EGY

Frank nem figyelt fel rá, mikor kondult meg először a harang, annyira lefoglalta Lemarchand
doboza, melynek még mindig nem sikerült rájönnie a nyitjára. A szerkezet alkotója valóban
mestere volt a szakmájának, és neki eddig nem sikerült megoldania a rejtélyt. Megmondták
neki, hogy a dobozban csodák lakoznak, de úgy tűnt, egyszerűen lehetetlen ezekhez hozzáférni.
A hat, feketére lakkozott lap közül egyik sem utalt arra, hol vannak azok a pontok, amelyek egy
nyomásra elkülönítik e háromdimenziós kirakós darabjait.
Franknek volt már dolga hasonló rejtvényekkel - leginkább Hongkongban, ahol a keményfát
kínai ízlésnek megfelelően faragták metafizikai rejtéllyé -, de a kínaiak pontosságát és technikai
zsenijét a francia mesterember olyan perverz logikával ötvözte, - amilyenhez még hasonlót sem
látott soha. Ha a rejtélyben volt valami rendszer, hát Frank eddig még nem találta meg hozzá a
kulcsot: Több óráig kísérletezett találomra, míg sorozatos próbálkozások és tévedések után a
hüvelyk-, középső és kisujjának véletlenszerű és kifacsart mozdulata eredménnyel járt. Halk,
szinte észrevehetetlen kattanás, és aztán - győzelem! - a doboz egy szeletkéje kicsusszant a
szomszédos lapok közül.
Két meglepetés várt rá.
Az első, hogy még a belső felületek is tükörfényesre voltak polírozva. Frank tükörképe
torzultan; töredékesen - végigsiklott a lakk felszínén. A második pedig, hogy Lemarchand aki a
maga idejében énekesmadárkák készítőjeként szerzett hírnevet - úgy tervezte meg a dobozt,
hogy a felnyitás működtetni kezdett egy apró zenélő gépezetet, amely egy rövid, finom és
banális kis rondó dallamát kezdte csicseregni. Frank bátorságot merített a sikerbő1. Most már
tempósabban dolgozott, és gyorsan rálelt a barázdált vájatokra és megolajozott peckekre,
amelyek aztán további bonyolult mechanizmusokat tártak fel. S minden egyes megoldással - egy
újabb forgatás, egy nyomás újabb elemekkel gazdagodott a dalocska. A dallam bővült,
ellenpontozást kapott, míg végül az eredeti motívum szinte eltűnt a díszítések alatt.
Valamikor a szorgos munka közben elkezdett kongani a harang - komor, egyenletes zúgás
hallatszott. Nem hallotta, legalábbis tudatosan biztosan nem. De amikor a kirakós játék már
majdnem készen volt, és a doboz tükrös belseje szinte teljes egészében feltárult, Frank
rádöbbent, hogy a gyomra olyan görcsösen szorul össze a harang szavára, mintha az már ősidők
óta szólna.
Felnézett a munkájából. Néhány pillanatig azt hitte, a hang valahonnan az utcáról jön, de hamar
elvetette ezt a gondolatot. Már majdnem éjfél volt, amikor dolgozni kezdett a madárkészítő
dobozán. Azóta órák teltek el nyomtalanul, nem is emlékezett volna rájuk, ha nincs ott
tanúbizonyságul az órája. A városban nem volt olyan templom, amely ebben az órában
harangozni mert volna a híveknek, hogy összehívja őket, bármennyire is telve van hittérítő
buzgalommal.
Nem. Ez a hang valahonnan sokkal meszszebbrő1 jött - a láthatatlan ajtón túlról, amelyet a
Lemarchand-tervezte csodálatos szerkezet felnyit majd. Minden igaz, amit Kircher, a doboz
eladója ígért! Egy új világ küszöbén áll most; olyan tartomány ez, amely végtelenül távol van
ettől a szobától.
Végtelenül távol - és most hirtelen nagyon közel kerül majd.
A gondolattól kapkodni kezdte a levegőt. Annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot; lelke
minden moccanásával, elméje teljes megfeszítésével tervezte meg, hogyan tépi majd szét a két
világot elválasztó fátylat. Most már csak másodpercek kérdése, hogy Azok átlépjenek ebbe a
világba - Azok, akiket Kircher kenobitáknak nevezett, a Marcangolás Rendje teológusainak.
Most idehívja őket, el a gyönyör magasabb rendű területein folytatott kutatásaiktól; kortalan
arcuk felméri ezt a világot, az eső és a kudarc világát.
Az előző héten szünet nélkül dolgozott, hogy előkészítse nekik a szobát. A csupasz hajópadlót
aprólékos gonddal felsúrolta és kifényesítette, aztán felszórta virágszirmokkal. A nyugati falnál
valamiféle oltárt emelt a tiszteletükre, amelyet engesztelő áldozatokkal ékesített. A tárgyakat
Kircher nevezte meg, és biztosította őt arról, hogy jó szolgálatot tesznek majd: csontok,
cukorkák, tűk. Egy kancsó vizelet - hétnapi gyűjtés eredménye - állt az oltár bal oldalán, ha
esetleg a jövevények azt akarnák tőle, hogy önként szennyezze be magát. Jobb oldalon egy tálca
állt, rajta galambfejek- ezt is Kircher tanácsolta, hogy legyen kéznél.
A megidéző szertartás egyetlen részét sem hagyta ki. Egy püspök sem lehetett volna buzgóbb
mise előtt.
Most azonban, ahogyan a harangszó egyre hangosabb lett, és elfojtotta a zenélő doboz hangját,
félni kezdett.
Túl késő, mormolta magában, és remélte, hogy ez majd lecsendesíti benne a félelmet.
Lemarchand szerkezete kitárult előtte, az utolsó fortélyos darabka is a helyére került. Most már
nem maradt idő sajnálkozásra vagy köntörfalazásra. Emellett nem kockáztatta-e már eddig is az
életét meg az ép elméjét, hogy ezt a válaszfalat lerombolhassa? Az ajtó most olyan gyönyörök
felé nyílik meg, amelyekrő1 legfeljebb egy maroknyi ember tudta valaha is, hogy léteznek, de
még ennél is kevesebben vannak azok, akik megízlelhették. Ajtó olyan gyönyörök felé, amelyek
kimozdítják helyükbő1 az érzékelés határköveit, őt pedig kiemelik a vágy, csábítás és csalódás
unalmas körforgásából, ami már a kamaszkor vége óta folyamatosan kínozza. Ez a tudás majd őt
is átalakítja. Hisz egy ember sem képes arra, hogy az érzékelés ilyen mélységeit tapasztalja meg,
és mégse változzon semmit.
A szoba közepén elhalványult és felragyogott a csupasz villanykörte, aztán újra felragyogott és
ismét elhalványult. A harangzúgás ritmusát vette fel, akkor égett a legforróbban, amikor a
harang megkondult. A kondulások közti csendben a szobában teljes volt a sötétség; olyan,
mintha a világ, amelyben Frank huszonkilenc éve élt, egyszerre megszűnt volna létezni. Aztán
újra megszólalt a harang, és a villanykörte olyan fényesen égett, mintha soha nem hunyt volna
ki, ő pedig néhány értékes másodpercig ismerős helyen állt, ahonnan ajtó vezetett kifelé és le az
utcára, és volt egy ablak, ahonnan - ha akarná (ha lenne hozzá ereje) láthatná a reggel fényét, ha
elhúzza a függönyt.
Minden egyes harangzúgással jobban szétáradt a fény a szobában. A világosságnál látta, hogy a
keleti fal lassan vékonyodik, a téglák elvesztik szilárdságukat, füstté válnak, és ugyanabban a
pillanatban meglátta azt a helyet is a szoba mögött, ahonnan a harangzúgás előtört. Madarak
világa talán? Hatalmas fekete madaraké, amelyeket örök vihar forgat körbe-körbe. Csak annyit
tudott kivenni abból a tartományból, amelybő1 most majd előlépnek a főpapok, hogy zűrzavar
uralkodik benne, és tele van törékeny, széthasadt dolgokkal, amelyek felemelkednek és
lezuhannak és betöltik félelmükkel a levegőt.
És aztán a fal szilárd lett újra, és a harang elhallgatott. A villanykörte kihunyt, ezúttal annak
reménye nélkül, hogy majd újra felizzik.
Ott állt a sötétben, és nem szólt semmit. Még ha emlékezett volna is az üdvözlő szavakra,
amelyekre készült, nem tudta volna kimondani őket. A nyelve halott volt.
És akkor újra fény gyúlt.
Tő1ük jött: a kenobitáktól, a négy alaktól, akik elfoglalták a szoba nagyobbik részét, miután a
fal újra összezárult mögöttük. Szeszélyes, rendszertelenül foszforeszkáló fény áradt belőlük,
mint a mélytengeri halakból - kék, hideg, bájtalan világosság. Frank különösnek érezte, hogy
soha, egyetlenegyszer se tűnődött azon, milyenek lehetnek. Az ő képzelete csak akkor bizonyult
termékenynek, ha trükkökrő1 vagy csalásról volt szó, minden más tekintetben szegényesnek
mutatkozott. Mivel képességeit annyira meghaladta e hatalmas erők lefestése, hát meg se
próbálkozott vele.
Akkor hát miért érzett olyan irtózást, ha rájuk nézett? Vajon a sebhelyek miatt, amelyek testük
minden porcikáját fedték, a vágásokkal és a húson átszúrt kapcsokkal és gyűrűkkel ékített testük
miatt, amelyeket aztán hamuval poroztak be? A vaníliaszag volt az oka, amit magukkal hoztak,
melynek édessége nem tudta elfedni az alatta lappangó bűzt? Vagy az volt a baj, hogy amint a
fény nőtt, és ő egyre közelebbrő1 tanulmányozhatta őket, megcsonkított arcukon nem látott
örömet, még csak emberi vonásokat sem, pusztán elszántságot és valami olyan étvágyat, amitő1
összeszorult a gyomra?
- Milyen város ez? - érdeklődött a négy közül az egyik. Frank nem tudta volna biztosra
megmondani, milyen nemű. A ruhái, amelyek közül néhány rá vagy bele volt varrva a bőrébe,
eltakarták a nemi jellegzetességeket, a hanglejtése és szándékosan eltorzított arcvonásai nem
kínálták semmilyen fogódzót. Amikor beszélt, megmozdultak a szemhéjain átszúrt kampók,
melyeket a húson-csonton áthúzódó láncok kötöttek össze az alsó ajakban lévő ugyanolyan
kampókkal. Ahogy mozogtak, kilátszott mögülük a fénylő hús.
- Kérdeztem valamit - mondta az alak. Frank nem válaszolt. Pillanatnyilag a város neve volt a
legutolsó dolog a világon, ami érdekelte.
- Érted a kérdést? - kérdezte az, aki az elsőként szóló mellett állt. A hangja nem hasonlított a
másikéhoz, vékonyan szólt, kissé zihálva - egy izgatott lány hangja. A fején minden egyes
négyzetcentimétert tetoválás fedett, bonyolult, kanyargó minták; a függőleges és vízszintes
vonalak minden találkozásánál egy ékköves tű kapcsolódott az arcába, egészen a csontig. A
nyelve is ugyanígy ki volt díszítve.
- Legalább azt tudod, kik vagyunk? - kérdezte.
- Igen - nyögte Frank végül. - Tudom. Természetes, hogy tudta; ő és Kircher órákig beszélgettek
az elejtett megjegyzésekről, amelyeket Bolingbroke és Gilles de Rais naplóiból bogarásztak ki.
Mindazt tudta, amit az emberiség valaha is tudott a Marcangolók Rendjéről.
És mégis... valami mást várt. Valami olyan jelet, ami arról árulkodik, milyen hihetetlen
gyönyörűségekhez férhetnek hozzá. Azt hitte, legalább nőket hoznak majd magukkal:
beolajozott, borotvált, izmos testű nőket, a szerelem aktusára felékesítve; az ajkuk illatos, a
combjaik remegnek a vágytól, hogy végre széttárulhassanak, a fenekük kemény - olyasféle
nőket, amilyeneket ő szeret. Sóhajokat várt, lankadt testeket, amelyek úgy terülnek el a lába
előtt a virágokon, mint egy élő szőnyeg; szűz kurvát várt, akiknek minden testnyalása az övé
lehet, csak kérnie kell, és akiknek az ügyessége majd lenyűgözi - még, még - olyan extázisokig
juttatva, amilyenekrő1 még csak nem is álmodott. A karjuk között elfelejthetné a világot. A
kéjvágy felemeli majd, nem pedig megvetést vált ki.
De nem. Nincsenek nők, nincsenek sóhajok. Csak ezek a nemtelen lények a barázdált bőrükkel.
Most a harmadik szólalt meg. A vonásai annyira eltorzultak a hegektő1, az újra és újra feltépett
sebek úgy megduzzadtak, hogy a szemeit nem lehetett látta, szavai pedig alig voltak érthetők a
torz száj miatt.
- Mit akarsz? - kérdezte tőle ez a harmadik.
Ezt a kérdezőt már több önbizalommal tanulmányozta, mint a másik kettőt. A félelme szűnőben
volt. Ahogy múltak a másodpercek, a fal mögötti félelmetes hely emlékei fokozatosan eltűntek,
kitörlődtek, és ő itt maradt ezekkel a roskatag, dekadens lényekkel, a bűzükkel, furcsa,
deformált testükkel, nyilvánvaló törékenységükkel. Mástól nem kell tartania, csak a
hányingertő1.
- Kircher azt mondta, hogy öten lesztek szólt Frank.
- A Mérnök majd akkor érkezik, ha az alkalom megkívánja - jött a felelet. - És most újra
feltesszük a kérdést: mit akarsz?
Miért is ne válaszolna nekik egyenesen?
- Gyönyört - bökte ki. - Kircher azt mondta, ti tudjátok, mi a gyönyör.
- Ó, igen - bólintott az első. - Minden, amit valaha is akartál.
- Igen?
- Hát persze. Persze. - A lény rámeredt azzal a túlságosan is meztelen szemével. - Te mirő1
álmodtál?
A kérdés így, a maga pucér valóságában gondolkodóba ejtette. Hogyan is tudná mondatokba
önteni a fantáziaképeket, amelyeket a vágy teremtett benne?
Még mindig a szavakat kereste, amikor egyikük újra megszólalt. - Ez a világ... ez csalódást okoz
neked?
- Igen, eléggé - felelte ő.
- Nem te vagy az első olyan, aki belefáradt az efféle hétköznapi dolgokba - jött a válasz. Voltak
már mások is.
- De nem sokan - szúrta közbe a kockás arcú.
- Ez igaz. Csak egy maroknyi a legjobb esetben is. De azért akadt néhány, aki fel merte
használni a Lemarchand-konfigurációt. Olyan emberek, mint te, akik új lehetőségekre éheztek,
akik hallottak arról, hogy nekünk vannak olyan képességeink, amiket ti nem ismertek.
- Én azt vártam... - kezdte Frank, de a kenobita félbeszakította.
- Mi mindannyian tudjuk, mit vártál. Egész mélységében megértjük szenvedélyed természetét.
Ismerős számunkra a dolog.
Frank morgott valamit, aztán felemelte a hangját: - Szóval ismeritek, mirő1 álmodom, és
biztosítani is tudjátok számomra ezt az örömöt.
Az egyik alak arca szétnyílt, ajkai úgy göndörödtek vissza, mintha egy pávián mosolyogna. -
Nem egészen úgy, ahogyan te érted - titokzatoskodott.
Frank közbe akart vágni, de a lény tiltóan emelte fel a kezét.
- Az idegvégződéseknek van egy olyan állapota, amelyhez hasonlót a képzeleted minden lázas
igyekezete ellenére sem tud létrehozni.
- Tényleg?
- Ó, igen. Természetesen. A legdédelgetettebb perverzióid is gyerekjátékok azokhoz a
tapasztalatokhoz képest, amelyeket mi felajánlunk.
- Át akarod élni őket? - kérdezte a második kenobita.
Frank ránézett a kampókra és a hegekre. A nyelve mintha újra megbénult volna.
- Akarod?
Valahol odakint a világ nemsokára felébred. Ugyanennek a szobának az ablakából figyelte az
ébredését nap mint nap, itt ösztökélte magát, hogy újabb és újabb eredménytelen hajszára
induljon, és közben tudta, tudta, hogy nem maradt már semmi odakinn, ami izgalmat jelenthetne
a számára. Nincs forróság, csak izzadtság. Nincs szenvedély, csak hirtelen felbukkanó kéjvágy,
és ugyanolyan hirtelen beköszöntő közöny. Már jóval e pillanat előtt hátat fordított ezeknek az
elégtelen örömöknek. Ha most azokat a jeleket kell értelmeznie, amelyeket ezek a lények
hoztak, ha ez kell ahhoz, hogy továbbléphessen, akkor legyen. Ha ez az ára, ő készen áll arra,
hogy megfizesse.
- Mutassátok meg nekem - mondta.
- Nincs visszaút. Nem gondolhatod meg magad. Érted?
- Mutassátok meg.
Nem volt szükségük több kérésre, hogy kezdetét vegye az előadás. Hallotta, amint az ajtó
megnyikordul, majd kinyílik, és amikor visszafordult; látta, hogy a küszöbön túl eltűnt a világ,
és ugyanaz a pánikkal teli sötétség lépett a helyébe, amelyből a Rend tagjai előléptek.
Visszanézett a kenobitákra, hátha megmagyarázzák. Ők azonban eltűntek, bár nem nyom nélkül.
Magukkal vitték a virágokat, csak a csupasz padló maradt, a falon pedig megfeketedtek a
felajánlott tárgyak, mintha megpörkölte volna őket valamilyen erős, ám láthatatlan lángnyelv.
Érezte az égés keserű szagát; olyan erősen facsarta az orrát, hogy szinte biztos volt abban,
mindjárt elered az orra vére.
De az égés bűze csak a kezdet volt. Épp hogy felfogta, mit érez, amikor fél tucat másik szag tört
rá. Az illatok, amelyeket alig észlelt addig, most hirtelen olyan erőssé váltak, hogy alig érzett
mást rajtuk kívül. Az elvitt virágok illatát, ami továbbra is ott lengedezett a szobában; a festék
szagát a mennyezeten és a nedvesség szagát a fában a lába alatt: mind tisztán érezte.
Még a sötétség szagát is észlelte az ajtón túl, és benne a százezer madár ürülékének bűzét. A
szája és orra elé tette a kezét, hogy megállítsa az áradatot, ami átcsapott rajta, de az ujjainak
olyan izzadtságszaga volt, hogy szédülni kezdett. Talán hányingere is támadt volna, ha az
érzékelés friss áradata ömleni nem kezd minden idegvégződésébő1 és ízlelőbimbójából.
Úgy tűnt, hirtelen, azt is érzékeli, hogyan ütköznek neki a porszemcsék a bőrének. Minden
egyes lélegzetvétel horzsolta az ajkait, minden egyes szemhunyás dörzsölte a szemhéját. Epe
égett a torka mélyén, és a tegnapi marhahús egy morzsája, amely megakadt a fogai közt, görcsös
rángásokat küldött végig az idegrendszerén, amikor egy csepp nedvet engedett a nyelvére.
A füle ugyanilyen érzékennyé vált. Ezernyi zajjal telt meg a feje, és ezek közül nem egynek ő
maga volt a forrása. A levegő, amely a dobhártyájának ütközött, hurrikánnak hangzott; a
beleiben mozgó levegő olyan volt, mint a mennydörgés. De jöttek más hangok is - számtalan
hang -, amelyek saját határain túlról intéztek támadást ellene. Haragjukban felemelt hangok,
elsuttogott szerelmi vallomások; dörrenések és zörgések, énekfoszlányok, könnyek.
Vajon a világot hallja most? Azt, ahogyan egyszerre ezer otthonban kezdődik el a reggel? Nem
volt módja rá, hogy közelebbrő1 megfigyelje, a kakofónia minden logikát kiűzött a fejébő1.
De volt még rosszabb is. A szeme! Istenem, sose képzelte, hogy ilyen gyötrelem forrása lehet a
látás - ő már azt hitte, semmi nem maradt a földön, ami meg tudná lepni. Teljesen elkábult! Az a
látvány mindenütt!
A mennyezet egyszerű felülete az ecsetvonások félelmetes földrajzát jelenítette meg. Az ing
szövete a fonalak elviselhetetlenül kidolgozott szövevénye volt. Látta, ahogyan a sarokban
megmozdul egy parányi kukac a döglött galamb fején, és a kukac szeme mozog, mintha
észrevette volna, hogy látják. Túl sok! Túl sok!
Döbbent irtózattal telve hunyta le a szemét. De bent még több gyötrelem volt, mint kinn; az
emlékei olyan erőszakosan jelentkeztek, hogy az érzékei teljesen eltompultak. Az anyja tejét
szívta, és a torkára szaladt; érezte a testvére karjait maga körül (birkóztak, vagy fivéri ölelés
volt? Mindenképp fojtónak érezte). És több, egyre több emlék jött. Az élete jelent meg az
érzékelés összesűrített képeiben, amelyek tökéletes pontossággal íródtak fel az agyába, és
kitartóan ostromolták őt, hogy emlékezzen rájuk.
Úgy érezte, mindjárt felrobban. Biztos, hogy a kinti világ, amely az agyán kívül esik- a szoba és
a madarak az ajtó mögött -, kiáltásaik és sokaságuk ellenére sem nyomhatják őt úgy agyon, mint
az emlékei. Inkább azt, gondolta, és megpróbálta kinyitni a szemét. De az nem akart kinyílni.
Úgy össze volt ragadva, mintha könnyek vagy genny vagy tű és cérna fogta volna össze.
A kenobitákról szóló mesékre gondolt: a kampókra, a láncokra. Vajon rajta is valami hasonló
műtétet hajtottak végre, ami bezárta őt a saját szemhéjai mögé, hogy a története szabadon
parádézhasson előtte?
Attól félt, hogy megőrül, és hangosan szólongatni kezdte őket, noha már abban sem volt biztos,
hogy még hallják.
- Miért? - kérdezte. - Miért teszitek ezt velem?
Szavainak visszhangja ott morajlott a fülében, de alig figyelt rá. Egyre több érzéki benyomás
úszott elő a múltból, hogy kínozza. A gyermekkor még mindig ott időzött a nyelvén (tej és
tehetetlen düh), de most már felnőtt érzések is csatlakoztak hozzá. Felnőtt volt! Erős és
bajuszos, a keze nehéz, az étvágya nagy.
Az ifjúkori örömök először az újdonság ígéretét hordozták, de ahogyan az évek múltak, és a
gyenge ingerek elvesztették varázsukat, egyre erősebb és vadabb tapasztalatok után
vágyakozott: És most itt voltak újra, sokkal, sokkal erősebben, mert annyi ideig tette félre őket a
sötétbe, az agy rejtett kamráiba.
Olyan ízeket érzett a nyelvén, amelyekrő1 soha nem mesélt: keserű, édes, savanyú, sós.
Fűszerek és ürülék szagát érezte, meg az anyja hajáét; városokat és szabad eget látott, sebességet
és mélységeket; együtt evett olyanokkal, akik mára már halottak, és érezte a forróságot, mikor
arcon köpték.
És persze ott voltak a nők.
Az emlékek zavaros, gyötrő áramlatában újra és újra feltűntek a nőkrő1 való emlékképek,
megtámadta őt az illatuk, a bőrük tapintása, az ízük.
A hárem közelsége mindennek ellenére felizgatta. Kigombolta a sliccét, és kézbe vette a nemi
szervét; inkább azért akarta kiontani a magját, mert meg akart szabadulni ezektő1 a
teremtményektől, nem pedig azért, mert örömet lelt benne.
Ködösen tudatában volt annak, milyen szánalmas látványt nyújthat: vak ember egy üres
szobában, amint egy álom felizgatja. De a hirtelen, örömtelen orgazmus még csak arra sem volt
képes, hogy lelassítsa ezt a végtelen visszajátszást. A térde megroggyant, és a teste összeesett,
rázuhant ugyanazokra a padlódeszkákra, ahová a magja ömlött. Görcsös fájdalmat érzett,
ahogyan a teste padlót ért, de a kín következő hullámát már elmosta az emlékek újabb áradata.
A hátára fordult és felordított; sikoltozott és könyörgött, hogy legyen már vége, de az érzékelés
hullámai csak egyre magasabbra emelkedtek, és minden egyes fohászkodás a megszűnésért csak
újabb magaslatokat korbácsolt fel.
A könyörgés egyetlen hanggá folyt össze, a szavakat és az értelmet kitörölte a pánik. Úgy tűnt,
nem lesz soha vége, hacsak nem őrül meg. Nincs remény, csak az, hogy végleg elveszít minden
reménységet.
Amint ezt az utolsó, kétségbeesett gondolatot megformálta, a kín megszűnt.
Egyszerre; mind egyetlen pillanatban. Eltűnt. Látás, hallás, érintés, szaglás, ízlelés. Viharos
gyorsasággal fosztották meg rnindegyiktő1. Olyan másodpercek következtek, amelyek alatt
kételkedett a saját létezésében. Két szívdobbanás. Három. Négy.
Az ötödik szívdobbanásra kinyitotta a szemét. A szoba üres volt, a vizelet és a galambok
eltűntek. Az ajtó csukva.
Óvatosan felült. A végtagjai reszkettek, fájt a feje, a csuklója, a hólyagja.
És akkor valami megmozdult a szoba másik végében.
Ahol pár pillanattal azelőtt még üres tér volt csak, most egy alak ült. A negyedik kenobita volt
az, amelyik korábban csak hallgatott és az arcát sem mutatta meg. Most már nem formátlan alak
volt - egy nő ült a szobában. A csuklyát, amit addig viselt, ledobta magáról; ugyanígy a ruháit is.
A bőre szürke volt, mégis csillogó, az ajkai véresek, a lábai annyira széttárva, hogy látni lehetett
a szeméremdombján a bemetszések hálóját. Egy halom rothadó emberi fejen ült, és hívogatóan
mosolygott.
Franket az érzékiség és a halál összekapcsolódása megdöbbentette. Kételkedhet-e abban, hogy
ez a nő személyesen végezte ki ezeket az áldozatokat? A rothadó vér ott száradt a körmei alatt,
és a fejekbő1 kiszedett nyelvek - lehetett húsz vagy még több - úgy feküdtek sorban a nő
olajozott combjain, mintha be akarnának jutni közéjük. Abban sem kételkedett, hogy az agyuk,
ami a fejek fülein és orrlyukain folydogált kifelé, eljutott a teljes megőrülésig, mielőtt egy csók
vagy egy csapás megállította a szívüket.
Kircher hazudott neki - vagy rettentő módon félrevezették őt is. Nyoma sem volt itt semmiféle
gyönyörnek, legalábbis nem olyan módon, ahogyan azt az emberi faj értelmezi.
Óriási hibát követett el, amikor kinyitotta Lemarchand dobozát. Borzalmas hibát.
- Ó, már felébredtél az álmaidból - suttogta a kenobita, és figyelmesen szemügyre vette őt,
ahogyan zihálva feküdt a csupasz padlón. - Jó.
Felállt. A nyelvek a padlóra zuhantak, mint egy halom meztelen csiga.
- Akkor elkezdhetjük - mondta.

KETTŐ
- Ez nem egészen olyan, mint amilyenre számítottam - közölte Julia, miközben az előszobában
álldogáltak. Alkonyodott; egy hideg augusztusi nap alkonya nem éppen a legideálisabb időpont,
hogy megnézzenek egy házat, amely olyan hosszú ideig üresen állt.
- Dolgozni kell rajta egy kicsit, ez minden válaszolta Rory - Hozzá se nyúlt senki, mióta a
nagyanyám meghalt. Ennek már majdnem három éve. És majdnem biztos vagyok abban is, hogy
az élete vége felé már egyáltalán nem foglalkozott a házzal.
- És most a Tiéd?
- Az enyém és Franké. A végrendeletében kettőnkre hagyta. De mikor látta bárki is utoljára a
bátyuskámat?...
Julia megvonta a vállát, mintha nem emlékezne semmire, de nagyon is jól emlékezett az
időpontra. Egy héttel az esküvő előtt.
- Valaki azt mondta, hogy töltött itt pár napot múlt nyáron. Nyilván el akart bújni egy időre.
Aztán továbbállt megint. Soha nem érdekelték az olyan dolgok, mint a tulajdonjog.
- De mi van akkor, ha beköltözünk, aztán megjelenik, és követeli, ami az övé?
- Megveszem a részét. Kölcsönt veszek fel a banktól, és megvásárolom tőle. Soha sincs elég
pénze.
A nő bólintott, de nem igazán látszott rajta, hogy az érvek meggyőzték volna.
- Ne aggódj - nyugtatta a férfi. Odament az álldogáló nőhöz, szorosan magához ölelte. - Ez a
hely a miénk, kicsim. Kifesthetjük, rendbe hozhatjuk, megcsinálhatjuk benne a magunk külön
kis mennyországát.
Fürkészni kezdte a nő arcát. Szépsége időnként szinte félelemmel töltötte el, főleg akkor, amikor
az arckifejezése ilyen töprengő lett, mint most.
- Bízz bennem - mondta neki.
- Hát persze.
- Akkor minden rendben van. Mi lenne, ha vasárnap beköltöznénk?
2
Vasárnap.
A városnak ebben a végében ez még mindig az Úr napja volt. Még ha e szépen karban tartott
házak tulajdonosai nem is voltak többé hívők, de még mindig megtartották a Sabbatot. Néhány
függöny meglebbent, amikor Lewton leparkolt a teherautójával a ház előtt, és elkezdődött a
kirakodás; sőt néhány kíváncsi szomszéd el is haladt a ház előtt kutyasétáltatás ürügyén, de
senki sem szólította meg az újonnan érkezetteket, még kevésbé ajánlotta fel, hogy segít
becipelni a bútorokat. A vasárnap nem verejtékezésre termett nap.
Julia foglalkozott a kipakolással, míg Rory a teherautót ürítette ki, Lewton és Őrült Bob pedig a
cipekedést végezte. Négyszer kellett fordulniuk, míg áthozták a holmi nagyját az Alexandra
Roadról, és a nap végén még mindig volt egy halom kacat, amiért majd később vissza kell
menni.
Úgy délután két óra tájt Kirsty bukkant fel a küszöbön.
- Csak azért jöttem át, hogy megnézzem, nem tudok-e segíteni - mondta tétova, bocsánatkérő
hangon.
- Akkor jobb, ha bejössz - hívta Julia. Visszament az utcára néző szobába, ami leginkább
csatatérre hasonlított, ahol a káosz győzedelmeskedett. Magában csendben elátkozta Roryt.
Csak ő hívhatta át ezt a szerencsétlent, hogy felajánlja a segítségét, efelő1 semmi kétség, Inkább
akadály lesz majd, mint segítség; álmatag, örökké bocsánatkérő modora hatására Julia mindig
pillanatok alatt csikorgatni kezdte a fogát.
- Mit csináljak? - kérdezte Kirsty. - Rory azt mondta...
- Ó, igen, biztosan - mondta Julia.
- Hol van? Rory, úgy értem.
- Visszament egy újabb rakomány holmiért, hogy tökéletes legyen a felfordulás.
- Ó.
Julia egy csöppet lágyított az arckifejezésén. - Tudod, nagyon kedves vagy, hogy csak így
átjössz és segíteni akarsz, de nem hiszem, hogy pillanatnyilag sokat tudnál lendíteni a helyzeten
- közölte.
Kirsty halványan elpirult. Álmodozó volt, de nem hülye. - Értem - szólalt meg. - Biztos, hogy...
úgy értem, nem... ne főzzek neked például egy csésze kávét?
- Kávé - töprengett Julia. Már a gondolat is rádöbbentette, mennyire kiszáradt a torka. Igen -
döntötte el. - Ez nem rossz ötlet.
A kávé elkészítése természetesen nem zajlott le kisebb traumák nélkül. Soha semmi nem
bizonyult teljesen egyszerűnek, amit Kirsty kézbe vett. Ott állt a konyhában, előtte egy fazékban
forrt a víz; csak az, amíg a fazekat megtalálta, belekerült egy negyedórájába, és közben azon
gondolkodott, hogy talán mégsem kellett volna eljönnie. Julia mindig olyan különösen néz rá,
mintha meglepné, hogy nem akadt senki, aki megfojtotta volna közvetlenül a születése után.
Nem számít. Rory kérte meg, hogy eljöjjön, nem? És ez éppen elegendő meghívásnak. Száz
Julia sem tudná elrettenteni, ha lehetősége nyílik arra, hogy láthassa Rory mosolyát.
A teherautó huszonöt perccel később érkezett meg. Ezalatt a két nő kétszer próbált beszélgetésbe
elegyedni, és mind a kétszer kudarcot vallottak. Nem sok közös tulajdonságuk volt. Julia, az
édes, a szép, csókok és pillantások elnyerője, és Kirsty, a lány, akinek lagymatag a kézfogása, és
a szeme csak annyira fényes, mint Juliáé közvetlenül sírás előtt vagy után. Kirsty már jó régen
eldöntötte, hogy az élet igazságtalan. De vajon, ha már elfogadta ezt a keserű igazságot, miért,
miért emlékeztetik erre a körülmények újra meg újra?
Lopva megfigyelte Juliát munka közben, és úgy tűnt, hogy ez a nő egyszerűen nem tud csúnya
lenni. Minden mozdulata - ahogyan a kézfejével félresöpört a szemébő1 egy elszabadult
hajszálat, vagy egy kedvenc csészérő1 lefújta a port - erőlködés nélküli kecsességgel volt tele.
Kirsty, ahogy elnézte, megértette Rory kutyaszerű imádatát; és a megértés nyomában ott járt a
friss elkeseredés.
Rory végül csak megérkezett, izzadtan és hunyorogva; a délutáni nap erősen sütött.
Rámosolygott Kirstyre, elővillant fogsorának egyenetlen vonala, amelyet a lány annyira
ellenállhatatlannak talált.
- Örülök, hogy el tudtál jönni - szólalt meg a férfi.
- Boldog vagyok, hogy segíthetek - felelte Kirsty, de Rory már másfelé nézett: Juliát kereste a
szemével.
- Hogy mennek a dolgok?
- Őrjítő az egész - legyintett Julia.
- Most már legalább megpihenhetsz munka közben - közölte Rory - Ezzel a fordulóval elhoztuk
az ágyat is.
Cinkosan rákacsintott a feleségére, de az nem válaszolt.
- Segítsek a kipakolásnál? - ajánlotta fel Kirsty.
- Lewton és Bob csinálják - jött Rory válasza.
- Ó.
- De a fél karomat adnám egy csésze teáért.
- Nem találtuk meg a teát - jegyezte meg Julia.
- Ó. Akkor talán kávé?
- Rendben - mondta Kirsty - És a másik kettőnek?
- Ölni tudnának egy csészéért.
Kirsty visszament a konyhába, csaknem a pereméig megtöltötte a kis fazekat, és visszatette a
tűzhelyre. Hallotta, amint Rory az előszobából irányítja a következő rakomány leszedését.
Az ágy volt az; a nászi ágy. Noha keményen próbálta visszaszorítani a gondolatot, hogy Rory
ebben ölelkezik Juliával, nem tudta. Ahogyan a vízbe bámult, ami ott gőzölgött és bugyogott a
tűzhelyen, az egymásban lelt gyönyörűségük fájdalmas képei újra és újra felmerültek előtte.
3
Miközben a három férfi megint eltűnt, hogy a negyedik és egyben utolsó rakomány holmit
elhozzák, Julia végleg elvesztette a türelmét. Ez egy katasztrófa, közölte; mindent rossz
sorrendben raktak be a dobozokba és a ládákba, és most teljesen haszontalan tárgyakat kell
kiszednie, mielőtt megtalálná azokat, amikre mindenképpen szükség lesz.
Kirsty csöndben maradt, és nem mozdult el a konyhából, ahol a használt csészéket mosogatta el.
Julia egyre hangosabban átkozódva otthagyta a felfordulást, és kiment, hogy elszívjon egy
cigarettát kinn a bejáratnál. Nekidő1t a nyitott ajtónak, és mélyen beszívta a virágportól
hemzsegő levegőt. Noha még csak augusztus 21-e volt, a délutánt már az a füstös illat lengte be,
amely az őszt hozza hírül.
Elfelejtkezhetett arról, milyen gyorsan múlik az idő, mert amikor az esti istentiszteletre, kezdtek
harangozni, még ott állt az ajtóban; a kongások lusta hullámokban süllyedtek-emelkedtek
körülötte. A hangzásuk megnyugtató volt. A gyerekkorát juttatta eszébe, bár - amennyire vissza
tudott emlékezni nem egy kimondott helyet vagy időpontot. Egyszerűen csak a fiatalság érzetét,
a rejtély érzetét hívták elő.
Már négy éve, hogy utoljára templomban járt - tulajdonképpen utoljára az esküvője napján,
Roryval. Annak a napnak a gondolata - vagy inkább az ígéreté, ami nem teljesült be -
megkeserítette a pillanatot. Otthagyta a lépcsőt, a kongó harangokat, és visszaindult a házba. A
napsugarak után - amelyek eddig az arcát érték -, a ház belseje borúsnak tűnt. Hirtelen olyan
fáradt lett, hogy sírni tudott volna.
Még össze kell majd rakniuk az ágyat, mielőtt lefekhetnének aludni ma éjjel, és addig még el
kell dönteni, melyik legyen a hálószoba. Úgy határozott, már most felmegy, és kiválasztja a
megfelelő szobát - már csak azért is, mert így nem kell visszamennie a nappaliba a mindig
gyászos hangulatú Kirstyhez.
A harang még kongott, amikor kinyitotta az emeleten a középső szoba ajtaját. Ez volt a
legtágasabb a három felső közül, így természetes lett volna, hogy erre essen a választás, de a nap
nem sütött be ide egész nap (ahogyan egész nyáron sem); mert a rolók le voltak húzva. Így itt
hűvösebb volt, mint bárhol másutt a házban, a levegő pedig állottnak tűnt. Az asszony
végigment a foltos padlódeszkákon az ablakhoz, hogy felhúzza a rolókat.
Különös látvány fogadta. A vászonrolót biztonságosan odaszögezték az ablakkerethez, és így
teljesen megakadályozták, hogy a napsütötte utcáról az élet legkisebb nyoma is beszűrődjön.
Megpróbálta feltépni a vásznat, de kudarcot vallott. Bárki is volt az, aki leszögezte a sötétítőt,
alapos munkát végzett.
Nem számít, majd ideküldi Roryt egy harapófogóval, ha megjön. Elfordult az ablaktól, és
közben észrevette, hogy a harang még mindig szól. Vajon ma nem értek oda a hívek időben?
Talán nem tűztek a horogra elegendő csalit - a paradicsom ígérete nem hat már? A gondolat épp
csak átvillant rajta, s egy pillanat múlva már elenyészett. Ám a harang tovább kongott, a zúgása
visszaverődött a szoba falairól. Rettenetesen fáradt volt, s most úgy érezte, mintha minden egyes
kondulással súlyosabbá lenne a teste. A feje elviselhetetlenül lüktetett.
Ez a szoba utálatos; döntötte el; poshadt a levegője, nyirkosak a falai. Hiába olyan nagy,
semmiképpen se fogja hagyni, hogy Rory ezt válassza hálószobának. Csak penészedjen
magában.
Elindult az ajtó felé, de ahogyan karnyújtásnyira ért tőle, a szoba sarkai mintha recsegni-ropogni
kezdtek volna, és az ajtó becsapódott. Minden idegszála reszketni kezdett, majdnem sírva
fakadt.
Ehelyett inkább azt mondta, "menj a pokolba!", és megragadta a kilincset. Könnyedén le tudta
nyomni (miért is ne?), de ennek ellenére mély megkönnyebbülést érzett, és az ajtó kitárult.
Odalentrő1 az előcsarnokból meleg áradt és okkersárga fény.
Becsukta az ajtót maga mögött, és valami különös elégedettséggel, aminek az okát nem tudta
vagy nem akarta kitalálni, megforgatta a kulcsot a zárban.
Amint a kulcs elfordult, a harangok elhallgattak.
4
- De ez a legnagyobb a szobák közül...
- Nekem nem tetszik, Rory. Nedves. Használhatjuk a hátsó szobát.
- Ha azt a kibaszott ágyat át tudjuk tuszkolni az ajtón.
- Hát persze hogy be tudjuk vinni. Tudod, hogy befér.
- Szerintem ez egy jó kis szoba, mi meg nem használjuk ki - ellenkezett a férfi, bár világosan
látta, hogy Julia már döntött helyette.
- Ezt a mami jobban tudja - mondta a felesége, és olyan tekintettel mosolygott rá, ami nem volt
igazán anyainak mondható.
HÁROM
Az évszakok éppúgy vonzódnak egymáshoz, mint a férfiak és a nők, hogy kigyógyítsák egymást
a túlzásokból.
Ha a tavasz csak egy hétnél is tovább marad, mint amennyit kellene, éhezni kezd a nyárra, hogy
az véget vessen az örökös ígéret napjainak. A nyár aztán a maga idejében izzadni kezd, hogy
valami kioltsa a forróságát, majd a leglágyabb ősz is belefárad egyszer a gyöngédségbe, és
vágyakozni kezd a fagy gyors, harapós érkezésére, ami majd véget vet a gyümölcsözésnek.
Még a tél is - a legkeményebb, legkérlelhetetlenebb évszak - álmodni kezd a lángról, amely
majd felolvasztja, amint a február tovavánszorog. Idővel minden kifárad, és az ellentétét kezdi
keresni, hogy az megmentse önmagától.
Így hát az augusztus átadta a helyét a szeptembernek, és nem panaszkodott senki.
 
2
A Lodovico Street-i ház a belefektetett munka hatására valamivel vendégmarasztalóbb képet
öltött. Mi több, néhány szomszéd is átjött bemutatkozni, és - miután felmérték a házaspárt -
nyíltan beszéltek arról, milyen boldogok, hogy az ötvenötös számú házban újra lakik valaki. A
szomszédok közül csak egy említette meg Franket, futtában utalt arra a furcsa fickóra, aki előző
nyáron néhány hétig a házban lakott. Egy percig mindenki zavarban volt, amikor Rory közölte,
hogy az előző lakó a bátyja volt, de Julia határtalan bájával gyorsan átsiklott az ügyön.
Rory a Juliával való házassága alatt ritkán említette Frank nevét, noha a bátyja meg közte csak
másfél év volt a korkülönbség, és gyerekként elválaszthatatlanok voltak. Ezt Julia akkor tudta
meg, amikor - egy vagy két hónappal az esküvő előtt - Rory becsípett egy kicsit, és
elérzékenyült hangulatában hosszasabban beszélt Frankről. Elég borús hangulatú beszámoló
volt. A fivérek útja a kamaszkor után elvált egymástól, és Rory ezt nagyon sajnálta. Még ennél
is jobban bántotta az, hogy Frank vad életmódja fájdalmat okozott a szüleiknek. Úgy látszott,
valahányszor csak Frank feltűnik a földgolyó egy távoli sarkából, csak bánatot hoz magával. A
történetek, amelyeket a törvényesség határán túli kalandjairól, kurvákról, csalásokról és
lopásokról mesélt, elborzasztották a családot. De volt ennél rosszabb is, legalábbis Rory ezt
mesélte. Vadabb pillanataiban Frank arról beszélt, hogy egyfajta delíriumban éli az életét, és a
tapasztalatok iránti vágyában nem ismer erkölcsi korlátokat.
Vajon Julia kíváncsiságát Rory hangneme keltette fel, amelyben keveredett az undor és az
irigység? Bármi volt is az oka, úrrá lett rajta a kíváncsiság Rory őrült bátyja iránt.
Aztán alig két héttel az esküvő előtt visszatért a nyájba a fekete bárány. Úgy tűnt, jól mennek a
dolgai, az ujjain aranygyűrűket viselt, a bőre feszes volt, napbarnított. Külsőleg nem sok jelét
mutatta a szörnyetegnek, amelyet Rory leírt. Frank bátyó sima volt, mint egy csiszolt kő. Julia
néhány órán belül behódolt elbűvölő személyiségének.
Különös időszak következett. Ahogyan a napok lassan peregtek az esküvő dátumáig, Julia egyre
kevesebbet gondolt jövendő férjére, viszont annál többet a bátyjára. Valamelyest hasonlítottak
egymásra; a hangjuk lejtése és könnyed modoruk hasonlósága árulkodott arról, hogy testvérek.
De Rory tulajdonságai mellett Frankben még volt valami, ami az öccsébő1 hiányzott: valami
veszedelmes és csodálatos elszántság.
Talán elkerülhetetlen volt, hogy ezek után megtörténjen, ami megtörtént; és nem számított,
milyen erősen küzdött Julia az ösztönei ellen, legfeljebb elodázhatta volna, hogy az egymás
iránti érzéseik beteljesüljenek - legalábbis, később ezzel próbálta mentegetni magát. Ám amikor
az önvád már elpárolgott, első - és utolsó - egymásra találásuk emlékét még mindig kincsként
őrizgette.
Kirsty persze ott volt a házban valami esküvővel kapcsolatos dolog ügyében, amikor Frank
megérkezett. Julia azonban azzal az ösztönös megérzéssel, ami együtt jár a szerelemmel (és
együtt is halványul el vele), rögtön tudta, hogy ma van az ő napjuk. Otthagyta Kirstyt a listával
vagy mivel, amit éppen csinált, és felvitte Franket az emeletre azzal az ürüggyel, hogy
megmutatja neki a menyasszonyi ruháját. Feltette a fátylat, és nevetni kezdett, amikor elképzelte
magát talpig fehérben, és aztán a férfi már ott volt a vállánál, felemelte a fátylát, ő pedig
nevetett, egyre csak nevetett és nevetett, mintha így akarná lemérni, vágyik-e rá eléggé a férfi.
Franket azonban csöppet sem hűtötte le a jókedve, és arra sem vesztegette az időt, hogy bevesse
a csábítás szokásos fegyvertárát. A sima felszín csaknem azonnal átadta a helyét a durvább
lényegnek. A közösülésük minden tekintetben olyan volt, mintha a férfi megerőszakolta volna:
agresszív és örömtelen; egy kivétellel, hogy ő maga is akarta.
Az emlékezet persze megédesíti az emlékeket, és a négy év (és öt hónap) alatt, ami az óta a
délután óta eltelt, gyakran felidézte magában a jelenetet. Most, hogy emlékezett rá, a
horzsolások és zúzódások szenvedélyük jelei voltak, az ő könnyei pedig annak a
tanúbizonysága, hogy milyen mély érzéseket táplált a férfi iránt.
Másnap Frank eltűnt. Elutazott Bangkokba vagy a Húsvét-szigetekre, vagy valami olyan helyre,
ahol nem voltak adósságai. Julia megsiratta - nem tehetett róla, muszáj volt. Még csak el sem
tudta titkolni, hogy bánkódik. Noha soha nem beszéltek a dologról, gyakran tűnődött rajta, vajon
nem itt kezdett-e megromlani a kapcsolatuk Roryval: amikor vele szeretkezett, de közben a
bátyjára, Frankre gondolt.
Most pedig? Most a környezetváltozás és az újrakezdés esélye ellenére is úgy tűnt, mintha az
események összeesküdtek volna ellene, és minden Frankre emlékeztetné.
Nemcsak a szomszédok pletykái juttatták őt újra az eszébe. Egyik nap, amikor egyedül volt a
házban, és éppen különböző személyes tárgyakat csomagolt ki, rábukkant Rory holmijai közt
egy halom fényképre. Sok közülük csak nemrég készült kettejükről Athénban és Máltán. Az
átlátszó mosolyok között azonban el volt temetve néhány olyan kép is, amelyre nem is
emlékezett, hogy valaha is látta volna (vajon Rory szándékosan rakta el előle?); családi portrék,
évtizedekre visszamenőleg. Egy esküvői fotó a szüleiről, a fekete-fehér kép az évek során
kifakult. Képek a keresztelőkről, amelyeken büszke keresztszülők dajkálják a családi csipkébe
bugyolált kisbabákat.
És aztán a két fivér fényképei: mint tágra nyílt szemű totyogók, mint morcos iskolások, akiket
tornabemutatókon és iskolai színielőadásokon kaptak le. A képek száma csökkent, amikor a
pattanásos és félénk tinédzserkor beköszöntött - egészen addig, míg a békák a kamaszkoron
túlesve elő nem bukkantak, mint hercegek:
Ahogy meglátta Franket a színes képeken bohóckodni a kamera előtt, érezte, hogy elpirul.
Frank, ahogyan előre számítani lehetett rá, tele volt szereplési vággyal, és mindig divatosan
öltözött. Rory vele összehasonlítva régimódinak tűnt. Úgy látta, a két fivér későbbi életét
vetítették előre azok a fényképek. Frank, a mosolygó, csábító kaméleon; Rory, a tisztes polgár.
Végül eltette a képeket, és amikor felállt a földről, rájött, hogy a pirulás könnyeket is hozott
magával. Nem a megbánás könnyeit - annak nem vette volna semmi hasznát. A harag volt az,
amitől szúrni kezdett a szeme. Valahogy két lélegzetvétel között elvesztette önmagát.
Teljes bizonyossággal tudta azt is, hogy mikor. Esküvői csipkékkel díszített ágyon feküdt,
miközben Frank csókokkal borította be a nyakát.
 
3
Julia időnként felment abba a szobába, ahol le voltak szögezve a sötétítők.
Eddig nem sokat foglalkoztak az emeleti részek felújításával, először azt a területet vették
kezelésbe, amit mások is látnak. Éppen ezért maradt érintetlen ez a szoba is. Érintetlen és
járatlan, mert senki nem jött be ide, kivéve őt, ha úgy tartotta kedve.
Nem volt biztos benne, miért is megy be oda, és azt sem tudta, hogyan magyarázza meg az
érzéseknek azt a furcsa vegyülékét, ami ilyenkor mindig elöntötte. Volt azonban valami a szoba
sötét belsejében, ami biztonságérzetet nyújtott; valamiféle méh volt - egy halott asszony méhe.
Időnként, míg Rory munkában volt, egyszerűen csak fölment a lépcsőn; leült, élvezte a csendet,
és nem gondolt semmire, vagy legalábbis semmi olyasmire, amit szavakba tudott volna önteni.
Ezek a lopott percek sajátos bűntudattal töltötték el, és megpróbálta távol tartani magát a
szobától, amikor Rory hazajött. De erre nem mindig volt képes. Időnként a lába fölvitte őt oda
anélkül, hogy erre utasította volna.
Így történt ez azon a bizonyos szombaton is, a vér napján.
Figyelte, amint Rory dolgozik a konyhaajtón, és a zsanérok körül fejti le a festékrétegeket egy
vésővel. Hirtelen úgy érezte, mintha hívná a szoba. Miután meggyőződött róla, hogy a férjét
teljesen lefoglalja a munka, felment az emeletre.
A szoba hűvösebb volt, mint máskor, és ő örült ennek. A falra tette a kezét, aztán hideg tenyerét
a homlokára szorította.
- Semmi értelme - mormolta magában, ahogy elképzelte a lent szorgoskodó férfit. Nem szereti,
semmivel sem szereti jobban, mint amennyire a férfi - eltekintve az arca okozta bűvölettől -
szereti őt. Férje a saját világában ügyködik a vésővel; ő pedig itt szenved egyedül, messze tőle.
Egy szélroham kapaszkodott bele a konyhaajtóba odalenn. Hallotta, ahogyan becsapódik.
Odalent Rorynak egy pillanatig elkalandozott a figyelme a hang hatására. A véső kiugrott a
megkezdett vájatból, és mélyen belefúródott a bal hüvelykujjába. Hangosan felkiáltott, amikor
az első vércsepp kibuggyant. A véső leesett.
- A pokolba!
A nő hallotta a kiáltást, de nem csinált semmit. Túl későn emelkedett ki melankolikus
hangulatából és döbbent rá, hogy a férfi felfelé jön a lépcsőn. Felállt, keresni kezdte a kulcsot, és
valami kifogáson gondolkodott, ami indokolná a jelenlétét a szobában, de Rory már az ajtónál
volt, átlépte a küszöböt, és felé rohant, a jobb keze ügyetlenül kulcsolta át a balt. A
hüvelykujjából ömlött a vér. Fölbugyogott az ujjai között, végigfolyt a karján, és a könyökéről
lecsöpögött a csupasz padlóra, ahol egyre szaporodtak a foltok.
- Mit csináltál? - kérdezte a férjétő1.
- Miért, szerinted mi ez? - szűrte az a szavakat a fogai közt. - Megvágtam magam.
A férfi arca és nyaka olyan fehér volt, mint a mész. Már látta ilyennek azelőtt is - egyszer még el
is ájult, amikor a saját vérét meglátta.
- Csinálj már valamit - mondta Rory remegő hangon.
- Mély a vágás?
- Nem tudom! - ordította a férfi. - Nem akarom megnézni!
Milyen nevetséges, gondolta a nő, de nem ez a megfelelő időpont, hogy kimutassa a megvetését.
Ehelyett a kezébe vette a férfi vérző kezét, és miközben az elfordította a tekintetét, lehúzta a
vágásról a rászorított tenyerét. Elég nagy seb volt, és még mindig csúnyán vérzett. Mély,
sötétvörös vér.
- Jobb, ha elviszlek a kórházba - szólalt meg.
- Be tudod kötni? - kérdezte a férje. Most már elszivárgott a düh a hangjából.
- Persze. Mindjárt teszünk rá egy tiszta kötést. Gyere le, és...
- Nem - mondta a férfi, és megrázta a fejét. Hamuszínű volt az arca. -Azt hiszem, elájulok, ha
csak egy lépést is teszek.
- Akkor maradj itt - nyugtatta Julia. - Mindjárt rendben lesz.
Mivel a fürdőszobaszekrényben nem talált olyan széles gézt, ami be tudta volna fedni a sebet,
hozott néhány tiszta zsebkendőt a fiókból, és visszament a szobába. A férfi a falnak
támaszkodott, arca fénylett a verejtéktől. Belelépett a saját vérébe is, és széthordta a padlón;
Julia érezte a szagát a levegőben.
A férje kezére tekerte az egyik zsebkendőt, rögzítette egy másikkal, miközben csöndesen
nyugtatgatta, hogy nem fog belehalni egy ötcentis vágásba. Mikor készen voltak, lekísérte a
lépcsőn (a férfi egyesével vette a lépcsőket, mint egy gyerek, és közben reszketett, mint a
nyárfalevél), ki a kocsiig.
A kórházban egy óra hosszat vártak a sorukra a többi járóbeteg között, mielőtt végre
összevarrták és rendesen bekötözték a sebet. Visszatekintve Julia nehezen tudta volna
megmondani, mi volt komikusabb: a férje gyengesége vagy az utána következő határtalan
hálája. Amikor már nagyon terhes lett neki a dolog, megmondta a férfinek, hogy nem vár tőle
köszönetet, és ez igaz is volt.
Semmit nem akart már tőle, legfeljebb azt, hogy ne legyen mellette.
 
4
- Felmostad a padlót a nedves szobában? - kérdezte a férjétől másnap. Azóta az első vasárnap
óta nedves szobának hívták, noha a falon egyetlen foltocska sem mutatta a rothadás jelenlétét.
Rory felnézett az újságból. Szürke karikák húzódtak a szeme alatt, azt mondta, nem aludt jól.
Egy vágás az ujján, és máris szembesül a halandóság tudatával. A felesége pedig úgy aludt az
éjjel, mint a bunda.
- Mit mondtál? - kérdezett vissza.
- A padló - ismételte meg a nő. - Vér volt a padlón, de te felmostad.
A férfi megrázta a fejét. - Nem - mondta egyszerűen, és visszabújt az újságba.
- Hát én sem - jelentette ki a felesége.
Rory megajándékozta egy elragadtatott mosollyal. - Olyan tökéletes kis háziasszony vagy -
búgta. - Azt se tudod, mikor, és máris megcsináltad.
A téma ezzel le volt zárva. A férje láthatólag megnyugodott abban a hitében, hogy ő lassan
elveszti a józan eszét.
Neki viszont az a furcsa érzése támadt, hogy épp most találta meg.

NÉGY
Kirsty utálta a partikat. A nagy gonddal felrakott műmosolyok a kétségbeesés fölött, a
tekintetek, amiket értelmezni kellett, és ami a legrosszabb: a társalgás. Semmi olyan
mondanivalója nem volt, ami a legkevésbé is érdekelhette volna a világot, errő1 már hosszú
ideje meg volt győződve. Túlságosan sok elkalandozó szempárt látott már, semhogy másképp
gondolja; minden trükköt ismert, amivel valaki kiszakíthatja magát az unalmasok társaságából, a
"Bocsánat, azt, hiszem, az ott a könyvelőm, beszélnem kell vele című felkiáltástól egészen
addig, hogy az illető holtrészegen terül el a lábánál.
De Rory ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön a lakásszentelő bulira. Csak néhány közeli barát
ígérte meg. Kirsty igent mondott, tudván, mi lenne abból, ha visszautasítaná a meghívást.
Otthon takarítana, miközben pácolódna az önvádban, átkozná a saját gyávaságát, és Rory édes
arcára gondolna.
Végül is az összejövetel nem bizonyult olyan borzasztónak. Mindösszesen csak kilenc vendég
volt, és futólag mindegyiküket ismerte már, ami nagyon megkönnyítette a dolgot. Nem várták el
tőle, hogy jelenlétével beragyogja a helyiséget, csak azt, hogy a megfelelő időpontban
bólogasson és mosolyogjon. Rory pedig - a keze még mindig be volt kötve - a legbűbájosabb,
legjókedvűbb modorát vette elő. Kirsty még azon is tűnődött, vajon Neville, Rory egyik
kollégája nem őrá meresztgeti-e a szemét a szemüvege mögül; ez a gyanúja megerősítést nyert
az este közepe táján, mikor Neville melléje manőverezte magát, és megkérdezte, érdeklődik-e a
macskatenyésztés iránt. Kirsty közölte, hogy eddig még nem érzett ellenállhatatlan vágyat a
macskák iránt, de mindig készen áll új tapasztalatokra. Úgy tűnt, a férfinak tetszik a
megjegyzése, és ezt a soványka ürügyet felhasználva újabb és újabb italokat hozott Kirstynek
egész este. Éjjel fél tizenkettőre Kirsty teljesen becsípett, és akadozó nyelvvel, ám boldogan vett
részt a beszélgetésben. Elérkezett arra a pontra, amikor már a leghétköznapibb megjegyzés is
ellenállhatatlan kuncogást váltott ki belőle.
Egy kicsivel éjfél után Julia bejelentette, hogy fáradt és lefekszik. A kijelentést mindenki úgy
fogta fel, mint felhívást arra, hogy rekesszék be a partit, de Rory hallani sem akart róla. Már
körbe is járt, és újratöltötte a poharakat, mielőtt bárki tiltakozhatott volna. Kirsty biztos volt
benne, hogy látta, amint Julia arcán a kelletlenség kifejezése vonul át, de ez egy pillanat alatt
eltűnt, és arca ismét kisimult. Jó éjszakát kívánt mindenkinek, általános dicséretben részesült a
felszolgált borjúmáj miatt, aztán felment lefeküdni.
A hibátlan szépségű embereknek a boldogsága is hibátlan kell hogy legyen, nem?, Kirsty
számára ez mindig nyilvánvalónak tűnt. Ma azonban az alkohol hatására azon kezdett el
tűnődni, vajon nem vakította-e el az irigység. Talán a hibátlanság csak egy másik fajta
szomorúság.
Kavargó feje azonban nem volt képes megtartani ilyen bonyolult gondolatokat, és a következő
pillanatban Rory már úgyis felpattant, és belekezdett egy viccbe, ami egy jezsuitáról és egy
gorilláról szólt, és Kirstynek már akkor cigányútra szaladt az ital a nevetéstől, amikor a vicc
még messze járt a poéntól.
Az emeleten Julia hallotta, ahogy újból kitör a nevetés. Valóban fáradt volt, ahogy mondta, de
nem a főzés fárasztotta ki, hanem az erőfeszítés, hogy valahogy eltitkolja a megvetését azok
iránt a nyomorult hülyék iránt, akik összegyűltek odalent a nappaliban. Valaha a barátainak
nevezte ezeket a szerencsétleneket, akik hülye vicceket mesélnek, és megjátsszák magukat.
Órákig engedelmesen részt vett a marha játékaikban - de mostanra elege lett. Olyan helyre volt
szüksége, ahol hűvös van és sötét.
Mihelyt kinyitotta a nedves szoba ajtaját, észrevette, hogy valami nem teljesen olyan, mint
eddig. A lépcsőfordulóban lógó csupasz körte bevilágított a szobiba, a fény ráhullott a padlóra,
amit Rory összevérezett, és ami most olyan tisztán ragyogott, mintha fel lenne súrolva. A
fénykör határán túl a szoba elmerült a sötétségben. Belépett és becsukta az ajtót. A háta mögött
helyére kattant a zár nyelve.
Majdnem tökéletesen sötét volt, és Julia nagyon örült ennek. A szeme megpihent az éjsötétben,
az arcán érezte a szoba hűvös leheletét.
Ekkor hallotta meg a zajt a helyiség távolabbi feléből.
Semmivel sem volt hangosabb, mint egy csótány motoszkálása a falburkolat mögött. Néhány
másodperc múlva a hang megszűnt. Visszatartotta a lélegzetét, és hallgatózott. A zaj újra
hallatszott. Úgy tűnt, ezúttal már van benne valami ritmus - mintha primitív rejtjel lenne.
A többiek úgy vihogtak lenn, mint a bolondok. A hang elkeseredést ébresztett benne. Mit meg
nem tenne, csakhogy megszabadulhasson ettől a társaságtól!
Nyelt egyet, és beszélni kezdett a sötétséghez.
- Hallak téged - mondta. Nem volt biztos benne, miért jöttek a szájára ezek a szavak, vagy hogy
kihez szólt.
A kapirgálás megszűnt egy pillanatra, aztán még sürgetőbben kezdődött újra. A nő ellépett az
ajtótól, és a zaj felé indult. A zaj folyamatosan szólt, mintha csak hívogatná.
A sötétben nem volt nehéz rosszul kiszámítani a távolságot, és hamarabb a falhoz ért, mint várta.
Felemelte a kezét, és végigsimította a festett műanyag felszínét. A fal felülete nem volt
egyenletesen hűvös. Egyik helyen - úgy számította, körülbelül félúton lehet az ajtó és az ablak
között -, a hideg olyanná fokozódott, hogy kénytelen volt elkapni a kezét. A csótány abbahagyta
a kaparászást.
Volt egy pillanat, amikor sötétségben és csendben úszott, céltalanul, irány nélkül. És akkor
valami fény villant meg előtte. Feltételezte, hogy a képzelete játszik vele, hiszen itt csak képzelt
fényről lehetett szó. De a következő kép, ami ezt a látványt követte, bebizonyította neki, hogy a
feltételezése hibás.
A falban fény égett - vagy inkább a fal mögött árasztott valami olyan hideg világosságot
magából, hogy hatására a szilárd tégla anyagtalannak látszott. Sőt ennél is többnek: maga a fal
esett szét, úgy tűnt, mintha a részei megcserélődnének, szétválnának, és nem tudnának újra
összekapcsolódni. Mint egy bűvészdoboz, amelynek olajozott alkatrészei rejtett fiókokat tárnak
fel, amelyeknek a falai aztán megint behajthatók, és további rejtekhelyek találhatók mögöttük. A
nő mereven figyelt, még pislogni sem mert félelmében, hogy szem elől téveszti ennek a
különleges bűvésztrükknek a részleteit. A világ részei a szeme láttára csúsztak szét.
Aztán hirtelen a szétcsúszó töredékek labirintusában meglátta (vagy azt képzelte, hogy látja),
amint valami megmozdul. Csak ekkor döbbent rá, hogy visszatartja a lélegzetét, mióta ez a
fantasztikus mutatvány elkezdődött, és már kezd szédülni. Megpróbálta kilökni a tüdejéből az
elhasznált levegőt és belélegezni a frisset, de a teste nem engedelmeskedett ennek az egyszerű
parancsnak
Valahol a teste belsejében végigfutottak a pánik rezgései. A hókuszpókusz most nem
folytatódott. A lénye egyik része személytelen csodálattal figyelte a csilingelő
dallamfoszlányokat, amelyek a falból jöttek, a másik fele azonban a félelemmel küzdött, amely
egyre feljebb kúszott a torkában.
Újra megpróbált levegőt venni, de olyan volt, mintha a teste meghalt volna, ő pedig csak
bámulna belőle kifele, és képtelen lenne lélegezni, pislogni vagy nyelni.
A kibomló fal most már nem mozgott tovább, és látta, hogy valami átcikázik a téglákon; eléggé
szaggatottnak tűnt a körvonala ahhoz, hogy árnyék lehessen, de mégsem volt eléggé anyagtalan.
Ekkor fedezte fel, hogy ez egy emberi alak vagy az volt valaha. De a testet széttépték, és aztán
újra összevarrták úgy, hogy a legtöbb darabja hiányzott, ki volt facsarodva vagy éppen
megpörkölődött és megfeketedett, mintha a tűzből húzták volna elő. Volt egy szem, amely
egyenesen rátekintett, és egy gerincoszlop részlete, csak maga a gerinc csontjai, amelyekről
lefosztották a húst, egy emberi test alig felismerhető foszlányai. Ennyi. Hogy egy ilyen dolog
élhet, hogy az életnek akár egy szikrája is maradhatott benne - ez meghaladta a józan észt. És
ezek a romlott, széthasadt húsdarabok mégis éltek. A szem, noha roncsok közül bámult rá,
végigpásztázta őt a tekintetével.
Nem érzett félelmet a jelenlétében. Az a dolog sokkal gyengébb volt, mint ő. Egy kicsit
mozoghatott a cellájában, megpróbálhatott egy morzsányi kényelmet vagy megnyugvást
szerezni magának, de ilyesmi nem létezett. Az ő számára nem. Egy olyan lénynek, amelyik a
teste vérző felületén hordja a tépett idegszálakat, nem létezhet ilyen. Minden hely, ahol
megpihentethetné a testét, több kínt adna neki, mint pihenést. Julia ezt biztosan tudta. Szánta ezt
a lényt. És a szánalommal megjött a megkönnyebbülés is. A teste kilökte a halott levegőt, és
beszívta az élőt. Az oxigénéhség elmúlt, az agya újra rendesen működött.
Miközben ismét egyenletesen lélegzett, egy rés nyelt meg a szörny felfúvódott, csupasz fejében,
és egyetlen súlytalan, könnyű szót bocsátott ki magából. Csak annyit: "Julia"
 
2
Kirsty letette a poharát, és megpróbált felállni. - Hová mész? - kérdezte tőle Neville.
- Mit gondolsz, hová mehetek? - válaszolta ő, és tudatosan igyekezett, hogy a szavai ne
legyenek akadozóak
- Nem kell segítség? - érdeklődött Rory. Az ital hatására a szemhéja lustán ereszkedett a
szemére, a mosolya pedig még ennél is lustább volt.
- Nekem nem kell valaki, aki tartja - vágott vissza Kirsty. A riposzt nevetést váltott ki a társaság
tagjaiból, Kirsty pedig meg volt elégedve magával, a humoros visszavágás nem tartozott az
erősségei közé. Elbotladozott az ajtóig.
- Jobb kéz felől az utolsó ajtó az emeleten szólt utána Rory.
- Tudom - mondta, és kilépett az előszobába.
Általában nem élvezte különösebben, ha becsípett, de ma szinte tobzódott benne. Könnyűnek és
jókedvűnek érezte magát. Lehet, hogy holnap majd sajnálni fogja, de ma este a magasban
szárnyal.
Megtalálta a fürdőszobát, és kiürítette sajgó hólyagját, aztán megmosta az arcát. Mikor ezzel is
kész volt, elindult visszafelé.
Csak pár lépést tett a folyosón, mikor észrevette, hogy valaki lekapcsolta a lépcsőfordulóban a
lámpát, míg ő a fürdőszobában volt, és ez a valaki most ott áll néhány méterre tőle. Megtorpant.
- Szia - szólalt meg. Vajon a macskatenyésztő követte őt az emeletre abban a reményben, hogy
bebizonyítsa, nincs még elázva? - Te vagy az? - tette fel a következő kérdést, és az a bizonytalan
gyanúja támadt, hogy ez sem az igazán célszerű módja a kérdésfeltevésnek.
Nem jött válasz, és most már kezdte egy kicsit kényelmetlenül érezni magát.
- Na ne viccelj - szólalt meg újra mókázó hangon, és remélte, hogy ez eltakarja az aggodalmát. -
Ki vagy?
- Csak én - mondta Julia. A hangja furcsa volt. Reszelős, talán könnyes is.
- Jól vagy? - kérdezte Kirsty. Azt kívánta, bárcsak láthatná Julia arcát.
- Igen - jött a válasz. - Miért is ne lennék jól? Ez az öt szó elég volt arra, hogy a Juliában lakozó
színésznő átvegye az uralmat. A hangja kitisztult, a hangnem könnyed lett, világos. - Csak fáradt
vagyok - folytatta. - Úgy tűnik, ti odalent viszont jól érzitek magatokat.
- Nem tudsz tőlünk elaludni?
- Ó, ugyan már, semmi ilyesmiről nincs szó - fecsegett tovább Julia. - Épp csak a fürdőszobába
akartam kimenni.
Egy kis szünet után újra megszólalt: - Te csak menj vissza nyugodtan. Érezzétek jól magatokat.
Kirsty erre elindult a lépcső felé. Julia az utolsó pillanatban lépett hátra előle, mintha a
legcsekélyebb fizikai érintkezést is el akarná kerülni kettejük között.
- Aludj jól - szólt vissza még Kirsty a lépcsőről.
Az emeleten álló árnyéktól azonban semmilyen válasz nem érkezett.
 
3
Julia nem aludt jól sem aznap éjszaka, sem bármelyik rákövetkező éjjelen.
Amit látott, hallott és végül érzett a nedves szobában, az elegendő volt ahhoz, hogy egy életre
elűzze az álmot a szeméből - vagy legalábbis akkor így gondolta.
Itt volt. Frank bátyó mindvégig itt volt a házban. A férfi el volt zárva a világtól, amelyben ők
éltek és lélegeztek, de elég erős volt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen vele a maga gyenge,
szánalmas módján. Hogy miért és hogyan tette ezt, azt Julia nem tudhatta, az emberroncsnak a
falban nem volt se ideje, se ereje, hogy az állapotáról értekezzen.
Mindössze néhány szót mondott, mielőtt a fal újra bezárult, és a darabjait megint elfedte a tégla
és a műanyag: Julia, aztán egyszerűen annyit, Frank vagyok, és a legvégén még egy szót - vér.
Miután Frank teljesen eltűnt, Juliának megroggyant a térde. Tántorogva, félig négykézláb hátrált
vissza a szemben lévő falig. Mire megint nyugodtan tudott gondolkodni, már elhalványult a
sejtelmes fény; eltűnt az elkárhozott alak odabent a falban. A valóság teljes mértékben
visszanyerte uralmát a világ felett.
Talán a "teljes mértékben' túlzás persze. Frank még mindig itt volt a nedves szobában, ebben
Julia nem kételkedett egy percig sem. Talán látni nem látja, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ott.
A férfi csapdába esett valahol az ő, Julia valósága és a között a hely között, ahol a harangok
voltak meg az a zűrzavaros sötétség. Vajon meghalt? Erről lenne szó? Az előző nyáron meghalt
itt, ebben az üres szobában, és a szelleme ott ragadt, arra vár, hogy megszabadítsák? És ha így
van, mi történt a földi maradványaival? Csak egy újabb, Frankkel - vagy a maradványaival -
folytatott beszélgetés nyújthatna erre magyarázatot.
Afelől nem volt különösebb kételye, milyen eszközökkel adhatna erőt az elveszett léleknek.
Frank világosan kijelölte a megoldást.
Vér, mondta. A rövid szó nem vádként hangzott el, hanem felszólításként.
Rory vére a nedves szoba padlójára csöpögött, a folt ezt követően eltűnt. Frank szelleme - ha
ugyan az - valamilyen módon felhasználta ezt a vért, és ezzel elég táplálékot nyert ahhoz, hogy
kinyúljon börtönéből, és erőtlenül bár, de kapcsolatot teremtsen vele. Vajon mi mindent érhetne
el, ha több vért kapna?
Frank ölelése jutott eszébe, keménysége, durvasága, az ereje, ami olyan nagy hatással volt rá. Ó,
mit meg nem adna azért, hogy újra érezhesse magában ezt az erőt! Talán nem lehetetlen, talán
lenne rá valami mód. És ha ez így van - ha ő megadhatja a férfinak azt, amire szüksége van -,
akkor nem érezne a férfi hálát iránta? Nem járna-e az ő, Julia nyomában úgy, mint egy kutya,
készen arra, hogy a szeszélyének engedelmeskedve harapjon vagy a farkát csóválja? A gondolat
elvette az álmát, s magával vitte a bánatot és a józan gondolkodást is. Rádöbbent, hogy egész
idő alatt szerelmes volt, és gyászolta a szerelmét. Ha vér kell, hogy visszahozza a férfit, akkor
vért szerez neki, és nem érdeklik a következmények
A rákövetkező napokkal újra megjött a mosolya is. Rory örült, hogy jobb kedve van, úgy
gondolta, ez annak a jele, hogy boldog itt az új házban. A felesége javuló kedélyállapota rá is
nagy hatással volt, most még nagyobb kedvel fúrt-faragott a lakásban.
Azt mondta, nemsokára neki kezd majd a munkának az emeleten is. Tesz valamit azzal a
szobával, hogy ne legyen nyirkos, és olyan hálószobát csinál belőle, ami méltó lesz az ő
hercegnőjéhez: A felesége arcon csókolta, amikor erről beszélt, és azt mondta, neki nem sürgős,
az a szoba is nagyon megfelel, amiben most töltik az éjszakáikat. Ahogy Julia megemlítette a
hálószobát, Rory simogatni kezdte a nyakát, aztán magához húzta, gyerekes malacságokat
suttogott a fülébe. Julia nem utasította vissza, jámbor beletörődéssel merít fel vele az emeletre,
és hagyta, hogy a férfi levetkőztesse, hogy úgy gombolja ki az ő ruháját a festékfoltos ujjaival,
ahogy mindig szokta, ahogy szerette csinálni. Úgy tett, mintha a vetkőztetés ceremóniája
felizgatná, noha ez nagyon messze járt az igazságtól.
Ahogy lába közt az izzadó férfival a recsegő ágyon feküdt, csak az tudott benne valamelyes
vágyat ébreszteni, ha lehunyta a szemét, és maga elé képzelte Franket, amilyen valaha volt.
A neve minduntalan ott volt a nyelvén, és ő folyton visszanyelte. Végül kinyitotta a szemét,
hogy emlékeztesse magát a kiábrándító valóságra. Rory épp csókokkal halmozta el az arcát, ő
pedig el akart húzódni az érintése elől.
Rájött, hogy ezt nem lesz majd képes gyakran elviselni. Túl nagy erőfeszítést követelne tőle,
hogy eljátssza a szerető feleséget, megszakadna a szíve.
Így hát, míg a férfi alatt feküdt, és a nyitott ablakból a szeptember lehelete végigsöpört az arcán,
tervezgetni kezdte, hogyan is szerezhetne vért.

ÖT
Néha úgy tűnt, már évszázadok múltak el azóta, hogy itt várt a falban, s az évszázadokról
később majd kiderül, hogy talán csak órák vagy még inkább percek voltak.
De most minden megváltozott: előtte állt a menekülés lehetősége. A lelke a puszta gondolatra is
szárnyalni kezdett. Nem áltatta magát - nagyon csekély volt ez az esély. Számtalan tényező
hiúsíthatja meg a sikert minden erőfeszítése ellenére. Julia, például. A többiektő1 alig
különböző, folyton magát illegető nőként emlékezett rá, akiben a neveltetés elfojtotta a
szenvedély lángját. Ő persze fel tudta benne kelteni újra, de csak egyetlenegyszer. Némi
elégedettséggel emlékezett arra a bizonyos napra a több ezer hasonló aktus közül. A nő csak
annyira állt ellen neki, amennyire az a hiúsága kielégítéséhez feltétlenül szükséges volt, és utána
olyan leplezetlen szenvedéllyel adta meg magát, hogy ő is kis híján elvesztette a fejét.
Más körülmények között talán elcsaklizza a nőt a leendő férjecske orra elő1, de a családi
kapcsolatokat tekintve ez nem lett volna bölcs. Egy-két héten belül úgyis beleun a dologba, és
akkor nemcsak hogy körülötte lézeng egy nő, akinek a láttára kiveri őt a hideg, de még a
bosszúszomjas öcsikéje is ott liheg a nyakába. Nem érte volna meg a felhajtást.
Amellett akkor még ott voltak neki a meghódítandó új világok. Másnap utazott el Keletre:
Hongkong, Sri Lanka, vagyon és kalandok. Volt is része bennük - legalábbis egy darabig. Előbb-
utóbb azonban minden szétfolyt az ujjai közül, és idővel töprengeni kezdett, vajon a
körülmények teszik-e, hogy sosem képes megtartani, amit megszerzett, vagy őt nem érdekli,
hogy meg tudja-e tartani. A gondolat már megszületett az agyában, nem tudta kitörölni. Amerre
csak nézett, a roncsok közt az utóbbi, igencsak keserű megállapítás bizonyítékait látta: hogy
soha semmi olyannal nem találkozott egész életében, lett légyen az személy, tárgy, gondolat,
testi vagy lelki állapot, amire eléggé vágyott volna, hogy akár múló kellemetlenséget is
elszenvedjen érte.
Ekkor került a lejtőre. Három hónapot töltött el depresszióban és önsajnálatban, és gyakran
játszott az öngyilkosság gondolatával. Újonnan felfedezett nihilizmusa azonban ezt a megoldást
is megsemmisítette. Ha semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, hát akkor ebbő1
egyenesen következik, hogy semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, ugye? Az
egyik steril, halva született gondolattól vakon bukdácsolt a másikig, míg csak minden gondolata
el nem rothadt a narkómámorban, amihez bármilyen kábítószer megfelelt, amit csak apróbb
bűntények árán vásárolhatott meg.
Hol is hallott először Lemarchand dobozáról? Nem emlékezett már. Talán egy bárban vagy az
utca porában fekve, valamelyik hozzá hasonló csatornatölteléktő1? Akkor csak egy pletyka volt
- álom a gyönyörök házáról, ahol azok, akik már rég beteltek a triviális gyönyörűségekkel,
amelyeket az emberi lét kínált, most talán fényt deríthetnek az öröm egy teljesen újfajta
meghatározására. És mi a helyzet a Paradicsomba vezető útvonallal? Több út is vezet oda -
legalábbis ezt suttogták -, többfajta térkép van, ami megmutatja, hol találkozik a valóságos és a
még valóságosabb; a térképeket olyan utazók rajzolták, akiknek már a csontjaik is elporladtak.
Az egyik ilyen irat a Vatikán boltívei alatt rejtőzött, kódolt formában, egy teológiai munkában,
amelyet a reformáció óta nem olvasott senki. Volt egy másik, egy origami leírása; papírból
kellett összehajtogatni valamilyen formát. Ez állítólag de Sade márki birtokában volt, és amikor
becsukták a Bastille-ba, elcserélte egy őrrel papírra, amire megírhatta a Szodoma százhúsz
napjá-t. Volt végül egy harmadik útmutató, amit egy Lemarchand nevű mesterember csinált -
éneklő madarakat gyártott egyébként -, és zenélő doboz formája volt, olyan bonyolult
alakzatban összerakva, hogy akár egy életen át is elszórakozhat vele valaki, mégse találja meg a
nyitját.
Történetek. Történetek. Mégis - mióta nem hitt egyáltalán semmiben, már sokkal könnyebben
megküzdött a bizonyítható igazságok rémuralmával. Az idő is jobban telt, ha az ember
ilyesmiken mélázott, amikor jól berúgott.
Düsseldorfban jutott a fülébe újra a történet, amikor heroint csempészett Németországba.
Újra felébredt a kíváncsisága, ezúttal azonban addig nyomozott, míg meg nem találta a történet
forrását. A férfi neve Kircher volt, noha még vagy hat más névre is jogot formálhatott volna
ezzel az erővel. Igen, a német megerősítette a híresztelést, hogy a doboz létezik, és igen,
hajlandó megszerezni Frank számára, ha lehet. Az ára? Apróbb szívességek itt-ott. Semmi
különleges. Frank megtette a kért szívességeket, mosta kezeit, és kérte a fizetségét.
Kircher instrukciókkal is ellátta őt, hogyan legcélszerűbb feltörni a Lemarchand-rejtély
pecsétjét, az instrukciók részben gyakorlati, részben metafizikai természetűek voltak. Kircher
azt mondta, a rejtvény megoldása olyan, mint egy utazás, vagy valami ilyesmi. Úgy tűnt, a
doboz nemcsak annak a helynek a térképe, hanem maga az oda vezető út is.
Ez az újfajta megszállottság gyorsan kigyógyította a narkóból és az italból. Talán van más módja
is annak, hogy az ember az álmaihoz igazítsa a való világot.
Visszajött a Lodovico Street-i házba, az üres házba, aminek a falai most fogva tartják, és Kircher
részletes utasításainak megfelelően felkészült, hogy megoldja a Lemarchand-doboz rejtélyét.
Eddigi életében sosem dolgozott még ilyen elszántan, és ilyen önmegtartóztató életet sem élt
még soha. A kirakós megfejtése előtti napokban olyan életet élt, ami egy szentet is
megszégyenített volna, és minden erejével az előtte álló rituáléra koncentrált.
Arrogánsan, önhitt módon kezelte a Marcangolás Rendjének tagjait, ezt most már világosan
látta, de a világon mindenütt - és a világon kívül is - olyan erők uralkodnak, amelyek bátorítják
az effajta arroganciát, hiszen ebbő1 élnek. Ez önmagában még nem lett volna elég, hogy a
vesztét okozza. Nem - az igazi hiba az volt, hogy balga módon feltételezte, hogy a kenobiták
ugyanazt értik gyönyörön, mint ő.
A helyzet azonban úgy állt, hogy gyönyör helyett mérhetetlen szenvedéssel ajándékozták meg.
Túlterhelték az érzékeit, addig izgatták, míg már az őrület környékezte, aztán pedig olyan
tapasztalatokba vezették be, amelyek felidézésétő1 még mindig visszarettent minden idegszála.
Ők ezt gyönyörnek hívták, és talán komolyan is gondolták. Talán nem. A gondolkodásmódjukat
nem lehetett kiismerni; reménytelenül, tökéletesen kétértelműnek bizonyult. Nem voltak
felismerhető elveik a jutalom vagy büntetés terén, amelyekbe belekapaszkodva elkerülhette
volna a kínzásokat, és süketnek bizonyultak minden könyörgésre. Megpróbálkozott ez utóbbival
is a hetek, majd hónapok leforgása alatt, amelyek a doboz felnyitása és a jelen pillanat közt
elteltek.
Az Űrnek ezen az oldalán nem volt részvét vagy könyörület, csak sírás és nevetés. Néha
örömkönnyek jöttek (egy óra telt el félelem nélkül, vagy akár csak egy lélegzetvételnyi idő,
néha pedig, paradox módon, valami új szörnyűség késztette nevetésre, amelyet a Mérnök a kín
finomítására szánt.
A kínzás egy további, kifinomult módszerével is éltek a kenobiták - láthatóan olyan
szakértelemmel rendelkeztek e téren, amely pontosan átlátta a szenvedés különböző válfajait. A
foglyok átnézhettek abba a világba, amelynek egyszer ők maguk is a lakói voltak A
pihenőhelyük, amelyet akkor használhattak, amikor a kenobiták éppen nem szórakoztatták őket,
arra a helyre nézett, ahol ki-ki megfejtette a Rejtvényt, amely ebbe a másik világba vezette.
Frank esetében ez a hely a Lodovico Street ötvenötös számú háza volt, még pontosabban annak
egyik emeleti szobája.
Az év nagyobbik részében a látvány vigasztalan volt - egy lélek se tette be a lábát a házba. És
akkor jöttek ők: Rory és a bájos Julia. És újra feltámadt a remény...
Suttogták, hogy néha kínálkozik mód a menekülésre, és vannak a rendszerbő1 kifelé vezető
utak, amelyeket meg lehet találni, ha valaki elég ravasz, elég kitartó, és akkor visszajuthat arra a
helyre, ahonnan ide érkezett. Ha egy fogoly képes elmenekülni innen, akkor a főpapok nem
tudják követni. Őket át kell hívni a Szakadékon át; meghívás nélkül olyanok, mint a kutyák a
küszöbön, kaparásszák az ajtót, de be nem juthatnak. Éppen ezért, akármilyen kicsi is az esély a
menekülésre, ha egyszer mégis sikerül, teljes szabadságot jelent a volt fogoly számára, a kötelék
végleg felbontatik. Megéri a kockázatot - tulajdonképpen nincs is kockázat. Ki lehetne-e találni
borzalmasabb büntetést, mint a fájdalom gondolatát a szabadulás reménye nélkül?
Szerencséje volt. Voltak olyan foglyok, akik úgy hagyták el a való világot, hogy nem hagytak
maguk után megfelelő emléket, amiből újraépíthetnék a testüket, ha a körülmények változása
folytán szerencsés fordulat következne be. Ő viszont hagyott ilyen emlékeztetőt. Utolsó tette az
volt, mielőtt még ordítani kezdett volna, hogy a magját a padlóra ürítette. A halott sperma
csekélyke maradványa volt csak lénye legfontosabb részének, de elegendő. Amikor az öccse,
Rory (az ő drága, vajszívű öcsikéje) elvétette a mozdulatot, és beleszaladt a kezébe a véső,
Frank egy cseppnyi része ott volt, hogy hasznot húzzon az eseménybő1. Kapaszkodót lelt, szert
tett egy szikrányi erőre, ami talán segít majd, hogy biztonságos helyre jusson ismét. Most már
Julián múlik minden.
Néha, amikor ott szenvedett a falban, azt gondolta, a nő cserbenhagyja majd félelmében. Ha
pedig nem azért, mert fél, akkor azért, mert megmagyarázza magának a víziót, és úgy dönt, csak
álmodott. És akkor ő elveszett. Nincs elég energiája, hogy újból megjelenjen.
Voltak azonban reménykeltő jelek. Az a tény például, hogy a nő kétszer vagy háromszor is
visszajött már azóta a szobába, csak állt a félhomályban, és figyelte a falat. A második látogatás
alkalmával mormolt is néhány szót, noha ő csak foszlányokat tudott elkapni belőlük. Köztük
volt az a szó, hogy itt, aztán a várj, és talán a nemsokára. Ez elég volt ahhoz, hogy ne essen
kétségbe.
A bizakodásának volt egy másik oka is. A nő nem találja a helyét, ebben biztos volt. Látta az
arcán, amikor az öccsével együtt jelent meg a szobában - egy nappal azelőtt, hogy Rory
megvágta volna magát. Ő tudott olvasni a sorok közt, elkapta azokat a pillanatokat, amikor Julia
arcáról lecsúszott a maszk, és látni lehetett rajta, milyen szomorú, milyen elveszett.
Igen, elveszett. Olyan emberhez ment férjhez, akit nem szeret, és nem lát kiutat a helyzetbő1.
Most legalább itt van neki ő, Frank. Megmenthetik egymást úgy, ahogyan a költők mondani
szokták a szerelmesekrő1. Benne ott van a rejtély, a sötétség, mindaz, amirő1 a nő álmodozik.
És ha megszabadítja őt, akkor addig szolgálja a nőt, míg a gyönyörtő1 el nem jut arra a pontra -
ó, igen -, amelyen túl, mint minden ilyen küszöbön túl, ott az a hely, ahol a gyöngék elhullanak,
és az erősek még erősebbé válnak.
Itt a gyönyör fájdalom, és a fájdalom gyönyör. És ő eléggé ismerte ezt a helyét ahhoz, hogy az
otthonának hívhassa.

HAT
Szeptember harmadik hetében az idő hidegre fordult. A jeges hideggel együtt feltámadt a
viharos szél is, amely aztán pár nap alatt minden fáról leszaggatta a leveleket.
A hideg beálltával Julia kénytelen volt változtatni az öltözékén, és ezzel együtt a tervén is. Nem
gyalog ment el otthonról, hanem autóval hajtott be a városközpontba kora délután, és keresett
egy bárt, ahol ebédidőben a forgalom élénk volt, de nem túlzottan.
Jöttek-mentek a vendégek; fiatal ügyvédek és könyvelők a különböző irodákból, akik között az
ambíciókról és a karrierrő1 folyt a társalgás, aztán ott voltak a nagyivók, akiknek csak annyi
köze volt a józansághoz, hogy öltönyt hordtak, és végül a harmadik, legérdekesebb csoport, a
találomra összeverődött emberek, akik egyedül ültek az asztalkájuknál, és egyszerűen csak ittak.
Juliára csak úgy záporoztak a csodáló pillantások, de a legtöbb a fiatalemberektő1 jött. Már
majdnem egy órája ült ott, és az alkalmazottak rnár kezdtek visszaszállingózni a
taposómalomba, amikor észrevettre a tükörben, hogy valaki figyeli. A következő tíz perc alatt a
férfi le sem vette róla a szemét. Julia tovább itta az italát, és megpróbálta elrejteni az izgalom
jeleit. Aztán a férfi hirtelen felállt, és már oda is jött az ő asztalához.
- Egyedül iszik? - kérdezte.
Julia szeretett volna elfutni. A szíve olyan vadul vert, hogy biztos volt benne, hogy a férfi is
hallja. De nem. Megkérdezte tő1e, nem kér-e még egy italt, és ő azt mondta, szívesen. A férfi
láthatólag örült, hogy nem utasították vissza, odament a bárpulthoz, megrendelte az italokat, és
visszajött hozzá. Pirospozsgás arca volt, és a kék öltöny, amit hordott, egy számmal kisebb volt
a kelleténél. Csak a szemén látszott egy kicsit, hogy ideges, mert csak pillanatokra nézett rá,
aztán megint elkalandozott a tekintete.
Nem fognak mélyebb beszélgetésbe bonyolódni, ezt Julia már előre elhatározta. Nem akart túl
sokat tudni róla. A nevét, ha szükséges. Esetleg a foglalkozását és a családi állapotát, ha
feltétlenül ragaszkodik hozzá. De ezen túl maradjon csak egyszerűen egy test.
Pillanatnyilag úgy tűnt, a vallomás veszélye nem fenyeget. Találkozott már beszédesebb
tuskókkal is: A férfi néha elmosolyodott - rövid, ideges mosolya olyan fogsort fedett fel, ami túl
szabályos volt ahhoz, hogy valódi legyen -, és felajánlotta, hogy rendel még egy italt. Julia
nemet mondott; azt akarta, hogy a hajszának minél hamarabb vége legyen, úgyhogy inkább
megkérdezte, lenne-e ideje egy kávéra. A férfi azt felelte, hogy persze.
- A ház csak pár percre van innen - mondta erre a nő. Kimentek a kocsihoz. Vezetés közben, míg
mellette a másik ülésen ott ült a még élő hús, azon gondolkodott, hogy lehet ez ennyire könnyű.
Vajon azért, mert ezt a férfit a kimeredő szemével és hamis fogsorával az ő áldozatának
teremtették, csak nem tudott róla? Talán igen, és ő azért nem fél, mert ez az egész annyira
tökéletesen kiszámítható volt...
Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, és beléptek a házba, mintha zajt hallott volna a konyha felő1.
Talán Rory jött haza? Beteg lett, és hazajött?
Kiszólt a konyhába, de nem jött válasz. A ház üres volt - illetve majdnem.
A küszöbtő1 kezdve már apróra megtervezte előre az egészet. Bezárta az ajtót. A kék öltönyös
férfi a gondosan manikűrözött körmeit nézegette, és valami jelre várt.
- Néha olyan magányos vagyok - súgta neki a nő, ahogy elment mellette. Előző éjjel az ágyban
gondolta ki ezt a mondatot.
A férfi válaszul csak bólintott egyet, az arckifejezésében félelem és hitetlenség keveredett
egymással - nyilvánvalóan alig tudta elhinni, hogy ilyen szerencséje van.
- Akar még egy italt? - kérdezte Julia. Vagy egyenesen menjünk fel az emeletre?
A férfi újra bólintott. - Azt hiszem, mára már eleget ittam.
- Akkor menjünk fel.
A férfi határozatlan mozdulatot tett Julia felé, mintha meg akarná csókolni, ő azonban cseppet
sem vágyott az udvarlásra. Kikerülte, és elindult a lépcső felé. - Majd én megyek elöl - szólt
hátra. A férfi engedelmesen követte.
A lépcső tetején visszanézett, és meglátta, amint a férfi az izzadtságot törölgeti az arcáról egy
zsebkendővel. Megvárta, amíg utoléri, aztán végigvezette az emeleten, egészen a nedves
szobáig.
A szoba ajtaját előzőleg résnyire nyitva hagyta. - Jöjjön be - intett a férfinek.
Az engedelmeskedett. Eltartott néhány percig, míg benn a szobában a szeme hozzászokott a
félhomályhoz, és újabb percek teltek el, mire szavakba öntötte a látványt. - Itt nincs ágy -
jegyezte meg.
A nő becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Rory egyik zakója ott lógott az ajtó belső felén.
A zsebébe már előzőleg odarejtette a kést.
A férfi megismételte a mondatot. - ...nincs ágy.
- Mi a baj a padlóval? - kérdezte a nő. - A padló?
- Vegye le a zakóját. Látom, hogy melege van.
- Tényleg melegem van - egyezett bele a férfi, de nem mozdult, így hát a nő odament hozzá, és
elkezdte kibogozni a nyakkendőjét. A férfi reszketett. Szegény bárány, szegény, tehetetlen
bárányka. Miközben Julia levette róla a nyakkendőt, a férfi elkezdte lehámozta magáról a zakót.
Vajon Frank figyeli-e, mi történik itt, tette fel magának a kérdést Julia. A tekintete egy pillanatra
odatévedt a falra. Ó, igen, gondolta: ott van. Látja. Tudja. A száját nyalogatja, és egyre
türelmetlenebb.
A bárány megszólalt. - Maga... maga miért nem... szóval, maga is levetkőzhetne, nem?
- Szeretne engem meztelenül látni? - ugratta a nő. A szavai hallatán a férfi szeme csillogta
kezdett.
- Nagyon is - vágta rá gyorsan. - Igen. Szeretném.
- Nagyon?
- Nagyon.
A férfi már az ingét gombolta. - Talán fog is - kacsintott a nő.
A férfi megint elmosolyodott azzal a jellegzetes félmosollyal. - Ez valami játék? - érdeklődött.
- Ha úgy akarja - hagyta rá Julia, és segített neki kibújni az ingébő1. A férfi teste halvány volt,
viaszosan fehér, mint egy gomba. A mellkasa vastag, a hasa szintúgy. Julia az arcához emelte a
kezét, mire az csókolgatni kezdte az ujjait.
- Maga gyönyörű - mondta. A szavak úgy buktak elő a szájából, mintha már órák óta ezen
rágódna.
- Csakugyan?
- Hiszen tudja, hogy az. Imádnivaló. A legszebb nő, akit valaha láttam.
- Ez kedves magától - mondta Julia, és megint az ajtó felé fordult. Hallotta, ahogy mögötte
kattan egyet az övcsat, aztán a ruha csusszanásának a hangját a bőrön, ahogy levette a nadrágját.
Eddig és ne tovább, gondolta a nő. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy anyaszült meztelenül
lássa. Ennyi is elég...
Belenyúlt a zakó zsebébe.
- Jaj istenem - mondta hirtelen a bárány. Julia elengedte a kést. - Mi az? - kérdezte, és
megfordult, hogy szembenézzen vele. Még ha a gyűrű a férfi ujján nem is árulta volna el, hogy
házas, az alsónadrágjáról akkor is rájött volna: kitágult, kifakult ruhadarab volt, olyan cseppet
sem hízelgő ruhadarab, amelyet csak egy feleség vehetett, aki már hosszú ideje nem gondolja,
hogy a férjének meg a nemiségnek bármi köze is lenne egymáshoz.
- Ki kell mennem - mondta a férfi. - Egy kicsit túl sokat ittam.
Julia egy picit megvonta a vállát, és visszafordult az ajtó felé.
- Csak egy perc az egész - mondta a férfi, és elindult a nő felé. Julia keze azonban már benne
volt a zakó zsebében, mielőtt még a férfi kimondta volna a szavakat. Ahogy az ajtó felé lépett, a
nő felé fordult, és a kezében már ott lapult a kés.
A férfi túl gyorsan jött, semhogy látta volna a fegyvert, kivéve a legutolsó pillanatban, és akkor
is inkább csodálkozás suhant át az arcán, nem félelem. A furcsa kifejezés azonban nem sokáig
maradt ott. A következő pillanatban már a testében volt a kés, és olyan könnyedén szelte fel a
hasát, mint a túlérett sajtot. A nő kihúzta a vágásból és újra lesújtott.
Mikor a vér folyni kezdett, Julia egész biztosan érezte, hogy a szoba megreszket, a téglák és a
habarcs remegnek, hogy láthassák a férfibő1 kispriccelő folyadékot.
Csak egy lélegzetvételnyi ideig csodálhatta a jelenséget, aztán a bárány elhaló hangon átkozódni
kezdett, és ahelyett, hogy kitért volna a kés útjából (pedig Julia erre számított), lépett egyet
feléje, és kiütötte a fegyvert a kezébő1. A kés megpördült a padlón, aztán nekiütközött a
szegélylécnek. A férfi pedig már ott volt mellette, és rávetette magát.
Belemarkolt a hajába, és kitépett egy csomót. Úgy tűnt, nem az a célja, hogy birokra keljen vele,
hanem el akar menekülni, mert azonnal elengedte Juliát, mihelyt sikerült elhúznia az ajtótól. A
nő nekiesett a falnak, és mikor felnézett, látta, hogy a férfi fél kézzel a kilinccsel viaskodik, a
másik kezét pedig a vágásokra tapasztja.
Most nagyon gyors volt. Át a szobán oda, ahol a kés fekszik, felemelni, aztán vissza a férfihez,
mindezt egyetlen folyamatos mozdulattal. Az résnyire már kinyitotta az ajtót, de nem eléggé. A
hátába szúrta a kést, át a foltos ingen. A férfi felordított és eleresztette a kilincset. Julia már ki is
húzta a kést, majd újra belemerítette másodszor is, aztán harmadszor és negyedszer. Végül már
nem is tudta megszámolni, hány sebet ejtett. A támadásai egyre vadabbak lettek - a férfi nem
volt hajlandó lefeküdni és szép csöndesen meghalni, végigbotladozott a szobán, siránkozott és
könyörgött, a vér végigfolyt a hátán meg a lábszárán. Végül a tragikomédia mégiscsak elérkezett
a befejezéséhez, a férfi összeesett, és nem kelt fel többet.
Ezúttal Julia biztos volt benne, hogy az érzékei nem csalják meg. A szoba, vagy inkább a benne
lakó szellem a kellemes előérzet halk sóhajait hallatta.
Valahol kongott egy harang...
Mintegy utógondolatként észrevette, hogy a bárány már nem lélegzik. Átment a vérrel
telefröcskölt padlón odáig, ahol a test feküdt, és azt kérdezte: - Elég?
Aztán kiment, hogy megmossa az arcát. Ahogy lement a lépcsőn, még hallotta, amint a szoba
morogni kezd - nem volt rá más szó. Egy pillanatra megállt, kísértést érzett, hogy visszamenjen.
De a vér már kezdett megszáradni a kezén, és a ragacsossága undorította.
A fürdőszobában lehámozta magáról virágmintás blúzát, aztán leöblítette először a kezét, majd
összefröcskölt karját, végül a nyakát. A víz megnyugtatta és lehűsítette. Jó érzés töltötte el.
Amikor ezzel megvolt, lemosta a kést, kiöblítette a mosdót, és visszament a szobába anélkül,
hogy vette volna a fáradságot, hogy megszárítkozzon vagy felöltözzön.
Egyikre se volt szüksége. A szoba olyan volt, mint egy kályha, ahogyan a halott ember energiája
kipárolgott a testébő1, de nem jutott túl messzire. A vér a padlón már kígyózni kezdett a fal felé,
ahol Frank volt; úgy tűnt, a cseppek felforrnak és elpárolognak, mihelyt a szegélyléc közelébe
érnek. Julia elbűvölve figyelte. De volt még más is. Valami történt a testtel. Valami lassan
megfosztotta minden benne rejlő tápanyagtól, s a test összelappadt, ahogyan a belsejét kiszívták.
Gázok morajlottak a torkában és beleiben, s a bőr Julia ámuló tekintete előtt aszott össze. A
műfogsor egyszerre csak visszacsúszott a szájüregbe, az íny pedig összeszáradt alatta.
Néhány percbe telt csak, és véget ért az egész. Minden, amit a test táplálékként felajánlhatott,
eltűnt belőle. Julia meg volt illetődve.
A villanykörte hirtelen hunyorogni kezdett. Felnézett a falra, félig-meddig azt várta, hogy
remegni kezd, aztán kilöki szerelmét a zugból, ahol eddig rejtőzött. De nem. A villanykörte
kialudt. Csak annyi fény maradt, amennyit a régi, elfakult rolók átengedtek.
- Hol vagy? - tette fel a kérdést. A falak némán hallgattak.
- Hol vagy?
Még mindig semmi. A szoba kezdett kihűlni, a melle már libabőrös lett. Lesandított a férfi
világítós órájára, mely a földön hevert. Nyugodtan ketyegett tovább, teljességgel közömbösen a
szerencsétlenséggel szemben, amely a tulajdonosát érte. Négy negyvenegyet mutatott. Rory
negyed hat körül jön haza, attól függően, mennyire nagy a forgalom. És neki addig még sok
dolga van.
Összegöngyölte a kék öltönyt és a többi ruhát, műanyag zsákokba rakta, aztán kiment, hogy
keressen egy nagyobb zsákot a maradványoknak. Arra számított, hogy Frank majd itt lesz, és
segít neki a munkában, de mivel a férfi nem bukkant fel, nem volt más választása, meg kellett
csinálnia egyedül. Amikor visszajött a szobába, a bárány oszlása még mindig folytatódott, noha
most már sokkal lassabban. Talán Frank még mindig talál tápanyagokat, amiket kifacsarhat a
testbő1, bár ebben kételkedett. Sokkal valószínűbb, hogy a kifosztott test, amelyből kiszívták a
velőt és minden életadó folyadékot, már nem volt elég erős, hogy összetartsa magát. Amikor
Julia becsomagolta a zsákba, csak akkora volt a súlya, mint egy kisgyereké, nem több. Mikor
összehúzta a zsák száját, és már éppen azon volt, hogy leviszi a kocsihoz, meghallotta, hogy
nyílik a bejárati ajtó.
A hang mintha felkeltette volna benne mindazt a pánikot, amit mindeddig olyan gondosan távol
tartott magától. Reszketni kezdett.
- Ne most... - suttogta, önmagához intézve a szót, de az érzés túl erős volt, már nem tudta
visszanyomni.
Lent az előszobában Rory megszólalt. - Édesem...?
Édesem! Julia nevetni tudott volna, ha nincs annyira megrémülve. Ha már a férje annyira keresi,
hát itt van az ő édese, az ő kis nyuszikája, a tündérkéje - most mosta le a mellérő1 a vért, és egy
halott férfi fekszik az ölében.
- Hol vagy?
Julia habozott, mielőtt válaszolt volna; nem volt benne biztos, hogy a hangja nem árulja el. A
férfi harmadszor is hívta, a hangja most komorabb árnyalatot öltött, ahogy átment a konyhába.
Csak egy perc, és felfedezi, hogy ő nem a mártást kavargatja a tűzhelyen, és akkor visszafordul,
és feljön a lépcsőn. Tíz másodperce van mindössze - legfeljebb tizenöt.
Megpróbált olyan csöndesen lépkedni, ahogyan csak tudott, mert félt, hogy a férje meghallja,
hogy járkál a feje fölött, és elvitte a bugyrot a folyosó végére, az üres szobába. Túl kicsi volt
ahhoz, hogy hálószobának használják, hacsak nem egy gyerek hálószobájának, úgyhogy
lomkamrát csináltak belőle. Félig kiürített ládák voltak itt, különböző bútordarabok, amiknek
egyelőre még nem találtak helyet, és egy csomó szemét. Ide fektette le a testet egy felfordított
karosszék mögé, aztán bezárta maga mögött az ajtót, épp akkor, amikor Rory felszólt a lépcső
aljáról. Már elindult fölfelé.
- Julia! Julia, édesem, ott vagy?
Becsusszant a fürdőszobába, és megvizsgálta az arcát a tükörben. Piros volt, áthevült. Felemelte
a blúzt, amit a kád mellett hagyott, és magára vette. Állott szaga volt, és nyilvánvalóan néhány
vérfolt szennyezte a virágminták között, de nem talált hirtelen semmi mást, amit felvehetett
volna.
A férje már a lépcsőfordulóban járt, hallotta az elefántlépteit:
- Julia?
Ezúttal már válaszolt - és meg sem kísérelte, hogy elrejtse a hangja remegését. A tükör csak azt
erősítette meg, amitő1 amúgy is tartott: nem mondhatja azt, hogy nincs semmi baja. A
szükségbő1 kell erényt kovácsolni.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi. Már odakint állt az ajtó előtt.
- Nem - felelte neki. - Rosszul érzem magam.
- Ó, drágám...
- Egy perc, és jobban leszek.
A férfi lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt reteszelve.
- Egyedül hagynál egy kicsit?
- Hívjak orvost?
- Ne - tiltakozott Julia. - Dehogy Tényleg. De egy brandy jót tenne.
- Brandy?
- Egy szempillantás, és lent leszek.
- Amit csak a hölgy akar - mondta a férfi csúfondárosan. Az asszony számolta a lépéseit, ahogy
végigtrappol az emeleten, aztán le a lépcsőn. Mihelyt úgy gondolta, hogy már hallótávolságon
kívül van, félrehúzta a reteszt, és kilépett a folyosóra.
A késő délutáni fény rohamosan gyengült, az emelet komor félhomályba burkolózott.
Odalentrő1 hallotta, amint az üveg a pohárhoz koccan. Olyan sietve ment át Frank szobájába,
ahogyan csak tudott.
A szoba homályos belsejébő1 nem jött hang. A falak már nem remegtek, nem hallatszott a távoli
harangszó sem. Belökte az ajtót; a zsanér halkan nyikorgott.
Nem takarított ki elég alaposan a munka után. A padlón por volt, emberi hamu, és száraz
húscafatok. Letérdelt, és szorgalmasan felszedte a darabkákat. Rorynak igaza volt: tökéletes
háziasszony.
Amint újra felállt, valami arrébb húzódott a szoba egyre sűrűbb árnyékai között. A mozgás
irányába nézett, de még mielőtt a szeme kivehetett volna valamit a sarokban meghúzódó
alakból, egy hang szólalt reg: - Ne nézz rám.
Fáradt hang volt, olyasvalakinek a hangja, akit megviseltek az események, de valódi. A szavakat
ugyanaz a levegő vitte el a füléig, amit ő is belélegzett.
- Frank - szólalt meg.
- Igen, én vagyok - mondta a fáradt hang.
Rory kiáltott fel a földszintrő1. - Jobban vagy már?
Julia odament az ajtóhoz. - Sokkal jobban! - felelte. A háta mögött az a rejtőző dolog azt
mondta: ne engedd a közelembe; a szavak gyorsan és erőszakosan hangzottak fel.
- Minden rendben van - suttogta a nő. Majd lentre, Rorynak: - Mindjárt lent leszek. Tégy fel
valami zenét. Valami lágyat.
Rory helyeselt, aztán visszament a nappaliba.
- Még csak félig vagyok kész - szólt Frank hangja. - Nem akarom, hogy láss engem... nem
akarom, hogy bárki is lásson... így ne.
A szavak megint megtorpantak, aztán a megtört hang tovább beszélt. - Még több vérre van
szükségem, Julia.
- Még többre?
- Méghozzá hamarosan.
- Mennyivel többre? - tette fel a kérdést az árnyékoknak. Ezúttal már hosszabb pillantást tudott
vetni arra, ami ott várakozott a sarokban. Nem csoda, hogy nem akarta, hogy bárki is meglássa.
- Egyszerűen csak többre - jött a válasz. Noha a hang alig volt hangosabb a suttogásnál, mégis
olyan sürgetés érződött belő1e, hogy Julia félni kezdett.
- Mennem kell... - rebegte, amint lentről felcsendült a zene.
A sötétség ezúttal nem válaszolt. Az ajtó előtt julia még egyszer visszafordult. - Örülök, hogy
visszajöttél - mondta. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, olyan hangot hallott bentről, ami
nem sokban különbözött a nevetéstő1- de hasonlított a zokogásra is.

HÉT
- Te vagy az, Kirsty?
- Igen, ki az?
- Rory vagyok...
A vonal recsegő, elhaló hangokat közvetitett, mintha csak a kint lezúduló özönvíz egyenest
belefolyt volna a telefonba. Kirsty ennek ellenére örült, hogy hallhatja a férfi hangját. Olyan
ritkán telefonált, és amikor mégis, akkor rendszerint a maga és Julia nevében egyszerre - de
ezúttal nem. Ezúttal Julia nem résztvevője volt a beszélgetésnek, hanem a tárgya.
- Valami baj van vele, Kirsty - kezdte Rory. - Nem tudom, hogy mi.
- Úgy érted, beteg?
- Talán. Annyira különösen viselkedik velem. És rémesen néz ki.
- Beszéltél vele erről?
- Azt mondja, remekül érzi magát. De szerintem nincs jól. Azon tűnődtem, hátha neked mondott
valamit.
- Színét se láttam a lakásavató bulitok óta.
- Na ez a másik. Ki se mozdul a házból. Ez nem rá vall.
- Szeretnéd, hogy... ööö... beszéljek vele?
- Megtennéd?
- Azt nem tudom, hogy van-e valami értelme, de mindenesetre megpróbálom.
- Ne említsd, hogy beszéltem veled.
- Persze hogy nem. Majd holnap benézek hozzátok...
("Holnap: Holnap meg kell lennie." "Igen... tudom."
"Attól félek, hogy nem tudok megkapaszkodni a mi világunkban, Julia. Elkezdek visszacsúszni
a másikba. ")
- Majd csütörtökön felhívlak az irodából, és akkor elmondod, mire jutottál vele.
("Hogyhogy visszacsúszol?"
"Mostanra már tudni fogják, hogy eltűntem." "Kik?"
"A Marcangolók. Azok a mocskok, akik elvittek..." "És várnak rád?"
"Közvetlenül a fal mögött. ")
Rory hálás köszönetét fejezte ki, ő pedig azt mondta, ez a legkevesebb, amit valaki megtehet
egy barátért. Aztán a férfi lerakta a kagylót, ő pedig hallgathatta az üres vonal sustorgását. Most
már mindketten Julia teremtményei voltak, akik az ő jólétén és boldogulásán ügyködnek; s
kezüket-lábukat törik az igyekezettő1, ha véletlenül rosszat álmodott.
Mindegy, ez is valamiféle együttlét.
2
A fehér nyakkendős férfi nem vesztegette az idejét. Amint Juliára vetette a szemét, már fel is
állt, és odajött hozzá. Julia már akkor eldöntötte, hogy a férfi nem felel meg neki, amikor az felé
tartott. Túl nagy és túl magabiztos. Miután az első olyan erővel küzdött, eltökélte, hogy nagyon
óvatosan fogja kiválasztani a következőt. Így hát amikor Fehér Nyakkendő odajött hozzá, és
megkérdezte, mit iszik, azt válaszolta, hogy hagyja őt békén.
A férfi láthatólag hozzászokott már a visszautasításokhoz, szó nélkül tudomásul vette a dolgot,
és visszament a bárpulthoz, Julia pedig az italához.
Kint zuhogott az eső - már három napja esett kisebb-nagyobb megszakításokkal -, és jóval
kevesebb volt a vendég, mint előző héten. Egy-két ronggyá ázott ember betért ugyan az utcáról,
de senki sem érdeklődött iránta egykét percnél tovább. Az idő pedig csak telt, már elmúlt kettő.
Nem kockáztatja meg még egyszer, hogy Rory rajtakapja őt, amikor hazajön. Kiürítette a
poharát, és úgy döntött, ez nem Frank napja. Kilépett a bárból az alázúduló esőbe, kinyitotta az
ernyőjét, és visszaindult a kocsihoz. Hirtelen lépéseket hallott maga mögött, és aztán Fehér
Nyakkendő már ott is volt mellette, és azt mondta: - A szállodám nincs messze innen.
- Ó... - mondta erre ő, és továbbment. De a férfit nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
- Csak két napig vagyok itt - mondta. Ne kísérts, gondolta a nő.
- Csak egy kis társaságra vágyom - folytatta a férfi. - Nincs kivel beszélgetnem.
- Tényleg?
A férfi megmarkolta a csuklóját. A fogása olyan szoros volt, hogy a nő majdnem felkiáltott.
Ekkor ébredt rá, hogy kénytelen lesz megölni. Úgy tűnt, a férfi észrevette a szemében felcsillanó
vágyat.
- A szállodámba? - kérdezte.
- Nem túlzottan kedvelem a szállodákat. Olyan személytelenek.
- Van jobb ötlete? Természetesen volt.
A férfi az előszobában felakasztotta csöpögő esőkabátját, Julia pedig megkínálta egy itallal, amit
az köszönettel elfogadott. Patricknak hívták, és Newcastle-bő1 jött.
- Üzleti út, de nem úgy néz ki, mintha nagy üzletet kötnék.
- Miért?
A férfi megvonta a vállát. - Valószínűleg pocsék üzletember vagyok. Ilyen egyszerű.
- És mit árul? - kérdezte Julia.
- Miért érdekelné az magát? - vágta rá a férfi.
Julia kuncogott. Hamar fel kell vinnie a fickót az emeletre, még mielőtt élvezni kezdené a
társaságát.
- Fejezzük be a fecsegést, és térjünk a lényegre - mondta. Elcsépelt szöveg, de ez volt az első
mondat, ami az eszébe jutott. A férfi egy kortyra lenyelte a maradék italit, és ment, amerre a nő
vezette.
Ezúttal nem hagyta előző1eg nyitva az ajtót. Az be volt zárva, és ez nyilvánvalóan felkeltette a
férfi kíváncsiságát.
- Csak maga után - mondta, amikor az ajtó kitárult.
Julia lépett be először, a férfi követte. Ezúttal nem lesz vetkőzés, határozta el a nő. Ha a
folyadék egy részét felisszák a ruhák, hát akkor felisszák, nem adja meg azt a lehetőséget, hogy
észrevegye, nincsenek egyedül a szobában.
- A padlón fogunk dugni? - kérdezte a férfi közömbösen.
- Van valami kifogása?
- Ha neked megfelel, nekem is jó - mondta, és a szája lecsapott Julia ajkára, a nyelve
végigsöpört a fogsorán. Julia mulatva fedezte fel, milyen szenvedélyes; már most érezte, hogy a
férfi teste megkeményedik, ahogy hozzáér. Mindegy, nem ér rá ezzel törődni, neki dolga van:
vért kell- kiontani, és jóllakatni egy éhes szájat.
Elfordította az arcát a férfitó1, és megpróbált kibújni a karjából. A kés ott volt a zakó zsebében,
az ajtón. Amíg nincs a kezében, addig nem tud elszabadulni tőle.
- Mi a baj? - kérdezte a férfi.
- Nincs semmi baj - mormolta Julia. - De sietni se kell. Rengeteg időnk van.
Megérintette a férfi sliccét, hogy biztonságba ringassa. A férfi lehunyta a szemét, mint egy
kutya, amikor simogatják.
- Különös egy nő vagy - mondta. - Ne nézz ide - suttogta a nő.
- Mi?
- Hunyd le a szemed.
A férfi elkomorodott, de engedelmeskedett. A nő tett egy lépést vissza az ajtó felé, aztán félig
megfordulva kutatni kezdett a zakó zsebében, közben azonban a férfit is szemmel tartotta, hogy
még mindig csukva van-e a szeme.
Csukva volt; csukott szemmel húzta le a nadrágján a cippzárat. Ahogy Julia megmarkolta a kést,
az árnyak felmordultak.
A férfi meghallotta a zajt. A szeme kinyílt.
- Mi volt ez? - kérdezte, és közben megfordult, hogy belekémleljen a sötétbe.
- Semmi sincs ott - nyugtatta a nő, és közben előhúzta a kést. A férfi ellépett mellőle, elindult a
szoba másik sarka felé.
- De van ott...
- Ne!
- ...valaki:..
Az utolsó szótagnál már elhalkult a hangja, ahogy észrevette, amint valami óvatosan
megmozdul az ablak melletti sarokban.
- Az istenit, mi a...? - szólalt meg. Amint odamutatott az árnyékok közé, Julia már rajta is volt,
és egy hentes pontosságával nyitotta meg egyetlen vágással a torkát. Azonnal kiszökött a vér,
nedves placcsanással érte el a szemközti falat. Julia hallotta, ahogy Frank felmordul
gyönyörűségében, aztán halkan, hosszan megszólalt a haldokló nyöszörgése. Megpróbálta
elszorítani a vérző vágást a nyakán, de Julia újra ott volt már a késsel, vágásokkal borította az
arcát, védekező kezét. A férfi felnyögött, aztán tántorogni kezdett, végül összeesett és
rángatódzott.
Julia hátrébb lépett, hogy meg ne rúgják véletlenül a kapálódzó lábak. Látta, ahogyan a szoba
távolabbi sarkában Frank előre-hátra ringatódzik.
- Rendes nő vagy. - dicsérte.
Vajon csak a képzelete játszik vele, vagy csakugyan máris erősebb lett a férfi hangja?
Jobban hasonlít már arra a hangra, amit ezerszer hallott magában az elvesztegetett évek alatt!
Megszólalt a bejárati ajtó csengője. Julia megmerevedett és fülelt. - Ó, istenem - mondta
hangtalanul a szája.
- Minden rendben van - felelte az árnyék. - Már nem él.
Julia ránézett a fehér nyakkendős férfire, és látta, hogy Franknek igaza van. A test már alig
rángatódzott:
- Erős és egészséges - mondta Frank. Kicsit közelebb jött, nem érdekelte, hogy Julia látja
túlságosan éhes volt. A nő most látta először tisztán. A férfi karikatúra volt, semmi több -
torzképe nemcsak egy emberi lénynek, de minden életnek is. Levette róla a tekintetét, és
másfelé nézett.
A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban. - Menj és nézd meg, ki az - unszolta Frank.
Julia nem válaszolt.
- Menj már - sürgette a férfi, és felé fordította borzalmas fejét; szeme élénknek és ragyogónak
látszott a roncsolt arcban.
A csengő harmadszor is megszólalt.
- A látogatód nagyon kitartó - győzködte a férfi. Most a rábeszéléssel próbálkozott, ha már a
kérésnek nem volt sikere. - Tényleg úgy gondolom, hogy ajtót kéne nyitnod.
A nő elhátrált tőle, és Frank megint teljes figyelmével a földön fekvő test felé fordult. Újra
felharsant a csengő.
Talán mégis jobb, ha ajtót nyit (most már kint volt a lépcsőn, és próbált úgy tenni, mintha nem
hallaná azokat a rettenetes hangokat, amiket Frank kiad), és kinn napfény van, és besüt az ajtón.
Talán egy biztosítási ügynök az, vagy egy Jehova tanúja, akinek tele van a tarsolya a
megváltásról szóló ígéretekkel. Igen, ezt szívesen. meg hallgatná. A csengő megint megszólalt.
- Jövök - kiáltotta Julia, és sietett, nehogy elmenjen a látogató. A mosoly még az arcán ült,
amikor kinyitotta az ajtót, de azonnal le is hervadt róla.
- Kirsty.
- Már épp fel akartam adni.
- Éppen... éppen aludtam.
- Ó.
Kirsty alaposan megnézte az ajtóban álló alakot. Rory leírása alapján fáradt, fakult nőt várt, de
amit maga előtt látott, az épp az ellenkezője volt. Julia arca kipirult, s verejtéktő1 sötét hajfürtök
tapadtak a homlokára. Nem úgy nézett ki, mint akit álmából keltettek fel. Az ágyból
ugrasztották ki, igen - de nem aludt.
- Épp csak benéztem, hogy beszélgessünk egy kicsit - magyarázta Kirsty.
Julia egy picit megrántotta a vállát.
- Most éppen nem alkalmas - jelentette ki.
- Értem.
- Talán beszélgethetnénk valamikor később a hét folyamán?...
Kirsty tekintete elkalandozott a nyitott ajtón túl Julia háta mögé. Az előszobafalon egy férfi
esőkabát lógott, még nedvesen:
- Rory itthon van? - kérdezte Kirsty tapogatózva.
- Természetesen nincs. Ilyenkor dolgozik - mondta Julia. Az arca megkeményedett. - Ezért jöttél
ide? - kérdezte. - Hogy Roryt lásd?
- Nem, én...
- Tudod, nem kell engedélyt kérned tőlem. Rory felnőtt ember. Annyit cseszeget téged, amennyit
csak akar.
Kirsty nem próbált vitatkozni. A támadás túl hirtelen történt, túlságosan érzékeny helyen, és ő
rögtön szédülni kezdett.
- Menj haza - fakadt ki Julia. - Nem akarok beszélni veled.
Az ajtó becsapódott.
Kirsty még egy percig állt a bejárati lépcsőn, és egész testében reszketett. Nem sok kétsége volt
afelő1, mi folyik itt. A csöpögő esőkabát, Julia izgatottsága, kipirult arca, hirtelen haragja... Ott
van a szeretője a házban. Szegény Rory félremagyarázta a jeleket.
Otthagyta a lépcsőt, és elindult a kerti ösvényen, ki az utcára. Gondolatok sokasága csatázott a
fejében kitartóan, hogy magára terelje a figyelmet. Végül egyetlenegy tolakodott elő: hogy
mondja meg Rogynak? Cseppet sem kételkedett benne, hogy ezzel összetörné a szívét. Ő pedig,
a rossz hír hozója szintén bemocskolódna a történettől, vagy nem? Érezte, nincs messze attól,
hogy sírva fakadjon.
A könnyek azonban nem jöttek; egy másik, erősebb érzés lett úrrá rajta, ahogyan az ösvényrő1 a
járdára lépett.
Figyelik. Valaki figyeli. A hátán érezte a tekintetét. Vajon Julia az? Valahogy úgy érezte, nem.
Akkor a szerető. Igen, a szerető!…
Amikor már kint volt az utcán, nem harcolt tovább az ingerrel, ami elhatalmasodott rajta:
megfordult és visszanézett.
A nedves szobában Frank átkukucskált a kis lyukon, amit a rolón hasított. A látogató - akinek az
arca csak halvány emlékeket ébresztett benne - a házat nézte, sőt éppen az ő ablakára bámult föl:
Frank biztos volt benne, hogy a nő nem láthat belőle semmit, úgyhogy visszanézett rá. Látott
már sokkal csinosabb nőket is, de ebben valahogy megtetszett neki benne a csillogás teljes
hiánya. Tapasztalatai szerint az ilyen nők gyakorta sokkal szórakoztatóbb társaságnak
bizonyultak, mint a Juliéhoz hasonló szépségek. Hízelgéssel vagy erőszakkal rá lehet venni őket
olyan dolgokra, amiket a szépek sose tűrnének el, és hálásak a figyelemért. Talán ez a nő
visszajön majd még. Nagyon remélte, hogy vissza fog jönni.
Kirsty végigpásztázta a ház homlokzatát, de az teljesen közömbösnek tűnt. Az ablakok vagy
üresek voltak, vagy be voltak függönyözve. Ennek ellenére tovább kísértette az az érzés, hogy
figyelik; olyan erősen érezte, hogy végül zavarában hátat fordított az, épületnek.
Az eső újra eleredt, ahogyan végigment a Lodovico Streeten, és még örült is ennek. Lehútötte
égő arcát, és eltakarta a könnyeket, amelyeket már képtelen volt visszatartani.
 
3.
Julia reszketve ment vissza az emeletre, és Fehér Nyakkendőt az ajtóban találta - illetve
pontosabban csak a fejét: Frank ezúttal vagy a mohóságtól, vagy pusztán a rosszindulattól
vezérelve darabokra szedte a testet, és a csontok meg a kiszáradt húscafatok szerteszéjjel
hevertek a szobában.
Az ínyenc maga nem mutatkozott.
Julia visszafordult az ajtó felé, és ott állt Frank, elzárva a kiutat. Csak percek múltak el azóta,
hogy Julia látta, amint a halott férfi mellett térdelve kiszívja belőle az energiát. Ez alatt a rövid
idő alatt azonban a felismerhetetlenségig megváltozott. Ahol ezelőtt csak egy csonka váz volt,
most duzzadó izmok mutatkoztak, s élettő1 lüktető vénák és artériák hálózták be a felszínt. Még
a haj is kinőtt a feje búbján - talán egy cseppet túl korán, mert bőre egyáltalán nem volt.
A megjelenését azonban ezek a változások nem tették előnyösebbé - épp ellenkezőleg.
Korábban valahogy felismerhetetlen volt, személytelem most azonban már mindenütt emberí
részletek tűntek fel rajta, és a sebei még szörnyűbbnek látszottak.
A legrosszabb még csak most jött. Az alak megszólalt, és amikor beszélni kezdett, a hang
összetéveszthetetlenül Franké volt, most már nem mosódtak össze a szavak.
- Mindenütt fáj - mondta Frank.
A szemöldök nélküli fél-szemhéjak alól kitekintő szempár Julia minden mozdulatát figyelte. A
nő leplezni próbálta, milyen undor vett erőt rajta, de érezte, hogy hiába.
- Az idegeim... minden idegszálam újra működik, és érzi a fájdalmat... - mondta a férfi.
- Mit csináljak? - kérdezte Julia. - Talán... talán be lehetne kötözni.
- Bekötözni?
- Hogy összetartson. - Hát ha ezt akarod...
- De ennél többre lesz szükségem, Julia. Kell még egy test.
- Még egy? - kérdezte a nő. Hát sose lesz ennek vége?
- Mit veszthetünk? - kérdezte a férfi, és közelebb lépett hozzá. A közelsége hirtelen idegességet
ébresztett Juliában. Frank leolvasta az arcáról a félelmet, és nem jött közelebb.
- Hamarosan egész leszek - ígérte neki -, és akkor majd...
- Jobb lesz, ha most kitakarítok- felelte a nő, elkerülve a tekintetét.
- Amikor egész ember leszek, édes Juliám...
- Rory nemsokára itthon lesz.
- Rory! - köpte ki a nevet Frank. - Az én édes öcsikém! Az isten szerelmére, Julia, hogy mehettél
férjhez egy ilyen unalmas fickóhoz?
Juliát elöntötte a Frank elleni düh. - Szeretem - mondta neki. Egy percnyi gondolkodás után
aztán kijavította magát: - Azt hittem, hogy szeretem.
Ahogy a férfi felnevetett, iszonyú meztelensége még feltűnőbb lett. - És ezt tényleg elhiszed? -
kérdezte. - Egy vaskalapos hülye, mindig is az volt. Nem fog megváltozni soha az életben. Soha
nem volt benne semmi kalandvágy.
- Nem úgy, mint benned.
- Nem úgy, mint bennem.
Julia lenézett a padlóra. Ott feküdt köztük a halott ember egyik keze. Egy pillanatig
elhatalmasodott rajta az önutálat. Lelki szemei előtt elvonult mindaz, amit az utóbbi napokban
tett, és amit tenni akart: a csábítások parádéja, amelyek mind halálba torkolltak - és mind csak
azért, hogy ez az egy halál egyszer talán majd csábításba torkolljon. Julia azt gondolta, ő
éppolyan elátkozott lélek, mint a másik; a férfi fejében nem születhetnek piszkosabb gondolatok
annál, mint amiket ő éppen most a sajátjában forgat.
Mindegy... most már nem lehet visszacsinálni.
- Gyógyíts meg - suttogta neki a férfi. A keménység eltűnt a hangjából. Úgy szólt hozzá, mint
egy szerető. - Gyógyíts meg... kérlek.
- Meggyógyítalak. Megígérem.
- És akkor mindig együtt leszünk.
Julia elkomorodott. - És mi lesz Roryval?
- A bőrünk alatt testvérek vagyunk - hangsúlyozta Frank. - Majd rá fog jönni, hogy ez milyen
igaz... milyen bölcs: Milyen csodálatos. Te már nem tartozol hozzá, Julia. Már nem.
- Nem - hagyta rá Julia. Ez csakugyan így volt.
- Mi egymáshoz tartozunk. Ezt akarod, nem?
- Igen. Ezt akarom.
- Tudod, azt hiszem, ha az enyém lettél volna, nem lettem volna annyira elkeseredve - mondta
neki a férfi. - Nem adtam volna olyan olcsón a testemet-lelkemet.
- Olcsón?
- Gyönyörért cserébe. Puszta érzéki tapasztalatokért. Benned... - a férfi megint elindult felé, és
ezúttal a nőt fogva tartották a szavak, nem akart már elmenni -, benned talán megleltem volna az
okot arra, hogy éljek
- Most itt vagyok - suttogta a nő lágyan. Gondolkodás nélkül kinyúlt, és megérintette a férfit. A
test forró volt és nedves; és mintha mindenütt ott lüktetett volna a pulzusa, minden egyes lágy
idegcsomóban, minden egyes feszes ínban. Juliát felizgatta ez a közvetlen érintés. Olyan volt,
mintha eddig a pillanatig el sem hitte volna teljesen, hogy a férfi valóságos. Most viszont már
nem lehetett kétségbe vonni. Ő volt az, aki megteremtette ezt a férfit, vagy pontosabban
újrateremtette; az eszét és a ravaszságát használta fel, hogy szilárd formát adjon neki. Az
örömmel vegyes izgalom, amit akkor érzett, amikor ezt a túlságosan is sérülékeny testet
megérintette, a tulajdonos izgalma volt.
- Ez a legveszélyesebb időszak - figyelmeztette Frank. - Azelőtt el tudtam rejtőzni, hiszen
gyakorlatilag semmi voltam. De most már nem.
- Nem. Erre én is gondoltam már.
- Gyorsan be kell fejeznünk az egészet. Erősnek és egésznek kell lennem, bármi áron.
Egyetértesz?
- Hát persze.
- És akkor végre vége a várakozásnak, Julia.
Úgy tűnt, mintha a férfi szíve gyorsabban kezdene verni a gondolatra. Egy pillanat múlva már
ott térdelt a nő előtt, befejezetlen keze, aztán a szája is ott volt Julia csípőjén.
Julia leküzdötte magában az elle'hállás utolsó szikráit, a férfi fejére tette a kezét, és
megtapintotta a haját - selymes, mint egy kisbabáé -, alatta pedig a koponyáját. A férfi semmivel
sem lett gyengédebb, mióta utoljára a karjában tartotta őt. De Juliát a kétségbeesés már
megtarutotta arra, hogyan fakasszon vért a kövekbő1 is; idővel ebből az utálatos lénybő1 is
kicsikarja majd a szerelmet, vagy legalábbis tudni fogja, ő miért szereti.

KILENC
Amikor Kirsty a következő nap befordult a Lodovico Street sarkán, legelőször azt vette észre,
hogy eltűnt a sötétítő az emeleti ablakról. Most újságpapírral volt beragasztva az üveg.
Egy magyalsövény rejtekében talált megfigyelőállást, ahonnan remélhetőleg nyugodtan nézheti
majd a házat, de őt nem látja meg senki. Felkészült az őrködésre.
Az eredmény nem mutatkozott meg túlságosan hamar. Több mint két óra telt el, mielőtt látta
volna Juliát, amint elhagyja a házat, és újabb másfél óra, mire visszajött. Ekkorra Kirsty lába
már megdermedt a hidegtő1.
Julia nem volt egyedül. Kirsty nem ismerte a férfit, akivel jött; nem is úgy nézett ki, mint aki
Julia ismeretségi körébe tartozhatna. Ebbő1 a távolságból középkorú, köpcös, kopaszodó
emberkének látszott. Amikor belépett a nő után a házba, idegesen hátrapillantott, mintha meg
akarna győződni róla, hogy nem figyeli senki.
Kirsty még egy további negyedórát várt a búvóhelyén. Nem volt benne biztos, mit is kellene
csinálnia. Toporogjon itt, míg a férfi elő nem bukkan, és aztán vonja kérdőre? Vagy menjen oda
a házhoz, és próbáljon meg bekéredzkedni valahogy? Egyik lehetőség sem látszott
szívderítőnek. Kírsty úgy döntött, hogy nem dönt sehogy, ehelyett közelebb megy a házhoz, és
meglátja, támad-e valamilyen ötlete.
A válasz: nem tülekedtek az ötletek. Amikor végigment a kerti ösvényen, viszketni kezdett a
lába a vágytól, hogy sarkon forduljon, és eltűnjön innen. Már csaknem elindult visszafelé,
amikor egy kiáltást hallott a ház belsejébő1.
A férfit Sykesnak hívták, Stanley Sykesnak. Ez korántsem volt minden, amit Juhának elmesélt
magáról a bártól hazáig. Julia már tudta a felesége nevét (Maudie), a foglalkozását (pedikűrös),
sőt még a gyerekeirő1 (Ethan és Rebecca) is mutatott neki képeket, hogy gügyöghessen egy
kicsit fölöttük. Úgy tűnt, mintha a férfi fügét mutatna az ő csábításának Julia alig tudott egy
mosolyt kipréselni magából, miközben megjegyezte, milyen szerencsés ember.
Amikor azonban már bent voltak a házban, a dolgok még furcsább fordulatot vettek. A lépcső
felénél Sykes testvér kijelentette, hogy amit csinálnak, az rossz - hogy Isten látja őket, belelát a
színükbe, és tudja, hogy erkölcstelenek. Julia minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa, de
a férfit képtelenség volt visszaterelni az Úr bárányai közül. Ehelyett bedühödött, és ütlegelni
kezdte Juliát. Ki tudja, meddig ment volna el jogos felháborodásában, ha az emeletről meg nem
szólal egy hang. A férfi azonnal levette a kezét Juliáról, és úgy elsápadt, mintha maga Isten
szólította volna meg. És akkor Frank teljes szépségében feltűnt a lépcső tetején. Sykes torkából
kiszakadt egy kiáltás, és megpróbált elfutni, de Julia gyorsabb volt. Sikerült elegendő ideig
visszatartania a férfit, közben Frank leért azon a pár lépcsőn, és végleg megállította.
Míg julia meg nem hallotta, ahogy a csont megreccsen, majd eltörik, amikor Frank lecsap a
prédájára, eszébe se jutott, hogy a férfi mennyire megerősödött újabban - biztos, hogy erősebb
lett, mint egy átlagos ember. Frank érintésére Sykes újból felkiáltott. Hogy elcsendesítse, Frank
egyszerűen letépte az állkapcsát.
A második kiáltás, amit Kirsty hallott, hirtelen félbeszakadt, de így is elég pánikot olvasott ki a
hangból ahhoz, hogy ott maradjon az ajtónál, és tépelődni kezdjen, vajon bekopogjon-e.
Csak ekkor jött rá, hogy talán van jobb megoldás is. Végigosont a ház oldalán, közben minden
lépésnél kétségbe vonta a dolog helyességét, de abban is ugyanilyen biztos volt, hogy egy nyílt
támadás nem vezetne eredményre. A hátsó kertbe nyaló kapuról hiányzott a retesz. Átsiklott a
kapun, közben pedig minden kis zajra hegyezte a fülét - különösen a saját léptei zajára. A ház
felő1 semmi, még egy nyögés sem hallatszott…
Nyitva hagyta a kertkaput arra az esetre, ha esetleg gyorsan kellene visszavonulnia, és a hátsó
ajtóhoz sietett. Az se volt bezárva. Ezúttal hagyta, hogy az aggályok meglassítsák a lépteit.
Talán vissza kéne menni és idehívni Roryt, idehozni őt a házba. De persze akkorra már rég
befejeződik minden, barmi legyen is az, és ő jól tudta, hogy ha nem kapják rajta Juliát, akkor
kicsúszik mindenféle vád alól. Nem - a dolognak ez az egyetlen módja: Belépett a házba.
A ház csöndje teljes volt és háborítatlan. Még csak egy lépés zaja sem hallatszott. A
konyhaajtóhoz ment, onnan az ebédlőbe. A gyomra összeszorult, a torka hirtelen olyan száraz
lett, hogy alig tudott nyelni.
Az ebédlőbő1 a nappaliba, onnan az előszobába lopódzott. Még mindig semmi, se egy suttogás,
se egy sóhaj. Julia és a barátja csak az emeleten lehetnek, ez pedig azt sugallja, hogy ő tévedett,
amikor félelmet vélt kihallani a kiáltásokból. Talán a gyönyör hangjai voltak. Kiáltás az
orgazmus pillanatában a rémület kiáltása helyett, aminek ő hallotta. Ezt könnyen össze lehet
keverni.
A bejárati ajtó jobb kéz felé volt, csak néhány méterre tőle. Könnyedén kislisszolhatnál,
csábítgatta a benne lakó gyávaság, és legfeljebb senki sem lenne okosabb, mint volt. Ebben a
pillanatban azonban nyakon ragadta a fékevesztett kíváncsiság; vad vágyat érzett, hogy
megtudja (hogy meglássa) a rejtélyeket, amiket a ház őrzött magában, és egyszer s mindenkorra
leszámoljon velük. Miközben megmászta a lépcsőket, a kíváncsiság átadta a helyét egyfajta
lelkesültségnek.
Felért az emeletre, és elindult a folyosón. Csak most ötlött fel benne a gondolat, hogy esetleg
kirepültek a madárkák; amíg körbejött a ház körül, ők kimentek elöl.
Balról az első ajtó a hálószobáé volt; ha Júlia meg a lovagja együtt voltak valahol, akkor
biztosan itt. De nem. Az ajtó résnyire nyitva állt, és ő bekukucskált. Az ágytakaró a helyén, az
ágy nem volt megvetve.
Elfojtott, torz kiáltás ütötte meg a fülét. Olyan hangos volt, és olyan közelrő1 jött, hogy a szíve
megállt egy pillanatra.
Előbújt a hálószobából, és látta, hogy egy alak lép ki az egyik távolabbi helyiségből. Eltartott
néhány másodpercig, míg felismerte a nyugtalan férfit, aki Juliával együtt érkezett, és még
ekkor is csak a ruhái alapján ismert rá. A többi megváltozott - iszonyú átalakuláson ment
keresztül a néhány perc alatt, ami eltelt azóta, hogy ott állt a bejárati lépcsőn. Mintha emésztő
betegség lett volna úrrá rajta, ami a csontjaira aszalta a bőrét.
Amikor a férfi meglátta Kirstyt, sikoltozva felé vetette magát, mintha az ő gyenge védelme alá
akarná helyezni magát. Ám csak egy lépésnyire távolodott még az ajtótól, amikor egy másik
alak tűnt fel mögötte. Ez is betegnek látszott, a talpától a feje búbjáig kötések fedték, vér- és
gennyfoltos kötések. A gyorsaságában vagy a támadás hevességében azonban semmi sem volt,
ami betegségre utalt volna. Épp ellenkezőleg... Kinyúlt a menekülő ember után és a nyakánál
fogva megragadta. Kirsty felsikoltott, amint az üldöző magához rántotta prédáját.
Az áldozat panaszosan hörgött, amennyire szétszaggatott arca engedte. Az ellenfele még
szorosabbra fűzte az ölelését. A test reszketett és tekergőzött, aztán összecsuklott. Vér fröcskölt
ki a szemébő1 és az orrából, vér csurgott a szájából. Vércseppek szóródtak szét a levegőben,
mint valami forró zápor, és szétfreccsentek Kirsty homlokán. Ez végre felrezzentette őt rémült
merevségéből. Ebben a helyzetben semmi áron sem volt szabad csak várni és figyelni. Kirsty
rohant.
A szörnyeteg nem indult utána. A lány elérte a lépcső tetejét anélkül, hogy valaki is megállította
volna. De amint rálépett a legfelső lépcsőre, a rém megszólította.
A hangja valahogy..: ismerős volt.
- Hát itt vagy - búgta a hang. A hangnem könnyed volt, várakozó, mintha ismerné őt. Kirsty
megtorpant.
- Kirsty - folytatta a rém. - Várj egy kicsit.
Kirsty esze azt tanácsolta, fusson, ahogy csak bír. A zsigerei azonban nem engedelmeskedtek
ennek a bölcsességnek. Azok emlékezni akartak, azt akarták, hogy eszébe jusson, kinek a hangja
szól a kötések alól. Még mindig el lehetne menekülni, alkudozott magával, még mindig több
mint két méter előnye van. Végigmérte az alakot. A karjai közt összezsugorodott áldozata teste,
felhúzott lába a melléhez szorult. A szörny eleresztette.
- Megölted... - szólalt meg Kirsty.
Az a valami bólintott. Láthatóan nem érezte szükségét, hogy akár az áldozat, akár a szemtanú
előtt mentegetőzzön. - Majd később meggyászoljuk - mondta Kirstynek, és tett felé egy lépést.
- Hol van Julia? - kérdezte a nő.
- Ne félj... Minden rendben lesz... - nyugtatta a hang.
Kirstynek már majdnem eszébe jutott, ki lehet az. Miközben ezen tépelődött, az a valami tett
felé egy lépést, egyik kezét a falon csúsztatva, mintha még nem tudná megtartani az
egyensúlyát.
- Láttalak - mondta -, és azt hiszem, te is láttál engem... Az ablakból, tudod...
Kirsty megdöbbenése fokozódott. Ilyen hosszú ideje lenne már itt a házban ez az izé? Ha igen,
akkor Rory biztos...
És ekkor felismerte a hangot.
- Igen, emlékszel. Látom, hogy emlékszel... Rory hangja volt az, vagy inkább annak közeli
utánzata. Magabiztosabb, mélyebben a torokból jövő, de a hasonlóság elég nagy volt ahhoz,
hogy őt odacövekelje a ponthoz, ahol állt, míg csak a szörny karnyújtásnyi távolságra nem
került tőle.
Nagy nehezen kiszakította magát a bűvöletéből, és sarkon fordult, hogy elmeneküljön, de akkor
már késő volt. Hallotta, hogy a lény odaér mögé, aztán érezte, hogy az ujjai a nyakára
kulcsolódnak. Egy sikoly röppent el az ajkáról, de alig hangzott fel, az a valami máris az arcára
borította ocsmány tenyerét, és egyszerre fojtotta el a kiáltást és a lélegzetvételt.
Az izé felnyalábolta őt, és visszavonszolta abba az irányba, amerrő1 jött. Hiába küzdött a
szorítás ellen, úgy tűnt, a lényt teljesen hidegen hagyják a kis sebek, amelyeket a nő az ujjaival
ejtett rajta, ahogy letépte a kötést, és belefúrt a nyers húsba. Egy szörnyű pillanatig érezte,
ahogyan a sarka belemélyed a földön fekvő testbe, aztán belódították abba a szobába, amelybő1
a halott és az élő is előbukkant. Olyan szaga volt, mint a savanyú tejnek és a friss húsnak.
Amikor a lény ledobta a padlóra, a deszkák melegek és nedvesek voltak a teste alatt.
Iszonyú hányinger vett erőt rajta. Nem is próbált meg küzdeni ellene - felöklendezett mindent,
ami a gyomrában volt. Abban sem volt biztos, mi történt ezután, annyira összemosódott benne a
jelenlegi kellemetlen állapot és a várható borzalmak fenyegetése. Látott valakit (Juliát) az
emeleten, mielőtt az ajtó becsapódott, vagy csak egy árnyék volt az? Akár így, akár úgy, már túl
késő lett volna könyörögni. Egyedül maradt a rémálommal.
Letörölte a szájáról az epét, és felállt. A nap itt-ott átsütött az ablakra ragasztott újságpapíron, és
a sugarak úgy csíkozták be a szobát, mintha faágakon át szűrődnének be. És az idill kellős
közepén szimatolva közelített felé az a dolog.
- Gyere ide apucihoz - unszolta.
Kirsty élete eddigi huszonhat éve alatt még sosem találkozott olyan invitálással, amit ennél
kevésbé érzett volna hívogatónak.
- Hozzám ne merj nyúlni! - kiáltott az izére.
Az oldalra hajtotta a fejét, mintha csak mulattatná ez az öntudatos megnyilvánulás. Aztán
nevetve elindult felé, csupa genny és - édes istenem - csupa vágy.
Kirsty kétségbeesetten hátrált még néhány centimétert, míg csak be nem szorult a sarokba, és
már nem volt hová mennie.
- Nem emlékszel rám? - kérdezte a valami. Kirsty megrázta a fejét.
- Frank - jött a válasz. - Én vagyok Frank bátyó...
Csak egyszer találkozott Frankkel, még az Alexandra Road-i lakásban. Látogatóba jött egyik
délután, épp az esküvő előtt, ennél többre nem emlékezett. Kivéve azt, hogy már első látásra
megutálta.
- Hagyj békén - csattant fel, amikor a lény kinyúlt utána. Volt valami gonosz kifinomultság
abban, ahogyan azok a foltos ujjak megérintették a mellét.
- Ne merészeld! - tiltakozott Kirsty. - Ne, vagy isten engem úgy segéljen, hogy ..
- Hogy mi? - kérdezte Rory hangja. - Mit fogsz csinálni?
A válasz természetesen az volt, hogy semmit. Olyan tehetetlennek érezte magát, amilyen
egyébként csak álmában szokott lenni, azokban az álmokban, amelyekhez a tudatalattija mindig
valami kihalt sikátort választott helyszínnek a gettóban, ahol örök éjszaka honolt. Soha, még a
legvadabb rémálmaiban sem jutott eszébe, hogy a küzdelem színhelye majd egy szoba lesz, ami
mellett vagy egy tucatszor elhaladt már, egy olyan házban, ahol boldog volt - miközben odakint
az idő úgy múlik tovább, mint addig, és egyik szürke perc követi a másikat.
Egy értelmetlen, undorodó mozdulattal ellökte a kutató kezet magáról.
- Ne légy már ilyen kegyetlen - kérte a hang, és az ujjai úgy vándoroltak vissza a bőrére, mint a
legyek, amiket nem lehet elhessenteni. - Mitől félsz?
- Odakinn... - szólalt meg Kirsty, és a borzalomra gondolt, ami kint feküdt a folyosón.
- Az embernek enni is kell valamit - felelte Frank. - Ezt igazán megbocsáthatnád!
Hogy lehet az, hogy érzi ennek a lénynek az érintését, tűnődött Kirsty Hogy lehet az, hogy az
idegvégződései nem osztoznak az undorában, és nem halnak meg a becézésétől?
- Ez nem is velem történik - mondta magának hangosan, de a szörny csak nevetett.
- Én is ezt szoktam bemesélni magamnak - bólogatott. - Nap nap után. Álmodozni próbáltam,
hogy ne kínlódjak annyira. De nem lehet, hidd el nekem. Képtelenség. El kell viselni.
Kirsty tudta, hogy igazat mond; az a fajta kérlelhetetlen igazság volt ez, amit csak a
szörnyetegeknek áll módjukban kimondani. Nem volt szüksége arra, hogy hízelegjen másoknak
vagy viccelődjön velük, nem voltak elvei, amit meg akart volna védeni, vagy erkölcsi
beállítottsága, amirő1 prédikálni akart volna. Rettenetes mezítelensége egyfajta kifinomultság is
volt egyben. Felülemelkedett a hit hazugságain egy tisztább birodalomba.
Azt is tudta, hogy ő, Kirsty mindezt nem fogja kibírni. Amikor a könyörgései elhalkulnak már,
és Frank megteszi vele mindazt a gonoszságot, amit csak az eszében forgat, ő akkorát fog
sikoltani, hogy beleszakad.
Az ép elméje forgott kockán - nem volt más választása, vissza kellett vágnia, méghozzá gyorsan.
Mielőtt még Frank közelebb nyomulhatott volna hozzá, odanyomta a kezét a férfi arcához, és az
ujjai belemélyedtek a szemébe és a szájába. A kötés alatt a hús olyan volt, mint a zselé;
darabokban szakadt le, és nedves forrósággal tapadt az ujjára.
A szörnyeteg felordított, és a fogása lazább lett. Kirsty érezte, hogy ez a megfelelő pillanat, és
olyan erővel tépte ki magát a férfi karjából, hogy a lendülettő1 nekicsapódott a falnak, és
elszédült.
Frank újra felüvöltött. Kirsty nem vesztegette az idejét arra, hogy örvendjen a szabadulásnak. A
fal mellett osonva - nem bízott a lábában eléggé, hogy kapaszkodó nélkül is megtartaná - az ajtó
felé indult. Ahogy előrelépett, felrúgott egy nyitott befőttesüveget, ami végiggördült a szobán,
szirupot és gyömbérdarabokat terítve szét a padlón.
Frank feléje fordult. A kötés az arcán skarlátszínű csomókban lógott, ahol Kirsty beletépett.
Néhol a csont is kilátszott. A rém még most is újra és újra felkiáltott rémületében, amint
végigtapogatta az arcát, és megpróbálta felmérni a sérüléseit. Vajon megvakította? Kirsty nem
volt biztos benne. De még ha igen, akkor is csak idő kérdése, hogy a férfi megtalálja őt ebben az
aprócska szobában. És ha már megtalálta, akkor a dühe határtalan lesz. El kell érnie az ajtót,
mielőtt a férfi újra képes lenne tájékozódni.
Hiú remények! Egy lépést sem tehetett, Frank már le is engedte a kezét, és végigpásztázta a
szobát. Látta őt, egész biztos, hogy látta. Egy szemvillanással később már ismét ott volt
mellette, és újult erővel támadott rá.
Kirsty lába előtt mindenféle házi limlom feküdt. A legnagyobb tárgynak egy sima doboz látszott
közülük. Lehajolt és felvette. Mikor felegyenesedett, Frank már lecsapott rá, Kirsty pedig egy
csatakiáltással meglendítette a dobozt a férfi koponyája felé. Hangos csattanás hallatszott, ahogy
a doboz csontot ért. A szörny hátratántorodott, és Kirsty az ajtó felé vetette magát, de még
mielőtt elérhette volna, az árnyék már újra mögé került, és visszalódította a szoba közepére.
Frank gyilkos kedvében volt.
Most már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy megölhesse őt. A csapásaival nem sebezni
akart, hanem gyilkolni, és hogy Kirsty mégsem halt meg rögtön, az nem a lány gyorsaságának
volt köszönhető, hanem a férfi vak dühének, aminek hevében nem mindig találta el a célt.
Kirstyt azonban így is majdnem minden harmadik ütés elérte. Vágások nyíltak az arcán és a
mellkasán; minden erejével azon igyekezett, hogy el ne ájuljon.
Ahogyan Frank csapásai alatt lassan megroggyant a teste, újra eszébe villant a fegyver, amit
talált. Felemelte, hogy még egyszer odacsapjon vele, de amint Frank meglátta a dobozt, hirtelen
megtorpant.
Egy pillanatig nem történt semmi, és ezalatt Kirsty eltűnődött, vajon nem lenne-e könnyebb a
halál, mint a további küzdelem. Aztán Frank felé nyújtotta a karját, a tenyere kinyelt, és azt
mondta: - Add ide...
Úgy tűnt, kell neki a doboz. Kirstynek azonban esze ágában sem volt lemondani az egyetlen
fegyverérő1.
- Nem... - lihegte.
Frank másodszor is megismételte a kérést, és mintha aggodalom csendült volna ki a hangjából.
Úgy tűnt, a doboz túlságosan értékes a számára, semhogy megkísérelje erőszakkal megszerezni:
- Utoljára kérem - mondta neki a férfi. - Aztán megöllek. Add ide a dobozt.
Kirsty mérlegelte az esélyeket. Mi vesztenivalója maradt még?
- Mondd, hogy kérem szépen - sziszegte. Frank tűnődve szemlélte az arcát, a torkában halk
morgás készülődött. Aztán kiszámított udvariassággal szólalt meg, mint egy gyerek.
- Kérem szépen.
Ez volt a kulcsszó. Kirsty meglendítette a karját, és teljes erejével kihajította a dobozt az
ablakon, olyan erővel, ahogyan csak remegő karjától telt. A doboz elvitorlázott Frank feje fölött,
kitörte az üveget, és eltűnt szem elő1.
- Nem! - sikoltotta Frank, és egy szempillantás alatt az ablaknál termett. - Nem! Nem! Nem!
Kirsty az ajtóhoz rohant. A lába minden egyes lépésnél azzal fenyegette, hogy felmondja a
szolgálatot. Aztán már kinn is volt a folyosón. A lépcső majdnem kifogott rajta, de úgy
kapaszkodott a korlátba, mint egy öregasszony, és sikerült lebotorkálnia az előszobába anélkül,
hogy elesett volna.
Fentrő1 megint hallatszott valami zaj: Frank szólt utána újra. De most már nem fogja elkapni.
Kirsty odapattant a bejárati ajtóhoz és felrántotta.
Kisütött a nap, amióta bement a házba - és utolsó, erőteljes sugarai bevilágították az utcát,
mielőtt még alkonyodni kezdene. Kirsty a napfénytől hunyorogva botorkált végig az ösvényen.
A lába alatt üvegszilánkok recsegtek, és a cserepek között ott volt a fegyvere. Felkapta - a hősies
ellenállás emléke -, és futott tovább. Amint épségben kiért az utcára, szavak tolultak az ajkára,
értelmetlen halandzsa, mindannak a töredékei, amit látott és átélt. A Lodovico Street azonban
üres volt és kihalt, így hát tovább futott addig, amíg azt nem érezte, hogy elég nagy távolság van
már közte és a kötésekbe bugyolált szörnyeteg között.
Végül, ahogyan egy olyan utcán kóborolt, amelyet képtelen volt felismerni, valaki megkérdezte
tő1e, nincs-e szüksége segítségre. Ez a kis kedvesség állította meg bolyongásában, mert az
erőfeszítés, hogy valami összefüggő választ adjon a kérdésre, túl nagynak bizonyult, és
végsőkig kimerült agya nem bírta tovább, eleresztette a fényt, és alámerült a sötétségbe.

TÍZ
Kápráztató ragyogásra ébredt - legalábbis ez volt az első benyomása. Tökéletes fehérség vette
körül. Hó fedte be, hó volt alatta, hó volt a párnája. Az üresség őrjítően hatott rá, úgy tűnt,
megtölti a torkát, betölti a szemét.
Az arca elé emelte a kezét; ismeretlen, erős szagú szappan illata áradt belőle. Már nem forgott
vele a világ: a falak, az avítt ágynemű, az orvosságok az ágy mellett. Kórház.
Segítségért kiáltott. Órákkal vagy percekkel később, nem volt benne biztos, hogy melyik, meg is
érkezett a segítség egy nővér személyében, aki egyszerűen csak annyit mondott: "hát felébredt",
és elment, hogy előkerítse a feletteseit.
Amikor megjöttek az orvosok, nem mondott nekik semmit. A nővér eltűnése és az orvosok
megjelenése közt eltelt időben úgy döntött, hogy ez a történet nem olyasféle, aminek az
elmondására pillanatnyilag készen állna. Holnapra (talán) megtalálja azokat a szavakat,
amelyekkel meggyőzheti őket, hogy csakugyan látta, amit látott. De ma? Ha megpróbálná
elmagyarázni, megsimogatnák a homlokát, és azt mondanák, ne beszéljen butaságokat, aztán
nagy kegyesen leereszkednének hozzá, és megpróbálnák meggyőzni arról, hogy csak
hallucinált. Ha ezután még tovább erősködik, akkor valószínűleg telenyomnák nyugtatóval,
amitő1 csak rosszabb lenne a dolog. Most időre van szüksége, hogy gondolkozhasson.
Mindezt kigondolta, mielőtt még megérkeztek volna, így hát amikor megkérdezték tőle, mi
történt, a hazugság már készen állt. Minden olyan ködös, mondta nekik, a saját nevére is alig
emlékszik. Majd idővel visszajön minden, bátorították erre az orvosok, ő pedig szendén azt
felelte, hogy persze, biztosan. Most csak aludjon, mondták neki, ő pedig azt felelte, hogy másra
sem vágyik, csak hogy alhasson, és ásított egyet. Erre azok kimentek a szobájából.
- Ó, igen... - mondta egyikük, ahogy kifelé indult. - Majdnem elfelejtettem...
Az orvos Frank dobozát vette elő. - Ezt fogta a kezében, amikor megtalálták magát - közölte. -
Pokoli nehezen tudtuk csak kifeszegetni a kezébő1. Jelent ez magának valamit?
Ő azt mondta, nem.
- A rendőrség megnézte. Vér volt rajta. Talán a maga vére, talán nem.
Az orvos odajött az ágyhoz. - Szeretné? Itt hagyjam? - kérdezte. Aztán hozzátette azt is:
Megtisztítottuk, tudja.
- Igen - felelte ő. - Igen, legyen szíves.
- Talán jó hatással lesz majd az emlékezetére - mondta neki az orvos, és letette a dobozt az
éjjeliszekrényre.
 
2
- Mit csináljunk? - tette fel századszor a kérdést Julia. A férfi a sarokban nem szólt egy szót sem,
és roncsolt arcáról sem lehetett leolvasni semmit. - Tulajdonképpen mit ákartál vele? - kérdezte
a nő. - Mindent elrontottál.
- Elrontottam? - kérdezte a szörny - Fogalmad sincs róla, mit jelent az, hogy elrontani...
Julia lenyelte a dühét. A férfi merengése idegessé tette.
- El kell mennünk innen - szólt egy kicsit lágyabb hangon.
A férfi jeges-forró tekintettel nézett vissza rá.
- Ide fognak jönni - folytatta a nő. - Mindent el fog nekik mondani... Keresni fognak.
- Talán.
- Téged nem is érdekel? - kérdezte a nő dühösen.
A bekötözött alak megrántotta a vállát. - De igen - válaszolta. - Hát persze. De nem mehetünk el,
édesem.
Édesem. A szó mindkettejük fülében csúfondárosan hangzott - az érzelem lehelete abban a
szobában, amely eddig csak fájdalmat ismert.
- Nem nézhetek így szembe a világgal - érintette meg a férfi az arcát. - Vagy igen? - nézett fel a
nőre. - Nézz rám.
A nő rátekintett. - Szóval igen?
- Nem.
- Nem. - A férfi tovább mustrálta a padlót. - Egy bőrre van szükségem, Julia.
- Egy bőrre?
- Igen. Akkor talán...talán elmehetnénk együtt táncolni. Nem arra vágytál?
Frank egyforma könnyedséggel beszélt a halálról és a táncról, mintha az egyiknek éppoly kicsi
lenne a jelentősége, mint a másiknak. Juliát lehűtötte, hogy így hallja őt beszélni.
- Hogyan? - kérdezte végül. Azt értette rajta, hogyan lehet egy bőrt ellopni, de azt is, hogyan
fogjuk megőrizni az ép elménket?
- Megvan a módja - mondta a repedezett arc, és csókot intett juliának.
 
3
Ha a falak nem lettek volna fehérre festve, soha nem vette volna a kezébe a dobozt. Ha lóg a
falon egy kép, bármilyen kép - egy váza napraforgókkal vagy egymásba kapcsolódó piramisok
-, bármi, ami megtöri a szoba monotóniáját, akkor örült volna, hogy rászegezheti a tekintetét, és
gondolkodhat. De túlságosan nagy volt az üresség - nem adott fogódzót ahhoz, hogy
megőrizhesse az elméje épségét. Így hát odanyúlt az éjjeliszekrényre, és felvette a dobozt.
Nehezebb volt, mint ahogyan emlékezett rá. Fel kellett ülnie az ágyban, hogy meg tudja
vizsgálni. Nem sokat lehetett látni rajta. Nem volt fedele. Nem volt rajta kulcslyuk. Nem voltak
rajta zsanérok. Megforgatta egyszer, megforgatta százszor, de nem lelte meg a nyitját. Biztos
volt benne, hogy üreges belül, nem tömör, így hát a logika szabályai szerint kell, hogy legyen
valami nyitja. De hol?
Megkocogtatta, megrázta, húzta és nyomkodta - minden eredmény nélkül. Csak mikor a másik
oldalára fordult az ágyban és a lámpafényben vizsgálta meg, akkor vett észre néhány nyomot,
ami a felépítésére utalt. Végtelenül finom kis rés futott végig a doboz egyik oldalán, ahol a
kirakós két része egymásba illeszkedett. A rés láthatatlan lett volna, ha a vér nem folyik bele,
nem alvad meg, és ezzel nem mutatja meg, hogyan kapcsolódnak össze a darabok.
Elkezdte szisztematikusan átvizsgálni az oldalakat, és azzal ellenőrizte feltevését, hogy újra
végignyomogatta és húzogatta az egészet. A repedések feltárták a játék szerkezetének legkülső
részét - enélkül akár örökké matathatott volna keresztül-kasul a hat oldal felületén.
A variációk számát azonban jelentősen csökkentették a nyomok, amelyeket megtalált, csak
meghatározott számú lehetőség szerint lehetett szétszedni a dobozt.
Egy idő után a türelmes munka meghozta gyümölcsét. Egy kattanás, és a részek egyike
kicsusszant lakkozott szomszédai közül. Bent valódi szépség tárult a szeme elé: fényezett
felületek, amelyek úgy ragyogtak, mint a legfényesebb gyöngyház, és a gyöngyházon színes
árnyak suhantak végig.
És aztán ott volt még a zene. Egyszerű kis dallam kanyargott elő a dobozból, amelyet olyan
szerkezet játszott, ami még nem vált láthatóvá. Elbűvölve kutatott tovább. Noha az egyik darab
már elmozdult, a többi nem adta könnyen magát. Minden új darab új kihívást jelentett az
ujjaknak és a gondolatoknak egyaránt, és a győzelmeket újabb, a dallamhoz kapcsolódó szólam
jutalmazta.
Épp a negyedik darabot igyekezett kicsalogatni a helyéről különféle fortélyos nyomásokkal és
forgatásokkal, amikor meghallotta a harangszót. Abbahagyta a munkát, és felnézett.
Valami nem volt rendben. Vagy a szeme volt túlságosan fáradt, és tréfát űzött vele, vagy pedig a
szédítően fehér falak mozdultak el a helyükrő1. Letette a dobozt, és kikászálódott az ágyból,
hogy az ablakhoz menjen. A harang még mindig szólt: komor, egyenletes zengés hallatszott.
Egy kicsit elhúzta a függönyt. Szeles, sötét éjszaka volt. Levelek sodródtak át a kórház előtti
gyepen; a lámpafény maga köré vonzotta a lepkéket. Bármilyen furcsa is volt, mégis úgy tűnt, a
harangszó nem kívülrő1 jön. A hang forrása valahol mögötte lehetett. Visszaengedte a függönyt,
és a szoba belseje felé fordult.
Amint megfordult, az ágya melletti kislámpában úgy felragyogott a villanykörte, mintha tűz
égne benne. Ösztönösen odanyúlt a szétnyitott doboz felé - biztos volt benne, hogy a tárgynak és
a furcsa eseményeknek van valami közük egymáshoz. Amikor a keze rálelt a dobozra, a fény
kialudt.
Így sem maradt azonban sötétben, és nem is volt egyedül. Lágy, foszforeszkáló fény világította
be az ágya végét, és a fénysugarak között ott állt egy alak. A teste olyan volt, hogy az
meghaladta a képzeletét - a kampók, a hegek... A hangja azonban, amikor megszólalt, nem egy
olyan lényé volt, aki fájdalmat érez.
- Úgy hívják, hogy a Lemarchand-doboz mondta, és lefelé mutatott. Kirsty lenézett; a doboz
már nem volt a kezében, hanem néhány centivel fölötte lebegett. Hihetetlen módon a darabok a
szeme láttára álltak össze újra minden látható segítség nélkül, és a doboz újra és újra megfordult
a tengelye körül, amint egy-egy darab a helyére került. Eközben polírozott belseje is fel-
felvillant Kirsty ámuló szemei előtt, és úgy tűnt, mintha szellemek arcát látná benne - mintha a
kín vagy a rossz tükrözés eltorzította volna a vonásaikat -, és az arcok hangtalanul
visszaüvöltöttek rá, mint a farkasok. Aztán egy híján az összes darab a helyére került, és a
látogató ismét megszólalt.
- A doboz arra való, hogy a kirakója megtörje vele a valóság felszínét - zengte. - Egyfajta hívás,
amellyel az illető ideszólítja a kenobitákat...
- A kiket? - kérdezte Kirsty
- Nem tudod, mit csináltál - mondta a látogató. - Igazam van?
- Igen.
- Máskor is megesett már - jött a felelet. - Ezen azonban nem segíthetünk. A Szakadékon nem
lehet másképp átjutni, csak azzal lehet begyógyítani, ha elvisszük, ami a miénk...
- Ez csak valami tévedés lehet...
- Ne is próbálj ellenkezni. Nem áll módodban. Velem kell jönnöd.
Kirsty megrázta a fejét. Már egy életre elegendő rémálmot élt át az utóbbi napokban.
- Nem megyek veled - közölte. - A fene egye meg, eszemben sincs, én...
Miközben beszélt, kinyílt az ajtó. Egy olyan nővér nézett be rajta, akit nem ismert - valószínűleg
az éjszakai műszak tagja.
- Hívott, ugye? - kérdezte Kirstytő1.
Kirsty ránézett a kenobitára, aztán vissza a nővérre. Alig egy méterre álltak egymástól.
- Nem lát engem - magyarázta a kenobita. - És nem is hall. Én hozzád tartozom, Kirsty. Te pedig
hozzám.
- Nem - szólalt meg Kirsty.
- Biztos? - kérdezte a nővér. - Én úgy hallottam...
Kirsty megrázta a fejét. Őrület, ez az egész egy őrület.
- Ágyban kellene lennie - dorgálta a nővér. - Bele fog halni, ha nem vigyáz.
A kenobita derűsen ciccegett.
- Öt perc múlva visszajövök - figyelmeztette a nővér. - Kérem, próbáljon aludni.
Ezzel ki is ment a szobából.
- Jobb, ha indulunk, oők meg hadd folytassák a foltozgatást - gúnyolódott a kenobita. - Olyan
lehangoló hely, nem?
 - Ezt nem teheted velem - tartott ki Kirsty a maga igaza mellett.
A kenobita azonban már elindult felé. Minden lépését egy sor kis csengő csilingelése kísérte,
amik a nyaka bőrérő1 lógtak le. A szag, amit árasztott magából, hányingert keltett Kirstyben.
- Várj - szólt.
- Csak semmi sírás, kérlek. Elvesztegeted azt a jó kis szenvedést.
- A doboz - mondta Kirsty kétségbeesve. - Nem is érdekel, honnan szereztem a dobozt?
- Nem különösebben.
- Frank Cotton - tagolta Kirsty. - Jelent neked ez a név valamit? Frank Cotton.
A kenobita mosolygott. - Ó, igen. Ismerjük Franket.
- Ő is megoldotta a doboz rejtélyét, igaz?
- Gyönyört akart, és mi megadtuk neki. Aztán visszatáncolt.
- Ha elviszlek hozzá...
- Szóval él?
- Nagyon is.
- És mit ajánlasz? Hogy őt vigyem vissza helyetted?
- Igen. Igen. Miért is ne? Igen.
A kenobita visszalépett az ágy lábához. A szoba felsóhajtott.
- Nagy kísértést érzek, hogy hallgassak rád - töprengett a kenobita. Aztán: - De talán csak be
akarsz csapni. Talán ez csak egy hazugság, hogy nyerj egy kis időt vele.
- De hát tudom, hogy hol van, az isten szerelmére - erősködött Kirsty - Hisz ő tette ezt velem!
Felmutatta összevagdalt karját, hogy a kenobita jobban megnézhesse.
- Ha hazudsz - fenyegette az -, ha csak megpróbálod kiügyeskedni magad ebbő1...
- Nem így van.
- Akkor hozd el nekünk élve...
Kirsty csaknem sírva fakadt a megkönnyebbüléstő1.
- ...és vedd rá, hogy bevallja, ő az. És akkor talán nem tépjük darabokra a lelkedet.

TIZENEGY
Rory az előszobában állt, és rámeredt Julia, az ő Juliája arcára, arra a nőre, akinek egyszer
megesküdött, hogy míg a halál el nem választja őket... Akkor nem tűnt úgy, hogy ezt az ígéretet
nehéz lenne megtartani. Mindig is bálványozta Juliát, amióta csak az eszét tudja, éjszakánként róla
álmodott, nappal pedig lázas szerelmes verseket irkált neki. A dolgok azonban megváltoztak, ő
pedig, miközben a változásokat figyelte, megtanulta, hogy gyakran a legfinomabb kínok a
legnagyobbak is egyben. Mostanában voltak olyan időszakok, amikor szívesebben tépette volna
szét magát vadlovakkal, mintsem hogy a gyanú tűszúrásait érezze magában, amelyek megrontották
az örömét.
Most, ahogy elnézte, amint a felesége a lépcső alján áll, még azt is lehetetlennek érezte, hogy
visszaemlékezzen arra, valaha milyen szép volt minden. Mindenütt kétségek, mindenütt mocsok.
Egy dolognak örült: a felesége nyugtalannak látszott. Talán ez azt jelenti, hogy a vallomás már a
nyelve hegyén van, nemsokára kiönti a szívét, és aztán majd a könnyek és a megértés mámorában ő
is megbocsáthat neki. - Szomorúnak látszol - mondta.
Julia habozott egy kicsit, aztán azt mondta:
- Olyan nehéz, Rory
- Mi olyan nehéz?
Úgy látszott, Julia abba szeretné hagyni, mielőtt még belekezdett volna.
- Mi az? - erősködött Rory.
- Annyi mindent kell elmondanom neked.
Rory látta, hogy a felesége olyan erővel markolja a lépcsőkorlátot, hogy a keze bütykei
kifehérednek.
- Figyelek - biztosította. Újra tudná szeretni őt, ha csak egy kicsit is őszinte lenne hozzá. - Mondd
el.
- Nem tudom... talán könnyebb lenne, ha inkább megmutatnám... - mondta neki az asszony, és
elindult fölfelé a lépcsőn.
 
2
Az utcákon végigsöprő szél nem volt meleg, legalábbis abból ítélve, hogy a gyalogosok felhajtották
a gallérjukat, és leszegték a fejüket. Kirsty azonban nem érezte a hideget. Vajon láthatatlan kísérője
tartotta tőle távol, betakarva azzal a tűzzel, amivel a régiek szerint állítólag a bűnösöket égetik el?
Vagy erről van szó, vagy csak túlságosan meg volt rettenve ahhoz, hogy bármit is érezzen.
Tulajdonképpen nem is érzés volt ez, hiszen nem érzett ijedtséget. A zsigereiben lakozó érzés ennél
sokkal összetettebb volt. Kinyitott egy ajtót - ugyanazt az ajtót, amit Rory bátyja is kinyitott annak
előtte -, és most démonok társaságában sétálgat. Az út végén pedig bosszút fog állni. Megtalálja azt
a lényt, aki megkínozta, aki szét akarta tépni, és tesz róla, hogy ugyanazt a tehetetlenséget érezze
majd, amit ő érzett. Végignézi, ahogy tekereg kínjában. Sőt: élvezni fogja. Úgy látszik, szadistává
tette a fájdalom.
Amikor végigment a Lodovico Streeten, körülnézett, és keresni kezdte a kenobita jelenlétének
jeleit, de nem talált semmit. Ennek ellenére rendíthetetlenül menetelt a ház felé. Nem volt
semmilyen terve - túl sok volt a lehetőség, túl sok változatot kellett volna mérlegelni. Példának
okáért ott lesz-e Julia, és ha igen, vajon mennyire van belekeveredve a dologba? Lehetetlen volt azt
hinni, hogy Julia ártatlan kívülálló lenne, de talán csak azért tette, amit tett, mert Frank
megfélemlítette - a következő néhány perc majd meghozza a választ. Becsöngetett és várt.
Julia nyitott ajtót. A kezében valami hosszú, fehér csipkét tartott.
- Kirsty - szólalt meg, láthatóan cseppet sem zavartatva magát a látogató sajátságos külsejétől. -
Meglehetősen késő van...
- Hol van Rory? - volt az első mondat, amit Kirsty kiejtett a száján. Nem egészen így tervezte, de
öntudatlanul is ez jött a szájára.
- Itt van - válaszolta Julia nyugodtan, mintha egy hisztérikus gyereket akarna lecsendesíteni. -
Valami baj van?
- Szeretném látni - válaszolta Kirsty.
- Roryt?
- Igen...
Hívás nélkül átlépte a küszöböt, mielőtt Julia válaszolhatott volna. Az nem is ellenkezett, ehelyett
becsukta mögötte az ajtót.
Kirsty csak most érezte, milyen hideg van. Állt az előszobában, és reszketett.
- Rémesen nézel ki - mondta egyszerűen Julia.
- Itt voltam ma délután - tört ki a szó Kirstyből. - Láttam, mi történt, Julia. Láttam.
- És mit láttál? - jött a válasz. Julia nyugalma háborítatlan volt.
- Tudod te.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs.
- Roryval szeretnék beszélni...
- Ha akarsz - válaszolta Julia. - De ne izgasd fel, jó? Nem érzi jól magát.
Átvezette Kirstyt az ebédlőbe. Rory az asztalnál üldögélt, a kezében egy pohár ital, előtte az üveg.
Mellette egy széken ott feküdt Julia menyasszonyi ruhája. Kirsty csak most ismerte fel a csipkét
Julia kezében - a hozzá való fátyol volt az.
Rory nagyon rosszul nézett ki. Alvadt vér látszott az arcán meg a haja mentén, a homlokán. A
mosolya azonban meleg volt, noha fáradt.
- Mi történt? - kérdezte Kirsty.
- Most már minden rendben van - közölte Rory. A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. - Julia
elmondott nekem mindent... és minden rendben.
- Nem - ellinkezett Kirsty. Biztos volt benne, hogy Rory egész egyszerűen nem ismerheti az egész
történetet.
- Idejöttél ma délután.
- Így van.
- Elég ostoba dolog volt.
- De... de hiszen te kértél meg... - pillantott vissza Kirsty Juliára, aki az ajtónál állt, aztán megint
Roryra nézett. - Azt csináltam, amiről úgy gondoltam, te is akarnád.
- Ó, tudom. Tudom. Csak azt sajnálom, hogy belerángattunk ebbe a rémes ügybe...
- Tudod, mit csinált a bátyád? - kérdezte Kirsty. - Tudod, mit követett el?
- Eleget tudok - felelte Rory - A lényeg az, hogy most már vége.
- Hogy érted ezt?
- Megpróbálom jóvátenni, bármit is követett el ellened...
- Mit értesz azon, hogy vége?
- Meghalt, Kirsty.
("Hozd el nekünk élve, és akkor talán nem tépjük szét a lelked. ")
- Halott?
- Végeztünk vele, mi ketten, Julia meg én. Nem volt túl nehéz. Azt hitte, megbízhat bennem, azt
hitte, a vér nem válik vízzé, de tudod, ez nem így van. Nem bírtam volna ki, hogy egy ilyen ember
tovább éljen...
Kirsty érezte, hogy összefacsarodik valami a gyomrában. Vajon a kenobiták már bele is vágták a
horgaikat, és most kihúzzák a beleit?
- Kirsty, te olyan kedves voltál. Akkora kockázatot vállaltál, és aztán visszajöttél...
(Valami volt a válla mögött, és azt mondta, "add nekem a lelked".)
- ...majd elmegyek a hatóságokhoz, ha egy kicsit erősebb leszek, és megpróbálom megértetni
velük...
- Megölted? - kérdezte Kirsty
- Igen.
- Nem hiszem el... - mormolta Kirsty.
- Vidd fel, mutasd meg neki - mondta Rory Juliának.
- Akarod látni? - kérdezte Julia. Kirsty bólintott, és követte Juliát.
Fent melegebb volt, mint lent a földszinten, a levegő pedig zsíros és szürke, mint a piszkos
mosogatóvíz. A Frank szobájába vezető ajtó nyitva állt. A test, ami a kötések halma alatt hevert a
padlódeszkákon, még gőzölgött. Látszott, hogy a nyaka el van törve, a feje lefittyedt a vállára. A
feje tetejétől a talpáig csupasz volt, bőrtelen.
Kirsty forgó gyomorral nézett másfelé. - Meg vagy elégedve? - kérdezte Julia. Kirsty nem felelt,
kilépett a szobából a folyosóra. A válla mögött mozdulatlan volt a levegő. ("Vesztettél", mormolta
valami mellette. "Tudom", mormolta ő.)
A harangok megint rákezdték, most érte zúgtak, egész bizonyos, és szárnyak csattogtak a
közelében, halálmadarak sokasága. Kirsty lesietett a lépcsőn, és imádkozott, hogy ne vigyék el,
mielőtt elérné az ajtót. Ha már kitépik a szívét, legalább Roryt kíméljék meg a látványtól. Hadd
emlékezzen rá úgy, mint aki erős volt, hadd emlékezzen rá nevető szájjal, ne könyörgéstől eltorzult
ajakkal.
Mögötte megszólalt Julia. - Hová mész?
Mikor nem érkezett válasz, tovább beszélt. - Ne mondd el senkinek, Kirsty - kérte. - Rory és én
tudjuk, mit kell tennünk...
Julia szavai Roryt is felkeltették az itala rnellől, már ott állt az előszobában. A sebek, amiket Frank
ejtett rajta, most sokkal komolyabbaknak látszottak, mint első látásra. Az arcán tucatnyi helyen is
horzsolások látszottak, és a nyakán fel volt sebezve a bőr. Ahogy Kirsty mellé ért, Rory érte nyúlt,
és megfogta a karját.
- Juliának igaza van - bólogatott. - Kérlek, hagyd, hogy mi jelentsük be a dolgot.
Kirsty annyi mindent szeretett volna mondani neki ebben a percben, de egyszerűen nem volt rá idő.
Valaki már a nyaka köré fonta a kötelet, és szorosra húzta a csomót.
- Túl késő... - mormolta Rorynak, és ellökte a kezét.
- Hogy érted ezt? - kérdezte a férfi, miközben ő az ajtó felé tartott. - Ne menj, Kirsty Maradj még
egy kicsit. Mondd el, hogy érted ezt.
Kirsty úgy érezte, egyszerűen muszáj hátranéznie, és remélte, hogy az arcán látszik, mennyire
sajnál mindent, ami történt.
- Minden rendben van, de tényleg - mondta a férfi kedvesen, mintha még mindig azt remélné, hogy
meggyógyíthatja őt, és kitárta a karját. - Gyere apucihoz - tette hozzá.
A mondat valahogy nem illett Rory szájába. Némelyik fiú egyszerűen sose nő föl annyira, hogy
apuci legyen belőle, még akkor se, ha egy tucat gyereke van.
Kirsty megkapaszkodott a falban, hogy el ne essen.
Aki most itt beszélget vele, az nem Rory. Frank az. Valahogy, valami érthetetlen módon, de
mégiscsak Frank az...
A harangok egyre erősödő kongása ellenére is belekapaszkodott a gondolatba; a kongás olyan
hangos volt, hogy úgy tűnt, a koponyája mindjárt szétreped. Rory még mindig kitárt karral
mosolygott rá, és beszélt hozzá valamit, de ő már nem hallotta, mit mond. A férfiarc puha húsa
megformálta a szavakat, de a harangok elfojtották őket. Kirsty örült neki - így könnyebb volt hinnie
az igazában, noha a saját szeme is cáfolta ezt.
- Tudom, ki vagy te... - szólalt meg hirtelen Kirsty Nem volt benne biztos, hogy lehetett hallani a
szavait, de azt halálos biztonsággal érezte, hogy ezek a szavak igazak. Rory teste odafent volt;
otthagyták Frank letépett kötszerei közt fekve. Az elbitorolt bőr pedig most a báty testén feszül, a
kiontott vér tapasztja hozzá. Igen, ez az!
A nyaka körül egyre szorosabbra feszült a kötelék; már csak percek lehetnek hátra, míg elhurcolják.
Kétségbeesésében elindult visszafelé az előszobában a Rory arca mögött rejtőző lény felé.
- Te vagy az... - mondta neki. Az arc zavartalan nyugalommal mosolygott rá.
Kirsty kinyúlt és az arc után kapott. A férfi döbbenten hátralépett, hogy kikerülje az érintését.
Kecses lassúsággal mozgott, de valahogy mégis kibújt az érintés alól. A harangok hangja most már
elviselhetetlen lett, darabokra törték a gondolatait, porrá omlasztották az agya szövetét. Az őrület
határán vergődve újra kinyúlt a férfi után, és az ezúttal nem volt elég gyors. Kirsty körmei
végigszántottak az arcán, és az épphogy csak a helyére illesztett bőr úgy csúszott le, mint a selyem.
Alatta előbukkant a vérfoltos hús rémületes látványa.
Mögöttük hangosan felsikoltott Julia.
És hirtelen a harangok már nem Kirsty fejében zúgtak. Kinn voltak a házban; a világban. Az
előszobában a lámpák vakító fénnyel ragyogtak fel, és aztán az izzószálak kiégtek a túlterheltség
miatt. A sötétség egy rövid időszaka következett ezután, eközben Kirsty hallotta, amint valaki
halltan felnyüszít; lehet, hogy a hang a saját szájából jött, lehet, hogy nem. Aztán olyan lett, mintha
a padlóban meg a falakban tűzijáték kelt volna életre. Az előszoba táncolni kezdett. Az egyik
pillanatban vágóhíd volt (skarlátszínű falak), a másikban budoár (púderkék és kanárisárga), az utána
következő percben pedig mint az alagút a szellemvasútban - csupa sebesség és hirtelen
felsziporkázó tűz.
Az egyik fénypászma világosságánál Kirsty meglátta, hogy Frank feléje oson. Az állkapcsán ott
lógott Rory levetett arca. Kirsty kikerülte a férfi kinyújtott karját, aztán lebukott, és átrohant a
nappaliba. Észrevette, hogy meglazult a szorítás a torkán, a kenobiták nyilván belátták, hogy
tévedtek Biztos nemsokára beavatkoznak ők is, és véget vetnek ennek az ócska komédiának a
személycserékkel. Nem fogja megvárni, míg Franket elviszik, ahogyan eredetileg tervezte. Elege
lett: Inkább majd kiszökik a házból a hátsó ajtón, őket meg hagyja, hogy csináljanak, amit akarnak.
Az optimizmusa nem volt hosszú életű. A tűzijáték az előszobából bevilágított egy kicsit az
ebédlőbe. Elég világos volt ahhoz, hogy lássa, odabent már minden el van varázsolva. Valami
mozgott a padlón, mintha hamut sodort volna maga előtt a szél, és a székek a levegőben lebegtek.
Lehet, hogy ő ártatlan, de az itt elszabadult erők teljességgel közömbösek az ilyen apróságokkal
szemben; érezte, hogy még egy lépés befelé már erőszakos cselekményeket vonna maga után.
A habozása azzal a következménnyel járt, hogy Frank megint a közelébe ért, de amikor rá akarta
vetni magát, kihunyt a tűzijáték az előszobában, és Kirsty a sötétség leple alatt elinalt mellőle. A
közjáték azonban túl rövid volt, máris új fények gyulladtak ki, így Frank megint utána vetette
magát, és elállta előtte a bejárati ajtóhoz vezető utat.
Miért nem viszik már magukkal, az isten szerelmére? Nem hozta el őket Frankhez, ahogyan ígérte?
Nem leplezte le?
Frank kigombolta a zakóját. Az övébe bele volt tűzve egy vérfoltos kés - kétségtelenül az, amivel
leszedte a bőrt. Kihúzta, és Kirstyre mutatott a hegyével.
- Mostantól - mondta, amikor becserkészte Kirstyt - én vagyok Rory...
Nem volt más választása, el kellett hátrálnia előle, s az ajtó (a menekülés, az épelméjűség) minden
egyes lépéssel távolabb került tőle.
- Értesz engem? Most már én vagyok Rory És senki sem fog ennél többet tudni soha. Kirsty sarka
már a lépcsőn volt, de hirtelen újabb kezek támadtak rá, átnyúltak a lépcső rácsán, és marokkal
tépték ki a haját. Kirsty hátrafordította a fejét, és felnézett. Persze Julia volt az, az arca petyhüdt és
szenvedélytől égő. Hátrarántotta Kirsty fejét, szabaddá téve a torkát, miközben Frank közelített a
késsel.
Az utolsó pillanatban Kirsty felnyúlt a feje fölé; megragadta Julia karját és lerántotta őt a harmadik
vagy negyedik lépcsőről, ahol állt. Julia egyszerre vesztette el az egyensúlyát és engedte el a
foglyát, felkiáltott és leesett. A teste befordult Kirsty és a kés közé. Frank már nem tudta megállítani
a pengét, és az Julia oldalát hasította fel. Julia felnyögött, és tántorogva elindult a nappali felé, az
oldalából kiállt a kés.
Úgy tűnt, Frank alig vette észre az egészet. A szeme megint Kirstyre szegeződött, és ott csillogott
benne az az iszonyatos étvágy Kirsty nem mehetett másfelé, csak föl. A tűzijáték még mindig
fénylett, a harangok folyamatosan kongtak, és ő kettesével vette a lépcsőket fölfelé.
A kínzója egyelőre nem követi, vette észre Kirsty. Julia segélykérő kiáltásai eltérítették őt eredeti
céljától, és a férfi most oda tartott, ahol a nő lerogyott, félúton a lépcső és a bejárati ajtó között.
Frank kihúzta Julia testéből a kést, a nő felkiáltott fájdalmában, Frank pedig letérdelt mellé. Julia
gyöngédségért esdekelve emelte a férfi felé a karjait. Frank válaszul a feje alá csúsztatta a kezét és
felemelte a fejét. Mikor az arcuk már csak centiméterekre volt egymástól, Julia rádöbbent, hogy
Frank szándékai nem mondhatók éppen tisztességeseknek. Kinyitotta a száját, hogy sikoltson, de a
férfi ekkorra már rászorította az ajkára a sajátját, és táplálkozni kezdett. Julia rúgott, karmolt,
kapálódzott, de mindhiába.
Kirsty nagy erőfeszítéssel levette a szemét a borzalmas jelenetről, és tovább futott felfelé a lépcsőn.
Az emeleten természetesen nem kínálkozott igazi búvóhely, és a menekülésre sem volt mód, hacsak
ki nem ugrik az egyik ablakból. Kirsty azonban, miután látta, hogyan vigasztalta meg Frank
szerencsétlenül járt szeretőjét, úgy döntött, hogy az ablakon kiugrani egész biztosan a jobbik
lehetőség. Lehet, hogy a zuhanás minden csontját összetöri, de legalább megfosztja a rémet a
további tápláléktól.
Úgy tűnt, lassan kialszik a földszinten a tűzijáték; az emeleten ködös sötétség honolt. Kirsty inkább
botladozott, mint ment, s a kezével tapogatta a falat maga mellett.
Hallotta, hogy odalent Frank megint mozgolódni kezd. Most végzett Juliával.
A férfi felszólt az emeletre, amikor elkezdte megmászni a lépcsőket, és megint azt a vérfertőzés-ízű
felszólítást eresztette el: "gyere ide apucihoz."
Kirstyben felötlött a gondolat, hogy a kenobiták valószínűleg nem kis mulatsággal figyelik ezt a
hajszát, és egészen addig nem tesznek semmit, míg csak egyetlen játékos nem marad a porondon:
Frank. Ő, Kirsty csak ráadás, hab a tortán.
- Mocsok stricik - suttogta maga elé, és nagyon remélte, hogy a kenobiták meghallották. Már
majdnem a folyosó végére ért. Már csak a lomkamra volt előtte. Vajon van annak akkora ablaka,
amin ő át tudna mászni? Ha igen, akkor majd kiugrik, és elátkozza őket zuhanás közben - elátkozza
őket mind egy szálig, Istennel és az ördöggel és mindennel együtt, ami közte van, és semmi másban
nem fog reménykedni, csak abban, hogy a beton majd gyorsan végez vele.
Frank újra hívta őt, és most már majdnem a lépcső tetejére ért. Kirsty megforgatta a kulcsot a
zárban, kinyitotta a lomkamra ajtaját, és becsusszant rajta.
Igen, volt egy ablak. Nem takarta függöny, és a holdfény gyönyörű, festőien rendezetlen
pászmákban sütött be rajta, megvilágítva a dobozokból és bútorokból álló összevisszaságot. Kirsty
átverekedte magát a tárgyak között az ablakig. Az ablak résnyire nyitva állt, épp csak néhány centi
szélesen, hogy szellőzzék a szoba. Kirsty becsúsztatta az ujjait az ablakkeret alá, és megpróbálta
eléggé feltolni ahhoz, hogy kimászhasson, de a keret el volt rothadva, és a karja gyengének
bizonyult a feladathoz.
Sietve kutatni kezdett valami rögtönzött emelő után, miközben az agya egyik része hűvös
nyugalommal számolgatta, hány lépéssel tudja bejárni üldözője az emeletet. Kevesebb, mint
hússzal, döntötte el végül, ahogyan lerántott egy leplet az egyik ládáról. Ez csak annyi haszonnal
járt, hogy felfedezte, a ládából egy halott férfi néz vissza rá vad szemekkel. A test vagy egy tucat
helyen el volt törve, a karokat a hajlási iránnyal ellentétesen hajtották vissza, az összezsugorodott
lábak pedig a férfi állához értek. Csaknem felsikoltott, de ekkor meghallotta, hogy Frank ott van az
ajtó másik oldalán, és azt kérdezi: Hová bújtál?
Kirsty a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa az undor kiáltását. Eközben vette észre, hogy a
kilincs elfordul. Egy bőrüléses karosszék mögé bukott le, és visszafojtotta magába a sikolyt.
Kinyílt az ajtó. Hallotta Frank kissé sípoló lélegzését, hallotta, hogy a lába dobog a deszkán. Aztán
az hallatszott, hogy behúzzák az ajtót, majd a zár kattanása. Csend.
Tizenháromig számolt, aztán kikukucskált a búvóhelyéről; félig-meddig azt várta, hogy a férfi még
mindig a szobában van, és arra vár, hogy elárulja, hová bújt. De nem, már kiment.
Az, hogy magába nyelte a levegőt, amivel sikoltani szeretett volna, kellemetlen mellékhatással járt:
csuklani kezdett. Az első olyan váratlanul jött, hogy már-nem volt ideje elfojtani sehogyan sem;
akkorát szólt, mint egy puskalövés. A folyosóról azonban nem hallatszottak a visszatérő léptek. Úgy
tűnt, Frank már hallótávolságon kívül vad. Amikor Kirsty visszatért az ablakhoz, és súrolta a
ládakoporsót, újabb csuklás bukott elő belőle. Aztán kéretlenül követte a harmadik és a negyedik,
mialatt még egyszer nekigyürkőzött, hogy felemelje az ablakot. Ez is hiábavaló erőfeszítésnek
bizonyult; az ablak semmi módon nem óhajtott belekeveredni a dologba.
Kis ideig mérlegelte, hogy betöri az üveget, és segítségért kiált, de gyorsan elvetette az ötletet.
Frank már az ujjait szopogatná utána, amikor a szomszédok még csak ébredeznének. Inkább
visszament az ajtóhoz, és résnyire nyitotta. Franknek nyoma sem látszott sehol, már amennyire a
szeme ki tudta venni az árnyékokat. Óvatosan egy kicsit tágabbra nyitotta az ajtót, és megint
kilépett a folyosóra.
A homály mintha önálló életet élt volna ebben a házban; most is nyirkos csókokkal halmozta el őt.
Három lépést tett előre, eddig eseménytelenül, aztán egy negyediket. Az ötödik lépésnél (a
szerencseszáma) a teste öngyilkos kalandba fogott. Előtört belőle egy csuklás, és a keze túl lassú
volt, hogy elérje a száját, még mielőtt a zaj feltörne.
Ezúttal meghallották.
- Hát itt vagy - szólalt meg egy árnyék, és Frank bújt elő a hálószobából, hogy elállja az útját. Még
kövérebb lett az előző étkezéstől, betöltötte az egész folyosót -, és úgy bűzlött, mint a nyers hús.
Kirstynek már nem volt vesztenivalója, és mikor Frank nekiugrott, úgy sikoltozott, mint egy
sziréna. Frank meg sem rezzent a rémülete láttán. Mikor a lányt már csak centiméterek választották
el a késtől, felfedezte, hogy az ötödik lépéssel Frank szobája mellé ért. Átbotladozott az ajtón a
diadalittasan rikoltozó Frankkel a nyomában.
Tudta, hogy van valahol egy ablak a szobában - ő maga törte ki pár órával ezelőtt. A sötétség
azonban olyan mélységesen mély volt, mintha bekötötték volna a szemét, még egy halovány
holdsugár sem segítette tájékozódni. Úgy tűnt, Frank éppúgy eltévedt, mint ő. A koromsötétben
Kirstyt szólongatta, és a hangját a kés suhogása kísérte, ahogy vaktában vagdalkozott. Oda és
vissza, oda és vissza. Kirsty ellépett a hang elől, de a lába beleakadt a padlón heverő kötésekbe, és a
következő pillanatban már el is esett. Nem a padlóra zuhant azonban, hanem Rory testének zsíros
masszájára, és rémületében felüvöltött.
- Hát itt vagy - mondta Frank. A kés egyre közelebb suhogott hozzá, csak centiméterekre lehetett a
feje fölött: Kirsty azonban süket volt mindenre. A padlón fekvő test köré fonta a karját. A közeledő
halál semmit sem jelentett számára összehasonlítva a fájdalommal, amit most érzett, hogy a férfit
megérintette.
- Rory - zokogta, és örült, hogy az ő neve lesz majd az ajkán, amikor a végső késszúrás eléri.
- Bizony - helyeselt Frank -, Rory. Valahogy Rory nevének az elbitorlása éppolyan
megbocsáthatatlannak tűnt, mint a bőrének az ellopása, legalábbis Kirsty így érezte. Egy bőr, az
semmi. A disznóknak is van bőrük, a kígyóknak is. Halott sejtekből van összeszőve, levedlik és
újranövesztik, és megint levedlik De egy név? Az varázslat, amely emlékeket ébreszt, és ő nem
fogja hagyni, hogy Frank csak úgy elrabolja.
- Rory halott - mondta Kirsty. A szavak fájtak, és a fájdalommal együtt beléütött egy
gondolatfoszlány is.
- Pszt, kicsim - csitította Frank.
Mi van akkor, ha a kenobiták arra várnak, hogy Frank megnevezze magát? A látogató a kórházban
nem valami olyasmit mondott, hogy Frank ismerje be, hogy ő az?
- Te nem Rory vagy... - mondta neki.
- Mi tudjuk, hogy nem - jött a felelet -, de senki más nem tudja...
- Akkor ki vagy te?
- Szegény kicsim, beleőrültél, igaz? Persze ennek előnyei is vannak...
- Ki vagy? .
- ...így biztonságosabb.
- Kicsoda?
- Pszt, kicsim - nyugtatta a férfi, aki föléje hajolt a sötétben, az arca az övé fölött. - Minden a
legnagyobb rendben van...
- Igen?
- Igen. Frank van itt, kicsim.
- Frank?
- De úgy ám. Én vagyok Frank.
Az utolsó mondatnál a férfi felemelte a kését, hogy egy szúrással végezzen vele, de Kirsty hallotta,
ahogyan a kés lecsap, és kitért az útjából. Egy másodperccel később a harangok újra rákezdték, és a
szoba közepén felszikrázott a csupasz villanykörte. A fényénél Kirsty meglátta Franket az öccse
mellett, a kés tövig merült a halott testébe. Frank kihúzta a kést a sebből, és újra Kirstyre pillantott.
Újabb harangkondulás, és Frank már talpon volt, és már végzett is volna vele... ha nem szólal meg a
hang.
Könnyedén szólította meg, mintha egy gyereket hívna játszani.
- Frank.
A férfi arca már másodszor nyúlt meg. Meglepődés cikázott át rajta, és rögtön utána félelem.
Lassan hátrafordította a fejét, hogy a beszélőre nézzen. A kenobita volt az a csillogó kampókkal.
Mögötte Kirsty három másik alakot is látott, a torzulások élő katalógusait.
Frank visszapillantott Kirstyre. - Ez a te műved - mondta. Kirsty bólintott.
- Tűnj el innen - szólt az egyik újonnan jött. - Ez már nem a te dolgod.
- Kurva! - visította felé Frank. - Te büdös, csaló kurva!
A dühe Kirsty nyomában szállt az ajtóig. A nő keze már a kilincsen volt, amikor hallotta, hogy
Frank utána indul, és amikor megfordult, a férfi alig egy méternyire volt tőle, a kés hegye csaknem
megkarcolta már a testét. Itt azonban megállt, és képtelen volt rá, hogy akár egy milliméterrel is
közelebb jöjjön.
Benne voltak a horgaik, a karja és a lába húsában, az arcában. A horgokhoz láncok kapcsolódtak,
feszes láncok. Lágy hangok hallatszottak, ahogy a férfi ellenállása még mélyebben szúrta az izomba
a kampókat. A szája szétfeszült, szétnyílt a nyaka, a mellkasa.
A kés kiesett az ujjai közül. Egy utolsó, összefüggéstelen átkot eresztett Kirsty után; a teste minden
ízében reszketett most, ahogy képtelen volt ellenállni annak, hogy a kenobiták maguknak követelik.
Lassan, centiméterenként húzták vissza Franket a szoba közepére.
- Menj - szólalt meg a kenobita hangja. Kirsty már nem látta őket - elvesztek a vércseppekkel teli
levegőben. Úgy döntött, enged a kérésüknek; kinyitotta az ajtót, miközben Frank sikoltozni kezdett
mögötte.
Amikor kilépett a folyosóra, vakolatdarabok zuhantak le a mennyezetről; a ház a talapzattól a
tetőgerendákig morgott és rázkódott. Tudta, hogy gyorsan el kell tűnnie innen, mielőtt az
elszabadult démonok, bármilyenek legyenek is, darabokra tépik a házat.
De, noha nem volt sok ideje, nem tudta megállni, hogy ne vessen lopva egy pillantást Frankre, hogy
biztos lehessen benne, többé nem üldözheti.
A férfi testén serényen dolgoztak a kenobiták, egy tucat vagy még több kampó állt ki belőle, és új
meg új sebek nyaltak rajta, míg Kirsty figyelte. A kifeszült emberi test az egyetlen villanykörte alatt
már nem nyúlhatott ki jobban, a végsőkig feszült. A belőle jövő sikolyok biztosan szánalmat
keltettek volna Kirstyben, ha nem ismeri olyan jól.
A kiáltozás hirtelen abbamaradt. Egy percig szünet volt, aztán a férfi egy utolsó, dacos gesztussal
felemelte a fejét, és rámeredt Kirstyre. Olyan szemmel nézett rá, amelyből már elszállt minden
csodálkozás és minden rosszindulat. A férfi tekintete csillogott, míg megpihent rajta: gyöngyök a
szemétben.
Válaszul a kenobiták még szorosabbra vonták a láncokat, de most már nem tudtak több kiáltást
kipréselni belőle. Ehelyett a férfi kinyújtotta a nyelvét Kirstyre, és billegtetni kezdte a hegyét a
fogai közt: a megbánást nem ismerő züllöttség mintaképe.
Ekkor szakadt darabokra.
A végtagjai leszakadtak a törzséről, a feje a válláról, csonttörmelékek repültek szét, s a szoba még
forróbb lett, mint volt. Kirsty épphogy becsapta az ajtót, amikor a másik oldalon nekikoppant
valami - feltehetőleg a feje, gondolta Kirsty.
Aztán már botorkált is lefelé a lépcsőn, és közben farkasok vonyítottak a falakban, fülsiketítően
kongtak a harangok, és a levegő mindenütt füstté vastagodott, mert ott kavarogtak benne az
összevarrt szárnyú madarak szellemei, amelyek már soha többé nem repülhetnek.
A lépcső aljára ért, a bejárati ajtóhoz, karnyújtásnyira a szabadságtól, amikor meghallotta, hogy
valaki a nevén szólítja.
Julia volt az. Az előszoba padlója tele volt vérrel, jól lehetett látni a nyomot, amit maga után
hagyott, amikor bekúszott az ebédlőbe onnan, ahol Frank hagyta.
- Kirsty... - szólította meg újra. Szánalmas hang volt, és a szárnycsattogástól hangos, nehezen
belélegezhető levegő ellenére is késztetést érzett, hogy megkeresse. Belépett az ebédlőbe.
A bútorzat füstölgő szénné változott, a hamu, amit látott, valójában a bűzös füstöt eregető szőnyeg
volt. És ennek a kiégett csatatérnek a közepén ott ült egy menyasszony. Juliának hihetetlen
akaraterővel sikerült magára vennie menyasszonyi ruháját, és a fejére tenni a fátylát. Most ott ült a
mocsokban, a ruhája is foltos lett, de még így is sugárzónak tűnt - még szebbnek, ha lehet, mert
körülötte akkora volt a pusztulás.
- Segíts - mondta Kirstynek, és Kirsty csak most jött rá, hogy a hang nem a dús csipkefátyol alól
jön, hanem a menyasszony öléből.
Most szétváltak a ruha redői, és köztük ott volt Julia feje, alatta egy skarlátszínűre színeződött
párna, körülötte ott lebegett a gesztenyeszín haj függönye. Tüdő nélkül vajon hogy szólalhatott
meg? És mégis beszélt...
- Kirsty - könyörgött a fej, aztán sóhajtott, és ide-oda görgött a menyasszony ölében, mintha el
akarna szabadulni.
Kirsty talán segített volna rajta, felkapta volna, és kiloccsantja az agyát, de a menyasszony fátyla
emelkedni kezdett, mintha láthatatlan ujjak húznák felfelé. Alatta fény gyúlt ki, ami egyre
erősebben ragyogott, aztán még erősebb lett, és megszólalt egy hang.
- Én vagyok a Mérnök - sóhajtotta. Semmi többet. A fátyol redői még magasabbra emelkedtek, és
alatta a fej olyan fénnyel ragyogott, mint egy kisebbfajta nap.
Kirsty nem várta meg, hogy elvakítsa a ragyogás. Kihátrált az előszobába - a madarak szinte
kézzelfoghatóak voltak, a farkasok eszüket vesztették-, és kirohant az ajtón épp akkor, amikor az
előszoba mennyezete már kezdett omladozni.
Az éjszaka hűvös lehelete özönlötte körül - tiszta sötétség. Szomjas kortyokban itta a levegőt,
miközben futva távolodott a háztól. Ez volt a második alkalom, hogy így kellett távoznia. Isten óvja
az ép eszét, ha valaha is adódik egy harmadik.
A Lodovico Street sarkán visszanézett. A ház nem adta meg magát a benne dúló zabolátlan erőknek.
Most már olyan csendes volt, mint egy sírbolt. Sőt: csöndesebb.
Amikor elfordult a háztól, valaki beleütközött. Felkiáltott meglepetésében, de az igyekvő gyalogos
már elsietett a komor szürkeségben, amely a reggel érkezését jelezte. Ahogy az alak elsuhant a
szeme elől, az utolsó pillanatban még visszanézett rá; a feje fénylett a félhomályban, olyan volt,
mint egy fehér tűzpiramis. A Mérnök volt az. Kirstynek nem volt ideje, hogy lekapja róla a
tekintetét, az alak már el is tűnt, csak a ragyogását hagyta az ő szemében.
Csak ekkor jött rá, mi volt az összeütközés célja. Visszaadták neki Lemarchand dobozát, és az most
illedelmesen ült a tenyerében.
A felülete makulátlanul egybeilleszkedett megint, és fényesre volt tisztítva. Noha nem vizsgálta
meg közelebbről, mégis biztos volt benne, hogy nem maradtak rajta nyomravezető jelek, amelyek a
megoldásra utalnának. A következő felfedező térkép nélkül fogja bejárni rejtelmeit. És addig őt
választották a doboz őrzőjének? Nyilvánvalóan ez a helyzet.
Kirsty megforgatta a dobozt a kezében. A pillanat töredékéig úgy tűnt, mintha szellemeket látna a
lakkrétegen tükröződni. Julia arca és Franké: Újra megforgatta, hogy lássa, Roryt is fogva tartja-e,
de nem. Bárhol van is, itt nincs. Talán vannak más kirakós rejtvények is, amelyeket ha megold az
ember, eljuthat arra a helyre, ahol ő lakik. Talán egy keresztrejtvény, amelynek a megfejtése
kezünkbe adja a paradicsom kertjének kulcsát, vagy egy összerakós, amelyből ha kirakjuk a képet,
átléphetünk rajta a csodák országába.
Majd vár és figyel, ahogyan mindig is várt és figyelt, és reménykedik benne, hogy egy nap majd a
kezébe kerül egy ilyen kirakós. De ha mégsem bukkanna föl soha, akkor sem bánkódik majd
túlságosan, mert mindig is tartott tőle, hogy a megtört szívek kijavítgatása olyan feladat, amelynek
megoldásához nem elég sem az idő, sem a bölcsesség.