebben a csendben sikerült
elérniük a Phoibét, de aztán újra csend borult ránk. Persze még mindig nem zárható ki, hogy egy csapatról van
szó, amelyben maguk végzik a csali szerepét.
Wheeler bólintott:
– Az eshetősége valóban fenn áll. De másnak is. Kik jönnek velünk?
– Weston – mondta Neely a férfi felé nézve –, és Kenneth McGaughy.
– Kenneth McGaughy? – ismételte meg Wheeler. – Ő nem lenne most ügyeletes.
– Nem is az – felelte a nő. – A megsérült szektor valamennyi aeternizáltját felélesztettük.
– Hetven embert?
– Hetven embert – bólintott Neely, és a fülhallgatójára bökött: – És együtt döntöttünk úgy, hogy hiszünk
maguknak.

16.

Wheelernek meg volt a pontos terve a visszaútra vonatkozóan. Másfelé hagynák el a Phoibét, és később
kanyarodnának vissza a helyes útirányra. Most nem lopva, a föld közelében akart haladni, hanem mindvégig
szem előtt, hogy a borostyán fedezhesse őket addig, amíg látótávolságban vannak. A legrosszabbra számított. Az
ellenfelei helyében ő megakadályozta volna visszatérésüket a Concordiára.
Anthony Weston szállt be Wheelerék mellé, Kenneth McGaughy a Sykes által vezetett gravacba. Wheelernek
nem tetszett McGaughy. Ugyanolyan fiatal volt, mint ő, de viselkedésében, beszédében volt valami, ami
elfogadhatatlanná tette: láthatólag könnyedén és fölényesen kezelte az embereket. Nem tudni, mit tartogatott a
tarsolyában, de láthatóan büszke volt rá. Egy kicsivel magasabb volt Wheelernél, közel olyan testalkatú, mint
John Fillingham, de mozgása teljesen elütött tőle.
Weston ellenben nyugodtabb, kiszámíthatóbb természetű volt. Ősz hajszálak húzódtak halántékán, és szemében
az értelem fénye tükröződött. Készséges embernek tűnt, és arckifejezését barátságossá tette hatalmas orra, amely
rögtön szemébe ötlött mindenkinek. Weston kifaggathatóbbnak látszott: olyannak, akivel elég barátságosan
beszélni, hogy megeredjen a nyelve.
Neely elhagyta a hangárt és kinyílt a zsilip belső ajtaja. Easton fordította elsőként a gravacot a kijárat felé. Kint
megvárta, hogy Sykes utolérje, majd fényüzenetek segítségével összehangolták mozgásukat. A púpok felett balra
fordultak el.
Easton tartotta a magasságot. Most a másik oldaláról kerülték meg a Phoibét. A hajótest közel szimmetrikusan
épült fel, úgyhogy nem volt nagy a különbség a két oldal között. A borostyánnak ezen a felén repülve a
messzeségben egy hegységet figyeltek meg, amelyet a bolygó legmagasabb hegyei alkottak: a csúcsok túllépték
a tizenegy kilométeres magasságot. A földihez közel járó gravitáció esetében ez valóban a maximum lehetett.
Mindenki elfoglalta a helyét, és az alapján megint csak John Fillingham gyönyörködhetett a fenséges
kilátásban, Wheelernek a Phoibe, Coope-nak pedig Sykes gravacja jutott látnivaló gyanánt.
Sarah Fillingham leült Weston mellé és megszólította:
– Szólíthatom Tonynak? – a férfi igent intett. – Tony, mondana nekem valamit az aeternizációról?
Meglehetősen hiányosak az ismereteim ebben a témakörben.
– Nem sokat tudok én sem, mivel nem ez a szakterületem – mondta Weston szabadkozva: – De szívesen
megosztom tudásom.
– Nem is a tudományos magyarázatra vagyok kíváncsi, azok itt vannak nálam, beléjük pillantottam, de semmit
nem értek – Sarah felemelte a memlapot. – Hanem az alapelvekre.
– Az alapelv az, hogy az emberi test véges számú elemi részecskéből épül fel, amely elemi részecskék
mindegyikének megvan a három térdimenzióban megadható helyzete és állapota. Nem kell más csupán, csak egy
megfelelő kapacitással bíró szupraszámítógép, amely kondenzátorként képes energiát is tárolni. Kettős feladatot
kell ugyanis megoldani: az emberi test részecskéiről készült leírást megőrizni, és a test energiává történő
átalakításakor a felszabaduló energiamennyiséget tárolni.
– Ezek szerint teljesen megsemmisül a test az aeternizáció során?
– Mint anyag, igen. De mint információ és energia létezik, és bármikor visszaalakítható anyaggá.
– De ez, gondolom, nem ilyen egyszerű.
– Nem bizony. A visszaalakítás már nem csak kapacitás kérdése. A felélesztés nagyobb energiabefektetést
igényel, mint a légneműsítés.
– Légneműsítés? – Sarah azt hitte rosszul hallotta.
– Csak magunk között nevezzük így, egy kis szótréfa alapján. Aeternizáció helyett aetherizáció... Éterizáció.
– Miért igényelne nagyobb energiát? Hiszen a folyamat tényezői adottak.
– Mert a de-aeternizáció nem mindegy hogyan történik. Az energiát a megfelelő térrács-pontokban, a
szükséges atommá kell átalakítani. Nos, ehhez viszont kevés az az energiamennyiség, amely a... légneműsítés
során felszabadult. Ezért ezt az energiát nem a de-aeternizáció során használjuk fel, hanem a tér energiájának
lecsapolását végezzük vele. Befektetjük, akárcsak a pénzt a bankokba, hogy általa még nagyobb mennyiséghez
jussunk. A megcsapolt mű-mezon-energia aztán biztosítja a kellő fedezetet a felélesztéshez.
– Ez azonban csak az első lépés – folytatta Weston. – A testről készült térkép adja az alapot a legfontosabb
dologhoz: magához a felélesztéshez. Az információt azonban nem könnyű a rendszerből a térbe helyezni.
Megszerezni onnan sokkal könnyebb, hiszen „csupán” letapogatásról van szó, akkor azonban úgy kellene
használni az információt, mint a cukorral telített folyadékban a gyöngyöt: arra kell kicsapódnia a
cukorkristályoknak, vagyis az információra az energiának, és anyaggá szilárdulnia. És innentől kezdve nekem is
érthetetlen a szöveg. Itt vezették bele a folyamatba a gravitációt, és a negyedik térdimenziót. De hogy milyen
úton-módon, azt nem tudom. De hogy-hogy maguk nem ismerik az elméletet?
– Eddig nem volt szükség rá, hogy megismerkedjünk vele – mondta Sarah. – A Concordián nem hasznosítjuk a
technikát, és ezért nem is foglalkoztunk vele.
– De hasznosítjuk – szólt közbe John Fillingham. – A gravitációs csúszdánál. Hasonló elven működik, mint
ahogy a de-aeternizáció, legalábbis, ami a gravitációs csomópont kihelyezését illeti egy másik térpontba, csak
jóval nagyobb méretekben. Erről jut eszembe: Martin, amint visszaérünk meg kell csinálnunk a próbaterhelést.
– Rendben – felelte Wheeler.
Easton balra húzta a gravacot: kiértek a szektorok mögül, és a Phoibe hajtóműveinek vonalát követték. Alig pár
méternyire volt a gravactól a borostyán, Wheeler elfordult a műszereitől, úgyse látott mást, csak a gyorsan
elsuhanó külső borítást, amely viszont teljesen betöltötte a látóteret.
A hajtómű ezen része enyhe ívvel hajlott rá a borostyán főtengelyére. Azok a hirtelen kiemelkedések, amelyek
gyűrűként vették körbe a külső vázat, a hajtómű stabilitását erősítették. Olyan külső szervizfolyosók kötötték
össze a gyűrűket és a hajtómű egyes részeit, amelyek magában a borításban futottak, és csupán három oldaluk
volt. A borostyán hajtóművét csak kívülről lehetett meghibásodás esetén megjavítani.
– Mi történik akkor, ha valamelyik szektort baleset éri? – kérdezte Wheeler Westontól. – A de-aeternizáció
huszonhárom perce soknak tűnik vészhelyzet esetén.
– Ha a központ úgy dönt, hogy veszélyben vannak a de-aeternizációs részlegek, akkor haladéktalanul
megkezdi a felélesztést. Felszabadítja a veszélyben levő szektort, és ezzel párhuzamosan az épeket is. Az első
huszonhárom perc végén feléled huszonnégy ember, kettő a kritikus szektorból és lesz mellette huszonkét szabad
hely az ép szektorokban. A központ pedig azonnal megkezdi a veszélyeztetett szektorokból az információ
átvitelét ezekre az ép helyekre. Tulajdonképpen biztonsági másolatot készít.
– Várjon csak egy pillanatra – szólt közbe Sarah Fillingham. – Ez azt jelenti, hogy az az ember onnantól két
példányban létezik?
– Mint információ igen. Két különböző helyen. De energia csak egynek a de-aeternizációjához van.
– Az a legkevesebb – mondta Sarah. – Energiát bármely anyagból meríthetünk, és akkor élő másolatot
készíthetünk ugyanarról az emberről.
Weston felsóhajtott.
– Az ilyen irányú kísérleteket már évekkel az indulásunk előtt betiltották. Egy időben az űrkutatási hivatal
megkapta a jogot hozzá, de hibáztak... Persze azért több kell hozzá, mint egy kis energia, mert az információ az
eredeti esetnél térformáló erő, míg a másolás során elveszíti ezt a tulajdonságát.
Easton azon vette észre magát, hogy túlságosan is figyel a háta mögött elhangzó beszélgetésre. De mire
feleszmélt, már ott volt közvetlen a gravac előtt az a rés, amelyen keresztül át kellett repülniük a Phoibe
túloldalára. A gépet ismét balra húzta, és a kelleténél talán kicsit gyorsabban megemelte. A gravac
hatáskiegyenlítője megszűntette ugyan a hirtelen emelkedés emberre gyakorolt hatását, de mivel senki nem szólt
előre, hogy mi fog következni, Andrew-t hátul meglepetésként érte a manőver. Azt látta csak, hogy az addig
látott hátsónézeti kép ugrik egyet, először eltűnik a Sykes által vezetett gravac, majd balszéléről a Phoibe, és a
távoli hegyek kerülnek helyükre, majd a hegyek is eltűnnek, és a horizontvonal felcsúszik a kép tetejére. Coope
egyik pillanatról a másikra csak az óriási mélységet látta maga előtt, amelyik felett a gravac siklott. A falhoz
szorult, elakadt a lélegzete, és pár másodpercig nem tudott szólni sem.
Egy fél perc elteltével Easton aztán egyenesbe hozta a gravacot, és visszakerültek a hegyek a helyükre. Rögtön
ezután szétszaggatott fém, kicsipkézett külső borítóréteg, és szétlőtt folyosók úsztak be a kép két oldalán és alul.
Kis késéssel, és kicsit lemaradva megjelent Sykes is a járművel.
Easton a Phoibe világűrben szerzett sérülésében vezette a gravacot. Coope-nak csak annyi tellett első
levegővételéből, hogy megköszönje Eastonnak az élményt.
Ron bocsánatot kért mindenkitől. John Fillingham dörmögve fogadta el. Aztán a főernyőn megjelenő kép olyan
hihetetlen volt, hogy a beszélgetés megszakadt.
A gravac mintha egy fémárok mélyén repült volna. A Phoibe sérülése olyannyira komoly volt, hogy a hajtómű
teljesen használhatatlanná vált. Már az első napokban, amikor elemezték a lezuhanás előtt készült távoli,
kinagyított felvételeket, megállapították, hogy a borostyán többet nem lesz képes felszállni. Most közelről
szemügyre vehették azt, ami a nagyításon csupán egy apró lyuknak látszott, és teljességében felmérhették a kárt.
Coope a sérüléseket nézegette. Az árnyékok hosszúak voltak, és sok mindent eltakartak a szem elől. Andrew
nem tudta megállapítani, hogy a hajtómű melyik részén járnak, egészen addig, amíg Easton ki nem jutott az
árokból, és elszakadva a borostyántól, el nem távolodott tőle. Ahogy aztán egyre nagyobb szelet fért bele Coope
kamerájának látóterébe, Andrew rájött, hogy mi sérült meg.
– Akárki is célzott – jegyezte meg – tudta, hova kell lőnie. Ismerte a hajtómű felépítését.
– És mit akart? – kérdezte Wheeler.
– Végleg kilőni a Phoibét, de úgy, hogy az képes legyen landolni.
– Élve kellettek nekik? – kérdezte Sarah.
– Igen – felelte Weston megerősítve Coope következtetését. Ezzel elárulta, hogy ők is kielemezték a helyzetet.
– Vagy mi, vagy valami, ami az űrhajón van. Nem akartak minket megsemmisíteni. Megtehették volna.
A gravac egyre távolabb került a Phoibétől. Wheeler ismét visszafordult megfigyelőállásához. Ahogy a
borostyán távolodik, úgy nő a támadás veszélye. És csak nehezíti a helyzetüket, hogy hamarosan eltűnik a nap az
égboltról.
– Milyen feladataink lesznek, ha visszaéltünk? – kérdezte Coope.
– A gravitációs csúszda próbaterhelése az első – mondta Wheeler. – Aztán meg kell szervezni a szektorok
mozgatásához szükséges gravitációkiegyenlítő aljzatok összeszerelését. És tűszondákkal kell megtűzdelni a
Phoibe környékét.
– Az idegenekről készült felvételt mikor vizsgáljuk meg?
– Ha minden sínen lesz. És ha elhelyeztük a vendégeinket.
– Velem ne nagyon foglalkozzanak – mondta Weston. – Én az elkövetkezendő tíz órát amúgy is ébren
szándékozom tölteni. Elég, ha mellém adnak valakit, aki végigvezet a Concordián. A felvételtől pedig ne
várjanak sokat: nincs azonosítható háttere, nincsenek azonosítható zörejek, a férfi, aki beszél rajta, teljesen
mindennapos, ruháján bármiféle jelvény, vagy díszítés nélkül. Még akcentusa sincs.
A Phoibe egész apróra összement Coope szemei előtt. Sykes kicsit alacsonyabban repült, mint Easton, ezért
láthatta Andrew még mindig a borostyánt. Már csak egy semmitmondó folt volt a messzeségben, míg a hegyek
ugyanolyan méltósággal álltak mögötte.
Rohamos léptekkel közeledett az éjszaka. A bolygó felszínétől elhódított terület nagysága jelezte jöttét. Coope
a fényben már csak félig létező hátsó gravacot nézte, amely engedelmes szolgaként követte őket. Ha valakik
rájuk akarnának támadni, könnyedén a közelükbe férkőzhetnének, ilyen fényviszonyok között már csak akkor
látnák meg a támadókat, amikor a nyakukon vannak.
Weston felállt Sarah mellől, és átült Easton mellé, az egyik vezetőülésbe. Nem az útra volt kíváncsi, hanem a
műszerfalra. Különösen a főernyő érdekelte. Hamar kiismerte magát a vezérlésen.
Sarah Fillingham kényelmesen hátradőlt, és a Phoibén eltöltött időre gondolt. Teljesen elmerült gondolataiban.
– Jönnek – szólalt meg egyszer csak John Fillingham.
– Hányan? – kérdezte rögtön Wheeler.
– Lehetetlen megállapítani. Túl messze vannak.
– Andrew – szólította meg Wheeler Coope-ot –, add le Sykeséknak, hogy ismeretlen járművek jobbról!
Irányuk?
– Észak-északnyugat – mondta Fillingham.
– Öt óra felől – tette hozzá Weston.
– A Phoibe kikerült a látótávolságunkból – mondta Coope. – Nem sokat késlekedtek.
– Addig kell lecsapniuk ránk, amíg helyre nem áll az összeköttetésünk a Concordiával – felelte Wheeler. Aztán
hozzátette: – Újabb üzenet Sykesnak. Idegen járművek balról, irányuk észak-északkelet, hét óra. Fegyveres
készültség mindkét oldalt.
Közrefogták őket. Még messze voltak ugyan, de gyorsabban haladtak, mint a két gravac, és pár percre van
szükségük csupán, hogy beérjék őket.
– Öt vagy hat jármű – mondta Fillingham.
– Balról kettő.
– Most biztosra akarnak menni – mondta Coope. – Ez melyik csapat lehet?
– Majd eldöntjük utána – mondta nyugodtan Wheeler.
– Minden rendben, Sarah? – kérdezte Fillingham a feleségét.
A nő körbenézett a társaságon. Mindenkinek volt feladata, egyedül neki nem. A memlapot már letette kezéből,
és most nem tudta lefoglalni ujjait semmivel. Azon vette magát észre, hogy erősen kapaszkodik a fotelbe.
– Mitől vagytok ilyen nyugodtak? – kérdezte. – Tudtok valamit, amit én nem?
Nem kapott választ, mert kint megváltozott a helyzet. A John Fillingham által megfigyelt támadó járművek
közül kivált kettő, és visszafordult. Amikor a férfi bejelentette, és rákérdezett hova mehettek, Weston
megjegyezte:
– A Phoibéhez.
– Látták volna a borostyánról, hogy meg akarnak támadni minket? – kérdezte Easton.
– Nem – felelte Wheeler, és levonta a következtetést. – A Phoibéről a nyomunkba eredtek, és észrevették őket...
– Hogy elkísérjenek addig a pontig, ahol már van összeköttetés a Concordiával – tette hozzá Weston.
– Hány járműve van a Phoibének? – kérdezte Wheeler. Témát váltott, volt fontosabb feladat, mint tisztázni,
miért indít a Phoibe titokban járművet utánuk. Lehet, hogy valóban csak láthatatlan őrangyalok akartak lenni,
lehet, hogy arra voltak kíváncsiak, a Concordia irányába távozik-e a két gravac.
Weston habozott egy kis ideig a válasszal.
– Négy – mondta aztán. – Négy antigravitációs elven működő siklónk. Most ketten jönnek utánunk. Felszíni
járművünk pedig van vagy harminc.
– Meg fogják támadni őket – mondta Wheeler.
– Nekik van hova visszamenniük...
– Hárman vannak – mondta Fillingham. – Közel járnak.
– Mekkora a célzási pontosság?
– Fél százalék alatt van – felelte Fillingham a műszereire pillantva. – Nálunk.
– Ron! Ideje megmutatnunk, hogy mit tud a gravac! Kapcsolj a legnagyobb sebességre!
– Miért nem tettük meg eddig? – kérdezte Sarah.
– Mert látni akartam, hogy milyenek a támadóink járművei! – felelte Wheeler. Most már felismerte azok
formáját. Nem akart harcba keveredni.
Az a két gravac, amivel eljöttek, több újítással is rendelkezett, mint a két oldalsó, és a hátsó irányítópult, és
tüzelőállás. Nagyobb teljesítményű hajtóművet kaptak, és többre voltak képesek, mint a korábban összeállított
járművek. Wheeler az ideút során nem akarta teljesen kihasználni a gép tudását, sejtette, hogy nyomon követik
őket. Ezt az előnyét meg akarta tartani. Remélte, hogy hasznára lesz.
Easton, aki nem értette, hogy Wheeler eddig miért nem adta ki a parancsot a gyorsulásra, most
megkönnyebbülve kapcsolt magasabb fokozatra. Előtte azonban jelzett Sykesnak, hogy ne érje váratlanul a
váltás.
A gravac meglódult. A kamerák látómezejéből kiugrottak az idegen járművek, de a központ azonnal
visszahozta őket a képernyő közepére. Pár másodperc elteltével aztán kiderült, hogy amazok is felgyorsítottak.
– Ha csak ennyire képesek – mondta Easton fél szemmel a számokra sandítva –, akkor nem fognak utolérni
bennünket. Esetleg a Concordia közelében.
Éles sivítás csapott a fülükbe: a rendszer figyelmeztetése. Easton jobbra rántotta a gravacot, Sykes pedig balra.
A két jármű eltávolodott egymástól. Hatalmas energia-kisülés sorozat kápráztatta el a bent ülőket. Valamilyen
ismeretlen fegyverrel tüzeltek rájuk. Easton hol jobbra, hol balra tért ki ezután, hogy megnehezítse a bemérést.
– Tűz!
Wheeler és Fillingham azonnal visszalőtt. Kevés esélyük volt a találatra, de nem is ez volt a fontos, hanem
hogy megzavarjak a támadókat. Az idegen járművek is szétváltak. Coope a Fillingham oldalán támadókat célozta
be, azok eggyel többen voltak.
– Ron – szólalt meg Wheeler. – Le-föl mozgasd a gravacot!
Ez nem lehet igaz – gondolta Coope két lövés között. Egyáltalán nem volt félelmetes, ami történt, inkább egy
játékhoz hasonlított, egészen addig, amíg bele nem gondolt, mi lehet ennek a játéknak a vége. Megnyomta a
kioldógombot, és el sem eresztette jó ideig. Nem látta, hogy talált volna, de úgy érezte, amíg lő, nem lőnek
vissza rájuk.
A gravac hullámzó mozgása egyáltalán nem nehezítetté meg a lövést, hiszen a célzórendszer nagyjából
irányban tartotta a fegyvert. Az időérzékük bénult meg. Hamarosan mindannyian úgy érezték, mintha már órák
óta lövöldöznének egymásra.
Hol alattuk, hol fölöttük robbant fel egy-egy fénylő gömb. Az egyik kibillentette a gravacot útvonaláról, de
Easton nem vesztette el a lélekjelenlétét. Csak a repülésre koncentrált.
A Sykes vezette gravac csupán az egyik oldalsó lézerágyúból tüzelt, a másik kettőből nem. Wheeler szemmel
tartotta őket, és csak sejtette, hogy a harmadgenerációsokkal lehet a baj. Alapos válogatás ide vagy oda, nem
lehetett tudni, hogyan fognak reagálni vészhelyzetben.
Nem sokára azonban a hátsó fegyver is működésbe jött. Öten lőttek már az öt támadóra.
Azok is átváltottak a lézerfegyverekre. A bolygó felszíne fölött megvillanó sugarak már szinte hálót alkottak.
Wheeleréket lőtték főképp, az ellenség felmérte, hogy ők a veszélyesebbek. Egy sugár eltalálta a járművet,
elroncsolta a gravac külső borítását, át azonban nem hatolt rajta.
Ron lejjebb ereszkedett, nem akarta, hogy a gravac alját eltalálják. A teteje kibírt néhány lövést, mert bár ott is
voltak létfontosságú műszerek, azok nem a repülést irányították. Sykes hasonlóképpen cselekedett.
A másik gravacot gyors egymásutánban két találat is érte. A jármű megingott, és kissé lemaradt. Wheeler
beszüntette a tüzelést, nehogy eltalálja Sykes járművét. Easton csak annyit fogott vissza a sebességből, hogy
ismét egymás mellé kerüljenek.
Az ellenfél újból elővette ismeretlen fegyverét: a föld közeli robbanások sokkal veszélyesebbek voltak. Easton
és Sykes feljebb emelkedett,
– Egy perc, és kint vagyunk a leárnyékolt zónából – mondta Easton.
Sarah Fillingham lehunyta szemeit, és a másodperceket számolta. Érezte szívdobbanásait, pattanásig feszültek
idegei. Legalább százhúszat vert a szíve, sosem félt még ennyire.
A bolygó felszíne iszonyatos gyorsasággal suhant el alattuk, a másodpercek mégis csak vánszorogtak. Easton
már bekapcsolta az adót, és azt várta, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
Letelt az egy perc, de a Concordia nem jelentkezett. Easton megkezdte a keresést, de mindegyik hullámsáv
néma maradt.
– Mi az isten lehet? – morogta maga elé idegesen.
– Kitolták az árnyékolás határait – felelte Wheeler.
– Vagy megtámadták a Concordiát – felelte Coope.
– Akkor nem űznének minket.
Weston némán ült Easton mellett, csupán az arcáról tűnt el a mosoly, nem mutatott félelmet. Közelebb állt ő
háborúkhoz és viszályokhoz, mint az itt ülők bármelyike. Saját ideje szerint nincs fél éve, hogy elváltak a
Földtől.
Easton sugározni kezdte a gravac azonosító jelét. Csak másfél percet kellett várniuk a visszajelzésre. A
Concordia bejelentkezése váratlanul jött, pedig számítottak rá. Arthur Farrer szólalt meg a hangszórókban.
– Támadás ért minket – tért a lényegre azonnal Easton. A szöveg kódolva hagyta el a járművet. – Hét
ellenséges járművet észleltünk. Öt van a nyomunkban. Helyzetünk a következő...
Farrer biztosította őket, hogy azonnal indulnak a gravacok.
– Ezek nem fognak leszállni rólunk – tette hozzá Wheeler. – Kitartóak. Csak fegyverrel lehet őket elűzni.
– Értettem – mondta Farrer. – Vége.
– Ha egy percen belül elindulnak, akkor a találkozási pont tizenöt-tizenhat percre van – jegyezte meg Easton.
– Annyit ki kell még bírnunk? – kérdezte Sarah.
Újabb találat érte a gravacot, szerencsére csak lézerfegyvertől, de nem egy ponton: végighúzott az oldalán.
– Balról szurdokvölgy – mondta Easton. – Kikerülhetnénk a fegyverek tüzéből.
Wheeler nem sokáig fontolgatta, hogy mennyire kockáztassák azt, hogy a támadóik elékerüljenek. Az ötből
kettő vagy három nyilván a nyomukban marad, a többi viszont megpróbál egyenesen eléjük vágni.
– Mennyire pontosak a térképeink erről a területről?
– Használhatók.
– Akkor menjünk!
Easton most már beszélhetett a Sykesszal. Új kódot használt, amikor pár szóban előadta a tervet. A két gravac
összehangolt mozgással fordult a hasadék felé. A jobboldali támadók közelebb kerültek, de mielőtt
kihasználhatták volna ezt az előnyt, Easton és Sykes a felszín alá vitték a járművet.
Itt már csak arra kellett vigyázniuk, hogy az eléjük kerülő sziklákat kikerüljék. A tüzelést beszüntették, az
oldalsó kamerák nagyobb sötétséget mutattak, mintha kikapcsolták volna őket. Wheeler megkérte Westont, hogy
üljön hátra, és ő telepedett Easton mellé. Kivetítette maga elé a szurdokvölgy összefüggő hasadékainak térképét,
és kiválasztotta a legoptimálisabb útvonalat. Aztán elvetette ezt, és egy másikat nézett ki, amelyből az előzőnél
távolabb kerülnek ki a felszínre. Easton annyira figyelt a vezetésre, hogy Wheelernek kellett az utat mutatnia.
John Fillingham elfordult az oldalsó ablaktól, és Sarah mellé ült. A nő a keze után nyúlt, és megszorította. Ettől
megnyugodott kissé. A száguldás látványa kevésbé zavarta.
Coope nem lazított, erősen figyelt, hogy lássa, hányan követik őket. De a rossz fényviszonyok miatt a hátsó
gravacot alig tudta megkülönböztetni a háttértől. Sykes dolga nehezebb volt, mint Eastoné, le kellett maradnia
kissé, hogy beláthassa a manőverezéshez szükséges távot. Coope nem használhatott fegyvert: Sykes gravacja
mindvégig az útjában volt.
– Egy nagyobb hasadék jön baloldalt – mondta Wheeler. – Forduljunk arra! Sykes! – szólt bele a mikrofonba. –
Balra kanyarodunk!
– Vettem.
Letértek az eddigi útvonalról. Úgy tűnt, terv nélkül, összevissza haladnak a föld repedéseinek rendszerében.
Wheeler végig irányított, és még az utolsó pillanatban választott irányt.
A sziklafal a hasadékok szélességétől függően hol közelebb, hol távolabb került tőlük. Ha túl közel volt,
lassítani kellett kicsit. Ha szélesebb hasadékban repültek, kockáztatták, hogy az üldözőik utánuk lőnek. A gravac
vezérlése ugyan vigyázott rá, nehogy sziklának ütközzenek, de azt nem tudta volna megakadályozni, hogy egy
hirtelen manőver után oldalra ne csapódjanak:
Sykes egyszer átszólt, és közölte velük, hogy hárman vannak a nyomukban, de rögtön azután őrült
manőverezésbe kezdett. A támadók eltaláltak egy felmeredő sziklatömböt előtte, amely darabjaira robbanva
hatalmas kövekből álló záporként hullott alá.
Tíz-tizenegy perc telhetett el.
A szurdokvölgy mélysége elérte a másfél-két kilométert. Az alja végig homályban maradt, és Coope-ot furcsa
érzés kerítette hatalmába. Szinte azt várta, mikor bukkan fel lentről egy félig elroncsolódott, elrejtett űrhajó,
hogy szilánkokra lője őket.
Easton Wheeler utasítása alapján jobbra fordult, és majdnem beleütközött egy sziklapadba. Oldalra kapta a
gépet, és kis híján megtörtént az, amitől félt: a szemközti sziklafalat csak méterekkel kerülték el. A jármű pár
másodpercig megdőlve repült, aztán Easton egy újabb bravúrral mentette meg a következő kiálló sziklaéltől...
megforgatta a gravacot, és pörögve bukott le a mélység felé.
A gravac belsejéhez mérten mit sem változott a gravitáció iránya, de a forgó szurdok látványa is elég volt, hogy
mindannyiuknak felkavarodjon a gyomra.
Easton automatikára kapcsolt, amely egyenesbe hozta a járművet, de azonnal vissza is vette az irányítást. Most
alacsonyabbra kerültek, mint az üldözőik, közel az árnyékhatárhoz.
– Lemenjek? – kérdezte Easton.
– Ne! – felelte hátulról Coope. – Ezt hol tanultad?
– Elég régóta vagyunk már itt...
Sykes járművével ismét Coope fegyvere elé került. De végre elkezdtek tüzelni a hátsó gravacból, mire a
támadók már nem igyekeztek annyira utolérni őket. Nem a találatoktól féltek, hiszen egy-kettőt kibírt a
járművük, hanem a szikláktól.
Napokig kavaroghattak volna a szurdokban, ha Wheeler nem követi a térképen útjukat. Éppen azt számolgatta,
hogy meddig kell még itt repülniük. Látta ugyan, hogy Easton és Sykes érti a dolgát, de baleset ettől függetlenül
bármikor bekövetkezhet.
– Most fel! – szólalt meg Wheeler.
Visszatértek a felszín fölé. Wheeler egy pillantással felmérte, hogy senki sem várja őket. Aztán felállt az elülső
székből és visszaült az oldalsó ablakhoz.
Sykes felérve rögtön jobbra húzódott, így amint feltűntek üldözőik, Coope is tüzet nyitott. Csakugyan hárman
voltak. Easton nem mérlegelte kik és honnan jönnek, egyenesen repült előre. A szurdokvölgyben megtett táv
miatt a találkozás a segítségükre kiküldött járművekkel egykét perccel kitolódott.
– Látom a negyediket – mondta Fillingham. – Nagyon lemaradt. Távolabb van, mint a többi.
– Most már csak egy hiányzik – tette hozzá Coope.
Az a három viszont, amelyik a hasadékban követte a gravacokat, jóval közelebb került. Újból megkezdték az
energiabombák kilövését. Easton föl s le mozgatta a gravacot: újból megkezdődött a macska-egér harc.
A főernyőre kivetített kép tiszta és világos volt, ellentétben a kamerák által közvetített, oldalsó és hátsó
képekkel. Easton ezért fedezhette fel, hogy távolabb, egy hasadék mélyéről felbukkan egy jármű. Az idegen
aztán gyorsan eltűnt a hasadékban ismét, de Easton már tudta, hogy ott vár rájuk. Azonnal jobbra fordította a
gravacot.
– Támadó elölről – mondta a mikrofonba. Nem a gravacban ülőknek magyarázkodott, hanem Sykesnak adta
tudtára a manőver okát.
Miután oldalra fordult, Wheeler élé került a bolygónak az a része, amelyről az ötödik jármű az előbb
megjelent. Martin egyenlőre nem látott semmit.
Az üldözők és a két gravac közti távolság tovább csökkent. Újabb találat érte a gravacot. Coope rögtön utána
felkiáltott, hogy eltalált egyet, azonban semmi kárt nem okozott a másikban.
Az idegenek nem haboztak visszalőni.
A felmentésükre küldött járműveket is Easton pillantotta meg először, és bár még a messzeségben jártak, a
látványuk fellelkesítette a fiút.
Sarah felsóhajtott, de a feszültség nem szűnt meg. Ők lehet, hogy megmenekülnek, de mi lesz azokkal, akik a
segítségükre jöttek?
Az a nyolc gravac lassabb, mint ők. A feladatuk az, hogy feltartsák a támadókat, míg Wheelerék biztos távolba
nem kerülnek, aztán azonnal visszatérjenek a Concordiára. Nem kell győzniük.
– Megjöttünk! – szólt bele valaki teljesen feleslegesen a rádiók csendjébe.
Wheeler válaszolt:
– Elég egy fél percre feltartani őket. Nem kell tovább. És vigyázzatok egymásra!
A nyolc gravac három csoportra oszlott. Jól láthatták a támadó járműveket, mert azonnal célba vették őket. Már
akkor tüzet nyitottak, amikor a találati százalék egy ezreléknyi volt.
Easton és Sykes közöttük repültek át. Támadóik oldalra fordultak, hogy kikerüljenek a tűzvonalból, és ezzel
megfosztották magukat az esélytől, hogy utolérjék a Phoibe küldötteit.
A nyolc gravac még egyszer támadást indított az idegenek ellen, majd mielőtt azok feleszmélhettek volna,
menekülésre fogták a dolgot. A hajszának ezután már nem volt értelme. Az idegenek még követték őket egy
darabon, aztán visszavonultak.
Eltűntek a Signum-kettő éjszakájában.

VÁROSALAPÍTÓK
Ötödik nap

1.

Wheeler úgy riadt fel álmából, mintha űzték volna. Ritkán álmodott, utoljára évekkel ezelőtt. Sosem voltak
megnyugtatók azok az álmok, de általában nem emlékezett rájuk, és nem zavarták. Ez a mostani viszont igen.
Egy gravacban ült, és a saját öccsét üldözte. Dean hol eltűnt, hol megjelent, és ő mindvégig fölötte repült,
hajszolta egy végeláthatatlan fémsíkságon, amelyről tudta, hogy a Concordia felszíne.
Négy órát adott magának az alvásra, nem sokat, de így is negyedórával korábban ébredt fel. Pár percet még
feküdt, legyűrte a feltörő fáradtságot, ami a nyúlfarknyi alvást követően jelentkezett. Miután az ágyból kilépett,
beállt a szárazzuhany alá. Az óra két óra tizet jelzett – délután.
Wheeler ezután leballagott a tizedikre, és beült egy kávézóba. A sarokban telepedett le. Teljesen egyedül volt a
teremben. Az elsődleges feladatok kivételével a munka nem régen mindenütt leállt, és az emberek visszatértek
otthonaikba. Lekért egy kávét, és egy meleg zöldséges szendvicset, aztán nyugodtan megette. Csak miután
elfogyasztotta, vette elő a személyi hívóját.
Először John Fillinghamet hívta.
Visszaérkezésükkor hatalmas tömeg fogadta őket, és a felmentésükre küldött gravac legénységét. A sikeres
akciót követő örömmámorban John eltűnt mellőlük, és már csak a gravitációs csúszdától jelentkezett. Közölte a
próbaterhelés tervezett időpontját. Wheeler leküldte mellé Coope-ot, aztán megadta az engedélyt. Azóta nem
beszéltek, viszont az elmúlt négy órában megtörtént a próba. Wheeler nem ébredt fel rá, és most kíváncsi volt a
kimenetelére.
Fillingham beszámolt az eredményről: egyik kihelyezett mérőműszer sem jelzett hibát, mégis úgy tűnik, hogy
a csúszda instabil. Megnézték mely egységek meghibásodása okozhat az instabilitást, és ezek közül melyik
hibátlan a műszerek visszajelzése alapján. A fennmaradó egységek átvizsgálását megkezdték.
Fillingham nem pihent azóta sem. A munka négyedénél tartottak, és kijelentette, hogy tíz órán belül végeznek,
ami azt jelenti, hogy legkésőbb tíz óra múlva ráakadnak a hibára. Addig nem szándékozott lefeküdni.
Wheeler másodjára Michael Bradfordot kereste meg, aki a gravac-hangárban irányította a munkát.
– A tizenhat gravitációs talp készen van – jelentette be Bradford – Időre elkészült, de minden más munkát le
kellett állítanunk.
– Ezt bekalkuláltuk – mondta Wheeler. – De hol tartatok az átszerelésekkel?
– Még négy gravacba szereltük be a gyorsító hajtóművet, és végeztünk az oldalsó megfigyelőállások
kiépítésével. Ennyire tellett. Új járműveink nincsenek.
Wheeler a fali órára nézett.
– Még fél órátok van.
– Az pont elég ahhoz, hogy befejezzük azt, amit elkezdtünk – Bradford határozott volt. Nem tudtak többet
nyújtani.
Wheeler elfogadta, amit a férfi mondott, aztán bontotta a vonalat. Többre számított. Azzal a plusz négy
hajtóművel nem sokra megy, hiszen csak konvojban haladhatnak, tehát a kisebb sebességű járművekhez kell
igazodniuk.
Martin tegnap, a Phoibe fedélzetén és visszaúton a Concordiára, nem egy új dolgot megtanult. A konvoj szó
eddig ismeretlen volt számára. De nem csak új szavakat szedett össze, hanem új gondolkodásmódot is. Rájött,
hogy mennyire elvágta őket a Concordia a való világtól. Persze nem mutatta meglepetését, ha valami
ismeretlenről hallott, de sokszor vissza kellett kérdeznie. Olyankor kényelmetlenül érezte magát. Mintha még
mindig gyerek lenne...
Wheelert érdekelte, hogy Weston és McGaughy merre jártak az űrhajón.
Westont Farrer kísérte körbe a Concordián. Wheeler tehát Farrert hívta. A visszaérkezés után pár óráig
figyelemmel kísérte őket, aztán mielőtt pihenni tért volna, más dolga is akadt.
– Hol vagytok most, Arthur?
– A hajtóműnél. Andrew birodalmában.
– Veletek van?
– Nincs. Már órákkal ezelőtt elment. Veled együtt. Azóta nem tért vissza.
– Weston mit csinál? – érdeklődött tovább Wheeler.
– Kérdezősködik, most nincs mellettem – Farrer hangjában fáradtság bujkált. Nem csoda, tíz óra alatt
körbejárta szinte az egész kettes szektort. Az utóbbi időben nem gyalogolt ennyit. – Kezdtük az ültetvényeknél,
aztán haladtunk egyre följebb. Bekukkantottunk a laboratóriumokba, a létfenntartó központokba, a vezérlőbe,
még a konyhára is. Megnéztük a parkot alulról-felülről, az orvosi részleget, most pedig itt vagyunk a hajtóműnél.
Még csak ezután jönne a gravitációs csúszda, de oda már nem jutunk el.
– Milyen érdeklődésű Weston?
– És kimaradtak a sportlétesítmények is! – mondta Farrer. Csak utána felelt meg a kérdésre: – Minden érdekli.
Hamar felfogja a dolgokat, és a lényegre tapint rá. Jól kérdez, jól hallgat, és jól beszél. Ha mindenki ilyen a
Phoibén, akkor nekünk végünk. Hamarosan nem mi, hanem ők fognak irányítani!
– Arthur! Hozd vissza a vezérlőbe! A temetés után azonnal indulunk.
– Tudja ő is. Már többször rákérdezett, hogy mennyi időnk van hátra.
Kenneth McGaughy kíséretét Hannes Thaler adta. Wheeler vele is szeretett volna beszélni. McGaughy
személye különösen érdekelte, főleg azután, hogy kiderült: Sykes gravacjában maga McGaughy ült le a hátsó
fegyverhez, amikor látta, hogy a harmadgenerációsok cselekvőképtelenek.
– Itt Thaler.
Wheeler megkérdezte, mivel töltötte az elmúlt időt Kenneth McGaughy.
– Olvas, és régi felvételeket nézeget – mondta Thaler. – Tíz óra alatt mindössze egy teára állt fel, és azt két
órán át szürcsölgette. Itt ülök három asztallal arrébb, és történelmi regényeket olvasgatok. Izgalmas munka!
– Szólj neki, hogy fejezze be! És gyertek a vezérlőbe!
Martin letette a hívót az asztalra, és hátradőlt a fotelban. Mit kell még elintéznie?
Glen Solomon valószínűleg meghajtotta embereit, és hamarosan befejezik a hármas szektor üzembe állítását.
De ha késnek, az se baj, ideiglenesen bárhol elhelyezhetők a borostyán utazói.
A tűszondákat és a legyeket viszont haladéktalanul át kell szállítani a gravachangárba – jutott eszébe. A
vezérlőn keresztül adta ki a parancsot, mivel nem tudta ki foglalkozik a legyek és a tűszondák felkészítésével és
feltöltésével. Nelson átvette, majd továbbította Wheeler utasítását.
– Meg van a névsor? – kérdezte utána Wheeler Nelsontól.
– Igen – válaszolta Nelson. – Kétszáz név, ahogy kérte. Önként jelentkezők. Az első nyolcvanat ki kellene
választani.
– Rendben van – felelte Wheeler. – Még a temetés előtt meg lesznek a nevek.
A Phoibe-szektorok átszállítását végző gravacok személyzetéről beszéltek.
– Joey Kneeland rábukkant a hármas szektorba behatoló ismeretlen személy nyomára a központban – mondta
Nelson, mielőtt Wheeler bontotta volna a vonalat.
– Hozzányúlt valamihez? – kérdezte Wheeler.
– Nem. Csupán információkat kért le erről-arról.
Wheeler közölte, hogy hamarosan odaér.
Eszébe jutott, hogy az éjszaka folyamán megkezdték a gravachangárhoz tartozó orvosi részleg teljes üzembe
helyezését. Nem engedhetik a Phoibe utasait orvosi vizsgálat nélkül a Concordia fedélzetére. Ezzel
párhuzamosan a B-raktárszinten egy csírátlanító-fertőtlenítő kabin felállítását kezdték meg. Vigyázniuk kell az
űrhajón. Jobb megelőzni a bajt.
Wheeler felhívta mindkét egységet. Már befejezték a munkát. Ez elégedettséggel töltötte el. Végre valami jól
működik.
Azután már csak két hívás volt hátra. Először Coope számát ütötte be. Sokat kellett várnia, amíg Andrew a
hívójáért nyúlt.
– Ébresztő, Andrew! – szólt bele Wheeler a hívó csendjébe.
– Már talpon vagyok – mondta Coope. Nem hangzott hihetően.
– Menj a vezérlőbe, és segíts a díszteremhez irányítani az embereket! Szeretném, ha minél előbb túllennénk
rajta!
Wheeler végül az ügyeletes orvost kereste meg. Zborowsky jelentkezett, aki pár perccel korábban vette át az
ügyeletet. Martin megkérdezte, hogy van Dean.
Zborowsky fakó hangon válaszolta, hogy az állapotában nem történt változás. Felajánlotta Martinnak, hogy
átkapcsolja a hívást az édesanyjához, mivel már egy órája ott ül Dean ágya mellett. Zborowsky érte is aggódott.
Wheeler nemet mondott, és bontotta a vonalat.
Az álmáról teljesen elfeledkezett.

2.

Az emberek némán nézték, amint a Concordia egyik zsilipjén át négy szkafanderes férfi kíséretében a fekete
koporsó kigördül egy járművön a Signum-kettő felszínére. A zsiliptől a sírig vezető utat lámpák világították be.
A temetést reggelre tervezték, és a nap már felkelt, de nem érte még el a kráter peremét. A Concordia környékén
sötétség uralkodott.
A Concordia utazói a díszteremből kísérték figyelemmel a menetet. Csak a négy férfi volt kint Riddlével.
Mikael Zborowsky, az orvos Adam Zborowsky apja, Walberg és Reccia, mint az asszisztencia volt tagjai, és
Richard Ordaz. Mind a négyen elsőgenerációsok voltak, és együtt kezdték el ezt a számukra csak a halállal véget
érő utazást. Most kötelességüknek érezték, hogy ott legyenek a Concordia parancsnokával az utolsó úton.
A lámpák keskeny utat vágtak ki előttük a bolygó árnyékából. Erről a sávról eltakarítottak minden követ,
feltöltöttek minden gödröt és barázdát. A négy szkafanderes alak mégis lassan haladt. Nem a kor tette, hanem
azok az emlékek, amelyek úgy kísérték őket, ahogy ők a koporsót.
A sír a kilátópont előtt volt. A régi barátok ott álltak a kilátóponton és várták, hogy megjelenjen a menet. Ilyen
némaság még nem uralkodott a Concordián. Álltak a gépek és álltak az emberek.
A sírhoz érve a négy férfi a koporsót a gödör szája fölé keresztbe helyezett emelőkarokra helyezte. Aztán
megálltak a négy sarkánál.
A díszteremben Gavin Wright kilépett az első sorból, és hátat fordítva a főernyőnek megállt szemben a
Concordia utazóival. Az űrhajónak nem volt lelkésze: az esketés, a keresztelő, és a temetés is a parancsnokra
maradt.
– Kétszeresen nehéz a helyzetünk – kezdte Wright erőteljes hangon, de lassan. – Itt veszteglünk egy idegen és
ellenséges világon, ugyanakkor elveszítettük az az embert, aki fél évszázadon keresztül mutatta az utat
közösségünknek...
Wright végignézett azon a négyezer-hatszáz emberen, akik összegyűltek a díszteremben. Alig fértek be ide.
Voltak köztük elsőgenerációsok, és negyedgenerációsok: mindenki itt volt, aki itt lehetett. Wright még
emlékezett rá, hogy volt idő, amikor ha mindannyian összegyűltek, épp hogy betöltötték a terem felét. Most
szorosan egymás mellett kell állniuk.
– ...Brian Riddle az első pillanattól kezdve ezért az útért élt és dolgozott. Vannak, akik emlékeznek ezekre az
első pillanatokra, de én, és a többség nem. Velünk viszont születésünk óta itt volt Brian Riddle, és ezt olyan
természetesnek vettük, hogy a neve egybeforrt a Concordia nevével, és azt hittük végig velünk lesz, ahogy mi is
itt leszünk az utolsó pillanatunkig az űrhajón.
Wright felpillantott a főernyőre: a koporsóra, és a szkafanderben őrt állókra. Nem szabad hosszan beszélnie,
mert ma minden perc számít. De mégsem teheti meg, hogy ne búcsúztassa el illőn a Concordia első emberét...
– Brian Riddlének nincs családja. Nem volt felesége, és nincs gyermeke, aki most itt állna kint és beszélne
helyettem – róla. Nem volt rá ideje, hogy magánélete legyen. Neki mindannyiunkra oda kellett figyelnie, és ez
nem engedhet meg lopott perceket. Tudjuk, mit köszönhetünk neki.
Wright nem sejtette, hogy milyen elvárások alapján esett a választás Riddlére a Földön. De akármilyen
okokból kifolyólag döntöttek mellette, ő volt a legalkalmasabb, aki a parancsnoki posztra kerülhetett. Az idők
során aztán, az újabb és újabb generációk megjelenésével, a földi szempontok a háttérbe szorultak: a parancsnok
képességei maradtak meghatározók. Azok viszont Riddlét egyértelműen kiemelték az utazók közül. Wright tudta
magáról, hogy soha nem lesz olyan karizmatikus személyiség, mint a Concordia első parancsnoka volt.
– Hallgattunk rá, megfogadtuk szavait akkor is, ha nem parancsokként, hanem jó tanácsként kaptuk őket.
Figyeltünk ha megszólalt, mert lehetetlen volt nem figyelni rá. Fél évszázad alatt minden cselekedete arra
irányult, hogy egy egységes közösséget kovácsoljon belőlünk, egy olyan közösséget, ahol nincs széthúzás, ahol
nincsenek problémák. Vékony határ választja el világunkat az űrtől, és a haláltól. Brian Riddle vigyázott erre a
külön világra. Mellette nem éreztük, hogy nincs más választásunk, tettük, amit tennünk kellett.
Gavin Wright felsóhajtott:
– Az elsők között hagyott el minket, a legrosszabbkor. Bármikor megy el, az a pillanat a legmélyebb gyász
pillanata; bármikor megy el, olyan űrt hagy maga után, amelyet senki nem tölthet be; bármikor megy el – Wright
elhallgatott egy pillanatra –, szembesít minket halandó mivoltunkkal.
– Ez a bolygó lesz sírja a legnagyszerűbb embernek. Itt fog pihenni a világ végezetéig. Testben nem ér célba
velünk, de ott lesz majd az emlékekben az első városunk alapjainak letételénél, és ott lesz majd mindvégig az
általunk megteremtett civilizáció történelmében, míg csak fennáll az a civilizáció.
A koporsó felett a kráter pereménél megjelent a nap. Az ég leghatalmasabb csillaga kis kerek fénygömb volt
csupán, és a Signum-kettő el nem akadó körforgásában egy újabb reggel eljövetelét jelezte ezen a tájon.
– Búcsúzzunk el Brian Riddle parancsnoktól – mondta Wright.

3.

A konvoj a temetés után azonnal elindult. Az első út volt a legveszélyesebb, mivel az útvonalat még nem
vonták ellenőrzésük alá: ez a konvoj kapta másodlagos feladatául a tűszondák lehullajtását a Signum-kettő
meghatározott pontjai felett.
A tűszondák a programozásuk szerint beássák magukat a talajba, vagy a felszíni viszonyoktól függően
valahogy máshogy rögzítik magukat, és két külön láncot alkotnak a Concordia és a Phoibe között.
A járművek meghatározott rendben eresztették el szondáikat egészen addig a pontig, ahol megszűnt a
rádiókapcsolatuk a Concordiával.
A konvoj, amint feltűnt elől a Phoibe, fényjelekkel tudatta érkezését. A borostyán válaszában a felső
leszállószintre irányítottak két gravacot, míg a többi tizenhatot, amelyeknek az aljára erősítették az aeternizációs-
szektorok mozgatásához szükséges gravitációs talpakat, a megfelelő szektorokhoz irányították.
Az átszállításra kijelölt első két szektort jelzőfényekkel világították ki, ám a gravacok e nélkül is megtalálták
volna őket. Mindannyian látták a Phoibéről készült felvételeket, és megismerkedtek az átszállítás minden apró
részletével. A nyolc-nyolc jármű felsorakozott a szektorok sarkainál, és várták a parancsot.
Eközben Easton és Sykes ugyanazon a helyen landolt, mint pár órával korábban. Most is csak Neely jött ki a
két gravac elé. Egyedül fogadta a Phoibe visszatérő tagjait, és a velük kiszálló Martin Wheelert és Andrew
Coope-ot. A hangáron túl azonban csatlakoztak hozzájuk mások is, egy eddig nem látott férfi és egy nő.
– Yosiko Sakurai és Satoshi Kamara – mutatta be őket Neely.
Wheeler kezet fogott velük, de csak egy pillanatra nézte meg őket, azután rögtön visszafordult Neelyhez.
– Érkezett azóta újabb üzenet? – kérdezte.
– Igen – felelte a nő, és témát váltott: – Mi készen állunk. Kihelyeztünk néhány kamerát kívülre, és az
embereink elfoglalták a helyüket.
– Akár azonnal megkezdhetik a beszállást. Négy fő mindegyik gravacba. Amint a hangárban álló két jármű
felszáll, újabb kettő jön a helyükre, így folyamatos a védelem.
Neely abba a vezérlőbe vezette őket, amelyikben korábban tárgyaltak. Ott aztán kiadta a parancsot az első két
négyes csoportnak az indulásra. Amíg Wheeler a bejáratnál álldogált, és várta a folyosón elvonuló nyolc embert,
addig a nő félrevonult Westonnal és McGaughyval. Sakurai és Kamara közben leültek az irányítópultokhoz.
Kapcsolatot teremtettek a központon át a kinti kamerákkal, és a zsilipeknél várakozó emberekkel. Nem kerülte el
Wheeler figyelmét az a tény, hogy Neely még mindig nem vitte el őt a Phoibe vezérlőjébe.
A folyosón hamarosan feltűnt az első négy pár. A Phoibe kék-fehér egyenruháját viselték, és érdeklődő
pillantást vetettek Wheelerre. Katonás rendben lépkedtek, és jeges légkör vette körül őket. Coope, aki
felzárkózott Wheeler mellé, valami megfoghatatlan zavart érzett. Nem önmagában, hanem az idegenek körül:
tekintetük egy másik világot tükrözött vissza, és akkor sem lehettek volna idegenebbek, ha egy eltérő civilizáció
gyermekei lettek volna.
Ahogy eltűntek, Wheeler és Coope visszafordult. Neely már várta őket.
– Most csak az egyik gravac távozik – mondta Wheeler. – A másik megvár minket. Mi kívülről irányítanánk a
szektorok leemelését, de előtte szeretnénk megnézni a vezérlőt.
Jessica Neely csak egy pillanatig habozott, azután bólintott. McGaughy kísérőnek szegődött hozzájuk.
Wheeler nem csak azért kérte, hogy láthassák a vezérlőt, mert biztos akart lenni benne, hogy végre elnyerték a
Phoibe utazóinak bizalmát, hanem mert meg akart arról győződni, hogy minden az előzetes tervek szerint zajlik.
És volt még egy oka: szerette volna látni az idegenek újabb jelentkezésének felvételét. A folyosón hamarosan
rákérdezett.
– A határidő lejárta után azonnal jelentkeztek – válaszolta Neely. – Közöltük velük, hogy nem mértük még fel a
károkat, és kérünk egy kis időt. Nem jelezték, hogy tudnak a maguk látogatásáról, viszont a kapcsolat érdekesen
ért véget: hírtelen szakították meg, miután valamiféle zűrzavar keletkezett körülöttük. Kaptunk még két órát.
– Hajnalban az a határidő is lejárt – mondta Wheeler.
– Arra hivatkoztak, hogy megtámadták őket, és nem várhatnak többet. Mivel konkrét igenlő választ nem
adtunk, közölték, hogy távoznak. Azóta semmi nem történt.
– Viszont a Phoibe továbbra is süket és vak a külvilágra.
A folyosó végén beszálltak egy liftbe. A fülke alakja egészen szokatlan volt: mintha egy labda belsejébe léptek
volna be, ahol szabályos sorokban kapaszkodókat süllyesztettek a falba. A fülkét a Phoibe űrbeli gravitációs
állapotaihoz tervezték, az űrhajó különböző részein különböző irányú és nagyságú gravitáció uralkodott. Néhány
szektort csak ezen az úton volt célszerű megközelíteni, mert a fülkét leárnyékoló antigravitációs ernyő
zökkenőmentessé tette a váltást.
– Ugye arról volt szó, hogy a Phoibét egészben felemelték volna a bolygóról? – kérdezte Coope. –
Elgondolkodtam azon, hogyan tudnák ezt megtenni, különösen abban az esetben, ha ők is megsérültek.
– Nekik elég lett volna, ha az űrhajó fedélzetére följutnak. Ha ígéreteikkel megszerzik a kellő bizalmat..
– És ha nincs a Concordia, akkor örülünk is nekik – vallotta be Neely. – Errefelé nem nagyon számítottunk
emberekre. – A hangjában árnyalatnyi irónia csengett.
A fülke menet közben többször irányt változtatott. Az irányokat a bolygó gravitációjában remekül lehetett
érezni. Nem csak fölfelé vitte őket, hanem oldalirányba is.
– Megnézhetnénk az újabb felvételeket? – kérdezte Wheeler.
– Amikor szükséges, a rendelkezésükre bocsátjuk. De most sok időnket elvinné.
Wheeler magában igazat adott Neelynek, de okokat keresett, amire hivatkozva mégis azonnal megkapja őket.
A fülke túl gyorsan fékezett le, a tehetetlenség a falhoz lódította négyőjüket. A fékezést is a világűr
viszonyaihoz tervezték.
Az ajtó kinyitásakor egy olyan folyosón találták magukat, amelynek kialakításánál szintén a célszerűség
vezette a tervezőket. Létfenntartó és biztonsági berendezéseket szereltek a falra díszborítás helyett, és bármilyen
vektorú gravitációban megközelíthetőek voltak. A falak szürkésfehérek színt kaptak, ellentétben a hangár
melletti sötétebb folyosóval, úgyhogy ahhoz képest itt minden fényárban úszott.
A vezérlő ajtaját hangazonosítóval látták el. Neely kiadta a parancsot, és míg kitárult előttük a bejárat,
odafordult a két idegenhez:
– Értesültem róla, hogy a Concordia most veszítette el parancsnokát. Szeretném részvétemet kifejezni...
Wheeler bólintott, azután beléptek a vezérlőbe. Alig páran voltak a teremben. Wheeler szerint kevesebben,
mint amennyi embert a szektorok leválasztása igényelt volna.
– A Phoibe fedélzetén hatan ügyelnek a rendre. Szigorúan meghatározott sor – és időrendben követik egymást
az ügyeletes csoportok – mondta Neely. – A vezérlőben négy óránként van váltás, párosával. Minden
automatizált, minden megfigyelőrendszer önvezérlő. Ide normális esetben két ember elég. Most tizenketten
vannak. Elegendően.
Kenneth McGaughy elvált tőlük, és átvágott egy középen kimagasló pulthoz. Nem szólalt meg eddig, és ez
kissé idegesítette Wheelert, aki szerette tudni, ki áll mellette, és ki van ellene. De erről a férfiról még nem
alkothatott magának képet.
Megnézte tehát magának a vezérlőt.
Coope ugyanezt tette.
Ebben az irányítóteremben nem volt körüljáró a fal mellett, és nem voltak a földszinten irányítópultok. Lent
füstszínű, átlátszó lapok alatt kanyargó spirálkarokként tekeredett rá az egymás mellett álló műszerek sora a
központi emelvényre. A falon körbe képernyőket helyeztek el, és a falban, az ernyők sarkánál, mint apró
remeteodúk, voltak azok a pultok, amelyekben az emberek helyet foglalva, nyomon követték az eseményeket.
A kör alakú vezérlő átmérőjén keskeny ösvény vezetett a középső emelvényhez, amelyen McGaughyval együtt
most már négyen álltak.
Innen irányították a Phoibét, bár a világűrben az ügyelőknek a megfigyelésre korlátozódott a feladatuk, ha nem
adódott valami baj.
A fali képernyőkön a borostyán külsejének egy-egy szelete kapott helyet: a szektorok sarka, illeszkedésük
helye a hajótesthez, ezen kívül néhány zsilip, szintén kívülről. A fényviszonyok rosszak voltak, de az irányítók
így is megkülönböztethettek minden fontosabb pontot.
– Hány kamera van kint?
– Negyvennégy.
Wheeler szemügyre vette, a képeket. Egyikre-másikra, ahol a látószög szélesebb volt, egy-egy gravac is
beúszott.
– Nem lehetne inkább a bolygó felszínét figyelni? – kérdezte Wheeler. – Mondjuk a zsilipajtók helyett.
– A kameráinkon át tartjuk a kapcsolatot az embereinkkel – felelte Neely. – Mi követjük őket, ők szemmel
tartják a kamerákat.
– Fényjelek – bólintott Wheeler.
– A bolygót az elhárító rendszereknél szolgálatot teljesítők figyelik.
Wheeler rálépett a központ asztalhoz vezető fémösvényre. Kíváncsi volt rá, mit irányítanak középről. Coope
követte. Ám míg Martint az előkészületek érdekelték, ő a Phoibe állapotát, és különösen a hajtóművének
állapotát szerette volna megvizsgálni.
Coope nem szólt bele a beszélgetésbe. Még mindig annak a különös érzésnek a hatása alatt állt, amely a
borostyán utazóinak láttára hatalmába kerítette. A Phoibe is túl ridegnek tűnt számára, cseppet sem volt
kényelmes, a falak állandóan valamiféle változó világ képzetét ébresztették fel benne, ahol nem biztos a fenn és
a lenn, és ahol a megszokott emberi tájékozódóképességet megcsúfolják a gravitáció és az irányok állandó
változásai.
A Concordia hajtóműve a gravitációs tér átalakításának elvén működött. Coope számára tehát nem a gravitáció,
és az azzal való manipulálás volt idegen, hanem magának a térszerkezetnek ez a fajta kitekert formája.
Wheeler megállt az egyik konzolnál ülő férfi mögött. Amaz éppen csak felpillantott rá.
– Ez a három ember mindent képes irányítani innen? – kérdezte Neelytől.
– Innen csak a szektorok lekapcsolását vezetjük le – felelte Neely. – Miután megszakad az összeköttetésünk az
aeternizációs-szektorokkal, sajnos nem tudjuk őket irányítani.
– Milyen problémákat okozhat ez?
– Őszintén szólva nem ilyen helyzetre dolgozták ki a szektorok lekapcsolásának tervét. Minderre a világűrben
kellett volna sort keríteni, ahol a lekapcsolás után a szektor automatikusan eltávolodott volna a Phoibétől.
Bekapcsoltuk volna a gravitáció-kiegyenlítőket, és lassan alálebegett volna a bolygó felszínére, mint egy falevél.
A légkörbe érve leváltak volna róla a segédhajtóműveket takaró lemezek, és a szektor ott ér földet, ahova
irányítjuk.
– Azzal számoltunk, hogy a Signum-kettő gravitációjában végezzük el mindezt...
– De azzal nem, hogy nincsen kapcsolatunk egymással a leárnyékolás miatt.
Wheeler maga elé meredt.
– Értem – morogta. – A hajtóműveket nem tudjuk kiszabadítani.
– Nincs távirányítás. A leválasztásukat időzítenünk kell.
– Tehát nem szabad olyan hibát ejtenünk, amely időveszteséget okozhat...
Nem volt jó hír. Ha a gravitációs-hatáskiegyenlítő panelek felszerelésénél késnek, és nem tudják időben
messzebb vinni az adott szektort a Phoibétől, akkor a hajtóműve feletti borítólemez még a szektorfészekben
robban le.
– A végrehajtás során tehát kell egy pillanatnyi szünetet tartanunk, az utolsó kapocs elszakítása előtt, hogy az
időzítést beállítsuk. Mi felkészültünk erre a munkára. Elméletben és gyakorlatban is leválasztottuk már a
szektorainkat még a földi gyakorlatok során, tehát összeszokott munkásaink vannak.
– Nekünk csak az elmélet jutott – mondta Wheeler. – De legalább annyira igyekszünk.
– Remélem, hogy az első összmunkánk sikerülni fog!
Wheeler még átfutott az első két szektor raktárainak tartalmán, és miután ellenőrizte, hogy mindent bepakoltak,
amiben előzetesen megállapodtak, elindult vissza a gravachoz. Coope itt maradt. Megbeszélték, hogy a második
vagy a harmadik fordulóval tér vissza a Concordiára.
Ideje volt elkezdeni a munkát.

4.

Megnyíltak a zsilipajtók. A Phoibe narancssárga-fehér szkafanderét viselő utazók feltűntek az űrhajótest


oldalán, és a külső körüljárókban óvatosan megközelítették a leválasztandó két szektort. Oldalukra csatolva apró
rezgődetonátorokat vittek magukkal.
A szektorok leválasztását a központból fogják irányítani. Sorra elszakítják a rögzítőkapcsokat, szétnyitják az
ujjkötéseket, és szétrobbantják a közvetlenül összeépített részeket. A parancs kiadására már évtizedek óta várt a
Phoibe, és még várnia kellett volna legalább hetven évet...
A neheze azonban csak ezután következik. Az antigravitációs panelek megszüntetik a bolygó szektorokra
gyakorolt gravitációs hatását. Négy gravitációs-hatáskiegyenlítő panelt a gravacokról a szektorokra kapcsolnak,
és lassan megemelik vele a szektorokat, miközben az antigravitációs leszállóegységeket is üzembe helyezik.
Ekkor kell legfőképp vigyázni arra, nehogy a fészekágyhoz csapódva baleset történjék. Ezért van szükség a
rezgődetonátorokra, amelyek a súlytalan szektort távol tartják a fészekágy falától.
Neelyék szándékosan nem helyezték ki eddig a rezgődetonátorokat. A detonátorok esetében szintén időzítő
szerkezetet kell használniuk, ami azt jelentette, hogy a kihelyezés után elvesztik felettük a kontrollt. Bármi
történhetett volna a korábban kitett, és magukra hagyott detonátorokkal. Ha például megszűnik a leárnyékolás...
Mialatt a szkafanderes alakok elértek a kijelölt helyekre, a gravacok ott forogtak körülöttük. Az emberek
nézőpontjából röpködő darazsaknak tűntek a Concordia járművei, míg a gravacokból tűfejnyi pontoknak a
Phoibe oldalán kapaszkodók.
A rezgődetonátorok hamarosan szilárdan ültek a fészekágy külső oldalán. Kettő-kettő került egy oldalra, de
nem csak felülre, hanem a fészekágy mélyére is. Ez utóbbiakat szintén szkafandereseknek kellett kihelyezniük,
különös módon anélkül, hogy kiléptek volna a Phoibén kívülre. A szektorok és a fészekoldalak között helyenként
volt egy-egy folyosó a javítási munkálatoknak. Ezeken a folyosókon a bolygó viszonyai uralkodtak, és a
munkások ezekről érhették el az alsó illesztési pontokat.
Aztán türelmesen kivárták, amíg mindenki visszatér az űrhajóba. A detonátoroktól vezetékeket fektettek le
visszafelé menet. Nem azzal akarták irányítani a robbanássort, hanem csak az akció megszakítására nyújtottak
biztosítékot, ha valami előre nem látható dolog bekövetkezik. Amikor az utolsó zsilipajtó is bezárult, a kamerák
fénysorozatot villantottak fel. Az üzenet a gravacoknak szólt: távolodjanak el a szektoroktól.
Amint a gravacok biztonságos távolba kerültek, a központ kiadta a következő utasítást. A rögzítőkapcsok sorra
kiengedtek. Neely és mindazok, akik a vezérlőből követték nyomon az eseményeket, láthatták, amint a sok
ezernyi kapocs kijelzője a megfelelő sorrendben pirosról zöldre vált. Minden úgy működött, ahogy a Földön
valaha eltervezték. Sehol nem volt fennakadás, a rendszer megtette azt, amit vártak tőle. Csupán a helyet és a
pillanatot nem így képzelték el a Phoibe utazói.
A rögzítőkapcsok után mintegy nyolc robbanást regisztrált a vezérlő. A detonátorok leszakították a fix részeket.
A szektorok átvették a robbanás okozta rezgéseket, és levezették őket. Ha a rögzítőkapcsok nincsenek kioldva,
akkor merev testként viselkedve súlyos károsodás érhette volna az űrhajótestet.
Már csak az ujjkötések voltak hátra.
A fényfüzér ismét végigfutott a kint lebegő gravacok tetején. Az üzenet szerint négy-négy gravac a szektorok
fölé repült. Kinyíltak a zsilipajtók és egy-egy biztosított, a Concordia űrruháját viselő alak jelent meg bennük.
A gravitációs-hatáskiegyenlítő panelek leváltak a járművek aljáról. A biztosítók megvetették a lábukat a
paneleken, és mint holmi varázsszőnyeget, a kijelölt szektorok sarkához irányították őket. Amint a panelek
odasimultak a szektorok tetejéhez, a szkafanderesek átléptek a szektorokra. Nem láthatták egymást, mert a
szektorok teteje kicsit meghajlott, és távol voltak egymástól a sarkok, de pontosan tudták mennyi idejük van, és
mit kell tenniük.
Az egyik sarkon megcsúszott a gravitációs-hatáskiegyenlítő panel és elvált a szektor tetejétől. Odébb lebegett,
valószínűleg a magasságbeállítás volt az oka. Kézzel kellett irányítani, hiszen a leárnyékolás miatt nem lehetett
távirányítást alkalmazni.
– Menj oda! – mondta Wheeler Sykesnak. Nem hagyhatták, hogy a panel elszabaduljon. Ha késnek a
felrakással, és a szektort csak három sarkánál fogva emelik meg, amikor a rezgődetonátorok működésbe lépnek,
a szektor a fészekágynak csapódik. Száz aeternizációs életét veszélyeztetnék vele még akkor is, ha a saját
emberüket el tudják menekíteni onnan.
De nem volt szükség Wheelérék beavatkozására. A szkafanderes alak pár lépéssel lendületet vett, és átugrott a
felemelkedő panel tetejére.
– Ki az ott? – kérdezte Sykes.
– Nem tudom – mondta Wheeler. – De legközelebb nem ő fogja végezni a munkát.
– Miért? Én nem ugrottam volna a helyében.
A fickó visszavezette a panelt a helyére, és most már sokkal körültekintőbben rögzítette. Majd egy
javítófolyosó oldalához erősítette magát. Veszélyes feladatot osztottak rájuk: amíg a szektorok ki nem
emelkednek a fészekágyból, ők irányítják az emelkedést.
– Nem egészen három perc alatt végeztek – mondta Wheeler. – Még két perc a leszállóegységek
bekapcsolásáig, és az emelkedés meg kezdéséig.
A vezérlőben is az időt mérték.
– Még százhúsz másodperc – mondta Coope. A kamerák megmutatták, hogy kint mindenki felvette a megfelelő
pozíciót. – Hamarabb elkészültek.
– Kilencven másodperc – jelentették. Visszaszámlálás húsztól.
– Ujjkötések kioldása indul.
Az utolsó kötések szakadtak el. Tizennégy másodperc alatt csúsztak szét. A tizennegyedik másodpercben
figyelmeztették a kinti járműveket és a szektorok tetején ülőket. A vezérlőben indították az antigravitációs
leszállóegységeket. Rögtön utána az időzítő szerkezet bekapcsolta a rezgődetonátorokat.
Másodpercenként hatszáz robbanás tartotta egyenesben a fészekágyból kiemelkedő szektorokat.
A hatáskiegyenlítő panelek vezérlői nem voltak irigylésre méltó helyzetben. A panelen kialakított
irányítópultok mellett ültek, és igyekeztek az előre megállapított időrendhez tartani magukat. Semmiféle
kapcsolatuk nem volt egymással, a Phoibére szerelt kamerák látóteréből is kikerültek. Kapcsolatot – csupán
vizuálist – a gravacokkal tarthattak, de nem volt idejük felnézni. Az idő múlását és az emelkedést összehangolni,
ugyanakkor a stabilitást szem előtt tartani, nem volt könnyű feladat.
Azok a gravacok, amelyekről a hatáskiegyenlítő paneleket lekapcsolták, együtt emelkedtek a szektorok
tetejével. Az emberekre ügyeltek. A többi jármű az eredeti magasságon maradt, illetve még mindig folyt a Phoibe
leszállószintjén az utazók felvétele.
A szektorok jóval nagyobbak voltak, amint azt a Phoibe a fészekágyában sejtetni engedte. Méreteikben maguk
is felértek egy-egy űrhajóval.
A borostyán testéből két másik idegen test nőtt ki. Távolról óriási éknek, vagy tüskének tűntek, amelyek egész
a Phoibe szívéig leértek. Ebből a távolságból nem látszottak sem az emberek, sem a gravacok, de még az
értelmes emberi irányítás nyoma sem. Csupán a két kicsúszó tüske, amelyet a borostyán idegen testként lök ki
magából.
A vezérlőben ellenőrizhették az emelkedést, de nem avatkozhattak közbe. Coope látta Neelyn és a többieken,
hogy a monitorok képei elárulják nekik, hol tart a két szektor. Ő viszont nem tudta megállapítani mennyi idő van
még hátra. Leült a vezérlőben, és megpróbálta a képernyőkön megjelenő adatokból kihámozni ki nem mondott
kérdéseire a választ.
Martin Wheeler is visszafelé mérte az időt. Ha ezen túljutnak, már csak az út van hátra. A szektorok
emelkedése annál kényesebbé válik, minél több rész látszik belőlük. A fészekágyból kikerülve a csökkenő számú
rezgődetonátorok mellett nincs ami egyenesben tartsa őket, és ezért nő a kilengés veszélye. A súlya megtartja
függőlegesen, de ha a hatáskiegyenlítő panelek kezelői kicsit is tévednek, nekicsapódhatnak a Phoibének.
A szektorok oldalán feliratok jelentek meg. Hetven éve rejtőztek el az emberi szem elől. Számok és kódszavak,
amelyek az eligazítást segítették volna a célállomáson.
Újabb négy-négy gravac lebegett előre. Az aljukon ott voltak a második fordulóban használatos
hatáskiegyenlítő panelek. Ezeket a paneleket a szektorok aljára szerelik fel. Nem nehezebb munka, mint a
fentiek felhelyezése, és utána nem kell ott maradni mellettük, felügyelni rájuk. Két-két jármű elhúzott az
emelkedő szektorok oldala mellett, ők a belső sarkokhoz tartottak.
Tizenegy perc telt el az ujjkötések szétnyitása óta. A szektorok csaknem kint voltak.
A kijelölt nyolc gravac zsilipjében már készen álltak azok, akik hamarosan a szerelőmunkát fogják végezni.
Szkafandereiken a biztosítóövek unev-kiképzést kaptak: úgy tapadnak majd a gravac oldalára, mintha
odaragasztották volna őket.
A rezgődetonátorokból már csak nyolc működött. Automatikusan kikapcsoltak azok, amelyek nem éreztek
visszaverődést: vagyis amikor a szektor föléjük emelkedett.
Már semmit nem lehetett visszafordítani. Az utolsó percben megállíthatatlanná vált a folyamat, és akármi
történjék, most már befejeződik.
Újabb négy rezgődetonátor állt le. A vezérlő fényjelekkel adta tudtára a kívül várakozó járműveknek, hogy átad
minden irányítást.
Aztán megjelent a szektorok legömbölyített alja. Sötét és mély üreg tátongott alattuk: a fészekágy üresen. Az
aeternizációs-szektorok ott lebegtek a Phoibe fölött. Ha most meghibásodik az antigravitációs leszállóegység,
egy egész városnyi tehetetlen fémtömeg hullik a borostyánra vissza, közel ezerkétszáz ember halálát, és az egész
borostyán pusztulását okozva.
Coope a monitorokon követte a mozzanatokat, és elképzelte, hogy a kiemelt részek a fejük fölött függnek.
Anthony Weston Coope mellé került, és elkapta a férfi mennyezet felé küldött röpke pillantását.
– Igazi Damoklész-kardja – jegyezte meg Weston.
Coope zavartan bólintott:
– Az.
A gravacok a szektorok alá kerültek, és a zsilipjeik kinyíltak. A bent várakozók oldalt lépve megkapaszkodtak
a járművük oldalán. Közben leváltak a hatáskiegyenlítő panelek, és egy helyben lebegve várták, amíg. a
járművek alájuk siklanak. Aztán feltolták őket a szektorok aljáig.
A szkafanderes alakok feljebb kapaszkodtak a járművek oldalán, és rögzítették a paneleket.
Újabb percek teltek el. Most nem volt szigorúan vett időhatár. A következő mozzanat a Phoibéről induló,
embereket szállító járművek megjelenése volt. Amint feltűntek, a szektorok tetején ülők megkapták a fényjeles
kódot: indulhatnak.
A szektorok kiúsztak a Phoibe fölül a bolygó felszíne fölé.
Az első négy gravac megközelítette a fent ülő embereket. Azok kikapcsolták magukat a biztosításból. A
hatáskiegyenlítő paneleknek kiadták az utolsó parancsot. Az automatikára bízták a folytatást.
A járművek a hatáskiegyenlítő panelek fölé ereszkedtek. A zsilipek kinyíltak, és a kintiek végre beléphettek a
gravac biztonságába.
Ám mielőtt bezárult volna az ajtó, volt még egy feladatuk. A borostyán utazói mindkét szektor bal elülső
sarkánál elhelyeztek egy egykapcsolós vezérlőpultot. Csak át kellett fordítani a kapcsolót.
És ismét minden az időzítésen múlott. Az embereit felvevő négy gravac közül kettő a helyén maradt. Kettő a
szektorok alsó-hátsó széléhez tartott. Le kellett „fektetni” a szektorokat.
A hatáskiegyenlítő panelek vezérlése tette a dolgát. A szektorok teteje süllyedni kezdett, míg az alsó panelek
tartottak a magasságot. A fordulás nem volt veszélytelenebb művelet, mint a kiemelés, de így nem tudták volna
megtenni a Concordiához az utat.
A szektorok lassan, fokozatosan az oldalukra dőltek, és kiúsztak a Phoibe teste fölül. Ha a belsejükben tárolt
eszközök tehetetlenségüknél fogva elszabadulnak, óriási kárt okozhattak volna. Még akkor is, ha bent a
gravitáció a bolygóénak csak töredéke volt.
Azok a gravacok, amelyek veszélyes helyen lebegtek, gyorsan arrébb siklottak. Mintha egy hegy akarná őket
maga alá temetni: a felettük átforduló szektor látványa félelmetes volt.
Amikor a szektorok vízszintes helyzetbe kerültek, újból megjelent négy-négy gravac. Ráültek a szektorok
tetejére és rögzítették magukat.
– Mintha négy légy meg akarna lépni egy egész étkezőasztallal – kommentálta a látványt Weston a vezérlőben.
Részükről befejezték az első fordulót
Másodpercekkel később leváltak a szektorok hajtóművét takaró lemezek. Még csak kisebb tolóerőt
szolgáltattak, de amint kiérnek a Phoibe körüli leárnyékolt zónából, teljes energiára kapcsolhatók. Ezek
egyébként nem teljes értékű hajtóművek lettek volna, csupán útvonalkorrigálásra tervezték őket. Most mégsem
ez lesz a feladatuk. Az irányt a gravacok határozzák meg. A hajtóművek növelik a sebességet, hogy lerövidítsék
az utat, amely a Phoibétől a Concordiáig csöppet sem biztonságos.
Túl hosszú, hogy az lehessen.

5.

Mindössze egy jelzés érkezett a konvojtól a Concordiára, akkor, amikor kiértek a leárnyékolt zónából.
Wheelerék kódoltan jelentették az űrhajónak, hogy rendben lezajlott a kiemelés, és most úton vannak a terhükkel
visszafelé. Ellenséggel nem találkoztak, a megbeszélt sebességet tartják. Aztán a biztonság miatt nem tartották a
kapcsolatot.
Hamarosan azonban lejár az útra kiszámított idő, és meg kell jelennie a konvojnak a főernyőn. A Concordia
vezérlőjében ezt a pillanatot várták.
Wright lesétált a vezérlő alsó szintjére, és mindenkivel váltott pár szót. Megkérdezte, milyen lépésekben zajlik
majd az érkezés. Martin Wheeler előre kiadta az utasításokat, az emberek ismerték feladatukat, és készséggel
válaszoltak. Wright, habár Wheeler őt is tájékoztatta, úgy érezte, nem avatták be mindenbe. Talán azért, mert
nem vett részt a tervek kidolgozásában.
Arthur Farrer ült a középső szinten a főkonzolnál. Wheeler átrágott vele minden egyes mozzanatot. Egyelőre a
tervezett időhatáron belül voltak, de rohamléptekkel közeledett a kiszabott idő vége.
Wright felment a körüljáróra. Farrer csodálta, hogy milyen jól tűri a várakozást.
Pedig a csend jót is jelenthet. Ha Wheelerék nem keresik a kapcsolatot, akkor valószínűleg nincs semmilyen
problémájuk. Persze Farrer jól emlékezett azokra a percekre, amikor a szkafanderek keresése közben egyszer
csak ott álltak süketen, minden kapcsolat nélkül.
Nem akart most erre gondolni. Ha lejár a kijelölt idő, két percet még várnak: Aztán tűszondákat lőnek ki a
konvoj keresésére. Segíteni akkor sem tudnak, az összes gravac kint van Martinékkal. Csak négy vagy öt forduló
múlva készül el másik három, de azokat is el fogják majd vinni.
Akármilyen gyorsan váltották egymást az ezredmásodpercek, az idő lassan vánszorgott. Farrer keze állandóan
a kommunikátor gombja fölött lebegett, szinte legyőzhetetlen kísértést érzett, hogy kapcsolatot keressen a
visszatérőkkel. Különösen akkor, ha eszébe jutott szerencsétlen küldetésük a szkafanderekért.
Elöntötte a szégyen hulláma.
A főernyő sarkában a visszaszámlálás már csak a másodperceket pörgette. Az utolsó percben jártak. Aztán egy
sornyi nulla jelezte, hogy lejárt az idő.
A visszaszámlálás újra indult, immár két perctől.
Farrer a belső vonalon utasítást adott a tűszondák startállásba helyezésére. Igazolták a parancsot, és a
Concordia kettes szektorának fölső szintjén teljesítették.
Ekkor a kráter sáncfala felett, közel három kilométeres magasságban megjelent egy gravac. Csak egy.
Farrer ráállította a teleszkópokat, riasztotta a fegyverzetet és készültségi fokozatra állította a fogadó
egységeket. De szerencsére csak ez utóbbiakra volt szükség, és a tűszondák kilövését leállíthatta.
Az első mögött feltűnt másik két jármű. Aztán kétoldalt még kettő. Az öt jármű megállt, és visszafordult.
Vártak valamire.
A kráter fala felett hatalmas, sötét test úszott át. Óriás volt a gravacok mellett, árnyéka, amelyet a sziklákon
maga után vonszolt, egy egész Concordia-szektornyi területet letakart. És ahogy lassan kibontakozott a kráterfal
csúcsai mögül, hihetetlennek tűnt, hogy itt van.
Farrer nem sejtette, hogy ekkora. A látvány megbabonázta, egy pillanatra elfelejtette, mi következik.
Aztán kigyulladtak a leszállóhelyeket jelző fények. Alig húsz perce helyezték el őket, és egyelőre csupán ennek
a két szektornak a helyét jelölték ki. Majd a következő forduló alatt a következő két szektor leszállóhelyét is
előkészítik.
Az egyik már a kráter fölött lebegett, amikor föltűnt mögötte a következő. Árnyékából előrajzott a többi
gravac, a központ észlelése alapján hiánytalanul.
Tíz szektorral letakarhatnánk a Concordiát – gondolta Farrer, még mindig ámultan. Persze az elfektetett
Phoibe-szektorok magassága a Concordia negyedéig sem ért.
A két monstrum hajtóműve már nem üzemelt. A tetejükön kapaszkodó gravacok irányították őket. Mozgásuk
lelassult. Kimérten úsztak a célterület fölé. A többi jármű még nem tért vissza a Concordiára: a manővert
biztosították.
Wright megállt Farrer mellett. Így nézték végig az akció befejezését.
A panelek vezérlésénél most már távirányítást használtak, nem kellett senkinek kiülnie a szektorok tetejére. Az
ereszkedés hasonlóan óvatos volt, mint az utolsó manőverek. A föld felszíne fölött pár méterrel pedig, még
óvatosabbá váltak.
A két gigászi szektor úgy ért földet, hogy még zökkenést sem érezhették volna a bentlévők, ha ébren vannak.
Megpihentek a Signum-kettő porában. Végleges helyükre kerültek, most már nekik is ez a bolygó lett a
temetőjük.
A gravacok megindultak a Concordia felső hangárja felé, mintegy nyolcvan ismeretlennel a fedélzetükön.

6.

– Üdvözlöm Önöket. Itt a Concordia elnevezésű földi űrhajó parancsnoka, Gavin Wright beszél.
Nyolcvankét ember állt a gravachangár melletti gyülekezési teremben. Gavin Wright egy képernyőről nézett le
rájuk.
Wright rövid beszédben köszöntötte a Phoibe utasait. Elmondta, hogy át kell esniük egy teljes körű orvosi
vizsgálaton. Tíz-tizenkét órára karanténba kerülnek, amíg mindent meg nem állapítanak az egészségi
állapotukról. Hogy az idő ne teljen hiába, eközben kézhez fogják kapni elhelyezésük rendjét, a Concordia rövid
történetét, és leírását. Tíz-tizenkét óra múlva elfoglalhatják otthonaikat.
Wright felkért húsz embert, hogy segítsenek a szektorok raktárainak kiürítésénél. Az ő orvosi vizsgálatuk sem
marad el, csupán elcsúszik, viszont szükség van olyanokra, akik ismerik az aeternizációs-szektorok raktárainak
rendjét. A feladathoz a szkafandereket megtalálják a hangárban. Öt gravacot biztosítottak számukra, hogy
kiszállítsák őket a bolygó felszínére.
Végül közölte, hogy a de-aeternizációt hamarosan megkezdik.
A Phoibe űrhajósait nem érte váratlanul a felhívás, már a borostyánon tudták, hogy feladatuk lesz. A húsz
ember beöltözött, és elfoglalta helyét a kijelölt járműveken.
Wheeler mindeközben Farrerrel beszélt egy belső vonalon. A B-szinten megnyitották a külső zsilipajtókat, és a
Concordia szakemberei gyalog már útban voltak a borostyán szektorai felé.
Farrer útjára bocsátotta a járműveket.
A tizennyolc gravac ismét útnak indult a borostyán felé. Kis kerülőt tettek a már átszállított szektorokhoz, ahol
kiszálltak a Phoibe utazói.
Wheeler ráállt személyi hívójával a belső vonalra, és összeköttetést létesített a központtal. A hangár előtt
felugrott egy kocsira, és a vezérlőbe vitette magát.
– Milyenek az új emberek? – kérdezte a járművet vezető fiú. Rettenetesen izgatta az új fejlemény.
– Semmi különös nincs bennük – vetette oda Martin.
A vezérlőben Wheeler leült Farrer mellé. A főernyő csupán az egyik Phoibe-szektort mutatta, amely körül apró
fehér emberek nyüzsögtek. A főernyő felett a kráter kétszáznyolcvanöt kilométeres panorámaképe látszott. A
konvoj már eltűnt a borostyán irányába, sehol egy gravac.
A kisebb ernyők egy részén a Concordia raktárai, más részükön a munkások szkafandereinek sisakkamerái
által vetített kép volt látható. Remekül nyomon lehetett követni a munkát. A Phoibe és a Concordia személyzete
találkozott az egyik szektor sarkánál, és éppen azon voltak, hogy behatoljanak a belsejébe.
– A de-aeternizáció megindult – jelentették percek múlva. – Első ébredés huszonhárom perc és négy
másodperc.
– Jelen vannak az orvosaink? – kérdezte Wheeler.
– Igen, már a helyszínre érkeztek.
Elsőként a szállítójárműveket hozták elő a Phoibe-szektorából. Jóval nagyobbak voltak a Concordia hasonló
célból készült kocsijainál, és ezeket terepre tervezték.
– Pontosan érkeztetek – mondta Farrer Wheelernek.
– Nem volt semmi gond – felelte Wheeler. – A következő fordulóban gyorsabbak leszünk. A szondaláncaink
épek? – kérdezte.
– Az egyik biztosan. A másikról nem rendelkezünk információval. Remélhetőleg működőképes. De ha a lánc
megszakad, a párhuzamos sorból egy közeli szonda átveszi a továbbítás feladatát.
A Concordiától a Phoibéig lefektetett rejtett tűszondalánc már kiépült. Részei földet érés után beszűntették az
adást, és majd csak a környezet változása hozza működésbe őket. A másik nyíltan felügyelte az útvonalat, de
nem állították üzembe, mert nem érkezett meg a visszajelzés minden szondától, ami azt jelentette, hogy
néhánynak még nem sikerült rögzítenie magát.
– Ne várjunk tovább! – döntött Wheeler. – Ha egy-egy szonda pótolható, akkor kapcsoljuk be a láncot!
– Rendben – felelte Farrer.
– Tedd fel a képeket a főernyő mellé!
– Nincs elég helyünk!
– Akkor csak azokat, amelyek a konvojt, és közvetlen az előtte álló utat mutatják!
Farrer három lenti asztalnak adta tovább a feladatot. Előbb üzembe kellett helyezni a szondaláncot, aztán az
asztali monitorokon folyamatosan figyelni minden egyes szonda által küldött képet.
Pár perc múlva kiderült, hogy a lánc működőképes. Két képen látszottak a gravacok: az egyiken közeledtek, a
másikon távolodtak. Felkerültek a főernyő mellé.
A tizennyolc jármű fent repült a magasban. Gyorsan húztak el a tűszondák fölött, és hamar kikerültek
látóterükből. Ugrott a kép, és az, amelyikről eltűnt a konvoj, lekerült a vezérlő faláról. Helyette egy másik jelent
meg.
– Nem áruljuk el ezzel magunkat? – kérdezte Farrer.
– Úgyis tudnak rólunk mindent – felelte Wheeler. – Kneeland merre jár?
– Pihen – felelte Farrer.
– Keresd meg nekem!
– Te aztán mindig megtalálod a legjobb időt...
Kneeland éppen kávézott valamelyik klubban. Megígérte, hogy odamegy, de Wheeler közölte vele, hogy
felesleges. Mondja el most, hogy mit talált.
– A behatolónk adatokat hívott le a központból.
– Mire volt kíváncsi? – kérdezte Wheeler.
– Először kiegészítette ismereteit a központi rendszerről. Feltérképezte az információs hálózatot. Lényegében
tanult.
– Tanult? – nézett csodálkozva Farrerre Wheeler. Arthur megvonta a vállát. Csak érintőlegesen tudta miről van
szó.
– Utána a gyakorlatban is kipróbálta a frissen szerzett információkat. Behatolt a hajtómű vezérlésébe, és ismét
csak adatokat kért le.
– Ismerkedik a Concordiával – mondta Farrer.
– Nem értem – vallotta be Wheeler. – Azt hittem, hogy a programozók közül való. A feltört kódokkal mi a
helyzet? – kérdezte Kneelandet.
– A kódok megszerzéséhez nem kis gyakorlat és ügyesség kell – mondta a nő. – Még akkor is, ha ezek a kódok
csak az első, információs zónát nyitják meg. Természetesen abban az esetben, ha nem tartozik a programozók
közé.
– Odatartozik?
– Nem. Olyan ismereteket szerzett meg, amivel mi már tisztában vagyunk. Egy műkedvelő...
– De miért nem fordult akkor hozzátok? Megkapta volna a kódokat, nem?
– De igen. És felügyeletet is. A belépések nyomát egyébként profi módon eltűntette. Megtaláltam a nevét.
– A nevét? – kérdezte Wheeler.
Kneeland hamar eloszlatta a félreértést.
– Miután rábukkantam a nyomára, megkerestem, kik adtak ki első fokú belépésre parancsot az elmúlt évben. A
megkapott nevekből kiszedtem a mi neveinket. Szerencsém volt, másfél hónappal ezelőtt kutatott a rendszerben,
és valahogyan elfelejtette kitörölni a nyomait. Az azonosító kódja megmaradt: BB. Lehet, hogy ez a
monogramja?
– Vagy csak két betű. Mondjuk a legjobb, legügyesebb, legokosabb vége. BB. Mindössze ennyi? Akadhat
társa?
– Nem. Egyedül van. A törléseket is ő végezte, csak első és másodszektorbeli alközpontokból. Aztán ennek a
nyomát később ismét törölhette.
– Honnan?
– A harmadik szektorból.
– És mit tudunk arról, hogy hogyan jutott át a harmadik szektorba?
– Semmit – vallotta be Kneeland. – Nem nyitott ki egyetlen ajtót sem. Hacsak nem tud a falon átmenni, nem is
volt ott, és minden csak ámítás.
– A falon át – ismételte meg Wheeler. – Folytasd a keresést!
– Azt teszem – felelte a nő. Hallatszott, ahogy a kávéjába szürcsöl. Túl forró lehetett. – Fut a keresőprogram.
Keresem BB további nyomait.
– Csak egy ellenőrizetlen ajtót találjunk! Ismerjük az egyik átlépés pontos idejét. – Itt Wheeler a Steve
Dernhamtól szerzett információra gondolt. – Nem szellemmel van dolgunk.
A beszélgetés után Farrer megjegyezte:
– Miért szentelsz ekkora figyelmet egy kíváncsiskodónak? Vannak fontosabb dolgaink.
– Először is azért, mert semmit nem tudtunk róla. Másodszor pedig szeretném tudni, hogyanjutott át a lezárt
szektorba.
A B-szint zsilipjének nyitását jelentették. Most érkeztek be az első megrakott teherjárművek.
A konvoj háborítatlanul közeledett a Phoibéhez. A tűszondák képei, ahogy fogyott az út, lekerültek a főernyő
mellől. A járműveket egészen addig tudták követni, amíg el nem érték a borostyán körüli leárnyékolt zónát.
– A de-aeternizáció befejeződött. A következő indul.
– Újabb négy az ezerkétszázból – mondta Wheeler. Még mindig elégedetlen volt.
Farrer egy üzenetet kapcsolt a barátja elé. Eve Susman kereste. Komor arccal tudatta Wheelerrel, hogy Katrin
Weve sokkos állapotban bekerült hozzájuk.
Most eszméletlenül fekszik, és mielőtt elájult volna egy végső katasztrófát emlegetett.

7.

Fillingham megtalálta a gravitációs csúszda hibáját, és megkezdték a merevítőkötések kicserélését. Ez volt a


legutolsó dolog, ami történt.
Martin Wheeler örült, hogy Coope ott maradt a Phoibén és még nem érkezett vissza. Látta barátján, hogy azóta
sem tudja feldolgozni magában, amit tett. Ki tudja, hogyan reagálna most Fillingham hírére.
Persze Martin tudta, hogy Andrew szándékosan nem árulná el, de véletlenül elszólhatja magát, vagy tenne
valamit, amire felfigyelnének: Ha a csúszdát megjavítják, majd Coope is meg fog nyugodni. Végül is csupán az
volt a cél, hogy időt nyerjenek. És ez sikerült.
Előtte Wheeler kénytelen-kelletlen Danielle Marmiert bízta meg a hármas szektor botanikuskertjének
megépítésével, de szigorúan kikötötte, hogy Katrin tervei szerint kell befejezni. A nő ellenkezett egy keveset,
aztán beadta a derekát. Wheeler dühös volt rá, mert tudta, hogy csak azért vitatkozik, hogy ellentmondjon neki,
éreztesse, hogy mást akar, miközben ő maga képtelen lenne segítség nélkül egy ép tervet kidolgozni.
Wheeler rövid úton lezárta a kérdést: kijelentette, hogy amennyiben Marmiernek nem tetszik, majd
megcsinálja a munkát Sophie Conil. Marmier rögtön igent mondott.
Wheeler tízpercenként érdeklődött Weve állapota felől, de nem mozdult ki a vezérlőből. Weve még mindig
eszméletlen volt.
A vezérlőben arra vártak, hogy a tűszondák képein feltűnjön a hazafelé tartó konvoj. A harmadik fordulónál
tartottak, és eddig minden rendben ment. Már négy Phoibe-szektor feküdt a kráterben, és több mint kétszáz
ember fáradozott a raktárak kiürítésén. Nem mindent szállítottak át a Concordiára, csupán a legfontosabb
dolgokat: nyersanyagokat, járműveket, egyes műszereket, személyes tárgyakat. Az első szektorral már végeztek,
most a másodikon és a harmadikon dolgoztak.
Az orvosi vizsgálatok is rendben haladtak. A de-aeternizáltak természetesnek vették, fegyelmezetten
viselkedtek, majdhogynem katonásan, és közben tanulmányozták a Concordiáról kapott információkat.
Wheeler belehallgatott a beszélgetéseikbe. Egyáltalán nem voltak idegesek, pedig biztosan nem így képzelték
el a jövőjüket. Martin a Concordián megjelenő rengeteg bajra, betegségre gondolt, amelyeknek pszichés okai
voltak, és megállapította, hogy a Phoibe űrhajósai jobban alkalmazkodnak a változásokhoz.
– Megvan a konvoj – mondta Farrer.
A főernyőre felkerült a gravacokat és a két újabb szektort befogó tűszonda képe. A Phoibét ugyan nem látták,
de annak az irányából közeledtek. Sebességük alapján működött a szektorok hajtóműve is. Eddig ez is rendben...
– Fillingham keres – szólalt meg Farrer ismét.
– Kapcsold!
John Fillingham arca tűnt fel az asztali képernyőn.
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi.
– Előttem, az asztalon – felelte Wheeler. – Miért?
– Mért négyszemközt kell beszélnünk, és nem örültem volna neki, ha a főernyőre tesztek ki.
– Mi a probléma? – kérdezte Wheeler rosszat sejtve. – A merevítőkkel történt valami?
– Nem, a javítási munka rendben folyik. Viszont felmerült a gyanú, hogy a behatolók egy negyedik helyen is
megrongálták a gravitációs csúszdát. Újból elkezdtük az ellenőrzéseket.
– Miből vontátok le ezt a következtetést? – kérdezte Wheeler.
– A gravitor alatt, a csúszda tetején találtunk egy csáklyát. Az előző vizsgálatkor még nem volt ott, tehát
időközben kerülhetett oda. Szerintünk a próbaterhelés során, amikor megereszkedtek a gravitor terhelésmentesítő
lapjai, a csáklya, amely addig fenn rejtőzött, lehullott. Lógott rajta egy kis kötéldarab. Az idegenek vagy a
gravitort vették célba, vagy valamit alatta.
Wheeler bólintott, és rábízta Fillinghamre a további teendőket. Közölte, hogyha végeznek a merevítőkkel,
akkor még egy próbaterhelést engedélyez.
A csáklyát ő sem tudta megmagyarázni. Volt azonban valami, amit egyelőre rejtély övezett: hogyan lőtték rá a
csáklyát a gravitorra. Hiszen a Signum-kettőn, nyugalmi állapotban a terhelésmentesítő lapok szorosan simulnak
egymáshoz.
– Pihennie kellene – mondta Farrer Wheelernek. Fillinghamre célzott, aki talpon volt már másfél napja.
– John – mondta Wheeler Fillinghamnek –, menj haza pihenni! Amíg a fiúk nem találnak semmit, aludd ki
magad! Nincs most szükség rád, mindenki teszi a dolgát.
Fillingham kelletlen belátta, hogy Martinnak igaza van. Érezte a fáradtságot, de a kutatás hevében
megfeledkezett róla.
– Mit akarhattak a gravitorral? – kérdezte Wheeler, miután bontották a vonalat.
– Talán tönkretenni – felelte Farrer.
– Lehetetlen. Ez nem illene a képbe. Ha a gravitort tönkretennék, soha nem szállnánk föl innen. Ezt nem
akarhatják.
Azt fel sem merte tételezni, hogy még a cirkasztelláris térben került a csáklya a gravitorra. Felmerült benne a
gondolat, de elvetette. Pedig akárhogy keresett, nem talált más megoldást, és vissza kellett térnie ehhez a
gondolathoz. Csakhogy ez megint olyan következtetések levonásához vezetett, hogy valaki az űrhajón...
Pedig Farrer is ehhez a magyarázathoz jutott el.
– Összefügghet a titokzatos BB és a megtalált csáklya?
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Wheeler.
Nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni. Majd nyugodt körülmények között kétszer is átgondolj a.
Inkább a konvoj felé fordult. Azóta újabb szonda képe került a főernyőre.
Az elöl haladó szektor, ahogy átúszott a tűszonda fölött, eltakarta a napot. Pár pillanatra beleolvadt a Signum-
kettő egének feketeségébe, és a világűr sötétjébe. Viszont megjelentek mellette a gravacok apró, mozgó
fénypontokként a Csillagok között. Ahogy a nap fénye nem tűzött a kamerába, és megtört a fent sikló
járműveken, azok is láthatóvá váltak. Aztán felsejlett a szektor hátsó élének vonala, és újból megjelent a nap.
Hamarosan megismétlődött a látvány: a hátsó Phoibe-szektor is áthaladt a kamera és a nap között.
És a főernyő máris a távolodó konvojt mutatta.
– Még tetszene is, ha nem várnám állandóan a katasztrófát – mondta Farrer.
– Időben észrevesszük őket – felelte Wheeler.
– De mit tudunk tenni?
– Kihelyezhetjük a leszállófényeket – váltott témát Wheeler. – Keresd meg az embereket, és mond meg nekik,
hogy a kijelölt vonalakra fektessék le a fényfüzéreket!
Az átszállított szektorokat egy félkör mentén helyezik el a Concordia körül. Mindig csak a következő két
szektor leszállásának helyét jelölik ki előre, nem többet, A kint dolgozók egy részét könnyen át lehet irányítani,
és tíz perc alatt végeznek.
Farrer megkereste azokat, akik vállalkoztak erre a munkára, A leszállófényeket már felszedték az előző
vonalakról, az utoljára földet ért szektorok körül, és egy helyre hordták. Hamarosan kivált a Phoibe-szektorok
körül munkálkodó szkafanderes emberek közül egy kis csapat, járművekbe ültek, és a fényfüzérhez hajtottak.
A vezérlőből egy mellékernyőn követték mozgásukat.
Első fokú riadójelzés villant fel az asztaloknál. Ezzel egy időben eltűnt a konvoj a főernyőről, de csak azért,
hogy átadja helyét egy másik szonda által nyújtott képnek.
– Vizuális észlelés a százharmincnégyes szondától – jelentette be a központ hangosan. Az első fokú riadó
együtt járt a központ helyzetértékelésével. – A felvétel időtartama három egész négy tízed másodperc.
A tűszonda, amely a vizuális jelzést leadta nem a nyílt láncba tartozott, és az észlelés után azonnal kikapcsolt.
A felvétel azonban a főernyőn állandóan ismétlődött.
Az első pillanatban úgy tűnt, hogy csupán óriási kőtömböket filmezett le a szonda. Aztán a központi rendszer
fehér vonallal megjelölte a bolygó felszínén mozgó tárgy körvonalait, és csak a körvonalait.
Végül kinagyította. Nem lehetett jól látni, de... de egy ember volt.

8.

– A cirkasztelláris tér félemelet két dimenzió között – mondta Coope. Andrew a harmadik fordulót választotta a
visszatérésre, és most a Sykes vezette gravacban üldögélt. – A fekete lyukak körül a tér egy másba fordítja a
dimenziókat. Mi a Concordiával ezt a teret állítjuk elő, és használjuk ki, persze sokkal alacsonyabb
energiaszinten, mint amennyiben egy fekete lyuk tobzódik. Ezért is csak a félemeletig jutunk el.
Akinek magyarázott, az a Phoibe egyik utasa volt. Miután felszálltak, a férfiról kiderült, hogy részt vett a
Phoibe hajtóművének megtervezésében. Azonnal megtalálta a közös témát Andrew-val, és rögtön érdeklődni
kezdett a Concordia hajtóműve felől.
– Ott aztán egy gravitációs csomópontot vetítünk ki a cirkasztelláris térbe az űrhajó elé, amely meggörbíti a
teret. A Concordia pedig belesiklik a térnek ebbe a görbületébe.
– Hallotta a régi mesét? – kérdezte válaszul a férfi. – A szamárról, amelyik nem akart megmozdulni ezért a
nyakára kötöztek egy rudat, amelyről répa lógott a szamár orra elé. A szerencsétlen állat elindult utána, de
sohasem érte el. Ha jól értem, ez a Concordia gravitációs csúszdájának is a lényege.
Mielőtt Coope rákérdezett volna, milyen állat a szamár, a gravac vevőrendszere kódolt adást fogott.
– Riadójelzés a Concordiáról – jelentette Sykes hátra. – És új koordináták.
– Támadunk vagy menekülünk?
– A kód szerint támadunk. Bővebb információt a cél megközelítésekor kapunk.
– Akkor rajta! – mondta Coope.
Sykes kivált a Phoibe-szektorok kíséretéből. Látta, hogy a másik három, gyorsabb hajtóművel felszerelt gravac
ugyanezt teszi.
– Vizuális észlelés a százharmincnégyes tűszondától – olvasta Sykes az üzenetet. – Egy embert észleltünk, fél
perccel ezelőtt.
– Merre?
– Északi irányvektortól ötvenkettő-kettő fok balra. A konvojtól mért távolsága huszonegy és fél kilométer.
– Ilyen közel? – kérdezte Coope döbbenten.
– A feladatunk az, hogy elfogjuk – folytatta Sykes az olvasást. – Ketten elévágnak, mi egyenesen közelítjük
meg.
Szavait igazolva két gravac magasabb sebességre kapcsolt, és kilőtt a megadott irányba. Coope előreült, hogy
segítsen Sykesnak.
– Innen ránk bízták a továbbiakat – mondta Sykes. – Engem jelölt ki Wheeler az akció parancsnokának –
csodálkozva Coope-ra pillantott. – Miért?
– Vadászni fogunk, fiúk? – reccsent fel egy hang. A mellettük haladó gravac vezetője, Anthony Chastney volt
az.
Coope a nyílvesszőkkel teletűzdelt szarvasokra gondolt.
– Ezért – felelte. – Martin tudja, kiben bízhat meg, és te vezetsz. Sykes fegyelemre intette Chastney-t, aztán
megkereste a másik két gravac vezetőjét. Összehangolta a mozgásukat:
– A terepviszonyok jók – mondta Coope a térképet nézegetve. – Sík vidék, könnyen megláthatjuk. Még
huszonöt másodperc és a megjelölt helyen vagyunk.
Sykes, aki már tizedszerre tette meg az utat a Concordia és a Phoibe között, emlékezett arra az útszakaszra,
amely most előttük állt. Hiába volt sík a táj, hatalmas kőtömbök – megannyi búvóhely – feküdtek szerteszét. Az
egész síkság felszínét, bármerre néztek, óriási sziklákkal szórta be a természet.
Sykes és Chastney járműve egyelőre párhuzamosan haladt a konvojjal, de már csak néhány másodpercig.
Sykes a helyzetjelzőre pillantva megállapította, hogy a két előreküldött jármű elhagyta a célpontot, és középre
fordulnak. Szólt Chastneynek, és az eredeti útirányra merőlegesen kilőttek a konvoj mellől.
Fél perc múlva, ahogy kikerültek a békésen váltakozó dombok közül, és feltűnt előttük a síkság, Coope is
rájöhetett tévedésére. A terep mégsem bizonyult jónak.
A négy gravac közrefogta a feltételezett célpontot.
– Nem látunk senkit – mondta egy másik jármű vezetője. Clifford Thorpe a szemből közelítők egyike volt.
– Itt kell lennie valahol – szállt be Coope a beszélgetésbe. – Az egyik szikla mögött.
Sykes kiadta a körözésre a parancsot. Ők megálltak a célpont felett, míg a többiek egyre nagyobb hurkokat
írtak le.
A gravac oldalsó és hátsó ablakánál a Concordia űrhajósai foglaltak helyet. Most minden kamera és érzékelő a
felszínt kutatta. Mozgás, hő, rádióhullámok... bármit tesz az ismeretlen, akire felfigyelt a tűszonda, azonnal
elárulja magát. Ha nem mozdul akkor viszont jó esélye van, hogy megússza. Coope tudta, hogy a szkafander
felveszi a terep színét, így az ismeretlen beleolvadhat a környezetbe.
Ezt közölte is a többiekkel.
– És ha lőnénk a sziklákra? – kérdezte Chastney.
– Melyikre akarsz lőni, Tony? – kérdezte Sykes.
– Nincs sok időtök! – szólt bele a beszélgetésbe Wheeler a Concordiáról. – Nem szeretném, ha nagyon
lemaradnátok a konvojtól.
– Ugrasszuk ki a rejtekhelyéről?
– Igen. Menjetek távolabb, és szűkítsétek a kört. Nem juthatott messzire. Az észlelés után egy perccel már a
helyszínen voltatok!
– Biztos, hogy itt van? – kérdezte Coope Wheelert egy külön vonalon.
– Biztos – felelte Wheeler. – Egy perc alatt nincs az a jármű, amely el tud tűnni vele azon a vidéken. Vagy
láttatok valamilyen repülő járművet?
– Nem.
A három köröző gravac eltávolodott a középponttól. Először Chastney járművéből tüzeltek: egy egész
sorozatot leadtak a kövekre, miközben a gravac egy negyed kört fordult.
– Csak meg kell ijeszteni! – hallatszott Wheeler dühös hangja. Fél tucat kamera közvetítette a szétrobbanó
sziklákat. – Nem pedig szét kenni a talajon! És vigyázzatok egymásra!
A kisebb energiájú sugarak véletlenszerűen kiválasztott pontokra csapódtak be. A felvillanások sűrűn követték
egymást, a járművekből megállás nélkül tüzeltek. Eredményképpen óriás sziklatömbök hasadtak szét, hullottak
több darabra.
Egy szkafandert viselő ember számára a robbanások által szétvetett kisebb-nagyobb kődarabok is veszélyesek
lehettek.
Coope attól félt, hogy ha megmozdul is az ismeretlen, ebben a kőzáporban nem fognak felfigyelni rá.
A lézersugarak feldarabolták a fedezékül szolgáló sziklák egy részét. A talajba mélyedések egész sorát
robbantották.
A gravacok közelebb húzódtak a középponthoz, és kicsit feljebb emelkedtek. Középen Sykes nem sokat
mozgott, nem akarta, hogy eltalálják.
– Megvan! – kiáltotta valaki a mikrofonba. – Azt hiszem láttam... Itt van közöttünk!
– Kik között? – kérdezte Sykes.
– Az egyes és a hármas gravac között.
Az egyes volt Sykesé. A hármast Clifford Thorpe vezette. A hármasból látták tehát. A másik két jármű is
arrafelé fordult.
– Bizonyos vagy benne?
– Igen. Azt hiszem... igen.
Ritkultak a lövések, de most már célzottak voltak. Aztán Coope is meglátta a megmozduló szkafanderes alakot.
De azt is látta, hogy egy hatalmas fegyvert tart a kezében, amit a combjára támaszt, és rájuk céloz.

9.

A főernyőn vég nélkül ismétlődött az a három egész négy tizedes felvétel, amit a tűszondák egyikétől kaptak.
– Támadásra készülnének? – kérdezte Farrer.
– Valószínűleg egy megfigyelővel van dolgunk – válaszolta Wheeler. – A konvoj gyorsítóhajtóművel
rendelkező járműveinek add meg a százharmincnégyestől kapott koordinátákat!
Farrer leadta a konvojt kísérő gravacoknak a kódolt jelzést. Aztán kiegészítette a helyzetelemzéssel, és Wheeler
utasításával: az ismeretlent el kell fogni.
– Sykes vezesse az akciót! – tette hozzá Wheeler. – Helyezzétek üzembe a százharmincnégyes szondát! Hátha
látunk még valamit.
– Csupán egyetlen vizuális észlelésünk volt – mondta Farrer. – Azóta nem látjuk. A tűszonda műszerei nem
érzékelik.
– Meg kell próbálnunk látatlanban! Ha észreveszi, hogy a kettes és a hármas gravac kihúz a sorból, akkor talán
elbújik, vagy elmenekül előlük. Mindkettő mozgással jár, és ebben az esetben ráakadhatunk. Kérem a
terepviszonyokat a főernyőre! Nézzük, milyen esélyünk van!
– Vadászni fogunk, fiúk? – hallottak a vezérlőben egy fiatalos hangot.
– Tony Chastney – mondta Farrer Wheeler ki nem mondott kérdésére, de nem volt szükség rá, hogy
közbeszóljanak, Sykes leteremtette Chastneyt.
Farrer közben ráállt a gravacok küldte képekre, és kihelyezte őket a főernyő négy sarkára.
– És ha mégis támadnak? – kérdezte utána. Átgondolta közben, amit Wheeler mondott. – Akkor egyenesen a
karjaikba küldöd a járműveket!
Martin nem válaszolt azonnal, előbb megnézte a térképet.
– Itt nem fognak támadni – mondta aztán. – Nyílt a terep. És a konvoj tizennyolc gravacból áll. Itt nem tudnak
bekeríteni minket, nem megfelelő a hely. Ha én a helyükben lennék, előbb támadnék: közelebb a Phoibéhez, ott,
ahol közre tudnám fogni a konvojt.
A kis képeken feltűnt a kövekkel beterített síkság.
– Vedd le a térképet, lássuk mit mutat a szonda! – mondta Wheeler. Előrelépett, és a főernyőt nézve
rendelkezett.
A szonda más képet adott. Mivel úgy programozták, hogy a mozgó tárgyakat vegye középpontba, a két,
elsőként elindult gravacot célozta be. Oldalt egy apró jelzés villogott, amely tudtára adta a vezérlőben ülőknek,
hogy más mozgást is észlel. Farrer utasítást adott annak a megjelenítésére, mire a szonda elfordult, és a két,
hátulról érkező járművet is megmutatta. Hamarosan mind a négy jármű együtt lebegett a képen, a fölött a hely
fölött, ahol korábban az ismeretlent megfigyelték.
– Add fel a gravacok oldalsó és hátsó képét! – mondta Wheeler, mire húsz kisebb képre bomlott fel a főernyő.
– Nem látunk senkit – hallatszott a helyzetjelentés a gravacok valamelyikéből.
– Itt kell lennie valahol – válaszolta egy ismerős hang. – Az egyik szikla mögött.
– Andrew ott van? – kérdezte Farrer csodálkozva.
Wheeler is meglepődött egy pillanatra.
– Kezdjétek meg a terep átvizsgálását! – mondta Sykes. – Csavar vonalban távolodjatok a középponttól!
Figyeljetek minden mozgásra, vagy ide nem illő dologra!
– A szkafanderük felveszi a terep színét – közölte Coope. – Beleolvad a környezetbe, és így láthatatlanná válik.
Megkezdődött a kutatás, de nem hozott eredményt. Ekkor Chastney azt ajánlotta, lőjenek a sziklákra.
Wheeler visszaült az asztalhoz és a mikrofon fölé hajolt:
– Nincs sok időtök! – szólt bele a beszélgetésbe. – Nem szeretném, ha nagyon lemaradnátok a konvojtól.
– Ugrasszuk ki a rejtekhelyéről?
– Igen. Menjetek távolabb, és szűkítsétek a kört. Nem juthatott messzire. Az észlelés után egy perccel már a
helyszínen voltatok!
Farrer intett, hogy külön vonal futott be a vezérlőbe. Az egyes gravac jelentkezett. Coope érdeklődött, hogy itt
van-e még az emberük.
A főernyő közepén, a szonda képén kiválóan nyomon követhették a történteket. Az első sorozattal mintha az
egész mezőt ketté akarták volna szelni. Martin dühösen csapott rá a vezérlőpulton a mikrofon kapcsológombjára:
– Csak meg kell ijeszteni! Nem pedig szétkenni a talajon! – Aztán hozzátette: – És vigyázzatok egymásra!
Megkezdődött a lövöldözés. A főernyőt nézve úgy tűnt, mintha keresztben tüzelnének a gravacok. Ilyen
messziről a szerteszét repülő kövek nem nagyon látszottak, viszont az a porfelhő igen, amelyet a kőtömbök
szétrobbanása lökött fel a magasba.
– Hozzam közelebb a képet? – kérdezte Farrer.
Wheeler nemet intett.
Szűkült a kör. Farrer reménytelen kísérletnek látta az akciót. Ha volt ott valaki, az vagy továbbállt, vagy
hamarosan meghal.
A por magasabbra emelkedett. A fekete égbolt elszürkült, ahol a lassan alászálló porfelhő takarta.
– Megvan! Azt hiszem láttam... Itt van közöttünk!
Wheeler visszaszólt Farrernek, hogy amint feltűnik valamelyik gravac képén a szkafanderes alak, azt azonnal
helyezze a főernyő közepére.
Aztán meglátták. Az egyes gravac célmezejében állt, és épp tüzelésre emelte fegyverét.
Lézersugár csapott ki a fegyverből. A gravac által sugárzott kép megbillent, és oldalra fordult.
A szonda alsó nézetből kitűnően mutatta, ahogy az egyes gravac megdől, és veszít magasságából. Kis zuhanás
után stabilizálták helyzetét, és ekkor csapódott bele a második lövés.
A gravac tovább zuhant, és eltűnt a kőtömbök takarásában. Az adása megszűnt, sem kép, sem hang nem
érkezett tőle többet.
A másik három jármű azonnal tüzelni kezdett. Csupán a kőtömbre tudtak lőni, amely mögött az ismeretlen
megbújt. A tömb szétrobbant.
Egy pillanatra leálltak a tüzeléssel, mire kiderült, hogy felesleges tovább lőni. A szikla darabjai között ott
feküdt a szkafanderes alak.
– Mentsék Sykesék járművét! – utasította a vezetőket Wheeler.
Az egyes gravac a földön pihent. Az oldalán óriási sérülés húzódott. Az bíztatónak tűnt, hogy Sykes a talpára
tette le a járművet, viszont a sérülés komolynak látszott.
– Chastney járműve, maradjon fönt! Tartsa szemmel a bolygó felszínét! – irányított Wheeler. Oldalt fordulva
megkérdezte Farrertől, kik vezetik a másik két járművet, aztán folytatta: – Thorpe segítsen a sérülteken, Lee
szedje össze az idegent és a fegyverét!
Farrer négy egyenlő részre osztotta fel a főernyőt, és a három gravac képét a szondáéval együtt úgy helyezte
fel, hogy mindegyiket szemmel tudják tartani.
A szonda távoli képén egy gravac maradt a magasban, kettő leereszkedett a kőtömbök közé. Chastney a
síkságot figyelte: a magasból messzebbre látott, mint a szonda. Lee közvetlen az ismeretlen közelében szállt le.
Az ő látószögéből kivehető volt, amint a szkafanderes alak az oldalán fekszik, bár félig eltakarták a szikla
darabjai. Fegyvere méterekkel arrébb feküdt. Thorpe az első gravac mellett ért földet, és a zsilipjét a másik
zsilipje felé fordította. Járművének elülső kamerája Sykes járművének a hátulját fogta be.
– Litwack és Borman beöltöznek – mondta Thorpe, üzenetét a Concordiának szánva.
– Mi is kilépünk – mondta Jeffrey Davidan Lee gravacjából. – Először a szkafanderest hozzuk be, aztán a
fegyvert.
A képeken semmi sem változott. A sziklamező, a fekvő alak, a sérült gravac hátulja.
Wheeler megsürgette őket. Hamarosan mindkét csoport bejelentette a zsilipelést.
A szonda távolról mutatta a sziklák közé kilépő alakokat. Így vette észre az ismeretlent négy perccel korábban.
A gravac kamerái is nyomon követték az embereket. A főernyő egyik negyedében apró pontok voltak, egy másik
negyedben hátuk betöltötte a képernyő felét. Davidan és társa óvatos léptekkel közelítettek a fekvő ember felé.
– Nem mozog – mondta az egyikük.
– Fogjuk a sisakkameráik adását – mondta Farrer a vezérlőben Wheelernek.
– Nem kellenek. Helyezd ki őket valamelyik oldalsó ernyőre.
– Beérkezett a másik két kilépőé is. Most éppen a sérült gravac zsilipje előtt állnak.
– Azokat kérem. Külön-külön oldalra!
A sisakkamerák adása rosszabb volt, mint a gravacoké. Ahogy mozogtak az űrruha tulajdonosai, úgy
imbolygott a kép. A mozgásból arra lehetett következtetni, hogy Litwack és Borman nem tudják, mit tegyenek.
Ide-oda nézelődtek.
– Megnézem a sérülést – mondta aztán Borman.
Elölről kerülte meg a gravacot.
– Menjek a zsiliphez? – kérdezte Litwack.
– Ne – mondta Wheeler a mikrofonba. – Amíg nem tudjuk bent mi van, nem nyithatjuk ki az ajtót. Ha a zsilip
belső ajtaja nyitva maradt, mindenkit megölsz vele. Ment a gravac elé, és integess be az ablakon! Egyvalaki csak
eszméleténél van.
– Mit integessek?
– Hogy nyissa ki a zsilipet!
– És ha a zsilip rossz?
– A fényfüzérekkel talán tudnak jelezni.
A másik páros közben odaért az ismeretlenhez. Letérdeltek, és leemelték róla a rázuhant köveket. Aztán
segítséget kellett kérniük, nem bírták el a testet. A többiek számíthattak erre, mert rögtön kiszálltak a gravacból
még ketten.
– Újabb két sisakkamera – jelentette be Farrer. – Gondolom ezek sem kellenek, kiteszem oldalra.
Borman ott állt az egyes gravac sérülése alatt. Kicsit hátrált, de a sisakkamera végig a résre irányult. Innen
alulról úgy nézett ki, hogy nem szakadt át teljesen a jármű oldala.
– Talán nem történt nagyobb baj – mondta Borman: – Látható?
– Igen – felelte Farrer a vezérlőből. – Tökéletesen.
– Küldd át a felvételeket a gravachangárba, és kérj szakvéleményt a sérülésről – utasította Farrert Wheeler. –
Mondják meg, milyen részek sérültek!
Farrer intézkedett. Belső vonalon hívta a hangárt, és Michael Bradfordot kereste.
Kint Davidan megerősített csoportjából hárman felültették a szkafanderes alakot. A negyedik a fegyverért
ment.
– Ki maradt a gravacban? – kérdezte Wheeler. Ha Thorpe ül az irányítópultnál, akkor az egyik szkafanderes
alak a Phoibe utasa. A nyolc fős gravacok négy fős személyzettől tették meg az utat a borostyánig, és plusz négy
főt hoztak visszafelé.
– Egy gyors információ kell – mondta Farrer Bradfordnak. – Az egyik járművünket lelőtték és lezuhant.
Átkapcsolom a felvételt. Mi sérült meg?
– A fenébe! – morogta Bradford.
A sérült gravac előtt Litwack elkezdett integetni.
– Még hárman is alig bírjuk megemelni – közölte Davidan az idegen test mellől. Amint felnézett,
sisakkamerájának képe a hófehér űrruháról fegyvert hordozó társára libbent. – Hagyd azt a fegyvert, Phil! Gyere,
segíts!
– Újabb sisakkamera adását fogjuk – nézett fel meglepődve Farrer. – Nem tudom ki az.
Senki más nem szállt ki: csak négyen a testért, és ketten Sykesék gravacjához. Ez egy hetedik személy volt.
– Kapcsold ide elém! – mondta Wheeler és visszaült Farrer mellé. A beugró képen az első pillanatban semmi
nem látszott. Aztán egy gravac belseje világosodott ki. A vezérlőpultnál állhatott a sisak viselője, mert a gravac
hátsó része jelent meg a képen, és öt vagy hat ember.
– Itt Andrew Coope – szólt jól érthetően az adás. – A gravac megsérült, de nem veszélyesen. Az adás
megszakadt. Így tarjuk a kapcsolatot.
– Fel tudtok szállni?
– Azt hiszem, igen.
Coope tett egy fél fordulatot. Sisakkamerája befogta a kint hadonászó Litwackot.
– Mondjátok meg a fiúnak, hogy ne kapálózzon!
Farrer megtette.
Utána kihelyezte Coope adását a főernyő felső részére. A szkafander adója ebben az esetben sem volt olyan
tökéletes, mint a gravacé, de a célnak megfelelt.
– Fel tudnak szállni – erősítette meg Bradford a hangárból. – Persze; ha máshol nincsenek sérülések.
– Arthur! Szólj Bormannak, hogy még egyszer járja körbe Sykeséket, aztán térjenek vissza a gravacba! –
mondta Wheeler.
– Várj egy picit! – mondta Farrer Bradfordnak. – Még egyszer megvizsgálják a gravacot! Nézd meg, és kiderül
van-e más probléma! – majd átkapcsolt a másik csatornára, és továbbította Wheeler utasítását Bormannak.
Az ismeretlent közben felemelték, és a gravachoz cipelték. Amint kikerültek a jármű elülső kamerájának
látóteréből, a négy oldalsó sisakkamera képe adott csak tájékoztatást.
A csoport két részben szállt be a járműbe. Ketten a testtel, aztán ketten a fegyverrel.
– Andrew – szólította meg Coope-ot Wheeler. – Induljatok! A gyorsító működik?
– Részben – felelte Sykes.
– Kövessétek a többieket, és próbáljátok meg utolérni a konvojt. Csak pár perc hátrányotok van!
Amint Litwack és Borman visszatértek a járműbe, már csak a bolygó üres felszínét pásztázták a kamerák.
Farrer azon gondolkodott, hogy felteszi a főernyőre a konvoj képét.
– Nem láttam máshol roncsolódást – szólt vissza a hangárból Bradford. – Szerencséjük volt.
– Kösz a segítséget – felelte Farrer.
– Bent vagyunk a testtel – jelentette Thorpe. – Mit tegyünk?
De mielőtt válaszolhattak volna a Concordia vezérlőjéből, Thorpe felkiáltott. Nem értették, hogy mit mond,
mert pár másodpercre elektronikus zörej nyomott el minden hangot.
Farrerben rossz emlékű deja vu érzés támadt fel.
Thorpe hamarosan megismételte közlését, és akkor az egész vezérlő hallhatta:
– Megmozdult!

10.

Wheeler mindent hátrahagyott a vezérlőben. Farrer irányít. A Phoibe-szektorokat leszállítja a kijelölt helyen, a
gravacokat pedig behozza a hangárba. Lejátssza Wright köszöntőjét, aztán újból kiküldi a konvojt. Ez lesz a
negyedik forduló. Ennek a csapatnak az utolsó. Utána váltás.
Wheeler még a vezérlőből parancsot adott egy kívülről zárható szoba azonnali kialakítására. Mellé egy olyan
helyiséget kért, ahonnan a fogoly őrizetét, és megfigyelését elláthatják.
A legtöbb gondja az volt, hogyan fogják odaszállítani emberüket. Nem akarta, hogy a Concordián mindenki
megtudja, ki került a kezükbe. Bár sejtette, hogy Wright előtt nem titkolhatja el. Ha más nem is, de a Concordia
új parancsnoka mindenképp ott lesz az idegennel való beszélgetésnél.
Megbeszélte Farrerrel, hogy azt a gravacot, amelyben a foglyuk van, máshova irányítja. Csak ezért az egy
járműért üzembe állítottak egy másik hangárt. Negyedóra állt Wheeler rendelkezésére, hogy mindent elintézzen.
Ám ez a negyedóra arra volt elég, hogy a gravachangárhoz eljusson. Annak ellenére, hogy külön járművet kért
magának.
Személyesen nem juthatott el a kiválasztott szálláshelyig, hívóján mondta el elképzelését a berendezőknek,
akiknek most nem sok dolguk akadt. Egy raktárt választottak ki és alakítottak át puritán szempontok szerint.
A hangár üzembe helyezése még kevesebb feladatot adott. Már korábban ellenőrizték a zsilipjét, hiszen
felkészültek arra, hogy itt is fogadjanak járműveket, ha szükséges. Mire Wheeler felért, már fényárban úszott az
egész csarnok, zártak a zsilipek, és működtek a biztonsági berendezések.
Wheeler elküldte a kezelőszemélyzetet, és központi vezérlésre állított mindent. Aztán hívta Farrert, és
megkérdezte, hogy állnak.
– Most jelent meg az első szektor – jelentette Farrer a vezérlőből. – A sérült gravacot előreküldtem, az már az
első hangár felé tart. A másikat hozzád irányítottam. Azonnal ott lesz.
– Arthur! A hangártól a lakószobáig ürítsd ki a folyosókat!
– Milyen indokkal?
– Találj ki valamit! Alkatrészek sürgős szállítása... Akármit. Az a lényeg, hogy senki ne legyen ott.
Wheeler ezután Ebelinget hívta.
– Thomas! Szükségem van egy orvosra – mondta. – Azonnal gyere a kettes szektor huszonnegyedik szintjére. –
megadta a körzetet és a szobaszámot.
– Megsérült valaki? – kérdezte az orvos.
– Lehet – felelte Wheeler. – Gyere azonnal!
Wheeler hátrébbhúzódott, amint felvillant a hangár tetején a pupilla körül elhelyezett figyelmeztetőfények
sora, jelezve, hogy a külső zsilip kinyílt. Pár másodperc kellett, amíg a rendszer levegőt fújt a zsilipkamrába,
aztán a pupilla is nyílni kezdett.
A gravac lassan ereszkedett alá. Thorpe sietség nélkül tette le a járművet, Wheeler felé fordítva a gravac orrát.
Martin határozott léptekkel indult el a gravachoz. Thorpe lépett ki először, aztán az ismeretlen következett.
Úgy kellett kilökni. Még viselte a szkafandert. Az űrruha rozsdabarna színű volt, nem látszottak rajta a beépített
műszerek, sőt a légtartályok is csak enyhén domborodtak ki a hátrészén.
– Nem szólt egy szót sem – mondta Thorpe. Magas, vékony férfi volt. Nagy barna szemei nőiessé tették
vonásait. Keskeny állát szakállal takarta. – Amióta magához tért csak annyit tett, hogy a színe barnára váltott.
Lehet, hogy nem ért minket. Még a sisakját sem vette le.
– Nem számít – felelte nyugodtan Wheeler. – A vendégeinket vidd el a másik hangárba! – fejével a gravacból
kilépő ismeretlenek felé intett. Aztán az idegenre nézett – Mi négyen elkísérjük ezt...
– A fegyver kell? – kérdezte Thorpe.
– Most nem. Vigyétek magatokkal, és adjátok át Andrew-nak, hogy vizsgáltassa meg! De senki ne lássa!
Thorpe visszalépett a járműbe, a Phoibéről érkezők úgyszintén. Még egy utolsó pillantást vethettek a
szkafanderes alakra, aztán Thorpe zárta a gravac ajtajait.
Hárman közrefogták az ismeretlent. Wheeler a kocsihoz vezette a kis csapatot. Ő maga ült a vezetőülésre,
mellé Jeffrey Davidan került. Hátul, két oldalról erősen fogva tartották az idegent.
A gravac felemelkedett a hangár padlójáról. A központ nyitotta a pupillát a magasban, a jármű eltűnt a
zsilipben. A pupilla összehúzódott. Amikor Wheelerék elhagyták a hangárt, akkor nyílt ki a külső zsilip, és utána
rögtön kialudtak a fények a teremben.
Wheelerék senkivel nem találkoztak útjuk során. A folyosók üresek és néptelenek voltak. Akárminek a
szállítására is hivatkozott Farrer, az emberek teljesítették a kérést. Persze még csak fel sem merülhetett a gyanú
senkiben, hogy másról van szó; az utóbbi napokban, annyi eszközt, műszert, és más anyagokat mozgattak meg a
Concordián, mint az azt megelőző tíz évben összesen.
Az ismeretlen meg sem mozdult az út során. Megfosztották fegyverétől, és nem tudott volna hova menekülni.
A lakrészt, ahova az idegent majd elzárják, Wheeler gyorsan jelölte ki. A fő szempontja az volt, hogy távol
legyen a lakófolyosóktól és azoktól a helyektől, ahol sokan megfordulnak. Emellett jól őrizhetőnek, és könnyen
elérhetőnek kell lennie. Két helyiségből áll: egy szobából, a hozzá kapcsolt mosdórészből, és csak néhány
berendezési tárgyat hagynak bent.
Wheeler kérte, hogy a négy sarokba szereljenek fel fali kamerákat.
A szerelők nem értették a dolgot, de nem kérdeztek vissza: teljesítették az első asszisztens kérését.
Wheeler lekanyarodott egy alsóbb szintre. Nem beszélgettek, egyikük sem tudott mit mondani, és az is
visszatartotta őket, hogy ott ült közöttük az idegen. Hátha mégis érti, amit mondanak.
– Már megint kezdi – morogta mellette Davidan.
Wheeler hátrapillantott. Az idegen szkafanderének színe megváltozott: rozsdabarnából fehérbe váltott át. A
sisakban visszatükröződtek a folyosó fényei, és az elsuhanó oldalfalak.
Két fiatal fiú őrizte az idegent. Nehéz volt összeválogatni a konvojok személyzetét: mivel Wheelerék egy
váltással is számoltak, másfélszáz embert kellett kijelölni erre a feladatra. Jócskán kerültek bele olyanok, akik
húsz évüknél fogva még tanulmányaikat végezték.
David Powell és Dave Alford úgy látszott élvezik a feladatot. Nyitott arcukról le lehetett olvasni a büszkeséget:
elfogtak egy idegent, behozták a Concordiára. Az a másodpercnyi döbbenet, amely átsuhant homlokuk előtt,
gyorsan elszállt: a szkafander színeváltozása külön történet lesz a baráti körükben. Wheeler nem tudta, hogyan
fogja rávenni őket, hogy ne beszéljenek. Megtilthatja nekik, de úgysem bírják magukba fojtani.
Hamarosan mindenki tudni fogja, mi történt. Máris túl sokan voltak tanúi az eseményeknek. A vezérlő és a
négy gravac személyzete, a Phoibe utazói közül tizenhatan... Csupán néhány óráig marad titokban az egész.
Vagy még addig sem.
Később már úgysem számít, hányan tudják. Csak az első órákban.
Wheeler azon csodálkozott, hogy Gavin Wright eddig még nem kereste meg. Ő nem értesítette a kapitányt, de
valaki biztos megtette helyette.
Davidan is Wheelert nézte. Martin megérezte magán a tekintetét. Davidan úgy tűnt, hogy máshogy viszonyult a
történtekhez, másik generációhoz tartozott, mint a fiúk hátul. Nem árulta el, hogy mit érez, de leolvasható volt
arcáról. Wheeler arra gondolt, hogy a Concordián sokakról tudja, hogyan reagálnának hasonló helyzetben. Túl
jól ismerik egymást.
A Phoibe utasaival más a helyzet. Határozottabbak, keményebbek.
És vajon milyen lehet ez az ember itt hátul?
Egy emelettel ismét lejjebb kerültek.
Ha ugyan ember. Wheeler ezt a kétséget olvasta ki Davidan szeméből. Miután a szkafander olyan érdekesen
változtatta színét, Jeffrey Davidan nem hitte többé az eligazításon elmondottakat. Talán az is megerősítette
ebben, hogy az idegen nem vette le a szkafander sisakját.
Erre csak egy oka lehet: ez a légkör számára nem jó, hiába humanoid kinézetű.
Wheeler nem mondott semmit. A bizalmatlanság majd elmúlik, ha kiderül, hogy a foglyuk kicsoda-micsoda.
Ha pedig mégsem ember, csupán egy humanoid akkor tovább rontaná a helyzetét olyan magyarázkodással,
amivel nem tartozik senkinek.
Wheeler hátrapillantott a szkafanderesre. Ember az, csupán másik időből, mint amiből a Concordia származik.
A jelenből.
Az egyik kereszteződésnél feltűnt a keresztfolyosóban két ember. Wheeler gyorsan elsuhant előttük, nem sokat
láthattak a járművön ülőkből. A hófehér szkafander sem volt olyan különleges, mint ha még mindig rozsdabarna
lett volna.
Wheeler egy járművek számára kiépített, folyosókat összekötő útvonalon haladva egyszerre több szinten
átvágott. Megérkeztek a huszonnegyedikre. A falak halványsárgák voltak, és kiugró geometrikus díszítés volt
rajtuk. A kidomborodó vonalak alól halvány fény sugárzott szét, de nem ezek, hanem a mennyezeten húzódó
fényforrások világították meg a folyosót.
Jobbra fordultak. Nem sokkal később Wheeler rákanyarodott arra a folyosóra, amelyen a fenti, kisebb
raktárhelyiségek voltak.
Az első, amit megpillantottak egy szállítókocsi volt, teljesen megpakolva a helyiségből kihozott raktári
tárgyakkal. A kocsi mellett Thomas Ebeling állt, és beszélgetett valakivel, akit éppen eltakart. Aztán a
beszélgetőtársa kilépett mögüle, és Wheeler felismerte benne Gavin Wrightot.
Mellettük fékezett a járművel, és először a szobát vette szemügyre. A szétszedését már befejezték, éppen a
kamerák felszerelése volt soron. Nyolcan dolgoztak a munkán, és mire Wheeler körülnézett, már végeztek is.
– A kép a vezérlőbe fut be – mondta egyikük, Edward Callaway. Gyorsbeszédű, mozgékony ember volt, ide-
oda kapkodta a fejét, mi közben beszélt. – A szomszédba most fogjuk bekötni. És sehova más hova. Egyébként
minden kész.
Wheeler megköszönte a munkát. Ketten átmentek a megfigyelőhelyiséget kiépíteni a szomszédos raktárba, a
többiek a járművel visszatértek eredeti munkájukhoz a hármas szektorba, ahonnan elszólították őket.
Amint a teli kocsi elhajtott, Wheeler intett kísérőinek, hogy bevihetik az idegent a helyiségbe. Aztán fordult
csak Wright és Ebeling felé.
– Nem értesített – jegyezte meg Wright.
– Nem volt időm rá – válaszolta Wheeler. – Reméltem, hogy valaki megteszi. Nem állt szándékomban egyedül
kihallgatni.
Ebeling egyik lábáról a másikra állt. Kényelmetlenül érezte magát a kapitány és az első asszisztens között.
– Thomas – fordult hozzá Wheeler. – A fickót egy szikla félig maga alá temette, nem tudom nem sebesült-e
meg. Ha igen, akkor majd szólunk. Megvárnál minket itt kint?
– Természetesen – mondta Ebeling.
Martin bólintott, azután belépett a szobába. A terem közepén mozdulatlanságba dermedve állt szkafanderében
az idegen.
Wheeler kiküldte a többieket, bár látta tekintetükön, hogy maradni szeretnének. Utasította Powellt és Alfordot,
hogy várjanak az ajtó előtt, ne mozduljanak onnan. Jeffrey Davidant pedig a megfigyelőhelyiségbe küldte át.
Utána megkérte Wrightot, hogy a szomszéd szobából kövesse a beszélgetést. Amikor Wright beleegyezett, és
eltűnt a másik ajtó mögött, Wheeler lezáratta a bejáratot, és ottmaradt egyedül, szemben az ismeretlennel.

11.

Wheeler elővette a személyi hívóját, és miután egy gyors pillantást vetett az idegenre, a vezérlőt hívta. Farrer
jelentkezett.
– Mindent vesztek? – kérdezte Martin.
– Természetesen.
– Rögzítsd, de ne add ki!
Wheeler eltette a személyi hívót, majd elsétált a fal mellett és megkerülte a szkafanderes alakot. Aztán
visszasétált eléje.
Alaposan szemügyre vette, de nem talált semmi árulkodó jelet rajta.
– A járműben, amire lőtt, senki nem sérült meg – közölte az ismeretlennel.
A másik nem reagált. Mereven állt a szoba közepén, mintha csak szobor lenne. Wheeler el nem tudta képzelni,
mire gondolhat. Talán a menekülési esélyeit latolgatja? Vagy csak egyszerűen így érzi biztonságban magát?
Vagy...?
Wheeler megtorpant egy pillanatra. Felötlött benne egy olyan kérdés, és egy olyan válasz, amin érdemes lett
volna elgondolkodni.
Vagy nem lehet anélkül levenni a sisakot, hogy a benne lévő ne haljon meg?
– Az ajtó előtt vár egy orvos. Ha sérülései vannak, ellátja őket.
Semmi visszajelzés nem érkezett szavaira.
– Tudjuk, hogy ért minket – folytatta Martin zavartalanul. – Tudjuk, hogy tisztában vannak vele, kik vagyunk.
Innen nem tud elmenni, és a legjobb, ha megszokja ezt a gondolatot. Vegye le a sisakját!
Martin várt egy keveset, aztán mivel a másik nem mozdult, felsóhajtott.
– Tönkretett egy járművet, de emberéletben nem esett kár. Nincs miért felelősségre vonnunk. Csupán
beszélgetni szeretnénk magával. Vannak kérdéseink, és hiányoznak a válaszok.
Kissé ködösen fogalmazott. Szándékosan nem tért ki a részletekre. Aztán más taktikához folyamodott.
– Előbb-utóbb élelemre lesz szüksége. Mi kivárhatjuk az időt, és nem kell feltétlenül ezen a bolygón
kivárnunk.
Wheeler egy pillantást vetett az egyik kamerára. Szinte látta maga előtt Wright-ot, amint bólint a szavaira. Az
új kapitány elképzelése szerint már csak pár órát lesznek a Signum-kettőn, amíg a Phoibe utasai át nem kerülnek
mind egy szálig hozzájuk, aztán indulnak tovább.
– De meg lehet gyorsítani a dolgot...
Wheeler lezáratlanul hagyta a mondatot, hadd töprengjen el az idegen, hogy mit értett alatta. Közben, mintha
csak a berendezés után érdeklődne, körbenézett a szobában. Egy alacsony asztalka két oldalán két szék állt, a
sarokban egy széles ágy. Mivel raktárhelyiség volt itt, nem volt díszítés sem a falakon, sem a padlón. Hiányoztak
az apró személyes tárgyak, nem kellettek polcok, és egyáltalán semmi, ami az ember otthonát alkotja. A helység
nem volt bekapcsolva a Concordia információs hálózatába, és a bejárati ajtón kívül egyetlen egy ajtón lehetett
elhagyni a helyiséget: a mosdó felé.
Wheeler úgy gondolta, hagyott elég időt. Ha az idegen nem hajlandó semmire, akkor kényszeríteni kell.
– Ha nem hajlandó megtenni, amire kértük, akkor kénytelenek leszünk más eszközökhöz folyamodni –
mondta. – Nem tudom mennyi időre elegendő a levegője, de bizonyosan hamarabb elfogy, mint a mi türelmünk.
Csupán annyit kell tennünk, hogy légmentesen lezárjuk ezt a szobát, és kiszívatjuk a levegőt. Akkor kénytelen
lesz a sajátját használni...
Ha erre sem veszi le, akkor öngyilkos hajlam. Persze Wheeler abból a gondolatmenetből indult ki, hogy a vele
szembenálló is ezt a légkört lélegzi be.
Egy hosszúnak tűnő perc után az idegen megmozdult.
Wheeler nem látta, de érezte, hogy a másik egyenesen a szemébe néz.
Aztán a szkafanderes kéz lassan emelkedni kezdett, és megragadta a sisakot két oldalánál fogva. Martin tudta,
hogy ez csak mutatvány, mert valójában gondolati irányítással választja le a sisakot az űrruhától.
A sisak egy szisszenés kíséretében elvált a szkafandertől. Az ismeretlen lassan megemelte. Levette a sisakot,
majd a földre hajította.
Wheeler őt nézte, ő pedig Wheelert. Az idegen levette a szkafandert, mert vesztett, de még nem adta meg
magát.

12.

John éppen csak hazaért, Chris máris eléállt.


– Apa, beszélni szeretnék veled!
John Fillingham bólintott, majd közölte, hogy várja meg, amíg megfürdik, és majd utána beszélgethetnek. Arra
gondolt, hogy a fia az előző napi események után szeretne érdeklődni, és kíváncsi rá, mi történt a borostyánnál.
Chris tudta, hogy az apja fáradt, és bólintott, hogy rendben. Azután leült az egyik fotelba, és maga elé meredve
várt.
Nem az érdekelte, milyen volt a Phoibe, és hogy milyen volt az út.
– Chris – szólt vissza az apja a mosdó ajtajából –, hoznál valami harapnivalót?
– Persze, apa.
John Fillingham behúzta maga után az ajtót, és hamarosan átadta magát a szárazzuhany örömeinek. Miután
megtisztult, pár másodperces vizes zuhany frissítette fel, aztán a meleg levegő felszárította bőréről az összes
vízcseppet. Fillingham átdörzsölte magát egy kendővel.
Nem csak megtisztította, de fel is élénkítette a zuhany, bár érezte a testén eluralkodó fáradtságot. Agyát
azonban ismét foglalkoztatni kezdte a csúszdában talált csáklya. Nem tudta hova tenni. Míg hazafelé tartott,
végig ezen gondolkodott, és egyre jobban összezavarodott. Az a csáklya a Signum-kettő felszínén nem
kerülhetett fel a gravitorra, tehát nem onnan esett le. Akkor pedig mit keres most ott? Lenne valaki az űrhajón,
aki az idegeneknek dolgozik?
Ugyan – hűtötte le magát –, ez már paranoia. Még jó hogy van egy pszichiáter a családban.
Végigsimított az állán Alaposan kiütötte a borosta. Csak egy pillanatig gondolkodott azon, hogy
megborotválkozik, aztán elhalasztotta későbbre. Alvás közben úgy sem fogja zavarni. Legfeljebb Sarah fog
megjegyzést tenni rá, ha visszatér: ilyenkor mindig normann istennek szólítja a férfit, kedvesen célozva rá, hogy
egyre barbárabb a külseje. John általában megszívleli a finom jelzést.
Talán Chrisszel is későbbre kellene halasztani a beszélgetést. Szűkre szabott az ideje, nem alhat sokat. Ott akart
lenni a csúszdában, amikor elkészülnek a munkával, és megtörténik az új próbaterhelés.
Persze már régen beszélt a fiúval. Amióta itt vannak, még nem tudott leülni vele megtárgyalni a történteket.
Chris amúgy is más természetű, mint ő, bizonyosan szüksége van rá.
Míg Fillingham végigvette gondolatban családját, felöltözött. Amikor kilépett a mosdó ajtaján, Chris már ott
várta néhány szendviccsel, és egy kis üdítővel. Igencsak igyekeznie kellett a fiúnak, hogy ilyen hamar visszatért!
John felpakolta a szendvicseket, és átment az étkezőbe. Leült az asztalhoz, és hívta Christ, hogy üljön le mellé.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a fiútól.
– Igazából én szeretnék elmondani valamit...
– Te? – csodálkozott John. – Az hittem azt szeretnéd tudni, milyen volt az utam a Phoibére.
– Arra is rettenetesen kíváncsi vagyok – szabadkozott Chris –, de most van valami, amit neked kell tudni.
Utána szívesen meghallgatom, ha mesélsz...
– Ahhoz túl fáradt vagyok – mondta John. Tanácstalan volt. – Mondd akkor, mi a baj!
Chris régóta fontolgatta ezt a beszélgetést. Mégsem tudta, mivel kezdje.
– Tanácsot akarsz kérni tőlem? – kérdezte John, felfigyelve a fiú tépelődésére.
– Nem – rázta meg a fejét Chris, és tekintetét az asztallapra szegezte. – Be szeretnék vallani valamit... Elvettem
a belépőkártyádat.
– Most? Mire kellett neked?
Chris felpillantott.
– Nem, nem most. Régebben. És nem egyszer, hanem háromszor. Nem magamnak kellett, hanem másoknak...
John Fillingham elkomorodott. Hátradőlt a széken, és a fia szemébe nézett. A gravitációs csúszdáról volt szó!
– Kinek és miért?
– Hogy kinek, azt nem mondhatom meg – felelte Chris. – De azért, mert kitaláltak egy őrült játékot, amelyhez
a gravitort használták fel.
– És téged – mondta John.
– Igen – vallotta be Chris.
– Milyen játékot?
– Egy kötéllel a derekukon leugranak a legfelső szervizerkélyek egyikéről, és egy másik kötél segítségével
átlendülnek a gravitor alatt, a csúszda szemközti oldalára.
John Fillingham egy pár pillanatig szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Ezek a kölykök a gravitorral
szórakoznak?
– Mióta folyik ez? – kérdezte szárazon.
– Alig több mint egy éve.
– Mondd el pontosan, mi történik! Te is csináltad?
– Nem, apa – felelte Chris, és belekezdett a részletekbe. Elmesélte, hogy első lépésként csáklyát lőnek a
gravitorra, a terhelésmentesítő lapok közé. Chris csak azt mondhatta el, amit hallott, mert a technikai
részletekhez nem értett. John Fillingham azonban igenis értette, milyen erőket használtak fel a gyerekek.
Megvilágosodott előtte, hogy hogyan került a csáklya a gravitációs csúszdába. Egy alkalommal fennmaradt a
terhelésmentesítő lapok között, és csak most esett le, az utolsó próbaterhelésnél, amikor ismét megereszkedtek a
lapok.
Abban, amit Chris elmondott neki, volt egy jó hír is: nem kell több hiba után kutatniuk a csúszdában. Ha ezt
kijavítják, végeztek.
– Hallottál róla, hogy találtunk egy csáklyát a csúszdában? – kérdezte az elbeszélés után.
– Nem – sápadt el a fiú.
– Tehát nem ezért jöttél most hozzám?
– Nem, apa. Már régen el szerettem volna jönni. Ugyanis... most is megkértek, hogy szerezzem meg a
belépőkártyádat. Még leszállás előtt.
– ...hogy szerezd meg... – mondta Fillingham. Képtelen volt eldönteni mit kezdjen Chrisszel.
A fiú arca tükrözte megkönnyebbültségét. Most pedig, hogy még nyomokra is bukkantak a csúszdában, ez
kicsit tompította bűntudatát Neurskyval szemben. Igaz, nem árulta el a nevüket, de mégiscsak leleplezte őket.
– Jól van, Chris! – mondta Fillingham. – Most elintézek néhány hívást, mert mindenki azt a hibát keresi, amit a
csáklyával okoztak. Azt hittük a támadóink okoztak újabb kárt nekünk. Ezt a keresést most lefújhatom. Aztán
tájékoztatom Martin Wheelert. Utána folytatjuk a beszélgetést, ha visszatérek!
Chris Fillingham bólintott. Sejtette, hogy nem ússza meg ennyivel De határozottan könnyebbnek érezte magát.

13.

Az idegen harminc év körüli lehetett. Haja barna volt, és csapzottan hullott alá kétoldalt. Erőteljes orra kemény
vonású arcát eltökéltté tette. Arccsontjai kiugrottak arcának vonalából, erősen borostásodott, és ez férfias jelleget
kölcsönzött neki. Szeme nyugodt volt és szenvtelen. Ahogy egy katonához illik.
– Nincs szükségem orvosra – mondta egykedvűen, és vetkőzni kezdett. A szkafander kettévált rajta, és neki
csak annyit kellett tennie, hogy kihúzza karjait a ruhaujjából és kilép belőle. Az űrruha a sisak mellé került.
Valamiféle katonai öltözék volt rajta. Egyszínű, barnás, és rangjelzéseket viselt a karján. Minden egyes
gombján apró címer ékeskedett, amit nem lehetett egészen jól kivenni. Maga a ruha elég rossz állapotban volt,
mintha viselője hetek óta csak ezt hordaná.
A férfi leült, lábait keresztbe vetette. Kezét összekulcsolta térdén, és felnézett Wheelerre.
– Abban téved, hogy tudom, kivel állok szemben. Fogalmam sincs róla.
– Megtámadott minket – válaszolta Wheeler.
– Nem én támadtam – emlékeztette a másik. – Az első lövéseket nem én adtam le.
– Akkor mit keresett ott a sziklák között?
– Egy szimpatikus krimót – felelte egykedvűen a másik.
Martin Wheeler csak másodpercek múlva jött rá, hogy az idegen szórakozik vele. Nem érdekelte. A másik
elárult valamit, ami fontos lehet: nem tudja, kivel áll szemben.
Wheeler körbe-körbe sétált, amíg gondolkodott. Igazat mond-e az idegen vagy hazudik? Ha hazudik, miért
hazudna, viszont ha igazat mond, hogyan lehetséges az, hogy nem tud semmit a Concordiáról, amikor olyan jól
megtervezték a gravitációs csúszda elleni akciót? Ismerték a csúszda felépítését, gyenge pontjait, sőt, még a
raktárakban elhelyezett pótalkatrészek helyét is.
Ha hazudik, miért hazudna?
Hogyan lehetne még több információt kihúzni a fickóból? Az egyetlen esélyük, hogy megtudjanak még valamit
ez alatt a rövid idő alatt. Az egyetlen esély arra, hogy az igazság ismeretében tegyék azt, amit tenniük kell.
De mivel csalja ki az információkat?
Nyilvánvaló, hogy nem tudja mivel megfenyegetni. Itt senki nem fog erőszakos eszközöket alkalmazni. A
Concordia nagyon elszakadt a valóságtól, egészen természetellenes külön kis világ. Természetellenes, mert nem
igazán tükrözte sem a külvilágot, sem az emberi természetet.
– Ha mi nem lövünk magára, mit csinált volna akkor? – kérdezte az idegentől.
– Tovább keresem a krimót. – A másik szája megrándult, és ez a kis változás elég volt ahhoz, hogy arca
gunyorossá váljon.
– Meg kellett figyelnie a konvojt – mondta nyugodtan Wheeler.
A másik nem felelt.
– Meg kellett figyelnie – ismételte meg Wheeler –, mert nem tudta kihez tartoznak. Mint ahogy akkor sem
tudták, kivel állnak szemben, amikor négy nappal ezelőtt megtámadtak minket a roncsoknál.
A katona szeme összeszűkült. Látszott, hogy most ő esett gondolkodóba. Lee-ék ezek szerint nem engedték a
fogolynak, hogy lássa a Concordiát, amikor visszatértek a gravackal. Vagy ha az idegen látta, és mégsem tudta
azonosítani, akkor... ez mit jelent?
Wheeler arra gondolt, hogy beszél az ajtó előtt őrtálló fiúkkal. Most sok minden múlott ezen az apróságon. De
ahhoz, hogy beszéljen velük, ki kellene menjen innen. Megszakítaná a kihallgatást, és bizonytalannak tűnne. Ezt
el akarta kerülni. És... bár nem látszott rajta, türelmetlen volt.
És húsz perc sokat számít. Talán a konvojt is fenyegeti valamilyen veszély. Talán... Wheeler már szinte
bizonyos volt benne, hogy a konvojt nem fogja támadás érni.
Ha jól számít. De ezt mindjárt kiderül.
– Mert négy nappal ezelőtt, ugye, már találkoztunk. És ha jól sejtem, abban a találkozásban volt valami
furcsa...
– Nem értem, mire gondol.
– Nem a hevességére, hanem arra, hogy mi nem éppen úgy reagáltunk, ahogy mások tették volna. Kifejezetten
amatőröknek tűntünk.
A katona arcán ismét megjelent az apró grimasz.
– Aminek meg volt az oka – tette hozzá Wheeler.
– Biztosan.
– Nincsenek olyan jó űrruháink, és gyalogosan közelítettük meg a célpontot...
A szkafander most fontos szerepet játszott. Ha a fogoly első állítása igaz akkor az ő szemében a Concordia egy
özönvíz előtti szerkezet, özönvíz előtti felszereléssel és személyzettel. Elgondolkodtatóan nem mai.
És nem tudja hova elhelyezni. Persze kérdés, hogy mennyire ismerik az ellenfelek egymást?
– Hát a szkafandereik múzeumba valók – jegyezte meg az idegen.
Wheeler komoran nézett vissza.
– Ez itt a Concordia nevű, földi indítású űrhajó. Ötvennégy évvel ezelőtt indult útjára a cirkasztelláris térben.
Akivel beszél, az a Concordia első asszisztense, Martin Wheeler.
A férfi tekintete felsiklott a kamerákra, és megállapodott azokon. Szeme résnyire összeszűkült, ahogy
mérlegelte Wheeler szavait.
– Ismerős az a név, hogy Concordia?
Az idegen lassan bólintott.
Aztán olyasvalamit tett, amire Farrer álla leesett a vezérlőben. A katona felállt és tisztelgett.
– Craig Downey tizedes jelentkezik, uram. Földi hármas flotta, tizenegyes zászlóshajó, negyedik század.
Műszaki alakulat. Kirendelve a Trent szektorba.
Wheeler ezzel bizonyságot nyert arról, hogy az igazság közelében jár. Fogadta a tisztelgést.
Csak a legfontosabbat nem tudta még...

14.
A konvoj már félúton járt a Phoibe felé. A gravacok száma lecsökkent tizenhétre. Sokadszorra járták meg ezt az
utat, de ezzel a személyzettel utoljára: a következő fordulót már mások fogják megtenni.
Már ebben, de az előző fordulóban is részt vettek új emberek. Nem mindenki bírta a bolygófelszín látványát.
Többen voltak, akik erősnek hitték magukat, és kevesebben, akik csakugyan végigcsinálták. A kiszállás oka
ugyanúgy lehetett tériszony, mint a külvilágtól való félelem.
A harmadik fordulóban visszatérők látták a sérült gravac oldalán a lyukat, és noha nem mondták el nekik mi
történt, nem kellett sok, hogy kitalálják a valóság egy részletét. Az pedig elég félelmetes volt magában is.
A vezérlő főernyőjén tovasuhanó konvojt azonban senki sem háborgatta. Túljutottak azon a ponton, amely
mellett a négy gravac elfogta a szkafanderes alakot, és semmi sem történt.
A Concordia körül is zavartalanul folytak a munkálatok. Újabb Phoibe-szektor kiürítését fejezték be. Azóta
már másik bejáratot nyitottak meg a Concordián: új raktárfolyosókat kellett igénybe venni, mert a „B” szint
megtelt. A de-aeternizációban sem volt fennakadás, és most, hogy már hat szektor pihent a Concordia körül,
tizenketten tértek magukhoz huszonhárom percenként.
Farrer igyekezett mindent figyelemmel kísérni, de már nem bírta. Megkereste Nelsont, és behívta szolgálatba,
hogy mentesítse legalább a munka egy részétől. Egyszerre kellett volna figyelni a külső és a belső eseményekre.
Amikor hívást kapcsoltak fel a lenti asztalok egyikétől, Farrer már azt sem tudta, hol áll a feje.
– Martint keresem. – John Fillingham volt a vonalban. A képernyő hátterében John lakása volt.
– Nem tudom elérni – mondta Farrer. – Nagyon fontos?
– Halaszthatatlan – felelte Fillingham. – Wright elérhető?
– Ő sem – felelte Farrer. El nem tudta képzelni, mit akar Fillingham. Hiszen a csúszdából nem jelentettek
semmit. – Egyikük sem.
– Mikor tudnád kapcsolni valamelyiküket? Farrer az irányítópult egyik monitorára pillantott. Wheeler éppen
akkor ült le Downeyval szemben. Farrer ugyan nem hallotta beszélgetésüket, de a mozdulatok árulkodtak neki.
– Jó ideig nem hiszem. Most nem zavarhatók.
– Amint lehet, hívjanak vissza! Itthon leszek, de bármikor a rendelkezésükre állok. Nagyon fontos.
Farrer közölte, hogy nem felejti el, és beütötte a vezérlésbe, hogy amint Wheeler belső vonalat kér,
automatikusan megkapja Fillingham üzenetét, akárkivel is akarjon beszélni.
Aztán ismét arra a kis monitorra pillantott, és sajnálta, hogy nem tud belehallgatni a beszélgetésbe. Wheeler
épp akkor tette fel a legfontosabb kérdést:
– Mi történt az elmúlt ötven év alatt, tizedes?
– Teljesen megváltozott a világ – felelte Downey. – Huszonkét évvel ezelőtt kitört egy olyan háború, amelyet
senki nem láthatott előre.
– Ezek a roncsok itt a bolygón csupán huszonkét évesek?
– Még annyi sem. Két nagyobb ütközet volt ebben a naprendszerben, és mindkettő ennek a bolygónak a
közelében. Az egyik tizenhat, a másik tizennégy évvel ezelőtt. Egy földi teherszállító járművet támadtak meg, és
az azt kísérő hadihajókat. A teherszállító ide zuhant le. Később visszatértünk a rakományért, és újabb csatára
került sor, amely nem volt kisebb, mint a legelső. Csak hiábavaló. A rakomány maradt, a csapatok felőrlődtek.
Emellett a saját hajóinkat lőttük, akik a bolygó másik oldala mögül kerültek elénk. Azóta ezt a naprendszert
messze elkerüli mindenki, ha teheti, mert nagyon rossz híre van a katonák körében. Szerencsétlen helynek
tartják.
– Háború van – ismételte meg Wheeler. Downey nem célzott rá, hogy ki az ellenség. – És mi osztotta meg az
embereket? – kérdezte.
Downey elismerően nézett rá.
– A gyűlölet – felelte –, csupán a gyűlölet. Messze a múltba nyúlik vissza a dolgok eredete. Azokhoz az
űrhajókhoz, amelyeket még a Concordia előtt bocsátottak fel az idegen üzenet alapján...
– A borostyánokhoz?
– Igen, a borostyánokhoz – bólintott Downey. Az arca rezzenéstelen maradt. Wheeler azon gondolkodott, hogy
csupán jól leplezi tudását, vagy tényleg nem tudja, hogy egy borostyán itt van a Signum-kettőn.
Wheeler sem árult el semmit abból, amit megsejtett: csupán ezzel ellenőrizhette, hogy a másik igazat mond-e.
– Melyikhez a három közül?
– A Heliához. Az volt a harmadik, amely útjára indult hetvennyolc évvel ezelőtt. Utána következett a
Concordia, már egy másik hajtóművel. De amikor a Helia elindult, már meg voltak ennek a hajtóműnek a tervei,
és nem csak az alapelveit ismerték. A felfedezések ezen az úton haladtak tovább.
– Feltaláltak valami jobbat?
– Igen, de nem a Földön. Hanem a Helián... Egy-egy ilyen űrhajóba a legjobb elméket válogatták össze... –
Downey elhallgatott, és egy pillanatig mereven nézte Wheelert. Talán eszébe ötlött, hogy egy ilyen űrhajó
fedélzetén van. – Hatalmas szellemi kapacitás gyűlt össze a borostyánokon. Az ügyeletesek, akik néhány
havonta váltják egymást, mind az aeternizációs kamrákból kerülnek ki. A de-aeternizáció hatásai között pedig ott
van a felfokozott tudatállapot... A Helián utazók hamarabb jöttek rá, hogyan lehet egy ilyen, Concordia-féle
hajtóművet átalakítani, hogy hatékonyabb legyen.
– Mennyire hatékony? – kérdezte Wheeler leplezett izgalommal.
– Összehasonlíthatatlanul. A tér távolabbi pontjainak elérése csupán annyi időt vesz igénybe, míg a hajtóművet
üzembe helyezik. Pár órát.
A katona pontot tett a mondat végére, Wheeler pedig elmerült a gondolataiban. Ezzel vége van az utazásuknak.
Kíváncsi lett volna, mire gondol most Wright a szomszéd szobában.
Egyvalami azonban zavarta.
– Akkor a háborút miért a Földtől ilyen távol folytatják? Miért nem a Naprendszerben?
– A térugrás csak naprendszereken kívül végezhető el, mert a rendszerek befolyásolják a térhajlítás hurkát, és
hasadásokat hozhatnak létre azon. Ugyanakkor a meghajlított tér felboríthatja a rendszerek stabilitását. Az ugrás
kezdetekor zavarja a teret, így az űrhajó kijelölt pályáján anomáliák lépnének fel, kilépéskor viszont nem lehet
pontosan meghatározni a helyet, így előfordulhat hogy az űrhajó egy napba érkezik meg, vagy egy hasadékon
keresztül egy teljesen ismeretlen naprendszerbe, vagy egy fekete lyuk közelébe.
– A Föld tehát biztonságban van. A támadás egy másik naprendszerből érkezik, és a Föld rendszerét elég a
határoknál védelmezni. Milyen erős az ellenfél?
– Nagyon erős – mondta lakonikusan Downey.
– És kik azok?
– A harmadik borostyán – felelte Downey. – A Helia.

14.

– Hetvennyolc évvel ezelőtt útjára indult a Helia. Nem tudjuk, ki volt az, aki feltalálta a szuprasztelláris
hajtóművet, de az indulásuk után huszonöt-huszonhat évvel megjelentek a Földnél.
– Az a Concordia indulása után volt egy-két évvel – jegyese meg Wheeler.
– A Helia leszállóegységét alakították át, és szerelték fel ezzel az új hajtóművel. Két űrhajónk tűnt el akkor,
amit nagy valószínűséggel elraboltak.
– Egész űrhajókat?
– Igen. A Földről észlelték a Naprendszerbe behatoló járművet, és két hajót indítottak el felé. Azok
azonosították, mint a Helia visszatérő, sodródó leszállóegységét, aztán mind a hárman eltűntek.
Wheeler előtt hihetetlennek tűnt, hogy egy ezerkétszáz fős űrhajó hadihajókat raboljon el a Földtől. Mint ahogy
az is hihetetlen volt, hogy ugyanez az űrhajó később megtámadja a Földet.
– Pár év múlva újból visszatértek – folytatta Downey. – Csakhogy akkor már leszálltak a Földre is. Egyáltalán
nem rejtették véka alá a szándékaikat...
– Mit nem tettek? – kérdezett vissza Wheeler.
– Nem titkolták, hogy mit akarnak. Embereket toboroztak egy másik bolygóra. Nyersanyagokat hoztak, a
nyersanyagokra pedig mindig akadtak vevők. A pénzből űrhajóalkatrészeket vásároltak, és rengeteg más dolgot,
amit valószínűleg nem tudtak legyártani azon a helyen, ahova költöztek. Húsz év alatt tízmilliónál is több embert
vittek el a Földről.
– Milyen módszerrel nyerték meg az embereket?
– Nem volt szükség különleges módszerre. Közzétették, hogy találtak egy emberi életre alkalmas, de lakatlan
bolygót. Telepesekre van szükségük. Emberekre, akik új életet szeretnének kezdeni, távol a túlnépesedett
Földtől. Szabad levegőt ígértek, szabad választási lehetőségekkel. A jelentkező milliárdokból csupán válogatniuk
kellett. A legjobbakat vitték el. És a legújabb földi technikát.
– Hol telepedtek le?
– Nem árulták el, és a mai napig nem találtuk meg őket. Lehetnek a galaxis túloldalán is...
– Ellenséges volt a szándékuk?
– Nem – mondta Downey. – Amíg embereket toboroztak, addig nem. De mindenkivel teszteket töltettek ki,
amiből lemérhették, hogyan viszonyulnak a Földhöz. És olyanokat válogattak ki, akik ellenségesen viszonyultak
hozzá.
Wheeler csak elbeszélésekből ismerte a fél évszázaddal korábbi állapotokat. A metropoliszokban élők nem
kötődtek a vidékhez, óriáströsztök szállítottak nekik mindent, hozzákötötték az életük olyan nagyvállalatokhoz,
amelyek kimutatásaiban csak vásárlók tömegeként szerepeltek. Az irányító elit kezében olyan tudás
összpontosult, amiről az emberek még csak nem is álmodtak.
Ki ne menekülne egy ilyen helyről?
A Concordián mindenki ismert mindenkit. Az élet nyugodt volt, és mindenre maradt idő. Foglalkoznak
egymással, és senki nem tűnhet el észrevétlen. Wheeler visszatért a kérdésekhez.
– A Földön nem fejlesztették ki a szuprasztelláris hajtóművet?
– Miután nem kaptuk meg a technikai leírásokat, mi is rávetettük magunkat a kutatásokra. Csaknem késő volt
már, amikor felfedeztük. Ekkor kezdtek el a kivándorlók ellenségesen viselkedni.
– Megtámadták a Földet?
– Nem, még nem. Csakhogy közben nálunk engedélyhez kötötték a kivándorlást, és egyre kevesebben kapták
meg ezt az engedélyt. Bizonyos felfedezések tiltott listára kerültek, és nem adtuk át. A Heliások ezután úgy
döntöttek, hogy más eszközökhöz folyamodnak. Megkezdődött az embercsempészet.
– Embercsempészet? – kérdezte Wheeler. Nem egészen értette a szót.
Downey azt hitte, hogy arra kíváncsi, hogyan juttatták ki az embereket a Földről.
– Kis magánűrhajókon a Holdra szállították azokat, akik vállalták a kivándorlást, és akiket kiválasztottak. A
pénzt kifizették értük a csempészeknek. Minden költséget a Helia állt. A Holdról, ahol jóval gyengébb volt az
ellenőrzés, utasszállító vagy kiránduló hajón, természetesen bejelentetlenül, a Naprendszer valamelyik külső
bolygójára szállították az embereket. Ott megálltak, mintha valamilyen hajtóműhibájuk lenne, és közben
átszállították a kivándorlókat egy szuprasztelláris hajtóművel rendelkező hajóra.
– Mennyire volt ez eredményes?
– Ez csak az egyik útvonal volt. Emellett nyíltan is folyt az embercsempészet, találkozási pontokat jelöltek
meg a Föld körül és adott időben megjelentek ott űrhajóikkal. Kijelentették, hogy amennyiben a földi flotta tüzet
nyit rájuk, azt hadüzenetnek tekintik.
– A földi védelem mit tudott tenni?
– Megpróbálták elfogni az embercsempészeket, illetve a kivándorlást teljesen betiltották. Ezt azonban nem
lehetett sokáig tartani, mert kormányválságokhoz vezetett. Az emberek tűntettek, és az ellenzékek kihasználva a
tömeghangulatot, sorra kerültek hatalomra. Megegyezést próbáltak keresni a Heliával. Ez megfelelt a
nagyvállalatoknak is, hiszen a kivándorlás és a kereskedelem leállítása szűkítette a piacaikat.
– Miért tört ki a háború? – kérdezte Wheeler.
– Huszonkét éve egy manőverrel öt űrállomást térítettek el a Naprendszerből. Reális okuk nem volt egy ilyen
akcióra, mert egy egyezmény keretében mindent megkaphattak, amit csak akartak. De ezután megkezdődtek a
kisebb hadi csatározások. Főképp a Naprendszer zaklatására törekedtek. Talán attól féltek, hogy felfedezve a
szuprasztelláris hajtóművet, mi is megtalálhatjuk őket, és előnyt akartak ebből kovácsolni.
– A kivándorlás ezek szerint leállt – ismételte meg Wheeler. – Hányan hagyták el a Földet?
– A kivándorlás nem hivatalosan a mai napig nem állt le – mondta Downey. – Nem lehet kontrollálni őket. A
becslések szerint kétszázmillió ember vittek el a Földről ötven év alatt.
Wheeler megpróbálta összeilleszteni a mozaikdarabokat. Most hallott egy lehetséges valóságról szóló
beszámolót, és egybevetette az eddig történtekkel. A főbb pontokon összeillettek.
Wheeler elővette személyi hívóját, és Farrert hívta:
– Arthur – mondta, amikor a vezérlő bejelentkezett –, keresd meg Andrew-t! Szükségem lenne rá.
– Odaküldjem?
– Nem fontos, Mehet a vezérlőbe is. Kerítsd elő, és szólj ide!
Amikor bontani próbálta a vonalat, a készülék közvetítette John Fillingham üzenetét. Wheeler későbbre
halasztotta a visszahívást, és ismét Downey felé fordult. Érdekelte, hogy hol tart a háború.
– Most pedig szeretném, ha részletesebben mesélne az elmúlt huszonkét évről!

15.

Wright mielőtt az idegen levette volna a sisakját, kiküldte Davidant az ajtó elé azzal a feladattal, hogy senkit ne
eresszen be. Nem tudhatta, hogy mi fog kisülni Wheeler próbálkozásaiból, és úgy vélte, jobb, ha nincs sok tanúja
a történteknek. Davidan engedelmeskedett, bár sejtette, miért küldik ki. Megértette Wrightot, mégis nehéz
szívvel távozott a teremből. Ha már ők fogták el az idegent, akkor talán lenne joguk nekik is végignézni, mi
történik.
Kint aztán megbeszélték hármasban a jogaikat.
Wright egyedül maradt a megfigyelő teremben, és láthatta, ahogy az idegen leveti a szkafandert, majd hallhatta
a történetét. Wright számára kétség sem férhetett hozzá, hogy a valóságot hallja.
Tehát mégis igaz, hogy a Föld utolérte őket. A Concordia parancsnoka elfogadta a tényt, és azután már csak a
beszélgetésre figyelt: minden szavát az emlékezetébe véste. Neki minden új volt, amit Downey mondott, csupán
Wheeler asszisztenciával megosztott következtetéseit ismerte, és azokban sem bízott teljesen. Most viszont be
kellett látnia, hogy Wheelernek igaza volt. Wright arra lett volna kíváncsi, mit tudott még Wheeler, amit nem
árult el nekik. Láthatóan nem lepték meg a Downey által elmondottak, sőt, néha rákérdezett egyes dolgokra, amit
a katona nem részletezett. Ebből azt a következtetést lehetett levonni, hogy az első asszisztens nem mindent
mondott el a felfedett igazságból.
Amikor a borostyánokra terelődött a szó, Wright belépett a vezérlő rendszerébe, és külön kóddal lehívta az
egyik képernyőre a Phoibe-szektorok körüli munkálatokról kapott képeket. Most használta először ezt a kódot.
Mostantól talán többször fogja. Azért hívta le a kinti képeket, csak a képeket, és hangot nem, mert zavarta, hogy
nem látja, mi folyik a Concordia körül. Aztán csak néha pillantott oda, hogy ellenőrizze, minden rendben folyik.
Bár, amíg itt vannak a Signum-kettő felszínén, nem ő irányítja az eseményeket. Ez a fiatal Martin Wheeler
feladata.
Wrightnak ez volt élete legnehezebb órája. A jelennek élt, és soha nem foglalkozott sem a múlttal, sem a
jövővel. A jövő csak akkor kezdte el foglalkoztatni, amikor valamilyen probléma már testet öltött, és konkrétan
meg kellett határozni a lépéseket. Most Wright mégis a múltba és a jövőbe kényszerült. Úgy érezte, csupán
nézője a jelennek, és nem csupán azért, mert ideiglenesen átadta az irányítást másnak. Míg ők háborítatlanul
haladtak útjukon, mások átforgatták a mindenség kerekét.
Aztán a szomszédban Wheeler Coope-ot hívatta. Wright közben a hallott számon rágódott. Mindössze
kétszázmillióan előzték meg őket.
Amikor Downey folytatta az elbeszélést, Wright ismét rá figyelt.
– Az űrállomások eltűnése után ugyan kihirdették a hadiállapotot, de senki sem hitte, hogy háború lesz. Azt
várták, hogy a kivándorlók majd pár hónap múlva töredelmesen bocsánatot kérnek, és rendeződik a helyzet.
Sokan éppen ezért uszítottak, hogy ne hagyjuk magunkat, ne fogadjuk őket. Persze eszük ágában sem volt
bocsánatot kérni.
– Újra támadtak? – kérdezte Wheeler.
– Két év múlva – felelte Downey. – Amikor már elültek a hullámok...
Wright megelégelte Downey értelmetlen kifejezéseit.
– ...és mi is megkezdtük a terjeszkedést. Felderítők járták a világűrt, és nem is utánuk, hanem könnyen
kitermelhető nyersanyagok után kutattak. Egyre több ilyen felderítőnk tűnt el, és csak sejthettük, bizonyítani nem
lehetett, hogy ki állhat az eltűnések mögött. A felderítők mellé kirendeltek egy-egy cirkálót, és ekkor volt az első
ütközet.
– Hol?
– Fényévekkel a Földtől. Olyan kicsi volt az esélye, hogy összefusson két cirkáló, és mégis megtörtént.
– És a Föld...?
– A Földnek szüksége volt a háborúra. Munkaalkalmakat adott, fellendült a gazdaság, emberek milliói
jelentkeztek önkéntesnek.
Wright meghökkenve hallgatta, hogy az emberek nem egyszerűen elfogadták, de akarták és vállalták is a
háborút. Talán elsőgenerációsnak kell lenni ahhoz, hogy ezt megértse.
Dawson éppen a háború kedvező hatásairól beszélt. Persze amíg a háború nem sújtja közvetlenül a Földet,
addig lehet hinni ezekben a hatásokban. Csupán egyetlen érvet értett meg Wright az értelmetlen gazdasági és
politikai érvek mellett: a harc sok millió embernek adott valamiféle célt.
De a Concordiának volt célja, és nem az az itt élők feladata, hogy részt vegyenek egy pusztító háborúban.
– Tizenhat évvel ezelőtt aztán a harcok kiterjedtek ide is – mondta Downey.
– Milyen méretű ma ez a háború? – kérdezte Wheeler.
Wright nem láthatta az arcát.
– Több millió ember, több tízezer hadihajó, cirkálók és felderítőegységek vesznek részt benne, és több száz
naprendszerben zajlik. – Downey nem mondott pontos számokat.
– És milyenek a kilátások?
Downey erre elgondolkodott, majd katonához illő feleletet adott. A saját hadseregét méltatta, és hogy az
ellenfél emberanyaga előbb-utóbb ki fog merülni. Hosszú háború lesz, és addig nem lesz vége, ameddig fel nem
számolják az ellenfelet.
A Helia nem a galaxis feletti uralomért harcol, és nem anyagi javakért, hanem gyűlöletből.
– Néhány évvel ezelőtt egy földi alapítású kolónia is átállt hozzájuk folytatta Downey. – Bejelentették
elszakadásukat a Földtől, és a Helia védelmébe helyezték magukat, természetesen a kolónia minden anyagi és
technikai felszerelésével együtt. Jókora veszteséget jelentett, és alig néhány fényévnyire volt csak a Földtől. Túl
közel, hogy engedhessük ott egy ellenséges hatalom kialakulását.
– Miért gyűlölik ennyire a Földet? – szólt közbe Wheeler.
– Mert szerintük megnyomorítja az embereket. Azért mert semmit se ad, és az egész évszázadok alatt
kifejlődött politikai és gazdasági rendszer az alsóbb rétegeken élősködik – mondta Downey. – Ők a szabadságért
küzdenek. Legalábbis így tartják. Nem sokat tudunk róluk, csak amit maguk híresztelnek.
– Mi lett a kolóniával?
– Felszámoltuk. Voltak, akik elmenekültek, voltak, akik visszatértek, de le kellett rombolnunk mindent. Nem
lehetett megtorlás nélkül hagyni. Ebben az akcióban én is részt vettem... Aztán új kolóniát alapítottunk.
Ennyire egyszerűen menne? – kérdezte magában Wheeler.
Az apjára gondolt, akit korán elveszített. Baleset volt, ember által irányíthatatlan hatalmak rendelése. A
Concordián minden egyes élet számított, és Wheeler pár nappal ezelőttig nem találkozott még olyan szándékkal,
amely az élet elvételére irányult. Mostanra megszokta. De ezek a fogalmak... megtorlás, rombolás, és a
gyilkosságra: akció...
– Más harcokban is ott volt?
– Főképp a világűrben. Ritkán tevődött át a csaták színhelye egy-egy bolygóra.
Wheelernek eszébe jutott a szkafander.
– Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem. Találtunk két holttestet... szkafanderben. Amikor levettük róluk az
űrruhát, nem volt fejük. Van ennek valami különleges oka?
Downey megkocogtatta a halántékát.
– Detonátor volt a fejükben. – Ezt megint olyan természetesen mondta, mintha mindenkivel előfordulna, hogy
robbanószerkezetet hord a koponyáján belül.
– Micsoda?
– Nekem is van. Minden katonának van. Működésbe lép, ha meghalunk, működébe lép, ha agymosást akarnak
elvégezni rajtunk, vagy ha pszichikai befolyás alá kerülnénk. Nem engedi, hogy vallatószérum hatása alatt állva
bármit eláruljunk.
– Ez elfogadott dolog?
– Minden bevonulónak beépítenek az agyába egy tűhegynyi műszert. Ebben van a robbanófej. Kiszedni
lehetetlen, mert robban. A műszernek van egy fontos feladata: méri az életfunkciókat, és tartja a kapcsolatot a
szkafanderrel, ha rajtunk van. Én nem vehetem fel más szkafanderét, mert az számomra halálos lenne, de más se
veheti fel az enyémet.
Downey látta, hogy az első asszisztens még mindig nem érti a dolog miértjét.
– Egy biztonsági kapcsoló. Nem vallathatnak ki, és nem vehetik fel a személyiségemet. Ha meghaltam a
műszer megsemmisíti önmagát, és azt sem használhatják fel többé. Nem használhatják a szkafandereinket, és
abból sem hívhatnak le semmilyen információt...
– De hogy lehet így élni?
– Elfelejti az ember, hogy benne van.
– És ha vége lesz a háborúnak?
– A mi életünkben nem lesz már vége...
Wheelernek megszólalt a személyi hívója. Kézbe vette, majd pár szó után felállt az asztaltól. Wright nem
hallotta, kivel beszélt.
A beszélgetésnek ideiglenesen vége szakadt, mert Wheeler elindult az ajtó felé. Downey nem nézett utána,
hanem szemét a kamerákra emelte. Tekintetében ott ült a kérdés: hogyan tovább?
Gavin Wright a monitorok előtt ülve úgy érezte, hogy a kérdés neki szól.

16.

Andrew Coope várta az ajtó előtt. Farrer azt mondta az előbb Wheelernek, hogy Andrew hamarább felért
hozzá, mint ha a vezérlőbe ment volna.
– Már a fél Concordia azt beszéli, hogy elfogtunk egy idegent – kezdte Coope, amikor Wheeler kilépett az
ajtón.
– Nem számít – felelte Wheeler, és arrébb húzta Coope-ot az ajtó előtt strázsáló Powelltől és Alfordtól.
Davidan visszasétált a másik ajtó elé.
– Azt hittem, nem szeretnéd, ha kitudódna – mondta csodálkozva Coope.
– Jobb így. Nem baj, ha nem biztosak benne, csak beszélik. Mindenesetre gyorsan terjednek a hírek.
Persze egy ilyen kis közösségben... Elég egy elejtett szó, és hamarosan hatványozottan terjed az információ.
– Van még egy hírem – mondta Coope. – Fillinghamék megtalálták a hiba okát a gravitációs csúszdában...
– Valóban? – kérdezte Wheeler.
– Hamarosan kijavítják. Nem jöttek rá... De van más is...
Wheeler szeretett volna már arról beszélni, amiért Coope-ot idehivatta, de egyelőre várt. Hagyta, hadd mondja
Andrew végig, amit akar. Ennél a témánál még most is elfogta a nyugtalanság, és talán ha kibeszéli, akkor
megkönnyebbül. De Coope nem ejtett róla több szót.
– Találtak egy csáklyát – folytatta Coope. Wheeler közbevetette, hogy tudja. – És rájöttek, hogy hogyan került
oda. Nem kívülről, hanem a Concordián belülről szórakoztak valakik a csúszdán. Játékra használták a gravitort!
Wheeler bólintott:
– Jó, majd megvizsgáljuk az ügyet, ha ezen túlleszünk – mondta. – De ismét szükségem van a segítségedre...
Kétszeresen...
– Mihez? – Coope tekintete, ha lehet, még komolyabb lett.
– Ki is volt a te elődöd? – kérdezte Wheeler Coope-ot.
– A hajtóműnél? Neil Rolon.
– Mikor vetted át a helyét? – gondolkodott el Wheeler. – Három éve? Azóta nem beszéltem vele. Már
kilencven körül járhat. Milyen szellemi állapotban van?
– Friss, mint te vagy én. Tőle tanultam mindent.
– Keresd meg, hozd ide, és készítsd fel erre a találkozásra! Mondd meg neki, hogy egy újfajta hajtóműről lesz
szó, és azt akarom, hogy véleményezze!
– Ezek szerint beszél bent a fickó?
– Igen – bólintott Wheeler. – Egy óra múlva várlak benneteket. Addig még eltársalgok vele.
– És mi a másik, amit akarsz?
– Vedd elő a Phoibe összes éterizáltjának személyi anyagát, és a következő szempontok alapján válassz ki tíz-
tizenkét embert: technikai ismeretek, fegyverismeret, harcászati képzés, és ha van, gyakorlat. És keresd meg
közöttük, aki vezethetné őket.
– Mit akarsz velük?
– Még nem tudom – hazudta Wheeler. – Ezek az emberek teljesen mások, mint mi. Többet tudnak, és
hasznosítani kellene ezt a tudásukat. És ne tudjon róla senki más!
– Háború van? – kérdezte még Coope, mielőtt elment volna.
– Háború – bólintott Wheeler. – A Föld és kolóniái között.
Coope elsietett, hogy teljesítse a megbízást. Wheeler állt még egy fél percig a folyosón, és a következő lépésen
gondolkodott. Aztán lassan visszaballagott az ajtóhoz.
– Fiúk! – szólította meg az ajtóban állókat, és kérdése a távolabb őrt álló Jeffrey Davidannak is szólt: – Hogyan
viselkedett az idegen a gravacban?
– Nem csinált semmit – felelte gyorsan Dave Alford. – Amikor bevittük, meg se mozdult. Lee letetette velünk a
zsilippel szemben.
– Mikor tért magához?
– Nem sokkal rá. Észrevettük, hogy megmozdul, de akkor sem csinált semmit.
– Jól van. – mondta Wheeler. – Figyeljetek, mert fontos a válasz! Látta az idegen a Concordiát, amikor
megérkeztetek?
Powellre nézett, mire az idegesen megrázta a fejét.
– Nem.
– Biztosan nem?
– Biztosan nem – felelte Dave Alford. – Nem előre nézett, hanem oldalra, és a Phoibe... emberei ott álltak
mellette és vigyáztak rá.
– Rendben – mondta Wheeler, és belépett a szobába.
A katona ugyanúgy ült, mint amikor ő kiment. Egyenes derékkal, kezét ölében nyugtatva.
Wheeler megállt a földre hajított szkafander mellett, és felvette a sisakot. Alaposan megnézte. Mind a sisak,
mind a ruha ugyanolyan egyszerűnek nézett ki, mint amilyeneket behoztak az egyik űrhajóból. Wheeler visszaült
a helyére, és a sisakot az asztalra helyezte maga mellé.
– Most beszélgessünk arról, hogy mi történt az elmúlt napokban! Miért vannak itt, és miért támadtak meg
minket négy nappal ezelőtt?
– Két hónappal ezelőtt parancsot kaptunk ennek a naprendszernek a felderítésére. Bizonyos dolgok arra
engedtek következtetni, hogy hamarosan történni fog itt valami.
– Miből vonták le a következtetést?
– A szuprasztelláris hajtómű a térgörbítés során messziről észlelhető. A téranomáliák ingadozása árulkodik a
hajóforgalomról. És ebben a naprendszerben négy ugrást észleltünk.
– És miért csak egy felderítő hajó jött?
– Mert lehetett volna félrevezetés. Négy térhajlítás még nem jelent ellenséges sereget, csak ellenséges
érdeklődést. Ezért küldtek ide minket!
– Harcba keveredtek?
– Igen. Ideérkezésünk után rögtön belebotlottunk egy ellenséges űrhajóba, hat fénypercnyire ettől a bolygótól.
Sikerült megsemmisítenünk, de megsérültünk, és úgy döntöttünk, hogy leszállunk ide, és megvárjuk a segítséget.
– De mi jöttünk a segítség helyett.
– Pontosan. Azt tudtuk, hogy nem a mieink. Valamiféle csapdát sejtettünk, és ezért támadtuk meg az
embereket. Csakhogy sikertelenül zárult. Elhatároztuk, hogy kiderítjük, kik vannak még itt rajtunk kívül, de
ekkor észleltük egy másik űrhajó lezuhanását.
– Egy újabb űrhajót? – kérdezte Wheeler. Kimondta, de szándékosan nem helyezett külön hangsúlyt a számra.
– Igen. Arról viszont kiderült, hogy Heliás. Harcba keveredtünk velük. Ma reggel pedig észleltük a járművek
mozgását, és felderítőként mentem ki, hogy megállapítsam, mi történik.
Valami tisztázásra szorult.
– Hol van az ellenség űrhajója?
– Azt nem sikerült kiderítenünk. Éppen ide igyekeztünk, hogy azonosítsuk ezt az űrhajót, amikor
összeakadtunk velük.
– Mikor volt ez?
– Tegnap reggel.
Az előző nap észlelt felvillanásokról lehet szó. Tehát ide tartottak éppen, amikor megtámadták őket. Wheeler
nem hitte, hogy véletlen találkozás volt. Annál valószínűbbnek tűnt, hogy a másik fél figyeltette a Concordiát,
vagy inkább őrizte azt.
Lassan kezdett összeállni a terjes kép. A Signum-kettő felszínén egyedül a Concordiának van működőképes
hajtóműve. Aki nem jut fel rá, az menthetetlenül itt ragad.
A Phoibének azonban valakik megígérték, hogy elviszik erről a bolygóról. Mivel Downey szavaiból kiderült,
hogy ők nem tudnak a Phoibéről, csakis a másik társaság tehette ezt az ígéretet. De hogyan akarták teljesíteni?
Ha pedig nem tudják megtenni, mert az ő űrhajójuk is sérült, miért tették ezt az ígéretet?
Wheeler érezte, hogy lényeges ponthoz ért. Ezekre a kérdésekre meg kell találnia a választ!
– Rólunk mit sikerült kideríteni?
– Semmit – felelte Downey.
– Akkor miért tár fel ennyi mindent előttünk?
– Mert nagy valószínűséggel nem a Heliával állok szemben. Ismerem a módszereiket... Ők nem a levegő
elvételével érték volna el, hogy levegyem a szkafandert. És nem ezekre az információkra lettek volna kíváncsiak.
Hiszen mindez előttük is ismert.
– Rendben – fogadta el Wheeler a választ. – Hányan ragadtak itt ezen a bolygón, és hol vannak?
– Egy űrhajóroncsban élünk. Nem sok mindenünk maradt, és nem sokan maradtunk – felelte Downey.
Számokat most sem mondott.
– Az egyetlen esélyük, ha felvesszük a társaságot. Másképp nem tudnak távozni innen – érvelt Wheeler. – Mert
ha nem mi, akkor mások fogják megtalálni őket.
– Ez az űrhajó is ugyanolyan veszélyben van, ha kilép a világűrbe.
– Nem hiszem – felelte Wheeler, de nem mondott többet. Nem akart Wrightnak ötleteket adni. Az csak az
egyik érve lett volna, hogy nem tudják őket követni, mert nincs ép űrhajójuk. A másik érve maga a cirkasztelláris
tér. Nem hitte, hogy az ellenségnek lenne ehhez a térhez hajtóműve. De ha lenne is, akkor se követhetnék a
Concordiát, mert ugyanazt a belépési energiaszintet nem lehet megismételni.
– Segélyjeleket sikerült leadni? – kérdezte Wheeler.
– Nem – vallotta be Downey.
– Akkor a Föld nem tudja, mi történt? Ha kimerül az ivóvizük, élelmük, levegőjük, mit csinálnak?
Downey hallgatott.
– Még akkor is nehéz lenne megtalálni a csapatot, ha állandóan működne a jeladójuk – tette hozzá Wheeler. –
Amit most a helyzetre való tekintettel nem ajánlatos kitenni.
– Miféle jeladó? – kérdezte Downey.
– Aminek nyomában négy nappal ezelőtt kimentünk a roncsok közé.
– Mi nem tettünk ki semmiféle jeladót...
Wheeler hirtelen mozdulattal fölállt. Elsétált a falig, aztán vissza, majd megállt Downey előtt, és a sisakra
támaszkodva lehajolt hozzá.
– Volt korábban más a bolygón?
– Nem. A kényszerleszállás előtt felderítettük a bolygót, és nem találtunk senkit. Ez a hely nem alkalmas
emberi életre. Rajtunk kívül itt nem volt senki. Főképp nem a közelünkben.
– Senki?
– Senki. Az égvilágon senki...

17.

Coope és az idős Rolon pontosan érkeztek, aztán csaknem egy órát várakoztak az ajtó előtt. Amikor végre
megjelent Wheeler, Coope, aki jól ismerte barátjának minden mozdulatát, most olyannak látta, mint még soha.
– Valaki még van a bolygón – mondta Wheeler. – Ha Downey igazat mond, valaki még van a bolygón.
– Kicsoda? – kérdezett vissza Coope.
– Fogalmam sincs, Andrew. Talán a másik ellenfél, ez lenne a legésszerűbb magyarázat, csakhogy Downey
esküszik rá, hogy senki más nem volt itt rajtuk kívül.
– Nem értem – vallotta be Coope, aki azt sem értette, miről beszél Wheeler. – Mi utal arra, hogy van itt még
valaki? És mi utal arra, hogy nem az ellenség az?
– Valaki idehívott minket – mondta Wheeler, és Rolon felé nézett, aki távolabb állt tőlük, és nem figyelt rájuk,
mert éppen Davidannal tárgyalt. – Nem tudjuk, hogy ki. Nem ők voltak azok – fejével a szoba felé intett –, rajtuk
kívül azonban senki sem volt itt.
Coope bólintott. Most már átlátta a problémát, de választ nem adhatott.
– Miért veszed biztosra, amit mond?
– Andrew, ők nem is észlelték a jeladót! Ott élnek valahol az észlelés helyének környékén egy űrhajóroncsban,
és azt a környéket szemmel tartották. Mégsem észlelték a jeladót. Minket viszont igen.
Coope elismerte, hogy nagyon hamar ott teremtek a közelükben.
– Nos, mondd mi van! – tért át más témára Martin.
Coope elkezdte volna mondani, hogy mit végzett, de ekkor Rolon elvált Davidantól és csatlakozott hozzájuk.
Kilencven közelében járt már, alacsony, vékony ember volt. Szemei egészen mélyen ültek arcában, amelyet
ezernyi ránc szabdalt. Ezek a ráncok arról árulkodtak, hogy nyugalmas élete volt az öregnek, szemei alatt és a
szája szélénél még megkülönböztethetőek voltak a mosoly a ráncai. Bőre már foltosodott, haja gyér volt, de
tekintélyt sugárzóan fehér.
A hajtómű mellett élte le az életét. Az indulás után vette át a gravitor felügyeletét, és végezte harminchét éven
keresztül. Aztán leköszönt a munkájáról és az azzal járó asszisztensi tagságáról, és átadta helyét egy
másodgenerációsnak. Utóda, Santor Olivero tizennégy évig végezte a dolgát, míg egy alkalommal egy
időközben elfáradt alkatrész cseréjénél kis híján végzetes hibát követett el: a cserére kirendelt darab nem
rendelkezett hőálló borítással, és már bekerült a helyére, amikor az ellenőrző rendszer a második körben
észrevette a hibát. Rolon ekkor visszajött három évre és a lehető legnagyobb körültekintéssel választotta ki új
utódját: Andrew Coope-ot.
Az öreg odalépett hozzájuk, és felnézett Wheelerre.
– Miben van szüksége rám? – kérdezte tőle, mint első asszisztenstől.
Neil Rolon mindvégig tisztelte a címeket, és hitte, hogy így van ez rendjén. Apja valaha katonatiszt volt, és hat
évtized távlatából visszaemlékezve rá, még most is elevenen élt a feljebbvaló tisztelete Rolon emlékezetében.
Sokáig ő mondta meg, mit tegyen valaki; most ő kell valakinek, aki elmondja, mit vár tőle.
– Coope mennyit mondott el? – kérdezte Wheeler.
– Amennyit csak tudtam – felelte Coope.
– Az emberünk elbeszélése szerint a Concordia indítása után felfedeztek egy újfajta hajtóművet. Ennek
segítségével bárhova eljuthatnak. Neil, nincs senki más, aki igazolhatná, hogy ez lehetséges.
A szuprasztelláris hajtómű létezése tény volt. Ezt Wheeler elfogadta, nem igazolás kellett neki. Azt szerette
volna tudni, kaphatnak-e Downeytól annyi támpontot, amennyivel maguk is megépíthetik ezt a hajtóművet.
– Szeretném tudni – folytatta Wheeler –, hogy miben áll ez az újítás, és miben több ami hajtóművünknél!
– Értem – bólintott Rolon. – Megnézzük a beszélgetés felvételét?
– Nem. Személyesen találkoznak, és feltehet kérdéseket. Én az elmúlt órákban már érdeklődtem ebben a
témában. Szerintem meglehetősen sok ismerettel rendelkezik az emberünk, de szükség van egy szakemberre.
– Mehetünk – mondta Rolon.
A fejlődés nem állhatott meg – gondolta hozzá. Nem tudta, hogy akkor hogy nem fordult meg egyikük fejében
sem, hogy a cirkasztelláris hajtóművön túl lehet lépni, és a csillagok közötti utazásnak más útja is lesz. Illetve
ezek szerint megfordult valakinek a fejében, de az a valaki nem közülük való volt.
Nem hitte volna, hogy kilencvenévesen még új gondolatokkal kell megismerkednie. De nem félt tőle.
– Egy pillanat – mondta Wheeler, és arrébb lépett Coope-pal. Rolon elhúzódott. – Mit találtál?
– A megadott szempontok alapján megindítottam a keresést. Tizenöt nevet kértem. Elhoztam a kiválasztott
személyekről mindent.
Egy kisebb memlapot vett elő a zsebéből, és átadta Wheelernek.
– Úgy tűnik egyébként – tette hozzá –, mintha a kiválasztottak egy csapatot alkotnának.
– Nem véletlenül került a nevük egymás mellé?
– Pontosan. Mintha már korábban összeválogatták volna őket. Szinte azonos a múltjuk, és tökéletesen
kiegészítik egymást. Volt időm átolvasni, amíg megvárattál minket.
– És ki viseli közöttük a legmagasabb rangot? – kérdezte Wheeler.
– Ez is érdekes – felelte Coope. – Már ismerjük. Kenneth McGaughy.

18.

Mielőtt Coope és Rolon bementek volna a fogolyhoz, Coope még meg akart mutatni valamit Wheelernek.
Visszakérte a memlapot, és bekapcsolta.
– Ezt elfelejtettem átadni, amikor megérkeztünk. Kiment a fejemből.
– Mi van még rajta?
– Néhány érdekes felvétel a Phoibe csatájáról az űrben. Elkértem Jessica Neelytől, míg az aeternizációs-
szektorokkal megfordult a csapat. Átmásoltam. Gondoltam érdekelni fog.
Megmutatta az első képkockákat, amelyen az ellenséges űrhajó a Phoibe elé kerül, és tüzelőállásba fordul.
– Köszönöm – Wheeler megveregette Coope vállát. – Menjetek be! Ezt majd megnézem.
Coope és Rolon eltűnt a becsukódó ajtószárny mögött. Wheeler a fiúkhoz fordult.
– Sokat segítettetek – dicsérte meg őket. – De tudjátok mi az a titoktartás? Nem mondhatjátok el senkinek,
hogy hova hoztuk.
– Miért? – kérdezte Donald Powell.
– Mert nem szeretném, ha ide csődülne mindenki. És ne keltsétek rossz hírét a fogolynak! Csak azért lőtt ránk,
mert azt hitte bántani akarjuk. Az egyes gravac balesete is véletlen volt. Értettétek, amit mondtam?
– Persze.
– Elmesélhetitek, hogy különleges szkafandere van, hogy ti kísértétek, de semmi többet. Talán még azt is, hogy
ti hoztátok be a Signum-kettő felszínéről. De a lövöldözést hagyjátok ki! Úgyis csak a sziklákra lőttetek.
– Az volt a legizgalmasabb – morogta a másik fiú.
– Ez nem csak az én érdekem – folytatta Wheeler. – Előbb-utóbb megismeri mindenki az idegen elfogásának
körülményeit. És ha ti telekürtölitek a Concordiát egy óriási ütközet hírével, akkor később szégyenben maradtok
a hazugságaitokkal. Mi a jobb? Ez, vagy akkor hősnek lenni amikor kiderül az igazság? És kiderül az is, hogy
nektek nem szabadott mindent elmondani!
Ezután elküldte a fiúkat, és remélte, hogy néhány óráig be tudják fogni a szájukat.
Coope és Rolon most hosszan fog beszélgetni Downeyval. Az idegen műszaki tiszt, úgyhogy sok
információval szolgálhat. Wheeler elhatározta, hogy Wrightra hagyja a figyelést, nem volt kedve beülni mellé a
megfigyelő helységbe, és inkább megnézi az Andrew által hozott felvételt.
A memlapon láthatja először a tényleges ellenfelek űrhajóját, amelyről most már tudta, hogy kikhez tartozik.
Egy ugyanolyan, fényévekre elküldött űrhajó utazói ők, mint a Concordia legénysége. Wheeler a lelke mélyén
megértette a Helia aeternizáltjait. Azt hitte, érti az indokaikat, és a szólamaikat is, amivel a háborút
megindították.
A Concordiának már semmi köze nem volt a Földhöz. Wheeler szerint közelebb állt a Heliához.
A Heliásoknak tudniuk kellett ezt. Akkor miért támadtak a Concordiára? Miért nem jöttek békében tárgyalni?
Mindenkinek jobb lett volna.
Nem téveszthették össze a Concordiát egy földi hadihajóval! Ismerték a gravitációs csúszda felépítését, és a
raktárak elhelyezési rendjét! Ismerniük kellett a Concordia múltját is! Mert igaz, hogy a Helia a Concordia
hagyta el a Földet, de azóta jártak ott néhányszor, és az ezerkétszáz emberből kétszázmillió lett!
Micsoda szám!
Wheeler nem tudta eldönteni, hogy véletlen alakult-e így a helyzet, vagy szándékosan. Egyelőre nem akarta
elkötelezni magát.
Keresett a szinten egy alközpontot, majd magára zárta az ajtaját. A memlapot becsúsztatta a számítógép
meghajtójába, és lekérte a képeket a monitorra.
A Phoibe kamerái akkor kapcsoltak be, amikor az idegen test eléjük került. Már a legelső képkockán ott volt a
támadó űrhajó.
Akkora volt, mint a Phoibe, csak szabálytalan alakú. Mintha két hajtóműve lett volna: az egyik hátul, a másik
pedig az űrhajó tetején, mint valami csomag. A felszínét elaprózták: hangárok és fegyvertornyok meredtek előre.
Sötétszürke volt a borítása, és így távolról szinte láthatatlanná vált.
Felvette a Phoibe sebességét, és oldalt fordult, hogy megfelelő szögbe kerülhessen a lövéshez. A feltűnése
utáni negyedik másodpercben lőtt.
A lövésnek nem volt látható útja. Az űrhajón egy pillanatra felvillant egy aprócska pont, aztán a Phoibe
megremegett, és veszített sebességéből.
A támadó kihúzott a kamera szögéből. A következő felvételt már másik műszer rögzítette. Ezeken a képeken a
Phoibe orrának egy részlete is látszott: az idegnek tehát a borostyán elé kerültek. Az első lövéstől eltelt
huszonnyolc másodperc múlva, újra felvillant a támadó oldalán a kis vörös pont. Ezzel egy időben vörös köd
borította be a világűrt, és eltakarta a Heliásokat.
Működött a borostyán meteor-elhárító pajzsa – ismerte fel Wheeler.
Mire a köd eltűnt, a másik űrhajónak már csak a hátsó hajtóműve látszott. Megkerülte a Phoibét, és az
ellenkező oldalára fordult.
Újabb kameraállás jelent meg, de a támadó kicsúszott erről a monitorról is. Wheeler rájött, hogy Jessica
Neelyék manőverezni kezdtek.
Nem sokat értek el vele: csupán néhány másodpercet nyertek. A mögéjük kerülő támadók a második perc
végén sikeresen lőtték ki a védelem központját, majd egy újabb lövéssel ismét a hajtóművet.
Aztán a hátsó kameraállás egy hatalmas csóvát közvetített. Fémdarabok úsztak el a kamera lencséje előtt. A
csóva másodpercekig csak nőtt, és végül ellobbant, mintha maga is egy száguldó űrhajó lett volna. A sárga fény
vibrálva borította be a közeli teret, és tovatűnve csak egy pörgő űrhajót fedett fel, amint kitisztult a kép.
Ezt követően a Phoibe is megfordult: a monitort betöltötték a csillagok.

19.

Katrin Weve az első pillanatban nem tudta, hol van. Kinyitotta szemét, és egy apró szobában találta magát. A
falak dísztelenek és fehérek voltak, a feje mellett kétoldalt némán villogó képernyők és ismeretlen készülékek
sokasága. Majd megpillantotta Eve Susmant, aki egy székben ült mellette, és őt figyelte:
– Hogy érzed magad, Katrin? – hajolt közelebb. Weve kiszáradt szájjal próbált valamit mondani.
Susman egy poharat vett elő a háta mögül, és megitatta a nőt. Most még törékenyebbnek, és még kisebbnek
tűnt. Nagyon rossz állapotban volt.
– Újabb látomás? – kérdezte Susman.
Weve igent intett.
– Mostanában elég gyakoriak – mondta Susman. – Rád fér egy alaposabb vizsgálat. Nagyon kimerültél.
Weve behunyta a szemét, és teljesen elernyedt. Érezte a feszültséget a testében, és rossz előérzete volt. Csupán
arra emlékezett, hogy lent, az új botanikus kertnél irányította az átépítési munkálatokat, és ugyanolyan rosszullét
jött rá, mint hat nappal korábban. Ugyanúgy állt a szétszedett terem közepén, körülötte legalább tucatnyian
dolgoztak, azután ismét egy másik világban találta magát. Ez a látomás még félelmetesebb volt, mint az előző.
Csak a szagokra emlékezett és az iszonyatra, amit akkor érzett. Semmi másra.
Az emlék hatására ismét rosszullét fogta el. Gyorsan kinyitotta a szemét. Megnyugtatta Eve látványa, még
akkor is, ha a szemében semmi biztatót nem látott.
Hirtelen szédülni kezdett, és úgy érezte, mintha megdőlnének a falak. Nem akarta. Most nem akarta.
Hiába küzdött, nem tehetett semmit. Ez volt a legrosszabb érzés, amit átélt: tudta mi következik, és tehetetlen
volt. Ha ezekre a pillanatokra visszaemlékezett, olyannyira kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát, hogy
halálfélelem lett úrrá fölötte.
A szoba forogni kezdett körülötte. Közel került a mennyezet, és közelebb nyomultak a falak. Eve arca
elmosódott, a részletek lassan eltűntek. Már csak a szédülés volt, és mindenütt vakító fehérség.
Dermesztően hideg volt ez a világosság. Katrin vacogni kezdett, és valami biztos fogódzót keresett kezével.
Megragadta az ágyat, amelyről még tudta, hogy alatta kell legyen, de kisiklott az ujjai közül. Aztán
megfeledkezett a valóságról, és egy képzelt dimenzióban ébredt magára.
Minden érzékszerve működött. Bőrét marta a hideg, tekintetét elvakította a fény. Valami fület sértően tört több
darabra, a ropogást szinte az agyában érezte. Kellemetlen szag lengte körül. Ilyen erős még sosem volt egyetlen
látomás sem, és egyetlen egy sem terjedt ki rá!
Árnyékok nélküli hófehér mezőn feküdt. Tagjai meg voltak kötözve, és a magasból apró pelyhek hulltak alá.
Hó, ismerte fel azonnal, de nem tudta honnan. Most teljes nyugalom vette körül, bár a hideg végigsimított rajta,
és a szag megmaradt. Az ég is fehér volt, fent fehér nap világított, a fény a szemébe tűzött. Hosszú
másodpercekig feküdt tehetetlenül, aztán süllyedni kezdett.
A dereka alatt horpadt be először a puha fehérség, aztán mintha valami szívná lefelé, úgy merült egyre
mélyebbre. Megpróbált küzdeni, sikítani, de ekkor érezte, hogy a száját is kötés fedi. Könyörtelen lassúsággal
nyelte el a talaj, előbb a testét, majd a lábait, amíg csak a feje maradt kint. Lassan az állát is elborította a hó,
aztán eltömte orrát. Ide-oda kapkodta a fejét, a pánik eluralkodott felette. Minden mozdulatával csak még
mélyebbre süllyedt. Amikor a szemét is elborította a fehérség, már fulladozott. Aztán megindult alatta a talaj.
Eve annyit látott, hogy Katrin testéhez szorított karral vergődik, és légzési nehézségei támadnak. Elsőként
oxigénmaszkot húzott az arcára, majd az oltópisztolyt kerítette elő.
Időközben megérkezett a segítsége is: két orvos, és két orvostanonc lépte át a küszöböt.
Katrin Weve semmit nem érzett, a segítségből. Egy lejtőn siklott lefelé, őrült sebességgel. Minden összefolyt
mellette, csak azt látta, mi van előtte. Azt is egy csövön keresztül: egyszerre szédült, és érezte úgy, mintha egy
szűk cellába zárták volna. A végcél egy vakító szakadék volt, amelyről tudta, hogy éles sziklák merednek fel az
alján. És még csak sikítani sem volt képes...
A sebesség, és a hideg miatt végtagjai mintha megfagytak volna: nem érezte őket. Fejét nem volt képes oldalra
mozdítani, szemét nem tudta becsukni, és megbabonázottan bámulta a közeledő szakadékot.
– Növekszik a vérnyomása! – mondta az egyik orvos.
– Jéghidegek a végtagjai – döbbent meg az egyik újonc.
– Biztosítsák a szabad légutakat!
A másik újonc Katrin nyitott szemeit nézte és lassan hátrált. Nem tudta elszakítani tekintetét a távolba meredő
szemektől. Nem mozdult a harmadik felszólításra sem.
Közös erővel lamex-szalagot húztak át Weve fölött: ez szilárdan tartotta, és nem vágott. Ugyanakkor mérte
testhőmérsékletét, vérnyomását. Ha nem feszítették, könnyen ki lehetett bújni belőle.
Weve körül a cső szűkülni kezdett. Testéhez nyomta karjait, vállát: a nő ismét légszomjjal küzdött. Aztán
kicsúszott a csőből, ugyanezzel a testtartással gurult párat az oldalán, aztán belezuhant a szakadékba. A zuhanás
egy pillanatig elhozta a megnyugvást, de aztán az izmok kezdtek el rángani: karja remegett, lábával aprókat
rúgott. Fejjel lefelé fordult, és látta a közeledő sziklaéleket. Néhány másodperc és vége...
De ez az idő sokkal hosszabb lett. Még mindig csak zuhant és zuhant, noha tisztán látta a talajt maga alatt,
amelyen lassan vörös folyadék ömlött szét. A jégen valószínűtlenül hatott ez a szín, és Weve tudta, hogy az nem
vér, hanem a fájdalom.
Halk nyöszörgésként hagyta el száját, amit ő sikításnak vélt.
Alatta a vörös jég árnyalatnyit sötétedett, és mire Katrin hosszú zuhanása után a földet ért, már inkább barna
volt, mintsem piros.
A nő minden csontjában érezte a fájdalmat, már egy pillanattal korábban, mint ahogy talajt ért. Most
magatehetetlenül feküdt. Mintha valami megszakadt volna benne, húzó fájdalmat érzett tagjaiban. Arca a talaj
felé nézett, és ő nem bírta megmozdítani fejét, hogy oldalra pillantva lásson valamit.
A jég hűvöse enyhítette homlokának forróságát.
– Nyugalom – mondta az egyik orvos. Felhúztak Weve homlokára egy pántot, amely az agy bioenergiáját
mérte és alfa tudati-állapotba juttatta. Úgy tűnt, a nőnek véget értek a látomásai: kimerülten feküdt az ágyon.
Szeme azonban még mindig a semmibe meredt.
Weve nem látott semmit a fájdalomtól. Az időérzéke teljesen cserbenhagyta: óráknak érezte a másodperceket.
Amikor enyhült az egész testét elzsibbasztó fájdalom, akkor kicsit megemelte a fejét.
Már nem hómezőn feküdt, hanem egy vörösesbarna kövekkel borított kietlen síkságon. Felette fekete volt az
égbolt, és a horizont a végtelenbe nyúlt. Katrin ráismert a Signum-kettő felszínére.
Amikor letette a fejét, ismét érezte, hogy süllyed. Nem küzdött ellene, belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
Áthatolt a köveken, és a föld alá került. Most azonban mindent látott, és levegőt is kapott. Átlátott a köveken és a
sziklákon, látta az útját előre.
Akkor kezdett ismét vergődni, amikor egy testet pillantott meg maga alatt. Egyre közeledett hozzá, és
kivehetővé vált emberi formája. Egy vonalban volt arca a lent fekvő arcával, így vonásait is felismerte aztán.
Katrin Weve őrületbe esett. Küzdött az őt fogva tartó erő ellen, ameddig csak bírt. Aztán a test, Brian Riddle
teste egyszerre csak ott volt a közelében, és Weve ugyanúgy áthaladt a testen, mint a köveken.
Nem bírta már tovább. Pedig az első testet követte a második, és mögötte még számtalan. Weve szeméből az
erőfeszítés következtében könnyek folytak, de próbálkozása, hogy tegyen valamit, mégis hiábavaló volt. Aztán
amikor felismerte a második testet, elvesztette eszméletét.

Hatodik nap

1.

Nem értem – mondta Raring – Ki az, aki megmondja, mit tegyünk az adott helyzetben?
– A fontosabb kérdésekben Wrighté az utolsó szó – felelte Wheeler. – Az ő utasítása alapján vártuk meg a
borostyánt, és emiatt vagyunk még itt. Bár ezen kívül nem sok mindent tett...
Raring menet közben csapódott Wheelerhez, hogy érdeklődjön az eseményekről. Éppen ráért, és bár ebédelni
indult, amikor meglátta Wheelert, úgy döntött, hogy elkíséri a vezérlő felé vezető folyosókon. Első kézből akart
információkat szerezni, mert aki tudott valamit az nem beszélt, akik meg nem tudtak semmit, azok összevissza
hordtak mindent.
– És mennyiben változtatta meg a terveket a fogoly? Mit mondott?
– Zűrzavaros a helyzet. Az idegen szerint létezik egy újfajta hajtómű, amellyel gyorsabban tudnánk haladni.
Wright viszont hallani sem akar róla. Nem lehet beszélni vele. Így az asszisztenciának kellett állást foglalnia,
hogy Wrighttól függetlenül adhatok-e ki parancsot.
– Hát az biztos, hogy Wright képességei meg sem közelítik Brian Riddle képességeit – bólintott Raring. –
Pedig ebben a helyzetben erőskezű ember kellene.
Wheeler nem fűzött hozzá semmit. Egyenletes léptekkel haladtak az üres folyosón, most nem sokan jártak a
hetediken. A Concordia belső ideje szerint dél elmúlt, viszont a bolygó felszínén még legalább két órába telik,
hogy a nap megjelenjen a horizont felett, és mivel a munkálatok az elmúlt napon inkább a bolygó nappalához
igazodtak, mintsem az űrhajó belső idejéhez, így a többség aludt még. Beleértve a Phoibe utazóit.
– Túl sokan vagyunk már – mondta szűkszavúan Wheeler.
– Így igaz. Fél órája én is láttam egy... másik űrhajóról jött embert. Elkerültem, nem akartam találkozni vele.
Wheeler magában elégedett volt, ahogy Raringra pillantott.
– Mondasz valamit a fogolyról? – nézett vissza Raring.
– Nem lehet – mondta Wheeler. – Wright nem nézné jó szemmel.
– Az emberek összevissza fecsegnek. Tele van rémhírekkel a Concordia.
Wheelert érdekelte a dolog.
– Hát, sokan azt beszélik – mondta Raring –, hogy végleg itt ragadtunk, de ezt én nem hiszem el. Aztán
hallottam, hogy azért vettük fel a borostyán utasait, mert te háborúra készülsz, és vissza akarsz vágni a
Concordia megtámadásáért...
– Kinek...? – kérdezte érdeklődőn Wheeler.
– Azt nem mondják – vonta meg a vállát Raring. – Viszont beszélik azt is, hogy azért vagyunk még itt, mert
Gavin Wright csak ül és tépelődik, hogy mit csináljunk. Mi az igazság?
– Egyik sem.
– Mi olyat mondott az idegen, amit nem szabad megtudnunk?
Wheeler körülnézett. Rajtuk kívül senki sem volt a folyosón. Megállt, és szembefordult Raringgal.
– Hogy hazajuthatnánk pár nap alatt – mondta. – De ha nem akarnánk hazamenni, akkor ugyanennyi idő
kellene ahhoz, hogy a hátralévő távot megtegyük.
– Ez komoly? – Ennyit tudott csak kérdezni Raring egy félpercnyi csend után. – Néhány nap?
– Te mit akarnál? – kérdezett vissza Wheeler.
– Nem tudom – mondta elgondolkodva a másik. – Nem tudom.
Wheeler várt.
– Nem tudom.
– Gondolkozz rajta! – mondta Wheeler, aztán otthagyta a tépelődő Raringot.
Mark biztosan el fogja mondani mindenkinek, hogy miről beszélgettek. Wheeler számított rá. Azt pontosan
tudta, mit akar ő csinálni, de szerette volna ismerni az emberek véleményét, hogy felkészüljön a várható
ellenvéleményekre.
Már nem járt messze a vezérlőtől, amikor úgy döntött, hogy először nem oda néz be, hanem a mellette levő
konferenciaterembe, és beszél Kenneth McGaughyval. Még hajnal előtt fel kell készítenie a feladatukra. A
vezérlő tehát ráér, most amúgy sem történhet semmi.
Akivel akart, azzal már találkozott korábban. Először John Fillinghammel. Coope ugyan utalt rá, hogy mi
történt a gravitációs csúszdában, de Fillingham részletesen elmesélte a játék lényegét. John nem sejtette, kik
játszottak nem csak a maguk, de mindannyiuk életével a gravitoron, és amint mondotta nem valószínű, hogy a
fia neveket fog mondani. Wheeler megnyugtatta, hogy kiderítik ki tette. A csáklya kérdése megoldódott.
Az események következtében azonban felötlött Wheelerben a harmadik szektorban talált nyomokkal
kapcsolatban, hogy talán ott sem rossz szándékkal működtették a központot, csak valakiben túltengett a
tudásvágy, és máshogy nem juthatott fővonalhoz. Valamelyik fiatal fiúban vagy lányban. Wheeler alaposan
átrágta ezt a gondolatot, és elképzelhetőnek találta. Csakhogy maradtak még nyitott, és igen aggasztó kérdések:
az illető hogyan jutott át a szektorba?
Ezt követően Joey Kneelanddel is találkozott Martin.
– Nyilvánvalóan szellem – mondta Kneeland. – Egyetlenegy ajtót sem nyitott ki. Már egész a rendszerek
vezérléséig leástam. Én sem tudnám ennyire tökéletesen eltűntetni a nyomokat.
– Meg kell nézetni minden ajtót.
– Felesleges. Nem nyúlhatott hozzájuk. Még fémvágóval sem vághatott nyílást a zsilipeken, mert tudnék róla.
És hacsak a falon nem csinálta meg ugyanezt, akkor fogalmam sincs, hogyan közlekedett.
– Talán annyira egyszerű a megoldás, hogy fel sem figyelünk rá...
– Nem a zsilip.
– Ha nem az, akkor nyilván a fal. – Wheeler komolyan gondolta. – Erőszakos behatolás...
– ...kihatolás...
– ...nem lehetett. Bárki belebotlana, és a burkolatot figyelő ideghálózat is észlelné... De ha nem az ajtó és nem
a fal, mi marad még?
– A rejtély.
– Joey, nézze meg, hol vannak a szektorhatárok gyenge pontjai! Hol szakadhat át egy szimulált katasztrófa
esetén először a belső burok?
– Rendben – sóhajtotta a nő. – Engem is az őrületbe kerget ez a BB.
Wheeler ezen a két problémán töprengett egészen a tárgyaló ajtajáig. Ott aztán egy csapásra megszabadult
ezektől a gondoktól: a titokzatos BB, és a gravitor körül repkedő fiatalok ügye másodlagossá vált. Kenneth
McGaughy fontos feladatot kap.
Wheeler előtt kinyílt a tárgyaló ajtaja. McGaughy bent várta. A monitorok előtt ült, és a vezérlő adásait
figyelte.
Wheelert felbosszantotta a dolog, de nem szólt egy szót sem, csak leült, és kikapcsolt minden készüléket.
– Miért kéretett ide? – kérdezte a McGaughy a lényegre térve.
– Mert találtam valami egészen elképesztőt – felelte Wheeler, és elővett egy memlapot. Felolvasott róla tizenöt
nevet.
– Jó kis csapat – felelte a másik.
– Nekem is annak tűnik. Mintha egy szándékosan összeállított rendfenntartó egység lenne. Átnéztem a
Phoibéről készült feljegyzéseket. Meg se említenek benne hasonló csoportot.
– Pedig rangsorolják az utazókat.
– Természetesen. És megvannak a részlegvezetők is, és mellettük az ügyeletes tisztek, beosztások... Mondja,
McGaughy, az ébresztése után miért Jessica Neely maradt az ügyeletes tiszt, amikor magának katonai
rendfokozata is van?
– Mert a Phoibe békés küldöttség egy békés civilizációnak. Akárcsak a Concordia.
Wheeler felvillantotta mosolyát.
– Hogyne! A Concordia nem is rendelkezik katonasággal. Sem katonai parancsnokokkal.
– De igen – most McGaughy mosolyodott el. Volt ebben a mosolyban valami ragadozószerű. Wheeler csak
érezte ezt, de megnevezni nem tudta volna. – Csakhogy a katonai parancsnok ezen az űrhajón egybe esik a
kapitánnyal. A helyettese pedig, aki a rendfenntartásért felelős, az az első asszisztens.
Az apám? – akarta kérdezni Wheeler, de megint csak magába fojtotta a szavakat.
– A fegyveres gyakorlatokat évekkel ezelőtt abbahagytuk – mondta helyette. – Biztosra veszem, hogy
tájékozódott ez ügyben.
– És három napja a második asszisztens parancsára újból kötelezővé tették – bólintott McGaughy. – Persze
nem feltűnően. Kiosztották a fegyvereket, azzal, hogy minden eshetőségre készen kell állni, és közölték az
emberekkel, hogy ismerkedjenek meg vele. Közben a külső fegyverzetet kiélesítették.
– Ez elengedhetetlen volt.
– Magam sem csináltam volna másképp – hagyta jóvá McGaughy. Úgy tűnt, mintha véget akart volna vetni a
szópárbajnak.
Wheeler megértette.
– Az az igazság, hogy kapóra jött ez a felfedezés. – Wheeler a memlapra bökött. Nyilván a tizenöt névre
gondolt. – A Concordián nincs hasonló mozgósítható és bevethető csoport. És lenne egy veszélyes feladat...
– A fogoly közlése nyomán? – kérdezte McGaughy. – Bele akartam nézni a róla készült felvételekbe, de a gép
azonosító kódot és kulcsszót kért.
– Ez lesz a következő, amivel ellátjuk önöket... De a feladatnak semmi köze nincs a foglyul ejtett emberhez.
Azt kell kideríteni, hogy milyen állapotban van az az űrhajó, amelyik a Phoibét megtámadta az űrben.
Hozzávetőlegesen ismerjük a földet érésének koordinátáit, de nem sikerült tűszondákat juttatnunk a közelébe.
– A Phoibe lelövéséről készültek felvételek. Amikor a segédhajtóművet beindítottuk, a robbanás leszakította a
támadó űrhajó jobb oldalának csaknem negyedrészét.
– Elemeztük a felvételeket, de mivel nem tudtuk, milyen részeket ért károsodás, azt sem tudtuk megállapítani,
hogy milyen komoly a sérülés. Ennél pontosabb információra van szükség. Teljes felvételre a támadó űrhajóról,
hogy megrajzolható legyen a térdimenziós modellje. Megtudni, hogy lehetőség szerint hányan vannak, javítják-e
az űrhajójukat, miből élnek, van-e másik űrhajójuk a közelben, vagy valahol a Signum-kettőn. Sugároznak-e
vészjeleket, készülnek-e valamire... Teljes körű felderítés szükséges.
McGaughy eltöprengett.
– És tudjuk majd használni az információt?
– A fogoly segítségére számíthatunk. Ellenfele a Phoibét támadóknak. Segít elemezni a felvételeket. Többet
fogunk megtudni a közös ellenségről.
– Ő nem ellenség? – kérdezte szenvtelenül McGaughy.
Wheeler érezte, hogy bíznia kell a férfiban, és ezért válaszolt.
– Ugyanúgy kerültek a bolygóra, mint a Phoibe. Csak páran vannak, és hamarosan elfogynak a készleteik.
Amikor megtámadtak minket, egyszer, és nem többször, akkor azt hitték, hogy mi is háborús ellenfelek vagyunk.
Ez köt össze minket.
– Egy tévedés? – kérdezte McGaughy.
A kérdése arra kényszerítette Wheelert, hogy átgondolja a szituációt.
– Nem. A közös ellenfél. A Phoibe lelövése, és a támadás a Concordia ellen ugyanis szándékos tett volt.
Valakik elkezdték ellenünk a háborút. És mi a másik táborba sodródtunk.
Wheeler nem árulta el, hogy ez a tábor viszont jóval gyengébb a Signum-kettő felszínén. Nincs segítségük, a
technikájuk elmaradott, és még mindig nincsenek tisztában a fontosabb dolgokkal. Amelyek némelyikén az
életük múlhat.
És azt sem árulta el, hogy egyelőre nem szándékszik felvenni a kapcsolatot újdonsült szövetségeseivel. Hátha
van remény a megbékélésre a másik féllel.
– Értem – bólintott McGaughy. – Milyen messzire jutottak el a szondák?
– Mintegy háromezer, háromezer-nyolcszáz kilométerre.
– Kellenek az útvonaltervek.
– Megkapják.
– Mennyi járművet vihetünk el?
– Négy gravacot. Teljes fegyverzet, és gyors hajtómű. De nem hiszem, hogy tudnák vezetni őket.
– Dehogynem – felelte a férfi. – Idefelé jövet láttuk őket működés közben.
McGaughy tudta, hogy emberei nem csak nézelődtek az átköltöztetés során. Biztos volt benne, hogy
megismerkedtek a gravacok vezérlésével.
– Elég annyi?
– Majd belejövünk. Négy gravac... Szükségem lenne még öt emberre. Van öt nevem ahhoz a listához...
– Rendben. A felderítés során lehetőség szerint kerüljék el az összecsapást! Ne provokáljuk őket. Hátha
tárgyalni kell még velük valamikor...
– Értem.
– Sőt, nem ártana, ha anélkül, hogy bármit kockáztatnának, felvennék velük a kapcsolatot. Szedje össze az
embereit, és a hangárakban bővebben megmagyarázom.
McGaughy újra megismételte:
– Értem – aztán hozzátette: –, uram.
Wheeler elégedett volt.
2.

El akarta kerülni ezt a beszélgetést, de már nem húzhatta tovább. Amikor megkapta az üzenetet, fontolóra
vette, hogy nem teljesíti a kérést, aztán nagyot sóhajtva az orvosi részleg felé vette útját.
Nem fogja hagyni, hogy az anyja beleszóljon a dolgába, ezt mindjárt az elején elhatározta. Még akkor sem, ha
Dean lesz az alkudozás aduja.
Nem, anya nem fog ilyet csinálni – gondolta Wheeler. Ez nem az ő stílusa.
Azért először még felhívta Neil Rolont.
– Az alapelvet értem – mondta az öregember. – Ha az elmúlt ötven évben elgondolkodunk azon, hogy hogyan
lehet tökéletesíteni a hajtóművet, akkor valószínűleg mi is rájövünk.
– Miért nem tettük meg? – kérdezte Wheeler.
– Mert a cirkasztelláris térben nem tudtuk volna akkor sem átalakítani, ha rájövünk az alapelvekre. Ezért nem
is gondolkodtunk el rajta. Amihez nem nyúlhatunk, azt ne bántsuk még gondolatban sem.
Wheelernek eszébe jutott az az évi több száz apró találmány, ami segítette az életüket. Csak a Concordia
legfontosabb részlege maradt ki ebből.
– És az alapelveken túl mit mondott még el Downey? – kérdezte.
– Néhány technikai jellegű újításról is beszélt. Csakugyan ért valamit a szuprasztelláris hajtóművekhez. Aztán
Andrew rájött néhány összefüggésre, és nagyjából kirajzolódott előttünk, miről is szól a mese.
Wheeler ekkor megkérdezte a legfontosabbat.
– Át lehet alakítani a Concordia hajtóművét?
– Nem tudom – felelte Rolon. – Egy pillanat, fiam, le kell ülnöm... Ahhoz sokkal több információ kellene. A
hajtómű pontos műszaki leírása. Aztán megnézni, hogy a raktárakban vannak-e hozzá alkatrészek. Vagy tudunk-
e előállítani újakat. De a legfontosabb a műszaki leírás. Meg tudjuk szerezni?
Most Wheelernek kellett azt mondania, hogy „nem tudom”. Aztán megkérdezte az öregtől, hogy mit csinál
most.
– Hagytunk a katonánál papírt és tollat, hogy vázolja fel azokat az alkatrészeket, amelyekre emlékszik. Aztán
Andrew beszélt John Fillinghammel, hogyha készen vannak a rajzok, akkor egyeztessék őket a Concordia
hajtóműveinek részeivel. Szóval folyik a munka. Majd én is be nézek, mert kíváncsi vagyok rá, mire jutottak.
Már megint Fillingham. Wheeler elköszönt, és utána gondolatban átpörgette azokat a személyeket, akik
segíthetnek Coope-nak. Rolon nyilvánvalóan elfáradt, mit várjon egy kilencven évestől az ember? Coope-ra
most szüksége lenne, Fillingham pedig már így is túl sokat vállalt.
De ki az, aki ért a hajtóműhöz és a gravitorhoz, s akiben megbízik? Aki nem veszti el a fejét, és nem lesznek
gyomorgörcsei, ha szembe jön egy idegen a folyosón?
Walberg? Kivonult az eseményekből. Santor Olivero? Aki a gravitornál elkövette azt az óriási bakit? Ezután
megbízhat a szaktudásában? Ki még?
Wheeler pár lépés után kiért egy főfolyosóra, ahol megtorpant, mert majdnem elsodorta egy mennyezetről
lelógó oldalfal. Visszalépett a fal mellé.
Oldalfalakat szállítottak az egyik raktárból a hármas szektor felé. Vastag, a vízkészlet tárolására alkalmas
paneleket feszítettek ki a mennyezet és a padló között. Fent a síneken guruló kerekek hordozták a terhet, lent a
díszborítás alá behúzott elektromágneses szalag tartotta egyenesben. A szállítmányt négyen kísérték, és
egyenletes hangjelzés figyelmeztette a járókelőket az óvatosságra. Wheeler azért nem hallotta meg, mert
túlságosan elmerült gondolataiban.
– Hányadikra mentek? – kérdezte a mellette elsiető Heffernant.
– Tizenöt.
– Merre?
– Csak egyenesen.
Wheeler nem sokat tétovázott. Elkapta az egyik felfüggesztést, és az oldalfal aljára lépett. Benyúlt a fal
közepébe, és erősen megkapaszkodott. Amikor a folyosó végére ért, elhúzott a meglepett Heffernan mellett.
– Martin, mit csinálsz? – A pocakosodó, gyérülő hajú emberke hangja elvékonyodott. – Veszélyes!
A panel, amin potyautasként álldogált, kilencven fokot fordult, majd besiklott egy aknába, ahol kissé megdőlt,
és rézsútosan megkezdte az emelkedést. Wheeler ráfeküdt a lapra. Látta, amint Heffernan utána kukkant, aztán
hadonászva visszalép a folyosóra, és fennhangon magyaráz. Szavait visszhangszerűen verte vissza az akna.
Újabb oldalfal siklott az aknába, és dőlt meg, ahogy az előtte lévők. Wheeler ezután már csak ezeket a
paneleket látta: egyet maga fölött, és egyet alul. Szerencse, hogy a szállítás idejére kivilágították ezt a részt is. A
felsőt figyelte, és várta, hogy mikor fordul vissza függőleges helyzetbe. Az azt jelentené, hogy a tizenötödiken
van már.
Mindig is tudta, hogy lassú az áruszállítás a Concordia fedélzetén, de nem hitte, hogy ennyire. Persze a
világűrben senki nem sietett.
Amúgy kényelmesen utazott, csak a levegő volt kissé száraz.
Újból erősen megkapaszkodott, hogy le ne zuhanjon, amint az oldalfal felegyenesedett. Bár nem esett volna
nagyot: legfeljebb az alatta levő lap megdöntött tetejére. Amikor kifordultak a folyósóra, leszállt különös
járművéről.
Pár perc múlva már az orvosi részlegben járt. Akarata ellenére lelassított.
Az anyja szerencsére nem Dean szobájában várta. Még előző nap mondta valamelyik orvos – talán Ebeling? –
hogy berendeztek neki egy saját szobát Dean mellett. Wheeler ott találta meg, teljesen egyedül, egy memlappal a
kezében. Olvasott.
– Kerestél, anya?
Alyssa Wheeler az ágyra tette a memlapot. Csendben ült néhány másodpercig. Martin körbepillantott:
egyágyas betegszobában állt. A falba épített műszerek nem működtek, a monitorok lyukként sötétlettek. Ezeken
kívül a falak, és minden használati tárgy fehéren világított.
– Ülj le! – intett fejével Alyssa az ágyra. – Kerestelek, mert szándékosan elkerültél.
– Tudtam, hogy Deannel foglalkozol.
– Martin...
A férfi az ágyhoz lépett, és fáradtan lezökkent a takaró tetejére.
– Mire készülsz? – kérdezte Alyssa. Nyugodtnak tűnt, de lehet, hogy ő is csak kimerült volt. Martin nem tudta
eldönteni. Amióta eszét tudta, az anyja mindig kedves, szelíd és nyugodt volt. Csak egyetlen egyszer nem.
Akkor, tizenöt évvel ezelőtt...
– Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. Annyi probléma felmerült...
– Beszéltem Arthurral, és Eve Susmannal...
– Arthurral? Mikor?
– És Katrinnal is, mielőtt elkapta volna az új roham...
– Akkor többet tudsz már mint én – jegyezte meg Martin Wheeler. – Milyen új roham? És hogy van Dean?
– Az öcséd jobban, Katrin rosszabbul. – Alyssa tétova mozdulatot tett, aztán összefűzte ölében az ujjait. –
Ebeling azt állítja, hogy Dean túl van az életveszélyen, de még nem tért magához. És én nem tudom eldönteni,
hogy bátorítani akar, vagy az igazat mondja.
– Remélem az igazat... És Katrin? – Martin rossz érzése fokozódott.
– Susman szerint fogalmuk sincs, mi folyik Katrin agyában. Már tizenöt évvel ezelőtt sem, tudták. Az első
rohamnál még azt sem sejtettük, hogy nem egyszerű hallucináció. A másodiknál csak néhányan hittünk benne.
De most...
– Mit mondott?
– Egy nevet ismételget. Andrew-t emlegeti. Martin, ha Andrew jó barátod, ígérd meg, hogy nem küldöd ki
sehova!
A férfi nem válaszolt azonnal. Az igazság szerint fontos szerepet szánt a mai napon Coope-nak, és ha az anyja
szavát veszi, akkor Wheeler kerül bajba. Nem tudja kivel helyettesíteni Andrew-t.
– Szeretném, ha megígérnéd! Vagyok már annyira öreg, hogy higgyek a rossz előérzetekben, előjelekben, és
babonákban. A te korodban ez nem fordult volna elő velem. De most... Képtelen lennék Andrew szülei elé állni,
azután, hogy átérzem azt a bánatot, amit egy fiú... – Alyssa elhallgatott. – Nem akartam erről beszélni.
Martin ránézett annak az idős asszonynak az arcára, akiben anyját tisztelte. És akármekkora gonddal járt,
kimondta:
– Ígérem.
Csak félig Coope kedvéért.
– És most halljam – emelte fel Alyssa a hangját. – Mire készülsz?
– Hamarosan befejeződik a hármas szektor betelepítése a vendégekkel... De még valakiket a fedélzetre kell
vennünk. – Martin egyelőre nem látta tisztán a jövőnek ezt a részét. Remélte, hogy az anyja nem kérdez rá.
– Kiket?
– A Signum-kettőn vannak mások is, anya. És állást kell foglalnunk az egyik csoport mellett.
– És a másik?...
– Az az ellenségünk lesz.
Alyssa Wheeler megborzongott. Maga a szó félelmet keltett benne. Emlékezett rá, mit jelentett a Földön. A
Concordián a gyerekjátékokba száműzték, de lent, azon az elhagyott világon még akkor is olyan fogalmakhoz
kötődött, mint erőszak és gyilkosság, amikor a háborúval a civilizált világ már csak a híradásokban találkozott.
– Nem maradhatnánk ki?
– Nem.
– Nem tudunk, vagy csak te nem tudsz kimaradni belőle?
Lényeges kérdés volt. Martint rákényszerítette, hogy a lelke mélyére pillantson. De így sem adhatott meggyőző
választ.
– Mi. A Concordia, és benne én.
Alyssa Wheeler bólintott.
– Unokákat szerettem volna. Büszke voltam rá, hogy az én fiaim az első testvérpár a fedélzeten. Azt hittem,
hogy ez olyan érzéseket kelt életre bennük, amelyek nem adattak meg másnak. Toleránsak lesznek,
érzékenyebbek, és mindenben a másik akaratát lesik... De te lettél az erősebb személyiség.
Martin várt, hova szeretne kilyukadni az anyja.
– Dean is téged erősített. Még a házasság gondját is levette a válladról. Úgy gondoltad, ha Dean békés családi
életet fog élni, akkor teljesíti a vágyamat, és te teheted, amit akarsz. Mit akarsz? Riddle lenni?
– Nem, anya, nem. Ha nem szállunk le ide, akkor minden bizonnyal én is gyermekeket nemzek, hogy meg
legyen az örömed. Előbb-utóbb ott ragadok valaki mellett, ahogy mindenki más megtalálja a párját, mert
különben nem lesz a közösség teljes jogú tagja. De leszálltunk! És amióta leszálltunk, én azon vagyok, hogy a
legteljesebb jövőt szerezzem meg a Concordiának?
– Akkor miért nem indulunk el?
– Mert nem a legbékésebb jövőre gondoltam. Amikor először megláttam azokat a roncsokat, tudtam, hogy a
cirkasztelláris tér elveszett számunkra. Nyilvánvaló volt, hogy nem utazgattak tíz-húsz évet azért, hogy aztán egy
teljesen ismeretlen naprendszerben csatázzanak. Tudtam, hogy kell ott lennie egy tökéletesebb hajtóműnek! Nem
viselném el a gondolatát sem, hogy ötven évet lehúzzak egy olyan űrhajó fedélzetén, amely börtönné válik abban
a pillanatban, amikor más választásunk is lehetne. Nem akarok eltölteni itt öt évtizedet, megöregedni, és leélni
egy semmitmondó életet, amikor ezernyi más lehetőség közül választhatok. Élni akarok a szabadságommal! És
meg akarom adni a választás lehetőségét a többieknek. Másod- és harmadgenerációsoknak, akiktől ti elvettétek.
Martin hangosan beszélt. Az elmúlt napokban igyekezett logikusan és hidegen cselekedni. Nem értette, hogy
most miért lett ideges?
– A te szabadságod mennyivel jobb, mint a mi elétek tárt jövőnk? – kérdezte halkan az anyja. – Ott is szabadon
választhatsz bizonyos határok között. És éppen azt mondtad, hogy az egyik fél barát lesz, a másik ellenfél. Ha te
jelölöd ki, hogy melyik-melyik, milyen szabadságot adsz a Concordia utazóinak?
– Apa mit tenne? – kérdezett vissza Martin.
– Az apád? – Alyssa elmosolyodott. – Ki tudja? Ő valóban szabadon választotta ezt az utat. Amit tett, azért
tette, hogy mindenkinek jobb legyen.
Alyssa nem beszélt a saját akaratáról. Együtt jöttek, és együtt éltek. Most már mindegy, hogy ki követte a
másikat.
– A saját belátásom szerint teszem ugyanezt.
Alyssa átnyúlt a szék karfáján, és kezét a fia kezére helyezte.
– Szóval meg akarod változtatni a világot?
– Nem. Meg akarom ismerni azt a világot, amit ti elhagytatok.
Alyssa felsóhajtott.
– Hidd el, fiam, hogy nincs benne semmi jó! Nem éri meg vállalni a kockázatot!
Martin megrázta a fejét. Ugyanakkor végigsimított anyja kezén, és közelebb hajolt hozzá.
– Ti az elől menekültetek, én ez elől szeretnék. Lehet, hogy ilyen az ember. Egyszerűen mást akar.
– De nem ez a szabadság. És a szabadulás útja a halálba vihet. – Alyssa halkan ejtette ki ezeket a szavakat.
Martin érti őket, és ki kell mondania előtte, hogy megjegyezze. Hátha eszébe jut akkor, amikor döntenie kell.
– Vannak dolgok, amiért érdemes meghalni. – felelte Martin.
Igen, gondolta Alyssa. Vannak olyan dolgok.
– Nem szeretném, ha meghalnál. Sem te, sem más. Főképp a te hibádból nem. Ismertem az ötven évvel ezelőtti
világot, és nem volt szép. Úgy hiszem, nem lett jobb. Azok miatt a dolgok miatt jöttünk el a Földről, amik miatt
állítólag érdemes meghalni. Mi élni,szerettünk volna. Itt, a fedélzeten, és a gyermekeink egy jobb világon.
– Most már végigcsinálom. Most már tudom, hogy létezik az a hajtómű – mondta eltökélten Martin. Aztán ő
maga hozakodott elő azzal az érvvel amit nem szeretett volna anyjától hallani: – Mert különben Dean áldozata is
hiábavaló lett volna.
– Alyssa keserűen elhúzta a száját. Nem hasonlított ez az előző, őszinte mosolyhoz. Valahogy szomorú volt, és
őszinte. Ötven év, két baleset, és megannyi lehetetlen gondolat formálta ilyenné. Ezek között a gondolatok között
ott volt az is, hogy a férje azért halt meg, mert engedélyezték Dean megszületését. És hogy vezekelnie kell,
amiért nem állította meg Martint. Persze, butaságok.
– Úgy legyen. És ne felejtsd el az ígéreted!
– Andrew a barátom.
– Vigyázz ránk!

3.

Wheeler a tárgyaló panorámaernyőjére kivetített krátert nézte. Fekete trapézok vettek félig körbe egy nyújtott,
fémszínű testet. Akárhogy meresztette a szemét, nem látott embereket közöttük. Egy órával ezelőtt ismét
megindult a munka, és a Phoibe aeternizációs-szektorainak kifosztása tovább folyt, de a szorgos munkások
olyannyira aprók voltak, hogy nem látszottak.
– Ez a hatodik nap. Hamarosan szinkronba kerül a Concordia és a Signum-kettő ideje – számolgatott Coope. –
Sötétedéskor már csak három és fél óra lesz a különbség. Holnap reggel pedig szinte egy időben kel fel a nap, és
mehetünk reggelizni.
– Ki tudja hol leszünk már holnap? – kérdezte elmerengve Wheeler.
Ez megdöbbentette Coope-ot.
– Mennyi idő van hátra a teljes de-aeternizációból? – váltott hangsúlyt Wheeler.
– Három óra ötven. – Coope arra gondolt, hogy csak jönnek és még mindig csak jönnek a Phoibe utazói. –
McGaughy és csapata hogy áll?
– Taktikai megbeszélést tartanak, és Sykes segítségével kicsit átformálják a gravacokat.
– Mit csinálnak?
– Átalakítottak egy-két dolgot a fegyverek vezérlésén, és azt hiszem, kapnak egy plusz burkolatot a járművek.
Sykes közben átírja a gép paramétereit a programokban. Tényleg tudják a dolgukat.
Wheeler mielőtt visszatért volna a vezérlő melletti tárgyalóterembe, egy órát töltött el a hangárban, hogy
átlássa, mire készülnek McGaughyék. Vagy ötvenen sürögtek a járművek körül, és olyan eszközöket hoztak fel a
raktárakból, amelyeknek létezéséről Wheeler még csak nem is tudott. El kellett ismernie, hogy kivételes
emberekkel gazdagodott a Concordia.
Csakhogy ezt még sokan nem tudják, és ha rájönnek, kevesen fognak örülni neki.
– Gyorsan útjukra kell bocsátanunk őket – tette hozzá. – Mielőtt Wright meglepne bennünket.
– Wright azt sem sejti, mi folyik körülötte. Figyeltem, ahogy napok óta elhallgatsz előle dolgokat. Aztán
megértettem, hogy miért.
– Mi a helyzet Downeynál? – váltott témát Wheeler. – A fegyverét megvizsgáltátok?
– Semmi különös. Varonáék nézték át. Ugyanazon az alapelven működik, mint a mieink, csak kisebb az
energia-felhasználása, és ezzel együtt nagyobb a tűzereje. Teljesen szétszedtük.
– És Downey mit csinál?
– Rajzolgat. – Coope hátradőlt a székben, és egy hatalmasat ásított. – Ha a pultra dőlhetnék, egy percen belül
elaludnék.
– Kihámoztatok valamit a rajzokból?
– Most Jenkins van ott. Kapott a szoba egy elérési vonalat, és mindjárt az adattárba kerülnek a rajzok és a
beszélgetés szövege.
– Te intézted így?
– Utólagos engedelmeddel. Kellett, hogy simábban menjen az információ-feldolgozás. Downey egyébként
nagyon készséges. Most már nem is értem, miért lövöldöztünk egymásra kint a felszínen.
– Meghiszem azt, hogy készséges – morogta Wheeler. – Akkor maradhatnak életben, ha elnyerik a
szimpátiánkat. Kiderült valami a szuprasztelláris hajtóműről? Neil Rolont kérdeztem, de nem mondott semmit.
– Gravitoruk nekik is van, ez bizonyos. Csak a gravitációs tömeg áthelyezése más. Nem kihasználják, hanem
átszakítják a térgörbületet. Ugyanúgy megszabadulnak a relatíve lelassuló idő problémájától, mint a Concordia,
de ugyanakkor megszabadulnak a tértől is. Downey azt állítja, hogy az egésznek az alapja a Duncan-féle
gravitációs téreltolódás elve... Amit meglepően könnyű volt megérteni.
Coope elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Martin semmit sem ért a hajtómű fizikájához.
– Ez a Duncan, ez Heliás volt, vagy földi? – kérdezte Wheeler.
– Mi foglalkoztat? – kérdezett vissza Coope.
– Miért ígérték meg a Heliások, hogy a Phoibét teljes egészében elszállítják a Signum-kettőről?
– Fel akartak jutni a Phoibe fedélzetére.
– Lehetséges. De mondhatták volna azt, hogy átszállítják őket a saját űrhajójukra.
Coope ismét ásított, majd megdörzsölte a szemét, és az arcbőrét.
– Talán el akarták kerülni, hogy de-aeternizálják a többieket. Akkor csak az ügyeletesekkel kellett volna dűlőre
jutniuk.
– Igen, eddig én is eljutottam – mondta Wheeler. – Tudod számtalanszor megnéztem a Phoibe lezuhanásáról
hozott felvételeket. Az az érzésem, hogy a támadók pontosan oda lőttek, ahova akartak.
– Miből gondolod? – kérdezte elégedetten Coope.
Wheeler az asztalokhoz lépett, és beütött néhány kódszámot.
– Kérem a kettő-negyvenöt-húszat – mondta aztán.
A kráter képe eltűnt a fali képernyőről, és a borostyán által rögzített film második percének negyvenötödik
másodperce ugrott be. Egy kezdődő robbanás képe.
A Phoibe hátsó kamerája rögzítette, és egy fehér folt jelentette a találat helyét.
– Modellezd! – folytatta Wheeler.
Egy háromdimenziós hologram jelent meg az asztal fölött. Coope hamar felfedezte a fehér foltot.
– Ezt ki csinálta? – kérdezte döbbenten.
– Megkértem Hirót egy kis szívességre. A hologramon látszik, hogy egy belső célpontot robbantottak fel. Ezzel
végérvényesen tönkretették a csillagközi utazáshoz a hajtóművet. Nézz ide! – Wheeler egy másik pontra bökött.
– A támadás irányából ezt a külső célt jóval könnyebb lett volna kilőni, és nagyobb kárt okoztak volna... Ha itt
találják el a Phoibét, akkor az űrhajónak majdnem harmada felrobban...
– Véletlen...
– Nem. Mert a következő lövések hasonló eredményeket értek el. Ha a másodikat nem védik ki, kilövik a
vezérlést.
– Rosszul céloztak.
– Ismét csak nem. Mert a harmadik lövéssel a védelem központját hajszál pontosan eltalálták. A negyedik
pedig az első lövéssel szimmetrikus helyen csapódott be. Aztán valakinek eszébe jutott a hajtómű ki robbantása
hátrafelé.
Coope összevonta szemöldökét. Érezte, hogy elkapott egy gondolatfonalat, és igyekezett megragadni.
– Az a szimmetria...
– Nekem is eszembe jutott – felelte Wheeler. – A Concordia csúszdájához behatolók szintén eszerint okoztak
károkat. Ami jelenthetné azt, hogy az ember rendszerető lény, és törekszik a harmóniára, így általában
szimmetrikusan építkezik. De jelenthet mást: ugyanazzal a céllal támadták meg a Concordiát, mint a Phoibét. A
kettő között persze csak ennyi a kapcsolat, és hogy a támadók azonosak.
– Vagyis...?
– Vagyis a Phoibe kell nekik. Az elsődleges célpont a Phoibe, és az kell nekik. A Concordiát csak később
fedezték fel, és most már mi is kellünk. – Az asztal felé fordult. – Program kikapcsol.
Eltűnt a hologram, és a falon újból megjelent a kráter panorámaképe.
– De ez csak az egyik problémám. Van nagyobb is. A jeladó. Ezt viszont nem tudom megmagyarázni. Ötleteim
sincsenek. Egy kihalt bolygón egy jeladó, ami elhallgat...
Wheeler a kráter képére pillantott. Pár másodpercig még a lélegzetét is visszatartotta, aztán teljes testével arra
fordult.
– Tízszeres nagyítást!
Az aeternizációs-szektorok eltűntek az ernyőről. A kép közepén a Concordia tízszeres nagyításban foglalta el a
fél falat.
– Tízszeres nagyítás. Húsz fok jobbra.
Ezen a méreten már látszódtak a járművek, és az emberek. Mintha fehér ólomkatonák lettek volna egy barnás-
feketés háttér előtt.
– A harmadik légy mekkorát került? – Wheeler leült Coope mellé.
– Milyen légy?
– Amikor először kimentünk...
– Nem tudom.
– Meg sem néztük, hogy a helyén volt-e a jeladó.
Coope megrázta a fejét.
– De hiszen elhallgatott... Nem tűnt fontosnak. Azt hittük, csapda.
– Ha szerencsénk van – mondta Wheeler –, az öcsém és Hiro áttették a harmadik légy teljes anyagát a Szürke-
teremre.
Coope megértette a célzást, és most határozottan nemet intett.
– Én már nem bírom tovább.
Wheeler kikapcsolta a monitorokat, és levette a főernyőről a képet. Ennek utána kellett néznie. Coope-pal vagy
egyedül.

4.

Coope nem fordult hátra a személyi hívó hangjára. Úgy lépkedett, mint aki máris félig alszik, és hamarosan
eltűnt a folyosó egy kanyarulatában.
Wheeler előhúzta a hívót, és nekidőlt a falnak. Éppen csak bezárult mögöttük a tárgyaló ajtaja.
– Itt Joey – mutatkozott be a hívó. – Megvannak az információk.
– A behatolóról?
– Nem. A Concordia gyenge részeiről. Ha nem számítjuk a zsilipeket, és a kilátópontot...
– ...amelyeket eleve kizártunk... – szólt közbe Wheeler.
– ...pontosan... akkor a leggyengébb részek a szervizfolyosók. Ha a fal külső rétegét vesszük. A
szervizfolyosóknál könnyebben megsérülhet a burkolat, viszont maga a folyosó úgy működik, mint egy védelmi
zóna. Láttam egy meteor-becsapódás modellezését. A meteor átszakította a külső burkolatot, mire a
szervizfolyosó azonnal légmentesen lezárult, és ráhúzott egy gyűrűt a sérült részre. A veszélyeztetett szakaszon a
folyosó belső falát eléri a becsapódás kiváltotta inger, és a fém nyúlóssá válik. Ez ugyanaz az effektus, mint
amikor sérülés esetén a fém eltömíti a kisebb lyukakat. Elméletileg ez a rendszer megfogja a legveszélyesebb
meteort is.
– De ezt nem használhatta ki BB.
– Nem bizony. Mert igaz, hogy a szektorhatárokon is vannak szervizfolyosók, de belülről észrevétlenül átjutni
rajtuk... lehetetlen. Megkockáztatom, hogy egyáltalán nem lehet rajtuk átjutni.
– Más nincs? – kérdezte Wheeler.
– De igen – felelte a nő. – Van még egy gyenge pont. Ebben az esetben az egész külső védelem gyenge. A
mentőkabinok. Ott vannak a szektorhatárok között is, mintegy beágyazódva a falba. Csak akkor használhatók, ha
a Concordia szétválik külön szektorokra.
– A kabinokba bejuthatott a kíváncsiskodónk?
– Igen. És anélkül, hogy feltűnő lett volna. De tovább nem. A mentőkabinok ugyanúgy zárt egységek.
Feltörhetetlenek.
– Azért keress valakit, aki ért hozzájuk, és vizsgáljatok meg egyet! Más ötletünk nincs. Járjunk utána ennek!
– Majd megnézem a névsorban a képesítéseket – felelte Kneeland.
– Köszönöm – mondta Wheeler. Valami hasonlóra számított. Eltette a hívót, és körülnézett. A vezérlő ajtaja
kinyílt, és kilépett egy kisebb csoport. Valamelyik alsó asztalnál lejárt a szolgálat.
Nelson ült a vezérlő irányítópultjánál. Wheeler csak azért ment be, hogy közölje, hol találhatja meg
McGaughy, ha keresné. Aztán komoly vitába keveredett Wrighttal.
– Amint befejeződött a de-aeternizáció, kiadom az indulási parancsot – jelentette ki Wright.
Wheeler elmosolyodott.
– Lehetetlen. – Közben azon gondolkodott, ugyan miért volna az. Valamit ki kell találnia.
– Visszaveszem az asszisztencia által nyújtott jogokat, és a Concordia elhagyja ezt a bolygót.
– Miért?
– Mert veszélyben vagyunk. Az én feladatom elhárítani az űrhajó fölül a veszélyt. És ha ez azt jelenti, hogy
megint fel kell emelnem az űrhajót a cirkasztelláris térbe, akkor megteszem.
– Nem hagyhatjuk itt Craig Downey társait!
– Az már nem a mi ügyünk. Nem a mi háborúnk! A harcukat vívják meg maguk!
Wright nem sokat töprengett ezen. A döntése már akkor készen állt, amikor végighallgatta Downey történetét,
és azóta csak megerősödött benne a szándék.
Soha nem kérdezte meg a felesége véleményét az első asszisztens feladatkörét érintő ügyekben. Nem keverte a
munkáját és a magánéletét. Most tette meg életében először, de nem azért, hogy tanácsot kérjen, hanem, hogy
tudja, más is így gondolkodik-e. És megerősítést nyert.
– Pár emberről van szó, akiket ezzel halálra ítélünk. – Wheeler felemelte a hangját.
Wrightot azonban nem lehetett megingatni.
Maga Wheeler sem hitte, hogy el kell hozniuk Downey csapatát. Majd McGaughy küldetése után kiderül.
– Az irányítás a de-aeternizáció befejezéséig viszont még az én jogosítványom, ugye? – kérdezte némi éllel.
– Igen – bólintott Wright –, de nem szeretném, ha azzal próbálná meg húzni az időt, hogy kiküld valakit a
bolygó felszínére.
– Már kiadtam a parancsot – mondta Wheeler, és Nelsonra pillantott. Nelson visszanézett rá, aztán egy új
vonalat nyitott meg a gravachangárba. Nem kérdezett semmit.
– Vonja vissza!
– Nem tehetem. Nem csak azért, mert szerintem ez a küldetés létfontosságú, hanem azért is, mert a
megbízottak a Phoibe utazói közül kerültek ki. Nem akarom feltárni nekik a Concordia belső ellentéteit azzal,
hogy egymásnak ellentmondó parancsokat adok rövid időn belül.
Wright arcán nem látszott, hogy dühös lenne.
– Legfeljebb négy órát adhatok. Ha addig nem érnek vissza, ők is itt maradnak.
Wheeler ökölbe szorította a kezét. Majd egy szó nélkül megfordult, és kisietett a vezérlőből. Közben Nelson
bólintott felé. Néhányan vele vannak. Ezt jó tudni.

5.

A négy gravac már nyolcvan perce úton volt. Közeledtek ahhoz a ponthoz, ahol az érre kiküldött utolsó
tűszonda adása megszakadt. McGaughy utasítása szerint szorosan egymás alatt repült a négy gép, az elérhető
legnagyobb sebességgel.
– Harminc másodperc múlva a szonda eltűnési pontja felett leszünk – jelentették McGaughynak.
– Ötnél felvétel indul.
Úgy suhantak át az adott pont felett, hogy a kamerákkal rögzítették a felszínt.
– Mi az elemzés eredménye? – kérdezte fél perccel később McGaughy.
– A tűszonda nincs sehol.
Ez egyértelműen arra utalt, hogy nem baleset érte. Valakik leszedték, és hazavitték.
– Torres, mondd meg a többieknek, hogy első fokú készültség!
– Igen, uram.
A járművek egy ötven méter sugarú körön belül szabadon kommunikálhattak egymással. Új borításuk, egy
különleges ötvözet, amelyet a Phoibe raktárkészletéből szedtek elő, a fény kivételével minden hullámot elnyelt.
McGaughyék emellé kitaláltak egy második védelmi vonalat: a gravacok antigravitációs térerősség-
szabályzójára felszereltek egy olyan műszert, amely a sebesség-magasság-térerősség váltakozásaiból létrehozott
egy véletlenszerűen változó gravitációs gömböt. Ez befolyásolta a fény útját, aminek következtében a gravacok
nem a tényleges helyükön voltak láthatók. Ezzel megakadályozhatták, hogy az ellenfeleik a célzókészülékeikkel
befogják őket. Csak a véletlen találatok ellen nem védekezhettek.
A Phoibének tíz ilyen műszere volt, a Concordiának csak hat. Amikor a járművekre fel akarták szerelni a
borostyán műszereit, McGaughy megkérte Wheelert, nézzen utána, náluk nem található-e meg ugyanez. Wheeler
azt mondta, hogy nem, de aztán mégis megnézte. Fél óra múltán fenn volt mind a hat a hangárban. Kisebbek,
tökéletesebbek, és könnyebben a rendszerbe-építhetők voltak: hetven évnyi technikai fejlődés választotta el őket.
McGaughy előtt nyilvánvalóvá vált, hogy még a Concordia első emberei sem tudják, milyen potenciállal
rendelkezik az űrhajó.
– Magasság? – kérdezte McGaughy Torrestől.
– Negyvenhat méter.
– Menjünk le huszonkettőre!
– Igen, uram.
A négy jármű összehangolt mozgással ereszkedett lejjebb. Nem akadt volna, aki megmondja, hogy először
csinálják. Csupán annyi gyakorlás adatott meg a vezetőknek, amennyi idő alatt ideértek a Concordiáról.
A kráter falain túl fekvő síkságot gyorsan maguk mögött hagyták. Egy hasadékos-sziklás terület után újból
kráterekkel pöttyözött vidék következett, majd egy kisebb hegyvonulat. Kopár és színtelen volt a táj. McGaughy
és csapata gyakorlatozott már a Marson, de az a bolygó sokkal barátságosabb volt ennél. Még a légköre is
vastagnak mondható, ha a Signum-kettő légköréhez hasonlítják.
A percek lassan teltek, és bár nagy sebességgel haladtak, a felszín alig változott. Olyan kietlen volt minden,
mint a világűrben. Újabb és újabb célpontokat jelöltek ki az útvonal mentén, és sorra elhagyták őket anélkül,
hogy történt volna valami. A legfontosabb és a legutolsó pont, a tűszonda eltűnésének helye szintén mögéjük
került. És semmi...
– Észlelek valamit, uram – mondta Torres az egyik monitorra meredve. – Nagy fémtömeget jeleznek a
műszerek jobbra huszonöt fokkal.
– Milyen távolságra?
– Százkilencven kilométer.
McGaughy kiszámolta az elérési időt. Másfél perc múlva kiadta a parancsot az alakzat felbontására. A négy
jármű egymás mellé került. A manőver végén ötven százalékra fogták vissza a sebességet, és még lejjebb
ereszkedtek.
– Úgy hírlik, hogy a bolygó tele van űrhajóroncsokkal – mondta McGaughy. – Reméljük ez az lesz, amit mi
juttattunk ide.
Szerencséjük volt, mert ismét kráterek tucatjaival borított vidék fölött jártak. A felszín emellett emelkedett
kissé és elrejtette őket. Persze lehet, hogy a másik űrhajó is pont azért szállt le ide, hogy takarásban legyen.
– Készüljetek fel előretolt védelmi állásokra – mondta McGaughy a mikrofonba. – Most nem lesz felderítés.
Együtt megyünk, és együtt jövünk! Az első lövés után bomlik az alakzat, és külön-külön elindultok a kijelölt
posztokra.
McGaughy a Concordia hangárában megmutatta a Wheeler által is megvizsgált felvételt a Phoibe
megtámadásáról. Aztán felosztotta az idegen űrhajót négy részre, és mindegyik gravac megkapta belőle a saját
szeletét, amit felfedezésük után meg kell közelíteni, és felvételeket készíteni róla. Sajnos a felvételek idejére a
védelem második körét ki kell nyitniuk a gravac előtt.
– Fogunk valamilyen adást? – kérdezte egy másik emberétől McGaughy hátrafordulva.
– Nem, uram. Az éter üres. Egyik hullámsávon sem adnak.
– Tizenöt másodperc a dombtetőig – mondta Torres.
– Sebesség tíz százalék. Készüljetek fel a megállásra a dombtető előtt!
– Bayne! Figyeld a látóhatárt! Fény, mozgás, hőkibocsátás. Minden, ami szokatlan egy kősivatagban. Ha
megcsípted a skorpiót, azonnal állítsd rá mind a négy járművet!
– Nagyon közel van – mondta Torres.
– Magasság két méter.
A dombtető egyre közelebb került. Ezen a magasságon a gravacok orra vészesen közel került a kövekhez,
ennél alacsonyabbra nem szállhattak. Egymásra is figyelniük kellett, mert szinte egy járműként repültek: az
oldalsó fegyverek kéznyújtásnyira voltak egymástól.
Külső szemlélő számára a járművek vonalai egymásba csúsztak, mintha csak szellemek lennének.
– Állj! – mondta McGaughy a dombtető előtt. – Egyes a többinek! Maradjatok a helyeteken!
Itt még takarásban voltak, egy méterrel feljebb már nem.
– Emelkedj ki! – mondta McGaughy Torresnek. – De csak a felső kamerák szintjéig.
Az egyes gravac megtette a hátralévő egy métert. A képernyők legnagyobbikán láthatóvá vált az űrhajóroncs.
– Ez az, uram – mondta Torres. – Felvétel indul.
– Becserkésszük – felelte McGaughy, és a roncs elhelyezkedését nézte. Kereste, melyik irányból célszerű
megközelíteni.
– Keresést fogok – jelentette hátulról Bayne. – Felfedeztek minket – aztán rögtön utána hozzátette: – Üzenet.
Ennyit az észrevétlenségről – gondolta McGaughy.
– Kapcsold!
Az ismeretlen hang, mintha egy gépé lett volna, mentes volt az érzelmektől.
– Idegen járművek! Adják meg magukat!
– Járművek? – morogta Torres az orra elé.
Ki tudja, mióta követik őket nyomon? De hogyan? McGaughy ráhajolt a mikrofonra. A szemével intett
Torresnek, hogy kapcsolja át külső vonalra.
– Békés szándékkal jöttünk, tárgyalásokat kezdeményezni. Nem áll szándékunkban megadni magunkat.
Tárgyalni szeretnénk...
– Idegen járművek! Adják meg magukat! – ismételte el a hang.
McGaughy hasonlóan válaszolt.
Kis szünet következett. Aztán egy hatalmas robbanásban eltűnt a domb teteje. A négy jármű négyfelé rebbent
szét.

6.

– Megismerhették a járművet? – kérdezte Torres, amint visszabukott a gravackal a domb védelmébe.


– Igen – felelte McGaughy. – A terv szerint megyünk tovább! Nem tüzelünk – szólt hátra a fegyverek mellett
ülő két emberének.
Megismerhették. Csak egy kihelyezett kamera fedezhette fel a járműveket, és annak a képe alapján
azonosíthatták őket. McGaughy találkozott már velük: az első útján a Phoibe és a Concordia között lőtt is rájuk,
és biztos volt benne, hogy ők sem felejtették el az esetet. Tudniuk kellett, hogy a gravacok honnan jöttek.
Ennyit az első asszisztens békevágyáról! McGaughy mindenesetre külső vonalra kapcsolta a lövés előtti
üzenetét, és állandóan sugározta az űrhajó felé.
A négy jármű elvesztette a kapcsolatot egymással. Persze bármikor felvehették volna, de annak nem lett volna
értelme: minek olyan parancsot kiosztani, amit az ellenfél is hall?
Torres egy merész kanyarral felrepült a dombtető fölé, és mindjárt oldalra kapta a gépet. Az egyik toronyból
azonnal tűz alá vették. A sugarak most sem látszódtak, csak a torkolat felvillanásai.
– Milyen fegyver ez? – kérdezte a férfi. – Hogy térjek ki előle?
– Hagyd fenn az álcagömböt! – mondta McGaughy. Maga kapcsolt külső vonalra, és kódolva a többi
gravacnak is kiadta a parancsot. Remélte, hogyha megfejtik, akkor sem tudják mire vonatkozik. A következő
parancsa a legjobb esetben úgyis a „vissza” lesz.
– És a felvétel?
– Használható így is! Menjünk közelebb!
Torres meredeken felhúzott a magasba, hogy kikerüljön a fedélzeti ágyúk célköréből. Másik két gravac
ugyanezt tette, felülről akarták megközelíteni az űrhajót. Egyikük azonban a föld közelébe szállt le, és cikk-
cakkban igyekezett a hátsó hajtóművet felderíteni.
A láthatatlan sugarú fegyver óriási darabokat hasított ki a földből. Egész krátereket vájt ki a talajból a gravac
környékén. A jármű eljutott egészen az űrhajó aljáig, majd a fémfal mentén közvetlen közelről filmezte le a
sérült részt. A filmezés közben a parancs ellenére kikapcsolták az álcagömböt.
McGaughy ebből semmit sem láthatott. Csillagok úsztak el a gravac orra előtt.
– Fantasztikus ez a gép – mondta Torres, és alábukott. Átfordult a járművel, és az ellenséges űrhajó felülről
jelent meg a látómezőben.
Fegyverek parázslottak fel szemben.
– Mellénk lőnek – mondta Bayne.
– Kinyílnak a zsilipek! – figyelmeztette őket Torres.
Az ellenfél is rájött, hogy valami nincs rendben. Elfogó vadászokat küldtek ki.
Torres fejjel lefelé, és kevésbé meredek úton vitte le a járművet, így végigrepültek a felső hajtómű felett, és
filmen rögzítették minden szegletét. A kép néha megrebbent, és furcsán eltorzult, de majd a Concordia fedélzetén
kiszűrik a zavarást. A hátránya mindössze az, hogy a nagyításoknál rosszabb lesz a kép minősége.
De McGaughy gyorsan döntött, amikor a kép élessége, és az életük között kellett választania.
Megjelentek az ellenfél harci gépei. A jobb oldali hangárokból rajzottak ki, Torres járműve alól.
– Repülj mögéjük! – mondta McGaughy.
– Hova, uram?
– A hangárok elé! Benézünk!
Torres teljes sebességre kapcsolt, és két másodperc múlva az űrhajó szélénél járt. Aztán leállította a gravacot,
és kikapcsolta a gravitációs hajtóművet. A jármű zuhanni kezdett, és orral lefelé fordult.
– Milyen a felvétel?
Mire az ellenfél észbe kapott, Torres ismét egy működő járművet vezetett. Kikerült egy lövegtornyot, és az
űrhajó fala mellett manőverezett el egy fémárokig.
– Rajtunk vannak – mondta Bayne.
McGaughy egy pillanatig azt fontolgatta, hogy kiadja a tűzparancsot. A fegyvereknél ülők készenlétben álltak.
– Hányan?
– Hárman.
– Összesen?
– Tíz gépet észlelek.
Kevésnek tűnt.
Torres bevitte a gépet a fémárokba, és felfelé menekült. A kettes és hármas gravac elérte a számukra kijelölt
részeket. Közeli felvételeket csináltak, amíg szembe nem kerültek a támadókkal. Kitérő manőverekbe kezdtek. A
négyes eközben balról kerülte meg az űrhajót. A fedélzeti fegyverek már csak akkor működtek, ha biztosnak
látszott a célpont. De mellettük a vadászok is megkezdték a tüzelést. Sugárnyalábok villantak el a gravacok
mellett.
– Ha nem tüzelhetünk, nem sok esélyünk van – jegyezte meg Torres.
– Tűz! – jelentette ki McGaughy.
A támadó járművek nem számítottak a lövésekre, és szorosan felzárkóztak Torresék mögé. Közülük kettő
azonnal találatot kapott, mire rögtön kifordultak a gravac mögül.
McGaughy az elülső fegyvereket állította üzembe. Éppen időben. Visszaértek az űrhajó tetejéhez, és fölé
emelkedve tűz alá vehették a kettes és hármas gravacot támadó járműveket.
– Nem kellene kikapcsolni a békés szándékról szóló üzenetünket? – kérdezte Torres.
A négyes az űrhajó orra előtt került szembe az ellenféllel. Felfelé vették az irányt ők is, de egy lövegtorony elé
kerültek, amely azonnal működésbe lépett. A láthatatlan sugár letépte a hátsó fegyvereket, és a külső burkolat
egy részét. A fegyvernél ülő katona közvetlen közelségbe került a halálhoz, amikor a gravac külső faláról
tenyérnyi vastag fémréteg illant el a semmibe. A monitorok elsötétedtek előtte, a belső borítás úgy hullámzott,
mint egy kartonlap.
A gravacot tovább sodorta a tehetetlenség, és megpördült. Nekicsapódott a támadóknak, akiket hozzávágott az
űrhajóhoz. Pár másodpercnyi zuhanás után a talaj közelében a vezető visszanyerte uralmát a gép felett, és
bekormányozta a járművet az űrhajó alá.
Ahogy letették a sérült űrhajót, az alsó részei alatt és a talaj között óriási barlangok, és közöttük járatok
keletkeztek. Zsilipajtók, hangárok, lövegtornyok, és a pajzsok részegységei ugyanúgy néztek errefelé,
természetesen használhatatlanul, mint oldalt és felül. Egy ilyen fémtetejű barlangba siklott be a gravac, de nem
hatolt mélyre, hanem megfordult, és lesben állt. Amikor a bejárat előtt feltűnt a támadó, tüzet nyitott.
A lövések nem tettek nagy kárt az ellenfélben, de ismét nekitaszították az űrhajónak. Átszakította egy folyosó
burkolatát, majd mintha valami visszalökte volna, középre pördült. A résből kisebb-nagyobb tárgyakat
szippantott ki a levegővel együtt a vákuum.
A gravac a másik jármű alatt tért vissza a szabadba.
McGaughyék, miután szétriasztották a fenti támadókat, elhúztak az űrhajó bal oldala felé. Teljes sebesség
mellett is csaknem húsz másodpercbe telt, amíg eltűnhettek a nyomukba indulók elöl.
– Ennél többet nem tudhatunk meg – mondta McGaughy. – A békés kapcsolatfelvétel sikertelen volt.
Kiadta a vissza parancsot. Dühös volt önmagára, de azt is tudta, hogy ennél jobban nem lehetett volna
megoldani a dolgot. A másik fél eleve ellenségesen fogadta őket, és nem akart tárgyalni. A rendelkezésre álló idő
alatt pedig képtelenség lett volna jármű nélkül felderítést végezni.
– Örüljünk, hogy egyben vagyunk!
A gravacok a domb felé kanyarodtak, és további manőverekkel próbálták meg kikerülni a lövéseket. Külön-
külön indultak vissza a Concordiához, ketten egymás látótávolságában, ketten azon túl. Pár perces üldözés után
azonban az ellenfelek lemaradtak, és a gravacoknak hamarosan lehetőségük nyílt megvárni egymást
McGaughy megdicsérte a fiúkat, ez a dicséret azonban mégsem esett jól. Mindannyian érezték, hogy keveset
teljesítettek a feladatból.
– Az űrhajót nem javítják, az bizonyos – mondta Bayne.
McGaughy nem értette, miért nem üldözik őket. Nem szüntette meg a készültséget.
Az első eseménytelen negyedóra után előhívta a rögzített filmet, és végigpörgette. Az álcagömb torzítása
zavaró volt, de csak egyszeregyszer vált kivehetetlenné a kép, amikor a gravac nagymértékben növelte, vagy
csökkentette sebességét. Kitisztult viszont a hangárok előtt, mert akkor nem működött a gravitációs panel.
McGaughy egészen megdöbbent ezeknél a felvételeknél.
A hangárok üresek voltak.
– Nem volt több járművük – mondta. – Azért nem támadtak ránk.
– Egy csatahajónál ez szokatlan – felelte Torres. – De nekünk jól jött.
McGaughy sötéten nézett fel.
– De hol vannak?

7.

A Szürke-terem a változatlanságot jelképezte. Üresen kongott, és halvány fény égett az ajtó fölött, amelyen át
Wheeler belépett. A férfi pár másodpercig a fal mellett ácsorgott, majd a vezérlőpanelhez sétált. Most talán
sikerül kiderítenie valamit. Másfél órája várt erre a pillanatra.
A harmadik légy felvételének csak azon részeit alakította át Dean és Alan Hiro pár nappal ezelőtt a Szürke-
teremre, amelyek fontosak voltak az első támadásnál. Wheeler tehát hiába hívta le a térképen a teljes, harmadik
légy által lefilmezett területet, ezen túl semmit sem tudott csinálni. Kénytelen volt ismét felkeresni Hirót, és
megkérni, hogy segítsen.
Most azonban pontosan megadta a koordinátákat, amelyek még a zöldjelzést hozó szondából származtak.
De régen is volt! – gondolta Wheeler.
Hiro egyeztette a légy útvonalával, és közölte, hogy az adott területre talált a mérési eredményeket. Aztán
nekiállt átírni őket térrács pontjaira.
Wheeler elszundított mellette a fotelben. Hiro több mint egy óra elteltével ébresztette fel, hogy készen van.
Csak egyedül dolgozott, és azért tartott ilyen sokáig. Különben hamarabb befejezte volna, mert az első
asszisztens kérése szerint csak a bolygófelszín egy tízszer-tízes darabját vette alapul.
Mivel a légy nagyon messziről, és alacsony szögből készítette a felvételt, Hiro elmagyarázta, hogy a formák
eltorzulhattak egy kicsit. Igyekezett persze kikerülni az irányból a adódó torzítást, de maradhattak furcsa
vonalak.
Wheeler most itt állt a Szürke-terem kapcsolótáblájánál, és lekérte a memóriából Hiro munkáját.
Világosbarna síkság jelent meg a lába előtt egy négyzetben. Hiro kissé világosra színezte a felszínt.
Már az első pillanatban látszott, hogy nincs semmilyen szerkezet középen. Ahol a jeladónak kellett volna
lennie, ott semmi nem volt. De ezt sejtették.
Wheeler rálépett a képre. Ha maga elé nézett, úgy érezte, mintha kint járna a szabadban – legalábbis az az érzet
kerítette hatalmába, amiről azt hitte, hogy akkor érezné, ha szabadon szívhatná a levegőt egy bolygó felszínén –,
de ha feltekintett, ott volt karnyújtásnyira a kapcsolótábla, és a halvány fénnyel beszórt szürke fal.
A jeladó elhallgatása után órákon belül leszállt a Concordia. A leszállás után pedig amint lehet, kimentek. Ha
most szerencséje van, akkor lesznek ott nyomok.
Hacsak időközben valaki el nem söpörte. De ennek kicsi a valószínűsége.
Wheeler lassan sétált beljebb. A nyomokat kereste maga körül. Itt nem tiporhatja szét őket.
Abban reménykedett, hogy gyorsan kellett eltüntetni a jeladót. Hiszen ha nem Downeyék voltak, akkor az
ismeretleneknek sietniük kellett, fel ne fedezzék őket.
Wheeler egyszerre megállt.
A jeladó feladata, hogy felhívja valakinek a figyelmét! Ha semmi köze Downeyékhoz, akkor ezt nekik tették
ki. Valaki várta őket, és lecsalta a Concordiát a Signum-kettőre. Szándékosan tette, és a Concordiát célozta be.
De hol van? Ha egyszer idehívta az űrhajót, miért tűnt el? Miért nem jelentkezik? Mégiscsak a Heliások lettek
volna? Ennek sincs értelme. Akkor nem a Phoibével foglalkoztak volna először. Nem, a Heliások nem tudtak az
elején a Concordiáról.
Martin Wheeler már azt hitte, hogy csökken a rejtélyek száma, és kevesebb a megválaszolatlan kérdés. És most
egy tucatnyi új jutott az eszébe, amire nem talált választ.
Öt lépés, és ott állt középen. Letérdelt a földre.
Három lyukat látott a talajban. Ujjnyi széleseket. A mélységüket nem tudta megállapítani, mert fekete pöttyök
voltak csak, a légy mérése nem terjedt ki rájuk. De öt-tíz centinél nem lehettek mélyebbek.
Közöttük egy kör lenyomata, halványabb vonalakkal. Nincs kétség, itt volt. De hogyan tűnt el? Felszállt volna?
Wheeler oldalra hajolt, és alaposan szemügyre vette a jeladó környékén a földet. És megtalálta a lábnyomokat.
Kettő, egymás mellett. Kissé ovális, V-alakú, recézett talppal. A belső felük hiányzott egy folton, a testsúlyuk
inkább a külső körvonalakat erősítette meg.
Tipikus emberi lábnyom.
Wheeler gyorsan arrébb mászott, és maga alatt meglátta a második párt. Kétszer két lábnyom. A tulajdonosaik
kihúzták a földből a jeladót, és elvitték. De merre?
Több lábnyom nem volt.
A felszín fölött lebegett a gépük – vonta le a következtetést Wheeler. Kiléptek, feltették a készüléket, aztán
visszaszálltak. Legalább nem idegenek.
Ennyi maradt utánuk.
De kicsodák ők?

8.

Rolon jelentkezett. Időközben átnézte a Downey által felvázolt terveket, és Coope híján Jenkinsszel tárgyalt.
Még nem jutottak az elemzés végére, de a számítógép valószínűségi számításait kézhez kapva, úgy vélte, fel kell
hívnia Wheelert.
– Joan Peters kihozott nekünk egy részeredményt – mondta az öreg. – Felajánlotta, hogy a nehézkes emberi
agyunkat váltsuk fel a gépi értelem programozott zsenialitásával, és a beérkező adatokat egyenesen összevetette
a raktárkészlettel, és a gravitációs csúszda felépítésével. Az eddigi számítások alapján a csúszda sikeres
átalakításának valószínűsége negyvenhat százalék.
Wheeler már a második mondatnál lehalkította a hangot. Nelson mellett ült a vezérlőben, és nem akarta, hogy
bárki meghallja, miről beszélnek, így is túl sok ember vesz részt a feladatban. Eredetileg Rolonnak és Coope-nak
szánta, és mostanra már legalább hárman tudnak róla rajtuk kívül.
– Ez a szám nőni fog, vagy csökkenni?
– Craig Downey már elmondta a legfontosabbakat. Szerintem az az ellenkező ötvennégy százalék abból ered,
hogy nincsenek meg az összes műszer paraméterei. Amint többet megtudunk, nőni fog a valószínűségi szám.
– Downey hogyan bírja?
– Már mindenki aludt, csak ő nem.
– Azonnal ott leszek! Mikor evett utoljára?
– Velem reggelizett.
– Kérdezze meg, éhes-e! És várjanak meg!
Wheeler felállt. Azért ült be ide, hogy ha McGaughy jelentkezne, akkor személyesen irányíthassa vissza őket a
Concordiához. De eddig nem jött hír a négy gravacról.
– Kérj egy kocsit a vezérlő elé! – mondta Nelsonnak.
Közben a főernyő bal sarkán gyorsan pergő számsor jelezte, hogy az de-aeternizáltak mikor térnek magukhoz.
Már csak két perc volt hátra az utolsó emberpár felélesztéséhez. A szektorok kiürítése fél órája befejeződött, a kis
szkafanderes alakok visszaballagtak a Concordia védelmébe, a szállítókocsikat visszavitték a garázsokba. A
hatalmas fekete trapézok ott nyújtóztak üresen. Műszereiktől megvonják az áramot, és a borostyán részegységei
hamarosan elnémulnak, és elsötétednek.
Csupán ketten maradtak egy négyszemélyes autóval a legutolsó Phoibe-szektornál. Ha ők is beérkeznek, akkor
jön el a Wright által kijelölt időpont: már csak McGaughy csapatára várnak, hogy felszállhassanak.
Wheeler megvárta a végső szót:
– A de-aeternizáció befejeződött – és csak azután hagyta el a vezérlőt.
Hogy McGaughyék eddig nem jelentkeztek, az azt jelentette, hogy még legalább egy-másfél órája van. Ha
hazafelé tartanának, már nyilván felvették volna vele a kapcsolatot.
Nem telt bele három perc és megérkezett a jármű. Ed Sykes vezette.
– Amikor meghallottam, hogy kinek kell a kocsi, elsőként startoltam. Hova lesz az út? – kérdezte Wheelert.
– A fogolyhoz. Tudod, hol van?
– Ki ne tudná?
– A lehető leggyorsabban.
Sykes csak egy pillanatig habozott. Nem a legrövidebb utat választotta, hanem a legszélesebbet, és a
legnéptelenebbet. Olyan folyosók felé vette az irányt, amelyeken senki sem lakott.
– Mikor rándulunk ki legközelebb a felszínre? – kérdezte félig hátrafordulva.
– Nem hiszem, hogy lesz még egy út – mondta Wheeler. – Nem dolgoztál a Phoibe kiürítésén?
– Nem való nekem az a szkafanderes döcögés – mondta Sykes, aztán beismerte az igazat. – Arra számítottam,
hogy elrepülünk még valahova, és kéznél akartam lenni.
Wheeler bólintott. Ő is arra számított, hogy elrepülhet még valahova. Nem lehet igaz, hogy pár órányira a
céltól ez megtörténjen! Ha McGaughy visszaérkezik, információkat fog hozni az ismeretlen ellenfélről. Ha
szerencséjük van, talán még a kapcsolatot is felveszi velük, bár a Heliások eddig nem sok hajlandóságot
mutattak a tárgyalásra.
Mit mondott Rolon? Negyvenhat százalék, hogy a Concordia hajtóműve átalakítható. Kell valaki, aki
megmondja, hogyan! Mindegy, hogy ki az, de kellenek a pontos adatok!
Wheelernek meggyőződése volt, hogy ez az egyetlen működő hajtómű a Signum-kettőn. Már akkor így hitte,
amikor megtámadták a Concordiát. Mert ugyan miért a hajtómű érdekelte volna őket? Ennél fogva kivételezett
helyzetben vannak.
Downey felismerte ezt, de az általa nyújtott tudás kevés.
– Azért szép munkát végeztünk – mondta Sykes. – Elég csak ránézni a borostyán idehordott szektoraira.
– Igen – bólintott gépiesen Wheeler. – Nem történt egyetlen egy baleset sem.
– Merész vállalkozás volt! – Sykes büszke volt rá, hogy részt vett a tervezésben.
Wheeler maga előtt látta a fészekágyból kiemelkedő gigantikus űrhajó-részeket. Valóban fenséges látvány volt,
és szinte hihetetlen, hogy minden a számítások szerint ment.
A Heliások bezzeg egyben akarták felemelni a Phoibét. Miért ígérték meg, ha fel sem tudnak szállni? Wheeler
gondolatai visszatértek ehhez a kérdéshez.
Sykes éles kanyart vett be a kocsival, mire Martin erősen belekapaszkodott az ajtóba. Aztán amikor elengedte a
kapaszkodókart, és megpillantotta annak lenyomatát a tenyerében, egyszerre megtalálta a helyes választ.
Tudat alatt mindig is kerülgette... De balga volt, amikor azt hitte, hogy a Heliásokkal egyezségre fognak jutni!
Azok nem is gondoltak arra, hogy felkérezkednek a Concordiára. Nekik a Concordia gravitációs csúszdája kell.
Az egész ötös szektor, amit ugyanúgy le lehet választani, mint a négy lakórészt. A hajtómű átalakítható... Nem
tudni, hogyan akarják megvalósítani, de a saját űrhajójukat akarják használhatóvá tenni, amivel valóban
felemelhették volna a Phoibét.
Sykes betolatott egy teherliftbe. Kiadta az utasítást.
– És akkor most mi következik? – kérdezte szemöldökét ráncolva. – Ha nem megyünk már ki...
– Wright el akar indulni.
– Továbbmenni? Ezek után? Ahelyett, hogy visszavágnánk a támadóknak?
Wheeler alig láthatóan elmosolyodott. A sok gond között is tetszett neki, hogy Sykesnak ennyire megjött a
kedve.
– Ed, te kimennél engedély nélkül? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve.
– Mi az, hogy engedély nélkül? – kérdezett vissza zavartan Sykes.
– Wright nem engedélyezi, de én igen.
– Ha te a kapitány engedélye nélkül cselekszel, én miért ne tehetném meg? Majd azt mondom, hogy nem
tudtam róla. Mi a feladat?
– Egyelőre vigyél a huszonnegyedikre!
Ezután elővette a személyi hívót, és Kneelandet hívta.
– Most vizsgáljuk a mentőkabinokat – mondta Kneeland. – Bent állunk az egyikben... Nem valami tágas...
Nem szeretnék itt kikötni...
– Kivel dolgozol?
– Tim Warnerrel.
– Hagyd ott, és gyere a huszonnegyedikre, a kettes szektorba! A fogolynál vagyok! Azonnal és nagyon siess!
– Miért?
– Akadt egy sürgősebb munka.
Kneeland elégedetlenül kapcsolt szét. Nem elég, hogy Wheeler ide-oda rángatja, de még azt sem mondja meg,
miért teszi, Wheeler a vezérlő vonalára állt rá.
– Keresd meg nekem Jessica Neelyt! – mondta Nelsonnak.
– A Phoibéről? – Nelson csak a biztonság kedvéért tette fel a kérdést. Még sosem hallotta ezt a nevet, és így
feltételezte, hogy csak a borostyán egy utazója lehet.
– Igen. Valószínűleg a hármas szektorban találod meg. Küldd fel a kettes huszonnegyedik emeletére, a
fogolyhoz! Elsődleges utasítás! Kihangosíthatod.
– Meddig ismételjem?
– Kérj visszajelzést, és közöld vele, hogy kocsival jöjjön. Vagy hozza ide valaki.
Sykes izgatottan hallgatta a párbeszédeket. Valami készül! Az csak kiemelte a feladat fontosságát, hogy mindez
a Concordia parancsnokának a háta mögött zajlik. Sykes ismerte azt a szót, hogy összeesküvés, de most érezte
először az ízét.
Megállt a lift. A huszonnegyediken voltak. Amint kinyílt a duplaszárnyú ajtó, kisiklottak a folyosóra, és mentek
tovább.
– Ed – fordult hozzá ismét Wheeler –, hány embert ismersz, akik vállalkoznának egy ilyen útra? Nekik tényleg
nem kell megmondani, hogy nem mindenki helyesli az ötletet.
– Hármat-négyet biztosan találok...
– Rendben. Amint leszálltam, összeszeded őket! Keresd meg Franco Ligast is! Kapsz fél órát, és felvonultok a
gravachangárba!
– Hova megyünk?
– Kimentek a fogollyal együtt a roncsokhoz a társaiért. Két gravacot kaptok, és behoztok mindenkit.
– Behozzuk őket? – Sykes megdöbbent. Nem erre számított. – És ha nem akarnak jönni?
– Majd Downey meggyőzi őket! Szükségünk van egymásra!
– Nekünk rájuk?
– Igen – bólintott Wheeler. – Mert van egy olyan érzésem, hogy hamarosan támadásra számíthatunk...
máshonnan.
9.

Wheeler az asztalra támaszkodott, és figyelte, ahogy Downey bekapja az utolsó falatokat.


– Hogy ízlett az ebéd? – kérdezte.
– Ebéd? – nézett fel Downey. – Ez már a vacsorám.
– Készen van?
– Most már igen.
– A Concordia megkapta az indulási parancsot, mert támadásra számítunk. Felajánljuk, hogy elvisszük az itt
rekedt földi flotta tagjait. Elfogadják?
– Ez az utolsó esélyünk – felelte Downey kis csend után, – Eszerint ki kell menni a többiekért?
– Igen. Elférnek két gravacban?
Downey keserűen elmosolyodott:
– Sajnos.
– Akkor jöjjön! – intett Wheeler. – Öltse magára a szkafanderét! Megtalálja a szomszédban.
Wheeler kinyitotta az ajtót, és intett a katonának, hogy kimehet.
– Igen., uram – mondta Downey, és mintha felélénkült volna. Utoljára egy roncsban aludt, amelynek néhány
folyosóját sikerült elzárni, és lakhatóvá tenni, anélkül, hogy szkafandert viselnének. Az egyszerű
körülményekhez hamar hozzászoktak, csak a készleteik szűkössége okozott gondot. Fáradt volt, de örült, hogy
visszamehet a társaiért.
Wheeler kilépett Downey mögött a folyosóra, és meglátta Joey Kneelandet közeledni.
– Miben segíthetek? – kérdezte a nő, de úgy hangzott: „mi a baj már megint?”
– A gravacok csak úgy hagyhatják el a Concordiát, ha a vezérlőből jóváhagyják az indulást, és megkapja a
zsilip a nyitási parancsot. Ezt az engedélyezési folyamatot ki kellene iktatni.
– Úgy, hogy ne vegyék észre a vezérlőből? Nehéz lesz.
– Nem fontos, hogy eltitkoljuk. Csak ne tudjanak beleszólni. Felőlem már a vezérlő zárhatja a zsilipet, de csak
azután, hogy a gravac kint van.
Kneeland fürkésző tekintettel nézett Wheeler arcába.
– Ez nem tetszik nekem. Ha az első asszisztens arra kér, hogy a vezérlő kiiktatásával kijuttassak egy gravacot a
Concordiából, ott komoly problémák vannak.
– Így igaz.
– Miért nem irányítasz a vezérlőből te?
– Mert feltűnést akarok kelteni.
Az ellenszegülés az akkor is ellenszegülés, ha titokban irányítja a vezérlőből. Ez a megoldás, amit választott,
nem bonyolultabb. Egyrészt kisebb a veszélye, hogy valaki közbeszól a háta mögül; másrészt pedig ha
nyilvánosságra jut – és nagyon hamar mindenki tudni fog róla – az embereknek egy nyílt kenyértörés mellett
vagy ellenében kell állást foglalniuk.
Wheeler ki nem mondott szándéka a Concordia megosztása volt.
– Fontos ezt nekem megtenni?
– Joey, nyílt voltam, és teszem azt, amiről úgy hiszem jó nekünk. Kint pár ember arra vár, hogy valaki felvegye
őket. Ha most nem segítünk rajtuk, és elmegyünk a Signum-kettőről, akkor előbb-utóbb elfogy a levegőjük, a
vizük, vagy az élelmük. És ha nem a fulladásos halált választják, akkor csak az ellenségeik menthetik meg őket...
Biztos hallottál már azokról a fej nélküli holttestekről.
Kneeland zavarba jött.
– Igen...
– Mostanra vált bizonyossá, hogy néni ellenfelek, hanem hajótöröttek. Csak egyetlen forduló megmenteni őket.
Nekünk semmi, nekik ez az élet.
– Miért nem tudod ezt Gavin Wrightnak is elmondani?
– Mert nem hallgat meg.
Wheeler már azon kezdett el gondolkodni, hogy megkeresi Joan Peterset, akivel Rolon dolgozott, amikor
Kneeland felülkerekedett kétségein.
– A hangárban célszerű a vezérlést felülírni – jelentette ki. – A kézi irányításra is ott van lehetőség.
– Azonnal oda megyünk! Csak meg kell várnunk még valakit...
Jessica Neely saját maga vezette a járművet, amivel megérkezett. A nő vonásai fáradtságról árulkodtak, az
elmúlt öt órában ott volt a szektorok kiürítésénél, és lehetőség szerint a de-aeternizáltak első mozdulatánál. Azt
megelőzően az otthonok kijelölésében vett részt. A Phoibe utazói szinte mindet maguk csináltak: a Concordia
legénysége nem volt jelen. Mintha szándékosan kerülték volna őket.
Két külön világ leszünk – gondolta a nő.
Ezért ébresztett benne reményt Wheeler hívása.
– Szeretném, ha kivezetne egy csapatot a bolygó felszínére – mondta neki Wheeler. – Ne szálljon ki a kocsiból!
Üljön át a másik ülésre!
A férfi besegítette a hátsó ülésre Kneelandet, aztán Downey után nézett. A katona épp a sisakot tette fel. A
szkafander automatikusan összezárult a testén.
– Hall engem?
– Tökéletesen – felelte Downey.
Wheeler egyáltalán nem irigyelte az agyában levő kontroll-chip miatt. Lehet, hogy a szkafander most
megkönnyíti az életét, de a férfi egy kisebb bombát hord a fejében.
A kocsinál Wheeler a kormány mögé ült le.
– Milyen céllal? – kérdezte Neely.
– Behozni egy másik csapatot. Az emberei közülünk kerülnek ki.
Neely is tisztában volt vele, ki ül szkafanderben a háta mögött. A Phoibe legénysége közül tizenhatan voltak
ott, amikor a férfit elfogták, és mind a nő, mind McGaughy beszámoltatta őket. Nem volt nehéz összekapcsolni
Wheeler szavait az űrruhás idegen jelenlétével, és Neely megértette, milyen feladatot kapott.
– Nem kell támadásra számítanunk? – kérdezte félig hátrafordulva.
– Nem – mondta Downey, és a szkafandere furcsa változáson ment át. Egyik pillanatról a másikra
mérőműszerek tucatja jelent meg a karján és a mellkasán. Még a neve is a homloka közepén. – Leszálláskor
felveszem velük a kapcsolatot, és eléjük tárom ezt az alternatívát. Mire odaérünk, már dönteni fognak.
– Hogyan?
– Szerintem úgy, ahogy én.
– Az útvonalat a saját belátása szerint választja ki – mondta Wheeler Neelynek. – De ajánlom a legrövidebbet,
mert kevés az időnk. A hely koordinátáit lehívhatják a Concordia adattárából, most nem fenyeget az a veszély,
hogy leárnyékolják a járműveket.
– Végig tartjuk a kapcsolatot?
– Mindenben önállóan dönt, de ha segítség kell, akkor kérhet a Concordiától – mondta Wheeler. – Én nem
tudom hol leszek.
A vezérlőben biztos nem – tette hozzá magában.
Hátul Kneeland a személyi hívóján keresztül rákapcsolódott a hálózatra, és parancsokat osztogatott a fedélzeti
számítógépnek.
– Ha a legénység a Concordia legénysége, miért én vezetem őket? – kérdezte Neely.
– Mert pillanatnyilag nincs elérhető helyzetben senki, akire rá tudnám bízni a feladatot. Maga az egyetlen. A
gravacok személyzetét pedig azért nem a borostyánról választottam ki, mert nem szeretném, ha időközben itt
hagynánk a csapatot.
– Fennáll ez a veszély?
– Így nem.
Neely érezte a mondatok között azt, amitől annyira tartott a költözés óta: a Phoibe legénysége csak
másodrangú szerepet játszik a Concordia életében. Nincs beleszólásuk semmibe, és jó ideig biztosan nem lesz.
Egy zárt társadalom nem egykönnyen keveredik egy hasonlóan zárt társadalommal. A Földön évezredek is
kevésnek bizonyultak...
Kaptak egy külön életteret, ahol – és ez lehet jó is – nem zavarja őket senki.
– Nem feladata a meggyőzés – folytatta Wheeler. – Ha nem akarnak jönni, hát nem jönnek. Van még kérdése?
– Nincs.
A nőnek már az járt a fejében, hogy ki kell kérdeznie Downeyt a bolygón maradt társairól. Hányan vannak, ki a
rangidős tiszt, és van-e rajta kívül szószóló a csoportban, akire hallgatnak a többiek?
Körfolyosókon jutottak föl a hangárig, most nem liften. Amikor megérkeztek, Kneeland rögtön elvonult az
irányítófülkébe, és belépett a rendszerbe. Már tudta hogyan fogja kiiktatni a központi jóváhagyást. Wheeler
ezalatt megmutatta a két, útra szánt gravacot Neelynek és Downeynak.
A hangárban hat jármű állt, és mindegy volt melyiket választja ki.
Sykes csoportja is befutott: öten voltak, köztük Ligas.
– Szükségem van rád – mondta Wheeler.
– Rendben – mondta beletörődve Ligas. – Hova lesz az út?
– Ahova legelőször. Tartsd nyitva a szemed, és ha valami változást tapasztalsz, riaszd Neelyt!
– Nocsak! – Ligástól csak ennyire telt, amikor meglátta, ki fogja vezetni őket.
– Te képviseled a Concordiát. Tudsz róla mindent. Segíts a nőnek!
Wheeler elosztotta a legénységet. Neely, Downey, Ligas, és Dan Moroney kerültek az egyikbe, a másikba
Sykes vezetésével a többiek.
Mielőtt beszálltak volna, még hátra vonta Neelyt.
– Figyeljen Downeyra. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem akar rosszat. Csak majdnem. És... valóban
nem meggyőznie kell őket... De ha nem akarnak jönni, akkor is találjon megoldást rá, hogy információt
szerezzen tőlük. A tudásuk mindenképp kell... az űrhajóikról, a Földről, és a világról. Ha szerencsénk van, ez
alapján megépíthetünk egy gyorsabb hajtóművet...
Kneeland hamarosan jelezte, hogy kész. Wheeler adta ki a szóbeli parancsot a zsilip nyitására, és a két gravac
felemelkedett a fedélzetről, hogy kiröppenjen a bolygó felszíne fölé.
Martin Wheeler ezután hosszan ült az irányítófülkében. Várta, hogy valahonnan megkeressék. Kíváncsi volt,
hogy Wright hogyan fog reagálni az engedetlenségre, amelyről nyilván azonnal értesült.
Kneeland kisétált a gravacok közé.
Sokáig nem történt semmi, aztán egyszerre megszólalt a személyi hívója. Wheeler belehelyezte az irányítópult
megfelelő csatlakozójába, és a központ nyomban kapcsolta a hívót a belső vonalon keresztül. Nelson arca tűnt
fel az egyik monitoron.
– Él a kapcsolat a két gravackal – mondta. – Kint vannak a főernyőn, Jessica Neely most ismerteti a
parancsodat. Sikerült meglepni mindenkit.
– Wright?
– Visszarendelte őket. De nem jönnek. Neelyvel nem tud mit csinálni.
Velem sem – gondolta Wheeler. Legfeljebb nem leszek tovább első asszisztens. Vagy... ki tudja?
– Ki piszkált bele a rendszerbe? – kérdezte Nelson.
– Mindegy – felelte Wheeler.
– Akkor kérdezd meg tőle, hogy mit keresett a négyes szektor vezérlésében.
Wheeler kikiáltott a fülkéből Kneeland után. A nő hamarosan feltűnt az egyik jármű ajtajában.
Nelson neki is feltette a kérdést.
– Semmit – felelte Kneeland.
– Valaki belépett a szektor alközpontjainak egyikébe – mondta Nelson, és két ujja közé csippentette állát. – A
hangár zsilipjének kinyitása után végigküldtem a működő programokon egy ellenőrzést, és kimutatta, hogy a
négyes szektorban valaki matat egy gépen.
– Most? – kérdezte Wheeler, és Kneelandre nézett. – Lehet, hogy a rejtélyes BB megtalálta a másik lezárt
szektorba az utat?
Kneeland ráállt a vezérlő vonalára. Amikor meglátta a keresés eredményét, beütötte a kódját a gépbe, és leásott
a rendszer legmélyére. Nelsont közben más feladat kötötte le, de a vonalat nem bontotta. Hallatszott, ahogy a
háttérben Neely Downeyval beszélget.
– Ez nem BB – mondta két perc múlva Kneeland. – Ő eddig csak információkat kért le. Ez a beavatkozás
nagyságrendekkel tér el az ő tevékenységétől. És BB eddig nem ilyen irányba kutatott.
– Mi történt?
– A négyes szektorban, a szektoron belülről leblokkolják a zsilipajtókat.
Martin Wheeler érezte, ahogy a mellkasában megdobban a szíve.
– Robert – fordult a monitor felé. Nelson rápillantott. – A Concordiát megtámadták! Mindenki vegye fel a
fegyverét!

10.

Lisa Doherty vette fel Coope személyi hívóját.


– Andrew! – hallatszott ki belőle Martin Wheeler hangja. – Azonnal menj a gravitorhoz! Megnyitottuk...
– Andrew alszik – vágott közbe Lisa. Már megint Martin! – És nem keltem fel! Alig három órája feküdt le.
Martin Wheeler ingerülten csapott a vezérlőben az asztalra. Már megint ez a nő!
– Jó lenne, ha nem vitatkoznál! Inkább vonulj a szolgálati helyedre! Megtámadták a Concordiát. Andrew-t
pedig ébreszd fel, ha mondom! A vörös vonalon menjen!
Wheeler nem akart többet beszélni Lisa Dohertyvel, és szétkapcsolt.
Miután felfedezte, hogy az idegenek már a Concordián vannak, a hangárból kiadta a parancsot a mozgósításra,
és utasította Nelsont, hogy nyissa meg ismét a menekülési útvonalakat, és állítsa fel a szektorok között a vörös
szállítási vonalakat.
Fél perc múlva már egy menekülési csatornában száguldott a hetedik emelet felé. Egyedül volt a kabinban.
Amikor megérkezett a vezérlőbe, Nelson új feladatot kapott: a négyes szektor érzékelőit kellett volna
bekapcsolnia. Wheeler a korlát mellől osztotta ki a lenti asztalok között a többi munkát: a gyerekek
összegyűjtését a hajó orrában, a számítógépes szakemberek elküldését a főközpontokba, a folyó munkák
leállítását, a fegyverek felvételét, az ültetvények megerősítését, és a csendes riadó kiterjesztését a Phoibe
utazóira. A borostyán legénységéből Anthony Westont jelölte ki vezetőnek, mivel sem McGaughy, sem Neely
nem tért még vissza. Kinyitották nekik a fegyverszekrényeket.
Wheeler külön személyzetet rendelt a külső fegyverek mellé.
– Nem tudom bekapcsolni az érzékelőket – mondta Nelson.
– Keress néhány számítógépest valamelyik főközpontban – mondta Wheeler. – És mondd, hogy csinálják meg!
Aztán köss össze a kiküldött gravacokkal! Végül pedig hívd be Thalert!
Több ember kellett a vezérlőbe. Nelson egyedül kevésnek bizonyult. Wheeler Farrert kereste meg először.
– Azonnal adom – mondta egy női hang, és nem sokkal később csattanások szűrődtek ki a háttérből.
– Farrer – mutatkozott be egy férfi, miután a csattanások megszűntek.
– Várlak a vezérlőben – mondta Wheeler. – Ismét a nyakunkon vannak! Hol vagy?
– A fallabda pályán – felelte Farrer.
– Ne vesződj a zuhanyzással! Hamarosan úgyis megizzadsz!
– Tíz perc...
– Legyen kevesebb! Működik a menekülési csatorna. Vedd igénybe!
Ezután hívta Coope-ot, és torkollta le Lisa Dohertyt.
– A kinti járművekkel nincs kapcsolat – fordult hozzá Nelson.
McGaughyval nem csoda.
– Neelyvel sem?
– Semmi.
– Mikor szűnt meg?
Nelson nem merte bevallani, hogy nem tudja. Akkor még biztosan meg volt, amikor Wheeler megérkezett a
vezérlőbe. Még a gravac képe is fenn volt a főernyőn. Aztán felkerült oda a Concordia és környéke. Neelyéket
csak az egyik monitorról követték nyomon. Talán akkor szakadhatott meg, amikor Wheeler a lenti asztalokat is
bőven ellátta feladattal. Senki nem figyelt a járműre.
– Miután levettük a főernyőről.
– Figyelmeztetni kellene őket! És McGaughyékat, ha bejelentkeznek. A kráteren túl is lehetnek támadók!
– És ha csak ugyanolyan kis létszámú behatolás, mint az első esetben?
– Nem. A gravitációs csúszda kell nekik – Wheeler biztosan tudta. – De hogyan jutottak be észrevétlenül?
Lényeges lett volna tudni, hogy lezárják azt az útvonalat. De még azt sem sejtik, hányan vannak bent.
Talán a Phoibe szektorok kirakodása közben. Ki vette volna észre? A Phoibések azt hitték volna egy idegenre,
hogy a Concordia utazója, a mieink viszont azt, hogy a borostyánról jött az ismeretlen. Bejutott, és...
...és belülről kinyitotta valahol a kaput.
– Behatolunk a négyes szektorba! – mondta Wheeler. – Vonj össze csapatokat minden páros emeleten, mind a
két szektorban a középső zsilipnél! Mind a három szektorban! Westonék oldalról nyomulnak be!
– A négyest teljesen lezárták – figyelmeztette Nelson az első asszisztenst.
Wheeler egy pillanatra elhallgatott. Ha nem tudják a parancsokat felülírni, akkor drasztikusabb módszerhez
kell folyamodniuk.
– Van Hool gyűjtse össze a robbantási szakembereket, és készítsenek gyorsan akkora tölteteket, amelyekkel az
átvezető zsilipeket ki lehet robbantani! Használják azokat a detonátorokat, amelyeket kint vetettek be azon a
holdon...!
Robert Nelson rögtön rájött melyik holdról van szó.
– Milyen létszámú csapatokat állítsunk ki?
– Mennyi a mozgósított emberünk? – kiáltott le az asztalokhoz Wheeler.
– Jelenleg nyolcszáz fő.
– Tizenkét fős csapatokat. És figyelmeztesd őket, hogy ez komoly háború!
Wheelernek eszébe jutott valami. Körbefordult.
– Hol van Wright?
Hannes Thaler jelent meg az ajtóban. Wheeler intett neki, hogy foglaljon helyet Nelson mellett.
– A többieket küldd a gravitációs csúszdához! – mondta még Nelsonnak, majd Thalerhez fordult. – Keresse
meg John Fillinghamot, és kössön össze Westonnal!
– Az érzékelők! – kiáltott fel Nelson, és az egyik monitorra mutatott. A képernyő egy szektor oldalsó metszetét
mutatta, fehér vonalakkal húzva ki a szinteket. Most ezen a képen kékesen villogó pöttyök jelentek meg, és
számszerű adatok villantak át egy pillanatra. – Bekapcsolták a négyesben az érzékelőket.
De az egész nem tartott tovább négy másodpercnél, és a kép feketére váltott.
– Mi történt? – kérdezte Wheeler.
– Kilőtték – mondta valaki az egyik hangszóróból.
– Honnan?
– A négyesből.
– Meg van Fillingham és Weston – mondta Thaler.
Wheeler Nelson vállára tette a kezét.
– Megtudtunk valamit?
Nelson ujjai végigfutottak a klaviatúrán.
– Igen – mondta kiszáradt torokkal. – Hatvankét személyt észleltek négy másodperc alatt.
Hatvanketten vannak már a fedélzeten? Honnan jöttek?
– Mást...?
– Szintekre és folyosókra lebontva ismerjük a helyzetüket.
A főernyőre! – akarta mondani Wheeler. Ez megváltoztatta volna a csapatösszevonásokat! Tudják, hogy
jelenleg hol tartózkodik az ellenség. De ebben a másodpercben megszólaltak a szirénák.
A főernyőn idegen járművek tucatjai jelentek meg.
A behatolók rájöttek, hogy felfedezték őket, és most már nyíltan támadtak. Kitört a harc... a Concordiáért.

11.

– Jóval hamarabb ideértünk – mondta Ligas.


Ez igaz volt. Negyedóra telt el indulásuk óta, és már megpillantotta azt a roncsot, amelynek az aljába az első
útjukon elrejtették a gravacot. Ott terpeszkedett előttük, és a mellette fekvő űrhajókhoz viszonyítva lenyűgöző
mérettel rendelkezett. Sebesen közeledtek hozzá, mintha egyenesen bele akarnának rohanni, de Moroney kis
íven vezette a gravacot, hogy pont elsuhanjon mellette.
Hamm, bekap – gondolta Ligas.
Neely rápillantott Downeyra.
– Fel tudja már venni a kapcsolatot a bajtársaival?
– Igen – mondta a katona. – Lassíthatunk.
– Nem fognak csapdára gyanakodni?
Downey hangjában furcsa vidámság csengett, amikor válaszolt. Ligas megesküdött volna rá, hogy van benne
valami keserűség.
– Ha nekem kellene játszanom a csalétket, már régen nem élnék.
Neely nem értette, de nem kérdezősködhetett tovább, mert Downey az adóhoz lépett. Kihúzott a
szkafanderéből egy kábelt, és rácsatlakoztatta a műszerpultra. Eredetileg csak kiszállás után akart beszélni a
társaival, de aztán észrevette, hogy a műszerpult csatlakozói társíthatok a szkafanderéhez.
– Itt Craig Downey tizedes – többször is bejelentkezett, mire válasz érkezett.
– Hol van, tizedes?
– A Concordia nevű, földi indítású űrhajó egy siklójárművének a fedélzetéről jelentkezem. Úton vagyok a
roncs felé. Nézzenek utána az adattárban a Concordiának!
Erre bővebb magyarázkodás hiányában volt szükség. A vonal túloldalán nyilván megkeresik a Concordia
címszót, és megpróbálják kitalálni, hogy mi történt Craig Downeyval.
– A Concordia fogságába estem. A félreértések tisztázása után felajánlották egységünknek a segítségüket.
Felvesznek bennünket az űrhajóra... Egy percen belül leszállunk a közelben.
– Két járművet jeleznek a műszereink.
– Két gravackal kísértek vissza, hogy a megmaradt egységet a Concordiára szállítsuk. Hat fős kísérettel...
Neely érdeklődő tekintetet vetett Downeyra. Lehet, hogy meg akarja nyugtatni társait, de sok mindent elárult.
– Idejében szólnak, hova kell leszállnunk? – kérdezte nyugtalanul Dan Moroney. Sykes barátja volt, nyakigláb,
rövid hajú fiú. Idegesen pislantott fel Downeyra, majd Neelyre. Egyedül az nyugtatta meg, hogy Franco Ligas is
ott volta járműben.
– Persze – vetette oda Downey.
Moroney még kényelmetlenebbül érezte magát, hogy felfigyeltek rá. Kellett neki megszólalnia...!
– A Concordia mikor szállt be a harcokba? – kérdezték kívülről.
Downey kissé hátrafordult, hátha Neely válaszol.
– Öt napja – mondta a nő helyett Ligas.
Downey továbbította a választ.
– Leszállhatnak.
Neely a szkafanderekhez lépett, és belebújt az egyikbe. Meglepő gyorsasággal öltözött be. Mire Ligas észbe
kapott, a nőnek már a kezében volt a sisak.
Ligas vonakodva követte.
– A roncs után forduljon balra öt fokkal! – mondta Moroneynak Downey. – Ha tartjuk ezt a sebességet, fél perc
múlva látni fogjuk.
Pontosan megmutatta a helyet, ahol landolhatnak. Mielőtt leszálltak volna, Sykes szólt át a másik gravacból:
– Nincs összeköttetésünk a Concordiával.
Moroney végignézett a monitorokon.
– Nekünk sincs – megint nem figyelt oda valamire. De ezek szerint a barátja sem.
– A jelek elhagyják a járművet.
– Visszafordulunk?
– Nem. – felelte Neely.
A roncs, amely mellett landoltak, egy közepes méretű űrhajó maradványa volt. Úgy ült a többi roncs között,
mintha bármikor felszállhatna onnan, nem ütött krátert, nem vágott utat magának a talajban. A felszállásban
egyetlen dolog akadályozta meg: egy lyuk az oldalán.
A tárgy, ami alulról rézsút behatolt, egy egész alagutat vágott az űrhajóba. Átszakította a külső falat, majd
szinteket, folyosókat, és kijött felül, egy jóval kisebb résen át. Jókora darabokat őrizhetett meg belőle az itt fekvő
űrhajótest.
Downey észrevette, hogy Ligas mereven nézi a lyukat.
– A tettes pár kilométerrel arrébb fekszik. Egy golyóvá gyűrt fémhalmaz lett belőle.
– Nyissa ki a zsilip belső ajtaját! – szólt Neely Moroneynak.
Ligas számára semmi sem változott. Napok teltek el anélkül, hogy részt vett volna a Concordián zajló
eseményekben. Nem volt ott a Phoibe szétszedésénél, és nem dolgozott a kirakodásnál. Végezte mindennapos
munkáját a Concordia szellőzőrendszerénél.
Kilépett a zsilipből. Kövek és roncsok fogadták ismét, és az a fekete égbolt, amellyel azóta álmodott, és
álmaiban mindig ráfeküdt a távoli horizont vonalára. Ligas tudta, hogy egy életre nyomott hagyott benne a
Signum-kettő. Az első küldetés után még azt hitte túlteheti magát rajta, és letagadta maga előtt. Aztán amikor a
szkafander felkutatásakor ott álltak kiszolgáltatottan az előtt a fekete szörny előtt...
Downey otthonosan mozgott. Bizonyos szempontból valóban hazatért. Az élére állt a háromfős csapatnak, és a
lyukas űrhajónak egy közeli, járművek számára készült zsilipjéhez vezette őket.
A másik gravacból senki nem szállt ki, bár a bentlévők az űrruhákat magukra öltötték. Sykes, aki részt vett már
egy ismeretlen űrhajó felderítésében, most bizonytalanul érezte magát. Elkelt volna a gravacon Martin Wheeler.
Semmi biztosítékuk nem volt arra nézve, hogy épségben kijönnek a kinyíló zsilipajtó mögül azok, akik oda
belépnek.
Ligas előreengedte Neelyt. A hatalmas ajtó feltárult, mintha egy óriás kastélya nyílna meg. A padló szintje egy
méter magasan kezdődött, és távol a terem sötétjébe vezetett. Downey egyszerűen felugrott a magasba, majd
talajt érve visszafordult, és a kezét nyújtotta Neelyért, hogy felsegítse maga mellé. Ligas is elfogadta a kezet, és
ha kissé nehezen, de felhúzódzkodott az űrhajó szintjére.
– Más bejárat nincs? – kérdezte Neely.
– Ez a legrövidebb út – felelte Downey. – De ne féljen, nem pazaroljuk a levegőt!
A késő délutáni nap éppen besütött a zsilipajtón át. Az ajtó keretének napfény és árnyék alkotta vonala ferdén
húzódott előttük, és egy törés után felszaladt a falra. Mögötte minden a sötétbe veszett.
Ligas lenézett a lába elé. A három szkafanderes alak megnyúlt árnyéka az ajtó vonalával párhuzamosan,
mozdulatlan állt egy másodpercig. Mintha spárgaemberek lettek volna, a sisak pedig egy erősen eldeformálódott
tojás. Aztán az egyik valószínűtlenül hosszú kéz megemelkedett.
– Arra megyünk – mondta Downey.
Az emberek, és az árnyékaik elindultak. Downey a falhoz vezette őket, ahol egy kisebb ajtó vonalait fedezték
fel. Amikor az kinyílt, a hangárajtó kezdett bezárulni.
Ligas sikerrel küzdötte le a pánik érzését. A kis ajtó mögött fények égtek. Zsilip volt ez is, csak embereknek.
– Levehetik a sisakot – hallatszott Downey hangja, már nem az adóban, hanem a levegő által közvetítve.
Neely és Ligas mégis csak akkor vették le, amikor a folyosón megpillantották a rájuk váró három férfit.

12.

A katonák tekintete megenyhült, amikor meglátták a nőt. Ám rögtön a sisak levétele után az egyikük a
vendégekhez lépett, és egy kis készüléket nyomott előbb Ligas, majd Jessica Neely homlokának. A készülék
mindkét esetben felsikkantott. Az eredmény kielégítő lehetett, mert a katona mosolya még szélesebb lett.
– Ha az ellenfél katonái lennének, már nem lenne fejük – mondta Downey kedvesen.
– Elnézést, de ennyi biztonsági intézkedést foganatosítanunk kellett – lépett előre egy hadnagyi rangjelzést
viselő férfi, és bemutatkozott. – Solakofski hadnagy vagyok, az itt látható pilóták parancsnoka.
Neely és Ligas is megmondták a nevüket.
– Külön öröm, hogy egy hölgyet küldtek – udvariaskodott Solakofski. Ötven év körül járt, hajába őszes szálak
keveredtek. Arca hosszúkás volt, nagy sasorral, és a szája mentén erős ráncokkal. – Kérem kövessenek!
Az élre állt, és elindult a rosszul megvilágított, csupasz folyosón, hogy megfelelő helyre vezesse a
küldöttséget.
– Sajnos nem volt részünk hölgytársaságban már csaknem kilenc hónapja.
– Nincsenek nők a hadseregben? – kérdezte Neely.
– De vannak – felelte a másik. – De azt is el kell mondanom, hogy hála istennek, nem velünk.
– Kedves öntől – mosolyodott el Neely. Furcsa módon itt inkább otthon érezte magát, mint a Concordia
fedélzetén. Pedig soha semmi köze nem volt a hadsereghez.
– Downey tizedes! – szólította meg a katonáját a hadnagy. – A Concordia volt?
– A saját szememmel láttam húsz perccel ezelőtt – bólintott Downey. – Valaha foglalkoztam a szuprasztelláris
űrrepülést megelőző korok hajtóműveivel, és felismertem. Kétséget kizáróan a Concordia az. Egy ötvenéves,
cirkasztelláris hajtóművel rendelkező generációs űrhajó.
– Több mint egy hete kellett volna maga mögött hagynia ezt a naprendszert.
– Értelmes életre utaló jelsorozatot fogtunk – válaszolt Ligas. – És leszálltunk a bolygóra.
– És megtalálták azt az értelmes életet? – kérdezte ironikusan Solakofski.
Ligas megértette a kérdést.
– Nem...
– Pár nappal ezelőtt velük harcoltunk kint a roncsok között – mondta Downey.
Solakofski arca komor lett.
– Nem tudtuk, ki az. Ezért döntöttünk úgy, hogy foglyot ejtünk. De a pilótáim elszúrták...
Mivel Neelyre nézett, a nő válaszolt.
– Mi sem tudtuk – úgy döntött nem bonyolítja azzal a helyzetet, hogy elkezd mesélni a Phoibéről, és az
átköltöztetésről. Ha Solakofski amúgy is nehezen hiszi el, hogy itt tartózkodik egy semleges, múltból származó
űrhajó, akkor végképp hihetetlen lenne számára, ha a nő meg említené a Phoibét.
A hadnagy egy kisebb irányítóterembe vezette őket. A monitorokból csak kettő-három működött, de a többi
műszer állapotjelzői mind világítottak. Egy negyedik katona várta ott őket.
– Ez a mi állandóan működő megfigyelőhelységünk – mutatott körbe a hadnagy. – Sajnos sok mindennel
spórolnunk kell, így az energiával is.
– Egy ekkora űrhajón nincsenek megfelelő...?
– Dehogynem. De ha üzembe állítanánk őket, rögtön felfedeznének bennünket. Ezért takarékoskodunk ezzel is,
A legnagyobb gondot úgyis a levegő, a víz és az élelem jelenti. Már ott tartunk, hogy a többi roncsot
fosztogatjuk. Milyen ajánlattal érkeztek?
– A Concordia hamarosan felszáll. Mivel földi indítású, felajánlja, hogy elviszi az itt rekedt egységet.
– Hova?
– Ahova tart.
– Ötven év utazás? – kérdezte a hadnagy.
Ezek szerint megtalálták az adattárban a Concordia címszót.
– Esetlegesen rövidebb, ha a hajtóművet át lehet alakítani – folytatta Neely a Martin Wheelertől hallottak
alapján.
Solakofski eltöprengett.
– Ez felér egy szökéssel.
– Itt maradni pedig az öngyilkossággal.
Ligas úgy érezte, hogy közbe kell szólnia:
– Támadás ért minket. Mások is tartózkodnak a Signum-kettőn, akiknek korántsem békések a szándékaik.
– Signum-kettő? – kérdezett vissza a hadnagy meglepetten. – Á, gondolom a 425D-2 saját elnevezése. És ki az
ellenfél?
– Nem tudjuk. Behatoltak a Concordiára, és a hajtóművet akarták tönkretenni. Ezek után megtámadtak
bennünket a bolygó felszínén. – Ligas fordított V-alakban összeillesztette tenyerét, és feltartotta két hüvelykujját.
– Ilyen formájú járművekkel.
Solakofski felsóhajtott.
– Csökkennek az esélyeink – jegyezte meg hátul egy katona.
– És át lehet a hajtóművet alakítani? – kérdezte a hadnagy.
– Ha megtudjuk, hogyan, akkor kiderül.
– Egy az egyhez az esélye, hogy igen – felelte Downey. – Hallottam egy értékelést a fedélzeten – tette hozzá
magyarázatképp.
– Ezek szerint kellenek a leírások – mondta Solakofski. A hadnagy összevonta szemöldökét. – És mi is
mehetünk velük...
– Én nem így fogalmaznék – mondta Neely. – Jöjjenek, és hagyják a műszaki leírást itt. De ha nem akarnak
egy űrhajó fedélzetén megöregedni, akkor hozzák a tudásukat is magukkal.
– Igazi diplomata – mondott dicséretet a hadnagy. – Sajnos nincs sok választási lehetőségünk... A
szuprasztelláris tér nem igazán alkalmas üzenetközvetítésre, és nyitott a kérdés, hogy mikor kaphatunk
segítséget.
– Lehet, hogy nincs annyi időnk? – kérdezte Neely.
– Lehetséges – hangzott a válasz. – Lehetséges, hogy egyikünknek sincs annyi ideje...

13.

A menekülési útvonalak végighaladtak a szinteken, és át is szelték azokat, míg a vörössel jelölt utak csak
horizontális szállítási folyosók voltak két-két emelet között. Nem zajlott rajtuk gyalogosforgalom, ezeket a
félemeleteket a számmal jelölt szintek esetében lezárták. A sínekre helyezett szállítójárművek csak a szektoron
belül voltak használhatók, és felhasználásukkor vörös fényárban úszott a folyosó, hogy figyelmeztessen a
járműforgalomra.
Most nem anyagok, hanem az emberek számára indították be őket.
– Ott vannak az embereink a fegyvereknél? – kérdezte Wheeler.
– Általában igen!
– Mi az, hogy általában? – dühödött fel az első asszisztens. – Voltak kirendelt ügyeletesek.
– Néhányan elhagyták a helyüket, hogy hazamenjenek vacsorázni.
Wheeler azért remélte, hogy a többségbe azért szorult valamiféle felelősségtudat. A főernyőn rengeteg apró
rovar vette körbe a Concordia testét, és az első lövések már felvillantak.
– Akik a helyükön vannak, lőjenek vissza. A többiek helyére pedig az üljön be, aki legközelebb van a
fegyverekhez! Vonjunk össze legénységet a gravacokhoz!
Egy pillanatnyi lélegzetvétel közben Thaler ismét jelentette, hogy vonalban van Weston és Fillingham.
– Csoportosítsd át a csapatokat az észlelés szerint! – mondta Wheeler Nelsonnak. – Ott támadunk, ahol a
legtöbben vannak. Mi van van Hoollal? – kérdezte, aztán Thaler mögé lépett.
Anthony Weston türelmesen várakozott új lakásának monitora előtt.
– Megkapták a riadójelet? – kérdezte Wheeler.
– Igen – válaszolta Weston. – De nem tudjuk, mire vonatkozik.
– Szedje össze az összes harcra alkalmas emberét! A négyes szektorban idegenek jelentek meg, valószínűleg a
hajtómű elfoglalása a céljuk. Osszák ki a fegyvereket! Meg kell védeniük az új otthonukat!
– Nem igazodunk el még a szinteken – rázta meg a fejét Weston.
– Alakítsanak tizenkét-tizenöt fős egységeket, és álljanak készen! Odaküldünk vezetőket.
Wheeler egy árnyékot pillantott meg a pultra vetődni. Felnézett, és látta, hogy Farrer áll mögötte.
Tornacipőben, csaknem félmeztelenül.
– Küldd oda Glen Solomont, és a csapatát! – mondta visszafordulva Thalerhez. – Ez a feladatod. Te
koordinálod a Phoibések mozdulatait, és irányítsd hozzájuk Solomont! Kapcsold át Fillinghamet Arthurnak!
Farrer már helyet is foglalt Nelson másik oldalán. Várta az utasítást. Wheeler átment hozzá, és mielőtt feltűnt
volna valamelyik képernyőn Fillingham, megjegyezte:
– Arthur! Zárd le az összes ajtót a négyes és a csúszda között! Ha mi nem tudunk bemenni, ők se tudjanak
kijönni onnan! Kapcsold ki az összes liftet a négyes felőli oldalon, ne kapjanak áramot, ne működjenek, és
egyáltalán ne lehessen beindítani őket!
– Itt vagyok – szólt le az egyik monitorról John Fillingham.
– John, mindenkit szerelj fel fegyverekkel! A csúszda kell nekik, ez most nagy támadás.
– Honnan jönnek? – kérdezte Fillingham, és a máris rászállt a vezérlőpult billentyűzetére. Sziréna kapcsolt be
mögötte.
– A négyes felöl, a felső szervizfolyosókon. A lejáratoknál talán meg tudod védeni a csúszdát!
– Nincs annyi emberem.
– Leállítjuk a lifteket, és neked csak a folyosókat kell védened! Ha a felsőt eltorlaszolod, egy csapat is elég
lesz! Hamarosan megérkezik az erősítés. Arthuron át jelents a vezérlőnek!
– Akkor is kevés. Vagy beüzemelem a gravitációs csúszdát, vagy megvédem.
Wheeler meghökkent.
– Miért üzemelnéd be?
– Mert Wright öt perccel ezelőtt parancsot adott a felszállásra.
Wheeler Farrerhez fordult:
– Keresd meg nekem, hol van! – aztán Fillinghamhez intézte következő mondatát: Felejtsd el az indulási
parancsot!
Látta, hogy Fillingham megmerevedik, és belenéz a kamerába. Két eltérő utasítást kapott, hogyan válasszon?
– Hogyan akarod beüzemelni, ha időközben felrobbantják az egészet? – kérdezte Wheeler.
– Itt van mellettünk a tárgyalóban – jelentette Farrer halkan.
– Először védd meg, aztán ha biztonságban vagyunk, elmehetünk! – Wheeler véget vetett a beszélgetésnek
Fillinghammel, azután Farrer szemébe nézett. – Kapcsolj ki minden műszert a tárgyalóban, és szüntess meg
minden vonalat a Concordia részeivel!
Felegyenesedett. A főernyőn olyan harc dúlt, amelyre még nem volt példa a Concordia történetében. Az
idegenek a lőállásokat támadták, és a gravac-hangár felett köröztek. Lövéseikre a viszonttűz nem maradt el, és
állandó manőverekkel igyekeztek elkerülni, hogy találatot kapjanak. A kihalt, sötét és néma bolygó felszíne most
élettel volt teli. Élettel, amelyet halál követ...
Wheeler kiviharzott a vezérlőből.

14.

– Gyerünk, gyerekek, gyerünk!


Laura Esterez a tíz-tizenkét éves korosztályt terelgette ki a folyosóra az iskolatermekből. Ide gyűltek össze a
gyerekek, hogy aztán átkísérjék őket a hatodik szintre a vezérlő alá, ahol közösségi termeket nyitottak össze
számukra. A tanárok mind ott voltak, és mellettük néhány anya is segédkezett, többnyire azért, mert nem bírták
otthagyni gyermekeiket.
– Álljatok sorba, és maradjatok együtt! – vezényelt Carin Oster.
A gyerekek nem ijedtek meg. Csupán annyit láttak, hogy mindenki elszalad hazulról, és nekik a késő délután
ellenére ismét órára kell menniük. Otthonról, játszóházakból, különféle foglalkozásokról, és a sporttermekből
mind-mind ide hozták, vagy küldték őket.
– Megint itt vannak – csóválta meg a fejét Tim McRae.
– Lehetett sejteni – felelte szárazon Laura, majd egymás mellé állított két egyedül ácsorgó fiút.
– Bírsz velük?
Laura Esterez az öregre pillantott.
– Mire készülsz, Timothy?
– Ha nincs rám szükség, én is elmennék...
– Hány éves vagy?
– Sok. De nem az számít. Ennyi év után csak nem hagyom másokra az űrhajó védelmét.
– Van elég segítség – felelte Laura. – De vigyázz magadra! Kevés embert ismerek, aki úgy tud mesélni, mint
te...
McRae meg sem várta az utolsó szót, már el is indult – az ellenkező irányba. Laura nem bírta elszakítani
tekintetét az öreg hátától.
Sosem tudhatod, milyen lélek lakozik a másikban, ha nem állítod próba elé – gondolta. Bár sosem vágyott
ilyen próbára.
McRae még élénken emlékezett az évtizedekkel ezelőtt megszüntetett védelmi gyakorlatokra. Az első
fegyverszekrénynél megállt, és beütötte a kódját. A kis ajtó kinyílt, és kivehetett egy pisztolyt.
Annyit hallott, hogy az ellenség a négyes szektort foglalta el. Arra vette az útját, és bízott benne, hogy
belebotlik egy odatartó csapatba. Annak idején meg volt a saját egysége, de nem volt biztos benne, hogy azok az
emberek megöregedve ugyanúgy gondolkodnak mint ő.
Régen volt, és akkor nagyon feleslegesnek tűnt. Az űrhajó folyosóin üldözték a képzelt ellenséget egyre feljebb
és feljebb, míg teljesen be nem szorították őket a szektorok felső sarkába. Lövéseik ártalmatlanok voltak, a
fegyverek energiatelepét kiszedték a „harc” előtt. Faltól falig ugráltak, és rádión kaptak az utasításokat,
minthogy azt is rádión keresztül mondták meg nekik,hány behatolót lőttek le eddig.
Ahogy McRae visszaemlékezett rá, egy idő után már senki nem vette komolyan.
Az ő egységének útvonala a hidropóniás ültetvényektől vezetett fel az első szintre. Az egyes szektorban lakott,
tehát annak a D-szintjén kellett elfoglalniuk a védekező állásokat, amelyekből aztán kitörtek.
McRae egy lifthez ért, és megtorpant. Menjen tovább ezen az emeleten a négyes szektor felé, vagy menjen le
az ültetvényekhez?
Aztán beszállt a liftbe.
Huszonnyolc emelettel lejjebb lépett ki belőle. Az ültetvényeknél még a folyosók is mások voltak, mint fenn a
lakónegyedekben. Először is jóval magasabbak. Néhány cső és vezeték a díszburkolaton kívül haladt, és több
volt az útbaigazító és figyelmeztető tábla. De ezen kívül volt még valami, ami csukott szemmel is
megkülönböztethetővé tette: a levegő illata.
McRae tíz éve tanította Phil Friedellt, aki azt tartotta magáról, hogy nem csak a szinteket, de a szintek egyes
részeit is meg tudja különböztetni az illatuk alapján. Az ültetvényeken ezt nem csak Friedell tudta megtenni,
hanem mindenki más is: a növényeknek, a víznek, a tápoldatoknak egyéni illata megrekedt az ajtók előtt, és
hiába volt rendszeres a szellőztetés, beleivódott a falakba.
Két sarokkal arrébb McRae megtalálta a szállítóvonalat. Hamarosan jött egy jármű, és fékezett az öreg mellett.
McRae egy pillantással végigmérte. Legalább tucatnyian ültek rajta, de két szabad helyet látott közöttük.
– A szektorhatárhoz megyünk – hadarta Elizabeth Dimitri a kormány mögött.
McRae felült a járműre. Nagy volt a csend.
– Hova, hova, öreg? – kérdezte egy ismerős hang hátulról.
McRae fél testtel hátrafordult, és amikor meglátta, hogy ki szólította meg; elvigyorodott. A legidősebb George
Herwood volt az.
– És te mit keresel itt?
– Ugyanazt, amit te. Mi öregek megvédjük a Concordiát.
Egy csapatban gyakorlatoztak hajdanán. Nem az idős McRae volt az egyetlen, aki úgy érezte, mennie kell.
– Csupa másodgenerációs – csippentett a szemével a hallgatagon, ülők felé Herwood.. – A mi fiaink. Valahol
elrontottuk. Majd figyelmeztetni kell őket, hogy az apáikat kövessék.
McRae felnevetett.
Amikor aztán megérkeztek a szektorhatárhoz, megszűnt a csend. Hangos vezényszavakkal osztották el az
embereket, és közös csatornára állíttatták a személyi hívókat. McRae és Herwood további öt elsőgenerációssal
futott össze. Felvették az évtizedekkel korábbi állásaikat.
– Az a fal legutóbb nem volt ott – mutatott balra Herwood.
– Nem bizony – bólintott Sam Moroney. Erre az alkalomra felhúzta a futócipőjét. Amikor látta, hogy McRae
azt nézi, hozzátette: – Hogy utolérjem őket.
– A nyolcvanéves szíveddel, mi?
– Jobb, mint a lábam.
– Egészen olyan, mint harminc évvel ezelőtt...
– Nem éppen – mondta McRae, és felmutatta fegyverének az alján a feltöltött energiatelepeket. – Ezzel ölni
lehet...
Aztán megkapták az indulási parancsot.

15.

Ahogy Wheeler belépett a tárgyalóba, elsötétedtek a monitorok, eltűnt a főernyőről a kép, kialudt a kijelzők
fénye, és elhallgattak a hangszórók. Wright felugrott a székéből, első pillanatban azt hitte, hogy a támadás elért
egy fontosabb központot, aztán az ajtó zajára megfordult.
Martin Wheelerrel találta szemközt magát.
Miért érzem úgy, mintha rajtakaptam volna valamin? – kérdezte magától Wheeler. Ő a Concordia parancsnoka.
Wright is kényelmetlenül érezte magát, de csak egy múló pillanatig.
– Mit tett? – kérdezte aztán. Azonnal összekötötte Wheeler jelenlétét a műszerek kikapcsolásával.
– Visszavontam a felszállási parancsát, és megszüntettem ezt a központot.
A teremben csak a mennyezeti világítás sugárzott szét némi szórt fényt. Ha a falak nem lettek volna világosak,
a félhomály sötétséggé válik.
– Hagytam, hogy hadd tegye eddig, amit jónak lát! – lépett közelebb Wright. – Hallgatólagos
jóváhagyásommal cselekedett. De egy órával ezelőtt nyíltan is megsértette a parancsomat, amikor Jessica Neelyt
kiküldte a Signum-kettő felszínére. Ezzel megsértett engem. Szerencse, hogy ezt nem veszem zokon. Viszont
annál nagyobb bűn az, hogy széthúzást szít a fedélzeten.
Wright nem volt sem süket, sem vak. De nem avatkozott közbe, mert bízott benne, hogy a megfelelő időben
kimondott döntő szó az ő szájából fog elhangozni. Veszekedni, vitatkozni nem akart Wheelerrel, távol állt tőle,
hogy fennhangon kiabáljon valakivel. Győzködnie pedig most már végképp felesleges: ő a Concordia
parancsnoka.
– Ezt a problémát csak ezzel a módszerrel lehet megoldani – vetette ellen Wheeler.
– El akartam kerülni a nyilvános vitát – folytatta Wright –, mert az egyikünk tekintélyének sem tesz jót. Ezért
jöttem át ide. Ha felszállunk, az űrben ugyanúgy leszámolhatunk az ellenfeleinkkel. És azt is megakadályozzuk,
hogy újabbak jöjjenek a fedélzetre. Talán még meg is adnák magukat.
– Soha – felelte Wheeler.
– Foglalkozzon az idegenek elfogásával! – Utasította Wright. A helyzet merőben új volt: valaki ellenszegült
egy létfontosságú parancsnak. És még csak megbüntetni sem tudta ezért. Zárja be? – Én a magam módján védem
a Concordiát!
– Nem lehet megint elmenekülni! A menekülés nem mindig megoldás! – Wheeler maga is tudta, hogy ez nem
érv, de ki akarta zökkenteni Wrightot a nyugalmából.
– Elhagyjuk a bolygót.
– Nem tudjuk elhagyni. Az ellenfél a négyes szektor alján gyülekezik. Ha üzembe helyezzük a csúszdát,
kitörnek oda, és elpusztítják egy részét. Semmi esélyünk nincs a felszállásra. Csak akkor őrizhetjük meg
épségben a hajtóművet, ha itt maradunk, és a Signum-kettő felszínén védjük meg! Nélkülük nem mehetünk el!
Inkább feláldoznak minket is!
– Honnan tudja? – kérdezte Wright. – Merő spekuláció, amit előad. Az ifjabb Martin Wheeler ezt tenné a
helyükben. De ők mit tennének? És mit tudnak tenni? De nem vitatkozom. Az utasítás teljesítése az első
asszisztensre is vonatkozik. Ha nem teszi meg, többé nem első asszisztens.
Wheeler merőn nézte egy pillanatig. Aztán sarkon fordult, és szinte kirohant a folyosóra, magára hagyva Gavin
Wrightot, aki visszalépett a vezérlőpult mellé.
Wheeler az ajtó előtt kifújta magát. Visszatartott dühe végső lépésre sarkallta. Jobbra tőle, mintegy húsz
méternyire egy fegyverszekrényt látott a falba süllyesztve. Évekig elment mellette anélkül, hogy felfigyelt volna
rá. Wheeler odasietett, igazolta magát, és elővett egy fegyvert.
Kihúzta belőle az energiatelepet, és ellenőrizte. Működőképes volt.
Aztán a vezérlőbe visszafelé menet szétlőtte a tárgyaló ajtajának a nyitókapcsolóját.
A Concordia új kapitánya elszigetelődött egy használaton kívüli teremben.
16.

Robbanás hangja visszhangzott végig a gravitációs csúszda felett.


– Gyorsan! A járművekre!
Fillingham túlkiabálta a robbanást. Eddig mindössze húsz ember érkezett meg a megígért erősítésből. Az
idegenek pedig már a legfelső folyosón vannak. .
– Berobbantottak egy ajtót – jelentette a vezérlőnek. – Kettőt – helyesbített rögtön, mert újabb dörrenés
remegtette meg a falakat.
– Azonnal megérkeznek a kettesből – mondta Farrer a vezérlőből.
– Hova?
– A legfelsőre. Szembe a behatolókkal.
– Elindultunk felfele! Kikapcsolok.
– A hívókat állíttasd a hármas csatornára!
– Rendben.
Fillingham felkapaszkodott a második jármű oldalára, és intett, hogy indulhatnak. A kocsik rákanyarodtak egy
fali folyosóra, és csigavonalban kapaszkodtak felfelé az emelkedőn, hogy elévágjanak az ellenségnek.
Fillinghamnek, és azoknak, akik csak a jármű fémvázába kapaszkodtak, mert nem volt már ülőhelyük, igencsak
erősen kellett tartani magukat.
– A hívót állítsátok a hármas belső csatornára – utasította ülő embereit Fillingham. – Peter, hívd az első kocsit,
és nekik is mondd meg!
Az egyik kezével eleresztette a fémrudat, és az övéről leemelte a hívót.
– Kapcsold át nekem is – adta oda egyik emberének, aztán jelentett: – Átálltunk!
– Nagyszerű! Hányan maradtak lent a csúszda mellett? – kérdezte Farrer a vezérlőből.
– Öten, Ha a támadók a szervizerkélyekről akarnának leereszkedni, akkor kilövik őket.
– Vigyázzatok magatokra! – mondta Farrer.
– Hogy haladnak? – kérdezte mögötte állva Wheeler.
– Az idegenek megkezdték a csúszda elfoglalását.
Martin a főernyőre pillantott. Kint változatlanul folyt a harc. Már minden külső fegyver mögött ültek, és a
lézerek sűrűbbre fonták a fényhálót a Concordia felért.
– A gravacjainkkal mi van?
– Nem tudnak felszállni – felelte Nelson. – Kintről őrzik a hangárokat. Amint megjelennek, lelövik őket. És ha
az ellenfél meg tudja akadályozni a zsilip bezárását, már a felső szinten is védekezhetünk...
– Fedezzék a helyet a közeli lőállásokból.
– Az egyiket kilőtték...
Wheeler egy pillanatra elhallgatott. Nem jutott eszébe semmi.
– Halott van? – kérdezte aztán.
– Igen – bólintott Nelson, és csendesen hozzátette: – azt hiszem, Josh Landon...
Ennek az idegen háborúnak az első halálos áldozata a Concordián. Wheeler tudta, hogy ezt meg kell majd
magyaráznia. De nem az ő hibája. Ha nem most, akkor esetleg évtizedek múlva kellene harcolniuk.
– Hol várható még, hogy áttörik a szektorhatárokat?
– Az elsőn gyülekeznek, a csúszda közelében. A hetediken, a tizennegyediken, és a legfelsőn.
– Ide készülnek. Átcsoportosítottad az embereket?
– Igen. Védik mindhárom szintet. De kirendeltem máshova is egységeket, mert ez csak az első
csapatösszevonásokat jelenti. Bárhova átmehettek azóta, hogy észleltük őket.
– Helyes – bólintott Wheeler. – De a célpontjaik megvannak. A csúszda, a vezérlő, és a hangárok.
– Megérkezett az erősítés a csúszda legfelső emeletére – szólt közbe Farrer.
– Itt vagyunk – a csapatot Clive Holsen vezette. – Látjuk őket. A . gravitor mögött vannak, szemben velünk.
– Hogy néznek ki? – kérdezte Wheeler.
– Szerintem szkafander van rajtuk. Nagyon messze vannak...
– A fenébe! – ez a harmadik legrosszabb hír volt. A szkafanderekben sokkal nehezebb megsebezni őket. –
Közöljétek a többi egységgel! – mondta Wheeler az asztalnál ülőknek. – És azt is, hogy az űrhajót nem kell
kímélni. Ha kell robbantsák be alattuk a padlót, döntsenek rájuk válaszfalakat! A károkat majd utólag
helyreállítjuk...
– Tűz alá vettek bennünket! – kiáltotta Holsen. Többre nem jutott ideje, mert hasra vágta magát Az emberei
behúzódtak a folyosó oldalfalának védelmébe. A fejük felett az átlátszó műanyaglap, amelyet biztonsági okból
szereltek fel a folyosó és a csúszda mélye közé, az első lövéstől megrepedt, aztán szétdurrant. Háromszög és
trapéz alakú apró darabjai a nyolc méternyire levő oldalfalról pattantak vissza.
– A gravitorra vigyázzatok! – szólt Wheeler figyelmeztetése a ledobott hívóból.
Holsen feltérdelt, és a fedezékből visszalőtt. A lövések szemközt is szétvetették a védőlapot. Folyamatosan
tüzelt, és közben látta, hogy egy szervizerkélyről lőttek rájuk az előbb. Megpillantotta azt a kirobbant zsilipet is,
amelyről Farrer beszélt neki a vezérlőből, mielőtt behatoltak. volna Holsenék a csúszdához.
Kettő, négy? – próbálta megszámolni Holsen a szkafandereseket, akik viszonozták a lövéseit. De ilyen
távolságból nem tudta megkülönböztetni őket egymástól. A férfi lebukott, és nekidőlt a fedezéknek. A hátán
érezte a falba becsapódó sugarak keltette rezgéseket.
– Az ajtót lőjétek, szemben! – kiabálta az embereinek. Tudta, hogy van még egy kirobbantott zsilip, és szerette
volna azt is megtalálni. Ha tűz alatt tarják a két ajtót, akkor az ellenfél nem tud több embert bejuttatni a
csúszdába.
A folyosó díszborítása a becsapódó sugarak nyomán lyukak egész sorát viselte már. Egy-egy része le is szakadt
a falról.
Holsen négykézláb igyekezett előrébb. Amikor kikerülte embereit, kipillantott a fedezék mögül.
Végigpásztázta a szemközti folyosót. Jobbra követhetetlen tűzpárbaj alakult ki a csúszda fölött. A távolság miatt
a lövések nem lehettek pontosak.
– Honnan jöttök még? – morogta maga elé. Alig látott valamit. Ezen a ponton, vele szemben még ép volt a
biztonsági fal. Messze is volt, és koszos is volt.
Balról mozgást észlelt. Felguggolt, és kihajolt, hogy megnézze mi az. Aztán hajlott derékkal futni kezdett a
fedezék mögött.
Amikor újra kipillantott, elégedetten állapította meg, hogy megtalálta a másik ajtót.
– Bob! – kiáltott vissza, hogy felhívja magára egyik emberének figyelmét. Néhányukat ide akart hívni. – Bob!
A férfi végre idenézett. Holsen hevesen integetett.
– Gyertek ide!
Kimutatott a csúszda szemközti oldalára. A másik megértette, és pár szót vetett oda társainak. Aztán öten-hatan
elindultak, ugyanúgy, ahogy Holsen: hajlott háttal, futólépésben.
Holsen azon gondolkodott, hogy szétlövi a védőfalat maga előtt. De nem került rá sor, mert egyszer csak
megjelent a csúszda fölött egy ismeretlen jármű.
Sem fény, sem hangjelenség nem kísérte. Úgy tűnt fel, mintha egy könyvet nyitottak volna szét, amely vékony
élével addig láthatatlan volt. A szerkezet pontosan Holsen és a támadók között lebegett. Négy alak ült átlátszó
védőburája alatt.
A szemközti behatolók azonnal a lebegő jármű ellen fordították fegyvereiket. Az első lövések találtak, és a gép
megbillent. Egy fél fordulatot tett, és Holsen láthatta, ahogy kiszakított oldalán át az egyik utas igyekszik
visszakapaszkodni az ülésre. A jármű visszafordult mintegy kilencven fokkal, és olyan erejű lövést küldött a
behatolók felé, hogy nem csak a védőfal, de maga a folyosó fala is szétrobbant
Ezzel egy időben a kétségbeesetten kapaszkodó ember eleresztette a fogódzót, és a mélységbe zuhant.
Aztán a gép úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

17.

– Összeszedtem az embereket – jelentette Coope. – A gravitornál vagyunk! Behúzódunk a védekezőállásokba.


– Ne mondj többet! – figyelmeztette Farrer. – Biztos ráállnak a csatornáinkra.
– És ti?
Farrer nem akarta kikiabálni, hogy semmire sem mennek az ellenfél adásával. Fogják... talán azt fogják, de
nem értik. Olyan, mint valami háttérzörej. A számítógépet mindenesetre ráállították.
– Mi van a robbantási szakemberekkel? – kérdezte Wheeler Hannes Thalert.
Mintha csak a kérdésre akarna válaszolni, belépett a vezérlőbe van Hool.
– Milyen lebegő szerkezet? – kérdezte Farrer a belső csatornák egyikén.
– Mi van a detonátorokkal? – fordult van Hool felé Wheeler.
– Nincsenek – válaszolta van Hool. – Szétszereltük, és semlegesítettük őket.
– És a töltetek?
– Nem tartunk robbanószert a Concordia fedélzetén. Ez az előírás… Mire kell? Mert bizonyos idő alatt el lehet
készíteni...
– A négyes szektorba csak úgy juthatunk át, ha néhány zsilipet kirobbantunk a szektorhatárokon.
Van Hool megrázta a fejét.
– Órák kellenének.
– Robbanás az első szinten! – kiabáltak fel a lenti asztalok egyikétől.
– A hetediken... és a tizennegyediken...
– A huszonnyolcadikon...
– Hát a négyesbe egy ideig még nem jutunk át – morogta Wheeler. – Thaler, kérj kétszáz embert a hetedik
emeletre Anthony Weston egységeiből. Kétszázat az elsőre! Nekünk hány emberünk van?
– Mintegy kétezer. De szétszórva az űrhajó emeletein.
– A hetediken mennyi?
– Nem tudom.
– Fillingham elérte a behatolókat – mondta Farrer. – Megpróbálja megállítani őket. Holsen meg előállt egy
hihetetlen mesével...
– Mindenki kapjon fegyvert a teremben! – rendelkezett Wheeler.
– Ezt nem teheted! – vetette közbe van Hool. – Már az is sok, ami most folyik.
Farrer visszafordult a mikrofonhoz.
– Beszéld meg Fillinghammel! – ajánlotta Holsennek. – A hármason éred el őket!
– Nincs időm mindenkinek elmesélni! – Holsen idegesen kapcsolta ki a készüléket. Feltérdelt, és átlőtt a
csúszda túloldalára. Két emelettel lejjebb szétlőtte a védőborítást.
Akárhogy igyekeztek, nem sikerült a négyes szektorba visszaszorítani az ellenfelet. A találati arány száz az
egyhez volt. Ilyen pontosságnál nem jelentettek veszélyt a behatolókra.
Túlnan az idegenek elérték a folyosó egyik lejáróját, és a harc már egy emelettel lejjebb is folyt.
Holsen beállította hívóját a központ hármas csatornájára.
– Itt az erősítés. John jelentkezz!
Fillinghamék éppen középre lökték az egyik járművet. A kocsi gázpedálját kitámasztották, így az
végigszáguldott a folyosón. Számtalan lövés érte, mire elért az ellenfélig, és faltól falig csapódott, de kiűzte az
ajtók beugróiból a szkafandereseket.
– Az egyiket eltaláltuk! – kiáltott fel valaki.
– Hol vagytok? – Fillingham a fegyverére pillantott, és egy röpke időre még magának sem tudott választ adni.
– Szemben veletek. Ti is láttátok, azt a lebegő valamit a csúszda felett?
– Most?
Holsen előtt nyilvánvalóvá vált, hogy csak ő az egyetlen a szemtanú.
– Az egyikük lezuhant. Meg kellene keresni..,
– Kicsoda? – kérdezte Fillingham, és letette a hívót.
A szeme sarkából egy zuhanó testet vett észre.
A behatolók a szervizerkélyekről próbáltak meg leereszkedni a csúszda tetejére. Egy gumikötelet használtak
föl erre a célra. Leugrottak a mélységbe, és annál a pontnál, amikor zuhanásukat lefékezte a kötél, kioldottak a
kötéseket.
A lent maradt pár ember célba vette a leugrókat. Nemkülönben fent Holsenék.
Az első négy ugróból kettőt eltaláltak már a levegőben, őket visszarántotta a gumikötél, ketten sikeresen
landoltak, de a csúszdáról már nem értek le épségben,
Fillingham kinézett a mélység fölé, és azt figyelte, hogy a csúszdában esett-e kár. Aztán a gravitor gömbjére
pillantott.
Ezek nem akarják megrongálni a csúszdát! Mert akkor elég lenne a gravitort szétlőniük.
– Vissza! Vissza! – kiabálta valaki. A behatolók száma hirtelen megugrott. A lövésektől leszakadt a mennyezet
egy darabja, és az út közepére hullt.
– A kanyar mögé! – intett Fillingham.
– Fillingham visszaszorul – jelentette Farrer a vezérlőben.
– Westonék legközelebbi egysége átlépte a szektorhatárt az első emeleten – mondta a vezérlőpult másik
végéről Thaler.
– Azt mondja, hogy a szkafanderesek egy gumikötéllel ugranak le a szervizerkélyekről...
– A gravitációs csúszdához újabb csoport ért – Nelson is közbeszólt. – Átirányítottam az ültetvényekről a
csapatok egy részét.
– Átveszem – szólt oda Farrer.
– Gumikötél? – kérdezett vissza Wheeler. Egy ötlet körvonalazódott meg benne. – Hol van Chris Fillingham?
Vegyék le a főernyőről a kinti képet! – kiáltott le a félemeletre, amikor egy újabb lőállás semmisült meg a
Concordia tetején. – Rakják oda a veszélyeztetett szintek térképét! Kérem Chris Fillinghamet!
– A legrosszabb a felső szint helyzete – mondta Nelson. – Nem tudjuk megvédeni a hangárokat. A
személyzetük már kivonult a folyosóra.
– Ott jár az ellenség?
– Még nem, de gyorsan haladnak.
– Legvégső esetben használják a gravacok tűzerejét! Álljanak a folyosó ajtajába, és lőjenek azokkal. Nem
érdekel, mi marad a válaszfalakból, de ne hagyják a járműveket idegen kézre kerülni.
A vezérlőpult egyik monitorán a hetes szint folyosórendszere tűnt fel. Nelson azonnal odafordult.
– Képet kapunk a behatolásról.
A kamerát Steve Dernham állította fel. Aztán fogta a fegyverét, és előrerohant a következő sarokig, a többiek
mellé.
– Nem lőni! – intette nyugalomra őket William Raring. Az előbb kapta a hírt a másik folyosóról, hogy az
ellenfél erre fordult.
Mindössze nyolcan voltak. De ha ügyesen csinálják, talán megtorpanásra késztetik a behatolókat. Ha ez
sikerülne, és csak pár percre feltartanák őket, akkor idejében megérkezne az erősítés a nyolcadikról, és jobb
esetben két tűz közé szoríthatnák az ellenfelet.
Viszont ha nem...
– Nyugalom, nyugalom! Ne lógjatok ki annyira!
Egy keresztfolyosó rejtette el őket. Raring már nem mert hangosan beszélni.
Egy árnyék tűnt fel elől. Raring ijedten körbepillantott, majd megnyugodva állapította meg, hogy az ő
árnyékaik nem látszódnak. Mire visszanézett, már az az árnyék sem volt ott.
Nem, nem káprázott a szeme.
Teljesen visszahúzódott. Lassan számolt magában.
Egy. Felzárkóznak egymáshoz – találgatott. – Kettő, három. Aztán kinéznek a sarok mögül. Négy... öt... hat...
Maradnak a fal mellett. Hét... elindulnak. Minden lépéssel közelebb... Kilenc, tíz, tizenegy... Gyertek csak!...
Felemelte a kezét. Hét szempár szegeződött rá.
Most! – intette.
Kivetette magát a fedezék mögül, és a fal mellett előreóvakodó alakokra tüzelt. Felette Dernham térdelt.
Az elöl haladóknak nem volt idejük visszalőni, azonnal a földre rogytak. De álltak még páran a hátsó saroknál.
Dernham a derekánál fogva ragadta meg Raringot, és egy erőteljes rántással a fedezék mögé húzta. Ott ahol az
előbb volt, olvadt szélű lyuk tátongott a padlón.
Egy sugár villant el a fejük felett, és eltalálta Matthew Kellyt.
Az idegenek öt halottat, vagy sebesültet hagytak a padlón, és hátráltak. Két szkafander még mozgott, azokba a
másik sarok felől belelőttek.
– Istenem! – mondta Raring. Feltápászkodott, és Kelly mellé mászott. A férfi vállát találták el. – Fedezzetek a
szomszédos folyosók felől! – emelte fel a fejét.
Dernham ismét tüzelni kezdett. Ketten hátrahúzódtak, hogy a hátuk is védve legyen.
A behatolók azonban más taktikát választottak. Kiugrottak a fedezékek mögül, és folyamatos tűz alatt tartva a
falakat, rohamléptekkel közeledtek. Kétszer annyian voltak, mint a kis csapat.
A Concordia védőinek szemernyi esélye sem volt. Raring Kelly mellől lőtt vissza, és nem célzott. Ugyanígy
voltak a többiek. Láthatták, hogy két-három lövés kell egy szkafanderesnek, míg viselője meginog. Az űrruha
páncélul is szolgált, és ha a behatolónak szerencséje volt, felfogta a lövések egy részét.
Ketten estek el a rohamozók közül.
Dernham kivörösödött, és már nem csak lőtt, hanem kiabált is.
Ez volt az élet – villant át Raring fején, és a fiára gondolt. – Remélem Mark megússza.
Aztán átszakadt a folyosó lövésektől lyuggatott válaszfala, és a benne tárolt víz mint egy kisebb szökőár ömlött
ki a támadókra. Leverte őket a lábukról, átcsapott felettük, és ereje kidöntötte a szemközti falat. A másik falból
kizúduló víz egyesült az előzővel.
A védők sem maradtak ki az áradásból; Kelly tehetetlen testét elragadta, a többieket a földre taszította. Mire az
automatika a szomszédos folyosókon lezárta a vezetékeket, a fal mögött tárolt összes vízmennyiség a folyosón
hömpölygött. Lassan szétfolyt a szintnek ezen a részén.
Dernhamot egy falnak nyomta az ár. Amikor csendesedett a víz ereje, a férfi ellépett a fal mellől. Víz csöpögött
le hajából és átázott mindene. Új érzés volt. Nem kellemes, inkább zavaró. A fegyverét még mindig szorongatta:
abba kapaszkodott.
Aztán megindult előre, és tüzelni kezdett a földön fekvő ellenfélre. A szkafanderesek egy része valószínűleg
eszméletlenül hevert, sokan elvesztették fegyverüket. Dernham mindenkire lőtt, aki mozgott.
Nem védte fedezék, de nem gondolt rá, hogy eltalálhatják. A bokája körül apró fodrokat vetett a vízfelszín.
Hallotta a közeledők zavart kiáltásait, és a vizet felverő lábak csattanását.
– Ezekkel végeztünk – kiabálta.
Szerencséjére csak a térdét találta el egy alacsonyan átvillanó sugár. Zuhanás közben aztán elintézte
ellenfelét...
Még fektében is tüzelt, míg meg nem érkezett az erősítés.

18.

Weston csapata idejében érkezett a kettes szektor első emeletére. Solomon vezette őket, és gyalog kellett
jönniük, mert a harmadik szektorban még nem mindenütt nyitották meg a vörös vonalakat. Néhány szállítójármű
működött ugyan a szektor berendezésekor, de pár emelettel feljebb.
Az ellenfél azért tört ki az első szintre, hogy könnyebben megközelíthessék a gravitort. Megtehették volna a
négyes szektorból is, csakhogy a gravitorhoz vezető összes belső ajtót lezárták a vezérlőből, és robbantaniuk
kellett volna. Ezt el akarták kerülni, mert könnyen sérülést okozhattak volna valamelyik padló alatt futó
kábelkötegben.
Elfoglalták a szektorhatárral párhuzamosan húzódó folyosót, és megkezdték a behatolást a gravitorhoz, ahol
Coope-ék védekeztek.
Andrew Coope a szervizjáratok ajtaja mögött helyezte el embereit. Azokról a pontokról általában két
folyosórészt tarthattak szemmel, és nagy túlerő kellett volna hozzá, hogy hátrálásra késztessék őket. A
szervizjáratok zárható ajtóval rendelkeztek, és legfeljebb két ember fért el bennük egymás mellett. Üldözésről
szó sem lehetett. Veszély esetén a védők bezárkóztak és hátrébb húzódtak. Aztán bármikor kijöhettek ismét, ott
vagy egy másik ajtón, hogy az ellenség hátába kerüljenek. Mind itt dolgoztak, és ismerték a járatok labirintusát.
Solomonék oldalba kapták a támadókat, és benyomultak közéjük. A kettévált Heliások egyik része körül
bezárult a hurok: Solomon és Coope egységei mellett alulról az ültetvények felől is megérkezett egy kisebb
erősítés, és elzárták arrafelé az utat; míg a másik csapat felfelé kényszerült, felsőbb szintekre.
– Túlerőben vagyunk – ismertette a helyzetet a vezérlővel Solomon.
– Végre egy jó hír – mondta Martin Wheeler. – A gravitort nem szerezhetik meg. Mi van a kirobbantott
zsilippel?
– Nem tudjuk hol van.
– El kellene foglalni, hogy legalább egy ponton bejussunk a négyes szektorba!
Solomon megígérte, hogy megpróbálják.
– A vonalban Chris Fillingham!
Wheeler lefutott félemeletre, ahonnan felszóltak. A fenti vezérlőpultnál már nem volt olyan csatorna, ahol
lefolytathatta volna a beszélgetést.
– Hol vagy, Chris? – kérdezte, mert a képernyőn nem látszódott a háttérben más csak egy szürke fal.
– A parkban – felelte idegesen a fiú. – Ugye nem apámmal történt valami?
– Nem. Nem azért hívlak. Mondd csak, te is benne voltál abban a... veszélyes ugrálásban?
– Nem. Én csak a belépőkártyát szereztem...
– Figyelj, Chris! A neveket akarom tudni. Nem büntetni akarok, hanem kellenek azok a fiúk! Így segíthetnénk
apádon, akik nem sokáig tudják tartani magukat.
– Megígéri, hogy nem lesz bántódásuk? – pislogott idegesen a fiú.
– Megígérem.
– David Neursky vezette őket – mondta Chris. – Aztán ott volt Donald Powell, August Lusby, Bruce Rivers...
és egyszer Richard Bodelot... Többen nem.
– Rendben, Chris! – Wheeler elismételte magában a családneveket. Ismerte a fiúkat, az utóbbi négy együtt
kosarazott. Neursky kicsi volt hozzá, így ő súlyt emelt. John Fillingham edzette... Wheeler gyakran összefutott
velük a sportpályán.
– Keresse meg ezeket a fiúkat! – mondta a szolgálatos Paul Bivarnak. – Tudja meg hol vannak, és küldje őket
Holsenékhez! Vigyék az ugrófelszerelésüket!
– Itt vannak – mondta hirtelen Chris Fillingham, és kilépett a képből. A park fölött állt az egyik körüljárón, és
meglátta, hogy alul, szemben nyílik az ajtó és két szkafanderes ugrik be rajta. Azonnal a hívójához nyúlt, és
mindenkivel tudatta: – Itt vannak. A H2-45-ötről jönnek.
Sokan az erkélyeken álltak őrt, ám jó néhányan a park legalsó szintjén is vigyáztak. Fillingham mégsem látott
senkit, aki lőhetett volna. Felemelte a fegyverét, hogy megállítsa a betolakodókat, de nem tudta meghúzni a
ravaszt. Nem tudott emberre lőni.
Egy végtelennek tűnő másodpercig mereven állt a fegyverét előre tartva, aztán leengedte karját. Közben hatra,
majd nyolcra nőtt a parkba belépők száma. A szkafanderesek azonnal szétrebbentek, amint átlépték az ajtó
vonalát.
Az első sugárnyaláb a fák közül indult útjára, a második rögtön az erkélyek valamelyikéről. Fillingham
meredten bámulta a szeme előtt zajló harcot, egészen addig, míg lentről észre nem verték.
A neki szánt lövés a korlátot találta el, fél méterre a kezétől. A fiú visszaugrott a kis fülkébe, amelyből az előbb
beszélt. A monitor kékesen világított: a vezérlőben kiléptek a vonalból. Fillingham a bejáraton át látta a fák
koronáját. Egy-egy lövés nyomán kisebb-nagyobb ágak hullottak le.
A fiú erősen megszorította a fegyverét. Úgysem találom el őket – bíztatta magát, és lassan kidugta a fejét a
folyosóra. Kereste az ellenfelet, és amikor meglátta, célzás nélkül odalőtt.
Elsőre talált. A szkafanderes az oldalát fordította feléje, és előre célzott: Fillingham a hóna alatt lőtte meg, mire
a másik összecsuklott, mint egy rongybaba. A fiú megrémült.
Aztán a szkafander megmozdult, és szétnyílt. Egy fekete ruhás ember mászott ki belőle, és azonnal a fegyvere
után nyúlt. Amint kiszabadult, oldalra hengeredett, és a tökéletes célpontot nyújtó Fillingham felé irányozta a
csövet.
Chris felocsúdott, és másodszor is lőtt. Látta, hogy az idegen arcát találta, el. Amaz hátrahanyatlott, és egy
másodperccel később egy robbanás szétvetette koponyáját.
A fiú fent az erkélyen összecsuklott.
De nem ő volt az egyedüli tanúja a katona halálának. Beth Masont is megdöbbentette az eset. A kissé molett,
vöröses hajú nő egy juhar törzse mögött bújt meg, és bár sajnálta, hogy ezt teszi, nem volt más fedezéke. Egy
pillanatra abbahagyta a tüzelést, és megjegyezte, hogy hol találták el a katonát. Látta, ahogy kibújt a
szkafanderből. Jelenteni akarta a vezérlőnek, de most nem volt rá ideje. Lassan körbefogták.
A lövések ellenére, amelyek sűrűn csapódtak be a nyitott ajtó közelében, egyre többen özönlöttek be a parkba.
Beth Mason látta, hogy a helyzete tarthatatlan.
Egy alkalmas pillanatban kiugrott a juhar törzse mögül. Veszélyes vállalkozás volt, mert a legközelebbi fától
legalább harminc lépés választotta el. Egészen kicsire összehúzta magát, és rohant, ahogy csak bírt. A lövések
elkerülték, pedig már szinte érezte a hátába becsapódó sugarakat. Ez volt a legrosszabb: nem tudta védeni a
hátát.
Sikeresen elérte a másik fát. Ennek a törzse kétszer vastagabb volt, mint az előzőé. A bezáródó gyűrűből
azonban már nem tudott kiszabadulni. Futását kihasználva az idegenek is közelebb nyomultak.
Mason remegő kézzel szedte elő a hívóját.
– A gesztenye alatt vagyok – kiabálta hátát a fának vetve. – Körbe vettek.
De segítség nem jött. A csípőjét roncsolta szét egy oldalsó lövés, aztán szemből a torkát találták el. Beth Mason
kiejtette kezéből a fegyverét, és a hívót, majd furcsán oldalasán dőlt el.
Háta mögött előző fedezéke, egy húsz méteres mezei juhar, amelynek törzsét alaposan szétfarigcsáltak a
lövések, egy roppanással követte a nőt a földre. Lombkoronája megingott, majd nehézkesen oldalra dőlt. Hangos
suhogás kísérte.
Fillingham erre eszmélt fel. Látta eldőlni a fát, de azt hitte álmodik. Felült, és egyebet is látott, ami meggyőzte
arról, hogy valószínűleg nincs ébren: a park negyedénél vörös fény csapott a magasba.
Egy kéz markolt a vállába.
– Gyerünk, Chris! Állj fel! Megsérültél? – az öreg Dukow állt mögötte.
A fiú megrázta a fejét.
– Mi az? – kérdezte.
– Az? – Dukow szemében elragadtatás ült. – A természet legveszélyesebb eleme. Ötven éve nem láttam. Tűz.
Fillingham feltérdelt, és az emlékei között kutatott.
– Ilyen a tűz? És az felette?
– Füst. Meggyulladtak a levelek, és füstölve égnek el. Ég a park…
– Ég a park – mondta a vezérlőben Thaler Wheelernek. – Valószínűleg szándékosan idézték elő...
Wheeler még mindig azon törte a fejét, hogy miért hozta működésbe az ellenség a tűszondákat. Pár perccel
korábban jelezték, hogy az északkeleti irányba lehelyezett szondák egyikét aktivizálták, és a láncon
információkat kértek le. Wheeler azonnal kiadta a parancsot a lánc be fagyasztására, de szerette volna tudni, mire
használhatta az ellenség a szondát?
Azon keresztül megzavarhatnák a Concordia rendszerét?
– Gyújtogatás – mondta Rupert van Hool. – Így mondják.
– Mi ég? – nézett föl Wheeler.
– A parkban a föld nedvességtartalmát őrző mesterséges háncsréteg – mondta van Hool. – Csak az éghető. Meg
persze a fák, ha... A tüzet vízzel lehet eloltani – segített. – Most nem használhatunk habot.
– Tudom – felelte ingerülten Wheeler. Választott a két rossz között. – Nyissák szét a válaszfalakat!
A víz kevésbé volt félelmetes, mint a soha nem látott tűz.
– Akkor a parkot elönti a víz! – vetette ellen Thaler.
– Elöntötte a hetediket is, és csorog lefelé – mondta Wheeler. – Továbbítsd az utasítást!
– A felső folyosón is folyik a harc – szólt közbe Nelson. – Összecsaptak a gravacok irányítói a behatolókkal.
Wheeler felpillantott a főernyőre, ahol a szint térképe helyet kapott. Csak részben láthatta át a helyzetet. A
támadók kilőtték az érzékelőket.
– Kiegyenlítettek az erők – tette hozzá Nelson.
– Létszámban igen – mondta Wheeler. – Csak nehezebb megsebezni a támadókat. Még mindig nem tudjuk
kinyitni a hangár zsilipjeit?
– Nem. A külső támadók most is őrzik.
– Hány gépüket szedtük le?
– Hatot-hetet...
– Harcok a szökőkútnál – szólt közbe Thaler.
– Kik vannak ott?
– Nem tudom. Kent Mattson szólt ide, de nem mondott mást.
– Kérdezz vissza! – mutatott a mikrofonra Wheeler.
– A fiúk elindultak a csúszda felé! – kiabált fel Bivar. – Legkésőbb tíz perc múlva Bodelot is ott lesz.
Powell és Rivers amúgy is arrafelé tartottak. A tanulmányaik a. hajtóműhöz kötötték őket, és,a harc kitörésekor
oda lettek beosztva. David Neursky már eleve ott volt Fillingham hátrahagyott emberei között. Lusby feljött a
csapatokkal a raktáraktól, így egyedül Bodelot volt távolabb, az egyik főközpontot őrizte ötödmagával a
hatodikon.
– Szerezzenek még egy-két embert! – mondta Wheeler. – Fontos lenne egy gyakorlott programozó, aki vállalja
az átlendülést a csúszda felett!
Lent izgatott kiáltozás kezdődött, majd Nelson középső monitorára bevillant egy felkapcsolt kép.
– Kenneth McGaughy jelentkezem.
– Küldd vissza a hangárokba az embereket! – ugrott oda Wheeler. – Nelsonhoz intézte a szavait. – Hol vannak?
– Ott – mutatott egy oldalsó fali ernyőre Nelson.
Wheeler felegyenesedett. A négy gravac már a kráterben járt. Reménytelenül kevesen voltak a Concordia felett
körözőkkel szemben, de nem volt más lehetőségük, csak a harc.
– A hangárok környékét tisztítsák meg! – utasította őket Wheeler. Tízszeres volt a túlerő.

19.

McGaughy nem engedte meg Torresnek, hogy felvegye a kapcsolatot a Concordiával. Várni akart, amíg vissza
nem érnek a kráterhez. Erre egyetlen oka volt: az ellenséges űrhajón lefilmezett üres hangárok.
Egy hadihajó, amelynek fedélzetéről hiányoznak a támadó járművek.
Amikor Torres jelezte, hogy hamarosan, a kráterhez érnek, McGaughy támadóállásba parancsolta a gravacokat.
Az egyes előrehúzódott. Mögé és fölé került a kettes, míg a sérült jármű mellé, hátulra felzárkózott a hármas.
– Menjünk ötszázra!- mondta McGaughy.
Azon töprengett, hogyan tudhatná meg, mi vár rájuk.
– Bayne! – mondta aztán. – A Concordia tűszondákat hullatott szét a Phoibe felé vezető úton. Szerintem a
kráterben is vannak. Rá tudnál hangolódni a szondaláncra?
– A géptől függ – intett körbe Bayne. – Mindjárt kifaggatom.
A férfi először információkat kért a gravacról, és a tűszondákról. Felfedezte, hogy az elmúlt három nap minden
útvonala, utasítása, kódja jelen van a memóriában.
– Három napos a kicsike – ütögette meg a jármű falát. – És mennyi mindent tud!
Pár perc után kijelentette:
– Készen van. Melyik szondának az adataira kíváncsi, uram?
– Valamelyikre a kráterben.
Bayne megtette, amire kérték. Kiválasztott egy Concordiához közeli tűszondát. Képet is kért, de pechjére egy
Phoibe szektor oldalát mutatta csak a kamera.
– Baj van – szólalt meg Bayne. – A kráter felett gyenge energiakisüléseket észlelek. Átkapcsolok egy másik
szondára, hátha lesz kép...
De ehelyett az eddigi mérések eredménye is eltűnt a képernyőről. – Az átvitel megszűnt.
– Használjuk ki a meglepetés erejét! – McGaughy üzenete mind a négy jármű vezetőjének és lövészének szólt.
– Biztos, hogy többen vannak. De az első fél percben ez nem számít. Utána pedig eldöntjük a helyes taktikát.
Leszállunk, harcolunk vagy menekülünk.
A kráter külső fala sokkal meredekebben tört a magasba, mint a belső. Ahogy közeledtek hozzá, úgy nézett ki,
mint valami ember építette kővár, hosszan és egyenletes ívben kanyarodott vissza önmagába. Amikor közel értek
hozzá, az ív kevésbé látszott, és a kanyar vonala két oldalt a távolba veszett.
– Fel ezerre!
Szinte érezni lehetett azt a hajdani erőt, ami feltorlaszolta ezt a sziklafalat előttük. Hatalmas robbanás lehetett.
– Ezerötszáz – mondta McGaughy. Még így is a kráterfal teteje alatt maradtak.
– Én láttam néhány krátert már a Holdon és a Marson – mondta Torres –, de ez a legkülönösebb. Nagyon
magas a belső szintje, és nincsenek központi csúcsai. Sőt, egyszer még a Merkúrra is leszálltunk, egy kellemes
késő-délutánon, amikor csak háromszázhatvan Kelvin volt a hőmérséklet. Ott is láttam krátereket.
– Akkor ezt nézd meg jól! – mondta McGaughy. – Mert nem sokáig nézegetheted már. Föl!
A négy jármű egyszerre mozdult a kráter széle fölé. Átrepültek a sáncfalon, és a távolban megpillantották a két
és fél kilométerrel mélyebben fekvő Concordiát.
– Idegen járművek! – mondta Bayne, és nagyított a képen.
– Megláttak?
– Még nem.
– Elérési idő?
– Hatvannyolc másodperc.
– Tartsuk a magasságot! Tíz másodpercenként jelezz!
– Hatvan.
McGaughy élesre állította az elülső fegyvereket.
– Üdvözöljük itthon – mondta Torres.
– Ötven.
– Amíg lehet, nem szóródunk szét – mondta McGaughy a közös vonalon. – Az álcagömböt vegyétek fel!
– Ha ilyen szögből kell lőnünk, eltalálhatjuk az űrhajót – szólalt meg a hátsó fegyverek mellett egy katona.
– Nem baj! – mondta McGaughy. – Nekik kevesebbet árthatunk. Aztán lejjebb ereszkedünk... Mennyi saját
járművünk van ott?
– Negyven másodperc.
Bayne annyira meresztette a szemét, hogy szinte megfájdult.
– Egyet sem látok...
McGaughy felkapta a fejét.
– Egyet sem? Kapcsold a Concordiát!
– Felfedeztek minket! – mondta Torres.
– Harminc másodperc. Nincs kapcsolat... De van...
McGaughy azonnal felvette a Concordiával az összeköttetést.
– Kenneth McGaughy jelentkezem.
Elérték az egyik errefelé nyújtózó Phoibe-szektort. A másfél kilométeres fekete trapéz, amely az
aeternizációval az utazásuk záloga volt, úgy feküdt lent, mint egy elhagyott játékszer.
– Le ezerötszázra! – kapcsolt saját vonalra McGaughy. – Tüzeléshez készülj!
– Húsz másodperc!
– A hangárok környékét tisztítsák meg! – kapták meg a parancsot.
– Hol vannak a hangárok? – kérdezte Torres.
Maguk mögött hagyták a Phoibe-szektort. Fél tucat ellenséges jármű fordult velük szembe.
– Tűz – mondta McGaughy.
Kísértetiesen hasonlított mindén a másfél órával korábbi csatához, csak az űrhajó volt más. Az első lendülettel
keresztülvágták magukat az idegeneken. A gravacok összes működő fegyveréből tüzeltek: tizenegy párhuzamos
nyaláb vetette szét a támadókat.
– Balra nyolc fok – mondta valaki az egyik hátsó gravacból Torresnek.
Torres a Concordia felszínéhez ereszkedett. A gravacok oldalsó fegyvereit kifelé fordították: az idegenek most
már onnan is támadtak.
– Ott, ahol olyan sokan vannak? – kérdezett vissza Torres.
– Igen.
– Elsöpörjük őket.
Nem vettek vissza a sebességből. A gyorsaságuk és a tűzerejük még a számbeli fölénye ellenére is
megfutamíthatja az ellenfelet.
A hangár fölött köröző idegen járműveket valóban szétszórta az első roham. Az egyiket három lövés is érte,
kettő az elejét, a harmadik pedig az alját, amikor felemelkedve akart kikerülni a támadás útjából. Ennek
következtében átfordult a tetején, és az orrával egyenesen a Concordia külső falának csapódott. Az eleje teljesen
szétroncsolódott, és a gép a hátára borulva tehetetlenül csúszott több száz métert.
– Vissza! – mondta McGaughy, és a négy jármű alig térve el a formációtól, mintaszerűen megfordult.
Megismételték előbbi akciójukat, aztán McGaughy páros üldözésre utasította őket.
De akkorra már csaknem tizenöt ellenséges jármű közeledett a Concordia egyéb pontjainak ostromával
felhagyva.
– Bye-bye – mondta Torres.
Az előnyük semmivé lett. Üldözőkből üldözöttekké váltak. Torres remélte, hogy nem lesznek áldozatok.
Azért megpróbáltak továbbra is rohamozni. A hangár fölül elzavart járműveknek szorosan a nyomában voltak,
de néhány támadógép már rájuk akaszkodott, és megkezdték a tüzelést.
– Nyílik a zsilip! – rikkantotta valaki.
Torres el nem tudta képzelni, melyikőjük láthatta meg. Ilyen sebesség mellett a Concordia fémfelszíne egyetlen
szürke folttá olvadt össze.
– A kullancsok eltűntek.
– Én látom őket – mondta a hátsó fegyver mellett ülő férfi, és elfordította a fegyver csövét.
– Ők a mieink!
A mieink – ízlelgette a szót Torres.
Két gravac szabadította meg őket üldözőiktől. Oldalról zúdultak az ellenséges gépekre, akik nem számítottak
onnan támadásra. Elsuhantak McGaughyék mögött, majd egy éles fordulattal folytatták az üldözést.
– Jó hogy jöttétek, fiúk! Már majdnem bennégtünk a hangárban – köszöntek át. – Kik vagytok?
– A kisegítő személyzet – felelte Torres. Minek megmondani, hogy a frissen befogadottak?
– Négyes hallasz engem? – kérdezte McGaughy a sérült gravac vezetőjétől két lövés között. – Schwartz, irány
a hangár!
– Harcképesek vagyunk, uram.
– De gyengén manővereztek. Fontos információt birtokoltok, amely nem sérülhet meg. Szálljatok le a
fedélzetre!
– Igen, uram!
A négyes kiszállt az üldözésből, és a hangárhoz repült. Három nyitott zsilipen át, mint óriási bogarak reppentek
ki a gravacok. Megvárták, amíg az utolsó is elhagyja a Concordiát, és az ajtó fölé szálltak.
– Veszélyes leszállni – hallották a vezérlő üzenetét.
– Megsérültünk – közölte a helyzetüket Peter Schwartz. – A küldetés során találat érte a járművet...
Mindkét zsilipajtó nyitva volt, ami azt jelentette, hogy a hangárból teljesen elillant a levegő. A gravac gyorsan
a felszín alá merült, hogy még a zsilipek bezárása előtt a hangárban legyen.
Három összenyitott, és üres terem fogadta őket. A járművek kivétel nélkül kirajzottak. A folyosókra nyíló
kijáratokat mind lezárták. Sürgősségi start volt.
– Igencsak várhattak minket – jegyezte meg Schwartz a gravacban. A zsilip összezárult a fejük felett, és
megkezdődött a levegő befújása a terembe. Amikor a légnyomás helyreállt, a jármű öt utasa felkészült a
kiszállásra.
– Kíváncsi vagyok a fogadásra – mondta az egyikük.
– Ne számíts sokra! Van elég gondjuk.
Lövés villant fel a gravacon kívül, és lenyeste az egyik fegyvert a jármű oldaláról.
– Mi a fene történik itt? – ugrott vissza a vezetőülésbe Schwartz. Felemelte a gravacot a padló fölé. – Zsilipet!
– Támadás ért minket!
A folyosóról számtalan szkafanderes özönlött be a hangárba.
– Lőjetek! – kiabálta Schwartz. Fenntartotta a gépet, és meglódult az ajtó felé, hogy megzavarja a tüzelőket. –
Be vagyunk zárva.
A többiek már ismét a fegyvereknél voltak. Ráfordultak a támadókra, és célzás nélkül megnyomták az
elsütőbillentyűt.
A sugárnyalábok átszelték a hangár belsejét, és szétrobbantották az irányítófülkét. Végigsorozták a
válaszfalakat, ajtókat robbantottak ki a folyosóra. A mély lövések felszaggatták a padlót, a magasabbak a
világítótesteket. A behatolók megpróbáltak menekülni, de sokszor a sugarak elé ugrottak.
A hangárban mindent elnyomott a dörrenések és a kiszakadó panelek hangja. Fém és olvadt műanyag repült a
levegőben, vezetékek lógtak ki szikrázva a falból.
Schwartz körbe-körbe forgott a járművel. A fegyverek nem kíméltek semmit és senkit. Elképzelhetetlen
pusztítást végeztek, mindent megsemmisítettek maguk körül. A gravacból egészen addig lőttek, míg mozgást
láttak.
Legalább húsz halott maradt a hangár összeroncsolt padlóján.

20.

A tűz egyre inkább elharapózott a parkban. Hangos ropogással falta föl az elékerülő fákat és bokrokat. A harc
is szünetelt: a lángfüggöny elválasztotta egymástól az ellenfeleket.
– Miért nem kapcsol be az automatikus tűzoltás? – dühöngött Dukow. Tudta, hogy a parkot legalább három
rendszer védi, még akkor is, ha nem volt egyszer sem tűz az elmúlt ötven év alatt. Ebből kettőt, a levegő
elszívását és a habbal történő oltást, most nem használhatják a nyitott folyosóajtók és a parkban tartózkodó
emberek miatt. De a szórófejeknek már be kellett volna kapcsolniuk. – Valami baj lehet a vezérléssel.
Chris két kézzel kapaszkodott a korlátba, és látta, amint középen is kidől egy fa. A többi lombkoronájától nem
tudta megállapítani, melyik volt az, csak az ágak hullámzását, és a törzs roppanását hallotta.
Máris gyűlölte a tüzet.
A fa eldőlt, és rázuhant egy kisebb bokorcsoportra. Súlyánál fogva belepréselte őket a talajba, amely besüppedt
alattuk. Egy szinttel lejjebb összeroskadt egy tartófal, és elpattant egy tartály, amelynek zselés anyaga remegve
dőlt ki a fémpadlóra. Megszűnt a támaszték, amely megtartotta a mennyezetet, és afölött a földet, így a
mennyezet is leszakadt.
Egy hatalmas tölcsér keletkezett a parknak azon a pontján a talaj felszínén. A tölcsér alján át a föld, mint egy
homokórában a homok, lassan lecsorgott az alsó szintre, és betemette a válaszfal, és a tartály romjait. Fent a
mélyedés egyre tágult, egészen addig, míg az alsó szintet fel nem töltötte anyagával.
A park túloldalán néhányan, akik vették Wheeler parancsát, kidöntöttek egy válaszfalat. A kiömlő víz eláztatta
talaj felszínét, de a tölcsér a víz nagy részét elnyelte. Ahol pedig eloszlott, a víztaszító réteg ismét meggyulladt,
ha szikra pattant rá.
Óriási turbinák indultak be a magasban, hogy elszívják a füstöt a fák fölül. A tűz újult erővel támad fel.
– Mi ez? – kiabálta Chris.
– Ez nem lehet igaz! – Dukow futóléptekkel indult el keresni valakit. – Kapcsolják már ki!
Chris Fillingham meglepetten nézett az öreg után, aztán követte.
– Parancsoljon ki mindenkit a parkból! – mondta van Hool a vezérlőben.
– Nem megyünk vele semmire – mondta Wheeler. – Nyitva maradtak a folyosóajtók.
– Bezárjuk őket.
– Amíg ott vannak a behatolók, nehéz lesz...
– A fiúk megérkeztek a gravitációs csúszdához – szólalt meg Farrer másik feladatra fordítva a figyelmüket. –
Értesíteni kellene Andrew-t, hogy a gravitort próbaüzemre állítjuk.
Ahhoz, hogy Neurskyék megismételhessék veszélyes játékukat a Signum-kettő felszínén, a gravitor gömbjét
üzembe kellett helyezni. Az átlendüléshez a lökést, illetve a húzóerőt a gravitor adja, és a gravitor tartja a
csáklyát is, amelyet a terhelésmentesítő lapok közé lőnek be. A hajtómű másik fele, a gravitációs csúszda
szükségtelen ehhez, de a gravitor teljesítményét sem növelhetik húsz-harminc százaléknál magasabbra, mert a
Signum-kettő gravitációjában, a csúszda nélkül szétrobbanna.
– Ha megtesszük, akkor a támadók is értesülnek a tervről – mondta Wheeler.
– Így viszont veszélyben a védők élete – mondta Farrer. Remélte, hogy Martin nem arra célzott, hogy titokban
tartsák Andrew-ék előtt a próbaüzemet tervét. A gondolatnak meg sem szabadna fordulnia Martin fejében!
– Andrew-ék nem tudnák dekódolni a kódolt adást – mondta Wheeler. A személyi hívó alkalmatlan volt erre.
Van Hool bicegett oda a vezérlőpulthoz.
– Olivero ott van a gravitornál? – kérdezte.
Wheeler intett Farrernek, hogy kérdezze meg.
Amikor Olivero bejelentkezett, van Hool várakozón nézett Wheelerre.
Mikor? – kérdezte a tekintete.
– Tíz perc – mondta Wheeler zavartan. Mi jutott eszébe van Hoolnak? – Ha tudnak, kontrollálják onnan a
próbaüzemet. Huszonöt százalékra megyünk fel, és nyolc-tizenkét percig tartjuk.
Van Hool bólintott.
– Ha szerencsénk van, senki nincs a lehallgatást végzők között, aki beszél spanyolul. És beletelik kis időbe,
mire találnak valakit a harc hevében.
Farrer odaengedte a mikrofonhoz.
– Olivero. Tendráis que hacer. Dile a Andrew quc dentro de diez minutos echamos a fimcionar el gravitor.
Durante doce minutos bajo una potencia de un venticinco porciento.
– ¿Aqui? – kérdezett vissza spanyolul Olivero.
– ¡Salgan de la zona bajo peligro! ¡Avisenle a todos personalmente!
Olivero azonnal tudta ez mit jelent. Egy szervizfolyosóban térdelt Eric Beeson mellett: egy kereszteződést
tartottak szemmel. Odaszólt Beesonnak:
– Hozz ki mindenkit a törzs környékéről! Próbaüzem lesz tíz perc múlva. Én megyek Coope-ért.
Beeson egy pillantást vetett a kereszteződésre. Itt hagyják az őrhelyüket?
– Ez fontosabb! – mondta Olivero. Háromszögletű arca volt, és kis hegyes orra. Haját megnövesztette,
miközben középen kopaszodott. Száját most penge vékonyságúra húzta össze.
Ő indult el először. Belevetette magát a folyosó homályába, és hangtalanul tűnt el az egyik forduló mögött.
Beeson nem volt ennyire csöndes: léptei alatt zengett a fémrácsos padló.
Kevés idejük volt. Beesonnak egy egész csapatot kellett riasztania. Tudta, hogy vannak olyan helyek, ahol harc
folyik. Nehéz lesz onnan elrángatni az embereket. És mi van, ha valaki elhagyta az őrhelyét? Hamarosan rájött,
mit kell tennie. Egy láncot indít majd el, és így hatványozódik a riasztottak száma.
Olivero tudta, hol van Coope. Hogy egyensúlyát futás közben is megtartsa, két kezét oldalra tartva meg-
megérintette a folyosó falának rácsait. Ezt a helyet nem futópályának tervezték. Átvillant a fején, hogyha most
véletlenül rossz irányba szaladna, akkor Coope-ot, aki a biztonsági zónában tartózkodik, végzetes baleset érné.
De nem, ő nem táplál haragot Andrew Coope irányában. Ami történt, az Santor Olivero hibája volt. Andrew
Coope-nak semmi köze nem volt hozzá, és soha nem éreztette, hogy ezért a tévedésért rossz szakembernek
tartaná.
Coope Nick Young társaságában őrködött. Olivero érkezésére meglepetten fordultak hátra. Young először azt
hitte, hátulról jön a támadás, és kis híján lelőtte Oliverót.
– Nick, menj tovább ezen a vonalon! Már csak öt perced van! – mondta Coope, miután meghallgatta a gyorsan
elhadart tervet. – Santor, gyere velem a vezérlőbe!
Young maradt a szervizjáratban, ők ketten a közlekedőfolyosón folytatták útjukat. A gravitor ellenőrzőtermein
keresztül rövidítettek. Olivero már fáradt, sosem tartotta magát sportembernek, és kissé lemaradt. Hátrányát
azonban behozta az ajtónyitásoknál. Három perc alatt érték el a vezérlőt.
– Hívj körbe mindenkit! – lihegte Coope. – És csak annyit kérdezz, minden rendben van-e. Én felélesztem a
központtal a vonalat – bekapcsolta a monitorokat, és kérte a hetedik emeleti központi irányítótermet. – Arthur,
helyemen vagyok!
– Rendben, Andrew. Fújd ki magad! – mondta Farrer, ami azt jelentette: maradj csendben.
– Csak azt kérem, hadd mondhassam én ki az igent!
– Örülök, hogy megkérted a kezem – felelte Farrer. – Épp itt volt az ideje. Várj, Holsen keres! – Nem bontotta
a vonalat Coope-pal, csak egy másik képernyő felé fordult. Mélyen belenézett a képernyő fölötti
kameralencsébe. Már unta Holsen állandó jelentkezéseit. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy megtaláltuk-e, akkor a
válaszom nem.
– Négy emelettel lejjebb vagyok – mondta Holsen. – Fillinghamet legalább ennyire visszaszorították! Innen
már majdnem szemmagasságban van a csúszda teteje!
– Nem érkezett meg az erősítés?
– Dehogynem, állandóan jön. De nem csak hozzánk! Kihúzzam a kamerát a folyosóra? A legrosszabb az, hogy
hiába minden zsenialitásom, semmi nem jut az eszembe.
– Mi is azon vagyunk, hogy kisüssünk valamit.
– És tényleg nem találtátok meg a testet?
Farrer bontott. Wheeler akkor már ott volt ismét mellette.
– Az egyes asztal viszi a próbaüzemet. Kezdhetjük.
– Andrew azt kérte, hogy akkor kezdjük, ha szól.
– Mi van, Andrew? – kérdezte Wheeler a képernyő elé hajolva.
– Az embereimet várom – felelte Coope. Dőlt róla az izzadtság. A vezérlő éles, fehér fényében minden egyes
csepp jól látszott a homlokán, és az arcán, amikor félrenézett. – Mindenki félrevonult?
Olivero bólintott.
– Rendben – sóhajtott fel Coope. – Mehet, Martin.
– Figyelem! – emelkedett fel Wheeler. – Egyes asztal! Kettő... egy... indít!
Coope is hallotta. Aztán látta, ahogy a kontrollterem műszerein a terhelés megindítása megugrasztotta a skálák
tucatjait. Automatikusan bekapcsoltak a figyelőrendszer egységei. Huszonnyolc képernyő villant fel hirtelen.
Ebből hat a gravitor gömbjét mutatta, a kilenc a törzset, a többi a biztonsági zónákat.
– Behatolók a hármas zónában, a gravitor felett – mutatott föl Olivero. – Hogyan kerültek oda?
Három szkafanderes alak óvakodott a törzs felé. Az egységüket szétszórta a Glen Solomon vezette támadás, és
most ők hárman a kiutat kereshették. Vagy valamilyen feladatot hajtanak végre...
– Terhelés nyolc százalék! Nem jelzett a biztonsági rendszer – csóválta meg a fejét Coope. Azon gondolkodott,
hogy értesíti a vezérlőt. Le kellene állítani a próbaüzemet, mert...
...mert azok az emberek meg fognak halni.
Biztosan hülyének néznék.
– Meddig bírják a szkafanderek? – kérdezte Olivero.
Coope átkapcsolta a képet a vezérlő vonalára.
A gravitor törzsének közelében meginduló gravitációs hullámzás felragad minden rögzítetlen, antigravitációs
szabályzóval fel nem szerelt tárgyat. A törzshöz rántja, illetve a törzset övező falak valamelyikéhez, majd
egyszerűen átgyúrja a formáját, mint valami képlékeny masszát.
A szkafanderesek hamar felfigyeltek rá, hogy valami nincs rendben. A falat borító csempeszerű kockák lassan
előrecsúsztak, és apró remegéssel verődtek egymáshoz. Mintha több száz, vagy ezer keményszárnyú rovar
csapdosott volna a magasban.
Aztán egy láthatatlan erő megemelte a legszélső behatolót. A társai gyorsan reagáltak, és elkapták, de a
hullámzó gravitációs mező akkor már őket is kibillentette egyensúlyukból. Kapkodva igazítottak valamit a
szkafander mellrészén, de csak annyit nyertek, hogy a lábuk a talajon maradt, míg a felsőtestük ide-oda
himbálózott.
– Nem bírom nézni – mondta Coope.
– Látjuk mi is – felelte Farrer. – Andrew, ők az ellenségeink. Nem állíthatjuk le.
– Húsz százalék – mondta Olivero.
A gravitációs hullámzás erősödött. Húsz százalékos terhelésnél a szkafanderesek már nem tudták a karjaikat
levenni a magasból, hogy maguk elé tartva védekezzenek az ütközések során. Felemelt kézzel hajladoztak, és hol
egymásnak, hol a falnak csapódtak. A gravitor ereje néha a földig hajlította némelyiküket.
Van Hoolnak a vezérlőben egy Pascal idézet jutott az eszébe, amely az embert nádszálhoz hasonlítja. De most
nem érzett rá késztetést, hogy ki is mondja. Úgysem annak a gondolata volt a lényeges, hanem maga a hasonlat:
gigantikus erő játszadozott a gravitor mellett három emberi lénnyel.
Végül engedtek a cipőtalpak. A behatolók sorban egymás után elszakadtak a padlóról, és átrepültek a termen,
egyenesen a szemközti falnak. Egy pillanatra odanyomta őket a zizegő lapokhoz a hatalmas gravitáció, aztán
aláhulltak, felemelkedtek, és forogva máshová csapódtak. Úgy forgatta őket a gravitor mezője, mint a
rongybabákat.
Közben a szkafander felpuffadt, vagy U-alakba hajlott, a sisak eldeformálódott, és megnyúlt hol felfelé, hol
oldalra. A végtagjaik kicsavarodtak. Testük laposra nyomódott össze.
– Már nem élnek – mondta Farrer a mikrofonba. A szája kiszáradt, a feje megfájdult.
– Meddig keringenek? – kérdezte Nelson mellette. Ő is azt a képernyőt nézte.
– Ameddig le nem áll a gravitor...
A vezérlőpult hangjelzésére Nelson összerezzent. Neki szólt a jel.
– Jó hír a parkból – mondta felélénkülve. – Megkezdődött a tűz visszaszorítása.
Az egyik monitorra behozta a park képét. Egy negyedik emeleti folyosón működött a kamera: szürke
vízfüggöny takarta a fákat, és a vörös folt egyre kisebb lett a képmező közepén.
A parkban zuhogott az eső. Új érzés volt ez embereknek, fáknak egyaránt. Chris Fillingham hunyorogva nézte
Dukowot, aki kézi vezérléssel nyitotta meg a fenti szórófejeket, és aztán feltartott arccal, csukott szemmel
élvezte, ahogy a cseppek végigfolynak az arcán. Aztán az öreg kitátotta a száját, és megízlelte az esőcseppeket.
– Ötven év – mondta hangosan. – Úristen, de bolond voltam. De bolond voltam.
Chris hátrasimította a haját, és sírni támadt kedve. Rettenetesen szegénynek érezte magát.
Senki nem számolta vízcseppeket, ez most nem számított pazarlásnak.
És amikor a hajtóműnél Neursky nekikészülődött az első ugrásnak, alatta pedig megtalálták a Holsen által
emlegetett testet, akkor Chris Fillingham is felemelte a magasba az arcát, és hagyta, hogy a Concordia könnyei
áztassák el szemhéjait.

21.

Neursky intett, hogy kész. A szervizerkély korlátja mögött térdelt, és a gravitorra irányozta a maga készítette
nyílpuskát. Egy emelőkarral húzta fel, és a csáklya került a vájatba. A lőtávolsága közel négyszáz méter volt,
éppen elég ahhoz, hogy a furcsa lövedék olyan közel kerüljön a gravitor gömbjéhez, hogy a gömb saját
gravitációja magához ragadja.
Neurskynak nem kellett pontosan céloznia. Meghúzta az elsütőkart, és a csáklya elrepült a gravitor irányába.
Vékony gumikötél tekergett nyomában. Repült volna messzebb is, de a kötél súlya lelassította, és lerövidítette az
ívét. A fiúk kipróbálták: anélkül hatszázhetven méterre jutott el.
A próbaüzem során a gravitor terhelésmentesítő lapjai eltávolodtak a gömb belső felszínétől, és hatalmas rések
nyíltak meg a lapok között. Az az erő, amely fent, a gravitor törzsénél született meg, és amely megölte a
szkafandereseket, most egyetlen gravitációs csomót alkotott a gömb körül. Magába szippantotta a csáklyát,
amikor az a közvetlen közelébe került. A csáklya hamar elvesztette lendületét, és aláhullt volna, de a gömb
gravitációja megfogta, és lebegtette pár másodpercig, majd néhányszor megtekerte, és a gravitor felé rántotta.
Aztán eltűnt a terhelés-mentesítő lapok között.
– Fent van – morogta Neursky, és meghúzta a kötelet, ami rögtön megbokrosodott a kezében. A fiú
hátrapillantott a mögötte guggolókra. – Eddig minden rendben. Csak az a baj, hogy a szervizerkélyen nem tudjuk
kikapcsolni a gravitációt.
– Miért? – kérdezte idegesen Bodelot. A legutóbb majdnem meghalt, és nem vállalkozott volna még egy
ugrásra, ha Neurskyék nem ragaszkodnak a személyéhez. De szükségük volt rá, mert gyakorlott programozót
nem találtak a feladathoz.
Powell persze sikerrel vágta ki magát.
– Mert a világűrben csak a Concordia mesterséges gravitációja vesz körül minket. Itt pedig a bolygóé.
– És ez mit változtat meg?
– Zuhanni fogunk az elején, nem pedig repülni.
Miközben magyarázott, Neursky a testére csatolta a kötél másik végét. Hóna alá, derekára, és a combjai közé.
Gyorsan járt a keze. Azért nem tette meg már korábban, mert ha a gravitorra felcsavarodik a kötél, akkor
kirántotta volna minden biztosítás nélkül a mélység fölé. Amikor végzett, két újabb csatot erősített hátul a
derékövére: egy második kötéllel a szervizerkélyhez kötötte magát. Ennek az a feladata, hogy megállítsa a
zuhanásban, és ha a fiú rossz irányba lendülne ki, akkor az utolsó pillanatban még visszatartsa valami. Most
kiváltképp szüksége lesz rá...
A világűrben egyszerűen elrugaszkodtak az erkélyről. Mivel a lefelé irányuló gravitációt megszűntették, a
gömb gravitációja, amely itt meglehetősen kicsi, de mégis hat, átúsztatta őket egy tekintélyes távon. Lefelé is
rézsút zuhantak azután, és két kötél feszítette ki, rántotta fel őket egyszerre. Amikor a gravitor új pályára állította
őket, kioldották a szervizerkélyhez kötő csatokat, és repültek tovább a szemközti folyosók felé.
Nem fedezték fel játékukat. Pedig bármikor megtörténhetett volna: hanem is lentről, ahol senki nem
tartózkodott a csúszda mellett, amikor a hajtómű működött, de az oldalfolyosókról bárki megláthatta a fiúkat, ha
elég közel állt. Lezárták ugyan a szélső ajtókat, és egy elmés műszer riasztott, ha valaki átlépett azokon az
ajtókon, de csak a szervizerkélyen állók tudtak elbújni. A gravitor mellett, a levegőben nem volt rejtekhely...
Roger Varona lépett Neursky mellé. Egy hosszú lőfegyvert adott a fiú kezébe. Craig Dawson ezzel lőtt rá a
gravacra a bolygó felszínén. Varona pár szóban elmagyarázta, hogyan kell használni.
– Nagyobb tűzereje van – veregette meg Neursky vállát. – Kevesen lesztek odaát.
Neursky a vállára vetette a fegyvert, majd a szeme elé húzta a védőszemüveget, és felkapaszkodott az erkély
szélére.
– Meg van a huszonöt százalék – mondta valaki hátul.
A gravitor gömbje mellett mintha forró levegő kavargott volna. A vibráció cseppformát öltött magára, mintha a
mennyezetről akarna aláhullni, közepében egy szürke golyóval. Ez a csepp néha megnyúlt, és a csúszdából
felmeredő kanalak felé igyekezett.
A gravitációs csúszda azonban nem működött. Nem volt, ami rést nyitott volna a cirkasztelláris térre.
A levegő vibrálását a gravitor körül a hajtómű majdnem minden pontjából látták. Fillingham idegesen nyúlt a
hívójához.
– Mit csináltok?
– Nyugalom, John! – felelte a vezérlőből Farrer. – Csak egy kis próbaüzem. Nem érint titeket!
– Remélem tudjátok, mit tesztek, és nem indulunk el idő előtt!
– Nélkületek nem is tudnánk...
– Szó sincs róla – szállt be a beszélgetésbe Wheeler. – Csak tartsatok ki!
– Megpróbáljuk – morogta Fillingham. Számtalan sebesültjük volt már, és annak ellenére, hogy húsz fős
csapata ötszörösére duzzadt, folyamatosan hátráltak. Részben Fillingham hibája volt: inkább hátrább vezérelte
őket, mintsem elveszítse embereit.
Kinézett az egyik falba robbantott résen át a gravitor hullámzó vonalaira. Amikor hívta a vezérlőt, attól félt,
hogy a behatolók üzemelték be. Ha viszont nem ők voltak, akkor Coope és Wheeler találhatott ki valamit.
Nyilván céljuk van vele. De ilyen távolról a gravitor gömbje is csak üveggolyó méretűnek tűnt.
Neursky leugrott a szervizerkélyről. Széttárt karokkal zuhant a csúszda műszerei felé. Ijesztő élmény volt: a
sportcsarnokban nullgravitáción, és az ugrásoknál is inkább lebegett, mint zuhant. Most egyre gyorsulva
közeledett felé a hajtómű. Neursky szinte érezte, ahogy a szíve kihagy egy-két dobbanásnyit.
Aztán az egyik kötél visszarántotta, és ettől a zsigerei akartak kiszakadni. Most háttal fölfelé repült és
távolodott a folyosók üvegfalától. A gravitor felé tartott.
Hátracsapott kezeivel, és kioldotta a szervizerkélyhez csatlakozó kötelet. Amikor érezte, hogy sebessége
csökken, és hamarosan vissza fog zuhanni, éppen a gravitor alá, akkor furcsa bizsergést érzett a dereka tájékán.
Tudta, hogy nyert ügye van. Innentől minden előírásszerűen megy, kivéve a landolást a másik szervizerkélyen,
mert ott most nem várja senki.
Vagy ha igen, akkor ez volt az utolsó játéka.
A gravitor magához ragadta. Neursky fél kézzel belekapaszkodott a kötélbe, és eltartotta a másik kezét. Olyan
érzés volt, mintha fejen állna.
A többiek a folyosón úgy látták, mintha David Neursky repülne.
– Mint a mennybemenetel – morogta hátul egy elsőgenerációs. – Pont így mesélte el a nagyanyám...
Bruce Rivers közben felhúzta Neursky lecsatolt kötelét, majd a nyílpuskába akasztotta a saját csáklyáját.
Három csáklyájuk volt, ebből általában kettőt szoktak használni. Ha mind a három túloldalt lesz,
valamelyiküknek vissza kell hoznia őket...
Most! – gondolta Neursky. Ha előbb kerül a gömb közelébe, mint ahogy elérne a csúszda kanalai fölé, akkor
vége. Akkor a gravitor berántja őt is a terhelés-mentesítő lapok közé, és senki nem szedi le onnan. Úgy nézne ki,
mint valami szétnyomott élőlény a mikroszkóp két tárgylemeze között. Amikor pedig kikapcsolják a
próbaüzemet, a terhelésmentesítő lapok rásimulnának testének azon részeire, amelyek még egyben maradtak.
A „kanalak” persze közelinek tűntek. De lehet, hogy a gravitor teljesítménye kicsi, és nem nyúlik le odáig a
törzs keltette tér.
Neursky hamarosan megérezte oldalról is a húzóerőt. Már csak az volt a kérdés, hogy a lendület elviszi-e
odáig.
– Ez tényleg öngyilkosság! – mondta Richard Bodelot. Nem sokat látott abból, hogy a barátja mit tesz, de
Neursky vészesen gyorsan közeledett a gömb felé. – Én nem is tudom, megyek-e.
– Ha te nem jössz – mondta Lusby –, akkor nincs értelme átmennünk. Te vagy az egyetlen, aki ki tudod nyitni
a zárolt ajtókat.
– És mi van, ha David meghal?
– Nem fog meghalni.
Rivers ebben a pillanatban kilőtte a második csáklyát a gravitor felé.
– Nyugalom, Richard! Irvin sem izgul! – fordult aztán hátra.
– Mert először csinálja – mondta Bodelot.
– És nincsenek meg a megfelelő idegvégződései – ütött Towers hátára nevetve Lusby. Azért idegesítette, hogy
egyedül Towers vállalkozott mellettük erre az ugrásra. Nem igazán akarta azt hinni, hogy bizonyos intelligencia
fölött az ember nemet mond.
Towers visszavigyorgott.
– Csak az apám meg ne tudja!
– Ezzel mi is így vagyunk.
Neurskyt, amikor megperdült, fülön csapta a válláról felemelkedő fegyver. Már elengedte a kötelet, amely ott
tekergőzött mellette, és most megpróbált „elfeküdni”. A derekában érzett bizsergés lassan felkúszott a gerince
mentén egészen a nyakáig. Aztán a fiú egyszerre meglódult, és a elsuhant a gravitor alatt.
A felső vonzás megszűnt, most már az oldalsó uralkodott rajta. Sebessége nőtt, és Neursky megpillantotta azt a
vonalat, amelynek mentén besiklik a gravitor gömbje alá.
A lökés helyét is látta.
A fegyver most a vállába vágott, és eszébe jutott, hogy a lökés egészen bele fogja préselni a hátába.
Elsiklott a csúszda egyik kanala felett, aztán középen menetrendszerűen megjött a lökés. A gravitor félelmetes
energiája ezen a ponton löki át azt a koncentrált hullámcsomagot, amely az űrhajót a cirkasztelláris térben
meghúzza: Naprendszerek közelében, és most, huszonöt százalékos terhelésnél ez az erő csak töredéke volt a
valóságosnak, és csak a külső széle kapta el a fiút.
Neursky mégis majdnem elvesztette eszméletét. Az agyára nehezedő, és a testébe vágó fájdalom óriási volt. A
lélegzete is elakadt.
A taszító erő villanásnyi idő alatt a mélybe nyomta és oldalra lökte a testet. Ennek következtében Neursky
kikerült a gravitor teréből, és innentől kezdve már manőverezni is tudott repülés közben. A kötél engedelmesen
tekeredett utána.
Ez már igazi repülés volt. Ezekért a másodpercekért érdemes volt elviselni a félelmet és a fájdalmat. Neursky
megpillantotta a szemközt azt a szervizerkélyt, ahova meg kell érkeznie. Belátott mögé a folyosóra. Nem volt ott
senki, hacsak az alsó fal mögé el nem bújt.
– Folytatjuk az előrenyomulást – üzente Wheelernek Varona. Rivers felállt az erkély szélére, de amikor
lepillantott, megrettent kissé.
– Neursky átért – fordította le Farrer a vezérlőben. – Várjuk a hívását.
– Itt David – jelentkezett Neursky a végszóra. – Senki nincs itt.
– Várd meg a többieket! – mondta Wheeler.
– Még valami... Martin! – mondta Farrer. Egyszerre két vonalon beszélt, és Neursky jelentkezése előtt a
csúszda aljáról hívták. – Nem vettem komolyan Holsent, mert azt hittem, kissé túloz. Egy furcsa repülő
szerkezetről beszélt a csúszda fölött. De senki más nem látta.
Martin Wheeler maga előtt látta a lábnyomokat a Signum-kettő talaján.
– Szerinted mi lehetett az?
– Én azt hittem, hogy a behatolók használtak valamiféle antigravitációs szerkezetet, amely meghibásodott. Más
nem lehetett! Figyelmeztettem a csúszdánál állókat, hogy figyeljenek középen is fölfele. Aztán nem jött semmi
híradás.
– Mit mondott Holsen pontosan?
Farrer végigsimított vöröses üstökén.
– Hogy megjelent a csúszda felett egy kis jármű, amiben négyen ültek. A behatolók lelőtték, és az egyik utas
kiesett a járműből. Én megkérdeztem, hogy miért tüzeltek volna rá a Heliások, de erre nem tudott válaszolni. Azt
is kérdeztem, hogy nem lehetett-e műszaki hiba, ami miatt lezuhant, vagy felrobbant. Váltig állította, hogy
megjelent és eltűnt, de később már nem volt biztos benne, hogy a behatolók lőtték le. Takarta őket a jármű...
– És most miért említetted? – kérdezte Wheeler.
– Mert megtalálták a járműből kizuhant idegent.
– A csúszdán.
– Igen. És azt állítják, hogy valami nincs rendben vele.
– Szkafandert visel?
– Nem, és ez is furcsa... de... azt állítják nem teljesen ember...

22.

– Jessica Neely visszatérő gravacjai a teleszkópok előtt – mondta Nelson.


– Kapcsolat van?
– Nincs.
– Kik fedezték fel? – fordult vissza Wheeler Farrerhez.
Farrer tétovázott.
– Lawson. A másodgenerációs Lawson.
– Harvey Lawson?
– Igen.
– Miben mások, mint egy ember? Képet kaptunk róluk?
– Nem. Lawson elmondása alapján olyan helyre esett be, ahonnan még kiszedni is nehéz lesz. Kezük-lábuk,
mindenük megvan, de arányaikban más a testi felépítésük. És a bőrük is eltér a miénktől. Ennyit tudok az első
közlés után.
– Ők tették ki a jeladót – mondta Wheeler. – És fogalmam sincs, hogy kicsodák.
– Az érkező gravacok a vonalban – a kapcsolatot Thaler vette fel. – A feladatot teljesítették.
– Erősítést hoznak – mondta Wheeler. – Észlelik a támadókat? – kérdezte a járművön ülőktől.
– Igen – válaszolta Neely. – Solakofski hadnagy szerint az elszakadók azok.
Wheeler bólintott. Ezt tudták. Miután McGaughyék egyik gravacja szerencsésen leszállt, és szétlőtte az egyik
hangárt, a legénység jelentést tett a belső vonalon. Átadták a készített felvételeket is, de azoknak az elemzésé
még váratni fog magára. A jelentés viszont egyértelművé tette, hogy honnan vannak a támadók. McGaughy
emberei felismerték a járműveket.
A Concordia felett még mindig folyt a macska-egér játék. A gravacok hol üldözők, hol üldözöttek voltak. Négy
megsérült közülük, de mind a négy visszatért a hangárba... egy másikba, mint ahonnan elindultak. A Heliások
célja megváltozott: már nem támadtak, hanem védekeztek. A négyes szektor fölött gyűltek össze, és távol
tartották onnan a gravacokat. A szektor sarkaiban található hat tüzelőállást is elfoglalták, és bevonták a csatába.
Wheeler szerint azért, hogy fedezzék az űrhajóba benyomuló társaikat.
– Szkafanderben vannak? – kérdezte Neely, nyilván az említett hadnagy kérdése nyomán.
– Igen.
– A szkafanderek gyenge pontja a jobb hónuk alatt van – mondta egy reszelős férfihang. – Ott található a
gravitációellen... és ha... találják... a súlya... nő...
– Zavarják az átvitelt – mondta Thaler. – Vége.
– Továbbítsátok az információt mindenkinek! Lőjék a szkafanderek jobb oldalát, majd meglátjuk, hogy mi
lesz! De nem sokra jutunk vele, ha nem hatolhatunk be a négyesbe. Az időnk szűkös!
– Nagyon közel vannak a vezérlőhöz – mondta Nelson. – Néhány egységet lehívtam fentről, és az új lakóink is
itt vannak. De ők hátulról támadtak és inkább hajtják őket.
– Vigyázzanak, mert két tűz közé szorulhatnak.
– Tűz alá fogták a kirobbantott zsilipeket, de patthelyzetbe kerültek.
Wheeler felsóhajtott.
– Adjanak egy fegyvert! – lépett oda Wheeler mellé van Hool, aki Oliverónak küldött üzenete óta hallgatagon
állt hátul, arra számítva hogy szükség lesz még a nyelvtudására.
Wheeler ránézett, aztán a kezébe adta a sajátját. Rupert van Hool kibicegett a vezérlőből.
– Egy kérés a tizennegyedikről – mondta Thaler. – Frank Henrickson kéri, hogy indítsuk el az alsó félemelet
négyes vonalán a szállítójárműveket.
– Miért?
– Mert berobbantottuk a támadók alatt a padlót – felelte Henrickson. – És a szállítási vonalra zuhantak... Ha
elindulnak a kocsik, akkor legázolják őket...
– Emberi irányítás nélkül is menni fog? – kérdezte Wheeler Hannes Thalert.
– Hogyne.
– Akkor indítsuk a kocsikat!
– Indulnak a kocsik... – mondta Thaler egy mikrofonba, és lekapcsolt az egyik alsó asztalhoz.
– Addig ott tartjuk őket – mondta Henrickson. Büszkeség csengett a hangjában, hogy milyen jól kitalálták.
Aztán kilépett a vonalból.
– Neurskyék hogy haladnak? – kérdezte Wheeler.
Farrer válaszolt.
– Varona legutóbb azt mondta, hogy mindenkit elküldött már... Rivers tette meg az utat háromszor. Ő volt az
utolsó, miután elküldte Towerset, és lelökte Bodelot-t az erkélyről. Neursky térdelve várta őket a
szervizerkélyen, és mindenkit maga mellé gyűjtött. Addig nem akart kimozdulni a folyosóra, amíg együtt
nincsenek. Látott szkafandereseket a távolban, de lőni sem akart. A feladatuk az, hogy elérjenek: egy négyes
szektorbeli alközpontot, és kinyissák a zsilipeket a hármas felé, nem pedig az, hogy öten foglalják vissza az
űrhajót.
– Csak a zsilipnél juthatunk át – mutatott előre Neursky. – Bodelot, maradj hátul, te vagy a legfontosabb most
közöttünk! Mi utat törünk.
Kisorjáztak a folyosóra, aztán átvágtak a szemközti fal mellé. Neursky maga elé tartotta a Varonától kapott
fegyvert, és lassan vezette őket előrébb. Félúton jártak, amikor pár szkafanderes lépett ki a négyes szektorból.
A kis csapat azonnal megállt. Neursky ujja ott volt a fegyver ravaszán, de nem lőtt. Amíg fel nem fedezik őket,
addig nem lő – határozta el. Hátha megússzák.
A szkafanderesek nem fordultak erre. Tudták, hogy balra nincs már ajtó, és abból az irányból nem számítottak
senkire. Futóléptekben indultak el a harcok színhelye felé.
Neursky intett, hogy előre.
Észrevétlenül érték el a kirojtosodott szélű zsilipet, de nem tudhatták, mi várja őket a túloldalon. Neursky vett
egy mély lélegzetet, aztán ráfordult a belső folyosóra.
Szembetalálta magát egy katonával, és úgy húzta meg a ravaszt, hogy nem volt tudatában a dolognak. A
szkafanderest a lövés ereje vagy öt méterre elrepítette: egyenesen a falnak, két szétágazó folyosó közé. A
szkafander mellrészén a lyuk gyorsan összezárult, de ez a benne levőn már nem segített. Az alak lecsúszott a fal
tövébe, majd pukkanás hallatszott ki a sisakból, amely erre megremegett, és a test oldalra dőlt.
– A fegyverét!. – mondta Neursky Riversnek, aki rögtön ugrott. – Most merre?
Bodelot tétován intett jobbra.
A fiúk nekiiramodtak. A lelőtt katona azonban nem egyedül volt, és társai felfedezve a testet, a futók után
lőttek.
Neursky előrerángatta Bodelot-t. Rivers a zsákmányolt fegyverrel visszalőtt, mire a zsilipnél a falat óriási
robbanás rázkódtatta meg, amit vöröses-sárgás fényjelenség követett. A fiúk is megérezték a légnyomást és a
hőhullámot.
– Ezt Chris apja ellen akarták bevetni – mondta Rivers futás közben Lusbynak.
– Legalább megháláltuk a belépőkártyát.
– Erre – kapta el Bodelot-t karját Neursky, és félrerántotta egy szemből érkező lövés elől. Egy
keresztfolyosóba ugrottak be, és azon rohantak tovább.
– Nem tudom, merre járunk – lihegte Bodelot. A falak jellegtelenek voltak, és nem számolta a fordulókat.
Rivers hátramaradva megeresztett egy lövést a szemközti ellenfeleik irányába. Az eredménye ugyanaz lett:
robbanás és az a furcsán kiteljesedő fény, a meleggel.
– Miről ismersz meg kívülről egy alközpontot? – kérdezte Neursky Bodelot-tól.
– Nem tudom. De kell errefelé lennie egynek. Mindig csak jobbra!
A legközelebbi kereszteződésnél Bodelot mégis megtorpant.
– Várjatok, várjatok – hadonászott idegesen, és megállt a menet irány felé. Becsukta a szemét. – Ez a szektor
ugye tükörképe a hármasnak. Legalábbis itt a csúszda mentén... Ha ott bemegyünk az ajtón...
Rivers idegesen tekingetett visszafelé, és oldalra.
– Jobbra jöttünk, aztán balra, és... megint jobbra kellene – számolgatott Bodelot.
– Pontosan belefutunk a támadóinkba – mondta Neursky.
– Legfeljebb abba, ami megmaradt belőlük – pillantott oda Rivers.
– Most jobbra, és utána pár lépést visszafordulni – Bodelot kinyitotta a szemét. – Ez az! Rájöttem.
– Ideje volt – mondta Rivers, és mivel mozgást észlelt abból az irányból, amelyből jöttek, ismét útjára
bocsátott egy lövedéket. – Ha már úgyis tudják, hogy itt vagyunk, figyelmeztetni kellene a többieket, hogy ilyen
fegyvereket akarnak bevetni ellenünk.
– Az alközpontban majd megtesszük – bólintott Neursky.
A folyosó végi robbanással egy időben ismét futásnak eredtek. Lusby úgy érezte magát, mintha egy
labirintusban lennének. Ment amerre Bodelot és Neursky vezette, de fogalma sem volt róla, hol járnak. Még
abban sem volt bizonyos, hogy Bodelot tudja. Sosem hitte volna, hogy egyszer el fog tévedni a Concordián.
Rivers sereghajtóként, az elszedett fegyverrel biztonságban érezte magát. De nem csupán azért futott hátul,
mert nála volt az a fegyver, hanem mert néha fájdalom nyilallt tagjaiba. A gravitor alatt megtett három út erősen
igénybe vette szervezetét. – Amikor Rivers megérezte a fájdalmát, meg-megállt egy másodpercre, és úgy tett,
mintha hátrafelé figyelne.
A következő keresztfolyosó, amelyen az alközpontnak kellett lennie, megfeketedett és füstölgött. A hőtől
megolvadt oldalfalak szaga csípős volt, és könnyeket csalt a szembe.
Neursky Bodelot elmondása alapján ismét jobbra fordult.
– Melyik oldalon van? – kérdezte aztán.
– Balkézre.
Balról egész oldalfalat döntött ki a robbanás. Beláttak az üres szobába, amelynek padlóját törmelékek
borították.
– Szép munka volt! – vetette oda Lusby Riversnek.
A törmelékek között egy szkafanderes test feküdt. Olyan volt, mintha csonkolták volna, az egyik keze
könyökben véget ért. A szkafander összeforrt a könyöknél. A kéz másik fele méterekkel odébb hevert.
– Hol az ajtó?
– Itt... volt.
Nyitva lehetett, amikor Rivers lövedéke becsapódott a falba, és felrobbant. A nyitószerkezet elromlott, az ajtó
félig kilógott a falból, és eldeformálódott.
Bodelot lépett be elsőnek.
Nem sok maradt az alközpontból. A robbanás benyomta a szomszéd terem falát: innen is lehetett látni a
törmelékeket, és a kéz nélküli halottat. A műszerek kivétel nélkül elroncsolódtak, és használhatatlanná váltak.
Szikrák és sárgás felvillanások keltek életre néhol, és egyre nagyobb lett a füst.
– Hol van másik alközpont? – kérdezte Neursky.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Bodelot.
– Gyerünk ki, mielőtt megfulladnánk!
– Nem tudhattam – mentegetőzött Rivers.
Egyikük sem vette észre, hogy a szomszédban megmozdult a szkafander.
– Tovább kell állnunk. Mindegy merre! Majd útközben keresünk egyet.
– Nem mehetünk vissza?
– Az veszélyesebb.
Visszahátráltak a folyosóra.
– Elveszem a fegyverét – mondta Towers Neurskynak, és a másik szoba felé intett.
– Csak gyorsan!
Towers beugrott a fal résén át a terembe, és rögtön elzuhant, mert egy törmelékdarab kicsúszott a lába alól.
Bodelot annyit látott, hogy Towers eltűnik, és ijedten utána hajolt.
A szkafanderes felemelte ép kezét, és Bodelot-ra lőtt. A fiú elzuhant.
Neursky kapott észbe legelőször, és Bodelot helyére ugrott. A fegyver csövét betolta a szobába, és a
feltápászkodó Towers válla fölött nyakon lőtte a pisztolyát újból használni készülő szkafanderest.
Az idegen visszahanyatlott a földre, mire Towers hozzáugrott, és kihúzta a pisztolyt a kezéből. Nem törődött a
testtel, mert látta, hogy Neursky lövése pontosan talált, s bár a szkafander zárt, vércseppek pöttyözték a mellkast.
Bodelot hangosan jajgatott. A földön feküdt, és a hasát fogta. Ujjai közül dőlt a vér.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Lusby.
– El kell innen vinni! – mondta Neursky. – El kell bújnunk valahol! Irvin, fogd meg elől!
David Neursky emlékezett rá, hogy Ligas és Farrer hogy csinálták az eszméletlen Dean Wheelerrel, kint a
roncs tetején. Csakhogy Wheeler nem hánykolódott a kezükben, és nem nyöszörgött. Akkor ott volt pár lépésre a
gravac, de most hol lehet búvóhely?
– Hova megyünk?
– Tegyél alá valamit, ne hagyjunk vérnyomokat!
Rivers letakarta a padlóra kiömlött vért egy nagy faldarabbal, míg Lusby lekapta a mellényét, és Bodelot sebe
alá tartotta.
– Gyorsan a következő ajtóig!
Úgy siettek, ahogy csak tudtak. Ha most kapnak támadást, egyedül Rivers használhatja a fegyverét.
Bodelot jajgatása nyöszörgéssé szelídült, pedig nagyon fájhatott neki a seb. Neursky és Towers nem tudtak
egyszerre lépni, ezért a fiú ide-oda rángatózott a karjukban. Lusby kicsit meggörnyedve, és oldalazva próbált
meg lépést tartani velük.
– Oda, oda! – mondta Neursky a hátrafelé szaladó Towersnek, és a fejével mutatta az irányt.
Eltávolodtak a robbanás helyétől. Bár még látták a kiégett folyosórészt, Neursky nem mert további kockázatot
vállalni. Ha felfedezik őket, akkor végük. Addig kell elbújniuk, míg nincs tanúja az eseményeknek.
A fal mellett aztán elengedte Bodelot lábát, és kinyitotta a legközelebbi ajtót. Beemelték a terem sötétjébe a
sebesültet, majd Rivers is beugrott utánuk. Neursky bekapcsolta a világítást, bezárta az ajtót, és blokkolta a zárat.
Ez a terem is üres volt.
Lefektették Bodelot-t a földre.
– És most mi lesz? – kérdezte ismét Lusby.
– Mit kell csinálni vele? – kérdezett vissza Neursky. – Tudja valaki?
Mindannyiuk nagy meglepetésére Towers letérdelt a sebesült mellé, és eligazította végtagjait. Aztán kissé
megemelte a térdeket, és szólt Lusbynak, hogy tartsa meg.
– I... igen – mondta Lusby, és átadta a mellényét.
– Nézzük meg a sebet! – mondta Towers, és továbbadta a mellényt Riversnek. A szkafanderrel történt balesete
után Towers Eve Susman állandó hallgatójává vált. – Szedd szét!
Rivers csodálkozó pillantást vetett Neurskyra. Neursky bólintott, és elővette a hívóját.
– Nem sikerült – jelentette a vezérlőnek. – Most...
– Ne mondj többet! – figyelmeztette Farrer.
– Tovább megyünk! Felfele. És... zsákmányoltunk egy robbanó fegyvert.
Farrer felsóhajtott. A fiúk szerencsésen átértek, de ellenségbe botlottak. Neursky hangjából kiérezte, hogy
egyikük meghalt vagy megsebesült.
– Ha valahogy nem jutunk át, akkor ott vesznek – mondta Wheelernek.
– Mindannyian veszélyben vagyunk, ha új fegyvereket vetnek be.
– Miért nem tették eddig?
– Lehet, hogy nem számítottak ekkora ellenállásra.
Thaler szakította félbe őket.
– A visszatérő gravacok harcba bocsátkoztak.
– Nem tudjuk visszarendelni őket. Maradjanak kinn! – mondta Wheeler. Amúgy is kellett fenn minden gravac.
– Arthur, értesítsd Fillinghamet, hogy vigyázzon, mert hatékonyabb fegyverékkel mennek ellene.
– És mi van, ha lejutnak a csúszdához?
– Majd megtudjuk, ha lejutnak!...
Wheeler oldalra sétált, hogy átlássa a helyzetet. A behatolók lényegesen kevesebben vannak, mint ők, és lehet,
hogy rendelkeznek információval a Concordiáról, de nincs helyismeretük. Ezt a védelem során eddig
szerencsésen kihasználták. Aztán ott van Weston nyolcszáz embere, készen arra, hogy bármikor beszálljanak a
csatába. Már órák óta várakoznak. Wheeler először arra számított, hogy az ő feladatuk lesz a négyes szektort
megtisztítani, és elvágni az idegenek utánpótlását, de lehet, hogy a Concordia másik három szektorának és a
hajtóműnek a védelmében kell bevetni őket. Ha a behatolók úgy akarják a csatát kimozdítani a holtpontról, hogy
nagyobb fegyvereket vetnek be, akkor erre nekik is lépni kell.
A csúszdát nem adhatják át!
De kinek a kezére is kerülne?
– Martin! – nézett fel Nelson. – Keresés a négyes szektorból.
– Neursky?
– Nem.
Wheeler egy pillanaton belül ott termett Nelson mögött.
– Kicsoda? Átjutott valaki közülünk?
– Nem jelentették – mondta Thaler.
– A négy-hatos alközpontból. A negyedik emeletről...
– Fogadjuk!
A monitort rákapcsolták a vonalra. Nem közvetített képet, és nem adott hangot. Egy írott szöveg villogott a
képernyőn.
– Melyik zsilipajtókat kell megnyitni?
– Csapda – mondta Nelson. – Mi kinyitjuk az ajtóinkat, ők pedig beözönlenek.
– Nem – jelentette ki határozottan Wheeler. – Mi adjuk meg az ajtószámot, nem ők mondják meg. Mi leszünk
ott elsőként! Kérdezz rá a kilétére!
Nelson beütötte a kérdést.
– Melyik zsilipajtókat kell kinyitni? BB – hangzott a válasz.
– A nyavalyás – dühöngött Wheeler, de hangjából öröm csendült ki. – Megint átment! Azt nem ellenőriztük le,
hogy a négyes szektorban is feltört-e egy alközpontot. Robert, add meg a Westonék gyülekezőhelye előtti
ajtószámokat! Thaler, riadó Westonéknak! Készüljenek föl a behatolásra. És Robert, ha végeztél, a nevét is
kérdezd meg az illetőnek! Most már valóban tudni akarom, kicsoda!

23.

Anthony Weston egységei egyszerre tizennégy zsilipen át léptek be a négyes szektorba. Az első szinten harcoló
idős Timothy McRae és George Herwood egységei előtt is megnyílt három zsilip, aminek következtében oldalba
támadhatták a kirobbant ajtót védő behatolókat.
Wheeler csapatokat irányított a hatodikra, és a legfölső szintre, ahol újabb nyitott átjárók várták őket: a
feladatuk a hetedik szinten harcolók körbevétele, a négyes szektor főközpontjának és a Concordia felszíne alatti
lövegállásoknak a visszafoglalása.
Westonék szélső egységei hamar összecsaptak a behatolókkal. Három párhuzamos folyosóból vették tűz alá a
szkafandereseket, és nem kímélve a Concordiát sem, hátrálásra késztették őket. A nyomukban haladva
megtalálták azt a külső zsilipet, amelyen át az űrhajóba szállingózott az ellenség. Az utolsó pillanatban a
menekülők a zsilip teljes kinyitásához nyúltak.
A Phoibések nem viseltek szkafandert. A két zsilipajtó egyidejű megnyitásakor egyszerre zártak le a folyosók
közeli biztonsági ajtajai, elvágva a védők nagy részét a Concordián belül kialakuló légüres tértől. Néhányan
azonban, akik előrébb jártak társaiknál, a biztonsági ajtók külső oldalán maradtak, és az űrhajóból kiszabaduló
levegő felrántotta őket a padlóról, hogy mint tehetetlen faleveleket, magával sodorja a bolygó felszínére.
A biztonsági ajtók átlátszóak voltak. A Phoibések látták, ahogy társaik kétségbeesetten próbálnak
megkapaszkodni az ajtók beugróiban, vagy a folyosók sima oldalán. Ha az első pillanatban sikerült biztos
fogódzót találniuk, és nem csúsztak, nem repültek el a zsilip felé, akkor ott maradtak az üvegajtók előtt, de
ugyanúgy fulladásos halál várt rájuk.
Öten a Signum-kettő felszínén, a Concordia árnyékában lelték halálukat.
A belső zsilip azonban hamar bezárult, és ezzel együtt felemelkedtek a biztonsági ajtók. Most az ott
várakozókat taszította meg a hirtelen légnyomáskülönbség, és a padlóra zuhantak.
Ha ez az idegenek újabb trükkje, és most kinyitják még egyszer a zsilipet...
De semmi nem történt. Nem az automatika volt, és nem az idegenek. A parancs a négyes szektor egyik
alközpontjából jött, és az kód egy BB nevű programozó kódja volt.
– Megmentette az embereinket – mondta Nelson.
– Arthur, Westonék foglaljanak el minden külső zsilip előtt védelmi pozíciót! Nem engedhetjük bejönni őket
máshol!
Farrer bólintott.
– BB elárulta a nevét? – kérdezte Wheeler Nelsontól.
– Nem – felelte Nelson. – Nem áll szándékában. De ha a csapatok elfoglalják a főközpontot, az engedélye
nélkül is megnézhetjük az illetőt.
– Rendben. Mi a helyzet a felső lövegállásokkal?
– Egy perc és elérjük az elsőt...
Edgar Price ott volt azok között, akik bekerítették a lőkabint. Nagy ellenállásra számítottak, de mindössze
féltucatnyian védték. Price-ék két oldalról közelítettek, és elsőként megadásra szólították fel az idegeneket.
Price most találkozott velük először, de elhibázottnak tartotta a felszólítást. Nem mentek vele semmire, viszont
figyelmeztették az ellenséget. Aztán amikor megkezdődött a tűzpárbaj, azt hitte a szíve megszakad.
Nem vitte rá a lélek, hogy beszálljon, de Mario Giorsi hátba csapta.
– Mi lesz már?
– A folyosó – mondta kétségbeesetten Price. – Szétlövik a folyosót! Jobban sajnálta az oldalfalakat, mint
amennyire vissza akarta foglalni az emeletet. Mennyi munka lesz ezzel, ha legyőzték az ellenséget. Hosszú
hónapokra fog feladatot adni a helyreállítás, még akkor is, ha itt nincs egyelőre díszborítás.
– Majd ha meglátod a gravac-hangárt, akkor keseregj! – mondta Giorsi, akinek az egysége azon át közelítette
meg a négyes szektort. Price hatodmagával lentről jött, és a szektorhatáron találkoztak csak.
Aztán Giorsi homlokát érintette egy lövés, és a fiú leült a földre. A fejéhez nyúlt, és elkente a vért. Amikor ujjai
a sebhez értek, felszisszent. Meglepetten meredt a kezére.
Price visszalőtt. Pár perces harc után az ellenség a lőkabinban keresett menedéket. Ott azonban erősen tartották
magukat: jó fedezéknek bizonyult. A Concordia utazóinak el kellett hagyniuk a sarkokat és beugrókat, hogy
közelebb férkőzzenek.
A folyosó arculata csak nehezítette a közeledést. Price azt ajánlotta, hogy hatoljanak be az egyik szemközti
szobába, és onnan lőjenek át a másikba.
– Jössz? – kérdezte Giorsitól.
– Kis híja volt – felelte csodálkozva a fiú. – Két centi, és nem lenne fejem.
– Ne túlozz! – mondta Price. – Csak olyan, mintha hasra esnél... és beütnéd.
– Folyamatosan lőjetek, hogy ne tudjanak lőni! – mondta mögötte Ray Aarskog. – És én megcsinálom!
– Most miről beszélsz?
– Kinyitom nektek az ajtót. Így csak az egyikünk kockáztat, a többi már csak akkor indul el, ha van a fedezék.
– Át kell szólni a szemközti fiúknak, nehogy véletlenül eltaláljanak – tette hozzá Price.
Aarskog, aki két egész fejjel magasabb, és több árnyalattal világosabb bőrű volt, mint Price, most elismerően
nézett rá.
– Kösz. Ez eszembe se jutott!
Közös össztüzet zúdítottak a lőkabinra. Aarskog előrerohant, és amíg a sugárnyalábok darabokra szedték a
lőkabin külső falát, addig kinyitotta a szemközti terem ajtaját. Amikor eltűnt az ajtónyílásban, Price és néhányan
utána eredtek.
Az elfoglalt teremből aztán eredményesebben fogták tűz alá a behatolókat. A lőkabin falának széle lassan porrá
omlott, és egyre kisebb fedezék maradt. Két behatoló meghalt, a harmadikuk kibújt a szkafanderéből, hogy
szabad mozgását visszanyerje. Az ellenség végül a lőállás magasába kényszerült, ám onnan alig tudták a
fegyvereiket használni. Kivétel nélkül megsérültek, de csak az utolsó kettő adta meg magát.
Kidobták a fegyverüket a folyosóra, és kikiabáltak. Ezután eltelt még egy perc, mire Price-ék, és a többiek,
akik távolabb, a sarkoknál álltak, abbahagyták a lövöldözést.
Aarskog merészkedett elő elsőként. A lézersugarak nyomán még káprázott a szeme, de azt látta, hogy a
behatolók felemelt kézzel várakoznak a kabinon belül. Intett, hogy jöjjenek ki.
– Le a szkafanderekkel! – mondta Price, aki azon nyomban kiugrott a szemközti teremből, amint megjelent az
ellenfél.
Miközben odaszállingóztak a többiek, és körbevették a foglyokat, Aarskog felmászott a lőtorony fegyvere
mögé.
– Látom őket! – mondta, miután a fejére húzta a sisakot. Giorsi egy lépcsőfokkal alatta méregette a fegyvert.
Aztán ráillesztette Aarskog ujjait az elsütőbillentyűkre.
– Az egyik lőállást elfoglaltuk – szólt fel Hannes Thalernek a félemeletről Bivar. – A külső képeken
felfedezhető, hogy az egyik négyes szektorbeli fegyver az idegeneket lövi.
– Jelentették már? – kérdezte Wheeler.
– Nem.
– És a többi lőállás?
Bivar felállt, és felnézve válaszolt:
– Az ötöst kilőtték a gravacjaink. A fennmaradó négy elfoglalása folyamatban. Már körülvettük őket.
– Bruce Rivers hátba támadta a Fillinghaméket szorongató behatolókat – mondta Farrer.
– Egyedül?
– Azt mondja, igen. Fillingham pedig arra kér, hogy állítsuk le, mert szétlövi a gravitációs csúszdát. Már a
védőernyőket veszélyezteti.
– A fél folyosót felrobbantotta – mondta emelt hangon Fillingham. Farrer kihangosította, hogy Wheeler is
hallja. – Ha nem hagyja abba, és az egyik lövedék véletlenül a csúszda fölött robban, akkor a védőernyők
roncsait szedegethetjük pár hétig.
– Hallottam – felelte a belső vonalon át Rivers. – Mondják meg neki, hogy vigyázok.
Negyed órával ezelőtt elhagyta a szobát, és végigosonva a folyosón kiment a gravitációs csúszdához. Ott
elfutott a legközelebbi lépcsőig, és lement arra a szintre, ahol Fillinghamék harcoltak. Amikor megpillantotta a
hátukat mutató szkafandereseket, vagy két tucat lövedéket kilőtt rájuk. A robbanássorozat Fillinghaméket is
szinte megsüketítette, a lángok pedig el érték az első vonalat.
– Ajánlom is! – morogta Fillingham. Tudta, mit köszönhet a fiúnak, de egyelőre képtelen volt megfogalmazni
háláját. – Nézzen hátra, mert követhetik! Hamarosan találkozunk!
– Kapcsolat a négyes szektorral! – emelte fel kezét Nelson. – BB visszakapcsolta az alközpontokat a
rendszerbe!
– A négyes főközpontját elfoglaltuk már?
– Nincs adat. Még valószínűleg nem. De ha leválasztjuk róla az alközpontjait, akkor megszűnik az irányító
pozíciója!
– Akkor mire várunk? Van lent szabad asztalunk?
– Az ötös asztalra bíztam – mondta Nelson.
– Lőnek rám! – kiabálta Rivers. – Csatlakozom Fillinghamhez!
– Fedezzétek! – mondta Wheeler az egyik mikrofonba, amelyik Fillinghammel kötötte össze a vezérlőt. – A
csúszda nem tiszta... még – új vonalra kapcsolt Nelson válla fölött átnyúlva. – Mi a helyzet a gravitorral?
– Amit ti is láthattatok – mondta Coope.
Coope és Olivero amint a próbaüzem véget ért, elhagyták a vezérlőt. Coope ugyan nem akarta megnézni a
három halottat, de Olivero arrafelé indult el. Amikor megtalálták őket, úgy feküdtek a padlón, mintha semmi
nem történt volna: a szkafanderek épek voltak. Coope ezután rögtön intézkedett, mindenkit visszarendelt a
helyére.
Még mindig nem tudta miért volt szükség a próbaüzemre, de nem kérdezősködött. Majd Martin utólag
elmagyarázza. Úgyis állandóan ezt teszi, Coope kezdte már megszokni. Elhelyezkedett ismét a szervizjáratok
egyikében, és várt.
De a gravitort többé nem támadták meg. A gravitor biztonsági határán kívül ugyan megjelent néhány
szkafanderes, és volt egy kis tűzharc, de nem akartak behatolni. Úgy tűnt, hogy inkább menekülnek.
Coope-nak volt ideje számadást készíteni az elmúlt napokról. Végigpörgette az eseményeket. Erre késztette a
látvány; amiben a kontrollteremből nézve része volt. Törvényszerűen vezettek ide az események? Vagy ők
alakították így? Mennyi része volt benne Martinnak, és mennyi része volt benne neki? De semmire nem jutott.
Legközelebb akkor beszélt a vezérlővel, amikor figyelmeztették, hogy az ellenfélnek nagyobb hatóerejű
fegyvere is lehet. Coope megkérdezte, hogy ismerik-e az ellenfél mozgásának irányát, de tagadó választ kapott.
Nem sokkal később egy kisebb csapat érte el a szervizjáratát, amelynek tagjai nem viseltek szkafandert. Idegen
arcok voltak, de Coope felismerte az egyiküket, akit még a Phoibe fedélzetén látott. Kilépett a szervizjáratból,
hogy szóljon nekik.
– Mi a helyzet a gravitorral?. – érte el ekkor Wheeler hívása. Coope intett a csapat vezetőjének, hogy álljanak
meg, amíg beszél.
– Amit ti is láthattatok. A gravitornál minden rendben – mondta a Wheeler érdeklődésére. – Ellenfél nincs a
közelben. A próbaüzem óta nem támadtak.
– Jól van, Andrew. Most már fölényben vagyunk. Lezártuk a zsilipet, amin behatoltak az űrhajóba, és lassan
felszámoljuk a csoportjaikat. Azért maradjatok ott!
– Megnyugtató – mondta Coope. – Folytatjuk az őrködést.
Wheeler arra gondolt a vezérlőben, hogy ha a támadók lehallgatják őket, az sem baj, legalább megtudják, hogy
a gravitort nem szabad megközelíteniük. Hosszú idő telt el az anyjának tett ígérete óta, amiről képtelen volt
eldönteni, hogy van-e alapja, vagy nincs; de most, hogy Coope feje fölül elmúlt a veszély, mégis
megkönnyebbült.
– Az alközpontok irányítását átvettük! – jelentették néhány perc elteltével.
– Kapcsolják be az összes érzékelőt, és kamerát a négyes szektorban ! A zsilipeket zárjuk le! Van képünk BB-
ről?
– Egy pillanat – mondta Thaler. Wheeler egészen közel hajolt a monitorhoz.
– Mintegy százhatvan behatoló van még a négyesben – mondta Farrer oldalt. – Nem értem – tette hozzá, és
utasításokat gépelt be a központ számára. – Folyamatosan romlanak el az érzékelők. Csökken a behatolók száma.
– Csak a szkafanderek reagálnak a keresőhullámokra! – vetette oda Wheeler.. – Bízd az ellenőrzést a
kamerákra! Kérj minden egyes képről számítógépes elemzést!
– De nem mindenhol vannak, kamerák!
– Mást nem tudunk tenni!
– Azonnal – idegeskedett Thaler. – Kikapcsolta a képi adattovábbítást.
– Mit tehetünk?
– Megnézzük találunk-e felvételt a kikapcsolást megelőzően. Ha szerencsénk van, azokat még nem törölte ki.
Thaler visszakereste az alközpont bekapcsolásának idejét, és lefuttatta a beindított programok listáját. A
kamera bekapcsol, ha valaki belső vonalat kér. Thaler megtalálta a kiadott parancsot, és lekérte a hozzá tartozó
anyagot a memóriából. Mindezt olyan ördögi gyorsasággal, hogy Wheeler képtelen volt követni.
Aztán megjelent az a monitoron az a kép, amit a vonalkéréstől az átkapcsolásig rögzített a központ.
Wheeler rátámaszkodott a pultra és kiegyenesedett.
– Kilenc éves – mondta hitetlenül. – Mindössze kilenc éves. És mi százkilencven centi magasnak hittük...
Nyilván nem ült, hanem térdepelt a széken... Kapcsolj össze vele!
– Tudjuk, hogy te vagy az, Robin – mondta Wheeler a mikrofonba, amikor Thaler kapcsolta. – Hol jutottál át?
Robin Dernham komoly arca jelent meg a legkisebb képernyőn.
– A mentőkabinokon át. Párosával vannak, és érintkezik egy oldaluk. Az egyiknek belülről, a másiknak
kívülről szereltem le a vészkijáratát. Mi lesz a büntetésem?
Wheelernek eszébe jutott a bezárt Gavin Wright.
– Sok ember életét megmentetted, Robin. Nem hiszem, hogy megbüntetünk! De most maradj ott, és zárkózz
be! Ha véget ér a harc, érted megyünk.
– Martin! – kiáltotta Farrer.
S Volt valami a hangjában, ami arra késztette Wheelert, hogy haladéktalanul befejezze a kis Dernhammal a
beszélgetést, és arra forduljon.
– Mi történt?
Farrer arcán ott ült a tanácstalanság kifejezése.
– A repülő ismét megjelent a csúszda felett.

24.

Rivers átrohant a füstfalon, és hadonászva jelent meg Fillingham emberei előtt. Bevetette magát ez egyik kocsi
fedezékébe és zihálva nyúlt el a padlón.
– Nem sokan vannak – lihegte. – Heten-nyolcan... És fenn az ajtóknál... De ezek itt csak heten-nyolcan.
Megvizsgálta a fegyverét.
– Még három lövésre elég – tette hozzá – Vissza kellene menni a fiúkért. Ott várnak az egyik szobában...
Fillingham intett, hogy szálljanak be a kocsikba. A folyamatos hátrálás után végre elhatározta, hogy
előrenyomulnak. Ha Rivers nem támadta volna hátba az ellenséget, akkor erre nem volna lehetősége, de ha már a
fiú megtisztította az utat... Egyenként megsemmisíthetik a behatolók hátvédeit. Most kell lecsapni!
Nem látott át a füstön, de az ellenfél sem láthatta őket. Kocsikkal kell menni, és akkor a meglepetés ereje is
támogatja a támadást.
– Egyszer és mindenkorra – mondta Fillingham az embereinek.
A gyalogosok hátramaradtak, és azokat a szkafandereseket vizsgálták át, akiket Rivers korábbi lövései
terítettek le. A robbanás rettenetes pusztítást vitt végbe nem csak a falakban, de a támadók között is.
A kocsik kitörtek a füstfelhő mögül. A rajtuk ülők még nem látták az ellenséget, de már megkezdték a tüzelést.
Órák óta várták ezt a pillanatot, és egy egész sereg kevés lett volna, hogy feltartóztassa rohamukat.
A behatolók is észrevették ezt. De azt is tudták, hogy ha valaki így harcol, azt akkor sem állíthatják meg, ha
megadják magukat. Két percig, ha tartott a csata, és utána végre elcsendesedett a folyosó.
Fillingham leszállt a kocsiról, és a lelőtt behatolókhoz ment.
– Sokkal könnyebb így, hogy űrruha van rajtuk – mondta ki felettük. – Remélem, nem lesz ilyen soha többet.
Előrébb ment, mert meglátott egy szkafander nélküli testet a folyosó külső falánál: összegörnyedve feküdt,
kezét maga alá hajlítva. Épp hátráltak, amikor Michael Towerset eltalálták, és ott halt meg a szemük láttára. Nem
volt idejük magukkal vinni. Fillingham némán állt mellette.
– El kellett volna menni innen – mondta, amikor meglátott egy árnyékot maga mellett.
– Emeljük fel! – mondta Alan Trielli.
– Majd később! – felelte Fillingham. – Foglaljuk el a zsilipet!
Alig hallható zúgás ütötte meg a fülét. Mire felnézett, már egy idegen jármű lebegett a csúszda fölött.
Fillingham kihajolt a mélység fölé. Rémlett neki, hogy Holsen említett egy repülő szerkezetet, amely a csúszda
fölött jelent meg, de akkor nem figyelt oda. Most itt lebegett vele szemben, és volt benne valami fenyegető.
Nem, csak azért fenyegető – gondolta Fillingham –, mert nagyon idegen... Egy pillanat alatt tűnt fel,
kísérőjelenségek nélkül.
– Látjátok ti is? – reccsent meg a hívója. Holsen volt. – Most látjátok ti is?
Rivers rögtön az egyik réshez ugrott. Célba vette a járművet.
– Lőjek? – kérdezte.
– Kiadjuk a tűzparancsot? – kérdezte Farrer a vezérlőben.
– Ne lőjetek! – mondta Wheeler. – Hallotok? Ne lőjetek!
Erre nem számíthatott. Erről a járműről mindössze fél napja tud, és nem sejt semmit a szándékaikról.
– Holsen! – vette fel a mikrofont Wheeler. – Amikor először megjelentek, megtámadtak minket?
– Nem. A behatolókat lőtték. Aztán eltűntek.
– Várjunk még azzal a tűzparanccsal! – ismételte meg Wheeler. – Ők nem tartoznak a támadók közé!
– De mit akarnak a csúszdában?
– Talán másutt nincs elég hely a járművüknek. Mondjátok már, mi történik!
– A szerkezet imbolyog – tudósított Holsen. – Lassan körbefordul, mintha keresne valamit...
– Látsz benne embereket?
– Most nem...
Ugyanaz a gép volt, amelyik korábban. Holsen még így távolról is megismerte a sérüléséről. Most ugyan öt
folyosóval lejjebb állt, de kitűnően látott. A biztonság kedvéért elővette a pisztolyát.
– Keresést minden frekvencián! – mondta Wheeler.
– Lőjek? – kérdezte Rivers ismét.
– Ne – intett neki Fillingham.
– Anélkül is lezuhan. – Trielli meglátása helyénvaló volt. A gép kiszabadult az irányítás alól. A benn ülők
megpróbálták egyenesbe hozni, egyelőre sikertelenül.
– Ha a csúszdára esik...
Fillingham belegondolt a következményekbe.
– Aki a csúszda mellett tartózkodik, vonuljon fedezékbe! – mondta a hívójába. – Bármikor lezuhanhat! Rivers
– fordult a fiúhoz –, ha lezuhan, lődd ki! Ne egészben essen rá a csúszdára!
– Lehet, hogy a halottjukért jönnek – találgatott a vezérlőben Farrer.
– És először miért jöhettek? – kérdezte Wheeler. – Nem tudunk felfelé fordítani egyetlen kamerát sem?
– Sajnos nem.
– Elindult előre – mondta Holsen.
– Merre előre?
– A gravitor irányába. Valami készülődik...
Wheeler fejében megfordult, hogy mégiscsak lőni kellene.
– Holsen! Mire alapozod...?
A készülékekből fülsiketítő robbanás hangja hallatszott.
– Holsen! – kiabálta Farrer. – Mi történt?
– Vége – mondta Holsen. Alig lehetett érteni. A háttérzaj elnyomta a férfi következő mondatát. És a vezérlőben
ismét csak annyit hallottak, hogy „vége”...
Az idegen szerkezet amint egyenesbe került, egy pusztító erejű sugárnyalábot küldött a gravitor felé. A függő
trikozaéder, a Concordia hajtóművének pótolhatatlan része egyetlen pillanat alatt megsemmisült. A sugár
elsöpörte, majd mögötte átszakította a falat, és jókora alagutat vágott a Concordia testébe.
Ám az ismeretlen gép sem kerülte el a sorsát: a lövés ereje hátrataszította, átsiklott a csúszda felett, és az egyik
közlekedőfolyosóban kötött ki.
Riversnek még arra sem volt ideje, hogy lőjön.
Kint közben besötétedett, elmúlt éjfél, és közeledett a hajnal. A hajtóműnél történtek nem befolyásolták az
űrhajó más pontjain folyó harcokat. Csupán a vezérlőben ülők tudták, hogy hiába győznek, a Concordia sorsa
beteljesedett.
Mielőtt a nap megjelent volna a kráter pereme felett, a védők lényegében felszámolták a támadó csapatokat. A
károk óriásiak voltak, de helyreállíthatók, kivéve a gravitort. Wheeler amint tehette, lement a csúszdához, hogy a
saját szemével vehesse szemügyre a Concordia sérülését, és hogy megnézze azokat az idegeneket, akiket Holsen
emberei húztak ki a merénylő járműből. Wheeler a személyi hívóján keresztül felhívta magához Fillinghamet, és
szerette volna felhívni Coope-ot is, de a barátja nem jelentkezett.
A csúszdánál aztán rájött, hogy miért. Coope a gravitor mögött volt a lövés pillanatában, ott, ahol most a
formátlanná olvadt fém gőzölgött.
És Martin Wheeler ekkor már elhagyta volna a Signum-kettőt, de nem forgathatta vissza az idő kerekét.

Utána

Hárman ültek abban a járműben, amelyik felrobbantotta a gravitort. Ebelinghez kerültek, aki megvizsgálta
sérüléseiket, és jelentette, hogy minden kétséget kizáróan emberek, de... És ennél többet ő sem tudott mondani.
A legutolsó behatolót két nappal később a tisztítórészlegben fogták el: vele együtt a támadók közül majdnem
háromszázan estek fogságba, a többségük sebesülten.
A halottak száma felülmúlta ezt a számot. A harmada a Concordia védői közül került ki.
Gavin Wright a csatát követően lemondott kapitányi rangjáról. Nem tudta volna szankcionálni Wheeler tettét,
és úgy érezte, hogy az emberek szemében elvesztette a hitelét az események után. Nem feladta, hanem más
javára visszalépett. Elfoglalta Andrew Coope helyét a gravitornál, de azzal a kikötéssel, hogy a posztja nem jár
együtt az asszisztenciában való részvétellel.
Elterjedt az a nézet, hogy Wheeler mentette meg az űrhajót. Az asszisztencia nem egyhangúlag, de egyéb jelölt
híján Martin Wheelert nevezte ki kapitánnyá. Nyilvánvaló volt, hogy a gravitort soha nem tudják pótolni, és itt
ragadtak a Signum-kettő felszínén. Wheeler azzal bíztatta őket, hogy átépíthetik a hajtóművüket, és mégis
elhagyhatják a bolygót.
Ebből aztán nem lett semmi. Lehet, hogy a hajtómű valóban átépíthető lett volna, de nem kísérleteztek vele.
Ugyanis nem lett volna eszköz, ami felemelje a bolygóról az űrhajót, a szuprasztelláris tér pedig csak az űrből
volt elérhető. A fogságba ejtett katonák szavaiból kiderült, hogy az űrhajójuk felemeléséhez kellett volna nekik is
a Concordia hajtóműve.
A Heliások többet nem próbálkoztak támadással. Az embereik elvesztése nem tette ezt lehetővé, ugyanakkor
abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb felbukkan egy űrhajó a bolygó fölött, és az majd egyértelműen eldönti a
harc végét.
De hiába múltak el évek, senki nem járt erre. Az ellenfelek között egyáltalán nem jött létre kapcsolat: a
Heliások mereven őrizték különállásukat.
A foglyokat a Phoibe szektoraiban helyezték el, és a Concordiától függtek. Az élelmüket megtermelhették, de
vizet és energiát az űrhajótól kaptak. Cserébe kisebb javításokat végeztek, és összeépítették a szektorokat egy
kétirányú folyosórendszerrel.
Idővel a három merénylő is felépült. Elzárták őket a Concordia egyik folyosóján, nehogy bárki kárt tegyen
bennük. Még maguk között sem beszéltek, s csak sokára sikerült kihúzni belőlük az igazság egy részét. Tettük
okára sosem derült fény, csak a származásukra. A jövőből jöttek, egy olyan korból, amelyben a Signum-kettő, és
a rajta lévő több ezer éves város fontos szerepet tölt be a Világegyetemben.
Mindenki meglepetésére az ötödik évben Martin Wheeler feleségül vette Jessica Neelyt. Három gyermekük
született. Laura Esterez sosem bocsátott meg Martinnak, pedig Dean felépült a sebesüléséből, és hivatalosan ők
is összeházasodtak.
Aztán az itt tartózkodásuk huszadik évében befejezték az időgép javítását, és Wheeler hosszas előkészületek
után a három merénylővel a jövőbe távozott a Concordia fedélzetéről.
A parancsnok Kenneth McGaughy lett. Martin Wheelert a Concordiára azóta is visszavárják...

You might also like