ROBYN

YOUNG
REKVIEM
ÁRMÁNY SZENVEDÉLY ÉS HARC
A KERESZTES HADJÁRATOK KORÁBAN

Gold
 Első kiadás: Nagy-Britannia, 2008
Hodder & Stoughton Ltd
A division of Hodder Headline
338 Euston Road
London NW1 3BH
Eredeti cím: Requiem
Copyright © 2008 by Robin Young
All rights reserved

Fordította: Körmendi Ágnes

Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás
nélkül bármely formában, bármely
módon sugározni
A könyv szereplői képzeletbeli alakok, vagy olyan történelmi
személyek, akiknek a könyvben bemutatott szavai és tettei a képzelet
termékei. Bármiféle hasonlatosság valós élő vagy halott személyekhez
kizárólag a véletlen műve.

ISBN 978 963 426 140 7

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. vezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Tartalom

Térkép
Előszó
Első rész
Második rész/
Harmadik rész
A szerző jegyzetei
Szereplők
Szójegyzék
Bibliográfia
 Köszönetnyilvánítás

Mire ez a könyv megjelenik, A Testvériség-trilógia kis híján egy évtizede

lesz már készülőben. Nem csak rengeteg idő kellett a megalkotásához, de a
családom és a barátaim folyamatos támogatására is szükségem volt, akárcsak a
szakemberek segítségére is, akik önként megosztották velem a tudásukat. Ezúton
szeretném kifejezni a hálámat ennek a sok embernek.
Deborah Drubát és a Univers Poche teljes személyzetét köszönet illeti, amiért
olyan szívélyesen fogadtak Párizsban, és bemutattak Joffrey Seguinnek, aki
megismertetett a város titkos középkori múltjával. Köszönöm Alison Weirnek is,
hogy nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta a IV. Fülöppel kapcsolatos
kutatásának feljegyzéseit, és Christine Tomkinsnak, hogy lefordította a francia
szövegeket.
Hatalmas köszönet jár mindenkinek, aki időt szakított rá, hogy olyan
szenvedélyesen és alaposan felvilágosítson a Skóciában meglátogatott egyes
helyszínek történelméről; különösképp Allan Kennedynek a Bannockburn
Heritage Centre-ben, David Frame-nek a stirlingi várban, és Sarah-nak a
berwick-upon-tweedi idegenforgalmi központból, amiért segített fellelnem a
város történelmének egy használható összefoglalóját.
Hálás vagyok Steven Charltonnak a ragadozó madarakkal kapcsolatos,
feledhetetlen élményekért. Köszönet Wayne de Strete-nek, Jeff Bakernek, Kari
Alexandernek, Mark Griffinnek és Seán George-nak a Stunt Action Spe-
cialistsnál Canterbury elfoglalásáért, és amiért megtanítottak rá, hogyan lehet a
leghatékonyabban végezni az ellenfelekkel. Köszönöm Marknak, hogy átnézte a
csatajeleneteket, és hasznos olvasmányokat javasolt.
Köszönet illeti a Third Monday Clubot is szerkesztői munkájukért, és nagyon
hálás vagyok dr. Mark Philpottnak az oxfordi Centre fór Medieval & Re-
naissance Studies and Keble College-ból, amiért átnézte a kézirataimat.
Óriási hálával tartozom az ügynökömnek, Rupert Heathnek, amiért a
kezdetektől hitt a trilógiában, és amiért olyan sokat nevettünk munka közben.
Köszönöm Dán Conawaynak is a Writes House-nál.
Mindenkinek a lekötelezettje vagyok a Hodder & Stoughtonnál a trilógiába
fektetett lelkesedésükért, és azért, hogy minden munkafolyamatot olyan
kellemessé tettek. Különösképp hálás vagyok a szerkesztőmnek, Nick
Sayersnek, de köszönettel tartozom Anne-nak, Emmának, Tarának, Kellynek,
Laurence-nek, Lucynak, Richardnak, Aslannak, Melissának, Laurának,
Helennek és minden Hodder-képviselőnek. Külön köszönet Toninak, Charlotte-
nak és Emmának, amiért megszervezték a fantasztikus megjelenést, és végül, de
nem utolsósorban köszönetét mondanék Alasdair Olivernek és Larry Rostantnak
a lélegzetelállító borítóért.
Őszinte hálám a Dutton csapatának, amiért kiálltak a trilógia mellett, és nagy
hálával gondolok az amerikai szerkesztőmre, Julie Doughtyra is. Tulajdonképp
minden szerkesztőmnek és kiadói csapatomnak köszönettel tartozom a
munkájukért.
Végül pedig szívből jövő köszönet illeti a családomat és a barátaimat, amiért
hagyták, hogy megosszam velük ennek a gyakran hihetetlen, sokszor
emberpróbáló, néha rémítő, és mindig örömteli folyamatnak minden
hullámvölgyét és csúcspontját. Legfőképp pedig szeretettel Leenek:
munkatársamnak, kritikusomnak, kutatóasszisztensemnek, ünneplőtársamnak és
még sok minden másnak.
„Requiem aeternam done eis, domine, et lux perpetua luceat eis.”
Örök nyugalmat adj nekik, ó, Uram, és fényeskedjék nekik örök
világosság.
(A halotti mise bevezetője)
 Előszó
A fiatal férfi térdelt; nadrágja vékony szövetén át felszivárgott a lábába a
padló vashidege. Érezte, ahogy a kemény, engesztelhetetlen kő feldörzsöli a
bőrét, de örömmel fogadta a kényelmetlenséget; a kemény padló volt az egyetlen
az egész teremben, amit valamennyire, valóságosnak érzett. A szemét csípte a
sűrűn, szálasan örvénylő tömjénfüst. A keserű bűz az égő avarra emlékeztette.
Nem tudta, mi lehet az, de nem a szokásos tömjén volt, a templomok ismerős,
hívogató illata. A körülötte emelkedő falakon elmosódott, ismeretlen árnyak
lopakodtak, ahányszor csak valaki elhaladt a földre tett gyertyatartókban
táncolva, köpködve égő lángok előtt. A fénypontok olyan távol voltak
egymástól, hogy ahelyett, hogy megvilágították volna a teret, inkább csak
elvakították és összezavarták a jelenlevőket. A legény bal oldalán, pár lépésnyire
tőle nedvesen csillogott valami a kövön. A félhomályban szinte feketének tűnt,
de tudta, hogy a napfényben élénkvörösen ragyogna. Még mindig érezte az éles,
fémes szagot, a bűzös füstölőn át is, és nagyot nyelt. Hirtelen hányinger
szorította el a torkát.
Nem erre számított. Ennek részint örült, mert valószínűleg sosem ment volna
bele a dologba, ha tudja, mi vár rá ma éjszaka. Csak egyvalami tartotta még itt,
egyvalami vette rá, hogy tegye, amit mondanak neki − ez pedig az árnyékokban
mozgó alakok jelenléte volt, és a félelem, hogy mit tennének vele, ha
visszautasítaná őket. De nem akarta, hogy gyengének lássák. Kétségei dacára is
mindent jól akart csinálni, úgyhogy egyenesen előremeredt, kidüllesztette
mezítelen, fehér mellkasát, és izzadtságtól csúszós két kezét összefonta a háta
mögött.
Az alakok abbahagyták a fel-alá járkálást, és a terem ismét elcsendesedett. A
fiatal férfi mintha távoli madárszót hallott volna a súlyos, fekete kelmékkel
letakart, magas ablakokon át. Odakinn lassan már alighanem hajnalodott.
Mozgást látott baloldalt. Egy alak közeledett felé, ettől a gyomra összerándult
félelmében. A jövevény több száz, egymásra lógó, fényes selyemkorongból
varrott, csillogó köpenyt viselt; a korongok a rózsaszín és a kék megannyi
árnyalatában ragyogtak, akadt ott kobaltkék, zafírszín, halványpiros, mélyibolya.
Az anyagba helyenként ezüstszálakat szőttek, mert a lapocskák fel-felcsillantak a
halovány gyertyafényben, és olyan hatást keltettek, mintha a köpeny viselője egy
hal pikkelyeit öltötte volna magára. A fiatal legény tudta, hogy a köpenyes alak
is férfi, mert gyakran beszélt a szertartás alatt, irányítgatta, ráparancsolt, de
egyelőre az arcát eltakarta a köpennyel azonos anyagból varrott, kis híján a
mellkasáig előrebukó csuklya. Meglepő volt, hogy egyáltalán lát annyira, hogy
nem esik hasra. A csuklya alatt megbúvó fej különös formájúnak tűnt, és az alak
hangja fojtottan, mélyen tört elő, ahányszor csak megszólalt.
− Megválasztottad az utadat, és bölcsen választottál. Letetted az esküket, és
szilárd maradtál a kísértéssel és a félelemmel szemben is. Most elérkeztünk a
végső próbához, a legveszedelmesebbhez! De engedelmeskedj, ahogy
megfogadtad, és minden rendben lesz! − Az alak elhallgatott egy pillanatra. −
Engedelmeskedsz nekem, most és mindörökké?
− Engedelmeskedem − lehelte a fiatal férfi.
– Akkor bizonyítsd be! − csattant fel az alak, és hátrarántotta a csuklyáját,
majd hirtelen lekuporodott a fiatal férfi elé. Az riadtan húzódott hátra, amikor
megpillantotta a csuklya alól előbukkanó csontvigyorú koponyát. A padlón
sorakozó gyertyák fényében a csont még sárgábbnak, a hatalmas szemüregekben
ásító sötét még feketébbnek tűnt.
Hiába tudta, hogy ez csak egy álarc, hiába látta, hogy a szemüregek mélyén
sötét emberi szempáron csillan meg a fény, nem oszlott a rettegése, s amikor a
halköntös ráncai alól előkerült egy aprócska aranyfeszület, és az arca elé
tartották, azt hitte, hogy szétrobban a mellkasában a szíve.
− Köpd le!
− Micsoda?
− Tagadd meg, hogy hatalma van fölötted! Bizonyítsd be, hogy csak hozzám
vagy hű, hogy úgy beszélsz velem, mint testvéreddel!
A fiatal férfi tekintete jobbra-balra rebbent; az árnyékokban rejlő alakok
előléptek. Rajtuk is álarc volt, vérvörös, mindegyik elején egy fehérrel festett
szarvas fej.
− Köpd le! − harsant újra a parancs.
A férfi érezte, ahogy a többiek köré lépnek, elfojtják a gyengécske
gyertyafényt, aztán előrehajolt az arcába tartott kereszt felé. Bár a szája
kiszáradt, valahogy összegyűjtött pár csepp nyálat. Lehunyta a szemét, és köpött.
ELSŐ RÉSZ
 1.
Bordeaux, Francia Királyság
Kr. u. 1295. november 23.

Mathieu tenyere csúszott az izzadtságtól. Szorosabban ráfogott pallosa

markolatára, és megerősítést várva a parancsnokára pillantott. A férfi vívóállásba
görnyedve várt, és a tekintetét a terem túlsó végén lévő, kétszárnyú ajtóra
szegezte. Mathieu látta, ahogy az arcán oldalt olajos, lusta vonalat húz a lecsorgó
veríték. A mennydörgő robaj ismét felhangzott, a két ajtószárny vadul
megrázkódott. A teremben felsorakozó kilenc őr arca megrándult. A dübörgést
követő, szinte néma csendben élesen, zihálva harsogott a lélegzetük. Pár
pillanattal később újabb brutális lökés rázta meg a fát. Ezúttal nem volt
pillanatnyi pihenő. Az ajtószárnyak szétforgácsolódva robbantak ki a helyükről,
a terembe éles tölgyszilánkok repültek, s záporoztak pattogva a kőre. Nyikorgó,
érdes reccsenés hallatszott, ahogy a kaputörő kost visszahúzták az ajtó
romjaiból, aztán katonák özönlöttek be a lyukon.
Mathieu-re szédítő hullámban zúdult a rettegés. Egy pillanatra egészen
megbénította. Összefüggéstelen imák és tiltakozások villantak át az agyán. Még
csak tizenkilenc éves! Nem ezt várta, amikor az apja nagy nehezen kialkudta
számára ezt a pozíciót. Édes Istenem, kérlek, kímélj meg! Aztán hallotta, hogy a
parancsnoka elkiáltja magát, hogy támadás, látta, amint a bajtársai mind előre
rohannak a beözönlő katonák felé, és nagy nehezen ő is megindult. Egy katona
rontott rá, túl gyors volt neki. Mathieu-nek épp csak annyi ideje volt, hogy lássa,
ahogy az ellenfele kabátjához hasonlóan kéken és skarlátvörösen villanó,
rombusz alakú pajzs vasgombja felé emelkedik, és már fel is kellett kapnia szép
pallosát, hogy védje a fejére mért ütést. A többi őr körülötte mindenütt
összecsapott a támadókkal, a pengék és testek vad összevisszaságban forogtak. A
szűk teremben élesen csengett az acél az acélon, fülsiketítőén reccsentek a
pajzsoknak a kardok, és puffantak, csengtek a páncélozott csizmák. A hosszú
láncingbe és vassisakba öltözött katonákkal ellentétben az őrök törzsét és
combját csak szegecsekkel kivert lábvédő és mellvért óvta.
Mathieu a fogát csikorgatva állta a katona újabb támadását, az ütés vad ereje
kis híján kiverte a kezéből a kardot. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy
elrohanjon, de a katona hátrálásra kényszerítette, egyfolytában vágott és szúrt
felé, és most már szinte a falnak szorult, nem volt hová mennie. Elkeseredetten
kiáltott, megpróbálta visszaszorítani az ellenfelét, de a katona tapodtat sem
mozdult. Az izzadtság végigcsorgott az arcán, csípte a szemét. Annyi helye sem
volt, hogy megmozduljon. Lebukott az oldalát célzó, gyors döfés elől, hárított
egy másikat, ami a mellkasára támadt, és esetlenül előrevágott. A katona balra
hajolt előle. Kék és skarlátvörös töltötte meg Mathieu látóterét, és a katona
pajzsa, rajta a hidegen csillogó vasgombbal az arcába vágott. Erezte, ahogy
áthasít rajta a fájdalom. Vér tört elő az orrából és a szájából, és nekitántorodott a
falnak, a kardja is a kőnek csendült. Egy pillanattal később rettenetes, szúró
érzés hasított magasan az oldalába, és émelyítő kín követte. A katona kardja a fiú
hóna alatti lágy húsba mélyedt, oda, ahol nem védte a páncél. Mathieu
felsikoltott, a katona pedig páncélkesztyűs tenyérrel nagyot ütött a markolatra, s
hatalmasat nyögve döfte még mélyebbre a kardját.
A fiú érezte, ahogy a saját kardja kicsúszik a kezéből. Látta, hogy a betört
ajtón át újabb és újabb katonák özönlenek társaik segítségére a teremben. De
nem volt rájuk szükség; az őrök kevesebben is voltak, gyengébbek is voltak.
Minden olyan gyorsan történt. A főépületből épp csak látták, hogy levágják a
kapunál őrködő bajtársaikat, aztán a katonák már ott is voltak, vadul vágtattak át
az udvaron, annyi idejük is alig maradt, hogy rátolják a keresztrudat az ajtóra. A
katona hirtelen kirántotta Mathieu oldalából a kardját, és a sebből felzubogott a
vér. Mathieu a földre roskadt, és még látta, hogy az egyik társa kétrét görnyedve,
a gyomrába döfött pengére hajolva összeesik. A többiek szaggatott sorban
hátráltak a galériára felvezető lépcsőkhöz. Valahonnan fentről még mintha tompa
kiáltozást hallott volna, de mielőtt rájöhetett volna, honnan jön, összerogyott,
vörös foltot hagyva maga mögött a falon.
A kiáltozás egyre hangosabb lett, túlharsogta a termet betöltő csatazajt is. Egy
férfi sietett le a lépcsőn. A katonák egyesével megálltak, és hagyták, hogy a
menekülő őrök elfussanak. A férfi továbbra is kiáltozott, és az utolsó pár
lépcsőfokot futva tette meg, alig lehetett érteni a franciaságát. Kezében karddal
szaladt el az őrei mellett, és csak a támadók előtt állt meg. Mindegyik katona
megtorpant, zihálásuk kihallatszott a sisakjuk alól.
– Mit jelentsen mindez? − A hangja dühtől és félelemtől remegett, de
rezzenéstelenül tartotta a kardját. − Hogy merészelitek megtámadni a
birtokomat? Az embereimet! − intett fél kézzel elesett őrei felé, és a tekintete
egy pillanatra megakadt a legfiatalabbik, Mathieu összeroskadt alakján. — Ki a
parancsnokotok? Követelem, hogy beszélhessek vele!
Kitörését csend fogadta.
− Válaszoljatok!
− Velem beszélhetsz, Pierre de Bourg uraság − jelent meg egy férfi;
körbenézett, majd átlépett az ajtó előtt heverő törmeléken. Harmincas évei elején
járhatott, hosszú arca volt, barna szeme, és a bőre olyan sápadtan,
egészségtelenül csillogott, mintha természettől fogva barnább lenne, de nagyon
hosszú ideje nem látott volna már napfényt. A haját fehér selyem főkötő fedte, és
ügyes szabású, hosszú, lóhátra való köpenye magasabbnak is, erősebbnek is
mutatta, mint amilyen valójában volt. A köpeny egyszerű volt, de kiváló
minőségű, és a mellrészén kétoldalt fémlapocskák fénylettek: a köztük feszülő
ezüstlánc tartotta a helyén a súlyos ruhadarabot.
− Te meg ki vagy? − csattant fel Pierre.
A férfi ráérősen levette selyemkesztyűit. Vékony ujjait kék erek szőtték át. A
tekintetét nem vette le az uraságról.
− Guillaume de Nogaret vagyok.
A langue d’oilt beszélte, de Pierre kihallotta az érdes, északi tájszóláson
átszűrődő lágyabb, déli felhangokat. A katonák arrébb léptek, ahogy Guillaume
de Nogaret megindult előre, de a pengéiket továbbra is a helyi uraságra emelték.
Pierre saját őrei mostanra már védelmezően az uruk mögé sorakoztak.
Nogaret odaintett nekik.
− Tegyétek le a fegyvert!
Pierre megpróbálta visszanyerni az uralmat a helyzet fölött, de nem járt
sikerrel Nogaret megingathatatlan nyugalmával szemben.
– Nem teszem le! Betörtél az otthonomba, megölted az embereimet! Kinek a
parancsára?
− IV. Fülöp király minisztere vagyok. Az ő parancsára vagyunk itt.
Pierre tekintete a kék és skarlátvörös köpenyes katonákra villant; a Bordeaux-
ban, a király öccsének, Charles de Valois-nak a parancsnoksága alatt állomásozó
királyi őrség színeit viselték.
− Úgy tájékoztattak minket − folytatta Nogaret −, hogy kémkedtél a haderőnk
után, és amit megtudtál, azt továbbítottad a bayonne-i angoloknak.
− Ez nevetséges! Hol hallottad? Ki vádol ilyesmivel?
− Leteszed a fegyvert − ismételte meg Nogaret −, vagy az embereim
kényszerítenek rá!
Pierre hosszas hallgatás után engedelmeskedett.
− Mondd meg az embereidnek, hogy tegyék le a fegyverüket a földre, és
hátráljanak a falhoz!
Pierre feszült bólintással fordult az emberei felé. Amint letették a fegyvert, a
király katonái sürgölődni kezdtek a teremben; összegyűjtötték ellenfeleik
fegyvereit, és a falhoz hajtották a legyőzött, keserű őröket. Mathieu és a többi
halott testét a terem másik oldalához vonszolták, és ledobták a fal tövébe.
− Hányan vannak ebben a házban? − kérdezte Nogaret durván.
− Csak a családom és a szolgáink, de bármit akarsz is tőlem, ahhoz nekik
semmi közük!
− Kutassátok át a fenti szobákat! − intett Nogaret öt katonájának. − Hozzatok
le mindenkit, akit odafenn találtok! Ha bárki ellenállna, lépjetek fel olyan
határozottan, amilyen határozottan csak szükségesnek látjátok!
Pierre elkínzott arccal nézett maga elé, miközben a katonák felcsörtettek a
lépcsőn.
− Könyörgök, ne bántsátok őket! − fordult oda Nogaret-hez. − Kérlek, a
feleségem és a gyermekeim vannak odafenn!
− Hozzátok! − parancsolta Nogaret két katonájának. Az előcsarnokból kifelé
vezető, sötét benyílóra bökött. − Az a konyhába vezet? A konyhába? − ismételte
meg kíméletlenül, mert Pierre elsőre nem válaszolt.
A férfi szótlanul bólintott. A két katona előretaszigálta a folyosón. Nogaret
követte őket, a királyi csapat többi tagja pedig a teremben maradt, hogy a le-
fegyverzett őrökre vigyázzon.
A konyha tágas volt, a fő kamrát egy jókora asztal osztotta ketté. Két hasas
edény állt rajta, tele apróra kockázott zöldséggel. Valamivel arrébb egy kés
hevert egy halom göcsörtös sárgarépa mellett. A tűzhelyen jókora üstből
gomolygott fehéren a gőz, és pár fácán lógott egy kampón, türkiz− és bronzszínű
tollúkon meg-megcsillant a magas ablakon átszűrődő fény. Odabenn meleg volt,
és fűszerillat lengte be a termet.
Nogaret tekintete a répákra siklott. A késhez közelebb lévő zöldségek egyike
félbevágva hevert, jó néhány apróbb darab sárgállott körülötte.
− Hol vannak a szakácsok?
− Az emeleten. Amikor hallottuk, hogy támadás ért minket, mindenkit
felküldtem az emeletre, amíg ki nem derítem, mi folyik itt − Pierre keserűen
mérte végig Nogaret-t. − De annyi időt sem adtál, hogy ezt megtehessem, rögtön
betörted az ajtót, és megtámadtad az embereimet!
− Az árulókat nem szokás figyelmeztetni, és amúgy is, a te embereid nem
engedtek be maguktól, ezzel kényszerítve, hogy erővel törjek az otthonodba. A
te embereid rohanták le az enyéimet, mielőtt megmagyarázhatták volna, miért
jöttek.
− Nem vagyok áruló! − vetette oda Pierre harciasan.
– Azt majd meglátjuk − Nogaret az asztalhoz lépett, és felkapta a kést. –
Fogjátok le!
− Várj… kérlek! − kiáltotta Pierre, de a katonák már megragadták.
Nogaret a kést vizsgálgatta. A vékony pengén még nedvesen csillogott a
zöldség leve.
− Tudjuk, hogy kapcsolatban álltái a Bayonne-ban állomásozó angol
csapatokkal, és hírekkel láttad őket el a Bordeaux-ban lévő seregeinkről.
Elárultad a létszámunkat. A védelmünket.
− Nem tudom, honnan szedted ezt, de biztosíthatlak róla, hogy hazugság! Még
csak nem is találkoztam angol katonákkal!
 − Ugyan már − válaszolta Nogaret szárazon −, ez kétségtelenül nem igaz!
Amikor Edward király a városban lakott, te is nyilván jó néhányukkal
találkoztál!
− Nem erre értettem.
− Te is a tiszteletedet tetted Edwardnál, amikor ő volt a hercegség ura. Még
munkásokat is küldtél, hogy segíts neki megépíteni a birtokát benépesítő
városokat. − Nogaret hangjában maró megvetés égett. − Úgy szórta szét a
vidéken ezeket a kis tanyákat, ahogy a kutya jelöli meg a területét!
− Nos, amint azt te is mondtad, Edward a hűbéruram, és az ő nevében
birtokolom a földjeimet. Hogyan kerülhettem volna el akár én, akár Guyenne
hercegségének bármely más nemese, hogy élete során kapcsolatba kerüljön az
angolokkal?
− Edward csak volt a hűbérurad − vágott vissza Nogaret élesen −, de már több
mint egy éve nem az, mert Fülöp király elvette tőle a hercegség fölötti uralom
jogát; ennek ellenére úgy tűnik, hogy a hűséged, akár puszta kötelességtudatból,
akár tiszta szívedből, még mindig a régi uradhoz köt!
− Ez nem igaz. Hű vagyok a királyomhoz − szegte fel Pierre a fejét −, dacára
annak, amit itt tesz!
− Mit tesz itt? − ismételte meg Nogaret.
− Nem vagyok vak. Tudom, hogy az egész vidéken mindenütt ugyanez folyik.
A királyi csapatok folyamatosan áradnak északról, elfoglalják a várakat és a
városokat, csak most már a nemeseket is elűzik a helyükről, elkobozzák a
vagyonukat, a földjeiket. Az elmúlt pár hónapban épp eleget láttam, és a fogamat
csikorgatva viseltem el, de elviseltem! Nem léptem kapcsolatba Edward
embereivel, és nem is szándékozom így tenni!
− Elviselted? − Nogaret hangja veszedelmesen halk volt. − Mintha csak egy
gyermekről beszélnél, aki valahogy kivívta a haragodat, és nem a királyodról
lenne szó! Ezen királyság jog szerinti uralkodója elkobozta egy idegen földjeit,
aki saját tetteivel játszotta el a birtokára való jogot a francia koronával szemben,
és te… elviselted? − Nogaret barna szeme megkeményedett. − Hozzátok!
Pierre küzdött, de a katonák odaráncigálták a konyha közepén álló asztalhoz.
− Tegyétek a kezét az asztalra, és feszítsétek le!
Pierre vadul kapálódzott, de az egyik katona így is megragadta a csuklóját. A
másik elkapta a nyakát, a könyökhajlatába fogta, majd jól megszorította, míg
csak meg nem tört a nemes ellenállása. A Pierre csuklóját fogó katona tenyérrel
lefelé az asztalra nyomta a férfi kezét. Nogaret odaadta a kést annak a fickónak,
aki Pierre kezét tartotta.
− Én mondom neked, Pierre de Bourg, nem viseltél még el semmit sem!
Kintről, a folyosóról hangzavar hallatszott be. Ismeretlen, sértett hang
csendült, és Nogaret körülnézett. Kinyílt az ajtó, egy férfi lépett be, kivörösödött
arcán csak úgy lángolt az aggodalom. Nagyjából egyidős lehetett Nogaret-vel;
alacsony, vékony emberke volt, horgas orral, és erélytelen állára szinte ráboruló,
keserű vonalú szájjal. A király embere bizonytalanul téblábolt mögötte. Nogaret
mit sem törődött a katona bocsánatkérésével; a betolakodót méregette. A férfin
barna prémmel szegett bő, csuklyás köpeny volt, de kilógott alóla a földig érő
fehér tunika. A ruha ráncai közül bőrszandál kandikált elő. A jövevény
valamiféle pap lehetett.
A betolakodó alig tudta eltépni a tekintetét a Pierre keze fölött lebegő késről.
− Könyörgök, engedjétek el ezt az embert!
− Mit akarsz te itt? − csattant fel Nogaret. − És ki vagy?
− Bertrand de Got vagyok, Comminges püspöke. − A püspök Pierre-re
pillantott; a nemes abbahagyta a kapálódzást, és reménykedve nézett rá.
− Elég messze jársz az egyházmegyédtől!
− Az egyik unokaöcsémet látogattam meg; itt, Bordeaux-ban pap. Épp az ő
templomában voltam, amikor hírét vettem, hogy királyi csapatokat küldtek de
Bourg uraság elfogására!
− És mi közöd van neked mindehhez?
Bertrand mély levegőt vett, de megkeményítette a hangját.
− Pierre bőkezűen támogatja az unokaöcsém templomát, és nagy tiszteletben
álló tagja ennek az egyházközségnek. Nem tudom elképzelni, hogy bármi
olyasmit tett volna, amiért ilyen bánásmódot érdemelne. Üzenetet küldtem az
érseknek is, hogy tájékoztassam erről a zaklatásról − tette hozzá sokatmondóan.
Nogaret-n nem látszott, hogy érdekelné a dolog.
− Ez a nagy tiszteletben álló férfi áruló. A környéken élő más nemesekhez
hasonlóan ő is jelentést küldött csapataink mozgásáról az angoloknak, és tudjuk,
hogy ellenségeink újabb támadásokat terveznek ellenünk, hogy visszafoglalják a
hercegséget.
− Ezt elképzelhetetlennek tartom.
− Köztudomású, hogy kapcsolatban állt angliai Edwarddal. Nem olyan nagy
ugrás az a feltételezés sem, hogy továbbra is támogatni szeretné egykori hűbér-
urát.
− A környék legtöbb nemese kapcsolatban állt Edward úrral − tiltakozott
Bertrand. − Magam is többször találkoztam az angol királlyal, amikor Gascogne-
ban tartózkodott!
– Nem tartozom neked további magyarázattal, püspök. − Nogaret külön
megnyomta ezt az utolsó szót, és a hangjában mintha most először csendült
volna valódi érzelem. A Bertrand háta mögött álló katonára nézett. − Kísérjétek
ki innen! Gondoskodjatok róla, hogy elhagyja a birtokot!
 − Ez felháborító − nézett Bertrand kihívóan Nogaret-re. − Az érsek ezt nem
hagyja szó nélkül, itt biztosan nem!
– Ezt a házat elfoglaltuk, és most már Franciaország királyának a birtoka.
Távozz, vagy magam gondoskodom róla, hogy megbüntessenek, amiért betörtél
a király birtokára!
− Ezzel még nincs vége! − Bertrand de Got a nemesre nézett, és megrázta a
fejét. − Sajnálom, Pierre! Megtettem, ami tőlem tellett!
Pierre nekifeszült a katonák szorításának, elkerekedett szemmel nézett rá.
– Az Isten szerelmére, Bertrand, segíts!
Nogaret eltorzult arccal lépett oda Pierre-hez.
− Isten többé már nem illetékes ezen a birtokon.
– Bertrand! − kiáltott fel Pierre, de a püspököt már kifelé taszigálta a király
embere. Hangosan becsapta az ajtót, és a vastag fa elvágta a képet, ahogy a benn
maradt katonák egyike felemelte a kést, és eltompította Pierre sikolyait, ahogy a
penge lecsapott.
Miután a kínzással végeztek, Nogaret visszatért a kastély csarnokába, a félig
eszméletlen Pierre-t a konyhában hagyta az egyik katonával. A másik katona egy
konyharuhába törölgette a kezét, és követte a minisztert. A csarnokban mostanra
még több ember gyűlt össze; három férfi és négy lány, a ruhájuk alapján szolgák,
és egy karcsú, sápadt asszony, elegáns ruhában, két fiúgyermeket ölelve. Az
egyik kisfiú ökölbe szorított kézzel kente szét az arcán csorgó könnyeket.
Amikor Nogaret belépett, jó néhány őr nézett fel rá tehetetlen haraggal. A
sápadt nő a döbbenettől kábán meredt a vérfoltos katonára. Az egyik szolga, egy
idősebb férfi előrelépett, aztán hátraroskadt a falhoz, ahogy rászegeztek egy
kardot. Nogaret most vette csak észre, hogy a kezdeti kavarodásban levágott két
őr holtteste mellé odahúztak egy harmadikat is, és hogy mintha az egyik királyi
katona is megsérült volna. Odament az egyik emberéhez; a fickó köpenyét sárga
brokátszegély díszítette.
− Mi történt, kapitány?
A kapitány az ajtóhoz vezette, a foglyok hallótávolságán kívül.
– Amikor meghallották, hogy az uruk sikoltozni kezd, próbáltak megtámadni
minket. Az egyiküknek sikerült kicsavarnia az egyik emberem kezéből a kardot.
Remélem, az az áruló dög legalább vallott − tette hozzá mogorván.
− Még nem.
A kapitány értetlenül vonta össze a szemöldökét.
− Pedig elég alaposnak hangzott a vallatás!
− Megtetted, amit kértem? − kérdezte Nogaret, mintha nem is hallotta volna a
megjegyzést.
– A szekeret épp most pakolják meg. − A kapitány elhallgatott. − Ha nem
vallott, akkor nem kellene megerősítésre várnunk, mielőtt tovább haladnánk?
Lehet, hogy igazat mondott. Talán nem igazak a vádak?
− De azok − válaszolta Nogaret szárazon. − Ezeket a gazembereket le kell
állítani, mielőtt bajba kevernének minket. Egyelőre tartjuk magunkat az angolok
ellen, de nem engedhetjük meg, hogy ezt bármi is veszélybe sodorja. A háború
elején elfoglalták Blaye-t és Bayonne-t. Ha pontosabb híreket kapnának, újabb
területeket foglalhatnának el.
A kapitány bólintott.
− Gondoskodj róla, hogy az uraság és a családja a helyőrség tömlöcébe
kerüljön. Majd később döntünk a sorsukról. − Nogaret otthagyta a kapitányt,
hadd vakkantsa oda a parancsait az embereinek, és kisétált a ragyogó novemberi
délutánba.
A ház előtt nagy sürgés-forgás volt a jókora szekér körül. Lovászok
csitítgatták a lovakat, és katonák csörtettek ki-be a keskeny oldalajtón, ölszámra
hordva a különféle holmikat: díszes gyertyatartókat, ezüsttányérokat, vaskos
könyveket, két díszes hüvelybe rejtett kardot, egy rózsafa fűszeres ládikát, egy
köteg földet súroló, hosszú selyemköntöst. Utóbbit elvörösödött arccal, bajtársai
hangos gúnyolódása közepette vitte ki egy katona.
Nogaret a szekérhez lépett, a katonák szorosan követték. A miniszter benézett
a felhalmozott bútorokra és ruhákra. Hirtelen csillogást látott meg a szekér
padlóján, benyúlt, és kihúzott egy üveggyöngyökből fűzött nyakláncot.
Mogorván dobta vissza az értéktelen vackot. Remélte, ha az itt összeharácsolt
javakat hozzáteszi a más családoktól elkobzott kincsekhez, úgy érzi majd,
megérte, hogy ide utazzon, különösen, mivel a lefoglalások ötlete eleve az ő
agyából pattant ki.
− Miniszter!
Az egyik katona a kapura mutatott. Nogaret hunyorogva nézett a napfénybe,
és közelgő lovas alakját vette ki; a ló patája jókora porfelhőt vert fel. A férfi
majdnem azt hitte, hogy talán a püspök tért vissza, de ahogy a lovas közelebb
ért, Nogaret látta, hogy ismerős, skarlátvörös és fekete köpenyt visel. Egy királyi
hírvivő volt az. Ismerte is a fickót Párizsból.
– De Nogaret miniszter! − köszöntötte a lovas zihálva, amint mellé ért.
Lepattant a nyeregből, beletúrt a porcsíkos bőrtáskába, és egy tekercset
bányászott elő. − A városi helyőrség árulta el, hol talállak!
Nogaret feltörte a pecsétet, és kigöngyölte a levelet. Átfutotta a tartalmát.
− Miniszter? − A lódobogás hallatára a kapitány is kijött az udvarra.
A házból elkínzott kiáltás harsant. A fiatal nőt most rángatta át két katona a
szétvert főbejáraton. Az asszony a gyermekeiért sikoltozott.
– Fejezd be itt a dolgot! − emelte fel Nogaret a hangját, hogy túlharsogja a
sikolyokat. − Egyenesen Károly hercegnek szállítsd el a szekeret! Ő
gondoskodik majd róla, hogy Fülöp úrhoz jussanak a kincsek!
– Természetesen! − A kapitány kérdően nézett a hírnökre. − Magunkra hagysz
minket, miniszter?
− Vissza kell térnem Párizsba − Nogaret az ujjával csettintett a lovát tartó
lovásznak. − A király hívat!
 2.
A Szajna partja, Párizs
Kr. u. 1295. december 19.

A gálya meg-megakadva siklott végig a fal mellett, hangosan nekicsikordult

a kőnek. Az emberek elkapták a feléjük dobott köteleket, átfonták a
vaskarikákon, és feszesre húzták, hogy még szilárdabban horgonyozzon a hajó.
Nagy csattogással pallókat dobtak le a fedélzet és a part közé, és napbarnított,
szélcserzett arcú férfiak tömege kezdett leözönleni a szárazföldre. Fehér
köpenyük nedvesen tapadt rájuk, átázva a folyót megülő sűrű ködtől, ami még
most is lustán kavargott a hajóárbocon csüggedten lógó fekete-fehér zászló
körül.
Will Campbell a gálya széléhez lépett, miközben az előtte állók lesorjáztak a
hajóról. Végigfuttatta a tekintetét a környéken, a tüdejét hideg, nedves levegő
töltötte meg. A Vilié épületei háztetők és templomtornyok kusza
összevisszaságában húzódtak előtte. A több emelet magas vályog− és faházak
halványan, anyagtalanul derengtek át a ködön a templomok és apátságok sötét
tömbjei között. Szinte közvetlenül előttük emelkedett az Hôtel de Ville: a
kereskedők elöljáróságának székhelye komoran tornyosult a Grève tér fölé. A
tiszteletet parancsoló épület a folyó jobb partján szétágazó műhely, lakóház és
piachálózat közepén állt; ez volt Párizs közigazgatási központja. Will a háta
mögé nézett, és látta a Szajnából fehér ködpalástban kiemelkedő Ile de la Cité
púpos tömegét. Franciaország szíve. Egy pillanatra mintha a sziget nyugati
végén álló palota tornyait is meglátta volna, és megfeszült az állkapcsa.
− Még mindig ugyanúgy néz ki, mi?
Simon lépett oda mellé, és vaskos karjával rákönyökölt a hajó oldalára. A
szakálla igen megbozontosodott az út során, de érdes, barna haja már megritkult
a feje búbján. Will kis híján egy lábbal magasabb volt a köpcös lovászmesternél,
így jól látta a kopasz foltot a barátja fején.
− Robert-rel épp azt próbáltuk kitalálni, hány éve is lehetett. Én úgy
számoltam, már több mint harminc.
− Huszonkilenc.
Simon szomorkásán elmosolyodott. Elővillant egyik törött metszőfoga.
− Akkor Robert csúnyán megvert!
− A nevemet hallottam volna?
Megfordultak. A feléjük tartó, szürke szemű lovag még mindig kölykösen
jóképű volt, az arcát szabdaló ráncok dacára is.
− Megnyerted a fogadást − mondta neki Simon.
 − Ebben nem kételkedtem − vigyorodott el Robert te még egy félkezű ujjait
sem tudnád megszámolni! − Vállon veregette Simont, aztán Willre nézett. A
másik lovag elhallgatott, a várost bámulta. − Furcsa újra itt lenni, nem? − Robert
mosolya is elfakult. − Olyan sok minden történt.
– Nem ártana megnézned a lovakat, Simon − jegyezte meg Will hirtelen.
Megindult a pallók felé; épp most dobogtak le rajta az utolsó lovagok, és már
csak a fegyvernökök és a legénység tagjai maradtak a hajón.
Robert összenézett Simonnal, aztán Will után sietett.
− A nagymester azt kívánja, hogy az élbolyban gyalogoljunk vele. Azt hiszem,
lehet, hogy teljesen elfelejtette már, miként juthat ki a Temple-be!
Ők is partra szálltak, a palló meg-meghajolt a súlyuk alatt. Will nagy
dobbanással ugrott le a partra, és volt a lépésben valami visszavonhatatlan.
Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszamenjen és tovább vitorlázzon.
Együtt vágtak át a mólón, át a szeméttel teli, bűzölgő sárkupacok között.
Akadt ott minden: törött varsák, fél pár fapapucs, kiterjesztett szárnyú, döglött
madár. A móló vége felé egyre szilárdabb lett a part is, először csak barna
homok, durva homok, aztán sáros utca. A környék csak úgy zsibongott a reggeli
mise után munkába tartó emberektől. Lóvonta hintócska nyikorgott el mellettük,
két drágának tűnő ruhákba burkolózott nő kuporgott benne, a kerekek meg-
megcsúsztak a sárban. Koszos gyerekhorda szaladt utánuk, reménykedve
kiabáltak a nőknek, de azok begyakorolt unottsággal néztek az ellenkező
irányba. Amint a gyerekek eltűntek, disznókonda áradt ki az egyik sikátorból, a
kanász gyakorlott botütésekkel terelte le őket a vízhez, közel a kikötőhöz, ahol
épp gerendákkal pakoltak meg egy szekeret.
Valamivel előrébb a lovagok csoportba gyűltek, élükön a nagymesterrel.
Jacques de Molay erőteljes alak volt, az ötvenes évei elején járhatott, és durva
szálú, szürke haja dús hullámokban omlott a vállára. Szakállt hordott, mint
minden templomos lovag, de ahelyett, hogy Willhez vagy Robert-hez hasonlóan
gondosan rövidre nyírta volna, megnövesztette, míg csak a mellkasát nem
verdeste. Will egyszer hallotta, amikor valamelyik lovag a másiknak mesélte,
hogy csata előtt a nagymester befonja a szakállát, és betűri az ingébe. Jacques
épp egy templomos tisztviselővel beszélt, mogorván, torokhangon köpve a
francia szavakat.
− Beszélj az elöljáróval, és kérdezd meg, hol horgonyozhatjuk le a hajót, aztán
küldd utánunk a fegyvernököket a holminkkal. Reménykedjünk benne, hogy az
üzenet eljutott a preceptóriumba, és várnak már ránk!
– Igenis, uram! − A tisztviselő kivárta, hogy eldöcögjön az úton egy szekér,
aztán elindult az Hôtel de Ville felé.
Jacques észrevette az utolsó pár lovag közt lépdelő Willt és Robert-t, és maga
mellé intette őket.
− Campbell parancsnok, te vezesd a menetet!
Will megtorpant, hogy betájolja magát, aztán elindult a hatvan lovag élén a
Szent Gervais-templom felé. Az épület magas tornya beleveszett a ködbe.
Néhányan megbámulták a lovagokat, amint menetoszlopban vágtak át a zsúfolt
utcán, de a többség csak elsietett mellettük, lekötötte őket a maguk dolga.
Párizsban, a rend legfőbb nyugati központjában hétköznapi látványt jelentettek a
templomosok, éppúgy részei voltak a város közösségének, mint a bal parton
elterülő Sorbonne tudósai és professzorai, vagy az Ile de la Cité királyi
tisztviselői. Közvetlenül a templom előtt Will befordult egy keskeny kis utcára.
Sikátorok és alacsony lépcsők útvesztőjén kanyarogtak végig, a fejük fölött
összehajoltak a faszerkezetű, emeletes házak. Némelyiken olyan közel volt a
szemközti házhoz a felső emelet, hogy az ott lakók akár meg is rázhatták volna
egymás kezét a nyitott ablakon át. A mosásból kesze-kusza kötelekre teregetett
ruhákból folyamatos, hideg víz csepegett a lovagok fejére, miközben átvágtak a
rue du Temple felé. Will számára fájdalmasan ismerős volt mindegyik
félhomályos utca. Minden egyes sarkon ráköszöntött a múlt, halványan intett
felé a megfakult cégérek, a hámló festékű paletták mögül, és egyre tisztábban
megmutatkozott, ahogy egy vízköpőkkel megrakott templomtorony képe
incselkedett vele az épületek közti lyukakon át. Az ismerős képek emlékeket
idéztek. Úgy lebegtek a levegőben, mint megannyi kísértet, ott álltak a boltok
ajtajában, az omladozó támfalak mögött, ott kísértettek a tovasiető emberek
arcvonásaiban. Mindaz, amit magába fojtott a Ciprusból idáig vezető, végtelen
út során, amit elölt benne az utazás egyhangúsága, most egyszerre letaglózta.
Két hentes állt egy ajtóban, a kötényükön barnára száradt a vér. Egy pék
magyarázott valamit lelkesen egy nőnek, majd a kezébe nyomott két cipót. Will
alaposan megbámulta őket, arra gondolt, hogy ennyi idő elteltével felismerne-e
bárkit is. Valamivel előrébb fiatal nő sietett át a sáros utcán, megcsúszott, és
elejtette a kezéből a kosarat. Ahogy lehajolt, hogy felvegye, félrecsúszott a fejét
fedő fátyol, és előbuktak göndör, rőtarany fürtjei. Will megtorpant. A tekintetét a
nőre szegezte, és csak bámulta, akkor is, amikor az már felegyenesedett, és látta,
hogy nem ismeri. Will összerezzent; Robert fogta meg gyengéden a könyökét.
– Mi a baj?
Will csak most döbbent rá, hogy megállt.
− Semmi. Elfelejtettem, merre kell mennem.
Robert a tovasiető lányra nézett, aztán Willre, de nem szólt egy szót sem,
csendben mentek tovább.
A köd egyre ritkult, ahogy távolodtak a folyótól, és nemsokára már látták az
előttük magasló, halványsárga kőből emelt, tornyokkal megerősített városfalat.
Valamivel odébb kisebb tömeg gyűlt össze a Temple-kapu mellett. Ahogy
közelebb értek, a lovagok hallották, hogy valaki torkaszakadtából kiabál.
– Sírjatok, gyermekeim! Sírjatok, mert Isten királysága e Földön elveszett!
Sirassátok meg Jeruzsálem bukását, sirassátok Babilon felemelkedését! Sírjatok
mindazok bűnei láttán, akik a sötétség ezen korszakába vezettek minket!
Will látta, hogy egy férfi áll a templom lépcsőjén. Magasra emelt kézzel
hirdette a meggyőződését a tömegnek, rekedten, mintha már jó ideje kiabált
volna. Fiatal volt, tonzúrás feje kopasz búbja halványan világlott ki sötét haja
közül. Szürke köntöse elszakadt, mezítelen lábára rászáradt a sár. Ferences rendi
szerzetes volt, Assisi Szent Ferenc egyik követője; közvetítőként járták a világot,
hogy mindenkinek hirdessék az evangéliumot, és hagyták, hogy mások
gondoskodjanak földi szükségleteikről. Will jó ideje nem látott közülük egyet
sem.
– Sirassátok meg királyaitokat és hercegeiteket, akik elkótyavetyélték a
Szentföldet, hogy cserébe arannyal bélelhessék ki zsebeiket, és felruházhassák
szajháikat!
A nézelődők egy része továbbment, nem érdekelte a beszéde, de a többség
megtorpant, és hallgatta a fiatal szerzetes szenvedélyes szavait. Néhányan
egyetértőén közbekiabáltak.
− De legjobban a lovagokat sirassátok, gyermekeim, akik vérszomja csak
akkor ébred fel, ha céljaik is úgy kívánják. Ha nem áll érdekükben, ezek a
harcosok magukra hagyják az anyákat és a csecsemőket, a véneket és a vakokat,
hogy pusztán imával álljanak ellen a hitetlenek kardjának! − A Temple-kapu felé
intett. − Máglyára vetették Isten városát és elhamvasztották álmainkat!
A kiáltozás lázas ordibálásba váltott, és néhányan tapsolni kezdtek.
− Mi ez itt? − lépett oda Will mögé Jacques a homlokát ráncolva.
A barát mély levegőt vett a folytatáshoz, aztán elhallgatott, mert észrevette a
lovagokat. Felcsillant a szeme, de összevonta a szemöldökét.
− Ezek azok a fickók! − mutatott a lovagokra. − Ezek azok a gazemberek,
akik mohóságukban és istentelenségükben a nyakunkra hozták ezt a bánatot!
A tömeg megfordult. A közelgő csapat láttán jó néhányan eloldalogtak, és
gyanakodva méregették a lovagok fehér köpenyét, rajta a vérvörös kereszttel. De
mások maradtak, és az arcuk vádlón sötétlett.
− Ezek azok a gazemberek, akik a saját vagyonukat mentve elmenekültek a
szaracénok elől, és hátrahagyták a nőket és a gyermekeket az erőszak és a halál
martalékául!
– Ne is törődj vele, uram − mondta az egyik templomos tisztviselő, de Jacques
már előrelépett. − Nem tudja, mit beszél!
− Akkor majd kijavítom! − mordult fel Jacques, és elvonult mellette.
 − Utánam − mondta a tisztviselő, és aggódva intett Willnek és Robert-nek.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram − szólalt meg Robert sietve, látván,
hogy a férfi már kivonná a kardját −, de szerintem erre nem lesz szükség.
Mostanra már mindegyik lovag megtorpant. A hátul lévők a nyakukat
nyújtogatva próbálták megtudni, mi okozta a kavarodást. − Ezek itt
fegyvertelenek − folytatta Robert a tisztviselő habozása láttán −, csak riadalmat
keltenénk!
− Te meg ki vagy? − csattant fel Jacques, és átvágott a baráthoz. A tömeg
vízként vált szét előtte. Hatalmas férfi volt, föléjük tornyosult, a hátán az
arannyal szegélyezett, vörös kereszt szinte lángolt egyszerű, kopott, szürke és
barna ruháik között. − Miért szidod az embereimet?
– Az igazság szószólója vagyok − válaszolta a barát dacosan, és lesietett a
lépcsőn, megállt Jacques-kal szemben. A tömeg izgatottan hullámzott, jókora
jelenetet vártak. − Mindennap idejövök, hogy elmondjam a város lakóinak, amit
csak tudniuk kell!
− És mi lenne az?
− Hogy az utolsó pillanatban te és az embereid elhagytátok a Szentföldet! – A
barát visszafordult a hallgatóságához, és felemelte a hangját. − Kétszáz éven át a
hatalmas templomos rend nem csak a királyok és hercegek pénzét fogadta el, de
a hozzátok hasonló jóságos, nagylelkű emberek alamizsnáját is, állításuk szerint
azért, hogy megvédjék a Keletre tartó keresztény zarándokokat! De ezek a
férfiak magukra hagyták a zarándokokat, hadd mészárolják le mind a
szaracénok, és csak az érdekelte őket, hogy a saját életüket, a saját vagyonukat
hogyan menthetnék! − Visszanézett Jacques-ra. − Lehet, hogy egykor a
templomosok jót is cselekedtek, lehet, hogy egykor a kereszténységet szolgálták,
de mostanra már a gőg, a mohóság és a felfuvalkodottság ural benneteket! A
pénzeteket kényelmes szállásra, díszes ruhákra, húsra és borra költitek! A
szegénységi fogadalmatok semmit sem jelent, mert még ha az embereknek
mindent fel is kell adniuk, hogy csatlakozhassanak a rendetekhez, ott a
legnagyobb fényűzés vár rájuk!
Ennek hallatán némelyik lovag a haragtól sötétlő arccal indult feléje.
− Ocsmány hazug vagy − mordult rá Jacques semmi több! Ebből a rendből is
több ezer lovag veszítette el az életét a Szentföld védelmében!
Ahogy Will a baráttal vitatkozó nagymester alakját nézte, hirtelen egy másik
kép jutott az eszébe. Látta magát, ahogy egy templomban áll az emelvényen, és
valamelyik másik nagymester próbálja meggyőzni épp a vérszomjas tömeget,
hogy egyezzenek bele a muzulmánokkal kötött békébe. Akkon népe nem
hallgatott rá, árulónak nevezte, de megfizettek érte az ezt követő szörnyű
vérengzésben.
 – Éppúgy nem remélhettük megállítani a szaracén seregeket, ahogy a
beözönlő dagályt sem fékezhetnénk meg − folytatta Jacques, és lángoló
tekintetét a tömegre fordította. − Amikor Akkon falai elestek, több ezer
kereszténynek nyújtottunk menedéket, és ahányukat csak tudtunk, áthajóztuk
Ciprusra, biztonságba! − Megérdesedett a hangja. − Az utolsó hajónk nem
sokkal azelőtt indult útnak, hogy a templomos rendház elesett. Száznál is több
menekült volt rajta, míg a saját embereink közül sokan ott maradtak, és biztos
halál várt rájuk!
Will maga előtt látta az Akkon ledőlt falain átözönlő mameluk seregeket. A
vonagló embertömeg fölé füsttől és koromtól fekete ég borult, és mindenütt
nyílvesszők szálltak. A bajtársai ott sikoltoztak körülötte, levágták őket az
omladékok között, a hullákkal teli utcákon, és a naftarobbanások nyomán
mindenütt emberi hús és bőr lángolt. Káosz volt, mészárszék és tűz. Will
lehunyta a szemét. Rettenetes tűz.
– Így tesznek talán a felfuvalkodottak? A gyávák? − Minthogy senki sem mert
megszólalni, Jacques rájuk ordított. − Így tesznek? − Az emberek kezdtek
szétszéledni; egyikük sem állta a nagymester acélos tekintetét. Jacques a
baráthoz fordult. − Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen hazugságokat
terjesztesz, korbáccsal hajtatlak végig az utcákon. Az embereim évtizedeken át
őrizték a kereszténység álmát, küzdöttek és haltak meg Istenért és teérted.
Tisztelettel szólj róluk, ahogy azt érdemlik!
Hátat fordított, elindult visszafelé, de a barát is indulatba jött, és meglódult
utána, átverekedte magát a gyérülő tömegen.
− Ha többet tettetek volna, Akkon nem esik el! Míg a szaracénok sereget
toboroztak, ti egymás közt harcoltatok! Mindenki tudja, hogy a Szent János
lovagjai elleni viszályotok osztotta és gyengítette meg az erőinket!
Will szeme tágra nyílt; a barát érdes hangja csak úgy csikorgott a fülében.
Jacques már távozott, de a ferences még utána furakodott, nem törődött a
lovagok komor ábrázatán ülő fenyegetéssel sem.
− Számot kell adnotok azért a sok halott gyerekért, a lemészárolt
asszonyokért! Szégyellnetek kellene magatokat! Ott hagytátok őket védtelenül,
mikor az életeteket kellett volna adnotok értük! És még ti nevezitek magatokat
Krisztus katonáinak? Én mondom, Krisztus elátkozna benneteket!
Will szemvillanás alatt rávetette magát a barátra. Csak a fickó széles száját
látta, a kinyíló, bezáruló, sötét lyukat, és a belőle áradó éles hangot hallotta.
Semmi más nem érdekelte, csak hogy elhallgattassa.
− Ott voltál? − ordított rá, és megragadta a ferences ruháját. A háta mögött
valaki felordított, de Will semmit sem hallott, csak a barát tiltakozó kiáltozását.
− Ott voltál? − Nem kapott választ, úgyhogy ökölbe szorította a kezét, és
teljes erőből a férfi arcába vágott. A reccsenés és a bütykeibe hasító fájdalom
elégedettséggel töltötte el, akárcsak a barát szájából felfröcskölő vér, amint a
fickó feje oldalra billent az ütés erejétől, és ahogy egyik elsárgult foga kifordult
a helyéből. Will hátrahúzta a kezét, hogy még egyszer megüsse, de érezte, hogy
lefogják. Valaki elrángatta. Valaki más az ujjait feszegette le a barát köntöséről.
– Elég!
Jacques hangja még Will vak dühén is áthatolt. Elengedte a barátot; az véres
állkapcsát tapogatva tántorodott hátra. Jacques mérgesen meredt Willre.
− Uralkodj magadon, parancsnok! Nem verekszünk az utcán, mint a részeg
parasztok, akkor sem, ha provokálnak minket!
− Bocsáss meg, uram − mormolta Will zihálva. Megtörölte a száját, és érezte,
hogy a szakálla a nyálától nedves.
− Ezért vezekelned kell!
− Igenis, uram!
A csapat maga mögött hagyta a sárba görnyedt barátot, és feszült csöndben
haladt tovább a Temple-kapu felé. A városőrök senki mást nem engedtek se ki,
se be, amíg az elsőbbség jogát élvező lovagok komor, fehér oszlopa át nem
haladt a kapun. Will a kardja markolatát szorította felhorzsolt kezével, nem
törődött Robert pillantásával, csak azt figyelte, ahogy a bütykei lassan lüktetni
kezdenek. Erre a kényelmetlenségre összpontosított, miközben leértek a díszes
udvarházak, egy ispotály és jó néhány fogadó közt kanyargó útra. Párizs
városfalait több mint száz évvel azelőtt emelték, de alig pár évtized elteltével a
város kifolyt a kőgyűrű mögül, és mintha csak a földből nőttek volna ki a zsúfolt
külvárosokká tapadó apátságok, házak és szőlősök. Még kijjebb faházakból álló
falvacskák és tanyák sorakoztak a búzamezők között. Saint-Martin-des-Champs
kolostorának díszes tornyai mögött egy annál is nagyobb, magas fal övezte
épületcsoport emelkedett ki a téli mezők kopott barnaságából.
A templomos rend párizsi székhelye régi jó barátként üdvözölte Willt; rég
elváltak, de sosem feledhette. Mióta elhagyta Akkont, egy városban sem töltött
annyi időt, hogy otthon érezhesse magát. Itt, ezen a nyirkos mezőn, Palesztina
száraz síkjától szinte egy világnyira magát is meglepte, milyen erővel tör rá a
hazatérés érzése. Kevésbé kellemes emlékeken szűrődött át, eszébe jutott, hol
mindenhol élt még: Londonban és az Edinburgh melletti kis birtokon, és évek
óta először azon kapta magát, hogy szívesen látná őket újra.
A falak mögött a legmagasabb építmény a központi torony volt, a többi torony
feketén rajzolódott ki a fehér decemberi égre, a középsőn fekete-fehér zászló
lengett. Legalább tucatnyi épület tömörült köré, eltérő magasságuk, a tetők
különböző szöge szaggatott vonalat húzott az égre. A közeledő lovagok láttán a
kapuban őrködő fegyvernökök vigyázzba vágták magukat. A tekintetük
tiszteletteljes csodálkozással tapadt Jacques de Molay hatalmas alakjára, és
nekifeszültek a kapunak. A két szárny nyikorogva tárult fel, és láthatóvá vált
mögöttük a kaputorony árnyékában sötétlő udvar. Az egyik fegyvernök átrohant
az udvaron, hogy jelentse, a nagymester megérkezett, és Will belépett.
Elárasztották az emlékek.
Jól ismerte ezt a helyet; ismert minden épületet, minden téglát. Ott élt benne
az istállók erőteljes szaga, a szorgosan szaladgáló szolgákkal teli konyhákból
áradó letaglózó forróság. Nem felejtette el a sütőház vigasztaló, élesztőízű
melegét sem, a raktárakban aszalódó alma szédítő illatát, a hajnali kápolna jeges
hidegét, amit ötszáz imádkozó heve sem tudott átfűteni. Tudta, milyen élesen
fagyos a kútból húzott víz, hogy zubog a szolgák lakrésze melletti tavacska a
halak pikkelyes hátától etetésidőben, ott csengett benne a fegyverkovácsok
minden egyes kalapácsütése a páncélokon, érezte még a dér csipkézte
gyakorlótér csontig ható keménységét a fagyos novemberi gyakorlatokon.
Tizenhárom évesen járt itt először, céltalan, makacs fegyvernökként; előtte látta,
hogy gyilkolják meg a lovagot, akit szolgált. Itt temette el Oweint, itt találkozott
Everard-ral, sok minden vette itt a kezdetét. Legszívesebben visszarohant volna
az időben, vissza a fiúk nevetésével, rohanó lábak dobogásával visszhangzó
csarnokokba. Meg akarta keresni azt a gondterhelt kölyköt, szólni akart, hogy ne
menjen el, ne kövesse Everard parancsát. Ne menjen Keletre. Mert ha nem ment
volna el, most nem állna itt, nem veszített volna el oly sok mindent, hogy végül
kísértetként lebegjen át a saját életén, és halál és árulás kövese minden léptét.
A csapat beözönlött az udvarba. A zárt terület legmagasabb épületei, az
öregtorony és a kincstár, a tisztviselők lakrésze, a nagy csarnok és a káptalan
komoran meredtek le rájuk. A szolgák megálltak és megbámulták a lovagok közt
bevonuló Jacques-ot. Valahol felkondult egy harang. Pár pillanattal később
feltárult a tisztviselők épületébe vezető ajtó, és jó néhány ember zúdult ki rajta.
Az élükön alacsony, zömök férfi lépdelt, olajos haját szigorúan hátrafésülte az
arcából; így csak még hangsúlyosabb lett vékony ajkai fölé görbülő, állatiasan
széles orra, erős szálú szakálla és bajsza. A férfi láttára Will azonnal felriadt a
merengésből; meglepte, hogy mennyire megváltozott régi bajtársa. Hugues de
Pairaud-t több mint tíz éve látta utoljára, Akkonban, amikor mind a ketten
harmincas éveik vége felé jártak. A rend vizitátorát azóta láthatóan utolérte a kor,
megereszkedett az arcbőre, és erőteljes alkatának kemény izmai fölött most
kerek pocakocska feszítette ki a ruháját.
Hugues elkapta Will tekintetét, és kimérten biccentett, majd a nagymesterre
összpontosította a figyelmét.
− Uram − hajolt meg mélyen −, megtiszteltetés!
Jacques türelmetlenül biccentett.
 − Megkaptad az üzenetemet?
− Két hónapja. Azóta is feszülten vártuk az érkezésedet. A királyság minden
preceptóriumába üzentem, hogy ide tartasz, akárcsak Angliába!
– Jó tudni, hogy legalább páran örülnek annak, hogy láthatnak minket –
Jacques Hugues értetlen homlokráncolása láttán elmesélte a ferences baráttal
történteket.
− Hallottunk már erről a bajkeverőről. Többször próbáltuk elkergetni innen!
− Próbáltátok? Le kellett volna tartóztatni, ha nem engedelmeskedett a
parancsnak! Volt idő, amikor az is bűn volt, ha valaki megsértett minket!
Annyira megváltozott volna a helyzet, hogy bárki kiállhat az utca sarkára, és
bemocskolhatja a hírünket?
Az Hugues mellett álló templomos tisztviselők egyike válaszolt.
– Nem akartuk megerősíteni a rágalmait azzal, hogy rátámadunk. Úgy véltük,
ha letartóztatnánk, akkor esetleg mások azt hinnék, van némi igazság
mindabban, amit mondott!
− Biztosíthatlak róla, uram − vette át a szót Hugues, mert a nagymester
elkeskenyedett szemmel méregette az előbb szólót −, hogy elbánunk ezzel a
prédikátorral, ha úgy parancsolod!
– Nem maga a fickó zavar, mint inkább az, hogy hányan hallgatták! Tényleg
minket okolna a nép a Szentföld elveszítéséért?
− Csak egy elégedetlen kisebbség − mondta Hugues megfontolt hallgatás után
−, és nem csak minket, de sok mindenki mást is: az ispotályosokat, a
teutonokat… − lekicsinylőén felkacagott −, de még magukat a ferenceseket is,
amiért nem imádkoztak elég elszántan. Amikor először hírét vettük Akkon
elestének, tudnod kell, hogy széles körű pánik tört ki. Az emberek azt hitték,
Isten elhagyott minket. Néhányan át is tértek muzulmán hitre, és elmenekültek
Granadába, mások pedig okot kerestek rá, hogy vajon miért érhette ez a
katasztrófa a keresztény világot, és ki lehet felelős érte. De ez a vádaskodó
légkör már lecsillapodott − Hugues egy pillanatra úgy nézett maga elé, mint aki
befejezte, aztán hozzátette. − Sokkal égetőbb gondnak tűnt Celesztin pápa
lemondása, és természetesen a háború.
Jacques élesen fújt egyet.
− Ó, igen! Ezt említetted is az utolsó üzenetedben, ami még Cipruson ért, de
nem nagyon tudtunk elegendő hírhez jutni, miután Rómát elhagytuk. Örülnék
egy részletes beszámolónak.
– Természetesen, uram! De nem lenne jobb kényelmesebb körülmények közt
megejteni a dolgot? A szolgákkal előkészíttetem a lakrészedet, s amíg nem
végeztek vele, addig használhatod az én szobámat!
– A tisztjeim is csatlakoznak hozzánk, hogy ne kelljen egyikünknek sem
ismételgetnie magát. A többi emberemet kísértesd a szállásukra!
Hugues odabiccentett a mellette álló lovagok közül kettőnek, akik azonnal
átterelgették a fáradt érkezőket az udvaron.
Jacques intett a köré gyűlt hat tisztviselőnek.
− És te is, Campbell − nézett hátra Willre. − Szükségem lesz parancsnokra is,
hogy továbbadja a szükséges tudnivalókat az embereknek!
Will otthagyta Robert-t a többi lovaggal, és csatlakozott a magasabb rangú
templomosokhoz, miközben Simon a többi fegyvernökkel tartott, és elvezette a
hajón velük szállított lovakat az istálló felé.
– Valóban nagy csapás volt, hogy Gaudin nagymester megválasztása után
olyan röviddel már a halálhíréről kellett értesülnünk − mondta épp Hugues −, és
hogy ez a tragédia olyan hamar ért minket Guillaume de Beaujeu akkoni halála
után! De mindnyájunkat örömmel töltött el, uram − tette hozzá sietve −, hogy
téged ilyen sietve előléptettek.
Jacques épp csak rápillantott.
− Én ismerem be elsőként, de Pairaud vizitátor, mily meglepő volt, hogy
engem választottak erre a tisztre. Katonai parancsnok vagyok, nem diplomata,
mint némelyik közeli elődöm volt.
− De ezzel együtt hosszabb ideje szolgálsz a rendben, mint a legtöbben. Ha jól
tudom, még a nagybátyám, Humbert avatott lovaggá, amikor a rend angliai feje
volt?
− Igen.
Látva, hogy Jacques nem kíván erről bővebben beszélni, Hugues témát váltott.
− Eseménytelenül telt az út Itáliából ide?
− Igen. Ahogy azt javasoltad, Genovából Montpellier-ig hajóztunk, bár nagy
kedvem lett volna meglátogatni a rendházunkat Collioure-ben.
– Jól tettétek, hogy a keleti útvonalat választottátok. Mióta az angolok
elfoglalták Bayonne-t és Blaye-t, a Guyenne-ban, Valois Károly alatt állomásozó
királyi csapatok egyre kíméletlenebbek. Értesüléseink szerint mind többször
erőszakoskodnak, különösen gascogne-iakkal és a többi arrafelé élővel. A
szóbeszéd szerint Fülöp király elrendelte minden olyan birtok elkobzását,
melynek a gazdája bármiféle kapcsolatban áll Anglia királyával, és mivel a
nemesség túlnyomó része tiszteletét tette Edward úr előtt, amikor még ő volt a
hercegség ura, most a Garonne folyótól délre szinte minden egyes nemesembert
letartóztatnak.
Jacques-nak le kellett hajtani a fejét, amikor Hugues intésére átvonult a
tisztségviselők épületének ajtaján.
− És amennyire tudom, ez az egész szerencsétlen helyzet pár hajó
elsüllyesztésével kezdődött. Csak meg lehetett volna oldani valahogy?
 – Sajnos ennél jóval bonyolultabb esetről van szó, uram − válaszolta Hugues,
és előrement a fáklyák megvilágította folyosóra felvezető, fényesre csiszolt
falépcsőn. Írnokok és lovagok dolgoztak odafenn, de mindannyian sietve
félrehúzódtak, amikor megjelent a nagymester és kísérete. A tekintetük elidőzött
Jacques-on, ahogy elvonult mellettük, a köpenyén a vérvörös keresztet
szegélyező aranyhímzés mintha ragyogott volna a fáklyafényben. − Már több
mint harminc év eltelt azóta, hogy Lajos király aláírta a párizsi békét III.
Henrikkel, Anglia királyával, és neki és örököseinek adta Guyenne-t. A
hercegség déli része magában foglalja Gascogne-t, márpedig ez a Francia
Királyság egyik leggazdagabb vidéke. A királyunk nem szeret osztozni a
hatalmon, és az, hogy egy másik uralkodó kormányozza a királysága egy részét,
különösen egy ilyen tehetős részét, kényelmetlen kereszt volt, nem szívesen
hordta. Edward lehet a hűbérese, de ennek ellenére igen nagy hatalma van. Fülöp
király vonakodott elismerni a párizsi békét, és minden módot, jogszerűt és
jogszerűtlent egyaránt megragadott, hogy megakadályozza, hogy Edward
teljesen az irányítása alá vonja a hercegséget. − Hugues kitárt egy kétszárnyú
ajtót, és belépett egy jókora terembe. Az ablakhoz közel tekercsekkel és
jelentésekkel megrakott asztal állt, mögötte magas támlájú szék. A kandalló
fölött a templomos rend zászlója lógott, de az asztaltól és az egyik fal mellé
állított hatalmas szekrénytől eltekintve a terem szinte teljesen üres volt.
Jacques felületesen körbenézett, és láthatóan tetszett neki a spártai berendezés.
Visszafordult Hugues-höz.
– Úgy mondod, mintha az egész háború Fülöp hibája lenne, Pairaud, de én azt
hallottam, hogy angol hajók támadtak meg francia kereskedőket, és
elsüllyesztették a hajóikat!
Hugues arcán ingerültség villant Jacques kijelentésének keresetlen
egyenessége hallatán.
− Így is volt, és mint azt te is mondtad, ezt a támadást a szokásos kártérítéssel
kellett volna elrendezni. Fülöp viszont kihasználta, hogy végre ürügye van
átvenni az uralmat a hercegség fölött!
Will közelebb araszolt a kandallóhoz, mert a társalgásban el-elhangzó egyik
név felkeltette a figyelmét.
− Tavaly év elején − folytatta Hugues — Fülöp ráparancsolt Edward királyra,
hogy jöjjön Párizsba, és számoljon el a támadásról. Edward az öccsét küldte el,
aki végül beleegyezett jó néhány város időleges átadásába, és abba a javaslatba
is, hogy kisszámú francia sereg állomásozzon Bordeaux-ban. Békés szándéka
bizonyítékául Fülöp felajánlotta Edwardnak, hogy feleségül adja hozzá a húgát,
és megígérte, hogy továbbra is Edwardé lesz a hercegség, ha enged ezeknek a
feltételeknek. Edward így is tett, és átadta a városokat, de Fülöp kikötése a
kisszámú seregről nem volt teljesen pontos. Egész hadsereget küldött le
Guyenne-ba, és amikor Edward tiltakozni mert, elkobozta a hercegséget.
− Úgyhogy Edward háborút hirdetett.
− Nem szerezhette volna vissza másképp franciaországi birtokait.
Jacques az ablakhoz lépett.
− És hogy áll most a háború? − kérdezte az egyik tisztviselő Hugues-től a
hirtelen csendben.
− Patthelyzetben van a két fél. Az angolok jó néhány várost visszafoglaltak,
de Bordeaux és Guyenne jelentős része továbbra is francia kézen van. Egy ideje
már egyik fél táborában sincs nagy mozgás, bár az, hogy a királyi csapatok
elkezdték letartóztatni a helyi nemeseket, új fejlemény − Hugues Jacques-ra
pillantott, aki átnézett az erőd falai fölött, ki a ködfoltokba burkolódzó mezőkre.
A fákon ücsörgő varjak éles károgása rekedt kórusként harsant. − De ez olyasmi,
amit ráér részletesebben megbeszélnünk, ha kipihented magad! Türelmetlenül
várom a híreidet, uram! Rómában voltál, az új pápa beiktatásán?
Jacques megfordult.
− Úgy vélem, Bonifác pápa erőskezű vezető lesz ebben a zaklatott
időszakban.
− És a küldetésed, hogy megnyerd a Nyugat támogatását rendünknek? Az jól
haladt?
Will kihallotta a vizitátor hangjába kúszó óvatosságot.
− Érdeklődtek a felvetéseim iránt. Valójában azt hiszem, a tizenhármak
tanácsa ezért is döntött úgy, hogy engem választ meg nagymesterül Gaudin
halála után. Most nem diplomáciára van szükségünk. Erőre. Ahhoz, hogy
visszatérhessünk a Szentföldre, és visszavehessük a földjeinket a mamelukoktól,
arra kell összpontosítanunk, hogy az itteni vezetők segítségével megerősítsük
katonai hatalmunkat és anyagi hátterünket. E nélkül a segítség nélkül egy új
keresztes háború sem járhat sikerrel. Ezért is kérlelem a Nyugat királyait, hogy
csatlakozzanak hozzám, gyűjtsünk együtt sereget és fegyvert, hogy tovább
küzdhessünk!
− Jacques kihúzta magát. − Akkor aztán mindegyik királyság népe meglátja
majd, hogy Salamon templomának lovagjai nem veszítették el sem a
bátorságukat, sem az elhivatottságukat! Fülöp és Edward támogatását is
szeretném megszerezni. Jól tudom, hogy súlyos viszályuk dacára mindkettővel
lehetséges találkozót megszerveznem?
Hugues arckifejezése kiismerhetetlen volt. Egy pillanatra elhallgatott, mintha
vonakodna válaszolni.
− Ami azt illeti, Edwarddal egész hamar beszélhetsz!
− Idejön?
 Will szíve hevesebben dobogott, úgy várta Hugues válaszát.
− Nem, uram, de úgy tűnik, ő is hírét vette, hogy Párizsba készülsz, mert a
múlt hónapban királyi levél érkezett, melyben felkér, hogy amint megérkezel,
utazz Angliába, és találkozz vele a londoni rendházban!
− Találkozzam vele? Mi ügyben?
− Azt nem tudjuk, uram! Az üzenetben csak annyi állt, hogy sürgős ügyben
kell tárgyalnotok, és hogy a találkozón ott lesz a pápa egy képviselője és maga
Edward király is.
Az egyik tisztviselő arról faggatta Hugues-öt, hogy van-e bármi fogalma arról,
mi válthatta ki ezt a szokatlan kérést. Mindenki belemerült a kérdezősködésbe,
és senki sem vette észre, hogy Will ujjai kardja markolatát szorítják, és a bőr
megfeszül zúzódásokkal teli öklén.
 3.

A zsidó negyed, Párizs

Kr. u. 1295. december 21.

Will átvágott a Ville labirintusszerű sikátorain, míg csak el nem ért a keleti
városfal közelében álló zsúfolt negyedbe. Kora reggel volt, és az utca fölött
elővillanó ég keskeny sávja meglepően kék volt. A lehelete fehéren gőzölgött
előtte, és menet közben meg-megállt, hogy újra átfussa a kezében tartott gyűrött
pergamendarabot, aztán a körülötte emelkedő házakat pásztázta. Jó néhányszor
rossz irányba ment, de végül megtalálta a két könyvkereskedés között megbújó,
sötét narancssárgára festett házat. Amikor közelebb ért, látta, hogy az ajtó tárva-
nyitva áll. Bentről hangok szűrődtek ki. Will azon gondolkozott, hogy kopogjon-
e, vagy inkább egyenesen bemenjen, de ekkor két fekete hajú kisgyerek, egy fiú
és egy lány rohant ki odabentről. A férfinak hátra kellett lépnie, nehogy
nekimenjenek, és a kislány diadalittasan kiáltott fel, majd elrántott egy bőrlabdát
a fiú elől. Will odaszólt nekik.
− Ez a rabbi háza?
A lány épp csak odapillantott rá.
− Igen. Lassú vagy! − gúnyolta a labda után kapkodó fiút, és eltáncolt előle.
Will magukra hagyta őket, és belépett a házba. A házfal meleg színvilága bent
is megmaradt. A folyosót sötétvörös szőnyeg fedte, és élénk faliszőnyegek
lógtak a falakon. A levegőben halvány fűszer− és füstölőillat terjengett, és ha
nem lett volna odakinn olyan kegyetlenül hideg, és nem fehérlett volna a
csizmája orrán a hó, Will egy pillanatra Akkonban érezte volna magát. A
folyosót csak itt-ott törték meg ajtónyílások; félhomályos zugok lapultak
mögöttük, a hangok a folyosó legvégén sötétlő ajtó mögül hallatszottak.
Az ajtó aprócska konyhára nyílt, odabenn három férfi vitatkozott valamiről
elszántan. A konyhában meleg volt, az alaposan megrakott tűzhelyen csak úgy
ropogtak a fahasábok. A bennlévők közül ketten kivörösödve, verejtékező arccal
ültek. Úgy belemerültek a vitába, hogy jó néhány perc eltelt, mire a harmadik
alak, aki a tűz mellett álló asztalnál ült, végre észrevette az ajtóban álldogáló
Willt.
− Csend legyen − szólalt meg erőtlen, öreg hangján, és bár épp csak suttogott,
a két fiatalabb férfi azonnal elhallgatott. Az öregember lassan felemelkedett a
zsámolyról. A haja fehér volt, és az arca olyan ráncos és barna, mint az aszalt
füge. − William! − mosoly fénylett fel fakó szemében.
– Éliás rabbi! − szólalt meg az egyik férfi, és gyanakodva nézett az
öregemberről Willre −, még nem zártuk le az ügyet!
− De lezárhattuk volna, ha beismernéd, hogy nem volt igazad − torkolta le a
másik.
− Elég lesz, Izsák! − szólt rá Éliás határozottan. − Gyertek vissza holnap, ha
lehiggadtatok egy kicsit! − Odakintről, az utcáról nagy csörömpölés és kiáltozás
hallatszott. − És kérlek, vidd innen a gyermekeidet, mielőtt az egész házat
lerombolják!
Mindkét férfi vonakodva, de tiszteletteljesen hajtott fejet. Amikor kimentek,
Will látta, hogy mindkettőjük hátán ott van az élénkvörös anyagból szabott
kerékforma, a jel, amit IX. Lajos parancsára minden zsidónak viselnie kellett,
hogy megkülönböztessék őket a többiektől.
– Mindig van mit jobbá tenni ezen a világon, ugye? − Éliás odasietett Willhez.
— Hallottam, hogy az új nagymesteretek beutazza az egész keresztény világot.
Reméltem, hogy te is vele leszel!
Will megölelte az öreget, de mintha csak csontokat érzett volna a ruha alatt.
− Fáradtnak tűnsz, Éliás − jegyezte meg, és átváltott arabra. A kántáló szavak
furcsának, mégis édesnek tűntek, mint valami étel, amit egykor nagyon szeretett,
de hosszú ideje nem kóstolt már.
− Nem fáradt, elfoglalt! Néhanapján nagyobb tömeg van itt, mint a
zsinagógában! − Éliás kuncogott. − Nem panaszkodom. Amikor eljöttem
Ciprusból, minden földi vagyonom egy rend ruha volt. Üres kézzel érkeztem
ebbe a városba, és boldog vagyok, ha bármiféleképp visszafizethetem a barátaim
és a szomszédjaim nagylelkűségét. Jó életem van, segítem betanítani a
zsinagógában a fiatalabbakat. É)e te hogy vagy? − elmélyültek a homlokán a
ráncok. − Mintha aggódnál valamiért!
− Csak furcsa újra itt lenni − Will levette a lovagi köpenye fölé húzott
egyszerű gyapjúköpenyt, és mikor Éliás intett neki az egyik üres zsámoly felé,
leült.
− És a könyvkereskedéssel mi van?
− Túl sokáig elzárkóztam Akkonban, túlságosan elkényelmesedtem abban a
kis boltban − Éliás visszaült a helyére a tűz mellett. − Szem elől tévesztettem a
kötelességeimet. Az a feladatom… nem, az az álmom, hogy a népemmel
lehessek, taníthassam őket, lássam, ahogy növekszenek. − Felvonta a
szemöldökét. – Közvetítek a vitáikban. − A folyosó felé hunyorgott, hallotta,
ahogy becsukják a bejárati ajtót. − Gondolom, te fel sem ismerted Izsákot!
− Kellett volna?
− Azok közé tartozik ő is, akiket megmentettél az akkoni kikötőben;
megmentetted őt is, a feleségét is, és a lányát is… azt a szomszédság rémét
odakinn!
 − Éliás elkomolyodott. − Sok mindenkit megmentettél aznap, William!
Remélem, ezzel te is tisztában vagy!
− Nem emlékszem rá. Semmire sem.
Éliás a homlokát ráncolva fordította el a fejét.
− Nem emlékszel? A csatára? Hogy miként menekültünk meg?
– Nem. − Will kényszerítette magát, hogy Éliás szemébe nézzen. Most, hogy
így kimondta, igaznak is hangzott. Nem értette, Éliás miért néz rá ilyen
hitetlenkedve. Épp elég sok mindenkitől hallotta már ezt, nagyon sok
mindenkitől. Zavartan mondták, hogyan estek ki az emlékezetükből órák, vagy
akár napok is Akkon ostromából és a v; megső csatából. Will irigyelte őket.
Több mint négy éve már szinte szüntelenül csak arra az utolsó napra gondolt.
Minden órára emlékezett; minden egyes másodperc fojtó élességgel égett benne.
Ott állt a külső kikötő omladozó keleti mólóján, a sötét, éhes tenger zubogott
mellette. A háta mögött lángokban állt a város. A kardja ott volt a kezében,
vörösen, nedvesen csillogott. Egy test bukott le előtte, bele a vízbe, a hullámok
elnyelték.
– William?
Will felnézett. Éliás a tűzhely mellett állt; egy kis vasüst lógott a lángok fölött.
− Azt kérdeztem, szeretnél-e inni valamit!
Will kábán rázta meg a fejét.
– Nem maradhatok sokáig! Csak azt akartam, hogy tudd, a városban vagyok!
Éliás az edény fülére fogott egy rongydarabot, leakasztotta az üstöt, és
gőzölgő, erős fahéj− és szegfűszegillatot árasztó folyadékot töltött egy öblös
tálba.
− És maradsz? − kérdezte, majd fintorogva leült.
– Az a nagymesteren múlik!
Éliás elgondolkozva dédelgette az italát.
– Gondolom, most, hogy a vizitátor is a Testvériség tagja, nem is nagyon
számít, te merre vagy. Valaki akkor is odafigyel majd az érdekeitekre itt,
Nyugaton! − Mivel Will nem szól egy szót sem, Éliás előrehajolt. − És mi a
helyzet azzal a híreszteléssel, hogy a nagymesteretek újabb keresztes hadjáratra
készül?
− Ide is azért jött, hogy támogatókat szerezzen!
− És mit tervezel ez ügyben?
− Tervezek?
− Igen, William − nézett rá Éliás komoran −, te, mint az Anima Templi feje,
hogyan tervezed megállítani? − Nagyot sóhajtott. − Bevallom, senki sem akarta,
hogy a mamelukok kiűzzenek minket Akkonból. Egyikünk sem szerette volna,
ha a háborúban telt évek után egy ilyen véres és tragikus záróakkorddal
fejeződik be Kelet és Nyugat két évszázados viszálya. De te sem tagadhatod,
hogy most, midőn a keresztény erők kénytelenek voltak kivonulni a Szenföldről,
végre alkalmad nyílik zavartalanul folytatni a Testvériség munkáját. Nem érzed
úgy, hogy az Anima Templi most szorosabb kapcsolatot építhet ki a
muzulmánokkal, mint akkor tehette, amikor még nyugati hadseregek
állomásoztak Palesztinában? − Éliás szemében elszántság égett. − Talán nem
most van a Testvériség a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megvalósítsa a világ
három nagy vallása közti, sokat áhított békülést? Hogy mindenkit
megvilágosítson a megosztott tudás, gazdaggá tegyen a közös kereskedelem,
boldoggá a béke? Everard azt tanította, hogy a muzulmánok, a keresztények és a
zsidók mind egy Isten gyermekei, bár más és más néven imádjuk. Ha a
testvéreinket bántjuk, mondta nemegyszer, saját magunkat bántjuk! − Éliás meg
sem várta, hogy Will válaszoljon. − Úgy vélem, már eléggé leülepedett a por
ahhoz, hogy követet küldjünk a mám elük szultánhoz. Legalább párbeszédet
kellene vele kezdeményezned! − Megrázta a fejét. − No persze csak ha a
nagymestered nem jár sikerrel, és nem rángat minket vissza a háborúba. Meg
kell akadályoznod benne!
– A templomos rendnek egymagában sem elég embere, sem elég forrása nincs
ahhoz, hogy hatékony támadást intézhessen a Szentföld ellen − jegyezte meg
Will szárazon; egyáltalán nem indította meg Éliás szenvedélyes beszéde.
Hányszor hallotta Everard-tól ezt az egészet? De most már csak egy vénember
bolondos álmának hangzott, amit felemésztett Akkon elestének zűrzavara és
tűzvésze. Több mint száz év eltelt már, mióta az Anima Templit megalapította a
templomos rend egyik korábbi nagymestere, és bár a Testvériség nagy szerepet
játszott abban, hogy titokban, a trónok és csatamezők mögött számos konfliktust
elhárítson, sosem sikerült megakadályozniuk a keresztények és muzulmánok
közt folyamatosan tomboló háborút. − Azok alapján, amit hallottam, a Nyugat
uralkodóit túlságosan is lekötik a saját kis vitáik ahhoz, hogy megadják Jacques-
nak, amit akar!
– Akkor mit tervezel az Anima Templivel? Egyetértesz velem? Kellene
küldöttet menesztenünk Keletre?
− Az az igazság, Éliás, hogy nem nagyon volt időm ezen gondolkozni − Will
keze ökölbe szorult az asztalon. − Sok minden más járt a fejemben! − Egy arc
derengett fel előtte, összeszedett, hideg arc, gúnyos, palaszürke szemekkel. Az
elmúlt két napban, azóta a temple-beli gyűlés óta egyfolytában csak Edward
királyon járt az esze. Az arca, a neve sötét felhőkként ülték meg az elméjét, és
már mindent elhomályosítottak.
Éliás összehúzta a szemét.
− Azt hittem volna, hogy másod sincs, csak időd! De persze ha valamiből túl
sok jut az embernek, az éppolyan rossz, nem? − mormolta félig csak úgy
magának.
− Mi mást tehetnék? − kérdezte Will. − A Testvériség nagyobbik fele elesett
Akkon ostrománál, és a megmaradt maréknyi ember szétszóródott Nyugaton. A
templomos rendnek három nagymestere volt négy éven belül, és mind a három
más és más irányba húzta az egész rendet; a legújabb olyan hévvel akar
keresztes háborúba vágni, hogy a keresztény világ minden csücskét bejárta,
hátha talál valakit, aki segítene neki újrakezdeni! Hogyan mehetne így tovább az
Anima Templi? Nincs támpontunk Keleten sem, minden kapcsolatunkat
elveszítettük a muzulmánokkal, amikor Kalavun meghalt! Vége!
− Ha a templomos rend létezik, létezik a lelke is! Everard biztos forog a
sírjában, hogy így beszél az örököse! Hogyan is lehetne vége a munkánknak, ha
egyszer Kelet és Nyugat még mindig gyűlölködve méregetik egymást, alig
várják, hogy visszavághassanak, megbosszulhassák a halottaikat, tovább
terjeszthessék gyűlöletről és pusztulásról szóló üzenetüket? − Éliás az ajtó felé
intett. – Mondd meg, hogy lehetne vége, ha egyszer a tulajdon népemnek
bélyegként kell viselnie azt a rongydarabot a hátán? Ha az Anima Templit azért
alapították, hogy összebékítse a vallásainkat, akkor miért történnek még mindig
ilyenek? – Lehalkult a hangja. − Nehéz terhet rakott a válladra Everard, és csak
egyre nehezebb lett a halála óta eltelt években. De létfontosságú, hogy te, mint a
Testvériség vezetője, folytasd a munkát, amit Everard és előtte mások elkezdtek.
A népeinknek meg kell találnia, hogyan élhetnének együtt ebben a változó
világban. A népek közti béke éppolyan fontos, mint a vallások közti béke, és erre
itt és most nagy szükségünk van, hiszen Franciaország és Anglia már háborúban
állnak, és Skócia is a harc szélén áll.
− Skócia? − nézett fel Will élesen.
− Egy edinburgh-i delegáció járt Párizsban, hogy tárgyaljon Fülöp királlyal –
biccentett Éliás. − Azt mondják, a két királyság összefog, és együtt küzd majd
Anglia ellen. Egyáltalán nincs még vége a munkádnak. Sőt azt mondanám, épp
most veszi a kezdetét! − Hátradőlt, kifújta a levegőt, és befejezte az italt. − De
még csak most érkeztél. Meg kell szoknod, hogy itt vagy, ki kell ismerned a
helyzetet. Ebben segíthetek. Bármit is szeretnél, szokás szerint elég lesz kérned
− Éliás kicsit nyugodtabbnak tűnt. − Rose hogy van?
Will egy foltot kapirgált az asztalon, teljesen lekötötte a gondolatait a hír,
hogy a szülőhazája is belekeveredhet a konfliktusba. Olyan sok mindent nem
értett abból, ami errefelé történt. Csak részleteket tudott, pár hírfoszlányt, ami
még Akkonba is eljutott, és az út során felszedett, egymásnak ellentmondó,
hiányos értesüléseket. Most ébredt rá, milyen ostoba is volt, hogy valahol tudat
alatt azt hitte, minden változatlan maradt a távollétében. Ott, Palesztina és Szíria
sivatagában, a háborúk és a politikai viharok hullámai közt evickélve éveken át
az a gondolat adott neki erőt, hogy egyszer visszatérhet még a szilárd talajra.
Teljesen összezavarta a felismerés, hogy az a talaj mégsem olyan szilárd. Most
jött csak rá, hogy Éliás válaszra vár.
– Még nem láttam Rose-t. Úgy terveztem, azután találkozom vele, hogy téged
meglátogattalak!
− Akkor nem tartalak fel, ez fontos találkozó − kecmergett talpra Éliás.
Kinyújtotta a kezét. Ahogy Will megfogta, az öreg határozottan rátette a másik
kezét is Willére. − Ne felejtsd el, William, hogy mi az, ami igazán fontos neked!
Ne felejtsd el, ki vagy, és mire vagy képes!
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1295. december 21.

A királyi palota kertjében törékenyre fagytak a fűszálak. Halkan ropogtak

Guillaume de Nogaret lovaglócsizmája alatt, ahogy a férfi átvágott a pázsiton, el
a gyümölcsfák és a gondosan nyírt tiszafasövény mellett. Két férfi a száraz
leveleket söpörte el épp az ösvényről. Megálltak, átengedték, hadd siessen a
magas falba vágott, boltíves nyílás felé. Azon átlépve egy négyszögletű
terecskén találta magát, a palotaegyüttes sarkában, az Ile de la Cité sarkán. Jó
néhány épület szegélyezte az udvart, de a hely nagyobb részét egy sor kis
fakunyhó foglalta el; úgy néztek ki, mintha aprócska házak lettek volna,
mindegyik elején festett, zsalus ajtóval. Kerítés vette őket körbe, szinte karámba
zárta, és mindegyik házikó előtt egy madárülő állt, rajta egy madárral.
Több tucat apró, fényes szempár követte az elsiető minisztert. Voltak ott
héják, karvalyok az ívelt ülőrudakon, de akadtak kis sólymok, egy kabasólyom
és néhány kerecsensólyom is. A kunyhók egyre díszesebbek lettek, ahogy
közeledett a hatalmas északi vadászsólymokhoz. Összesen tizenketten voltak,
mindegyik gyolccsal kipárnázott fatömbön ült. Egyikük hirtelen felkapta a fejét,
és Nogaret felé vetődött, pettyes tolla fehéren szikrázott a napfényben, a lábára
akasztott ezüstcsengettyűk vadul csilingeltek. Nogaret hátralépett. A madár
nekifeszült a béklyójának, a szárnyával verdesett, aztán kecsesen
visszaereszkedett a helyére, és a karma mélyen a gyolcsba vágott. Ahogy a
miniszter tovább ment, a madár felrikoltott, mintha csak gúnyosan kinevette
volna. Nogaret meggyorsította a lépteit, és a tekintetét az előtte csoportosuló
férfiakra emelte. A többieknél kis híján két fejjel magasabb, világosbarna hajú
fiatalember megfordult a közeledtére. A csuklóján, a vastag bőrkesztyűbe
fogódzkodva egy vándorsólyom ült, porszürke szárnyát a háta mögé zárva.
Nogaret megállt és meghajolt; két szempár tapadt rá, az egyik arannyal szegett,
mélyfekete volt az acélhegyes csőr fölött, a másik a jóképű, fiatal arcban
villogott jegeskéken.
− Mi tartott ilyen sokáig?
− Bocsánatodért esedezem, uram, de a hó járhatatlanná tette az utakat!
Fülöp király hallgatott, mintha csak azt mérlegelné, mennyire elfogadható ez a
kifogás. A többiek is elhallgattak. Az egyikük ugyanolyan jól szabott fekete
köntöst viselt, mint Nogaret a hosszú utazóköpeny alatt; idegesen, lebiggyesztett
ajkakkal méregette az érkezőt. Nogaret nem törődött Pierre Flote helytelenítő
tekintetével, hiába volt a férfi a király kancellárja és pecsétőr.
Egy pillanattal később Fülöp elmosolyodott, és kissé enyhült a feszültség.
− Szűz eltörte egy tollát, de mostanra tökéletesen rendbe jött! − felemelte az
öklét, mire a vándorsólyom felrikoltott és kitárta a szárnyát, remélve, hogy végre
felszállhat. − Már szinte nem is lehet látni, melyik az új toll! Gyere csak
közelebb, Nogaret, ezt jobban meg kell nézned! Nem bánt! Ugye, hogy nem
bánt, Flote? − Fülöp felkacagott, és a kancellár is nevetni kezdett.
Nogaret igyekezett nem fintorogni. Még mindig látszott a nyakán a heg, ahol
Szűz egyszer a húsába mélyesztette borotvaéles csőrét. Fülöp elégedett volt a
madár vadságával, és jutalomfalatot adott neki.
− Henri lovag kitett magáért − jegyezte meg a király, és a mellette álló férfira
pillantott. A fickó kalapjában egész csomó galambtoll ékeskedett.
Henri lovag, a fősolymár elmosolyodott.
− Ezen a héten jól reptetjük, uram, hogy felerősödjön!
− Azt akarom, hogy karácsony után vadászni lehessen vele − biccentett Fülöp
kurtán, és visszaadta a madarat Henri-nak, aki a lábzsinórt megragadva
tapasztaltan emelte át a saját kesztyűjére. Fülöp levette a saját kesztyűjét, és az
egyik fegyverhordozó kezébe nyomta, aztán intett Nogaret-nek és Flote-nak. –
Gyertek velem mind a ketten, a szobámban beszélünk!
A király ment elöl, maguk mögött hagyták a zárt udvart, és visszaértek a
kertbe. A pázsiton átvezető ösvények keskenyek voltak, csak ketten fértek el
egymás mellett. Flote látható neheztelésére Nogaret-nak sikerült úgy
manővereznie, hogy ő kerüljön Fülöp oldalára.
– Az öcséd üdvözletét küldi Bordeaux-ból, uram! Nemsokára elküldi az eddig
megszerzett vagyont is.
− Hogy sikerült a tervünk? − kérdezte Fülöp; hosszú lábával olyan nagyokat
lépett, hogy a jó néhány hüvelykkel alacsonyabb Nogaret-nak igencsak
szaporáznia kellett, hogy beérje. − Mennyit szedtünk be ezekkel a
letartóztatásokkal?
− Becsléseink alapján annyit, hogy jövő tavasz végéig Guyenne-ban
tarthassuk a katonáinkat!
 Fülöp hirtelen megtorpant, és szembefordult a miniszterrel.
− Csak annyit?
− A vidék vagyonának nagyobb része magukban a birtokokban rejlik: a
földekben, szőlőkben, városi jogokban. Az efféle ingatlanokból nyilvánvalóan
csak lassabban tudunk pénzt kinyerni.
Fülöp újra elindult.
– Jobb híreket reméltem tőled, Nogaret! Ennél többre lesz szükségem, ha ki
akarom szorítani azt a bajkeverő vén varjút az országomból! A flotta építésével
is jelentős gondok akadtak. A hajóépítők több pénzt követelnek, hogy
befejezhessék a munkájukat. − Nogaret megszólalt volna, de Fülöp felemelte a
kezét. – Nem, most gondolkoznom kell! − Komor arccal hágott fel a királyi
lakrész felé vezető lépcsőkön. A lépcsősor tetején álló őrök széttárták az
ajtószárnyakat, és beengedték a három férfit. — Nem ezt akartam hallani!
− Megszorításokat rendelhetnénk el más területeken − vetette fel Flote, és
Fülöp bal oldalára lépett, amint ráfordultak egy szélesebb folyosóra.
– Talán a saját fizetésedet ajánlanád föl nekem? − kérdezte Fülöp mogorván,
és nekivágott a szobájába vezető kanyargós lépcsőknek.
− Olyan módszereket kell találnunk, amivel feltölthetjük a királyi kincstárat,
nem olyanokat, amivel megszorítjuk, vagy ami még rosszabb, megállítjuk azokat
az előnyös folyamatokat, amikbe már belevágtunk − pillantott oda Nogaret
Flote-ra. − A terjeszkedés nem folytatódhat megfelelő anyagi háttér nélkül, és a
terjeszkedés nélkül a királyságban kifejtett erőteljes uralkodói fellépés nélkül
urunkat éppúgy folyamatosan hátráltatnák az önfejű hűbéresek, püspökök és
hercegek, mint az elődeit! − Elérkeztek Fülöp szobájához, és Nogaret
előresietett, hogy kinyissa az ajtót.
Fülöp bólogatva lépett be a napfényes szobába.
– Nogaret-nak igaza van. A terjeszkedés mindennél fontosabb. Apám
uralkodása alatt a Capet-dinasztia elveszítette az erejét. Ahhoz, hogy
visszaszerezzem nagyapám hatalmát, továbbra is határozottan kell fellépnem!
− Nem akarok tiszteletlennek látszani, uram − jegyezte meg Flote −, de Lajos
király nem városok és püspökségek vásárlásával nyerte el ezt a hatalmat. A
keresztes hadjáratokban játszott szerepe miatt tisztelte a népe!
Nogaret mosolygott magában, Fülöp az idősebb miniszter felé fordult, és
végigmérte.
− Azt mondják, az ügyvédek túl sokat beszélnek. Vigyázz magadra, Flote,
nehogy azt higgyem, igazuk van, mert akkor nem csak a fizetésedet nyesegetem
meg!
− Bocsáss meg, uram! Nem akartalak megbántani!
Fülöp elment az asztal mellett, ahol tökéletes rendben sorakoztak a
pergamenek, tollak és tintásüvegek, bár egyik sem tűnt úgy, mintha bárki is
használná. Levette felhőpuha hermelinnel szegett téli köpenyét, és Flote kezébe
nyomta. Leült a kertre néző díványra, keresztbe vetette hosszú lábát.
− Bár szívesen megvitatnám a bordeaux-i helyzet részleteit is, zavaró híreket
kaptam, amelyek fontosabbak − Fülöp Nogaret-ra szegezte kék szemét. – A
templomos rend nagymestere két napja érkezett a városba. Nem sokkal korábban
tudomásunkra jutott, hogy felkérték, vegyen részt egy találkozón a londoni
rendházban, ahol Edward király is jelen lesz, akárcsak Bonifác pápa egy
képviselője, egy Bertrand de Got nevű alak.
− A püspök?
− Ismered?
– Úgy is lehet mondani. Találkoztam vele Bordeaux-ban. − Nogaret beszámolt
a királynak a püspök beavatkozásáról az egyik letartóztatásban. − Igencsak
megnehezítheti a dolgunkat, különösen, ha a fenyegetéséhez híven megszerzi az
érsek segítségét is!
– Bertrand nem aggaszt. Volt már vele dolgom. Semmi más nem érdekli, csak
hogy a saját családtagjaival töltse meg az elérhető egyházi hivatalokat. Kapzsi
kis pióca az az alak, és mióta egy évvel ezelőtt felszentelték a pápát, más sem
érdekli, mint hogy miként férkőzhetne a bizalmába. Nem hinném, hogy
komolyan bajt akarna keverni nekünk, de ha nem tudunk vele máshogy
megegyezni, egy jól megválasztott püspökség valamelyik unokaöccsének biztos
befogja a száját. Nem, nem ezért aggaszt ez a találkozó. Attól tartok, hogy
Edward megpróbálja majd felhasználni ellenem a templomosokat.
Nogaret szemöldöke összeszaladt.
– Nem értem, hogy tehetné! Edward nem parancsol nekik! A templomos rend
csak a pápának tartozik számadással!
− Pontosan − válaszolta Fülöp, és hirtelen felpattant. − És nyilván ezért lesz
jelen Bertrand de Got is, mint Bonifác pápa küldötte, nem? A seregeim
pillanatnyilag kitartanak az angolok ellenében, de mi lesz, ha a templomos rend
teljes erővel nekünk ront? − komoran megrázta a fejét.
− Még ha az angol templomosok csatlakoznának is Edwardhoz, a franciák
nem tennék, és nem állnának melléjük a tengeri államok, a németek és a
portugálok sem. Nyugaton mindenhol a királyok és hercegek adományaitól, a
tőlük kapott előjogoktól függenek. Nem akarhatják ezt veszélybe sodorni.
− Egyet kell értenem Nogaret-val − vetette közbe Flote.
− És mi céljuk lehet a lovagoknak most, hogy a keresztes háborúk kora lejárt?
− csattant fel Fülöp. − Mi az egész rend, ha nem egy háborúra éhes hadsereg?
Egyesült erővel akár pár hét alatt elfoglalhatnák Guyenne-t!
− De nem egyesült erő − válaszolta Flote. − A rendjük egyik fele továbbra is
Cipruson állomásozik, a másik pedig szétszórva él szerte Nyugaton. Akkon
eleste óta arra fordították a legtöbb energiát, hogy megszilárdítsák a
gyapjúkereskedelemben szerzett monopóliumukat, és azok alapján, amit eddig
tudunk, Jacques de Molay egy újabb keresztes hadjárathoz keres segítséget, nem
valaki más háborúját akarja megvívni!
− Ennek ellenére jobb lenne biztosra tudnom, hogy nincs mitől tartanom.
Lehet, hogy a templomos rend nem vívja meg Edward helyett a háborút, de
megeshet, hogy rábeszéli őket, támogassák anyagilag. Tudom, nehezére esik az
erős gascogne-i katonai jelenlétet fenntartania, és a walesi lázadás is leapasztotta
a vagyonát.
− És ha netán támogatják? − kockáztatta meg Nogaret.
− Akkor valahonnan pénzt kell szereznem a flottámra. Valószínűleg előre kell
hoznom az Anglia elleni invázió terveit! − Fülöp Nogaret-hoz fordult. –
Londonba utazol. Elintézem, hogy a lehető leghamarabb elindulhass, és
mindenképp Jacques de Molay előtt érj oda. Ki fogod deríteni, mi a célja ennek a
találkozónak!
− De uram, a szokásos forrásaink egyike biztos alkalmasabb lenne erre a
feladatra! − szólalt meg Nogaret, akit sértett az elképzelés, hogy ő, a király
ügyvédje, az egyik legnevesebb francia egyetem egykori professzora úgy
sündörögjön Londonban fel-alá, mint valami egyszerű kém. Flote-ra nézett, és
azon merengett, vajon a másik javasolta-e ezt a királynak, de a kancellár nem
állta a tekintetét.
− Nem − mordult rá Fülöp −, mielőbb tudni akarom, mi a helyzet! Ha
megérkezel, egyenesen Westminsterbe mész, a királyi palotába! Azt mondod
majd, azért mentél, hogy meglátogasd az anyósomat, hogy sürgős üzenetet
hoztál a lányától. Ezzel elkerülheted a hivatalos látogatások formaságait, bár
kételkedem benne, hogy bárki tudná odaát, ki vagy, és gyanakodhatna. Az
anyósommal deríttesd ki, mi a helyzet.
– Most, hogy Edward király öccse vezeti a Bayonne-ban állomásozó
angolokat, nem biztos, hogy ez működni fog! Lehet, hogy az anyakirálynő
semmit sem tud!
− Asszony egy királyi udvarban, Nogaret! Biztos vagyok benne, hogy nem a
férje az egyetlen, akitől megtudhat valamit!
Mielőtt Nogaret válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón. Egy írnok lépett
be.
− A skót küldöttség távozásra kész, uram!
− Mindjárt ott leszek!
− Skót küldöttség? − kérdezte Nogaret, amint az írnok becsukta az ajtót.
− A távollétedben érkeztek, és szövetséget kerestek Edward ellenében, mert
unják, hogy egyfolytában beleavatkozik az országuk belügyeibe. Két hónapja
aláírtam velük egy szerződést. Segítséget ígértem nekik.
− A skót barbár egy népség − jegyezte meg Nogaret megvetően. − Még
mindig sárkunyhókban laknak, és egymással háborúznak, hogy ki legyen a
főnökük!
− Lehet, hogy barbárok, de Edward ellenségei, és ennek megfelelően nekem
szövetségeseim. Le fogják kötni a királysága északi határain, míg én továbbra is
támadom az itteni erőit. Ha sikerül így megosztanunk az erejét, akkor
feltételezésem szerint nem lesz képes tovább tartani Gascogne-t. Edward
mostanra már nyilvánvalóan tudomást szerzett erről a szövetségről, és lehet,
hogy épp ezért kérte a templomosoktól ezt a találkozót is. Ezért fontosabb most
ez az ügy a Bordeaux-ban végzett munkádnál is! − Fülöp mély levegőt vett. −
Most pedig mind a ketten hagyjatok magamra! Át akarok öltözni, mielőtt
elbúcsúznék barbár barátainktól!
Amint a két miniszter távozott, Fülöp átvágott a szobán, és az egész alakos
ezüsttükör elé lépett. Leemelte a fejéről az aranykoronácskát, az asztalra tette.
Ezek után lassan, kimérten kicsatolta az ezüsttel kivert övét, ami összehúzta a
derekán borvörös ruháját. A markába gyűrve húzta át izmos felsőtestén a
köntöst, aztán levette, és ráterítette a dívány karfájára. Mindeközben egy
pillanatra sem vette le a tekintetét a tükör ragyogó felszínéről, hűvös
távolságtartással méregette magát, mintha valaki mást tanulmányozna. A köntös
alatt Fülöp szőrcsuhát viselt. A testre szabott, szűk ruhadarabot durva
kecskeszőrből szőtték, és a belőle áradó ocsmány bűz csak még erősebb lett, ha
Fülöp megizzadt. A király úgy nézte, hogy a szövet kezd elkopni, és
emlékeztette magát, hogy szólnia kell a szabójának, készítsenek újat. Szinte
minden áldott nap felvette, a merev szőrszálak idővel meglágyultak, elkoptatta a
teste mozgása, az, ahogy folyamatosan nekidörzsölődtek a bőrének. Kibogozta a
bőrszíjakat, és meglazult a ruhadarab. Olyan azonnali megkönnyebbülés volt,
ahogy lehámlott a mellkasáról, hogy Fülöpnek minden erejére szüksége volt,
hogy ne tépje le az egészet. Kicsomózta a többi szíjat is, majd lassan,
megfontoltan vette le a szőrcsuhát, és terítette a köntös mellé. Megnézte a napi
bűnbánat jeleit a tükörben. A bőrét lázvörösre ingerelte a csuha. Ahogy oldalra
fordult, egy sor újabb duzzadt, gyulladt foltot látott; nyilván a szövetben
előszeretettel megtelepedő tetvek csipdesték össze. A hátán különös mintát
rajzoltak ki a sebhelyek. Némelyik heg régi volt, fehér, mások egészen frissek,
épp csak varasodni kezdtek a legutóbbi ostorozás után. Az önkínzás nyomai
világosan látszottak a napfényben, végigkígyóztak a hátán, a nadrágtól nem is
lehetett látni, hol érnek véget. Felfelé a lapockájáig terjedtek, ott aztán hirtelen
megszakadtak. Nyaktól felfelé Fülöp bőre sima volt és sápadt, az arca hibátlan.
Döbbenetes volt a kontraszt. Mintha a teste és az arca két külön emberhez
tartozott volna.
Egy pillanatig megengedte magának, hogy mezítelen mellkassal kiálljon az
ablakba, és hagyja, hadd zsibbassza el a hideg a testét. A tekintete végigsiklott a
dolgos szolgákkal teli kerten. Elégedettséggel töltötte el a látvány. Fülöp tizenhét
évesen lépett trónra, és sokat aggódott amiatt, hogy a szolgák esetleg nem
engedelmeskednek úgy neki, mint az apjának, hősként tisztelt nagyapjának, és
hiába telt el azóta már tíz év, néha még most is elmerengett rajta, hogy eléggé
tisztelik-e. Részint ezért vette magát körül a Nogaret-hoz hasonló, korban hozzá
közel álló emberekkel. Velük szemben tényleg felsőbbrendűnek érezhette magát.
Közvetlenül alatta megmozdult valami, és odakapta a tekintetét. Egy nő vágott
át a kerten, egyenesen a szolgák kapuja felé tartott, a falhoz. Sietve lépdelt, fél
kézzel felrántotta a szoknyáját, nehogy a sárba érjen. Volt benne valami
szokatlan, ahogy hátra-hátranézett, és ettől a király csak még jobban felfigyelt rá.
Érdeklődve nézte, ahogy a nő átsiklott a kapun, és eltűnt. A magas külső fal egy
pillanatra teljesen eltakarta, aztán Fülöp ismét megpillanthatta odalenn, a parton.
Levette a főkötőjét, és rőtvörös haja szabadon omlott a vállára. Fülöp most vette
csak észre, hogy a vízhez lebukó, meredek parton egy férfi áll. A férfi odament a
szolgálólányhoz, és átölelte. A nő elhúzódott és hátrapislogott a palotára, így
Fülöp éles tekintete kivehette a vonásait. Elfordult az ablaktól, de megjegyezte
magának ezt az arcot. Beszélni fog az intézővel, hogy küldje el ezt a némbert az
udvarból, amiért ilyen illetlenül viselkedett. A szabályok alól kibúvó szolga
fertőző kórság volt, és az egész háztartásban elvetette az engedetlenség magvait.
Ezt még az apja mondta neki. Fülöp keveset fogadott meg gyenge, céltalan apja
tanácsaiból, de ez a jó tanács valahogy megragadt. A királyi udvar saját
személye meghosszabbítása volt. Amit a szolgái tettek, az rá is jó vagy rossz
fényt vetett, és nem hagyhatta, hogy bárki is bemocskolja a hírét. IX. Lajos
unokája volt. Az alattvalói csak a nagyságot ismerhetik. Fülöp felemelte a
szőrcsuhát. Visszahúzta magára, és a szúró fájdalmat figyelmen kívül hagyva jó
szorosra húzta rajta a bőrszíjakat.
A Szajna partja, Párizs
Kr. u. 1295. december 21.
Több mint egy óra eltelt már, mióta a Grand Pont-on átkelve megérkezett az
Ile partjára, és Will kezdett azon merengeni, vajon a szolga átadta-e az üzenetét.
A palota falai simán és áthatolhatatlanul tornyosultak fölé. Drámai változások
történtek odabenn. Két új torony is emelkedett a hídtól nem messze egy
lenyűgözően megerődített kapu két oldalán. A falak mögött Will felismerte a
királyi lakrész és az adminisztratív épületek szürke tetejét, de újabb építmények
is kikandikáltak szoros összevisszaságban, a magasba törő tornyok között
háztetők éles vonala szabdalta fel az eget, színes zászlók lobogtak mindenütt. Az
épületegyüttes túloldalán emelkedett a Sainte-Chapelle fenséges tömbje. A
kápolnát IX. Lajos építtette, és itt őrizték Krisztus töviskoronájának egy
darabját. Olyan szépséget kölcsönzött az egésznek, hogy Will minden eddiginél
lenyűgözőbbnek és erődszerűbbnek látta a palotát.
Megfordulva látta, hogy egy lány siet felé a sáros folyóparton. Will lélegzete
elakadt, ahogy a lány közelebb ért, és látta, mekkorát tévedett; már nem lány
volt, hanem felnőtt nő. A gyolcsruha fölött viselt fehér tunikát derékban
összefogta, így emelte ki, milyen magas, milyen karcsú a termete. Aranyszín
haja lobogott a víz felől támadt szélben, és kurta, türelmetlen mozdulattal
simította hátra. Az arca sápadt volt, és kicsit beesett, erőteljes járomcsontja
kihangsúlyozta határozott állát. Willnek már a puszta látványa is fájt − az
ismerős vonások és az ismeretlenek egyaránt a szívébe hasítottak.
− Rose!
A lány kicsivel odébb megállt, de Will odasietett hozzá, és átölelte. Lágy volt
a haja, és fafüsttől illatos. Will két éve nem tartotta már a karjában, de sokkal
hosszabbnak tűnt ez az idő.
– Már azon gondolkoztam, egyáltalán eljössz-e!
− Kötelességeim is vannak − válaszolta Rose. Hátranézett a palotára, és
ellépett Will mellől.
A férfi mély lélegzetet vett. Nem kellett volna arra számítania, hogy a lány
repesve szalad majd elé; nem volt könnyű az elválásuk sem, és az azóta eltelt
időben annyit utazott, hogy esélye sem volt kapcsolatba lépni vele.
− Hogy vagy? − megpróbált vidámnak hangzani, de azonnal megbánta a
kérdést. Olyan udvarias volt, olyan ostoba.
Rose épp csak megvonta a vállát.
– Mert hát Andreas biztosított róla, hogy itt jó munkát kaphatsz. Azt mondta,
a királynőnek írt levelében megkérdezte, hogy akad-e számodra itt elfogadható
hely − Will a sáros földet bámulta, képtelen volt a lány merev arcára nézni. −
Megígérte, hogy vigyázni fog rád, van annyi befolyása, hogy gondoskodjon
rólad!
− Akkor nyilván csak jól lehetek − vetette oda Rose.
A szél belekapott a hajába, de a lány megint hátrasimította a fürtjeit. Will látta
felemelt kezén a hegeket; ott égett meg. A bőr mintha még mindig nyers és
ráncos lett volna. Rose észrevette, mit néz, és összefonta a karját.
− Csak azt akarom, hogy boldognak tudhassalak − mondta Will, mert
tisztában volt vele, milyen kétségbeesettnek hangzik a beszéde.
 A lány kurtán, megvetően felhorkant.
– Hogy többé gondolnod se kelljen rám! − Sötétkék szemét egészen
elhomályosította a harag. − Hogy ne legyen bűntudatod, amiért elküldtél!
A lány szavaiban égő méreg és igazság mélyen Willbe mart. Rose vállára tette
a kezét. Nagyon megnőtt a lány. Hány éves is volt? Tizenhét? Nem, múlt
hónapban lett tizennyolc.
− Tudom, hogy ez az elmúlt pár év nehéz volt neked, de…
– Nehéz? El sem tudod képzelni! Amint partot értünk Cipruson, elhagytál!
Hónapokig alig láttalak!
− Mi mást tehettem volna? − kérdezte Will halkan. − Az Akkonból induló
hajón mindenki feltételezte, hogy te is csak egyike vagy a városból kimenekített
árváknak, de amikor Ciprusba értünk, nem volt más választásom, mint hogy
elhagyjalak! − Lenézett a mellettük csendesen folydogáló Szajna zöld
hullámaira. − Kizártak volna a rendből, ha tudomást szereznek róla, hogy van
egy lányom. Ezt te is tudod! − Visszanézett rá. − De elintéztem, hogy
gondoskodjanak rólad!
A lány megint csak horkant egyet.
Will arckifejezése megkeményedett.
− A tőlem telhető legjobban! Jó életed volt Eliásnál!
− Igen! De aztán arra kényszerítettél, hogy Párizsba jöjjek!
− Éliás azt mondta, ő is ide készül, és de Molay nagymester kezdett
nekikészülni a keresztény világ körbeutazásának, amint megválasztották. Nem
hagyhattalak ott Limmaszolban, tudtam, hogy mindannyian el fogunk onnan
jönni! Párizsban voltak a legjobb kilátásaid. Tudtam, hogy Andreas képes lesz
felhasználni a királyi családhoz fűződő kapcsolatait, hogy segítsen neked rendes
munkát találni! − Will megrázta a fejét. − Más gyerekek, akik túlélték Akkon
bukását, nem voltak ilyen szerencsések, Rose! Mindkét szülőjüket elveszítették,
és az utcán kellett koldulniuk! Vagy még rosszabb sors várt rájuk!
– Tudom, min mentek át! Én is elveszítettem mindkét szülőmet!
Will úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Hallgatott, csak nézte, ahogy a
lány félig elfordul tőle, és egészen elvörösödik. Rose képtelen volt állni a
tekintetét.
− Mit akarsz ezzel mondani? − Will próbálta visszatartani ezt a kérdést, de
nem sikerült.
− Semmit − mormolta Rose.
– Tudni akarom, mit értettél ez alatt! − Nem akarta tudni, de mégis újra
feltette a kérdést.
Rose szembefordult vele.
− Azt értem, hogy a szüleim meghaltak Akkonban! Mind a ketten!
 Will egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki más nézne rá a mögül a viharos
tenger színét idéző szempár mögül nagy gúnyolódva, és legszívesebben ököllel
Rose arcába vágott volna. A szívében emelt fal megrepedt, a keze ökölbe
rándult, és minden haragja, fájdalma és tehetetlensége beléáramlott. Az összest
belezúdította volna az előtte álló nőbe, akinek nem is lett volna szabad már
nőnek lennie, nem lett volna szabad nélküle felnőnie az anyja tökéletes másává,
minden kínja megtestesülésébe; aki most itt állt előtte, és arra a nagy árulásra
emlékeztette, mert sötétkék szeme nem Willé volt, és nem az anyjáé, hanem
valaki másé. Valakié, akinek ki sem tudta mondani a nevét.
Rose megfordult, elindult visszafelé, ám Will utána lépett, kinyúlt felé, mintha
csak meg akarná ragadni. Aztán megtorpant, a keze lehanyatlott, és már túl nagy
volt kettőjük között a távolság. Várt, de Rose még csak vissza sem nézett.
Belépett a szolgák kapuján, és eltűnt. Will felemelte a fejét, az égre bámult, míg
csak el nem vakította a ragyogó napsütés.
Mire átment a Grand Ponton, és visszaért a Rue du Temple-ra, a táncoló
fényfoltok is kitisztultak a szeméből, újra átölelte az ismerős tompaság.
Visszatért a preceptóriumba, és épp a lovagok szállása felé ment, amikor Hugues
és Robert rátaláltak.
− Beszélnünk kell − mondta a vizitátor.
Robert kérdő szemöldökrándítással nyugtázta a Will hóna alá gyűrt
összehajtogatott köpenyt.
– Gyere − mondta Hugues. Nem vette észre Robert pillantását. Átvezette őket
a tisztviselők épületébe, onnan fel a saját lakrészébe. − Nincs sok időnk.
Nemsokára itt a déli zsolozsma, és Jacques ünnepi szertartást rendezett, hogy
beszéljen az emberekkel. − Becsukta az ajtót, amint bementek. − Ma reggel hírt
kaptam londoni testvérünktől. Amint megérkezett a nagymestert Angliába hívó
üzenet, megkértem Thomast, hogy próbálja megtudni, mi lehet az oka. —
Hugues szája elkeskenyedett. − Úgy tűnik, a pápa azt kezdeményezné, olvasszák
egybe a templomos és az ispotályos rendet. Az a terve, hogy az így alakult
rendet egyesült, egységes seregként küldje vissza a Szentföldre, hogy megvívják
a két egykori rend vagyonából az új keresztes háborút.
Will összevonta a szemöldökét és megrázta a fejét.
− Ez sosem sikerülhet.
− Nem tudhatod! − jegyezte meg Robert enyhe éllel.
Will ránézett Robert-re, aztán Hugues-re.
– Jacques már tudja?
− Ma reggel mondtam meg neki. Azt mondtam, hogy a rend angliai mesterétől
hallottam, és ez részben igaz is. Thomas elfogott egy üzenetet, amit Edward
király küldött a mesternek, amiben kifejti a pápa tervét. Úgy tűnik, Edwardot
felkérték, legyen jelen, mint magas rangú világi személy, akinek a múltban
szoros kapcsolata volt a templomos renddel. A pápa feltehetően azt szeretné,
hogy támogassa a tervet.
− És Jacques hogy reagált a hírre?
– Jacques természetesen új keresztes háborút akar, és fizetne is érte. Tartok
tőle, hajlandó lenne csődbe vinni a rendet, hogy megkapja. De minden Keletre
induló támadást a saját feltételeinek megfelelően akar irányítani. Nem fog
együttműködni Szent János lovagjaival, és ezért nem is hibáztatom. Katonai
szempontból az biztos katasztrófa lenne. A két rend közti békére évekkel ezelőtt
elillant minden esély.
Will tudta, Hugues arra céloz, hogy a templomosok megtámadták Szent János
lovagjait Akkonban. A támadás egymással szembenálló királyi frakciók közti
viták eredménye volt, és már több évtizede történt, de az ispotályosok sosem
bocsátották meg nekik. Azóta a Szentföldön élő nyugati seregeket érintő minden
kérdésben ellentétes oldalon álltak, mint a templomosok. Egyetlenegy esetben
egyesültek, Akkon elestekor, amikor a két nagymester együtt lovagolt ki, és
szállt szembe a mameluk hordákkal. De Will kételkedett benne, hogy ebben a
kifacsart nyugati politikai helyzetben, ahol még az arcvonalak sem látszottak
tisztán, és a szövetségeket mintha homokra építették volna, bármi hasonló
esemény újra egyesíthetné a két rendet. Szent János rendjében túl sok lovag
emlékezett még azokra a történetekre, amikor a testvéreik könyörögtek, hadd
vihessék át a betegeket és a haldoklókat a templomosok Akkon-szerte emelt
barikádjain, de azok csak kigúnyolták őket. A templomosok persze ragaszkodtak
hozzá, hogy nekik volt igazuk, és az ispotályosok ellenségeskedése nem is
annyira a bosszúvágyból fakadt, mint annak a következménye volt, hogy
folyamatosan próbálják aláaknázni őket, hátha megszerezhetik a templomosok
forrásait és birtokait. Hugues jól mondta; ez nem volt jó alap a két rend
egyesítésére.
− És ha Bonifác pápa ránk parancsolna? − kérdezte Robert a vizitátortól.
− Akkor nagy küszködés venné a kezdetét, de maga a tény, hogy csak egy
püspököt küld képviselőül, arra utal, hogy jelenleg nem akar nagy nyomást
gyakorolni ránk ez ügyben. Talán csak fel akarja mérni, miként reagálnánk egy
efféle felvetésre! Azok alapján, amit ti meséltetek, a pápa nem is említette ezt a
tervét, mialatt Rómában voltatok.
− Nem − ismerte be Will −, de ez nem is meglepő. Bonifác pápa
megválasztását a Szent Kollégiumon belül sem támogatta mindenki, és amíg mi
ott voltunk, azzal volt elfoglalva, hogy megbékítse valahogy az ellenfeleit.
Jacques is távol volt pár hónapig, meglátogatta a nápolyi királyt, a velencei és
genovai rendházainkban is járt, úgyhogy épp csak tavasszal láttuk párszor
őszentségét.
− Azt mondtad, a meghívás Edwardtól érkezett − jegyezte meg Robert. –
Tehát feltételezhetjük, hogy ő mindenképp támogatja a pápát? Ettől féltünk,
mióta csak pénzt kezdett követelni Everard-tól. Az öreg mindig attól tartott, csak
idő kérdése, és a király enged a Szentfölddel kapcsolatos becsvágyának, és most,
hogy a nagymester mindenáron vissza akar térni… − Robert kifeszítette a vállát.
− Még csak azt sem mondhatom, hogy hibáztatom érte! Néha én is azt kívánom,
bárcsak bosszút állhatnánk mindazért, amit Akkonban tettek velünk, néha úgy
érzem, szinte felemészt a harag, és el sem tudom képzelni, hogy láthattam
egykor minden muzulmánt a testvéremnek! − Rájuk nézett. − De a keresztes
hadjáratoknak vége, és akármit vesztettünk is el, ez jó. Edward király hűséget
fogadott a Testvériség ügyének. A Testvériséggel kell tartania abban is, hogy az
ellenségeskedés megszűntét a Kelet és Nyugat közti békére való lehetőségnek
lássa, és ne akarjon minket újra háborúba rángatni akkor sem, ha a pápa erre
kéri!
Will hallgatott. A bajtársának fogalma sem volt róla, Edward mi mindent meg
nem tenne azért, hogy megkapja, amit akar. Edwardot csak akkor érdekelte a
béke, ha érdekében állt. Szövetségeket kötött és szegett meg, és nem érdekelte,
kit vagy mit dönt romba a döntéseivel − és mindezt szédítő fondorlatossággal és
kíméletlenséggel tette.
− Mondtad, hogy kétségeid vannak Edwarddal kapcsolatban, amikor
beavattatok a rendbe − jelentette ki épp Hugues −, de Edward azóta sem indult
meg Keletre, hogy aláírta a békeszerződést a muzulmánokkal, és annak sok-sok
éve már. Mitől vagy olyan biztos benne, hogy ellenünk dolgozik? Ha Everard
komolyan kételkedett volna a király szándékait illetően, sosem választotta volna
őt a védelmünkre! Persze én sosem ismertem jól a papot, de egyvalami azért
tisztává vált előttem, míg a Testvériség vendége voltam Akkonban. Everard az
Anima Templiben hitt mindenek felett, és nem tett volna olyasmit, ami veszélybe
sodorhatja!
− Everard hibázott − szólt Will halkan − , és kis híján mind belepusztultunk
mind a Grál könyvének elrablásába. Kétségbeesetten akarta növelni az erőnket
és a rossz embert választotta. Halála napjáig bánta, hogy így tett!
– Nem tudhatjuk, hogy Edward miért lesz ott a találkozón − folytatta Hugues.
− Máskor is volt már dolga Bertrand de Got-val Gascogne-ban. Talán azt tervezi,
hogy a mi ügyünk pártját fogja? Ha valaki le tudja beszélni a pápát és a püspököt
erről az ötletről, hát ő az!
− Edward nem a szövetségesünk − Will hangja acélkemény volt. − Újra és
újra elárult minket!
− Hogyhogy? − faggatta Hugues. − Attól eltekintve, hogy néha pénzt kért
olyasmire, ami könnyen lehetett ártatlan cél is, mit tett? Elolvastam Everard
írásait, amit elküldtél nekem, mielőtt Akkon elesett volna. Semmiféle árulásról
nincsen szó benne, csak Everard félelmeiről, és hozzátenném, szerintem azt is a
te gyanakvásod táplálta, mely szerint a király nem a békét áhította, amikor
beleegyezett, hogy oltalmába vegyen minket, hanem a Wales ellen tervezett
hadjárata pénzügyi alapjait. De még ha ez igaz volna is, Wales leigázása
szükségszerű lépés volt. Attól, hogy valaki hisz a békében, még nem biztos,
hogy meg is tudja őrizni a lázadókkal és háborús uszítókkal szemben.
− És a Skócia elleni agresszív fellépése? − csattant fel Will. − Már évek óta
próbálja az uralma alá vonni azt az országot is, és most, hogy eltiporta Walest,
semmi nem áll az útjába!
− Skóciában káosz volt Sándor király halála után, mindegyik mágnás magát
akarta a trónon látni. Edward csak segítséget ajánlott nekik.
− Igen, azzal, hogy megpróbálta feleségül adni az ötéves fiához Sándor
örökösét, hogy angol főre kerüljön a skót korona!
− És ha a norvég szűz életben maradt volna, akkor kettőnk országa most békés
egységben élne e frigy gyümölcseként! − Hugues megrázta a fejét Will harcias
arckifejezése láttán. − Ha a skótok nem bíztak Edwardban, akkor nem nevezték
volna ki urukká a gyermek királynő halála után! Azóta is egyfolytában azon
dolgozik, hogy rendet teremtsen az országban, megerősíti a várakat és
helyőrséget küld azokba a városokba, ahol az ellenséges nemzetségek közti
feszültség túl nagy volt. És hogy fizetik vissza mindezt a skótok? Tárgyalásba
bocsátkozhattak volna vele, megvitathatták volna a nézeteltéréseiket. Ehelyett
szerződést írtak alá az ellenségével!
− Te mikor is lettél angol, Hugues? − kérdezte Robert, és erős nemtetszéssel
méregette a barátját.
− Csak megpróbálom Edward szemszögéből nézni a dolgokat − válaszolta
Hugues higgadtan. − És megérteni, miért is gyanakszol rá ennyire. Testvérek
vagyunk, vagy nem? − Széttárt karral fordult a két dühös férfi felé. − Ugyanazon
az oldalon állunk! Csak gondoskodni szeretnék róla, hogy bármi történjen is, a
templomos rendet ne érje baj! Bizonytalan időket élünk. A nagymesterünk új
keresztes hadjáratot akar indítani, a pápa pedig azt szeretné, hogy a
vetélytársainkkal egyesüljünk. Mindkét lehetőség pusztító hatással lehet ránk
nézve. Jacques karácsony után tervezi az indulást Londonba. Mind a hárman a
társaságában leszünk. Elintéztem.
− Mi is megyünk? − kérdezte Will.
− Igen, és meggyőződésem, hogy Edwardra a barátunkként kell tekintenünk
ez ügyben!
− Akkor a megbeszélésnek vége is − mordult fel Will az ajtóhoz lépve.
 Hugues utána nézett. Az arcát vérvörös hullámban öntötte el a harag.
− Megállj, Campbell! Hogy merészelsz hátat fordítani nekem?
Will szembefordult vele, és a szemében égő indulat láttán elakadt Hugues
szava.
− Az Anima Templi ügyeit vitattuk meg. Ha netán elfelejtetted volna, én
vagyok a feje. És ha azt mondtam, hogy a megbeszélésnek vége, akkor vége!
− Az Isten verje meg − mormolta Hugues, ahogy Will kiviharzott a szobából.
Robert mondott volna valamit, de a vizitátor elhallgattatta. − Nem, Robert, ne
mentegesd! Ha még egyszer így beszél velem, kizáratom a rendből!
 4.

New Temple, London

Kr. u. 1296. január 7.

A város lángokban állt. Fekete füstoszlopok gomolyogtak fel a hajnali égre,

eltakarták a napot is. Az ostromgépek jókora kődarabokat löktek a magasba;
lövedékeik átszakították a falakat, törmelékké zúzták a köveket, embereket
ütöttek agyon. Portól csíkos arcú nők és gyermekek kuporogtak a kikötőben,
kétségbeesetten nézték azt a pár kis csónakot, melyek a kijjebb horgonyzó
gályákra vitték az egyre növekvő tömeget. Will megsarkantyúzta a lovát, és
átvágott közöttük, a tekintetét az omladozó, keleti móló tetején imbolygó távoli
alakra függesztette.
Mindig is Edward rángatta a zsinórjaimat. És én ernyedten lógtam a
markában, míg az álmaim elfakultak és elpusztultak körülöttem, a tieid pedig
mind valóra váltak.
Garin keserű szavai betöltötték Will minden gondolatát. Kiegyenesedett,
nyomást érzett a mellkasában, alig kapott levegőt.
Olyan sokáig voltam Edward bábja, hogy már akkor is úgy táncoltam, ahogy
ő fütyült, amikor már nem irányított.
Felkelt és átvágott az üres hálótermen. Az ablakhoz lépett. Rátenyerelt a
párkányra, kinézett a kerengő szegélyezte füves négyzetre. Erezte a levegőben a
Temze mocsaras szagát. Ez a hely is tele volt emlékekkel, de halványabbak,
megfoghatatlanabbak voltak, mint Párizs kísértetei. A New Temple-ben csak két
nyarat töltött, bár az a tény, hogy itt látta utoljára az édesapját, valamiféle
szomorkás fájdalommal töltötte el. Olyan volt, mintha csak visszafelé is végig
kellett volna járnia az életét: Párizsból Londonba érkezett. Itt még többet gondolt
szülőföldjére, Skóciára. Állandóan nála volt a húgától, Ysendától kapott levél, a
zsákja alján hevert összehajtogatva. Will tudomása szerint még Ysenda és az
idősebb húga, Ede is életben voltak.
Három templomos fegyvernök vágott át a gyepen, fekete tunikájuk csak úgy
lógott nyurga testükön, fiatal izomzatúkat még nem keményítette meg a munka
és a harc. Egykor maga is ilyen volt, zöldfülű, fiatal, és rettegve tisztelte a fölé
magasodó lovagokat, hisz bűntelen köpenyükben vad angyaloknak tűntek.
Felidézte, hányszor segített Simonnak az istállóban, milyen volt a téli reggeleken
a gyakorlótér körül futni a köröket, és hogy Garin is mindig ott futott mellette.
Mintha egy másik élet lett volna.
Megkondult a preceptórium harangja; a fegyvernökök megszaporázták a
lépteiket és eltűntek a boltívek alatt. Will visszament az ágyához. Lekuporodott,
előhúzta a zsákját a matrac alól. Megállt és egy ideig a levegőben tartotta a
kezét.
Vége, Will. Nem érted? Most már mindkettőnknek vége. Mindent
elveszítettünk. Nem tehetünk mást, mint hogy meghalunk!
Garin szavainak távoli visszhangjára aztán belenyúlt a zsákba, és az ujjai
rászorultak tartalék alsóingjének ráncaira. Valami keményet bugyoláltak bele.
Will kihúzta, és addig hámozta le róla az ing anyagát, míg csak ott nem feküdt a
tenyerén a mezítelen penge. Előző este csente el a preceptórium konyhájáról,
miközben a legtöbben az esti zsolozsmán voltak. Senki sem tett megjegyzéseket
a pontatlanságára, amikor végül ő is besurrant. Az angol mestert és tisztviselőit
lekötötte a nagymester üdvözlése, és ha bármelyik másik lovag észrevette Will
késését, hát nem utaltak rá. Végtére is parancsnok volt. A penge hosszú volt és
keskeny, a végén erős famarkolattal. Könnyen el lehetett rejteni. Senki sem
venné észre, mikor kivonja.
Garin csak bábu volt, és bár halálos volt, attól még bábu maradt. Edward volt
a játékos, ő tologatta a bábukat a táblán, ő nyert minden egyes lépésnél, Owein
honfleuri meggyilkolásától kezdve Will bemocskolásáig abban a párizsi
bordélyban, ami a maga módján a halála volt; Edward tehetett a Mekka melletti
támadásról, az Andreas házában kitört tűzről is. Lehet, hogy maga nem
mocskolta be mindeközben a kezét, de Edward kényszerítette ki Garin minden
egyes cselekedetét. Ez éppolyan világos volt Will előtt, mintha a király minden
egyes kegyetlen pillanatra ráütötte volna a pecsétjét, amikor szándéka elérésére
másokat használt fel. Olt, csalt és hazudott, hogy megszerezze, amit akar, és
mindeközben olyan tisztességesnek mutatta magát, hogy még Everard-t is
elbolondította. Edward tehetett róla, hogy Will mindent elveszített, ami számított
az életben. Nem tudott tovább élni ezzel az ellentmondással.
A Phoenix fedélzetén esküdött bosszút, ahogy kihajóztak, és maguk mögött
hagyták a romba dőlt Akkont. Akkor tiszta, lángoló tűz volt a haragja, de az
azóta eltelt években hamuvá omlott benne, szürke lett, állott, bemocskolta
minden gondolatát. Amikor visszatért Nyugatra, ismét fellobbant a tűz, és most,
hogy ilyen közel jutott a király hatalmának középpontjához, ilyen közel jutott
magához a királyhoz, minden eddiginél forróbban égett. A gőgös arc jelként
fénylett a gondolataiban.
Will kinyúlt, készen rá, hogy a keze a kés markolatára fonódjon. De épp
mielőtt hozzáért volna, megállt. Élesen fújt egyet, tisztában volt vele, hogy eddig
visszafojtotta a lélegzetét. Káromkodva morgott, rácsavarta az inget a penge
köré, és eldugta a csomagot a zsákjába. Vissza kell vinnie a kocsmába, mielőtt
valaki keresni kezdi.
 Kinyílt az ajtó, Robert lépett be.
− Mit csinálsz te itt?
− Semmit − Will berugdalta az ágy alá a zsákját.
− Nem hallottad a harangot?
Will csak most ébredt rá, hogy a monoton kongás továbbra is beszűrődik az
udvarról.
− Itt van − jegyezte meg Robert komoran. − Neked is jönnöd kellene!
Will az ajtóhoz lépett. Visszanézett az ágyra, aztán kisietett a szobából.
A londoni templomos rendház Akeman utcára nyíló fő udvara zsúfolásig
tömve volt. Egy csapat csinosan felszerelt lovat vezettek el épp az istálló felé.
Will megtorpant. Az angol mester oldalán egyenesen felé tartó alak maga
Edward volt.
Will bajtársai megváltoztak, ahogy öregedtek, de ez mind semmi volt ahhoz
képest, mit tett az idő az angol királlyal. Az évek a felismerhetetlenségig
átformálták azt a gőgös fiatalembert, akit Will huszonhárom éve látott utoljára.
Igaz,
Edward továbbra is hatalmas termetű volt, és pusztán a magassága okán is
kiemelkedett az emberek közül, de a hasonlóság itt véget ért. Will a lelki szemei
előtt még mindig egy fekete fürtökkel keretezett arcot látott, de most, ötvenhat
éves korában Edward haja már fehér volt, akár a hattyúk tolla. A szakálla
ezüstösen csillogott, és az is csak tovább emelte arca keménységét, hogy az álla
alatt rövidre vágta. Az egyik szemével sokkal jobban hunyorgott, mint régen.
Kicsit merevnek tűnt járás közben, de az övén lógó széles pallosa és erőteljes
lépte éppolyan tettre késznek mutatta, mint a körülötte álló fiatalabb férfiak.
Ahogy Edward − háta mögött a királyi testőrség és a tanácsadók tömegével −
közelebb ért, a pillantása Willre esett. Egypár pillanatig mintha nem ismerte
volna meg, aztán óvatos figyelem ült ki az arcára.
− Campbell!
Az angliai mester, a fiatal, energikus, Brian le Jay névre hallgató fekete,
göndör hajú férfi a királyról Willre nézett. A többi lovagtól eltérően Will nem
hajolt meg, amikor Edward megállt.
− Ismered az egyik testvérünket, felséges uram?
− Még régről − mondta Edward, és nem vette le a tekintetét Willről.
Tökéletesen, kimérten beszélte a franciát.
− Parancsnok.
Will Edward jobbjára nézett, és látta, hogy Hugues áthatóan mered rá.
− Meghajolni! − lehelte a vizitátor.
Mindenki őt nézte. Brian le Jay homloka ráncba szaladt. Hugues parancsa
kikerülhetetlen volt. Will megfeszítette az állkapcsát, és meghajtotta a fejét
Edward felé. A király tekintetében felszikrázott az elégedettség, aztán le Jay
közéjük lépett, és megszakadt a fagyos, dermedt pillanat.
− Felség − mondta az angol mester Edwardnak, és a káptalan felé intett. – De
Molay nagymester már várja. Csatlakoznunk kellene hozzá!
Will követte őket Robert-rel az oldalán. A tekintetét akkor sem vette le
Edwardról, mikor libasorban bevonultak a terembe. A nagymester kis
emelvényen ült, mellette aprócska, tonzúrás férfi, akiről Will feltételezte, hogy
csak Bertrand de Got lehet. Jacques felkelt, hogy üdvözölje Edwardot. A király
felhágott az emelvényre, ott leült az egyik üres székre. Brian le Jay és Hugues
követte a példáját. A lovagok és a királyi tanácsadók a lejjebb sorakozó padokra
ültek. Jacques még akkor sem ült le, amikor becsukták a káptalan ajtaját.
− Kis híján kétszáz éve már, hogy Hugues de Payns Keletre utazott nyolc
lovagtársával. Az első keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet a kereszténységnek,
és a Szent Város zarándoklatok helyszíne lett. Itt történt aztán, hogy Hugues,
Champagne grófjának hűbérese látta, milyen sok veszély leselkedik a szent
helyeket felkeresni vágyó zarándokokra. Elszántan hitt benne, hogy ezeknek a
férfiaknak és nőknek szabadon kellene járniuk a homokot, ahol Krisztus is járt
anélkül, hogy támadástól kellene félniük, vagy attól, hogy a szaracénok
lemészárolják őket. Ezért lovagi rendet alapított, melynek fő célja a zarándokok
védelmezése volt − Jacques hangja zengve töltötte be a termet. Az emberek
csendben hallgatták az ismerős történetet. − Hugues de Payns volt az első
nagymester, és bár a rend az eredeti célkitűzésen kívül hamar belefolyt a
politikába és a kereskedelembe is, és évről évre egyre befolyásosabb lett, ez a
küldetés maradt a legfontosabb célunk. Mi vagyunk a Szentföld védelmezői.
Ezért alapítottak meg minket. Ez a céljaink szíve és lelke. − Megrázta a fejét. −
Nem. Ez szívünk és lelkünk célja.
Will meglepődött. Jacques igazán szűkszavú férfi volt, és a templomosok
túlnyomó többségéhez hasonlóan nem tudott sem írni, sem olvasni; ilyen
beszédet sem hallhattak tőle gyakran. Will észrevette, hogy a nagymester írnoka
az első sorban ül, bólogat a beszéd ütemére, és arra jutott, hogy a fickónak sok
köze lehet az elhangzottakhoz.
− És ezért nem ért véget a feladatunk. Büszke vagyok rá, hogy a rend
huszonharmadik nagymestere lehetek, és akárcsak az elődeim, én sem
nyugszom, amíg a Szentföldet fel nem szabadítjuk Isten és a kereszténység
nevében.
Megtapsolták a szavait. Az emelvényen ülő férfiak arckifejezése azonban elég
vegyes volt. Brian le Jay tiszteletteljes érdeklődéssel hallgatta, Hugues
elgondolkozva nézte a padlót, Bertrand de Got élénken bólogatott, de Edward
király hűvös, rezzenéstelen arca semmit sem árult el a gondolatairól.
 Jacques a püspökhöz fordult.
− Hiszem, hogy Bonifác pápa is ugyanezt akarja!
Bertrand felemelkedett és lesimította a ruháját.
− Ez igaz, de Molay mester, és nagyon szépen fejezted ki a pápaság leghőbb
vágyát is. De sokat beszéltem erről őszentségével, akivel úgy érezzük, az
embereid magukban nem tudnák véghezvinni azt a hatalmas feladatot, hogy
visszahódítsák a Szentföldet a szaracénoktól, és ezért javasolja, hogy a
templomosok egyesítsék erejüket az ispotályosokkal; hogy ez a két ősi és nemes
rend együtt, erősen érhesse el célját.
Az elégedetlenség hulláma futott végig a káptalanon, bár korántsem volt
akkora felzúdulás, mint azt Will várta volna. Ebből arra következtetett, hogy a
többség előre tudta a gyűlés célját.
Jacques egy pillanatig hallgatott.
− Ez sosem történhet meg.
Bertrand-t láthatóan meglepte a Jacques hangnemében beállt változás, ahogy a
sziporkázó szónokból egyszerre mogorva parancsnok lett.
− De hát de Molay mester, ezért gyűltünk ma itt össze, hogy ezt vitassuk meg!
Bizonyára meghallgatnád a véleményemet…?
− Nincs rá szükségem. Már döntöttem. Örömmel fogadnám Szent János
lovagjait, hogy együtt vívjuk meg az új keresztes háborút; de külön rendként,
ahogy az mindig is volt.
– Sokan tartanak tőle, hogy a köztetek és az ispotályosok közti viszály
nagyban hozzájárult a Szentföld elveszítéséhez. − Bertrand felemelte a kezét,
mert néhány lovag hangosan tiltakozni kezdett. − Én csak azt mondom, amit
mások igaznak vélnek!
− A vetélkedésünk inkább segítette ügyünket, mint hátráltatta. Mindkét rendet
arra sarkallta, hogy a tőle telhető legtöbbet tegye a kereszténységért. A
csatamezőn az egyikünk az elővéd volt, a másik pedig a hátvéd.
− De hát ez nem is változna − érvelt a püspök. − Csak annyi különbség lenne,
hogy ezúttal egy zászló alatt tennétek! − Jeges csönd fogadta a szavait. –
Nemde?
− És mi lesz az embereimmel? − kérdezte Jacques Hugues és Brian le Jay felé
intve. − Nem lehet két vizitátorunk, sem két angol mesterünk! És velem mi a
helyzet? Bizton állítom, az ispotályosok nagymestere legalább annyira nem
szeretné feladni a pozícióját, mint én! Sokakat lefokoznának, és a lovagok, akik
megszokták, hogy egyazon parancsnoknak jelentenek, most valaki másnak
lennének kénytelenek engedelmeskedni; valakinek, akit eddig vetélytársuknak
tartottak. Ez a te javaslatod nem egységes sereghez vezetne, hanem egy
szervezetien, elégedetlen csürhéhez, ami Marseille-ig talán eljutna, mielőtt saját
maga ellen fordul!
Bertrand felfújta az arcát. Segítséget kérve nézett körbe, és Edwardra esett a
tekintete.
− Felséges uram, te voltál a vita védnöke. Te mit gondolsz a dologról?
A király átvette a szót, és Bertrand látható megkönnyebbüléssel ült vissza a
helyére.
− Én örömmel látnék egy keresztes háborút.
Will Edwardot nézte, és érezte, ahogy a halántékában dübörögni kezd a vér.
Előredőlt.
– De pillanatnyilag más ügyek kötik le a figyelmemet! − A király Jacques-hoz
fordult; Bertrand összevonta a szemöldökét. − Mint azt ti is tudjátok, a skótok
John Balliol vezetésével aláírtak egy szerződést Fülöp francia királlyal.
Reméltem, hogy sikerül civilizált emberekhez méltóan, ésszerűen elrendeznünk
a dolgot. Most már látom, hogy az efféle alakoktól lehetetlenség ilyet várni. Ez a
szerződés akár hadüzenetnek is tekinthető, és a hadüzenetekre gyorsan és
határozottan kell válaszolni. Tegnap elrendeltem, hogy minden Angliában
található skótot tartóztassanak le.
Will két kézzel markolta a padot.
− De uram − vetette közbe Jacques —, a mi sorainkban is vannak skótok!
− A templomosok kivételt képeznek − Edward továbbra is Jacques-on
nyugtatta kemény tekintetét. − Be kell látnod, nem tehettem mást! A skótok
megegyeztek Fülöp királlyal, hogy támadólag lépnek fel velem szemben. Nem
engedhetem meg, hogy menedékre leljenek a királyságom határain belül,
ahonnan aztán rám ronthatnak!
A nagymester rövid hallgatás után biccentett.
− Nem. Valóban nem.
Bertrand döbbenten meredt Edwardra, mintha csak azt várta volna, hogy a
király valami egészen mást mond.
– Felséges uram, nem akarok tiszteletlen lenni, de te arról beszélsz, hogy egy
másik keresztény királyság ellen készülsz háborúba, holott azért gyűltünk össze,
hogy azt vitassuk meg, hogyan foglalhatnánk vissza a Szentföldet a
hitetlenektől! Ez mindenképp fontosabb!
− Az egyházzal ellentétben, jó püspök, én nem engedhetem meg magamnak
azt a fényűzést, hogy megválasszam az ellenfeleimet. Fülöp és a skótok fegyvert
fogtak ellenem. A népemet és a rangomat hagynám cserben, ha nem lépnék
ellenük! − Edward visszanézett Jacques-ra. − Északra tervezek menni, hogy
szembeszálljak Balliollal, de mivel az öcsém a Gascogne-ban állomásozó angol
csapatok élén áll, más parancsnokaim pedig a walesi lázongások elfojtásán
ügyködnek, az erőm megcsappant. Gyakorlott katonákra és nehézlovasságra
volna szükségem. Ebben kérem a templomos rend segítségét.
Will megkönnyebbülten látta, hogy a nagymestert nem hatotta meg Edward
szónoklata.
− Magam is csak azért utaztam ide, uram, hogy azt kérjem a koronás főktől,
segítsenek embert és fegyvert toborozni. Nem vártam volna, hogy nekem is
hasonló kérést kell teljesítenem. Az embereimre Keleten van szükség.
Edward összevonta a szemöldökét. Mondott volna valamit, de Hugues felállt.
− Uraim, javasolhatnám, hogy zárjuk le ezt a mai megbeszélést? Most, hogy
ilyen váratlan, új fejlemények vonták magukra a figyelmünket, az lenne a
legbölcsebb, ha mindannyian átgondolnánk a helyzetet, nehogy elhamarkodottan
döntsünk. − Jacques-ra nézett. − Holnap újra összeülhetnénk!
A nagymester bólintott.
− Úgy legyen, de Pairaud vizitátor. Felséges úr?
Edward hallgatott, aztán biccentett.
− Én is támogatom az elképzelést − mondta Bertrand mereven, és elkeseredett
pillantást vetett a királyra.
Ahogy a társaság oszlani kezdett, és a lovagok halkan beszélgettek egymás
között, Will hátradőlt, és Edwardot nézte. A király átvonult a sorok között, ki a
káptalanból; a testőrök és tanácsadók tömege sietve követte.
Valaki Párizsban aláírt egy papírdarabot. És most Anglia és Skócia hadban
állnak.
Tower, London
Kr. u. 1296. január 7.

Hugues megállt a sötét, mélye alákunkorodó lépcsősor tetején. Az enyészet

förtelmes bűze szállt felé. A mellette álló férfira pillantott.
− Odalenn, uram − ismételte meg az őr, és a fejével a lépcső felé bökött.
Hugues óvatosan ereszkedett le. Egy pillanatra teljes sötétben, tapogatózva
kellett lefelé mennie a durva, egyenetlen lépcsőn, az ujjaival a kétoldalt húzódó,
nedves kőbe kapaszkodva. Lassan aztán vöröses fáklyafény vegyült a sötétbe, és
egy idő után újra látott. Az utolsó pár lépcsőfokon magabiztosan lépdelt le,
ahonnan boltíves folyosóra jutott. Odalenn egészen fojtó volt a bűz; erős, állati
kipárolgás. Hugues a száján keresztül vette a levegőt. A folyosó túlsó végén
erősebb volt a fáklyafény, és mintha alakok mozogtak volna odabenn. Öt durva
küllemű őr fordult feléje, ahogy kiért egy szélesebb folyosóra. Jobboldalt vaskos
ajtók szegélyezték a járatot.
− Azt mondták, jöjjek ide − kezdte Hugues esetlen angolsággal. Valahonnan
fojtott sikolyt hallott.
 − Oda vezetlek hozzá, uram − mondta az egyik őr. − Már vár rád! − Hugues a
nyomába szegődött volna, de az őr balra intett. − Maradj ezen az oldalon, és
figyelj, hová teszed a lábad!
A vizitátor lenézett, látta, hogy a folyosó padlója lejt és a közepén durva kis
vályút véstek a kőbe. Sűrű, olajosan csillogó folyadék töltötte meg.
− Nehogy belelépj a mocskukba, uram!
Most, hogy Hugues tudta, honnan ez az éktelen bűz, csak még rosszabb volt.
Alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy befogja az orrát − az őr közben megállt
az egyik ajtó előtt, leakasztott egy kulcscsomót az övéről, és az egyik kulcsot a
zárba dugta. Újabb sikoltás hangzott, ezúttal jóval közelebbről. Az őr belökte az
ajtót.
Odabenn, a szűk cellában négyen álltak. Hárman az ajtó felé fordították a
fejüket, ahogy Hugues belépett, de a negyedik, aki a mennyezetbe csavart
horogról lógó láncra volt kikötve a csuklójánál fogva, nem emelte fel a fejét. A
zárt térben égett hús szaga terjengett, és Hugues-öt kényelmetlenül emlékeztette
a sült disznóéra.
− De Pairaud vizitátor!
Hugues meghajolt, és Edward királyról az ernyedten lógó alakra siklott a
tekintete. A fickó épp előtte csüngött. Csupán mocskos ágyékkötő volt rajta,
mezítelen bőre sápadt volt, csak úgy úszott a verejtékben; az izzó parázzsal
megrakott serpenyőből pokoli forróság áradt. A padlóra szórt homok
összecsomósodott a férfi vérétől. Vastag patakokban csörgött le a testén a
mellkasát csíkozó vágásokból; ahol nem volt összevagdosva, ott égett sebek
feketélltek rajta. Hugues úgy vélte, az utóbbiakat nyilván a két másik férfi, a két
királyi testőr egyikének kezében vöröslő vasbilloggal égették rá. Hugues hirtelen
rosszul lett az égett hús szagától.
– Jöjjek vissza később, felséges uram?
− Nem − vetette oda Edward kurtán −, most beszélek veled!
Hugues arca megrándult, amikor a fogoly véres nyálat köhögött fel és
csorgatott a homokba.
− Ki ez?
− Egy skót kém − Edward a cella szélére lépett, és biccentett az őrnek, aki az
izzó parázs közepébe dugta a billogot. Szikrák pattogtak fel sziszegve. A fogoly
a hang hallatára egész testében megremegett. − Hónapokkal ezelőtt fúrta be
magát az udvartartásomba, mint valami húsrágó féreg. Kémkedett utánam, azt
várta, mikor küldhet jelentést a gazdáinak! Még jó, hogy az embereim időben
megtalálták, vagy a skótok már azelőtt tudták volna a hadjárat terveit, hogy az
elővéd elindul Londonból!
− Nem igaz − hörögte a fogoly −, ártatlan vagyok!
 Edward csettintett az ujjával az őrnek, aki kivette a parázsból a billogot.
Narancssárgán izzott a hegye.
− Újra!
A férfi felordított, ahogy az őr a mellkasába nyomta a tüzes vasat. Szőr pör-
kölődött le, felhólyagzott a hús. A fogoly előrelendült, a lábai kicsuklottak alóla.
− Édes Istenem! Ne… többet ne… — erősen zihált.
Edward odahajolt hozzá.
– Akkor áruld el, amit hallani akarok! Küldtél üzenetet Balliolnak? Tudja,
hogy mik a terveim?
− Nem − lehelte a férfi. Hosszú pillanatra csend telepedett rájuk. Aztán a
fogoly lassan felemelte a fejét. − De nem is számít. Így is várni fog!
− Lám, lám − mormolta Edward.
− A népem le fog mészárolni téged, te álnok szívű anyaszomorító! − A férfi
összeszorította a szemhéját, és hátravetette a fejét. − Éljen soká János király!
− Öljétek meg!
Az egyik őr előrelépett, a kardja nekicsikordult a hüvelynek, amint kivonta.
Beledöfte a férfi gyomrába, áthasított az izmon és a beleken, majd kegyetlenül
megcsavarta a markolatot.
− Ezek az alakok segítségért jöttek hozzám − mondta Edward, ahogy a férfi
nyögve rágörnyedt a kardra. − Hozzám fordultak, miután meghalt a királyuk és
egyetlen örököse is, és a segítségemért esedeztek! Sokba került nekem, de mégis
ráálltam, hogy tisztázzam, ki a trón jog szerinti örököse! − Hugues-höz fordult.
− Miután megválasztották és megkoronázták John Balliolt, helyreállt a rend a
királyságukban. Azt hittem, hálásak lesznek. Tévedtem. − A fogoly előreroskadt,
ahogy az őr kirántotta a kardot. Vér és egyéb nedvek ömlöttek a földre. Edward
az ajtóhoz lépett, a másik őr már ki is tárta előtte. − Szükségem van a templomos
rend segítségére. Te talán meg tudod győzni Jacques-ot, hogy adjon mellém
embereket Balliol lázadásának leverésére.
Hugues eltépte a tekintetét a haldokló fogolytól, s Edward nyomában kisietett
a folyosóra.
− Ez nehézkes lesz, felség. Jacques nagyon eltökélte magát a keresztes
hadjárat mellett. Kétlem, hogy hajlandó lenne bármiféle más célra
átcsoportosítani az erőforrásainkat! − Hugues hunyorogva nézett az egyre
erősödő fénybe. Felfelé tartottak a szélsöpörte udvar felé. A kopár térre
ránehezedett a királyi állatkertnek otthont adó hatalmas istálló.
Edward hirtelen megfordult, és Hugues a legfelső lépcsőfokon rekedt.
– Talán mégis hajlandó lesz, ha cserébe berekesztek minden tárgyalást a
templomos és az ispotályos rendek egyesítésével kapcsolatban.
− Mit javasolsz?
 − Bertrand de Got régi ismerősöm. Lehet, hogy gyengének tűnik, de a pápa
valóban hallgat rá. Könnyen meggyőzheti róla Bonifácot, hogy ez nem jó ötlet,
feltéve, ha én abba az irányba terelem. Mindig is jó viszonyban voltunk, te meg
én. Máskor is nyújtottál már nekem segítséget, amikor arra kértelek. Ne hagyj
most cserben!
− És a te ígéreteddel mi lesz, uram? Most, hogy Akkon elveszett, a rendnek
biztonságos hátországra lesz szüksége. Az ispotályosok megvetették a lábukat
cipruson, a teutonok pedig mostanra a markukba kerítették Poroszországot.
Nekünk is követnünk kell a példájukat, és saját birodalmat kell építenünk, ahol
nem függünk más világi hatalmak befolyásától és az egyház kényétől-kedvétől.
Mindig is a hírnevünkre támaszkodva szereztünk támogatást: anyagi értelemben
éppúgy, mint a nemesek közül toborzott lehetséges jelöltek terén. Most a nevünk
megkopott, úgyhogy maradandóbb dolgokat kell keresnünk, hogy a rend
fennmaradhasson. Elsősorban földre lesz szükségünk.
− És sokkal inkább olyan helyzetben leszek, ahonnan támogathatlak
benneteket, ha a skót lázadókat levertem! Talán Skóciában meg is vethetné a
lábát a rendetek? Elvégre már így is vannak ott preceptóriumaitok. Biztos
vagyok benne, hogy ki tudunk találni valamit.
Hugues hallgatott.
− Megteszem, ami tőlem telik − mondta végül. − Megpróbálom rábeszélni
Jacques-ot, hogy segítsen neked. De cserébe minden olyan elképzelésnek, hogy
egybeolvasztanának minket az ispotályosokkal, véget kell vetned. A rend új
központjának a pontos helyét később is megbeszélhetjük.
Edward kisétált az udvarra, és hagyta, hogy végre Hugues is felléphessen a
napvilágra. Az istállóból állatok fájdalmas nyihogása hallatszott.
− És Campbell-lel mi a helyzet? Ő a fejetek, és igencsak Everard-ra ütött.
Nem hinném, hogy belemenne ebbe. Végtére is skót.
– Lehet, hogy Campbell a Testvériség feje, de én vagyok a vizitátora. Meg fog
hajlani a rangom előtt.
 5.

New Temple, London

Kr. u. 1296. január 8.

Amint Will belépett a káptalanba a többi lovaggal, egyből végignézett a

termen. Hugues ott volt elöl Jacques mellett. Will az emelvényhez közeli padok
egyikére ült le, és megpróbálta elkapni a vizitátor pillantását.
Az előző napi gyűlés után sürgősen összehívta a Testvériséget, de csak Robert
és Thomas, a szervezet angliai tagja jött el. Will szétszórt volt, megzavarták
Edward követelései és Hugues aggasztó távolléte, így a megbeszélés nem zárult
kielégítően, és semmit sem sikerült eldönteniük. Később megpróbálta
megkeresni Hugues-öt a nagyteremben vacsorakor, de nyomát sem látta, és
amikor az utolsó zsolozsma után visszatért a hálótermébe, tele volt kétségekkel.
Sokáig ébren hevert, az ágya alatt rejlő kés szinte érezhetően sütötte a hátát a
sötétben.
Most, hogy Hugues odalépett Brian le Jay mellé, a tekintete Willre esett, de ha
észre is vette barátja kérdő pillantását, nem mutatta; a szeme azonnal arrébb is
villant, ahogy Edward király leült az emelvényen.
Jacques fáradtnak tűnt, de a hangja elszántan csengett, amikor megszólította
az egybegyűlteket.
− Hosszú órákon át vitattuk meg a dolgot a tisztviselőimmel, de a végső
elhatározásom mit sem változott. Az, ha egyesítenénk a mi rendünket Szent
János lovagjainak rendjével, nagyobb kárt tenne a Szentföldért folytatott
küzdelemben, mint amekkora haszonnal járna. Nem egyezhetek bele − mondta,
és Bertrand de Got felé fordult.
A püspök sápadtnak és nyúzottnak tűnt. Felállt.
− Én is sokáig gondolkoztam ezen a dolgon. − Habozott. Will összeráncolta a
szemöldökét, mert látta, hogy a püspök Edwardra pillant. − Volt időm
gondolkozni − ismételte meg. − És azt hiszem, igazad van!
Szavai hallatán döbbent helyeslés morajlott fel. Jacques mindenkit csendre
intett.
– Mostantól kezdve, templomos mester − folytatta Bertrand, és ahogy
Jacques-ra nézett, mintha sajnálat csillant volna a szemében −, meghajlok a
tapasztalatod előtt, és visszatérek Rómába, hogy közöljem Őszentségével azt az
ajánlatomat, mely szerint a templomos és ispotályos rendek maradjanak
különállóak, és dolgozzanak külön az új keresztes hadjáraton.
Willt éppolyan készületlenül érte a püspök hirtelen véleményváltozása, mint a
többi lovagot, de a többiekkel ellentétben ő nem örült. Bizonytalanság töltötte el.
Valami más terv, más cél bontakozott ki a szeme előtt, épp csak azt nem tudta,
mi lehet az. De nem kellett sokat várnia a válaszra.
A nagymester állva maradt, bár Bertrand már leült.
– Abban az ügyben is válaszra jutottam, amit Edward úr bocsátott elénk
tegnap. − A nagymester biccentett a király felé. − A templomos rend megadja
neked, amit kértél. Támogatjuk a Skócia elleni hadműveletet.
Will talpra ugrott. A körülötte ülők közül páran ránéztek, de ő csak Edwardot
látta. A király nyugodtnak tűnt, összeszedettnek, és láthatóan egyáltalán nem
lepte meg a nagymester döntése.
– Le Jay mester együtt fog veled működni ez ügyben, de csak az angliai
preceptóriumok lovagjai csatlakoznak a seregedhez. Nem haragítom magamra a
templomos rend barátait Franciaországban és másutt.
Edward fejet hajtott Jacques előtt.
− Ez természetesen érthető, bár nagyon előnyös volna számomra, ha
főhadiszállásul használhatnám a fő skóciai preceptóriumotokat. Úgy terveztem,
húsvétra átkelek a Tweeeden, Berwick mellett. Ha az a város elesett, Skócia
kapuja feltárult, és északra vonulok. Balantrodoch hasznos állomás lenne,
pihenőt tarthatnának ott a csapataim, és onnan aztán egyenesen tovább
menetelhetnének Edinburgh alá.
− Megoldható.
− Feltételezem, a balantrodochi lovagok együtt fognak működni velem,
függetlenül attól, hogy eltérő vonzódásuk van? − A király beszéd közben Willre
nézett, aki még mindig állt.
− Minden parancsomnak engedelmeskednek − válaszolta Jacques. − Az itteni
preceptóriumból nem csak ötven lovagot, de száz fegyvernököt is küldünk, hogy
kiegészítsék a gyalogságodat. A fennmaradó részleteket le Jay mester fogja
megvitatni veled. Maga fogja vezetni a csapatainkat.
− Örömmel látom az elkötelezettségeteket − válaszolt Edward udvariasan −,
és úgy vélem, az általad felajánlott segítséggel, már meg is nyertük a csatát!
A nagymester mondott még valamit arról, mennyire várja már, hogy
megvitathassa a keresztes háború dolgát a királlyal, miután Skóciában
rendeződött a helyzet, de Will már nem is hallotta.
Amikor a megbeszélés befejeződött, Edward felkelt, és odaszólt az egyik
tanácsadójának.
− Hívasd össze a nagyurakat. Newcastle-ban találkozunk március első napján.
Onnan vonulunk északra!
Will észrevette, hogy Hugues átvág a sorok közt, és az ajtó felé tart, úgyhogy
átfurakodott a padján ülők között, és kiszaladt utána az udvarra.
 − Hugues!
Hugues dühösen fordult oda hozzá.
− Csak a megfelelő modorban szólíthatsz meg, parancsnok!
– Mi történt? Miért egyezett bele ebbe Jacques?
− Halkabban beszélj! − csattant fel Hugues, látva, hogy már a többi lovag is
szállingózott a káptalanból. A tisztviselők épülete felé intett. − Odabenn!
Amikor felértek Hugues szobájába, Will már sorolta is volna a kérdéseit, de a
vizitátor megelőzte.
– Ezt abba kellene már hagynod! Kezd szemet szúrni a viselkedésed! Négy
éve, hogy Akkon elesett. Szörnyű volt, szó se róla, de itt lenne az ideje, hogy
túllépj rajta!
– Tudom, hogy nem értettünk mindig, mindenben egyet, Hugues, de tisztellek
téged és a pozíciódat is, épp ezért avattalak be az Anima Templibe! Beszélned
kell Jacques-kal! Le kell beszélned erről a tervről!
− Ezt nem tehetem.
− Miért nem? − Will döbbenten nézte, ahogy Hugues az ablakhoz vonul.
Hugues lenézett az udvarra. A magas Edward a lovagok között vonult át, a
fején ülő, keskeny korona aranyglóriaként ragyogott a napfényben.
– Megpróbáltam elmagyarázni neked már Párizsban, de meg sem hallgattál!
− Visszafordult. − A Nyugat változóban van. Jacques egy régi rend
képviselője, még mindig Keletre néz, még mindig Jeruzsálemhez emelné a
keresztet. Nem hagyhatjuk, hogy magával rántsa a rendet!
− Ebben egyetértünk. Te meg én, mi majd beszélünk vele!
− Még egy hónapja sem ismerem, de már világosan látom, hogy nem tudjuk
lebeszélni arról, amit akar. Jacques katona, ízig-vérig hadvezér. Két éven át
utaztál vele, vertétek a dobot, háborúra hívtátok a népet. Ha el lehetett volna
téríteni erről az útról, akkor mostanra nyilván megtetted volna! − Hugues
folytatta; Will nem talált szavakat. − Most figyelj rám. Jacques akkor is megy,
amerre akar, ha kivont karddal, egy szál magában kell visszagyalogolnia Keletre.
Nem tudjuk megállítani, de a rendet még megmenthetjük. Ebben a változó
világban a föld a minden. Fülöp és Edward is azon harcolnak ilyen
nekikeseredve. A földdel jár a hatalom, és a hatalommal jár az önállóság. Kis
híján két évszázadon át a királyok és hercegek törvényei fölött álltunk, mert csak
a pápa szólhatott bele az ügyeinkbe, de most a pápa hatalma is gyengülni
kezdett. Isten földi helytartója épp a földből nem birtokol eleget, nem ér fel az
emelkedőben lévő harcos királyok hatalmával. Ha nem vágjuk el magunkat a
pápa fennhatóságától, lehet, hogy a mi erőnk is hamarosan megcsappan. De ha
lenne saját, biztonságos hátországunk, akkor továbbra is terjeszkedhetnénk és
növekedhetnénk. Továbbra is mi lehetnénk a világ legerősebb és
legbefolyásosabb testvériségeinek egyike! – Hugues szeme lelkesen fénylett. −
Uralkodókat irányíthatnánk, királyi kincstárunk lehetne, a tengeren és a szárazon
egyaránt mi lennénk a legerősebbek, akár arról van szó, hogy a gyapjúnkat
áruljuk a vásárokon, akár arról, hogy kereskedőhajókat kísérünk, épp, ahogy
hatalmunk teljében tettük! Most, hogy a keresztes hadjáratoknak vége, a világ
úgy véli, elveszítettük létünk célját. Új célt kell teremtenünk, vagy ha mi nem
tesszük, más teszi meg helyettünk. Ez a folyamat már el is kezdődött, a pápa
ezért akart egyesíteni minket az ispotályosokkal.
Will megrázta a fejét.
− És az Anima Templivel mi lesz? A céljainkkal?
− A Testvériségnek már nincs valódi célja vagy iránya − folytatta Hugues. –
Ezt te is tudod, Will. Vagy máskülönben miért nem kezdted el újra felépíteni a
rendet Akkon eleste után? Mit tettél, hogy helyreállíts minket? − Felemelte a
kezét. − Nem, nem hibáztatlak! Hiszen mit is tehettél volna? Ha egyszer
elveszítettük a Szentföldet, hogyan folytathatná az Anima Templi a munkáját?
Will nem válaszolt. Hugues szavai csak saját kérdéseit visszhangozták:
egyfolytában azon tipródott, mi célja maradt az Anima Templinek. Emlékezett
még a senéschalra, akiről mindig is azt hitte, hogy Everard utódja lesz,
emlékezett rá, hogyan bízta meg az idősödő férfi azzal, hogy folytassa a
munkájukat Nyugatón, és védje meg a templomos rendet minden ellenségtől, a
külsőktől és a belsőktől egyaránt. De a senéschal nem tudhatta, ez milyen
lehetetlen feladatnak bizonyul majd. Ezért áldozta fel magát, suttogta Will
elméjében egy vékony kis hang, de Will elhallgattatta.
Hugues bólogatott hallgatásán; beleegyezésnek vélte.
− De ha a rend jövőjét biztosítottuk, akkor az Anima Templit is újraépíthetjük,
és tovább munkálkodhatunk a céljainkon. Több ezerszer elmondtad már: a
Testvériség nem létezhet a rend nélkül, mert bár tudtán kívül, de az adja minden
pénzünket és erőforrásunkat. Ha hagyjuk, hogy a rendet elvegyék tőlünk más,
külső hatalmak, akkor belül is összeroppant mindenkit valaki más becsvágya. –
Hugues elhallgatott. − Edward segíthet elérni, amit akarunk, Will. Sőt ő lehet a
legjobb szövetségesünk.
Will úgy érezte, mintha valami ólomsúllyal zuhant volna rá.
− Szentséges Isten, Hugues! Mit tettél?
− Amit tennem kellett.
− Nem Jacques egyezett bele Edward háborújába. Te voltál az. Te beszélted rá
a nagymestert, hogy menjen bele ő is!
Hugues kidüllesztette a mellkasát.
− Igen!
− Bármit ígért neked Edward, hazudott! Csak felhasznál!
 – Máris segített rajtunk! Cserébe azért, hogy katonai segítséget nyújtunk neki
a skótok ellen, megígérte, hogy lebeszéli de Got püspököt a két rend
egyesítéséről. Ez meg is történt. Skóciában helyreállt a rend, segít majd keresni
nekünk egy végleges támaszpontot, ahol kezünkbe vehetjük a saját jövőnket!
– De hát te magad mondtad, Hugues: Edward magának akarja a földet!
Komolyan elhiszed, hogy segítene államot alapítani egy hatalmas, érinthetetlen
hadseregnek, hátha ott még hatalmasabb lesz? Lehet, hogy Edward kegyetlen
csaló és becsvágyó zsarnok, de nem ostoba!
− Ő is belátja majd, miféle előnyökkel jár, ha egy ilyen testvériség
szövetségese lehet − makacskodott Hugues.
− Igen, lesz egy személyes hadserege, amit bármikor előrángathat. Egyenesen
a malmára hajtod a vizet! − Will odalépett mellé. − Hugues, esküszöm, ezzel
tönkreteszei minket! Nem megmented a rendet ezzel a szövetséggel, hanem
elpusztítod! − Elakadt a hangja. − Emlékszel Garin de Lyons-ra?
− Hogy felejthetném el? Ő lopta el a Grál könyvét, és kis híján felfedte az
Anima Templit. Robert mindent elmesélt róla.
− Van valami, amit Robert sem tud, amit senki más nem tud, mégpedig hogy
kinek a megbízásából tette. Akkon elestekor Garin bevallotta, hogy Edwardnak
dolgozott. A koronaékszereket Párizsba szállító templomos küldöttség elleni
orvtámadás: Edward műve volt. Sikertelenül próbálta meg visszaszerezni a
kincseket, és Garin ekkor mesélte el neki, hogy Everard egy könyvet kutat. A
király a könyvvel akarta zsarolni a Testvériséget, hogy segítsenek kiterjeszteni az
uralmát. Tudta, hogy mi irányítjuk a rendet, a templomosok minden vagyonát és
hatalmát, és a saját céljaira akarta felhasználni mindezt. Akkor sem járt sikerrel,
amikor a könyvet akarta megszerezni, és talán ezzel vége is lett volna, ha
szegény félrevezetett Everard nem őt teszi meg az Anima Templi Őrzőjének.
Edward igyekezett arra használni a pozícióját, hogy velünk fizettesse ki a Wales
elleni hadjáratot, de akkorra már Everard és jómagam gyanakodtunk rá, és
elhatároztuk, hogy elszakadunk a befolyása alól. − Will szavai szinte ömlöttek. –
Edward elküldte Garint, hogy erővel szerezze meg tőlünk a pénzt, s miközben a
Szentföldön volt, és törekedett befurakodni az életembe, Garin tudomást szerzett
de Beaujeu nagymester tervéről, hogy lopjuk el a mekkai Fekete követ. – Nézte,
ahogy Hugues arcán egyik érzelem a másikat követi: meglepetés, döbbenet,
hitetlenkedés. − Edward megbízásából dolgozott ellenem, és igyekezett
megszerezni a követ. Azt hitte, ha megkaparintja a muzulmánok legszentebb
ereklyéjét, Edward megkap majd mindent, amit csak akar: pénzt a Skócia elleni
tervezett háborúra, és a saját keresztes hadjáratát.
Hugues arrébb lépett.
− És mindezt Garin mondta neked? − kérdezte végül.
 − Igen.
− Most hol van? Mi történt vele?
− Meghalt Akkonban.
− Biztos vagy benne?
Will bólintását látva Hugues érdesen sóhajtott.
− Akkor mindezt nem tudod bizonyítani. Lehet, hogy Garin hazudott. Van más
bizonyítékod?
Will mondott volna valamit, aztán csak megrázta a fejét.
− Nem − ismerte be tehetetlenül −, de…
– Tudni akarod, mit gondolok erről az egészről? − Hugues az asztalához
lépett, nekidőlt és keresztbe fonta a karját. − Szerintem csak a te Edwarddal
szemben érzett személyes ellenszenvedről van itt szó. Te jutottál arra a
következtetésre, hogy Edward ellenünk van, nem Everard. Ezt Everard maga is
leírta. Odafigyelt arra, mi mindent vet papírra, de ez a sorok közt olvasva
egyértelmű. Leírta, hogy szerinte Garin kóbor nyílvessző, és meggyőződése volt,
hogy a saját ügyében járt a Szentföldön. Ha te kérdőre is vontad Garint,
nyilvánvaló, hogy valaki mást okolt volna, nehogy neki kelljen felelnie a
tetteiért, és ez azok alapján, amit mások meséltek róla, csak még valószínűbbnek
tűnik.
− Nem, nem erről…
− Azt hiszem − szakította félbe Hugues −, valahol mélyen egyszerűen csak
féltékeny voltál, hogy a pap, a mentorod kinevezte Edwardot az Őrzőnkké.
Egészen addig te voltál a legközelebbi bizalmasa. Edward érkezésével mindez
megváltozott. És természetesen ott van a Skóciához fűződő kapcsolatod is.
Tudom, élnek még ott rokonaid, és nehéz lehet megemésztened a döntést, hogy
hadba vonulunk a hazád ellen, de nem hagyhatod, hogy a személyes érzelmeid
elhomályosítsák szélesebb körű ítélőképességedet. Könnyen lehet, hogy Edward
nyújtja az egyetlen esélyt a templomos rend életben maradására. Nem
hagyhatom, hogy ezt bármi is veszélybe sodorja. Bíznom kell a
megérzéseimben, és én úgy vélem, egyes-egyedül Garin volt az, aki elárult
minket!
Will érezte, ahogy ránehezedik az elkerülhetetlen végzet.
− Ezt nem teheted!
− A döntésem végleges.
− De itt én parancsolok! − kiáltott fel Will, és a kardjához kapott.
Hugues szeme elkeskenyedett.
– Egy titkos testvériség feje vagy, aminek még a létezéséről sem tud senki –
tett egy lépést Will felé, és az ő keze is a kardmarkolatra hullott. − Én pedig a
templomos rend vizitátora, akinek csak a nagymester parancsolhat. Mondd csak,
melyikünk hatalma nagyobb? Elfogadod a döntésemet, vagy eltávolíttatlak a
rendből! − Meglágyult a hangja. − Ha egyszer Edward végzett ezekkel a skót
lázadókkal, az egész országnak jobb lesz, és megkapjuk a rend túlélésének
zálogát.
− Edward húsból és vérből farag magának új birodalmat.
− Mi is volt Everard szava járása? Nem azt mondta, hogy néha a békét vérrel
kell megvenni? El kell fogadnunk, hogy a szabadság eléréséhez fel kell
áldoznunk pár dolgot. − Hugues elvette a kezét a kard markolatáról. − Ugyan
már, Will! Támogass ebben! Ne akard, hogy a hatalmammal éljek!
Will elfordult és az ajtó felé indult. Oda sem figyelt Hugues kiáltozására,
végigrohant a folyosón. Szinte kirobbant az épületből, átszaladt az udvaron.
Lovakat vezettek elő az istállóból. Edward még mindig ott volt, Jacques-kal
beszélgetett. Will beért a lovagok kvártélyába, és kettesével vette felfelé a
lépcsőket. Kivágta a hálóterem ajtaját, az ágyához rohant és kirángatta a zsákját.
A lelki szemei előtt egyre csak az apját látta, a büszke skótot, a büszke
templomost, és mindenekfölött: a béke emberét. Will kiborította a zsák tartalmát
az ágyra. Egy nadrág esett ki belőle, egy megfeketedett láncon lógó medál, aztán
a nővére agyongyűrt levele, pár toll, és az alsóinge. Megragadta az inget és
megrázta. Már mozdulat közben is érezte, hogy valami nincs rendben, mert az
ing túl könnyű.
− Ezt keresed?
Will megpördült, és Robert-t pillantotta meg az ajtóban. A kezében ott
csillogott a kés.
− Nem tudod, mi folyik itt, Robert!
– Nem? Szóval akkor nem is akarod meggyilkolni a királyt? Láttalak –
mondta Robert élesen, Will hallgatására válaszul −, láttam, ahogy tegnap
bűntudatos képpel berúgtad az ágyad alá azt a zsákot. Azóta tervezed, hogy
Hugues szólt, mi is jövünk, ugye?
Will habozott. Igaz lett volna? Már a tulajdon gondolatain sem ismerte ki
magát. Ez a zsibbadtság, az időnként belehasító fájdalom, az emlékek…
elviselhetetlen volt.
− Tudom, hogy Edwardot okolod Garin cselekedeteiért, Will, de akármekkora
gazságot követett is el, akármennyire akarta is azt a keresztes hadjáratot, és a
saját céljaira próbálta használni az Anima Templit, Garin tehetett arról, ami
Elwennel történt. Garin gyújtotta meg azt a tüzet, nem Edward!
− Az Isten verjen meg! Ki ne ejtsd a nevét!
− Te nem akartál beszélni róla, de Simon és Rose elmondtak nekem pár dolgot
a Ciprus felé vezető úton. Nem teljesen értem, mi történt, de azt tudom, hogy
ennek véget kell vetned. Lábujjhegyen járkálunk körülötted, mióta csak eljöttünk
Akkonból, én is, Simon is, mindegyikünk. De ez nem mehet tovább – Robert
megrázta a fejét. − Részben az én hibám. Már rég beszélnem kellett volna veled,
de féltem, hogy reagálnál. Jézusom, Will, nem is látod, mi lett belőled?
− Előrelépett. − Amit most tervezel, az királygyilkosság. Pokolra jutsz érte!
− Félig már ott vagyok.
− A Testvériséget azért alapították, hogy diplomáciával, ne erőszakkal őrizze
meg a békét. Ha lemész arra az udvarra ezzel a késsel, mindennek vége.
Elpusztítod magadat és az Anima Templit is. Amit Robert de Sablé és az utána
következők… az apád, Hasszán, Everard megalkottak, az nagyobb nálam,
nagyobb nálad, nagyobb a gyűlöletnél és a bosszúnál is!
Will fel-alá járkált és a hajába túrt.
Robert nézte.
− Ha kihúzod a kést, két dolog történhet. Megölöd Edwardot, és téged is
megölnek, vagy levágnak téged, mielőtt elkaphatnád. Akárhogy is, te
mindenképp meghalsz, és bár talán egy részed tényleg ezt akarja,
mindnyájunknak átok lesz. Ki vezet majd minket? Ki folytatja a munkánkat?
Will megtorpant.
– Az Anima Templin már így is átok ül. Hugues volt az, nem Jacques, aki
megígérte Edwardnak a segítségünket!
Robert összevonta a szemöldökét, de nem engedett.
− Majd beszélünk vele!
− Hugues nem ismeri úgy Edwardot, mint én, és te sem − Will leroskadt az
ágyára, a tenyerébe temette a fejét. Részletesen elmesélte Robert-nek Garin
vallomását. − El kellett volna már mondanom − mondta a lovag döbbent
arckifejezése láttán −, de képtelen voltam beszélni róla!
Robert odasietett, és lekuporodott mellé.
− Hadd beszéljek Hugues-gel!
− Túl késő. Most már Jacques és le Jay is belekeveredtek. A diplomácia ideje
lejárt. Nem hagyom, hogy aminek a védelmében apám meghalt, amit Everard
egész életében épített, Edward becsvágyát szolgálja! Ezt az árat a béke sem éri
meg! Inkább látnám az Anima Templit pusztulni, mint hogy az ő bábja legyek!
Tönkretette az életemet! Ennél többet nem adok neki! − Will lenézett a Robert
kezében villogó késre. − És ha nem teszem meg, akkor elpusztítja Skóciát, és mi
segítünk neki!
Robert felállt.
− Te nem vagy gyilkos, Will!
Will félrenézett. Újra ott volt azon a mólón, a kardja előrelendült. Érezte,
ahogy döbbenetesen tiszta diadal önti el, amint a penge Garin hátába szalad.
Éliás azt mondta neki, ne felejtse el, mi mindenre képes; de túlságosan is
tisztában volt vele. Csalás, önzés, gyengeség, gyilkosság: ezekre volt képes.
Kivonta a kardját. Talán jobban is illett a feladathoz ez a penge; talán jobb is, ha
Edward látja, ki támad rá.
− Ne tedd − mondta Robert −, a király úgyis olyanokkal vette körbe magát,
akik osztoznak a terjeszkedés iránti vágyában! A fia túl ifjú ahhoz, hogy
önállóan uralkodjon! Skóciát így is levágja az angol hadsereg acélja, és te
semmit sem tettél, hogy megállítsd! Nincs más választásod, mint hogy
megpróbáld rábeszélni Hugues-öt, vessen véget ennek a szövetségnek!
Will a kezében tartott kardra meredt. Skót penge volt. Az apjáé volt, előtte a
nagyapjáé. Végignézett az ágyon szanaszét dobált holmiján. Vajon tényleg
ennyije maradt csak egy átküzdött élet után?
– Edward nem áll el ettől a háborútól, ha nem adunk neki embert, akkor sem.
Csupán kerít a helyünkre mást, és ugyanúgy északra viszi majd a seregét.
Ugyanúgy… − elakadt a szava.
Robert tovább beszélt, de Will meg sem hallotta. Nem volt igaz, hogy
semmije sem maradt. Volt valamije. Tudása. Ismerte Edward terveit, vagy
legalábbis tudott eleget ahhoz, hogy esélyt adhasson a skót erőknek.
Robert döbbenten nézett rá, ahogy Will visszalökte a hüvelybe a kardját, és
kikapcsolta a köpenyét a nyakán.
− Mit csinálsz?
Will lerántotta a válláról a vörös kereszttel ékes fehér köpenyt, és hagyta a
padlóra esni. Évek óta nem érezte ilyen könnyűnek magát. Leráncigálta magáról
a tunikát is, és félredobta. Lehajolt, visszagyömöszölte a holmiját a zsákjába, és
felragadta az ágy fejrészére gyűrt egyszerű gyapjúköpenyt, amit párnaként
használt. Felhúzta és elrendezte a mellvértje fölött.
− Hazamegyek!
Robert értetlensége hitetlenkedésbe váltott.
− Ne, Will, az Isten szerelmére!
− Ha ez az egyetlen mód arra, hogy valahogy hátráltassam ezt a háborút, és
megnehezítsem, hogy megkapja, amit akar, akkor ezt teszem!
– Tedd csak meg, és a tulajdon embereidet árulod el! Nem lelsz igazságra ott
sem, ahová mész! − kiáltotta Robert, miközben Will a vállára vetette a zsákját. –
Csak háború vár rád!
– Everard-nak igaza volt, a békét néha vérrel kell megvásárolnunk. És én
Edward vérével veszem meg!
− És Rose-zal mi lesz?
Will megtorpant az ajtóban. A lánya szavai visszhangzottak a fülében. A
szüleim meghaltak Akkonban! Mind a ketten! Rose azt sem hitte el, hogy ő volna
az apja.
 – Jobb élete lesz nélkülem − mormolta. − Vigyázol rá a kedvemért? Te meg
Simon?
− Az apád elhagyta a családját, elhagyott téged. Még mindig kísért. Ne tedd ki
ugyanennek!
− Apám azért ment el, hogy valami jót, valami helyeset tegyen a világban.
Nekem nem sikerült folytatnom az álmát. Talán többet kellett volna tennünk a
Szentföldön. Talán határozottabban kellett volna szembeszállnunk az
ellenségeinkkel, többet kellett volna a kardra bíznunk, és kevesebbet a beszédre.
− Csak akkor fordulunk a kardhoz, ha a diplomácia végképp csődöt mondott.
− És ez most van.
Robert odasietett mellé, megfogta a karját.
– Többé nem jöhetsz vissza, Will. Szökevényként vetnének börtönbe.
Felfogod egyáltalán? Nem jöhetsz vissza!
− Nem is akarok. − Ahogy kimondta, érezte, mint szilárdul meg benne az
újonnan lelt elhatározás. Elhúzódott Robert mellől, és kilépett az ajtón.
 6.

A királyi palota, Párizs

Kr. u. 1296. január 14.

A hálókamrába vezető ajtó kinyílt, Fülöp felemelte a fejét. A felesége lépett

be, mögötte két társalkodónő jött a hímzéshez való holmikkal. Fülöp újra a
kezében tartott pergamenre nézett, aztán megint felpillantott, és alaposabban
végigmérte az egyik nőt, aki épp a kamrát uraló, díszes ágy melletti asztalkára
halmozta a kezében lévő selyemgombolyagokat. Akkor is őt nézte még, amikor
kiment, majd halk kattanással becsukódott mögötte az ajtó.
− Mi van? − kérdezte Johanna Fülöp átható pillantását követve. Lágyan,
halkan beszélt.
− Ki volt az a lány? − A férfi hangja számon kérőén csengett; Fülöp letette a
pergament az asztalra, és felkelt.
− Marguerite?
– Nem. A másik. Ki az?
A királynő összeráncolta a homlokát a hangneme hallatán.
− Rose a neve. Már egy ideje itt szolgál. Épp nemrégiben emeltem a saját
szolgáim körébe.
− Láttam múlt hónapban. Egy férfivel találkozott a palota előtt. Az intézőnek
el kellett volna küldenie! − Fülöp az ajtóhoz lépett.
− Várj! − sietett oda mellé Johanna, és a kezét gyengéden a férfi karjára tette.
− Félreértés volt. Akivel te láttad, nem a szeretője volt, mint azt az intézőnek
mondtad. Hanem az apja.
− És miért kellett titokban találkoznia vele a folyóparton, mint valami
lotyónak?
− Mert az apja templomos.
Fülöp felvonta a szemöldökét.
− Egy templomos lovag lánya?
− Az anyja udvarhölgy volt a nagyanyád udvarában itt, a palotában. Andreas
di Paolo, a velencei kereskedő, akitől a szabóm vásárolni szokott, írt, és
megkérdezte, hogy találnék-e neki munkát. Di Paolo józan ítélőképességű
embernek tűnt számomra, ahányszor csak fogadtam − Johanna odalépett az
asztalhoz, ahová Rose letette a selymeket. Felkapott egy ragyogó kék
gombolyagot. – A lány nem sokat mesél a családjáról. Úgy tudom, az anyja
meghalt Akkon ostrománál. A többiek azt mondják, néha sír éjszaka. − A
királynő nagyot sóhajtott, és letette a selymet. − Azt hiszem, megsajnáltam.
 Fülöp összevonta a szemöldökét. A feleségéhez lépett, a vállára tette a kezét,
és mélyen a mindig olyan kifejező, érzelmes barna szemébe nézett. Egy ujjal
könnyedén végigsimított az arcán; éppolyan lágy volt és gömbölyű, mint teste
bármelyik más része. Johannában semmi keménység nem volt. Csupa ív és
kerekség volt a teste, sötét, enyhén nehéz vonásokkal, és sűrű, koromfekete
hajjal − a szülőhazája, Navarra öröksége. Hatodik gyermekük, az Izabella nevű
kislány születése óta Johanna még teltebb volt, ezt Fülöp éppolyan
csodálatosnak látta, mint amikor először találkozott vele. Tizenkét évvel
korábban jegyezték el őket, amikor Johanna tizenkét éves volt, Fülöp pedig
tizenhat, de előtte együtt nevelkedtek a királyi házban, Vincennes-ban. Johanna
még gyermekkorában megörökölte Navarra trónját. Özvegységre jutott
édesanyja bízta a francia királyra, és a két gyerek hamar összeszokott; Fülöp a
védelmező fivér szerepét vette magára.
Átölelte a nőt és megsimogatta a haját.
– Nem szeretlek szomorúnak látni! − Johanna is átfonta a karjával, a keze
felsiklott a hátán; önkéntelenül is felszisszent, amikor friss horzsoláshoz ért.
Johanna felemelte az arcát a mellkasáról; érezte, hogy a férfi összerándult.
− Bárcsak ne büntetnéd magad vezekléssel − mormolta, és a szemében égő
aggodalom ezúttal mind Fülöpnek szólt.
A férfi ellépett tőle.
− Guillaume de Paris szerint ezt kell tennem.
– Úgy látom, nehéz az új gyóntatod kedvére tenni; talán annál is nehezebb,
mint amit a hit megkívánna?
– Király vagyok, Johanna! Isten sokat vár el az én rangomban lévőktől! –
Összeráncolta a homlokát. — Akárcsak ez a királyság. A nagyapámat még nem
avatták szentté, de a nép máris úgy beszél róla, mintha az lenne. Kivívhatok én is
efféle tiszteletet?
– Adj nekik időt! Ha egyszer úgy megismernek ők is, ahogy én, úgy fognak
szeretni, mint Lajost szerették!
Fülöp visszanézett az asztalára − telis-teli volt pergamenlapokkal, Flote-tól
kapta őket reggel. Ott voltak a kincstárból bejött tekercsek, rajtuk a Guyenne-nal
kapcsolatos költségekkel, és a kincstárnok becslésével, hogy mennyibe fog
kerülni, ha a hercegségben állomásoztatja a seregét az elkövetkezendő
hónapokban. Akármerre nézett, újabb uraság próbálta megakadályozni, hogy
megszilárdítsa a királyságát: Edward, a heves déli hercegek, a szomszédos
Flandria makacs grófjai. Ha nem találja ki, honnan szerezhetne annyi pénzt,
hogy az irányítása alá vonja őket, innentől kezdve akár az Ile de la Cité
királyának is neveztetheti magát, semmi többnek.
– Az emberek csak tettekből láthatják a nagyságomat, Johanna! Ahhoz, hogy
nagy királynak lássanak, nagy királyként kell cselekednem! − Homlokon
csókolta az asszonyt. − De tessék! − Felvette a kék selyemgombolyagot, és a
felesége kezébe nyomta. − Ne terheld magad az én gondjaimmal!
Fülöp magára hagyta Johannát, hadd hímezgessen, és elmerengve sétált végig
a királyi lakosztály pompás folyosóján. A szolgák meghajoltak előtte, amerre
csak járt. Átvágott egy sor ajtón, és fedett erkélyre ért, mely a Sainte-Chapelle
felső szintjébe vezető díszes kapuhoz vitte. Odalenn az udvaron a tisztviselők és
az udvaroncok sietve mentek a dolgukra, észre sem vették, hogy a királyuk
dermedten megtorpant a kápolna kapuja előtt, és tekintetét a küszöböt őrző kőből
készült Krisztusra függesztette. Fülöp pillantása a szoborról a Krisztus feje
fölötti ábrára siklott, rajta az utolsó ítélet egy jelenetével. A kőből férfiak és nők
fortyogó masszáját vésték ki; a kőműves minden egyes kalapácsütéssel a félelem
és a szenvedés egy-egy újabb igéjét rótta vonagló testeikre, és középen ott állt az
angyal, Mihály arkangyal, és a lelkeket mérte. Ha Fülöp elég sokáig nézte a
jelenetet, az alakok szinte mintha mozogtak volna. Szaporábban vert a szíve, és
lépett egyet az ajtó felé. Nagyot kellett nyelnie, mert egészen kiszáradt a szája.
Kinyújtotta a kezét és a fára fektette. Megacélozta magát, belökte az ajtót.
Hatalmas, üres tér ásított mögötte, csak az üveg szórt fénye és a visszhangzó
csend volt odabenn.
− Felség!
Fülöp összerezzent a hang hallatán. Sarkon fordult, dühös volt, hogy így
meglepték, de amikor meglátta, ki álldogál ott Flote mellett, elpárolgott a
haragja, és mohó kíváncsiság lépett a helyébe.
Guillaume de Nogaret meghajolt.
− Londonból hoztam híreket, felséges uram!
A miniszterek nem sejthették, Fülöp micsoda megkönnyebbüléssel fogta meg
újra az ajtót, hogy határozottan becsukja, és ne kelljen többé a mögötte sötétlő,
hatalmas űrt néznie. Odalépett a két férfi mellé, és közben szorosabban magára
fogta prémbéléses köpenyét.
– Nos?
− Edward valóban szövetségre lépett a templomosokkal, ahogy attól tartottál
is − kezdte Guillaume −, de nem ellened, hanem Skócia ellen! Az anyakirálynő
szerint eredetileg azért hívták össze a találkozót, hogy megvitassák a pápa
felvetését a templomos és az ispotályos rendek egyesítéséről, de Edward skóciai
tervei elsőbbséget kaptak. Az anyakirálynő üdvözli a leányát − tette hozzá
Guillaume Fülöp hallgatására válaszul.
− Átadom Johannának − válaszolta Fülöp oda sem figyelve. Flote-ra nézett.
− Mit gondolsz a dologról?
– Véleményem szerint ez igen jó hír, uram! Végre megnyugodhatsz, és nem
kell attól félned, hogy Edward szövetkezne ellened a templomosokkal!
− De még mindig aggaszt, hogy egyáltalán szövetkeztek vele. − Fülöp az alsó
ajkát morzsolgatta hüvelyk− és mutatóujjával. − Sikerült esetleg bármi mást
megtudnod, Nogaret? Edward gascogne-i terveiről? A csapatmozgásokról?
− Sajnálatos mód Blanche nem látta a jelentéseket, amit a férje Edwardnak
küldött. Úgy tűnik, a király gyanakvóan bánik vele, bár az udvartartás része, és
szigorú megfigyelés alatt tartja, mióta csak az öccse elutazott Gascogne-ba.
Edwardot pillanatnyilag sokkal jobban lekötik a Skóciával kapcsolatos tervei; ez
egészen egyértelmű volt. Azok alapján, amit biztosan megtudhattam, előbb le
akarja verni a János király uralma alatt kitört lázadást, és csak aztán
számíthatunk újabb támadásra a te földjeid ellen. Kihasználhatnánk, hogy most
máshová figyel, és átvehetnénk a kezdeményezést a vidéken.
Fülöp bólogatott, de Flote sietve közbevágott.
– Uram, ha alkalmad nyílt rá, hogy tanulmányozd a tekercseket, amiket ma
reggel küldettem fel neked, láthattad, hogy egészen egyszerűen nincs annyi
bevételünk, hogy finanszírozni tudnánk a katonai jelenlét növelését a környéken,
így is épp hogy csak kijövünk. Talán egy időleges megállapodás közted és
Edward között, talán az lenne a legjobb megoldás, legalább addig, amíg
Skóciával van elfoglalva. Így nekünk is lesz rá időnk, hogy megszilárdítsuk a
forrásainkat, és…
− Nem − tiltakozott Nogaret a királynak erősnek kell mutatkoznia. Ha most
bárki is gyengének látja, az halálos lenne. Az angoloknak nem szabad
megtudniuk, milyen ingatag a helyzetünk!
− És akkor szerinted mit kellene tennünk? − vetette ellen Flote. — Csődbe
vinni a királyságot?
− Adóztasd meg újra a papságot, felség − mondta Nogaret a királynak.
Flote megrázta a fejét.
− Nem haragíthatjuk magunkra az egyházat! Az adók már akkor is
mérhetetlenül népszerűtlenek voltak, amikor tavaly kivetetted őket. Jó néhány
püspök egyszerűen megtagadta az engedelmességet.
− Akkor ezúttal használj erőszakot − mordult fel Nogaret érdesen. − A papság
gazdag és mohó. Mikor láttál legutóbb rosszul öltözött püspököt? Vagy sovány
érseket?
− A ferenceseket! − csattant fel Flote. − A domonkosokat!
− És mindkettőt azért alapították, mert valaki megundorodott attól, hogyan él
az egyház a tulajdon vagyonával!
− Elég − biccentett Fülöp −, ez jó ötlet. Kancellár, azonnal írd meg a
rendeletet! − Tovább mondta, mielőtt Flote-nak esélye lett volna tiltakozni. − A
papság idővel majd még megköszöni nekem a dolgot, feltéve, hogy az ország
erősebbé válik áldozatuk révén. Elmehettek. Mind a ketten!
Nogaret meghajolt, és elindult, de Flote kissé lemaradt.
− Mi a gond, kancellár?
− Uram, ez az elképzelés csak rövid távon működhet. Más stratégiákat is ki
kell dolgoznunk − Flote lehalkította a hangját. − Nogaret fiatal és ambiciózus, de
aggaszt, hogy egyáltalán nincs hite, és hogy nem tiszteli az egyházat. A lehető
leghatározottabban azt javaslom, ne hallgass túlságosan a tanácsaira. Mind a
ketten tudjuk, miféle gyűlölet vezéreli.
− Ahhoz ennek semmi köze. Nogaret látja, miként változik a hatalmi
egyensúly. Az egyház az anya: a tanító és a vigaszt adó. Az állam az apa: a
törvényadó, a védelmező. A püspökök hadd aggodalmaskodjanak az alattvalóim
lelkéért, én pedig majd gondoskodom az országunk védelméről − Fülöp elindult
az erkélyen át a szobája felé. − A világ változóban van, Flote. Mostantól a
törvény emberei fognak irányítani. Azt hittem volna, hogy ennek örülni fogsz!
− Örülök is, felség. De ez nem jelenti azt, hogy istentelennek kellene lennünk.
Fülöp megtorpant.
Flote is megállt, és a homlokát ráncolva nézte a királyt. Fülöp a kápolna
csukott ajtaját ámulta.
− Felség?
− Nem − mormolta Fülöp. Visszanézett Flote-ra. − Írd csak meg azt a
rendeletet! − Megfordult, és kényszerítette magát, hogy visszasétáljon a
kápolnához.
Midlothian, Skócia
Kr. u. 1296. február 7.

Késő délután volt és rohamosan sötétedett. Will kíméletlenül tovább hajszolta

a lovát, ahányszor csak lassult a lépte. Az állat patája belesüppedt a mocsaras
talajba, és minden egyes lépésnél sarat rúgott fel és fröcskölt szét, a hasa és a
lába csupa mocsok volt. Egyszer-kétszer átszakadt alatta a vékony jégréteg, és
fekete sártócsákba csobbant, Will ilyenkor kis híján kiesett a nyeregből. Mégsem
lassított le. Kis híján ott volt már. Csak pár mérföld, és megláthatja.
Harminc napja volt már, hogy ledobta a köpenyét, és ellopta a New Temple
istállóiból a poroszkát. Harminc napja már, hogy szökevény lett.
Az Ermine Streeten át hagyta el Londont, és igen jó tempóban vágott át a
vadászvidékek jókora erdőségein. Nappal utazott, faluról falura ment. Óvatos
volt, figyelt a rablókra és az útonállókra; tudta, milyen csábító célpontot jelent a
magányos lovas egy ilyen jó hátason − a köpenye alól kivillanó páncéling is
inkább volt kihívó, mint elrémítő. A fák árnyékában rövidek és sötétek voltak a
napok, és még amikor az erdő után olykor mérföld hosszan termőföldek nyíltak
meg, akkor sem lett sokkal világosabb. Az ég egyre szürkébb lett, súlyosan
lógtak a feje fölött a felhők, míg végül az egyik meghasadt, és szakadni kezdett
az első hó. A maradék színt is kiszívta a vidékből. A széles útba mélyen
belevésődött szekérnyomok és gödrök veszélyesek voltak, különösen most, hogy
befútta őket a hó, és Will az első pár nap során megtett huszonhét mérföldről
hamar napi tizenöt mérföldre lassult. Mindennek a tetejébe jókora kerülőket
kellett tennie, hogy gázlókat keressen a folyón, és ne kelljen kifizetnie a
hídpénzt. Templomosként mindez alól mentesült volna, és ingyen szállás is járt
volna neki egész úton, de most már nem volt lovag, és nem is tudta mivel
bizonyítani, hogy valaha az lett volna. Átkozta magát, amiért nem volt annyi
esze, hogy megtartsa a köpenyét − a gőgös, drámai gesztus ostobaságnak tűnt,
mert a második nap kénytelen volt az egyetlen értékes tárgyat eladni, ami a
kardján kívül megmaradt.
Egy ideig a templom lépcsőjén üldögélt St. Albans városkájában, és a hidegtől
zsibbadt ujjaival dörzsölgette a megfeketedett medált. A koszréteg alól lassan-
lassan előtűnt Szent György alakja. Elwennek lábujjhegyre kellett állnia, amikor
a nyakába akasztotta. Még mindig emlékezett a leheletére a tarkóján, ahogy
bekapcsolta a láncot. Azt hitte, meghasad a szíve, hogy el kell adnia, de az
igazság az volt, hogy megkönnyebbült, amikor végre a kereskedő kezébe
nyomta. Újabb tehertől szabadult meg, újabb emléket engedett el. Cserébe elég
pénzt kapott ahhoz, hogy ha odafigyel, mire költ, Edinburgh-ig meglegyen az
ételre és szállásra valója.
A vidék lassan változott, az erdők és tanyák helyét fokozatosan vették át a
városok. Az ekével kopárra kapirgált mezőket, a vastag hótakaró fedte őszi búzát
raktárak és malmok váltották fel, és az úton is mind több kereskedővel
találkozott. Ahány fogadóban csak megszállt, azt hitte, hallja majd, mit
mondanak a közelgő összecsapásról, de nem nagyon beszéltek róla, épp csak
megemlítette valaki, hogy az Angliában talált skótokat letartóztatták, vagy hogy
a skótok megpróbálják lerohanni Angliát. Az ország falvaiban és városaiban
ugyanúgy folyt tovább az élet, és ha a nép tudta is, hogy háborúban áll a
szomszéd királysággal, nem mutatta ki. Csak akkor kezdett megváltozni a
hangulat, amikor Will átkelt az omladozó kőfalon, amit még a rómaiak emeltek,
hogy magába zárják a vad északot. Eleinte alig lehetett érezni: a fogadókban
kicsit zárkózottabbak voltak az emberek, és nem szívesen társalogtak, aztán
Willnek feltűnt, hogy az utazók karavánokba verődnek, és sokan fegyveres
kísérőket bérelnek fel. Northumberland szeles, hegyes vidékén, ahol a fehér
sziklák szinte egybeolvadtak a fehér éggel, már ritkaságszámba ment a
vendégszeretet, és Willnek a hegyoldalakon talált kőépítményekben kellett
meghúznia magát a birkák között.
Egy hete aztán elállt a hó, és visszatért a vöröses, téli nap. Négy nappal
később átkelt a Teweeden és a Telioton Kelsónál, és megérkezett Skócia
határvidékére. Itt már tapintható volt a feszültség. A városokban érezhető volt a
katonai jelenlét, a kapukat őrizték és gyakran zárták is. Willt jó néhányszor
megállították és kikérdezték, de mivel ismerte a vidéket, mindannyiszor tovább
engedték. A feszültség mellett kezdte megérezni a magabiztosságot is. Úgy látta,
az emberek felkészültek a háborúra, néhányan szinte alig várták; kisebb
csapatokba verődve ácsorogtak az újonnan emelt sáncok mögött, és a puhány
angolokon ékelődtek. A nevetésük hallatára Will újra megsarkantyúzta a lovát
Edinburgh felé. Zavarta a magabiztosságuk. Tudta, mi vár rájuk.
A király szolgálatára összehívott grófok és bárók is nyilván elindultak már a
birtokukról a lovagjaikkal, páncélozott menetoszlopokban vonultak Anglia
útjain, hogy három hét múlva mindannyian Newcastle városa alá érjenek. Aztán
együtt, az oroszlános lobogó alatt megindul az egész hűbéresi sereg északra
egyetlen, hatalmas hadként, és ilyen ellenfelet Skócia már száz éve nem látott.
Ezek a fiatal legények a fabunkóikkal és megvető ékeikkel korántsem voltak erre
felkészülve.
De bármennyire hajszolta is a szükség, Will képtelen volt ellenállni a vidék
különös családiasságának. Minél közelebb ért Edinburgh-hoz a sekély, köves
folyók ívét követve, annál erősebben érezte az otthon hívását, míg aztán aznap
késő délelőtt, alig hétmérföldnyire a királyi várostól megfordult, és nyugatra
indult a hegyek között.
Megsarkantyúzta a lovát, felkaptatott egy rövid meredélyen a
patkónyomokkal jelölt keskeny ösvényre. Az egyik oldalon magas, hófödte
padka védte. Vagy ötven yarddal odébb befordult. A messzeségben, az ösvény
végén megpillantotta a házat, ahol született. Valahol mélyen azon merengett,
hogy ott lesz-e még, vagy akár csak egykori lakóinak többségéhez hasonlóan
már a ház maga is az emlékek sorába lépett. Meglepte, amikor aztán meglátta
maga előtt változatlanul az alacsony fal övezte udvarházat, a különféle
melléképületek sorát és az istállót. Will lelassította a lovat, az állat orrlikából
nagy, fehér gőzpamacsok lövelltek a levegőbe. A férfi tagjai egészen
elgémberedtek a hidegben, de lecsúszott a nyeregből, és levezette a lovat az
útról. A birtok a templomos rend tulajdonában volt, mióta csak az apját lovaggá
ütötték, az anyját és a húgait pedig elvitték egy Edinburgh melletti zárdába. Nem
hitte volna, hogy a dezertálása híre hamarabb ideért, mint ő, de nem akart
senkivel sem találkozni, ha elkerülhette.
Lemászott a domboldalon, és megindult a felé a gyümölcsös felé, ahonnan az
apja mindig tűzifát hozott. Beért a fák közé, és a ló kantárját az egyik ágra
kanyarította, aztán kiosont, és meggörnyedve, óvatosan besurrant a fal tövébe.
Az istállóban két zömök ló álldogált, a mögötte lévő pajtában mintha szarvas-
marhák sötét körvonalát látta volna. Lehúzta a fejét; egy férfi jelent meg vödröt
lóbálva, aztán eltűnt a ház mögött. Will a fal mentén haladt tovább. A kertben
jócskán megnőttek azok a növények, amiket még az anyja ültetett oda, de ettől
eltekintve minden ugyanúgy nézett ki. Lekuporodott, elárasztották a
gyermekkori emlékek: az anyja keze, tele zsályával, a növény illata körbeölelte,
a kis húga, Mary, ahogy az istállóban pörög, az apja felemeli egy ló nyergébe, a
nagyobbik húga, Alycie a tűz mellett ülve énekel… Ő is követte a többieket a
sírba néhány éve.
Egy idő után fájni kezdett a lába, és felállt. Mozgást hallott a háta mögül.
Megfordult. Épp csak annyi ideje volt, hogy lássa a fiatal legény félelemtől
eltorzult arcát és szőke haját, észrevegye, hogy ütésre emelt öklében szorongat
valamit, aztán a kéz lesújtott, és az ujjak közt rejlő valami Will homlokába
csapódott.
 7.
Midlothian, Skócia
Kr. u. 1296. február 7.

A hangok közelről csendültek, mégis tompák voltak és halkak, mintha csak

Will a víz mélyéről hallotta volna. Lassan kitisztult a tekintete. Előrefelé, egy
ajtónyíláson át jó pár lábat látott. Elég furcsának tűnt ez a látószög, míg csak rá
nem jött, hogy a földön hever. Valaki levette a köpenyét és felakasztotta a
tűzhely mellé egy kampóra. Csak úgy lobogott a tűz. A feje zúgott, és érezte,
hogy valami ragacs tapad az arca egyik felére. Amikor próbált megmozdulni,
rájött, hogy a kezét összekötötték a háta mögött. A hangok elhallgattak, valaki
belépett a szobába. Will szédelegve mérte végig. Nagydarab, sötét hajú férfi
nézett le rá. Mögötte fiatal, szőke legényke állt, és dacosan az övébe akasztotta a
hüvelykujjait.
− Magához tért! − kiáltott hátra a nagydarab fickó erőteljes skót tájszólással.
Will felismerte; ez volt az az alak, aki a vödröt lóbálta az udvaron. A kölyök
pedig az, aki megtámadta. Szinte ugyanebben a pillanatban ébredt rá, hol is van.
Tulajdon régi otthona konyhájában. Még a bútor egy része is ugyanaz volt, mint
gyerekkorában.
− Ki vagy?
Will összeszedte magát, bármennyire zakatolt is a feje; felhúzta a térdét, és
nagy nehezen talpra kecmergett. A két férfi hátralépett.
− Keríts egy kést, David! − egy nő kiáltott fel riadtan.
− Mondjátok csak − kezdte Will szédelegve, és tett pár lépést a fickók felé −,
minden látogatóval így bántok?
− Csak az angol kémekkel − válaszolta az idősebb férfi, míg a szőke kölyök a
polcokat nézte, feltehetően a kés után kutatva.
– Nos, mivel sem angol, sem pedig kém nem vagyok, esetleg kioldoznátok, és
hagynátok, hogy megmagyarázzam?
− A szádat nem kötöttük be, ha nem tévedek!
Will nekitámaszkodott a falnak.
− Itt éltem régen. Edinburgh-ba tartottam, és úgy döntöttem, benézek. Sem
bennetek, sem a birtokotokban nem akarok kárt okozni. Csak látni akartam a
szülőházamat.
– Hazudik!
Újabb hang, valamivel idősebb harsant az ajtóból. Egy nő lépett be. A
harmincas évei vége felé járhatott, magas volt és nyurga, piszkosszőke haját két
fonatba fogva, a füle mögé kontyba tekerve hordta. A szeme sötétzölden
csillogott, épp, mint Willé, és hosszú, szögletes arcában volt valami végtelenül
ismerős.
− Ne gyere közelebb, úrnőm! − mondta a nagydarab fickó.
− Ez a birtok harminc évig a templomos lovagok tulajdonában állt − mondta a
nő a figyelmeztetéssel mit sem törődve −, előtte meg egyetlenegy családé volt,
egy családé, amit jól ismerek. Te legfeljebb negyvenévesnek tűnsz, úgyhogy
mondd csak, hogyan születhettél volna itt?
− Negyvenkilenc éves vagyok − javította ki Will −, és én is ismerem a
családot, amit említettél, már csak azért is, mert én vagyok a legidősebb fiuk!
A nő elhallgatott. Az arcához kapta a kezét, csak hirtelen felfénylő zöld szeme
látszott ki mögüle.
– Édes Istenem! − suttogta.
− Ki ez, mama? − kérdezte egy fiatal nő, és belépett a folyosóról, hogy
alaposabban megnézze Willt. A háta mögött egy másik lány álldogált. Alig
múlhatott tízéves, és nagyon csúnyán méregette a nővérét, amiért az a
mellkasára tett kézzel határozottan megakadályozta, hogy ő is a konyhába
lépjen.
− A bátyám.
Will érezte, hogy valami elszorul a mellkasában, ahogy rájött, hogy ez a nő,
aki előtte áll, akinek ugyanolyan a szeme, mint neki, a húga, akit azóta nem
látott, hogy ő tizenegy éves volt, a lány pedig négy hónapos, ráncos, nyivákoló
kis vacak az anyjuk karján. Az eltelt idő, a közelgő halál, az elmúlt nyarak
döbbenetes valósága mind megtestesült most benne. Will a védelmezőn köré
húzódó három alakra nézett. A gyermekei? Nagy levegőt vett. Az unokaöccse és
az unokahúgai.
− Ysenda!
A nő intett a nagydarab fickónak.
– Tom, kérlek, oldozd el!
Tom összevonta a szemöldökét, de azért gyanakodva odament Willhez. Will
fintorogva tornáztatta meg elgémberedett vállát, amint kiszabadították a kezét.
− Mama azt hitte, már meghaltál − mondta a kisebbik lány Willnek; végre
sikerült beosonnia a nővére mögött.
− Inkább remélte − javította ki a nagyobbik lány kíméletlenül.
− Kifelé − csattant fel Ysenda hirtelen. − Mindenki!
− Mama!
− Kifelé! Te is, Tom!
Ysenda bezárta az ajtót, amint Tom is kiment a szobából. Megindult Will felé,
és a férfi egy pillanatra azt hitte, megöleli, de aztán a nő megállt az asztal
mellett, és kihúzott alóla egy zsámolyt. Leült, a kezét mereven összefonta az
asztalon.
– Te állni fogsz?
Will lehajolt, majd leült egy másik zsámolyra az asztal túloldalán. Nem tudta,
mit mondjon, úgyhogy kibökte az első eszébe jutó kérdést.
− Hogyhogy itt élsz?
− A balantrodochi templomosok bérlőnek adták ki a birtokot, egy
birkatenyésztőnek. A fickó meghalt egy éve, és a rendház úgy döntött, inkább
eladja a tanyát, nem keres új bérlőt − Ysenda mintha kicsit oldottabb lett volna, a
kezét sem fonta már össze. − Még mindig kapcsolatban állok egy pappal a
preceptóriumban, aki jóban volt anyával. Amikor megtudtam, hogy el fogják
adni a tanyát, megkértem a férjemet, hogy vegye meg.
− Nyilván nagyon gazdag ember a férjed.
− Duncan jó befektetésnek tartotta, és most, hogy újabban ilyen sok időt kell
Edinburgh-bán töltenie, kényelmesebb is, mint hittük volna. − Ysenda felkelt és
egy tálkákkal megrakott asztalhoz lépett. Az asztal fölött lévő polcon gyertyák
lobogtak, az olvadt faggyú lecsöpögött. Odakinn palaszürke volt az ég. Ysenda
felkapott egy rongyot, az ajtó mellett álló vizesvödörbe mártotta. Jól kicsavarta,
és Will kezébe nyomta.
− Nesze − mondta kurtán, és a férfi feje felé biccentett.
– Jó erős karja van a fiadnak − mondta Will, és a sebre nyomta a rongyot,
próbálta ledörzsölni a ragacsos, alvadt vért. − Jó lovag lenne belőle!
− Úgy számolom, jövőre fogják lovaggá ütni. Akkor lesz tizennyolc.
− Templomos lesz? − kérdezte Will, és leengedte a rongyot.
− Nem − válaszolta Ysenda kurtán.
– Még mindig nálam van a leveled. Amit anyánkról írtál. − Will szava elakadt.
− Békésen ment el?
– Elmenni békésen ment el. Kár, hogy az életéről nem lehet elmondani
ugyanezt. Miért nem jöttél vissza?
– Nem tehettem.
− Nem tehetted, vagy nem akartad?
Will érezte, ahogy beléhasít a bűntudat, bár egy frissebb szökés miatt.
− Csak tizenegy éves voltam, amikor elmentem, Ysenda! Nem volt sok
beleszólásom a dologba!
− Anya sosem mondta el, hogy te meg apa miért mentetek el, de amikor
nagyobb lettem, Alyce és Ede elmesélték. Azt mondták, megölted a testvérünket,
Maryt.
− Baleset volt. És éppúgy az én testvérem is volt. − Will a hajába túrt. −
Istenem, ha meg nem történtté tehetném azt a napot, megtenném. De nem lehet.
Ez is olyasvalami, amivel együtt kell élnem.
 Ysenda egy ideig hallgatott.
− Anya mindig azt mondta, hasonlítok Maryre.
− Hasonlítasz is egy kicsit.
− Nehéz volt ezzel az arccal felnőnöm.
Mindketten csendben ültek.
− És Ede még…? − Will elhallgatott, nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést.
Idegennek érezte magát, és nem akart betolakodni valaki más életébe, valaki más
családjába.
– Életben van? − Ysenda bólintott. − Pár éve Elginbe költözött a férjével.
Mióta elkezdődtek itt a gondok, nehezen tudunk üzenni egymásnak. De azt
hiszem, jól van. Három felnőtt fia van már. − Ysenda mély levegőt vett. −
Milyen volt?
− Kicsoda?
− Az apánk.
− Most nincs sok időm, márpedig róla nem érdemes csak úgy pár szóban
beszélni.
Az asszony a homlokát ráncolva meredt Will háta mögé, a tűz mellett lógó
köpenyre.
– Hol a köpenyed? David megtalálta a lovadat a gyümölcsösben, de nem volt
templomos holmi a zsákodban!
– Elhagytam a rendet. − Will felállt, Ysenda eltátotta a száját. − Edinburghba
tartottam. Olyan hírem van, amit el kell juttatnom János királynak. Edward
király serege alig egy hónappal járhat mögöttem.
– Akkor hát tényleg ez lesz? Eljönnek értünk? − Ysenda keze önkéntelenül is
a nyakán csillogó filigrán ezüstkereszt felé rebbent.
– János királynak meg kell tudnia a híreimet. Talán segíthet.
– John Balliolnak már nincs hatalma ebben az országban. A nagyurak tanácsa
átvette az irányítást, miután nem volt hajlandó szembehelyezkedni Edward
követeléseivel. Most azt mondja, hogy már megtenné, de egyelőre enged nekik.
− Edinburgh-ban lesznek?
− A határ védelmét ellenőrzik. A király is velük van. Háborúra gyűjtik össze
az embereket. Végigküldték a tüzes keresztet az egész országban. − Egy
pillanatra elhallgatott. − De a férjem Edinburgh-ban van. Neki elmondhatod a
híreidet.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, Ysenda, de olyasvalakinek mondanám el
inkább, aki használni is tudja!
− Duncan a kincadrine-i Sir Partick Graham, egy igen nagy hatalmú úr
lovagja. Gondoskodik róla, hogy eljusson az urához, bármit is mondasz. Holnap
hajnalhasadtakor kiküldőm veled Davidét. Most már túl késő van, hogy útnak
eredj − jegyezte meg határozottan, amikor Will tiltakozni kezdett. − És többet
akarok tudni rólad is… bátyám.
A királyi vár, Edinburgh
Kr. u. 1296. március 3.

A napfény csillogott a sűrűn egymás mellé húzott házak tetején. Az épületek

szoros összevisszaságban húzódtak végig a domb gerincén a halványan
kirajzolódó holyroodi apátság felé. Az apátság fölé tornyosuló, szaggatott
sziklatömb baljósan, komoran nézett le a városra. Will a mellvéden állt, és a
kezével ernyőzte el a szemét, úgy nézett a ragyogásba. A forthi öbölből
felszáguldó szél sivítva bújt át a lőréseken, meg-meglökte, szalmát és port kavart
a magasba.
– Sir William!
Will megfordult, és visszarántotta a köpenye csuklyáját, mielőtt a szél
letéphette volna a fejéről. Két férfi sétált felé, le az ívelt kapu alatt átvezető
meredek úton. A falon túl, a várszikla legmagasabb pontján emelkedett a
főépületek csoportja. David mosolyogva jött, de a mellette lépkedő férfi
arckifejezése hűvös maradt.
− Csak William vagyok − emlékeztette Will az unokaöccsét. − Már nem
vagyok lovag!
− De parancsnok voltál, templomos parancsnok! Akár viseled az egyenruhát,
akár nem, még lovagnak kellene hívatnod magad! − David megvonta a vállát. −
Én azt tenném!
− Látni akartál − mondta a férfi, és David vállára tette a kezét.
Will tekintete a sógorára siklott; a zömök férfi akár az unokaöccse komorabb
változata is lehetett volna.
– Tudni akarom, mi ez a késlekedés, Duncan! Már három hete várok! Tudod,
mit adtam fel, hogy elhozzam nektek ezt a hírt! Nem szeretném, ha hiábavaló
áldozat lett volna!
Duncant nem hatotta meg a dolog.
− Mint már mondtam, amíg nem tér vissza az uram, semmit sem tehetek!
− És mi a helyzet a városbíróval? A várkapitánnyal? Az angol sereg mostanra
összegyűlt Newcastle-ben! Edward húsvétra Berwick alatt akar lenni! Addig egy
hónapunk sincsen!
– A várban már az ablakon folynak ki a katonák, a raktárakat épp feltöltjük, a
védelmet megerősítjük, és a megyéből mindenhonnan nyakra-főre érkeznek a
jelentések a fegyverkezésről. Nincs idejük audienciákra.
− Akkor sem, ha az az audiencia megmenthetné a királyságukat?
 Duncan csak hallgatott, úgyhogy Will megkérdezte.
– Te hiszel nekem?
− Nem nekem kell eldöntenem, hogy a híreid igazak-e vagy hamisak.
Megkapod az audienciádat, amint Sir Patrick visszatért. Én mindig állom a
szavamat − tette hozzá Duncan mereven.
− És időközben mégis mit csináljak?
– Várj. Nekünk, többieknek épp elég tennivalónk van!
Will visszanyelte a haragját. Duncan már el is indult visszafelé az emelkedőn,
oldalán a vonakodva távozó Daviddel. Will értette a férfi ellenségességét,
gyanakvását − idegen volt, kapcsolatban állt az ellenséggel, és nem csak
elhagyta azt a nőt, akit Duncan szeretett, de nem is hallatott magáról. Értette, ám
hihetetlenül nyomasztotta a dolog. Éveken át tisztelték, sőt féltek tőle, egész
seregeknek parancsolt és királyokkal tárgyalt. Most pusztán azért, mert levette a
köpenyt, egyből semmivé vált. Nem volt sem egyenruhája, sem pénze. Sem
hatalma. Csupán annyit mondhatott volna, hogy ő egy Campbell, de a család,
amit a nagyapja sok-sok évvel ezelőtt elhagyott, messze nyugaton élt, és Willnek
sosem volt velük semmiféle dolga.
Sértetten, ingerülten könyökölt fel a mellvédre. Odakinn a folyó torkolatában
négy hajó siklott épp Leith kikötője felé. A víz feketén fénylett,
visszatükröződtek benne a sötéten tornyosuló felhők, de ahol nagy, széles
sávokban rásütött a nap, ott aranyszínűén csillogott. Ezen a vidéken minden
nagyívű volt és vad. Különös energia lengett át mindent; valami komor, ősi erő
sötétlett a föld alól szilánkosan, élesen előtörő, sötét vulkanikus kőben is,
aminek a tetejére a skótok felépítették legyőzhetetlen erődítményüket. Volt
valami dacos a várban és az alatta elterülő városban − már a puszta létezésük is
vakmerő megnyilatkozásnak tűnt a minden irányból ketrecként rájuk záródó,
barátságtalan vidék szívében.
Az apja egyszer elhozta a várba, amikor még gyerek volt. Egy csapat
balantrodochi templomossal jöttek, hogy III. Sándor királlyal beszéljenek, ha jól
emlékezett, valami bérek ügyében. Akkoriban a királyi lakosztályok és az
adminisztratív épületek, ahol a király várkapitánya és Edinburgh városbírója
szorgoskodott beosztottjaik népes seregével, túlnyomórészt fából épültek.
Mostanra sok régi épület helyén már nagyobb, kőből emelt építmények
magaslottak. Némelyiken még mindig dolgoztak, a faállványzat meg-
megremegett az erős szélben.
Will érezte, hogy valaki mellé lép. Megfordult, és Davidét látta meg.
− Ideje lenne hátul is növesztenem egy szemet. Úgy osonsz, mint egy róka!
− Megütögette a homlokán a friss, halvány heget.
David bocsánatkérően elvigyorodott, és nekidőlt a nedves kőnek.
 − Úgy kell osonnom, ha vacsorázni is akarok odakinn a birtokon!
− Lovag és vadász.
− Nos, lovag csak nemsokára − jegyezte meg David természetes
szerénységgel. − Ne haragudj apámra −, tette hozzá, és kinézett a folyó
torkolatára −, csak anyát próbálja védeni!
− Gondolom, anyád sokáig haragudott rám!
David megvonta a vállát.
– Nem nagyon beszélt rólad, de miután nagymama meghalt, sokat sírt, és néha
hallottam, hogy ő meg apa rólad és nagyapáról beszélnek. Anya mindig azt
mondta, hogy nagymamának összetört a szíve, azért halt meg!
Will elfordította a fejét. David az övét piszkálta, aztán ránézett.
− Tényleg megmentetted egy nagymester életét?
– Jó régen volt már az is.
− Mesélj még Akkonról!
Will elmosolyodott. Ez már valamiféle egyezménnyé nőtte ki magát. Mesélt
Davidnek a Szentföldről, cserébe David mesélt neki Skóciáról és az Edward
elleni küzdelemről. Szép lassan befoltozta a Will ismeretein tátongó lyukakat.
Az unokaöccse sokat beszélt arról a napról, amikor egy évtizeddel korábban
meghalt Sándor király, kitörte a nyakát, amikor leesett a lóról. A fiú komoran
vázolta föl − ilyenkor éppúgy hangzott, mint Duncan −, hogy a király unokája, a
norvég szűz miként halt meg nem sokkal később, és hogyan kezdődtek Skócia
gondjai. A lányka halála után több mint tizennégy trónkövetelő lépett elő,
mindegyik a saját fején akarta tudni a koronát. Polgárháború fenyegetett, és
Edwardot, Sándor sógorát kérték meg, hogy avatkozzon közbe. Elrendezte, hogy
próbák során választja ki a legtöbb joggal bíró jelöltet, de hátsó szándékai voltak
vele, mint az nemsokára ki is derült, amikor megkövetelte, hogy a skótok
ismerjék el hűbéruruknak, és adják át neki a királyi városokat és várakat. A skót
nagyuraknak nem volt más választásuk, kénytelen-kelletlen beleegyeztek a
dologba, de csak azzal a feltétellel, hogy amint megkoronázzák az új királyt,
Edward leveszi a kezét a királyságról.
Edward egy éven át vesződött a jelöltekkel, végül John Balliolt nevezte ki
Sándor örökösévé, így Skócia békéje egy időre helyreállt. De aztán Edward
ügyesen, alattomosan elkezdte aláaknázni Balliol hatalmát. Királyként Balliol
kizárólagos jogában állt igazságot szolgáltatni a birodalmában, de Edward
ragaszkodott hozzá, hogy olyan ügyekben is Angliában ítéljenek, amit
Skóciában kellett volna elrendezni. Ez jó néhány éven át így ment, Balliol mind
megalázóbb helyzetbe került, egyszer még Westminsterbe is le kellett utaznia,
hogy megvédje magát. Ezzel Edward megmutatta, hogy a skót király csak
egyszerű vazallus, az angol korona alattvalója, az angol törvények foglya. A
dolgok, mondta David Willnek, előző évben fordultak aztán igazán komolyra,
amikor a skót nagyurakat annyira felbőszítette Edward viselkedése és Balliol
gyengesége, hogy tanácsot alapítottak, hogy kormányozzanak a király helyett, és
küldötteket menesztettek Fülöphöz, hogy segítsen.
David beszámolója hallatán Will csak még jobban gyűlölte Edwardot. Amikor
elszökött a templomos rendből, hogy figyelmeztesse a skótokat Edward terveire,
elégedett volt, hogy nyíltan megfizethet annak a féregnek, aki tönkretette az
életét, de most, hogy senki sem akarta meghallgatni a híreit, minden eddiginél
tehetetlenebbnek érezte magát.
− Egy szép nap én is megnézem!
Will olyannyira a saját gondolataiba merült, hogy most döbbenten nézett fel az
unokaöccsére.
− Akkont − nevette el magát David a nagybátyja értetlen arckifejezése láttán.
− Figyeltél egyáltalán, hogy… − hirtelen elhallgatott, mert kürtszó harsant a
fejük fölött a várfalon. Előrehajolt, és a szeme elé kapta a kezét. − Nézd!
Will a tekintetével követte az unokaöccse ujját, és látta, hogy egy lovas oszlop
kaptat fel sietve a hegyre. Színes zászlók csapkodtak mögöttük. Ha úgy fordult a
szél, hallotta a patadobogást is.
– A király az! − David megragadta Will karját, és lerángatta a mellvédről. –
Gyere, szóljunk apának! Most megkapod az audienciádat!
De az unokaöccse lelkesedése korainak bizonyult, mert amikor Balliol
kísérete nagy sebesen fellovagolt a meredek úton, és beözönlött az udvarba, Will
azon kapta magát, hogy egy őr durván félrelöki. Épp csak megpillanthatta a
királyt, amint lesegítette egy apród a nyeregből, de éppúgy nem figyelt fel rá az
uralkodó, ahogy a fáradt lovakért előszaladó lovászokkal sem törődött. Balliol és
a nagyurak már el is viharzottak a nagyterem felé. Az ajtó hangos dobbanással
zárult be mögöttük.
Kis híján öt óra telt el, és Will a vár istállói mellett járkált fel-alá. János király
érkezése óta folyamatos volt a felfordulás, szolgák és hírnökök rohangáltak kibe
a teremből, és néha lovagjai kíséretében fel-felbukkant egy earl vagy nagyúr is.
Lassan telt az idő, és Will alig tudta megállni, hogy ne vonuljon oda az ajtóhoz,
és követelje fennhangon, hogy vezessék a király elé.
− Campbell!
Will megfordult. Duncan láttán egy pillanatra visszatért belé a remény, de
aztán meglátta a sógora arckifejezését, és elkomorodott.
− Beszéltél Sir Patrickkal?
Duncan biccentett.
– És?
– Nem hallgattak meg. − Duncanbe legalább annyi jó érzés szorult, hogy
bocsánatkérőnek hangzott, miközben kimondta a megsemmisítő hírt.
Will nem elégedett meg ennyivel, nem akarta elhinni, hogy hiába tette, amit
tett, hogy ezek az emberek ilyen ostobák lehetnek.
− Szóról szóra elmondtad, mi hírt hoztam? Elmondtad nekik, hogy Edward
Berwicket akarja elfoglalni, aztán Balantrodochot használja támaszpontul, és
beveszi Edinburgh-t?
− Sir Patrick megvitte a hírt Balliolnak, de a király és az emberei már
elkészítették a haditervüket, és aszerint fognak cselekedni.
Will nekiroskadt az istállók előtt álló vizeshordók egyikének. Duncan nagyot
sóhajtott.
− Ha ez vigasztal, szerintem nagy hibát követnek el!
Willnek annyi ereje sem volt, hogy hálás legyen, amiért a sógora váratlanul
mellé állt.
− A semmiért dobtam el mindent.
Duncan leült mellé, és összefonta izmos karját.
− Már hónapok óta ezen dolgoznak, Campbell. Mindent elrendeztek.
Elintézték, hogy a franciák a szövetségeseink legyenek, és megerősítették a határ
védelmét.
− De a védelmük mit sem ér, ha Edward áttör a vonalaikon Berwicknél!
− Sir William Douglas fogja Berwicket védeni. A királyság egyik
legrettenthetetlenebb lovagja. Ha igaz, amit mondasz, és Edward ott támad
először, akkor' nehéz dolga lesz!
− Ha igaz, amit mondok? − ismételte meg Will. − De hittek nekem, nem?
− Gyanakodtak − ismerte be Duncan −, volt egy kémük Edward
udvartartásában, akinek az lett volna a dolga, hogy megtudja, milyen stratégiát
tervez a király, de félő, hogy felfedezték. Jó néhány nagyúr azt mondta, hogy
téged talán Edward küldött, hogy összezavarj minket, és egy városba
összpontosítsuk az erőinket, a többit pedig hagyjuk védtelenül. Akadt, aki le
akart tartóztatni téged.
Will döbbenten nézte.
− De Sir Patrick kezeskedett érted a kérésemre − rázta meg Duncan a fejét. –
Remélem, nem cáfolsz meg egyikünket sem! − Felállt. − A nagyurak Carlisle-nál
akarnak támadni. Az elmúlt év során a Bruce család védte a várost; elárulták a
népüket, és Edwardért harcolnak. Úgy tűnik, nagyon nem akarták elveszíteni az
angliai birtokaikat. Hét earl megy a seregével, és nekem is nemsokára el kell
indulnom az urammal, de Davidnek szereztem helyet itt, a vár védelménél. Nem
készült még fel egy csatára, még nem − szegezte előre az állát. − Azt akarom,
hogy hozd fel ide a feleségem és a lányaimat! Ha Edward megtámadja
Berwicket, és ha… − hirtelen sóhajtott. − Tudni akarom, hogy biztonságban
lesznek!
− Azt akarod, hogy én legyek a testőrük?
– Tartozol ennyivel Ysendának. − Duncan látta Will szemében a megvert
érveket, úgyhogy bólintott és elment.
Will is felkelt, és épp elindult volna a barakkok felé, ahol helyet kapott egy
zsúfolt, huzatos hálóteremben negyven katona mellett, amikor közelebb lépett
hozzá egy férfi, aki figyelte, mit beszélt Duncannel.
– William Campbell?
Will gyanakodva biccentett. A fickó hátára szíjazott, jókora kardot méregette,
és azon gondolkozott, hogy vajon Duncan ígérete, mely szerint nem lesz
letartóztatva, igaznak bizonyul-e.
A fickónak sűrű, vörös haja volt, barna szeme és reszelős hangja.
− Sir Patrick Graham vagyok.
Will meglepődve hajtott fejet. Sir Patrick elmosolyodott.
− Ha mindaz igaz, amit az emberem és a fia meséltek rólad, nekem kellene főt
hajtanom előtted! Sajnos azonban a honfitársaim túlnyomó része nem osztozik a
hálámban, amiért ilyen sok mindent feláldoztál, hogy figyelmeztethess minket.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meggyőzzem a többieket, de makacsul
ragaszkodnak az elképzeléseikhez.
− Köszönöm, hogy mellém álltál! Tudom, nagy kockázatot vállaltál vele!
− A királyunkat fenyegető veszély még nagyobb. − Patrick hatalmasat
sóhajtott. − Tartok tőle, hogy a nagyurakat elvakítja az Edward iránti gyűlölet, és
túlságosan mohón várják a csatát. Ez a mohóság aztán az önteltségig fajult. Igaz,
a népem fiai remek harcosok, és a nagyurak az elmúlt pár hét folyamán megállás
nélkül tüzelték a harci kedvüket, de végül azért mégis csak a számok döntenek.
Azt hiszem, ezt apád is megértette volna, hiszen könyvelő volt! − Will
döbbenete láttán még szélesebben elmosolyodott.
− Honnan ismerted? — Will alaposabban megnézte Patrick arcát. A férfi nem
tűnt többnek harmincötnél, és Will apja legalább ennyi ideje halott volt.
− Én nem ismertem. Apámnak volt valami ügye a balontrodochi
templomosokkal egy kisebb földdarab miatt. James Campbell intézte az a dolgot
a skót mester részéről. Apám nagyon hálás volt neki, amiért a tárgyalások során
pártatlanul foglalt állást, és miután megállapodtak, megfogadta, hogy tartozik
James-nek. Jó néhány éven át kapcsolatban maradtak, míg csak James el nem
hagyta Skóciát. Apám többé nem hallott felőle, de még évekkel később is
hálásan gondolt a segítségére, olyannyira, hogy amikor engem nevezett ki az
örökösének, azt mondta, hogy a földjeim egy részét Jamesnek köszönhetem.
Apámnak sosem volt alkalma megfizetni ezt az adósságot, és amikor Duncan
elmondta, ki vagy, és miért jöttél ide, úgy éreztem, tartozom neked.
 − Köszönöm − mormolta Will, bár nem volt biztos benne, hogy a támogatásért
mond köszönetét Patricknak, vagy azért, mert a szavai hallatán ismét
felelevenedett benne apja felemelő emléke.
− Tartok tőle, nincs akkora seregünk, hogy megvédhessük az országunkat
Edward ellen. Sajnos pillanatnyilag ezt egyikünk sem oldhatja meg. Most csak
annyit tehetünk, hogy harcolunk, és imádkozunk, hogy Isten a mi oldalunkon
álljon. Ezért viszont örülök, hogy itt vagy velünk, Campbell. Te legalább
gyakorlott katona vagy. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ismered Edwardot és a
terveit, azt hiszem, nagyon is nagy hasznunkra válhatsz. Gondoskodom róla,
hogy megfelelő pozíciót kapj Edinburgh védelmében, ha hajlandó vagy mellénk
állni!
Willnek eszébe jutottak Robert szavai, hogy nem lelhet igazságot, csak
háborút, de nem törődött velük.
− Nem csak állni fogok mellettetek!
 8.

Berwick-upon-Tweed, Skócia
Kr. u. 1296. március 30.

A négy fiú együtt mászott fel a védősáncra, kézzel kapaszkodtak a

keményre taposott földbe, csupasz térdüket összekaristolta a durva, rövid fű. A
sánc bal kéz felé egészen a Tweed partja felé hajló várig nyúlt, jobb kéz felé
pedig vaskos földgyűrűbe fogta a várost, és a tengeri kapuig ért. Fapalánk
koronázta a tetejét, itt-ott kisebb kémlelőnyílásokkal a karók között. A fiúk az
egyik ilyen nyílás köré gyűltek, a leheletük fehéren gőzölgött a hidegben.
Alattuk a talaj meredeken zuhant alá a város körül mindenütt gondosan mélyre
kiásott árokba. Az árok túloldalán lágyan hullámzottak az aprócska házak és
tanyák pettyezte mezők. Nyirkos, szürkés reggel volt, de nem volt köd, és
messzire el lehetett látni; tisztán ki lehetett venni az alacsony dombocska körül
táborozó sereget. Egymérföldnyire sem voltak a város északkeleti csücskétől. A
gyerekek ilyen messziről nem láthatták a részleteket, csak emberek és lovak
hatalmas tömegét, imitt-amott élénk színű zászlókkal és fel-felvillanó acéllal
átszőve.
− Hányan vannak? − suttogta a legkisebb, egy piros nemezsapkás kölyök.
Az egyik társa hunyorogva nézett, mintha számolni próbálna. A reggeli
csendben hallották a távoli kiáltásokat, a kutyák ugatását és a hadrendbe álló
hatalmas, páncélos sereg fémes, fülsértő csörömpölését.
− Százezer! − jelentette ki pár perc múlva.
A legkisebb fiú szája döbbenten elnyílt, de a bátyja, a csapat legidősebb tagja
fültövön legyintette a középsőt.
− Ostoba! Tíznél nincsenek többen!
− Tízezer? − suttogta a legkisebb, és egyáltalán nem vigasztalta, hogy a két
szám között ekkora eltérés van.
− Nem jutnak a közelünkbe sem − mondta a bátyja megvetően, és lerántotta az
öccse szemére a piros sapkát. − Az íjászaink lelövik őket! − Kikapart a földből
egy követ a térde mellett. Lábujjhegyre állt, és átdobta a palánkon a sereg felé.
− Angol kutyák! − kiáltotta torkaszakadtából, és a kő eltűnt egy bokor mélyén.
Épp csak átdobta az árok túlsó felére.
A másik két kölyök elvigyorodva felpattant. A sáncra jövet hallották, hogy a
katonák miféle sértéseket kiabálnak az ellenségnek. A karók hegyébe
kapaszkodtak, és felhúzták magukat, míg csak át nem láttak a palánk fölött. Ők
is kiabálni kezdtek.
 − Angol kutyák! Angol kutyák! Gyertek csak, gyertek csak, hadd vágjuk le a
farkatokat!
A legkisebb hátratolta a fején a sapkát. A hangjuk magas volt, feszült. Még a
nevetésük, a bátor kiáltozás alól is kiérződött az elfojtott félelem. A karónak a
teteje, amibe a bátyja kapaszkodott, hirtelen letört. A fiú csak azért nem gurult le
hanyatt a sáncról, mert megkapaszkodott a mellette lógó fiúban. Visszanyerte az
egyensúlyát, és a három kölyök elhallgatott. Dermedten bámulták a fiú kezében
a törött fadarabot; a morzsálódó széleken jól látszott a korhadás.
– Ti ott fenn!
A kölykök sarkon perdültek, és egy csapat katonát pillantottak meg a sánc
tövében. A város helyőrségének a színeit hordták, William Douglas
parancsnoksága alatt álltak.
− Lefelé! − vakkant rájuk az egyik katona.
A fiúk félig lemásztak, félig lecsúsztak a sáncról a sáros utcára.
− Talán átvehetnék a helyünket? — vetette fel az egyik katona hahotázva.
− Menjetek haza anyátokhoz − csattant fel a másik, és fültövön vágta a
legnagyobb fiút.
Berwick-upon-Tweed előtt, Skócia
Kr. u. 1296. március 30.

Edward király elszánt arccal futtatta végig még egyszer a pillantását a város
földsáncain. A szeme mögött nyomást érzett, tompa, lüktető fájdalmat. Szívott
egy határozottat az orrán. Nem kedvelte az északi vidékek nedves hidegét, és
valamivel a hadjárat kezdete után meg is betegedett. Ritkán volt beteg, és ez a
makacs, bár enyhe fejfájás igencsak felbőszítette. A háta mögött patadobogást
hallott; Anthony Bek, Durham püspöke lovagolt fel mellé a várostól
félmérföldnyire lévő, alacsony kis dombra. A püspök átvetette lila köpenyét az
egyik vállán, jól lehetett látni a mellkasán a pompás vértet és a derekán lógó
hüvelyben a széles pengéjű pallost.
− A hajók készen állnak a torkolatban, felség! Csak a jelzésedre várnak!
Edward rápillantott. Bek egyházi méltóságként is vasakaratú férfi volt, de
igazán a háború illett hozzá. Egy hadvezér pompáját és dicsőségét mutatta az a
sereg is, amit Szent Cuthbert földjéről hozott magával. Bek igazi kiskirály volt a
tulajdon püspökségében, az alárendelt terület Anglia legészakabbi védelmi
rendszerének része volt. Edward hat évvel korábban, amikor úgy volt még, hogy
a fia feleségül veszi majd a norvég szüzet, Skócia kormányzójává nevezte ki a
püspököt. Bek azóta is nélkülözhetetlen volt a hadjárat tervezésénél.
Edward visszafordult a város felé. A palánk mögött faépületek labirintusa bújt
meg, csak itt-ott törte meg rendezetlenségüket egy-egy zömök kőtemplom.
Berwick mögött halványezüst csíkként derengett az Északi-tenger, és a
hamuszürke égbe olvadt. Nehéz volt elhinni, hogy ez a szerény városka,
túloldalán a lassú folyású Tweeddel és a folyótorkolat sáros mocsarával, ez lenne
Skócia leggazdagabb városa. Mintegy tizenkétezer lakosának túlnyomó része
skót volt, de az idegen kereskedők virágzó kolóniáját is megtűrték, sokan voltak
itt Németalföldről − főleg bőröket és gyapjút vittek innen a flamand és német
hajósok, és cserébe hajórakományszám hordták a vörös flandriai téglát.
− Néhány emberem hallotta, hogy a városiak sértéseket kiabáltak − húzta fel
Bek az orrát, miközben a várost méregette −, ezeknek fogalmuk sincs a
lovagiasságról!
– Akkor majd megmutatjuk nekik, mi az − válaszolta Edward. Felemelte
kesztyűs kezét, és Berwickre mutatott. − Ott!
Bek a szemét erőltetve nézett a messzeségbe.
− A sánc mintha alacsonyabb volna − vette észre.
Edward bólintott.
– A felderítők találtak egy ösvényt, amit az árokra építettek, tele állatok
nyomával. Gondolom, ott viszik ki a marhákat a legelőre. Ott fogunk bemenni!
− Edward épp csak lökött egyet a térdével, és megrántotta a kantárt, mire
hatalmas csataménje, Bayard már meg is fordult. Az állat erőteljes fejét páncél
borította. − Gyerünk! Itt az ideje lovaggá ütni az újoncokat!
A két férfi megfordult, és visszalovagolt a széles domboldalra, ahol az angol
sereg már csatára sorakozott, miközben a városból gúnyos kiáltozás foszlányait
hozta feléjük a szél.
A lovasság és a gyalogság nagyobbik részét Edward kétszáz hűbérese alkotta,
akik a hűbéri törvényeknek megfelelően egy-egy csapat teljesen felszerelt
lovaggal érkeztek, ez a sereg már önmagában is több mint nyolcezer főt
számlált, de csatlakoztak hozzájuk a Walesből iderendelt íjászok is, és a Brian le
Jay parancsnoksága alatt álló templomosok. Mindannyian alig várták, hogy
kimozoghassák merev tagjaikból a hajnali hideget, és bebizonyíthassák
rátermettségüket a király előtt.
Húsvét után három nappal vonultak fel Berwick alá, valamivel később, mint
Edward tervezte, mert meg kellett állniuk egy rövid kis csetepatéra Wark
városánál. A hadjárat itt vette kezdetét azzal a kedvezőtlen fordulattal, hogy a
helyi angol uraság hirtelen átállt a skótok oldalára. A skótok ontották az első
vért, amikor megtámadták Warkot, és a királynak ki kellett térnie az útjából,
hogy felmentse a várost. Ezek után Edward átkelt a Tweeden Coldstream
falvacskájánál, és megfogadta, hogy bevégzi, amit a skótok kezdtek. Berwick
nagy hídját két éve elmosta egy áradás, és a falu volt a legközelebbi átkelőhely.
Az angol sereget a tengeren több mint negyven gálya követte, Anglia keleti
partjaitól vitorláztak fel, és most a Tweed torkolatában lapultak, nem sokkal a
város alatt.
Előző éjjel futár hozta meg a hírt, hogy a skót sereg Carlisle alá tart, messze
délnyugatra tőlük, de Edward nem osztotta meg a seregét. Carlisle jól védett
város volt, az egyik legmegbízhatóbb skót hűbérese, Annandale-i Bruce
vezérsége alatt. Edward biztos volt benne, hogy ki fog tartani, de ha elesne,
akkor is hasznos és váratlan elterelő hadművelet volt ez a skót hadseregtől,
hiszen így teljesen védtelenül hagyták Edinburgh-t. Most már csak ez a
skótokból és idegenekből álló kis kolónia állhatott a király útjába. Edward úgy
vélte, minél hamarabb szétzúzza őket, és tovább léphet a győzelemhez vezető
úton, annál jobb. Utálta a hideg északot, és rettentően bosszantotta, hogy ha III.
Sándor unokája nem halt volna meg, minderre nem lenne szükség.
Hat évvel korábban a pápa áldásával és a skót nagyurak gyanakvó
beleegyezésével elrendezte, hogy fia és örököse, Caernarvoni Edward eljegyezze
házastársának a gyermek királynőt, így biztosítva Anglia eljövendő uralmát az
ország fölött. De a lányka váratlan halálával Edward minden terve romba dőlt, és
kénytelen volt éveken át hatalmas összegeket és erőfeszítést áldozni rá, hogy
kézben tarthassa a skótokat. Úgy vélte, ha Balliolt választja, akiről a kémei azt
állították, hogy az összes jelölt közül a leggyengébb jellem, végre szilárdan a
markában tartja majd a skót trónt, és ez akár működhetett is volna, ha a nagyurak
nem lázadnak fel ellene. Most aztán kénytelen lesz őket erővel legyőzni ahelyett,
hogy ravaszsággal tenné, épp, ahogy Walesszel tette, és ettől csak még jobban
megvetette az egész társaságot.
Unokatestvéréhez és vetélytársához, Fülöp királyhoz hasonlóan Edward is az
irányítás megszállottja volt. Anglia királyaként úgy látta, hogy jogában áll
leigázni és birodalmába betagozni szétszórt szomszédjait, hogy egyetlen erős
feudális államot hozzon létre örökösei elkövetkező nemzedékeinek. Egy idősebb
királyi írnok, egy zsarnoki, de hatékony alak, bizonyos Hugh Cressingham
mondta egyszer erre, hogy olyan, mintha kisimítaná a köpenye ráncait, vagy
megigazítaná a szegélyét. Edwardnak nagyon tetszett ez a hasonlat. És estére a
földig ki fogja simítani ezt a Berwick nevű ráncot.
Az előhadat a Surrey earlje vezényelte; az előttük elterülő lejtőn harminc fiatal
férfi várakozott, izgalmában fészkelődve. Edward és Bek közeledtére azonban
ők is elhallgattak. A király leszállt a nyeregből, mit sem törődve a segítségére
siető fegyvernökökkel. Miután megbeszélte a végleges csatatervet a Surrey
earljével és a többi parancsnokkal, a király odalépett a fiatal legényekhez. Mind
egy szálig nemes földbirtokosok fiai voltak. Térdre rogytak és lehajtották a
fejüket. Edward kivonta a kardját. A hadsereg szinte teljesen elcsendesedett erre
a magasztos pillanatra, csak a kutyák ugatása, a páncélok halk csörgése és a
lovak horkangatása hallatszott. Edward kezében a meztelen pengével odalépett
az első ifjúhoz. A király mellett két írnok lépdelt, hogy diszkréten emlékeztessék
a fiatalok nevére. Edward felemelte a kardját, és megérintette vele az ifjú vállát,
aki erre hibátlanul elmondta a hűségeskü szövegét. A hangját messze lehetett
hallani. Lovagként kelt fel, férfiként, és bár még nem volt túl a tűzkeresztségen,
készen állt, hogy bebizonyítsa rátermettségét. A sereg éljenzett, és az ifjú lovag
szélesen elvigyorodott. Amint az ujjongás elhalt, távoli kántálást sodort feléjük a
szél. Berwick palánkja felől jött a hang. A király a homlokát ráncolva lépett a
második legényhez. Felemelte a kardot, de zavartan megdermedt, ahogy hirtelen
kihallotta a nevét a hangokból. Félrebillentette a fejét, és megpróbálta kivenni a
szavakat. Újra hallotta.
– Angliai Edward, takarodj haza a nyakig érő lábadon! Nyakigláb Edward,
húzd be a farkad, te angol kutya!
A fiatal lovagjelölt zavartan nézett félre, amikor észrevette, hogy Edward
elvörösödik a gúnyolódásra.
Bek püspök intett a háta mögött álló tiszteknek.
− Éljenezzétek meg a királyotokat! − mordult fel. − Te meg − kiáltott rá a
király három aranyoroszlánnal hímzett zászlóját tartó fickóra −, emeld csak azt
fel!
A zászlós zavartan nézett vissza rá, nem szokta meg, hogy egy püspök
parancsának engedelmeskedjen. Bek odalépett hozzá. Az éljenzés már
felharsant, és úgy terjedt, mint egy tavacska hullámai.
− Emeld fel azt a zászlót, vagy feldugom a rúdját a valagadba!
A zászlós azonnal felemelte a király lobogóját, és kétségbeesetten lengette. Az
éljenzés még hangosabb lett, elfojtotta a Berwickből harsogó csúfondáros
kántálást. Edward visszafordult a fiatal nemeshez, és a vállához érintette a kardja
lapját, bár az álla megfeszült dühében.
A lovaggá ütések folytatódtak még egy ideig, és mindegyik fiatal lovag
felavatását az előzőnél is vadabb és lelkesebb ováció követte, míg a végén már a
Berwick előtti sík visszhangzott a nyolcezres sereg kitörő éljenzésétől. Surrey
earlje volt az első, aki észrevette, hogy a város mögött a hajók lassan besiklanak
a folyó torkolatába. Összevonta a szemöldökét, és felágaskodott a nyeregben,
hogy jobban lásson, aztán elkáromkodta magát, majd Edward felé ugratott a
lovával. A király épp az utolsó legényt ütötte lovaggá.
− Felséges úr! − Az earl megrántotta a lova kantárját, s amikor a király
felnézett rá, a hajók felé mutatott.
Edward szürke szeme elkerekedett a látványra. Mostanra már Bek is
észrevette a dolgot, és odasietett.
 − Miért támadnak? Hiszen még nem is adtunk nekik jelet!
− Az éljenzés − csattant fel Edward hirtelen −, a zászlók! Azt hiszik,
elkezdtük a támadást! − Bayard felé indult, de már menet közben utasításokat
kezdett ordítani a legközelebb álló parancsnokoknak.
Ahogy terjedt a hír, általános hangzavar kelt, az emberek a lovaikhoz
szaladtak, akik már nyeregben ültek, a pajzsuk szíját húzták szorosabbra. A
frissen lovaggá ütött ifjak csataménjeikhez rohantak, a szívük csak úgy kalapált
izgalmukban. Az íjászok nyilakat szedtek elő a tegezükből, a gyalogosok
kivonták a kardjukat, vagy meglengették a buzogányukat, miközben a lovagok
nagyokat dobbantva, csörömpölve léptettek a helyükre páncélos lovaikkal.
A távolban, a Tweed partján hirtelen felragyogott az ég; a városból tüzes
nyilak lángvihara szállt fel. A lövedékek csendesen vitorláztak az első hajó felé.
Edward előredőlt a nyeregben, még ilyen messziről is látta, hogy valami nincs
rendben: a hajó megakadt, mozdulatlanul állt a víz közepén. Vadul káromkodott,
ahogy rájött, mi lehet az oka: alighanem homokpadra futott a mocsaras
torkolatban. Ahogy becsapódtak a tüzes nyilak, az egyik fővitorla fáklyaként
kezdett lobogni.
– Utánam! − ordított rá Edward a parancsnokaira, és Bayard izmos véknyába
vágta a sarkantyúját.
Az angol lovasság követte, leügettek a széles lejtőn a város felé. Az előhadat
Surrey earlje vezette a királlyal; a két vezér messze előrevágtatott. A
jobbszárnyon Brian le Jay volt a templomosokkal, fehér köpenyük csak úgy
úszott a szélben, lovaik mennydörögve vágtáztak előre. Bal oldalon Bek püspök
lovagolt Szent Cuthbert földjének harcosaival, a köpenye lilán lobogott. Az
íjászok mögöttük szaladtak, a kis dombocska mögé tartottak, ahonnan korábban
Edward a várost figyelte. A terv szerint onnan kellett fedezniük a lovagokat és a
gyalogságot, akik mostanra leözönlöttek a lejtőn. A Tweeden már lángolt a hajó
fedélzete, a tűz sárgán táncolt, egyre jobban felkorbácsolta a tenger felől fújó
szél. A sikolyokat egészen a csatatérig elsodorta, de Edward és az emberei nem
hallották, minden mást elfojtott a roham fülsiketítő dübörgése.
Két újabb hajó indult meg az első megsegítésére, de a berwicki katonák
kirohantak egy kisebb kapun át a sárba, és kíméletlenül levágták az égő hajóról
menekülni próbáló katonákat. Ismét nyílvesszők szálltak fel, és sziszegve
csapódtak a közelgő hajók mellett a vízbe. Újabb hajó futott zátonyra, és a
városvédők diadalittasan ordítottak fel. A parton álló férfiak a nyilak után jókora
égő fakötegeket zúdítottak a fennakadt gályákra. A fedélzet parázslóit, ahol
rázuhant a fa. A száraz deszkák szikrázva lobbantak lángra, gyorsabban, mint
ahogy a nyilak elől ugráló legénység oltani tudta volna. A katonák a folyóba
vetették magukat a lángoló hajókról, csak hogy aztán a sár beszippantsa őket
nehéz páncéljukban. Füst áradt az első hajóról, és az angoloknak még nehezebb
volt kivenniük a feléjük rohanó berwickieket, akik a maguk könnyű páncéljában
biztonságban átszaladhattak a vizes, mocsaras homokpadokon.
Edward egyenesen előre hajtotta a lovát, arrafelé tartott, ahol a széles sáncok
hirtelen lelapultak, és a védelemben egy kapuba torkolló keskeny csapás nyílt; az
árkot itt kövekkel és földdel hidalták át. A kapu túl magas és széles volt ahhoz,
hogy csak úgy áttörjenek rajta, de a fa védművek nem tarthattak kinn nyolcezer
embert, különösen nem nyolcezer olyan embert, akinek a becsületébe gázoltak.
Edward haragja lángolt, az arca sötétvörösen izzott. A városlakók által rá szórt
gúnynevek ott égtek a fülében, és a folyón lángoló hajók, a tulajdon hajói
látványa olyan vad haragra gerjesztette, melyet csak vérrel lehetett csillapítani.
Ha Berwick lakosai valamiféle irgalomban reménykedtek, nem volt rá okuk
többé. Most már kénytelenek voltak elszenvedni teljes haragját.
Ahogy az emberek közelebb értek a sánchoz, újabb és újabb nyílzáporok
csaptak le rájuk. Az egyik nyíl egyenesen egy lovag mellkasába fúródott. A
becsapódás erejétől hátradőlt, és lezuhant a nyeregből, csak hogy aztán halálra
gázolják a mögötte vágtató harci mének. További nyílvesszők pattogtak le a
sisakokról, vagy akadtak meg a láncingekben és a fejfedőkben. Jó néhány nyíl
fúródott a lovakba is, amelyek felágaskodtak és megpördültek, vadul kidobták
lovasaikat a nyeregből, és a sárba henteredtek. Edward felemelte a pajzsát, de a
lövedékek elsiklottak mellette, egy sem ért a közelébe. A hátuk mögött a walesi
íjászok is lőni kezdték a földsáncot, és úgy lőttek a magasba, hogy a felfelé tartó
nyílvesszők a palánk túloldalán fúródjanak az odaát lapuló katonák közé.
Edward közeledett az árokhoz, és lelassította a lovát, hagyta, hadd előzze meg
két parancsnoka a legjobb lovagjaikkal és az újdonsült lovagokkal. Nehezére
esett megtennie, a benne égő haragtól legszívesebben megsarkantyúzta volna a
lovát, hogy maga üssön lyukat a palánkon, de a harminc frissen lovaggá avatott
legény még lelkes volt, mint a vadászkutyák, az orrukat egészen betöltötte a
zsákmány illata. Edward fel akarta használni a mohóságukat. Ezek a fiatalok
csak a lovagi tornák mezejének izgalmát ismerhették. Még nem tapasztalták meg
a csatamező káoszát sem: még nem tanultak meg félni tőle. Gőgösek voltak,
bátrak és nyughatatlanok. Át fogják törni a barikádot, hogy megszerezzék
maguknak a benn rejlő húst, vagy addig próbálkoznak, amíg bele nem
pusztulnak.
Bek és egy veterán parancsnok, aki számos csatát megjárt már Edwarddal,
beleértve Lewest és a walesi hadjáratot is, ráparancsolt négy lovagra, hogy
vágjanak át a keskeny töltésen. Mindegyikük kezében kötélre erősített horgok
voltak. Az egyikük kapott egy nyílvesszőt az arcába, miközben még fogta a lova
kantárját. Kiabálva gurult le az árokba, aztán hirtelen elhallgatott, ahogy a
félelmében kétségbeesetten nyihogó állat rázuhant. A három megmaradt lovag a
kapu tetejére dobta a horgokat. A sánc fölött nyílvesszők záporoztak a védőkre a
walesi íjászok íjából. A palánk mögött harsanó sikolyok alapján jó néhány talált.
A horgok beakadtak a kapu tetejébe, a lovagok a nyeregkápájukra tekerték a
kötél végét, és visszavágtattak a töltésen át a túlpartra. A kötelek kifeszültek. Az
egyik horog átszakadt a korhadt fán, és kiröppent, pattogva követte az
elszáguldó lovagot. A másik kettő egy tört másodpercig tartott, aztán éles
reccsenéssel megindult, és lerántotta magával a kapu felső részét, át a túloldalra.
Riadt katonák arca villant elő mögüle.
– A kapu elkorhadt! − kiáltott fel az egyik lovag, mire a lerombolt barikád
mögött néhány védő menekülőre fogta. Mások kitartottak, hátrahúzták az
íjhúrokat, hogy nyílzáport eresszenek a támadókra a résen át.
− Előre! − ordította Bek, és a kapu felé nógatta a lovát. Az állat az utolsó
pillanatban ugrott csak fel, és átvetette magát a szilánkosra tört kapu fölött. Az
egyik patája beakadt a kapuba, de átszakította a fát, és a ló lezúdult az utcára. A
benn lapuló íjászok szétszóródtak, ahogy Bek emberei követték a vezérüket;
egyik a másik után vágtatott neki a kapunak, és ugratott át. Mögöttük ott voltak
már az új lovagok, versenyeztek, hogy ki ér oda elsőnek. Az egyik ló az utolsó
pillanatban megtorpant és megfordult, nekivágódott a kapu sértetlenül maradt
alsó részének. A fa megingott a lökés alatt, de nem szakadt be, és a lovas
elveszítette az irányítást a hátasa fölött. A ló lecsúszott a meredek árokba,
magával rántva a lovasát is. Utána két másik lovagnak sem sikerült átjutnia a
kapun, de mind a ketten idejében megfordították a lovukat, és visszavágtattak a
gáton.
Edward nem bírta tovább türelemmel, kirobbant. Bayard véknyába vágta a
sarkantyúját, és odavágtázott a kapuhoz. A hatalmas csatamén egyetlen kecses
lendülettel ugrott át a félig ledőlt akadályon. Annak láttára, hogy a királyuk már
benn van, a többi lovag is vadul nekivetette magát a kapunak, az egyik páncélos
ló egyszerűen ledöntötte a tákolmányt − a maradék, meggyengült fa befelé
robbant szét, a szilánkos nyíláson át az eddig csak csordogáló lovasok most már
özönleni kezdtek.
Berwick fiatal védőinek a magabiztossága, akárhogy gúnyolták is az
angolokat az előbb még a sánc tetejéről, rettegésbe váltott, amikor a fémbe
öltözött lovagok végigvágtattak körülöttük az utcákon. Az arcukat vagy
kifejezéstelen acél fedte, vagy tébolyult, vad vigyor ült ki rá, miközben
pallosaikat és fejszéiket védtelen nyakakba és koponyákba mártották. A helyiek
nem voltak hozzászokva a hatalmas csataménekhez sem, meg hogy a lovakat
gazdáik fegyverként használják ellenük − fellökték, legázolták, eltiporták őket −,
és a többségnek csupán bőrpáncél jutott, csak a lovagparancsnokoknak volt
fémvértje. A sápadt, védtelen hús jó célpontot kínált a nyílhegyeknek és a
lándzsafejeknek is. A városvédők hátrálása fejvesztett menekülésbe csapott, a
lovagok elsodorták őket.
Az egyik katona elrugaszkodott, és vadul fújta közben a kürtjét. Két fiatal
lovag eredt a nyomába, a szemük csak úgy csillogott lelkesedésükben, élvezték a
hajszát. Az egyikük mögé dobbant, a kardjával a berwicki hátára vágott. A férfi
az utolsó pillanatban elugrott előle, és betért egy keskeny mellékutcába. A lovag
káromkodva zúdult el a szűk benyíló előtt, de a társa már át is vette a szerepét, és
úgy használta az utca ívét, mintha nagy öklelő lándzsára találták volna ki; a
lándzsát a könyökhajlatába támasztotta, és erősen fogta a térdével a nyerget,
hogy ne billentse ki a becsapódás. Hátba találta a menekülőt, a két lapockája
között; a lándzsa hegye átszúrta a bőrt, az izmot, a csontot, könnyedén átdöfte a
férfi testét. A lendület felemelte az áldozatot, pár másodpercig ott lógott a lovag
lándzsáján, aztán a súlya túl nagy lett, és a lovag elengedte a lándzsát. Az nagy
csattanással esett a földre. A lovag tovább ügetett, és a csatamén egyik vassal
patkóit lába rádobbant az elesett berwicki fejére. Úgy loccsant szét, mint az érett
gyümölcs. A másik patkó a kürtre taposott, és szétmorzsolta. A lovag tovább
dobogott az utcán, kardot vonva követte a társait, alig várta már, hogy új
célpontot találjon, és tovább bizonyíthassa a rátermettségét.
A kürtszó általános riadót harsogott, de az összeverődő helyőrség hiába
lovagolt ki William Douglas parancsnoksága alatt, már rég elkéstek. Bármilyen
szívósak voltak is, összesen, ha kétszázan lehettek Douglas mellett. Nyolcezer
ember ellen olyan volt ez, mintha fél marék kaviccsal akarta volna valaki
megállítani a dagályt. Mivel nem volt szervezett katonaság, ami
szembeszállhatott volna velük, az angol lovasság másképp esett át a
tűzkeresztségen − menekülőket kergettek be a keskeny utcákra, és ott aztán
komolyan nekiláttak a főleg parasztokból és halászokból álló védősereg
lemészárolásának. A nyomukban járt a gyalogság; betörték a házak ajtóit,
egymással verekedtek, hogy ki juthat be; a rablás, az erőszak és a gyilkolás
vágya hajtotta őket. A veterán harcosok azt tanácsolták a fiatal lovagoknak, hogy
terelgessék a menekülőket nagyobb, nyílt terekre, ahol a többi lovag könnyedén
elbánhat velük. Némelyik helyi barikádot emelt, és nyilak és kövek záporoztak
mögüle a lovagokra, de ahány embert megöltek, cserébe tízet veszítettek a
sajátjaik közül, tízzel végeztek a hajító-lándzsák és fejszék. A Tweed
homokpadjain lévő katonák hősiesen küzdöttek; mostanra már három hajó is
lángokban állt, és hátrébb húzódott, de közben folyamatosan újabbak siklottak
felfelé. Most, hogy a kapitányok tudtak már az áruló sárról, egyre óvatosabbak
voltak, és a legénységük leszállt, hogy nekitámadhasson a kikötő gyengécske
védelmének.
 Senkit sem kíméltek meg, akit csak Berwick utcáin találtak, akár fiatal volt,
akár vén, akár férfi volt, akár nő. Egy csapat kölyök szaladt át a sikátorok
útvesztőjén, lelkesen kurjongató katonák üldözték őket. A fiúk riadtan
felkiáltottak, és megtorpantak egy zsákutcában. A hátuk mögött templom
emelkedett. Az egyikük lekuporodott a fal tövébe, és igyekezett minél kisebbnek
tűnni, miközben az őket kergető hét lovag megállította fújtató, prüszkölő lovát a
sikátor szájában. Az egyik lovag odakiáltott nekik, azt ígérte, megkímélik őket,
ha megadják magukat. A fiúk félelmükben zihálva bújtak össze. Az egyik
lehajolt és felkapott egy követ, de nem dobta el. A lovag megint odakiáltott
nekik. A legkisebb kivételével mindegyik fiú kiegyenesedett, és gyanakodva
megindult a lovagok felé; ő ott maradt a fal tövében, és nézte, ahogy a többiek
kiérnek a sikátorból. Látta azt is, ahogy a lovagok körbeveszik őket hatalmas
hátasaikkal, hogy esélyük se legyen menekülni. Kardok csaptak le, vér fröccsent
a szomszédos épületek falára, és a kölyköket levágták. A legkisebb is talpra
ugrott, és kétség-beesetten próbálta megmászni a templom falát. Félúton lehetett,
az ujja hegyét már szétmarta a kő, amikor patadobogást hallott a háta mögött, és
érezte, hogy valami a hátába döf. Lezuhant, a fejéről lecsúszott a piros filcsapka.
Az öldöklés egész nap folytatódott, és éjszaka sem ért véget. Edward maga
Surrey earljével és ötszáz lovaggal keményen visszaszorította Douglast és az
embereit, míg csak Berwick védői vissza nem vonultak a várba. Douglas az
utolsók között hátrált be a kapun, és tehetetlen, dühödt kiáltásai még az egész
Berwicket betöltő sikoltozást is túlharsogták. A Szent Mária-templom halottait −
a városiakat, akik odabenn kerestek menedéket, de mind egy szálig a lovagok
áldozataivá váltak, amikor azok betörték a kapukat − elkezdték kivonszolni az
utcára, hogy a királynak legyen hol tábort ütnie az este közeledtével. Aznap éjjel
nem volt sötét; a városban mindenütt pusztított a tűz. A lovagok vérfoltos arca
pokolian vöröslött a lángok fényében.
Hajnalra a flamand kereskedők birtokában lévő Vörös csarnok is lángokban
állt. Odabenn negyvenen kuporogtak; a kezüket a szájukra szorították, nehogy
megfulladjanak a csípős füstben, a szemükből patakzott a könny. Kitartottak az
angolok ellen, a csarnok felső ablakaiból nyílzáport is zúdítottak az utcán vonuló
katonák közé. Valamelyik flamand inkább szerencsés, semmint mesteri lövéssel
betalált az egyik lovag sisakjának szemrésébe, és azonnal végzett az ellenféllel.
A kereskedők csak még lelkesebbek lettek, amikor szárnyra kelt a hír, hogy az
elesett lovag nem volt más, mint Edward király egyik unokatestvére. De így sem
volt esélyük megadni magukat, nem volt hova menekülniük − a csarnok foglyai
voltak. A lovagok eltorlaszolták az ajtókat, és rájuk gyújtották az épületet, és
most, túl a lángok hangos pattogásán, még az ellenségeik nevetését és
gúnyolódását is hallaniuk kellett.
 Hideg, sápadt reggel virradt, Berwickre szemfödőként borult a füst. A keskeny
utcákat holttestek torlaszolták el, a felhasított tetemekből áradó, gyomorforgató
bűz a legedzettebb harcosokat is megviselte, lovaik bukdácsoltak, csúszkáltak a
kiontott belsőségekben. Olyan sok vér folyt, hogy lecsordogált egész a Tweed
partjára; a hajnalban beáramló dagály felkavarta, és az egész folyót vörösre
festette. A mészárlás most már fárasztó volt, szinte csak jelzésértékű. A lovagok
és a lovak egyaránt kimerültek, a harc heve elillant, a dühük elpárolgott, a
becsületüket visszanyerték. De Edward még mindig nem volt hajlandó leállítani
a támadást.
A király reggeli után misét hallgatott a Szent Mária-templomban, aztán
kilovagolt, hogy szemügyre vegye a vérfürdőt. Bek püspök is vele tartott,
akárcsak Brian le Jay. Az angol mester már órákkal korábban is arra kérte a
királyt, vessen véget a mészárlásnak.
− Felség − érvelt akkor a templomos −, a várost már térdre kényszerítetted.
Nem lenne ideje befejezni?
– Példát kell statuálnunk − válaszolta a király −, hadd tudja meg egész Skócia,
mi vár rájuk, ha megkérdőjelezik a hatalmamat!
Le Jay még tiltakozott volna, de Bek halkan, figyelmeztetően emlékeztette rá,
Edwardnak milyen lobbanékony a természete, és hogy mi történt azokkal a
balgákkal, akik vitázni mertek vele, amikor ilyen sötét hangulatban volt.
A templomos mester most feszült csendben lovagolt Edward mellett, a
lovagjai közvetlenül a háta mögött vonultak, és igyekeztek kikerülni a földet
borító tetemeket.
Előttük valahol hirtelen vérfagyasztó sikoly hasított a csendbe. Képtelenség
lett volna megmondani, hogy férfi vagy nő torkából származott-e, de bárki volt
is az, nyilván szörnyű kínokat élt át. A csapat tovább lovagolt a hang felé, ami
egy pillanatra elhallgatott, aztán újrakezdődött. Szörnyű, szinte már állati sikoly
volt, tele szenvedéssel. A lovagok könnyű lépésben megkerülték az épületet, és
már látták is, mi az oka. Egy fiatal nő vonszolta magát az utcán egy varga háza
felé; a betört ajtón tátongó lyuk mögött teljes volt a sötét. A nő hatalmas hasa
ide-oda lengett, miközben négykézláb mászott. Fehér ruhája háta vérvörös volt,
bár hogy ezt a ruha szakadásain át jól látszó seb okozta, vagy az, hogy
nyilvánvalóan megindult a szülés, nem lehetett eldönteni. Mögötte egy katona
tápászkodott fel épp a földről, ahová láthatóan vagy lökték, vagy maga botlott
meg. Dühös kiáltással kapta fel jó néhány lábnyira heverő kardját. Mielőtt a
lovagok akár csak odakiálthattak volna neki, előreszaladt, és elkezdte a nőt
kaszabolni. A sikolyoknak az egyik vágással aztán hirtelen vége szakadt.
Le Jay gyomra felkavarodott az eszetlen vadság láttán, és Edwardhoz fordult.
– Vess ennek véget, felséges uram! Fújd le a támadást, és fogd vissza az
embereidet!
A király kiküldött már két embert, hogy rángassák le a csuromvér katonát a
nőről. Felvonta a szemöldökét, úgy nézett az angol mesterre.
− Te most parancsolgatsz nekem?
− Választást kínálok − mondta nyersen le Jay. − Fújd le a támadást, vagy
megvonom a támogatásomat! Akkor az embereim nélkül kell folytatnod ezt a
háborút, és Balantrodochot sem kapod meg!
− A nagymestered parancsolta, hogy segíts nekem!
− De Molay nagymester azt parancsolta, hogy segítsek neked leverni egy
lázadást, nem azt, hogy várandós nőket gyilkoljak az utcán!
Csend volt, nem hallatszott más, csak a katona földre zuhanó kardjának
csörömpölése, és ahogy a férfi kétrét görnyedve a megcsonkított nő és a félig
megszületett gyermek mellett okádni kezdett.
− Uram − kezdte Bek halk, óvatos hangon −, talán valóban elég időt hagytál
nekik! Nem érdemes kimeríteni a katonákat egy városban, különösen hogy még
jó néhány csata vár ránk!
Edward rápillantott, valami megváltozott a tekintetében, üres pillantásában
szikrányi értelem villant. Egy ideig várt, aztán bólintott.
– Küldjétek szét a parancsot, hogy a támadásnak vége, és vigyétek meg
Douglasnek is, ha megadja magát, megkímélem az életét és az embereit.
Kutassátok át a házakat. Minden nő és gyermek, akiket életben találtok,
szabadon elmehet, de minden olyan férfival végeztek, akiért nem fizetnek
váltságot. Ez a csürhe nem nemz több fiút, aki dacolna velem! − Megfordította a
lovát, és megtorpant Brian le Jay mellett. − Ma úgy lett, ahogy te akartad −
mormolta −, de ha még egyszer ellenem szegülsz, azért a fejeddel fizetsz! −
Felemelte a hangját, Bekhez és az embereihez szólt. − Amikor megtisztítottuk az
utcákat, nekilátunk újra megerődíteni a védműveket! Berwick angol városként
épül újjá!
A délelőtt folyamán a szétszórt, kimerült, vérben tocsogó csapatok lassan
összegyülekeztek, ahogy elérte őket a hír, hogy vége a támadásnak. A sebesültek
bekötözték a sebeiket, imádkoztak halott bajtársaik fölött. Mások ezüsttel és
ékszerekkel dugig tömött táskákkal tértek vissza a kapitányukhoz. A folyóparton
láncot formáltak az emberek, és a Tweedbe dobálták a holttesteket. Kíméletlen
munka volt, hisz kis híján nyolcezer berwicki veszett oda. A halottak lassan
forogtak egymás fölött az áramlatban, és úgy rekesztették el a torkolatot, mint
ezernyi hatalmas haldög. A sirályok és a varjak lecsaptak lakmározni.
 9.

Temple, Párizs
Kr. u. 1296. április 23.

− A vályúkat megint ki kell tisztítani, Etienne! − intett oda Simon a pattanásos

képű fegyvernöknek a nagycsarnokból kifelé menet. − És ezúttal – tette hozzá
mogorván −, ha nem látom a képed a vízben, akkor majd a trágyadombban
látom!
− Igenis, uram − mormolta Etienne, és elkocogott az istállók felé.
Simon kuncogott magában, még mindig mulattatta, hogy a fiatalabbak így
szólítják. A cheapside-i cserzővarga fia volt, és éppolyan fegyvernök, mint ők.
De a legmagasabb rangú lovászok egyikeként már csak az istállómester állt
fölötte, és ez azzal járt, hogy szinte ugyanolyan tisztelettel kezelték, mint a
lovagokat. Az öröme megfakult, amikor észrevette a magas, ezüstszőke hajú
alakot a négyszögletű tér túloldalán.
– Sir Robert! − kiáltott fel, és a lovag után eredt, nem is törődött vele, milyen
csúnyán méregeti az egyik arra járó pap. Robert eltűnt az épületben, de Simon
követte. A lovagok szárnyát a nagymester palotájával összekötő kerengőn érte
be.
Ezúttal Robert megfordult, amikor utána kiáltott. A lovag feszülten
köszöntötte, és megállt a boltívek közt beáradó napfény egy tócsájában. Az
árnyéka élesen rajzolódott ki a falra.
Simon hirtelen öregnek látta, öregnek és kimerültnek.
− Hallottam, hogy ma tértetek vissza mindannyian, kerestem Willt, de senki
sem tudja, merre van! − Minthogy Robert nem válaszolt, Simon hozzátette: –
Nem is gondoltam, hogy ilyen sokáig távol lesztek!
− A nagymester számos preceptóriumot meg akart látogatni Angliában.
– Will akkoni barátja, egy rabbi többször is kereste. Nagyon elkeserítette,
hogy Will nem látogatta meg!
– Éliás? − biccentett Robert óvatosan. − Meglátogatom, amint alkalmam
nyílik rá! Elmagyarázom, mi történt!
− Mit magyarázol el neki? − Robert elfordította a fejét, és a zömök lovász tett
egy lépést a lovag felé. − Mi történt? Hol van Will?
− Azt hiszem, talán Skóciában. − Robert lehalkította a hangját; épp két lovag
ment el mellettük. Nagyot fújt. − Elment, Simon. Nem tudtam megállítani.
Simon csendben hallgatta végig Robert beszámolóját a Londonban
történtekről.
 − Ez valami tévedés lesz − mormolta, amikor a lovag végzett. − Will nem
szökne meg a rendből! − A homlokát ráncolva nézett Robert engesztelhetetlen
arcára. − Nem tenne ilyet! És nyilván nem hagyná cserben Rose-t! Biztos
tévedtél valamiben! Talán csak azért ment el, hogy megnézze, minden rendben
van-e a húgával, és aztán majd visszajön, nem?
– Láttam, ahogy levette a köpenyét − Robert arca megfeszült. − Nem jön
vissza!
− Elwen az. Miatta ment el. Teljesen beleőrült a gyászba. És mondott még
valamit? Nem üzent semmit sem Rose-nak? − Simon homlokán elmélyültek a
ráncok. − Vagy nekem?
− Csak azt, hogy vigyázzunk Rose-ra.
Simon leroskadt a kerengőt szegélyező kőpadkára.
− Küldött utána a nagymester bárkit is?
− Hugues-nek sikerült eltussolnia az eltűnését azzal, hogy azt mondta, Will
üzenetet vitt Skóciába. Csak mi ketten tudjuk, és most már te, hogy megszökött,
bár nem hiszem, hogy lehetséges volna a végtelenségig titokban tartani.
− Mindig is azt hittem, hogy a vizitátor a szabályzat megszállottja!
Robert habozott.
− A vizitátor azt hiszi, hogy Will csak a családjáért szökött meg, hogy
figyelmeztesse őket, közelegnek az angolok. − A hangja határozott volt, de halk.
– Sosem mondtam el neki, hogy Will el akarja árulni a skótoknak Edward
terveit, és neked sem szabad elárulnod! A szökésért börtönbe vethetik, de ezért
ki is végeznék! A saját embereink életét sodorja veszélybe! − Még inkább
megfeszült az állkapcsa. − Bár úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja.
− Épp, ahogy mondtam − jegyezte meg Simon határozottan beleőrült a
gyászba! Nem is tudja, mit csinál! − Egy ideig csendben ült. − Utánamegyek!
− Micsoda?
− Elmegyek Skóciába, és beszélek a fejével!
– Ne légy ostoba!
− Miért is lennék ostoba? Te nem akarod, hogy visszatérjen?
− És miből gondolod, hogy te meg tudod győzni, ha nekem nem sikerült?
– Nem ér meg egy próbát? − csattant fel Simon. Felkelt és a lovag szemébe
nézett.
Robert rámeredt a makacs, elszánt lovászra. Kurtán elmosolyodott, de aztán
kihunyt a szemében a jókedv.
− Hogy tudnál elmenni innen úgy, hogy ne kelts gyanút?
− Át tudnál helyeztetni engem Balantrodochba. Még csak a preceptóriumba
sem kell elmennem, elég, ha valami papírokkal küldesz. Megkeresem Willt,
meggyőzöm, hogy jöjjön vissza velem, és aztán elintézed, hogy helyezzenek
vissza. Meg tudod tenni, Robert − makacskodott Simon, mert a lovag nem
válaszolt tudom, hogy megteszed!
− Ó, persze, semmiség − vágott vissza Robert, de látta az elszántságot Simon
arcán. − Veszélyes lesz. A háború.
− Ő is megtenné értünk.
− És mi van, ha nem akar visszajönni?
– Visszajön, ha megmondjuk neki, hogy Rose-nak szüksége van rá!
A lovag hosszú hallgatás után nagyot sóhajtott.
− Gondolkozom rajta.
Robert otthagyta Simont, hadd menjen vissza az istállóba, és a tisztviselők
épülete felé indult. A hangulatát egy röpke pillanatra szinte felderítette a lovász
makacs derűlátása, de most ismét elkomorodott. Az elmúlt pár hónap során újra
és újra átvette magában a New Temple-i jelenetet, egyfolytában azt kutatta, mit
tehetett volna még, mit mondhatott volna, hogy Will másképp döntsön. Arra a
következtetésre jutott, hogy semmit, de ettől még ugyanúgy okolhatta magát
azért, mert tétlenül nézte, ahogy Will Akkon eleste után elmerül a sötétségben.
Talán ha korábban tett vagy mondott volna valamit, Will sosem jut idáig. Will
nem csak a bajtársa volt, nem csak a fegyvertársa; ő volt a felelős az Anima
Templiért is. Az, hogy ezt az ügyet is elhagyta, valahogy Robert tulajdon
esküjét, a Testvériségért hozott áldozatait is megfosztotta az értelmétől. De Will
és Simon azóta közel álltak egymáshoz, hogy kölyökként New Temple-be
kerültek volna, és tudta, mennyire ragaszkodik a lovász Willhez. Ha volt rá akár
egy szikrányi esély is, hogy Simonnak sikerülhet az, ami neki nem ment, meg
kell engednie, hogy megpróbálja, nem?
− Késtél − mondta Hugues, amikor Robert felért a szobába. Felkelt az asztal
mögül, és határozottan összegöngyölt egy tekercset. − Csukd be az ajtót!
Robert alig tudta megállni, hogy ne vágjon vissza valamivel, de úgy érezte,
Hugues mostanában nem viselné jól a gúnyolódást.
− Ma reggel kihallgatáson voltam a nagymesternél − kezdte Hugues. − Az
elkövetkezendő pár hét során tervezi a visszautazást Ciprusra, hogy nekiálljon az
új keresztes hadjárat szervezésének. Reméli, hogy a nyugati uralkodók által
ajánlott segítség időben megérkezik ahhoz, hogy jövő tavasszal megindulhasson
Keletre.
− Úgy hallom, nem győzött meg.
− Láttad, mennyire lekötik őket a saját kis viszályaik. Miután Edward király
legyőzte Skóciát, újra összeakasztja a szarvát Fülöppel Gascogne miatt, és
kétségkívül élni fog Flandria grófjának támogatásával, ha már megszerezte,
elvégre a grófot is aggasztja, hogy Fülöp igyekszik bekebelezni a birtokát. Fülöp
király mindeközben elszántan próbálja magára haragítani az egyházat azzal,
hogy már megint meg akarja adóztatni a papságot. Hallottam, hogy egy papot
meg is öltek a király testőrei valami összecsapásban. Állítólag el akarták venni
az alamizsnás ládáját, ő meg nem hagyta. A királyi udvar persze szeretné elejét
venni a híreszteléseknek, és kihirdettette, hogy a pap támadott rá a katonákra, de
ezt talán csak a legostobább párizsiak hiszik el… − Hugues letette a tekercset az
asztalra, és Roberthez lépett. − Ezért kértem meg a nagymestert, maradhass itt
velem, amikor visszatér Ciprusra! − Robert vállára tette a kezét. − Nehéz időket
élünk!
− És a nagymester beleegyezett?
− Meggyőző vagyok. Szükségem van valakire, akiben az Anima Templi
fejeként éppúgy megbízhatok, mint a rend mindennapos ügyintézése közben.
− Kinevezted magad a Testvériség fejévé? − mormolta Robert, és döbbenten
nézett régi bajtársára. Hugues egyre kevésbé emlékeztette arra a férfira, akit
egykor ismerni vélt.
− Valakinek be kellett töltenie ezt a posztot. Végtére is megürült…
− És mi lesz, ha Will visszatér? − kockáztatta meg Robert. Hugues összevonta
a szemöldökét.
– Campbell feladta minden jogát erre a címre, amikor elhagyta a rendet. A
családját választotta a Testvériség helyett! − Habozott. − De ha visszatér, és
kellően vezekel az engedetlenségéért, talán kap alattam valamiféle rangot.
Hugues elfordult, de Robert még látta, milyen kifejezés ül az arcán, és
egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Will visszatértét örömmel látnák. Eszébe
jutott, mit mondott Simon: a vizitátor a szabályzat megszállottja. A lovásznak
nem mondhatta el, mit gondol, hiszen Simon nem tudott az Anima Templiről, de
a szíve mélyén úgy vélte, tudja, Hugues miért hagyta, hogy Will szökése
észrevétlen maradjon. A vizitátor nem szokta még meg, hogy osztoznia kelljen a
hatalmon, és egyértelmű volt, hogy van saját elképzelése a rend és a Testvériség
jövőjéről egyaránt, és hogy ez az elképzelés nem egyezik a Willével. Robert
felidézte Will meggyőződését, hogy Edward mindnyájukkal játszik csupán, az
aggodalmát, hogy Hugues milyen könnyen állt a király mellé, és még jobban
kezdett félni.
− Szükségem van rá, hogy jó emberek álljanak mellettem, Robert. Mindent
meg kell tennünk, hogy biztosítsuk a rend töretlen hatalmát − Hugues
visszament az asztalához. − Ha Jacques elment, végre elkezdhetünk kutatni az új
jövő felé, amiben a templomos rend enélkül az idejétmúlt háború nélkül is talpon
maradhat!
A Laterán Palota, Róma
Kr. u. 1296. május 14.
 Bertrand de Got-nak sietnie kellett, hogy lépést tudjon tartani az írnokkal.
Átmasíroztak a téren a palota főépülete felé, elmentek a Laterán-templom
bejárata előtt. Vakítóan ragyogott a nap, és a palotától nyugatra ékkőként
szikrázott Róma városa, a templomok elegáns tornyai és testes kupolái a
háztetők fölé törtek. Mögöttük ott kanyargott a Tevere folyó kék szalagja,
ráérősen hullámzott a nemrégiben emelt palazzók és a földet egykor uraló ősi
civilizáció omladozó romjai között.
Bertrand levegő után kapkodott és alaposan megizzadt vastag úti köpenye
alatt. Az írnok felvezette a széles márványlépcsőn. Végre beértek a palotába.
Odabenn hűvös volt, de minden csak úgy zsongott a pápai kúria tisztviselőitől.
− Hadd figyelmeztesselek, püspök, lehet, hogy őszentségét borús
lelkiállapotban találod − fújt nagyot az írnok −, Celesztin halála váratlan
nehézséget keltett.
− Celesztin meghalt?
Az írnok a homlokát ráncolva nézte Bertrand döbbenetét.
– Nem tudtad?
− Még csak most érkeztem!
Az írnok körülnézett. Bertrand örült, hogy végre kicsit kifújhatja magát.
− Celesztin úgy két hete halt meg a börtöncellájában − folytatta az írnok
egészen halkan −, és még alig hozták ki a testét, amikor Giacomo és Pietro
Colonna már vizsgálatot követeltek! Megállapították, hogy a halálát természetes
okok váltották ki, és ez nyilván így is volt. − Az írnok még jobban lehalkította a
hangját. − De ez nem akadályozta meg a Colonnákat abban, hogy azt az
ocsmány hírt kezdjék terjeszteni, hogy őszentsége felelős Celesztin haláláért.
− A Colonna-bíborosok gyilkossággal vádolták a pápát? − kérdezte Bertrand
elképedve.
– Természetesen nyíltan nem, de senki sem kételkedik benne, hogy az efféle
híresztelések egy része Giacomo bíborostól származik. A pápa ellensége volt,
mióta csak őszentsége bezáratta Celesztint azért, mert lemondott a pápai trónról.
Még azzal is megvádolta, hogy ő beszélte rá Celesztint a lemondásra, hogy a
saját fejére tehesse a pápai tiarát. De Giacomót sosem Celesztin sorsa érdekelte.
Csak magával törődött. Mindig is bántotta, hogy Bonifácot választották meg
ahelyett, hogy… − A kancellária két fekete ruhás tisztviselője vonult el
mellettük, és az írnok hirtelen elhallgatott. − Gyere − mondta, miután a
tisztviselők elmentek −, de azt tanácsolom, ne mondj semmi olyasmit, ami
felbosszanthatná őszentségét!
Bertrand végiggondolta, miféle híreket hoz, és mind kényelmetlenebbül érezte
magát, ahogy az írnok felvezette jó néhány íves lépcsősoron, aztán át egy
impozáns folyosón, egészen egy hatalmas ajtóig. Az írnok kurtán kopogott, majd
benyitott.
A tágas termet pompásnál pompásabb bútorokkal tömték meg, mindegyik
lenyűgözően díszes volt, és Bertrandnak egy ideig nézelődnie kellett, mire
megtalálta az odabenn levőket. VIII. Bonifác pápa jókora párnázott székben ült
az egyik boltíves ablak előtt. A háta mögött borbély állt, őszentsége haját fésülte
egy elefántcsont fésűvel. Bonifác haja még hatvankét évesen is dús volt, bár
galambfehér, és tökéletes tonzúrája szélén kicsit vékonyabb szálú. Fekete szeme
Bertrand felé villant. A püspök hátrapislogott, amikor az írnok becsukta mögötte
az ajtót.
− Püspök − köszöntötte Bonifác. Csak úgy sütött a hangjából a
magabiztosság. − Ennyi elég is lesz!
Bertrand megtorpant, aztán rájött, hogy a második mondat a borbélynak szólt.
A fickó elvette a kendőt, amit Bonifác lerántott a válláról, mélyen meghajolt, és
átvágott a vastag szőnyegeken a terem túlsó felén nyíló, kisebb ajtóhoz. Bonifác
felkelt, és kinyújtotta a kezét. Bertrand megindult felé, érezte, az arcát
bizseregve elönti a vér. Elfelejtette már, hogy a pápa mindig elérte, hogy esetlen
novíciusnak érezze magát. Próbált összeszedett maradni, meghajolt, és az ajka az
aranygyűrűt érintett.
Bonifác elvette a kezét, és egy márványasztalhoz sietett. Vérvörös velencei
selyemből szabott ruhája susogva fodrozódott.
− Azt hittem, hamarabb Rómába jössz − jegyezte meg. Felkapta az
ékkövekkel díszített tiarát, és a fejébe nyomta.
− Bocsánatot kérek, szentséged. Hosszú hónapokon át nem láttam a híveimet,
és szerettem volna megnézni, hogy minden rendben van velük, mielőtt ide
utaznék!
− És az angliai küldetésed? − A pápa egy díszes tükörbe nézve igazgatta a
fején a tiarát.
− Nem ment olyan jól, mint vártam − vallotta be Bertrand. − Miután írtam
Edward királynak, hogy felvessem, össze kellene olvasztani a lovagrendeket,
sokáig nem kaptam választ, aztán üzenetet küldött, hogy utazzak Londonba, és
ott találkozzam Jacques de Molay-val. − Bertrand tisztában volt vele, hogy most
csak magyarázkodik, de nem tehetett róla; azt akarta, hogy Bonifác is éppolyan
dühös legyen az angol királyra, mint ő. Még mindig bántotta, hogy Edward így
megváltoztatta a találkozó célját, és hogy maga meg olyan naiv volt, hogy nem
vette észre időben, mit tervez. − Az üzenet alapján úgy tűnt, mintha a király
maga is szívesen beszélne a dologról, de amint megkezdődött a találkozó, a saját
céljaira fordította!
Bonifác tükörképe összevonta a szemöldökét.
 − A saját céljaira?
− Meg akarta nyerni magának a templomosok segítségét a Skócia elleni
háborúban. Figyelmeztettem, hogy téged mekkora elégedetlenséggel töltene el,
ha tudnád, hogy szívesebben háborúzik egy másik keresztény nemzettel, mint a
szaracénokkal, de nem hallgatott rám!
− Örülök, hogy úgy véled, szabadon nyilatkozhatsz az érzéseimről − nézett
hátra Bonifác. A tekintete a püspökre tapadt; Bertrand zavarában toporogni
kezdett.
− Szentséged, én… − Nem fejezte be a mondatot; a pápa tekintete egy cseppet
sem lágyult meg, és a tetejébe Edward megígérte neki azt is, hogy az unokaöccse
jövedelmezőbb egyházközséget kap, ha visszakapja a birtokát Guyenne-ben,
amennyiben Bertrand eleget tesz a kívánságainak. Lenyelte a haragját, és állta a
pápa tekintetét. − Edward ennek ellenére azt mondta, szívesen vezet újabb
hadjáratot, amint a skóciai lázadásnak vége van, persze ha Jacques de Molay
még továbbra is Keletre akar menni. Nem értek véget a Jeruzsálem
visszaszerzéséről szőtt álmaink!
− Nos, azoknak az álmoknak kicsit várniuk kell még. Add ide a ferulát!
Bertrand látta, hogy a pápa a hosszú, díszes ládikára mutat az ablak alatt.
Odasietett, és kinyitotta. A pápai kereszt feküdt benne egy hófehér kendőn.
Bertrand ujjai ráfonódtak a kereszt szárára, és ahogy a férfi kiemelte a ládából,
az aranyon felszikrázott az ablakon beáradó fény.
− Várniuk kell? − ismételte meg, és a pápa kezébe nyomta a ferulát.
– Nagyon aggasztó híreket kaptam a francia papságtól, azt mondják, Fülöp
király újabb adókkal sújtja őket. A király és a miniszterei mind erőszakosabb
módszereket alkalmaznak. Azokat a papokat, akik tiltakozni merészeltek Fülöp
elfogadhatatlan követelései ellen, kirabolták, sőt még meg is verték!
Figyelmeztettem már Fülöpöt, hogy ne tegye ellenségévé az egyházat, mint egy
éve! Úgy látom, nem vette komolyan a fenyegetésemet. Ezúttal nem hagyhatom,
hogy büntetés nélkül megússza.
− És mit teszel?
− Már meg is tettem. Írattam egy bullát, az lesz a neve, hogy Clericis laiacos.
Megtiltja a papság laikusok által, pápai engedély nélkül történő adóztatását.
Bárki, akit efféle cselekedeten kapunk, ki lesz átkozva!
Bertrand nem tudta eltitkolni a megdöbbenését.
− De Franciaország és más országok királyai mindig is vontak el pénzt az
egyháztól, hogy abból finanszírozzák háborúikat!
− És mostantól minden ilyen törekvésük az én engedélyemen fog múlni,
segítséget kell tőlem kérniük, és én fogom eldönteni, hogy megkapják-e vagy
sem!
 − A bíborosok tudnak már róla? − kérdezte Bertrand azon gondolkodva, vajon
a Szent Kollégium hogyan fogadta a híreket. Tudta, hogy a Colonna család
Franciaországot támogatja, és Bertrand kételkedett benne, hogy szó nélkül
hagynának egy ilyen provokatív bullát, különösen annak fényében, amit az
írnoktól hallott.
– A többségük már tudja − mondta Bonifác határozottan −, és akik nem, azok
is megtudják egy órán belül. A konzisztóriumban jelentem be! − A pápa
Bertrand aggodalmas arckifejezését vizslatta. − Ne félj, de Got püspök! −
mondta hűvösen. − Az én akaratom fog érvényesülni. Én vagyok Szent Péter
örököse, és Isten közvetlen fennhatósága alatt állok. Ezt Fülöp is hamarosan
megtanulja!
− Bonifác két kézre fogta a pápai keresztet, és impozáns tükörképét nézegette.
– Akárcsak mindazok, akik még ellenem szegülnek.
 10.

A királyi vár, Edinburgh

Kr. u. 1296. május 15.

Will hirtelen felriadt, és összerezzent, amikor meglátta, hogy az unokaöccse

tornyosul fölé.
− Mi van? − nyögte, és arrébb tolta a fiút. Két napja őrködött már a várfalon
alvás nélkül, és alig egy órája roskadt le az ágyára; azzal sem vesződött, hogy a
csizmáját lehúzza. Az arcát dörzsölgetve kelt fel.
David hátrakuporodott a sarkára.
– Apám. Visszajött.
Will fáradtsága elszállt David arckifejezése láttán. Lerúgta magáról a durva
takarót, és felállt. Miközben magára rángatta a páncélját és a köpenyét, David
lehajolt és felvette a kardját. Szó nélkül a nagybátyja kezébe nyomta. Will
meghúzta a derekán az övét, és az unokaöccse nyomában kisietett a
hálóteremből, le a várudvarra.
Kis híján hajnal volt már, és a csillagporos ég zöldesen derengett keleten. A
szikla tövében mindent köd borított. Olyan érzés volt, mintha a vár kísérteties
tengeren úszó, hatalmas hajó lett volna. A levegő csípős volt, és az égő fáklyák
füstje marón szállt fel. Az udvaron jókora tömeg gyülekezett, vagy harminc ló
álldogált az istállók előtt. A lovászok a nyergeket oldozták le nagy sietve, vagy
vizet hoztak vödrökben. Will jó néhány hordágyat látott a földre fektetve, kettőn
még mindig ott feküdtek a sebesültek. Az egyiküknek hiányzott a fél lába. A seb
nem volt különösen friss, a szoros kötést alvadt vér, és a vérbe ragadt kosz
festette feketére. Will a fáklyák fényében is látta, hogy a katona arcán verejték
gyöngyözik, és a bőre enyhén zöldes árnyalatú. Felismerte a fertőzés tüneteit, és
úgy vélte, nem lehet már sok hátra neki. Észrevette Duncant, amint Edinburgh
városbírójával beszélget. Átverekedte magát az izgatott tömegen, és elkapott pár
szót a társalgásból.
− Elesett?
− …nem tudjuk, hány embert veszítettünk, szétszórtak minket…
− …a többségük halott.
Közelebb érve Will látta, hogy Duncan is megsebesült, az arcán csúf seb futott
végig oldalt. A felhasadt bőrt durván, sietve fércelték össze, és a cérna szálai
között jókora vércseppek törtek föl és száradtak be. Visszataszítóan nézett ki,
mintha hatalmas, fekete hernyó mászott volna fel az arcán, a lábak helyén
varratokkal. Duncan köpenyét és páncélját is vér borította, csak úgy áradt belőle
a bűz. A férfi elfordult a városbírótól, és Will most látta meg a tekintetét. A
sógora már nem az a daliás, megingathatatlan vitéz volt, akit akkor látott
utoljára, amikor több mint két hónapja kilovagolt Edinburgh-ból Patrick Graham
oldalán, Skócia hűbéri seregében. Elkínzott volt, megviselt. David szótlanul
mellélépett, a tekintete apja sebhelyes arcán időzött.
Duncan Willre nézett, aztán megszólította a fiát.
− Anyádat felébresztetted?
David megrázta a fejét.
– Jó fiú. − Duncan végignézett a ruháján. − Le akarom kaparni magamról ezt a
sok vörösséget, mielőtt meglátna! − Megpróbált mosolyogni, de inkább csak
fintorra futotta.
− Mi történt? − Willnek fel kellett emelnie a hangját, hogy túlharsogja a
körülötte állókat. Egyre többen áradtak le az udvarba, egyre többen ébredtek fel
a jövés-menésre. A sebesülteket felemelték és elcipelték az ispotály felé.
Duncan tétovázott, mintha nem is tudná, hol kezdje.
− Dunbarnál voltunk − mondta aztán végül −, kis híján három hete. A sereg
nem tudta bevenni Carlisle-t. A Bruce-ok makacsul kitartottak ellenünk,
úgyhogy inkább betörtünk Észak-Angliába − halkította le Duncan a hangját, és
gyorsan körbenézett. − Az embereink beérték azzal, hogy felégették a falvakat és
a kolostorokat, kifosztották a környező birtokokat, elpusztították a vetést és az
állatokat. Kis híján már ezzel a hiábavaló pusztítással felőrölték az erejüket,
miközben Edward és a hadserege Berwickben maradt, mint valami dögevő a
zsákmány fölött! − Beletartott pár pillanatba, mire összeszedte magát annyira,
hogy folytatni tudja. Will megértette. Edinburgh-ban egy hónapja kapták meg
Berwick kifosztásának a hírét, de még mindig ettől visszhangzott a város. −
Miután otthagytuk Northumberlandot, zsákmánnyal megrakodva elkanyarodtunk
Dunbar felé. Dunbar earlje Edward mellé állt − feszült meg Duncan álla. − Azok
a kurafik skótnak mondják magukat, de a vérük, mint a víz! Szerencsénkre a
felesége erősebb volt, és megnyitotta a várat egy hű skót csapat előtt, de az
árulása és a hír, hogy arra tartunk, hamar felkeltette az angolok figyelmét.
– John de Warenne-nek, Surrey earljének a parancsnoksága alatt érkeztek.
Néhány lovagot a vár elé küldött, hogy az embereink ne tudjanak csatlakozni
hozzánk, aztán szembefordult velünk. Mi voltunk magasabban. Mi voltunk
előnyben! − Duncan megrázta a fejét, és felnézett a lassan kivilágosodó égre. –
Mindnyájan kis híján beleőrültünk abba, amit Berwickről hallottunk, alig vártuk,
hogy angol vért onthassunk, hogy bosszút állhassunk. Az angol csapatok lefelé
vonultak egy meredek völgyben. Nem láthattuk, de a völgy mélyén volt egy
patak. Az angolok kezdtek szétválni. Gondolom, megpróbáltak átkelni a
patakon, de Isten szent nevére mondom, úgy nézett ki, mintha szétszóródnának
és menekülnének. Mikor láttuk, hogy szétválnak, úgy zúdultunk le a dombról,
mintha a mennyei seregek is a mi oldalunkon állnának, és Krisztus maga
hajszolna minket! De amikor leértünk, láttuk, hogy az angolok csatarendben
várnak. Túl késő volt már ahhoz, hogy leállítsuk a rohamot, úgy csapódtunk az
acélfalba, mint tengervíz a sziklára. A lovasság túlnyomó részét az első pár
percben elveszítettük, és ahogy az angolok ellentámadásba kezdtek, százával
vágták le a gyalogságunkat… − A keze önkéntelenül is a sebéhez rebbent. −
Ezek után már csak a felfordulás volt, menekülnünk kellett, vagy ott vágtak le
minket, ahol álltunk − remegett meg a hangja. − De az uram nem hagyta el a
csatamezőt. Kiütötték a nyeregből, és három angol lovaggal harcolt, úgy ordított,
mint az oroszlán. Akkor láttam utoljára; láttam, ahogy levágják.
Will csak kurta pillanatra ismerhette Patrick Grahamet, de a lovag halála fölött
érzett gyász meglepően élesen hasított bele.
− A csatából menekülők többsége a selkirki erdőben keresett menedéket, én is
ott maradtam a csapatom túlélőivel jó néhány napon át, ápoltuk a sebesülteket,
eltemettük a halottakat. Aztán hírét vettük, hogy a vezéreink többségét elfogták a
csata során, beleértve három earlt is.
− És mi van Sir Patrick fiával? − kérdezte David hirtelen.
− Sir David Grahamet elfogták. A foglyokat kivétel nélkül angol börtönökbe
küldték szét. Ha nem tudjuk kifizetni a váltságdíjukat, biztos nem látjuk viszont
őket! − Duncan megszorította a fia vállát. − Sajnálom, tudom, hogy barátok
voltatok! A városbíró azt mondta, már hetek óta nem hallottatok János király
felől − fordult aztán Willhez.
– Úgy vélik, talán Stirlingben lehet, vagy még északabbra. Senki sem tudja
biztosan.
Elhallgattak. Körülöttük a hitetlenkedés és a gyász helyére lassan súlyos csend
telepedett, ahogy mindenki próbálta megemészteni a Duncan szakadt kis csapata
hozta híreket.
A berwicki mészárlás után Skóciában megváltozott a hangulat. Mindannyian
érezték. A korábbi magabiztosság elillant, és keserű elszántság lépett a helyére.
Az egész nemzet hangulatát mélyen megváltoztatta, hogy több ezer honfitársukat
mészárolták le csak úgy. Mindazok, akik nemrég még szóba sem álltak János
királlyal, mert úgy érezték, nem állt ki kellő eréllyel Edward követelései ellen,
most mind a zászlója alá vonultak. Az egész királyságot összehívta a Berwickből
elmenekült, maroknyi túlélő jajongása, a lemészárolt apákról, testvérekről,
fiákról és lányokról szóló rémtörténetek. Nyüszítésként kezdődött, de
oroszlánbőgés lett belőle.
Ám most itt, az elcsendesedett várudvarban, a keletről vérvörös fényben
virradó hajnalban csak az elkerülhetetlen sors súlyát érezték. Hogyan
harcolhatnának a vezéreik nélkül? Minden egyes ember arcán ez a kérdés
rajzolódott ki.
A csendet az törte meg, hogy valahol kicsaptak egy ajtót, és Ysenda rohant át
az udvaron, épp csak egy kendőt vetett a vállára. A haja kibontva lobogott a válla
körül, egyenesen Duncan felé szaladt, az arcán ragyogott a megkönnyebbülés, de
hamar ijedtséggé változott, amikor meglátta a férje arcán a sebet.
– Édes Istenem! Duncan!
− Minden rendben, asszony − morogta a férfi rekedten, és átölelte. − Jól
vagyok!
Ysenda hátrahajolt, megfogta a férje arcát, és szájon csókolta.
Will elfordult, zavarta, hogy a házaspár vad szenvedélye láttán nem öröm tölti
el, hanem keserűség.
Duncan átölelte Ysendát, de a tekintete összeakadt Willével.
− Azt híresztelik, Roxburgh vára elesett − vetette oda a válla fölött. −
Következőnek értünk jönnek!
A királyi vár, Edinburgh
Kr. u. 1296. június 7.

Tompa puffanás hallatszott. Por és törmelék záporzott a mennyezetről. A

sötétben valaki tüsszögni kezdett. Egy csecsemő felsírt, az éles hang őrjítően
visszhangzott a vártorony legaljába, az eleven sziklába vájt hatalmas teremben.
A nagy zajban az eddig csak suttogó emberek mormolni kezdtek. Újabb
dobbanás rázta meg a követ. Will elvette Ysendától a nő kínálta tömlőt.
Belekortyolt, megforgatta a vizet a szájában, és nagyot köpött, hogy
megszabaduljon a portól.
− Mi a helyzet odafenn? − mormolta Ysenda, és átvette Willtől a tömlőt.
− Kitartunk. − Will körbenézett a raktárba bezsúfolt nőkön és gyermekeken.
Pár gyertya rebegett, a terem túlnyomó része sötétbe borult, csak a testek
körvonala és a több száz szempár csillogása látszott a félhomályban.
Elviselhetetlenül sűrű volt a levegő. Willnek már attól bezártsági félelme volt,
hogy pár percre le kellett jönnie, és azon merengett, hogy az itt levők hogyan
bírták ki már hét napja, hét éjjele, hiszen annyi helyük is alig volt, hogy
leheveredhessenek a gabonával teli zsákok és a söröshordók közé, és egymás
használt levegőjét szívták be. Újabb puffanást érzett, és látta, hogy a kisebbik
unokahúga, Alice arca megrándul. Előrehajolt, megcsipkedte az állát.
− Ezek a falak éppolyan szilárdak, mint a föld, amiből emelték őket!
Alice gyengén visszamosolygott, és Ysenda vállának támasztotta a fejét. A
nővére, Margaret védelmezően átölelte s hűvösen pillantott fel Willre.
 − Nem kellene ezt bekötöztetned?
Will látta, hogy Ysenda a kezét nézi, és ő is lepillantott rá. A bütykeiről félig
lehorzsolódott a bőr. A sebből szivárgott a vér, és a szélén visszapöndörödött róla
a bőr. Nem is emlékezett rá, hogy szerezhette.
− Semmiség!
– Kérlek, mondd, hogy mind a ketten vigyáztok Davidre! − Ysenda arca
szürkés volt a gyertyafényben.
− Ne aggódj − mosolygott rá Will kurtán −, legfelül akart lenni, hogy
harcolhasson, de Duncan elintézte, hogy az udvaron kelljen maradnia! Nekem
viszont most vissza kell mennem! − Felkelt volna, de Ysenda megragadta a
csuklóját.
− Te is vigyázz magadra!
Will biccentett, és megszorította a húga kezét. Átvágott a csendes termen,
próbált nem rálépni senki kezére vagy lábára sem, aztán felkapaszkodott a
lépcsőn. Kiért az udvarba, és bár odafenn is vastagon megülte a por a levegőt,
még mindig jóval frissebb volt, mint ott, a mélyben. A lenti feszült csend után
szinte megzavarta a rohangálás.
A palotát dugig megtöltötték a katonák és a vár tisztjei, a juhászok, paraszt-
gazdák és boltosok, akik mind-mind felmenekültek a városból a várba. Egy
csapat épp most özönlött elő a csarnokból, menet közben húzták magukra a
páncéljukat. Hírvivők szaladgáltak a sorok között, vitték a parancsokat a
tisztektől, ki a falra, és vissza. A várkapitány rezidenciájának eresze alatt
hordágyakra fektetve hevertek a sebesültek. Két orvos járkált köztük, az arcuk
szürkéssápadt volt a kimerültségtől, és oda-odakiáltottak a nőknek, hogy
hozzanak egy vödör vizet, vagy hívják a papot. A Szent Margit-kápolna előtt
sorban kiterítve holttestek hevertek. Némelyiket zsákokkal borították le, másokat
fedetlenül hagytak, a nyílvesszők ütötte, véres lyukak körül fekete felhőkben
zümmögtek a legyek. A legcsúnyábban megnyomorított holttesteket, azokat a
szerencsétleneket, akiket a felismerhetetlenségig összezúztak a kövek, a
kápolnában fektették le, hogy minél kevesebbet lássák őket.
Will megacélozta magát és bemasírozott a felfordulás közepére, miközben
újabb puffanások és reccsenések rázták meg a falakat. Odakinn még
hangosabbak voltak, és néha szanaszét záporozó kőszilánkok és emberi
jajszavak kísérték. A mellvédek alatt csupa törmelék volt a föld. Kisfiúk
rohangáltak a katonák lábai között, felkapdosták a nyílvesszőket, és tovább
vitték őket az íjászoknak. Imitt-amott újabb holttestek hevertek, még senkinek
sem volt ideje arrébb vinni őket.
Egy hatalmas szikla csapódott be, és éles kőszilánkok freccsentek mindenfelé;
Will jobbra felugrott a mellvédre vezető lépcsőre. A fal alig volt járható, több
helyen is eltalálták és leomlott. Will feje fölött fa nyikordult fel elkínzottan,
aztán nagy csattanás hallatszott, ahogy az egyik kőhajító a felső szinten
előrecsapódott, és kilőtte a terhét. A gépezetet kezelő emberek közül páran
hátranéztek, amikor Will megjelent. Az ostrom kezdetekor mind máshogy néztek
ki, de mostanra már megkülönböztethetetlenek volt az arcuk, mindegyiküket
vastag kőporréteg fedte, a hajukat és a szakállukat is egyszínűre festette.
Will odalépett melléjük. Segített két katonának felemelni egyet a kőhajító
mellé halmozott jókora kövek közül, majd beleejtették a gépezet hátrafeszített
karjába vájt mélyedésbe. A halom egyre kisebb volt. Ez a kő is csúnyán le volt
csorbulva, és más színű volt, mint azok, amiket a hét elején kezdtek használni.
Will úgy vélte, ez is azok közül lehet, amik a külső várban értek földet. Most
majd visszaküldik. Ők hárman arrébb léptek, és a többiek, akik a kar rövidebb
végére erősített köteleket fogták, most megfeszítették a hátukat. A parancsnokuk
felemelte a karját, aztán leejtette.
– Tűz!
A férfiak egyszerre húzták meg a kötelet. A gerenda feléjük billent, a másik
fele, a végén a vájatban heverő kővel nekicsapódott a keresztrúdnak, és a kő
kilőtt. Eltűnt a szemük elől. Will a falhoz rohant, és kinézett az egyik lőrésen, a
tekintetével követte a szikladarab lefelé ívelő pályáját. Hiába reménykedett,
csalódnia kellett, a kő a várhegy zöld füvébe csapódott, és erőtlenül pattogott
tovább lefelé. Will pillantása továbbsiklott a kövön túli síkon felállított hat
kőhajítóra. Pár pillanat telhetett csak el anélkül, hogy a hat szerkezet egyikének
ne csapódott volna föl a karja, és a kilőtt kövek ne zúdultak volna neki a
várfalnak, vagy ne süvítettek volna át fölötte. A skótok csak néztek, amikor hét
nappal korábban az ostromgépek feltűntek a völgyben az angol sereg élén;
mindegyiket húsz ökör vonta.
Az angolok ostromgépein parittyaszerű pántok voltak, nem merev vájatok, és
a várvédők hamar megtanulták, hogy sokkal pontosabban céloznak velük, mint
ők a tulajdon szerkezeteikkel. De a skótok először akkor is csak nevettek, amikor
meglátták a gépezeteket, el sem tudták képzelni, hogy az angolok hogyan
reménykedhetnek abban, hogy legalább a vár tövéig fellőjenek. Erre hamar
választ kaptak: az angolok magas toronyállványzatot emeltek mindegyik
kőhajító alá, szekérszám hordták föl a fát a Forth partján épp csak fekete
maszatként derengő flottáról. Az ostromgépek személyzetét vastag paravánokkal
védték, mindegyiket ecetben áztatott bőrrel fedték, hogy még véletlenül se
lehessen gyújtónyilakkal kárt tenni bennük. Egyetlen foghíj tátongott csak a
kőhajító gépek között, a skótok egyetlen győzelmének nyoma: egy törött
fatorony és egy ostromgép szétzúzott maradványai. Egymás után három
sziklával is eltalálták. Ez még az ostrom második napján esett meg, de azóta sem
volt okuk úgy ujjongani.
A sereg sötét tömege mögött több száz sátor emelkedett. Egy kék-fehér csíkos
volt a legnagyobb; vörös zászló csapkodott fölötte. Ilyen messziről az anyagba
szőtt minták csak színes pöttyöknek tűntek, de Will tudta, hogy közelről három
aranyoroszlánt látna. Bármennyire ki is esett a sátor a lőtávolból, Will egész
héten azt próbálta eltalálni, mintha a lelke mélyén gyerekes makacssággal hitte
volna, hogy ha a kőhajító nem elég erős is, a puszta elszántsága ellöki majd
odáig a sziklát. Egyetlen szerencsés lövésre, egyetlen isteni csodára lett volna
csak szükség, hogy véget vessen ennek az egésznek.
Will levette a tekintetét a sikertelenül kilőtt kődarabról, és visszament, hogy
segítsen a többieknek újabb lövésre felkészíteni a kőhajítót. Egy kő szállt föl és
zuhant a sétányra pár lépésnyire, és mennydörgő törmelékörvényben rántotta le
magával a mellvéd mögött kuporgó íjászt. Will megfeszítette az állát, az
ostromgép karja megbillent, és a kilőtt szikla felszállt. Pár pillanat múlva kiáltás
harsant. A városbíró színeibe öltözött két katona szaladt végig a falakon.
− Tüzet szüntess! − kiabálta az egyikük. − Tüzet szüntess!
A Will-lel lévő katonák megtorpantak, az a kettő, amelyik épp a halomról
emelte volna le az újabb lövedéket, visszaejtette a követ.
− Uram? − kérdezte a kőhajító parancsnoka zavartan.
A városbíró egyik embere megállt, de a másik továbbszaladt, és odakiáltotta a
többi ostromgép legénységének is a parancsot.
− Megadjuk magunkat!
Will kilépett elé.
− Micsoda? Az nem lehet!
− Pedig már meg is adtuk magunkat! A városbíró kiment, hogy a feltételekről
tárgyaljon!
A többiek egymást méregetve hátráltak el az ostromgépektől. Valahol
felharsant egy trombita. Az íjászok letették az íjaikat, és kikukucskáltak a
lőréseken.
Amint a katonák elmentek, Will a falhoz sietett. Látta, hogy az angol táborból
lovas csapat indul a vár felé, ott lobogott fölöttük a király zászlaja. Könnyen
kivette a csapat közepén léptető alakot is, mert nem sisak volt a fején, hanem
aranykorona. Megfordult, és a kőhalomhoz ugrott.
– Segítsetek! − kiáltott oda a többieknek, de azok csak értetlenül nézték, amint
megragadott egy követ, és igyekezett felemelni. A karja megfeszült, kidagadtak
rajta az erek. Kivicsorította a fogát a nagy erőfeszítésben.
− Hagyd abba! − szólt rá a parancsnok. − Hallottad a parancsot!
Will nagyot nyögve emelte fel a követ, az ostromgéphez vonszolta, és nagyot
kiáltva ejtette a vájatba. Eltántorgott a többiek mellett, és megragadta a kőhajító
karjáról fityegő kötelet. A parancsnok odaugrott mellé.
− Azt mondtam, hagyd abba!
Will hátralökte. Húzni kezdte a kötelet. Erezte, hogy valaki megfogja a vállát,
és hátrarántja. Egy ököl villant felé, és egyenesen az arcába csapódott. Will
hátratántorodott, a lába megakadt az ostromgépben és elesett.
A parancsnok tornyosult fölé.
− Ha parancsot adok, engedelmeskedsz!
Will feltápászkodott, letörölte a szájáról a vért, és vak dühvel ugrott előre.
Duncan állította meg.
− Te meg mi a fészkes fenét csinálsz? − mordult rá a sógora, és tiszta erőből
nekilökte a mellvédnek. − Hadd intézzem el én, uram! − fordult aztán a
parancsnokhoz.
− Nem adhatjuk meg magunkat − zihálta Will −, neki nem!
− A városbíró és a várkapitány egyaránt így döntött. Már több mint száz
embert elveszítettünk!
− Ha megadjuk magunkat, győzött!
− De élhetünk, és talán megtarthatjuk a birtokainkat is!
− Apám?
Duncan hátranézett, és látta, hogy a fia jelenik meg mögötte.
– Maradj ott!
Will megingott a Duncan hangjában csengő aggodalom hallatán. A tekintete
megállapodott az unokaöccsén, és látta, hogy a fiú homlokán egy vágásból
csorog a vér.
– Nem hagyom, hogy győzzön! − Teljesen eltorzult az arca, ahogy Duncanre
nézett. − Nem hagyom!
− Nincs más választásod − mondta Duncan, és levette Will mellkasáról a
kezét. − Ma nincs! − hátralépett, és hagyta, hogy Will leroskadjon a fal tövébe, a
törmelék közé.
A vár alatt, Edinburgh
Kr. u. 1296. június 8.

Edward belenézett a vízbe, a tükörképét fürkészte. Valóban élete telébe lépett

már. A haja hófehéren keretezte szikár, egyre inkább beesett arcát. A homlokán
mély árkokat formáltak a ráncok, és sűrű hálót fontak a szeme sarkába is.
Szeretett felesége, Eleanor halála óta minden évben egyre több ráncot számolt.
Túlélte az asszonyt is, a legtöbb gyermeküket is. Nincs már hátra sok időd,
mondta valahol mélyen egy halk hang. Nincs már hátra sok időd, hogy
megszilárdítsd a hatalmadat, legyűrd az ellened szegülőket, és erős királyságot
hozz létre a fiadnak. Hogy feledhetetlenné tedd a neved. Az ezüsttálat tartó
térdeplő apród fészkelődni kezdett, és a király tükörképe hullámocskákra tört.
– Ne mozogj! − mordult rá Edward ingerülten, aztán előrehajolt, és
belemártotta a kezében tartott fehér gyolcskendőt a vízbe, majd végigtörölte vele
az arcát. Kellemetlen, nyirkos meleg volt odabenn, a sátor mintha magába szívta
volna az elmúlt napok hőségét. Mondta az apródoknak, hogy égessenek tömjént,
hátha az segít elfedni a tábort megülő erős izzadság− és acélszagot, de még így
is pokoli bűz volt. Edward hátranézett John de Warenne-re; az earl párnázott
zsámolyon terpeszkedett, és mohón falt egy csirkecombot. A hóna alatt jókora
izzadságfoltok sötétlettek, átütöttek a tunikáján is. Edward hirtelen késztetést
érzett, hogy szóljon az apródnak, öntse le a vízzel a nagyurat, ha már egyszer
nyilvánvalóan ő volt a bűz fő forrása.
Fellibbent a sátor ajtaja, és fekete ruhás, nagydarab férfi lépett be rajta. Hugh
Cressingham volt az, a király főírnoka.
− Felség − köszöntötte éles hangon épp most jönnek le az utolsók!
Edward visszaejtette a kendőt a tálba, és felkelt. Az apród mellett elvonulva
kilépett a sátorból. A távolban, az épp szétbontás alatt álló ostromemelvények
mögött látszott, ahogy emberek áradnak ki sorban a várkaputól lefelé vezető
meredeken. Edward a kezével ernyőzte el a szemét, és épp csak meg tudta
különböztetni saját testőrei színpompás egyenruháját a helyiek szürke
holmijától. Még feljebb emelte a tekintetét, ott a várfal mögül füstoszlopok
kunkorodnak.
− Bek püspök gondoskodik róla, hogy átkutassák a várat, senki ne lapulhasson
meg odabenn − tájékoztatta Cressingham, miközben John de Warenne is kijött
melléjük a sátor elé. Az earl odavetette az alaposan lerágott csirkecsontot a
napfényben sütkérező kutyák egyikének, és köntösébe törölte zsíros kezét.
– Bekből is helyre kis császár lett − jegyezte meg, és nagyot böfögött. A
mindig tökéletesen tiszta Cressingham erre megvetően vonta össze a
szemöldökét. Ahogy lebiggyesztette a száját, húsos orcáján kis gödröcske jelent
meg. De Warenne-nek fel sem tűnt Cressingham undora, dühösen csapott a
levegőbe egy légy után. − Persze ha sikerül sietségre bírnia őket… minél
hamarabb itt hagyjuk ezt a trágyadombot, annál jobb! Isten verje ezeket a
legyeket! Miért épp engem kínoznak ennyire?
Cressingham úgy nézett rá, mint aki legszívesebben válaszolna, de aztán a
királyra tekintett, és meggondolta magát.
− Minden túlélőt hagysz szabadon elvonulni, felség?
Edward összekulcsolta a háta mögött a kezét, és végigmérte a hegyen lefelé
botorkáló nők, férfiak és gyermekek seregét.
– Természetesen. Ki más művelné meg a földjeimet, őrölné meg a gabonát,
nyírná le a juhok gyapját, hogy feltölthessük a kincstárat? Meg kell hagynunk a
munkaerőt!
– Jól mondod − bólogatott de Warenne. Edward továbbra is a túlélőket
fürkészte.
− Innen Stirlingbe megyünk tovább. Az az utolsó akadály.
− Az utolsó? − kérdezte Cressingham.
− Stirling észak kulcsa − válaszolta de Warenne. − A stirlingi vár őrzi a Forth
átkelőjét. Ha elfoglaljuk Stirlinget, elfoglaltuk egész Skóciát! − mosolyodott el
elégedetten.
– Azt akarom, hogy ez az ország térden állva hódoljon nekem még Szent
Mihály napja előtt! − Edward visszafordult feléjük. − Ha legyőztem, akkor
körbeutazok minden kisebb és nagyobb városán, hogy minden skót megnézhesse
az új hűbérurát, és hódolhasson előtte! Northumberlandi munkásaink nemsokára
befejezik Berwick újraerődítését. Amint ismét felépül a város, az lesz a legfőbb
északi erősségünk. Azt akarom, hogy mind a ketten vezető pozícióban
maradjatok itt!
John de Warenne mosolya elhalványult, de Cressingham úgy nézett a királyra,
mint egy lelkes iskolás, aki végre megtudta, hogy átment a vizsgán.
− Ezt még alaposabban megbeszéljük, amikor… − Edward meglátta, hogy két
királyi testőr tart feléjük, és elhallgatott. A két katona egy idegent vett közre. A
fickó vállán bőrzsák fityegett. − Mi ez?
− Hírnök, felséges uram − mondta az egyik testőr. − Azt mondja, Balliol
táborából érkezett!
Edward alaposabban végigmérte a hírnököt. A férfi komoran bámult vissza.
− És mi az üzenet?
A testőr a kezébe nyomott egy tekercset. Edward intett, Cressingham
előrelépett és elvette. Elolvasta a szöveget.
− Nos? − kérdezte Edward türelmetlenül.
− Balliol azt írja, hogy semmisnek nyilvánítja a Fülöppel kötött szövetséget −
nézett fel Cressingham a királyra. − Feltétel nélkül megadja magát!
Edward szája sarka mosolyra rándult.
– Szent Mihály napjára, azt mondtam? − Az earlre nézett. − Azt hiszem, nem
kell addig várnunk! Azonnal írd meg a választ − fordult Cressinghamhez. – Írd
meg neki, hogy elfogadjuk a megadását! És miután megfosztottam azt a lázadót
a koronájától, a királyság minden egyes nemese kénytelen lesz elém járulni, és
hűséget esküdni nekem!
− És aztán, felség?
– Aztán visszatérek Angliába − válaszolta Edward a homlokát ráncolva,
mintha egyértelmű lenne a válasz. A tekintete visszatért a komor arcú hírhozóra,
és a mosoly hirtelen beragyogta az egész arcát. − Igazán jót tesz az embernek, ha
megszabadul a szartól!
 11.

Midlothian, Skócia
Kr. u. 1297. július 5.

Az erdő hűvös volt, árnyékos, a sűrű lombkorona jól védett a nyári nap
heve ellen. Bogarak zümmögtek megrészegülve az édes, nyári illatoktól. Az
egyik tisztáson szarvasbika legelészett. A fűre hajtotta a fejét, a szarva simán
fénylett, mint a csont, és Will közelebb léptetett a lovával. A hosszú pórázzal a
nyeregkápához kötött kopó alig hallhatóan felnyikkant. Will épp csak
rákoppintott a lovaglópálcával, és visszanézett a szarvasra. A vad felemelte a
fejét, feszülten állt, a levegőbe szimatolt. Egyik sötét szeme pillantását
rászegezte; a férfi szélirányban várt a csalánosban. Rezzenéstelenül ült a
nyeregben, a lova békésen legelészett, zöld tunikája és nadrágja beolvadt a
lombok közé, az arca elé levelek lógtak a fagallyakból font koszorúról. Enyhe
szellő libbent át az aljnövényzeten, és a levelek nekirebbentek a homlokának. A
szarvasbika ismét legelni kezdett, de most már feszült volt, ugrásra kész.
Megérezte Will szagát a szélben. A férfi apránként közelebb noszogatta a lovát
térde gyengéd nyomásával, és a szarvas lassan elkezdett visszavonulni széllel
szemben, épp, ahogy szerette volna. Az állat ideges volt, de még nem tudta,
mitől fél, csak egy másik négylábú jószágot vett észre, amely lassan járkált a
közelben, és egyáltalán nem tűnt támadónak. Will minden figyelmét a szarvasra
összpontosította, látását szélen lefogták az álcázásként fejére font levelek,
úgyhogy csak akkor vette észre az ágat, amikor már az arcába lógott. Ösztönösen
felemelte a kezét, és ettől leesett a gallyakból font korona. A szarvas azonnal
felkapta a fejét. Aztán már ott sem volt, átviharzott a fák között.
Will nagyot káromkodott, és megsarkantyúzta a lovát.
− Egyenesen feléd tart! − ordította, és épp csak elkerülte, hogy egy kiálló
fatönk szétzúzza a térdkalácsát, miközben a lova átvágtatott az erdőn, a kopó
pedig izgatottan rohant utánuk.
David valamivel lejjebb volt, széllel szemben, a hátát egy fának vetette, és
felnézett a nagybátyja kiáltására. A szarvas egyenesen a rejtekhelye felé rohant.
Megfeszítette az állkapcsát, és halk nyikordulással felhúzta a hatalmas tiszafa
íjat. A nyílvessző már készen várt a kezében. A szarvas hirtelen irányt váltott és
jobbra ugrott. David mély levegőt vett, megfordult; a kis híján hat láb magas íj
meglendült előtte. A fiú hunyorított, a tekintete épp csak egy leheletnyivel az
állat előtt suhant, aztán útjára engedte a nyilat. A nyílvessző kilőtt, egyenesen az
aljnövényzeten átcsörtető szarvas felé. A horgas hegy az állat oldalába szaladt, a
bordái között. A szarvas felbőgött és a hátsó lábaira emelkedett, aztán az oldalára
roskadt. Recsegve törtek össze alatta az ágak. David odaszaladt hozzá, szabad
kezével kirántotta a tőrét, hogy végezhessen vele, de az már kimúlt, csak a hátsó
lábai rángtak még néha-néha.
− Szép lövés volt — mondta. Felemelkedett és visszatette a tőrt a hüvelyébe.
Mostanra már Will is odaért mellé, leszállt a nyeregből, s álmélkodva rázta meg
a fejét.
− Amilyen gyorsan rohant feléd, az sem lepett volna meg, ha nem találod el!
David lekicsinylőén vonta meg a vállát, de elvörösödött büszkeségében.
− Az én hibám volt − ismerte be Will, miközben összekötözték az állat lábait,
és ketten felrángatták valahogy a tetemet a nyereg elé. − Tartok tőle, még mindig
inkább hátráltatlak, mint segítek!
David belenyúlt az övére erősített kis bőrszütyőbe, és előkapott egy darab
lágy, sárgás sajtot. Odaadta a kopónak, és megvakargatta az állat hosszú fülét.
− Csak eltart egy ideig.
− Egy ideig? Már egy éve tanítasz! − nevetett fel Will.
David elvigyorodott.
− Gondolom, azért vagy lassú, mert öreg vagy! − felkiáltott, és megpróbált
lebukni, mert Will játékosan fültövön vágta.
− Ez a vén csont azért harcban még mindig könnyen legyőzne téged, kisfiam!
David nevetése elhalt. Will elfordult, és közben szidta magát.
− Haza kellene mennünk − mormolta az unokaöccse, és megfogta a kutya
pórázát. Will vezette a lovat. A szarvas feje jobbra-balra nyaklott, ahogy
átvágtak a fák között.
− Meséltem már, miért nem ütöttek időben lovaggá? − szólalt meg, miután jó
ideig csendben gyalogoltak. David hátrapillantott a válla fölött.
− Micsoda?
− Amikor a te korodban voltam, nem ütöttek lovaggá, amint elég idős lettem.
David megtorpant.
− Miért?
– Mert loptam az oltári szentségekből − mondta Will félig mosolyogva, amint
eszébe jutott, hogy rugdalta fel Everard a párizsi templomos rendház
sekrestyéjének kövén, ahol elnyomta az álom. Emlékezett még a pap mogorva,
ráncos arcára, ahogy végigmérte az üres kelyhet és a körülötte szétszórt
morzsákat.
David nem viszonozta a mosolyát.
– De akkor az büntetés volt, nem? − Megrázta a fejét, szőke haja a homlokába
hullott. − Az nem ugyanaz! Én semmi rosszat nem tettem! − Tovább sietett, és
erősen megrántotta a pórázt, mert a kopó megpróbált elinalni a fák között
felugró nyúl után.
− Lovaggá ütnek, amint jobbra fordul a helyzet!
− És az mikor lesz? − csattant fel David. − Mikor fordul jobbra a helyzet?
Mitől?
Will erre nem tudott válaszolni. Feszült csend telepedett rájuk, amit csak a
talpuk alatt ropogó gallyak reccsenése és a madarak riadt csipogása tört meg.
Amikor kiértek az erdőből a fülledt, délutáni hőségbe, Willre egyszerre ismét
rászakadt, milyen furcsa, hogy minden olyan békésnek tűnik körülöttük. A
dombok aranyszínű fényben fürödtek, a magas fű lágyan ringatózott, a virágok
porzóin vastagon ült a virágpor. Olyan éles ellentétben állt ez az elmúlt év
eseményeivel, hogy szinte már sértőnek tűnt, hogy a táj változatlan merészel
lenni, mintha semmi sem változott volna. De az évszakok mégis követték
egymást, a napok teltek-múltak, és csak Skócia népén látszott meg a változás.
Persze akadt, akinek éppúgy folyt az élete, mint bármikor máskor, épp csak
kicsit nehezebb lett. Másoknak sokkal nehezebb. Ám mindenki ugyanúgy érezte,
mintha valami megtorpant volna, mintha mind csak vártak volna valamire; senki
sem volt hajlandó elhinni, mi történt, senki sem tudott továbblépni, bár már egy
év eltelt azóta, hogy Edward seregei elfoglalták Edinburgh-t. Egy év eltelt azóta,
hogy Skócia angol koronabirtok lett.
Miközben Will a húga családjával elhagyta Edinburgh-t, és a midlothiani
birtok felé tartott, az angol sereg megindult Stirling alá. Később megtudták, hogy
a várat mindenki elhagyta, a kapuőrt kivéve, aki személyesen adta át a kulcsokat
a kétségkívül diadalittas Edwardnak. Miután az angolok biztosították a Forthon
való átkelést, és megtörték a skót ellenállás maradékát is, a király egész Elginig
elvonult észak felé, uralkodói körutat tartott, és gondoskodott róla, hogy ahány
városban vagy várban csak megszállt, a környék összes jelentősebb nemese
odasiessen és hűséget fogadjon neki. Úgy hallották, Montrose-ban fogadta
Balliolt, ahol a skót király hivatalosan is megadta magát, és megfosztották a
királyi jelvényektől. A férfi, akit Edward bábkirálynak választott, de később
fellázadt ellene és elvágta a zsinórjait, most megtörve, megszégyenülve, szigorú
őrség alatt volt kénytelen a londoni Towerbe utazni. Vitték vele Skócia királyi
pecsétjét is, négybe törve. Végső, mindennél pusztítóbb jelképként aztán Edward
elvitette a Végzet Kövét is a scone-i apátságból Westminsterbe. Több mint
négyszáz éven át ez az ősi kő volt a skót királyok koronázótrónja, így nemcsak
ereklye volt, de egy nemzet jelképe is − azzal, hogy Edward Angliába vitette,
megpecsételte a hódítást. Őszre végeztek Berwick megerődítésével, és a saját
lakosai tömegsírjára emelt város új hatalmi központ lett. Edward John de
Warenne-t hagyta hátra a birodalom kormányzójaként, Hugh Cressinghamet
kincstárosként. Számos angol hivatalnokot és tisztviselőt is adott melléjük az
ország irányítására, maga pedig visszatért Angliába.
Az egyetlen kedvező fordulat is csak később érkezett; szabadon engedték az
Angliában raboskodó skót nagyurakat, köztük David Grahamet is, Sir Patrick
fiát. Nekik és még ezerötszáz honfitársuknak fel kellett esküdniük Edward
királyra, és csak az ő nevében tarthatták meg a földjeiket, de a kisebb birtokosok,
mint amilyen Duncan is volt, nagyjából ugyanúgy megtarthatták a tulajdonukat,
mint eddig, és keveset változott az életük. Ysenda és a gyerekek túlnyomórészt a
midlothiani birtokon maradtak, nem mentek Kincadrine-ba Duncannel, mert arra
jutottak, hogy a fő hatalmi központoktól ilyen messzire kevésbé figyel fel rájuk a
gyűlöletes Cressingham diktálta angol igazságszolgáltatás.
Will és David alaposan megizzadtak, mire felkaptattak a házhoz a meredek
emelkedőn. Látták, hogy a párás melegben is füstcsík kunkorodik a kéményből
az égre.
− Úgy látom, fő már a vacsora − jegyezte meg Will, és a gyomra megkordult
az étel gondolatára.
− Menj csak be − mondta David, és átvette a ló kantárját −, én majd
gondoskodom a zsákmányról!
Will megérezte, hogy az unokaöccse nem véletlenül volt olyan csendes az
erdőben, hanem szeretne egyedül maradni, hagyta hát, hogy egymaga vezesse el
a szarvas terhe alatt bandukoló lovat az istállóba. A kopó lelkesen csaholt a
nyomában. Tom, a család szolgája ott álldogált a pajtánál, épp a két kecskét
etette. Télen három kecskét is elveszítettek, és még nem tudták pótolni őket.
Kevés élelem jutott, a gabonát szinte teljesen elpusztították a háború folyamán,
vagy ott rohadt meg lábon, mert nem volt, aki learassa.
Will hátulról került a ház felé, átvágott a kis fűszerkerten, amit még az anyja
ültetett. Belökte a konyhaajtót. Ysenda az asztalnál ült, zsályát aprított. Amikor
Will belépett, felnézett.
− Fogtatok valamit?
− A fiad lőtt egy szarvast!
− Az jó ideig kitart majd − mosolyodott el az asszony.
Will lerúgta a csizmáját. Kihúzott egy zsámolyt, és leült az asztal mellé,
igyekezett kitörölni a verejtéket a szeméből. Feszült az egész bőre.
− Duncan nem ért még vissza?
Ysenda megrázta a fejét, és belekaparta a zsályát a kondérban vígan rotyogó
ételbe. Homokszőke haja felgöndörödött a halántékán ebben a nagy hőségben. A
fűszer illata Willt az édesanyjukra emlékeztette, és egy pillanatra lehunyta a
szemét, csak hallgatta, ahogy a kés a vágódeszkán kapirgál, és beledermedt az
emlékbe. Itt mindenki másnak megvolt a maga feladata, ami lekötötte, ami
megakadályozta, hogy a múlton vagy a jövőn rágódjon. David vadászott, Ysenda
intézte a birtok napi ügyeit, Duncan Kincadrine-ban dolgozott Sir Graham alatt,
Tom és a lányok végezték a napi tennivalókat. Mindegyiküknek megvolt a maga
helye, a maga dolga. Ő volt az egyetlen, aki nem illett ide, aki egyik feladattól a
másikig csapódott, mindegyiküknek segített, de valójában céltalanul lődörgött.
Úgy érezte magát, mint aki dermedten lebeg, mint egész Skócia, csak azt várja,
hogy változzon már valami. Hogy elszakadjon a szál.
− Kész az étel?
Will felemelte a fejét a kezéről Alice éneklős hangja hallatán. A kislány
beszökdécselt a konyhába. Will rámosolygott az unokahúgára, aztán
megmerevedett, és a tekintete a lány nyakában ide-oda himbálódzó apró
ezüstmedálra tapadt. Felállt, és a zsámoly csörömpölve felborult mögötte. Alice
megtorpant merev vonásai láttán, és az ő arcáról is leolvadt a mosoly. Ysenda
hátrafordult.
– Bátyám… − kezdte, de elakadt a szava, mert Will már oda is lépett Alice-
hez.
− Azt meg hol szerezted? − csattant fel.
− Mit? − kerekedett el Alice szeme.
− A medált! Hol szerezted? A holmim között kutattál, te lány?
− Will! − kiáltott rá Ysenda, és lecsapta a kezében lévő tálakat.
− Margareté volt − mondta Alice, aki láthatóan halálra rémült, ahogy Will felé
tornyosult, és felkapta a mellkasáról a kis medált. − Múlt hónapban adta nekem,
amikor tizenhárom éves lettem. Apától kapta, amikor olyan idős volt, mint most
én! − Margaret épp ekkor lépett be a konyhába, és Alice hátranézett rá. − A tiéd
volt, ugye? − hadarta.
Még be sem fejezte, Will már megfordította az ujjai között a medált, és rájött,
hogy tévedett. Ahelyett, hogy egy férfit ábrázolt volna a lába alatt sárkánnyal,
egy koronás asszony filigrán mását látta. Skóciai Szent Margit. Most már
emlékezett is arra, amikor Margaret nagy szertartásosan odaadta a húgának; még
Duncan is elmosolyodott, pedig nem volt szokása.
Margaret elkapta a kezéből a medált. Védelmezően fogta át a húga vállát, és
ellenségesen meredt Willre.
− Mi bajod van? − mordult rá Ysenda halkan, dühösen, és ő is Will mellé
lépett.
− Sajnálom − motyogta Will −, azt hittem, ez… Sajnálom!
Visszament az asztalhoz és felállította a zsámolyt. Leült, felidézte maga előtt a
St. Albans-i kereskedőt, akinek eladta a Szent György-medált a szökése utáni
másnap. Hogy felejthette el? Ysenda visszatért a leveshez, de a tekintete
egyfolytában Willre villant, miközben az ételt kevergette. Margaret felkapta a
tálakat, és nekiállt vacsorára teríteni, míg Alice lezsuppant egy másik székre, és
öntudatosan babrálta a medálját. Margaret olyan dühösen csapta le Will elé a
tálat, hogy a férfi arca önkéntelenül is megrándult. Épp csak kezdett vele
megbarátkozni az idősebb unokahúga, és most mindent elrontott egy csapásra.
Kinyílt az ajtó, és David lépett be, a rosszkedvét mintha elfújták volna,
szélesen vigyorgott.
– Nézzétek, kit találtam!
− Apa! − kiáltott fel Alice a David mögött felbukkanó Duncan láttán. A lány
az apja karjába vetette magát; a férfi döbbent nyögéssel tántorodott hátra.
− Még azt hinné az ember, hogy egy hónapja nem jártam itthon!
− Annyinak is érződött − mondta Ysenda, és arcon csókolta.
A konyhát megülő feszültség lassan feloldódott. Duncan levetette az
útiköpenyét, David a hátsó ajtó mellé támasztotta az íját, Ysenda pedig
bőségesen kanalazta a levest a tányérokba.
− Nemsokára vadhúst eszünk − jegyezte meg, és Davidre mosolygott, majd
leült. − Úgy élünk majd, mint a királyok!
− Szerencsénk van − sóhajtott Duncan kimerültén. − Istennek hála! −
Mindannyian lehajtották a fejüket, és imádkoztak.
Will felemelte a kanalát, aztán visszaejtette; érezte, hogy az éhsége messze
szállt.
− Most már csak jobbnak kell lennie a helyzetnek, hiszen megkezdődött az
aratás, nem? − Ysenda nézte, hogy eszik a férje.
– Az lenne, ha az a kíntárnok hagyná, hogy mindenki megtartson annyit, hogy
ne haljon éhen!
David hideg mosollyal hallgatta, hogy az apja is a legtöbb skót által
előszeretettel használt gúnynevén emlegeti a kincstárnokot, Hugh
Cressinghamet.
− De amint kibukkan a gabona, a túlnyomó része már el is tűnt, elment délre a
bérekkel és a gyapjúval egyetemben. Láttam, hogy némely családokat szó szerint
kivéreztettek Kincadrine-ban, még a gyermekeiket sem tudják etetni, és mindez
csak még rosszabb, mióta kitörtek a harcok. Az angol bírók egyre keményebben
sanyargatnak, és minderről csak azok a lázadók tehetnek! − Duncan mérgesen
nézett a levesére. − Nekik is kinn kellene szorgoskodniuk a földön, mint
mindenki másnak, aratniuk ahelyett, hogy próbálják eljátszani azt a kevéske
békét, ami még megmaradt!
David arcáról letörölték a mosolyt.
– Nincs békénk, apa! Az angolok alatt nem is lesz! − Letette a kanalát. –
Csatlakoznunk kellene a lázadókhoz ahelyett, hogy szidnánk őket!
Ysenda figyelmeztetően nézett rá.
− Ne beszélj így apáddal!
 − De hát ez az igazság. − David Willre pillantott. − Egyetértesz velem, ugye,
bácsikám? Te sem akarsz itt ülni, nagy semmittevésben, úgy, mintha minden
rendben lenne, ugye? − Visszanézett az apjára. Duncan mélyen hallgatott. –
Amikor Tom Edinburgh-ban járt, hallotta, hogy Wallace megölte Lanark angol
bíróját, és Scone-nél legyőzött egy főtanácsost. Azt mesélik, Sir William
Douglas is csatlakozott hozzá, és még sokan mások. Te nem akarsz tenni
valamit? Nincs benned semmi büszkeség?
Duncan vérvörös arccal pattant fel. Felemelte az öklét, mintha meg akarná
ütni Davidét, de Alice döbbent kiáltása hallatán leengedte a karját.
Kinyílt a hátsó ajtó, és Tom lépett be. A homlokát ráncolva nézte a dermedt
jelenetet, aztán kérdően Duncan felé biccentett.
− Férfiak jönnek az úton, uram! Öten vannak!
− Egy pillanat, és kimegyek! − mormolta Duncan, és dacos fiára nézett. –
Menj és köszöntsd őket!
− Ki lehet az? − kérdezte Ysenda, miközben Tom kiment.
Duncan felkapott egy kendőt, megtörölte a kezét.
– Nem tudom − mondta az ajtóhoz lépve. − Egyedül megyek! − tette hozzá
élesen, látva, hogy Will is felkel. − Még mindig én vagyok ennek a birtoknak az
ura!
Duncan kilépett a fülledt délutánba. Csak úgy fortyogott benne a harag, de
alatta ott lapult a szégyen kényelmetlen keserűsége. A fiának igaza volt. Nem lett
volna szabad Sir David Graham oldalán lovagolnia minden áldott héten,
körbejárni a fiatal földesúr birtokát, miközben az angolok igája nehezedett mind
a kettejük nyakára, és Edward nevében fosztották meg Kincardine lakóit ételtől,
pénztől egyaránt. A honfitársaival kellett volna lennie, a zsarnok ellen küzdve.
De a büszkeségét eddig legyőzte a családját védő még erősebb ösztön.
Megkerülte a házat, és látta, hogy Tom már köszöntötte is a lovasokat. Duncan
szíve elszorult a páncéljuk láttán. Angol katonák. Az öt lovas közül az egyik
másként volt felöltözve, finom anyagból varrt, zöld-arany brokátköpenyt viselt.
A lován maradt, míg négy kísérője leszállt a nyeregből.
– Jó napot kívánok! − kiáltott oda Duncan, és igyekezett megacélozni magát.
− Ki itt az úr? − kérdezte a köpenyes alak, és parancsolóan lenézett rá. Vaskos,
összemosódó tájszólásban beszélt, a szavai szinte egymásba ragadtak. A ló
megpróbálta hányni a fejét, de a férfi keményen megrántotta a kantárját.
Duncan tekintete a férfi derekán a tömött bőrerszény mellett lógó jókora
kardra siklott.
− Én vagyok az!
− Azért jöttem, hogy beszedjem a negyedévi bért!
Duncan megrázta a fejét.
 − Itt nyilván valami tévedés van! Már kifizettem! A behajtó a múlt hónapban
járt itt!
− Sajnos azóta megemelték a béreket!
− Mennyivel? − kérdezte Duncan olyan nyugodtan, amilyen nyugodtan csak
tudta.
– Apa?
Duncan hátranézett, és látta, hogy David lép ki a házból.
− Mennyivel? − kérdezte aztán hitetlenkedve, és visszafordult az adószedő
válasza hallatán. − Ez kizárt! Ezt nem tudom kifizetni!
− Másfajta fizetséget is elfogadunk − válaszolta a fickó. Biccentett a pajta
felé, ahová Duncan lova, egy selymes szőrű, foltos jószág volt kikötve. − Az ott
igazán szép jószág!
Duncan összeszorította a fogát.
− Szükségem van a lóra, hogy bejárhassam az uram birtokát, és segítsek neki
elszedni a népe minden vagyonát a te uradnak!
− Edward kirn="jly neked tán nem urad? − vonta össze a szemöldökét az
adószedő.
Duncan végigpillantott a katonákon. Olyan kapzsin méregették a házát, hogy
már a tekintetüktől is elszorult a torka. Hirtelen arra gondolt, bárcsak ő is kihozta
volna magával a kardját.
− Menj vissza, David! − szólt hátra, ahogy meghallotta a fia közelgő lépteit.
− Ez a te fiad? − kérdezte az adószedő. − Jóvágású kölyök. És látom, jól is
tartod. Ti nem úgy vélitek? − vetette oda az egyik katonának. A fickó
kellemetlenül elvigyorodott.
− De igen, uram!
Tom mérgesen meredt az adószedőre, és odalépett a válaszoló katona elé.
− Nehéz időket élünk − mondta az adószedő. Duncanre nézett, és megvonta a
vállát. − Ha mindenáron okolni akarsz érte valakit, hát okold a honfitársaidat! Ha
nem lázadtak volna föl Edward király ellen, nem kellene megemelnünk a
béreket! Valamiből ki kell fizetnünk azt is, hogy legyőzzük a kis lázongásukat!
Ők küzdenek, te meg a fajtád pedig fizettek!
– Úgy hallottam, van annyijuk, hogy meg is nyerjék azt a kis lázongást, ha
belevesszük, hogy Wallace meg az emberei mit el nem szedtek a főtanácsostól
Scone-nél!
Az adószedő szeme elkeskenyedett.
– A helyedben én rövidebb pórázon tartanám a fiamat! Bármikor tovább
emelhetem a béredet, ha úgy tetszik! − Nem vette le a tekintetét Duncanről. – De
tisztességes ember vagyok. Mondd meg a szolgádnak, hozza ide azt a lovat, és
akkor ma ennyiben meg is egyeztünk!
 − Mondtam már, hogy azt nem tehetem − tett felé Duncan pár lépést, és
lehalkította a hangját. − Legközelebb majd többet adok cserébe. Sir David
Graham lovagja vagyok, az uram majd kezeskedik értem!
− Most utoljára kérem szépen.
− Hallgass rám, az ég verjen meg! − kiáltott fel türelme fogytán Duncan.
− Öljétek meg − mondta az adószedő, és Tom felé intett.
Duncan és David egyszerre ordítottak fel, amikor az egyik katona kivonta a
kardját. A fickó előrelendült, és Tom gyomrába mélyesztette a pengét. A szolga
leginkább döbbentnek tűnt, ahogy az acél a testébe szaladt. A katona
megcsavarta a pengét, és két éles, brutális mozdulattal kirántotta. Tom
összeroskadt, a gyomrát markolászta, a vér sűrűn bugyogott ki az ujjai közül.
Hitetlenkedve meredt Duncanre, majd a kíntól eltorzult arccal oldalra dőlt.
Mielőtt a földre zuhant volna, Duncan máris a katonára vetette magát. Ekkorra
már a többi katona is a kardjához kapott, és David Tom felé rohant. Éles sikoly
harsant a ház felől, Ysenda rohant ki; az asszony látta, hogy Tom összeroskad, a
férje pedig nekiront annak a katonának, aki a szolgát ledöfte.
A katona előrevágott, de Duncan átbukott a penge alatt, és ordítva a férfi
mellkasának csapódott, fellökte. A kard kirepült a fickó kezéből, a sisakja szíja is
elpattant, ahogy Duncan rázuhant, olyan erővel ütődtek a kiszáradt földnek,
hogy mindkettőjükből kiszaladt a szusz. A katona sisakja elgördült. Duncan
szinte meg sem hallotta a felesége sikoltozását és a fia kiáltásait, belemarkolt
ellenfele hajába, és amilyen erősen csak tudta, a földhöz csapta a férfi fejét. Csak
arra tudott gondolni, hogy el kell kábítania legalább annyi időre, hogy
megszerezhesse a fegyverét. A fickó elernyedt, Duncan előrevetette magát és
felkapta a kardot. Arrébb gurult, mert a másik három katona egyike már
nekirontott. Az első ütést még mindig a földön heverve védte ki, aztán nekiugrott
a második katonának. Olyan erővel sújtott le rá, hogy a fickó pár lépést
hátratántorodott. Elveszítette az egyensúlyát az egyenetlen talajon, épp csak egy
pillanatra, de ez is elég volt ahhoz, hogy Duncan átdöfje. Kirántotta a kardot,
patadobogást hallott a háta mögül, a fia rekedt kiáltását, aztán érezte, hogy
valami a hátába szúr a két lapockája között. Az ujjai elernyedtek, kicsúszott
közülük a fegyver, és tompa csattanással a földre hullott. Duncan látta, hogy a
felesége égnek emelt karral megdermed, mintha csak táncolni készülne vagy
imádkozni. Aztán olyan erős fájdalom hasított végig rajta, amilyet még
elképzelni sem tudott, térdre lökte, lenyomta a földre.
Az adószedő tornyosult Duncan felé lován ülve, és visszarántotta véres
kardját.
− Öljétek meg őket! − ordította. − Öljétek meg őket!
David rettegve ugrott hátra, ahogy az egyik katona feléje indult, de amikor
próbált megfordulni és elszaladni, a lába belegabalyodott apja ledöfött
áldozatába, és hatalmasat esett. A másik katona Ysenda után eredt; az asszony a
fia felé szaladt.
Hatalmas ordítás harsant.
Will jött ki a ház mögül, a kezében David íjával. A nyíl az adószedőre meredt,
a fickó megfordult a nyeregben az üvöltés hallatára. A kardja a magasban volt,
Duncan vére végigcsorgott a markolatán, a lova idegesen toporgott. A patája
alatt Duncan hevert ernyedten, szétvetett tagokkal, rajta az eszméletlenül heverő
katonán. A másik két katona megtorpant, a tekintetük Willre, majd a gazdájukra
villant.
Az adószedő acsarkodva ugratta Will felé a lovát. Will útjára engedte a
nyílvesszőt.
Az adószedő oldalra vetette magát a nyeregben, nehogy eltalálja, de Will
amúgy sem rá célzott. A nyíl a ló nyakába fúródott, átszakította a lágy szövetet.
Az állat felágaskodott, aztán elzuhant, magával rántotta az adószedőt is.
Rázuhant a férfira, és szétzúzta a kengyelbe szorult lábát. Az adószedő
felsikoltott. Az Ysendát kergető katona megállt, és visszarohant, hátha segíthet
rajta. Will újabb nyílvesszőt rántott ki a hátán lógó tegezből, az íjhúrra
illesztette, és rálőtt a még mindig a földön heverő Davidhez meginduló katonára.
Elhibázta, a nyílvessző pár lábnyira fúródott a földbe. Will káromkodva ledobta
az íjat. Kitépte a kardját a hüvelyéből, és szaladni kezdett.
David épp csak arrább tudta húzni magát, mielőtt lesújtott volna rá a katona
kardja. Négykézlábra küszködve előrevetette magát, és kirántotta a földből Will
eltévedt nyílvesszőjét. A katona ismét lesújtott volna. Ysenda sikoltott. David
megfordult, látta, hogy a kard felé szúr, ívbe görbítette a testét, és előredöfte a
nyílvesszőt, fel a férfi ágyékába, a combját védő rétegek fölé. Dühében ordított,
érezte, hogy a nyílhegy áthasítja a húst, és egyre mélyebbre hatol, ahogy
nekifeszül. A katona felvisított és térdre roskadt. Will rohant oda hozzá hátulról.
A katona igyekezett felemelni a kardját, de Will egyenesen a napbarnított,
kosztól sötét nyakába döfte a kardját a sisak pereme alatt. David hátrahőkölt,
amikor a kard hegye kibukkant a katona torkán, és a fickó vérpermetet köhögött
fel. Will hátba rúgta az áldozatát, kirántotta belőle a kardot, miközben az
előrezuhant, aztán megindult a felé a katona felé, aki elszántan próbálta
kirángatni az adószedőt a döglődő ló alól. Az egyik karját a férfi feje köré fonta,
hátrarántotta, aztán egy kurta mozdulattal végighúzta a rövidkardot a torkán.
− Ne! − kiáltott fel az adószedő, ahogy Will fölé tornyosult. − Kérlek! Én…
De nem tudta befejezni, mert Will olyan erővel szúrta torkon, hogy a penge a
földbe futott a feje alatt. Ezek után odavonult a Duncan alatt heverő eszméletlen
katonához, óvatosan lehengergette róla a sógorát, majd ledöfte az utolsó angolt
is. A fájdalmában még mindig vergődő, nagyokat horkanó lóval végzett utoljára.
Ez volt az egyetlen halál, amiért akár egy csepp szánalmat is érzett.
Ysenda odarohant Davidhez, és szorosan magához ölelte. Amikor Will már az
elesett katonába törölte a kardját, megfordult. Elsápadt, amikor meglátta
Duncant hanyatt, szanaszét vetett tagokkal feküdni a száraz fűben. Odasietett és
letérdelt mellé, két keze közé fogta az arcát, és hangosan szólongatta. Látván,
hogy a férfi nem mozdul, egyre hangosabban kiáltozta a nevét, aztán
összefüggéstelenül sikoltozott. David halottsápadt, véres arccal sietett utána, és
átölelte.
Will a hüvelyébe csúsztatta a kardját, majd izzadtságtól lucskos hajába túrt. A
verejték a szakállába folyt az orráról.
– Édes Jézusom − mormolta, és levegő után kapkodott. − Édes Jézusom! –
Csak ennyit engedett meg magának.
Visszament a házhoz. Margaret az ajtóban kuporgott, a két tenyerével a két
félfának támaszkodott. Az ajka mozgott, de egy árva hang sem jött ki a torkán.
Will gyengéden, de határozottan felemelte a fejét. A lány nem állt ellen, de a
tekintete továbbra is a távolba révedt, oda, ahol az anyja és a bátyja hevertek
apja mozdulatlan testén.
– Margaret, most figyelj rám, össze kell szedned az összes pénzt, amije
Duncannek volt, és takarókat, ételt és vizestömlőket! Kérd meg Alice-t, hogy
segítsen! Ne engedd, hogy kijöjjön ide!
A lány meg sem hallotta. Will a fogát csikorgatva rázta meg.
– Margaret!
A lány összerezzenve kapta rá a tekintetét.
− Futás! − parancsolt rá a nagybátyja, és erővel megfordítva belökdöste a
házba. Amint a lány tovább tántorgott már magától is, Will újra kiment, és
odalépett Ysenda és David mellé. Megérintette az unokaöccsét. David azonnal
ütött, és állkapcson találta. Will kifordult az ütés alól.
− Most lovagként kell viselkedned, David. Megértetted?
David kétségbeesetten zihált, de nem küzdött tovább.
– Fel fogod nyergelni mindkét lovat, és összeszeded az íjadat meg apád
kardját és pajzsát. Aztán segítesz nekem kivinni ezeket a hullákat a fák közé! –
Will a lejtő alján sötétlő gyümölcsös felé bökött a fejével. − Menni fog?
David hirtelen kirántotta magát a kezéből.
− Igen.
Will kivárta, amíg az unokaöccse elindul a ház felé, aztán letérdelt Ysenda
mellé. A nő még mindig Duncan fölé hajolt, és meg-megakadva sírt.
Elviselhetetlenül szenvedett. Will tökéletesen ismerte ezt a kínt. Ismét
beléhasított, ahogy magához húzta és átölelte a húgát.
 − El kell mennünk − mormolta. − Valakinek hiányozni fognak ezek a
gazemberek, és eljönnek megnézni, hol lehetnek. Nem is reménykedhetünk
igazságos ítéletben. Keményen megtorolják a halálukat.
– Nem hagyhatom itt a férjemet − zokogta Ysenda Will mellkasába. − Nem
hagyhatom itt!
− A gyermekeid kedvéért itt kell hagynod.
− De hová mehetnénk? − sírta a nő. − Édes Istenem, hová mehetnénk?
− Selkirkbe megyünk − mondta Will rövid hallgatás után. − Nincs messze. Ott
megbújhatunk, amíg le nem száll az éj. Ha van egy kis szerencsénk, az
angoloknak kisebb bajuk is nagyobb lesz, mint hogy egy hivatalnok halála után
nyomozzanak.
Ysenda bedagadt szemmel nézett fel rá.
− Kincardine. Sir Graham. Hozzá akarok eljutni.
− Oda túlságosan könnyen utánunk jöhetnének. Az a legvalószínűbb hely,
ahol felbukkanhatunk − Will felkelt, és délre, a zöld párába burkolózó dombokra
nézett. − Bevesszük magunkat az erdőbe.
A Tower, London
Kr. u. 1297. július 6.
− Azonnal üzenjetek de Warenne earlnek!
– Természetesem, felséges uram! − mondta az írnok, és igyekezett lépést
tartani a sietősen vonuló, hosszú lábú Edwarddal.
− Kétségkívül a yorkshire-i birtokán lesz − jegyezte meg Edward mogorván −,
de ha azt hiszi, hogy kormányzót játszhat a saját udvarháza kényelméből, hát
nagyot téved! Utasítsd, hogy találkozzon Cressinghammel Berwickben! Onnan
vezetik majd a sereget! − A király arca megfeszült. − Ha ezek a lázadók háborút
akarnak, hát Istenemre, rájuk küldöm a hadaimat! Mondd meg az earlnek, azt
akarom, hogy a lázadásnak vége legyen, a főbűnösök feje pedig a Tower-hídon
rohadjon, mire visszaérek!
Edward elbocsátotta az írnokot, majd tovább sietett a folyosón, és
leereszkedett egy hosszú lépcsősoron. Fel-felszisszent, ahányszor csak
megsajdultak az ízületei. A skóciai lázadás híre rettentően felbosszantotta,
különösen mivel jó néhány olyan nemes is melléállt, akiket pár hónapja maga
engedett szabadon. De ennél sürgősebb dolga is volt. Miközben a határtól
északra csatározott, Fü-löp megerősítette az uralmát Guyenne-ban. A bárók egy
része nyugtalankodni kezdett a franciaországi hadjárat lankadása láttán, és már
nem voltak hajlandóak a szolgálatában küzdeni. Egyre többen támogatták őket a
királyi udvarban, és Edward tudta, milyen veszélyesek lehetnek a lázongó bárók.
Simon de Montfort egy életre megtanította erre.
Kilépett a fojtó délutáni hőségben bágyadozó udvarra, ahol két tanácsadója
várta.
− A hajód készen áll, felséges uram − mondta az egyik, és közrevették a
királyt. − Akkor indulunk, amikor csak szeretnéd!
− Hétvégére Flandriában akarok lenni! − Edward hátranézett a fehéren és
parancsolón emelkedő Towerre. − Nézzük csak meg, hogy az én drága unoka-
testvérem ellenségei mi mindenre hajlandóak, hogy véget vessenek a francia
elnyomásnak!
 12.

Selkirki erdő, Skócia

Kr. u. 1297. július 20.

Will felért az emelkedő tetejére, és az alkarjával törölte le az arcáról a

verejtéket. Megfordult, kinyújtotta a kezét a mögötte kaptató David felé. Az
unokaöccse megállt, ránézett Will kinyújtott karjára, aztán elkapta, és hagyta,
hadd rántsa fel a nagybátyja az utolsó pár lépésen. A lábaiknak neki-
nekiverődtek a teli vizestömlők. Újra átvágtak a fák között, a meredek völgy
mélyén csobogó patak hangja lassan elfakult mögöttük.
Ahogy egyre közelebb értek a tisztáshoz, Willt ismét megülte a rosszkedv,
hiába derítette fel az a hasznos, elkerülhetetlen feladat, hogy vízért megy. Még
csak három napja táboroztak itt, de már szívből gyűlölte a fenyőfák és
tövisbokrok közt meglapuló, levegőtlen zugot. Ysenda Alice-t dédelgette, aki
még mindig egy jó néhány nappal korábbi esés után nyűglődött. Pedig inkább
csak az ijedség árthatott pedig meg neki, mint az esés. A bokája ugyan fájt és
bedagadt, de miután Will a tartalék ingéből nyomókötést rögtönzött neki, a
duzzanat hamar leapadt. Alice ennek ellenére egyre elkeseredettebben nyafogott,
míg végül sírva fakadt és leült, nem volt hajlandó egy lépést sem tovább menni.
Ysenda felnézett, amikor a két férfi a tisztásra ért, aztán visszafordult a
lányához. David ledobta a vizestömlőket a holmijuk mellé, aztán levetette magát
egy hatalmas, vörös törzsű fenyő árnyékába. A kutyája is ott hevert. Csak úgy
lihegett a hőségben. Nem messze tőle Duncan lova próbálta elhajtani a
mindenütt hangosan zümmögő legyeket a farkával. A tisztást ragacsosan ülte
meg a fenyők illata. Margaret egy kidőlt fatörzsön kuporgott a halódó tűz
mellett, és egy bottal bökdöste a parazsat. Elveszítette a főkötőjét, a haja
kibomolva, csapzottan lógott a vállára. Will enyhe ingerültséggel vette észre,
hogy a lány nem hozott fát, hiába kérte rá.
− Kellene egy kis víz! − kiáltott oda nekik Ysenda.
Mivel David meg sem mozdult, Will a fogát csikorgatva ment oda a húgához.
Alice egy fának vetett háttal ült, és fájósán felhúzta az orrát. Ysenda letekerte a
lábáról a kötést, óvatosan fogva a lábát. Will odaadta a húgának a vizestömlőt, és
látta, hogy a kislány lába sértetlen. Ysenda öntött rá némi hideg vizet, és Alice
felszisszent.
− Ennyire fáj? − kérdezte Ysenda aggodalmaskodva.
− Csak hideg − vetette oda Will élesebben, mint szánta.
Alice felnézett rá, és a fájdalmas arckifejezés, ami azonnal durcás
ellenszenvbe váltott, mindent elárult Willnek, amit tudni akart.
− Honnan tudod? − kötekedett a lány. − Nem a te lábad fáj!
− A tiéd sem, Alice! − Will igyekezett gyengéd lenni, bár olyan ingerült volt,
hogy legszívesebben üvöltött volna. − Már nem fáj. Még csak meg sem
rándítottad!
Alice izzadt kis arca még jobban elvörösödött. Mondani próbált valamit, de
inkább heves zokogásban tört ki.
– Hogy merészeled! − Ysenda felpattant és szembefordult vele. Az arcán
csíkokban fénylett a verejték és a kosz. Will most vette csak észre, hogy a
kulcscsontja fölött nyakláncként vöröslenek a csípések. Némelyik vérzett is;
Ysenda sokat elkapart. Mindannyian sokat szenvedtek a szúnyogoktól, mióta a
selkirki erdőbe értek, de Ysendának volt a legnehezebb. − Ha azt mondja, hogy
fáj, akkor fáj! Nem vagy te orvos!
− Azért mondja, hogy fáj, mert nem akar tovább menni − vetette ellene Will,
és fel kellett emelnie a hangját, hogy túlharsogja Alice bőgését −, és ha nem
dőltél volna be minden kis jelenetének, mérföldekre járnánk innen! − Már napok
óta ki akarta ezt mondani, de szinte egy szót sem szóltak, amióta otthagyták a
birtokot, és nem akarta épp veszekedéssel megtörni az ólmos csöndet. De most
már túl késő volt.
– Mérföldekre! − A nő is kiabálni kezdett. − Mérföldekre merre? − Kétség-
beesetten intett a minden oldalról föléjük magasodó fák felé. − Két hete vezetsz
minket vakon! Egészen pontosan hová is kellene eljutnunk? − Will mondott
volna valamit, de Ysenda folytatta, nem akarta hallani a választ. − Azt mondtam,
hogy menjünk el Sir Grahamhez segítségért, de te rákényszerítettél, hogy
hagyjam ott mindenem, amim csak van, és meneküljek be az erdőbe, mint
valami bűnöző! − Elviharzott Will mellől, és dühösen körözni kezdett a tábor
körül. Margaret ledobta a botot és a két keze közé temette a fejét. David
hangosan, vidáman fütyörészett. A kopó kihúzta magát ültében, és hangosan
ugatott. – Elhitetted velem, hogy nincs más választásunk, pedig lett volna! −
Ysenda lekuporodott, és nekiállt begyömöszölni a takarókat az egyik lóhátra
való kosárba.
– Mondtam neked, Ysenda, ha az angolok törvény elé akarnak állítani, Sir
Graham földje lesz az első, ahol keresni kezdenek!
– Akkor északra megyünk, Elginbe! Ede szívesen befogadna minket!
Istenemre, egyszer csak felbukkansz a semmiből, annyi év hallgatás után, én
meg vagyok olyan bolond, hogy hiszek neked!
− Azt sem tudjuk biztosan, hogy Ede ott van-e még − mondta Will halkan. –
Régóta nem hallottunk felőle!
− Hagyd abba! − kiáltott fel Margaret, és talpra ugrott. − Hagyjátok abba mind
a ketten! Nem bírom elviselni!
Ysenda szembefordult Will-lel.
– Rávettél, hogy vigyem el a gyermekeimet az otthonukból! Az apjuk mellől!
− Erre megakadt és elcsuklott a hangja, mire Margaret hirtelen megugrott, és
berohant a fák közé.
– Ne! − kiáltott fel Alice. Felpattant, nekivetette a hátát a fának, és halálos
rémülettel meredt eltorzult arcú édesanyjára.
− Hadd menjen − vetette oda David hirtelen −, legalább mindenkinek több étel
marad!
Ysenda odaviharzott hozzá. David felkiáltott, megpróbálta védeni magát, de
az anyja pofon vágta. Nagyot csattant nyitott tenyere a fia arcán, és a hang
visszaverődött a sűrű fákról. A kopó egyre kétségbeesettebben ugatott, szinte
őrjöngött a póráz végén. David elkapta az anyja csuklóját. Mind a ketten
ordítottak. Will épp odalépett volna, hogy szétválassza őket, amikor hirtelen
élesen visszhangzó sikoltás harsant a közelből. Ysenda megdermedt. A tekintete
Willre villant, de a férfi már a kardjáért rohant, ott feküdt a hüvelyében a
takaróján.
Will kivonta a pengét, és a sikoltozás felé futott a fák között. Nehezen
verekedte át magát az aljnövényzeten, a gallyak és ágak összekaristolták az
arcát, beleakadtak a ruhájába, és lassan már azt sem tudta, jó irányba tart-e, de
aztán újra felharsant a sikoly, ezúttal közelebbről. Meredek, tűlevelekkel és
gömbölyű tobozokkal teleszórt part magasodott előtte. A part tetején kitárt karral
álló alak körvonalát rajzolta ki a beeső napfény.
− Margaret!
A lány megkönnyebbülten felkiáltott, és Will felé fordult. A hirtelen
mozdulattól megcsúszott a lába és hanyatt esett. Kiáltott egyet, de elhallgatott,
ahogy földet ért, és kapálódzva gurulni kezdett. Gally− és tűlevélfelhőt kavart
estében. Will eldobta a kardját, és felvágtázott a domboldalon. Egy fatörzs köré
fonta a karját, és megpróbálta elkapni a lányt. Épp csak belemarkolt a ruhájába.
Rajta is nagyot rántott Margaret lendülete, és fájdalmasan ráfeszült a fára a karja.
A lány ruhája hangos reccsenéssel szakadt el, de az esést sikerült megállítania.
Will elengedte a fát, épp csak sikerült térdre bukva megőriznie az egyensúlyát,
elkapta Margaret kezét, és talpra rántotta. Lenézett a lejtőn sötétlő sűrű erdőre.
Amilyen gyorsan gurult a lány, elveszítette volna az eszméletét, ha nekicsapódik
a fáknak. Biztos, hogy csontját töri. És nem volt velük orvos. Will kirázta a
fejéből a gondolatot is. Margaret haja tele volt tűlevéllel, az arcán hosszú
karmolás vöröslött, de ettől és a ruháján éktelenkedő szakadástól eltekintve
sértetlennek tűnt.
− Édes Istenem, te lány, kész szerencse, hogy ilyen könnyű vagy, másképp
most csak a ruhádat fognám, te nem lennél benne!
Margaret mintha nem is hallotta volna. A tekintete még mindig a magas partra
tapadt, Will háta mögé.
Will még meg sem fordult, máris hallotta, hogy odakiáltanak nekik, álljanak
fel. Most már ő is látta, miért sikoltozott úgy Margaret; három férfi baktatott le a
meredeken, buzogánnyal a kézben. Négy másik a gerincen maradt, íjjal
felszerelkezve, onnan szegezték a nyilakat Willre és Margaretre. További két
férfi a jobbján ereszkedett le a fák között. Az egyik egyenesen Will kardja felé
tartott.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1297. július 20.

− Ez ám a pompás hír, felséges uram! Győzelem!

Fülöp elmosolyodott, halványkék szeme felszikrázott a szobája ablakán
beáradó napfényben.
– Úgy bizony − bólintott, letette az asztalára a pergament, és hátradőlt. A
tekintetét egy pillanatra sem vette le Guillaume de Nogaret-ről. A mosolya
elhalványult. − Persze már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem! − Újra
lenézett a pergamenre, a bőrlapon a pápa pecsétjére, győzelme jelére.
Legszívesebben kifüggesztette volna a Notre-Dame ajtajára, hogy Párizs minden
lakosa megcsodálhassa. Akkor aztán biztosan tudnák, királyuk milyen hatalmas,
és hamar elterjedne nagy tettének a híre. Lehet, hogy a francia nép már eddig is
szentként tisztelte a nagyapját, de csak az ő, Fülöp cselekedetei érhették el, hogy
valóban szentté avassák. Most hát ahányszor gyertyát gyújtanak Szent Lajosnak
a királyság megannyi templomában, a királyuk is eszükbe jut majd, és érte is
imádkoznak. Elképzelte, ahogy a számtalan fohász megannyi szárnyas kis
madárként száll fel a templomokból az égbe, egyenesen Isten színe elé. Fülöp
gondolatait az ajtó nyikorgása rántotta vissza; Pierre Flote lépett a szobába.
− Felség − köszöntötte a kancellár levegő után kapkodva.
Fülöp felkapta a pergamenlapot.
− Hallottad már, Flote? − kérdezte felállva. − Bonifác pápa engedett a
követeléseimnek! A nagyapámat szentté fogják avatni!
− Felséges uram, én…
− Ezt nézd meg − szakította félbe Fülöp, és a kancellárhoz lépett, hogy
megmutathassa neki a pergament. − Nogaret-nak igaza volt, csak ki kellett
tartanunk Bonifác rendeletei dacára is, és megadta magát! − A király
kijózanodott, és Nogaret-re nézett. − Jó gondolat volt megtiltani az arany és
ezüst kivitelét Francia-országból! − A hangja egyre merevebb lett, ahogy
dicsérte a miniszterét, mintha nem tudta volna rávenni magát, hogy teljesen
elismerje más eredményeit. − Miután szembesült vele, hogy így nem tudja
begyűjteni a járandóságát a francia templomokból, a pápa kénytelen volt
meghátrálni.
− És ezzel szent bolondot csinált magából − jegyezte meg Nogaret megvetően
mosolyogva. − Először bejelenti a Cleiricis laicost, ahol csak tudja, a lehető
legnagyobb pompával, aztán meg engedelmesen visszavonja, amikor rájön, hogy
mi sokkal nagyobb kárt tudunk neki okozni! De most már tudja, hol a helye,
felség! Bonifác innentől azt teszi, amit mondunk neki!
− Felség!
Fülöp a homlokát ráncolva fordult vissza Flote-hoz.
– Ne ordibálj velem, Flote!
– A bocsánatodért esedezem, de épp most kaptam hírt Angliából, hogy
Edward király felszedte a horgonyt, és Flandria felé tart!
− Flandria felé? − kérdezte Nogaret, és az arcáról leolvadt a diadalmasság.
Flote rá sem nézett a miniszterre.
− Azt mondják, a nüremburgi szövetségre próbál építeni úgy, hogy a fia
elveszi Guy de Dampierre lányát!
Fülöp leejtette a kezét az oldala mellé, az öklében összegyűrődött a pergamen.
Lenézett rá, aztán kurta mozdulattal visszadobta az asztalra, majd az ablakhoz
lépett, és csendben állt, háttal a minisztereinek.
− Isten verje meg! − mormolta Nogaret.
− A helyzet nem olyan reménytelen − mondta Flote a király beáradó
napfényben kirajzolódó, magas körvonalának. − Edward bárói fellázadtak az
ellen, hogy a király Gascogne-ban háborúzik, és nem hajlandóak harcba vonulni
alatta, rákényszerítették, hogy máshol keressen katonai segítséget. Ez a lépése,
hogy végül mégis csak Flandria grófjával áll össze, talán nagyobb kétségbeesést
takar, mint vélnénk!
− Nem − fordult vissza feléjük Fülöp −, az unokatestvérem az én játékomat
játssza. Két fronton akar harcba szállni ellenem, hogy meg kelljen osztanom a
seregeimet Guyenne és Flandria között. Épp ezt akartam elérni én is, amikor
aláírtam a szövetséget Skóciával!
− De veled ellentétben Edward nem tud még egy sereget csatarendbe állítani −
mondta Nogaret, és elgondolkozva vonta össze a szemöldökét neki is ketté kell
osztania a seregét! Ezzel legyengíti magát.
Fülöp nem figyelt rá.
− Mindeközben tovább késlekedik a flottám épülése, és a pénz minden áldott
nap egyre kevesebb a kincstáramban! − Leült az asztala mögé, és mogorván
meredt a Bonifác pecsétjével ellátott levélre; most már mintha ez is csak rajta
gúnyolódott volna. A pápával való viszálya egy újabb elhúzódó konfliktus volt,
ami az előző évben lekötötte. Úgy érezte magát, mintha konc lenne, amin
marakodnak az ellenségei. Mindegyik beleharapott már, ide-oda ráncigálták,
megosztották, míg a végén képtelen volt bármelyikükre is összpontosítani.
Azt hitte, már leszámolt a három évvel korábban Edward és a németalföldi
uralkodók közt létrejött nüremburgi szövetséggel. Miután hírét vette a dolognak,
azonnal meggyőzte Hollandia grófját, hogy jelentősebb pénzadományért cserébe
vonja vissza a támogatását, ezzel aláaknázva az egész koalíciót. Fülöp tudta,
hogy még így is szilárd ellenállásra számíthat Guy de Dampierre részéről; a férfi
keményen ellenszegült minden olyan kísérletnek, ami teljesen francia befolyás
alá vonta volna Flandriát, és mellé álltak a flamand lakosság túlnyomó részét
foglalkoztató nagy befolyású szövőcéhek is. De Fülöp úgy vélte, ráér leszámolni
a gróffal, miután Guyenne-ban megverte az angolokat. Váratlan csapás volt,
hogy két ellensége most hirtelen összefogott.
– Látnom kellett volna, hogy ez lesz a vége − felnézett, elkeskenyedett
szemmel méregette a tanácsadóit −, nektek is látnotok kellett volna, hogy ez lesz
a vége!
− Felséges uram, miből láttuk volna? − kérdezte Nogaret.
− Egyetértek − hallgattatta el Flote a minisztert −, látnunk kellett volna akkor
is, ha a nüremburgi szövetség nem figyelmeztetett volna rá! − Nogaret-re emelte
a tekintetét. − Flandria elsődleges ipara a szövés, és Anglia fő kiviteli terméke a
gyapjú. A két állam már hosszú évek óta természetes szövetségese egymásnak,
jóval hosszabb ideje, mint hogy a flamand grófok a francia király hűbéresei
lettek volna. A kapcsolatukat már máskor is megpecsételték királyi
házasságokkal. Az, hogy Edward próbálta megszilárdítani a viszonyt
legközelebbi szövetségesével, mondhatni elkerülhetetlen volt! − Felnézett
Fülöpre. – A kérdés most inkább az, miként akadályozhatnánk meg mindezt!
− Talán ha… − kezdte Nogaret.
− Ha új sereget állítanék − kérdezte Fülöp Flote-től −, mennyi ideig tudnánk
kellően ellátni?
Flote lebiggyesztette az ajkát.
− Beszélnem kellene a kincstárnokkal, de azt hiszem, az egyház
megadóztatásából befolyt összegekkel jó néhány hónapig.
Fülöp az asztal szélére ült, és minden figyelmét a kancellárra összpontosította.
− Ha már most határozott lépéseket teszünk, mielőtt megszilárdulhatna ez az
angol-flamand unió, talán több legyet is üthetünk egy csapásra. Ha győzök,
akkor átvehetem Flandria fölött az uralmat, és szoros francia fennhatóság alá
kerülhet dúsgazdag szomszédunk. De ugyanakkor Edward hadseregének egy
részét is elpusztítanám… − Fülöp elmosolyodott, összekulcsolta két kezét, és az
ajkához érintette ujjait. − És vele pusztulna megtépázott hírneve maradéka is!
− És ha egyelőre lemondasz a flottád építéséről − tette hozzá Flote −, akkor
szükség esetén az év hátralevő részében fenn tudsz tartani egy hadsereget az
ország északnyugati részében!
– Így lesz − mondta Fülöp. − Amint fel tudunk állítani egy újabb hadsereget,
északra küldjük, hogy az angoloknak és a flamandoknak ki kelljen állniuk
ellenünk, még mielőtt elhálnák a házasságot. Kis szerencsével egyetlen csapás is
elég lesz, hogy megtörjük őket!
Nogaret közbeszólt.
− Felséges uram, engem aggaszt a gondolat, hogy félbehagyjuk a flotta
építését, miután ennyi időt és pénzt fektettünk már bele!
− Én inkább úgy mondanám, Nogaret miniszter − vetette oda Flote, mielőtt a
király megszólalhatott volna −, hogy már maga a tény, hogy ilyen sok időt és
pénzt fektettünk bele, azt mutatja, hogy rég fel kellett volna hagynunk vele!
Nogaret fekete szeme felszikrázott, viaszsárga arcát elöntötte a vér. Mind a
ketten hallgattak; a király eközben elment mellettük az ajtóhoz.
– Flote, szervezd meg, hogy holnap nónás után itt legyen a teljes kabinet! Azt
akarom, hogy azonnal kezdjük valóra váltani ezeket a terveket!
− Igenis, felség!
Flote a király nyomában távozott a szobából. Nogaret utánanézett. Szellő
rebbent be a nyitott ablakon, és megmoccantotta a Lajos király szentté avatását
bejelentő, elfeledetten heverő pergament.
Fülöp mélyen elgondolkozva igyekezett a hálószobája felé. Bármilyen dühös
volt is Edwardra, amiért sarokba szorította, és nem hagyott neki más választást,
csak a háborút, meglepően jó kedve támadt. Ha az angol király azt hitte, ezzel a
csellel felidegesítheti, nos, nagyot tévedett. Hát nem győzte le, ő, Fülöp, épp
most a pápát? Enyhe zavarodottság töltötte el a gondolatra, vagy inkább arra,
hogy ennyire örül neki. Nem hagyhatja, hogy olyan legyen, mint Nogaret, nem
kéjeleghet abban, hogy győzött az egyház fölött. Bánnia kell, hogy így tett, de a
főpap önnön hibái kényszerítették rá, hogy az egyház ellen szegüljön. Bűnbánó
pásztor lesz, nem diadalittas hódító. Azonnal elintézi, hogy fogadja a gyóntató-
ja; aláveti magát a vezeklésnek, és megtisztul minden bűntől.
Végre a hálószobájához ért, és belökte az ajtót. Először csak annyit látott,
hogy egy nő áll a teljes alakos ezüsttükör előtt a felesége egyik ruhájában. Aztán
azt is észrevette, hogy ez a nő nem a felesége.
Rose felsikkantott és szembepördült a királlyal. Felkapta a karját a melle elé,
mintha csak mezítelen lett volna, és takargatni akarná magát; volt is ebben
valami, mert a tükörben tisztán látszott, ahogy a kárminpiros ruha hátán
keresztbe-kasul cikázó fűző szétnyílt, és háromszög alakban felfedte a lány
csupasz bőrét, egészen a feneke görbületéig. Az alatt a pár pillanat alatt, amíg
Fülöp mindezt felmérte, Rose elugrált valahogy az ágyhoz, ahol egy egyszerű,
fehér ruha hevert összegyűrve.
− Felséges uram, én… − felkapta a ruhát, és a melléhez szorította. − Nagyon
sajnálom, azt hittem…
− Hol van Johanna? − csattant fel Fülöp. A felesége ruhája túlságosan is bő
volt a soványka udvarhölgyre; úgy lógott rajta, mint valami vörös harang. − És
miért is van rajtad ez a ruha?
− Elszakadt − vágta rá Rose hirtelen. − Az úrnőm úgy látta, mintha elszakadt
volna. Én nem találtam semmit. Azt hittem… azt hittem, ha felveszem, jobban
látom, hol szakadt el!
Fülöp állkapcsa megfeszült a lány hazugsága hallatán. Rettentő dühös volt, de
nem tudta, mitévő legyen. Ez nem az ő ügye volt. Nem tudta, hogyan büntesse
meg ezt a fiatal nőt, aki itt áll a felesége ruhájában, és szemrebbenés nélkül az
arcába hazudik. Majd elmondja Johannának, és rábízza a dolgot. Neki épp egy
háborút kellett elrendeznie.
− Kifelé! − parancsolt rá a lányra, és az ujjával az udvarhölgyek hálótermébe
vezető ajtóra bökött.
Rose lángoló arccal menekült ki. Az egyik kezével a tulajdon ruháját
markolta, a másikkal a királyné ruháját próbálta összefogni, ahogy elsietett
Fülöp mellett. Mielőtt becsapódott volna mögötte az ajtó, a király még egyszer
megpillantotta a mezítelen hát sápadt bőrét kiragyogni a vérvörös selyem alól.
Selkirki erdő, Skócia
Kr. u. 1297. július 20.

− Mit fognak velünk csinálni?

Will hátrapillantott a suttogás hallatán. A húga szeme elkerekedett, de Ysenda
emelt fejjel ballagott mellette, mintha csak a félelmét próbálta volna leplezni –
hogy a gyermekei, vagy az őket körülvevő kilenc férfi elől, azt Will nem tudta
pontosan.
– Nem hinném, hogy közvetlen veszélyben volnánk − mormolta foglyul
ejtőikre nézve; összességében igen furcsa társaságot alkottak.
Hárman mentek elöl, az egyikük Duncan lovát vezette. Az összes csomagjukat
a hátasra szíjazták, a kopó pórázát a nyereghez kötötték. A lovat egy zömök,
ápolatlan alak vezette; mezítláb volt, csak szakadt bőr térdnadrágot viselt, a
szabad kezében bunkósbotot lóbált, és úgy nézett ki, mint aki élete túlnyomó
részében az erdőben élt. Széles mellkasát és karját számtalan heg borította. A
másik két fickó nem volt ekkora darab, de jól öltözöttek voltak; rövid mellvértet
és kiváló szabású kabátot hordtak. Íj volt náluk, az övükre csatolva pedig nyíllal
teli karcsú kosárkák. Will és családja két oldalán újabb négy férfi menetelt, az
egyikük a kezében hosszú lándzsával, a másik három viszont inkább tűnt
pásztornak, mint katonának. A hátvédet két felföldi mód öltözött, combközépig
érő, festett gyapjútunikás férfi alkotta. Ezek ketten igencsak magabiztosan
fogták a kezükben a hosszú nyelű lochaberi bárdokat, és viselték az övükön Will
és Duncan kardját.
– Hogy lehetsz benne biztos, hogy nem vagyunk veszélyben? − Ysenda
lehajtotta a fejét, hogy ne vegyék észre, beszél, bár a menet talpa alatt ropogó
ágak zaja amúgy is elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja a suttogását. Alice és
Margaret előtte mentek, David pedig Will oldalán gyalogolt. Margaret
minduntalan hátranézett rájuk, de Alice egyenesen előremeredt, úgy lépdelt;
most már egyáltalán nem tett úgy, mintha megrándult volna a lába. Egy szót sem
szólt azóta, hogy az idegenek elértek a táborukhoz − akkor fedezték fel, amikor
David kirontott az erdőből Will és Margaret nyomában.
− Ha ki akartak volna rabolni, elveszik a holminkat és ott hagynak. − Will
nem tette hozzá, hogy „holtan”. − És ha bántani akartak volna, mostanra már
megteszik. Azok alapján, amit hallottam, miközben összeszedték a holminkat, a
táborukba kísérnek!
− Táborukba?
− Szerintem lázadók.
Ysenda dermedten bámult rá.
– Tudtad, hogy itt lesznek!
− Igen, Tom mondta, hogy a lázadók az erdőben ütöttek tanyát!
− Ezért hoztál minket ide? Hogy csatlakozzunk hozzájuk?
− Csend legyen! − szólt rájuk a lándzsás.
Ysenda arca halálsápadt volt.
– A gyermekeimet, a tulajdon unokahúgaidat rablók és útonállók vackára
vezetted, akiknek mind vérdíj van a fejére kitűzve, csak azért, hogy folytathasd a
harcod! − sziszegte a foga között, amint az őrük máshová nézett, majd Margaret
és Alice vállára tette a kezét.
– A gyermekeid itt nagyobb biztonságban lesznek, mint bárhol máshol –
mormolta Will. − Ha a mezőkön maradunk, előbb vagy utóbb megtalálnak. Te is
hallottad a híreket, nem csak én, tudod, hogy bánnak az angolok azokkal, akik
ellenük szegülnek; hát még azokkal, akik megölték az egyik tisztviselőjüket! A
lovagiasságnak nem sok nyoma maradt a határon innen. Azt sem merném
mondani, hogy a lányaidat nem büntetnék meg velünk együtt.
De Ysenda meg sem akarta hallani. Meggyorsította a lépteit, maga előtt
taszigálta Alice-t és Margaretet.
− David! − csattant fel, és parancsolóan a fiára nézett, hogy kövesse. David
megrázta a fejét.
– Mozgás! − szólt rájuk az egyik férfi, és visszafordította Ysendát a
menetirányba. David továbbra is Will mellett bandukolt.
Kis híján egy órával később fakulni kezdett a földre hulló, aranyló fény, és az
ég ágak közt átvillanó foszlányai az alkony bíborát öltötték magukra. Nagyobb
embercsoport zajait hallották meg a távolból, a nagydarab fickó háromszor éleset
füttyentett. Will hallotta a válaszul érkező füttyszót, és hogy jobban körbenézett,
észrevette a bokrok között, fák mögött megbújó alakokat. Íjak ívét látta, késeken
csillant meg a fény, és Will úgy vélte, ha a fickó nem jelez, nem jutottak volna
sokkal messzebb. Előrefelé számtalan emberi hang zümmögött, néha hangos
nevetés, egy-egy kiáltás törte meg, és már hallani lehetett az ütemes
fejszecsattogást, a kutyaugatást és a lovak nyerítését is. A fák között látták, hogy
emberek mozognak, érezték a fafüst és a főtt étel illatát. Ysenda maga köré
gyűjtötte a lányait, miközben foglyul ejtőik bevezették őket a fenyőfák közt
elterülő hatalmas táborba.
Különféleképpen öltözött emberek, minden létező fegyverrel a kezükben, kis
csoportokban álldogáltak a tüzek mellett, vagy ültek a hosszú fatörzseken,
faragott tányérokból kanalazva az ételt. Néhányan az állatokkal
foglalatoskodtak; a kerítés mögött disznók, birkák, kecskék, sőt még marhák is
voltak. Mások csak elhevertek a mohos talajon a fák közé kifeszített vászontetők
árnyékában. Sokan utánafordultak Willnek és családjának, amikor átvezették
őket a tábor szélén, be egyenesen a közepére. Egy fickó pajzánul odafüttyentett
Margaretnek, mire a társai hangosan felröhögtek. Margaret lehajtotta a fejét,
Ysenda pedig gyilkos pillantással nézett hátra Willre. Az arckifejezése csak
akkor változott meg, amikor hirtelen előbukkant egy fiatal nő, jól megöklözte a
fütyörésző fickó vállát, aztán bocsánatkérően Ysenda felé biccentett. Az asszony
kíváncsian nézett a fiatal nő után, de már el is hagyták. A tisztás közepén álló
sátorgyűrű felé tartottak. Will hátranézett, és csak most vette észre, hogy a
kísérőik egy része eltűnt.
A sátrak közelébe érve a nagydarab fickó elkiáltotta magát, mire egy fiú
botorkált elő az egyikből. A férfi a kezébe nyomta Duncan lovának kantárját,
aztán befurakodott egy jókora, kék-fehér csíkos sátorba. Will és a többiek kinn
maradtak a két felföldi felügyelete alatt. A kísérőjük pár pillanattal később
alacsony, zömök férfival bukkant elő. A fickó legfeljebb harmincévesnek tűnt,
bár durván rövidre nyírt haján így is látszott, milyen sok benne az ősz szál.
Barna, viharvert arcán kis híján annyi heg volt, mint bajtársáén, vastag bőr
lábszárvédőt viselt, és az övén igen élesnek tűnő tőr lógott. A tekintete az
érdeklődés jele nélkül siklott át Ysendán és a lányokon, kurtán megpihent
Davidén, aztán végül Willen állapodott meg.
– Ez volt náluk, Gray! − mondta a nagydarab fickó, és a másik kezébe nyomta
a csomagok átkutatásakor talált, jókora erszényt. Az erszényt még Will vágta le
az adószedő övéről, és csak úgy duzzadt a pénztől; beletuszkolták Duncan
pénzét is, mielőtt elmenekültek a birtokról.
A Gray nevű fickó elgondolkozva méregette a súlyát a tenyerén.
– Jó súlya van!
– Az apámé! − csattant fel David, és előrelépett. A nagydarab fickó felemelte
a bunkósbotot, és Ysenda élesen rászisszent a fiára.
− Nem ártana, ha apád szólna, hogy tartsd a szád − válaszolta Gray, és a
tekintete visszarebbent Willre.
− A nagybátyám − vonta össze a szemöldökét David.
− És mi vezet egy ilyen furcsa társaságot Selkirk vadon erdejébe egy arannyal
tömött erszénnyel és egy lovag lovával és páncéljával? Veszedelmes időket
élünk, nem jó ilyenkor védelem nélkül róni az utakat. − Gray görbe kis
mosollyal nézett a cimborájára. − Sosem lehet tudni, kibe fut bele az ember, mi,
Adam?
– Van, aki megvéd minket − vágott vissza David, mielőtt Will akár csak
megszólalhatott volna.
− Kicsoda? − nevetett fel Gray, látva, hogy a fiú tekintete Will felé vág. − Ő?
Úgy néz ki, mint akinek három tél kell már csak a koporsóhoz! Persze nehéz ezt
megmondani az alatt a szakáll alatt. Elveszítetted a beretvádat, öreg?
− Nem akarunk itt bajt okozni − mondta Will, és figyelmeztetően David
vállára tette a kezét. Erezte az unokaöccse testét feszítő indulatot. −
Rákényszerültünk, hogy az erdőben keressünk menedéket, miután
összeütközésbe kerültünk egy angol adószedővel.
− Nem lehetett az egyszerű összeütközés, ha az asszonyaitokat is magatokkal
hoztátok!
− Az adószedő meghalt, akárcsak az emberei.
A fickó elmosolyodott, de a szeme óvatosan csillant.
− Te végeztél velük?
Will biccentett, és Adam hitetlenkedve horkantott egyet.
− Te meg még mekkora sereg?
− Nem kell neki sereg − vetette oda David érdesen −, ő templomos!
Gray mosolya szertefoszlott. Alaposabban végigmérte Willt, aztán intett a baj
társának.
− Őrizd őket! − megfordult és elsietett a szürkületben.
− Sajnálom − mormolta David Will baljós kifejezésére válaszul. Makacskodva
vonta fel a vállát. − De úgyis kitalálták volna!
Csendben vártak. Úgy érezték, hosszú idő telt el, bár a valóságban talán egy
perc lehetett, aztán két alak bukkant ki a fák alól. Az egyik Gray volt óvatos,
gyanakvó arckifejezéssel. A másik a legnagyobb termetű férfiak egyike, akit
Will valaha látott.
A jövevény nem csak szokatlanul magas volt, de széles is; a karján és a lábán
csak úgy dagadtak az izmok, a nyaka vastag, a feje szögletes és meglehetősen
durva vonású. Hatalmas termete dacára könnyedén lépdelt, és volt benne valami
ráérős magabiztosság. Egyszerű, sötétkék tunikát viselt, de Will látta, hogy
páncélt is hord alatta. Barna haja kibontva omlott a vállára, az izzadtságtól
csigákba göndörödött a halántékán. A húszas évei közepén járhatott.
− Szerintem ez ő − lehelte David halkan Will oldalán, és a tekintetébe
egyszerre vegyült tisztelet és rettegés.
Az óriás előttük torpant meg. Kényelmetlenül hosszú ideig méregette Willt,
mielőtt megkérdezte a nevét.
− Campbell? − kérdezte a zömök fickó Will válaszát hallva. − Honnan?
− Csend legyen, Gray! − szólt rá az óriás.
– A nagyapám réges-rég elhagyta a család birtokát Argyllban − válaszolta
Will. − És én kölyökkoromban elhagytam Skóciát.
− Gray azt mondja, templomos vagy! − Az óriás odapillantott Ysendára, aki a
szája szélét harapdálva ölelte magához Alice-t. − Hol a köpenyed?
Will semmit sem akart elárulni magáról ennek az idegennek. Éhes volt és
bizalmatlan, de nem maradt más választása. Mindamellett nem ezért jött ide?
Ysendának igaza volt: találkozni akart ezekkel a férfiakkal.
Lassan belefogott a történetébe, elmesélte, hogyan szolgált a Szentföldön
templomos parancsnokként, hogyan tért vissza Nyugatra, és miért szökött meg a
rendből. Furcsa volt beszámolnia minderről ezeknek a törvényen kívülieknek, az
erdő mélyén állva, az egyre mélyülő alkonyaiban. Az óriás időnként
félbeszakította, és belekérdezett a mondandójába; a faggatózás Willt arra
emlékeztette, amikor huszonhét évvel azelőtt befogadták a rendbe. Ez sokkal
durvább, lényegre törőbb vallatás volt, de a számkivetettek éppolyan komolyan
vették, mintha a rend lovagjai lettek volna, és a jelölt alkalmasságát firtatnák.
Mire Will beszámolt arról, mi mindent tett Edinburgh védelmében, és hogyan
halt meg Duncan, tapinthatóak voltak körülöttük az árnyak, és a fáklya apró
fénypöttyei szentjánosbogarakként libegtek a fák között.
− Miért jöttetek ide?
Az óriás hangja semmivel sem volt kevésbé mogorva, de Will valami újat
látott felvillanni a fiatal férfi szemében: a felismerés, talán a megértés halvány
szikráját.
 − Nem tudok menedéket adni nektek − tárta szét a férfi a karját a táborra
mutatva. − Itt mindenki dolgozik! Még azoknak is megvan a maguk feladata,
akik nem harcolnak!
− És nem nő a csapatod, nem csatlakozik egyre több ember a lázadáshoz?
Nyilván örömmel fogadod őket, nem?
− Örömmel fogadom a használható katonákat − válaszolta az óriás, és David
felé biccentett, aztán Ysendára és a lányokra nézett. − De nem engedhetem meg,
hogy holtsúlyt cipeljek! − Egyáltalán nem volt rosszindulatú a hangja, épp csak
őszinte, de Ysenda ettől még mérgesen meredt rá. Hogy azért, mert a fickó
felfogadta a fiát, vagy mert elutasította a lányait, Will még csak nem is sejtette.
– A húgom és az unokahúgaim nem haszontalanok. Tanultak, képzettek.
Tudnak főzni, varrni, írni és olvasni!
Az óriás nem válaszolt.
Gray törte meg a csendet.
− Elkelne némi kis segítség az étellel. Adam felesége még a havat is
odaégetné, ha neki kellene főznie!
A zömök fickó unatkozva nézett rá. Az óriás újabb hosszas szünet után
biccentett.
– Jól van. De mind megdolgoztok a kenyeretekért. Mind! − tette hozzá, és
jelentőségteljesen Alice-ra nézett, aki Ysenda vállába fúrta a fejét. − Gray,
mutasd meg nekik, hol alhatnak! Te nem − mordult rá Willre −, te előbb még
segíthetsz nekem valamiben! Gyere! — Elindult az ellenkező irányba, meg-
meghajtva a fejét a belógó ágak alatt.
Will biztatóan biccentett David felé, majd követte a férfit. Hamar észrevette,
hogy Adam a nyomukban marad.
– Amikor Gray elmondta, hogy templomos vagy, azt hittem, talán érte jöttél.
Tudod, van még itt valaki a rendedből − magyarázta az óriás.
Will megtorpant.
− Akkor talán jobb lenne, ha nem találkoznék vele. Mint mondtam, szökevény
vagyok!
− Ez pedig fogoly, nem vendég. Azt terveztük, váltságdíjat kérünk érte, de
tudni szeretném, mennyit kaphatnánk cserébe! − Az óriás felkapott egyet a
földbe tűzött fáklyák közül, és a fő tábortól távolabb eső rész felé indult.
Elhaladtak pár ember mellett; mind azonnal vigyázzállásba kapták magukat a
közeledtükre. Will egyre inkább gyanította, hogy Davidnek igaza lehet, és az
óriás, aki egyelőre még nem mutatkozott be, William Wallace, a skót ellenállás
vezére. Valamivel előttük karókból épített ketrec fogott közre jó néhány fát.
Ahogy a sárgás fáklyafény beáradt a rácsok mögé, Will látta, hogy vagy tucat
alak lehet odabenn. Némelyikük a földre roskadva hevert, mások a hátukat egy-
egy fának vetve ültek; Will csak később vette észre, hogy azokhoz a fákhoz
vannak kötve.
Az egyikük megpróbált felállni, de a lábán szoros volt a kötél, és csak térdelni
tudott.
− Követelem, hogy beszélhessek a vezetőtökkel! Tudjátok ti, ki vagyok?
− Pofa be, angol kutya − mordult rá Will mögül Adam.
– Ébresszétek fel! − mondta az óriás, és rábökött a többiektől nem messze,
összegörnyedve heverő férfira.
A ketrecet őrző emberek egyike odalépett, és a rácsokon át megbökdöste a
lándzsájával az ernyedt alakot. Amint a lándzsahegy nekinyomódott, a fickó
felkiáltott és kiegyenesedett.
Will látta, hogy valami vörös villan fel a fekete tunikán, látta a dús hajkorona
alatt a halálra rémült, barna szempárt, az ápolatlan, sűrű szakállt. Előreugrott.
− Simon?
− Ismered? − csattant fel az óriás egyszerre felélénkülve.
Will hátranézett; érezte, hogy Adam közelebb lép, és meglengeti a fütyköst.
− Azért jöttél, hogy kiszabadítsd? Többen is vannak veled?
− Nem. − Will odapillantott Simonra, aki térden állva, döbbenten nézte, aztán
visszafordult a férfihez, akit Wallace-nak vélt. − Nem láttam azóta, hogy
elhagytam Párizst, annak pedig már tizennyolc hónapja! A szavamat adom rá!
Wallace alaposan végigmérte a fáklyafényben, a szeme csak úgy szikrázott,
aztán biccentett Adamnek, hogy engedje le a fegyvert.
− Hol találtátok? − Will nem tudta rávenni magát, hogy még egyszer Simonra
nézzen, bár a lovász a megkönnyebbüléstől rekedt hangon szólongatta.
− Egy felderítő csapat kapta el pár hónapja. Nem volt hajlandó elárulni, mit
keres egyedül a vadonban, úgyhogy arra jutottunk, csak kém lehet. Szerencsére
az embereimnek volt annyi esze, hogy bekötött szemmel hozták be a táborba,
hogy kifaggassuk. Ugyan a sikolyokon kívül nem sok mindent sikerült kiszedni
belőle, de legalább még mindig kicserélhetjük némi aranyra anélkül, hogy
elárulnánk, hol vagyunk. Épp meg akartam kérdezni, hogy szerinted egy
fegyvernök mennyit érne nekik, de ha ismered, azt is meg tudod talán mondani,
menynyire kedvelik a rendben.
− Egyszerű lovász. Nem kém.
− Mit keresne itt egy párizsi lovász?
Will most végre ránézett Simonra, és kemény volt az arca.
− Azt hiszem, engem keresett.
Simon túl messze volt ahhoz, hogy hallja, mit beszélnek, de amikor Will felé
fordult, előredőlt.
– Will! Mondd meg nekik, hogy engedjenek szabadon! − Mostanra már a
többi fogoly is felébredt, és néhányan csatlakoztak Simon könyörgéséhez.
− Kezeskedem érte − mondta Will Wallace-nak. − Nem okoz nektek gondot!
− De hát angol − morogta Adam −, mi mást okozna?
Wallace hallgatott.
− Nálatok a pénz, amit hoztunk, akárcsak a sógorom lova és páncélja −
folytatta Will. − Ez legalább tíz fegyvernökkel felér!
− Mint magad is mondtad, az már nálunk van − jegyezte meg Adam −, és érte
még többet kaphatunk. Azt mondtad, lovász. Akkor nyilván értékes!
− Pontosan. − Will Simon felé bökött, de a tekintetét Wallace-on tartotta. –
Senki sem ért úgy a lovakhoz, mint ő! Azt mondtad, nálatok van már pár
hónapja, szóval nem hinném, hogy olyan fontos, hogy váltságdíjat kapjatok érte.
Legalább hadd bizonyítsa be, mit ér! Hasznos lesz. Ha nem, akkor
megtarthatjátok az aranyamat, és mindkettőnket eladhattok a templomosoknak
anélkül, hogy bármit is vesztenétek az üzleten.
− Oldozzátok ki a foglyot! − mondta Wallace, és intett a ketrec mellett álló
őröknek.
− William, ne! − tiltakozott Adam.
− Voltam már annyit az angol katonák között, hogy megtanuljam felismerni a
csalást, rokon − válaszolta neki Wallace. − Azt hiszem, igazat mond!
A többi fogoly tiltakozni kezdett, amikor Simont szabadon engedték, de az
őrök lándzsái hamar elhallgattatták őket. Simon elősántikált a ketrecből. Az
arcán csak sötétebb árnyékként látszottak a véraláfutások a vastag koszréteg
alatt.
– Will! Istennek hála!
Will megragadta Simon karját, az sem érdekelte, hogy erre a másik fájóan
felszisszen. Olyan messzire vezette Wallace-tól és a többiektől, amilyen messzire
csak merte. A skótok merőn figyelték.
− Mit keresel te itt?
– Téged. Robert elintézte, hogy áthelyezzenek Balantrodochba.
Will a fogát csikorgatva hallgatta Simont; mintha a lovász meg lett volna
sértődve, hogy egyáltalán megkérdezi, mintha ez magától értetődő lett volna!
− Miért?
Simon megkönnyebbülése értetlenségbe váltott.
− Otthagytad a templomos rendet, Will. Azt hitted, nem akarom tudni, miért
tetted?
− Reméltem, hogy tiszteletben tartod a döntésemet!
– Tiszteletben tartom? − csattant fel Simon, és az értetlensége haragba fordult.
− Mi a fenét tiszteljek benne? Elhagytad a rendet, a testvéreidet, a barátaidat, a
lányodat! Tudom, hogy gyászolod Elwent, de ez még nem elég ok arra, hogy
gyáván hátat fordíts a kötelességeidnek, és… − Simon szavai félbeszakadtak,
ahogy Will teljes erőből az arcába vágott. Nekitántorodott egy fának, és átölelte,
hogy el ne essen.
Will megdermedt az arcát tapogató Simon láttán. Vér csörgött le a fegyvernök
tunikáján, ami már amúgy is csak lógott a verésektől és az éhezéstől
lesoványodott férfin. Will elszégyellte magát és kiengedte az öklét.
– Simon!
Lépett egyet a fegyvernök felé, aztán megtorpant, a bocsánatkérés
bennszakadt a torkában. Ha kimondta volna, azzal beismeri, hogy Simonnak
legalább pár dologban igaza van. És ezt nem tehette meg ennyi idő után, azután,
hogy ilyen hihetetlen erővel próbálta eltemetni a múltját, nem tehette meg. Nem
ő kérte, hogy jöjjön utána, mint valami bánatos, hű kutya. Nem akarta, hogy itt
legyen. Will ott hagyta a fának támaszkodó Simont, sarkon fordult, és elment.
 13.

Selkirki erdő, Skócia

Kr. u. 1297. augusztus 25.

Simon céltudatosan vágott át a táboron, Will vacka felé tartott. Még oda
sem ért, már látta, hogy üres; a durva takaró összegyűrve hevert az ágakból és
levelekből font ernyő alatt. Megállt előtte, és körbenézett. Imitt-amott férfiak
ültek kisebb csoportokban, a tűzre vigyáztak; mások a kis vackok sorai között
mászkáltak, fát cipeltek vagy vizesvödröket. Willnek nyoma sem volt. Simon
rövid nézelődés után leült a harmatos fűre, nekidőlt egy fatörzsnek. Már órák óta
ébren volt, és egyre azt ismételgette magában, mit fog majd mondani, amíg csak
kész nem volt belevágni, sőt alig várta, hogy elmondhassa. De most, az üres
vacok előtt kezdtek összeragadni a szavai.
Több mint egy hónap eltelt azóta, hogy Will megérkezett a lázadók táborába,
és elintézte, hogy kiengedjék Wallace börtönéből. Az ezt követő hetekben a
barátja alig szólt hozzá egy szót is, nem nézett a szemébe a közös étkezéseken
sem, mindig a tábortűz túlsó oldalára ült. Simon titokban úgy vélte, ez csak a
bűntudat. Beletelt néhány hétbe, hogy meggyógyuljon az arcán éktelenkedő
zúzódás, és remélte, hogy amint elmúlik, vele tűnik Will ellenségessége is. De
Will azóta, ha lehet, még jobban kerülte, és végül Simonnak is be kellett látnia,
hogy alaptalanul reménykedett. Will nem akarta, hogy itt legyen, és szándékosan
ütötte meg.
Előző éjszaka, amikor végigvette, mit is kell csinálnia, eljátszott azzal az
ötlettel is, hogy visszamegy Párizsba, de bármennyire szívesebben lett volna a
jól megszokott istállójában, kényelemben és biztonságban, tudta, hogy nem
dönthet így. Biztos volt benne, ha most elmegy, soha többé nem látja viszont
Willt, és ezzel nem akart együtt élni. Úgy szerette Willt, mint a tulajdon
testvérét, és még annál is jobban, bár maga sem értette teljesen a tulajdon
érzéseit − de elképzelhetetlennek tűnt az élet nélküle. Csak az lehetett, hogy
meggyőzi Willt, térjen vissza vele Párizsba, és ehhez újra meg kellett nyernie a
bizalmát.
Kora hajnalban Simon arra is ráébredt, hogy ezt csak úgy éri el, ha elfogadja
Will döntését. Oda kell mennie, ahová Will megy, azt kell tennie, amit Will tesz,
még ha ez azzal járt is, hogy harcolni fog a táborban oly sokat emlegetett
közelgő csatában. Már máskor is követte Willt a háborúba, és eddig mindig
túlélte. Akkoni tapasztalatai, akárcsak a skótok kezében elszenvedett kínzások és
a keserű fogság megkeményítették. Igaz, nem volt képzett harcos, de erősebb
volt a legtöbb embernél, és tudta, hogyan használhatja az erejét. Nem azért jött el
egészen idáig, hogy most forduljon vissza.
Árnyék vetült Simonra. Felnézett.
David volt az. A fiatal legény kezében egy íjjal állt.
− Nem jössz vadászni?
Simon még egyszer rápillantott az üres vacokra, aztán feltápászkodott, és
lesöpörte a nadrágját. Majd később visszajön, és beszámol Willnek a döntéséről.
A víz ráfreccsent Will arcára és nyakára, elzsibbasztotta a bőrét. Hagyta, hadd
csöpögjön le mezítelen mellkasára, míg a tálban újra lecsillapult a víz, és megint
felderengett a tükörképe. Lassan felemelte a pengét, és az arcának nyomta; a fém
még a víznél is hidegebb volt. Megkaparászta vele az állát, eltávolította a fekete
borosta utolját is. Ahol túl erősen nyomta rá a pengét, kerek vércseppek
bugyogtak fel.
Amikor végzett, megtisztította a pengét. Szokatlanul meztelennek és
védtelennek érezte magát, tizennyolc éves kora óta nem látta magát szakáll
nélkül. De csak az öregek hordtak szakállt, az öregek és a templomosok, és ő
egyik sem volt.
Felkapta az ingét, átsétált a csendes tisztáson, és leballagott a folyópartra.
Hajnalban pára kelt, a borostyánszín köd még nem oszlott el teljesen a fák
között, a nap sem tört át a lombokon. A levegő nyirkos volt, fű illatától édes. A
folyó felől nevetést és fröcskölést hallott. Egy csapat nő gyűlt a sziklák köré ott,
ahol a folyó kicsit kimélyült, ruhát mostak. Jó néhány nő volt a táborban, és elég
sok gyerek is, többségükben azoknak az asszonyai és leányai, akiket törvényen
kívülinek nyilvánítottak, és akik nem merték az angol katonáktól hemzsegő
városokban hagyni a családjukat. Alice és Margaret egymás mellett ültek, vizes
ingeket dörzsöltek a kövön, minden egyes mozdulatuk hangosan, nedvesen
csattant. Ysenda kicsit arrébb ült egy vaskos, vörös fonatú fiatal nővel.
Will húga úgy tett, mint aki jól viseli Duncan halálát, de a férfi sejtette, hogy
csak meg akarja kímélni a lányokat gyásza igazi mélységétől, hátha így az ő
fájdalmukat is csökkenti. Ennek ellenére abban is biztos volt, Ysenda valamiféle
békére lelt idekinn az erdőben, a régi életétől, az őt ide száműző borzalmaktól
annyira elütő világban, a napi munka és a bajtársias összetartás védelmében.
Mintha még Alice és Margaret is nyugodtabbak lettek volna, miután felvették a
napi ritmust.
A nők felnéztek a közeledtére. Ysenda szeme elkerekedett, amikor meglátta
Will új külsejét. A vörös hajú fiatal nő, bizonyos Christian elmosolyodott. Will
odabiccentett nekik, aztán távolabb ment a folyótól a fáktól megtisztított részre.
Fűrészelés és kopácsolás hangja törte meg a csendet. A tisztáson hatalmas alakok
emelkedtek a pára fölé; félig megépített ostromgépek. A levegő szinte zöldellt a
fenyőgyantától. Kiáltás harsant, nagy nyikordulás követte, majd egy fa dőlt ki és
zuhant végig az aljnövényzeten. Will továbbment. Elhaladt egy sor rövid íjjal
gyakorló férfi mellett − a céltáblák távoli fákra voltak tűzve −, és egy csapat
fiatal legényt is elhagyott, akiket épp egy zömök felvidéki próbált megtanítani a
lándzsavívás fortélyaira.
Will visszaért a táborba, megkereste a saját helyét, és kiterítette az alsóingét
egy bokorra. Látta, hogy Simon és David vacka üresen ásít, és arra gondolt,
nyilván vadászni mentek. Visszaadta a kést a tulajdonosának, letérdelt a mohos
talajon, és elmormolta a miatyánkot, ahogy tanították neki. Ahányszor csak
küldetésen járt, és nem hallgathatta meg a napi hét zsolozsmát, így tett. Akadt
olyasmi, amit nem volt hajlandó feladni.
Épp az utolsó imánál tartott, amikor érezte, hogy valaki mögé lép. Megfordult,
és csuklyás köntösbe öltözött, nyurga férfit pillantott meg.
– Jó reggelt, atyám! − felemelkedett, és a jövevény fölé tornyosult; két hete
mutathatták be neki, John Blair volt az, Wallace káplánja.
− Bocsáss meg, hogy imádkozás közben zavartalak − mondta John a maga
halk hangján.
− Épp befejeztem.
− Azon gondolkoztam, William, hogy miért nem csatlakozol a többiekhez a
kápolnában tartott miséken? Örömmel látnánk!
Will próbált nem gúnyosan nézni, amikor John a kápolnát említette; a tábor
temploma nem volt más, mint a tisztás, az oltár pedig egy fatönk.
− Megszoktam már, hogy egyedül imádkozzam, de köszönöm!
– Talán beszélhetnél az embereknek a Szentföldről valamelyik misén? –
kockáztatta meg John, miközben Will indult volna. − Talán lelkesíthetnéd őket!
− Lelkesíthetném őket? − fordult meg Will. − A Szentföld nem az a földi
Paradicsom, aminek hinni akarják. Amikor odamentünk a kardjainkkal meg a
keresztjeinkkel, bemocskoltuk az egészet. Mit mondhatnék, ami lelkesítené őket,
amikor csak halálról és pusztulásról tudnék mesélni? És mi van, ha a felderítők
hírei igazak, és közeleg az angol hadsereg? Ők is épp elég hamar meglátják a
halált és a pusztulást, ne félj!
– Eddig mindig kitartottak, akkor is, ha sokkal nagyobb túlerővel néztek
szembe − vonta össze John a szemöldökét.
Will lehalkította a hangját.
− Nem akarom kisebbíteni a bátorságukat, de azokat a csatákat csellel nyerték
meg; csapdába csaltak pár felkészületlen helyőrséget és ellátmányozó csapatot!
– Elfoglalták Pertht és Glasgow-t! − John békés hangja elmélyült. − Kiirtották
az angol országbíró csapatait Scone-nál, legyőzték a gazembert, Lanark bíráját,
és megölték ötven emberét!
 Will szinte minden áldott éjjel végighallgathatta ezeket a történeteket, mióta a
táborba érkezett, és ahányszor csak újramesélték, ahányszor csak újabb,
bevallottan az angol csapatoktól rabolt korsó bor került elő, mindig színesebbek
és fordulatosabbak lettek. Willt eleinte lenyűgözték. A birtokon meglapulva
kevés hír jutott el hozzájuk, és nem is tudta, milyen széles körű és hatékony volt
az ellenállás.
A lázadás úgy igazából tavasszal kezdődött, és Wallace volt a feje délen,
északon pedig egy Andrew Moray nevű fiatal nemes, akinek az apja Skócia
országbírója volt. Nemsokára már az egész királyság nyíltan fellázadt Edward
ellen. Wallace és a csapatai merész támadásokat intéztek Perth, Glasgow és a
többi angol kézen lévő város ellen, aztán zsákmánnyal megrakodva
visszaolvadtak Selkirk vadon erdejébe. Mostanra már a skót nagyurak is
felfigyeltek a dologra, néhányan még angol birtokaikat is elhagyták, hogy
csatlakozzanak a lázadáshoz.
Will lelkesedni akart Wallace és az emberei diadalán, át akarta élni ugyanazt a
forró, elszánt magabiztosságot, mint a többiek. Hiszen ezt kereste, ezért jött ide:
új célt találni, tovább küzdeni Edward ellen, és talán meg is kaphatta volna,
amire vágyott. Ha nem lett volna Simon. A lovász úgy lépett a be a világába,
mint valami árnyék, folyamatosan emlékeztette mindarra, amit ki akart zárni az
életéből: a félelmet, az emlékeket, az eldobott szövetségeket, a kötelesség súlyát.
Most, hogy John Blair kérdő arcába nézett, Will úgy érezte, még súlyosabban
nehezedik rá ez a nemkívánatos nyomás.
− Wallace és az emberei agyonkínzott lakosságú városokat foglaltak el, ahol
mindenki szívesen szabadult volna az angoloktól. Nem álltak még nyílt
csatamezőn több ezer nehézlovassal szemben.
– Nehéz feladat a szabadságunkat kivívni − válaszolta John rövid hallgatás
után. − Ezt mindannyian tudjuk. Már így is sokat véreztünk érte, testben és
lélekben is! − A káplán szomorúan elgondolkodott. − De itt mindenkit segít és
erősít valami. Valami, amit azt hiszem, te elveszítettél.
− És mi lenne az?
− A hit. − John biccentett, mielőtt Will válaszolhatott volna. − A kápolnám
mindig nyitva áll, ha meggondolnád magad. Szép napot!
Will nézte, amint elmegy, az egyik része küzdött a kétségeivel, el akarta hinni,
hogy a káplánnak igaza van, és a skótok győzni fognak, mert ő is kiéhezett már a
diadalra az edinburgh-i vereség után. De amióta hírét vették, hogy az angol
hadsereg Cressingham és de Warenne vezetésével elindult Berwick alól, egyre
növekedett rossz érzése. Látta már azt a sereget. Wallace és közvetlen bajtársai
lovagok fiai voltak, harcra nevelték őket, de az embereik többsége pásztor volt,
földműves, kovács vagy kereskedő. Akármilyen hősiesek voltak is vezéreik, ez a
szedett-vedett sereg nem állhatott ki az angol had ellen.
Will magára rángatott egy száraz inget, és elindult a tábor közepén álló
sátorgyűrű felé. Elhatározta, hogy beszél Wallace-szal. Az ifjú óriást
tábornokaival találta. Igencsak vegyes társág volt, de mind egyformán koszosak,
tele csatában szerzett sebekkel − és egyformán nyugodtan, nevetgélve ültek a
pattogó tűz körül. Jókora vaskondér lógott a tűz fölött. Will nemes vad és
fűszerek illatát érezte, és nagyot kordult a gyomra. David egy héttel azelőtt
ejtette el a szarvast. Wallace, mesélte az unokaöccse lelkesen, azt mondta neki,
hogy kevés ilyen szép lövést látott életében.
− Nem − mondta épp Adam a fejét rázva. − Ez akkor volt Ayrben. Azzal a
birkózóval.
Gray felkuncogott. Wallace elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem. Will
valamivel arrébb megállt, nem akart úgy beszélni, hogy a többiek is ott vannak.
− Mi történt? − a rekedtes hang gazdáját Stephennek hívták, aki egyenesen
Írországból érkezett.
– Volt a városban egy angol katona, egy birkózó, aki fogadásokat tett, hogy
bárkit legyőz − mondta Adam. − Fizetni kellett, hogy megküzdhessen vele az
ember. Mennyi is volt, rokon? − kérdezte, és odanézett Wallace-ra. − Három
penny?
− Négy − válaszolta Gray, mielőtt Wallace megszólalhatott volna.
− Nohát, William fizetett neki nyolcat − folytatta Adam vigyorogva −, és
kitörte a barom angol nyakát!
– Jézusom! − mormolta Stephen.
− Aztán a fickó bajtársai nekiestek Williamnek, de ő megölte még hetüket.
− Hármat öltem meg − szólt közbe Wallace, és mély hangja hallatán mindenki
elcsendesült −, és kihagytad azt a részt, amikor börtönbe vetettek. Öt héten át
kínoztak. Éheztettek és vertek. Éreztem, hogy minden áldott nap fogyatkozik az
erőm, míg végül… − megvonta a vállát. − Elaludtam.
Az emberek hallgattak.
− Azt mesélik, meghaltál − kockáztatta meg Stephen egyik baj társa a
közbevetést.
− Így igaz! − válaszolta Adam komolyan.
− Akár meghaltam, akár nem, az angolok meg voltak róla győződve, hogy
igen − válaszolt Wallace, és elvette a társaság tagjai közt körbejáró vizestömlőt.
– Kidobtak a szemétdombra!
− Kurafik − mordult fel az egyik katona.
− A jó sors azonban úgy hozta − vette át Adam a szót −, hogy egy
öregasszony, aki még William anyjának volt a barátnője, hírét vette a halálának,
mert hát az angolok nagyon dicsekedtek vele. Megkereste William testét, és
felrángatta egy kordéra, hogy elvigye rendesen eltemetni. De amint épp
elrendezgette a taligán, látta, hogy megrebben William szeme. Akkor aztán
hazavitte és felgyógyította; jobban mondva felgyógyították, ő meg a fiatal lánya
− rávigyorgott Wallace-ra. − Mondd csak el nekik, rokon!
Wallace nagyot kortyolt a vízből.
− A vénasszony próbált etetni, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy kanálból
egyek, úgyhogy beállította mellém a lányát − erre már neki is megremegett a
szája széle. − Épp akkoriban született kisbabája, és még szoptatott.
Gray harsogva kacagott, és a többiek közül is jó néhányan csatlakoztak hozzá;
kitalálták, ezután mi következik.
− Mondjuk úgy, hogy teli szájjal ébredtem − fejezte be Wallace.
− És mit csinált?
− Összerezzent, hogy felriadtam, aztán lemosolygott rám, mondta, hogy ez
már kis híján kiürült, és a számba nyomta a másikat.
− Istenem, téged aztán imádnak a nők, Wallace! − panaszkodott Stephen. –
Hogy lehet, hogy mindegyik az ilyen vadállatokat szereti?
− Mert neki van a legnagyobb kardja − vágott vissza Adam, és a Wallace
mellett a fának támasztott, jókora pallos felé intett a fejével. A fegyver a
hegyétől a markolat végéig kis híján hat láb magas volt, magasabb, mint a
táborban lakók legtöbbje.
Újfent röhögés harsant, de Wallace elkomorodott Stephen megjegyzése
hallatán. A mosolya elfakult, mint a felhő mögé került nap fénye, az arca
zárkózott lett. Talpra pattant, felmarkolt pár kulacsot, és elindult. Hagyta, a
többiek hadd fecsegjenek tovább.
Will Kis idő múltán követte, a sátra körül álló, széles gyűrűn indult el, nehogy
a többiek észrevegyék. Meggyorsította a lépteit, és beérte Wallace-t, aki épp a
folyó felé tartott.
Wallace hirtelen megpördült, a tőréhez kapott, aztán megkönnyebbült.
− Mit akarsz?
− Beszélgetni. − Mivel Wallace tovább indult, Will követte. − Sok történetet
ismertek, te is, az embereid is a bátorságról meg az ügyességről!
− Ezek nem csak történetek.
− Ó, elhiszem, hogy mind megestek. De talán túlságosan is csak a múltbéli,
sikeres kalandoktól függtök, nem?
– Vissza kellene menned gyakorolni, Campbell! Az angol hadsereg nemsokára
itt lesz, és az unokaöcséd szerint jó ideje nem harcoltál már!
− Figyelj rám − mondta Will, és kilépett Wallace elé. Az óriás megtorpant. –
A helyőrség katonáit megverni egy utcai csetepatéban nem ugyanaz, mint egy
egész sereget vezetni a csatamezőn. Nem hinném, hogy az embereid valóban
felmérik, mi vár rájuk ebben a háborúban, vagy miféle áldozatokat kell hozniuk!
− Áldozatokat? − csattant fel Wallace, és a szemében felszikrázott a harag. –
Te nem érted! Azért meséljük ezeket a történeteket, mert bátorságot öntenek
belénk, táplálnak minket! A többi történetet nem hallottad, azok szótlanul marják
a lelkünket, és fel-felriasztanak éjszaka. Egykor volt feleségem. Miután
törvényen kívül helyeztek, amiért megöltem egy angolt, aki el akarta rabolni a
nagybátyám lovát, titokban látogattam meg Lanarkban. Marion megértett. A
bátyját angol katonák ölték meg, akárcsak az apámat. Marion tizennyolc éves
volt, apja birtokának egyetlen örököse, de én a lelkéért vettem el, nem a
hozományért, ahogy az angolok terjesztették! − Jéghideg volt a hangja. − Miután
titokban összeházasodtunk, szült nekem egy lányt. Az egyik találkozónkon
követtek az angol katonák, és Marion segített elszöknöm. Amikor nem volt
hajlandó feladni Lanark tórájának, az a gazember megölette őt is és a lányomat
is, én pedig betörtem a házába, és az ágyában végeztem vele. Nem ismersz,
templomos, sem engem, sem az embereimet!
− Nem vagyok lovag − jegyezte meg Will halkan; nem vigasztalta, hogy ilyen
sok a hasonlóság az ő élete és Wallace-é között.
− Azt hiszed, az, hogy leborotválod a szakálladat, megváltoztatja, ki vagy? –
Wallace megrázta a fejét. − Te ugyanúgy egy útját tévesztett templomos vagy, én
pedig az országa szabadságáért életét adó kisnemes özvegyének fia. Az erdő
elrejti mindezt, de meg nem változtatja. Amikor már eleget éltél idekinn, te is
rájössz majd.
Továbbindult, de Will utánasietett.
– Te meg az embereid nem álltatok ki nyílt csatában az angolokkal. Neked
háromezer embered lehet. Az angoloknak legalább húsz lesz. Komolyan azt
hiszed, le tudod győzni őket? Vagy csak bosszút akarsz állni?
− Még mielőtt megfosztották volna Balliolt a címétől, mielőtt egyáltalán
fellázadt volna az angolok ellen, Edward emberei már akkor is itt élősködtek a
földjeinken. Miközben te idegen sivatagokban harcoltál Istenért, mi hét éven át
háborúztunk − Wallace hangja megkeményedett, szenvedélyes lett. − Amikor a
skót nagyurak hűséget esküdtek Edwardnak, mint hűbéruruknak, beengedték a
farkast közénk, bárányok közé. Az angol katonák elözönlötték a városokat és a
várakat. Úgy viselkedtek, mintha övék lenne a föld, mi pedig csak rabszolgák
volnánk. Durvának mondtak minket, civilizálatlannak. Ha panaszkodtunk,
elhallgattattak… először fenyegetéssel, aztán ököllel, végül karddal. Skócia
nagyurai elfordították a fejüket, miközben egyre nőtt az erőszak; nem merték
veszélybe sodorni a birtokaikat.
– Hat évvel ezelőtt, nem túl messze a családom ayrshire-i otthonától pár
gyerek megdobálta kővel az egyik várat, ahol angolok állomásoztak. A
mellvéden ácsorgó angol lovagok lelőtték őket. Négy kisfiút és egy kislányt. A
legidősebb tizenkét éves volt. Aznap éjjel egy csapat skót, köztük az apám és a
testvérem, legyürkőztek egy csapat várbeli lovagot. Néhányuknak sikerült
elmenekülnie, de ötöt elkaptak. A város közepén akasztották föl őket egy fára.
Onnantól kezdve az angolok nagyobb erőkkel kutattak utánunk. Volt egy csata is
a Loudon Hill nevű helyen. Apám abban a harcban esett el, levágták a lábát. –
Wallace egy pillanatra elhallgatott. Fogalmad sincs róla, miért harcolunk. De hát
honnan tudnád? Nem voltál itt.
A hátuk mögött hirtelen patkódobogás csendült, aztán kiáltozás követte.
Wallace áttörte magát az aljnövényzeten, vissza a sátrak felé, Will szorosan a
nyomában maradt. Látták, hogy nem sokkal arrébb két férfi kászálódik le a
nyeregből. Gray és a többiek már közre is vették őket.
− Mi van? − kiáltott oda Wallace.
− Hírt kaptunk az angolokról − válaszolta Adam, és közelebb sietett, de
gyanakodva méregette Willt. − A kíntárnok és John de Warenne vezette angol
sereg Stirling felé indul!
− Ott akarnak átkelni a Forthon − bólogatott Wallace −, aztán északra mennek,
és megpróbálnak semmivé tenni mindent, amit csak elértünk. Úgy vélem,
először Pertht akarják majd visszafoglalni, aztán Dundeet szabadítják fel. – Mély
levegőt vett. − Akkor Stirlingben várjuk be őket!
− A felderítők más híreket is hoztak − folytatta Adam, és sebhelyes arcát
megdicsőült öröm ragyogta be. − Andrew Moray és a serege csatlakozni szeretne
a mi hadunkhoz az angolok ellen!
Wallace arcán lelkes mosoly ragyogott fel.
− Hívd össze az embereket, rokon! − Visszapillantott Willre. − Kilovagolunk!
 14.

Az angol tábor, Stirling, Skócia

Kr. u. 1297. szeptember 11.

John de Warenne, Surrey earlje a homlokát ráncolva méregette a terepet

csatalova nyergében ülve. Ragyogón aranylott a hajnal. A ló patája alatt zölden
szikrázott a fű, és a Forth mély vizén játszó fény egészen elkápráztatta. A levegő
friss volt, ez már az őszt idézte, és az earl örült, hogy a páncélja és a kabátja fölé
felvette a súlyos, kék-arany brokátból varrt köpenyt. Mostanában gyakrabban
fázott, különösen, mióta az egyik vadászat után magas lázzal dőlt ágynak. A
tüdejére húzódott a kórság, és még mindig nem lábalt ki belőle teljesen; ha
valahol egyáltalán nem akart lenni, hát az a lova nyerge volt ebben az átkozott
országban úgy, hogy a háta mögött ráadásul egy teljes sereg toporog
türelmetlenül.
− A domonkosoknak már vissza kellett volna érniük − csattant fel egy éles
hang. − Nem késlekedhetünk tovább!
De Warenne csak még jobban ráncolta a homlokát, ahogy Hugh Cressingham
odaléptetett mellé pej ménjén. Zömök, vaskos lábú jószág volt, kellett is, hogy
az legyen, ha el akarta bírni a gazdáját.
Mióta kinevezték Skócia kincstárnokának, Cressingham az egykor kövérkés,
páváskodó írnokból hatalmasra hízott, kötekedő tisztviselő lett. Négy embernek
kellett felrakni a lovára, és a walesi íjászok vihogva nézték, ahogy a
szerencsétlen apródok nyögve, fújtatva tuszkolják fel. Valahogy sikerült
belepréselniük a túlméretezett nyeregbe, de fényes láncingében úgy nézett ki,
mint egy óriási, nyálasan csillogó csiga. Az arca a hideg dacára is olajosan
csillogott a verejtéktől, és a sisakja pántja eltűnt tokája két redője között. De
Warenne sem volt már az a nyurga, erős legény, aki fiatalkorában, bár a kortól
gömbölyödő pocakja alatt azért még mindig kőkemény izmok húzódtak. A
mellette gubbasztó hájas varangynak nem lett volna joga felöltenie a harcosok
gúnyáját, hát még osztoznia a parancsnokságban a Forth partja és Stirling királyi
városa közé bezsúfolt többezres sereg fölött.
− Akkor megyünk, amikor én azt mondom − válaszolta az earl mogorván.
− Valóban? − vonta fel Cressingham a szemöldökét. − Csak mert az volt a
benyomásom, hogy már mondtad!
De Warenne mogorván nézett maga elé, azonban nem tudott vitatkozni
Cressinghammel. A kincstárnoknak igaza volt, már előző éjszaka kiadta a
parancsot, és aznap reggel az első sorok kötelességtudóan át is vonultak a folyó
fölött ívelő fahídon. Háromszáz walesi íjász, a nyomukban ötezer gyalogos
katona dobogott át egymás után a hosszú, keskeny hídon a tintakék víz fölött.
Mire átértek, felkelt a nap, ellenben de Warenne még mindig a sátrában pihent.
Mivel a sereg többi része láthatóan nem követte őket, az előhad megfordult, és
az ideges, morgolódó emberek visszavonultak a hídon.
Az earl a betegségét okolta azért, hogy elaludt, és bár ez részben igaz is volt,
jóval nyomosabb oka is adódott arra, hogy ne küldje át a sereg maradékát. Az
elmúlt két napban, mióta megérkeztek Stirling alá, esős idő volt, és a kilátást
teljesen eltakarták a dombokra ráülő hasas, sűrű fellegek. Ám most, hogy a
ragyogó, tiszta reggel jobban felfedte a tájat, de Warenne elhatározása is
megingott.
A magas sziklán az égbe törő Stirling vára alatt lapos sík húzódott, a talaj
egyenletes volt és sima. Azonban a híd túloldalán − és már a híd maga is
nehézséget jelentett, figyelembe véve, hogy egyszerre milyen kevesen tudtak
csak átvonulni rajta − a széles, kanyargós folyó túlpartján lágy és mocsaras volt
a föld, teljesen alkalmatlan a lovasságnak. A hídfőtől a nem messze látható,
kiugró szikláig, az Abbey Craigig széles út vezetett a lápos mezőkön át. Az úton
csak négy lovas fért volna el egymás mellett. Amikor a nap felvillantotta a távoli
lándzsahegyeket és sisakokat, egyértelműen látszott, hogy a skótok egy
alacsonyabb lejtőn vonultak fel északra, az Abbey Craig bal oldalán. Nem voltak
egy mérföldre sem. A skót sereg háta mögött tépetten, kopaszon emelkedett az
Ochil-hegyek fekete tömege. Ahhoz, hogy elérjék az ellenséget, de Warenne
csapatainak keskeny menetoszlopokban kellett volna átvonulnia a hídon, aztán
végig a védhetetlen, keskeny úton, körülötte az ázott, mocsaras mezővel, és
végül hegynek fölfele kellett támadniuk. Nem volt irigylésre méltó helyzetben.
− Minél tovább várakozunk, annál több forrásunkat emésztjük fel − jegyezte
meg Cressingham de Warenne feszült hallgatása láttán. − Edward úr azt akarja,
mihamarabb törjük le ezt a lázadást, hogy minden figyelmét Flandriára
összpontosíthassa. Ezt a parancsot kaptuk. És ráadásul az emberek is
türelmetlenek − intett hátrafelé húsos kezével. − A fiatalurak alig várják, hogy
küzdjenek. Oldjuk le a pórázukat!
Az earl semmi másra sem vágyott, csak hogy lerúghassa a nyeregből a dagadt
kincstárnokot, de uralkodott az indulatain. Cressingham nagy odaadással vetette
magát a feladatába, és bár fel-felröppent a pletyka, hogy lefaragja a maga jussát
a bírák begyűjtötte adókból, még így is kegyben állt Edwardnál. De Warenne
azonban főképp yorkshire-i birtokain múlatta az időt, mint Skócia kormányzója,
vadászott és lakomázott, és egyáltalán nem érdekelte a kormányzására bízott
birodalom. Feltűnő távolléte során Cressingham lett Edward szeme és füle
Skócia-szerte, és de Warenne bármennyire gyűlölte is a tisztviselőt, nem nagyon
volt más választása, mint hogy hallgasson a tanácsára. Cressingham már így is
visszaküldte az erősítésükre érkezett egyik csapatot Berwickbe, hogy pénzt
spóroljon vele. Fia sokat piszkálja, nagyobb kárt is tesz.
− Adunk nekik még egy órát. Ha a domonkosok addig sem érnek vissza,
átkelünk. − John de Warenne nem hagyott annyi időt sem Cresshinghamnek,
hogy válaszoljon, megfordította a csataménjét, és visszaléptetett a lovagjaihoz.
Bármilyen ideges volt is, biztosra vette, hogy a két szerzetes, akit a skótokhoz
küldött, vissza fog jönni. Abban is biztos volt, milyen választ hoznak majd, és
hogy ezzel le is tudhatja a további nehézségeket. Nem csak túlerőben volt a
skótokkal szemben, de a seregei is gyakorlottabbak voltak. Azok csak egyszerű
parasztok, banditák és tolvajok. Hogyan is szegülhetnének szembe Anglia
nemességének virágjával? Meg fogják adni magukat.
Bár a domonkosok hamarosan visszatértek − szakadt köntösük úgy csapkodott
körülöttük a szélben, ahogy átkeltek a hídon, mint két baljós madár −, nem azt a
hírt hozták, amit Surrey earlje várt.
– Nos? − mordult fel Cressingham, amikor a szerzetesek közelebb értek. – Mit
mondtak a gazfickók?
− A skótok nem adják meg magukat − válaszolta az egyik szerzetes komoran.
− Harcolni akarnak!
Egy hang emelkedett ki a felzúduló, dühös szitkozódáskórusból.
− Harcolni akarnak? − horkant fel Henry Percy; az ambiciózus, fiatal nemes
csillaga emelkedőben volt az angol királyi udvarban, a vagyona pedig nőttön-
nőtt. − Tudják ezek a barmok, mi vár rájuk?
− Tudják − válaszolta a másik szerzetes. − De a vezérük, Wallace azt mondta,
inkább mind meghalnak, minthogy még egy napig angol elnyomás alatt kelljen
élniük!
Ezúttal a morgásba hitetlenkedő nevetés is vegyült.
– Wallace azt mondta, azért vannak itt, hogy bosszút álljanak az országukért
és a halottaikért − folytatta a domonkos komoran −, nem hogy békét kössenek a
zsarnokkal. Azt mondta, ezt a szakállunknak is bebizonyítja.
A hitetlenkedés elhalt. Pár fiatalabb uraság harsant fel.
− Akkor adjuk meg nekik, amit akarnak!
− A szakállunknak? Na, mi majd a torkuknak bizonyítjuk be!
De Warenne lelkesedése igencsak megcsappant a hír hallatán, azonban most
újra felparázslott, amitől eltökéltség lett rajta úrrá.
− A skótok döntöttek, nekik kell bánniuk, hogy így tettek. Nekünk csak azt
kell kitalálnunk, hová temetjük őket! Jelenleg övék a helyzeti előny. −
Odafordult az egyik szerzeteshez. − Jól ítéltük meg a létszámukat?
− Igen sok a gyalogosuk. De alig maréknyi lovasuk lehet.
 Jó néhány hadvezér kinyilvánította a véleményét, ellenben Cressingham éles
hangja mindannyiukat túlharsogta.
– Nem értem, mit kellene megfontolnunk. Már kiadtad a parancsot, hogy
keljenek át a hídon − tette hozzá de Warenne-re nézve −, hadd teljesítsék az
emberek a parancsot, és kész! Már így is épp elég pénzt és időt vesztegettünk
ezzel a habozással!
De Warenne arca elsötétült, ám mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt Percy
kíséretéből egy tiszt.
− Én megértem de Warenne earl vonakodását − mondta, és meghajtotta a fejét
a komor earl felé −, a híd túl keskeny, és a túloldalon megbízhatatlan a terep.
Azonban van egy gázló nem messze északra innen, ahol apály idején egyszerre
több ember átkelhet. Az a rész igen erdős, úgyhogy észrevétlenül kerülhetünk
északnak. Miközben a gyalogság átkel itt, és támadásra csalja a skótokat, mi a
hátukba kerülhetünk!
De Warenne elgondolkozva vonta össze a szemöldökét a javaslat hallatán, ám
nehezére esett a gondolkozás, olyan rosszul aludt éjszaka, és az sem segített a
dolgon, hogy a többi vezér egyszerre próbálta túlordítani a másikat.
Ismét Cressingham hangja bizonyult a legerősebbnek.
− Nem. Ha kivárjuk az apályt, azzal újabb órákat adunk amúgy is haszontalan
késlekedésünkhöz. Ne vitatkozzunk tovább, keljünk át azon az átkozott folyón!
Ha a skótok meglátják, hogy megindultunk feléjük, valószínűleg úgyis inukba
száll a bátorság, és futnak, mint a nyúl! Ha nem, levágjuk őket mind egy szálig.
Dunbarnál ők voltak előnyben − vetette oda kurtán de Warenne-nek −, és mégis
le tudtad mészárolni a többségüket. Pedig az Skócia hűbéresi serege volt, nem
csak valami szedett-vedett paraszthorda!
− Egyetértek − jelentette ki Percy is magabiztosan.
Senki sem mert ellentmondani a két vezérnek. Most mindenki de Warenne
felé fordult, az earl pedig a fiatal nemesről Cressinghamre nézett. Percy nem
csak az udvar emelkedőben lévő, becsvágyó csillaga volt, de háromszáz lovast
és nyolcszáz gyalogost hozott a csatamezőre. Cressingham észvesztő
zsugoriságával is kockázatos volt ellenkezni, de hogy egyszerre menjen neki és
Percynek is, az ostobaság lett volna. És tényleg kiadta előző este a parancsot az
átkelésre; akkor azt hitte a legbölcsebbnek. Az earl ingerülten dörzsölte meg a
homlokát. Legszívesebben lefeküdt volna még pár órára, hogy kitisztuljon a feje.
De most kellett döntenie.
– Jól van − morogta. − Átkelünk a hídon!
 A skót tábor, Stirling alatt, Skócia
Kr. u. 1297. szeptember 11.

Will lova idegesen hányta a fejét, úgyhogy a férfi lazábbra engedte a

füstszürke heréit gyeplőjét. Mindegyik hátas egyre nyugtalanabb volt, ahogy
átszivárgóit beléjük lovasaik feszültsége. Enyhe lejtőn álltak, és nézték, ahogy az
angolok lassan átkelnek a folyón.
Lenyűgöző látvány volt.
A hídon először a walesi íjászok haladtak át hatalmas íjaikkal, melyeknek
halálos lőtávolságával és erejével még csak most kezdett ismerkedni a világ, de
már rettegtek tőle. Középütt vonultak a zászlósok, magasra emelték vezéreik
lobogóit. A színek messzire ragyogtak: kék és bíbor, sárga és vörös, szarvasokkal
és oroszlánokkal ékes kelmék, griffek, sasok. A zászlók mögött lovagoltak a
bárók és lordok, körülöttük a lovagok és fegyvernökök; vaspatkós csataménjeik
dobogása dobszóként pergett a keskeny fahídon, a Forth vize sötéten örvénylett
alattuk. Őket a gyalogság követte, sisakjukon és kardjaikon úgy csillogott a
napfény, mint a hullámzó tengeren, átözönlöttek a hídon, mint valami tölcséren,
majd szétterültek, és megtöltötték az út mellett a mezőt. Amikor átértek a hídon,
egy ötvenfős lovascsapat szakadt el a főseregtől, és végigléptetett az úton az
Abbey Craig felé. Ez a csapat aztán szoros alakzatban állt az út martján, fedezte
a sereg előrenyomulását. Az angolok lassan, de megállíthatatlanul közeledtek. A
hátuk mögött, a folyó déli oldalán, a stirlingi vár alatt csatarendbe állva ott volt
az angol sereg fő ereje, egyik ezer a másik után, csak arra várva, hogy ők is
átkeljenek, amint az előhad arrébb vonult. A patadobogást is túlharsogta a kürtök
rikoltása, megtöltötte az egész síkot, felhallatszott oda is, ahol a skót sereg
tartózkodott a domboldalon.
Will hunyorogva nézett az erős napfénybe. Még ilyen messziről és ebben a
hatalmas embertömegben sem látta az angol seregben a templomosok jelenlétére
utaló, jellegzetes fehér négyszöget. A hiányukon egy pillanatra elgondolkozott,
vajon ez azt jelenti-e, hogy már nem támogatják Edward háborúját, de aztán
valószínűbbnek tartotta, hogy a király annyira biztos volt a hadjárat sikerében,
hogy nem kérte a rend segítségét. Edward még csak el sem jött ide. A
híresztelések szerint Flandriában volt, a franciákkal harcolt.
− Isten szent anyja!
Will hátrafordult a mormolás hallatán. Egy fiatal ír ült a mellette álló ló
nyergében, és lenyűgözve, iszonyodva nézte a közelgő sereget. Stephen egyik
embere volt.
− Láttál már valaha ehhez hasonlót? − kapta el Will tekintetét.
Will Antiochiára és Akkonra gondolt. Amikor lassan biccentett, az ír nagyot
fújt.
− Isten szent anyja − nyögte még egyszer, és a tekintete visszatévedt az angol
seregre.
Nem csak ő tűnt idegesnek. Will akárhova nézett is, mindenütt elkerekedett
szempárokat látott, merev arcokat, megfeszült nyakakat, lüktető ereket, meg-
roskadt vállakat, fényesen csillogó izzadságpatakokat. A félelem ragadós volt. A
százhatvan fős lovasságból átterjedt a lovakba is, és lecsorgott a lejtőkön,
megérintette a csatasorba állított tízezer gyalogost. A sereg William Wallace és
Andrew Moray közös parancsnoksága alatt várta az angolokat.
Előző éjjel minden más volt. A lobogó tábortűz körül ülő férfiak kacagását és
énekét hallgatva Will nem érzett mást, csak magabiztosságot. De ahelyett, hogy
aggasztotta volna, mint előző évben tette, amikor fellovagolt Skóciába, és látta,
hogy a nép ugyan elszánt, de szánalmasan felkészületlen, most ő is
fellelkesedett. Megtanulták a leckét Edward inváziója során, tanultak Berwick
kifosztásából, a királyuk bebörtönzéséből és tulajdon üldöztetésükből épp eleget.
A magabiztosságuk most keményebb volt; részint a Wallace és Moray által elért
figyelemre méltó győzelmek sorából táplálkozott, de leginkább az egyre
növekvő hazafiság egyesítette őket a közös cél érdekében. Összefogta őket a
gyász és a vágyakozás. Will előző este leginkább ezt az egységet érezte,
miközben hallgatta, ahogy az ország minden szegletéből összegyűlt, sok
alacsony sorú férfi a családjáról és az otthonáról mesél. Az angol katonákkal
ellentétben, akiket túlnyomórészt kényszerrel vagy csellel soroztak be a seregbe,
ezek a skót parasztok önként jöttek erre a napsütötte domboldalra. Nem voltak
földbirtokosok, lovagok, vagy nagy hatalmú earlök, és alig páran hordták az
angolok által nagyra becsült páncélzatot − akadtak köztük mezítelen mellkasú,
mezítlábas alakok is, kezükben lándzsákkal, fejszékkel, késekkel és botokkal. De
a túlerő és a félelem dacára is rezzenéstelenül álltak, felsorakoztak a világ egyik
leghatalmasabb hadserege előtt.
Valahol a tömegben ott volt David és Simon is. Will végigfuttatta a tekintetét a
gyalogság messze nyúló sorain, azonban nem látta őket. Elszántan imádkozott,
hogy bármi történik is vele, az unokaöccse élje túl a csatát. A távozásuk nagyon
megütötte Ysendát, Davidnek erővel kellett kiszakítania magát az öleléséből, és
az asszony keservesen zokogva borult Christian nyakába, amikor a skót sereg
kilovagolt Selkirk vadonjából.
Will visszafordult, hogy nézze a közelgő angolokat, és érezte, ahogy a
szívverése felveszi az ellenség dobszavának ütemét. Miközben a körülötte álló,
tapasztalatlan csapatok nyugtalanul toporogtak, mormoltak, a fegyverüket
babrálták, vagy nagyon kellett vizelniük, Will érezte, ahogy lefoszlik róla az
idegesség, és szilárd nyugalom szállja meg. Volt abban valamiféle béke, amikor
harcra szánta el magát. Olyan volt, mintha a szíve mélyén egy kő zuhant volna; a
súlyos elhatározás megszilárdította. Most már nem volt visszaút. Ez a nyugalom
nemsokára várakozásba vált majd. A szíve gyorsabban fog verni, és lüktet majd
a halántéka. Aztán izgatottság fogja el, vigyorogva a könyökhajlatába szorítja a
lándzsáját, rászegezi a tekintetét a célpontra. Céloz.
A nap mind magasabbra hágott. Jócskán benne jártak már a délelőttben. Will
becslései szerint úgy hétezren kelhettek át eddig a folyón. Bármelyik pillanatban
megadhatják a jelet. Várakozva emelte fel a tekintetét az Abbey Craig sziklás
ormára; tudta, hogy Wallace, Moray és a többi vezér onnan figyeli az angol
előrenyomulást. Zárt haditanácsban állították föl a csapdát előző éjszaka.
Amikor Will aznap reggel megkapta a parancsot, és meghallotta a vakmerő
tervet, kezdett ráébredni, miként eshetett, hogy Wallace, a jelentéktelen lovag
kisebbik fia annyi mindent elért az elmúlt pár év során. Annak ellenére, hogy a
fiatal óriás alig feleolyan idős volt, mint ő, kezdett éppúgy felnézni rá, mint
annak idején az apjára nézett fel, majd Oweinre és Everard-ra.
− Azért jöttünk, hogy János király nevében harcoljunk! − ordította teli
torokból Wallace, amikor felsorakoztak. − Azért jöttünk, hogy Skócia fiaiért és
lányaiért, az őket megnyomorító zsarnokság ellen küzdjünk!
Az Abbey Craig csúcsáról felharsant a mély kürt szava, Will érezte, ahogy
felrobajlik az ereiben a vér. A hang visszaverődött a hegyek között, elfojtotta az
angol harsonák zaját, és reményteli várakozást ébresztett a skótokban. Will
vízszintesbe eresztette a lándzsáját, nekiszorította a testének; felharsantak
körülötte a csatakiáltások.
Azért jöttünk, hogy a birtokainkért és a megélhetésünkért harcoljunk!
A skót sereg egyszerre rohamozott. Először a lovasság, soraiban Will-lel
söpört le a lankás domboldalon az Abbey Craig árnyékába burkolódzó út felé.
Azért jöttünk, hogy a szabadságunkért harcoljunk!
Mögöttük haladt a gyalogság; hatalmas, szaggatott hullámokban özönlöttek
végig a síkon. A gyalogság jobbszárnyát főleg lándzsások alkották, és egyik
parancsnokuk éles kiáltására elszakadtak a főseregtől. Ahogy csak tudtak, délnek
szaladtak, egyenesen a stirlingi híd felé, ahol az angol csapatokat fedező, ötven
lovasból álló csapat tovább közeledett.
Ahogy vágtázás közben elsuhant Will mellett a táj, és a lova minden egyes
szökkenésével meg-megrázkódott a nyeregben, Wallace szavai visszhangzottak
benne. Egyre hangosabban és gyorsabban ismételgette őket, míg csak a
sajátjának nem érezte. Az ő csatája volt. Az ő ügye. Épp, ahogy az apró skót
sereg szembeszállt az angol hatalommal, mint David góliáttal, úgy szállt szembe
ő is Edwarddal, egyszerű lovag a királlyal. Edward nem volt itt, de a serege, a
büszkesége igen. Ez is valami volt. Épp elég volt ez is. Felduzzadt benne a
gyűlölet, ez lobbantotta lángra a vérét, ez vágta bele a sarkantyúját a lovába, ez
húzta állati, vad vigyorra a száját a sisak takarásában. Az előtte sorakozó
katonák rohamosan közeledtek, a lovak megfordultak, a pajzsok felemelkedtek,
a lándzsák vízszintesbe csapódtak. Ez itt mind az a katona volt, aki úgy döfte le
Tomot, mintha nem is ember lett volna, az az adószedő, aki hátulról szúrta le
Duncant. Már nem emberek voltak, csak Edward részei, akiket le kellett vágnia.
Nyilak szúrtak le közéjük, a walesi íjászok lőni kezdtek. De a skótok gyorsan,
vadul özönlöttek. Egy-két ló felágaskodott, majd a földre zuhant, kínjában
nyerítve fetrengett, az oldalából tollas nyílvesszők álltak ki. Emberek zökkentek
előre a nyeregben és zuhantak a földre. Néhányan meghempergőztek, aztán
tántorogva talpra kecmeregtek. Mások nem. Az Abbey Craig alsóbb lejtőiről a
vezérek Wallace és Morray vezetésével zúdultak le a síkra, hogy csatlakozzanak
a fősereghez. Wallace ordított vágta közben, és hatalmas fejszét forgatott.
A skót lovasság kard− és lándzsacsattogással, pajzs− és páncélnyikorgással
csattant az úton vonuló angol lovasok vonalába. A skótok lovai könnyebbek
voltak, zömökebbek, sokkal használhatóbbak ezen a mocsaras részen, mint az
angolok hatalmas csataménjei, amiket még a páncél is lehúzott. Will kiválasztott
magának egy arctalan sisak mögé rejtőző angolt, és odadöfött felé a
lándzsájával. A lendület egyenesen átlökte a lándzsa vashegyét a fickó
láncingén, szétpattintotta a szemeket, és mélyen belesüllyedt a ruhájába és alatta
a húsba. A férfit hátralökte a döfés, és estében kitépte Will kezéből a lándzsát.
Will szinte ugyanazzal a mozdulattal már ki is vonta a kardját, és tovább támadta
az angolokat. A nagyapja pengéje sokkal rövidebb volt ugyan a lovassági
kardoknál, de igen hatékonynak bizonyult a közelharcban. Minden oldalról
egymásnak feszültek az emberek, nem igazán volt hely manőverezni vagy
rendesen megsuhintani egy hosszú pallost, de egy rövidkarddal könnyen
odaszúrhatott vagy vághatott a körülötte küzdőkre. A tumultusban meglökték a
lovát. Az állat felágaskodott, a szemét forgatta, aztán egy másik lóra dőlt. Egy
kard süvített el Will mellett, épp csak pár ujjnyival kerülve el a nyakát, egy
másik a sisakjára vágott, ez egy pillanatra megszédítette. A térdével irányította a
lovát, felemelte fapajzsát, hogy egyik ütést a másik után hárítsa. Egészen
belezsibbadt a karja.
Wallace mindeközben véres utat vágott magának vagy egy tucat angol lovag
között, és beviharzott a walesi íjászok közé, akik továbbra is a lejtőn lefelé
rohanó skót gyalogságot lőtték. Az íjászok szétszóródtak a skót vezér rohama
elől, de Wallace fejszéje így is úgy vágta le őket, mint a búzát.
Miközben a töltésen átvivő út északi végén ilyen vad csata kerekedett, a skót
gyalogság összeütközött a közeledtükre szélesebb arcvonalba széthúzódó
angollal. Ott rohant közöttük David is, az eszében egyre csak apja képe lobogott,
és eltöltötte a bosszúvágy. Hosszú lándzsa volt a kezében, célba vette vele a felé
szaladókat, egyensúlyban tartotta, ahogy Wallace tanította. Nem sokkal mögötte
ott kocogott Simon is, ezúttal nem a templomos fegyvernökök ruhájában. Nála is
lándzsa volt.
Tízezer gyalogos katona csapódott az angol előhadba döbbenetes erővel. A
lándzsákra felnyársalt szerencsétlenek velőtrázó hangon sikoltottak. Ahol csak
egy tenyérnyi bőr is kilátszott, odavágtak, koponyákat zúztak be. A lábuk
csúszós, fekete sárrá dagasztotta a mocsaras mezőt, ahogy egymásnak feszültek,
egyik acsarkodó katona a másik ellen. De a skótok túlerőben voltak, és az angol
gyalogság egy részét kezdték visszaszorítani a Forth felé. A folyó partja
omladozva sötétlett mögöttük. Mély volt a víz, és aki beleesett vagy belelökték,
mind megfulladt, amikor súlyos páncélban próbált átúszni a túlpartra. Az angol
lovagok és vezérek túl ritkásan sorakoztak az úton, és túlságosan is lekötötte
őket a harc ahhoz, hogy megpróbálják ráncba szedni széthulló gyalogságukat.
Mialatt a skót fősereg az angol elővédre támadt, a roham elején levált
lándzsáscsapat a jobbszárnyon átvágta magát a hidat védő ötven angol lovas
katonán. Itt még mocsarasabb volt a talaj, és a lovagok elakadtak a sárban, a
hátasok meg-megcsúsztak, botorkáltak, amikor rohamra indultak a közelgő
skótok ellen. Néhányan igyekeztek visszavágtatni a hídon, hogy elmeneküljenek
a rájuk törő vérszomjas ellenség elől. Ebből eszeveszett, vad kavarodás lett, mert
a túlparton várakozó katonák előrerohantak, hogy átkeljenek, és segítsenek a
bajtársaiknak, a skótok rohama elől menekülők pedig az ellenkező irányba törtek
volna. Lovak ágaskodtak fel és rúgtak ki mindenfelé a kavarodásban, embereket
gázoltak le és tapostak halálra, löktek a hídról a folyóba. Jó néhány hatalmas
csobbanás hallatszott, amikor a lovak is a vízbe estek. A lovasaik az utolsó
pillanatban ugrottak ki a nyeregből, de őket is elkapta az örvénylő víz. Egy
pillanatig még tátott szájjal kapálództak, aztán a páncéljuk lehúzta őket.
Néhányan próbáltak megkapaszkodni a híd pilléreiben, de a partra zúduló skótok
kíméletlenül ledöfték őket a lándzsáikkal.
Will a pajzsával védte egy angol lovag kardját, elrántotta a pengét, és a fickó
torkába döfte. A lovag lehanyatlott a nyeregből, de a lába beleakadt a kengyelbe,
és a lova riadtan megugrott. Will átnógatta a tulajdon lovát a hirtelen támadt
résen, és felugratott a mostanra már holttestekkel terített útra. Izzadság csípte a
szemét, ahogy átvágta magát egy csapat angol gyalogoson. Valamivel előrébb
látta Wallace-t, a fiatal óriást kiütötték a nyeregből, és most gyalogszerrel
küzdött, hatalmas, kétkezes csapásokra lendítette jókora pallosát. A penge
mindenkin átszaladt, aki ki mert állni ellene, áthasította a páncélt és a csontot
egyaránt. Wallace tetőtől talpig véres volt, a szeme vadul csillogott. Adam ott
harcolt mellette, a bőre fénylett a verejtéktől, sárpöttyök sötétlettek rajta, és egy-
egy buzogányütéssel szétmorzsolta ellenfelei állát és koponyáját. A két
unokatestvér félelmetes látványt nyújtott együtt. Will feléjük ugratott a lovával,
amikor észrevette, hogy egy íjász talpra kecmereg, és felemeli az íját, kiránt egy
nyílvesszőt a tegezből, a húrra fekteti és célba veszi Wallace-t.
Will élesen elfordította a lovát, miközben az íjász megfeszítette az íjat.
Dübörögve mögé vágtatott, kihajolt a nyeregből, és lefelé sújtott a kardjával. A
lódobogás hallatára az íjász megpördült, és Will csapása vállon találta. A penge
áthasított a fickó páncélján, mélyen a húsába hatolt. Az íjász kínjában felsikoltva
elengedte az íjat. A nyílvessző a levegőbe repült, és ártalmatlanul hullott a
folyóba. A fickó egy pillanattal később már a földön is volt, egy másik lovas
rúgta hátba. Gray volt az.
A zömök kis skót elveszítette a sisakját, fehér sortéit egy kisebb fejsebből
patakzó vér áztatta, de vadul rávigyorgott Willre.
− Utánuk! − ordította, és a kardjával a szakadozott angol arcvonal felé bökött.
− Utánuk! Hátrálnak!
A skót lándzsások újra összezártak, hogy megint elfoglalják a hidat. John de
Warenne iszonyodva nézte őket a folyó túloldaláról. Hatalmas hadseregét
hatékonyan kettévágták, a fejet elválasztották a testtől. Most, hogy a skótok
lándzsafallal zárták el előle a túlpartra vezető utat, tehetetlenül nézte, ahogy kis
híján hétezer emberét a szeme láttára mészárolják le. Az íjászok talán képesek
lettek volna feltartani a skótokat annyi ideig, amennyi alatt letakarítja a hidat és
rohamot vezényel. Ám az íjászai az előhadban voltak Cressinghammel. Ilyen
közel mit sem ért amúgy halálos fegyverük, és százával vágták le őket. De
Warenne már jó ideje nem látta a kincstárnok zászlaját. Eltátotta a száját, hogy
parancsokat ordítson a seregének, de egy hangot sem tudott kinyögni. A csata
zajában amúgy is hiábavaló lett volna, bármit mond.
− Uram − mormolta a mellette álló lovagok egyike halálsápadt arccal. −
Mitévők legyünk?
John de Warenne, Anglia egyik leghatalmasabb urasága, tucatnyinál is több
győztes hadjárat veterán vezére csak megrázta a fejét.
− Nem tudom − nyögte ki rekedten. − Azt… − elakadt a szava, szinte nem is
látott már mást, csak hogy a skótok lándzsaheggyel terelik és lökdösik a folyóba
a páncélos lovagokat. A hídon álló utolsó angolok is próbáltak visszafelé
menekülni, páran négykézláb kúsztak, mások a bajtársaikat cipelték. Néhány
skót is előremerészkedett, hogy végezzen a haldoklókkal, de láthatóan nem
akaródzott nekik túlságosan közel kerülni a déli parthoz.
– Égessétek fel! − krákogta de Warenne. − Égessétek föl a hidat, és fújjatok
visszavonulást!
Az angol hadsereg hagyta, hogy az utolsó menekülőket levágják, és a lángoló
híddal a háta mögött, John de Warenne vezényletével megfordultak a Forth
partján, és elvonultak Stirling alól.
A csata nem tartott egy óráig sem, és a skótokat mérhetetlenül fellelkesítette a
győzelem. A sebesültek kivégzésének kegyetlen feladata még eltartott egy ideig,
de nemsokára már nem volt a győzteseken kívül eleven lélek a véres sárrá
dagasztott mezőn. Száznál is több angol lovag veszett oda, ötezernél is több
gyalogos katona, és a walesi íjászok jókora csapata. A halottakat
megszabadították a fegyverüktől és a páncéljuktól, és a tetemeket a folyóba
lökték. Nagyon kevés skót esett el, bár Andrew Moray súlyos mellkasi sebet
kapott, és hordágyon kellett elvinni a csatamezőről. Hugh Cressingham dagadt
holttestét ott találták a többi angol között; egy lándzsa szakította fel a gyomrát. A
skótok komor képpel fosztották meg ékességeitől a gyűlölt kincstárnokot, aki az
éhínségig adóztatta őket; lökdösődtek is, hogy ki férhet hozzá a húsos tetemhez.
Az egyik skót előkapta a kardját, és vad csatakiáltással levágta a kincstárnok
nemi szerveit. Bajtársai lelkes ujjongással fogadták, és mintha csak jelt adott
volna, fékeveszett vagdalkozás vette kezdetét. Mindannyian be akarták
bizonyítani a társaiknak, micsoda hőstettet hajtottak végre aznap, tőrt és kést
rántottak, és nekiláttak megnyúzni és szétvagdosni Cressingham testét. Minden
véres bőrcafat régóta várt, kegyetlen kínok által elnyert győzelmükre
emlékeztette őket.
Will a folyó mellett, a mezőn találta meg Davidét, nem messze a még mindig
lángoló hídtól. Fekete füst áradt az égre, csípte mindkettőjük szemét. Átizzadták
a ruhájukat, véresek voltak. Will letépte a fejéről a sisakot, és vadul magához
ölelte az unokaöccsét, aztán hátralépett, mert látta, hogy Simon sántikál feléjük
csuromsárosan, a lándzsájára támaszkodva. Jókora vágás éktelenkedett a
combján. Will alig szólt a lovászhoz, mióta Simont kiengedték Wallace
börtönéből, de most kinyújtotta felé a kezét. Simon megragadta, a skótok zihálva
kezdtek ujjongani körülöttük.
Miután kerestek valakit, aki ellátta Simon sebét, Will kimerültén rogyott le az
út töltésén. Pajzsforgató karja és válla égett, kardforgató karja pedig lüktetett.
Elnyújtózkodva ült a déli napsütésben, az orrát eltöltötte a halál szaga, és lehunyt
szemmel próbálta elképzelni Edward arcát, amikor megviszik neki a hírt, hogy
hatalmas, dicső seregét parasztok és rablók verték szét. Sokáig, nagy élvezettel
forgatta magában a képet. Árnyék hullott rá, és amikor felnézett, látta, hogy
Wallace áll előtte talpig véresen.
− Gray azt mondja, köszönettel tartozom neked. Védted a hátamat.
− Nem kell megköszönnöd!
Wallace rámosolygott.
 − Gyere! − kinyújtotta a kezét. Will megfogta, és Wallace talpra rántotta. –
Még nincs vége!
Amint a Forthon beállt az apály, Wallace és a vezérei felrázták kimerült
embereiket, és elvezették a lovasságot a közeli gázlóhoz. Átkeltek a folyón, és
kíméletlenül üldözőbe vették a visszavonuló angol sereget. Végeztek a lassúbb
gyalogokkal és elkötöttek annyi málhás lovat, ahányat csak tudtak, egész amíg
az angolok át nem keltek a határon.
Később azt mondták, John de Warenne olyan vadul vágtázott, hogy
megmeneküljön előlük, hogy még csak nem is pihentette a lovát, amíg
Berwickbe nem ért.
 15.
Selkirki erdő, Skócia
Kr. u. 1298. június 21.

Will levette az ingét és feltűrte a nadrágszárát, átegyensúlyozott a mohos

köveken, majd belelépett a kis tavacskába. A levegő forrón remegett, de a víz
jéghideg volt. Lehajolt, belemártotta a tálát, és egy marék szappanfűvel kezdte
kisúrolni belőle az előző esti vacsora zsíros üledékét. A folyó csobogása a fülébe
harsogott.
– Jó reggelt!
Will felnézett, és látta, hogy Christian siet le a folyóparton, karjában magasra
tornyozott tálakkal. Odabiccentett neki.
A nő elmosolyodott, feltűrte halványzöld ruhája ujját, aztán a habzó vízbe
merítette az egyik tálat. A folyót szegélyező kőrisek és szilfák lombja között
áthulló napfény pettyesen játszott az arcán.
− Ma is rettentő hőség lesz. − A nő megint felnézett Willre, és a mosolya
kíváncsivá vált. − Ki tette azt veled?
Csak amikor Will hátára mutatott, akkor jött rá a férfi, hogy a gerince mentén
futó halványfehér cikcakkokra gondol; azóta viselte őket, hogy Everard akkor
régen megkorbácsolta.
− Egy régi mesterem.
Christian letette a tálat a fűre, leült, hátradőlt, és felhúzta a térdét. Harmincas
évei elején járhatott, de ahogy így ült, kócos, vörös hajjal, alvás után még
fésületlenül, tizennyolcnak is elment volna. Will rájött, hogy a nőt bámulja, és
gyorsan visszadugta a tálját a vízbe, bár már tiszta volt.
− És azt ott? − biccentett Christian a térde felé; Will feltűrte a nadrágját a rútul
hegesedett ízület fölé.
− Beestem egy kútba − mormolta, és eszébe jutott, ahogy az Angelo Vitturi
megégett arcára kiült, torz diadal a sötétbe vész, miközben ő a mélybe zuhan. A
lába két helyütt is eltört, és néha még most is fájt, különösen télen; a tompa,
múlni nem akaró fájdalom gyakran felébresztette éjszaka.
– Azokról tudom − mondta Christian, és intett a homlokán, a vállán és a
lábszárán éktelenkedő frissebb sebesülések nyomai felé, amiket a Stirling
hídjánál vívott csata óta eltelt egy év során szerzett. − És… − hunyorogva
méregette Willt, aztán megrázta a fejét. − Ennyi. Nem is látok több… de várj.
Van még egy ott, a karodon.
Will lenézett a karján oldalt fénylő, rózsaszín foltra, és teljesen elfeledkezett a
kezében lévő tálról. A heg alig látszott. Meglepte, hogy Christian egyáltalán
észrevette. Felkapta a karját, hogy védje magát a felcsapó lángoktól. Vöröslő
parázs záporozott le rá, és szilárd falként tomboló tűz állta az útját, amikor
megpróbált felkapaszkodni a lépcsőn. A karjáról leégett a szőr, kezdett
felhólyagosodni a bőre. De a heg olyan kicsi volt, olyan jelentéktelen.
Szánalmas. Ha valami rútabb sérülést szerez, talán jobban érezte volna magát.
De ahányszor meglátta ezt az apró, kopasz rózsaszín foltot, úgy érezte, mintha
kigúnyolná saját magát, hogy ilyen erőtlenül próbálta megmenteni a feleségét.
Azt akartad, hogy égen meg Garin miatt, amiatt, amit vele tett. Elárult, és azt
akartad, hogy szenvedjen meg érte!
– Nem!
Will csak Christian arcára nézve jött rá, hogy hangosan tiltakozott. Sietve
felegyenesedett, kirázta a vizet a tálból, de amikor megpróbálta megtörölni a
nadrágjában, remegett a keze, és elejtette. A tál belecsobbant a vízbe, s a
hullámok elperdítették előle. Úgy imbolygott, mint egy játék csónak.
Christian felemelte a ruháját, és lelépett a sekély partra. Fintorgott, ahogy
mezítelen talpa alatt meg-megreccsent a sok parti kavics.
− Én is meg tudom csinálni − mondta Will, de a nő már begázolt a vízbe. Az
egyik kezét kinyújtotta, egyensúlyozott, a másik kezével a víz fölé emelte a
ruháját. − Óvatosan, ott hirtelen mélyül! − Megindult ő is a nő felé, vigyázva
lépkedett a csúszós köveken.
− Megvan! − sóhajtott fel Christian; kapkodva vette a levegőt a hideg vízben,
és kirántotta a hullámok közül a tálat. A víz kis híján a combjáig ért. A szoknyája
úszott körülötte, megsötétedett, ahogy átitatódott a vékony anyag. Christian
kinyújtotta a tálat Will felé, de megcsúszott, még mielőtt a férfi átvette volna. A
tálka kiperdült a kezéből, és Will inkább a nő csuklóját kapta el. Christian
visszanyerte az egyensúlyát, és nevetve kapkodott levegő után. Felnézett a
férfira, és elvörösödött az arca.
Will érezte, hogy a hüvelykujja alatt sebesen lüktet a nő pulzusa.
– Will, én…
− Elejtetted a táladat!
Will hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Simon és David állnak a parton. A
lovász kérdőn meredt rá. David szélesen vigyorgott. Will elengedte Christian
csuklóját, és kihalászta a tálat.
− Sir William Wallace látni kíván − közölte David, miközben Will kimászott a
vízből. Christian sem sokkal maradt le mögötte. − Már ha nem vagy túl elfoglalt
− tette hozzá.
– Úgy nézek ki, mintha elfoglalt lennék? − Will hátrapillantott Christianra, aki
már ki is csavarta a ruháját, és most a koszos tálhalom fölé görnyedt, háttal neki.
A férfi felkapta az ingét, magára rángatta. Elindultak a fák között a fő tábor felé,
David mellé lépett.
– Ne nézz minket bolondnak, bácsikám! Láttunk!
Will megtorpant és megfordult.
− Bármit véltél is látni, tévedtél!
David mosolya elfakult.
– Sajnálom, én…
– Csak menj vissza gyakorolni, ha lehet! Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint
akinek ne volna szüksége gyakorlásra!
David mogorván meredt rá.
− Ha ilyen alkalmatlan vagyok, akkor szerinted Sir William miért ütött
lovaggá? − Átvágott az aljnövényzeten. Will kis híján utánakiáltott, aztán
megállt és megrázta a fejét.
− Barátkozunk?
– Tudom, hogy nem kellett volna ilyesmit mondanom.
− Úgy értettem, ott, az előbb − mondta Simon, és a folyó felé biccentett.
Will összevonta a szemöldökét.
− Már te is kezded?
− Ha ennyire egymás nyakán élnek az emberek, lehetetlen nem észrevenni
ezt-azt − mondta Simon, és igyekezett lépést tartani Will-lel. − Én azért
vigyáznék a helyedben. Nem szeretném magamra haragítani a bátyját.
− Gray testvérének volt a felesége − jegyezte meg Will ingerülten —, ami azt
jelenti, hogy csak a sógora!
– Akárhogy is, Gray féltve őrzi. Ysenda azt mondta, hogy amikor Christian
férje haldoklott, Gray megfogadta, hogy vigyázni fog rá.
– Krisztusom, Simon, csak lejött mosogatni! Mit kellett volna csinálnom? Úgy
tennem, mintha ott sem volna?
− De hát mit keresel te itt, Will? − kérdezte Simon hirtelen. − Több mint egy
éve már. Meddig akarsz itt rejtőzni az erdőben, úgy téve, mintha az egész világ
megszűnt volna, mintha senki se várna rád?
− Rejtőzni? − fordult szembe vele Will. − Háborút vívtam!
− Valaki más háborúját. Ez Wallace harca. Az övé, Gray-é, a többieké, még
Davidé is. Ez az ő otthonuk.
− És az én otthonom is.
− Több időt töltöttél a Szentföldön.
− És talán az évek száma tesz otthonná egy helyet?
– Nem. Mi magunk tesszük azzá az otthonunk. Azzal tesszük otthonná, hogy
letelepszünk, hogy örömet és kényelmet lelünk benne. Ismerlek, Will, ismerlek
már tizenegy éves korod óta, és tudom, hogy nem vagy te itt boldog, nem érzed
itt jól magad. Nem vagy otthon.
 − Nem akarok erről beszélni. Hányszor mondjam még el neked?
Hiába indult el, Simon követte.
− Abbahagyom a kérdezősködést, amint őszinte választ adsz, és megmondod,
mikor indulunk!
− Akkor indulok, ha legyőztük Edwardot!
− Szóval szerinted ezzel voltál elfoglalva Angliában? Épp Edwardot győzted
le? Gondoskodtál róla, hogy megfizessen azért, amit itt tett? − Simon barna
szeme keményen villant. − Csak mert nekem úgy tűnt, hogy inkább öltél meg
raboltál!
Will keményen szembefordult vele.
– Soha nem öltem meg senkit sem! Nem vagyok olyan, mint… − Elakadt a
szava.
− Mint kik? Ezek a fickók, akiket bajtársaidnak tartasz?
− Wallace próbálta megállítani azokat, akik túl messze mentek. Te is tudod,
hogy így volt − rázta meg Will a fejét. − Nem hibáztathatod őket, Simon!
Bosszút akartak állni, bosszút hét év erőszak és mészárlás után, bosszút
Berwickért, Edinburgh-ért. És ami még fontosabb, életben akartak maradni.
Stirling után Skócia térdre roskadt. Miközben mi azzal voltunk elfoglalva, hogy
megmentsük az országot, a gabona lábon rohadt el. A győzelemtől sem nőtt
jobban a termés, vagy hízott jobban a marha, ugye? Le kellett rohannunk
Angliát, vagy éhínség lett volna országszerte.
− És Northumberland és Cumbria népe? Ők mit ettek télen?
− A többségük menedékre lelt Newcastle vagy Carlisle fala között −
válaszolta Will mogorván, de üresen csengett a hangja.
A stirlingi csata után nem ért véget az ellenállás. Épp ellenkezőleg:
növekedésnek indult. Az angolok fölött aratott hihetetlen győzelem híre
bozóttűzként terjedt, fellángolt a skótok szívében és lelkében. Az angolok többé
már nem rémítő, megállíthatatlan ellenfél voltak, hanem csak emberek,
sebezhető emberek. Még miután Andrew Moray belehalt a csatatéren szerzett
sebeibe, akkor is tovább özönlöttek a skótok Wallace zászlaja alá, és végül, alig
pár héttel később, a szinte még friss vérnyomon a szilaj, fiatal óriás levezette
seregeit Angliába.
Átzúdultak a Tweeden Northumberlandbe, elpusztították a vetést és a
lábasjószágot, felégették a kolostorokat, kifosztották a városokat, lemészárolták
a helyieket. Észak-Anglia népe többnyire nem vett részt szomszédjaik
kirablásában, most mégis ők fizettek meg királyuk kegyetlenkedéseiért. És
keményen fizettek érte. Akiknek sikerült elmenekülniük a rájuk törő skót hordák
elől, hiába tértek vissza később az otthonukba, nem találtak se fedelet, se
ennivalót télire. Newcastle nemsokára zsúfolásig megtelt nincstelen
földönfutókkal. A skótok lecsupaszították az országrészt, és mindent, amire
rátették a kezüket, visszaküldték a határon át, hogy legyen mit enniük Skóciában
maradt, éhező családjaiknak.
Senki sem tudott a skótok ellen szegülni, és a sereg többéves visszafojtott
keserűségét ontotta a falvakra és városokra. Wallace és a vezérei megpróbálták
megzabolázni az embereiket, a szükségtelen erőszak legszélsőségesebb példáinál
az akasztástól sem riadtak vissza, de Stirling alatt maguk szakítottak át egy gátat,
és az árt nem lehetett megállítani, míg csak magától el nem apadt. Wallace
emberei már Hódító Vilmosként emlegették a fiatal vezért, és a becézés hamar
elterjedt délen is, áthullámzott Anglia összes megyéjén, és a helyiek egyre
jobban félték és gyűlölték a skótokat. De a király még mindig Flandriában volt,
és senki sem védte meg alattvalóit. Észak-Anglia lakóinak csak a tél beköszönte
hozott némi megkönnyebbülést, mert az első komolyabb havazás után a
skótoknak is vissza kellett vonulniuk a Tweed mögé.
– Szavadat adtad, gondolkozol azon, hogy visszajöjj velem Franciaországba!
− Simon azt figyelte, hogyan változnak az érzelmek Will arcán. − Robert talán
valahogy visszajuttathat a rendbe is. Nem tudhatod biztosan, hogy Hugues
megpróbálná megakadályozni! Elvégre egykor a barátod volt! De akárhogy is,
jóvá kell tenned, hogy olyan sok esküt szegtél meg. Nem maradhatsz így, nem
tehetsz úgy, mintha sosem lettél volna lovag! Mikor semmi más sem akartál
lenni! Nem hagyhatod, hogy az Elwen elveszítése fölött érzett gyászod
tönkretegyen mindent, ami valaha voltál! És tudom, hogy hiányzik a lányod.
Látom a tekintetedben, ahányszor csak Ysenda megöleli Alice-t, megszidja
Margaretet, vagy megdicséri Davidét. Az Isten verje meg, nekem is hiányzik
Rose! És hiányoznak a bajtársaink, az otthonunk!
– Nem hiszem, hogy az enyém lenne − szakadtak ki Willből a szavak, és
döbbenten nézett maga elé, hogy kimondta. Simon hallgatott.
− Garin? − kérdezte aztán végül, és a tekintetével követte Willt. Will elfordult.
− Sokat gondolkoztam ezen az Andreas házát elpusztító tűzvész után, ott
mondott ezt-azt… Biztosra tudod, hogy az övé?
Will szóra nyitotta a száját, aztán szorosan összepréselte az ajkait.
− Megígértem, hogy gondolkozom a Franciaországba való visszatérésen, de
még azelőtt, hogy hírét vettük volna, hogy Edward király és az angol sereg
megindult északnak. Most nem mehetek el. Most itt van rám szükség!
– Máshol nagyobb szükség van rád! − kiáltott utána a lovász, de Will sarkon
fordult, és elment. Legalább ez egyszer Simon nem követte.
Will fülében még mindig ott csengett Simon utolsó mondata, miközben
átvágott a táboron Wallace sátra felé. Miután a stirlingi csata végén kibékültek,
ráébredt, hogy örül Simon társaságának; a régről megszokott barátság otthonos
érzés volt, és jólesett neki azok után, hogy ilyen sokáig élt idegenek között. De
miután lerohanták Angliát, Simon megint kezdte arról kérdezgetni, mikor térnek
vissza a régi életükhöz, mintha elkerülhetetlenül ez várt volna rájuk. A lovász azt
hitte, Will csak azért hagyta ott a templomos rendet és szökött Skóciába, mert
még mindig gyászolta Elwent, és aggódott a családjáért. Will nem mondhatta el
neki az igazat, különösen azért nem, mert akkor a Testvériségről és Edwardról is
be kellett volna számolnia; el kellett volna mondania Simonnak, hogy már
hosszú-hosszú évek óta hazudik neki, hogy a lovász valójában egyáltalán nem
ismeri. Hogy nem egy eltévedt mameluk nyílvessző küldte a pokolra Garint.
Hanem Will kardja.
− Campbell − köszöntötte Wallace feszülten, amikor Will a sátorgyűrű
közelébe ért. Az óriás a tűz mellett állt, és egy tépett térképet tartott a kezében.
Adam és Gray a földabroszt nézegették. A nagy győzelem óta eltelt egy évben
Wallace sokat öregedett, és mogorvább is lett. Bajtársai és ellenfelei halála
megviselte, látszott a tekintetén, az arcában, a karján; egyre szaporodtak a
sebhelyei.
− Rossz híreink vannak!
− Az angolok?
− Roxburgh felé tartanak. Az előhaduk pár napon belül oda is ér. A királyuk
sem marad le sokkal.
– Tudjuk, hányan lehetnek?
− A felderítők szerint hétezer lovas, és nagyobb csapatokat vezet Bek és de
Warenne is.
− Az earl kétségtelenül próbálja kiköszörülni a bátorságán Stirling alatt esett
csorbát − jegyezte meg Adam megvetően.
− És húszezernél is több gyalogos − fejezte be Wallace.
− Szentséges Isten! − mormolta Will.
Gray bólintott.
− Az a kurafi keményen meg akar leckéztetni minket!
− Arról is beszámoltak a hírek − folytatta Wallace, és Willre nézett −, hogy a
templomosok megengedik a seregnek, hogy megpihenjen a listoni rendháznál.
Az angliai lovagok Brian le Jay vezetésével jönnek északra.
Will érezte, hogy hirtelen minden elnehezedik körülötte.
– A durhami püspök és Surrey earljének a hűsége megkérdőjelezhetetlen. De
amikor először találkoztunk, azt mondtad, hogy a templomosokat Edward szinte
belekényszerítette abba, hogy segítsenek neki lerohanni az országunkat. Vajon
ebben a hadjáratban is tiszta szívből fognak küzdeni?
Will vonakodva biccentett.
− Ha a nagymester ráparancsolt Brian le Jay-re, akkor igen, a templomosok
harcolni fognak!
− Nagyobb a nehézlovasságuk, mint amivel szembeszállhatnánk − motyogta
Adam. − És nekünk még ezer lovasunk sincsen!
Wallace kék szeme az unokatestvére felé vágott.
− Tudtuk, hogy eljön ez a nap is. Szerinted az elmúlt évben miért toboroztunk
minél nagyobb sereget, és mire tanítottuk a lándzsásainkat? Mindez mit sem
számít. Tartjuk magunkat a terveinkhez! − Wallace most Willhez fordult. – Azt
akarom, hogy te meg Gray gondoskodjatok a délre és keletre eső vidékek
felégetéséről. A városok lakossága javarészt bevonult már az erdőbe. Épp
elégszer figyelmeztettük őket. Azok, akik még az otthonaikban maradtak, a többi
után sietnek, amint elkezditek felprédálni a földjeiket és a házaikat. − Wallace
megfeszítette az állát. − Azt akarom, hogy égessetek el minden szem gabonát,
mérgezzetek meg minden csepp vizet, tereljetek az erődbe minden állatot! Azt
akarom, hogy maga a föld is perzselt kopár legyen, ahová Edward a seregét
vezeti! Ha végeztetek, lovagoljatok északra! Stirlingtől nem messze fogunk
táborozni.
– Biztos vagy benne, hogy Edward arra vezeti majd a seregét? − kérdezte
Gray.
Will válaszolt Wallace előtt.
− A templomosok listoni preceptóriuma az északra vivő út mentén fekszik. Ha
Edward ott akar tábort verni, akkor szinte biztos, hogy Stirlingbe tart. Stirling
nem csak stratégiailag létfontosságú hely, de a legcsúfabb veresége helyszíne is.
Bosszút akar állni érte.
− Mi meg hagyjuk, hogy az éhség és a szomjúság elvégezze a dolgát ebben a
hőségben − mormolta Wallace, és felnézett az ónszínű, felhőtlen égre. − Amikor
a hadserege már legyengült és elvesztette a harci kedvét, lecsapunk rá.
− És aztán hagyjuk, hogy az ország maradék nemessége is a lábad elé vesse
magát hálájában! − tette hozzá Gray hevesen.
Wallace nem válaszolt. Will csak nézte, és nem volt benne biztos, hogy a fiatal
vezér örül ennek a fordulatnak. Wallace mintha nem békéit volna meg a
hírnevével, ami Stirling után akkorára duzzadt, hogy még a skót nagyurak is
kénytelenek voltak elismerni a sikereit, és megjutalmazni a lovagi címmel.
Robert Bruce, Carrick earlje végezte a szertartást. A fiatal nemes szembeszállt
az apjával, aki Edward nevében védte Carlisle-t, és oldalt váltott, hogy a skót
szabadságért küzdjön. Akadtak mások is, urak és püspökök, akik követték Bruce
példáját, és kinevezték Wallace-t a Királyság Oltalmazójává, de Wallace még
ezen cím birtokában is inkább a selkirki erdőben maradt, és vadon élt az
embereivel. Amikor Will megkérdezte, miért, Wallace azt mondta, hogy a
nemesi lét kényelme veszedelmes csapda, mert a gazdagság és a birtoklás
szeretete vette rá arra a skót nemeseket is, hogy elhagyják az országukat, és hogy
ő nem akarja elkövetni ezt a hibát. Daca és a mögötte rejlő igazság nem
kedveltette meg minden earllel. Mindenki tudta, jó néhány nemesúr nézi rossz
szemmel, hogy Wallace közéjük emelkedett, és félnek a hatalmától, valamint
egyre növekvő seregétől.
− Nem ártana indulnunk, ha le akarjuk futni az angolokat − jegyezte meg
Gray. Will még maradt egy kicsit, mert Wallace utánaszólt.
− Képes leszel harcba szállni templomos testvéreid ellen is?
Will megtorpant; meglepte a kérdés, és az, hogy Wallace milyen komoran
szegezte neki.
− A hűségemet vonod kétségbe?
− Tudom, hogy hűséges vagy hozzám, Campbell. Ezt már többször is
bebizonyítottad az elmúlt egy évben. De sokkal tovább voltál templomos, mint
az én seregem tagja. Megérteném, ha haboznál, hogy azok ellen kell harcolnod,
akiknek megesküdtél, hogy életed árán is véded őket!
Will az elkövetkezendő csatára gondolt, de nem látott mást maga előtt, csak
Edward gőgös képét. Nem érzett mást, csak a növekvő várakozást, szinte már
vágyat, hogy a harcban találja magát vele szemben.
− Tudom, hova köt a hűség!
Templomos rendház, Liston, Skócia
Kr. u. 1298. július 21.

Edward lehunyta a szemét, megpróbált pihenni. A verejték patakokban

csörgött végig a hátán, és selyemruhája a bőrére tapadt. Az ablakon beáradó
levegő olyan forró volt, mintha kemencéből sütött volna. A preceptórium falán
túl táborozó emberek és állatok zaja monoton zsongásba olvadt. Jóval közelebb
egy hárfa hangja emelkedett, majd zuhant vissza. A zenének meg kellett volna
nyugtatnia a királyt, de ehelyett idegesítette. Pár pillanattal később felkelt az
ágyról.
− Elég lesz.
A zene elhallgatott.
− Italt, uram? − lépett előre az egyik apród borral teli serleggel.
Edward belekortyintott és elfintorodott.
− Ez meleg!
− Sajnálom, felséges uram! A hordók túl sokáig voltak a napon!
Edward eldobta a serleget, a vörösbor szétfreccsent a falon és valamelyik
másik apród ruháján.
– A királyi állatkertnek több hasznát venném, mint nektek! Takarodjatok a
szemem elől!
Az apródoknak nem kellett sok biztatás, sietve kimentek, és magára hagyták
Edwardot. A király fel-alá járkált a fojtóan meleg szobában. Kínozták a
gondolatai. Egyik aggodalom a másik hátán, egymásba kövülve. Nem értette,
hogy vehettek ilyen fordulatot az események. Alig egy hónapja még a hatalmas,
lázas meggyőződéstől fűtött hadsereg élén menetelt.
Edward az egész királysága támogatását megszerezte ehhez a háborúhoz; a
papjai és a hírnökei olyan indulatokat kavartak a népben, mintha szinte szent
hadjárat lett volna. Miközben a király gyalogos katonákat és íjászokat soroztatott
Írországban és Walesben, lovasokat és számszeríjasokat hívott át Gascogne-ból,
és magához idézte a hűbéreseit, a szónokok felkeltették a nép gyűlöletét. A
papok az ország minden szegletébe hírét vitték Wallace és emberei gazságának.
A skótok szörnyetegek voltak. Csecsemőket ettek, apácákat erőszakoltak meg,
papokat mészároltak le. Mire Edward és a csapatai útnak eredtek, egész Anglia
imádsággal támogatta őket. Végre szétzúzzák a gyűlöletes skótokat,
megbosszulják a Northumberland és Cumbria lakosain esett sérelmeket. Megölik
a szörnyet, Wallace-t, és a követőit is.
Amikor átkeltek a határon, Edinburgh felé indultak. Edinburgh azon kevés
várak egyike volt, amit a skót felkelők nem tudtak bevenni. De ahelyett, hogy
halálra rémült helyi lakosok, kifosztani való városok fogadták volna őket, hogy
végre kiélhessék a bosszúvágyukat, a király és a serege üres, elhagyatott vidékre
ért. Eleinte csak meglepődtek. Aztán ahogy egymás után múltak a napok a
perzselő hőség alatt, és nem enyhült a hosszú menetelés egyforma fájdalma,
először nyugtalanítani, aztán dühíteni kezdte őket a dolog.
Roxburgh és Liston között minden egyes falu, amin a sereg áthaladt,
elhagyatva állt. A kis vályog− és rőzseházak kongtak, a nyitott ajtókból üres
helyiségeket lehetett látni. Az angol katonák bementek, leborogatták a bútort,
felfordították a hordókat, kinyitották a ládákat. Semmi értékeset nem találtak,
semmi ehetőt, és tovább haladva is csak kopár mezőket láttak, rajtuk
vércseppekként virító, vörös pipaccsal. Az acélozott csizmák felkavarták a port.
Az emberek a fémesen kék ég alatt meneteltek. Izzadtak. Törte őket a páncél, a
szájuk kiszáradt, berepedezett, vérzeni kezdett, a lábukon vízhólyagok feszültek.
A fejadagok először kisebbek lettek, aztán elfogytak. Néha tanyák felégetett
maradványai mellett mentek el, a gabonatáblák feketén, üszkösen vigyorogtak
rájuk. Az íjászok a néhány helyben lemészárolt marha rothadó teteme fölött
köröző varjakra lövöldöztek, és a kesernyés húst szétosztotta egymás között a
pár szerencsés század. De a legtöbb katonának mindegyik kimerítő menetelés
üres hassal ért véget, és egyre többen álmodtak étellel.
Senki sem tudta, hol lehet az ellenség, hiszen nem találkoztak senkivel, akiből
kiszedhették volna Wallace hollétét. A felderítők kilovagoltak, de hírek nélkül
tértek vissza. Sokan álmatlanul hevertek éjszakákon át, nézték a tábortűz körén
túl a sötétséget, és azt várták, mikor villan acélon a csillagfény. Két napja,
mielőtt Edinburgh-ba értek volna, hatalmas viharfelhők támadtak északon, és a
szél korbácsként verte arcukba a port. Aznap este nézték, ahogy a villám
ragyogva hasít az éjszakába, és a fénye visszatükröződik a vízen. Edward úgy
rendezte, hogy egy kisebb flotta kövesse őket a keleti parton, és Leithben kellett
volna találkozniuk, hogy felvegyék a nélkülözhetetlen ellátmányt. De amikor a
sereg Edinburgh-ba ért, a gabonával és hússal teli hajók helyett üres mólókat
láttak. Hamar híre ment, hogy a viharban vissza kellett fordulniuk a hajóknak, és
feltűnt fölöttük az éhínség kísértete. Másnap három kisebb hajó éviekéit be a
kikötőbe, de pár zsák búzán kívül, ami azonnal a királyi testőrségé és a
parancsnokoké lett, csak boroshordók voltak a fedélközben. A Liston felé vezető
úton kezdtek megbetegedni az emberek. A walesiek és az írek már akkor is a
lehető legkisebb fejadagot kapták, amikor még volt egyáltalán élelem, de most
kénytelenek voltak füvet és fakérget enni. A király elküldte Anthony Beket, hogy
ostromoljon meg két közeli várat, ahonnan hátba lehetett volna támadni őket, de
ennek kis híján egy hete volt már, és még nem kapott hírt a püspöktől.
Edward abbahagyta a járkálást, és leroskadt az ágyára, amit egyenesen yorki
főhadiszállásáról hoztak, és felállítottak a templomos rendházban is. Mindenkit
megrázott a stirlingi vereség, senki sem számított rá. De épp csak pár hónap
választotta el attól, hogy a flandriai események is rémálomszerű fordulatot
vettek.
Amikor előző ősszel megérkezett Ghentbe, találkozott Guy de Dampierre-rel,
hogy szövetségre lépjenek a franciák ellen. Amint megtudták, hogy Fülöp király
katonái Flandria felé indultak, az egyesített angol-flamand had eléjük vonult
Vyve-Saint Bavon mellé. A franciák alig egy óra alatt megsemmisítő vereséget
mértek rájuk. Nem sokkal később − a csata túlélői még nem is sántikáltak mind
vissza Ghentbe − Edward hírét vette a stirlingi vereségnek. Ott hagyta Guy de
Dampierre-t, hadd szálljon szembe egymaga a győztes franciákkal,
megszakította az esküvői tárgyalásokat is, és visszatért Angliába, hogy bosszút
álljon a vereségért. De érezte, milyen kínosan tehetségtelen. A bárók erre a
hadjáratra még mögé álltak, de attól tartott, ha nem tud döntő győzelmet
felmutatni, a korábbi elégedetlenkedő mormolás hamar erőre kap.
Edward gondolataiból újra és újra előkerült a polgárháború réme, egészen
megbénította. Jó néhány hónapja már, hogy Yorkban, a haditanácsban az összes
vezére füle hallatára kijelentette egy beszédben, hogy amikor meghal, a sírján a
Scottorum malleus feliratot olvassák majd. A skótok pörölye.
Most, hogy a serege éhezve, a lázadás szélén táborozott odakinn, gúnyolódva
csendült a fülébe a saját hangja.
− Felséges uram? − Az ajtó kinyílt, és Surrey earlje lépett be.
A stirlingi vereség a koránál is jobban megvénítette John de Warenne-t.
Kimerültnek tűnt, sápadt volt, és mereven járt, kínozta a köszvény. Az earl
mögött ott lépdelt Brian le Jay. A templomos mester arca leégett a napon, az orra
épp most kezdett hámlani. Egyik férfi sem lopta be magát Edward kegyeibe.
Amikor Warenne-re nézett, nem látott mást, csak vereséget, és le Jay inkább
hátráltatta eddig, mint segítette; vonakodva teljesítette csak a parancsokat, és
szinte minden döntését megkérdőjelezte.
− A templomosok szétosztották az utolsó szem gabonájukat is − mondta de
Warenne reszelős hangon. − Nincs több!
– És a személyes raktáraik? Azokkal mi a helyzet? − meredt fenyegetően
Edward le Jay-re.
− Félre kell tennünk elegendő ellátmányt magunknak, felség − válaszolta a
templomos mester határozottan —, másképp nem vennéd sok hasznunkat a
csatamezőn!
− Miféle csatamezőn? − csattant fel Edward. − Hol van az a csata? Nincs
híretek?
John de Warenne megrázta a fejét.
− Semmi.
− Felség − mormolta de Warenne −, az emberek nyugtalanok. Ez így nem
mehet tovább. Elszökdösnek, ha nem töltjük meg a hasukat, és nem mutatjuk
meg nekik, hol az ellenség, akivel meg kell vívniuk. Megfontolhatnánk, hogy
visszaforduljunk. Csak Edinburgh-ig. Ott nagyobb eséllyel találunk élelmet.
– Nem − válaszolta Edward hirtelen. − Itt maradunk, amíg Bek vissza nem
érkezik. Ha sikerrel járt, hoz majd élelmet a várakból! − Megállt, tekintete a
boroskorsóra esett. Több is hevert még a preceptórium falán kívül, jóval több,
szekerekre rakodva. − Addig pedig osszák szét a hajókról lerakodott bort a
csapatok között. Attól majd helyreáll a lelkesedés.
De Warenne bólintott, de le Jay tiltakozott.
− Bort, felség? Az emberek többsége napok óta nem evett rendesen. Ezzel a
hőséggel együtt az…
– Ne szegülj ellenem még ebben is, le Jay! − szólt rá Edward. − Vagy
esküszöm, hogy a preceptóriumod ellen fordítom az embereimet! A benn rejlő
hús és sör ígérete kellően hajtani fogja őket!
Brian le Jay szemét haragos döbbenet töltötte meg, de elharapta a válaszát,
csak meghajolt merev derékkal, és kivonult a szobából.
Egy órával később megfáradt ujjongás kíséretében szétosztották a testes
gascogne-i bort a táborban. A kimerültségtől és a napsütéstől amúgy is félig
önkívületi állapotban lévő emberek teli tálakból itták. Néhányan a bajtársaikat is
félrelökdösték, hogy kapjanak a gyomrukat maró, a szájukat csípő édes italból.
Brian le Jay és a templomos rend skóciai mestere komor csendben nézték a
preceptórium kapuja mögül, ahogy odakinn a mezőn tántorogva kerengtek a
katonák. Némelyikük azonnal ki is hányta a bort, annyira nem bírt vele üres
gyomra. Az ujjongás és a részeg lelkesedés hamar kiabálásba és vitába fajult. A
walesi gyalogosok egy nagyobb csapata már régóta lázongott szűkös fejadagja
miatt, és most megrohamozta a királyi testőrség szekereit. Az angol katonák az
útjukba álltak, és kitört a harc. Néhány pap igyekezett őket megállítani, beálltak
a két csapat közé, és kérlelték, hogy térjenek észre, de a kavarodásban sokukat
levágták.
A részeg verekedésből hamar zavargás lett, és az urak kiküldték a lovagjaikat,
hogy verjék le, de a lóháton érkező páncélosok látványa mit sem csitított a
harcon. A walesiek ostromlott társaik segítségére siettek, az angolok a
sajátjukéra, és végül a gyalogság egyik fele nekiesett a másiknak. Az angolok
azonban sokkal többen voltak, úgyhogy a walesieket hamar kiűzték a táborból.
Egy közeli erdőbe menekültek; kis híján száz bajtársukat hagyták holtan hátra az
üres boroskorsókkal teli, letaposott füvön.
Edward a preceptórium kapujából nézte a pusztítást. Közelgett az este, és a
nap mindent vérvörös fénybe vont. Jókora gödröt ástak, és belevonszolták a
halottakat. De Warenne lépett mellé, és tájékoztatta, hogy a walesiek üzentek,
azzal fenyegetőzve, hogy átállnak a skótok oldalára. Edward erre felmérgesedett,
és kijelentette, hogy az ellenségei azt tesznek, amit csak akarnak, mert
nemsokára így is, úgy is szétzúzza őket egyazon csatában. De az elkeseredettség
kezdte őt is megülni, és a forró nyári este dacára is fázott. Egyetlen ostoba
döntéssel eljátszhatta a megmaradt tekintélyét.
Ekkor tért vissza Anthony Bek, Szent Cuthbert földjének harcosaival lovagolt
a preceptórium felé az úton, a lenyugvó nap hátulról világította meg őket.
Edward előrelódult, mert a csapat mögött szekereket látott, hordókkal és
ládákkal megrakott szekereket. A reménykedés ujjongásba váltott, amikor
Durham püspöke végre odaért hozzá a templomos rendház kapuja elé, és
beszámolt róla, hogy győzelmet aratott mindkét várnál. Arról is hírt kapott
Edinburghból, hogy a szállítóhajók sikeresen befutottak Leithbe, és nemsokára
utoléri őket az élelmiszer-szállítmány. De ami még ennél is ígéretesebb volt, Bek
felderítői megtalálták az ellenséget. Wallace és az emberei csak tizenhárom
mérföldnyire táboroztak, Stirlingtől épp csak délre, egy Falkirk nevű városka
mellett.
Falkirk, Skócia
 Kr. u. 1298. július 22.

A levegő nyomasztóan fülledt volt, a legenyhébb szellő sem kelt, amikor az

angol hadsereg alakzatba állt a keskeny patak előtt. Wallace mögöttük, a hangás
vidék lejtőin állította fel a csapatait. Délelőtt tíz óra volt, és a nap egyenesen a
katonák szemébe sütött, az ég lapos volt és fehér, minden színt kiszívott belőle a
kánikula.
A gyalogság rendezett sorban kocogott elő a hangást koronázó erdő fái közül,
tizenkét láb hosszú lándzsákkal a kezükben. Wallace és vezértársai parancsára
lecsorogtak a hegyoldalon, és négy hatalmas körré folytak össze. A legkülső
gyűrű emberei mindenhol azonnal letérdeltek, egyik térdük a durva füvön, a
másikkal a helyére ékelték a lándzsájukat, a nyél végét a földnek vetve, magát a
lándzsát kifelé döntve. A mögöttük állók talpon maradtak, az ő lándzsáik is
kifelé néztek, míg csak ezek a pajzsgyűrűk, más néven schiltronok,
sündisznókként nem berzenkedtek a domboldalon. Mindegyik schiltron között
ott álltak lövésre készen az íjászok, a lándzsák és nyílvesszők erdején túl pedig a
skót lovasság. Wallace és az emberei mellett várakoztak az earlök és lordok, és a
lovagi kompániák is, de a nemesek még így is elenyésző kisebbségben voltak a
schiltronokat alkotó közrangúakhoz képest.
A katonák idegesek voltak, nézték a hangás aljában gyülekező ellenséges
hadat, de egyikük sem ingott meg. Skócia túlnyomó részét már visszafoglalták.
Itt és most sokkal többet veszíthettek, mint egy évvel korábban azon a nyári
reggelen az Ochil-hegyek lejtőin, és oly sok mindent nyerhettek is. Ha még
egyszer le tudnák győzni az angolokat, zsarnok királyuk színe előtt, talán az
lehetne az utolsó csapás.
Wallace ellovagolt előttük, a hangja harsogva szállt a csapatok felé.
Megerősítette őket, elszántsággal és meggyőződéssel töltötte el mindegyiküket.
Végül aztán vadul vigyorogva még egy kicsit gúnyolódott is velük.
− Elhoztalak titeket a tánctérre! Most majd meglátjuk, hogy ropjátok!
Kitörő éljenzés fogadta a szavait.
Edward hátranézett az ordítás hallatára, és látta, ahogy a skótok leözönlenek a
domboldalon. Az állkapcsa megfeszült, lüktetett, de nem tett megjegyzést, csak
kiadta a parancsot a vezéreinek, hogy menjenek a helyükre. Az angolok
óvakodva méregették a patakot és a mögötte emelkedő domboldalt, és a
csapataikhoz siettek. Wallace jól választotta meg a csatamezőt; ő került
magasabbra, és a hátát védte az erdő. Nekik felfelé kellett támadniuk, a vízzel a
hátuk mögött. Mindennek dacára Edward emberei alig várták a harcot. A
hatalmas gyalogsági erő mellett négy fő lovasserege is volt: Lincoln, Norfolk és
Hereford earljeinek, valamint Durham püspökének parancsnoksága alatt. Ezt
egészítette ki John de Warenne és a Brian le Jay vezette templomosok. Volt egy
csapat lovas Gascogne-ból is, és jó néhány kisebb, bárók és egyéb urak vezette
csapat, akiket a hűbéresi kötelesség szólított hadba. Edward maga kis híján ezer
királyi testőr élén állt, mindegyik a zászlójához illő, skarlátvörös kabátban.
Amikor Bek előző este hírét hozta a skót csapatok hollétének, az angol sereg
belső viszályai mintegy varázsütésre megszűntek. A walesiek
visszaszállingóztak a táborba, és bár morogtak, de képtelenek voltak ellenállni az
étel csábításának. Miután megtalálták a célpontjukat, az angolok még aznap este
elvonultak a listoni templomos preceptórium alól. Szent Iván-éj jócskán elmúlt
már, de az éjszakák még így is hosszúak és világosak voltak, és egészen
Linlithgow-ig meneteltek, mielőtt Edward kiadta a parancsot a táborverésre, és
az emberek leheveredtek a meleg fűbe. A csatára készülődve csend borult a
seregre, a katonák felkészültek a harcra; meghúzták a páncéljukat, ellenőrizték a
pengéiket és az íjaikat, elmormolták az imáikat. Nem sokkal hajnalhasadta előtt
megint nekivágtak az útnak. Ahogy közeledtek Falkirk városa felé, lándzsásokat
pillantottak meg egy közeli hegyen. Tudták, hol van az ellenség, úgyhogy
Edward megállította a seregét, és misét mondatott. Azok után úgy rendelkezett,
hogy osszák szét a maradék élelmet a csapatok között, de a vezérek olyannyira
harcolni akartak már, hogy nem voltak hajlandóak enni, és hiába kínozta őket az
éhség, ragaszkodtak hozzá, hogy tovább menjenek.
Most aztán felharsantak az angol harsonák, és a nagyokat horkantó, kapáló
harci méneken ülő lovasság megindult. Átkeltek a patakon, a lovagok
hátradőltek a nyeregben, ahogy a lovak leereszkedtek a parton a barnás vízbe,
aztán felhuzakodtak a túloldalon, és magabiztos ügetésbe váltottak. De
olyannyira lekötötte a figyelmüket a domboldalon várakozó skótok látványa,
hogy észre sem vették az előttük elterülő lápos sávot, csak amikor már az első
sorok egyenesen belelovagoltak. A lovak botladozva zuhantak a mindent
beszippantó fekete sárba, amit elrejtett előlük az élénkzöld fű és a megannyi
vadvirág. A lovagok döbbenten, rettegve kiáltottak fel, ahogy a hátasaik
megriadtak és előreugrottak, szilárd talajt keresve, de csak egyre mélyebb
mocsárra leltek. Az emberek kétségbeesetten kapaszkodtak a nyergükbe,
miközben lovaik a bűzös láp fogságában vergődtek. És mindeközben a
domboldalon álló skótok hangosan gúnyolódtak és kacagtak, hogy milyen
könnyen csapdába csalták ellenfeleiket.
Amikor Edward látta, hogy a seregei ilyen kínosan szétzilálódtak,
előrenógatta harci ménjét, és Bayard átvágott a patakon. A király utasításokat
ordított a parancsnokainak. Az első sorok lassan kezdtek visszavonulni a mocsár
felől. Bek püspök, aki az embereivel a patak és a mocsár között lovagolt,
hátrakiáltott, hogy keletre szilárdabb a talaj. Egy újabb csapat − Hereford és
Norfolk earljei-nek parancsnoksága alatt − rájött, hogy nyugaton is ugyanez a
helyzet. A skótok elhallgattak, amikor látták, hogy az angolok újra csatasorba
rendeződnek, jobbra és balra szétválnak, és körbelovagolnak, hogy elérjék őket.
− Íjászok! − harsant Wallace ordítása, és felállt a nyeregben a dombtetőn.
A schiltronok között felállított skót íjászok a húrra fektették a nyílvesszőiket,
és két felívelő, sötét felhőben zúdították a közelgő angolokra, akik megkerülték
a schiltronokat, és egyenesen Wallace és a lovasság felé tartottak. De a walesi
hosszú íjjal ellentétben, ami könnyedén átlőtte a lovagi páncélt is, a rövi-debb
skót íjak nem voltak elég erősek ahhoz, hogy nyílvesszőikkel átszakítsák az
angolok fémburkát. Néhány nyíl eltalálta a lovakat, de minden elesett lovagra
jutott vagy ezer, aki leengedett lándzsával, sértetlenül vágtatott tovább feléjük.
Egyre gyorsabbak voltak, felértek a domb gerincére, és mennydörögve zúdultak
a skót lovasságra. Wallace embereinek arcára kiült a félelem, ahogy az acélhorda
feléjük viharzott. Néhányan megfordították a lovukat, és elvágtattak az erdő felé.
Wallace utánuk kiáltott, hogy maradjanak, de a helyükön maradt lovasok
bátorsága is hiábavaló volt. A skótok most először értették meg igazán az angol
lovasroham szörnyű erejét.
Az angol sereg úgy csapódott beléjük, mint egy acélfal, szétzilálta vékony
védelmi vonalukat, áthasított azokon, akik ellenálltak, szétszórta a többieket. A
skótok hamarosan fejveszett menekülésbe kezdtek. A szoros schiltronokban álló
skót parasztok döbbenten nézték, ahogy a vezéreik magukra hagyják őket, és a
fák között keresnek menedéket, ahol az angolok nem tudják üldözni nehéz
csataménjeiken. Csak Wallace és maroknyi embere maradt. Látták, hogy a
dombtetőn vívott csatát elveszítették, úgyhogy késedelem nélkül levágtattak a
domboldalon a gyalogsághoz. Wallace leugrott a lováról, ledobta a fejszéjét,
felkapott egy lándzsát, és beékelte magát az egyik schiltron első sorába. Addig
kiabálta a parancsait, amíg be nem rekedt. Az angol lovasság eközben a skót
íjászok felé fordult. A gyalogosok kétségbeesetten nézték, ahogy az íjászokat
szétválasztotta a lovasroham, aztán a bajtársaikat riadt nyulakként kergették az
angolok a mezőn. A lovagok kiáltozva vágtattak a menekülők után; az elsők
karddal vagy lándzsával döntötték le őket, aztán a többiek átvágtattak rajtuk,
beletaposták a testeket a fekete talajba, száraz ágként pattant el az elesettek
csontja és gerince. Negyedórába sem telt, és a skót hadseregből nem maradt más,
csak a négy hatalmas schiltron. A gyalogság összeszorított foggal várta, hogy az
angolok újra megforduljanak és rájuk zúduljanak.
– Tartsd! − ordított fel Wallace, ahogy feléjük vágtattak az angolok. – Tartsd!
Will az erdő biztonságából nézte, ahogy az angol lovasság megrohamozza a
schiltronokat. Előredőlt, elakadt a lélegzete. Egy pillanatig csak kavarodást
látott, ahogy egymásba roppant a két sereg, fém villódzott mindenütt, színek
örvénylettek, aztán a levegőt emberek és lovak sikolya töltötte be. A skótok
kitartottak, és az angolok egyenesen az előrebillentett lándzsákba rohantak. Az
angol csapatok megfordultak és visszavonultak, hátrahagyva halott és haldokló
bajtársaikat. A ledöfött lovak összeroskadva szétzúzták lovasaikat, vagy
egyenesen a lándzsák sűrűjébe vetették őket. A sebesültek megpróbáltak volna
talpra kecmeregni, de a második sorban álló skótok előredöftek a lándzsáikkal,
és végeztek velük. Will körül mindenütt megkönnyebbült mormolás hallatszott,
ahogy a melléje gyűlt emberek felfogták, hogy a schiltronok kitartanak.
− Bácsikám!
Will megfordult, és látta, hogy David üget felé Adammel az oldalán. Mind a
kettő csurom verejték volt.
− Megsebesültél − mondta David, és Will felkarjára nézett. A férfi felszakadt
tunikája alól kilátszott a véres hús. Egy angol lovag elkapta egy oldalvágással a
roham közben.
− Túlélem − mondta Will, aztán Adamre nézett. − Az earlök?
− A többségük elmenekült, és vitte magával a lovagjait is. Át az erdőn, vissza
Stirling felé. Azt mondták, semmi értelme, hogy mind meghaljunk. − Adam
nagyot köpött a földre. − Kurafik!
Will átnézett a fák között Wallace lovasságának maradékára; szétszóródtak az
erdőben, hogy megmeneküljenek az angol lovasroham elől. Mindannyian azt
figyelték, ahogy az angolok újra és újra nekivetették magukat a pajzsgyűrűknek.
Nem lehettek ötszázan sem. Legalább a felük sebesült volt, néhányan
halálosan, és úgy harmincan elveszítették a lovukat.
− Csak abban reménykedhetünk, hogy a schiltronok kitartanak. Ez a hőség
hamar legyengíti az angol rohamot. Ha az embereink ki tudnak tartani, akkor a
lovagoknak előbb vagy utóbb vissza kell vonulniuk.
− És ha nem tartanak ki? — mordult fel Adam.
Will nem válaszolt. Visszafordította a tekintetét a schiltronok felé.
Az angolok időről időre nekiveselkedtek a lándzsagyűrűknek, és egyre
ingerültebbek, egyre dühösebbek voltak, mert nem csak visszaverték őket, de
embert és lovat is jócskán vesztettek mindahányszor. Fejszéket és lándzsákat
szórtak a gyűrűkre, de ha el is esett egy skót, a mellette állók azonnal a helyére
léptek. Wallace jól kiképezte őket. Nemsokára mindegyik schiltron közepén
halomban álltak a haszontalan angol fegyverek.
Nem kellett sokáig várniuk, újra felharsantak az angol trombiták, és a lovagok
dühösen visszavonultak. Will az erdő széléről nézte az eseményeket a lovasság
maradékával, és látta, ahogy a parancsnokok Edward skarlátvörös zászlaja felé
tartanak; a lobogó a csatamező jobb oldalán emelkedett. Will sejtette, hogy a
király is ott lehet az emberek és zászlók sűrűjében, és fojtogatta a tehetetlenség.
Az erdőben várakozó skótok elcsendesülve nézték, ahogy a domboldalon vert
lovasság előtt felsorakoznak a hosszúíjakkal felszerelt walesiek. Egyszerre
céloztak és lőttek.
A nyílvesszők halálos sebességgel csapódtak a schiltronokba, áthasítottak a
ruhán és a páncélon egyaránt, nyakakba, felkapott karokba fúródtak, koponyákba
és mellkasokba csapódtak, olyan erővel, hogy nemegyszer hátralökték az
áldozatukat. Lassan, de biztosan lyukak támadtak a pajzsgyűrűk szélén. Megint
felharsant a trombita, és az angol lovasság rohamozni kezdett.
− Istenem, ne! − mormolta Will, mert látta, hogy a schiltronok felbomlanak,
ahogy az emberek páni félelmükben futni kezdenek. Wallace odalenn volt a
csatában, akárcsak Gray és vagy száz másik ember, aki Will fegyvertársa lett az
elmúlt egy év során. És ami még rosszabb volt, Simon is odalenn volt valahol.
Will nem gondolkozott, döntötték az érzelmei, a lova véknyába vágta a
sarkantyúját, és kivágtatott az erdőből.
Nem ő volt az egyetlen. Több tucat lovas vágtatott elő vele együtt, látva, hogy
a bajtársaik veszélyben vannak. David és Adam is köztük volt. Pár angol lovag
észrevette a domboldalon lezúduló szedett-vedett lovascsapatot, és elszakadt a
többiektől, hogy az útjukba álljon, de a többség továbbra is a szétszóródó
schiltronokat támadta. A valódi mészárlás csak most vette kezdetét, az angolok
nem kímélték a menekülő skótokat, akik közül sokan vak félelmükben
egyenesen lerohantak a dombról, bele abba a mocsárba, amit az ellenség
csapdába csalására szántak. Nemsokára mindenütt emberek kapálództak a fekete
sárban, mint legyek a mézben.
Brian le Jay komor arccal viharzott négy skót után, már meg is lendítette
pallosát, de rosszul ítélte meg a terepet. A lova egyenesen a mocsárba vágtatott,
a kard pedig kirepült a kezéből. Az egyik skót négykézláb kúszott át a mocsáron,
és felkapta a hozzá közel eső kardot. Látta, hogy a templomos mester
hiábavalóan küzd a lovával, és karddal a kezében visszamászott. Le Jay hátasa
kis híján hasig merült már a sárba. A mester látta a közelgő skótot. Kihúzta a
lábát a nyeregből, páncélcsizmás lába nagy cuppanással vált el a sártól, és a skót
felé rúgott. A mozdulat még jobban kibillentette a lovát, az állat oldalra zuhant
és magával rántotta le Jay-t. A skót ugyanebben a pillanatban szúrt felfelé a
karddal, Brian le Jay nyakába mélyesztve a pengét.
Will kétségbeesetten vágtatott a mező bal szélső végén álló schiltron felé;
tudta, hogy oda vezényelték Simont. Zihálva, élesen kapkodta a levegőt a sisak
fogságában. A tekintete az előtte fortyogó embertömegre tapadt, és nem látta a
közvetlenül felé tartó lovast. Csak akkor eszmélt föl, amikor a másik lándzsája
már oldalba taszította a lovát. Az állat vágta közben felágaskodott és lezuhant.
Will kirepült a nyeregből. A földbe csapódott és megpattant, pörögve gurult, a
sisakja szíja elszakadt.
Mikor megállt, szédülten hevert a hátán és zihálva nézett fel a napra. Nagyot
nyögve hasra fordult, és épp csak négykézlábra tornázta magát, amikor a
támadója megfordult, és újra rárontott. Talpra tántorodott, kirántotta a kardját, és
látta, hogy ellenfele fehér köpenyén valami piros villan; miközben ugrásra
készen összehúzta magát, rájött, hogy egy templomossal áll szemben. Aztán már
oldalra vetette magát, és vad ívben vágott előre a rövid karddal a ló mellső
lábaira. Az állat előreborult, és átdobta lovasát a feje fölött. A lovag nagy
csattanással zuhant a földre, majd mozdulatlanul hevert. Will nem adott neki
esélyt, hogy felkeljen, odarohant, és erősen, gyorsan beszúrt a kardjával a lovag
sisakjának szemnyílása mögé. Vér fröccsent föl, a férfi teste pár pillanatig
rángatózott, aztán Will kirántotta a kardját és leroskadt a földre.
A csata és a mészárlás hangja mintha eltompult volna. Will a lovagot nézte. A
fehér köpenyt már átáztatta a sisak alól patakzó vér. Will hirtelen feltérdelt, látni
akarta, ki van a sisak mögött, tudni akarta, hogy az egyforma fém álarc nem
ismerős arcot rejt. A szíve a torkába ugrott, mert elképzelte, hogy mi lenne, ha
Robert vagy Jacques vagy akár Hugues szétroncsolt fejét látná, bár tudta, hogy
egyetlen francia lovag sem lehet itt a csatában, hát még maga a nagymester!
Mielőtt elérhette volna a holttestet, hallotta, hogy a közelben valaki a nevét
kiáltja. Patadobogás mennydörgött fel. Felállt. Amikor megfordult, látta, hogy
széles pallos csap felé, egy másik templomos támad rá, hogy megbosszulja
halott testvérét. Will felemelte rövid kis kardját, hogy védje a csapást. Fény
villant, a nap végigfutott a pengén, aztán fém csendült hangosan, és hirtelen
rántást érzett, ahogy a karja széttárult. Aztán pedig a szabadulás hirtelen
könnyűsége. A lovag elvágtatott mellette, és Will hátratántorodott. Miközben
elesett, látta a kezében tartott kardot. Törött volt. Aztán a háta mögött hirtelen
fellódult a föld, és a koponyája nagyot reccsenve lezökkent.
 16.

Falkirk csatamezeje, Skócia

Kr. u. 1298. július 22.

Ég és föld, fenn és lenn, minden felcserélődött. A szája tele volt vérrel és

földdel. Megpróbált köpni egyet, de nem volt elég nyála. A teste mintha teljesen
összetört volna, a feje kalapált. Szinte hallotta.
Will feltenyerelt, fémkesztyűje a földbe süppedt, aztán valahogy fellökte
magát, míg csak négykézláb, megereszkedett háttal nem imbolygott. Szédült és
hányingere volt. A fülledt levegőt émelyítő bűz töltötte be, alig tudott levegőt
venni. Ahogy kitisztult látása, azt is tudta, miért. A domboldalt holttestek
borították. A tetemek kicsavarodva, szétroncsolva hevertek, csupán testrészek
halmának tűntek. Karok és lábak hányódtak a lehetetlen szögben kitekeredett
torzókon. Nem messze egy testet tulajdon kiontott belei takartak el. Will érezte,
ahogy a torkát keserűség önti el, és ernyedten lógatta a fejét, ahogy kiszakadt
belőle a hányás. Megtörölte a száját kabátja szakadt ujjával, és újra hallotta a
fejében a kalapálást. Beletelt kis időbe, hogy rájöjjön, kívülről jön a hang. Ott
visszhangzott mindenütt.
A hangás lejtőjén az angol katonák úgy gázoltak a holttestek között, mintha
vízben járnának, és hogy minden sebesülttel végezzenek, fejszével és karddal
darabolták fel a testeket, mint a tűzifát. A lovasság az erdő felé támolygó
menekülőket üldözte. Will emlékezett rá, hogy levágtatott a schiltronok felé,
mielőtt még szétzilálódtak volna, emlékezett rá, hogy rátámadt a templomos,
hogy leesett a lováról. Akkor… Megfordult, és körbetapogatózott a füvön a
kardja után. Maga alatt találta meg. Felemelte, és kábán bámult a pengére, ami
szaggatott törésben ért véget, alig egylábnyira a markolat felett − ahogy
megfordította, eszébe jutott, hogy valaki a nevét kiáltotta, épp, mielőtt lesújtott
volna rá a második templomos. Amikor felismerte a hangot, mintha mellkason
vágták volna. David. A hüvelyébe dugta a törött kardot, és előrelendült, bárhogy
hasogatta is a testét a fájdalom. A bűz újult erővel támadt rá, ahogy átmászott a
felhalmozott testek között. Egyik-másik megrándult alatta kínjában. Néhányszor
valami ragacsosba tenyereit, így a kesztyűje nemsokára vörös lett. Valaki
megragadta a csuklóját, amitől Will összerezzent.
A katona ködös tekintete nehezen összpontosított rá.
− Kérlek, segíts! Nem érzem a lábaimat!
Will tekintete a férfi arcáról lesiklott oda, ahol a lábának kellett volna lennie.
Combtőtől lefelé nem látott semmit.
 − Sajnálom − mondta akadozva, és elhúzta a kezét. Tovább kúszott, a levegő
szinte remegett körülötte a nyögésektől és sikolyoktól. Az angol katonák vonala
mind közelebb húzódott.
Egyre jobban kétségbeesett, és elkezdte a hajuknál fogva felrántani a fekvők
fejét, hogy lássa az arcukat. Némelyik helyén csak véres massza vöröslött. A nap
dobolt a tarkóján, és a legyek mindenütt megülték a haldoklókat és a halottakat.
Will megállt. Jó néhány lépéssel arrébb egy lovat látott, hatalmas feje
ernyedten hevert. A hátán kiterülve nagydarab, loncsos hajú férfi feküdt vérbe
fagyva. Adam volt az. Will odakúszott hozzá, és látta, hogy bezúzták a
koponyáját. A sarkára ült, érezte, ahogy az utolsó szikrányi erő is elszáll belőle.
Valaki megragadta a tunikáját. Megfordult, és az unokaöccsét látta maga előtt;
David arca csuromvér volt, de élt.
– Megpróbáltam felkelteni − kezdte vacogó foggal, és Adamre meredt. –
Megmentette az életemet!
− Mennünk kell − nyögött fel Will, nagy nehezen talpra kecmeregve.
− Azt akarom, hogy kerítsék elő a mestert! Ki látta utoljára?
Will a parancsoló hang felé fordult, nem messze tőlük egy férfit látott
hatalmas harci mén hátán. Bár a férfi lánccsuklyája elrejtette a haját és az arca
nagyobbik részét, Will bárhol felismerte volna ezt a hangot. Edward volt az. Jó
néhány lovag volt még a királlyal, köztük egy templomos is.
− Will, gyere már! − rángatta David.
A templomos egyenesen annak a lovagnak a teteme felé tartott, akit Will ölt
meg. Fehér köpenye kiragyogott a skótok szürke ruhája közül. Will egy
pillanatra a földbe gyökerezve állt, a tekintete ide-oda cikázott a halott lovag és a
király között. David megragadta a karját.
– Will!
A templomos egyenesen elesett bajtársa felé tartott, rájuk sem nézett, de a
király kíséretében valaki már észrevette a két skótot, megugratta a lovát, és
kivont karddal megindult feléjük. Will azonnal mozgásba lendült, maga előtt
taszigálta Davidét.
− Futás! − ordította, amikor hallotta, hogy a háta mögött feldübörög a vágtató
állat patája.
– Várj!
Épp amikor felcsendült a parancs, Will megbotlott egy lándzsás holttestében,
és térdre esett. A templomos magasra tartott karddal elviharzott mellettük.
− Élve akarom őket! Hozd ide mind a kettőt!
Will felemelte a fejét, és látta, hogy több lovag is leszáll a nyeregből. Kivont
karddal közeledtek felé. Első támadójuk megfordult, és elvágta David útját. Will
érezte, hogy megrántják a karját, és a király felé vonszolják. Hallotta, hogy
David küzd, aztán fájdalmas kiáltás harsant.
Edward föléje tornyosult a hatalmas ménen. Vén, szürke szemében Will
meglepetést látott.
– Felség!
Edward megfordult, és dühösen meredt a skarlátvörös kabátos katonára, aki
megzavarta.
− Megtaláltuk a templomos mestert! Úgy tűnik, belefulladt a mocsárba!
– Nagyszerű. Akkor fújjátok le a kutatást! − Edward visszanézett Willre, aztán
intett a két skótot fogva tartó embereknek. − Ezek itt az én foglyaim!
A domonkos kollégium, Stirling Skócia
Kr. u. 1298. július 28.

Kivágódott az ajtó, egy fatálat rúgtak be a cellába. A tartalma fele kiloccsant a

kőre, és valaki beordított.
− Zabálhatsz a földről is, skót kutya!
Becsapódott az ajtó, és Will odakúszott a tálhoz. Pár kanálnyi árpa úszott a
vízben. Gondosan, egyesével felszedegette azt a pár szemet, ami a porba
loccsant, és visszapotyogtatta a tálba. Megmarkolva a tálat visszacsúszott a hátsó
falhoz, ahol a beeső napfény felmelegítette a szürke követ. Az árpa keserű volt,
de napok óta most evett először, és minden egyes mag erővel töltötte el. Amikor
befejezte az evést, az ajkához emelte a tálat, és kiitta a vizet. Jólesett, ahogy
végigcsordult kiszikkadt torkán; soha ilyen édeset nem kóstolt még. Kinyalta az
utolsó cseppeket is, és érezte, hogy a nyelve alul keskeny, mély rést tapint.
Alaposabban szemügyre véve a tálat látta, hogy cikcakkos repedés fut át a fán.
Megmarkolta, addig feszítette, amíg ketté nem tört a kezében, így két éles,
szilánkos fél tálja lett. Nem tűnt veszélyesnek, de ez is valami.
Betette a két fél tálat a vödörbe, amit árnyékszék gyanánt löktek be neki, majd
nekidőlt a falnak. A háta a jéghideg kőhöz tapadt. Csak a nadrágját hagyták meg.
A páncélinget, a tunikát, a csizmát, a törött kardot mind-mind elvették tőle
Falkirkben. Miután Edward ellovagolt, megverték; két skarlátvörös kabátos
királyi testőr öklözött bele a csatában kapott sebeibe páncélkesztyűs kézzel. Egy
harmadik tartotta, nehogy védekezhessen, szinte alig volt már az eszméleténél,
amikor feldobták egy kordéra. Látta, hogy David is ott hever mellette ájultan,
akárcsak még néhány, hasonló állapotban lévő férfi. Ezután nem sok mindenre
emlékezett egészen addig, amíg az angol sereg be nem vonult Stirlingbe.
Will már azelőtt megérezte a füstöt, hogy a városba értek volna; a keserű bűz
térítette magához ájultságából. A szeme összeragadt a vértől, úgy kellett
kifeszegetnie, és hunyorogva nézett a ragyogó fénybe, miközben a kordé
nagyokat zökkenve lendült előre. Stirlinget a földdel tették egyenlővé. A vár
alatti sziklához tapadó házak kiégett héjak voltak csupán, a füstoszlopok úgy
táncoltak köztük, mint megannyi szürke kísértet. A vár falait is megfeketítette a
tűz. A katonák mérges mormolását hallva Willben feltámadt a remény. Ha nem
az angolok műve volt ez a pusztítás, akkor csak a skótok tehették. A remény csak
tovább erősödött benne, amikor rájött, hogy ez Wallace taktikája, és imádkozott,
hogy ez annak a jele legyen, hogy az óriásnak sikerült elmenekülnie Falkirk alól.
Az egyszer biztos, hogy Wallace nem volt ott a kordéra hányt foglyok között.
Ketten is meghaltak útközben, őket egyszerűen ledobták a kocsiról. David vagy
aludt, vagy eszméletlenül hevert. Will legszívesebben átnyúlt volna hozzá, de
nem mert. Inkább csak mozdulatlanul feküdt, miközben az elő-had bevonult
Stirlingbe.
A sereg többi része kimerültén tábort vert a lerombolt város körüli síkon,
Edward pedig a vezéreivel beköltözött az egyetlen épületbe, amit nem pusztított
el a tűz: a domonkos kollégiumba. Willt lerángatták a kordéról, és bevonszolták.
A hely elhagyatott volt, bár akadtak arra utaló jelek, hogy nemrégiben jártak itt
emberek: emitt felhasadt gabonás zsák az egyik sarokban, amott egy sisak az
egyik üres teremben, egy rézpénz tompa csillogása a földön. Egy második
emeleti cellába vitték Willt; talán valami szerzetesé lehetett. A rácsos ablak a
kerengőkre nézett. A katonák kivitték a szegényes bútorzatot, a keskeny kis
faágyat, az egyszerű ládát, a zsámolyt. Aztán megint megverték, és ott hagyták
tulajdon vére tócsájába gömbölyödve, a tekintetét a falon lógó feszületre
szegezve.
Úgy vélte, mindennek két napja már, de nem volt biztos benne. A fájdalom
összezavarta az időt, megnehezítette, hogy számon tartsa a külvilág • dolgait. A
teljes mindenség a belsejében zajlott. A különös tengeren, ahol lázálmában
hánykolódott, a kín szigetei úsztak. Mindegyikről tudott, de mintha távol lettek
volna egymástól, a feje egészen messze lüktetett a szilánkosra tört ujjakban égő
fájdalomtól, vagy a hasogató, törött bordáktól. Az étel, bármilyen kevés volt is,
kényelmetlen tisztánlátást hozott, és mind a sérülései, mind a gondolatai
érezhetőbbé váltak. A legtöbbet Davidén járt az esze. Előző este az ablak
rácsaiba kapaszkodva halkan belekiáltotta a nevét a sötétbe, remélve, hogy az
unokaöccse talán valamelyik közeli cellában van. Nem kapott választ, nem
nyugodhatott meg. Will olyan sokáig élt Wallace és az emberei közvetlen
közelében, hogy most elviselhetetlennek találta a csendet. Egyedül maradt a
gondolataival. Semmi sem terelte el a figyelmét, és kínzóan szakadtak rá.
Ha ő nem lett volna, az unokaöccse sem került volna ide. tét vitte be az egész
családot a selkirki erdőbe, ő kereste a lázadókat. Ő szökött el a templomos
rendből is anélkül, hogy akár egy szót is üzent volna Simonnak, pedig a lovász
oly sok éven át hűséges barátja volt, most is utána jött, felkutatta aggodalmában,
barátságból − és ő cserébe förtelmesen bánt vele. Vajon Simon is ott hevert azon
a csatatéren Falkirk mellett, és a testét már férgek rágják? És mi lett azzal a
templomossal, akit ő ölt meg, akinek az arca örökké amögött a sisak mögött fog
rejtőzni? Vajon ő is ott hever, vagy eltemették a testvérei? Lehetett volna akár
Thomas is, az Anima Templi egyik utolsó tagja. Megölhette volna akár a
Testvériség egy tagját is. Felködlött előtte az apja és Everard arca, a szemük
vádlón meredt rá. Elárulta őket. Megszegte az esküit, elhagyta a kötelességét, a
testvéreit. A lányát.
Nagy robajjal tárult ki az ajtó. Willnek épp csak annyi ideje volt, hogy
felemelje a fejét, aztán már meg is ragadták a karját és talpra rángatták.
Edward király lépett be. Páncél és sisak helyett most kárminpiros köntöst és
egy aranykoronácskát viselt. A katonák a cella közepére vonszolták Willt. Az
egyikük kegyetlenül a térdhajlatába rúgott, mire Will térdre roskadt. A katonák a
király egy intésére elléptek mellőle.
− Hagyjatok magamra!
− Uram, a fogoly… − kezdte az egyik.
− Lábra sem tud állni. Menjetek!
A katonák meghajoltak, és kimentek a szobából. Edward lenézett Willre, aztán
az ablakhoz lépett. Will továbbra is a földön térdelt.
Will a fájdalmai dacára is érezte, hogy minden izma megfeszül. Annyi éve
már, hogy ez volt a rögeszméje, és most végül kettesben maradhatott
ellenségével. A tekintete a vödör felé villant, ahol a recésen félbetört tál két
darabja lapult a vizeletben.
− Kinéztél már ma a cellád ablakán? − Mivel Will nem válaszolt, Edward
visszafordult. − Nem ártana. Igazán okos kis építményt emeltek odakinn.
Will emlékezett rá, hogy aznap reggel mintha kopácsolást hallott volna.
Tartalékolta az erejét, nem állt fel.
– Tudod, mi az?
Bár hideg iszonyat kúszott a tagjaiba, Willnek sikerült száműznie az érzelmeit
az arcáról.
− Ha találgatnom kellene, azt mondanám, bitófa! − Alig volt több rekedt
suttogásnál a hangja; napok óta nem szólalt meg.
Edward visszalépett elé, és megállt.
− Láttál már akasztást, Campbell? Nem valami kellemes látvány. Az arc
elvörösödik, majd ellilul. Rettentően megduzzad. A nyelv kifittyen a szájból és
megdagad. A szem úgy kiguvad, hogy már azt várnád, kiesik a helyéről. A nyak
megnyúlik, úgy ennyire. − Edward két kézzel mutatta, mennyire. − Elhúzódhat
majdnem félóráig is. Ez idő alatt kiürül a hólyag és engednek a belek is. A végső
megaláztatás a férfiak számára a hímvessző megmerevedése és az
elkerülhetetlen ürítés. És a tömeg végig csak bámul. − Edward Will arcát
tanulmányozta. − Megmenthetlek ettől a sorstól.
Will felnézett rá, aztán csak mordult egyet.
− Nem hagyod, hogy élve távozzak innen.
– Nem hát. De felajánlhatom a nemes halál esélyét: gyors, kard általi kivégzés
a bitófa lassú kínszenvedése helyett. Felajánlom, ha cserébe elmondod, mit
keresel itt, Skóciában!
Will lenézett a padlóra, hogy elrejtse a meglepődését. Azt képzelte, ha valaki,
hát Edward mindenképp tudja, hogy megszökött a rendből. Ha nem is sejti,
annak csak az lehet az oka, hogy London óta nem lépett kapcsolatba Hugues-gel.
Ez végtére is lehetséges volt: Edwardot igencsak lekötötte akkoriban a flandriai
és skóciai háború. Csak az volt a kérdés, hogy Will a maga hasznára tudja-e ezt
valahogy fordítani. Ködös aggyal próbálta végiggondolni a helyzetet, de Edward
újfent megszólalt.
– Miért vagy itt? Válaszolj! A templomosok küldtek, hogy kapcsolatba lépj
Wallace-szal? Ellenem fordult a rend?
Will elméje kitisztult. Edwardnak fogalma sem volt róla, hogy elhagyta a
rendet, de ami ennél is fontosabb volt, kételkedett a templomosok hűségében.
Elgondolkozott rajta, vajon ennek mi lehetett az oka. Talán Hugues észre tért
volna, és véget vetett a szövetségnek? Vagy valami más? Eszébe jutott a király
szívtelen válasza Brian le Jay halálhírére. Talán nem minden mester vette
szívesen, hogy a rend támogatja Edwardot és ezt a háborút.
− Mindent elmondok, amit csak tudni akarsz − kezdte lassan, ha szabadon
engeded azt a férfit, aki velem volt!
− Ki az? Egy másik lovag? − Edward hangja megvetően csengett. − Engedjem
szabadon, hogy mindent jelentsen a mestereinek? Nem vagyok bolond.
Mindketten itt haltok meg. Csak azt döntheted el, hogyan!
− Akkor sosem tudod meg, miért vagyok itt. − Will felemelte a fejét;
megacélozta a tudat, hogy David legalább még életben van. − Tudok
Honfleurről, Edward! − A király szeme összeszűkült; Will nem volt benne
biztos, hogy azért, mert napvilágra került a titka, vagy mert sértette, hogy ilyen
bensőségesen használja a nevét. Akárhogy is, Edward látványos haragja
elégedettséggel töltötte el.
− Tudom, hogy megpróbáltad ellopni a koronaékszereket, holott atyád nekünk
adta zálogba. Tudom, hogy te kényszerítetted Garint arra, hogy lopja el a Grál
könyvét. Tudom, hogy a saját céljaidra használtad Everard-t, akárcsak most
Hugues-öt. Mindent tudok az árulásodról.
Edward szembefordult vele.
 – Mindez mit sem számít. A vizitátorodnak köszönhetően Jacques de Molay
megadta, amit akartam, akkor, amikor akartam! − A hangjából csak úgy
csepegett a méreg. − Az embereim becslése szerint tízezren eshettek el Falkirk
dombjain. Akármit mondtál is Hugues de Pairaud-nak, akármit tud, nem számít.
Már nincs szükségem a templomos rendre. Egyedül is el tudom pusztítani a
skótokat. Bebizonyítottam. Most már a bárók is mind mögém állnak majd!
− És amikor vége az itteni háborúdnak, szerinted a rend csak úgy hagyja, hogy
bolonddá tedd? Azt hiszed, büntetlenül megúszhatod mindazt, amit tettél? Hogy
elárultad az Anima Templit?
Edward kurtán felnevetett.
− Büntetlenül? A templomos rendnek vége. Az az ostoba de Pairaud kis híján
térdre roskadt előttem, úgy könyörgött, hogy segítsek újjáépíteni! A lovagok
ideje lejárt. Most a királyok ideje következik − lángolt a szeme. − A
birodalmaké!
− Még a legnagyobb király is áldozatául eshet egyetlen elszánt embernek. Te
is csak hús-vér teremtmény vagy.
Edward megdermedt.
− Szóval erről van szó? − mormolta. − Ezért vagy itt?
Will összeszedte a maradék erejét, és a vödör felé vetődött.
Még épp csak belelökte a kezét, amikor Edward már az őrökért kiáltott. Will a
királyra vetette magát, az ajtó kivágódott, és két katona rontott be. Will karja
nagy ívet írt le a levegőben, az öklében a törött tál felét szorongatta. A király
hátratántorodott, a szilánkos él épp csak pár ujjnyira hibázta el a nyakát, de az
őrök már Willen voltak, és visszalökték a falnak.
Will nagyot kiáltott, amikor törött bordái egymásnak csapódtak, és a fél tál
kicsúszott a kezéből. A mellkasában égő fájdalom hamar elfakult, a kín újabb és
újabb forrásai fakadtak fel az egész testén, ahogy a katonák ököllel csépelni
kezdték.
− Elég!
Will patakzó könnyein át látta, hogy Edward feléje tart.
− Élve akarom − mondta a király levegő után kapkodva. − Amikor eljön a
halála órája, azt akarom, hogy minden lehetséges kínt tapasztaljon meg. Nem
csak a bitót − tette hozzá; szürke szeme még mindig el volt kerekedve −, az túl
gyors volna! − Közelebb lépett. − Mielőtt meghalnál az akasztófán, levágatlak. A
csuklóidat lovakhoz kötöztetem, és szét fognak feszíteni, amíg csak ki nem ugrik
mindkét karod tőből. De még akkor sem halsz meg! − Kis híján összeért az arca
Willével, akinek az egyik katona emelte fel a fejét a hajába markolva. −
Lefektetnek egy asztalra, hogy minden alattvalóm lásson. Igazi látványosság
lesz. Felnyitnak majd nyaktól ágyékig, és minden szervedet kivágják és elégetik
a szemed láttára. És akkor, csak akkor vet véget a hóhérbárd a szenvedéseidnek.
És akkor veszi kezdetét az örökkévalóságon át tartó kín!
Will most látta, hogy Edward arcát sárszínű cseppek éktelenítik. Tompán
ráébredt, hogy amikor megtámadta a királyt a tállal, az egész arcát lefröcskölte
vizelettel. Az ajkai hátrahúzódtak, felvillant véres fogsora, és az önfeledten
vigyorgott.
Amikor valamivel később ismét magához tért, sötét volt, az ablakon át
csillagporral hintett ég csillant le rá. Will csak hevert, hagyta, hadd térjen vissza
az élet a végtagjaiba. Elvették a vödröt és a tál két darabkáját is; most már nem
maradt más a cellában, csak a négy fal és a feszület. Rég kihunyt benne az
Edwarddal szembeni halált megvető bátorság. Most csak a mélységes
kétségbeesés maradt. Az elképzelhető legkegyetlenebb halálra ítélte magát és
Davidét is. Úgy hal meg, feltehetően már másnap, hogy több száz folt ékteleníti
a lelkét, és nincs esélye sem megbánni, sem megbocsátásra lelni. Az Isten színe
előtt tett esküket megszegte, és Edward utolsó szavai ítéletként csengtek a
fülében. Egyetlen halovány reménye volt csak, hogy a királyt annyira leköti,
hogy őt szenvedni lássa, hogy David büntetésére kisebb figyelmet fordít.
Will a falhoz kúszott. Véres ujjhegyével a kőbe vájt, a falnak támaszkodva
nagy nehezen felegyenesedett, és megragadta a feszületet. Lerángatta a szögről,
majd lecsúszott a földre. Magához szorította.
− Ó, Uram, könyörülj rajtam, mert… − De hiába mozgott a szája, a hangja
elakadt. Nem volt még kész kimondani. Olyan sok minden mást kellett volna
előtte mondania, olyan sok mindenért kellett volna bűnbocsánatot kérnie.
Az ajtóra meredt. A vég előtt még egyszer biztos megetetik. Edward azt
akarja, hogy az eszméleténél és a tudatánál legyen a kínzás alatt. Will kigúnyolta
saját magát, azt kérdezte egyre, hogy miként akarja legyűrni az őröket, ha
egyszer járni is alig tud, de nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a kérdéssel. Úgy
döntött, nem adja meg Edwardnak a lassú kínhalála okozta örömöt; nehézkesen
átvonszolta magát a szobán, utána leroskadt az ajtó mellé. Ki fogja verekedni
magát innen, vagy belehal a próbálkozásba. Ám a szeme egyre-másra leragadt, a
feje a mellkasára csüggedt, aztán hirtelen felkapta, küzdött a kimerültséggel,
azonban minden erőfeszítése dacára is hamarosan elnyomta az álom.
Összerezzent és felébredt. Félálomban hunyorogva a csukott ajtóra nézett,
aztán felpattant a szeme. Odakinn fojtott puffanásokat hallott. Volt egy
hangosabb zörej is, ezúttal egyenesen a fa túloldalán. Will felrángatta magát a
falba kapaszkodva, és úgy tartotta a feszületet, mint egy tőrt. Az ajtó kinyílt, és
egy fej bukkant elő. Olyan erősen rásújtott a fafeszülettel, amilyen erősen csak
tudott, mire az alak felkiáltott, meggörnyedt, a karjával próbálta kivédeni a
további ütéseket, miközben Will megkísérelt átfurakodni mellette, és kiugrani a
folyosóra. Mielőtt átért volna az ajtón, egy jókora kéz kapta el a nyakát, nem
tudott se lélegezni, se kiáltani. Visszatuszkolták a szobába, és hirtelen meglátott
egy állkapcsot, egy csuklya homályába bújó arcot, és újra lesújtott a feszülettel.
Az alak megragadta a csuklóját és erősen megszorította. Will ujja elernyedt, a
kereszt a földre csúszott. Csak most ébredt rá, hogy a nevét sziszegik. A csuklya
hátrébb csúszott, és William Wallace arcát pillantotta meg. Az ajtónál épp
feltápászkodó férfi a fejét fogta. Gray volt az. A folyosón további alakok
körvonala sötétlett, és egy pillanatra acél villant.
− Hogyan… − kezdte Will.
− Később − rázta meg a fejét Wallace. − Adam itt van?
− Adam?
− Tudják, hogy az unokatestvérem − mondta Wallace türelmetlenül. − Őt is a
többi fogollyal együtt hozták volna be. Gray azt mondta, utoljára veled látta a
csatamezőn.
Will szava elakadt.
− Adam meghalt − nyögte ki egy idő után.
Wallace rámeredt.
Gray hangja csendült az ajtóból.
− Menjünk már!
Wallace az egyik karjával átfogta Will derekát, és kitámogatta a folyosóra.
Will felismerte a megmentői között írországi Stephent is. Volt ott még pár
másik fogoly is, akik vele együtt hevertek azon a kordén. Jobb állapotban voltak,
mint ő, és fegyvert is kaptak már. A cellákat őrző angol katonák teste csak
megroskadt árny volt a folyosó padlóján.
− Várjatok − lehelte Will. − Elfogták Davidét. Meg kell… − elhallgatott, mert
két alak bukkant elő a folyosó túloldalán nyíló ajtó mögül. Az egyik David volt,
tele kék-zöld folttal, de a saját lábán sántikálva. A másik Simon. A lovász
elkapta Will tekintetét, aztán David mezítelen vállára terítette a köpenyét.
Mielőtt Will akár csak egy szót is szólhatott volna, letámogatták a folyosón.
Most vette csak észre, hogy egy szerzetesi csuhába öltözött férfi vezeti a
menetet.
Gray vette át a vezetést, és leereszkedtek a keskeny csigalépcsőn. Az alján
újabb angol holttesten kellett átlépniük. Kinyitották a kerengőbe vezető ajtót, és
átrohantak a csillagfényben fürdő gyepen, el a középütt magasló bitófa mellett.
A hurkok sötéten lógtak az ég vászna előtt. A hátuk mögött kiáltás harsant, és
három királyi testőr jelent meg. Ketten utánuk szaladtak a kerengő folyosóján. A
harmadik visszaugrott az ajtón, és tovább kiáltozott, igyekezett felverni minél
több embert. Wallace elengedte Willt, aki megtántorodott, és alighanem el is
esett volna, ha Simon nem kapja el. Wallace kivonta a hátára erősített hatalmas
pallost, és rárontott az angol katonákra. Acél pendült a csendben, és újabb
kiáltások harsantak, még több katona indult rohanva feléjük.
− Siess! − kiáltott fel Gray, és átvezette őket egy lefelé vezető lépcsőre nyíló
boltíven.
Will állott ételszagot érzett, és úgy gondolta, alighanem a kolostor konyhájába
tartanak. Összeszorította a fogát, és megragadta Simon karját. Wallace lerohant a
lépcsőn mögöttük, a kardjáról vér csepegett. Lekapott egy fáklyát a falról, épp,
amikor megkondult felettük egy harang.
A társaság átviharzott a konyhán, Stephen épp csak annyi ideig torpant meg,
hogy odarugdosson egy nehéz gabonás zsákot az ajtó elé. A szerzetes átvezette
őket a raktárba. A padlón csapóajtó nyílt, Gray azonnal felrántotta. Ahogy
Wallace belépett a fáklyával a kezében, Will hirtelen belátta a sötét lyukat, a
felhalmozott hordókat, az agyagos padlót, aztán egymás után leugrottak, és
valaki őt is leadta. Zihált, aztán legyűrte a fájdalom, és érezte, hogy zuhan a
sötétségbe.
Perth közelében, Skócia
Kr. u. 1298. augusztus 5.

− Beszélhetnénk?
Wallace hátranézett, aztán tovább piszkálta a tüzet a kezében tartott bottal.
Egy elszenesedett hasáb hamuvá omlott, amikor megbökte.
− Azt hittem, egy ideig nemigen állsz talpra!
− Rosszabbnak néz ki, mint amilyen − Will jókora fintorral ült le a tűz mellé
húzott fatönkök egyikére. Wallace felvonta a szemöldökét. A fák között emberek
mormolása verődött ide-oda, de korán reggel volt még, és a legtöbben a tűz
mellett, a földre heveredne aludtak. − Mindenki kijutott?
− Nem emlékszel?
− Csak pár részletre. Hallom, a domonkosok segítettek nekünk!
− Nem sokkal azután, hogy híre ment, foglyokat vittek a kolostorba, a
szerzetesek eljöttek hozzám, és szóltak a folyosókról. A stirlingi vár alatti szikla
telis-tele van járatokkal, jelentős részük természetes, de akadt pár olyan, amit
emberek vájtak ki, hogy szükség esetén elmenekülhessenek a várból. Az egyik
alagút a kollégiumukba vezet.
− Bátor dolog volt tőlük így kockáztatni a tulajdon épségüket!
– Tartoztak nekünk − vonta meg a vállát Wallace. − A kolostor volt az
egyetlen épület, amit nem gyújtottunk fel. Szerencsédre. Ha nem lett volna ott,
akkor te is kint maradsz a mezőn, a teljes angol hadsereg kellős közepén, és
sosem menthetünk meg!
− Sajnálom, ami Adammel történt.
Wallace megrázta a fejét, de hallgatott.
− Meg akartam köszönni, amit tettél, amit tettetek. Nem csak magam miatt, de
Davidért is!
− Azt hittem, az unokatestvérem is ott lesz − feszült meg Wallace állkapcsa. A
tűzre vetett egy ágat, az lassan felparázslott. − De amúgy is tartoztam neked az
életemmel, Campbell, szóval nem kell köszöngetned.
− Simon azt mondja, a földdel tettétek egyenlővé Pertht is.
− Az angolok valószínűleg arrafelé mennek tovább Stirlingből. Nem tehetünk
mást, mint pusztítjuk előttük az utat. A felderítőink továbbra is figyelemmel
kísérik minden lépésüket, innen tudtuk azt is, hogy Falkirknél foglyokat ejtettek.
Tudjuk, hogy az angolok már kifogytak a tengeren hozatott élelmiszerükből is.
Ha elvágjuk őket az élelemtől és a menedéktől, előbb vagy utóbb
visszafordulnak! − Wallace a tűzbe meredt. − Edward győzelme is csak egy ideig
tölti meg a csapatai hasát.
− Azt hiszi, nyert.
Wallace felnézett.
− Pedig nem. Lehet, hogy a gyalogságomat szétverte, de a lovasságom szinte
sértetlenül megmaradt!
− És az earlök?
− Nem tértek vissza az angolok oldalára, bármilyen gyávának mutatkoztak is
Falkirknél. Sőt mi több, Perthben azt a hírt hallottam, hogy Robert Bruce earl
megtámadta Carlisle-t! − Wallace a térdére ejtette széles karját. A keze csupa
fekete zúzódás volt attól, hogy a pajzsgyűrűben harcolt. Megemelte a vállát. –
Talán mások is vívják a saját csatáikat, Skócia-szerte mindenütt?
Will hallgatott. Egyfolytában ezen járt az esze, mióta csak előző nap magához
tért, de még mindig nem tudta, hogyan vesse fel a témát Wallace előtt.
− Tudod, hogy így nem győzhetünk − kezdte; úgy döntött, az őszinteség lesz a
legjobb.
− Stirlingnél nyertünk.
− Nem követik el még egyszer ugyanazt a hibát. Rákényszerítenek, hogy
efféle nyílt csatákba szálljunk velük, és legyőznek. Edwardot nem így kell
legyőzni. A csatamezőn mindig is erősebb lesz.
− És akkor mit javasolsz? Adjam fel?
– Nem, azt javaslom, támadd máshogy. A szövetség Franciaországgal —
folytatta Will, mielőtt Wallace megszólalhatott volna −, az a szerződés, amit
akkor kötöttetek, amikor még János király volt hatalmon, továbbra is érvényes?
Wallace biccentett.
 − Amikor én lettem a Királyság Oltalmazója, írtam Fülöpnek, hogy szeretném
feleleveníteni ezt a barátságot, és a mindkét ország számára előnyös
kereskedelmet.
– Akkor most ezt használd fel. Menj el Fülöphöz, menj el a pápához! Szerezd
meg mindazok segítségét, akik fenyegetést jelenthetnek Edward számára,
azokét, akik nyomást gyakorolhatnak rá, hogy vessen véget ennek a háborúnak.
Ez a gyengesége − túrt Will a hajába. − Olyan egyértelmű volt, amikor ott volt
velem abban a cellában. Évek óta ismerem Edwardot, tudom, mi mindenre
képes. De még sosem láttam félni, csak most, hogy azt hitte, a templomos rend
ellene dolgozik.
Wallace felvonta a szemöldökét.
− És ellene dolgozik?
– Nem hinném, abban az esetben semmiképp sem, ha Brian le Jay és a többiek
ott voltak Falkirknél, de úgy tűnt, Edward egyáltalán nem volt jó viszonyban a
néhai angol mesterrel. Szerintem azt hitte, még a rend tagja vagyok. Azt hitte,
lovagként vagyok ott, és ez aggasztotta − nézett le Will a kezére. − De
akármilyen viszonyban áll is a renddel, az egyértelmű volt, hogy mindentől fél,
ami csökkenthetné a hatalmát. Tudjuk, hogy a bárókat feldühítette a gascogne-i
háború, és azok után, hogy Fülöp legyőzte Flandriában, nyilván keményen meg
kellett küzdenie érte, hogy támogassák. Az itt aratott győzelem egy időre megint
javít majd a megítélésén, de ha Fülöp és a pápa is nyomást gyakorolnának rá, azt
a bárók sem hagynák figyelmen kívül. A kiközösítés réme igencsak hatalmas −
tárta szét a kezét −, rémítő, hogy számkivetett lehet, minden támadás ellen
védtelen, minden szerződése érvénytelen, minden kereskedelmi megállapodása
felbontva… megnyomoríthat egy egész országot.
Wallace hallgatott, kék szemével Willt fürkészte.
Köhögés hallatszott mögöttük, Gray tartott feléjük. Beleköpött a tűzbe, aztán
biccentett Will felé.
− Ezek szerint élsz még! − Felkapott egy vizestömlőt, és leült. − Stephen
öccse meghalt az éjjel — tette hozzá Wallace-ra nézve. − Szerinted Skócia hány
fiát veszi el tőlünk még Isten?
Wallace nem válaszolt. Csend ereszkedett hármójukra, csak néha törte meg
Gray köhögése. Will rájött, hogy Wallace nem fog beszélni, amíg Gray is ott
van, úgyhogy egy idő után támolyogva felkelt.
− Azt nagyon sajnálom − mondta, és megütögette a homlokát ott, ahol Gray
fején még mindig lila foltok sötétlettek a feszülettől.
− Csak azt bizonyítja, hogy érdemes volt megmenteni, testvér!
Will azon gondolkozott, hogy ez vajon valami utalásféle volt-e Christianre,
majd elballagott.
 – Majd gondolkozom azon, amit mondtál! − csendült fel mögötte Wallace
hangja.
Will lassan vágott át a fák között, meg-megállt, hogy kifújja magát. Életében
nem érezte még ilyen gyengének magát. Páran, akik mellett elment,
odaköszöntek neki, de a többség hallgatott; letörte őket a vereség és a falkirki
mészárlás. Mindenki elveszített valaki hozzá közel állót − bajtárst vagy
vérrokont.
A tábor szélén lévő tisztás felé tartva Will Simont pillantotta meg, kezében
egy zsákkal.
− Felébredtem, és láttam, hogy nem vagy ott − mondta a lovász őszinte
megkönnyebbüléssel egy pillanatra azt hittem… — Megvonta a vállát. −
Mindegy, nem lényeges!
− Az meg mi?
Simon feléje nyújtotta a zsákot.
– Akkor akartam odaadni neked, amikor már felépültél, de ha már talpon
vagy..;
Will a homlokát ráncolva vette el. Kinyitotta, és egy feltekert bőrövet
pillantott meg benne, rajta egy bőr kardhüvellyel. Hevesebben vert a szíve.
Megfogta a kard markolatát, és kirántotta a fegyvert, hagyta, hadd essen a zsák a
földre.
− Hogy találtad meg? − mormolta a törött pengét nézegetve.
− Amikor végignéztük a cellákat a kolostorban, az egyik üres volt, csak egy
halom ruha meg fegyver volt benne. Felismertem a hüvelyt. Nem tudom, a
fegyverrel lehet-e kezdeni valamit.
− Én sem tudom − nézett Will Simon szemébe. − Köszönöm! − Megrázta a
fejét. − Bolond voltam, Simon, óriási bolond! De jóvá akarom tenni a hibáimat.
Visszamegyek Párizsba. Már beszéltem Wallace-nak egy nemrég támadt
ötletemről. Lehet, hogy ő is velem jön, de akár igen, akár nem, én megyek, amint
tudok. Azt hiszem, ott is volna mit tennem; ott is kellene mit tennem.
− Rose?
– Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy elhagytam. A másik meg, ahogy
veled bántam.
Simon az övébe akasztotta a hüvelykujját, és félrenézett. A szeme csillogott.
− Akarod, hogy veled menjek?
– Igen.
− És David? Ysenda?
− Ők itt maradnak. Lehet, hogy Ede húgom még mindig északon él. Ha
megtaláljuk, lesz hová menniük!
− Te is tudod, hogy David nem fog örülni neki.
 – Még ma beszélek vele, de először meg kell tennem valamit! − Will
visszaadta a kardot. − Egy ideig még vigyázz rá!
Will otthagyta Simont a törött pengével, és továbbment a tisztás felé; előző
este mintha hallotta volna, hogy egész sereg ember suttogja ott a miatyánkot. Kis
híján már eljött a reggeli mise ideje. És valóban, John Blair ott is volt, a kezét
mosta épp a tisztás szélét szegélyező fák közt csordogáló patakban.
A pap megfordult a közeledtére. Némileg meglepődve mérte végig Willt,
aztán biccentett.
– Jó napot − köszöntötte, és odasétált a kikészített bőrkötéses Biblia és a
szürkén pipáló füstölő mellé.
− Meghallgatod a gyónásomat, atyám?
John alaposan megnézte.
– Természetesen.
És ott, az erdős tisztás közepén, Will letérdelt a fűre a káplán elé. John egy
szót sem szólt, csak hallgatta, ahogy először akadozva, aztán egyre gyorsabban,
egyre hangosabban sorolja a bűneit. Időnként benn szakadtak a szavak a
torkában, mint amikor beszámolt a papnak Elwen iránti szerelméről, lovagi
fogadalma megszegéséről, titkos házasságukról és a lányuk születéséről.
Elmondta azt is, hogy az asszony elárulta Garinnal, hogy ő nem tudta kimenteni
Elwent az égő házból, beszélt Akkon elestéről is. És aztán végül, amikor már
úgy szakadtak ki belőle a szavak, mint görcsös okádás, elmondta, hogy ő ölte
meg Garint, egykori bajtársát, és hogy végzett egy templomossal is Falkirk
mellett. Megvallotta a bűneit, a régieket és az újakat, a poshadtakat és a
nyerseket egyaránt, és mintha szétfoszlottak volna a kettejükre áradó, aranyszín
reggeli fényben, amikor John rátette a kezét Will lehajtott fejére, és megadta a
bűnbocsánatot.
 17.

Kikötő, Párizs
Kr. u. 1299. szeptember 17.

Ragyogó, szeles délután volt. A Notre-Dame tornyai közt köröző madarak

nekifeszültek a Szajna hátát hirtelen fel-felkorbácsoló szélnek. A parton
ringatózó fák lombját épp csak bearanyozta az ősz első fuvallata. Pár hónap még,
és véget ér az év, aztán kezdetét veszi az új század.
Will Simonhoz fordult.
− Itt válunk el − mosolygott. − Egyelőre.
Simon átnézett a válla fölött a Temple irányába.
− Furcsa lesz visszatérni, ennyi minden után.
− Csak keresd meg Robert-t, ő tudja, miért mentél Skóciába, neki elmondhatsz
bármit, amit jónak látsz. De ha bárki más kérdezi, mondd azt, hogy áthelyeztek
Balantrodochba, de aztán belekeveredtél a háborúba.
Simon nagyot fújt.
− És azt hiszem, ez nagyjából igaz is így!
– Az nem számít. Senki sem fogja ellenőrizni. De ha megtennék, a brit
templomosoknál akkor is nagy felfordulást okozott Brian le Jay halála. Könnyen
megeshetett, hogy egy-két iratot elkevertek, itt-ott hibáztak a feljegyzéseknél −
ragadta meg Will Simon vállát. − Ne aggódj!
− És te? Te találkozol Robert-rel?
Wallace kiáltott oda neki, Will hátranézett. A társaság többi tagja lepakolta a
csomagjaikat a hajóról, és a kikötő partján vártak.
− Idővel.
Will hagyta, hogy a lovász elinduljon felfelé a sáros parton, a vállára kapta a
saját zsákját, és odasietett Wallace-hoz.
Miután a Grand Chátelet-nél kifaggatták őket az őrök, a hat férfi átvágott a
Grand Pont-on az Ile de la Citére. Néhányan megbámulták őket. Wallace
magassága mindig felkeltette az emberek érdeklődését, és bár jó szabású
gyapjútunikát és köpenyt viselt, a csizmái pedig szinte ragyogtak a tisztaságtól,
valahogy érződött rajta a törvényen kívüli lét. Hosszú haját hátrafogta, és jól
látszott sebhelyes arca. Ahogy átvágott a hídon, mit sem törődve a
virágárusokkal és a fecserésző boltosokkal, Will arra gondolt, milyen feltűnő,
hogy Gray hiányzik mellőle. A vezér Skóciában maradt, hogy egyben tartsa a
hadsereget, és nélküle Wallace hirtelen magányosnak látszott. De ahelyett, hogy
gyengébbnek tűnt volna, az egyedüllét tovább erősítette a királyi palota felé
vonuló férfin szinte tapintható hatalmat.
Will a Tour d’Argent és a Tour de César hatalmas falai közt nyíló bejárathoz
vezette őket. Az őrségben álló katonák gyanakodva méregették a durva külsejű
társaságot, de elfogadták a pergament, amit Will nyomott a kezükbe, és amin a
francia király pecsétje lógott. Miközben átfutották, Will felnézett a tornyok
keskeny ablakaira, és megdörzsölte az állát. Aznap reggel a hajó gyomrában
borotválkozott, és szinte lenyúzta a bőrét is. Nem hitte volna, hogy bármelyik
templomossal összetalálkozna a királyi palotában, de ennek ellenére úgy érezte
magát, mint akit mindjárt felfedeznek, és jobban az arcába húzta a csuklyáját,
miközben az őrök átterelték őket a Salles des Gardes-ba. Egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy tényleg megbocsátanának neki a szökésért, akármit hitt is
Simon. De minden félelme dacára megkönnyebbült, amikor beengedték őket a
kapun.
Miután előző nyáron eldöntötte, hogy visszatér Párizsba, Will türelmetlenül
várta, hogy mikor indulhat, azonban Wallace jóval körültekintőbb volt, és
ragaszkodott hozzá, hogy mindent rendesen végigcsináljanak. Először lemondott
a Királyság Oltalmazója tisztjéről. Amúgy sem illett hozzá soha ez a súlyos teher
és a vele járó bonyolult politikai cselszövések. Sokkal jobban érezte magát a
vadonban, ahol a tulajdon törvényei szerint élhetett. Valamivel később hírét
vették, hogy Robert Bruce és egy John Comyn nevű férfi együtt lettek
Oltalmazók. Wallace elégedett volt a választással.
Miközben ez történt, Edward végigvezette az angol sereget Skócián,
biztosította magának a várakat, elfoglalta a városokat. Sor került számtalan apró
csatározásra, de igazán döntő ütközetre nem, és nyár végén, amikor az emberei
már a lázadás szélén álltak, kénytelen volt visszavonulni a határ mögé.
Falkirknél véres győzelmet aratott, de sokba került neki. A skótok komor
elégedettséggel hallották a felderítőiktől a híreket, hogy az angolok kénytelenek
voltak döglődő lovaikon tengődni, hogy túléljék a hazavezető utat. A háború
szünetelt. De nem ért véget.
Ahogy telt-múlt az ősz, Wallace írt Bonifác pápának és Fülöp királynak,
kihallgatást kért mindkettőjüktől. Következő tavaszra meg is kapta a választ:
mind a ketten meghívták, hogy vitassa meg velük a királyság sorsát, hiszen John
Balliol továbbra is Edward fogságában volt, és Skóciának továbbra sem volt
királya. Wallace nyáron fejezte be az úti készülődést, ám ekkor aggasztó híreket
kaptak arról, hogy Edward és Fülöp készek megegyezni egymással.
Különös időszak volt ez Will számára, akit egyszerre kínzott a türelmetlen
várakozás és a szomorúság, bár a bánatán, hogy kénytelen elszakadni a
családjától, sokat enyhített, hogy még épp időben kaptak levelet idősebb húgától.
Ysenda Wallace egyik felderítőjével küldött egy levelet Elginbe, ami szerencsére
Ede egy régi szomszédjához került, aki tudta, hogy az asszony új helyre
költözött a közelben. Wallace embere Ede lelkes válaszával tért vissza, és
Ysenda azonnal elindult északra a gyermekeivel. David is beleegyezett, hogy az
anyjával tartson, de az indulás napján ünnepélyesen megfogadta Wallace-nak,
hogy újra az oldalán küzd majd, ha visszatér. David ezek után egy ideig csak
szorongatta Will kezét, és egyikük sem szólt egy szót sem. Margaret és Alice
egymás után megölelték, de Ysenda szorította magához a legtovább. Ezek után
már csak egy búcsú várt még Willre. A selkirki erdőt átszelő folyó partján
mondta ki végül egy késő délután, a szilfák levele aranylón pergett le az ágról.
Hogy mit mondtak egymásnak Christiannel, azt senkinek sem árulta el, titokban
tartotta, magába zárta.
A királyi palota őrei bekísérték őket a pompás fogadóterembe, egy szolga
kiszaladt az egyik ajtón, hogy szóljon a királynak az érkezésükről. Will
körbenézett a pompás márványoszlopokon és selyem faliképeken. Apródok és
tisztviselők siettek át a termen, néhányan kíváncsian ráncolták a homlokukat
Wallace és az emberei láttára. Ez a terem még csak nem is létezett, amikor Will
legutóbb itt járt − talán olyan idős lehetett akkor, mint most David. Olyan idős,
döbbent rá a kényelmetlen tényre, mint most a lánya lehet. Tíz perccel később
kinyílt az ajtó, amin kisurrant a szolga, és egy vézna, sápadt alak köszöntötte
őket. Gyanakvó megvetéssel mérte végig a társaságot.
− Sir William Wallace, a király a magánlakosztályában fogad!
Rose az ajtó előtt térdelt, az ujjait a fára simította. A szíve vadul dörömbölt a
mellkasában, ahogy a kulcslyukra szorítva a szemét mozgást látott a szomszédos
szobában. Fülöp vágott át a szobán, kifűzte a nyakán az inget. Rose arca
megrándult, amikor a király átrángatta a vállán a ruhadarabot, és előtűntek a
hátán a pókhálószerűen szertefutó hegek. Egyszer hallotta, amikor Johanna azt
mondta valamelyik udvarhölgynek, hogy amikor átöleli, olyan érzés, mintha
minden ér a bőrén kívül futna. A férfi felkapott egy selyemruhát az ágyról, és
felvette, Rose elképzelte, milyen lehet az ujja hegyével követni azokat a rút
hegeket. Szép Fülöp. Csendben, hangtalanul formálta a szavakat, a lehelete
melegen verődött vissza a fáról. A nép adta neki ezt a nevet. Vagy legalább a
miniszterei adták, és a királyi udvar megtanulta, hogy ezt kell mondania, és
addig ismételgette a hivatalos ügyben Párizsba látogató uraknak, amíg így nem
ismerte már egész Franciaország. A langue d’oil mondta a legszebben. Angolul
durva volt, olaszul pedig, bár Rose gyermekkora túlnyomó részében azt a
nyelvet beszélte, hivalkodónak és önteltnek tűnt. De franciául simulékony volt.
Csábító. Suttogni is lehetett a szavakat, és az ember nyelve nekiperdült a
fogainak, hogy még lágyabban ejtse.
 Philippe le Bel.
Rose megdermedt; lépéseket hallott a folyosóról. Valaki volt az ajtó előtt.
Körbenézett, készen rá, hogy felpattanjon, ha lenyomnák a hálóterem kilincsét.
Valahol a közelben bekopogtattak egy ajtón. Rose visszaszorította a szemét a
kulcslyukra, és látta, hogy Fülöp hátranéz, aztán világosbarna fürtjeire helyezi a
vékony aranykoronát. Megállt, a kezét összekulcsolta a háta mögött, és kimért
szünet után szólalt csak meg.
− Szabad!
Kisebb társaság vonult be a király szobájába libasorban. Guillaume de
Nogaret lépett be elsőnek. Rose ellenszenvvel hunyorított a miniszter aszott arca
láttán, aztán a jövevényeket vette szemügyre. Az első alak döbbenetes volt:
akkora nagydarab fickó, hogy még Fülöp is alacsonynak tűnt mellette. Festett
gyapjútunikát hordott, és pusztítóan nagy kardot viselt a hátára csatolva. A lány
elmerengett rajta, hogy vajon William Wallace az, vagy sem. Már hetek óta
pletykáltak a palotában arról, hogy nemsoká látogatóba érkezik ez az emberevő
óriás a vad északról. Rose látta, ahogy a férfi meghajol Fülöp előtt, majd kezet
nyújt felé, mintha a király régi jó barátja volna.
Fülöp ránézett a felé meredő tányér nagyságú kézre, aztán udvariasan
köhintett.
− Innivalót neked és az embereidnek, Sir William? − kérdezte Nogaret
előrelépve. Csettintett az ujjával az ajtóban álló szolgának.
Az óriás leengedte a kezét.
− Köszönöm!
A kényelmetlen pillanat tovaszállt, a szolga is elfoglalta magát azzal, hogy
bort töltött a serlegekbe.
− Kérlek − mondta Fülöp, és az ágy mellett álló asztal felé intett. Két zsámoly
volt odakészítve. − Nyilván elfáradtál a hosszú út során!
Wallace elfogadta a serleget a szolgától, majd leült. Rose aggódva nézte a
zsámolyt, nem tudta, megbírja-e az óriás súlyát. Ingerülten sóhajtott, mert a
többiek is az asztal körül csoportosultak, és eltakarták előle Fülöpöt. Hárman
háttal álltak neki, éppolyan gyapjúköpenyben, mint Wallace, Nogaret-t pedig
tökéletesen láthatta.
Beszélni kezdtek; végigvették a szokásos formaságokat, amin a férfiak mindig
végigrágták magukat, mielőtt a tárgyalások valódi céljára tértek volna. Rose úgy
vélte, olyan ez is, mint a vívás, mindenki tanulmányozza, mit lép az ellenfele az
egyszerű kérdésekre és állításokra, keresgéli a gyengeségeket arra az esetre, ha
valóban párbajra kerülne a sor. Fülöp, mint azt már megfigyelte, nagyon jól űzte
ezt a játékot. De ma nem gyakorolhatott sokáig, mert az óriás hamar a tárgyra
tért.
 − Felség, mi ez a békeszerződés Edwarddal? − ürítette ki Wallace a kupáját.
− Igazak a hírek? Beleegyeztél, hogy békét köss Edwarddal?
Az egyik háttal álló férfi megmozdult, és Rose látta, amint Fülöp hirtelen
Nogaret felé vág a tekintetével, aztán a skót ismét elé lépett.
− A hírek hamarabb elérnek az országotokba, mint hittem − hallotta Rose a
király hangját −, és igen, a hír igaz, de biztosíthatlak róla, hogy ez csak kényelmi
békeszerződés. Nem áll szándékomban semmilyen fegyvernyugvást megtartani
az unokatestvéremmel. A gascogne-i háború jelen pillanatban áll, mert más,
sürgetőbb problémára, a Flandria jelentette veszélyre kell összpontosítanom.
Sajnos Guy de Dampierre továbbra sem hajlandó viszonozni azon
erőfeszítéseinket, hogy tárgyaljunk területeink egyesítéséről.
Rose tekintete Nogaret-ra villant; a miniszter komor képpel állt. A lány épp
eleget hallott már Flandria ügyéről az elmúlt év során: hallotta, hogy erről
beszélgetnek ebéd közben a csarnokban, a Sainte-Chapelle-ből kifelé vonulva,
de még ezen a kulcslyukon át is. Tudta, hogy Pierre Flote ötlete volt, hogy
vonják francia fennhatóság alá a gróf birtokát. Nogaret nem akarta magára
hagyni Gascogne-t, ha már egyszer annyi erőfeszítést öltek abba a vidékbe, de
végül a kancellár nyerte meg a vitát. Guyenne-ban és a környékén még mindig
állomásoztak Fülöp személyes csapatai közül is, de az összecsapás szünetelt.
Ismét Wallace beszélt. Úgy tűnt, megkönnyebbült.
− Akkor szívesen megbeszélem veled a népem jövőjét részletesebben is,
felséges uram!
− Addig maradsz, amíg kedved tartja. Skót barátainkat mindig szívesen látjuk
itt.
– Köszönöm szívélyes ajánlatodat, de csak egy éjszakára fogadhatom el
nagylelkű vendégszeretetedet. Holnap terveim szerint tovább utazom Rómába,
hogy beszéljek őszentségével a pápával is. Visszatérek, amint tudok, de addig az
egyik emberem maradna itt, hogy megkezdje veled ezeket a tárgyalásokat. –
Wallace odaintett az egyik skótra, aki háttal állt Rose-nak. − Ha ez neked is
megfelel?
– Természetesen elrendezhetjük így is, de ezt beszéljük meg részletesebben
vacsora közben! − Felnyikordult a zsámoly, és Fülöp felállt. − Ragaszkodom
hozzá, hogy velem egyél!
Rose látta, hogy a találkozónak vége van, és épp felállt volna, amikor a
tulajdon nevét hallotta. Visszadugta a fejét a kulcslyukhoz, biztos volt benne,
hogy tévedett, aztán hátraugrott, mert látta, hogy az egyik szolga az ajtó felé tart.
Az ágyához ugrott, és lerúgta a cipőjét. Amikor a szolga kinyitotta az ajtót, úgy
tett, mintha épp csak azt húzta volna föl, aztán felállt, és lehajtotta a fejét –
részben illemből, részben hogy elrejtse pirulását.
 − Rose!
Felnézett, a tekintete az ajtóban álló Fülöpre tapadt, aztán odavillant a király
mellett álló alakra. Amint a pillantása az idegen arcára kúszott, halálosan
elsápadt. A férfi csupaszra borotválta az állát, és fiatalabbnak tűnt szakáll nélkül.
De az arca nem változott. Rose-ban kavargó érzések törtek fel: gyász,
szomorúság, öröm és gyűlölet, mindez egyszerre.
Nogaret hangja harsant a király szobájából.
− Felséges uram?
Fülöp odafordult Willhez.
– Vacsoránál találkozunk − mondta, és visszament a szobájába, majd becsukta
maga mögött az ajtót.
Rose a falhoz préselte magát. Az apja közelebb lépett hozzá.
− Mit keresel te itt? − suttogta. Az apja beszélni kezdett, de a lány felkapta a
kezét, mintha csak mérges darazsak lennének a szavai. − Nem, nem is akarom
hallani! Nem! − hátrálva mászott át az ágyán, amikor a férfi feléje nyúlt.
− Rose, kérlek!
A lány megtorpant az ajtóban, sarkon fordult, és franciául zúdította rá a
gyűlöletét. Sziszegős, fortyogó nyelv is tudott az lenni. Átkok és ítélkezés
nyelve. És Rose minden átkot rászórt, ami csak az eszébe jutott, mielőtt feltépte
volna az ajtót.
MÁSODIK RÉSZ
 18.
Notre-Dame, Párizs
Kr. u. 1302. április 10.

Fülöp ujjai ráfeszültek a karfára. A trónt aznap reggel szállították át a

palotából és helyezték el az emelvényen. Nogaret hangja betöltötte a templomot.
A boltíves ablakokon doboló eső úgy hangzott, mintha kövekkel dobálnák az
ólomüveg ablakokat, a mennydörgés időről időre elfojtotta a miniszter szavát.
Benne jártak a délutánban, de a viharos felhőkkel borított ég éjsötét volt. A
Notre-Dame hosszú hajóját fáklyafény lobogta be, bár az imbolygó fény épp
csak az első erkélysorig és a fölötte bámuló angyalokig jutott fel, onnantól a
végtelenbe vesztek az árnyékok.
Fülöp emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor először járt a katedrálisban. Az
apja hozta fel a vincennes-i királyi birtokról. Talán hatéves lehetett. Amikor
belépett az ajtón, a lélegzete is elakadt az épület méreteitől. A nyakát tekergetve
nézett a mennyezet felé, és csodálkozott rajta, miként lehet, hogy nem
kergetőznek odabenn felhők, olyan közelinek tűnt a mennyhez az épület teteje.
Arra is emlékezett, milyen kényelmetlenül érezte magát, hogy Isten házában áll,
milyen aprónak és jelentéktelennek tűnt: kis bogár a barlang padlóján. Most is
ugyanezt érezte, és a helyzet ünnepélyes komolysága csak tovább fokozta a
kényelmetlenségét. Nogaret továbbra is a templomot megtöltő sokasághoz
intézte szavait.
-…ezért hát összehívattunk titeket, az ország fiait, hogy a segítségeteket
kérjük. Mert a jövőnk, a királyság szabadsága most a tét − tartott rövid szünetet,
és hagyta, hogy a suttogás végigfusson a tömegen. Aztán intett a Fülöp trónjától
jobbra álló pad felé. − Pierre Flote kancellár és pecsétőr fogja most ismertetni a
pápai bulla, az Ausculta fili tartalmát, hogy megérthessétek a Szentszék ellenetek
és királyotok ellen hozott intézkedésének teljes súlyát.
Pár pillanatig várakozásteljes csend ülte meg a katedrálist, aztán Pierre Flote
feltápászkodott. Pergamentekercset szorongatott májfoltos kezében. A tekintete
megpihent a király mellé letelepedett Nogaret-n. Aztán beszélni kezdett,
felemelte reszketeg hangját, hogy túlkiáltsa a vihart.
− Bonifác pápa írt kegyes urunknak, Szép Fülöp királynak, Szent Lajos
unokájának, kijelentvén, hogy nem csak a szellemi, de a múlandó világban is
fölötte áll, meghazudtolva ezzel azt a tételt, mely szerint a király földjének
kizárólagos ura. Követelte, hogy engedjük szabadon az eretneket, Bemard
Saisset-t, Pamiers püspökét, akit jogosan vádolunk a korona elleni árulással.
Ezzel a követelésével a pápa figyelmen kívül hagyja, hogy a királyunk a jog és a
törvény szerint egyaránt ura királysága összes belső ügyének. − Flote
elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát, és láthatóan küzdött, hogy hallják a
vihar dacára is. − Továbbá zsinatot hívott össze Rómába, ahová Franciaország
minden püspökét elszólította, és ahol olyan alantas és alaptalan vádakkal kívánja
illetni királyunkat, mint a királyság érméinek értékrontása, alattvalóinak
erőszakos elnyomása, valamint a papság ok nélkül való megadóztatása. − Flote
lenézett a pergamenre. A hangja még halkabb lett, mire Nogaret fészkelődni
kezdett a pádon, és összevonta a szemöldökét. − De mi a helyzet Bonifác
visszaéléseivel? Mi a helyzet a földünk egyházközségeire nehezedő súlyos
tizedekkel, amik Róma kincstárába csapolják éltető vérünket, és aminek a mi
népünk sosem látja javát? Mi a helyzet azzal, ahogy a pápa elnyomja alattvalóit,
amint az nemes királyunk alaptalan rágalmazásából és világi ügyeibe való
beleavatkozásából is kitűnik?
Ahogy Flote remegő hangján egyik vádat sorolta a másik után, Fülöp még
szorosabban markolta a trón karfáját. Úgy érezte magát, mintha a testét
belepréselné a székbe a körülötte emelkedő katedrális hatalmas súlya, Isten és
Krisztus, az angyalok és a szentek többezernyi, mindenütt felvillanó képe a
szobrokon, az ólomüveg ablakokon, a freskókon, a faliszőtteseken… mindegyik
elítélően nézett le rá. Elszorult a torka, és izzadni kezdett. Büszkének és
hatalmasnak kellett volna éreznie magát, mert a körülötte lejátszódó jelenetre
még sosem volt példa Franciaország történelmében. Ez volt az első eset, hogy a
három rend − az egyház, a nemesség és a köznép − így lett egybe hívva, és a
Notre-Dame-ot csordultig töltötték a püspökök, prelátusok, grófok, hercegek,
nemesek és céhvezetők. De Fülöp csak szédelgett.
Az események felgyorsultak, mióta letartóztatták Bertrand Saisset-t, a
szabadszájú püspököt, túl gyorsan ahhoz, hogy úrrá lehessen rajtuk, és Nogaret
és Flote kétfelé cibálta. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak a palotában tartották
volna ezt a gyűlést. Az a vakmerőség, miszerint épp itt nyilvánítja ki, hogy
ezúttal nyíltan is szembeszáll a Szentszékkel, nem érte meg ezt a szörnyű,
nyomasztó érzést. De a kényelmetlensége dacára is tudta, hogy ez volt a helyes
döntés. Az egyház, az első rend volt az a csoport, amelyik a legnagyobb eséllyel
ellenezhette volna a pápa elleni lépéseit, és meg kellett nekik mutatnia, hogy ő,
Fülöp, ott ülhet a hatalmas katedrális fő emelvényén, és nem csak az állam, de
Isten hatalma is rá ragyog. Titokban már biztosították róla, hogy a nemesség és a
jelentősebb városok polgársága támogatni fogja, s bár világosan tudtára adta az
egyházfiknak is, ha ellene szegülnek, a korona ellenségének fogja tekinteni őket,
egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy megnyerte az együttműködésüket.
− Következésképp − fejezte be Flote −, kérünk benneteket, hogy segítsetek
megvédeni szabadságunkat. Nemes urak és a városi polgárok, kérünk
benneteket, hogy írjatok nekünk levelet képviselőtök aláírásával, melyet
továbbadhatunk a pápának és bíborosainak, kijelentve, hogy Franciaország
sosem lesz Róma bábja. Püspökök és papok, adjátok a szavatokat, hogy nem
mentek el a Bonifác összehívta zsinatra, tiltakozásul, amiért ily igaztalan
vádakkal illette nagylelkű királyotokat. Fülöp király egy órán belül meghallgatja
a döntéseteket.
Fülöp felállt. Minden szempár őt fürkészte, ahogy végigvonult a templomon, a
palástja a földet söpörte mögötte. Ahogy eltűnt az árnyak között a kórusrészen,
Nogaret is a nyomába szegődött, hagyta, hadd törődjön a hirtelen eleven zsivajra
kelő tömeggel Flote és a többi miniszter.
Fülöp nedves homlokát tapogatta, miközben bekísérték a katedrális
gyomrának egyik magánszobájába.
Nogaret arca holtsápadt volt, de kivárta, hogy a szolga kimenjen, és csak
azután fordult oda Fülöphöz.
– Felséges uram, kötelességemnek érzem, hogy panaszt nyújtsak be Flote
kancellár ellen! Szándékosan próbálta aláaknázni az érvelésünket azzal a… –
csikordult meg Nogaret foga − …harmatgyenge előadással!
− Helyesen cselekedtem?
Nogaret megakadt.
− Felséges uram? Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.
Fülöp állta a tekintetét.
– Válaszolj, Nogaret! Helyesen cselekedtem? Tényleg le kellett tartóztatnom
Saisset-t?
− Kétségkívül. Engedetlenségre lázított ellened, szembeszegült a döntéseiddel,
nevetségessé tette az uralmadat. Az az alak bemocskolta a jó híredet, azt mondta
rád, hogy ostoba bagoly vagy, eszement…
− Rendben! − csattant fel Fülöp, és mély levegőt vett. − De eretnekségre utaló
bizonyítékot nem találtunk. A gyóntatom, Guillaume de Paris úgy véli, a püspök
ártatlan ebben a kimondhatatlan bűnben.
Nogaret elgondolkozva szívta be az ajkát.
− Ezt már megvitattuk, felséges uram − kezdte lassan. − Az embereket még
mindig az egyház irányítja, a régi módszerrel. Komoly okra van szükségük,
általuk is érthető okra, hogy elfogadják, amiért letartóztattál egy ilyen magas
rangú papot. És az eretnekséget nagyon is jól értik.
− Akárcsak te − vágott vissza Fülöp.
Nogaret elhallgatott, sápadt arca megdermedt a gyertyafényben. Odakinn
hangosan verte az eső az ablakot. Amikor a miniszter ismét megszólalt, halkan
beszélt.
− Azt teszem, ami számodra a legjobb, felség, ami a birodalmad számára a
legjobb! Ezért tanácsoltam ezt is. Ha úgy kívánsz uralkodni az országodban,
hogy nem szól bele senki sem a döntéseidbe, nagyobbnak kell mutatnod magad a
papoknál és püspököknél, de még a pápánál is, másképp a hatalmadat mindig az
szabja meg, mennyit kegyeskedik engedni az egyház. Nem szeretnéd, hogy a
néped szentnek nevezzen? Hogy úgy tiszteljék a neved és a tetteidet, mint a
nagyapádét?
Fülöp tekintete a Nogaret mögött fénylő faliszőnyegre tapadt; a Szűz és a
gyermek alakja rajzolódott ki rajta. Mária ölelő karjainak biztonságából a
gyermek Krisztus kíváncsian nyújtotta ki az ujját. A szeme két fekete tó volt.
− De igen − suttogta Fülöp −, azt szeretném.
− Akkor légy szilárd, uram, és esküszöm, segítek elérni a célodat!
A tanács újra összeült, mielőtt letelt volna az egy óra. A nemesek és a
polgárok cirádás beszédeket mondtak, bejelentették feltétlen támogatásukat, és
hangosan felolvasták a Rómába küldendő tiltakozó leveleket. Fülöp feszülten
figyelt, amikor Párizs püspöke kért szót az egyházfik nevében. A püspök
akadozva beszélt, mintha minden egyes szavát kétszer is átgondolná, de hamar
világossá vált, hogy a papság a király mellett áll, és Fülöp megkönnyebbülten
ernyedt el a székben.
A papokat nézegetve sokuk arcán dühöt és elégedetlenséget látott, de
mindegyiken ott sötétlett a beletörődés is. Engedelmeskedniük kellett neki, vagy
az előjogaikat kockáztatták. A tekintete az elöl álló Bertrand de Got-ra esett. A
díszes ruhában szinte elveszettnek tűnő, apró emberke sápadt volt és kimerült, de
dühnek nyomát sem mutatta. Ez elégedettséggel töltötte el Fülöpöt. De Got két
évvel korábban lett Bordeaux érseke, és most már valódi hatalommal bírt
Guyenne szívében, ahol még mindig forró volt a helyzet, bár már békét kötöttek
Edwarddal. Bármennyire nem kedvelte az érseket, tudnia kellett, hogy az ő
oldalán áll.
Párizs püspöke befejezte a beszédét. Nogaret királyi szavakkal köszönte meg
Franciaország népének a támogatást, és a nemzetgyűlés első ülése ezzel véget is
ért.
– Mit képzeltél magadról, kancellár, mit csinálsz? − mormolta Nogaret, és
megrántotta Pierre Flote karját, miközben a tömeg kifelé áradt a Notre-Dame-ból
a viharba.
Flote dühösen meredt a miniszterre, és lerázta magáról a kezét.
− Amit tennem kellett!
− A királyunk parancsára cselekedtél. Fel kellett volna mérned, milyen fontos
ez, és a legjobb tudásod szerint előadnod! Ehelyett úgy beszéltél, mint egy riadt
kis ministránsfiú az első miséjén!
 − Hogy merészeled…
− Már csak azért lehetsz hálás, hogy így sem sikerült elrontanod a
végeredményt!
Flote felhorkant.
− A végeredményt? Azt már azelőtt is tudtuk, hogy a gyűlés összeült volna!
– Az egyház még így is veszélyt jelentett. Mindent veszélybe sodorhattál
volna, amiért az elmúlt években dolgoztunk!
Flote szeme elkerekedett.
– Te beszélsz nekem veszélyről? Te, aki el fogod pusztítani Franciaországot?
− Elrángatta Nogaret-t az egyik oldalhajóba. − Miért kezdtél bele ebbe a
perutánzatba Saisset ellen? Ez is csak valami ostoba hatalomfitogtatás a
részedről, mert meggyőztem róla a királyt, hogy inkább Flandriára
összpontosítson, mikor te azt akartad, hogy maradjon Guyenne-ban?
− Bevallom, úgy vélem, inkább továbbra is arra kellett volna
összpontosítanunk, hogy visszaszerezzük a hercegség fölötti irányítást, de nem
erről…
– Nem hiszem el, hogy még mindig nem érted, miért ez a helyes megoldás!
Flandria legalább olyan gazdag, és sokkal könnyebben irányítható! Francia
hűbéres uralja, nem egy idegen uralkodó, és míg Gascogne-ban épp csak
egyenlően állunk az angolokkal szemben, Flandriában már győzedelmeskedtünk
a csatamezőn! Most, hogy a csapataink Bruge-ben és Ghentben állomásoznak,
sokkal nagyobb esélyünk van rá, hogy igába hajtsuk azt a területet! − Flote
sietve folytatta, mielőtt Nogaret félbeszakíthatta volna. − És ha mi uraljuk
Flandriát, befolyásolhatjuk Edward királyt is. Anglia gyapjúkereskedelme
Flandriától függ. Ezzel fölötte is hatalmat nyerhetünk, sőt talán akár arra is
rávehetjük, hogy Guyenne kérdésében megállapodjon velünk. Hát nem látod,
milyen bölcs dolog lenne ez, Guillame?
Nogaret merev arckifejezése mit sem változott.
− Most nem Gascogne-ról beszélünk, vagy Flandriáról. Arról van szó, hogy a
felségárulókat meg kell büntetni. Saisset komoly károkat okozott urunk jó
hírében. Le kellett tartóztatnunk.
– Elfelejtettél mindent, amit tanultál? Ezzel a letartóztatással megsértetted az
egyház törvényeit! A püspököket csak a római kúria ítélheti el! Bonifác pápának
jogában állt követelnie Saisset szabadon engedését! − Flote hangja mormolássá
halkult. − És ezt a katedrálisban is minden teremtett lélek tudta, akármit mondtak
is, hogy urunk kedvében járjanak! Ami most történt, csak arra jó, hogy tovább
mélyítse a királyi és a pápai udvar közti szakadékot!
− Minél mélyebb, annál jobb! Te is hallottad a beszámolókat Bonifác
jubileumi szertartásáról. Negyedmillió zarándok érkezett Szent Péter
templomához, ahol a pápa ígéretéhez híven bűnbocsánatban részesülhessenek,
csak hogy azt lássák, a pápa ott feszít a trónusán karddal és jogarral a kezében,
és azt kiabálja, „én vagyok Caesar”! − mondta Nogaret metsző gúnnyal. − És
most száműzetett vagy börtönbe vetett a Colonna családból mindenkit, akit csak
elért… nem maradt már senki, aki útjába állhatna Bonifác növekvő
becsvágyának. Ha megérné, hogy még egy újabb századba vezethesse a népet,
azt kiabálná, hogy „én vagyok Isten”!
Flote arca megrándult.
− Ez nem játék, Nogaret. A döntéseid komoly veszélybe sodorták
Franciaországot. − Felemelte a pápai bullát, amit az egész beszéd alatt
szorongatott. – Egyáltalán elolvastad te ezt? A pápa azzal fenyegetőzik, ha nem
engedjük szabadon Saisset-t, felfüggeszti az összes kedvezményt, amit a
Szentszék a királyságunknak adott! − Kitekerte a pergament. − „Térj vissza,
drága fiam − olvasta −, Isten ösvényére, melyről letértél, akár saját hibádból,
akár mások gonosz tanácsára. Ne hidd, hogy fölötte állsz vagy szabad vagy
uralmamtól, melyet e világ pásztoraként gyakorlok. Őrültség volna ezt hinned,
hiszen ilyet nem vall más, csak a nyájtól elvágott hitetlen.” − Flote felnézett. − A
nyájtól elvágott. Nem érted? Kiközösítéssel fenyeget!
− Nem merné megtenni. Bonifácnak szüksége van a Franciaországból befolyó
egyházi pénzekre. Ez egyértelművé vált, amikor leállítottuk a pénzszállítást, és
rákényszerítettük, hogy vonja vissza a Clericis laicost. Akkor meghátrált. Ha
most is határozottak maradunk, most is meghátrál. Mindazonáltal − fejezte be
Nogaret −, azt hiszem, mindketten megkaptuk az utasításainkat! − Elindult
kifelé.
Flote-ban fellobbant a harag, még azt is elfelejtette, hol van.
– Istentelen kutya vagy, Nogaret! Eretnekek kölyke! És minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy véget vessek balvégzetű befolyásodnak királyunk fölött!
Nogaret visszafordult, sötét szeme pillantása Flote skarlátvörös arcára tapadt.
− Én vigyáznék a helyedben, kancellár, és nem izgatnám fel így magam.
Elvégre nem vagy már fiatal!
Szent Gervais és Szent Protais temploma, Párizs
Kr. u. 1302. május 25.

Will elvett egy gyertyát, és addig tartotta a kanócot a másik gyertya lángjába,
míg köpködve fel nem lobbant. Letette az oltár előtt fénylő többi gyertya közé,
és elmormolt egy halk imát, miközben Szent Gervais és Szent Protais, a Néró
korában vértanúhalált halt ikerfivérek elefántcsont szobra szomorúan nézett le
rá. Erezte, hogy valaki mellé lép. Egy kéz nyúlt ki a fehér köpeny alól, és
választott egy gyertyát a halomból.
− Leülünk?
Will állta Robert tekintetét, és a padok felé intett.
Amikor leültek, a sekrestyés jelent meg az oltár előtt egy késsel és tálcával.
Bizonytalanul rámosolygott a két férfira, a templomosra és az egyszerű
gyapjúköpenyesre, aztán letérdelt a gyertyák alá, s kezdte felkaparni a viaszt a
földről. Késő délután volt, két zsolozsma közt. Az első sorokban lehajtott fejjel
ülő pár embertől eltekintve a templom üres volt. Nem hallatszott más hang, csak
a sekrestyés késének karistolása a kövön.
− Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán még a városban vagy − mondta
Robert halkan. − Azt hittem, talán visszatértél Skóciába.
− Simon szólt volna neked.
− Simon csak akkor szól nekem, ha találkozni akarsz velem. Túlnyomórészt
elkerül. Szerintem attól fél, hogy kérdezősködni kezdek, és olyanok hallják meg,
akiknek nem kellene! − Robert beletúrt egyre ezüstösebb hajába. Halántéka táján
már kopaszodott. − Vagy pedig nem bízik benne, hogy tudok titkot tartani.
− Biztos nem erről van szó — ráncolta a homlokát Will. − De örülök, hogy
óvatos!
− A helyedben nem aggódnék. Hugues azt hiszi, már rég eltűntél, és mivel a
legtöbb lovag, aki ismert, visszatért a nagymesterrel Ciprusra, nem lehetnek túl
sokan, akik felismernének. Nem hinném, hogy bárki is észrevenne, amennyiben
továbbra is tisztes távolságban maradsz a preceptóriumtól.
− Ennek ellenére óvatosnak kell lennem.
− Nem akarhatod, hogy bármi is veszélybe sodorja azt a fontos munkádat –
mormolta Robert.
Will nagyot sóhajtott.
− Azt hittem, megérted.
− Nem − válaszolt Robert élesen −, azt remélted, segítek enyhíteni a
lelkiismeret furdalásodat!
A sekrestyés odanézett, de sietve visszatért a fárasztó kapirgáláshoz, amikor
Robert pillantása rávillant.
− Mi ez az egész, Robert? Azt hittem, mi…
− Micsoda? − szakította félbe Robert. − Barátok vagyunk?
− Hát nem?
– Nem tudom, mik vagyunk. Egyszer csak megjelentél három év távollét után,
egy árva szó nélkül, és azt vártad, minden úgy legyen, mint régen. De hogyan is
lehetne? Elhagytad a rendet, másokra maradt ez a hatalmas teher, holott nem az
ő dolguk lett volna cipelni. Te voltál Everard örököse. Felesküdtél a
Testvériségre.
 − Akárcsak te!
− De csak miután belerángattál! − Robert elhallgatott Will fájdalmas
arckifejezése láttán, aztán elfordította a fejét. − Végül is mit vársz? Úgy
hathavonta küldetsz értem, mintha csak valami szolga lennék, és tudni akarod,
hogy a templomos rend mit tud erről vagy arról a dologról. Az Anima Templiről
nem is kérdezősködsz. Ma kis híján el sem jöttem. Azon kaptam magam, hogy
elmerengek rajta, kinek a kedvéért találkozol velem, és nem tudtam volna
megmondani. William Wallace? Fülöp király? Vagy manapság már bárkinek
dolgozol… mint egy zsoldos?
– Tudod, hogy nem vagyok zsoldos.
– Nem? Simon nem mondott el mindent, amikor visszatértetek Skóciából, de
azzal tisztában vagyok, hogy mind a ketten harcoltatok Falkirknél.
Templomosok haltak meg ott. Az angol mester is elesett! − Robert követte a
tekintetével Willt, aki elfordult. − Talán rossz oldalon álltál!
– Ugyanazon az oldalon álltam, mint mindig, Robert. A templomos rend
váltott színt. Én még mindig azok ellen dolgozom, akik elárulták az elveinket, és
saját céljaikra használtak fel minket!
− És ezt pontosan hogyan is teszed Fülöp vérebeként?
− A pápa és Fülöp az a két hatalom, akik valamiféle befolyással bírhatnak
Edwardra. Az egyik hadjáratát már meg is állították a közbelépésükkel. Wallace-
nak az oldalán kell tudnia mindkettőjüket, ha véget akar vetni a Skócia elleni
angol hadjáratnak.
− Az előbb mintha úgy hallottam volna, azt mondod, mindezt a templomos
rendért teszed − jegyezte meg Robert kissé élesen.
− Ameddig Edwardot lekötik a politikai és hadászati manőverei, békén fogja
hagyni a templomosokat. És még mindig élnek családtagjaim Skóciában,
úgyhogy természetesen, ha az itteni munkámmal megvédhetem őket, akkor
megteszem.
Robert egy ideig hallgatott.
− Te most Wallace képviseletében vagy Párizsban, vagy Fülöp piszkos
munkáit végzed?
− Amíg nem dőlt el Guyenne hercegségének sorsa, a királynak szüksége van a
skótokra. Fel tudja őket hasznúgy lni arra, hogy meg-megtámadják Angliát, és
elvonják Edward seregeit és figyelmét. Ezért küld továbbra is pénzt a skótoknak,
bár sajnos közel sem annyit, mint amennyire szükségük volna. De mi lesz, ha
változik a helyzet? − Will fáradtan vonta fel a vállát. − Elég, ha csak annyit
mondok, próbálom elérni, hogy Fülöp a lehető leghasznosabbnak találja egy
egykori templomos segítségét. Ez az egyik oka annak, hogy Wallace itt hagyott
engem, amikor visszatért Skóciába: hogy Fülöp mellett álljak.
 − Az egyik?
− Én is kértem, hadd maradjak. Rose − magyarázta Will. − De leginkább azzal
foglalkozom, hogy az a pár üzenet és az a kevéske pénz, amit Fülöp nélkülözni
tud, biztonságban Wallace kezébe juthasson.
− Azt hallottam, Wallace halott.
– Nem. De bujkál. Edward mindenáron le akarja vadászni. Elérte, hogy a skót
nemesek fésüljék át érte az országot. Néhányuk szívesen teszi, de a többséget a
családjával zsarolják, hogy vállalja.
− Beszéltél Fülöpnek az Anima Templiről?
– Nem. Tudja, hogy elhagytam a templomos rendet, mert Edward mellé álltak,
és tudja, hogy parancsnok voltam. És ennyi az egész. − Will elhallgatott, kivárta,
hogy a sekrestyés elmenjen sárgás viaszszilánkokkal teli tálcával a kézében. −
Hogy állnak a dolgok a Testvériséggel? Hugues kapcsolatban áll még
Edwarddal?
− Váltanak üzeneteket, de rendszertelenül és általában nincs bennük semmi
több, csak a szokásos politikai ígérgetések, hogy kölcsönösen támogatják
egymást, már amennyire én tudom. Igazság szerint a Testvériség nem túl sok
mindent csinál mostanában.
Will meglepetését hirtelen felszikrázó harag követte.
− Semmit?
− Most már csak hárman vagyunk: Hugues és én Párizsban, Thomas
Londonban. Mi a fenét kezdenénk hárman? − horkant fel Robert. − Békítsük
össze a világ vallásait az éves gyűléseken?
– Toborozzatok új tagokat? − kérdezett vissza Will, némileg felpaprikázva
Robert hangneme hallatán.
− Hugues minden erejét leköti, hogy a rendet irányítsa: növeli a
gyapjúkereskedelmet, új lovagokat toboroz, hajókat építtet, adományokat gyűjt
be. Én pedig próbálok neki segíteni. Többek közt.
Will úgy érezte, Robert elhallgat valamit.
– Többek közt?
− Semmi, semmi, csak kósza híresztelések, amiknek megpróbálok utánajárni.
− Híresztelések?
Robert megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy aggodalomra semmi ok. Tudod, milyenek néha a
fiatal fegyvernökök, mindig próbálják halálra rémíteni egymást a beavatással…
− körbenézett, látta, hogy egy pap lép ki a sekrestyéből, és két ministráns követi
a breviáriummal. − Ha meg szeretnél kérdezni valamit a király nevében, akkor
gyorsan mondd. Nemsokára vesperás.
Will hátradőlt.
 – Nem Fülöp miatt jöttem, hanem a magam ügyében. Rose-ról van szó. Nem
hajlandó szóba állni velem.
− Hibáztathatod?
− Két éve már, de még mindig úgy viselkedik, mintha nem is léteznék. Ha
találkozunk a palota folyosóin, úgy tesz, mintha nem is látna. Ha kérdezek tőle
valamit, nem válaszol. Nem tudom, hányszor leszek még képes kérlelni. Olyan
távoli! − Will összevonta a szemöldökét. − És nem csak velem, de mindenki
mással is. Aggódom érte.
− Nem tudom, miben segíthetnék neked.
– Ismered csecsemőkora óta, és mindig is tisztelt téged. Meg kell értenie,
hogy miért tettem, amit tettem!
− Nem hinném, hogy azt akár én érteném!
− Kérlek − mondta Will halkan, de Robert elfordult.
A lovag lenézett a kezére, aztán érdesen sóhajtott.
– Rendben. Beszélek vele. Juttass el egy üzenetet Simonhoz, hogy hol és
mikor. De azt nem ígérhetem, hogy meg is fog hallgatni!
 19.
Sainte-Chapelle, Párizs
Kr. u. 1302. május 30.

Mert én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is,

él.
Rose felemelte a tekintetét, de a fejét továbbra is lehajtva tartotta, miközben
a pap tovább olvasta a Szentírást. A Sainte-Chapelle felső kápolnája színek
kavalkádjában fürdött, ahogy a lágy reggeli napfény átzuhogott az ólomüveg
ablakokon. Olyan érzés volt, mintha hatalmas ékkő belsejében állt volna.
Rose imádta a kápolnát, bár nem az építészet szépsége miatt szerette, és nem
is azért, mert oly sok fontos ereklyét őriztek benne, hanem mert itt minden áldott
nap felnézhetett imádata tárgyára anélkül, hogy mások észrevették volna. A
hálóteremben általában ott volt a többi udvarhölgy is, és nem nagyon tudott
leselkedni, és az étkezések során mindenki túlságosan is odafigyelt a másikra
ahhoz, hogy zavartalanul bámészkodhasson. De itt, amikor a királyi udvar
minden feje tiszteletteljesen meghajolt az Úr színe előtt, az összes kis részletet
magába ihatta. Bizsergető, hatalomteli érzéssel töltötte el, hogy ő az egyetlen,
aki ebben a bensőséges pillanatban látja. Fészkelődött kicsit álltában, a bőrét
csiklandozta az ablakon át beáradó forróság.
A király aznap hosszú, fekete bársonyköpenyt viselt, úgy omlott le a vállán,
úgy folyt tócsává a földön a pap előtt álló férfi lábánál, mintha tinta lett volna. A
haja perzselt mézszínű volt a beáradó napfényben, és ahogy előrebukott, a
nyakán, egy kis háromszögben felfedte a bőrét. Rose erre az apró kis meztelen
felületre összpontosított, hagyta, hadd kalandozzon el rajta a képzelete, hogy
milyen meleg lehet, hogy lüktethet alatta a vér, milyen lágyan simulhat az ujja,
az ajka alá. Néha ezek a gondolatok egészen elviselhetetlenek voltak.
Felgyorsult a szívverése, vérbe borult az arca, s a teste remegni kezdett, mintha
ezer kis méhecske lapult volna a bőre alatt. A bőrén és teste felderítetlen
zugaiban is érezte a fullánkjaikat.
Mintha mozgást látott volna Fülöp oldalán, és a tekintete Johanna zafírkék
ruhába szuszakolt, széles hátára siklott. A királyné sötét, fekete haja fonott
tekercsekben simult a fejére; maga Rose fonta be és tűzte fel aznap reggel.
Johanna kövérkés válla nekisimult Fülöp karjának, ez elrontotta a lány áhítatát.
A királyné mellett ott állt a pár öt gyermeke: a trónörökös, a tizenhárom éves
Lajos, aztán Fülöp, Károly, Robert, és a legkisebb, Izabella, egy csodaszép, sötét
hajú és bőrű hétéves gyermek, a királyi pár egyetlen életben maradt leánya. Rose
tekintete az érdeklődés szikrája nélkül siklott végig az arcélükön, aztán
visszavillant a királyra. Ahogy odanézett, egyenesen a tőle jobbra, a király
mögött álló Guillaume de Nogaret szemébe nézett. A férfi épp őt bámulta. Rose
lesütötte a tekintetét, és rettegve nézett a földre, miközben a pap befejezte a
felolvasást.
Fülöp távozott elsőként, őt közvetlenül a családja követte, majd a
legfontosabb miniszterek. Az udvarhölgyek és egyéb személyes szolgák jutottak
ki utolsónak az erkélyre. Amikor Rose még csak névtelen szolga volt, az alsó
kápolnában hallgatta a zsolozsmákat, és a nagyterem alatti teremben evett, a
fehér márványoszlopok kiismerhetetlen útvesztőjében. Mindkét hely egyszerűbb
volt a fentieknél, a bordás mennyezetek alacsonyak és fojtóak magasabb párjuk
tágas, világos, végtelen teréhez képest. Rose komornak találta, hogy a szolgálók
szintjei között olyan éles a különbség, hogy az szinte már a menny és pokol
távolságát idézte.
A fény megfájdította a szemét, ahogy kilépett a napsütésbe. A királyné és az
egyik dajka épp a királyi lakrészbe terelgette a gyermekeket, de a király megállt
az erkélyen Nogaret-val és Flote-tal. Volt ott még egy negyedik férfi is, egy
fekete-skarlát egyenruhás alak: királyi hírnök. Rose odapillantott Fülöpre,
miközben elment mellette, és remélte, a király is visszanéz rá, de a férfi
arckifejezése komor volt, túlságosan is lekötötték a hírek ahhoz, hogy
észrevegye a lányt.
− Lemészárolták őket? − rázta meg Fülöp a fejét. − Milyen hamar tudunk
erősítést küldeni, hogy kisegítsék a túlélőket?
A királyi hírnök zavartan nézett rá.
− Attól tartok, félreértettél, felség! Egyetlenegy túlélő volt csak! A helyőrség
többi tagjával végeztek! Ez az egy katona Courtrai-ba menekült, és
figyelmeztette az ottani embereinket. Engem azonnal elküldtek, hogy
tájékoztassalak a helyzetről.
Fülöp a kőkorláthoz lépett, és határozottan rátenyerelt.
– Hogy történhetett ez? − A tekintete a csendben álló Flote-ra és Nogaret-ra
villant. − Hogyan? − Visszafordult a hírnökhöz. − Az ég szerelmére, hiszen
katonák voltak! Volt kardjuk, lovuk, páncéljuk! Hogyan mészárolhattak le
egyszerű takácsok és hentesek négyezer francia katonát?
− A céhek egy ideje már önálló őrséget szerveztek, hogy megvédjék az
érdekeiket a helyi nemesektől − válaszolta a hírnök. − Erős munkások
szolgálnak benne, és a céhvezetők fel is fegyverezték őket. Ezek az alakok
támadták meg a katonáinkat. A bruges-i támadást alaposan kitervelték. Épp a
reggeli zsolozsma előtt történt, amikor a helyőrség túlnyomó része a számukra
elfoglalt szállásokon volt. A lázadók ajtóról ajtóra mentek, elrejtették a
fegyvereiket. Amikor kinyílt az ajtó, követelték, hogy mindenki mondjon ki
egyetlen mondatot: a Céhek Barátja. Ezt nagyon nehéz kiejteni a nyelvükön.
Akiknek nem sikerült, azt franciának nyilvánították, és ott helyben megölték. Az
embereink többsége fel sem volt rendesen öltözve, nemhogy felfegyverkezve!
– Négyezer − lehelte Fülöp. − Négyezer ember! − Flote-hoz fordult. − Ezt
megsínyli az uralmam, kancellár! − Nagyot csapott a korlátra. − Alig tudtam
meggyőzni a népemet, elég erős vagyok hozzá, hogy kihívjam a pápát. És most
mind látni fogják, hogy meg lehet törni a hatalmamat. Méghozzá a parasztok is
képesek rá!
− Még több csapatot kell oda küldenünk, felség − lépett felé Flote.
− Tartok tőle, hogy Flandriában még csak most kezdődnek a gondok.
Flote hátrafordult, a hírnökre nézett.
− A bruges-i reggel, ahogy a flamandok hívják, az egész vidéken eluralkodó
általános lázadás kezdetét jelezte. A céhek seregei megindultak, és egyre
növekszenek. Amikor elhagytam Courtrai-t, azt beszélték, a vár felé tartanak. A
mieink csak nemrég foglalták el. A hírek szerint a céhek meg akarják ostromolni.
− Nem lehetne tárgyalni Guy de Dampierre-rel? − Kérdezte Nogaret a beálló
csendben. − Nem ajánlhatunk fel neki valamiféle olajágat, amitől úgy érzi,
megéri neki átvenni az irányítást ezek fölött a fickók fölött?
– Túszul ejtettük a grófot, amikor elfoglaltuk Bruges-t − válaszolta Flote maró
gúnnyal −, nem hinném, hogy túl sok kedve lenne meghallgatni a
könyörgéseinket! − A kancellár állta Fülöp tekintetét. − A döntést meghozták
helyettünk a céhek munkásai, felség!
Fülöp biccentett.
– Vonjatok ki újabb seregeket Guyenne-ból − mondta halkan, merev arccal.
− Küldjétek őket Flandriába, Artois erőivel kiegészítve, Robert gróf
parancsnoksága alatt. Flote, azt akarom, hogy te…
− De felséges uram… − kezdte Nogaret.
− A királyunk szólt, miniszter − szakította félbe Flote. − Tartsd a szád!
− Azt akarom, hogy te is ott legyél, kancellár − folytatta Fülöp, észre sem
véve a szóváltást. − Azt akarom, hogy menj Flandriába, és gondoskodj róla,
hogy ne legyen ezzel több gond. Te leszel a szemem. Te leszel a hangom!
− Természetesen — hajolt meg Pierre Flote.
− Ezek a parasztok talán most úgy hiszik, könnyen végeztek a katonáimmal −
mormolta Fülöp −, de majd meglátjuk, hogy állnak helyt a francia lovagság
színe-java előtt! Hadd kóstolják meg a liliomot!
A Ville, Párizs
Kr. u. 1302. június 4.
 Rose lerángatta a főkötőjét, így pár haj tincse is kiszabadult a csatok
fogságából. Hátrafésülte és legyezgette magát. A levegő ragacsos volt, és mintha
a piac minden bűze megülte volna; a trágyaszag és az ezerféle ételillat
keveredésétől egészen felkavarodott a gyomra. Egy csapat férfi ment el
mellettük, és érdeklődve végigmérték. Rose nem törődött velük, csak tovább
lengette az arca előtt a főkötőt, és megkönnyebbülten itta be a friss fuvallatot.
– Te meg mit csinálsz? Fedd be a fejedet!
Rose megfordulva látta, hogy Marguerite, a királyné legidősebb udvarhölgye
mered rá.
− Le kell hűtenem magam!
– Amikor a királyné ügyében vagy kinn, úgy kell viselkedned, mint egy
úrihölgynek!
Rose visszarángatta a főkötőt a fejére, de hagyta, hadd tapadjon jó néhány
átizzadt tincs a bőréhez. Marguerite odafordult a mellette álló alacsony, törékeny
kis udvarhölgyhöz, Blanche-hoz.
− Mindig is mondtam, hogy kutyából nem lesz szalonna! − A pillantásával
megint odavágott Rose felé. Blanche a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a
kuncogását, aztán hagyta, hogy Marguerite belekaroljon.
− Gyere, még mindig kell vennünk gyömbéres süteményt. Lajos herceg nem
fog örülni, ha anélkül térünk vissza, és ha a herceg nem örül, akkor az úrnőnk
sem! − A két nő átlibegett a piacon, hagyták, hogy Rose ott kullogjon mögöttük.
Elhaladtak jó néhány virágárus mellett, akik reménykedve kiabáltak oda a
három jól szabott ruhában pompázó, fiatal nőnek, egy csapat koszos képű kölyök
is odarohant hozzájuk kinyújtott kézzel. Marguerite elhessegette őket, és sietni
kezdett. Blanche követte a példáját.
− Kérem — könyörgött az egyik kölyök, és megvetette a lábát Rose előtt. –
Csak egy érmét kérek!
Rose lenézett a csupa kosz gyerekre. Tudta, hogy az utcakölykök túlnyomó
részét a szüleik zavarták ki, hogy hassanak a gazdagok lelkiismeretére. A fiúcska
legfeljebb nyolcéves lehetett, és hiányzott két ujja. A helyükön csak göcsörtös
bőrcsomó sötétlett. Rose épp elégszer hallotta, hogy egyes koldusok
megcsonkítják magukat, hátha úgy több együttérzést kapnak, és azon
gondolkozott, hogy vajon a gyerek ujjai véletlen baleset áldozatai voltak-e.
Megrázta a fejét. Szédelgett a hőségben.
− Sajnálom, nincs pénzem − széttárta a fiú felé a kezét, hogy lássa, igaza van,
amitől felcsúszott hosszú ruhaujja. A kölyök képe megkeményedett. A tekintete
Rose égett karjára tapadt.
− Randa − köpte, aztán a többi cimborája után rohant.
 Rose dermedten állt, úgy érezte magát, mintha a fiú megrúgta volna. Látta,
hogy az egyik virágárus is odanéz, ezért sietve lerángatta a ruhája ujját, hogy
elfedje az égési sérülések nyomát, aztán tovább eredt. A piac zsúfolt volt, és
elveszítette szem elől a másik két udvarhölgyet. Erezte, hogy könnyek csípik a
szemét, megpördült maga körül, hátha megtalálja a társnőit, de mozdulat közben
csak egy templomost vett észre, aki egyenesen felé tartott. Robert de Paris volt
az. Már több mint egy éve nem látta.
− Rose! − kiáltott oda neki a férfi rámosolyogva. − Beszélhetnék veled?
A lány megrázta a fejét.
− Sajnálom, muszáj…
− Kérlek! Nem tart sokáig!
A lány kábán hagyta, hogy a lovag kivezesse a piac közepéről, onnan betértek
egy csendes kis oldalutcába.
− Honnan tudtad, hogy én… − Rose szava elakadt. − Ő mondta, hogy itt
leszek, ugye? Ő küldött! − Fortyogó dühvel rázta meg a fejét. − Nem akarom
hallani, bármit üzent is veled!
− Csak szeretné, ha kapna tőled egy esélyt, és elmagyarázhatná, miért ment el
úgy, ahogy. − Robert elkapta a lány karját, mert Rose már faképnél is hagyta
volna. − Az apád, Rose! Ennyit megérdemel!
Rose kitépte a karját a férfi szorításából.
– Nem az apám! Semmivel sem tartozom neki! Garin − sziszegte aztán a férfi
zavart arckifejezése láttán −, Garin de Lyons volt az apám. Összefeküdt az
anyámmal, és… − Rose elhallgatott; könnyek öntötték el a szemét.
Robert döbbenten bámult rá. A vállára tette a kezét, és kutatóan az arcába
nézett.
− Biztos vagy benne? Tényleg ezt mondta Elwen… az édesanyád?
− Aznap, amikor anyám meghalt, veszekedtek Garinnal Andreas házában, a
tűz előtt. Anyám azt mondta, nem tudja. − Rose ismét a lovag szemébe nézett. –
Nem tudta, melyikük lehet az apám!
− Akkor te sem tudhatod − jegyezte meg Robert gyengéden.
− Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az a legrosszabb, hogy még
emlékszem rá, milyen volt, amikor szerettek! Ha választhatnék, inkább lennék
árva és nőnék föl az utcán, mint hogy minden áldott nap arra ébredjek, hogy
emlékszem, egyszer volt egy családom, akik szerettek. Volt otthonom −
előrenyújtotta sebhelyes kezét. − Egész voltam. És most anyám halott, az
otthonom rég porba omlott, s ahányszor csak ránézek arra az alakra, aki akár az
apám is lehetett volna, eszembe jut, mi mindent veszítettem el! − Rose felkapta a
kezét, mögéje rejtette az arcát. Patakzottak a könnyei.
Robert magához húzta és átölelte, addig simogatta a hátát, amíg csak nem
csitult kissé a zokogása.
Rose lehunyta a szemét, érezte, ahogy Robert karjai erős vaspántokként ölelik
körbe. A férfi köpenye lágyan simult az arcához, füst− és szénaillat áradt belőle.
Robert megmozdult, mintha hátra akarna lépni, de Rose megmarkolta a
köpenyét, hogy ott tartsa. A férfi az apjáról beszélt, hogy mennyire szereti Rose-
t, milyen kétségbeesetten vágyik a bocsánatára. Rose még jobban összeszorította
a szemét, kizárta a hangot, és csak arra összpontosított, ahogy Robert erős keze
újra és újra átsiklik gerince dombocskáin. Évek óta nem érezte magát ilyen
biztonságban. Továbbra is szorosan lehunyta a szemét, ő is átölelte a férfit,
érezte, ahogy Robert köpenye alatt megmozdulnak az izmok, ahogy a nyaka felé
csúsztatta a kezét. Robert elhallgatott. A keze most már nem mozdult, ernyedten
pihent a lány hátán. Rose érezte a szívverését is. Heves volt. Ahogy az ujja a
férfi nyakának meztelen bőréhez ért, Robert megremegett. Rose lábujjhegyre
emelkedett, a könnyei hűvösen száradtak rá az arcára, és a férfi szájához
szorította a száját. Érezte Robert leheletének forróságát, szakálla érdességét, azt,
hogy nedves szája enyhén elnyílt és átfutott rajta a gyönyör.
Egy szemvillanás alatt véget is ért. Robert hátralépett.
− Rose…
A lány ránézett, érezte, hogy újra elönti a harag és a gyász. Aztán sarkon
fordult, elrohant, hagyta, hadd nyelje el a piac fülledt zsibongása, és Robert ott
állt egyedül, szótlanul.
A Notre-Dame előtt, Párizs
Kr. u. 1302. június 4.

− Gondoskodj róla, hogy pontosan úgy legyen, ahogy mondtam!

A katona kinyújtotta a kezét.
– Úgy lesz − biztosította az előtte álló férfit, aki mintha habozott volna.
Savanyúan mosolygott. − Hidd csak el nekem, amikor repkedni kezdenek a
nyilak, csattognak a kardok, senki sem vesz észre egy félrecsúszott ütést!
− Lehet, hogy nem keveredik bele a harc sűrűjébe!
A katona megvonta a vállát.
− Ha igazat mondtál, akkor kinn lesz a csatamezőn, és ott aztán bármi
megtörténhet! − A mosolya elégedettebbre váltott, ahogy a súlyos pénzeszacskó
a tenyerébe süppedt.
− A többit akkor kapod meg, amikor elért hozzám a halálhíre!
Guillaume de Nogaret nézte, ahogy a katona eltűnik a katedrálist övező házak
rendetlen sűrűjében. Megkönnyebbülés töltötte el, mintha valami, ami eddig
gúzsba fogta, most hirtelen elszakadt volna, és végre meg tudott volna mozdulni.
Tudta, hogyan szerezhetné meg Fülöpnek mindazt a gazdagságot, amire
szüksége volt ahhoz, hogy egész Franciaországot uralja, egyszersmind az egyház
fölé kerekedjen. Tudta már egy ideje. De sajnos azzal is tisztában volt, hogy a
kancellár sosem hagyná, hogy véghezvigye. Nogaret enyhén meglepődött, hogy
milyen könnyedén váltotta valóra a tervét. Persze nem most először esett meg,
hogy halált hozott másokra.
Egy szekér döcögött el, felkavarta a port, sárgás, nyúlós levegőt hagyott maga
mögött. Nogaret belehunyorgott a fénybe, az izzadság patakokban csörgött az
arcán. Sosem lesz képes megszokni ezt a párás hőséget. Odalenn, délen
melegebb volt nyáron, de szárazabb, tisztább hőség volt, a levegőt felfrissítette a
partról és a hegyekből érkező szellő. Nyár volt, amikor utoljára látta a
szülőházát. Még mindig fel tudta idézni a nap tüzében perzselődő föld illatát, a
feketén duzzadó szőlőszemeket az indán, a bogarak percegését. A füstöt. Az égő
hús szagát. Nogaret lehunyta a szemét. A húga sikoltozott, az anyjukat hívta
sírva, ahogy a tűz pattogni kezdett a lába alatt, s harsogva ette a fát. De az
anyjuk feje már előrebillent, és a lángok a combját nyaldosták. Hirtelen lángra
kapott a ruhája is, parazsat szórt a füstös levegőbe, és a tömeg egy rövid, illetlen
pillanatra megpillanthatta az asszony fedetlen ágyékát, mielőtt égni kezdett
volna a teste.
– Az Úr a leghőbb szolgáinak a leghálásabb, Guillaume − mondta az ifjú
Nogaret mellett álló domonkos barát, és komoran a vállára tette a kezét. − Nagy
jutalom vár rád azért az áldozatért, amit ma hoztál. Az eretnekséget gyökerestül
ki kell irtani, akárhol bukkanunk rá. Mindnyájunk javát szolgáltad ezzel a tettel.
 20.
Bordeaux mellett, Francia Királyság
Kr. u. 1302. július 18.

− Várj idekinn a lovakkal, Gaillard! − Bertrand de Got arca megrándult,

ahogy lekászálódott a nyeregből, és a fegyvernöke kezébe nyomta a kantárt. −
Nem maradok sokáig!
Megmarkolta a Bordeaux-ból hozott kis csomagot, majd felkaptatott a
dombtetőn álló fehér házikóhoz. A csomag egészen átizzadt a tenyerében. Az ég
kéken, határtalanul feszült fölé, olyan csendes volt a levegő, hogy szinte még a
köpenyét sem fodrozta. Lihegve, zihálva mászott fel a poros ösvényen.
Megfordult, mielőtt elérte volna a házat, megjutalmazta magát az egészen
Bordeaux-ig húzódó legelőkre és szőlőkre nyíló csodálatos kilátásával. Épp csak
ki tudta venni a katedrális karcsú tornyát is, és egy pillanatra elmerengett, mi
lenne, ha a harangtoronyból valaki ellátna odáig a völgyön át, ahol most áll.
Szédítő gondolat volt, és örült, amikor végül bekopogtathatott a faajtón.
Ismeretlen fiatal nő nyitott ajtót.
− Igen, uram? − hebegte, értetlenül nézve a férfi díszes papi ruhájára.
– Te vagy az, kegyelmes uram? − hallatszott egy hang a folyosóról. Érdes
vonású, zömök asszonyság jelent meg, és arrébb hessegette a lányt. − Vissza a
konyhába, Marie!
− Igen, asszonyom!
A nő nézte, ahogy a lány kimegy, aztán Bertrand-hoz fordult.
– Bocsásson meg neki kegyelmességed, figyelmeztettem, hogy ne nyisson
ajtót senkinek!
Bertrand várt, amíg a nő átvezette egy apró, de szépen bútorozott szobába, és
csak ott engedett szabad folyást dühének.
– Mit keres itt egyáltalán, Yolande? − sziszegte, amint a nő becsukta mögötte
az ajtót. − Ki ez?
− Szolgálólány, semmi több.
− Semmi több? − fortyogott Bertrand, aki szédelgett a hegymászástól és a
döbbenettől. − Látott engem! Egyáltalán felfogod, hogy mit jelentene, ha
bárkinek is beszámolna róla? − Az asztalra dobta a gyűrött csomagot.
– Nem tudja, ki vagy − válaszolta Yolande békésen. − És különben is, most
már itt él. Itt meg kinek mondhatná el? − A nő nyugodtan összefonta a karját,
nézte, ahogy Bertrand leroskad az ablak elé készített zsámolyra. − Segítségre
van szükségem most, hogy a fiúk így nőnek!
− Mondtam, hogy kerítek valakit − motyogta a férfi izzadt homlokát
dörzsölve. Elfintorodott a gyomrába hasító fájdalmat érezve.
− Már hónapok óta ezzel jössz.
− Van egy házad, asszony. Mi mást akarhatnál még tőlem?
− Én nem ezt az életet választottam volna − mondta Yolande mereven. − Ha
minden úgy lett volna, ahogy akarom, a férjem még élne, és én vele élnék.
Ehelyett idekinn lakom egymagam, nevelgetem a saját gyerekemet és a tiedet is!
– Yolande lebiggyesztette az ajkát. − Bármikor elmehetek.
Bertrand sietve felnézett.
– Nem − rázta meg a fejét. − Nem, Yolande! És meg kell ígérned, hogy ez a
lány senkinek sem beszél! Kerítettem volna melléd valaki megbízhatóbbat, de a
dolgok nem voltak épp egyszerűek a megválasztásom óta.
Yolande mintha kicsit megnyugodott volna, érezte, hogy ő nyert. Az asztalhoz
lépett, töltött egy kupa bort az odakészített serlegből.
− Fülöp király nem vonta vissza minden seregét Guyenne-ból, hiába írta alá a
békeszerződést Angliai Edwarddal − sóhajtott fel Bertrand, aztán újra
elfintorodott, ahogy megint a gyomrába nyilallt a fájdalom. Elfogadta a nő
kezéből a felkínált cserépkupát. − A Bordeaux-ban állomásozó seregek fele
kivonult múlt hónapban, és megindult Flandria felé, úgyhogy lehet, most egy
kicsit enyhülni fog a feszültség, elvégre a király másfelé figyel.
Yolande bólintott, tökéletesen hidegen hagyta a politikáról szóló értekezés.
− Raoul alig várta már, hogy láthasson. Behozzam?
− Igen − dőlt hátra Bertrand. Hálás volt a szobán átlibbenő huzatért, ahogy a
nő kinyitotta az ajtót, és kicsoszogott. Elgondolkozott azon is, talán nem is baj,
ha van itt egy fiatalabb nő. Yolande saját gyermeke igen későn született, és bár
sokáig tudta szoptatni a csecsemőt, most, hogy elapadt a teje, kezdett
meglátszani rajta a kora. Raoulnak jobb lett volna, ha egy fiatal anya
gondoskodik róla. És az anyja fiatal is lett volna, ha nem hal bele a szülésbe.
Bertrand öt évvel korábban találkozott Heloise-zal, amikor ellátogatott az
unokaöccse templomába Bordeaux mellett. A lány egy helyi nemes tizenhét éves
lánya volt, csúnyácska, de mézédes, és az egyetlen nő, akit Bertrand valaha is
szeretett. Az első szenvedélyes pillanatok után Bertrand megesküdött, hogy ez
többé nem történhet meg. De mégis megtörtént, újra és gyakran, míg csak egy
délután Heloise zokogva meg nem látogatta azzal a hírrel, hogy állapotos. A
házasság kötelékén kívül gyermeket várni bűn volt. Az egyház embereként
gyermeket nemzeni annál is rosszabb. VII. Gergely pápa egyházi reformjai után
a papok és püspökök házasságait erővel érvénytelenítették, a feleségeiket
ágyasoknak nyilvánították, a gyermekeiket fattyúnak nevezték. A házasság azóta
is tiltva volt a papságnak.
A szerelmese nevében rejlő gúnyt is jól érezte Bertrand. Kétszáz évvel
korábban Heloise volt a neve Abelard, a briliáns párizsi teológus szerelmesének
is. Abelard-t kiherélték a bűneiért, úgyhogy Bertrand nem csak az állását féltette,
amikor meggyőzte Heloise-t, hogy az a legbölcsebb, ha elszökik otthonról,
mielőtt látszani kezd rajta, hogy gyermeket vár. Vett egy házat az
egyházközségből szerzett pénzen, és itt történt, hogy Heloise mérföldekre
mindenféle segítségtől, idő előtt megszülte a fiukat. A nemrégiben megözvegyült
Yolande volt csak mellette, akit Bertrand azért vett oda, hogy vezesse a
háztartást, segítsen ellátni a csecsemőt, de az asszonynak kevés a tapasztalata a
bábaságban. Bertrand egyik éjszaka arra érkezett, hogy élete szerelme vérébe
fagyva hever, Yolande pedig egy rikoltozó kisfiút ölelget.
A ház mögötti erdőben temette el Heliose-t, miközben egyre csak magát
átkozta. Istent átkozta. Akkor még úgy vélte, az Úr bünteti, de ahogy teltek-
múltak a hónapok, és látta felcseperedni a fiát, egyre inkább úgy érezte, hogy
Isten valójában ajándékot adott neki Raoul személyében. Miután
megválasztották Bordeaux érsekévé − és foggal-körömmel harcolt ezért a
kinevezésért sokkal könnyebben tudott annyi pénzt csapolni, hogy ellássa a fiát.
Tudta, hogyan álcázza a számlákat, és mivel a környékbeli papság jelentős része
családtag volt, senki sem kérdőjelezte meg a pénzügyeit. Heloise szomorú
emlékké fakult, olyan távoli lett, hogy Bertrand néha már úgy gondolt Raoulra,
mintha csoda lenne, szülők nélkül született gyermek, aki felnövekedvén majd
megváltoztatja az egész világot. A fián keresztül fognak megtisztulni az ő bűnei
is.
Kinyílt az ajtó, Yolande lépett be. Barna hajú, nagy, fekete szemű kisfiút
vezetett − Raoul ebből a szempontból az anyjára ütött, de horgas orrát az apjától
örökölte. Egy agyongyömöszölt kis bőrlabdát szorongatott, és dacosan
biggyesztette le a száját, amikor Yolande elvette tőle, hogy Bertrand felé
fordítsa.
− Itt a papád, látni akar, édesem!
Bertrand elégedetlenül vonta össze a szemöldökét, mert Raoul Yolande lábába
kapaszkodott.
− Mi baja van?
− Csak félénk − mondta az asszony, majd felkapta a gyereket, és Bertrand
térdére tette. − Gyakrabban kellene jönnöd − tette hozzá −, akkor jobban
megismerne!
− Ajándékot hoztam neked, Raoul − mondta Bertrand, miközben a fia ott
tekergeti az ölében, és próbált valahogy lemászni. − Nesze! − Leemelte az
asztalról a csomagocskát. Még mindig nedves volt rajta a vászon. Raoul nem
fészkelődön tovább; mohón lecsapott a csomagra. − Ezt hadd vegyem le róla! –
Bertrand lefejtette a kendőt, és egy aprócska, hímzett kép bukkant elő: magas
szirten álló, kupolás templom, körülötte apró, fehér házak, fölötte kék ég. − Az
egyik fiatal növendék készítette nekem.
Raoul a homlokát ráncolva meredt rá.
− Kép − bökte rá az ujjával.
− Ez nem csak egy kép. Ez Jeruzsálem. — Bertrand olyan halkan, olyan
áhítatosan ejtette ki a nevet, hogy Raoul is elhallgatott, majd hirtelen érdeklődve
nézte a képet. Egyikük sem vette észre, hogy Yolande kisurrant a szobából. − Ez
az a város, ahol a Megváltónk, Jézus Krisztus élt. Egy szép nap elviszlek oda,
Raoul! − mormolta fia rózsaszín fülébe. − Ígérem, egy szép napon együtt nézzük
meg.
Egy órával később Bertrand elhagyta a házat, visszasietett az útra, ahol a
fegyvernök egy kisebb facsoport árnyékában várakozott a lovakkal. A
leereszkedést megkönnyítette, hogy lelkesebben, peckesebben lépdelt, már a
gyomrában égő fájdalom sem kínozta annyira, pedig pár hete egyfolytában
gyötörte. Gaillard volt az egyetlen Yolande mellett, aki tudta Bertrand titkát, de
nem szólt egy szót sem, csak szolgálatkészen összefonta két kezét, hogy
nyeregbe segíthesse az érseket.
Miközben lassan visszalovagoltak Bordeaux-ba a forró, nyári délutánban,
Bertrand örömét, hogy látta a fiát, lassan felváltotta a Raoulnak tett ígéret fölött
érzett aggodalma. A Szentföldről lassan érkeztek a hírek a Jacques de Molay
vezette új keresztes hadjáratról. Az előző évben még a kezdeti remények lázában
égtek, mindenki fellelkesült, hogy a keresztények egyesítették erejüket a
mongolokkal a mamelukok ellenében, de az újabb jelentésekből kitűnt, hogy a
szövetség csúfos kudarcot vallott. Állítólag a templomosok utolsó erőssége
Rhuad szigetén a muzulmánok kezére került, így a nagymester és a parancsnokai
visszaszorultak Ciprusra. Mivel az ispotályosok nem voltak hajlandóak
együttműködni az ellenlábasaikkal, a teuton rendeket pedig teljesen lefoglalta a
pogány Poroszország leigázása, Edward király ígéretei pedig valahogy köddé
váltak az elmúlt évek háborúzgatásában, kevés hadra fogható ember maradt, aki
folytatta volna a harcot.
Bertrand maga sosem járt a Szentföldön, de érezte a hívását, mintha csak egy
megválaszolásra várt ima lett volna. Hogy járhasson Isten lába nyomában,
láthassa, hol élt és lélegzett az egész emberiség Megváltója; erre vágyott.
Fiatalabb korában el is mehetett volna zarándokúira, gondolkozott is rajta, de a
távoli partokon uralkodó viszály gondolata megakadályozta, hogy nekivágjon az
útnak. Épp eleget hallott az első keresztes hadjáratról, hogy az utcákon
halomban álltak a holttestek, miként patakzott a vér. Nem így akarta látni. Be
akart lépni az arany városba, érezni az olajfák illatát, hallani a madárdalt,
miközben felkaptat a szirtre a Szent Sír templomához, az egész világ legszentebb
földdarabjához. Az uralkodók feladata a hódítás volt, a katonáké a harc. De az ő
feladata volt, hogy Isten híveit a felszabadított Jeruzsálem kapujába vezérelje.
− Mi a fenét csinálnak?
Bertrand elmélkedését Gaillard hangja törte meg. A fegyvernök egy hatalmas
tölgy felé nézett; a fa úgy emelkedett ki a búzamezőből, mint valami zöld
oszlop. Észrevette, hogy egy csapat férfi tart felé. Ráébredt arra is, hogy a búza
zörgésén túl mintha kiáltásokat hallana, úgy nézett ki, mintha a csapat vonszolt
volna valamit. De mit is…? Bertrand homloka ráncba szaladt. Két embert.
− Közbeavatkozzunk, kegyelmességed?
Bertrand épp megrázta volna a fejét, de megdermedt, mert látta, hogy az
alakok vergődnek, küzdenének az őket a tölgy felé cipelő emberekkel. Fémes
villanást látott, és arra gondolt, hogy a foglyok is fegyveresek.
− Királyi katonák − bökte ki Gaillard hirtelen −, kegyelmes úr, azok ott királyi
katonák!
− Édes Istenem − mormolta Bertrand, mert most már ő is látta, hogy a
küszködő férfiak a Bordeaux-ban állomásozó királyi csapatok élénk skarlátvörös
és kék egyenruháját viselik. Egyik foglyul ejtőjük kötelet vetett át a tölgyfa ágán.
A püspök önkéntelenül is a nyakában lógó ékköves kereszthez kapta a kezét,
mert émelyítő bizonyossággal tört rá az érzés, hogy gyilkosság tanúja lesz.
− Meg kell állítanunk őket, kegyelmes úr!
– Nem tehetem! Még megkérdeznék, mit keresek idekinn! − Bertrand
visszanézett a dombtetőn még épp csak látható házra. − A fiam − nyögte kétség-
beesetten. − Neked kell odamenned, Gaillard! Tudd meg, mi folyik itt! Állítsd
meg őket!
Gaillard láthatóan félt, de megsarkantyúzta a lovát, letért az útról, majd a búza
közé léptetett. Átvágott az aranyszín kalászok között. Bertrand nézte, ahogy két
idegen elválik a csoporttól, és kihívóan az ügető fegyvernök elé lép. Látta, hogy
kardokkal hadonásznak. Egy másik kötelet is átvetettek az ágakon, és elkezdték
felhúzni a katonákat. Bertrand-ig is elhallatszott félelemtől rekedt kiáltozásuk.
Gaillard leszállt a nyeregből, beszélt az egyik támadóval. Bertrand lélegzete
elakadt; a fickó kardot emelt a fegyvernökére. Gaillard elhátrált és
visszakapaszkodott a nyeregbe.
Bertrand sápadtan nézte, ahogy a katonákat meg-megakadva húzzák a
levegőbe a nyakuknál fogva; az egész csürhe fogta a köteleket.
− Kegyelmes úr − zihálta Gaillard, és megfékezte mellette a lovát. −
Megpróbáltam, de… − megrázta a fejét, visszanézett a búzamezőre. − Semmit
sem tehettem értük!
Bertrand hallgatott, dermedten bámulta a rángatózó katonákat.
 − Azt mondják, felkelés tört ki Fülöp uralma ellen − nézett rá Gaillard −, hogy
nem hajlandók elfogadni a békét, amit Angliai Edwarddal kötött, s hogy maguk
űzik majd ki a királyi seregeket, ahogy a flamandok tették Bruges-ben. Másutt is
ugyanez történik, mindenütt, az egész hercegségben.
A Louvre, Párizs
Kr. u. 1302. augusztus 10.

− Fülöp király tisztában van a helyzeteddel, de minthogy te vagy az egyik fő

pénzkölcsönző egész Párizsban, nem tehet róla, ha meglepi, hogy idén képtelen
vagy kifizetni a rád rótt adót!
– De mi mást tehetnék még, uram? − könyörgött az idős zsidó. Ellépett a
királyi kincstárnok mellett, és Fülöp felé nyújtotta a kezét. A király egy magas
támlájú széken ült a tekercsekkel megrakodott asztal túloldalán. − Minden tőlem
telhetőt megtettem már, hogy beszedjem a pénzt, amivel mások tartoznak
nekem, de így is rengeteg kinnlevőségem van. Amint azt láthatod! − kitekert jó
néhány pergament, s a takaros rendbe szedett számokra mutatott. − Ha csak egy
kis időt adnál még?
– Már így is kaptál öt hónapot − válaszolta Fülöp, mielőtt a kincstárnok
akárcsak egy szót is szólt volna. Előredőlt, az asztalra tette a könyökét. −
Csalódott vagyok, Sámuel. Tartok tőle, hogy lépéseket kell tennem.
– Felség, a törvények, amiket még a nagyapád, Lajos király hozott a
népemmel kapcsolatban, egyre nehezebbé teszik, hogy beszedjem a keresztény
adósoktól a kinnlevő pénzeket. Semmi sem készteti őket arra, hogy fizessenek.
Még csak börtönbe sem zárathatom őket, ha nem adják meg a tartozásukat!
− Én a helyedben nagyon vigyáznék − kezdte Fülöp baljósan −, hogy ne
tűnjön úgy, leszólom Szent Lajost!
− Felség, biztos vagyok benne, hogy Sámuel nem akart rosszat mondani!
Fülöp felnézett a suttogó hangra. Értetlenül meredt az idegen akcentussal
beszélő törékeny, ősz hajú zsidóra.
− Még mindig nem tudom, neked mi közöd mindehhez. Mit keresel itt?
– Éliás rabbi azért jött, hogy kezeskedjen értem − vetette közbe Sámuel. –
Beleegyezett, hogy biztosítékot vállaljon értem ez ügyben!
− Biztosíthatlak róla, felséges uram − mondta Éliás, és nyugodtan állta a
király ellenséges tekintetét −, hogy Sámuel kifizeti a tartozását, amint… −
Elhallgatott, mert hirtelen kopogtak az ajtón.
Fülöp hátranézett.
− Mondtam, hogy ne zavarjanak!
− Majd elintézem − válaszolta Nogaret, ellökte magát a faltól, aminek
támaszkodva eddig szótlanul figyelte a párbeszédet. Elsietett a kincstárnok
mellett, és kinyitotta az ajtót.
Fülöp összevonta a szemöldökét a hosszas pusmogás hallatán.
− Ki az, Nogaret?
− Egy hírnök a palota egyik tisztviselőjével, felséges uram! Azt mondják,
sürgős!
− De gyorsan − parancsolta Fülöp ingerülten, amikor a két férfi belépett a
szobába. − Épp elég dolgom van mára anélkül is, hogy félbeszakítanátok!
− Flandriából hozok híreket, felséges uram − a hírnök nem is mondott többet,
csak Fülöp kezébe nyomott egy tekercset.
A király felnyitotta. Olvasás közben az arckifejezése türelmetlenről
hitetlenkedőre váltott. Amikor a végére ért, a karja lehullott az oldalára. A
tekercs kiesett a kezéből, végiggördült a szoba kőpadlóján.
– Uram? − kérdezte Nogaret. Mivel a király nem válaszolt, Nogaret odasietett
a tekercshez, és felkapta.
− Amikor a seregeink megérkeztek Courtrai alá, láttuk, hogy a flamandok
ostromolják a várat − törte meg a hírnök hangja a csendet. − A seregük pusztán
gyalogságból állt, de túlerőben voltak. A céhek fejei vezették őket és Guy de
Dampierre fiai. − Nogaret még mindig olvasott, Fülöp pedig kifeszítette a
tenyerét az asztalon, véletlenül összegyűrve a Sámuel által előzékenyen
odakészített pergamenek egyikét. − A lovagjaink rohamra indultak, de
akadályozta őket a mocsaras terep és a flamand íjászok. Akiknek sikerült a
közelükbe jutnia, azokat bottal verte le a nyeregből az ellenség.
− Elpusztult a sereg? − motyogta Nogaret, a tekintete még mindig a lapot
fürkészte.
− Becsléseink szerint több mint ezer lovagot öltek meg. Nemsokára
megérkezik az elesettek teljes lajstroma is, de megkértek, hogy két halálesetről
személyesen számoljak be neked. Robert d’Artois grófot körbevették a
csatamezőn, azonban sajnos a katonáink nem értek oda hozzá időben. A másik…
− A hírnök meghajtotta a fejét, nem mert Fülöp szemébe nézni. − A másik Flote
kancellár volt. Elvágott torokkal találták, némileg messzebb a csata legvéresebb
pontjától.
− A hírnök most már ránézett a királyra, és a szeme haragosan villogott. −
Levették a sarkantyút a halott lovagokról, mintha valami trófea lenne. A hírek
szerint a courtrai-i templomban akasztották fel őket.
Fülöp még mindig nem szólt egy szót sem. Éliás és Sámuel elbizonytalanodva
pislogtak a kezét tördelő kincstárnokra.
− Tartok tőle, nem ez az egyetlen keserű hír, felséges uram − lépett előre a
királyi tisztviselő. − Egy órája sincs még, hogy a palotába hír jött a királyi erők
elleni újabb lázadásról Guyenne vidékéről. Még nem egyértelmű, mekkora
területre terjed ki a felkelés, de azt tudjuk, hogy jó néhány katonánkat megölték,
és…
− Kifelé − emelkedett fel Fülöp az asztalra tenyerelve.
− Felség?
− Kifelé! − Fülöp az ajtóra bökött. − Ki innen! Mindenki!
− Kérlek − kezdte Sámuel habozva −, én csak…
− Kifelé!
Amint a hírnök és a tisztviselő kimentek, Nogaret a két zsidót és a
kincstárnokot is odaterelgette az ajtóhoz, és kitaszigálta őket rajta. Épp megfogta
a kilincset, hogy becsukja maga után, amikor a király éles hangja megállította.
– Nogaret, te nem!
A miniszter nyitva hagyta az ajtót, és visszalépett a szobába. Mély levegőt
vett, keresztbe fonta a karját sovány felsőteste előtt.
− Uram, ez szörnyű hír, nem is teszek úgy, mintha nem az lenne, de helyre
tudjuk hozni. Csak időre van szükségünk, hogy új sereget toborozzunk.
− Időre? − mormolta Fülöp. − Időm még volna is. Pénzem nincsen. Hogyan
hozhatnánk mindezt helyre? És még Flote is elveszett? − Ingerülten végigsöpört
az asztalon, leverte a pergameneket. − Hallottad, mit mondott a kincstárnok! A
kincstáram kis híján üres! Hogyan is vívhatnék háborút két fronton, hogyan
verhetném le ezeket a lázadásokat, állhatnék bosszút nemes halottain-kért, ha azt
sem engedhetem meg magamnak, hogy kiállítsak egy hadsereget? – Fülöp
járkálni kezdett. − És mégis sereget kell állítanom. Ha most nem lépek, a nép
gyengének fog tartani. A rendi gyűlésen nyert hatalom kicsúszik a kezemből. Ha
ennek híre megy, és azt látják, hogy tétlenül ülök, mindent elveszítek! Ki tudja,
Nogaret, hány ellenségem lapul még odakinn csak arra várva, hogy gyengének
mutatkozzam! Hercegek? Grófok? Püspökök? − Odafordult a miniszterhez. − A
nagyapám sosem hagyta volna, hogy ez történjen. Megtalálta volna az anyagi
forrást akárhogy is, elküldte volna a sereget, hogy legyőzze Flandriát és bosszút
álljon Courtrai-nál, és felhúzza a gascogne-i lázadókat a bitóra! De engem
legyőztek. − Fülöp megborzongott, és fekete kabátja gallérját markolászta. −
Nincs menekvés!
− Felséges uram, volna egy…
− Gondolkoznom kell, Nogaret − tárta szét Fülöp a karját. − Nem
adóztathatom meg a papságot. Túl sokáig tartana, és nem kínálhatok újabb esélyt
Bonifác pápának, hogy ellenállást építsen ki ellenem.
Nogaret előrelépett, igyekezett kizökkenteni Fülöpöt a lázas
összpontosításból.
− A zsidók! − kapta fel Fülöp a pergament a földről, és meglengette Nogaret
orra előtt. − A nagyapám is ezt tette, amikor pénzre volt szüksége!
− Mit, felség?
− Száműzte a zsidókat. Elkobozta a pénzüket és a tulajdonukat, majd kiűzte
őket a királyságból − csillant Fülöp tekintete. − Emlékszem, apám mesélt róla;
szekérszám gördültek be a kincsek a palotaudvarra, és csak úgy csörgött le róluk
az arany! Ezt kell tennünk, Nogaret. Kiküldjük a gárdát, hogy űzzék el őket,
aztán eladjuk a házaikat és minden ingóságukat egy nagy árverésen. Az aranyat
és a kincseket megtartom. Megkeresünk mindenkit, aki még tartozott nekik –
emelte fel Fülöp a pergamenlapot. − És gondoskodunk róla, hogy kifizessék az
adósságukat!
Nogaret elgondolkozva bólogatott.
− Ebben a tervben van lehetőség, továbbá igen rövid idő alatt nagy bevételt
hozhat, elég nagyot ahhoz is, hogy hadjáratot indíts Flandria ellen. De ez csak –
folytatta óvatosan − rövid távú megoldás. Ez a forrás hamar kiapad, utána az az
éves járandóság sem marad, amit eddig a zsidók fizettek. A végén többet
veszíthetünk vele, mint amennyit nyertünk. Ennek ellenére azt mondom,
valósítsd meg, felséges uram, de ne feledkezz el a hosszabb távú tervekről sem.
A zsidók nyilván gazdagok, de akkor is kis népcsoport. Hogyan is nyerhetnél
tőlük annyi pénzt, ami eltarthatná mindazt a királyi birtokot, amit már
megszereztél, és további növekedést is lehetővé tenne? − Nogaret mosolyogva
nézte, ahogy Fülöp megrázza a fejét. − A templomosoktól! − Fülöp összevonta a
szemöldökét, de Nogaret sietve folytatta. — Az egyháztól eltekintve a
templomos rend a legnagyobb, legbefolyásosabb szervezet az egész keresztény
világban. Európa-szerte mindenütt vannak birtokaik, több száz udvarház és nagy
földek, melyek közül nem egy jókora jövedelemre tesz szert a mezőgazdaságból.
Ők irányítanak jó néhány kisebb várost is! − Nogaret most már fel alá járkált,
teljesen fellelkesedett. − És vannak malmaik, pékségeik, boltjaik és szőlőik.
Kölcsönöznek pénzt, mert a pápa külön diszpenzációt adott nekik, hogy kamatot
is szedhessenek a tartozások után, akárcsak a zsidók. És hogy sosem készült el a
flottád, felség? Vedd el az övéket!
− Nogaret − mormolta Fülöp.
A miniszter nem is hallotta, úgy beszélt tovább.
– Nagy befolyással bírnak a gyapjúkereskedelemre, pénzt kérnek azért, hogy
bárki a hajóikon utazzon, és testőrül szegődnek a kereskedők mellé.
Nyilvánvalóan teli vannak kincsekkel a kincstáraik, és olyan szent ereklyéket
őrizgetnek, amihez csak úgy tódulnának a zarándokok. Felség, királyi kincsek
birtokában vannak!
– Nogaret! − ismételte meg Fülöp érdesebben. − Ez meddő lelkesedés! A
templomosok érinthetetlenek! A zsidókhoz hozzányúlhatok, mert a királyság
egyetlen alattvalója sem siratná meg, ha kiűzném őket. De Krisztus katonái? −
megrázta a fejét. − Hatalmas felzúdulás lenne!
− Valóban? − kérdezte Nogaret makacskodva. − Tudod te is, hányan okolták a
lovagokat a Szentföld elveszítéséért, amikor megjött Akkon elestének híre!
− Az akkor volt, de most a templomos nagymester az egyetlen ember az egész
keresztény világban, aki megpróbálja visszaszerezni az elveszett területeket!
− És azt is tudjuk, hogy a lovagok újra kudarcot vallottak e törekvésükben.
Felség, az embereket már nem érdeklik a keresztes hadjáratok, nem érdeklik a
lovagok és a szent háborúk sem. Csak az üzlet és a pénz izgatja őket, a hatalom
és a föld. Csak azt akarják, hogy a királyságuk biztonságos és erős legyen.
− Igazad van − mondta Fülöp, mire Nogaret mohó arckifejezéssel megállt, de
a vonásaira kiülő diadal elfakult a király szavai hallatán. − A templomos rend
hatalmas, befolyásos szervezet. Miért is? Mert a megalapításuk óta eltelt két
évszázadban senki sem szállt szembe velük. Felül állnak a királyok hatáskörén.
Sőt az idő során egyre inkább a lovagok kezdték irányítani a királyokat. A pápa
az egyetlen hatalom a világon, aki ítélkezhetne felettük!
Nogaret bólintott, és ellépett a király mellől.
− Ezzel én is tisztában vagyok − nézett fel Fülöpre. − De ha egy hozzánk hű
pápa ülne Szent Péter trónján, nem lenne gond ez sem!
Fülöp dermedten bámult a miniszterre.
− Így két legyet is üthetnénk egy csapásra − folytatta Nogaret. − A csökkenő
bevétel. És Bonifác.
− Ezt végig sem merem gondolni − fordult el tőle Fülöp. − Ez lehetetlen!
− Bármi lehetséges, uram. Ő is csak egy ember, és ráadásul megvesztegethető.
Láttuk, hogy visszaél a rangjával. Gondoskodhatnánk róla, hogy jobb ember
foglalja el a helyét. Megmentenéd a keresztény világot, ha így tennél, nem
ártanál neki! − Nogaret a királyhoz lépett. − Sokat gondolkoztam rajta, alaposan
végigvettem mindent. Ha megszerezzük a templomosok kincsét, lesz elég
pénzed, hogy tovább terjeszkedj, és biztosítsd a királyságodat. A pápa lesz a mi
fejszénk. Egy csapás jó időben jó helyre, és a templomos rendnek vége!
Éliás sietve vágott át a királyi erődítmény udvarán, hogy beérje a várakozó
Sámuelt. Az idős zsidó pénzember egyik kérdést a másik után zúdította rá, de a
rabbi olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem is hallotta, mit mond.
– Ne haragudj, Sámuel − mormolta félig odafigyelve. − Mit is mondtál?
Sámuel arcára kiült az aggodalom Éliás üres keze láttán.
− Azt kérdeztem, nem adta oda neked? A számításaimat − magyarázgatta,
mert Éliás nem válaszolt. − Megtagadta, hogy visszaadja neked? − Ellépett a
rabbi mellett, és visszaindult a palota felé. − Akkor magam kérem majd meg!
Szükségem van azokra a tekercsekre!
Éliás csak most riadt fel a merengéseiből, s elkapta az öreg karját.
– Nem volt rá lehetőségem, hogy megkérdezzem, Sámuel. Gyere! − tette
hozzá sietve társa tiltakozása láttán. − Majd beszélünk a kincstárnokkal! Biztos
vagyok benne, hogy ő visszaszerzi majd neked! A király épp az egyik
miniszterével tárgyalt. Nem akartam félbeszakítani őket!
 21.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1302. augusztus 21.

Will lelassította a lovát, mert valaki kilépett elé.

− Simon? − nyögte ki döbbenten, de a hangja alig hallatszott a szakadó
esőben, ami kopogva verte a tetőket, és folyóvá változtatta az utcát. Pára
gőzölgött az alig egy órája még a déli napsütésben fürdő cserepekről. A lovászon
nem volt köpeny, ritkuló haja vizesen tapadt a fejére. Will átvetette a lábát a
nyeregkápán, leugrott a lóról. Minden tagja merev volt a reggeli lovaglás után. −
Mit keresel te itt?
− Rád vártam. A palotában mondta egy szolga, hogy mára várnak vissza –
Simon rápillantott a Will nyergére erősített zsákokra. − Merre jártál?
– Üzenetet vittem a király szolgálatában − vonta össze Will a szemöldökét
Simon komor arckifejezése láttán. − Mi van? Mi történt? − A tekintete az előtte
nyíló út felé magasló tornyokra, a palota tornyaira siklott. − Rose?
− A rabbi barátod.
− Éliás?
− Megpróbált kapcsolatba lépni veled. Eléggé… nem, a feldúlt nem is jó szó.
Amikor azt mondtam, hogy ha nem talált meg a palotában, akkor alighanem a
király ügyében jársz el valahol, követelte, hogy beszélhessen Sir Robert-rel, de ő
a vizitátorral utazgatott a héten. A rabbi megesketett rá, hogy megkereslek, amint
visszaértél, s átadok neked egy üzenetet.
– Miféle üzenetet?
Simon körbenézett, mert két férfi sietett el mellettük, a talpuk nagyokat
csattant a vízben.
− Azt mondta, hogy egy farkas vackában élsz!
− Ennyi?
− És hogy meg kell látogatnod. Épp csak − tette hozzá Simon, mert Will
azonnal a kengyelbe akasztotta a lábát, hogy visszaugorjon a nyeregbe −, az
nehéz lesz. Will, egész reggel erről beszélt a város. Idefelé jövet is vagy egy
tucat embert hallottam erről beszélni.
– Miről?
− A királyi csapatok lerohanták a zsidó negyedet. A király bejelentette, hogy
kiűzi őket.
− Párizsból? − kérdezte Will hitetlenkedve.
− Franciaországból.
− Erről nem is tudtam − mormolta Will Simonra nézve. − Mikor kezdődött?
 − Azok alapján, amit az utcán hallottam, hajnalban. − A lovász előrelépett.
Will felhúzta magát a nyeregbe, a ló a sárban cuppogva igyekezett
kiegyensúlyozni a lovasát. − Akarod, hogy én is veled menjek?
− Egyedül gyorsabban megjárom. − Will a térdével ügetésre bírta a jószágot.
Az utcák szinte elhagyatottak voltak a viharban. Will lovaglás közben egyre
csak Éliás baljós üzenetén merengett, és még jobban nógatta a lovát, át a Grand
Pont-on, végig a zsidó negyedbe vezető sikátorok kuszaságán.
Mielőtt odaért volna, már szembetalálkozott a kiűzetés első nyomaival.
Valóságos emberáradat sietett el mellette, mindegyikükön ott vöröslött á skarlát
kerék. Látott egy férfit kisfiúval a karján. A fickó vállán egy másik gyerek ült,
teli torokból sivalkodva. Egy nő küszködött mögöttük, jókora zsákot húzott a
pocsolyákon át. Két egymásba kapaszkodó kislány tántorgott el zokogva, hosszú
hajuk végigfolyt a hátukon. Az utca sara szét volt taposva, mintha nemrég sokan
mentek volna el erre. Will észrevett egy pár cipőt, amit a sár ránthatott le a
viselője lábáról, aki nyilván túlságosan sietett ahhoz, hogy visszamenjen érte.
Páran az ablakba könyökölve nézték a menetet. Will hallotta, hogy valaki
lanyhult lelkesedéssel ujjong, de a hangját hamar elfojtotta a szakadó eső. Végül
belovagolt a zsidó negyedbe.
A városrész dugig megtelt a király katonáival. Will megállt, a lova idegesen
horkangatott, nagyokat toppantott. Egy nő sikoltott fel, a katonák épp a földre
lökték a társaságában lévő férfit, és rugdalni kezdték. A férfi megpróbált talpra
kecmeregni és kivédeni valahogy a rúgásokat, de két másik fegyveres azonnal
bajtársuk segítségére sietett, utána a férfi összegömbölyödve tűnt el a
páncélozott csizmák alatt. Egy másik férfi egy zsákot szorongatott, és
fennhangon kiabált a katonával, aki megpróbálta kitépni a kezéből. A házakból
kiabálás és csörömpölés szűrődött ki, rengeteg ajtót betörtek. Gazdátlan holmik
hevertek szanaszét szórva a sárban: egy vörös köpeny, arany gyertyatartó,
ezüsttál… szétfreccsentek rajtuk az esőcseppek. Valamivel arrébb Will észrevett
egy rongyhalomra emlékeztető kupacot, aztán rájött, hogy az egy emberi test.
Hogy férfié vagy nőé, és hogy halott, vagy csak eszméletlen, azt nem tudta volna
megmondani. Az utcán mindenütt kincsekkel megrakott szekerek álltak, az
ökrök lehajtott fejjel várakoztak előttük az esőben. Will hátranézett; az egyik
házból egy katona jött ki, és parancsolóan ráordított. Nem is törődött vele, hogy
azt kiabálja neki, álljon meg, csak leügetett a lóval az egyik keskeny
keresztutcán. Éliás háza felé tartott. Elhaladt a zsinagóga mellett, a betört
zsalugáter mögül füst szivárgott elő.
Ahogy közelebb ért, látta, hogy a narancssárga ház ajtaja tárva-nyitva áll.
Elfogta a rettegés. Ez az utca csendesebb volt, de mindenütt látta maga körül a
pusztítás jelét, és itt jóval több tehetetlen test hevert. Will megkötötte a lovát egy
oszlopnál a könyvkereskedő háza előtt, majd belépett a sötét folyosóra.
Hangokat hallott a konyhaajtó felől, erre kivonta széles pengéjű hosszú kardját.
Még mindig nem szokta meg a formáját. Wallace adta neki a kardot, miután saját
rövidebb pengéje eltört Falkirknél. Azóta ritkán volt csak alkalma használni, és
még mindig esetlennek érezte magát vele. A figyelmét a zárt ajtóra
összpontosította, így nem vette észre a lába előtt heverő felborult zsámolyt.
Végigcsúszott a kőpadlón, ahogy belerúgott, és a zajra elhallgattak a konyhából
kiszűrődő hangok. Will káromkodott, feltépte az ajtót és beugrott.
Először egy elkerekedett szemű öregasszonyt látott meg, egészen a falhoz
szorította a férfi, aki elé ugrott. Legalább olyan riadtnak tűnt, mint az asszony, de
védelmezően állt előtte, kezében konyhakéssel. A kandalló előtt három másik
férfi térdelt. Egy negyedik alakot vettek körbe, aki kiterítve hevert a földön.
Will észrevette a csempén a vérpettyeket és az ernyedten heverő férfi ruháiból
felismerte Éliást.
− Édes Istenem! − dugta vissza a hüvelyébe a kardot. − Éliás?
− Vissza! − parancsolt rá az egyik zsidó. Felállt, és szembenézett Will-lel.
− William? − csendült az elhaló hang a földről.
– Ne mozogj! − mondta egy másik férfi, visszanyomva a rabbi mellkasát a
földre.
A férfi, aki Will útjába állt, vonakodva arrébb lépett, ahogy az egykori lovag
átfurakodott mellette. Willt szinte fizikai erővel ütötte meg a kín, amikor
meglátta, miért fekszik a rabbi. Az öregembert megvakították. Mindkét szemét
kivájták, a tépett szélű üregekből vér csörgött az arcára. Will letérdelt, és
megfogta az öreg kezét.
− Ki tette ezt veled, Éliás? Mi folyik itt?
− Királyi katonák − válaszolta az egyik férfi, mielőtt Éliás megszólalhatott
volna. Will úgy vélte, látta már ezt az alakot. A keze ökölbe szorult a térdén. –
Hajnalhasadta előtt jöttek. Nem figyelmeztetett minket senki. Azt mondták,
Fülöp király parancsára kiűznek az országból, és hogy minden ingó és ingatlan
vagyonunk a koronát illeti. Aki tiltakozni mert, azt megsebesítették,
némelyiküket meg is ölték. Éliás próbált beszélni velük.
− Beszélnem kell!
A férfiak hátranéztek a törékeny suttogásra. Éliás igyekezett felülni.
− Rabbi, kérlek!
– Nem, Izsák! Beszélnem kell Williammel! Egyedül!
Bármilyen gyenge volt is a hangja, kiérződött belőle a parancs, úgyhogy a
négy férfi és a nő vonakodva megindult az ajtó felé. Izsák megérintette Will
vállát kifelé menet. Lehajolt, és a fülébe súgott.
− Visszajöttünk érte, amikor elmentek a katonák. − Éliásra pillantott. − De
nem hiszem, hogy sok van neki hátra, nekünk pedig mennünk kell a városból!
– Én itt maradok vele! − nézett le Will Éliásra, miközben a többiek kimentek.
Képtelen volt elhinni, hogy a vén könyvárust, akit mindig úgy eltöltött az élet,
így megcsonkíthatták. Épp elég halált látott élete során, de ebben a fertelemben
volt valami mélyen megrázó, teljes értelmetlenség, aminek tudni akarta a
magyarázatát. − Úgy sajnálom − mormolta. − Simon átadta az üzenetedet. Ha
bármit is tudtam volna a néped elleni támadásról, én.
− Nem erről akartam beszélni veled − krákogott Éliás. Will irányába fordult,
ettől csak még több vér folyt végig az arcán. − Erre nem számítottam! A
templomosokról lett volna üzennivalóm. Figyelmeztetnem kell téged!
Will megragadta Éliás kezét. Az öregember feje tompa koppanással hullott
vissza a földre. Égy pillanatig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott.
− A palotában jártam, és hallottam, mit beszélt az egyik miniszter a királlyal.
A de Nogaret nevű ügyvéd volt az.
Éliás hangja olyan gyenge volt, hogy Willnek egészen oda kellett hajolnia a
szájához, hogy értse, mit mond.
− Hallottam, hogy azt mondja, a pápa lesz a fejszéjük.
− A fejszéjük? − kérdezte Will, mert Éliás nem folytatta. − De mire célzott?
– Egy csapás − mormolta a rabbi. − Egy csapás jó időben jó helyen, és a
templomos rendnek vége! − Felrántotta a fejét, ettől Will hátrahőkölt. – A
kincstára kong az ürességtől. Ezt is ezért tette, ami ma itt történt!
− Szóval szerinted meg akarja támadni a rendet? − kérdezte Will sürgetően.
− Nem tudom − lehelte Éliás. − Csak ennyit hallottam a párbeszédükből. Az
ügyvéd mondta.
– Ez úgysem történhet meg − mondta Will rövid hallgatás után. − Nem. A
pápa egyáltalán nincs jó viszonyban a királlyal.
– Talán nyomást akarnak gyakorolni rá. Vagy még rosszabbra készülnek?
A kérdés ott sötétlett kettejük között, de Will sietve megválaszolta.
− Persze a király vitában áll Bonifáccal, de ez színtiszta politika. Sosem tenne
semmit Róma ellen!
− Itt heverek előtted, látod, mit tettek a parancsára, mégis ilyen magabiztosan
mondod ezt?
Willt szinte megütötte az Éliás hangjából áradó vád. Elfordította a fejét az
öreg véres arcától.
− Nem Fülöp a válasz az imáidra, William − fintorgott Éliás, mintha minden
egyes szó fájdalmat okozott volna neki. − A trónja mögött egy ördög áll. De te
nem látod. Nem akarod látni, mert a király megígérte, hogy a szövetségesed lesz,
hogy segít bosszút állni. Vajon honnan szerzi azt a pénzt, amit legközelebb a te
skót ügyednek ad? − Éliás remegve emelte fel a kezét, és az arca felé bökött. –
Tőlem. Az én népem véréből.
Will lehunyta a szemét.
– Szégyelld magad, William! Szégyelld magad, amiért nem vagy hajlandó
szembenézni az igazsággal! Hagytad, hogy elvakítson a bosszúszomj önző, üres
ígérete! Elhagytál mindent, aminek a szolgálatára felesküdtél, mindenkit, akinek
védelmet ígértél! Több mint egy évszázadon át adták emberek az életüket, hogy
elérjék a Testvériség céljait, emberek, akik közvetlenül dolgoztak a
Testvériségnek, és emberek, akik csak támogatták! És te mindezt eldobod a
személyes bosszúhadjáratodért! − Éliás zihált, azonban meglepő erővel markolta
Will kezét. − A templomos rendben kellett volna maradnod az Anima Templi
fejeként. Ehelyett elszöktél, semmit sem tettél, hogy megakadályozd, hogy a
nagymester újra keresztes hadjáratra induljon, semmit sem tettél, hogy
megakadályozd, hogy a Testvériség célját veszítse! De ez nem csak a te ügyed
volt, hogy kényedre-kedvedre elhagyhasd! Több száz ember küzdött érte előtted!
Everard és az apád! Kalavun! Én! Hogy merészeled elherdálni a reményeinket, a
vérünket alantas gyűlöletre és gyengeségre! Hogyan merészeled, William! −
Éliás kirántotta a kezét Will szorításából, és elfordult. Összeszorította a fogát.
Will halálra váltan nézte.
– Ne mondd ezt, Éliás! Én… — De nem tudta befejezni. Az összes kifogás,
amit felhozott a templomos rendből való szökésre, a Testvériség
cserbenhagyására, megakadt a torkán.
– A templomos rend parancsnoka voltál, tiszteletre méltó férfi. Ahogy Everard
mindig is mondta, apád fia voltál. Téged választottak az élére annak a
testvériségnek, amely eszméivel kora előítéletei fölött állt, amely minden ember
javáért küzdött, a hitüktől függetlenül. Igen, ez mind te voltál. És mi lett
belőled? Egy megkeseredett ember. Egy zsoldos. Egy zsarnok király küldönce,
egy önkényúré, aki sanyargatja a népét, hazudik és lop.
− Éliás! Kérlek!
− Ha Fülöpöt akarod felhasználni Edward ellen, sötétséggel küzdesz a
sötétség ellen. És abból mi születhet? Fény biztosan nem, ezt tudom!
Will lehajtotta a fejét. Arra gondolt, milyen céltudatosan érkezett meg
Párizsba Wallace oldalán, aztán hogy miként nyúltak évekké a hosszú hónapok,
miközben Fülöp egyre csak ígérgette, hogy továbbra is támogatni fogja Skóciát,
és hogy bár békét kötött Edwarddal, a viszályuknak ezzel még koránt sincs vége.
Arra a pár kisebb összegre gondolt, amit odadobott nekik a király, az üres
gesztusokra, amivel igyekezett megtartani a skótok barátságát, hátha egyszer
még szüksége lesz rájuk, hogy lekössék északon Edward seregeit. Tudta, mit
jelent ez, de nem hagyta, hogy végiggondolja. Már két éve csak a vizet taposta,
sodródott, képtelen volt az árral szemben úszni, csapódott ide-oda. Éliás most
lenyomta a fejét a víz alá.
− Én… − Megfeszült az álla. − Én nem tudom, mitévő legyek. Hugues de
Pairaud átvette az irányítást az Anima Templi fölött, és szövetségre lépett
Edwarddal. A személyes gyűlöletemtől eltekintve tudjuk, hogy Edward
megrontotta és a saját céljaira használta fel a Testvériséget. De Hugues sosem
engedne vissza, ebben biztos vagyok. Robert de Paris az egyetlen szövetségesem
a templomosok közt, de mostanában már ő sem bír rám nézni sem. Amiket
tettem − Will lenézett a kezére, és szinte várta, hogy meglátja rajta a vérfoltokat.
– A lányom nem áll szóba velem. A háború, amit vívtam, amiért a véremet
adtam, megtorpant, Wallace és az emberei bujkálnak. − Ingatta a fejét. −
Elveszítettem az utam.
− Akkor meg kell keresned − Éliás keze Willét kereste, és megfogta, de most
már csak gyengén. − Esküdj meg, hogy így lesz. Esküdj mindazoknak az életére,
akik előtted munkálkodtak, mindazoknak az életére és a reménységére. Ne
hagyd, hogy veled haljon meg minden álmuk! Gondoskodj róla, hogy tovább
éljen!
− De hogy tehetném…? − Will előredőlt, mert Éliás keze kicsúszott a kezéből.
− Éliás? − Megragadta a rabbi vállát. − Esküszöm. Éliás? Esküszöm!
Ám a rabbi már halott volt, és nem válaszolt neki, csak a csend.
Temple, Párizs
Kr. u. 1302. augusztus 28.

− Negyven nap után Perceval egy vad nap perzselte, fekete, kiégett vidékre
érkezett. És a távolban meglátott egy romba dőlt tornyot.
A csillogó halpikkely köpenybe öltözött alak kinyújtotta a kezét, és Martin de
Floyran követte a tekintetével. A gyertyafényben imbolyogtak a falon az
árnyékok, a fiatal férfi úgy érezte, szinte látja a sötét tornyot felmagaslani a
terem szélén álló álarcos alakok egyike mögött. A levegő fojtó volt, de Martin
mégis remegett, s megpróbálta leküzdeni a késztetést, hogy mezítelen felsőteste
köré fonja a karját. Ágyékkötőben volt, de pucérnak érezte magát a többiek
csuklya alá rejtett tekintetének kereszttüzében. Émelygett. Az éjszakai virrasztás
során kezdett rosszul lenni, felbugyogott benne a félelem és az izgatottság,
miközben várakozással telve térdepelt egyedül a sötétben. Régóta készült erre a
percre, és amikor elérkezett, hosszú évek reménye és sóvárgása csúcsosodott ki
benne – de a valóság nem is hasonlított arra, amit elképzelt. A nagybátyja azt
mondta, ez lesz élete legbüszkébb napja. Azonban Martin egyáltalán nem érezte
magát büszkének, csak a félelem növekedett benne, és egyre jobban émelygett.
− Perceval belépett a toronyba, majd a csigalépcsőn felhágott a legmagasabb
szobába. Üres teremben találta magát, a padló, a falak kopárak voltak,
barátságtalanok. A roskadt emelvényen törött trónus állt. Az ablakokból
szikkadt, elhagyatott sivatag nézett vissza rá. A trónus körül a földön emberi
csontok és koponyák hevertek.
A köpenyes alak arrébb lépett, és Martin élesen kapkodott levegőért, mert
látta, hogy a férfi mögött valóban csontok hevernek a földön. A gyertyafény
vörösesen derengett fel rajtuk.
− A trónon egy férfi ült. A feje előrecsuklott, a testét legyengítette az éhezés.
Két álarcos férfi előrelépett és széthúzott valamit, amit Martin eddig falnak
vélt, de most rá kellett ébrednie, hogy csak egy fekete függöny. Egy kis fülke
sötétlett mögötte. Faemelvény állt benne, az emelvényen viharvert trónus, a
trónuson pedig görnyedt alak ült egy csuklyás köpenybe burkolódzva. Martin
visszafojtott lélegzettel nézte. Az alak felemelkedett, aztán magasba emelt
kézzel, kifelé fordított tenyérrel letántorgott az emelvényről.
− Csatlakozz hozzám − suttogta érdes hangon. − Az embereim mind halottak,
a seregemet legyőzték. Csatlakozz hozzám!
Martin segélykérőén nézett fel a körülötte álló álarcos férfiakra, de a
negyvennégy fehér szarvasfejből érzelemmentesen bámultak vissza rá. Az alak
feléje támolygott, és érezte, hogy valami kellemetlen szag árad felőle.
− Csatlakozz hozzám! − rázta le az alak a válláról a köpenyt.
Martin alig tudott elfojtani egy riadt kiáltást. A köpeny alatt a férfi anyaszült
meztelen volt, épp csak rongyos ágyékkötőt viselt. A bőre csillogott a
gyertyafényben. Tetőtől talpig iszamósan borította a vér. Végigcsöpögött a fején,
összetapasztotta a haját, lecsorgott az állán. Máris kis tócsába gyűlt a lába alatt a
padlón. Martin látta, hogy a vércsöppek, véres lábnyomok mutatják az útját a
trónustól.
− Mit mondasz, Perceval? — kérdezte a csillogó köpenyes alak. —
Csatlakozol hozzá? Harcolsz vele?
− Nem − válaszolta Martin, és megrázta a fejét. − Nem!
A véres alak a földre roskadt, és eltűnt, mert a köpenyes férfiak ismét elé
léptek.
− És amikor Perceval megtagadta a véres királyt, a nap újra éjbe fordult.
Martin nem bírta abbahagyni a remegést. A körülötte állók mind leguggoltak,
és elfújták a gyertyájukat. A sötétben nem hallatszott más, csak a kövön súrlódó
ruhaaljak nesze és Martin hangos zihálása. Ott térdelt, felkészült az ismeretlenre,
és alig várta, hogy végre vége legyen a próbának.
− Aztán hirtelen meghasadt a hajnal. Lágy volt és csodaszép. − A köpenyes
alak hangja halkan, tiszteletteljesen csendült. Tompa ragyogás világította meg a
csuklyáját. Egyre erősebb lett, ahogy távolította a kezét a gyertyától, amit eddig
a tenyerével ernyőzött el. − A torony eltűnt, és Perceval zöldellő erdőben találta
magát. Egy nemes, fehér szarvas legelte békésen a zöld füvet, új agancsa
karcsún fénylett. A fák között Perceval soktornyú, büszke várat pillantott meg. A
világ összes színében tündöklő zászlók lobogtak a reggeli fényben, és a lanyha
szellő szárnyán meghallotta a trombiták távoli harsogását. Perceval oda akart
menni, mert a szíve mélyén érezte, hogy ott bajtársakra és menedékre lelhet. De
a várkastélyt széles árok övezte, és a felvonóhidat nem engedték le. A parton ott
állt előtte egy lovag, fehér köpenyét nem szennyezte sem vér, sem sár.
Újabb férfi lépett a köpenyes alak mellé, a gyertya lángjába tartott egy
kanócot. Ahogy fellobbant az újabb láng, Martin egy magas lovagot látott meg
egyszerű fehér köpenyben, arctalan sisakban. A feszültség enyhülésére és a
növekvő fényre Martin szíve is lelassult kissé.
− Csatlakozol hozzám, Perceval? − kérdezte a lovag. − Együtt át tudunk kelni
ezen a folyón, és eljuthatunk a várba. Odabenn végre biztonságra lelhetünk.
Csatlakozol hozzám?
Martin bizonytalanul biccentett.
− Igen − suttogta, aztán ráébredt, hogy a lovag határozottabb választ vár. –
Csatlakozom hozzád! − mondta hangosabban, és felemelte a fejét; azon
gondolkodott, hogy vajon a semmiért ijedt-e meg ennyire. Aggódott, hogy
milyen benyomást keltett a többiekben. Vajon hallották a félelemkiáltását?
Látták, hogy egész testében remeg?
− Megválasztottad az utadat, és bölcsen választottál − mondta a csillogó
köpenyes alak. − Letetted az esküket, szilárd maradtál a kísértéssel és a
félelemmel szemben is. Most elérkeztünk a végső próbához, a
legveszedelmesebbhez! Engedelmeskedj, ahogy megfogadtad, és minden
rendben lesz! − Az alak elhallgatott egy pillanatra. − Engedelmeskedsz nekem,
Perceval?
− Engedelmeskedem!
− Akkor bizonyítsd be! − A férfi lekuporodva hátrarántotta a csuklyáját.
Kivillant alóla a halálfej csontvigyora.
Martin ijedtében hátrahőkölt, amikor a férfi előrángatott egy apró
aranykeresztet, és feléje tartotta.
– Köpd le! Bizonyítsd be, hogy csak nekem engedelmeskedsz. Bizonyítsd be,
hogy egy vagy a testvéreivel. Tedd meg! Most! Vagy viseld a következményeit!
Martin fölé hajolt, és hagyta, hadd csurranjon pár csöpp nyál a szájából a
keresztre. Közben lehunyta a szemét, a gondolatai közt egyre a miatyánk
visszhangzott.
Az alak visszadugta a keresztet a pikkelyes köpeny alá. Letette a gyertyát a
földre, majd felemelte a kezét, s megragadta a koponyaálarc állkapcsát. Martin
egy pillanatra azt hitte, leveszi, de ehelyett elfordította a maszkot, és egy újabb
arc tűnt elő. Sima, fehér arc volt, erőteljes járomcsontokkal − talán fából
faraghatták − egy fiatal férfi határozott állú mása. Az álarcot a tetejéhez rögzített
barna haj keretezte. Martin úgy látta, mintha egy harmadik arc szélét is ki tudná
venni a haj mögött, de elkapta a tekintetét, amikor az alak megszólalt.
– Kiálltad a próbát. Kelj fel, Sir Martin de Floyran, mert immáron lovag vagy,
és a testvéreid között állsz!
Amint az alak hátralépett, Martin bizonytalanul felkelt. A terem oldalánál
várakozó férfiak egymás után elébe járultak, megölelték, arcon csókolták. De
Martin nem látott mást, csak a kereszten végigcsorgó nyálat, amint
megszentségteleníti Krisztus kis szobrát.
 22.
A Château Vincennes mellett, Francia Királyság
Kr. u. 1303. június 20.

Odalenn, a mocsaras lapályon, ahol halovány arany sás szegélyezte a

kacskaringós folyó medrét, egy gém állt őrszemet. A halakat figyelte. Szellő
siklott végig a kék vízen. Kacsák bukdostak fel-le az örvénylő felszínen, éles
hápogásuk tébolyult kacajként szállt messze. Fölöttük apróbb kis madarak
feszültek neki a szélnek, tollas, fehér felhőik magasan kavarogtak.
A folyótól nem messze kis híján százfős társaság állt a magasabb, szilárdabb
talajon. A kutyákat rövid pórázon tartották, és oda-odacsaptak a hátsójukra
bottal, ahányszor csak valamelyik nyüszített. Az ebek füle teljesen a fejükre
simult, és egyre nyugtalanabbak voltak, ahogy kezdték megérezni az előttük
szépen elrendezett zsákmány szagát. A kutyák és a hajtok mögött az udvaroncok
is felsorakoztak csilingelő lovacskáikon: miniszterek, főtisztviselők, nagyurak és
hercegek páváskodtak díszes bársonyköpenyeikben és kalpagjaikban, melyek
közül nem egyet páva− vagy hattyútollakkal ékesítettek fel. A lovak között
fegyvernökök és apródok cikáztak, a nyeregszíjat igazgatták, és boros− vagy
vizestömlőt nyújtottak fel a ló hátára gazdáiknak.
Sir Henri, a fősolymár a menet elejére kormányozta a lovát, míg két fő
segédje a mező két szélén várt. Az emberek hátára szíjazott kalitkákban
tucatnyinál is több madár sínylődött a maga kis dúcához kötözve. Mindegyiken
csuklya volt, de apró fejük így is ide-oda fordult, ahogy megérezték a
nyúlszagot. Akadt pár északi sólyom, néhány karvaly, egy elegáns
kerecsensólyom és jó néhány hamuszürke vándorsólyom. A madarászok
türelmesen vártak a vadásztársaság döntésére, hogy mely madarak fognak együtt
vadászni. Már jó néhány órája kinn lehettek, és röptették a karvalyokat és a négy
sólymot is. A vadásztáskákba három vadrécét, két nyulat és egy fácánt
gyömöszölhettek be.
− Sir Henri? − kiáltott oda a kecses, fekete kanca hátáról Fülöp király. −
Kipróbálhatjuk a legújabb szerzeményed képességeit?
Az udvaroncok szélesen elvigyorodtak. Henri fejet hajtott, aztán intett egy
segédjének, aki odasietett az egyik kalitkához. Kinyitotta, leoldozta a pettyes
kerecsensólyom szíját, és kesztyűs kezére csalogatta a hatalmas tojót. Szorosan
fogta a lábzsinórokat, Sir Henri-hoz vitte a madarat, és átadta. Fülöpnek nem
adtak madarat, az ő csuklóján már ott ült Szűz. A vándorsólyom lágy borjúbőr
csuklyát viselt, díszítésképp egy galamb pókhálóvékony pihéit varrták rá,
amelyet épp előző héten ejtett el. Fülöp a térdével nógatta a lovát, és leléptetett
Henri elé. Lenézett a folyóra. A kacsák kicsit lejjebb úsztak, de a gém még
mindig a lápos parton állt.
Sir Henri rövid fohászt mondott a vadászat sikeréért és a madarak épségéért.
− In nomine Domini, volatilia celi erunt sub pedibus tuis.
Az Úr nevében szálljanak lábad alatt az égi madarak.
− Háromra − mondta Fülöp magabiztos mosollyal.
A két férfi ugyanabban a pillanatban húzta le a madara fejéről a csuklyát,
dobta fel a sólymot a csuklójáról. A lábzsinórra kötött csengettyűk
felcsilingeltek, a környéken repdeső kisebb madarak riadtan szóródtak szét
előttük. A kerecsensólyom a magasba szállva balra fordult, elkanyarodott a
folyótól, ahogy a meleg levegő a szárnya alá kapott. Henri szitkozódott az orra
alatt. Szűz felröppent egy közeli fára, ott kecsesen leült az ágra. Fülöp
türelmesen nézte, ahogy a madár csapkod párat füstszín szárnyaival, eligazgatja
a tollait, és nekikészül a repülésnek. Pár másodperccel később a levegőbe
emelkedett. A kacsák elhallgattak, megérezték a veszélyt, de a gém még nem
vette észre a két ragadozó madarat, melyek távoli pettyként sötétlettek már csak
a tágas égbolton.
− Igazán öröm elnézni ezt a madarat, felség − mondta Will, és Fülöp mellé
léptetett a lovával.
Fülöp elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem; fagyos tekintetét a távoli
vándorsólyomra függesztette.
− Mennyi ideig tartott Sir Henri-nak beidomítania?
Fülöp rápillantott.
− Én idomítottam. És huszonöt napomba telt.
− Nem is tudok más madárról, amelyet ilyen hamar be lehetett idomítani –
jegyezte meg a hallótávolságon belül várakozó Sir Henri.
− Meg akartam köszönni, felséges uram − folytatta Will −, hogy megmutatta
nekem ezt a fajta időtöltést. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen izgalmas lehet.
A templomos rend nem engedélyezett semmiféle vadászatot. Egyetlenegy vadat
űzhettünk: az oroszlánt.
− A büszkeséget le kell győzni − jegyezte meg Fülöp szárazon.
− Ez is csak az idejétmúlt szabályok egyike.
Fülöp levette a tekintetét Szűzről, áthatóan nézett Willre.
– Néha nem értem, Campbell, hogy ha ennyire megvetően beszélsz a
templomos rendről, miért maradtál meg olyan sokáig a soraiban!
Will állta a király tekintetét, de aggasztotta Fülöp kíváncsisága. Egy ideje már
megpróbált beférkőzni Fülöp bizalmába, ám a király az év első felét Flandriában
töltötte hadjáraton, így kevés alkalma nyílt, hogy közeledhessen hozzá.
Fülöpnek a zsidók kiűzésével sikerült elég pénzt szereznie ahhoz, hogy
kiállítson egy hadsereget, és elindult, hogy bosszút álljon a Courtrai-nál
elszenvedett vereségért. Le is győzte a flamandokat. Aláírták a békeszerződést,
bár az inkább volt megszorítások sora, mint közös megegyezés, ugyanis Flandria
harcias szülötteinek végül csak bele kellett törődniük a francia fennhatóságba.
Fülöp nem vett részt a csatában, de diadalittasan tért vissza Párizsba, majd áttette
az udvar székhelyét a vincennes-i királyi birtokra, gyermekkori otthonába.
− Kötelességtudatból − válaszolta végül Will. − Családi döntés miatt. −
Megvonta a vállát. − A templomos rend nevelt fel. Nem is ismertem mást.
Sokáig eltarthat, míg az ember képes a hozzá közeli dolgokat úgy látni, ahogy
vannak, új szemmel, s amikor ráébredtem, hogy már nem értek egyet az
eszméikkel és a szabályaikkal, hogy a rend felhígult, és kicsinyes vezetők
gyengítik tovább, akik minduntalan a vissza nem térő aranykorba révednek,
féltem otthagyni. Az kellett hozzá, hogy a hazám ellen szövetkezzenek
Edwarddal, hogy megtegyem, amit olyan régóta terveztem.
Fülöp bólintott, majd elfordította a tekintetét. Elégedettnek tűnt.
– Hallom, a múlt héten híreket kaptál Skóciából. Gondolom, közös barátunk,
Sir William jól van!
Most Willen volt a sor, hogy alaposan végigmérje Fülöpöt. Vajon a király
figyeltette?
– Nem Wallace-tól kaptam. A húgom írt − nézett el a folyó fölött; nem akart
többet beszélni erről.
Évek óta most először kapott levelet Ysendától, de nem volt felhőtlen az
öröme. A húga igen sokat írt arról, hogy Margaret férjhez ment Ede férjének
egyik unokaöccséhez. Amikor Will eljutott odáig, hogy a lány már gyermeket
vár, észrevette, hogy a levelet is öt hónapja írhatták, és egyfolytában azon járt az
esze, hogy vajon megszületett-e már a csecsemő. David egy időre visszatért
Wallace-szal Selkirkbe, de amikor a vezér bujkálni kezdett, Will unokaöccse
visszaköltözött Elginbe, s belépett egy jelentős helyi úr testőrségébe, két lovagi
tornát is megnyert. Alice-nak az egyik jó barátja udvarolt. A végén Will hirtelen
irigységgel olvasta, hogy Gray északra küldte Christiant, hogy éljen velük, mert
féltette az asszonyt Edward kopóinak vérszomjától.
Éliás halála óta Will minden addiginál magányosabbnak érezte magát, kínozta
a bűntudat, a harag és a döntésképtelenség. A levél érkeztekor legszívesebben
azonnal elhagyta volna Franciaországot, és hazautazott volna a szülőföldjére.
Egyszer már elragadták tőle őket a múló évek. Nem bírta volna elviselni, ha még
egyszer ez vár rá. A félelmét csak mélyítette Rose, aki továbbra sem volt
hajlandó tudomásul venni a jelenlétét. Vékony, szinte testtelen kísértet volt,
ellebegett mellette a folyosókon, meg sem fordult, ha Will odaköszönt. A
köszönésekből idővel reményteli mosolyok maradtak csak, aztán udvarias
biccentések, végül pedig csendben elmentek egymás mellett.
De Will belső vívódásai dacára is volt egyetlenegy valami, ami nem változott,
sőt minden egyes nappal csak erősebb lett: az Éliásnak tett ígérete. A rabbi
utolsó szavai váratlan érzelmeket indítottak el benne, erőteljes és legyőzhetetlen
változást. Ráébredt, hogy bár megszegte az esküit, elszökött a rendből, még
mindig hitt az Anima Templiben és céljaiban, még mindig a Testvériség fejének
érezte magát. Senki nem fosztotta meg ettől a címtől, hacsak ő maga nem, és
Will lassan, tétován, de elkezdte visszavenni magára ezt a terhet is. Éjszakákon
át hevert ébren a palotában, azon merengve, hogy vajon Everard és a senéschal,
az apja és a többiek mit tennének. És hosszú, vonakodó csend után meg is
érkezett a kísértetük, s a fülébe súgták a javaslataikat. Tudta, hogy először meg
kell győződnie arról, mi az igazság Éliás szavaiban.
Az udvaroncok izgatottan mormoltak, felemelték a fejüket, az égre néztek, és
a kezükkel ernyőzték el a szemüket a nyári fényben. Will látta a felhők alatt
köröző kerecsensólymot, de Szűznek nyoma sem volt.
− Készítsétek elő a csalikat − szólt oda Fülöp az apródoknak −, csak a
biztonság kedvéért!
− Hallottam híreket Sir William Wallace-ról a távollétedben − kockáztatta
meg Will −, azt rebesgetik, hogy Edward újabb hadjáratot akar indítani Skócia
ellen idén nyáron. Wallace szívesen venné, ha megerősítenéd, hogy továbbra is
számíthatunk az anyagi támogatásodra, hogy megvédjük magunkat, és nyomást
gyakoroljunk Edwardra és a pápára.
Fülöp kissé zárkózottá vált Bonifác nevének a hallatán, amiért a lovag átkozta
magát. A király és a pápa közti viszály úgy elmérgesedett, hogy most már keserű
ellenfélnek számítottak. Épp azon gondolkozott, hogyan tehetné újra
beszédesebbé Fülöpöt, hogyan terelgethetné vissza a templomos rend témájára,
amikor az egyik apród felkiáltott.
Valami átvillant az égen. Szűz zuhant alá a magasból hátrasimuló szárnyakkal,
és villámgyors, szürke lövedékként csapott le a gyanútlan gémre. A vadász-
társaság felujjongott, a madár nehéz kőként zuhant zsákmánya fejére,
borotvaéles csőre és karma a gém húsába és agyába mart, kifacsarta belőle az
életet. A gém megpróbált szárnyra kapni és küzdeni, de Fülöp odavakkantott egy
parancsot az embereinek. Két kutyát elengedtek, és az állatok azonnal
átviharzottak a füvön, hogy segítsenek a sólyomnak lefogni a zsákmányt. A
kutyák és a madarak évek óta együtt éltek és vadásztak, és pontosan behangolt
műszerként dolgoztak össze. A kutyák óvatosan közelítették meg a vergődő
gémet, elkapták a lábát, Szűz pedig addig vágta, amíg csak ki nem múlt. A
kerecsensólyom is a segítségükre ereszkedett, de a vándorsólyom győzött, és
jutalmul neki járt a gém szíve.
 Will elfordult a haláltusában vergődő, kutyák cibálta gémtől, és Fülöpre
nézett. A király arcán vad, szilaj öröm ragyogott. Willt egészen megdöbbentette
a vonásokra kiülő őszinte elismerés, az együtt elejtett zsákmány, a szenvedély
öröme. Fülöp tisztelte a madár elszántságát, azt, hogy ilyen vakon, vadon űzte a
gémet, hiába volt sokkal nagyobb tőle, addig kapaszkodott bele, amíg csak nem
végzett vele − és a király ugyanezzel a vak, vad elszántsággal eredt Bonifác
után, ugyanígy űzte Flandriát és Gascogne-t, amikor brutálisan leverte a
guyenne-i lázadást, és megerősítette az Edwarddal kötött békét. Most először
azóta, hogy Éliás elmondta neki, miféle hátborzongató dolgokat hallott meg
véletlenül, Willbe belehasított a félelem. Ha Fülöp valóban meg akarja támadni a
templomos rendet, rendíthetetlen, konok ellenfél lesz.
Mintha csak hallotta volna a gondolatait, Guillaume de Nogaret is odaléptetett
a király mellé. A miniszter ugyanolyan fekete ruhákat viselt, mint máskor, bár a
köpenye gallérján most már vékony skarlát csík villogott, ugyanolyan árnyalatú,
mint a királyi pecsét, aminek őrzését Flote halála után rábízta a király.
− Felség − szólalt meg Nogaret, és bizalmatlan pillantást vetett Willre −, a
felderítők úgy vélik, vaddisznócsapást találtak, ami egyenesen az erdőbe vezet.
– Valóban? − fordult vissza Fülöp fecserésző udvaroncaihoz. − Mit szóltok
hozzá? Még egy kis hajsza, mielőtt leszáll a nap, és lakomázunk?
Szavaira lelkes ujjongás harsant. Fülöp elvigyorodott, megsarkantyúzta a
lovát, és elugratott Nogaret mellől. Will lemaradt, aztán borongós gondolatokba
merülve csatlakozott a társaság többi tagjához.
Château Vincennes, Francia Királyság
Kr. u. 1303. június 20.

Rose áthúzta a fésűt a királynő sűrű, fekete haján. A fogak apró kis
gubancokban akadtak meg, ilyenkor a lány lelassította a mozdulatot, majd addig
lazítgatta a csomót, amíg a fésű könnyedén át nem siklott rajta. Johanna arca
belibbent a tükörbe, akár a hold a tócsába. Az asszony lehunyta a szemét, így
Rose alaposan végigtanulmányozhatta az arcát. A királynő szokatlanul levert
volt azóta, hogy két héttel korábban megérkeztek a kastélyba. Rose-nak úgy tűnt,
mintha valamiért feszült lett volna a királyi pár kapcsolata, mióta Fülöp hadba
ment, és nem akarta, hogy a felesége elkísérje. Johanna arca sápadtan fehérlett
az ablakon beáradó napsütésben, és Rose látta a felső ajkán sötétlő, erős, fekete
pihéket. Marguerite a maga tapintatos módján felvetette, hogy előszedi a
csipeszt, de a királynő elvetette a javaslatot.
Johannát mindig is jobban érdekelték a könyvek és a tanulás, mint a
szépítkezés, bár az udvarbeli hölgyek hagyományosan azzal töltötték életük egy
jelentős részét: illatosított szappanokat válogattak, elefántcsont fésűket vettek,
csillogó nyakláncokat szereztek a piacon a velencei kereskedőktől, megcsodálták
egymás ruháját a folyosón, aztán alaposan kipletykálták a háta mögött a másikat
vacsora közben. Rose udvarhölgyként elég fontos volt ahhoz, hogy egy szobában
tartózkodhasson ezekkel a nemes hölgyekkel, de nem volt olyan fontos, hogy
észre is vegyék, vagyis mindent hallott. Marguerite és a többi lány arra használta
a királynő udvarhölgyeként nekik kijáró előjogokat, hogy apró kis holmikat
hízelegjenek ki Johannától, maguk is eljátszhassák a hercegnőt, s csinos,
könnyed pillangóként csapongva magukra vonják a házasulandó urak és
tisztviselők figyelmét. Rose volt mindegyikük közül a legészrevehetetlenebb;
egyszer már megpillantotta Blanche-t az udvarmester egyik segédjével a palota
homályos folyosóin. A lányt a falhoz nyomta a férfi, nekifeszült, az ajka a
nyakára tapadt, a keze Blanche felgyűrt szoknyája alatt kalandozott. Blanche
elfordította a fejét, és kivörösödött arcán az eksztázis és a zavar különös
keveréke játszott.
− Azon gondolkoztam, mit ejthettek el a vadászok.
Rose összerezzent; most ébredt csak rá, hogy a királynő szeme nyitva van, és
őt nézi.
− Hallottam, hogy Sir Henri azt mondta, talán vaddisznóra is akadhatnak –
válaszolt a szobában pakolgató Marguerite. Összeszedte a királynő ruháit, utána
Blanche kezébe nyomta, aki kötelességtudóan az ágyra terítette őket. − Mit
kívánsz a ma esti lakomán viselni, űrnőm?
– Ti válasszatok!
Rose a tükörben is látta, hogy Marguerite elmosolyodik.
− Azt hiszem, a vörös és arany ruhát. Abban gyönyörű leszel − Marguerite
még szélesebben mosolygott. − A király nem fogja tudni levenni rólad a
tekintetét!
Rose észrevette, hogy Marguerite tekintete rávillan, s az udvarhölgy arcán
ellenségesség fut át. Nem értette, mindez mit jelenthet, de mielőtt átgondolta
volna, megszólalt a királynő.
− Hagyjatok magunkra egy percre! Beszélni akarok Rose-zal!
Rose értetlensége zavart félelemre váltott.
– Természetesen, asszonyom — mondta Marguerite. Még egyszer ránézett
Rose-ra, ezúttal szinte diadalittasan, aztán kiment, terelgetve maga előtt
Blanche-t és a másik három udvarhölgyet.
Rose erővel kényszerítette magát, hogy tovább fésülje a királynő haját,
igyekezett egyenletes, nyugodt mozdulatokkal szétbontani a gubancokat.
– Én ebben a házban nőttem fel, Rose − kezdte Johanna álmodozó, lágy
hangon. Megint lehunyta a szemét. − Csecsemő voltam még, amikor ide
kerültem apám halála után. Fülöp ott volt velem, amikor megtanultam írni,
lovagolni, amikor anyám újra megházasodott, majd elköltözött Angliába. Mindig
mellettem volt, egész, amíg már nem a bátyámként tekintettem rá, hanem a
férjem lett. Az első naptól kezdve szerettem. − Johanna kinyitotta a szemét.
Felemelte a kezét, megragadta Rose csuklóját, megállította a fésűt. − Tudom,
hogy a férjem jóképű férfi. De tartok tőle, hogy a lelkesedésed kezd imádatba
fordulni. Véget kell neki vetned.
Rose tagadni akarta, hogy a királynőnek igaza volna, de maga is látta a
tükörben a bűntudatát: arca vörösen lángolt, mint a kelő nap Johanna halvány
hold-arca fölött.
Johanna elengedte a kezét.
– Most elmehetsz. Küldd be Marguerite-et! Majd ő fejezi be a hajamat!
Rose letette a fésűt az asztalra, bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult.
Belépett a hálóterembe, ahol látta, hogy a többi udvarhölgy szoros körben áll, de
szétrebbennek, amikor megjelenik. Marguerite arckifejezéséből rájött arra is,
hogy tudták, miről akar beszélni vele a királynő. Úgy érezte magát, mintha
Johanna lemeztelenítette volna, pucéran, szégyenkezve kiállította volna a
többiek elé. Csak azért imádkozott, hogy Fülöp ne tudja az igazat. A puszta
gondolattól is szédelegni kezdett.
Marguerite a királynő szobája felé libegett.
− Komolyan azt hitted, hogy a király valaha is rád nézne? − suttogta Rose
mellett elhaladva, és jelentőségteljesen a lány sebhelyes kezére nézett.
A többi lány is követte. Rose az ablakhoz ment, és kinézett. Érezte, hogy
valaki mögé lép.
− Óvatosabbnak kellene lenned, Rose − csendült fel Blanche halk hangja. – A
királynő nagyon haragszik. A helyedben észrevennék más férfiakat is. Jó néhány
jóképű fickó van az udvarban. Még ha nem is akarod őket, úgy tehetnél, hogy az
úrnő azt higgye, elfeledkeztél a királyról.
Rose szembefordult vele.
− És aztán mi lesz? Hagyjam, hogy markolásszon a folyosókon, hogy még
tökéletesebb legyen az álcám?
Blanche arcából kifutott a vér, megfordult és kimenekült. Amint becsapódott
mögötte az ajtó, Rose ledobta magát keskeny ágyára. Engesztelhetetlen harag
fortyogott benne. Dühös volt magára, amiért hagyta, hogy észrevegyék, mire
vágyik, az álnok, rosszindulatú Marguerite-ra, Blanche-ra, s amiért azt hitte,
hogy tudja, mit érez. De leginkább a királynőre volt dühös, arra az unalmas,
tésztaszín arcára. Lehunyta a szemét, elképzelte, mi lenne, ha Johannát szörnyű
baleset érné, ha leesne a lóról… kitörné a nyakát, ahogy a földre zuhan. Gyors,
fájdalommentes, tragikus vég. Fülöp a temetésen. Hallgatag. Erős. Később Rose
keze vigasztalóan a karjára simul. A férfi a keblére borul, és nem szégyelli, hogy
sír. Lassan és gyengéden szeretnek egymásba, tiszteletben tartják a gyász idejét,
de ettől csak még vadabb lesz a szenvedélyük, amikor végre bemerik ismerni a
szerelmüket.
Château Vincennes, Francia Királyság
Kr. u. 1303. június 21.

− Biztos, hogy nincs más választásunk?

Nogaret a homlokát ráncolva hallgatta Pierre Dubois-t, a szobában tartózkodó
öt másik férfi egyikét. A fickó már megint csak a kétségeit hajtogatta.
− Ezt már megbeszéltük, miniszter!
− Igen, de még mindig nem értünk egyet − válaszolta Dubois élesen, közben
Nogaret-ra nézett.
− Mi mást tehetnénk? A pápa ebben a legutóbbi bullában épp elég
nyilvánvalóan megmondta, mit akar: hajoljunk meg előtte, vagy kiközösít
minket. Ha nem állunk ki most a magunk érdekéért, akkor akár hagyhatjuk is,
hogy Róma pórázt vessen a nyakába, és engedelmes kutyái legyünk!
− Biztosak vagyunk benne, hogy a pápai rendelet kiközösítéssel fenyeget? – A
halk hang egy korán őszülő, komor miniszterhez, Guillaume de Plaisans-hoz
tartozott. A férfi felvette az asztalról a pápai pecséttel díszített bullát; a viasz
lassan kezdett szétrepedezni, annyit forgatták már a bullát, mióta hat hónappal
korábban megérkezett a királyi udvarba. − Igencsak különös levél, tele bibliai
utalásokkal, de nem egyértelmű, mit akar. Bonifác sehol még csak meg sem
említi Franciaországot!
Nogaret áthajolt a miniszter válla fölött.
− Ott − mutatott a pergamenre −, amikor a görögök és mások kijelentik, hogy
nem ismerik el Péter és utódai fennhatóságát, ugyanezzel az állítással kijelentik
azt is, hogy nem részei Krisztus nyájának. Mert csak egy nyáj lehet és csak egy
pásztor. És a többiek? − kérdezte Nogaret. − Azt hiszem, ez épp elég világos.
Mert ha nem vagyunk a nyáj része, nem tartozunk az egyház ítélete vagy
védelme alá. Egyedül vagyunk.
– Sir Pierre Flote épp ettől a fenyegetéstől tartott − jegyezte meg Dubois
komoran. − Jobban oda kellett volna figyelnünk a tanácsára!
− Flote halott − válaszolta Nogaret többé nem számítanak a találgatásai!
− Elég, Nogaret kancellár! − szólt rá Fülöp, mielőtt Dubois és még néhányan
mások dühös arccal visszavághattak volna. − Meg fogod adni az elődödnek azt a
tiszteletet, amit érdemel!
− Felséges uram − adta meg magát Nogaret.
 − De a kancellárnak igaza van — folytatta Fülöp, és az asztal köré gyűlt
csoportot méregette. − Erősnek kell maradnunk, vagy Franciaország fizeti meg
az árát! − A király tekintete a Plaisans kezében lévő bullára siklott. − Az Unam
Sanctam Bonifác eddigi legcikornyásabb ediktuma. Igazad van, Plaisans
miniszter, nem egyértelműen világos, mit akar, de az sosem volt még ennyire
egyértelmű, hogy Bonifác pápa milyen mélyen hisz tulajdon
felsőbbrendűségében. – Fülöp annyiszor olvasta már a szöveget, hogy kívülről
tudta. − Épp ezért kijelentjük, állítjuk, meghatározzuk és kinyilvánítjuk, hogy
teljességgel szükséges az emberi teremtmények megváltatásához, hogy a római
főpap fennhatósága alatt álljanak. A király nagyot fújt. − Nem hagyott nekem
más választást – mormolta, de már nem a miniszterekre nézett.
− Egységesen kell fellépnünk ebben az ügyben − ismételte meg Nogaret a
miniszterekhez fordulva. − Jövő hónapban Párizsban megtartjuk a második rendi
gyűlést, hogy megnyerjük az alattvalóink támogatását. A gyűlésen elutasítjuk az
Unam Sanctamot, valamint eretnekké nyilvánítjuk Bonifácot. Továbbá − csattant
fel élesen, látva, hogy Dubois megrázza a fejét, majd félrenéz −, ezek után nem
hívjátok a pápát a választott nevén, sem beszédben, sem írásban. Világi nevén
fogjátok nevezni, Benedict Caetaninak. Nem ismerjük el a továbbiakban e világi
spirituális vezetőnknek. A tiltás, hogy Rómába nem lehet kivinni pénzt, ismét
életbe lép, de ezt a tiltást kiterjesztjük magára a papságra is. Egyelőre egyetlen
egyházi személy sem hagyhatja el Franciaországot. Így meg tudjuk akadályozni,
hogy a pápa pénzt vagy híreket szerezzen a még mindig hozzá húzó
püspököktől.
– És minderre te is az áldásodat adod, uram? − kérdezte Dubois. Ellépett
Nogaret mellett, és a király asztalára támaszkodott.
Fülöp felnézett rá.
– Igen − mondta rövid hallgatás után, aztán intett. − Mind menjetek ki,
Nogaret-val szeretnék beszélni négyszemközt. Menjetek! − csattant fel, mert
Dubois mintha vonakodott volna elindulni. Amint becsukódott az ajtó, a király
felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett az alattuk elterülő erdőre. Az előző napi
vadászat alatt rátörő szabadságérzet már rég eltűnt, mintha tulajdon gondolatai
fogságába esett volna. Sötét egy cella volt ez, tele fájdalmas gondokkal, amik
belemélyesztették a fogukat a homályban. − Megcsináljuk.
− Felséges uram?
− Amint szembefordulunk vele, a pápa ki fog minket közösíteni. Nem
végződhet másképp ez a konfliktus. Igazad van, lehet, hogy tudnánk ártani
Bonifác megítélésének, ha eretneknek nyilvánítanánk, de végül akkor is az ő
kezében összpontosul a hatalom. Ha Franciaországot kiközösítik, minden
szerződés érvényét veszti, az is, amit Edwarddal kötöttünk, de a flandriai béke
vagy a skótokkal kötött szövetség is elveszett. A pénzért megvásárolt
területekkel kapcsolatos megállapodások is érvénytelenek lesznek. A
királysággal való kereskedelem leáll. Minden külországban tartózkodó franciát
letartóztathatnak vagy bántalmazhatnak, a hajókat lefoglalhatják, az árut
elkobozhatják. − Fülöp Nogaret-hoz fordult. − Nem hagyom, hogy az országom
szenvedjen miatta. Megcsináljuk, Nogaret. Véghezvisszük a tervedet.
Nogaret tekintete diadalittasan csillant fel.
− Ez a helyes út. És ha Bonifác nem lesz többé, egy barátságosabb pápa ül a
trónon, megindulhatunk a templomos rend ellen is. Kénytelen voltál kis híján hét
éven át abbahagyni a terjeszkedést, felség. Most végre legalább olyan hatalmassá
teheted uralmadat, mint nagyapádé volt, és olyan erőssé Franciaországot, mint
Capet őseid alatt volt − mosolyodott el. − A hatalmas birodalom harcos királyai!
Fülöp visszament az asztalhoz, és leült.
− Amint vége a rendi gyűlésnek, elmész Olaszországba. Bonifác Anagniban
tölti ideje legnagyobb részét, és csak a tanácsülésekre és ceremóniákra utazik
Rómába. Ott támadhatóbb is lesz, de segítségre lesz szükséged, mert a
szülővárosában sok szövetségese van.
– Ezen már gondolkoztam. Kapcsolatba fogunk lépni a Colonnákkal. A
többségük Franciaországba menekült, amikor a pápa száműzte őket, de még így
is igen erősek, és sokan támogatják őket Olaszországban is.
Fülöp bólintott.
− Ez jó ötlet. Innen is viszel magaddal egy kisebb csapatot, akik segítenek
letartóztatni a pápát és visszahozni Franciaországba.
− Letartóztatni? — vonta össze Nogaret a szemöldökét. − Felséges uram, már
megbocsáss, de talán félreértettél. Nem állt szándékomban bíróság elé állítani.
Úgy terveztem, hogy végzünk vele!
− Ha támadásban hal meg, azzal semmit sem érünk. Ha letartóztatod
eretnekség vádjával, majd visszahozod Franciaországba, hogy per és ítélet elé
állítsd? Az visszavonhatatlanul megingatná az egyház hatalmát a nyugati világ
szemében. Esendővé tenné a pápai hivatalt és az azt betöltő embert is, s ha én
leszek az, aki erre felhívja a világ figyelmét, az én trónom lesz az erősebb. Az
egyház az állam alá rendelődik, Franciaország alá! − Fülöp keze szorosan
ráfeszült az asztalra. − És ennek így is kell lennie, nem? − nézett fel Nogaret-ra.
– Az egyháznak az a dolga, hogy az alattvalóim lelkével törődjön, nem a földi
gondjaikkal. Nem volna szabad belefolynia a királyi politikába.
– Nem − ismételte meg Nogaret határozottan. − Nem volna szabad! − Habozni
látszott. − De egy per elhúzódhat, bonyolult lehet, továbbá kockáztatjuk vele,
hogy elveszítjük a támogatást, amit…
– Bonifác sosem jut el Párizsba. Úgy kell tűnnie, mintha baleset lett volna. De
legyen gyors halála. Nem akarom, hogy szenvedjen!
Nogaret arcán lassú mosoly terült el, ahogy felfogta, mit is hall.
– A méreg talán…
Fülöp sietve felkelt.
− Nem akarom tudni, hogyan. Annak, hogy Bonifácot letartóztattuk, és épp a
bírái elé vittük, elégnek kell lennie, hogy az egyház fölé emeljen minket. Majd
azt mondjuk, a szíve végzett vele; hogy megmérgezte a benne lakozó gonosz, és
az elméjét rágó romlottság a testére is átterjedt. Utána elutazol Rómába, és
kapcsolatba lépsz a Szent Kollégiumban minket támogatókkal. Mivel a rendi
gyűlés tavaly a pápa elleni megmozdulásunk mögé állt, itt is több követőnk lett.
Rajtuk keresztül gondoskodj róla, hogy nekem is legyen beleszólásom, ki viseli
a pápai koronát!
− Bonifác bukása a te felemelkedésed lesz − mondta Nogaret halkan,
győzelme biztos tudatában.
Fülöp nem szólt egy szót sem, csak összehajtogatta a pápai bullát, utána
becsúsztatta az asztalon tornyosuló pergamenköteg alá.
− A személyes testőrségem egy csapatát viszed magaddal Anagniba − sorolt
fel hat nevet. − És William Campbellt.
− Miért épp a skótot? − kérdezte Nogaret a homlokát ráncolva.
− Egykor magas rangú templomos volt. Azt hiszem, még felhasználhatjuk.
− Alig ismerjük!
– Minden feladatot teljesített, amivel megbíztam!
− Pénz− és üzenetváltásokat, egyszerű szállításokat, semmi többet. Honnan
veszed, hogy megbízhatunk benne? Különösen, hogy templomos volt?
− Egyáltalán nem szereti a rendet, ez egészen egyértelmű, de abban nem
vagyok biztos, hogy bízhatok benne, ezért kell magaddal vinned. Ismerd meg, de
ne avasd be a terveinkbe. Ami azt illeti, ne áruld el a testőröknek sem. Csak a
letartóztatásról kell tudniuk. Azt akarom, hogy egymagad vidd véghez a tettet.
− Felséges uram…
− Most pedig menj! Imádkozni akarok!
Amikor becsukódott az ajtó, Fülöp átvágott a szobán. Ólomsúlyúak voltak a
tagjai, de elhúzta a Franciaország címerével hímzett fekete függönyt, és belépett
a magánkápolnájába. Az aprócska fülkében helyet kapott egy oltár és a falra
szegezett feszület. A király letérdelt a kőre, összetette a kezét; nyirkos volt a
tenyere.
− Legkegyelmesebb Úr, bocsásd meg nekem a halálos bűnt, melyet az én
parancsomra követnek el. De olyan férfi ül Szent Péter trónján, aki csak a maga
uralmát erősítené, és megrontotta szent hivatalát hű fiaid és lányaid ellen
elkövetett cselekedeteivel. A pápát meg kell állítani az összes alattvalóm
érdekében, sőt az összes keresztény lélek érdekében. A világ változik, Atyám. És
nekünk is vele kell változnunk. − Fülöp még szorosabban összefonta a kezét,
míg csak csúszós nem lett az izzadságtól. − Ha tévesen cselekednék, kérlek, adj
jelet. Mutasd meg, hogy tévedek! Szólj, és meghallom! Parancsolj, és
engedelmeskedem!
− Fülöp talpra lökte magát, a feszület két oldalára tette a kezét, a falnak
támaszkodott. − Fogd le a kezemet, Atyám − könyörgött −, ahogy… ahogy
Ábrahámmal tetted. Adj jelet. Bármit!
De nem harsant hang a fejében, nem szállt le elé egy angyal sem, nem ejtett
könnyet a fa-jézus. Nem volt más, csak hideg, kemény csend, végtelen
szótlanság a visszhangzó öröklétben. Sosem hallott mást.
 23.
Ferentino, Olaszország
Kr. u. 1303. szeptember 4.

Will az ablakban állt, nézte, ahogy újabb lovasok ügettek fel a poros úton a
várkapuhoz. Az elmúlt két nap során különféle nagyságú csapatok érkeztek, és
az udvar dugig telt lovakkal és emberekkel. Katonák ücsörögtek az árnyékban,
vizet ittak a kulacsaikból, közben folyamatosan fecsegtek, lovag vezéreik
visszavonultak a hűvösebb szobákba. Az olajfák és az eukaliptuszok friss illata
felszállt a Ferentino városkája körül emelkedő sziklás hegyoldalakról; kicsit
közelebbről a vad gyógyfüvek éles illata enyhítette az izzó levegőt még
nehezebbé tevő, erőteljes lóbűzt. Will hirtelen mozgást látott és lenézett; egy
fekete gyíkocska futott át az ablakpárkányon. A nap lassan a dombok felé
ereszkedett, és a tücskök fáradhatatlan kórusa már felharsant a piruló, esti égbolt
alatt.
Odalenn, a városban tompán felkondult egy harang, Will tekintete a közeli
harangtorony felé siklott, aztán a várkapu alatti lejtőn sötét sorban menetelő
ciprusokra. A tekintetével végigfésülte az ágakat, hátha csak nem vette észre. De
akárhogy akarta is, nem látta, amit remélt. A gondolatai alatt ott bugyborékoló
türelmetlenség hirtelen felfortyant. Már négy nap is eltelt, és még mindig nem
kapott hírt. Minden egyes csapattal, ami felkapaszkodott a hegyen, hogy
felduzzassza a helyőrséget, egyre fogyott az idő.
A háta mögött koppanva tárult ki az ajtó. Will megfordulva Gautier-t
pillantotta meg. A gárdista egyike volt azoknak, akikkel Párizsból jött.
– Nogaret miniszter a lovagteremben vár minket. Colonna megérkezett.
Will Gautier nyomában sietett ki a szállásául kijelölt hálóteremből. Miközben
végigmentek a vár felső emeletén, a türelmetlensége félelemre váltott. Nogaret
tervének utolsó darabkái is a helyükre kerültek. A keskeny folyosón már
messziről hallotta a lovagterem nyitott ajtaján kiáradó hangzavart. Odabenn
legalább hatvanan állhattak kisebb csoportokba verődve, élénk beszélgetésbe
merülve. A napfény utolsó sugarai ferdén estek be a boltíves ablakokon, vörösre
festették a falakat, ezért a szolgák sietve nekikezdtek a fáklyák meggyújtásának.
Will észrevette a fehér selyemsapkás, fekete köpenyes Nogaret-t, és átvágott a
tömegen.
Minél délebbre lovagoltak, a miniszter arca annál kevésbé volt sápadt, s
hosszú utat megtettek, mióta júliusban elhagyták Párizst. Furamód, ahogy
visszatért Nogaret arcába a szín, úgy lett egyre erősebb a tájszólása is, eddig alig
észrevehető régi kiejtése egyre élénkebben tűnt át az északi nyelvjáráson.
Nogaret fiatalabbnak tűnt, egészségesebbnek és nyugodtabbnak, mint
amilyennek Will valaha látta, egy szemernyi kétség sem látszott rajta azzal
kapcsolatban, amire készült. Ha Will nem tudta volna, a miniszter mennyire
gyűlöli az egyházat, azt hihette volna, hogy szent küldetésen vesz részt, olyan
elszántsággal vetette bele magát árulással teli tervébe.
Nogaret mellett ott állt az öt másik francia testőr, akivel együtt utaztak,
Ferentino kapitánya, valamint jó néhány helyi uraság és lovag. Volt ott egy
magas, erőteljes felépítésű, sötétvörös köpenyű alak is; Will nem ismerte fel, de
a férfit övező általános izgatottságból arra következtetett, csak a várva várt
Sciarra Colonna lehet az. A férfi napbarnított arca kemény volt, szénfekete
szeme pedig figyelmesen, áthatóan pásztázta a tömeget. A szája sarkában
halvány mosoly játszott. Úgy nézett ki, mint aki csatába készül, de már most
biztos a győzelemben.
− Várunk még pár csapatra − mondta épp Rainald, Ferentino kapitánya. – De
holnap indulásra kész leszünk, vagy legkésőbb holnapután.
– Jó, hogy már itt vagy te is, Sciarra − mondta Nogaret, majd megfordult,
ahogy Will és Gautier is mellé léptek. − Őfelsége, Fülöp király azt akarta, hogy
tolmácsoljam neked háláját, amiért segítségünkre vagy ebben a roppant kényes
ügyben. Tisztában van vele, mekkora kockázatot vállalsz azzal, hogy visszatértél
ide. Én természetesen biztosan tudtam, hogy a segítséged felbecsülhetetlen az
előttünk álló feladat szempontjából − Nogaret hálásan elmosolyodott, majd
végignézett a zsibongó tömegen. − Bár meg kell hagynom, még tőled sem
vártam, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora sereget leszel képes mozgósítani!
− Már hosszú ideje várok erre a pillanatra, Nogaret miniszter − Sciarra hangja
mély volt és telt, a franciaságán erősen átütött az anyanyelve −, és tervekkel
készültem rá. Ha nem léptél volna velem kapcsolatba, én kereslek meg. A
családodnak mindenki másnál nagyobb oka van rá, hogy letaszítsa ezt a
zsarnokot a trónról.
− Mindannyian egyformán szenvedtünk Bonifác uralmától, Sciarra − jegyezte
meg Rainald neheztelő felhanggal.
− Valóban − csatlakozott hozzá egy mellette álló testes nemes.
Sciarra fekete tekintete rájuk villant.
− Egyformán? Az egyik Caetani elvált a húgodtól, Rainald. És te, Niccolo –
mondta a nagydarab uraságnak —, a te családodtól elvették a városát. Ezek
jogszerű sérelmek. De így is eltörpülnek azok mellett, amik az én családomat
érték!
− Sciarra arcát gyűlölet torzította el, ott csillogott a tekintetében, ott forrongott
a hangjában. − A nagybátyám, Giacomo, és a bátyám, Pietro a Szent Kollégium
kiemelt bíborosai voltak. Celesztin pápa alatt számtalan előjogot kaptak, és
meghálálták a pápaság iránti elkötelezettségüket. Amikor a pápa
megkérdőjelezte, hogy képes betölteni azt a tisztet, amire megválasztották, az én
családom volt az egyetlen, amely melléállt. Bonifác volt az, aki mérget
csöpögtetett a fülébe, és meggyőzte róla, nem alkalmas rá, hogy a pápai trónon
üljön, és ő vette rá Celesztint a lemondásra, hogy aztán biztosíthassa tulajdon
megválasztását. Bonifác vettette börtönbe Celesztint olyasmiért, amire épp ő
beszélte rá, aztán ő gyilkoltatta meg a cellájában!
A lovagteremben mindenki elhallgatott Sciarra szavai hallatán. Egyik
beszélgetés a másik után halt el, mindenki rá figyelt.
− Amikor a családom felemelte a szavát ez ellen a förtelem ellen, Bonifác
eltávolíttatta a nagybátyámat és a bátyámat a tisztükből, elvette a birtokaikat és
megfosztotta őket az előjogaiktól. A Colonna család minden birtokát és vagyonát
elkoboztatta, utána kiközösített minket. A generációk során összegyűjtött
vagyonúnkat elveszítettük, Bonifác nem elégedett meg ezzel sem, mert keresztes
hadjáratot hirdetett a családom ellen, minden támogatónk ellen. Ugyanúgy
bűnbocsánatot ígért azoknak, akik fegyvert fognak ellenünk, mint ami azoknak
jár, akik a szaracénok ellen veszik fel a keresztet. Végül öt évvel ezelőtt szinte
teljesen sikerült elpusztítania a családomat, azonban akiket nem ölt meg vagy
nem vetett rabságba, azok is elmenekültek Franciaországba. Ezek után lerohanta
az utolsó erősségünket, Palestrinát, alig harmincmérföldnyire innen. − Sciarra
Nogaret-hoz fordult. − Ha Anagniba érünk, látni fogod, miniszter. Ami egykor
büszke és nemes város volt, most csak romhalmaz a hegytetőn. Bonifác egyetlen
templom kivételével minden épületet leromboltatott, azt is csak azért hagyta
meg, hogy ne feledjük, ki tette ezt velünk. Sóval hintették be földet, hogy többé
semmi se nőjön rajta. Bonifác minden reggel kinyitja a palotája ablakát, és
felnéz, hogy lássa a vereségünket, én pedig az elmúlt öt évben minden reggel
idegen tájakra ébredtem. Rég ideje már az ítéletnapnak.
Will körbenézve látta, hogy Sciarra emberei és szövetségesei bólogatnak.
Mindegyikük arcán ugyanaz a gyűlölet ült. Nogaret végigmérte a tömeget, és
épp csak rezdülésnyit vonta össze a szemöldökét. A tekintete óvatosan csillogott,
talán még aggodalmasan is. Will megértette. A miniszter hadi támogatást kért. És
vérszomjas hordát kapott helyette.
− Gyorsan kell cselekednünk − mondta Nogaret, és visszanézett Sciarrára. –
Amikor megérkeztünk, azt a hírt kaptuk, hogy a pápa ki akarja közösíteni Fülöp
királyt. Azokkal a lovagokkal együtt, akiket te hoztál, már ezernél is több
emberünk van, bár ezek többsége gyalogos. Nehéz feladat vár ránk. Anagniban
nem csak a családja támogatását élvezi a pápa, de jó néhány érseknek is van ott
rezidenciája. Azt hallottam, hogy a város könnyen védhető, mivel dombtetőn
épült, ráadásul erős római falak övezik. Ostromgépek nélkül beletelhet némi
időbe, amíg bejutunk; ha a városi helyőrség szervezett, ez akár hosszabb idő is
lehet.
Will türelmetlenül fészkelődött, azon gondolkozott, vajon hiába reménykedik-
e.
Sciarrán azonban szikrányi aggodalom sem látszott.
− Emiatt nem kell nyugtalankodnod, Nogaret miniszter. Nem lesz szükségünk
ostromgépekre. Van emberünk Anagniban, aki gondoskodni fog róla, hogy a
kapuk tárva-nyitva várjanak ránk.
− Ki az? − kérdezte Nogaret meglepődve. − Képes lenne ezt elintézni?
− Godfrey Bussa a neve − válaszolta Sciarra. − És igen, képes lenne rá. Ő a
pápa testőrségének a feje.
Will alig állta meg, hogy ne mutassa ki a megdöbbenését.
Nogaret meglepődése kiült az arcára egy pillanatra, aztán a miniszter
elmosolyodott.
− Akkor talán sokkal hamarabb végezhetünk ezzel, mint gondoltam volna!
– Bonifác és a családja jó néhány ellenséget szerzett magának az elmúlt
években − vetette közbe Rainald −, a helyi közösségek készek fellázadni a
Caetanik ellen. Még Anagniban, a hozzá legközelebb állók között is többen
vannak, akik szívesen eltávolítanák a pápát.
− És hálásan vesszük a segítségüket − válaszolta Nogaret. − De
gondoskodnunk kell róla, hogy magát a pápát ne érhesse semmi baj.
Mindenkinek világossá kell tennünk, azért jöttünk, hogy Franciaország nevében
letartóztassuk eretnekségért.
Sciarra meghajtotta a fejét, de nem szólt egy szót sem.
Engedékenysége mélységes gyanakvással töltötte el Willt. Ha a Colonna és a
többi idegyűlt arcába nézett, nem látta rajtuk, hogy igazságra vágynának. Úgy
nézte, inkább bosszúra szomjaznak. Ismerte ezt az arckifejezést; épp elég ideig
viselte maga is ahhoz, hogy ne tévessze meg.
Az emberek egy ideig még a lovagteremben maradtak, megbeszélték az
Anagni elleni támadás részleteit. Will szótlanul állt Nogaret oldalán, baljós
előérzet töltötte el. Lassan véget ért a gyűlés. Amikor behívták a szolgákat, hogy
készítsék elő az esti lakomát, végre ő is elszökhetett.
Felkaptatott a hálóterembe vezető lépcsőn, annyira mélyen elmerült a
gondolataiban, hogy kis híján észre sem vette. Az egyik boltíves ablakhoz lépett,
lenézett a fáklyafényben fürdő belső várra és a falakra, aztán önkéntelenül a
falakon túl sötétlő ciprusokra siklott a tekintete. A vörös színfolt csak jó néhány
pillanattal azután villant fel a szeme előtt, hogy meglátta, és vissza is kellett
mennie három lépcsőfokot, hogy újra kinézzen az ablakon megbizonyosodni.
Előbb azt hitte, csak a képzelet játszik vele. De nem. A mellvédről leszűrődő
fényben látszott, hogy a kaputól legmesszebb eső ciprus legalsó ágán élénkvörös
rongydarab lifeg, érett bogyóként virított a sötétzöld lomb előtt.
Will sietve megindult visszafelé, végigrohant a tornyon, ki a várudvarra.
Fülledt volt az este, beszélgetésektől hangos. Átvágott a tömegen, a fejét lehajtva
kisietett egy boltíven, majd kiért a külső erődbe. A kapukban katonák őrködtek.
Fekete árnyék súrolta a fejét; egy denevér vetődött az éjszakai égre. Molyok
kavarogtak a fáklyafényben, borostyánszínű derengésbe vonták a napszítta
köveket. Ahányszor csak valamelyik pille túl közel ért a lánghoz, és a tűz
belekapott a szárnyába, hirtelen felszikrázott a fény.
− Campbell!
Az éles hang hallatán Will megfordult. Nogaret állt mögötte, az alakja
kirajzolódott a boltívben.
− Hová mész?
− Vizelnem kell − mosolyodott el ráérősen Will. − A latrinák meg teli vannak.
− Ne menj messze. Azt akarom, hogy te is, a többiek is ott legyetek mellettem
az asztalnál ma este! − Nogaret hátrapillantva lehalkította a hangját. −
Gondoskodnunk kell róla, hogy minden úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk!
− Nem tart sokáig − Will kivárta, hogy a miniszter eltűnjön, aztán a kapuhoz
lépett.
Még mindig nem volt róla sejtése sem, hogy a király miért küldte erre a „lét-
fontosságú küldetésre”, ahogy Fülöp maga mondta, amikor parancsba adta
Willnek, hogy kísérje el Nogaret-t. Mindez július elején történt, nem sokkal a
második rendi gyűlés után, ahol a királyság emberei egyként biztosították
Fülöpöt a támogatásukról, ha megtagadja és eretneknek nyilvánítja Bonifác
pápát. Will erről csak a gyűlés utáni napokban szerzett tudomást, de nem kötötte
össze a baljós bejelentést a küldetésével addig, amíg a délre vezető úton nem
találta magát. A várost elhagyva már nem kellett kémektől tartaniuk, és Nogaret
tájékoztatta Willt és a hat testőrt, hová tartanak, s mi lesz a feladatuk. A
miniszter viselkedéséből egyértelmű volt, nem az ő ötlete volt, hogy Will a
társaság tagja legyen. De a kérdést, hogy valójában miért került akkor ide,
azonnal elhomályosította a felismerés, hogy ez könnyen lehet a király és Nogaret
első lépése a templomos rend ellen. Talán Bonifác letartóztatása és francia bírák
elé állítása arra szolgált, hogy rávegyék az együttműködésre? Talán felajánlják
neki, hogy végül elengedik, ha szabad kezet ad nekik a templomos rend fölött?
Akármi volt is az oka, hogy ide került, Will tudta, arra kell használnia a
helyzetét, hogy igyekezzen megakadályozni Bonifác Párizsba juttatását. Ezért
volt az, hogy amint megérkeztek Ferentinóba, azt mondta, hogy felderíti a
környéket, de valójában a legközelebbi templomban próbált segítséget keresni.
Biccentett a kapuban álló őröknek, kisétált a várból, le a poros úton, a
meredek hegyoldalt szegélyező ciprusok mellett. A sziklákat sűrű cserjék nőtték
be, bogarak zümmögtek az ágakon. Will hátrapillantott a mellvédre, aztán
átvágott a fák között, és lekapaszkodott a bokrok rejtekébe. Az árnyakat leste
egyre, jó darabig nézelődött. A tövisek felszántották a ruháját és az arcát, és már
épp azon gondolkozott, hogy van-e itt egyáltalán valaki, amikor végre suttogást
hallott a balján, és egy fiatal férfi félelemtől eltorzult, sápadt arcát pillantotta
meg.
− Késtél − mormolta Will, miközben a templomszolga megindult felé, de el-
elakadt a sűrű bozótban.
− Sajnálom − válaszolta a férfi latinul −, de egypár napig nem tudtam
elszabadulni.
− Elküldted az üzenetemet?
− A testvérem elvitte Rómába − biccentett nyugtalanul a férfi.
− Mikor?
− Aznap este, amikor jöttél.
Will gondolkozni kezdett. Róma kétnapi lovaglásra volt. Igencsak szűkös volt
az idő, és még ha odaérnek Anagniba Sciarra és Nogaret előtt, akkor is egyre
kétségesebbnek tűnt, hogy megakadályozhatják a dolgot most, hogy Will már
tudta, a miniszternek belső segítsége is akad. Csak abban reménykedhetett, hogy
úgy döntenek, Rómába viszik a pápát, mielőtt támadás érné. Biccentett a
férfinak.
− Helyesen tetted.
− Oda fognak érni időben? − suttogta a szolga, amikor Will megfordult, hogy
visszamásszon a várkapu felé. − Meg tudják menteni a templomosok
őszentségét?
− Az ő érdekükben remélem!
Temple, Párizs
Kr. u. 1303. szeptember 4.

Esquin de Floyran átsietett a kerengőkön a tisztviselők épületéhez. Oda sem

figyelve intett, amikor valaki megszólította, de nem állt meg beszélgetni. A
párizsi preceptóriumban több száz mester és lovag zsúfolódott össze, az egész
királyság területéről ideérkeztek, hogy az éves általános káptalangyűlésen
megvitassák a templomos rend franciaországi ügyeit. Kora reggel kezdték az
ülést, és csak annyi időre szakították meg, hogy az illő időpontokban
elmormolják az imákat, pedig mostanra már jócskán elmúlt dél.
A rövid kis szünetben kiálltak az emberek a napsütésbe, és megvitatták az
eddig felmerült témákat. A tömegen átvágva Esquin a legtöbbet a nagymester
sikertelen keresztes hadjáratáról hallott. A rend tisztségviselői aggódtak, de
most, hogy Jacques de Molay Cipruson állomásozott, a keresztes hadjárat pedig
megtorpant, nem nagyon tehettek mást, mint hogy az itthoni ügyekre
összpontosítanak: a lovag testvérekkel szembeni jogi ügyekre, a különböző
preceptóriumok felújítására érkező kérelmekre, a területi vitákra, az újabb
birtokok megszerzésére. Beszélgetés közben többen is nagyokat ásítottak, és
azon morfondíroztak, vajon miféle ínyencségek kerülnek majd az asztalra az esti
lakomán. Az egyik idősebb lovag visszaemlékezett, amikor az egyik évben IX.
Lajos király hét hattyút ajándékozott a preceptóriumnak a gyűlés idején.
Esquin átsietett a tisztviselők épületének ajtaján, majd zihálva megmászta a
lépcsőket. Rövid lába belesajdult az erőfeszítésbe, a köpenye szegélye a földet
söpörte mögötte.
Bekopogtatott a folyosó végén nyíló ajtón. Haragos hang szólt ki mögüle.
− Szabad!
Esquin minden lelkierejét összeszedve belökte az ajtót.
Hugues de Pairaud az asztal mellett állt a pergamenhalmok közt válogató két
pap között. Türelmetlenül nézett föl, összevonta a szemöldökét, egyáltalán nem
enyhült meg az arckifejezése, amikor megpillantotta Esquint.
− Mi van?
− De Pairaud vizitátor − kezdte Esquin sietve −, tisztában vagyok vele, hogy
nem épp a legalkalmasabb pillanatban kérek audienciát, de mivel holnap reggel
sürgős ügyben vissza kell utaznom Montfaucon-ba, amit távollétemben nem
intézhetnek el mások, valószínűleg ez az egyetlen esély arra, hogy beszéljek
veled!
− És ki is vagy? − rázta meg a fejét a vizitátor.
– Esquin de Floyran, a montfaucon-i rendház priorja − válaszolta Esquin kissé
értetlenül.
− Ó, persze − válaszolta Hugues oda sem figyelve, és elvett az egyik paptól
egy pergamenlapot.
Esquin folytatta annak ellenére is, hogy a vizitátor figyelmét mostanra
láthatóan teljesen lekötötte a kezében tartott pergamenlap.
– Családi ügyben kérném a segítségedet, de Pairaud vizitátor. Az unokaöcsém
tavaly került lovagként ide, Párizsba. Az apjával úgy tudtuk, hamarosan vissza
fog térni hozzánk, de a beavatása után azt mondták neki, hogy Párizsban kell
maradnia. Büszke vagyok rá, hogy a fő preceptóriumban kapott helyet, de az
elmúlt években csökkent a rendhez csatlakozni kívánó nemes férfiak száma, és
ez a hanyatlás azzal járt, hogy kevesebb emberem van, és azok is főleg világi
férfiak. Mindezek mellett az elmúlt hónapokban több üzenetet is kaptam az
unokaöcsémtől, amiben arra kér, intézzem el, hogy hazahelyezzék. Ezért hát
eljöttem a beleegyezésedet kérni, hogy visszatérhessen velem Montfaucon-ba. –
Esquin aggodalmaskodva rázta meg a fejét. − Azt hiszem, nincs jól. Valami
nyomasztja, de nem hajlandó beszélni róla.
Hugues abbahagyta az olvasást. A másik pap is nyújtott felé egy pergament,
de a vizitátor nem vette el.
− Martin?
− Martin de Floyran. Mint mondtam már, az unokaöcsém, és…
– Sajnálom, de nem egyezhetek bele a kérésedbe. De Floyran a preceptórium
igen értékes tagja. Lovagként ott szolgál, ahová kinevezik, ahogy ezt már a
beavatás során is elmagyaráztuk neki! − Hugues arca megkeseredett. −
Akármennyire kínozza is a honvágy!
− De vizitátor! − tiltakozott Esquin, mert Hugues kikapta a pap kezéből a
pergamenlapot, és az ajtó felé indult. − Egyszerűen nincs elég emberem, hogy
kellőképp megvédhessen! Montfaucon-t! Biztos vagyok benne, hogy az
unokaöcsém kiválóan szolgálná a rend érdekeit, ha…
Hugues hirtelen megfordult, amikor az ajtóhoz ért.
− Erről nem szállók vitába. A döntésem végleges. Itt marad!
Esquin döbbenten meredt a vizitátor után, aki a papokkal a nyomában
kiviharzott a szobából. Odakinn felcsendült a harang, visszaszólította az
embereket a káptalanba. Esquin elgondolkozva ráncolta a homlokát, leballagott a
lépcsőn, ki az udvarra. A tisztségviselők is kezdtek a káptalan felé szállingózni,
de beletelik egy kis időbe, amíg az a rengeteg ember elhelyezkedik odabenn.
Esquin a lassan áradó tömegtől a lovagok lakótornya felé fordult.
Mire a hálóteremhez ért, izzadt a köpenye alatt. Az unokaöccse az üres szoba
ablakában állt, összerezzent.
Martin arcát olyan őszinte reménykedés töltötte el, hogy Esquin gyomra
görcsbe rándult. Hosszan méregette a nagybátyját, aztán visszafordult az
ablakhoz.
− Elutasította, ugye?
Esquin odasietett hozzá.
− Sajnálom, Martin, de egyértelmű, hogy de Pairaud vizitátornak itt van rád
szüksége, és erre büszkének kellene lenned. Megtiszteltetés, hogy alatta
szolgálhatsz! − Esquin nagyot sóhajtott, mert Martin egy szót sem szólt. −
Tudom, hogy nehéz távol lenned a családodtól és az ismerős vidéktől, de ígérem,
hogy idővel…
– Kérlek, bácsikám! Kérlek, vigyél magaddal, amikor holnap elmész! Haza
kell mennem! Nem maradhatok itt!
Esquin tehetetlenül nézte, ahogy a fiatal férfi a tenyerébe hajtja a fejét.
– Nem fellebbezhetek Hugues de Pairaud döntése ellen, hacsak nem utazom el
magához a nagymesterhez. − Megragadta az unokaöccse vállát. − Mi ez az
egész? Az a számtalan levél, amit írtál? Még mindig nem mondtad el, mi a baj!
Talán ha elmagyaráznád, mi történt…
− Nem − mondta Martin sietve. Elhúzódott, és megfeszítette az állkapcsát. –
Nem. Nem tehetem! − Körbenézett, mintha csak attól tartott volna, hogy valaki
meghallja. − Itt nem!
Esquin idegesen ciccegett, mert a harang abbahagyta a kongást.
− Most vissza kell mennem a gyűlésre, utána pedig az otthoni ügyekkel kell
foglalkoznom! − Elhallgatott, aztán elszántan biccentett. − De amint tudok,
visszajövök. Akkor találkozol velem? Martin? − kérdezett rá még egyszer, mert
a fiú nem válaszolt.
Martin hosszas hallgatás után bólintott.
Esquin bátorítóan rámosolygott, megveregette a vállát.
− Akkor majd megbeszéljük, mi ez az egész!
Anagni, Olaszország
Kr. u. 1303. szeptember 7.

Éjkék volt az ég. Katonák kúsztak át nesztelenül az utat szegélyező szanaszét

hajigáit szikladarabokon tőrrel és karddal a kezükben. Az égen nem ragyogott a
hold, csak a csillagok gyenge fényében mozogtak, elnyelte őket a bársonyos
sötét. A háromszáz ló patadobogását eltompította a poros talaj, de a lószerszám
és a páncél elkerülhetetlenül össze-összecsörrent a csendben, és a csapat vezetői
minden pillanatban feszülten várták, hogy felharsanjon a riadó a hegyoldalon
fölöttük alvó városkában. Nem kellett volna úgy félniük, mert a vastag római
kori falak megvédték Anagni lakosait a zavaró éji neszektől is éppúgy, mint
bármiféle támadótól, úgyhogy észrevétlenül fellopakodhattak a meredek
emelkedőn a Porta Tufoli felé.
Az elöl lovagoló Sciarra Colonna a kapuhoz közelítve előreküldte két
emberét. Nogaret a nyakát tekergetve nézte, ahogy a lovagok előreléptetnek a
magas, ívelt kapunyílás felé. Két fáklya villódzott a falra erősítve, fényük hosszú
árnyékokat vetett a falra. Az egyik lovag megfordulva jelt adott. Sciarra arcán
széles mosoly terült el, majd felhúzta a sisakját, és előre nógatta a lovát. A
katonák megkönnyebbült, diadalittas pillantásokat váltottak egymással, amikor
látták, hogy a kapu nem csak tárva-nyitva áll, de teljesen védtelen is. Sciarra
kirántotta az egyik fáklyát a helyéről. Kilendítette a lábát a kengyelből, menet
közben belerúgott a fabarikádba. Mindvégig feltartotta a fáklyát. A kapu
megremegett és szélesebbre tárult. Sciarra mögött beözönlött a lovasság többi
része is.
 Amint a falak közé értek, nem lopakodtak már tovább. Sciarra azt akarta, a
városka lakói tudják, kik jöttek és miért. A hangja megtörte a csendet,
túlharsogta a meredek, keskeny utcácskákon visszhangzó lódobogást is.
– Anagni derék népe! Talpra! Keljetek! Franciaország királyának parancsára
letartóztatjuk az eretnekséggel vádolt Bonifác pápát, és a bírái elé visszük!
Ahogy a hangja visszaverődött a Porta Tufoli környékén álló jókora
palazzókról − jó néhányuk a Szent Kollégium bíborosainak adott otthont −,
városszerte kicsapódtak a zsalugáterek és az ajtók. Anagni lakosai felriadtak
álmukból, köpenyt kerítettek magukra. Az éjszakában visszhangzott a
lódobogás, az anyák tágra nyílt szemmel kuporodtak le gyermekeik mellé, ahogy
a lovasok árnyéka hatalmas kardokkal végigvonult a hálószobák falain. A
lovagok mellett gyalogos katonák szaladtak, lángokat köpködő fáklyával a
kezükben. Korai hajnalt hoztak a katedrális és a pápai palota felé kanyarodó,
meredek utcákra. Madarak szálltak fel riadt csicsergéssel.
– Talpra! Keljetek! Azért jöttünk, hogy letartóztassuk az eretnek pápát!
Az ajtókeretben megjelenő férfiak és nők arcára kiült félelem helyét hamar
kíváncsiság vette át, amikor ráeszméltek, hogy ez a sereg nem értük jött.
Néhányan ugyan elbarikádozták az ajtajukat, kezdték a padlódeszkák alá rejteni
az ékszereket és az aranyat, mások azonban kisiettek az utcára, szájtátva
bámészkodtak a lovagi meneten, mintha csak valami szent ünnepe lett volna, s
ezek a jövevények ereklyét kísértek volna végig a városukon. Hamarosan egész
tömeg követte Sciarra csapatát; a fele még mindig hálóingben volt. Néhányan a
fegyvert is elfelejtették letenni, amit akkor kaptak fel, amikor kinyitották az
ajtót, hogy megvédjék magukat. A csapat elhaladt egy templom mellett, aztán
Sciarra kurta parancsot vakkantott. Egy maréknyi katona levált a többiekről,
félrelökték az ajtóban álló döbbenten tátogó papot, és bementek. A pap
tiltakozva sietett utánuk. Pár perccel később felzúgott odafenn a harang.
Amikor Will elhaladt a templom mellett, felnézve a toronyra látta a fel-alá
himbálódzó harangot. Aki még eddig aludt, az is felébredt. Hátrapillantott, az
emberek szinte már áradtak mögötte. Kelet felé, a dombok sötét árnyékán túl
lassan világosodni kezdett. Mellette Nogaret feszültnek tűnt a fáklyafényben,
ahogy köréjük gyűlt a tömeg; senki sem akart kimaradni az eseményekből.
Rainaldnak igaza volt, Bonifác sok ellenséget szerzett, most a tulajdon emberei
fordultak ellene mindazért, amiért akár csak távolról is felelősnek érezték; akár
az eladogatott címek miatt, azért, mert egyszer nem adományozott nekik pénzt,
pedig kérték, vagy mert egyszer valamelyikük unokaöccse kigúnyolta a tulajdon
fiukat a templomban. A középen lovagoló Will hallgatta a panaszukat, de nem
tehetett mást, mint hogy ott lebeg a tömeg színén, akár egy dugó az óceánon.
Nogaret röviden beszélt vele és a hat franciaföldi lovaggal, miközben éjszaka
átlovagolt Ferentinóból, és halkan kiadta nekik az utasításukat.
A pápának életben kell maradnia. Ne engedjétek Sciarra közelébe.
Will reményeit letörte, hogy milyen könnyedén bejutottak Anagniba; most
már csak abban bízhatott, ha netán a pápa életben marad, amíg Nogaret le nem
tartóztatja, akkor valahogy sikerülhet megszerveznie Bonifác szökését a Párizsba
vezető úton.
Ahogy a katedrális mellé értek, Will felnézett a pápai palota távoli falára, és
imádkozott, hogy fehérbe öltözött sereget lásson a falakon, de az ablakok sötétek
voltak, zsalugáter fedte őket. Sciarra elfordult, és a városi piac felé vezette a
csőcseléket. Amint megérkeztek, még nagyobb tömeg várta őket. Legalább öt−,
de talán hatezer ember is ott volt. Láthatóan Anagni egyetlen lakosa sem akart
kimaradni az eseményekből; senki sem akart arra ébredni másnap reggel, hogy
nélküle változott a történelem.
A piactér közepén a jókora kút mellett egy magas, izmos férfi állt három ágba
font szakállal, csillogó páncélingben. A vért fölött bíborszín köpenyt viselt, és
vagy egy tucat emberrel várt rájuk. Mind egy szálig hasonló egyenruhát hordtak.
Rainald szállt le elsőnek a nyeregből.
− Sir Godfrey − köszöntötte hangosan a magas férfit.
Will úgy vélte, ez csak Godfrey Bussa, a pápai testőrség parancsnoka lehet,
úgyhogy maga is leugrott a nyeregből. Nogaret már leszállt a földre, épp Niccolo
és a Sciarra és Rainald nyomában haladó helyi uraságok között verekedte át
magát. Will átfurakodott rajtuk, és az ügyvéd mellé állt.
A tömeg teljesen körbezárta őket, izgatottan fecsegett, ezért Sciarrának meg
kellett emelnie a hangját.
− Nem láttunk fényeket a palotaablakban. Ugye jól gondolom, hogy a pápa
még odabenn van?
Godfrey komor arccal válaszolt.
– Úgy vélem, de nem lehetek benne biztos. Másfél nappal ezelőtt, este épp
visszatértem a palotába, amikor láttam, hogy a kapuk el vannak bentről
torlaszolva. Bekiabáltam az őrségben hagyott embereimnek, de nem kaptam
választ.
– És miből gondolod, hogy Bonifác még odabenn van? − vetette közbe
Rainald.
− Láttunk mozgást a zsalugáterek mögött. Egyértelmű, hogy vannak odabenn
emberek − rázta meg Godfrey a fejét. − Úgy tűnik, a pápa valahogy tudomást
szerzett a közelgő támadásról, és elbarikádozta magát odabenn. Talán az egyik
emberem árult be engem? − Megvonta a vállát. − Nem tudhatom!
− És ki védi? − kérdezte Nogaret, mielőtt Sciarra megszólalhatott volna.
− Legnagyobb valószínűséggel a pápai őrség azon tagjai, akik még hűek
hozzá, a szolgái, a családja és két érsek. A Szent Kollégium túlnyomó többsége
Rómában van, és a bennünket támogató három bíborost pedig mi
figyelmeztettük, hogy hagyja el Anagnit a támadás előtt.
Sciarra elhallgatott, bár a körülötte állók tovább faggatták Godfrey-t. Hirtelen
átvágta magát rajtuk, a kúthoz furakodott, fellépett a szélére, ott az egyik
oszlophoz támaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
– Anagni népe! — kiáltott a tömegre; egyszerre mindenki elhallgatott. —
Sciarra Colonna vagyok, Pietro öccse, Giacomo unokaöccse, akiket jogtalanul
űzött el a magát Bonifác pápának hívató trónbitorló. Ez az ember köztetek élt, a
ti bőkezűségeteken hízott óriásira; ez az ember eretnek és istenkáromló!
Félelem és egyetértés mormolása tört elő a tömegből. A gyerekeket felkapták
a vállukra, hogy jobban lássanak.
− Franciaország királyának nevében jöttünk, hogy letartóztassuk a bűneiért.
De ahelyett, hogy szembenézne velünk, ahelyett, hogy egyáltalán tagadná
vádjainkat, a pápa úgy lapul a palotájában, mint aki bűnös… hisz bűnös is!
Derék emberek, ígérem nektek, ha segítetek felszabadítani a várost, szétosztom
közöttetek palotája vagyonát! A pápai kincstár kincseit és aranyát! Cserébe azért,
hogy segítetek bíróság elé állítani ezt a gonosztevőt, elképzelhetetlenül gazdaggá
teszlek titeket!
Csend volt, a szavai ott lógtak a levegőben. Aztán hatalmas ordítás harsant,
Will magában átkozódva nézte, ahogy a csőcselék a pápai palota felé árad,
készen arra, ha kell, akár puszta kézzel tépjék szét a kapukat. Sciarra leugrott a
kút kávájáról, épp csak odakiáltott az embereinek, s már nyeregben is volt.
A délután lassan múlt, a nap fehéren izzott felettük. Előttük, az utca túloldalán
a pápai rezidencia ajtói zárva, eltorlaszolva sötétlettek. A fa imitt-amott
elforgácsolódott és behorpadt, de csak az első rohamban sikerült bármekkora
kárt is tenniük, azóta viszont nem próbáltak még egyszer áttörni. A kapuk körül
mindenütt testek hevertek a földön. A falak mellett összeroskadt fiatal nő
hálóruhája zászlóként lobogott a forró szélben, a halálát okozó nyílvessző
felkiáltójelként meredt ki a melléből.
A palota elleni támadás fejetlenségbe torkollott. A csőcselék áthullámzott a
városon, fellovagolt vagy felszaladt a meredek utcákon, hogy minél közelebb
kerüljön a pápai rezidenciát is magába foglaló épületegyütteshez. Ide tartoztak
még Bonifác családjának otthonai is, valamint a katedrális; erős falak övezték az
épületcsoportot, mögöttük meredeken szakadt a mélybe a hegyoldal. A lovagok,
katonák és városiak egymást taposták le, hogy elsőként érjenek be, nehogy a
dicsőség vagy a zsákmány másnak jusson. Sciarra Colonna és Godfrey Bussa
elszánt parancsai, valamint közvetlen csapataik megingathatatlan fegyelme
dacára a tömeg vadul, ellenőrizhetetlenül tört előre. Lovak ágaskodtak föl és
embereket tiportak le. Mozdulatok villantak fel a hajnali félhomályban, amint az
első támadók a kapukhoz érve ököllel és fegyverrel verték a fát. Sikolyok
harsantak. De így is beletelt jó néhány másodpercbe, mire a csőcselék rájött,
íjászok lőnek rájuk a palota faláról.
A kapu előtti torlódás mészárszékké változott, és az emberek menekülni
kezdtek. A lovagok futamodtak meg elsőnek, aztán a katonák, fejük fölé emelt
pajzzsal. Anagni fegyvertelen, képzetlen lakosai szenvedték el a legnagyobb
veszteséget. Akik nem estek el, azok fejvesztve menekültek vissza minél
hamarabb a sikátorokba, ahonnan előözönlöttek, vagy törtek be a környező
házakba, menedéket keresve. Sciarra végig komor volt, de hatékony, rendbe
szedte az embereit, a falakon túli utcákon újra csatasorba állította őket.
Nem sokkal ezután történt, mikor már gyöngyházfehérre fakult az ég, hogy
hang harsant a falak mögött, valaki megkérdezte, miért támadnak a palotára.
Mielőtt Sciarra válaszolhatott volna, Nogaret szólalt meg; olyan kétségbeesetten
próbálta visszaszerezni az irányítást, hogy pajzs vagy fegyver nélkül lépett ki a
hullák fedte utcára.
− Szép Fülöp úr, Franciaország királyának a parancsára − kiáltott fel a
miniszter − le kell tartóztatnunk az eretnekséggel vádolt Bonifácot! Megadja
magát, és bíróság elé visszük Párizsba!
− Tárgyalni szeretnénk a fegyverszünetről − válaszolt az ismeretlen hang.
− Nónás után egy óráig várunk − válaszolta Sciarra, és kilovagolt Nogaret
mellé. − Addigra teljesítenetek kell a következő követeléseinket. Pápaként
véghezvitt utolsó cselekedetében Bonifác visszahelyezi Giacomo és Pietro
Colonnát a Szent Kollégiumba. Ezek után elviszi a pápai kincstárat a megmaradt
érsekeknek, és feladja magát Franciaország karhatalmának!
Miután megegyeztek a fegyverszünetben, Sciarra lovagjai visszavonultak és
vártak. Embereket küldtek ki felderíteni a palotafal környékét, miközben
Colonna és Bussa egy kápolnában ütöttek tábort, hogy megtervezzék az
esetleges támadást. A városiakkal most már nem törődött senki, lassan el is
szállingóztak. Több tucat helyi esett el, de ezek az idegen betolakodók nem
értékelték az áldozatukat. A kincstár szétosztására tett ígéret reggelre kelve már
hamisnak tűnt, s bár sokan nagy kábán hazatámolyogtak az otthonaikba, egy
több ezer fős, lázongó csürhe fosztogatni kezdett, hogy megkapja az ígért dús
javakat. Anagni utcáin zavargás tört ki, a csőcselék lerohanta a bíborosok
pompázatos palotáit. A nap folyamán Sciarra és az emberei sikolyokat hallottak
és füstoszlopokat láttak az alsó város felől; a rablásnak semmi sem vetett gátat.
A fegyvernyugvás órájának lejárta előtt megérkezett a pápa válasza is.
Bonifác nem adja meg magát. Sciarra dühös volt, de felkészült erre a lehetőségre
is, mert nekiveselkedett a második támadásnak.
Will látta, ahogy egy csapat katona felkap egy kidöntött fatörzset. Elindultak
az utcán, a szabad kezükkel a fejük fölé kapták a pajzsukat; eközben az egyik
francia gárdista odalépett Nogaret-hoz, és megkérdezte:
– Biztosak lehetünk benne, hogy a pápa egyáltalán odabenn van? Amit
tudunk, az alapján akár elterelő hadművelet is lehet. Ha a pápa tudott a
támadásról, talán el is menekült előtte?
Nogaret nem vette le a pillantását a nehéz terhükkel a palota kapui felé
trappoló katonákról.
– Nem, nem lehetünk benne biztosak, de azok alapján, amit Bussa mondott,
Bonifácnak nem nagyon volt rá esélye, hogy észrevétlenül kisurranjon. Csak
reménykedhetünk benne, hogy még mindig itt van. De akármi történjen is,
nekünk kell elsőnek beérnünk!
A gárdista kurtán biccentett, aztán Will megfordult, hogy a katonákat nézze.
Nyílvesszők kezdtek lecsapni a falakról. Az egyik katona felsikított, amikor egy
nyíl átszúrta a csizmáját, és mélyen a lábfejébe állt. Elengedte a fatörzset és a
pajzsát is, összeesett az utcán, és megpróbálta kirángatni a nyílveszőt a lábából.
Egy másik lövés vállon találta, ez hátralökte a porba. Szánalmasan kapálódzott,
aztán a harmadik nyíl végzett vele. Akárkik voltak is az íjászok, igen
gyakorlottak lehettek. Az utca túloldalán összeeszkábált barikád mögül újabb
katona ugrott előre Sciarra parancsára, hogy átvegye elesett bajtársa helyét.
Mind több nyíl csapott le, de nem folyamatosan érkeztek a lövések, és összesen
ha hat – hét helyről jöhettek a fal mentén; bármilyen pontosan céloztak is a
védők, kevesen voltak. A maradék katona odaért a kapuhoz, ahol ütemesen
lóbálták a fatörzset. A rögtönzött faltörő kos csapásai nyomán meg-megremegett
a barikád.
− Miniszter!
Nogaret megfordult. Az egyik embere sietett oda, a gárdista alig kapott
levegőt.
– Épp a latrinán voltam − zihálta, az utcán feljebb lévő épületek egyikére
mutatott. − Az ablakok a palotára néznek, és láttam, hogy egy csapat katona
kerüli meg a dombot a falak tövében. Sciarra lovagjainak színét viselték.
− Hányan voltak?
− Talán ha negyvenen.
Nogaret odasietett a barikádnál álló, parancsszavakat kiáltozó Sciarrához.
− Colonna! Küldtél egy csapatot, hogy megkerülje a palotát?
Sciarra döbbenten nézett rá, aztán kurtán biccentett.
− Igen. Megpróbálnak hátulról bejutni. Csak azt teszem, amiért ide hoztatok.
Hagyd, hadd végezzem a dolgomat!
 − Megmondtam, hogy én akarok elsőnek bejutni!
− Fáradj előre − válaszolta Sciarra maró gúnnyal az utca felé intve, ahol
közben két újabb katona esett el a védők nyilaitól. A többiek továbbra is komor
elszántsággal próbálták áttörni a kaput. A közepén már jókora repedés
éktelenkedett.
Nogaret visszasietett Willhez és a francia gárdistákhoz.
− Keressétek meg a lovaitokat − mondta vadul −, és álljatok készen! −
Dühösen méregette Sciarrát. − Nem pusztítja el előttem Bonifácot!
A gárdisták már el is siettek kikötött lovaik felé, Will is megfordult, de
Nogaret utolsó szavai hallatán megtorpant. A miniszter visszanézett rá, hogy
miért habozik.
− Mire vársz, Campbell? − csattant fel, mivel láthatóan nem vélte úgy, hogy
bármi szokatlant mondott volna. De bármilyen kérdés merült is volna fel
Willben arra vonatkozóan, hogy Nogaret mit gondolhatott, azonnal el is
felejtette, mert a faltörő kos tompa puffanásai közt eltelt pár másodperces
csendben távoli, riadt kiáltozás harsant a palota túlsó feléről.
Sciarra lovagjai betörtek az épületegyüttesbe.
Az ezt követő néhány perc összemosódott. Utasítások harsantak, a
parancsnokok azonnal cselekedtek. Az emberek nyeregbe pattantak, kikapták
apródjaik kezéből a pajzsokat és fegyvereket. Az árnyékban várakozó katonák
talpra ugrottak, kivonták a kardjukat. A faltörő kos továbbra is kitartóan öklözte
a kaput, így a fa lassan engedett a támadásnak. Nem érkeztek újabb nyílvesszők
a falról, és egyik-másik katona eldobta a pajzsát is, hogy még nagyobb hévvel
bonthassa a palota kapuját. Will nyeregbe kapaszkodott, és a többi francia
lovaggal együtt a barikádhoz lovagolt. Nogaret csak most rohant el a lováért.
Hirtelen nagy nyikordulással kinyílt a kapu, Sciarra lovagjai tűntek föl mögötte.
A faltörő kossal küszködő gyalogok eldobták a fatörzset, és beözönlöttek.
Sciarra szorosan a nyomukban volt, és szilaj rohammal vezette át lovagjait az
utcán, egyenesen be a pápa palotájába.
A fal túlsó oldalán pár íjász hevert a mellvéden elterülve, míg mások, akiket
Sciarra lovagjai lőttek le, kicsavarodva feküdtek a földön. Némelyik még
holtában is az íját markolta. A palota erkélyein mozgás kelt, néhány védő
megpróbálta odabenn elbarikádozni magát. A katedrális előtt elterülő belső
udvaron még mindig nem ért véget a küzdelem. A katedrális ajtói tárva-nyitva
álltak, és oda-bentről kihallatszott a kardok fémes pengése. A támadók első
hulláma egyenesen a felé az épület felé indult, ahol a pápa családja élt. A
fejszével felfegyverkezett katonák nekiestek az alsóbb emeletek festett
zsalugátereinek, mások gyorsan szétverték az ajtókat, berúgták, vállal belökték
őket, majd beözönlöttek az épületbe. Sikolyok harsantak fel.
 Willt a lovasroham hulláma sodorta be magával a kapun. Nogaret és a francia
gárdisták elmaradtak mögötte. Sisakja szemnyílásán keresztül csak előre látott
egy szűk sávban, az elöl lovagolok hátát, a kardokon megvillanó, a napsütésben
egészen vakító fényt, a felemelt pajzsokat. Látta, hogy Sciarra az udvar
túloldalán emelkedő pompás palazzo felé indul. Will évtizedes tapasztalattal
kormányozta át a lovát a tömegen, és követte a Colonnát; minden gondolatát a
pápa megvédésére összpontosította. Amikor Sciarra leszállt a nyeregből, és
ráparancsolt a katonákra, hogy nyomják a füstölgő fáklyákat az ajtó aljához, Will
is követte a példáját; leugrott a lóról, az állat farára csapott, hogy menjen ki a
kavarodásból. Az ajtók először elfeketedtek, aztán égni kezdtek. Will
megragadta a kardját, hallotta, hogy körülötte mindenki várakozásteljesen zihál.
Jó néhány lovag eltakarta az arcát, az ajtóhoz lépett, hogy erőteljes rúgásokkal
próbálja belökni. Végül aztán valakinek sikerült betörnie; az ajtó befelé robbant,
és hatalmas parázsesőben hullott szét. Will előreverekedte magát. A csapat
végig-özönlött egy széles folyosón, fuldoklott a füstben. Mindenki másfelé
futott, mindenki elsőnek akarta megtalálni a pápát és a kincstárat.
Sciarra egyenesen a folyosó végén lévő lépcső felé tartott, láthatóan tudta,
merre megy. Will remélte, hogy Colonna egyik embere sem mer valami vissza-
vonhatatlant tenni a vezére nélkül, Will is követte. A könyökével lökte félre az
útjából a lovagokat, Sciarra után hágott fel a lépcsőn, bár az olasz jóval fiatalabb
volt nála, és már el is tűnt. A lépcsőházat betöltötte a páncélcsörömpölés. Will
egyre magasabbra mászott, a kardja néha a falnak csapódott, a tüdeje égett, a
combja fájón lüktetett a szokatlan erőkifejtéstől. Épp, amikor lassulni kezdett
volna, felért a lépcső tetejére. Összeszedve az ereje maradékát végigrohant a
márványfolyosón. Sciarra most már jóval előtte volt, körülötte a lovagjai, a
kardja magasan a csapat feje fölött villódzott. Egy dupla szárnyú ajtó felé
tartottak.
− Krisztusom, segíts! − zihálta Will, és tovább küzdött, hogy beérje őket. Az
ajtók kitárultak, aztán a sereg a mögöttük nyíló terembe özönlött.
És megtorpantak.
A trónon, hivatala drágakövekkel ékes tiarájában, díszesen hímzett ruhában ott
ült Bonifác pápa. Egyik kezében színarany keresztet tartott, a másikban kristály
markolatgombú kardot. Széles, ráncos arca elszürkült a kimerültségtől és a
félelemtől, de mégis makacs elszántság ült rajta. És előtte, talpig fehérben,
kivont karddal ott sorakozott huszonhét templomos lovag.
 24.

Anagni, Olaszország
Kr. u. 1303. szeptember 7.

Will berontott a terembe, és szilaj öröm töltötte el a pápa körül védelmező

gyűrűben álló lovagok láttán.
Eljöttek.
Egy pillanatra legszívesebben a soraik közé vetette volna magát, és
szembefordult volna Sciarrával és az embereivel, de leküzdötte ezt a késztetést,
megállt a terem túlsó végében, aztán felemelte a kardját a templomos lovagok
ellen, akárcsak körülötte mindenki más. A szíve mélyén ennek ellenére
diadalittasan kiáltozott. A palotaegyüttes más szárnyaiból továbbra is harc zaja
szűrődött be, kardok csengése, kiáltozások, fa reccsenése, üvegcsörömpölés
hallatszott mindenfelől.
Sciarra letépte a fejéről a sisakot, hagyta, hadd koppanjon nagyot a földön,
mintha csak azt akarná, hogy a pápa is lássa ellenfele arcát.
Bonifác felemelkedett.
− Mire vársz még, Colonna? Itt a nyakam! Itt a fejem!
Sciarra előrelépett a gúnyolódás hallatán, a keze ráfeszült a kardja
markolatára. De a tekintete a lovagokra villant, és látta, hogy mind
megdermedtek a mozdulatára, mind csak őt figyelik.
− Mi történik? Hol a pápa? − hallatszott Nogaret ziháló hangja a teremhez
vezető utat elálló tömeg túlsó végéről. − Engedjetek át! − A katonák vonakodva
váltak szét előtte, és megjelent a miniszter. Ő is leráncigálta a sisakját, hogy
jobban lásson. Az arcán először döbbenet, aztán harag áradt el, amikor meglátta
a templomosokat, mögöttük a pápával. − Mi ez itt?
− Ebből maradj ki, Nogaret − mordult rá Sciarra −, ez már nem a te harcod!
Odakint egyre hangosabb lett a kiáltozás. A levegőben füst kesernyés illata
érződött.
− Guillaume de Nogaret? − kérdezte a pápa jeges hangon. − Nocsak, te voltál
hát az a kígyó, aki mérget csöpögtetett szavával királyod fülébe? Akinek a mérge
most az egész egyházat fenyegeti? − Bonifác szeme felszikrázott. − Téged is
tűzre kellett volna vetni az apáddal meg az anyáddal együtt, te istenkáromló kis
korcs!
Nogaret előrelépett, az arcát eltorzította a gyűlölet. Sciarra emberei olyannyira
készen álltak a harcra, hogy ketten azt hitték, ez jelzi az általános támadás
kezdetét, és a lovagok sora felé vetődtek. Sciarra rájuk kiáltott, de elkésett a
figyelmeztetéssel. Két templomos kimozdult, és hárította az emberei támadását.
Az egyik lovag becsusszant az ellenfele csapása alá, aztán előreütött a kardjával,
és egyenesen belevágta a férfi oldalába. A másik egy lefelé irányuló köríves
csapással ütötte le támadója pengéjét, aztán leszúrta az ellenfelét. A két lovag a
vérző tetemeket a földön hagyva lépett vissza a sorba. Bonifác megroskadt a
trónján, megrázta a vérontás. A tekintete még zavarodottabbá vált, amikor
Godfrey Bussa tántorodott be a terembe.
A parancsnok arca holtfehér volt, a kezét a karjára szorította. Vér bugyogott ki
az ujjai közül. Egyenesen Sciarrához sietett.
− A városiak fellázadtak − nyögte összeszorított fogakkal. − Követtek minket
a palotába. Még többen jönnek föl a városból. Lerohanták az épületet.
− Godfrey? − suttogta a pápa. Felállt, a kard ernyedten lógott a kezében. – A
templomosok mondták, hogy a saját embereim is belekeveredtek a dologba, de
nem hittem volna, hogy épp te! − Bonifác arckifejezése megkeményedett. – És
ha arra gondolok, hogy még aggódtam is érted, amikor lezáratták a kaput, és
megtagadták, hogy bárki is bejöjjön! Hányan vannak még ellenem? − kiáltott fel
hátravetve a fejét.
Kiáltozás és számtalan láb ütemes dobogása hangzott fel a folyosón. Az
ajtóban álló katonák megfordultak, a kiáltásuk belevegyük az általános
hangzavarba; egész áradat özönlött feléjük. Anagni lakosai megérkeztek, a
jutalmukat követelve.
A bíborosi paloták felett aratott könnyű győzelmen felbuzdulva, a lopott
bortól megittasodva, s a még dúsabb zsákmány reményétől részegen rohantak a
trónterem ajtajában álló katonák felé. Néhányuk kezében a kint legyőzött
katonáktól rabolt fegyver volt, másoknál botok és kövek. Sciarra emberei nekik
szegezték a kardjukat, de a tömeg lendülete túl nagy volt, így az elöl rohanók
pusztán lendületből beleszaladtak a fegyveresek sorába, megállíthatatlanul
lökték őket előre a mögöttük érkezők. Mindenki rúgkapált és szúrt, könyökölt és
öklözött. A pengék surranását hamarosan fojtott nyögések és bugyborékoló
sikolyok vették át; fülsiketítő hangorkán kelt a szűk térben.
Sciarra megfordult, hogy utasításokat kiáltson az embereinek, de hirtelen
dühében ordított egy nagyot, mert a templomosok letaszigálták a pápát a trónról,
a terem túlsó falában nyíló ajtó felé terelték. Sciarra gondolkozás nélkül
utánaeredt, Nogaret pedig követte. Pár templomos levált a fő csapatról, és
egyenesen feléjük indult. Will a miniszter után iramodott, de Anagni lakói végül
épp ekkor törtek át a katonák között, és beözönlöttek a trónterembe. Füst
szállingózott be a magas ablakokon, csípőssé tette a levegőt. A szemközti épület
lángokban állt. Will egy arcot látott meg szinte függeni a gomolygó, fekete
felhőkben, aztán valaki nekirontott egy jókora bunkósbottal a kezében.
 A pápa és az őt kísérő lovagok eltűntek. Sciarra végzett egy templomossal,
éppen a másodikkal küzdött, az arcát eltorzította a harag. Nogaret felordított,
ahogy az ellenfele kijátszotta a védelmét, és átszúrta a vállát. A templomos
azonnal kirántotta a pengét, majd hatalmas, kétkezes csapással sújtott volna le,
könnyedén lefejezve Nogaret-t, ha nem csapódik neki két anagni épp ebben a
pillanatban, és nem lökik fel. A templomos tehetetlen dühében felmordult, de
újabb és újabb városiak rohantak el mellette, mindenki a trónhoz akart férkőzni,
mert Bonifác ott hagyta rajta a kristály markolatgombú kardot és a tömör
aranykeresztet.
Will elhúzódott támadója esetlen ütése elől, könnyedén hárított egy másik
csapást is, de egyre többen özönlöttek be a terembe, hogy megverekedjenek a
kincsekért.
− Visszavonulni! − ordította valaki. − Visszavonulni!
Sciarra lovagjai kezdték kivágni magukat a jelentős túlerőben lévő csürhén át,
minél messzebb a templomosoktól, akik válogatás nélkül irtottak mindenkit a
tömegben. Valaki visszarángatta Sciarrát. A sebesült Nogaret elveszítette a
kardját, kétségbeesetten próbált eljutni az ajtóhoz, de a templomos lovag
követte. Will kiverekedte magát, az öklével és a kardja markolatával lökte el az
útjában állókat.
Az általános visszavonulásra hívó parancs is felhangzott; már több ezer helyi
áradt be a palotaegyüttesbe. A templomosok nem tudták biztonságba menekíteni
a pápát ebben a felfordulásban, úgyhogy elbarikádozták a palota tornyában,
Sciarra serege viszont kénytelen volt elmenekülni a borostyánszín estében.
Hátrahagyták Anagni megvadult lakosait, akik letépték a felbecsülhetetlen
értékű faliszőnyegeket, összeverekedtek az ezüsttálakon, ereklyéket rámoltak ki
a kincstárból, és késő éjszakáig vedelték az áldozásra való bort.
 Palestrina, Olaszország
Kr. u. 1303. szeptember 8.

Az emberek zihálva vetették le magukat a durva fűvel benőtt földre. Arcukon

verejték csillogott a kora reggeli fényben, és vér vöröslött át a sebekre épp csak
rátekert, sebtében tépett rongyokon. Néhányan szomjasan, nyeldekelve itták a
vizet, aztán fölemelték a kulacsot, és a maradékot a fejükre öntötték. Lehunyt
szemmel élvezték az arcukon lecsorgó folyadékot. A lovak rágták a zablát, a
szájuk habzott szomjukban. Pár állat megsebesült az Anagniból való menekülés
során, és szánalomra méltó nyihogás harsant, ahányszor csak a katonák végeztek
egy-egy lesántult jószággal.
Will háttal nekidőlt az omladozó kőfalnak, és az utolsónak érkezőket nézte,
ahogy többségében gyalog kaptatnak fel a meredek, bokrokkal benőtt úton. Még
mindig kimerült volt, de neki legalább volt egy kis esélye pihenni, mivel már pár
órával ezelőtt ideért Palestrina lerombolt városába, akárcsak a pápai palotából
elevenen kijutott lovas katonák többsége. A látottak alapján még mindig
legalább a fele hiányzott a seregnek. Senki sem tudta, Rainald és a ferentinói
emberek merre lehetnek. Senki sem látta őket azóta, hogy a támadás első
hullámával beviharzottak a palotába. Sciarra, Godfrey Bussa és Nogaret mind
jelen voltak, bár a miniszter két gárdistát is elveszített azok közül, akiket még
Franciaországból hozott magával, Bussa pedig a vérveszteségtől elszürkült
arccal hevert az árnyékban.
Éles kiáltás harsant, egy sas vitorlázott el fölöttük, a szárnyai aranyfényben
csillogtak. Jó néhány másik követte, gyanakodva köröztek, nem bíztak a
betolakodókban. Miután Bonifác leromboltatta a Colonnák erősségét, a település
teljesen elhagyatott lett, s a természet sietve visszafoglalta a területet. Alig
maradt nyoma a hegytetőt egykor megkoronázó épületeknek; azt a pár követ és
faanyagot, amit nem vittek még el a környékbéliek, vastagon befonták a
kúszónövények és a fű. Mostanra már csak a falak szaggatott vonala, pár törött
oszlopláb kandikált ki a sűrű aljnövényzetből. A kápolna volt az egyetlen épület,
amit meghagytak, az eltűnt emberi jelenlét egyetlen nyoma a vadonban. Fák
gyökerei feszítették szét a falak réseit, a padlót vastagon borította a
denevérürülék, és a pókhálók leheletfinom, legyekkel pettyezett függönyként
lengedeztek a sarkokban.
Will különösnek találta, hogy Sciarra ide hozta őket, családja utolsó
vereségének, a pápa diadalának helyszínére. De Colonna olyan helyet keresett,
ahol úgy szedheti össze újra a seregét, hogy Bonifác szövetségesei ne lássák
meg, így Palestrina tűnt a legbiztonságosabb lehetőségnek. Talán Sciarra
valamiféle vigaszt is keresett a helyszínben; itt aztán nyalogathatta a sebeit,
merenghetett a veszteségein is. Akárhogy is, még nem végeztek. Ez egyértelmű
volt.
Árnyék vetült Willre. A férfi elernyőzte a szemét, felnézve Nogaret-t
pillantotta meg.
A miniszter ruhája ragadt a vállsebéből folyó vértől, bár az egyik gárdista
hevenyészett kötést tett a sebre.
− Te meg sem sérültél?
A szenvtelen mondat egyáltalán nem tűnt kérdésnek, de Will azért válaszolt.
− Nem nagyon − emelte fel a kezét. A bütykei tele voltak zúzódással, és
cafatokban lógott rajta a bőr; ököllel verekedte ki magát a csőcselék sűrűjéből.
− Katasztrófa volt.
Will sziszegve tápászkodott fel. Majd egy lábnyival magasabb volt Nogaret-
nál, de a fickó így is ellenségesen nézett a szemébe.
− A városiakat nem kellett volna belekeverni. − Will épp csak odapillantott
Sciarrára; a Colonna a kápolna melletti fák egyikének árnyékában guggolt. –
Láttam már máskor is csőcseléket. Nem kerül sokba agyatlan hordává változtatni
őket, hogy csak a rablás és a válogatás nélküli öldöklés érdekelje őket. De
veszélyes fegyver ez. Kiszámíthatatlan.
− Hadd mondjam meg, mi volt még kiszámíthatatlan, Campbell!
Will visszanézett; hallotta a miniszter hangjában a rosszindulatú fenyegetést.
− A pápa fehér ruhás megmentői! − Nogaret hangjában fortyogva robbant ki a
harag. − Az első kérdésem az volna: hogyan tudhatott Bonifác a támadásról?
Nyilvánvalóan nem Bussa egyik embere árulta el, hiszen egyértelműen
megrázta, amikor látta, hogy a parancsnoka is fellázadt ellene. Sőt a pápa
egyenesen azt mondta, a templomosok figyelmeztették, a saját emberei közt is
lehetnek lázadók. A második kérdésem tehát az lenne: a lovagok honnan tudták?
– Amint azt Bussa is mondta már, lehetséges, hogy a pápát egy hozzá hű
testőre figyelmeztette. − Will továbbra is állta Nogaret tekintetét, bár a miniszter
gyanakvással teli, bűnbakot kereső, fekete pillantása mélyen belévájt. − A pápa
talán üzent a római templomosoknak, az ő védelmüket kérte!
− Ennek semmi értelme sincsen. Ha azt hitte volna, meg fogják támadni,
elhagyja Anagnit!
− Talán nem vette elég komolyan a fenyegetést, és a lovagi kíséret csak
elővigyázatosság volt − vonta meg a vállát Will. − Még az is lehetséges, hogy a
templomosok kaptak róla hírt, ezért önszántukból mentek oda! − Megrázta a
fejét. − Tartok tőle, sosem fogjuk megtudni az igazat.
– Talán − mormolta Nogaret. Mintha mondani készült volna valamit, de
elvonta a figyelmét a városba épp belovagoló lovascsapat. Rainald érkezett meg
a ferentinói emberekkel.
 Sciarra felkelt, és átvágott a füvön.
– Azt hittem, nem sikerült kijutnod Anagniból − mondta a Colonna, és
megragadta a kapitány kezét.
− Szét kellett válnunk. Jöttünk, amint tudtunk.
Sciarra bólogatott.
− És Bonifác? Tudod, mi történt vele? Egyetlen felderítőm sem tért vissza.
− Egyikük rám bízott egy üzenetet. Megtudta, hogy a templomosok Rómába
akarják kísérni a pápát. Hajnalhasadtára tervezték az indulást − nézett fel
Rainald a napra. − Azt hiszem, most már úton kell lenniük.
Sciarra arcán lassú mosoly terült el.
− Épp, ahogy reméltem.
Will előtt most világosodott csak meg, hogy az olasz miért ide vonult vissza.
Palestrina a Rómába vezető út mentén feküdt. Volt az egészben valami komor
költőiség: Sciarra egykori otthona romjai közül lovagol le, hogy bosszút álljon
azon, aki elpusztította.
Miközben Rainald elfogadott valakitől egy teli kulacsot, és hálásan ivott,
Nogaret megragadta Sciarra karját.
− Beszélnem kell veled.
Sciarra kihúzta magát Nogaret szorításából, de láthatott valami
engesztelhetetlent Nogaret tekintetében, mert biccentett Rainaldnak, aztán
követte a minisztert a kápolnába. Páran kíváncsian néztek utánuk, ahogy eltűntek
az épületben, de aztán mindenki ment, hogy segítsen az újonnan érkezetteknek.
Elvezették a lovakat egy jobban megtisztított, füves területre, ételt adtak a
katonáknak, hallgatták, ki hogyan menekült meg.
Will még maradt, az agyában bizonytalan kérdések forogtak. Nogaret szavait
talán elfelejtette Anagniban a felfordulásban, de most újra eszébe jutottak, és
rossz előérzettel töltötték el. Nem pusztítja el előttem Bonifácot! Eddig csak arra
figyelt, hogy Sciarrától biztonságban tudja a pápát. De mi van, ha nem a
Colonna az egyetlen veszélyforrás? Felkapott egy üres vizestömlőt, és a kápolna
hátulja felé indult.
− Hozok még egy kis vizet − mondta az egyik francia gárdistának, aki unottan
biccentett a bejelentésre.
Will meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, majd körbekúszott a fal
mentén. Épp elég repedés és lyuk volt, de a legtöbből fák vagy virágok sarjadtak.
Tovább sietett, és hamar megtalálta, amit keresett: széles rés nyílt a kőben,
cikcakkos volt, mint egy villám, és épp be lehetett rajta látni a kápolna belsejébe.
Nogaret belépett, peckesen végigvonult a templomocskán, lesöpörte maga elől
a pókhálókat.
− Mit akarsz? − kérdezte a nyomában érkező Sciarra türelmetlenül.
 Nogaret hirtelen megfordult, aztán tiszta erőből pofon vágta az olaszt.
– Te barom!
Sciarra hátratántorodott. A kezét az arcához kapta, de félúton megdermedt,
inkább a kardmarkolatra fogott, és fegyvert rántott.
Nogaret-nak arcizma sem rezdült, bár a neki szegezett kard hegye alig pár
ujjnyira rezgett a torkától.
− Azt hiszed, a családodnak rossz sora volt, amikor Bonifác háborút hirdetett
ellenük? Mindez semmi ahhoz képest, amit az uram, Fülöp király tehetne velük!
Most már Franciaország az otthonuk, nemde? A biztos menedékük? Tehetek
róla, hogy a sírjuk is az legyen!
A kardhegy megremegett, de Sciarra nem engedte le a pengét. Vérvörös volt
az arca.
− Nem az a fajta vagyok, akit megrémít a fenyegetőzés.
− Ez nem csak fenyegetőzés!
Sciarra habozott. Lassan leengedte a fegyvert.
– Tönkretetted az egész küldetést! − sziszegte Nogaret. Fel-alá járkált az üres
kápolnában, a pókhálók libegtek minden léptére. − Bonifácnak már úton kellene
lennie Párizs felé! A pápának megverve, meghunyászkodva, Franciaország
hatalma előtt meggörnyedve, láncra verve kellene vádlói és bírái elé utaznia!
− Nem hagyhattam, hogy élve elhagyja ezt a helyet − válaszolta Sciarra
halkan; nem vette le a tekintetét a miniszterről. − Fogalmad sincs róla, micsoda
ocsmányságokat követett el a családom ellen! − A mellkasára csapott. −
Fogalmad sincs róla, milyen vadul gyűlöljük! Nem akartam, hogy egy palota
tornyában, fényűzésben éljen, miközben ügyvédek vitáznak a sorsa fölött!
Holtan akartam látni!
– Akárcsak mi! − kiáltott fel Nogaret visszafordulva. Megtorpant, mert Sciarra
ismét kardot rántott, de nem hátrált meg. − A pápa sosem ért volna el Párizsba.
Megmérgeztem volna útközben.
− Miért nem mondtad el nekem? − nézett rá Sciarra megdöbbenve.
− Megesküdtem az uramnak, hogy senki más nem tud majd róla. Még a
tulajdon embereimnek sem árultam el. Azt mondtuk volna, hogy a pápa a bűnei
súlyába pusztult bele. Nem lett volna gyilkosságra utaló jel… − Nogaret egy
csorba oszlopnak támaszkodott. − Most pedig mindennek vége, csak mert neked
kapkodnod kellett. Amint a pápa Rómába ér, kiközösít minket és Fülöp királyt
is, hacsak nem tette meg máris!
− Még nincs veszve minden − jegyezte meg Sciarra hosszas hallgatás után. –
Tudjuk, hogy erre jön!
Nogaret megrázta a fejét.
− Ha az úton végzünk vele, mindenki tudni fogja, hogy gyilkosság áldozata
lett, akárcsak a gyilkosok pontos kilétét.
− Ha nincsenek tanúk, akkor nem. Hiába szenvedtünk komoly veszteséget, az
embereim így is túlerőben lennének a templomos kísérettel szemben. Eltereljük
a figyelmüket, hogy végezhessünk a pápával!
− Nem lesz bizonyíték, nem lesz holttest. Mindenki csak annyit tud majd,
hogy a pápa sosem ért el Rómába.
− Az anagni lázongás megkavarja majd a híreket. Még mindig mondhatod,
csak azért jöttél, hogy eretnekség vádjával letartóztasd a pápát, ezt mindenki
tudja, akárcsak azt, hogy megszökött előled. Így is mondhatod, hogy a bűnei
súlya ölte meg, vagy fogalmazhatod, ahogy akarod, miközben a városból
menekült. − Sciarra a homlokát ráncolva gondolta át a dolgot. − Bussa néhány
embere eljutott idáig. Mi lenne, ha elvinnék a pápa holttestét Rómába, és vele
együtt a hírt, hogy mi történt? Ott senki sem tudja, hogy Bonifác tulajdon
testőrsége is ellene támadt. Hinnének nekik.
− És a templomosokkal mi lesz? Még ha mind egy szálig végeznénk is velük,
a rend akkor is tudni fogja, hová mentek és miért. Nyilván újabb lovagokat
küldenének ki, ha ezek nem érkeznének meg időben.
− Csak küldjenek − válaszolta Sciarra szárazon. − Nem bukkannak a
nyomukra ezek közt a dombok közt. Bussa emberei majd azt mondják, hogy
rátámadtak a csapatra, de nekik sikerült elmenekülniük. A templomosok ott
maradtak, hogy feláldozzák magukat az eretnek pápáért. − Könnyedén
megemelte a vállát. − A renden kívül ki más siratná meg őket?
A Rómába vezető út, Olaszország
Kr. u. 1303. szeptember 8.

Bonifác meggörnyedve ült a prémekkel és párnákkal bélelt szekéren, kesztyűs

keze újra és újra a fára szorult, ahányszor csak a kerék megugrott az egyenetlen
úton. Késő délután volt, a nap áttűzött a kocsit fedő vörös vászontetőn is, szinte
áttetszővé tette, mint a bőr. Bonifácnak az a kínzó képzete támadt, hogy
valamiféle hatalmas bestia gyomrában imbolyog Róma felé. Nem hallatszott
más, csak a templomosok lovainak ütemes dobogása a kemény, szikkadt talajon.
Az ütemes zaj ott lüktetett a fejében, és a tompa fájdalom lassan hasogató kínná
fokozódott. Megtörölgette a homlokát egy selyemkendővel. A támadás hírére
gerjedt jogos harag, ami őrjöngő dühvé fokozódott, amikor a tulajdon embereit
látta meg annak a vipera Colonnának az oldalán, mostanra elfoszlott. Most már
egyszerű, riadt öregembernek érezte magát. Megsebezték. Elárulták.
Az otthonát kis híján elpusztították. Teljesen le is rombolják, ha a zavargás
nem csitult volna el, de Anagni lakosai nem sokkal Sciarra menekülése után
kijózanodtak, és ráébredtek, mit tesznek. Bonifác szenvedélyesen kérlelte őket a
palota erkélyéről, mire sokan le is tették a fegyvert a körülötte álló templomos
testőrség láttán. Néhányan még az elrabolt kincseket is visszaszolgáltatták. Az
volt a csoda, hogy a családjából senki sem halt meg, bár számos szolga és őr
veszett oda a támadásban. A lovagok a szemébe mondták, milyen szerencsés; ha
nem lettek volna ott, már halott lenne, vagy annak az eretnek Nogaret-nak a
foglya.
Bonifác most ébredt csak rá, hogy a kendőt szorító keze remeg. Az ölébe
ejtette a selymet, kintről érdes kiáltást hallott. Hamarosan újabb ordítás harsant,
majd a lovak riadt nyihogása. Hallotta, hogy halkan surrannak a kardok, aztán a
szekér vadul előrelódult. Elveszítette az egyensúlyát, és előrezuhant. A prémek
kipárnázták az esést, de a kocsi olyan vadul zötykölődött, hogy épp csak meg
tudta magát tartani a kezén. Kétségbeesetten próbált egy helyben maradni, de
úgy rázta a szekér, mint egy zsák almát. Seregnyi ló közelgő patadobogását
hallotta meg. Újabb kiáltások csattantak fel, aztán reccsenések, puffanások,
emberi és állati sikolyok.
Bonifác négykézláb verekedte magát előre, így nagy nehezen eljutott a szekér
hátsó nyílásáig. Megragadta a vásznat épp, amikor a szekér egy kátyúba döccent,
és kis híján felborult. Nagyot kiáltva oldalra zuhant; a kezében elszakadt a
ponyva, nekiesett a puszta fának és jól beütötte az öklét. Felemelte a fejét, hogy
kinézzen a vásznon tátongó lyukon. A porfelhőkön át is látta, hogy mögöttük az
út telis-tele van lovasokkal. Több százan lovagoltak le a bozótos hegyoldalon, és
kiáltozva rohamozták meg a templomosokat. A kiáltások közül kihallatszott a
Colonna név is. Még mindig legalább négy templomos volt Bonifác mellett,
vadul vágtáztak, de a pápa szeme láttára kerülték meg őket az alázúduló
támadók. Bonifác szeme elkerekedett félelmében, egy fekete nyílvessző szállt
felé. Hanyatt vetette magát, de a lövés nem őt vette célba, hanem az egyik ló
farát találta el, az állat kínjában forogva ugrott a szekér oldalának. Egy másik
nyílvessző a kocsist találta el; a férfi leesett a bakról. A szekér megbillent és
rázkódott, ahogy a kereke átgördült a testen, aztán letért az útról; a lovak oldalra
rántották, le a meredek töltésen, ki a fehér virágokkal pettyezett mezőre. Bonifác
beverte a fejét a szekér oldalába halmozott ládák egyikébe, és szédelegve hevert,
miközben a szekér lassan, döcögve megállt. A lovak kimerültén prüszköltek és
ziháltak.
Továbbra is csatazaj csengett-bongott az út felől. Bonifác a nyíláshoz húzta
magát, mielőtt a lovak megint megugorhattak volna. Épp elérte, amikor egy
verejtéktől és diadalmámortól fénylő arc jelent meg a vászonkeretben. A pápa
felkiáltott és hátrakúszott; Nogaret mászott be. A miniszter kezében tőr volt.
– Tartsd magad távol tőlem! Távozz, Isten nevében!
 Nogaret közelebb lépett, fekete szeme lángolt.
− Hogy merészelsz rám támadni! − ordított fel Bonifác. − Isten földi
helytartója vagyok! Szent Péter örököse!
− Csak egy vén bolond vagy egy összeomlóban lévő építmény tetején, és
puszta akaraterővel próbálod meg egyben tartani. Az egyház hatalma gyengül.
Az emberek nemsokára a mulandóba vetik a hitüket, és a spirituális világot alig
tartják többre képzelődésnél!
− Miért? − lehelte Bonifác. − Miért akarnád, hogy így legyen?
− Elemészt titeket a romlottság − köpte Nogaret −, mindegyikőtöket! Mind
képmutatók vagytok! Isten nevében öltök, de a ti kezetek sújt le az
ellenségeitekre, nem az Övé! A hitet csak kifogásnak használjátok arra, hogy
elpusztítsatok bárkit, aki az utatokba vagy az elképzeléseitek útjába áll! Amit
most itt tenni készülök, az megváltja a világot a mocskodtól.
− Nem én ítéltem a családodat máglyahalálra, Nogaret − mondta Bonifác, de a
szekér túlsó végéhez érve megakadt. Nagy nehezen térdre küzdötte magát. – Ha
megengeded, megbocsátok nekik, és megtisztítom a nevüket. A tiédet is.
Nogaret a fejét rázta.
− Visszavonhatom a kiközösítést is, amit rád és Franciaországra mondtam ki −
nyújtotta ki Bonifác a kezét, mert a miniszter egy pillanatra megtorpant. – Még
ma este megteszem. Ha életben hagysz.
Nogaret meggörnyedve állt a szekéren. A pápa fölé hajolt, fekete ruhája
kitakarta a napot. A csatazaj gyengébb lett, szórványosabb.
– Majd megteszi a következő pápa − mondta a miniszter kíméletlenül, és a
pápa nyaka felé szúrt a tőrrel.
Bonifác felsikoltott, ekkor Nogaret a szájába lökte a szabad kezében
rejtegetett nyitott kis üvegfiolát. Az öregember szeme elkerekedett, ahogy a
keserű folyadék a torkába loccsant. Felkapta a kezét és megragadta Nogaret
csuklóját. Fuldoklott, próbálta elfordítani a fejét, de elkésett; a folyadék felét már
lenyelte. Ugyanebben a pillanatban lovasok vágtattak le az útról, megriasztották
a szekér elé fogott állatokat. A szekér előrelendült, Bonifác pedig gyomorszájon
rúgta Nogaret-t. A miniszter hátratántorodva kiesett a szekérből, miközben a
megvadult lovak átragadták a kocsit a mezőn. Nogaret hanyatt zuhant a fűbe.
Will tehetetlenségében felordított, amikor látta, hogy Nogaret bemászik az
aranyszínű fűtengerben magányosan álló szekérbe. Vadul az előtte álló
templomos felé vágott, le akarta fegyverezni, hogy mögé kerülhessen. De a
lovag − alig húszéves lehetett − jó vívó volt, és bár fintorogva védte Will
hatalmas ütéseit, szorosan fogta a kardját és a pajzsát is. A legtöbb lovag
mostanra már holtan hevert az út mentén, csak páran harcoltak tovább elszántan,
mint ez a fiatal kölyök. Will kétségbeesett kiáltást hallott a szekér felől.
Megoszlott a figyelme, ettől elveszítette az egyensúlyát. Csak egy pillanat volt
az egész, de ez is elég volt ahhoz, hogy a lovag előreugorjon, kirúgja a kardját a
kezéből, és döfjön a magáéval. Mozdulat közben dermedt meg. Will térdre
roskadva látta a fiatal lovag torkából kiálló nyílvesszőt. A tekintetét nem vette le
Willről, de a kard kifordult az ujjai közül, koppanva zuhant a porba. Miután a
lovag összeroskadt, az egyik francia gárdista lovagolt oda hozzájuk üres íjjal a
kezében.
Will kábán tápászkodott fel a porból. Észrevette, hogy Nogaret hanyatt
kizuhan a ponyva alól, majd a szekér átdübörög a mezőn. Nem jutott messzire,
mielőtt Sciarra emberei sarokba szorították. Látva, hogy Nogaret felkel, és
ráérősen indul meg a szekér felé, Will tudta, hogy vége. Lenézett a fiatal
templomosra. A fiú üres szemében már csak a sötétedő ég tükröződött vissza;
felriadtak benne a kísértetek, félve súgtak össze.
St. Julien le Pauvre, Párizs
Kr. u. 1303. november 20.

Esquin de Floyran megfordult a templomajtó hangos csikordulására.

Megkönnyebbülve sóhajtott fel; az unokaöccse érkezett. Örömét azonban hamar
harag váltotta fel, amikor észrevette, hogy a fiú egy szolga barna ruháját viseli, a
hátán pedig takaros csomag lóg. Az oltár előtt sorakozó gyertyák
megvilágították az arcát. Lesietett a sorok közt a várakozó Esquinhez. A gyenge
fényben is látszott, hogy Martin félholt a rettegéstől.
Esquin szorosabban összefogta magán az egyszerű köpenyt, mert egy
pillanatra kivillant alóla a fehér lovagi öltözet. A pap a kelleténél jobban
érdeklődött a templomába tévedt idegen iránt, és nem akarta még jobban
felkelteni a kíváncsiságát azzal, hogy megmutatja, templomos.
− Martin? − kérdezte. A fiatal fiú odasietett hozzá. − Mi ez itt? − intett a
csomag felé.
− Elhagyom a rendet. Hazamegyek veled Montfaucon-ba. Még ma este.
Esquin aggodalmát elsöpörte a harag.
− Erről szó sem lehet! Apád és jómagam nem azért küszködtünk éveken át a
neveléseddel, hogy az első nehézség után megfutamodj! Azért jöttem el ma este,
hogy segítsek neked; hogy segítsek szembenézni a gondjaiddal, nem megszökni
előlük!
Martin a padlóra roskadt, a válláról lecsúszott a zsák szíja, a csomag az ölébe
süppedt.
Esquin mély levegőt vett, és letérdelt mellé.
− Martin, kérlek! El kell mondanod, mi bajod van! Netán…? − Megacélozta
magát; a szíve mélyén nem akarta beigazolódni legsötétebb félelmeit. Hallott
róla, egyes preceptóriumokban mi folyik, hogy az idősebb lovagok a lehető
legocsmányabb módon élnek vissza a hatalmukkal, és rettegett tőle, hogy
unokaöccse kétségbeesése mögött is ez állhat. − Rosszul bánik veled az urad?
Valami… illetlenre kényszerít?
Martin tekintete félve villant rá, mintha csak legrémítőbb gondolataiban
olvasott volna. Nem is tudta, ezek után mit mondhatna, de mielőtt szavakat
keresgélt volna, az unokaöccse beszélni kezdett.
– Sosem akartam ezt tenni. Bár azt hittem… azt hittem, minden beavatáson ez
történik. Azt hittem, mindenkinek ezt kell tennie, és hogy te és apa is nyilván ezt
tettétek. De biztosat akartam tudni, úgyhogy kérdezősködni kezdtem más
lovagoktól, a barátaimtól… − Martin arca szürkés volt és nyúzott. − Azt
mondták, ők sosem tették ezt.
– Mit? − kérdezte Esquin, amikor a fiatal lovag elhallgatott. − Mit nem tettek?
– Azt mondták, valami nagyszerű része leszek, valami olyasmié, ami az egész
rendet megváltoztatja. Azt mondták, ez… jó! − Martin hangja harciasabb lett. −
De hogyan is lehetne jó? Vért itattak velem, ijesztő utakra tereltek, s azt hittem,
csak azért csinálják, hogy megrémüljek, hogy próbára tegyék az erőmet és az
idegeimet, de aztán… − lehajtotta a fejét, és mintha lelki szemei előtt újra
lejátszódott volna a jelenet. − Aztán le kellett köpnöm a feszületet.
Esquin döbbenten meredt az unokaöccsére. Nem akarta elhinni, amit hallott.
Templomosokról volt most szó, Krisztus katonáiról! De a fiú tekintetében nem
látott hazugságot, csak kétségbeesett rettegést.
− Ki tette mindezt? Ki avatott be? Melyik lovag volt az?
− Egy koponyát viselt − nyögte Martin rekedten, és erősen megmarkolta a
csomagját. − Koponyaálarcot. Más arcai is voltak! − hirtelen felnézett a
nagybátyjára. − Mind álarcot viseltek. Amikor újabb lovagokat avattunk be, én is
álarcot viseltem. Egyfolytában a szertartást látom magam előtt − szorította a
szemére a kezét −, erről álmodom! Isten hangját hallom, azt mondja, átkozott
vagyok! Azt mondja, a lelkem már a Sátáné, és ördögimádókkal szövetkeztem,
nekik ígértem magam, az ő vérüket ittam! − Lekapta a kezét a szeméről, és
megragadta a nagybátyja karját. − Kérlek, bácsikám! Mondd meg, mitévő
legyek!
Esquin megfogta a vállát.
− Ki tette mindezt, Martin? Válaszolj! Kik ezek?
− Segíthetek?
Esquin felnézett, látta, hogy a pap indult meg feléjük.
− Köszönöm, nem. Csak egy kis békére van szükségünk.
A gyertyák fénye megremegett a hirtelen szélfuvallatra. A pap a homlokát
ráncolva nézett az ajtó felé. Esquin még mindig őt nézte, és látta, ahogy
megváltozik az arckifejezése.
A pap álla leesett döbbenetében, a keze önkéntelenül is a nyakában lógó
fakeresztet kereste.
– Szentséges Istenem!
Esquin követte a pap pillantását, és látta, hogy legalább húsz férfi özönlik be a
templomba. Mindegyikükön vörösre festett álarc volt, rajta hófehér szarvasfejjel,
és jeltelen, fehér köpenyt viseltek. Amikor az utolsó is belépett, az arca elé
rántotta a maszkot, majd becsukta az ajtót, Esquin megpillantotta az arca alsó
felét: szögletes állkapocs, rövidre nyírt, fekete szakáll. Aztán az elöl állók vonták
magára a figyelmét; egyszerre kardot vontak.
Martin talpra pattant, aztán az egyik oszlophoz hátrált.
− Kérlek, ne − suttogta −, ne!
Esquin hátra sem nézett a távolodó lábdobogás hallatára. A pap elmenekült. Ő
is ráfogott a kardmarkolatra; fegyvert rántott, és határozottan az unokaöccse elé
állt.
− Maradjatok, ahol vagytok − figyelmeztette a felé induló fegyvereseket −, ne
gyertek közelebb!
− A mesterünk tartott tőle, hogy elárulsz minket, Martin − jegyezte meg az
egyik elöl álló −, de én többet vártam tőled! Azt hittem, tiszteletben tartod az
esküt, amit tettél!
– Tiszteletben? − mordult fel Esquin. − Hogy merészelsz tiszteletről
beszélni?! Tudom, mire kényszerítettétek! Miféle ocsmányságokat követtetek el
vele, hogyan sodortátok veszélybe a lelki üdvét! Miképp juthatott odáig a rend,
hogy a hozzátok hasonló fertő üsse fel benne a fejét? A Merlanba kellene vetni
titeket! Mind egy szálig!
− Nem érted − válaszolta a férfi, a hangja üresen, tompán kongott az álarc
mögött −, de majd rájössz! − A kardjával Martin felé bökött. − Fogjátok el!
− Fuss, Martin! − kiáltott Esquin. Ellökte az unokaöccsét, és a támadók vezére
felé fordult. A fogát csikorgatva csapott össze az álarcos férfivel, de az
könnyedén félreütötte a kardját.
− Ne légy ostoba, de Floyran! Tedd le a fegyvert!
Esquin előreugrott. A férfi bal felé tért ki, megragadta a karját, széles ívben
elrántotta, és térddel gyomron rúgta Esquint. Esquin elejtette a kardot, utána
zihálva térdre roskadt. A könnyein át látta, hogy többen is megindulnak felé. Az
egyikük kezében fekete csuklya sötétlett.
− Ne bántsátok − figyelmeztette őket a vezetőjük. − A mesterünk ki akarja
hallgatni. Az árulót megölhetitek.
 Martin berontott a sekrestyébe, bevágta maga mögött az ajtót, a keresztrudat a
helyére lökte. Félelmében zihálva odarángatott elé egy ládát is, aztán vadul
körbenézett. A számos ruha alatt roskadozó fogas mögött egy kisebb fekete ajtót
vett észre, a fa öreg volt már, érdes. Úgy nézett ki, mint amit évek óta nem
nyitottak ki. A fiú tompán hallotta, hogy a nagybátyja felkiált, aztán nehéz léptek
dobbannak egyre közelebb. Az ajtó rázkódni kezdett a keretében, ezért arrébb
lökte a fogast. A kijárat zárva volt, a kulcsot sehol sem látta. A háta mögött
nagyot csattant valami, összerezzent, aztán vállal veselkedett neki az ajtónak. A
fa megremegett, de tartott. A fiú fogcsikorgatva újra nekiveselkedett, felkiáltott
kétségbeesésében. A háta mögött hangos, egyenletes csattogás hallatszott. Úgy
tűnt, mintha a lovagok felkaptak volna egy padot a templomban, és azzal
próbálnák betörni a sekrestye ajtaját. Hátralépett párat, és nekirontott a fekete
ajtónak, a törékeny, korhadt fa szétrobbant. Martin kizuhant a kinti sikátorba,
épp, mikor a sekrestye ajtaja is kipattant a helyéről. A fiú előrevetette magát, a
keze megcsúszott a sárban és a rothadó szemétben, a patkányok szétrebbentek
előtte. Talpra kecmergett és futásnak eredt.
Félúton járhatott már a sikátorban, amikor fáklyafény villant föl előtte. A
lovagok megkerülték a templomot, hogy elvágják az útját. Martin megfordult,
hogy visszaszaladjon, aztán csúszkálva megállt, mert a sekrestyéből is újabb
fegyveresek özönlöttek elő. Térdre roskadt, elhagyta az akaratereje, csak nézte,
ahogy egyre közelebb érnek. A menny felé emelte az arcát, látta az esti ég kék
szeletkéjét a magasban, és egy fényesen ragyogó, magányos csillagot.
Összefonta a kezét.
− Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled − lehelte lehunyt
szemmel, amikor feléje csaptak a kardok.
 25.

A királyi palota, Párizs

Kr. u. 1303. november 20.

− Nem lett volna szabad belekeverned Colonnát.

– Most már én is tudom − válaszolta Nogaret Fülöp arcát figyelve. A királyi
palota kertjében sétáltak. A szolgák halmokba söpörték az avart, két máglyát már
meg is gyújtottak, az örvénylő lángok visszaszorították az este sötétjét. A
Sarkcsillag hidegen villódzott, a levegőt keserű füst és hideg töltötte meg. A
miniszter megvonta a vállát. − De végül minden a terv szerint történt, felség.
Bonifácot eretnekséggel vádoltuk meg, és belehalt a vád súlyába, legalábbis
minden érdeklődő ezt hiszi. A testét Rómába vitték, a bűneit felsorolták a
hozzánk hű bíborosok, s a Szent Kollégium Niccolo Boccassinót választotta
meg.
– Jobb szerettem volna, ha én választhatom ki a jelöltet − mondta Fülöp, és
tovább siettek a gyepen át az istállók felé.
− Az lehetetlen volt. A Szent Kollégium érthető mód minél hamarabb pótolni
akarta Bonifácot. Egyszerűen nem volt elég időnk ahhoz, hogy visszatérjek, és
ellássalak tanáccsal.
– Hogyan lehetünk benne biztosak, hogy az új pápa azt teszi majd, amit
akarunk? − torpant meg Fülöp, s a miniszter felé fordult. − Ez súlyos próbatétel
volt számomra, Nogaret. Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint volt. Jó
viszonyban akartam lenni Rómával! − Újra elindult. − De még begyógyíthatjuk a
sebeket, ugye? − Nem is várt válaszra, azonnal folytatta; úgy kulcsolta össze a
kezét, mintha imádkozna. − Csúf ügy volt, de a királyság érdekében meg kellett
tennünk.
− XI. Benedek, ahogy az új pápa hívatja magát, gyenge és beteges. A Szent
Kollégium-beli szövetségeseink úgy érezték, hogy a szóba jöhető jelöltek közül
őt lesz a legkönnyebb irányítani. Már meg is hajolt annyiban a nyomás alatt,
hogy visszavonta a Bonifác által kimondott kiközösítést. Franciaország
biztonságban van.
− De nem vonta vissza a tiédet és Sciarra Colonna kiközösítését.
Nogaret szája megfeszült.
− Sajnos Boccassino azon kevés bíborosok közé tartozik, akik Anagniban
maradtak a zavargások alatt is. Engem és Colonnát tart felelősnek az aznap esett
károkért. De − tette hozzá mereven −, biztos vagyok benne, hogy idővel meg
lehet lágyítani!
 − És Campbell? − tette fel a kérdést Fülöp, majd a fejét lehúzva átsietett a
kertfalba vágott boltív alatt, és az elkerített udvarra lépett. − Hogy viselte magát?
Nogaret szemöldöke megfeszült, de nem maradt el a királytól. A madárlakok
felé siettek. A legtöbb madár odabenn pihent, az ülőrudak üresek voltak. A sor
túlsó végén, Sir Henri és az emberei szállása előtt fáklyák égtek.
− Tette, amit mondtam neki, ha erre vagy kíváncsi, de nem bízom benne.
− A templomosok miatt?
– Nem tehetek róla, úgy érzem, ez sok véletlen egybeesésnek. Megérkezünk,
hogy letartóztassuk a pápát, aki lovagok gyűrűjében vár ránk.
− Ha Bonifác támadástól tartott, a templomosok vagy az ispotályosok lettek
volna a katonai védelem legkézenfekvőbb eszközei. Tudod valamivel
bizonyítani, hogy Campbellnek köze volt az érkezésükhöz? Volt más is, amiért
gyanakszol rá?
− Nem − ismerte be Nogaret.
− Szóval tette, amit mondtál neki? Mellettetek küzdött a lovagok ellen?
− Felség, akármiféle előnyét véled is látni a templomos rend ellen szőtt
terveinkben, nem lehet akkora, hogy legyőzze a kérdést, megbízhatunk-e benne
vagy sem! Felesleges kockázat; én azt javasolnám, küldd inkább vissza Skóciába
őt is, meg a lányát is. Beszéltem a királynéval, mielőtt Olaszországba indultam
volna. A lány egyértelműen szerelmes beléd, ráadásul minden jel arra mutat,
hogy már jó ideje. A királynét zavarja a dolog, és…
− A kérdésemre válaszolj!
− Igen − mondta végül a miniszter −, a mi oldalunkon harcolt, de ennek
ellenére én… − elhallgatott, mert Sir Henri jött ki a fogadásukra.
− Azt akarom, hogy hozd elém Campbellt − mondta Fülöp.
– Most?
– Igen, most, Nogaret! Sir Henri! − kiáltott fel Fülöp, és könnyedebben
csengett a hangja. − Szűz még ébren van?
− Igen, felséges úr! Hozzak neki ételt?
− Nem szükséges − válaszolta Fülöp felemelve egy kendőbe bugyolált
csomagot. − A palota szakácsaival félretetettem neki egy kis húst!
Nogaret habozott, hátha akkor Fülöp is elbizonytalanodik a döntésében, de a
király a solymár nyomában már Szűz házikója felé lépdelt, és egyértelmű
utasítást adott neki.
Will a hálóterem ajtaja előtt állt, ökölbe szorított kézzel készült kopogni.
Felemelte az öklét, aztán leengedte; két szolga sietett végig a folyosón. Kivárta,
amíg elmennek, aztán ismét felemelte a kezét. Most is megállt. Végül annyira
feldühítette tulajdon habozása, hogy már kis híján rávágott a fára, de éles kiáltás
állította meg. Megfordult, Guillaume de Nogaret-t látta meg a folyosó végi
félhomályban.
− A király látni kíván!
Will még egyszer visszanézett Rose ajtajára, aztán a miniszter felé indult.
Egyszerre éber lett. Aznap délután érkeztek Párizsba, így számított rá, hogy a
király ki fogja faggatni a megbízatásukról, de volt valami Nogaret hangjában és
arckifejezésében, ami elárulta, hogy nem csak egyszerű jelentésről lesz szó.
Végigsietett a miniszter nyomában a palotán, ki a kertbe, ahol a szél magasra
szította az összesepert avarból rakott máglyák lángját. Fülöp a hátsó udvarban, a
sólymoknál volt. Vastag kesztyűs öklén Szűz ült, ádázul tépte a húst és a tollat
egy csirkelábról. Amint Will és Nogaret a vöröses fáklyafény tócsájába ért, a
király felnézett.
− Felséges úr − hajolt meg Will.
Fülöp nem köszöntötte azonnal, csak nézte, ahogy Szűz a nyers húst tépi. Will
érezte a Nogaret-ből áradó feszültséget; a miniszter rezzenéstelenül állt mellette.
− Úgy vélem, nyilván van jó pár kérdésed az olaszországi küldetéssel
kapcsolatban, Campbell − mondta végül a király −, kérdéseid, talán
cselekedeteink erkölcsi alapját vagy okát illetően is?
− Volna pár kérdésem, felség − válaszolta Will lassan.
− Hiszel benne, hogy a cél szentesíti az eszközt? − faggatta Fülöp, és
elgondolkozva összeráncolta a homlokát, mintha maga sem volna biztos a
válaszban.
− Hogy néha elképzelhetetlen dolgokat kell tennünk, mert így szolgálhatjuk
sok más ember javát?
− Azt mondanám, hogy ez a körülményektől is függ, de épp eleget harcoltam
a keresztes háborúkban ahhoz, hogy tudjam, néha nagy áldozatokat kell hoznunk
a köz javáért.
Fülöp bólintott. A csendet hirtelen roppanás törte meg; Szűz pattintotta el a
könnyű madárcsontot, hogy a velőhöz férjen.
− Bonifác veszedelmes alak volt, ráadásul zavarodott is. Mindenáron be akarta
mocskolni a hírnevem, ezzel pedig egész Franciaországot elpusztította volna.
Részint ezért küldtelek el benneteket, hogy letartóztassátok, bár mostanra már
nyilván tudod, hogy mindez csak a halála álcázására szolgált. − Sóhajtva
felnézett az égre. − Nem akartam, hogy ez legyen a vége, azonban nem hagyott
más választást. Bonifácot Franciaországért kellett feláldoznunk, de ez áttételesen
az egész kereszténység javát szolgálja. A te hazádét is − tette hozzá, és
visszanézett Willre. − Talán nem hallottad még, de Edward király újabb
hadjáratot indított északra. A Sir William Wallace és vitézei által kivívott
győzelmet felemészti ez az állandó csatározás. Edward a skótok pörölyének
hívatja magát.
Will álla megfeszült; úgy érezte, mintha soha nem szakították volna még így
el a hazájától, a túlélésért való küzdelemtől, régi ellenségétől, és attól, hogy
egyszer igazságot szolgáltasson neki.
– Segíthetek az országodon, de csak akkor, ha elég erős vagyok. Az erőt
manapság már nem az egyház adja, ahogy egykor tette, hanem a pénz és a
földbirtok. A keresztény világ bármelyik uralkodója egyetértene velem. Ha
segítek az országodnak, ha harcba szállók Edwarddal és flamand
szövetségeseivel, nagyban csökken a képességem, hogy megvédjem az anyagi
forrásaimat vagy a földemet. Bár az ellenségeim fölött mostanában győzelmet
arattam, és elkoboztam a zsidók javait is, a kincstár továbbra is kong. Meg kell
töltenem, vagy nem fogok tudni segíteni Skóciának, sőt a tulajdon népemnek
sem! Most, hogy reményeink szerint józanabb férfiú ül a pápai trónra − folytatta
Fülöp −, végre nekikezdhetek egy olyan terv megvalósításának is, amit Nogaret
és jómagam hónapokkal ezelőtt vázoltunk föl. − Elhallgatott egy pillanatra,
miközben Szűz hátravetette a fejét, és lenyelte a csontot és a tollakat. − Meg
akarom dönteni a templomos rendet, és meg akarom szerezni a vagyonukat.
Ezzel biztosíthatom Franciaország jövőjét, így oldhatom meg, hogy királyságunk
ismét nagy legyen! Olyan nagy, mint Szent Lajos király napjaiban volt!
Will érezte, hogy Nogaret őt figyeli. Tudta, a miniszter nem bízik meg benne,
de Fülöp kutató tekintetében is bizonytalanságot látott, még egy szikrányi
gyanakvást is. Talán a király sem bízott meg benne. Talán ez csak valamiféle
próba volt. Biztos volt benne, ha elbukik, megölik. Szinte érezte, hogy Nogaret
keze a kardja markolatára fonódik, és kész kioltani az életét. Hirtelen valami
leülepedett benne. Ugyanaz a fajta megingathatatlan nyugalom volt, mint amit
csatába menet érzett, ugyanaz a mindent eldöntő elszántság. Évek óta már csak
sodródott egyik helyről a másikra, egyik mester alól a másik alá, egyik ügy
mellől a másikhoz. Most tisztán látta a célját.
Simonnak igaza volt annak idején Selkirkben: a Skóciáért vívott harc nem az
ő harca volt, hanem Wallace-é és Gray-é, az unokaöccséé. A templomos rendért,
az Anima Templiért vívott harc volt az ő ügye, a folyamatos küzdelem, hogy a
külső és a belső ellenségtől egyaránt megóvja, ahogy annak idején esküvel
fogadta; ez vezérelte. A lelkében elcsitultak a kísértetek, várakozva hallgattak, és
ő végre előrelépett, folytatta azt az utat, amiről oly sok éve letévedt már.
− Ehhez szükséged lesz a pápa támogatására is − mondta Fülöpnek. − Csak
rajta keresztül szerezheted meg a rend vagyonát.
– Nem is érzed magad kényelmetlenül a terv hallatán? − kérdezte Nogaret
sietve. − Tudom, hogy te hagytad el a rendet, de mégis hosszú éveken át voltál
templomos, ők neveltek fel! Biztos vannak még a soraik közt barátaid!
 Will visszafordult hozzá.
− Akármiféle hűséggel tartoztam is a rendnek, az megszűnt, amikor Edward
csatlósaivá szegődtek. Mit gondolsz, miért szöktem el?
− Te segíthetnél nekünk − mondta Fülöp. − Mint a rend egykori tagja,
alaposan ismered a szervezetüket, részletesen be tudsz számolni a védelmükről,
a forrásaikról, az eszközeikről. Hajlandó volnál segíteni nekünk?
Will a tekintetével Nogaret-ről a király felé fordult.
− Azzal a feltétellel, hogy véget vetsz az Edward királlyal kötött
fegyverszünetnek. Cserébe azért, hogy segítek neked megdönteni a templomos
rendet, azt akarom, hogy védd meg Skóciát!
Fülöp szemében kihunyt a gyanakvás utolsó szikrája is, és Will tudta, hogy
megnyerte magának a király bizalmát.
− Amint azt már mondtam, Campbell, az Edwarddal kötött béke csak
ideiglenes volt. A szavamat adom rá. Amint elbuknak a templomosok, Skócia
szabad lesz!
Temple, Párizs
Kr. u. 1303. november 20.

Robert ismét kopogtatott, majd várt. Még mindig nem érkezett válasz a
szobából. Lenézett az ajtó alól kiszivárgó halovány gyertyafényre. Talán Hugues
elfejtette volna eloltani a gyertyákat? Veszedelmes dolog volt égve hagyni őket.
Benyomta az ajtót, aztán belépett.
A tűz alig parázslóit már a kandallóban, és a huzatos szoba egyetlen
fényforrása az Hugues asztalán rebegő három gyertya ide-oda csapkodó lángja
volt. A szél besüvített az ablakot fedő vaskos drapériák között. A vizitátor
asztalát szinte ellepték az összevissza hányt tekercsek és pergamenlapok, a nagy
rendetlenségben némelyik a földre esett. Robert előrelépett, majd megtorpant. A
papírok félig eltakarták az asztalra boruló alakot; a férfi egyik karját maga elé
nyújtva hevert. A gyér, szürke hajról meg tudta mondani, hogy Hugues az. Egy
döbbent pillanatra azt hitte, a vizitátor halott, aztán nyögést hallott, és látta, hogy
a háta ütemesen emelkedik és süllyed.
Robert magában mosolyogva vágott át a szobán. Térképeket vett észre az
asztalon széthajigált lapok között. Az egyik félig szétnyitott tekercs
Poroszországot ábrázolta. Közvetlenül mellette egy fekete alapon fehér
kereszttel, a teuton lovagok jelével díszített pergamen hevert. Akadt egy másik
lap az ispotályosok címerével, és egy egész köteg, amin a templomos rend nagy
pecsétje látszott, rajta az egyetlen lovat megülő két lovaggal. Robert látta, hogy
Rodosz szigetéről is szó esik, és valamit épp elkapott a jövőbeli tervekről,
amikor meg-nyikordult a lába alatt egy pergamenlap, és Hugues felriadt.
− Krisztusom! − mordult fel Hugues, és kapkodva próbált rendet teremteni az
asztalon.
− Elnézést − nézett rá Robert, utána odalépett, hogy segítsen. − Nem akartalak
felriasztani!
Hugues megdermedt, a tekintete végigfutott a térképeken.
− Mit keresel itt?
− Beszélnem kellett veled. − Robert-t megdöbbentette bajtársa hangneme és
átható pillantása.
− Késő van már.
− Ezzel én is tisztában vagyok, de fényt láttam az ablakodban, és gondoltam,
még ébren vagy. − Robert nézte, ahogy Hugues lefelé fordítja és egymásra
tornyozza az asztalon a lapokat. − Reméltem, alkalmam lesz beszélni veled
most, hogy épp nem valami gyűlésen vagy, és nem is utaztál el a rend ügyeiben!
Hugues Robert-re pillantva felkapta a templomos rend pecsétjével díszített
pergamenköteget.
− Néha úgy érzem, hogy egymagam irányítom ezt az egész rendet!
− Kaptál hírt a nagymestertől? − kérdezte Robert, de a pillantása a bőrökre
siklott.
− Amikor Ruad elesett, imádkoztam, hogy ez végre vessen véget ennek a
meddő keresztes hadjáratnak − Hugues hangja keserűen csengett −, de még
mindig Cipruson múlatja az időt, és minden egyes hónappal még több lovagot
követel tőlem, még több lovat, még több pénzt! − A vizitátor egyre hangosabban
beszélt. − Mondtam már neki nemegyszer, hogy itt is szükségem van az
emberekre. Hogy nem érti ezt meg? Anglia és Skócia még mindig háborúban áll,
és Franciaország egyre kevésbé szilárd, mindenhol felkelések és
határvillongások vannak, és még Rómával is viharos a viszony… Mindezt
elmondtam neki, de továbbra is vérezteti a rendet, elvesz mindent, ami
támogatásunkra lehetne ezekben a bizonytalan időkben. Emberekre van
szükségem. Forrásokra van szükségem. Miért nem képes felfogni? − Hugues
mintha rájött volna, hogy túl sokat mondott, mert hirtelen elhallgatott, és a
maradék pergament csak úgy ledobta az asztalra. − Későre jár, testvérem −
ismételte meg kimerültén. − Mit akarsz?
Robert habozott, nem akarta tovább növelni Hugues terheit. De már hónapok
óta hiába várt válaszra.
− Csak azt akartam megkérdezni, sikerült-e esetleg utánajárnod annak a
dolognak, amit az év elején vetettem fel neked? A beavatásokkal kapcsolatos
pletykáknak?
Hugues érdesen sóhajtott fel.
 − Mondtam már akkor is, hogy nagy valószínűséggel csak a fegyvernökök
idétlen tréfája az egész.
− Akárhogy is, én úgy vélem, nem ártana utánanéznünk. A pletykák elég
aggasztóak voltak, és még ha nincs is alapjuk, akkor is jobb lenne, ha sikerülne
végleg elhallgattatnunk őket. Mindig is volt valamiféle bizalmatlan spekuláció a
renden belül és kívül is azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a lovagok beavatási
szertartásán, különösen, mivel minden ceremóniánk titkos. Nagyon sokat árthat a
rend megítélésének, ha a külső szemlélők azt hinnék, bármi rosszba
keveredtünk!
− Nézd, nagyon hálás vagyok az éberségedért, de utánanéztem, és nem
találtam semmit!
− Semmit sem? Még a híresztelés forrását sem sikerült fellelned?
– Testvérem, tényleg épp elég dolgom van anélkül is, hogy ifjabb társaink
termékeny képzeletének torzszülöttei közt kutakodjak, ráadásul úgy, hogy
jómagam semmi értelmét nem látom a dolognak − Hugues felemelte a kezét,
mielőtt Robert megszólalhatott volna. − És ezzel az ügy le van zárva. Épp elég
mindent be kellene még ma fejeznem.
− De talán ha én…
− Azt mondtam, az ügy ezzel le van zárva! − csattant fel Hugues, és ököllel
vágott az asztalra. − Most pedig hagyj magamra!
Robert a fogát csikorgatva hajolt meg, és kisietett a szobából. Ha Hugues nem
akarja folytatni a kutatást, ő igazán nem tehetett sokkal többet. Mire kiért a
fagyos, éjszakai levegőre, nagyjából már meg is győzte magát, hogy a
vizitátornak talán igaza van. A híreszteléseknek csak a fegyvernökök
rémtörténetei az alapja.
 26.

Bordeaux mellett, Francia Királyság

Kr. u. 1305. február 11.

A katona ököllel törölte ki a szeméből a vizet, amit az aljnövényzeten át

süvítő szél vágott bele. A levegőben érezte a Garonne sós, savanykás illatát.
− Mennyi még, Gilles?
− Húzódj már le − mordult fel a katona, és a társa combjába öklözött, mire az
fintorogva összeroskadt. − Azt akarod, hogy meglássanak?
− Biztos nem látnak meg egészen onnan fentről!
− Nem is ők, Ponsard, te marha − vonta össze Gilles ingerülten a szemöldökét,
és a távoli facsoportra bökött, ahol két ló legelte ráérősen a fagyott füvet. Egy
férfi is volt velük. Körbe-körbejárt, toporgott, alighanem a hideg ellen küzdött a
maga módján. − Ó!
Ponsard tekintete a férfiról a dombra siklott, fel egészen a gerincen fehérlő
aprócska házig.
− A többiek egyre nyugtalanabbak. Már órák óta itt vagyunk. Talán valami
távoli rokonát jött meglátogatni? − Megemelte széles vállát. − Épp elég
pereputtya van itt a környéken!
− Akkor miért titkolódzik? Miért rejtette el a számlákat is? Miért nem tudja
senki sem, hová jár ilyenkor, bárkit kérdeztünk is meg? − Gilles elszánt arccal
nézett vissza a házra. − Valami van odafenn, amiről nem szeretné, ha bárki is
tudomást szerezne.
Ponsard arcán széles vigyor terült el, ahogy Gilles komor képét vizslatta.
− Te már sejted is, mi az, ugye?
− Gyanakszom erre-arra.
− Nézd csak − mondta Ponsard, és meglökte Gilles-t. − Ez már ő, nem?
Gilles hunyorogva fürkészte a messzeséget.
– Azt hiszem − mormolta a bejárati ajtón kilépő, csapkodó ruhájú férfi láttán.
A fickó egy pillanatra megállt a küszöbön, beszélt valakivel, akit Gilles nem
látott tisztán, aztán elindult lefelé a fákhoz vezető ösvényen. Meggörnyedve
feszült a szélnek. − Hívd ide a többieket! − mondta Gilles, míg nézte, ahogy a
férfit nyeregbe segíti az embere. − Menjünk csak, nézzük meg, mit akar ilyen
alaposan eltitkolni a mi derék érsekünk!
Az öt katona kivárta, hogy Bertrand de Got eltűnjön a szemük elől, vissza
arra, amerről érkezett, Bordeaux felé. Aztán a magas, hullámzó fűbe lapulva
felkúsztak a meredek domboldalon.
 Gilles kivont karddal közelítette meg a házat. Lebukott az ablakok alá.
− Maradjatok idekinn − tátogta két emberének −, őrizzétek a környéket!
Bólintottak és nekivetették a hátukat a fehérrel lemeszelt falaknak. A kövek
közti repedésekben zölden csillogott a moha. Gilles a bejárati ajtóhoz lépett,
Ponsard és egy másik katona szorosan mögötte. Megtorpant, megnézte, hogy
minden embere a helyén van-e, aztán megzörgette az ajtót.
A túloldalon léptek hallatszottak. A keresztrúd hátracsúszott, az ajtó kinyílt, és
csinos fiatal nő tűnt föl mögötte. Gilles elvigyorodott; beigazolódni látta
gyanúját. A nő tekintete a lovaglóköpeny alól elővillanó skarlát és kék tunikáról
a férfi kezében fénylő kardra siklott. Épp csak feltűnt az arcán a döbbenet és a
félelem első szikrája, Gilles már be is rúgta az ajtót, és hátralökte, a nő elterült a
földön, és felsikoltott. Belépett a házba, szabad kezével megragadta a lány
ruhájának mellrészét, és talpra rántotta. Egyetlen durva mozdulattal meg is
fordította, a torkára fonta a karját, majd magához szorította.
− Fogadni mernék, hogy új mennyeket ismert meg veled − morogta, aztán
megdermedt, mert egy újabb nő bukkant elő; a jövevény csúf volt és nagydarab.
Gilles odabökött felé a kardjával.
− Ki vagy? − Az asszony megvetette a lábát az átjáróban, de láthatóan
megijedt. − Mit akarsz tőlünk?
− Válaszokat a kérdéseimre − vetette oda Gilles. − Például hogy miért látogat
el de Got érsek úr ilyen gyakran egy világvégi kis házikóba? Melyikőtöket
szokta megdönteni?
A nagydarab némber arca elvörösödött.
− Hogy merészeled! De Got érsek tiszteletre méltó férfiú! Már évek óta közeli
jó barátja a családomnak! Egy ideje beteg vagyok, nehezemre esik templomba
menni. Azért látogat meg, hogy meghallgassa a gyónásomat!
Gilles felnevetett. Kegyetlen hang volt.
− Gyakorolgatod már egy ideje ezt a hazugságot, mi, vén banya? − Izmos
karjával megszorította a fiatal nő torkát. − Mondd csak el, kihez jár ide! Az
igazat! Vagy eltöröm a nyakát!
− Heloise asszony! − bökte ki a foglya; vékonyka hangja meg-megakadt. –
Heloise asszony volt az!
− Hallgass, Marie!
− Nem, Marie, mondd csak − bólintott Gilles, s még jobban megszorította a
lány torkát −, hol van ez a Heliose?
− Halott, uram! Már évek óta halott!
Gilles összevonta a szemöldökét. Épp tovább kérdezősködött volna, amikor
Ponsard felkiáltott.
− Találtunk valamit!
 Gilles hátrafordította a fejét, látta, hogy az odakinn hagyott őrök egyike siet az
ajtó felé. Két kapálódzó kisfiút hozott, mindkét hóna alá csapva egyet-egyet.
− Ezt a kettőt a lejtőn találtuk, uram, próbáltak elosonni!
− Ne! − lépett előre a nagydarab asszonyság. Az arcát eltorzította a rettegés.
− Miért jár ide de Got? − fordult vissza Gilles. − Válaszolj! − ordított rá, mire
a ház megtelt a fiúk kiáltozásával.
− Hogy lássa a fiát − nyögte ki az asszony, és térdre roskadt. − Kérlek! −
könyörgött. − Kérlek, ne bántsd őket!
Gilles alaposan végigmérte a rikoltozó kölyköket. Hamar kiszúrta a zömök,
idősebb fiút, aki megdöbbentően hasonlított a kövér némberre, és inkább a
kisebbik gyerekre tapadt; sötét haja volt, erőtlen álla, és most, hogy jobban
megnézte, látta azt is, hogy meglepően hasonlít az érsekre. Gilles-t diadalittas
mámor töltötte el.
− Azonnal Párizsba mész − fordult oda az egyik őrhöz. − Nem
vesztegethetünk több időt ez ügyben. Mondd meg de Nogaret miniszternek,
megtaláltuk, amit keresett!
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1305. március 2.

Nogaret átsietett a palota folyosóján, nem törődött a tiszteletteljes

biccentésekkel, bár a szolgák és a tisztviselők egyike sem mulasztotta el
köszönteni. Legszívesebben vigyorgott volna; sokáig készült erre, bár nem adta
föl teljesen, hogy végül valami használhatót talál, sosem hitte volna, hogy ilyen
előnyös, ilyen… ízletes fogásra lel. De minden elégedettsége dacára
gondoskodott róla, hogy az arca kellően komoly maradjon, ahogy a királyi
lakosztály felé sietett.
Fülöp az asztal mellett ült, egy tányér gőzölgő levest kavargatott. Vörös volt
az orra, egészen kidörzsölte, a szeme pedig véreresen fénylett. Már hosszú hetek
óta kínozta a láz, és a kedve is egyre harapósabb volt a betegség miatt. Amint a
miniszter becsukta az ajtót, felnézett Nogaret-ra.
– Megtaláltuk, felséges uram, végre megtaláltuk! A kulcsot, ami megnyitja
előttünk a templomos rendet!
Fülöp letette a kanalát.
– Mi?
– A bizonyítékok keresésére kiküldött csapatok. A lehetséges eszközeink. Az
egyik felfedezett valamit az egyik jelölttel kapcsolatban.
− Ki volna az?
Nogaret alig tudta elfojtani az újból feltörő vigyort.
 − Bertrand de Got.
− A bordeaux-i érsek? − Fülöp felkelt, félretolta szinte még érintetlen levesét,
és a kandalló elé lépett. Hangosan ropogva égett a tűz, de a királyt kirázta a
hideg. – Mit tett?
− Gyermeket nemzett.
− Ez egészen bizonyos? − fordult meg Fülöp szinte azonnal.
− A katonáink fogságba ejtették a fiút a házukban. De Got a hírek szerint hét
éve keveredett titkos viszonyba egy fiatal nemeshölggyel. A lány belehalt a
szülésbe, de a férfi azóta is gondoskodik a gyermekről. Ráadásul mindezt
egyházi forrásokból teszi − tette hozzá Nogaret nagy élvezettel.
Fülöp megfeszült arccal gondolkodott.
− Az érsek nyilvánvalóan nem akarja, hogy erről bárki is tudomást szerezzen.
A pályafutását visszavonhatatlanul tönkretenné, és az egyház könnyen úgy
dönthet, hogy bebörtönzi, vagy még keményebb büntetést szab ki rá. Rövid
távon biztos engedelmességre lehetne bírni azzal a fenyegetéssel, hogy
máskülönben felfedjük a titkát. De később mi lesz? Később hogy használhatjuk
ezt ellene? − Fülöp Nogaret-ra nézett, kihunyt a szemében a remény. − Sehogy.
Komoly fenyegetést jelentene, hogy a Szent Kollégium eltávolítja a helyéről egy
ilyen súlyos kihágás miatt, és azzal mit nyernénk? − Száraz volt a hangja. –
Ugyanott tartanánk, mint most.
− Nem is arról beszélek, hogy felfedjük a titkát. Hanem arról, hogy
felhasználhatjuk ellene a gyermeket − lépett Nogaret Fülöp mellé. − A mi
felügyeletünk alatt marad a fiú, amíg de Got nem teljesíti a kötelességét.
Nyilvánvalóan kötődik a fiához. Máskülönben miért látogatná meg ilyen
gyakran a kölyköt, miért tenné kockára a rangját, sőt akár az életét is? A fiút
fenyegetve engedelmességre bírhatjuk. Biztosra veszem.
Fülöp a fejét rázta.
− Nem. Erre nem adom az áldásomat. Egy ártatlan gyermek? −
Megborzongott. − Már így is túl sok vér folyt, Nogaret! Túl sok! Mikor lesz már
vége? Édes Istenem! − A homlokához emelte remegő kezét. − Mikor lesz már
vége?
− Elkerülhetetlen halálesetek voltak, felséges uram − mormolta Nogaret. – És
nem kell félned. Neked nem volt hozzájuk közöd.
− Talán az íjnak nincs köze a belőle kilőtt nyílvesszőhöz?
– Bonifác tönkretette volna Franciaországot. Örült volt − Nogaret fel-alá
járkált, minden szavát kihangsúlyozta. − Eretnek! Korrupt, gyilkos gazember!
Halált érdemelt! Áldást hoztunk a világra!
– Te is kezded már elhinni a tulajdon propagandád, miniszter? − mélyült el
Fülöp hangja. − És Benedek pápával mi a helyzet? Azt akarod mondani, az a
gyenge öregember is megérdemelte a halált, amikor semmi más bűne nem volt,
mint hogy nem teljesítette a követeléseimet? − Beleroskadt a székébe, keresztbe
fonta a mellkasán a karját, és lehunyta a szemét. − Semmi más nem jár az
eszemben, csak ahogy Benedek lelke a mennybe száll, és méregtől foltos ajka az
én nevemet suttogja a kapuhoz érve!
− Téged senki sem okolhat, felség. Ha valaki nevét suttogta, hát az az enyém
volt.
Fülöp kinyitotta a szemét.
– Miért tetted, Nogaret? Miért? Csak meg kellett volna győznöd, csak
kényszerítened kellett volna! − A király felkelt. − Istenem, azt hiszem, ki kellett
volna végeztetnem téged, még mielőtt ilyen szörnyű engedetlenségre
vetemedtél!
− Megkérted Benedek pápát, hogy vonja vissza a rám kimondott kiközösítést,
és visszautasította a kérésedet. Megkérted, hogy nyilvánítsa eretneknek
Bonifácot, és indítson ellene pert a halála után, de ezt sem teljesítette. A
vénembernek több tartása volt, mint azt a Szent Kollégiumban ülő
szövetségeseink hitték. Egyikünk sem kapta volna meg tőle, amit akart,
különösen nem a templomosok vagyonát. Ezt világosan láttam, amikor
találkoztam vele. A te érdekedben cselekedtem, a tiédben és a királyságodéban.
Semmi jel nem utal rá, hogy gyilkosság történt volna. Amikor egy pillanatra
magamra hagyott, a fügére öntöttem a mérget, amit épp evett. A halálát minden
nyilatkozat szerint természetes okok idézték elő. Csak ketten tudjuk az igazat: te
és én.
− Hárman − csattant fel Fülöp. − Hárman tudjuk az igazat. Te. Én. És Isten!
− Szembefordult a miniszterével. − Mihez kezdtél volna, ha a Szent
Kollégium azonnal megválasztja az utódját? Perugiában maradsz, hogy
megmérgezz még pár pápát, amíg végre nem választanak olyasvalakit, aki
hajlandó lenne a kezünkre játszani?
− Ez igazán valószerűtlen fordulat lett volna annak fényében, hogy hány
támogatónk akad a Szent Kollégium tagjai között. Az elmúlt évben végzett
munkánknak hála főleg az általunk ajánlott érsekeket választották bíborossá, és a
kúria igen megosztott. Az egyik fele Franciaországot támogatja, a másik fele
Rómát. Egyetlen bíborosunk sem választott volna meg olyan jelöltet, akit te nem
hagytál jóvá. Te döntöttél, felséges uram − folytatta Nogaret, és dühösen
élesedett meg a hangja −, te döntöttél úgy, hogy naggyá teszed Franciaországot!
Azt hiszed, a nagyapád sosem ontott vért, nem szegett meg egy törvényt sem az
ország javán munkálkodva? Király vagy, Isten felkentje! A törvény fölött állsz!
Lajos sem gyengeségből lett szent! Felvette a keresztet, százakat ítélt halálra,
kiűzte a zsidókat, adókat vetett ki! A királyságáért harcolt, a népéért! Minél
hamarabb elfogadod ezt, annál hamarabb leszel méltó hozzá!
Fülöp szótlanul meredt a miniszterére. Hosszú hallgatás után leült.
− Nem adom az áldásomat újabb gyilkosságokra − emelte fel a tekintetét −, és
ha újra engedetlen leszel, Nogaret, nem habozok kivégeztetni téged. Egyelőre a
felügyeletünk alatt tartjuk a fiút, és a Szent Kollégiumban lévő
szövetségeseinknek pedig megüzenjük, hogy megtaláltuk a kedvünkre való
jelöltet.
– Ne feledd, hogy de Got kapcsolatban áll Edward királlyal is, úgyhogy
többféleképp is hasznát vehetjük − tette hozzá Nogaret megkönnyebbülve, hogy
a király végre ismét erélyes és tettre kész.
− És mi van, ha a többi bíboros ellene szavaz?
Nogaret megrázta a fejét.
– Senki sem örült ennek a hosszú interregnumnak. A kollégium minden egyes
tagja örömmel fogadja, hogy végre ül valaki a pápai trónra. Azt hiszem, az is
segíteni fog, hogy Bertrand-t egyikük sem befolyásolja. Ezért is kellett a
kollégiumon kívül keresnünk a megfelelő jelöltet: egyik frakció sem lett volna
hajlandó megválasztani a másik emberét.
− Emiatt, no meg amiért mindegyikük túl közel állt vagy Benedekhez, vagy
Bonifáchoz, netán túlságosan is erősnek mutatkozott − tette hozzá Fülöp
komoran. − Ha de Got-t elfogadják a többiek, akkor ránk hárul a felelősség,
hogy gondoskodjunk róla, további vérontás nélkül is teljesíti a kívánságainkat.
Felhasználjuk a gyermeket, de csak, mint eszközt. Nem érheti bántódás a fiút.
Megértetted?
– Természetesen, felség!
– Azonnal találkozunk de Got-val. Biztosra akarom venni, hogy azt teszi, amit
kérünk tőle. Tudni akarom, hogy ezt a kulcsot már el is fordíthatjuk.
 27.
Château Vincennes, Francia Királyság
Kr. u. 1305. március 4.

Rose lassan kapaszkodott fel a lépcsőn, körbeölelte a kezében tartott

gyógyfüvek tömény illata. A nap előbukkant egy felhő mögül, s egy fénykéve
betűzött a lépcsőház tetején nyíló boltíves ablakok egyikén. A lány megtorpant
az ezüstszín ragyogásban, kiérezte belőle a fényesebb, melegebb napok suttogó
ígéretét. Felülről nyögés hallatszott. Rose kinyitotta a szemét, megacélozta
magát, majd tovább mászott.
A királyi hálószoba sötét volt, a napvilágot súlyos bársonyfüggönyök zárták
ki. A hatalmas ágy lábánál álló éjjeliedényből felszálló, éles bűz átitatta a
levegőt. Rose az ágy melletti asztalkára tette a füveket, a királyné fésűi és kencéi
mellé, aztán átvágott a szobán, kicsit széthúzta a függönyöket, hogy friss levegő
jöjjön be. Újabb nyögés hangzott. A takaró felhullámzott, és Johanna
megfordult. Hunyorogva nézett a napfénybe.
− Mi ez a szag?
− Rozmaring, ruta és cickafark, úrnőm. A fürdődhöz hoztam.
A királyné szeme még be volt dagadva a sok alvástól, de most nagy nehezen
Rose-ra nézett.
− Hol van Marguerite?
Rose egy pillanatig hallgatott.
− Párizsban, úrnőm − mondta aztán habozva. − Nem emlékszel? Beteg volt,
ezért ott maradt, amikor tegnap este eljöttünk!
A királynő megpróbált felülni, és Rose odasietett, hogy a háta mögé
tuszkoljon egy párnát. Johanna arca hamuszürke volt.
− Hívassam az orvost? − ajánlotta fel a lány, attól tartva, hogy a királynő
emlékezetkiesése a betegség valami újabb tünete lesz.
– Nem kell, jól vagyok. Csak fáradtan.
Rose hátralépett az ágy mellől, és újabb utasításra várt. A csend mintha
megsűrűsödött volna. Lépteket hallott a lépcső felől, s megkönnyebbülten
fordult hátra, ahogy egész sor szolga lépett be vödörrel a kezében. Odasiettek a
tűz mellé kikészített jókora fürdődézsához, hogy belezúdítsák a vizet.
Johanna csak akkor kászálódott ki az ágyból, amikor az utolsó szolga is
távozott.
– És hol van Blanche? − kérdezte. Rá sem nézett Rose-re, miközben felemelte
a hálóingét és lekuporodott az éjjeliedény fölé.
Rose elfordította a tekintetét. Halk csorgást hallott; a királyné fájdalmasan
sziszegve ürítette a hólyagját.
− Fülöp király elküldte a többiekkel, hogy füveket szedjenek a
gyógyszereidhez, úrnőm. Azt akarta, hogy mindenből legyen elég, amíg ő távol
van.
− Blanche-t akarom − mormolta a királynő, és a fürdőhöz sietett. A kezét a
derekára szorította. − Mindig Blanche fürdet!
− Egy ideig még nem ér vissza − Rose az éjjeliedényhez lépett, a fogát
csikorgatva próbálta elviselni a rá törő ocsmány bűzt. Ahogy az ablakhoz vitte
kiüríteni, látta, hogy a vizelet vöröses árnyalatú, holott az elmúlt pár napban
sötét, zavarossárga volt. Eszébe jutott, hogy az orvos esetleg meg akarja majd
nézni, úgyhogy inkább letette az asztal alá. − Nem hagyjuk kihűlni a vizet,
úrnőm – győzködte Johannát, összeszedve a gyógyfüveket. Összedörzsölte őket,
a kesernyés illat szinte kirobbant a két tenyere közül, aztán beleszórta az egészet
a vízbe épp, ahogy az orvos Blanche-nak mondta előző nap. A víz langyos volt,
állott, kihűlt a konyhából idáig vezető hosszú úton, de a szolgák alaposan
megrakták a tüzet, így a lángok enyhítették a fagyos levegőt. Rose feltűrte a
ruhája ujját, majd alaposan belekeverte a gyógynövényeket a vízbe. − Ez majd
segít – mondta lágyan, biztatóan, mintha csak egy kisgyermekhez beszélt volna,
bár huszonhét éves volt, csak öt évvel fiatalabb a királynénál. − És a fürdő után
felhozom majd a gyógyszereidet és egy kis vizezett bort, hogy jobban pihenj!
Johanna mogorván, de engedékenyen hagyta, hogy Rose levegye róla a
hálóinget, és besegítse a dézsába. Rose látta már meztelenül a királynét, de ilyen
közelről még sosem; mindig Marguerite és Blanche részesült abban a kegyben,
hogy felöltöztethesse és megfürdethesse Johannát. A lánynak nehezére esett nem
megbámulni az idősebb asszony testét, olyannyira más volt, mint a sajátja: kerek
combok, kerek csípő, fekete pihékkel borított sötét bőr, a petyhüdt, hurkás hason
lilás csíkok jelezték, hogy a hét terhesség során mennyire kitágult a bőr, jókora,
sötét bimbókkal ékes melle előrelógott, ahogy lehajolt, hogy beleüljön a vízbe, a
lába közt sötét, kusza háromszögben nőtt a szőr. A királynő hátradőlt, aztán
megborzongott, ahogy összezárult a válla fölött a víz. Rose a fejéhez lépett, a
vízbe mártott egy kendőt, majd gyengéden végigsimított vele Johanna
homlokán. Az asszony bőrén vagy a láztól, vagy a tűz melegétől apró
cseppekben ült ki a verejték. A lány óvatosan leitatta a cseppeket, és a királyné
felsóhajtott. Egy idő után a sóhaj elnyújtott fintorba torzult.
Johanna keze a hasára siklott. Ingerülten masszírozni kezdte.
− Miért nem hagyja már abba? A gyógyszer sem segít. Valami ég odabenn.
Érzem. Miért nem hagyja már abba?
− Biztos nemsokára alább hagy. − Rose előrehajolt, hogy letörölje a királyné
arcát, de Johanna hirtelen felült, a víz és a gyógyfüvek vad hullámokat vertek
körülötte.
– Ne érj hozzám!
Rose a sarkára kuporodott.
– Úrnőm?
Johanna megfordult, végigmérte; csak úgy szikrázott fekete szeme.
– Te tehetsz róla! Valahogy te tetted! Boszorkányság volt, ugye? −
Felemelkedett, csörgött róla a víz, végigpatakzott a mellei között, csöpögött a
hajából. Combja belső oldalára sötéten tapadt egy rozmaringág.
Rose a döbbenettől elnémulva nézett föl rá.
− Elbűvöltél a mosolyoddal, megbájoltál, hogy megtartsalak! Ki kellett volna
dobnom téged abban a pillanatban, amikor először rájöttem, hogy a férjemre
vágysz! − Johanna kilépett a dézsából, a földön kuporgó Rose fölé tornyosult. –
Te kis boszorkány! Mit tettél velem?
− Úrnőm, kérlek! Én nem… én sosem…
− Mi folyik itt?
Johanna és Rose megfordultak a kérdés hallatán, és Fülöpöt pillantották meg
az ajtóban. A király a feleségéhez sietett. Az asszony a karjába dőlt.
− Add ide a ruháját! − szólt rá a férfi Rose-ra, és az ágyon gyűrötten heverő
vörös bársonyruhára mutatott.
A parancs hallatán Rose talpra pattant, és a ruhához sietett. Ahogy Fülöp
elvette tőle, egy pillanatra összeért az ujjuk. A lány hátralépett, és úgy fogta a
kezét, mintha megégette volna. A király ezt figyelmen kívül hagyta, a felesége
köré csavarta a ruhát, és óvatosan visszatámogatta az asszonyt az ágyhoz.
– Mi történt? − kérdezte újra.
Rose követte.
− Azt mondta, úgy érzi, mintha valami égne benne. Aztán elkezdett olyanokat
mondani… olyanokat mondott nekem… − A lány hangja elakadt, képtelen volt
megismételni a királyné szavait a férfi előtt, rettegett tőle, hogy a zokogó
asszony bármelyik pillanatban megteheti helyette.
Fülöp bólintott. Segített lefeküdni a feleségének, utána alaposan bebugyolálta
a takarókba.
− Az orvos is mondta, hogy félrebeszélhet a láztól. Megint megvizsgáltatom
majd vele.
– Ne! − ragadta meg a karját Johanna, amint a férfi ellépett volna mellőle. –
Nem akarom, hogy megint hozzám nyúljon. Kérlek, Fülöp, kérlek, csak maradj
itt mellettem!
A férfi magához szorította a feleségét, a haját simogatta, gyengéden ringatta.
− Elmúlik, szerelmem. Nemsoká elmúlik!
– Mondd, hogy itt maradsz! − mormolta Johanna Fülöp ruhájába
kapaszkodva. − Ne hagyj itt!
− Mennem kell − mondta Fülöp halkan. − Valamit el kell intéznem. De nem
leszek sokáig távol! − Lehajolt, megcsókolta az asszony haját. − És mire
visszaérek, te is jobban leszel!
Johanna szipogott, vörös szemmel nézett fel rá.
− Megígéred?
– Megígérem!
Léptek zaja hallatszott a lépcső felől, Blanche tért vissza a többi
udvarhölggyel, meghozták a gyógynövényeket. A királyné lánya, Izabella
követte őket, kezében egy csokor színes virággal. Johanna arca meglágyult a
láttukra, Fülöp pedig felemelte a kislányt az ágyra. Nagyot nevetett, hogy milyen
nehéz már. Rose hátrébb húzódott, amíg csak a falnak nem szorította a hátát; a
többi udvarhölgy eközben a királyi pár körül szorgoskodott.
Miután Johanna felfedezte a titkát, Rose olyan mélyre rejtette, hogy többé
senki sem említette meg, még a királyné sem. A lány csak ritkán beszélt a
királlyal, kivéve, ha Fülöp kérdezte, és mindig lehajtotta a fejét a férfi
jelenlétében, nehogy elárulja az arckifejezése. Tette, amit mondtak neki,
gépiesen elvégezte minden feladatát; ő volt a királynő kíséretének legszótlanabb,
legengedelmesebb tagja. Csak éjszakánként, egymagában engedett utat a
vágyainak. Kivirágoztak a sötétben és a magányban, egyre sötétebbek lettek, ám
mégis egyre szívósabbak, úgy nőttek, mint gyom az árnyékban. Most viszont a
félhomályba borult szobában, az izzadtságbűzbe vegyülő virágillattal
feltámadtak a képzelgései is, a kísértet Johanna hangján szólalt meg, és vádlón
mutatott felé. Hányszor képzelte el, hogy a királyné megbetegszik és meghal,
csak hogy életre kelhessenek az álmai?
Temple-kapu, Párizs
Kr. u. 1305. március 5.

− Isten szent nevére, miért titkoltad el előlem?

Will tekintete a mezőkre siklott, míg Robert őt fürkészte viharosszürke
szemével. A lovag elé lépett, hogy kénytelen legyen ránézni.
− Sőt most miért mondtad el nekem? Miért nem vívod továbbra is a saját
csatáidat? Zsoldosként, mint világéletedben!
– Azt hittem, vége. Miután Nogaret megölte Bonifácot, és Benedek ült a pápai
trónra, vártam, hallgattam, amíg csak biztos nem lehettem benne, hogy a pápa
támogatását is megszerezték az ügyben. Amikor aztán rájöttem, hogy Benedek
szembeszáll velük, azt hittem, ezzel vége a tervüknek. Fogalmam sem volt róla,
hogy az ügyvéd ilyen messzire menne! − Will megrázta a fejét. − Bonifác a
király személyes ellensége volt. Attól eltekintve, hogy képtelenek lettek volna az
irányításuk alá vonni, majd a segítségével véghezvinni a tervüket, Bonifác
elpusztította volna Fülöpöt. Veszélyt jelentett Franciaországra nézve. De
Benedek?
− Biztosra veszed, hogy a király minisztere gyilkolta meg? − kérdezte Robert
élesen.
− Nem. De azt hiszem, véletlen egybeesésnek kicsit erős, hogy a pápa épp
Nogaret látogatása idején halt meg, ha hozzávesszük azt is, amit Bonifác
vesztéről és a király terveiről tudunk.
Egy kordé gördült a kapu felé. Leléptek az útról, hogy zavartalanul
elhaladhasson. Robert a kopár mezők közepén fehéren emelkedő rendházra
nézett.
− Nem tudom elhinni, hogy a király képes volna ilyesmire!
− Fülöp minden lehetséges módját megragadta, hogy uralkodása alatt vagyont
szerezzen. A papság. A zsidók. Gascogne és Flandria. Ennek ellenére a kincstára
kong az ürességtől, és a terjeszkedési tervei mind füstté váltak. Az alattvalói
egyre elégedetlenebbek. A király erőszakos módszerei, az adóemelések,
különösen az elmúlt pár év sovány aratását figyelembe véve megkérdőjelezik a
vezetői képességeit. Guyenne és Flandria az uralma alatt áll, és sok mindent el
lehet róluk mondani, kivéve, hogy szilárdak lennének. Fülöp kénytelen valami
kézzelfoghatóbbat adni a népének, vagy elforgácsolódik a támogatottsága. Nagy
erőfeszítést kell véghezvinnie, de ahhoz pénzre van szüksége. Ez a király nem
tart tőle, Robert, kin kell átgázolnia, hogy végül szentté avassák!
− El kell mennünk Hugues-höz. Mindent el kell neki mondanunk.
− Nem. Nem akarom, hogy más is belekeveredjen!
– Ezt nem gondolhatod komolyan! Will, ez túl komoly ahhoz, hogy ketten el
tudnánk intézni. Ha Franciaország királya meg akarja dönteni a templomos
rendet, arról minden rendtársunkat azonnal értesítenünk kell! − Robert
elgondolkozva vonta össze a szemöldökét. − A nagymestert vissza kell hívnunk
Ciprusról. A legtöbb tisztviselő is odakinn van vele. Mindegyiküknek vissza kell
térniük!
– És aztán mi lesz? Mit tennének Jacques de Molay, Hugues és a többiek?
Lerohannák a királyi palotát? Megölnék az uralkodót?
− Találkoznak vele. Tárgyalnak vele. Magad mondtad, hogy a király kezdi
elveszíteni az alattvalói támogatását. El tudod képzelni, mi történne, ha nekiesne
a templomos rendnek? A nép az utcára vonulna!
− Valóban? − rázta meg a fejét Will. − Te még mindig belülről nézed a
dolgokat, Robert. Te még mindig a lovag szemével látod a rendet. Idekinn, az
utcán, az egyszerű nép közé vegyülve én egy másik templomos rendet látok.
Büszkeséggel és zsugorisággal fertőzött testvériséget. Gazdag, nagy hatalmú
férfiakat, akik a törvény felett állnak, gőgösek, érinthetetlenek. Gyanús alakokat,
akik titokban törnek ismeretlen céljaik felé.
− Te komolyan ezt hiszed?
− Azt mondom, amit mások hisznek. A templomos rend éveken át megbújt a
falak mögött, nem volt hajlandó belefolyni mások ügyeibe csak akkor, ha
valamiféleképp érintette őket. Most, hogy a nagymester valahol Keleten vív egy
olyan keresztes háborút, amiben a keresztény nép túlnyomó része már nem hisz,
még rosszabb a helyzet. Te is tudod. A templomos rend élt vesztett! − Will
nagyot sóhajtott. − Mióta a keleti keresztény birodalmat kis híján elpusztította az
egyik templomos nagymester kirobbantotta háború, a Testvériség azért küzdött,
hogy a rend ne veszítse el a célját, és a béke útján maradjon. Armand de
Périgord és Guillaume de Beaujeu nagymesterekkel nem jártunk sikerrel, de
Everard, Hasszán, az apám erőfeszítései, a kettőnk erőfeszítései, Robert, nem
vallottak kudarcot!
− Akkon nem igazán tartozott a terveink közé − válaszolta Robert halkan, és
lehúzta Willt az útról, hogy elengedje Saint-Martin-des-Champs szerzeteseit,
valamint a nyomukban érkező hangos fiatalokat.
− Akkonnak el kellett esnie. Erre Éliás ébresztett rá. Hogyan máshogy jöhetett
volna létre hosszú távon is fennmaradó béke a keresztények és a muzulmánok
között, amíg tartottak a keresztes hadjáratok? Hódítani mentünk oda. Az nem
lehetett a béke alapja. A Szentföldről visszavonulva sokkal jobb esélyünk van
megbékélni egykori ellenségeinkkel. Diplomatákat kell hozzájuk küldenünk,
nem katonákat. Jacques de Molay téved. Jó útra kell térítenünk!
− Térítenünk? − kérdezte Robert keserűen. − Will, te elhagytad a rendet!
− De a Lelkét nem − fordult feléje Will. − Beismerem, hogy önző okokból
hagytam el a rendet. Bosszút akartam állni Edwardon. Még mindig bosszút
akarok állni rajta. De valami más ennél a vágyamnál is erősebbnek bizonyult:
újra kell építenünk az Anima Templit, visszavezetnünk a templomos rendet az
igaz útra. Másokkal, tiszteletre méltó, bámulatos emberekkel együtt én is az
életemet ajánlottam a Testvériségnek, és most magától kell megmentenem az
Anima Templit.
− Magától kell megmentened…
− Hugues de Pairaud-t beválasztottuk a Testvériségbe, de sosem tettük meg
vezérévé. Ő nevezte ki magát, amikor elmentem. Egyikőtök sem szavazott rá,
hogy mester legyen. Nem is lenne olyan keserű a szám íze, ha lett volna benne
annyi lelkesedés, hogy vezessen benneteket, de mit tett céljaink teljesítése
érdekében az elmúlt évek során? Te is mondtad: az Anima Templi semmit sem
tesz! Hugues-öt túlságosan is lefoglalják a templomos rend ügyei ahhoz, hogy
törődjön vele. Nem hisz a Testvériségben. Ha hinne benne, nem hagyta volna,
hogy a semmibe vesszen. Nem lépett volna szövetségre épp azzal, aki elárult
minket. Nem áldozta volna fel Skóciát, és talán többet tett volna, talán ő lett
volna az egyetlen, aki megakadályozhatta volna, hogy de Molay nagymester
folytassa ezt az elvakult keresztes hadjáratot. Hugues nem az ellenségem,
Robert. De nem is a szövetségesem. A templomos rend túlságosan is megosztott
ahhoz, hogy belülről lehessen kormányozni. Ezektől a széthúzó tényezőktől
függetlenül kell újjáépítenünk a Testvériséget, ha azt akarjuk, esélyünk legyen
megvédeni a rendet a király becsvágyától.
− Még mindig nem értem, hogyan lennénk erre képesek mi ketten!
− Nem is csak mi ketten lennénk benne. Fülöp nem mondott el nekem
mindent; Nogaret még mindig nem bízik meg bennem teljesen, de tudom, hogy
kit akarnak pápává tenni, ha a Szent Kollégiumot valahogy meg lehet győzni
róla, hogy az ő jelöltjüket támogassa. A király és az ügyvédje tegnap elutaztak
Château Vincennes-ből, hogy találkozzanak vele. Valamivel a markukban tartják,
nem tudom, mivel, de úgy tűnik, hogy erővel akarják kényszeríteni. Nogaret már
hónapokkal ezelőtt kiküldte az embereit, hogy kutassanak olyan jelölt után, akit
rá tudnak venni, hogy segítsen elérni a céljukat. Bertrand de Got érsek az
emberük.
– És mit javasolsz?
− Találkoztam már de Got-val. Józan embernek tűnt. Már érsekként is igen
nagy hatalom van a kezében; ha pápává választják, szinte korlátlan lesz a
hatalma. Ha a magunk oldalára tudjuk állítani, és együtt tudunk dolgozni vele
Fülöp ellen, a lekötelezettünk lesz. A pápa támogatása nélkül semmit sem
tehetünk, hogy megvédjük a rendet, és ugyanezen támogatás nélkül Fülöp sem
tehet semmit a rend ellen. Ha a pápai trónon a mi szövetségesünk ül, talán még
Edward Skócia elleni háborújának is véget vethetünk egyszer, s mindenkorra!
− És mi lesz Skóciával? − Robert választ követelt. − Mi lesz, amikor az
angolok legközelebb hadat üzennek ellene… megint elrohansz, hogy megmentsd
az országod és elpusztítsd az ellent? Beismerted, hogy még mindig bosszút
szeretnél állni Edwardon!
– Skócia már nem az én harcom, mások kezében nyugszik a sorsa. Az Anima
Templi az én ügyem, a te ügyed. Szeretném, ha mellettem állnál, Robert, de
nélküled is megteszem, ami tőlem telik. Nem hagyom, hogy Fülöp és Nogaret
elpusztítsák a rendet, és vele együtt apám és Everard álmát is! Neked kell
eldöntened, hogy rá tudod-e magad szánni erre. Neked kell eldöntened, kinek
akarsz dolgozni. Nekem? Vagy Hugues-nek?
 28.

Bordeaux-i katedrális, Francia Királyság

Kr. u. 1305. március 20.

Bertrand de Got üdvözült mosollyal az arcán járkált fel-alá a sorok között.

A katedrális káptalanának legfiatalabbjai munkába mélyedve hajoltak az
asztalaik fölé, és a scriptoriumot a pergament karistoló lúdtollak ütemes
sercegése és a tölgygubacsból készült tinta illata töltötte meg.
– Jól haladnak, kegyelmes uram − suttogta a mellette lépkedő kanonok −, azt
hiszem, a többségük nemsokára segíthet mise közben a felolvasásban!
− Melyik részletet másoltatod velük? − Az érsek megtorpant, és átlesett az
egyik férfi válla fölött.
− Az egyik kedvencedet, kegyelmes uram.
− Ó, igen − mondta Bertrand lágyan, ahogy átfutotta a tiszta, fekete betűket.
Lehunyta a szemét.
− Örülj nagyon, Sionnak Leánya, örvendezz, Jeruzsálem Leánya! − Ahogy
felemelte a hangját, s a szavak visszacsengtek a terem minden sarkából, a fiatal
férfiak megfordultak a székükön. − Imé, jön néked a te Királyod; igaz és
Szabadító ő; szegény és Szamárháton ülő, azaz Nőstényszamárnak vemhén.
A scriptorium ajtaja nyikorogva tárult fel, a belépő kanonok Bertrand felé
sietett, a papucsa hangosan csattogott a kőpadlón.
− Kegyelmes uram!
− Csitt! − ráncolta össze a homlokát Bertrand, és a szája elé emelte az ujját.
− Bocsáss meg a zavarásért, kegyelmes uram − folytatta halkabban a kanonok
−, de látogatóid jöttek, mindenáron beszélni akarnak veled. Mondtam, hogy
várjanak, de… − félve hátrafordult, mert a folyosó felől páncélos csizmák
pengése hallatszott.
Fegyelmezett csapat masírozott be a scriptoriumba. A király tíz katonája
láncinget és vérvörös tunikát viselt, a középen lépkedő tizenegyedik alacsony,
karcsú férfi volt fekete ruhában, selyem fejfedőben.
− De Nogaret miniszter − mormolta az érsek, és nagyot nyelt, mert hirtelen
kiszáradt a szája. A háta mögött elhallgatott a lúdtollak kapirgálása, az összes
fiatal tanuló kíváncsian méregette a tiszteletet parancsoló társaságot.
– Folytassátok a leckét! − parancsolt rá Bertrand a kanonokra, majd odasietett
Nogaret-hoz. − Miniszter! − kiáltott fel, megpróbált természetes mosolyt
kényszeríteni a vonásaira. − Ez aztán a meglepetés! Mit tehetek érted?
− Velem kell jönnöd − válaszolta Nogaret, de nem pazarolta az idejét sem
köszönésre, sem udvarias megszólításra.
Bertrand mosolya azonnal leolvadt az arcáról. Megállt a miniszter előtt.
– Valamiféle baj történt?
– Nem, hacsak nem jössz most velem!
Bertrand a homlokát ráncolva rázta meg a fejét.
− Rengeteg dolgom van ma, komoly ügyekben kell tárgyalnom az alám
rendelt püspökökkel, akik többnapos útra vállalkoztak, hogy beszélhessenek
velem. Nem hagyhatom őket itt nyomós ok nélkül!
– Elég nyomós ok, de Got érsek, hogy a királyod halaszthatatlan ügyben akar
beszélni veled.
− A király?
− Fülöp király a városon kívül táborozik. Rád vár − intett Nogaret a nyitott
ajtó felé. − Mehetünk?
Bertrand a katonákra nézett, akik arrébb léptek, hogy áthaladhasson köztük.
Pillanatnyi habozás után követte a minisztert a folyosóra.
Félórán át zötykölődött a kíméletlenül rázós utakon, egy fedett szekéren,
ahová betessékelték két hallgatag katona mellé, aztán végül tágas, zöld mezőn
találta magát. A város falai egyre távolabb sötétlettek. A mező közepén, mintha
csak valami csoda folytán a fűből sarjadt volna, díszes, vörös pavilon
emelkedett. Bertrand megviselten nyögött, amikor a katonák lesegítették a
szekérről. A gyomrában égő krónikus fájdalommal együtt élt már néhány éve, de
mindig sokkal jobban kínozta, ha ideges volt. Nem szólt egy szót sem, hagyta,
hogy Nogaret bevezesse a sátorba, ahol Fülöp király valóban várta már.
Bordeaux-i katedrális, Francia Királyság
Kr. u. 1305. március 23.

– Nem. Szó sem lehet róla. A kegyelmes urat nem lehet zavarni.
− Létfontosságú, hogy beszéljünk vele!
− Holnap kell visszajönnötök és audienciát kérnetek.
Will hátralépett, az ajtó kis híján az orrára csapódott. Nyugtalanul nézett a
verandafal árnyékában támaszkodó almát majszoló alakra.
− Azért mondhattál volna valamit te is. Segíthettél volna!
Robert megtörölte a száját, kilépett a sötétségből. Hátradobta a csutkát az
elhagyatott térre.
− Mondtam valamit; szóltam neked, hogy nem engednek be minket! Későre
jár. Mégis, mit vártál? Lehet, hogy már alszik!
− Épp csak vége a kompletóriumnak − válaszolta Will, és lesietett a lépcsőn a
térre. Felnézett a szédítő magasba emelkedő katedrálisra. A falak csontfehéren
derengtek a holdfényben, a vízköpők és az angyalok kísértetként libegtek a
talapzataikon. Fölöttük pókhálóvékony felhőszálak kergetőztek az égen. −
Megpróbáljuk máshonnan.
Robert követte. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyeli
őket, miközben Will hangtalanul végigosont a katedrális fala mellett. Mind a
ketten gyapjúköpenyt és tunikát viseltek a páncéljuk fölött. A főépület oldalán
szabályos időközönként ajtók nyíltak, de Will egyik előtt sem lassított le, hanem
egyenesen az egyik magasabb falba vágott zömök bejárat felé sietett. Úgy nézett
ki, mintha nyitott térre vezetett volna, talán a kertbe vagy egy udvarra.
− Szolgabejáró − mormolta, amint Robert beérte. Felemelte az ajtón függő
vasgyűrűt, és elfordította. A gyűrű felnyikordult, azonban az ajtó nem engedett.
− Be volna zárva?
− És ha bejutsz, akkor hogyan akarod megtalálni a püspököt? És ha már itt
tartunk, honnan veszed, hogy egyáltalán itt lakik? Mostanában jó néhány püspök
a templomán kívül lakik.
− A barátunk azt mondta, nem lehet zavarni. − Will hátralépve felnézett a
durva kövekre. − Odabenn van. Biztos vagyok benne.
– Aztán miért is nem várunk reggelig? Pár óra igazán nem számíthat már
olyan sokat! − Robert követte Will tekintetét, felnézett a fal tetejére. − Jézusom,
Will, nem vagyunk már tizenöt évesek!
− Megijedtél? − villant el Will foga a holdfényben. Hátralépett, aztán
nekiugrott az ajtónak, és vállal csapódott a vaskos fába.
Robert káromkodott a messze zengő csattanás hangjára. Pár galamb
felrebbent, fehéren villantak át a fekete ég előtt. Will újra nekivetette magát az
ajtónak, nagyot nyögött erőfeszítésében. A harmadik próbálkozásra engedett a
zár, és kivágódott az ajtó. Will elkapta, mielőtt visszapattanhatott volna a falról,
majd gyorsan beugrott a folyosóra. Fájósán körözött a vállával. Egy udvaron
találta magát; azonnal kardot vont. A fűbe jókora közönként lefektetett kövek
alkotta ösvény a katedrális végébe emelt, jókora épülethez vezetett. Az udvaron
melléképületek és egy kút körvonalai látszottak.
Robert követte Willt, behúzta maga mögött az ajtót, szintén fegyvert rántott.
− Nem javíttattad meg?
Will már az előttük sötétlő épület folyosójánál járt, ahová a kövekből kirakott
ösvény vezette.
− Mit? − mormolta oda sem figyelve.
− A régi kardodat.
A két férfi nekisimult a folyosó két ellentétes falának. Robert hunyorogva
nézett végig a folyosón, Will tekintete viszont lekalandozott a kezében villogó
kardra. A törött rövidkard most is a királyi palotában lévő szobájában pihent, a
régi ingbe csavarva, kulcsra zárt láda mélyén. Sokáig tervezgette, hogy elviszi
egy fegyverkovácshoz; biztos volt benne, hogy meg lehet javítani. De sosem
tette meg. Valami rossz érzése volt vele kapcsolatban. Nem is értette, mi lehet
az, míg csak egy szép napon elő nem szedte a pengét; nem olyan rég történt, és a
penge csatornáin aprócska, száraz vérpettyeket látott meg. Lekaparta a körmével,
és eszébe jutott, kinek a vére lehet az: az utolsó emberé, akit azzal a karddal
megölt, az ismeretlen templomosé a falkirki csatában. Valahogy illendőbbnek
tűnt, ha a kard ezután is törött marad. Felnézett Robert-re, úgy érezte, mintha el
kellene neki magyaráznia az egészet, de ebben a pillanatban sietős lábdobogás
verődött vissza a folyosó faláról.
Szürke, csuklyás köntösbe öltözött alak jelent meg. Égő fáklya lobogott a
kezében, és a törött ajtó felé igyekezett. A csuklyája leszűkítette a látóterét, így
nem vette észre a két férfit, csak mikor Will már el is kapta hátulról.
A férfi felkiáltott és elejtette a fáklyát; a láng szétfreccsent, aztán sziszegve
tompult el a nedves földön.
− Vigyél minket de Got érsekhez − parancsolt rá Will; hozzányomta a férfi
nyakához a kardját, elég határozottan ahhoz, hogy komolyan vetesse magát, de
nem olyan erősen, hogy a vérét ontsa. − Most rögtön!
A fickó megfordult, aztán elimbolygott arra, amerről jött. Will észrevétlenül
mögötte termett, a hátának szegezte a kardot. Robert a férfi másik oldalára lépett,
így vonultak ki a folyosóról egy holdfényben úszó kerengőre, át a gyepen, aztán
be egy igazán lenyűgöző épületbe. Késő volt, ezért a katedrális személyzete
közül a legtöbben aludtak már, hiszen hajnal előtt kellett kelniük, hogy
elénekelhessék az első zsolozsmát. Egyetlenegyszer láttak valakit, aki átvágott
előttük egy folyosó végén, de mikor a foglyuk erre elbizonytalanodott, Will
megbökte a kardjával a hátát, s meggyőzte, hogy jobb lesz, ha hallgat. Végül
aztán zavartalanul értek el a felső emeleten nyíló, díszesen faragott dupla ajtó
elé.
− Kérlek − könyörgött a férfi megtorpanva az ajtó előtt −, ne tegyétek!
− Befelé!
A férfi remegő kézzel nyúlt a kilincshez. Elfordította, kiemelte a reteszt, majd
betolta az ajtót.
A szobában sötét volt, tömjénillat, valamint sejtelmes suttogás. Will tekintete
végigsiklott a bútorok körvonalán, a feldúlt ágyon, a ládákon, a magas, ezüst
gyertyatartókon, aztán egy több száz aranykereszttel kihímzett fekete függönyre
siklott. Ahogy közelebb lépett, a suttogás is erősödött. Hátrahagyta Robert-t a
foglyukkal, odasietett, s egyetlen határozott mozdulattal elrántotta a függöny
egyik szárnyát.
Valaki riadtan felkiáltott, sarkon fordult, hogy szembenézhessen vele.
Bertrand de Got volt az. Fehér kelmével letakart alacsony oltár előtt térdelt, az
oltáron füstölő és egy fekete Biblia hevert. A boltíves ablakon át a holdfény egy
sugara sütött be a kis falifülkébe, megcsillant az érsek tonzúrás felén. A főpap
döbbent tekintete Willről Robert-re villant.
− Bocsáss meg, kegyelmes uram — bődült fel a fogoly térdre roskadva −,
ezek a gazemberek hozzád kísértették magukat!
Bertrand felállt. Lefekvéshez volt öltözve, csak hosszú, fehér inget viselt.
Jókora, sötéten parázsló ékkövekkel kirakott kereszt lógott a mellére. Odakapta a
kezét.
− Vegyétek el − nyújtotta Will felé −, kész vagyont ér! Vigyetek el, amit csak
akartok!
− Nem tolvajok vagyunk − mordult fel Will mogorván −, beszélni akarunk
veled. Nem akarunk bántani!
Bertrand arcán továbbra is rémület fénylett, úgyhogy Will eltette a fegyverét.
− Nem látogatott meg nemrégiben Fülöp király?
Az érsek összevonta a szemöldökét.
− Mi ez az egész? És kik vagytok?
− Barátok, akik nem szeretnék hagyni, hogy a király kihasználjon téged!
Bertrand nagyot nyelt, de végül a fogolyhoz fordult.
− Hagyj minket magunkra, Pierre!
A férfi talpra kecmergett.
− Kegyelmes uram?!
− Minden rendben van!
Mintha az érsek szavait akarná megerősíteni, Robert is a hüvelyébe csúsztatta
a kardját. A fickónak nem kellett több biztatás, kiiszkolt a szobából. Hallották,
ahogy sietősen végigcsattog a talpa a folyosón.
– Tartok tőle, hogy ennek ellenére riadót fúj − mondta Bertrand. Az ágyhoz
lépett, felkapott egy bársonyköntöst, és vézna vállára terítette. − Magyarázatot
követelek. Honnan tudtok a király látogatásáról? − Hunyorogva vizslatta Will
arcát a kékes holdfényben. − Nem ismerlek téged?
− Ott voltam a tanácsban, amin részt vettél a templomos rend londoni
rendházában úgy tán tíz éve, és láttalak azóta párszor Párizsban, a királyi
palotában, mert néhány éve már ott lakom a király vendégeként.
− Fülöp emberei közé tartozol? − faggatta Bertrand, és szorosabban magára
fogta a köntöst. Megérdesedett a hangja. − Ez valamiféle csapda? − Megrázta a
fejét. − Mi mást akar még tőlem a király?
– Félreértettél, kegyelmes uram! Nem vagyok a király embere, de még csak a
szövetségese sem. Azért jöttem, hogy segítsek neked, ha tudok.
Bertrand összeszorította a száját, aztán elfordult.
 − Nem tudom, mitévő legyek − mormolta halkan. − Nem tudom!
− Csak annyit árulj el: elmondta neked a király, mit akar tőled? Mik a tervei?
Bertrand hosszas hallgatás után biccentett. Leroskadt az ágyára.
− Elmondta, hogy pápa lesz belőlem − suttogta. − Már Perugiában vannak az
ügynökei, a megválasztásomon dolgoznak.
− Azt is megmondta, miért?
− Azt mondta, öt kötelezettséget akar teljesíttetni velem, ha pápává
koronáznak.
− És mik volnának azok? − faggatta Will.
– Hogy visszavonom a Guillaume de Nogaret-ra mondott kiközösítést. Hogy
olyan bíborosokat nevezek ki a Szent Kollégiumba, akik Fülöpöt és
Franciaországot támogatják, hogy a pápai kincstárból támogatom az Angliai
Edward és a flandriai céhek elleni küzdelmét, valamint hogy nyilvánosan is
elítélem Bonifác pápát eretnekségért.
− Ez még csak négy, kegyelmes uram − jegyezte meg Robert, amikor Bertrand
elhallgatott.
Az érsek felnézett.
− És hogy feloszlatom a templomos rendet, aztán Fülöp és örökösei kezére
juttatom minden vagyonát.
– Jézusom − mormolta Robert. Will csak most döbbent rá, hogy a lovag
egészen eddig nem hitte el, hogy igazat beszél.
– És mit válaszoltál erre? − kérdezte Bertrand-tól.
− Azt mondtam, hogy nem − válaszolta Bertrand hirtelen támadt dühvel −,
hogy nem mocskolom be ilyesmivel a szent hivatalt. Azt mondtam, a templomos
lovagok az utolsók, akik még küzdenek Jeruzsálemért, és nem oszlatom fel őket!
− Megrázta a fejét. − De azt mondták, ha visszautasítom, megölik! −
Kétségbeesés ült ki a vonásaira. − Istenem, náluk van a fiam! Azoknál a
mocskoknál van a fiam!
Will döbbenten összenézett Robert-rel, aztán az érsekhez lépett, aki a két
tenyerébe ejtette a fejét.
− Nem veszíthetem el − ragadta meg Bertrand Will kezét. − Az én szép
kisfiámat! Kérlek! Nem veszíthetem el!
− Mit mondtak, most mi fog történni?
Bertrand nagyot sóhajtott.
− Aláírattak velem egy megállapodást, s elmondták, ha megkoronáztak a
pápai tiarával, majd teljesítettem minden kötelezettségemet, akkor visszaadják a
fiamat.
− Segítünk neked − mondta Will, miközben csak úgy száguldottak a
gondolatai −, de cserébe neked is segítened kell! Ha eljön az ideje, nem szabad
engedned a király követeléseinek. Nem oszlathatod fel a templomosokat. Meg
kell védened a rendet! Pápaként te leszel az egyetlen, aki megteheti!
– Nem! − Bertrand szinte összefüggéstelenül tiltakozott rettenetében, egyre
csak a fia nevét hajtogatta. Valahol odakinn felkondult egy harang, bár az első
zsolozsma ideje még messze volt.
− Figyelj ide, kegyelmes uram − kuporodott le elé Will, s rákényszerítette az
érseket, hogy a szemébe nézzen. − Raoulnak a haja szála sem fog meggörbülni.
Te követed Fülöp utasításait. Aztán amikor már megkoronáztak, megmentjük a
fiadat, elvesszük a királytól azt, amivel irányítani próbálna téged.
− Megszabadítjátok? − villant fel Bertrand arcán az öröm. − Akkor hát
megtennétek? Akár már most?
– Nem. Fülöpnek azt kell hinnie, hogy számíthat a támogatásodra. Csak akkor
menthetjük meg Raoult, amikor már túl késő, és téged megkoronáztak! – Will
felállt. Az érsek tágra nyílt, kétségbeesett szemekkel követte. − Nincs más esély
a fiad kiszabadítására.
− És Nogaret? − lehelte Bertrand. Talpra pattant, a szobán túlról már
lábdobogás hallatszott, utána kiáltozás harsant, az érsek nevét ismételgették.
Robert sietve a helyére tolta az ajtón a reteszt. Pár pillanat múlva ököllel
püfölték a fát. Bertrand visszanézett Willre. − Úgy hallottam, Bonifác a sokkba
halt bele Anagni feldúlása és a miniszter kíméletlen bánásmódja során. És még
ennél is sötétebb híreszteléseket is hallottam, hogy netán Benedek pápa végül
mégsem természetes halállal halt meg. Nogaret velem is végezhet!
– Bíznod kell bennem, kegyelmes uram! Bízz bennem, s megmentem a fiadat!
− Bízni fogok − ismételgette Bertrand, miközben betörték az ajtót. − Bízni
fogok!
 29.

Château Vincennes, Francia Királyság

Kr. u. 1305. április 9.

Fülöp megsarkantyúzta a lovát, hogy az erdőbe érve még gyorsabban

haladjanak. A katonák és a tanácsadói nehezen bírták tartani az iramot. Napfény
hullott át a fák ágai között, arany ösvénnyé varázsolták a jól kitaposott utat.
Fülöp ismerte ezt a vidéket. Itt nőtt föl, tölgyfákat és gesztenyéket mászott meg
az öccseivel, itt tanult meg lovagolni és vadászni is. Itt reptette az első sólymot
is, évekkel, mielőtt szert tett volna Szűzre. Ezekben az emlékekben ott lapult a
szabadság, messze vitte a felnőtt léttől, a királyság súlyától, a végtelen
politikától, a számtalan játszmától. Ahányszor csak végiglovagolt ezen az úton a
kastélyig, maga mögött hagyta a város mocskát és zavarát, ilyenkor érezte,
ahogy lehullnak róla a láncok, és visszatér az ifjúsága.
Most, hogy a szőrcsuha sem dörzsölte folyamatosan, kínzón a testét, tökéletes
volt az öröme. Kis híján két hete nem vette már fel a cilíciumot, így a bőre lassan
gyógyulni kezdett, az önkínzás okozta sebek halvány heghálóvá fakultak.
Bordeaux-i útja olyan biztató eredménnyel zárult, hogy engedélyezett magának
egy rövid szünetet a napi vezeklésben is, bár a Bertrand de Got-val való
találkozás előtt egyre gyakrabban és egyre súlyosabban büntette magát. Most,
hogy a kényelmetlenség és az aggodalom is elfakult, megengedhette, hogy
örüljön a hazatérésnek. Élvezhette az arcára hulló napfény melegét, a kétoldalt
elsuhanó fák friss illatát, a zöldellő árnyékokat, a mögöttük bujkáló kalandot. Ez
volt az az erdő, ahol az öccseivel annyit kalandozott, ahol vadkant és őzet
hajtottak. Ezek a fák vetettek rájuk árnyékot Johannával, amikor először
közelebb kerültek egymáshoz, esetlenül, tétován kutatták a másik testét, itt nézte,
ahogy a gyermekei fára mászni tanulnak, itt hallgatta, ahogy a félelemtől és az
izgalomtól élesen sikongatnak a magasabb ágakon.
Amint megpillantotta az ágak között a kastély szürke tornyait, lelassította a
lovát, tovább akarta nyújtani a röpke élvezetet. Szellős, napos délelőtt volt, igazi
vadászásra termett nap. Úgy döntött, rendez is egyet, csak magának, Sir Henri-
nak, valamint pár kedvelt udvaroncnak. Vágyott már a sikeres hajsza végén
érzett teljességre, a kiröppenő nyíllal felszárnyaló, a lecsapó madárral célba érő
izgalom csúcspontjára, a győzelem ízére. A politika ritkán adta meg neki ezt az
örömöt. Minden olyan lassú volt és vontatott. Úgy érezte, ha már ő a király,
mindennek úgy kellene lennie, ahogy ő szeretné; az embereknek engedelmesen
kellene hajlonganiuk, megadniuk magukat a kényére-kedvére, minden
gondolatát lesniük. Végtelenül elfárasztotta a Rómával való elnyújtott, kusza
viszály, Bonifác nyílt ellenségessége és Benedek vonakodása. Most úgy tűnt,
végre megkapja, amit akar. Nogaret külföldön volt, maga gondoskodott róla,
hogy a Perugiában lévő bíborosokon elég nagy nyomás legyen ahhoz, hogy
megválasszák de Got-t, és hacsak nem adódnak újabb váratlan késedelmek,
nemsokára jó úton lesz már, hogy biztosítsa a királyságát − és ami még
fontosabb, a tulajdon lelki üdvét is.
Fülöp mosolyogva lovagolt fel a kastélyhoz, észre sem vette, a kapuban álló
őrök milyen gondterhelt pillantásokkal kísérik a jöttét, sőt még az istállókból
előrohanó lovászok levertsége sem tűnt föl neki, amikor elvezették kimerült
hátasát. Akkor torpant meg, amikor a királyi intéző is előkerült pár közeli
tanácsadójával, hogy köszöntse. Csak akkor olvadt le az arcáról a mosoly.
Döbbenten meredt komor, bánatos arcukra, s valami jeges ujjakkal fonódott rá a
szívére.
A király először Isabellára és Louis-ra, a kedvencére és az örökösére gondolt.
Nyilván ki is mondta a gyermekek nevét, mert az intéző most már a fejét rázva
lépett hozzá közelebb.
– Felséges uram − mondta −, felséges uram, végtelenül sajnálom! A
királyné…
De az intéző nem fejezhette be a mondatot, mert Fülöp már elrohant mellette,
végigvágtatott a folyosón, meg sem hallotta, hogy utánakiáltanak, őrültként
szalad a felesége szobája felé.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1305. április 12.

A tetőről patakokban csörgött a víz, az utcát borító, keményre szikkadt

mocskot szürkés ragaccsá változtatta. Az ég ólomszínű volt, a felhők
alacsonyan, súlyosan kerengtek, eső dagasztotta őket. A Notre-Dame tornyait
elnyelte a félhomály, és alatta csapdába esve lapult a város, az emberek
lehajtották a fejüket a végtelen függöny súlya alatt, az arcukat összerántotta a
hideg. A boltok ajtóit és ablakait behúzták a rút idő miatt, a piacon lézengő,
maréknyi kereskedő az állványuk fölé emelt vászontető alatt gubbasztott, és a
lelkesedés szikrája nélkül kiáltoztak a járókelőknek. Az elmúlt pár hét
makulátlan kék ege és balzsamos melege mintha más évszak lett volna. Mintha
csak visszatért volna a tél.
Will a palotaudvarban szállt le a nyeregből, és körbenézett, hol lehetnek a
lovászok, akik elvezetnék a hátasát, de pár távoli őrtől eltekintve üres volt az
udvar, így magának kellett az istállóba vezetnie az állatot. Bőrig ázott,
befröcskölte a sár; egész nap nyeregben ült, de mégsem a kényelmetlenség
kötötte le a gondolatait. Az elmúlt pár napban egyfolytában a távollétét
igazolandó kifogást tökéletesítgette, de minél többször végiggondolta a
mondandóját, annál inkább annak hangzott, ami: hazugság. Mielőtt elindult
volna Bordeaux-ba Robert-rel, elmagyarázta Pierre Dubois-nak, hogy üzenetet
kapott William Wallace-tól, Lyonba rendelték, hogy ott tárgyaljon valakivel, aki
esetleg anyagilag támogatná a háborút. Dubois oda sem figyelve, az érdeklődés
leghalványabb jele nélkül hallgatta végig, de Will tudta, hogy Fülöp ennél jóval
alaposabban kifaggatja majd arról, merre járt. Már csak ezért is jó lett volna még
a király előtt visszaérnie Párizsba. Talán sikerült is, ha Bordeaux-ban másképp
alakulnak a dolgok.
Amikor a katedrális kanonokjai végre betörtek Bertrand de Got szobájába,
elfogták őt is, Robert-t is, egy cellába zárták őket, és jó néhány napon át fogva
tartották. A káptalannak sikerült meggyőznie a teljesen összezavart érseket, hogy
mindenáron meg kell őket büntetni a betörésért, azonban csak akkor engedték
őket szabadon büntetlenül, amikor de Got végre észhez tért, és sikerült
visszanyernie a hatalmát. Ez a késedelem és a szinte egész úton szakadó eső épp
elég volt ahhoz, hogy Will biztosra vegye, a király előttük ért Párizsba, és
kétségkívül szigorúan ki fogja faggatni a távollétéről és az okáról.
Will már majdnem az istállónál járt, amikor talált pár lovászt, akik fedél alá
húzódtak az eső elől. A szénakupacokba bújva, halkan beszélgettek. Néhányan
azonnal talpra ugrottak, amint Will átbukott az ereszről alázubogó vízfüggöny
alatt.
− Elnézést, uram! − vette el az egyik a ló kantárját. − Nem vettünk észre!
Will körbenézett, csak most ütötte meg a hely csendje és kihaltsága. A
lovászok mintha felügyelő vagy munka nélkül lettek volna. Kinézett a szakadó
esőn át az elhagyatott udvarra. Akár esett, akár fújt, a palotaudvar mindig tele
volt emberekkel, mindenki sietett a dolgára.
− Hová tűnt mindenki?
A lovász elbizonytalanodva nézett a társaira. Az egyikük, láthatóan a
legidősebb, előrelépett.
− A temetésen vannak, uram!
– Temetésen?
A kölyök döbbenten nézett rá.
− A királyné temetésén, uram!
Will a fogát szívta döbbenetében. A megrökönyödés után azonnal felpislákolt
benne a remény, bármilyen zavarónak találta is. Ez a tragédia nyilván késlelteti
majd Fülöpöt, nem fog úgy nekiesni a Bertrand-nal és a templomos renddel
kapcsolatos terveinek sem; több ideje lesz felkészülni a védekezésre! Tudta,
milyen közel állt egymáshoz a király és a királyné. Aztán hűvös, kijózanító
árnyék vetült a várakozására. Az emberiség története azt mutatta, hogy az efféle
mély gyász éppúgy fanatizálhatta elszenvedőjét, mint ahogy megbéníthatta.
Eszébe jutott Edward, aki még kíméletlenebb lett szeretett királynéja halála felett
érzett kínjában. Will ráébredt, csak a saját gyászát gondolta újra, amit Elwen
halála után érzett; a gyászt, ami hosszú évekig tartó, céltalan kínlódásra
kárhoztatta. Nem. Nem építhetett arra, hogy Fülöpre is így hat, vagy hogy a
terveit megbénítja.
– Jönnek!
Will megfordult; egy fiatal fiú osont be az istállóba. A lovászkölykök
egyszerre vadul kapkodni kezdtek. Will hallotta, hogy odakinn felhangzanak a
nedves talajon cuppogó első paták. Belépett az eső elől a szárazra, és nézte,
ahogy a temetési menet bevonul a palotába.
Először az őrök jöttek, lovaglás közben igyekeztek kipislogni a szemükből a
belecsorgó vizet, a ruhájukat átáztatta az eső. A király lépdelt mögöttük
egymaga, gyalogosan, az arckifejezése valahol félúton állt a hitetlenkedés és a
kín között, szinte üres volt. Fekete ruháját a földön húzta maga után, vastagon
rátapadt a sár. Fő tanácsadói, Pierre Dubois és Guillaume de Plaisans mentek
mögötte, és a király gyóntatója, Guillaume de Paris. Will figyelmét nem kerülte
el, hogy Nogaret-nak a színét sem látja. Ezek után jöttek csak a gyermekek;
Izabella kicsinek tűnt, elveszettnek, az egyik kezével a dajkájába kapaszkodott, a
másikban egyetlen szál vörös rózsát szorongatott. Őket követték az
udvarhölgyek,
Marguerite a kezébe temette az arcát, úgy zokogott, Blanche mellette lépdelt
és támogatta. Seregnyi más gyászoló is volt: a királyi udvartartás, püspökök és
papok, hercegek és egyéb méltóságok vonultak át komor sorban a kapun.
Will észrevett egy fekete ruhába burkolt, vékony, fehér alakot. Mintha valami
összerándult volna benne a lánya láttára; olyan rettenetesen magányosnak tűnt a
hatalmas tömegben, ahogy egyedül tántorgott. Valamiféleképp az a
megingathatatlan elhatározás, hogy megmenti a templomos rendet a király
mohóságától, szinte megkönnyebbülést jelentett, mert így végre nem kellett
azzal törődnie, hogy a Rose és közte lévő távolság szakadékká mélyült. Azt
mondogatta magának, ha egyszer a rend biztonságban lesz, végre a lányának
szentelheti a figyelmét. De tudta, hogy ismét csak menekül, amiképpen túl
sokszor megfutamodott az elmúlt évek során. Rose a lánya volt, ha vér szerint
nem is, hát a szívében mindenképp, és sosem szerette kevésbé vagy másképp.
Csak a bátorsága hagyta cserben.
A felismerés lökte előre most is, a lába fel-felkavarta a tócsákat, ahogy
odasietett hozzá. Rose arca megrándult, amikor Will megragadta a karját, de a
férfi kivezette a sorból, át az udvaron. A lány mintha sokkos állapotban lett
volna, tompa volt, engedelmesen követte; Will átvezette a királyi kertbe, ott
leültette egy széles tiszafa védelme alatt álló kőpadra az egyik félreeső zugban.
– Teljesen átáztál − mormolta, amikor leültek. Ráébredt, hogy nála sincs
semmi száraz, ő is éppúgy bőrig ázott, úgyhogy beérte azzal, hogy hátrasimította
a lány arcából a homlokába hulló, víztől sötétlő tincseket. Will keze lehanyatlott
Rose arca láttán; a lány üresen bámult maga elé, a bőre szürkés volt, kivéve a
járomcsontján lázvörösen égő két foltot. A férfinak eszébe jutott, hogy hónapok
óta nem látta m"28"r ilyen közelről… vagy talán évek óta? Rose
gyermekkorában mindig megdöbbentette, mennyire emlékeztet Elwenre, de
mostanra már elkopott a hasonlóság, és a lány a tulajdon arcába érett. Olyan
mélységes és őszinte bánat és gyász töltötte el a vonásait, hogy Will lélegzete
elakadt. Megragadta a lány fagyos kezét. − Rose, tudom, hogy nem hiszel
nekem, és minden okot megadtam rá, hogy így legyen, de mindig is szerettelek.
Ha mást nem is hiszel el nekem, ezt az egyet, kérlek, hidd el! Csak
megrémültem. − Megrázta a fejét. − Nem, nem, önző voltam. A gyászomat a
szeretet elé helyeztem. Hagytam, hogy ami Elwennel… ami anyáddal történt, az
elhomályosítsa azt is, amit irántad érzek, és ami apaként kötelességem lett volna.
Nem várom, hogy megbocsáss nekem. De remélem…
− Én voltam.
A lány hangja olyan halk volt, hogy beletelt egy percbe, amíg Will felfogta,
mit hall. A torkában dobogott a szíve. Nem mondott nemet.
− Én öltem meg a királynét.
Will reményét elsöpörte a döbbenet.
− Micsoda?
A lány az esőtől ködös kertet nézte. Will megragadta a vállát, és maga felé
fordította.
− Rose, beszélj! Hogy érted ezt?
A lány tekintete ráfokuszált.
− Olyan gyakran kívántam, hogy végre meghaljon. De nem ezt akartam! –
rázta meg Rose a fejét. − Láttam, ahogy meghalt. Édes Istenem! − Undor ült ki a
vonásaira. − Az a bűz a szobában! A halál bűze, ahogy megszállta a testét a láz,
és megmérgezte a vérét is! Milyen iszonyatos fájdalmai voltak, és milyen sokáig
tartott… semmit sem tehettünk. Semmit. Csak néztük.
− Akkor ezek szerint betegség volt? − faggatta Will, de még nem mert
megkönnyebbülten felsóhajtani. − Láz?
− Idebenn − ejtette Rose az alhasára a kezét.
Will most már hagyta, hadd öntse el a megkönnyebbülés. Hátradőlt.
− Akkor Krisztus szent nevére, miért mondod azt, hogy te ölted meg?
 – Nem hallottad? − pattant fel Rose, az arcvonásai megkeményedtek. -
Mondtam, hogy azt kívántam!
− Miért? Rosszul bánt veled?
Rose otthagyta, de Will utánasietve megfogta a karját.
− Miért kívántad, hogy haljon meg a királyné?
− Mert szeretem.
− Fülöpöt? − kérdezte Will hosszú hallgatás után.
Amikor a lány biccentett, Will komoran arra gondolt, netán neki is köze lehet
ehhez, ezért keresett ilyen lehetetlen, kiszámíthatatlan magasban a lány
szerelmet, mert elhagyta. A puszta gondolat is megzavarta, hogy a lánya egy
másik nő halálát kívánta, miközben ilyen veszedelmes és erőszakos férfiről
álmodozott, arról a férfiről, aki ellen Will dolgozott. Megpróbált nem
belesüppedni az aggodalomba, hogy mindez mivel járhat még, inkább arra
összpontosított, amit értett. − Ide figyelj, Rose − kezdte, és visszakísérte a lányt
a pádhoz. − Nem ölted meg a királynét, bármit kívántál is.
− Ezt nem tudhatod!
− De tudom. Sokáig azt hittem, hogy én is ezt tettem a húgommal.
A lány felnézett rá.
− Ezt sosem mondtam el neked, de ezért vitt el apám Skóciából még
gyermekkoromban, ezért lépett be lovagként is a templomos rendbe, és ezért
próbáltam oly sok éven át a nyomdokában járni.
Most már odafigyelt rá a lány.
– Mary húgom és jómagam vetélytársak voltunk, közelebb álltunk korban,
mint a többi húgommal. Ő volt apám kedvence, és ez sem segített a helyzeten.
Sokszor kívántam, bárcsak eltűnne, elszökne, elveszne valahogy. Nem
emlékszem rá, hogy valaha is kívántam volna a halálát, de elég egyértelmű volt,
hogy nem akartam sem az otthonom, sem az apám megosztani vele. Egykor
régen azt mondtam neked, hogy a húgom megfulladt. Azt nem mondtam el,
hogy én tehettem róla… − Will elfordult; még ennyi év után sem volt képes
mások szemébe nézni, amikor ezt beismerte. − Baleset volt. Veszekedtünk a
birtokhoz közeli egyik tavacska partján, és ellöktem, erősebben, mint akartam.
Elesett és beverte a fejét. Próbáltam megmenteni, de nem sikerült.
Szétszakítottam a családomat. Apám a következő évben elment a Szentföldre,
soha többé nem láttam. Sem őt, sem anyámat. − Willnek úgy tűnt, mintha Rose
szemében megértés csillanna, talán még együttérzés is, de eltűnt, mielőtt biztos
lehetett volna benne. − Éveken át hurcoltam a bűntudatot, talán soha nem is
szabadulok meg tőle. De nagyon sokáig ez befolyásolta minden döntésemet, ez
vezetett a legmegvetendőbb, legmegfontolatlanabb cselekedetekre; valamiféle
félreértelmezett vezeklésvágyból tettem mindent. Nem azért halt meg, mert azt
kívántam. Baleset volt, hogy megöltem. Most már tudom. Rose, olyan sok
mindent elvesztegettem ezt a tévhitet követve! Nem tudnám elviselni, ha te is ezt
tennéd! − Will megragadta a lány kezét. − Ne vedd magadra ezt a terhet! Engedd
el! A bűntudatod, a félelmed, ez a… − megrázta a fejét − …reménytelen
szerelem!
Rose arckifejezése megváltozott, mintha hirtelen valami fal siklott volna
közéjük.
− Reménytelen? Azt hiszed, nem szerethet?
− Rose, én csak…
− Azért, mert túlságosan is ocsmány vagyok ahhoz, hogy szeressenek? –
Felrántotta a szögletes ruhaujjat, hogy látsszanak a karját behálózó hegek.
− Ocsmány? − pattant fel Will. − Istenemre, dehogy! Csodaszép vagy!
− Mert erről is te tehetsz, apám − lökte felé Rose a karját, a szeme most már
száraz volt és jéghideg −, épp, ahogy a húgod haláláról is!
Elrohant, Will még utánakapott, azonban az ujjai már csak a fátyla végét
kapták el; a könnyű anyag lecsúszott és a kezében maradt. Ott állt, fogta, nézte,
ahogy a lánya eltűnik az esőben, és olyan volt, mintha mélyen benne új seb
szakadt volna föl.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1305. június 30.

Rose az ajtóban várt, a király szobájából kiszűrődő hangokat figyelte; éles

surranás, hirtelen csattanás, felszisszenő lélegzet. A háta már belefájdult, hogy
ilyen sokáig állt egy helyben, az ajtókeretnek támaszkodva, fél kézzel az ajtót
markolva, nehogy az ablakon belibbenő forró nyári szél becsaphassa, de ennek
ellenére nem volt hajlandó arrébb mozdulni, nem akart elmenni, de mégsem
merte volna átlépni a küszöböt. Időről időre léptek zaját hallotta a folyosó felől,
olyankor felkapta a fejét, hogy nem oda tart-e valaki, de a kinn járkálok mindig
tovább mentek. A királyi lakosztály mostanában igen csendes volt.
Az anyjuk halála után a hercegek és Izabella a legtöbbször a dajkáikkal
voltak. De Nogaret miniszter külföldre utazott az ország ügyében, és a Párizsban
maradt királyi tanácsadók ritkán részesültek abban a kegyben, hogy audienciát
nyerjenek a királytól. Az udvartartás megtanult lábujjhegyen járni; senki sem
mert nevetni vagy hangosan szólni. Az egyetlen ember, akivel Fülöp hajlandó
volt többet tölteni pár óránál, a gyóntatója volt, az ijesztően elszánt domonkos,
Guillaume de Paris. A hálóterem mostanában különösen csendes és üres volt,
mert Marguerite és két másik udvarhölgy is elment, a király testvéreinek
feleségénél vállaltak szolgálatot. Rose, Blanche, valamint egy harmadik lány
maradt csak, hogy a gyerekek körül segítsen. Páran már elkezdtek arról
pusmogni, hogy Fülöp nemsokára újranősülne, de Rose tudta, hogy a királynak
eszébe sem jutna ilyesmi.
Az elmúlt hónapokban olyan közel maradt Fülöphöz, amilyen közel csak
lehetett; kiosont a hálóteremből, hogy összeszedje a férfi ruháit, ha gondatlanul
csak a földre dobta őket, megvarrta a kedvenc köpenyén foszladozó szegést, friss
virágot vitt az ágya mellé. Mindezt persze más is elvégezhette volna, és Rose
úgy vélte, Fülöp észre sem veszi, mit tesz, de ő akarta… nem, neki kellett
mindezt megtennie.
Bármennyit ábrándozott is róla, a királyné halálának ténye igencsak
megviselte. Az a vágy, ami oly sokáig életben tartotta, lassan ellene fordult; a
bűntudat és a szégyen kelésként duzzadt fel benne, megmérgezte minden
pillanatát. A Sainte-Chapelle-ben tartott miséken minden eddiginél lázasabban
imádkozott, és hosszú évek óta először nem a titkos ábrándozás hunyta le a
szemét, hanem az őszinte bűnbánat. A király kedvére tett apró kis szolgálatokkal
nem a kegyét akarta megnyerni. Azért csinálta, hogy hátha így elnyerheti Fülöp
bocsánatát, bármilyen hiábavaló volt is ez a remény, hiszen a férfi még csak nem
is sejtette a gondolatait és az érzelmeit.
Rose arca megrándult a király magánkápolnája felől hallatszó nyögésre.
Mintha hangosabb lett volna. A férfi lélegzete gyors volt, éles, egy ütemben
szisszent a surranással és a csattanással. Rose minden egyes lélegzetvételére
összerezzent, mintha csak őt ütötték volna meg. Nem bírta tovább, kinyitotta az
ajtót, és belépett a szobába. Megállt, fogva tartotta a tulajdon képmása a férfi
ágya mellett álló tükörben; az arca elé kapta a kezét, az ujjait a szájára szorította.
Újabb csattanás. Rose felriadt, és a tekintete a francia királyi címerrel kihímzett
fekete bársonyfüggönyre tapadt. Nem hagyta, hogy ismét elkalandozzanak a
gondolatai, hogy megtorpanjon, netán sarkon forduljon; előrelépve széthúzta a
függönyt.
Fülöp az oltár előtt térdelt. Nem volt rajta tunika, és mezítelen háta csillogott a
beugrót elárasztó napfényben; síkosán vöröslött rajta a friss vér. A kezében
lószőr ostort szorongatott. A földet vércseppek pettyezték körülötte, akárcsak az
oltárt fedő fehér kendőt. Hátrakapta a fejét, nagyot pislogott a vakító fényben, a
tekintete lázasan, távolin csillogott.
Rose térdre roskadt előtte, sötétkék ruhája tócsaként omlott köré.
– Kérlek, felség − suttogta, és kinyúlt, hogy elvegye az ostort. − Kérlek, hagyd
abba!
Fülöp hagyta, hadd simuljon a lány keze az öklére, de nem engedte el az
ostort.
− Imádkozol értem, Rose? − kérdezte, és a hangját megérdesítette a fájdalom.
 − Minden áldott nap, felség!
− És szerinted ez elég lesz? Az alattvalóim imája?
Rose megrázta a fejét; nem értette a királyt. Fülöp üres kifejezéssel meredt az
oltárra.
− A gyóntatom szerint, ha eleget vezekelek és imádkozom, meg fogom
hallani.
− Mit fogsz meghallani, uram? − Rose nem vette le a kezét a férfiéról.
Dermedtek voltak mind a ketten, természetellenes, merev pózban térdeltek, a
lány karja kifeszült a férfi előtt, az égési sebek nyoma éppolyan élénken látszott
a kápolnába áradó fényben, mint a király friss sebei. A vér szaga főj tón ülte meg
a szobát.
− Isten hangját − siklott vissza Rose-ra Fülöp tekintete. − Olyan sok nagy
ember beszélt már róla, pápák, hercegek, királyok és tudósok egyaránt; hogy
miféle csodás egység, miféle eksztázis Isten szeretetével eltelni, hogy a hangja
harangként kondul a lélekben… a nagyapám gyakran beszélt róla, legalábbis
apám úgy mesélte. Azt mondta, Isten szava folyamként zúgott a szívében,
irányította, vezette. De én sosem hallottam − ráncolta össze a szemöldökét. − És
ha én nem hallom az Ő szavát, mi van, ha Ő sem hall meg engem? Mi van, ha
egyetlen imám sem elég erős ahhoz, hogy hozzá elérjen?
Rose legszívesebben azt mondta volna erre, hogy nincs miért aggódnia, ő sem
hallotta soha Isten szavát, bár azt sokszor érezte, hogy odafenn van, és figyeli,
ítél fölötte. Azonban mielőtt bármit is mondott volna, rájött, hogy az ő hangja
halk suttogás lehetne csak a felsorolt bölcs hatalmasságok ércszava mellett.
Fülöp azonban mintha nem várt volna választ, tovább beszélt, míg a lány
hallgatott.
− Ezért halt meg a királyném is. Imádkoztam Istenhez, hogy vigyázzon
Johannára, amíg távol vagyok tőle, imádkoztam, hogy gyógyítsa meg, de nyilván
nem hallotta a kérésemet. Vagy talán nem akarta meghallani, talán meg akart
büntetni…
− Nem, uram, én…
− Súlyos dolgokat tettek a nevemben. Vért ontottak értem, és a gyóntatom azt
mondja, ezt csak úgy lehet lemosni, ha a saját véremet ontom cserébe − Fülöp
kihúzta a kezét Rose-é alól, és erősen a hátára vágott az ostorral. A lószőr fonat a
véres bőrbe hasított.
– Kérlek, felség! − ragadta meg Rose a kezét. − Imádkozni fogok érted. Hadd
hallja Isten, ahogy a neved dicsőítem! Hadd tudjon énrajtam keresztül a
vezeklésedről!
A férfi zihált, az arcán verejték gyöngyözött, de ahogy a lány megrántotta az
ostort, az ujjai kilazultak, és hagyta, hadd vegye el tőle Rose, hadd tegye le a
földre. A lány elé csúszott, a ruhája elkente a fehér kövön a vércseppeket.
Lehajtotta a fejét, összetette a két kezét, és imádkozni kezdett.
A szavak először csak céltalanul kerengtek a fejében, aztán lassan megtalálták
a maguk ritmusát, és folyamatos, ha nem is teljesen összefüggő imává álltak
össze benne; ígéretek voltak benne, könyörgés, dicséret, zsoltárokból felidézett
sorok, sűrűn ismételt miatyánkok. Lázasan és őszintén imádkozott, szinte már a
háta mögött térdelő király közelségét sem érezte. Fülöp lélegzete lassabb volt,
erősebb, és Rose halk mormolásába vegyülve megtöltötte a szobát. Bocsásd meg
neki a vétkeit, ó, Uram, ahogy mindnyájunknak megbocsátasz.
– Johanna egyszer azt mondta, hogy el akar téged bocsátani.
Rose elhallgatott. Olyan mélyen belemerült a litániába, hogy egy pillanatra azt
hitte, Isten hangját hallja. Felpattant a szemhéja, amikor megérezte, hogy Fülöp
mozgolódik mögötte.
− Azt mondta, kívánsz engem. Hogy a vágyaid veszedelmesek.
Rose olyan erősen szorította össze a két kezét, hogy a karja remegni kezdett.
− Kinevettem, azt mondtam, butaságokat beszél. Azt mondtam, nem lenne jó
elveszítenünk egy ilyen lelkiismeretes szolgálót holmi gyermeteg álmodozás
miatt. Meggyőztem róla, hogy a saját kedvéért érdemes téged megtartani, de az
igazság az, hogy élveztem az imádatodat. − A férfi hangja közelebbről
hallatszott, a szavai egyenesen Rose tarkóját cirógatták. − Minden alattvalónak
szeretnie kell a királyát, akárhogy teszik is. Örülök, hogy valóban imádkozol
értem, Rose! Szükségem van rá, hogy imádkozz értem!
Rose érezte, hogy a férfi keze a felkarjára fonódik. Levegőt sem akart venni.
− Ne hagyd abba − mormolta Fülöp.
A lány szemhéja megrebbent és lecsukódott, és Rose megpróbált imádkozni,
de már nem találta a szavakat, csak szédítő, örvénylő sötétet érzett.
− Felséges uram!
Mind a ketten összerezzentek a hangra.
Guillaume de Nogaret állt a túlsó szobában, azt arcát a széthúzott fekete
függöny keretében látták. A király felállt, és határozottan átlépett a szobába.
– Talán a távollétedben az udvariasság alapjait is elfelejtetted, Nogaret? –
mordult föl. − Miért nem kopogtattál?
− Megpróbáltam, felség! Nyilván nem hallottad!
Rose talpra kecmergett. Érezte, hogy Nogaret tekintete hidegen, sokat tudóan
tapad rá. Átforrósodott az arca.
− Felség − suttogta, majd meghajtotta a fejét, és kisurrant a szobából. Mielőtt
becsukta volna az ajtót, hallotta, hogy a miniszter megszólal.
− Franciaországon át hazafelé hallottam a királyné haláláról, felség.
Őszintén…
 – Nem kell a sajnálatod, Nogaret. Azt akarom hallani, hogy jó híreket hoztál!
− Akkor hát, felséges uram, lelj vigaszt a híreimben. Megszereztük a
szavazatok kétharmadát. De Got megválasztása biztos. Ő lesz a következő pápa.
Tiszta a templomosokhoz vezető út.
 30.

Bordeaux mellett, Francia Királyság

Kr. u. 1305. november 14.

− Biztos vagy benne, hogy jó irányba megyünk? − Robert felállt a

kengyelben, és körbenézett a szélfútta mezőn. Az indákon törékenyen
sárgállottak a levelek, a gyümölcsöt már rég leszedték, bort erjesztettek belőle. –
Talán mégis balra kellett volna fordulnunk annál az elágazásnál? − A homlokát
ráncolva nézett hátra a válla fölött a pár lépéssel mögötte poroszkáló Willre. –
Figyelsz te egyáltalán?
− Mi van? − ugratta mellé Will a lovát.
Robert végignézett az ösvényen arra, amerről jöttek.
– Még mindig nem aggódsz? − kérdezte, és a fáradt hátasokon feléjük ügető
négy férfira nézett. A férfiak ugyanolyan, a páncélt is elrejtő, lovagláshoz való
sötét köpenyt hordtak, mint Will és Robert. Robert érdesen felsóhajtott, mert
Will még most sem válaszolt. − Mit mondhatnék még, hogy meggyőzzelek?
− Majd meg leszek győzve, ha elvégeztük, amiért idejöttünk.
− Mind jó emberek, kivétel nélkül évek óta ismerem őket. Megteszik, amit
kérünk tőlük.
− Engem inkább az aggaszt, hogy utána képesek lesznek-e tartani a szájukat
− Will maga is ügetésre fogta a lovát, amint a mögöttük jövők közelebb értek.
Hallotta, hogy némelyik lovag halkan beszélget. Mindannyian fiatalabbak voltak
nála és Robert-nél, talán akár húsz évvel is. A láttukra elöntötte az emlékezés.
Furcsa érzés volt ilyen hosszú idő után ismét templomosok társaságában lenni.
Egyikük sem viselte a rend egyenruháját, de minden külsőségnél erősebben
összekötötte őket a viselkedés és a közös cél, hogy minden zsolozsma idején
letérdeltek az út mentén, és komoly arccal elmondták az Úr imáját, törtek a
vacsoránál körbeadott kenyérből, továbbadták a vizestömlőt, az egyikük mindig
őrködött, ha a többiek aludtak. El is felejtette már, milyen érzés efféle csapattal
utazni. Rájött, hogy hiányzik neki.
− Megesküdtek, hogy hallgatnak − biztosította Robert.
− Azt mondtad nekik, a franciaországi nagymester választott ki téged erre a
küldetésre. Mi lesz, ha beszélnek vele, amikor visszaértünk Párizsba?
– Az én utasításaimat követik, nem az övét. De ha ennyire aggódsz, talán
jobban járnánk, ha elmondanánk nekik az igazat, nem? Úgy tudják, azért jöttünk,
hogy kiszabadítsuk egy helyi nemesember fiát. Mennyivel lesz más a helyzet, ha
megtudják, hogy ki ez a nemesember, és a fia miért is lett a Francia Királyság
foglya? Legalább tisztában lennének a helyzet komolyságával, és létfontosságú,
hogy sikerrel járjunk!
− Minél kevesebben tudják, annál jobb − válaszolta Will. − Nem
kockáztathatom meg, hogy Hugues bármiről is tudomást szerezzen, különösképp
az én jelenlétemről nem!
− Már megint itt tartunk.
− Most ezt mire értetted?
Robert hátranézett, ellenőrizte, hogy a lovagok még mindig hallótávon kívül
vannak.
− Ez az egész Hugues-ről szól, miatta félsz, hogy bárki is tudomást szerezne a
király terveiről, ugye? Bár nem tudom eldönteni, vajon azért titkolod-e előle,
mert félsz tőle, hogy megbüntetne, amiért elszöktél a rendből, ha megtudná,
hogy visszatértél Párizsba. De az is lehet, azért cselekszel titokban, azért
használsz fel engem és másokat, hogy valamiféleképp megbüntesd, amiért
elfoglalta a helyedet. Akárhogy is, szerintem ezzel az egész rendet kockára
teszed.
− Kitartok a döntésem mellett.
– Nem ostoba, Will. Épp elég időt töltött mindkettőnkkel, hogy tudja, nem
élünk úgy, mint a többi lovag. Krisztus szerelmére, hiszen segített neked és
Everard-nak visszaszerezni a Grál könyvét is!
− Lehet, hogy gyanakszik, de az nem ugyanaz, mintha biztosan tudná.
– Azt mondtad, újra akarod építeni az Anima Templit, új tagokat akarsz
bevonni. A tizenkettő között mindig volt egy fegyvernök is!
− Nem akarom, hogy ebbe is belekeveredjen. Ennyi az egész.
– Akkor mit is…
− Figyelj csak − kezdte Will vadul; megfordult a nyeregben, Robert-re tapadt
a tekintete. − Te is épp olyan jól tudod, mint én, miféle veszedelmekkel jár, ha
valaki belép a körbe. A veszély, a magány, az elkerülhetetlen áldozatok. A
Testvériség az elmúlt évszázad során a sötétben létezett; a tulajdon uraink ellen
dolgoztunk, a templomos rend anyagi forrásait használtuk saját céljaink
érdekében, holott tudtuk, hogy mind az egyház, mind a rend, de még a
keresztény emberek szemében is ocsmány istentelenségnek tűntek volna a
céljaik, épp elég vért adtunk és ontottunk már ezért. Simon önként és dalolva
csatlakozna hozzád, ebben biztos vagyok, de nem ez a cél vezérelné. Értem
tenné. Kis híján belepusztult, hogy utánam jött Skóciába, és nem vagyok
hajlandó magamra venni a halála terhét. Egészen biztos benne, hogy előléptetik
istállómesternek, és azt akarom, hogy ezt meg is érje. Azt akarom, hogy élete
alkonyán a templomos rendházban lakjon. Az otthonában. Ezért vagyunk itt, mi
tervezzük meg, hogy Simonnak és a hozzá hasonlóknak is legyen otthona és
jövője is.
Csendben lovagoltak tovább, a kopár szőlőhegy tőkéi között élesen fütyült a
szél.
− És még mindig el akarsz menni Lyonba, ha sikerrel jár a tervünk? −
Kérdezte aztán Robert.
− Igen. De Got-nak tudnia kell, mit tettünk; amíg nem biztos benne, hogy a
fiát nem fenyegeti veszély, továbbra is megeshet, hogy Fülöpnek
engedelmeskedik. Gyorsnak kell lennünk. Legalább két hétbe telik majd, hogy
odaérjünk.
− Talán mehetnék én is, vagy a többiek közül valaki? A király, a miniszterek,
Rose… mind azt hiszik, Wallace-szal tárgyalsz. Mind Lyonban lesznek a
koronázáskor. Mi lesz, ha valaki meglát?
− Rose nem megy − mondta Will halkan. − Kérvényeztem Fülöpnél, hogy
hagyja Párizsban. Azt mondtam, aggódom az egészsége miatt. − Robert-re
pillantott. − Tudom, hogy nagyon rég volt már, de amikor egyszer beszéltél vele,
netán…?
Robert elfordította a fejét, és Will elhallgatott.
− Netán mi? − kérdezte kicsit védekezően.
− Mondta neked, hogy mit érez a király iránt?
− Miért, érez bármit is iránta?
− Ott − mondta Will hirtelen előremutatva. Egy hatalmas tölgyfa emelkedett a
barna mezőn a közelben, és két domb magaslott mögötte. − Épp, ahogy de Got
leírta! Jó irányba jöttünk! − Megállította a lovát, lecsússzam a nyeregből. –
Keresnünk kell egy helyet, ahol elrejthetjük a lovakat. Innen gyalog megyünk.
Robert intett a háta mögött a többi lovagnak, hogy ők is szálljanak le a
nyeregből.
− Még mindig meglep, hogy hagyták a házban nevelkedni a gyermeket.
– Félreeső és önellátó hely; tökéletes börtön. Bertrand-on kívül más még csak
nem is tud róla, és ki hinné, hogy épp ő árulná el? Abban a pillanatban, amikor
megteszi, felfedi a titkát is, és mindenképp veszélybe sodorja magát is, a
gyermeket is. Nekünk is csak azért fedte fel, mert tudtuk, hogy a király erővel
akarja rávenni valamire.
Robert leugrott a nyeregből; lassan a többi lovag beérte őket.
– Akkor egyetértünk? Nem hagyhatjuk életben a kölyök fogva tartóit, ugye?
− Ha életben hagynánk őket, felismerhetnének. Nincs más választásunk.
− Azt hittem, a keresztes háborúkban elég halált láttam már.
Will az előttük álló utat nézte.
− Tartok tőle, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy vért kell ontanunk, mielőtt
ennek az egésznek vége!
 Lyon, Német-római Birodalom
Kr. u. 1305. november 14.

Bertrand de Got megragadta a trónszék karfáját, igyekezett megtartani a pápai

keresztet. A gyaloghintó veszedelmesen imbolygott, a hordárokat meg-meglökte
a zúgó tömeg. Fülsiketítő zaj volt. Bertrand örült, hogy a trón fölé emelt merev
brokátselyem baldachin három oldalról is védi. Virágokat és lombos ágakat
szórtak felé a fortyogó sokaságból, de néha mintha súlyosabb tárgyak is
nekipuffantak volna az anyagnak, amiket kevésbé fogadott volna szívesen. A
gyomra szinte lángolt, a torkába felcsapott a sav, de mereven az arcára
kényszerítette a békés mosolyt, s időről időre intett a katedrálishoz vezető út
mellett felsorakozó lelkes embereknek. A Saőne partján végig álltak a
várakozók, igyekeztek legalább egy pillantást vetni Isten újabb földi
helytartójára tiszteletet parancsoló, ékköves szertartási öltözetében. Több ezren
jöttek el, hogy megnézzék, amint a tulajdon fiuk, egy született francia fejére
helyezik a pápai tiarát. Sokan érkeztek Gascogne-ból és Bordaeux-ból is,
egymást taszigálva próbáltak minél jobb helyet találni; úgy forrongott a nép,
mint a viharos tenger. A nevét kiáltották, azt a nevet, amit a megválasztásakor
vett fel. Még mindig nem szokta meg.
V. Kelemen.
Most, hogy számtalan eltátott szájból harsant egyszerre, istentelen robajnak
hangzott.
Sötét felhők száguldottak át az égen Lyon fölött, komor ellentétben álltak a
foszlányok közt elővillanó kék éggel. A nap elő-elővillant, fénykévéi tömör
ezüsttakaróvá változtatták a folyót, aztán ismét kihunytak, és újra csak sötét,
tintasűrű hullámok locsogtak. Bertrand ökle szorosan ráfeszült a ferulára, de a
selyemkesztyű alatt csatakos volt a verejtéktől. A jeges novemberi szél dacára is
izzadt díszes ruhájában és viszketett az egész teste. A távolban látta a katedrális
fehér tornyait; szépen kirajzolta a mögötte emelkedő hegy, melynek lejtőin
katonás sorban kapaszkodtak a felhők, befeketítve az ősz aranydíszében fénylő
fákat. Franciaország királya és a Szent Kollégium püspökei mind ott várnak rá.
De hiába volt az ünnepélyes esemény, a szertartás, a hivatalt előtte betöltő,
nagyszerű emberek sora, élükön Szent Péterrel, akiknek most a nyomdokába
léphet, hiába, Bertrand csak a fiára tudott gondolni.
Kilenc hónapja nem látta már Raoult. Kilenc hónapja volt már, hogy Fülöp
király találkozott vele abban a vörös sátorban Bordeaux alatt. Ez idő alatt alig
aludt, mindennap tehetetlenül vergődött a harag, a kétségbeesés és a remény
között. Ma épp a remény volt a legerősebb. Megkoronázzák, és Campbell vagy
megteszi, amit esküvel fogadott, vagy ő, Bertrand adja meg a királynak és
istentelen miniszterének, amit akart. Ezt már aznap eldöntötte, amikor először
nekiszegezték követeléseiket és fenyegetéseiket. Akármi történik is, nem áldozza
fel Raoult, még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy épp azokat az embereket
kényszerül föláldozni, akik netán még teljesíthetnék az álmát, és
felszabadíthatnák Jeruzsálemet. Más katonák is felvehetik a keresztet. De más
fia sosem lehet. Más csoda nem vár rá.
Ahogy közeledtek a katedrálishoz, egyre sűrűbb volt a tömeg. Az út
elkeskenyedve futott be a folyópart és egy zárda kidagadó fala közé. Több száz
ember tolongott, a királyi gárda szorította ide vissza őket. Rengetegen
felmásztak a falon, és a tetőn ücsörögtek, a lábukat lógázták az alattuk állók
felett. A pápa nevét ismétlő ujjongás elfakult mögöttük. A tömeg robaja itt
másképp hangzott: erősebb volt, mélyebb. Bertrand kinyitotta a szemét.
Kiáltásokkal és tiltakozással teli hang zúgását hallotta, az erőszak hangjai
vegyültek bele. Először azt hitte, a nép haragja az utat elálló katonákra irányul,
mert kíméletlenül visszalökdösték az embereket, miközben utat nyitottak a
menetnek. De ahogy közelebb értek, látta, hogy a dühösen ordítozó férfiak és
nők mind őt nézik. Több százan voltak, az öklüket rázták felé.
− Hamis pápa! − rikoltoztak. − Hamis pápa!
Franciául ordítottak, ám Bertrand a hangzavar ellenére is kihallotta, hogy nem
ez az anyanyelvűk. Imitt-amott más nyelveket is elkapott, úgy szórták felé, mint
az előbb a virágokat. Egy pillanat múlva rájött, ez csak olasz lehet. Tudta, hogy a
megválasztása hírére Olaszországban több helyen is zavargások voltak, sokan
hitték, hogy a bíborosokat kényszerítették, hogy őt nevezzék meg. Az emberek
tudták, milyen szerepet játszott Franciaország Bonifác erőszakos
letartóztatásában, hallottak a király követeléseiről is, hogy a pápát posztumusz
állítsák bíróság elé, a testét hántolják ki és égessék meg. Mindemellett a
Benedek idő előtti halálát firtató pletykák is megerősödtek. Az emberek azt
beszélték, Fülöp király a kezében tartja a Szentszéket. Bertrand nem is nagyon
hibáztathatta őket érte: ha valaki, ő tudta, hogy mindegyik pletyka igaz. Bár
ennek dacára az ellene irányuló harag zúgása és látványa a lelke mélyéig
megsebezte, és belül remegett.
Ahogy a hordszék átimbolygott a király katonái által vágott szűk nyíláson,
újabb holmik dobbantak neki a vastag selyemtetőnek. A hangjuk alapján minden
eddiginél nehezebbek lehettek. A gyaloghintó megbillent, s az egyik hordár a
földre zuhant; fejbe dobták egy kővel. A többi hordár sietni kezdett, mert a
csőcselék előrezúdult. Bertrand látta, hogy valamelyik katona a kardmarkolat
gombjával egy férfi arcába vág. Vér fröccsent fel, döbbenetesen vörös volt, aztán
a fickó elzuhant a körülötte állók felemelt ökle alatt. Újabb férfi esett el az arcát
markolászva, aztán még egy, és a katonák elkezdték a pajzsukkal verni az előttük
állókat, hogy utat nyissanak. Az ütések nyomán ujjak pattantak el, állkapcsok
törtek nagyot reccsenve, utána a tömeg vonakodva, de szétvált.
A nyers erőszakba beleremegett az egész sokaság. Az emberek próbáltak
elhátrálni a katonák elől, és menekülés közben eltaposták egymást. Sokan
megtántorodtak, a földre estek, ott elsodorta őket a lábak és vadul kapálódzó
kezek áradata. A falhoz szoruló férfiak és nők félelmükben és fájdalmukban
sikoltoztak, ám egy álltó helyükben agyonnyomták őket. A tetőn ülők lehajoltak,
igyekeztek kimenteni a sokaságból egy-egy családtagot vagy barátot, de a fal
nem volt elég erős ahhoz, hogy ekkora súlyt elviseljen. A girbegurba falon itt is,
ott is meglazultak és kiperdültek a kövek. Valaki megcsúszott, és kő− és
habarcszáporban zuhant a lent verekedők közé. Újabb kiáltások, újabb
puffanások hallatszottak, egyre hangosabbak voltak, míg végül a dobbanások
zaja mély morajjá erősödött, aztán félelmetes robaj harsant, mert a fal hatalmas
porfelhőt keverve leomlott. Sikolyok hasítottak a levegőbe még aztán is, hogy a
kövek már szétgurultak és megálltak. Bertrand lehunyta a szemét, és igyekezett
kizárni a tudatából a háta mögül hallatszó rettenetes zajokat, miközben a
hordárai tovább cipelték, előre, ki a felfordulásból. Összeszorult a gyomra, a fia
arca lebegett a szeme előtt.
 Bordeaux mellett, Francia Királyság
Kr. u. 1305. november 14.

Ponsard átvágott az udvaron. Csizmája megcsúszott a sárban, a férfi nagyot

káromkodott. A szájába tömött egy darab kenyeret, a mutatóujjával szedte össze
az állára ragadt morzsákat, aztán amikor a pajtához ért, alaposan körbenézett.
Késő délután volt, lassan sötétedett már, a háta mögött álló ház ablakait
zsalugáter fedte. Ponsard egy pillanatra megállt a pajta bejáratánál, és
hunyorogva nézett be a nedves szalmától és trágyától bűzlő félhomályba. A
tekintete a zsámolyon ülő karcsú alakra siklott. A lány kecskét fejt.
Amikor férfi lehajolt és belépett, a lány összerezzenve megfordult.
– Nem szükséges, Marie − mondta Ponsard, mert a lány fel akart állni, hogy
köszöntse. Intett neki, hogy üljön vissza, utána átvágott a pajtán; nehéz léptei
zaját elnyelte a szalma. A szénapadlás mögötti állásban elkerített kecskék
nyugtalanul mekegni kezdtek. − Mintha itt sem lennék! − biztatgatta a lányt, és
nekidőlt egy oszlopnak, amin kötőfék lógott egy kampón.
Marie mereven ült, aztán előrehajolt, benyúlt az állat alá.
Ponsard nézte. Egyre feszültebben mosolygott, ahogy a lány megszorította és
megrántotta az állat tőgyét. Tej freccsent a vödörbe. Marie ruhája kikopott, a
karja alatt szinte már átlátszó volt. A férfi meg tudta számolni minden egyes
bordáját. Yolande könyörgött, hogy engedjék be Bordeaux-ba élelemért, de
Gilles nem volt ostoba. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt kilenc hónap során
bemehetett a városba, és ő is csak nagy ritkán tette meg − párszor, hogy
kiegészítse a készleteiket, és egyszer, hogy a király által küldött erősítéssel
találkozzon.
Ponsard ellökte magát az oszloptól, hogy jobban lásson. Észrevette, hogy a
lány milyen feszült, hogy a kecske tőgyén dolgozó ujjacskák milyen fehérek.
Érezte, hogy valami megdagad benne, és Marie mögé lépett.
− Kérlek, uram − suttogta a lány.
− Ne cirkuszolj, te lány − mormolta a férfi, mert Marie elhúzódott az érintése
elől. − Tudod, hogy azt nem szeretem! − Ponsard lecsúsztatta tányérnyi tenyerét
a lány válláról aprócska melleire. Mohón megmarkolta, és gyúrogatni kezdte
őket. − Fordulj meg! − parancsolt rá rekedtesen; érezte, hogy nemsokára kész
kicsordulni. A lány csendben sírt, de nem ellenkezett, megfordult a zsámolyon.
Ponsard remegő kézzel rántotta fel a tunikáját, és kifűzte a nadrágját. A szabad
kezével megfogta a lány állkapcsát, és beállította. Valamit hallott a háta mögül,
amire megdermedt. Megfordult, arra számított, hogy Gilles vagy valamelyik
másik katona bukkant fel az ajtóban, de senkit sem látott.
Ponsard nagy nehezen visszagyürkőzte magát a nadrágjába. Az ujját
figyelmeztetően az ajka elé emelve intette Marie-t hallgatásra, és a kijárathoz
sietett. Magában átkozta a nyughatatlanságát. Óvatlan volt, hogy nappal
környékezte meg a lányt. Ha Gilles megtudná, hogy elhagyta az őrhelyét,
keresztre feszítené! Ponsard óvatosan átnézett az udvaron a ház felé. A
zsalugáter résein kiszűrődött a benn derengő gyertyafény, de az udvar üres volt.
Egy pillanatra megállt; tudta, hogy vissza kellene mennie őrködni. Visszajöhetne
a lányért később is, amikor már mindenki alszik. De rövid habozás után az éhség
visszahajtotta a pajta sötétjébe.
Lassan közelítette meg a lányt, hagyta, hadd erősödjön a vágya, a keze
ráérősen fűzte ki a nadrágját. A kecskék éles mekegése elnyomta a háta mögött
dobbanó halk, sietős lépteket. Látta ugyan, hogy Marie szeme elkerekedik, de
azt hitte, tőle retteg ennyire, így fogalma sem volt a levegőn átvillanó tőrről,
amíg csak végig nem siklott a torkán.
Will sietve lépett a zsámolyon kuporgó, dermedt lányhoz. Mintha végre
felriadt volna, sikolyra nyitotta a száját, de a férfi azonnal befogta a kezével, s
leguggolt elé.
− Minden rendben! Nem akarunk bántani!
A lány tekintete elsiklott mellette, a pajta padlóján fekvő őr tetemére tapadt. A
fickó torkából még mindig szökőkútként lövellt a vér. Robert eltette a tőrét, és
megragadta a halott karját. A négy másik lovag odalépett, hogy segítsen a
szénapadlás alá cipelni, az egyikük szalmát terített szét a vérfolt fölött.
− Hogy hívnak? − vette le Will a kezét óvatosan a lány szájáról.
− Marie.
− De Got érsek említett téged − mosolygott rá Will bátorítóan. − Figyelj csak,
Marie! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk a fiát, Raoult. Hasznát venném a
segítségednek.
A lány megrázta a fejét. Felemelte egyik remegő kezét, és az ajkára szorította.
A tekintete visszasiklott az őrre. Robert és a többiek épp levették róla a
fegyvereket és a kék-skarlátvörös tunikát. A mellén ragyogó arany liliomot már
elhomályosította a vér. A lány bizonytalanul felállt, és Will engedte, hogy
ellépjen mellette, hogy a holttesthez támolyogjon.
Marie lenézett a férfi átvágott torkára. Szorosan maga köré fonta a karját.
Aztán előrehajolva leköpte a halottat. Megtörölte a száját, és visszafordult Will-
hez; az arca sápadt volt, de határozott.
− Mit tehetek értetek?
− Még hány katona van?
− Hét. Gilles a kapitányuk.
− Mind a házban vannak?
Marie biccentett.
 − Ponsard-nak kellett volna őrködnie, de ő… − A pillantása ismét a halottra
esett, majd sóhajtott. − Gilles és a többiek a földszinten lesznek, várják, hogy
Yolande bevigye nekik a vacsorát. Raoul a szobájában tölti a legtöbb időt. Nem
szeretik, ha elhagyja a házat.
− Nagyszerű − mondta Will, Robert-re és a lovagokra nézett, hogy vajon ők is
hallották-e a lány híreit. − Nagyon ügyes voltál, Marie. Csak még egyvalamit
kellene megtenned. − A gyorsan sötétedő udvar felé bökött, utána gyorsan
elmondta a lánynak, mit szeretne tőle. Marie hallgatott, riadtnak tűnt, de amikor
a férfi befejezte, bólintott.
Will mosolya leolvadt az arcáról, amint a lány kisurrant a pajtából. Odasietett
Robert-hez és a többiekhez.
− Jean − intett az egyik templomosnak −, menj ki az udvarra, és álcázd
magad. Amikor az őrök kijönnek, azt akarom, hogy te bemenj a házba. Találd
meg Raoult. Bármi történjen is, azt akarom, hogy élve vidd el innen a gyereket.
Megértetted?
Jean először Robert-re nézett. Az idősebb lovag bólintott.
− Ez a parancs.
– Ti hárman bújjatok el! − utasította Will a többieket, miközben Jean kiment.
− Robert, te velem maradsz! − Régi bajtársa szemébe nézett, és az ajtóhoz
siettek. − Igazán szerencsések voltunk, hogy az őr elhagyta a helyét. Reméljük,
ezután is kitart a szerencsénk.
A házból kiáltozás hallatszott. Hallották, hogy Marie rettegve emeli fel a
hangját.
− Van valaki a pajtában! Gyertek gyorsan, kérlek!
Robert megemelte pallosa markolatát.
− Nem kell ide szerencse!
A két férfi egymással szemben kuporodott le a bejárattól nem messze, sötét
köpenyükben teljesen beleolvadtak az árnyékok közé. Az arcukat ráncok és
sebhelyek szabdalták, az egyikük álla csupasz volt, a másik állát rövidre nyírt
szakáll fedte, de mindkettejük vonásain komor elszántság ült.
Marie kiáltozása után súlyos, sietős léptek hallatszottak. Átvágtak az udvaron.
− Ki van odabenn? − Mogorva hang harsant. − Mutasd magad! − A hang egy
kicsit halkabb lett, mintha a beszélő elfordult volna. − Te ott! Menj, és kerítsd
elő Ponsard-t! Tudd meg, látott-e valakit!
Will keze a kardmarkolatra feszült. Néhány láb dobogása távolodott.
Egy pillanattal később egy alak rajzolódott ki a pajta ajtajában, köpenye
skarlátvöröse és kékje élénken ragyogott az alkonyi félhomályban.
− Talán a lány tévedett, Gilles − hallatszott az alak háta mögül. − Lehet, hogy
csak farkas volt az!
 − Azt mondta, egy embert látott − morogta Gilles válaszul, és nem mozdult.
− A fenébe ezzel a félhomállyal. Semmit sem látok! − egyet lépett előre, aztán
megdermedt, és harcra készen körbenézett. A kecskék szívszaggatóan mekegtek.
− Ha előjössz most rögtön, nem esik bántódásod! − Gilles még beljebb ment,
minden mozdulata kimért volt, számított rá, hogy megtámadhatják. Még két
katona követte. Aztán egy harmadik. Szétváltak.
Az egyik fickó jobbra araszolt. Felrúgott egy köteg szénát, aztán riadtan
ordított egyet, mert valami egyenesen nekivetette magát.
– A fenébe! − káromkodott, majd megkönnyebbülten nevetett a pajtából
kivágtató kecske láttán.
− Semmi bajod nincs? − lépett be egy negyedik katona is.
A bajtársa megfordult.
– Nincs… − Elakadt a szava, mert valami sokkal nagyobb ugrott neki szikrázó
szemekkel a sötétségből. Épp csak fel tudta kapni a kardját, mielőtt lesújtott rá a
penge.
Will a fogát csikorgatva állta az ütés erejét. A fickó félresöpörte a kardját, és
vívóállásba görnyedt. Mindenütt kiáltások harsantak körülötte. Az ötödik katona
is társai segítségére sietett.
– Ne! − ordított fel Gilles, és vadul vágott az eléje ugró templomos felé. – A
gyereket kapjátok el!
A fickó eltűnt. Will lassan körözött az ellenfele körül, a látómezeje szélén
nyugtalanítóan villódzott a többi fegyveres és a kezükben csillogó kardok képe.
Az őr hosszú páncélinget viselt a köpenye alatt, a kezét páncélkesztyű fedte,
akárcsak Willét. Nyilván a lábán is volt valamiféle páncélzat. De egyiküknél sem
volt pajzs. Will azt az utasítást adta az embereinek, hogy a pajzsokat hagyják a
lovakkal. A templomosok hatalmas, négyszögletű pajzsai igen nehéz tehernek
bizonyultak, ha gyalog kellett gyorsan, zajtalanul és észrevétlenül haladni. Maga
a Skóciában töltött évek során elég jól megtanult a jókora lovagi pajzs nélkül is
küzdeni, és jól bánt a gyalogosok által használt kisebb pajzzsal is.
A katona hirtelen a jobbja felé támadott. Will a tartása merevségéből azonnal
észrevette, hogy ez csak csel, és valóban, ahogy várta, a kard az utolsó
pillanatban balra villant. Gyorsan félrecsapta a katona kardját és előrelódította a
lábát. Teljes erőből gyomron rúgta az ellenfelét. A katona kétrét görnyedt, erre
Will lesújtott a nyakára a kardjával. A penge félig átvágta a nyakát, és megakadt
a vaskos izomkötegekben. Will kirántotta, és a férfi vért köpve, gurgulázva a
földre roskadt. Elejtette a kardját. Lassan a széles, fröcskölő seb felé emelte a
kezét, de Will a pallos egyetlen, brutális kétkezes csapásával megszabadította
kínjaitól.
Will az utolsó pillanatban hallotta meg a mögötte csattanó lépteket.
Megfordult, Gilles volt az. A kapitány vadul nekivetette magát. Pár villámgyors
ütés után Will ráébredt, hogy ezúttal gyakorlott vívóval van dolga. A felé villanó
penge keresett, kutatott, minden irányból kóstolgatta. Először a nyaka, aztán a
combja, egy követhetetlen döfés az ágyéka felé, sivító csapás a torkára, dühödt
vágás az oldala felé. Mindenről elfeledkezett, a többiek nyögését és zihálását
sem hallotta már, csak arra figyelt, nehogy ez a kard áttörjön a védelmén, és
végezzen vele. Gilles erőseket ütött. Szinte mindegyik csapás lecsiszolt pár apró
fémforgácsot mindkettőjük kardjáról, melyek szikrázva pattogzottak szét.
Willről pillanatok alatt csorogni kezdett az izzadság, az alkarja mindjobban
sajgóit, és az izmai egyre merevebbek lettek minden egyes védés és
ellentámadás után.
Gilles arckifejezésére rádermedt az összpontosítás, de ahogy közelebb
keveredtek a bejárathoz, és a gyengécske szürkületi fény Will arcára vetült, a
kapitány szeme hirtelen elkerekedett.
– Téged már láttalak − zihálta érdesen. − A palotában! − csapott előre. – A
királlyal!
A kapitány összpontosítása csak egy pillanatra ingott meg, de Willnek ennyi is
elég volt, hogy kicsit szélesebbre nyissa a tartását. Köríves mozdulattal vezette
fel a kardját a feje fölé, hogy lecsapjon Gilles koponyájára; az ütés könnyedén
kettészelte volna a kapitány fejét, ha célt talál. De Gilles esetlenül, ám gyorsan
észhez tért, és felkapta a pengéjét, hogy hárítson. A két kard félúton találkozott,
összecsattant, aztán Gilles vadul vicsorogva megragadta a tulajdon kardja
pengéjét páncélkesztyű védte szabad kezével, majd vadul oldalra rántotta. A
pengék csikorogva csúsztak végig egymáson. Gilles-nek sikerült a kardja
markolatához szorítania Will pengéjét, aztán lefelé, oldalra csavart rajta egyet,
ezzel kibillentette az ellenfelét az egyensúlyából. Will oldalra dőlt, és Gilles
előrelökte a kardja markolatát, egyenesen bele Will arcába.
Will orra betört, a könnyek elvakították, halk suhogást hallott.
Megmerevedett; várta a halálos csapást. Hallotta, ahogy acél csikordul a
páncélnak, és a láncing szemei fémes hanggal szétpattannak, majd az éles, kurta
zihálást tompa puffanás követte. Egy pillanatra azt hitte, olyan borzalmasan fáj
az orra, hogy ezért nem érezte a beléhatoló penge okozta kín. Aztán kitörölte a
szeméből a könnyeket, és arrébb tántorodva látta Gilles-t térdre roskadni. Robert
kardja állt ki a hátából. A lovag kirántotta a sebből, és a kapitány a szalmába
dőlt.
Will a könnyein keresztül látta, hogy a király összes katonájával végeztek, bár
az egyik templomos a pajta falának támaszkodott, az arca szürkésfehér volt, fél
kézzel a vállát markolászta.
− A többiek velem jönnek! Még mindig van két őr! − Will odabiccentett
Robert-nek, miközben kisiettek az udvarra. − Köszönöm!
− Nohát, nem hagyhattam, hogy rám maradjon a munka neheze!
− Igazad van − nyögte Will, az ujjával befogta az egyik orrlyukát, hogy a
másikon át kifújja a vért. − Annak rossz vége lenne!
A ház ajtaja kivágódott. Feszülten megálltak, de az udvarba kiömlő
gyertyafényben a kivont karddal körbekémlelő Jeant látták meg. A templomos
nyomában ott sietett Marie egy láthatóan halálra rémült fiúcskát ölelve.
− Elcsípted az őröket? − kérdezte Will, s odasietett a lovaghoz.
– Őröket? − rázta meg Jean a fejét. − Csak egyetlenegy volt. A fiút akarta
elkapni.
Lábdobogást hallottak. Megfordultak; egy nagydarab nő bukkant elő a ház
túloldaláról, konyhakéssel a kezében. Alig kapott levegőt, úgy zihált.
− Istennek hála! Istennek hála, hogy itt vagytok! − A tekintete a pajtára
villant. − Mindannyian…? − Miután Will biccentett, a nő előrehajolva igyekezett
visszanyerni a lélegzetét. − Megpróbáltam megállítani azt is, de elérte a lovát és
elszökött.
Robert odament hozzájuk.
− Egy elszökött? − Aggodalmasan nézett Willre. − Vajon látott minket?
– Nem hiszem. De akkor is! − Will magában átkozódott, majd hirtelen
mozdulattal lökte vissza a hüvelyébe a kardot. − Reméltem, több időnk lesz
eltüntetni a nyomainkat!
 Lyoni katedrális, Német-római Birodalom
Kr. u. 1305. november 30.

Fülöp bevonult a szobába, s szinte letépte magáról a kesztyűt.

− Elmehettek − förmedt rá kurtán az ajtó előtt tébláboló szolgákra. Rámeredt
az ablakülésen kuporgó hajlott hátú alakra. Az állkapcsa idegesen rángott, de
kivárta, hogy halk kattanással becsukódjon az ajtó, csak akkor szólalt meg. − Két
héten át várakoztatsz, utána meg így fogadsz? Meg sem hajolsz? Nem is
üdvözölsz? Miért utasítottál vissza, ahányszor csak audienciát kértem? − Az alak
meg sem mozdult; Fülöp megindult felé. − A bíborosok azt mondták, beteg vagy,
ezért nem fogadhatsz látogatókat. De nem látom rajtad, hogy lázas volnál! − Az
ablakban ülő férfi még mindig nem fordult meg. − Válaszolj, de Got! Miért
utasítottál vissza?
A férfi lassan felkelt, hátulról világította meg a lángoló naplemente. Felemelte
a fejét, és a király szemébe nézett.
− Már nem Bertrand de Got vagyok. A pápa vagyok, és illő tisztelettel
beszélhetsz csak velem! − A király szeme dühösen megvillant, de a pápa még
nem hallgatott el. − A bíborosok igazat mondtak. Beteg voltam. Elnézésedet
kérem, ha ez megzavarta a terveidet.
Fülöp elbizonytalanodott; váratlanul érte a pápa viselkedése. Mintha más
emberrel beszélt volna. Ez nem az a gyenge kis emberke volt, akit halálra
rémülten, megfélemlítve vezettek be a sátrába Bordeaux falai alatt, nem az az
ember, akit teljesen összetört a hír, hogy fattyú fiát rabságban tartják és meg
fogják ölni, ha nem teljesíti, amit kérnek tőle. Az előtte álló férfi riadt volt,
tagadhatatlanul riadt, ez látszott azon is, ahogy emelt fővel, de mereven tartotta
magát, és a kezét ökölbe szorította az oldala mellett. De látható feszültsége
dacára Bertrand de Got sokkal erősebbnek és elszántabbnak tűnt, mint
amilyennek Fülöp valaha látta. Nyugtalan lett tőle. Vajon attól, hogy a pápai
trónra léptek, ezek az emberek valami közvetlen kapcsolatba kerültek Istennel
Szent Péter örökségén át? Valamiféle szent hatalom töltötte el őket, az adott
nekik isteni erőt?
Megköszörülte a torkát, arrébb lépett; egyszerre megrémült attól, hogy bele
kellene néznie abba a sötét, rezzenéstelen szempárba. Attól félt, valami nagyobb
és végtelenül félelmetesebb nlignzne vissza rá. Most már átkozta magát, amiért
visszaküldte Nogaret-t Párizsba a szertartás után, de a legújabb adók miatt
zavargások törtek ki a városban, és azt akarta, hogy a miniszter ott legyen és
segítsen megoldani a helyzetet.
− Elfogadom a bocsánatkérésedet − mondta feszülten −, de most, hogy már
jobban vagy, azt akarom, hogy kezdd el teljesíteni azokat a kötelezettségeidet,
amit megválasztásod esetére vállaltál. − Fülöp elhallgatott, és felidézte a
Nogaret-től kapott tanácsot. − Először is az a legfontosabb, hogy hívd vissza
Jacques de Molay nagymestert Ciprusról. Szükségünk lesz a rend fejére, ha meg
akarjuk dönteni a templomosokat. Amint de Molay Nyugatra érkezik, gyűlést
hívunk össze Párizsban, ahová mind a három rendet elhívjuk; még a tanácskozás
előtt röviden tájékoztatjuk őket a helyzetről. Bejelented, hogy a templomos rend
túlélte a hasznosságát, így túlzott terhet ró a népre és a pápaságra azzal, hogy
továbbra is hiábavaló kísérleteket tesz a Szentföld visszahódítására. Felhívod rá
a figyelmet, hogy a templomosok hatalmas vagyona sokkal nemesebb célokat
szolgálna, ha a nyugati világ békéjének megőrzésére fordítanánk ahelyett, hogy
messzi országokban csatározunk, és hogy Franciaország népe igen sokat nyerne,
mert végre csökkenthetnénk az adókat, valamint a határaink is erősebbek
lennének. Ezek után Isten adta jogoddal élve feloszlatod a templomos lovagok
rendjét, majd minden vagyonukat, birtokukat és ingóságukat a francia koronának
adományozod.
A szavait csend követte. Fülöp összevonta a szemöldökét, egy pillanatra azt
hitte, Kelemen meg sem hallotta. De a pápa válaszolt, mielőtt folytathatta volna.
− Befejezted, uram?
Fülöp még jobban ráncolta a homlokát a lekezelő hang hallatán.
− Igen, befejeztem, de…
– Azt nagyon jól tetted, uram, mert én is befejeztem. Többé nem hagyom,
hogy te vagy az a mérges kígyó, Guillaume de Nogaret kínozzatok, nem
hagyom, hogy kényszerrel és erőszakkal irányítsatok, nem hagyom, hogy
megfélemlítsetek! Pápa vagyok, Krisztus földi helytartója, e földön Isten szava,
és nem leszek többé a bábod. Nem teljesítem a követeléseidet, és érvénytelennek
nyilvánítom a megállapodásunkat, mert kényszer alatt írtam alá! − Kelemen
hangja egyre erősebb és bátrabb lett. − Semmiféle körülmények közepette nem
hívom vissza Jacques de Molay-t, mert ő és a lovagjai az egyetlenek, akik még
harcolnak a keresztény Szentföld álmának valóra válásáért. Talán szentté avatott
nagyatyád hiába harcolt és halt meg azon az idegen, messzi földön? Ilyen
könnyen feladnád az álmát? − A pápa megrázta a fejét. − Küldetésemnek
tekintem, hogy megadjam a tőlem telhető anyagi és erkölcsi támogatást a
Cipruson állomásozó templomosoknak, hogy tovább folytathassák a harcukat!
Fülöp döbbenten meredt rá.
– Nagyon nagyot tévedsz, ha azt hiszed, nem váltom valóra a fenyegetésemet!
− A keze önkéntelenül is a kardmarkolatra rebbent. − Elfelejtetted, Kelemen?
Nálam van a fiad! Isten nevére esküszöm, megöletem, ha visszautasítod a
kérésemet!
– Nem ölöd meg − lehelte Kelemen, és a tekintete a Fülöp oldalán lógó kardra
tapad. − A fiam többé már nincs a fogságodban. Ma reggel kaptam a hírt, hogy
biztonságba vitték. Sosem találod meg, és ha megpróbálod, akkor megteszem,
amit elődöm, Bonifác csak akart, és kiátkozlak! − Odalépett a királyhoz; mintha
minden egyes lépéssel magasabb lett volna. Fülöp kénytelen volt elhátrálni előle.
− Mondhatod utána, hogy létezett, megpróbálhatsz így tönkretenni, de én le
fogom tagadni, és manapság a te szavad már nem ér sokat, uram! A nép, a
tulajdon néped elégedetlen a vezetéseddel, és azzal, hogy egy Nogaret-hoz
hasonló gyilkossal kormányzol. Máris ellened fordultak. Azt hiszed, Guinne
férfijai és asszonyai ilyen könnyedén elfelejtették a kegyetlenkedéseidet?.A
nemesek letartóztatását, vagyonuk elrablását? Tudod, hogy nincs sem annyi
pénzed, sem olyan támogatóid, hogy el tudnál fojtani még egy felkelést, uram.
Ha megtámadsz, azt nagyon megbánod!
Fülöp a fejét rázta, de nem tudott megszólalni. Erezte, hogy a háta a falnak
feszül. A pápa szikrázó, fekete szeme mintha a lelke mélyébe látott volna, vád és
harag töltötte meg. Isten haragját látta benne. Alig tudta megállni, hogy ne kapja
fel a kezét, hogy eltakarja az arcát a számon kérő tekintet elől.
– Megmérgeztek a körülötted lévők. Éppolyan hitetlen lettél, mint az az
eretnek minisztered! Te támadtál rá Krisztus két földi helytartójára is!
– Nem − nyögött fel Fülöp. — Nem! Csak a te szavadat követtem! — térdre
roskadt, felemelte a két kezét, és könyörögve fogta össze. − Csak érted tettem! A
te népedért!
− Értem? − tátogott döbbenten Kelemen a király szavai hallatán.
De Fülöp nem is hallotta. Lehunyta a szemét, és feltartotta a kezét.
− Istenem, bocsáss meg! Bocsásd meg a bűneimet!
 Lyoni katedrális, Német-római Birodalom
Kr. u. 1305. december 1.

− Megtettem.
− És véleményed szerint a király bele is fog törődni? − Will nézte, ahogy a
pápa az ablaküléshez lép. Kimerültnek tűnt, s mintha hirtelen nagyon
megöregedett volna, mióta Will utoljára látta Bordeaux-ban. Vörös
selyemruhájában törékenynek tűnt, ahogy leülve az ölébe ejtette a kezét.
− Nem hiszem, hogy sok választása volna. Ha nem vagyok hajlandó
feloszlatni a templomos rendet, nem kaphatja meg, amit akar. − A pápa hirtelen
felnézett. − A fiam sértetlen maradt?
Will türelmetlenül biccentett. Kelemen előző nap már alaposan kifaggatta.
− Az embereim délre vitték, abba a faluba, amit magad jelöltél ki. Yolande és
Marie is vele mentek. Fülöp egyikükre sem fog ráakadni.
− Az jó − mosolyodott el Kelemen óvatosan. − A húgom majd gondoskodik
róluk!
− Akkor hát vége? Megtettünk mindent, hogy biztosítsuk a templomos rend
jövőjét?
Kelemen felnézett, összevonta a szemöldökét.
− Nem. Nincs még vége. Addig nem lehet vége, amíg de Nogaret miniszter
mérgezi a király gondolatait, ugyanúgy továbbra is az egyház ellen fordítja
Fülöpöt.
− A király tudja, mit csinál, szentséged. Persze lehet, hogy Nogaret áll elő
ezekkel a tervekkel, de Fülöp nem bolond, és egyáltalán nem akaratgyenge.
− Talán, talán − mondta Kelemen, és intett, mintha mindez mit sem számítana
−, de akárhogy is, úgy gondolom, a király sokkal kevésbé lesz erőszakos, ha nem
áll annak a kígyónak a befolyása alatt! − Felállt. − Fülöppel semmit sem tehetek,
ehhez még az én hatalmam is kevés, hacsak nem akarok rettenetes háborúságot
szítani ebben az országban. Azonban Guillaume de Nogaret más lapra tartozik.
Öt bíróság elé állíthatnám az elődeim ellen elkövetett bűnei miatt, csak a
pletykák ehhez kevesek. Bizonyítékot kell szereznem.
– Tényszerűen tudom, hogy a király és Nogaret együtt tervelték ki Bonifác
pápa meggyilkolását. A király beismerte nekem abban a beszélgetésben, amikor
először említette, hogy le akarja rombolni a templomos rendet.
Kelemen arca komor maradt, de megrázta a fejét.
− A te szavad nem lenne elég ezek ellen az emberek ellen. Egy zsoldosnak állt
templomos? A király törvénytudókkal, ravasz és gátlástalan emberekkel vetette
körbe magát. Többre lenne szükségünk, mint egy áruló állítása! − Most már fel-
alá járkált. − Különben is, engem jobban érdekel a Benedek pápa halála mögött
rejlő bizonyítékok felderítése. Bármilyen megvetendő is, hogy Bonifác pápát
meggyilkolták, ő nagyon sok ellenséget szerzett magának a Szent Kollégiumban,
és talán ezeket az ellenségeket ma sem zavarná, hogy gyilkosság áldozata lett.
Ne feledd, a kollégium fele már francia bíborosokból áll, akik Fülöpöt
támogatják. Benedek helyzete teljesen más. Őt sokan kedvelték, és az idő előtti
halálát övező híresztelések komoly dühöt váltottak ki. Sokan szeretnék, ha
igazságot szolgáltatnánk érte! − Kelemen felnézett Willre. − Találj nekem
megdönthetetlen bizonyítékot arra nézve, hogy Guillaume de Nogaret gyilkolta
meg Benedeket, és lecsapok rá. Ha eltávolítjuk Fülöp mellől, mindannyian
nagyobb biztonságban leszünk.
− Óvatosnak kell lenned. Mint mondtam, a király egyik emberének sikerült
elmenekülnie.
− Azt mondtad, nem látott téged?
− Azt hiszem, nem látott, mégis veszedelmes játékot űzünk. Nogaret sosem
bízott bennem. De megteszem, ami tőlem telik, hogy a kezedre adjam, feltéve,
hogy szentséged továbbra is őrködik a templomos rend biztonsága felett.
− A szavamat adom rá. − Kelemen odalépett az asztalkához, ahová egy kancsó
bort és két aranyserleget készítettek. − Most pedig beszéljünk a rendről. Azt
mondtad, templomosok segítségével védted meg a fiamat. Beszélt bármelyikük
is a nagymesterről? Van bármiféle hír a legújabb szentföldi hadjáratról?
Will megrázta a fejét.
− A legutóbbi hír szerint Jacques de Molay pénzt és támogatást próbál
szerezni az újabb keresztes hadjárathoz, de egyelőre nem járt túl sok sikerrel.
Kelemen csalódottnak tűnt. Töltött egy kis bort.
– Talán nemsokára még jobb híreket kapunk.
− Igen − mormolta Will −, talán.
 31.

A királyi palota, Párizs

Kr. u. 1305. december 21.

− El sem tudom képzelni, hogy történhetett meg, felség! − Nogaret követte a

királyt. Fülöp kivágta a folyondárral félig benőtt alacsony ajtót. A miniszter
átbukott alatta, és ismeretlen helyen találta magát. Az Ile de la Cité csúcsán
álltak, a királyi kerteket övező fal a hátuk mögött magaslott. A sáros folyópart
előttük bukott a téli viharok után hatalmasra duzzadt Szajna szürke vizébe.
Három kisebb sziget emelkedett ki a hullámok közül, egyik a másik után, mint
valami víz alá merült, hatalmas fenevad púpjai lógtak ki a folyóból. A
legközelebbi szigethez ódon, fa gyaloghíd vezetett át a szélkorbácsolta hullámok
fölött. Nogaret látta már a hidat a jobb és a bal partról is, de a falban nyíló ajtóról
nem tudott.
– Apám építette − jegyezte meg Fülöp közvetlenül mellette. A hidat nézte. A
legközelebbi szigetre bökött. A sárga földdarab kopár volt, szélfútta hátán csak
pár csenevész fa élt meg. Vízimadarak gázoltak a part menti sekélyesben. –
Halat akart fogni az Ile des Juifs-ről.
– Felség − kockáztatta meg Nogaret, igyekezett visszaterelni a királyt az
előbbi témához.
– Nem hinném, hogy valaha is megtette volna. A kormányzás nehézségei
megakadályozták. Gyenge ember volt az én apám, ide-oda vezetgették a
körülötte lévő emberek, a családja; magától sosem jutott semmi az eszébe,
sosem tette azt, amit akart. A királyság népe alig emlékszik már rá. Csak az jut
róla az eszükbe, hogy egy szent fia volt! — Fülöp Nogaret-hoz fordult. A hideg
szél a hajába kapott. − Vajon rólam is ezt gondolják majd, ha meghaltam? Hogy
ostoba voltam és gyenge, hogy a minisztereim irányítottak? Hogy én semmi
érdemlegeset nem tettem? Csak egy nagy ember unokája leszek?
− Úgy emlékeznek majd rád, mint aki egyesítette Franciaországot − jelentette
ki Nogaret indulatosan. − Mint aki új, gazdag és rendezett korba vezette a
királyságot a józan ésszel, nem a vakhittel kormányzók korába!
− Alábecsültem az új pápát − mormolta Fülöp, és visszanézett az elhagyatott
szigetre. − Az a katona semmit sem tud nekünk mondani arról, hogy ki
szervezhette a támadást?
− Nem látta őket − feszült meg Nogaret arca. − Amikor rájött, hogy Gilles és a
társai elveszítették a harcot, menekülőre fogta. Jobb lett volna, ha az ostoba
barma inkább elbújik a ház mellett, aztán visszamegy, hogy megnézze a
támadókat. Most már valószínűleg, sosem tudjuk meg, ki volt.
– Tartok tőle, hogy csak zsoldosok, akiket Kelemen bérelt fel, hogy mentsék
meg a fiát… − Fülöp leballagott a híd lábáig, a köpenye szegélye a sárba lógott.
− Erősebb a tartása, mint vártam! A király megragadta a fakorlátot, de nem lépett
fel a moha borította falapokra.
− Megkereshetnénk még a gyereket − vetette föl Nogaret, és elgondolkozva
megvakarta az állát. − Szinte biztos vagyok benne, hogy Kelemen emberei
között akad, aki tudja, hová vitték a kölyköt!
− Nem. Ennek már vége − rázta meg Fülöp a fejét. − A pápa támogatása
nélkül nem dönthetjük meg a templomos rendet! − Átnézett a híd túloldalára. −
Az új területek meghódítására szőtt terveim azok maradnak, amik voltak: tervek.
Pénz nélkül semmit sem tehetek. -− Összevonta a szemöldökét. − Talán ha
megint megemelném az adót?
– Túlságosan is kockázatos volna. A városban és a királyság többi részén is
igen sötét a hangulat, felség. Épp csak most vertük le a zavargásokat. Még
mindig képlékeny a helyzet − sóhajtott fel Nogaret. − A templomosok…
− A templomosok kincsét elveszítettük − szakította félbe Fülöp. Elfordult a
hídtól, visszaindult a part mentén a falba vágott ajtó felé. − Ennyi!
– Találunk hozzá más utat, felség, ebben biztos vagyok − követte Nogaret
sietve. − Csak gondolkoznunk kell rajta egy keveset!
– Én már épp eleget gondolkoztam. Úgy tele van a fejem gondolatokkal, hogy
néha azt hiszem, szétrobban. Hagyj magamra!
Nogaret mondott volna még valamit, de elhallgatott, aztán lemaradt, hogy a
király egyedül vághasson át a királyi kerten. Nem volt még itt az ideje, hogy
tovább hajtsa Fülöpöt. Ki kellett várnia, hogy leülepedjen a por, mielőtt újra
próbálkozik. Ez lesújtó volt. Bertrand de Got olyan érettnek tűnt, késznek rá,
hogy leszedjék és kifacsarják. Azonban megint rossz embert választottak.
Nogaret bement a palotába; magában egyfolytában a katonák tehetetlenségén
fortyogott, s azon, hogy a pápa ilyen hirtelen megváltoztatta a természetét. A
templomos rend feloszlatásával volt a legtöbb esélyük megszilárdítani és
megerősíteni az országot, de Fülöpnek igaza volt: a pápa támogatása nélkül nem
használhatták fel a rendet a saját céljaikra.
A miniszter olyannyira belemerült a gondolataiba, hogy a szobája felé sietve
észre sem vette Willt, csak amikor már elmentek egymás mellett. Megtorpant és
megfordult. Elkeskenyedett a szeme.
− Campbell?
− De Nogaret miniszter − köszöntötte Will udvarias főhajtással.
− Hamarabb visszatértél, mint vártam. Mindig azt hittem, a Skóciába vezető út
ennél sokkal viszontagságosabb.
 – Nem kellett olyan messzire utaznom. Angliában találkoztam Wallace egyik
vezérével.
Nogaret tekintete a Will kezében lévő pergamenlapra siklott.
− Üzenet?
− A kézírás alapján a nővéremtől − válaszolta Will, és feltartotta, hogy
Nogaret lássa rajta az elejére írt nevet. − Itt várt rám, amikor visszaértem. −
Elmosolyodott. − Nyilván hosszasan részletezi majd, hogy az unokahúgom
gyermekei hány szót tudnak már, és hogy a legkisebbnek hány foga van. De nem
hinném, hogy ez érdekelne, miniszter. Hogy sikerült a szertartás Lyonban?
− Volt egy kis kavarodás − válaszolta Nogaret. Will arcát vizslatta, bár maga
sem tudta volna megmondani, miért, de gyanakodni kezdett. − Tizenkét ember
meghalt, mert ledőlt egy fal, de a pápának semmi baja nem esett.
− Akkor feltételezhetően a király tovább halad a terveivel?
− Akadt pár előre nem látható fejlemény − válaszolta Nogaret rövid hallgatás
után. − De sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá, hogy ezt megvitassuk.
Gondolom, a király hamarosan küldet érted. Nyilván érdekelni fogja minden hír,
amit Angliából hozhatsz. Nagyon keveset hallottunk mostanában a
szomszédunkról.
− Örömmel engedelmeskedem.
Nogaret elnézte, ahogy Will tovább siet, mielőtt maga is elindult volna az
ellenkező irányba. Erezte, ahogy egyre növekszik benne a tehetetlenség, és
nyugtalanul zsibongtak a gondolatai.
Fülöp kábán sietett végig a folyosón a királyi lakosztály felé. Valamelyik
közeli szobából fiatal lány nevetését hallotta, és eszébe jutott, hogy csak a lánya
lehet az. A gondolat beléhasított. Tovább sietett, még jobban meggyorsította a
lépteit, a saját szobájára, magányra vágyott. A félhomályos folyosókon jéghideg
volt, de alig érezte, úgy kavarogtak benne az érzések: lobogó düh, kétségbeesés,
megalázottság. Megállt a szobája előtt, a tenyerét az ajtajára fektette, hirtelen
eszébe jutott, ahogy térdre roskadt a döbbent pápa előtt. Tudta, hogy akkor
semmi mást nem érzett, csak rettenetet, de miután otthagyta Kelement, és
legyőzve visszaindult Párizsba, szinte azonnal elöntötte a lángoló szégyen. Hogy
hagyhatta, hogy ilyen könnyen megfélemlítsék? Durván belökte az ajtót, aztán
megállt, a tekintete az ágyáról felemelkedő nőre tapadt.
Rose csendben állt. A király arcán tisztán látszott a harag, ott sötétlett
görcsösen összerántott szemöldökén, ott feszült az álla és a szája éles vonalán. A
lány megmozdult, szinte már hallotta, hogy a király ráförmed, takarodjon, de
aztán megállt, mert rájött, hogy Fülöp nem szólt egy szót sem. A férfi becsukta
az ajtót, és visszafordult hozzá. Három hónapnál jóval hosszabbnak tűnt, mióta
nem látta. Fülöp előző nap tért vissza Lyonból, de azóta folyamatosan elfoglalt
volt.
– Mit keresel idebenn, Rose? − kérdezte Fülöp. Levette a tekintetét a lányról,
kikapcsolta a köpenyét, majd az ágyra dobta.
Rose a köpenyt bámulva azon gondolkozott, merre járhatott a férfi. A holmi
alja csupa sár volt.
− Látni akartalak − épp csak suttogásra futotta. Erősebbnek akart hangzani.
Fülöp kék szeme jéghidegen csillogott. A lány megrázta a fejét; most ébredt rá,
milyen veszedelmes helyzetben van, milyen súlyos kihágást követett el. − Bo…
bocsánatot kérek − akadt egyik szava a másikba, aztán átvágott a szobán. −
Magadra is hagylak!
– Várj!
A lány megtorpant, de az ajtó felé nyúlt.
– Maradj! − Fülöp lerúgta a csizmáját, és leült az ágyra. Hátradőlt, neki
támaszkodott a selyempárnáknak. − Ülj ide mellém!
Rose lassan visszaaraszolt. Lesütötte a tekintetét, nehogy a férfi lássa
mezítelen, védtelen pillantásában, mit érez. Esetlenül leült az ágy szélére, a
lábánál lévő egyik faragott faoszlop közelébe. Most vette csak észre, hogy a férfi
köpenyéből sár csöpög a padlóra. Fülöp lehunyta a szemét, és a falnak
támasztotta a fejét. A lánnyal ellentétben ő lassan és egyenletesen lélegzett. Rose
nézte. Fülöp megpaskolta maga mellett az ágyat.
− Ide ülj!
Rose lehajolt, hogy levegye a cipőjét. Fülöp elvette a kezét, ahogy a lány
odasiklott, ahol az előbb még a tenyere pihent. Rose minden porcikáját érezte: az
arcában lángoló vért, a kezében a remegést, a szíve izgatott repdesését. Úgy
érezte, mintha sosem lett volna még ilyen eleven vagy ilyen rémült, és ahogy
hátradőlt a párnákon, merev volt, mint egy deszka. Összerezzent, mert valami
jéghideget érzett a kezén, aztán ráébredt, hogy Fülöp ujja az. A férfi lehunyt
szemmel simított végig lassan, könnyedén a lány kezén, a csuklóján, aztán a
keze becsússzam a fekete ruhaujj alá. Rose megpróbálta maga is becsukni a
szemét, de ahogy a sötétben csak érezte a férfi érintését, egészen megszédült.
Fülöp lélegzete ütemet váltott. A király hirtelen felült. Levette a fejéről az arany-
koronácskát, letette az ágy melletti asztalra, és visszafordult Rose-hoz. Fölé
hajolt, és megtámaszkodott a két oldalán. A lány végre lehunyta a szemét,
amikor a férfi ajka az övére tapadt. Érezte rajta a folyó illatát. Egy idő után
Fülöp újra felemelkedett, egy pillanatig csak szótlanul nézték egymást, majd
Fülöp kioldotta a lány ruháján oldalt végigfutó fűzést. Rose megborzongott,
ahogy a férfi lehúzta róla a ruhát. A levegő jéghidegen mart a bőrébe,
szégyenkezve fonta össze a karját a mellkasa előtt, ép kezével eltakarta a
másikat, az égettet.
Fülöp áthúzta a bársonytunikát a feje fölött, kikapcsolta a szőrcsuhát
összefogó csatokat. Amikor a cilicium elvált a bőrétől, a lány pillantása
végigsiklott a nyersvörös, kisebesedett részeken, az ostor vágta csíkokon, a
büntetés és a szégyen jelein. Óvatosan leengedte a karját, és megmutatta a
tulajdon hegeit. Legszívesebben kinyúlt volna, hogy végigsimítson Fülöp
sebhelyein. A királyné hangját hallotta.
Mintha minden ér kívül futna rajta.
A király mozdulatai most már gyorsak voltak, türelmetlene; szétfeszítette a
lány combját, és közéjük nyomta a kezét. Az ujja még mindig jéghideg volt.
Rose azt akarta, hogy lassú legyen és gyengéd. El akarta neki suttogni a
gondolatait, a félelmeit, a kívánságait, el akarta mondani, milyen régóta vár már
erre a pillanatra. Azt akarta, hogy csókolja meg még egyszer. De nem tudta,
hogyan parancsolhatna egy királynak, így csak dermedt csendben hevert,
miközben a férfi fölé hajolt elvörösödött, lázas arccal. Be volt csukva a szeme.
Nem látta, hogy a lány elfordítja a fejét az égő, éles fájdalomra, nem látta, hogy
kifeszül a keze és megmarkolja a takarót. Rose összepréselte a szemhéját, úgy
érezte, hogy szétszakítják, de a kínon át is hallotta, hogy a férfi halkan mond
valamit. Elfordította a fejét, hogy jobban hallja. Kicsit később újra felhangzott a
suttogás.
− Johanna − mormolta Fülöp, és vakon beléhatolt. − Johanna!
Will érezte, hogy Nogaret tekintete még sokáig rátapad, miután tovább
ballagott a folyosón. Nem nézett vissza, csak befordult a sarkon, a saját szobája
felé ment; az összehajtogatott pergamen mostanra meglágyult és enyhén nedves
lett a kezében.
Amikor elérte az aprócska szobát, ami oly hosszú ideje volt már az otthona,
gondosan becsukta az ajtót. A jókora udvarra néző ablak meg volt repedve, és az
apró kis helyiségben farkasordító hideg volt. A szobában nem volt sok bútor: egy
zárt láda az egyik sarokban, rajta a kardjával, a láncingével és az útiköpenyével,
zsámoly és asztal, rajta egy kancsó vízzel és pár elformátlanodott
gyertyacsonkkal. Aznap reggel ért vissza, és mindent vékony porréteg borított,
de most, ahogy végigsimított az asztalon, és tiszta maradt az ujja hegye,
rádöbbent, alighanem jártak a szobájában szolgák. Elgondolkozott rajta, ki
vehette még észre, hogy megérkezett, és egyszerre kényelmetlenül érezte magát,
mintha a palotában mindenki őt leste volna, azt várva, hogy elárulja magát,
felfedje a terveit. Kiverte a fejéből ezt a gondolatot, és leroskadt az ágyára. A
király tiszteletben álló vendége volt, számíthatott volna rá, hogy néhányan
számon tartják, a palotában van-e. Csak Nogaret jeges üdvözlése miatt aggódott,
de persze a miniszter bizalmatlansága nem volt új keltű. Senki sem gyanakodott
rá.
Inkább a kezében tartott pergamenre összpontosított. A családjáról kapott
hírek ritka ajándéknak számítottak, és nem akarta, hogy bármi is elrontsa az
örömét. Mosolyogva törte fel a pecsétviaszt, és szétteregette a lapokat. Ahogy a
tekintete végigsiklott a tartalmán, leolvadt az arcáról a mosoly.
Drága Bátyám!

Remélem, levelem jó egészségben talált. Sajnos nem mondhatom, hogy velünk

minden rendben, és többé már nem is lesz. Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem
írtam semmit sem, de nehéz időszakon mentünk keresztül, és ritkán volt rá
alkalmunk, hogy a puszta túlélésen kívül bármi mással foglalkozzunk. Rossz volt
a termés, ez magában is épp elég nagy baj lenne, de Edward király háborúival a
nyakunkon egyre szegényebbek vagyunk, és a kamránk hamarabb kiürül, mint
hittük volna. John Balliol továbbra is Franciaországban él száműzetésben, és
feladtuk már a reményt is, hogy valaha még király ül a trónunkon, hacsak nem a
Pöröly maga lesz az. Legalább annyi szerencsénk van itt északon, ahol most
élünk, hogy a hadjáratai kegyetlenségétől megmenekültünk, bár azóta, hogy
tavaly az angolok elfoglalták Stirling várát, nem voltak nagy harcok. Talán
hallottál róla, hogy akkor a skót nemesek kénytelenek voltak meghajolni a király
előtt, de amiről a határainkon kívül kevesen tudtak, az az volt, hogy egyetlenegy
feltétellel nyerték csak vissza a szabadságukat − ez pedig az volt, hogy
levadásszák azt a férfit, aki egyedül szállt már csak szembe Edward királlyal, a
barátodat és vezéredet, Sir William Wallace-t. Még Sir David Grahamet is
összetoborozták erre a célra, bár ő természetesen semmi ilyesmit nem tett.
Ezt sajnos másokról nem mondhatom el. Hiába vallott kudarcot Edward
Wallace elfogására kiküldött megannyi embere, ha egyszer Sir John Menteith
sikerrel járt. Felfedezte, hogy Sir William Glasgow-hoz közel rejtőzött egy
házban az erdőben, Gray-jel. Köztudomású, hogy az éjszaka közepén támadtak
rájuk. Sajnálattal kell közölnöm, hogy Gray-t kardélre hányták. Christian kis
híján belenémult a gyászba. Sir William a hírek szerint küzdött, és jó néhány
foglyul ejtőjével végzett, de még számára is túl sokan voltak, és végül legyűrték.
Sietve Carlisle-ba vitték, a saját lovára kötözve, és átadták az angol nemeseknek,
akik lekísérték Londonba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy beletelt némi
időbe, mire mi Elginben egyáltalán hírét vettük. David azonban ekkoriban épp a
határ környékén utazgatott az urával, és úgy döntött, követi. Nem tudom,
pontosan mi volt ezzel a céljuk. Azt hiszem, az én bátor fiam remélte, hogy
valahogy meg tudják majd menteni Sir Williamet. De amint megérkeztek
Londonba, ráébredtek, hogy ez reménytelen. David azt mondta, a város dugig
megtelt azokkal, akik a kivégzésre sereglettek össze. Sir William erős őrség alatt
állt, és a börtönét szegélyező utcákon akkora tömeg volt, hogy meg sem lehetett
mozdulni.
Augusztus huszonharmadik napján Sir Williamet a Westminsterbe vitték, azt
mondták azért, hogy bíróság elé állítsák, de szerintem te is éppolyan jól tudod,
mint én, hogy ez csak látszat volt. Sir William sosem esküdött hűséget az angol
királynak, most mégis felségárulással állt előtte. Ugyanaznap, hogy
megvádolták, már el is ítélték. David elmesélt pár részletet az ezután
történtekből, de korántsem mindent. Azt hiszem, meg akart kímélni az
iszonyattól, ami még most is kínozza, bár sok mindent látott már. Ahányszor csak
erre gondolok, a tömegre, a hőségre, az egész rettenetre, a szívem mélyéig undor
tölt el. Sok vért láttunk már kiomlani, de egyik sem volt olyan szörnyű, mint az,
amit ezzel a szép, büszke férfival tettek aznap Londonban. Imi akartam neked
róla, de most érzem csak, hogy cserbenhagytak a szavak. Nem tudom leírni
őket…
A levél kihullott Will kezéből, a földre libbent, a sorok összeolvadtak, a lelki
szemei előtt megjelent mindaz, amiről a húga képtelen volt írni.
Hallotta a Westminstertől a vesztőhelyig vezető utat szegélyező ordító
tömeget. Látta felemelt öklüket, tátott, vörös szájukat. Hallotta a sikolyokat, a
gyalázkodó kiáltásokat, a csúfolódást, a nevetést, miközben az északi emberevő
óriást végigvezették előttük megkötözve, mezítelenül. Erezte, ahogy a köpetük
az arcába csapódik, a rúgásuk felsérti a bőrét. Erezte a bűzüket is, a hőségben
savanykásra pállott izzadtságszagot, az izgalmat, ahogy egymásnak feszülnek,
mert próbálják legalább egy pillanatra meglátni a rettegett ellenséget. Erezte a
közelgő bitófák láttán felderengő mély és súlyos rettegést, látta az egyetlen üres
hurkot, ahogy szomorú, megroggyant kört rajzol az ég elé; nem a vége, hanem
csak az eleje a felfoghatatlanul borzalmas kínhalálnak. El tudta képzelni, milyen
tökéletes üresség töltheti el azt, aki felmászik arra az emelvényre, és lenéz a
hatalmas, fortyogó embertengerre. Mennyi arc, milyen kevés emberség… érezte,
hogy a háta mögött kötötték össze a kezét, a kötél minden egyes mozdulatára a
húsába vájt, a hurok felhorzsolta az arcát, ahogy durván a nyakába vetették,
aztán hirtelen halálfélelem töltötte el, amikor a torkára feszült. Hallotta a tömeg
ujjongását, miközben a fekete ruhás hóhér a levegőbe emelte, és elfogyott a
levegője, kinyílt a szája, megduzzadt a nyelve.
Will próbálta kizárni a tudatából a képeket, de azok egyre csak jöttek, egyik a
másik után, és beléjük vegyült Edward hangja, ahogy sok-sok évvel ezelőtt ezzel
gúnyolta abban a cellában Stirlingben.
 Ez idő alatt kiürül a hólyag és engednek a belek is.
Megpróbált úgy gondolni William Wallace-ra, ahogy legutóbb látta, négy éve,
amikor elbúcsúztak egymástól a párizsi kikötőben. Felidézte, milyen volt,
amikor az az erős kéz megragadta az övét, amikor a ritkán látott öröm fellobbant
a másik kék szemében. De csak a megtört, megalázott testet látta, ahogy
levágják a himbálódzó kötélről, még nem halt meg, zihálva kapaszkodik az élet
utolsó, tűnő fonalaiba, éppolyan engesztelhetetlenül és komoran, ahogy a
szabadság reményébe kapaszkodott.
Lefektetnek egy asztalra, hogy minden alattvalóm lásson. Igazi látványosság
lesz.
Érezte maga alatt az asztal keménységét, az ezüstös, végleges fájdalmat,
ahogy levágják a hímtagját, és egyszerre fosztják meg a férfiasságától és az
erejétől. Érezte a durva rántást, ahogy a hóhér eszközei a gyomra és a mellkasa
körül matatnak. Édes Istenem, ugye addigra már meghalt!
…minden szervedet kivágják és elégetik a szemed láttára.
Will hirtelen felállt. Az ablakhoz lépett, a hideg kőre támaszkodott. Lehunyta
a szemét, a résen át beáradó hideg szélre összpontosított. A lelke mélyén érezte
azt az utolsó rántást is, ahogy a hóhér belekotort a mellüregbe, és kihúzta a még
lüktető szívet, a fülét karistolta a feltartott szív láttán felujjongó tömeg ordítása.
A fogát csikorgatva próbálta kiűzni a gondolatai közül ezeket a képeket, és
inkább azt idézte volna fel, ahogy Wallace felkapaszkodott a hajóra, majd az
evezőcsapások kirepítették a Szajna kékjére. Még egyszer felemelte a kezét,
aztán megfordult, a szélbe tartotta az arcát. Hazafelé tartott.
Will ujjai a kőre feszültek. Most, hogy Wallace már nem élt, miféle remény
maradt? A hazájának? A családjának?
Edward győzött.
Will érezte, ahogy a régi gyűlölet, amit csak a templomos rend megmentéséért
vívott küzdelem tudott elfojtani, teljes erővel visszarobban bele. Sötét, keserű
harag töltötte el. Felkiáltott és felkapta az asztalt, a falhoz vágta, a kancsó apró
darabokra tört, a gyertyák szanaszét repültek. Edward gúnyos-mosolygós képe
ködlött fel előtte, erre ököllel a falra vágott. Megfordult, háttal nekidőlt, és
lecsúszott a tövébe. Zihálva vette a levegőt, a bütykei véresek voltak. De még a
harag és a kétségbeesés mélyén is valami új érzelem derengett fel benne, valami
nyers, de erős érzelem. Kelemen pápa arcát látta maga előtt. Ha a kezére játssza
Nogaret-t, talán meg tud vele egyezni: talán a pápa cserébe ráparancsolna
Edwardra, hogy hagyja abba a háborút? Rádöbbent, mi ez a nyers érzelem.
Remény.
Még mindig volt remény.
 Merlan börtön, Francia Királyság
Kr. u. 1305. december 25.

A férfi a sötétben kuporgott, a körülötte zengő halk visszhangokat hallgatta: a

kulcsok távoli csörgését és csilingelősét. Becsapódott egy ajtó, a helyére siklott
egy keresztrúd. Éles kiáltás harsant; összerezzent. Hallgatózás közben előre-
hátra hintázott, érezte, ahogy a gerince a kemény kőnek ütődik. Régebben
ilyenkor számolta, hányat mozdul; a fal minden jeges érintése újabb szám volt.
Egy. Két. Száz. Kétezer. Így mérte az időt ebben a napok és évszakok nélküli
világban. A nap nem kelt fel a föld alatt. A sötétnek csak eltérő árnyalatai voltak
attól függően, hogy milyen közel jöttek a fáklyákkal az őrök. Mostanában
viszont már az első pár száz után elveszítette a fonalat. Elkalandoztak a
gondolatai, és miközben céltalanul bolyongott az emlékei között, elfelejtette,
hányszor ütközött már a háta a falnak.
A helyek és az emberek egyszerűnek tűntek álmodozás közben, de furamód
fakók voltak. A fák feketék, az ég hamuszürke. A kék mintha lehetetlenség lett
volna. Idebenn minden szürke volt: a haja, a bőre, ruhája rongyai, a falak, a
padló, sőt még az étel is − mind szürke és koszos, egyetlenegy színt kivéve. Az
is rossz szín volt, a vér, a bűn, a tűz színe. Az őrök fehér köpenyén csillogó
kereszt színe. Megfájdult tőle a szeme, ahogy fölé tornyosultak a korbácsukat
csattogtatva, belefájdult a feje, ahogy forrón, sűrűn csörgött le a karján, mikor
felemelte, hogy az arcát védje az ütésektől. Megtanult félni tőle, megtanulta,
hogy milyen szavakat nem mondhat ki a közelében. Olyan fájdalmas szavak
voltak ezek, mint a bűnösség, ártatlanság, büntetés és vád. Eretnekség.
Gyilkosság.
Új hang szűrődött át a suttogások és sóhajok, nyögések és vinnyogások
folyamatos háttérzaján. Halk léptek hangja volt az; valaki közelgett. A férfi
előrehajolt, a lába körül tekergőző vasak átcsavarodtak. Félrebillentette a fejét a
sötétben, és hallgatózott. A léptek az ajtaja előtt álltak meg. Látta, hogy a fa
résein át tűzfény táncol elő, és már előre hunyorogni kezdett, hogy felkészüljön
az éles fényre. Rudak kattogtak, aztán kitárult az ajtó. A fáklya vad, csodálatos
fényben és melegben fürdette. Feltartotta a kezét; csak az ujjai közül tudott
kipislogni, másképp nem bírta a fényt. A tűz mögött fiatal férfi arcát látta meg.
Szabad kezében tálat tartott, óvatosan letette a földre. Olyan kicsi volt a cella,
hogy a küszöbön kellett leguggolnia.
A férfi óvatosan előrepislogott. A tálban jókora húsdarabokat látott a vastag
mártás alól kikandikálni.
− Mi ez, Gérard? − a hangja károgás volt.
− Hoztam neked egy kis maradékot a konyháról − suttogta a fiú. − Az őrök
már megvacsoráztak. Nem fogják hiányolni.
– Hús?
− Őzet küldtek karácsony estére − biccentett Gérard.
− Már karácsony este van?
− Igen, uram! Ma este!
A férfi hátradőlt, nekitámaszkodott a falnak, és nem mert még egyszer a tálra
nézni.
– Jobb, ha visszaviszed, Gérard. Ha rájönnek, mit tettél, megbüntethetnek!
A fiú habozott, az arcán a lángok fényében izgalom és aggodalom keveréke
látszott.
− Nem számít − mondta rövid hallgatás után. − Ez az utolsó napom ezen a
helyen. Holnap Párizsba megyek. Apámnak végre sikerült elintéznie, hogy
helyet kapjak ott, bár csak az istállóban. De talán ha elég keményen dolgozom,
egy nap még be is avathatnak!
A férfi szíve összefacsarodott a fiú fiatal, őszinte arca láttán. Annyira
hasonlított egy másik arcra, egy másik fiúra, akit egykor ismert és szeretett.
− Ne menj, Gérard − mondta, és kinyújtotta a kezét a fiú felé. A fáklyafényben
tompalilán sötétlettek a csuklóján a bilincs dörzsölte sebek. − Ne menj Párizsba!
Ott gonosz emberek vannak! Eretnekek! − Önkéntelenül is felemelte a hangját. −
Gyilkosok!
Gérard idegesen nézett körül.
– Ne mondj ilyeneket, uram! Nehogy meghallják a lovagok, mit beszélsz!
Tudod, annak mi lesz a vége!
De a férfi nem hallgatott rá. Kinyúlt, megragadta a fiú karját, érezte a bőre
melegét, a másik embert a durva gyapjútunika alatt.
– Akkor mondd meg valakinek, hogy itt vagyok! Könyörgök neked! Mondd
meg nekik, hogy ártatlan vagyok! Hogy nem is kellene itt lennem!
A fiú visszarántotta a karját és megrázta a fejét.
– Hallgass, uram! Ne hagyd, hogy meghalljanak! Most pedig egyél, mielőtt
még kihűl az étel!
Sietve becsukta az ajtót, eltűnt a fáklya melege. Ahogy a fiatal fiú lépteinek
zaja is gyorsan elenyészett a folyosón, Esquin de Floyran előredőlt, a kezére
támaszkodott, és zokogott a sötétben.
HARMADIK RÉSZ
 32.

Temple, Párizs
Kr. u. 1306. november 7.

A fiatal férfi fel-alá járkált, az ujjait csavargatta, kihúzott egy laza szálat a
tunikájából. A raktárszobában nedves széna, friss trágya, cserzett bőr szagának
fojtó vegyüléke uralkodott. Sosem tudta teljesen megszokni ezt a bűzt. A kőfalba
vert kampókról kantárok lógtak, a mellette álló polcokon szép rendben
sorakoztak az egymásba pakolt nyergek. A boltíves mennyezetet tölcsér alakú
pókhálók borították. Még sosem vette észre, milyen sok pókháló van a szobában,
bár az elmúlt év túlnyomó részét idebenn töltötte. Megborzongott és ellépett a
fölötte lógó, különösen nagy pókháló alól. A háló koromfekete volt a kosztól és
a muslicáktól. Emlékezett rá, milyen érzés volt beléjük gyalogolni a börtön sötét
folyosóin; az ijedtségre, ahogy mintha láthatatlan ujjak simítottak volna végig az
arcán. Aztán valami végigfut az állán.
Összerezzent; kinyílt az ajtó, két férfi lépett be. Az egyikük a megnyugtatóan
ismerős, nyílt arcú, könnyen mosolygó istállómester volt. A másik sokkal
kevésbé volt megnyugtató. A fiatal legény látta már a magas lovagot a
preceptóriumban, de sosem volt rá oka, hogy beszéljen is vele, kivéve, amikor
egyszer „uramnak” szólította, miközben elvette tőle a lova kantárját. A lovagnak
hamuszürke haja volt, éles vonású, kemény arca, rövidre nyírt, fehér szakálla.
Hosszú köpenyében és tabardjában, a csípőjén lógó pallossal tiszteletet
parancsoló, komor látvány volt.
− Gérard − mondta az istállómester −, ez itt Sir Robert de Paris!
A fiatal fiú meghajolt, és a tunikája kilazult szálait ráncigálta, miközben a
lovag végigmérte.
− Simon testvér azt mondta, van valami, amit el szeretnél mondani!
Gérard elbizonytalanodva nézett Simonra.
– Minden rendben, Gérard! Nem kell félned attól, hogy elmondd az igazat!
Meséld csak el Sir Robert-nek, amit nekem meséltél tegnap!
Gérard harcba szállt a szívében kelő suttogással, ami ellentmondott az
istállómester utasításának, és azt lehelte, hogy igenis félnie kell, ha amit
elmondott, az valóban igaz. De a hang egy olyan férfi hangja volt, akinek az arca
még mindig kísértette Gérard-t, és a legény tudta, addig nem lesz nyugta, amíg
nem teszi meg, amit ez a férfi kért tőle. Épp elég hosszú ideig élt együtt a
tudattal, épp eleget várt már azon merengve, vajon kivel oszthatná meg. Végül
aztán pár héttel ezelőtt kiöntötte a lelkét egy lovásztársának; úgy vélte, ez talán
elég lesz ahhoz, hogy megkönnyebbüljön a lelke, de a barátja meggyőzte, hogy
el kell mondania valaki magasabb rangúnak is. Gérard megköszörülte a torkát,
és beszélni kezdett.
– Egy éve helyeztek át ebbe a preceptóriumba a rend börtönéből, a Merlanból,
uram, ahol édesapám őr volt. Volt ott egy Esquin de Floyran nevű fogoly.
− De Floyran? − kérdezett rá Robert élesen. − A mountfaucon-i prior?
− Igen, uram, azt mondta, egykor prior volt.
Robert Simonra nézett.
− De Floyran három éve tűnt el, nagyjából akkor, amikor az unokaöccsét
meggyilkolva találták. Sokan úgy vélték, neki is köze lehetett a gyilkossághoz,
és a büntetés elől menekült.
Gérard megrázta a fejét.
− Nem, ez nem így volt. Esquin szerette az unokaöccsét. Azt mondta, hogy
Martint… − Elakadt a szava, aztán határozott, mély levegőt vett. − Azt mondta,
Martint lovagok ölték meg.
– Templomosok?
Gérard Simonra nézett; az idős lovász bólintott, hogy folytassa.
− Igen, uram. Ebből a preceptóriumból.
− Ezt honnan tudta de Floyran?
− Ott volt, amikor megölték. Az unokaöccse egy templomban találkozott vele,
majd bevallotta neki, hogy a templomos renden belüli eretnek csoport
elcsábította, és obszcén szertartások gyakorlására kényszerítette. De az
unokaöccsét követték és meggyilkolták. Esquin úgy vélte, talán azért nem
mertek végezni vele, mert a rend egyik tisztviselője volt, így inkább a Merlanba
küldték. Talán azt remélték, elpusztul a börtönben. − Gérard lenézett a kezére;
eszébe jutott, mennyi szörnyűséget látott ott. − Épp elegen meghaltak. Kegyetlen
hely az, uram!
– Mesélj még ezekről a lovagokról. Azt mondtad, de Floyran unokaöccse
eretnekséggel vádolta őket?
− Esquin ezt mondta. De nem tudta, kik lehetnek azok. Azok, akik elfogták,
Martint pedig megölték, álarcot viseltek. Esquint elvitték kivallatni, úgy vélte, a
párizsi rendházba, de nem volt benne biztos, mert bekötötték a szemét. – Robert
erre káromkodva a hajába túrt. Gérard elhallgatott, aztán folytatta. – Sokáig
ismételgette a Merlanban is, hogy ártatlan, uram. Az őrök megverték és
megkínozták, ahányszor csak erről beszélt, de ennek ellenére kiáltozott, hogy
mindenki meghallja, eretnekek vannak a rendben, akiket fel kell fedni, meg kell
fizettetni a bűneikért. Nagyon sokszor megverték, aztán egy idő után hallgatott,
nem beszélt már, csak nekem − vonta meg a vállát Gérard. − Azt hiszem, úgy
érezte, bennem megbízhat. Amikor tudta, hogy elmegyek, könyörgött, hogy
szóljak róla valakinek.
− Miért tartott teljes egy évedbe, hogy szólj?
Gérard nem mert Robert szemébe nézni.
− Mert tartottam tőle, ha bárkinek beszélek róla, a sorsára jutok! − Kurtán
felnézett a lovagra. − Nem tudnám elviselni, hogy oda küldjenek, uram! Annál a
halál is jobb lenne! De mondanom kellett valamit. Egyfolytában láttam magam
előtt, ahogy ott kuporog a sötétben abban a kis cellában.
– Jól tetted, hogy elmondtad, Gérard − biztosította róla Simon.
− Simon testvérnek igaza van − mondta Robert. − De meg kell ígérned, hogy
senki másnak nem mondod el. Ránk bízhatod az ügyet.
– Természetesen, uram!
− Most mehetsz!
Gérard meghajolt, és kisietett a raktárszobából a simogató napfénybe. Máris
könnyebbnek érezte magát; végre átadta a terhet valaki másnak.
Simon Robert-hez fordult, amint a fegyvernök elment.
− Úgy véltem, ezt hallani akarod. Amikor elmesélte ezt az egészet, azok a
pletykák jutottak eszembe, amiről mondtad, hogy próbáljam megtalálni a
forrását a fegyvernökök között. Be kell vallanom − tette hozzá −, akkoriban úgy
véltem, semmi esély sincs rá, hogy bármi igazság is legyen abban, amit hallottál.
− Nos, ami azt illeti, én is erre a következtetésre jutottam. Egyik nyom sem
vezetett sehová.
– Vagy némelyik a Merlanba vezetett − vonta össze a szemöldökét Simon. –
Azt mondtad, de Pairaud vizitátor kivizsgáltatta az ügyet. Miért nem tudott róla,
hogy Esquin de Floyran börtönben van?
− Ebben a preceptóriumban bármelyik tisztviselő felhatalmazást adhat arra,
hogy börtönbe vessenek egy rangidős lovagot. Egyáltalán nem biztos, hogy
Hugues bármit is hallott volna róla, különösen, ha a résztvevők titokban
cselekedtek − Robert idegesen rázta meg a fejét. − Akárhogy is, nem
kérdezhetem meg tőle. Jó ideig nem tér még vissza Angliából.
− Gérard nyilvánvalóan elhiszi, amit ez a fogoly mesélt neki, és azt hiszem,
túlságosan is egybevág az általad hallott pletykákkal ahhoz, hogy csak véletlen
egybeesés legyen − mormolta Simon, és a zárt ajtóra nézett. A túloldalról lovak
nyihogása, lovászok nevetése szűrődött be. − De hogy templomosok
eretnekségre vetemednének? Ez nem lehet igaz! − Robert arcát fürkészte. −
Ugye nem?
Merlan börtön, Francia Királyság
Kr. u. 1306. december 19.
 Robert kilovagolt a boltíves átjáró alól, és felnézett a szürke erődítményre. A
lova patkója hangosan dübörgött a kockakövön. Hangos csattanást hallott, ahogy
leeresztették mögötte a kapurácsot, majd a lovagok, akik az előbb beengedték,
visszaléptek a vasrudak előtt lévő őrhelyükre. A hely kopárságát csak még
jobban kiemelte a környék kietlensége. Terméketlen mezők ölelték körbe a
magas falakat, a föld olyan fekete volt, mint a téli égbolt, varjak kerengtek és
rikácsoltak, körbeszálltak a börtöntornyok körül.
Robert gyermekkora óta hallott híreszteléseket a Merlanról, és az első
benyomásai nagyjából megegyeztek azzal, amit azóta megtudott, bár ez főleg a
fegyvernökök hálótermeiben remegő hangon elmesélt rémtörténetekre
korlátozódott. Amikor leszállt a nyeregből a szélfútta udvaron, és a feketébe
öltözött lovász kezébe nyomta a ló kantárját, eszébe jutottak az éjféli mesék a
foglyok kínzásáról, arról, miként bánnak azokkal, akik megszegték a rendnek
tett esküjüket, vagy elárulták az urukat. Miután beavatták a Testvériségbe, néha
félve felidézte ezeket a híreszteléseket, és legtöbbször a híres halálcellákon járt
ilyenkor az esze: a földbe vájt lyukak az elbeszélések szerint alig voltak akkorák,
hogy kuporogva elférjen bennük egy ember, teljes sötétségben kellett ott lenniük,
élelem és víz nélkül, amíg csak meg nem haltak.
Robert a vállára vetette a zsákját, felkapaszkodott a fölötte ásító bejárathoz.
Az ajtóban két lovag őrködött, szótlanul ránéztek. A kezüket a kardjuk
markolatán nyugtatták.
− Egy fogolyhoz jöttem! − biccentett oda nekik Robert.
− Az intézővel kell beszélned − válaszolta a templomos, s az ajtón túlra
mutatott. − Balra a második ajtó.
Robert belépett a hideg folyosóra, megállt az ajtó előtt, aztán kétszer
kopogtatott. Hallotta, hogy bentről kiszól egy türelmetlen hang, hogy szabad,
erre belökte az ajtót. Le kellett hajolnia, hogy átférjen. Apró, dohos szobába ért.
Kövér férfi ült az asztal mögött, csirkecombot falt és egy teleírt lapot böngészett.
Az ujjával követte a sorokat. A köpenye inkább szürke volt már, mint fehér, és
úgy nézett ki, mint amit hónapok óta nem mostak ki. A homlokát ráncolva nézett
fel Robert érkezésére.
− Igen?
– Üdvözöllek, testvérem. Sir Robert de Paris vagyok. A párizsi
preceptóriumból érkeztem, hogy az egyik fogollyal beszéljek.
− Van engedélyed?
Robert a zsákjába nyúlt, előhúzta a feltekert pergament. Az intéző még mindig
ráncolta a homlokát, cuppogva lenyalta az ujjáról a zsírt, és elvette a pergament.
Miután kitekerte, gyorsan felnézve úgy pislogott Robert háta mögé, mintha arra
számítana, hogy valaki még van mögötte.
 − De Pairaud vizitátor is itt van?
− Nem, csak én jöttem.
− És ki lenne az a fogoly? − Robert válasza hallatán az intéző arcára kiült az
óvatosság. − Esquin de Floyran? Nagyon szigorú utasításokat kaptam a
bebörtönzésével kapcsolatban. Senki más nem látogathatja meg, csak az alsó
cellákhoz kijelölt őrök!
− Ezt az engedélyt maga a vizitátor adta ki − bökött Robert a tekercsre. Az
ujja a felhatalmazás alján vöröslő pecsét fölött lebegett. Továbbra is határozottan
beszélt, de az intéző kétkedő vonakodása láttán mindjobban elbizonytalanodott.
Gyerekes suttogásokat hallott a lába alatt lévő halálcellákról, és emlékeztette
magát, milyen szélsőségesen súlyos kihágás volt, hogy betört Hugues szobájába,
és használta a vizitátor pecsétjét. Most aztán bármelyik percben lelepleződhet,
bármelyik percben megnyílhat a lába alatt a föld, és elnyelheti a feledés
homálya, a sötétség… Hagynia kellett volna ezt az egészet. Sosem lett volna
szabad…
− Rendben van − kelt fel az intéző mereven. − Leviszlek hozzá!
Robert felkapta a tekercset, majd az intéző nyomában kiment a dohos
szobából. Érezte, hogy a homlokán gyöngyözik a verejték.
Folyosók és lépcsők útvesztőjén vágtak át, míg lejutottak a börtönrendszer
alsó szintjére. Minél beljebb jutottak, a járatok annál szűkebbek lettek, annál
hidegebbek, s miután Robert kétszer is beverte a fejét az alacsony mennyezetbe,
kétrét görnyedve kellett továbbmennie. Fél kézzel a kardja markolatát fogta,
hogy a gomb ne koppanjon neki minduntalan a falnak. Az intézőnek láthatóan
semmi gondja nem volt, szinte már kecsesen siklott előre hájas teste a kanyarok
végtelen során.
Végül aztán egy kis terembe értek, ahol jó néhány takaróval lefedett, keskeny
priccs állt, egy asztal és egy pad. A fegyvernökök fekete ruháját viselő férfiak
ültek az asztal körül. Néhányan játszottak; a táblát a fáklyák nyaldosó, vöröses
fénye világította meg. Mindannyian felálltak az intéző érkeztére.
− Nyissátok ki de Floyran celláját!
Az egyik fegyvernök kiemelt egy fáklyát a tartójából, aztán leakasztott egy
karika rozsdás kulcsot a kampóról. Továbbment egyenesen egy nagy, fekete
ajtóhoz; leemelte róla a keresztrudat, és vállal nekifeszülve belökte. Folyosó
nyúlt a sötétbe. Robert az intéző és a fegyvernök nyomában maradt. A fal
mindkét oldalán szabályos távolságokra ajtók nyíltak. Fojtó bűz volt mindenütt,
és pár lépés után minduntalan szétfröccsent valami a talpa alatt. Mintha az egyik
ajtó mögül halk vinnyogást hallott volna, ahogy átsöpört rajta a fáklyafény, de
ettől eltekintve zsibbasztóan csendes volt az egész hely. A folyosó végén az
intéző és a fegyvernök megállt. Belelökték a kulcsot a zárba, és kirángatták a
reteszt; aprócska cella tárult föl az ajtó mögött.
Robert pillantása a kuporgó alakra esett. A fickó az arca elé emelte
szánalmasan vékony karjait. Ruhafoszlányok lógtak rajta, és a lovag sebhelyek
hálózatát látta a rongyokon át; némelyik régi volt már, rózsaszínes, mások
egészen frissen vöröslöttek. Egyik-másik seb elfertőződött, sárgásán duzzadt
rajtuk a var a pettyes, lila hús fölött. Robert csak most ébredt rá, hogy sem az
intéző, sem az őr nem mozdult meg.
− Egyedül kell beszélnem vele − szólt rájuk, a hangját megérdesítette a bűz
fölött érzett undor.
Az intéző megrázta a fejét.
– Nem, az lehetet…
− De Pairaud vizitátor nevében érkeztem! − csattant fel Robert felemelve a
pecsétet. − Teljesíted a kéréseimet, vagy a vizitátor maga fogja megkérdezni
tőled, hogy miért késleltetted az ügyeimet!
Az intéző szeme elkeskenyedett, de rövid, éles csend után durván
odabiccentett az őrnek.
− Hagyj itt neki egy kis fényt!
Robert odébb lépett, hogy az őr meggyújthassa a folyosó falán lévő fáklyát.
Eközben eszébe jutott valami, ami egészen kiment a fejéből, annyira aggódott
amiatt, hogy végül csak nem engedik meg neki, hogy lássa de Floyrant.
− Még valami − mondta, mielőtt az intéző elmehetett volna. − Azt mondtad,
szigorú utasításokat kaptál a bebörtönzésével kapcsolatban. Kitől kaptad ezeket
az utasításokat?
− Nem tudom, ki adta ki a parancsot − intett az intéző a Robert kezében lévő
pergamen felé −, de a vizitátor pecsétje volt rajta!
Robert alig tudta megállni, hogy ne mutassa ki a döbbenetét. Lehajolt, belépett
a szűk kis cellába és behúzta maga mögött az ajtót. A fogoly hátrahúzódott a
falhoz. Most már leengedte a kezét. Az ajtórésen átszűrődő, pislákoló
fáklyafényben úgy nézett ki, mint egy kísértet. A bőre, a szeme, csontsovány
teste; minden sápadtnak és anyagiatlannak tűnt vele kapcsolatban. Szürke ajka
kiszáradt, berepedezett, vérzett, a haja csomókba tapadva lógott az arca körül.
Robert szeme láttára egy fekete pötty ugrott Esquin arcára, aztán vissza a kusza
loboncba. A fickón csak úgy hemzseghettek a tetvek. Miközben Robert azon
gondolkozott, mit is mondhatna ennek az eleven holttestnek, ziháló, reszelős
hangot hallott, és rájött, hogy a fogoly beszél.
− Most meg fogok halni?
A kérdésbe remény vegyült.
Robert nem görnyedten állt már, hanem lekuporodott a fogollyal szemben.
− Nem, Esquin. Azért jöttem, hogy beszéljek veled! − Halkan beszélt,
épphogy csak nem suttogott; tisztában volt vele, hogy az intéző nem ment
messzire. – Tudnom kell, mi történt veled. Hogy miért börtönöztek be.
Esquin rettegve rázta meg a fejét.
– Nem foglak bántani. Erre a szavamat adom! − Robert kétségbeesésében
nagyot fújt, mert Esquin idegesen ringatózni kezdett. − Nincs sok időnk!
Erre a fogoly hátborzongatóan felnevetett.
Robert arca megrándult. A lovag a zárt ajtóra nézett.
− Gérard elmesélte a történetedet. De a saját szavaiddal akarom hallani.
Esquin előrehajolt; megcsördültek a láncai.
− Gérard? Jól van? − Robert bólintására válaszul fogatlan mosolyt villantott
fel. − Derék kölyök. Büszke lesz rá az apja! − A mosolya elfakult. − De rá már
nem. Ő már halott.
− Gérard nem halt még meg, Esquin!
− Nem is ő, te bolond! − ölelte át Esquin csontos térdét. − Martin.
− Martin? Úgy érted, az unokaöcséd?
– Nem mondom el! − sziszegett Esquin vadul. − Őt már nem fogjátok el!
Biztonságban van! Biztonságban, Isten kebelén!
− Kérlek, Esquin, tudnom kell!
− Kell? − Esquin szeme résnyire szűkült. − Nekem is kell, testvérem. Ki kell
jutnom ebből a lyukból.
− Az lehetetlen.
− Akkor nem kapod meg tőlem, ami neked kell. Vigyél ki innen, vagy nem
kapsz semmit sem! − Esquin visszadőlt a falnak; kimerültnek tűnt, de
hajthatatlannak.
Robert elgondolkozott, hogy megfenyegesse-e, de arra jutott, nem tudna
nagyobb fájdalmat okozni a férfinak, mint amit eddig átélt.
− Nem tudlak kivinni. Még nem. De ha igaz a történeted…
− Őr! − kiáltott fel Esquin. − Őr, azt akarom, hogy ez a férfi elmenjen!
Robert hallotta, hogy a folyosón közelednek a léptek; szentségelve mérgesen
Esquinre nézett. A fogoly harciasan bámult vissza rá. A lovag felállt, bár két-rét
kellett görnyednie az alacsony cellában. A kezében ott volt az Hugues
pecsétjével ellátott levél. Felhatalmazta arra is, amit Esquin követelt. De onnan
nem fordulhat már vissza. Ha csak a pletykákat hallotta volna, vagy csak Gérard
vallomását, talán ennyiben hagyja a dolgot, s többé nem törődik vele. De a
parancs, ami elzárta Esquint mindenki mástól, ugyanabból a szobából érkezett,
ahol lezárták a renden belüli lehetséges eretnek csoportok elleni vizsgálódását.
Nem mehetett vissza a rendházba anélkül, hogy ne nyert volna választ ezekre a
kérdésekre. Ha ki akarta szedni az igazat a csend falai mögül, abban csak az
előtte álló férfi segíthetett.
 Az intéző jelent meg az őrrel. Robert kibújt az ajtón.
− Oldozzátok el a fogoly láncait. A saját felügyeletem alá vonom.
− Gyere már − terelgette be Robert az istállóba a reszkető férfit. Mind a ketten
bőrig áztak. Odakinn mennydörgés harsant, a moraja visszaverődött a környező
hegyekről.
Esquin összerezzent a világot kíméletlen fehérre festő villámlásra. Megállt,
szorosan átfogta magát, az eső pedig csak szakadt rá a tetőben tátongó lyukak
egyikén át.
Robert a romos pajta túlsó végébe húzódott, az ismétlődő villanások fényénél
próbált tájékozódni. A padlót lehullott faanyag borította. A lovag belerúgott az
egyikbe, a kiszáradt, elkorhadt fa azonnal szétporlott.
− Ezen az oldalon védettebb! − kiáltott oda Esquinnek. Megfordult, de a férfi
erre sem mozdult, úgyhogy Robert odalépett mellé, és megfogta a karját. Esquin
arca megrándult, de hagyta, hadd vezesse át a pocsolyák között. Robert lerázta a
válláról a köpenyét, majd az egyik falnak támasztott törött gerendára dobta.
Kikapcsolta a kardövét, levette a tunikát is. Amikor odaadta volna Esquinnek,
hogy vegye föl, a férfi pár lépést hátrált, és úgy nézett rá, mintha a lovag valami
undorító vagy veszedelmes holmit ajánlott volna.
− Száraz − magyarázta Robert −, halálra fagysz azokban a rongyokban!
− Nem − suttogta Esquin.
Ez volt az első szó, amit Robert azóta hallott tőle, hogy elhagyták azt a cellát a
Merlanban. Fölöttük feldördült az ég.
− Nem veszem fel azt a vacakot!
Robert lenézett a kezében tartott köpenyre; a vörös kereszt szinte feketének
tűnt a villámfényben.
– Jól van, no − válaszolta mogorván, s visszarángatta a páncéljára a ruháját. –
Majd keresek neked valami mást. Tüzet kellene raknunk. − Egy pillanatig
habozott, aztán felvette az övét, és lecsúsztatta róla a kardhüvelyt. − Tedd a
karod arra a gerendára!
Esquin csak bámult rá.
Robert egy pillanatig azt hitte, meg sem fog mozdulni, aztán szánalmas
külsővel, mint egy ok nélkül megvert kutya, lassan odasomfordált a gerendához,
leült rá, aztán felemelte vézna karjait. Robert szörnyetegnek érezte magát, de
áthurkolta a bőrövet Esquin kezei alatt, és a gerendára kötözte. Most, hogy
biztonságban tudta a férfit, előrement a pajta elülső részébe, ahol a lovát is
kikötötte, leszíjazott egy csomagot a nyeregről, és előrángatott egy takarót.
Miután betakargatta vele Esquint, nekiállt összeszedni a kiszáradt fadarabokat,
azt a kevés szalmát és a száraz füvet, amit gyújtósnak használhatott. Tüzet
gyújtott, Esquin szótlanul nézte, halvány szeme csak úgy csillogott a villámlások
között rájuk telepedő sötétben. Amikor az első lángok életre kaptak, és fényt és
meleget árasztottak feléjük, Robert előszedett a csomagjából egy darab száraz
kenyeret, a felét letépte Esquinnek. Rájött, hogy a férfi nem ehet, amíg meg van
kötözve, meglazította hát az övét, és hagyta, hadd szabadítsa ki Esquin az egyik
kezét.
– Jó van − Esquin fogatlan szájába tömte a kenyeret, aki kínzó éhséggel tömte
magába a morzsákat −, kihoztalak a Merlanból, és talán ezzel magamat is a
tiédhez hasonló cellába juttattam. Most te jössz. Azt akarom, mondj el mindent,
ami a bebörtönzésed előtt történt veled!
Esquin kiszedte a kenyeret a szájából. A fogínye vérezni kezdett.
− Igazságot akarok − selypítette rekedtesen. − Azt akarom, hogy azok, akik
meggyilkolták az unokaöcsémet, és ezt tették velem, megbűnhődjenek! Segítesz
nekem ebben is? − Elhallgatott, gyanakodva nézte, hogy Robert biccent, aztán
beszélni kezdett.
Robert csendben hallgatta Esquin történetét. Ott kezdődött, hogy Hugues de
Pairaud kurtán-furcsán megtagadta, hogy az unokaöccse hazatérhessen vele, és
eljutottak a St. Julien le Pauvre templomában esett titkos találkozóhoz is, az
álarcos emberek feltűnéséhez, az unokaöccse meggyilkolásához. A történet
végeztével Esquin csak ült egy helyben, kezében a félig megcsócsált kenyérrel,
és végtelenül kimerültnek tűnt.
− Felismertél bárkit is a támadóid közül?
− Mondtam már, testvérem, hogy álarc volt rajtuk!
− De mi a helyzet a hangjukkal? A nevükkel? A tájszólásukkal?
– Láttam, amint az unokaöcsém holttestét kivonszolják egy sikátorból.
Halálra rémültem. Összezavart a gyász. Azt kéred, hogy emlékezzem a
lehetetlenre!
Robert csitítgatva emelte fel a kezét.
− Felismernéd bármelyiket is, ha megint hallanád a hangját?
Esquin pergamenszáraz homloka ráncot vetett.
– Talán… − hirtelen elhallgatott. − De nem! Ahhoz vissza kellene térnem
közéjük! − Megrázta a fejét. − Nem megyek vissza abba a preceptóriumba!
Dugig van eretnekekkel, vérivókkal! Leköpték a keresztet! A sátán fattyai!
− Azt mondtad, igazságot akarsz!
Esquin szeme fényesen, lázasan csillogott a lángok sárga fényében.
− Valahogy máshogy el is érem. Nem térek vissza. Nem!
Robert aggódva dőlt hátra. Így, hogy sejtelme sem volt róla, ki lehetett benne
az ügyben, nem tudta, mi legyen a következő lépés, vagy hogy Esquinnel mihez
kezdjen. Elgondolkozott, ismer-e olyan biztonságos helyet, ahol elbújtathatja a
férfit, ameddig többet nem tud; talán beszélhetne Hugues-gel, amikor a vizitátor
visszaért Angliából?
− Most aludj egy keveset − mondta végül. − Ha véget ért a vihar, tovább
indulunk! A lehető legmesszebb akarok jutni a Merlantól! Az intézőnek nem volt
más választása, el kellett engednie. Nem akarom, hogy eszébe jusson, esetleg
mégis rosszul döntött, és embereket küldjön utánunk!
Esquin engedelmesen nekitámasztotta a fejét a gerendának, lehunyta a szemét.
Robert elrendezte a tüzet, magára terítette átázott köpenyét, majd hátradőlt.
Hallgatta a dombok közt tomboló vihar robaját, és két mennydörgés közt a
fogoly egyenetlen lélegzetvételét.
Esquin kinyitotta a szemét. A tűz alig égett, a levegő csendes volt, fagyos. A
parázs túloldalán ott ült a lovag, az álla ütemesen emelkedő és süllyedő
mellkasára lógott; a töredezett tetőlécek között halvány, gyöngyházfényű kék
volt az ég. Esquin beleremegett a látványba. Mióta nem látta már az eget?
Megmozdult volna, de rájött, hogy mindkét kezét a gerendához kötözték. A
lovag nyilván megint megkötözte, amíg aludt. Kinyitotta csupa seb száját, hogy
felébressze, mert eszébe jutott, amiatt aggódott, hogy netán a Merlan intézője
emberekét küldene utánuk. De meggondolta magát, mielőtt akár csak egy szót is
szólt volna.
Miért is bízott volna meg ebben az alakban bármivel jobban, mint azokban
bízott, akik a börtönben kínozták, vagy azokban, akik oda juttatták? Mind
ugyanazt az egyenruhát hordták. Esquin tekintete a köpenyen vöröslő gyűlöletes
keresztre tapadt, a tekintete gyanakvó volt és komor. Mi van, ha a lovag is csak
félrevezette? Talán a fogva tartói meg akarták tudni, mi mindenre emlékezett
még, mielőtt végeztek volna vele? Amikor a cellában ülve nézett szembe a halál
gondolatával, úgy vélte, örömmel fogadná, jobb lenne, mint a hosszú éveken át
tartó sorvadás. De most, hogy odakinn világosodott az ég, és a jeges hajnal a
szabadság ígéretével surrant köré, az élet ígéretével, hirtelen rájött, nem akar
meghalni. Élni akar.
Esquin óvatosan belenyúlt a tűz maradványába a lábával, kipiszkált egy
füstölgő faszilánkot. Rágörbítette a lábujjait, és maga felé húzta a padlón át. A
tűz fellobbant, a lovag felmordult álmában. Esquin megdermedt. A férfi nem
ébredt föl, Esquin megrángatta a kezét, óvatosan elkezdte huzigálni a gerenda
egyenetlenségein és göcsörtjein. Beleszédült az erőfeszítésbe, de végül sikerült a
még parázsló fadarab fölé húznia az övét. A feje kis híján a padlóra szorult. Az
anyag lassan kezdett megsötétedni. Esquin lehunyta a szemét, mert a tűz leégette
a csuklójáról a szőrt, és megfeszült, majd elvörösödött a bőre. Az égett bőr szaga
kesernyésen csípte az orrát. Aztán, egy örökkévalóságig tartó várakozás után
átégett az öv.
 Esquin megszabadult a kötelékeitől, és átsurrant a pajta padlóján. Megtorpant
a romos bejáratnál, megállította a kékeszöld távolságba vesző, ködös mezők
látványa, aztán óvatosan eloldozta a lovag hátasát.
 33.

Sainte-Chapelles Párizs
Kr. u. 1307. február 21.

− Az imáim nem elégségesek. − Fülöp hangja torzan szűrődött át az arca

előtt imára kulcsolt két kezén. A kőpadlón térdelt. − Nem elégségesek!
− A földön mindenkinek, bűnei súlyától vagy számától függetlenül van esélye
a megbocsátásra. Ha valóban bánja, amit tett.
Fülöp felbámult a fölé tornyosuló alakra; a földig érő, fekete ruhák ijesztően
magasnak mutatták a férfit. Keskeny arca krétafehér volt, a vonásait keretező,
acélszürke hajába komor tonzúrát vágtak, és folyamatosan tömjénillatot
árasztott, amitől mintha valami olyasféle szentség lengte volna körül, mint magát
az egyházat, mintha csak abból törték volna le, hogy Fülöp elé ültessék, hogy
ítéljen és büntessen. Ettől a gondolattól a király tekintete azonnal lesiklott
Guillaume de Paris-ról, és a magasba törő oltár fölött libegő kerubokat kezdte
vizslatni. Szinte már azt várta, hogy a szeme láttára lekapaszkodnak az
emelvényeikről, megállnak előtte, és megvetően néznek rá arany
szemecskéjükkel.
− Bánod a bűneidet, uram?
Fülöp visszarántotta a tekintetét a férfira.
− Tudod, hogy bánom!
− És Isten is tudja?
− Mit tehetnék még? − suttogta Fülöp, és lehunyta a szemét gyóntatója
engesztelhetetlen pillantása láttán. − Mindennap imádkozom és vezeklek. De
még így sem hallom a szavát. Még így sem beszél velem.
− Talán nem vagy kellően őszinte? Talán nem elég alapos a vezeklésed?
Fülöp szeme felpattant.
– Nem elég alapos? − felkelt. − Darabokra téptem magam az Ő szolgálatában.
A szeretetéért. Mit akarhat még tőlem? − a király letépte magáról a ruháját, a
szőrcsuha kapcsait kezdte feszegetni. − Ezzel tán nem vagy elégedett? − kiáltott
fel; az égre emelte a karját, és letépte magáról a ruhadarabot. − Hetek óta
szüntelen hordom! Ebben aludtam! − A szavai visszhangzottak az üres
kápolnában. Halotti lepelként borított mindent a sötétség, kivéve a gyertyafény
sárgás kis tócsáját, ami sápadtnak mutatta a mellkasát, miután letépte magáról a
csuhát. − Ez talán nem tetszik? − kiáltott fel. Felemelte a karját, térdre roskadt az
oltár előtt. A kerubok unottan néztek le sebhelyes testére.
− Folyamatosan viselted, felség? − Guillaume hangja érdes volt. − Még akkor
is rajtad volt, amikor a szajhádnál voltál?
Fülöp felnézett rá.
A domonkos odalépett mellé, lekuporodott vele szemben. Szürke szeme
engesztelhetetlen volt.
− Dönthetsz úgy, hogy eltitkolod a bűneidet előlem és Isten elől. De az
udvartartásod elől nem titkolhatsz el semmit sem. Mindenki hallott a
pletykákról. Egy szolgálólánnyal hálsz, ugye? − Guillaume hirtelen felállt, látva,
hogy Fülöp lehajtja a fejét. − Hogyan oldozhatnálak fel a bűn alól, amit be sem
vallasz? Hogyan bocsáthatna meg Isten, ha valójában nem bánod a bűneidet?
− Hiányzik a feleségem. Olyan borzalmasan hiányzik, hogy alig bírom
elviselni a gyermekeim közelségét, mert csak rá emlékeztetnek. Ez a
szolgálólány…
− Fülöp kábán rázta meg a fejét. − Vigasz.
– Johanna már Istennel van, felség. Békére lelt. Neked is meg kell lelned a
magad békéjét itt, ezen a földön, mielőtt csatlakozhatnál hozzá. Minden áldott
nap meg kell próbálnod fenntartani a keresztény hitet. A néped rád néz fel, hogy
vezesd!
− A népem? Mindent, amit tettem, értük tettem, és mégis gyűlölnek! Amikor
gyertyát gyújtanak a templomaikban, mindig Lajosnak gyújtják, sosem nekem!
Rossz a termés, és engem okolnak érte. Megemelem az adóikat, hogy
biztonságosabbak legyenek a határaink, és fellázadnak ellenem. Te is éppolyan
jól tudod, mint én, hogy milyen hangulat uralkodik ebben a városban! − Fülöp a
sarkára ült, a hangját keserűség töltötte el. − Úgy tűnik, ahányszor csak
bejelentek valamit mostanában, annak mindig utcai zavargás lesz a vége. De ha
Isten nem hall meg, hogyan vihetne fel a mennybe, ha az alattvalóim nem
imádkoznak értem? Kell, hogy szeressenek, Guillaume!
– Nem szabad másoktól függővé tenned a tulajdon üdvözülésedet, felség.
Teljesen és őszintén alá kell magadat vetned Isten akaratának, fel kell magad
adni Őelőtte, hogy megbocsátásra lelhess. Amikor az imáid és a vezeklésed
valóban őszinte lesz, meghall majd. Efelől semmi kétséged ne legyen!
− Akkor hát van még időm? − mormolta Fülöp −, van még időm a bocsánatra?
Hogy érezzem Isten szeretetét, bármit tettem is?
– Természetesen. − Guillaume hangja már nem volt olyan acélos, de a
tekintete továbbra is engesztelhetetlen maradt. − Nehéz időket élünk, felség.
Most minden eddiginél jobb példát kell mutatnod a népednek. Tudod, mi a
véleményem az ügyvéded tetteiről, ám de Nogaret miniszter sorsáról nem én
döntök. Akármennyire szereti is a törvényt, idővel őt is megméri majd egy
magasabb bíróság. De most, hogy az egyház és Franciaország már nem állnak
háborúban, arra kérnélek, a Kelemen pápával kialakított jó viszonyodat fordítsd
az alattvalóid javára. A cselekedeteid példáján ők is belátják majd, hogy nekik
mire kellene törekedniük! − A domonkos az oltár elé lépett. − Meg kell mutatnod
nekik a helyes utat; az igaz szívűek ösvényét. A királyságodban csak úgy dúl a
közönségesség és az istentelenség. A rendemnek szerencsére sikerült
megállítania délen a katharok sátáni befolyását, és megvetendő
szentségtöréseiket mind szent tűz emésztette fel. De Akkon elestével
megmutatkozott, milyen esendő is egyesek hite, hiszen sokan áttértek a
hitetlenek vallására. Mindegyikünknek együtt kell dolgoznunk, hogy
gondoskodjunk róla, az efféle szörnyű eretnekségek ne terjedhessenek el.
− Nem is fognak − válaszolta Fülöp szárazon; a sarkán kuporgott, most már
fáradt volt −, az a kevés kathar, aki nem veszett oda az egyház ellenük hirdetett
keresztes hadjáratában, most bujkál. Nincsenek ahhoz elegen, hogy
megfertőzzenek másokat! − Jelentőségteljesen nézett a domonkosra. − Biztos
vagyok benne, hogy ezt de Nogaret miniszter is megerősítené!
− De inkvizítorként nap mint nap újabb bűnöket hoznak a tudomásomra –
fordult vissza hozzá Guillaume. − Épp az elmúlt héten állítottak egy olyan ügy
elé, ami komoly aggodalomra adott okot. Van egy alak a városi
kollégiumunkban, aki azt állítja, hogy a templomos lovagok rendje teli van
eretnekekkel.
− Micsoda?
− Tíz nappal ezelőtt érkezett. Ki volt éheztetve, és menedéket kért. Az egyik
testvéremmel beszélt, de amikor a vádjai súlyosságára fény derült, engem is
tájékoztattak. Már jó néhányszor beszéltem ezzel az emberrel, aki azt állítja, a
rend tagjai vetették börtönbe, amikor felfedezte, hogy bizonyos ocsmány
szertartásokon vesznek részt. Az elbeszélése szerint a tulajdon unokaöccse is
ezeknek a gazembereknek a hálójába került, azonban amikor visszautasította,
hogy engedelmeskedjen nekik, meggyilkolták.
Fülöp felkelt, a szőrcsuhája és a köntöse elfeledve hevert a földön. A tekintete
a gyóntatóját követte, aki épp egy csöpögő gyertyát sietett elkoppintani.
− A férfi a kínzás félreismerhetetlen jegyeit viseli, ezért nyilvánvalóan
bosszúvágy fűti hosszas bebörtönöztetéséért, és én mindig óvatos vagyok, ha a
bosszúvágy is szerepel a lehetséges indítékai között annak, aki eretnekséget
jelent be nekünk. Tartok tőle, hogy a múltban néhányan tévedésből kerültek
máglyára! − Guillaume de Paris kurtán sóhajtott. − Mint azt a domonkos rend
kimondja, jobb száz ártatlant megégetni, mint egyetlen eretneket szabadon
hagyni, hogy megronthassa Isten igaz híveit. − Fülöphöz fordult. − Csak egy
elégedetlenkedő, akinek a meséje meggyőző és borzalmasan kellemetlen, így
nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mivel a templomos rend kívül esik a
hatáskörünkön, a pápa elé akartam vinni, de további tanácsot szerettem volna
kérni, mielőtt olyasmivel zavarnám meg őszentségét, ami a végén akár hamisnak
is bizonyulhat. Tudom, közeli viszonyban vagy Kelemen pápával, és reméltem,
hogy a segítségedet kérhetem ez ügyben, felséges uram!
Fülöp sietve a gyóntatójához lépett.
− Beszélni akarok ezzel az emberrel!
A domonkos sápadt homlokán döbbenetében ráncok tűntek fel a király
erőszakossága láttán, de biccentett.
− Az állításai valóságtartalmára vonatkozó véleményednek mindenképp
nagyon örülnék, bár figyelmeztetnem kell téged, hogy tele van haraggal és
őrülettel!
− Azonnal ide hozatjuk!
Guillaume de Paris feltartotta a kezét.
– Nem, felséges uram! Először befejezzük a gyónásodat.
Fülöp rövid hallgatás után ismét letérdelt a fekete ruhás domonkos elé, kezdte
felsorolni a bűneit, de összefont keze mögött elszánt arckifejezés rejlett.
A Szajna partja, Párizs
Kr. u. 1307. március 2.

− Figyelj, meg tudom találni, ha van rá időm. − Robert odalépett Willhez, aki
a sáros folyóparton árválkodó halcsapdák egyikére roskadt. − Legalább most
már tudjuk, valami történik a párizsi rendházban, amit ki kellene vizsgálni. De
Floyran azt mondta, nem tudja azonosítani azokat az embereket, úgyhogy tartok
tőle, a tanúskodása amúgy sem lenne túl hasznos, és… − Robert elhallgatott Will
arckifejezése láttán. − Mi van?
– Tudom, hol van Esquin de Floyran.
− Micsoda? Hol?
− Alig több mint egy hete egy férfit hozattak át a királyi palotába a domonkos
kollégiumból, fegyveres őrök kíséretében. A király és Nogaret hosszú napokra
bezárkózott vele, és a király gyóntatója, Guillaume de Paris is jelen volt a
beszélgetéseken. Azért figyeltem csak fel rá, mert Fülöp lemondott egy lakomát
és egy vadászatot, csak hogy ezzel a fickóval lehessen. Nem mondták meg
nekem, miért van itt, de hallottam a nevét.
Robert arcára kiült a kétségbeesés, ahogy felfogta, mit mond Will.
– Édes Istenem! De miért jött volna vissza de Floyran Párizsba? Halálra
rémült tőle, amikor felvetettem neki!
− Azt mondta, igazságot akar. És ha bárkit is eretnekséggel akarnék vádolni,
én elsőnek a domonkos kollégiumba sietnék. Hol találhatná meg ilyen szépen
összeszedve, amire csak szüksége lehet? Étek, menedék, védelem. Bosszú.
 − Krisztusom! − Robert a hajába túrt, és fel-alá járkált a folyóparton. Pár
kisfiú botokkal utánozta a kardvívást a víz mellett. Izgatott kiáltozásuk
összevegyült az Ile des Juifs szigete fölött repkedő folyami madarak éles
rikoltásaival. – Ki tudod hozni onnan valahogy?
− Öt napja elutazott Nogaret-val, erős fegyveres kísérettel. Poitiers felé
mentek.
− Miért épp oda?
– Kelemen pápa körbeutazza az országot, meglátogat minden tartományt. Pár
hónapja már Poitiers-ben van. Esquint hozzá vihették, hogy ő is kihallgassa.
– Akkor hát ez az, nem? − kérdezte Robert hosszas hallgatás után, melyet csak
a fiúk kiáltásai törtek meg. − Ez az, amire a királynak szüksége volt, hogy
megkapja, amit akart. Amint a pápa meghallja de Floyran vallomását, kénytelen
lesz vizsgálatot indítani a templomos rend ellen. Az eretnekség vádja igen
komoly, bárki ellen hozzák is fel, de a kereszténység legerősebb vallási rendje
ellen? Őszentségének nem lesz más választása, mint hogy cselekedjen! − A
lovag kinézett a ragyogó tavaszi napsütésben türkizkéken csillogó Szajnára. −
Nem lett volna szabad kihoznom de Floyrant a Merlanból.
Will egy ideig hallgatott.
− Bárcsak megkerestél volna, amint Simon felhívta a figyelmedet a
fegyvernök történetére!
Robert védekezően nézett rá.
− Azt hittem, más dolgokkal vagy elfoglalva.
− Más dolgokkal? − keményedtek meg Will vonásai. − Próbálom megmenteni
a hazámat és a lányomat! − Robert elfordította a fejét, és Will felállt. − Úgy
teszel, mintha valamiféleképp ez az én hibám lenne. Hogy tudhattam volna róla
bármit is, ha egyszer nem szóltál nekem?
Robert szembeszállt vele.
− Amint visszatértünk Párizsba, miután megmentettük Kelemen fiát, megint
eltűntél a palotában. Azt mondod, még mindig az Anima Templi tagja vagy, de
az elmúlt évben a színedet sem láttam!
− Kelemen pápa megbízott, találjak bizonyítékot, hogy Nogaret gyilkolta meg
Benedeket. Ha megteszem, továbbra is nyomást gyakorol Edwardra, és megvédi
a templomos rendet Fülöptől! − Will hangja merev volt. − Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy valóra váltsam ezeket. Már meggyőztem róla Kelement,
küldjön pápai levelet Angliába, s követelje Edwardtól, hogy szüntesse be a
Skócia elleni háborút. Wallace halála után ez volt az országom… a családom
egyetlen esélye az életben maradásra. Hibáztatsz azért, mert megragadtam? –
Nem várta meg, hogy Robert válaszoljon. − De egyre vékonyabb alattam a jég.
Mióta a templomos renddel kapcsolatos terveik megakadtak, Fülöpnek és
Nogaret-nak már nem fontos, hogy a bizalmasuk legyek, és minden
találékonyságomra szükségem volt, hogy a palotában maradhassak, hát még
ahhoz, hogy olyan közel legyek hozzájuk, hogy bármiféle bizonyítékot
összeszedjek a pápának!
– Te komolyan azt hiszed, képes leszel bizonyítékot találni, hogy Nogaret-nak
köze volt Benedek halálához?
Will hallgatott. Abban a pillanatban tudta, milyen nehéz feladatot kapott,
amikor a pápa megbízta vele. Szó sem volt róla, hogy Nogaret bárhol is
bármiféle bizonyítékot hagyott volna.
− Meg kell próbálnom − mondta magának legalább annyira, mint Robert-nek.
− Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy a pápa továbbra is a mi
oldalunkon álljon. A király azonban egyre kevésbé bízik bennem… − Nagyot
sóhajtott. − Azt hiszem, csak azért nem dobatott ki még a palotából, mert az a
kurafi együtt hál a lányommal!
Robert hitetlenkedve meredt rá.
− Micsoda?
Will legyintett, és lesétált a vízhez.
− Nem akarok beszélni róla − mondta komoran, amikor látta, hogy Robert
követi −, elég, ha elhiszed, hogy próbálom megmenteni az Anima Templi céljai
közül, amit csak tudok, és ezért maradtam még meg Fülöp mellett, bár minden
csepp akaraterőmre szükségem van, hogy ne fojtsam meg azt a mocskot
álmában!
− Nem tudod Rose-t elvinni Párizsból? − kérdezte Robert halkan.
− Hogy elveszítsem az utolsó állásomat is? − csattant fel Will, és megcsillant
a szemén a napfény. Lehajolt, kikapott egy kavicsot a sárból, és a vízbe hajította.
− Ha Rose-t valaha is az akarata ellenére eltávolítóm a palotából, azt hiszem,
örökre elveszítem. Így legalább mellette és a király mellett maradhatok. Lehet,
hogy bolond vagyok, de még mindig azt hiszem, a lányomnak szüksége lehet
rám. Ott akarok mellette lenni, ha eljön ez a nap.
− És mi a helyzet Robert Bruce-szal? — kérdezte Robert óvatosan. − Most,
hogy Skóciának új királya van, biztos új reménye támadt a hazádnak!
− A legutóbbi hírek szerint Bruce és az emberei menekülőben vannak. Először
ugyan győztek, de azt beszélik, Edward Kelemen tiltakozása ellenére is hatalmas
sereget gyűjt, hogy északra küldje. Ha minden úgy lenne, ahogy ő akarná,
Skócia új királya őszre már egy karóra tűzve nézné a Temzét.
Robert a sáros parton kergetőző kölyköket nézte. A madarak fehér felhőként
reppentek fel előlük.
– Persze biztosan hiszékeny, de amikor visszatértünk a Szentföldről, úgy
véltem, minden egyszerűbb lesz. Szerinted lesz még a mi életük folyamán valaha
béke? Lehetséges egyáltalán?
− Egyre inkább azt hiszem, hogy nem az. De ilyenkor eszembe jut Everard és
az apám és Kalavun, mindazok a férfiak, akik hittek benne, hogy békében
élhetünk, olyannyira hittek benne, hogy mindent feladtak érte, amijük csak volt.
Remélnem kell nekem is… − Will hangja elhalkult, megrázta a fejét. − De most
nem a remény a fontos. Akármit akarunk is, mindez mit sem számít, ha Fülöp
keresztülviszi az akaratát. Beszéltél már Flugues-gel?
− Nem. Még mindig Angliában van.
− Szerinted lehetett bármi köze de Floyran bebörtönzéséhez?
– Nem tudom elképzelni, hogy bármi ilyesmihez köze volna − válaszolta
Robert.
− Az a parancs, hogy de Floyran senkivel sem beszélhet, a vizitátor pecsétjét
viselte?
– Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy lehetséges Hugues pecsétjét használni a
tudta nélkül is.
− Ebben igazad lehet, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Esquin vádjai
döbbenetes hasonlóságot mutatnak az Anima Templi elveivel és gyakorlataival.
Titkos beavatás. A lovagtestvérek vérének ivása. A kereszt leköpése. Mindez
benne volt a Grál könyvében is.
− A vérivás?
− A Grál könyvét Armand de Périgord egykori templomos nagymester
parancsára írták, aki egyben a Testvériség tagja is volt. Everard szerint a
nagymesternek rögeszméje volt Perceval és Artúr király története, és azt akarta,
az Anima Templinek legyen külön beavatási szertartása, teljesen más, mint a
templomos rend lovaggá avatása. Everard Armand . Múj szokásainak
megfelelően írta meg a Grál könyvét.
− Ezt én is tudom − szakította félbe Robert.
Will mintha meg sem hallotta volna.
− A többi Grál-legendához hasonlóan ez a könyv is tele volt szokatlan, néha
már profán képekkel, de ez nem csak egyszerű mese volt, hanem szerepeltek
benne a Testvériség elvei és céljai is, melyek, mint mind a ketten tudjuk,
legalább olyan újszerűek voltak, mint maga a könyv. Mivel Armand-t mameluk
fogságban érte utol a halál, a Grál könyve okafogyottá vált, és sosem használták,
de a benne szereplő elméletek egyike-másika továbbra is a Testvériség magja
maradt. Emlékszel, hogy Everard mindig Akkont mondta a mi Camelotunk-nak?
− tette hozzá Will, látva, hogy Robert kérdőn vonja össze a szemöldökét. –
Természetesen mindez csak allegória volt. Senkinek sem kellett volna mások
vérét innia; ez csak a Testvériséget szimbolizálta. De a Grál könyve nem
nemesasszonyoknak való szívszaggató románc volt. Veszedelmes, nyilvánvaló
eretnekségek rejlettek benne mindenütt, és ami ennél is rosszabb, kétségkívül
bebizonyította a létezésünket. Ezért lopták el az ispotályosok; abban
reménykedtek, hogy fel tudnak minket fedni, és ezzel az egész templomos rendet
megbuktathatják. Edward is ezért szerette volna megkaparintani. Ha nála lett
volna a Grál könyve, addig fenyegethet bennünket, amíg meg nem kapja minden
pénzünket. Everard mindig is bánta, hogy nem pusztította el Armand halála után.
− De ki más tudott volna még róla? Azt mondtad, Everard elégette a könyvet,
miután visszaszerezted. A pap már évtizedek óta halott, és a szökésed után alig
maréknyian maradtunk a Testvériségben.
− Azért akad egy-két ember − mondta Will Robert-t nézve. − Egy különösen.
Robert hirtelen visszafordult.
− Kölyökkorom óta ismerem Hugues-öt! Akárcsak te!
– Akkon eleste előtt elküldtem neki Everard munkáit. Elég sok mindent
összeszedhetett az emlékirataiból.
− Nem hiszem el, hogy képesnek tartod arra, hogy meggyilkoltasson egy
ártatlan embert, és egy másikat börtönbe vessen! − Robert éleset fújt; Will nem
válaszolt. − Te nem láttad a Merlant, Will. Az a férfi, akit ismerünk, sosem tett
volna ilyet!
A carlisle-i vár, Anglia
Kr. u, 1307. március 11.

Hugues de Pairaud az apród nyomában belépett a terembe. Sötét volt, a festett

zsalugátereket rázárták az ablakokra, és a vizitátornak beletelt pár percbe, hogy a
kandallóban lobogó tűz fényében kivegye a hatalmas ágyon feltámasztva ülő
alakot. Az alak biccentett, mire az apród kihátrált a szobából. Halkan csukta be
maga mögött az ajtót.
− Felséges uram − köszöntötte Hugues Edwardot meghajolva. A király arca
lázasan ragyogott a lángok fényében. Hugues-öt megdöbbentette, milyen
öregnek tűnik. Milyen öregnek és törékenynek. Évek óta nem látta már, és ez idő
alatt Edward fehér haja kikopott, vékony szálakban tapadt csak a ráncos és
foltos, kopasz részek fölé. Az arca beesett volt és nyúzott, a szeme mélyen az
üregébe süppedt: jóval idősebbnek tűnt hatvanhét événél.
− Közelebb! − parancsolt rá, s bár gyenge volt a hangja, így is elég
határozottság szorult bele, hogy Hugues azonnal előrébb lépjen.
− Sajnálattal hallottam, hogy beteg voltál, felség!
− Csak egy kis láz, de Pairaud vizitátor − válaszolta Edward kurtán −, semmi
más. Ezek szerint végre megkaptad a meghívásomat? − Egyértelmű volt a
hangjában a számonkérés.
 Hugues meghajtotta a fejét.
– A bocsánatodért esedezem, amiért ilyen sokáig tartott eleget tenni, de
igencsak lefoglalt, hogy végiglátogassam a rend angliai birtokait. − Közelebb
ment; érezte a tűz elviselhetetlen forróságát. − De örömmel vettem az
üzenetedet, felség, mert magam is beszélni kívántam volna veled, mielőtt
visszatérnék Párizsba.
Edward rámeredt ráncok közé süppedt, kifakult szemével.
− Igen?
− Az elmúlt évek során mind a ketten nehéz terheket cipeltünk, felség: te a
skóciai lázadók ellen küzdtél, én pedig a templomos rendnek próbáltam otthont
találni. Tudom, amikor annak idején megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak
céljaink elérésében, egyikünk sem hitte volna, hogy még ennyi idő után is csak
itt tartunk. Ennek ellenére szeretném felségedet arra emlékeztetni, hogy én
megtartottam az egyezség rám vonatkozó részét. A templomos rend két
hadjáratodban is részt vett, és ezek során elveszítettük az egyik legmegbízhatóbb
mesterünket! − Hugues hangja feszültebb lett. − De Molay nagymester még
mindig Cipruson táborozik, és hiába kérleltem ismételten, hogy térjen vissza,
segítsen elrendezni a rend egyre növekvő nyugati terheit, makacsul ott marad,
amíg nem szerez kellő támogatást egy új szent háborúhoz. − Közelebb lépett a
tűzhöz, és a lángok fölé tartotta a kezét. − Nemrégiben kaptam róla hírt, hogy
Kelemen pápa áldását adta az ispotályosok tervére, hogy meghódítsák Rodosz
szigetét, és állandó támaszpontot alakítsanak ki maguknak. A nagymesterük
megígérte, amint a szigetet az uralmuk alá hajtották, keresztes hadjáratra
indulnak.
– Nem igazán értem, mi közöm van mindehhez − mondta Edward
érzelemmentesen.
Hugues a fogát csikorgatva vette tudomásul, hogy Edward a lehető legjobban
megnehezíti a dolgát.
– Azt reméltem, felség, meg tudjuk beszélni korábbi megállapodásunk
feltételeit, és azt az ígéretedet, hogy segítesz a templomos rendnek megfelelő
támaszpontot kialakítani.
− Itt fekszem a betegágyamon, a kincstáram szép lassan kiürül, az embereim
elvéreznek a csatatéren, miközben itt beszélgetünk, és van képed ilyesmit kérni
tőlem? − Edward előrehajolt; megfeszült az arca. − Mit gondolsz, de Pairaud,
kivel beszélsz?
− Egyezséget kötöttünk, felség − állta Hugues a tekintetét.
– Ugyan! − Edward hátraroskadt a párnák közé, nehézkesen, hörögve vette a
levegőt. − Azt az egyezséget azelőtt kötöttük, hogy az a kurafi Wallace és a
követői tönkretették volna az országomat! Most, hogy Robert Bruce is felkelt
ellenem, sem időm, sem kedvem nincs téged pátyolgatni! − Összehúzott
szemmel meredt a tűzbe. − Térdre kényszerítem azokat a skótokat, még ha
belepusztulok is! A feleségem és a legtöbb gyermekem meghalt ez alatt a hosszú
hadjárat alatt. Nem tudom, hogy a fiamnak a kardja, vagy az esze vág kevésbé.
Ki veszi fel a Pörölyömet a lázongó észak ellen, ha meghalok? Nem hagyhatom
másra ezt a feladatot. Nekem kell befejeznem. Nem vesztegethetem el
uralkodásom tizennyolc évét csak úgy, a semmire!
− Azt mondod tehát, hogy nem segítesz, felség?
A király hallgatott. Egy hasáb megbillent a tűzben, szikrák pattogtak fel
belőle.
– Azt mondom, hogy nem segíthetek. Most nem! − Szünetet tartott. − De ha
szétvertem Bruce-t és a támogatóit, megadom neked, amit akarsz.
− Területet? − kérdezte Hugues sietve.
− Hajlandó leszek tárgyalni arról, hogy Skócia kis részét a templomos rend
rendelkezésére bocsátom, ha ez a hadjárat sikerrel jár. De van egy feltételem.
Tulajdonképp ezért hívattalak magamhoz.
Hugues várt.
− Ha le akarom győzni Skóciát, minden segítségre szükségem lesz, amit csak
meg tudok szerezni az alattvalóimtól. A bárók támogatását is meg kell
szereznem, hogy hatékony sereget állíthassak, a nép tetszését is, hiszen ők fizetik
az adókat, és az egyház beleegyezését, elvégre tőlük is anyagi támogatást akarok
kérni. Ez utóbbi nehézségekbe ütközhet. William Wallace bírta Bonifác pápa
támogatását, ő volt a legelszántabb ellenzője a korábbi hadjárataimnak. Az
elmúlt évben az örököse, Kelemen pápa is hasonló szerepet kezdett játszani.
Amikor tiltakozó levelére válaszul követeket küldtem őszentségéhez, az
embereim valami nagyon érdekeset fedeztek fel. Úgy tűnik, a pápa
összeszövetkezett egy réges-régi ellenségemmel. Az nem egészen tiszta, honnan
ismerik egymást, de a miértek és a hogyanok most nem is érdekesek. Az a
fontos, hogy véget vessünk a dolognak. Ebben van szükségem a segítségedre.
− El akarod pusztíttatni ezt az ellenségedet? − kérdezte Hugues a homlokát
ráncolva.
− Nem. El akarom fogatni, és ide akarom hozatni.
− Felség, biztos vagyok benne, a te képességeiddel könnyedén el tudod
fogatni és rabsága tudod vetni ezt a férfit anélkül is, hogy az én…
− Pillanatnyilag Párizsban van, Fülöp király vendégszeretetét élvezi, és
kétségkívül ebben a minőségében is épp elég bajt kevert nekem. − Edward
tekintete mélyen Hugues-ébe vájt. − Ez az ember William Campbell.
A vizitátor nem válaszolt; a király biccentett.
− Látom az arcodon, meglepett ez a hír. Nem voltam benne biztos, hogy nem
tudod.
− Azt hittem, halott − mormolta Hugues.
– Jó néhány éve elfogtam Stirling alatt, de elszökött. A múltban Campbell
csak idegesítő apróság volt, mint egy darázs, azonban most kezd komolyan
megsérteni a fullánkja. El akarom pusztítani. De én akarom elpusztítani,
megértetted? − Edward Hugues-re bökött csontos ujjával. − Hozd el nekem
Campbellt, és megkapod a földedet, templomos!
 34.

Ferences kolostor, Poitiers

Kr. u. 1307. április 8.

Gill de Nogaret hátrasimította ritkuló haját a tükör előtt, feltette a fejfedőjét.

Egy pillanatra megállt, és halvány, elégedett mosollyal nézegette sápadt
tükörképét, aztán felvette frissen mosott utazóköpenyét. Kopogtattak az ajtón.
Kinyitotta, egy oltárszolga állt odakinn kendővel letakart kosárral a kezében.
Erős sajtszag áradt a kendő alól.
− Őszentsége azt mondta, élelmet kértél a Párizsba vezető útra, miniszter –
nyújtotta felé a kosarat várakozva.
– Add oda az apródomnak! − A férfi bólintott és indult volna, de Nogaret
utánaszólt. − És ha már arra jársz, nyergeltesd fel vele a lovamat, és útra készen
várjon! Azonnal indulni kívánok! − A miniszter becsukta az ajtót, bepakolta
kevés holmija maradékát egy bőrzsákba. Amikor ezzel végzett, kiment.
Sietve átvágott a belső udvarra lenéző galérián. Halk kántálást hallott a
szerzetesek lakrésze fölé emelkedő kápolna felől. Nem kellett sokáig
gondolkoznia, hogy rájöjjön, a reggeli zsolozsmán lehetnek. Megállt, hallgatta
őket, élvezte az arcát melengető napsütést. Elmosolyodott arra gondolva, milyen
furcsa, hogy ekkora örömét leli valamiben, ami máskülönben halálosan
idegesítené. Egy idő után rájött, hogy nem a szerzetesek imája tölti el
elégedettséggel, hanem az a tény, hogy életében először az egyház nem csak
kínozta valamivel. A győzelem mosolya ült az ajkán, a rég várt győzelemé.
Az érzés persze gyorsan elhalványult, s mire leért az udvarra, a szemöldöke
közé visszamélyült a megszokott, erős ránc. Már korábban is volt, hogy tévesen
azt hitte, sikerrel járt ebben a játszmában. Az, hogy a pápa egyre növekvő
aggodalommal hallotta Esquin de Floyran vallomását, amikor Nogaret elé
vezette az egykori priort, csak egy lépés volt. Az, hogy Kelemen némi
rábeszélésre hajlandónak mutatkozott, hogy levelet írjon a templomos rend
nagymesterének, csak egy másik lépés. Most, hogy a levél már útnak indult, és
Esquin de Floyran biztonságban elrejtve várta bosszúját, Nogaret nem tehetett
mást, mint hogy visszatér Párizsba, és várja, mi lesz a következő lépés.
Átvágott a kerengőn, belépett a túloldalon lévő épületbe. Lesietett a széles,
napfényes folyosón, és látta, hogy három férfi jön vele szemben. Valamivel
előtte voltak még, mély beszélgetésbe merültek. Az egyik szürke csuhás
szerzetes volt. A másik két alak lovaglóköpenyt viselt. Nogaret azonnal
felismerte az egyiküket. Kicsit habozott, és kis híján odakiáltott neki. De valami
megállította. Ehelyett inkább behúzódott a folyosót szegélyező ajtók egyike
mögé, és egy íróállványokkal teli, üres szobában találta magát. Az ajtó mellé állt,
megragadta a kilincset, és feszülten hallgatózott. A férfiak lépte egyre közeledett.
Pár szót a beszélgetésükből is elkapott.
− …de nyugodtan várhattok is…
A szavak tompa morajjá halkultak, a léptek tovább haladtak. Nogaret óvatosan
kinyitotta az ajtót, a férfiak most már távolodtak tőle. A tekintete a középen
haladóra tapadt, aztán a jövevények befordultak egy sarkon, majd eltűntek.
Nogaret olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy a kerengőn átvágva kis híján
fellökött egy oltárszolgát. Ugyanaz a fiatalember volt, aki az elemózsiás kosarat
hozta neki. Megragadta a karját.
− Az a két férfi az egyik testvérrel − mutatott arrafelé, amerre a három alak az
előbb eltűnt −, azt akarom, tudd meg, kik voltak, és miért jöttek ide!
– De…
– Most! − csattant fel Nogaret. Egy pillanatig még nem engedte el a fiút,
horgas ujja úgy belemélyedt a húsába, hogy az felszisszent. − Óvatosan csináld.
Nem akarom, hogy bárki is megtudja, hogy kérdezősködtek utánuk.
Megértetted?
− Igenis, miniszter − bólintott az oltárszolga sietve.
− Az istállóban leszek!
A fiatal fiú a karját dörzsce="lgetve elszaladt, Nogaret pedig tovább ment az
udvar felé.
Az apródja a lova mellett várt rá, a lóhátra való kosarakat telerakták
élelemmel és takarókkal; a kolostor ajándékai. Nogaret kurtán odaszólt a
szolgájának, hogy várjon, és bevonult az istálló árnyékába. Pár lovász épp most
vette le a nyerget két fáradtnak tűnő lóról. Nogaret jól ismerte a foltos hátast. A
másik erős felépítésű csatamén volt, egyszerű külsejű, de jó minőségű
szerszámmal. Kifaggatta a lovászokat a két lovasról, de egyik kölyök sem tudott
semmit sem. Teltek-múltak a percek, Nogaret türelmetlensége feszült
nyugtalanságba váltott. A zsolozsma imái elhallgattak, és a kolostor lassan
felpezsdült.
Végül aztán kinyílt az udvar túloldalán álló épület ajtaja, és az oltárszolga
átsietett a miniszterhez.
− Nos? − förmedt rá Nogaret.
− Beszéltem Alain testvérrel, miniszter. Azt mondta, a két férfi azt kérdezte,
hogy Esquin de Floyran itt van-e. Amikor megtudták, hogy már elment, kérték,
hadd beszélhessenek őszentségével.
− Megtudtad a nevüket?
− William Campbell és Sir Robert de Paris.
 − De Paris?
− Igen. Szeretnél még valamit, mielőtt…? Miniszter?
Nogaret már nem is figyelt rá. A lovához sietett, intett az apródjának, aztán
nyeregbe pattant.
– Ne mondd meg nekik, hogy kérdezősködtem! − vetette oda az
oltárszolgának, és durván megfordította a lovát. − Ez királyi parancs!
– Természetesen!
A fiatal férfi sietve kinyitotta a kaput. Nogaret visszanézett a kolostor
épületegyüttesére. Campbell kétségkívül hamar tudomást szerez majd róla, hogy
itt járt, de ez már lényegtelen volt. Mire rájön, Nogaret rég a Párizs felé vezető
úton lesz. Úgy számolta, a két férfi egy ideig még nem indulhat utána. Kelemen
jó néhány napja ágynak esett, és minden látogatót visszautasított, aki beszélni
akart vele kolostorbeli magáncellájában.
A miniszter megsarkantyúzta a lovát, és átlovagolt a kapun. Megkönnyebbült,
amiért bízott az ösztöneiben, és nem köszönt rá a skótra. Először azt hitte,
nyilván a király küldte Campbellt, esetleg újabb utasításokkal. De a másik férfi,
az az ismeretlen, jobb belátásra bírta. A másik férfi, és hogy amúgy sem bízott
meg Campbellben.
Most ez a bizalmatlanság minden eddiginél jogosabbnak tűnt. Szent
meggyőződésként lobogott a szívében. Robert de Paris-nak hívták azt a
templomost is, aki kiszabadította Esquin de Floyrant a Merlanból. Ahogy
Campbell sunyin befurakodott a király bizalmába, a Bonifácot védő templomos
lovagok váratlan felbukkanása Anagniban, Kelemen gyermekének rejtélyes
kiszabadítása és a király katonáinak meggyilkolása mintha megannyi nyíl lett
volna egy térképen, és mind egy irányba mutatott. A templomos rend felé.
Campbell felé.
 Ferences kolostor, Poitiers
Kr. u. 1307. április 23.

− Vesperásig kaptok időt.

A szerzetes becsukta az ajtót Will és Robert mögött, így hármasban maradtak
a szobában az ablak mellé állított székben üldögélő, szürkés bőrű, csontsoványra
aszott férfival.
A látvány csitította valamelyest Will türelmetlenségét, bár az elmúlt két hét
alatt szinte már beleőrült a várakozásba. A pápa úgy nézett ki, mint aki már a
túlvilág küszöbén áll; szinte átlátszóan sápadt volt az arcbőre.
− Mélységes sajnálattal töltött el a betegséged híre, szentséges uram −
mondta, és ráébredt, hogy komolyan gondolja minden szavát. Most már
Kelemen volt az egyetlen valódi szövetségese.
− A legrosszabbon már túl vagyok − válaszolta a pápa erőtlenül. Felemelte az
erős gyógyfűillatot árasztó vászontarsolyt. − Istennek hála! − megpróbált
felkelni, aztán halk sóhajjal visszaroskadt. − Bár még mindig gyenge vagyok…
− az arcához emelte a szagos csomagocskát, beleszippantott, és elfintorodott. —
Az ispotályos szerint ez segít a betegségen, de néha attól tartok, valójában ez az
oka! − Véreres szemét Willre emelte. − A testvéreim mondták, hogy te is eljöttél.
Gondolom, ugyanazért, mint a király minisztere!
− Hol van Esquin de Floyran, szentséges úr? − lépett oda mellé Will. − Itt
senki sem válaszol a kérdéseimre!
– A többségük mit sem tud erről az ügyről. Hosszasan elbeszélgettem de
Floyrannal még jó pár hete, mielőtt legyűrt volna ez a kórság. Nogaret elvitette,
miután végeztünk. Azt mondta, biztonságos helyre kíséri, de akárhogy
erősködtem is, hogy árulja el, hova, annyira nem bízott meg bennem. Vagy nem
lehetett nagyon messze, vagy jókora kíséretet tudott mellé adni a miniszter, mert
Nogaret még aznap visszatért.
− Mit mondott neked Esquin?
− Hogy a templomos renden belül eretnekek vannak, akik meggyilkolták az
unokaöccsét, őt pedig börtönbe zárták.
− És hittél neki?
– Elég meggyőző volt a története. − Kelemen elhallgatott. − De ez csak
egyetlenegy ember vallomása, akit ráadásul egyértelműen a bosszúvágy fűt.
− Ezek szerint nem vetted komolyan? Visszaküldted Nogaret-t a királyhoz?
Kelemen felkelt, de a székbe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.
− Cselekednem kellett, nem volt más választásom. Ez igen súlyos vád!
– Tudod, hogy miért hozták eléd épp ezt − erősködött Will, és aggódva
Robert-re nézett. − Ez az, amiről a király és a miniszter kétségkívül hosszú ideje
álmodozik már, valami megalapozatlan híresztelés, ami segítségével végre
mozgásba lendíthetik a templomosokkal kapcsolatos terveiket!
− Megalapozatlan? − élesedett meg Kelemen hangja. − Biztosan tudod, hogy
de Floyran nem mondott igazat? Tudod bizonyítani?
– Akár igaz, akár nem, ez nyilván a templomos rend ügye, szentséges uram! −
vetette közbe Robert. − A renden belüli szabályzat előírja a tagok fegyelmét. Ez
egy belső ügy. Akként kellene kivizsgálni.
− Pontosan − válaszolta a pápa −, és ezért küldtem üzenetet Ciprusra, hogy
magamhoz hívjam Jacques de Molay-t.
− Ezt Nogaret kérésére tetted? − kérdezte Will.
− Magam döntöttem így. Az eretnekség ügyében mindig az enyém a végső
szó!
Will már a pápa ingerült hangneméből is tudta, valójában a király minisztere
kényszerítette rá az akaratát. Mielőtt végigvehette volna a fordulat lehetséges
következményeit, Kelemen már folytatta is.
– De Molay nagymester és a tisztviselői segítségével megoldhatjuk ezt a
helyzetet. Együtt ki tudjuk deríteni a de Floyran szavai mélyén rejlő hazugságot
vagy igazat, és ennek megfelelően bánhatunk vele. A király és a minisztere talán
úgy látják, ez az eset megnyitotta előttük a templomos rend megbuktatásához
vezető utat, de megígérem nektek, hacsak nem tartom elkerülhetetlennek, a
rendnek semmi baja nem esik. Mindemellett − tette hozzá Kelemen −, nagyon
szeretnék beszélni a nagymesterrel. Már rég ideje lett volna jó híreket kapnunk
Keletről. Hallani akarom, miféle tervei vannak a keresztes hadjáratot illetően, és
miben támogathatom a rendet. − Halványan elmosolyodott. − Tulajdonképp az
egész ügyet inkább áldásnak, mint átoknak látom!
Will semmit sem szólt, rossz előérzetét csak tovább fokozta a pápa maga-
biztossága. Sosem törődött vele, hogy Kelemen látványosan vágyik egy
keresztes háborúra, abban reménykedett, hogy az Edwardhoz és Fülöphöz
hasonló nagy hatalmú uralkodók vonakodása és Jacques keleti kudarcai arra
kárhoztatják a pápát, hogy megmaradjon az álmodozásnál. De most úgy tűnt,
akármilyen fordulatot vesz az ügy, a nagymester és a pápa találkozása könnyen
vezethet valami baljósabbhoz. Egy pillanatig azt is fontolóra vette, hogy elutazik
Ciprusra Jacques-ot figyelmeztetni, de a pápa üzenete már két hete úton volt, s
hacsak nem mondta volna el Jacques-nak az egész történetet − ami már
önmagában kárt okozhat a rendben − a nagymesternek nem lett volna más
választása, mint hogy engedelmeskedik a pápa hívásának.
– Tehát Campbell − folytatta Kelemen, és a hangjából egyértelműen
kicsengett, hogy a további vitának nincs helye −, hallani akarom, mit tudtál meg
Guillaume de Nogaret-ről! Sikerült bármiféle bizonyítékot találnod arra nézve,
hogy ő ölte meg Benedeket?
– Tartok tőle, hogy nem. Nogaret teljesen elzárkózott előlem, és a királyné
halála óta a király teljesen lezárta a belső körét. Már néhány régebbi bizalmasát
sem hallgatja meg.
– Nem ártana, ha hamarosan találnál valamit − válaszolta Kelemen
elmerengve. − Ha hagyjuk szabadon garázdálkodni, félő, hogy a kígyó mérge
mindannyiunkkal végez!
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1307. május 14.

Will a szobájában halk koppanást hallott. Pár pillanat múlva újra hallotta, és
akkor ébredt csak rá, hogy valaki kopogtat, de olyan halkan, mintha csak abban
reménykedne, hogy nem hallja meg. Átvágott a szobán, magában még egyszer
átvette a gondosan kitalált hazugságot legújabb angliai útjáról, ha netán a
váratlan látogató Nogaret lenne, aztán kinyitotta az ajtót.
– Rose! − mormolta; túlságosan is meg volt döbbenve ahhoz, hogy bármi mást
mondjon. Hiába élt már hosszú évek óta a palotában, a lánya soha nem látogatta
meg a szobájában. Öröm töltötte el, de hamar elfojtotta; remélni sem merte,
hogy ez azt jelentené, megváltoztak a lány iránta táplált érzései.
Rose kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. Még egyszer
próbálkozott, aztán fájdalmasan megrándult az arca. Elfordult és sietve elindult a
folyosón.
– Várj! − Will utánament, megragadta a karját. − Kérlek, Rose! Gyere be!
A lány habozott, aztán vonakodva bár, de hagyta, hogy bevezesse a szobájába.
Will becsukta mögötte az ajtót, majd az ágyához lépett. Ott hevert rajta az
útiköpenye és a kardja. Felkapta, s a ládára vetette.
− Épp most értem vissza − magyarázta. Hátralépve a hajába túrt.
Intésére a lány felkuporodott az ágy szélére, a tenyereire letámasztotta
kétoldalt; szinte elveszett bő kék köpenyében.
– Nem tudtam, merre lehetsz!
Willt megrázta a hangjában égő elhagyatottság.
− Sajnálom! − Keresztbe fonta a karját, nagyot sóhajtott. − De hogy őszinte
legyek, eszembe sem jutott szólni neked, hogy elutazom. Nem hittem volna,
hogy érdekel!
Rose lenézett a padlóra, mormolt valamit, amit a férfi nem értett. Will nem
válaszolt, így hát a lány felnézett rá.
− Szükségem volt rád.
Will leült mellé de próbálta visszatartani az érzelemhullámot, ami a szavak
hallatán elöntötte. Óvatosan a saját bőrkeményedéses, eres kezébe fogta a lány
vékony, csupa heg kezét.
− Most itt vagyok. Mondhatod.
− Fülöp.
Jó ideig nem mondott semmi mást, és Will épp azon gondolkozott, hogy
egyáltalán hozzátesz-e bármit is, amikor dadogva, bizonytalanul folytatta.
− Ő és én, mi ketten… mi… szeretők vagyunk − fejezte be, és volt valami
kihívó a tekintetében, ahogy Willre nézett. A férfi hallgatott, így hát tovább
mondta. − De az elmúlt hónapokban megváltozott. Hideg lett. − Rose szeme
megrebbent. − Erőszakos.
Will keze ráfeszült a lányáéra. Erezte, hogy ki akar belőle törni valami vad,
állati indulat, de uralkodott magán.
– Aggaszt, hogy mire készül. Hallottam pár tervét, mindenfélét, amiről
Guillaume de Nogaret-val beszél, amikor azt hiszik, nem hallom őket. Apám,
tudom, hogy meg akarja kaparintani magának a templomos rend vagyonát!
− Az nem történhet meg.
− Te tudsz róla?
− Igen, egy ideje már. De nem fog neki sikerülni. Nem hagyom, hogy
sikerüljön.
Rose megrázta a fejét.
− Nem tudod, mire képes! − Az ajkába harapott. − Olyan sok harag van
benne. Megrémít.
− Akkor miért mész még mindig el hozzá?
Rose kitépte a kezét a kezéből, és felállt.
− Hogyan mondhatnék nemet egy királynak?
Will is felpattant, félt, hogy a lány ismét kirohan majd az ajtón, ki az életéből.
− Sajnálom, nem gondoltam át, mit mondok! − Megragadta a lány vállát. – Ide
figyelj, Rose! Igazad van, ha félsz Fülöptől! Bosszúvágyó, keményszívű ember,
aki bármit elpusztítana, ami a becsvágya útjába áll! Bár megértem a kettőtök… −
a fogát csikorgatva mondta ki − …viszonyát. Mert azt is tudom, milyen elbűvölő
és meggyőző tud lenni. Én is hasznos szövetségesnek tartottam éveken át, amíg
csak fel nem nyitotta a szememet a kegyetlensége. De véget kell vetned neki.
Hagynod kell, hogy segítsek. Megteszed nekem? − A lány bólintott, és Will
megcirógatta az ujjával az arcát. − El tudlak vinni innen. Oda, ahol soha nem ér
utol.
− Hová mehetnék? − kérdezte Rose elesetten.
− A húgaimhoz, Ysendához és Ede-hez, Skóciába.
− És veled mi lesz?
Will habozott. A világon nem vágyott még úgy semmire, mint hogy most
levigye a lányát az istállóba, lopjon két lovat, és szélsebesen elnyargaljon a
tengerpartra. Találnának egy kereskedőhajót Honfleurben, és eladná a kardját,
hogy fizesse az utat. Júniusra Skóciában lennének.
− Maradnom kell − mondta. Életében nem volt még ilyen nehéz semmit
kimondania. − Tennem kell róla, hogy a király és Nogaret minél kisebb kárt
okozhassanak.
− Hogyan?
− Bírom a pápa bizalmát. − Will a ládához lépett, ahová épp az előbb dobta le
a köpenyét és a kardját. − Ő majd gondoskodik róla, hogy a rend
megmeneküljön Fülöp mohóságától! − Felkapta az övét, a derekára erősítette, és
megigazította az oldalán a kardot.
− Hová mész? − nézte Rose aggodalmasan.
– Találkozóm van Robert-rel a rendháznál. Fontos ügyben kellett beszélnie a
vizitátorral, és tudnom kell, mire jutottak. Megkérem, hogy beszéljen Simonnal,
elmagyarázom neki, hogy át kell jutnod Skóciába. − A lányához lépett. – Azt
akarom, hogy eközben menj a szobádba, és szedd össze a holmidat. Figyelj,
nehogy bárki meglásson! Pár óra múlva visszatérek érted. Remélem, Simon tud
segíteni, hogy biztonságban lejuss a kikötőbe. De akárhogy is, gondoskodom
róla, hogy biztonságban légy!
Rose kábán hagyta, hogy az apja az ajtóhoz kísérje. Odakinn, a folyosón
nézte, ahogy határozott léptekkel elsiet, és menet közben széles vállára teríti a
köpenyét. Egy része legszívesebben utánakiáltott volna, de a félelem és a
határozatlanság legyőzte, úgyhogy csendben visszaballagott a félhomályos
folyosókon át a kora esti napfény bronzszínű ragyogásában fürdő királyi
lakosztályba.
Amint belépett a király szobájába, Nogaret felpattant. Az arca türelmetlenül
vöröslött.
Fülöp vele ellentétben ülve maradt, hűvös közöny honolt a vonásain.
– Nos?
Rose elfordította a fejét; nem bírta elviselni a két férfi pillantását. Érezte a
háta mögött a zárt ajtót, a fa hűvös szilárdságát, majd elöntötte a szégyen és a
váratlan fájdalom. Felködlött előtte az apja arca, a vonásain fénylő aggodalom és
szeretet. Már évek óta nem nézett így rá senki sem. Akkon óta nem. Gyerekkora
óta nem. Megszédült és felnézett; a tekintete Fülöpre esett. Az ő arcán szemernyi
szeretetet sem látott, csak kemény, együttérzéstől mentes gőgöt. Olyan
embertelen volt. Még amikor benne volt, még szenvedélye teljében is jeges volt
és rideg. Mintha valami szoborral szerelmeskedett volna.
− Beszélj már, te lány! − csattant fel Nogaret. Rose összerezzent.
 – Tudja, hogy el akarjátok venni a templomosok vagyonát − mormolta, de
megakadt a torkában a hangja.
Fülöp felkelt, és odalépett mellé.
− Ezt eddig is tudtuk. Mi mást mondott? − Megragadta a lány állát, hogy ne
nézhessen máshová, csak a szemébe. − Ki vele, Rose, mit mondott még az apád?
Ellenem dolgozik? Igyekszik megakadályozni a terveimet? Szövetségben áll a
pápával?
− Kérlek! Ez fáj!
− Most arra kell gondolnod, Rose, neked mi a legjobb! − A férfi hangja
meglágyult, de nem lazított a szorításán. − Arra, hogy ki tud gondoskodni rólad.
Az apád, aki sok-sok éve már, hogy elhagyott? Vagy a királyod, aki mindent
megadhat, amire szükséged lehet? − Szétrántotta a lány kék ruhájának redőit, és
határozottan a hasára tette a kezét. − Én vigyázok rád!
Rose lenézett a férfi kezére, és alatta a hasára, ami most már látványosan
gömbölyödött.
Amikor a lány abbahagyta a beszédet, Fülöp levette róla a kezét, és hagyta,
hadd menjen el. Rose besurrant a saját szobájába, aztán becsukta az ajtót. A
zokogása így is áthallatszott. Nogaret arcát eltorzította a düh.
− Az az áruló dög! − Fel-alá járkált a szobában. − Elevenen tépem le a
csontjáról a húsát!
Fülöp az ablakhoz lépett, kinézett.
− Meg kell tudnunk, pontosan mekkora kárt okozott. Vajon de Paris-n kívül
más is van a templomos rendben, aki sejti, mit tervezünk? Mennyi ideje bírhatja
Campbell Kelemen bizalmát? Vajon egyáltalán elküldték Jacques de Molay-nak
azt a levelet?
− Azt el − vetette közbe Nogaret, bár még mindig dühösen járkált. −
Elküldtem az egyik emberemet a pápai követtel, hogy biztos lehessek benne.
Odalépett Fülöphöz, lehalkította a hangját. − De most legalább két gondtól is
megszabadulhatsz egy csapásra, felség! − A két szoba közti ajtóra mutatott; a
túloldalról még mindig hallatszott Rose elcsukló sírása. − Az árulótól és a
lányától is.
− Nem, neki még hasznát vehetjük − nézett rá Fülöp. − Zsarolhatjuk vele
Campbellt, ha nem akarna beszélni!
− Ó, beszélni fog, felséges uram. Addig fog beszélni, amíg ki nem fogy a
szavakból! − Nogaret szeme elkeskenyedett. − De a lánya szükségtelenül elvonja
a figyelmet, és az a fattyú a hasában nem hozhat neked mást, csak bajt. Mi
történik, ha majd kipottyan belőle? Egy viszonyt még csak meg lehet azzal
magyarázni, hogy ennyire gyászolod a feleségedet, azonban ez a kölyök…
 − Elég! − csattant fel Fülöp, és szembefordult Nogaret-val. − Hozd el nekem
Campbellt! Ha még csak most indult el a templomos rendházhoz, nem járhat
messze! Azt akarom, hogy fogd el! Viheted a palotaőrséget!
− És aztán mi lesz, felség? Ha már a kezünkben van, s tudjuk, hogy pontosan
mit is tett ellenünk, haladunk a tervvel?
− Ha Jacques de Molay engedelmeskedik a pápa hívásának, és visszatér
Nyugatra, akkor lépünk − szikrázott fel Fülöp kék szeme. − Addig pedig
nyilvánosságra hozzuk Ésquin de Floyran vádjait. Mindegy, hogy Kelemen
miféle személyes érzelmekkel viseltetik, ha elegen követelik, hogy cselekedjen,
kénytelen lesz lépni. Miután Campbell-lel végeztünk, azt akarom, kezdd
felvázolni a nagymester és a tisztviselők letartóztatásához szükséges vádiratot.
Mint azt már megbeszéltük, ez de Floyran vallomásán alapul majd, de kellően
döbbenetesnek kell lennie ahhoz, hogy az alattvalóim támogatását is megnyerje.
Az eretnekség komoly vád, azonban nem szabad elfelednünk, hogy kikkel lesz
dolgunk. A templomosok jó híre már vagy kétszáz éves. A puszta köpenyük
megtestesíti a tisztaság és ártatlanság jelképét, egy szent reguláit követik, és
Krisztus katonáiként ismerik őket. A vádirat részletei mindennél fontosabbak.
– Tudom, mit kell mondanom, felség − válaszolta Nogaret halkan. − Pontosan
emlékszem rá, mi volt apám és anyám ellen a vád!
 35.

Rue du Temple, Párizs

Kr. u. 1307. május 14.

Willnek a lába már belefájdult a futásba, mégis tovább rohant a rue du

Temple-ön. A nap a töredezett háztetők alá szállt, a keskeny utcák, a magas
templomtornyok alkonyi félhomályba merültek. Nem sokkal mögötte, az Ile de
la Citén vesperásra kezdtek kongani a Notre-Dame harangjai. A hang átremegett
a folyón, és hullámokban terült szét az egész városon, ahogy újabb és újabb
templomok harangjai csatlakoztak a szavához. Will megpróbálta a Robert-rel
való találkozásra terelni a figyelmét, és hogy mit tudhatott meg a lovag az
Hugues-gel folytatott párbeszéd során, de képtelen volt bármi máson
morfondírozni, annyira kitöltötte a gondolatait a lánya. Harag, remény, félelem:
ez mind ott fortyogott benne, miközben a harangzúgás közepette a Temple-kapu
felé igyekezett. Valahol mélyen attól tartott, Rose netán meggondolja magát, és
nem lesz hajlandó otthagyni a palotát, mire visszaér. A gondolattól még
gyorsabban rohant. Elérte a kaput, és átszaladt az őrökkel vitatkozó kereskedők
egy csapata mellett.
Végigszáguldott a preceptóriumba vezető úton, míg csak el nem jutott a falak
előtt magasló tölgyligetbe. Itt lelassítva megállt, lehúzódott az útról. Az
izzadtság csípte a szemét, és kétrét görnyedve próbálta kifújni magát. A fák
körülötte beleolvadtak az esti árnyakba, de Robert-nek színét sem látta. Will
kiegyenesedett, a könyökhajlatába törölte az arcát, és körbenézett. Lódobogást
hallott. Öt katona ügetett végig az úton, a lovak patája jókora porfelhőt kavart.
Nézte, ahogy elhaladnak, a kavicsok pattogva hullottak vissza az útra.
− Campbell!
Megfordult a hang hallatán.
− Robert? − kérdezett vissza, és hunyorogva nézett be a fák közé. Mozgást
látott, ezért belépett az ágak alatt sötétlő homályba. A gallyak felreccsentek a
lába alatt. Nem mehetett messze, amikor valaki kilépett elé. Will tekintete a férfi
kezében villódzó kardra esett, és maga is a fegyveréért nyúlt, de már miközben
kivonta, érezte, hogy minden irányból körbevették. Megfordult, és látta, hogy
négy… nem is, öt alak ugrik elő a fák közül. Kirántotta a kardját, az első felé
sújtott vele. Az könnyedén kivédte. Páncélcsizmás láb zúdult a térdhajlatába,
ettől nagyot nyögve esett össze; felkapta még a kardját, hogy kivédje az egyik
ellenfél vágását. De a támadás csak arra szolgált, hogy elterelje a figyelmét, és
ne tudja kivédeni a második rúgást, ami egyenesen a veséjébe robbant, és a
harmadik, ami a hátát kapta el. Will dühében és fájdalmában felordított. Valaki
rálépett a kardjára, hogy ne tudja használni, és az ujjai beakadtak a markolat alá.
Felemelte a szabad kezét, megpróbálta védeni magát a felé záporzó rúgásoktól és
ütésektől. Aztán már csak nagy, tompa csattanást érzett a tarkóján, utána minden
elsötétült.
Hangos, ütemes dobbanásokat hallott, gyors volt és mély, mintha valaki
szívverése lett volna. Ott visszhangzott körülötte. Mintha víz alatt úszott volna.
A világ távolinak tűnt, fölötte lebegett. Hirtelen felbukott a felszínre. Egy
folyosón rángatták végig, arccal lefelé. Fáklyafény viliódzott itt is, ott is, és egy
köpeny lebbent el az arca mellett. Erezte, hogy a karját fogják, de a lába szabad
volt, a lábfeje vonszolódott utána a kockakövön. Rájött, hogy a dobbanások az őt
cipelők léptei voltak. Szédelgett és gyenge volt, úgy érezte, a fejét sem tudná
felemelni. Hallotta, hogy nagy döndüléssel feltárul egy ajtó, és érezte, hogy
huzatos, tágas térbe érnek. A fogva tartói megálltak. Érdes, reszelős hang
hallatszott, aztán dohos, füstölőtől kesernyés bűzével terhes levegő csapott az
arcába, és megint megindultak, ezúttal lefelé egy keskeny lépcsőn. A lábai
vonszolódtak, estek, megint vonszolódtak. Végül megálltak egy meleg helyen,
halvány gyertyafényben. Érezte, hogy egy zsámolyra lökik. Valaki hátrahúzta a
karját, és kötelet csavartak a csuklója köré. Váratlan, jeges döbbenet öntötte el,
levegő után kapkodva emelte fel a fejét. Víz csöpögött az arcáról és a
mellkasáról, és ahogy kitisztult a tekintete, látta, hogy valaki épp hátralép egy
vödörrel a kezében.
Will körbenézett, sötét teremben találta magát. Fekete függönyök lógtak az
egyik falon, előtte több száz aprócska, villódzó selyemkorongból varrt köpenyt
viselő alak állt a gyertyafényben fürödve. Az alak hátralökte a csuklyáját, és Will
szédelegve nézte az előtűnő arcot.
Hugues de Pairaud fekete szeme meredt rá. A vizitátor arcát megfonnyasztotta
a kor, egykor fekete szakálla már csak őszes foltokban nőtt. Nem szólt egy szót
sem, csak elgondolkozva, várakozón nézett Willre.
Valami megmozdult az árnyak közt. Újabb alak bukkant elő, egyszerű, fehér
köpenyt viselt és vörös álarcot, amire szarvasfejet festettek, épp, mint azokéra,
akik megverték a tölgyligetben. Az alak mormolt valamit Hugues-nek, aki erre
csak biccentve visszanézett Willre.
− És mindez idő alatt itt voltál Párizsban? Mióta tudta Robert, hogy a
palotában laksz?
Will nehézkesen nyelt, a szájában vér és föld ízét érezte. Émelyítő füstölőillat
volt.
− Mit tettél vele? − kérdezte kásásán. − Hol van Robert?
– Hogyan mérgezhetted meg és fordíthattad ellenem? − lépett előre Hugues. −
Hogyan vetted rá, hogy eláruljon?
– Úgy beszélsz az árulásról, mintha az olyan rettenetes volna, de neked
mégsem esett nehezedre!
Will érezte, hogy valaki mellé lép. Páncélkesztyűs ököl vágott az arcába,
amitől hátrabillent a zsámolyon. Meglepő mód ez a sokk csak még jobban
felélénkítette. Harákolva kiköpte a szájából a vért, és felnézett Hugues-re.
Tisztább volt a feje.
− Én megbíztam benned, Hugues, ezért is választottalak be a Testvériségbe.
Bíztam benne, megérted, mit teszünk, és követed a céljainkat ahelyett, hogy
megrontanád őket!
Az álarcos férfi ismét előrelépett, de Hugues feltartotta a kezv het.
– Te hagytad el a Testvériséget, Campbell! Ha olyan sokat jelentett neked,
maradtál volna! Persze így legalább esélyem nyílt rá, hogy megtegyem, amit
tennem kellett, amire te sosem lettél volna képes! Te meg Robert mindig is
rövidlátók voltatok! Everard, nos, ő talán dicsőségre vezethetett volna minket, ha
megéri; ő legalább értette, hogy mi valójában az Anima Templi!
− Neked fogalmad sincs Everard-ról vagy a céljairól − hördült fel Will, és a
puszta gondolattól elöntötte a düh, hogy nem ismerte volna eléggé régi mentorát
és barátját.
− Nincs? − Hugues odalépett egy oltárra emlékeztető bútorhoz, felemelt
valamit. Amikor visszaért a fénykörbe, Will felismerte a bőrkötéses könyvet.
Everard-é volt. Az életéről szóló beszámoló.
− Azt hiszem, meglehetősen sok fogalmam van róla − válaszolta Hugues, és
végigpörgette a lefűzött bőrlapokat. — Tudom, hogy hitt az áldozatban, és
abban, hogy a szabadságért néha vérben kell megfizetni az árat. Tudom, hogy
hitt az Anima Templi fennhatóságában, és abban, hogy ha szükséges, meg kell
próbálnunk eltéríteni a rendet az olyan nagymesterek befolyása alól, akik
ellenkeznek a céljainkkal. Tudom, hogy hitt a legendák erejében − rázta meg
Hugues a fejét. − Ő írta a Grál könyvét. Hát abból sem tanultál semmit?
– Te nem értheted, miről beszélsz! − Will nézte, ahogy Hugues visszateszi a
könyvet az oltárra. − A Grál könyvét évekkel azelőtt elpusztítottuk, hogy téged
beválasztottunk volna a körünkbe. Én is olvastam Everard írásait. Nagyon nagy
súlyt fektetett rá, hogy a szavait csak az érthesse meg, aki már tudott a Könyvről
és ismerte a tartalmát is.
− Akárcsak jómagam. Mindent megtudtam a Testvériség történetéről, amikor
beavattál Akkonban, és számos forrásból megismerhettem a Könyvet és a benne
lévő legendát is: tőled, Robert-től, Angliában járva Thomas testvérünktől,
Edward királytól, bár ő általában a legmélyebb megvetéssel beszélt csak a
témáról. Idővel sikerült összeraknom annyit, hogy megértsem a dolog lényegét.
 − De rossz sorrendben raktad össze a részeket − válaszolta Will haragosan. –
Eltorzítottad Everard szavait! Emberek, akik vért isznak? Lovagok, akik leköpik
a keresztet? Az mind csak allegória volt!
− Még most is az. Csupán most sokkal erősebb allegória, mert valóban
komolyan gondoljuk.
− A történetben mindez ártatlan. Ha valóra váltod őket, az eretnekség.
− Eretnekség! − horkant fel Hugues. − Éppúgy belekövültél a régi korokba,
mint Jacques de Molay! Nem számít, Everard milyen megvetően nyilatkozott
Armand de Périgord rögeszmés Grál-imádatáról, pontosan tudta, milyen erős
képek ezek! Épp csak sosem élt az erejükkel! Nem volt rá alkalma. Én fogtam az
ő munkad ásságát és Armand-ét, és valóra váltottam mindezt. Nem csak valami
képzelgés, felnőtt férfiak gyerekes játéka, hanem olyasmi, ami az egész rendet
megmentheti!
– Krisztus nevére kérdem, hogyan mentheti meg a rendet az, hogy fiatal,
könnyen elbolondítható lovagokból vérivó bűnösöket faragsz?
– A vér emlékeztet minket arra, hogy mind testvérek vagyunk − mondta
Hugues elszántan. − Ezért is használta Everard Perceval történetének
megírásakor. Én csak egyszerűen egy lépéssel tovább mentem, és ezzel még
erősebb lett a kötelék. Ezek a lovagok − tárta szét a karját, hogy az intésbe a Will
látómezeje szélén sötétlő alakok is beleférjenek −, az igaz Testvériség fiai!
− Azt hiszem, Martin de Floyran nem lenne túl elégedett a testvéri szeretetről
való elképzeléseddel.
Hugues elkomorodott.
– Az embereim aznap éjjel túl messzire mentek. De hűségesek hozzám és
egymáshoz, és az, hogy Martin elárulta az eskünket, mélyen megsebezte
mindegyiküket. Az én hibám volt. Nem volt még kész a beavatásra. Nem
mindenki kész rá.
− És Esquin?
− Újabb szerencsétlen áldozat. − Hugues mély levegőt vett. − Nem vagyunk
sem bűnösök, sem eretnekek, Campbell. Éppúgy hiszek Istenben, mint te. Azok
az emberek, akiket kiválasztok az Anima Templi soraiba való beavatásra, az én
irányításommal járják végig Perceval útját. − A rajta lévő csillogó köpenyre
bökött. − A Halászkirály vezetésével állják ki a próbákat. Megkérem őket, hogy
válasszanak a két út között, a régi rend, a nagymesterek útja, a vér, az erőszak, a
háború útja, a templom pusztulásához vezető út, és az új rendbe vivő között. De
ez az új út nem könnyű. Ha ezt választják, el kell árulniuk a lovagként tett
esküiket, el kell árulniuk az uraikat, sőt a családjukat is. Ha ezt választják,
tökéletesen meg kell bennem bízniuk, és nekem is meg kell bennük bíznom.
Azért köpik le a keresztet, hogy bebizonyítsák, hozzám hűek; hogy
megmutassák, ha a Testvériség ügyeiről van szó, én vagyok a legfőbb vezetőjük.
Everard megértette az efféle cselekedetekben rejlő erőt, másképp nem írta volna
meg a Grál könyvét. Ezért is hívta Akkont az ő Camelotjának. Az az elképzelés,
hogy egy misztikus elv megmentéséért harcoljunk, sokkal erősebb, mint az,
hogy egy poros földsávért ontsák a vérüket, vagy tán tévedek?
Will hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Te mindeközben folyamatosan avattál be újabb lovagokat? Robert azt
mondta, semmit sem csinálsz. Hogy a Testvériség még csak össze sem gyűlt
mostanában.
− Egykor reménykedtem benne, Robert talán csatlakozhat hozzánk, de tudtam,
hogy ő is a régi rögeszmék foglya, akárcsak te vagy Jacques. Eljött az új rend
ideje. A keresztes hadjáratoknak vége, vége lett abban a pillanatban, amikor a
mamelukok elfoglalták Akkont, és miközben a teuton lovagok előrehatoltak
Poroszországba, hogy ott szerezzenek maguknak földet és vagyont, az
ispotályosok pedig Rodosz meghódítását tervezgetik, a mi vezetőink még mindig
Cipruson botladoznak vakon, még mindig Jeruzsálemet akarják és egy letűnt
álmot kergetnek. Ez a kor már az épülő birodalmak, a terjeszkedés kora, nem
lehet haszontalan szent háborúkra pazarolni az embereket és a pénzt! A világ
megváltozott, mialatt ti Keleten próbáltatok megőrizni egy romjaiba dőlő álmot.
A Nyugat királyait csak a saját hatalmuk érdekli, a saját birodalmukat építgetik.
Nekünk is ezt kell tennünk, ha életben akarunk maradni. Nekünk is meg kell
változnunk, és ehhez biztosítanunk kell magunknak egy olyan támaszpontot,
ahol megszilárdíthatjuk az erőnket. Idővel mi is kinyújtjuk a kezünket az új kor
után, a felfedezések és a tanulás, a béke és a gazdagság kora után! − Hugues
szeme lelkesen ragyogott a gyertyafényben. − De tudtam, csak lassan, belülről
változtathatom meg a rendet, úgyhogy elkezdtem olyan lovagokat toborozni
magam köré, akik inkább hűek hozzám, mint Jacques-hoz vagy a keresztes
háborúkhoz.
− Akkor hát mit tervezel? Lerohansz valahol egy országot a saját kis
hadseregeddel?
− Nincs rá szükségem. Edward király megígérte, hogy a templomos rendnek
adja a legyőzött Skócia egy részét.
Will előredőlt. A szeme dühében és fájdalmában összeszűkült.
− Már ha elfoglalja egyáltalán!
− El fogja foglalni − válaszolta Hugues nyugodtan. − Robert Bruce és az
emberei bujkálnak, Edward hadserege máris megindult észak felé. Nem állított
ki ekkora sereget a falkirki csata óta. Skócia el fog esni az angol sereg előtt, és a
templomos rend megkapja az áhított biztonságot távol Franciaország, Anglia,
Itália vagy a német császárság viharos vidékeitől.
 – Te sült bolond vagy, Hugues − mormolta Will. − Edward tizennyolc éven át
harcolt, hogy uralma alá gyűrje Skóciát. Komolyan azt hiszed, hogy akár egy kis
részét is megkaphatnád tőle? Teljesen elvakítottak a képzelgéseid, és a
vágyálmaidhoz torzítottad a Testvériséget is! Ennek semmi köze nincs ahhoz,
amit Everard, az apám, Éliás vagy Kalavun akart, amiért éltek és amiért
meghaltak! Ez nem a Templom Lelke!
– Most már az. Te elmentél, Will. Nem voltál sem a rend, sem a Testvériség
tagja sok-sok éven át. Miközben te Edwardot kergetted, ahogy egy egér kerget
egy oroszlánt, én aranykorba vezettem a templomos rendet!
− Aranykorba? Jelen pillanatban egy levél épp úton van Ciprus felé, hogy
visszahívja de Molay nagymestert Franciaországba, hogy a pápának adjon
választ az ebben a preceptóriumban elkövetett eretnekség vádjára! Fülöp király
és Guillaume de Nogaret évek óta igyekeznek megszerezni maguknak a rendet,
hogy az övék lehessen a vagyonunk! A te cselekedeteid ítéltek itt mindenkit
halálra!
– Nevetséges. Senki még csak nem is tud a Testvériségről!
− Esquin de Floyran tud, és már a király őrizetében van.
– Az lehetetlen. Csak nekem van rá jogom, hogy szabadon engedjem de
Floyrant! − Hugues Willre meredt, lassan felderengett az arcán a felismerés. –
Robert de Paris talán még álnokabb kígyó volt, mint hittem?
− Még megelőzhetjük a bajt. A pápa hallgat rám, de el kell pusztítani minden
arra vonatkozó bizonyítékot, hogy mit tettetek. Fel kell oszlatnod az Anima
Templit, és…
− Feloszlatnom? − Hugues vonásait gyanakvás töltötte meg. − Miféle játékot
űzöl velem, Campbell?
− Ez nem játék, esküszöm…
– Elég! Nem hallgatom tovább a hazugságaidat! − Hugues intett az árnyékban
várakozó férfiaknak. − Takarítsátok el a színem elől!
− Ha bezársz a Merlanba, az mit sem változtat azon, mi történik! − kiáltotta
Will, miközben az álarcos lovagok kikötözték a kezét, és durván talpra rántották.
− Te nem is a Merlanba kerülsz. Angliába mész. Ez volt Edward király ára a
Testvériség új hazájáért: te, cserébe Skóciáért.
– Ne tedd ezt! − kiáltott fel Will. − Isten szent nevére kérlek, ne!
De Hugues már el is fordult, Will fejére ráborult egy csuklya, és nem látott
semmit.
 36.

A Carlisle-ba vezető út, Anglia

Kr. u. 1307. július 1.

A szekér döcögve, imbolyogva gurult az úton. Will összekuporodva dőlt az

oldalának, zúzódásokkal teli teste minden egyes döccenőt megérzett. A csuklya
szálai között néha elkapta a szekér nyitott hátulján beragyogó fényesség sugarait.
Az elszórtan felvillanó fénykévék és a megváltozott illatok alapján úgy vélte,
egy erdőn vághatnak épp át. Néhány percig megpróbált rájönni, hol lehetnek, de
az idő és a távolságok úgy eltorzultak az elméjében, hogy egész egyszerűen
fogalma sem volt róla.
Még az Hugues-gel való találkozás éjszakáján elvitték Párizsból. A foglyul
ejtői lelopakodtak vele a Szajnához, ott felpakolták egy kisebb folyami hajóra.
Will lassan heverte csak ki a verést, amit Hugues embereitől kapott, és hol
elveszítette, hol visszanyerte az eszméletét. Bezárva tartották a szűkös, bűzös
rak-térben, továbbra is megkötözve és bekötött szemmel, és csak onnan tudta,
hogy leértek a tengerhez, hogy a víz locsogásába és a fapalánkok nyikorgásába
sirályok rikoltozása vegyült. Honfleurnél felrángatták a fedélzetre, majd
átszállították valami nagyobb hajóra. Nagy kortyokban itta a sós levegőt. Mielőtt
azonban kihajózhattak volna, nyári vihar söpört végig a partvidéken, és jó
néhány napra a kikötőbe kényszerítette a vitorlást.
A kikötőben tomboló hullámok borzalmasan rázták a hajót. Will gondolatai
egyfolytában a lánya körül forogtak, aki feltehetően még mindig a palotában
volt. A tudat, hogy Rose vár rá, és azt hiszi, ismét csak cserbenhagyta, szinte
megőrjítette, amitől vadul kiabálni és átkozódni kezdett a fogva tanóival, és
addig tekergeti a kötelékeiben, addig rúgkapált, míg le nem jött két ember, és el
nem verte, hogy hallgasson. Ezek után kissé ködös volt az Angliába átvezető
hajóút. Amikor megérkeztek Londonba, egy, a kikötő közelében lévő házba
vitték, egy hetet tölthetett el a pincéjében láncra verve. Épphogy csak életben
maradt a kevéske kenyéren és a sós ízű vízen. Aztán végül szekérre tették.
Az északra vezető, fárasztó út során sokszor hallotta beszélgetések
foszlányait, és kikövetkeztette, hogy az őt kísérő, nagyjából harminc ember
Edward királyi gárdájához tartozott, akik további ellátmánnyal indultak a Skócia
felé vonuló angol sereg nyomába. Nem az ő szekere volt az egyetlen, amit
kísértek, de ebben hordószám állt a megecetesedett bűzű bor. A napok
tikkasztóan forrók voltak, a hőség megrekedt a ponyva alatt, és Will zihálva,
izzadtan ült, szinte megőrült a vízért, és veszett kutyaként lefetyelte fel,
ahányszor csak az őrök elé löktek egy tálnyit.
A csuklyáján átvillanó, ritkás fénypászmák helyét folyamatos, erős ragyogás
váltotta föl, így Will arra jutott, nyilván kiértek az erdő enyhet adó árnyai alól. A
fák dús illatát a száraz fű poros szaga váltotta fel, és a katonák morogva szidták a
rájuk támadó rovarok sűrű hadát. Úgy egy órával később Will megérezte a
tábortüzek füstjének első foszlányát, lassan hallotta már a tömeg távoli,
összefüggéstelen mormolását is. A madárdal elhallgatott, a moraj hamarosan
elkülöníthető hangokra bomlott: kutyák és lovak, kiáltozás, nevetés. A szekér
mezőkön döcögött át, aztán lódulva megállt. Will érezte, ahogy megbillen az
egyensúlya; két férfi mászott be. Megragadták a karját, és felrántották
elmerevedett testét. Hangokat hallott maga körül, fülsiketítőén zsongtak a
viszonylagos csend hosszú időszaka után. Hirtelen lerántották a fejéről a
csuklyát, és a napfény a szemébe robbant.
Hatalmas, füves síkon állt, és bármerre látott, több száz, ha nem több ezer
sátrat látott. Élénk színű zászlók lobogtak mindenütt, a színek és emblémák
kavalkádjában jó néhány olyat is felfedezett, amit még a Wallace oldalán
végigharcolt hadjáratokból ismert. Lovagok és nemesurak álldogáltak kisebb
csoportokba verődve, vagy heverésztek nyitott oldalú sátrukban, míg a szolgák
buzgó hangyák módjára szaladgáltak fel-alá. Az őrök átkísérték Willt a táboron.
Látta a láncingeken dolgozó, görnyedt hátú férfiakat, ahogy aprólékos gonddal
fűzik egymásba az egyes szemeket. Az ingek ezüstösen, hajlékonyán növekedtek
gyors kezük nyomán. Látta a tüzek mellett robotoló, foltos kötényű szakácsokat
is, és elmentek az íjászok mellett, akik kapitányuk figyelme alatt tömegével
ellenőrizték nyílvesszőik tollát. Hugues azt mondta, Edward akkora sereget
toborzott, mint amekkora Falkirk alatt semmisítette meg a skót hadat. Most,
hogy átvágott a közepén, Will arra jutott, talán nagyobb is lehet.
A távolban jó néhány pompázatos sátor mellett ott állt a király skarlátvörös
sátra. Will érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, amikor meglátta a sátor előtt a
földbe vert lobogót az arany oroszlánokkal. A sátor mögött lassan emelkedni
kezdett a terep, de a lejtő szöge és a hőségben remegő pára miatt nem látta, ott
mi lehet, úgyhogy továbbra sem tudta kitalálni, hol lehetnek. Rájött, hogy a két
katona egy összekötött farudakból kialakított aprócska ketrec felé vezeti. A
ketrecet a királyi gárda egyenruhájába öltözött katonák őrizték. Az egyik
kinyitott egy ajtót, majd a kísérői belökték rajta. Kétrét kellett görnyednie, olyan
alacsony volt új börtöne; a letaposott fű már elsárgult odabenn, négy alak fordult
felé, az arcuk csupa zúzódás és gyanakvás. Becsukták az ajtót mögötte.
Burgh-upon-Sands, Anglia
Kr. u. 1307. július 3.
 Will kiéhezve vetette magát a szívós, száraz húsdarabra. A szája tele volt
hólyagokkal, olyan rég nem evett tisztességes ételt, és fájt rágnia, de ha ezt adták
az utolsó étkezésének, hát elszánta magát rá, hogy kiélvezi. Késő este volt, a
borostyánszín fáklyafényen és a tüzek lángján túl az ég végtelen kéken sötétlett.
A nap már kétszer kelt fel, mióta bedobták a ketrecbe, és a hadsereg még mindig
nem vonult tovább a füves síkról. Ellenben növekedett.
Az elmúlt két napban folyamatosan áradt az erősítés a síkságra, folyamatosan
duzzadt az angol sereg, és egyfolytában érkeztek újabb élelemszállítmányok is.
A kora nyári naptól barnára cserzett arcú gyalogság fáradtan masírozott be a
táborba, vállukon buzogányokkal és fejszékkel, pajzsokkal és lándzsákkal; a
nemesek beügettek lovagjaik élén. Éjszakánként, amikor kiosztották a
fejadagokat, Will csak ült, hallgatta a dalaikat és a nevetésüket. Ezek a katonák
már évek óta hadban álltak a skótokkal. Ismerték a terepet és az ellenfél
stratégiáját, azonkívül magabiztosak voltak. A híresztelések szerint Robert
Bruce-nak szándékában állt felvenni velük a harcot, de az angolok lekicsinylőén
nyilatkoztak az esélyeiről. Bár Skócia új királya eleinte elért bizonyos sikereket,
az ország nagyobbik részét továbbra is Edward irányította. Most, kis híján tíz
évvel a Stirling alatt szenvedett borzalmas vereség után a király még egyszer
eljött, hogy tán utoljára, de annál véresebben megfizettessen a lázadó
királysággal.
Will ennek egy részét a fogolytársaitól tudta meg. Mind a négyen skót
felderítők voltak, ketten Bruce táborából; azért küldték őket, hogy kémleljék ki a
közeledő angolokat. Megkínozták őket, hogy árulják el a skót sereg hollétét, de
egyelőre mind a négyen kitartottak, bár Will kételkedett, hogy sokáig sikerülhet.
A négy férfi egyikét aznap reggel is elvitték, de még nem tért vissza. Will is
egyre inkább félt, féltette a hazáját, saját magát, de a gondolatai főképp akörül
forogtak megállíthatatlanul, amit maga mögött hagyott. Hugues-re gondolt a
Halászkirály köpenyében, az álarcos hadseregecskéje élén, ahogy a párizsi
rendházban várja, hogy a Pöröly kilapítson neki is egy kis darab földet. Robert-
re gondolt, egyik legrégebbi bajtársára, aki valószínűleg vagy fogoly volt, vagy
halott. A lányára gondolt a palota csapdájában, és Kelemen pápa Ciprus felé
utazó üzenetére. De eszébe jutott Esquin de Floyran is, amint valami királyi
toronyba rejtve türelmetlenül várja börtönőrei pusztulását.
− Campbell!
Will lenyelte a száraz hús utolját, és amikor felnézett, látta, hogy két királyi
gárdista közeleg. Az egyik odaintett neki.
− Kifelé!
Will előrekúszott a ketrec ajtajához; tudta, semmit sem érne az ellenkezéssel.
Látta, hogy az egyik skót fogoly határozottan odabiccent neki, miközben a
gárdisták talpra rángatták. Az angol katonák alaposan megbámulták, miközben
átvezették a tábortüzek között. Will mereven előrenézett, és rájött, hogy a kísérői
egyenesen a skarlátvörös sátor felé tartanak.
A sátrat a lehető legfényűzőbben rendezték be mindazzal, amire a királynak
szüksége lehet hadjárata során: kád, dívány, asztal, ami mellett ehet, szolgák, ha
bármit is kívánna, és zenészek, ha netán szórakozni akar. Ennek ellenére az
egész nyomott hangulatot árasztott magából, a tábor eleven magabiztosságát
nem engedték át a vászonfalak, a szolgák csendesek voltak, aggodalmasak.
Willnek volt rá ideje, hogy mindezt felfogja, és azon gondolkozzon, mindez mit
jelenthet; aztán átvezették a sátor magánrészébe, amit szinte teljesen kitöltött egy
nagy ágy. Négy faragott oszlopa kis híján a lágyan hullámzó vászontetőig én.
Két parázstartóból hő és füst szállt fel, de fényt alig adott. Valaki feküdt az
ágyon.
Edward király kis híján hetvenéves volt már, és úgy viselte a korát a vállán,
mint valami szakadt köpenyt. Will hallotta, hogy minden egyes lélegzetvétele
megreccsen, mint a száraz pergamen, és érezte a vizelet és a bepállott izzadtság
szagát. A múlté volt már a gőgös arckifejezés, a parancsoló tekintet, a királyi
tartás. Will az életét kísértő király helyett egy vizeletét tartani képtelen
vénembert látott.
− Láttad a seregemet, Campbell?
A király hangjában még mindig volt erő, és Will kihallott a gúnyos hangú
kérdésből valamit a király régi énjéből is.
− Nehéz nem észrevenni − válaszolta, és kiérdemelte, hogy az egyik őr ököllel
vesén vágja, amiért ilyen tiszteletlen.
− Akkor nézd meg jó alaposan − károgta a király, és felfénylett véreres szeme
−, mert ez lesz az utolsó látvány életedben! Holnap megteszem veled, amit azzal
a kurafi Wallace-szal tettem! És aztán, miközben a beleid még mindig a tűzön
füstölögnek, Skóciába vezetem a seregemet, és… − Edward görcsös köhögésben
tört ki. Az egyik katona előrelépett, de a király felemelte remegő kezét, és
megállította. Beleöklendezett egy kendőbe, majd mély levegőt vett, aztán Willre
szegezte vizenyős tekintetét. − Az az áruló Bruce és a rongyos bandája megbánja
a napot is, amikor eszükbe jutott, hogy szembeszegüljenek velem! Lerángatom a
lovaikról és eltaposom őket a csatamezőn, százával, nem, ezrével fogom
lekaszabolni őket! Le fogom vágni a fiaikat és a lányaikat is, de még a
szajháikban lévő meg sem született kölykeiket is! Vérrel tisztítom meg Skócia
földjét, és nemes angol városokat emelek sárkunyhóik és törzseik helyén. A te
családodnak is ez lesz a sorsa, Campbell! − Edward előrehajolt. − Azt akarom,
hogy ezt tudd, mielőtt kivégeztetlek! Azt akarom, hogy tudd, megfizetnek az
árulásodért! Azt akarom…
Edward folytatta még, de Will már meg sem hallotta a szavait. Nem látott
mást, csak a király eltorzult arcát, a szürkés ajkakról repkedő nyálat. Nem érzett
mást, csak a felőle áradó gyűlöletet. A király minden porcikájából sugárzott,
fekete volt és keserű, akár a szurok, és csak úgy bűzlött benne a tehetetlenség és
a kétségbeesés. Edward szinte meggörnyedt a súlya alatt. Willt hirtelen
megvilágosodás töltötte el, és ráébredt, hogy mindazok dacára, ami vele történt,
a szerettei halálának dacára, a zavarodottság és az árulás dacára sem veszítette el
a lelkét. Érezte magában, szinte ragyogott Edward fuldokló, rosszindulatú sötétje
mellett. Bármennyire vágyott is a bosszúra, nem hagyta, hogy lassan
megmérgezze az évek során. Hirtelen azt is minden kétséget kizáróan tudta,
hogy még ha Edwardnak sikerülne is legyőznie Skóciát, akkor sem lenne most
már nyugalma. Réges-rég maga mögött hagyta már ezt a lehetőséget.
Edward tirádájának hirtelen köhögőroham vetett véget, mire a szolgák tiszta
kendővel rohantak oda hozzá, hogy legyen mibe beleköpnie, amit felköhögött.
− Holnap, Campbell! − zihálta. − Holnap!
Willt kivezették a szurokfekete éjszakába. Megrázta a felfedezés. Edward
köhögésének hangja lassan elmaradt mögötte, ahogy közeledtek a ketrechez.
A sereg túlnyomó része már aludt, pihentek a Skóciáig tartó hosszú menetelés
és a csata előtt. A csillagok pislákoltak, mintha csak a kialvóban lévő
tábortüzeket utánoznák. Will elhárította fogolytársai kérdéseit, letérdelt és
meghajtotta a fejét. Imádkozott a lányáért, hogy valahogy tudja meg, nem hagyta
el, imádkozott azért, hogy keresse meg Simont, és hogy Simon segítsen neki
elszökni Fülöp mellől. Imádkozott azért, hogy Hugues észhez térjen, hogy
Kelemen nyugodt maradjon, és imádkozott azért is, hogy Robert még életben
legyen, és hogy de Molay keresztes hadjárata kudarcot valljon. Miután végzett
mindezzel, lefeküdt a meleg fűbe, lehunyta a szemét. Bár félt attól, ami várt rá,
tudta, hogy a fájdalom csak átmeneti lesz, és utána valami sokkal, sokkal
édesebb vár rá.
Holnap újra látja majd az apját és az anyját. Everard köszönti majd, és
Hasszán és Éliás, megszorongathatja majd Kalavun és Owein kezét is. Holnap
végre Elwennel lehet. Látni fogja mindannyiukat, békével a szívében, tudva,
hogy a végén mégiscsak igaz úton járt.
De másnap reggel nem jöttek érte katonák, hogy a vesztőhelyre vigyék.
Hajnalodott, a sereg nagy nehezen felébredt, az emberek a lovaik után néztek,
megreggeliztek. Will éjszaka érzett nyugalma feszültségbe váltott. Túl akart már
esni az egészen. A várakozás értelmetlen volt, őrjítő. De várakoznia kellett,
egész álló nap, és még másnap is, miközben az ég fölötte rózsaszínre váltott,
aranyra, majd világoskékre. Másnap délután úgy érezte, megváltozott a tábor
hangulata. Egyik skótot sem vitték el vallatni, a katonák hallgatagon és komoran
dobták be nekik kevéske ételüket. Nem énekeltek a tábortüzek körül sem, nem
harsantak vaskos tréfák és nem nevettek. És még mindig várnia kellett.
A negyedik reggel, azután, hogy a király elé vitték, vihar vert végig a
síkságon. Ott ült bőrig ázva, a vizet nyalogatta az ajkáról, amikor mozgást vett
észre a táborban. A rudakhoz kúszva nézte, ahogy a zuhogó eső dacára ellovagol
pár csapat. A sisakjukat és a pajzsukat fémes pattogással verte az eső. Az ezt
követő órákban újabb csapatok eredtek útnak. Némelyik levertnek tűnt, de
mások mintha megkönnyebbültek lettek volna, egyik sem volt jellemző a
háborúba tartó katonáknál. Will látta, hogy a távolban, a király sátra körül nagy
tömeg verődik össze.
Valamivel később, miután a vihar elvonult észak felé, hirtelen megsokasodtak
a táborból kivonulók. A megannyi patakocskára bomló emberáradat kivétel
nélkül délre tartott. Egy katona ment a ketrecükhöz, egyszerűbb ruhát viselt,
mint a király emberei, akik egész aznap reggelig felügyelték őket. Kinyitotta az
ajtót, majd intett, hogy másszanak elő.
− Mehettek!
A többi skót döbbenten nézett egymásra, aztán sietve kikúsztak a szabadba.
Will odabenn maradt.
− Ki engedett el minket? − kiáltott oda a katonának, mielőtt elmehetett volna.
A férfi visszanézett rá.
− Az új király. Nem akart fölösleges holmit magával vinni.
Will érezte, hogy elakad a lélegzete.
− Edward meghalt?
− Ma reggel lehelte ki a lelkét − válaszolta a katona mogorván. − A fia
örökölte a trónt, és elrendelte, hogy vonuljunk vissza. Nem akarja az apja
háborúját vívni.
A katona továbbment, és Will térdre ereszkedett a nedves fűben. Ott maradt
egy ideig, eközben az angol sereg lassan elvonult a síkról. Végül Will is talpra
kecmergett, felmászott az alacsony dombocskára. Elkerülte a skarlátszín sátrat,
ami előtt továbbra is nagy tömeg állt. Felért a dombtetőre, onnan látta, hogy az
előtte fekvő mezőket lassan mocsaras rétek váltják fel, majd széles
folyótorkolatot pillantott meg. A vízen túl a vihar sebezte fényben aranybarnán
csillogtak Dumfries hegyei. A családjára gondolt a hegyek túloldalán. Még egy
esélyt kapott az élettől, és látni akarta az élőket is: Ysendát, Davidét, Margaretet,
Alice-t, és a csodaszép, vörös hajú Christiant. Rettenetesen erős volt a csábítás.
De épp csak egy pillanatnyi bámészkodást engedett meg magának, aztán
megfordult, hátrahagyta a nyári eső fátylába burkolódzó Skóciát, s elindult délre.
 37.

Ferences kolostor; Poitiers

Kr. u. 1307. augusztus 18.

Kelemen kegyesen rámosolygott.

– Templomos mester, nekem kellene térdre ereszkednem annak a pár bátor
férfinak a jelenlétében, akik továbbra is küzdenek Jeruzsálem felszabadításáért!
− A tekintetét a nagymester mögött sorakozó lovagokra emelte.
Nagyjából negyvenen lehettek, mind egyenes tartásúnak és szikárnak tűntek
láncingjükben, a derekukra csatolt pallossal, a hónuk alá fogott sisakkal. A
legtöbben a rend magas rangú tisztviselői vagy parancsnokai voltak. Kelemen
felismerte az idősebb tagok egyikét-másikát; a francia mester nem sokkal de
Molay mögött állt, közvetlenül ott volt mellette Normandia mestere, a Geoffroi
de Charney névre hallgató, palaszürke szemű, horgas orrú férfi. A lovagoknak
alkalma nyílt volna megmosakodni és pihenni, mielőtt fogadja őket, de
elutasították, és inkább azonnal elé vonultak, amint megérkeztek a kolostorba.
Ennek megfelelően úgy néztek ki, mint akik egyenesen a csatamezőről érkeztek,
a köpenyük koszos volt, az arcuk napbarnított és sebhelyes.
Kelement egy pillanatra elfogta a bűntudat, hogy engedett Nogaret-nak, és
szükségtelenül elvonta ezeket a férfiakat a kötelességüktől. De örült is neki,
hogy láthatja őket. A puszta jelenlétük is megerősítette tulajdon vágyát, hogy
tovább harcoljon a Szentföldért, bár már elapadóban volt, látva, milyen kevéssé
lelkesek a nyugati uralkodók. Talán most kicsikarhatja belőlük azt a viselkedést,
amire várt. A pápa átcsoszogott a kipárnázott székhez, amit a szerzetesek
készítettek elő neki, és intett a szoba két oldalán várakozó szolgáknak.
− Hozzatok nemes vendégeinknek bort és ételt!
A nagymester durva szálú, vasszürke hajjal keretezett, széles arca továbbra is
komoran sötétlett.
− Szentséges uram, az embereim és jómagam hosszú utat tettünk meg, hogy
válaszoljunk a hívásodra. Az üzenetben az állt, komoly probléma merült föl a
renddel kapcsolatban. Én semmiféle problémáról nem tudok, úgyhogy mielőtt
megosztanám veled az ételt, tudni szeretném, miféle sürgős ügyben kellett
nekem és a tisztviselőimnek megtennünk a több száz mérföldes utat Ciprustól
idáig!
Kelement láthatóan készületlenül érte Jacques feszült nyersesége. Rövid
hallgatás után biccentett, és intett a szolgáknak.
– Hagyjatok minket magunkra! Szóljatok a testvéreknek, hogy később eszünk!
− Miután becsukódott az ajtó, a székében fészkelődve próbálta visszanyerni az
irányítást, de az előtte komor sorban álló lovagok hallgatása nem sokat segített.
Úgy érezte magát, mint az alkalmatlan hadvezér a katonái ítélő tekintete előtt. −
Ismersz egy Esquin de Floyran nevű lovagot?
− Sok lovag szolgál alattam − rázta meg a fejét Jacques −, nem ismerem
névről mindegyiküket!
− Ez Mountfacon egykori priorjának a neve. A vizitátor küldött egy jelentést
pár éve, amiben részletesen kifejtette, hogy eretnekségért kellett letartóztatnia. A
Merlanba zárták.
Kelemen a Jacques háta mögött álló francia mesterre nézett, és bólintott.
− Ez így igaz. Tény azonban, hogy de Floyran idén év elején elszökött a
templomos rend fogságából, majd a király védelme alá került. Állítja, hogy
ártatlan, és a párizsi preceptórium azon tagjait vádolja eretnekséggel és
gyilkossággal, akik a Merlanba küldték.
− A király védelme alá? − vonta össze a nagymester a szemöldökét. − De hát
miért ajánlana a király védelmet de Floyrannak?
Kelemen óvatosan válaszolt. Még nem döntötte el, mennyit fog felfedni a
templomosok előtt abból, hogy Fülöp miként akarja felhasználni őket. A
legkevésbé sem szerette volna, ha a keresztes hadjáratról szőtt, utolsó álma azért
foszlana a semmibe, mert a lovagok leállítják külországi terveiket, és a korona
ellen fordulnak.
− A király aggódott, és biztosan meg akarta tudni, hogy de Floyran vádjai
alaptalanok. Mindent megtesz azért, hogy a templomos rend jó híre sértetlen
maradjon. Mind Fülöp király, mind jómagam szükségét éreztük, hogy
visszahívjunk téged és a tisztviselőidet Ciprusról, hogy együtt vizsgálhassuk ki
az ügyet. Végtére is nem akarjuk, hogy a Nyugat népében bármiféle kétség
merülhessen föl Krisztus katonáinak tisztességével kapcsolatban. Már így is épp
eleget aggódtak Akkon eleste óta.
Jacques még jobban ráncolta a homlokát, az emberek pedig türelmetlenül
húzták ki magukat mögötte; inkább tűntek sértettnek, mint ijedtnek. A
nagymester azonban csak biccentett Kelemen felé.
− Ez igen komoly vád, a lehető legteljesebb mélységben ki fogjuk vizsgálni.
Személyesen kívánok beszélni ezzel a de Floyrannal, mert magam is meg
akarom ítélni a szavait, aztán találkozni kívánok a letartóztatásáért felelős
férfiakkal, hogy meghallgassam az ő vallomásukat is.
− Egészen biztos vagyok benne, hogy biztosíthatjuk ezt a lehetőséget. −
Kelemen odafigyelt arra, nehogy véletlenül elveszítse a lovagok támogatását,
továbbá felbátorította Jacques elszánt válasza is, de most már a saját kedvenc
témájára akarta terelni a szót. − A másik ok, amiért idehívtalak, templomos
mester, az az, hogy türelmetlenül várom, hogy beszámolj a Keleten elért
eredményeidről. Kétségbeejtően kevés hírt kapunk arról, mit értél el Cipruson,
vagy mik a terveid az új keresztes hadjáratra. Mindenki, akivel beszéltem,
makacsul állítja, hogy ez a legfőbb célod, de ennél többet nem tudnak mondani.
A nagymester feszültsége erre mintha kicsit oldódott volna, de az
arckifejezése továbbra is komoly maradt.
− Mióta az utolsó támaszpontunkat bevették a mamelukok Ruad szigetén,
bármiféle előretörésünket megakadályozta, hogy a Nyugat egyáltalán nem
támogat minket. Még a tulajdon rendünk is csak igen kevés embert és támogatást
adott nekünk, amin változtatni is kívánok most, hogy itt vagyok. Mint már
mondtam, a Nyugat uralkodóinak, amikor végiglátogattam őket az országaikban,
az új keresztes hadjárat csak akkor járhat sikerrel, ha mindenki mögé áll.
Egységes vezérlet nélküli, kisebb seregekkel, vagy egyértelműen kijelölt cél
nélkül biztos kurdarcot vallunk.
Kelemen nem tudta eltitkolnia csalódottságát.
− Akkor hát azt mondod, lehetetlen? Reméltem, hogy jobb híreket hallok,
templomos mester, mert elszántam rá magam, hogy segítsek neked!
Most Geoffroi de Charney szólalt meg.
– Hálásan halljuk, szentséged, hogy támogatsz minket, de ennek ellenére
továbbra is biztosak vagyunk benne, hogy csak koordinált hadművelettel
indulhatunk meg Keletre, szoríthatjuk vissza a szaracénokat, és nyerhetjük
vissza az elveszett területeket. Igyekeztük megnyerni Ciprus királyának
együttműködését és a Mongol Birodalom segítségét, de időbe telik az efféle
szövetségek kiépítése.
Jacques oroszlánfejével bólintott de Charney szavára.
– A nyugati világ egy erősebb királyának elkötelezett szövetségére volna
szükségünk. Ha csak egy ilyen uralkodó felvenné a keresztet, új lelkesedést
öntene az emberek szívébe, és vezetné a háborút, biztos vagyok benne, hogy
sikerrel járnánk. Talán Edward király? Netán Fülöp?
− Sajnos Edward király júliusban meghalt. Alig pár napja kaptam a hírt. A fia
örökölte a trónt, a walesi herceg… − Kelemen lebiggyesztette a száját. − Úgy
hallottam, őt jobban érdeklik a lakomák és az ízléstelen frivolságok, mint a szent
háború!
A pápa hátradőlt, miközben a lovagok a rossz híreket emésztgették. Levert-
nek érezte magát. A remény, hogy Jacques és hős lovagjai terveket szőnek,
sereget gyűjtenek, hirtelen az előtte álló maréknyi, büszke, de megfáradt férfire
apadt. Abban a pillanatban, amikor a Szent Kollégium bíborosai a fejére
helyezték a pápai tiarát a lyoni katedrálisban, Kelemen olyan tisztán látta, hogy ő
lesz az a pápa, aki új keresztes háborúba hívja a kereszténységet, mintha az Űr
mutatta volna meg neki. Egész élete erre a pillanatra készítette fel. Most pedig a
szeme láttára foszlott szét az álom, hogy egyszer még Jézus nyomában vonulhat
át az arany város kapuin. A nagymester tanácsára gondolt, és kihallotta belőlük a
lehetőséget. De Fülöp volt a nyugati világ leghatalmasabb uralkodója, és őt épp
valami más érdekelte.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1307. szeptember 13.

Rose kék köpenyébe burkolódzva ült, körülötte csak úgy lüktetett a csarnok
forrósága és zaja. Az oszlopok közt húzódó hatalmas asztalok mintha
márványkatonák serege lett volna, úgy sorakoztak a boltíves mennyezet alatt; a
királyság nemességének színe-virága félholtra zabálta magát a lakomán.
Akárhová nézett, tátott szájakat látott, zsírtól csöpögő húscafatokat tömködtek
magukba. Jó néhány emberrel arrébb egy herceg valami sikamlós tréfát mondott,
a szájából csak úgy repkedett közben az étel, a körülötte ülő hölgyek harsányan
nevettek. Merev képű ügyvédek és felékszerezett püspökök szürcsölték
hangosan a bort, a foguk és a szájuk már bordó volt az italtól, és mindenütt
kivillantak az ezüsttálcák az ételhalmok alól. Minden asztal közepén ott állt az
est fénypontja: egy hatalmas, foglyokkal, fürjekkel, pacsirtákkal és vagy tucatnyi
verébbel degeszre tömött pite.
A Rose-zal szembeni pite közepéből már jókora szelet hiányzott, és a lány
nem tudta levenni a tekintetét a tésztalapok közé szorult hústól síkos, aprócska,
sötét testek soráról. Erezte a tésztába kevert tojások bűzét, a rozmaring és a
kakukkfű erős, csípős illatát. Minden érzékszerve élesebb volt, kényesebb. A
sajtba mélyedő kés hangja olyan volt, mintha fejszével vágtak volna az asztalra,
egy püspök hangos nyerítése akár a mennydörgés.
– Rose, enned kell!
A lány megfordult, Blanche meredt rá. Az aprócska udvarhölgy biztatóan
bólintott.
− Csak pár falatot! − a hangja halk suttogásba váltott. − Gondolnod kell a
kisbabára!
Rose lenézett az asztal lapja és a köpeny ráncai alá rejtett pocakjára.
Gondolnia kell a kisbabára? Másra sem tudott gondolni!
A hasa feszes volt, mint a dob, és tudta, hogy amikor áll, a csarnokban zabáié
férfiak és nők többsége önkéntelenül is oda-odapislog. Itt is, ott is felkapják a
kezüket, hogy eltakarják a szájukat, miközben a mellettük ülővel sutyorognak a
király szajhájáról és a fattyukról. A hölgyek hátravetik fátylas fejüket, az urak
elvigyorodnak és durván mutogatnak ragacsos ujjaikkal. Sosem volt kényelmes,
biztonságos otthona a palotában, de eddig nem tudta, hogy ilyen ellenséges is
lehet. Néha éjszaka, amikor a hálóterem sötétjében izzadt, csak feküdt, mereven,
akár egy deszka, és azt hallgatta, mikor közelednek az ajtajához halk léptek.
Egyszer, nem sokkal azután, hogy Párizsba érkezett, látta, amint két szolga
kivisz egy alom kismacskát az istállóból. Megállt, teljesen lenyűgözte a
kezükben tekergőző vak, szőrös kis testek bájos csodája, aztán ahogy a szolgák
lekuporodtak egy vizesvödör mellé, az egész teste belefeszült a döbbenetbe.
Talán az volt a legrosszabb az egészben, hogy hányan mentek el közben
mellettük, észre sem véve, hogy a kis életeket a vödörbe fojtják. Amikor az
egésznek vége volt, Rose belopódzott az istállóba, és megtalálta az anyamacskát,
amely legyengülve nyalogatta magáról a vért, és a kölykeiért nyávogott.
Legalább egy órán át ült a macska mellett, vigasztalóan mormolt neki, aztán
addig simogatta a fejét, amíg az végre el nem aludt.
Ha eljönnének érte, és elvinnék az éjszaka közepén, feltűnne bárkinek is?
Folyamatosan látta maga előtt az apját. Régebben csak egy árny volt, kísértet,
valami megfoghatatlan, zavaró jelenlét. Milyen kegyetlen a sors! Most, hogy
már nem volt többé, minden vonására emlékezett. Fülöp mérgesen letagadta,
hogy megölette volna azon a májusi éjjelen, sőt még őt vádolta meg, hogy
segített neki eltűnni, de Rose tudta, hogy hazudik, és hogy az apja halott. Néha
szinte élvezte, milyen vadul rúgkapál benne a gyerek; minden egyes rándulás az
árulását büntette. Vezekelt a bűneiért.
Rose tekintete Fülöpre siklott. A király a csarnok túlsó végén átívelő
emelvényen ült. Az asztala magasan az udvar fölött állt, csupán Fülöp családja
vette körbe: az öccse és a fiai, akik lassan már jóképű legénykékké cseperedtek,
valamint imádott Izabella lánya. A hercegnő alig volt tizenkét éves, és nemrég
jegyezték el II. Edwarddal, Anglia új királyával. Jövőre kellett elhajóznia a
menyegzőre. Fülöp, aki cserébe a nagy haszonnal kecsegtető házasságért
hajlandó volt Gascogne-t újra angol kézre adni, azóta szinte meg sem vált tőle,
mintha csak ragaszkodott volna a lánya gyermekkorának utolsó, drága
pillanataihoz is.
A király két oldalán szürke képű gyóntatója, Guillaume de Paris és Nogaret
ült. Az asztal melletti ülésrend, a magasság, a távolság mind-mind arra szolgált,
hogy megmutassa, az ott ülők bírják a kegyeit. Fülöpnek nem kellett
megmondania Rose-nak, hogy mit gondol róla és meg sem született
gyermekükről. Az, hogy odalenn kellett ülnie, minden szónál világosabban
beszélt.
Miközben Rose nézte, Nogaret odahajolt Fülöphöz, súgott valamit, mire a
király biccentett. Felállt, fehér liliomokkal hímzett fekete köpenye végigomlott
rajta, és egy apród oda is ugrott, hogy elhúzza mögüle a trónt. A zenészek
abbahagyták a játékot, aztán az asztalok mellett ülő összes férfi és nő egyesével
felállt. Fülöp mit sem törődött a hajlongásukkal, egyenesen a királyi
lakosztályhoz vezető díszes ajtók felé indult. Nogaret mellette loholt, sietett,
nehogy lemaradjon. A tömeg szép lassan leült, a zenészek újra játszani kezdtek,
ám Rose állva maradt. Erezte, hogy Blanche megfogja a karját, de lerázta
magáról, átsurrant a termen, mereven előreszegezve a tekintetét, hogy véletlenül
se lássa azoknak az arcát, akik figyelemmel kísérik a távozását.
Átért az ajtón. A folyosó hűvös, csendes esti levegője megkönnyebbülésként
érte. Átsietett egy nyitott erkélysoron, az udvaron szakadó esőt az arcába fújta a
szél. Már három napja zuhogott megállás nélkül, és a palota kertje csupa sár volt.
Odalenn tintafeketén csillogtak a tócsák, az őrök halk beszélgetését elfojtotta az
eső ütemes kopogása. A falakon túl a Szajna megduzzadva hömpölygőn, kis
híján kicsapott a partra, erős volt a sodra, a hullámok fehér taraja átvilágított a
sötéten is.
Rose egy szélesebb folyosóra ért. Lassan közeledett a király lakosztályához,
és lelassította a lépteit, egyrészt, hogy ne kapkodjon levegő után, másrészt, hogy
rendbe szedje a gondolatait. Az elszántság, ami kiűzte a csarnokból, megmaradt,
de most, hogy itt volt, már félni kezdett. Fülöp az elmúlt hónapokban egyre
inkább eltávolodott tőle, már nem ismerte ki magát a hangulatváltozásain. De a
ma esti lakomán a barátságtalan, méregető tekintetek kereszttüzében Rose
megrémült, mennyire ingatag a helyzete a palotában, és szüksége volt a
megnyugtatásra. Egy ideje azt dédelgette magában, a király talán megengedi,
hogy elmenjen a vincennes-i kastélyba, talán akár Blanche-sal, most, hogy
Izabella elutazik, és hogy egyedül szülheti meg a gyermekét, távol az udvari
intrikáktól, távol a méregtől, amit Rose is tudta, hogy Nogaret folyamatosan
csepegtet a fülébe.
Hallotta az ajtón át, hogy a két férfi beszélget. A király hangja
elgondolkozónak tűnt.
− Biztos vagy benne, hogy Kelemen azt tette, amit mondtunk neki?
− A párizsi tisztviselőknek már úton kellene lenniük Poitiers felé.
− Kellene? Biztosra akarom tudni, Nogaret. Meg fogod tudni nekem!
− Igenis, uram!
– Azt akarom, amikor lecsapok, a templomosok megosztottak legyenek. Azt
akarom, hogy a közkatonáik vezetők nélkül legyenek. Most, hogy de Molay
Franciaországban van, gyorsan kell lépnünk, mielőtt felfedezi a tervünket!
− Mindenről intézkedtem már, uram. A pápa és a rend vezetői még egy ideig
el lesznek azzal foglalva, hogy megvitassák Esquin de Floyran vádjait. Mire
véget ér a gyűlésük, az embereim már a helyükön lesznek, tettre készen. A de
Molay-t hozzád hívó levelet el tudjuk küldeni, amikor csak akarod.
 Rose-ba tőrként hasított minden egyes szavuk; eszébe jutott, mit tett lehetővé
azzal, hogy segített félreállítani az apját. Mekkora pusztítást okozhat pár
egyszerű szó! Nem is ébredt rá saját rettenetes hatalmára.
Megacélozta magát, és bekopogtatott az ajtón. A hangok hirtelen elhallgattak.
Kinyílt az ajtó, megjelent Nogaret. Mögötte látszott Fülöp is; a kandalló mellett
állt, a lángok megvilágították kemény vonásait. A mellette lévő asztalon egy
halom tekercs állt, mindegyik fekete bőrtokba rejtve. Az arcukról hamar leolvadt
az aggodalom, és Nogaret vonásaira ingerültség, a királyéra pedig
türelmetlenség kúszott, ebből Rose megértette, milyen keveset jelent nekik. Az
sem érdekelte őket, hogy esetleg kihallgatta a beszélgetést, olyan jelentéktelen
volt, mintha csak nem is létezett volna. Kinyitotta a száját, hogy előadja a
kérését a királynak, de ehelyett olyan szavak tolultak elő belőle, amiről maga
sem tudta, hogy ki akarja őket mondani, amíg meg nem tette.
− Kérlek, Fülöp, mondd el, mit tettél apámmal!
Nogaret káromkodva lépett arrébb. A király összevonta a szemöldökét.
− Hogyan merészeled ismét számon kérni rajtam mindezt?
− Felséges uram, könyörgök − siklott be Rose a szobába, és térdre esett a
király előtt. − Mondd meg, mi történt aznap éjjel, és soha többé nem beszélek
róla! Tudnom kell!
− Tudnod kell? − csattant fel Nogaret szembefordulva vele. − Szinte teljesen
biztos vagyok benne, te tehetsz róla, hogy Campbell nem valamelyik cellánkban
rohad! Figyelmeztetted? − megragadta a lány vállát, vékony ujjai mélyen
belemartak. − Figyelmeztetted?
Rose döbbenten nézte, ahogy a király elfordult, és ráérősen felemelte az arany
borosserleget az asztalról. Levegő után kapkodott, mert a miniszter ujja még
erősebben a húsába vájt.
− Engedd el, Nogaret − szólalt meg Fülöp, miután belekortyolt a borba. –
Nem árult el. Tudja, mit tennék vele, ha elárult volna! − Felhajtotta a bort és
lenézett a lányra. − Ugye?
Rose megérintette fájó vállát, miután Nogaret vonakodva ellépett mellőle, de a
tekintetét egy pillanatra sem vette le a királyról.
− Bárcsak megtettem volna − suttogta, és nagy nehezen talpra kecmergett. –
Istenemre, azt kívánom, bár figyelmeztettem volna! Gyűlölöm magam azért,
amit tettem! − Kiszöktek belőle a szavak, mielőtt megállíthatta volna őket. − És
téged is gyűlöllek azért, mert erre kényszerítettél!
Nogaret előrelépett, de a király felemelte a kezét.
− Kényszerítettelek? − Megvonaglott a szája. − Alig tudtalak visszafogni! – A
magasra tornyozott tekercsekkel megrakott asztalhoz lépett. Többtucatnyi levél
lehetett. Fülöp hátat fordított Rose-nak, és odaintett Nogaret-nak. − Azt akarom,
hogy ezt holnap reggel szétvigyék Franciaország senéschaljainak!
− Mi a helyzet a gyerekeddel? − kiáltotta Rose a hasára fonva a kezét. − Talán
ő sem érdekel?
Fülöp megpördült.
− Gyerek? Az a valami benned nem gyerek! − Ostorként csapott végig a
lányon a hangja. − Csak gyász, duzzadt és ocsmány! Egy kelés! Förtelem! −
Rose hátratántorodott; Fülöp eldobta a serleget, és megindult felé. − Istenemre
mondom, ki kellett volna fakasztani, amikor keletkezett ahelyett, hogy hagytam
ezzé a szörnyeteggé dagadni, hogy bűneim bizonyítékaként parádéztasd itt
nekem! − Az ajtóra bökött. − Tüntesd el a szemem elől, mielőtt magam teszem
meg!
Rose kitámolygott a folyosóra, becsapódott mögötte az ajtó. Fájdalmasan
zuhant neki a falnak, lecsúszott a földre, és érezte, ahogy a gyermek vakon
kapálódzik benne.
 38.

Temple, Párizs
Kr. u. 1307. szeptember 14.

Éjfél is elmúlt már, a város csak vizes folt volt a sötétben, az esőfüggöny
teljesen elmosta. Imitt-amott elővillant a magasabb tornyokban égő fáklyák
fénye, de ahogy egyre jobban szakadt, már nem lehetett látni ennyit sem. Szinte
szilárd falként zúdult le a víz.
Will az út közelében kuporgott, az eső megannyi türelmetlen ujjként dobolt
bőrcsuklyáján. Kipislogta a vizet a szeméből, és a preceptórium kapujára
összpontosított. Épp csak kivehette a hajlongó fák ágai között. A kaputorony
tetején ázottan csüngött a templomosok fekete-fehér zászlaja. Látta a kapuban
őrködő két férfi árnyékát, a láncingük halványan csillogott az imbolygó
fáklyafényben. Óvatosan előrekúszott a fal alatt sűrűn tenyésző bokrok tövéhez.
A párizsi preceptórium hatalmas volt, többnyire negyedórát tartott elgyalogolni a
főkaputól a szolgáknak vágott hátsó bejáratig. A szakadó esőben, sötétben és
sárban kis híján egy órába telt, hogy átverekedje magát az aljnövényzeten. Mire
a rekettyésből végre a magas falba vágott, aprócska kapuhoz vezető útra
térhetett, teljesen kimerült.
Miután elhagyta a skót határt, Londonba ment. Bogyókon, magvakon,
folyóvízen élt egész úton. A városban kis híján két hetébe telt, hogy
felkönyörögje magát egy Franciaországba tartó hajó fedélzetére. Ez volt az út
legnehezebb része. A kikötőben csak úgy hemzsegtek a szajhák, a koldusok és a
tolvajok, mindenki pénzt akart szerezni, ételt, vagy ki akart jutni a városból, amit
már nem tápláltak a mezők gyümölcsei. A szeméttel teleszórt utcákon kellett
turkálnia a fogadók vagy a bordélyok előtt.
Végül aztán egy lószállító hajón tette meg a kontinensre vezető kellemetlen és
viharos utat. Honfleurben ért partot, és a Szajna széles kanyarjait követve jutott
fel Párizsba. Hetek óta nem borotválkozott, a szakálla legalább olyan dús volt,
mint lovag korában. Amikor aznap reggel egy pocsolya fölé kuporodott, hogy
vizet merjen magának, megdöbbentette a tükörképe: ráncos, zöld szempár,
tépett, szinte teljesen szürke haj a napbarnított, csaták sebezte arc körül.
Nem törődött a tagjait megülő fáradtsággal, odavonszolta magát a kapuhoz.
Megállt előtte, hallgatózott, de csak az eső kopogását hallotta. Éjnek évadja volt,
éjfél és a reggeli zsolozsma között, ilyenkor a preceptórium legtöbb lakója aludt.
Megpróbálkozott az ajtóval, de az, mint várta, zárva volt. Ezek után a göcsörtös,
öreg gesztenyefához lépett, aminek az ágai átnyúltak a fal fölött. Örömmel látta,
hogy még megvan. Egyszer, sok-sok éve már, későn ért vissza Everard
valamelyik megbízásából, akkorra bezárták a preceptóriumot. Nem akart
összeütközésbe kerülni az őrökkel, úgyhogy a fáról lemászott a túloldalra. De
most hatvanéves volt, nem tizenhat.
Összeszedte minden erejét, felkapaszkodott a fára, ott esetlenül megült a
legalsó ágon. A levelek örvénylettek a feje fölött, és még két ággal feljebb ment.
Csúszott a keze az esőben. Lovagló ülésben ült a negyedik ágon, a fogát
csikorgatta, aztán előrevetette magát az űrbe. Amint a talpa a földre csattant,
összegömbölyödött és kigurult, aztán hanyatt fekve felnézett az esőbe, és várta,
hogy beléhasítson a törött csontok jellegzetes kínja. Nem érzett semmit, úgyhogy
talpra lökte magát.
Átkocogott a sáros kerteken, elhaladt a pékség és a halastavak mellett, végig a
vizes gyümölcsösök fái közt, és beért a szolgák területére. Minden olyan ismerős
volt. Még vaksötétben, ennyi év után is pontosan tudta, hol van. A preceptórium
fő épületcsoportja ott emelkedett előtte. Pár ablakban még fáklyafény égett, és
egyszer hasra kellett vetnie magát, mert valaki a fejét lehajtva a viharban átsietett
előtte az udvaron. De ettől eltekintve a preceptórium kihalt volt, csendes, így
észrevétlenül elért az istállókig. Hallotta a lovak horkangatását a sötétben, az
istállóegyüttes mögött rögtön ott volt a lovászok szállása. Will a legvégén lévő
ajtó felé lopakodott. Remélte, hogy nem téved, ez az épület még mindig az
istállómesteré. Lenyomta a kilincset, és belépett.
A szobát parázsló tűz meleg fénye világította be. A kandalló mellé zsámolyt
állítottak, és egy halom zabla hevert a földön, mellette néhány szerszám. Will a
meredeken felfelé vezető falépcsőkhöz sietett. Megállt. Hallotta, hogy odafenn
megnyikordul a padló. Álmosnak tűnő hang követte.
− Gérard? Valami baj van?
− Simon, én vagyok az!
Csend volt, aztán hirtelen gyors, nehéz léptek hallatszottak a feje fölött. Két
láb jelent meg a lépcső fölött nyíló lyukban, aztán két lábszár, majd végül Simon
teljes valója, ahogy lekapaszkodott. Megállt a lépcső alján.
Will nem tudta elfojtani a vigyorát, amikor meglátta. Simon kusza haja
éppúgy szürke volt már, mint az övé, de az egyik oldalon felállt, ahol elaludta,
aztán kiállt belőle egy szalmaszál is, a hálóingje gyűrötten lógott, a szeme
elkerekedett a tűz fényében.
− Azt hittem, meghaltál − mormolta Simon. Vadul átölelte Willt, bár ettől ő is
csuromvizes lett, és csupa sár. − Pár hónapja üzentem neked a palotába az egyik
lovásszal, de azt mondták neki, hogy eltűntél. Hol a fészkes fenében voltál?
– Angliában. Figyelj, most nincs időm mindent elmagyarázni! Nem
kockáztathatom, hogy Hugues itt találjon, de tudnom kell, hogy Robert itt van-e!
 − Hugues nincs itt − mondta Simon komoran. − A vizitátor és a többi
tisztviselő öt nappal ezelőtt utazott el. Pár hete hallottuk, hogy a nagymester
Franciaországban van, a pápával találkozott. Hugues-öt és a többieket is Poitiers-
be hívatták, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Will, az emberek azt beszélik, hogy
a király eretnekséggel vádolja a templomos rendet. Van ennek bármi köze is
Esquin de Floyranhoz? Tényleg eretnekeket talált a prior a rendben?
− Láttad Robert-t május óta? − ismételte meg Will.
− Nem. De tudom, hol van.
– Hol?
– A tömlöcben. Próbáltam kideríteni, hogy miért, de senki sem árulta el.
Őszintén szólva, Will, az egész preceptórium a feje tetején áll. Most, hogy a
tisztviselők elmentek, mi pedig itt maradtunk, fogalmunk sincs, mi történik,
lehetetlen bármit is kitalálni. Megpróbáltam kapcsolatba lépni veled, de az sem
sikerült, és ennél többet nem tehettem.
Will elszántan bólintott.
– Rendben. Először is ki kell szabadítanunk Robert-t. Szükségem lesz rá! –
Állta Simon tekintetét. − Rád is szükségem lesz, öreg barátom! Hajlandó vagy
segíteni?
− Ezt kérdezned kell?
− Nem − mosolyodott el Will −, de lehet, hogy előbb szeretnél felöltözni.
Miután Simon felrángatta fekete fegyvernöki tunikáját a hálóingére, és
belegyömöszölte a lábát egy pár csizmába, kiment Will nyomában az udvarra.
Átcsattogtak a pocsolyákon, aztán bevonultak a tömlöcbe vezető toronyba.
Öröknek nyoma sem volt. A korai órát és az időjárást is figyelembe véve Will
arra jutott, hogy az őrszobában lehetnek, vagy a börtön egy mélyebb szintjén. A
falhoz lapult, és várt, miközben Simon beugrott a bejáraton. A haját a fejére
tapasztotta a víz. Will hallotta odabentről mogorva hangját, aztán nemsokára egy
másik férfihang is felcsendült. Egy pillanattal később léptek közeledtek felé. Egy
fiatal lovag jelent meg.
– Biztos vagy benne, hogy nem az egyik szolgát láttad, testvérem? − kérdezte,
és vonakodva kilépett az esőbe.
Will hátulról megragadva a torka köré fonta a karját. A lovag fuldokolva
kapálódzott, megpróbálta lefejteni magáról, de Will fogta, és berángatta a
toronyba. A lovag arca végül kezdett már ellilulni. Will előrelökte, a lovag feje
nagyot koppant a kőfalon. Zsákként rogyott össze.
− Krisztusom! − motyogta Simon.
− Semmi baja sem lesz − jegyezte meg Will, és megragadta a csuklóját. −
Segíts a lábánál!
Kettesben becipelték valahogy az eszméletlen lovagot az őrszobába.
 − Mi lesz, ha Rainier magához tér, majd eszébe jut, hogy itt jártam nála? –
kérdezte Simon, miközben Will lekuporodott, és levette a férfi fehér köpenyét.
Lerángatta magáról tulajdon sáros holmiját, és felvette a lovagét. Vizes hajára
húzta a csuklyát.
− Akkor tudni fogja, hogy tényleg bejutott ide egy idegen! − mondta, elvéve a
lovag pallosát. Ő ment előre, lesietett a dohos mélybe aláereszkedő, kőből
faragott csigalépcsőn. Nemsokára fáklyafényt látott felszivárogni, és egy folyosó
nyílt előtte. − Itt várj meg — suttogta. − Védened kell a hátamat. De próbálj
megbújni. Nehezebb lesz elmagyarázni, hogy idelenn mit kerestél, ha valaki
netán meglátna.
Simon hátramaradt a lépcsőházban, Will pedig kivont karddal a kezében,
céltudatosan vonult végig a folyosón.
Elment egy beugró előtt, ahol páran keskeny tábori ágyakon hevertek.
Horkoló alakjukat egyetlen fáklya fénye világította csak meg. Arrébb egy
kecskelábú asztal mellett a pádon álmos tekintetű fegyvernök ücsörgött. A
tenyerébe támasztotta a fejét. Mögötte tovább tekergőzött a folyosó. A kőfalakba
lyukakat vágtak, és mindegyik nyílást vasrács fedte. A fegyvernök felnézett a
közelgő léptek hangjára, az arcán megdöbbenés látszott a fáklyafényben.
− Sir Rainier? Valami baj van? − A tekintete a Will kezében villódzó pengére
siklott, aztán vissza a hófehér csuklya takarásában sötétlő arcra. Felállt, ő is a
kardja után nyúlt, de Will az utolsó pár lépést futva tette meg, és teljes erőből a
falhoz lökte a fegyvernököt. Nekinyomta a torkának a kardját.
− Húzd ki a kardodat! − lehelte egészen halkan. − Lassan!
A fegyvernök tette, amit mondott neki.
− Tedd az asztalra! − A fegyvernök habozott, mire Will a bőrébe nyomta a
pengét, ettől az arca megrándult, s lassan letette a fegyvert. − Most pedig kísérj
Robert de Paris-hoz!
Will hagyta, hogy a fickó eloldalogjon a faltól, aztán mögé lépett, a kard
hegyét határozottan a hátának nyomta. A harmadik cellánál a fegyvernök
leakasztott egy jókora kulcscsomót az övéről. Az egyiket a zárba helyezte,
elfordította, aztán félrehúzta a vastag vasrudakat. A földön kuporgó alak hirtelen
felült.
− Ezek szerint mégis a Merlan lesz a vége? − kérdezte egy érdes hang.
− Még nem − mormolta válaszul Will, a kard egy bökésével a cellába
kényszerítve a fegyvernököt.
Will előrelépett a fáklyafénybe, az arcát döbbenet töltötte el. Felemelte a
kardot, és a markolat gombjával tarkón vágta a fegyvernököt. Ahogy az őr
összeesett, Robert kiugrott Will mellé a folyosóra. Megállt, hogy felkapja az
alacsony asztalkán heverő kardot, és megragadta Will vállát.
 – Will, úgy sajnálom! Abban a pillanatban, hogy rákérdeztem Hugues-nél a
dologra, börtönbe vetett, és kényszerített rá, hogy áruljam el, hol találkoznál
velem, hogy csapádba csalhasson. Megpróbáltam kitartani, de… − Elfordította a
fejét. − De nyilvánvalóan nem voltam elég erős.
− Megértem. Most viszont gyere!
Halkan elsiettek a beugróban alvó őrök mellett. Az egyikük mordult egyet,
ahogy elhaladtak. Simon felnézett a lépcsőkön. Feszültnek tűnt.
– Hol van Hugues? − suttogta Robert, miközben felfelé tartottak. − Hogy
jutottál be?
− Majd elmondom, amikor már úton vagyunk Poitiers felé!
– Poitiers? − motyogta Simon, és rápillantott Willre, miközben felfelé
kapaszkodtak. − Azt hiszem, ha valahová, hát oda nem kellene elmenned!
− A pápa megesküdött, nem hagyja, hogy Fülöp megkaparinthassa a
templomos rendet − válaszolta Will, és minél közelebb érkeztek a felszínhez,
annál jobban zihált. − De én gondoskodni akarok róla, hogy tényleg megtartsa az
ígéretét!
− És ezt hogyan tervezed? − lihegte Robert.
− Valahogy rá kell vennünk Nogaret-t, vallja be, hogy ő ölte meg Benedek
pápát. Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de valószínűleg ez az utolsó esélyünk.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1307. szeptember 14.

Fülöp kinyitotta a szemét és felült. Nem tudta, mi ébreszthette fel, az ágya

melletti asztalon égő gyertya lángja imbolygott a huzatban, de fogalma sem volt,
honnan szökhetett be a levegő. Hallotta, hogy odakinn szakad az eső. Letette a
lábát a jéghideg kőre, és átsétált a szobán, hogy széthúzza a függönyöket.
Halvány, szürke csík derengett keleten az égen. Kis híján hajnal volt már.
Elengedte a függönyt, felvette hermelinprémes köpenyét, és odalépett az
előkészített mosdótálhoz. Töltött bele vizet a kancsóból. Épp az arcát mosta,
amikor kopogtattak az ajtaján, Nogaret lépett be.
− Felség!
Fülöp kiegyenesedett, és egy kendővel felitatta az arcáról a vizet.
− Korán van még − jegyezte meg összevonva a szemöldökét. − Mit keresel
itt? − A tekintete a miniszter vállán átvetett jókora zsákra siklott.
− Elnézésedet kérem, felséges uram, de össze akartam szedni ezeket − indult
meg Nogaret a tekercsekkel alaposan megrakott asztal felé. − Minél hamarabb
elindulnak a hírvivők, annál jobb. Így is épp eléggé le fogja őket lassítani az
időjárás.
 Fülöp hallgatott; bosszantotta Nogaret túlbuzgósága, úgy érezte, mintha a
miniszter megint irányítani próbálná. De legyűrte az ingerültségét, mert tudta,
hogy az ügyvédnek igaza van. A tervük csak akkor működött, ha a kijelölt napra
Franciaország minden főbb városában kézhez kapják a parancsot a senéschalok.
Igencsak kényes hadművelet volt ez. Egyetlen aprócska hiba is könnyedén
kudarchoz vezethetett volna, pedig az elmúlt időben épp elégszer buktak már
meg a templomosokkal kapcsolatban ahhoz, hogy ezt könnyen elviselné. − Jól
van – Fülöp nézte, ahogy Nogaret bepakolja a tekercseket a zsákjába. Amikor az
utolsót is felemelte, a miniszter összevont szemöldökkel káromkodott.
− Mi az? − kérdezte a király.
− Nyilván elszámoltam − Nogaret egyesével kiszedte a tekercseket, hangosan
végigszámolta. − Nem! − nézett fel, amikor az utolsót is előhalászta. − Egy még
mindig hiányzik!
– Magam ellenőriztem őket tegnap! Biztos te számoltál rosszul!
Nogaret megrázta a fejét, majd újra nekiállt megszámolni a leveleket. Fülöp
akkor lépett mellé, amikor már az utolsónál tartott. A király türelmetlenül
felkapta őket, de a szám így is változatlan maradt.
Nogaret arca aggodalmasan sötétlett a gyertyafényben. Fülöp körbejárta az
asztalt, és a padlót fürkészte.
− Lehet, hogy valaki elvitt egyet? − Fülöp felnézett. − Kettőnkön kívül senki
sem tudja, mik ezek. Miért vitt volna belőle bárki is?
A csendben Nogaret tekintete a királyi hálószobát és az udvarhölgyek
hálótermét elválasztó ajtóra villant.
– Nem − mondta Fülöp, de nem hangzott túl meggyőzően a tiltakozása.
Ahogy Nogaret az ajtóhoz lépett, Fülöpben előtört a kép, a Rose szemében égő
gyűlölet, ahogy kilöki a szobából. Most lassan feltárult az ajtó, és Nogaret már
be is szökkent rajta. A mögötte égő gyertya felfestette keskeny árnyékát a falra.
De akármilyen gyenge volt is a fény, Fülöp látta, hogy Rose ágya üres.
A királyi palota, Párizs
Kr. u. 1307. szeptember 14.

Rose végigszaladt a folyosón az ünnepi csarnok felé, mezítelen lába halkan

csattogott a márványon. A boltíves ablakokat fedő hímzett kelmék lágyan
lengtek a szélben, halványszürke fényt látott beszivárogni a réseken át. Egyik
kezében a cipőjét fogta, túl hangosak lettek volna ezekhez a visszhangos
folyosókhoz. A másikkal a hátán ugráló, degeszre tömött zsák szíját markolta. A
zsákba ruhákat gyömöszölt, hogy ne csörömpölhessen a benne lévő többi holmi:
sem a merev bőrtartóba rejtett tekercs, sem apja törött kardja, amit a szobájában
lévő ládából lopott ki Will eltűnése után. Nem tudta volna elviselni, hogy az apja
holmija itt maradjon. Ha csak ennyi maradt belőle, akkor ezt fogja eltemetni,
amikor eljön majd az ideje.
Belökte a csarnok ajtaját, és besurrant. Most, hogy nem töltötte meg úgy a zaj
és a tömeg, mintha megnőtt volna előtte a hatalmas terem. Az oszlopok tucatjai
erdőként nyúltak a sötétbe, vérvörös fény derengett rajtuk a négy hatalmas,
ragyogó parázstartóból. Rose egyik oszloptól a másikig futott. Félig átjutott már
a termen, amikor megdermedt. Balra tőle jókora, sötét alak mozgott a padlón.
Egy pillanat múlva rájött, hogy csak egy nagy kutya az. Az állat óvatosan
felnézett rá, eloldalgott és lefeküdt a pislákoló parázs elé. Alighanem a szolgálók
nyitva hagyták az ajtót, így a kutya beszökött.
Rose tovább ment, a zsák szíját markoló tenyere már csúszott az izzadtságtól.
Csak pár lépést tehetett meg, amikor valahol előtte hangosan kivágódott egy
ajtó, és léptek koppantak. A lány beugrott az egyik oszlop mögé. Látta, hogy
valaki arrafelé vág át a termen, amerről jött. Ahogy az alak elvonult az egyik
előtt, Rose meglátta a vonásait. Rettegés töltötte el, amikor felismerte Guillaume
de Nogaret viaszszínű, savanyú ábrázatát. A miniszter vállán egy üres zsák
lifegett, és a férfi egyenesen a királyi lakosztályba vezető ajtó felé loholt. Fülöp
aludt, amikor Rose kiosont, hogy ellopja a tekercset, de csak egyetlenegy oka
lehetett Nogaret-nak, hogy arrafelé menjen, ez pedig nem volt más, mint hogy
felébressze a királyt. Rose-nak fogalma sem volt róla, hogy észreveszik-e a
lopást, de Blanche-nak és a többi udvarhölgynek egy órán belül úgyis fel kellett
kelnie, és ők bizonyára észreveszik az eltűnését. Levegőt sem mert venni, amíg a
miniszter el nem ért az ajtóhoz, s amint becsapódott mögötte, máris megindult,
olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak hatalmas hasával menni tudott.
Lebotorkált egy lépcsősoron a terem végében, ott egy ajtóhoz ért. Bár vissza-
visszalökte a szél, végül kinyitotta, és az eső jegesen csapott végig rajta.
Felkapta a cipőjét, felrántotta a köpenye csuklyáját, aztán megállt a lépcsőn. Már
begyakorolta, hogy mit mond majd az őröknek, s bár az őrházban fényt látott,
úgy nézte, hogy senki sem áll a kereskedőknek kijelölt kapu mellett, így a
szabadság egyre növekvő érzésével sietett át az esőmosta palotaudvaron.
Hátrahúzta a kapun a keresztrudat, aztán lenyomta a kallantyút. Még egy rántás,
és a kapu tárva-nyitva állt. Az Ile de la Cité keskeny utcái úgy sötétlettek előtte,
mint a labirintus bejárata, de tudta, merre kell mennie ebben az útvesztőben;
magabiztosan végigtocsogott a Grand Pont-hoz vezető sikátoron. Amikor
azonban kiért a folyópartra, döbbenten megállt.
A Szajna egész éjszaka egyre vadabbul hömpölygött, hajnalra átszakította a
gátakat: most széles, szürke tengerként terült szét előtte. A folyót szegélyező
gesztenyefák törzse mint megannyi hajóárboc állt a habzó áradatban. A víz
lassan araszolt felfelé a folyó örvénylő közepéről, a hullámok kis híján a lábát
nyaldosták, az utca többi része eltűnt az ár alatt. Rose elharapott egy elkeseredett
kiáltást, amikor látta a távolban álló hidat. Ott ismét emelkedett kicsit a talaj.
Vajon Isten akarta így büntetni? Bibliai jelenetek villantak át az agyán: a Vörös
tenger szétnyílik Mózes előtt, Jézus a vízen jár, Noé egybetereli az állatokat. De
ők mind nagy hatalmú férfiak voltak. Ő pedig csak egy várandós nő, a lelke tele
félelemmel, a szíve tele bűntudattal, és az egyetlen reménye a megbocsátásra a
benne rejlő tehetetlen élet, és a hátán nehéz súlyként csüngő tekercs volt.
Rose hátranézett a válla fölött. Visszamehetne a palotába, valahogy
visszacsempészhetné a tekercset a király asztalára is. Bemászhatna az ágyába.
De már miközben ezen járt az esze, feltolult az emlékei között a Fülöp arcát
eltorzító düh. Kifakasztani, mint egy kelést! Tüntesd a szemem elől, mielőtt én
magam teszem meg. Mit? De tudta, a szíve mélyén tudta. Csak üres edény volt,
amibe a király a fájdalmát és a kétségbeesését ürítette. Olyan üres volt, hogy
hagyta, hadd töltse meg a férfi feketesége. Fülöp számára a Rose-ban rúgkapáló
és álmodó gyermek nem volt más, csak egy véletlenül elültetett mag, egy
gyomnövény, amit ki kell tépni; de ahogy a magzat növekedett, és Rose felfogta,
hogy valami olyasmit táplál, ami nem gyász és nem harag, kezdett valóssá válni.
Azon kapta magát, hogy reméli, fiú lesz. Ha az lesz, Williamnek kereszteli majd,
és nem olyan élete lesz, mint neki. De ha ezt akarta, nem mehetett vissza.
Megfordult, a víz borította utcára nézett. Sötét volt az ár a hajnali
félhomályban. Az utolsó pár szó, amit az apja mondott neki, mielőtt elment
volna, az volt, hogy beszél Robert-rel és Simonnal, és megkéri őket, hogy
juttassák ki Párizsból. A Temple az áron túl volt. A remény az áron túl volt. Rose
megacélozta magát, belelépett a jéghideg vízbe, s megindult a híd felé.
A víz gyorsan mélyült, hidegen nyúlt fel a térdétől a combjáig, már pár lépés
után megborzongott; a szél lekapta a csuklyáját, egyenesen az arcába vágta az
esőt. A köpenye szétterült mögötte, lehúzta, a ruhája felbuggyant az alá szorult
levegőtől, alig tudott járni benne. A Grand Pont ott emelkedett előtte, a víz
veszedelmesen magas volt alatta, szinte már a póznák tetejénél örvénylett. Ágak
és szemét sodródott mindenütt, beleakadt a szoknyájába és neki-nekicsapódott a
lábának. Többször is megbotlott, mert rossz helyre lépett, kis híján elejtette a
zsákot. Látta, hogy páran állnak a hídon, és aggódva néznek át a víz fölött. Az
egyikük rákiáltott, hogy forduljon vissza, de ő tovább ment. Lassan szinte már
úszott, a zsákot egész a válláig felhúzta. Ahogy közelebb az ért a hídhoz,
zihálva, kimerültén, az a férfi, aki az előbb rákiáltott, kinyújtott kézzel odasietett
elé.
− Ostoba lány! − ordította túl valahogy a víz robaját és a fahíd nyikorgását. –
Meg is fulladhattál volna!
 Amint Rose megragadta a férfi kezét, az jókorát rántott rajta, és felhúzta a
palánkra. A lány vacogva köszönte meg a segítséget az idegennek, majd átsietett
a Grand Pont-on. A túloldalon magasabb volt a part, a víz épp csak bokáig ért,
aztán amint a Vilié utcácskáiba ért, meggyorsította a lépteit. Átszaladt a
tekergődző utcákon, el a vízköpőikből valóságos zuhatagot árasztó templomok
előtt. Mire a Temple-kapuig ért, az egész teste fájt, és épp csak féloldalasan
tudott kocogni. Még mindig korán volt, és a kapukat jó félóráig zárva kellett
volna tartani, de kétségbeesetten könyörögni kezdett az őröknek, így végül vagy
megszánták, vagy megunták a jajongását, és átengedték.
A preceptórium felé vezető úton végre lassítani mert egy kicsit. A keleti
égbolton nyíló szürkeség szélesebb lett, tompa, aranyszín fény csordult elő
belőle. Az eső is mintha alább hagyott volna. Rose az oldalához kapva a kezét
megállt. Fintorogva tűrte a gyerek rugdalását. Ott állt, próbálta kifújni magát a
preceptórium kapujáig vezető utolsó futásra, amikor kiáltást hallott. Halk volt,
épp csak elsodorta hozzá a szél, s csupán amikor újra felharsant, akkor ébredt rá,
hogy ismerős a hang. A tulajdon neve volt az. Megfordult, és látta, hogy négy
alak fut felé az út mentén. A városfal komoran emelkedett mögöttük. Hármuk
mögött skarlátvörös és kék köpeny lobogott. A középen rohanó negyedik talpig
feketében volt, kivéve a fehér főfödőt.
Rose egy pillanatig a földbe gyökerezve állt. A döbbenetén átvillant a
felismerés, hirtelen egyértelműnek tűnt, honnan tudták, hogy hol keressék. Hol
máshol remélhetne segítséget ebben a városban? Ismét hallotta a kiáltást; ezúttal
érdesebb volt. Felrázta. Megfordult, futni kezdett, bár a lába és a tüdeje
hasogatott. A Temple lassan közeledett. Rose a vállához szorította a zsákot,
hátrapillantott, és elrettenve látta, mennyivel közelebb értek az üldözői. Már
Nogaret arcvonásait is ki tudta venni a lágy reggeli fényben. A miniszter arcát
felismerhetetlenné torzította a düh. Rose megbotlott egy kövön, elejtette a
zsákját, aztán felkapta. Iszonyatosan szaggatott az oldala.
A kapu már ott volt előtte. Húsz yard. Tizenöt. Elérte, nekivetette magát és két
ököllel verte a fát.
− Engedjetek be! Kérlek! Istenre könyörgök, engedjetek be!
− Kapjátok el! − hallotta Nogaret ordítását.
− Segítség!
A kapuban nyíló alacsonyabb ajtó kitárult, Rose bezuhant rajta. Erős karok
kapták el. Amikor beért, két lovag döbbent és aggodalmas arcát látta meg. Az
egyikük a feléjük rohanó katonák láttán belökte az ajtót, s átvetett rajta egy
vaskos keresztrudat. A templomos Rose-hoz fordult, miközben a katonák ököllel
verték az ajtót.
− Ki vagy te? És miért kergetnek a király emberei?
 − Kérlek − zihálta a lány —, beszélnem kell Sir Robert de Paris-val! − remegő
kézzel oldotta ki a zsák száját, előhúzta a tekercset. − El kell ezt olvasnia!
Újra felhangzott a dörömbölés. Ezúttal Nogaret hangja követte.
− Kinyitni, a király nevében!
Az egyik lovag az ajtó felé lépett. Rose hátrahúzódott.
− Könyörgök − suttogta. − Megöl!
A lovag tekintete a tekercsről a köpeny ráncain át is kivehetően domborodó
hasára siklott. Rose kétségbeesetten a szájához kapta a kezét, mert a férfi mégis
az ajtóhoz lépett, de ahelyett, hogy kinyitotta volna, csak felcsapott egy lapot.
Egy nyílást vágtak mögötte a fába.
− Mit akarsz?
Rose hallotta Nogaret válaszát.
− A nálatok lévő nő a palotából szökött meg. Ellopott valamit, ami a király
tulajdona.
– Van rá bizonyítékod?
− Bizonyítékom? − köpte Nogaret. − Nem kell nekem bizonyíték! Azonnal
átadod nekem, vagy viseled a következményeit!
– Tartok tőle, hogy hivatalos kiadatási kérelem nélkül nem tehetem. Nézd, ez
az asszony most már a mi birtokunkon van, és minthogy a birtokunk a király
fennhatóságán kívül esik, így ez már rá is igaz.
− Nem hallottad, mit mondtam, hogy az ördög vigyen el? Lopott a királytól!
A lovag elhallgatott, arcára helytelenítés ült ki.
− Fülöp király, úgy látom, nagyon szeret megalapozatlan vádakat terjeszteni,
úgyhogy ameddig nem hozol nekünk bizonyítékot ennek az asszonynak a
bűnösségére nézve, addig nem látom okát, hogy bármit is átadjak neked. Jó
napot!
− Ezzel lecsukta az ablakocskát, és visszasétált Rose-hoz. Nem is törődött az
újra felharsanó dörömböléssel. − Most pedig, miután épp e pillanatban tagadtam
meg a király parancsát, jobb lesz, ha elmondod, ki vagy! − A tekercsre bökött. –
És hogy az micsoda!
Rose összeszorította a száját.
− Sir Robert-nek kell adnom.
− Sir Robert börtönben van.
Rose látta, hogy a lovag arcán átfut valamiféle érzelem. Úgy vélte, talán
harag, de túl gyorsan elsuhant ahhoz, hogy biztosra vehesse. A férfi rövid
hallgatás után biccentett a társának.
– Maradj itt! Küldök neked erősítést, ha netán megpróbálkoznának valami
ostobasággal. Elviszem a tisztviselők lakrészébe.
− Ott most nincs is senki! − válaszolta a bajtársa, de igencsak meg kellett
emelnie a hangját, hogy túlharsogja a kinn rekedt katonák ordítozását.
– Tudom − mondta a másik mogorván −, de idekinn nem maradhat! A
testvérek most már bármelyik pillanatban felkelhetnek a reggeli zsolozsmára! −
intett Rose-nak, hogy kövesse, majd megindult az egyik nagy épület felé.
Kis híján a bejáratnál voltak már, Rose alig bírt lépést tartani a lovaggal,
amikor az udvar túloldalán lévő tornyok egyikéből hirtelen három férfi rohant
elő. Rose arcán szétömlött a remény, amikor meglátta, hogy Robert az egyikük.
Amint a mögötte futó férfira esett a tekintete, egész testében megdermedt.
Will az udvaron torpant csak meg. Először a lovagot látta meg, és elöntötte a
rémület, de mielőtt tovább rohanhatott volna, észrevette a nőt is. Őt bámulta,
lassan térdre ereszkedett a sárban, hamuszürke arcára kiült a döbbenet. A
főkötője a fejére simult, a haja kiszabadult alóla, és vizesen tapadt a vállára, a
köpenye át volt ázva, és fekete volt a ráragadt sártól. De itt volt. Sértetlenül. Will
ajkáról önkéntelenül is halk ima szállt fel. Lépett párat a lánya felé, aztán
megtorpant, mert a tekintete Rose hatalmas hasára esett. Simon elrohant
mellette, odaugrott, ahol Rose összeesett. A lány még most is szorongatott
valamit a kezében.
Robert a lovag felé villantotta a tömlöcben rabolt kardot. A férfi már kivonta a
saját fegyverét, és Robert és Will felé emelte.
− Laurent testvér! − kiáltotta Robert. − Nem akarok megvívni veled. De el
kell innen mennem!
A lovag lassan leeresztette a kardját.
− Én nem állítalak meg, testvér.
Robert odalépett hozzá, az arcára kiült a megkönnyebbülés.
– Köszönöm! − megragadta a másik férfi kezét. − Tudom, kérelmezted
Hugues-nél, hogy engedjenek szabadon!
− Nem én voltam az egyetlen!
Will szinte meg sem hallotta a párbeszédüket. Az első döbbenet elmúltával a
lányához rohant. Simon kiemelte már a sárból, de ahogy Will közelebb ért
hozzá, Rose felemelte a kezét, és elejtette, amit eddig fogott.
− Ne! − zokogta. − Kérlek, ne! Ne nyúlj hozzám! Elárultalak. Elárultalak!
Will mit sem törődött a tiltakozásával. A karjába kapta, s ahogy átölelte,
hirtelen beléhasított az emlék, amikor Akkonban magához szorította, miután azt
hitte, Rose is a tűz áldozatául esett. Ugyanazt a szeretetet érezte most is, amint a
karjában tartotta. Robert lehajolt, felemelte a sárba esett tekercset.
− Neked akarta odaadni, testvérem − mondta Laurent. − A király emberei
üldözték. Követelték, hogy adjam ki nekik. − A főkapu felé pillantott, bár a
dörömbölés abbamaradt. − Azt hiszem, már elmentek!
 Will nézte, ahogy Robert kihúzza a tekercset a tokból, de nem engedte el a
lányát.
− Valami írás van rajta — mondta, ahogy a barátja a lapot forgatta.
Robert felemelte, hunyorogva nézte a félhomályban.
− Troyes senéschaljának a kezébe. Kinyitandó október tizenkettedik napján,
de semmivel sem előtte, halálbüntetés terhe alatt. − Robert odapillantott Willre,
aztán feltörte a viaszt, majd hangosan felolvasta a levelet.
Keserű tény, sajnálatos tény, tény, melybe belegondolni is borzalmas, melyet
hallani is borzalmas, förtelmes ocsmányság, szinte már embertelen, sőt valóban
az emberiségtől elszakadt. Ez volt a lényege mindannak, melyet tudomásunkra
hoztak, és mellyel kapcsolatban én, IV. Fülöp király számos kiváló és erkölcsös
személy vallomását meghallgattam, kik minden bűnök legocsmányabbikával
vádolják a templomos lovagok rendjét, sajnálatosan, de az igazságnak
megfelelően. Mint a báránybőrbe bújt farkasok, Krisztus ezen úgynevezett
katonái bűnt követtek el Isten ellen, félrevezették az egész keresztény világot.
E rend tagjai, amint arra fény derült, eretnek és bálványimádó szertartásokat
végeznek titkos összejöveteleiken és káptalangyűléseiken. Még ennél is
ocsmányabb, hogy megtagadják Krisztust, és lekopik a keresztet. Förtelmes
bűbájba és ördögimádásba merülnek, asszonyok társaságát élvezik, arra
biztatják a másikat, hogy a lehető legtrágárabb cselekedetekbe merüljenek
egymással. A templomos rend lovagjai megrontják a földet mocskukkal,
elmossák a harmat ártatlanságát, megfertőzik a levegő tisztaságát. Ezért van
hát, hogy nehéz szívvel, de kemény kézzel én, e birodalom Isten által felkent ura,
cselekedni vagyok kénytelen.
Parancsommal arra utasítalak, hogy azonnal gyújtsd egybe a rendelkezésedre
álló tiszteket, utána tartóztasd le a templomos rend területeden lévő minden
lovagját és fegyvernökét, papját és követőjét. Ezt pedig holnap reggel tedd meg
azaz pénteken, október tizenharmadik napján, az úr 1307. évében.
Amint a templomosokat börtönbe vetetted, őröket rendelsz a
preceptóriumaikba és minden birtokukra. Minden kincsüket, ereklyéjüket és
feljegyzésüket összegyűjtőd, biztonságban megőrződ addig amíg Párizsba nem
vitetheted őket. A templomos rend minden ingó és ingatlan vagyona ezentúl a
királyi kincstár részét képezi. Miután ezt megcselekedted, várj a korona további
utasítására.
Lejegyezte kegyelmes királyi felségünk nevében Sir Guillaume de Nogaret
a királyság első ügyvédje és a királyi pecsétek őre

Robert befejezte, látta, hogy Laurent arrébb lépett. Döbbentnek tűnt ő is,
Simon is. Robert Will szemébe nézett.
− De biztos, hogy ehhez megvan a kellő hatalma? Ilyesmihez a pápa
felhatalmazása is kellene!
Rose elfordította a fejét, és Will mellkasán nyugtatta az arcát.
− A király ma tervezte szétküldeni a leveleket. Nem csak ez az egy volt a
szobában, amit én elhoztam, hanem még jó néhány másik is. A királyság minden
senéschaljának küldeni akar egyet.
Will megsimogatta a haját, egyszerre volt büszke a lány bátorságára, és
ingerült, amiért ekkora veszélybe sodorta magát. Még mindig szédelgett a
felfedezéstől, hogy Rose gyermeket vár, így nehéz volt összpontosítania, de egy
idő után sikerült összeszednie a gondolatait.
− Azt hiszem, a király olyan biztos benne, hogy a nép támogatni fogja, hogy
nem érzi úgy, Kelemen pápa beleegyezésére is szüksége volna. Igazság szerint,
ha elég sokan követelik, hogy vizsgálják ki ezeket a vádakat, akkor a pápának
nem lesz más választása, mint felhatalmazni akár erre is a királyt. Ne feledjétek,
a Szent Kollégium bíborosainak legalább a fele Fülöp szövetségese. Igencsak
nagy nyomást tudnak gyakorolni Kelemenre.
Laurent a homlokát ráncolva nézte Willt, elvégre nem ismerte. Értetlenül rázta
meg a fejét, aztán Robert-hez fordult.
− A vizitátor, a nagymester, minden tisztviselőnk Poitiers-ben van a pápával,
és épp ezekről a vádakról tárgyalnak vele. Nem értem, miért indulna meg
ellenünk a király, ha egyszer már kezdetét vette a vizsgálat!
− Elterelő hadművelet − szólalt meg Will, mielőtt Robert szóhoz jutott volna.
− El akarják választani egymástól a tisztviselőket és a többi lovagot. A hajnali
támadás a minimumra csökkenti az ellenállás hatékonyságát, a parancsnokaik
nélkül pedig az emberek zavartak és szétszórtak lesznek.
− Akkor hát a pápa is benne van az egészben? − kérdezte Robert.
– Nem hinném. Úgy gondolom, Kelement arra használják fel, hogy lekösse a
rend tisztviselőit. Valószínűleg nem számít a tárgyalásuk kimenetele, vagy hogy
a pápa úgy érzi-e, a nagymester kielégítő válaszokat adott vádakra. A király
mindenképp meg akarja dönteni a rendet, ám egy ilyen merész lépést nehéz
lenne helyrehozni. Ha egyszer a templomosok a fogságában lesznek, szinte
lehetetlen bármiféle hatásos védelmet kialakítani. Azt hiszem, ha erre sor kerül,
elkerülhetetlen lesz egy nyilvános tárgyalás.
Mind elhallgattak.
− Négy hetünk van még, mielőtt lerohannak minket − mormolta Simon. –
Mitévők legyünk?
− Nincs elég időnk, hogy mindenkit figyelmeztessünk − mondta Laurent. –
Nem érhetünk el minden preceptóriumot, de talán ha összeszednénk minden
lovagot, aki a párizsi preceptóriumban van, és elmenekülnénk a…? −
Elhallgatott. − De nem tehetjük. A marsall vagy a vizitátor engedélye nélkül
nem. Emlékszem arra a történetre az egyik lovagokból álló helyőrségről a
Szentföldön, akik elmenekültek, amikor megtámadták őket a szaracénok, és
védtelenül hagyták a várat. Kitaszították őket a rendből. Nem menekülhetünk −
ráncolta a homlokát. − Én nem futok el.
− Figyelmeztetnünk kell a pápát − válaszolta Will én amúgy is el akartam
menni Poitiers-be! − Robert-re nézett. − Ha már ott vagyok, Jacques de Molay-
val is beszélhetek. A nagymesternek kell eldöntenie, hogy mitévők legyetek. A
testvérednek igaza van: fejetlenség lesz, ha nem tartjátok meg a rangsort. − Will
összeráncolta a homlokát, gyorsan gondolkozott. − Egyvalamit most is
megtehetünk. Tudjuk, hogy a király vádjai Esquin de Floyran vallomásán
alapulnak, de ha nem találnak rá bizonyítékot, egyetlenegy bíró sem ítélheti el a
rendet egy ember szava alapján. Tudjuk, hogy Hugues itt végezte a beavatásokat,
tehát ebben a preceptóriumban kell elpusztítanunk mindazt, ami a rend
bűnösségére utalhatna. Megnehezíthetjük Fülöp dolgát, amennyire csak tudjuk.
− Will elhallgatott, aztán kesernyés mosoly tűnt fel az arcán. − És tehetünk arról
is, hogy a lehető legkevésbé legyen csalogató a várt jutalom. Tisztában vagyok
vele, hogy nem helyezhetjük biztonságba az összes templomos erőd kincseit. −
Széttárta a kezét, mozdulata magába foglalta az árnyékos udvart és a körülötte
emelkedő épületeket is. − De a világ leggazdagabb preceptóriumában állunk!
– Mire célzol? − kérdezte Laurent. − Robert testvér, ki ez az ember?
Robert azonban nem figyelt rá. Willt nézte, az ő arcán is ugyanaz a keserű
mosoly ült.
− Elvisszük a kincstárat.
– Szükségünk lesz egy hajóra, és annyi emberre, ahány a kormányzásához kell
− monda Will mit sem törődve Laurent tiltakozásával. Odabiccentett Simonnak.
− Azt akarom, hogy a fedélzetén légy. És te is, Rose! − tette hozzá, lenézve a
lányára.
− Akad pár ember a preceptóriumban, akiben kellően megbízom ehhez −
válaszolta Robert −, olyanok, akikre nem terjedt ki Hugues befolyása! −
Odafordult Laurent-hez. − Segítesz nekünk?
Laurent hitetlenkedve nézett rá, de egy végtelennek tűnő pillanat után felvonta
a vállát.
− Estére talán fel tudunk készíteni egy hajót kihajózásra, de…
− Tedd meg. Beszélek a többiekkel is, mielőtt tovább mennék Poitiers-be.
− Azt akarom, hogy te is azzal a hajóval menj, Robert − szólt rá Will.
– Micsoda? Nem!
− Senkiben nem bízom úgy, mint benned, és valakinek ki kell jutnia, aki az
egész helyzetet átlátja, még mielőtt a király nekikezd a letartóztatásoknak. Nem
kellünk hozzá mind a ketten, hogy beszéljünk a nagymesterrel és a pápával.
Robert hallgatott.
− Hová megyünk? − kérdezte végül.
− Skóciába. Az peremvidék, ott el tudtok bújni, amíg ennek vége nem lesz, és
most, hogy Edward már halott, Anglia sem nagyon fog sok vizet zavarni! – Will
gyengéden kibontakozott a lánya öleléséből. − Menj Simonnal, Rose, kerít neked
száraz ruhát. Maradj vele, amikor itt lesz az ideje, majd felvisz a hajóra! –
Simonra nézett. − Azt szeretném, ha Skóciába értek, vidd el a húgaimhoz
Elginbe!
− Gondoskodom róla, hogy így legyen − mosolyodott el Simon halványan, és
Will megragadta a vállát. Rose lemaradt, még akkor is Willt bámulta, amikor
Simon megfogta a karját.
– Apám…?
− Lesz még rá időnk, Rose. Azonban nem ma! − Will nézte, ahogy a lány
elmegy, de a válla fölött visszanéz, aztán Robert-hez fordult. − Gyere! Nincs sok
időnk!
− Nem ártana lenézned a tömlöcbe − mondta Robert Laurent-nek. − Le kellett
ütnünk pár embert, azt hiszem, nemsokára magukhoz térnek. Mondd meg
nekik… − Megrázta a fejét. − Mondj nekik valamit!
Will és Robert átrohantak az udvaron a tisztviselők lakótornya felé.
Az Hugues szobájába vezető ajtó be volt zárva, de vállal nagy nehezen
belökték. Will lekapott egy fáklyát a folyosó faláról, rőtes lángja megvilágította
előttük a szobát. Hugues asztalától, egy jókora fegyverszekrénytől, pár ládától és
zsámolytól eltekintve a helyiség üres volt.
Will átlapozta az asztalon heverő pergameneket, Robert pedig a ládákat
nyitogatta fel.
− Találtál valamit? − nézett fel Will.
− Semmit. Csak ruhákat.
Will körbenézett.
− Engem nem ebbe a szobába vittek. Nyilvánvalóan máshol végezte a
beavatásokat.
− A káptalan épületében?
− Nem, nem is ott voltunk. Ott túl könnyen felfedezhették volna. Nagy lett
volna a kockázata, hogy észreveszik! − Will a homlokát ráncolva próbált
visszaemlékezni. − Lépcsőkön vittek le. Keskeny lépcsőkön.
− A tömlöc?
– Azt hiszem, nem! − Will a fegyverszekrényhez lépett, kinyitotta az ajtót. A
polcokon egy serleg állt, egy Biblia, néhány üres pergamenlap, egy érmékkel teli
erszény. Semmi rejtegetnivaló. Ingerülten fordult volna meg, de valami
megállította. A szag. Keserű volt és különösképp ismerős. Közelebb hajolt a
szekrényhez, megpróbálta az eszébe idézni, hol érezte legutóbb. Hirtelen jött rá.
Becsukta a szekrény ajtaját, és a hátuljához lépett. A szag itt még erősebb volt.
Enyhe huzatot érzett, hevesebben kezdett dobogni a szíve. − Segíts! − szólt oda
Robert-nek, majd az ujját becsúsztatta a szekrény és a fal közötti résbe.
Legnagyobb megdöbbenésükre a súlyos bútordarab könnyedén arrébb
csúszott, mintha sokszor elhúzták volna már. Amikor lenéztek, látták, hogy
valóban kis vájatokat vágott a kőbe. Keskeny folyosó nyílt előttük, meredek
lépcsők vezettek a mélybe. Egymásra néztek és beléptek. Robert kivonta a
kardját, Will pedig magasra emelte a gyertyát.
Kisebb terembe értek, a durván kifaragott kő valahogy befejezetlennek tűnt.
Will körbevitte a fáklyát, a lángok félig elkészült szobrokat világítottak meg az
oszlopok tetején. Talán szentek vagy angyalok alakjai voltak. Az egyik falat
fekete függönyök borították; Will felismerte őket. Elhúzta az egyiket, és egy kis
fülkét látott mögötte. Faemelvény állt benne, rajta egy durván összerótt trón. A
fülkét alaposan kisikálták, de a falat és a földet borító vérfoltok így is
felismerhetőek voltak, akárcsak a fémes szag, amit az állott füstölőbűz sem
nyomhatott el teljesen.
– Mi ez az egész? − kérdezte Robert, gyanakodva méregette az egyik szobrot,
aminek a pajzsán Szent György faragott keresztje volt. Üres, arctalan fej nézett
vissza rá.
– Magánkápolna, ha jól nézem − pillantott rá Will. − Talán valamelyik korábbi
mester rendelte, aztán kifogyott a pénzből, vagy elutazott a Szentföldre, ez pedig
itt maradt elfeledve? Réginek tűnik. − Az oltárhoz lépett. Kelyhek sorakoztak
rajta, füstölők, Hugues kézírásával telefirkált lapok. A keze végül egy bőrkötéses
könyvön állapodott meg. Elöntötte a szomorúság, ahogy felismerte. Everard
könyve.
Robert felnyitotta a szobába zsúfolt ládák egyikét.
− Krisztusom!
Will lenézett a lovag kezében lévő alaktalan förtelemre. A koponya sárgán
csillogott a fáklyafényben, hosszú állkapcsa előreugrott, hatalmas szemürege
feketén, üresen sötétlett. Robert megfordította, egy fiatal férfi fából ügyesen
kifaragott képmása látszott rajta. Még egyszer megfordította, és Will egy idősebb
férfi arcát látta; ráncos volt, komoly, és fehér szálak lógtak az arcába.
− Hugues azt mondta, ő játssza a Halászkirály szerepét a beavatásokon −
lépett Robert mellé. − Everard szerint a Halászkirály a Perceval-történetekben
Krisztus megtestesülése. Istené. − A jelmez három arcára mutatott. − A Szent-
háromság. Atya. Fiú. Szentlélek.
 − Nohát, mindig is tudtam, hogy Hugues becsvágyó!
Will előrehajolt, és belenézett a ládába. Meglátta Hugues halköpenyének
villódzó ráncait.
– Mindent el kell pusztítanunk. − Megállt, meggyújtotta az oltáron álló
gyertyákat a fáklyával, aztán felrohant Hugues szobájába. A kandalló mellett
hasábokra vágott tűzifa állt. Bedobott párat, mellészórt néhány pergament a
fegyverszekrényből, majd beléjük nyomta a fáklyát. Hagyta, hadd terjedjenek át
a lángok a száraz fára, és visszament, hogy segítsen Robert-nek.
A többi láda ruhákkal volt tele: a fehér köpenyek furcsának, befejezetlennek
tűntek a skarlátszín kereszt nélkül. A vörösre festett álarcokon fehér szarvasfej
fénylett. Az újjászületés jele, magyarázta Will. Akadt egy köteg könyv is, mind
románc volt; ott volt Chrétien de Troyes Grál-legendája, és jó néhány olyan
munka, aminek Will sem a szerzőjét, sem a címét nem ismerte.
Robert-rel kettesben egyesével ürítették ki a ládákat, ölszámra vitték fel a
könyveket Hugues szobájába. A kandallóban köpködve falták fel a lángok a
lapokat. A pergamen megfeketedett és felpöndörödött.
– Nem tudjuk az összes ruhát elégetni − mondta Will −, de átvihetjük a
preceptórium ruharaktárába. Úgy néznek majd ki, mintha csak befejezetlen
köpenyek lennének.
− És ezekkel mi legyen? − kérdezte Robert, feltartva a háromarcú maszkot és
a csillogó köpenyt.
Will elvette és a tűzre dobta. A köpeny könnyű selyme szinte azonnal lángra
kapott, egy pillanatra kékre festette a tüzet.
– És ezzel? − Robert lehajolt, felvette Everard könyvét, amit Will a földre tett.
Will pillanatnyi habozás után megrázta a fejét.
− Azt nem.
Robert biccentett. Megértette.
− Elviszem a kincstárral!
Amikor az utolsó lapot is tűzre vetették, egy ideig csak álltak, nézték, ahogy a
füst előpöfög a koponyaálarc szemgödrén, és a szájából kis tűznyelvek villannak
elő. A reggeli zsolozsmára harangoztak, amikor kisiettek a szobából, hagyták,
hadd hamvadjon a maszk magában. Három arc tűnt el a robajló lángok között.
 39.

Temple, Párizs
Kr. u. 1307. október 12.

− Mindent tudni akarok − csattant fel Jacques, végigvonulva a palota

folyosóján. − Megértetted, Rainier?
− Igen, uram − válaszolta a lovag, és megpróbált lépést tartani a
nagymesterrel. Jacques de Molay jó néhány órával azelőtt érkezett meg a párizsi
preceptóriumba, figyelmeztetés nélkül. Normandia mestere, Geoffroi de Charney
is vele volt, akárcsak négy fegyvernök és két szolga.
− Mit mondtál, kik voltak benne?
− Nem vagyok biztos minden részletben, de úgy hiszem, Simon Tanner, az
istállómester összeszövetkezett azzal a fickóval, aki megtámadott engem, és
kiszabadította Robert de Paris-t. Egy hónappal ezelőtt mentek el húsz
emberünkkel. Feljegyeztem mindegyikük nevét. Jó néhány testvérünkkel
egyetemben meg akartuk őket állítani, de túlerőben voltak.
− Inkább hagynotok kellett volna, hogy megöljenek titeket, mint hogy
elvigyék! − förmedt rá Jacques.
− Uram − hajtotta le a fejét Rainier. Még mindig nem múlt el teljesen az a
zúzódás, amit akkor kapott, amikor az őrszoba falának verték a fejét.
A nagymester végigmérte a fiatal lovagot; hatalmas termete uralta az egész
folyosót.
− És ki szervezte meg a hajót?
− Laurent testvér, uram!
− Azt mondod, ő még mindig itt van?
Rainier biccentett, és Jacques öreg szeme felszikrázott.
− Kísérd elém! − ahogy a lovag elsietett, Jacques belökte a szobájába vezető
egyik ajtót.
− Ez valóban szörnyű hír, uram − mondta de Charney, és belépett a
nyomában. − A király vádjaival és a pápa vizsgálatával a nyakunkban az
hiányzott még, hogy a tulajdon embereink is ellenünk dolgozzanak! Kell lennie
valamiféle magyarázatnak. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen sok testvérünk
belekeveredne ilyen ocsmány bűnbe!
– Majd meglátjuk, Geoffroi − motyogta Jacques az asztalához lépve. Nemrég
takarították le róla a hosszú távolléte alatt fehér takaróként ráülepedett
porréteget. Volt rajta egy kancsó víz és egy serleg. Töltött magának, majd
nehezen beleroskadt az asztal mögött álló karosszékbe. Remegett a keze, ahogy
az ajkához emelte az italt, és összeráncolta a homlokát a gyengesége miatt.
Mostanában gyakran megesett vele, s aggódott, hogy netán ez már az elaggás
első jele. Végtére is a hatvanas éveit taposta. De talán csak a Ciprusról ide
vezető út terhelte meg ennyire.
Jacques augusztusban érkezett meg Poitiers-be, és a körülmények dacára
örömmel fogadta a kis pihenőt a ferences rendi kolostorban, amit a Kelemen
pápával való tárgyalások jelentettek, de ez sem tartott sokáig. Alig pár nappal
azután, hogy Hugues de Pairaud és a templomos rend tisztviselői is
megérkeztek, hírnök jött a királytól, hogy visszahívja Párizsba. Megüzente a
királynak és a vizitátornak, hogy amint beszélt a királlyal, visszatér. Fülöp
megígérte, hogy találkozhat Esquin de Floyrannal. Jacques Geoffroi de Charney-
val kelt útra. A pápa időközben megbetegedett, nem tudta folytatni a vizsgálatot,
így a király hívása pompás alkalomnak tűnt arra, hogy a nagymester
személyesen is beszéljen az uralkodóval, és megtudja, miért szegezte a rendnek
ezeket az elképesztő vádakat. Jacques jó néhány napot töltött az orléans-i
preceptóriumban, ott ülte meg Szent Mihály ünnepét is, de a Párizsba vezető út
ennek ellenére kimerítette.
Felhajtotta a vizet.
− Szeretném tudni, hogy miért börtönözték be Robert de Paris-t. Velem tartott,
amikor Akkon eleste után körbeutaztam a keresztény világot. Jól ismertem,
azonban de Pairaud vizitátorral gyermekkora óta barátok voltak. El nem tudom
képzelni, mit követhetett el, amiért Hugues letartóztatta!
− Talán ez a Laurent tudni fogja, uram!
Jacques válaszul csak mordult egyet, és az ablakhoz lépett. Átnézett az udvar
fölött. Figyelte, ahogy a preceptórium lakói sürgölődnek az esti félhomályban:
egy fegyvernök az istálló felé vezetett egy könnyed, barna lovat, két szolga
zöldségekkel megrakott kosarakat cipelt, négy lovag vágott át az udvaron
barátságos beszélgetésbe merülve. Napcserzett homloka összeráncolódott, és
arra gondolt, miféle bűntettekkel vádolták őt és az embereit. Nem, nem is
bűntettekkel. Bűnökkel. A puszta gondolatuk is Jacques becsületébe taposott.
Hogy Krisztus szolgái, akik kis híján kétszáz éven át küzdöttek és ontották
vérüket a kereszténységért, az eretnekség vádja alá essenek… felfoghatatlannak
találta.
A pápa betegsége előtti rövid vizsgálódás Poitiers-ben nem járt eredménnyel,
és Jacques számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindezt a felfordulást
egyetlenegy ember szavai okozhatták. Ma ugyan azt hallotta néhány testvértől,
hogy a király elhitte a vádakat, sőt már közzé is tette őket, s bár a hír igencsak
felkavarta, úgy döntött, hogy a pletykákat félreteszi, nem törődik velük a Fülöp
királlyal másnapra tervezett audienciáig. A rend átélt már máskor is nehéz
időket. Épp csak tizenkét éve volt, hogy itt járt Nyugaton, és megvédte a
templomos rendet Bonifác pápa felvetésétől, hogy egyesüljenek a riválisaikkal,
Szent János lovagjaival. Ha egységesek maradnak, senki sem győzheti le őket.
A folyosón zaj harsant. Jacques elfordult az ablaktól, és intett de Charney-nak,
aki kinyitotta az ajtót. Rainier és egy másik lovag között egy harmadik férfi állt.
Kiáltozott, dobálta magát a szorításukban, de azonnal elhallgatott, amikor
meglátta a nagymestert szíve fölött az arannyal körbehímzett vörös kereszttel.
− Uram − lehelte. − Hallottam, hogy megérkeztél. Próbáltam már korábban is
beszélni veled, de a szolgáid azt mondták, hogy elfoglalt vagy.
− Miért akartál beszélni velem, Laurent testvér? − förmedt rá Jacques. − Talán
hogy bevalld a bűneidet? Vagy kegyelemért könyörögj?
− Figyelmeztetni akartalak. Égy férfi jó néhány hete elindult már, hogy
megkeressen Poitiers-ben, azonban valószínűleg nem talált meg, mert úgy
vélem, máskülönben nem jöttél volna el a király hívására, ha tudtad volna, hogy
ez csak csapda!
− Csapda? − kérdezte de Charney sietve. − Ezt meg hogy érted?
Jacques megszólalt, mielőtt Laurent válaszolhatott volna.
− A kincstárról akarok hallani. Ki vitte el, és hová? Minden kis részletet!
− Azért vitték el, hogy megvédjék a királytól, uram. Egy hónapja egy asszony
menekült ide a palotából. Parancsot hozott magával, ami arra szólt, hogy az
összes Franciaországban tartózkodó templomost tartóztassák le eretnekség
vádjával. Uram! A letartóztatásokat holnapra tervezték! A senéschalok
országszerte ma este nyitják ki azokat a parancsokat! Ha a király hívatott ide,
amint azt Rainier testvér mondta, akkor biztos téged is el akar fogni! Az a férfi,
aki kiszabadította Robert de Paris-t, vállalta, hogy megviszi neked is a hírt, de
megelőzésképp a preceptórium húsz lovagja Skóciába vitte a kincstárt, hajóval.
− Honnan tudod, hogy ez nem csak valamiféle összetett terv volt, amivel
kicsalogatták tőled a kincstárt? − förmedt rá a normandiai mester. − Az
embereinket meg is támadhatták! Ellophatták a kincseket!
− Magam is láttam azt a tekercset, de Charney mester. A király pecsétje volt
rajta! − Laurent Jacques-hoz fordult. − Hidd el, uram, a rend érdekében tettük,
amit tettünk, bár a lehető legrútabbul megszegtük a szabályzatot, hogy
véghezvihessük!
− Tudja-e bárki más igazolni, amit most elmondtál? − kérdezte de Charney.
Laurent megrázta a fejét.
− Abban egyeztünk meg, az lesz a legjobb, ha nem áruljuk el a többieknek,
nehogy vakrémület törjön ki. Reménykedtünk benne, hogy de Molay nagymester
időben visszatér, s eldönti, mitévők legyünk.
De Charney Jacques-ra nézett.
 − Ha igazat mond, uram, akkor…
− Nem − mordult fel Jacques −, ez csak valamiféle félreértés lehet. Fülöp
királynak nincs fennhatósága elrendelni valamely egyházi rend letartóztatását.
Ezt csak a pápa teheti meg, én pedig egészen biztosan tudom, hogy őszentsége
nem adott ki efféle parancsot. A megbeszélteknek megfelelően találkozni fogok
a királlyal, és megkeresem a gyökerét ennek a kavarodásnak és
hazugságáradatnak! − Baljósan meredt Laurent-re. − Akár jóhiszeműen jártak el
azok, akik elvitték a kincstárt, akár nem, nem fogadom el a döntésüket. Ha
egyszer ezekkel a vádakkal végeztünk, felkutatom őket, és szigorúan meg
lesznek büntetve! – Odabiccentett Rainier-nek. − Vidd le a börtönbe! Adhatsz
neki egy példányt a szabályzatból is, hátha eszébe jutnak a törvényeink, meg
hogy mi jár azért, ha valaki megszegi őket!
– Uram! A király emberei hajnalban megtámadnak minket! Nem maradhatunk
itt!
De Charney várt, amíg az ajtó be nem csukódott, és Laurent tiltakozó kiáltása
el nem hallgatott, aztán Jacques-hoz fordult.
− Talán bölcs dolog lenne elhagyni a várost − kockáztatta meg. − Csak ma
éjszakára. Esetleg…
− Nem, Geoffroi − szólt rá Jacques élesen. − Nem tűröm, hogy pletykák és
rémület kergessen ki a tulajdon preceptóriumomból. Ha így tennék, azzal igazat
adnék a vádaknak. Hogy néznénk ki, ha megfutamodnánk? Nem azt bizonyítaná
be a vádlóink előtt, hogy bűnösök vagyunk? Nem tartanának minket gyávának
az emberek? Mi Salamon templomának lovagjai vagyunk. Isten kardja! -A
nagymester hangja megingathatatlanul csengett. − Nem futok meg egyetlen
ellenség elől sem. Ha ezt tenném, megszegném a beavatásomkor tett esküimet.
Megvédem a rendet ustis a becsületemet, akár az életem árán is. Álltam már a
sivatagban húszezer katonával szemben, akik mind egy szálig végezni akartak
velem, vagy foglyul akartak ejteni. Kiállók pár tucat városi őrrel is!
Temple, Párizs
Kr. u. 1307. október 13.

Lassú dobverésre emlékeztető, tompa puffanásokkal kezdődött. A dúcból

riadtan röppentek fel a galambok, amikor a hang megtörte a hajnali csendet. A
lovak a fejüket hányva forgolódtak az állásaikban, és a lovászok álmosan
robogtak le az alvóhelyükről. A konyhában a reggelivel szorgoskodó szakácsok
egymásra nézve letették a kést. A szolgák bizonytalanul megálltak, kezükben a
zöldségkötegekkel és a lábuknál összekötözött nyulakkal. A reggeli zsolozsmára
készülő papok körbenéztek, merev kezükben meglibbent a gyertyák lángja. A
lovagok és a fegyvernökök felkeltek keskeny ágyaikról, megrázták szuszogó
bajtársaikat, majd felrángatták a csizmájukat és az ingüket. A keresztes háborúk
pár veteránja felismerte a hangot, felkapta a kardját, aztán ráordított a
fiatalabbakra, hogy kövessék a példájukat. Férfiak és fiúk özönlöttek ki az
udvarra. Az ég fagyoskéken borult föléjük.
Jacques de Molay az ágy mellett térdelt. Most felemelte a fejét. Felállt, a
láncinge szemei csilingelve hullottak a helyükre. Nem tudott aludni, egész
éjszaka imádkozott. Lassan átvágott a szobán, ott a falnak támasztott palloshoz
lépett. A hüvelyébe csúsztatta a kardot, aztán fogta az aranyszegélyű kereszttel
ékes köpenyt, és a vállára terítette. A haja és a szakálla ezüstösen csillogott a
sápadt fényben, s ahogy kivonult az udvarra, lazán omlott a vállára és a
mellkasára. Hallotta a kiáltozást és az ajtócsapódásokat, de mindezek fölött a
preceptórium kapujának csapódó faltörő kos ütemes döngését.
Geoffroi de Charney a földszinten találkozott vele.
− Úgy tűnik, Laurent-nek igaza volt, uram − lépett mellé a mester. − Mik az
utasításaid? Harcolunk?
A nagymester szótlanul megállt a palotája előtt a lépcső tetején, a tekintete
végigsöpört az előtte összegyűlő embereken. Legalább százötven lovag állt
előtte, a fegyvernökökről és a papokról nem is beszélve, akkor még ott volt az a
rengeteg szolga, lovász, apród és munkás is. Szükség esetén akár hónapokig ki
tudtak volna tartani a király ellen; a falakról támadva elzavarhatták volna a kaput
ostromlókat, aztán felkészülhettek volna az ostromra. De ez nem Palesztina volt.
Nem volt két évszázadnyi folyamatos vérontás köztük és a kaput ostromlók
között, csak egy súlyos félreértés és egy erőszakos uralkodó.
– Nem harcolunk − mondta a nagymester, majd levonult az emberek közé. A
tömeg szétnyílt előtte. − Szemtől szemben találkozom Fülöppel, és elintézem
vele ezt az ügyet. Ha ma a vérét ontjuk a király embereinek, csak még több oka
lesz rá, hogy elítéljen minket. Nem hagyhatjuk, hogy bárki azt higgye, úgy
viselkedünk, mintha bűnösek lennénk. A szavainkkal és a cselekedeteinkkel
védjük meg magunkat, nem a kardjainkkal. − Odalépett a kapuhoz, ahol egy
csapat lovag már karddal a kezében várakozott. A kos ismét a fának csattant,
amitől a kapu megremegett. Jacques tömegnyi ember hangját hallotta a falon
túlról; lovak nyerítettek és kutyák ugattak odakinn.
– Nyissátok ki a kaput − parancsolt rá Jacques két lovagra. − Most! − csattant
föl, mikor azok haboztak.
A két lovag együtt emelte fel a bejáratot védő fa keresztrudat. Másik két
társuk is odasietett, így négyen együtt hátrahúzták a kaput.
Egész hadsereg várt rájuk odakinn. A királyi gárda több mint kétszáz embere,
többségük lóháton, és jó néhány tisztviselő és városi elöljáró is volt velük. A
faltörő koshoz rendelt katonák épp újabb rohamra készültek, de a kapitányuk
kiáltására megtorpantak. Mások közelebb léptek, számszeríjukkal célba vették a
nagymestert.
Jacques az állát megfeszítve előrelépett; a háta mögött védelmezően
összegyűlő lovagokból merített erőt. A katonák mögött egy csapat bámészkodót
is észrevett az út szélén; lenyűgözve, kíváncsian nézték, mi folyik itt. Varjakra
emlékeztették, a csatamező szélén várakozó dögevőkre. Bal felől mozgást vett
észre, és nézte, ahogy egy skarláttal szegélyezett, fekete ruhába öltözött férfi
átléptetett a lovával a tömegen.
– Jacques de Molay? − kérdezte a fickó, lova nyergéből nézett le a földön álló
nagymesterre. Jacques bólintott, mire a férfi feltartott egy tekercset. −
Franciaország királyának parancsára téged és az embereidet letartóztatunk, a
preceptóriumotokat királyi irányítás alá vonjuk, míg csak le nem zajlott a
bűneiteket kivizsgáló jogi eljárás, és ítélet nem hozatott benne. Tedd le a
fegyvert, és utasítsd erre az embereidet is.
− Ki vagy te, hogy ilyen parancsot adj nekem? − kérdezte Jacques.
− A nevem Guillaume de Nogaret − válaszolta a fickó. Átvetette az egyik
lábát a nyergen, leugrott a földre. − Én vagyok a királyi pecsétőr és a királyság
első ügyvédje. El is olvashatod a parancsot, ha akarod − tette hozzá, majd
kinyújtotta a tekercset Jacques felé.
A nagymester arca megfeszült. Nem vette el a tekercset, mire Nogaret kurtán
elmosolyodott.
– Nos, persze! Elfelejtettem, hogy a legtöbb templomos nem tud olvasni,
ugye? Jól van, akkor felolvastatom neked valakivel! − csettintve egy
tisztviselőre bökött. A férfi előrelépett, de Jacques mérgesen felemelte a kezét.
− Elég! Beszélni akarok Fülöp királlyal!
− Őfelsége nem beszél eretnekekkel!
− Sem neked, sem pedig a királynak nincs joga börtönbe vetni minket, vagy
elkobozni a birtokainkat − mondta Geoffroi de Charney, s Jacques mellé lépett.
Szürke szeme látható nemtetszéssel méregette Nogaret-t. − A te királyi
parancsod, vagy bármi légyen is az, érvénytelen!
Nogaret intett a mögötte álló szürke képű férfinak, aki a domonkosok fekete
csuháját viselte.
− Guillaume de Paris testvér, városunk domonkos kollégiumának feje jogosult
arra, hogy bárkit letartóztasson eretnekség gyanújával. Ezt a jogot IX. Gergely
pápa adta a testvéreknek, részéül inkvizítori jogaiknak, több mint hetven évvel
ezelőtt!
− És világi személyekre vonatkozik − vetette ellene de Charney —, azonban
egyházi renddel kapcsolatban a pápának is a beleegyezését kell adnia.
 − Az én szememben már meg is adta − válaszolta Nogaret azzal, hogy
vizsgálatot indított eretnekség vádjában!
− Vizsgálatot? − csattant fel Jacques. − Alig volt több baráti beszélgetésnél
köztem és Kelemen között! Őszentsége természetesen nagyon szívesen lezárná
már ezt az ügyet, de nem hisz Esquin de Floyran vádaskodásában. Maga mondta,
miféle személyes bosszúvágy fűti azt az alakot a templomos rend ellen!
− Ha ez így van, akkor nincs mitől félnetek. Bebizonyosodik az
ártatlanságotok.
− Mind a ketten tudjuk, hogy az inkvizítoroknak az a feladata, hogy a
bűnösséget bizonyítsák, nem az, hogy az ártatlanságot!
Nogaret állta Jacques tekintetét.
– Tedd le a fegyvert. A katonáim felhatalmazást kaptak rá, hogy erőszakot
alkalmazzanak. − Nogaret látva, hogy Jacques nem mozdul, ingerülten intett a
számszeríjasoknak. − Tedd le a kardodat, vagy lelövetlek!
Jacques hátranézett; érezte, hogy a lovagjai megmozdulnak az ellene irányuló
fenyegetés hallatán. Hátraszólt volna nekik, hogy álljanak meg, de mielőtt
bármit mondhatott volna, Nogaret leejtette a kezét, és két számszeríjas lőtt. Az
egyik lövedék egy fiatal lovag mellébe csapódott közvetlenül a nagymester háta
mögött. Jacques látta, hogy a férfi hátrarepül, elterül a földön, a kard pedig
csengve hullik ki a kezéből. Egy másik is összeroskadt, őt nyakon találták, vér
fröcskölt mindenfelé. A háta mögött megindultak az emberek, készen rá, hogy
nekiessenek a támadóknak. Jacques lába a földbe gyökerezett, a tekintete a két
halott lovagon nyugodott, a szívét eltöltötte a hitetlenkedés. Már az is bűn volt,
ha valaki csak megsértett egy templomost, és kiközösítéssel is büntethető
cselekedet, ha megsebesítette. Látta, hogy a lovagjai előrenyomulnak, Nogaret
újabb emberei emelik fel a fegyverüket. Nem hagyhatta, hogy vérfürdő legyen a
vége.
– Állj! − ordított fel a nagymester, megállítva az embereit. − Tegyétek le a
fegyvereteket! − ordított a lovagjaira. − Most, rögtön!
A templomosok egyesével tették le a kardjukat a földre. Nogaret
elmosolyodott, s intett a király embereinek, hogy menjenek be az
épületegyüttesbe.
A katonák durván bántak a foglyaikkal, kíméletlenül hátrafeszítve kötözték
össze a karjukat, belerúgtak a lovagokba, míg azok térdre nem estek, vagy
gyomron öklözték őket, hogy meggörnyedjenek. A lovászokkal, szakácsokkal és
a papokkal is ugyanilyen kíméletlenül bántak, és fájdalomkiáltások harsantak
mindenütt, amint a király emberei beözönlöttek a káptalanba, a tisztviselők
pompás épületeibe, az öregtoronyba és a csendes kis kápolnába. Izgatottan,
gyorsan dolgoztak. Ezek az emberek mind úgy nőttek fel, hogy éveken át
hallgatták az elsutyorgott pletykákat arról, mi mindent csinálnak ezek a büszke,
bűntelen fehér köpenyes lovagok a titkos szertartásaikon, miféle csatákat vívtak,
milyen bátrak voltak a tengeren túl, milyen elképesztően gazdagok. Most
meghajoltak előttük a legendák, végre megalázhatták őket, végre szabadon
turkálhattak a kincseikben és a titkaikban.
Miközben a lovagokat és a fegyvernököket lecipelték a preceptórium ezentúl
börtönként szolgáló szobáiba, Jacques de Molay-t és Geoffroi de Charney-t
megfosztották a köpenyüktől, és egy kordéhoz kötözték. A Louvre-ba vitték
őket, a Szajna partján emelkedő királyi erődbe. Hidegen, tisztán meghasadt a
hajnal, de kis híján kétszáz éve ez volt az első nap, hogy nem a reggeli
zsolozsmára hívó harangok köszöntötték.
A Latin negyed, Párizs
Kr. u. 1307. október 27.

Will az épületeket figyelve sétált végig a kanyargós utcán. Boltok és

műhelyek bújtak szorosan egymáshoz, az épületek ráhajoltak egy sáros
kereszteződésre. A faváz közti falrészeket fakult rózsaszín vagy kopott fehér
festék borította. A távolban egy templom kupolája koronázta meg a háztetők
kusza összevisszaságát. Füstcsíkokkal szabdalt, ólomszín ég borult föléjük.
Hideg volt a levegő, és az emberek sietősen vonultak az utcán. Összehúzták
magukon a köntösüket, kendőjüket, a lélegzetük fehéren gőzölgött. A többségük
a Latin negyed szívét alkotó számtalan kollégium valamelyikének tudósa volt,
vagy pap. Will pontosan tudta, mennyire kirí szakadt és foltos bőrköpenyében,
ápolatlan szakállával és hajával, száradt sárréteg borította csizmájával. Már a ló
maga is gyanús lehetett; igazi ébenfekete csatamén, még Simon nyergelte fel
neki, amikor elhagyta a preceptóriumot. Erezte a járókelők kíváncsiságát, ahogy
megpróbálták összeegyeztetni a szakadt külsőt a nemes paripával. Ha valaki
megkérdezné, azzal ütné el a dolgot, hogy lovász, bár a kora meghazudtolta ezt a
mesét. De most inkább az épületre figyelt, nem a kifogásokon törte a fejét. Nem
akart annyi ideig itt maradni, hogy bárkinek is alkalma lehessen kérdezősködni.
Csak meg kellett találnia, amit keresett, és már mehetett is.
A Poitiers-be vezető út hosszabb volt, mint várta, az őszi viharok igencsak
lelassították. Amikor beért a városba, igyekezett kerülni a főbb útvonalakat, mert
bár Hugues de Pairaud halottnak hitte, szemernyi kétsége sem volt, hogy a
vizitátor ezúttal maga gondoskodna a dologról, ha elkapná. Amikor kapcsolatba
lépett a szerzetessel, akit korábbi látogatásaiból már ismert, megtudta, hogy két
nappal kerülte el Jacques de Molay-t. A nagymester Párizsba ment, és a
visszatéréséig a város preceptóriumában hagyta a vizitátort és a többi
tisztviselőt. Kelemen komolyan megbetegedett, s bár Will kétségbeesetten
könyörgött a szerzeteseknek, csak egy nappal a letartóztatások kijelölt időpontja
előtt találkozhatott a pápával.
Alig egyórás audienciát kapott Kelementől, azonban a pápát annyira
kimerítette a betegsége, hogy nem tudott neki sok vigaszt vagy segítséget
ajánlani. Will a kolostorban maradt, remélve, hogy Kelemen kellően felgyógyul
ahhoz, hogy döntsön róla, miképp akadályozza meg a király tervét, és itt értesült
arról is, hogy a templomos rend poitiers-i preceptóriuma egy igen vad hajnali
támadás során esett el, meg hogy a király egész seregnyi katonát küldött ellenük.
Mindegyik lovagot elfogták, Hugues-öt és a többi tisztviselőt a király foglyának
nyilvánították, majd Párizsba vitették. Will megerősítve látta a tekercsben
szereplő fenyegetést, de nem tudta, hogy a lánya, Simon és Robert biztonságban
elhajózott-e, úgyhogy könyörgött Kelemennek, hogy írjon a királynak, ítélje el,
amit tett, és követelje a lovagok azonnali szabadon bocsátását. A pápa
beleegyezett, hogy találkozzon a királlyal, amint jobban van, de Will kis híján
beleőrült Kelemen ráérősségébe, és úgy döntött, visszatér Párizsba. Talán ha
igazolni tudja a király kegyetlenkedését, vagy hogy magának rekeszti el a
templomosok vagyonát, gyorsabb cselekvésre tudja ösztönözni a pápát is.
Amikor Párizsba ért, egyenesen a preceptóriumhoz sietett, de annyi királyi
gárdistát látott a környéken, hogy nem mert közelebb menni. A város felbolydult
a templomosok bukásának hírére. Volt valami ocsmány az emberek
érdeklődésében. Volt, aki igazságról beszélt, meg arról, hogy a lovagok végre
megkapják, ami járt nekik, amiért elveszítették a Szentföldet. Mások a vádakról
beszéltek, és sokat tudóan összebiccentettek a hentessel, miközben odaadták a
húsért a pénzt, mivel mindig is tudták, hogy ezek a lovagok nagy gazemberek.
Will azt is a pletykákból tudta meg, hogy nem sikerült mindenkit elkapniuk
aznap a preceptóriumban. Az emberek azt mesélték, a kezdeti káoszban lovagok
és fegyvernökök menekültek az utcán. Will ezeket a szökevényeket próbálta
megtalálni, ezért volt most itt, a Latin negyedben is, ezért bámulta ezt a házat;
jelet keresett.
Végül megtalálta: fekete ajtó, rajta félig lepattogzott festékkel az aranykereszt.
A földszint ablakai zárva voltak; korán volt még. Átvezette a lovat az épület
oldalán lévő boltíves kapun, beért a szűkös belső udvarra. A hátsó falnál egy kis
istálló roskadozott. Egy fiú az udvart söpörte, felnézett, aztán elkerekedett a
szeme, ahogy alaposan végigmustrálta Willt és a lovat.
− Hol találom a fogadóst? − kérdezte Will, és a kezébe nyomta a kantárt.
− A konyhában − válaszolta a fiú. Szakértő mozdulattal fordította meg a lovat,
majd elvezette az istállóba.
− Ne nyergeld le! − szólt utána Will, és a hátsó ajtó felé indult. − Nem
maradok sokáig!
A konyhában ketten voltak, és kérdően felnéztek rá, amikor belépett. Az
egyikük kése megállt a félig kibelezett hal fölött.
− Mit akarsz?
− A fogadóst keresem!
− Elöl van − válaszolta a férfi, egy mozdulattal levágva a hal fejét. A háta
mögött nyíló ajtóra bökött a hüvelykujjával. − De nincs kiadó szobánk, ha azt
keresnél!
Will átsietett mögötte, hamarosan sötét, dohos szobába ért. Egy vézna,
répavörös hajú fickó egy hordót próbált áttaszigálni az egyenetlen kövezeten.
Nagyot káromkodott, amikor elakadt a termet szegélyező padok egyikében.
− Hadd segítsek − mondta Will; odasietett, és megfogta a hordó másik végét.
A fickó meglepődve nézett fel rá, de hagyta, hadd segítsen görgetni abba a
sarokba, ahol több másik hordó is állt már. Kiegyenesedett.
− Szobát keresel? Csak mert…
− Nem − szakította félbe Will −, pár embert keresek, akik véleményem szerint
a vendégeid lehetnek!
− Valóban? − A férfi hangja könnyed volt, de Will kihallotta belőle a
feszültséget.
− Azt hiszem, tudod, kikre gondolok!
− Honnan tudnám, hogy kikre gondolsz, ha egyszer nem mondod meg a
nevüket? − nevetett fel a fickó idegesen.
− Templomosok.
A férfi a kezét felemelve megrázta a fejét.
− Sajnálom! − Lassan elhátrált Willtől, egyenesen a konyha felé.
– Nem azért jöttem, hogy feladjam őket − mondta Will sietve −, csak beszélni
akarok velük! Kérlek! Nagyon fontos volna!
A férfi meredten nézte, közben nekihátrált egy padnak.
− Figyelj, én csak hagytam, hogy itt legyenek − az arca sápadt volt és ijedt a
félhomályban −, csak amíg ki nem tudnak szökni a városból. Üzleteltem a
preceptóriummal, és a lovagok mindig jól bántak velem. Úgy éreztem, tartozom
nekik ennyivel, amikor nálam kértek menedéket!
Will biztatóan bólintott.
− És ha mindennek vége, bízhatsz benne, hogy meghálálják a segítségedet!
A férfi habozott, aztán a lépcső felé biccentett.
− Négyen vannak. Három lovag és egy fegyvernök. A legfelső szobát adtam
nekik.
− Köszönöm − mondta Will megindulva felfelé a lépcsőn. A fokok nyögtek a
súlya alatt; jó néhány fordulót kellett fölfelé kaptatnia, amíg felért a negyedik
emeleten nyíló ajtóhoz, a lépcsősor végéhez. A szobából mozgást hallott, fojtott
hangokat. Az ajtó résnyire nyílt, és egy arc kukucskált ki.
− Igen?
– A nevem William Campbell, és Robert de Paris és Simon Tanner barátja
vagyok. Beszélnem kell veletek!
− Sajnálom − mondta −, nem ismerem őket!
− Várj, Gui − hallatszott mögüle −, engedd be!
Az ajtó becsukódott, és Will fojtott szóváltást hallott. Végül mégis kinyílt,
aztán hagyták, hogy belépjen a szobába. Amint átért a küszöbön, egy kard
feszült a torkának. Megdermedt.
− Vedd el a fegyverét, Albert − mondta a háta mögött álló férfi, és berúgta az
ajtót.
Egy széles, vörös arcú fiatalember kivonta Will kardját a hüvelyéből.
Miközben ezzel volt elfoglalva, Will körbenézett a szobában. A másik két férfi is
fegyvert fogott, és készek voltak nekiesni, ha úgy hozza a sors. Mindannyian
leborotválták a szakállukat, de az állukon még világosabb volt a bőr, látszott,
hogy ott évek óta nem érte erős napfény. A ruháik durvák voltak, láthatóan nem
rájuk szabták; az egyiké túl hosszú volt, a másiké túl rövid, és mindegyikük
arcán az üldözöttek óvatos gyanakvása ült.
− Mit akarsz? − csattant fel a Gui nevű férfi. A kardja még mindig Will
torkának feszült.
− Értesüléseket.
− Hogy találtál ránk? − kérdezte Albert aggódva.
− A preceptóriumból kijutott egy szolga, ő mondta el.
Gui káromkodott az orra alatt.
− Mondtam, hogy nem volna szabad itt maradnunk! Ha ő ránk talált, akkor a
király emberei is meglelhetnek! Ki kell jutnunk Párizsból!
− Hogy tehetnénk? − kérdezte egy másik lovag. − Nincs pénzünk, és ismernek
a városban! − Megrángatta a ruháját. − Tisztességes álruha nélkül sosem jutunk
túl az őrökön! Hallottad, mit mondott Martin! Mindenkit kifaggatnak, aki el akar
menni!
− Miféle értesülést szeretnél? − kérdezte Gui Willtől.
– Tudjátok, hogy múlt hónapban egy csapat templomos elhagyta a
preceptóriumot? Robert de Paris és Simon Tanner is köztük voltak. Valamilyen
hajón kellett volna elutazniuk.
Gui pár pillanatig hallgatott. Lassan leengedte a kardját, de a penge továbbra
is Willre mutatott.
− Igen. Senki sem tudta, mi történt, vagy hogy miért mentek el, de később azt
rebesgették, magukkal vitték a kincstárt is. Mindenki úgy vélte, a vizitátor
rendelte el.
− És mi volt a helyzet a letartóztatások napján? − sóhajtott Will
megkönnyebbülten. − El tudjátok mondani, mi történt? A király elkezdte már a
pert? A lovagokat csak fogva tartják, vagy már elkezdték kikérdezni őket?
Albert megrázta a fejét.
− Nem tudjuk. Mi négyen az ispotályban voltunk, amikor megkezdődtek a
letartóztatások. Amikor láttuk, hogy jönnek a katonák, és jó néhány lovagot
megölnek, a menekülés mellett döntöttünk. Arra gondoltunk, el kellene jutnunk
másik preceptóriumokba figyelmeztetni a többieket, hogy mi történik itt.
− Nem értetek volna el vele semmi sem − válaszolta Will. − Nem csak
Párizsban támadtak.
– Ki vagy te? − vonta össze a szemöldökét Gui számonkérően. − Honnan
tudod mindezt?
− Valaki, aki nem akarja, hogy a király megszerezze az áhított kincset −
folytatta Will. − De ehhez a pápa előtt is bizonyítanom kellene, hogy a király
törvénytelenül jár el.
− A pápa előtt? − kérdezte Albert reménykedve.
Patadobogás hallatszott föl hozzájuk, riadt kiáltások vegyültek bele. Will és
Gui az ablakhoz ugrottak. Egy csapat királyi gárdista lovagolt az utcán át a
fogadó felé. Az emberek épp hogy el tudtak előlük ugrani. Will nagyot
káromkodott, amikor megálltak a ház előtt. A lovak türelmetlenül kapáltak a
lábukkal.
– Te hoztad őket ide? − mordult fel Gui Will felé fordulva.
– Nem!
Lentről kiáltozást hallottak.
− A király nevében kinyitni!
− A fenébe! — Gui feltépte az ajtót.
Will a lépcsőn lerobogó férfiak nyomába szegődött.
– A hátsó ajtón át! − ordította Gui, ahogy a következő fordulóhoz értek. – A
hátsó ajtón át kijuthatunk!
– Nem! − kiáltott rá Will. − Azt biztosan figyelik! Az ablakok! Talán
kimászhatunk a tetőre!
De a lovagok nem törődtek vele, inkább Gui után rohantak le a rozoga
lépcsőn. A folyosón mindenütt kinyíltak az ajtók, a vendégek kiugrottak az
ágyukból.
− Mi a fene folyik itt? − lépett előre egy férfi, ám Will megindult felé, erre
hátrahúzódott.
Will elrohant mellette, beugrott a szobába, majd egyenesen az ablakhoz
szaladt. Káromkodott; nem látott mást, csak az udvar mély kútját. Odalenn
tucatnyi katona özönlött be a hátsó ajtón. Kiáltozást hallott valahonnan lentről,
és kiszáguldott a szobából. Végigrohant a folyosón, nekivágódott egy ajtónak, de
az zárva volt; megpróbált egy másikat, azt sikerült vállal belöknie. Egy férfi
ugrott neki, kezében éjjeliedénnyel. Will lebukott és előrevetődött, egyenesen
gyomron térdelte a fickót. Az kétrét görnyedt, mire egy nő kipattant az ágyból és
teli torokból sikoltozni kezdett. Meztelen volt, a szája tágra nyílt ordítás közben.
Léptek dobogtak föl a lépcsőn. Will nem törődött a nővel, az ablakhoz ugrott, és
kilökte a zsalugátert. Párkányt látott odakinn, ha rááll, talán eléri a szomszédos
épületet. Fellódította a lábát, át a párkányon, közben megragadta az ablakkeretet,
nehogy kiessen. A három gárdista ebben a pillanatban rohant be a szobába. A nő
mind hangosabban sikoltozott, miközben az egyik katona elkapta Willt a
köpenye csuklyájánál fogva. Visszarángatták a szobába, ott a földre lökték. Az
egyik fickó arcon rúgta, ettől vér öntötte el Will torkát. Szédelegve, fuldokolva
rángatták ki a szobából.
Vért köpött a fogai közt, ahogy kicibálták az utcára. Látta, hogy a többieket is
elfogták; Gui a földön hevert, az arcát eltorzította a fájdalom. Jókora tömeg gyűlt
össze, az emberek elősereglettek a boltokból és a fogadókból, úgy nézték a
látványosságot. Néhányan éljenezni kezdtek, amikor a még mindig küszködő
Albertet annyira oldalba öklözték, hogy térdre roskadt.
− Újabb adag patkány a süllyedő hajóról − hallatszott egy hideg hang. −
Tartóztassátok le a fogadóst és a személyzetet is! − A parancs elég hangos volt
ahhoz, hogy mindenki hallja. − Bárki, aki menedéket ad az eretnekeknek,
ugyanabban az elbánásban részesül, mint ők!
Will azonnal lehorgasztotta a fejét, amikor a fekete köntös feltűnt a színen.
− Kik ezek? Lovagok vagy fegyvernökök?
− Nem tudom − válaszolta a katona −, de úgyis hamar kiderül, amint bezárjuk
őket!
− Úgy bizony. Vigyétek mindet a preceptóriumba!
Will lesütött szeme sarkából nézte, ahogy a fekete ruha tovább siklik. Érezte,
hogy elvezetik, aztán a hideg hang ismét felcsendült.
– Várj!
Will megdermedt.
− Az a fickó ott! Mutassátok csak az arcát!
Will megpróbált elhúzódni, de az egyik katona a hajába markolva
hátrarántotta a fejét. Egyenesen Guillaume de Nogaret fekete szemébe nézett.
Nogaret arcán először hitetlenkedés ült, aztán lassan kiült rá az elégedettség.
− Ezt is vigyük a többivel, miniszter? − kérdezte az egyik gárdista habozva.
– Nem − mormolta Nogaret. − Ez mehet a Louvre-ba! − A hangja szinte
csöpögött az élvezettől. − Külön kis cellát készíttetek elő neki!
 40.

Louvre, Párizs
Kr. u. 1307. október 31.

Will fel-alá járkált a cellájában; öt lépés előre, öt lépés vissza. Az elmúlt

négy nap végtelenre nyúló óráit efféle apró, szabad dolgokkal töltötte ki a
szűkös, levegőtlen térben. Nem kötözték meg, maga dönthette hát el, hogy ülni
és gondolkozni szeretne, heverni és aludni, hogy erősebb maradjon, vagy
járkálni, hogy az izmai ne tunyuljanak el.
A börtön − négy kopár fal, ablak sehol, egy egyszerű ajtó, rajta kis lyukkal,
amin át belökték az ételt − meglepte. Azok alapján, ahogy Nogaret méregette,
miközben ott lógott a gárdisták markában, azt hitte, hogy verések és kínzások
várnak rá. Bizonyos szempontból ez az emberi kapcsolatoktól szinte teljesen
mentes űr még rosszabb volt. Olyan elszántan várta, aminek jönnie kell, hogy
szinte már az egész teste remegett tőle, és minden önuralmára szüksége volt,
hogy a gondolatai ne pörögjenek át az őrületbe. Nyugodtnak kellett maradnia, fel
kellett készülnie, úgyhogy járkált, és arra az egyszerű mintára összpontosított,
hogy az egyik lábát a másik után teszi.
Nem sokkal később léptek zaját hallotta. Megállt és figyelt. Közeledtek. Úgy
vélte, három, vagy akár négy ember is lehet, és egy pillanatig sem kerülte el a
figyelmét a láncing csörrenése. A cella falának szorította a hátát. A lábdobogás
még közelebb jött, megállt az ajtaja előtt, aztán hallotta, hogy felpattan a zár.
− Arccal a falnak − vágott rajta végig az érdes hang.
Will habozott, nem akarta, hogy gyengének lássák, de semmi okot nem talált
arra, miért ne engedelmeskedne egy ilyen egyszerű parancsnak, úgyhogy
megfordult. A háta szinte viszketett már a várakozástól, ahogy kinyílt az ajtó, és
hideg huzat csapott be. Megmerevedett. Kezek ragadták meg a karját és
hátrarángatták. Kötél tekeredett a csuklója köré. Hallotta a háta mögött zihálni a
férfit, a nyomás egyre erősebb volt, a vér fájdalmasan lüktetett az ereiben, a keze
átforrósodott és bizseregni kezdett. Megpördítették, és arccal előre kitaszigálták.
A két férfi közrevette.
Egyik őr sem beszélt sem vele, sem pedig egymással. Átvezették a börtönön.
Will menet közben igyekezett összpontosítani a gondolatait egyetlen egyszerű
pontra saját magán belül, egy pontra, ahol sem a fenyegetések, sem a félelem
nem érheti utol. Nehéz volt, mert a gondolatai felbolydulva kavarogtak. A lánya
emléke, ahogy átnéz a válla fölött, miközben Simon elvezeti, majd rögtön utána
William Wallace képe, amint levágják a kötélről. A fogát csikorgatva száműzte a
gondolatai közül ezeket a képeket, inkább az előtte álló feladatra összpontosított:
egyik láb a másik után épp, mint a cellájában.
A kísérője egy ajtó előtt állította meg, mely nyitva állt, és Will érezte a bentről
kiáradó hőséget. Azonnal verejtékezni kezdett a homloka. Az első, amit
észrevett, az a szobában látható kilenc ember szeméből áradó kegyetlenség nyílt
fenyegetése. Azonnal felismerte Nogaret-t. Az őt idekísérő négy katona mellett
még négyen voltak, és mindannyian a domonkosok fekete csuháját hordták. Az
egyiküket ismerte is látásból; magas, vézna ember volt, ijesztően hideg
szemekkel. Guillaume de Paris volt az, Fülöp személyes gyóntatója, az
inkvizíció párizsi feje. Amint behúzták mögötte az ajtót, a tekintete a rengeteg
eszközre siklott; a tárgyakból áradó fenyegetés még komorabb és titokzatosabb
volt.
Egy kötél lógott átvetve az egyik mennyezeti gerendán, nem messze egy
háromszögletű kerettől, ami leginkább egy teljesen feltekercselt csörlőre
emlékeztette, és egész sor kötél lógott le róla. A szénnel megrakott tűz előtt
feketésnek tűnő deszkát támasztottak egy vödör olajos folyadék mellé. Volt ott
egy alacsony asztalka valami fémtölcsérszerűséggel, és egy másik, kelmével
letakart asztal, ami alatt olyan holmik körvonalát látta, melyeknek a
rendeltetésére legfeljebb homályos ötletei lettek volna. A tárgyaknál rosszabbak
voltak a padlón éktelenkedő foltok. Némelyik friss volt, mások régiek. A szag
alapján volt köztük vér, vizelet, ürülék és izzadtság is. Minden egyes csepp a kín
egy visszhangja, egy sikoly vagy egy nyögés emléke volt. A rémületek szobája
volt ez, ahol az emberről lefosztottak minden méltóságot és emberséget,
visszanyesték egész a magjáig, a vérig, a csontig, az inakig. Felrémlett, mit
mesélt Everard, hogyan kínozták meg a katharokat, de az inkvizítoroknak bőven
volt idejük gyakorolni azóta a korai időszak óta, és igencsak kifinomult
módszerekre jutottak az egyház rájuk nehezedő szabályozása dacára is. Nem volt
szabad vért ontaniuk, csak ha véletlenül történt vizsgálódás közben, úgyhogy
igazán ötletes elképzelésekkel álltak elő, miképp tudnának minél nagyobb
szenvedést okozni az eretnekséggel vádolt férfiaknak és nőknek, hogy vallomást
csikarjanak ki belőlük. Eltörték a csontjaikat, megégették őket, összepréselték a
testüket, kiugrasztották az ízületeiket, mindezt anélkül, hogy akárcsak egy csepp
vér is hullott volna az egyházra.
Nogaret kivárta, hogy alaposan végignézze a szobát, csak azután szólalt meg.
– William Campbell, eretnekséggel vádolnak. Most megvizsgál az egyházi
hatalom, hogy eldöntse, igaz-e ez a vád avagy hamis! Alkalmad nyílik rá, hogy
bevalld bűneidet, s ha valódi bűnbocsánatról teszel tanúbizonyságot, úgy azok
meg is bocsáttatnak. Minek vallód magad?
Will a többiekre nézett, aztán visszasiklott a tekintete Nogaret-ra.
 – Hogyan is lehetnék bűnös? Nem vagyok templomos. Sok éve már, hogy
elhagytam a rendet. Miféle bizonyítékod van, ami alapján feltételezheted, hogy
eretnek vagyok?
Nogaret elmosolyodott; láthatóan élvezte a játékot.
− A rend egy magas rangú tagjának a vallomása téged is bevádol −
elhallgatott, alaposan végigmérte Willt. − Mi az az Anima Templi?
Will hallgatott, állta Nogaret tekintetét.
− Meglep a hallgatásod, Campbell. A templomos rend vizitátora, Hugues de
Pairaud a szobában jelenlévő összes férfiú füle hallatára mondta, hogy te voltál
ennek a szervezetnek a feje.
Will még mindig nem szólt egy szót sem.
− Valójában − folytatta Nogaret −, de Pairaud vallomásának nagy része
egybecseng Esquin de Floyran állításaival, valamint mások vallomásaival,
köztük a nagymesterével is.
− Ez hazugság.
– Valóban? − Nogaret a háromszög alakú kerethez lépett. − Jacques de Molay
egyenesen itt, a kínpadon mondta mindezt! Azt mondta, megtagadta Krisztust, és
leköpte a keresztet! Azt mondta, egy háromfejű bálványt imádott a
káptalangyűléseken, és a többi lovagot is arra biztatta, hogy tegye ezt, valamint
szájon csókolta a testvéreit, valamint egyéb testrészeken is.
Will észrevette, hogy Guillaume de Paris állkapcsa undorodva megvonaglik.
Egy másik domonkos keresztet vetett. A fáklyák és a tűz árasztotta forróságban
verejték kezdett patakzani a hátán. Minden állításukat letagadhatta, jött rá
hirtelen, azonban mégsem számítana semmit sem. Nem számítana a beismerés
sem, ha egyszer Nogaret vezeti a vizsgálatot. De talán játszhat még de Paris
emberségére, hogy egy ártatlan férfit mentsen meg a kínok kínjától? Legalább
amíg Kelemen pápa közbe nem avatkozik. A magas domonkosra összpontosított.
− Az Anima Templi létezik, és egykor én voltam a feje. De sosem volt
eretnekek gyülekezete, hanem a békét szolgálta. Sajnálatos módon, miután
elhagytam a rendet, egy maréknyi férfi eltorzította a céljainkat, és a saját
hasznukra formálták. De ezek az emberek sem voltak eretnekek, csak tévedésben
éltek. Nem volt más bűnük, mint a gőg és a mohóság, nem vétettek a hit ellen,
valójában az egyetlen olyan hatalomnak kellene őket számon kérnie, aki jogosult
a templomos lovagok fölött ítélni: őszentségének a pápának. De mint mondtam,
ez csak egy kis csoportot érint. Kíméljétek meg a többi testvért a kínzásoktól,
mert semmit sem tudnak bármiféle eretnekségről, a nagymestert is beleértve.
– Tudod a nevét ennek a pár embernek? − kérdezte Guillaume de Paris
komoran.
Will épp a válaszon gondolkozott, amikor Nogaret közéjük lépett.
 – Ne hagyd, hogy elbolondítson! Csak félre akar vezetni minket! Magad is
hallottad de Molay vallomását! Még csak egy nap telt el azóta!
Will szeme elkeskenyedett.
− Bárki bevallana bármit ahhoz a valamihez kötözve − mordult fel −, téged is
beleértve!
Nogaret arcán két vörös folt fénylett fel, de visszanyerte az önuralmát, mielőtt
megszólalt volna.
− Örülök, hogy ilyen könnyedén megszereztük a vallomásodat, Campbell. Jó
előjelnek tűnik a következő kérdésemhez is, amit fel kell tennem, mert a király
azonnal választ szeretne kapni rá! − Intett az őröknek. − Vetkőztessétek le!
Will megdermedt, amikor az őrök előreléptek. Az ingét széttépték elöl. Az
egyik katona tőrrel vágta szét az ing ujját. Will arca megrándult, amikor a kés a
bőrét is megvágta. A nadrágja hasonló sorsra jutott, aztán már csak a mezítelen
test borzalmas védtelensége maradt. Emlékezett valami hasonlóra még a
templomos rendbe való avatásáról, de akkor ott volt a megpróbáltatásokkal
elnyerhető jutalom ígérete. Most azonban nem reménykedhetett ilyesmiben.
Az asztalhoz vitték a fémtölcsérrel és a kancsóval, és Will látta, hogy víz és
egyéb folyadékok sötétítik el alatta a padlót. A tekintete végigfutott a
szerszámokon, bár nem tudta volna megmondani, melyiket mire fogják
használni.
− Hol van a kincstár, Campbell?
− Fogalmam sincs róla. Kérdezd a lovagokat.
− Már megkérdeztem. Jó néhányan állítják, neked is közöd volt hozzá, hogy
elvitték Párizsból! − A miniszter hangja eltorzult. − Aznap éjjel, amikor az a
cafka lányod ellopta a királyi felség egyik parancslevelét! El kellett volna
vágnom a rohadt szuka torkát, amikor esélyem volt rá!
Will előrevetette volna magát, de visszarántották, majd Nogaret kurtán el-
vakkantott parancsára feldobták az asztalra. Az egyik inkvizítor a kancsót, egy
másik a tölcsért kapta fel. Will elkeseredetten küzdött, de a többi katona is
odalépett, így a négy férfi együttesen rá tudta fogni az asztalra, mezítelenül, két
kezével fájdalmasan a háta mögé kötve. A karját a tulajdon súlya zúzta szét.
− Hol van a kincstár? − követelte Nogaret olyan közelről, hogy Will szinte a
lélegzetét is érezte.
Will elrántotta az arcát, de az egyik katona megragadta a fejét. Valamelyik
inkvizítor fölé hajolt, és a szájára igazította a fémtölcsér csövét. Olyan erővel
nyomta rá, hogy felhasadt az ajka és vérezni kezdett, ezért kénytelen volt
felnyitni. Hirtelen megjelent fölötte a kancsó pereme. A víz a tölcsér öblébe
zúdult, és Will egész teste belefeszült a sokkba. A folyadék elárasztotta a száját,
leözönlött a torkán, esélye sem volt rá, hogy lenyelje. Egyre több víz patakzott a
szájába, öklendezni kezdett, fuldokolni, végül már úgy érezte, egy egész folyót
töltenek bele. Nem kapott levegőt. Megfulladt. Ennyi volt. Haldoklott, de
közben végig ott recsegett Nogaret hangja a fülében.
− Hol van a kincstár? Hol van?
 Louvre, Párizs
Kr. u. 1307. december 24.

A cella ajtaja hangos döndüléssel vágódott ki. Will összerezzent és felébredt.

Megpróbált feltápászkodni, de a testét legyengítette az éhezés és a kimerültség, s
mielőtt megmozdulhatott volna, három katona már talpra is rántotta. Egyikük
érdes gyapjútunikát tartott a kezében, amit kíméletlenül átcibáltak a fején, és
lehúzták, hogy elfedjék csupa seb testét. Olyan érzés volt, mintha kéz helyett
karmokkal tépték volna. Will hetek óta nem látott senkit sem, fájt az érintésük,
zavaróan közvetlen volt. Kivitték, és egyre jobban rettegni kezdett. Amikor
legutóbb kimentek, a leglágyabb, legsérülékenyebb részein próbálkoztak az
eszközeikkel, míg csak el nem ájult a fájdalomtól. Most talán ennél is messzebb
mennek, és nem jut ki élve a kezeik közül.
Eszébe jutott Nogaret hangja, ahogy kegyetlenül, gúnyolódva elmesélte, hogy
az egyik lovag talpát vastagon bekenték zsírral, és a tűz elé ültették, aztán zsákba
gyűjtötték és nekiadták a kis csontocskákat, amik kihullottak elszenesedett
lábfejéből. Visszavihette magával a cellájába. Will lázas képzeletét
megcsonkított végtagjaikat veszített emberek töltötték meg, ahogy az övéhez
hasonló cellákban tekeregnek és nyöszörögnek Franciaország-szerte. Nogaret azt
mondta neki, hogy a rend ezerötszáznál is több tagját fogták el. A többségükhöz
hasonlóan Will is bevallott mindent, amit a király minisztere hallani akart, hátha
akkor véget ér a kínzás fájdalma. A kihallgatások során az inkvizítorok adták a
szájába a szavakat, neki csak egyet kellett velük értenie, miközben lefogták és
forró viaszt öntöttek rá, vagy gyertyát tartottak mezítelen combjához, míg csak
nem érezte saját égő húsának a bűzét. A legrosszabb a kínpad volt, a csuklójára
és a bokájára hurkolt kötelek, és a csörlő, amit az egyik inkvizítor tekert meg
nagyokat nyögve, míg csak Will végtagjai azzal nem fenyegettek, hogy
kiugranak a helyükről.
De Willben a legvadabb kínok közepette is megmaradt egy mag, ami nem
felejtette el, hogy ezek az emberek nem ölhették meg. Nogaret azt hitte, tudja,
hol van a kincstár, és amíg a miniszter meg volt erről győződve, nem sodorhatta
veszélybe az életét. A kínpadon Will elárulta a miniszternek, hogy a kincstárat
Ciprusra vitték, de nem sokkal később, amikor parancsolták, hogy ismételje meg
a vallomását, azt mondta, hogy Portugáliába. Nogaret nem tudta eldönteni,
melyik állítása volt igaz. Ez elképzelhetetlenül idegesítette a minisztert, így
Willnek legalább ennyi kis győzelem jutott a kínzások közepette.
Will rettegését most értetlenség váltotta fel. A katonák felkísérték egy lépcsőn,
de ez nem a kínzóterembe vezető út volt. Jó néhányszor befordultak az
ablaktalan folyosó kereszteződéseiben, és vaskos ajtó elé értek. Amikor az ajtó
kinyílt, Will mélyet sóhajtott. Kirángatták a napfényre. Kora reggel volt,
rettenetes hideg, de a férfi így is örömmel szívta be a tiszta levegőt. Emberi
hangokat és patadobogást hallott, és megfordult. Hetek óta nem érezte magát
ilyen elevennek és ébernek. Odakinn újabb katonák álltak és négy kocsi. Will
észrevette Nogaret-t és Guillaume de Paris-t. A miniszter feszültnek és
ingerlékenynek tűnt. A tekintete végigsiklott a tömegen, és Will látta, hogy a
katonák között az övéhez hasonló, durva tunikába öltöztetett férfiak állnak.
Felismerte Jacques de Molay-t és Geoffroi de Charney-t. A nagymester
rettenetesen legyengült, két katonának kellett támogatnia. Ijesztően sokat
fogyott, a szakállát tépetten levágták. Willt fellökdösték az egyik szekérre,
eközben benézett a többibe is. Maréknyi ismeretlen foglyot lökdöstek fel utána,
aztán négy katona is bemászott melléjük, csattant az ostor, utána a kocsik
kidöcögtek az udvarból.
Will elkapta a többi fogoly tekintetét, de egyikük sem szólt egy szót sem.
Mindannyian tisztában voltak a kivont karddal mellettük ülő katonák
jelenlétével. Will hátradőlt, miközben a kocsi elhagyta a királyi erődöt, s
próbálta kitalálni, hová vihetik őket. Ahogy kiértek a falak közül, megérezte a
folyó szagát, hallotta a part menti fák közt fészkelő madarak hajnali kórusát. A
levegőbe nedves fű és füst illata vegyült; sosem tűnt még ilyen édesnek. A
szekér lelassult, aztán egy kapun át gördült a városba. Will rettegése csak
fokozódott, ahogy átgurultak a Grand Pont-on az Ile de la Citére, de ahelyett,
hogy a palota felé fordultak volna, a szekér rákanyarodott a Notre-Dame-hoz
vezető egyik utcácskára.
A katedrális melletti kicsiny téren a katonák lelökdösték a kocsiról Willt és
társait. Az egyik férfi megtántorodott, amikor leugrott. Will megfogta, nehogy
elessen, de alighogy a másik karjához ért, az őrök már ott is voltak, és
ordítoztak, hogy takarodjanak egymás közeléből. Will hátralépett, és
nekiütközött egy harmadik fogolynak. Visszanyerte az egyensúlyát, és Hugues
de Pairaud-val találta magát szemközt. A vizitátor arca hamuszürke volt, beesett,
a haját és a szakállát vérfoltok éktelenítették, az ajka felhólyagosodott.
− Bocsáss meg − suttogta rekedtesen Willnek, miközben az egyik őr
eltaszigálta. − Bocsáss meg!
Will utánabámult, ahogy felkísérték őket a katedrális sötéten tátongó
kapujához. Füstölő illatát érezte, a reggeli zsolozsmát éneklő kanonokok hangját
hallotta, miközben benoszogatták őket a káptalanba.
Egy emelvényen három férfi ült fekete és bíborvörös ruhában, nyakukban
ékkövekkel kirakott nagy aranykereszttel. Amikor Will meglátta őket, az
aggodalmát remény váltotta el. A Nogaret arcára kiülő nemtetszésből úgy
sejtette, hogy a Szent Kollégium ezen három bíborosa nem a király hívására
érkezett. Talán végre közbeavatkozott volna a pápa? A katonák lökdösve sorba
állították őket, és a terem közepére terelték a csoportot. Az őrök ezután
hátraléptek, majd a huszonnégy kiéhezett lovag egyedül állt a bíborosok ítélkező
pillantása előtt.
Rövid hallgatás után a középső bíboros, egy idős, tiszteletre méltó külsejű
férfi emelkedett fel, kezében pergamentekerccsel.
− Őszentsége V. Kelemen nevezett ki minket, hogy meghallgassuk a
templomos rend ellen felhozott vádakat. − A bíboros hangja megerősödött. –
Őszentségét, akárcsak mindannyiunkat, mélységesen meglepte, hogy
bevallottátok az ellenetek felhozott ocsmány vádakat. Mélységes szomorúsággal
jelölt ki minket arra a súlyos feladatra, hogy megítéljük a vallomásaitokat, és
megértsük, miképp lehet az, hogy egy ilyen ősi és nagy tiszteletben álló rend ily
mélyre zuhant Isten kegyelméből! − Megköszörülte a torkát. − Jacques de
Molay, lépj előre, amíg felolvasom a vádakat ellened és az embereid ellen!
Csönd volt. Aztán a nagymester lassan, kimérten megmozdult. Esetlenül járt,
sántított, az arca minden mozdulatra összerezzent a kíntól, de így is felszegte a
fejét.
A lovagok csendben hallgatták az ellenük felhozott százhuszonhét vádpontot.
Will mindegyiken érezte Nogaret keze munkáját, és valóban, a miniszter szinte
már büszkén nézett körbe, ahogy az öreg bíboros remegő hangon felolvasta a
vádakat. A lovagokat azzal vádolták, hogy a beavatási szertartásokon levizelték
és megtaposták a keresztet, egy macskát imádtak és egy háromfejű bálványt,
hogy megtartották maguknak a jótékony adományokat, valamint titokban
tartották a káptalant. Will még hitetlenkedő dühén át is megértette Nogaret
hosszas vádaskodásának lényegét. Felismerte a katharok, a zsidók és a
szaracénok, a kereszténység ellenségei ellen ezerszer felhozott vádakat: olyan
sokat használt fordulatok voltak ezek, hogy mindenki értette és félte már őket.
Némelyik vád még igaz is volt: a lovagok valóban titokban tartották a
káptalangyűléseket, és csak a beavatott tagok olvashatták el a szabályzatukat,
amit persze a teuton lovagok és az ispotályosok is megerősíthettek. Ettől volt
olyan igazán veszedelmes a vádirat. A hazugságot sokkal könnyebben lenyelték,
ha igazsággal volt bevonva, és Nogaret ügyesen úgy torzította a rend mindenki
által jól ismert napi ügymenetét, hogy az beleilljen a perbe, így gyanakvásra
késztessen mindenkit.
Az alatt a tizenöt-húsz perc alatt, amíg a bíboros felolvasta a tekercsre felrótt,
sértő vádlistát, Jacques de Molay végig emelt fővel állt. Vele ellentétben Hugues
de Pairaud a földet nézte, leengedett keze vészesen remegett. Az egyik lovag
összeesett vagy a kimerültségtől, vagy a sokktól, de hagyták a földön heverni.
Amikor a bíboros befejezte, felnézve Jacques-ra függesztette a tekintetét.
 – Mindezen bűnöket bevallottad az inkvizítor, Guillaume de Paris
jelenlétében. Itt, a mi színünk előtt, most is kész vagy kijelenteni a
bűnösségedet?
Jacques egy pillanatig hallgatott. Aztán felemelte a kezét, és megmarkolta
kopott tunikája gallérját. Hangos reccsenés hallatszott, az erőfeszítéstől
fintorogva tépte szét az anyagot. De végül mezítelen felsőtesttel állt a három
pápai küldött előtt. A háta, a mellkasa és a karja tele volt mély sebekkel.
Mindegyik fekete volt, és hólyagok sárgállottak rajta. Az inkvizítorok a hús
letépésére kifejlesztett fogókkal vették kezelésbe a nagymestert, de előtte izzó
vörösre hevítették a vasat, hogy azonnal ki is égesse az áldozat sebeit, s ezzel
elejét vegye annak, hogy a tiltás ellenére akár csak egy csepp vére is folyjon.
Némelyik seb még mindig nedvesen fénylett és levedzett. Will el sem tudta
képzelni, micsoda kínokat állhat ki a nagymester még most is, hosszú napokkal
azután, hogy így megkínozták.
A bíboros elsápadt. Felemelte a kezét, mintha csak el akarná takarni a szemét,
aztán leejtette, és inkább a fejét fordította el. A két ülve maradt egyházi méltóság
egyike mintha hányingerrel küzdött volna. A másik döbbenten nézte a
nagymestert.
− Vallomást tettem − kezdte Jacques komoran −, de csak a gyengeségben
vagyok bűnös. Megváltónkhoz hasonlóan, aki, amikor elhagyta egy pillanatra az
ereje, és kérte, hogy vegyék el tőle a terhét, én is engedtem a törékeny testnek.
Azt mondtam a kínzóimnak, amit hallani akartak, csak vessenek véget a
szenvedéseimnek. De most hadd tegyem jóvá mindezt. Hadd tegyem meg, amit
akkor kellett volna tennem, hadd vonjam vissza a kín zavarodottságában
kicsikart vallomást!
Nogaret arca megdermedt.
− Kegyelmes uram…
A bíboros nem hagyta, hogy befejezze.
− De Nogaret miniszter, őszentsége a bűnösség egyértelmű és egyhangú
beismerését követeli, másképp nem teljesíti a király kérését a rend feloszlatására
vonatkozóan! − Lelépett az emelvényről, és átvonult a termen. − Ez − intett
Jacques felé iszonyodva −, nem számíthat annak!
− Az inkvizítorokat a pápai hivatal hatalmazta fel, hogy kínzás alkalmazásával
érjék el a bűnösséget beismerő vallomást. Kegyelmes uram, a jelenlevők
mindegyike vallomást tett!
− És ha mindegyikük ruháját levennénk, mit találnánk? Sajnálom, miniszter.
Tájékoztatnom kell róla a pápát, hogy ezeknek az embereknek a vallomását
semmiféleképp nem lehet helyesen megítélni, hiszen ilyen szélsőséges
körülmények között tették.
 41.

Ferences kolostor; Poitiers

Kr. u. 1308. május 26.

− Takarodj az utamból!
– Felség! − tiltakozott a szerzetes, és az ajtó elé állt. − Őszentsége még nem
készült el! Kérlek! Ha csak egy percet várnál még, biztos…
– Mozgás! Vagy letartóztattatlak az őrökkel, amiért akadályt gördítettél a
királyod elé!
A szerzetes habozott, láthatóan nem szívesen engedett, de amikor Fülöp
parancsára előrelépett a király mögül két katona, vonakodva arrébb ment. A
király elvonult mellette, belökte az ajtót, és bemasírozott a szobába. Bevágta
maga mögött az ajtót. A szobában lévő férfi összerezzent.
− Fülöp király − mormolta Kelemen. Épp bíborszín köntösét vette föl; most
sietve rendezte el magán a ruhát. − Mit jelentsen mindez? Azt mondták, a
káptalanban vársz rám!
− Meguntam a várakozást − válaszolta a király, s kék szeme dühösen
szikrázott. Kis híján két fejjel magasodott a pápa fölé, aki mintha
összezsugorodott volna az elmúlt évben. A teste megroskadt, görnyedten tartotta
magát; mostanában állítólag már mindig kínozta a fájdalom. Fülöp nem érzett
iránta szánalmat. Semmi kedve nem volt itt lenni. Hihetetlen sebességgel tette
meg a Párizsból ide vezető utat, kimerítette a lovakat és az embereket is. Az
elmúlt hét hónap próbára tette most már vészesen fogyóban levő türelmét.
Fülöp hadjárata a templomos rend ellen jól kezdődött, sokkal jobban, mint
azután várta volna, hogy Rose ellopta azt a tekercset. Tény, hogy a párizsi
preceptórium kincsei még mindig nem voltak meg, de több száz másik rendház
vagyonát megkapta már, és Nogaret-nak meggyőződése volt, hogy néhány lovag,
köztük Campbell tudja, hová rejtették el a kincseket. Az inkvizítorok
túlszárnyalták a hírnevüket is, és Jacques de Molay alig pár nap után vallomást
tett; miután nyilvánossá tették, hogy beismerte a bűnösségét, a többi lovag is
hamar feladta a védekezést. Egyik a másik után omlott össze az inkvizítorok
vallatása alatt, és a köznép és a politikai erők is egyre szilárdabban támogatták a
rend elleni pert. Kelemen az első letartóztatások után felháborodott levélben
tiltakozott Fülöpnél, számon kérte rajta, hogy mit csinál, de a király olyan
mélységesen meg volt róla győződve, hogy az alattvalói támogatják a pert, hogy
nem is válaszolt. Nem sokkal ezután érkezett meg a három bíboros Párizsba,
makacsul ragaszkodva hozzá, hogy meghallgassa a lovagok vallomását.
 Amint a bíborosok visszatértek a jelentésükkel a pápához, Kelemen
felfüggesztette az inkvizítorok franciaországi működését, a vallatói nélkül pedig
Fülöp megakadt a perrel. Továbbra is bízott tulajdon hatalmában, és a pápa
lépését azzal próbálta ellensúlyozni, hogy teológus mestereket hívott a Párizsi
Egyetemről, hogy ők ítéljék meg a pert, de a tudósok hónap elején bejelentett
ítélete nem volt az ínyére. A király, amint azt az egyetemi doktorok
kinyilvánították, csak a pápa kifejezett kívánságára járhatott el az eretnekséggel
kapcsolatos ügyekben. Ezért volt most itt Fülöp, ezért állt fortyogva, harciasan
Krisztus földi helytartója előtt.
− Elegem van. Ennek még ma véget vetsz!
− Nem tudom, miről beszélsz − rázta meg Kelemen a fejét elképedve.
Fülöp elfojtotta azt az emésztő vágyat, hogy kardot rántson, és ott helyben
levágja a görnyedt, aprócska alakot.
– A templomosokról! Nem hagyom, hogy a velük kapcsolatos szándékaim
útjába állj!
− A szándékaid? − csatolta be a pápa a nyakán a köntöst. − Az nem a
bűnösségüktől függene?
− Ne játssz velem, Kelemen − förmedt rá figyelmeztetően a király −, ne
feledd, hogy én tettelek a pápai trónra! Éppolyan könnyen el is távolíthatlak
onnan!
− Hogyan? − meredt rá Kelemen Fülöpre. − Tudtommal a pápát egy életre
választják!
Fülöp elfordult; zavarba ejtette a pápa vizslató tekintete, úgy érezte,
olyasvalamit mondott, amit talán nem kellett volna. Vajon átlátna rajta Kelemen,
egyenesen a bűnei mélyére? Talán súgtak neki az elődei szellemei, talán
kísértetujjukkal a bukásukért felelős emberre böktek?
– Volt egy egyezségünk! Aláírtál egy szerződést, amiben vállaltál öt
kötelezettséget, és ezek egyike az volt, hogy feloszlatod a templomos rendet,
aztán rám és az örököseimre hagyod a vagyonukat!
− Az az egyezség, akárcsak a lovagok vallomásai, erőszakkal lett
kikényszerítve. Azért írtam alá, hogy megmentsem a fiam életét, és ezt mind a
ketten tudjuk. Tehát amennyiben nem akarsz engem is megöletni, mint Bonifácot
és Benedeket, egészen pontosan hogyan akarsz eltávolítani a szent hivatalból,
királyom?
Fülöp félelme megerősödött a nyílt vád hallatán, de kényszerítette magát,
hogy lenézzen a betegségtől ráncos, keskeny arcra.
− Semmi közöm sem volt a halálukhoz. Csak arról tehetek, hogy
megpróbáltam letartóztattatni egy eretnek istenkáromlót!
− Féltelek, felség.
 − Kiterjesztettem királyságom területét és hatalmát, megingathatatlanul álltam
az ellenségeimmel szemben, de megjutalmaztam mindazokat, akik hűek voltak
hozzám és Franciaországhoz. Jó keresztény király vagyok, Kelemen! Nem kell
féltened!
− Semmit sem tettél a népedért, mindent csak magadért csináltál. Háborúba
vezetted őket, ez igaz, de egy másik keresztény ország ellen, nem a palesztinai
pogányok ellen. Rosszra használtad szent hivatalodat, gonosz, jellemtelen
embereket helyeztél magas pozícióba, és folyamatos támadásaiddal
megkárosítottad mind az egyház tisztviselőit, mind a vagyonát.
Elértéktelenítetted a pénzt, szegénységet és zavargást szítottál, és aljas csellel
szálltál szembe azokkal a férfiakkal, akik a tengeren túl küzdöttek a
kereszténységért. Jó király, te? − Kelemen hangja megkeményedett. − A
nagyapád, Szent Lajos, ő jó király volt. Magára vette a keresztet, hogy
felszabadítsa Jeruzsálemet, és két keresztes hadjáratot is vezetett. Ha az öccsét
nem ragadja el becsvágy, azt hiszem, sikerrel is járt volna, olyan nagyszabású
férfi volt, félelmet nem ismerő, gáláns, hithű és alázatos. Úgy hadonászol az
emlékével, mint valami karddal, de ez a fegyver életlen a te kezedben.
Egyáltalán nem hasonlítasz rá, Fülöp. Csak a véretek közös!
Fülöp érezte, hogy a szavak igazsága szinte szétzúzza. Hátralépett, gyűlölködő
fintor torzította el az arcát, aztán visszafordult a pápához.
− Nem mondhatod, hogy aljas csellel támadtam a templomosokra. Te is
hallottad Esquin de Floyran vallomását. Eretnekség! Ő állította, nem én! Nem
számít, mit tartasz felőlem, nem állíthatod meg, amit elkezdtem, csak lassítani
tudsz rajta! Az emberek pert követelnek!
Kelemen hosszas hallgatás után szólalt meg. Összefonta a kezét a háta mögött.
− Ebben igazad van. Már túl messzire jutott ez a per ahhoz, hogy le lehessen
állítani. Mostantól kezdve mindig gyanakodnának a templomosokra, akkor is, ha
visszaadnám nekik minden tulajdonukat. Ezt én is tisztán látom. Az emberek
tudni akarják, hogy bűnösök-e az eretnekség vádjában. Válaszokat akarnak,
megnyugtató válaszokat, hogy a lelki és a világi vezetőik mindent megtesznek,
hogy megvédjék őket a gonosztól… − Lassan biccentett, mintha csak most
döntött volna el valamit. − A templomosok elleni per folytatódni fog, de
tanácsadói testületet hozok létre, és gondoskodom róla, hogy minden
szabályosan haladjon. Ha a renden belül elég bizonyítékot lelek az eretnekségre,
akkor feloszlatom a templomosokat.
Fülöp állt, és döbbenten meredt a pápára; nem tudta hová tenni a hirtelen
irányváltást.
− És a vagyonuk? − kockáztatta meg; remélte, hogy nem remeg a hangja.
A pápa állta Fülöp reménykedő tekintetét.
 – A tiéd lesz! − mondta, majd Fülöp megkönnyebbült sóhaját hallva kimérten,
józanul felemelte a kezét. − Egy feltétellel!
– Nevezd meg!
− Hogy felveszed a keresztet, és új keresztes hadjáratot hirdetsz!
 42.

Louvre, Párizs
Kr. u. 1308. szeptember 8.

Will hátrakúszott a falhoz, az arca elé kapta a karját. Négy férfi lépett be a
cellájába. A fáklyájukból áradó fény elvakította, égette, s hangosan felsikoltott,
amikor ketten megragadták. Olyan könnyű volt, hogy szinte felemelkedett a
földről is, amikor talpra rántották.
− Nem tudom, hol van − zihálta, miközben végigcibálták a folyosón. − Nem
tudom! − Will kapálódzni kezdett a markukban, megállás nélkül ezt ordította, de
a katonák még csak le sem lassították a lépteiket.
Egy ajtóhoz értek, és átrángatták rajta, félhomályos szobába jutottak. A
közepén két hivatalosnak tűnő köntösbe öltözött férfi ült egy asztal mögött. Az
egyikük kezében toll volt; a papír fölé tartotta, mintha csak írni akart volna. A
katonák hátraléptek, és Will egyedül maradt a két idegennel szemben. Most,
hogy nem fogták, megtántorodott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, s bár
imbolygott, végül talpon maradt. Remegő kézzel megigazította a jobb szemét
takaró mocskos rongydarabot, ami meglazult a cellától idáig tartó úton.
– Will Campbell? − kérdezte az előtte ülők egyike szárazon.
Will hátranézett az őreire. Mögötte álltak az ajtó két oldalán. Zavartan
bólintott a tisztviselő kérdésére.
− Hangosan válaszolj, kérlek!
Will megköszörülte a torkát.
− Igen − mondta, majd fájdalmasan nyelt. Kiszáradt a torka.
– A templomos rend tagjai továbbra is hangoztatják az ártatlanságukat, és
visszautasítják a bűnöket, amikkel megvádolták őket. A Kelemen pápa
őszentsége által felállított pápai bizottság szerint jogukban áll megvédeniük
magukat. A rend két tagját kijelölték ügyvédnek a per időtartamára, és számos
testvér tett fogadalmat, hogy nyilvános tárgyalás esetén támogatják őket.
Hajlandó lennél bíróság elé állni, és esküvel igazolni az ártatlanságodat?
− Hajlandó − eddig a félelem ragacsába fulladt gondolatai kezdtek lassan
kitisztulni. − Hajlandó lennék!
− Ebben egészen biztos vagy?
– Igen− …
A tisztviselő odafirkált valamit a papírra, aztán biccentett az őröknek. Will
érezte, hogy megragadják a karját.
– Mikor lesz rá lehetőségem? − krákogta, miközben az őrök kirángatták a
szobából. − Mikor?
De nem válaszolt neki senki sem.
Willt visszalökték a cellába. Nekiroskadt a nedves falnak, lecsúszott a földre,
és az ajtót nézte. Csupa karcolás volt, annyit ütötte, verte, rúgta és kaparta a
fájdalomtól, éhségtől, szomjúságtól őrülten.
Kis híján egy éve volt már, hogy elkezdődtek a letartóztatások, kis híján egy
éve, hogy bezárták ebbe a lyukba. Ez idő alatt annyiszor és úgy megkínozták,
amiről elképzelhetetlennek hitte, hogy az emberi test mindezt elviselheti, és kis
híján megbomlott tőle az elméje is. Nemegyszer imádkozott Istenhez, hogy
vessen véget a szenvedéseinek, vegye rá a vallatóit, hogy épp csak egy kicsit
menjenek túl messzire. De az inkvizítorok mintha mindig pontosan tudták volna,
mit visel még el a teste, mielőtt meghalna, és mindig túlélte, bármit tettek is vele,
beleértve az éheztetést és az elzártságot, a fenyegetéseket és a mézesmázos
ígéreteket, a tüzet és a kínpadot is. Még azt is túlélte, amikor kivették a jobb
szemét: az inkvizítorok lefogták, szétfeszítették a szemhéját, és látnia kellett,
ahogy a penge egyre közelebb ér a szemgolyójához, egyre közelebb, míg csak
sikítani nem kezdett, mert a fém már a szemében matatott.
Pár hónapja, amikor egy időre abbamaradtak a kínzások, az őrök elkapott
beszélgetésfoszlányaiból megtudta, hogy a pápa közbeavatkozott. Rövid időre
visszatért belé a remény, aztán elfakult, ahogy kénytelen volt ráébredni, hogy
Kelemen egyszerűen csak olyan helyzetbe ügyeskedte magát, ahonnan ő
felügyelheti az ügy irányítását; a vizsgálatot felügyelő pápai bizottság csak erre
szolgált, nem állította le a kihallgatásokat. A kínzások újrakezdődtek, bár ha egy
bíboros is jelen volt, kevésbé voltak erőszakosak. Will akkor keseredett el
teljesen, amikor Nogaret elárulta neki, hogy a pápa levelet küldött az összes
nyugati uralkodónak, hogy tartóztassák le a területükön élő templomosokat, s
foglalják le a vagyonukat. Igyekezett meggyőzni magát, hogy a miniszter csak
hazudik; sosem árulta el Nogaret-nak, hol a párizsi kincstár, és az ügyvéd szinte
belebolondult, amiért nem sikerült megtörnie. De a szíve mélyén tudta, hogy
igazat beszél. Kelemen elhagyta őket.
Egészen eddig.
Will gondolkozása lelassult, de azért megpróbálta végigvenni, mit jelenthet ez
az ígért per. Ha a lovagok nyilvánosan is megvédhetik magukat, a király és az
emberei nem tudják eltitkolni, milyen elképesztő erőszakkal szerezték meg a
vallomásukat. A kínzás jelei megdöbbentették és megindították a bíborosokat.
Talán másokra is ugyanígy hatna?
A gondolatait megzavarta, hogy ismét lépteket hallott a cella felé közeledni.
Megfeszült, a szíve a torkában dobogott az ajtó előtt égő fáklyafény láttán.
Hátracsattant a retesz. Will az ujjai közül kipislogva három vagy négy őr arcát
vette ki, aztán valaki maga elé tartott fáklyával lépett be a cellájába. Nogaret volt
az.
Volt valami mohó a miniszter keskeny arcán, ahogy lenézett Willre.
− Örömmel hallottam, hogy hajlandó vagy megvédeni a rendedet, Campbell.
Ez azt jelenti, hogy végre elvehetek tőled még valamit! − Nogaret arckifejezése
megváltozott Will értetlensége láttán, és a tekintete kíméletlenül felcsillant.
− Komolyan azt hitted, megadom nektek a lehetőséget, hogy megvédjétek
magatokat? Te meg a többiek?
− Akkor ez is csak hazugság volt? − roskadt vissza Will a fal tövébe. − Azok a
férfiak? Amit mondtak? Csak hazugság?
− Épp ellenkezőleg, a színtiszta igazságot mondták! Kelemen, amekkora
bolond, megpróbált tisztességes pert ajánlani nektek. Azt akarja, úgy tűnjön,
mindent a lehető legtisztességesebben visz véghez, hogy mindenki úgy lássa, ő
irányítja a dolgokat, bár csak egy báb! Sosem volt más.
Will elfordította a fejét, és lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a miniszter
bosszúszomjas arcát néznie.
− Miért gyűlölsz minket ennyire?
Nogaret láthatóan meglepődött a kérdés hallatán.
– Én nem gyűlöllek titeket, Campbell! Nem vagytok olyan fontosak
számomra, hogy ilyen erős érzelmeket tápláljak irántatok!
− Akkor Kelement? Bonifácot? Benedeket? Vagy mi hajtott, hogy az ő
rovásukra is ilyen súlyos bűnöket kövess el?
Nogaret sietve berúgta maga mögött az ajtót, nehogy a folyosón ácsorgó
katonák lássák vagy hallják.
− Nem kellene sokat csattogtatnod a nyelvedet, ha nem akarod, hogy azt is
kivágassam!
− Nem titok, hogy te tetted!
− És ennek ellenére nem ítélt el érte senki, soha!
− Talán ebben az életben nem is fognak. De a következőben…
− A következőben? − kacagott fel kurtán Nogaret. − Hinnem kellene a
következő életben, hogy ettől féljek! − Elkeskenyedett a szeme, lekuporodott
Will elé. A fáklya ott lobogott kettejük között. − De te még mindig hiszel benne,
mi? Még most is azt hiszed, hogy Isten odafenn ül, és szeretőn vagy elítélőn néz
le rád? − Lehalkította a hangját. − Apám és anyám is ezt hitték. Épp csak ők
katharok voltak, nem keresztények. Mire megszülettem, a szektájuk ellen
folytatott keresztes hadjárattal már végzett is az egyház. Montségur kathar
erőssége kis híján húsz évvel azelőtt elesett, és nem sokkal később az ellenállás
utolsó magva is feladta. A szüleim megúszták a megégetést, és sok más
hitsorsosukhoz hasonlóan ők is letelepedtek egy névtelen kis délfrancia
városkában. Kereszténynek tettették magukat, megtartották a keresztény
ünnepeket, minden héten jártak misére is. De éjszakánként titokban gyakorolták
az eretnekséget. Éveken át néztem, ahogy álságos életet élnek, rettegnek, hogy
felfedezik a titkukat, de nem adják fel a hitüket. Én persze az engedelmes fiú
szerepét játszottam, követtem apám példáját, de sosem hittem benne. Őszintén
szólva zavarba ejtők voltak azok a félős szertartások − görbült le megvetően a
miniszter szája −, mind ott kuporogtunk egy kamrában, a húgom a tenyerével
árnyékolta el a gyertya fényét, az apám pedig izzadva suttogott.
− Elmentem, amint tudtam, és a montpellier-i egyetemen kötöttem ki. Egyházi
és római jogot tanultam, aztán a tanulmányaim közben egyértelműen, láthatóan
feltárultak előttem a hit titkai. Láttam, miként manipulál és irányít az egyház, a
vezetői miként nyernek a nyáj ostobaságán. Felnyílt a szemem, és rájöttem, hogy
én, bár nem az egyház embere vagyok, hanem világi férfi, hogyan szerezhetem
meg a jog segítségével, amit csak akarok, és az állam miképp lehet még az
egyháznál is hatalmasabb. Szenvedélyes voltam, eltöltött a tudás hatalma.
Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam megértetni mindezt az apámmal is,
elmagyarázni neki, hogy többé nincs szüksége azokra az idétlen szertartásokra.
Összevesztünk, kirekesztett a családból. A múltja dacára is köztiszteletben álló
tagja volt a közösségnek, és azzal, hogy nyilvánosan elégedetlen volt velem,
elérte, hogy elveszítettem egy fontos tanári pozíciót, amit Montpellier-ben
szereztem.
− Egyetlenegy dolgot tehettem ebben a helyzetben, hogy meghazudtoljam az
ítéletét, úgyhogy értesítettem a domonkosokat arról, hogy még mindig kathar
hiten van. − Nogaret elhallgatott és a távolba révedt. − Azt akartam, hogy lássa
be, igazam van, és hogy a törvény erősebb minden Istennél. Úgy gondoltam,
meg fogja tagadni a hitét ő is, anyám is, azt hittem, vallomást tesznek és
bocsánatért könyörögnek majd. Azt akartam, hogy szégyenüljenek meg,
aláztassanak meg, hogy megfosszák őket attól a lehetetlen hittől! − A tekintete
Willre fókuszált. − Egyikük sem volt hajlandó megtagadni a hitét, bár
megdolgoztak velük az inkvizítorok. Szinte már büszkén mentek a húgommal
együtt a máglyára. Amikor a katonák elkezdték meggyújtani alattuk a rozsét, a
tömeg füle hallatára nekiálltak elmondani ugyanazokat az imákat, amit
gyerekkoromban abban a sötét kis kamrában motyogtunk.
− Szóval bosszút akartál állni az egyházon?
− Bizonyítékot akartam − válaszolta Nogaret −, bizonyítékot. Hogy csak az
ember ítélheti el az embert. Az egyház bebizonyította, amikor megégette a
családomat. Én is bebizonyítottam, amikor megmérgeztem Bonifácot és
Benedeket. És újra bebizonyítom, amikor elpusztítom Krisztus lovagjait! −
Elfordult és kilökte az ajtót. − Hozzátok! − parancsolt a katonákra.
 Nogaret előrevonult, az őrök pedig átvonszolták Willt az erődön, míg csak a
külső főudvarra nem értek. Odakinn egy szekér várt, és vagy két tucat katona
lóháton, a király libériájában. Éjszaka volt, az égen halványan villództak a
csillagok. Amikor beterelték a szekérbe, Will látta, hogy öt sápadt arc fordul
felé. Lovagok, gondolta, majd a csapat lassan útnak eredt.
Hamar kiderült, hogy nem a városba tartanak. A kocsi északra fordult,
valamilyen egyenetlen úton át hosszú mérföldeken keresztül döcögött a
csillagfényes mezők között. Will és a többi fogoly nem beszélt, még csak
egymásra sem néztek. Arra gondolt, nyilván hozzá hasonlóan ők is attól tartanak,
ez az utolsó útjuk. Csendben készültek fel a halálra, ki-ki a gondolataiba vagy az
imáiba merült. Will az apján merengett. Azon gondolkozott, James mit
érezhetett, amikor odalépett a kivégzőhelyre Száfed templomos erődjének a
tövében, a lába alatt a poros, forró földdel. Úgy gondolta, nyugodt lehetett, és
emelt fejjel ment a sorsa elé, nem kellett a hátának szegezett mameluk karddal
kényszeríteni.
A szekér ledöccent az útról, aztán egy mezőre gurulva lassan megállt. A
katonák kiterelték a lovagokat, a foglyok esetlenül, egyesével leugráltak a magas
fűbe. Will a távolban látta Párizs falait, épp csak egy árnyalatnyit voltak
világosabbak az éjszaka sötét függönyénél. A közelben tölgyfák sorakoztak, az
ágaik halkan nyikordultak fel az éjszakai szellőben. Vagy tizenöt katona
továbbra is lóháton maradt, és prüszkölő, a fejüket hányó hátasukon ülve vették
körbe a többieket. Mindegyikük kivont karddal, felemelt pajzzsal fürkészte a
sötétséget. Willt leginkább az lepte meg, hogy nem a foglyaikat figyelték, hanem
a környező tájat. Mielőtt rájöhetett volna, miért, ijedt mormolást hallott, és látta,
hogy az egyik lovag döbbenten mered valamire a szekerek takarásában. Will is
előrelépett, és meglátta, mi rázta meg ennyire a férfit. Egy alacsony domb
gerincén, nem messze tőlük három forma emelkedett az éjszaka sötétjébe
szálkásan, fenyegetően. Három máglya. A középső cölöp ujjként meredt elő az
alá halmozott ágak, hasábok és szalma szúrós tömegéből. Egy másik lovag
keresztet vetett a láttukra, és imádkozni kezdett.
– Kössétek fel a foglyokat! − csattant fel Nogaret. − Gyorsan! Minden
cölöphöz kettőt!
A csendes beletörődés, ami a szekérben szállta meg a lovagokat, a semmibe
foszlott. Dulakodni kezdtek, de a börtönben eltöltött év után nem vehették fel a
harcot a katonákkal, így kíméletlenül felvonszolták őket a dombtetőn váró
máglyákhoz.
− Miért vesződtél ennyit velünk? − kérdezte Will, amikor Nogaret is odalépett
mellé, hogy segítsen a férfit lefogó őrnek. − Miért nem végeztél velünk a
celláinkban?
 − Te bolond − zihálta Nogaret, s próbálta legyűrni Willt −, Kelemen sosem
adta volna meg nekünk, amit akartunk, ha hidegvérrel legyilkoltunk volna
titeket! − A miniszter hátratántorodott, és hagyta, hogy a katona teljes erőből
oldalba öklözze Willt, míg az a földre nem roskad. − Azonban Guillaume de
Paris Fülöp nyomására beleegyezett, hogy mindazokat, akik hajlandóak
lennének megvédeni magukat, visszaeső eretnekeknek nyilvánítsa. A törvény
kijelenti, hogy akik visszavonták a vallomásukat, akiket bűnbánatot nem mutató
eretnekeknek nyilvánítottak, azoknak nincs megváltás, és át lehet őket adni a
világi hatalmaknak, hogy tűzhalállal bűnhődjenek.
Will remegve térdelt fel, a keze a nedves földbe vájt. Körülötte mindenhol a
lovagok kiáltozása és a lovak nyerítése törte meg az éjszakai csendet. Fölötte
továbbra is ott harsogott Nogaret kegyetlen, érdes hangja.
− A király azt akarja, hogy mielőbb feloszlassák a templomos rendet. Nem
akar nyilvános pert. Így megszabadulhat azoktól a lovagoktól, akik hajlandók
lennének vallomást tenni, de közben nem lépi át a törvény határait. Kelemen
semmit sem tehet!
Will ujja valami érdeset tapintott ki a sárban.
− Ha a testvéreid megtudják, mi történik azokkal, akik visszavonják a
vallomásukat, összeomlik az a gyengécske védelmük is, és az uram megkapja,
amire vágyott − hajolt fölé Nogaret. − Mellesleg, Campbell, az egyik lovag múlt
héten végre megtört a vallatás során. Egy Laurent nevű fickó. Azt mondta,
Skóciába vittétek a templomos rend kincstárát.
Will kitapogatta a holmit: a vékony, hosszú nyél hegyes acélpontban
végződött. Egy nyílvessző volt az. Egy pillanatra döbbenten gondolkozott rajta,
hogy kerülhetett ide. De a kérdést hamar elvetette, mert úgy vélte, a világ és
Isten végre együtt mozog. Hogy a nyílvessző nem véletlenül volt itt, hanem neki
kellett megtalálnia.
− Húsz lovag vitte el, ezt mondta ez a Laurent, és egy terhes asszony. Rose
volt az, ugye? Amikor megtalálom a kincstárat, őt is elkapom!
Will összeszedte az ereje maradékát, és a nyílra fonta az ujjait. Nem is
álmodozott róla, hogy élve kijutna erről a mezőről, de legalább magával
ránthatja Nogaret-t. Akkor hát így lesz vége. Így kell, hogy vége legyen. Nagy
nehezen talpra kecmergett és a miniszterre vetette magát. Mielőtt azonban
lecsaphatott volna rá, lovak és emberek sikoltozása töltötte be az éjszakát.
Hirtelen minden összezavarodott. Will sarkon pördült, hallotta, hogy valaki
felkiált, próbálja összehívni a társait. A királyi gárdisták egyik része a tölgyfák
felé vágtatott. Mozgást látott az aljnövényzetben, fekete alakok emelkedtek ki a
sötétségből, aztán két katona lova felágaskodott és a földre roskadt, maguk alá
temetve lovasaikat. Újabb kiáltások harsantak, a gyér fény pengéken villant meg.
Will visszafordult oda, ahol egy pillanattal korábban Nogaret állt, de látta, hogy
a miniszter már a szekér védelme felé rohan.
− Katonák! − ordította. − Fogjátok el mindet!
Az a néhány katona, amelyik leszállt a nyeregből, most a lova felé rohant. Az
egyik a kengyelbe tette a lábát, megragadta a nyeregkápát, de mielőtt fel tudta
volna magát húzni, valami belecsapódott, amitől ívbe feszült a háta. A lába a
kengyelbe akadt. A ló megugrott, átvonszolva a mezőn szétszórta az útjába
kerülő katonákat. Újabb katona esett össze, a kezében lévő fáklya elgurult,
amitől lángba borultak körülötte a fák.
− Csak öljétek meg a foglyokat, az Isten verje meg! − rikoltott rá Nogaret arra
a pár katonára, amelyik még nem keveredett bele a harcba. − Öljétek már meg
őket!
Will látta, hogy az egyik lovag összeroskad; leszúrta az a katona, aki épp a
máglya felé vonszolta. Egy másik is lehanyatlott. A maradék három lovag újult
erővel kezdett küzdeni. Fém surranását hallotta maga mögött, mire megpördült;
észrevette, hogy a mögötte álló gárdista ütésre emeli a kardját. Nyílvessző
csapott ki az éjszakából, és egyenesen torkon találta, a fickó elejtette a kardot,
majd hanyatt zuhant. Will beleszédült az erőfeszítésbe, felkapta a kardot, de
mielőtt Nogaret nyomába eredhetett volna, valaki felé száguldott az éjen át.
Magas fickó volt, rengeteg szőkésbarna hajjal, erős csontozatú arccal. Íj volt a
kezében. Will rámeredt, a döbbenettől lehanyatlott a karja, a kard hegye a földbe
fúródott. Tíz éve nem látta már ezt az arcot.
− David?
− Vissza! − ordított fel az egyik katona. − Vissza!
Nogaret rekedten kiabált, ráparancsolt az embereire, hogy folytassák a harcot,
utasította őket, hogy fogják el a támadókat, de az éjszaka nyilakkal telt meg,
ezért a katonák nem tehettek mást, mint hogy felvonták a pajzsukat,
megsarkantyúzták a lovukat, és kivágtattak a lőtávolból. Még egy ember elesett;
a lova két nyílvesszőt kapott a hátába, és végiggördült rajta. Pár pillanattal
később a többiek elvágtáztak a mezőről, magukra hagyták a foglyokat és a
szekeret.
Will még mindig az unokaöccsét bámulta, így szinte észre sem vette, hogy a
király emberei elmenekültek. A fiatalember átölelte, és Will érezte, hogy
megkönnyebbülés önti el.
− Megsebesültél? − kérdezte David. Hátralépve végigmérte a földön lobogó
fáklya nyugtalanul pattogó fényében. Összevonta a szemöldökét a Will jobb
szemét takaró véres rongydarab láttán. − Mit tettek veled?
Will visszarántotta a kezét, mielőtt megigazította volna a rongyot. Nem
szeretett hozzáérni. Körbenézett, és látta, hogy újabb alakok sietnek elő a fák
árnyékából. Szétváltak, megnézték a földön heverő katonákat, utána segítettek az
életben maradt lovagoknak. Valamelyikük egyenesen hozzá és Davidhez sietett.
− Ő az? − kérdezte sürgetően. Robert hangja volt az. Hat lovag volt még vele,
akik segítettek Skóciába vinni a kincstárt. Willnek beletelt pár percébe, hogy
rájuk ismerjen, mert egyikük sem a templomosok egyenruháját viselte. Robert
megtorpant, amikor meglátta Willt; − Krisztusom!
– Robert, mit keresel te itt? És David miért van itt? − ragadta meg Will Robert
kezét, aztán megrázta a fejét. − Hogyhogy?
− Nincs időnk magyarázkodni, Will!
Will nem engedte el a karját.
− Azért csak szakíts rá időt − mondta megingathatatlanul.
Robert habozott, aztán biccentett a lovagok felé.
– Biztosítsátok a terepet! Tudni akarom, hogy ezek a gazemberek nem
loholnak vissza! Ezúttal már vártak minket! − Amikor az emberek lövésre
készen, maguk elé emelt nyíllal elindultak, visszafordult Willhez. − Miután
elhagytuk Franciaországot, Aberdeen mellett szálltunk partra. Az emberek a
hajón maradtak a kincstárral, Simon és jómagam pedig elkísértük Rose-t
Elginbe, a családodhoz. Mint kiderült, ennél jobbat nem is tehettünk volna! −
Davidre villant a tekintete. − Az unokaöcséd felbecsülhetetlenül sokat segített,
hogy biztonságos menedékhelyet találjunk!
Will a büszkeségtől némán nézett Davidre.
− Elginben maradtunk, és sokáig vártunk rád − folytatta Robert −, de amikor
csak nem jöttél meg, kezdtünk a legrosszabbtól tartani. Nyáron hírét vettük,
hogy Párizsban kezdetét vette a templomosok elleni per. Eljöttünk, hogy
megnézzük, tudunk-e segíteni a testvéreink védelmében!
− Fülöp szabotálja az egészet. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy a pápa ne
avatkozhasson bele a terveibe. Ha elfognak, börtönbe vetnek, és szinte biztos,
hogy kivégeznek!
– Tudom − mondta Robert komoran −, de nem akarunk olyan sokáig itt
maradni! Mindenképp a ma éjjeli lett volna az utolsó támadásunk!
− Nogaret máskor is csinált ilyet? − kérdezte Will.
– Amennyire tudom, számtalanszor. A városban bujkáltunk, próbáltuk
megtudni, hogy kit hol fogtak el, és…
− És reméltük, hogy téged is megtalálunk − vetette közbe David. − De senki
sem tudott semmit. Feladtuk már a reményt, hogy valaha is viszontlátunk, míg
csak meg nem pillantottalak, miközben abból a szekérből előmásztál!
− Felfedeztük, hogy a király emberei éjszakánként kivisznek pár foglyot
megégetni − folytatta Robert. − Sikerült közbeavatkoznunk az egyik ilyen
égetésnél, így megmentettünk hat lovagot, de elvesztettük két emberünket.
Will lassan bólintott; most már értette, mitől voltak olyan feszültek a katonák,
és a nyílvessző felbukkanása sem tűnt isteni csodának, bár a megtalálásakor
annak hitte. Visszaidézte Nogaret viselkedését és a katonák készülődését.
– Úgy sejtem, remélte, hogy elkap, ha netán még egyszer megpróbálkoztok
vele. Az ő makacs elszántságán múlott, hogy annyi templomost kézre kerítettek,
aki megúszta a letartóztatásokat. Nem akarja, hogy bárki is megvédhesse a
rendet. Azt akarja… − Will elhallgatott; eszébe jutottak a miniszter utolsó
szavai, aztán megindult a mezőn át arra, ahol Robert emberei meggyőződtek
róla, hogy az elesett katonák mindegyike halott. Will végigsétált a holtak között,
megnézte az arcukat. David és Robert követték. − Biztos az egyik katona
rántotta fel maga elé − sóhajtott Will, és felkelt. Megtántorodott, kis híján elesett,
de Robert megtámasztotta. − Meg kell találnunk!
− Nem. Ki kell juttatnunk téged innen − válaszolta Robert, és intett az egyik
emberének, aki odasietett. − Segítsd fel a szekérre!
– Mindent tud a kincstárról, Robert! Tudja, hogy Skóciában van! Tudja, hogy
Rose is ott van!
− Sosem találja meg sem a kincseket, sem Rose-t! Esküszöm!
− Tudja, hogy a húgaim Elginben élnek − rázta meg Will a fejét. − Tudja, hol
keresse őket!
− Már nem ott élnek − ragadta meg Robert a vállát. − Will, kérlek! A folyón
már vár ránk egy hajó! Most mennünk kell!
− Kelemen − lehelte Will. − Ő még segíthet rajtunk!
− Nem hinném. Itt-tartózkodásunk alatt megtudtuk, hogy a pápa bullát
bocsátott ki a tervezett szent háborúról. A híresztelések szerint Fülöp felveszi a
kedvéért a keresztet. Gyanítom, sikerült megállapodniuk: a királynak adta a
templomos rendet cserébe egy keresztes hadjáratért.
Will hallgatott.
− Nogaret vallomást tett nekem a cellámban − mondta végül. − Beismerte,
hogy megölte Benedek pápát. Talán ha Kelemen tudomást szerezne róla,
meggyőzhetnénk, hogy vessen véget a kiront>llyal kötött szövetségének! −
felnézett Robert-re. − Érdemes megpróbálni, nem?
Robert hosszas hallgatás után biccentett.
– Jól van. Elintézem, hogy üzenjünk Kelemennek, mielőtt elmennénk.
Onnantól kezdve már csak rajta múlik. Mi nem tehetünk többet.
Robert és David közrefogták a sántikáló Willt, és visszakísérték a szekérhez.
Mögöttük meggyújtatlanul sötétlettek a máglyák.
Ferences kolostor, Poitiers
 Kr. u. 1308. november 24.

Kelemen az ablakban állt, a holdfényben fürdő kerengőt nézte. A háta mögött

homály borult a szobára. Valamivel korábban az egyik szolga felajánlotta, hogy
megrakja a tüzet, és gyújt pár gyertyát, de a pápa nemet mondott rá. Valahogy
illendőbbnek tűnt sötétben maradni ezen az estén. A kezében agyongyűrött
pergamendarab lógott. Lenézett a szavakra, bár mostanában nagyon rossz volt
már a szeme, és amúgy is túl sötét volt az olvasáshoz. Ennek ellenére tudta, mit
írnak benne.
Kopogtattak.
Letette a pergament az ablakülésre, szembefordult az ajtóval, és érezte, hogy a
gyomrát elönti a sav.
– Szabad!
Kinyílt az ajtó, két alak lépett be. Az első csuklyás, szürke csuhát viselt,
mélyen meghajolt.
− Szentséges uram, megérkezett a vendéged!
Kelemen biccentett.
− Köszönöm, Renaud. Hagyj minket magunkra!
A szerzetes kihátrált a szobából, és becsukta az ajtót. A másik alak továbbra is
az árnyékban állt. Kelemen csak annyit látott belőle, hogy magas és széles. A
pápa megköszörülte a torkát.
– Jól gondolom, hogy nem találkoztál különösebb akadályokkal az ide vezető
úton?
− Szentséges uram, későre jár, és nagy utat tettem meg. Hagyjuk a
szükségtelen udvariaskodást. Mondd meg, miért hívattál ide! − Franciául beszélt,
de erősen kiérződött az idegen kiejtés.
Kelemen bólintott, de beletelt egy kis időbe, amíg végigvette, hogyan is
kezdjen neki a dolognak.
− A családoddal nem bánt túl jól az egyház. Az elődöm, Bonifác pápa okozta
a bukásotokat, és nagy veszteségeket szenvedtetek mind emberéletekben, mind
vagyonotok tekintetében.
– Nincs szükségem a történelemleckére. Tökéletesen tisztában vagyok vele,
miféle nehézségekkel küzdöttek meg az embereim.
− Benedek pápa nem volt hajlandó visszavonni a Bonifác által rád mondott
kiközösítést. Azóta is menekültként bujkálsz Franciaországban, és nem térhetsz
haza, hogy újjáépítsd az életedet… − Kelemen egy pillanatra elhallgatott. − Én
megsemmisíthetem ezt az ítéletet.
− És miért tennéd? − A férfi hangjában csak úgy égett a gyanakvás.
− Fizetségként gondoltam, bizonyos nekem tett szolgálataidért − nézett le
Kelemen a kezére, és érezte, hogy megrándul a gyomra.
− Miféle szolgálataimért? — lépett előre a magas férfi. Közelebb ért az
ablakhoz.
Kelemen lenézett a gyűrött pergamenlapra, ami épp csak meglibbent az
ablakon át beszökkenő jeges huzatban. Felemelte a fejét.
− Hogy végezz a király miniszterével, Guillaume de Nogaret-val a Bonifác és
Benedek pápák halálában játszott szerepéért.
A férfi semmit sem mondott. Kelemen csak a lélegzetét hallotta.
– Akkor hát? − kérdezte idegesen; megzavarta a hosszúra nyúló csend. –
Hajlandó lennél elvállalni ezt a feladatot?
A férfi végre kilépett az árnyékok közül. Sciarra Colonna szeme feketén
szikrázott a beáradó holdfényben.
 43.

Argyll, Skócia
Kr. u. 1308. december 20.

A lovak lehorgasztott fejjel ballagtak tovább, átvágtak a faágak fonta sötét

mennyezet alatt, a patájuk alatt szilánkokra robbant a befagyott tócsák tükre. A
délelőtt túlnyomó részében ónos esőt vágott a hátukba a szél, de mintha enyhült
volna az idő, és végre hallották maguk előtt a tenger távoli zúgását és moraját.
Az elmúlt öt nap során útmutatónak használt sötét hegycsúcsok köddel és
felhőkkel koronázott, elmosódott foltok voltak északon. A legmagasabb, a Ben
Cruachan gránitóriásként gubbasztott a Loch Awe északi partja fölött. Még csak
kora délután volt, de máris rohamosan közelgett az este, és pókhálóként nyúltak
meg körülöttük az árnyak. A tó színe sötétzöldről lassan agátfeketébe váltott, de
még mindig látszott mögöttük, bár már jó néhány mérföldje a tengerpartra
vezető, kegyetlen úton kapaszkodtak felfelé.
Will roskadtan ült a nyeregben. Átázott prémköpenye rejtekében azon
gondolkozott, hogy már el is felejtette, ilyen északon mennyire rövidek a téli
nappalok. A tenger marta nyugati parton még rövidebbnek tűntek. Ez nem az a
Skócia volt, amit ő ismert. Ez a hegyekből és vízből szaggatott, vad birodalom
az ősei hazája volt. A nagyapja, Angus Campbell innen indult neki, hogy a szelíd
és termékeny keleten kezdjen új életet, és négynemzedéknyi Campbellt hagyott
hátra. A család mostanra hatalmas, erős klán lett számtalan ággal, és
némelyiküket igencsak nagyra becsülte Robert király. Jó néhány jelentős váruk
volt Argyllban. Délre vezető útjuk során David elsorolta mindegyik erőd
történetét és a jelenlegi urak nevét is, és Willen lassan valami különös érzés
kezdett eluralkodni. Errefelé minden a vérről szólt, a hűségről, a családról. A táj
ellenségessége arra kényszerítette az embereket, hogy megbecsüljék a
rokonaikat, hogy egymásban keressék a biztonságot és a menedéket. Errefelé
nagy becsben tartották az emlékeket, és nem vált vízzé a vér. De ezeknek a
kötelékeknek nagy ára volt: az elszigetelődés. Az ide vezető út egyáltalán nem
volt könnyű, különösen télen nem, és Willnek a kínzással és éheztetéssel töltött
egy év után ez volt élete legnehezebb útja.
Szeptemberben hajóztak ki a francia partokról. Robert csapata átvitte Willt és
a máglyahalálból megmentett tizenhárom lovagot Londonba, ahol már
felszereléssel és lovakkal várta őket két másik templomos. II. Edward
vonakodva tartóztatta le a királyságában található templomosokat, de miután
Fülöp és a pápa is egyre nagyobb nyomást gyakorolt rá, végül beengedte a
birodalmába az inkvizítorokat. Mire kikötöttek a Temze torkolatában, már
Angliában is javában folyt a templomosok elleni per, és űzötten indultak neki
északnak. Útjukat megnehezítette a hegyekben a hó, az erdőkben a farkasok.
Amint átértek a határon, még nehezebb lett a terep, és egy különösen hideg
éjszakán két embert is elveszítettek; Will azonban — a nehézségek dacára is −
titokban örömét lelte Skócia áthatolhatatlanságának. Minden egyes mocsaras
völgy, amit sikerült megkerülniük, minden egyes szürke hegyóriás, amin
átkapaszkodtak, minden hosszan benyúló, meredek tengeröböl újabb akadályt
képzett közte és az ellenségei között. Nogaret itt aztán az élete végéig keresheti!
− Nemsokára megérkezünk!
Will felkapta a fejét; az unokaöccse melléje léptetett. David arcán a mélyülő,
alkonyi félhomályban is látszott, hogy kicsípte a hideg.
− Nyugtalannak tűnsz, bácsikám − mosolyodon el David könnyedén.
− Csak kimerült vagyok − morogta Will, zavarta az unokaöccse éles szeme.
Igaza volt. Valóban nyugtalan volt. Olyan sok minden várt rá ennek az
ismeretlen útnak a végén. A tenger harsogása egyre hangosabb volt. Az a sok
remény, és ki tudja, melyik teljesül, melyiket törik le örökre? Visszanézett a válla
fölött a mögötte lovagló, kimerült férfiak hosszú sorára. − Csak remélni merem,
hogy anyádnak van kellően nagy üstje. Ez aztán sok etetni való, éhes száj! A
férje birtoka nyilván nem tud ennyi embert eltartani?
− A végtelenségig nem, de mint már mondtam, hamar találunk majd új otthont
a lovagoknak. Én is hasznát venném pár épkézláb embernek Elginben, és biztos
vagyok benne, hogy Robert király is szívesen a szolgálatába fogadna még pár
hűséges harcost. Már maga mellé vett hét lovagot azok közül, akik tavaly
érkeztek Robert-rel!
Will ismerős kifejezést látott David arcán. A fiatal férfit mindig elszánt
büszkeség töltötte el, ha Skócia új királyáról beszélt. Északra vivő útjuk során
David számtalan történetet mesélt Bruce-ról és az embereiről, arról, hogyan
küzdött Edward ellen, és miképp szánta el magát, hogy egész Skóciát egyesítse
az uralma alatt, miképp hallgattatta el a vetélytársait, akik nem fogadták el a
trónigényét. Az angolok ugyan egyelőre visszavonultak, de a több mint egy
évtizednyi háborúskodás nyomai megmaradtak, sok volt a nyugtalankodás, a
családi bosszúk nemegyszer polgárháborúba csaptak át. Robert Bruce-nak
emberpróbáló feladattal kellett szembenéznie, de a társaságukban lévő skótok
tisztelete azt mutatta, hogy győzni fog.
− De egyelőre − folytatta David −, mindegyiküket el tudjuk helyezni a
környéken. John számos helybéli családdal jó viszonyban van.
Will biccentett, azonban nem szólt egy szót sem. Még mindig nem szokta meg
a családjában beállt változásokat, a sok váratlan szálat − beleértve azt a tényt is,
hogy a szívós kis csapatból, akik az életüket kockáztatták, hogy megmentsék,
heten is a rokonai voltak.
Eleinte szinte nem is tudott semmiről, kis híján belerokkant a kimerültségbe,
túl kába volt ahhoz, hogy akár a megkönnyebbülés eljusson hozzá, de ahogy
lassan erőre kapott, kezdett kíváncsi lenni a megmentőire. Robert és a hat
egykori templomos mellett a csapat tagja volt két lelkes fiatalember is, David
fegyvernökei. David a házassága révén szerény birtok ura lett Elginben. Will
csendes döbbenettel hallgatta, ahogy az unokaöccse a lelkesedéstől kivörösödve
mesél a két kisgyerekéről, akik az anyjukkal maradtak Elginben, közel
Margarethez és az ő kisgyermekeihez. A másik házasság, ami meglepte, az a
húgáé volt; Ysenda feleségül ment egy John Campbell névre hallgató
özvegyemberhez. A köztiszteletben álló lovag a család egy jelentéktelenebb
ágából származott, és jókora birtoka volt Argyllben. Robert király északi
hadjárata során találkoztak, aztán hamar összeházasodtak. Ysenda már azon a
nyáron délre költözött újdonsült férjével. John két legkisebb fia, két kócos,
gesztenyebarna legény is Robert-rel jött. De Willnek talán a legmegrázóbb az
volt, amikor bemutatták az unokaöccsének, Colinnak, aki csak tizenöt évvel volt
fiatalabb nála, és a legidősebb húga, Ede fia volt. Colin három fiával érkezett,
mind szélesek voltak, fekete hajúak, s az arcuk Jamesre hasonlított.
Willt letaglózták az érzelmei, ahányszor csak arra gondolt, hogy a véreivel
járhat ezen az ősi földön. Az elmúlt tizenkét hónap során nemegyszer gondolta
úgy, hogy az élete visszavonhatatlanul véget ért. Az, hogy most itt lehetett, hogy
tudta, az élete sok szempontból még csak most kezdődik el, mintha egyenesen
Isten ajándéka lett volna… de törékeny ajándék volt, dédelgette, félt tőle, nehogy
elroppantsa. David azt mondta, örömmel fogják fogadni, de Will nem merte
megkérdezni az unokaöccsét, hogy miből gondolja. Most, hogy kikanyarodtak a
fák közül, és a hatalmas, sötét tenger betöltötte a látóhatárt, hirtelen minden
kétsége rászakadt.
John Campbell fiai roppant magabiztosan vezették le őket a sziklás ösvényen;
gyakorlottan nógatták át a lovakat a köves talajon. Erős, hideg szél kapott
beléjük, letépte a fejükről a csuklyát, könnyeket csikart a szemükbe. Odalenn
őrjöngve ostromolta a sziklát a tenger, magasba csapott a tajték. Will az egyre
gyérülő fényben szigeteket pillantott meg a szürkén és alacsonyan gomolygó
felhők alatt; némelyik közel volt, mások távolabb emelkedtek ki a vízből. A
közelben, épp alattuk egy védett öblöcske formált természetes kikötőt, és kis
falucska lapult a sziklák között. Tucatnyi ház bújt egy kápolna köré a füves
kiugrón. Füstillat csapott az orrába, és távoli bégetést, bőgést hallott.
John fiai megkerülték a falut, és felnoszogatták a lovakat egy meredek
ösvényen. Talán a szikla feléig vihetett fel, és a lentieknél jóval nagyobb
kőházhoz vezetett. Barna hangatető fedte, és a fal mögött külső épületek
sorakoztak: pajta, istállók, kamrák. Willt egy kicsit a régi családi birtokra
emlékeztette. Ahogy közelebb értek, látta, hogy egyik-másik ablakból tűzfény
kacsint ki vörösen. Hirtelen feltárult a bejárati ajtó, nagy csapat gyerek rohant ki
izgatottan kiáltozva. John fiai eléjük ügettek, és a gyerekek mögül hirtelen
felnőttek özönlöttek elő. A hangjuk élesen, örömtelin szállt a lovasok felé a szél
szárnyán. Will leugrott a nyeregből, és látta, hogy az egyik alak felé rohan.
Ysenda volt az, szökés hajába ezüst szálak vegyültek, de az arca éppolyan piros
volt és fiatalos, mint régen, ahogy a földbe gyökerezve álló férfi felé szaladt a
durva, rövid szálú füvön. Will húga mögött ekkor lépett ki az ajtón Christian; fél
kezével hátrafogta vörös haját, a tekintete Willt kereste, és amint megtalálta,
rátapadt. Ott volt Simon is, az arca előbb meglágyult megkönnyebbülésében,
aztán széles vigyorra gyűrődött. Simon mögött idős, fehér hajú asszony tipegett
ki. Annyira hasonlított Will anyjára, hogy a férfi szíve kis híján megszakadt.
Kétrét görnyedt vénségében, és láthatóan vak volt, és egy csinos fiatalasszony
vezette ki. Will megrezzent, ahogy ráébredt, hogy a fiatalasszony az unokahúga,
Alice. Voltak még mások is, akiket nem ismert meg, a többi férfinek kiáltottak,
vagy siettek, hogy elvezessék a lovakat. Will szeme átsiklott az ismeretlen
arcokon.
Aztán meglátta.
Egy kövér kisfiút kergetett, aki csak most totyogott elő a sikongató gyerekek
mögül. A karjaiba kapta, és cuppanós csókot nyomott a kölyök rózsás arcára, és
Will döbbenten látta, milyen egészségesnek és élettel telinek tűnik a lánya.
Mindezt pár pillanat alatt vette észre, aztán Ysenda már a karjába vetette
magát, és David után kapott, majd zokogva csókolgatta mindkettőjüket. És Will
kétségei végleg eloszlottak.
lle de la Cité, Párizs
Kr. u. 1308. december 21.

Guillaume de Nogaret felemelte a kezét, hogy elfojtson egy ásítást, és

átléptetett a lovával a Grand Pont-on a szigetre. Késő este volt, keserves idő; a
hideg átszivárgóit vastag prémköpenyén is, s a csontjaiba ivódott. A félhold
ezüstös fényében fehéren szikrázott a zúzmara a folyóparton. A Nogaret mögött
lovagló két királyi gárdista odabiccentett a hídon álló városi őröknek, akik
mélyen főt hajtottak az átvonuló királyi miniszter előtt.
Újabb hosszú nap állt mögötte, az idejét megosztva töltötte a preceptóriumban
és a Louvre-ban a templomosok vallatásával. De aznap este legalább két halált is
végignézhetett. Néhanapján semmi örömmel nem szolgált az a sok erőfeszítés,
még egy vallomást sem sikerült kicsikarnia, és a Fülöpnek szállított jelentései
sem voltak az igaziak. A király egyre ingerültebb lett az elhúzódó procedúra
láttán, amit még jobban lassított, hogy megtiltották az égetéseket.
Az után a támadás után, amiben Campbell is megszökött, Nogaret még két
csapat lovagot égettetett meg, ezúttal a Louvre biztonságában, de aztán a pápa
valahogy hírét vette, hogy azokat a lovagokat, akik hajlandóak tanúskodni az
ügyük mellett, máglyahalálra ítélik. Amikor Kelemen megfenyegette a királyt,
hogy azonnal felfüggeszti az inkvizítorok munkáját, ha még valakit megégetnek
a beleegyezése nélkül, Fülöp és Nogaret harsányan tiltakoztak, mondván, hogy
mindez törvény adta joguk, és a bűnbánatot nem tanúsítható eretnekeket
megégethetik, ha a domonkosok kiadják nekik. A pápa ellenségességén azonban
ez mit sem változtatott, majd végül kénytelenek voltak beérni a kínzás lassúbb
eszközével.
Kétségbeejtő módon általában a fegyvernökök és a szolgák törtek csak meg. A
többségük sosem állt még csatatéren, nem is fogott kardot a kezében. Nem
készítették fel őket azokra a fizikai megterhelésekre, kínzásokra, sérülésekre,
mint a lovagokat. Zavartak voltak és rémültek, egy részük rettentően fiatal, a
többi öreg és törékeny, mégis a kínzókamrákba kerültek, és erővel rávették őket,
hogy a lovagokat a Nogaret listáján összeírt bűnökkel vádolják. Mivel közük
volt a főbűnösökhöz, rájuk is életfogytig tartó börtön várt, ha vallanak, de az
esetek többségében nem is jutottak ki élve a kínzókamrából. Sem nekik, sem a
vallatásba belepusztult lovagoknak nem engedték meg, hogy az utolsó kenetben
részesüljenek vagy meggyónhassanak, bár mind könyörögtek érte. A testüket is
jeltelen sírokba dobták, megszenteletlen földbe, ezzel is megfélemlítve a
többieket, hogy ne álljanak ellen az inkvizítorok kérdéseinek. Így aztán szép
lassan, hónapról hónapra elkopott a Franciaország-szerte börtönbe vetett
ezerötszáz ember. A királyra nézve balszerencsés fordulat volt, hogy épp a
templomos rend tisztviselői maradtak meg, a parancsnokok és a csatában
megedzett lovagok, akik mindannyian ismételten visszavonták a vallomásukat,
hiába csikarták ki belőlük sikolyok közt a kínpadon.
Nogaret mindent megpróbált, ami csak jogászként az eszébe jutott, hogy
meggyorsítsa a procedúrát, s a két férfi közt létrejött megegyezés szellemében
Kelemen kénytelen legyen feloszlatni a rendet és Fülöpnek adományozni a
vagyonát. A gond az volt, hogy a király nem akarta felvenni a keresztet, amíg
Kelemen nem hozott ítéletet a templomosok ügyében, a pápa pedig makacsul
ragaszkodott hozzá, hogy a pernek tisztességesnek kell lennie. Mindemellett az
is hosszas késedelmeket okozott, hogy a pápa mostanában sokat betegeskedett.
Az egész lassan már sértette Nogaret büszkeségét. Nem csak azért, mert ő vetette
föl elsőnek, hogy támadják meg a templomos rendet, de rengeteg időt és erőt is
belefektetett ebbe az ügybe. Bántotta aztán Campbell szökése is, és hogy Fülöp
őt okolta érte; valamint a tény, hogy továbbra sem találták meg az eltűnt
kincseket. Hűségesen megígérte a királynak, hogy amint a pápa feloszlatja a
rendet, személyesen vezet egy csapatot Skóciába, hogy megkeresse a párizsi
kincstárt, elpusztítsa a szabadon maradt lovagokat, aztán Rose-zal és a
gyermekével is végezzen. Fülöp morcosán fogadta az ígéretet, láthatóan őt is
aggasztotta törvénytelen fia léte.
Nogaret-t a saját neve zökkentette ki a gondolataiból. Először azt hitte,
valamelyik kísérője szólt neki, de amikor hátranézett a válla fölött, látta, hogy
mindkét katona megállította a lovát, és a Notre-Dame felé kanyarodó, keskeny
mellékutcák egyikét fürkészik ádáz tekintettel. Visszaügetett hozzájuk.
− Mi van? Ki szólított?
− Odabentről hallatszott, miniszter − az egyik katona a homlokát ráncolva
nézett a sötétségbe.
Nogaret megerőltette a szemét, és látta, hogy az egyik épület előrenyúló
eresze alatt megmozdul valami. Egy férfi lépett elő és indult meg feléjük.
− Ki az? − kiáltott fel az egyik katona kardot rántva. − Mi ügyben jársz itt?
Az alak közelebb ért hozzájuk. Nogaret kurtán, döbbenten fújt egy aprót.
− Colonna − mormolta, és intett a testőreinek, hogy engedjék le a kardot. – Ez
aztán a váratlan fordulat! Mi szél hozott?
− Beszélnem kell veled!
− Várnod kell holnapig − nézett fel Nogaret az előtte tornyosuló palotára,
aztán vissza az olaszra. − Jelentést kell tennem Fülöp királynak!
− Kelemen pápáról van szó. Hidd el, miniszter, ezt hallani akarod!
Nogaret habozott, de felébredt a kíváncsisága.
– Jól van − ugrott le a nyeregből.
− Az embereid nélkül − vetette oda Sciarra kurtán, látva, hogy a katonák is le
akarnak szállni a lóról. − Csak veled akarok beszélni!
Nogaret odabólintott a királyi gárdistáknak.
− Itt várjatok meg! − követte a sikátor árnyékaiba olvadó Sciarrát. Óvatosan
kerülgette a penészes szeméthalmokat. Káromkodva rezzent össze, ahogy egy
csapat patkány rebbent szét előtte. − Gyorsan végezz vele! − jegyezte meg
idegesen.
Sciarra nem válaszolt, csak ment tovább. A sikátor jobbra kanyarodott, sötét
ajtónyílások előtt haladtak el. A háztetők fölött kísértetiesen fehéren derengett a
holdfényben a Notre-Dame ikertornya. Colonna végül megállt. Nogaret
körbenézett, és látta, hogy az őrei látótávolságon kívül vannak.
− Akkor hát?
Sciarra kapkodta a levegőt, és minden lélegzetvételénél fehér ködpamacs
takarta el az arcát. Nogaret-ba belehasított a bizonytalanság. A keze a kardja
markolatát kereste. Épp ráparancsolt volna az olaszra, hogy beszéljen, amikor
Sciarra végül megszólalt.
− Ott hagytál minket megrohadni, amikor elmentél Anagniból, Nogaret! –
Halkan beszélt, a hangja remegett az elfojtott érzelmektől. − Számos emberemet
elveszítettem a Bonifác elleni támadás során. Megígérted nekünk, hogy az
áldozatainkért cserébe Fülöp király visszaadja a vagyonúnkat. De sosem kaptunk
hírt sem tőle, sem pedig tőled. Nem kaptunk bocsánatot, köszönetét, vagyont.
Többször is írtam a királynak, de sosem kaptam választ. Aztán megtudtam, hogy
Kelemen pápa feloldozta a rád Bonifác elleni bűneidért kimondott kiközösítést.
Értem nem tette meg ugyanezt. Elég lett volna szólnod a királyodnak, hogy
megtegye!
Nogaret bizonytalanságát elsöpörte a lobogó harag.
– Azért hoztál ide, hogy összeszidj? Az Isten verjen meg, Colonna! Nincs
időm az ilyesmire! − Elindult volna, de aztán visszafordult, és savanyúan
végigmérte az olaszt. − Amúgy pedig megkaptad, amit akartál!
– Nem! − csattant fel Sciarra. − A Bonifác elleni bosszú csak egy része volt
annak, amit akartam! Azt akartam, hogy visszaállíthassam a családom hatalmát,
hogy visszakapjuk az erődjeinket, a bátyáim újra a Szent Kollégium tagjai
lehessenek, a Colonna név újra régi dicsőségében ragyogjon! − Ismét lehalkította
a hangját; csak úgy csepegett belőle az epe. − De elárultál minket, Nogaret. Te
meg a királyod.
Nogaret látta, hogy Sciarra tekintete balra villan, valahova mögé. Egy patkány
iszkolt el mellette, és léptek roppantak a zúzmarás talajon. A miniszter kardot
rántva megpördült. Két alak lépett elő az egyik kapualjból, egyenesen felé
indultak. Az egyik kezében kötélre emlékeztető holmi sötétlett. Nogaret tudta,
hogy nem győzheti le mindhárom ellenfelét, megfordult hát, s nekiugrott
Sciarrának, aki időközben maga is kardra kapott. A pengék összecsaptak a
csendben. Nogaret a katonákért kiáltott, de miközben védte Sciarra ütését, nem
hallott lódobogást, ebből kikövetkeztette, hogy az emberei aligha vannak olyan
állapotban, hogy segíthetnének neki. Bebújt Sciarra egyik szélesebb vágása alá,
kiegyenesedett, majd vadul gyomorszájon rúgta az olaszt. Colonna háttal
belezuhant egy halom korhadt tűzifába. Egy kutya ugatni kezdett, valaki kivágta
a fejük fölött az ablakot, és leordított, hogy maradjanak csendben. A másik két
támadó közelebb ért, és Nogaret rohanni kezdett. Félúton járhatott a sikátor szája
felé, amikor megcsúszott a jégen, aztán elesett. Csúnyán összevágta a kezét, a
kardja pedig kicsúszott a sötétségbe. Megfordult, de látta, hogy Sciarra és az
emberei felé rohannak, nem volt rá ideje, hogy a kardja után kapkodjon,
felpattant és tovább rohant. Közeledett az utca vége, a Notre-Dame hatalmas
tornyai előtte emelkedtek. Hirtelen valaki belészaladt, Nogaret hatalmasat zuhant
előre, és nagy nyögéssel elterült. A támadója zihálva gördült le róla. Érezte, hogy
megragadják, felrángatják, míg csak térden nem áll. A két karját fájdalmasan
hátrahúzták. Felfogta, hogy kötelet hurkolnak a nyaka köré, ezért próbálta
elrántani a fejét.
− Megadom neked, amit csak akarsz − zihálta, de a kötél egyre szorosabban
fonódott a nyakára. − Elmegyek Fülöphöz, megmondom neki, hogy beszéljen a
pápával, megkapod a bocsánatot, esküszöm, Sciarra!
Sciarra lekuporodott elé; holdfényben sápadtnak tűnő arcán izzadtság fénylett.
− Kelemen már megígérte a bűnbocsánatot. Tőled, Nogaret, csak az utolsó
leheletedre van szükségem! − biccentett a két férfinak, akik közrefogták
Nogaret-t.
– Ne! − sikította Nogaret, de a kiáltás hirtelen megszakadt. Az egyik férfi
húzni kezdte a kötelet. Nogaret érezte, ahogy összeszorul a torka. Csak úgy
tombolt benne a tiszta, fortyogó düh. Kelemen a bábja volt! Az eszköze! Nem
okozhatta ő a halálát! A haragot hamar vakrémület váltotta fel, ahogy fuldokolni
kezdett. Megdagadt nyelve kitolult a fogai közül. Rángatózni kezdett, és a két
férfi, aki fogta, nehezen tartotta csak meg. De megtartották. Nogaret tekintete
elködlött, de még látta, hogy Sciarra talpra kecmereg. A férfi mögött fehérlő
Notre-Dame töltötte ki a látóterét, fehéren, parancsolóan, az ember
megingathatatlan hitének szárnyaló tanújaként.
 44.

A királyi palota, Párizs

Kr. u. 1314. március 18.

Fülöp a tükörben bámulta magát, miközben körülötte szorgoskodtak a

szolgák. A tükörképe fényben fürdött, az ujjain szikrázó gyűrűk szinte lobogtak
a szoba magas ablakán át beáradó napsütésben. Porszemcsék kavarogtak a ferde
fénysugarakban, és felcsillantak a tömjénfüst kísérteties pászmái. Fülöp
megigazította a koronáját. Úgy nézett ki, mint a királyok a festményeken:
tökéletesen magasztos volt, földig érő, fehér szaténruhája a szűziességet
tükrözte, az őszülő haján nyugvó, egyszerű aranykorona pedig a
tiszteletreméltóság megtestesülése. Hidegen, diadalittasan mosolygott, miközben
a szolgák kibontották a fakó cinóbervörös palástot a hermelinszegéllyel. A
szertartási palást még a nagyapjáé volt, s most ő, Fülöp, egy szent ruháját
ölthette magára. Amikor a vállára helyezték, és lesimíthatta a ráncokat, aztán a
torkánál összezárta az aranykapcsot, teljes lett a kép. K" hesz volt. Hétévnyi
várakozás után végre kész volt.
A templomos rend elleni per volt a legnehezebb próbatétel uralkodása, sőt
egész élete során, és olyan sok gond és késlekedés merült föl közben, hogy azt el
sem tudta volna képzelni, amikor annak idején, a Louvre szívében Nogaret
először felvetette neki az ötletet. A Kelemennel kötött titkos egyezség után a
király hatalmi kötélhúzásban találta magát a pápával, aki egyre ellenségesebb és
makacsabb lett, ahogy elhatalmasodott rajta az öregség és a betegség. A
hónapokig tartó vallatások és vizsgálatok végül hosszú évek tanácskozásává és
gyűléseivé, nekivadult vitákká nőttek. Nogaret meggyilkolása még mindig talány
volt, ami komoly csapást mért a királyra, s bár elveszítette a per kiötlőjét, a
miniszter híres vádlistája megmaradt, akárcsak Esquin de Floyran pusztító
vallomása.
A lovagokat levadászták és börtönbe zárták Cipruson, Portugáliában,
Spanyolországban, Németországban, Angliában, Itáliában és Írországban
egyaránt. A kezdeti hitetlenkedést és döbbenetet hamar felváltotta az összes
királyságban a felháborodottság és az igazságszolgáltatás iránti vágy, Fülöp a
minisztereivel mindent megtett, hogy a templomosokat ne támogassa senki sem.
Kelemen ragaszkodott hozzá, hogy a lovagok ingóságai és egyéb vagyontárgyai
egyenesen hozzá kerüljenek, és bejelentette, ha netán feloszlatná a templomos
rendet, a vagyonukat az ispotályosok kapják meg. Amit azonban csak kevesen
tudtak, az volt, hogy Fülöpöt tervezték Szent János lovagjainak új
nagymesterévé megválasztani.
Végül aztán három évvel ezelőtt Kelemen zsinatot hívatott össze Bécs
városába. Többek között a pápa tervezte új keresztes hadjáratot is ezen a
tanácskozáson vitatták meg, de a hosszas ülésezés fő érdekessége Fülöp
szempontjából a Vox in excelso című pápai bulla kiadása volt. Bár a bulla
tartalma nem egyezett meg mindazzal, amiben a király éveken át reménykedett,
de a végeredmény így is ugyanaz lett: Kelemen bejelentette, hogy a rend nem
bűnös az ellene felhozott százhuszonhét vádpontban, mivel azokat a pápai
bizottság állásfoglalása szerint nem lehetett bizonyítani. Ennek ellenére azonban
a pápa úgy vélte, a per során olyan visszafordíthatatlan mértékben sérült a rend
jó híre, ami lehetetlenné tette, hogy tovább szolgálják a kereszténységet, ezért
hát feloszlatja, és a két évszázad során felhalmozódott vagyonukat teljességében
arra fordítják, amit a lovagok végül képtelenek voltak elérni: Jeruzsálem
felszabadítására.
Fülöp ezután még sokáig harcolt a pápával az ellen, hogy fel kelljen vennie a
keresztet, bármit ígért is neki. Esze ágában sem volt idegen vidékeken
kockáztatni az életét valami olyasmi miatt, amit csak hagymázas képzelgésnek
tartott. A nagyapja és sokan mások is azokon a messzi partokon haltak meg.
Végül azonban nem látott rá más lehetőséget, hogy megkapja a vágyott jutalmat,
így beadta a derekát Kelemennek.
Most azonban, ahogy kilépett a szobából, a miniszterei és a testőrei a
nyomába szegődtek, és meghallotta a palota falain túl őrjöngő tömeg kiáltozását,
érezte, ahogy minden porcikájában ott robajlik a dobok üteme − Fülöp
meglepődött, milyen emelkedetten érzi magát. Nem számított az sem, ha sosem
megy el keresztes hadjáratra, jó néhány király volt már előtte is, aki felvette a
keresztet, de semmit sem csinált. Csak az számított, hogy a népe mit gondolt róla
ezen a jelentős napon. Csak az számított, hogy a nagyapja nyomdokaiban
lépkedett, ahogy átvonult a palota kapuja alatt, és az alattvalói ujjongása
tengerárként csapott át fölötte.
A királyi menet elején Guillaume de Paris, Fülöp gyóntatója lépdelt
ugyanabban a koromfekete csuhában, amiben több száz templomost ítélt halálra.
Mellette Párizs püspöke vonult, püspöki botját magasra emelve, és körülöttük ott
sorakozott a többi egyházi méltóság is, a prelátusok, érsekek, püspökök, mind a
legdíszesebb szertartási ruháikban. A templomszolgák himnuszokat zengve
lóbálták a kezükben a füstölőt, tömjénillat áradt, a hangjuk túlszárnyalta a
palotától a Notre-Dame-ig vezető út mellett felsorakozó tömeg kakofóniáját.
Aranyszín ruhákba öltöztetett, rózsás arcú kisgyerekek szórták marokszám a
rózsaszirmokat a király előtt, és Fülöp fehér és vörös virágszőnyegen lépdelt. Ott
voltak körülötte a fiai és a menyei, az öccse és azok gyermekei. Ott voltak a
hercegek és grófok, a királyság összes nagyura, mindegyikük a maga ezüstös
páncélba öltözött lovagi kíséretével, hóna alá csapott sisakkal. A legnagyobb
kíséret II. Edwardhoz, Anglia királyához és Fülöp Izabella lányának a
jegyeséhez tartozott. A leendő pár külön vonult, Izabella az udvarhölgyei
koszorújában, Edward pedig a lovagjai között.
Az utat királyi gárdisták szegélyezték, hátraszorították a forrongó tömeget. A
király az egész hetet ünneppé nyilvánította, a szolgák városszerte napokon át
dolgoztak, aggatták a zászlókat az épületekre, míg csak egész Párizs nem borult
ünnepi színekbe. A várost keresztül-kasul bejáró szekerekről édességeket és
mézeskalácsot szórtak az utánuk futkározó gyerekek és kutyák közé. Egy álló
hétre felfüggesztették az adókat, és hídpénzt sem szedtek. Fülöp gondoskodott
róla, hogy az alattvalói el akarjanak jönni megcsodálni őt ezen a nagy napon, és
a kísérete minden tagja láthassa, milyen népszerű. Így emlékezik rá majd a népe,
nem az egekbe szökő adók és a rossz termés jut majd róla az eszükbe, nem a
pénz értékének esése, a templomosok elleni per, a zsidók lemészárlása, vagy az
egyház elleni támadásai. Fülöp meg volt róla győződve, hogy ez lesz az a nap,
ami örökké élni fog az alattvalói emlékezetében. Amikor belépett a Notre-Dame
hatalmas kapuján, életében először lépett félelem nélkül Isten házába.
Odabenn Kelemen és a Szent Kollégium öt bíborosa fogadta. A pápa már csak
sápadt, megroskadt roncs volt, egészen elveszett díszes ruhájában, ahogy az oltár
előtt ült a pápai trónuson, reszkető kezében az egyszerű aranykereszttel. A király
mögött széthúzódtak a hölgyek és urak, és a kórus hangja a templom távoli
mennyezetét ostromolta. Fülöp térdre ereszkedett, a nagyapja köpenye szétterült
körülötte. Miután elénekelték a zsoltárokat, és elmormolták az imákat, a pápa
előrehajolt, mire Franciaország királya kinyújtotta a kezét, hogy átvegye tőle az
aranykeresztet.
Amikor ráfonódtak az ujjai, Fülöpöt olyan erősen töltötte el a szentség érzése,
mint még sosem. Belevörösödött a várakozásba, hogy most végre, végre
meghallhatja, ahogy Isten hangja betölti minden porcikáját, de mielőtt kivárhatta
volna, hogy odafigyeljen, már körülötte is voltak a nemesek, és egymás után
fogadtak neki hűséget a szaracénok elleni háborúhoz. Fülöp oda sem figyelve
fogadta a hódolatukat, az esze máris azon járt, miképp tudja majd átcsorgatni a
templomosok vagyonát az ispotályosok kincstárából a sajátjába. Most, hogy
véget ért a szertartás, és teljesítette az alku rá eső részét, Kelemennek sem
maradt más választása, mint megadni, amit ígért. De mielőtt idáig juthattak
volna, még egyvalamit meg kellett tenniük.
Amikor a rendet feloszlatták, Franciaországban azok a templomosok, akik
túlélték a vizsgálatot, vagy életük végéig börtönbe zárattak, vagy megengedték
nekik, hogy különféle kolostorokban töltsék hátralevő életüket imával és
szolgálattal. Más királyságokban enyhébb ítélet sújtotta őket, a lovagok tehettek,
amit csak akartak, de mivel a többségük egész életében a templomosokat
szolgálta, és minden földi szükségüket a rend elégítette ki, nem volt sok
választásuk. Néhányan zsoldosok lettek, mások koldulni kezdtek. Csak a
Párizsban fogva tartott tisztviselőkre nem mondtak még ki semmiféle ítéletet.
Most átvezették őket a gúnyolódó, köpködő tömegen, és a Notre-Dame lépcsőire
sorakoztatták őket. Kelemen végre kész volt ítéletet hirdetni.
Ott volt Jacques de Molay, Geoffroi de Charned, Hugues de Pairaud és
Geoffroi de Gonneville, Aquitania mestere. Felsorakoztatták őket a pápa előtt.
Mind soványak és elcsigázottak voltak, az arcuk hamuszürkére fakult a sötét
cellákban, a hajuk és a szakálluk hosszúra nőtt és összetapadt. Ennek ellenére a
nagymester, bár hatalmas termete megroskadt a kínzások során, emelt fővel
hallgatta a pápa reszkető hangon előadott ítéletét.
Bár magát a rendet nem sikerült bűnösnek nyilvánítani a per során, ők négyen
többször is bevallották bűnösségüket. Ezért hát, jelentette be Kelemen,
mindegyiküket kíméletlen, életük végéig tartó rabságra ítélték. Hugues de
Pairaud és Geoffroi de Gonneville hallgattak; úgy tűnt, egyikük sem hallotta
vagy értette meg, mit mond a pápa, láthatóan alig tudtak talpon maradni. Jacques
de Molay azonban elfintorodott fájdalmában, míg remegve talpra kecmergett.
Még a legalacsonyabb lépcsőn állva, a király és az egybegyűlt nemesek alatt is
úgy tartotta magát, hogy a tömeg fölé tornyosult.
− A templomos rendet azért alapították, hogy megvédje a keresztény világ
népeit. A fiaink mindegyikőtökért folyatták vérüket Palesztina sivatagában.
Lélekben nemesek, csatában lovagiasak, alkuban tisztességesek, az Isten
szolgálatában tiszták voltunk. Ez a mai napig így is maradt, és örökké így is lesz,
ha nem ezen a világon, hát az ezután jövőben! − Jacques tekintete Fülöpbe
fúródott, aztán a nagymester folytatta. − A hazugságok hálóját mérges
teremtmények fonták körénk, de egy napon eltöröltetnek, és a világ fel fogja
ismerni ártatlanságunkat. Megtagadom minden vallomásomat, mert csak azért
tettem őket, hogy a kínzás fájdalmának vessek velük véget. − Felemelte zord
hangját, majd a háta mögött tolongó tömeghez fordult. Az emberek várakozva
hallgattak el. – Megtagadok minden vádat, amivel engem és a testvéreimet
illettek! A templomos rend ártatlan!
Fülöp magában őrjöngve nézte, ahogy Geoffroi de Charney is talpra állt
Jacques mellett, és ő is elismételte a nagymester után, hogy ártatlanok. De
Pairaud és de Gonneville egyelőre hallgattak, de a királynak esze ágában sem
volt esélyt adni rá, hogy ők is elmondják a magukét. A tömeg zavartan,
izgatottan mormolt. Fülöp érezte, hogy az imádatuk és a tiszteletük kezd
elfoszlani, kíváncsiság veszi át a helyét; a lelkesedésük a nagymester
szenvedélyes szavaira kezdett irányulni. Fülöp sietve Kelemenhez lépett. A pápa
értetlenül nézett maga elé.
− Szentséged − sziszegte a király a fogai között −, ezek ketten visszaeső
eretnekek. Gyorsan el kell velük bánnod, mielőtt tovább terjedne a romlás. El
kell őket ítélned!
− Elítélnem? − nézett fel rá Kelemen döbbenten.
− Máglyahalálra − meredt Fülöp kíméletlenül a pápára. − De Molay-t és de
Charney-t át kell adnod nekem, hogy elrendelhessem a kivégzésüket. Ez a
törvény.
Kelemen visszanézett Jacques-ra, aki széttárta a karját a csendben álló tömeg
felé, és úgy állt a katedrális lépcsőjén, mint a megfeszített Krisztus. Lehunyta a
szemét. A nagymester tanúsíthatott volna bűnbocsánatot, megmenthette volna az
életét, de ezzel saját maga pecsételte meg a sorsát. Fülöpnek igaza volt; ez volt a
törvény.
− Rendben − mormolta Kelemen.
 45.

A királyi palota, Párizs

Kr. u. 1314. március 18.

A királyi kertben nedves volt a gyep, a fű harmatosan csillogott az esti

fényben. Az egész várost eláztató délutáni eső csak lassan haladt tovább
nyugatra, és Párizs csapzottan, kedvtelenül hevert az alkonyi ég alatt. A nap
lassan lenyugodott már, épp csak kikandikált a hegymagas fekete felhők és a
látóhatár között. Borostyánszín fény simított végig a városon.
Az emberek árnyéka hosszan, vékonyan nyúlt el, ahogy átmentek a kerten a
palota falába vágott ajtócska felé. Szinte teljesen elrejtették a hosszú, ázott
borostyánindák, és a vízcseppek a fejükre záporoztak, ahogy libasorban
elhaladtak alatta. A hátuk mögött megkondultak a Notre-Dame harangjai, a hang
végigremegett a sziget fölött, de a Vilié és a Latin negyed utcái szokatlanul
csendesek maradtak, hiába hívtak másutt is vesperásra a harangok. Párizs lakosai
most nem a zsolozsmával voltak elfoglalva. Ezrével sorakoztak fel a Szajna
partján, a tekintetük a széles folyam közepén emelkedő kopár szigetre tapadt,
ahol már ott emelkedett a jókora máglya. A tömeg egész délután folyamatosan
nőtt, ahogy híre ment a pápa ítéletének, és várakozásteljesen hallgatott. Most,
hogy a vízen átívelő fahidacska lábánál kibukkantak a fai mögül az emberek,
izgatottan fel-morajlott a sokaság. Különösen azt a két férfit bámulták, akinek a
haláltusáját megnézni érkeztek.
Jacques de Molay és Geoffroi de Charney botladozva lépdelt a király gárdistái
között. Mindkettőjüket ágyékkötőre vetkőztették, a testükön világosan látszott a
hosszú évekig tartó kínzások nyoma. Durván leborotválták őket, a hajukat és a
szakállukat is teljesen lenyírták, a bőrüket felsértette az érdes kés. Mögöttük ott
vonultja domonkos, Guillaume de Paris, három bíboros és két fekete csuklyás
hóhér. Őket a király követte. Fülöp megállt a parton, míg a többiek átmentek a
szomszédos szigetre. A pápának híre-hamva sem volt.
Jacques megtántorodott és elesett, mielőtt a hídhoz ért volna, mezítelen lába
megcsúszott a friss sárban. A katonák azonnal utána kaptak, hogy felrántsák, de
lerázta magáról a kezüket, inkább megfogta a híd rozoga korlátját, és annak a
segítségével húzta fel magát. A várakozó tömeg izgatott mormolása elcsitult,
ahogy a nagymester rátette a lábát a hídra, s megindult a víz fölött. Minden
egyes lépés közelebb vitte az Ile des Juifs-höz, a máglyához. Geoffroi de
Charney utána sántikált, a tekintetét mereven a nagymester sebhelyes hátára
szegezte. A katonák páncélcsizmája tompán dobogott a fahídon.
 Amint átértek a túloldalra, a hóhérok átvették az irányítást. Intettek a
katonáknak, hogy kössék a két férfit a máglya közepéből kiálló cölöphöz. De
Charney alól kiszaladt a lába, de megfogták. A tömeg visszafojtott lélegzettel
lökdösődött, hogy jobban lássanak, a katonák pedig szitkozódva próbálták
elkapni a férfit. Jacques megfordult, kíméletlenül odakönyökölte magát a földre
roskadt Geoffroi mellé. Lekuporodott, és megfogta a testvér kezét. A király a
homlokát ráncolva indult meg előre, a katonák pedig elbizonytalanodva léptek
hátra. A parton senki sem hallotta, mit mondhatott a nagymester, de amikor
végzett, Geoffroi nagy nehezen lábra küzdte magát. A két öregember egymás
mellett, segítség nélkül vánszorgott el a máglyáig.
A felhalmozott szalma− és rőzsekupacok fölé széles fapallót fektettek. A
katonák átvezették rajta a két férfit a középen emelkedő cölöphöz, és egymásnak
háttal hozzákötözték a templomosokat. A máglya elég magas volt ahhoz, hogy a
parton állók láthassák az elítélteket; a napfény utolsó sugarai aranyszín
derengésbe vonták az arcukat. A hóhérok lesiettek a pallón, aztán elvonszolták
onnan, így Jacques és Geoffroi magukra maradtak a máglyán. Az egyik fekete
ruhás hóhér elvett egy fáklyát Guillaume de Paris-tói. A rőzse és a hasábok közé
szuszakolt szalmába nyomta, mire a tömeg egyetértően felordított. Füst
örvénylett, és narancssárga lángocskák kezdték nyaldosni a fát. A másik hóhér is
elvett egy fáklyát, és meggyújtotta a máglya másik oldalát is. Miután már mind a
négy sarkánál égett a farakás, a két fekete csuklyás alak a város többi lakójával
együtt nézte a kivégzést.
A máglya alja fényleni kezdett, a fa sziszegett, szikrák pattantak fel. A füst
egyre sűrűbb lett, a két férfi köhögött, a testük nekifeszült a köteleknek, de a
hóhérok alapos munkát végeztek, és a fa kellően száraz volt, hogy inkább lángra
kapjon, semmint fojtó füsttel árassza el őket. A király azt az utasítást adta, hogy
lassú tüzet rakjanak, minél kevesebb szalmával, hogy az áldozatok inkább
megégjenek, mint megfulladjanak. Ebben a szakaszban, amikor a hőség már
alulról égette az elítéltek talpát, a legtöbben felkiáltottak, tiltakoztak vagy
kegyelemért könyörögtek, netán imádkoztak, úgyhogy a várakozó tömeget
egyáltalán nem lepte meg, amikor Jacques hangja felharsant a vízen át. De
amikor elértek hozzájuk a szavai, legkevésbé sem azt hallották, amire
számítottak.
– A menny és a föld, és minden jelenlévő tanúsága előtt állítom, hogy a
templomos rend ártatlan! − A nagymester hangja rekedtes volt a füsttől, de a
szavaiból áradó határozottság mindenkit elnémított, aki csak hallotta. − Krisztus
tudja, hogy azok vagyunk, mint ahogy tudja azok bűnösségét is, akik ezt a
gazságot a fejünkre hozták. Én mondom néktek, ezek a bűnös férfiak
mindannyian isten ítélőszéke előtt számolnak majd a bűneikért! Mert egyetlen
ember sem menekülhet az Úr ítélete elől, legyen az király vagy pápa!
A bámuló tömeg nem ujjongott, nem csúfolódott. Néhányan elfordultak,
ahogy felcsaptak a lángok, majd belekaptak a két férfi lába alatt a fába. A
folyóparton Fülöp sápadtan nézte, ahogy elevenen elégnek.
A bal parton, a szigettel szemben két csuklyás alak nézett össze komoran
Jacques szavai hallatán. Mind a ketten magasak voltak, koruk dacára is széles
vállúak, bár az egyikük nehézkesen egy botra támaszkodott. Szürke haját
hátrafogta, és még élesebbnek tűnt álla és járomcsontja erős vonala.
− Mintha csak tudná!
Will hátranézett Robert mormolására. Teljesen el kellett fordítania a fejét,
hogy öreg barátja szemébe nézzen, mert a jobb szeme helyén lévő heges üreget
bőrlap fedte.
− A maga módján tudja is. Ártatlan. Isten lesz a végső bíró ez ügyben.
Robert nem vette le a tekintetét a nagymesterről és de Charney-ről, akik most
már halálos kínban vergődtek a körülöttük táncoló lángok között.
− És mi? Mi nem vagyunk valamiféleképp vétkesek ebben az egészben?
Will ránézett a máglyára. A tűzfény visszaverődött a sziget és a part között a
vízen, és olvadt aranyra festette a Szajnát.
– Nem.
Robert kutatva nézett rá.
− Most először hallak ilyen magabiztosnak.
− Hosszú utat tettünk meg. Volt időm végiggondolni! − Will ráébredt, a
bajtársa várja, hogy folytassa. − Minden nagy birodalom elbukik, Robert. Semmi
sem maradhat örökké ugyanaz. A világ változik, és akik nem hajlandóak együtt
változni vele, azokat elpusztítják az események… − A homlokát ráncolva
elhallgatott. − Azt hiszem, ez olyasvalami volt, amit Everard nem értett. Erős
volt a hite, erősebb, mint az enyém valaha, de végül összeroppantotta az, hogy
milyen mereven ragaszkodott hozzájuk. Nem látott túl tulajdon becsvágya
korlátain, nem látta, hogy a világ más irányt vett, és némelyik tervét örökre
ellehetetlenítette. Mindig azt mondta, hogy az Anima Templi csak akkor élhet,
ha a templomos rend is megmarad, hogy szükségünk van a rend pénzére és
kapcsolataira, ha folytatni akarjuk a harcot. Ebben én nem hiszek. Az álom nem
függ tégláktól vagy szervezetektől, törvényektől vagy aranytól. A remény sem.
Ezek a dolgok bennünk élnek, és csak azt várják, hogy szóban és tettben
kinyilvánítsuk őket. Mi magunk vagyunk az álmaink, Robert, és az álmaink mi
leszünk. Helyesebb lenne azt mondani, hogy az Anima Templi nem létezhet
nélkülünk.
− Akkor szerinted folytathatjuk?
 − Már folytatjuk is!
Robert józanul felnevetett.
− Azt hiszem, ebben igazad van!
Will elfordult a máglyától, aztán átvágott a tömegen. A botjára támaszkodva
bicegett. A király tömlöcében elszenvedett sérülések egy része nem gyógyult
meg teljesen, és megszenvedte a Skóciából ide vezető hosszú utat. Robert
követte; mások léptek a helyükre. Amikor kiértek a csődület sűrűjéből, Will
Robert kezébe nyomta a nála lévő csomagot.
Robert elvette tőle. A zsák szája egy pillanatra kinyílt, és fehér kelme villant
ki belőle, mielőtt a férfi a vállára vetette volna.
− Még egyszer, utoljára − mondta halkan.
− Nem tűnik helyénvalónak, hogy egyedül csináld − fordította el Will a fejét.
− Melletted lenne a helyem!
− Nem vagyok egyedül − mondta Robert, és az utca végében nem messze
tőlük álldogáló két férfi felé biccentett. Mind a ketten ugyanolyan egyszerű
gyapjúköpenyt viseltek, mint Will és Robert. − És ne vedd sértésnek − tette
hozzá a fejét félrebiccentve, Will fél szemére nézve −, de mostanában nem te
vagy a legmegbízhatóbb íjász! − Elfakult a vigyora. − Meg kell tennünk. Jól
döntöttél. Nem kockáztathatunk meg még egy keresztes hadjáratot.
− Tudom. De ma mégis inkább bosszúnak érzem.
− Tudod, hogy a béke ára mindig igen nagy, Will!
Will elhallgatott, arra gondolt, hogy Everard hitt benne, hogy néha csak vérrel
lehet megvásárolni a békét. Sokáig nem igazán értett vele egyet, de azok után,
amin keresztülment az elmúlt pár évben, úgy látta, az öreg papnak esetleg mégis
igaza lehetett. Megragadta Robert kinyújtott kezét. Várt, amíg régi jó barátja és a
két másik férfi eltűnnek, aztán egyedül tovább bicegett. A háta mögött úgy
ragyogott a máglya, mint a nap, és a közepén a két férfit elemésztette a fény.
Dominikánus kolostor, Carpentras mellett, Francia Királyság
Kr. u. 1314. április 20.

– Tartok tőle, hogy a Párizsból ide vezető út túlságosan is kimerítette ahhoz,

hogy meggyógyíthassam, uram. Talán ha pihent volna keveset, és kivárta volna,
hogy elmúljon ez a roham…?
− Vissza akart térni, hogy itt tervezhesse meg a keresztes hadjáratot − ráncolta
a homlokát a bíboros. − Semmit sem tehetünk érte?
− Azt javasolnám − válaszolta halkan az orvos −, hogy imádkozzatok.
A bíboros hosszú hallgatás után biccentett.
– Értem. Köszönöm! − Megvárta, hogy az orvost lekísérje a folyosón két
feketébe öltözött Domonkos-rendi szerzetes, aztán belépett a szobába. A Szent
Kollégium három másik bíborosa ott téblábolt már a hatalmas ágy körül.
Mindannyian várakozva néztek fel rá, amikor belépett. Megrázta a fejét.
Kelemen az ágyon feküdt. Zihálva kapkodta a levegőt, a szeme beesett, a
szemhéja meg-megrebbent. Összerezzent, amikor az utolsónak érkező bíboros
melléje lépett és megfogta a kezét. Halálosan sápadt volt az arca, a bőre úgy
feszült a csontjaira, mintha sem izom, sem vér nem lenne alatta. Hosszú évek óta
küzdött már a kórsággal, ami végül felemésztette, felzabálta a szerveit,
elapasztotta az erejét, míg végül alig maradt belőle több reményekkel és
tervekkel telin csörgő, üres héjnál.
Odakinn felcsendült a délutáni zsolozsmára hívó harang, ajtók csapódtak
hangosan, ahogy a szerzetesek imára siettek. Kelemen szeme felpattant. Átnézett
a bíborosok feje fölött, majd az ágy végében felakasztott képre tapadt a tekintete.
Jeruzsálem képe látszott a selyemhímzésen. Könny csordult ki a szeme sarkából,
ahogy a pillantása az arany és fehér kupolákra és a fölöttük ragyogó, örökké kék
égre esett.
– Ne − suttogta, és érezte, milyen nyugtalanul lüktet a szíve. − Még ne!
Látnom kell!
− Szentatyám? − kérdezte az egyik bíboros közelebb hajolva, hogy jobban
hallja a pápa elhaló hangját.
− Megígértem Raoulnak − fordította oda a fejét Kelemen nagy nehezen.
− Ki az a Raoul? − kérdezte a bíboros gyengéden. A pápa nem válaszolt, a
bíboros a társaira nézett, de ők is értetlenül rázták a fejüket.
Ahogy a zsolozsmára hívó harang szava elhalt, a pápa keze kicsusszant a
bíboroséból, aztán ernyedten hanyatlott hátra a feje a párnára.
Château Vincennes, Francia Királyság
Kr. u. 1314. augusztus 29.

Fülöp megsarkantyúzta a lovát, nem várta be a többieket. Az előtte elterülő

erdő a szabadság ígéretével zöldellt, és a király türelmetlenül várta, hogy
beleveszhessen. A fehér kanca könnyedén végigszökellt a fák közt kanyargó
ösvényen, acélpatkói magasra verték a port. A király felvette a ritmust, a kantárt
egyik kesztyűs kezében fogta össze. A másik karját begörbítve tartotta maga
mellé, amin egy sólyom ült. A madár fején csuklya volt, a lábzsinórjait pedig
Fülöp az ujjai közé tekerte. Fiatal, villámgyors vándorsólyom volt, a vejétől,
Edward királytól kapta ajándékba. Szűz az előző évben pusztult el, és Fülöp
azóta nem is reptetett madarat, de hiányzott neki a hajsza, és az elmúlt
hónapokban többször is azon kapta magát, hogy álmában a királyi birtok
erdeiben és folyói közt vadászgat. Sir Henri betanította a madarat, így most
Fülöp is, a sólyom is felkészült rá, hogy felmérje a másik erejét.
Hónapokon át be volt zárva Párizsba, bármilyen nyugtalannak érezte is magát.
Kelemen pápa halála igencsak megnehezítette a dolgait, mert bár a pápa kiadott
egy bullát arra vonatkozóan, hogy a templomos rend vagyonát az ispotályosokra
ruházza át, arról egy iratot sem hagyott, hogy döntése értelmében Fülöp lesz az
ispotályosok nagymestere. A király heteken át álmatlan éjszakákat töltött azzal,
hogy Guillaume de Paris-val és Pierre Dubois-val vitatkozva próbált valamiféle
megoldást találni a problémára. Végül aztán a rafinált ügyvédek, miközben
leltárt készítettek a templomosok vagyonáról és birtokairól Szent János lovagjai
számára, felsorolták, hogy a királynak mekkora költségei voltak mindezek
lefoglalásával és fenntartásával kapcsolatban. Ha az ispotályosok meg akarták
kapni a hatalmas birtokrendszert, fizetniük kellett érte. Fülöp a végén mindent
megkapott, amit csak akart. Kelemen halála még a kényszerből vállalt keresztes
hadjárat alól is felszabadította, aztán az ispotályosok lassan kezdték megtölteni
pénzzel kiapadt kincstárát.
A király lovaglás közben érezte, hogy mennyire szúrja a bőrét a szőrcsuha. Az
elmúlt időben olyan sok más dolga volt, hogy nem nagyon vette föl. Ha
felnézett, az ágak között rózsaszín és arany csíkokkal tarkítva villant elő az ég.
Még mindig korán volt, épp csak most kezdett kelni a nap. A levegőben érződött
már az eljövendő nap hősége, a harmatos fűről telt pára gomolygott. Az erdő fái
közt éteri ködpászmák és árnyékok villództak. Madarak rebbentek fel az ágról,
ahogy elvágtatott a fák alatt. Hallotta, hogy a háta mögött valahol felcsaholnak a
kutyák, ezért visszapislogott a válla fölött. Már nem is látta a lemaradt
udvaroncokat. A térde enyhe nyomásával lelassította a lovat, aztán élesen
megfordította, és visszaügetett arra, amerről jött. Elölről kiáltásokat és
kürtrivalgást hallott. Befordult egy kanyarba, és meglátta a vadászokat. Az erdő
szélén tolongtak, a sűrűje felé néztek. A hajtok gyalog rohantak, kissé
lemaradtak a lovasoktól, alig tudták visszatartani a pórázuknak nekifeszülő,
vadul csaholó kopókat.
− Mi az? − kiáltott oda nekik Fülöp, amikor közelebb ért.
− Azt hiszem, szagot fogtak, felség − válaszolt az egyik hajtó, közben a
pálcájával jókorát ráhúzott az eb fejére, hogy hallgasson. − Feltehetően szarvast!
− Ilyen közel a kastélyhoz? − kérdezte kételkedve Fülöp fia, Lajos.
Fülöp a fák széléhez léptetett a lovával, a szemét meresztgetve nézett a zöld
félhomályba.
– Mit szólsz hozzá, uram? − kérdezte Flenri, és a király mellé léptetett. A vén
solymár elvigyorodott, cserzett arca ezer ráncba szaladt. − Itt vadásszunk egyet,
vagy inkább a folyónál?
 Fülöp biccentett a hajtóknak.
− Engedjétek el a kutyákat!
Az udvaroncok izgatottan mormoltak, mindenki a helyére sietett, majd a
hajtok elengedték a kutyákat. A kopók azonnal bevetették magukat az
aljnövényzetbe. Megállás nélkül ugattak, kezdetét vette a hajsza.
Fülöp indult elsőnek, levágtatott az ösvényről az erdőbe vezető füves
meredeken. Könnyedén megfordította a lovát, lehajtotta a fejét az alacsonyan
csapkodó ágak elől, és csak a térdével irányította a hófehér kancát. A társaság
követte, szétváltak egymástól, mindenki a maga útját járta. Fülöp ismét maga
mögött hagyta a többieket; senki sem tudta vagy merészelte tartani vele a
nyaktörő iramot. Vágta közben csak úgy örvénylett körülötte a köd, és vadul
vigyorgott. Eltöltötte a vadászat öröme. Maga volt a megtestesült erő, minden
dolgok ura: a lováé, a csuklóján ülő gyilkosé, a földé, amin a kanca tapodott.
Király volt, imádták és rettegték. Legyőzte az ellenfeleit, és látta, ahogy elesnek
előtte. Kiterjesztette a birodalmát, megtöltötte a kincsesládáit. Isten sem
hagyhatta már figyelmen kívül. Senki hatalmasabb vagy híresebb nem volt a
keresztény világban.
Előtte mintha szétvált volna a kutyák ugatása. Fülöp mozgást látott, ahogy a
falka elágazva eltérő irányban futott tovább.
– Két szagunk is van! − kiáltott fel, és a balra eredő három kopó nyomába
rúgatott. Fel-alá imbolygott a nyeregben, ahogy a ló átvágott egy sekély patakon.
A kutyák egyre vadabbul, egyre sürgetőbben ugattak előtte. Fülöp megrántotta a
kantárt, és lelassította a lovát, amint a tisztásra ért. Nem látta az ebeket, de
hallotta, hogy acsarkodnak és morognak. Két tölgyfa között ide-oda csapódott az
aljnövényzet. Fülöp átvetette a lábát a nyergen, azon merengett, hogy a kutyák
netán vadkant fogtak-e, aztán leugrott a földre. A sólymot még mindig a
kesztyűjén fogta.
Jobbjával kivonta a kardját, és előrement. Most már óvatos volt. A sarokba
szorított vaddisznó veszedelmes lehetett. A lova a háta mögött toporgott,
idegesen horkangatott. Arany fény szűrődött át az ágak között; felkelt a nap. Az
erdő visszhangzott a kürtök rivalgásától és az emberek kiáltozásától. Úgy
hangzott, mintha a kutyák körbe-körbevezették volna őket, Fülöp csalódottan
ráncolta a homlokát. Talán a rossz nyomot követte? Közelebb ment a viaskodó
kutyákhoz. Széthajtotta a bokrokat, és egy döglött őzet látott; a kutyák feje
egészen eltűnt a beleiben. A király épp a hajtőkért kiáltott volna, amikor
észrevette a döglött vad oldalán a lyukat. Nyíl ejtette sebnek tűnt.
Kiegyenesedett, most már dühében vonta össze a szemöldökét. Vadorzók? Az ő
birtokán? Meg-csördült mögötte a bozót. A király megfordult, és megdermedt.
Három alak emelkedett ki a ködből és a zöldből. A nap első sugarának
fényében mintha ragyogott volna hófehér köpenyük, a szívük fölött vérvörösen
sötétlett a kereszt. Az egyik lövésre kész íjat emelt maga elé. Elengedte, a
nyílvessző előreszökkent. Fülöp nézte a röppályát, testének minden porcikája
mozgásba lendült, oldalra vetette. De a nyílvessző gyorsabb volt nála, horgas
hegye egyenesen a mellkasába vágódott. A király hátrazuhant, szétvetette a
karját. Arany markolatgombú kardja messze repült a kezéből esés közben. A
sólyom felrikoltott, a levegőt csapkodta a szárnyával, aztán végül kitépte a
lábzsinórját Fülöp ujjai közül. A férfi a földre zuhant, ott hevert hanyatt,
reszketve szökkent ki az ajkán a lélegzet, és látta, ahogy a madár a magasba
száll. Az apró alak egyre magasabbra csapott a végtelen kékségben, egyre
messzebbre tűnt, míg ő maga a földre szegezve hevert, és egyre mélyebbre
süllyedt magába, a semmibe.
 46.

Argyll, Skót Királyság

Kr. u. 1314. november 2.

A gyerekek kiáltozása élesen visszhangzott, felkapta a szél, majd

visszasodorta a dombra lassan felkaptató felnőttekhez. Valamivel közelebb a
tenger suttogott és sóhajtott, kiterítette ráncait a homokon, aztán nagy nehezen
visszavonszolta. Will megállt a szikla morzsolódó pereménél, élvezte, ahogy a
szeszélyes szél körbecirógatja, aztán a lábának simítja a durva szálú füvet. A nap
már leszállt, de nyugaton még mindig fénylett az ég, és a látóhatárt uraló
szigetek összevissza tömege feketén rajzolódott ki az aranyszín ragyogásban.
Néhanapján órákon át ült idekinn. Megnyugtatta, hogy annyi
bizonytalanságban eltöltött év után végre mindent tisztán lát. De ezek között a
határok között a változás volt az egyetlen állandó. A tenger egy szemvillanás
alatt zöldből szürkére fakult, és a köd hirtelen legördülhetett, hogy fehér hálót
vessen a hegyi vizekre. Némelyik tó olyan mély volt, hogy egy hegycsúcs is
elfért volna benne. Nyáron minden pompás volt, az éjszakák hosszúak és
világosak, de a tél kegyetlen volt. Itt valóban számított a közösség, nem úgy,
mint London arctalan tömegében, vagy Párizs kiismerhetetlen útvesztőiben.
Bizonyos szempontból Akkonra emlékeztette; ugyanaz a meddő szépség,
cukorfehér, finom homok, az emberek ugyanúgy egymásba kapaszkodtak a
kietlen tengerparton, egymástól függött az életben maradásuk. Everard-nak
tetszett volna ez a hely. Elwennek is.
Will érezte, hogy valaki a karjára teszi a kezét. Ysenda mosolygott le rá.
– Nem akarsz bejönni? Ma éjszaka igen hideg lesz! − Az asszony megfordult,
ahogy a férje átölelte. John Campbell odabiccentett Willnek.
− Szép szertartás volt, szerintem legalábbis!
Valaki a nevét kiáltotta. Felnézett, és széles, barna arca mosolyra húzódott.
Egy fiatal kölyök rohant le feléjük a hegyoldalon. A fiú megállt, és hátrarázta a
szeméből a haját.
− Kaphatunk pár almát a kamrából?
− Aztán mire kellene? − kérdezte John, majd nagyot nyögve felemelte a fiút.
A kölyök sovány volt, de a korához képest magas. Will néha mintha Fülöpöt
látta volna a vonásaiban, és ez egy ideig zavarta, de amint jobban megismerte az
unokáját, eloszlott a félelme, hiszen a gyerek nem is hasonlíthatott volna
kevésbé az apjára vérmérsékletben.
– A bárány gyapjához. Christian azt mondta, én csinálhatom!
 John még szélesebben mosolygott. A sült almából, sörből és fűszerből kevert
ital az egész háztartás kedvence volt.
− Ez aztán fontos feladatnak tűnik egy ilyen fiatal legény számára!
− Meg tudom csinálni!
− Ebben biztos voltam − válaszolta John nevetve, és letette a fiút. − Talán a
nagyapád is segíthetne?
– Nemsokára felmegyek, William! − biccentett Will, ahogy a kölyök tekintete
reménykedve rásiklott.
Ysenda elkapta a pillantását. Megfogta a fiú kezét, és elindult felfelé a
sötétségbe burkolódzó ösvényen a többi gyerek és felnőtt nyomában. A férje
még mindig átkarolta a derekát.
− Nemsokára semmit sem fogsz tudni kezdeni nélküle, ugye tudod?
Will nem fordult meg. Hideg kéz fonódott a kezébe, a férfi lehunyta a szemét,
ahogy a lánya a vállára hajtotta a fejét. Egy ideig csak álltak, egyikük sem szólt
egy szót sem. Végül Rose megszorította az apja kezét.
– Jobb lesz, ha segítek előkészíteni a vacsorát! − A nő megtorpant, majd
szorosabban maga köré csavarta a köpenyét, miután erősen belekapott a szél. –
Megterítek nekik is!
Will a tengert bámulta, mik
Ünnepi este elé néztek. Az év végére fognak inni, és megköszönik Istennek az
áldását. De nemcsak az ünnep estéje volt ez, hanem a szomorúságé is, a holtak
ünnepe, amikor minden lelket felidéztek. Aznap este a kápolnában imát mondtak
az eltávozottakért, és egy üres széket állítottak a vacsoraasztal mellé azok
tiszteletére, akik már nem lehettek közöttük. Ma emlékekkel volt terhes a levegő.
Idekinn, a szikla peremén, a lassan kékbe fakuló, arany fényben szinte érezte
őket maga körül: az anyját és az apját, Elwent és Oweint, Everard-t és Eliást,
William Wallace-t, Jacques de Molay-t, sőt még Garint is. Álldogált még egy
ideig, mielőtt megindult volna felfelé az emelkedőn. A botja halkan kopogott a
köveken.
A ház közelébe érve meghallotta David erős, tiszta hangját odabentről. Az
unokaöccse egy héttel korábban érkezett, és tele volt Robert királyról szóló
történetekkel. Az elmúlt pár évben volt még néhány kisebb határvillongás az
angolokkal, de II. Edward nem volt akkora hadvezér, mint az apja, és a nyári
napforduló tájékán Robert Bruce egy mindent eldöntő csatában visszaűzte a
királyt és az embereit a határon túlra. Mindez Will számára rettentő távolinak
tűnt innen, a távoli tengerpartról nézve. Most már a fiatalabbakon volt a sor,
hogy történelmet írjanak, hogy legendává váljanak. Neki beköszöntött már az
elmélkedés kora. Előző évben elkezdte a saját szavaival megtoldani Everard
hagyatékát, és a megsárgult, régi pergamenlapok mohón itták a tolláról a tintát.
Manapság már nem tűnt olyan fontosnak, hogy titokban tartsák az Anima Templi
létét, így sokkal illőbbnek vélte, hogy végre elmondja az igazat, úgyhogy
szabadon írt a Testvériségről, a templomos rend embereiről és a rend Lelkéről is.
Will már kis híján az ajtónál volt, amikor patadobogást hallott. Megfordulva
látta, hogy egy ló tart sebesen feléje a sziklaösvényen. Á homlokát ráncolva
pislogott az egyre mélyülő sötétbe, próbálta kivenni a lovas alakját. A ráncok
még jobban elmélyültek a homlokán, amikor a patadobogáson túl a nevét is
meghallotta. Most már tudta, ki az.
Robert megállította a lovat, mereven lekászálódott a nyeregből. Will
visszakiáltott a válla fölött, át a nyitott ajtón, és régi jó barátja elé ment.
Megkönnyebbült, hogy láthatja.
− Vége − mondta Robert halkan, miután Will köszöntötte.
John tűnt fel az ajtóban.
− Még egynek terítsetek! − ordított hátra. Robert és Will bementek a
nyomában a házba, egy szolga sietett elő, hogy az istállóba vezesse a lovag
fáradt hátasát.
− Ezeket elhoztam magammal − mondta Robert. Megtorpant az ajtóban, s
Will felé nyújtotta a nála lévő zsákot. − Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy
elégessem.
Will elvette a csomagot, és belenézett. Az unokája arca bukkant ki a
konyhaajtó mögül.

− Christian azt mondta, segítened kell nekünk!

– Azt mondta volna? − mosolyodott el Will. − Mondd meg neki, hogy
mindjárt ott leszek! − Intett Robert-nek a folyosóról nyíló egyik üres szoba felé.
Miközben elmentek a konyha mellett, Will látta, hogy az unokája egy zsámolyra
mászik föl, hogy elérje az asztalt, Christian és Rose pedig egy halom ráncos
almát szeletelnek. Ysenda Ede elé kuporodott a kandalló mellett, Simon pedig
Daviddel beszélgetett, aki épp két korsóba töltött sört.
– Beszámolsz neki? − kérdezte Robert, amikor az üres szobába értek. A
szolgák megrakták a tüzet, és a lángok felrobajlottak a hirtelen szélfuvallatra.
Égő fa borsos illata töltötte meg a szobát. − Az unokádnak?
Will becsukta az ajtót.
− Az apjáról? − Megfordult, és állta Robert tekintetét. − Idővel igen.
Megérdemli, hogy tudja, honnan jött. Túl sokat hazudtunk már ebben a
családban! – Az ablak előtt álló ládához lépett. Kinyitotta Robert zsákját,
kiszedte a három összehajtogatott köpenyt, majd a ládába tette Everard
bőrkötéses könyve és apja törött kardjának a markolata mellé, amit még Rose
menekített ki a palotából.
 − Nem úgy néz ki, mintha túl sok maradt volna az egészből, mi? − mormolta
Robert Will válla fölött átpislogva. − Kétszáz év után kevésnek tűnik.
− Ez nem minden − nézett fel rá Will. − Még nálunk van a kincstár is.
− Eldöntötted már, mihez kezdünk vele?
− Biztos vagyok benne, hogy ezt nem nekünk kell eldöntenünk − válaszolta
rövid hallgatás után.
− Akkor kinek?
– Azoknak, akik utánunk jönnek − nézett le Will a ládában heverő törött
kardra és a fehér köpenyekre. − A jövő fiainak.
− És mi? Velünk akkor mi lesz?
Will lecsukta a ládát, és felállt.
– Erről ráérünk holnap beszélni! − A lovag vállára tette a kezét,
elmosolyodott. − Ma este ünneplünk!
A két férfi egymás mellett ment ki a szobából. Will erősen a botjára
támaszkodott. Beléptek a zsúfolt konyha melegébe, és átölelte őket az üdvözlő
kiáltások és a nevetés zaja.
 A szerző jegyzetei

1991-ben történt, hogy egy bárban ültem, és azt hallgattam, két barátom
mint vitatja meg a templomosokat. Korábban sosem hallottam róluk, de azonnal
érdekelni kezdett a harcos szerzetesek elképzelése. Néhány hónappal később a
kezembe került Malcolm Barber történész The Trial of the Templars című, a
templomos rend bukását részletező könyve. Egyetlen délután alatt végeztem
vele, és mire befejeztem, tudtam, hogy nekem is el kell mondanom ezt a
történetet. Először egykötetes regénynek terveztem, de ahogy egyre alaposabban
belemerültem a témába, megismertem a kor gazdagságát: a keresztes
hadjáratokat, a mamelukok felemelkedését, a politikát, az udvari drámákat, és
nemsokára láttam, hogy trilógiát kell írnom. Amikor tavaly nekiláttam a Rekviem
megírásának, úgy éreztem magam, mint aki körbe ért; eljutottam a templomos
rend végéhez, ahhoz a történethez, ami a kezdetek kezdetén megihletett. A
szereplők közel egy évtizeden át éltek a gondolataimban, ugyanakkor a trilógia
történetének is talán legjobban ismert időszakához értem.
Akárcsak A Testvériség és A hadjárat esetében, itt is apróbb változásokat
eszközöltem a történelmen. Főleg időrendi apróságokat, de minthogy a Rekviem
történetének túlnyomó része valós embereken és eseményeken alapul, érdemes
kiemelnem, mely esetekben ütközött a valóság és a kitaláció. A változtatások
legtöbbször olyan eseményeket érintettek, amik vagy tovább tartottak, vagy
lényegesen összetettebbek voltak, mint a könyvben. A történelmi regények
szerzőjeként gyakran el kell döntenünk, hogy a legkisebb változtatás nélkül
akarunk írni az eseményekről, vagy azt szeretnénk, hogy érdekesebb és
befogadhatóbb legyen az írás. Ez még nehezebb, ha egy tizenkilenc éves
periódust próbál regénybe foglalni az ember.
Példának okáért leegyszerűsítettem a Franciaország és Flandria közti
háborúságot, bár az olyan események, mint a bruges-i dél, a Courtrai alatt
elszenvedett francia vereség, vagy az I. Edward és Guy de Dampierre közt
létrejött szövetség mind tényeken alapul. Gascogne-ban 1302 helyett 1303-ban
tört ki felkelés a francia királyi csapatok ellen, és Bertrand de Got akkor éppen
Rómában volt. IV. Fülöp száműzte a zsidókat a királyság területéről, de csak
1306-ban, és a nagyapját, IX. Lajost is csak kicsit később avatták szentté, mint
az a könyvben szerepel. Bonifác 1296 februárjában adta ki a Clericis laicos című
bullát, és 1302 novemberében került közzétételre az Unam Sanctam. Guillaume
de Nogaret 1313 körül halt meg, nem 1308-ban, és bár Fülöp felvette a keresztet,
azt egy évvel a könyvben megjelölt időpont előtt tette. A király 1314
novemberében halt meg egy lovasbalesetben.
Ahhoz, hogy a templomos rend belső ranglétrája követhető maradjon, egyes
tisztviselőket nem szerepeltettem a könyvben, bár a valóságban a rend fontos
tagjai lehettek: ilyen például Franciaország mestere. Néha egy-egy pozíciót
hosszabb ideig nem töltöttek be előző tulajdonosa halála után, és az sem volt
szokatlan, hogy valaki egyszerre két cím birtokosa legyen. Hugues de Pairaud
egy ideig vizitátor volt és Franciaország mestere.
Hihetetlen, de a Guillaume de Nogaret és Sciarra Colonna vezette VIII.
Bonifác elleni támadás Anagniban valóban megtörtént, és kis híján pontosan
ugyanúgy, ahogy leírtam (még arra vonatkozóan is akadnak beszámolók, hogy
érkezésükkor templomosok védték a pápát), de itt is összesűrítettem az
eseményeket, hogy ne lassuljon le a könyv cselekménye. Egyes feltételezések
szerint Bonifác kíséretét a városból való menekvés közben megtámadhatták
Colonna emberei, de senki sem tud biztosat azon túlmenően, hogy a pápa néhány
héttel később Rómában halt meg. Egyesek szerint megőrült, mások szerint a
szíve nem bírta a támadás sokkját. Az sem egyértelmű, hogy az utódját, XI.
Benedeket hogyan érte utol a halál, bár egyesek szerint mérgezett fügék okozták
a vesztét, és néhányan úgy vélték, Fülöpnek és az ügyvédjének valóban benne
lehetett a keze.
Edward király első skót hadjáratával kapcsolatban fontos tudni, hogy John
Balliol nem adta fel a franciákkal kötött szerződést júliusig, és de Perth alatt
vette hírét, nem Edinburgh-nál. Balliol ezek után megjelent a király színe előtt
Montrose-ban, ahol is megfosztották királyi jelvényeitől, és Edward
megjegyzése arra vonatkozóan, hogy az ember jól érzi magát, ha megszabadult a
szartól, a feljegyzések szerint akkor hangzott el, amikor 1296 őszén átkelt az
angol határon. Hasonlóképp megváltoztattam apróbb részleteket az 1297-es
hadjárattal kapcsolatban is. William Wallace Dundeet próbálta felmenteni az
ostrom alól augusztusban, és innen, nem pedig a selkirki erdőből vonult Stirling
alá. Az ezt megelőző hónapot azonban valóban az erdőben töltötte, ott gyűjtötte
össze a seregét és képezte ki az embereit, valamint gyakorta használta
támaszpontjául.
A templomosok elleni per hihetetlenül bonyolult és vontatott ügy lett, és bár
olyannyira izgalmas, hogy ez a rész keltette fel az érdeklődésemet a történet
iránt, nem volt alkalmas a jó tempójú történetszövésre. Akit valóban
teljességében érdekel a téma, annak komolyan ajánlani tudom Barber The Trial
of the Templars című könyvét. A regényben szereplő események túlnyomó része
azonban tényeken, vagy legalábbis ismert feltételezéseken alapul.
Az egyik történetíró szerint IV. Fülöp titokban találkozott Bertrand de Got-val,
mielőtt pápának választották volna, és meggyőzte, hogy vállaljon bizonyos
kötelezettségeket. A modern kutatók elvetik ezt az ötletet, de ez akár tény, akár
találgatás, annyi bizonyos, hogy a király nagy erőket fektetett a pápaválasztás
kimenetelének befolyásolásába, ezért ráparancsolt Nogaret-ra, hogy gyakoroljon
nyomást a Szent Kollégiumra, és a francia királyi politikát támogató pápát
válasszanak meg. Bertrand fiát én találtam ki, bár az érseket valóban vádolták
azzal, hogy viszonyt folytatott egy környékbeli nemes hölggyel. Esquin de
Floyran igen homályos alak volt: egy bebörtönzött templomos, az első, aki
eretnekséggel vádolta a lovagokat, aki írt mind Fülöp királynak, mind Jakabnak,
Aragónia uralkodójának, és állításai szerint tényekkel is bizonyítani tudta a
vádjait, de az unokaöccse, Martin kitalált személy. A pápai bizottság létrehozása
és a lovagok védelme a valóságban később történt, mint a könyvben, akárcsak a
lovagok Párizs környéki szisztematikus megégetése. Senki sem tudja, mi történt
a templomosok kincstárával, bár sokan úgy vélik, hogy húsz lovag elmenekült az
első letartóztatáshullám elől Párizsból, és talán valamiféle figyelmeztetésben is
részesülhettek. Évszázadokon át találgatták, hová mehettek, és magukkal vitték-
e a kincstárat, vagy sem.
A templomos rendet sosem találták bűnösnek az ellene felhozott
százhuszonhét vádpontban, és Kelemen csak azért oszlatta föl, mert a jó hírük
olyan súlyosan megszenvedte a pert. A tisztviselőkre más vonatkozott. Jacques
de Molay-t és Geoffroi de Charney-t 1314 márciusában visszaeső eretnekként
máglyán égették el. De Molay híres átka a pápa és a király ellen évszázadokon át
fennmaradt, és bár nem tudjuk, valóban elhangzott-e, vagy csak legenda, az tény,
hogy Fülöp és Kelemen is egyaránt halottak voltak egy éven belül. A Capet-
dinasztia, Fülöp szeme fénye botrányok és csapások közt ért véget; Fülöp három
fia gyors egymásutánban hunyt el.
Franciaországban és másutt is a legtöbb templomos lovag bevallotta, amivel
vádolták, de a vallomásokat elképesztően kegyetlen kínzásokkal csikarták ki
belőlük, és számos lovag vissza is vonta, amint kicsit felgyógyultak, beleértve de
Molay-t és de Charney-t is, akik még a máglyára menet is hangoztatták
ártatlanságukat. A rend ellen felhozott vádak döbbenetesen hasonlítanak a
katharokkal és az egyház eretnekség elleni harcának célpontjául szolgáló más
csoportosulásokkal szemben felmerülő vádakhoz. A középkorban bárkinek is
úgy volt a legegyszerűbb a közhangulatot hatékonyan maga mellé állítania, hogy
felkavarta az emberek félelmét a varázslóktól és az ördögimádóktól, és Fülöp és
a miniszterei nemegyszer bebizonyították, hogy hihetetlenül ügyesen bánnak
ezzel a fajta propagandával. Egyetlenegy olyan vádpont van, ami a per során
többször is előkerül, és szinte kivétel nélkül Hugues de Pairaud alakjához
kapcsolódik: a vád, hogy a lovagok leköpték a keresztet. Egyes elméletek szerint
ezt a gyakorlatot valamiféle engedelmességi próbaként használta a rend.
Valószínűleg sosem fogjuk biztosan tudni, mi igaz ebből, és mi motiválhatta őket
erre, de akármi történt is, az sokat elárul a templomosok jelleméről, hogy ezek a
harcos szerzetesek a maguk bűntelen, fehér köpenyében még közel hétszáz évvel
azután is ilyen elevenen élnek a tudatunkban, hogy végleg eltűntek a történelem
színpadáról.
Robyn Young

2008. július, Brighton

 Szereplők

(A dőlttel szedett nevek valós történelmi személyiségeket jelölnek.)

Adam: William Wallace unokaöccse

Albert: templomos lovag
Alice: Ysenda lánya, Will unokahúga
Andrew de Moray: skót nemes, a skót lázadás vezetője
Anthony Bek: Durham püspöke
Benedek, XI.: pápa (1303-4)
Bernard Saisset: Pamiers püspöke, akit IV. Fülöp eretnekséggel vádolt
Bertrand de Got (1264-1314): bordeaux-i érsek, majd V. Kelemen néven
1305-től pápa
Blanche: Navarrai Johanna udvarhölgye Bonifác, VIII. (1234-1303): pápa
(1294-1303)
Brian le Jay: a templomosok angliai mestere Celesztin, V. (1215—96): pápa
(1294)
Christian: Gray sógornője
Colin: Ede fia, Will unokaöccse
David Graham: skót nemes, Patrick Graham fia
David: Ysenda fia, Will unokaöccse
Duncan: Ysenda első férje
Ede: Will húga
Edward, I. (1239-1307): Anglia királya (1272-1307)
Edward, II. (1284—1327): Anglia királya (1307-27)
Éliás: rabbi
Elwen: Will felesége, meghalt 1291-ben Akkonban
Esquin de Floyran: Mountfaucon templomos mestere
Everard de Troyes: templomos pap, az Anima Templi egykori vezetője,
meghalt 1277-ben, Akkonban
Fülöp, IV. (1268-1314): francia király (1285-1314)
Gaillard: Bertrand de Got apródja
Garin de Lyons: egykori templomos lovag, aki I. Edward szolgálatába állt.
Will ölte meg 1291-ben, Akkonban Gautier: francia királyi katona
Geoffroi de Charney: a templomosok normandiai mestere
Geoffroi de Gonneville: a templomosok aquitániai mestere
Gérard: templomos fegyvernök
Gilles: francia királyi katona
Godfrey Bussa: a pápai testőrség kapitánya
Gray: William Wallace társa
Gui: templomos lovag
Guillaume de Nogaret (?—1313): ügyvéd, IV. Fülöp tanácsadója, 1302-től
pecsétőr
Guillaume de Paris: domonkos szerzetes, IV. Fülöp gyóntatója
Guillaume de Plaisans: IV. Fülöp ügyvédje és királyi tanácsadója
Guy de Dampierre: Flandria grófja
Hasszán: Everard de Troyes egykori bajtársa, meghalt 1266-ban, Párizsban
Heloise: Bertrand de Got szeretője
Henri: IV. Fülöp solymármestere
Henry Percy: angol nemes
Hugh Cressingham: angol királyi hivatalnok, I. Edward alatt Skócia
kincstárnoka
Hugues de Pairaud: a templomos rend vizitátora
Izabella: IV. Fülöp és Johanna lánya, 1308-tól II. Edward felesége
Izsák: zsidó kereskedő
Jacques de Molay: a templomos rend nagymestere (1293-1314)
James Campbell: templomos lovag, Will apja, meghalt 1266-ban, a
Szentföldön
John Balliol: Skócia királya (1292—6)
John Blair: William Wallace káplánja
John Campbell: skót lovag, Ysenda második férje
John de Warenne: Surrey earlje
Kalavun: Egyiptom és Szíria szultánja (1280-90)
Kasztíliai Eleonóra: I. Edward felesége, angol királynő
Lajos, IX.: francia király (1226-70), VIII. Bonifác 1297-ben szentté avatta
Laurent: templomos lovag
Margaret: Ysenda lánya, Will unokahúga
Marguerite: Navarrai Johanna udvarhölgye
Marie: Bertrand de Got szolgálója
Martin de Floyran: templomos lovag, Esquin unokaöccse
Navarrai Johanna: IV. Fülöp felesége, Navarra és Franciaország királynéja
Niccolo: olasz nemes
Owein ap Gwyn: templomos lovag, Will első mestere, meghalt 1260-ban,
Honfleurnél
Patrick Graham: skót nemes Pierre de Bourg: francia nemes
Pierre Dubois: IV. Fülöp ügyvédje
Pierre Flote: IV. Fülöp ügyvédje és tanácsadója, 1302-ig pecsétőr
Ponsard: francia királyi katona
Rainald: Ferentino kapitánya
Rainier: templomos lovag
Raoul: Bertrand de Got fia
Robert Bruce: Carrick earlje, Skócia királya (1306-29)
Robert de Paris: templomos lovag, az Anima Templi tagja
Rose: Will és Elwen lánya
Samuel: zsidó uzsorás
Sciarra Colonna: olasz nemes
Simon Tanner: templomos fegyvernök
Stephen: ír harcos
Thomas: templomos lovag, az Anima Templi tagja Londonban
Valois Károly: IV. Fülöp testvére
Will Campbell: templomos parancsnok, az Anima Templi vezetője
William Wallace (kb. 1270-1305): skót lovag, a skót lázadás vezére
William: Rose fia
Yolande: Bertrand le Got szolgálója
Ysenda: Will legkisebb húga, David, Margaret és Alice anyja
 Szójegyzék

AKKON: város Palesztina partjainál, amit Kr. u. 640-ben elfoglaltak az

arabok. A keresztesek a XII. század elején visszafoglalták, s az újonnan
alapított Jeruzsálemi Királyság fő kikötője lett. Akkonban király uralkodott,
de a XIII. század közepére a helyi hatalom megoszlott a helyi frank
nemesek között, s a huszonhét önálló kerület alkotta város államformája
oligarchikus lett.
ANIMA TEMPLI: Latin, „a templom lelke”. Kitalált csoport a templomos
renden belül, amit Robert de Sable nagymester alapított 1291-ben, a hattini
csata után, hogy megvédje a rendet a korrupciótól. Tizenkét testvér alkotja,
akiket a rend soraiból választanak. A renden kívülről kérnek fel egy Őrzőt,
hogy közvetítsen a belső vitákban. A rend célja a keresztény, a muszlim és a
zsidó hit megbékítése.
CLAIRVAUX-I SZT. BERNÁT: (1090-1153) A franciaországi Clairvaux-
ban található cisztercita kolostor alapítója és apátja. A templomosok egyik
első támogatójaként Bernát segített megfogalmazni a rend szabályzatát.
DOMONKOSOK: a Szent Ágoston szabályzatát megtartó rendet Dominic
de Guzman alapította 1215-ben, Franciaországban. Guzman a katolicizmus
komor, evangéliumi változatát hirdette, és az új renddel a katharok
kipusztításában segített az egyháznak. Angliában fekete barátoknak,
Franciaországban jakobitáknak nevezték őket. A domonkosok száma
gyorsan nőtt Guzman halála után is. Megvetették az egyház fényűzését és
nagyon műveltek voltak. 1233-ban a pápa a rendet jelölte ki az eretnekség
kigyomlálására, és inkvizítorokat nevezett ki. 1252-től az inkvizítorok akár
kínzással is kicsikarhattak vallomásokat, és sok domonkos szerzetes az
Inkvizíció néven ismertté vált új hivatal aktív tagja lett.
FEKETE KŐ: arabul „al-Hadzsar al-Aszvad”, szent ereklye, amit a
mekkai Kába keleti sarkában helyeztek el, ezüstpánttal rögzítve, s amit
minden elzarándokoló muszlim megcsókol. 929-ben megszerezték a síita
karmatik, elvitték Mekkából, és huszonkét évig gyakorlatilag túszként
tartották maguknál.
FELVENNI A KERESZTET: keresztes hadjáratra indulni. A kifejezés
azokra a szövetből kivágott keresztekre vezethető vissza, amiket a keresztes
harcosoknak osztottak ki, hogy felvarrják ruhájukra.
FLANDRIA: textiliparáról híres németalföldi grófság. A középkor során a
francia királyok folyamatosan uralmuk alá akarták vonni a grófságot, amely
gyakran Angliával szövetkezett ellenük. Az ebből következő nyugtalanság
hozta magával a kereskedőcéhek megalakulását és idővel a nyílt lázadást is,
ami a francia királyi csapatok vereségében csúcsosodott ki Courtrai alatt,
1302-ben. Flandriát végül Burgundia hercege csatolta a XIV. században.
GASCOGNE: a délnyugat-franciaországi terület a XI. században Aquitania
hercegségének része lett, aztán 1258-ban, a párizsi béke részeként a
Guyenne hercegségét kormányzó angol királyok uralma alá került, és
elválasztották Aquitaniától.
GRÁL-ROMÁNC: Népszerű románcciklus a XII-XIII. században. Első
képviselője Robert de Borron Arimateai József című műve a XII. század
végéről. Ekkor kezdődött el a Grál − amit ma már a kutatók a
kereszténységet megelőző mitológiák örökségének tartanak − beemelése a
keresztény Artúr-mondakörbe, amit a XII. századi francia költő, Chrétien
de Troyes tett híressé, s akinek művei olyan későbbi írókra is hatást
gyakoroltak, mint Malory és Tennyson. A következő évszázadokban sokan
sokféleképpen dolgozták fel a Grál-témát, köztük Wolfram von Eschenbach
a Parzivalb2.11, a Wagner híres operáját ihlető műben. A románcok udvari
történetek voltak, általában nemzeti nyelven írt versek, amikben történelmi,
mitikus és vallási témák keveredtek egymással.
GUYENNE: hercegség Délnyugat-Franciaországban. Fővárosa Bordeaux.
Guyenne az 1258-as párizsi béke után az angol királyok fennhatósága alatt
állt, akik ilyen minőségükben a francia korona hűbéreseinek számítottak, de
IX. Lajos halála után a franciák vitatták a terület angol irányítását.
JERUZSÁLEMI KIRÁLYSÁG: A jeruzsálemi latin királyságot 1099-ben
alapították, miután az első keresztes hadjárat elfoglalta a várost. Első
uralkodója Godfrey de Bouillon, egy frank gróf volt. Maga Jeruzsálem a
keresztesek új fővárosa lett, de a következő két évszázadban többször
elveszítették és visszafoglalták, míg végül 1244-ben végleg muszlim kézre
nem került. Ettől kezdve Akkon volt a keresztesek fővárosa. Akkon, a
keresztesek utolsó fővárosa 1291-es bukásával véget ért a Jeruzsálemi
Királyság és a nyugati befolyás a Közel-Keleten.
KERESZTES HÁBORÚK: Középkori európai mozgalom, amit
gazdasági, vallási és politikai eszmék hajtottak. Az első keresztes hadjáratot
1095-ben hirdette meg II. Orbán pápa a franciaországi Clermont-ban. A
keresztes hadjárat meghirdetése eleinte a bizánci görög császár
segítségkérésére adott reakció volt, akinek területeit elfoglalták a szeldzsuk
törökök, akik 1071-ben Jeruzsálemet is elfoglalták. A római és a görög
ortodox egyház 1054-ben kettészakadt, és Orbán az egyesítés lehetőségét
látta a kérés teljesítésében, illetve úgy vélte, a hadjáratok révén a
katolicizmus megvetheti a lábát a keleti világban is. Orbán célkitűzése csak
rövid időre és részlegesen valósult meg, az 1204-ben indított negyedik
keresztes hadjárat nyomán. Több mint két évszázad alatt több mint tizenegy
keresztes hadjáratot indítottak Európából.
NAGYMESTER: A katonai rendek vezetője. A templomosok
nagymesterét élethossziglan választották a templomos vezetők, és a
keresztes hadjáratok végéig mindig a rend palesztinai főhadiszállásán volt a
székhelye.
MAMELUKOK: Az arab szó jelentése „rabszolga”. A név az egyiptomi
Ajju-bida-szultánok uralkodói testőrségének főleg török eredetű csoportját
jelölte, ami később fanatikus muszlim harcosokból álló, állandó hadsereggé
fejlődött. A saját korukban „az iszlám templomosai” néven ismeretes
mamelukok 1250-ben értek el hatalmuk csúcsára, amikor meggyilkolták
Turansah szultánt, Szaladin unokaöccsét, és megszerezték Egyiptom trónját.
Bajbarsz alatt a Mameluk Birodalom kiterjedt Egyiptomra és Szíriára, s
végső soron a mamelukok szorították ki a frankokat a Közel-Keletről. A
keresztes háborúk 1291-ben bekövetkezett vége után a mameluk uralom
egészen 1517-ig tartott, amikor felváltotta az oszmán törökök uralma.
MONGOLOK: Nomád nép, a XII. század végéig a kelet-ázsiai
sztyeppeken éltek. Ekkor egyesítette a törzseket Dzsingisz kán,
Karakumban alapítva fővárost, majd óriási hódító hadjáratokat indítva.
Dzsingisz kán halálakor birodalma magába foglalta Ázsiát, Perzsiát, a
Kaukázus vidékét, valamint Kínát. A mongolok Bajbarsztól és Kutuztól
szenvedték el az első nagyobb vereséget Ajn Dzsalútnál, 1260-ban. A XIV.
században birodalmuk fokozatosan hanyatlani kezdett.
OSTROMGÉP: Minden olyan gépezet, amit erődítmények megtámadására
használtak, például kőhajító (arabul: mandzsanik), ballista és katapult
(arabul: arradasz).
PRECEPTÓRIUM: A katonai rendek igazgatási központjainak latin neve,
általában majorságból, lakóépületekből, műhelyekből és egy kápolnából
álltak.
SENESCHAL: Egy birtok intézője vagy fő tiszttartója. A templomos rend
hierarchiájában a senéschal volt az egyik legmagasabb rang.
SZABÁLYZAT: A templomos rend szabályzatát 1129-ben fogalmazták
meg Clairvaux-i Szent Bernát segítségével a troyes-i zsinaton, ahol
hivatalosan is elismerték a templomos rendet. Részben vallási, részben
katonai szabályzatnak készült, és meghatározta, hogyan éljenek és
viselkedjenek a rend tagjai a mindennapi életben és a csatákban. A
szabályzat az évek során egyre bővült, és a XIII. században már hatszáz
igen szigorú cikkelyből állt, melyek bármelyikének megszegése kizárást
vont maga után.
SZARACÉN: A középkorban ezzel a kifejezéssel illették az európaiak az
összes arabot és muszlimot.
SZENT JÁNOS LOVAGJAI: A XI. század végén alapított lovagrend, ami
Keresztelő Szent János jeruzsálemi ispotályáról kapta a nevét, ahol az első
főhadiszállása volt. Az ispotályosokként is ismert rend elsődleges feladata a
keresztény zarándokok ápolása lett volna, de az első keresztes hadjáratot
követően drámaian megváltoztak a céljaik. Továbbra is fenntartották
ispotályaikat, de leginkább erődöket építettek a Szentföldön, lovagokat
toboroztak soraikba és igyekeztek növelni földjeiket és vagyonukat.
Hasonló hatalommal és státussal bírtak, mint a templomosok, és a két rend
gyakran szembekerült egymással. A keresztes hadjáratok vége után a Szent
János Lovagrend előbb Rodoszra, majd Máltára költözött, ahol Máltai
Lovagrend néven váltak ismertté.
TEMPLOMOS LOVAGOK: A XII. század elején, az első keresztes
hadjárat után alapított lovagrend. Alapítója, Hugues de Payns nyolc francia
lovag társaságában érkezett Jeruzsálembe. A rend Salamon Templomáról
kapta a nevét, ahol az első főhadiszállásuk volt. A templomosokat 1128-
ban, a troyes-i zsinaton ismerték el hivatalosan. A rend szigorú katonai és
vallási szabályzat szerint élt. Kezdeti célkitűzésük a Szentföldre érkező
keresztény zarándokok védelme volt, ám katonai és kereskedelmi
vállalkozásaik révén hamar túlnőttek ezen mind a Közel-Keleten, mind
Európában. Koruk egyik leggazdagabb és leghatalmasabb szervezete
voltak. A renden belül három élesen elkülönülő réteg volt: a fegyvernökök,
a papok és a lovagok, de csak a szegénység, engedelmesség és szüzesség
szerzetesi fogadalmait letévő lovagok viselhették a jellegzetes fehér
köpenyt a csúcsos szárú vörös kereszttel.
TEUTON LOVAGOK: A templomos és az ispotályos rendhez hasonló,
Németországban alapított katonai rend. A Teuton Lovagrendet 1198-ban
alapították, és a Szentföldön folytatott harcaik során ők őrizték az Akkontól
északkeletre elterülő területeket. A XIII. század közepén meghódították
Poroszországot, és később az lett a központjuk.
VIZITÁTOR: A templomos hierarchia egyik tisztsége, amit a XIII.
században hoztak létre. A vizitátor a rend második embere volt a
nagymester után, és ő felügyelte a rend összes nyugati birtokát.
 Bibliográfia

Baigent, Michael and Leigh, Richard, The Inquisition, Penguin Books, 2000
Barber, Malcolm, The Trial of the Templars, Cambridge University Press,
1978
Barrow, Geoffrey W. S., Robert Bruce and the Community of the Realm of
Scotland, Edinburgh University Press, 1988
Bryant, Nigel (ford.), The High Book of the Grail: A Translation of the
Thirteenth-Century Romance of Perlesvaus, D. S. Brewer, 1978
Campbell, Alastair of Airds, A History of Clan Campbell Vol. 1: From
Origins to Flodden, Polygon at Edinburgh, 2000
Chancellor, John, The Life and Times of Edward I, Weidenfeld and
Nicolson, 1981
Cummins, John, The Hound and the Hawk: The Art of Medieval Hunting,
Phoenix Press, 1988
Delon, Monique, The Conciergerie, Palais de la Cité (Guide), Monum,
Editions du Patrimoine, 2000
Fawcett, Richard, Stirling Castle (Offtcial Guide), Historic Scotland, 1999
France, John, Western Warfare in the Age of the Crusades, 1000-1300, UCL
Press, 1999
Grabois, Aryeh, The Illustrated Encyclopedia of Medieval Civilization,
Octopus, 1980
Houston, Mary G., Medieval Costume in England and France, The 13th,
14th and 15th Centuries, Dover Publications, 1996
Mackay, James, William Wallace: Brave Heart, Mainstream Publishing,
1995
Maurois, André, A History of France, Jonathan Cape, 1949
McNair Scott, Ronald, Robert the Bruce, King of Scots, Canongate, 1988
Menache, Sophia, Clement V, Cambridge University Press, 1998
Nicholson, Helen, The Knights Templar: A New History, Sutton Publishing,
2001
Prigent, Serge, Paris: Dates, Facts and Figures, Editions Jean-Paul
Gisserot, 2006
Read, Piers Paul, The Templars, Weidenfeld and Nicolson, 1999
Tabraham, Chris (ed.), Edinburgh Castle (Official Guide), Historic
Scotland, 2003
Upton-Ward, J. M., The Rule of the Templars, The Boydell Press, 1992
Walker, Jim, Berwick Upon Tweed, History and Guide, Tempus, 2001
Weir, Alison, Isabella: She-Wolf of France, Queen of England, Pimlico,
2006
Wood, Charles T. (szerk.), Philip the Fair and Boniface Vill, State vs.
Papacy, Holt, Rinehart and Winston, 1967
Zacour, Norman, An Introduction to Medieval Institutions, St James Press,
1977