Michael Baigent – Richard Leigh

Az inkvizíció
 GENERAL PRESS KIADÓ
ALAPÍTVA 1988-BAN
KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT
A mű eredeti címe The Inquisition

Copyright © Michael Baigent and Richard Leigh, 1999

Hungarian translation © Bíró Blanka
© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította BÍRÓ BLANKA

Szerkesztette GRABNER MÁRIA

A borítótervet az eredeti kiadás alapján
GREGOR LÁSZLÓ
készítette

ISBN 978 963 9648 50 0

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ
1138 Budapest, Viza u. 9-11. fszt.
Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető BESZE BARBARA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET
Készült 23 nyomdai ív terjedelemben,
2,0 volumenizált 80 g-os Enso Creamy papíron.
Kiadói munkaszám 1408-07

Nyomdai előkészítés SCRIPTOR Kft.

Nyomta és kötötte a REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA ZRT.
Felelős vezető Berki István vezérigazgató
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, most is szeretnénk köszönetet mondani Ann Evansnek és John Clowesnak,
nemcsak azért, mert az ügynökeink voltak, hanem mert emellett szakértőink, menedzsereink,
tanácsadóink, közvetítőink, támogatóink, pogány ciszterciek és barátaink szerepét is betöltötték,
akik révén a Saint Quittiére hatalma átsugározhatta védelmét miránk is.
Minthogy segítségük és támogatásuk számtalan formában nyilvánult meg, szintén szeretnénk
köszönetünket kifejezni a következőknek: Sacha Abercorn, John Ashby, Jane Baigent, Brie
Burkeman, Bela Cunha, Helen Fraser, Margaret Hill, Tony Lacey, Alan McClymont, Andrew
Nurnberg, Peter Ostacchini, David Peabody, John Saul, Jurij Sztojanov és Lisa Whadcock.
A könyvtáraknak ismét csak felmérhetetlenül sokkal tartozunk. Köszönetet mondunk az
alábbiak dolgozóinak: British Library, St. Pancras, a Library of the United Grand Lodge of
England, Covent Garden és az oxfordi Bodleian Library.
 AJÁNLÁS

A kockadobás véletlenje
nem feledhető
és a szilfa felfedi a tündérkirályt.
Rózsaváros védi-rejti
a levágott fejeket és
szemfedő űzi el a fényt.

A zárkát sejtető
ellenfényben a világosság
behatol a nyúlkertbe.
A szélrohamok szüneteiben
szőrét a macska felborzolja.
Az egyetlen menedékük
Meluzina rikoltozása.

Jehan I’Ascuiz
(Fordította: ifj. Benda Kálmán)
 BEVEZETÉS

Amint a 15. század átadta a helyét az utána következő 16.-nak, Jézus visszatért. Újra feltűnt
Spanyolországban, mégpedig Sevilla utcáin. Nem szóltak fanfarok eljövetelének örömére, nem
jelentek meg angyali kórusok vagy természetfölötti csodák, sem különös természeti jelenségeket
nem tapasztalt senki. Ellenkezőleg: csöndben, észrevétlenül érkezett meg. És mégis hamar
felismerték a járókelők; ellenállhatatlanul vonzódtak hozzá, köré sereglettek, követték.
Szerényen járt közöttük, a „kimondhatatlan könyörület” szelíd mosolyával az arcán, kinyújtotta
feléjük a kezét, és áldását osztotta; a tömegben egy öregember, aki kicsi gyermek kora óta vak
volt, csodálatos módon visszanyerte a szeme világát. A sokaság könnyezett, és megcsókolta a
földet a lába nyomában, míg a kisgyermekek virágokat szórtak elé, énekeltek, és hozsannákat
zengedeztek.
A katedrális lépcsőin gyászolók éppen egy kicsi, nyitott, fehér koporsót cipeltek befelé.
Benne egy hétéves kisleány feküdt, a város egyik megbecsült polgárának egyetlen leánya; alig
látszott kis teste az őt elborító virágoktól. A tömeg biztatására a gyászoló édesanya az újonnan
érkezetthez fordult, és esdekelve kérte, hozza vissza az életbe a halott leánykát. A menet
megállt, és a kis koporsót letették a katedrális lépcsőjére, a jövevény lábához. „Leány, kelj fel!”
– parancsolta az szelíd hangon, és a kisgyermek azonnal fölült, körbenézett, tágra nyílt, bámuló
szemmel mosolygott, és még mindig azt a rózsacsokrot szorongatta, amelyet kis kezébe
helyeztek.
A csodának szemtanúja volt, amint kíséretével és testőreivel arra haladt el, a város bíborosa
és főinkvizítora – „idős ember, közel a kilencvenhez, magas és egyenes tartású, ráncos arcú,
mélyen ülő szemmel, amelyben azonban még mindig égett a tűz”. Olyan nagy volt az általa
keltett félelem, hogy a tömeg az egészen rendkívüli körülmények ellenére is tiszteletteljesen
elhallgatott, szétvált, és utat nyitott neki. Akkor sem merészelt közbeavatkozni senki, amikor az
öreg főpap parancsára a testőrei rövid úton letartóztatták a jövevényt, és börtönbe hurcolták.

Így hangzik Fjodor Dosztojevszkij többé-kevésbé önálló elbeszélése, a „Nagy Inkvizítor

példázata”, amelyet A Karamazov testvérek című művébe foglalt bele; a regény 1879 és 1880
között folytatásokban jelent meg egy moszkvai folyóiratban. A példázat valódi jelentősége a
drámai bevezetőt követően bontakozik ki. Mert az olvasó természetesen arra számít, hogy a
Nagy Inkvizítor, ahogyan illik, el fog szörnyedni, amint tudomására jut a fogoly valódi
személyazonossága. Azonban nem ez történik.
Amikor meglátogatja Jézust a cellájában, világos, hogy túlságosan is tisztában van azzal,
kicsoda a foglya, de ez a tudat nem gátolja meg semmiben. Az ez után következő, hosszúra
nyúló filozófiai és teológiai vita során az idős pap hajthatatlan marad, és ragaszkodik
álláspontjához. A Szentírás szerint Jézust az ördög megkísérti a pusztában a tekintély
lehetőségével, az országokon való uralkodással, a Föld felett gyakorolt világi hatalom
ígéretével. Most, másfél évezreddel később, pontosan ugyanezekkel a kísértésekkel szembesül.
Amikor visszautasítja őket, a Nagy Inkvizítor máglyahalálra ítéli.
Jézus csupán annyival felel, hogy a megbocsátás csókjával illeti az öreg főpapot. „A
szívében fénylő csóktól” megreszketve az öregember kitárja a cella ajtaját. „Menj – parancsolja
–, és ne jöjj többé… Egyáltalán ne jöjj, soha, soha!” Miután kiengedték a sötétségbe, a fogoly
eltűnik, és soha többé nem látja senki. És a Nagy Inkvizítor, az imént történtek teljes tudatában,
továbbra is következetesen ragaszkodik az elveihez, továbbra is ráerőszakolja a városra
rémuralmát, és továbbra is tűzhalálra ítéli az áldozatokat, akik közül sokan teljesen
nyilvánvalóan ártatlanok voltak.
Amint ebből a talán túlságosan is leegyszerűsített összegzésből is kitűnik, Dosztojevszkij
Nagy Inkvizítora nem bolond. Éppen ellenkezőleg, túlságosan is jól tudja, mit cselekszik.
Tisztában van vele, hogy súlyos és erejét fölemésztő felelősséget cipel öreg vállán – a városi,
polgári rend fenntartását és az egyház helyzetének megvédelmezését, azon egyházét, amelyet
annak az embernek a nevében alapítottak, akit az imént készült kivégzésre ítélni. Tudja, hogy az
illető nevében alapított egyház tökéletesen összeegyeztethetetlen magának az illetőnek a
tanításaival. Tudja, hogy az egyház önállóvá vált, közismerten önmagának alkotja törvényeit, és
többé nem adja meg a császárnak, ami a császáré, ehelyett elbitorolja annak hatalmát, és saját
birodalma felett uralkodik. A főpap tudja: ennek a birodalomnak a felügyelői és
„törvénybetartatói” tisztségével bízatott meg. Azzal is tisztában van, hogy az általa ebben a
minőségében kihirdetett ediktumok és törvények kétségtelenül magukban fogják foglalni a saját
vallása által rámért örök kárhozatot is. Röviden szólva tehát tudja, hogy feláldozza magát a
gonosznak – mert tisztában van azzal, hogy a világi hatalom képviselőjeként, valamint azáltal,
hogy Jézust ilyen hatalommal kísértette meg, az ördöggel tette egyenlővé önmagát.

Amióta A Karamazov testvérek megjelent, és lefordították, Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora

beleégett kollektív emlékezetünk mélyére mint az inkvizíció meghatározó jelképe és
megtestesítője. Méltányolhatjuk az idős főpap gyötrelmes dilemmáját. Csodálhatjuk jellemének
összetettségét. Még tisztelettel is tekinthetünk rá önmaga feláldozásáért, elismerhetjük tettét,
amelyet elkövetni készül, azt, hogy saját magát ítéli kárhozatra egy olyan intézmény nevében,
amelyet sokkal nagyobbra tart önmagánál. Szintén tarthatjuk tiszteletre méltónak világias
realizmusát és az e mögött megbúvó brutálisan cinikus felismerést, azt az e világi bölcsességet,
amellyel felismeri a földi hatalom működésének mechanizmusát és dinamikáját. Közülünk
néhányan talán elgondolkodnak majd, hogy ha az ő helyében lettünk volna, és az ő felelőssége
nyomta volna a vállunkat, vajon ugyanúgy kényszerültünk volna-e cselekedni, mint ő. De az
összes tolerancia, megbecsülés és esetleges rokonszenv és megbocsátás ellenére, amelyet
számításba vettünk a személyét illetően, nem menekülhetünk meg attól a tudattól, hogy minden
őszinte erkölcsi elvrendszer szerint a főpap lényegében gonosz – hogy az intézmény, amelyet
képvisel, szörnyűséges képmutatás vétkével terhelt.
Mennyire pontos, mennyire jellegzetes Dosztojevszkij ábrázolása? Milyen mértékig tükrözi
vissza a példázatban szereplő alak a valóságos történelmi intézményt? És ha az inkvizíció,
amint az Dosztojevszkij idős főpapjának alakjában megjelenik, ténylegesen egyenlőnek
mondható az ördöggel, akkor milyen mértékig terjeszthető ki ez az egyenlőség magára az
egyházra?
Ma sok embernek az inkvizíció bármiféle említése azonnal a spanyol inkvizíciót juttatja az
eszébe. Dosztojevszkij is a Spanyolországban jelen lévőt idézi fel, amikor egy olyan intézmény
után kutat, amely a római katolikus egyház egészét tükrözi vissza. De az inkvizíció azon
formája, amely Spanyol- országban és Portugáliában létezett, egyedül azokra az országokra volt
jellemző – és valójában legalább annyira tartozott felelősséggel a koronának, mint az
egyháznak.
 Ezzel nem azt szerettük volna sugallni, hogy az inkvizíció nem létezett és működött más
helyeken, mert ténylegesen jelen volt a világ számos pontján. De a pápai vagy római inkvizíció
– ahogyan először nem hivatalosan, majd hivatalosan is nevezték – különbözött az Ibériai-
félszigeten elterjedttől. Ezzel ellentétben a pápai vagy római inkvizíció nem tartozott
felelősséggel semmiféle világi hatalomnak. A fennmaradó európai terület többi részén
tevékenykedett, és kizárólag csak a római katolikus egyháznak tartozott engedelmességgel. A
13. század elején hozták létre az intézményt, így körülbelül 250 évvel előzte meg a spanyol
inkvizíció megjelenését, ezenfelül túl is élte. Míg a 19. század harmadik harmadára az
inkvizíció eltűnt Spanyolországból és Portugáliából, a pápai vagy római inkvizíció még mindig
virágzott. Még ma is létezik, és aktívan tevékenykedik. Mindazonáltal teszi ezt ma már új,
kevésbé érzelmekkel terhes és kevésbé megbélyegzett név alatt. Jelenlegi tiszta nevén, mint
Hittani Kongregáció, még mindig kiemelkedő jelentőségű szerepet játszik katolikusok
millióinak életében szerte a világon.
Hiba volna azonban az inkvizíciót az egyház egészével azonosítani: a kettő nem ugyanaz az
intézmény. Noha az inkvizíció igen fontos volt és ma is az a római katolicizmus világában, az
egyháznak csupán egy aspektusa marad. Volt és ma is van számos más tényező, amely nem
indokolja ugyanezeket a szemrehányásokat. Ez a könyv a sokféle különböző alakban megjelenő
inkvizícióról szól, úgy, ahogyan a múltban létezett, és úgy, ahogyan ma is jelen van. Ha gyanús
fény vetül rá, ezt a fényt nem feltétlenül kell kiterjesztenünk az egyház egészére.

Megszületésekor az inkvizíció egy brutális, érzéketlen és tudatlan világ terméke volt. Nem
meglepő, hogy ennek következményeképpen maga is brutális, érzéketlen és tudatlan szervezet
volt. Nem számított azonban rosszabbnak kora számtalan más világi vagy egyházi
intézményénél, ugyanannyira, mint ezek, az inkvizíció is része közös örökségünknek. Ezért nem
utasíthatjuk és vethetjük el egyszerűen. Szembe kell vele néznünk, tudomásul kell vennünk a
létezését, meg kell kísérelnünk megérteni minden túlzásával és előítéletével egyetemben, majd
új teljesség részeként kell néznünk. Az, ha csupán mossuk kezeinket, egyenértékű azzal, ha
megtagadjuk önmagunk egy részét a civilizáció fejlődésében és kibontakozásában – ami
tulajdonképpen az öncsonkítással érne fel. Nem föltételezhetjük, hogy a múlt fölött a jelenkori
politikai korrektség kritériumai szerint ítélkezhetünk. Ha mégis megkíséreljük, a múlt egésze
fog megbukni a próbán. Akkor pedig pusztán csak a jelen marad számunkra, amelyet alapul
választhatunk értékrendünk számára; és bármilyen értékeket valljunk is magunkénak, közülünk
csak kevesen volnának olyan ostobák, hogy a jelent bármiféle végső eszményképként
magasztalják föl. A múlt e szörnyűséges túlkapásai közül sokat olyanok követtek el, akik koruk
tudása és erkölcsei alapján a legjobb és legtisztább szándékkal cselekedtek. Meggondolatlanság
volna, ha saját jó szándékunkat csalhatatlannak tartanánk. Elhamarkodott dolog lenne azt
képzelnünk, hogy e jó szándékunknak nem lehetnek ugyanolyan katasztrofális következményei,
mint amelyek miatt olyan hevesen elítéljük elődjeinkét.
Az inkvizíció – időnként cinikus és haszonleső, időnként pedig fanatikus, rosszul értelmezett
dicsőségszomja miatt – valóban lehetett olyan brutális, mint a kor, amely világra hozta. Mégis
újra ki kell mondanunk, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet az inkvizíció és az egyház egésze
közé. Az inkvizíció még legelvakultabb dühöngésének időszakaiban is arra kényszerült, hogy
versenyre keljen az egyház más, jóval emberségesebb arcaival – olyan, sokkal felvilágosultabb
szerzetesrendekkel, mint például a ferencesek, akiknek több ezer papjuk, apátjuk, püspökük és
magas rangú főpapjuk őszintén próbálta gyakorolni a hagyományos keresztény erényeket. Nem
szabad elfelejtenünk azt az egyház ihlette alkotóenergiát sem – a zenében, a festészetben, a
szobrá- szatban és az építészetben –, amely ellenpontot jelent az inkvizíció kínzókamráival és
máglyatüzeivel szemben.
A 19. század utolsó harmadában a katolikus egyház arra kényszerült, hogy lemondjon
korábbi világi és politikai hatalmának maradványairól is. Hogy kárpótolja magát a
veszteségeiért, arra törekedett, hogy megszilárdítsa spirituális uralmát, hogy sokkal szigorúbb
ellenőrzést gyakoroljon a hívek szíve és elméje fölött. Ennek következményeképpen a pápaság
egyre inkább központosított intézménnyé vált, és egyre inkább az inkvizíció lett a pápaság
meghatározó hangjává. Ebben a funkciójában működik ma is az intézmény – új nevén, Hittani
Kongregációként. Ennek ellenére az inkvizíció ma sem cselekedhet szabadon. Valójában egyre
inkább ostromlott várhoz hasonlóvá lesz a helyzete, ahogyan a katolikusok közül szerte a
világon egyre többen jutnak azon tudás, kifinomultság és bátorság birtokába, amellyel megkér-
dőjelezhetik hajthatatlan kijelentéseinek érvényességét.
Minden bizonnyal voltak olyan inkvizítorok – és, jogos az érvelés, talán vannak is –, akikről
Dosztojevszkij pontos képet festett. Bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban az ilyen
egyének valóban válhattak az inkvizíció intézményének képviselőivé. Mindez azonban nem
változtatja őket azon keresztény doktrína ellenében szóló „vádirattá”, amelyet buzgalmukban
terjeszteni igyekeztek. És ami magát az inkvizíciót illeti, e könyv olvasói bizonyára úgy találják
majd, hogy olyan intézményről van szó, amely egykor jobb is és rosszabb is volt a
Dosztojevszkij-leírásban ábrázoltnál.
 ELSŐ FEJEZET

Szenvedélyes hitbuzgóság

A kereszténység, Szent Pál ügyes kereskedőfogása által ösztönözve, mindig is felajánlotta a

mennybe vezető rövidebb utakat. Így tett szert támogatókra és hívekre is, még azelőtt, hogy
végleges szervezeti formái létrejöttek volna. A mártíromság, az önzetlenség, az elmélkedés, a
magány, a szertartások, a bűnbánat, a közösséghez tartozás, a szentségek – mindezen utak
segítségével a Mennyei Királyság kapui e hit szerint megnyíltak a hívők előtt. Ezen módszerek
némelyike talán tartalmazott beteges elemeket is, de legnagyobb részük békés, nyugodt volt. Az
első évezred keresztényei még akkor is, amikor fegyvert ragadtak – mint ahogyan tették ezt
például Martell Károly és Nagy Károly uralkodásának idején –, elsősorban önvédelemből
cselekedtek.
1095-ben azonban hivatalosan és nyilvánosan is megnyitottak számukra egy újabb utat,
amelyen át Isten országába lehetett eljutni. Azon év november 27-én, egy keddi napon, II.
Orbán pápa felkapaszkodott arra az emelvényre, amelyet a Clermont város keleti kapuja mögötti
mezőn emeltek. Erről a magaslatról hirdette meg a keresztes hadjáratot, egy olyan harcot,
amelyet a kereszt nevében vívtak. Egy ilyen háborúban a pápa szerint az ember gyilkolás által is
elnyerheti Isten kegyelmét és egy helyet az Úr trónusa tövében.
Természetesen nem arról van szó, hogy a pápa nem tett különbséget gyilkolás és gyilkolás
között. Ellenkezőleg, arra intette a keresztényeket, hogy hagyjanak fel egymás lemészárlásának
igen régóta tartó, szánalomra méltó gyakorlatával. Ehelyett azt sürgette, hogy gyilkos
energiáikat fordítsák a hitetlen muzulmánok ellen, akik elfoglalták Jeruzsálem szent városát és a
Szent Sírt, amely a hagyomány szerint Krisztus temetésének a helyszíne. Annak érdekében,
hogy a várost és a sírt visszaszerezzék a kereszténység számára, európai harcosokat buzdított
egy jogos és igaz háború megkezdésére, amely Isten oltalma alatt állt.
De a gyilkolás csak egy része volt az igen csábító alkuajánlatnak. A jó keresztény amellett,
hogy engedélyt kapott az ölésre, felmentésben részesülhetett a túlvilági büntetése egészétől,
valamint elengedték neki azokat a vezeklési kötelezettségeket is, amelyeknek még földi
életében kellett volna eleget tennie. Ha odaveszett e szent küldetés teljesítése közben, azonnali
bűnbocsánatot nyert összes vétke alól. Ha túlélte, felmentést kapott minden világi büntetés alól,
amelyet bűnei miatt róttak ki rá a múltban, vagy amellyel sújtanák a jövőben. Akárcsak a
szerzetest vagy a papot, a keresztet felöltőt is függetlenítették a világi igazságszolgáltatástól, és
csupán egyházi bíróság ítélhetett fölötte. Ha bármiféle bűnben elmarasztaltatott, egyszerűen
csak letépték ruhájáról a keresztesek jelképét, a vörös keresztet, azután pedig „ugyanolyan
engedékenységgel bántak vele, mint az egyháziakkal”. (A vörös színű keresztet csupán a
lovagok viselhették – a szerk.) Az elkövetkező években ugyanezek a kedvezmények már sokkal
szélesebb körben voltak hozzáférhetők. Hogy részesüljön belőlük, már nem is volt szükség arra,
hogy valaki személyesen vegyen részt egy keresztes hadjáratban – elégnek bizonyult, ha
pénzado- mánnyal segítette a háborút.
Igencsak távol álltak a szellemi és erkölcsi nyereségektől azok a tekintélyes
mellékjövedelmek, amelyekre a keresztes lovag szert tehetett, miközben keresztülutazott a
világon, még azelőtt, hogy átlépte volna a mennyek kapuját. Igényt tarthatott vagyonra,
földekre, nőkre és rangokra azokon a földterületeken, amelyeket elfoglalt. Oly sok
hadizsákmányt és rablott értéket gyűjthetett össze, amennyit csak kívánt. Bármilyen volt is
társadalmi státusa otthon – mint például a föld nélküli fiatalabbik fiúgyermekek esetében –,
méltóságteljes világi főúr rangjára emelkedhetett, aki udvartartással rendelkezett, háremet
tartott, és tekintélyes méretű birtokhoz juthatott. Ez volt az a bőkezű adomány, amelynek
megszerzéséhez csupán annyit kellett tennie, hogy részt vegyen a keresztes háborúban…
Így indultak útjukra a keresztes csapatok. 1099-ben, az első keresztes hadjárat során
megalapították a Jeruzsálemi Királyságot – ez volt a történelemben az első olyan alkalom,
amelyet évszázadokkal később nyugati imperializmusként és kolonializmusként emlegettek. A
második keresztes háború 1147-ben kezdődött, a harmadik 1189-ben, a negyedik 1202- ben.
Összesen hetet vezettek. Az Európából megszervezett és pénzelt, teljes körű, mindent átfogó
hadjáratok során a keresztények és muszlimok közti összecsapások időszakai váltakoztak az
átmeneti, nyugtalan béke periódusaival, amikor virágzott a kereskedelem – úgy az eszméké,
mint az áruké.
Outremer, a „tengeren túli föld”, ahogyan szintén ismerték, független és önálló európai
fejedelemséget kezdett alkotni az iszlám hitű Közel-Kelet szívében, amelyet a csaknem minden
európai országból származó fegyverek és harcosok tartottak fent és védelmeztek. Jeruzsálem
városát a szaracénok (a muszlim arabok) 1187-ben visszafoglalták, Outremer azonban az
európai kereszténység védőbástyájaként még több mint egy évszázadig fennállt. Csak 1291
májusában foglalták vissza Akkont, a legtovább megmaradt erődöt, és utolsó tornya
kőtörmelék– és tűzzuhatagként omlott össze, maga alá temetve védőket és ostromlókat
egyaránt.
Hogy vajon a kor „biztosítási szakemberei” képesek voltak-e fölmérni az egyházi
garanciákat – a beígért mennyei lakhelyet és a helyet Isten trónusa tövében –, természetesen
nem tudjuk. A világi ígéretek beteljesülését könnyebb nyomon követni. Mint számos más
ajánlat és „alkalmi vétel”, néhány embernek ez váratlan szerencsét hozott, a legtöbbjüknek
azonban nagy csalódást. Európai nemesek, lovagok, fölfegyverzett lovas katonák, kereskedők,
vállalkozók, kézművesek és mások, beleértve asszonyokat és gyerekeket, megdöbbentően nagy
számban vesztek oda értelmetlenül, sokszor kegyetlen szenvedéseket követően és borzalmas
körülmények között… ugyanakkor többen meggazdagodtak, hadizsákmányt, kincseket, földet,
rangot és más kézzel fogható jutalmakat nyertek – és esetük ösztönzésként hatott a többiekre. A
keresztes ha mást nem is, gyakorlatot szerezhetett a fegyverforgatásban, a hadviselés
technikáinak és technológiáinak ismeretében, a harcban és a gyilkolásban; és ha a Szentföld
nem volt képes megfelelő jutalommal szolgálni e frissen megszerzett képességeiért, még mindig
hazatérhetett Európába, és ott kamatoztathatta őket.

SZENT TESTVÉRGYILKOSSÁG

1208-ban, miközben a szentföldi keresztes hadjáratok még javában folytak, és egyre törtek
előre, és a Jeruzsálemi Királyság még mindig a túlélésért küzdött, III. Ince pápa új keresztes
hadjáratot hirdetett. Az ellenséget ezúttal nem a tengeren túli muszlim hitetlenek jelentették,
hanem a Dél-Franciaországban megbújó eretnekség képviselői. A szóban forgó eretnekeket
időnként katharokként emlegették – a szó tisztát, tökéleteset jelent. Mások, ellenségeiket is
beleértve, albigenseknek nevezték őket, amely elnevezés felbukkanásuk egyik korábbi
központjából, Albi dél- franciaországi városból származik.
A katharok igen divatos témává lettek az utóbbi időben, akiket az összehasonlító
miszticizmusra összpontosító jelenlegi érdeklődés és az általános ezredvégi láz juttatott az
érdeklődés középpontjába. Felruházták őket a gyakran tragikus módon elbukott ügyek
romantikájával, költőiségével és vonzerejével. De ha nem indokolt is a manapság rájuk aggatott
túlzott idealizálás, még mindig a történelem legmeg- rendítőbb áldozatai közé számítanak, és
jogos, hogy a nyugati civilizáció fejlődése során megszervezett és módszeres népirtások
legkorábbi áldozatai közé számítsuk őket.
Noha tágabb értelemben keresztényeknek nevezhetjük őket (valóban tulajdonítottak teológiai
jelentőséget Krisztus személyének), a katharok konokul dacoltak Rómával és a római katolikus
egyházzal. Ahogyan később a protestáns felekezetek is, ők is a gonosz megtestesülését, a bibliai
„babiloni szajhát” látták Rómában. Tanításaik egyes részeit tekintve közelebb álltak a bizánci
avagy a görögkeleti egyházhoz. Bizonyos tekintetben – például a reinkarnációban való hitüket
tekintve – közös gyökerekkel rendelkeztek számos olyan messzi, keleti tradícióval, mint például
a hindui- zmus vagy a buddhizmus.
Végtére is azonban – a rokonszenv ellenére, amellyel a témával foglalkozó mai kutatók
feléjük fordultak – a katharok számos olyan hittételt vallottak, amelyet kevés mai, nyugati
ember találna rokonszenvesnek, és amelyet jóval többen vélnének morbidnak és zavarodottnak.
A katharok lényegében véve dualisták voltak. Más szavakkal: minden anyagi teremtést
lényegében gonosznak tartottak, egy kisebb és alacsonyabb rangú istenség munkájának. Az
ember testi valóját, az anyagi világot meg kell tagadni – jelentették ki – és meg kell haladni egy
különlegesen szellemi természetű valóság kedvéért; valódi isteni jelenlét csupán a lélek
birodalmában létezhet.
Ily módon a katharok egy késői fejlődési szakaszát jelentették annak a hagyománynak,
amely a keresztény Nyugat perifériáján már igen hosszú idő óta jelen volt. Sok közös vonással
rendelkeztek a Balkán bogumil eretnekjeivel, akiktől hitviláguk számos eleme származott. A 3.
századi eretnek manicheizmus tanait visszhangozták, amelyet a perzsa tanító, Máni hirdetett.
Ezenkívül hitükben megtalálhatók a dualista gnoszticizmusnak egyes elemei is, ami a
kereszténység első két évszázada alatt főként Alexandriában virágzott, és ami talán az ókori
zoroasztriánus gondolkodásból eredt.
A bogumilokhoz, a manicheusokhoz és a dualista gnosztikusokhoz hasonlóan a katharok is
az Isten ismeretének és a vele való közvetlen kapcsolatnak a jelentőségét hangsúlyozták, úgy
vélték, hogy ez a kapcsolat tartalmazza a gnósziszt, ami ’tudás’t jelent – egy különleges, szent
tudást. És a szentségesnek ilyen közvetlen, első kézből való megtapasztalásához ragaszkodó
katharok, akárcsak elődjeik, hatásosan kérdőjelezték meg a papság és az egyházi hierarchia
szükségességét. Ha a legnagyobb erény az egyéni törekvés által elért és megértett szellemi való,
a pap fölöslegessé vált mint felügyelő és a szellemiség közvetítője, és a vallási dogmák
jelentéktelenné zsugorodtak, pusztán ideológiai tételekké, amelyek az ember erőszakos
elméjéből pattantak elő, nem pedig valamiféle magasztosabb vagy tisztább forrásból erednek.
Az ilyen vélekedés nem egyszerűen csak a római egyház tanításaira, de magára a szerkezetére
nézve is vérlázító kihívásnak számított.
Végeredményben – ha rejtve is – a kereszténység is dualista szemléletű, mely felmagasztalja
a szellemet, idegenkedik az ember testi mivoltától és az eredendő bűnnel terhelt természetétől.
A katharok azt hirdették, amit talán a keresztény teológia szélsőséges formájának tekinthetünk –
vagy pedig kísérletnek a keresztény teológia logikus következtetéseinek követésére. Ők maguk
hitelveiket közelebbinek tekintették Jézus és apostolai tanításaihoz. Minden bizonnyal
közelebbiek is voltak annál, mint azok, amelyeket Róma hirdetett. És a világi hívságokat
megtagadó katharok egyszerűségükben a római papoknál közelebb is álltak ahhoz az élethez,
amelyet a Szentírás szerint Jézus és követői folytattak.
A gyakorlatban természetesen a katharok is a fizikai világban léteztek, és szükségképpen
élniük kellett annak erőforrásaival, így például tiltott volt számukra, hogy erőszakot kövessenek
el az anyag ellen, vagyis hogy öngyilkosság útján keressenek rövidebb kiutat az anyagi lét
birodalmából. Mint a korábbi dualista szekták, ők is sokasodtak és alkottak, földet műveltek,
gyakorolták mesterségeiket, kereskedtek, és – meghirdetett jámborságuk ellenére – amikor
szükséges volt, fegyverhez nyúltak. Szertartásaik és elveik azonban azt tanították, hogy az ilyen
tevékenységeket egyféle próbatérnek tekintsék, egy olyan arénának, amelyben
szembeszállhatnak a gonosz kihívásával, és, ha sikeresen veszik az akadályokat,
győzedelmeskednek fölötte. Minden bizonnyal voltak „jó” és „rossz” katharok, mint ahogy
minden időben minden hitnek voltak szigorú és gyenge fegyelmű követői. De egészében véve
és tekintet nélkül hitelveikre, a katharokat a kortársaik általában hibátlan erényű embereknek
írták le. Számos értelemben úgy tekintettek rájuk, mint a későbbi korok a kvékerekre.
Tulajdonságaik miatt komoly tiszteletnek örvendtek, és velük összehasonlítva a római papság
egyáltalán nem tűnt vonzó alternatívának. Egy, ma a Vatikán könyvtárában található
vallomásban egy férfi leírta, hogy amikor még fiatal volt, egy alkalommal két férfi jött oda
hozzá, és a következőket mondták:

„A jó keresztények eljöttek erre a vidékre; Szent Péter, Szent Pál és a többi apostol
útját követik; az Urat követik; nem hazudnak; nem teszik azt másokkal, amit nem
szeretnének, hogy mások tegyenek velük.”1

Ugyanez a tanú arról számol be, hogy a katharokról a következőket mondták neki:

„...az egyetlenek, akik az igaz és a való útjain járnak, azon, amelyet az apostolok
követtek. Ők nem hazudnak. Nem veszik el azt, ami a másé. Még ha aranyat vagy
ezüstöt találnának is az útjukban heverni, nem illetnék azt a kezükkel, hacsak nem
valaki ajándékba adja nekik. Az üdvösséget könnyebben el lehet érni ezen eretneknek
nevezett emberek hite segítségével, mint bármilyen másik hittel.”2

A 13. század kezdetére a helyzet kezdett azzal fenyegetni, hogy a katharizmus elfoglalja a
katolicizmus helyét Francia- ország déli részén, és a vidéket járó kathar vándorprédikátorok
hatására egyre többen tértek át. Ezek a prédikátorok nem erőszakoskodtak, nem kényszerítettek
semmit, nem éltek ismételten az érzelmi zsarolás eszközével, nem terrorizálták az embereket, és
nem uralkodtak felettük azáltal, hogy a kárhozattal fenyegetőztek, nem kívántak fizetséget vagy
azt, hogy megvesztegessék őket. Mint ahogyan később a kvékerek, ők is a „szelíd meggyőzésről”
voltak híresek.
Kétséges, hogy mindenki, aki magát a katharizmusra áttértnek vallotta, hitét gyakorló
emberré vált. Azt gyaníthatjuk, hogy sokan nem vették sokkal komolyabban új hitüket, mint
számosan a korszak katolikusai közül saját katolicizmusukat. De a katharizmus minden kétséget
kizáróan igen nagy csábítást képviselt. A dél-franciaországi lovagok, nemesek, kézművesek,
kereskedők és parasztok számára ez a vallás előnyös alternatívát jelentett Rómával szemben –
rugalmasságot, toleranciát, nagylelkűséget és őszinteséget, amelyekre nem egykönnyen lehetett
rábukkanni a fennálló egyházi hierarchia berkein belül. Gyakorlatiasabb szempontok szerint
menekülési útvonalat kínált Róma mindenütt jelen lévő papsága elől, a papok akarnokságával és
egy korrupt egyház túlkapásaival szemben, amelynek zsarolásai egyre elvisel- hetetlenebbé
kezdtek válni.
Kétség sem fér hozzá, hogy a korszakban az egyház szégyentelenül korrupt volt. A 13.
század korai éveiben a pápa a saját papjait a következőképpen jellemezte: „Rosszabbak, mint a
saját ürülékükben fetrengő vadállatok.”3 A középkor legnagyobb német ajkú költője, Walther
von der Vogelweide (kb. 1170-kb. 1230) szerint:

„Meddig fogsz még álmodban pihenni, ó, uram?

(....) Kincstárnokod elrabolja az általad összehordott gazdagságot. Lelkipásztoraid
rabolnak itt, és gyilkolnak ott, és bárányaid fölött egy farkas őrködik mint pásztor.”4

A korszak püspökeit egy kortárs úgy írta le, mint akik „nem a lelkek, hanem a pénz halászai
voltak, ezer fondorlattal és csalással telve, hogy kiüríthessék a szegények zsebeit”.5 A
németföldi pápai legátus arról panaszkodott, hogy az ő fennhatósága alá tartozó papok
tobzódnak a luxusban és a falánkságban, nem tartják be a böjtöket, vadásznak, solymásznak,
szerencsejátékokat űznek, és kereskedelmi ügyletekben vesznek részt. Felmérhetetlenül sok volt
a korrupcióra lehetőséget nyújtó helyzet, és kevés pap tett bármiféle őszinte lépést arra, hogy
ellenálljon a kísértésnek. Közülük számosan még azért is fizetséget követeltek, hogy hivatali
teendőiket ellássák. Az esküvők és a temetések nem folyhattak le, ha nem fizették ki előre a
papot. A hívő nem részesülhetett a szentáldozásból addig, ameddig a pap nem kapott megfelelő
adományt. Még az utolsó kenetet is megtagadták a haldoklótól, egészen addig, ameddig a pap
egy bizonyos összeget nem szedett ki a családtagokból. További hatalmas bevételeket jelentett a
bűnbocsánatadás joga és a vezeklésként kirótt büntetések elengedésének lehetősége.
Franciaország déli részén az ilyenfajta korrupció különösen elterjedt. Példának okáért voltak
olyan templomok, amelyekben harminc év alatt nem tartottak egyetlen misét sem. Számos pap
elhanyagolta az egyházközségéhez tartozó híveket, és ehelyett kereskedelmi ügyletek
lebonyolításában vett részt, vagy pedig hatalmas birtokokat tartott fent. A tours-i érsek, egy
megrögzött homoszexuális, aki elődjének volt a szeretője, azt követelte, hogy az orléans-i
püspök megüresedett székét adományozzák saját kedvesének. Narbonne érseke valójában soha
nem is járt magában a városban vagy az egyházmegyében. Számos más egyházi férfiú
lakomákon vett részt, hölgyszeretőkkel múlatta az időt, fényűző hintón járt, szolgahadat tartott,
és a legmagasabb rangú nemességre jellemző életmódot folytatott, míg a gondjaikra bízott
lelkeket kegyetlenül elnyomta, és egyre mélyebb és mélyebb szegénységbe és mocsokba
taszította.
Éppen ezért aligha meglepő, hogy a környék lakosságának jelentős hányada, eltekintve
mindenféle, a lelki gazdagságot érintő kérdéstől, hátat fordított Rómának, és áttért a katharok
hitére. Szintén nem meglepő, hogy Róma, ilyesféle átpártolással és a bevételek jelentékeny
csökkenésével szembesülvén, egyre inkább fenyegetve érezte magát. Ez az aggodalom nem volt
alaptalan; a katharizmus igen közel állt ahhoz, hogy átvegye a katolicizmus helyét mint a
délfrancia régió legfőbb vallása – és innen ez könnyedén átterjedhetett más vidékekre is.
1207 novemberében III. Ince pápa levelet írt Franciaország királyának és egy sor magas
rangú francia nemesúrnak, sürgetvén őket arra, hogy fegyveres erővel nyomják el birtokaikon
az eretnekeket. Cserébe az elkobzott birtokokat kaphatták meg jutalmul, és ugyanazokban a
bűnbocsánatban és engedményekben részesülhettek, mint a Szentföldre irányuló hadjáratok
résztvevői. Mindez az ösztönzés, úgy tűnik, nem lelkesített túlságosan a cselekvésre, különösen
a déli országrészben. Toulouse grófja például megígérte, hogy minden eretneket kivégeztet
hűbérbirtokán, de semmit sem tett ezért. A pápai legátus, Pierre de Castelnau úgy ítélte meg,
hogy vérszomja nem elegendően lelkes, ezért beszélni kívánt vele. A találkozás hamar heves
vitába torkollott, amelyben Castelnau azzal vádolta a grófot, hogy a katharokat támogatja,
végezetül pedig kiátkozta. A főúr, aki talán maga is a katharok vallását követte, minden
bizonnyal hasonló hangnemben válaszolt.
1208. január 14-ének reggelén, amikor Castelnau éppen átkelni készült a Rhone folyón, egy
a gróf szolgálatában álló lovag a közelébe férkőzött, és leszúrta. A pápa heves haragra gerjedt,
és azonnal bullát bocsátott ki Dél-Franciaország összes nemese számára, amelyben a grófot
vádolta a gyilkosságra való felbujtással, és megújította a rá kimondott egyházi átkot. Továbbá
azt is megkövetelte, hogy nyilvánosan ítéljék el minden templomban, és feljogosította az összes
[*]
keresztényt, hogy vadásszanak rá , valamint hogy foglalják el és kobozzák el a birtokait.
És ez még nem volt minden. A pápa azt is megírta a francia királynak, hogy követeli „szent
háború” indítását az összes eretnek kathar kiirtásának érdekében, akiket rosszabbnak jellemzett,
mint a muszlim hitetleneket. Mindenki, aki részt vett ebben a hadjáratban, a pápaság azonnali
védelme alá került. Mentesült az adósságai után fizetendő kamat alól, kivették a világi
bíróságok hatásköréből, és minden bűnéért és vétkéért teljes bűnbocsánatot nyert abban az
esetben, ha legalább negyven napot szolgált.
Így hirdette ki III. Ince a későbbiekben az albigensek elleni keresztes hadjárat néven ismert
vállalkozást. Ez volt az első keresztes háború, amelyet valaha is keresztény országban indítottak
más keresztények ellen (még ha eretnekek voltak is). A nyilvánvaló előnyök mellett a támadók
természetesen hallgatólagos engedélyt kaptak a fosztogatásra, a zsákmányolásra, a szabad
rablásra és a birtokok elvételére. Ezeken kívül még más előnyökkel is kecsegtetett a hadjárat.
Annak a keresztesnek, aki a katharok ellen fogott fegyvert, példának okáért nem kellett átkelnie
a tengeren; megkímélte magát az átszállítás költségeitől és kényelmetlenségeitől. Egyúttal nem
várt rá a sivatagban való utazás és harc megerőltető feladata, és nem kellett elviselnie a Közel-
Kelet tikkasztó éghajlatát sem. Ha a dolgok nem alakultak jól, nem maradt magára, elszigetelten
egy idegen és ellenséges környezetben. Éppen ellenkezőleg, egészen könnyen hátat fordíthatott,
és visszatérhetett a biztonságba, vagy akár el is tűnhetett a helyi lakosság között.
1209 júniusának végére egy körülbelül 15-20 000 fős, északi nemesekből, lovagokból,
fegyveres lovasokból, csatlósokból, kalandorokból és a tábort követő csőcselékből álló sereg
gyűlt össze a Rhône mentén. Egy kisebb rangú francia báró, Simon de Montfort emelkedett a
katonai parancsnok tisztségébe. Szellemi vezetőjük Arnald-Amaury, a pápai legátus volt – egy
fanatikus, ciszterci szerzetes, ez idő tájt Cîteaux apátja.
Július 22-ére a hadsereg Béziers stratégiai jelentőségű városához érkezett, amelynek
lakossága között tekintélyes számú kathar is megtalálható volt. A város elkövetkező kifosztása
és felprédálása során Arnald-Amauryt megkérdez- ték, hogyan lehet megkülönböztetni az
eretnekeket a hűséges és odaadó katolikusoktól. A pápai legátus az egyház egész történelme
során talán leghírhedtebbé vált mondattal válaszolt: „Öljétek meg mindet; Isten majd kiválasztja
az övéit!”6 Az ezt követő mészárlásban körülbelül 15 000 férfi, asszony és gyermek veszett oda.
Arnald-Amaury az ekszta- tikus örömujjongáshoz közelítő diadalittassággal írta a pápának:
„Sem kor, sem nem, sem rang nem mentett meg senkit.”7
Béziers kifosztása rettegéssel töltötte el egész Dél-Franciaországot. A keresztesek éppen
soraikat rendezgették a füstölgő romok között, amikor küldöttség érkezett Narbonne városából,
felajánlva, hogy feladják összes katharjukat és zsidójukat (akik ekkorra szintén „törvényes
célpontokká” váltak), valamint ellátják a fegyvereseket pénzzel és élelemmel. Más falvak és
városok lakói elhagyták otthonaikat, és a hegyekbe, valamint az erdőkbe menekültek. De a
kereszteseknek nem csupán az volt a céljuk, hogy visszaállítsák Róma fennhatóságát, hanem az
is, hogy az összes eretneket teljesen kiirtsák, és hogy annyi zsákmányt raboljanak össze,
amennyire csak rátehetik a kezüket. Ennek következményeképpen a hadjárat tovább
folytatódott.
Augusztus 15-én, rövid ostromot követően, Carcassone megadta magát, és Simon de
Montfort megkapta a Carcassone vicomte-ja címet. Szerte a délvidéken tucatszámra égették
meg az eretnekeket, és mindenki mást felakasztottak, aki megkísérelte az ellenállást.
Mindazonáltal a katharok – akiket számos olyan déli nemesúr támogatott, aki megkísérelt
ellenszegülni az őket büntető pusztításnak – visszavágtak, és sok város meg vár többször is
gazdát cserélt. A mészárlás mértéke és elkeseredettsége egyre csak nőtt. 1213-ban Aragónia
királya megpróbált beleavatkozni a konfliktusba a katharok és a déli nemesek érdekében, de
hadseregét a keresztesek megverték a Muret melletti csatában, és magát a királyt is megölték.
1217 őszén a keresztes had megrohanta Toulouse-t; kilenc hónapig tartó ostrom következett.
1218. június 25-én maga Simon de Montfort is odaveszett a városfalak alatt, miután eltalálta
egy olyan faldarab, amelyet egy kőhajító ostromgépből lőtt ki a védők közötti asszonyok
egyike.
Montfort halálával a keresztesek hadserege kezdett szétszéledni, és bizonytalan béke szállt a
megtépázott vidékre. Nem tartott azonban sokáig; 1224-ben új keresztes háborút hirdettek meg
a déli országrész ellen, amelynek maga a király, VIII. Lajos volt a katonai vezetője, a veterán
fanatikus, Arnald-Amaury pedig még mindig a vallási elöljáró szerepét töltötte be. A király
1226-ban bekövetkezett halála ellenére a hadjárat tovább folytatódott, egészen addig, ameddig
1229-ben egész Languedocot nem csatolták ténylegesen a francia korona területeihez. Az új
uralom ellen további kathar felkelések törtek ki 1240-ben és 1242-ben is. 1244. március 16-án
hosszan elhúzódó ostrom után elesett Montségur, a legfontosabb megmaradt kathar erősség, és
több mint kétszáz eretneket égettek meg azon a hatalmas máglyán, amelyet a várhegy lábánál
raktak.
Az utolsó kathar erődítmény, Quéribus, tizenegy évvel később került az ellenség kezére,
1255-ben. Csak ekkor szűnt meg végre a szervezett kathar ellenállás. Ekkorra a túlélő eretnekek
közül számtalan menekült Katalóniába és Lombardiába, ahol új közösségeket alapítottak. Még
Franciaország déli részén sem halt ki azonban nyom nélkül a katharizmus. Számos eretnek
egyszerűen beleolvadt a helyi lakosságba; továbbra is megtartották hitüket, szertartásaikat pedig
titokban végezték. Még legalább további fél évszázadig aktív résztvevői maradtak a vidék
életének; a 14. század első két évtizedében még egyfajta kathar feltámadás is lezajlott a francia
Pireneusokban, Montaillou falu környékén. Erre az időre azonban megalakult egy olyan
intézmény, amely éppoly szigorúan bánt el az eretnekekkel, mint bármelyik keresztes hadsereg.
 MÁSODIK FEJEZET

Az inkvizíció eredete

Miközben katonai akciók zajlottak a kathar várak és olyan városok ellen, ahol nagyszámú
kathar népesség élt, egy másik folyamat is kibontakozóban volt. Noha nyilvánvalóan kevésbé
látványos, kevésbé drámai, kevésbé regénybe illő fejleményről volt szó, mégis sokkal
fontosabbnak bizonyult az egész kereszténység története szempontjából, messze túlmutatva a
13. századi Francia Királyság déli részének közvetlen környezetén. Hatása majdan kisugárzik az
egész keresztény világra, hogy formálja a nyugati történelem és kultúra lényeges alkotóelemeit;
jelenléte mind a mai napig érezhető.
1206 nyarán, másfél évvel azelőtt, hogy az albigensek elleni keresztes hadjáratot először
meghirdették volna, a Spanyol Királyság északkeleti részében található Osma város püspöke
keresztülutazott Dél-Franciaországon, visszatérőben római látogatásáról, utastársa egy Domingo
de Guzmán nevű férfi volt, aki az osmai székesegyházhoz tartozó szerzetesek alperjelének
tisztét töltötte be. Egy kisebb rangú kasztíliai nemes fia volt, s valószínűleg abban az időben
töltötte be a harminchatodik életévét. Tíz évig tanult a palenciai egyetemen, és híres volt
szónoki képességeiről, valamint a viták és tanácskozások során tanúsított rátérmettségéről.
Három évvel korábban, 1203-ban járt először Franciaországban, és az ottani kathar fenyegetés
jogos felháborodással töltötte el.
Megbotránkozása csak növekedett második látogatása alkalmával. Montpellier-ben ő és
Diego püspök találkoztak a helyi pápai legátusokkal, akik hosszasan panaszkodtak a vidéket
„megfertőző” eretnekségről. Hogy felvegyék a harcot ezzel a „fertőzéssel”, Guzmán és társa
nagyszabású tervet gondoltak ki. A püspök azonban egy éven belül meghalt, így a terveket
Guzmánnak magának kellett megvalósítania. Ha a „dicsőség” a megfelelő kifejezés, akkor le is
aratta munkájáért a dicsőséget.
A katharok híveik összegyűjtésének sikereit nagy részben a vándorprédikátoraiknak
köszönhették, akik tiszteletet paran- csoló személyek voltak, ékesszólásuk és vallási
tudományuk miatt. De életmódjuk is ugyanúgy tiszteletet keltett: nyilvánvaló szegénységük és
egyszerűségük, becsületességük és őszinteségük, ahhoz a fajta önmegtartóztatáshoz való szigorú
ragaszkodásuk, amelyet hagyományosan magával Jézussal és tanítványaival kapcsolatban
emlegettek. A katolikus egyház nem tudott versenyezni ezen elismert keresztény erényeknek a
gyakorlásában. Az egyházi hierarchia magasabb fokain lévők olyan életmódot folytattak,
amelynek fényűzése, gazdagsága, elpuhult élvhajhászása és szégyentelen kicsapongása aligha
felelt meg bármiféle evangéliumi példának. A helyi papok ugyanakkor, noha eléggé szegények
voltak, döbbenetes nemtörődömséget és tudatlanságot tanúsítottak, és nem voltak sokkal többre
képesek, mint hogy elmondjanak egy-egy misét, és minden bizonnyal képtelenek lettek volna
vallási vita folytatására. A szerzetesek kolostoraikban maradtak elzárkózva, és elsősorban
kétkezi munkával, vallási szolgálattal vagy elmélkedéssel foglalták el magukat. Közülük
kevesen akadtak, akiknek megvolt a képessége a tanulásra és a tudományok művelésére,
azonban ők sem adhatták ezt át a kolostor falain túli világnak.
 Domingo de Guzmán vállalkozott rá, hogy javít ezeken a körülményeken, és elgondolása
szerint a saját térfelükön veri meg a katharokat. Vándorszerzetesek (vagy barátok) egyre terjedő
hálózatát hozta létre – olyan emberek voltak ezek, akik nem elzárkózva éltek a monostorokban
vagy kolostorokban, hanem a vidék falvait és útjait rótták. Az egyház méltóságaival ellentétben
Guzmán prédikátorai mezítláb jártak, egyszerűen és mértékletesen éltek, koldulásból tartották
fenn magukat, így nyújtva példát a korai kereszténység és a kezdeti idők egyházatyái
aszketizmusából és önmegtartóztatásából. Sőt mi több, Guzmán szerzetesei, a „fekete barátok”
tanult emberek voltak, képesek a tudós vitatkozásra, és alkalmasak arra, hogy a kathar
prédikátorokkal vagy adott esetben bárki mással „vallási tornán” mérjék össze erejüket.
Ruhájuk lehetett egyszerű, és járhattak mezítláb, de könyveket cipeltek magukkal. A múltban
más egyházi emberek a tudományt önmagáért művelték, vagy pedig a tudás Róma általi
megőrzése és kisajátítása érdekében. Domingo de Guzmán – a későbbi Szent Domonkos – vált
az egyház történelmének első olyan személyiségévé, aki a tanulást a prédikáció központi
eszközének és segédeszközének vallotta.
A halálát követő kanonizációs eljárás folyamán összegyűjtötték a tanúvallomásokat azoktól,
akik személyesen ismerték, vagy megfigyelték munkája végzése közben. Ezekből a
beszámolókból egyfajta portré bontakozik ki. Domonkost aszketikus külsejű emberként írták le,
aki csaknem megszakítás nélkül imádkozott minden éjjel, és gyakran sírt is eközben. Nappal az
olyan nyilvános összejövetelek szervezésével volt elfoglalva, amelyek lehetővé tették számára a
katharok elleni prédikációkat, és gyakorta könnyekben tört ki egy-egy szentbeszéd alatt.
Élvezettel adta át magát az aszketikus életmódnak és az önsanyargatásnak. Imádkozás közben
gyakran ostorozta magát egy vaslánccal, amelyet a lába köré tekerve hordott. Éjjel és nappal
ugyanabban a ruházatban járt, egy durva, közönséges szőrcsuhában, amely összevissza volt
foltozva. Sohasem aludt ágyban, hanem csak a földön, esetleg egy deszkán.
Ugyanakkor azonban ő sem volt híján a különleges típusú hiúságnak. Úgy tűnik, pontosan
tisztában volt a róla mint aszkétáról kialakult képpel, és nem riadt vissza attól sem, hogy nagyon
is emberi, szentekhez nem egészen méltó köntör- falazással és megtévesztéssel erősítse ezt.
Amikor egy olyan vendégfogadó vagy út menti szállás közelébe ért, ahol éjszakázni akart,
először megállt egy közeli forrásnál vagy pataknál, és titokban megtöltötte a csobolyóját.
Miután belépett az épületbe, azzal is fokozta szerénységének és önmegtartóztatásának hírét,
hogy szinte semmit sem ivott.
Domonkos már 1206-ban – miközben az osmai püspökkel átutazott Franciaországon, és két
évvel az albigensek elleni keresztes hadjárat meghirdetése előtt – alapított egy apácamenhelyet
Prouille-ban. Az általa megismert pápai legátusok között volt Pierre de Castelnau is, akinek
1208. évi meggyilkolása jelentette az albigensek elleni keresztes háború kezdetét. Egy
Domonkosnak tulajdonított beszéd, amelyet röviddel az ellenségeskedés kitörését követően
mondott el Prouille-ban, bepillantást enged lelkivilágába és gondolkodás- módjába:

„Már jó sok éven át mondtam nektek kedves szavakat, prédikálván, könyörögvén,

könnyezvén. De ahogyan az én országom népe mondja, ahol az áldásnak nincs
hatalma, ott a furkósbot fog győzedelmeskedni. Most pedig föl kell hívnunk ellenetek
főurakat és papokat, akik, sajnálatos, de ezen ország ellenében gyülekeznek majd össze
(...) és sok embert kardélre hánynak majd, lerombolják tornyaitokat, lerontják
falaitokat, és mindannyi- ótokat szolgaságba taszítanak (...) a fegyver ereje fog
győzedelmeskedni ott, ahol a kedvesség és az áldás mit sem volt képes elérni.”1
 Rendelkezésünkre áll néhány különleges adat Domonkosnak a kathar hadjárat alatti
ténykedéséről. Világosnak tűnik, hogy a keresztes hadsereg élén haladt, és Arnald-Amaury, az
ugyanolyan fanatikus cîteaux-i apát megbízásából cselekedett, aki elrendelte Béziers város teljes
lakosságának kiirtását, azon az alapon, hogy „Isten majd kiválogatja az övéit”. Domonkos
életrajzírói közül még a legelnézőbbek is elismerték, hogy gyakorta kellett ítélkeznie olyan
személyek fölött, akiket azzal gyanúsítottak, hogy a katharok hitét követik; megpróbálta őket
visszatéríteni az egyházhoz, vagy – ha az erre irányuló kísérlet csődöt mondott – máglyára ítélte
őket. Végignézte számos eretnek tűzhalálát, és úgy tűnik, hogy lelkiismeretét igencsak könnyen
hozzászoktatta a látványhoz.
Nem véletlen, hogy Domonkos közeli barátja, bizalmasa és tanácsadója lett a keresztesek
kegyetlen katonai vezetőjének, Simon de Montfort-nak, és követte őt a pusztítás és a gyilkolás
ösvényén. Az 1213-as év egy részében, amikor Simon Carcassone-ban tartózkodott, Domonkos
a város püspökének segédjeként tevékenykedett, ügy vélik, hogy ott volt a sereggel a Muret
melletti csatában is, ahol prédikációja segítette Montfort katonáit, hogy legyőzzék Aragónia
királyának hadseregét. 1214-ben Montfort Domonkosnak adta legalább egy újonnan elfoglalt
város bevételeit. Domonkos volt az, aki megkeresztelte Montfort leányát, és összeadta
legidősebb fiát Franciaország királyának egyik unokájával.
Ekkorra Domonkos tevékenysége és Montfort-ral való kapcsolata miatt egyfajta ünnepelt
sztárrá vált a keresztesek között. így 1214-ben Toulouse gazdag katolikus polgárai három házat
adományoztak neki és a fekete barátok akkor még alakulófélben lévő rendjének; ezek közül egy
még ma is áll. Domonkos egy évvel később elvetette azt a korábbi ötletét, hogy Carcassone-ban
alapítsa meg rendjét, nyilvánvalóan a számos ellenkező, gyakran nyíltan ellenséges vélemény
miatt. Ehelyett Toulouse-ba költözött, és a neki adományozott házakban alakult meg a
Domonkos-rend, noha egyelőre még csak nem hivatalosan működtek.
Később, 1215-ben, Domonkos Rómába utazott, és részt vett a IV. Lateráni Zsinat ülésein.
Ezen a zsinaton III. Ince pápa is kifejezte egyetértését vele, hogy a hit bármiféle terjesztésében a
vallási tanulmányok rendkívül fontosak. Emellett támogatta a dominikánus rend hivatalos
megalakítását is, ám elhalálozott, mielőtt még megvalósíthatta volna. 1216 decemberében végül
az új pápa, III. Honorius adta meg a hivatalos engedélyt a rend működéséhez.
1217-re az eredeti toulouse-i dominikánusok oly sok ellenséges és gyűlölködő érzületet
vontak a fejükre, hogy szétszóródásra kényszerültek. A szétköltözés során olyan távoli helyekre
is eljutottak, mint Párizs, Bologna és Spanyolföld különböző vidékei. Most már hittudósokat is
fölvettek a rendbe, és szabályzatokat alkottak a tanulásról meg a könyvekkel való óvatos
bánásmódról. Mindegyik dominikánus rendháznak megvolt a maga tanára, akinek az előadásain
kötelező volt a megjelenés. Ezzel egy időben a rend tagjai tovább folytatták azokat a
tevékenységeket, amelyek olyannyira elidegenítették tőlük Carcassone és Toulouse városának
polgárait – a kémkedést, a följelentéseket és az általános információgyűjtést. Ezek révén a
dominikánusok bebizonyították értékességüket az egyháznak. A vándorszerzetesek hálózata,
amelynek tagjai a vidék útjait rótták, különösképpen alkalmas volt az információ gyors
begyűjtésére.
1221-ben Domingo de Guzmán Bolognában belehalt a lázba. Éppen csak betöltötte az
ötvenedik életévét, és úgy tűnt, fölemésztette túlhajtott, fanatikus energiája. A munka azonban,
amelyet elkezdett, rohamos ütemben folytatódott tovább. Halálakor máris körülbelül húsz
dominikánus rendház létezett Francia- és Spanyolföldön. A rend tagjai nemcsak prédikációikról
voltak híresek, hanem arról is, hogy buzgón és elszántan tanulmányozták a teológiát. 1224-re
legkevesebb 120 dominikánus tanult hittudományt Párizsban. Az 1227. esztendőtől fogva a
pápa elkezdte segítségül hívni őket a „hit üzletében”. A legfőbb egyházi méltóság különleges
engedélyével egyre többet foglalatoskodtak az eretnekek felkutatásával és elfogatásával, és az e
tevékenységekben mutatott buzgóságuk még inkább nélkülözhetetlenné tette őket az egyház
szemében.
1234-ben, mai szemmel nézve talán illetlen sietséggel, Domingo de Guzmánt szentté avatták.
Kevés szent kezéhez tapad ennyi vér. Akkorra, amikor Domonkos „megkapta jutalmát”, bármi
volt is az, a domonkosok már csaknem száz rendházzal rendelkeztek. Olyan fegyelemmel és
engedelmességgel működtek, ami manapság bizonyos szektákra és kultuszokra jellemző, ez
pedig a korabeli szerzetesjelöltek családjára is hasonló hatást gyakorolt. Amint valaki belépett a
rendbe, onnantól fogva elveszett a rokonai és a világ számára. A szentek életrajzának egyik
beszámolója szerint egy alkalommal egy nemes római család kísérelte meg visszaszerezni
fiúgyermekét a rend karmai közül. A fiatalembert erre nagy sietséggel egy másik rendházba
vitték, távol Rómától; családja követte őt, és a fiú éppen akkor kelt át egy folyón, amikor
hozzátartozói megjelentek a másik parton. Abban a pillanatban a folyó csodálatos módon
megáradt, vize felduzzadt, így lehetetlenné vált a rajta való átkelés. A fiatalember dominikánus
rendbéli maradt.

AZ ERETNEKSÉG SZÉTZÚZÁSA

1233-ban Domonkos egyik barátja került Szent Péter trónjára IX. Gergely néven. Ő volt az,
aki elindította a folyamatot, amelynek következményeképpen egy évvel később szentté avatták
Domingo de Guzmánt. Ugyanebben az időben, 1233. április 20-án az egyházfő kibocsátott egy
bullát, amely kifejezetten a dominikánusokra testálja az eretnekség kiirtásának nehéz feladatát.
Püspökeihez szólván a követ- kezőket írta:
„Látván, hogy titeket gondok forgószele köt le, és alig kaptok levegőt az
aggodalmak súlyos nyomása alatt, alaposan meggondoltuk, hogy megosztjuk
feladataitokat, hogy könnyebben viselhessétek őket. Ennek okáért elhatároztuk, hogy
prédikáló barátokat küldünk Franciaország és a hozzá kapcsolódó tartományok
eretnekei ellen, és könyörgünk nektek, figyelmeztetünk és buzdítunk titeket,
megparancsoljuk nektek (…) hogy fogad- játok őket szívesen, és lássátok el őket jól,
segítséget (…) nyújtván nekik abban, hogy feladataikat rendben elvégezhessék. ”2

Két nappal később kibocsátott egy második bullát is, amely közvetlenül a dominikánusoknak
szólt:

„Éppen ezért ti (…) felhatalmazást nyertek – hogy örökre megfosszátok a papokat

egyházi java- dalmaiktól, és hogy szembeszálljatok velük és mindenkivel, könyörület
nélkül, világi fegyveresek segítségét híva, ha szükségeltetik.”3

A pápa továbbá kihirdette egy állandó ítélőszék megalapítását, amelyben dominikánus

testvérek látták el a feladatokat. És így alakult meg hivatalosan is a pápai inkvizíció. Egy évvel
később, 1234-ben Toulouse-ban kezdett el működni, ahová két hivatalos inkvizítort neveztek ki.
Érdekes megjegyezni, hogy tevékenységük a pápai bulla szerint eredetileg a papság ellen
irányult.
A pápai ediktum értelmében a dominikánus inkvizítorok jogi felhatalmazást kaptak arra,
hogy a fellebbezés mindenféle lehetősége nélkül elítéljék az eretnekséggel gyanúsított
személyeket – és ilyen, tulajdonképpen gyorsított eljárással hozzanak meg halálos ítéleteket. Az
eretnekek megégetése természetesen nem számított új dolognak; Simon de Montfort hadserege
már 1209-től, az albigensek elleni keresztes hadjárat kezdetétől nagy kedvvel űzte ezt a
gyakorlatot. A seregvezér tettei azonban a sajátos kezdeményezésére mozduló kegyetlen katonai
parancsnok cselekedetei voltak, a hadijog saját értelmezésének ráerőszakolása a meghódított
területekre; ellenségeivel pedig olyan módon bánt, ahogyan azt megfelelőnek találta. Most, a
pápa áldásával, hivatalos és törvényes alapra helyezték a tömeges kivégzések gépezetét,
amelyre a formális szentesítés és felhatalmazás a keresztény világ leghatalmasabb urától
érkezett.
Elkerülhetetlenül előfordultak működési zavarok, tekintve a hivatali apparátus természetét és
méreteit. Számos pap irigyelte a dominikánusokat újonnan nyert hatalmukért, és némi
rokonszenvet kezdtek mutatni a katharok irányába, még ha csak emberies, és nem vallási okok
alapján is. Nem meglepő az sem, hogy hatalmi villongások jelentkeztek az inkvizítorok és a
helyi püspökök között. A pápa a püspökök nehéz terhének megkönnyítésére hivatkozott,
gyakorlatban azonban tulajdonképpen megfosztotta őket egyházi bírói hatáskörük egy részétől.
Kisebb-nagyobb zúgolódások, sőt nyílt ellenállás követte a rendelkezéseket. Néhány püspök
ragaszkodott ahhoz, hogy az ő hozzájárulása is szükséges az eretnekek elítéléséhez. Néhányan
követelték az ítéletek megváltoztatásának jogát. Néhányan pedig saját maguknak is inkvizítori
hatalmat szerettek volna.
A 13. század folyamán az inkvizítorok és a püspökök közötti féltékenység és ellenállás
egynémely esetben igen hevessé vált. Elméletben az inkvizítorok törvényszéke egész
egyszerűen csak kiegészítésként szerepelt a püspöki bíróságok mellett. Gyakorlatilag azonban a
püspöki hatalom fokozatosan csökkenni kezdett. 1248-ban egy tanács megfenyegette a
püspököket, hogy kizárják őket templomaikból, ha nem alkalmazkodnak az inkvizíció által
megállapított ítéletekhez. 1257-ben IV. Sándor pápa önálló szervezet rangjára emelte az
inkvizíciót azáltal, hogy fölmentette azt a püspökökkel való konzultáció kötelezettsége alól.
Végül 1273-ban X. Gergely pápa elrendelte, hogy az inkvizíció a helyi püspökökkel közösen
működjön, megosztva a hatalmat és a törvény- székeket; ezek után fokozatosan ez a minta vált
az általánossá.
Az első generáció inkvizítorai számára az élet nem volt mindig egyszerű. Néha megfelelő
lehetőséget nyújtott arra, hogy örvendjenek az elítéltek lelki kínjainak, ennek megfelelően pedig
fölmagasztalják önmagukat. Példának okáért Guillaume Pelhisson toulouse-i polgár 1230 körül
csatlakozott a dominikánusokhoz, és viszonylagos fiatalsága ellenére 1234-ben inkvizítorrá lett.
1268. évi halála előtt összeállított egy kéziratot a toulouse-i székhelyű inkvizíció 1230 és 1238
közötti működéséről. Körülbelül háromnegyed évszázaddal később Bernard Gui – a leghíresebb
és egyben leghírhedtebb inkvizítorok egyike, akinek alakját olyan kiemelkedően festette meg
Umberto Eco A rózsa neve című regényben – rábukkant Pelhisson kéziratára, és kellően
értékesnek találta ahhoz, hogy lemásoltassa. A másolat fennmaradt Avignon város levéltárában,
és értékes bepillantást nyújt a korai inkvizíció viszontagságaiba.
Pelhisson kifejezetten azzal a szándékkal írt, hogy a dominikánusok következő generációi,
valamint más hívő katolikusok.

„...tudjanak róla, milyen és mennyi szenvedés érte

elődjeiket a hitért és Jézus nevéért (…) bátorságot merítsenek az eretnekek és
minden más hitetlen ellen, és így készen állhassanak arra, hogy megtegyék – vagy
 inkább elszenvedjék – ugyanezt vagy még többet is, ha szükséges (…) Mert a rengeteg,
megszámlálhatatlan per, amelyet az áldott Guzmán és az abban az országban vele lévő
barátok türelemmel, odaadással és jó eredményekkel vezettek, egy ilyen apa igaz fiai
nem találtathatnak könnyűnek a próba során”.4

Hogy érzékeltesse, micsoda nehézségekkel néztek szembe az inkvizítorok 1234-ben Albi

városában, Pelhisson a következőket írja:

„A legátus úr (...) Arnold Catalant, aki akkoriban a toulouse-i rend tagja volt, Albi
körzetében inkvizítorrá tette az eretnekek ellen, ahol bátran és félelem nélkül prédikált,
és azon volt, hogy legjobb tudása szerint vezesse az inkvizíciót. Azonban az
eretnekségek hívei akkoriban semmit sem mondtak, hanem inkább mind egyesültek a
tagadásban; ő azonban mégiscsak elítélt két eretneket (…) és mindkettőt megégették
(…)Elítélt bizonyos más, már halott személyeket is, és elhurcoltatta és elégettette őket.
Ezáltal felzaklatva, Albi városának népe a Tam folyó vizébe akarta hajítani, de a köztük
lévő néhány ember követelésére végtére is elengedték, megver- ten, megszaggatott
ruhával, vérző arccal(...) később számos szerencsétlenség esett meg ezekkel az
emberekkel, Ferrier barát idejében, aki közülük többeket elfogott és bebörtönzött,
néhányat pedig elégettetett, ilyeténképpen víve véghez Isten valódi ítéletét.”5

Toulouse-ról szólva Pelhisson arról panaszkodik, hogy

„…azokban a napokban a katolikusokat zaklatták és számos helyen megölték azokat,

akik az eretnekek felkutatásával foglalatoskodtak (…) a környék főembere, a magasabb
rangú nemesekkel, polgárok- kal és másokkal egyetemben, megvédelmezte és elrejtette
az eretnekeket. Bántalmazták, megsebe- sítették és meggyilkolták azokat, akik őket
üldözték (…) számos gonosz cselekedetet hajtottak végre abban az országban az egyház
és a hívő emberek ellen”. 6

Pelhisson majdhogynem félvállról odavetett módon, fölényesen állapítja meg:

„A(...) barátok inkvizíciót tartottak Moissacban is, és elítélték John of Lagarde-ot,

aki Montségurba menekülvén, tökéletesen eretnekké vált, és később ott is égették meg,
210 más eretnekkel együtt.”7

1234-ben – abban az évben, amelyben Pelhisson szavaival élve „kihirdettetett az áldott

Guzmán, a mi atyánk szentté avatása”8 – a toulouse-i dominikánusok ünnepi misét készítet- tek
elő alapítójuk ünnepnapja alkalmából. Az étkezés előtt a résztvevők éppen mosakodtak, amikor
„isteni előrelátás folytán” hírét vették, hogy egy láztól haldokló asszony bizonyos eretnek
személyektől éppen most kapta meg a consolamentumot (’megvigasztaltatás’), ami az utolsó
kenet kathar változata volt. Abbahagyván a szertartásos mosakodást, számos dominikánus
szerzetes, velük pedig Toulouse püspöke, a beteg asszony házához sietett, és berontott a
szobájába.

„A püspök (...)leült a haldokló mellé, hosszasan beszélni kezdett neki a világ és a

földi dolgok megvetéséről – a püspök úr nagy gonddal kiszedte belőle, hogy mi az,
 amiben hisz, és ezek közül majdnem minden az volt, amelyben az eretnekek hittek
(…)Azután így szólt a püspök: »Ezért hát eretnek vagy! Mert amit megvallottal, az az
eretnekek hite, és bizonyosan tudod, hogy az eretnekségek kétségbevonhatatlanok és
elátkozottak. Tagadd meg mindet! Fogadd el azt, amit a katolikus egyház hisz!« (A
püspök) ilyen és sok hasonló kijelentést tett neki mindenkijelenlétében, de nem ért el
semmit, hiszen a nő ragaszkodott meggyőző- déséhez, és még inkább állhatatosan
kitartott eretnek konokságában. A püspök, aki hívatta a plébánost és más embereket,
Jézus Krisztus nevében azon nyomban eretnekként elítélte. Mi több, a plébános elvitette
őt abban az ágyban, amelyben feküdt, ki a gróf mezejére, és ott helyben azonnal
megégettette.”9

Így koronázták hát meg emberáldozattal a toulouse-i dominikánusok az újonnan szentté

avatott Domingo de Guzmán ünnepnapját.
1235-re, írja Pelhisson, a dominikánusok elleni gyűlölet egyre nőtt Toulouse-ban.

„Akkortájt bizonyos elhunytak testét, akikről megállapították eretnekségüket,

végighurcolták a városon, és elégették. Az egész város felbolydult és a barátok ellen
beszélt az inkvizíció miatt; a grófhoz fellebbeztek. Ő eljött az inkvizítorokhoz, és kérte
őket, hogy rá való tekintettel szüneteltessék egy időre az ítéleteket; komolytalan okokra
hivatkozván. Ők pedig megtagadták a kérését. ”10

1235 novemberére minden dominikánust, és velük együtt az inkvizíciót is, erőszakkal

elűzték Toulouse-ból a város konzulainak kezdeményezésére. Erre válaszképpen a konzulo- kat
az inkvizíció kiátkozta az egyházból. Röviddel ezután a pápa követelte, hogy engedélyezzék az
inkvizítorok visszaté- rését. Miután újra berendezkedtek, borzalmas erőszakossággal folytatott
hadjáratba kezdtek:

„Abban az időben számos előkelő férfiról és másokról, akik akkor már halottak
voltak (…) (derült ki eretnekségük, és) (...) elítélték és kihantolták őket, a barátok a
plébános és embereinek jelenlétében vetették ki a gyalázatosokat a város temetőiből.
Csontjaikat és bűzlő tetemüket keresztülvonszolták a városon, nevüket a kikiáltó tette
közzé az egész városban, azt kiáltva: »Aki így tesz, így pusztul el!«, és végül elégették
őket a gróf mezején, dicsőségére Jézusnak és édesanyjának, a Szent Szűznek, és Szent
Guzmánnak, az Ő szolgájának, (aki) (...) a legnagyobb boldogsággal végezte el az Úr
ezen munkáját.”11

AZ EMBERÁLDOZAT JOGSZERŰSÉGE

A keresztény történelemben nem volt új dolog az eretnekek megkínzása és kivégzése.

Ellenkezőleg, ennek a gyakorlatnak számos előzménye volt, amelyek legalább a 4. századig
nyúltak vissza. Kr. u. 385 körül Priscillianus, Ávila püspöke (381-385) tanításaiba belefoglalt
bizonyos, a Közel-Keletről származó apokrif elemeket is, valamint lehetséges, hogy a
gnosztikus dualizmusról szóló tanításokat is. Eretnekséggel és boszor- kánysággal vádolták
meg, és Maximus, az akkor uralkodó római császár elé vitték, és hosszas kínvallatásnak vetették
alá. Miután a neki felrótt bűnökért elítélték, lefejezték két másik egyházi személlyel együtt, akik
közül az egyik egy gazdag hívő asszony, a másik pedig Priscillianusszal összefüggésbe hozott
ismert költő volt. Tribunusokat küldtek ki Hispániába, hogy további vizsgálatokat folytassanak,
amelynek eredménye másik két eretnek kivégzése és öt száműzetése lett. A később szentté
avatott Siricius pápa, aki Szent Péter trónján ült, tiltakozását fejezte ki – nem a kivégzések,
hanem azon tény ellen, hogy az eljárásokat világi, és nem egyházi bíróságon folytatták le.
Priscillianus holttestét visszaszállították Hispá- niába, hogy eltemessék, s ahol hamarosan oltárt
emeltek az emlékezetének – azon a helyen, amelyet ma Santiago de Compostelának hívnak.12
Az ide vezető eredeti zarándokútról azt mondják, hogy azon az útvonalon halad végig, amelyen
egykor Priscillianus holttestét hispániai végső nyughelyére szállították.
A Priscillianus halála és az inkvizíció megalakulása között eltelt századokban végeztek ki
más eretnekeket is. Ezek azonban nem összefüggő és központosított pápai politika eredményei
voltak, hanem elszigetelt, heves erőszakro- hamoknak tekinthetők, amelyet a helyi egyház
képviselői vagy pedig buzgón vallásos világi nagyurak követtek el. Így például 1022-ben a
francia király több, állítólagosan eretnek orléans-i szerzetest küldött máglyára. 1126-ban egy
magányos eretneket égettek meg St. Gilles-ben. Most azonban az inkvizíció neve alatt hivatalos,
többé-kevésbé olajozottan működő gépezetet alapítottak meg a nyomozás egész folyamatának, a
vádemelésnek, a kínvallatásnak, a pernek és a kivégzésnek a lebonyolítására.
Noha csak rendkívül hiányos dokumentáció maradt fent alátámasztására, mégis úgy tűnik,
hogy létezett egy hagyomány, amely legalább a 9. századra nyúlik vissza, és amelynek
értelmében az egyház emberei nem onthattak vért. A lándzsa, kard vagy tőr általi vérontás
nyilvánvalóan keresztényietlen cselekedetnek számított. Így a Roland-ének egyik szereplője, a
pap Turoldus még hadjárat idején is tartózkodik a hegyes fegyverek viselésétől; ezek helyett
buzogányt hord magánál. Talán elfogadhatatlan lehetett, hogy ledöfjenek valakit, de ha a vér
„véletlenül” folyt ki egy betört koponyából, az más, teológiailag elfogadható esetnek számított.
Talán az ehhez hasonló hagyomány iránti tiszteletből úgy tűnt, az inkvizíció módszereit,
legalábbis elvben, úgy alakították ki, hogy a tényleges vérontást a legminimálisabbra
csökkentsék. Az inkvizítoroknak természetesen kevés lelkiismeret-furdalásuk és erkölcsi
aggályuk volt – a hitbeli gazdagság érdekében – az áldozatokra mért fizikai fájdalom miatt.
Hogy mégis biztosíthassa ezeket az engedményeket, IV. Sándor pápa (1254-1261) felhatalmazta
az inkvizítorokat, hogy feloldozzák egymást az úgynevezett szabálytalanságok miatt – ami
például egy áldozat idő előtti halálát jelentette. De a kínzás legtöbb formája – az olyan kedvelt
eszközök, mint a kínzópad, az ujjprés, a strappado (vonócsiga) és a víztortúra – elkerülte a vér
szándékos kiontását. Az ilyesféle eszközöket, úgy tűnik, annak érdekében alkalmazták, hogy a
lehető legkisebb piszkot csinálják a lehető legmagasabb fokú fájdalom okozása mellett.
Bármik voltak is a további, kifejezetten fájdalomokozásra feltalált perverz, zseniálisan
kialakított eszközök, az inkvizíció fő eszköze mégiscsak a tűz maradt. A tűzhasználat jogi
előzményei és szentesítése a római birodalmi jogból szárma- zott, amelyet újraélesztettek a 13.
század folyamán, és egyúttal alapjává vált Európa jogi rendszereinek. A római jog
törvénykönyve szerint a tűzhalál volt az alkalmazott büntetési forma apagyilkosság,
szentségtörés, gyújtogatás, boszorkány- ság és árulás esetén. És ebben áll az eretnekekkel való
bánásmód eredete és előzménye. 1224-ben a Német-római Szent Birodalom császára, II.
Frigyes bevezetett egy törvényt Lombardiában, amelynek értelmében lehetővé vált a visszaeső
eretnekek megégetése. 1231-ben ezt a rendelkezést belevették a szicíliai törvénybe. 1238 és
1239 folyamán három jogi nyilatkozattal lehetővé vált a szicíliai jog törvénykönyvének
alkalmazása az egész Német-római Szent Birodalomban.
II. Frigyes császár maga aligha számított mintakeresz- ténynek; mindenféle különösen
eretnek tanítások tanulmányo- zásában merült el. Széles körű ismeretekkel rendelkezett az
iszlám és a zsidó eszmékről. Az alkímia, az asztrológia és más olyan tudományok gyakorló
tanítványa volt, amelyeket ma ezoterikusnak neveznénk. Mem kedvelte sem a katolikus
egyházat, sem a pápát, aki folyamatosan eretnekséggel vádolta, és két alkalommal ki is átkozta.
Noha az egyház szüntelenül hadilábon állt Frigyessel, nem volt lelkiismeret-furdalása akkor,
amikor az ő törvényeit hívta segítségül, és a tüzet az intézményesített pirománia vakbuzgó
lelkesedésével társította. A dominikánus inkvizíció egyik első intézkedései között volt, hogy
kihantoltassa az Albi városában kivégzett eretnekek holttestét, és elégettesse. Ahogyan
Guillaume Pelhisson korábbi vallomásából is látszik, a kiásott holtak megégetése éppen olyan
népszerűtlen intézkedésnek bizonyult, mint amikor ugyanezt cselekedték az élőkkel, és az ilyen
tettek gyakran váltottak ki ellenséges reakciókat a helyi lakosságból, különösen Languedocban.
Számos inkvizítornak fegyveres kíséretre volt szüksége, átutazóban a vidéken. Nem egyet
meggyilkoltak közülük. Az ilyen szerencsétlenségek azonban nem riasztották el őket a lelkesült
„alágyújtástól”. Robert le Petit inkvizítor Észak-Franciaországon keresztülve- zető útját például
máglyák jelezték. 1239-ben egy alkalommal ő felügyelte 180 áldozat egyidejű tűzhalálát.
Túlkapásait csak két évvel később, 1241-ben fékezték meg.
Az ilyen emberek vezetése alatt az emberáldozat ősi, pogány gyakorlatát a keresztény
kegyesség álarca mögé bújva élesztették föl. Egy eretnek megégetése örömteli, megünne-
pelendő eseménnyé vált. Az ilyen események természetét igen jól megvilágítja a rájuk később,
Spanyolországban alkalmazott elnevezés. Szó szerinti fordításban a hírhedt autodafé – a
nyilvánosan lefolytatott per, amelynek a máglyahalál volt a csúcspontja – ‘a hit cselekedete’
jelentéssel bír.

AZ INKVIZÍCIÓ MÓDSZEREI

Az inkvizíció gyorsan kifejlesztette a megfélemlítés és az ellenőrzés olyan módszerét, amely

lenyűgözően hatásos volt – olyannyira, hogy benne Sztálin titkosrendőrségének, a náci SS-nek
és a Gestapónak az előzményeit vélhetjük fölfedezni. Alkalomadtán az inkvizítor és kísérete
előzetes bejelentés nélkül állított be egy városba, faluba, egyetemre vagy, mint ahogyan az A
rózsa nevében is történik, egy apátságba. Ám még gyakrabban érkezését már jó előre fényűző
módon előkészítették, sőt miséken is előre bejelenthették. A templomajtókra és nyilvános
hírtáblákra kiszegezett ékesszóló kiáltványokban tették közzé a közelgő eseményt, és aki tudott
olvasni, nagy sietséggel értesítette azokat, akik nem tudtak. Amikor az inkvizítor megérkezett,
ezt ünnepélyes menetben tette, körülvéve jegyzőiből, titkáraiból, tanácsadóiból, segéde- iből,
orvosaiból és szolgáiból álló kíséretével – ehhez gyakran tartozott még fegyveres kíséret is. Ily
módon levezényelve megjelenését, összehívatta az összes helyi lakost és az egyházi
személyeket, akikkel fennkölt beszédben közölte jövetele célját és küldetésének lényegét.
Azután – mintha csak nagylelkűen vacsorameghívásokat ajánlana fel – felszólított mindenkit,
hogy aki bűnösnek óhajtja vallani magát az eretnekség vétkében, lépjen előre.
Az eretnekgyanús személyeknek „kegyelmi időt” adtak – ami tizenöttől harminc napig
terjedhetett –, hogy feladják magukat. Ha ezt megtették a megadott időn belül, általában
visszafogadták őket az egyház kebelébe, nem súlyosabb büntetés kirovásával, mint egy
egyszerű vezeklés. Kötelesek voltak azonban megnevezni az általuk ismert többi eretneket, és
részletes információkat szolgáltatni róluk. Az inkvizíció mindenekfölött a mennyiségben volt
érdekelt; készen állt arra, hogy egészen elnézően bánjon egy eltévelyedettel, még ha bűnös is,
amennyiben legalább tucatnyi másikat tudott kiválasztani, még akkor is, ha azok ártatlanok
voltak. Ennek a gondolkodásmódnak következményeképpen a lakosság egészét, és nem csupán
a vétkeseket, a manipulációnak és az ellenőrzésnek köszönhetően állandó rettegésben tartották.
És mindenki, vonakodva bár vagy sem, de kémmé változott.
A büntetéseknek még a legenyhébbike, a vezeklés is igen súlyos formát ölthetett. A
szelídebb büntetés, amelyet azokra róttak ki, akik önként feladták magukat a „kegyelmi
időszak” alatt, és vallomást is tettek, az úgynevezett fenyítés volt. Ha a tisztesség (és az
időjárás) megengedte, az önmagát feladó eretneket arra kényszerítették, hogy minden vasárnap
vetkőzzön mezítelenre, és jelenjen meg a templomban egy pálcával. A mise egy meghatározott
pontján azután a pap lelkesen megvesszőzte őt az egész egybegyűlt hívősereg szeme láttára –
„odaillő közjáték” volt ez, jegyzi meg egy történész szárazon, „a szentmise misztériumai
között”.13 A büntetésnek azonban itt még nem volt vége. Minden hónap első vasárnapján a
vezeklőnek végig kellett látogatnia minden házat, amelyben valaha is más eretnekekkel
találkozott – és mindegyikben újfent megvesszőzték. Az ünnepnapokon köteles volt minden
ünnepi menetben részt venni és ilyenkor további testi fenyítéseket elviselni. Ezeket a
büntetéseket az egész hátralévő életében alkalmazták, hacsak nem tért vissza az addigra már
régen elutazott inkvizítor, nem emlékezett rá, és nem oldotta fel ez alól.
A vezeklés másik, ugyanennyire kegyes és könnyű formájának tartották a zarándoklatot. Ezt
gyalog kellett megtenni, és gyakran éveket is igénybe vehetett, amelynek során az illető családja
akár könnyedén éhen is halhatott. A zarándoklatnak kétféle formája volt. A „kisebb” egy
tizenkilenc szentélyt érintő utat foglalt magában, amely egész Franciaországot behálózta; a
vezeklőt mindegyik szentélynél megvesszőzték. A „nagyobb” zarándokút hosszabb távot
jelentett – Languedoctól Santiago de Composteláig, Rómába, Kölnbe és Canterburybe. A 13.
század folyamán a vezeklőket néhány esetben a Szentföldre küldték keresztesekként, és ott
kettőtől nyolc évig terjedő időt kellett eltölteniük. Ha túlélték, visszatérésükkor egy a
jeruzsálemi vagy az akkorni pátriárkától származó levelet kellett magukkal hozniuk, amely
igazolta szolgálatukat. Egy időben oly sok eretneket küldtek már szentföldi zarándoklatra, hogy
a pápa betiltotta ezt a fajta gyakorlatot, attól félvén, hogy ezek az emberek gondolataikkal
megfertőzik az egész Szentföldet.
Azokat az eretnekeket, akik önként vallottak, esetenként egész életükre arra kötelezték, hogy
felső- és alsóruhájukon, a mellrészen és a hátán nagy, sáfránysárga keresztet viseljenek, így a
vezeklő állandó megalázásnak, kinevetésnek és gúnyolódásnak, időnként pedig erőszaknak is ki
volt téve. Az így megjelölt embereket mindenki kiközösítette, és semmiféle kapcsolatot nem
tartottak fönt velük. A fiatal nők képtelenek voltak férjet találni maguknak.
Végezetül a büntetést ki lehetett róni pénzbírság formájában is. Ezek a bírságok hamar
hatalmas botrányok kiindulópontjaivá váltak, mert az inkvizítorok gyakran óriási összegeket
zsaroltak ki maguknak. Hamarosan virágzott a megvesztegetés. 1251-ben még a pápa is
fölemelte szavát, és megtiltotta bírságok kirovását. Mindazonáltal a tiltás nem tartott sokáig, és
az inkvizítorok ismét „jogot kaptak arra, hogy pénzbüntetéseket szabjanak ki legjobb belátásuk
szerint”.
A halál sem jelentett szabadulást a büntetések alól. Ha egy ember elhunyt, mielőtt
teljesíthette volna a rá kiszabott büntetésmennyiséget, ezt isteni átokként értelmezték – jelezte,
hogy büntetése nem volt kellően szigorú az Úristen szemében. Az ilyen esetekben kihantolták
az elhunyt földi maradványait, és nyilvánosan elégették. Vagyonát törvényesen ki lehetett
sajátítani, és családjának életben lévő tagjait kötelezhették az elhunyt büntetésének letöltésére,
úgyszintén az adósságainak kifizetésére.
Ezek voltak a legenyhébb büntetési formák, amelyeket kegyesen azokra róttak ki, akik
önként megvallottak vétkeiket, és információkat adtak másokról. A tőlük származó adatokat
gondos részletességgel följegyezték. Hatalmas ,,adatbázisát hoztak létre, amelyhez a későbbi
kihallgatások során további dokumentumokat csatoltak, és mindezt az anyagot kataló- gusokba
rendezték, a könnyebb és hatékonyabb visszakeres- hetőség érdekében. A gyanúsítottakat így
szembesíteni lehetett harminc vagy akár negyven évvel ezelőtt elkövetett vagy állítólagosán
elkövetett vétségeikkel és bűntetteikkel. 1316-ban például kiderült, hogy egy asszonyt először
1268-ban tartóztattak le eretnekség vádjával. Ez a rendszer annak a példája, ahogyan a modern
államokban folyik az állampolgárok figyelemmel kísérése; mindez annak a rendőrség által
használt, elektronikusan számon tartott adatbázisnak az elődje, amellyel az ifjúkori
törvényszegéseket – például kábítószer-használat vagy tüntetéseken való részvétel – évekkel
később elő lehet keresni, hogy hiteltelenné tegyenek egy politikust vagy más közéleti
személyiséget.
Megérkezve célállomásukra, az inkvizítorok berendezkedtek egy ideiglenes főhadiszálláson,
és elkezdték meghallgatni mind a beismerő vallomásokat, mind pedig a följelentéseket. A
rendszer gyakran ellenállhatatlan kísértést jelentő lehetőséget nyújtott régi sérelmek
megbosszulására, átkok beteljesítésére, az ellenségek bajba keverésére. A feleségeket gyakran
biztatták arra, hogy jelentsék fel a férjüket, a gyermekeket pedig, hogy árulják el a szüleiket.
Tanúkat idéztek be, hogy igazolják az eredeti vallomásokat és tanúskodásokat. Ha egy személyt
két másik ember bűnösnek vallott, akkor egy hivatalos személy idézés útján felszólította, hogy
jelenjék meg az inkvizíciós bíróság színe előtt. Ehhez a végzéshez rendszerint mellékelték az
ellene felhozott vádak írásos változatát is; vádlóinak és a tanúknak a neveit azonban soha nem
tüntették föl.
Ha a megvádolt menekülést kísérelt meg, a neki szóló idézést három egymást követő
vasárnapon kihirdették. Ha még mindig elmulasztotta a megjelenést, hivatalosan kiközösítették
az egyházból, és ezt is kihirdették. Saját kiközösítésük terhe mellett az embereknek tilos volt
étellel, szállással vagy menedékkel segíteniük.
Ezzel szemben ha a megvádolt megjelent az inkvizíció idézésére, az ellene szóló
bizonyítékokat hivatalosan is előadták. Ha ezeket elegendőnek találták, akkor hivatalosan
letartóztatták, és onnantól kezdve az inkvizíció markában volt. Minthogy mindegyik inkvizítor
kínosan ügyelt arra, nehogy hibázáson kapják, minden lehetséges eszközt és fortélyt bevetett,
hogy vallomásra bírja vagy kényszerítse az illetőt. A kihallgatások gyakorta elhúzódtak. Egy
közhivatalnok szerint „nincs szükség a sietségre (…) mert a fogság kínjai és nyomorúsága sok
alkalommal változtatja meg az emberek véleményét”.14 A gyanúsítottakat néha csak szigorúan
elzárva tartották, egészen addig, ameddig nem vallottak. Némelykor megláncolták őket, és
látogatók sem mehettek be hozzájuk. Néha éheztették őket. Igen gyakran kedveskedő
hízelgéssel próbálták meggyőzni őket; szintén gyakori volt, hogy megkínozták a
bebörtönzötteket.
A világi törvények értelmében az orvosok, a katonák, a lovagok és a nemesek nem voltak
alávethetők kínzásnak, és sérthetetlenséget élveztek. Az inkvizíció arra törekedett, hogy a
fájdalmakat demokratikussá tegye, vagyis mindenki számára elérhetővé, tekintet nélkül korra,
nemre vagy társadalmi helyzetre. Az inkvizítoroknak kezdetben megtiltották, hogy maguk
alkalmazzanak fizikai kínzást a gyanúsítottakon, csak felügyelőként vagy megfigyelőként
működhettek közre, utasításokat adva a civil vagy a világi tisztviselőknek arról, hogy mi a
feladatuk; megfigyelőként voltak jelen, és mindent följegyeztek, ami az erőszak alkalmazása
során történt. Azután egy III. Ince által 1252-ben kiadott pápai bulla hivatalosan is felhatalmazta
az inkvizítorokat, hogy maguk is végezhessenek kínvallatásokat –„azzal a megkötéssel, hogy az
efféle kénysze- rítés nem okozhat sérüléseket a lábakon, és nem sodorhatja a halál közelébe a
személyt”. Az inkvizítorok hamar találtak módot arra, hogy kijátsszák ezeket a tiltásokat,
valamint oly sokat panaszkodtak emiatt, hogy 1260-ban az akkori pápa, IV. Sándor
engedélyezte, hogy feloldozzák egymást bármiféle, esetleg bekövetkező „rendellenesség”
esetén.
A vérontáshoz való hagyományosan finnyás egyházi hozzáállás változatlanul létezett. Ennek
következményeképpen a hegyes és pengével rendelkező eszközöket még mindig elkerülték, és a
kínpadot, az ujjprést és más eszközöket részesítették előnyben, amelyek csak „véletlenül”
okozták a vér kiserkenését. A csípőfogók és más hasonló játékszerek elkerülendő módszereknek
számítottak. A hús fogóval való tépkedése meglehetősen véres mészárosmunka volt, ha azonban
a fogók vörösen vagy fehéren izzottak, a forró fém azonnal kiégette a sebet, így elállította a
vérzést. Ilyenfajta kifinomultsággal állapították meg a kínvallatás idejét és gyakoriságát is.
Legelőször a megvádoltat csupán egyszer és nem több, mint harminc percig lehetett kínozni. Az
inkvizítorok hamarosan kezdték kijátszani ezt a korlátozást, azt állítva, hogy csupán
egyetlenegyszer alkalmazták a tortúrát, és az összes további, ezt követő harmincperces időszak
csupán a legelső folytatása volt. Vagy pedig a gyanúsítottat egy adott válasz kicsikarásáért
egyetlen vádpontban kínozták csak, és a második vagy harmadik pontra adandó válaszok
igazolták a további gyötrelmek alkalmazásának jogosságát. Léteznek dokumentummásolatok,
amelyek olyan személyekről szólnak, akiket egy héten vagy hosszabb időn át is naponta kétszer
kínoztak meg.
A gyakorlatban a gyanúsítottat addig kínozták, ameddig nem volt kész a vallomástételre –
amely pontra előbb vagy utóbb szinte bizonyosan elérkezett. Ekkor a kínzókamrából átvitték
egy közeli szobába, ahol meghallgatták és lejegyezték a vallomását. Az iratot azután
visszaolvasták neki, és hivatalosan is megkérdezték, igazak-e a leírtak, vagy sem. Ha igennel
válaszolt, akkor lejegyezték azt is, hogy vallomása „szabad akaratból és önként” született,
„erőszak vagy félelem” hatása nélkül. Ezek után következett az ítélkezés.
Általában a halálos ítélet volt a folyamat utolsó állomása. A legtöbb inkvizítor inkább
szerette volna megőrizni a „megmentett” lelket egy többé-kevésbé érintetlen testben, amely a
büntetések vagy a zarándoklatok során tanúskodott a hit kegyelméről és nagyságáról. Sőt mi
több, az egyik történész megfigyelése szerint „egy áttért, aki kész elárulni a barátait,
hasznosabb, mint egy megsütött hulla”.16
Az inkvizítorok azt is megfigyelték, hogy egyes eretnekek igen nagy lelkesedést mutatnak
abban, hogy a lehető leghamarabb mártírrá legyenek – „és az inkvizítoroknak egyáltalán nem
okozott örömöt, hogy ehhez hozzásegítik őket”.17 Az ilyen esetekben az időt és az állandó,
szűnni nem akaró fájdalmat hívták segítségül, hogy eloszlassák az emberekből a szenvedélyes
mártíriumvágyat. Következés- képpen a makacsul ellenálló áldozatokat elnyújtott és enyhébb
kínzásoknak vetették alá. Hivatalosan is ajánlott volt, hogy megláncolva tartsák őket egyedül
egy sötét, föld alatti börtönben, legalább hat hónapig, de sűrűn egy évig vagy tovább is. A
gyanúsított feleségének és gyermekeinek gyakran engedélyezték, hogy láthassák szerettüket,
annak érdekében, hátha emiatt fogja majd magát meggondolni. Papoknak is lehetővé tették a
látogatást, hogy logikus vitatkozás vagy kényszerítés során hízelgéssel vagy rábeszéléssel
eredményt érjenek el.
Akármilyen nagy volt is a vonakodás a halálos ítéletek kiszabásától, gyakorta mégis ez lett a
végeredmény. A papok álszenteskedése itt is ragyogóan megmutatkozott. Az inkvizí- torok
maguk nem hajthatták végre a halálos ítéleteket, amelyek meglehetősen keresztényietlen
színben tüntették volna fel őket. Ehelyett kötelezően elvégeztek egy szertartást, amelynek során
az elítéltet átadták a helyi világi hatóságoknak, általában a következő bevett formula
kíséretében: „Elbocsátunk téged egyházi ítélőszékünk elől, és átadunk a világi fegyvereknek. De
erősen könyörgünk a világi bírósághoz, olyan módon enyhítse az ítéletet, hogy elkerüljék a
vérontást és a halálos veszélyt.” 18 Közismert tény volt, és mindenki belenyugodott, hogy
mindez csupán üres szólam, ami egyszerűen lehetővé tette az inkvizítornak, hogy, akárcsak
Pilátus, mossa a kezeit az üggyel kapcsolatban. Senki sem ringatta magát abban az illúzióban,
hogy ezek a szavak bármi mást is jelenthetnének, mint a máglyahalált.
Hogy a lehető legtöbb néző jelenlétét biztosítsák, a kivégzéseket, amikor csak lehetséges
volt, ünnepnapokon tartották. Az elítéltet egy hatalmas köteg száraz fából kinyúló póznához
kötözték, elég magasan ahhoz, hogy az összegyűlt tömegből mindenki láthassa. Később,
[†]
Spanyolországban, az áldozatot időnként megfojtották , mielőtt valójában meggyújtották
volna a máglyát, és így kegyesen megkímélték a tűzhalál gyötrelmeitől. A korai inkvizíció nem
mutatott ilyenféle nagylelkűséget, noha a füstmérgezés okozta halál esetenként előbb
következett be, mint a tűz okozta, és egy kevéssel gyorsabb megszabadulást jelentett. Amikor a
rituálénak vége volt,

„...következett az az undorító folyamat, amely feltétlenül szükségeltetett a félig

megégett test végleges elpusztításához – feldarabolták, össze- törték a csontokat, és a
maradványokat, valamint a belső részeket egy újonnan meggyújtott tűzre dobták.”19

Ezt a rettenetes végkifejletet különösen fontosnak tartották egy jelentősebb eretnek esetében,
annak érdekében, hogy ne maradjon semmiféle relikvia, amelyet megrögzött követői magukkal
vihettek volna.
Az inkvizítorok igen kötelességtudó könyvelőknek bizonyultak. Négy eretnek 1323. április
24-én, Carcassone-ban tartott megégetésével kapcsolatban az inkvizítor beszámo- lójában a
következő elemek szerepelnek:

„Fahasábokra: 55 sol 6 dénár

Venyigére: 21 sol 3 dénár
Szalmára: 2 sol 6 dénár
Kötelekre az elítéltek megkötözéséhez:
4 sol 7 dénár
A hóhéroknak: mindegyiküknek 20 sol,
összesen 80 sol.”20

Meglehet, hogy van némi kísértetiesen költői igazság ezekben az adatokban. Egy hóhér
értékét körülbelül annyira becsülték, mint nyolc facölöpét, és kissé kevesebbre, mint egy halom
venyigéét.
Mint minden intézmény, becstelen vagy sem, az inkvizíció is kitermelte a maga hírességeit.
Ezek közül az egyik legelső volt a hírhedt Marburgi Konrád, aki a fizikai és szellemi kínt az
üdvözüléshez vezető igen gyors útnak tekintette. Pálya- futásának kezdete körül annak a német
hercegnőnek a lelki vezetője, gyóntatója volt, akit később Türingiai Erzsébet néven szentté
[‡]
avattak . Konrád kegyetlenül végzett szolgálata során a hercegnő 24 éves korában belehalt az
önként vállalt nélkülözésekbe; ekkorra Konrád már belefogott az eretnekek egyházi fennhatóság
alatti üldözésébe. Azután 1231-ben a pápa, IX. Gergely megbízta azzal, hogy vegye át az egész
német inkvizíció fölötti ellenőrzést, amellyel gyakorlatilag korlátlan hatalmat adott a kezébe. Ez
a fejébe szállt, és arra sarkallta, hogy meggondolatlanul megvádoljon számos magas rangú
nemesurat. Ők sokkal nyitottabb gondolkodásúnak és makacsabbnak bizonyultak, mint
franciaországi megfelelőik. Közülük többen a német-római császárnak, II. Frigyesnek tartoztak
hűséggel, aki egyébként is kiátkozott volt. Amikor Konrád megkísérelt keresztes hadjáratot
összehívni ellenük, úton Marburg felé lesben állva várakoztak rá, és orvul meggyilkolták.
Egy évvel azelőtt, hogy 1233-ban Konrádot elérte volna a végzete, egy másik inkvizítor,
Tors-i Konrád szintén elindult egy küldetés végrehajtására, amely során városról városra járva
tömegesen ítélkezett, és máglyára küldte az embereket. „Megégetnék száz ártatlant – jelentette
ki –, ha csak egyetlen bűnös volna is közöttük.”21 Amikor Marburgi Konrádot meggyilkolták, a
pápa Tors-i Konrádot bízta meg a feladat továbbvitelével. Nem volt szüksége biztatásra, hogy
így tegyen, és nagy élvezettel folytatta a tevékenységét. Azonban ő is elkövette azt a hibát, hogy
hagyta, lelkesedése beárnyékolja józan ítélőképességét. Egy engedetlen nemes-úr, akit
eretnekség vádjával idéztek elé, minden további kellemetlen kimenetelű ítéletet megelőzve
azonnal meggyilkoltatta az inkvizítort.
A leghíresebb – vagy leghírhedtebb – korai inkvizítorok között volt Bernard Gui. 1261 körül
született Limousinban, 1280-ban lépett be a Domonkos-rendbe, és 1307-ben ruházták rá a
toulouse-i inkvizíció vezetését. 1317-ben őt bízta meg a pápa, hogy egy küldetés során
„teremtsen rendet” Észak- Itáliában, amely terület abban az időben erősen eretnekséggel
fertőzöttnek számított. Gui aktív és igen lelkes tagja maradt az inkvizíciónak egészen 1324-ig;
1331-ben hunyt el.
Fennmaradt egy jegyzék a Toulouse inkvizítoraként meghozott ítéleteiről. 1308 és 1322
között 636 személyt talált bűnösnek eretnekség vádjában – átlagban hetente egyet. Negyven
áldozatát égették meg máglyán, körülbelül három- százat bebörtönöztek. Az iratokból úgy
tűnik, hogy harminchatan kiszabadultak a markából.22
Gui hírhedtségét nagy részben a munkatársai számára írott kézikönyvnek (Az inkvizíció
gyakorlata) köszönheti, amelyet 1324 körül készített el. Ebben a szövegben, amelyről számos
14. századi kéziratmásolat maradt fenn, Gui felidézi azonfajta eretnekek változatos eszméit,
amelyekkel a lelkiismeretes inkvizítor találkozhat – olyanokat, amelyeket „a modern kor
manicheusainak” és „álapostoloknak” nevez. Összefoglalja azokat az érveket, amelyeket ezek
felhozhatnak védelmükben; leírja a kihallgatás módszertanát, és néhány példát is nyújt arra
nézvést, hogyan kell lefolytatni egy gyanúsított kikérdezését. Kegyetlensége miatt kialakult
hírnevét csak még tovább növelte az a tény, hogy nyilvánvaló gyönyörűséget talált abban, ha
másokat megkínozhatott – ez volt az az eszköz, amelyet olyannyira felmagasztalt, amellyel
véleménye szerint nemcsak a megvádolt személyekből, de a tanúkból is ki lehetett kényszeríteni
az „igazságot”. Amikor a pápa, válaszul a nyilvános felháborodásra, megkísérelte korlátozni a
kínzások alkalmazását, Gui haladéktalanul panaszt emelt, azzal érvelve, hogy a rendelkezés
súlyosan csökkentené az inkvizíció hatékonyságát.
A könyvét néhány általános tanáccsal zárja az illedelmes és jól nevelt inkvizítor nyilvános
viselkedésével kapcsolatban. Az önünneplés szélsőséges megnyilatkozásait és a lelkesedést
hallgatólagosan elítéli. Az inkvizítornak

„úgy kell viselkednie a testi büntetés kiszabása közben, hogy arca részvétet
sugározzon, ugyanakkor bensőjében céljai maradjanak megingathatatlanok, így
elkerülheti a felháborodás, a megbotránkozás és a harag megjelenését, ami a
kegyetlenkedés bűnének rásütését eredményezhetné”.23
 Még az inkvizítoroknak is akadt gondja a nagyközönséggel való kapcsolatok ápolására. Az
előkelő személyek számára azokban az időkben is fontos volt a róluk alkotott kép.
 HARMADIK FEJEZET

A fekete barátok ellenségei

A 12. század folyamán Európa nagy részében újjáéledt a római jog alkalmazása, ami az
alapját képezte az uralkodó jogi rendszereknek. A római jogban – amit a névlegesen a 4. század
elején, I. Constantinus uralma idején a kereszténységet is befogadó régi birodalomból örököltek
– körülbelül hatvan rendelkezés szólt az eretnekekkel való bánásmódról. Így létezett egy
rendkívül hatékony jogi háttér és szentesítés a megtorló intézkedésekhez – ennek
következményeképpen pedig egy rendkívül hatékony jogi háttér és a megtorló intézkedésekről
szóló szentesítés az inkvizíció működése számára is.
A hagyományosan „az egyház legidősebb leányának” tartott Francia Királyságban a kathar
eretnekség lehetőséget kínált az inkvizíciónak, hogy megalapítsa és megszilárdítsa uralmát.
Semmilyen átfogó följegyzés nem maradt fenn az albigensek elleni keresztes hadjárat első húsz
évéről, de az 1229. évi hadjárat utóhatásaképpen több mint ötezer áldozatot égettek meg, míg
megszámlálhatatlanul sokakat ítéltek börtönre, száműzetésre vagy más büntetésekre. A 12.
század végére az inkvizíció Itáliában is hasonló hatalommal működött.
Később természetesen még nagyobb hatalomra és nagyobb hírhedtségre tett szert
Spanyolországban. Mindazonáltal a 13. század folyamán Spanyolföld és az Ibériai-félsziget
nagyobbik része még mindig muzulmán kézen volt, és a keresztények meg a muszlimok közötti
konfliktus puszta méretei kevés teret hagytak meg az inkvizíciónak, ahol munkáját folytathatta.
Németföldön, amint azt Marburgi Konrád és Tors-i Konrád sorsa is bizonyítja, az inkvizíció
gyakorta igen ingatag alapokon nyugodott. Természetesen Németföldön fokozatosan enyészett
el a régi Római Birodalom ereje, és a római jog rendelkezései kevésbé mélyen gyökereztek itt,
mint más országokban. Noha elvben a Német-római Szent Birodalom uralma alá tartozott, a
gyakorlatban Németföldet nem uralta semmiféle hatékony, központosított hatalom. A nemesek
és a helyi urak gyakorta zabolátlanok, függetlenek és arcátlanul dacos viselkedésűek voltak,
akik sűrűn nyúltak fegyverhez, ha előjogaikat meg kellett védelmezniük bármiféle megsérté-
süktől. Ennek következményeképpen az inkvizíció ténykedése német területen inkább volt
szakaszos, mint folyamatos, és csupán megszakításokkal, bizonyos körzetekben működtették.
Az inkvizítorok körülbelül egy évtizednyi időre egyik vagy másik városban, egyik vagy másik
hercegségben rémuralmat teremthettek ugyan, azután azonban odáig fajultak a dolgok, hogy
elűzték őket az adott környékről.
Angliában, éppen úgy, mint Skandináviában, az inkvizíció soha nem működött, mert az e
helyeken alkalmazott jogrend- szer nem a római jogra alapult. Angliának megvolt a maga
rendkívül kifinomult jogi rendszere, amelyik, legalábbis névlegesen, fenntartotta a királyságban
lakó minden szabad ember egyenlőségét. A bűnösséget esküdtszék állapította meg, és a jogi
folyamatban se nem fenyegettek kínvallatással, se pedig nem alkalmazták. Ezen kereten belül
sem a hagyomány, sem a jogi vagy egyházi gépezet nem volt felkészítve az inkvizíció
feladatainak ellátására.
 INKVIZÍCIÓ DÉLEN

A közvetlenül a megalakulását követő években az inkvizíció igencsak elfoglalt volt. Dél-

Franciaországban és más terüle- teken a 13. század közepére megszűnt a szervezett kathar
ellenállás, de számos kis kathar közösség élte túl a viharokat, beleolvadva a környező vidékek
lakosságába. És volt számos olyan kathar, aki titokban továbbra is gyakorolta a vallását, és részt
vett annak szertartásain. Az egyház annak ellenére, hogy ezek a személyek és közösségek nem
hirdették többé az eszméiket, és így nem jelentettek fertőzésveszélyt szomszédaik számára,
szilárdan elhatározta, hogy felkutatja és gyökerestül kiirtja őket. A túlbuzgó inkvizítorok
tisztességes játéknak tekintették levadászásukat.
Az egyik ilyen volt Jacques Fournier, Pamiers püspöke 1317 és 1325 között. 1326-ban
Mirepoix püspökévé nevezték ki, 1327-ben pedig bíborosi rangra emelték. 1334-ben XII.
Benedek néven pápává választották. Emiatt följegyzéseinek legalább egy része fennmaradt, és
később fölfedezték az iratokat a Vatikán levéltárában. 1978-ban a kiváló francia történész,
Emmanuel Le Roy Ladurie szerkesztésében kiadták – a híres kötet címe Montaillou volt.
1300 körül, nagyjából fél évszázaddal azt követően, hogy Franciaország déli részében
megszűnt a szervezett kathar ellenállás, Montaillou, a Pireneusok előhegyeinek lábánál fekvő
kis hegyi falu jelentős méretű kathar újjáéledés központjává vált. 1308-ban Carcassone
inkvizítora az egészen kicsiny gyermekek kivételével az egész falu lakosságát letartóztatta.
Amikor Jacques Fournier 1317-ben a pamiers-i egyházmegye püspökének rangjára emelkedett,
felhatalmazást kapott saját „inkvizíciós irodájának” felállítására; és természetes volt, hogy a
bíráskodási hatáskörébe beletartozott Montaillou került figyelmének középpontjába.
Följegyzései tanúskodnak arról a könnyedségről és teljességről, amellyel a kathar eretnekek
beleolvadtak a helyi lakosságba. Bizonyítják ezenfelül a több mint szívélyes viszonyt a katharok
és a katolikusok között. Egyúttal a későbbi pápa katharokkal szemben érzett bizonyos fokú
megértéséről, könyörületességéről, sőt rokonszenvéről is árulkodnak, arról a készségéről, hogy
a katharokat is emberi lényekként kezelje. Szent Domonkossal ellentétben Fournier nem volt
szélsőségesen fanatikus. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy 1318 és 1325 között ki ne
vizsgáljon kilencvennyolc eretnekségi esetet, amely több mint száz személyt érintett; ezek közül
kilencvennégy jelent meg a bíróság előtt. A kor inkvizí- toraira egyáltalán nem jellemző
keresztényi toleranciával és könyörületességgel csupán ötüket küldte máglyára.
Az inkvizíció nem csak a katharokkal volt elfoglalva. Európát abban az időben elárasztották
a szabadabb szellemiségű gondolkodásformák, amelyek mindegyike vagy majdnem mindegyike
kiváló célpontot jelentett az inkvizíció számára. Ott voltak például a Bolgár Birodalom
bogumiljai, akiknek dualista szemléletű szektáját a 10. századra lehetett visszavezetni; a szóban
forgó korban a bogumilok Ukrajnától az Adriai-tengerig éltek. Ebből a régióból húzódtak
tovább görög területre és a Balkán-félsziget nyugati részére, azután még tovább nyugatabbra; a
12. század folyamán hatni kezdtek a katharizmusra is, amellyel egyébként számos közös
vonásuk volt. A bogumilok azt állították magukról, hogy ők „az igaz és a rejtett Keresztény
Egyház, Betlehem és Kapernaum Egyháza”. Jurij Sztojanov, a ma talán legmeghatározóbb
bogumilszakértő tudós szerint ez az eretnekség „meggyorsította a katharizmus
fölemelkedésének folyamatát, és a nyugati egyházi személyek meg az inkvizítorok
hagyományosan a katharizmus mögötti »rejtett hagyománynak« tekintették”.1 A katharokat
valóban gyakran hívták „Bulgares”-nek vagy „Bougres”-nek. Nem meglepő, hogy a bogumilok
hamarosan éppen úgy magukra vonták az inkvizíció kitartó figyelmét, akárcsak a francia
eretnekek.
Mind a katharokkal, mind a bogumilokkal számos tantételben osztoztak az úgynevezett
Paterenes vagy Paterini, azaz a patarénok (patarénusok), akik a 12. század folyamán jelentek
meg Itália déli részében. Akkorra az egyház a Paterini nevet majdhogynem egymásnak teljesen
megfelelőként alkalmazta a kathar és az albigens elnevezéssel. A 13. század első harmadában a
patarénusok megvetették a lábukat a Magyar Királyságnak a mai Bosznia területét képező
részein; 1235-ben hasonló keresztes hadjáratot hirdettek ott ki ellenük, mint amilyet a Francia
Királyságban a katharok ellen indítot- tak. A patarénusok ellen az eretnekség kiirtása érdekében
folytatott háború látványosan eredménytelennek bizonyult. 1325-ben XXII. János pápa arról
panaszkodott, hogy számos kathar szökik át Boszniába, amely lassanként az ígéret földjévé vált
a dualista szekták számára.2 1373-ra ezek a boszniai szekták már úgy megerősödtek, hogy a
katolikusok titokban voltak kénytelenek gyakorolni hitüket. A patarénusok hatalmukat a
környékbeli főurakkal való szoros kapcsolat kiépítése útján szilárdították meg, és a 15.
században együttműködtek a hódító oszmán-törökökkel. De nem Bosznia volt az egyedüli
patarénus erőd. A római katolikus egyház számára még nagyobb fenyegetést jelenthetett az,
hogy az eretnekség továbbterjedve megjelent egész Itáliában. A 14. század korai időszakában
már virágzott Lombardiában, és egyre harciasabb formát öltött. Pontosan ennek a fenyegetésnek
a megállításával és a terület pacifikálásával bízták meg a hírhedt Bernard Guit.
A dualista szekták – a katharok, a bogumilok, a patarénok – elsősorban teológiai alapon
tagadták meg Rómát, és hittani alapelvekből kiindulva, a szellemiség természetének egy
radikálisan különböző értelmezéséből eredően átkozták el Róma gazdagságát, fényűzését és
korrupcióját. Léteztek olyan eretnek szekták, amelyeknek nem volt különösebben nagy vitájuk a
római vallással, de nyilvánosan megtagadták az egyház gazdagságát, kicsapongó fényűzését és a
vallási hierarchiát. Noha ők maguk nem gondoltak volna magukra ilyenféleképpen, mégis
igencsak hasonlítottak a későbbi korok szociális reformereire és forradalmár
szabadságharcosaira.
Ezek közül az eretnekségek közül kiemelkedik a valdensek szektája, amelyet a 12. század
utolsó harmadában alapított Pierre Valdes, egy gazdag lyoni kereskedő. Miután gondoskodott
feleségéről és családjáról, egész vagyonát a szegényeknek adományozta, és a
vándorprédikátorok életét kezdte élni, magasztalván a szegénységet, az egyszerűséget és más,
hagyományos keresztény erényeket. Hamarosan szert tett hívek táborára, akik vele tartottak
vidéki útjain. Sokan eltávoztak, hogy megalapítsák saját követői körüket, valamint hogy még
szélesebb körben terjesszék el e tanításokat. Számos tekintetben a valdensek Szent
Domonkoshoz hasonlóan gondolkoztak, hiszen ők is elítélték a katharok dualizmusát, ugyanúgy
szidalmazták azonban az egyház világiasságát, és megtagadták a római hierarchiában történő
gondolkodást, mivelhogy merészelték a Szentírás egyes részleteit helyi nyelveken és
dialektusokban közzétenni. Ez éppen elegendő volt eretnekként való megbélyegzésükhöz.
Amikorra az inkvizíció megalakult, maga Pierre Valdes már halott volt, de követői és
tanítványai hamarosan ugyanolyan üldözés és zaklatás áldozataivá váltak, mint a katharok, és
közülük számos embert küldtek máglyára az elkövetkező évek során.
Az inkvizíció figyelmét fölkeltő eretnekségek közül talán a legszívósabb a Szabad Szellem
Testvérisége volt. A testvériség, úgy tűnik, a 12. század kezdetén jelent meg Svájc és a Rajna
felső folyása környékén. 1212-ben legalább nyolcvan tagjukat hajították gödörbe és égették meg
élve Strassburg városfalán kívül. Mindez nem akadályozta meg őket abban, hogy a század
közepére aktív tevékenységet fejtsenek ki Svábföldön, ahonnan aztán Németföld többi részébe
is elterjedtek, és elérték Németalföldet is. A hagyomány szerint a 15. században Hollandiában a
testvériség tagja volt Hieronymus Bosch is.
Mint ahogyan a valdensek, a Szabad Szellem Testvérisége is nemzeti nyelvű
bibliafordításokat használt. A valdensekkel ellentétben azonban nézetrendszerük alapvetően
misztikus volt, sőt kezdetben közelített a hermetikusok-hoz. „Isten mindenhol jelen van, és
mindenben benne foglaltatik” – jelentették ki. „Minden belőle indul ki, és hozzá tér vissza.”3
Ennek következményeképpen még a kártékony apró állatokat, mint például a patkányokat is,
isteni természetű lényként tisztelték. A Sátánt is az Istentől származó lénynek és az ő
megtestesülésének tekintették. A Szabad Szellem Testvérisége semmibe vette az egyházi
szertartásokat és a szentségek kiszolgáltatását. „És amint a lélek így megtér az Istenhez a halál
után, nem létezik sem tisztítótűz, sem pokol, és minden más külső kultusz haszontalan.”4
Ehelyett a testvériség tagjai „belső, isteni fény”-ről beszéltek, amelyre megalkották az
illuminizmus kifejezést.5 Talán nem meglepő, hogy széles körben ördögimádással és sátánista
praktikák folytatásával vádolták a szektát. Szintén szerepelt az ellenük felhozott vádak között a
szexuális szabadosság és a féktelenség – az, amelyet a sokkal későbbi generációk majd a szabad
szerelem névvel fognak illetni. Az inkvizíció ellenük irányuló üldözése rendkívül heves és
kegyetlen volt.
Az inkvizíció uralma alatt szenvedők között érdemes megemlíteni a csehországi Jan Hus
(Husz János) nevét. Húsz a Prágai Egyetem tagja és 1401-től a filozófiai fakultás dékánja volt.
Az egyház akkoriban Csehország területének körülbelül felét birtokolta; Husz, az angliai
Wycliffe-hez hasonlóan, követelte az egyházi birtokok újrafelosztását, valamint más egyéb
egyházi reformokat is sürgetett. Szintén heves és elkeseredett kirohanásokat intézett a
búcsúcédulák árusítása ellen – ez volt az a gyakorlat, amely egy évszázaddal később olyan jogos
felháborodást váltott ki Luther Mártonból. Az 1415. évi konstanzi zsinaton Huszt eretnekké
nyilvánították elvhű nyíltsága miatt, és máglyán megégették.

A KERESZTES LOVAGOK KIIRTÁSA

1304-ben meghalt XI. Benedek pápa. A rákövetkező év nyarán Franciaország királya, IV.
vagy Szép Fülöp kijárta, hogy saját jelöltjét, Bertrand de Goth bordeaux-i érseket válasszák meg
pápának. Az új főpap V. Kelemen néven ült Szent Péter trónjára, és mindenkor a francia
uralkodó szánal- masan könnyen ugráltatható marionettbábujaként cselekedett. Ez azonban már
nem elégítette ki Fülöp ambícióit és hatalommániáját. Hogy tovább erősíthesse a hatalmát,
1309- ben elraboltatta az egész pápai udvart, eltávolíttatta Rómából, és Avignonban rendeztette
[§]
be a szállásukat . A pápai udvar még további körülbelül háromnegyed évszázadig maradt
Avignonban, és mind a hét pápa, aki ebben az időben ezt a címet viselte, francia nemzetiségű
volt. Amikor XI. Gergely 1377-ben végül visszatért Rómába, a francia bíborosok új pápát
választottak, akit a későbbiekben ellenpápának neveztek, és akinek továbbra is Avignonban volt
a székhelye. Az 1378. évi egyházszakadás – a rivális pápák vagy a pápa és az ellenpápa közötti
konfliktus – nem oldódott meg egészen 1417-ig.
Az „avignoni fogság” kezdetén, amikor V. Kelement pápává koronázták, az inkvizíció
teljesen újszerű kihívással nézett szembe. A múltban az eretnekek felkutatásának és elfogásának
szentelte magát, most az egész kereszténység talán leghatal- masabb intézményével, a
Templomos Lovagrenddel szemben kellett föllépnie.
A templomos rendet eredetileg a Szentföldön alapították a 12. században, röviddel azután,
hogy Jeruzsálemet elfoglalták az első keresztes hadjárat során. 1300-ra hatalmas nemzetközi
szervezetet hoztak létre – hálózat és virtuális birodalom volt ez, amelyet befolyásban és
gazdagságban csak maga a pápaság előzött meg. Ha eredetileg harcosokból állt is, ekkorra már
még a fegyvereseknél is több adminisztrátor, hivatalnok, munkás és kisegítő személy volt a
tagjai között. A rendnek kiterjedt birtokai voltak szerte az egész keresztény világban, és
nemcsak azokon a területeken, amelyek Róma szellemi fennhatósága alatt álltak, hanem a
konstantinápolyi ortodox görög egyház hatáskörébe esőkön is. Ezeken a birtokokon a rend
faanyagot termelt ki, földet művelt, lovakat tenyésztett, marhákat és bárányokat tartott. Voltak
hajóik is, amelyek gyapjúval és más árucikkekkel kereskedtek, valamint ezek szállították a
Szent- földre és onnan vissza a zarándokokat és a keresztes lovagokat.
A templomosok rendelkeztek a kor legfejlettebb katonai technikájával. Katonai forrásaik,
szakképzettség, nyersanya- gok és képzett emberanyag tekintetében jóval magasabb szintűek
voltak, mint bármely másik európai intézmény hadserege. Egyúttal ők voltak Európa
legfontosabb bankárai is, járatosak a pénz átvitelében a keresztény világ bármely pontjára,
valamint az uralkodók, egyházi személyek, nemesek és kereskedők megbízásaiból történő
bonyolult pénzügyi tranzakciók elvégzésében. Egyúttal széles körben tisztelt diplomatáknak is
számítottak, és képesek voltak arra, hogy önállóan cselekedjenek, az egymás közötti
háborúskodásokkal elfoglalt, villongó pártok befolyása nélkül. Követségeik nemcsak katolikus
hatalmasságokkal üzleteltek, hanem a konstantinápolyi egyházzal, valamint az iszlám katonai,
politikai és vallási képviselőivel is.
Tekintve társadalmi helyzetüket, egyáltalán nem lehet meglepő, hogy a templomosok egyre
növekvő gyanút és irigységet váltottak ki a környezetükből; és gőgösségük, basáskodó
arroganciájuk és fennkölt kivagyiságuk további ellenségeskedéseket szült. De voltak ezeknél
sokkal komolyabb okok is az ellenszenvre: legalábbis amennyiben az egyház érintettnek
tekinthető. III. Ince pápa már a 13. század elején, az albigensek elleni keresztes hadjárat
kezdetekor bírálta a rendet, túlkapásokról, sőt hitehagyásokról szóló vallomásokat idézve. A
gyanús tevékenységek között szerepelt az a gyakorlat is, hogy a templomosok soraik közé
fogadtak kiközösített lovagokat is. Őket ennek következményeképpen megszentelt földbe
temethették el, amit egyébként megtagadtak volna tőlük. A templomosok ezenkívül hírhedtek
voltak arról is, hogy rendkívül tiszteletlenül bántak a pápai legátusokkal. Keresztényietlen
toleranciával viselkedtek a muszlimokkal és a zsidókkal. Mindezeken felül az albigensek elleni
keresztes hadjárat idején rendjükben menedéket nyújtottak számos ismert, kathar hitű
személynek. Valójában nagymestereik és területi főnökeik közül jó néhányan származtak
befolyásos kathar családból.6
A 14. század kezdetére Franciaország királyának, IV. (Szép) Fülöpnek számtalan oka volt,
hogy meggyűlölje a Templomos Lovagrendet. Ő is mohón megkívánta gazdagságukat, hiszen
saját pénzügyi mérlege állandóan hiánnyal küzdött. 1291-ben elrendelte a Francia Királyságban
található összes itáliai kereskedő és bankár letartóztatását, akiknek vagyonát és birtokait
kisajátította. 1306-ban kiűzette az összes zsidót az országából, és az ő vagyonukat is
elkoboztatta. Meglehet, hogy elkerülhetetlen volt, ami ezután történt: Fülöp a templomosok
mint új bevételi források felé fordult.
De a királynak arra is oka volt, hogy féljen tőlük. A Szentföld 1291. évi elvesztése óta a
rendet gyakorlatilag kisemmizték, mivel nem rendelkeztek semmiféle állandó bázissal vagy
főhadiszállással. Egy ideig Cipruson telepedtek le, de a sziget túl kicsinek bizonyult nagyra törő
terveik kivitelezéséhez. Irigyelték a Német Lovagrendet, testvér- rendjüket, mely
Poroszországban és a Baltikumban, messze északkeleten, jóval túl a pápa bármiféle
hatáskörzetén telepedett le. A templomosok arról álmodoztak, hogy hasonló uralmi területet
hoznak létre a maguk számára, de közelebb az európai élet középpontjához. Terveikben
Languedocra összpontosítottak, amely még mindig borzalmasan lepusztult állapotban volt az
albigensek elleni keresztes hadjárat után.7 Egy lehetséges autonóm, független és önellátó
templomos állam, amely ráadásul közvetlenül a hátában helyezkedett volna el, nem hagyta
békében aludni a francia királyt.
Fülöpnek így számtalan jól elfogadható mentsége volt, köztük néhány látszólag valós indoka
is arra, hogy fellépjen a templomosok ellen – és tegye ezt úgy, hogy egy lépéssel egyidejűleg
semlegesítse őket mint fenyegetést, és tegye rá a kezét a vagyonukra. Természetesen nagy
segítségnek számított, hogy mindig előhúzhatott egy pápát a zsebéből.
Az is sokat számított, hogy a franciaországi főinkvizítor, Guillaume de Paris volt személyes
gyóntatója, emellett bizalmas híve is. Teljesen nyilvánvalóan elég széles skálán nyílt lehetőség
az összeütközésre – és Fülöp számára, hogy a megingathatatlan jogalap látszatával járhasson el.
Kis idővel korábban a király egyik minisztere bizonyíté- kokat gyűjtött és állított össze a
templomosok ellen; az anyagot Corbeilben dominikánusok őrizték. Ebből a bizonyítékból
levonható a következtetés, hogy a legkényelmesebb vád, amelyet felhozhattak a rend ellen, az
eretnekség volt – egy olyan vád, amely talán nem is nélkülözött minden alapot. 1307.
szeptember 14-én ennek megfelelően az egész Francia Királyságban leveleket küldtek ki a
királyi hivatalnokoknak, amelyekben utasították őket, hogy a következő hónap 13-án, pénteken
tartóztassák le a hatáskörükbe tartozó területen tartózkodó összes templomos rendi lovagot. A
rend fő tagjait magánzárkában, szigorú őrizet alatt kellett tartani, azután pedig egyenként az
inkvizíciós bizottság elé vezetni. Mindegyi- küknek hivatalosan is felolvasták az ellene szóló
vádakat, és mindegyiküknek felmentést ígértek, ha bevallja a vádpon- tokban való bűnösségét,
és visszatér az egyház kebelébe. Ha egy templomos megtagadta volna a vallomástételt, olyan
haladéktalanul, ahogyan csak lehetett, a király elébe küldték. Időközben a rend minden ingó és
ingatlan vagyonát zár alá helyezték, és minden egyes darabról részletes kimutatást készítettek.
Noha a királytól származtak, ezeket az intézkedéseket végső soron az inkvizítor léptette életbe
saját hatalmánál fogva. Fülöp így hivatkozhatott arra, hogy teljes egészében az inkvizíció
rendelkezéseinek értelmében cselekszik, és tagadhatja bármiféle személyes érdekeltségét az
ügyben. Hogy még jobban bonyolítsa a rejtvényt, maga az inkvizítor, Guillaume de Paris is
küldött levelet a szerte az országban föllelhető talpnyalóinak, felsorolva benne azokat a
bűnöket, amelyekkel a templomosokat megvádolták, és felvázolva a kihallgatásukkor követendő
főbb irányvonalakat.
A rákövetkező hónapok során az inkvizítorok az egész országban lelkiismeretesen és
szorgalmasan dolgoztak templomosok százainak a kihallgatásán. Az áldozatoknak jelentős
hányada meghalt az eljárás során – csak Párizsban harminchatan, Sens városában további
huszonötén. De a Franciaországban letartóztatott templomosok legtöbbje vagy túl fiatal és
tapasztalatlan, vagy már túl öreg volt. A lovagok nagy részének, akiket kétségtelenül
bizalmasan értesítettek és előre figyelmeztettek, sikerült elmenekülnie. És a rend állítólagos
„kincse”, amelyre Fülöp rá akarta tenni a kezét, soha nem került elő. Vagy soha nem is létezett,
vagy pedig időben kicsempészték valamiféle biztonságos helyre.
Hétévnyi, kihallgatásokkal, kínzásokkal és kivégzésekkel tarkított eljárássorozat következett,
amelyet perek és a vallomások visszavonásai csak még jobban hangsúlyoztak. 1310-ben közel
600 francia templomos lovag fenyegetőzött azzal, hogy visszavonja a vallomását, és
megvédelmezi a rendjét a pápával szemben. Közülük körülbelül 75-öt mint megrögzött
eretneket küldött máglyára az inkvizíció. Végezetül a Templomos Lovagrendet a pápa
hivatalosan is feloszlatta, és 1314. március 18-án a rend két legmagasabb rangú vezetőjét –
Jacques de Molay nagymestert és Geoffroi de Charnay-t, közvetlen alárendeltjét, megégették a
Szajna egyik kicsi szigetén.
Ezt a borzalmas végkifejletet néhány évvel megelőzően a templomosok elleni akciók az
olyan területeken voltak a legfolytonosabbak, ahol az inkvizítorok parancsai a
leghatékonyabbaknak bizonyultak – Franciaországban, Itáliá- ban, Ausztria egyes részein és
Németföldön. Más helyeken az üldözés sokkal rendszertelenebb formát öltött. Angliában
például, ahol az inkvizíció ezt megelőzően soha nem működött, senki sem akadt, aki elvállalja a
templomosok üldözésének feladatát. Fülöp ennek figyelembevételével írt vejének, az újonnan
megkoronázott II. Edwardnak, és sürgette a templomosok elleni mielőbbi fellépést. Az angol
király elborzadt ezen buzdítás hallatán – valójában olyannyira döbbent volt, hogy
megfogalmazott egy levelet Portugália, Kasztília és Aragónia és Szicília uralkodóinak,
amelyben arra intette őket, hogy hagyják figyelmen kívül azt a nyomást, amelyet Fülöp készült
gyakorolni rájuk. Arra kérte uralkodótársait, hogy

„...hallgassák süket füllel a rossz természetű emberek rágalmazásait, akiket,

ahogyan mi véljük, nem a becsületesség iránti lelkesedés, hanem a kapzsiság és az
irigység szelleme mozgat”.8

Fülöp állandó, hajthatatlan háborgatásának kitéve Edward végül engedett, és 1308

januárjában jelképes értelmű cselekedettel tíz templomost letartóztattatott. Semmiféle komoly
erőfeszítés nem történt arra nézvést, hogy őrizet alatt tartsák őket. Ellenkezőleg, megengedték
nekik, hogy világi ruházatban járjanak-keljenek, oda menve, ahová csak jólesik nekik, azokból a
kastélyokból, ahol elvileg fogva kellett volna őket tartani.
Fülöp, mondanunk sem kell, bosszús volt. 1309 szeptem- berének közepén, majdnem két
évvel az első franciaországi letartóztatások megkezdését követően, az inkvizíció először tette a
lábát angol földre – a templomosok üldözésének meghatározott céljával. Az inkvizítorok
fogadtatása több mint hűvösnek volt mondható. Szórakozásukat még Edward is tovább rontotta,
amikor megtiltotta nekik a kínvallatás alkalmazását, pontosan azért az eszközért, amellyel
reményeik szerint képesek kikényszeríteni a vallomásokat a gyanúsí- tottakból. A bosszankodó,
jogaikban megsértett inkvizítorok a pápához és a francia királyhoz fordultak. Edward a kettejük
felől egyszerre érezhető nyomásnak engedelmeskedve végül decemberben kelletlenül bár, de
szentesítette a „korlátozott” kínvallatás alkalmazását, de a templomosok börtönőrei nem
mutattak semmiféle lelkesedést a dolog iránt, és az inkvizítorok továbbra is úgy érezték, hogy
cselekedeteiket folyamatosan akadályozzák és meghiúsítják.
Csalódottságukban alternatívákat ajánlottak föl. A templomosoktól esetleg fokozatosan meg
lehetne vonni az ételt, végül is pusztán csak vízen tartanák őket. Vagy talán át lehetne szállítani
őket Franciaországba, ahol a kínvallatást az ez iránt lelkesedést mutató és ebben igencsak jártas
emberek vezetésével megfelelő módon lehetne alkalmazni. Edward továbbra is ellenállt. Végül
az 1310. esztendő közepén, a pápa ismételt nyomásának engedelmeskedve, meggyőződése
ellenére bár, de beleegyezett, hogy legalább a feltétlenül szükségesnek ítélt kínzást alkalmazzák.
Összességében véve azonban kevesebb mint száz templomost tartóztattak le Angliában, és
csupán három beismerő vallomás született. Ehelyett arra kötelezték őket, hogy nyilvánosan
vallják meg bűneiket, ami után az egyház feloldozta őket, majd pedig elvonultak egy
kolostorba. Angliában semmiféle más vádat nem emeltek a templomosok ellen. Amikor a rendet
feloszlatták, a még mindig börtönben ülőket különböző kolostorokban helyezték el – olyan
éyjáradékkal, amellyel haláluk napjáig szépen eléldegélhettek. Ezekre az időkre számos angol
templomos lovag, mint ahogyan sok francia társuk is, Skóciába menekült.9 Skóciát akkoriban
pápai kiközösítés sújtotta, és királyát, Bruce Róbertet is kiátkozták. Ennek
következményeképpen a pápai parancs nem jutott el az ország minden részébe, és a menekülő
[**]
lovagok Skóciában szívélyes fogadtatásra számíthattak.

TÁMADÁSOK A FERENCESEK ELLEN

Amikor az inkvizíciót felkérték a templomosok elleni fellépésre, akkorra már volt gyakorlata
a más hivatalos keresztény intézményekkel való hadakozásban. Az előző évszázad nagyobb
részében állandó vitában, tényleges ellenségeskedésben állt azzal a renddel, amely a
domonkosok fő riválisa volt a hatalomért és a befolyásért folytatott küzdelemben. Ők voltak a
ferencesek.
A később Szent Ferenc néven szentté avatott férfi 1181 körül született Assisiben, egy
jómódú posztókereskedő fiaként, Giovanni de Pietro di Bernardone néven. Domonkos attól a
pillanattól kezdve fanatikus volt, hogy megjelent a történelem színpadán – Ferenc élete egy
teljesen más, ám ugyanannyira ismerős minta szerint alakult. Szent Ágostonhoz hasonlatosan
Ferenc fiatalkorában kicsapongó és szabados viselkedésű ifjúként élt. Még a legtisztelettudóbb
beszámolók is szemér- mesen azt írják, hogy mindent megtett, amit akkoriban egy fiatal férfi
általában, és a „züllött” kifejezés e följegyzésekben nem egyszer fordult elő.
Húszéves koráig Ferenc a családi üzletben dolgozott. 1202-ben katonának állt, és részt vett
azon kisebb hadjáratok egyikében, amelyeket Assisi folytatott szomszédai ellen. Elfogták, és
pár hónapot börtönben töltött. Néhány beszámoló szerint ez idő tájt súlyos betegséggel küzdött.
Bizonyítékok töredékeiből arra következtethetünk, hogy ez a betegség vagy megegyezett, vagy
összefüggésben állt valamiféle ideg – vagy lelki összeomlással.
Mindenesetre korábbi világias életmódjából teljesen kiáb- rándultan tért vissza Assisibe.
Elindult egy Rómába vezető zarándoklatra, és eközben fölfedezte a szegénységben rejlő
személyes életörömöt. Visszatérve szülővárosába, az egyszerű, vezeklő életmódot választotta,
törődött a koldusokkal, és segített helyreállítani egy elhagyott kápolnát. A pénzt úgy szerezte a
felújításra, hogy el-elcsente apja árujának egy részét, és eladogatta azzal a lóval együtt, amelyen
elvitte a portékákat. Az apja végérvényesen kitagadta őt a családból.
Mindez azonban csak előzménye volt Ferenc megtérésének. A fordulat 1208 egyik reggelén
következett be, amint egy Assisi melletti templomban hallgatta egy bibliai részlet felolvasását.
A szavak mintha személyes hívásként vertek volna visszhangot benne. Ezt követően rögtön
levetette cipőit, aszketikus, sötét csuhát öltött, és vándorprédikátori életbe kezdett. Amint
követők kezdtek csatlakozni hozzá és szavaira odafigyelni, szabályzatot állított fel kezdetleges
formában létező szervezete számára. Az egyik pont szerint:

„A testvéreknek nem szabad semmilyen dologgal rendelkezniük, sem házzal, sem

alvóhellyel (…) hanem úgy kell élniük ezen a világon, mint az idegeneknek és a
zarándokoknak, és bizakodóan az adományokra kell hagyatkozniuk.”10

Ferenc és Domonkos majdnem pontosan kortársak voltak. De amíg Domonkos a hatalomra

vágyott, Ferenc arra törekedett, hogy minden hatalomról lemondjon. Míg Domonkos külső
ellenségeket keresett, akik ellen felléphetett, Ferenc – az eredeti keresztény tanításokhoz sokkal
közelebb álló módon – az önmagában föllelhető gonoszság és kísértés ellen küzdött. Akárcsak
az eretnek szekták egy része, Ferenc is megkísérelt olyan módon élni, ahogyan Jézus és az első
keresztények is. Ha Franciaország déli részén élt volna, vagy ha a domonkosok nem lettek volna
elsősorban és mindenekelőtt az ottani katharok üldözésével elfoglalva, igen valószínű, hogy őt
is eretnekként elítélték volna. Ferenc és Domonkos a középkori egyház két egymással szemben
álló, homlokegyenest ellenkező és kezdettől fogva tudathasadásos aspektusát képviselték.
1209-ben, éppen ahogyan véres útján felgyorsult az albigensek elleni keresztes hadjárat, III.
Ince pápa szóban jóváhagyta a Ferenc megírta rendi szabályzatot (a szabályzatra végleg III.
Honorius pápa bólintott rá, 1223-ban – a szerk.). Ő és követői a „kisebb barátok” (minoriták)
melléknevet kapták. Három évvel később, 1211-ben az assisibeli nemesség egy tagja, akit
később Szent Klára néven szentté is avattak, megala- pította a „Szegény Klárákat”, ismertebb
nevükön a klarisszák szervezetét, vagyis a nők számára fenntartott másodrendű ferences
szervezetet. Ferenc mindeközben továbbra is szélesebb körben prédikált tovább. Bejárta Európa
egy részét, majd csatlakozott egy keresztes hadjárathoz; 1219-ben jelen volt a Nílus-deltában
fekvő város, Damietta ostrománál és bevételénél. (Vakmerően elment a szaracénok táborába, és
prédikált al-Kámil előtt, azzal a céllal, hogy megtérítse. A szultán békével elbocsátotta. – a
szerk.)
A korai ferences rendi tagok olyannyira szakadozott ruhákban jártak és olyannyira
szegények voltak, hogy a túlbuzgó Domonkos-rendi inkvizítorok néha katharnak vagy
valdensnek nézték őket. Az ilyen tévedésnek köszönhetően példának okáért ötüket végezték ki
Spanyolföldön. Mint az első ferencesek, az első domonkosok is szegénységi fogadalmat tettek,
és meg volt tiltva rendjük számára a magántulajdon birtoklása; csupán koldulásból kellett
magukat fenntartaniuk. A domonkosokkal ellentétben azonban a ferencesek egyszerű, kétkezi
munkákat végeztek a nép körében; és lemondtak sok más, ellenfeleiknek megadatott vigaszról
is. Például kezdetben a legtöbb ferences szerzetes, tanulatlan lévén, eleve ki volt zárva a
teológiai tanulmányok és a tudományosság miatt érzett szellemi lelkesedésből és izgalomból. És
amíg a domonkosok megtehették, hogy az eretnekek üldözésével kiélik az összes vágyukat,
bármilyen perverz vagy szadista természetűek voltak is azok – a ferencesektől ez távol állt.
Nem meglepő, hogy a ferences rendi szabályzat szigorúsága túl soknak bizonyult a tagok egy
része és a jövőbeli esetleges tagok számára. Már 1226-ban, Ferenc halála előtt megkez- dődött
az általa alapított rend átalakulása. Amíg Itálián kívül tartózkodott, a rend generálisának
tisztségében őt helyettesítő férfi rendkívül agyafúrt és ügyes politikusnak bizonyult, kiterjesztve
a ferencesek befolyási körét és enyhítve a regula szigorúságán. Továbbra is prédikálással és
kétkezi munkával töltötték napjaikat, valamint kórházakat tartottak fönn, és vállalták a leprások
ápolását, de mostantól elkezdtek gazdagságot is felhalmozni. Az egyik történész szerint:

„Ahogyan a rend terjeszkedett, nem természetes emberi reakció lett volna

visszautasítani azt a gazdagságot, amely mindenfelől csak úgy áradt feléjük, és
zseniális módon alkalmazták a dialektikát, hogy összeegyeztethessék vagyonukat a
szabályzatban előírt abszolút vagyoneluta- sítással.”11

Amikor Ferenc visszatért az utazásaiból, nem tett kísérletet arra, hogy visszaszerezze a
hatalmát, és nem akarta visszakapni régi rendőrfőnöki tisztségét sem. A politika, a szervezés és
a rangok iránti teljes mértékben érdektelenül, továbbra is egyszerű és korlátlan életet élt, és a
rend, noha rá mint atyjukra emlékezett, tovább fejlődött más vezetők felügyelete alatt.
Az 1221-ben, öt évvel Ferenc halála előtt megtartott első általános káptalani gyűlésükön több
mint 3000 testvérük szerepelt, köztük egy érsek és számos püspök is. 1256-ra pusztán
Angliában is 49 önálló szervezetük állt fent, és 1242 szerzetes tartozott ezekhez. A 13. század
második felében az egyik ilyen tag a híres Roger Bacon volt.
Ferenc halála után fél évszázadon belül a rend éppen olyan kényelmes és gazdag szervezetté
vált, mint akármelyik másik vallási intézmény. A maguk módján elkezdték fölfedezni a hatalom
mámorító boldogságát. És ennek elengedhetetlen következményeképpen egyre inkább
hajlamosabbá váltak a korrupcióra. 1257-ben a később Szent Bonaventúraként szentté avatott
férfit választották a rend generálisává. Egyik első rendelkezéseképpen körlevelet küldött a
tartományok vezetőinek, sajnálatát fejezve ki a ferenceseket gyanúba sodró világiasság és
kapzsiság miatt. A szerzetesek – panaszkodik – henyélésbe és gonoszságba süllyedtek,
szégyenletes tékozlás- sal teltek napjaik, gyalázatosan fényűző épületeket emeltettek, rendkívüli
módon eltúlzott hagyatéki és temetési díjakat csikartak ki maguknak. Tíz évvel később semmi
sem változott, és Bonaventúra megismételte vádjait, ez alkalommal még leplezetlenebbül:
„Mocskos és világias hazugság teljes szegénységet követelni, azután pedig megtagadni azt,
hogy teljesen átadjuk magunkat a mindenről való lemondásnak; külföldön mint koldus
kéregetni, itthon viszont gazdagságban fürödni.”12
Amellett, hogy a ferencesek a 13. század végére behódoltak a világiasságnak és a
korrupciónak, különböző hitbeli eltérések is alaposan megtépázták és részekre szaggatták a
rendet. Számos tag – a „misztikus” (konventuálisok), a „szellemi” (obszervánsok), a
„tisztaságkövetelő” (spirituálisok) ference- sek – arra törekedett, hogy továbbra is hűséges
maradjon alapítójuk eszméihez. Nem meglepő talán, hogy megalkuvást nem tűrő
állásfoglalásuk hamarosan konfliktusba sodorta őket a domonkosok vezette inkvizícióval, és
közülük nem egynek kellett elszenvednie az eretnekség bélyegét. 1282-ben például Pierre Jean
Olivi ellen emeltek vádat, aki a Languedocban élő „tisztaságkövetelő” ferencesek vezetője volt;
és noha később felmentették, műveit továbbra is csak cenzor ellenőrzése után lehetett kiadatni.
A 14. század kezdetére a spirituális ferencesek egyre inkább meghasonlottak a saját rendjük
fő irányvonalát követőkkel, a dominikánus inkvizícióval és a pápával. 1317-ben XXII. János
pápa egyértelműen ellenük irányuló intézkedéseket hozott: kiátkozás terhe mellett fejet kellett
hajtaniuk a hatalmának, és vissza kellett térniük rendjük fő irányvonalához. Számosan
megtagadták ezt, és fraticelli néven szakadárokká váltak. 1318-ban az inkvizíció négy fraticellit
ítélt el mint eretneket, és égetett meg a máglyán.
1322-ben az egész ferences rend általános gyűlése olyan döntést hozott, amely
tulajdonképpen rokonszenvezett a fraticellikkel. Megállapította, hogy Jézus és tanítványai
szegények voltak, lemondtak a személyes tulajdonról, és elutasították a világiasságot – és ők
testesítették meg a keresztényi erényesség ideális példáját. Az ilyen kijelentés az inkvizíció
heves ellenkezését eredményezte, mert nem sokkal korábban hozott egy olyan határozatot,
amelyben megpróbált jogalapot formálni az egyházi személyek vagyongyűjtéséhez. A reakció
nem váratott magára sokáig. Egy évvel később, 1323-ban a pápa a ferencesek határozatát
eretnekségnek minősítette. A ferences rend egésze felzúdult, közülük sokan magát a pápát
vádolták eretnekséggel, és jó néhányan átpártoltak a fraticelliekhez. Ahogy az ellentétek
növekedtek, a rend generálisa is csatlakozott a szakadárokhoz. A rákövetkező két évszázadban
rendkívül rossz maradt az inkvizíció és a ferencesek – mind a fő csoport, mind pedig a
fraticellik – közötti viszony. Még az 1520-as évek során is vádoltak meg és ítéltek el a
misztikusság felé hajló ferences rendieket eretnekség vádjával.
A ferencesek és a dominikánusok közötti ellenségeskedés időnként a példátlan ostobaság
szintjére, esetenként a gyermeteg merevség és dogmatizmus szintjére jutott el. Így például
1351-ben egy magas rangú barcelonai ferences szerzetes azokhoz a vércseppekhez intézte a
szavait, amelyeket Krisztus hullatott közvetlenül a keresztre feszítés előtt és után. A szerzetes
szerint ezek a vércseppek a földre hulltak, és elveszítették isteni jellegüket, mivelhogy
elszakadtak Jézus testétől. Ezek tehát nem emelkedtek föl a mennybe Jézussal együtt, hanem
beleivódtak a földbe.
„A kérdés”, ahogyan egy történész megállapította, „igen újszerű és szokatlan volt, és
nehezen szemléltethető”.13 De a ferences szerzetes kijelentései mélységesen felháborították
Nicholas Rosellit, Barcelona dominikánus inkvizítorát, aki egyébként is neheztelt a rendre, és
most úgy érezte, hogy újabb komoly sérelem érte. A helyzetben a rivális rend megtáma-
dásának új lehetőségét látta, ezért részletes jelentést küldött a pápának az ügy fejleményeiről.
Az egyházfő is fel volt háborodva a kijelentéseken. Haladéktalanul tanácskozást hívott össze
a vallástudósok számára, hogy megvizsgálják Jézus kiontott vérének kérdését. A tanácskozás
résztvevői osztották Roselli atya és a pápa megbotránkozását; a ferences szerzetes kijelentéseit
hivata- losan is kiátkozták. Az összes inkvizítornak utasításba adták, hogy mindenkit, aki a
jövőben ilyesféle kijelentéseket hangoztat és terjeszt, azonnal le kell tartóztatni. Azt a férfiút,
aki először nyilatkoztatta ki tézisét, nyilvánosan arra kényszerítették, hogy vonja vissza
kijelentéseit.
Az ügy azonban ezzel még nem ért véget. A ferencesek úgy érezték, ostrom alatt állnak, és
noha megtiltották, hogy Jézus kiontott vére ügyében bármiféle nyilvános vitát tartsanak, ők
egymás között továbbra is sokszor beszéltek a témáról. Egy beszámoló szerint

„A ferencesek azzal érveltek, mégpedig bosszantó ésszerűséggel, hogy Krisztus vére

igenis a földön maradhatott, tekintve, hogy a körülmetélése során eltávolított előbőrét a
lateráni templomban őrizték, és ereklyeként tisztelték, magának a bíborosnak és a
pápának a közvetlen közelében, és a hívők Manto- vában, Bruges-ben és máshol kis
edényekben láthatják azt a vérrel keveredett vizet, amely a keresztre feszítés során
hullott Jézus sebéből. ”14

A rákövetkező évszázad nagyobbik részében a vita csöndesen tovább folytatódott. Azután

majdnem egy évszázaddal később, 1448-ban a Párizsi Egyetem egyik ferences professzora a
teológiai fakultás figyelmébe ajánlotta a kérdéskört. Ennek következményeképpen egy
teológusokból álló bizottságot hoztak létre a rendkívül kényes kérdés további vizsgálatára és
megvitatására. Jó néhány évet töltöttek el vitatkozással, végül nagy ünnepélyességgel előadták
végered- ményként született döntésüket. Megállapították, hogy nem ellenkezik az egyház
tanításaival, ha valaki hisz az eredeti ferences tézisben – vagyis hogy Jézus utolsó napjaiban
elhullott vére valóban a földben maradt.
Megrészegülve a saját „százéves háborújukban” aratott győzelmüktől, a ferencesek egyre
vakmerőbbekké váltak, és diadalittasságukat nem mulasztották el kifejezésre juttatni. 1462-ben
egy Bresciában elmondott szentbeszédben egy magas rangú Ferenc-rendi pap nyíltan helyeselte
elődje álláspontját. Az ellentétek újult erővel lángoltak fel. Fékezve felhábo- rodottságát, a helyi
inkvizítor egy udvariasan kételkedő hangvételű levelet írt a papnak. Csöndes megrökönyödéssel
leszögezte, nem hiszi, hogy valaha is elhangzottak volna ilyen kijelentések. Azokat a
beszámolókat, amelyek eljutottak hozzá, minden bizonnyal félremagyarázták. Volna olyan
szíves a ferences testvér, hogy megerősíti őt abban, valójában hogyan történt az eset? Amikor a
pap ugyanilyen udvariassággal válaszolva megismételte a kijelentéseit, meghagyták neki, hogy
a következő napon jelenjen meg az inkvizítor előtt.
A helyi püspök, aki attól félt, hogy kiújulhat a helyi ferencesek és Domonkos-rendiek közötti
nyilvános vitatkozás, közbeavatkozott. Szerét ejtette, hogy visszavonassa az idézést, de csak
azzal a kikötéssel tehette ezt meg, hogy az ügyet a pápa személyes figyelmébe fogják ajánlani.
Időközben a dominiká- nusok az egész keresztény világban szószékeikről kezdtek prédikálni a
ferences „eretnekség” ellen. Miután a perlekedés az évszázad nagyobbik részében diszkrét
csöndben folyta- tódott, most egyszerre drámai módon robbant ki a megrémült és
megzavarodott emberek szeme láttára.
A pápa, nem kívánván szembehelyezkedni egyik renddel sem, sietve összehívott egy újabb
tanácskozást, ahol vizsgálat alá vehették az egyre veszedelmesebbé váló kérdést, úgy tűnik, azt
remélte: a felzúdulás hatását semlegesíteni lehet majd pusztán a bürokratikus késlekedésekkel és
az adminisztratív gépezet lassú őrlésével. Számára rendkívül kellemetlen volt, hogy a
tanácskozásban részt vevők sokkal nagyobb érdeklődést és lelkesedést mutattak, mint
amekkorára egy vita esetében számítani lehetett volna.

„Mind a két oldal választott három bajnokot, és három napon át a pápa és a Szent
Kollégium színe előtt oly kitartó hevességgel vitatkoztak a kérdés felett, hogy a kemény
téli fagy ellenére verejtékben úsztak.” 15

Egyik oldal sem volt képes azonban az Újszövetség lapjairól egyetlenegy apró
bizonyítékfoszlányt sem előhozni, amely a vitában szereplő kérdésre vonatkozott volna – ami
követke- zésképpen megoldatlan maradt. Az egész keresztény világban tovább folytatódtak az
ellentétek a ferencesek és a dominikánusok között.
Egy évvel később, 1464 augusztusának elején a pápa, IV. Pius, egyházfőhöz méltatlan
türelmetlenséggel és kimerültséggel, kibocsátott egy bullát. Ennek értelmében minden szintű
vitát betiltott erről a kellemetlen kérdésről, egészen addig, ameddig a Szentszék hivatalos
nyilatkozata le nem zárja az ügyet. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy a Szentszék nem
tudott kiadni efféle nyilatkozatot, mert a pápa nyolc nappal a felhívás közzétételét követően
meghalt. A bíborosok, akik azután újra elővették a kérdéskört, semmiféle egyezségre nem
tudtak jutni. Az új pápa úgy segített magán, hogy a további tanácskozásokat határozatlan időre
elhalasztotta. Amennyire ezen kötet szerzői tudják, a kérdés, miszerint Jézus kiontott vére vajon
felszállt-e vele együtt a mennybe, a mai napig megoldatlan maradt, és a válaszadás még mindig
a pápaságra vár.
 NEGYEDIK FEJEZET

A spanyol inkvizíció

Spanyolország az a hely, amellyel az inkvizíciót leggyak- rabban azonosítják. Valójában

azonban Spanyolországban az inkvizíció intézménye csak meglehetősen késői időpontban jelent
meg. Amikor ott is felbukkant, számos szempontból teljesen más intézményként funkcionált,
mint más országokban. A közgondolkodásban élő képek azonban nem teljes egészükben
hibásak, hiszen az inkvizíció Spanyol- országban jutott el a vallási vakbuzgóság, a cselszövés és
az intrika, valamint a terror minden korábbit meghaladó fokaira.
Észben kell tartanunk, hogy a 13. század folyamán Spanyolország nem volt egységes állam.
Az Ibériai-félsziget nagyobb részét még mindig a mór főurak uralták; ráadásul a keresztény
területek is több független és sokszor egymással is versengő királyság között oszlottak meg. Az
Ibériai-félszigeten található keresztény fejedelemségekben először 1238-ban jelent meg az
inkvizíció, elsőként azonban csak Aragóniában. Kezdetben rendszertelenül, csekély
hatékonysággal és ötletszerűen működött; alkalmazása a 15. század kezdetére gyakorlatilag
megszűnt. Más vidékeken – például Kasztíliában, Leónban és Portugáliában – egyáltalán nem is
jelent meg 1376-ig, másfél évszázaddal azutánig, hogy bevezették a Francia Királyságban.
1474-ben egy a történelemből Kasztíliai Izabella néven ismert asszony lépett hazája trónjára.
Öt évvel később a férje, Ferdinánd, Aragónia királya lett. 1479-től kezdve ők ketten egy
gyakorlatilag egyetlen egyesített királyság formáját öltő államalakulat fölött uralkodtak. A
rákövetkező évek során mind méreteiben, mind minőségében rendkívül nagyszabású programba
fogtak bele. Arra vállalkoztak, hogy megszüntetik a birodalmuk területén még meglévő utolsó
iszlám (vagy mór) beékelődéseket is – ez a hatalmas vállalkozás 1492-ben Granada
elfoglalásával érkezett el csúcspontjára. Emellett a „keresztény királyok” (ezzel a címmel
tisztelte meg őket a pápa) egy olyan könyörtelen tisztogató hadjáratot indítottak el, amely a 20.
század nemzetiszocialista politikáját vagy akár az 1990-es években a Balkánon folyó etnikai
tisztogatást idézi fel. Ferdinánd és Izabella uralkodása alatt Spanyolországot nem egyszerűen
egyesítették; egyidejűleg tökéletes mértékben megtisztították mind az iszlám híveitől, mind a
zsidóktól, együtt a pogánysággal és a keresztény eretnekekkel. Ezen célból alapították meg a
„katolikus királyok” 1478-ban saját inkvizíciójukat.
Működésében és cselekedeteiben – „a letartóztatás, a per, az eljárás, a vagyonelkobzások, a
személyzet toborzása”1 – a spanyol inkvizíció vetekedhetett a más országokban működő
testvérintézményekkel. A spanyol inkvizíció azonban a korábban említettől eltérően nem a
pápaság eszköze volt. Éppen ellenkezőleg, tagjai közvetlenül Ferdinándnak és Izabellának
tartoztak felelősséggel. Mivel a spanyol királyok országaiban a teokrácia egy fajtája honosodott
meg, ahol az egyház szoros együttműködésben állt az állammal, az inkvizíció legalább annyira
kapcsolódott az egyházhoz, mint a koronához. Nemcsak az egyházi igaz hit, de egyben a királyi
politika eszköze is volt. Aragónia újonnan kinevezett inkvizítorainak Ferdinánd király a
következőket mondta:
 „Noha ti és társaitok az inkvizítor címet viselitek, én és a királynő vagyunk azok,
akik kineveztünk titeket, és a mi támogatásunk nélkül igen kevés a ti hatalmatok.”2

TORQUEMADA

1478. november l-jén IV. Sixtus pápa egyik bullája engedélyt adott a különleges, egyedül
Spanyolországra jellem- ző inkvizíció felállítására. Két vagy esetleg három, negyven év fölötti
papot választottak meg inkvizítornak. Kinevezésük és elbocsátásuk joga nem a
dominikánusokat vagy valamilyen más egyházi intézményt, hanem egyedül csak a spanyol
királyokat illette meg. 1480. szeptember 27-én ezek kineveztek két Domonkos-rendi szerzetest
inkvizítorrá. Az inkvizítorok munkájukat a messzi délen kezdték, az akkoriban még mór kézen
lévő Granada tőszomszédságában. Az első autodafét 1481. február 6-án tartották, és 6 embert
égettek meg nyilváno- san. Csak magában Sevillában november kezdetére további 288 áldozat
lett a lángok martaléka, míg 79-et életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek.
Négy hónappal később, 1482 februárjában a pápa jóváhagyta további hét Domonkos-rendi
pap inkvizítorrá való kinevezését. Egyikük, egy segoviai kolostor priorja, a történe- lembe mint
magának a spanyol inkvizíciónak a megtestesítője fog majd bevonulni – ő Tomás de
Torquemada. A kinevezését követő három évben négy további helyen állítottak fel inkvizíciós
törvényszéket. 1492-re ilyen bíróságok működtek a nyolc legnagyobb spanyol városban.
Ekkorra a spanyol inkvizíció már belekezdett ámokfutásába. Már igen korán, csaknem tíz
évvel ezelőtt elkezdtek gyűlni az intézmény elleni panaszok, nagyjából néhány hónappal a
Torquemada kinevezését követő időtől. 1482-ben a spanyol püspökök aggodalmas hangvételű
levelére válaszolva a pápa kibocsátott egy bullát, amelyben rosszallását fejezte ki amiatt, hogy

„(az, hogy) …sok igaz és őszinte hívő keresztényt ellenségeik, riuálisaik, rabszolgáik
följelentései alapján, minden jogos bizonyíték nélkül világi börtönökbe vetettek,
megkínoztak és elítéltek (…) megfosztották ingó és ingatlan vagyonuktól, és átadták
őket a világi fegyvereknek, hogy kivégezzék őket (…)sokakban ellenszenvet ébresztett”.3

Ugyanebben a dokumentumban végezetül így ír a pápa:

„Az inkvizíciót egy idő óta már nem a hit iránti lelkesedés és a lelkek
megtisztulásának folyamata kötötte le, hanem a gazdagság utáni vágyakozásé. ”4

Ezzel a végkövetkeztetéssel azonos értelemben az inkvizíciónak adományozott minden

hatalmat megvontak az intézménytől, és a pápa azt kívánta, hogy az inkvizítorokat helyezzék a
helyi püspökök fennhatósága alá. Az ilyen intézkedések természetesen felháborító kihívásoknak
számí- tottak a királyság szemében, és Ferdinánd előre láthatóan magánkívül volt a dühtől.
Küldött egy képmutató levelet az egyházfőnek, amelyben úgy tett, mintha kétségbe vonná azt,
hogy a rendelkezés valóban a pápától származik. A levél nyílt fenyegetéssel zárult: „Óvakodj
attól, hogy engedd tovább fajulni az ügyet (…) és ezennel bízd reánk a dolog megoldását!”5
Ilyen dacossággal szembesülvén a pápa végleg megadta magát. 1483. október 17-én egy
újabb bulla egy tanács, a Consejo de la Suprema y General Inquisición (Az Általános és
Legfelsőbb Inkvizíció Tanácsa) felállításáról rendelkezett, amely ezután az inkvizíció
legfelsőbb hatóságaként működött. Ennek a tanácsnak a vezetői tisztségét az újonnan létrehozott
főinkvizítori tisztség betöltője volt hivatott ellátni; elsőként Torquemada. Ilyen módon a
keresztény Spanyol Királyság egész területéről az összes inkvizítori törvényszéket egyetlen
központosított kormányzat hatálya alá rendelték, és ennek Torquemada állt az élén.
Az ezt követően az 1498-ban bekövetkezett haláláig eltelt 15 évben Torquemada magának a
királyi párnak a hatalmával vetélkedő befolyásra tett szert. Egy történész szerint ami az
inkvizíciót illeti, „fáradhatatlan szorgalommal dolgozott a születő intézmény szüntelen
fejlesztésén”.6 Mindezt „könyörte- len vakbuzgósággal” és „szánalmat nem ismerő
fanatizmussal” cselekedte. Szerepe iránti odaadása arra ösztönözte, hogy visszautasítsa a
felajánlott sevillai püspöki széket, és soha nem cserélte le a domonkosok egyszerű, dísztelen
öltözékét divatos ruhakölteményekre. Szigorúan vegetáriánus életmódot folyta- tott. Ezzel
szemben viszont meglehetősen nagy összegeket tartott meg magának az elkobzott vagyonokból,
fényűző palotákban lakott, és ötven lovas testőr, valamint további kétszázötven fegyveres
csatlósból álló kísérettel utazott, amely szándékai szerint egyszerre volt elrettentő és igencsak
hatásos. És még ez a hatalmas kíséret sem volt képes teljes mértékben eloszlatni beteges
rettegését. Amikor étkezett, mindig magánál tartotta egy „unikornis szarvát”, ami állítólag arra
szolgált, hogy megvédje őt a mérgektől – arra azonban semmiféle utalás nem található, hogy ez
a csalóka talizmán hogyan működött, vagy hogy viselője pontosan mit is csinált vele. Más
tekintetben azonban egyértelműen intelligens ember volt, korának legnagyobb machiavellistái
közül való, komoly lélektani éleslátással és rendkívüli adottságokkal megáldva a fondorlatos
államvezetés terén is. A karamazov testvérek című regényben a főinkvizítornak nincsen saját
neve (a „Nagy Inkvizítorként” emlegetik), azonban alig férhet hozzá kétség, hogy
Dosztojevszkijnek Torquemada járt példaként az eszében. És valóban, a főinkvizítorról szóló
leírása talán pontosabb jellemzést ad Torquemadáról, mint bármely történész vagy életrajzíró
beszámolója. Egyáltalán nem nehéz elképzelnünk, amint tudatában cselekedete jelentőségének,
máglyára küldi Jézust az inkvizíció és az egyház érdekében.
Torquemada megalkuvást nem ismerő vezetése alatt a spanyol inkvizíció megújult
energiával folytatta munkáját. 1484. február 23-án Ciudad Réal városában 30 eretneket égettek
meg egyszerre. 1485 és 1501 között 250 áldozat életét vették el Toledóban. 1491-ben
Barcelonában 3-at végeztek ki, és további 250 embert ítéltek halálra távollétükben.
Valladolidban 1492-ben egyszerre 32 elítéltet küldtek máglyára. Az erőszakos ítéletek
felsorolása még rengeteg lapot betölthetne. Egy alkalommal Barcelona városának elöljárói
levelet írtak Ferdinánd királynak: „Mindannyian megdöbben- ten állunk a Kasztíliában
végbemenő kivégzésekről és a perekről szóló új hírek előtt.”7 1485 szeptemberében Zaragoza
inkvizítorát meggyilkolták, miközben a katedrálisban imádko- zott a főoltár előtt – ez azonban
csak újabb megtorló kivégzéshullámot indított útjára. Mindazonáltal az inkvizíció nemcsak a
halállal üzérkedett. 1499-ben, egy évvel Torquemada halála után, Córdoba inkvizítorát elítélték
hivatali zsarolás és csalás miatt, utódja naivan az ő nyomdokaiba lépett, letartóztatva bárkit, aki
elegendően gazdagnak bizonyult – még istenfélő keresztény családok tagjait is –, hogy
lefoglalhassa és megszerezhesse vagyonukat.

AZ INKVIZÍCIÓ ELJÁRÁSMÓDJAI

Módszereinek és technikáinak tekintetében a spanyol inkvizíció követte az eredeti, a 13.

században alapított pápai inkvizíciót. Annál azonban még inkább szigorúbban – és náluk is
cinikusabb módon – alkalmazta annak módszereit és technikáit. Egymás között az inkvizítorok
felhagytak a képmutatással, és olyan fesztelen durvasággal nyilatkoztak, amely kevés helyet
hagyott a vallásos jámborság számára – olyan durvaságról van szó, amely igencsak közel áll
Dosztojevszkij képzeletbeli jelenetéhez. 1578-ban például egy inkvizítorról följegyezték, hogy
kijelentette: „Emlékeznünk kell arra, a per és a kivégzés fő célja nem az, hogy megmentsük a
vádlott lelkét, hanem hogy a közjó érdekében járjunk el, és hogy félelmet plántáljunk
másokba!”8
Ezen cél elérése érdekében a spanyol inkvizíció, ugyanúgy, mint középkori elődje, időről
időre megjelent egy-egy faluban vagy városban – 1517-ben például minden negyedik hónapban
–, noha ez a gyakoriság fokozatosan ritkult, mivel az inkvizítorok elkényelmesedtek, és nem
akaródzott utazásra adni a fejüket. Megérkezve egy helyszínre, bemutatták felhatalmazásukat a
helyi egyházi és világi hatóságoknak. Azután kijelöltek egy napot, amikor is mindenkinek
kötelező volt megjelennie egy különleges misén és ott meghallgatnia az inkvizíció nyilvánosan
felolvasott felhívását. A megjelölt napon, a szentbeszéd végén az inkvizítor fölemelte a
feszületet; a jelenlévőknek kötelező volt ebben a pillanatban fölemelni a jobb kezüket, keresztet
vetni és megesküdni az inkvizíció és szolgái támogatására. Ezen bevezetés után ünnepélyesen
felol- vasták a rendeletet. Ez az eretnekség számos fajtáját vázolta fel, valamint szólt az
iszlámról és a zsidó vallásról is, és felszólította mindazokat, akik „megfertőződtek”, hogy
álljanak elő. Ha az érintettek egy bizonyos meghatározott „kegyelmi időn” belül – amely
általában harminctól negyven napig terjedt, noha, mivel megállapítása az inkvizítorok
belátásától függött, gyakorta kevesebb volt – önként jelentkeztek, túlzottan komoly büntetés
nélkül visszafogadhatták őket az egyház kebelébe. Mindazonáltal kötelezték őket arra, hogy
nevezzenek meg minden olyan bűnös személyt, akik nem jelentkeztek maguktól. Valójában ez
számított az egyik legfontosabb előfeltételnek ahhoz, hogy az érintettek megússzák a
vezeklésnél nem súlyosabb büntetéssel.

„A rendelet előnyeiből való részesüléshez nem volt elegendő pusztán az, ha valaki
magát mint eretneket feladta. Az is szükségeltetett, hogy följelentse mindazokat a
bűntársakat, akik osztoztak vele a bűnben, vagy arra csábítottak másokat.”9

Könnyű belátni, hogyan működött ebben a folyamatban a lélektani mechanizmus. A Spanyol

Királyságban, ahogyan másutt is, az emberek felhasználták az inkvizíció intézményét, hogy
elégtételt vegyenek régi vagy új sérelmeikért, hogy kitöltsék személyes bosszújukat
szomszédaikon és rokonaikon, hogy eltüntessék az útból üzleti vagy kereskedelmi vetélytár-
saikat. Mindenki följelenthetett mindenkit, és a megvádoltnak kellett bizonyítania igazát és
megvédenie magát. Az emberek egyre inkább félni kezdtek szomszédaiktól, azoktól, akikkel
együtt végezték napi munkájukat, versenytársaiktól, bárkitől, akinek panasza lehetett ellenük,
akivel nézeteltérésük támadhatott, vagy akit magukra haragíthattak. Annak érdekében, hogy
megelőzzék a mások általi feljelentésüket, gyakran hamisan tanúskodtak önmaguk ellen. Sűrűn
megesett, hogy egy közösség egy-egy része tömegesen vallotta be bűnösségét, ilyen módon a
paranoia és a rettegés láncaival kötve magát az inkvizíció uralmához.
A 15. század végén, amikor az inkvizíció rendeletét először olvasták fel Mallorcán, 337
személy jelentkezett. 1486-ban Toledóban 2400-an tették ugyanezt. Az emberek azonban még
mindig az üzlettársaktól, szomszédoktól, sőt a saját rokonaiktól való félelemben éltek. „A
kisstílű feljelentgetés volt az uralkodó, és nem a kivételes.”10 Az 1480 -as évek során
Kasztiliában 1500-nál is több áldozatot égettek meg máglyán hamis tanúvallomások
következtében; gyakorta még az ellenük irányuló vád eredetét sem lehetett kideríteni. Az
inkvizíció vizsgálataiban segédkező szemtanúkat név nélkül kezelték, és vallomásaikból
kitöröltek minden olyan részletet, amely esetleg személyazonosságukra utalhatott volna. Az
inkvizíció ily módon éppen abból a lakosságból nyerte energiáját és ösztönzését, amelynek
üldözésében ténykedett. Hatalma abból fakadt, hogy égbekiáltóan nyilvánvalóan kihasználta az
emberi természet legesendőbb és legmohóbb tulajdonságait.
Elméletben minden esetet egy teológusokból álló tanács vizsgált volna meg – ez pedig az
adott inkvizítorokból és legalább egy helyi ülnökből állt. A megvádolt személyt csak akkor
tartóztatták le, ha a bizonyítékokat megfelelőnek és elegendőnek találták. A gyakorlatban
azonban sokakat már azelőtt lefogtak, hogy a vádat egyáltalán megfogalmazták volna. Az
inkvizíció börtönei zsúfolásig megteltek foglyokkal, akiknek jelentékeny hányada ellen
egyelőre nem is emeltek semmiféle vádat. Hosszú évekre fogságban tarthatták őket, anélkül,
hogy egyáltalán tudtukra adták volna, miféle törvényszegésben vélik őket bűnösnek.
Mindeközben a lecsukottakat és családjukat megfoszthatták minden vagyonuktól, minthogy
a letartóztatás minden esetben a vádlott minden ingó és ingatlan tulajdonának – mindennek, a
házától a főzőedényeiig – azonnali elkobzásával járt. És míg ő a börtönben sorvadt, még mindig
bármiféle, ellene felhozott vád nélkül, vagyontárgyait eladták, és az összeget arra fordították,
hogy fedezzék belőle fogságban tartásának költségeit. Eseten- ként végül szabadon engedték a
rabok némelyikét, ezeket az embereket azonban tönkretették, és mindenükből kiforgatták.
Előfordultak olyan esetek is, amikor a gazdag bebörtönzöttek gyermekei éhen pusztultak, mert a
család vagyonát elkobozták. Csupán 1561-ben változtattak csekély mértékben a törvényen,
olyan módon, hogy a családtagokat legalább részben támogatni lehessen az elkobzott javak
eladásából befolyt jövedelmekből.
Az inkvizíció huszonegy tartományi törvényszékének mindegyike saját börtönnel
rendelkezett, amely a hivatalos „palotában” kapott helyet. A rabokat gyakorta magánzárkában,
láncra verve tartották, semmiféle kapcsolatot nem engedé- lyezve számukra a külvilággal. Ha
valaha is szabadon engedték, „esküt kellett tennie, hogy soha nem árul el semmit abból, amit
látott vagy tapasztalt a cellákban”.11 Nem meglepő, ha számos rab megőrült a fogságban,
meghalt, vagy öngyilkosságot követett el, ha erre alkalma nyílt. És mégis, ellentmondásos
módon, az inkvizíció börtöneit gyakran inkább tartották vonzóbb helynek a világi hatóságok
börtöneinél. Előfordultak olyan esetek, amikor egyszerű köztörvényes bűnözők önként vallották
magukat eretneknek, csak hogy a világi börtönökből az inkvizíció egyik zárkájába szállítsák át
őket.
Az inkvizíciós vizsgálatok és kihallgatások során minden esetben jelen volt egy titkár és egy
jegyző, az inkvizítorokkal, a helyi püspök képviselőjével, egy orvossal és a kínzómesterrel
együtt; ez utóbbi szerepet általában a helyi hóhér töltötte be. Minden részletet aprólékosan
följegyeztek – a föltett kérdéseket, a vádlott válaszait és reakcióit. A spanyol inkvizíció
középkori elődjéhez hasonlatosan fennkölt dagályossággal és képmutatással kendőzte el és
egyben igazolta a kínvallatások kellemetlen realitását. 1561. évi rendelkezései meghatározták,
hogy a kínzás alkalmazásának összhangban kell lennie

„…kijelölt bírák lelkiismeretével és akaratával, és követnie kell a törvény, a józan

ész és a tiszta lelkiismeret követelményeit. Az inkvizítoroknak nagy gondot kell
fordítaniuk arra, hogy a kínvallatásról szóló ítélet megalapozott legyen, és
támaszkodjon korábbi precedensekre”.l2

A spanyol inkvizíció számára, csakúgy, mint középkori elődje esetében, a kínzásokkal

kicsikart vallomások önma- gukban nem számítottak érvényesnek. Az inkvizítorok hamar
fölfedezték, hogy a szélsőséges fájdalmaknak kitett személyt bárminek a bevallására rá lehet
venni. Ennek következ- ményeképpen a vádlottat arra kötelezték, hogy egy nappal később
erősítse meg és hagyja jóvá vallomását, mivel így azt önkéntesnek és spontánnak lehetett
nevezni, amit fizikai kényszer alkalmazása nélkül jelentett ki az érintett. A spanyol, úgyszintén
a középkori pápai inkvizíció idején egy személyt elvileg csak egyszer lehetett megkínozni. És
mint ahogy elődjeik máshol, a spanyolországi inkvizítorok is olyan módon kerülték meg ezt a
rendelkezést, hogy minden kínvallatás végét csupán a folyamat „felfüggesztésének”
minősítették. Így lehetővé vált, hogy arra hivatkozzanak: a vádlottat csak egyetlen alkalommal
kínozták meg, még akkor is, ha ez az „egyetlen alkalom” számos részből állt össze, és az ezen
részek között eltelt periódusok meglehetősen hosszú időszakot foglaltak magukban. Az
áldozatot így természetesen megfosz- tották még a reményétől is annak, hogy egy-egy adott
alkalom szenvedéseinek végét jelentheti.
Bármiféle szadista elégtételt éreztek is az inkvizítorok a kínzások közben, hangsúlyoznunk
kell, hogy ezek alkalmazása során az elsőrendű cél kevésbé volt az, hogy egy adott áldozatból
vallomást csikarjanak ki, mint inkább az, hogy olyan bizonyítékokra tegyenek szert, amelyek
segítségével a lakosság egésze fölött gyakorolhattak ellenőrzést. A vádlottól nemcsak saját
törvényszegéseinek bevallását várták el, hanem azt is, hogy olyan bizonyítékokat szolgáltasson,
még ha bizonytalanok voltak is ezek, amelyek alapján másokat is meg lehetett vádolni. Aligha
meglepő, hogy a kínzások borzalmainak kitettek hajlandók voltak bármit kimondani, ami az
eszükbe jutott – vagy bármilyen nevet, amelyet kínzóik hallani szerettek volna.
1518-ban a la Suprema, a spanyol inkvizíció kormányzótanácsa határozatot hozott, miszerint
a kínzás nem lehet rutinszerű vagy automatikus. Elméletben legalábbis – használatáról minden
egyes esetben a helyi törvényszék döntése alapján kellett határozni. A gyakorlatban azonban
mindez kevés változást jelentett, minthogy minden helyi hatóság minden egyes általa tárgyalt
ügyben éppen hogy automatikusan és rutinszerűen szavazhatott a kínvallatás alkalmazásáról.
Amikor egy törvényszék a tortúrázás mellett döntött, a vádlottat bevezették a kihallgatási
terembe, ahol jelen voltak az inkvizítorok és a helyi egyházi képviselők. Kihir- dették a
szavazás eredményét, majd a gyanúsítottnak újfent lehetőséget adtak a vallomástételre. Ha ezt
még ekkor is megtagadta, akkor felolvasták a kínvallatás alkalmazásáról szóló hivatalos
határozatot.

„Úgy szólt, hogy a bizonyítékokból származó, ellene szóló gyanú miatt olyan hosszú
ideig tartó kínvallatásra ítélik, amilyet szükségesnek vélnek, annak érdekében, hogy az
illető elmondja az igazságot (…) ünnepélyesen kijelentették, hogy ha a kínzás során a
személy elhalálozik, vére hullik, vagy teste valamely része csonkolást szenved, azért
nem ők okolhatók, hanem a vádlott, mivelhogy nem mondta el az igazságot.”13

Az enyhülés – az alkalmazásához szükséges idő – alatt a rituálé magában foglalta a lelki

kínzás különböző formáit is. Ezt a kínvallatás minden egyes szintjén tovább és tovább fokozták
további várakozásokkal és késleltetésekkel. A haldok- lás elhúzása és megakadályozása néhány
esetben legalább olyan jó eredményeket hozott, mint maga a haldoklás.
A spanyolföldi inkvizítorok, mint ahogyan középkori elődjeik is, megkísérelték elkerülni a
vér szándékos kiontását, valamint tilos volt számukra a kivégzések saját kezű végrehajtása. A
kínzási módszereket úgy fejlesztették ki, hogy megfeleljenek az érvényben lévő
megszorításoknak. Spanyolföldön különösképpen három formát kedveltek. Ott volt a toca,
vagyis a vízzel való kínvallatás, amelynek során nagy mennyiségű vizet kényszerítettek le az
áldozat torkán. A második volt a potro, amikor az elítéltet szoros kötelékekkel a kínpadhoz
kötözték, kötelékeit pedig a kínzómester tovább szoríthatta. Végül pedig volt a garrucha vagy
emelőcsigás kínzás, az itáliai strappado spanyol változata. E folyamat során az áldozat két kezét
szorosan összeszíjazták a háta mögött, ezek után csuklójánál fogva felfüggesztették a
mennyezetre erősített csigára, a lábfejeire pedig nehéz súlyokat kötöttek. Rendkívül lassan
vonták fölfelé, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzák, azután hirtelen elengedték a
köteleket, hogy az áldozat pár lábnyit (1 láb kb. 30 cm) zuhanjon; ez az eljárás általában hamar
kifordította a végtagokat a helyükből. Nem meglepő, hogy a garruchán átesett áldozatok
gyakorta egész életükre megnyomorodtak, esetleg egészségük tartósan károsodott. Egyáltalán
nem volt szokatlan, hogy a megkínzottak belepusztultak az eljárás alkalmazásába. Ha így
történt, az eseményt véletlennek minősítették, a kínzás szerencsétlen velejárójának vagy
mellékkörülményének, nem pedig közvetlen következményének.
A spanyol inkvizíció későbbi története során más eljárásokat is alkalmazni kezdtek. Példának
okáért előfordult, hogy az áldozatot hozzákötötték a kínpadhoz, és kötelékeit fokozatosan
szorították el, míg végül azok a csontig hatoltak. Létezett számtalan további változat, amelyek
azonban túlságosan szeméremsértők ahhoz, hogy leírjuk őket. Bármit szentesítettek és
alkalmazni kezdtek, ami csak megfogalmazódott az inkvizítorok romlott fantáziájában. Az
1561. évi rendelkezés megállapítja, hogy

„…tekintve az emberek közötti testi és lelki erő különbségeit(...) nem adható meg
általános szabály, hanem a bírák belátására van bízva, és a döntést a törvény, a józan
ész és a tiszta lelkiismeret követel- ményeinek kell irányítania”.14

Nem meglepő, hogy alkalomadtán igen nehéz volt olyan személyt találni, aki fel volt
készülve arra, hogy teljesítse az inkvizítorok minden szeszélyét, és gondoskodjon a kínvallatás
lefolytatásáról. Amikor csak lehetőség nyílt erre, a település állandó hóhérának kellett
elvégeznie ezt a feladatot. A 17. század végén négy dukátot kapott minden egyes szakasznyi
kínzásért, amely fél uncia aranynak felel meg, mai árfolyamon pedig körülbelül 90 font. Azzal a
munkával, amelyet ezért a pénzért elvégzett, mondanunk sem kell, nem lopta be magát
szomszédainak szívébe, következésképp a hóhér gyakran arra törekedett, hogy elrejtse
személyazonosságát. Egy 1524. évi rendelet megtiltotta a kínzómesternek, hogy maszkot
viseljen, vagy pedig bármiféle lepelbe burkolóddzék. A későbbiekben egy megállapodás
eredményeképpen engedélyezték a csuklya és a váltóruha viselését. A 17. század végére a
hóhéroknak ismét szabad volt álarcot és egész testüket eltakaró ruházatot viselniük, „ha úgy
tartották jobbnak, hogy személyüket ne ismerjék fel”.15
Magát a halálbüntetést elsősorban a megbánást nem mutató eretnekek számára tartották fent,
azoknak, akik visszavonták beismerő vallomásukat, valamint azoknak, akik visszaestek a
bűnbe, miután névleg megtértek a katolicizmus törvényeihez. Ahogyan hamarosan látni fogjuk,
leggyakrabban a zsidókkal szemben alkalmazták – azokkal, akik vallásukat gyakorló zsidók
voltak, és azokkal is, akiket azzal gyanúsítottak, hogy titkon visszatértek a régi hitükhöz, miután
kikeresztelkedtek. Középkori elődjéhez hasonlatosan a spanyol inkvizíció is átadta az elítélt
személyt a világi hatóságoknak; a kivégzést ezek bonyolították le. Ha a máglyán, élete utolsó
perceiben megtért, „kegyesen” megfojtották még a hasábok meggyújtása előtt. Ha még ekkor
sem bánta meg bűneit, elevenen megégették.
 ANTISZEMITIZMUS ÉS INKVIZÍCIÓ

Módszertanát, technikáit és eljárásait tekintve a spanyol inkvizíció szorosan követte

középkori elődjét. Különbözött tőle annyiban, hogy nem a pápának, hanem közvetlenül a
spanyol koronának tartozott engedelmességgel. Különbözött azonban attól még egy további
fontos szempontból is. A franciaországi és itáliai inkvizíció elsőrangú célpontjai a keresztény
eretnekek voltak, mint például a katharok, a valdensek vagy a fraticellik, vagy pedig az
eretnekeknek vélelmezett csoportok, mint például a templomos lovagok. Ezzel ellentétben a
spanyol inkvizíció elsőrendű célpontja az Ibériai-félsziget zsidó lakos- sága volt. A spanyol
inkvizíció az antiszemita megmozdulások rendszeressége és hevessége formájában a 20. századi
nácizmus beteges ideológiáját vetítette előre.
A 14. század közepén, több mint száz évvel a spanyol inkvizíció felállítása előtt, Kasztília
vidékét polgárháború sújtotta. Mindkét fél bűnbakot keresett, és ezt a zsidó közösségben vélte
megtalálni, amely különösen népes volt Spanyolföldön. Ez a korábban a területet birtokló
iszlám uralkodók dicséretre méltó türelmességének volt köszönhető. Pogromok következtek, és
a keresztény prédikátorok heves szózatai csak olajat öntöttek a tűzre. Az erőszakos cselek-
mények egyre durvább formákat öltöttek, mígnem 1391-ben elérték csúcspontjukat, amikor is
több száz, többségükben zsidó hitű embert gyilkoltak le.
A 14. század utolsó évtizedében a Spanyolföldön élő zsidó családok közül rengetegen
döntöttek úgy, megfélemlítve az inkvizíció ellenük irányuló intézkedéseitől, hogy megtagadják
hitüket, és fölveszik a keresztségét. Ezek a zsidók conversos (konvertita) néven váltak ismertté.
Számos esetben azonban széles körben ismert volt a tény, hogy az áttéréseket erőszakkal
kényszerítették ki, és sokan úgy tartották róluk, hogy kikeresztelkedésük csupán látszat, és
titokban továbbra is eredeti vallásukat gyakorolják. Kétségtelen, hogy voltak jó páran, akik így
tettek, sokan azonban éppen annyira váltak közömbös keresztényekké, amennyire korábban
közömbös zsidók voltak. Mindenesetre bármennyire őszinte volt is katolikusságuk, a konvertita
családok folyamatosan gyanút és bizalmatlanságot keltettek, és továbbra is az antiszemiták
egyik fő célpontjának számítottak. A legádázabb ellenszenvet az úgynevezett judaizálók
váltották ki – ők voltak azok az áttértek, akiket azzal gyanúsítottak, hogy titokban továbbra is
őseik vallását követik, vagy, ami még rosszabb, megkísérlik visszatéríteni a már
kikeresztelkedett zsidókat.
Az őket övező előítéletek ellenére számos konvertita család szépen gyarapodott. A
rákövetkező évek során több tagjuk ért el igen magas rangot, a királyi kormányzatban, a polgári
közigazgatásban, sőt az egyházban töltve be előkelő tisztsé- geket. 1390-ben például Burgos
rabbija tért át a katolikus hitre. Életét Burgos püspökeként, pápai legátusként és az egyik királyi
herceg nevelőjeként fejezte be. Nem volt egyedül; a nagyobb városok némelyikében a
közigazgatást előkelő származású konvertita családok uralták. A spanyol inkvizíció
megalapításának idején Ferdinánd király kincstárnoka konvertita volt. Aragóniában a királyság
három legmagasabb közigazgatási posztját konvertita férfiak töltötték be. Kasztíli- ában
legalább négy konvertita püspök működött. Izabella királynő titkárai közül három volt
konvertita, úgyszintén a hivatalos udvari történetíró is. Magának Torquemadának az egyik
nagybátyja is konvertita volt. Még Ávilai Szent Teréz, akit pedig később olyannyira szerettek
misztikus katolicizmusa miatt, sem volt „ártatlan” az ügyben. 1485-ben nagyapját vezeklésre
ítélték, mert továbbra is fenntartotta a zsidó szokásokat – ez pedig arra utal, hogy a későbbi
szent maga is zsidó származású volt.
 Egészében véve a konvertiták és családjaik számítottak a legképzettebb embereknek
Spanyolországban. Ahogyan egyre emelkedtek a ranglétrán, sokan közülük a leggazdagabbak
közé tartoztak. Valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy társadalmi és gazdasági helyzetük
irigységet válson ki szomszédaikból, egyúttal pedig csak fokozta az inkvizíció ellenséges
érzületét.
Megalkotása pillanatától fogva a spanyol inkvizíció pénzsóváran méregette a zsidók
gazdagságát, ezzel együtt engesztelhetetlen ellenségességgel kezelte őket, egész egysze- rűen
azért, mert kívül estek hivatalos jogi hatáskörük keretein. Eredeti megbízatása szerint az
inkvizíciónak az eretnekek elleni fellépésre volt hatalma – vagyis olyan keresztények ellen, akik
eltévelyedtek a hit ortodox formáitól. Nem volt hatalma azonban semmiféle más vallást
gyakorlók fölött, mint például a zsidók vagy a mohamedánok. Ez utóbbiak hatalmas
közösségeket alkottak Spanyolföld területén, következés- képpen a lakosság számottevően nagy
csoportjai maradtak ki az inkvizíció ellenőrzése alól, és egy olyan intézmény számára, amely a
totális ellenőrzés elérésére törekedett, tarthatatlan volt egy ilyen állapot.
Az inkvizíció első lépése az úgynevezett judaizálók (másképpen: marannusok) elleni fellépés
volt. Egy konvertitára, aki a kereszténység fölvétele után titkon visszatért a zsidó valláshoz,
könnyedén rá lehetett aggatni az eretnek jelzőt. Kitágítva a fogalom körét, rá lehetett sütni a
bélyeget bárkire, aki biztatta őt eretneksége gyakorlásában – és ez a törvényszegés tovább volt
szélesíthető, egészen addig, hogy közvetve az összes zsidót az érintettek közé sorolták. Az
inkvizíciónak azonban még mindig meg volt kötve a keze, mert az általa tárgyalt minden egyes
esethez bizonyítékokat kellett felmutatnia – vagy kiagyalnia –, ez pedig nem mindig bizonyult
könnyű feladatnak.
Az inkvizíció intézménye lelkesen csatlakozott ahhoz a föllángoló antiszemitizmushoz,
amelyet egy a konvertitákat és a zsidókat egyaránt gyűlölő hírhedt prédikátor, Alonso de Espina
már régóta hirdetett. Társadalmi támogatottságot élvezve Espina a zsidóságnak a Spanyol
Királyságból való teljes kitakarítását hirdette – vagy kiűzetés, vagy elpusztítás útján. Magáévá
téve Espina programját, az inkvizíció belekezdett saját kitartó zsidóellenes kampányába; a
propaganda-hadjárat olyan módszerekkel folyt, amilyeneket körülbelül négy és fél évszázaddal
később Joseph Goebbels fog majd ismét alkalmazni. Felháborító vádakat ismételtek meg újra és
újra, például abban a tudatban, hogy bizonyos idő elteltével majd igaznak fogják ezeket
elfogadni. A lakosság egészében keltett antiszemita érzelmekre hivatkozva az inkvizíció
kérvényben fordult az uralkodóhoz, hogy tegyen „megfelelő” intézkedéseket. Az ötlet, hogy el
kell érni az összes zsidó Spanyolföldről való kiutasítását, közvetlenül az inkvizíció belső
köreiből származott. Az előterjesztést tartalmazó szöveget az egyik történész a
következőképpen jellemezte: „Kegyetlen dokumentum, amely csak úgy bűzlik a heveny
zsidóellenes indulattól.”16
Ferdinánd király felismerte, hogy a zsidók és a konvertiták üldözése elkerülhetetlenül súlyos
gazdasági következ- ményekkel jár majd az országra nézve. Sem ő, sem Izabella királynő nem
volt képes azonban ellenállni az inkvizíció és az általa felkorbácsolt közhangulat együttes
nyomásának. Legbefolyásosabb nemeseihez és udvaroncaihoz szóló levelében a király a
következőket írta:

„Az inkvizíció Szent Hivatala, látván, hogy milyen veszélyben vannak egyes
keresztények a zsidókkal való kapcsolattartásból fakadóan, gondoskodott arról, hogy a
zsidókat űzzék ki minden birodalmunkból és területeinkről, és rábeszélt minket arra,
hogy adjuk beleegyezésünket és támogatásunkat ehhez az ügyhöz (...) így teszünk a
 személyünket ért nagy ártalom ellenére is, mivelhogy inkább lelkünk üdvözülését
keressük és akarjuk, mintsem gazdagodásunkat…”17

1483. január l-jén a királyi pár az andalúziai inkvizíció megnyugtatására megírta, hogy a
térségben élő összes zsidót ki fogják utasítani az országból. 1486. május 12-én minden zsidót
kitoloncoltak Aragónia nagy területeiről. De a teljes és végleges tisztogatást el kellett halasztani
egy időre, mert a zsidóktól és a konvertitáktól származó pénzbeli és másfajta támogatásra
sürgősen szükség volt a mórok ellen zajló hadjárathoz, akiket visszaűztek folyamatosan
zsugorodó területű Granadái Királyságukba.
Bizonyítékok vannak arra nézve, hogy titkos megegyezés született az inkvizíciót képviselő
Torquemada és a spanyol korona között. A főinkvizítor, úgy tűnik, elfogadta az összes zsidó
Spanyolföldről történő kiűzésének elhalasztását addig az ideig, amikor véglegesen és teljes
mértékben meg nem hódítják a mór Granadái Királyságot. Más szóval a zsidókat bizonyos
területeken nem zaklatják többé, egészen addig, ameddig pénzükre és rájuk magukra nem lesz
többé szükségük. Időközben az inkvizíció hozzáfogott a hadjárat után bekövet- kező
eseményeknek az előkészítéséhez. Így történhetett meg a „La Guardia szent gyermekének”
hírhedt esete, amely éppen olyan durván összetákolt, mondvacsinált ügy volt, mint bármelyik
másik, századunkban Hitler vagy Sztálin által kieszelt koholmány.
1491. november 14-én, két héttel Granada eleste előtt, öt zsidót és hat konvertitát küldtek
máglyára Ávila városában. Azzal vádolták őket, hogy megszentségtelenítették a szent ostyát,
továbbá hogy keresztre feszítettek egy keresztény gyermeket, akinek állítólag kitépték a szívét.
Ennek a borzalmas tettnek a vádlók állítása szerint az volt a célja, hogy egy mágikus szertartást
hajtsanak végre, amellyel közömbösíthették volna az inkvizíció erejét, és hogy minden
keresztényt „őrjöngés közepette küldjenek a halálba”. Az inkvizíció szorgalmas munkával
nyilvánosságra hozta az esetet Kasztília és Aragónia minden városában, a végletekig
felkorbácsolva a zsidóellenes érzelmeket.18
Két héttel később Granada megadta magát, és ezzel megszűnt az utolsó, a Spanyol Királyság
területébe beékelődött mór birodalom is. Három hónappal ezt követően, a következő év
márciusában egy királyi rendelet minden egyes spanyol- országi zsidót felszólított, hogy térjen
át a keresztény hitre, vagy pedig hagyja el az országot. Azok, akik egyikre sem voltak
hajlandók, az inkvizíció által levadászandó vadakká váltak. Ahogyan Carlos Fuentes mondta,
Spanyolország 1492-ben a mórokkal együtt száműzte az érzékiséget, a zsidókkal együtt pedig
az intelligenciát, és ebben az állapotban érintetlenül és változatlanul maradt öt évszázadon
keresztül.
A zsidók és a konvertiták azonban még végső kiűzetésük előtt sokkal nagyobb számban
estek áldozatul az inkvizíció ámokfutásának, mint az eretnekek. 1492-t követően az üldözés
tovább erősödött, a jogosság és a törvényesség újfajta látszatával megerősítve. Az 1484 és 1505
között Barcelonában az inkvizíció által perbe fogott összes áldozat 99,3 százaléka volt zsidó
vagy konvertita. Ez a csoport tette ki a Valenciában 1484 és 1530 között az inkvizíció által
tárgyalt perek vádlottjainak 91,6 százalékát. Egy történész megfigyelése szerint:

„Más szóval a törvényszéket egyáltalán nem érdekelte az eretnekség. A vallási

elferdültség egyetlen formájával törődött csupán: a zsidó rítusok nyilvánvalóan eltitkolt
gyakorlásával.”19
 AZ INKVIZÍCIÓ VÉGE

A spanyol inkvizíció több mint kétszáz éven keresztül változatlan kegyetlenséggel tette a
dolgát. Angliában Vilmos és Mária uralmát Anna királynőé követte, majd jöttek a Hannover-
ház képviselői. Az országot Nagy-Britannia Egyesült Királyság néven hamarosan egyesítették
Skóciával, ezután megkezdődött a „fennkölt civilizáció” fénykora. Franciaországban XIV.
Lajos, a Napkirály uralkodása alatt zenitjére jutott a kulturális fejlődés; a király, noha már igen
öreg volt, még mindig ott állt kifinomult versailles-i udvarának élén. Spanyolországban „a 17.
század a konvertiták holoka- usztjával zárult”.20
A spanyol örökösödési háború (1701-1714) szentesítette a dinasztiaváltást, ami akkor
következett be, amikor 1700-ban Bourbon V. Fülöp került a korábban a Habsburgok által
elfoglalt trónra, úgy tűnt, lehetőség nyílik a felvilágosodás röpke, gyorsan elmúló
fellángolására, amikor az új uralkodó megtagadta, hogy részt vegyen egy az ő tiszteletére
rendezett autodafén. Kevéssel ezt követően azonban a spanyol inkvizíció megerősítette a
társadalomban elfoglalt pozícióit, és visszatért az előző két évszázad kegyetlen szigora. Az
1720-as években az elnyomás újabb hullámai borították el az országot.
Az inkvizíció jövendő áldozatai számára most legalább rendelkezésre állt valamiféle
menekülési lehetőség. 1704-ben, a spanyol örökösödési háború során, a Sir George Rooke
admirális vezette brit flotta végrehajtotta a modern kor egyik első vízi hadműveletét, és
elfoglalta Gibraltár erődjét. 1713-ban a spanyolok hivatalosan is átengedték a „sziklát” a
briteknek, azon feltétellel, hogy „zsidók vagy muzulmánok semmiféle alapon nem élhetnek
vagy lakhatnak az említett Gibraltár városának közelében”. Az inkvizíció csalódottságára
azonban semmiféle intézkedés nem történt a spanyol feltétel betartatására. A gibraltári zsidó
közösség gyors ütemben gyarapodott, és 1717-re már saját zsinagógával is rendelkezett.
1730-at követően a spanyol inkvizíció hatalma és befolyása észrevehetően apadni kezdett. A
leendő áldozatok száma ugyan nem csökkent, de a Spanyol Királyság nem maradhatott
önmagában, elszigetelten az Európa más részein egyre inkább győzedelmeskedő toleranciával
szemben. És, ahogyan egy megfigyelő megjegyezte, az inkvizíció tisztségviselői
„közönyösekké és nemtörődömmé váltak, kivéve a fizetésük bezsebelését”. 1740 és 1794 között
a Toledóban ülésező törvényszék évente átlagosan csak egyetlen ügyet tárgyalt.
A nagy francia forradalom évei alatt a spanyol inkvizíció lényegében tétlenségbe süllyedt,
meghunyászkodva a Pirene- usok túloldalán folyó riasztóan vallásellenes fejlemények előtt. És
valóban volt ok a gyanakvásra: 1808-ban a Napóleon tisztje, Joachim Murat marsall által
vezetett francia hadsereg bevonult a Spanyol Királyságba, és elfoglalta. A Bourbon-dinasztiát
megfosztották trónjától, és Napóleon öccsét, Josephet tették meg királynak. Az ezt követő
megegyezés szerint a katolikus vallást mindegyik más valláshoz hasonlóan kell tolerálni. Noha
elégedetlenül, de az inkvizíció mégis úgy képzelte, hogy az intézmény biztonságban van, és
ezzel a feltételezéssel támogatni kezdte az új rezsimet. Néhány inkvizítor azonban képtelennek
bizonyult arra, hogy féken tartsa több mint három évszázad vakbuzgóságát. Meghökkentő
meggondolatlansággal letartóztatták Murat titkárát, egy klasszikus tudóst és magát forradalmi
ateistának valló férfit. Murát azonnal csapatokat indított útnak, hogy erőszakkal szabadítsa ki
emberét. 1808. december 4-én maga Napóleon is megérkezett Madridba, ugyanaznap rendeletet
adott ki, amellyel megszüntette az inkvizíció intézményét, és elkobozta összes vagyonát.
A francia uralomtól távolabb eső országrészekben a tartományi törvényszékek továbbra is
működtek az egész félszigeti háború (1808-1814) alatt, szembeszállva Napóleon ediktumával.
Támogatottságuk azonban lassan a nullára csökkent. Nemcsak a napóleoni uralom állt velük
szemben, hanem a brit hadsereg is a jövőbeli Wellington herceg vezetése alatt, aki akkor az
Ibériai-félszigetnek a birodalmi Francia- országtól való visszavételén fáradozott. Még a
Wellington hadseregével szövetségben lévő spanyol erők – spanyol királypártiak és katolikusok,
akiknek a Bourbon-dinasztia visszaállítása volt a céljuk – is ellenségesen viszonyultak az
inkvizíció intézményéhez. 1813-ban, ahogyan a végéhez közeledett Wellingtonnak a Spanyol
Királyság visszavívásáért indított hadjárata, spanyol szövetségeseik követték francia ellenségeik
példáját, és hivatalosan is eltöröltnek nyilvánították az inkvizíciót.
1814. július 21-én Bourbon VII. Ferdinánd visszatérhetett a spanyol trónra. Vele együtt
névlegesen visszaállították az inkvizíció működését, de az intézmény a megelőző évek
háborúskodásai során elveszítette dokumentumainak és levelezésének jelentős részét, ezért csak
igen rendszertelenül tudott működni. Spanyolországban az utolsó, zsidó ellen indított eljárást
1818-ban Córdobában folytatták le. Noha az antiszemitizmus továbbra is élénken élt az
országban, ezt az érzületet az inkvizíció többé nem vezényelhette, hiszen intézményét
gyakorlatilag semlegesítették. 1820-ban az olyan városok lakosai, mint Barcelona és Valencia,
kifosztották az inkvizíció épületeit, és kirabolták a levéltárakat – a hatalmas papírtömeg a helyi
tűzijátékgyártók kezében végezte, akik a tűzijátékokhoz szükséges egyik alkotóelemet
készítettek belőle. Végül 1834. július 15-én egy hivatalos „betiltó rendelet” végérvényesen
véget vetett a spanyol inkvizíció működésének. Három és fél évszázadon keresztül állt fenn, és
távozásakor olyan körülmények között hagyta ott az országot, amelyből az csak akkoriban
kezdhetett el felépülni.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Az Újvilág „megmentése”

Amikor a spanyol felfedezők, konkvisztádorok, katonák és telepesek partot értek, hamarosan

követték őket a misszio- náriusok. Ahol csak megjelentek ezek a férfiak, és felállították
keresztjeiket, az inkvizíció sem váratott sokáig magára. Az Ibériai-félsziget tizennégy nagyobb
törvényszékéhez még egy járult minden egyes, a központtól távol eső spanyol birtokon – a
Kanári-szigeteken, Mallorcán, Szardínián és Szicíliában, amelyet ekkoriban spanyol alkirályok
igazgattak. 1492-ben, abban az esztendőben, amikor a zsidókat és a muszlim mórokat
véglegesen kiüldözték Spanyolország területéről, Kolumbusz Kristóf partra lépett a Nyugat-
indiai-szigetcsoport egyik szigetén. Ezzel kezdetét vette az amerikai kontinens meghódítása; és
az inkvizíció gyorsan lecsapott az Újvilág kínálta előnyökre.
Ahogyan Spanyolországban is, hivatalos küldetése az volt, hogy felkutassa és megbüntesse
az eretnekséget, annak érdekében, hogy biztosíthassák a katolikus hit „tisztaságát”. Az
Újvilágban megismert indián őslakosság természetesen mit sem tudott a kereszténységről –
tehát nem lehetett eretnek- séggel – a hittől való eltévelyedéssel – vádolni. Következ-
ményképpen az inkvizíció eljárásai által sérthetetlennek nyilvánították őket – kivéve, ha áttértek
a katolikus hitre, azután pedig visszatértek korábbi hitükhöz és vallásuk gyakorlásához.
Hamarosan azonban az is nyilvánvaló lett, hogy az áttért, majd visszaesett indiánok
megbüntetése komoly mértékben eltántorította a többieket attól, hogy egyáltalán megtérjenek.
Ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy az inkvizíciót szembefordítja a misszionáriusokkal, akik
számára mindenekelőtt a pogány lelkek megmentése volt a fontos. Az inkvizíció arra
kényszerült, hogy utat engedjen; mindezt többé-kevésbé saját akaratából tette, minthogy az
indiánok üldözése egyébként is igen csekély bevétellel kecsegtetett, például ami az elkobozható
javakat és vagyontárgyakat vagy pedig a feljelentéseket illeti. Ilyen módon minden indiánt az
inkvizíció bírósági hatáskörébe rendeltek.
Tekintve az Újvilágban fellépő zsidók, muzulmánok és igazolhatóan eretneknek tartott
személyek hiányát, az inkvizíció gyakorta kényszerült arra, hogy saját maga számára találjon
ésszerű megoldást. Ezen problémára részlegesen megfelelt a hivatali bürokrácia és a
papírmunka megszapo- rítása. Az inkvizítorok gyakran napi rendszerességgel írtak jelentéseket
haza Spanyolországba, összefoglalva az eseményeket és tevékenységeiket, jelentést téve a
körülöttük zajló mindennapi élet apró-cseprő dolgairól, tulajdonképpen naplóíróként,
krónikásként funkcionálva; egyúttal egy olyan kifinomult megfigyelőrendszer fenntartói is
voltak, amely méltó előképe lehetne bármely modern titkosrendőri erőnek vagy hírszerzési
szervnek. A felhalmozódott papírhegyek hatalmasra növekedtek. Egyedül csupán Madridban az
irattári gyűjtemények több mint 1000 kéziratot és 4000 lazán összefűzött papírköteget
tartalmaznak; ezek mindegyike szigorú rendszer szerint volt osztályozva. A működő
törvényszékek följegyzései körülbelül 100 kötetnyire rúgnak, ezek mindegyike több mint
ezeroldalas.
Mindez nem azt jelenti, hogy az inkvizíció az Újvilágban nem talált olyanokat, akiket
üldözhetett, perbe foghatott vagy meglehetős gyakorisággal máglyára küldhetett volna. De a
Közép- és Dél-Amerikában lefolytatott perek körülbelül 60 százaléka csupán kisebb vétségekről
szólt, mint például az esetenként előforduló istenkáromlás, szexuális kihágások vagy
babonásság. A fennmaradó esetek legnagyobb része állítólagos visszaeső zsidókról szólt,
valamint olyan keresztényekről, akik indián szertartásokon vettek részt, vagy pedig alkímiával,
asztrológiával, kabbalizmussal, az eretnek vagy ezoterikus gondolkodás más formáival
foglalatoskodtak. És az Újvilágban tevékenykedő inkvizítorok egy olyan különleges társaságot
is máglyáikra küldhettek, amely spanyolországi kollégáiknak nemigen volt elérhető – a
protestánsokat. Őket tartották termé- szetesen mind közül a legveszedelmesebb és
legártalmasabb eretnekeknek. Fajtájuk ismeretlen volt Spanyolországban, az amerikai
kontinenstől elválasztó óceánokon és a parti vizeken azonban egyre nagyobb gyakorisággal
voltak megtalálhatók, sokszor mint angol vagy holland kalózok és kalandorok. Ilyen irányú
tevékenységeik miatt még inkább kívánatos, máglyára küldendő áldozatok voltak az inkvizíció
szemében.

A MEXIKÓI TÖRVÉNYSZÉK

Az első misszionáriusok 1500-ban indultak el a Nyugatindiai-szigetek felé, pontosan nyolc

évvel Kolumbusz első partraszállását követően. Az első püspök 1519 vagy 1520 környékén
érkezhetett meg, éppen egy időben azzal, amikor Hernán Cortez partra szállt Mexikóban. 1519-
ben kineveztek két inkvizítort is. Közülük az egyik meghalt, még mielőtt hajója vitorlát bontott
volna, utódját pedig nem nevezték ki egészen az 1524-es esztendőig. Az új inkvizítor útnak
indult az ekkorra teljesen meghódított és alávetett Mexikó felé. Itt rátalált egy eretnekre, akit
megégettetett, majd rögtön ezután haladékta- lanul hazatért. Három évvel később, 1527-ben
kinevezték az első püspököket Mexikóba, azzal a felhatalmazással, hogy maguk is élhetnek az
inkvizítori jogkörökkel.
Az inkvizíció egészen 1570-ig nem állította fel saját törvényszékét Mexikóban, amikor is
Mexikóvárosban megalakult az első ilyen intézmény, amely azonnali bírósági hatáskört követelt
a helyi püspököktől az eretnekek fölött. Az első autodafé lángjai 1574. február 28-án lobbantak
fel. Két héttel az eseményt megelőzően hatalmas csinnadrattával, ünnepélyesen bejelentették a
kivégzést. Az ügy a legnagyobb helyi látványosság rangjára emelkedett, színház-szerűen
körberakott székekkel a helyi hivatalnokok és családtagjaik számára, valamint a külön ezen
esemény megtekintése céljából a városba érkezett tartományi előkelőségek kényelmét
szolgálandó. A hetvennégy perbe fogott rab nagy része protestáns volt, harminchatan pedig
[††]
angolok – Sir John Hawkins legénységének maradéka , akiket hat évvel korábban fogtak el.
Pereik végeredményeképpen négy protestánst küldtek a máglyára – két angolt, egy írt, valamint
egy franciát.
A mexikói inkvizíció nagy pillanata az 1649. április 11-i nagy autodaféval érkezett el. Az
esemény különösképpen az úgynevezett újkeresztényekre irányult – ezt a kifejezést használták
Spanyol-Amerikában a zsidó áttértek vagy konverti- ták megnevezésére –, akik majdnem
monopóliumszerűén uralták a Spanyolország és gyarmatai között folyó kereskedelmet. Az e
személyek ellen felhozott vádak meglehetősen gyöngécskének bizonyultak, az inkvizítorok
azonban vagyonuk és értékeik után áhítoztak, és az Újvilágban még több mozgástérrel
rendelkeztek a hamis perek lefolytatásához, mint Spanyolországban.
Az 1644. évi nagy autodafé még inkább látványosság volt, mint 1574-es elődje. Mint az
utóbbit, az 1649-es eseményt is nagy ünnepélyességgel, fanfarokkal jó előre bejelentették egész
Mexikó területén. Mexikóvárosban két héttel az esemény bekövetkezése előtt gyülekezni
kezdett a tömeg; sokan több mint hatszáz mérföld (1 mérföld = 1609,33 méter) távolságból is
eljöttek. Az előre beharangozott tárgyalás előtti délutánon pazar látványosságokat vonultattak
fel. Fényűző kocsik kettős sorai gördültek keresztül a város utcáin, nemeseket és előkelőségeket
szállítva. A felvonulás élén szembetűnő helyen ott lobogott az inkvizíció zászlaja. Megérkezvén
a térre, ahol az autodafét tartani szándékoztak, számos szemlélő egész éjjel a kocsijában maradt,
hogy ne veszítse el a helyét, hogy megfelelően rálásson a másnapi eseményekre.
Összesen 109 rabra várt tárgyalás – amint jelentették, ők képviselték „a mexikói
kereskedelem legnagyobb részét”. Mindegyiküknek elkobozták birtokait és más javaikat is, és
semennyit nem szolgáltattak vissza ezekből, még azoknak sem, akik a rájuk kiszabott vezeklés
letöltése után visszatértek az egyház kebelébe. Húsz embert égettek meg jelképesen; közülük
sokan korábban megmenekültek a börtöntől, mások odabent haltak meg a kínzások
következtében, kettő pedig öngyilkosságot követett el. A személyesen jelen lévő bebörtönzöttek
közül tizenhármat ítéltek máglyahalálra, de mivel tizenketten az utolsó pillanatban megbánták
bűneiket, és megbékéltek az egyházzal, kiérdemelték azt a kegyet, hogy garrotte-tal
megfojtották őket még a máglya meggyújtása előtt. Csak egyetlen embert, egy bizonyos Tomás
Trevinót égettek meg ténylegesen elevenen. Ő korábban tagadta azt az ellene felhozott vádat,
miszerint titokban zsidó vallású lenne. A kivégzése előtti éjszakán azonban, amikor értesült az
ítéletről, nyíltan megvallotta zsidó vallását, és kijelentette, hogy valódi hitében kíván meghalni.

„Istenkáromlásaihoz méltóan némán, fölpeckelt szájjal vitték az égetésre, aminek

ellenére azonban tisztán hallhatóan megvallotta igaz hitét és a kereszténységgel
szemben érzett megvetését.”1

A máglyához kötözve is dacos és hajlíthatatlan maradt.

„Meg nem rettenve a végső percig, maga felé húzgálta az égő ágakat a lábával, és
utolsó érthető szavai a következők voltak: »Halmozzátok csak fel a fadarabokat; lássuk,
mennyit ér a pénzem!«”2

Az 1649. évi nagy autodafé a mexikói inkvizíciót annak tetőpontján ábrázolja. Egészében
véve azonban az ilyen mértékű vagy ezt csupán megközelítő tömeges tűzhalál ritkának
számított. A mexikói inkvizíció az idő legnagyobb részében gazdagságának felhalmozásával
foglalatoskodott, az elkobzott javak befektetésével és az abból való haszonhúzással. Nemritkán
magánszemélyeket is megvádoltak, pusztán csak azért, hogy elvegyék vagyonukat és értékeiket
– amelyet soha nem szolgáltattak vissza, még akkor sem, ha a vádlottat végül felmentették. Az
1649. évi nagy autodafét közvetlenül megelőző években 270 000 pezónak megfelelő értékű ingó
és ingatlan vagyont foglaltak le. Magából a nagy autodaféból származó lefoglalt javak összesen
hárommillió pezót tettek ki.
Mai árfolyamon számítva ez az összeg körülbelül 30 millió angol fontnak felelne meg, és
vásárlóereje akkoriban jelenté- kenyen nagyobb volt ennél. A 18. században, száz évvel a nagy
autodafé után, a pénznem már drámai módon veszített az értékéből. Azonban még akkor is 12
600 pezóba került a cartagenai inkvizíciós palota újraépítése, miután a britek ágyúi rommá
lőtték. A nagy autodafé idején hárommillió pezó elegendőnek bizonyult 238 nagyobb városi
közigazgatási épület felhúzására. 1646 és 1649 között az inkvizíció az elkobzásokból elég
vagyont szedett össze ahhoz, hogy további 327 évig fenntartsa magát. És ez a bevétel nem
foglalta magában azt az évenkénti 10 000 pezót, amit az inkvizíció a spanyol koronától kapott
javadalmazásként.
Az 1649-es nagy autodafét követően a mexikói inkvizíció fokozatosan tétlenségbe süllyedt,
hajlamosán arra, hogy elkényelmesedve élvezze megszerzett gazdagságát. Olyan hatalmas
összegek folytak be a pénztáraiba, amelyekért igencsak keveset tett. Legfőbb problémái között
volt az, hogy papjai közül sokat találtak bűnösnek szexuális jellegű bűncselekményekben, mint
például a nők gyóntatószékben való elcsábítása. Az ilyen bűntettek elkövetőit ritkán égették
meg, azonban váltakozó szigorúságú vezeklésre ítélték őket. 1702-re, amikor is a Bourbonok
követték a Habsburgokat a spanyol trónon, az inkvizíció intézménye dekadenciába süllyedt.
Abban az időben nem több, mint négy esetet tárgyalt csupán – három bigámisták ellen szólt, egy
alkalommal pedig egy jezsuita ellen emeltek vádat, aki gyönyörűséggel vetkőztette meztelenre a
női vezeklőket, és megostorozta őket.
A 18. század végéhez közeledve az amerikai függetlenségi háború és a nagy francia
forradalom az inkvizíció számára új, ésszerű megoldással szolgált. Az úgynevezett
szabadgondol- kodókat eretneknek minősítették. Bármit, ami kapcsolódott a nemrégiben
megfogalmazott Az emberi és polgári jogok nyilatkozatához, bármit, ami hangoztatta vagy
visszhangozta Thomas Paine vagy olyan francia írók, mint Voltaire, Diderot és Rousseau érveit,
azzal a váddal illettek, hogy a szabadgondolkodás mételyével fertőződött meg. Egyúttal lázító
gondolatoknak is tartották ezeket – amelyek éppúgy voltak károsak az államra, mint az
egyházra nézve. Az inkvizíció ilyen módon nemcsak a katolikus ortodoxia eszközeként kezdett
el tevékenykedni, hanem a kormány titkosrendőrségének szerepét is magára vállalta.
Célpontjaivá azok a személyek lettek, akik vásároltak, írtak, kinyomtattak, terjesztettek vagy
akár csak birtokoltak gyújtó hatású gondolatokat tartalmazó írásokat, és azok is, akik az ilyen
eszméket élőszóban terjesztették. A Franciaországból vagy Nagy-Britannia egykori észak-
amerikai gyarmatairól behozott forradalmi könyvek és pamfletek veszélyes csempészárunak
számítottak. Bárki, aki az ilyen áruk titkos behozatalával foglalkozott, üldöztetésnek tette ki
magát.
Ahogyan saját évszázadunk kormányai is fölfedezték, meglehetősen nehéz elfojtani az
alkohol, a dohányáruk, a drogok és a pornográfia csempészetét, az eszmék áramlását pedig
gyakorlatilag lehetetlen megakadályozni. Ráadásul 1810-re a Mexikóban működő inkvizíciót
elvágták spanyolországi anyaintézményétől, mivel az ország akkor a napóleoni iga alatt nyögött,
és az ottani inkvizíciót feloszlatták. Így azután amikor felkelés tört ki Mexikóban, a
hatóságoknak nem volt megfelelő eszközük az elfojtására, és többé nem reménykedhettek a
hazulról érkező támogatásban sem. És valóban, a mexikói királypárti lázadók éppolyan
ellenségesen viseltettek az inkvizícióval szemben, mint a forradalmi erők.
1813-ban a visszaállított Bourbon-monarchia újból megerősítette Napóleon intézkedését az
inkvizíció feloszla- tására. E rendelet hatályát kiterjesztették a külországi spanyol gyarmatokra
is, beleértve Mexikót – mely ekkoriban maga is a függetlenségi harcok nehézségeit szenvedte.
Amint a forradalmi hullám végigsöpört Latin-Amerikán, a mexikói kormányzat az inkvizíció
összes vagyonát elkobozta. A börtönökben nem találtak rabokat; palotáit megnyitották a
nagyközönség előtt, amely „szabad folyást engedett harag- jának”.3
1815 januárjában a mexikói inkvizíciót rövid ideig visszaállították, amikor az országban
harcoló királypárti erők felülkerekedtek forradalmi ellenfeleiken. Visszaszolgáltatták a
törvényszék vagyonát, de korábbi gazdagságából csupán 773 pezó maradt, bútor pedig
egyetlenegy sem. 1817-ben lezajlott még egy utolsó üldözés – egy férfi ellen emeltek vádat, aki
betiltott könyveket olvasott. Azután 1820-ban, amikor Mexikó végül kivívta függetlenségét
Spanyolországtól, az inkvizíciót végleg és teljes mértékben megszüntették.

LIMA

Az 1571-ben alapított mexikói inkvizíció bíráskodási jogkörrel rendelkezett Közép-Amerika

fölött, valamint hatáskörébe tartoztak az észak-amerikai és a Csendes-óceántól a Fülöp-
szigetekig terjedő területen található spanyol gyarmatok is. Két évvel korábban, 1569-ben egy
inkvizítor érkezett Peruba, és 1570-ben különálló törvényszéket állítottak fel Limában. Bírósági
hatásköre dél felé terjedt ki, Chile és Argentína irányába, és legalábbis rövid ideig északra,
Kolumbia, Venezuela és a karibi szigetvilág felé.
A perui inkvizíció tevékenysége szoros párhuzamban állt a mexikói testvérintézményével.
Amint az Mexikóban is történt, az eretnekség kezdetben Peruban is a helyi püspökök
hatáskörébe volt utalva. Amikor az inkvizíciót 1570-ben hivatalosan is megalapították, több
mint száz ügy volt függő- ben Mexikóban és Limában, ugyanúgy, ahogyan Mexikóban is, az
ilyen esetek fölötti ítélkezés jogát a helyi püspököktől átruházták az inkvizíció saját
törvényszékére, amely működését egy francia protestáns férfi 1573. évi megégetésével kezdte.
Az indiánok Limában is kívül estek az inkvizíció hatáskörén; a törvényszék képviselőit
azonban minden, a spanyolok által elfoglalt településen bejuttatták a helyi hatóságok soraiba. A
több mint 2000 mérföldre lévő Buenos Airesből származó, valamint a Santiago de Chile-i
illetőségű eseteket is rutinszerűen továbbították Limának. Az inkvizíció itt is rátette a kezét a
gyarapodó bevételekre, amelyeket gazdag kereskedők ellen folytatott perek során szereztek
meg. 1634-ben számos ilyet, leginkább portugál származásút, tartóztattak le; azzal vádolták
őket, hogy titokban a zsidó vallás hívei, vagyonukat pedig automatikusan elkobozták. 1639-ben
Limában is tartottak egy a mexikóihoz hasonlatos nagy autodafét, és az inkvizíció további több
millió pezót tett zsebre. Egy történész szerint ez a bevétel „köddé vált, anélkül, hogy bárkinek is
fogalma lett volna arról, mi történt vele”.4 Amikor a spanyol király, IV. Fülöp értesült az
elkobzott vagyon méreteiről, követelte a saját részét. Az inkvizíció elismerte, hogy valóban
került a kezébe ilyen értékű vagyon, de azt állította, hogy gyakorlatilag semmijük sem maradt,
miután kifizették hitelezőiket – akikből valójában csak igen kevesen léteztek.
A mexikói testvérintézményhez hasonlóan a perui inkvizí- ciónak is adódtak kellemetlen
belső ügyei, különösképpen például asszonyok elcsábítása a gyóntatószékben. 1578 és 1585
között tizenöt ilyen ügyről tudunk. 1595-re huszonnégy pap ült börtönben, ugyanezen vád
alapján elítélve. Egyikük olyan kitűnő priaposzi munkát végzett, hogy nem kevesebb, mint
negyvenhárom nő vallott ellene. Egészében véve a papok szexuális jellegű bűncselekményeinek
ügyében hozott ítéletek nevetségesek voltak. A legtöbbet egész egyszerűen csak eltiltották egy
időre a gyóntatástól, vagy nagyjából egyévi időtartamra kolostorba kellett visszavonulniuk. Egy
papot, aki huszonnyolc nőt csábított el, és egyet meg is erőszakolt a templomban, kizártak az
egyházból.
Amint Mexikóban is, a protestánsok könnyű prédának számítottak – és egyúttal sokkal
kevésbé voltak kellemetlen ügyek, mint a kéjvágyó papok esetei. Az 1587. november 30-án
megtartott autodafé egyik angol áldozata John Drake, Sir Francis Drake egyik unokaöccse volt.
Miután megkerülte a Horn-fokot, hajótörést szenvedett a Csendes-óceánon, valahol a mai Chile
partjai mentén. Neki és egy társának sikerült eljutnia a hegyekig, azután kenuval egészen
Buenos Airesig leeveztek a folyón. Itt azután elfogták és visszavitték őket a hegyeken át
Limába. Pere során Drake megtört, áttért a katolicizmusra. Három év elzárásra ítélték, amelyet
kolostor- ban kellett letöltenie. Útitársát, mivel ő sokkal makacsabb volt, megkínozták, majd
négyévi gályarabságra ítélték, amelyet életfogytiglani börtön követett.
1592 áprilisában egy autodafén ismét jelentek meg angol rabok, és mind a hármukat halálra
is ítélték. Azután, 1593-ban, Sir John Hawkins fia, Richard, vakmerő vállalkozásba fogott: a
Csendes-óceán partja mentén létrehozott spanyol katonai telepek ellen, a szárazföld belseje felé
vette az irányt. A rákövetkező év nyarán a mai Ecuadorban található Quito mellett vívott
ütközetben hetvennégy másik társával együtt megadásra kényszerítették. Közülük hatvankettőt
haladék- talanul gályarabságba küldtek; a megmaradtakat, köztük magát Hawkinst is, Limába
vitték, és átadták az inkvizíciónak. Nyolcuk perét hét másik, más helyeken elfogott angol
fogolyéval együtt az 1595. december 7-ei autodafé előtt folytatták le. Mindegyikük megtért az
egyházhoz, így megmenekült a rá váró máglyahaláltól, noha négy másik, más nemzetekből
származó elítéltet megégettek. Hawkins maga túlságosan beteg volt ahhoz, hogy megjelenjen
saját tárgyalásán. Neve azonban és a spanyol fogvatartói részéről iránta tanúsított tisztelet
különleges bánásmódot jelentett számára. Végül visszatérhetett Angliába, ahol lovaggá ütötték.
A 17. század későbbi szakasza folyamán a perui inkvizíció, csakúgy, mint mexikói társa,
egyre inkább rendszertelen működésű, hanyatló és korrupt intézménnyé változott. Az
inkvizítorok mindinkább kezdtek úgy viselkedni, mint a nemesurak, és szabadon elmerültek a
világi élvezetekben. Egyikük például arról vált hírhedtté, hogy két lánytestvérét mint szeretőit
tartotta.
Éppúgy, mint Mexikóban, a perui inkvizíciós intézménynek hatalmas lökést adott a nagy
francia forradalom és Napóleon fölemelkedése. A perui inkvizítorok is lelkesen vetették bele
magukat a lázító politikai eszmék elleni küzdelembe, valamint a „szabadgondolkodók”, a
szabadkőművesek, a vélt vagy valóságos forradalmárok és a rezsim mindenféle más, eddig
megfigyelt ellensége utáni hajszába. Mindazonáltal 1803-ban az inkvizíciót Peruban is
beszüntette a trónjára visszaemelt spanyol uralkodóház. 1814-ben újjáalakult az intézmény, de
elveszett pénzvagyonából soha semennyit nem kapott vissza. 1820-ban végérvényesen
betiltották.

ÚJ-GRANADA

Noha az első spanyol településeket a Nyugat-indiai- szigeteken, valamint a karibi

szigetvilágban hozták létre, perui fennhatóság alá kerültek. Egészen 1719-ig várni kellett egy
harmadik, vagyis az Új-Granadai Alkirályság létrehozásával, amelynek fővárosa, Cartagena a
mai Kolumbia területén található. A bíróság ezen alosztálya Latin-Amerikában hamarabb jött
létre az egyház, mint a korona hatalma alatt. 1532-ben megalapították a cartagenai püspöki
székhelyet, és kinevezték az ottani egyházi elöljárót. 1547-ben Bogotá lett a tartományi főváros,
hat évvel később pedig érsekségi rangot kapott. Kolumbia, Venezuela és a karibi szigetek
politikai tekintetben a perui alkirálysághoz tartoztak, de ezek mindegyike saját egyházi
függetlenséget élvezett. A bogotái püspök ugyanolyan hatalommal rendelkezett, mint mexikói
vagy perui társa. Ez pedig, kezdetben legalábbis, inkvizíciós jogköröket is magában foglalt. Így
az érsek 1556-ban kijelentette, hogy egyházmegyéjében nem adhatnak el, de még birtokolni
sem lehet olyan könyveket és kiadványokat, amelyek előzetesen ne lettek volna megvizsgálva
és jóváhagyva az egyház által.
Amint már korábban megjegyeztük, az inkvizíció 1570-ben Limában létrehozta saját
független törvényszékét, amelynek hatalma alá tartozott a Panamától délre eső összes dél-
amerikai spanyol birtok. 1577-ben a limai inkvizíció inkvizítort nevezett ki Bogotába; a szóban
forgó személy hamar hírhedtté vált: kíméletlen harcot folytatott az érsekkel, gyakran
tartózkodtak nála hölgyek – és nem volt ritka eset, hogy ezekkel a nőkkel rendkívül erőszakosan
bánt. A helyi apácák megtiltották neki, hogy átlépje épületeik küszöbét „szabados és féktelen
életmódja” miatt, utódainak egyike még nagyobb botrányt kavart, amikor „házasságtörései,
szolgálóleányokkal, felesé- gekkel és özvegyekkel, anyákkal, leányokkal és nővérekkel
folytatott vérfertőzései”5 miatt vált hírhedtté.
1608-ban a spanyol inkvizíció egy új, különálló törvényszéket hozott létre Cartagenában,
amelynek a limai és a mexikói intézményekkel egyező hatalmat adományoztak. Bíráskodási
jogköre Panamától Kolumbián és Venezuelán át Guyanáig és a Nyugat-indiai-szigetvilágig
terjedt. Az új törvényszék hamarosan túlszárnyalta romlottságban a limait és a mexikóit is; több
mint egy évszázadig ugyanis nem volt alkirály megfelelő közelségben, hogy ellenőrzése alatt
tarthassa a működését. És amire végre 1719-ben megalapították az Új-Granadai Alkirályságot, a
cartagenai inkvizíció már túlságosan is biztosan ült a pozíciójában ahhoz, hogy eltűrjön
bármiféle beleszólást is az ügyeibe.
Az első autodaféra 1614 februárjában került sor. Harminc elítéltet vezettek keresztül a
városon hatalmas díszmenetben, ezt követően pedig egy sor triviális vétség ügyében vádat
emeltek ellenük. A cartagenai inkvizítorok, vetélkedni kívánván a hasonló limai és mexikói
események pompájával, rendkívül komolyan vették a feladatukat, „és a szószátyárkodás olyan
magas fokra hágott, hogy a ceremóniák reggel fél kilenctől napnyugta utánig is eltartottak”.6
A 17. századra a Nyugat-indiai-szigetvilágban és Latin-Amerika karibi partjai mentén
Spanyolország többi gyarmatánál sokkal szélesebb értelemben vett és sokszínűbb nemzeti és
kulturális egyveleg alakult ki. A spanyol és portugál betelepedők mellett ott voltak az indiánok,
akik számos törzsből származtak, és a terület tengeri megközelíthetősége miatt sokkal több
európait lehetett látni, mint Mexikóban vagy Peruban – itáliaiakat, angolokat, franciákat,
hollandokat. A kezdeti gyarmatosítás idején V. Károly nemcsak a Spanyol Királyság, hanem az
egész Német-római Szent Birodalom fölött uralkodott, és a konkvisztádorok első képviselői
közül nem egy német és osztrák származású volt. 1600-ra leszármazottaikból tekintélyes méretű
német közösség alakult ki. Végezetül élt itt egy Afrikából származó fekete rabszolga- népesség
is, amelynek száma egyre növekedett.
A Nyugat-indiai-szigeteken és a karibi tengerpart mentén, a Cartagenához, Maracaibóhoz és
Caracashoz hasonló városok- ban különböző kulturális gyökerű, különböző fajtájú és hátterű
emberek zsúfolódtak össze szoros, gyakran vérfertőző közelségben. A kevert származású
személyek egyre növekvő, jelentős részét alkották a népességnek. És a biológiai keveredés
elkerülhetetlenül az eszmék és vallásos elképzelések kereszteződéséhez vezetett, amelyből
változatos formáiban és megtestesüléseiben végül például a vudu is származott. Ez történt a
kereszténység és néhány régi, indián hagyomány bizarr eredményű összemosódásakor is. Az
Európa nem keresztény részeiből beszivárgó ezoterikus gondolkodás elemei – például a
rózsakeresztesség – ezen területen termékeny táptalajra leltek. Az eredmény egy olyan
bonyolult egymásra kereszteződés lett, amely jóval összetettebb volt Mexikó vagy Peru
viszonylagos „tisztaságánál”.
Ez a helyzet, elméletben legalábbis, a cartagenai inkvizíciónak számtalan lehetőséget
biztosított vérengző hajlamainak kiélésére. A gyakorlatban azonban az intézmény viszonylag
tétlen maradt, közömbösen sütkérezve, és élvezve a korrupció érlelte gyümölcsöket. Csupán
szórványos esetekben mozdult meg és cselekedett. Így tett például a 17. század első fele során,
amikor a boszorkányságból celebrált gyakorlat lett – állítólag leginkább a bányákban
dolgoztatott fekete munkások köreiben. Egy 1634. márciusi autodafé folyamán huszonegy
feltételezett boszorkány perét folytatták le. Mindazonáltal a legtöbben megúszták korbácsolással
és pénzbüntetéssel; egyet körülbelül másfél órán át kínoztak, amibe belehalt. Kettőt
máglyahalálra ítéltek, de a spanyolországi la Suprema megtagadta az ítélet szentesítését, sőt az
elítéltek közül egyet szabadon is bocsátott.
1622 márciusában egy angol nemzetiségű férfit megégettek protestantizmus vádjával. A
korabeli beszámolók szerint nem láncolták oda a facölöphöz, ahogyan egyébként a korban
szokásos volt, hanem „nyugodtan ült a rőzsehalmon, és mozdulatlan maradt, amíg az élet el nem
szállt belőle”.7 A cartagenai inkvizíció 1636-ban és 1638-ban figyelmét ismét, hasonlóan limai
és mexikói társaihoz, a gazdag portugál kereskedők felé irányította – a szokásos vád szerint
zsidó vallásúak voltak. A perek során lefoglalt vagyonok hatalmas bevételeket jelentettek.
Ezekkel teljes mértékben megelégedve és eltelve, az inkvizíció mélységes és hosszú letargiába
süllyedt. 1656 és 1818 között még arra sem vette a fáradságot, hogy évente kibocsássa A hit
rendelete című írást.
Ez a tétlenség 1697-ben durván félbeszakadt, amikor francia kalózok bevették Cartagenát, és
kifosztották a várost. Egyik első cselekedetükként megrohamozták az inkvizíció palotáját,
elrabolták a törvényszék hivatalos pecsétjeit, hogy egy autodaféparódia során elégessék. A
cartagenai inkvizíció az e trauma okozta sokkból soha többé nem tudott egészen magához térni.
Negyvennégy évvel később egy másik elgyengítő csapást szenvedett el. 1741-ben a „Jenkins
fülének háborúja”8, ez a felettébb bizarr és szürreális konfliktussorozat, az osztrák örökösödési
háború néven ismert összecsapássá szélesedett ki. Március elején a Királyi Haditengerészet egy,
Vernon admirális vezetése alatt álló hajóraja ostromzár alá vette Cartagenát. Egy bátortalan és
visszavert partraszállási kísérletet követően az admirális azzal kárpótolta magát, hogy egy
hónapos tengerészeti bombázás alá vette a várost, amely a helyi lakosság emlékezetében
maradandó emlékeket hagyott, ugyanígy mélyen rögzültek az események Gabriel García
Marquez kisregényének, a Szerelemről és más démonokrólnak a hősében; az írás döbbenetes
bepillantást nyújt a 18. század végi cartagenai inkvizíció korrupt és szexuális
bűncselekményekkel terhelt világába. Cartagena brit tengeré- szeti bombázása során az
inkvizíció palotája teljes mértékben elpusztult, és további huszonöt évig nem is építették újjá.
Akkorra pedig a forradalom már homályosan feltűnt a horizonton – vele együtt pedig az
inkvizíció végzete.
Ám a cartagenai inkvizíció még a létét fenyegető, pusztulásával riogató forradalomnak való
ellenállásban is igen lomhának és lustának bizonyult. 1789-ben spanyol nyelven kiadták az
Emberi és polgári jogok nyilatkozatát. Nem meglepő, hogy azonnal be is tiltották, minthogy a
társadalom stabil rendjére nézve ártalmasnak ítélték, és úgy vélték, a felforgatás
legalattomosabb formájához, a toleranciához vezethet. 1794-ben, ahogyan a terror uralma
végigsöpört Franciaországon, Új-Granada és Peru alkirályai leveleket intéztek saját
inkvizíciójukhoz, amelyekben azt követelték, hogy a lázító szöveg minden egyes példányát
kutassák fel és semmisítsék meg. Egy szándékaik szerint hosszadalmas és alapos kutatást
követően a cartagenai inkvizíció azt állította, hogy egyetlen példányra sem bukkantak.
Alig számított valamit is, hogy ez az eredménytelenség tompaságból vagy a forradalom iránt
érzett titkos rokonszenvből eredt-e. A cartagenai inkvizíció hamarosan ugyanazt a sorsot
szenvedte el, amelyet mexikói és perui testvérintézményei. 1810-ben tört ki az első népfelkelés,
és az inkvizíció vált az első számú célponttá, mivel gyakorlatilag az egész város megvetésével
nézett szembe. Miután rövid időre visszaállították a működését, 1820-ban ismét feloszlatták,
együtt a más városokban található egyéb szervezeteivel. 1821-ben a forradalmi erők
győzedelmeskedtek, és a Kolumbiai Köztársaság frissen megválasztott alelnöke hivatalosan is
eltöröltnek mondta ki az inkvizíciót. Röviddel ezután az újdonsült ország kongresszusa „örökre
megszűntnek és soha újra nem alapíthatónak”9 nyilvánította.
 HATODIK FEJEZET

Keresztes hadjárat a boszorkányság ellen

Amíg a spanyol inkvizíció által az Ibériai-félszigeten gyújtott tüzek bűzös füstfátyollal

borították be az Újvilágot, a régebbi, pápai inkvizíció hatékonyan munkálkodott Európa más
részein: új célpontra lelt, amelyet megújult lelkesedéssel kezdett el gyötörni. E tevékenysége
során mutatott lendüle- tessége az elkövetkező évszázadokban több életet követelt, mint az
albigensek elleni keresztes hadjárat.
A hagyományos történetírás, a népszerű mendemondák és elképzelések ellenére az egyház
soha nem volt képes olyan mértékben teljes uralmat kiépíteni az Európa nyugati részén élő
nemzetek fölött, mint amilyet szeretett volna. Kétségtelen, hogy idézései, felszólító parancsai
mindenhová eljutottak. A földművestől a királyig bárkit arra utasíthatott, hogy vallomást
tegyen. Egyházmegyékre és püspökségekre oszthatta a konti- nenst, fenyegetőzéssel rávehette
az embereket a bűnbocsánati cédulák vásárlására, kierőszakolhatta a dézsmafizetést. Bárkit
megbüntethetett, aki megtagadta tanításait, vagy akit kiválasztott, hogy ezzel vádolja meg.
Egész közösségeket kényszeríthetett arra, hogy misére járjanak, és hogy megtartsák más egyéb
rituáléit, szertartásait, szent napjait és ünnepeit. És valóban jelentős mértékű volt az önkéntes
csatlakozás, amelyet a vigasztalásért és a szenvédések enyhítéséért cserébe tettek az emberek, a
megígért biztonság és a halál utáni jutalom reményében. De abban a csatában, amelyet ma „a
szívekért és a lelkekért folyó háború” néven emlegetünk, az inkvizíció nem járt feltétlen
sikerrel. Míg számos szív és lélek valóban komolyan vette a Szent Szüzet és a szenteket,
rengetegen voltak olyanok, akik számára a Szent Szűz és a szentek csupán újfajta maszkot, új
álruhát, újfajta megtestesülését jelentették sokkal régebbi istenségeknek és elveknek. És
természetesen sokan voltak az olyanok is, akik, legalábbis részben, odaadó és soha meg nem
rendülő pogány hitet vallottak.
Már a 12. században hirdetett az egyház keresztes hadjáratokat a porosz területek és a balti
partvidék pogány törzsei ellen – azokról a területekről volt szó, amelyek később Pomeránia,
Litvánia, Lettország és Észtország részei lesznek. A maga befolyási övezetén belül azonban az
egyház legjobb esetben is csupán egy sor halogató akcióra volt képes az általa a sötétség
erőiként értelmezett ellenség ellen – a mindent beborító, baljóslatú, rosszindulatot sugárzó
energiák ellen, amelyek szemmel láthatóan ott ólálkodtak a vidék legnagyobb részét még
mindig beborító félhomályos erdők mélyén. A jámbor keresztények számára ezek az erdők és a
velük kapcsolatba hozott sötétség a gonosz megszámlálhatatlan formáját rejtegették, és
áthatolhatatlan menedéket nyújtottak a démonikus erőknek. Az ilyen erdőkkel körülvett városok
és falvak, nem is beszélve az elszigetelt monostorokról és a kolostorokról, olyanok voltak, mint
szellemi előretolt bástyák vagy erődítmények, amelyek elhagyatottan álltak egy ellenséges
ország vadonjának közepén, és gyakran veszik körül és ostromolják meg őket.
Valójában az erdők mélyén rejtőző erők egész egyszerűen a természet és a természethez
közeli világ erői voltak – amelyek „bűnöktől megtisztítatlan”-nak számítottak az egyház szemé-
ben. Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy bármely vallás istenségeiből ördögök és
gonosz lények lesznek egy másik, az előbbit helyéből kiszorító vallás eszmerendszerében. A
kereszténység hajnalát megelőzően a római uralom alatt álló területek népei Pán istent a
természeti világ felett uralkodó legfőbb istenségként tisztelték. Ő volt a kecskeszarvú és
kecskelábú lény, aki a természet erőteljes, szívós, kegyetlen és látszólag kaotikus életén
uralkodott. Különleges előjogokat élvezett a szexualitás és a termékenység terén. Az egyház
uralma alatt Pánt hivatalosan is demonizálták, és sátáni jellegzetességekkel bíróként
jellemezték. Éppen elég precedens létezett az ilyesfajta eljárásokhoz. Hogy csak egyetlen példát
idézzünk, évszázadokkal korábban Astarta, a föníciai anyaistennő nemi váltáson ment keresztül,
és Astarot, a démon képében bukkant fel ismét.
A Nyugat-római Birodalom összeomlásával a legtöbb európai parasztközösség továbbra is
elismerte és tisztelte Pánt, vagy esetenként még nála is régebbi, különböző formákban – mint
Hernét, a vadászt, mint Cernunnost, a szarvas istent, a Zöld Embert, mint Robin of
Greenwoodot vagy Robin Goodfellow-t, akiknek alakja Robin Hood személyében olvadt össze.
És nem csupán Pán részesült ilyenféle tiszteletadásban. A mai Franciaország és Belgium
határvidékein a római hold– és vadászistennő, Diana, a Kilenc Tűz Dianája néven volt ismerős,
és összeolvadt ókori előképével, Arduinával, akiről egyébként az Ardennek a nevét nyerte. Az
ilyesfajta istenségek a kereszténység megszületése ellenére is még mindig megtar- tották a
hitelességüket. Az európai földművesek elmehettek a keresztény templomba vasárnap,
meghallgathatták a misét, és egy szinten azonosulhattak a római szertartásokkal és tanításokkal.
Egyidejűleg azonban még mindig hagytak tejet a csuprokban, és számtalan más felajánlást is
tettek a körülöttük lévő erdőben ólálkodó erőknek. Az év egy bizonyos idején pedig emberek
tízezrei szép csöndben kiosontak otthonukból, hogy elmehessenek megülni a Walpurgisnachtot,
megfigyelni, szabad szemükkel látni a téli és a nyári napfordulókat, a termékenységi rítusok
elvégzését, ünnepnapok és jelmezes felvonulások megtartását. Ezekben a rítusokban a régi
vallás istenségei kiemelkedően fontos szerepet játszottak, noha rejtett és keresztényiesített
formában. Továbbá majdhogynem minden közösségben lakott egy olyan öregasszony, akit
bölcsességéért, jövőbe látó és szerencsemondó képességéért, a növényekhez és az időjáráshoz
kapcsolódó ismereteiért és bábaasszonyi teendői ellátásáért tiszteltek. Legfőképpen az
asszonyok fogadták gyakran bizalmukba őket, és kértek tőlük tanácsokat; sokszor inkább
fordultak hozzájuk, mint a helyi papság képviselőihez. A pap olyan hatalmakat képviselt,
amelyek meghatározhatták egy adott személy halál utáni sorsát és azt, hogy hová kerül a lelke.
Am volt számtalan más dolog is, amely gyakran túlsá- gosan magasztosnak, túlságosan
fenségesnek, túl szigorúan ítélkezőnek, túl elvontnak és távolinak tűnt ahhoz, hogy emiatt
zaklassák őt. Másfelől azonban a jellegzetes falusi öregasszony sokkal közvetlenebb és
könnyebben elérhető erők számára szerepelt közvetítőként. Nem a pap, hanem inkább ő volt az,
akihez az emberek tanácsért fordultak az olyan ügyekben, mint az időjárás és a termés, az
állatok egészsége, a személyes egészség és higiénia, a szexualitás, a termékenység és a
gyermekszületés.
Az Európában való legelső megjelenésétől kezdve az egyháznak meg kellett küzdenie a
pogányság maradványaival és emlékeivel, a manókkal, gnómokkal, trollokkal, tündérekkel és
magával a fenséges szarvas istennel. Esetenként megkísé- relte démonként beállítani és eltörölni
ezeket a mitologikus lényeket. Egy a 9. századból származó dokumentum például megemlíti „a
démont, akit a parasztok Dianának neveznek”, és erősen bizonygatja: „Egynémely elvetemült
asszonyok, akik megtértek a Sátánhoz (…) azt állítják, hogy éjjelente bizonyos vadállatok hátán
Dianával együtt lovagolnak.”1 Az egyház még ennél is gyakrabban került kellemetlen
ismeretségbe pogány elődjeivel, és arra törekedett, hogy eltüntesse őket, amikor csak lehetséges.
Példának okáért Brigidet, az ír istennőt, a tűz védelmezőjét, gyakorlatilag beleolvasztották az
ugyanolyan nevű szent, Brigitta alakjába. Így a templomokat és a keresz- tény szentélyeket
szokássá vált olyan helyszínekre felépíteni, amelyeket korábban a pogány hit isteneinek
szenteltek föl. Kr. u. 601-ben I. Gergely pápa ezt a gyakorlatot szinte hivatalos egyházi
politikaként szentesítette. Egy apátnak szóló levelében azt írta, hogy

„…arra a következtetésre jutott, hogy az azon emberek által tisztelt bálványok

templomait semmiféleképpen sem szabad lerombolni. Magukat a bálványokat le kell
dönteni, de a templomokat szenteltvízzel kell meghinteni, oltárokat kell felállítani a
belsejükben, és ereklyéket is el kell helyezni. Mivel ha ezek a templomok jó építésűek,
akkor meg kell tisztítani őket a démonok imádatától, és az egy igaz Isten szolgálatába
kell állítani. Ilyen módon azt reméljük, hogy az emberek, látván, hogy templomaikat
nem romboltuk le, talán felhagynak téves gondolataikkal, és egyre sebesebben
gyülekez- vén megszokott helyükre, megismerhetik és tisztelni kezdhetik az egy igaz
Istent. És aminthogy megvan az a szokásuk, hogy számos ökröt áldoznak az isteneiknek,
engedtessék meg egy új ünnepnek a régi helyére lépni, mint például a fölszentelés napja
vagy mint a vértanúk napja, azoké, akiknek ereklyéit a templomokban elhelyezték”.2

Az inkvizíció lehetővé tette az egyháznak, hogy sokkal agresszívebb politikát folytasson,

hogy támadásba lendüljön a pogányság maradványaival szemben. Következésképpen a korábbi,
kelletlenül mímelt toleranciát hivatalosan is eltörölték, hogy helyet adjanak az üldözés
politikájának. A manókat, gnómokat, trollokat és tündéreket mint démonokat vagy démonikus
erőket szigorúan ostorozták és elítélték. A természet szarvas istenségét – ő a Zöld Ember,
számtalan megtestesülésében – a Sátán képére formálták át. A régi, pogány szertartásokon való
részvételt boszorkányságnak vagy fekete mágiának kiáltották ki. És a boszorkányságban vagy a
fekete mágiában való hitet hivatalosan is eretnekségnek nyilvánították, minden, ehhez járuló
büntetésével együtt. Keith Thomas történész szerint:

„A boszorkányság keresztény eretnekséggé vált, mind közül a leghatalmasabb

bűnné, mivel ez magában foglalta az Isten megtagadását és a legnagyobb ellenségéhez
való önkéntes csatla- kozást.”3

A Hugh Trevor-Roper által „az eretnekség kiterjesztett értelmezésének eszköze”4 névvel

illetett módszerrel az európai civilizáció pogány alapjait az inkvizíció bírósági hatáskörén belül
lehetett tartani.
Hallgatólagos beleegyezéssel e hatáskört a természeti katasztrófákra is kiterjesztették. Az
éhínséget, a szárazságot, az árvizet, a pestisjárványt és más természeti jelenségeket többé nem a
természeti okokra hivatkozva magyarázták, hanem a pokoli erők működésének tulajdonították.
Nemcsak az őrületet, hanem a dühkitöréseket és a hisztériát is a démoni megszállás jelének
vélték. Az erotikus tartalmú álmokat az incubus (férfi démon) vagy succubus (női démon)
látogatásának tudták be. A bábákat és a hagyományos falusi „bölcs asszonyokat” – vagyis
azokat, akik értettek a gyógynövényekhez, és járatosak voltak a tanácsadásban – boszorkánynak
kiáltották ki. Félelmet és paranoiát hintettek szerteszét egészen addig, ameddig Európa egészét
satuba nem szorították. És a mindent átható terror légkörében tízezrek, talán százezrek estek
áldozatul a hivatalosan is meghirdetett egyházi gyilkossághullámnak.
 A BOSZORKÁNYPÖRÖLY

Az egyház évszázadokig mélységesen össze volt zavarodva saját, a boszorkányság iránti

viselkedésével kapcsolatban. A legtöbb pap, különösen a falusi vidékeken, kevéssé iskolázott
ember volt, aki ritkán hagyta el azt a földet, ahová gyökerei kötötték. Következésképp ők is
osztották a helyi lakosság feltétel nélküli hitét a boszorkányság létezésével kapcsolatban – a
falusi öregasszony esetében például, hogy okkult képessé- gekkel rendelkezik, hogy megrontja a
termést, betegséget terjeszt a haszonállatok között, és rejtélyesnek tűnő halál- eseteket okoz.
Akár betartották a papi nőtlenségre tett fogadalmukat, akár nem, a papok igen kevés ismerettel
rendelkezhettek a női test felépítéséről és működéséről, és közülük nyilván nem egynek fordult
fel a gyomra, amikor tudomására jutottak a menstruáció tisztátalan körülményei. A falusi
öregasszony az ilyesféle dolgokhoz való hozzáértése, a más asszonyok iránta érzett bizalma és
reménye miatt naponta összeütközésbe keveredett a pappal, és szembesítette őt saját
alsóbbrendűségének és alkalmatlanságának tapasztalható és igazolható bizonyítékaival. Az ilyen
egyházi emberek számára a boszorkányság kétségbevonhatatlan valóság volt, olyan, amely
táplálta a vetélkedés és az állandó rosszallás érzetét.
A 15. század késői szakaszáig azonban a hivatalos egyházi dogma tagadta a boszorkányság
létezését. A tönkrement ter- mést, a megbetegedett háziállatokat, a titokzatos haláleseteket
írhatták az ördög számlájára, vagy hivatkozhattak természetes okokra, de senki nem vádolta a
falusi öregasszonyt. Az egyház álláspontja az volt, hogy a boszorkányság az ördög által
széthintett téveszme. A bűn tehát nem maga a boszorkányság volt, hanem a hit a
boszorkányságban, valamint az ilyen hithez fűződő praktikákban. A boszorkánymágiában való
hit következtében

„…a boszorkány elhagyta a kereszténység kötelékét, a Sátánt imádta mint istenét,

megadta magát neki, testileg és lelkileg egyaránt, és csak azért létezik, hogy eszköze
legyen a gonoszság munkájának művelésében (…)amelyet a Sátán nem tud bevégezni
emberi közbenjáró nélkül”.5

A boszorkányszombatra repülő boszorkányokról szóló beszámolókat az egyház már a 9.

században puszta fantá- ziálásnak minősítette – de bárkiről, aki csatlakozott az ilyen
képzelgésekhez, úgy vélték, hogy elveszítette a hitét, és így „hitetlennek és pogánynak”
[‡‡]
bizonyult. Ezt az állásfoglalást később a kánonjog egy cikkelyébe is belefoglalták. Azokról,
akik hittek a boszorkányságban, feltételezték, hogy elveszítették a hitüket, és káprázat rabjai
lettek. Mivel az ilyesfajta káprázat a hit elvesztésének eredménye volt, úgy tartották, hogy
kimeríti az eretnekség fogalmát.
Az egyház e kérdésben elfoglalt nézőpontja a 15. század közepe táján kezdett megváltozni.
1458-ban egy bizonyos Nicholas Jacquerius nevű inkvizítor azt állította, hogy „a létező
boszorkányok” teljes mértékben különbözők voltak a kánonjog idevonatkozó cikkelyeiben leírt
eretnekektől.6 Más szavakkal tehát az inkvizítor kitartott amellett, hogy a boszorkányság
hatalma nagyon is valóságos, és nem szabad fantázia- szüleményként elhessegetni. 1484-ben az
egyház drámai pálforduláson ment keresztül. Az ebben az évben kiadott pápai bulla teljesen
megfordította a korábbi állásfoglalást, és hivatalosan is elismerte az igazinak vélt
boszorkányság valódiságát. A bullában a pápa kijelentette:
 „Valóban fülünkbe jutott mostanában (…) hogy Észak-Németország egyes részein,
valamint (…) Mainz, Köln, Trier, Salzburg és Bréma tarto- mányokban számos ember
(…) az ördögnek, incubusoknak és succubusoknak adta oda magát, és ráolvasásaikkal,
varázslataikkal, bűbájosságaikkal és más átkozott igézeteikkel és fondorlatossággal,
rettenetes, szörnyű gaztettekkel megölték a még az anya méhében lévő csecsemőket,
úgyszintén az állatok utódait is, megrontották a föld termését, a tőkéken csüngő szőlőt,
a fák gyümölcseit. ”7

Hét évvel később, 1491-ben a Kölni Egyetem figyelmeztetett mindenkit, hogy a

boszorkányság létezését vitató bármely személy „magára vonja az inkvizíció fenyegetését”.8
A heves circulus vitiosus (körfogás) által az álláspontot röviddel később Como inkvizítora is
megtámadhatatlannak nyilvánította, és kijelentette:

„Számtalan embert égettek meg azért, mert elment a szombati

boszorkánygyűlésekre, amelyeket a pápa beleegyezése nélkül nem lehetett volna
megtenni (!), így ez elegendő bizonyítékul szolgált arra nézve, hogy az eretnekség
valóságos, mivel az egyház csupán és kizárólag a kétségbevonhatatlanul megtörtént
bűnök elkövetőit bünteti meg.”9

Egy mai történész szerint:

„Mivel többé nem elégedtek meg a boszorkányvádak kimondásával, sőt azzal a

feltevéssel, hogy a boszorkányság démoni mágia használatát is magában foglalja, a
bírák a varázslókat most úgy szerették volna beállítani, mint akik részt vesznek a
keresztény hit és a keresztény társadalom elleni ördögi összeesküvésben. A varázsló,
aki csak egyes ellenségeire alkalmazta különleges, romlást hozó mágiáját, átadta a
helyét a boszorkányok csapatá- nak, akik a kereszténység egészének elpusztítására
törtek.”10

A múltban eretnekségnek számított a boszorkányságban való hit. Most egy csapásra az vált
eretnekséggé, ha nem hittek benne! Létrejött egy olyan mechanizmus, amely elől – senkinek,
akit az egyház veszélyesnek ítélt – nem volt menekvés. A félelem és a paranoia légköre terjedt
el. És a bűnbakokat ezután még a természeti katasztrófák bekövet- keztéért is felelősségre
lehetett vonni, így mentesítve mind Istent, mind az ördögöket. Tekintve az inkvizítorok lángoló
nőgyűlöletét, majdnem kivétel nélkül nők voltak az imént említett bűnbakok.
Az 1484. évi, a boszorkányság létezését hivatalosan is elismerő pápai bullában VIII. Ince két
embert név szerint is megemlít:

„És bár Heinrich Kramer és Johann Sprenger (…) az apostoli írás szerint
inkvizítoroknak neveztettek ki (…) kijelentjük, hogy a fentebb említett inkvizítoroknak
adassék meg minden hatalom, hogy megjavíthassanak, bebörtönözhessenek és megbün-
tethessenek bármely személyt, minden akadály nélkül.”11

Heinrich Kramer Domonkos-rendi volt, aki már 1474 körül Salzburg és Tirol érsekének
címét viselte. Salzburgban a domonkosok templomának szellemi vezetőjeként tevé- kenykedett.
1500-ban kinevezték pápai nunciusnak és a Cseh Királyság inkvizítorának. Munkatársa, Johann
Sprenger szintén Domonkos-rendi volt, a rend kölni kolostorának priorja. 1480-ban a Kölni
Egyetem teológiai fakultásának dékánja lett. Egy évvel később nevezték ki Köln, Mainz és Trier
körzetének inkvizítorává. 1488-ban az egész németországi domonkos rendtartomány élére
állították.
1486 körül, körülbelül két évvel azután, hogy a pápai bullában név szerint is megemlítették
őket, Heinrich Kramer és Johann Sprenger egy könyvet adtak ki. Ez a szöveg minden bizonnyal
a leghírhedtebb és – a szó legmélységesebb erkölcsi értelmében – legerkölcstelenebb mű a
nyugati civilizáció egész történetében. A könyv címe Malleus Maleficarum, vagyis
Boszorkánypöröly volt, amely a könyvnek a boszorkányok elleni használatára utalt; és a mai
kiadásokban több mint ötszáz oldalas kötet egészen szó szerint értelmezve a dolgot,
kalapácsként szolgált. Olyan népszerűvé vált, hogy 1520-ra, csupán 34 évvel a megjelenése
utánra, már 13 kiadást ért meg. Azóta is számos újranyomás készült belőle, és meglehetősen
rendellenes módon máig léteznek olyanok, akik komolyan veszik a benne foglaltakat. 1986-ban
újrafordították angolra, és Montagu Summers, egy excentrikus, ezoterikus címre pályázó,
önjelölt vámpír- és vérfarkasszakértő elragadtatott dicshim- nuszt zengett róla. Szerinte a
Malleus Maleficarum „a világ legfontosabb, legbölcsebb és legjelentősebb könyvei között
van”.12 Arra az esetre, ha az ilyesfajta dicséret túlságosan enyhének vagy visszafogottnak tűnne,
Summers levonja a következtetést:

„Olyan munka ez, amelynek ellenállhatatlanul meg kell ragadnia minden ember
fantáziáját, aki gondolkodik, mindenkinek, aki látja vagy megkísérli látni az anyag, idő
és tér vakvéletlenei mögött meghúzódó végső igazságot.” 13

A jogi, szenzációhajhászó és gyakran pornografikus részletekben bővelkedő Malleus

Maleficarum arra vállalkozik, hogy felvázolja a feltételezett boszorkányság megjelenési formáit.
Egyfajta „Csináld magad!” kézikönyv szándékozik lenni nemcsak az inkvizítorok, hanem a
bírók, magisztrátusok, világi hatóságok összes fajtája számára, valamint minden megfelelően
összezavart, derék, becsületes ember számára is, aki elegendő okot talált vagy kellően ostoba
volt ahhoz, hogy boszorkányok jelenlétét kezdje észlelni maga körül. Valójában a szexuális
pszichopatológia gyűjteményét foglalja magában, és fényes példája a kontroll nélküli, betegesen
buja fantázia ámokfutásának. A szöveg bármely mai pszichológusnak azonnal feltűnő
megszállottsággal az ördöggel való közö- sülésre koncentrál – valósággal csüng a témán,
valamint középpontba állítja az incubusokkal és a succubusokkal való szexuális érintkezéseket
és különböző egyéb, szexuális tevékenységből (vagy tehetetlenségből) nyert erotikus
tapasztalatokat, amelyeket a démonikus erők által megfertőzött elme képzeletének
tulajdonítanak. Az előrejelzés és a megelő- zés számtalan módszerét írja le a könyv, és
betekintést enged a gyógyító módszerekbe, valamint az állítólagosan javító célzatú büntetések
különböző formáiba. Formulákat és recepteket biztosít az ördögűzések kivitelezéséhez.
Témájának feldolgozása során valóban enciklopédikus méretekre és széleskörűségre törekszik.
És ténylegesen egyfajta pótbibliává volt képes válni az inkvizítorok számára, de nem csak
nekik. Ahogyan Montagu Summers írja meglehetősen szerencsétlen módon időzített
dicshimnuszában – ezen egyetlen esetben helyesen –, a Malleus Maleficarum:

„Ott volt minden bíró és elöljáró asztalán. Ez volt a mindenek felett álló,
megkérdőjelezhetetlen és kétségbevonhatatlan tekintélyű hatalom. Hallgató- lagosan
 nemcsak a katolikus, hanem a protestáns jogrend is elfogadta.”14

A Malleus Maleficarum azzal kezdődik, hogy a szerzői nyíltan kijelentik:

„...az olyan lényeknek, mint a boszorkányoknak a
létezésébe vetett hit oly nagy fontosságú részét képezi a katolikus hitnek, hogy a
makacsul ennek ellenkező oldalán állás kimeríti az eretnekség fogalmát. ”15

Itt van hát az 1484. évi pápai bulla döbbenetesen felháborító visszhangja, azé az iraté, amely
megfordította az egyház korábbi álláspontját az állítólagos boszorkányság hivatalos
elismerésével kapcsolatban.
Miután felállította az alaptételt, a kötet tovább folytatja, és kifejti:

„Ez hát a mi állításunk: az ördögök képességeik segítségével gonosz hatásokat

idéznek elő a boszorkányságban, ámbár igaz, hogy valamiféle közvetítő nélkül
semmilyen formát nem tudnak ölteni (…) és nem állítjuk azt, hogy károkat okozhatnak
mindenféle közvetítői segítség nélkül, de egy ilyen személlyel betegségek és számos
másfajta emberi szenvedély és gyengeség váltható valóra, ezek pedig létezők és
igazak.”16

Más szóval a pokolbéli erők önmagukban nem tudják hatalmukat használni. Gonoszságaikat
csupán valamely emberi közvetítő útján képesek kifejteni. Ennek következménye- képpen
mostantól az emberi lényeket hibáztatták azokért a szerencsétlenségekért, amelyeket korábban
Isten megfejthe- tetlenül rejtélyes viselkedésének, a természet működésének vagy az inkvizíció
hatáskörén túlnyúló démonikus rosszindulatnak tulajdonítottak. Ha bármi is rosszul működött a
dolgok szépen elrendezett rendszerében, most már volt valaki, akit mindezért meg lehetett
büntetni.
A Malleus Maleficarum szabad asszociáció elvén működő logikája szerint a legnagyobb
hatalommal rendelkező boszorkányok képesek jégesőt és viharokat támasztani. Előhívhatják a
villámokat, és irányíthatják őket, hogy agyon- vágjanak embereket vagy állatokat. Impotenciát
és sterilitást, vagyis nemzőképtelenséget tudnak okozni emberek és állatok esetében is.
Betegségeket is küldhetnek. Meggyilkolhatják a gyermekeket a démoni erőknek szóló
áldozatképpen. Amikor senki sem látja őket, belelökik a gyermekeket a vízbe, és
megfullasztják. Megvadíthatják a lovakat, míg lovasaik rajtuk ülnek. Hatalmas szerelmet vagy
ugyanilyen gyűlöletet képesek kelteni az emberi szívekben. Egyetlen szempillantással meg
tudnak ölni embert vagy állatot – ezt „szemmel verésnek” hívják. Fölfedhetik a jövő titkait,
utazhatnak a levegőn át, „akár saját testükben, akár képzeletben”.
A kötet felismerte, hogy néhány inkvizítor bátortalannak bizonyulhat a büntetések
kiszabásánál, ha másért nem, azért, mert retteg a rá irányuló démoni támadásoktól vagy ellen-
támadásoktól, a démonok megelőző csapásaitól és bosszújától. Ennek megfelelően biztosítja
őket, hogy a boszorkányok:

„Nem képesek bántalmazni az inkvizítorokat és más tisztviselőket, mert ezek a

közigazságot szolgálják. Számos példát lehetne felsorolni ennek bizonyí- tására, de az
idő mindezt nem engedélyezi. ”17

Az idő nyilvánvaló módon sürgetett. A Malleus Maleficarum szerzőinek még meg kellett
alkotniuk körülbelül ötszáz oldalt, továbbfejlesztve és kibővítve elméletüket. Így tehát
megelégedtek egy kevéske további megerősítéssel:

„Ez a három osztálya az embereknek, akik megáldattak Isten által, akiket azon
gyűlöletes nép nem képes bántalmazni boszorkányságával. Az elsőbe azok tartoznak,
akik a közjog igazságát alkalmazzák velük szemben, vagy üldözik őket minden
rendelkezésükre álló hivatalos vagy nyilvános eszközükkel. A másodikba azok, akik az
egyház hagyományos és szent szertartásai szerint jogosan használják azt az erőt és
azokat az erényeket, amelyekkel az egyház felruházza őket az ördögűzés során, a
szenteltvízzel való meghintéskor, a megszentelt só és a megáldott gyertyák alkalma-
zásakor (…) a harmadik csoportot azok alkotják, akik változatos és végtelen sok módon
megáldattak a szent angyalok által.”18

Más szavakkal az egyháznak is megvoltak a maga babonái, mágikus rítusai és praktikái,

amelyek alapvetően magasabb rendűek voltak, egész egyszerűen azért, mert az egyházból
származtak. És a „szent angyalok” személyében az egyháznak is megvoltak a saját testetlen,
okkult szövetségesei, akik lényegében sokkal erősebbek voltak, mint a boszorkány testetlen
társai.

„Mert az egyház ördögűzései ebből a célból történnek, és teljes mértékben hatékony

gyógymódok a boszorkány bántalmazásától való védekezéshez. ”19

A Malleus Maleficarum harciasan – sőt pszichopata mértékben – nőgyűlölő munka. Lehettek

félelmet nem ismerők a láthatatlan erőkkel folytatott csatákban, a szöveg szerzői mégis az
őrülettel határos hévvel rettegtek a női nemtől. Az asszonyokat alapvetően gyengének és
majdnem definíció- szerűen „bukott”-nak tartották. A nő „tökéletlen állat, és mindig
félrevezet”.20 „Gyorsabban inog meg” vallásos hitében; „természeténél fogva hazudozó”.
„Ránézésre gyönyörűséges, érintése azonban fertőz, és halálos veszélyt jelent, ha magunk
mellett tartjuk.”21 Valójában gyakorlatilag mindenért a nőt tették felelőssé: „Minden
boszorkányság a testi vágyból fakad, amely az asszonyokban csillapíthatatlan.”22
Az asszonyok, ha szépek voltak, különösen gyanúsnak számítottak, és így volt ez a
bábaasszonyok esetében is, minthogy az inkvizítorok által női titokzatosságoknak minősített
dolgokban nagy jártassággal és széles körű ismeretekkel rendelkeztek. A halva született
gyermekekről szokás szerint úgy vélték, hogy azokat a bábaasszony gyilkolta meg az ördögnek
felajánlott áldozatképpen. A fogyaté- kossággal, torz testtel, betegen világra jött vagy akár a
rosszul viselkedő gyermekekre is mint a bába boszorkányos mágiájának áldozataira tekintettek.
A többi asszony iránta érzett bizalma és a pappal folytatott, a tekintélyért való versengése miatt
a bábaasszony ideális célpontnak számított. Az inkvizítor rajta szabadon, büntetlenül
gyakorolhatta, élesíthette betegesen elfogult gondolkodásának fegyvereit.
A Malleus Maleficarum könyörtelenül bánik azokkal a leányokkal, akiket elcsábítottak,
azután pedig elhagytak.

„Mert amikor a leányokat szeretőik megrontották, azután elhagyták azt követően,

hogy a leányok szemérmetlenül közösültek velük a remélt és megígért házasság miatt,
és minden reményüktől megfosztják őket, és mindenhol csak megvetés jut
osztályrészükül, akkor az ördögök segítségéhez és védelméhez fordulnak.”23
 Semmiféle megbélyegzés nem sújtotta azonban magát a csábítót, aki – a Malleus
Maleficarum szerint –, igen való- színűen áldozatul fog esni az ördög bosszújának.
A kötet igen gyorsan rásüti a boszorkányság vádját minden olyan viselkedésformára, amelyet
egyházi szerzőik nem tudtak megmagyarázni – így olyanokat, amelyekben a drogok, mint
például az anyarozs vagy a „mágikus gombák”, hatásánál komolyabb dolog nem történt, vagy a
női önkielégítés vagy az érzéki napfürdőzés:

„Magukat a boszorkányokat is gyakorta látták a mezőkön vagy az erdőkben a

hátukon feküdni, és egészen a köldökükig mezítelenek voltak, és lábuk, valamint azon
szerveik elhelyezkedéséből, amelyek a nemiséggel és az orgazmussal kapcsolatosak, és
combjuk mozgásából nyilvánvaló volt, hogy a megfigyelők számára láthatatlan incubu-
sdémonokkal közösülnek. ”24

A könyv ezenkívül egyfajta ésszerű magyarázatot is tartalmazott, amely minden bizonnyal

csillapította nem egy felszarvazott férj megsértett büszkeségét:

„Úgyszintén bizonyos, hogy a következő történt. A férjek valójában a feleségükkel

közösülő incubus- démonokat látták, noha úgy hitték, hogy azok nem ördögök, hanem
emberek. És amikor fegyvert rántottak, és rájuk akartak rontani, az ördög hirtelen
eltűnt, láthatatlanná téve magát. ”25

A Malleus Maleficarum a boszorkányság számos más megjelenési formájával és

praktikájával is foglalkozik. Ír például a kisgyermekek állítólagos meggyilkolásáról,
megfőzéséről és elfogyasztásáról. Bemutatja azt a számtalan utat és módot, amelyek révén a
boszorkányok a démonikus erőkhöz kötődnek. Tárgyalja a viaszfigurákba való tűdöfködés
gyakorlatát. Mindazonáltal mint egyfajta megszállott, egysíkúan gondolkodó „irányított rakéta”,
újra és újra visszatér a nemiség kérdéséhez. A könyv szexuális rögeszméi nemritkán lázas
fantáziálásba csapnak át. Beszél például

„...boszorkányokról, akik (...)nagy számban gyűjtenek férfiszerveket, húszat,

harmincat is összegyűjtenek, és beleteszik ezeket egy madár- fészekbe, vagy pedig
elzárják egy dobozba, ahol élő hímtagokként mozognak, és zabot meg kukoricát
esznek”.26

Az ilyen képzeteket démonok előidézte illúzióként kezelték, „amelyet a látás szervének

megzavarása okozott, azáltal, hogy átváltoztatja a képzeletben megjelenő szellemi képeket”.27
De az ember nem tud nem gondolni arra, hogy a munka szerzői, pusztán csak ezen dolog
megértése céljából, nem szedtek-e maguk is valamiféle tudatmódosító szert, vagy nem volt-e
még Boschénál is betegesebb és eltorzultabb fantáziájuk.
Könyvük különösen rögeszmés módon foglalkozik a testetlen, démonikus lényekkel – az
incubusokkal és a succubusokkal való közösülés témájával. Az ilyen, nem testi valójukban
megjelenő lényekkel folytatott szexuális kaland a valóságban gyakorta nem jelentett többet
egyszerű éjszakai magömlésnél. Következésképpen a könyv szerzői különösen sokat
foglalkoznak az ondóval. Klinikai precizitással vizsgálják meg a kérdést, hogy a démonok
pontosan hogyan hajtják végre a szexuális aktust. Fontolóra-veszik, hogy „minden esetben
együtt jár-e a tett az ondó kilövellésével”.28 Ha igen, akkor arra a kérdésre keresik a választ,
hogy honnan származik az ondó – vajon eredetileg is démonikus eredetű-e, vagy az ördög
csupán halandó emberektől lopta-e el. Azután aprólékos vizsgálatnak vetik alá a minőségét.
Milyen kritériumok alapján választják ki a démonok azon férfiakat, akiknek ellopják a magját?
Az ártatlan éjszakai magömlések során kilövellt ondót összegyűjthetik-e a démonok, és
úgymond felhasználhatják-e újra? Egyetlen lehetőséget sem hagynak megvizsgálatlanul.
A Malleus Maleficarum szerzői számára egy testetlen entitással való közösülés különösen
súlyos és gyalázatos bűnnek számított. A szemükben mindez Jézus fogantatásának istenkáromló
kifigurázását jelentette. Négy évszázaddal később a novellaíró Joris-Karl Huysmans elmélkedett
a rejtélyes, állítólag megemlíthetetlen és teljes mértékben megbocsát- hatatlan „Szentlélek ellen
elkövetett bűntett”-ről – arról a bűnről, amelyre, ahogy mondták, nem létezett bocsánat,
Huysmans ezt a bűnt – amelynek természetét az egyház kínos aprólékossággal akarta elrejteni –
éppen a Szent Szűz megfoganásának istenkáromló paródiájában találta meg, amely egy testetlen
entitással folytatott szexuális aktusban nyilvánult meg. Meglehet, hogy igaza volt, és a
baljóslatú titok talán nem is volt annyira titkos, amennyire szerették volna. Marlowe Doctor
Faustus című művében például – amely akkor készült, amikor az egy évszázaddal korábban
először megjelent Malleus Maleficarumot még mindig széles körben használták – Faustus
démoni közvetítők segítségével idézi meg trójai Heléna szellemét. Heléna szellemét határozták
volna meg succubusnak. És csupán a vele való testi együttlét után pecsételődik meg
végérvényesen Faustus sorsa, vagyis az, hogy mindörökre és visszavonhatatlanul el van
átkozva.

BOSZORKÁNYPEREK

A Malleus Maleficarummal fölfegyverkezve az inkvizíció egy az egész Európát átható

terroruralom kiépítésébe kezdett. Vizsgálódásai és kihallgatásai során a bizonyítékra vonatkozó
szabály igen egyszerű volt – bármit, amit két vagy három tanú esküvel megerősített, teljes
mértékben igaznak és minden kétséget kizáróan bizonyítottnak véltek. Sokszor alkalmazták
azokat a beugratós kérdéseket, amelyeket úgy tettek föl, hogy egyszerre ejtse csapdába a
gyanúsítottat és a tanút. Egy embert megkérdezhettek például, hogy:

„Hisz-e abban, hogy léteznek olyan dolgok, mint a boszorkányok (…) és hogy
viharokat képesek támasztani, és elvarázsolnak embert és állatot egyaránt?
Megjegyzendő, hogy ezeket a vádakat a boszorkányok eleinte tagadni szokták.”29

Ha a boszorkány, az-e vagy sem, de tagadja a boszorkányságba vetett hitét, a következő

kérdés a csapda lecsapódásához hasonlatosan ejti foglyul. „Tehát ártatlanok voltak azok, akiket
megégettek?” És erre is válaszolnia kell! Teljesen mindegy, hogy mit felel az áldozat, már eleve
megpecsételődött a sorsa, minthogy a boszorkányságban való hit megtagadása önmagában is
eretnekségnek számít.
Amikor elfogtak egy boszorkányt, körültekintő óvintézkedéseket tettek, hogy
semlegesíthessék az erejét. Annak érdekében, hogy megszakítsák kapcsolatát a földdel és annak
révén a pokoli régiókkal, egy deszkán vagy egy kosárban szállították el. Hátat fordítva állították
bírája elé, megakadályozandó arra tett kísérletét, hogy szemével megbű- völje őket. A bíráknak
és a perben részt vevő valamennyi szereplőnek a lelkére kötötték: „Ne engedje, hogy a
boszorkány fizikai értelemben megérintse őket, különösen ne fedetlen kezükön vagy karjukon!”
A bíráknak is azt javasolták, hogy hordjanak maguknál megszentelt növényeket és kevéske
virágvasárnapkor megszentelt sót – láncon vagy szíjon nyakuk- ban függő, különlegesen
megszentelt viasszal lepecsételt üvegcsében. Az inkvizítorok és a bírák újra és újra hangoztatott
sérthetetlensége ellenére semmit nem akartak kockáztatni.
A per lefolytatása a lélektan meglehetősen alapos ismeretéről tanúskodott. Az alkalmazott
technikák arra utalnak, hogy jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek az információ kiszedésének
vagy kicsikarásának terén. Az inkvizítorok felismerték, hogy az elme gyakorta önmaga
legnagyobb ellenségévé válhat – hogy a félelem elburjánozhat a magányban és az
elszigeteltségben, és sokszor éppen olyan kielégítő hatásokat eredményezhet, mint a fizikai
brutalitás. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példát említsük, a kínvallatástól való félelem is
gerjeszthető, táplálható és felszítható ilyen módon, egészen a pánik tetőfokáig, amely megelőzi
és szükségtelenné teszi magát a kínzást. Ha a vádlott nem vallott azonnal, akkor közöl- ték vele,
hogy a kínvallatás fog következni. Mindazonáltal ez nem történt meg azonnal; ehelyett a
Malleus Maleficarum a következőt tanácsolja:

„Vetkőztessék le a vádlottat, vagy, ha az illető nő, vezessék először a büntetőcellába,

és vetkőztessék le ott becsületes és jó hírű asszonyok!”30

Bírái azután „felszínesen kikérdezhetik, anélkül, hogy vére kicsordulna”, de csak

„.. .miután a vádlottat a bizonytalanság állapotában tartották, és egyre csak

halasztgatták vizsgálatának napját, folytonosan alkalmazva a szóbeli rábeszélés
eszközét”.31

A könyv bátorítja az inkvizítort, hogy használjon olyan eszközöket, mint a ma már széles
körben ismert „kemény” és „gyengéd” fellépés váltogatása:

„Utasítsa a tisztviselőket, hogy kötelekkel kötözzék meg és kínozzák valamiféle

eszközzel, azután pedig engedelmeskedjenek azonnal, de ne örömmel, hanem tűnjenek
olybá, mintha megzavarták volna őket kötelességük teljesítése közben! Azután engedjék
el a vádlottat ismét valaki őszinte kérlelésére, aki pártját fogta, majd kínozzák újfent; és
miközben ezt teszik, adják tudtára, hogy megmenekítheti magát a halálbüntetéstől!”32

A Malleus Maleficarum javasolta és helyeselte az égbekiáltó kétszínűséget. Egy

boszorkánynak megígérhették, hogy meghagyják az életét, de ez a börtönben töltendő, kenyéren
és vízen tengetett egész hátralévő életet jelentette.

„És ne mondják el neki, amikor megígérik, hogy meghagyják az életét, hogy ily
módon fogják bebörtönözni, de azt kell elhitetni vele, hogy valami másfajta büntetést,
mint például száműzetést, fognak kiszabni rá!”33

És még ennek a bizonytalan felmentő ígéretnek az elnyeréséhez is föl kellett jelentenie más
boszorkányokat, és föl kellett fednie kilétüket. A könyv sietve kijelenti, hogy az eredeti, az élete
megkímélésére vonatkozó ígéretet sem kell feltétlenül betartani. Semmilyen kötelezettség nem
köti a bírákat, hogy tisztelettel bánjanak egy boszorkánnyal, és sok inkvizítor
 „...véli úgy, hogy miután a boszorkány ily módon
börtönre ítéltetett, az élete megkímélésére vonatkozó ígéretet meg lehet tartani egy
ideig, de egy bizonyos időszak eltelte után meg kell égetni”.34

Vagy pedig

„…a bíró bizton megígéri a vádlottnak, hogy meghagyják életét, de oly módon, hogy
ő később lemond az ítélet meghozataláról, és egy másik bírát neveznek ki a helyére”.35

Amikor egy boszorkányt a kínzás után visszavezetnek a cellájába,

„…a bíráknak arra is gondot kell fordítaniuk, hogy ezen köztes időszak alatt mindig
legyenek mellette őrei, és soha ne hagyják magára, mert félő, az ördög ráveszi, hogy
ölje meg magát”.36

Más szóval tehát a haláltusa és a kétségbeesés szülte öngyilkosságot vagy öngyilkossági

kísérletet szintén démonok sugalmazásának tartották, ennélfogva pedig a bűnösség
bizonyítékának. Az inkvizítorok így mentegették magukat. Amikor az asszonyok öngyilkossági
kísérletet tettek, mégpedig úgy, hogy magukba döfték a fejkendőjüket összetartó hajtűket,
„amikor felébredtünk, úgy találtuk őket, mintha a mi fejünkbe akarnák döfni azokat a tűket”.
Még az ilyen, kétségbeesett őrjöngés szülte cselekedetet is rosszindulatúnak állították be, és
olyan módon csűrték-csavarták, hogy bizonyítékként szolgálhasson.
Mindenesetre az öngyilkosságok és az öngyilkossági kísérletek nyilvánvalóan meglehetősen
gyakori jelenségnek számítottak. A Malleus Maleficarumban olvashatjuk azt a megfigyelést,
hogy „miután a boszorkányok a kínvallatás során megvallottak bűneiket, mindig megpróbálják
felakasztani magukat”. És „amikor az őrök hanyagnak és gondatlannak bizonyultak,
cipőfűzőjükre vagy valamelyik ruhadarabjukra felakasztva találták meg őket”.37
Ha az ismételt kínzások ellenére a boszorkány még mindig megtagadja a vallomástételt, a
könyv még cifrább megtévesz- téseket javasol. Példának okáért elvihetik egy kastélyba,
amelynek tulajdonosa

„…úgy tesz, mintha hosszú utazásra készülődne. Aztán megengedi, hogy

háztartásának néhány alkalmazottja meglátogassa őt, akik megígérik, hogy biztosan
szabadul, ha megtanítja őket néhány varázsigére. És a bíró jegyezze meg, hogy a
vétkesek ilyen úton-módon igen gyakran vallottak, majd ítéltettek el”.38

Legutolsó lehetőségként a kézikönyv a legkirívóbb és leglélegzetelállítóbban szégyentelen

árulás alkalmazását javasolja:

„És végül jöjjön be a bíró, és ígérje meg, hogy könyörületes lesz majd, miközben
arra gondol, hogy magához vagy az államhoz lesz könyörületes, mert bármi, ami az
állam érdekében történik, kegyes és könyörületes cselekedet”.39
 A TÖMEGHISZTÉRIA ELTERJEDÉSE

Korunkban már megtapasztalhattuk, hogy milyen módokon képes a tömeges riadalom

egyike-másika szétterjedni, mintha csak valami pszichológiai fertőzés volna, és a tömeghisztéria
méreteit kezdi felölteni. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es években Joseph
McCarthy szenátor indított el paranoid megszállottsággal folytatott hadjáratot, amely a
feltételezett kommunisták kiűzésére irányult.
A The Crucible (Tűzpróba) című drámájában (magyarul: Salemi boszorkányok) Arthur
Miller példázat segítségével támadja McCarthy kampányát, méghozzá a 17. században
Salemban lezajlott boszorkányüldözés metaforáján keresztül. Miller munkájának
eredményeképpen a „boszorkányüldözés” szó elfogadott, mai, modern kifejezéssé vált, amelyet
minden olyan esetben használnak, amikor a vélt ellenség kiűzésének kísérletéhez a kollektív
félelemnek az emberekbe belénevelt és elterjesztett módszerét alkalmazzák. A legutóbbi
időkben a tömegpánik más formáiban is részünk lehetett. Azt követően, hogy Ronald Reagan
Líbiát bombáztatta, amerikai turisták tömegei változtatták meg útiterveiket, és rettegésüktől
hajtva tartózkodtak a nemzetközi légi forgalom használatától. Láthattuk, ahogyan Nagy-
Britanniában egész közösségeken söpört végig az állítólagos szertartásos sátánista gyermek-
gyilkosságok híre, amely miatt rengeteg szülőt erőszakkal szakítottak el gyermekeiktől.
Tekintve a modern közriadalom ezen példáit, könnyű megérteni, hogy a boszorkányságtól való
félelem hogyan képes futótűzként terjedő tömeghisztériát okozni, amikor azt a kor legfelsőbb
vallási hatósága maga terjeszti – mindez hatását tekintve a pestis pszichológiai megfelelője is
lehet. Egy történész szerint

„Ez a boszorkányőrület mindenekelőtt a képzelet betegsége volt, amelyet a

boszorkányüldözés gerjesztett és ösztökélt. Bármikor, amikor egy inkvizítor vagy városi
elöljáró tűzzel kívánta elpusztítani a jelenséget, egy sor boszorkány pattant ki a földből
a lábuk nyomában”. 40

Az egyházzal kapcsolatban ugyanez a történész megjegyzi:

„Minden inkvizítor, aki a boszorkányság elnyomására állt szolgálatba, aktív

misszionárius volt, aki mindig egyre szélesebb és szélesebb körben vetette el a hit
magvait.”41

A boszorkányság üldözésének őrülete az inkvizíció felügyelete mellett kezdődött el, akkor,

amikor az egyház még vitathatatlan hatalommal rendelkezett Európa nyilvános vallási életének
irányítása felett. Az inkvizíció intézménye valóban olyannyira megszállottan üldözte a
boszorkányság fantomját, hogy hamarosan készületlenül találta magát szembe egy sokkal
félelmetesebb fenyegetéssel, amelyet egy Luther Márton nevű hitehagyott szerzetes képviselt.
Mindazonáltal a Malleus Maleficarum kiadását követő harminc éven belül a „boszor-
kányhisztéria” elkezdett terjedni az újdonsült protestáns templomokban is.
A 16. század közepére mind a protestánsok, mind a katolikusok nem kettesével vagy
hármasával, hanem százával égették meg a boszorkányokat; és ez a gyújtó hatású őrület még
további több mint egy évszázadig folytatódott, tetőpontjára pedig a harmincéves háború
mészárlásai idején, 1618 és 1648 között érkezett el. 1587 és 1593 között a trieri érsek 368
boszorkányt égettetett meg, amely több mint egy áldozatot jelent hetente. 1585-ben két német
falu lakosságát olyannyira megtizedelték, hogy mindkettőben csupán egy-egy asszony maradt
életben. Az akkori genovai püspök három hónap alatt ötszáz állítólagos boszorkányt égettetett
meg. 1623 és 1633 között a bambergi hercegérsek parancsára több mint hatszáz boszorkányt
küldtek máglyára. Az 1600-as évek elején 900 ember esett áldozatul a würzburgi hercegérsek
hitbuzgó- ságának, közöttük 19 pap, saját unokaöccseinek egyike és számos kisgyermek, akiket
azzal vádolt, hogy démonokkal folytattak szexuális viszonyt.
Ugyanezen időszak alatt Savoyában nyolcszázhoz közelített a megégetettek szánna.
Angliában a protektorátus idején Cromwellnak is megvolt a maga „boszorkányvadász generá-
lisa” a hírhedt Matthew Hopkins személyében. A 17. század végére a hisztéria átterjedt az
Atlanti-óceánon New England puritán közösségeibe, előidézve ott a híres-hírhedt salemi
boszorkánypereket, amelyek Arthur Miller drámájának hátteréül szolgáltak.
De a protestantizmus legborzalmasabb pusztításai sem voltak képesek fölvenni a versenyt a
Róma által okozottakkal. Ebből a szempontból az inkvizíció számadatai példa nélkül állnak.
Maga az inkvizíció intézménye dicsekedett azzal, hogy egy 150 évet felölelő időszak alatt
legkevesebb 30 000 boszorkányt égetett meg. Az egyház mindig is több mint hajlamos volt a
nőgyűlöletre. A boszorkányság elleni hadjárat teljes körű, mindenre kiterjedő keresztes háború
jogával ruházta fel az intézményt a nők és minden nőies vagy nőkkel kapcsolatos dolog ellen.
 HETEDIK FEJEZET

Harc a protestantizmus eretnekségével

A boszorkányság ellen folytatott irtó hadjárat lehetővé tette az egyháznak, hogy szabad
folyást engedjen a nőgyűlöletre való hajlamának – és hogy tekintélyuralmat építsen ki a nők
felett, akiket alsóbbrendűnek tekintett, és az őket megillető helyre utasított. Végezetül azonban
egy kezdetben kevésbé nyilvánvaló következménye is létrejött a dolognak; a boszor- kány, mint
a női misztériumok és az ősi, pogány hit őrzője, egyben a természeti rend megtestesülésének is
számított, amellyel sokkal közelebbi és bensőségesebb kapcsolatot ápolt. És a természet rendje
– a természet maga – belül nem változott, ugyanolyan „bűnös” maradt. A természet még mindig
a „bukottság” állapotában létezett, és megváltásra várt, arra, hogy engedelmes összhangba
hozzák az isteni törvény- szerűségekkel – vagy mindenesetre az isteni törvénynek azzal a
formájával, ahogyan az egyház férfielméi értelmezni kívánták. A természetet még meg kellett
szelídíteni és meg kellett rendszabályozni. Az egyház szerencsétlenségére azonban ez nem
bizonyult olyan egyszerű feladatnak.
A legkorábbi időktől fogva – onnan, hogy a felismerhető és körülhatárolható keresztény
eszmevilág kezdett elválni a zsidó vallástól és a pogányságtól – az egyház teológusai komoly
nehézségekkel küzdöttek a démonikus lények meghatározása és leírása során. A társadalmi,
kulturális, politikai vagy intellektuális anarchia időszakaiban, amikor az egyház volt a rend és az
egység védőbástyája, a démonikust könnyen azonosítani lehetett a rendetlenség és a káosz
megteste- sülésével. Az ilyen korszakokban az ördög valóban egyenes ági leszármazottja volt a
kecskelábú és kecske-szarvú Pánnak, a zabolátlan, „bűnös természet” urának, annak minden
féktelen és látszólagosan kaotikus energiájával – amely természetesen magában foglalta a
szexualitást is. Az ilyen korszakokban a hitet a racionalitás igájába hajtották, és ellenpontja a
démonikus volt – az őrült, a megszállott, az orgiaszerű, az irracionális. Így a démoni világról
úgy tartották, hogy a boszorkányságban testesül meg, különösképpen pedig a Walpurgisnacht,
vagyis a Walpurgis-éj eseményében. És ilyen módon a boszorkányságban, valamint a pogány
vallások irracionális, gyakorta szexuális töltetű szertartásaiban kereste az inkvizíció a
kereszténység hagyományos, archetipikus ellenségét.
Előfordultak azonban olyan esetek, amikor maga az egyház is az ésszerűtlenséggel
kalmárkodott, és a hitet nem a racionalitás, hanem az irracionalitás igájába fogták. Ha a
Walpurgisnacht vulkanikus erejű, kirobbanó és viharos energiáját a vallásosság felé lehetne
terelgetni – például bizonyos egyházi ünnepek során fellépő tömeghisztéria vagy a bizonyos
szektákban ma is tapasztalható féktelen életmód segítségével le lehetne vezetni –, akkor
szentesíthetővé és támogathatóvá válna. Egy Trójai Heléna alakjában megjelenő succubus
okozhatja Faustus bukását, de ugyanez a lelki mechanizmus, ha a másik helyett a Szent Szűz
alakjában előtűnő jelenést kreált, szent státust volt képes kölcsönözni az őt megpillantó
személynek.
Ha a Szűz, és nem Heléna jelent meg egy látomásban, a démonikus lett az, amely
megkérdőjelezte a jelenés valódiságát. Kiterjesztve ennek értelmét, a démon lett az a szkeptikus
elme, amely megkérdőjelezte minden, az egyház által hirdetett eszmének az érvényességét. Ha
az ördög időnként fölvehette a vad Pán alakját, akkor megjelenhetett a hideg, ravasz, lágyan
csábító és igen meggyőző Lucifer alak- jában is, az agyafúrt logikával gondolkodó csábító
szerepében, aki rendkívüli képességeivel az álokoskodás és szőrszálhasogató vitatkozás terén a
leghozzáértőbb teológusnak is képes volt túljárni az eszén. Ebben az alakjában, az Éden
kígyójaként jelent meg az ördög, elsőként az Ótestamentumban. És a keresztény propagandisták
szerint ebben a formájában, intellektuális gőgjének következmé- nyeként űzték ki először
Lucifert az Édenből, és tagadták meg tőle Isten széke melletti helyét. Ha az ördög időnként lehet
szertelenül irracionális, akkor lehet hiperracionális és hiperintellektuális is. Amikor a hit az
irracionális hiedelemtől és a feltétel nélküli odaadástól függött, az ördög vált azon
princípiummá, alapelvvé, amely merészelt kérdezni – más szavakkal: ő volt minden dacosan
független gondolat. A reneszánsz és a lutheri reformáció idejében az inkvizíció szerint ebben az
alakjában jelent meg az ördög; és az inkvizíció ebben az alakjában kísérelte meg csapdába
ejtését és elpusztítását.
Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy megszűnt volna az irracionális, démonikus jelenségek
üldözése. A boszorkányok, boszorkánymesterek, varázslók és más, a régi valláshoz kötődő
lények üldözése tovább folytatódott, sőt ennek üteme még növekedett is; és az újonnan alapított
protestáns egyház templomai éppen olyan lelkesen vetették bele magukat a kínzásukba, mint
római társaik. Luther maga is kirohanást intézett az ördög és a boszorkányság ellen, és minden
rendű és rangú protestáns vallási vezető sietve követte a példáját. A protestantizmus tudott
éppolyan türelmetlen, szűk látókörű, bigott, nemtörődöm és brutális lenni, mint maga az
inkvizíció.
De amíg a katolikus és a protestáns gondolatrendőrség együttes erővel üldözte a démoni
világ hagyományosan irracionális megnyilvánulásait, az inkvizíciónak ezúttal a démonival
annak ellentétes formájában is meg kellett küzdenie – a szellemi büszkeséggel, az önálló
gondolkodással, a vizsgálódással és a kérdezéssel, amely nyíltan ellentmondott a papságnak, és
saját rendszerét követte. A reneszánsz és a reformáció korszakának inkvizíciója számára a Sátán
megjelenhet a korosodó bábaasszony vagy egyik-másik falu javasasszonyának képében, de –
egyre veszélyesebb módon – testet ölthet olyanokban is, mint Luther Márton, Galileo Galilei,
Giordano Bruno vagy Tommaso Campanella.
Akkor tehát mi valójában a démoni? A gyakorlatban bármi, amit az egyházra nézve
veszélyesnek ítéltek, és ilyennek lehetett nyilvánítani. A pokolbéli hatalmakat nemcsak a
racionalitás és az irracionalitás szélsőséges megjelenési formáiért tartották felelősnek, hanem
könyvek, filozófiai irányzatok, politikai pártok miatt is, minden miatt, amit be lehetett állítani
úgy, mint a pápai hatalomnak való ellentmondás és engedetlenség formáit. Magát a tanulást is
hamarosan a pokolból származó tevékenységként kezdték elítélni.
A középkor folyamán az egyház alkotta az ismeretszerzés bástyáját az őt körülvevő világ
tanulatlan barbarizmusával szemben. Mindazonáltal, ahogyan ezt ümberto Eco kitűnően
ábrázolja A rózsa neve című regényében, egyúttal monopol- helyzetet is élvezett a tanítás
területén, ami gyakorlatilag biztosította azt, hogy a körülvevő világ tanulatlan és barbár
maradjon. Ahogyan a közhely is mondja, a tudás hatalom, és az egyház a maga hatalmát
legnagyobbrészt azon tudás révén gyakorolta, amelynek ő volt az egyedüli birtokosa, amelyet
ellenőrzése alatt tartott, és amelyet a világiaknak csak cseppenként osztogatott.
A reformáció megjelenésével ez a helyzet gyökeres változásokon ment át. A reformáció
valóságos tudásrobbanást hozott magával, és ez világi forrásokból fakadt, az olyan, frissiben
létrejött protestáns „eretnekségekből”, mint a lutheranizmus, valamint az újraélesztett
hermetikus misztéri- umokból. És mindez kiszámíthatatlan sebességgel és széles körben kezdett
terjedni a könyvnyomtatás föltalálásával és a kinyomtatott anyagok terjesztésével. Luther
nemzeti nyelvű bibliafordítása és más, ezt követő fordítások, mint a genovai Biblia és az angol
nyelvű King James Bible, először tették lehetővé, hogy a Szentírás eljusson a világiakhoz – akik
maguk is elolvashatták, és többé már nem szorultak rá a papság értelmezésére és a tudás
megszűrésére. Az egyház minden ilyen tudást démonikusnak bélyegzett, következésképpen
fölkeltette vele az inkvizíció érdeklődését.
A múltban igen kevés tanult, művelt ember létezett az egyház keretein kívül, és még
kevesebben voltak azok, akik reménykedhettek abban, hogy meghallgatják őket anélkül, hogy
szörnyű, sőt halálos következményeket zúdítanának ezzel a fejükre. Most pedig egy hatalmas,
díszes épületet emeltek a tudás és a tanulás számára, amely gőgösen figyelembe sem vette és
néha hevesen tagadta is Róma tekintélyét. Ha az ördög testi valójában jelen volt a
boszorkányság orgiasztikus irracionalitásában, most éppen így testesült meg a nyomtatott
művek lapjainak ékesszóló beszédében – és a kérdező, kutató, független elme
rettenthetetlenségében, ami bátran behatolt oda is, ahová ezelőtt az angyalok, a bolondok, az
egyházi emberek, sőt még a szentek sem merték betenni a lábukat.

AZ ELLENREFORMÁCIÓ

Róma számára az új helyzet új követelményeket teremtett. Nem feladva annál több területet,
mint amennyire kénysze- rítették, az egyház alkalmazkodásra törekedett – és arra, hogy vele
együtt az inkvizíciót is a megváltozott körülményekhez igazíthassa. A 13. században, az
albigensek elleni keresztes hadjárat idején a Domonkos-rendbeliek hatalmas újsze- rűségnek
számítottak pusztán csak tanult voltuk miatt – amiatt, hogy jártasak voltak a teológiában, és így
saját területükön voltak képesek vitába szállni a katharokkal és más eret- nekekkel. A
rákövetkező három évszázad során azonban a domonkosok, a rivális rendekhez hasonlatosan,
egyre inkább lustává, elpuhulttá váltak, akik ültek a babérjaikon, görcsösen ragaszkodtak a
hatalomhoz és előjogaikhoz, és kevés erőfeszítést tettek, hogy szembeszálljanak az újonnan
megjelent kihívásokkal. Az egyre jobban elburjánzó protestáns eretnekséggel szembeni
álláspontjuk a legjobb esetben is csak védekezésnek nevezhető. Inkább gyakorta egyszerűen
tétlenek maradtak, azt remélve, hogy majd elmúlik. A szerencsétlen asszonyok
boszorkánysággal való vádolása kevés erőfeszítést igényelt, kevés önfegyelmet, kevés
szervezettséget. Az, hogy szembeszálljanak az eretnek szekták Lutherhoz, Kálvinhoz és
Zwinglihez hasonlóan intelligens és világosan beszélő alapítóival, már sokkal több gondot
jelentett.
Hogy képes legyen megküzdeni a protestantizmussal, az egyháznak szüksége volt egy
ugyanolyan szerepet betöltő erőre, mint amilyet háromszáz évvel korábban a domonkosok
jelentettek – egy magasan képzett és elkötelezett személyekből álló, szinte katonai jellegű
szervezetre, amelynek tagjai valóban képesek voltak vitába szállni ellenfeleikkel egyenlő
intelligenciájuk, műveltségük, egyenlő éleselméjűségük és pszichológiai kifinomultságuk
alapján. És ha a protestantizmus valóban ellenáll – ahogyan egyre inkább tűnt – minden,
kiirtására irányuló kísérletnek, az egyháznak legalább le kellett tennie valamiféle számszerű
vagy mennyiségben felsőbb- rendűség alapjait, gyülekezete méreteiben és azon terület
kiterjedésében, amely fölött szellemi hatalmát gyakorolta. Többek között meg kellett
szilárdítania a helyzetét a világnak azon a részein, amelyeket éppen csak elkezdtek földeríteni,
egész kontinensnyi és régiónyi pogány népeket kellett megtérítenie, mielőtt a protestantizmus
elérhetett volna hozzájuk. Más szóval szüksége volt egy magasan képzett, rendkívül intelligens
és kiemelkedő képességekkel rendelkező, komolyan motivált misszionáriusokból álló
intézményre vagy szervezetre – Krisztus új katonaságára vagy „Krisztus milíciájára”, amely
katonás fegyelemmel és állhatatossággal képes szellemi keresztes hadjáratot folytatni
olyképpen, ahogyan azt a templomosok és a johanniták tették a Szentföld csatamezein. Az
intézmény, amelynek tagjai felnőttek ehhez a kihíváshoz, a Jézus Társaság, vagyis a jezsuiták
voltak.
A jezsuita rendet egy spanyol, Inigo Lopez de Loyola (1491 k.-1556) alapította, akinek
eredeti terve a katonai dicsőség elnyerése volt. 1521-ben, Pamplona erődjének ostrománál
súlyosan megsebesült. Lábadozása idején egészen befelé forduló lett, és rengeteg időt töltött
ismeretei bővítésével. Elzarándokolt Manresába, ott az oltárra helyezte fegyvereit, azután egy
évre visszavonult Montserrat egy barlangjába, hogy remeteéletet folytathasson. Elzárkózása
idején írta kézikönyvét, a Lelkigyakorlatokat, amely a keresztény meditáció egy új és szigorú
programját vázolta föl. 1523-ban újabb zarándoklatra indult, ezúttal Jeruzsálembe. Amikor
visszatért Spanyolországba, az Alcalái Egyetemen kezdte meg tanulmányait.
1526-ra (a későbbi Loyolai Szent Ignác) elkezdett nyilvános prédikációkat tartani – és a
spanyol inkvizíció szemében az eretnekség gyanúját fölkelteni önmaga ellen; letartóztatták, és
körülbelül három hétig láncra verve tartották, amíg a Lelkigyakorlatokat alaposan meg nem
vizsgálták. Ignácot annak rendje és módja szerint fölmentették a vádak alól, és szabadon
elengedték, de megparancsolták neki, hogy a következő négy évben szüntessen be mindenféle
nyilvános teológiai vitát. Hogy kikerülje ezt a tiltást, Ignatius 1528-ban Párizsba költözött. Itt
maga köré gyűjtött egy kis csoportnyi odaadó követőt, akik az eredeti Jezsuita Rend alapítóivá
váltak. 1534-ben mindannyian egyszerre tettek hűségesküt egy a Montmartre-on álló
templomban.
1540. szeptember 27-én III. Pál pápa hivatalosan is megalapította a Jezsuita Rendet eredeti
nevén, Jézus Társaságként. Noha tagjai nem viseltek fegyvert, képzésük, fegyelmük és belső
elnevezéseik szükségszerűen katonai mintákat követtek. Még azt is fölvetették, és nem minden
hitelt nélkülöző a feltételezés, hogy Ignác a jezsuiták hierarchiáját és szerveződését a
templomos lovagok rendjéből vette át.
A rákövetkező másfél száz évben a jezsuiták váltak az ellenreformáció, vagyis az egyház új
befolyási körzetek kialakítására irányuló módszertani erőfeszítéseinek támadó- ékévé; a
kezdeményezés egyúttal arra is irányult, hogy legalább egy részét visszaszerezzék a
protestánsok elhódította befolyási övezetnek. Mint a katonai tervezők, a jezsuiták tevékeny-
ségeiket a stratégiai gondolkodás alapelveivel összhangban szervezték meg. Az érvényesség és
a hitelesség megalapozása érdekében készek voltak csatlakozni a boszorkányüldözés általános
hajszájához. Hugh Trevor-Roper szerint:

„Ha a domonkosok voltak a középkori ellenreformáció hittérítői, akkor a jezsuiták

azzá váltak a 16. századi ellenreformáció esetében, és ha a protestáns hitszónokok
elvitték e divatot azokba az országokba, amelyeket meghódítottak a reformáció
számára, a katolikus hittérítők ugyanúgy elterjesztették azokban az országokban,
amelyeket visszahódítottak Róma tiszteletére. A leghíresebb jezsuita prédikátorok közül
néhányan azzal tűntek ki, hogy támogatták a boszorkányüldözés gyakorlatát. ”1

Végtére azonban a boszorkányság csak másodlagos jelentőséggel bírt a jezsuiták számára;

elsődleges érdekelt- ségeik máshol voltak, Csehországban és Lengyelországban például.
Mindkét királyság termékeny talajnak bizonyult a protestantizmusnak, hamarosan azonban
mindkettőt visszakövetelték az egyház számára. És néhány éven belül a jezsuita missziók
hálózata, mint régi elődjeiknek, a templomosoknak és a johannitáknak hasonló szervezetei is,
behálózta az egész akkor ismert világot. Nyugat felé az Atlanti-óceánon át az amerikai
kontinensig terjeszkedtek, keleti irányban az indiai szubkontinensig, Japánig, Kínáig és a
csendes-óceáni szigetvilágig. Saját otthonukhoz közelebb a jezsuiták voltak az inkvizíció
megreformálásának, új köntösbe öltöztetésének és újraindításának legfőbb eszközei.
1540-re, amikor III. Pál pápa hivatalosan is megalapította a rendet, véget ért a pápák
Avignonban letöltött „babiloni fogsága”, és végre megszűnt a nagy egyházszakadás, amely több
mint egy évszázadig kettéválasztotta a hívőket. A tridenti zsinat öt éven belül kidolgozott egy
olyan részletes tervet, amely az elkövetkező csaknem három és fél évszázadban meghatározta a
pápaság elfoglalt helyét, adminisztratív felépítését, irányultságát és elsődleges feladatainak
sorát.
És az újonnan egyesített egyház számára a legelső és legfontosabb tennivaló,
kényszerűségből ugyan, a protestáns eretnekség ellen való fellépés volt.
A tridenti zsinat előzeteseként a szentatya a pápaság ügyvitelének és irányításának radikális
reformját akarta megvalósítani. Egy sor különálló hivatalt vagy részleget alapítottak, hogy ezek
felügyelhessék az egyház szerteágazó tevékenységének minden részletét. Mindegyik közvetlen
pápai irányítás alatt állt, és „kongregáció”, valamint „tanács” nevet viselt. Az inkvizíció is egy
ilyen kongregációvá vált. Ignác, minthogy személyes élményei voltak a spanyol inkvizíció keze
között elszenvedett kínokról, nem sok szeretetet táplálhatott az intézmény iránt, ám csodálta
fegyelmezettségét, hatékony- ságát, olajozottan működő gépezetét. Nagy részben a jezsuiták
szorgalmazására újjáélesztették a régi pápai vagy más néven római inkvizíciót, és kifejezetten a
spanyol társintézményét tekintették példának a felépítéséhez. Éppúgy, ahogy a spanyol
inkvizíció a spanyol királyi hatalom eszközeként szolgált, a pápai vagy római inkvizíciót az
egyház eszközének szánták. Más szóval elsődleges célja többé nem a hit feltételezett
tisztaságának megőrzése lett, hanem a pápaság és az egyház biztonságának és gazdagságának
biztosítása. Hivatalos neve Szent Római Kongregáció és Általános Inkvizíció vagy röviden
Szent Hivatal lett. 1908-ban nevét újfent megváltoz- tatták a következőre: a Szent Hivatal
Kongregációja. A legtöbb magyarázat szerint egy még rövidebb változat – egyszerűen a Szent
Hivatal – is elegendőnek bizonyult a későbbiek folyamán. Egy ilyen ártatlan, sőt látszólag
dicséretre méltó cím vagy megnevezés igen ritkán képes szert tenni olyannyira baljóslatú
képzettársításokra, mint ez. Annak érdekében, hogy megtisztítsák ezektől, és tovább próbálják
tisztára mosni az intézmény jó hírét, 1965-ben újabb névváltoztatásra került a sor: az
inkvizícióból Hittani Kongregáció lett. E néven működik mind a mai napig, és az 1234-ben
alapított és 1542-ben újjászervezett eredeti inkvizíció közvetlen leszár- mazottjának tekinthető.
Ignác és a jezsuiták számítottak az egyik legfőbb hatásúnak az újjáalakított inkvizíció, vagyis
a Szent Hivatal megszervezésében. Hasonló jelentőséggel bírt a fanatikus Domonkos-rendi
férfi, Gian Pietro Carafa is. 1515 és 1522 között pápai nunciusként szolgált Spanyolországban,
ahol, mint Ignácot is, lenyűgözte őt a spanyol inkvizíció hatékony- sága. Itáliába való
visszatérése után egy magas rangú egyházi személyekből álló istenfélő csoport vezetője lett; ez
a csoport föltette, hogy visszaállítja az egyház tisztaságát és erkölcsi egységét.
Carafa számára ennek s egyúttal a magára irányuló figyelem felkeltésének egyik módja az
volt, hogy nagyszabású propaganda-hadjáratot indított Michelangelónak a Sixtus- kápolnában
látható, Az utolsó ítélet című festménye ellen. Amikor a freskót 1541-ben leleplezték, Carafa és
társasága arra törekedett, hogy az egészet botránynak állítsák be. Felháborította őket
Michelangelo a meztelenséget ábrázoló képi világa, az, hogy egy férfit nemi szerveinél fogva
vonszolnak a földön, mások pedig csókolóznak, és az egész alkotást nagy lármával elítélték
mint illetlenséget. Megbotránkozásukat hamarosan hasonlóan gondolkodó társaik is hangoztatni
kezdték, és a következő huszonnégy évben folyamatosan kritikával bombázták a freskót. 1551-
ben például egy magas rangú Domonkos-rendi pap azt írta, hogy Michelangelo „bámulatosan
ábrázolja a mezítelen emberi testeket és a nemi szerveket”, és arról panaszkodott, „a lehető
legilletlenebb dolog az, hogy mindenfelé ezt a mezítelenkedést lehet látni, Isten kápolnáiban és
oltárainál is”.2 A tridenti zsinat határozata szerint végül bele kellett javítani a festménybe. 1565-
ben külön erre a célra felfogadtak egy művészt, aki szemérmesen ágyékkötők és köpenyek
mögé rejtette el az összes szeméremsértőnek ítélt testrészt. A fáradozásaiért kapott
pénzösszegről szóló papír még ma is létezik, és részletesen leírja, hogy „160 scudiónak
megfelelő összeg jár (…) fizetségül az 1565-ben, a Sixtus pápa kápolnájában látható festett
alakok nemi szerveinek eltakarásáért”.3
Ekkorra Carafa már halott volt, de a festmény ellen 1541-ben intézett támadásai fölkeltették
iránta III. Pál pápa elismerő érdeklődését, s a szentatya Carafát, körének öt másik tagjával
együtt, bíborosi rangra emelte. 1555-ben Carafa lett a pápa; ekkor fölvette a IV. Pál nevet, és
1559-ben bekövetkezett haláláig ő foglalta el Szent Péter trónját.
Ignác és a Domonkos-rendi burgosi bíboros támogatásával a háta mögött Carafa, hogy
megnyerje III. Pál kegyét, az inkvizíció állandó törvényszékének felállítását javasolta, amelyhez
a példát a spanyol inkvizíciótól vette. Ilyen események előzték meg tehát a Szent Hivatal 1542.
évi megalapítását. Carafát nevezték ki az újjáalakított intézmény inkvizítor generálisává; a pápa
fenntartotta magának a kegyelmezés jogát. Ettől eltekintve azonban az új pápai inkvizíció vagy
Szent Hivatal (más nevén: Szent Officium) gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett,
beleértve a jogot a más egyházi személyek fölé rendelt hatalom kiküldésére és a világi
fegyveres testület segítségül hívására, ha azt szükségesnek ítélik. Rögtön azután, hogy Carafa
kézhez vette kinevezését, az intézmény céljaira lefoglalt egy házat Rómában, és börtöncellákat
építtetett hozzá. Azután kiadatott négy ügyrendi szabályt, amelyeket minden inkvizítornak
végre kellett hajtania. „Még gyanú esetén is büntettek.” Nem volt szabad „tekintettel lenniük a
rangra”. Szigorúan kellett eljárniuk azokkal szemben, „akik a hatalmasok mögé bújtak el”. És
végül „nem volt szabad gyengédséget mutatniuk, legkevésbé a kálvinistákkal”. Ezen
rendelkezések közül Carafa a magánbeszélgetései során különösképpen a magas rangban álló
emberekre irányuló csapások szükségességét hangsú- lyozta, „mert (…) az ő megbüntetésükön
múlik az alsóbb osztályok üdvössége”.4 Amit természetesen mondania sem kellett, az az volt,
hogy a hatalmasok elleni ilyenfajta támadás gyakorlatilag semlegesített minden, ellene esetleg
fellépő riválist.
A következőkben olyan mértékű üldözés vette kezdetét, amely előrevetítette a saját
századunkban Hitler, Sztálin és más, hasonszőrű, ám kisebb jelentőségű diktátorok tetteit. Egy
történész szerint „egész Itália bénultan állt”. A Kapucinus Rend feje Genovába szökött; más
magas rangú személyek, egyháziak és világiak egyaránt, máshol kerestek menedéket. 1546-ban
az egész Modenai Egyetem feloszlatta önmagát. Carafát azonban még mindig rendkívül
bosszantotta a pápa készsége a megkegyelmezésre és az a mérték, amellyel ez a tény
csökkentette a Szent Hivatal terroruralmának hatékonyságát.
Csupán amikor 1555-ben maga Carafa ült Szent Péter trónjára, érte el a régóta áhítozott
kiváltságot. Hogy a legteljesebb mértékben kihasználhassa a helyzetet, kinevezte jobbkezét, a
Domonkos-rendi Antonio Michele Ghislierit. 1557-ben Ghislierit bíborossá kreálták, egy évvel
később pedig főinkvizítorrá nevezték ki. Néhány évvel később, 1566-ban ő követte Carafát a
pápai rangban, az V. Pius nevet választva.
Nem sokkal azután, hogy Carafa Szent Péter trónjára emelkedett, valóban megkezdődött a
terror uralma. 1556-ban tizenkét áttért zsidót égettek meg Ancona városában, mivel
katolizálásuk állítólag nem volt megfelelő és teljes 1557-ben bebörtönöztek egy bíborost,
ugyanebben az évben számos velenceit ítéltek el eretnekség vádjával, Rómába hurcolták és
máglyán megégették őket. Amikor Carafa 1559-ben meghalt, Róma népe már olyannyira
gyűlölte, hogy megtámadta a Szent Hivatal épületeit, kifosztotta a szobákat, és tűzre vetett
minden följegyzést. A Szent Hivatal azonban nem hátrált meg, és munkáját továbbra is napi
rendszerességgel ellátta. 1562-ben körülbelül kétezer valdens eretneket mészároltak le Dél-
Itáliában. 1567-ben lefejeztettek egy hírneves firenzei humanistát. 1570-ben egy
szónoklattantanárt fojtottak meg garrottéval Sienában. 1573-ban a Szent Hivatal vállalkozott
arra, hogy megvizsgálja Veronese Lakoma Lévi házában című festményét, és magát a festőt
beidézték a törvényszék elé. Megmenekült ugyan a büntetéstől, ám arra kötelezték, hogy saját
költségén változtassa meg a kép egyes részleteit.
Időközben az egyház fontos szerkezeti változásokon ment keresztül. Már 1523-ban, a
reformáció egyre gyorsabb terjedé- sével fájdalmasan világossá vált a reform szükségessége.
Azt javasolták, hogy egy ilyen horderejű döntést csak egy általános egyházi tanács hozhasson.
Először a pápa és a Kúria rettent meg, azon aggódva, hogy valamelyik tanács netán majd
magasabb rangúnak képzeli magát még a pápánál is. És valóban, alig hozták nyilvánosságra a
tanács tervét, a római, pénzen megvásárolható egyházi méltóságok ára drámai módon csökkent.
Végül azonban III. Pál pápa mégis összehívta a tridenti zsinatot.
Trident volt az egyháztörténet egyik legfontosabb zsinata, amely alapvető szerepet játszott
mind az egyház, mind pedig a pápaság ma is ismert formájának meghatározásában. Szórványos
felfüggesztésekkel és megszakításokkal összesen több mint 18 éven át működött, 1545 és 1563
között – mind III. Pált, mind pedig Carafát túlélte.
A zsinat azzal a– a magas körökben bevallottan csak ímmel – ámmal támogatott – kísérlettel
nyílt meg, hogy összeegyez- tessék és hozzáidomítsák a protestantizmust a jelenlegi rendhez.
Hamarosan azonban nyilvánvalóvá lett, hogy az ilyesfajta kísérletek eleve hamvukba holtak.
Ezek után az összegyűlt egyházi személyek elhatározták a protestantizmus elleni küzdelmet,
annak érdekében, hogy ezt legjobb képességeik szerint megvalósíthassák, és hogy
átalakíthassák saját egyházukat a harcra. A zsinat kimondta például „az írás és a hagyomány
egyenlő tekintélyét”.5 Más szóval az egyházat mint a hagyomány megtestesítőjét a Szentírással
azonos tekintéllyel ruházták fel. Ez természetesen alapvető fenyegetést jelentett a
protestantizmusra nézve, amely egyedül csak a Biblia tekintélyét fogadta el. A
protestantizmussal való szakítást még határozottabbá tették a további rendelkezések – például az
eredendő bűn doktrínája vagy pedig a hit általi megigazulás (sola fide) lutheri tételének
elutasítása.
Ugyanekkor a tridenti zsinat hozzáfogott, hogy tisztázza a pápaság viszonyát a püspökökhöz
és a zsinatokhoz. Így például bizonyos reformerek kezdetben megkísérelték „megerősíteni a
zsinatok fensőbbségét még a pápával szemben is, így nyilvánítva ki mindenek fölött álló
voltát”.6 Végtére is azonban a pápaság emelkedett ki mint a legfőbb tekintélyű hatalom, amely
egyaránt ellenőrzése alatt tartotta a püspököket és az egyházi zsinatokat. Egy évezreddel
korábban az egyház még nagyrészt központosítás nélkül létezett, a pápa egyszerűen csak Róma
püspöke volt, a közmondásban szereplő „első az egyenlők között”. A rákövetkező évszázadok
során azonban hatalma fokozatosan egyre koncentráltabbá vált, ám ezt hivatalosan nem
jelentették ki. A tridenti zsinatot követően az egyház egy abszolút monarchiával vált
egyenrangúvá, míg a pápa az uralkodó státusát élvezhette. Ettől a ponttól kezdve a jezsuiták, a
Szent Hivatal és minden más római katolikus intézmény kevésbé a hit állítólagos tisztaságának,
még inkább a pápaság és az egyház stabilitásának szentelte minden figyelmét.
A stabilitás máris komoly károkat szenvedett az eretnek tanok és a világi tanulás
elburjánzása miatt. Azokon a területeken, ahol a protestantizmus volt az uralkodó vallás,
keveset lehetett tenni a károk enyhítésére. Máshol azonban az egyház megkísérelte visszanyerni
a tudás feletti korábbi egyeduralmát. Ennek érdekében a cenzúra új formáját vezették be – ez
pedig a hírhedt „tiltott könyvek jegyzéke” vagy röviden az index nevet viselte.
Velencében és Milánóban például a Szent Hivatal helyi képviseletei már 1554-ben állítottak
fel saját listákat a tiltott könyvek jegyzésével. 1559-ben IV. Pál pápaként Carafa kiadatta saját,
határozottan tekintélyelvű Index Librorum Prohibitorum című kötetét. A felsorolás nemcsak
eretnek könyveket tartalmazott, hanem olyanokat is, amelyeket a Szent Hivatal erkölcstelennek
ítélt. Köztük voltak a hermetikusok munkái, mint például Nettesheimi Heinrich Cornelius
Agrippa írásai, és olyan humanistákéi, mint például Rotterdami Erasmus. Luther Márton
minden írását betiltották, és ilyen sors várt Húsz János műveire is. A mágiával, alkímiával és
asztrológiával foglalkozó köteteket átkozottnak tekintették. Idesoroltak egy olyan szövegekből
álló gyűjteményt is, amelynek szerzője állítólag maga Artúr király volt, és egy Merlinnek
tulajdonított próféciagyűjteményt. A zsidó Talmudot betiltották, vele együtt harminc teljes
Biblia- és tizenegy Újszövetség-fordítást. Listát vezettek az elkerülendő hatvankét nyomdászról
is, amelyek legtöbbje a protestáns Bázelban dolgozott.
1564-ben Carafa Indexét hivatalosan is elismerte a tridenti zsinat, és további tételek
hozzáadásával friss kiadást jelentettek meg. 1571-ben Michele Ghislieri – Carafa korábbi
jobbkeze és főinkvizítor, akit ekkor választottak pápává V. Pius néven – a Szent Hivatal figyelő
tekintetétől kísérve létrehozott egy különleges Index-kongregációt, amelynek egyetlen feladata
az volt, hogy felügyelje, vezesse és naprakész állapotban tartsa a tiltott művek listáját. Ez az
intézmény egészen 1917-ig működött, amikor is tevékenységét ismét a Szent Hivatal közvetlen
felügyelete alá rendelték. Négyszáz éven át az Indexet szórványosan, meghatározatlan
időközönként bár, de újra és újra kiadták, mindig felújított és kibővített változatban. A
Vatikánvárosban nyomtatott könyv utolsó teljes kiadása 1948-ben jelent meg. Ábécésorrendben
felsorolva álljon itt néhány kiátkozott és indexre tett szerző és mű: Johann Valentine Andrea;
Balzac; az anglikán egyház hivatalos imakönyve, a Common Prayer Book; Giordano Bruno;
Descar- tes; Dumas (mind az idősebb, mind a fiatalabb); Fénelon; Flaubert; Robert Fludd; Nagy
Frigyes, Poroszország királya; Victor Hugo; I. Jakab angol király; John Locke; Michael Maier;
John Stuart Mill; Montaigne; Henry More; Ernest Renan; Rousseau; Spinoza; Stendhal;
Laurence Sterne; Swedenborg; Voltaire; Zola; a szabadkőművesség egész története és az
inkvizíció történetéről szóló összes mű is. Az 1950-es években számos egyéb szerzőt vettek a
listára, utólagos megfontolásképpen: Sartre, Alberto Moravia, Gide, Kazantzákisz, Unamuno és
Simone de Beauvoir.7
Egy ilyen felsorolás komoly problémákat jelentett mind a katolikus történészek, mind az
irodalomtudósok számára. Jelen könyv egyik szerzője visszaidézi a Chicagói Egyetemen töltött
első évét, ahol az egyetemi fokozat eléréséhez szükséges alapvető tanegységek között volt egy,
amelyen Stendhal volt a kötelező olvasmány. A csoportba akkor egy csomó szeminarista és két-
három apáca is beletartozott. Annak érdekében, hogy elolvashassák a Vörös és fekete című
Stendhal-művet, arra kényszerültek, hogy a Szent Hivatalhoz forduljanak a helyi érsek
közvetítésével, és a rendkívüli engedélyt írásban közölték velük.
 Akkorra azonban a zsilipek már megnyíltak. Az Ulysses, a Lady Chatterley szeretője, a
Lolita és más, a világi hatóságok által korábban betiltott művek újra elérhetővé váltak, s így volt
ez néhány kisebb jelentőségű, ám még így is fontos következményeket okozó alkotással is –
például William Burrough írásaival, Henry Millerrel és Hubert Selbyvel. Az apácazárdák és a
szemináriumok könyvtárait tréfás kedvű alakok beleugratták Genet Notre-Dame des Fleurs
(Virágos Miasszonyunk) című könyve több példányának megvá- sárlásába, amelyet huncut
[§§]
módon ajánlgattak gyanútlan apácáknak. A Szent Hivatal erkölcsi és teológiai őrszemei
számára valóságos sziszifuszi munkának tűnhetett az erkölcstelennek vélt szövegeknek pusztán
a nyomon követése is, nem beszélve a betiltásukról. Végül 1966-ban az indexet hivatalosan is
eltörölték – úgy hihetjük, ezt a megadás szándéka és a kétségbeesés szülte.

A RENESZÁNSZ MÁGUSOK ÜLDÖZÉSE

Az egyház a tridenti zsinat után a főpapi hatalom új megerősödésének érzetével és az

ellenreformáció élcsapatának tekinthető két szervezettel – a jezsuitákkal és a Szent Hivatal
modern álcája mögé bújt inkvizícióval – fölfegyverkezve lépett ismét színpadra. A Lengyel és a
Cseh Királysághoz hasonló területek Róma számára történő visszahódítása és az egyház
üzenetének a Tengerentúlon való terjesztése során ezek az intézmények energiát,
leleményességet és gyakran eposzba illő hősies odaadást tanúsítottak. Végtére is azonban a
háborút már elveszítették, és csupán kivételes alkalmaktól eltekintve az általuk vívott harcok
mind védekező hadműveletek voltak – egy egyre inkább csökkenő területű birodalom
megtartásáért vívott küzdelmek. Kezdetben például a protestantizmus pusztán csak a lutheránus
vallást jelentette, azt a hitvallást, amelyet Luther Márton hirdetett Németföldön. De a protestan-
tizmus új eretneksége igen hamar százfejű hidrának bizonyult, és az új protestáns szekták
riasztó gyorsasággal bukkantak fel. Luthert Kálvin követte Genfben, Zürichben Zwingli,
Skóciában pedig John Knox. VIII. Henrik, noha cselekedetének aligha teológiai okai voltak,
mindenesetre létrehozta az anglikán egyházat, és megszakította kapcsolatait Rómával. Emellett
új formában újraéledt néhány régi eretnekség is, valamint egy sor messianisztikus vagy
millenniumi mozgalom és szekta is felütötte a fejét – például az úgynevezett anabaptisták, akik
a protestáns Németalföldön bukkantak föl, azután pedig 1534-ben elfoglalták Münster német
várost, kihirdetve Sión Királysága nevű államalakulatukat és bevezetve a kaotikus szabadosság
és a perverz őrület uralmát. Még a katolikus tudósok közül is egyre többen fertőződtek meg az
eretnek gondolatoktól.
Amikor a tridenti zsinat 1563-ban véget ért, addigra a világ megváltozott. Az eszmék
kinyomtatása és terjesztése útján mind a világiak tanulása, mind pedig a protestantizmus
végleges ténnyé vált, amelyhez a katolikus egyház sem alkalmazkodni nem tudott, sem nem volt
képes kiirtani az új eszméket. Kevesebb mint fél évszázad alatt a korábban Róma Európa
szellemi élete fölött gyakorolt hatalma gyakorlatilag darabjaira hullott, aminek ugyanannyira
volt okozója a protestantizmus, mint maga az egyház. Ettől eltekintve azonban a Szent Hivatal
munkája egyre összpontosítottabbá, egyre specializálódottabbá, egyre pontosabban
körvonalazottá vált, amelyet intellektuális vezérelvek alapján fegyelmeztek, és művi úton
irányítottak. A 16. század közepétől kezdve az inkvizíció története már kevésbé a teljes erejével
tomboló terror és a semmire tekintettel nem lévő üldözés, hanem az egyedi esetek történetévé
vált, de ezek közül némelyek a nyugati civilizáció fejlődésének legelőkelőbb neveit
tartalmazták.
 A Szent Hivatal fő célpontjai között voltak a „reneszánsz mágusok”-ként ismertté vált fausti
figurák, akiknek tudásszomja, bátor lelkülete és látomásszerű vágyakozása kísérte a
művészeteket, a tudományokat, a teológiát, a filozófiát, az orvostudományt, a technikát és egy
sor közös, ezotéria gyűjtőnéven ismert tudományterületet, amelybe beletartozott többek között
az asztrológia, az alkímia és a mágia. A 16. század első harmadában ennek a tudomány-
területnek a legfontosabb képviselői voltak: Aureolus Philippus Theophrastus Bombastus von
Hohenheim, akit később mindenki Paracelsus néven ismert, azután Heinrich Cornelius Agrippa
von Nettesheim, akiről Marlowe Doctor Faustusát, Goethe pedig Faustját mintázta.
Paracelsusnak és Agrippának is számos acsarkodó vitája támadt az inkvizícióval. Az ő életük
folyamán azonban az inkvizíció még a régi fajta intézmény volt, még a Szent Hivatal néven
történt újraindítását megelő- zően. Ennek következményeképpen mind a ketten, noha időnként
elszenvedtek rövid ideig tartó börtönbüntetéseket vagy műveik cenzúrázását, többnyire ép
bőrrel úszták meg a konfliktusokat. Agrippa „vérszomjas keselyűkként” ostorozza a kor
inkvizítorait, és elítélte a butaságot, amely miatt „az eretnekeket máglyákkal meg kínzásokkal
való fenyegetéssel győzik meg, nem pedig érvekkel és bizonyítékokkal”8. Egy alkalommal
Metz szabad város tisztviselőjeként megmentett egy boszorkánysággal vádolt asszonyt a helyi
Domonkos-rendi inkvizítor karmaiból, akivel a nyilvános per során szembeszállt – zavarba
ejtette, majd érveivel legyőzte.
A mágusok, akik követték Paracelsust és Agrippát, és akik egyszerre csak a modern Szent
Hivatallal találták szembe magukat, nem voltak ilyen szerencsések. 1591-ben például Tommaso
Campanella (1568-1639), egy misztikus Domonkos- rendi barát, olyan elvekkel, amelyek
rózsakeresztes hatásról árulkodtak, kiadott egy könyvet, amely az empirikus úton való
tapasztalást a hittel együtt a filozófia körébe utalta. A könyvet a Szent Hivatal elítélte, és
Campanellát eretnekségért bebör- tönözték. 1599-ben – immár negyedszer – ismét bajba
keveredett; ez alkalommal felforgató politikai tevékenysége miatt. Ennek megfelelően
letartóztatták, megkínozták, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Egy szerzetes, aki
meglátogatta a cellájában, később a következőket jelentette:

„Lába tele volt zúzódásokkal, hátsó fertályán gyakorlatilag nem volt bőr, mert a
kínzás során azt mind fokozatosan letépték róla, hogy kicsikarják belőle a vallomást az
állítólagosán elkövetett bűncselekményeiért.”9

Campanella a börtönbüntetése idején írta leghíresebb könyvét, a Napállamot, amely egyfajta

utópisztikus közösség mintáját alkotta meg; a korban a misztikusok igen nagyra tartották a
művet. Egy másik munkájában pedig kijelentette, hogy az egész természet él és lélegzik, és a
világ „egy Isten által teremtett és beleplántált lélek” 10-kel rendelkezik. Mindez felkorbácsolta
az inkvizítorok dühét, akik arról panaszkodtak, hogy ha Campanella küzdelme valóban igazinak
bizonyul, a világlélek hamarosan „söpredéket és más arra méltatlan dolgokat”11 fog eltölteni
jellegével.
Campanella eseténél még drámaibb fordulatok követték egymást Giordano Bruno (1548-
1600) történetében. Mint ahogyan előtte Paracelsus és Agrippa is, Bruno maga volt „a
reneszánsz mágus” archetípusa. Számos egyéb dolog mellett volt költő, drámaíró, filozófus,
teológus, tudós, látnok és önjelölt varázsló. Bizonyos tulajdonságait, mint például
megalomániáját tekintve valószínűleg kissé több mint habókosnak számított, de minden
kétséget kizáróan egyben lángész is volt, kora egyik legalaposabb, legbriliánsabb, legeredetibb
és legszélsőségesebb elméinek egyike, akiknek gondolkodása a mi évszázadunkig visszacseng,
és olyan alkotókat ihletett meg, mint például James Joyce.
Egy nápolyi domonkos kolostorban töltött tizenhárom évet követően 1576-ban megszökött,
és megkezdte vándorpálya- futását, amely során saját misztikus rendszerét prédikálásokkal,
tanítással és előadások tartásával igyekezett megismertetni, de ehhez igénybe vette nyomda
segítségét is. 158l-re kiemelkedő és híres személlyé vált Párizsban, és az udvar kegyét is
élvezte. 1583-ban megérkezett Londonba, ahol is a francia követ rezidenciáján kapott szállást.
Bruno kitűnő nyilvános vitába bocsátkozott Oxfordban, részletesen kifejtette Kopernikusz azon
elméletét, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, és érzékelhető hatást gyakorolt
olyan emberekre is, mint például Sir Philipp Sydney, a költő. Az elkövetkező nyolc év során
bejárta egész Németföldet, Svájcot és Csehországot, és Prágában összeismerkedett II. Rudolf
német-római császárral is.
Bruno szerencsétlenségére sikerei rendkívül megnövelték önbizalmát, és azt hitte – tévesen!
–, hogy sérthetetlen. 1591- ben egy velencei nemesúr meghívására óvatlanul hazatért Itáliába.
Egy évvel később vendéglátója följelentette a Szent Hivatalnál, elfogták, Rómába vitték, és ott
bebörtönözték. A következő hét évben a lehető legkegyetlenebb és elnyújtott kínzások ellenére
is heves vitában állt az inkvizítorokkal. A tanai feltétlen visszavonását követelő parancsokat
makacsul és újfent elutasította. 1600-ban végül hivatalosan is vétkesnek találták eretnekség
bűntettében, és halálra ítélték, ugyanazon év február 17-én elevenen máglyára küldték. A száját
betömve hurcolták a vesztőhelyre, hogy folyamatos ellenállása ne okozzon semmiféle gondot
vagy kellemetlenséget a kivégzőinek, vagy pedig ne legyen nyugtalanító az összegyűlt
nézősereg számára.
A mai olvasók számára a Szent Hivatal által folytatott ellenreformáció leghíresebb áldozata
minden kétséget kizáróan Galileo Galilei (1564-1642) volt, akinek a nevét ma már mindenki
ismeri – még az iskolás gyerekek is. Minthogy a teleszkópot nemrégiben találták fel, Galilei
1609-ben megépítette saját, sokkal hatékonyabb változatát, és a történelem során először a
csillagok állásának megállapítására használta szerkezetét. Asztronómiai megfigyelései
segítették abban, hogy tapasztalati úton bizonyítsa be Kopernikusz tételének helyességét, vagyis
azt, hogy a Föld és más csillagok valóban a Nap körül keringenek, így bolygónk nem tekinthető
az univerzum középpontjának. Mindez ellentmondott az egyház tanításainak, amely a teremtés
bibliai leírásán alapult. Ennek következményeként Galileit a Szent Hivatal 1633-ban
[***]
letartóztatta, és életének hátralévő idejét börtönben töltötte eretnekség vádjával. Kissé
megkésett módon, több mint 350 évvel az események után, a Vatikán 1992-ben fölmentette
minden „bűne” alól.
 NYOLCADIK FEJEZET

Félelem a misztikusoktól

Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művének Nagy Inkvizítora könyörtelen módon

még arra is kész, hogy magát Jézust máglyára küldje, csak hogy megőrizze az egyház
stabilitását és hatékonyságát. Hogy megértsük ezt a fajta gondolkodást – vagyis az inkvizíció
szerepét az európai történelemben és kultúrában, valamint a számukra elsőbbséget élvező
célokat –, az embernek szembe kell néznie a vallás és a spiritualitás közötti különbségekkel.
Vagy hogy kissé másképp fogalmazzuk meg a dolgokat, szembe kell néznie a vallás és a
vallásos tapasztalás közötti különbségekkel. Ez a megkülön- böztetés fontos, sőt alapvető
jelentőségű, ha bármiféle teológiával kapcsolatos problémát szeretnénk megvizsgálni. Mégis
csaknem kivétel nélkül figyelmen kívül hagyják, elkendőzik, vagy szándékosan összezavarják.
A legtöbb ember számára a „vallás” és a „spiritualitás” szavak ugyanazt jelentik, és egymás
szinonimáiként használják ezen kifejezéseket, különbségtétel nélkül.
A kérdés lényege megvilágítható egy egyszerű, sőt látszólag semmitmondó analógiával.
Képzeljünk el egy embert, aki még sosem ismerte az elektromosságot olyan módon, ahogyan mi
ma! – egy betört, megszelídített és az emberi uralomnak alávetett erőt, amelyet egy kapcsoló ki-
be kattintgatásával egy pillanat alatt aktivizálhatunk, vagy tétlenné tehetünk. Ez az elképzelt
személy egy úgynevezett „primitív” társadalomból érkezett, mint például bizonyos
csendesóceáni szigetek őslakosai a második világháború idején – mint például a „teher-kultusz”
hívei, akik a szövetségesek repülőgép- kiszolgáló egységeit isteneknek hitték, akik az égből
hatalmas fémmadarakon ereszkednek alá, és jóval az ellenségeskedések megszűnése után is
tisztelték őket, olyan oltáraknál, amelyek felállításához elhagyott repülőgéproncsok darabjait,
gazdátlan dzsipeket, autógumikat, sőt még Campbell-konzervdobozt is felhasználtak. Vagy
elképzelt személyünk jöhet esetleg a múltból – lehet egy amerikai indián a fehérek megérkezése
előtti időkből, sőt akár saját egyik középkori ősünk is, és ezt a valakit, akárcsak egy science
fiction-filmben, a jelenbe teleportálnánk.
Ez a személy össze lenne zavarodva, sőt meg volna rémülve attól a környezettől, amelyben
váratlanul találja magát. De a szeme elé táruló összes látványos csoda ellenére sem valószínű,
hogy túlzottan el volna ragadtatva a lámpáinkat, hűtőszek- rényeinket, televízióinkat és más
eszközeinket a falban lévő aljzatokkal összekötő, szerpentinszerűen futó vezetékektől. Ha
elmondanák neki, hogy ezek az aljzatok hihetetlenül nagy erő forrásai, elképzelt személyünk
igen valószínűen hitetlenkedne. Mégis, ha az egyikbe beledugná az ujját, egyfajta különleges
megvilágosodáson menne keresztül. A kortárs nyelvhasználat szerint „jól megrázta volna az
áram”. Valami drámai, sőt tragikus dolog történne, olyan hirtelenséggel és hevességgel, amely
nem tűr semmiféle kérdezősködést, a hit vagy hitetlenség semmiféle megmozdulását. Elképzelt
személyünk, ha feltesszük, hogy rövid úton nem végezte ki magát, néhány másodperc erejéig
„megváltozott tudatállapotába kerülne. Haja égnek állna, érzékei összezavarodnának. Képtelen
volna bármiféle értelmes gondolatra, még kevésbé összefüggő beszédre. Akaratlanul ordítás
vagy kiáltás hagyhatná el ajkát. Kifordulna önmagából, megszokott elmeállapotából, és a
tapasztalat egy másik, új dimenziójába taszítva érezné magát. Egy szemtanúnak vagy
bámészkodónak elképzelt személyünk szenvedése mindenképpen igazi, valóságos kínnak tűnne.
Nem csupán elképzelte, amit látott, és nem is hallucinált. Egy felismerhető mechanizmus,
szerkezet vagy mozgatóerő játszana szerepet, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is, mégis
tökéletesen leírható volna racionális kifejezések és meghatározások segítségével. Elképzelt
személyünk számára mindazonáltal tapasztalata egészen más fajtába sorolható volna. A saját
lelkében megfigyelt valóság egyáltalán nem hasonlít a szemtanú vagy a bámészkodó
valóságához. Ez pedig minden másfajta realitást eltöröl, elárasztja tudatát, és még túl is csordul
rajta, minden egyebet kizárva onnan. Az esemény akár teljes mértékben homályba is boríthatja
az öntudatát.
Feltéve, hogy túlélte a kísérletet, elképzelt személyünk mélységesen megzavart
tájékozódóképességgel került volna ki fájdalmas tapasztalatából. Amikor visszanyerné érzékei
fölött az irányítást, meg akarná tudni, mi történt vele, mi okozta a „másság” nem mindennapian
különleges pillanatát. Nem cáfolhatja a kísérletet, nem vitathatja vagy tagadhatja annak
megtörténtét, ám képtelen lenne megmagyarázni, hogy mit jelent, és mi a jelentősége. Ezen a
ponton bukkanna fel az a gond, amely minden egyes vallásos tapasztalást végigkísér, az
értelmezésükre tett bármiféle kísérletet, hogy megalapozzák a mindennapi létezéshez és a
társadalom egészéhez fűződő vonatkozásait – mégpedig a magyarázat problémája.
Elképzelt személyünknek – mivelhogy nem rendelkezik az események keretének
ismeretével, hogy ezek segítségével megmagyarázhatná a történteket – mi is szolgálhatunk
egyfajta magyarázattal, aminek elfogadására, más egyéb választási lehetőség híján, valószínűleg
kénytelen lesz. Mondhatjuk neki azt is, hogy éppen az imént teremtett közvetlen kapcsolatot a
Nagy Elektromosság Istennel. Hosszasan és ékesszólóan fejtegethetjük ezen istenség hatalmát,
elmagyarázhatjuk, hogyan lát el minket az isteni energia soha ki nem apadó folyamával, amely
bevilágítja városainkat és otthonainkat, amellyel képesekké váltunk az éjszaka nappallá
változtatására, amely lehetővé teszi nekünk a levegőből mágikus hangok fogadását rádiók és a
televízióbeli csodás mozgó képek segítségével, amely felelős autóink, hűtőszekrényeink,
telefonjaink, mosógépeink és a modern civilizáció minden más szerkezetének és fölszerelésének
működéséért. Azután kitalálhatunk és elterjeszthetünk egy a Nagy Elektromosság Istenre
alapozott teológiai rendszert. Leírhatjuk, hogy ezt az istent milyen módon lehet kiengesztelni, és
hogyan lehet engedelmességre kényszeríteni. Részletesen kifejthetjük és be is mutathatjuk, hogy
mi módon lehet a szolgálatunkra rávenni. Azután pedig elképzelt személyünket
visszaküldhetjük saját környezetébe, fölszerelkezvén, mondjuk, egy hordozható
áramfejlesztővel és más egyéb olyan eszközökkel, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz, hogy
bemutassa az istent a saját társadalmában.
Saját környezetében elképzelt személyünk minden különösebb nehézség nélkül kultuszt
alapíthatna, és ennek főpapjává kiálthatná ki magát. Hordozható elektromos készülékeivel
„beavathatná” a körülötte lévőket – talán soka- kat, talán csak a kiválasztott keveseket –
„misztériumaiba”. A többségnek elegendő volna csupán egy barátjukat, szomszéd- jukat vagy
rokonukat látni, amint „megrázza az áram”, vagyis az új istenség. Ekkor az emberek már készek
lennének elfogadni az új istent mint a hit létezésének bizonyítékát, noha nekik nem volna
szükségük arra, hogy alávessék magukat a kísérletnek.
Elképzelt személyünk az általa bemutatott és ellenőrzött erő segítségével megalapozhatná
saját teológiai rendszerét – és vele együtt saját istenrendszerét, saját szabályzatait, saját etikai
kódexét, saját parancsolatait, törvényeit, rendeleteit és tiltásait. Minden más egyéb hiányában
értelmezését meghatározónak tekintenék, és tekintélyén alapuló hatalma abszolút mértékű volna
– addig, amíg egy napon viharos időben az erdőben sétálgatva vagy talán, mint állítólag
Benjamin Franklin, egy saját készítésű sárkányt röptetve mások is különleges, közvetlen
kapcsolatba nem kerülhetnek a Nagy Elektromosság Istennel, teljesen függetlenül a korábbi
teológiai rendszertől és annak dogmáitól. Rájönne, hogy a pőre tapasztalat az volt, aminek
látszott – egy olyan, első kézből átélt tapasztalat, amelyhez képest érdektelen minden szellemi
poggyász, minden, a tapasztalaton alapuló magyarázat.

A KERESZTÉNY MISZTIKUSOK ELLENI GYANÚ

Ez az analógia talán komolytalannak tűnhetett. Mindazonáltal jól szolgál a „vallásos

tapasztalás”, valamint a másik oldalon a hit és a vallásban benne foglaltatott értelmi magyarázat
közötti különbségek bemutatására. A „vallásos tapasztalás” – ami tulajdonképpen azonosítható
a „spirituali- tással” – mindenekelőtt tapasztalat. Nem szükségeltetik hozzá a „hit” vagy a
„hiedelem” egyike sem. Mindez együtt jár az egyén által abban a pillanatban csak közvetlen és
ön-megerősítő tudásnak nevezhető jelenség megértésével; és a tudás megelőz mindenféle hitre
vonatkozó szükségességet. Ha valaki tud, közvetlenül és azonnal, nem szükséges hinnie. Ha
valaki egyik kezét a forró sütőhöz vagy nyílt láng fölé tartja, nem szükséges „hinnie” a
fájdalomban. A fájdalmat azonnal és közvetlenül tapasztalta meg, olyan intenzitással, amely
elárasztja a tudat előterét, megelőzve mind a hiedelmet, mind az intellektuális magyarázatokat,
lényegtelenné, másodlagossá és csupán csak a közvetlen érzékelés vagy tudás után következő
dologgá változtatva őket. A keresztény korszak első egy-két évszázada alatt az ilyen közvetlen
érzékelésre mint gnózisra utaltak, ami egész egyszerűen ’tudás’t jelent. Azokat, akik keresték
vagy megtapasztalták a gnózist, gnosztikusoknak hívták, illetve ők is e szóval illették magukat.
Manapság misztikusoknak nevezhetjük őket, és tapasztalataikat pszicho- lógiai dinamizmusnak
vagy „megváltozott tudatállapotnak” tulajdoníthatjuk. De bármi is a hozzá kapcsolt elnevezés,
mindig megmaradt maga a nyers és tömény tapasztalat, amit elválasztunk a tényekhez
kapcsolható minden racionális magyarázattól. Ezzel szemben a vallás nem a gnózison alapul,
hanem a teológián, ami az az intellektuális magyarázat, amelyet a tények alapján a gnózis
közvetlen felfogásának tulajdoní- tanak. A teológia megkísérli megmagyarázni a vallásos
tapasztalatot, meghatározni, mit „jelent” a tapasztalat – noha esetleg nem is jelent semmit,
legalábbis intellektuális értelemben nem. A teológiai rendszerek dogmákat foglalnak magukban,
hittételeket, erkölcsi szabályokat, tiltásokat és törvényeket és rítusokat. Minél összetettebbé és
részletesebbé válnak ezek a dolgok, annál inkább eltávolodnak attól az eredeti tapasztalattól,
amely tulajdonképpen inspirálta őket. Időnként egy-egy teológiai rendszer elveszíti minden
kapcsolatát az eredeti tapasztalattal, és saját jogon, önigazoló és önmagában is helytálló módon
válik belőle intellektuális forrás. Egy ilyen, a teológiára alapuló vallásnak többé semmi köze
sincsen a „spiritualitáshoz”; átváltoztatták pusztán a befolyásolás és az ellenőrzés eszközévé.
Így ez csupán egy társadalmi, kulturális és politikai intézménnyé vált, amely az erkölcsi
törvényhozás működéséért felelős, valamint a közrend – néha igen nagy kihívást jelentő –
fenntartásáért. És egy ilyen szervezet fölött uralkodó hierarchikus hatalmi rend számára a gnózis
fenyegetést jelent, minthogy fölöslegessé teszi magát a hatalmi rendet. Képviselőinek, annak
érdekében, hogy megvédelmezzék berendezkedésüket, a Dosztojevszkij- regényben leírt Nagy
Inkvizítorrá kell válniuk.
A teológiát és az ezen alapuló intézményesített vallást a pap képviseli. A vallásos
tapasztalatot jelképező személy a misztikus. A pap terjeszti a hitet, és áruba bocsátja az
intellektuális dogmákat az értelmezés és a törvényalkotás üzletében. Röviden szólva az
általánosan „szellemi”-nek nevezett terep exoterikus, külső dimenzióival foglalkozik; igen
gyakran megesik, hogy a folyamat során ez a dimenzió egészében megszűnik spirituális töltetű
lenni, ehelyett pedig másodkézből elfogadott engedelmes hit, esetleg racionalitás és
intellektualitás kérdésévé válik. Ezzel ellentétben a misztikus az ezoterikussal néz szembe, a
„spiritualitás” magántermészetű, személyes vagy „rejtett” dimenziójával. Tapasztalatként tárul
föl előtte ez a terület, és közvetlen tudás formájában érzékeli, oly intenzitással és váratlanul,
amely megelőzi mind az értelmezést, mind pedig a hitet.
Tekintve ezeket az adott különbségeket, aligha meglepő, hogy a legtöbb dogmatikailag
megalapozott és intézményesített vallás nyugtalanul gondol vissza saját misztikus
hagyományaira, a gyülekezeteikhez tartozó misztikusok miatt. A misztikusok mindig is
lehetséges ellenzékiek, lehetséges lázadók vagy hitehagyottak, lehetséges eretnekek maradtak –
ennélfogva egyben az üldözés lehetséges célpontjai is.
A közvetlen tapasztaláshoz való ragaszkodásuk miatt nincsen szükségük papra vagy
értelmezőre; végeredményben tehát a misztikus fölöslegessé teszi a papot és az egész egyházi
hierarchiát. És a világ különböző vallási tradícióinak misztikusai egymással mindig is több
közös jegyet fognak hordozni, mint bármelyikük saját vallásának papságával. Ezoterikus
tapasztalataikban található egy közös nevező, egyfajta közös lelki mozgatórugó. A papság
exoterikus teológiája mindig különbözni fog más, rivális papságokéitól – és a különbözőség
gyakran erőszakba fullad. Az emberiség történelme során az egyházak hívei hirdettek és
folytattak háborúkat egymás ellen – a gnosztikusok és a misztikusok nem. Az emberek
túlságosan is fel vannak készülve arra, hogy a hit vagy a hittudomány nevében öljenek –
azonban kevésbé voltak hajlandók erre a tudás nevében. Azoknak tehát, akik készen álltak a hit
nevében való öldöklésre, komoly érdekük fűződött ahhoz, hogy elfojtsák a tudás szószólóinak
hangjait.
Így hát elkerülhetetlen volt, hogy a keresztény misztikusok, még azok is, akik az egyház
keretein belül tevékenykedtek, egyszer csak azt vegyék észre, környezetük gyanakodva tekint
rájuk. Ennek következményeként pedig az is elkerülhetetlen volt, hogy legalábbis néhányuk –
azok, akiknek kísérleteit nyilvános tanúk bizonyították – zaklatásnak és üldöztetésnek legyen
kitéve. Ez volt a sorsa annak a személynek is, akit számosan a középkor legnagyobb
misztikusának tartanak, Johannes Eckhartnak.
Eckhart – akit ma Eckhart mesterként ismerünk – 1260 körül született a frankföldi
Hochheimben. Miután belépett a Domonkos-rendbe, 1302-ben megszerezte magisteroklevelét a
Párizsi Egyetemen, két évvel később pedig a szászországi domonkosok tartományfőnökévé
nevezték ki. 1307-ben tették meg az összes csehországi domonkos rendház fejévé. 131 l-ben
teológiát oktatott a Párizsi Egyetemen. 1313-ban tért vissza Frankföldre, és ott is maradt
professzorként egészen 1327/28-ban bekövetkezett haláláig.
Látomásai jellegzetesen misztikus jelenségek voltak. Noha teológiát oktatott, misztikus
élményei meggyőzték arról, hogy végezetül semmi nem marad Istentől különálló dologként.
Isten körülölelte, magában foglalta és elborította a teremtés egészét, beleértve az emberiséget is.
[†††]
Más szavakkal: nincsen különbség Isten és ember között. Eckhart, hogy kifejezhesse az
isteni mindenütt jelenvalóságáról vallott elméletét, megalkotta a híres ,,lstigkeit” kifejezést,
amelyet legjobban talán „lét-ség”-ként fordíthatnánk. Isten és az emberi lélek személyesen
megtapasz- talt egybetartozása fensőbbségének dicsőítése közben nyíltan és egyértelműen
elutasított minden externalista kultuszt.
A domonkos rendtársai közül kikerülő inkvizítorok, úgyszintén az akkori ferences kölni
érsek számára Eckhart kijelentései veszélyesen közelinek tűntek a panteizmus egyik
formájához, amelyet eretnek tannak tartottak. Eckhartot valóban megvádolták, hogy titokban
szövetségben áll bizonyos eretnek szektákkal, amelyeket éppen panteisztikus nézeteik miatt
ítéltek el. 1326-ban panaszt tettek a pápánál, hogy a mester hibás tanokat prédikál, és az
állítások kivizsgálására különleges inkvizítort neveztek ki. Ahogyan a dolgok haladtak a maguk
útján, kiderült, hogy az inkvizítor maga is hajlik a miszticizmus felé, ezért rokonszenvez a
vádlott nézeteivel. Hosszan elhúzódó vita robbant ki Eckhart kritikusai és támogatói között, és
az ügy az év nagyobb részében tovább haladt, sőt átnyúlt 1327-re is. Még mielőtt lezárulhatott
volna, Eckhart elhalálozott, de az eljárások még további két éven át folytatódtak. Végül 1329-
ben tanításairól azt a döntést hozták, hogy tizenhét eretnek gondolatot tartalmaznak, és további
tizenegyet, amely eretnekséggyanús. Csupán a bonyolult jogi szóváltások kímélték meg őt attól
a posztumusz megaláztatástól, hogy földi maradványait kihantolják és elégessék.
Angliában az inkvizíció nem működött, és nem rendelkezett állandó törvényszékekkel sem.
A templomos lovagok pere idején, amely időben egybeesett Eckhart mester pályafutásával, az
inkvizítorokat külföldről kellett meghívni az országba, őket pedig igencsak fagyos hangulat
fogadta, és a legjobb esetben is csak kelletlen együttműködés. Ennek volt a következménye,
hogy az angol miszticizmus hagyománya szabadon felvirá- gozhatott, és a norwichi Juliana
anyához hasonló misztikusokat bántódás nélkül hagyták. De még az angol misztikusok is
felfigyeltek az inkvizíció ellenséges viselkedésére. A legfontosabb angol misztikus szövegek
között van az ismeretlen szerzőtől származó, The Cloud of Unknowing (A tudatlanság felhője)
című 14. századi mű, s ez gyakran olyan állításokat tartalmaz, amelyeket gyakorlatilag
lehetetlen megkülönböztetni Eckhart mester kijelentéseitől. Eckharthoz hasonlóan A
tudatlanság felhőjének szerzője is azzal dicsőíti az olvasót, hogy „igen, te és Isten olyannyira
egyek vagytok, hogy (…) bizonyos értelemben valóban isteni természetűnek lehetne hívni
téged”.1 Továbbá:

„Az isten jóságának és szeretetének ilyen tapasztalati úton történő megismerése

által kiváltott alázatosságot én tökéletesnek nevezem (…) Mert néhanapján az olyan
emberek, akik már igen jártasak az elmélkedő életmódban, oly ajándékot kapnak
Istentől, amely során hirtelen és teljes egészében kivétetnek önmagukból, és nem
emlékeznek, de még ügyet sem vetnek arra, hogy szentek vagy bűnösök volnának-e.”2

Az inkvizíciótól mentes, tehát biztonságos Angliából A tudatlanság felhője merhetett bátor

lenni az inkvizítorok szidalmazásában és átkozásában, sőt ostorozhatta őket mint a pokol
fenekének ügynökeit:

„A Fenevad valamiféle álnok csellel ismét csak meg fog téveszteni bizonyos
embereket. Lelkesedéssel fogja tüzelni őket, hogy Isten törvényét a bűn mások szívéből
való kiirtásával tartsák fent (…) Arra ösztönzi őket, hogy öltsék magukra a lelkes pap
szerepét, és felügyeljék a keresztények életének minden egyes mozzanatát (…)
fenntartja, hogy Isten szeretete és a felebaráti szeretet lángja mozgatja cselekedeteit.
De bizonyosan hazudik, mert az agyban és a képzeletben tomboló pokol tüze az, ami
előrehajtja. ”3

Az angol misztikusok úgy kerülték el az üldöztetést, hogy a hajuk szála sem görbült meg,
Spanyolországban azonban különösen lankadatlan figyelemmel kísérte az inkvizíció az ottani
misztikusok tevékenységét. Mindezek ellenére mégis úgy tűnik, hogy itt olyan mértékben
virágzott a miszticizmus, amelynek Nyugat-Európában sehol máshol nem akadt párja. Azokat,
akik állítólagosán behódoltak a „fertőzésnek”, közös néven mint alumbradost, vagyis mint
megvilágosodottat, illuminátust emlegették.
Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a spanyol megvilágosodottak számos dologban
különböztek a későbbi, 18. századi bajor illuminátusoktól. Későbbi német névrokona- iktól
eltérően nem tömörültek szervezett és hierarchikusan tagolt titkos társaságokba, amelyek a
szociális és politikai forradalom elkötelezettjei lettek volna. Ellenkezőleg, csupán néhány
igencsak különböző személyiség gyűjtőneve volt ez, akik közül a legtöbbnek nem volt a
többiekkel hivatalos kapcsolata, s nem rendelkeztek programmal vagy célki- tűzésekkel sem.
Egyesek kétségtelenül keresztülmentek a „megváltozott tudatállapot”-on, ami a misztikus
tapasztalat alapkövét képezi. Mások, anélkül, hogy átélték volna ugyanezt, egyszerűen hitték a
misztikus tapasztalás felsőbbrendűségét a hit hagyományos formájával szemben – és ilyen
módon kialakították saját, némileg kevésbé hagyományos hitrend- szerüket. Bármi volt is első
kézből származó tapasztalatuk, vagy ha hiányzott is ez utóbbi, az alumbradók jellemzően
egyfajta belső fényről beszéltek, minden teremtés összességéről, az emberi lélek Istennel való
egységéről, arról, hogy szükséges kitenni magukat mindenféle olyan behatásnak, amelyet isteni
eredetűnek tartottak. Kijelentéseik számos szempontból egy sokkal régebbi és sokkal
szervezettebb eretnekség gondolatait visszhangozzák, mégpedig a Szabad Szellem
Testvériségéét, amely a középkortól kezdve éppen Hollandia, Flandria és Németföld területén
volt jelen. Hollandia természetesen a holland Németalföldet jelentette. A 16. században a
területet lerohanta és elpusztította a spanyol hadsereg; nem lehetetlen, hogy a Szabad Szellem
Testvériségétől származó gondolatok a hazatérő katonasággal együtt megtalálták útjukat a
Spanyol Királyságba.
A spanyol inkvizíció különösen szigorúan bánt az Alumbrados tagjaival. Minden tőlük
származó írást azonnal indexre tettek. 1578-ban az inkvizíció megváltoztatta hivatalos
hitvallását annak érdekében, hogy egy sor alumbrado- kijelentést mint eretnekséget és mint
teológiai hibát ítél- hessenek el. Onnantól kezdve a spanyol misztikusok üldözése új lökést
kapott, és megújult hevességgel folytatódott tovább. Az engedékenyebb büntetésformákat –
bírságok, vezeklések, börtönbüntetés, sőt még a kínzás is – egyre többször váltotta fel a
máglyahalál mint ítélet.
A korszak talán legünnepeltebb spanyol misztikusa Teresa Sánchez de Cepeda y Ahumada,
akit manapság inkább Santa Teresa de Jesús vagy Avilai Szent Teréz (1515-1582) néven
ismerhetünk. Mivel nemesi családban született, kapott némi oktatást, ami lehetővé tette
számára, hogy fiatal leány korának nagy részét lovagregényekbe feledkezve töltse –
olyasmikben, mint amilyeneket körülbelül háromnegyed évszázaddal később Cervantes
kifigurázott Don Quijote című regényében. Ezeket azonban irodalmi táplálékként hamarosan
felváltották a hitről szóló kötetek. Teréz egész életében számos mentális beteg- séggel küzdött,
amely mind testileg, mind lelkileg különösen hatással volt rá, és amelynek része lehetett
egyfajta epilepszia is. Az akkori idők Spanyolországában ingatag egészségi állapota kizárta
volna őt a házasság és a gyermekszülés feladataiból. Mindenesetre 1535-ben, húszévesen,
miután ráébredt hivatására, belépett egy ávilai karmelita kolostorba. Húsz évvel később,
miközben a kápolnában imádkozott, átélte első misztikus élményét. Attól kezdve a misztikus
élmény – amelyet ő maga „elragadtatásnak” hívott – életének általános, mindennap visszatérő
elemévé vált.
Gyóntatóinak tanácsára megírta önéletrajzát, amelyben összefoglalta látomásait. Az
inkvizíció megtiltotta a könyv kiadását Teréz életében, talán attól félve, hogy egyfajta kultusz
alakulhat ki körülötte, olyan, amilyen Szent Ferencet övezte két és fél száz évvel azelőtt.
Ehelyett Teréznek engedélyezték, hogy az egyszerű és szigorú életmód iránti lelkes odaadását
egy apácazárda alapításával továbbra is folytathassa. Nővéreit sarutlan karmelitáknak nevezte.
Klastromában tovább folytatta az írást. Befejezte önéletrajzát, amelyben „udvarházakként” írja
le az Istennel való egyesülés különböző fokozatait. Elkészítette klastromalapításának
beszámolóját; az anya- kolostornak hamarosan további tizenhét részlege nyílt meg. Rendjének
apácái számára szellemi útmutatót készített, valamint írt egy lelkigyakorlatokat tartalmazó
könyvet is; emellett tekintélyes kötetnyi verset is alkotott. Bőséges levelezéséből több mint
négyszáz levél túlélte az idők viharait.
A későbbi beszámolók igen sokat foglalkoznak Teréz misztikus élményeinek szexuális
vonatkozásaival. Döbbene- tesen nyíltan, a szexualitás szókincséből merítve írja le például azt a
látomását, amelyben egy isteni szerető vagy maga az isteni szeretet magáévá teszi, és eksztázisa
néhány esetben valóban keltheti a szellemi – vagy szelleminek mondott – orgazmus
kiteljesedésének érzetét. Minden bizonnyal van egyfajta beteges elem Teréz viselkedésében,
amit egy freudista nyilvánvalóan az elfojtott szexualitás kitöréseként magyarázna. Mégis nagy
hiba volna, ha miszticizmusát pusztán csak erre szűkítenénk le. A misztikus és az erotikus
élmény mindig is szoros összefüggésben volt egymással, pszichológiai mozgató- rugóikat
tekintve. Teréz szexuáliskép-használata mögött ott van az élmény, amelyet minden kor és
minden vallásos hagyomány misztikusai újra meg újra igyekeztek kifejezni, még a szexuális
értelemben szűk korlátok között élők is. Ilyen módon például Teréz leírja, hogyan oldódik fel
Istenben az „elragadtatás” állapotában a lélek, addig a pontig, amikor is eltűnik mindenféle
különbözőség. A lélek, mondja neki Isten, „teljesen feloldódik (…) hogy még jobban és jobban
megnyugodhasson Bennem. Nem létezik többé önmagában élő lényként; az már Én vagyok”.4
Ahogyan a misztikusok hagyományosan mindig is tették, Teréz felismeri a kommunikációra
való kísérlet végső fölös- legességét: „A dicsfény, amelyet magamban éreztem, nem fejezhető
ki a szavak erejével, sem írásban; felfoghatatlan mindenkinek, aki nem tapasztalta meg.”5 És
megvallja:

„Volt valami, amire nem figyelmeztem a kezdetekkor. Nem tudtam, hogy Isten
valóban minden dologban jelen van; és amikor Ő olyan közelinek tűnt hozzám, azt
gondoltam, hogy mindez képtelenség. ”6

Ha Terézt megkísérelték pusztán idegbetegként vagy hisztériásként elkönyvelni, önéletírása

és levelei közel sem arról tanúskodnak, épp ellenkezőleg: meglepően friss éleselméjűségről,
csodálatra méltó gyakorlatiasságról és üde humorról tesznek tanúbizonyságot. Másrészt viszont
azt is mutatják, hogy írójuk állandóan tisztában volt az inkvizíció jelentette veszélyekkel.
Szemmel láthatóan aggodalmaskodott azon, hogy tanúságtételét eretneknek fogják nyilvánítani.
Gyóntatójának azt írja, hogy csak akkor fogadhatja el az ő munkáját,

„…ha történetem egyezik katolikus anya- szentegyházunk igazságaival. Ha nem így

van, akkor a Tisztelendő Úrnak azonnal el kell égetnie azt, én pedig egyetértek ezzel, és
hozzájárulok ehhez a pusztításhoz. Lejegyzem tapasztalataimat, hogy, amennyiben
összeegyeztethető a keresztény hittel, hasznára lehessen az embereknek”.7

Életrajzában kijelenti, hogy bizonyos papok vonakodtak meghallgatni a gyónásait.

Néhányan, akik mégis megtették, megállapították, hogy démonok szállták meg, és csak az
ördögűzés segíthet rajta. Egyről leírja, hogy határozottan arra a következtetésre jutott, az ördög
tévesztette meg az elméjét. Teréz egyúttal említést tesz olyan szerzetesekről is, akik
figyelmeztetik, „hogy bizonyos vádakat emelhetnek ellenem, és hogy talán meg is kell jelennem
az inkvizítorok előtt”.8
Határozottan volt alapja az ilyen félelmeknek. Teréz radikális miszticizmusa alapjában volt
fenyegető az egyház hierarchikus felépítésére, mégpedig azért, mert megkérdő- jelezte a papság
fontosságát. Szemtől szembe szólítja meg e fejezet elején a misztikus tapasztalás és bármilyen a
posteriori értelmezése közötti különbséget. Felismeri, hogy „szellemi ügyekben sokszor
megpróbáljuk a dolgokat a magunk módján értelmezni, mintha a világból származó dolgok
volnának; így torzítják el a valóságot”.9 Bátran kijelenti, „az öltözék viselése még nem tesz
valakit pappá, és nem foglalja magában a nagyfokú tökéletességnek azon állapotát, amelyet a
papoktól elvárnánk”. Azután, váratlanul igen óvatossá válva, megjegyzi: „Erről a témáról nem
beszélek többet.”10
Nem kevésbé ellentmondásosak Teréznek azok az állításai, amelyek szerint a rituálékhoz
való puszta ragaszkodás, bármilyen kitartóan és bármilyen hosszú ideig gyakorolják is, nem
jelenti Isten kegyelmének – vagyis a misztikus tapasztalatnak – azonnali és biztos elnyerését:

„Néha előfordul, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk azoknak a

szolgálatoknak, amelyeket az Úrnak teszünk, és amelyeket egyáltalán nem kéne
fontosnak tartanunk, még akkor sem, ha igen gyakran ismételjük őket.”11

És:

„Azt gondoljuk, hogy fejlődésünket mérhetjük az imádkozással eltöltött évek

számával. Még azt is véljük, hogy képesek vagyunk felmérni Őt, aki mérhetetlen
ajándékokkal halmoz el minket saját gyönyörűségére, és aki többet adhat egy embernek
hat hónap alatt, mint másnak évek hosszú sora alatt. ”12

És ismét:

„…veszélyes számon tartani az imádkozással eltöltött éveink számát. Mert még ha

ezt alázatosan tesszük is, fennáll annak a veszélye, hogy azt hisszük, bizonyos
jutalmakat érdemeltünk ki szolgálataink fejében (…) bizonyos vagyok benne, hogy
minden olyan misztikus, aki azt hiszi, pusztán csak az imádkozással töltött évek száma
okán elérte a szellemi megnyugvást, nem lesz képes elérni a spiritualitás csúcsát”.13

Még veszélyesebb volt az a tény, hogy Teréz hevesen ellenezte a magántulajdon meglétét,
nemcsak a szerzetesek, a papok és az apácák, hanem más egyházi személyek esetében is:

„Valaki egyszer arra kért, kérdezzem meg az Istent, hogy majd szolgálhatja-e őt
püspökként. A gyónást követően az Úr így szólt hozzám: »Mondd meg neki, amikor
valóban és világosan megérti majd, hogy a valódi hatalom a minden vagyontól való
megszaba- dulásunkat jelenti, akkor el is fogja fogadni ezt!« Ezen azt értette, hogy
mindenkinek, aki hatalmat akar elnyerni majdan, igen távol kell állnia a
 hatalomvágytól. Legkevesebb, hogy ne törekedjen hivatal elnyerésére.”14

Teréz minden bizonnyal igen szerencsés volt, hogy mire alakja előtérbe került, addigra
Torquemada már réges-régen halott volt. Attól eltekintve, hogy Teréz életében megtiltották
műveinek kiadását, az inkvizíció mindenféle bántásától megmenekült – ami valószínűleg
legalább akkora csoda, mint bármi más az életében. 1622-ben, negyven évvel halála után,
szentté avatták.
De ha Teréz meg is menekült az inkvizíció markából, volt számos más olyan misztikus –
közülük néhányat Teréz személyesen is ismert –, aki nem bizonyult ilyen szerencsés- nek. Ezek
közül az egyik a korszak egyik legfontosabb költője, Juan de Yepes y Alvarez volt, aki fölvette
a Juan de la Cruz (Keresztes János) nevet. Szerény családból származott, több mint egy
generációval Teréz után, 1542-ben született. 1563-ban, húszévesen, belépett a Teréz alapította
Sarutlan Karmeliták Rendjébe, és 1572-ben az ávilai kolostor szellemi vezetőjévé vált. Nagy
misztikus verseiben, amelyekben hátrahagyta örökségét az utókornak, megszólítja mind az Isten
jelenlétét jelző szellemi tapasztalatot, mind pedig az azt megelőző „lélek sötét éjszakáját”.
Arról is írt, hogy

„a templomi szertartások, a képek és az áhítat helyei csupán a tájékozatlanok

számára megfelelők, mint a gyermekeket megmosolyogtató játékszerek; azok, akik már
előrébb haladtak, meg kell hogy szabadítsák magukat mindazoktól a dolgoktól, amelyek
csak elvonnák figyelmét a belső elmélkedéstől”.15

Nem meglepő, hogy az ilyen kijelentései miatt sorozatosan feljelentették az inkvizíciónál.

Rendszeres időközönként vizsgálatot tartottak nála, és üldözésnek volt kitéve. 1576-ban kilenc
hónapra rendkívül szigorú körülmények között be is börtönözte őt a toledói inkvizíciós tanács.
Az 1591-ben bekövetkezett halálát közvetlenül megelőző néhány évben egy úgynevezett
„elhagyatott ház”-ba száműzték Andalúziába. 1726-ban végül rehabilitálták, és Keresztes Szent
János néven szentté avatták.
 KILENCEDIK FEJEZET

A szabadkőművesség és az inkvizíció

A korai 17. század Európájában – egy olyan Európában, amely már nem volt többé az
egyház hegemón hatalmának alávetett terület – eretnekségek, miszticizmus és misztikus
filozófiák burjánzottak el mindenfelé. Előfordult néhány, végül hiábavalónak bizonyult kísérlet
a misztikus tapasztalat intézményesítésére és ennek új, mindent átfogó világvallásként való
bevezetésére – ezt azonban elkerülhetetlenül és paradox módon éppen saját dogmáik
tompították és torzították el. Ezenkívül történtek kísérletek arra is, hogy a miszticizmust a
politikához igazítsák, és egy misztikus alapokon nyugvó valódi utópisztikus államalakulatot
hozzanak létre. Ilyen volt például az úgynevezett rózsakeresztes gondolat divatja, amely 1614
környékén tűnt fel, és amelyet képviselői egy új aranykor előfutáraként dicsőítettek. Noha a
rózsakeresztes- eszmerend- szer megközelítése „gnosztikusabb” volt, jobban kiterjedt mindenre,
toleránsabbnak, eszmeileg kifinomultabbnak és a lelkieket illetően sokkal őszintébbnek
bizonyult, mint akár a katolicizmus, akár a protestantizmus – mindenesetre ez is magában
foglalta az empirikus tapasztalat intellektuális magyarázatát; és minél összetettebbé vált a
magyarázat, annál inkább szorult vissza maga a tapasztalás a háttérbe, helyét pedig egy újabb
teológia foglalta el.
Az egyház kétségtelenül fenyegetve érezte magát a rózsakeresztesség jelenléte miatt, a Szent
Hivatal pedig ennek megfelelően a feltételezett rózsakereszteseket fölvette a társadalom
ellenségeinek listájára. Mint ahogyan a boszorkányokkal is történt, a rózsakereszteseket is fel
akarták kutatni, nagy erőkkel üldözni és elfogni. De Róma szemében a főbűnös a
protestantizmus maradt, amellyel a rózsakereszteseket homályosan mindig összekapcsolták.
Végeredményben tulajdonképpen a protestantizmus volt az, amely megteremtette a feltételeket
és a szellemi légkört, amelyben a rózsakeresztesség, az eretnek gondolkodás más formáival
egyetemben, kifejlődhetett és virágozhatott. Ha a jezsuiták és az újra átkeresztelt Szent Hivatal
jelképezte az ellenreformációt a gondolkodás, a tanítás és a doktrínák szintjén, a megfelelő
társadalmi, politikai és katonai hadjáratot – legalábbis kezdetben és látszólag – a Habsburg
Spanyolország és a Habsburg Német-római Szent Birodalom hadseregei vezették.
Ez az offenzíva a harmincéves háború (1618-1648) formájában bontakozott ki – egy olyan
konfliktusban, amely modern értelemben véve igen hasonlított egy világháborúra, és amely a
legdöbbenetesebb, legköltségesebb és legkataszt- rofálisabb kimenetelű összeütközés volt
európai földön a 20. századot megelőzően. Ebben a háborúban az egyház terveit nemcsak hogy
végérvényesen meghiúsították, de saját értelmezésük szerint botrányos módon el is árulták.
Amikorra véget értek az ellenségeskedések, Róma tekintélye és hatalma még összetörtebb és
ingatagabb volt, mint valaha is azelőtt. Elmerülve saját polgárháborújában, a Cromwell
protektorátusa vezette Anglia biztosabban volt protestáns ország, mint azelőtt bármikor.
Skandinávia és az északnémet államok protestáns vallása megtámadhatatlan alapokon
nyugodott; és a protestáns Németalföld világhatalomként emelkedett föl, legalábbis ami a
tengereket és a külföldet illeti. Anglia protestáns haditen- gerészeti erői és a németalföldi
Egyesült Tartományok az óceánok feletti uralomért küzdöttek, valamint a gyarmatokért,
amelyeket korábban szinte kizárólag a katolikus Spanyolország és Portugália irányított.
Minden közül a katolikus egyház számára a legborzasztóbb az volt, hogy a kontinensen
Franciaország váltotta fel Spanyolországot mint a legfőbb katonai hatalom, és ezt a helyzetet
azzal érte el, hogy szövetségre lépett az esküdt ellenséggel. A franciáknak a harmincéves háború
alatt folytatott politikáját nem a fásult és közönyös XIII. Lajos, hanem főminisztere, Richelieu
irányította. És Richelieu, ez a katolikus bíboros, aki egy elsősorban katolikus ország politikáját
vezette, készen állt, hogy katolikus csapatokat vonultasson fel a protestáns ügy érdekében. Noha
más országok, különösen Svédország, újra és újra meghiúsították az egyház katonai hatalmának
érvényesülését, tulajdonképpen a katolikus franciák hadserege volt az, amely megrendítette a
katolikus Spanyol Királyság hadi fölényét. A harmincéves háború elsősorban mint vallási
konfliktus kezdődött el, amelyben a katolikus hadseregek megkísérelték kiirtani a csehországi
és a német protestáns fészkeket. Mire véget ért a háború, addigra már különböző
érdekszövetségek össze- csapásává vált, amelyek a hatalom egyensúlyáért ugrottak egymás
torkának, és a vallás egyszerre vált mellékessé és a világi érdekeknek alárendeltté. A Francia
Királyság, melyet egykor „az egyház legidősebb leányaként” emlegettek, most Európa felett
uralkodott, de elsődleges érdekei kevésbé Szent Péter széke, mint inkább a Napkirály, azaz
XIV. Lajos, és versailles-i udvara körül forogtak. A rezsim féltékenyen őrködött a pápai
hatalomtól való függetlensége fölött; még ahhoz is megvolt a joga, hogy maga nevezze ki a
püspökeit.
Ilyen volt a harmincéves háború utóhatásai nyomán és a 17. század késői részében az
általános helyzet. 1725-re az egyház hatalma a kontinensen tovább csökkent, helyzete még
ingatagabbá vált. 1688-ban II. Jakab angol király katolikus hitre tért, és a pápaságnak lehetősége
nyílott egy rövid pillanatra, hogy a Brit-szigetek újra beiktatott hivatalos vallási hatalma legyen.
De Anglia hajthatatlan maradt, ami a pápistákkal szembeni ellenállást illette, és Jakabot
alattvalói letaszították a trónról. Koronáját akkor vejének, Orániai Vilmosnak ajánlotta fel.
Ezután következett Londonderry ostroma és a két döntő ütközet, 1690-ben a Boyne folyónál,
1691-ben pedig Aughrimnál. Az eredmény az lett, hogy Jakabot elűzték, és a parlament olyan
törvényt szavazott meg, amely megtiltotta, hogy katolikus vallású vezető valaha is Anglia
trónjára üljön. A most már katolikus Stuartok száműzetésbe menekültek, ahonnan folyamatosan
próbálkoz- tak lázadást szítani Skóciában, amelyeknek a tetőpontját Bonnie Prince Charlie, azaz
Charles Edward Stuart hadjárata jelentette 1745-46 során. De e próbálkozások egyikének sem
volt semmi haszna. Még ha sikerrel járt volna is az 1745. évi hadjárat, erősen kérdéses, hogy
Bonnie Prince Charlie presbiteriánus követői elfogadtak volna-e egy katolikus uralkodót; és ha
döntenie kellett volna az egyház és a brit trón között, akkor a herceg majdnem bizonyos, hogy
az utóbbit választotta volna.
A kontinensen a Spanyol Királyság, az egyház korábbi legfelsőbb katonai és tengerészeti
végrehajtója, hatalmát elvesztve tehetetlen állapotba süllyedt, és az 1704. esztendőre Európa
más nagyhatalmai szintén ügyet sem vetettek Rómára, hanem azon vitatkoztak, hogy a
Bourbonok vagy a Habsburgok irányítsák-e az egyre inkább düledező spanyol birodalmat.
Ausztria névleg katolikus ország maradt, és többé-kevésbé sikeresen verte vissza a nyugat felé
irányuló iszlám előrenyomulást. Mindazonáltal a 18. század közepére a Közép-Európában
elfoglalt pozícióját és befolyását megkérdő- jelezte és semlegesítette egy új, északon feltűnő,
veszélyes protestáns hatalom, a még gyermekcipőben járó Porosz Királyság, amely 1701-ben
jött létre. A korszak háborúi során lépett először a politikai sakktáblára Oroszország is, ez pedig
az pravoszláv (ortodox) egyház formájában újabb irányból jelentett fenyegetést Rómára nézvést.
 Azok közül a katolikus hatalmak közül, amelyek az egyház világi körben működő
végrehajtói voltak, egyedül csak Franciaország maradt meg, mely azonban hevesen védelmezte
Róma ellenében a függetlenségét. És noha névlegesen még mindig katolikus ország volt, belül
ekkor elkezdett kibontakozni mind közül a legveszélyesebb fenyegetés – az eszmék és az
értékek világában jelentkező veszélyforrás volt ez, amelyet jóval nehezebb visszaverni és
[‡‡‡]
kivédeni, mint bármely katonai vagy politikai alakulatot. A kartéziánus racionalizmus
hatása alatt Franciaország a 18. század közepére vállalta a papságellenes mozgalom
élcsapatának szerepét, és az ellenségeskedések valóságos melegágyává vált – általában a
szervezett vallás és különösképpen a katolicizmus elleni villongásokénak. A „les philosophes”
– olyan emberekről van szó, mint Montesquieu, Diderot és mindenekelőtt Voltaire – írásaikban
az egykor fenséges és megtámadhatatlan egyházat nem egyszerűen csak visszautasítják, de
nyíltan, botrányos és istenkáromló módon ki is gúnyolják. Az egyházi hierarchia lassú
elhalásával Róma egyfajta állandóan jelen lévő viccé vált, a könyörtelen nevetség tárgyává.
A Szent Hivatal azon cselekedetével, hogy e gúny megfogalmazóit indexre tette, csak még
inkább tanúbi- zonyságot tett gyerekességéről és megalázó tehetetlenségéről.
Ha a kartéziánus racionalizmus és a filozófusok írásai nagy fenyegetést jelentettek az
egyházra nézve, jelentőségében legalább ugyanolyan mértékű kihívásnak számított a
szabadkőművesség terjedése. A szabadkőművesség néven ismert intézmény, legalábbis a
maihoz hasonló formájában, Skóciában és Angliában jött létre a 17. század korai idősza- kában,
úgy tűnik, Cromwell protektorátusának végére és az 1660. évi brit Stuart-restauráció idejére már
elterjedt az egész szigeten, és egyre nagyobb mértékben támogatta az uralkodó dinasztiát. Ha
megmaradt volna kizárólag Anglia határai mögött, ami Róma szemében egyébként is elveszett
területnek számított, a „Céh”-re, ahogyan másképpen még nevezték, ügyet sem vetettek volna.
De amikor a Stuartokat száműzetésbe kényszerítették, magukkal vitték a szabadkőművességet
is, és a rákövetkező években az eszme gyors ütemben burjánzott el az egész kontinensen.
A mostanra már elérhetővé vált források szerint a Brit-szigeteken kívüli első páholy 1726-
ban Párizsban alakult meg Charles Radclyffe, a későbbi Derwentwater lordja, II. Károly
törvénytelen fia vezetésével. 1746-ban Radclyffet kivégezték Londonban a Bonnie Prince
Charlie trónkövete- lésében játszott szerepéért, halála előtt azonban további páholyokat alapított
Franciaországban, és a szabadkőművesség ellenállhatatlan lendületre tett szert. Az Habsburg
Birodalom első páholya 1726-ban Prágában alakult, kevéssel Radclyffe párizsi páholya után. Az
öt évvel korábban beavatott Ferenc, Lotaringia hercege, feleségül vette Habsburg Mária
Teréziát, és így a Habsburg Birodalom társuralkodójává vált. Alapított egy páholyt Bécsben, és
kiterjesztette védelmét a szabadkő- művesek fölé az összes Habsburg-területen.
Itáliában az első páholy 1733-ban alakult, Hollandiában 1734-ben, Svédországban 1735-ben,
Svájcban 1736-ban. Az első németföldi páholyt 1737-ben alapították Hamburgban. Egy évvel
később a leendő Nagy Frigyes porosz király is átesett a beavatáson, és később saját páholyt
hozott létre rheinsbergi kastélyában. 1740-ben nyílt meg az első páholy Berlinben. Ekkorra a
holland és svéd páholyok száma olyan nagyra növekedett, hogy indokolttá vált egy nemzeti
nagypáholy létrehozása. 1769-re egyedül Genovában tíz páholyt tartottak számon. Közvetlenül
az inkvizíció orra előtt páholyok alakultak Spanyolországban és Portugáliában.
A 18. század közepére a szabadkőművesség elhatolt Nyugat-Európa minden szegletébe. Sőt
az Atlanti-óceánon keresztül már átterjedt az amerikai kontinensre is. Hamarosan elkezdett
terjeszkedni kelet felé is, Oroszország irányába, valamint az ázsiai európai gyarmatokra, az
indiai szubkontinens felé és a Csendes-óceánra egyaránt. Nagy Frigyes és Lotaringiai Ferenc
mellett a szabadkőművesek sorai között voltak olyan koronás fők is, mint II. Szaniszló lengyel
király, II. (Adolf) Frigyes svéd uralkodó és meg nem erősített információk szerint még a francia
XV. Lajos is. Tagjai voltak a szabadkőműves-páholyoknak sokan az Amerikai Egyesült
Államok számos későbbi „alapító atyái” közül, mint például Benjamin Franklin vagy George
Washington. Beavatott volt ezenkívül rengeteg kiemelkedő irodalmi nagyság, mint például
Montesquieu, Diderot, Voltaire és a 18. század végére Goethe és Schiller. Angliában az
uralkodó Hannover-ház előkelő tagjai tartoztak a beavatottak közé, és szabadkőműves volt
Pope, Swift, Boswell és Hogarth is.
A szabadkőművesség jelentette veszély sokrétű volt. Legelsősorban is nagyon sok, ha nem
minden páholy vallotta bizonyos mértékig a kartéziánus racionalizmus elvét, így közvetítőként
szolgáltak a katolicizmussal ellenséges nézetek és gondolatok terjedése számára. A
szabadkőművesség soha nem próbált úgy tenni, mintha rivális vallás vagy alternatív megoldás
volna, de föltett számos szellemi természetű kérdést, ennélfogva pedig kihívásnak számított a
Róma által követelt dogmatikus, engedelmes és szolgalelkű hit számára. Míg Róma makacsul
ragaszkodott évszázadok óta változatlan formában fennálló dogmáihoz, a szabadkőművesség
átadta magát a kereskedelem, az ipar és a tudományos fejlődés által jellemzett 18. század
gyorsan változó világának. Ez a világ úgyszintén magában foglalt jelentős társadalmi
reformokat is, amelyek előre láthatatlan módon éppen az egyenlőség elvére és az ember jogaira
helyezték a hangsúlyt. Míg az egyház hátrafelé tekintett, a szabadkőművesség előre; és amikor
Róma a jövőről elmélkedett, úgy találta, hogy a jövőt inkább fogja befolyásolni a páholyok,
mint a szószékek jelenléte.
Voltak más okok is az aggodalomra. A reformáció idejéig az egyház, még ha csak
elméletben is, de a nyugati keresztény világ legfőbb döntőbírájának számított. Gyakorlatban úgy
működött – vagy kellett volna működnie –, akár egy belső fórum, olyanformán, mint a jelenkori
ENSZ. Még ha csupán elméletben is, de a rivális világi főurak közötti vitákat például az egyház
döntőbíráskodása és ítélete döntötte el. Az egyházat hivatalosan is fölkérték és megbízták, hogy
járjon el közvetítői, békeszerzői és a megnyugvást elősegítő szerepben egyaránt.
Ezt a szerepet drámai módon korlátozta a reformáció. A protestáns templomok aligha
fogadták el a katolikus tekintélyt akár szellemi, akár világi ügyeket illetően. De a katolicizmus
még mindig elég hitellel rendelkezett a kontinensen – Franciaországban, Ausztriában és Dél-
Németföldön, Itáliában, Spanyolországban és Portugáliában – ahhoz, hogy legalább valamiféle
közös nevezőt tudjon felajánlani, amelyen elérhető a normalizálódás. Pontosan ez a terület volt
az, amelyen a szabadkőművesség azzal fenyegetett, hogy megsérti az egyház hagyományos
funkcióinak hatáskörét, és esetleg el is hódítja ezeket.
Az egyháztól eltérően a páholyok hálózata felekezetek fölött álló szervezet volt, mely
lehetővé tette katolikusoknak és protestánsoknak, hogy a doktrínák és a dogmák kötelékei
nélkül, szabadon beszélhessenek egymással. Ez az egyre terjeszkedő hálózata nemcsak
közvetítő közeget képezett, melynek révén megvolt a lehetőség az üzenetek gyors átadására,
hanem egyúttal magas szintű kormányközi és nemzetközi kapcsolatok fóruma is lehetett,
szövetségek nem hivatalos megbeszéléseinek lebonyolítójaként szolgált, valamint kényes
természetű diplomáciai tárgyalások lefolytatásában is segédkezhetett ilyen módon. Így például a
protestáns Porosz Királyság Nagy Frigyes vezetése alatt és a katolikus Ausztria Mária Terézia
és Lotaringiai Ferenc uralkodása idején akár háborúban is állhatott volna egymással – mint
ahogyan ez két különböző alkalommal, 1742-ben és később 1763-ban meg is történt –, de mind
Ferenc, mind Frigyes beavatott szabadkőműves volt, éppúgy, mint számosan minisztereik és
katonai parancsnokaik közül. A páholyok révén a béketapogatózás célba találhatott, és a közös
nevezőt olyan módon alakíthatta ki, ahogy az többé nem volt lehetséges az egyház
közreműködésével. A páholyok segítségével új szövetségek formálódhattak, olyan új hatalmi
alakulatok és egységek, amelyek a hatalmi és erőegyensúlyt nyugvóponton tartották. Ez
kétségtelenül hozzájárult a korszak politikájának változékonyságához, ahol olyan
fejleményeket, mint a híres „diplomatikus forradalom” is fel lehetett szítani. Az osztrák
örökösödési háború (1742-1748) alatt Ausztria Angliával szövetkezett Poroszország és
Franciaország ellen.
Természetesen mondanunk sem kell, hogy a páholyok által nyújtott rejtett lehetőségeket nem
mindig használták ki, és legalább felerészben pusztán elméleti eshetőségek maradtak. De az
egyház döntési képessége sem volt soha még elméletibb szinten, mint akkoriban; és a páholyok
legalább annyira sikere- sek voltak, mint az egyház az elmélet gyakorlattá váltásában. Ha a
háborút nem is lehetett elkerülni, még elérhették, hogy, amennyire lehetséges,
összeegyeztethető legyen a páholyok által hirdetett felvilágosodás bizonyos elveivel és
aprólékosan kidolgozott szabályaival. És a 18. század háborúit, a 17. századéitól eltérően,
valójában éppolyan „civilizált”, „lova- gias” és „úriemberhez méltó” módon folytatták le,
ahogyan bármilyen más háborút is le lehetett vezényelni, szigorúan ragaszkodva a nemzetközi
megegyezéssel elfogadott és lefektetett elvekhez és a viselkedési normákhoz. Ez részben a
harmincéves háborúhoz hasonlatos konfliktusok esetében tapasztalt túlkapások utóhatásainak
tudható be, részben szerepet játszott benne a vallási gyűlölet és fanatizmus hiánya, és az is,
hogy bizonyos elvek egyre nagyobb körben kezdtek elismerésre találni. Ezek az elvek több mint
sokat köszönhetnek a páholyok által terjesztett eszméknek, magatartásnak és értékeknek.

A SZABADKŐMŰVESSÉG ELLENI TÁMADÁSOK

Az egyház, miután a szabadkőművesség gyors terjedése és az inkvizícióra jelentett

fenyegetése megriasztotta, cselekvésre szánta el magát. 1737. július 25-én összehívták a Szent
Hivatal titkos konferenciáját Firenzében, és lehetséges, hogy maga a pápa, XII. Kelemen is jelen
volt. A tanácskozáson megjelent három bíboros, az elsőrangú pápai kongregáció vezetői és a
főinkvizítor is. Megbeszélésük egyetlen témája a szabadkőmű- vesség volt.1
A magas szinten kiszivárogtatott információk majdnem annyira gyakori esetnek számítottak,
mint most, és egy berlini lapban hamarosan megjelent egy beszámoló a titkos gyűlésről. Ezen
jelentések szerint az összegyűlt egyházi méltóságok meg voltak győződve arról, hogy a
szabadkőművesség csupán megtévesztés, mögötte egy sokkal hatalmasabb, mindent felölelő,
titkos, egészen újfajta eretnekség áll. Nehéz elképzelni, hogy a papok miféle összeesküvéseket
képzelhettek egy ilyen fajta eretnekség mögé, ami ilyen elképesztő méretű nyugtalanságot
váltott ki. Mindenesetre, írta a berlini újság, máris elkezdték a szabadkőművesek letartóztatását,
ugyanabban az évben, valamivel később, láthatatlan kezek által felbujtott szabadkőműves-
ellenes fölkelések robbantak ki számos városban. Egyre tisztábban kezdett kirajzolódni, hogy a
háttérben komoly és hatalmas érdekek mozdultak meg a szabadkőművesség ellenében.
Kilenc hónappal a firenzei tanácskozás után, 1738. április 28-án a pápa kiadta az első
bulláját, amely ezzel a tárgykörrel foglalkozott; az ez után következő írások mind egyre
harciasabbá és harciasabbá váltak. Az In eminenti kezdetű bullát a következő szavak nyitják:

„A Társaság elítélése, a szabadkőművesek páholyaié, a kiátkozás terhe mellett ipso

facto (a tényből kifolyólag) végrehajtandók, és ezen vádak alóli felmentés kizárólag
csak a legfelsőbb főpap joga.”2
 A bevezetőt követő részben a pápa továbbmegy, és kijelenti, hogy

„...akaratunk és kötelességünk, hogy a püspökök és

a prelátusok, más megyés püspökök és az eretnek züllöttség ellen fellépő inkvizíció
mindenhol tegyen lépéseket és tartson inkvizíciót a vallást megsértők ellen, legyenek
ezek bármilyen társadalmi állásúak, rendűek, méltóságúak vagy előkelők, és hogy
mérjék rájuk méltó büntetésüket, minthogy erősen gyaníthatóan eretnekekről van szó,
és alkal- mazzanak megszigorított szabályokat velük szemben”.3

A kérdésben szereplő „szigorított szabályokat” – a bebörtönzést és a vele együtt járó

büntetést – szükség esetén „a világiak segítségével” foganatosították és valósították meg.
Egy sor európai monarchia, miután vonakodott szembehelyezkedni az egyházzal, egyszerre a
tettek mezejére lépett. A francia rendfenntartó erők már az azt megelőző nyáron elkezdték
letartóztatni a páholyok tagjait és elkobozni följegyzéseiket; ebből az időből származik a francia
szabadkőművességről őrzött tudásunk legnagyobb része. Lengyelországban a királyság egész
területén betiltották a szervezetet. Svédországban a szabadkőműves-szertartásokon való
részvételt halállal büntették. Az egyház, amit felbátorított ez a fajta reakció, megerősítette
helyzetét. 1739. január 14-én Joseph Firrao bíboros, vatikáni államtitkár, új ediktumot bocsátott
ki, amelyben a bárhol élő összes szabadkőműves tagot vagyonuk elkobzásával, kiátkozással és
halállal fenyegették meg.4
1739 februárjában egy szabadkőműves-szöveget – amely francia nyelven íródott, de
Dublinban adták ki – elítéltek, indexre tettek, és nyilvánosan elégettek a római Piazza Santa
Maria Minerván. Röviddel ezután számos szabadkőműves tagot tartóztattak le Firenzében, majd
bebörtönözték és megkínozták őket. Egyiküknek végül sikerült visszanyernie a szabadságát,
miután az angol páholyok „pénzadományt” – vagyis bírságot – fizettek a Szent Hivatalnak.
Másokat Lotaringiai Ferenc közbenjárására engedtek szabadon; a főúrnak ugyanis rangjai
között szerepelt a toszkán nagyhercegi cím is.
1751-ben XII. Kelemen utóda, XIV. Benedek egy a szabadkőművesekről szóló újabb bullát
is kiadott, megismételve egyrészt az előző korszak ítéletét, ám ezúttal még szigorúbb
büntetéseket helyezett kilátásba. Az ilyen rendelkezések ellenére és a Szent Hivatal mélységes
elszörnye- désére a katolikusok még mindig nagy számban csatlakoztak a különböző
páholyokhoz. Még ennél is aggasztóbb volt, hogy a páholyok nemcsak világi katolikusokat, de
papokat is elkezdtek vonzani, sőt nem egy magas rangú egyházi személy is kérte beavatását.
Egy mainzi páholy például majdnem kizárólag papokból állt. Egy másiknak, Münsterben, tagja
volt a helyi püspök összes hivatalnoka. Erfurtban maga a leendő püspök alapította a páholyt,
amely rendszeresen egy előkelő kolostori apátság szobáiban tartotta a gyűléseit. Az egyik bécsi
páholynak két királyi káplán, a teológiai akadémia rektora és két másik pap is tagja volt. Egy
másik, szintén bécsibe nem kevesebb, mint tizenhárom pap tartozott. A 18. század végére a
magas rangú katolikus szabadkőművesek sora növekedett számos apát és püspök, egy birodalmi
káplán, egy bíboros és legalább öt érsek5 bekapcsolódásával. A szabadkőművesség rendkívül
gyorsan terjedt, és kezdett pontosan olyan hidrafejű és elnyomhatatlan lenni, mint ahogyan a
protestantizmus volt kétszáz-egynéhány évvel korábban. És az egyház, amelyet fokozatosan
hagytak el a világi hadseregek, amelyekkel érvényesíteni tudta volna tekintélyét, sokkal
tehetetlenebb volt, mint a reformáció idején.
Ám ahol a Szent Hivatal utasításait még mindig betartották, ott a szabadkőművesek mozgó
céltáblává váltak, és ugyanolyan hevességgel üldözték őket, mint ahogyan a boszorkányokat a
múltban. Ezek különösen a Spanyol és a Portugál Királyságra vonatkoznak, ahol még mindig
működött a koronának felelősséggel tartozó inkvizíció. Röviddel a pápaság 1738. évi első
szabadkőművesség-ellenes kijelentését követően a spanyol inkvizíció rajtaütött egy madridi
páholyon, letartóztatta a tagjait, akik közül nyolcat gályarabságra ítéltek. 1748-ban az inkvizíció
befejezett egy négy évig tartó, a szabadkőművességgel foglalkozó vizsgálódássorozatot. Arra a
következtetésre jutott, hogy minden egyes szabadkőműves tagot automatikusan kiátkozással
kell sújtani, minthogy „eltévelyedett gazemberekről van szó, akik a szent hit tiszta- sága és a
birodalom közbiztonsága ellenében cselekszenek”.6 Három évvel később, 1751-ben az
inkvizíció szert tett egy olyan, a spanyol korona által kiadott ediktumra, amely automatikus
halálbüntetést rótt ki minden szabadkőművesre, és még a perre vitel jogát is megtagadta tőlük,
ugyanebben az évben egy inkvizítor, Joseph Torrubia atya maga is csatlakozott egy páholyhoz,
annak érdekében, hogy kémkedjen utánuk, információt gyűjtsön, és följelentse a tagokat.
Jelentései szerint Spanyolországban abban az időben kilencvenhét páholy működött.7 Az
ellenük foganatosított drákói szigorúságú intézkedések ellenére számuk egyre növekedett, az
inkvizíció elleni küzdelmük pedig folytatódott még további háromnegyed évszázadig. A végén
majd ők fognak diadalmaskodni. A napóleoni háborúkat és a spanyol monarchia restaurációját
követően az inkvizíció volt az a szervezet, amelyet feloszlattak. A páholyok túlélték, és
virágzottak, mind Spanyolországban, mind Latin-Amerika spanyol gyarmatain.
Hasonló történet mesélhető el Portugáliáról is. Jose Saramago, az irodalmi Nobel-díjat 1998-
ban elnyerő író néhány munkájában élénk színekkel festi le a portugál inkvizíció mindenütt
jelenvalóságát, ami egészen a 18. századig nem változott. Mint ahogyan spanyol testvérin-
tézményének, a portugál inkvizíciónak is szüksége volt bűnbakra, amellyel igazolhatja a maga
létezését, és a szabadkőművesség nyilvánvalóan megfelelő volt e szerepre. Különösen hírhedt
eset volt John Coustosé, a svájci születésű gyémántcsiszolóé, aki gyermekkora óta Angliában
élt, és akit szabadkőműves-szellemben neveltek, majd annak rendje és módja szerint beavatást
is nyert.
1736-ban Coustos alapított egy saját páholyt Párizsban. 1741-ben a brazíliai gyémántok
fölfedezésének hírétől hajtva Lisszabonba költözött, és ott is létrehozott egy páholyt. Ennek
nem voltak portugál tagjai, csak külföldi illetőségű gyémántcsiszolók, kereskedők,
aranyművesek és egy hajóskapitány. Ennek ellenére följelentették őket a portugál inkvizíciónál,
amely 1743 márciusában akcióba lendült. A páholy első letartóztatott tagja egy francia
ékszerész volt. Az inkvizíció ügynökei üzletkötés ürügyén felkeresték, délben, amikor éppen
hozzáfogott boltja bezárásához szieszta idejére. Azonnal letartóztatták, megmotozták, hogy
hord-e magánál fegyvert, és megtiltották neki, hogy beszéljen. Azután betuszkolták egy apró,
zárt hintóba, és az inkvizíció palotájába szállították, anélkül, hogy bárkit is értesíthetett volna
hollétéről. Hogy számot adjanak eltűnéséről, az inkvizíció azt a pletykát kezdte terjeszteni,
miszerint megszökött egy halomnyi gyémánttal.
Négy nappal később, 1743. március 5-én letartóztatták Coustost is. Este tíz óra tájban éppen
egy kávéházból jött kifelé, ahol is két barátjával beszélgetett. Odakint az inkvizíció kilenc
tisztviselője várt rá a már megszokott kis, zárt hintóval. Miután a kardját elvették,
megbilincselték, és nagy sietséggel az inkvizíció palotájába hajtattak vele, ahol őt is a börtön
egyik sötétzárkájába csukták. Itt hagyták teljesen egyedül két napig, anélkül, hogy látogatót
fogadhatott volna, és csupán a szomszédos cellákból és a folyosókról felhangzó nyögéseket és
sikolyokat hallhatta. Végül megkezdődött kínzatásának és kihallgatásának elnyújtott folyamata.
Kiszivárgott, hogy az inkvizíció minden lehetséges részletet tudni akar a szabadkőművességről
és a páholyok portugáliai működéséről.
Mivel nem volt sem mazochista, sem különösképpen hősies természetű ember, Coustos
megkísérelte kielégíteni bírái kíváncsiságát. A kihallgatás számos szakasza során rengeteg
részletet elárult a szabadkőművesség szertartásairól és gyakorlatáról, és megnevezte páholyának
további tizenkét tagját, akik mind külföldi illetőségű, főképpen francia származású férfiak
voltak. Annak ellenére azonban, hogy hosszú oldalakat kitöltő adatmennyiséget és vallomást
szolgáltatott, az inkvizíció nem volt meggyőződve arról, hogy mindent megtudtak, amit Coustos
titkolt. Sőt mi több, azt követelték, hogy térjen át a katolikus hitre. Ezt megtagadta, még akkor
is, amikor az abban az időben Lisszabonban tartózkodó angol és ír szerzeteseket hoztak hozzá,
hogy beszéljenek a lelkére. Az inkvizíciónak Coustos ügyéről vezetett aktái fennmaradtak,
körülbelül 600 oldalra rúgnak. Az irat tartalmaz egy kimerítően részletes vallomást is. A
törvényszék azonban ennek ellenére is úgy döntött, hogy: „Kínvallatást alkalmazunk, hogy
vallomást csikarhassunk ki belőle (…) azt illetően, hogy a számos vádpont, amellyel vádoljuk,
mind igaz”.8 Más szóval azért kínozták meg, hogy kikényszerítsenek belőle egy vallomást,
amely igazolhatná korábbi vallomásának valódiságát. A fennmaradt inkvizíciós dokumentumok
szerint 1744. március 6-án, több mint egy évvel első vallomástétele után „megforgatták a
kínpadon”.9 Maga Coustos később leírta, hogy mit is jelentett ez a nemtörődöm
fogalmazásmód. Egy négyzet alapú, toronyszerű szobába vezették, amelynek nem voltak
ablakai, és két gyertyán kívül semmi sem világította be. Az ajtók kipárná- zottak voltak, hogy
elnyeljenek minden hangot. Az áldozatot hat hóhérsegéd ragadta meg, letépték róla ruháinak
nagy részét, és a kínpadhoz rögzítették egy nyaka köré csatolt vaspánttal és mindkét lábán egy-
egy vasgyűrűvel, mindkét karján egy-egy kötéllel és kettő-kettővel a combja körül. Négy ember
azután a kötelek szorosra húzásával elkezdte kinyújtani Coustos combját – olyan szorosra
húzták a köteleket, hogy azok a húsába vágtak, és mind a nyolc sebéből vérezni kezdett. Amikor
elájult, visszavitték a cellájába, hogy magához térjen.10
Hat héttel később, 1744. április 25-én egy második kínvallatásnak vetették alá. Az inkvizíció
birtokában fennmaradt dokumentumok leírják azt a szőrszálhasogatást, amellyel az aprólékos
jogi szabályokat betartották. Így

„…a doktor, a sebész és a kínvallatás egyéb segédkező személyei megközelítették a

kínpadot, ahol esküt tettek a Szent Evangéliumokra, amelyre ráhelyezték kezüket, és
megígérték, hogy hűségesen és igaz módon fogják kötelességeiket végrehajtani, azután
pedig meg kellett kezdeni a vádlott számára előírt kínzást, és megfosztották azoktól a
ruháitól, amelyek megakadályozhatták volna a kínzás megfelelő kivitelezését, a
vádlottat a kínpadra helyezték, és megkötözték, és azután én, a közjegyző,
tájékoztattam, hogy ha elhalálozna a kínvallatás során, vagy ha eltörne egy lába, vagy
ha bármely érzékét elveszítené, a hibás mindezért ő volna, és nem az Inkvizítor urak”.
11

Ezen alkalommal Coustos két karját hátrafeszítették egy fakeret fölé, kifordítva helyükből az
ízületeit; a szájából vér szivárgott. A mozdulatsort még háromszor ismételték meg egymás után,
ezt követően pedig visszavitték a cellájába. Itt egy sebész és egy orvos visszatették a csontjait a
helyükre, miközben „rendkívüli heves fájdalmakat” okoztak az áldozatnak.12
Körülbelül két hónappal később alávetették a harmadik kínvallatásnak. Vastag láncot
tekertek a gyomra köré, amelyet mindkét karjához egy-egy kötéllel rögzítettek. A köteleket egy
csörlő segítségével fokozatosan húzták egyre szorosabbra. Gyomra súlyosan megsérült, válla
ismét kifordult a helyéből, és ezúttal ez történt a csuklójával is. Amikor a sebész visszatette a
tagjait a helyükre, az egészet újra megismételték. Az ezt követő néhány hétben képtelen volt a
karját a szájához emelni.
1744. június 21-én tartották Coustos nyilvános perét. Más áldozatokkal együtt díszmenetben
kellett a Szent Domonkos- templomhoz vonulnia, ahol a király, a királyi hercegek, a nemesség
tagjai és tekintélyes méretű tömeg várakozott figyelmesen. Coustost azzal vádolták, hogy

„…nem vallotta be eretnek, felforgató és botrányos célját, amelynek értelmében új

doktrínát kívánt bevezetni a katolikus birodalomban, valamint nem tett igaz
nyilatkozatot azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeknél ilyen megsérthetetlen
titoktartást követelnek”.13

Négyévnyi gályarabságra ítélték, de hamarosan olyan beteg lett, hogy két hónapon át
kénytelenek voltak egy kórházban ápolni.
Itt újra fölkeresték ír szerzetesek, akik szabadulást ígértek neki annak fejében, hogy áttér a
katolikus hitre. Coustos ismét visszautasította, ám a kórházból sikerült kicsempésznie egy
levelet a sógorának, aki Harrington earljének, egy befolyásos és előkelő szabadkőművesnek a
házában dolgozott. Az earl beszélt Newcastle hercegével, aki az államtitkári tisztséget töltötte
be akkoriban. Ő utasította a lisszaboni angol nagykö- vetet, hogy érje el Coustos szabadon
bocsátását. Ez végül októberben történt meg. Brit hajók nem voltak a közelben, de éppen egy
kicsiny holland flotta horgonyzott a kikötőben, és a kapitány engedélyezte Coustosnak, hogy az
egyik hajó fedélzetére lépjen. Az inkvizíció még mindig a környéken szaglászott, keresve az
ürügyet, amellyel újra letartóztathatja, Coustost ezért azonnal fölengedték a fedélzetre. A
következő három hétben ott is maradt, míg az inkvizíció ügynökei csónakokon szünet nélkül a
flotta körül cirkáltak, próbálván eltalálni, melyik lehet az a hajó, amelyen menedéket talált.
Súlyosan megromlott egészségi állapotban érkezett vissza Londonba 1744. december 15-én.
Kínvallatásáról a következőket írta:

„Éppen elegendő okom van attól tartani, hogy ezen kegyetlenség szomorú hatásait
egész életemben érezni fogom; időről időre kínzó fájdalmak törnek rám, amelyek soha
nem jelentkeztek addig, ameddig nem lettem olyan szerencsétlen, hogy az inkvizítorok
könyörtelen és véres keze közé kerültem.”14

Két évvel később halt meg. Előtte azonban megírta tapasztalatait The Sufferings of John
Coustos for Freemasonry (John Coustos szenvedései a szabadkőművesség ügyéért) címmel,
amely 1745 decemberének végén jelent meg, akkor, amikor még mindig tartott a Bonnie Prince
Charlie szította lázadás. Coustos könyve természetesen kapóra jött, hogy felhasználhassák
katolikus és jakobita-ellenes propagan- dacélok érdekében. Még jóval megjelenése után is
tovább hatott a mű, megteremtve az inkvizíció kitörölhetetlen képét az angol olvasókban és az
angol közvéleményben. Ennek a kialakított képnek a nyomai fölfedezhetők a 18. század kései és
a 19. század korai időszakaiban keletkezett „gótikus irodalom” regényeiben, mint például
Matthew Lewis művében, a The Monkban („A szerzetes”).

CAGLIOSTRO ÉS CASANOVA
 A spanyol és a portugál inkvizíció, hátuk mögött tudva koronáik jogi, polgári és katonai
tekintélyükből fakadó támogatását, továbbra is tevékenyen működött végig a 18. század
folyamán, és nem csupán itthon, hanem a gyarmatokon is. Mindkét szervezetet feloszlatták,
miután Napóleon elfoglalta az Ibériai-félszigetet, és a jövőbeli Wellington herceg egy
hadjáratban visszahódította; és mind a brit, mind a francia hadseregben nagy számban jelen lévő
szabadkőműves tagok nem mutattak túlzott szánalmat azon szervezet iránt, amely üldözte és
kínozta őket. A félszigeti háború vége felé az újra trónra emelt spanyol és a portugál királyi
dinasztiák ismét megalakították az inkvizíciót, ez azonban rövid életű próbálkozásnak
bizonyult. A 19. század első negyedének végére mind a spanyol, mind a portugál inkvizíció
megszűnt, és Latin-Amerika egykori gyarmatain leginkább szabadkőmű- vesek uralta
köztársaságok alakultak.
A katolikus Európa más részein a Szent Hivatal, mivel hiányzott a spanyol és a portugál
testvérintézményeknél jelen lévő világi támogatás, sokkal rendszertelenebből működött. Noha
helyzete egyre bizonytalanabbá vált, tovább folytatta a szabadkőművesség elleni kirohanásait,
és főleg Itáliában a szabadkőművesek továbbra is szenvedtek az inkvizíció kezei között. A
híresebb áldozatok között volt Giuseppe Balsamo, ismertebb nevén Alessandro Cagliostro gróf.
1743-ban született Palermóban; felnővén rengeteget utazott, és 1777-ben Londonban beavatást
nyert a szabadkőművesek közé. A későbbiekben hozzáfogott, hogy megalapítsa saját szabad-
kőműves-ágazatát vagy -rítusát, amely elterjesztését aztán megkísérelte Európában. 1789-ben
Rómába érkezett, hogy kihallgatást kérjen VI. Pius pápától, akiről azt képzelte, hogy
figyelemmel viseltetik a terve iránt, és szabadkőműves- szertartásrendjét az egyház jobbítása
érdekében elfogadná. Mindez igen naiv gondolatnak tűnik; a tény azonban az, hogy Cagliostro
előtt a római papok igencsak fogékonynak mutatkoztak az új ige hirdetésére. A „gróf”
(merthogy a nemzetközi szélhámos e címet jogtalanul viselte! – a szerk.) barátságot kötött
számos magas rangú férfival különböző katolikus szervezetekből, közöttük a máltai
lovagrendből is. Sikerétől felbátorodva megalapította saját páholyát az Örök Városban, amely
állítólag a máltai Szent János Lovagrend palotájában tartotta gyűléseit. Tagjai között a
jelentések szerint nemcsak lovagok és nemesek voltak, hanem egyházi hivatalnokok, egyházi
tisztviselők és legalább egy bíboros is.
A pápa mindenesetre már átadta az ügyét tartalmazó aktát a Szent Hivatalnak. 1789
decemberének végén, körülbelül hét hónappal Rómába érkezését követően, Cagliostro „grófot”
letartóztatták nyolc másik páholytaggal egyetemben, akik közül az egyik amerikai volt. A
következő tizennyolc hónap során „vizsgálatnak” vetették alá az Angyalvárban. 1791. március
21-én a Szent Hivatal halálra ítélte eretnekség bűne miatt – az ítéletet a pápa életfogytiglani
börtönbüntetésre enyhítette. 1791. május 4-én az egyházfő elrendelte, hogy Cagliostro összes
dokumentumát, kéziratait, szabadkőműves- jelvényeit és díszöltözékét nyilvánosan égesse el a
hóhér a Piazza Santa Maria Minerván. Egy elszóródott papírokat, személyes följegyzéseket és
leveleket tartalmazó dosszié azonban megmenekült a lángok pusztításától. Az 1970-es évek
elején egy olasz szerző, Roberto Gervaso engedélyt kért, hogy megvizsgálhassa ezt az anyagot,
ám a Szent Hivatal vezetője elutasította a kérését.15 Maga Cagliostro börtönben halt meg 1795-
ben.
Egy másik jól ismert szabadkőműves beavatott, aki összeütközésbe keveredett a Szent
Hivatallal Itáliában, Giovanni Giacomo Casanova, más nevén Jean-Jacques chevalier de
[§§§]
Seingalt (1725-1798) volt. Miután botrányos viselkedése miatt kicsapták a papnöveldéből,
éppúgy, mint Cagliostro, hosszú utazásokat tett, és 1750-ben Lyonban beavatást nyert a
szabadkőművesek közé. Erről később azt írta, hogy a beavatás kötelező lépés volt minden, a
világban nyomot hagyni szándékozó, jó családból származó férfi tanulásának, fejlődésének és
karrierjének útján. Amikor visszatért Velencébe, a szülővárosába, az inkvizíció rávetette magát,
és istentelenséggel meg fekete mágiával vádolták meg. Eleinte arra kényszerítették, hogy
kémkedjen a szabadkőművesek és más gyanús szervezetek ellen, később bebörtönözték. Az
események úgy alakultak, hogy Dumas tollára illően kalandos és hajmeresztő módon sikerült
megszöknie; ekkor kezdte el ezt a tevékenységét, amelyről ma is mindenki számára ismert.
Casanova halála után kiadott emlékiratai megalapozták legalábbis Don Juanéhoz hasonlatos
hírnevét, amit kalandorként, kisstílű bűnözőként, csábítóként és széptevőként ért el. Ezen túl
azonban tehetséges publicista is volt, akkora önbizalommal, akár egy léghajó, és emlékiratai
teljesen nyilvánvalóan számos túlzást, nagyítást és költői szabadságot tartalmaznak. Dagályos
önreklámozása ellenére az emlékiratok révén komoly bepillantást nyerhetünk az adott kor
viselkedésébe és erkölcseibe. Sőt mi több, Casanova olaszul írt történelmi műveket, valamint
egy némi irodalmi értékkel is bíró fantasztikus regényt. 1788-ban megjelentetett egy a Szent
Hivatalról és a megmeneküléséről szóló részletes beszámolót Histoire de ma fuite des prisons
de Venise (Szökésem Velence ólomkamráiból) címmel, amely az egyik legértékesebb
rendelkezésre álló forrásunk a Szent Hivatal működéséről a 18. század utolsó harmadában.

PÁPAI PARANOIA

Döbbenetes dolog elmondani, hogy a Szent Hivatalnak még az 1790-es években is – az

amerikai függetlenségi háborút követően, a nagy francia forradalom idején, amikor Európa
nyugati része belépett a „modern korba” – volt hatalma és joga emberek bebörtönzésére, sőt
halálbüntetés kiszabására. Ezt a hatalmat azonban hamarosan megkurtították és visszavonták.
Az 1789. évi francia forradalom, az itáliai forradalmi mozgalmak és Napóleonnak a félszigetre
vezetett hadjárata rettenetesen megrázta az egyházat, a pápaságot és a Szent Hivatalt egyaránt.
Ilyen hatással volt az is, amikor francia csapatok kirabolták a Vatikán levéltárát; az innen
elhurcolt dokumentumok egy részét még mindig Párizsban, az Arsenal könyvtárban őrzik. Több
itáliai városban a szabad- kőművespáholy-tagok bosszút álltak korábbi üldözőiken, és számos
inkvizítor kényszerült elmenekülni a feldühödött, lincselő tömeg elől.
Napóleon bukásával az egyház, melyet a Szent Hivatal bujtogatott, folytatta a maga
meghirdette vérbosszúját a szabadkőművesség ellen – ez a hadjárat egyre csak dühön- gőbbé,
vadabbá és paranoiásabbá lett, ahogy fokozatosan kibontakozott a 19. század. 1814-ben,
Napóleon első lemondását követően új bullát hirdettek ki a szabadkőművesek ellen. További
nyilvános vádak következtek VII. Pius (1800-1823), XII. Leó (1823-1829), VIII. Pius (1829-
1830) és XVI. Gergely (1831-1846) pápák idejéből. IX. Pius, aki később csalatkozhatatlannak
nyilvánítja magát, 1846-ban, első hivatali évében kibocsátott egy a szabadkőművességet elítélő
enciklikát, és nem kevesebb, mint további hét alkalommal ismételte meg a kiátkozást. A
szabadkőművességet „a Sátán zsinagógája” névvel illette, valamint „az emberi aljasság átkozott
szektájának” nevezte.16
Utóda, XIII. Leó 1878-ban lépett a pápai trónra, és egészen 1903-ig ő töltötte be a legfőbb
papi tisztséget. 1884-ban kiadott egy enciklikát, amely az egyház által valaha is megjelentetett
leghevesebb szabadkőművesség-ellenes gyűlölködést tartal- mazza. Kifejezett parancsa szerint
minden templomkapura kiszögezték, és ezekkel a szavakkal kezdődik:

„Az emberi faj két csoportra osztható, két egymással ellentétes pártra (…) Az egyik
 Isten Királysága itt a földön – vagyis Jézus Krisztus egyháza; a másik a Sátán
királysága.”17

A szöveg ezt követően különösen a szabadkőművességre összpontosít:

„Napjainkban (…) azok, akik a gonoszt követik, mind jól boldogulnak, és szövik
összeesküvésüket azon mindenfelé elterjedt és biztosan meghonosodott társaság
tagjainak segítségével és támogatásával, amelyet szabadkőműveseknek nevezünk. ”18

A pápa odáig megy, hogy tisztán és világosan megnevezi az egyház paranoiájának forrását –
ami egy lehetséges riválistól való félelemben kereshető. A szabadkőművesek

„nyíltan kimondják, hogy titokban már régóta milyen terveket szövögettek (…)hogy
a pápa szellemi hatalmát is el kell venni, és a római főpapi méltóság szent
intézményének el kellene tűnnie a Föld színéről.”19

1914. évi elbeszélésében (Les Caves du Vatican – magyarul A Vatikán titka címmel jelent
meg (1914)) André Gide regényes formában ír le egy állítólagosan a történelmi tényekben
gyökerező történetet. A 19. század késői szakaszában, XIII. Leó pápaságának idején két
zseniális csaló vándorolt ide-oda Dél-Franciaországban. Papi ruhába voltak öltözve, és vittek
magukkal egy gondosan előkészített listát a közelben lakó gazdag katolikusokról. Megjelentek
ezeknek az embereknek az ajtajánál, bebocsátást nyertek, és odabent előadtak egy borzasztó
történetet – úgy, hogy arra lehessen következtetni, mindez szigorúan bizalmas, és rendkívül
sürgős.
Az az ember, állítják, aki időről időre megjelenik a Szent Péter-bazilika erkélyén, nem a
pápa. Ő tulajdonképpen csak egy hasonmás, egy imposztor, aki egy gonosz szabadkőműves-
összeesküvés nyomán foglalhatta el a helyet. A valódi főpapot elrabolták a szabadkőművesek.
Valamiféle ismeretlen helyen tartják túszként fogva, szigorú őrizet alatt. Hacsak nem szedik
össze időben a megállapított váltságdíjat, az egész pápaság fölött átveszik a hatalmat a
szabadkőművesek. Ilyen módon a hű és odaadó katolikusokat tapintatosan megkérik, hogy
ajánljanak fel pénzt a pápa szabadon bocsátása érdekében. Nem meglepő, hogy a két szélhámos
tekintélyes summát szed össze.
Az ilyen történetek nem voltak szokatlanok abban az időben. Nem tudjuk kideríteni, hogy a
számos hasonló elbeszélés közül melyiket használta föl Gide, vagy hogy a rászedés valódi
tényeihez mennyi művészi szabadságot engedélyezett magának. De elbeszélése ékesszóló
bizonyítéka a szabadkőművesség körüli felbolydulásnak, melyet a Szent Hivatal szított abban az
időben, valamint annak a megtévesztő paranoiának, amelyre az egyház és követői igencsak
hajlamosak voltak. És ez a paranoia mind a mai napig tart. Még az 1990-es évek elején is
megtörténhetett, hogy London Belgravia negyedében a lakosok fényűző kivitelű, négyoldalas
nyomtatványokat találtak postaládáikban. Ezek egy keményvonalas katolikus szervezettől
származtak, amely ismét csak egy alávaló és aljas, világuralomra törő szabadkőműves-
összeesküvésről beszélt – az írás tévesen olyan neveket sorol fel a szabadkőművesek között,
mint Mountbattent, Burma earljét, aki egyáltalán soha nem is volt szabadkőműves.
 TIZEDIK FEJEZET

A Pápai Állam meghódítása

A 19. század utolsó harmadára az egyházat és vele együtt a Szent Hivatalt kellemetlen
ostrom alá vették. Diderot Az apáca című regénye óta, amelyet csaknem egy évszázaddal
korábban, 1760-ban jelentettek meg, előszeretettel használták főgonosz- ként papok,
szerzetesek, apátok, püspökök, bíborosok és külö- nösen inkvizítorok alakjait, és olyan „gótikus
regényekben” szerepeltek, mint például Matthew Lewis The Monkja, valamint az olyan, sokkal
komolyabb írók műveiben, mint például Stendhal. És 1879-80-ban A Karamazov testvérek Nagy
Inkvizítora úgy égett bele mind az orosz, mind a nyugati köztudatba, mint kitörölhetetlen és
meghatározó képe a cinikusan kegyetlen főpapnak, aki készen áll magát Jézust máglyára
küldeni, csak hogy megvédhesse az egyháznak és hierarchiájának hagyományos érdekeit.
És Róma nem csupán a „magas irodalom” részéről kapott rossz sajtót. Az egyház mindig is
ellenségeskedést váltott ki a társadalom egyes meghatározó elemeiből. Mostanra az egyre
nagyobb szólásszabadság, az oktatás terjedése, valamint az újságok, a magazinok és a népszerű
irodalom virágzásának segítségével ez az ellenséges gondolkodásmód egyre hatékonyabban volt
képes kifejezni önmagát, és további megerősítést kapott a kulturális magaslatokról leszivárgó
viselkedésmintákból és értékekből. Az olyan, legnagyobbrészt protestáns országokban, mint
Nagy-Britannia és Németország, az egyház hatalmának növekedése elleni ellenséges érzületet
adottnak fogadták el. Az Egyesült Államokban, dacára az olasz és az ír katolikus bevándorlók
befolyásának, virágzott a katolikusellenes előítélet.
Az egyház más fenyegetésekkel is szembe találta magát. 1859-ben jelent meg Charles
Darwin – A fajok eredete című műve. Ezt követte 1871-ben Az ember származása, amely
teológiai értelemben még inkább „tűzveszélyesnek” bizonyult, mert megkérdőjelezte a
teremtésről szóló írásokat, tanításokat. Majdnem három évszázadon át a nyugati értékrend
mutatója bizonytalanul lengett ki a tudomány és az intézményesített vallás két véglete között.
Most, látszólag egy csapásra, alapvetően a tudomány javára dőlt el a dolog, és a nyugati
civilizáció világi irányba tolódott el, olyan módon, amely még csak rövid idővel azelőtt is
teljesen elképzelhetetlen lett volna. A múltban az ortodox vallástól való bármiféle eltérés vagy
elhajlás, az ateizmusról nem is beszélve, bűnös dolog és büntethető vétek volt. A 18. század
végén a protestáns Angliában Shelleyt kizárták Cambridge-ből ateizmusa miatt; és azokon a
területeken, ahol az egyház gyakorolta befolyását, sokkal súlyosabbak voltak a büntetések.
Mindazonáltal most, csupán hatvan-egynéhány évvel később, az ateizmus és a Thomas Huxley
meg Herbert Spencer által terjesztett agnoszticizmus nemcsak tiszteletre méltó, hanem
különösen divatos gondolattá is vált. Így történt ez, méghozzá még zajosabb formában, Kal
Marx dialektikus materializmusa esetében is, mely megtagadta az intézményesített vallást mint
„a nép ópiumát” – noha később maga a marxizmus is csöppet sem veszélytelenebb ópiumnak
bizonyult. Amint ilyen ellenséges eszmék kezdtek elterjedni a keresztények között, az egyház,
miután megfosztották elnyomó hatalmától, arra kényszerült, hogy dühödt tehetetlenséggel
figyelje az eseményeket…
 További fenyegetést jelentett a német történet- és régészettudomány fejlődése, valamint ezek
módszertana. A 19. század közepéig egészen egyszerűen nem léteztek azok a történelmi és
régészeti kutatási metódusok és eljárásmódok, amelyeket manapság többé-kevésbé magától
értetődőnek veszünk. Nem voltak általánosan elfogadott szabványok, sem olyan elvek, amelyek
alapján egységes tárgykört és képzést lehetett volna kialakítani. Nem volt jelen valódi
tudatosság arra nézvést, hogy egy ilyenfajta kutatás a tudomány egy formáját alkothatja – vagy
hogy ugyanazt az alaposságot, tárgyila- gosságot és módszeres pontosságot igényli, mint
bármely más tudomány.
A német tudományosság felügyelete alatt a dolgok ezen állása drámai átalakulásokon ment
keresztül. A változást kiválóan jelképezte Heinrich Schliemann (1822-1890), aki
[****]
Németországban született, és 1850-ben elnyerte az amerikai állampolgárságot.
Kisgyermekkora óta lenyűgözték a trójai háborúról szóló homéroszi eposzok, az Iliász és az
Odüsszeia. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy ezek nem csupán kitalációk, hanem a
mitologikus történelmet örökítik meg – olyan krónikák, amelyeket a legendák rangjára emeltek,
mégis valaha valóságosan létezett emberek, események és helyszínek szerepelnek bennük.
Kitartott amellett, hogy Trója (Iliász) ostroma valódi történelmi esemény volt. Trója nem
tekinthető egyszerűen csak egy költő agyszüleményének -ellenkezőleg, valaha létező város volt.
Schliemann továbbment azon feltételezésében, hogy Homérosz hőskölteményét egyfajta
térképként lehetne kezelni, hiszen az eposzban néhány földrajzi hely és tereptárgy világosan
felismerhető és azonosítható. Ki lehet számítani az akkori átlagos utazási időket, így felmérhető
lesz az ógörög szövegekben található egyik és másik pont közötti távolság is. Az ilyen eljárások
segítségével, állította Schliemann, követni lehet a görög hajóhadnak az Iliászban megtett útját,
így meghatározható Trója városának eredeti helyszíne. Miután elvégezte a megfelelő
számításokat, meg volt győződve arról, hogy rábukkant „az X-re, amely a helyet jelöli”.
Kereskedelmi tevékenysége révén Schliemann tekintélyes vagyonra tett szert. A
rendelkezésére álló bőséges pénzügyi forrásokkal egy a kortársai szemében eleve reménytelen
vállalkozásba fogott – hogy teljes körű ásatást végezzen az általa megjelölt „X” helyszínen.
1868-ban Görögországból kiindulva és egy 2500 éves eposzt használva kalauzként, hozzáfogott,
hogy visszakövesse azt az utat, amelyet a görög flotta megtett, és amelyet Homérosz jegyzett le.
1872-ben Törökországban azon a helyen, amelyet a megfelelőnek tartott, belekezdett az
ásatásba. És a világ megdöbbenésére és bámulatára meg is találta Tróját – vagy mindenesetre
egy várost, amely megfelelt Homérosz leírásának. Valójában egy egész sor várost talált; négy
ásatási időszak alatt nem kevesebb, mint kilenc településre bukkant, amelyek mindegyike az
előző romjaira épült.
Schliemann diadalmasan bizonyította, hogy a régészet többre is képes, mint hogy csupán
igazolja vagy elvesse az ősi legendák mögötti történelmi valóságalapot. Azt is megmutatta,
hogy képes életre kelteni a múlt gyakorta rendkívül vázlatos, egészen egyszerű krónikáit. Ezek a
krónikák képesek megjeleníteni az emberi és társadalmi környezetet, a mindennapi élet és azon
szokások keretét, amelyek fölfedik számunkra a keletkezését befolyásoló környezetet és
gondolkodásmódot. Sőt mi több, Schliemann bizonyította a szigorú tudományos módszerek
alkalmazhatóságát a régészet esetében. Trója kilenc, egymásra épült városának feltárásakor azt a
metódust használta, amely csupán nemrégiben kezdett el hódítani a geológiában. Ez vezette el
annak felismeréséhez, amit egy modem elme ma valószínűleg magától értetődőnek tartana – az
egymásra halmozódott rétegeket azon egyszerű alapelvnél fogva lehet egymástól
megkülönböztetni, hogy legalul található a legrégebbi. Így vált Schumann előfutárává a rétegtan
(sztratigráfia) néven ismertté vált régészeti segédtudománynak. Gyakorlatilag teljesen egyedül,
segítség nélkül, forradalmasította a régészeti gondolkodást és módszertant.
Hamarosan már tisztán látható volt, hogy tudományos megközelítése gyümölcsözően
hasznosítható a bibliai régészet területén is. Néhány éven belül a brit kutatók szorgos munkában
voltak Egyiptomban és Palesztinában, és többek között a jeruzsálemi Salamon-templomnál is
folytattak ásatásokat. Sir Charles Wilson, aki akkoriban a Királyi Műszaki Alakulat századosa
volt, itt bukkant rá azoknak az épületeknek a maradványaira, amelyeket Salamon istállóinak
véltek.
A régészetben olyan drámaian hatékonynak bizonyult tudományos módszert a történelem
esetében is alkalmazni kezdték. Schliemann fölfedezései végső soron nagyrészt Homérosz
eposzainak aprólékos vizsgálatából eredtek és abból, hogy olyan módszert alkalmazott, amely
következetes földtani vizsgálatokhoz is következetesen használható volt. Elkerülhetetlennek
bizonyult, hogy mások ezt a kíméletlen és kompromisszumképtelen kutatási módszert a
Bibliára is alkalmazni kezdjék.
E folyamat úttörője Ernest Renan francia történész és teológus volt. 1823-ban született, és
eredetileg úgy képzelte, hogy a papi pályát szánta neki a sors; jelentkezett is a Saint Sulpice
szemináriumára. 1845-ben azonban hűtlen lett vélt elhivatottságához, miután a német
bibliakutatás eredményei arra késztették, hogy megkérdőjelezze a keresztény tanítások szó
szerinti igazságát. 1860-ban régészeti célú utazást tett Palesztinában és Szíriában. 1863-ban
adták ki rendkívül ellentmondásos művét, a La vie de Jésust (Jézus élete), amit egy évvel
később fordítottak angol nyelvre. Renan könyve arra tett kísérletet, hogy megfossza rárakódott
mítoszaitól a kereszténységet. A mű Jézust „egyedi, senki máshoz nem hasonlítható ember”-
ként mutatta be, de csak emberként, és semmi több – halandó, nem pedig isteni lényként –, és
egy olyan értékrendbe enged bepillantást, amelyet könnyedén alkalmazhatna a mai „világi
humanizmus” elvrendszere is.
Renan könyvét csaknem azonnal indexre tették. Az elkövetkező években művei közül nem
kevesebbet, mint tizenkilencet tiltott be a Szent Hivatal. De Renan nem volt sem holmi
tizedrangú akadémikusfajta, sem pedig érzelgős bértollnok. Ellenkezőleg, korának egyik
legtiszteltebb és legtekintélyesebb értelmiségi alakjának számított. Ennek
következményeképpen A Jézus élete a 19. századi gondolkodás egyik legnagyobb
megrázkódtatásának kiváltójává lett. Az egész évszázadban sikerkönyvnek számító tíz-tizenkét
mű egyike lett, és azóta is folyamatosan újra meg újra kiadják. A kor művelt rétegei számára
Renan neve éppen olyan ismerősen csengett, mint manapság Marxé, Freudé vagy Jungé, és
tekintve, hogy akkoriban még sem mozi, sem televízió nem létezett, minden valószínűség
szerint sokkal szélesebb körben olvasták. A Jézus élete egy csapásra olyan mértékben
forradalmasította a bibliai tudományossághoz való hozzáállást, amelyet még kevéssel korábban
is elképzelhetetlennek tartottak. És a következő harminc év során Renan az egyház „bögölye”
maradt, folytonosan csipkelődő és bíráló ember, aki ellentmondásos tanulmányokat jelentetett
meg az apostolokról, Szent Pálról és a a római birodalmi kultúra keretein belül élő korai
kereszténységről. Valójában tehát szabadon engedte a palackba zárt szellemet, s ezt a
keresztény egyház azóta sem volt képes újra visszagyömöszölni vagy akár csak megszelídíteni.

GARIBALDI ÉS ITÁLIA EGYESÍTÉSE

A Darwin és követői által képviselt tudomány egyre nagyobb fenyegetést jelentett az

egyházra nézve. További veszélyeket rejtett a bibliai régészet és tudományosság eseté- ben
újonnan alkalmazott szigorúan tudományos módszertan. Idővel pedig fölléptek nagy befolyású
és sokak által olvasott filozófusok – például Schopenhauer, majd pedig Nietzsche, aki
kijelentette: „Isten halott” –, akik kétségbe vonták, mi több, istenkáromló módon támadták a
hagyományos keresztény etikai és teológiai állításokat. A francia író, Théophile Gautier l’art
pour l’art (a művészet a művészetért) elmélete értelmében a művészetek szinte önálló vallás
lettek, egyre mélyebben hatolva be a szentség területére, amelyről az intézményesített vallás
láthatólag egyre inkább kiszorult, így például Richard Wagner bayreuthi színháza ténylegesen
egy új kultusz templomává lett, és a művelt európaiak csaknem annyira elfogadhatónak tartották
azt, ha valaki „wagneriánus”, mint azt, ha keresztény. Az évszázad vége felé a művész
tulajdonképpen elbitorolta a papság szerepét, és – Joyce híres kifejezésével élve – „a képzelet
papjává” lett.
Azután pedig ott volt az állandóan változó politikai helyzet. 1805 és 1808 között I. Napóleon
megalapította uralmát Itáliában, az országot a saját maga és egyik testvére, majd később egyik
tábornagya, Joachim Murat vezette királyságokra osztva fel. 1809-ben megszüntette a pápaság
minden világi birtokát és hatalmát. Arra a lépésre, hogy VII. Pius pápa kiátkozta, „a korzikai
szörnyeteg” az egyházfő börtönbe vetésével válaszolt. A pápaság soha nem heverte ki teljesen
ezt a megaláztatást.
Napóleon 1815. évi végső bukását követően kísérletek történtek a régi rendszer
visszaállítására Európa-szerte, és a kontinensen konzervatív, reakciós időszak kezdődött, amely
a következő húsz év során a legtöbb területen elsődleges fontosságú. Itáliában azonban
végérvényesen megszűnt a régi rendszer. A félsziget nagyobb részét közvetve vagy közvetlenül
az osztrák Habsburgok uralták, de maguk a Habsburgok is egyre inkább meggyengültek. Az
ország fennmaradó része a Habsburg és a Bourbon hercegségek között oszlott fel, a Pápai
Államot névlegesen az egyházfő irányította, a nápolyi Bourbon-királyságot pedig, valamint a
gyermekcipőben járó Szárd-Piemonti Királyságot és a Szicíliai Kettős Királyságot Torinóból
igazgatta a Savoyai-ház. Az itáliai félsziget tehát éppolyan tagolt volt, mint a napóleoni háborúk
és a francia forradalom előtt, és ahhoz képest sokkal kevésbé stabil; nem lehetett elvárni, hogy
képes legyen a rendkívül ingatag egyensúly fenntartására. A 19. század során az egész Európán
végigsöprő nacionalizmus és egyesítési láz hamarosan elérte Itáliát is. 1815-re már zajlottak
azok az események, amelyek körülbelül 55 évvel később az ország egyesítéséhez és egy új
európai hatalom fölemelkedéséhez vezettek.
A folyamat kulcsszereplői közé tartoztak a carbonarók (karbonárik), a forradalmi eszméket
tápláló titkos társasagok földalatti hálózatának tagjai, akik minden idegen hatalmat ki akartak
űzni a félszigetről, és lelkes hívei voltak az országegyesítésnek, valamint a független,
demokratikus kormány megalakításának. A Carbonaria szabadkőműves- alapelvek szerint
tagozódott; valóban, számos róluk szóló írásban azt találjuk, hogy lényegében szabadkőműves-
szervezet volt. Természetesen léteztek tekintélyes méretű átfedések a két szervezet között, és az
egyik jelentős, nagy tiszteletben álló tagjai gyakorta a másikban is tagokként szerepeltek. Ilyen
volt például Giuseppe Mazzini, aki 1830-ban Franciaországban száműzetésbe kényszerült, ahol
két évvel később megalapította saját titkos társaságát, az Ifjú Itáliát. A következő évben
csatlakozott Mazzinihoz egy hatvankét éves forradalmár, Giuseppe Garibaldi. Ekkorra a
Carbonaria és az Ifjú Itália együttes létszáma meghaladta a hatvanezret. Ami a pápaságot és a
Szent Hivatalt illeti, mindannyiukat szabadkőműveseknek tekintették, és tevékenységük
szerintük elegendő bizonyítékot szolgáltatott egy állítólagos szabad- kőműves-összeesküvéshez.
A pápa szabadkőművesség ellen tett kijelentései mind gyakoribbá és mind hevesebbé váltak.
1848-ban ténylegesen egész Európát elöntötte a forradalmi hullám, és Itália sem
menekülhetett e „fertőzéstől.” Január 9-én fellázadt Palermo, és Szicília fennmaradó része
hamarosan követte a példát. Márciusban kinyilvánította a függetlenségét az északon található
Habsburg-terület, Lombardia, valamint Velence. Piemont, amelynek szándéka volt elcsatolni
Észak-Itáliát Ausztriától, harcba bocsátkozott vele. Májusra a Lombardia elleni piemonti
támadást visszaverték az osztrákok, és a konzervatív erők megkezdték Szicília visszahódítását.
Novemberben azonban Rómában meggyilkolták a Pápai Állam miniszterelnökét, és IX. Pius
arra kényszerült, hogy nagy sietve, álruhában elhagyja a várost. A következő év februárjában
Mazzini Garibaldi segítségével kikiáltotta a Római Köztársaságot a régi Pápai Állam területén.
Ettől kezdve – a polgári és a politikai zűrzavar gyakorlatilag szünet nélkül folytatódott. Egy
ideig legalábbis a régi rend erői kerültek fölénybe; leverték az Ausztria ellen irányuló második
piemonti támadást, és megdöntötték Mazzini meg Garibaldi Római Köztársaságát a Louis
Bonaparte Napóleon, később III. Napóleon császár által útnak indított francia csapatok. 1849
második felében azonban új király lépett a piemonti trónra a mérsékelt irányzatot képviselő II.
Viktor Emánuel szemé- lyében. Egy évvel később meghívott kormányába egy haladó szellemű,
dinamikus újítót, Camillo di Cavourt, aki egész életét az egységes Olaszország
megteremtésének áldozta. 1857-re megalapított egy királypárti és unionista pártot; alelnöke
Garibaldi volt.
1859-ben Piemont ismét harcba szállt Ausztriával Észak-Itália birtoklásáért. Ezúttal azonban
Cavour titkos lépéseinek köszönhetően Piemont eredményt felmutatni nem tudó hadseregét egy
személyesen III. Napóleon által vezetett, teljes létszámú francia hadsereg erősítette. Két
nagyobb csata következett Magenta és Solferino mellett, és a megvert Habsburgokat kiűzték
Lombardiából. A következő év januárjában Garibaldi, Cavour titkos támogatásával, egy Genova
melletti kikötőből kihajózott önkéntesegységével, amely „Ezrek” néven vált ismertté. Májusban
partra szálltak Szicíliában, és gyorsan elfoglalták az egész szigetet. Augusztusban bevették
Nápolyt. 1860. október 26-án Viktor Emánuel találkozott Garibaldival egy korábban nápolyi
birtoknak számító területen, és Garibaldi a piemonti uralkodót Olaszország királyának kiáltotta
ki. Az Olasz Királyság hivatalosan 1861. március 17-én alakult meg Torinóban, a piemonti
fővárosban. A Pápai Állam kivételével most már az egész félszigetet egyesítették.
1862 júliusában Garibaldi körlevelet küldött az összes olaszországi szabadkőműves-
páholynak, sürgetve, hogy

„...a testvéreknek, úgy, mint polgároknak és úgy is,

mint szabadkőműveseknek, együtt kell dolgozniuk, hogy Róma olasz város lehessen,
egy nagy és erős nemzet fővárosa. És az a feladatuk, hogy ne csak segítsék a nemzeti
ügyet minden rendelkezésükre álló eszközzel, de győzzék is meg azokat, akik nem
beavatottak, hogy Róma nélkül egész Olaszország sorsa mindig is bizonytalan lesz, és
Rómával minden bajnak vége fog szakadni”.1

Egy dolog volt támogatni Róma és a Pápai Állam elfoglalását, és megint egy másik ezt a
törekvést a gyakorlatba átültetni. A pápaságot még mindig védelmezte a francia hadsereg,
amelyet akkoriban legyőzhetetlennek tartottak. És III. Napóleon nem szívesen látta volna, hogy
az európai erőegyensúlyt felborítja egy egységes és potenciálisan veszélyes Olaszország.
Amikor Garibaldi 1867-ben megkísé- relte erőszakkal elfoglalni a Pápai Államot, francia
csapatok állták útját.
Mindazonáltal hamarosan újabb lehetőség tűnt föl a láthatáron. 1870. július 19-én III.
Napóleon – módfelett túlbecsülve saját katonai forrásait és alábecsülve ellenfelelét – hagyta
magát háborúba sodorni Poroszország ellen. Ahogyan katasztrofális sorozatban követték
egymást a francia vereségek, visszahívták a Pápai Állam területét védelmező egységeket is.
Ezeknek a frontra történt átdobása csekély változást ért el a háború menetében; alig három
hónappal később gyakorlatilag véget is ért a francia-porosz háború. 1870. szeptember l-jén a
franciák kudarcainak sorozata a sedani összeomlásban tetőzött. A hadsereg megadta magát, III.
Napóleon lemondott, és összeomlott a második francia császárság. Három héttel később,
szeptember 20-án olasz katonák vonultak be diadalmenetben Rómába, és félresöpörték a pápa
miniatűr hadseregének nagyrészt jelképes ellenállását. A szentatya, visszautasítva a vereséget,
duzzogva visszavonult a Vatikán- városba. Az Olasz Királyság ezennel az egész félszigetet
magában foglalta, és fővárosát Torinóból hamarosan Rómába tették át.
Az egyházra veszélyt jelentő tudomány, a régészet és a tudományos bibliakutatás, a
művészetek bayreuthi példájú kultusza valóban igazi fenyegetés volt. Olaszország egyesítése
azonban teljesen más dolgot jelentett: valóságos és végleges csapásnak bizonyult a korábbi
évszázadok egyháza számára. A pápaságot ezennel minden világi hatalmától megfosztották,
képtelen volt arra, hogy tekintélyét fizikai erőszakkal kényszerítse rá másokra, elvették azon
lehetőségét is, hogy fizikai büntetést alkalmazzon az ellenállást megkísérelőkkel szemben.
Minden gazdagsága, fennköltsége, pompája, körülményei és hagyományai ellenére a római
katolikus egyház ekkorra éppolyan tehetetlenné vált a világi körökben, mint amilyen hajdan a
korai keresztények idejében volt.

KIÉ A HATALOM AZ EGYHÁZBAN?

A sorozatos külső nyomás mellett az egyházat a belső megosztottság is fenyegette. Ahogyan

a múltban oly gyakran, a széthúzás nagyrészt Franciaországból eredt – vagy ha nem is
Franciaországból indult ki, mindenesetre az ottani események alakították.
Franciaországot hagyományosan „az egyház legidősebb leányának” tartották, az ország
azonban gyakran viselkedett csökönyös és lázadó leányként. A 14. század elején IV. (Szép)
Fülöp nyomására a pápaság Avignonba költözött, és a király politikájának hatékony eszközévé
lett. A bekövetkező szakadás 108 éven át tartott, és visszavonhatatlanul szégyent hozott a
pápaság tekintélyére. A 17. században két francia bíboros, Richelieu és Mazarin, könyörtelenül
alárendelte az egyház érdekeit a francia korona érdekeinek. A 18. század végén, a nagy francia
forradalom idején becslések szerint körülbelül 17 000 papot és kétszer annyi apácát végeztek ki,
elpusztították vagy elkobozták a templomokat és az egyházi birtokokat, kirabolták a templomi
kincstárakat, és noha csak rövid időre, de olyan kormányzati rendszert vezettek be, amely még
csak nem is színlelt odaadást Róma iránt. Röviddel később Napóleon a Pápai Államot is
meghódított területként kezelte, bebörtönöz- tette a pápát, elvitte a Szentszék kincseit és a
Vatikáni Titkos Levéltár egyes dokumentumait, szétrombolta a Német-római Szent Birodalmat,
amely az egyház világi birtokának számított, kiűzte a Johannita Lovagrendet máltai
főhadiszállásáról, és végérvényesen megszakította a kapcsolatot a francia állam és az egyház
között.
III. Napóleon második császársága idején a francia egyháznak, noha nem volt többé a
kormányzat igája alatt, sikerült bizonyos mértékű egyensúlyi helyzetet elérnie. 1870-re azonban
ez is bizonytalanná vált; ekkorra a második császárság és az általa lehetővé tett stabilitás az
összeomlás lejtőjén csúszott lefelé, és ez az összeomlás már az év végén teljessé vált.
Természetesen senki sem láthatta előre a bekövetkező események pontos menetét – a poroszok
átkaroló hadműveletét és Párizs ostromát, a kommün testvérgyilkos napjait, a harmadik
köztársaság fölemelkedési kísérletét és a Német Császárság diadalmas megalakulását. De már
az 1870-es évek közepére nyilvánvalóvá lett, hogy bármi történjék is, az egyház húzza a
rövidebbet. Négy évvel korábban végül is a porosz hadigépezet majdhogynem mellékesen,
csupán hat hét alatt tönkrezúzta a Habsburgok Ausztriáját, az egyetlen megmaradt tekintélyes
katolikus hatalmat a kontinensen. Kétségesnek tűnt, hogy a második császárság képes volna-e
állni egy hasonló rohamot, de még ha képes lett volna is rá, az egyház helyzete akkor is
súlyosan megrendül. Ami pedig a katonai hatalmat illette, hamarosan csak egyetlen
szuperhatalom maradt Európában, egy egységes katonai állam északon, ahol Rómának
semmiféle hivatalos befolyása nem volt, és ahol a gyűlölt lutheránus egyház gyakorlatilag a
hadügyminisztérium segédhivatalaként funkcionált.
Ilyen háttérrel a francia egyházi személyek az egyházon belül kezdeményeztek
eszmecseréket. A középkor óta megszakítás nélkül folyt a vita arról, hogy az egyházon belül ki
a legnagyobb, mindenek fölött álló hatalom letéteményese. A pápaság és a pápa személye?
Vagy az egész keresztény világban elszórtan található püspökségek, amelyek közös akaratukat a
zsinatokon fejezik ki? A pápa végső soron vajon alárendelt helyzetben van-e a püspökök
zsinataival szemben, vagy fordítva áll a dolog? Mi történne például akkor, ha Szent Péter trónját
egy eretnek főpap foglalná el? Ki rendelkezne azzal a hatalommal, hogy eltávolítsa őt a
helyéről? Talán fölösleges is megemlíteni, hogy Róma a pápaság fősége mellett tartott ki. A
francia püspökök, akiket számos németországi társuk is támogatott, saját zsinataik elsőbbsége
mellett szálltak síkra.
Egy eretnek pápa megválasztásának lehetőségével az egyházjogászoknak már a 13. századtól
kezdve szembe kellett nézniük. Hogy az egyházat megvédjék az ilyen eshetőségektől, azt
állították, hogy a legfőbb hatalom mindenkor az egyetemes zsinat kezében van. Érveik
meggyőző ereje még jobban megnövekedett az ún. avignoni fogság idején, amikor két, sőt
három pápa és ellenpápa küzdött egymással, egymást kölcsönösen kiátkozva és kiközösítve.
Ahogyan 1378-ban az angliai John Wycliffe megjegyezte: „Mindig is tudtam, hogy a pápának
hasított patái vannak. Most már a feje is széthasadt.”2
Végül 1414-ben Konstanzban összehívták az egyház- jogászok által támogatott egyetemes
zsinatot, hogy megoldják a kezelhetetlen és rendkívül kínos helyzetet. 1415. április 6-án az
összegyűlt egyházi személyek dekrétumban mondták ki, hogy „a zsinat a pápa fölött áll”.3
Kijelentették továbbá, hogy minden keresztény, beleértve a pápát is, köteles alávetnie magát az
egyetemes zsinat határozatainak; a szervezet tekintélyét magától az Istentől származónak
tekintették:

„Konstanz eme szent zsinata, amely ökumenikus zsinat (…) a következőket állapítja
meg: Először is ez a szinódus, amelyet jogszerűen hívtak egybe a Szentlélek nevében,
amely ökumenikus zsinat, és amely a katolikus egyházat képviseli, közvetlenül
Krisztustól nyeri a hatalmát; bárki, legyen bármily tekintélyes, vagy rendelkezzék
bármilyen birtokokkal is, még ha ezek pápaiak is, köteles engedelmeskedni a hithez
kapcsolódó dolgok ügyében hozott döntéseinek.”4

Hans Küng mai teológus szerint „Az egyházi tekintély nem egy uralkodóban, hanem
magában az egyházban rejlik, aminek a pápa a szolgája, és nem az ura”.5 Küng a
következőképpen magyarázza kijelentését: „A mai napig minden egymás után következő pápa
törvényes uralkodásának jogalapja a konstanzi zsinat.”6 Továbbá hozzáteszi:

„Nem hagyható figyelmen kívül a konstanzi zsinat határozatainak alapvetően

kötelező jellege. Egyetlen pápa sem volt, aki valaha is megpróbálta volna visszavonni a
határozatokat (…) vagy ki merte volna jelenteni, hogy ezek nem kötelezők.”7

A konstanzi zsinat rendeleteit, amelyek megalapozták az egyetemes zsinat felsőbbségét

magával a pápával szemben is, különös lelkesedéssel fogadta a francia egyház. 1862-ben a
francia püspökökből és más egyházi személyekből álló párizsi zsinat négy fő pontban, az
úgynevezett gallikán cikkelyekben hirdette ki álláspontját – amelyet a továbbiakban gallikaniz-
musnak neveztek el. A gallikán cikkelyek megállapították, hogy a pápának nincsen hatalma a
világi ügyek felett, és hogy az uralkodók nem rendelődnek alá az egyházfői hatalomnak.
Helybenhagyták a konstanzi zsinat határozatait, és kijelen- tették, hogy az egyetemes
zsinatoknak nagyobb a tekintélye, mint a pápának. Újra megerősítették a hagyományosan
független francia egyház helyzetét, és bizonyos előjogairól – például ahhoz való jogáról, hogy
maga válassza ki püspökeit – kimondták, hogy a pápának nem áll hatalmában érvény- teleníteni
ezeket. És végül a gallikán cikkelyek megállapították azt is, hogy egyetlen pápai döntés sem
lehet addig végérvényes és visszavonhatatlan, ameddig jóvá nem hagyta azt egy általános
zsinat.
A francia történelem elkövetkező viszontagságai közepette a zsinati tekintélyhez való
ragaszkodásával a gallikanizmus jellemezte a francia egyházat, mely már csak természeténél
[††††]
fogva is potenciálisan ellenséges viszonyban állt a pápasággal. Logikus
végkövetkeztetése értelmében a gallikanizmus gyakorlatilag a hierarchia egy alsóbb szintjére
sorolta vissza a pápát, oda, ahol eredetileg is állt – Róma püspökének tisztségébe, aki egy a
számos püspök közül, aki élvez ugyan bizonyos névleges vagy jelképes vezető szerepet, de
semmiféle tényleges elsőbbségről vagy hatalomról nincsen szó. Röviden szólva az egyházat
decentralizálták. Az ellenkező álláspont, amely a pápa elsőbbségét támogatta a püspökökkel és
a zsinatokkal szemben, ultra-montanizmus néven vált ismertté, mert úgy vélte, hogy a római,
tehát francia oldalról ‘a hegyek másik oldalán’ található pápaság kezében van a hatalom és a
tekintély. 1870-re a 19. század fejleményei dűlőre vitték a gallikán és az ultramontán
álláspontot. Ebből a helyzetből emelkedett ki a modern pápaság, az az intézmény, amelyet mi
ma ismerünk.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A csalatkozhatatlanság dogmája

Egy az 1950-es években író történész és katolikus hitvédő a közvetlenül a napóleoni

korszakot követő idők Pápai Államáról mint „jóindulatú teokráciá-ról”1 írt. 1823 és 1846 között
ebben a „jóindulatú teokráciában” több mint 200 000 embert ítéltek gályarabságra, küldtek
száműzetésbe, vagy szabtak ki rájuk életfogytig tartó börtönbüntetést, esetleg halált. A Szent
Hiva- tal inkvizítorai rutinszerűen gyakorolták a kínvallatást. Minden közösség, lett légyen az
vidéki falucska vagy nagyváros, állandó akasztófát tartott központi terén, uralkodóvá lett az
elnyomás, és folyamatosan zajlott az ellenőrzés – a pápai kémek mindenhol ott ólálkodtak.
Hivatalosan is megtiltották háromnál több ember gyülekezését. Tiltották a vasutak használatát
is, mivel XVI. Gergely pápa úgy vélte, ezek arra használhatók, hogy „kárt okozzanak a
vallásnak”.2 Az újságokat is betiltották. Egy VIII. Pius által kiadott rendelkezés értelmében
bárki, aki eretnek által írott könyvet birtokol, maga is eretnekké válik. Mindenkit, aki hallott a
Szent Hivatalt bíráló kritikákat vagy megjegyzéseket, és nem jelentette azonnal a hatóságoknak,
ugyanolyan bűnösnek tekintettek, mint magát a bírálót. Egy indexen lévő könyv olvasása vagy a
pénteki húsevés börtönbüntetést eredményezhetett.
1846-ban meghalt XVI. Gergely pápa, és IX. Pius néven új főpap ült Szent Péter trónjára.
Hamar elillanó pillanat volt ez az európai történelemben. 1815 – Napóleon végső, Waterloo
mellett elszenvedett veresége és a Bécsi Kongresszus kialakí- totta új rend – óta Európa élvezte
a harmincévnyi viszonylagos nyugalmat, amelyet szélsőségesen reakciós konzervativizmus
jellemzett. A kontinens most ismét forrongani kezdett. A különböző mozgolódó erők közül
különösen kettő volt heves – a forradalmi eszme és a nacionalizmus.
Tekintve későbbi pályafutását, különös, hogy uralkodását IX. Pius egy reformer hírnevével
kezdte meg. Legalábbis bizonyos mértékben rokonszenvezett az olasz egységesítés és a
nacionalizmus eszméivel. Egyházfői minőségében úgy tekintette önmagát, mint aki az isteni
elrendelés közvetítője és Olaszország újjászületésének eszköze. Arról álmodott, hogy az olasz
államok közössége fölött fog uralkodni. Sőt, támogatási ígéreteket csikart ki Mazziniból és
Garibaldiból, akik végtelen naivsággal azt képzelték, hogy új szövetségesre leltek az egyházban.
Bármilyen illúziókat táplált is kezdetben Pius, ezek a népszerűségével egyetemben gyorsan
elpárologtak. Hama- rosan nyilvánvalóvá lett, hogy a pápa által elképzelt Olasz- országnak
kevés köze van bármiféle alkotmányos államhoz. 1848-ban az egyházfő konokul megtagadta
támogatását az északon lévő, osztrák fennhatóságú terület elleni katonai akciótól. Mesterkélt
pártatlanságát gyáva árulásként értékelték, és az erőszakosságba torkolló következmények miatt
megalázó módon, a bajor nagykövet kocsijában utazó papként, álruhában kellett elmenekülnie
Rómából. 1850-ben a francia csapatok megérkezésével visszaállították a pápai fennhatóságot, és
Pius visszatért trónjára. Politikai állásfoglalásában azonban ekkor már nem engedett semmiféle
liberalizmusnak vagy reform- gondolatnak, és a birtokain kialakított uralom egyre nagyobb
gyűlöletet váltott ki alattvalóiból.
Az 1859-ben Észak-Itáliában Ausztria és Franciaország között dúló háború
következményeként a Pápai Állam összes korábbi területét az új Olasz Királysághoz csatolták,
kivéve Rómát és a várost közvetlenül körülvevő vidéket, egy körülbelül 120x30 mérföld méretű
területet. A pápa hatalma még ebben az igen kicsire összezsugorodott birodalomban is
bizonytalan volt, és védelemre szorult – amit az állandó francia katonai jelenlét biztosított. Ilyen
módon védve, Pius élt a közlekedés és a távközlés fejlődése adta lehetőségekkel, hogy tovább
gyengítse a katolikus püspökök hatalmát, és hogy saját személyéhez kötve egyre jobban
központosítsa és egységesítse az uralmi elsőbbséget. Alois Hötzlt például, egy elismert francia
filozófia- és teológiatanárt, haladéktalanul Rómába hívták Münchenből, mert védelmébe vett
egy a pápa és a Szent Hivatal által nem elfogadhatónak ítélt írót. Azonnal bűnösnek találták, és
arra ítélték, hogy magányos, lelkigyakorlatokkal eltöltött életet folytasson egy római
kolostorban. Szabadulását csak a II. Lajos király kifejezett parancsára cselekvő bajor követ
ismételt kérése érte el; még így is arra kötelezték, hogy vonja vissza korábbi nézeteit.
Saját birtokán belül IX. Pius pápa abszolút uralkodóként kormányzott. Még mindig
érvényben voltak a régi korlátozások, mint például a gyülekezési jog akadályozása; független
újságok megjelenését nem engedélyezték. A tudósítóktól és a levelezőktől származó táviratokat
a rendőrség még azelőtt elfogta, hogy külföldre küldhették volna őket. Minden kedvezőtlen
kritikát cenzúrának vetettek alá, vagy elnyomtak, és a bírálatot megfogalmazókat gyakran
száműzték. A nemkívánatos könyveket és újságokat kitiltották az állam területéről. Minden, az
egyházi reformokat vagy akár csak a gallikán álláspontot is képviselő írást azonnal indexre
tettek.
Mindazonáltal nem lehetett teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a kor értékrendjét és
szellemi állásfoglalását, így például a Szent Hivatal nem élvezte többé azt az előjogot, hogy
embereket égettethetett meg. A kínvallatásra vonatkozóan is megszorítások voltak érvényben. A
Szent Hivatal azonban pápai rendeletre még mindig megtartotta jogait „a kiközösítésre, a
vagyonelkobzásra, a száműzetésbe küldésre, az életfogytiglani börtönbüntetés kiszabására,
valamint kirívóan gyalázatos esetekben a titokban végrehajtott kivégzésekre”.3 A pápai
rendőrség és a kémek továbbra is ott voltak mindenütt, és fürgén tudtak reagálni a politikai vagy
teológiai értelemben vett bűncselekményekre. Hétköznapi eseményeknek és igen gyakoriaknak
számítottak a letartóztatások. A politikai bűncse- lekményeket egy speciális bíróság vizsgálta ki,
és kizárólag papok ítélkeztek az ügyekben, akik vitathatatlan tekintéllyel és hatalommal
rendelkeztek. „Az inkvizíció legjobb hagyományai szerint” azoknak, akiket vádlottként
állítottak elő, soha nem engedték meg, hogy a vád által beidézett, ellenük valló tanúkkal
találkozzanak, sem azt, hogy ügyvéd védje őket. Az orvosoknak nem volt szabad tovább
kezelniük az olyan pácienseket, akik a harmadik látogatás után sem keresték fel gyóntatójukat.
A zsidó orvosoknak teljes egészében megtil- tották hivatásuk gyakorlását, sőt pápai nyomásra
Toscana szomszédos területeiről is kitiltották őket.
Ilyeképpen festett IX. Pius világi uralkodása. És mintha mennyei katonák seregével akarná
körülvenni magát, a pápa hozzáfogott, hogy addig soha nem látott, hatalmas mennyiségű új
szentet „alkosson”. 1862-ben például huszonhatot avatott egyszerre, amikor erre a rangra emelte
mindazt a huszonhat misszionáriust, akiket 1597-ben Japánban gyilkoltak meg. A püspöki
hivatalokba olyan férfiakat ültetett, akiknek gondolkodása az övéhez hasonló volt, és több mint
200 új egyházmegyét alapított. Magából eredeztetve a hatalmat, járt el akkor is – vagyis a
konstanzi zsinat által megkövetelt egyetemes zsinat beleegyezése nélkül –, amikor a szeplőtelen
fogantatás doktrínáját hivatalos dogmává emelte. (A még a hívők körében is gyakori félreértés
ellenére ez a kifejezés nem Jézus szűztől szülésére vonatkozik, hanem arra, hogy Mária, hogy
majdan az Isten szolgálatára lehessen mint Jézus anyja, az eredendő bűntől mentesen jött a
világra. A pápa bullájának értelmében tisztasága visszamenőleg vált igazzá.)
1864-ben, amikor elérkezett véres tetőpontjához az amerikai polgárháború, és a Bismarck
vezette porosz hadigépezet hat nap alatt összeroppantotta Dániát, a pápa meghirdette saját
háborúját a „haladás, a liberalizmus és a modern civilizáció” ellen. Ezeket a dolgokat a minden
római katolikus püspöknek eljuttatott pápai enciklikában hivatalosan is elítélték; a levelekben az
egyházfő megfogalmazta arra vonatkozó álmát, hogy az egész világot egyetlen vallás nevében
lehessen egyesíteni – mégpedig Róma fősége alatt.
Az enciklikához csatoltak egy formális Hibajegyzéket (Syllabus) is, amely a pápa által
veszélyesnek, helytelennek és eretneknek ítélt összes viselkedésforma és hitelv katalógusa vagy
leltárja volt. Nem meglepő, hogy a Syllabus többek között elítélte a racionalizmust, a titkos
társaságokat és a bibliakutató társaságokat. A pápa szerint szintén helytelen volt az a hit, mely
szerint „többé nem időszerű, hogy a katolikus vallást tartsák az állam egyetlen és kizárólagos
vallásának, kizárva minden másfajta hitet”.4 Nem volt helyes abban hinni, hogy mindenki
„szabadon döntheti el, hogy azt a vallást veszi fel és vallja (…) amelyet igaznak és jónak tart”.5
ugyanilyen téves elgondolásnak számított a meggyőződés, hogy „az emberek (…) szabadon és
nyilvánosan gyakorolhatják különféle furcsa hiteiket”.6 A pápa által elítélt nyolcadik és utolsó
bűn az a vélekedés volt, hogy ő, a római főpap, „bele tud és bele fog nyugodni a sorsába, és
megadja magát a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval szemben”.7
A Syllabushoz hozzátartozott egy, Antonelli bíboros, a Pápai Állam államtitkára által írt
rövid bevezető is. (Antonelli ráadásul a Szent Hivatal egyik bíborosa is volt – abban a
szervezetben, amely magára elkezdett mint Szent Római és Egyetemes Inkvizícióra utalni.) A
bíboros azt írta, a pápa

„úgy kívánta, hogy ugyanezen Hibajegyzéket állítsák össze és küldjék meg a

katolikus világ összes püspöke számára, annak érdekében, hogy ezek maguk előtt lássák
mindazokat a tévedéseket és veszedelmes doktrínákat, amelyeket ő kárhoztatott és
elítélt”. 8

Egy történész megjegyezte, hogy „a Syllabust széles körben mint egy felháborodott pápának
a 19. századdal szembeni dacosan odavetett ellenállását értelmezték”.9 Találó ez a
következtetés. Pius leghőbb és legnagyobb vágya az volt, hogy Isten vonja vissza, semmisítse
meg az egész 19. századot. Amikor Isten erre nem mutatott hajlandóságot, a pápa megpróbálta
átvenni a parancsnokságot és elbitorolni az isteni előjogot azáltal, hogy
[‡‡‡‡]
csalatkozhatatlannak nyilvánította önmagát.
Körülbelül tíz évvel ezt megelőzően olyan lépéseket tett, amelyek a pápaság
átformálódásához vezettek. Abban az időszakban, amikor még a leginkább tekintélyelvű világi
rezsimek is elkezdtek lassan közeledni a képviseleti demokrácia intézményrendszere felé, az
egyház Pius uralko- dása alatt pontosan az ellenkező irányba tartott – az újfeudális
abszolutizmus berendezkedése felé. Úgy tűnt, mintha a pápa és a megújított inkvizíció az
egyházi hatalom egyre gyorsabb csökkenéséért kárpótlásul még nagyobb pszichológiai és
szellemi tekintélyt követelne magának. Ha a főinkvizítor többé nem is tud törvényes úton
máglyára küldeni embereket, akkor nekilát, hogy belülről büntesse meg őket, lelkiismeretüket
megszólítva a vudu technikáihoz hasonló módszerekkel. A pápaság ténylegesen arra törekedett,
hogy uralja a hitükhöz hűek lelkét. Az egyház, minthogy a világi hatalomtól megfosztották,
most megkísérelt új birtokot létrehozni magának, elsődlegesen a katolikus lélek határain belül.
 Az egyház „hadszíntereit” illető változásokat az I. Vatikáni Zsinaton vezették be, amely
1869 decemberében ült össze IX. Pius elnöklete alatt. Körülbelül tíz és fél hónapon át tartott, és
amikor 1870. október 20-án berekesztették, addigra a pápaság egész intézménye átformálódott.
A zsinat meglehetősen szokványos módon kezdődött meg, az ateizmus, a materializmus és a
panteizmus elítélésével. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá lett valódi célja – hogy
végérvényesen lezárják az évszázadok hosszú sora óta húzódó tekintélyvitát a kevésbé
központosított egyházat kívánó püspö- kök és a pápaság között – utóbbi természetesen a
legfelsőbb és autokratikus hatalmat kívánta magának. Mire a zsinatnak vége szakadt, az egyház
álláspontja került ki győztesen a vitából.
Az I. Vatikáni Zsinat nem volt szabad. Ellenkezőleg: erőszakoskodás, megfélemlítés és
kényszerítés jellemezte. Teljes mértékben a pápa kívánságai irányították, és nem voltak titkos
szavazások, amelyek az elpártolókat megvédelmezhették volna. Azoknak, akik
szembehelyezkedtek Pius akaratával, nem lehetett kétségük afelől, hogy mit zúdítanak a fejükre.
A legjobb esetben is arra kényszerültek, hogy mondjanak le, vagy egyszerűen csak
elmozdították őket a helyükről. A legrosszabb esetben pedig számíthattak arra, hogy az
inkvizícióval összhangban működő pápai rendőrség letartóztatja őket.
Kezdetben a dolgok egyáltalán nem voltak ennyire tragikusak vagy drámaiak. Végül is
számos püspök pénz- ügyileg is függött a Vatikántól, így tehát a pápa jóakaratától. Több mint
háromszázuk az egyházfő költségén utazott Rómába. Ilyen módon adósságba kényszerítve őket,
Pius biztos lehetett abban, hogy minden esetleges vitában iránta mutatnak majd hűséget.
Miután ilyen módon, nem egészen becsületesen keverve a kártyákat, a maga javára fordította
a helyzetet, gyorsan, könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően bánhatott el bármilyen eltérő
véleménnyel. Amikor például egy horvát püspök azt merészelte állítani, hogy a protestánsok is
képesek Krisztus szeretetére, hangosan letorkolták. Amikor továbbra is „vitatni merte a
dogmákra vonatkozó kérdések többségi alapú eldöntésének alkalmazhatóságát”, a többség a
lincselő tömeg dühödt haragjával zúdult fel, azt üvöltve a zsinat tanácstermében: „Lucifer!
Anatéma! Második Luther! Dobják ki!”10
Maga a pápa is alkalmazta a személyes fenyegetések módszerét. Amikor például a káldeai
pátriárka megengedte magának, hogy kifogásoljon egy kihirdetett bullát, amely növelte a
pápaság hatalmát az egyházi hivatalokba való kinevezések fölött, az egyházfő haragosan
magánbeszélgetésre hívta egyik szobájába. Amint belépett, Pius dühtől reszketve reteszelte be
mögötte az ajtót. Vagy írásban kell beleegyezését adnia a bullához, jelentette ki, vagy
lemondhat. Ha pedig nem választja sem az egyik, sem a másik lehetőséget, nem fogja élve
elhagyni a szobát. A pátriárka engedett. Amikor később a zsinatban mégis szembeszállt a
pápával, rövid úton letették hivatalából.11
A megfélemlítésekkel és veszélyekkel terhes légkörben keveseknek volt elegendő
bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan tiltakozzanak. Sokan már azelőtt eltávoztak a zsinatról, mielőtt
az befejezte volna működését. A pápa támogatta menekülésüket, és meg volt elégedve, hogy
megszabadult az ellenkező véleményeket hangoztatóktól.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az I. Vatikáni Zsinat végső célja és vezérelve a pápai
csalatkozhatatlanság doktrí- nájának érvénybe léptetése. Ezt a témát azonban nem hirdették meg
előre, sőt, szigorúan titokban tartották. A Vatikáni Titkos Levéltár prefektusát azonnal
elbocsátották, mert néhány barátjának megmutatta a pápa vitaterveit; és arra az esetre, ha volna
egy kulcsa, amelyet utódjára hagyományozhatott volna, befalazták a szobáiból a levéltárba
vezető ajtót.12
Az inkvizíció ezzel szemben tudott a pápa terveiről. Hozzájárult ahhoz, hogy titokban tartsák
őket, egészen a megfelelő pillanat eljöttéig, azután pedig keresztülvigyék bármiféle adódó
akadályon. Az I. Vatikáni Zsinat fölött elnöklő öt emberből három volt bíboros, és mindegyik az
inkvizíció tagja. A zsinat hátterében dolgozó különböző bizottságok közül a legfontosabbnak a
teológiának és a dogmának szentelt számított. Giuseppe Bizzari bíboros tanácsára, aki szintén
az inkvizíció tagja volt, leszögezték, hogy „a Szent Hivatalnak kell képeznie a doktrínákra
vonatkozó ügyekkel megbízott bizottság magját”.13 Amikor az egyik bíboros aggodalmát
fejezte ki a pápai csalatkozhatatlanság kérdésének a zsinat elé terjesztésével kapcsolatban, azt
javasolták neki, hogy ne aggodalmaskodjon, hagyjon mindent az inkvizícióra, és „a Szentlélek
majd törődik a többivel”.14
A zsinat megnyitását bejelentő bullában egy szó sem esett a pápai csalatkozhatatlanságról.
Nem említették sem az előkészítő iratokban, sem az előzetes napirendben. Az ügyet még csak
fel sem hozták egészen 1870 februárjáig, amikorra a zsinat már két egész hónapja működött, és
a pápa ellenségeinek sorai látványosan meggyengültek. Amikor végül elővették az infallibilitás
kérdését, az összegyűlt püspökök legnagyobb részét váratlanul és készületlenül érte. Közülük
többet mélységesen megrázott a felvetés. Még többen pedig őszintén elszörnyedtek a javaslat
hallatára.
Mint ahogyan a kisebb jelentőségű ügyekben is, az ellenkezőket megfélemlítették és nagy
nyomásnak tették ki. Néhányukat a pénzügyi támogatás beszüntetésével fenyegették meg.
Amikor egy örmény szerzetesrend főapátja a pápa csalatkozhatatlansága ellen emelt szót,
közölték vele, hogy le fogják tenni hivatalából, a dühöngő pápa pedig egy helyi kolostorban
letöltendő, „kötelező lelkigyakorlatokkal” teli életre ítélte – ami tulajdonképpen a házi őrizet
egyik formája volt.15 Egy másik örmény egyházi személy is hasonló büntetést kapott. Amikor
megtagadta, hogy alávesse magát az ítéletnek, a pápai rendőrség megkísérelte a nyílt utcán
letartóztatni; a kipattantó verekedés fölkeléssé szélesedett. Rögtön ezután az összes örmény
püspök eltávozási engedélyt kért a zsinattól. Amikor ezt megtagadták tőlük, ketten
megszöktek.16
Összességében 1084 püspök volt alkalmas és jogosult az I. Vatikáni Zsinaton való
részvételre és szavazásra; ezek közül valójában körülbelül 700-an voltak jelen. Ebből nagyjából
50 fő volt a pápa azon vágyának feltétlen és odaadó híve, hogy csalatkozhatatlansággal ruházza
fel magát, körülbelül 130 fő ennek harcos ellenzője volt, a többiek pedig kezdetben még nem
döntöttek, vagy pedig közömbösek voltak a kérdés iránt. Mire azonban szavazásra került a sor, a
pápa „erős kéz”-taktikája döntő módon a saját javára billentette a mérleget. Az első szavazáson,
1870. július 13-án 451 fő volt a javaslat mellett, 88 pedig ellene.17 Mégy nappal később, július
17-én 55 püspök hivatalosan kifejezte ellenkezését, de kijelentették, hogy a pápa személye iránti
tiszteletből tartózkodnak a következő napra kitűzött szavazáson. Azután mindannyian elhagyták
Rómát, ahogyan előttük ezt már sokan mások is megtették. A második és végső szavazás július
18-án zajlott. A pápa javaslatát támogatók száma 535-re emelkedett. Csupán 2 személy
szavazott ellene, ezek közül az egyik az arkansasi Little Rock püspöke, Edward Fitzgerald volt.
A pápai csalatkozhatatlanság kérdésében szavazásra jogosult 1084 püspök közül végül 533-an
adták hozzájárulásukat – ez a „többség” csupán alig volt fölötte az összes 49 százalékának.18
Ennek a „többségnek” a jogcímén a pápát 1870. július 18-án formálisan is csalatkozhatatlannak
nyilvánították, mégpedig saját jogán, „nem az egyház beleegyezéséből eredően”.19 Ahogyan az
egyik jelenlévő megjegyezte: „Ez végleg megsemmisítette a pápaság szerepének mindenféle
zsinati értékelését.”20
A július 18-ai döntő szavazás egyre nyugtalanabb politikai légkörben zajlott. Rögtön a
következő napon, július 19-én III. Napóleon császár a Francia Császárság nevében öngyil-
kossággal felérő háborút hirdetett a Porosz Királyság ellen. A Franciaországban ezt követően
elszabaduló káosz elvonta a figyelmet a vallási vitákról, és minden bizonnyal el is tompította
annak élét, ami más körülmények között lázadó reakciókat váltott volna ki a független
szellemiségű francia papságból. Máshol azonban megmutatkoztak az eseménynek utóhatásai.
Az egyházellenes előítélet, úgy látszott, új igazolást nyert, és egész Európán, valamint Észak-
Amerikán katolikus- ellenes érzelmek söpörtek végig. Hollandiában valóságos egyházszakadás
következett be. Az Osztrák-Magyar Mo- narchia kormánya érvénytelenített egy, korábban a
pápasággal kötött konkordátumot. A bécsi pápai nuncius azt jelentette a vatikáni államtitkárnak,
hogy „majd’ az összes osztrák-magyar püspök visszatért Rómából, és igencsak dühösek a
csalatkozhatatlanság kérdése miatt”21; közülük ketten nyíltan követelték, hogy nyissanak vitát,
amelyen megsemmisítik a zsinat határozatát. A magyarországi püspökök több mint egy évig
nem voltak hajlandók elfogadni a zsinaton hozott döntést.
A rottenburgi püspök nyíltan „az egyház rendbontójának” 22 bélyegezte a pápát.
Braunsbergben egy elismert professzor kiáltványt adott közre, amelyben az egyházfőt
„eretneknek és az egyház elpusztítójának” nevezte; a helyi bíboros és a püspök hallgatólagosan
egyaránt egyetértett az elítélő véleménnyel.23 Poroszországban Bismarck az egyház státusát és
az államhoz való viszonyát radikális módon megváltoztató törvényeket léptetett életbe. A
jezsuitákat gyakorlatilag kitiltották az országból. Jogi eljárásokat indítottak az egyházi
személyek kinevezésének eldöntésére. Kötelezővé tették a polgári házasságkötést, és az összes
iskolát állami felügyelet alá helyezték.
Az ilyenfajta reakciókkal szembesülve a pápaság egész egyszerűen csak még agresszívabbá
vált. Mindegyik püspöktől megkövetelték, hogy írásban ismerje el az új dogmát, és
megbüntették vagy elmozdították hivatalukból azokat, akik erre nem voltak hajlandók. Ilyen
sors várt a lázadó hittanárokra és teológiaprofesszorokra is. A pápai nunciusokat utasították,
hogy a makacskodó egyháziakat és hittudósokat eretnekként bélyegezzék meg. Minden könyvet
és cikket, amely ellentmondott, vagy akár csak megkérdőjelezte a pápai csalatkozhatatlanság
dogmáját, automatikusan indexre tettek. Legalább egy esetben az is előfordult, hogy
megvesztegetéssel próbáltak eltussolni egy ellenséges véleményen lévő könyvet. Magának a
zsinatnak is számos dokumentumát kobozták el, foglalták le, cenzúrázták vagy semmisítették
meg. Az új dogma egyik ellenzője például, Vincenzo Tizzani érsek, a római Pápai Egyetem
egyháztörténelem-professzora, részletes leírást készített a zsinaton zajló eseményekről. Halála
után a Vatikán azonnal megvásárolta a kéziratot, és azóta is zár alatt tartják.24
A történelem sodrásával szemben azonban a pápa újonnan megszerzett csalatkozhatatlansága
keveset használt. 1870. szeptember elején a francia hadsereg megadta magát Sedannál, III.
Napóleon lemondott, és összeomlott a második császárság. Egy a katasztrófa elkerülésére tett
reménytelenül megkésett kísérlet során visszahívták a Vatikánt védelmező francia csapatokat.
Szeptember 20-án az olasz katonák diadalmenetben vonultak be Rómába. Az I. Vatikáni Zsinat
ülései akadozva megtorpantak, majd két héttel később maga a zsinat is befejeződött. 1871
júliusában Róma vált az újonnan egyesített Olasz Királyság fővárosává. Az uralkodó, II. Viktor
Emánuel, a Quirinalison álló egykori pápai palotában rendezkedett be.
Két hónappal korábban, májusban az olasz parlament elfogadta a garanciális törvényt. Ennek
a rendeletnek az értelmében szavatolták a pápa személyének biztonságát, és a Vatikán területén
uralkodói státussal ruházták fel.
Vatikán-várost – egy körülbelül 0,44 km2 területű földdarab magának a Vatikánnak ősi
falain belül – független településnek nyilvánították, és kijelentették, hogy nem képezi részét az
olasz államterületnek.
Az engesztelhetetlenül haragvó pápa belefogott egy nagy nyilvánosság előtt zajló
duzzogáskampányba. Megtagadván, hogy elhagyja a Vatikánt, arról panaszkodott, hogy
fogolyként tartják ott. Saját miniatürizált birodalmának keretein belül megkísérelte, hogy
megfeledkezzék a külvilágról; és vannak arra vonatkozó bizonyítékok, hogy
csalatkozhatatlanságának eszméje akkorra már a fejébe szállt. Egy korabeli kommentátor leírása
szerint

„A pápának mostanság egyre sürgetőbb lett, hogy próbára tegye

csalatkozhatatlanságát. Míg sétáját tette odakint, odaszólt egy bénának: »Kelj fel, és
járj!« A szegény ördög megpróbálta, és összeesett, ami Isten helytartóját igencsak
rosszkedvűvé tette (…) Valóban azt hiszem, hogy megőrült.”25

Az elkövetkező 58 évben a pápaság kitartott, és visszautasította az olasz állam elismerését.

Egész idő alatt egyetlen pápa sem látogatott Rómába, és nem kegyeskedett olasz földre tenni a
lábát. Végül 1929-ben megkötötték a lateráni szerződést, amelyben hivatalosan is elismerték
Vatikánvárost mint a nemzetközi jog alapján álló szuverén államot, és a katolikus vallást az
olasz nép államvallásának mondták ki. Cserébe a pápaság formálisan elismerte az olasz
kormányt – Benito Mussolini kormányát.
Ekkorra IX. Pius pápa már régen halott volt; 1878-ban hunyt el. Egyike volt a
legbefolyásosabb jelenkori pápáknak, de a legnépszerűtlenebbek közé is besorolható. 1881-ben
földi maradványait díszes, ünnepi temetési menetben vitték a Szent Péter-bazilikából át a
Teverén és keresztül a városon. Az összegyűlt csőcselék gyalázkodó megjegyzéseket ordítozott:
„Éljen Olaszország!” „Halál a pápára!” „Dobjátok a disznót a vízbe !”A menet útvonalára
köveket hajigáltak, és hat személy le is tartóztattak; szemmel láthatóan azért, mert megpróbálták
elragadni és a Teverébe vetni a halott egyházfő koporsóját. „Egyházi ceremónia
megzavarásával” vádolták őket, és az akkori pápa, XIII. Leó, formális panaszt emelt az olasz
kormánynál a pápaság tekintélyét ért „felháborító gyalázat” miatt.26 Azonban az ilyenfajta
ellenségeskedések ellenére is tény, hogy IX. Pius kitörölhetetlen nyomot hagyott a
történelemben:

„Amikor meghalt, gyakorlatilag megteremtette a modern kori pápaságot, amelyet

megfosztottak (…) világi birtokaitól, ám viszonzásképpen hatalmasra növelt szellemi
tekintély birtokába került.”27
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Szent Hivatal

Ahogyan kibontakozott a 19. század utolsó harmada, az egyház kisebb világi hatalmat
birtokolt, mint bármikor az azt megelőző másfél ezer év során. És nem lehetett sok mindent
tenni a helyzet megváltoztatása érdekében. Bizonyos vidékeken szórványosan beszéltek egy új
Szent Liga megala- kításáról, a 16. századihoz hasonló szervezetről, amelyik akkor egyesítette
Európa katolikus hatalmait. 1870-et követően azonban kevés, hivatalosan is katolikusnak
elismert ország maradt a kontinensen. Ezek közül a legfontosabb az Osztrák-Magyar Monarchia
volt, de ez a birodalom, ahogyan később Robert Musil fogalmazott, „épp annyit költött,
amennyi ahhoz volt elegendő, hogy a nagyhatalmak között a második leggyengébb pozícióját
biztosítsa magának”. Mind közül a leggyengébbnek a nemrégiben egyesített Olasz Királyság
számított, amelynek lakossága még mindig nagyrészt katolikus vallású volt, de amelynek
kormánya, amely végül elragadta a hatalmat az egyháztól, kevéssé volt felkészülve arra, hogy
az egyház fegyvertartó kezének szerepét eljátssza. Valamint azt sem lehetett várni, hogy az
Olasz Királyság szövetségre fog lépni régi ellenségeivel, az osztrákokkal.
Olaszországhoz hasonlóan Franciaország lakossága is nagyrészt katolikus maradt, ám a
harmadik köztársaság szigorúan őrködött a régi, még az 1789. évi forradalomból származó elv,
az egyház és az állam kettéválasztása fölött. És a francia-porosz háború katasztrofális vereségeit
követően az ingatag helyzetű francia kormány nem volt abban a helyzetben, hogy kihívást
jelenthetett volna az újonnan megalakult Német Birodalom számára, amely az idő szerint a
legerősebb katonai hatalomnak számított a kontinensen. Spanyolország és Portugália is
hivatalosan még katolikus ország volt, de többé már nem számított a nagyhatalmak közé. Ezzel
egy időben pedig új fenyegetés jelent meg keleten. A pravoszláv egyház évszázadokon keresztül
a másodhegedűs szerepét játszotta Róma árnyékában, ami a világi hatalom irányítását illeti.
Most a cári Oroszország hivatalos egyházaként sokkal nagyobb világi erőforrások fölött
rendelkezhetett, mint Róma, és a Boszniához hasonló balkáni régiókban aktívan kezdte
elbitorolni azokat a területeket, amelyek korábban katolikus fennhatóság alá tartoztak.
Felerősödött a katolikus és az ortodox egyház közötti súrlódás. 1914-re ez nem csekély módon
járult hozzá a szarajevói lövések eldördüléséhez, amelyek közvetlenül megelőzték az első
világháború kitörését.
Ha fájdalmasan sebezhető volt is világi területen, az egyház úgy hitte, hogy más körökben
ismét újra fel van fegyverkezve, és harcra készen áll. A pápai csalatkozhatatlanság doktrínája
biztosította, ha mást nem, az áthatolhatatlannak tűnő bástya- falat a tudomány haladása és
áttörése ellen. Legalábbis a hívők számára e dogma megelőzött és eleve kizárt minden más
érvet. Míg az egyház nem volt képes legyőzni ellenfelét, a vereséget megtakarította magának
azáltal, hogy egyáltalán meg sem közelítette az összecsapás helyszínét. A hívő katolikusok
számára a pápai csalatkozhatatlanság új „szikla” volt, amelynek megtörésével hiábavalóan
próbálkozik a pokol ördögei által vezetett tudomány.
Az egyház a tudomány ellen tehát egész sor folyamatos feltartóztató akciót vezethetett, úgy
hitte, hogy képes támadás- ba átmenni az eszmék világában vele szemben álló másik nagy
ellensége – vagyis a történet– a régészet– és a bibliatudomány – ellen. Ez a meggyőződés
vezetett el a katolikus modernista mozgalom megalázó kényszerhelyzetéhez.
A modernista mozgalom abból a kifejezett vágyból született, hogy szembeszálljanak a
Renanhoz és a német bibliatudományhoz hasonló kommentátorok által a Szentírásra mért
pusztító csapásokkal. A modernizmus révén az új, harcos egyház – az elméleti síkon harcos –
megkísérelt ellencsapást mérni. A modernistáknak eredetileg az volt a szándéka, hogy a német
módszertan szigorát, fegyelmezettségét és pontosságát nem a Szentírás megtámadására, hanem
a megvédelmezésére és támogatására használják föl. Katolikus tudósok egy egész generációját
képezték ki nagy gondossággal, és egyengették útjukat annak érdekében, hogy a pápaság
számára a világi tudósokkal egyenértékű csapásmérő erőt képezzenek, egy olyan
keretszervezetet, amelyet célzatosan azért hoztak létre, hogy megerősítsék a Biblia
valóságtartalmát, méghozzá a legnaprakészebb kritikai technikák és eljárások teljes fegyver-
tárával. A 13. század Domonkos-rendbeli szerzeteseihez és a 16. században létrejött Jezsuita
Rendhez hasonlatosan mozgósították a modernistákat, hogy keresztes hadjáratban foglalják
vissza az elveszített szellemi területeket.
Mindazonáltal – Róma nagy zavartságára és megaláztatására – a hadjárat visszafelé sült el.
Minél inkább próbálkozott az egyház, hogy fölszerelje a fiatalabb papokat a modern viták
arénájában folytatandó harchoz szükséges eszközökkel, annál inkább kezdték ugyanezek a
papok elhagyni azt az ügyet, amely érdekében kiképezték őket. A Biblia aprólékos vizsgálata az
ellentmondások, következet- lenségek és kételyek bőségszaruját mutatta fel, amelyek
aggasztóan ártalmas hatással voltak a hivatalos dogmára – és amelyek a pápai
csalatkozhatatlanság dogmáját még inkább kétes fényben tüntették föl. Tulajdonképpen még
mielőtt bárki is felfoghatta volna, hogy mi történik, a modernisták kételyeikkel és kérdéseikkel
maguk kezdték el bomlasztani és aláaknázni éppen azokat a pozíciókat, amelyeket meg kellett
volna védeniük. Ezenkívül az egyház központosított tekintélyét is elkezdték megkérdőjelezni,
így például Alfred Loisy, az egyik legelismertebb és leginkább köztiszteletben álló modernista
nyíltan föltette a kérdést: hogyan lehetséges fenntartani még mindig Róma bizonyos doktrínáit,
a kortárs bibliai és régészeti kutatás eredményeinek ismeretében is? „Jézus a mennyei királyság
eljövetelét hirdette”, jelentette ki Loisy, visszhangozva Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának
szavait, „de ehelyett az egyház jött el”.1 Kimutatta, hogy a dogma számos pontja bizonyos
eseményekre, helyekre és időpontokra adott, történelmileg meghatározott válaszreakció.
Ennélfogva tehát nem lehetett ezeket végleges és megváltoztathatatlan igazságoknak tekinteni,
hanem legjobb esetben is csupán szimbólumoknak. Loisy véleménye szerint a keresztény tanítás
olyan alapvető tételei, mint a szeplőtelen fogantatás és Jézus isteni természete, többé szó szerint
nem fenntarthatók.
1893-ban Loisyt elbocsátották tanári állásából, de mindez keveset használt a helyzet
megmentésének, mert ezután is termékenyen írt, és a hangját is hallatta. Vele és modernista
kollégáival kapcsolatban az egyház annak a gyújtogatónak a helyzetében találta magát, aki benn
rekedt abban az épületben, amelyre saját kezűleg vetett lángot. A modernizmus többé nem
pusztán kellemetlen és kínos jelenség volt, hanem elárulta valóban bomlasztó és pusztító
képességét is.
1902-ben, kilenc hónappal a halála előtt, XIII. Leó pápa létrehozta a Pápai Bibliabizottságot,
hogy ezáltal felügyelni és ellenőrizni lehessen a Szentírást tanulmányozó tudósok munkáját. A
bizottság feladata hivatalosan az volt, hogy „minden lehetséges óvatossággal törekedjen arra
(…) hogy Isten szavait nemcsak a tévedésnek még a leheletétől is, hanem a meggondolatlan
véleménynyilvánításoktól is megvédel- mezze”.2 Biztosítania kellett, hogy a tudósok „tegyenek
erőfeszítéseket a Szentírás tekintélyének megőrzésére és helyes értelmezésük elősegítésére”.3
XIII. Leó 1903 júliusában meghalt, és Szent Péter trónján X. Pius követte. Az új pápa
azonnal megalapozta helyzetét két olyan kinevezéssel, amelyek elsődleges befolyással bírtak a
20. századi egyház arculatának és jellegének meghatározásában. A két kinevezés egyike Rafael
Merry del Val (1865-1930) bíborosra vonatkozott; hűvös és komor személyiség volt,
Londonban született angol anya és arisztokrata spanyol diplomata apa gyermekeként. A Vatikán
diplomáciai szolgálatánál dolgozott, és 1898-ban az osztály szakta- nácsadója lett, akit
megbíztak a tiltott könyvek jegyzékének fenntartásával is. Merry del Val kulcsszerepet játszott
X. Pius egyházfői megválasztásának lebonyolításában, és óriási befolyást gyakorolt az új
pápára, aki bíborossá kreálta, és ráruházta a vatikáni államtitkári tisztséget is – ezen rangját
egészen a szentatya haláláig, 1914-ig megtartotta. Személyes és a doktrínákkal kapcsolatban
mutatott ridegsége formálta Pius uralmának egész jellegét. Hevesen ellenezte a modernizmust,
és magát annak elpusztításának szentelte; még abban is segédkezet nyújtott, hogy létrehozzák a
besúgók egész hálózatát, akik sorozatosan jelentették fel a modernista nézeteket eláruló papokat
és hittanárokat. Amikor a szentatya meghalt, Merry del Val a Szent Hivatal prefektusa lett, más
néven főinkvizítor, s ezt a tisztségét 1930-ban bekövetkezett haláláig betöltötte.
Pius második rendkívül fontos ilyen irányú lépése a szicíliai nemesi származású Mariano
Rampolla del Tindarónak (1843-1913) bíborossá történő kreálása volt, akit 1887-ben ruházott
föl a kardinálisi tisztséggel; ő volt Merry del Val elődje a vatikáni államtitkári funkcióban. X.
Pius pápasága alatt a Szent Inkvizíció titkáraként dolgozott. Szintén tagja, majd elnöke is volt a
Pápai Bibliabizottságnak – amely így az inkvizíció fennhatósága alá került. Maguk között
Rampolla del Tindaro és Merry del Val a bizottságot azzá alakította, amit az egyik megfigyelő a
következőképpen jellemez: „Saját érdekeik harcos szócsövei.”4 1905-ben a bizottság
hivatalosan is kijelentette, hogy a bibliai szövegeket teljes mértékben és szó szerint igaz
történetként kell kezelni. Hivatalos rendeleteket is adott ki „a Szentírás (…) tanításának helyes
módozatairól”5 – olyan rendeleteket, amelyeket 1907-ben X. Pius az egész egyházon belül
kötelező érvényűvé tett.
1913. évi egyházfői beiktatásakor X. Pius, Merry del Val és Rampolla del Tindaro
támogatásával, azonnal a tiltott könyvek listájára helyeztette Alfred Loisy modernista műveit.
1904-ben az új pápa két enciklikát bocsátott ki, amelyekben ellenezte minden olyan tudomány
működését, amelynek föltett szándéka, hogy felkutassa a kereszténység eredetét és korai
történetét. A szemináriumokat és teológiai iskolákat a Vatikán talpnyalóiból álló
vizsgálóbizottságok kezdték látogatni. Minden olyan hittanárt, aki abba a gyanúba keveredett,
hogy modernista gondolatokat dédelget, azonnal felfüggesztettek vagy elbocsátottak állásából.
A modernisták, a legműveltebb, legképzettebb és legérthetőbb beszédű egyházi enkláve,
lelkiismeret-furdalás nélkül visszavágtak. Meggyőző támogatásban részesültek világi körök
részéről – kiemelkedő gondolkodóktól, elismert kulturális és művészszemélyiségektől, mint
például az olasz Antonio Fogarazzo vagy a francia Roger Martin du Gard, az irodalmi Nobel-díj
későbbi elnyerője. 1896-ban Fogarazzo szenátor lett; ezenkívül tisztelték „kora vezető laikus
katolikus személyeként” is, és – legalábbis a kortársai szemében – ő volt a legnagyobb író, akit
Olaszország Manzoni óta termett. Az 1905-ben megjelent A szentben így írt:

„A katolikus egyház, amely önmagát az igazság forrásának nevezi, manapság

ellenáll az igazság keresésének, amikor alapjait, a szent könyveket, dogmáinak
szabályzatait, állítólagos csalatkozhatatlanságát teszi meg a vizsgálatok tárgyává.
 Számunkra mindez azt jelenti, hogy az egyház többé nem hisz önmagában. ”6

Fogarazzo művét, talán mondanunk sem kell, azonnali hatállyal indexre tették. Az egyház
hadjárata felerősödött a maga elősegítette és táplálta mozgalom ellen. 1907-ben a pápa
kibocsátott egy enciklikát, amelyben hivatalosan is elítélte a modernizmus irányzatát,
ugyanabban az évben az inkvizíció által hozott rendelet szigorúan bírálta az egyház
doktrínáinak, a pápa tekintélyének és a bibliai szövegek történelmi valóság- tartalmának
megkérdőjelezésében mutatkozó önteltséget. 1907 szeptemberében a modernizmust
eretnekségnek nyilvánították, és az egész mozgalmat hivatalosan is betiltották. Az indexen
szereplő könyvek mennyisége drámai módon megnövekedett; új és sokkal szigorúbb cenzúrát
vezettek be. Az egyházi népbiztosok az oktatást az ellenreformáció óta nem ismert doktrinális
hajlíthatatlansággal felügyelték. Végül 1910-ben egy rendelet minden katolikust arra
kényszerített, hogy esküt tegyen, amelyben „megtagadja a modernizmus minden tévedését” –
ezt az eskükötelezettséget pedig csupán 1967-ben oldották föl. Számos modernista írót
kiközösítettek. A papi szemináriumok és teológiai iskolák tanulóinak még az újságolvasást is
megtiltották.
Az egyház a modernista mozgalom kezdeti támogatásával és patronálásával megkísérelte,
hogy belépjen a modern világba, felhasználván ennek a világnak intellektuális erőforrásait és
tudományos módszereit. Tekintve a kísérlet eredményét, bárki jogosan mondhatná, hogy
következtetése szerint az egyház és a modern világ összeegyeztethetetlen egymással. Róma
visszavonult saját bunkerébe, és ott is maradt egészen az 1960-as évekig.
A köz számára mutatott képen nyomot hagyott a modernizmussal folytatott háborúskodás,
így az inkvizíciónak sürgősen frissítésre volt szüksége. 1908-ban az „inkvizíció” szót
hivatalosan is törölték a szervezet nevéből, és ekkor vált a Szent Hivatal Megszentelt
Kongregációjává.

MONSIGNOR BENIGNI HÍRSZERZŐ HÁLÓZATA

Merry del Val bíborosnak, a Szent Hivatal prefektusának vagy más néven a főinkvizítornak a
hatása továbbra is kisugárzott, ahogyan a 20. század kezdett kibontakozni. Amikor 1930-ban
meghalt, a Szent Hivatal vezetőbizott- ságának tizenegy, bíborosi rangban lévő tagja mind az ő
pártfogoltja volt. Egyikük, Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi események folyamán, 1939-ben a
pápai trónra ülhetett XII. Pius néven. Egy másik bíboros, Donate Sbarretti lett az új prefektus, és
ebben a minőségében megmaradt mind az egész harmincas, mind a negyvenes évek során. A
Merry del Val vezetése alatti Szent Hivatal szakértői között volt az a két személy is, akik
Sbarrettit követték a prefektusi tisztségben az 1940-es évek elejétől egészen 1982-ig. A Sbarretti
alatti egyik szakértőt Giovanni Battista Montininak hívták – 1963-ban ő ül Szent Péter trónjára
VI. Pál néven. Így vetült Merry del Val komor árnyéka a Szent Hivatal és a pápaság fölé a 20.
század legnagyobb részében, és – ahogyan rövidesen látni fogjuk – még mindig nem sikerült
teljes mértékben elűzni.
Nem meglepő, hogy a bíboros és követői arra is kísérletet tettek, hogy befolyásukat,
amennyire csak lehet, a politikára is kiterjesszék. A politikai hadszíntéren Merry del Val egyik
legbaljóslatúbb pártfogoltja Monsignore Umberto Benigni (1862-1934) volt, akit egyik kortársa
a következőképpen jellemzett: „Különös lelkületű, minden gátlás nélküli ember.”7 Perugiai
születésű volt; 1884-ben szentelték föl, és az egyik helyi szemináriumban egyháztörténetet
kezdett tanítani. Azután belefogott egyfajta újságíróskodásba, megalapítva egy népszerűvé váló
katolikus lapot. 1901-ben Rómába költözött, hogy ott folytassa a tanítást, ám ezzel hamarosan
felhagyott, annak érdekében, hogy a Kúriában dolgozhasson a Hitter- jesztés Kongregációja
nevű szervezet titkáraként. Azután 1906-ban csatlakozott a vatikáni államtitkár, Merry del Val
sajtóirodájának munkatársaihoz. Az elkövetkezendő öt év során Benigni a leendő főinkvizítor
figyelő tekintetétől kísérve dolgozott. 1911-ben végül otthagyta az irodát, és Merry del Val
áldásával teljes egészében azon titkos társaság adminisztrációs ügyeinek szentelte magát,
amelyet két évvel korábban alapított Sodalitum Pianum (Kegyes Társaság) néven.
Eredeti terveik között szerepelt a X. Pius által a modernizmus ellen hozott intézkedések
kivitelezése, és akár erőszakos megvalósításuk is. 1907-ben a pápa „sürgette a püspököket, hogy
nagy gondossággal vizsgálják meg a szemináriumok anyagát és a papok által írt szövegeket, és
minden egyházmegyében alapítsanak felügyelőbizott- ságokat”.8 Ennek a rendelkezésnek az
értelmében alapította meg Benigni a saját titkos társaságát, a besúgók nemzetközi hálózatát,
hogy kémkedjenek, információkat gyűjtsenek és állítsanak össze a modernisták iránti
rokonszenvvel gyanúsít- ható személyekről, akiknek a nevét azután nyilvánosságra lehet hozatni
és nyilvánosan elítéltetni. Az ad hoc és a magát inkvizícióként feltüntető Sodalitum Pianum
kódokat, álneveket és minden olyan apró fölszerelést felhasznált, amelyet egy hírszerző
hálózattal kapcsolatban emlegetni lehet. Tevékenységeinek egy részéről még ma sem lehet tudni
semmit, valamint azokról a titkos kapcsolatokról sem, amelyeket a szervezet egy egész sor
vallási és rendőri intézménnyel fenntartott. Minden, a Sodalitum Pianumra vonatkozó iratot és
dokumentumot zár alatt őriznek a Vatikán levéltárában, és eddig még nem hozták
nyilvánosságra.
Párhuzamosan titkos hálózatával, Benigni egy rendszeresen megjelenő kiadványt is alapított,
a Corrispondenza di Romát, amely, hogy tükrözze irányultságát és elsődleges célközönsé- gét,
később fölvette nevének francia átiratát, a Correspondance de Rome-t. A Sodalitum Pianumhoz
hasonlóan a Corres- pondance is annak szentelte magát, hogy föllebbentse a fátylat a
modernizmusról és az irányzattal rokonszenvezőkről, hogy elítélje azokat a hittanárokat,
hittudósokat és papokat, akik állítólagosán eltértek az ortodox doktrinális felfogástól. X. Pius
nyíltan támogatta Benigni mindkét vállalkozását, és így tett Merry del Val is. A pápa halálával
azonban a széles körű támogatás kezdett alábbhagyni. 1913-ban megszüntették a
Correspondance-ot. Röviddel az első világháború 1914. évi kitörését követően Belgiumban
német csapatok birtokába jutott egy olyan levéltári anyag, amely a Sodalitum Pianumra
vonatkozott. A dokumentumok kompromittáló bizonyítékokat is tartalmaztak, és nyomást
kezdtek gyakorolni a Vatikánra, hogy korlátozza Benigni tevékenységét. A Sodalitum Pianumot
végül 1921-ben XV. Benedek pápa oszlatta fel.
Merry del Val személyében azonban Benigni hatalmas védelmezőre lelt, akinek felügyelete
alatt más gyanús ügyletekbe kezdett. Az egyház évszázadokig arról álmodott, hogy megveti a
lábát Oroszországban, és fokozatosan átveszi a pravoszláv vallás helyét. Ha bármi ilyesmi
történt volna, a görögkeleti egyház egyre inkább perifériára szorult volna, és Róma stratégiailag
abba a pozícióba kerül, ahonnan megszüntetheti a Nyugat és Bizánc között másfél évezrede
fennálló egyházszakadást. X. Pius ennek megfelelően 1907-ben létrehozott egy orosz rítusú
exarchátust, és kinevezte Lvovba (ma Lengyelországban: Lwów) az Egyesült Keleti Keresztény
Egyházak érsekét. Rögtön ezután Benigni megkezdte beleavatkozását az orosz ügyekbe. 1910-
re szívélyes és bensőséges viszonyban volt a pánszlávista – vagyis a keményvonalas jobboldali
– orosz diplomatákkal és politikusokkal.
Bármiféle terveket szőtt is, ezeket szétrombolta az első világháború kitörése, majd
véglegesen keresztülhúzta a forradalom és az azt követő véres polgárháború. Amint a
bolsevikok győztesen kiemelkedtek a konfliktusból, nyilvánvalóvá kellett lennie Benigni
számára, hogy ezennel Oroszország veszett üggyé vált, legalábbis az ő életében. Ennek
megfelelően figyelmét másfelé fordította.
1920-ban, még mindig Merry del Val védőszárnya alatt, Benigni elkezdte egy Antisémite
című francia nyelvű közlöny rendszeres megjelentetését. A cím ellenére a bíboros azt állította,
hogy ő valójában nem igazi antiszemita, csupán az állítólagos nemzetközi zsidó összeesküvés
ellen akar cselekedni, amely uralta a bankszférát, a szabadkőművességet és a bolsevizmust. Ha
megszorították, nem habozott bizonygatni, hogy legjobb barátainak egy része is zsidó. Talán
azonban mégsem volt így, hiszen a zsidó népre mint „az Antikrisztus választott népére” utalt.9
1923-ban, két évvel Benigni szervezetének, a Sodalitum Pianumnak a betiltása után, egy
ERDS nevű új szervezet tűnt föl Franciaországban – az Entente romaine de défense sociale.
Néhány megfigyelő úgy vélte, hogy tulajdonképpen a Sodalitum Pianum újjáélesztése új külső
alatt. Ahhoz, hogy valaki csatlakozhasson hozzá, legyen keresztény, „árja vagy árjaizált”
nemzetből származzon, és magáénak kellett hogy vallja a „Vallás, család, haza”10 mottót… Az
ERDS legfontosabb szóvivői közé tartozott egy bizonyos Boulin abbé, aki harciasan írt a
nemzetközi zsidó bankárvilág Európát ért „támadásáról”.11 1924-ben Párizsban részt vett az
úgynevezett Zsidóellenes Nemzetközi Szervezet gyűlésének megszerve- zésében. A szervezet
következő ilyen gyűlését egy év múlva tartották Ausztriában, és részt vett rajta Benigni is.12
Abból, amit manapság tudni lehet róla, az ERDS-nek, úgy tűnik, igen sok közös vonása volt
az Action Française-zel, a keményvonalas jobboldali nacionalista mozgalommal, amelynek
„vér– és hazaföldkultusza” igencsak hasonlított a német nemzetiszocializmus eszméihez.
Benigni élénken támogatta az Action Française-t, amelynek tagjai között valószínűleg ott voltak
a régi Sodalitum Pianum egyes francia vezetői is.13 A bíboros számára szerencsétlen módon az
Action Française-zel ápolt kapcsolatai időnként meglehetősen kényelmetlennek bizonyultak.
1926-ban olyan rés nyílt meg közöttük, amelyet soha nem tudtak megnyugtatóan bezárni.
1929. február 11-én Benito Mussolini, 1922 óta olasz miniszterelnök, és a Vatikán aláírta a
lateráni szerződést, amely Vatikánvárost független és teljes jogú államnak nyilvánította, egy
úgynevezett enklávénak, amely nem képezte részét az olasz államterületnek. Az egyházat
kárpótolták a régi Pápai Állam területeinek elvesztéséért, és a katolicizmust az olasz nép
hivatalos vallásának jelentették ki. Ennek fejében a pápaság elismerte Olaszországot mint
királyságot és Rómát, a fővárost. 1870 óta először lépett pápa az Örök Város földjére.
Monsignore Benigni elégedett volt. A későbbiekben szoros együttműködésben állt az
OVRA-val, a Gestapo olasz megfelelőjével. El lehet képzelni a lelkesedést, amellyel – ha
megéri – Franco spanyol falangista mozgalmát üdvözölte volna.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A holt-tengeri tekercsek

A 20. század első felének tragikus eseményei – a két világháború, az ideológiai rendszerek
összeomlása, a mexikói, orosz, spanyol és más forradalmak és polgárháborúk – szemléletesen
megmutatták, hogy az egyház milyen mértékben szorult perifériára a nyugati világ
történelmének sodrában. Kivéve az olyan elszigetelt helyeket, mint Írország, a Nyugat
történelme egyre inkább világi irányba tolódott el. És Róma, még jobban megfosztva világi
hatalmától és befolyásától, egy hatalmas kórusból alig kihallatszó panaszos hanggá halkult.
Természetesen igaz, hogy az egyház a múltban számos esetben tehetetlennek bizonyult – a
napóleoni háborúk idején vagy azelőtt, a 18. században, a birodalomért és a kontinentális
dominanciáért való küzdelem során. A múltban azonban, még ha csak névlegesen is, a Nyugat
keresztény volt, és ameddig az is maradt, az egyháznak volt lehetősége, hogy kikövetelje a saját
szerepét. De ahogyan kibontakozott a 20. század, a kereszténység fokozatosan egyre kevésbé
volt már lényeges és időszerű, következésképpen pedig az egyház a tehetetlenség új
mélypontjára süllyedt. Az izmusok nem éppen helyénvaló hatalmi harcában a katolicizmus a
legerőtlenebbek egyikének számított.
Mindenesetre ilyen volt a helyzet, már ami a hatalom útjait illeti, azt a döntéshozói
gépezetet, amely meghatározta a közérdeket és az események menetét. Az e gépezet
könyörületére bízott szerencsétlen tömegekből az egyház tekintélyes méretűt mondhatott
magáénak – olyan tömeget, amely valójában népesebb volt, mint bármely más vallási felekezet
a Földön. Noha ezt a gyülekezetet többé nem lehet megmozgatni keresztes hadjáratok vagy
szent háborúk céljaira, a lélek birodalmában még mindig befolyásolható lehet – itt ugyanis még
mindig sebezhető maradt. És ezen a területen az egyháznak még mindig voltak a birtokában
[§§§§]
bevethető fegyverek: ezek egyike volt a kiközösítés ősrégi módszere.
Majdnem egy évezreddel korábban VII. Gergely pápa (1073-1085) a kiátkozást élesre kifent
politikai fegyverré változtatta. Még hercegekkel, királyokkal, császárokkal folytatott
leváltásában is használható volt. Az elkövetkező évszázadok során azonban a kiátkozás
túlzottan gyakori kimondása lerontotta a büntetés értékét. A 19. század folyamán például a
Szent Hivatal rendszeresen kiközösített gyermekeket, akik nem jelentették fel szüleiket, ha
például azok húst ettek pénteken, vagy az indexen lévő könyvet olvastak.1 A második
világháború egyik utóhatásaként XII. Pius kiközösítéssel fenyegette meg az egyház minden
tagját, ha azok egy katolikus jelölt helyett kommunistára szavaznak valamely választáson. A
kiközösítés mint büntetés használata egyre gyerekesebbé tette, amelyből fokozatosan egyre
jobban eltűnt minden hatalom és erő.
A legtöbb katolikus számára a kiközösítés megmaradt – valóban máig is – szörnyű
eshetőségnek, és így a megfélemlítés eszközeként lehetett használni. „Kiközösítettnek” lenni –
vagyis kívül kerülni a hívők gyülekezetéből és az általa felkínált bensőséges kapcsolatból –
kitaszítottságot jelentett, az elszigeteltség és a magány minden ehhez társuló érzetével. A
kiközösített egyénnek megtiltották, hogy részt vegyen a szentmiséken vagy bármilyen nyilvános
istentiszteleten. Nem kaphatott meg semmiféle egyházi szentséget, így kizárták az egyházi
temetésből is. Nem adhatta össze választottjával egyházi személy, nem élvezhette az egyház
egyetlen előnyét sem, a korábban számára biztosított lelki előjogokat. A kiközösítés két formája
közül a súlyosabb esetében az illetőt minden katolikus embernek szigorúan kerülnie kellett.
Gyakorlati értelemben a kiközösítés az illető személyt csak a hívők gyülekezetéből zárhatta ki;
Istentől nem választotta el, és nem is lett volna rá képes. Számos hívő számára azonban ez a
különbségtétel elmosódott, és a kiközösítést a kárhozattál egyenértékű büntetésnek tartotta. Az
ebből következő lelki hatás sok esetben romboló lehetett.
A modern kánonjog számos olyan bűnt sorol fel, amelyeket kiközösítéssel lehet büntetni.
Ezek között van a magzatelhajtás, a hit elhagyása, az eretnekség, az egyházszakadás, az
oltáriszentség megszentségtelenítése, a pápa elleni merénylet vagy püspökök felszentelése az
egyházfő engedélye nélkül. Arra is szintén használatos volt, hogy elnémítsák az egyházon belüli
nézeteltéréseket vagy ellentéteket. így sújtották kiközösítéssel például Alfred Loisyt 1908-ban,
és ezt a büntetést szenvedte el több mai katolikus író és szöveg- magyarázó is. A vizsgálatokat
és a lehetséges kiközösítést kinyilvánító törvényszékeket hivatalosan a Szent Hivatal vezette és
irányította. Az ő javaslatukra magát az ítéletet a pápa hirdette ki.
A kiközösítés volt az egyik eszköz, amelynek segítségével az egyház a Szent Hivatal révén
ellenőrzést gyakorolt híveinek gyülekezete fölött. Az egy második eszköznek bizonyuló index
hatásosan akadályozta meg, legalábbis a század első felében, hogy a nyilvánosság hozzájusson
olyan könyvekhez, amelyeket Róma veszélyesnek ítélt – beleértve a szabadkőművesség
történetére és magára az inkvizícióra vonatkozó munkákat. Amint láthattuk, az indexet először
1559-ben adták ki, és érvényben maradt az elkövetkező több mint négyszáz év során. Az 1960-
as években az egyetemek katolikus tanárainak és tanulóinak nemcsak az olyan tekintélyes
klasszikusok olvasását tiltották meg, mint Voltaire és Stendhal, hanem a Sartre-hoz, Simoné de
Beauvoirhoz és André Gide-hez hasonló alkotók időszerű és fontos műveit is – olyan
könyveket, amelyek abban az időben majdnem minden egyetem szemináriumainak napirendjén
szerepeltek.
Erre az időre azonban az index egyre tarthatatlanabbá vált. A világi hatóságok által korábban
betiltott művek – az Ulysses, a Lady Chatterley szeretője, a Lolita, még De Sade márki művei is
– azonnal beszerezhetőkké váltak akármelyik jól ellátott városi könyvesboltból, nem is beszélve
az egyetemekről. Maga az irodalom vált egyre szabadszájúbbá, és a néhány évvel korábban még
nyomdafestéket nem tűrő szavak, a szexualitás képi megjelenítései és az istenkáromló szövegek
majdhogynem kötelezővé váltak. A Krisztus utolsó megkísértésében Nikosz Kazantzákisz
nemcsak hogy igencsak szokatlan módon ábrázolta Jézust, hanem, még ha csak egy álombeli
jelenetről van is szó, lefestette, amint szexuális viszonyba kerül Máriával. Annak ellenére, hogy
a könyvet olyan különböző szellemi nagyságok támogatták, mint Thomas Mann és Albert
Schweitzer, azonnal indexre került. Ám olyan sok más mű jelent meg, közülük sok kiemelkedő
irodalmi értékű is, hogy még a fanatikusan buzgó cenzorok is nehezen tudtak lépést tartani
velük. 1966-ban VI. Pál pápa hivatalosan is eltörölte az indexet.

A HOLT-TENGERI TEKERCSEK FÖLÖTTI ELLENŐRZÉS

Bizonyos mértékig az index eltörlése csupán merő formalitásnak bizonyult – már korábban is
halálra volt ítélve a modern világi kultúra újabb és újabb irányzatainak megjelené- sével. A
művelt katolikusok óhatatlanul is a teológiailag elfogadhatatlan művek egész sorának tették ki
magukat, figyelmen kívül hagyva az egyház tiltásait. Akadtak azonban olyan területek, ahol az
egyház még mindig képes volt szabályozni, ellenőrizni és megtiltani mind a tudáshoz való
hozzájutást, mind az információk szabad áramlását, éppen olyan szigorral, mint tette azt a
középkor folyamán. Talán a leghírhedtebb ilyen eset a holt-tengeri tekercseké. A Szent Hivatal
az egyház megbízásából a Pápai Bibliabizottság révén cselekedve elkövette azt, amit az egyik
tudós a következő- képpen nevezett: „A 20. század par excellence (legteljesebb) tudományos
botránya.”2
Az 1880-as években az újdonsült modernista mozgalom még nem vált se felforgatóvá, se
nem keveredett rossz hírbe. A kor ifjú, modernista tudósai között naiv hiszékenység és
idealisztikus derűlátás uralkodott, önelégült elbizakodottság arra nézvést, hogy a tudományos
keretek közé foglalt régészeti kutatás majd igazolja a Szentírás szó szerinti igazságát, és nem
ellentétes bizonyítékokat fog feltárni. Az École Biblique et Archéologique Française de
Jérusalem (Jeruzsálemi Francia Bibliai és Régészeti Iskola) – amely ténylegesen zsarnoki
módon őrködött a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kutatások fölött, gyakorta manipulálva
azokat – a modernisták első nemzedékének szüleménye volt, még mielőtt az egyház felismerte
volna, milyen szédítően közel került ahhoz, hogy aláássa a saját helyzetét. Az iskola 1882-ben
kezdte meg működését, amikor egy Domonkos-rendi francia szerzetes a Szentföldre tett
zarándoklata során elhatározta, hogy alapít egy dominikánus rendházat Jeruzsálemben, amely
egy templomból és egy kolostorból állt volna. Kiválasztott egy olyan helyet, ahol az ásatások
felszínre hozták egy ottani templom romjait. (A hagyomány szerint ezen a helyen kövezték
halálra Szent Istvánt, az első keresztény mártírt.)
Róma nemcsak hogy támogatta az ötletet, de el is kezdte alaposabban kidolgozni és
kiszélesíteni a terv hatókörét. XIII. Leó pápa azt ajánlotta, hogy alapítsanak egy bibliai
tudományokkal foglalkozó iskolát is. Ez annak rendje és módja szerint 1890-ben alakult meg
Albert Lagrange atya vezetésével, és hivatalosan 1892-ben nyitotta meg a kapuit, akkoriban
tizenöt bentlakásos tanulónak nyújtva szállást és tanulási lehetőségeket. Az intézmény egyike
volt a kor jellegzetes modernista vállalkozásainak. Az iskolán belül a keresztény tudósokat
fölfegyverezték azzal a tudományos szakértelemmel, amely szükségeltetett a hit
megerősítéséhez a történelmi és régészeti kutatások jelentette kihívásokkal szemben.
Tíz évvel később csalódottság uralkodott el, és a modernizmusra a hivatalos szégyen és
szidalmazások felhője borult. 1902-ben Leó pápa létrehozta a Pápai Bibliabizottságot, egy olyan
intézményt, amelynek párhuzamosan kellett dolgoznia a Szent Hivatallal a katolikus
bibliakutatás felügyelésében és ellenőrzésében. Ekkorra elegendő volt csupán megemlíteni a
történelmi vagy régészeti kutatásokat ahhoz, hogy valaki az átkok tömegét zúdítsa saját fejére; a
bizottság alaposan átvizsgálta Lagrange-t iskolájával együtt. Mindazonáltal gyorsan
megállapították, hogy az hű maradt a hivatalos doktrínához és a hagyományokhoz, és a szíve
még mindig a helyén volt, már ami az egyházhoz való hozzáállását illeti. Írásainak jó része
valóban kísérletet tesz arra, hogy megcáfolja a modernista állításokat. Ennek következ-
ményeképpen Lagrange-t kinevezték a Pápai Bibliabizottság tagjává, vagyis inkább
„szakértőjévé”. Újságja, a Revue biblique, egészen 1908-ig megjelent, amikor is a bizottság
saját lapot alapított.
A kapott támogatás ellenére Lagrange-t továbbra is állandóan modernizmussal vádolták a
vallásos hierarchia alsóbb lépcsőfokain lévő társai. Ezek a vádaskodások annyira megviselték,
hogy 1907-ben felhagyott az Ószövetség- kutatással. 1912-ben úgy döntött, hogy végleg szakít
a bibliai tudományokkal, és elköltözött Jeruzsálemből. A pápa azonban sietve biztosította
támogatásáról, visszarendelte a helyére, és sürgette, hogy kezdjen újra dolgozni. Kötelességtudó
vezetése alatt az École Biblique, amelyet eredetileg a modernizmus segítésére alapítottak, most
a mozgalom elleni bástyává lett. Fél évszázaddal később ilyen volt az az intézmény, amely
szerét ejtette, hogy valóságos monopóliumot alakítson ki a holt-tengeri tekercsek kutatását
illetően.
Ezeknek az ősi szövegeknek – a kereszténység hajnalából és még korábbról származó
dokumentumok – első darabjait 1947- ben fedezték föl egy Kumrán melletti barlangban, a Holt-
tenger partján, háromnegyed órányi autóútra Jeruzsálemtől. Kiderült, hogy a barlang, amelyet
később l-es számúként emlegettek, nem csak egy tekercset rejtett. Az elkövetkező évtizedben
még további tíz közeli barlangban találtak írásos tekercseket, amelyek közül némelyik
viszonylagos épségben maradt fenn, némelyik viszont annyira töredékesen, hogy kirakósjáték-
szerűen kellett a helyükre tenni a darabjait. Az amerikai és az izraeli tudósok gyorsan
közzétették eredményeiket, amelyek óriási izgalmat keltettek szerte az egész világon. A
kumráni tekercsek voltak a legrégebbi ilyen dokumentumok, amelyek valaha is napvilágra
kerültek a Szentföldön. Szemmel láthatóan a keresztény korszak kezdete körüli időkből
származtak, és egy messianisztikus, apokaliptikus eszméket valló vallásos közös- ség életéről
tanúskodtak, amely körülbelül 2000 vagy még több évvel ezelőtt élt a helyszínen és környékén.
Egészen addig, ameddig a tekercseket egy elszigetelt zsidó szektához lehetett kötni, a
katolikus egyház és a Szent Hivatal közömbös maradt irántuk, meglétüket csupán érdekes
történelmi és régészeti adalékként értékelve. 1950-ben azonban egy a Sorbonne-on tanító
professzor, André Dupont-Sommer, tartott egy nemzetközi figyelmet felkeltő nyilvános
előadást. A holt-tengeri tekercsek egyikét úgy írta le, hogy az szerinte „az Új Szövetség
Szektájának” leírását tartalmazza. Ennek a szektának a vezetője egy az Igaz Tanító elnevezésű
messia- nisztikus figura volt, aki üldöztetést és mártírhalált szenvedett. Követői úgy hitték, hogy
közel a világvége, s csak azok fognak megmenekülni, akiknek erős a hite a „Tanítóban”.
Nemzetközi megdöbbenést keltett, amikor Dupont-Sommer arra a következtetésre jutott, hogy
az Igaz Tanító számos szempont- ból „pontos előképe Krisztusnak”.3
A római egyház azonnal pánikba esett. Az elszigetelt zsidó szektára vonatkozó
dokumentumok ügye egy dolog volt, azok azonban, amelyek kompromittáló vagy kétes fényt
vethetnek a kereszténység eredetére, egészen más lapra tartoztak. A katolikus tudósoknak
korábban felajánlották, hogy közelről tanulmányozhatják a tekercseket; akkor kevés érdeklődés
mutatkozott ennek elfogadására. Most azonban intézkedéseket kellett tenni a várható kár
minimalizálására és az álcázásra. Bevezették a leleteken végzett tudományos vizsgálatok
ellenőrzését. A kumráni tekercseket mindenáron úgy kellett a nagyközönség elé tárni, hogy
azokat időben eltávolítsák a kereszténység eredetétől, s hogy kapcsolatuk a katolikus
hagyományokkal, tanításokkal, doktrínákkal és dogmákkal csupán véletlenszerű vagy
lényegtelen legyen. Az Ecole Biblique Domonkos-rendi igazgatója, Roland de Vaux atya, noha
nem rendelkezett semmiféle régészképzettséggel, több fronton zajló hadjáratot indított azért,
hogy amennyire csak lehetséges, a lehető legnagyobb hatalmat szerezze meg a tekercsek fölött.
1951 és 1956 között De Vaux saját ásatásokat kezdett Kumrán vidékén. Célja az volt, hogy
bizonyítékot találjon – vagy ha lehetséges, kitaláljon – arra, hogy a tekercseknek valóban semmi
közük sem volt a korai kereszténységhez, hogy csupán egy elszigetelt és nem jellegzetes
sivatagi szektához tartoztak, amely még a kor „hivatalos” zsidóságától is elszakadt. A tekercsek
korát természetszerűleg összhangba kellett hozni ezzel a magyarázattal. Következésképpen De
Vaux-nak néhány félreérthetetlenül gyanús régészeti műveletben kellett produkálnia magát –
mint például kitalálni falakat ott, ahol egyáltalán nem voltak, azzal az egészen egyszerű
félmegoldással, hogy az ásatási helyszín bizonyos részeit feltáratlanul hagyta.4 Az ilyen
módszerek segítségével megkísérelte saját időrendjét felállítani a tekercsekkel kapcsolatban,
biztonságosan és kétségbevonhatatlanul a keresztény korszak előttre datálva azokat.5
Időközben további tekercsek és -töredékek kerültek napvilágra – esetenként tömeges
mennyiségben. Kezdett összeállni a kép, amely azzal fenyegetett, hogy még kínosabban fogja
érinteni az egyházat, mint amennyire első alkalommal tűnt. Valóban zavarba ejtő párhuzamok
bukkantak elő a korai kereszténység és a kumráni közösség között, amelyekre a holt-tengeri
tekercsek szolgáltatták a tanúbizonyságot. Ezzel egy időben a kumráni közösség kezdett nem
egy elszigetelt sivatagi közösségnek tűnni, hanem olyan központnak, amely bizonyos
jelentőséggel működött az újtestamentumi időkben, és fontos szerepet játszott a kor
eseményeiben. Még rosszabb volt az, hogy nemcsak messianisztikus és apokaliptikus tanokat
valló közösségnek bizonyult, hanem harcias és lázadó eszméket hirdetőnek is, amely azért
küzdött, hogy a Szent- földet kiragadja a Római Birodalom igájából, és visszaállítsa az
ótestamentumi zsidó birodalmat. Más szóval irányultságuk éppen annyira volt vallási, mint
politikai.6 Az ilyenfajta tendenciát egyre nehezebb volt összeegyeztetni a keresztény
hagyomány bárányszelídségű Megváltójával, aki arra biztatta a követőit, hogy ha megütik őket,
békés mártíromsággal tartsák oda a másik orcájukat is. A tekercsek fölötti ellenőrzés és az
esetleg adódó kínos fölfedezések kezelése egyre sürgetőbbé vált az egyház számára.
Az ügyeskedő machiavelliánus politizálás útján De Vaux megkísérelte kineveztetni magát a
nemzetközi tudósok azon csapatának élére, amelyet azért hívtak össze, hogy rekonstruálja,
lefordítsa és közzétegye a Kumránnál talált tekercseket.
Megpróbálkozott azzal is, hogy az egész nemzetközi csapatot, így a holt-tengeri tekercsekkel
kapcsolatos mindenféle munkát, az École Biblique felügyelete alá helyezze – emlékezzünk, egy
olyan domonkos intézményről van szó, amely a Pápai Bibliabizottság révén egyenesen a Szent
Hivatalnak tartozik beszámolási kötelezettséggel! De Vaux tovább egyengette a saját útját azzal,
hogy kiadatta a kumráni anyagokkal kapcsolatos hivatalos tudományos magazint. Ezenkívül
sikeresen megválasztatta magát a föltételezett végleges kumráni fordítások, vagyis a
Discoueries in the Judean Desert (Fölfedezések a júdeai sivatagban) főszerkesztőjévé, amely az
Oxford University Press gondozá- sában jelent meg. Ezeken a módokon képes volt ellenőrzést
gyakorolni afölött, hogy mi az, amit adjanak ki, és mit ne, továbbá hogyan szerkesszék és
fordítsák a szövegeket. Az eredménye mindennek az lett, hogy képes volt az összes kumráni
dokumentum értelmezésére vonatkozó, látszólag megtámadhatatlan hagyományt teremteni. De
Vaux és pártfogoltjai így a holt-tengeri tekercsek nemzetközileg elismert szakértőivé váltak, és
úgy tűnt, hogy a nagyvilágnak egyáltalán nincsen semmi oka kételkedni tisztességükben.
Ilyenek voltak azok a körülmények, amelyek között a holt-tengeri tekercsek kutatása
körülbelül negyvenöt évig folytatódott. Jelen könyv szerzői egy korábbi munkájukban, a The
Dead Sea Scrolls Deceptionben részletes időrendben elmesélték a történetet. Itt elég annyit
megjegyezni, hogy az 1990-es évek elejéig az École Biblique gyakorlatilag kizáró- lagosan
rendelkezett a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kutatás és az összes új felfedezés területén.
A szövegekhez való hozzáférést csak olyan tudósoknak engedélyezték, akiknek magyarázatai
nem érintették kínosan az egyházat vagy annak doktrínáit. Amikor John Allegro – a tekercsek
felügyeletével megbízott csapat egyik nem katolikus tagja – megengedte magának, hogy vitába
szálljon a „hivatalos” értelmezéssel, módszeresen a perifériára kényszerítették, és tudományos
körökben lejáratták.
Negyvenöt éven keresztül a tekercsek ténylegesen magántulajdonnak számítottak – egy
elsődlegesen katolikus tudósokból álló csapat magántulajdonának, akik az École Biblique-nek, a
Pápai Bibliabizottságnak és a Szent Hivatalnak tartoztak beszámolási kötelezettséggel. Ez a
csapat köntörfalazott, mellébeszélt, taktikázott, és húzta az időt. Az egyházat esetlegesen kínos
helyzetbe hozó dokumentumok kiadása indokolatlanul késett. Más anyagokat pedig addig nem
adtak közre, ameddig meg nem alapoztak egy megtervezett értelmezésen alapuló olyan
magyarázatot, amely a lehető legkevésbé vetett kétes árnyékot az egyházra. Szándékosan
terjesztették a vitatható időrendet, annak érdekében, hogy a tekercsek korát eltávolítsák a
kereszténységtől, és elejét vegyék annak, hogy úgy tűnjön, mintha a szövegek bármiféle módon
is kapcsolódnának Jézushoz, Szent Jakabhoz, Szent Pálhoz vagy ahhoz a mozgalomhoz, amely
egybeforrt az őskeresztény egyházzal. Az olyan textushelyeket, amelyek túlságos hasonlóságot
mutattak az Újtestamentum szövegeivel, félrefordították, és – legalább egy drámai esetben –
évtizedekig visszatartották.
Hogy csak egy példát említsünk: 1958. július 9-én De Vaux tudóscsapata hozzájutott egy új
tekercsdarabkához, amelyen egy kis szövegrészlet volt olvasható. A töredék annak rendje és
módja szerint kapott egy nyilvántartási számot, a 4Q246-ot, amely a Kumránnál, a 4-es számú
barlangból előkerült 246. töredéket jelezte. A szöveg könnyűnek és fordítás szempontjából
egyértelműnek bizonyult. Az akkor jelen lévő tudósok egyike azt mondta jelen könyv egyik
szerzőjének, hogy a nyersfordítás már a következő reggelen elkészült – amikorra De Vaux
csapatának minden tagja olvasta már, vagy tudta, mi áll rajta. Ami azonban a töredéken
olvasható volt, robbanásveszélyt rejtett magában: „Az Isten Fiának fogják hívni, és a
Legfelsőbb fiának neveztetik majd (…) Királysága örökkévaló lesz.”7
A keresztény Szentírással összefüggő párhuzamok egészen nyilvánvalók. Ez a csekélyke
szövegtöredék képes lett volna semmissé tenni De Vaux csapatának a tekercsek kora
kereszténységtől való eltávolítására tett összes erőfeszítését. Ennek következményeképpen
magának a töredéknek még a létét is szigorúan őrzött titokként kezelték 14 éven keresztül. És
titokban is maradt volna, ha De Vaux csapatának egyik tagja nem ejt el egy rá vonatkozó
megjegyzést a Harvard Egyetemen 1972 decemberében tartott előadásában. Még akkor is
megtil- totta minden más kutatónak, hogy az önálló tanulmányozás céljaira másolatot készítsen
a töredékről. További 18 évnek kellett eltelnie, míg a szöveget név nélkül kiszivárogtatták egy
népszerű, bibliakutatásokkal foglalkozó újság, a Biblical Archaeology Review számára, amely
1990-ben közreadta.8
Így tehát 32 évvel első lefordítását követően a kérdéses szöveg ismert volt De Vaux
kutatócsoportja számára, de mielőtt akár egy hangot is kiejtettek volna a szájukon a dologról, az
egyházi szakértők időközben naivan színleltek, és folyamatosan mellébeszéltek. 1968-ban
például Xavier Leon-Dufour, De Vaux barátja és a Pápai Bibliabizottság tagja ravasz módon azt
írta: „A kumráni tekercsek egyike sem beszél »az Ember Fiáról«.”9 Egyáltalán semmit sem
mondott az „Isten Fiára” vonatkozó utalásról, és továbbra is kitartott azon véleménye mellett,
hogy a tekercseken megemlített kumráni közösségvezetőnek semmi köze sincsen Jézus
alakjához. Tizenegy évvel később, 1979-ben, Jean Danielou bíboros, De Vaux egy másik
barátja, kiadta saját könyvének angolra fordított változatát The Dead Sea Scrolls and Primitive
Christianity (A holt-tengeri tekercsek és a korai kereszténység) címmel. Továbbra is azt
hangoztatta, ami a hivatalos irányzatban benne foglaltatott. Figyelembe se véve az „Isten Fia”
szövegrészt, ő is amellett érvelt, hogy nem létezhet kapcsolat Jézus és a kumráni közösség
vezetője között.
Csupán az 1990-es évek elején kezdtek végül lassanként megváltozni a holt-tengeri
tekercseket kutató tudományt befolyásoló körülmények. Ez a változás nagymértékben
köszönhető James Robinson professzor makacs kitartásának; a tudós annak a csapatnak a
vezetője volt, amely lefordította a Nag-Hammádinál, Egyiptomban talált ún. gnosztikus
evangéliumok szövegeit. A másik említésre méltó név Robert Eisenman professzoré, aki a Long
Beach-i Kaliforniai Állami Egyetem tanára, és aki már régóta harcolt a kumráni tekercsek
„szabadon bocsátása” érdekében. Egy névtelen forrásból származó negatívokra támaszkodva
Robinson és Eisenman kiadtak egy kétrészes fotósorozatot, Facsimile Edition of the Dead Sea
Scrolls (A Holt-tengeri tekercsek hasonmás kiadása) címmel. A kumráni tekercsek teljes
terjedelemben először váltak elérhetővé a független kutatók számára.
Végre megnyíltak a zsilipkapuk. A kaliforniai Huntington Könyvtár egyike volt azon
intézményeknek, amelyek fényképeket őriztek az összes tekercsről – biztosítási célból, ha netán
a közel-keleti konfliktus során az eredetik elpusztulnának. Három hónappal Robinson és
Eisenman kiadásának megjelenése után a Huntington szembeszállt az École Biblique-kel,
amikor kijelentette, hogy gyűjteményét elérhetővé kívánja tenni a tudósok számára. Eisenman
volt az első, aki hozzáférhetett az anyaghoz. Ő és a Chicagói Egyetem- ről Michael Wise
professzor gyorsan összehívtak két csapatot, mindegyikük a saját egyetemén, hogy nekifogjanak
az ötven legfontosabb, még egyedül eredeti nyelven meglévő szöveg fordításának. Ezeket 1992-
ben a The Dead Sea Scrolls Uncovered (A holt-tengeri tekercsek feltárása) címmel jelentették
meg.
Manapság az egyház már nem gyakorol ellenőrzést a Kumránban talált tekercsek fölött, de
még mindig tesz kísérleteket az értelmezés ellenőrzés alatt tartására. A katolikus tudósok
továbbra is hangoztatják saját, hivatalosan megállapított véleményüket – és ezenközben
megpróbálják túlkiabálni az ellenkező hangokat. Ami az egyházat illeti, a holt-tengeri
tekercseknek továbbra is időben távol kell maradniuk a kereszténység eredetétől, mert különben
a vallásra vetülő fény rossz színben tüntetné fel a hivatalos doktrínákat és dogmákat.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Hittani Kongregáció

A holt-tengeri tekercseket fedő borító 1962-ben még mindig érintetlen volt, és a benne rejlő
szövegek a világ nagy része számára gyakorlatilag ismeretleneknek számítottak. Az egyháznak
akkoriban voltak más, sokkal sürgetőbb és aktuálisabb ügyei, amelyekkel meg kellett küzdenie,
és ezek sokkal drámaibb és észrevehetőbb érdeklődést váltottak ki az egyházi hierarchia
szereplőiből, a hívők gyülekezetéből, a médiából és a közvéleményből. A 20. század
legragyogóbb, legliberálisabb, leghaladóbb gondolkodású és demokratikus szellemiségű pápája,
XXIII. János megkezdte a rendrakást az egyház saját háza táján, és tevékeny és alkotó módon
elkezdte közelíteni a modern korhoz. Ez a vállalkozás öltött testet a II. Vatikáni Zsinatban,
amely 1962. október 11-én nyílt meg, és 1965 végéig ülésezett.
XXIII. János pápa vetette föl a zsinat első ötletét 1959 januárjában, egy bíborosi konklávén.
Amint elmondta, reformista zsinatot szeretett volna, amelyen megújítanák az egyházat, és a
második világháborút követő helyzethez igazítanák. Gyógyulási folyamatot szeretett volna
elindítani, amely a kereszténység különböző egyházait egy zászló alatt egyesítené. A protestáns
egyházzal kialakult helyzet norma- lizálására törekedett, valamint arra, hogy megszüntesse a
szakadékot a római katolikus és a keleti ortodox egyház között, amelyek 1054-ben kölcsönösen
kiátkozták egymást.
A Kúria megdöbbent. Szorgalmas munkával igyekeztek megakadályozni, hogy a pápa
zsinata összeüljön, vagy elérni, hogy ha ez nem sikerül, legalább késleltessék. Az egyházfő az
efféle hozzáállás ellenére is tovább folytatta előkészületeit, olyan tekintélyt tudva a magáénak,
mint egykori elődjei. Olyan zsinatot képzelt el, amely nemzetközi és ökumenikus. Ennek
megfelelően megkezdte az alapvető munkálatokat, a kommunikációs csatornák kialakításával –
nemcsak a többi keresztény egyházzal, hanem más vallásokkal is. Az anglikán egyház
megalakítása óta első alkalommal találkozott a római egyházfő Canterbury anglikán érsekével.
Hasonló kapcso- latokat kezdett kiépíteni a görög és az orosz rítusú ortodox egyházakkal. Első
alkalommal engedélyezték a katolikus képviselőknek, hogy részt vegyenek az Egyházak
Világtanácsának gyűlésén. Továbbá párbeszéd kezdődött a zsidósággal, amelynek
eredményeképpen a pápa az egyik enciklikájában kijelentette, hogy a zsidó nép mentesül
mindazon vádak alól, amelyek szerint bármiféle szerepük lett volna Jézus halálában.
XXIII. János megnövelte a Bíborosi Kollégium létszámát is, új tagokat kinevezve a Föld
összes kontinenséről, így a Kúriát nemzetközibbé téve, mint az eddig valaha is volt. 1960-ban
alapított egy hivatalos részleget, amelynek feladata minden keresztény egyház egyesítésének
felkarolása és segítése volt. 1962 márciusában hozzáfogott a kánonjogi törvények teljes körű
revíziójához, amelynek dokumentuma végül 1983-ban látott napvilágot.
Ilyen előkészületek zajlottak a II. Vatikáni Zsinatot megelőzően. Amikor az végül 1962
októberében összeült, ügyeit nyíltan intézte, nem pedig azzal a paranoid titkolózással, amely az
egyház ügyvitelét a múltban jellemezte.
Valóban, nem kevesebb, mint 18 nem katolikus egyházi megfigyelő volt jelen. Mindez a
Kúria és a Szent Hivatal egyes tagjait arra sarkallta, hogy panaszt emeljenek: a pápa
eretnekekkel tart kapcsolatot, ami pedig a kánonjog szerint bűn volt.
A pápa ellenzékét a zsinat egész működése alatt, nem túl nagy meglepetésre, Alfredo
Ottaviani bíboros, a Szent Hivatal akkori prefektusa irányította. Ismételten megkísérelte
bebiztosítani azt, hogy a zsinatot a Kúria irányítsa. A pápa személyes kisugárzása és az általa
újonnan kinevezett bíborosok azonban végül döntően az ő oldalukra billentették a mérleget. A
Kúria azon számítását, hogy uralja a zsinatot, alaposan keresztülhúzták. Az összegyűlt egyházi
személyek és egyúttal a nagyvilág számára is sokkolóan nyilvánvalóvá vált, hogy a Kúria a
közhiedelemmel ellentétben többé nem képviselte az egyház egészét.
Ahogyan zajlottak a zsinat eseményei, a harcias „öreg gárda” gyakorlatilag minden területen
visszavonulásra kényszerült, és radikális, új reformokat vezettek be. Az egyik ilyen újítás,
amely azonnal szembetűnő volt, a szentmise menetében következett be: a misét többé nem
latinul, hanem nemzeti nyelven kellett celebrálni. Ezzel egy időben a hírhedt „Hibajegyzékéét
(Syllabus), amelyet még IX. Pius hirdetett meg a Szent Hivatal révén, mint idejétmúltat és
aktualitását vesztettet megszüntették. Mielőtt véget ért volna a zsinat, feloldották a római
katolikus és a görögkeleti egyház közt létező kiátkozást. Egy 1963 tavaszának végén kiadott
enciklikában XXIII. János pápa hivatalosan is elismerte és üdvözölte a 19. századi elődjei által
nyíltan elítélt haladás és fejlődés eszméjét. És egy római egyházfőtől szokatlan kijelentéssel az
enciklika biztosította minden emberi lény jogát ahhoz, hogy „imádja Istent saját lelkiismerete
szerint”.1
1963. június 3-án, röviddel enciklikája kibocsátása után, meghalt XXIII. János. Június 21-én
Giovanni Battista Montinit, a Szent Hivatal szakértőjét választották utódjául, VI. Pál néven.
Akkorra a zsinat reformprogramja már túlságosan nagy lendületet vett ahhoz, hogy meg
lehessen állítani. Mindenesetre észrevehető lassulás következett be az események menetében, és
a katolikus és nem katolikus világ által egyaránt reménykedve várt fejlődés lassan megállt, azt
követően pedig fokozatosan visszájára fordult.
Bizonyos körökben a II. Vatikáni Zsinat haladó szelleme töretlen maradt. A misét például
hivatalosan még mindig nemzeti nyelven kellett celebrálni. Az indexet eltörölték, és nem történt
komoly kísérlet a felélesztésére; nem próbálták meg újra bevezetni a „Hibajegyzékéét sem. De a
hívek közösségére közvetlen gyakorlati jelentőséggel bíró ügyek nagy része esetében a zsinat
szellemét csúnyán elárulták. Az abortusz továbbra is kiközösítéssel megtorolható bűncselek-
mény maradt. És amíg az olyan kilátások, mint a túlnépesedés és a természetes erőforrások
kimerülése, Damoklész kardjaként függ a bolygónk felett, az egyház homokba dugja a fejét,
makacsul megtagadva a veszély elismerését, és továbbra is hajthatatlanul ragaszkodik a
születésszabályozást illető álláspontjához, ami a kérdést tragikus módon visszatartja attól, hogy
lépést tarthasson az idővel; ez a viselkedés számos katolikust elidegenít az egyháztól, és sok
ember számára kínzó lelkiismereti problémákat vet föl.
A II. Vatikáni Zsinat kezdetén XXIII. János pápa alapított egy bizottságot, amelynek a
születésszabályozást illető kérdések megvizsgálása volt a feladata. Az egyház állásfog- lalása
szerint a mesterséges fogamzásgátlás valóban halálos bűn, amiért a pokol tüzében való örök
szenvedés lesz a büntetés. Nagy szerencsétlenség, hogy az egyházfő meghalt, még mielőtt az
ügyet a zsinat elé bocsáthatták volna.
Amikor 1964 októberében tárgyalni kezdtek, az egyházi személyek közül számosan sokkal
engedékenyebb hangulatban voltak; amint ez nyilvánvalóvá vált, Agagianian bíboros, aki
prominens tagja volt mind a Szent Hivatalnak, mind pedig a Pápai Bibliabizottságnak, rövid
úton megkurtította a vitát. A kérdéses ügyet, amelyet a zsinatnak kellett volna eldöntenie,
ehelyett az új pápa elé utalták, aki megerősítette saját tekintélyét, és magának tulajdonította a
döntés jogát.
Amikor a zsinat hajlani kezdett a bizottság nagyobb rugalmasságra intő tanácsai felé, VI. Pál
hozzáadta saját kiegészítéseit, amelyek gyakorlatilag elvették az élét minden meghirdetett
reformnak. Ezeket a kiegészítéseket a bizottság tagjainak nagy többsége hevesen ellenezte; a
pápa 1968. július 25-ei nevezetes, Humanae vitae kezdetű enciklikájának kibocsátásával
válaszolt, amely, teljes súlyával támaszkodva a csalatkozhatatlanság dogmájára, végérvényesen
betiltotta a mesterséges fogamzásgátlást. A régi „Hibajegyzék” megszűnt, ám helyette egy nem
kevésbé szűk látókörű, idejétmúlt és reakciós elvet kezdtek meghirdetni.
1963 novemberében, a II. Vatikáni Zsinat egyik vitája során Frings kölni bíboros vette
magának a bátorságot, hogy magát a Szent Hivatalt bírálja. Módszerei, mondja,

„...nincsenek összhangban a modern időkkel, és a

világban botrány tárgyát képezik (…) Senkit sem lehet bíróság elé vinni és elítélni
anélkül, hogy ki ne hallgatnák, anélkül, hogy ne tudná, mivel is vádolják”.2

Alfredo Ottaviani bíboros, aki akkoriban a Szent Hivatalt irányította, azon volt, hogy
fenntartsa a komor elődje, Merry del Val által bevezetett rendet. Ezért úgy válaszolt, hogy
minden, a Szent Hivatalt érő támadást akként fognak fel, „mintha az közvetlenül a pápa ellen
irányult volna”.3 A televízió és a média korában azonban még a Szent Hivatal sem hagyhatta
teljes mértékben figyelmen kívül az imázs és a propaganda kérdéseit. 1965-ben VI. Pál pápa
felügyelete alatt az intézmény levetette azt a nevet, amely évszázadokig rettegést és
visszatetszést keltett. Új prefektusának, a jugoszláv Franjo Seper bíborosnak irányítása alatt –
kevésbé fenyegető módon, egyúttal azonban sokkal tömörebben is – Hittani Kongregációra
változtatta a nevét. E megnevezés alatt folytatja működését azóta is az inkvizíció – mintha egy
tiszta név megszabadíthatná véres és uszító múltjától! 1997-ben azonban dr. Paul Collins, a
Harvard Egyetem diplomása, ezenkívül pedig pap, a következőket írta:

„A Szent Hivatal ugyan megváltoztatta a nevét, de az alapját képező ideológia

megmaradt. Módszereit tekintve semmiben sem változott. Még mindig hitelt ad a
névtelen följelentéseknek, szinte sohasem foglalkozik közvetlenül a vádlott személlyel,
kijelentések visszavonását követeli, és hallgatásra kényszerít, valamint továbbra is
harmadrangú teológusokat alkalmaz szakértőként és bíróként. Ennek a szervezetnek
nincs helye a kor egyházában, megreformálhatatlan egység, ennélfogva el kell
törölni.”4

Dr. Collins továbbmenve megállapítja, hogy a Hittani Kongregáció által elkövetett bűnök
szükségképpen az egész Kúria bűnei is – a Kúria létezésének pedig egyetlen célja, „hogy
megtámogassa a pápaságot (…) hogy a pápa erőit szolgálja, és nem az egyház rendjét”.5
Egy valamivel kevésbé kritikus szemlélő szerint a kongregáció

„az az eszköz, amelynek segítségével a Szentszék elősegíti a hit elmélyülését, és

éberen vigyáz annak tisztaságára. Ennek értelmében ez a szervezet a katolikus
ortodoxia megfelelő őrzője. Nem véletlenül foglalja el az első helyet a római Kúria
kongregációi között”.6
 A Hittani Kongregáció elsőbbségét VI. Pál hagyta jóvá, és kijelentette, hogy ez a szervezet a
II. Vatikáni Zsinat nyomán „a legnagyobb fontosságú kérdésekkel” foglalkozik. Jelenleg nem
nagy létszámú intézmény, és többé arra sem képes, hogy inkvizítorok agresszív, támadó
osztagait küldje szét az egész világban. Úgy hihetjük, hogy körülbelül harminc személy tartozik
hozzá, akik teljes munkaidőben dolgoznak itt. Míg bevallott feladatuk az, hogy vigyázzanak a
hit „tisztaságára”, a valódi céljuk az, hogy megvédelmezzék a pápaság hatalmát, és elnémítsák
az ellenkezőket. E célból mesterévé váltak annak, amit prefektusuk „a soprassedere
művészetének” nevezett – ez a dolgok elnapolására használatos olasz kifejezés, annak
érdekében, hogy hagyják a dolgokat „megérni”.7 Más szóval a kongregáció akkor fog
cselekedni, ha biztos lehet benne, hogy ezt büntetlenül teheti, a saját törvényei szerint – például
kinyomozni, elnémítani, elnyomni, sőt kiközösíteni egy ellentétes véleményen lévő teológust.
Amikor a szervezet nem cselekedhetett büntetlenül – amikor példának okáért félő, hogy tettük
visszahatást vált ki a hívőkből –, a kongregáció mind a változást, mind a döntéshozatali
folyamatot visszatartotta, és az időre játszott. Azalatt, amíg így tesz, gyűlöletet, haragot és
bosszúszomjat vált ki és táplál, ellenszenvét pedig majdhogy- nem szeretetteljesen nyilvánítja
ki. Az 1990-es évek közepén egy vicc járt körbe a Vatikán hivatalaiban: egy újszülöttet találnak
a Hittani Kongregáció termeinek egyikében, és a kongregáció prefektusa rettentően
felháborodik, mert úgy véli, hogy az egyik pap a felelős a történtekért. Egy monsignore azonban
félrehívja, és megpróbálja lecsillapítani aggodalmait: „Bizonyos, hogy nem tőlünk származik.
Ebben a hivatalban semmit sem végeznek el kilenc hónap alatt.” Egy másik tiszt- ségviselő is
egyetért, és hozzáteszi: „Egy gyermek csodálatos dolog, a szeretet gyümölcse. Ennélfogva
teljesen bizonyos, hogy nem tőlünk származik.”8
A Kúria összes úgynevezett kongregációja vagy részlege közül a Hittani Kongregáció a
legfontosabb. Valósággal uralja a Kúriát; minden esetben elsőként említik a nevét. Ténylegesen
ez a szervezet a Vatikán legerősebb hatalma; hivatalos feje maga a pápa. Fő végrehajtó rangban
lévő embere, a főinkvizítor modern megtestesítője, ma prefektus néven ismert. Az Új katolikus
enciklopédia (The New Catholic Encyclopaedia) szerint e kongregáció „elsődleges feladata
mindenkor az volt, segítse a pápát, hogy megőrizze az egyház hitbeli és erkölcsi doktrínáinak
egységét”.9 Egy függetlenebb szakértő szerint a pápaság az 1870. évi I. Vatikáni Zsinattól, ha
már nem élőbbtől fogva, „elszánt volt arra, hogy a teológiát az ellenőrzése alá vonja”10, és
ennek kivitelezésében elsődleges eszköze a Hittani Kongregáció.
A kongregációnak ma abban az épületben van a székhelye, amely egykor az inkvizíció
palotájaként szolgált, vagyis a Casa Santában, egy hatalmas, díszes épületben, impozáns
kapubejárattal a Via del Sant’Ufficio útján, közel a Szent Péter-bazilikához. A korábbi
pincebörtönöket irodákká és archívumokká alakították. A kongregáció erről a főhadi- szállásról
irányítja ügyeit, amelyeknek legnagyobb része jogi természetű. Bírósági testületének a feje és
legalább két bírósági jegyző mindig a Domonkos-rendből kerül ki, így megőrizve a hagyomány
jelentette köteléket a 13. századi inkvizícióhoz.
1967-ben, amikor a Hittani Kongregáció fölvette ma is használatos nevét, egy másik szervet
is létrehoztak, hogy vele párhuzamosan dolgozhasson, mégpedig a Nemzetközi Teológiai
Bizottságot. Az volt a szerepe, hogy tanácsadóként működjön a kongregáció mellett. 1976-ban
sürgette a kongregációt, hogy olyan módszereket alkalmazzon, amelyek kevésbé
„inkvizíciósak”, és inkább a megegyezést keresik. Egészen a jelen időig a kongregáció alig
törődött ezzel a tanáccsal. Egy megfigyelő a következőképpen foglalta össze a közelmúlt
eseményeit:
 „Amellett, hogy a Hittani Kongregáció felülvizsgálja a posztokra való kinevezéseket
és az egyházi állásokba való előléptetéseket, úgyszintén vizsgálja egyes teológusok
írásait, amelyekre a püspökök, nunciusok és más teológusok hívták fel a figyelmét. Még
nagyobb odafigyelést szentelnek azoknak a papoknak, akik népszerűvé váltak a
médiában, vagy pedig írásaikat széles körökben olvassák. A Vatikán szintén
összpontosít azokra a teológusokra is, akik a következő témákkal foglalkoznak:
szexuális etika, születésszabályozás, abortusz, cölibátus, válás és újranősülés, pápai
tekintély, püspöki tekintély, a feltámadás és Krisztus isteni voltának problémája.
Afrikában és Latin-Amerikában nagy figyelemmel kísérik a liberális papok
tevékenységét, minthogy írásaikban az egyház tekintélyéről és az osztálykonfliktusról
beszélnek. Vizsgálják a kereszténység és az ázsiai vallások közötti kapcsolatot
boncolgató ázsiai egyházi személyeket is. A Vatikán szintén figyelmet fordít a feminista
teológusokra, akik szexualitásról, az egyházon belüli patriarchátusról és a női papokról
értekeztek.”11

A Hittani Kongregáció minden olyan teológust, hittanárt vagy egyházi személyt kivizsgál,
akiknek kijelentései, legyenek bár írásosak vagy szóbeliek, eltérnek a hivatalos, ortodox
irányvonaltól. Szívesen veszik a bármelyik másik teológustól, hittanártól vagy egyházi embertől
származó, az ilyen személyekre vonatkozó följelentéseket. Amint a kongre- gáció megkezdi
vizsgálódását, nyitnak egy aktát, amelybe minden vonatkozó anyag belekerül – a vizsgálat alatt
álló személy vallomásai, újságkivágások, más médiajelentések, panaszlevelek a kollégáktól
vagy az egyházközség bármelyik tagjától. Az 1971-ben bevezetett rendszer szerint a
kongregáció tagjai és vezetői szombatonként találkoznak, hogy megvizsgálják a folyamatban
lévő ügyet. Ha megállapítják, hogy valóban történt hitbéli tévedés, akkor kikerülhetetlen
események sora indul meg – minden esetben a legnagyobb titkosság mellett.
A kongregáció legelőször a meggyanúsított közvetlen fölöttesével veszi fel a kapcsolatot,
például a helyi püspökkel, aki arra buzdítja a megtévedtet, hogy vonja vissza vagy módosítsa
állításait. Ha a kongregáció úgy dönt, hogy téves vagy veszélyes eszméket terjesztenek írásban,
akkor közvetlenül fordulnak a szerzőhöz. A fölöttesétől vagy magától a kongregációtól
származó figyelmeztetés az első jele annak, hogy az illető ellen vizsgálat folyik. Egy hónapot
adnak neki, amely idő alatt válaszolnia kell az ellene felhozott vádakra. Esetleg automatikusan
Rómába is rendelhetik, hogy személyesen magyarázza ki magát.
1978-ban, röviddel II. János Pál egyházfővé választását követően a Hittani Kongregáció
lecsapott egy francia Domonkos-rendi férfi, Jacques Pohier ügyére, és kivizsgálta;
következményeképpen eltiltották a tanítástól. Egy évvel később visszavonták Hans Küng, az
egyik legelismertebb mai katolikus teológus tanítási engedélyét. Közvetlenül ezután
elbocsátották a Tübingeni Egyetemen betöltött állásából. Amikor olyan pozíciót ajánlottak fel
neki, amelyhez nem szükségeltetett Róma engedélye, Küng a következőket mondta:

„Egy olyan egyházfő ítélkezett fölöttem, aki anélkül vetette el nézeteimet, hogy
valaha is olvasta volna akármelyik könyvemet, és aki mindannyiszor visszautasította a
velem való találkozást. Az igazság az, hogy Róma nem párbeszédre, hanem megadásra
vár.”12

1983-ban az új kánonjogi törvény kijelentette, hogy minden, felsőoktatási intézményben

vallással kapcsolatos anyagokat tanító tanárnak rendelkeznie kell meghatalmazással vagy
jóváhagyással „az illetékes egyházi hatóságoktól” – ami a legjelentéktelenebb esetben is a helyi
püspököt jelentette. Más szóval, az egyik szemlélő megfogalmazása szerint, „a teológusoknak
nem vitatkozniuk kell, hanem szolgálniuk”.13 Nem sokkal később több mint ötszáz német
egyházi személy írta alá a „Kölni nyilatkozat” néven ismert tiltakozó okmányt. Ebben kifejezték
aggodalmukat amiatt, hogy egyre növekszik a tanítástól eltiltott személyek száma. A „Kölni
nyilatkozat” szerint: „Az oktatás engedélyezésének visszavonására szolgáló hatalom a
teológusok megfegyelmezésének eszközévé vált.”14
A Hittani Kongregáció figyelmen kívül hagyta ezeket a panaszokat. 1984 szeptemberében
egy brazíliai ferences rendi szerzetest, Leonardo Boff atyát Rómába rendelték, ahol, amikor
megjelent a kongregáció előtt, egyévi szilenciumra ítélték, ugyanezen év novemberében egy
kiváló holland Domonkos-rendbeli író, Edward Schillebeecx hasonló utasítást kapott – a
harmadikat 1979 óta –, és felszólították, hogy adjon magyarázatot a viselkedésére a kongregáció
színe előtt. 1986 márciusában Charles Curran atyának, a Washingtoni Katolikus Egyetem
tanárának visszavonták a tanítási engedélyét, és egy évvel később elbocsátották állásából.
Szintén 1987-ben történt, hogy Hunthausen seattle-i érseket, a II. Vatikáni Zsinat egyik élharcos
szellemét, ellenséges vizsgálatnak vetették alá. 1988-ban elítéltek egy indián származású
jezsuitát, Luis Bermejót. Egy amerikai jezsuita atyát, Terence Sweeneyt felszólították, hogy
azonnal hagyja abba a papi házasságkötés egyházi fogadtatásáról szóló kutatásait, és égesse el
az összes feljegyzését. Sweeney atya, tiltakozásképpen a régi inkvizíció tüzeinek ilyenfajta újra-
fellobbantása ellen, kilépett a Jezsuita Rendből. Felháborodása felért egy német erkölcsteológus,
Bernard Häring atya méltatlankodásával. Ő durvábbnak és sértőbbnek találta a kongregáció
vezette vizsgálatot, mint azt a négy kihallgatást, amelynek során kényszerítették, hogy jelenjen
meg egy náci bíróság előtt.15
1989-ben a kongregáció hivatalosan megkövetelte, hogy a szemináriumokra és a katolikus
egyetemekre újonnan kinevezettek – rektorok, elnökök, teológia- és filozófia- professzorok – ne
csak hitvallást tegyenek, de hűségesküt is. Hasonló esküt tettek kötelezővé az új lelkészek
számára. Az általános hitvallást kiegészítették, annak érdekében, hogy egy további mondatot is
tartalmazzon: „Szintén szilárdan vallok és megtartok mindent, amit az egyház határozottan
indítványoz a hit és az erkölcs doktrínáira vonatkozóan.”16 Ezeket a lépéseket a kongregáció
kizárólag a saját kezdeményezésére tette. Nem tartottak előzetes konzultációt a
teológusközösséggel vagy bármilyen püspöki konferencia résztvevőivel. A rendelkezések
hirtelen és meglepetésszerűen érték még a Kúria más hivatalait is. A katolikus tudományos
világ berkeiben az azonnali reakció a „mélységes nyugtalanság”17 volt.
1990 májusában a kongregáció bemutatta a javasolt, A katolikus egyház általános
katekizmusának első vázlatát. A 354 oldalas dokumentumban nyomatékosan újra megerősítették
a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, és hallgatólagosan elvetették a II. Vatikáni Zsinat által a
többi hittel és felekezettel való kapcsolatok normalizálását. A kongregáció szövege szerint:

„A feladat, hogy Isten szavának autentikus értelmezését nyújtsuk, legyen az írásban

vagy a hagyományok formájában elérhető, egyedül az egyház élő tanítóinak hivatalára
lett bízva.”18

Természetesen megújították a mesterséges születésszabályozás és az abortusz elítélését.

Elítélték a házasság előtti együttélést, úgyszintén az eutanáziát is. A válás erkölcstelen és
társadalmi káoszhoz vezető lépésnek lett kikiáltva. Az önkielégítés erkölcsi értelemben
elítélendő cselekedetté vált, a homoszexualitást pedig bűnösen lealacsonyítónak bélyegezték.
 A tervezett katekizmust azzal küldték szét a világ mind a 2421 római katolikus püspökének,
hogy véleményezzék azt. A szöveg elkerülhetetlenül kiszivárgott a médiához, és újságokban
jelentek meg belőle származó részletek. Rengeteg ember, úgy katolikusok és nem katolikusok
is, rémülten és döbbenten állt a dokumentum makacsul korlátolt, naiv és erősen reakciós volta
előtt. Az embereket kiábrándították a II. Vatikáni Zsinat reformjaiból, amelyek egy haladóbb
egyházat ígértek, sőt le is rombolták e hitüket, úgy tűnt, a Hittani Kongregáció sziklaszilárdan
ragaszkodik azon reformok semmissé tételéhez, visszaforgatva a történelem kerekét és
eltávolítva az egyházat a körülötte létező modern világtól.
Röviddel azt követően, hogy az új katekizmus szövege napvilágra került, Ratzinger
[*****]
bíboros , a Hittani Kongregáció prefektusa, sietve bástyát emelt a lehetséges ellen-
véleményekkel szemben. Ez egy huszonhét oldalas, A teológus egyházi hivatása című, saját
kezűleg általa írt dokumentum, amelyet hivatalosan a Hittani Kongregáció adott ki. Ebben a
szövegben a prefektus nemcsak az egyéni vélemény- különbségeket ítélte el, hanem ki is
mondta: a „magisztériummal szembeni nyilvános ellenállás is szakadár nézetnek tekinthető”.19
Kategorikusan visszautasította, hogy bárki is rendelkezne a „véleményeltérés jogával.” Épp
ellenkezőleg, a szöveg világosan kimondta, a katolikus teológusoknak nincsen joga, hogy az
egyház meghatározott tanításaitól eltérő véleményt valljanak, és „a teológusnak inkább a hit
eszközének, és nem boncolgatójának kell lennie”.20 Az eltérő véleményeket valóban bűnnek
tekintették: „Az ellenkezés csábításának engedni (…) hűtlenség a Szentlélekkel szemben.”21 Az
egyház még a demokrácia látszatának megőrzésére sem tett kísérletet. „A polgári társadalomhoz
és a demokrácia működéséhez megfelelő irányadó magatartásmintákat nem lehet tisztán és
egyszerűen az egyházra vonatkoztatni.”22 „Az a kötelezettség, hogy emberek a saját
lelkiismeretüket kövessék, nem jogosíthat fel a véleménykülönbségekre.”23 A dokumentum
szövege a következő figyelmeztetéssel zárul:

„A hit szabadsága nem indokolhatja a szakadársághoz való jogot. Ez a szabadság

nem a hitet illető szabadságot jelenti, hanem az embernek az igazság elfogadására való
szabad elhatározását jelenti, erkölcsi kötelezettségeinek megfelelően. ”24

Más szóval, már amennyire meg lehet fejteni a szőrszál-hasogatásnak és a ködösítésnek ezt a
mestermunkáját, az egyén csak annyiban szabad, hogy az egyház tanításaival összhangban
cselekedhet. Az ettől való eltérés nem a szabadság, hanem a bűn példája. A szabadság csupán az
„igazság” elfogadásából áll, és az „igazság” kénye-kedve szerinti megváltoztatása az egyház
egyedüli, különleges előjoga.
1992-ben például egy amerikai Domonkos-rendi papot, Matthew Fox atyát eltávolították
chicagói állásából, mert egy olyan, kreatív és szellemi tudományokat tanító intézményt alapított
Kaliforniában, amelyben egy magát „boszorkány”-nak valló tanár is tanított. 1993-ban a Hittani
Kongregáció három német püspököt arra kényszerített, hogy vonják vissza kijelentésüket,
miszerint a katolikus egyház beleegyezése nélkül újraházasodott személyek is részesülhetnek a
szentáldozás áldásából. 1995-ben Jacques Gaillot evreaux-i püspököt elbocsátották, mert
támogatott egy olyan papot, aki megházasodott, egyetértett az óvszerek használatával mint az
AIDS elleni védekezés hatékony módjával, és azért is, mert csupán fontolóra vette az
egyneműek közötti házasság megszentelését. Amikor megtagadta, hogy lemondjon, a Vatikán
erőszakkal mondatta le. Búcsúmiséjén több mint húszezer ember vett részt.
Ugyanebben az évben egy brazíliai apácát, Ivone Gebrarát két évre egy belgiumi zárdába
száműzték úgynevezett „tanulás” céljából, annak érdekében, hogy „vallási pontatlanságai” itt
kijavíthatok lesznek. Ez alatt az idő alatt megtiltották neki, hogy bárkinek is levelet írjon, vagy
bármilyen nyilvános beszédet tartson. Szintén 1995-ben egy amerikai apácát, Carmel McEnroyt
elbocsátották az indianai Teológiai Intézetből, mert aláírt egy nyilatkozatot, amelyben támogatta
a nők pappá szentelését. 1997 januárjában a Sri Lanka-i Tissza Balaszúrja atyát – aki a római
Szent Gergely Egyetemen végzett, a Sri Lanka-i Centre for Society and Religion alapítója és
elnöke és az Ecumenical Association of Third World Theologians alapító tagja volt – kiátkozták
egy tanulmánya miatt, amelyet hét évvel korábban írt a Szűzanyáról és a nők egyházon belüli
jogairól. Balaszúrja atya odáig merészkedett, hogy azt állította, az egyház közösségén belül a
nők a férfiakéval egyenlő státust kaphatnának.
Ez csupán egy jellegzetes gyűjteménye a Hittani Kongregáció által az utóbbi húsz évben
véghezvitt csele- kedeteknek. Mindez ékesszólóan beszél önmagáért. Ahogyan Hans Küng is
mondta: „Ratzinger bíboros fél. És ahogyan Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora is, nem mástól
retteg, csupán a szabadságtól.”25

A FŐINKVIZÍTOR

Joseph Ratzinger bíboros, a mostani főinkvizítor, a Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusa.

1927-ben született Bajor- országban, és 1954-ben szentelték pappá. Freisingben, a müncheni
egyházmegyében való szolgálata idején írt egy disszertációt Szent Ágostonról, majd a dogmáról
tartott előadásokat egy sor német egyetemen – Bonnban, Münsterben, Tübingenben és
Regensburgban. Részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, és számos könyvet írt. 1977-ben VI. Pál
bíborosi rangra emelte, majd München érsekévé nevezte ki. 1982 januárjában II. János Pál pápa
állította a Hittani Kongregáció élére.
Ratzinger bíboros személyes, közeli barátja és hű bizalmasa II. János Pálnak. Minden
pénteken összeülnek egy megbeszélés erejéig. Kapcsolatuk miatt, valamint a kongregáció élén
betöltött szerepénél fogva a bíboros a pápa közmondásos jobbkeze. A tudósítókat rendszeresen
megdöbbenti – és megjegyzésekre készteti – a jelenlegi pápaság reakciós volta, az a
struccpolitika, amellyel az egyház emberei homokba dugják a fejüket, és szándékosan
megfeledkeznek az őket körülvevő világban végbement fejlődésről. Ezeket a jellemzőket
általában és nem minden alap nélkül II. János Pál pápára szokták alkalmazni, de mindegyiket
legalább annyira össze lehetne kapcsolni Ratzinger bíboros nevével. Gyakorlatilag ő a Vatikán
fő-teológusa, és mint ilyen, felelős az egyház politikájának nagy részéért.
Ahogyan az egy magas rangú főpaptól és egy egykori teológiaprofesszortól elvárható,
Ratzinger bíboros rendkívül okos, ha nem is rendelkezik túlságosan nagy képzelőerővel.
Világosan és érthetően beszél, gyakran kivételes ékesszólással. Érvei kiélezettek, a tárgyra
összpontosítanak, világosak és következetesek – látszólag meggyőzőek, még akkor is, ha
szofisztikus elemeket kever közéjük. A körben forgó, a kezdőpontra mindig visszatérő érvelést
ritkán művelik ilyen udvarias és finom modorban, mint ő. Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorával
ellentétben Ratzinger nem életunt cinikus; épp ellenkezőleg, semmi okunk kételkedni
őszinteségében, amellyel kijelentéseit teszi, nincs okunk megkérdőjelezni azt, hogy mélyen és
buzgón hisz abban, amit mond és tesz. Őszintesége és hite iránti lelkesedése időnként a
fanatizmussal határosnak tűnik. Az ember eltűnődik azon, hogy egy főinkvizítor esetében a
fanatizmus szerencsésebb tulajdon- ság-e, mint a machiavellista cinizmus. Mindkét út vezethet
arrogáns kegyetlenséghez és embertelen, egysíkú gondol- kodáshoz.
 Ratzinger hitelt érdemlő módon és komolyan törődik az egyház jelenlegi és jövőbeli
ügyeivel. Aggodalmaskodik, hogy elkerülnek-e számos krízishelyzetet – a hit, a dogmában való
bizalom, az erkölcsiség krízishelyzeteit –, amelyektől fenye- getve látja a modern egyházat. Úgy
hiszi, hogy az egyházat meg kell szabadítani az ilyen kellemetlen, kínos helyzetektől; saját,
fényűző és túlfinomult köreiben kell maradnia, érinthetetlennek és elszigeteltnek kell lennie a
„csupán” emberi intézmények vitáitól és romlottságától. Ratzinger számára az – egyház egészen
szó szerinti értelemben „Krisztus misztikus teste”. Elvet minden olyan felvetést, hogy az egyház
végső soron mégiscsak ember alkotta intézmény. Ellenkezőleg, az egyház

„Alapszerkezete magának az Istennek az akaratából jött létre, ennélfogva pedig

megtámadhatatlan. Az emberi külső mögött áll a több mint emberi valóság
misztériuma, amelybe sem reformereknek, sem szociológusoknak, sem szervezőknek
nincs semmi- féle joga beleavatkozni. ”26

Ratzinger olyan szenvedélyesen hisz az egyházban, hogy úgy tűnik, készen áll arra is, hogy
amikor megfelelő az alkalom, a Szentírás fölébe helyezze azt:

„Egy csoport nem jöhet csak úgy egyszerűen össze elolvasni az Újtestamentumot és
azt mondani utána: »Most mi vagyunk az egyház, mert az Úr jelen van minden
alkalommal, amikor ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében. «”27

A hit önmagában nem elég Ratzinger számára. Ott kell lennie a szervezetnek is, a
szerkezetnek, a hierarchikus felépít- ménynek:

„Az egyház valóban jelen van a hívek valamennyi jogszerűen megszervezett

csoportjában, amelyek, amennyiben egyesültek lelkészükkel (…)egyházaknak
hívhatók.”28

Természetesen mondanunk sem kell, hogy a „jogszerűen megszervezett” kifejezés ebben a

szövegkörnyezetben azt jelenti, Róma által alakított és neki felelősséggel tartozó csoport. Az,
hogy a hívek „egyesülnek lelkészükkel”, azt takarja, hogy a szentáldozást egy olyan pap
szolgáltatja ki, aki a hivatalos és helyes apostoli rend szerint követte elődjét a hivatalában – egy
olyan pap, akit a szentségekbe egy a Szent Pétertől származó apostoli örökséget bíró püspök
keze avatott be. Az egyház szentségeit Ratzinger számára pusztán az ruházza fel jogokkal, hogy
a történelem során fokozatosan öröklődött és hagyományozódott mind a mai napig. Ha az
áthagyományozódásnak ez a láncolata megszakad, a szentség többé nem lesz érvényes. Hogy ez
a láncolat igen gyakran szakad meg – sőt gyakorta kicsavarodik és megromlik –, Ratzinger
számára nem fontos.

„Az egyház nem olyasvalami, amit az ember létre tud hozni, hanem olyan, amit csak
kapni lehet onnan, ahol ez már megvan, ahol valóban ott van: (Krisztus) testének szent
közösségéből, amely végig jelen van az egész történelem során.”29

Ennek következményeképpen Ratzinger egyházképe nem elégítheti ki a hívő bármilyen

személyes élményét, misztikus tapasztalatát vagy egyéni kinyilatkoztatását. Valóban, a bíboros
nyíltan és egyértelműen kijelenti: „A kinyilatkoztatás véget ért Jézus Krisztussal.”30
 Továbbá: „A »kinyilatkoztatás« lezárult, ám az azt megkötő értelmezés nem.”31 Az
értelmezés természetesen az egyház kizárólagos előjoga; az ember nem kísérelheti meg
magának értelmezni. Az embernek nem szabad gondolkodnia. Egyszerűen csak el kell fogadnia
azt az értelmezést, amelyet az ezzel törvény szerint megbízottak felkínálnak.
Ebből a meggyőződésből ered Ratzinger türelmetlensége mindenféle kritikával vagy eltérő
véleménnyel szemben. Felháborodva és hitetlenkedve panaszkodik: „Még a teológusok egy
része számára is emberkéz alkotásának tűnik az egyház.”32 Sikerült elfelejtenie, hogy az
egyház, ahogyan ma létezik, és ahogyan létezett egész történelme során, valóban emberkéz
alkotása volt. Elfelejti például, hogy a niceai zsinat Kr. u. 325-ben 257-tel a 3 ellenében
szavazta meg Jézus isteni voltát. Elfelejti azt is, hogy a pápa csalatkozhatatlanságát 1870-ben
szavazás útján állapították meg – noha csupán 533 résztvevővel a szavazásra jogosult 1084
egyházi személyből. Teljes nyugalommal megfeledkezvén ezekről a tényekről, Ratzinger
hangsúlyozza, hogy „a hatalom és a tekintély nem a szavazáskor elért többségen alapul”.33
Egyedül és kizáró- lagosan „Krisztusból magából ered” (…) Minden nyilvánvaló irónia nélkül
azt bizonygatja, hogy „az igazságot nem lehet szavazásokkal megteremteni”.34 Az egyház
kísérletet sem tesz a demokrácia látszatának fenntartására. „A hit és az erkölcs kérdéseiben
senkit nem befolyásolhat a többség szava.”35 Valóban,

„...még az ökumenikus zsinatok is a hit és az erkölcs kérdéseiről csupán erkölcsi

egyhangúsággal képesek dönteni, minthogy az ember nem alapozhatja meg az
igazságot elhatározásból, hanem csupán felismerheti és elfogadhatja azt.”36

Tipikusan szőrszálhasogató módon Ratzinger szónoki fordulatokat használ arra, hogy

elkendőzze a legfontosabb különbségeket. „Vétkezünk – jelenti ki –, de az egyház, a hit
hordozója, nem vétkezik.”37 Azt nem tisztázza, hogyan maradhat bűntelen az egyház, ha az őt
alkotó bűnös emberek akaratát és döntéseit hajtja végre. Az sem világos, beismeri-e, hogy az
egyház ha nem tud vétkezni, hibázni mindenesetre tud – noha a Galileihez hasonló személyek
nemrégiben történt rehabilitációja egyfajta vonakodó készséget jelent az egyház részéről, hogy
beismerjen néhány ilyet. Ebben az esetben azt a több százezer embert, akiket állítólagosán a
lelkük üdvéért áldoztak föl, feltehetően csupán a tévedések vagy a gondatlanság áldozatainak
tartják majd.
Magától értetődő és általánosan elismert tény, hogy az egyház csak alkalmazkodási készsége
miatt élte túl az évszázadokat, még ha ez a készség igen kelletlen volt is. Csak szerkezetének,
politikájának, tanításainak, minden egymást követő generációhoz és évszázadhoz fűződő
magatartásának megváltoztatásával volt képes olyan sokáig kitartani. Ezen tény nagyvonalú
figyelmen kívül hagyásával Ratzinger kijelenti, hogy a katolikus dogma, ahogyan azt mi örökül
kaptuk, „egy nekünk küldött üzenet, és nincsen jogunk megváltoztatni azt kényünk-kedvünk
szerint”.38 Ennek következményeképpen semmiféle értéket nem lát az ökumenizmusban:

„Óvakodnunk kell a túl könnyű ökumenizmustól, amely azt eredményezheti, hogy a

nagy vonzerővel bíró katolikus csoportok elveszítik öntudatukat, és a »szellem«
nevében (…) kritikátlanul azonosulnak a nem katolikus eredetű pünkösdi szekták
mindenféle formáival. ”39

Ratzinger sziklaszilárdan ragaszkodik ahhoz, hogy megtiltja a katolikusoknak, hogy

bármiféle nem katolikus templomban járuljanak a szentáldozáshoz.

„A katolikus hitvallás szerint az apostoli örökség nélkül nincsen eredeti papság, és

így nem is lehet megfelelő értelemben vett szentséges eucharisztia
sem.”40

Ha a bíboros ilyen ellenségesen viselkedik más keresztény felekezetekkel szemben, akkor

valósággal megrémítheti a más vallások és egyéb, nyíltan szellemi természetű dolgok iránt való
érdeklődés terjedése. Egy méltatlankodó hangvételű interjúban fejezte ki e riadalmát:

„Meglátogatván egy katolikus könyvesboltot (…) észrevettem, hogy (…) a múlt

szellemi dolgokról íródott értekezéseinek helyét a pszichoanalízis széles körben
elterjedt szakkönyvei foglalják el (...) számos vallásos házban (férfiaknál és nőknél
egyaránt) a kereszt egyes esetekben átadta helyét az ázsiai vallásos hagyomány
jelképeinek. Nem egy helyen a korábbi mély áhítat is eltűnt, hogy felválthassa azt a jóga
vagy a zen technikáinak tárháza.”41

Ratzinger ugyanebben a hangulatban panaszolja „a nem katolikus vallások irányába történt

szélsőséges hangsúlyel- tolódást”, amelyeket ő „a félelem és a kötöttség birodalmainak”
nevezett – mintha az egyház soha nem élt volna egyik eszközzel sem.42 A bíboros megszállottan
merev és közép- korias dogmatizmusa szerint Isten földi királyságában nincs helye a zsidó, az
iszlám, a hindu, a buddhista vagy bármilyen más vallásnak. Egyedül csak a római egyház
létezik,
Isten egyetlen igaz megtestesülése. Minden más vagy tudatlanság – más vallások
„tudatlanságban élő pogányainak” helyzete –, vagy eretnekség. A modern kánonjogban az
eretnekséget, amelyet még mindig a gonoszság egyik fő alapelvének tekintettek, a
következőképpen határozták meg: „A keresztelés után egy olyan igazságnak makacs tagadása
vagy az abban való kételkedés, amelyek isteni és katolikus hitbéli eredetűnek tűnnek.”43 Ilyen
értelemben a protestan- tizmus egésze eretnekségnek számított.
A katolikusok számára manapság Ratzinger fenntartja, hogy az egyik legsürgetőbb feladat a
modern világ sakkban tartása lehet. 1984 augusztusában így nyilatkozott egy újságírónak:

„Meg vagyok győződve róla, hogy az utóbbi időben minket ért károknak (…) a
látensen vitatkozó és központi erők egyházon belüli egymásnak ugrasz- tása az oka (…)
az egyházon kívül pedig a Nyugat kulturális forradalmával való ütközésük…”44

És tovább:

„A keresztények előtt tornyosuló legfontosabb feladatok közé tartozik az, hogy

visszanyerjék a nonkonformizmus képességét, vagyis azt, hogy ellentmondjanak az őket
körülvevő kultúrának.”45

Egészen rendkívüli a bíboros készsége arra, hogy egy ennyire új és az irónia leghalványabb
jele nélkül kijelentett nonkonformizmus-meghatározást adjon közre. Ebben a
szövegkörnyezetben azt a forradalmat, amelynek nyomán a hatvanas évek rengeteg fiatalja
fordult el a kereszténységtől, és választotta inkább a pszichológiát, a keleti gondolkodást és az
úgynevezett ezoterikus hagyományformákat, feltehetően konformitásnak bélyegeznék. A
nonkonformizmus ezen újraértelmezése szerint nem jelentett mást, mint hogy valaki Róma
egyházának híve.

MÁRIA-KULTUSZ

II. János Pál buzgón gyártja az újabb szenteket. Hogy az új szentté avatásokat
megalapozhassa, újabb csodákat akar. Annak érdekében, hogy felgyorsítsa az egész folyamatot,
megváltoztatta a szabályokat. Egy adott személy szent voltának bizonyításához már nem két,
hanem csak egy csoda szükségeltetik.
Minden esetlegesen szentté avatásra váró személynek rendelkeznie kell egy a szellemi
tisztaságát igazoló bizonyít- vánnyal, egy olyan írásos nyilatkozattal, amely szerint a
Vatikánban semmilyen kifogásolható lépéséről nem tudnak. A Hittani Kongregáció őrzi azt az
aktát, amelyben minden idevonatkozó információt összegyűjtenek. Mindez nem meglepő: hol
máshol kereshetné az ember a családi szennyest és a családi büszkeségeket egyaránt, mint az
egykori inkvizíció levéltáraiban? (Egy alkalommal a szentté avatási eljárást váratlanul
megszakították, amikor kiderült, hogy hiányok mutatkoznak a jelölt azon erkölcsi értékeiben,
amelyeket a szentstátus megkíván. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok merültek fel arról, hogy
megátalkodottan és rendszeresen gyermekeket molesztált.)
Szigorúan véve a szentté avatásra váró jelöltek megítélése és értékelése nem a Hittani
Kongregáció feladata, hanem egy másik részlegé, a Szertartások Kongregációjáé. És Ratzinger
e kongregációja sem általában a csodák felkutatásával és igazolásával foglalatoskodik, de a
Szűz Mária-jelenések és a velük összefüggésben álló csodák különösképpen érdeklik a bíborost
és kongregációját. Valóban, a szervezet egyik részle- gét kizárólag annak szentelték, hogy
megállapítsák a csodák valódiságát vagy ennek hiányát a Mária-jelenésekben.
A logikával és a lélektannal nemegyszer ellenkező meggyőződése szerint a bíboros a
Szűzanya meglétét az egyházra vonatkozóan létfontosságúnak tartja. Szemében a Mária-kultusz
rendkívül fontos; e nélkül az egyház nem lehetne teljes. Személye döntő „az egyház egyensúlya
és teljessége szempontjából”.46 Ő jelenti Róma számára „a Szentírás és az egyház közötti
megfelelő viszonyt, a szükséges integrációt”, így ír erről a kérdésről:47

„A helyes Mária-tisztelet biztosítja a hit számára a nélkülözhetetlen »oknak« a

szintúgy nélkülöz- hetetlen »szív okaival« való együtt létezését (…)Az egyház számára
az ember nem egyszerűen csak gondolkodó s nem is csupán érző lény, hanem ezen
dimenziók összeolvadása. A fejnek világosan kell reagálnia, ám a szívnek képesnek kell
lennie a melegség érzésére: a Mária iránti tiszteletre (…) ez biztosítja a hit teljes
mértékben emberi dimenzióját.”48

Ratzinger számára ugyanakkor Mária fontos összekötő kapocs is az Ó- és az Újtestamentum,

a régi és az új törvények között:

„Mária egy zsidó lány személyében lett a Messiás édesanyja, így élő és eltéphetetlen
módon köti össze Isten régi és új népét, Izraelt és a kereszténységet, a zsinagógát és a
templomot.”49
 Mária egyúttal magának az egyháznak a szimbólumaként vagy jelképeként is szolgál:

„Máriában, az őstípusban és a valós alakban, az egyház ismét fölleli saját képét az

Anyáról, amely nem válhat egy emberi érdekeket szolgáló párt bonyolult
szövevényének, egy szervezetnek vagy érdekcsoportnak az eszközévé.”50

Mária avagy a „női princípium” elismerése során Ratzinger ez egyszer, úgy tűnik,
összhangban van a kor sokkal kifinomultabb lélektani gondolkodásával. A Madonnát lehet
idealizálni, eltávolítani emberi mivoltunktól, lehet azt gondol- ni, olyan jó, hogy már nem is
alkalmas a nőiség kifejezésére. De végtére is mégiscsak nő; és Ratzinger jóváhagyása, amellyel
elismerte őt a két aspektus egyesítése princípiumának vagy közvetítőjének, C. G. Jung
kijelentéseit visszhangozza, valamint az évszázadok misztikusainak, látnokainak és
művészeinek kijelentéseit is. A bíboros kétségtelenül talált volna kifogásolnivalót például
Goethe pogány panteiz- musában, de az a nőalak, akit ő a Madonnában dicsőít, nincsen olyan
távol Goethe „Ewig-Weibliche”, vagyis „örök nőiség” eszméjétől, amely az emberiséget mindig
tovább és tovább vezeti.
Sajnos azonban Ratzinger Mária iránti tisztelete nem terjed ki a többi nőre – a halandó nőkre,
akik az anyagi és érzékelhető világban élnek. A pápa csalatkozhatatlanságának eszméjénél
fogva a nők még mindig el vannak zárva a pappá szentelés lehetőségétől, és a középkor
inkvizíciójához hasonlóan a Hittani Kongregáció is bevallottan vagy titkoltan, de gyanakvással
tekint rájuk.
Lehetetlen ezeken az oldalakon eleget tenni annak, hogy feltárjuk az egyház nőkhöz való
viszonyulásának egész történetét. A könyvtárak és a könyvesboltok polcai tömve vannak olyan
kötetekkel, amelyek részletes leírással szolgálnak arról, hogyan szenvedtek a nők Róma keze
között a hosszú évszázadok alatt. Magát a nőiséget értékelték csekélyre, és a „női princípium”-
ot becsmérelték és eltorzították. Az egyház intézményi fennállásának jelentős ideje alatt még azt
sem akarta elismerni, hogy a nőknek is van lelkük. Természetesen ami a társadalom egészét
illeti, a hozzáállás és a dolgok szemlélete fokozatosan változott, és még az egyház sem volt
képes elszigetelni magát egy ilyesfajta változástól. Így például Tissza Balaszúrja atya
kijelentette, hogy a papság „szellemi természetű hivatás, és nem biológiai”.51 1990-ben az atya
azt írta:

„Nincsen semmiféle, sem biológiai, sem pszichológiai, sem lelkipásztori, sem

teológiai vagy szellemi tenrtészetű okunk arra, hogy miért ne lehetne ázsiai, barna
bőrű, fekete vagy fehér női pápánk.”52

Ratzinger bíboros és a Hittani Kongregáció azonban nem így gondolja. 1996-ban a

kongregáció hivatalosan is szabályba foglalta, hogy „a pápa nők pappá szentelésére vonatkozó
tiltása a katolikus doktrína elidegeníthetetlen része, és nem lehet se megváltoztatni, se nem
képezheti vita tárgyát”.53 Balaszúrja atyát egy évvel később kiközösítették.
Ratzinger bíboros és a Hittani Kongregáció nem túlságosan lelkesek a feminizmust illetően.
„Meg vagyok róla győződve – jelentette ki a bíboros –, hogy amit a feminizmus radikális
formájában hirdet, az többé nem az általunk ismert keresz- ténység; az egy másik vallás.”54 Az
ilyen feminizmus „olyan felszabadulást hirdet, amely a keresztény meggyőződéstől eltérő, ha
ugyan nem ellentétes”.55 Érdekes már magának a beszédnek a puszta indulata is. A feminizmust
olyannak festi le, mintha nem egyszerűen a normáktól eltérő lenne, hanem egyenesen ellenséges
az egyházzal szemben. Úgy tűnik, mintha Ratzinger majdhogynem ördöginek vélné a
feminizmust. Mindenesetre mélységesen aggasztja, hogy az eszme elkezdte megfertőzni a
zárdákat, különösen Észak-Amerikában. „Néhányan – panaszolja – nagy bizalommal fordultak
ezekhez a világi gyóntatókhoz, ezekhez a pszichológusokhoz és pszichoanalitikusokhoz, akik
állítólag nagy »lélek- szakértők«.”56
Közhelynek számít, hogy a politika furcsa szövetségeseket képes összekovácsolni; ilyen
hatása van a vallási dogma- tizmusnak is. Az egyházat ebben, a nőkkel kapcsolatos kérdésben
mutatott hajthatatlansága képtelen szövetségbe sodorta egyik legmegátalkodottabb, ősi
ellenségével, az iszlám fundamentalizmussal. A múltban mindketten az ördög megtestesülését
látták a másikban, mégis mindketten készek voltak arra, hogy kezet nyújtsanak ellenségüknek,
annak érdekében, hogy a nőket az őket megillető helyen tarthassák. Így hát a nőkkel szemben
táplált közös ellenérzéseik miatt a katolicizmus és az iszlám szélsőségesei paradox módon
közös ügyet képviseltek. Egyetértésben cselekedve megkísérelték, hogy meghatározzák a
születésszabályozás és az abortusz kérdésében követendő felfogást és politikai viszonyulást.
1994 szeptemberében ENSZ-konferencia – az ENSZ Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési
Konferenciája – ült össze Kairóban. A cél az volt, hogy módszereket találjanak a Föld
népességének ha nem is csökkentésére, de legalább stabilizálására és – főként a harmadik világ
országaiban – „családtervezés” révén az ellenőrzésére. A konferencia foglalkozott az abortusz
kérdéseivel is, az AIDS terjedésének lehetséges megszüntetésével, valamint a városi
túlnépesedés veszélyeinek tudatosításával. Százhetvenegy ország képvisel- tette magát ezen a
rendezvényen.
A Vatikán számára és természetesen bizonyos iszlám csoportok számára is az abortusz és a
„családtervezés” – vagyis a mesterséges fogamzásgátlás – egyaránt átkos dolognak számított. A
konferenciát megelőző hetekben elterjedt egy pletyka a Róma és a muszlim csoportok között
titokban megkötött szövetségről. Augusztus folyamán megjegyezték, hogy a pápa többször is
Teheránba és Tripoliba utazott. A titkos megállapodásra vonatkozó bizonyítékok azonban nem
kerültek elő, csak akkor, amikor a konferencia már összeült. Csupán akkor sikerült egy olasz
újságnak hozzájutnia egy három- oldalas, arab nyelvű dokumentumhoz, amely bizonyítékul
szolgált egy három hónappal azelőtt júniusban a Vatikánban lezajlott találkozóra, amelyen
egyházi tisztségviselők és muszlim képviselők vettek részt. Megegyezést írtak alá, mely szerint
közös stratégiával igyekeznek megakadályozni, hogy az ENSZ keresztülvigye előterjesztett,
„népességnövekedés- szabályozó és -ellenőrző intézkedéseit”.57
A konferencián a Vatikán és a muzulmán képviselők megtagadták, hogy előrelépést
tegyenek a születésszabályozás kérdésében, így reménytelenül megakadályozták az események
folyását. Minden más fél kész volt kompromisszumokat kötni és engedményeket tenni – hogy
keményen fogalmazzunk: például az abortuszt soha ne lehessen születésszabályozás címén
hirdetni! A Vatikán küldöttei és szövetségeseik számára azonban ez nem volt elég. Napokig
tartó patthelyzet után a vita kezdett elmérgesedni, és az indulatok forrpontig hevültek. Nagy-
Britannia, az Egyesült Államok és az ENSZ küldöttei mind felbőszültek Róma viselkedésén.
Lady Chalker, a brit delegáció vezetője, a Vatikán hozzáállását úgy jellemezte, mint „időrabló,
holtponton való vesztegetést”.58 Még a katolikus újság, a The Tablet szerkesztője is
csalódottságának adott hangot: „Ha a Szentszék nem azért ment Kairóba, hogy tárgyaljon, akkor
miért?”Arra a következtetésre jutott, hogy más oka volt rá. Mi volt a „titkos napirend”? A
szerkesztő megválaszolta saját kérdését:

„A Kairóban zajló konfliktus nem egyszerűen csak a szexuális etikáról szól. A

 nyugati értékrendről folyik a vita, pontosabban az európai felvilágosodás értékeiről. II.
János Pál pápa őrkutyája, Ratzinger bíboros különösen szókimondó volt a
felvilágosodás kritikájában. ”59

A konferencia végére a Vatikán átlépte az elővigyázatosság határait, és viselkedésével

megkérdőjelezte jogát a részvételre. Az egyház küldöttsége tulajdonképpen nem egy vallás,
hanem egy szuverén állam képviselőjeként jelent meg. Más nemzetek panaszkodni kezdtek a
delegáció aránytalan és jogtalan befolyása miatt. A The Times szerint azt a kérdést is feszegetni
kezdték, hogy „miért küldhet egy vallás képviselőket egy konferenciára, ahol az iszlám, a
buddhizmus és más vallások nem képviseltetik magukat”.60 E kérdések mögé rejtve hallga-
tólagosan egy másik problémán is gondolkodtak. Kell-e a Vatikánnak továbbra is egy szuverén
állam kiváltságait élvezni? Végül a The Times arra a következtetésre jutott, hogy „a konferencia
nagy vesztese a Vatikán volt, mely nagy taktikázásával teljesen elrontotta saját helyzetét (…)
hogy magára haragította a harmadik világ legtöbb delegációját”61, de a fejlett Nyugat
képviselőit is.
1992-ben kiadták az Általános katekizmus új változatát. A szövegvázlat nyilvános és
személyeskedő sértéseit figyelmen kívül hagyták, és semmiféle engedményt nem tettek. Az új
katekizmus, amely olyannyira nem tartotta a lépést a mai világgal, szükségképpen számos
következménnyel járt.
A püspökök az egész világon, de legfőképpen a fejlett Nyugaton, mélységes aggodalmukat
fejezték ki. Nagy- Britanniában az Observer megjegyezte, hogy a pápa, Ratzinger bíborossal
együtt, „első alkalommal kötötte össze a születés- szabályozást és a szexuális felvilágosítást a
katolikus doktrína elveivel”.62 A személyes erkölcsiség többé nem lehetett szemé- lyes;
mostantól eltéphetetlenül kötődött a teológiához, és a hit igájába kellett hogy hajtsa a fejét. Ha
szexuális törvényeket szegett meg az ember, akkor a saját, a római katolikus egyházban élvezett
tagságát veszélyeztette.
A pápaságtól és a Hittani Kongregációtól származó későbbi kijelentések csak még
doktrinerebbek, még hajthatatlanabbak, az emberi szükségletek és törekvések iránt csak még
agresszívabban közömbösekké váltak. 1994-ben például II. János Pál pápa kibocsátott egy
apostoli levelet, amely határozottan megtiltotta a nők pappá szentelését. Később a Hittani
Kongregáció kijelentette, hogy a pápának a kérdésben kinyilvánított véleménye
„csalatkozhatatlan (ex cathedra tett)tanítás”.
1998 nyarán a szentatya új rendeletet bocsátott ki, amelyet a Hit Doktrínájának
Kongregációja megjegyzéssel látott el. Az ediktum teljes odaadást kívánt a pápaság hivatalos
állásfoglalásához a következő ügyeket illetően: születés- szabályozás, abortusz, házasságon
kívüli szexuális kapcsolatok folytatása és nők pappá szentelése. Kifejezetten megtiltották, hogy
megmásítsák az állítólagosan „Krisztus által hozott döntést”, miszerint csak a férfiakat lehet a
papságba befogadni.63 Az egyház szabályaival való egyet nem értést, ezt vagy bármilyen más
kérdést illetően, hivatalosan is eretnekségnek nyilvánították, és kiközösítéssel büntethették. A
Hittani Kongregációtól származó kommentár nyomatékosította a pápa kijelentéseinek „döntő”
voltát, amelyeket szükség- képpen minden katolikusnak kérdés nélkül el kellett fogadni. A
pápai csalatkozhatatlanságot új és megerősített tekintéllyel ruházták fel, amely megtiltott
mindenféle vitát erkölcsi és teológiai ügyekben egyaránt. A másképp gondolkodás és az
eretnekség ekkorra gyakorlatilag egyenértékűvé vált.
A Daily Telegraph szerint:
 „Úgy vélik, hogy a pápa, akit nyugtalanít a liberális mozgalmak terjedésének
gyorsasága, be akarta zárni a kánonjogban fölfedezett egyik kiskaput, amelynek
értelmében a (hit)tanítók kinyilváníthattak az egyház erkölcsi doktrínáival ellenkező
véleményt is.”64

Továbbá:

„Arra tervezték, hogy megakadályozzák a liberális mozgalmak tevékenységét, és

engedelmes gondolkodásra kényszerítik azokat a növekvő számú katolikusokat, akik azt
hiszik, hogy nem kell szó szerint engedelmeskedniük az egyház tanítá- sainak.”65

A New York Times az egyházfő rendeletét úgy jellemezte, mint ami „annak az egyik
legvilágosabb jele, hogy még pápaságának alkonyán is annak módozatait keresi, hogyan tehetné
döntéseit és szabályait visszafordíthatatlanná”.66 A későbbi szentatyák gyakorlatilag gúzsba
lesznek kötve mostani döntéseinek csalatkozhatatlan volta miatt, és az egyház megújítása a 21.
században legkevesebb, hogy késlekedést fog szenvedni, ha ugyan nem hiúsul meg teljes
mértékben.
Ironikus, hogy a pápa, Ratzinger bíboros és a Hittani Kongregáció abbéli lelkesült
igyekezetükben, hogy tekintélyuralmi fegyelmet erőltessenek az egyházra, saját kánonjogi
törvényeiket sértették meg. A 212. kánon szerint:

„Krisztus híveinek joguk van, sőt bizonyos időkben kötelességük is (…) hogy szent
lelkipásztoraiknak kinyilvánítsák nézeteiket és véleményeiket az egyház jobbulását
szolgáló ügyekben. Joguk van továbbá, hogy gondolataikat Krisztus más híveivel is
megosszák. ”67
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mária-jelenések

Halhatatlansága és dogmatizmusa miatt az egyház jelenleg a történetében előfordult

legsúlyosabb következmények egyikét szenvedi el – talán a legsúlyosabbat a lutheri reformáció
óta. A fejlett Nyugaton, amely korábban erődje és védőbástyája volt, szembe kell néznie a
gyülekezeteiben tapasztalható riasztó elpártolásokkal. Az emberek nagy tömegekben hagyják el
a római katolikus egyházat. Az 1980-as évek végére az Egyesült Államok szemináriumainak
majdnem a fele bezárt; az új pappá szentelések száma alig volt harmada az 1967. évieknek, a
papok száma az 1962. évi 12 000-ről 7000-re csökkent.
Mostanra, egy évtizeddel később, a helyzet drámai módon megromlott. Angliában
negyedmillióval csökkent az egyházba tartozók száma. Hexham és Newcastle püspöke azt
jelentette, hogy az elpártolások arányát figyelembe véve, 2028-ra egyetlen katolikus sem marad
az egyházmegyéjében.1 Írország- ban, amely a Brit-szigeteken hagyományosan az egyház
bástyájának számít, a papok 1970. évi létszáma 1998-ra megfeleződött. Az apácák száma 18
600-ról kevesebb mint 7500-ra csökkent. A szemináriumokba való felvételeket csak egyjegyű
számokban lehet mérni.
Egyúttal egyre növekvő készség mutatkozik arra, hogy kérjék számon a papságon világi
természetű bűneiket, mint például kiskorúak szexuális zaklatását; és mindez nem járult hozzá a
bizalom újraépítéséhez. Ausztriában például Groer bíborost, aki korábban bécsi érsek volt,
szexuális bűncselekményekkel vádolták meg. Írországban 1980 és 1998 között a katolikus
klérus huszonhárom tagját ítélték el olyan bűnökért, amelyekben a szexuális erőszak is szerepet
játszott, további tizenöt ügy pedig még bíróság előtt van.2 így hát aligha meglepő, hogy az
egyház tekintélyének számos erőssége sokkal világiasabbá vált magatartás, értékrend és
irányultság tekintetében.
Az oktatás elterjedésével továbbá egyre több és több ember állt készen arra, hogy kérdezzen,
és az egyház erre vonatkozó tiltása egyre inkább tűnt önhittnek, zsamokian kegyetlennek és
elidegenedéshez vezetőnek. Így például Ausztriában felbukkant a We Are Church (Mi Vagyunk
az Egyház)-ként ismert mozgalom, hamarosan nemzetközi méreteket kezdett ölteni, és ma már
több mint félmillió tagot számlál, aki még mindig odaadóan hívő római katolikusnak tartja
magát. Ám, ahogyan mozgalmuk neve is mutatja, fenntartják, hogy ők és szerte a világon a több
millió más katolikus is alkotják az igazi egyházat, nem a Rómában székelő merev hierarchia.
Ragaszkodnak ahhoz, hogy az egyház az ő egyházuk, nem a pápáé vagy a Kúriáé.
Szembeszegülnek a pápaság központo- sítási törekvésével, és az egyházfőt szeretnék csupán
Róma püspökeként látni, esetleg egy alkotmányos monarchia uralkodójának nagyrészt
szimbolikus szerepében.
Ezen fejleményekről szándékosan megfeledkezve, II. János Pál pápa, Ratzinger bíboros és a
Hittani Kongregáció sziklaszilárdan tartják magukat elsáncolt pozíciókban. Egyes megfigyelők
úgy vélik, hogy az egyház a fejlett Nyugatot mint vesztett ügyet már leírta, különösen, miután a
kommunista rezsimek összeomlottak a kelet-európai országokban, ez pedig megfosztotta az
egyházat attól az ellenségtől, akire rásüthette az Antikrisztus bélyeget, ugyanezek a megfigyelők
azt találgatták, hogy az egyház most egészen új hatalmi központ kialakítását kísérli-e meg az
úgynevezett harmadik világ – Afrika, Ázsia és Dél-Amerika – alulfejlett országaiban. És
kétségbevonhatatlan bizonyítékok sejtetik egy ilyen elszánt tervezet létezését. Róma türelmesen
gyűjtögeti és halmozza fel erőforrásait a világnak azon a vidékein, ahol a szegénység, a
nélkülözés, az alacsony életszínvonal és az oktatás általános hiánya termékeny földet jelent a hit
elvetett magjai számára.
Amint azt már megjegyeztük, a pápa, Ratzinger bíboros és a Hittani Kongregáció különleges
és fennkölt státust adományoztak Szűz Máriának. Abbéli erőfeszítésükben, hogy az egyházat a
fejlett Nyugaton túl elterülő régiókba is elvigyék, fontos szerepet játszottak a Madonna-
jelenések, a Szűz megtestesülései vagy csodás megjelenései. Amikor Mária mennybevitelét
1950-ben hivatalosan is dogmaként hirdették ki, C. G. Jung úgy látta, hogy „egy istennő
szerepébe emelték”.3 Állítólag ebben a fennkölt minőségében látták egyre többször
Egyiptomban és Afrika más részein, Vietnamban, a Fülöp-szigeteken, Mexikóban, a volt
jugoszláv tagköztársa- ságokban, még Oroszországban is, ahol a katolikus egyház évek óta
kereste a módját, hogyan tehetne szert a pravoszlávok feletti felsőbbségre, és ahol a Szovjetunió
összeomlása utáni általános zűrzavarban a szellemi-érzelmi szükségletek bőséges
vadászterületeket jelentettek mindenféle, vallási meggyőződést hirdető térítő számára. A hívők
manapság egyre nagyobb számban keresnek fel Máriához fűződő zarándokhelyeket – gyakran
újonnan alapítottakat, de régieket is.
Ám ha Szűz Máriát kapcsolatba hozzák a hívők új közösségének megtérésével és
megszilárdításával, akkor – Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció és maga II. János Pál pápa
számára is – egyúttal sokkal zavaróbb fejlemények előhírnöke is. Néhány beszámoló szerint a
Szűz megjelenései a küszöbönálló világvégét jelzik. Más források szerint ezek a jelenések a
római katolikus egyház, a pápaság végét jósolják. Ezek a szóbeszédek nagyrészt a
csodálatos/vészjósló „harmadik fátimai prófécia” rejtélyéből származnak.

FATIMA TITKAI

1917 májusában a nyugati civilizáció éppen önmaga megsemmisítésére készült. Február óta
a német és a francia hadseregek egymás erejét őrölték fel Verdunnél, egy olyan csatában, amely
összesen egymillió emberéletet követelt. A Somme-nál a brit hadsereg mozdult meg, hogy még
nagyobb mértékű vérfürdőbe vesse bele magát. Portugália azonban úgy tűnt, hogy az ilyen
tragikus eseményektől érintetlen marad. Fatima faluban egy fiatal pásztorlány, Lucia dos
Santos, és két unokatestvére éppen egy félreeső dombon ugrándoztak, amikor, ahogyan ezt
később ő maga vallotta, egy kis facsoport megreszketett a szélben, és tiszta fehér fény tűnt elő a
lombkorona mélyéből. Ahogyan a kislány elmondta, a fény egy átlátszó fiatalember alakját
öltötte magára, aki odalépett a kisgyermekekhez, a „béke angyalának” nevezte magát, és
imádkozásra buzdította őket.
A nyár folyamán Lucia, két fiatalabb unokatestvére társaságában, állítólag újra látta a
jelenést. Ősszel a jelenés még egyszer eljött, kelyhet tartva a kezében, amelybe egy fölötte
lebegő szent ostyából csöpögött a vér. A jelenés Lucia nyelvére helyezte a vérző ostyát, majd
egy ima elmondása után eltűnt.4
Ugyanazon a helyen egy évvel később, 1917. május 13-án egy másik látomás jelent meg az
akkor tízéves Lucia és két, kilenc- és hétéves unokatestvére előtt. Ezúttal, Lucia szavaival élve,
„egy talpig fehérbe öltözött hölgy” tűnt fel, aki „fényesebb volt, mint a nap, és fénysugarak
áradtak testéből”. Fiatal volt, talán tizenhat év körüli, és fehér rózsafüzért tartott a kezében. A
gyermekek elmondása szerint így szólt hozzájuk: „A mennyből való vagyok.”5 Amikor Lucia
megkérdezte, mi a kívánsága, azt kérte tőlük, hogy fél éven keresztül minden következő hónap
13-án jöjjenek el ugyanerre a helyre. Megígérte, hogy ezen idő végén fölfedi kilétét.
Lucia és unokatestvérei eleget tettek a kérésnek, és a következő fél év során minden hónap
13. napján visszatértek ugyanarra a helyre. A jelenés mindig pontosan feltűnt, vele együtt három
fényvillanás, egy alkalommal pedig egy „fénylő gömb”; mindig mennydörgés közepette tűnt el.
Nem meglepő, hogy a későbbi kommentátorok gyorsan hangsúlyozták a gyermekek
tapasztalatai és az úgynevezett ufójelenségek szemtanúinak beszámolói közti párhuzamokat.
Abban az időben sokan megkérdőjelezték a gyerekek beszámolóját, és a helyi, leiriai püspök
nem volt hajlandó komolyan venni őket. Másfelől azonban a helyieket meggyőzték, és az utolsó
jelenés időpontjára, 1917. október 13-ára egész Portugáliából több mint hetvenezer zarándok
gyűlt itt össze.
Tizenkettedike éjszakáján óriási vihar tombolt. 13-a délutánján, a megjelölt időben Lucia és
unokatestvérei megmásztak a dombot. A kislány elmondása szerint a felhők szétváltak, és újra
feltűnt a korábbi látomásokban megismert hölgy. Közvetlenül ezután, egy független beszámoló
szerint:

„Hirtelen elállt az eső, és a felhők hasadékán vagy inkább lyukán át a Nap úgy
ragyogott, mint valami ezüstkorong. Akkor úgy látszott, mintha forogna, majd megállt,
azután másodjára és harmadjára is körbeforgott, különböző színű fénysugarakat
bocsátva ki magából. Azután úgy tűnt, mintha közelítene a Föld felé, vörös fényben
izzva és rendkívüli forróságot árasztva. A tömeg pánikba esett, azt gondolván, hogy
eljött a világvége, azután pedig zajongó imádkozásba kezdtek”.6

Amint a nap visszatért megszokott helyzetébe, alábbhagyott a zarándokok rémülete is. Bármi
történt is, legalább hetvenezer ember volt a szemtanúja, és nem mindennapi napjelenségekről
érkeztek jelentések még több mint kilencven kilométer távolságból is. A három gyermeken
kívül azonban, úgy tűnik, senki sem látott semmi rendkívülit a dombtetőn.
A gyermekek beszámolója arról, amit láttak, jelentősen eltért egymástól. Lucia később azt
állította, hogy az előző látomásaikban felbukkanó hölgy először „Bánatos Miasszo- nyunk”
alakjában jelent meg, majd átváltozott „Karmel-hegyi Miasszonyunkká”. Azt is állította, hogy
látta Szent Józsefet a csecsemő Jézussal a karjában, és, feltehetően valamivel ez után, hogy a Mi
Urunk megáldja az összegyűlt tömeget. Idősebb unokatestvére pedig látta a kisgyermek Jézust
Szent József mellett állni. Hármójuk közül a legfiatalabb, egy fiúcska, akkor nem szólt semmit.
Néhány nappal később tagadta, hogy látott volna „két Madonnát” és az áldást osztó „Mi
urunkat”. Azt mondta, csupán Szent József és a gyermek Jézus megjelenésének volt szemtanúja.
Lucia fiatalabb unokatestvére 1919-ben meghalt, az idősebbik egy évvel később. Maga
Lucia, aki a látomások idején írástudatlan volt, 1921-ben egy nevelőintézetben kezdett tanulni,
ahol megszerezte az alapvető tudás elemeit. Később belépett a Karmelita Rendbe. 1936 és 1937
között megpróbálta rögzíteni a tapasztalatait. A hölgy, írja, „egészen fényből volt”, „lüktető” és
egymásra csapódó fények hullámaiból. Ruháját és fátylát futó fények hullámaiként jellemzi, és
az arca olyan volt, mintha fényből, és nem húsból volna – a Lucia által használt kifejezés a
carnea luz, vagyis a „fény-hús”7 volt. A hölgy „a Rózsafüzér Asszonyaiként mutatkozott be –
amely a katolikus hívők számára egyértelműen Szűz Máriát jelenti. A háborút – meglehetősen
korai időpontban – befejezettnek nyilvánította. Valójában a nyugati fronton épp csak
megkezdődött a britek véres offenzívája Ypres-nél, és a nagy, 1918. évi német támadás még
váratott magára. Nem egészen egy héttel Lucia látomását követően a német-osztrák erők
megindították támadásukat az olasz fronton, Caporettónál, és kitört a forradalom
Oroszországban, amelyet négy év tragikus és borzalmas polgárháború követ majd.
1941 és 1942 között, amikor a világ ismét háborúban állt, Lucia egy másik írásos változatot
is készített 1917. évi látomásáról. Először árulta el, hogy a fátimai jelenés három titkot fedett föl
neki – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, egy titkos üzenetet, amely három részből állt. Fel
fogja tárni az üzenet első két részét, de a harmadikat nem – jelentette ki.
Az első rész szemmel láthatóan a pokol vízióját tartalmazta – ami meglehetősen időszerű kép
volt 1917 októberében, de ugyanúgy 1941-42-ben is. A második rész szerint világbéke
következne el, ha egy különleges áldozást tartanának minden hónap kezdetén, és ha
Oroszországot a pápa és az összes katolikus püspök megszentelné Jézus Szeplőtelen Szíve
nevében – ez pedig az ország megtérését hozná magával. Minthogy az üzenet 1917-ből
származik, nem teljesen világos, hogy Oroszországot miből kell megtéríteni – a pravoszláv
egyházból vagy az ateista bolsevizmusból. Az üzenet harmadik részét Lucia túl rettenetesnek
ítélte ahhoz, hogy fölfedhesse.
Leiria püspöke aggódott, hogy Lucia meghal, még mielőtt elmondhatná a rábízott titok teljes
részét. Buzdítására egy helybéli pap rábeszélte a lányt, hogy írja le az üzenet rettegett harmadik
részét is. 1944. január 2-án el is kezdte, és egy hétbe telt, amíg befejezte.8 Azután a beszámolót
borítékba tette, és viasszal lepecsételte. A borítékot annak rendje és módja szerint elküldték
Leiria püspökének, aki június 17-én kapta azt kézhez. Miután ő maga nem merte elolvasni,
felajánlotta a Szent Hivatalnak. A Szent Hivatal megmagyarázhatatlan módon megtagadta az
elfogadását. A püspök Lucia borítékát beletette egy másikba, és úgy rendelkezett, hogy azt az ő
halála után küldjék el a lisszaboni bíborosnak. A lány ragaszkodott hozzá, hogy az üzenetet
hozzák nyilvánosságra 1960-ban vagy halála után, ha az előbb következne be.
1957-ben, amikor Lucia még mindig életben volt, a Szent Hivatal váratlanul megváltoztatta
véleményét, és azonnali hatállyal követelte a szöveget tartalmazó borítékot. Arra vonatkozólag,
hogy ki hozta ezt a döntést, és miért, semmiféle adatunk nincsen. Márciusban a borítékot
átadták a lisszaboni pápai nunciusnak, aki azt Rómába továbbította. A szállításával megbízott
püspök a fény felé tartva a borítékot, egy apró papírdarabot vett észre benne. Bármit
tartalmazott is az a baljóslatú üzenet, mindössze huszonöt, kézzel írott sor volt, noha Luciának
az írásba foglalásához egy hét kellett.
1957. április 16-án a borítékot megkapták a Vatikánban, ahol XII. Pius pápa a személyes
archívumában helyezte el, láthatólag anélkül, hogy elolvasta volna. Ottaviani bíboros szerint,
aki XXIII. János idejében a Szent Hivatal prefektusának tisztét töltötte be, a borítékon még
mindig rajta volt a pecsét 1959-ben, amikor az egyházfő, egy évvel megválasztása után,
felnyitotta. Ottaviani bíboros később maga is elolvasta a szöveget. 1960. február 8-án
bejelentették, hogy határozatlan ideig elhalasztják a „harmadik fátimai titok” nyilvánosságra
hozatalát.
Amíg 1963-ban meg nem halt, XXIII. János pápa Lucia levelét íróasztala egyik fiókjában
őrizte. Közvetlenül megválasztása után VI. Pál kijelentette, hogy el akarja olvasni; meg is tette,
ám visszautasította, hogy beszéljen róla. 1967. február 11 -én Ottaviani bíboros megerősítette a
Vatikán döntését, mely szerint nem fogják nyilvánosságra hozni a szöveget, és hogy Lucia
története továbbra is titok marad, ugyanabban az évben, október 13-án – a leány látomásának
50. évfordulóján – VI. Pál pápa ellátogatott Fatimába, ahol a közbeeső fél évszázadban kápolnát
és bazilikát emeltek a dombtetőn. A pápa legalább egymilliós tömeg előtt celebrált szabadtéri
misét, és imádkozott a világbékéért.
1981. május 13-án, Lucia első látomásának 65. évfordulóján II. János Pál pápát Portugáliába
tett látogatása során megsebesítette egy merénylő golyója. Ezen trauma utóhatásaként maga is
elolvasta Lucia írását, amelyhez kétségtelenül egy portugál fordító segítségére volt szüksége.
Ratzinger bíboros szintén elolvasta. Egy évvel később, 1982. május 13-án a pápa ellátogatott
Fatimába, hogy köszönetet mondjon a Szűznek „a kéz miatt, amely olyan csodálatosan
elhárította a lövedéket”.9
1984-ben egy olasz újságíró, Vittorio Messori készíthetett egy hosszabb interjút Ratzinger
bíborossal, amelynek során állhatatosan puhatolózott a „harmadik fátimai titok” felől. Amikor
megkérdezte a bíborost, hogy olvasta-e a szöveget, Ratzinger kurtán és minden cifrázás nélkül
igennel válaszolt. Miért nem hozzák nyilvánosságra? Valamilyen borzalmas dologról ad hírt?
Ratzinger kitérő választ adott:

„Ha így volna (…) az csak megerősítené a fátimai üzenet már ismert részeit. Szigorú
figyelmeztetés hangzott el azon a helyen, amely az uralkodó felületesség ellen irányul,
és felhívás az élet komolyságának, a történelemnek, az emberiséget fenyegető
veszélyeknek a figyelembevételére. ”10

Messori úr tovább faggatta: „Akkor nem lesz nyilvánosságra hozás? A bíboros ezúttal kissé
nyíltabban válaszolt:

„A Szentatya úgy látja, hogy ez semmit sem tenne hozzá ahhoz, amit egy
kereszténynek tudnia kell a kinyilatkoztatásokból és az ismert tartalmú
Máriajelenésekből, amelyek éppen hogy újra megerősítették a bűnbánat, a megtérés, a
megbocsátás és a böjtölés szükségességét és sürgősségét. A »harmadik titok«
nyilvánosságra hozatala a tartalmával való visszaélésnek, valamint a feltűnéskeltés
veszélyének tenné ki az egyházat.”11

Amikor a „titok” lehetséges politikai vonatkozásairól kérdezték – amely például kapcsolatos

lehet az egykori Szovjetunióval –, Ratzinger azt felelte, nincs abban a helyzetben, hogy további
válaszokkal szolgáljon, és határo- zottan elutasította a részletek megvitatását. Mindazonáltal
kijelentette:

„A mi korunk egyik jele, hogy a Mária-jelenések gomba módra szaporodnak el a

Földön. Például érkeznek jelentések Afrikából és más kontinensekről is a kongregáció
azon részlegének, amely illetékes ezekben az ügyekben.”12

És kegyeskedett a magyarázathoz hasonló okfejtést adni:

„A fátimaihoz hasonló üzenetek helyes értelmezése válaszunk egy formáját

képviseli: az egyház, figyelmezvén Krisztusnak Mária révén átadott üzenetére, érzi a
mindenkire egyaránt és az egyénekre külön-külön leselkedő fenyegetést, és határozott
megbánással és megtéréssel válaszol.”13

II. János Pál pápa számos saját kijelentésében visszhangozza a figyelmeztetést, amely áthatja
Ratzinger szavait. 1982. évi látogatásakor, amikor fölkereste Lucia látomásainak helyszínét,
kijelentette: „Mária fátimai üzenete még mindig időszerű, hiszen csak hatvanöt éve történt. És
egyre sürgetőbb.”14 Másfél évvel később, 1983 decemberében a következőket mondta:
„Pontosan a második évezred végén az emberiség szemhatárán fenyegető viharfelhők
gomolyognak, és sötétség borul az emberi lelkekre.”15 Átlépni a remény küszöbét című
könyvében János Pál azt írta, hogy „Mária megjelent három gyermeknek Fatimában, és olyan
szavakkal beszélt hozzájuk, amelyek, az évezred végének közeledtével úgy tűnik, közel vannak
a beteljesedéshez”.16 Egy katolikus magazinban idézték a szavait, amint figyelmeztetően arról
beszél, hogy a Mária-jelenések „borzalmas idők eljövetelének jelei”. Ami Lucia üzenetének
harmadik részét illeti, a pápa állítólag mindennap aggódik miatta.
A „fátimai harmadik titok” körül nem volt hiány a találgatásokban. Bizonyos szélsőségesebb
körökben azt suttogták, a titok arra vonatkozik, hogy az ördög, esetleg az Antikrisztus el fogja
bitorolni a pápaság vezetését. Más megfigyelők kevésbé apokaliptikus magyarázatokkal
szolgál- tak – a hit általános elvesztése vagy a hit hanyatlása, különösen a katolikus papság
körében, a pápaság intézményének lerombolása vagy egyszerűen csak konfliktus az egyházon
belül. Röviddel 1981-ben bekövetkezett halála előtt Joaquim Alonso atya, aki sokszor
találkozott és beszélgetett Luciával, és aki Fatima elismert szakértőjének számított, a
következőket írta:

„Egészen lehetséges, hogy »a harmadik titok« szövege konkrét utalásokat tartalmaz

a hit egyházon belüli válságára és maguknak a lelkipásztoroknak a nemtörődömségére
(…) az egyház kebelén belül megjelenő belső konfliktusokra (...) és a hierarchia felsőbb
fokain álló papok súlyos mulasztásaira (…) az egyház magasabb rangú képviselőinek
hiányosságaira. ”18

A fátimai jelenések – mivel Ratzinger bíboros és a közelmúlt pápái számára egyaránt nagy
jelentőségűek, valamint a velük összekapcsolódott titokzatosság (és gyakran hamis
misztifikáció) miatt – manapság különleges, szent és sérthetetlen helyet élveznek az egyház
bizonyos enklávéin. De az egyház még mindig megpróbálja megtartani a stabilitás külszínét,
még mindig megkísérel az idő óceánjával szembeszegülő bárka képének megfelelően élni, ez
pedig hajlamos elhomályosítani azt a tényt, hogy az egyház saját apokaliptikus
fundamentalizmusának foglya, ami gyakorta éppen olyan szélsőséges formát ölt, mint
bármelyik fundamentalista szekta esetében. Az ilyesfajta szektákhoz hasonlóan az egyházon
belüli csoportok is áldozatai lehetnek az apokaliptikus vízióktól való félelmeknek, valamint
azon szilárd meggyőződésnek, hogy az „utolsó napok”, vagyis a „végső idő” korában élünk. A
közeledő végzetnek ez az érzete áthat számos, szélsőségesen vallásos katolikus művet – és jelen
vannak ezekben a hírhozóként működő Szűz Mária-jelenések is. Az ilyen irodalom valójában
gyakorta hajszálnyira van az eretnekségtől és egy új istennőkultusz megalapításától. A mennyek
királynőjét az ókor klasszikus tulajdonságú anyaistennőitől elválasztó vonal gyakorta
elmosódhat.
Ez az a környezet, amelyben el kell helyeznünk a fátimai Szüzet. A Fatimában tapasztalt
látomások nem számítanak egyedinek vagy elszigetelt jelenségnek. Éppen ellenkezőleg,
észrevehetően beleillenek a Mária-megjelenések sémájába, ami legalább a 18. századig nyúlik
[†††††]
vissza. 1830 óta, majdnem kilencven évvel Lucia látomása előtt, a Szűz iszonyú,
apokaliptikus intésekkel teli politikai kijelentéseket hangoz- tatott.
 Párizsban, a Rue du Bacon, 1830. július 19-én egy Catherine Labouré nevű apácát
látomásában egy fehérbe öltözött, körülbelül ötéves gyermek riasztotta fel. Az apáca elmondta,
hogy a gyermek a rendház kápolnájába vezette, ahol közölte vele, hogy „a Szent Szűz reád vár”.
Ezen első megjelenése alkalmával a Madonna üzenete teljes egészében személyes volt, és
csupán Catherine-t kívánta segíteni a noviciátusban. Néhány hónappal később azonban a Szűz
újra megjelent, ez alkalommal fénypászmák futottak ki a kezéből. Az apácának megmutatta a
két szív látomását – Jézus töviskoszorúval övezett szívét és a sajátját, amelyet a fájdalmát
jelképező tőr döf át –, és arra intette Catherine-t, hogy készíttessen egy medált, amely
segítségével ereklyeként őrizheti meg az emlékét. Az érmét később „a szeplőtelen fogantatás
medáljaként” ismerték.19 Első megjelenése alkalmával a Szűz megjegyzéseket fűzött a
nagyvilágban általában folytatódó becsületesség-gonoszság párharchoz. Gonosz idők járnak,
jelentette ki. Szerencsétlenségek fognak bekövetkezni Francia- országban, a trónt megdöntik.
Az egész világon úrrá lesz a gonoszság megszámlálhatatlan formája.
A mai apokaliptikus kommentátorok a Rue de Bacon megjelenő látomást döntő pillanatként
emlegetik. Úgy vélik, a Szűz azért jött, hogy figyelmeztesse a világot: ettől a ponttól kezdve a
gonosz a jóság képében fog megjelenni az emberiség előtt, és rászedéssel fogja felborítani az
isteni rendet. Az egyik író szerint

„...a gonoszt a modern »jó«-ként dicsőítjük majd -

a számos liberális megnyilvánulás árnyékában –, és Istent leigázzák. Az okkultizmus
apró magvai, a szabadkőművességhez hasonló titkos társaságok csírái hatalmas erdővé
növekednek, ami megváltoztatja az emberi gondolkodás és a politika színterét.”20

Egy ilyen kijelentést IX. Pius pápa minden bizonnyal üdvözölt volna, és valószínűleg
Ratzinger bíborosnak is elnyerte volna a tetszését.
1846. szeptember 19-én két parasztgyermek – Mélanie Calvat 15, Maximin Giraud 14 éves
volt – az állataikra vigyázott egy kövekkel borított dombtetőn, amely La Salette városkára
nézett a Francia-Alpokban. Az éppen alattuk levő vízmosásban hatalmas fénykör tűnt fel
előttük, amelyben, amikor közelebb merészkedtek, egy koronát viselő és könnyeit hullató
asszonyt pillantottak meg. Mélanie szerint a ruhája fölött olyan kötényt viselt, ami „fényesebben
ragyogott, mintha sok-sok napot összetettek volna”, és nem földi anyagból, hanem valamiféle
sziporkázó túlvilági matériából készült. Könnyeivel küszködve elmondta, hogy fontos híreket
kell megosztania velük. Hacsak nem veti alá magát mindenki Isten akaratának, akkor maga
Krisztus is elhagyhatja az embereket. Azután:

„Minden polgári kormánynak egy és ugyanaz lesz a terve, amely abból áll, hogy
eltörölnek minden vallásos elvet, hogy helyet adhassanak a materializmusnak, az
ateizmusnak, az okkultizmus- nak és a gonoszság mindenféle fajtájának.”22

Az ember elgondolkodik azon, hogy két iskolába nem járó, valószínűleg írástudatlan
parasztgyermek mennyit értett meg ebből a kifinomult szóhasználattal megfogalmazott súlyos
kijelentésből. A Szűz azonban láthatóan nem hagyott időt nekik a reagálásra, és továbbmenve a
világ politikai vezetőit bírálta – beleértve nem is titkoltan a pápát is.

„A vezetők, Isten népének irányítói elhanyagolták az imádkozást és a vezeklést, és az

ördög elhomályo- sította az elméjüket. Üstökösökké lettek, amelyeket a Sátán húz a
 farkuknál fogva, azért, hogy elveszejtse őket.”23

Azután egy apokaliptikus jövendölés következett:

„Isten magára fogja hagyni az emberiséget, és büntetéseket küld majd, amelyek

egymást fogják követni több mint 35 évig. A társadalom a legborzalmasabb csapások és
a legrettentőbb események küszöbén áll. Az emberiséget vaskézzel fogják irányítani, és
Isten haragjának serlegéből isznak majd.”24

Az 1864. évet különösen szomorú események idejeként emelték ki:

„Az 1864. évben Lucifer nagyszámú démonnal együtt elszabadul a pokolból.

Fokozatosan vetnek majd véget a hit minden formájának (…)a gonosz könyvek
mindenfelé el fognak terjedni a Földön.”25

Fornari bíboros, az akkori francia pápai nuncius kijelentette, hogy őt megrémítették ezek a
jóslatok, úgy tűnt, hogy a Vatikán osztozik ezen érzelmében, ám a La Salette-i Szűz valódiságát
csak 1851-ben ismerte el. A jelenéseket azonban nem hozták nyilvánosságra, csak valamivel
később – ami talán magyarázatot ad arra, miért beszélt a Szűz döbbenetesen hasonló hangon,
mint IX. Pius. 1864-re a „gonosz” könyvek valóban nagyon megszaporodtak a világban. Darwin
A fajok eredete című műve 1859-ben jelent meg, Renan Jézus élete című munkája 1863-ban, és
az index összeállítóinak nem volt anyaghiányuk, ami miatt szünetelhetett volna a munkájuk.
Más értelemben is meglehetősen szörnyűnek bizonyult 1864, merthogy ekkor tetőzött az
amerikai polgárháború, és ekkor aratott Bismarck győzelmet hat nap alatt a gyenge Dánián; de
az ember kijelölhetne egy egész sor másik évet röviddel 1864 előtt vagy után, ami legalább
annyi okot szolgáltathatott a démoni beavatkozásra. A „büntetések” kijelölt harmincöt éves
hossza 1881-ig tartott volna. Ebben az időben kétségtelenül történtek szörnyű események:
Franciaországot megverték a francia-porosz háborúban, és romba dőlt a második császárság.
Olaszország is és Németország is egyesült. A pápaságot megfosztották világi hatalmának utolsó
maradványaitól is. De a Föld túlélte, és a világi szférában elszenvedett hatalom- csökkenés
viszonzásaképpen a pápaság csalatkozhatatlanságot követelt magának.
1858. február 11-én, tizenkét évvel La Salette-ben való megjelenése után a Szűz
megmutatkozott Bernadette Soubirous-nak Lourdes-ban – ez vált a legismertebb és a
leghíresebb jelenéssé. A megtestesülés „szeplőtelen fogantatásának nevezte magát, ami
kényelmes volt, hiszen IX. Pius csupán négy évvel korábban emelte hivatalosan is dogma
rangjára a szeplőtelen fogantatást, és a Lourdes-ban elhangzott kinyilatkoztatás volt „az első
megerősítése annak a kijelentésnek, hogy Mária az eredendő bűn nélkül született”.26
Mindazonáltal Lourdes-nál Mária tartózkodott mindenféle politikai kijelentéstől, a vezeklés, a
tiszta élet dicsőítésére és a rózsafüzér használatára szorítkozva, amelynek segítségével távol
tarthatjuk magunktól a Sátán háborgatásait.
Amint Mária-megjelenések voltak Fatima előtt, úgy természetesen történtek utána is; 1917
óta a Szűz számos országban jelent meg, ezek Olaszország, Spanyolország, Írország,
Csehszlovákia, Litvánia, Magyarország, Ausztria, Hollandia, India, Japán, a Fülöp-szigetek,
Vietnam, Oroszország, Ukrajna, Horvátország, Egyiptom, Venezuela és Mexikó. Ezen
„vizitációk” közül számos kapcsolódott össze apokaliptikus üzenetek kinyilvánításával. Egy
ilyen történt 1953. december 20-án Ukrajnában, egy Dubovitszja nevű falu mellett élő
asszonnyal. A Szűz a mise evangéliumfelolvasása alatt jelent meg, és bejelentette:

„…katasztrófa vár ránk, mint ahogyan Noé idejében is történt. Nem víz, hanem tűz
által érkezik a pusztítás. Amiért vétkeztek Isten színe előtt, hatalmas tűzáradat fog
elsöpörni egész nemzeteket. A világ kezdete óta nem volt olyan hanyatlás, amilyen ma
van. Ez a Sátán királysága. Rómát a pusztulás veszélye fenyegeti, a pápára gyilkosok
lesnek.”27

A kinyilatkoztatás évszáma egészen érthetővé teszi a hangnemet. A Szovjetunió két évvel

korábban robbantotta fel az első kísérleti atombombáját, és a nukleáris háború réme mindent
beborító árnyékká lett, amin komoran töprenghetett a kor összes elméje. A kísértetet pedig soha
nem űzték el – éppen ellenkezőleg, csatlakoztak hozzá más, ugyanannyira félelmetes kísértetek
is.
A hidegháború, a nemzetközi terrorizmus, az úgynevezett „rabló”– államok vagy –
kormányok és a közeledő évezredvég az utolsó fél évszázadban egyaránt hozzájárultak az
apokaliptikus hangulathoz. Így jelent meg 1962-ben a Szűz egy spanyol asszonynak, s elmondta
neki, hogy VI. Pált követően már csak két pápa ül majd trónra – ami azt jelentené, hogy a
jelenlegi az utolsó.
1981. június 25-én egy olyan jelenést tapasztaltak a mai Horvátország területén található
Medjugorje faluban, amelynek az elfogadásáról az egyház még mindig vitatkozik. Egy
rendkívül heves vihart követően két tizenéves pásztorlány rejtélyes fényt pillantott meg egy
közeli domboldalban. A fényben egy hölgyet pillantottak meg, akiről a lányok azonnal
megállapították, hogy ő a Szűzanya. Azóta a jelenés állítólag sűrűn megjelenik. Üzenete, ha
éppen megszólal, gyakorta rendkívül titokzatos: „Utoljára jöttem el, hogy megtérésre szólítsam
a világot. Ezen idő után soha többé nem fogok megjelenni ezen a Földön.”28 Egy alkalommal
dicséretre méltó toleranciára szólított föl: „Nem vagytok igazi keresztények, ha nem viseltettek
tisztelettel más vallások iránt.” Sajnos azonban a későbbiekben elutasított minden ilyesféle
ökumenikus gondolatot: „Csak egyetlenegy közvetítő létezik Isten és az ember között, ez pedig
Jézus Krisztus.” 29 Legnagyobbrészt azonban az üzenetek jellegzetesen apokaliptikus témájúak
voltak: „Eljött az óra, amikor a démon teljes jogot kapott, hogy éljen minden hatalmával és
erejével.”30 És még sürgetőbben: „Büntetés fog következni, ha a világ nem tér meg. Hívd fel
megtérésre az egész emberiséget! Minden a megtéréseteken múlik.”31
A medjugorjei jelenés, úgy tűnt, féltékeny volt a többi Mária-látomásra, mert kárhoztatta a
hamis látomásokat, és figyelmeztetett, hogy „sokan tesznek úgy, mintha látnák Jézust és Isten
anyját, és értenék annak szavait, de ezek valójában hazudnak”.32 Ratzinger bíboros és a Hittani
Kongregáció számára a gondot az jelenti, hogy meghatározzák, melyik jelenést fogadják el, és
melyiket minősítsék hamisnak. A látomásokból pedig több mint elég van ahhoz, hogy lefoglalja
őket. Az 1990-es évek elejére több mint 260, frissiben észlelt Mária-jelenést számoltak össze, és
ez a szám folyamatosan növekszik.

A PÁPASÁG VÉGE?

A fátimai jóslatok és a Szűz egyéb megjelenései nem jelentik az egyetlen ilyen súlyos
ítéletet, amely Damoklész kardjaként lebeg az egyház feje fölött. Azt mondják, hogy mind
Ratzinger bíborosnak, mind pedig II. János Pál pápának rendszeresen megjelenik Szent
Malakiás szelleme. (Malakiás, egy ír szerzetes, Armaghban született 1094-ben (vagy 1095-ben),
és 1148-ban halt meg Clairvaux-ban; halálos ágyánál ott volt Szent Bernát, barátja, munkatársa
és bizalmasa. Próféciáinak kiadása 1559-ben történt először egy egyház- történeti munkában.)
Képekkel telezsúfolt kétértelműségüket tekintve jóslatai több közös vonást is hordoznak
Nostradamuséival. Saját korával kezdve Malakiás 112 egyházfőt sorolt fel, és a melléjük írt
latin nyelvű megjegyzés arra szolgál, hogy összefoglalja és ismertesse a pápa jellemét és
uralkodásának főbb jellemzőit. A jelenlegi szentatya, II. János Pál a 111. a sorban – az utolsó
bejegyzés. A vele kapcsolatosan leírt mondat pedig a „De labore Solis”, vagyis „a Nap
munkájáról” 33 volt. Mint Nostradamus négysorosait, ezt is lehet úgy értelmezni, hogy azt
jelentse, amit csak szeretnénk. Egyesek megkíséreltek párhuzamot vonni II. János Pál számos
utazása – sokkal több, mint a történelem során bármelyik egyházfőé – és a Napnak a Földről
látható pályája között. Különösebb nehézségek nélkül legalább ugyanennyire hihető és helytálló
magyarázatokat tudunk gyártani. Mindazonáltal nem is ez a legfontosabb. Az értelmezéstől
függetlenül az a lényeg, hogy Malakiás szerint II. János Pápa az utolsó előtti egyházfő.
A sorban utolsó, 112. pápa mellé Malakiás a „Glória oliviae” 34 mottót írta – az olíva vagy az
olajfa vagy annak az ága dicsőségét, esetleg hírnevét jelenti, amelyből esetleg ki lehet faragni az
egyházfő pásztorbotját. Itt ismét megfelelően szélesre nyílik az értelmezési tartomány,
amelyben a megfejtéssel próbálkozók kedvüket lelhetik. De az a komor végkövetkeztetés,
amelyhez Malakiás eljut, a léhaságra való minden hajlamot elűz, legalábbis a hívő katolikusok
esetében:

„A Szent Római Egyház utolsó üldöztetésekor Péter, a római fog uralkodni, aki
számos gyötrelem közepette fogja élelmezni nyáját; amiután a hét dombra épült várost
lerombolják, és a rettenetes Bíró ítéletet mond az emberek fölött.”35
 TIZENHATODIK FEJEZET

A pápa mint probléma

Szembesülve várható és közelgő pusztulásának rémképével, az egyház manapság félősen

húzza össze magát. Azt a korlá- toltságot, amellyel menedéket keres a már elavult dogmákban,
az ember a kétségbeesés egyik jelének tekintheti – az időnként a hisztéria határát súroló kezdeti
pánik jelének. Ám a megsemmisülés csupán egy a ma az egyházat nyomasztó gondok közül.
Az egyház komolyan tart a nyugati társadalom egyre növekvő mértékű elvilágiasodásától,
valamint saját híveinek elpártolásától olyan korábbi egyházi erősségekben, mint Írország, Dél-
Németország, Ausztria és Spanyolország. Fél a Nagy-Britanniához, Nyugat-Európához és az
Egyesült Álla- mokhoz hasonló sokkultúrájú országokban terjedő más vallások térnyerésétől.
Retteg a lélektanilag és kulturális értelemben is kifinomult és művelt emberek egyre növekvő
számától, mert ezek máshol keresik és találják meg a szellemi dimenziót – például a
művészetekben –, nem pedig a papság által ellenőrzött területeken. Tart a valóság egymással
összefüggő rendszerét hangsúlyozó környezetvédelmi problémáktól és az ezekben benne
foglaltatott panteizmustól és hermetizmustól. Továbbra is tart attól, hogy a pszichológia és a
tudomány elbitorolja hatalmát és tekintélyét. Egyúttal fél az ökumenikus kezdeményezésektől
is, amint ezt az anglikán egyház hivatalos elfogadásának nemrégiben megismételt elutasítása
mutatja; ennek következtében tehát minden anglikán pappá szentelést továbbra is „abszolút
nullának és teljes mértékben semmisnek” tekintenek. A kommunizmus és a Szovjetunió
összeomlásával az egyház tart a keleti és a nyugati kereszténység ismételt közeledésétől, ami
együtt járhatna azzal, hogy elveszíti illetéktelenül megkövetelt elsőbbségét. Még a földön kívüli
élet esetleges fölfedezésének sem örül, valamint a „közeli találkozás” vagy az „első
kapcsolatfelvétel” lehetőségének sem.
Vannak olyan katolikus papok, akik határozottan idegesek attól, hogy olyan idegenek
érkezhetnek a bolygónkra, akik nem tudnak Jézusról. Corrado Balducci atya – a pápai
udvartartás egyik hivatalos tagja és a Vatikán elismert szakértője ördögűzési, démonológiai és
az Antikrisztussal kapcsolatos ügyekben – nemrégiben kijelentette, hogy bizonyos hitelt ad az
idegenek által történt elrablásokról szóló elbeszéléseknek:

„Ésszerű elhinni és jóváhagyni, hogy léteznek földönkívüliek. Létezésüket nem lehet

többé tagadni, mert túlságosan sok bizonyíték áll rendelkezésre róluk és a repülő
csészealjakról. ”1

Nem arról van szó, hogy az ilyesfajta meggyőződés bármiféle módon is összeütközésbe
került volna hivatalos hitével. Fölidézve Szent Pál lelkes üdvözlését, amelyben Jézust nemcsak
„a világ királyának”, hanem „a mindenség királyának” is nevezi, Balducci atya a következőket
mondja: „Ez azt jelenti, hogy az univerzumban minden, beleértve a földönkívülieket és az
ufókat is, összeegyeztethető Istennel.”2
Miután a The Times szembesítette a témával, a katolikus médiahivatal ennél kissé
óvatosabban fogalmazott:

„A teremtés alapvető üzenete a földi emberekre vonatkozik. Ha bebizonyosodik,

hogy léteznek idegenek, ez nem fogja kétségbe vonni az Evangélium igazságát. Ez
esetben azonban föl kellene tennünk a kérdést, hogy vajon alkalmazható-e rájuk a
keresztény megváltás általi megbékélés.”3

II. János Pál pápa, úgy tűnik, megtette az első lépést. A Sunday Times 1997. december 14-ei
számának címlapján szereplő riport szerint az egyházfő felkért egy csoport csillagászt, hogy
kutassanak a kozmoszban „Isten ujjlenyomatai” után. Létezik egy vatikáni tervezet, amelyet
speciálisan a földön kívüli fajokkal való kapcsolatteremtés következményeinek vizsgálatára
állítottak föl. Az arizonai Mount Grahamnél a Vatikán saját obszervatóriumot tart fönn,
amelynek jezsuitákból áll a kiszolgáló személyzete. Az általuk vizsgált kérdések között van
például az, hogy Jézus kereszthalála az idegen fajokat is megváltotta-e az eredendő bűntől. A
projekt megbízott vezetője, Chris Corbally atya szerint: „Ha civilizációkra lelünk más
bolygókon, és ha megvalósítható velük a kommunikáció, akkor misszioná- riusokat fogunk
küldeni a megmentésükre.”4 Corbally atya, úgy tűnik, egyáltalán nincsen tisztában saját
elképesztő arroganciájával.

RÓMA PÜSPÖKE

A mai egyházat olyan sok és olyan mindenütt jelen lévő aggodalom gyötri, hogy valóságos
ostromállapotban él. Ám van egy kifejezett félelem, amely az alapját képezi a többinek,
irányítja és meghatározza őket – a változástól való félelem. És mégis azzal érvelhetünk, hogy a
változás által – és csupán a változás által – remélheti az egyház, hogy biztosíthatja a jövőbeli
helyzetét. A múltban azáltal biztosította a túlélését, hogy ha vonakodva is, de készen állt arra,
hogy alkalmazkodjék a változó körülményekhez. Hogy továbbra is fennmaradjon, a múltbélihez
hasonló alkalmazkodóképességet kell felmutatnia.
Mindmáig az egyház önmagában álló, látszólag egységes, hatalmas és fegyelmezett
építményt alkotott – az autokrácia egy fajtáját, amely a „szellemiség” állítólag maga
meghatározta körein uralkodik. Ezért hát ez az a kép, amely az egyházról él mind saját, mind
kollektív tudatunkban. Ám az ilyen képek pusztán a gondolatok hagyományos, megszokott
folyamataiból következnek, egyfajta elmebeli tompultságból. Példának okáért az Egyesült
Államokra mint egységes, masszív építményre gondolunk, egy „oszthatatlanul egységes
nemzetre”, amely látszólag öröktől fogva létezett. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy alig
140 évvel ezelőtt az USA hajszálnyira volt a kettészakadástól – és hogy alig háromszáz évvel
ezelőtt az ország egyáltalán nem is létezett.
Ugyanezek az alapelvek, ugyanezek a szellemi folyamatok irányítják az egyházról vallott
felfogásunkat is. A katolikus hagyomány szerint Jézus odafordult Péterhez, és kijelentette, hogy
[‡‡‡‡‡]
erre a sziklára fogja fölépíteni az egyházát. Ugyanezen hagyomány szerint Péter volt az
első pápa, az első a szellemi vezetők apostoli sorában, amely töretlen és megszakítatlan
folytonossággal húzódik a keresztény korszak hajnalától napjainkig. A történelmi tény azonban
az, hogy az ilyesféle állítások ostobaságokat jelentenek ki. A 4. századig az általunk „ortodox
katolicizmusnak” titulált kereszténység egyáltalán nem ahhoz volt hasonló. Éppen ellenkezőleg,
csupán egy volt a számtalan keresztény hitforma közül, amelyek mindegyike egymással
versengett a teológiai, társadalmi és politikai fensőbbségért, és csupán amikor e rendszerek
egyike „ortodox”-szá tudott válni, lett a többiből „eretnekség” az önigazoló meghatározás
szerint.
De még miután a római egyház diadalmaskodott a keresztény hitgyakorlás többi formája
felett, akkor is vajmi kevéssé hasonlított az általunk ma ismert egyházhoz. A „pápa” elnevezés
sem létezett a 4. század végéig, amikor is I. Siricius (384-399) először használta. És az 5. század
közepéig maga a római egyház is az egységességnek valóságos antitézisét alkotta. Valójában
teljes mértékben szétaprózott volt, és az úgynevezett „pápa” csupán Róma püspökének tisztét
töltötte be, és egy volt a számos püspökség élén állók közül. A legjobb esetben is csak a
közmondásos „első az egyenlők között”-ként tekintenek rájuk, ami körülbelül olyan, mint ma
egy miniszterelnök; Antiochia, Alexandria és Konstantinápoly püspökei ugyanezeket az
előjogokat élvezték.
Még később is, amikor a pápaság végül az egyház központi erejévé emelkedett, státusa
jelentős mértékben csupán névleges volt, időnként pedig alárendelődött az egyházi zsinatok
határozatainak. 1870-ig legalább még vitatni lehetett esetleges beszámolási kötelezettségét,
amellyel az egyházi zsinatoknak tartozott – mindez jól látható az anglikán és az ultramontán
csoportosulás közötti ellentéten. Csak az 1870 óta eltelt években – a világi birtokok
elveszítésével és a pápai csalatkoz- hatatlanság egyidejű, vigaszdíjhoz hasonlatos életbelép-
tetésével – kezdett véglegesen összeállni a ma általunk ismert szerkezet.
A dogmákhoz való merev ragaszkodásával és a kortárs civilizáció valóságának szándékos
figyelmen kívül hagyásával ez az egységes és hatalmas szerkezet egyre kevesebb és kevesebb
ember számára tűnik olyannak, mint ami megfelelő a szükséges kívánalmaknak. Az a
hozzáállás, amely a túlnépe- sedés korában elítéli a születésszabályozást, és szaporítja a nem
kívánt terhességek számát, a legjobb esetben is nevetségesnek tűnik, ám a legrosszabb esetben
mindezt bűnös nemtörődömségnek fogják tartani. A legjobb esetben is veszélyes ostobaságnak,
ám a legrosszabb esetben bűnös felelőtlenségként értékelik azt, hogy az egyház az AIDS
korában kikelt többek között a gumi óvszerek használata ellen. Az ilyen tartalmú kritikákat
nemcsak az ellenséges hozzászólók, vagy érdektelen és az eseményekben részt nem vállaló
megfigyelők hangoztatják. Származnak efféle vélekedések maguktól az egyház hűséges híveitől
is, akik közül soknak állandó aggodalmakat és lelkiismeret-furdalást okoz az a konfliktus,
amely a körülöttük lévő világ elkerülhetetlen nyomása és azon egyház között zajlik, amelyhez
hűek akarnak maradni, ám amely teljes mértékben érdektelennek tűnik az ő dilemmájukat
illetően.
Túlságosan sok olyan terület van, ahol az egyház nem egyszerűen elveszítette a kapcsolatot a
modern világ követel- ményeivel, hanem a pszichológiai tagadás egyfajta bizarr állapotában van
– mintha egy robot céltudatosságával követné saját napirendjét, mintha szántszándékkal takarná
el a szemét, hogy ne is lássa híveinek valódi igényeit. Rendkívül sok olyan eset létezik,
amelyben mintha elfelejtené azt a tényt, hogy van egy gyülekezete – egy emberi lényekből álló
gyülekezet, emberi hibákkal, emberi gyengeségekkel és emberi igényekkel –, és egy gépezet
könyörtelen rendületlenségével ragaszkodik a „megváltás” naivan idealisztikus programjához,
amelyet akár egy számítógép is kidolgozhatott volna.
Az ehhez hasonló esetekben az aggódó emberek egyre többször ajánlják a központi
apparátussal nem rendelkező egyházat mint a gyakorlatban is használható alternatívát. Az ilyen
egyházban még mindig van hely egy római püspöknek, aki, a „pápa” funkciójának egyfajta
újraértelmezéseként, bíróként, elnökként, a katonai főparancsnok vallási megfelelőjeként
működhetne. Ebben a minőségében még mindig gyakorolhatna bizonyos adminisztratív vezetői
jogokat, de kötelezve lenne arra, hogy tudomásul vegye gyülekezetének és püspökeinek
szükségleteit. És ezek a szükségletek – amelyek mások és mások a fejlett Nyugaton, Afrikában,
Ázsiában, Dél-Amerikában és más helyeken – legalább a megérdemelt figyelmet megkapnák.
Az erkölcsi és szellemi tekintély az újfajta püspökségek és egyházmegyék kezében volna, s
ezek rendelkeznének azzal a rugalmassággal, amely ahhoz szükségeltetik, hogy alkalmazkodni
tudjanak gyakran egészen különleges körülményeikhez. Röviden: az egyház az
egyházmegyékben összpontosulna, és minden egyházmegye a saját nyájának különféle igényeit
tükrözné.
Ez a javaslat természetesen jelentős túlegyszerűsítést foglal magába – talán többet is, mint
amennyit felismernek azok, akik oly sokat dicsőítik ezt az elgondolást. A gyakorlatba való
átültetése bonyolult, bomlasztó és feltehetően hosszas folyamat volna. A fent vázolt terv
azonban nem az egyetlen válaszlehetőség az egyház jövőbeli létének kérdésére; számos
másikkal is rendelkezünk. De a változás bizonyos formája nyilvánvalóan elkerülhetetlen, ha az
egyház nem akar a jelenkorral már nem összefüggő történelem egy darabkájává válni, úgy, mint
például a Német-római Szent Birodalom, amely, noha csak elméletben, egykor egyszerre
jelentette világi és vallási birtokát.
A legrosszabb esetben az egyház – mint ahogyan múltja során már nemegyszer tette –
bármely világi diktátori rendszerhez hasonlóan erőszakossá, hatalmassá, elnyomóvá,
kártékonnyá és szörnyűségessé válhat. A legjobb esetben vigasztalást, menedéket nyújthat,
tanácsot adhat, támogatást, könyörületességet, megértést tanúsíthat, és utakat mutathat – ezek
közül nem feltétlenül mind „vallásos” út –, amelyek a szentség megértéséhez vezetnek. De a
modern világba tartozó bármely, ehhez hasonló intézmény esetében az igazság és még inkább a
„megváltás” kizárólagos uralásának követelése olyan arrogancia, amely csak Lucifer bűnével ér
fel, aki a hagyomány szerint letaszíttatott a mennyekből; olyan arrogancia, amely megindokolja,
hogy a középkori katharok miért látták Rómát mint a démonikus „Rex Mundinak”, vagyis a
Világ Királyának, azaz a Gonosz legfelsőbb kútfőjének teremtményét.
Ahogyan közeledik az ezredforduló, az egyház bejelentette szándékát a múlt bizonyos
túlkapásainak elismerésére és az azokért való bocsánatkérésre. Még arról is szállongtak hírek,
hogy bocsánatot szándékozik kérni az inkvizíció miatt vagy legalábbis az inkvizíció által a
szervezet fennállásának első évszázadai alatt mutatott fanatikus szadizmus és máglyamánia
miatt. Szó volt bizonyos áldozatok, mint például Giordano Bruno Galileiéhez hasonló
rehabilitálásáról.
Az efféle lépések egyszerre örvendetesek és biztatóak. A túlélés záloga az alkalmazkodás.
Ahhoz viszont, hogy felnőjenek feladataikhoz, sokkal többre van szükség. Feltétlenül szükséges
a múlttal való szembenézés, annak elismerése és beleépítése egy újfajta egységbe, amely
helyrebillent minden korábbi kiegyensúlyozatlanságot. A múltat nem lehet letagadni, figyelmen
kívül hagyni, elutasítani vagy lovagiasan átengedni a feledés homályának. Valamifé- leképpen
össze kell egyeztetni a jelennel, és mindkettőnek együttesen kell azt az alapot képeznie, amelyre
az új, sokkal kiegyensúlyozottabb jövő felépülhet. A korábbi időszakokban az egyház ritkán
ismerte föl ennek a szükségességét. Az, hogy most úgy tűnik, mégis megteszi, valóban
dicséretes, és az őszinte érettség kezdeti jeleként értékelendő.
De a bocsánatkérés, mint merő gesztus, gyakorta csupán divatos kiegészítő „politikailag
korrekt” korunkban. Manapság nagy divattá vált könnyed és felületes bocsánatkéréseket kreálni
a múlt tévedéseiért és rémtetteiért; mindazonáltal míg a történelmet újra lehet írni, nem lehet
meg nem történtté tenni. Meglehetősen könnyű bocsánatot kérni egy fait accompli-ért. Nincs túl
sok értelme a régen halott katharok sorsa miatt bocsánatot kérni, hiszen már senki sincs, akinek
a helyzete jobbá válna ettől. És ha e bocsánatkérések révén az egyház tisztábbnak,
civilizáltabbnak és emberségesebbnek kíván látszani, akkor többet kell tennie egyszerű
engesztelésnél. Meg kell bánnia az elkövetett bűnöket, és vezekelnie kell. Az ilyen bűnbánatnak
és vezeklésnek olyan kihatással kell lennie, amely nemcsak a múltra, hanem a jelenre is
egyaránt vonatkozik.
Az inkvizíció – vagy hogy jelenlegi nevén említsük, a Hittani Kongregáció – természetesen
nem jelenti az egész egyházat. Ez csupán az egyik aspektusa, egy hivatal, egy részleg.
Mindazonáltal sok ember létezik ma, beleértve számos hívőt is, akik szemében e kongregáció
azonossá vált az egyházzal. Gyakorta úgy tekintik, mint az egyetlen és meghatározó hangot,
amelyen az egyház hitbeli kérdésekben megszólal; és a szervezet semmit sem tesz, amivel
cáfolhatná ezt a megnevezést. Minden valószínűség szerint ez eleven gond marad, hacsak az
egyház más aspektusai, hivatalai és részlegei nem kapnak ugyanilyen vagy ehhez hasonló
hatalmat – vagy ha a kongregáció nem változtatja meg konok hozzáállását. Általánosságban az
egyháznak és különösképpen a kongregá- ciónak meg kellene bánnia a múltat, és vezekelnie
kéne. És az efféle megbánásnak és vezeklésnek kéne valamiféle előnyökkel járnia a jelenkor
hívő katolikusai számára is.
Az intézményesített vallás legkorábbi összeszerveződése óta az ismeretlennek két körét
kísérelte meg megszólítani és megmagyarázni – az emberi tudaton belül létezőt és a hatalmas
kozmoszt. Ahogyan fejlődött a nyugati civilizáció, a pszichológia és a kozmosszal foglalkozó
tudományok mindkét területet alaposan felmérték és feltérképezték. Ez a terület többé nem
olyan ismeretlen, amilyennek egykor tűnt; és ennek megfelelően átadta a terepet. A mindezeken
túl elterülő ismeretlenből kénytelen-kelletlen vissza kellett vonulnia a tudomány nyilvánvalóan
elkerülhetetlen fejlődése miatt. Az emberi tudat mélységeivel foglalkozó lélektan az intézmé-
nyesített vallást állandó kihívásokkal szembesíti, és védekezésre sarkallja. A vallás mindkét
fronton olyan rendezett visszavonulást kísérelt meg, amilyet csak tehetett.
Ám a tudomány és a pszichológia beavatkozása dacára, az intézményesített vallás harcos
visszavonulása ellenére is még hatalmas területek maradtak ismeretlenek, mind külső, mind
belső értelemben. Az ismeretlen lassanként elhalványodva eltűnhet a távolban, de nem
valószínű, hogy valaha is teljesen eltűnik, és az is elképzelhetetlen, hogy valaha is teljesen és
döntő mértékben feltérképezhető lesz. A legkevesebb, hogy naivnak tituláljuk azt a fajta
gondolkodást, amely szerint egyszer majd tudni fogunk mindent, amit csak tudni lehet. Éppen
ellenkezőleg, mindig is maradnak valódi csodák és rejtélyek, emberi mivoltunkban és a minket
körülölelő kozmoszban egyaránt. És nem is kellene arra vágyakoznunk, hogy a dolgok
másképpen alakuljanak.
Az intézményesített vallásnak még mindig lehet szerepe életünkben, társadalmunkban,
világunkban. Azon milliók számára, akik megnyugvásért, vigasztalásért, együttérzésért,
megértésért, sőt még bölcsességért is folyamodtak hozzá, az egyház nem süllyedhet
érdektelenségbe vagy, a Római Szent Birodalomhoz hasonlóan, nem válhat belőle elhagyott
romhalmaz. Ha el akarja kerülni ezt a sorsot, akkor az egyháznak meg a doktrínáit és a
törvényeit megalkotó kongregációnak elő kell bújnia a menedékhelyeiről, ujabb és erősebb
hidakat kell építenie más keresztény felekezetek felé, valamint nyitnia kell a nem keresztény
vallások és hitek felé egyaránt. Ilyen hidakat kell építenie a természettudomány és a
pszichológia felé is – így az intézményesített vallás két legfőbb riválisa, mialatt az ismeretlen
föltérképezésével kísérletezik, fölfedezi, ami felfedezhető, és közben nem is kell átlépnie a
valódi, igaz és szükséges rejtély határait. És igen, hidakat kell építenie a művészetek felé is. A
múltban a művészetek a segítségére voltak az intézményesített vallásnak a szentséges
kifejezésében. Mindenesetre a 19. század közepére, ahogyan Flaubert állította, az egyház
lemondott az ilyen bizonyításokkal kapcsolatos összes felelősségéről; és a művész, az egyre
tudatosabb és átgondoltabb előrelátó tervezésnek megfelelően, fölvállalja azt a szerepet,
amelyről a pap lemondott. A szentséges, a szellemi vagy bármi más néven nevezhető dolog
megértésére és jelentésének közvetítésére való törekvés során most a papnak kell a művésztől
tanulnia. Magának a pápának és a Hittani Kongregáció tagjainak is fel kell mutatniuk a
szellemiség megértését, mégpedig Rilke, Yeats vagy Patrick White szellemiségét.
Ezek azok a kihívások, amelyekkel az egyház egészében véve, de különösen a Hittani
Kongregáció szembesül az új évezred előestéjén. Az fogja meghatározni a katolikus hit jövőjét
a 21. században, hogy milyen mértékben sikerül megfelelniük ezeknek a kihívásoknak.
 IRODALOM

Addison, Charles G.: The History of the Knights Templar. London, 1842.
Agrippa, Henry Cornelius: Three Books of Occult Philosophy. London, 1651.
Agrippa, Henry Cornelius: The Vanity of Aris and Sciences. London, 1684.
Baigent, Michael: Freemasonry, Hermetic Thought and The Royal Society of London. Ars Quatuor
Coronatorum, 1996, 109, 154-166. o.
Baigent, Michael és Leigh, Richard: The Temple and the Lodge. London, 1989.
Baigent, Michael és Leigh, Richard: The Dead Sea Scrolls Deception. London, 1991. (Magyarul: Mi az
igazság a holt-tengeri tekercsek körül? Holnap Kiadó Kft., 1994.)
Baigent, Michael, Leigh, Richard és Lincoln, Henry: The Holy Blood and the Holy Grail. London, 1982.
(Magyarul: Szent vér, szent Grál. General Press Kiadó, Budapest, 2006.)
Balasuriya, Fr. Tissa: Mary and Human Liberation. The Story and the Text. London, 1997.
Bander, Peter: The Prophecies of St. Malachy and St. Columbkille. Gerrards Cross, 1979.
Barber, Malcolm: The Trial of the Templars. Cambridge, 1978.
Bede: A History of the English Church and People. Ford. Leo Shirely-price. Harmondsworth, 1979.
Benimeli, Jose Antonio Ferrer: Masoneria, Iglesia e lllustración. 4 kötet, Madrid, 1976-77.
Brown, Michael H: The Final Hour. Milford (Ohio), 1992.
Burman, Edward: The Inquisition, The Hammer of Heresy. Wellingborough, 1984.
Chastel, André: Art of the Italian Renaissance. Ford. Linda és Peter Murray. London, 1998.
Chevallier, Pierre: Les ducs sous l’ Acacia. Párizs, 1964.
Chevallier, Pierre: Histoire de la Franc-Maçonnerie française. 3 kötet, Párizs, 1974.
Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője. Szerk. William Johnston. London, 1997.
Kánonjogi törvénykönyv. Újrafordítás: Nagy-Britannia és Írország Kánonjogi Társasága. London, 1997.
Cohn, Norman: The Pursuit of the Millennium. Frogmore, 1978.
Collins, Paul: Papal Power. London, 1997.
Costa, Joseph da: A Narrative of the Persecution of Hippolyto
Joseph da Costa Pereira Furtado de Mendonga. London,
1881.
Coustos, John: The Sufferings of John Coustos for Freemasonry. London, 1746.
Cross, Frank Moore: The Ancient Library of Qumran. London, 1958.
Denslow, William R.: 10,000 Famous Freemasons. 4 kötet, Richmond, 1957-61.
Dickens, A. G.: The Counter-Reformation. London, 1977.
Drane, Augusta Theodosia: The Life of Saint Dominic. Rockford, 1988.
Eisenman, Robert és Wise, Michael: The Dead Sea Scrolls Uncouered. Shaftesbury, 1992.
Fahy, Conor: The Index Librorum Prohibitorum and the Venetian printing industry in the sixteenth
century. Italian Studies, 1980, 35, 52-61. o.
Fogazzaro: A. The Saint. Ford. M. Pritchard-Agnetti. London, 1906.
García Martinez, Florentino: The Dead Sea Scrolls Translated. Leiden, 1994.
Gervaso, Roberto: Cagliostro. Ford. Cormac Ó Cuilleanáin. London, 1974.
Gould, Robert Freke: The History of Freemasonry. 6 kötet, London, é. n.
Gui, Bernard: Manuel de I’Inquisituer. Ford. G. Mollat, Párizs (Société dídition „Les Belles Lettres”),
1964.
Hales, E. E. Y.: Pio Nono. London, 1954.
Hasler, August Bernhard: How the Pope Became Infallible. Ford. Peter Heinegg. London, 1981.
Henningsen, Gustav és Tedeschi, John (szerkesztők): The Inquisition in Early Modern Europe. Dekalb,
1986.
Hibbert, Christopher: Garibaldi and his enemies. London, 1987.
Hollis, Christopher: A History of the Jesuits. London, 1968.
 Hutchinson, Robert: Their Kingdom Come. London, 1997
Index Libromm Prohibitomm. Vatikánváros, 1948.
Janelle, Pierre: The Catholic Reformation. London, 1975.
Jarrett, Bede: Life of St. Dominic (1170-1221). London, 1934.
II. János Pál pápa: Crossing the Threshold of Hope. Ford. Jenny Mcphee és Martha Mcphee. London,
1994.
Jung, C. G.: Answer to Job. In Psychology and Religion: West and East, 2. kiadás, ford. R. F. C. Hull.
London, 1981
Kamen, Henry: Inquisition and Society in Spain in the sixteenth and seventeenth centuries. London, 1985.
Kamen, Henry: The Spanish Inquisition. London, 1997.
Kelly, J. N. D.: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford, 1986.
Kidd, B. J.: The Counter-Reformation 1550-1600. London, 1963.
Kieckhefer, Richard: Magic in the Middle Ages. Cambridge, 1993.
Koudelka, Vladimir: Dominic. Ford. Simon Tugwell. London 1997.
Küng, Hans. Christianity. Ford. John Bowden. London, 1995.
Küng, Hans: The Church. London, 1969.
Lea, Henry Charles: A History of the Inquisition of the Middle Ages. 3 kötet, London, 1888.
Lea, Henry Charles: A History ofthe Inquisition of Spain. 4 kötet, New York, 1922.
Lea, Henry Charles: A History of the Inquisition in the Spanish Dependencies. New York, 1922.
Lennhoff, Eugen: The Freemasons. London, 1978. Leon-Dufour, X.: The Gospels and the Jesus ofthe
History. Ford. J. McHugh. London, 1968.
Le Roy Ladurie, Emmanuel: Montaillou. Harmondsworth, 1980. Malleus Maleficarum. Ford. Montagu
Summers. London, 1986. Martindale, C. C: What Happened at Fatima. London, 1950.
Matt, Leonard von és Vicaire, Marie-Humbert: St. Dominic, A Pictorial Biography. Ford. Gerard Meath.
London, 1957. Maycock, A.: The Inquisition. London, 1926.
Messori, Vittorio.: The Ratzinger Report. Ford. Salvador Attanasio és Graham Harrison. San Francisco,
1985.
Michael, Brother: The Third Secret of Fatima. Ford. Anne
Barbeau Gardiner. Rockford (III.), 1991.
Nauert, Charles G.: Agrippa and the Crisis of Renaissance Thought. Urbana, 1965.
Netanyahu, B.: The origins ofthe Inquisition in Fifteenth Century Spain. New York, 1995.
Perkins, Clarence.: The Trial of the Knights Templars in England. The English Historical Review, XXIV.,
1909, 432-447. o.
Petrisko, Thomas W.: The Last Crusade. McKees Rocks (Penn.), 1996.
Poel, Mark van de: Cornelius Agrippa, The Humanist Theologian and His Declamations. Leiden, 1997.
Poulat, Emilé: Catholicisme, Démocratie et Socialisme. Tournai, 1977.
Priolkar, Anant Kakba: The Goa Inquisition. Bombay, 1961.
Ratzinger, Joseph: Church: Ecumenism and Politics. Slough, 1988.
Ratzinger, Joseph és Messori, Vittorio: The Ratzinger Report. San Francisco, 1986.
Read, Will: The Church of Rome and Freemasonry. Ars Quatuor Coronatorum, 1991, 104, 51-73. o.
Reese, Thomas J.: Inside the Vatican. Cambridge (Mass.), 1998.
Ribadeau Dumas, F.: Cagliostro. Ford. Elizabeth Abbott. London, 1967.
Rosa, Peter de: Vicars of Christ. London, 1989.
Roth, Cecil: The Spanish Inquisition. New York, 1964.
Runciman, Steven: The Medieval Manichee. Cambridge, 1984.
Simon de Sismondi, J. C. L.: History of the Crusades against the Albigenses in the Thirteenth Century.
Trowbridge, 1996.
Stolper, E. E.: Garibaldi: Freemason. Ars Quatuor Coronatorum. 1989, 102, 1-22. o.
Stoyanov, Y.: The Hidden Tradition in Europe. London, 1994.
Sumption, Jonathan.: The Albigensian Crusade. London, 1978.
Szent Teréz: The life of Saint Teresa of Auila by Herself. Ford. J. M. Cohen. London, 1957.
Thomas, Keith: Religion and the Decline of Magic. Harmondsworth, 1980.
Thorndyke, Lynn: A History of Magic and Experimental Science. 8 kötet, New York, 1958.
Thory, Claude-Antoine: Acta Latomorum ou Chronologie de l’Histoire de la Franche-Maçonnerie
Française et Étrangère. 2 kötet, Párizs, 1815.
Trevor-Roper, H. R.: The European Witch-Craze of the Sixteenth and Seventeenth Centuries. London,
1988.
Vatcher, S.: John Coustos and the Portuguese Inquisition. Ars Quatuor Coronatorum, 1968, 81, 9-87.
Vicaire, Marie-Humbert: Saint Dominic and His Times. Ford. Kathleen Pond. London, 1964.
Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern Francé 1100-1250. London, 1974.
Walker, D. P.: Spiritual and Demonic Magic from Ficino to Campanella. Notre Dame, 1975.
Wiesenthal, Simon: Sails of Hope. The Secret Mission of Christopher Columbus. Ford. Richard és Clara
Winston. New York, 1973.
Woodrow, Alain: The Jesuits. A Story of Power. London, 1996.
Woodward, Kenneth L,: Making Saints. London, 1991.
 VÉGJEGYZET

Első fejezet
Szenvedélyes hitbuzgóság

1. Le Roy Ladurie: Montaillou, 78. o.

2. Uo. 81. o.
3. Lea: A History oft he Inquisition of the Middle Ages I. 53. o.
4. Uo. 54-55. o.
5. Uo. 20. o.
6. Sumption: The Albigensian Crusade, 93. o.
7. Uo.

Második fejezet
Az inkvizíció eredete

1. Vicaire: Saint Dominic and His Times, 146. o.

2. Lea: A History ofthe Inquisition of the Middle Ages I, 329. o.
3. Uo., 329. o.
4. Wakefield: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100-1250, 208. o.
5. Uo., 211. o.
6. Uo., 211-212. o.
7. Uo., 214.
8. Uo., 215.o.
9. Uo., 216. o.
10. Uo., 217. o.
11. Uo., 224. o.
12. Chadwick: Priscillian of Auila, 233. o.
13. Lea: id. mű, 464. o.
14. Maycock: The Inquisition, 157. o.
15. Uo., 158. o.
16. Lea: id. mű, 541. o.
17. Uo.
18. Maycock: id., mű, 173. o.
19. Lea: id. mű, 552. o.
20. Uo., 553. o.
21. Uo., II., 334. o.
22. Uo., I., 494. o.
23. Uo., 368. o.

Harmadik fejezet
 A fekete barátok ellenségei

1. Stoyanov: The Hidden Tradition in Europe, xvi. o.

2. Uo., 193. o.
3. Lea: A History of the Inquisition in the Middle Ages II., 355. o.
4. Uo.
5. Uo., 357. o.
6. Például Bertrand de Blanchefort, a negyedik nagymester (1153-1170). Lásd e kérdés
taglalását in Baigent, Page és Lincoln: The Holy Blood and the Holy Grail, 44-45. o. (A
magyar, teljes szövegű, bővített kiadás: General Press Kiadó, Budapest, 2006. )
7. Lásd az erről szóló vitát ugyanott, 44. o.; utalva M.-R. Mazières abbé munkájára,
amelyet kiadtak. La Venue et le séjour des Templiers du Roussillon à la fin du XIIIme siécle et
au début du XIVme dans la vallée du Bézu (Aude). Mémoires de la Société des Arts des
sciences de Carcassone, 3. kötet, 4. sor, Carcassone, 1957-1959, 229-254. o.
8. Addison: The History of the Knights Templars, 206. o.
9. Lásd ennek tárgyalását in Baigent and Leigh: The Temple and the Lodge, 56-73. o.,
különösen 64-65. o.
10. Lea: id. mű I., 260. o.
11. Uo., 295. o.
12. Uo., 296. o.
13. Uo., II., 171. o.
14. Uo.
15. Uo., 173.

Negyedik fejezet
A spanyol inkvizíció

1. Kamen: The Spanish Inquisition, 139. o.

2. Uo., 137. o.
3. Uo., 49. o. A teljes szöveg olvasható in Lea: A History of the Inquisition of Spain I, 587-
590. o.
4. Kamen: id. mű, 49. o.
5. Uo., 50. o. A teljes szöveg olvasható in Lea: id. mű I, 590-592. o.
6. Lea: id. mű I, 174. o.
7. Kamen: id. mű, 69. o.
8. Uo., 174. o.
9. Uo., 178. o.
10. Uo., 176. o.
11. Uo., 186. o.
12. Uo., 188. o.
13. Lea: id. mű III, 5. o.
14. Uo., 22. o.
15. Uo., 17. o.
16. Kamen: id. mű, 20. o.
17. Uo., 21. o.
18. Netanyahu: The Origins of the Inquisition in Fifteenth Century Spain, 1090. o.
 19. Kamen: id. mű, 57. o.
20. Uo., 301. o.

Ötödik fejezet
Az Újvilág „megmentése”

1. Lea: The Inquisition ofthe Spanish Dependencies, 233. o.

2. Uo., 233. o.
3. Uo., 286. o.
4. Uo., 347. o.
5. Uo., 455. o.
6. Uo., 461. o.
7. Uo., 466. o.
8. Egy spanyol hadihajó elfogott egy angol tengerészt, fosztogatással vádolták meg, és
büntetésképpen levágták az egyik fülét. Nagy-Britannia azonnal háborút indított, de Cartagena
bombázásán kívül a konfliktus nem terjedt tovább a hadihajók közötti szórványos
tűzpárbajnál.
9. Uo., 510. o.

Hatodik fejezet
Keresztes hadjárat a boszorkányság ellen

1. Lea: A History of the Inquisition of the Middle Ages III., 493-494. o.

2. Bede: A History of the English Church and People I, 30 (86-87. o.).
3. Thomas: Religion and the Decline of Magic, 521. o.
4. Trevor-Roper: The Euopean Witch-Craze of the Sixteenth and Seuenteenth Centuríes, 32.
o.
5. Lea: A History of the Inquisition of Spain IV., 206. o.
6. Lea: A History of the Inquisition in the Middle Ages III., 497. o.
7. Malleus Maleficarum, 29. o.
8. Lea: A History of the Inquisition in the Middle Ages III., 506. o.
9. Uo., 498. o.
10. Kieckhefer: Magic in the Middle Ages, 194. o.
11. Malleus Maleficarum, 30-31. o.
12. Uo., 19. o.
13. Uo., 24. o.
14. Uo., 19. o.
15. Uo., 33. o.
16. Uo., 53. o.
17. Uo., 203. o.
18. Uo., 205-206. o.
19. Uo., 208. o.
20. Uo., 117. o.
21. Uo., 121. o.
22. Uo., 122. o.
23. Uo., 221. o.
 24. Uo., 253. o.
25. Uo.
26. Uo., 267-268. o.
27. Uo., 268. o.
28. Uo., 111. o.
29. Uo., 445. o.
30. Uo., 470. o.
31. Uo.
32. Uo., 471. o.
33. Uo.
34. Uo.
35. Uo.
36. Uo., 473. o.
37. Uo., 230. o.
38. Uo., 483. o.
39. Uo., 482. o.
40. Lea: A History of the Inquisition of Spain IV, 206. o.
41. Lea: A History of the Inquisition of the Middle Ages III., 539. o.

Hetedik fejezet
Harc a protestantizmus eretnekségével

1. Trevor-Roper: The European Witch-Craze of the Sixteenth and Seventeenth Centuries,

66. o.
2. Chastel: Art of the Italian Renaissance, 202. o.
3. Uo.
4. Kidd: The Counter-Reformation, 44. o.
5. Uo., 59. o.
6. Uo., 57. o.
7. Index Librorum Prohibitorum, Vatikánváros, 1948. Ezentúl kiegészítésekkel kiadva,
509. o.
8. Agrippa: The Vanity of Arts and Sciences, 328. o.
9. Thorndike: A History of Magic and ExperimentAl Science VII., 292. o.
10. Uo., 293. o.
11. Uo.

Nyolcadik fejezet
Félelem a misztikusoktól

1. The Cloud of Unknowing, 67. fejezet, 96. o.

2. Uo., 13. fejezet, 31. o.
3. Uo., 55. fejezet, 81. o.
4. Teréz: The Life of Saint Teresa of Avila by Herself, 127. o.
5. Uo., 303. o., lásd még 139. o.
6. Uo., 127. o.
7. Uo., 75. o.
 8. Uo., 243. o.
9. Uo., 298. o.
10. Uo., 294. o.
11. Uo., 300. o.
12. Uo., 298. o.
13. Uo., 300-301. o.
14. Uo., 311. o.
15. Lea: A History of the Inquisition of Spain IV, 3.

Kilencedik fejezet
A szabadkőművesség és inkvizíció

1. Lennhoff: The Freemasons, 283. o.

2. Uo., 284. o.
3. Uo., 286. o.
4. Thory: Acta Latomorum I, 43. o.
5. Lennhoff: id. mű, 289-290.
6. Benimeli: Masoneria, Iglesia e Ilustración II., 234. o.
7. Gould: The History of Freemasonry III., 314. o.
8. Coustos: The Sufferings of John Coustos for Freemasonry, 52. o. Az ügyével kapcsolatos
inkvizíciós dokumentumok fordításaihoz, beleértve „vallomásait” is, lásd Vatcher: John
Coustos and the Portugese Inquisition. Ars Quatuor Coronatorum, 1968, 81, 9-87. o.
9. Vatcher: id. mű, 66. o.
10. Coustos: id. mű, 61-64. o.
11. Vatcher: id. mű, 68. o.
12. Coustos: id. mű, 64-65. o.
13. Vatcher: id. mű, 73. o.
14. Coustos: id. mű, 67. o.
15. Gervaso: Cagliostro, 229. o.
16. Lennhoff: id. mű, 293. o.
17. Uo., 297. o.
18. Uo.
19. Uo., 299. o. A pápaság által a szabadkőművesség ellen intézett nagyobb támadásokról
felsorolás található in Read: The Church of Romé and Freemasonry, Ars Quatuor
Coronatorum, 1991, 104, 51-73. o.

Tizedik fejezet
A Pápai Állam meghódítása

1. Stolper, Garibaldi: Freemason. Ars Quatuor Coronatorum, 1989, 102, 10-11. o.

2. Rosa: Vicars of Christ, 125. o.
3. Küng: Christianity, 466. o.
4. Uo., 467. o.
5. Uo., 466. o.
6. Uo., 468. o.
 7. Uo., 471. o.

Tizenegyedik fejezet
A csalatkozhatatlanság dogmája

1. Hales: Pio Nono, 164. o.

2. Hibbert: Garibaldi, 24. o.
3. Rosa: Vicars of Christ, 244. o.
4. Uo., 343. o.
5. Uo., 344. o.
6. Uo.
7. Uo.
8. Halers: id. mű, 256. o.
9. Uo., 274. o.
10. Hasler: How the Pope Became Infallible, 81. o.
11. Uo., 88-89. o.
12. Uo., 68. o.
13. Uo., 64. o.
14. Uo., 57. o.
15. Uo., 97. o.
16. Uo., 97-98. o.
17. Uo., 187. o.
18. Uo., 189. o.
19. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes, 310. o.
20. Uo.
21. Hasler: id. mű, 191. o.
22. Uo., 192.o.
23. Uo.
24. Uo., 229. o.
25. Uo., 125. o.
26. Uo., 241-243. o.
27. Kelly: id. mű, 310. o.

Tizenkettedik fejezet
A Szent Hivatal

1. Hasler: How the Pope Became Infallible, 246. o.

2. New Catholic Encyclopaedia, II. kötet, 551. o.
3. Uo.
4. Burmán: The Inquisition, 209. o.
5. /Veu; Catholic Encyclopaedia, II. kötet, 551. o.
6. Fogarazzo: The Saint, 242. o.
7. Poulat: Catholicisme, Démocratie et Socialisme, 40. o. Benigni jellemzéséhez lásd még
Hasler: id. mű, 250-253. o.
8. APascendi enciklika, 1907. szeptember 8-áról. New Catholic Encyclopaedia, VII. kötet,
552. o.
 9. Poulat: id. mű, 442. o.
10. Uo., 461. o.
11. Uo., 460. o.
12. Uo., 444-445. o.
13. New Catholic Encyclopaedia, II. kötet, 310. o. XIII. kötet, 411. o.; lásd még Hasler: id.
mű, 253. o.

Tizenharmadik fejezet
A holt-tengeri tekercsek

1. Rosa: Vicars of Christ, 244. o.

2. Dr. GEza Vermes a Times Literary Supplementben, 1985. május 3., 502. o.
3. Lásd Baigent és Leigh: The Dead Sea Scrolls Deception (1991), 44. o. (Magyarul: Mi az
igazság a holt-tengeri tekercsek körül? Holnap Kiadó, 1994. (Ford.: Dobos Lídia)
4. 1991 decemberének közepén egy Kumránra hullott heves esőzés elmosta De Vaux egyik
„falát”, és felszínre hozott egy a peremen elhelyezkedő nagy edényt.
5. A De Vaux és mások által Kumrán gyanús kronológiájához és az ezt körülvevő
üzelmekhez lásd Baigent és Leigh: id. mű, 151-164. o.
6. Uo., 199-210. o.
7. Eisenman és Wise: The Dead Sea Scrolls Uncooered. 70. o. Munkájában Garda
Martinez, a The Dead Sea Scrolls Translatedben (138. o.), pontosan ugyanígy fordítja a
szöveget.
8. Biblical Archaeology Review, 1990. március/április, 24. o.
9. Leon-Dufour: The Gospels and the Jesus of History, 70. o.

Tizennegyedik fejezet
A Hittani Kongregáció

1. Rosa: Vicars of Christ, 396. o.

2. Collins: Papal Power, 7. o.
3. Uo.
4. Uo.
5. Uo.
6. Ratzinger és Messori: The Ratzinger Report, 10. o.
7. Uo., 69. o.
8. Reese: Inside the Vatican. 161. o.
9. The New Catholic Encyclopaedia, IV. kötet, 944. o.
10. Collins: id. mű, 16. o.
11. Reese: id. mű, 252. o.
12. Sunday Times, 1984. december 2., I. o.
13. Reese: id. mű, 250. o.
14. Uo., 252. o.
15. Uo., 255. o.
16. Uo., 259. o.
17. Uo.
18. Observer, 1990. május 27., 1. o.
19. Independent, 1990. június 27., 10. o.
20. The Times, 1990. június 27., 9. o.
21. Independent, 1990. június 27., 10. o.
22. Uo.
23. Uo.
24. The Times, 1990. június 27., 9. o.
25. Reese: id. mű, 255. o.
26. Ratzinger és Messori: id. mű, 46. o.
27. Ratzinger: Church, Ecumenism and Politics, 10. o.
28. Uo., 9-10. o.
29. Uo., 10. o.
30. Ratzinger és Messori: id. mű, 111. o.
31. Ratzinger: id. mű, 80. o.
32. Ratzinger és Messori: id. mű, 45. o.
33. Uo., 49. o.
34. Uo., 61. o.
35. Ratzinger: id. mű, 58. o.
36. Uo.
37. Ratzinger és Messori: id. mű, 52. o.
38. Uo., 97. o.
39. Uo., 152. o.
40. Uo., 161. o.
41. Uo., 100. o.
42. Uo., 138-139. o.
43. Kánonjogi tömény könyv, 751. kánon (175. o.)
44. Ratzinger és Messori: id. mű, 30. o.
45. Uo., 115. o.
46. Uo., 106. o.
47. Uo., 107. o.
48. Uo., 108. o.
49. Uo., 107. o.
50. Uo., 108. o.
51. Balasuriya: Mary and Humán Liberation, 91. o.
52. Uo.
53. Hutchinson: Their Kingdom Come, 439. o.
54. Ratzinger és Messori: id. mű, 97. o.
55. Uo., 98. o.
56. Uo., 100. o.
57. Independent, 1994. szeptember 8., 11. o.
58. The Times, 1994. szeptember 9., 15. o.
59. The Tablet, 1994. szeptember 10., 7. o.
60. The Times, 1994. szeptember 9., 15. o.
61. Uo., 1994. szeptember 14., 9. o.
62. Observer, 1990. május 27., 4. o.
63. Daily Telegraph, 1998. július 3., 14. o.
64. Uo.
65. Uo.
66. New York Times, 1998. július 1., A 1 o.
67. Kánonjogi törvénykönyv, 212:3 kánon (45. o.).

Tizenötödik fejezet
Mária-jelenések

1. The Times, 1998. január 3., 19. o.

2. Uo., 1998. január 27., 4. o.
3. Jung: Answer to Job, 399. o.
4. Martindale: What Happened at Fatima, 12-13. o.
5. Uo., 37. o.
6. Uo., 7. o.
7. Uo., 11. o.
8. Brother Michael: The Third Secret of Fatima, 4. o.
9. Ratzinger és Messori: The Ratzinger Report, 110-111. o.
10. Uo., 110. o.
11. Uo.
12. Uo., 111-112. o.
13. Uo., 118. o.
14. Brown: The Final Hour, 211. o.
15. Uo.
16. II. János Pál pápa: Crossing the Threshold of Hope, 221. o.
17. Petrisko: The Last Crusade, 15. o.
18. Brother Michael: id. mű, 28. o.
19. Brown: id. mű, 12-13. o.
20. Uo., 14. o.
21. Uo., 15. o.
22. Uo., 16. o.
23. Uo.
24. Uo.
25. Uo., 18. o.
26. Uo., 21. o.
27. Uo., 105-106. o.
28. Uo., 214-215. o.
29. Uo., 215. o.
30. Uo., 225. o.
31. Uo., 249. o.
32. Uo., 219. o.
33. Bander: The Prophecies of St. Malachy és St. Columbkille, .97. o.
34. Uo., 98. o.
35. Uo., 99. o.

Tizenhatodik fejezet
A pápa mint probléma
1. The Times, 1998. augusztus 29., 1. o.
2. Uo.
3. Uo.
4. Sunday Times, 1997. december 14., 2. o.
 TARTALOM

Köszönetnyilvánítás
Ajánlás
Bevezetés
ELSŐ FEJEZET
Szenvedélyes hitbuzgóság
MÁSODIK FEJEZET
Az inkvizíció eredete
HARMADIK FEJEZET
A fekete barátok ellenségei
NEGYEDIK FEJEZET
A spanyol inkvizíció
ÖTÖDIK, FEJEZET
Az Újvilág „megmentése”
HATODIK FEJEZET
Keresztes hadjárat a boszorkányság ellen
HETEDIK FEJEZET
Harc a protestantizmus eretnekségével
NYOLCADIK FEJEZET
Félelem a misztikusoktól
KILENCEDIK FEJEZET
A szabadkőművesség és az inkvizíció
TIZEDIK FEJEZET
A Pápai Állam meghódítása
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A csalatkozhatatlanság dogmája
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A Szent Hivatal
TIZENHARMADIK FEJEZET
A holt-tengeri tekercsek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A Hittani Kongregáció
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mária-jelenések
TIZENHATODIK FEJEZET
A pápa mint probléma
IRODALOM
VÉGJEGYZET

[*]
Az egyházi átok vagy anatéma ebben a korban azt is jelentette, hogy a vele sújtottat bárki büntetlenül elfoghatta és megölhette. (A szerk.)
 [†]
Ha a cölöphöz kötözött elítélt elfogadta az utoljára még egyszer felajánlott bűnbánat lehetőségét, és beismerte, hogy bűnös, „irgalomból”
fojtópánttal megfojtották. (A szerk.)
[‡]
Türingiai Erzsébet valójában Árpád-házi Szent Erzsébet, II. Endre királyunk leánya, akit a németek is és a magyarok is saját szentjükként tisztelnek.
Férje, Lajos türingiai gróf halála után lelki vezetője, Konrád még teljesebben uralkodott fölötte, testi – „nevelő célzatú” – bántalmazást is alkalmazva. (A szerk.)
[§]
Valójában nem Fülöp, hanem kreatúrája, V. Kelemen pápa választotta Avignont új pápai székhellyé, magát pártfogója védőszárnyai alá helyezve. (A
szerk.)
[**]
Ugyanúgy nem esett bántódásuk a németföldi és a magyar templomos lovagoknak sem. (A szerk.)
[††]
Az érdeklődők figyelmébe ajánljuk az ezt az esetet is feldolgozó „Különleges könyvek”-kötetet: Nick Hazlewood: Törvényes kalózok. General Press
Kiadó, 2006. (A szerk.)
[‡‡]
Kálmán királyunk sokszor idézett – és általában tévesen értelmezett – mondása („Boszorkányok pedig nincsenek”) is erre a kánonjogi helyre utal:
pusztán a strigák (az alakváltoztató, röpködő boszorkányok) létét tagadta. (A szerk.)
[§§]
Genet regénye a két világháború közötti Monmartre alvilágáról fest hű képet, nemegyszer szabadszájú stílusban. (A szerk.)
[***]
Valójában házi őrizetben, arcetri birtokán – a kedvezést a vele rokonszenvező pápának köszönhette. (A szerk.)
[†††]
Pontosabban: Eckhart soha nem állította Isten és az ember lényegi azonosságát, csupán „Isten hatását és az ember létrejöttét tekintette
egynek”. Az Isten „képére és hasonlatosságára” teremtett ember az Ádám és Éva által elkövetett ősbűn révén kiszakadt ebből az egységből. Az ókori
gnosztikusok is – akárcsak Eckhart – ennek az isteni szikrának a misztikus megtapasztalását tekintették céljuknak, és azt, hogy Isten felé törekedjenek vissza. (A
szerk.)
[‡‡‡]
Kartezianizmus: René Descartes munkásságára támaszkodó filozófiai és természettudományi irányzat. Descartes-ot a középkor végi skolasztikus
filozófia elleni írásai miatt finoman szólva nem kedvelte a katolikus egyház – több művét is indexre tették. (A szerk.)
[§§§]
Casanova – akárcsak Cagliostro „gróf – őt meg nem illető nemesi nevet használt (Seingolt lovagként); számára is – akárcsak Cagliostrónak – a
szabadkőművességgel való kacérkodás pusztán pénz- és elismertségszerzési alkalom volt. Mindketten vonzódtak az egyiptomi fekete mágiához, és
hókuszpókuszaikkal nem egy vagyonos pártfogójukat sikerült megkopasztaniuk. (A szerk.)
[****]
Noha önéletrajzában ezt a dátumot jelöli meg, valójában csak 1851-ben folyamodott amerikai állampolgárságért, s 1869-ben kapta meg. (A
szerk.)
[††††]
Nem egészen – a francia jezsuiták például lelkes pápapártiak voltak. (A szerk.)

[‡‡‡‡]
A csalatkozhatatlanság (infallibilitás) dogmája természetesen nem az élet hétköznapi eseményeire vonatkozik, hanem a pápának a hit
dolgaiban ex cathedra tett kijelentéseire. (A szerk.)
[§§§§]
A kiközösítés (latinosan: exkommunikáció) drasztikus módszere volt a kiátkozás, melynek kihirdetését, az anatémát, egyházi átoknak nevezték.
A középkorban ez a fajta büntetés feloldotta a hűbéri esküt is – a kiátkozottat akár meg is ölhették. (A szerk.)
[*****]
Ratzinger bíboros – 2006 óta XVI. Benedek néven pápa. (A szerk.)
[†††††]
Az ecuadori Guadalupe Mária-jelenése 1594 májusához kötődik. – Európában már 1008-ban följegyeztek Szűzanya-jelenést: Valenciennes
templomának látogatói a pestisjárvány idején „pillantották meg”. (A szerk.)
[‡‡‡‡‡]
Ti. Péterre – a petrosz szó sziklát jelent. (A szerk.)