UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1973
 Borító:
DrawingNightmare: Deep Inside The Colony
 Tartalom
Borító
Címoldal
Tartalom
Kirill BULICSOV: VONALTÖRÉS
Robert SHECKLEY: DIPLOMÁCIAI SÉRTHETETLENSÉG
Edward LUDWIG: A KIS GONOSZTEVŐ
Margaret St. CLAIR: A FOGYASZTÓK
Clifford D. SIMAK: HALÁL A HÁZBAN
Isaac ASIMOV: MIT JELENT A NÉV?
Winston SANDERS: A KONTRAKTUS
Martin GARDNER: A NULLAOLDALÚ PROFESSZOR
 Kirill BULICSOV:

VONALTÖRÉS

A mi házunk öreg. Annyira ódon, hogy már néhány ízben szám-

ba vették, mint történelmi emléket, és ugyanannyiszor törölték
a listáról – hol a városi tanács makacs követelésére, amely le
akarta bontatni a házat, hol pedig azért, mert történelmileg ér-
téktelen. Idővel biztosan lebontják, de az már való igaz, hogy ez
nem holnap következik be.
Háromszáz éve egy szürke, kiemelkedőt semmiben sem pro-
dukáló bojár családja lakta a házat. Azután a bojár meghalt, az
utódai elsatnyultak, elszegényedtek. A ház egyik gazdától a má-
sikhoz került. A múlt század végén lakásokra osztották: három
szintjén három lakás volt, a forradalom után egyenesen zsúfolt-
tá vált.
Mi a földszinten éltünk. Lakásunk nyolc szobájában, öt család
lakott. Mostanra már főként csak az öregek maradtak itt, meg
én. A atalságot felszívta Himki és Zjuzino. Engem azonban tel-
jesen kielégített a szobám. Huszonhárom négyzetméteres, a ma-
gassága a mennyezetig három méter harminc centi, és hálófül-
kéje is van. Hajdan itt állt az ágyam, de azóta könyvekkel töm-
tem meg. És senkim sincs, aki szót emeljen a rendetlenség mi-
att. Anyám elutazott Novoszibirszkbe a mostohaapámhoz, Gal-
ját pedig nem vettem el.
Azon az éjszakán későn feküdtem le. Alekszandr Csernyajev
utolsó regényét olvastam. Nem befejezett regény, hiszen
Csernyajev éhen halt Leningrádban negyvenkettőben. Ezt a re-
gényt sokáig nem adták ki, és csak most, amikor összegyűjtött
munkáit publikálták, közölték az utolsó kötetben a levelezésével
és a kritikai írásaival együtt.
 Nagyon keserves érzés: tudod, hogy már csak vagy tíz oldalnyi
elolvasatlan szöveged van, és nem több; a cselekmény még ép-
pen csak kezd kibontakozni, és sohasem tudhatod meg, hogy
hogyan is akarta fonni az öreg Csernyajev hősei életének fona-
lát, és senki sem tudja folytatni ezt a regényt, és nem is lehet a
világot olyannak látni, amilyennek Csernyajev látta. Félretettem
a könyvet, és nem kezdtem olvasni sem a kritikai cikkeket, sem
a regényhez írt kommentárokat, amelyeket Csernyajev munkás-
ságának legismertebb szakértői írtak. A szakértő felállította arra
vonatkozó hipotézisét, hogy milyen lett volna ez a regény, ha az
írója mégiscsak befejezhette volna. Tudtam, hogy Csernyajev
élete utolsó napjáig írta ezt a regényt, sőt azt is tudtam, hogy az
utolsó oldalak egyikének margóján feljegyezte: „Az utolsó széket
tüzeltem el. Gyengeség”. Ettől a megjegyzéstől kezdve Csernya-
jev nem engedte meg magának, hogy akár egyetlenegy felesle-
ges szót is leírjon, hanem folytatta a regény írását. És még há-
rom napon át írta. Kezéből kihullott a toll. Meghalt. A kéziratot
két hét elteltével találták meg, amikor a leningrádi rádiótól fel-
keresték az írót, hogy megtudják, hogyan is él.
Amint látják, azon az estén meglehetősen keserves, bánatos
gondolatok gyötörtek. A regény hősei pedig sehogyan sem akar-
ták elhagyni a szobámat. Mindenáron mondani akartak vala-
mit. És ekkor csendülő zajra riadtam fel.
A házunk falai nagyon vastagok. Biztosan nyolcszáz százalé-
kos biztonsággal dolgozott a XVII. század végének építésze,
csakhogy a ház, amit épít, tartós legyen. Még a szobákat elvá-
lasztó falak is három tégla vastagságúak, így azután, ha a szom-
szédok zongoráztak is, gyakorlatilag nem hallok semmit. Ezért
nem is kételkedtem benne, hogy éppen az én szobámban hang-
zott fel a csörömpölés. Különös hang volt, mintha valaki ezüst-
vázát ejtett volna a padlóra.
Kinyújtottam a kezem, és villanyt gyújtottam. A könyv hősei
eltűntek. Csönd. Mi eshetett le a szobában? Egy kicsit még he-
vertem, az álom is kezdett elnyomni, majd leoltottam a lámpát.
És majdnem azon nyomban valami ismét csörömpölt, zörgött
mellettem. Rövid és ijesztő csörömpölés volt. Kezdett elfogni a
félsz. Egyáltalán nem vagyok babonás, de ki az ördög dobálóz-
hat mindenféle tárgyakkal a szobámban?
Újból lámpát gyújtottam, és most már felkeltem. Az egész szo-
bát körbemászkáltam, még az alkóvba is benéztem. Semmit sem
találtam. De amikor hátat fordítottam az alkóvnak, onnan is-
mét csörrenés hallatszott. Jókorát ugrottam, és száznyolcvan fo-
kos fordulatot tettem. És ismét semmit sem találtam, az égvilá-
gon semmit.
A csörgés-zörgés most már nem is szűnt meg. Minden tíz má-
sodpercben felhangzott – a csörömpölő zaj. Azután szünet. Szá-
molni kezdtem – egy, kettő, és… a tizedik másodperc után ismét
– csörr!!
Őszintén meg kell vallanom, hogy majdnem eszem vesztet-
tem nyugtalanságomban. Valaki csörömpöl, zörög a szobádban,
és sehogyan sem tudod megfejteni, hogy mi is történik. Nekiáll-
tam a szoba rendszeres átkutatásának. Megvártam, amíg a csö-
römpölés újból hallatszott, azután abba az irányba léptem,
ahonnan a hangot hallottam. Hamar kitaláltam, hogy az alkóv
és az ajtó közötti sima falból hallatszik. A negyedik lépésre már
ott voltam a falnál, és rátapasztottam a fülem. „Egy, kettő…”
számoltam. A tizedik másodpercben közvetlenül a fülemnél
tisztán hallatszott a csörömpölés.
Elhatároztam, hogy addig töprengek, amíg ki nem derítem a
csörömpölés okát. A fal túlsó oldala a folyosó fala volt, egy mély
„falmélyedés esett éppen ide. Valaha biciklik álldogáltak benne,
de amikor a biciklik eltávoztak Himki-Hovrinóba, Kaplan nagy-
anyó egy mahagóniszekrényt állított a helyükbe. Ebben a szek-
rényben tartotta a lakás egész népsége azokat a lomokat – közös
megegyezéssel –, amiket ki kellett volna dobni, de amelyeket
azért mégis sajnáltuk elhajítani.
 Világos, hogy mit kell tennem. Ki kell mennem a folyosóra, és
meg kell néznem, hogy mi is történik abban a szekrényben. Tu-
lajdonképpen nem is vártam, hogy bármit is megláthatok – hi-
szen a fal vastag, a zörgést pedig úgy hallottam, mintha közvet-
lenül a fülem mellett hangzott volna fel. De azért mégis ma-
muszt húztam, és kinéztem a folyosóra. Mindenki aludt. A fo-
lyosó sötét volt, meggyújtottam a zseblámpát, és a fényénél
meggyőződtem róla, hogy a folyosón nincs senki. Odamentem a
szekrényhez, kinyitottam. Hálából fél kezemmel visszanyom-
hattam a háború előtti újságokkal telt gyerekkádat. Az újságok
mintha arra vártak volna, hogy nyíljon az ajtó, és közösen úgy
határoztak volna, hogy nyomban kiborulnak. Fél kezemmel az
üres aranyozott képrámát kaptam el, a hasammal pedig a többi
lomot nyomtam vissza a szekrénybe. Legalább másfél percig áll-
hattam ebben a pózban. Végül, mintha távoli zörgést hallottam
volna. Lehet, hogy csak azért tűnt úgy, mert feszülten hallgatóz-
tam. De akárhogyan is történt, a hang nem a szekrényből jött.
Bezártam a szekrényt, és visszatértem a szobámba. És alighogy
beléptem, újból hallottam – csörr…
Legalább egy óra hosszat szondáztam a falat. A legkülönbö-
zőbb pontokra szorítottam oda a fülem, amíg csak végleg meg
nem győződtem arról, hogy a hang a mellem magasságából
hangzott, éspedig a tapéta egyik szürke foltja mögül, az alkóv
sarkától 180 centire. Kutatásaimnak elméleti részét ezzel befe-
jeztem. Itt az ideje, hogy rátérjek a kísérleti részre.
Már tökéletesen éber voltam. Az álmosságnak nyoma sincs. A
falhoz húztam egy széket, és egy ideig azon töprengtem, hogy
feltépjem-e a tapétát, vagy türtőztessem magam. És nem tu-
dom, hogy milyen elhatározásra jutottam volna, ha nincs az az
erős ütés, szinte robaj, amely az egyenletes csörömpölő zajjal ke-
veredett össze. És ekkor beállt a csönd.
A konyhából kést hoztam, Kaplan nagyanyó asztaláról.
Hosszú és éles, hegyes kés volt. (Élessége az én munkámnak kö-
szönhető.) Mi kellene más? Aztán fogtam a kalapácsot. Megko-
pogtattam a falat. Különös, hogy ez eddig még sohasem jutott
az eszembe, de megérthetnek – az önök falában sem zörög, csö-
römpöl mindennap holmi kísértet. Meglehetősen halkan kopog-
tattam csak a falat. Mégiscsak alszanak öreg szomszédaim. A fa-
lon kikopogtattam egy hetvenszer hetvenes négyszöget. A kon-
gó hang arról árulkodott, hogy a fal mögött üreg van. Most már
nem maradt kétségem. Fogtam a kést, és ennek a négyzetnek a
közepén kivágtam a tapéta egy darabját. A tapéta halk reccse-
néssel levált, feltárva maga alatt egy újságfoszlányt, és a kék fal
egy darabját. Érdekes, de nyomban eszembe jutott, hogy a hábo-
rú előtt ilyen volt a fal, és még arra is visszaemlékeztem, hogy
milyen bútorunk állt akkor ott, és hogy elsötétítő függönyünk
volt, fekete pamutlepedő parányi lyukacskákkal – akár a csilla-
gos ég. És én nem elsötétítésnek, hanem felvilágosításnak
mondtam, és a mama ilyenkor mindig kacagott.
A fülem mellett valami ismét csörrent. A kalapács éles végével
megkocogtattam a kék festéket, amire egy foltnyi vakolat leper-
gett. Majd arra gondoltam, hogy újságlapot kellene a padlóra le-
teríteni, de mégsem tettem meg – hiszen már úgy is összepiszkí-
tottam a padlót.
A vakolat mögül kirózsállott egy tégla, és körülötte a malter
sárgás-szürke csíkja. A tégla erősen ült a helyén, és elvesződtem
vele vagy tíz percig, amíg végre megingott, és elhagyta megszo-
kott helyét.
Fekete lyuk ásított elő a tégla helyén. Gyufát gyújtottam, és
bevilágítottam a résbe. A gyufa lángja megvilágította a rejtek-
hely falának túlsó oldalát, és valami felcsillant lentről, óvatosan
bedugtam a karom, és nagy nehezen lenyúltam a mélyedés fe-
nekére. Az ujjaim fémet érintettek. Fémkorongokat. Kivettem
őket. Régi ezüstpénzek voltak – és egészen melegek.
Ez aztán a meglepetés! Kincs! A saját szobájában talál az em-
ber kincset!! Meglepő! Egyébként vajon olyan kevés kincset ta-
láltak a régi házak falában? Igaz, amikor az újságban olvas ilyes-
mit az ember, nem ugyanaz, mint amikor saját kezével emeli ki
a kincset egy rejtekből.
Ismét bedugtam a kezem, és még egy maroknyi pénzt talál-
tam. Valami sokkal nagyobb tárgy is feküdt ott, de ahhoz, hogy
azt is elérjem, ki kellett tágítanom a rést. A pénzeket alaposab-
ban megnéztem, nagyon régiek voltak, és nem orosz pénzek.
Antik királyok képét ábrázolták, és e királyok képén mély átbé-
lyegzés kivehetetlen rajzzal. Holmi kopjás lovas. Egészen össze-
maszatolódtam, és kész csoda, hogy nem vertem fel az egész há-
zat, amikor még egy sor téglát kiemeltem. Most már a fejem is
bedughattam a mélyedésbe.
De mégsem ezt tettem. Elvettem a lámpát az asztalról, és rá-
tettem a réshez húzott székre. Egy másik széket pedig mellé rak-
tam. Most már igazán a tudomány legmagasabb ormáról tanul-
mányozhattam a lyukat. Leráztam magamról a mészport, a
lámpa alá raktam egy kazalnyi könyvet, úgy, hogy a fénye a mé-
lyedésbe essen, és akkor néztem bele a lyukba.
És ezt láttam:
A kincses üreg a falba vágott szabályos kockát alkotott. A mé-
lyedés hátsó fala sima és új volt, mintha csak éppen tegnap este
rakták volna be a tégláit, és hogy erősebb legyen, vassávokkal
pántolták meg. Az oldalfalait nem láttam meg nyomban, mivel
megcsalt a látásom: ahelyett, hogy rendszeresen tanulmányoz-
tam volna az előttem álló képet, a mélyedés fenekére irányult a
tekintetem, az pedig terítve volt pénzzel. Azonkívül egy nemes-
fémből készült csésze, és bármilyen különös, de egy vaskéz he-
vert a fenekén. Bizonyára egy páncél részlete. Vaskesztyű.
Felemeltem a kezet. A kéz nehéz volt, az ujjait könnyedén be-
hajtotta, hogy könnyebben tartsák a kardot vagy a dárdát, egé-
szen az alsókar közepéig volt meg, akárcsak a női kesztyű, és
még szíjak is voltak rajta, hogy jobban a kézhez erősíthessék,
amelyre a vaskesztyűt felölthették. A kesztyűt a székre helyez-
tem, és a csésze után nyúltam, és ekkor, meghökkentő esemény
következett.
Még egy pénzérme hullott a kezemre fentről. Egy meleg ezüst-
pénz. Mintha a rés mennyezetéről vált volna le. A kezem fejéről
legurult, és a pénzhalomra esett, és ekkor ismét felhangzott az
ismerős: csörr.
Valósággal sóbálvánnyá meredtem. Elerőtlenedtem. Közben
egészen elfeledtem, hogy éppen ezért másztam be a falba, mert
valami csörömpölt benne. És amikor megpillantottam a pénze-
ket, nyomban elfogadtam azt a gondolatot, hogy régi kincsre
bukkantam.
A lámpával a falmélyedés mennyezetére világítottam. A tető
fekete volt, ragyogó, nyílás rajta sehol, és tapintásra hűvös. Sem-
miféle pénzérme sem ragadhatott rá.
Vártam, hogy történik-e valami, de mivel semmi sem történt,
kikapartam a falmélyedésből a kincseket, s a székre raktam eze-
ket. És elaludtam, csak úgy széken üldögélve, miközben azon
töprengtem, hogy vajon reggel mindjárt a múzeumba menjek-e
el, vagy előbb arról győződjem-e meg, hogy értékre, vagy lim-
lomra bukkantam. Még kinevetnek.
Reggel, már magam sem tudom, hogy hogyan, de az ágyamon
feküdtem, és az ébresztőóra csörgése vert fel. Egy pillanatig
azon gyötrődtem, hogy eszembe idézzem, milyen meglepő dol-
goknak voltam is részese az éjszaka, és csak amikor megpillan-
tottam a falban ásító fekete lyukat, a padlón a vakolatkupacot, a
tapétarongyokat, és az összetört téglákat, csak akkor értettem
meg, hogy nem álmodtam az egészet, hanem valóban kincseket
fedeztem fel a saját szobám falában, és mi több, igen furcsa
összetételű kincset. De hogy a furcsasága miben rejlett, arra már
nem tudtam visszaemlékezni. Ekkor kopogtatott Kaplan nagy-
anyó, és megkérdezte, hogy nem vettem-e el a kését.
Majd jött a szokásos reggeli rohanás, mivelhogy a fürdőszobát
Kaplan nagyapó foglalta el, nekem meg eszembe jutott, hogy
kora reggel a főtechnológushoz kell mennem a tanácskozásra, és
azon okvetlenül ott kell lennem, meg az is, hogy a vajam elfo-
gyott, és Lina Grigorjevnától kell kunyerálnom… Az igaz, hogy
mielőtt elrohantam volna, még sikerült a lyuk elé tolnom a
könyvespolcot, néhány érmét zsebrevágtam, a táskámba pedig
beraktam a vaskesztyűt.
A tanácskozás alatt jószerével elfeledkeztem a leletemről, de
ahogy a tanácskozás véget ért, már ismét eszembe jutott. Oda-
mentem Mityinhez. Gyűjti a régi pénzeket. Megmutattam neki
az egyik érmét, és azt kérdeztem, hogy honnan, melyik ország-
ból való.
Mityin félrerakta az aktatáskáját, megsimogatta tar fejebúb-
ját, és azt mondta, hogy ez a pénz – semmiség. Majd azt kérdez-
te, hogy honnan szereztem. Biztosan a nagymamámtól, és ha te-
hetem, adjam oda neki. De hát ismerni kell Mityint. Mityin –
gyűjtő, és noha mindig azon panaszkodik, hogy már megint be-
csapták, saját maga szívesen ugrat be bárkit. Már azon, ahogyan
ezt az érmét tartotta és forgatta, látható volt, hogy ez a pénzecs-
ke nem közönséges darab.
– Nem fontos, hogy honnan szereztem – jelentettem ki. – Jó-
magamnak is kell.
– Most jut eszembe, hogy arra kértél, szerezzek neked egy egy-
kötetes Bulgakovot – mondotta Mityin. – Az igaz, hogy nincs
még egy példányom, de ha kívánod, odaadom neked a sajáto-
mat.
– Nem, nem – tiltakoztam. – Nincs az a pénz, amiért kicsalnám
tőled. Azt te el nem cseréled.
– Egyszerűen, értsd meg… – majd szemmel láthatóan megér-
tette, hogy átlátok rajta, mert ezt mondta: – Ez a pénz hiányzik a
gyűjteményemből. De nagyon kellene, bár biztos, hogy hamis.
– De miért lenne hamis? – kérdeztem.
– Mert olyan új. Látod, hogy milyen friss veretű. Mintha teg-
nap került volna ki a pénzverdéből.
 – Ahá – jegyeztem meg – Mintha éppen tegnap!… Én vertem.
Hogy hívják?
Mityin bánatosan vált meg az érmétől, és azt válaszolta:
– Je mok. Orosz je mok.
– De akkor miért van rajta ez a nem orosz ábrázat?
– Hosszú a magyarázat. De mégis nagy vonásokban elmon-
dom. Amikor még nem volt kellő mennyiségű saját rubelunk,
külföldi pénzeket, európai tallérokat vettünk. Ez még I. Péter
előtt volt, és orosz bélyeggel átbélyegeztük. Ezeket a pénzeket
nevezték je mkáknak. De most aztán mondd meg, hogy hol is
szerezted?
– Majd később, Jura – mondtam neki. – Később. Lehet, hogy ne-
ked is szerzek. Tehát azt mondtad, hogy I. Péter előtt.
– Igen.
Azt gondoltam, hogyha át is adom a múzeumnak a tárgyakat,
egy érmét azért meghagyok Mityin számára. Végül is a saját Bul-
gakovját akarja odaadni érte.
A laboratóriumban mintegy véletlenül kiraktam a vaskezet a
táskából.
A tréfa kedvéért. És azt mondtam a gyerekeknek, amikor cso-
dájára összefutottak:
– Már régen szükség lett volna rá. Nekem ugyan is túlságosan
lágy a szívem. De mostantól kezdve vaskezem lesz. Tehát kollé-
gák és kolleginák, ehhez tartsátok magatokat.
A kislányok kacagtak, míg Tartakovszkij megkérdezte:
– És az egész lovagot is el tudnád hozni?
– A lovagot? Tán holnap.
Ami igaz, igaz, azon a napon sehogyan sem ment a munkám.
Végül is nem álltam tovább, odamentem Uzjanovhoz, és arra
kértem, engedje meg, hogy ebéd után hazamenjek. Ígértem,
hogy majd ledolgozom, és magyaráztam, hogy nagyon szüksé-
ges hazamennem. És ő nyilván megértette, hogy valóban kell,
mert azt mondta: menj csak.
 Kulccsal nyitottam ajtót, nem csöngettem, és szinte besurran-
tam a szobámba. Az ajtómat is rázártam. Mért rémíteném meg
Kaplan nagyanyót? Ha véletlenül benyitna hozzám, holtra ijed-
ne. Azután elhúztam a könyvespolcot, és bepillantottam a rejte-
kembe. A rejtek ott volt, ahol hagytam. Tehát nem álmodtam az
egészet. Értsék meg, hiába volt a vaskéz a táskámban, azért
néha egyszerűen hihetetlennek tűntek a történtek. Már-már tu-
dathasadástól rettegtem. A mélyedésben sötét volt. Az ablakon
beáramló fény alig-alig jutott el odáig. Bekapcsoltam a lámpát,
és bedugtam. Elképedtem. Különböző dolgok hevertek a falmé-
lyedésben, amelyek reggel még nem voltak ott. Volt ott (kiemel-
tem őket, és ezért még arra is emlékszem, hogy milyen sorrend-
ben feküdtek) tőr hüvelyben, két vörös függőpecsétes iratte-
kercs, bilincsek, sisak, tintatartó (de az is lehet, hogy sótartó),
mindenféle díszek és egy pár szattyáncsizma. Most már nem ha-
sonlított holmi kincsre a gyűjtemény. Teljes képtelenség volt.
Valaki pimasz tréfát űzhet velem.
Álljon meg a menet, de miért lenne tréfa? Ki tréfálkozna így?
Kaplan nagyanyó? De hiszen éjszaka aludt, és egyébként is,
ahogy korosodott, úgy sorvadt el a humorérzéke. De akkor ki le-
hetne a szomszédok közül? Lehet, hogy mégiscsak megbolon-
dultam? De akkor Mityin is meghibbant, már pedig az józan em-
ber.
Megfogtam a csizmákat. Friss bőr szagát árasztották és enge-
delmesen hajlott a kezemben a száruk. Felpróbáltam a sisakot.
Csak nehezen tudtam felrakni. Súlyos volt, és igazi, nem a Mosz-
lm számára készülő, bádogutánzat. Így ültem – az idő tengeré-
nél – sisakosan, kezemben a csizmával. Vártam. Emlékezetem-
ben elvonultattam az éjszaka minden eseményét. A csöngő han-
got, és a falat ért ütést, a meleg pénzeket, a vaskesztyűt. Töp-
rengtem, de semmi okosra sem jutottam.
Azután teljesen összezavarva bedugtam a kezem a résbe, és
megtapogattam a falmélyedés tetejét. Olyan síkos volt és sötét,
mint egy tükör, amely az éjszaka mélységes sötétjét veri vissza.
Kiemeltem még néhány téglát, hogy kényelmesebben dolgoz-
hassak, és egy óra elteltével, a falmélyedés teljesen elvesztette
külső falát. A legaprólékosabban megnézhettem a mélyedést. A
hátsó fal vascsíkjai nem vasnak, hanem ugyanannak a fekete
anyagnak bizonyultak, mint a mennyezetet alkotó fekete tükrö-
ző olvadék. Az egyik oldalfalat fehér csíkok osztották négyzetek-
re. Az alján valamilyen vonal haladt, és a négyzetek között kes-
keny rések voltak. Elhatároztam, hogy közelebbről megismerke-
dek ezekkel a résekkel. Bedugtam a fejem a mélyedésbe, hogy
kényelmesebb legyen a munkám, és ekkor valami fejbe vágott,
de olyan erővel, hogy közel álltam az agyrázkódáshoz. Kihúztam
a fejem. Az orrom hegyét alaposan megütve egy enyhén hajlott
markolatú régimódi pisztoly zuhant a mélyedés fenekére. Fel-
néztem. A mennyezet ugyanolyan sima és fekete volt, mint ko-
rábban. Pokoli dolog. Az ember azért él meg huszonhat évet a
szovjet hatalom idején, hogy a saját tapasztalatán győződjék
meg arról, hogy mégiscsak vannak túlvilági erők!?
De ha még sincsenek? – világosodott meg az agyam hirtelen,
míg a pisztolyt forgattam. Ha ennek a pokoli ügynek mégiscsak
van valami magyarázata? De akkor mi lehet az?
Mire emlékeztet ez az egész? – töprengtem a mélyedés feketén
ásító száját bámulva. Mire emlékeztet az általam ismert dolgok
közül? Ugyanis elhatároztam, hogy analógiák alapján keresek
magyarázatot e rejtélyre.
Sokáig töprengtem, vagy húsz percig. És ekkor váratlanul
eszembe jutott, hogy mire is hasonlít. Egy postaládára. Igen, a
legközönségesebb postaládára. A postaládába egy nyíláson át
bedugják a levelet és keresztkötéses újságokat. Gyerünk tovább.
Ha ez sajátos postaláda, az annyit jelent, hogy kell olyan nyílás-
nak is lennie, amin a címzett megkapja a küldeményeket. És eb-
ben rejlik a titok megfejtése. Nem volt ilyen nyílás. Hiszen, amíg
nem bontottam meg a falat, a ládának nem volt kimeneti nyílá-
sa. Ami belehullott, az ott is maradt.
Nézzük meg ezt a kérdést egy másik oldalról. Ki és mit dob
ebbe a postaládába? Hogy ki, az még nem ismeretes. De hogy
mit, azt már tudom. Mindenféle I. Péter kora előtti orosz tárgya-
kat. Honnan veszik? A múzeumból? Lopják? Ez aligha valószínű.
És harmadszor. Ebbe a ládába a tegnapi éjszakáig senki sem-
mit sem rakott. Most pedig raknak. Ha ez korábban is megtör-
tént – az utolsó húsz év folyamán – akkor valamiféle zörgést
csak hallottam volna. Vagy meghallotta volna a mama. Olyan
füle volt, akár a hiúznak. Tehát a láda csak tegnap kezdett dol-
gozni. De hát lehetséges ez?
És ekkor egy egészen eszeveszett gondolatom támadt, amit
csak azzal magyarázhatok, hogy teljesen őrült szituációba ke-
rültem.
Tehát van egy postaláda a lakásomban, amelynek nincs kijá-
rati nyílása. Ebbe a ládába igen ódon, nagyon távoli időkből
származó tárgyakat dobálnak. És egészen a mai napig nem
használták.
De ha ma nincs is nyílása, valamikor volt? Megértenek? Akkor,
amikor ezeket a holmikat belerakták. Háromszáz évvel ezelőtt.
Akkor ez a ház még újdonatúj volt. És ha meglesz ez a nyílás ak-
kor, amikor a holmikat ki kell emelni? A jövőben. Száz év múlva.
Vagy kétszáz év elteltével. Amikor olyan emberek élnek, akik ké-
pesek lesznek néhány századot utazni a múltba.
Ha ennek az eszeveszett gondolatmenetnek van valami értel-
me, akkor érthetővé kezd válni az is, hogy miért csak tegnap
kezdtek megjelenni benne ezek a holmik. Nem azért, mert a láda
csak tegnap kezdett dolgozni, hanem azért, mert tegnap romlott
el. Igen, elromlott, eltört. A „múlt-jövendő” vonal egyik tran-
zisztora tönkrement. És vonalszakadás történt. De az is lehet,
hogy átütődött a szigetelés – és még mi minden történhetett. És
most az én szobámba, az én időmre kezdenek hullani azok a tár-
gyak, amelyeket a jövő régészei a távoli múltból szereztek be.
Megtetszett ez a gondolat. De milyen szerepet játszhatok én
ebben a történetben? Hívjam ki a villanyszerelőt, hogy megnéz-
ze a falmélyedést? Hogy aztán a bolondokházába küldjenek? Fel-
használni és kihasználni a vonalhiba gyümölcseit, mások mun-
kájának termését betakarítani? Kicsikarni Mityintől az egész
könyvtárát? Ez butaság lenne!!
Az égő lámpát beraktam a nyílásba, és a zsebkendőmmel letö-
röltem az oldalfalat. Azután ujjaimmal végigtapogattam, és az
oldalfal, meg a fenék közti keskeny résbe beszorítottam Kaplan
nagyanyó késének a hegyét, ezt ugyanis ismét elhoztam a kony-
hából. Óvatosan dolgoztam, mert féltem, hogy teljesen elron-
tom a gépezetet. És – előfordul ilyen ritka szerencse – a fal hirte-
len engedett, és kinyílt. Mögötte ott volt a vezérlőfal, és minden
nyomban világossá vált. Igazam volt.
A fal közepét az időskála foglalta el. Fénylő pontok suhantak a
skála mentén. Az egyikük, amely az 1667. év közelében volt,
sokkal fényesebben ragyogott a többinél és éppen itt állt a muta-
tó. A skála a 2056-os dátumnál ért véget.
Lent – vastag összefonódott vezetékek és mindenféle szerke-
zetek, egy sor, számomra még ismeretlen szerepű gomb. Az
1667. évnél levő pont hirtelen még jobban felfénylett, és ebben
a pillanatban úgy tűnt, hogy valami zúgást hallok. Már tudtam,
hogy ez mit jelenthet, és félrekaptam a fejem. Egy bőrkötéses,
kapcsos, kisebb formátumú könyv zuhant alá, és csattanva hup-
pant a nyílás fenekére. Még azt is sikerült meg gyelnem, hogy
amikor belehullott, a mennyezeten egy pontosan akkora nyílás
jelent meg, mint amekkora a könyv volt. Minden világos. Kita-
láltam. Egy pillanatra vörös fénnyel felvillant az 1967-es szám.
A végállomás lámpája azonban nem gyulladt ki. Az már nyil-
vánvaló, hogy a vonaltörést még nem vették észre, és folytatták
a hiábavaló munkát. Képzeljék el, hogy ott 2056-ban egy egész
Tudományos Kutatóintézet azon töri a fejét ennél a nyílásnál,
hogy miért is nem érkeznek a mintadarabok. Jobb lesz megnéz-
ni, gondoltam. Hogy adjam tudtukra? Lehetséges, hogy nem is
látják a beprogramozott 1967-et? Aztán fogtam a csavarhúzót,
és kezdtem vizsgálni az érintkezéseket. Vagy két óra alatt min-
det megnéztem. Hiszen majdnem vaktában kellett dolgoznom.
Nem ismertem ki magam a működési sémában, és azon tűnőd-
tem közben, hogy milyen érdekes lenne eljutni a jövőbe, és meg-
tudni, hogy az emberek hogyan élnek ott, és hogy sikerült-e ne-
kem valami értelmeset is tennem, és hogy mi lesz a halálom
oka. Azután arra gondoltam, hogy ez az egész butaság, de az bi-
zonyos, hogy az élet ott nem lehet nagyon rossz, ha a régészeik
az 1667-es évben dolgoznak, és az utódainknak jut idejük ilyen
expedíciókra. És még arra is gondoltam: nem is lenne olyan
rossz kirándulni a múltba. És elmenni, például Alekszandr
Csernyajev íróhoz, és megtudni, hogyan szándékozta befejezni a
regényét.
Végül felfedeztem a törést. Joguk van arra, hogy ne higgyenek
nekem. Már miért is ne. A szakadt vonalat mindenesetre átte-
kertem sztaniollal. Forrasztópákám nem volt, és elhatároztam,
hogy megnézem, mi is történik ezután. Nagyon büszke voltam
magamra, hogy lám, mégiscsak sikerült megtalálnom ezt az ör-
dög a kontaktust. És ekkor ismét felgyulladt az 1667-es év lám-
pája, és ismét hallottam a halk zúgó dudálást a fejem fölött. De
semmi sem hullott alá, csak éppen kigyulladt a második lámpa,
de nem az én évemet jelző, hanem a 2056-ost. Minden rendben.
A küldeményüket megkapták. Nyugodtan alhatok.
A székre huppantam, és csak most éreztem, hogy mennyire el-
fáradtam, és csak most ocsúdtam rá, hogy már besötétedett. És
hogy magam sem igen hiszek abban, ami történt. És nem tu-
dom, hogy azokat a holmikat, amelyek nálam halmozódtak fel,
és itt henteregnek körülöttem, hogyan juttassam el a címzettek-
hez.
 Ekkor kopogtak az ajtón.
– Ki az? – kérdeztem.
– Téged keresnek – morogta Kaplan nagyanyó. – Nem hallot-
tad a csengőt? Nekem kell ajtót nyitnom a vendégednek? És is-
mét elhurcoltad a késem?
Odaléptem az ajtóhoz, és azt mondtam.
– Majd később visszaadom a kést. Ne haragudjon.
Igazán jólelkű öregasszony. Csak szeret zsémbelni. Az már a
korral jár.
Az ajtóban egy negyvenes ember állt, kék munkaruhában, ke-
zében kis ko erral.
– Engem keres? – kérdeztem.
– Igen. Önt. Szabad?
– Tessék – invitáltam, és csak ekkor jutott eszembe, hogy nem
szabadna beengednem senkit.
– Várjon egy pillanatra – mondtam, becsapva orra előtt az aj-
tót, és sietve helyére toltam a könyvespolcot.
– Elnézést kérek – motyogtam, amikor beengedtem – javítás
van nálam, és ezért fogadom ilyen rendetlenségben.
– Ugyan, szóra sem érdemes – nyugtatott, becsukva maga
után az ajtót.
És nyomban észrevette a téglákat a padlón, majd így szólt:
– A Történelmi Múzeum képviselője vagyok. Jelentést kaptunk
arról, hogy nagy értékű kincset talált, és szeretnénk megismer-
kedni az anyagával.
Az embernek a beszédében és ahogyan a ko ert tartotta, volt
valami, mások számára észrevehetetlen, de az én számomra
megérthető, mivel behatoltam az idő titkába, ami azt sugallta,
hogy ez az ember nem a múzeumból jött.
– Már mindent rendbe hoztam – jelentettem ki.
– Mit hozott rendbe?
– A maguk postaládáját.
 Eltoltam a polcot, és odavezettem a nyíláshoz. Megmutattam
neki az érintkezést, és magyarázni kezdtem.
– Forrasztópákám sajnos nem volt, ezért sztaniollal kellett kö-
rültekernem.
És ekkor kigyulladt az 1667. év lámpája, és ő már tudta, hogy
én mindent tudok.
– No ha már így van – mondotta, – beszélje el, hogy mi is volt.
Amennyire meg gyeltem, ön tud hallgatni. Ez nagyon fontos.
– Igen, fontos. És hallgatni is fogok. Csak vigye magával a töb-
bi holmit is. Azokkal semmit sem tudok kezdeni.
A 2056-ból való postás-szerelő megforrasztotta az érintkezést,
átszállította a holmikat a jövőbe, és utána befalaztuk a lyukat a
falon, úgy, hogy még én sem tudtam kitalálni, hogy hol is lehe-
tett. És nagyon megköszönte nekem, amit tettem, és kicsit cso-
dálkozott is remek felfogóképességemen, de amikor arról kér-
deztem, hogy száz év múlva hogyan is lesz, megtagadta a vá-
laszadást, és azt mondta, hogy azt már magam is kitalálhattam
volna, hogy ilyenfajta felvilágosításokat nem adhat.
Azután megkérdezte, hogy mit is szeretnék. Azt, mondtam,
köszönöm, semmit.
– Tehát nincs semmi kérése? – kérdezte, megfogva a kisko er
fülét.
És ekkor eszembe jutott, hogy azért mégis lenne egy kérésem.
– Mondja csak, a legkülönbözőbb években járnak a maguk em-
berei.
– Húsz év előttiben is?
– Abban is. Csak éppen, magától értetődik, hogy a legnagyobb
elővigyázatossággal. Erről senki sem tud.
– És a háború, meg a blokád idején járt valaki Leningrádban
is?
– Természetesen.
– Akkor teljesítsék egy kérésem. Egy küldeményt szeretnék el-
juttatni oda.
 – De ez lehetetlen.
– Azt mondta, hogy teljesítik a kérésemet.
– Mi lenne a küldemény?
– Várjon csak egy pillanatot – kértem, és kirohantam a kony-
hába. Ott fogtam két doboz kondenzált tejet és fél kiló vajat,
Kaplan nagyanyóét, a jégszekrényből és egy zacskó cukrot, két
kilónyit. Az egészet Lina Grigorjevna nagy műanyag zsákjába
dugtam, és visszaszaladtam a szobámba. A jövőből jött vendé-
gem felsöpörte a padlót.
– Ez az – mondtam. – Ezt önöknek 1942 telén, január hónap-
ban kell átadniuk Csernyajev írónak, Alekszandr Csernyajevnek.
Az önök emberei biztosan ismerik. A címét meg lehet találni. Ja-
nuár végén éhen halt. Pedig csak két hétig kellett volna még ki-
tartania, mert két héttel később felkeresték a rádiótól. És ne
merje megtagadni. Csernyajev élete utolsó napjáig írta a regé-
nyét…
– De értse meg – szabadkozott a vendég, – Ez lehetetlen. Ha
Csernyajev életben marad, az lehetséges, hogy megváltoztatja a
történelem menetét.
– Nem változtatja… – mondottam meggyőződéssel. – Ha így
féltik a múltat, akkor nem hoznának el dolgokat a XVII. század-
ból.
Ezt ösztönösen vágtam oda, a vendég pedig elmosolyodott.
– Nem dönthetek ilyen kérdésekben – felelte. – De a külde-
ményt magammal viszem. Csak tépje le a papírt a konzerves do-
bozokról. Akkor olyasmi nem volt Leningrádban. Megbeszélem
a mi időnkben. Még egyszer nagyon köszönöm. Köszönöm. Le-
het, hogy még találkozunk.
És elment. Mintha soha nem lett volna itt. Az a kísértésem tá-
madt, hogy ismét letépjem a tapétát, és belenézzek a falfülkébe.
De tudtam, hogy soha nem teszem meg. És ő ugyancsak tudta
ezt, különben nem keresett volna fel.
 Másnap két ottfelejtett érmét találtam a zsebemben. Az egyi-
ket odaajándékoztam Mityinnek, a másikat megtartottam emlé-
kül. Mityin pedig elhozta az egykötetes Bulgakovot, ahogyan
megígérte, majd hozzátette:
– Nézd csak, egy irodalmi memoirt találtam otthon. Csernya-
jevről van benne egy visszaemlékezés. Érdekel?
Azt mondtam, hogy természetesen. Már azt gondoltam, hogy
nem hallgattak meg, és nem adták át az öregnek a küldeménye-
met. Természetesen szamárságot akartam. Hiszen az író nagy
példányszámban megjelent életrajzában az áll, hogy 1942-ben
halt meg. Még ki is nevettem magam. Én aztán kiváló elméleti
tudós lennék.
Tegnap este elolvastam a Csernyajevről szóló cikket. Elmon-
dotta, hogy miként élt Leningrádban az ostrom alatt, hogyan
dolgozott, sőt azt is, hogy még a frontot is felkereste, és felolva-
sott a katonáknak. És a cikket a következő meglepő közlés zárta.
Ha akarják hiszik, ha nem, hát, nem:
„Télen, úgy tűnik, hogy januárban, felkerestem Csernyajevot.
Alekszandr Grigorjevics nagyon gyenge volt, és csak kínnal tu-
dott járni. Beszélgettünk a fronthelyzetről, az ostromról, és vá-
ratlanul azt mondta nekem:
– Különös história történt velem. A napokban egy küldeményt
kaptam.
– Milyet? – kérdeztem. – Hiszen ostromgyűrűben vagyunk.
– Nem tudom, hogy kitől, a küldője ismeretlen. Kondenzált tej,
cukor volt benne.
– Erre igazán nagy szüksége van – mondottam.
Ő azonban így felelt:
– És a gyermekeknek nincs rá szükségük? Én már öregember
vagyok, látnád csak a szomszéd lakásban az apróságokat. Azok-
nak még élni, élniük kell.
– Nekik adta a küldeményt.
 – És ön, atalember, hogyan tett volna az én helyemben? –
kérdezte Csernyajev, és szégyellni kezdtem magam, hogy még
csak fel is tettem ezt a kérdést.”
Ötször is elolvastam e sorokat, magam is kitalálhattam volna,
hogyha ez az öregember ilyen küldeményt kap, akkor nem fogja
titokban iszogatni a tejecskét. Nem ilyen öreg volt az…
De ami igazán különös: ez az irodalmi visszaemlékezés kötet
1961-ben jelent meg, vagyis hét éve.

(Kirill Bulicsov írása nyomán:

„Znanyije Szila”)
 Robert SHECKLEY:

DIPLOMÁCIAI SÉRTHETETLENSÉG

A követ egyáltalán nem volt fenyegető jelenség. Középtermetű,

karcsú fér . Szolid, barna tweedöltönyt viselt (a külügyminisz-
térium ajándéka). Tekintete közönyös, arcvonásai nomak.
„Ember, az ördögbe is, ember” – morfondírozott Sarsy ezredes,
miközben savószínű szemének szenvtelen pillantása valósággal
rátapadt a jövevényre.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte mosolyogva a követ.
– Az elnök megbízott, hogy foglalkozzam az ön ügyével – felel-
te Sarsy. – Tanulmányoztam Durrig professzor jelentését – bó-
lintott kísérője felé –, de szeretnék mindennel első forrásból is
megismerkedni.
– Ez egészen természetes – helyeselt a jövevény, és rágyújtott.
A kérelem szemmel láthatóan őszinte örömet okozott a fér nek.
Érdekes – gondolta Sarsy. – Hiszen már egy hete is eltelt, hogy a
követ leszállt, és az ország vezető tudósai annyit nyaggathatták,
úgy kifacsarhatták, mint a citromot.
– A Galaxis felét átfogó birodalom képviselőjeként, hullámkö-
veteként érkeztem – kezdte a jövevény. – Üdvözletet hoztam
önöknek népemtől, és azt a felhívást, hogy lépjenek be a csillag-
közi közösségbe.
– Ezt tudom – válaszolta Sarsy –, de tudósaink egyikének olyan
benyomása támadt, hogy ez nem felhívás, hanem követelés.
– A közösségbe be kell kapcsolódniuk – mondotta a követ. –
Akár akarják, akár nem.
– Hogyan kerestek ki bennünket? – érdeklődött Sarsy.
– Minden hullámkövet a kozmosznak egy-egy még átkutatat-
lan részéhez kapcsolódik. Ennek a kvadrátnak minden csillag-
rendszerét áttapogatja, lakott bolygót keresve. Minden bolygót
megvizsgálunk, hogy megtaláljuk az értelmes életet hordozó
bolygókat. Amint ismeretes, az értelmes élet ritka jelenség a Ga-
laxisban.
Sarsy bólintott, noha erről eddig egyáltalán nem volt tudomá-
sa.
– Ha megtalálunk egy bolygót, amelyet értelmes lények lak-
nak, arra leszállunk, úgy, ahogyan azt én is tettem, és előkészít-
jük a közösségünkbe való bekapcsolódásra a lakosait.
– És a népe, honnan tudja meg, hogy ön értelmes életet fede-
zett fel? – érdeklődött Sarsy.
– A hullámkövet szervezetében ott van a bemontírozott adó is
– magyarázta a jövevény. – Nyomban bekapcsolódik, ahogyan
egy lakott bolygóra jutunk. Nyomban megindul olyan jelek ára-
data a Kozmoszba, amelyek néhány ezer fényév távolságból is
vehetők. Amint a jelzéseket felfogják, megszervezik a kolonizá-
torosztagot, amely elindul a bolygóra.
Gondosan a hamutartóba verte cigarettáját.
– Ennek az eljárási módnak nyilvánvaló előnyei vannak a fel-
derítőkből és gyarmatosítókból összeállított komplexosztag ki-
küldéséhez képest. Ráadásul azért is hasznos, mert szükségte-
lenné teszi, hogy túlságosan is nagy erőket kelljen nem gyümöl-
csöző kutatásokra ráállítani, olyanokra, amelyek évtizedekig is
elnyúlhatnak.
– Megértettem. – Sarsy tekintete változatlanul közönyös volt –
Beszéljen részletesebben ezekről a jelzésekről.
– A részletekkel nem megy semmire. A földi technikai mód-
szerekkel foghatatlanok, és következésképpen elnyomhatatla-
nok. Az adás szakadatlanul folyik, amíg élek.
Durrig zihálva sandított Sarsyra.
– De ha ön megszakítja az adást, akkor nincsenek jelek, nincs
mit venniük – szakította félbe a követet Sarsy –, akkor bolygón-
kat sohasem találják meg.
 – Amíg újból nem kezdik vizsgálni a szektorukat, nem találják
meg – helyeselt a diplomata.
– Remek. Mint az Egyesült Államok elnökének teljhatalmú
megbízottja, arra kérem, hogy szakítsa meg az adást. Nem kívá-
nunk birodalmuk tagjai közé lépni.
– Nagyon sajnálom – a követ vállat vont. Bizonyára már sok-
szor volt része hasonló tárgyalásokban sok-sok más bolygón. –
De semmiben sem tudok segítségükre lenni.
A követ felállt.
– Tehát nem szünteti be?
– Nem tudom. Viszont kidolgozok egy lozó át, kimondottan
az önök számára. Mint követ köteles vagyok a lehetőség végső
határaiig enyhíteni a pszichológiai csapást. Az új lozó a meg-
világosít önök számára mindent…
Sarsy előrántotta pisztolyát. Nyolc golyót eresztett a követ fe-
jébe, törzsébe. A követ eltűnt.
Sarsy összenézett Durriggal. Az a kísértetekről motyogott va-
lamit. És ekkor a követ ismét megjelent.
– Úgy vélik, hogy ilyen könnyű a megoldás? – kérdezte. – Mi,
követek, akarva-akaratlanul diplomáciai sérthetetlenséggel ren-
delkezünk. – Ujjával közben megérintette a fal egyik golyóütötte
sebét. – Nincs hatalmukban az elpusztításom. Nem tudnak
megölni. Minden jót, uraim – fejezte be magyarázatait.
Durrig és Sarsy visszatértek a parancsnoki állásba.
– Reméljük, Malley, mindent látott? – kérdezte Sarsy ezredes.
A cingár pszichiáter szomorúan bólintott.
– Láttam, és lmre is vettem.
Sarsy odalépett a képernyőkhöz. (A követ számára sebtében
összeütöttek egy szállást, miután az leszállt, és átadta a meghí-
vást. A szállás falát kibélelték ólommal és acéllal, s degeszre
tömték televíziós kamerákkal, lmfelvevőkkel, magnetofonok-
kal, és ég tudja, hogy még mi mindennel.)
 A követ az asztalnál ült. És valamit írt a táskaírógépen. Ezzel is
az Egyesült Államok kormányzata ajándékozta meg.
– Hej, Harrison! – kiáltott Sarsy. – Ideje nekikezdeni a 2. terv
végrehajtásának.
A szomszéd szobából belépett Harrison. Módszeresen felül-
vizsgálta a manométerek mutatta értékeket, szabályozta a ve-
zérlést, és Sarsyra nézett.
– Indítsak? – kérdezte.
– Indítson! – parancsolta Sarsy, mereven a képernyőre nézve.
Harrison megnyomott egy gombot, és a követ szobájának rej-
tett réseiből lángnyelvek csaptak elő.
A szoba valósággal kohóvá változott. Sarsy kivárt még két per-
cet, aztán jelt adott Harrisonnak, mire az másik gombot nyo-
mott meg. A lángok eltűntek.
A követ ismét megjelent az íróasztalnál, és csalódottan nézte
az írógép maradványait. A követen nyoma sem volt a perzselő-
désnek.
– Kaphatnék egy másik írógépet? – fordult az egyik hallatlan
gonddal álcázott televíziókamera felé.
Azután leült alaposan megszenesedett karosszékébe, és egy
pillanattal később már jóízűen szundikált.
– Ideje összehívni a haditanácsot – jelentette ki Sarsy.
Malley egy székre telepedett Harrison leült, pipára gyújtott, és
tempósan szívni kezdte.
– Tehát – kezdte Sarsy – a kormányzat mindent a mi vállunkra
rakott. A követet meg kell semmisíteni, különben a Föld térdre
kényszerül. Én vagyok a felelős az elpusztításáért. – Sarsy kény-
szeredetten elvigyorodott. – Az biztos, hogy fent senkinek sincs
ínyére, hogy ő legyen a felelős a sikertelenségért. Én pedig önö-
ket hármukat választottam ki segítőtársaimul. Mindent megka-
punk, amit kívánunk, minden segítséget, bármilyen konzul-
tánst. No és most – van valami elgondolás?
– Tán fogjunk bele a hármas tervbe? – kezdte Harrison.
 – Rákerül a sor – mondotta Sarsy. – De a véleményem szerint
hatástalan lesz.
– Szerintem is – helyeselt Durrig. – Hiszen még azt sem tudjuk,
hogy hogyan védekezik, ha veszélybe kerül.
– Márpedig ez elsőrendű kérdés. Malley, használja fel mind-
azokat az adatokat, amikkel rendelkezünk, és adjon utasítást,
hogy a Darichmann-analizátorba az összeset bevezessék. De hi-
szen tudja, hogy milyen információra van szükségünk? „Milyen
sajátossága van X-nek, ha X képes erre meg erre?”
– Parancsára – csattintotta meg bokáját Malley, és eltávozott.
– Harrison – fordult Sarsy a mérnökhöz – mindent előkészítet-
tek a 3. terv végrehajtásához?
– Természetesen.
– Kipróbáljuk.
Sarsy gondosan gyűjtötte össze törzskarát. Az első kiválasz-
tottja Harrison volt. A kemény, nehezen kimozdítható, örökké
mogorva tervező arról volt híres, hogy bármit képes megtervez-
ni és megkonstruálni, amiről legalább homályos elképzelései
voltak, amiről sejtette, hogy miként kellene működnie, ha egy-
szer összeszerelik.
Malley pedig a legjobb pszichiáter volt, akit Sarsy csak ismert.
Durrig – zikus-matematikus, de nyugtalan, kíváncsi agya
más tudományterületeken is a legérdekesebb elméleteket szül-
te. Egyébként Durrig volt az egyetlen négyőjük közül, aki a kö-
vet iránt mint intellektuális probléma iránt érdeklődött.
– Kész! – jelentette Harrison.
– Kitűnő. Indítson!
A követ szobájába kemény gamma-sugárzás áradata zúdult be
zajtalanul. Halálos veszéllyel fenyegetett minden élőt. A szoba
azonban üres volt.
– Elég!… – Sarsy egy kis idő elteltével megálljt parancsolt. –
Egy elefántcsorda elpusztítására is elégséges volt ez a dózis.
 A követ öt órán át láthatatlan volt, amíg a radioaktív sugárzás
erőssége gyengülni nem kezdett. És ekkor ismét megjelent a
szobában.
– Nagyon várom az írógépet – emlékeztette Sarsyt korábbi ké-
résére.
– Az analizátor erre az eredményre jutott – Malley egy papír-
halmazt adott át Sarsynek. – A röviden megformulázott végső
következtetés a következő:
Sarsy hangosan felolvasta: „A legegyszerűbb módja az ezzel
vagy azzal a konkrét fegyverrel szembeni védekezésnek, ezzé
vagy azzá a konkrét fegyverré válni.”
– Remek – jegyezte meg Harrison. – De mit is jelent mindez?
– Azt jelenti – magyarázta Durrig –, hogy amikor tűzzel fenye-
getjük a követet, maga is tűzzé alakul. Amikor rálövünk, golyó-
vá lesz, és így folytatódik ez mindaddig, amíg a veszély el nem
múlik, akkor visszaalakítja magát előbbi alakjába.
Durrig elvette Sarsytől a papírlapokat, és lapozgatni kezdett
bennük.
– Hm… Ez nem végleges, de teljesen meggyőző. Minden más
védelmi elv megköveteli a fegyver előzetes ismeretét, azután az
értékelését, majd olyan ellenintézkedések megtételét, amelyek
megfelelnek a fegyver potenciális lehetőségeinek. A követ vé-
delmi rendszere sokkol veszélytelenebb, és pillanatszerűen mű-
ködik. Nincs szüksége a fegyver megismerésére. Minden való-
színűség szerint valami módon azonosul a teste azzal, ami fe-
nyegeti.
– Van lehetősége és eszköze az ilyen védelmi rendszer áttöré-
sének? – kérdezte Sarsy.
– Az analizátor egyértelműen arra a következtetésre jutott,
hogyha a hipotézise helyes, akkor nincs ilyen eszköz – válaszolta
elkomorultan Malley.
A következő napokon minden elképzelhető formában és
összetételben zúdult a halál a követre. Hajítófegyvereket vetet-
tek be ellene, kezdve a szakócától, végezve a legmodernebb
atomgránátokon, savakba merítették, mérges gázokkal fojtogat-
ták. A követ lozo kus nyugalommal rántott egyet a vállán, és a
soron következő új írógépen folytatta a gépelést. Egyetlen karco-
lás sem látszott a követen, noha a szállása olyan látványt nyúj-
tott, mintha félévszázadon át részegek duhajkodtak volna ben-
ne, de megszakítás nélkül.
Eltelt egy hét, és a követet, anélkül, hogy tiltakozott volna el-
lene, áttelepítették egy új, sokkal szilárdabb és megbízhatóbban
épített kamrába. A régibe senki sem mert belépni, aki mégis
megpróbált volna, azt is visszariasztották az ott hemzsegő ve-
szélyes mikroorganizmusok és az intenzív radioaktivitás.
A követ újra csak folytatta munkáját az írógépen.
– Beszéljünk vele – javasolta másnap Durrig. Sarsy beleegye-
zett. Már minden elképzelhető kivégzési módot végigpróbáltak.
– Lépjenek be, uraim – invitálta őket a követ olyan örvendező-
en, hogy Sarsy kezdte rosszul érezni magát. – Sajnos, nincs sem-
mi, amivel megkínálhatnám önöket. Már tíz napja nem látnak el
sem étellel, sem itallal. Bosszantó ez a gyelmetlenség. Meg kell
mondanom, természetesen ez engem nem idegesít, nem zavar.
– Örülök, hogy ezt hallhatom – nyögte ki Sarsy. Aki a követre
nézett, az nem is sejthette, hogy a földi irtószereknek és pusztító
eszközöknek milyen hallatlan nyomását volt kénytelen a leg-
utóbbi időkig elhárítani. Ellenkezőleg, azt gondolhatta volna az
ember, hogy Sarsy és munkatársai szenvedték el mindezt a kín-
zatást.
– No, a védelmi rendszere, az igen – jelentette ki elismerő, ba-
rátságos dicsérettel Malley.
– Örülök, hogy tetszik önnek.
– És ha kérjük, azt is elárulná, hogy milyen elven működik? –
tette fel „naivan” a kérdést Durrig.
– Hát nem tudja?
– Úgy gondolom, hogy tudom. Azzá válik, ami fenyegeti. Igaz?
 – Tökéletesen igaz – erősítette meg a követ. – Amint látják,
semmit sem titkolok.
– Elfogadna valamit az adás abbahagyásáért? Hálánk jeléül
adnánk – magyarázta Sarsy.
– Ez valami megvesztegetés?
– Éppen az – helyeselt Sarsy. – Bármit, amit…
– Nem – szakította félbe a követ.
– Legyen okos – ágált Harrison. – De hiszen nem akar háborút
kirobbantani, igaz? A földi államok megegyezést kötöttek ön el-
len. Felfegyverkeztünk…
– Mivel?
– Atombombákkal – felelte Malley. – Hidrogén bombákkal.
Mi…
– Csak hajítsák le rám nyugodtan a bombákat – szakította fél-
be a követ. – Nem károsít engem. Miért gondolják, hogy az ilyes-
mik bajt okozhatnak a népemnek?
Mind a négyen elhallgattak. A kérdésnek ezt az oldalát még
nem vizsgálták.
– Valamely civilizációnak igazi mértékegysége és mértéke egy
háború vezetésének a színvonala. Az első szakasz – a legegysze-
rűbb pusztító eszközök használata. A második stádium – a mo-
lekuláris szintű anyagok uralása, önök már a harmadik szakasz-
hoz közelednek, noha még nagyon messze vannak attól, hogy az
atomi és a szubatomáris erőket teljességgel ellenőrizni tudják. –
Elbűvölően mosolygott. – Az enyéim már az ötödik szakasz csú-
csa felé tartanak.
– Ez milyen szakasz? – kíváncsiskodott Durrig.
– Majd meglátják – jelentette ki a követ. – De lehet, hogy önö-
ket az érdekli, mennyire tipikusak a képességeim a velem egy
népbeliekre? Biztosíthatom önöket, hogy egyáltalán nem tipi-
kusak. Azért, hogy képes legyek úgy megbirkózni a feladatom-
mal, hogy közben ne lépjem túl a teljhatalmam adta határokat,
némi korlátozásokkal látták el a szervezetemet, melyek csak a
passzív cselekvést engedélyezik.
– Miért? – kérdezte Durrig.
– Ha azon hirtelenében aktív cselekedeteket hajtanék végre,
porrá zúznám a bolygójukat. És egyáltalában is, a bolygók rend-
szerint sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak a számukra java-
solt lozó a iránt. Biztosíthatom önöket, ez a lozó a nagyon,
megkönnyíti az átépülést. – És ezzel látogatóinak átnyújtotta
szorgos gépelésének eredményét: egy papírköteget.
– Talán átlapoznák?
Durrig átvette a papírköteget, és zsebre vágta.
– Ha találunk rá időt.
– Szeretném, ha érdeklődnének – mondotta kérlelően a követ.
– Miért ilyen makacsak, miért nem engednek?
– Az istenit – fakadt ki Malley, amikor visszatértek a parancs-
noki állásba. – Még nem próbáltunk ki mindent. Vessük harcba a
pszichológiát?
– Ha kell, a fekete mágiát is – helyeselt Sarsy. – És mire gon-
dolt?
– Amennyire fel tudom fogni – magyarázta Malley –, a követ
pillanatszerűen reagál mindenféle veszedelemre. – Hibátlanul
működő védelmi re exe van. Gyerünk, és próbálkozzunk meg
valami olyasmivel, amire ez a re ex nem terjed ki.
– Például? – mondotta Sarsy.
– Például a hipnózissal. Lehet, hogy kigondolhatunk valamit.
– Tegye – adta beleegyezését Sarsy. – Kísérelje meg, bármi
áron.
A követ szobájába parányi mennyiségű hipnotizáló hatású
gázt árasztottak be, és Sarsy, Malley, valamint Durrig a tv-képer-
nyő előtt álltak. Ezzel egyidejűleg a követ karosszékét nagy erejű
elektromos impulzus érte.
– Ez csak azért, hogy eltereljük a gyelmét – kommentálta
Malley.
 A követ, mielőtt az elektromos áram megüthette volna eltűnt,
de hamarosan ismét megjelent a karosszékben.
Egy kis idő telt el csendes olvasásban, majd félretette a köny-
vet, s a kopár szobafalra meredt.
– Milyen különös – szólalt meg hangosan. – Alfern halott. Jó
barátom… buta véletlen. Nem sikerült az útja. Halálra ítélt volt.
Az útjában ott rejtőzött… De ilyesmivel ritkán lehet találkozni.
– Hangosan gondolkodik – suttogta Malley. – Elszólja magát.
Lehetséges, hogy a barátjával történtek nem mennek ki a fejé-
ből.
– Természetesen – folytatta a követ. – Alfernnek valamikor el
kellett pusztulnia. A halhatatlanság még elérhetetlen. De ilyen
halállal… és nem volt védelem. Káosz rejtőzött… Valami, ami
öröktől várt a maga pillanatára. Noha az elrendeződés törvénye
mindezt megfékezi, keretek közé szorítja, elsimítja.
A követ felugrott, elsápadt, látszott, hogy valamire vissza akar
emlékezni. Majd elnevette magát.
– Nagyon szellemes ötlet. Ilyen tréfát először és utoljára űz-
hettek velem. De uraim, ez sem szolgált önöknek semmivel. Én
magam sem tudom, hogy mivel is lehetne legyőzni engem… a
követ ismét leült a karosszékbe, és mosolygott. Ki tudja min?
– Azt mutatta meg, amit kívántunk! – ujjongott Durrig – van
Achilles-sarka. Amitől a barátja, Alfern elpusztult, ugyanattól ő
is elpusztul.
– Valamitől a kozmoszban – emlékeztette Sarsy. – De mitől?
– Vegyük csak sorba – kezdte a fennhangon gondolkodást
Durrig. – Az elrendeződés törvénye. Ez bizonyára olyan törvénye
a természetnek, amit még nem ismerünk. De rejlett… mi rejtőz-
hetett a világűrben?
– Úgy tűnik, hogy máris tudom, hogy mi rejtőzhet ott! – kiál-
tott fel Durrig. – Megdöbbentő. Lehetséges, hogy új kozmológiá-
vá formálódhat ez a gondolat! Elmegyek a szállómba. Néhány
könyvre is szükségem lesz, és azt is kérem, hogy a következő né-
hány órában ne zavarjon senki.
Ezzel kiszaladt a helyiségből.
– Mit gondol, mire célzott? – kérdezte Malley.
– El sem tudom képzelni – vonta meg vállát Sarsy.
– Nos – kezdte a következő napon Sarsy –, jó lenne megmoz-
gatni agyunk kerekeit. Hova tűnhetett Durrig?
– Még mindig az ideáján töpreng – jegyezte meg Malley, meg-
dörgölve borostás állat – Azt mondja, hogy most hatol az igazsá-
gig.
– Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy hibás az elképzelé-
se – mondotta Sarsy. – Bíráljuk el magunk a helyzetet. Ha a követ
képes átalakulni bármivé, akkor lehetséges-e valami, amivé
nem alakulhat át?
– Jó kérdés – mordult Harrison.
– De ha átalakulhat, akkor így kell eljárnunk – javasolta Mal-
ley. – Hadd alakuljon át, amivé akar, és majd olyan helyzetbe
hozzuk, hogy a veszély az átalakulása után fenyegesse.
– Konkrétabban. – vágott közbe Sarsy.
– Tételezzük fel, hogy valami fenyegeti, ő átalakul a veszély
forrásává. De ha valami éppen ezt a forrást fenyegeti? És, ha a
maga részéről, ő van veszélyeztetve? Akkor mit csinál?
– De hogyan valósítható meg az ilyen helyzet? – kérdezte
Sarsy.
– Például így. – Malley fogta a telefont – Halló! Kapcsolja az ál-
latkertet. Sürgősen.
A szobába betaszítottak egy makacskodó tigrist. Az ajtó becsa-
pódott. A tigris a követre meredt. A követ a tigrist nézte.
– Leleményes – nyugtázta helyeslően a követ.
A tigris ugrott, mintha pontosan irányított rugók lettek volna
benne, és ott ereszkedett le, ahol még csak az imént a követ ült.
Az ajtó ismét kinyílt. A szobába betaszították a második tig-
rist. Ádázan borzolta a szőrét, és ráugrott az elsőre. A levegőben
csapódtak össze.
A követ megjelent néhány centire a marakodóktól, és nézni
kezdte a verekedést. Odébb vonult. Akkor az ajtón betaszítottak
egy feldühített és harcra kész oroszlánt. Az oroszlán a követre
ugrott, de majdnem hengerbuckát vetett, amikor nem találta ál-
dozatát a helyén. A felbőszült oroszlán belekapaszkodott az
egyik tigrisbe.
A követ ismét ott termett a karosszékben – rágyújtott, és nyu-
godtan nézte, hogy hogyan marcangolják szét egymást a fene-
vadak.
– Megadom magam – mondotta Malley. – Már semmi ötletem
sincs.
Sarsy szótlanul a padlóra meredt. Harrison a sarokban csönd-
ben whiskyt töltött magának. A telefon csengeni kezdett. Sarsy
felvette a kagylót.
– Jelen?
– Rájöttem! – hallotta Durrig győzelemittas hangját – Figyel-
jen, én most taxit fogok. Adja ki Harrisonnak, hogy hívassa a se-
gítőjét.
– Miben rejlik a lényeg? – kérdezte Sarsy.
– A káoszban, ami mindenben ott rejtőzik – felelte Durrig, és
letette a kagylót.
Félóra, óra… Durrig csak a telefonálás után három órával lé-
pett be lustán a parancsnoki állásba.
– Üdvözletem – mondotta hanyagul.
– A pokolba az üdvözléssel! – üvöltött fel Sarsy. – Miért ilyen
későn?
– Útközben megismerkedtem a követ lozó ájával – felelte
Durrig. – Igazi remekmű.
– Ezért maradt el?
– Igen. Megkértem a vezetőt, hogy hajtson néhányszor körbe a
park körül, én pedig olvastam.
– Hagyjuk ezt. Miben van…
 – Lehetetlen félre tenni, remek – szakította félbe a dühös ezre-
dest Durrig, különös, feszült hangon. – Attól félek, tévelygünk.
A jövevények viszonylatában. Ha uralkodóinkká lennének, a
Föld a gyarmatukká válna, ez teljesen értelmes és igazságos len-
ne, őszintén szólva, én már arról álmodozom, hogy minél hama-
rabb iderepüljenek.
Durrig hangja remegett, homlokáról patakzott a verejték.
– Megértettem… rendben van, Sarsy. Gyerünk, fejezzük be a
bolondozást, és fogadjuk el a követet barátunknak.
– Nyugodjon meg! – üvöltött Sarsy a tökéletesen nyugodt zi-
kusra.
– Maga sem tudja, hogy mit is beszél.
– Különös – mormogta Durrig. – Én tudom, hogy mit gondol-
tam… de most már nem gondolkodom így. Számomra világos,
hogy miben rejlik az ön baja. Nem ismeri az igazi lozó át. Elfo-
gathat, csak olvassa el…
Ezzel Sarsy kezébe nyomta a papírhalmazt. Sarsy nyomban
meggyújtotta öngyújtójával.
– Lényegtelen – mondotta Durrig. – Megtanultam kívülről.
Hallgassa meg legalább. Az első axióma: minden értelmes lény…
Sarsy ökle előrecsapott, és Durrig a padlóra hemperedett.
– A szöveg szavait nyilván úgy válogatta össze a követ, hogy
az emberből meghatározott emocionális reakciót váltsanak ki.
Ez a hipnózis egyik faja – kommentálta az eseményt Malley.
– Értse meg Malley – fordult hozzá Sarsy –, most minden ma-
gától függ. Durrig megtalálta a rejtély kulcsát – vagy azt gondol-
ta, hogy megtalálta. Magának kell kihúzni belőle.
– Nem könnyű feladat – szólalt meg Malley. – Azt fogja érezni,
a titkát adja ki nekünk, hogy elárulja az igaz ügyet.
– Nem érdekel, hogy hogyan éri el a titok kicsikarását – legyin-
tett Sarsy. – Csak érje el.
– Még élete kockáztatása árán is? – kérdezte Malley.
– Még ha az ön élete forogna kockán, akkor is.
 Azon az estén Sarsy és Harrison későig a parancsnoki állásban
voltak, és a követet ügyelték. Sarsy agyában lázasan kergetőztek
a gondolatok.
Mi pusztította el Alfernt a kozmoszban? Lehetséges-e ezt a
„valamit” itt a Földön modellezni? És mi is az az elrendeződés
törvénye? Mit jelent ez: „káosz rejtőzik”?
– A maga véleménye szerint mi a követ? – kérdezte Harrison-
tól. – Ember?
– Hasonló – felelte álmosan Harrison.
– Látszatra igen, lényegében azonban nem hasonlít. Érdekes.
Milyen is lehet az igazi külseje?
Harrison megcsóválta fejét, és szívott egyet a pipáján.
– Tulajdonképpen mit is képvisel? – Sarsy nem hagyta abba. –
Látszatra ember, de átalakul, bármi mássá. Semmivel sem fogod
be – alkalmazkodik. Akárcsak a víz, amely bármilyen alakú
edényhez idomul. Gondolkozzunk logikusan. A követ változik.
De az egyénisége az megmarad. Megőriz valami állandó struktú-
rát. Valami változatlanul marad benne, bármilyen metamorfó-
zisokon megy is át. Különben nem tudna újból visszatérni a régi
alakjába.
– Akár a pántlika – motyogta lehunyt szemmel Harrison.
– Természetesen. Kössük csomóra, fonjuk zsinórrá, csavarjuk
az ujjunkra – csak megmarad pántlikának.
– Igen.
– És hogyan lehet ezt a struktúrát legyőzni? – kérdezte Sarsy. –
És miért nem alszik? A pokolba a követtel a gyarmatosítóival
egyetemben, no végre, elaludt.
– Ezredes, ébredjen.
Sarsy nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a szemét, és Malleyre me-
redt. Mellette önfeledten horkolt Harrison.
– Sikerült?
– Nem. – jelentette ki Malley. – A lozó a túlságosan mélyen
hatott rá. Az igaz, hogy a hatása azért még nem teljesedett be
egészen. Durrig tudja, hogy korábban meg akarta semmisíteni a
követet, mégpedig kellően súlyos indokok alapján. Most azon-
ban megváltozott az álláspontja, de azért tudja, hogy amit tenni
akar: az árulás. Egyrészt nem tud kárt okozni a követnek; más-
részt – nem akar minket bajba sodorni.
– És egyre csak hallgat?
– Attól tartok, hogy végleg megzavarodott. Túlságosan is erős
érzelemösszeütközései voltak.
Sarsy – elfordult – a szeme előtt elsötétült a világ. Még ha Dur-
rig kigyógyítása sikerülne is, túlságosan későnek bizonyulna. A
követ jelzését felfoghatnák, és a Földre özönleni kezdenének a
gyarmatosító jövevények.
– Ez mi? – kérdezte Sarsy.
– Egy papírdarabka, amelyre Durrig valamit felírt.
– „Érett megfontolás után rájöttem arra, hogy a káosz – Medu-
za, a Gorgó” – olvasta Sarsy.
– Tudathasadásos lázálomnak tűnik – vonta le a következte-
tést a pszichiáter.
– „Érett megfontolás alapján rájöttem arra, hogy a káosz – Me-
duza, a Gorgó” – olvasta el ismételten Sarsy. – Nem lehetséges az,
hogy Durrig mégis arra törekedett, hogy rávezessen minket az
eredményre? – kérdezte Malleytől Sarsy. – Hogy saját magát is
becsapva, önmaga előtt is eltitkolva, így mutatta meg a felele-
tet?
– Ez lehetséges – helyeselt Malley. – De mit jelentenek ezek a
szavak?
– A görög mitológia szerint a káosz – a világegyetem elsődle-
ges állapota, nemde? A világot szülő alaktalanság?
– Valami ilyesféle – mondotta Malley. – Míg a Meduza – egyike
a három félelmetes arcú nővérnek.
Sarsy még egy pillanatig olvasgatta a feljegyzést. Káosz… Me-
duza…
És az elrendeződés törvénye! Természetesen!
 Sarsy üggyel-bajjal felrázta Harrisont.
– Valamit meg kellene konstruálni – mondotta –, és sürgősen.
Hall engem?
– Hát persze – Harrison szemét meresztgetve feltápászkodott.
– De miért ez a sietés?
– Most már tudom, hogy mit akart közölni Durrig – jelentette
ki az ezredes. – Gyerünk, majd magánál megmagyarázom, hogy
mit kívánunk öntől. Maga meg Malley hozzon nekem egy görög
mitológiát! De igyekezzen!!
Éjszaka két órakor nem könnyű foglalkozás egy görög mitoló-
giakönyvet szerezni. Malley az ágyából húzta ki a könyvkereske-
dőt, és megszerezve a könyvet, igyekezett vissza.
Sarsy szeme vérben úszott, és nagyon izgatottnak látszott.
Harrison pedig három ismeretlen berendezésen dolgozott a se-
gédeivel. Sarsy kikapta Malley kezéből a könyvet, és megtalálva
a szükséges oldalakat, átfutotta őket, s letette a kötetet.
– Ezek az antik görögök igazán nagy emberek voltak – mon-
dotta. – Most már mindennel készen vagyunk. És ön Harrison?
– Majdnem. – Harrison és tucatnyi segéde az utolsó alkatrésze-
ket szerelték. – Megmagyarázná végül is, hogy mit sütött ki?
– Azt én is szeretném meghallgatni – fordult az ezredes felé
Malley.
– Nincs ebben semmi titok – mondotta Sarsy. – Egyszerűen
sürgetett az idő. Később mindent megmagyarázok. – Felállt. –
Most ébresszük fel a követet.
A követ ágyára villámként csapott le az elektromos kisülés. A
követ eltűnt.
– Most az elektromos áram részévé vált, igaz? – mondotta
Sarsy.
– Ezt állítja – helyeselt Malley.
– De ebben az áramban is megőrzi saját struktúrájának a vázát
– folytatta Sarsy. – Különben nem térhetne vissza előbbi alakjá-
ba. Most pedig bekapcsoljuk az első sugárzásforrást.
 Harrison bekapcsolta alkotását, és elküldte segédjeit.
– Nézzük az elektromos áram oszcillogramját – mondotta
Sarsy. – Észreveszik a különbséget? – A képernyőn szabálytalan
időközökben kígyóztak és olvadtak el a görbe csúcsok és hul-
lámvölgyek. – Emlékszik, ön hipnotizálta a követet? Akikor a ba-
rátjáról beszélt, aki a kozmoszban elpusztult.
– Úgy volt – bólintott Malley. – Valami váratlantól pusztult el a
barátja.
– A követ még valamit mondott erről – folytatta Sarsy. – Arról
beszélt, hogy a természet alapvető törvénye – az elrendeződés
törvénye – rendszerint nem enged meg ilyen eseményeket. Vala-
mivel asszociálni tudja ezt?
– Az elrendeződés törvénye – ismételte meg vontatottan Mal-
ley. – De hiszen Durrig azt mondta, hogy ez a természetnek előt-
tünk ismeretlen törvénye.
– Mondta. De kövesse Durrig példáját, és gondolkozzon azon,
hogy mit is jelent ez számunkra. Ha a természetben van egy el-
rendeződési tendencia, akkor következésképpen van egy ellen-
tétes tendencia is, amely az elrendeződést meggátolja. És az, ami
ellentéte az elrendeződésnek, az mi? Azt hogyan nevezik…
– Káosz!
– Nahát, ezt értette meg Durrig, és erre a gondolatra kellett
jutnunk nekünk is. A világegyetemben van olyan hely, ahol az
elrendeződés tendenciája háttérbe szorul a káosszal szemben.
Alfern erről a saját tapasztalatán győződött meg. – Az ezredes a
vezérlőfal felé fordult. – Harrison, most kapcsolja a második su-
gárzásforrást. – A képernyőn megváltoztak a görbék. A csúcsok
és a hullámvölgyek eszeveszett, őrjöngő táncot jártak.
– Most pedig térjünk vissza Durrig feljegyzéseire. A Meduza
Gorgó – valami olyan volt, amire nem szabad nézni. Értsék meg,
aki ránézett, az nyomban kővé vált. Durrig megtalálta a rokon-
ságot aközött, amire nem szabad nézni, és Meduza között. Ter-
mészetesen ez a tilalom a követre vonatkozik.
 – A követ tehát nem képes ellenállni, ha összetalálkozik a ká-
osszal – kiáltott fel Malley.
– Ez a lényeg. A követ végtelen mennyiségű átváltozásra és
megváltozásra képes. De valami alapvető – valami titkos struk-
túra nem változhat meg benne, különben nem marad semmi a
követből. Amivé a követ most átváltozik, annak a rendezettség
legkisebb nyomát sem szabad tartalmaznia. A káosz állapotába
kell átvinni.
A harmadik sugárzásforrást is bekapcsolták. Az oszcillogram
részeg hernyók nyomához kezdett hasonlítani.
– A fehér zaj eszméje Harrisoné – mondotta Sarsy. – Én egysze-
rűen csak a feladatot adtam meg: olyan elektromos áramra van
szükség, amelyben semmiféle rendezettség nincs. Az első sugár-
zó az áram minden alapvető jellemzőjét megváltoztatta. Az el-
nevezése: a rendszernélküliség bevezetése. A második eltávolí-
totta a törvényszerűségeket, bevezette az első munkájába a vé-
letlent, a harmadik azokat a törvényszerűségeket távolította el
az útból, amelyek az első kettő működése után megmaradtak.
– Ez a káosz analógiája? – kérdezte Malley, a képernyőt nézve.
Az oszcillogram őrjöngve vergődött, a berendezések hív ták
életre ezt a képtelen oszcillogramot. És a követ szobájában vala-
mi ködös folt jelent meg. Imbolygott, összezsugorodott, kiter-
jedt… Majd minden dolog, ami a folton belül volt, eltűnt.
– Kikapcsolni! – mordult Sarsy. Harrison elfordította, a kap-
csolót. A folt növekedett.
– Növekszik! – nyöszörgött Malley.
– Termelési kockázat – jelentette ki hideg nyugalommal Sarsy.
– Mindenkor megvan a lehetősége, hogy a káosz fölötti ellenőr-
zés lehetősége elveszik, hogy kitör. Ha ez történik…
A folt növekedése megállt. A szélei imbolyogtak, gyűrűzni
kezdett, a folt zsugorodni kezdett, és azután robbanás kíséreté-
ben eltűnt.
 – Az elrendeződés törvénye működésbe lépett – jelentette ki
Sarsy, és a karosszékbe huppant.
– A követ ezt nem állta ki – mondotta Malley. – A teljes rende-
zetlenség állapotában egyetlen rendszer sem őrződhet meg. A
követ elindult Alfernjéhez. – Malleyn hisztérikus nevetőgörcs
lett úrrá.
– Menjen csak a szállóba – adta ki a parancsot Sarsy –, és aludja
ki magát.

(Robert Sheckley novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Edward LUDWIG:

A KIS GONOSZTEVŐ

„Ti-ki-tak, ti-ki-tak” – ketyegett a régi óra a ház földszintjén.

Csak az óra tiktakolt, csak Ronny szíve vert hangosan.
Magányosan álldogált fenn a hálószobában. Törékeny teste re-
megett, fehér homlokát kiverte a víz.
Ronnynak úgy tűnt, hogy az óra egyre csak mondogatja:
„Pa-pa meg-jön, pa-pa meg-jön!”
A szoba elmerült 2056 szeptemberének alkonyi homályában.
Ronny örült a sötétedésnek. Szeretett volna mély csöndjébe me-
nekülni, összeolvadni az alkonyi homállyal, örökre elmenekülni
a haragos szavak és a dühöngő tekintetek elől.
A ú rémült tekintete reménykedően csillogóra váltott. Lehet-
séges, hogy mégis történik valami. Lehet, hogy a papával vala-
mi történik útközben. Lehet, hogy…
Keményen összeharapta fogát, megrázta fejét. Nem! A papa
bármit tesz is majd, nem kívánhatja…
A leszálló terecskén a helikopter motorja zúgott. Ronny meg-
remegett, a pulzusa száguldva vert. Kicsiny testének minden
izomszála mintha feszesre húzott huzalháló egy-egy szála lett
volna.
Lentről hangokat és mozgást hallott. A mama a konyhában ki-
kapcsolta az autoszakácsot. Hallotta, amint magas sarkú cipője
lassan végigkopog a hallon. Most csapódott a helikopter ajtaja.
Most pedig a kapu nyikordult.
A papa örvendező mély hangját hallotta, már a lépcsőről kiál-
totta:
– Halló, szépségem!
Ronny a hálószoba félig nyitott ajtajánál hallgatózott, de még
a sötétben is összehúzta magát.
 „Könyörgök mama! – Sikoltotta némán. – Mamám, ne mondd
el a papának, hogy mit is tettem!”
Lassú, mormogó suttogás hallatszott. Nem értette a szavakat.
A papából kirobbant az indulat:
– Ő tette – mit?
Ismét suttogás.
– Nem akarom elhinni!! Valóban láttad, hogy…?! Az ördögbe
is!!
Ronny csöndben magára húzta a szobaajtót.
„Mama! Miért mondtad meg neki?! Mama! Miért mondtad
meg neki?”
– Ronny! – kiáltotta az apa.
Ronnynak elszorult a torka. A lába elerőtlenedett, alig érezte.
Olyan élettelen, mint egy kiszáradt fatörzs.
– Ronny! Gyere ide!

Ronny gépiesen kilépett a hálószobából. Az előtér nagy ezüstszí-

nű korongjára állt. Az automata elevátor zümmögésbe kezdett,
és a ú súlya alatt elindult lefelé.
A bal oldali falon kaleidoszkópszerűen siklottak el a mama ké-
pei, régi mesterek műveinek másolatai, Rembrandté, Van Gog-
hé, Cézanne-é, Dalié. Határozottan tudta, ezek az arcok rajta ne-
vetnek. Csak az égből alázuhanó madárka érezheti azt, amit ő ér-
zett.
Megpillantotta apját és anyját: őt várták.
Mama kerekre tágult szeméből bánat áradt, és köd fátyolozta.
Ma este arról is megfeledkezett, hogy gondosan megfésülje rö-
vid sötétszőke haját, pedig, pedig ezt mindig megtette, amikor a
papát várta haza.
De a papa az éjfekete, testhez simuló pentagonos egyenruhájá-
ban gyönyörű. Összehunyorított szemével, összeráncolt szemöl-
dökével ellenséges jövevénynek tűnt. Olyan volt, akár a fekete
láng.
– Igaz ez, Ronny? – támadt a úra az apa. – Te valóban!… való-
ban könyvet olvastál?
Ronny nyelt egyet, hogy lenyomja a torkát fojtó csomót, s bó-
lintott.
– Uramisten – suttogta a papa. Mélyet sóhajtott, leguggolt,
megragadta a ú kezét, s a szemébe nézett. Egy pillanatra ismét
azzá a jóságos, mindent megértő apává vált, akit Ronny oly jól
ismert.
– Mondj el, acskám, mindent. Hol találtál könyvre? Ki taní-
tott meg olvasni?
Ronny minden erejével azon volt, hogy megfékezze lába reme-
gését.
– Én… papa, nem teszel semmit, ugye papa, igaz?
– Köztünk marad, acskám. Senki másra nincs szükségünk.
– Tehát Conny Dawies volt. Ő…
A papa ujjai keményebben szorították Ronny kezét.
– Conny Dawies – ismételte undorodó hangon. – Haszontalan
kis ú! Az apjának pedig életében sem volt soha még állása. Soha
senki nem kínált fel neki munkát. Hiszen az egész város tudja,
hogy – Olvasó!
A mama egyet lépett előre.
– David, megígérted, hogy okos leszel. Megígérted, hogy nem
haragszol majd.
Az apa egyet mordult:
– Jól van, acskám. Folytasd.
– Egyszer iskola után Conny azt mondta, hogy mutat nekem
valamit. Elhívott hozzájuk.
– Voltál abban a zsiványfészekben? Valóban voltál?!!
– Drágám! – szólt közbe a mama – megígértük.
Egyperces csönd.
Ronny folytatta:
 – Elvezetett hozzájuk. Megismerkedtem az apjával. Mr. Dawies
nagyon érdekes. Szakálla van, és képeket fest… majdnem ötszáz
könyvet gyűjtött össze.
A ú hangja elcsuklott.
– Folytasd – parancsolta komor arccal az apa.
– És én… és Mr. Dawies azt mondta, hogy megtanít olvasni, ha
megígérem, hogy senkinek sem mesélem el. És mindennap ta-
nítgatott egy keveset az iskola után. Ó, papa, hogy milyen érde-
kes könyvet olvasni! Olyasmiket mesélnek el, amiket a videóban
sohasem láthatsz, és a lmek sem mutatnak ilyet soha.
– És régen kezdődött ez?
– Ké-ét éve.
Az atya ökölbe szorított kézzel, üres pillantással emelkedett
fel.
– Két éve… – sóhajtotta. – Azt gondoltam, hogy jó kis am van,
de már két éve… – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Lehet, hogy
én magam vagyok a vétkes. Lehet, hogy az volt a baj, hogy ebbe
a városkába költöztünk, pedig ott kellett volna maradnunk Wa-
shingtonban, nem elutazni…
– David – a mama igen komolyan, mintha imádkozna, olyan
hangon jelentette ki –, de hiszen nem kell kimosni az agyát.
Az apa szemöldökét sötét redőkbe vonva nézett az asszonyra,
majd Ronnyra vetette haragos pillantását. A hangja halk volt, de
fenyegető, mint a távoli mennydörgés.
– Nem tudom, Edit. Nem tudom.
A papa kandalló mellett álló foteljéhez lépett. Belesüppedt
lágy szivacsos műanyaghabjába, és sóhajtott. Azután valamit
suttogott a fotel karján levő kis mikrofon gömbjébe. A fotelol-
dalból kibukkanó fémkéz égő cigarettát emelt a fér ajkához.
– Gyere ide, acskám.
Ronny a kandallóhoz lépett, és leült az ülőkére az apa lábához.
– Lehetséges, hogy egyes dolgokat és ezt a helyzetet nem ma-
gyaráztam meg neked elég világosan. De lásd be, nem leszel
mindig kis ú. Valamikor magadnak kell megkeresned a kenye-
redet. Két lehetőséged van: vagy a kormányzatban dolgozol,
mint én, vagy valami konszernnél.
Ronny kacsintott.
– Mr. Dawies sem a kormányzatban, de a konszernnél sem dol-
gozik.
– Mr. Dawies abnormális – szakította félbe az apa –, „remete”.
Egyetlen jó család sem engedné meg, hogy betegye a lábát a há-
zába. Maga termeszt magának élelmet, és néha idegen kerteket
is gondoz. Én pedig azt akarom, hogy sokra vidd. Azt akarom,
hogy saját házad legyen, és tiszteljenek az emberek.
Az apa dühösen szívott egyet a cigarettán.
– Pedig semmit sem érhetsz el, ha valaha is megtudják rólad,
hogy Olvasó voltál. Akármennyire törekszel is, az igazság min-
dig kiderül. – Köhintett. – Majd meglátod, amikor munkába
lépsz, hogy minden anyag, amivel csak dolgod akad, jelzést visel
magán. Lesz olyan, amely „Korlátozottan használható”, „Félig
titkos”, „Titkos”, „Szigorúan bizalmas” jelet hord magán. És min-
den anyag írásos lesz. Akárhol dolgozol is, valamikor ilyen anya-
got adnak a kezedbe.
– N-n-n-o és miért kell annak titkosnak lennie? – kérdezte
Ronny.
– Azért, mert a konszernnak versenytársai vannak, a kor-
mányzatnak pedig külföldi ellenségei. Lehetséges, hogy abban
az anyagban, amely a kezedhez kerül, titkos fegyver leírása van
vagy egy új technológiáé, esetleg a jövő évi reklámhadjárat ter-
vei, de lehetséges, hogy még hm… az ellenfél elpusztítására irá-
nyuló tervek… Ha valahogy köztudottá válna ilyesmi, akkor
megjelenhetne a bírálat, az ellenható cselekvés, bizonyos cso-
portok opponálása. Minél kevesebb ember tud a dolgokról, an-
nál jobb. Éppen ezért kell mindent titokban tartanunk.
Ronny homlokát ráncolta.
 – De ha ez írásos anyag, akkor mégiscsak kell valaki, aki olvas-
ni tud, aki el is olvassa, nem igaz?
– Természetesen így van, acskám. Lehetséges, hogy a kon-
szern vagy az osztály 10 000 alkalmazott közül egyetlenegyet
megtaníttat olvasni; ez lehetsz te is, de előbb be kell bizonyíta-
nod a képességeidet és a hűségedet, a lojalitásodat.
– Ha majd betöltötted a harmincötödik vagy a negyvenedik
évedet, lehetséges, hogy akkor a főnökeid megkívánják az olvas-
ni tudást. Akkor kell megtanulnod. De az ifjak és a gyermekek
számára az ilyesmi egyszerűen megengedhetetlen. Hiszen ma-
gának az elnöknek is csak akkor engedélyezték, hogy megtanul-
ja, az írást és az olvasást, amikor úgy ötven körül járt. – Az apa
kihúzta magát. – Nézz rám acskám. Éppen csak harmincéves
vagyok, de már megbíztak átadással. Átadó is voltam. Titkos
anyagok átadója. Néhány év múlva, ha minden jól megy, átvezé-
nyelnek a Szigorúan Bizalmasba. És – ki tudja? – lehet, hogy öt-
venéves koromban majd utasításokat adok, és nem csupán át-
adom őket. Akkor majd én is megtanulok olvasni. Ez a helyes
útja ennek.
Ronny nyugtalanul izgett-mozgott az ülőkén.
– És az Olvasó valami kevésbé fontos munkát sem kaphat?
Nem lehet például fodrász vagy vízvezeték-szerelő, vagy…
– Hát nem értettél meg? A konszern maga oldja meg a borbé-
lyok és a vízvezeték-szerelők kiképzését, és műhelyt is ő rendez
be számukra, és maga veszi fel az embereket munkára. Azt gon-
dolod, hogy holmi Olvasókat is alkalmaznak? Azt mondják,
hogy kémek vagy kártevők, vagy egyszerűen őrültek, mint az a
vén Dawies.
– Mr. Dawies nem őrült. És nem vén. Fiatal, olyan korú lehet,
mint te, és…
– Ronny!
Az apai hang olyan éles volt, mint a kés, és hideg, mint a de-
cember fagya. Ronny lecsúszott az ülőkéről, mintha ez a dühön-
gő hang zikailag megütötte volna, összekuporodott a padlón,
és vékony arcocskájáról ismét rémület áradt.
– Az ördögbe is, am, hogyan vetemedhettél arra, hogy Olva-
sóvá légy? Van sztereovideód, természetes nagyságban, és mi
speciálisan a magunk számára kiegészítettük, hő-, szag- és ta-
pintásérzékelőkkel. Az iskolában minden lmet meghallgat-
hatsz, amit csak akarsz. Ronny, hát valóban nem értetted meg,
hogy elvesztem az állásom, ha az emberek megtudják, hogy a
am Olvasó?!!
– D-d-d-de, papa…
Az apa felugrott.
– Rosszul esik, hogy ezt kell mondanom, Edit, de ezt a úcskát
Reformatóriumba kell küldenünk. Egy jó kis emlékezetkimosás
talán kigyógyítja ezekből a baromságokból.

Ronny zokogásba tört ki.

– Nem, papa! Ne engedd, hogy elvegyék az agyam! Kérlek!…
Az apa állt, szálegyenesre feszítve magát, nagyon mozdulatla-
nul, és még csak rá sem nézett.
– Nem veszik el az egész agyadat, csak az utolsó két esztendő
emlékezetét.
Az anya szája szöglete megremegett.
– David, nem akarom ezt. Ronnynak talán elegendő lenne egy
pszichiátertől kapott magángyógykezelés. Mostanában csodá-
kat művelnek: permanens hipnózist, mesterséges pszichobloká-
dot alkalmaznak. Az emlékezet kimosása annyit jelentene, hogy
értelmileg Ronny ismét hatévessé válna. Újra kellene kezdeni az
iskolát.
Az apa visszazuhant a foteljába. Arcát reszkető kezébe temet-
te, a dühös haragját kétségbeesés váltotta fel.
– Uramisten, Edit, nem tudom, hogy mit tegyek.
 Aztán szinte eszelősen jártatta pillantását körbe. Mintha vá-
ratlanul valami borzalmas gondolat ragadta volna el.
Ismét nyomasztó csönd ülte meg a hallt, csak az óraketyegés
zavarta.
– Egy kétesztendős emlékezettartalom kimosását nem lehet
eltitkolni. Erre eddig nem is gondoltam. Ez igazán a karrierem
végét jelentené! A fullasztó némaságot. Nem volt mozgás, mint-
ha a szobát egy mélységesen mély, jeges vizű óceán egész ko-
losszális víztömege nyomta volna.
– David – törte meg végül a hallgatást az anya.
– Igen?…
– Csak egyetlen megoldás van. Ronny emlékezetét, amit e két
évben összegyűjtött, nem semmisíthetjük meg. Ezt te magad je-
lentetted ki. Vigyük el egy jó pszichiáterhez vagy pszichoneuro-
lógushoz. Néhány kezelés…
Az apa közbevágott:
– De azért mégiscsak emlékezni fog az olvasás módjára. Nem
tudatosan, hanem tudat alatt! Idővel még a permanens hipnózis
hatása is eltűnik, kiszellőzik az agyból. És a ú egész életében
úgysem járhat pszichiáterhez! – Szórakozottan malmozott ujjai-
val. – Edit! Milyen könyvet olvasott?
Az anya megremegett.
– Három könyv hevert az ágyán. Nem tudom pontosan, hogy
melyiket olvasta.
Az apa felnyögött.
– Három könyv! Elégetted?
– Nem, drágám, még nem.
– Miért?
– Nem tudom. Ronny úgy szereti őket! Azt gondoltam, hogy
talán ma este, azután, hogy te beszéltél vele…
– Hozd ide, de nyomban. Elégetjük ezeket a mocskokat.
A mama odament a mahagóni szekrényhez, és kivett belőle
három kopott, sárgult papírú könyvecskét. Az ülőkére tette, az
apa lába elé.
Az apa undorodva nyitotta ki az egyiket. Ajkai úgy vonaglot-
tak az undorodástól, mintha oszlóban levő hullát vett volna a
kezébe.
– Ócskák – morogta. – Milyen öregek. Ironikus, nemde? Az éle-
tünk még mindig telve van olyan dolgokkal, amelyeket már száz
évvel ezelőtt meg kellett volna semmisíteni, és örökre elfeledni.
Komor arca még jobban elborult.
„Ti-ki-tak, ti-ki-tak” – ketyegett az ódon óra.
– Száz évvel ezelőtt! – ismételte meg. A szája keskeny, komoran
fenyegető vonássá préselődött. – Ez a maga bűne, Edit. Mindig
kedvelte az ócska régiségeket. Ez az óra a dédnagyanyjáé. A régi
képek a falon. A bélyeggyűjtemény, amit Ronny számára kezdett
összehordani az 1940-es évekből való bélyegeivel.
Az anya elsápadt.
– Nem értem…
– Maga keltette fel Ronny érdeklődését a régi dolgok iránt. Ab-
ban az időszakban, amikor a gyermek jelleme formálódik, a jó
házakban minden tárgy békét és biztonságot áraszt magából.
Ronny pedig születése pillanatától ócska, ósdi lomok kedvelését
tanulta. Természetes, hogy érdeklődni kezdett a könyvek iránt
is. Mi pedig túlságosan is buták, szemellenzősek voltunk, hogy
megsejtsük ezt.
Az anya rekedten suttogta:
– Nagyon sajnálom, David…
Az apa szemében égő düh szikrázott.
– A sajnálkozás kevés! Hát nem látja, képtelen megérteni,
hogy mit jelent mindez? Ronnynak újra kell kezdenie az egész
életet!
– Nem! David, nem!
– Márpedig egy embernek, aki olyan pozíciót tölt be, mint
amilyet én töltök be, nem lehet olyan gyermeke, aki nyolcéves
korában csak annyira értelmes, mint egy ma született. El kell
dobnunk magunktól, Edit, nem maradt más megoldás. A ú a
teljes emlékezetkimosás után újra kezdheti az életét a Reforma-
tóriumban. A létezésünkről nem tudhat, tehát nem is zavarhat
majd minket.
– Ez lehetetlen, David! Nem engedem meg…
A fér visszakézből arculcsapta az anyát. Az ütés csattanása az
izzó, feszült légkörben úgy hangzott, mint a revolverlövés.
A fér úgy tornyosult előttük, mint egy fekete jégből faragott
kolosszus. Jobb kezét felemelte, újabb ütésre készült.
Azután karja lehanyatlott. Agya újabb kérdéssel, újabb eszmé-
vel gyötrődött.
Az ülőkéről felkapta az egyik könyvet.
– Edit – mondotta kegyetlen keményen –, mit olvasott Ronny?
Hogy hívják ezt a könyvet?
– „Tom Sawyer kalandjai” – mondta az anya zokogva.
Felkapta a második könyvet, és az asszony réveteg tekintete
elé tartotta.
– Mi a címe?
– „Tarzán, a dzsungel a” – az anya hangja úgy elrekedt, hogy
szinte hallani sem lehetett suttogását.
– Ki a szerzője?
– Edgar Rice Burroughs.
– Hát ez?
– „Óz, a csodák csodája”.
– Ki írta?
– Lyman Frank Baum.
A fér földre hajította a könyveket. Visszalépett. Az arca, mint
a maszk, undorba, dühbe, bánatba kövült maszk.
– Edit! – a nevet valósággal kiköpte, mintha égette volna a
nyelvét. – Edit, maga Olvasó!

*
Az anya visszafojtotta zokogását. Az arca krétafehérré vált, az
előbb még csorgó könnyei nedves sávokat írtak rá.
– Bocsáss meg, David. Soha senkinek nem mondtam, még
Ronnynak sem. Amióta hozzád mentem, nem olvastam egyet-
lenegy könyvet sem, még csak nem is láttam. Igyekeztem jó fe-
leséged lenni…
– Jó feleség! – prüszkölt az atya. Az arca olyan borzalmassá
torzult, hogy Ronny elfordult.
Az anya folytatta:
– Még… még gyermekkoromban tanultam meg. Kicsiny vol-
tam, akárcsak Ronny. Tudja, hogy a gyermekek milyenek – meg-
gondolatlanok, és mohón vágynak a tiltottra.
– Hazudott nekem!! – üvöltött fel a fér . – Tíz éven át hazu-
dott!!! Miért akart olvasni tudni, Edit? Miért?!!
Az anya egy ideig hallgatott. Zihálva kapkodta a levegőt, de
már nem sírt, kezdett megnyugodni, és Ronny ezen az estén
most első ízben nem látta tekintetében a rémületet.
– Azért akartam megtanulni az olvasást – mondotta nyugod-
tan és büszkén az asszony –, mert, amint azt Ronny is mondotta,
érdekes. A video a táncosaival és szerelmeseivel, indiánjaival s
más bolygóbelijeivel szép, de néha többre vágytam. Időnként el-
fogott a vágy, hogy tudjam, hogyan éreznek és mit gondolnak az
emberek. Vannak szép szavak és szépséges gondolatok, ugyan-
úgy vannak, ahogyan szép képek is léteznek. Hallani őket, és el-
feledni ismét – sivár. Az ember néha szeretné megőrizni az el-
röppent szavakat, magánál tartani, mert akkor úgy érezné,
mintha a miénk, a magunkéi lennének.
A szavait a szoba falai visszhangozva verték vissza, de végül
az óra könyörtelen ketyegése elnyelte őket. Az anya kiegyene-
sedve állt, és már nem szégyenkezett. Az apa tekintetét hol
Ronnyra, hol az anyára vetette, meg az órára nézett, de olyan
lassan, mintha lassított lmen vetítenék.
Végül rájuk üvöltött:
 – Távozzatok!
Az anya értetlenül bámult férjére.
– Takarodjatok! Mindketten!! A holmitokért elküldhettek
majd. Egy pillanatra sem tűrlek meg benneteket.
– David…
– Azt mondtam – takarodjatok!!!
Ronny és anyja elhagyták otthonukat. Az éjszaka sötét volt,
szél keveredett. Az anya reszketett vékonyka háziruhájában.
– Hová menjünk? Ronny, hová? Hová? Hová?
– Én tudom, hogy hová, mama. Úgy gondolom, hogy egyelőre
ott maradhatunk.
– Egyelőre? – ismételte gépiesen az anya. Mintha a hideg szél
jéggé fagyasztotta volna gondolatait.
Ronny vezetni kezdte anyját a hideg szeles utcákon. A város
fényei mögöttük maradtak. Sáros, kátyús dűlőutat tapostak.
Egy eukaliptusz-liget mély árnyékában rejtőző kicsiny, durván
ácsolt házacskához értek. A kunyhó ablakai meleg, aranyos
fénnyel integettek feléjük, mint egy baráti szempár.
Egy pillanat, s a kopogtatásra az ajtó kitárult, kicsiny úcska
futott eléjük.
– Halló! Ronny!
– Halló… Ki ez? A mamád?
– Igen. Itthon van Mr. Dawies?
– Természetesen.
Jóságosan mosolygó, szakállas atal fér jelent meg a küszö-
bön. Ronny és anyja beléptek a házba.

(Edward Ludwig novellája nyomán:

„Zarubezsnaja fantasztyika”)
 Margaret St. CLAIR:

A FOGYASZTÓK

A csoportpapa megkérdezte:
– No, gyerekek, mit vacsorázunk?
Bátorítóan mosolygott, látva a gyermekek zavart arcát.
– Kínai, japán, mexikói ételt akartok? Franciát, jávait, svédet?
A mamátok mindent meg tud főzni. Vagy svájcit? A mamátok
nemrégiben megtanulta a svájci fogás készítését is.
– Együnk svájcit! – kiáltotta Tommy.
A csoportmama mosolygott. Tommy a csoport legelragadóbb,
legkedvesebb, legfejlettebb úcskája. Mindig csak a legjobbat,
csakis a legeslegújabbat akarja. Tommyból igazi reklámember
fejlődik. Reklámkirály. Ebben nem kételkedett. Minden egyes
papával, aki csak a csoportjához került, megtárgyalta a úcska
jövőjét, és valamennyien egyetértettek vele.
A többi gyermek arca úgy kezdett ragyogni, mint a neonfény-
cső, ha az elektromos kisülés kezdetét veszi.
– Svájcit! – kiáltozták. – Svájcit! Svájci fogást eszünk vacsorára!
– És mi az új kislányunk akarata? – kérdezte játékos hangon a
csoportpapa.
– Bizonyára, ő is a svájci fogást akarja, csak még nem mondot-
ta ki.
A gyermekek Marianne felé fordultak, s csak bámulták. Nem
hasonlított rájuk. Új kislány volt. Lehet, hogy még különb is,
mint ők?
Marianne összekulcsolta kezét.
– Nem tudom, hogy milyen a svájci fogás – felelte. – De én azt
szeretem, amit a régi csoportomban szerettünk. Amit akkor
kaptunk vacsorára, amikor a csoportmamánk Hilda volt. Húst
adott nekünk krumplival és zöld salátával. Meg almáslepényt.
Néha még csokoládétortát is ettünk. De a leggyakrabban a le-
pény járt a vacsorához.
A csoportmama száját is eltátotta, úgy meglepődött. A cso-
portpapa némán intett, hogy hallgasson. A mozdulat azt mon-
dotta: várjuk meg, mit szól erre Tommy.
– Ez amerikai étel – jelentette ki Tommy megvetéssel. – Ez el-
avult, ósdi étel. Senki sem eszi már.
– Mindegy, ezzel nem törődöm – felelte Marianne. Arca elbo-
rult. – Mindig ezt ettük. Szeretem, ízletes étel ez. Azért szeretem,
mert mindig ezt kaptuk vacsorára.

A két gyerek egymásra meredt.

– Istenem, mi fog történni? – töprengett a csoportmama. A
kezdet kezdetétől mocorgott benne a félsz, hogy Marianne miatt
még sok nyugtalanságban lesz része. És nem csalódott! Az biz-
tos, hogy Hilda igen különös csoportmama lehet, ha ilyennek
nevelte a gyermeket.
Fennhangon azonban csak ennyit szólt:
– Drágaságom, azt kell tenned, amit a többiek tesznek. Ha
mindenki svájci fogást akar, akkor engedelmeskedned kell az
akaratuknak.
– Ennek kell engedelmeskednem? – mutatott rá Marianne
Tommyra. – A többiek pedig azt szeretik, aminek a kedvelését
megparancsolják nekik. Számukra közömbös, hogy svájci vagy
görög ételről van-e szó. Ha Önök azt tanácsolnák nekik, a sarat is
kedvelnék.
Olyan kifejezés jelent meg a többi gyermek arcán, amelytől a
csoportmama, de minden csoportszülő úgy félt, mint a tűztől.
Az arcok egyidejűleg váltak egykedvűvé és zavarttá. Ha nyom-
ban nem tesznek ellenintézkedést, egészen üressé válnak ezek
az arcocskák. És akkor már nem segít semmiféle játékszer, akkor
már semmi sem mozgatja meg őket. A gyermekek, lábukat ki-
nyújtva a semmibe bámulva üldögélnek egész nap. Valamit ten-
ni kell! De nyomban!
– Amerikai vacsorát eszünk ma – jelentette ki vidáman a cso-
portmama. – Olyan régen nem volt már amerikai vacsoránk,
hogy egészen újnak tűnik majd. Akarsz amerikai ételt, Tommy?
– Svájcit akarok – ismételte meg Tommy, de már kevésbé ma-
gabiztosan. – Ám ha ő amerikait akar, akkor legyen amerikai.
Együnk ma amerikai vacsorát.
Miután végül így megtudták, hogy mit is akarnak, felderült a
többi gyermek arca is.
– Amerikai vacsorát – mondották – ezt akarjuk, vacsorára
amerikai ételt akarunk enni.

Jó néhány szakácskönyvet végig kellett böngésznie a csoport-

mamának, de nagyon ízletesre sikerült a vacsora. Kiderült, hogy
a legkisebbek életükben sem ettek még almáslepényt. S szinte
olvadoztak a gyönyörűségtől a kicsinyek.
Vacsora után következett az újdonságosdi. A csoportmama
kézikönyve ezt a játékot „értelmes kiválasztási korlátozásnak”
nevezte. A gyermekek azonban úgy vélték, hogy ez a játék sem
rosszabb a többinél. Ma reggelizősdit játszottak.
– Újdonság – adta ki a jelszót a csoportpapa rámutatva
Tommyra.
– Pihehab kukorica – vágta rá a úcska. A pihehab kukorica
csak éppen most került a boltokba, és nem minden gyermek is-
meri az ízét.
A csoportpapa vidáman mosolygott.
– És miért akarsz pihehab kukoricát? – kérdezte.
– Mert pu asztott kukorica. Könnyű, habos, és vitaminokban
gazdag.
Milyen remekül tud mindent! A csoportmama boldogan kaca-
gott, és vele nevetett valamennyi gyermek.
 A csoportpapa mutatóujja körbejárt. Majdnem minden gyer-
mek ugyanazt jelölte meg reggelire való újdonságnak, amit
Tommy, noha egy-két gyermek sokkal régibb „újdonságot” emlí-
tett meg. És mind nagyon helyesen magyarázták, hogy miért
éppen azt választották.
A csoportpapa ujja Marianne-on állt meg. A kislány a harma-
dik volt a sor végéről számítva.
– Újdonság? – kérdezte a fér .
A csoportmama kiérezte hangjából az aggódást.
– Ropogós cipó.
Ez igazán minden volt, csak újdonság nem. Már néhány hó-
napja nem árusították a ropogós cipót, és a reklámozásának
semmi értelme.
A csoportpapa összeráncolta a szemöldökét.
– Miért? – kérdezte.
– Olyan remek érzés, ahogy evés közben ropog. Szeretem a ro-
pogását.
Ez helytelen magyarázat volt. Sőt egyáltalában nem tekinthe-
tő magyarázatnak. A gyermekarcok kezdték ismét felölteni azt a
tompultságot, amitől a csoportmama úgy rettegett. Tommy,
akinek szemében az alkotó öröm tüze lángolt, most is megmen-
tette a helyzetet.
– Rájöttem, hogy mit is akart mondani! – kiáltotta. – Értem
már. Azt akarta kifejezni, hogy a ropogós cipó extravagáns ta-
pintási-ízlelési érzékletet nyújt!
A csoportmanna mélyet sóhajtott, kőszikla gördült le a lelké-
ről. Az biztos, hogy ebből a úból reklámfőnök lesz, ebben már
nem is lehet kételkedni. Amikor egy gyermek, aki olyan idős,
mint Tommy, alkotó módon kezd gondolkodni… Nehezen várta
az éjszakát, hogy elbeszélgessen tapasztalatáról a csoportpapá-
val.
Marianne egy pillanatig magába roskadtan ült. Aztán felug-
rott, hátrarúgva a székét.
 – Szó sincs semmiféle tapintási érzékelésről – kiáltotta. – Egy-
szerűen tetszik nekem, ahogyan a fogam alatt ropog, amikor be-
leharapok. – Hátat fordított az asztalnak… mindannyian hallot-
ták, amint becsapta szobájának ajtaját.
– Csak menjen, ha akar – jegyezte meg Tommy. Vállat vont. –
Gyerünk tovább! Térjünk rá a játék következő szakaszára. Milyen
reklámversike kezdődik így: Ooáh!! Nem fekszem le…? Gondol-
kozzatok, gondolkozzatok. Tudjátok! No!!
„Nem fekszem le…
Pluma paplan nélkül!”
csipogták kórusban a gyermekhangok. A gyermekarcok csak
úgy ragyogtak boldog megelégedettségükben. Lám milyen oko-
sak. Csak kezdeni kell, s ők tudják a folytatást.
„Tommy már vezeti őket” – mondta önmagának a csoportma-
ma. Elragadtatása határtalan volt. Az újdonságosdi folytatódott.
A gyermekek zajongtak. A csoportos otthon – egyszeriben meg-
növelte a vásárlók számát, és az utóbbi időben egyre több cso-
portos otthon települt a tengerre. A csoportos otthon lágyan
ringatódzni kezdett, megjött a dagály.
A következő napon az „Áruk Gyakorlati Kiválasztásával” fog-
lalkoztak. A csoportban ezt a foglalkozást üzleti napnak nevez-
ték. A mai üzleti nap témája a mosó- és tisztítószerek voltak.
A csoportpapa elvezette az egész csoportot az áruházba. A szó-
davíz szökőkútnál reggeliztek, és a Gyermek Csodavilág mű-
anyag sziklái között jót játszadoztak. Két órakor a gyermekek
nevetgélve kezdték benyomkodni a gyermek vásárlókartonjai-
kat az árusító automaták réseibe. Az áruk kiválasztása igazán
gyorsan ment, mert mind tudták, hogy mit akarnak. Négy óra
volt, amikor visszatértek a csoportos otthonba.
– Marianne, hát te mit hoztál? – kérdezte a csoportmama, mi-
után minden gyermek eldicsekedett szerzeményeivel, és meg-
magyarázta, hogy miért azokat az árukat választotta. – Mutasd
meg, drágám.
 Marianne a földre meredt, kezét háta mögé rejtve.
– Semmit sem hoztam.
Csönd lett. Tommy azonban nem hagyta annyiban.
– Nem igaz. Hozott. Valamit elvett a gyermek-korallszigetről.
A kezében van.
A csoportpapa gyengéd erőszakkal feszegette Marianne ujjait.
– Drágám, nem szabad titkolódznod – mondotta a csoportma-
ma –, a többiek mindent megmutattak, ami náluk volt.
Az öklöcske kinyílt.
Szabálytalan alakú, áttetsző kövecske volt, s a mélyében ezüs-
tös fonal csillant. Nem volt nagyon szép, sőt csúnyább volt,
mint a szintetikus drágaságok.
– De hisz ez közönséges kavics – nevetett hangosan Tommy, de
a csoportpapa óvatosabb volt.
– Megtarthatod – mondotta Marianne-nak –, adunk neked egy
dobozkát, hogy az ilyen holmit abban tarthassad. Nevet is kap:
áruházi látogatásaim emlékei.
– Igazán remekül kigondoltad – lelkendezett a csoportmama,
igyekezvén leküzdeni a keblét borzongató fagyos érzést. Minden
gyereknek készítünk ilyen dobozt. Az igaz, hogy a gyűjtésnek
még nem jött el az ideje, de semmi szerencsétlenség nem fakad
abból, ha már most kezdünk készülődni erre a foglalkozásra.
Marianne széttárta ujjait, a kavics az asztalra gurult, majd le-
esett a padlóra.
– Nem kell, nem akarom – mondotta sűrű pislogás közben. –
Ha mindenkinek lesz ilyen doboza, akkor én nem akarom.
Peregni kezdtek könnyei, de fejét magasra tartva ment el.

Éjjel a csoportszülők hosszan beszéltek róla. Igazán izgatottak

voltak. Mi értelme lenne Hildát szidni a nevelési munka minősé-
ge miatt? Csak egyet akartak: Megmenteni egy jövendő fogyasz-
tót Marianne személyében. Végül is a legjobb az lesz, ha állandó-
an és lágy szeretettel, s jó példákkal hatnak rá. És ebben Tommy
biztosan nagy segítségükre lesz.

A krízis két nappal később robbant ki a „babák és játékok házhoz

szállítása napján”. Marianne azon a napon jött a csoportba,
amelynek estéjén úgy játszottak, hogy babákat és játékokat vá-
lasztottak katalógusból. És a csoportmama a kislány számára is
kiválasztott egy ajándékot. Mindig így tett, ha olyan gyermekek-
ről volt szó, akik még nem tudtak saját maguk választani. A cso-
portmama először a hármasikrekkel kacérkodott. Ezeknél elra-
gadóbb eszközei nem is lehetnek annak, hogy egy kislányból fo-
gyasztót neveljenek. Végül egy pendelyes, karonülőnél állapo-
dott meg. Akkora volt, akárcsak egy igazi gyerek. Lágy műanyag
bőrű. A pendelyes baba kúszott, gagyogott és pelenkába piszkí-
tott.
A játékokat és a babákat szétosztották. Marianne csöndben
csomagolta ki új tulajdonát, megnézte, de arca sem rándult. Az-
után a szobájába ment a babával, míg a többi gyermek a közös
teremben maradt a játékaival.
Egy órával később Tommy hívta ki a csoportmamát a konyhá-
ból.
– Nézze meg – mondotta titokzatoskodó arccal. A szeme égett.
– Csak csöndben!

A csoportmamát Marianne szobájához vezette a folyosón, és rés-

nyire nyitotta az ajtót, óvatosan.
A csoportmama eleinte nem hitt a szemének. A műanyagot
nagyon nehéz széttépni, és Marianne-nak bizonyára sok erőt
kellett ráfordítania és találékonyságát is latba vetnie, hogy ezt
végrehajtsa. Később a csoportmama arra a következtetésre ju-
tott, hogy Marianne biztosan az asztal lába alá tette a baba fejét,
majd felmászott az asztalra, és egészen addig ugrált az asztal te-
tején, amíg a baba feje szét nem roppant. Bárhogy tette is, de a
tönkretett baba a földön hentergett, és Marianne éppen az arcát
szabdalta egy tompa ollóval.
A csoportmama nem tudott uralkodni dühén. Berohant a szo-
bába, vállon ragadta Marianne-t, és rázni kezdte.
– Te elrontott, szemét, kislány – üvöltötte dühöngve –, hogy
merészelted, hogy merészelted!? Összetörted a babád! Te sze-
mét! Egy ilyen gyönyörű babát!?
Olyan hirtelen engedte el Marianne-t, hogy a kislány képtelen
volt megállni, s a falhoz vágódott. A csoportmama néhány pilla-
natig küzdött a dühével. Végül annyira úrrá lett magán, hogy
megkérdezte:
– Miért tetted ezt?
Marianne kétségbeesett, lázas pillantást vetett rá.
– Gyűlölöm – sziszegte. – Gyűlölöm. Azt a babát akarom,
amely azelőtt volt a babám. Azt a babát akarom, amelyet szeret-
tem.
Hangosan felzokogott.
– Nem akarok csak új dolgokat szeretni!
Egy fogyasztó nevelésében ilyen szakadék még nem tárult a
csoportmama elé. Ennek láttán más lehetősége nem maradt, fel
kellett hívnia a Gyermeknevelési Igazgatást. Igen barátságosan
és udvariasan meg is érkeztek az Igazgatás emberei, alig félóra
telt bele, és magukkal vitték a még egyre bőgő Marianne-t.

Éjszaka, amikor a csoportpapával lepihentek, a csoportmama

meg kísérelte, hogy optimistán mérlegelje a történteket.
– Ugye biztosan meggyőzik? – kérdezte. – Az átnevelő klinikán
majd bebizonyítják, hogy nem volt igaza. Igaz, hogy megneve-
lik?
– Hm – hümmentett a csoportpapa. Azután egyet kacagott. –
Arra gondoltam… – kezdte magyarázni –, hogy mi is történik,
ha a klinika nem segít rajta. Akkor majd egy másikba viszik. És
ha az sem segít? Az biztos, hogy nem adják meg magukat, ha-
nem a mélyanalízist is bevetik.
– Nos és miért lenne így? – kérdezte a csoportmama némi szo-
rongással, mivel nem tetszett neki az a jövendő, amit a csoport-
papa felvázolt.
– Csak úgy gondoltam. Végső soron is, ha törik, ha szakad, fo-
gyasztót gyúrnak belőle. Sok mindent felvesz… És amikor a
pszichoterápiára fordul a dolog…
Marianne akárhogyan is, végül mégiscsak fogyasztó lesz, bár-
mi áron! A csoportmama kacarászott. Most már jobban érezte
magát. A csoportpapa igazán olyan jól megért mindent!
Fejét a fér vállára hajtotta, és lágyan átölelte.
– Te vagy a legjobb csoportpapa, akivel bármikor is együtt él-
tem – súgta gyengéden. – A legjobb. Igen. Igen.
– A legújabb – mindig a legjobb – válaszolta a csoportpapa, s a
hangja meglehetősen keserűen csengett.

Most, hogy Marianne már nem volt jelen, ismét szórakoztatóvá

vált az élet a csoportban. A gyermekek egy része más csoportba
került. A helyüket újak foglalták el. A csoportmama életében új
csoportpapa jelent meg. A csoport végrehajtotta, éspedig a lehe-
tő legjobban az egyéni hobby kiválasztását. Most, amikor Mari-
anne…
És mégis, a csoportmama paradox módon néha sajnálni kezd-
te Marianne-t. Eszébe jutott dühtől torzult arcocskája, kétségbe-
esett és ádáz tekintete, becsületes és tiszta szeme. A többiek en-
gedelmesek, hízelgők, magabiztosak, de az arcuk ki tudja miért,
birkatekintetű. Tommyn kívül. A csoportmamát nagyon elége-
detté tette az a körülmény, hogy Tommy még ott volt a csoport-
jában.
A úcska meghökkentően jól fejlődött. Csak úgy áradtak belő-
le a felhívások és a reklámok, úgy sziporkázott, mint a bengáli
tűz, és mindinkább érezhetően vette kezébe a többi gyermek ve-
zetését. A jövendője világos volt. És ha a csoportmama néha
mégis nyugtalanságot és bizonytalanságot érzett, akkor azzal
magyarázta riadalmát, hogy megijedt a saját szerencséjétől.
Elmúlt a nyár, és elkövetkezett a Könyvek Napja. Mindössze
két ízben tartottak évente könyvnapot, és közel sem ez volt a
legérdekesebb a napok közül. A gyermekek sokkal jobban ked-
velték a többi napokat. Pedig valamennyi tízesztendős már tu-
dott olvasni, Tommy azonban minden más napnál jobban ked-
velte a Könyvek Napját!
A csoportmama kinyitván a csomagot, átadta Tommynak
megrendelt könyveit.
„A reklámfőnök. Napjaink varázslója!” – „Dergier, avagy egy
reklámkampány csodálatos története”. „Ifjú emberek hirdetése-
inek romantikája” és végül „A szokásteremtő”. Tommy hóna alá
kapta a könyveket, és szobájába vonult.
Nem telt el két óra, amikor a csoportpapa és – mama bekopo-
gott a úcska ajtaján. Fürödni indultak, csodálatos új vízijáté-
kokkal felszerelkezve. A foglalkozást, amit az előírásoknak meg-
felelően kezdeni akartak, a csoportmama kézikönyve „Az önbi-
zalom gyakorlása vezetésének” nevezte.
A csoportmama újból kopogott, mivel Tommy nem válaszolt a
kopogásra. Amikor erre sem jött válasz, a papa és mama nyugta-
lankodni kezdett. Kinyitották az ajtót, és beléptek a úhoz.
Tommy üres, kifejezéstelen, bamba tekintettel, a lábát ki-
nyújtva ült, ott henteregtek mellette a frissen jött könyvek. A ki-
tépett lapokból készített hajócskák és csákók közepette.
A csoportmama izgalmában megnyalta a száját, és nagyot
nyelt, mielőtt kinyögte volna:
– Tommy, Tommy, mi történt?! Fürödni megyünk. Csodálatos
úszó játékokkal. Hát nem akarsz fürödni?
A ú nem felelt. A csoportmama ismét megnyalta az ajkát.
Szeretett volna valamit kigondolni, de nem talált szavakat.
Ilyesmi még sohasem történt Tommyval.
 A csoportpapa parancsoló hangot vett elő:
– Tommy, azonnal hagyd abba. Fürödni megyünk. Fürödni –
kellemes. Fürdened kell! Kell! Akarnod kell!!!
A úcska egykedvű arca ingerültre torzult.
– Nem akarok akarni semmit sem – nyögte ki.
– De Tommy! – kiáltott a csoportmama. Majdhogynem sírva
fakadt. – Tommy, nem szabad, hogy ne akard! Te mindig olyan
remek kis reklámfőnök voltál. Hiszen egész életedben meglepő
dolgokat akarsz csodálatos árukról mesélni az embereknek.
Tommy legyintett, mintha csak szúnyogokat hessentene el.
– Nem akarok – mondotta tompán, fáradt hangon. A szemét
lehunyta. A csoportotthont meghintáztatta a hullám.
A csoportmama felsóhajtott. Tudta, hogy végső soron majd
csak sikerül megmozgatnia Tommyt. Időről időre minden gyer-
meknél előfordul ilyesmi a csoportban. Ez nem jelent semmit.
Az égvilágon semmit sem jelent.
És mégis tekintete lázasan kereste a csoportpapa tekintetét.
Megremegett. Vajon a papa is kihallotta Tommy hangjából azt,
amit ő hallott ki belőle? Vajon valami értelmetlenségnek fogta
fel, vagy ő is azt hallotta a hangból, amit a mama: kultúrájuk
halálos ítéletét? Vajon meglátta-e azt a csoportpapa, amit ő lá-
tott meg? A repedést a gátban, amelyen át betör a víz? És vajon ő
is azt érzi e gondolatokra, amit ő – kifejezhetetlen megkönnyeb-
bülést?

(Margaret St. Clair írása nyomán:

„Bibliotyeka szovremennoj Fantasztyiki”)
 Clifford D. SIMAK:

HALÁL A HÁZBAN

Az öreg Moshe Abrams akkor bukkant a jövevényre, amikor elbi-

tangolt tehenét kereste az erdőben. Moshe nem tudta, hogy jö-
vevényre talált, de egy szenvedő élőlény volt előtte, márpedig az
öreg Moshe, bármit fecsegjenek is a szomszédjai, nem volt olyan
ember, aki az erdőben magára hagyott volna egy sebesültet.
Borzalmas teremtmény volt, annyi szent – zöldesen fénylő
bőrű, lilás foltokkal, már húsz láb távolból is bűzlött, undorító
volt.
A mogyorósba kúszott. Őszintén szólva inkább csak megkísé-
relte, hogy bekússzon, de sehogy sem sikerült neki. Testének
felső része a bokrok között volt, míg mezítelen törzse a tisztáson
hevert. A végtagjai – feltehetően a karjai – időről időre ernyed-
ten kaparták a földet, testét pedig igyekezett mélyebbre húzni a
bokrok közé, de a lény túlságosan is elgyengült volt. Egyetlen
hüvelyknyit sem sikerült előremozdulnia. Halkan nyögött, nyö-
szörgött, ahogy a bánatosan síró szél zúg a széles párkányokon.
Ám a nyöszörgésből valami több is áradt, mint a téli szél üvölté-
séből, olyan elkeseredés és rémület szólt belőle, hogy az öreg
Moshénak égnek állt tőle a haja.
Az öregember meglehetősen sokáig töprenkedett azon, hogy
mit is tegyen a lénnyel, azután meg a bátorságát szedte össze, ez
is eltartott egy ideig, és eközben ugyanúgy, mint az emberek
többsége, nem azon tűnődött, hogy biz’ bátorságból a kelleténél
többel is rendelkezik. Egyébként is, hasonló körülmények ese-
tén, a csupán csak hétköznapi bátorság igazán nem elegendő.
Ilyen esetben vakmerőségre van szükség.
Egy sebesült vadlény hevert előtte, s mert képtelen volt arra,
hogy otthagyja fetrengeni, Moshe közeledett a lényhez, letérdelt
mellé. A lényre igazán csak úgy lehetett ránézni, ha az ember
erőszakot vett magán, de mégis, visszataszító formátlanságá-
ban is valami megmagyarázhatatlan vonzóerő rejlett, mintha
éppen rendkívüli, visszataszító voltával vonzaná magához a te-
kintetet. Borzalmas, semmihez sem hasonlítható bűzt árasztott.
Ám Moshét elkényeztetetten nnyásnak igazán nem nevez-
hette senki. Éppenséggel nem nnyásságáról volt hírhedt. Ami-
óta vagy évtizede meghalt a felesége, teljesen magányosan élt
isten háta mögötti farmján. A környékbeli pletykafészkek egyik
kedvelt csemegéje egyébként Moshe háztartásviteli módszere
volt. Ha éppen került rá ideje, évente egy ízben kigereblyézte a
házból a szemetet egy halomba, de a többi napon aztán hozzá
sem nyúlt a lakásban semmihez.
Ezért aztán a lényből áradó bűz sokkal kevésbé zavarta, mint
bárki mást, ha az ő helyében lett volna. De a látvány Moshét is
visszariasztotta és ezért nem tudta azonnal elhatározni magát,
hogy megérintse, és amikor végre minden lelkierejét összeszed-
ve megtette ezt, nagyon meglepődött. Azt várta ugyanis, hogy a
lény hidegnek vagy nyálkásan csúszósnak bizonyul majd, vagy
tán egyidejűleg lesz hideg és nyálkás tapintású. De tévedett. Ta-
pintásra melegnek, szilárdnak és tisztának bizonyult ez a fura
valaki. Mintha zöldellő kukoricaszárat érintett volna meg.
Kezét a sebesült alá csúsztatta, óvatosan kihúzta a mogyoró-
bokorból, és a hátára fordította, hogy az arcába nézhessen. Nem
volt arca. Törzsének felső része valami megvastagodásban vég-
ződött, akárcsak egy bimbóban végződő növényszár. A lény tes-
te azonban egyáltalában nem volt szár, és e megvastagodást ta-
pogatók rojtja vette körül. A tapogatók tekeregtek, akárcsak a
horgászok gyűjtötte giliszták egy konzervdobozban. Most aztán
Moshe is már-már ott-tartott, hogy sarkon fordul, s elrohan.
De kitartott.
Leguggolt, rámeredt a gilisztáktól körülrojtozott arctalanság-
ra, úgy érezte, hogy teste jegesedik, rémület béklyózta, hányási
roham kínozta, és amikor rádöbbent, hogy éppen a gilisztákból
árad az üvöltő hang, valósággal pánikossá vált a rémülete.
Moshe azonban makacs öregember volt. Csak igazán makacs
ember veszkődhet egy ilyen hitvány farmmal. Makacs és sok
minden iránt közönyös ember. Ám a szenvedő élőlények mindig
megindították.
Így, most is leküzdötte félelmét, és karjára emelte a lényt.
Nem volt különösen nehéz feladat, hiszen a lény teste könnyű
volt. Könnyebb, mint egy háromhónapos malac, villant át Mos-
he agyán.
A karjában tartott lénnyel hazafelé indult az erdőből, s úgy
tűnt, hogy a bűz egyre gyengül. A rémülete majdnem teljesen
eltűnt, s nem dermesztette többé a testét a jeges rémület.
Lehetséges, hogy ezért volt így, mert a lény egy kissé megnyu-
godott, s lassan elcsöndesült. Noha Moshe nem mert volna meg-
esküdni rá, de néha úgy érezte, hogy a lény hozzá simul. Úgy si-
mul hozzá, ahogyan egy ijedt, éhes kisgyermek tapad egy fel-
nőtthöz, amikor az a karjára emeli.
Az öreg Moshe odaért a farmjához. Egy kicsit álldogált az ud-
varban, töprengve, hogy hová vigye a lényt, a házba vagy a
csűrbe. Az már biztos, hogy a legmegfelelőbb hely a csűr lett
volna, hiszen a lény nem ember, még egy kutyában, vagy egy
macskában, de még egy beteg báránykában is több van az em-
berből, mint benne.
Meg kell mondani, nem sokáig habozott. Bevitte a házba, és le-
fektette a konyhában arra a tűzhely melletti heverőfélére, amit
megszokásból ágynak nevezett. Gondosan, óvatosan kinyújtóz-
tatta a lényt az ágyon, betakarta egy piszkos takaróval, majd a
tűzhelyhez lépett, rárakott, s addig fújta a parazsat, amíg fel
nem lobogtak a lángok.
Ekkor az ágyhoz húzta a széket, s nekifogott, hogy gyelme-
sen, egyre növekvő érdeklődéssel, alaposan megtekintse a lényt,
akit talált. Az pedig már szinte teljesen elcsöndesült, és sokkal
nyugodtabbnak tűnt, mint az erdőben. Az öregember olyan
gyöngédséggel burkolta körül a takaróval a testet, hogy maga is
elcsodálkozott rajta. Szerette volna tudni, hogy mivel is kínál-
hatná meg a jövevényt éléskamrája készleteiből, de még ha rá-
jött volna is, hogy mivel él ez a lény, akkor sem biztos, hogy egy-
általán megetethette volna, hiszen sehol sem látott a testén
olyasmit, ami szájnak tekinthető lett volna.
– Már semmi miatt sem kell nyugtalankodnod – biztatta a
lényt. – Ha már egyszer behoztalak a házamba, akkor minden
rendben lesz. Bár az ilyen dolgokban nem vagyok nagyon jára-
tos, de ami erőmből telik, azt megteszem érted.
A nap már nyugovóra hajlott, és kitekintve az ablakon látta,
hogy a tehenei, amelyeknek keresésére indult tulajdonképpen,
maguktól hazatértek.
– Meg kell fejnem a teheneket, meg a gazdaságban is tennem
kell még valamit, s a ház körül is – magyarázta az ágyban fekvő
lénynek –, de nem tart soká. Hamarosan visszatérek.
Az öreg Moshe még egyszer megrakta a tüzet, hogy meleg le-
gyen a konyhában, gondosan betűrte a takarót a test köré, fogta
a fejősajtárt, és indult az istállóba.
Megetette a juhokat, a disznókat, meg a lovakat, megfejte a te-
heneket is. Összegyűjtötte az ólból a tojásokat, s bezárta a ba-
rom ól ajtaját. A víztartályt is megtöltötte.
Azután visszatért a házba.
Már besötétedett. Moshe meggyújtotta az asztalon álló petró-
leumlámpát. Még mindig ezzel világított, mivel nem kedvelte a
villanyt. Amikor a Kültelki Villamos Társaság vonalat épített,
még az aláírást is megtagadta. Sok szomszéd haragudott meg rá
azért, mert nem írt alá. Ha haragszanak, hát haragudjanak, erre
fütyül.
Az ágyban fekvő lényre pillantott. A külseje alapján ítélve, ál-
lapota nem változott. Ha beteg bárányka vagy borjú lett volna
előtte, Moshe nyomban tudta volna, hogy jobban érzi-e magát
vagy rosszabbra fordult az állapota, de ez a lény egészen más
volt, mint amivel életében is találkozott. Itt erőtlennek bizo-
nyult a tapasztalata.
Elkészítette egyszerű vacsoráját, megette, és ismét azon töp-
rengett, hogy mivel is etethetné meg a lényt, s mivel lehetne a
segítségére. Bevitte a házába, melengette, de vajon erre van-e
szüksége az ilyen lénynek vagy valami mást kellene vele tenni?
Nem tudta.
Moshe töprengeni kezdett, hogy tán segítséget kellene kérnie
valakitől, de már magától a gondolattól is a rosszullét kerülget-
te, hogy valakihez segítségért kell fordulnia, s ráadásul még azt
sem tudja, hogy milyen segítséget kellene kérnie. Ekkor az a
gondolat kezdte gyötörni, hogy mit érezne, mire lenne szüksége
magamagának, ha valami ismeretlen, távoli vidékre vetődne, el-
gyötörten s betegen, és senki sem tudna segíteni rajta, mert
nem tudják, hogy miféle lény.
Ez a gondolat végül is arra késztette, hogy elhatározza magát.
A telefonhoz lépett. De vajon kit hívjon ki: az orvost vagy az ál-
latorvost? Az orvosnál maradt, azért, mert a lény itt van bent a
házban. Ha a csűrben vagy az istállóban feküdne, akkor az állat-
orvost hívná.
A telefon amolyan helyi vonalú, a hallhatósága pedig krimi-
nális rossz. Moshe egyébként nagyothalló volt, ezért meglehető-
sen ritkán használta a telefont. Időnként mondogatta is magá-
nak, hogy a telefon sem hasznosabb az újdonságok többségénél,
amelyek pedig másra sem jók, csak hogy tönkretegyék az embe-
rek életét. Számtalanszor fenyegetődzött, hogy kihajítja. De
most örült, hogy mégsem tette meg.
A telefonos kisasszony összekapcsolta Benson doktorral, s bár
mindegyik rosszul hallotta a másikat, Moshénak végül is sike-
rült megmagyaráznia a doktornak, hogy ki hívja, meg azt, hogy
segítségre van szüksége. Az orvos megígérte, hogy kijön.
 Moshe némi megkönnyebbüléssel akasztotta vissza a kagylót,
egy keveset álldogált, mert éppen az villant az eszébe, hogy az
erdőben tán még több ilyen lény is lehet. El sem tudta képzelni,
hogy kik, és mit is tudnak itt tenni, azt sem, hogy az útjuk hová
vezet, de az teljességgel világos volt számára, hogy az, aki az
ágyán fekszik, valami idegen, s igen távoli helyről érkezett. Az
értelme azt súgta, hogy olyanokból, mint ez a lény, még néhány-
nak kell lennie, hiszen az ember vagy bármely más lény, szíve-
sebben indul társaságban a nagyon távoli utakra, mint magá-
nyosan.
A lámpát leakasztotta a kampóról, s elhagyta a házat.
Az éjszaka vaksötét volt, a lámpa gyengén világított, azonban
Moshe ezt jóformán észre sem vette, úgy ismerte a farmját, mint
a tenyerét.
Az ösvény az erdőbe vezetett. Félelmetes volt a sötét, de az éj-
szakai erdőből áradó ijesztés kevés volt ahhoz, hogy az öreg Mos-
he megrémüljön. Átcsörtetett a bokrokon, s magasra emelte a
lámpát, hogy jobban megvilágítsa a terepet, megnézte a helyet,
ahol a lényt találta, azonban nem volt ott senki.
De valami egyebet talált – valamit, ami leginkább hatalmas
kalitkára emlékeztette. Egy fémdrótokból fonott tárgyat, amely
a sűrűn nőtt mogyoróbokrok közé ékelődött. Megkísérelte, hogy
kihúzza, de olyan erősen belegabalyodott az ágakba, hogy nem
tudta megmozdítani.
Vizsgálódni kezdett, hogy megtudja, honnan kerülhetett oda.
És ekkor meglátta a fák ágaiba tört aknát, amelyen át a kalitka
a földre került, a tört ágak kútjában hidegen fénylő csillagok lát-
szottak, igen távolinak tűnő csillagok.
Moshe egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ebben a
soha nem látott fonott alkalmatosságban került ide az a lény,
aki a tűzhelye mellett álló ágyán hever. Egy kissé csodálkozott
ugyan, de különösen mély töprengésbe nem kezdett, hiszen ez
az egész história annyira természetfölöttinek tűnt a számára,
hogy megértette: aligha van lehetősége arra, hogy valami értel-
mes magyarázatát kaphassa a történteknek.
Visszatért a házba. Alig rakta vissza az elfújt lámpát a helyére,
amikor meghallotta a közeledő motorzúgást.
A doktor, ahogy az ajtóhoz ért, veszekedni kezdett, megpil-
lantván a küszöbön álló öreg Moshét.
– Egyáltalán nem látom betegnek – kezdte zsémbelve. – Leg-
alábbis nem annyira beteg, hogy éjnek éjszakáján kihívasson.
– Nem is én vagyok a beteg – felelte Moshe. – Azt remélem,
hogy segíteni tud majd rajta. Magam is megkíséreltem volna, de
nem tudom, hogy miként kezdjem.
Az orvos belépett, Moshe pedig behúzta nyomában az ajtót.
– Valami rohad itt? – szimatolt az orvos.
– Nem, így bűzlik. Eleinte szörnyen kellemetlen volt, de most
már hozzászoktam egy kicsit.
Az orvos ekkor megpillantotta az ágyon fekvő lényt, és felé in-
dult. Az öreg Moshe hallotta, hogy a doktor lélegzete szinte ful-
doklóan zihál, s látta, amint lépés közben visszahőköl, megtor-
pan, majd kihúzza magát. Az orvos azután lehajolt, és nagy -
gyelemmel kezdte végignézni az előtte heverő lényt.
Amikor kiegyenesedett s Moshe felé fordult, az öreg jól látta,
mint küzd az orvosban a határtalan megdöbbenés a készülő
dühkitöréssel.
– Moshe! – üvöltött fel végül – mi ez?
– Magam sem tudom – motyogta Moshe. – Azonnali segítségre
van szüksége. Attól félek, hogy meghal.
Az orvos ismét az ágy felé fordult, felhajtotta a takarót, a lám-
páért ment, hogy jobban megnézze az ágyon fekvőt. Minden ol-
dalról megnézte a lényt, óvatosan megkopogtatta ujjával, és a
nyelvével olyan titokzatos csettintéseket hallatott, amilyeneket
csak az orvosok képesek produkálni.
Azután ismét betakarta a lényt, s az asztalra tette a lámpát.
– Nem tudok tenni érte semmit – jelentette ki.
 – De hiszen ön orvos!
– Moshe, én embereket gyógyítok. Nem tudom, hogy ez a lény
mi, de azt tudom, hogy nem ember. Még csak megközelítőleg
sem tudom, hogy mi baja lehet, ha egyáltalán van valami baja.
És ha még el is tudnám készíteni a diagnózist, akkor sem tud-
nám, hogy mivel gyógyítsam úgy, hogy ne okozzak bajt neki.
Még abban sem vagyok biztos, hogy vajon állat-e, vagy sem. Sok
minden szól amellett, hogy növény.
Az orvos ezután kikérdezte Moshét, hogy hol találta a lényt,
Moshe pedig elmesélte, hogy mint is történt az egész. De a kalit-
kát egy szóval sem említette, mert a vele kapcsolatos gondola-
tok maguk is olyan fantasztikusnak tűntek, hogy a nyelve egy-
szerűen megtagadta a szolgálatot, mikor róla kellett volna be-
szélnie. Egyáltalában az is elég, hogy megtalálta ezt a lényt, be-
hozta a házába, minek keverné még a dologba a kalitkát is.
– Nyugodtan kijelenthetem – kezdte a doktor –, egyetlen földi
tudomány sem ismeri az ön lényét. Abban is kételkedem, hogy
valaha is láttak volna valami hasonlót a Földön. Én bizony nem
tudom, hogy mi is ez, de nem is töröm rajta a fejem. Ha az ön he-
lyében lennék, felhívtam volna a Madison Egyetemet, lehet,
hogy ott akadna valaki, aki rájönne, hogy miféle szerzet ez. Tán
még annyira érdekesnek is találnák, hogy megismerkedjenek
vele. Biztosan igyekeznének megvizsgálni.
Moshe odalépett a tálalóhoz, kivette az ezüstdollárokkal majd-
nem színültig telt szivarosdobozt, és zetett az orvosnak. Az or-
vos most már jóindulatúan tréfálkozva, de visszatette a pénzt.
De Moshe egyébként ritka makacssággal tartott ki ezüstdollár-
jainál.
– Van valami törvénytelen a papírpénzekben – jelentette ki. –
Nekem örömet okoz az ezüst érintése és csengése. Erő érződik
benne.
Moshe minden félelme ellenére, ahogy a helyzetet megítélni
tudta, a doktor nem is utazott el olyan rossz hangulatban. Eltá-
vozása után Moshe az ágyhoz húzta a széket, s leült.
„Micsoda igazságtalanság a sorstól – gondolta – hogy nincs
senki, aki egy ilyen beteg lénynek segítséget tudna nyújtani,
senki sincs, aki legalább valami szert ismerne, ami segít rajta.”
Ült, s hallgatta a konyha csöndjét felverő óra hangos ketyegé-
sét meg azt, hogy miként pattog az égő fa a tűzhelyben.
Nézte az ágyban fekvőt, s hirtelen szinte bolond reménykedés
lángolt fel benne, hogy a lény mégis meggyógyul, s majd együtt
élnek. Hiszen a kalitkája annyira összegörbült, hogy akár akarja,
akár nem, de itt kell maradnia. Moshe őszintén reménykedett,
hogy valóban így lesz. Már most, hogy itt fekszik, már most sem
árasztotta a ház azt a magányosságot, amit még délután is
árasztott.
Az ágy és a tűzhely közé állított széken üldögélve, Moshe hir-
telen megértette, hogy milyen magányos, milyen elhagyatott
volt itt minden. Amíg még Towsar élt, nem volt ennyire rossz a
helyzet. A kutya pusztulása után megkísérelte, hogy újabb ku-
tya szerzésére kényszerítse magát, de nem tudta megtenni. Jól
tudta, hogy nem lehet olyan kutya a világon, amely pótolni tud-
ta volna Towsart, már egy kutya keresését is árulásnak érezte
volna. Macskát még keríthetett volna, de akkor meg túlságosan
is sokszor jutott volna eszébe Molly: mennyire szerette az
asszony ezeket az állatokat, a haláláig két-három macska min-
dig ott lábatlankodott a házban.
Így aztán magára maradt. Magára maradt a farmjával, a ma-
kacsságával meg az ezüstdollárjaival. A doktor, akárcsak a többi-
ek, úgy vélte, hogy Moshénak csak annyi ezüstje van, ami a tála-
lóban levő dobozban található. Egyetlen lélek sem tudott arról
az öreg vaskatlanról, telve pénzzel, amely a szalon padlója alatt
rejtőzött. Moshe már a gondolatára is heherészni kezdett, hogy
milyen ügyesen csapja ő be az embereket. Sokért nem adta vol-
na, ha láthatja a szomszédok arcát, amint majd kiszimatolják a
kincset, amikor ő már elment. Természetesen sohasem beszélt
senkinek a katlanról. Ha az van megírva a Sors könyvében, hogy
tudomást kell szerezniük róla, hát akkor legalább ne az ő segéd-
letével tudják meg a vaskatlanka titkát.
Bóbiskolva üldögélt, s végül is ültében aludt el, álla lehorgadt
a keblére, karjával átfogta a testét, mintha csak így akarná őriz-
ni testének melegét.
Amikor felébredt, a pirkadat előtti szürkülő homályban már
csak pislákolt a lámpa, a tűzhelyben kialudt a tűz, a jövevény pe-
dig halott volt.
A halála kétségtelen volt. A lény kihűlt, és kinyújtóztatott tes-
tének felszíne megkeményedett, már kezdett kiszáradni – aho-
gyan a lábon hagyott kukoricaszár szárad ki a szélben.
Moshe letakarta a takaróval, s noha még korán volt ahhoz,
hogy a farmon elkezdje a napi munkát, kiment, s amit csak lám-
pavilágnál elvégezni tudott, azt megtette.
Reggeli után vizet melegített, megmosdott, megborotválko-
zott, sok-sok év óta első ízben most történt, hogy más napon is
borotválkozott, nemcsak vasárnap. Felvette egyetlen ünneplő-
jét, végigsimította a haját, a garázsból kivezette az ócska, szinte
széteső autóját, s a városba hajtott.
Felkereste Ab Dennisont, a városi jegyzőt, mivel hogy ő volt a
temetkezési társaság titkára is.
– Ab – kezdte Moshe – szeretnék egy sírhelyet vásárolni a te-
metőben.
– De hiszen van már parcellája – csodálkozott Ab.
– Csakhogy az családi sírhely – vetette ellen Moshe. – Ott csak
Mollynak meg nekem jut hely.
– És miért kellene önnek még egy sírhely? – kérdezte Ab.
– Találtam valakit az erdőben – magyarázta Moshe. – Hazavit-
tem, de az éjszaka meghalt. Őt akarom eltemetni.
– Ha az erdőben halottat talált, akkor jelentenie kellett volna a
seri nek – gyelmeztette Ab.
 – Mindent a maga idejében – mondotta Moshe, de nem is gon-
dolt arra, hogy jelentést tegyen. – Mi lesz a sírhellyel?
Ab, hogy minden felelősséget elhárítson magától ebben a his-
tóriában, végül is eladott egy sírhelyet.
Moshe miután sírhelyet vásárolt, Albert Johnes temetkezési
irodájába tért be.
– Al – kezdte – a házamat meglátogatta a halál. Az elhunyt
nem idevalósi, az erdőben találtam. És aligha hihető, hogy roko-
nai lennének, ezért a temetéséről nekem kell gondoskodnom.
– Van halotti bizonyítványa? – kérdezte Al, nem is terhelve
magát azzal a képmutatással, amely a temetkezési vállalatok
tisztviselőinek többségének jellemző vonása.
– Nem, nincsen.
– Orvoshoz fordult?
– Az éjszaka kint járt Benson doktor.
– Akkor neki kell kiadnia a bizonyítványt. Fel kell hívni.
Felhívta Benson doktort, és miután rövid ideig beszélgetett az
orvossal, vörösödni kezdett, akár a fövő rák.
Végül dühösen lecsapta a kagylót, majd Moshéra rö ent.
– Nem tudtam, hogy mit szándékozik elkövetni – támadt dü-
höngve Moshéra –, de a doktor azt mondta, hogy a maga halottja
egyáltalán nem ember. Kutyák, macskák vagy… egyebek teme-
tésével nem foglalkozom.
– De hiszen ő nem kutya vagy macska.
– Köpök rá, hogy tulajdonképpen mi. Hogy a temetés megren-
dezésével foglalkozzam, ahhoz emberre van szükségem. Egyéb-
ként ne is kísérletezzen azzal, hogy a temetőben ássa el, mert az
törvénytelen.
Moshe csüggedten hagyta el a temetkezési irodát, s öregesen
felbotorkált a dombra, ahol a kisváros egyetlen temploma állt.
Az irodájában találta a lelkészt, éppen a prédikáción dolgozott.
Moshe leült a székre, nyugtalanul forgatta munkától torzult ke-
zében nyűtt kalapját.
 – Tisztelendő, úr – kezdte – mindent el akarok önnek monda-
ni, elejétől végig. – És elmesélte a történteket. – Nem tudom,
hogy mi is ez a lény – tette hozzá az elmondottakhoz. – Úgy tű-
nik, hogy senki sem tudná megmondani. De elhunyt, s becsüle-
tes végtisztességben kell részesíteni, de sehogyan sem sikerül
megadnom neki. Nem temethetem a temetőbe, már látom,
hogy a farmon kell helyet találnom a számára. De arra gondol-
tam, hogy talán a tisztelendő úr kijöhetne hozzám, és mondana
néhány szót a sírja felett.
A pap töprengeni kezdett.
– Nagyon sajnálom, Moshe – szólalt meg végtére. – Azt hiszem,
hogy ez lehetetlen. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy
az egyház helyeselné-e az ilyen lépést.
– Megengedem, hogy nem emberi lény – próbált vitázni az
öreg Moshe –, de azért mégis Isten teremtménye.
A tisztelendő még töprenkedett egy keveset, sőt fennhangon
is motyogott egy-két szót, de végül mégiscsak arra a következte-
tésre jutott, hogy nem teljesítheti a kérést.
Moshe elvánszorgott az autójáig, s hazahajtott, egész úton
azon dohogva, hogy milyen sok istenbarma van az emberek kö-
zött.
Visszatérve a farmra, csákányt és ásót fogott, kiment a kertbe,
s egyik sarkában megásta a sírt. Aztán betért a garázsba, hogy
deszkát keressen, s abból koporsót eszkábáljon össze a lény szá-
mára, de kiderült, hogy utolsó szál deszkáját is felhasználta a
disznóól javításához.
Moshe betért a házba, s feltúrta a komódot, hogy egy lepedőt
találjon, mert koporsó híján ebből akart szemfedelet csinálni. A
komód az egyik hátsó szobában állt, a szobát sok éve nem is
használta. Lepedőt nem talált, de egy öreg lenabroszt sikerült
kibányásznia. Úgy döntött, hogy végszükségben ez is megteszi,
s magával vitte a konyhába.
 Visszahajtotta a takarót, és ahogyan a halott lényt nézte,
mintha valaki megmarkolta volna, úgy elszorult a gégéje – el-
képzelte, hogy milyen magányban, milyen magányosan halt
meg ez a lény, milyen távol a hazájától, s hogy az utolsó órájában
egyetlen rokona sem volt mellette. Tökéletesen mezítelen volt,
egyetlen ruhafoszlány, egyetlen tárgy sem volt rajta, amelyet
megtarthatott volna emlékül.
Kiterítette a fehér abroszt az ágy mellé a földre, felemelte a
lényt, s lefektette az abroszra. Ebben a pillanatban a testen egy
zsebet pillantott meg – testének azon a részén volt, amely a
mellkasát képviselhette éppen a közepén, egy jól takart rés. Ke-
zét végighúzta a zseb fölött. Valami keményet tapintott. Sokáig
guggolt a tetem mellett, nem tudva, hogy mit is tegyen.
Végül az ujjait bedugta a résbe, s kihúzta a zsebben talált tár-
gyat. Egy golyó volt, egy teniszlabdánál némileg nagyobb, füst-
színű üvegből vagy valami üveghez hasonló anyagból készült.
És egyre csak guggolva hosszan nézte a golyót, azután kiegyene-
sedett, az ablakhoz lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye a
talált tárgyat.
Semmi különös sem volt a golyóban. Közönséges üveggolyó,
füstszínű üvegből, de tapintásra ez is olyan érdes és halott volt,
mint maga a lény.
Megcsóválta fejét, visszament a halotthoz, s a golyót vissza-
tette oda, ahol találta. Óvatosan begöngyölte a halottat az ab-
roszba. Kivitte a kertbe, s leeresztette a gödörbe, ünnepélyesen
megállt a sír fejénél, s néhány szól szólt, amelyekről úgy vélte,
hogy illenek az esethez, majd betemette a halottat.
Eleinte arra gondolt, hogy sírdombot készít, meg fejfát is állít,
de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hiszen az biztos,
hogy a kíváncsiak ide tolják az orrukat. Az egész környéken híre
terjed a dolognak, és ezek a ckók majd ide utaznak; keresni fog-
ják a sírt, amely az erdőben talált lényt rejti. És hogy megbízha-
tóan elrejthesse azt a helyet, ahová elásta, nem szabad sírdom-
bot készítenie meg keresztet állítania. „Lehet, hogy éppen így
van minden a legjobban” – magyarázta önmagának. És mit is ír-
hatna, vagy véshetne a keresztre?
Már elmúlt dél is, megéhezett, de az ebédelésért nem hagyta
félbe a munkát, mert még nem végzett el mindent. A rétre
ment, elfogta Besst, kordéba fogta, s elindult az erdőbe.
Besst hozzákötötte a bokrok közé szorult kalitkához, és a ló
szépen ki is húzta a beszorult alkotmányt. Azután a kordéra tet-
te a kalitkát, felhajtotta a lovat a dombra, a kalitkát meg elrejtet-
te a garázs legsötétebb sarkába, a kovácstűzhely mellé.
Amikor ezzel végzett, ekébe fogta Besst, s az egész kertet fel-
szántotta, pedig tulajdonképpen semmi szükség sem volt a kert
megszántására. De legalább mindenütt frissen szántott föld tá-
rult a tekintet elé, és senki sem találhatná ki, hogy hol is ásta
meg a sírt.
A szántást éppen befejezte, amikor egy autó gördült a házá-
hoz, kiszállt belőle Daily, a seri . A seri ugyan mézes-mázos
ember volt, de a huzavonának sem volt híve. Nyomban a tárgyra
tért.
– Hallottam – kezdte –, hogy talált az erdőben valakit.
– Így történt – hagyta helyben Moshe.
– Azt mondják, hogy a maga házában halt meg az a lény.
– Jól hallotta, seri .
– Moshe, szeretném legalább megnézni.
– Nem lehetséges. Eltemettem. És nem mondom meg, hogy
hová.
– Moshe – makacskodott a seri –, nem szeretnék kellemetlen-
kedni magának, de amit tett, az törvénysértő. Nem szabad az er-
dőn felszedni egy embert, és ukmukfukk eltemetni, ha már úgy
történt, hogy a maga házában hunyt el váratlanul.
– Beszélt Benson doktorral?
A seri bólintott.
 – Azt mondotta, hogy még sohasem látott ilyet. Hogy ez nem
ember.
– Hát akkor – vált egyre magabiztosabbá Moshe – úgy vélem,
hogy itt nincs keresnivalója. Ha ez nem volt ember, akkor szó
sem lehet semmiféle személyiség elleni bűntényről. Ha ez a lény
senkihez sem tartozott, akkor tulajdon elleni vétségről sem le-
het szó. Hiszen senki sem jelentette ki, hogy jogot formálna rá.
Igaz?
A seri megvakarta az állát.
– Senki. Valóban így van. De mikor tanulmányozta a törvénye-
ket?
– Sohasem tanulmányoztam őket. És egyáltalában sohasem
tanulmányoztam semmit. Egyszerűen elővettem a józan esze-
met.
– A doki az egyetem tudósairól is beszélt valamit – valami
olyasmit, hogy azok szerették volna megnézni…
– Nézze seri – szakította félbe Moshe a hivatalos fér út. – Ez
a lény valahonnan jött, megjelent itt, s meghalt. Nem tudom,
hogy honnan jött, és mi is volt, de nem is kívánom megtudni.
Számomra egyszerűen olyan élőlény volt, amely nagyon nagy
szükséget szenvedett. Az élőnek megvan a maga méltósága, de
akkor is követel a maga számára valami megbecsülést, ha meg-
hal. Amikor mindenki visszautasította illendő eltemetését, ak-
kor magam tettem meg mindent, ami erőmtől telt. Ennél többet
nem mondhatok.
– Jól van Moshe – mondta végül a seri –, legyen ahogy kíván-
ja.
Megfordult, és kocsijához sétált. Moshe pedig, az eke elé fogott
öreg Bess mellett álldogálva nézte, hogyan hajt el. A seri szá-
guldva távozott, semmibe véve a közlekedési szabályokat. Mos-
he biztos volt benne, hogy a seri dühöng.
Mire Moshe elrakta az ekét, s visszavitte a lovat a legelőre, már
éppen elérkezett az esti munkák ideje.
 Elvégezvén a házimunkát, vacsorát készített magának, meg-
vacsorázott, majd leült a tűzhely mellé, hallgatva, hogyan veri
fel a csöndet az óra hangos tiktakolása s az égő fahasábok ropo-
gása.
Ismét magányosan töltötte az éjszakát. A házat újból meg-
szállta a magány.
Következő napon, ebéd után, a kukorica alá szántott éppen,
amikor megérkezett a riporter, s Moshe mellett baktatva egyre
csak beszélt, amíg a barázda végére nem értek. Ez a riporter se-
hogyan sem tetszett az öreg Moshénak. Túlságosan is hányaveti
volt, s ostoba kérdésekkel árasztotta el az öregembert. Moshe
csak foghegyről válaszolgatott.
Néhány nappal később az egyetemről érkezett egy fér , meg-
mutatta a cikket, amit a farmról hazatérve írt a riporter. A cikk
kigúnyolta az öreget.
– Nagyon sajnálom – mondotta, Moshénak a professzor. – Az
újságírók felelőtlen népség. Az ön helyében nem venném na-
gyon a szívemre, amit rkálnak.
– Nekem mindegy – jelentette ki Moshe.
Az egyetemi ember elárasztotta kérdésekkel, s egyre csak azt
hangoztatta, hogy milyen fontos lenne megvizsgálni a lény
holttestét.
Moshe csak a fejét csóválta.
– Békében nyugszik – mondotta végül. – Nem fogom megza-
varni.
Az ember elégedetlenkedve, de méltóságteljesen távozott.
Néhány napig még különböző emberek jöttek, kíváncsi naplo-
pók néztek be a farmra, a szomszédok közül is megjelentek
egyesek, olyanok is, akiket Moshe már hónapok óta nem látott.
De mindenkivel csak kurtán szólt, így aztán hamarosan béké-
ben hagyták, és ő művelte a földjét, s továbbra is magányosan
élt a házban.
 Ismét csak azon kezdett töprengeni, hogy tán mégis kutyát
kellene szereznie, azután újból maga elé idézte Towsart, és seho-
gyan sem tudta elhatározni magát.
Egy ízben, amikor a kertben dolgozott, észrevette, hogy vala-
mi növény bújik elő a sírt takaró földből. Nagyon különös nö-
vénynek tűnt, s Moshe elsőben arra gondolt: ki kellene tépni.
De aztán mégsem tette meg, mert a növény felkeltette az ér-
deklődését. Még csak hasonlót sem látott soha. Elhatározta: ad
neki egy kis időt, hadd nőjön egy keveset, hogy megtudja, hogy
miféle növény ez. Húsos, vastag szárú növény volt, vastag, sö-
tétzöld becsavarodott levelekkel, leginkább a nyúlkáposztára,
azaz a bablevelű varjúhájra emlékeztette, amely a tavasz kezde-
tekor jelenik meg az erdőben.
Még egy látogatója érkezett, valamennyi közül ez volt a legfur-
csább. Sötét fürtű, energikus fér , aki kijelentette, hogy ő a Re-
pülő Tányér Klub elnöke. Arról érdeklődött, hogy vajon beszél-
getett-e Moshe az erdőben talált lénnyel, s lerítt róla a keserű
csalódottság, amikor Moshe tagadólag válaszolt. Azután arról
érdeklődött, hogy véletlenül nem talált-e olyan berendezésre,
amelyen a lény ideutazhatott. Erre Moshe csak hazugságban ta-
lált kiutat. Látva, hogy a kutatás milyen irányban halad, az öreg
megijedt, hogy a fér nak még eszébe jut, s átkutatja a farmot,
akkor pedig biztosan megtalálja a garázs legtávolabbi sarkában
rejtőző kalitkát, ott, a kovácstűzhely mellett. Az ismeretlen ehe-
lyett csak általánosságban elmélkedett arról, hogy milyen kárt
okoznak az emberek, amikor életbe vágóan fontos értesüléseket
elrejtenek, elhallgatnak.
Moshe az előadásból kihalászva, amit csak tudott, bement a
házba, s az ajtó mögül előhúzta a vadászfegyverét. A Repülő Tá-
nyér Klub elnöke sietve elköszönt, s elhordta magát.
A farm élete ment a maga útján, eljött a kukoricakapálás ideje,
megkezdődött a kaszálás, az ismeretlen növény pedig csak nö-
vekedett a kertben, és már kezdett határozott alakot ölteni. Az
öreg Moshe alig hitt a saját szemének, amikor egy ízben alapo-
san megnézegette, hogy mivé is fejlődik ez a növény. Ezután a
hosszú esti órákat ott töltötte a kertben, azon tűnődve, vajon
nem vesztette-e el az eszét a hosszú magányosság miatt.
Egy szép, derült reggelen látja ám, hogy a növény ott várja az
ajtóban. Ezen aztán igazán meglepődhetett volna, de mégsem
így történt, hiszen a növény mellett élt, esténként elnézegette, s
noha önmagának sem merte megvallani, de a lelke mélyén tud-
ta, hogy mi is lehet ez a növény.
Az a lény állt előtte, akire az erdőben bukkant, de már nem
volt beteg, és keservesen süvöltő, nyögő. Nem a haldokló, ha-
nem egy atal és életerővel telt lény várta az ajtajánál.
De mégsem volt pontosan olyan, mint amilyen korábban volt.
Moshe a lényt nézegetve álldogált, s világosan látta azokat a
szinte észrevehetetlen új vonásokat, amelyeket azzal a különb-
séggel lehet magyarázni, ami az aggastyán s az ifjú között, az
apa meg a között mindig is megvan, vagy az evolúciósmodell
megváltozásának rovására lehet írni az ilyen új jellegeket.
– Jó reggelt – szólalt meg Moshe, s egyáltalán nem érzett sem-
mi különöst abban, hogy beszéddel fordul a lényhez. – Örülök,
hogy visszatértél. Az udvarában álldogáló lény azonban nem fe-
lelt. De ez mit sem számított. Csak annak volt jelentősége, hogy
most már van kivel beszélgetnie.
– El kell mennem, mert dolgom van, ezt meg azt el kell intéz-
nem a ház körül – magyarázta Moshe. – Ha kedved van rá, velem
jöhetsz.
A lény a sarkában volt, gyelte, hogyan is intézi a háztartást
Moshe. Az öreg pedig beszélt hozzá, ami összehasonlíthatatla-
nul kellemesebb annál, mint amikor az ember kénytelen magá-
ban beszélni.
A reggelihez a lénynek is tányért készített az asztalra, még egy
széket is odahúzott, ám ekkor kiderült, hogy a lény nem tudja a
széket használni, mivel a teste nem hajlik.
 És nem is evett. Ez eleinte elkeserítette Moshét, mivel vendég-
szerető házigazda volt, de azután úgy döntött, hogy egy ilyen jól
megtermett s erős ifjú bizonyára remekül tudja, hogy miként
kell saját magáról gondoskodnia, és hogy neki, Moshénak nem
kell különösebben aggódni azon, hogy hogyan lehet kielégíteni
a lény létszükségleteit.
Reggeli után kimentek a kertbe a lénnyel, s ahogyan ezt gon-
dolhatta is, már nem volt ott a növény. Csak a lehullott, hervadt,
összeráncolódott burka hevert a földön. Ez a burok szolgált böl-
csőként a mellette álldogáló lény számára.
Moshe ezután a garázsba ment, s a lény megpillantván a kalit-
kát, odarohant, s nagy gondossággal vizsgálgatni kezdte. Azu-
tán Moshéhoz fordult, mintha könyörgő gesztust tett volna.
Moshe odalépett a kalitkához, az egyik meghajlott fémrúdhoz
nyúlt a kezével, a mellette álló lény ugyanezt tette a végtagjai-
val, ugyancsak megragadta ezt a fémrudat, s együttesen neki-
fogtak, hogy kiegyengessék. De sikertelenül. Az igaz, hogy egy
parányit sikerült meghajlítaniuk, de ez nem volt elegendő ah-
hoz, hogy a rúd ismét felvegye eredeti alakját.
Álltak, s néztek egymásra, noha a „néztek” kifejezés aligha ad-
hatja pontosan vissza a helyzetet, mivel a lénynek nem volt sze-
me, így nem is nézhetett. Érthetetlen mozgásokat végzett vég-
tagjaival. Moshe sehogyan sem tudta kitalálni, hogy mire is len-
ne szüksége. Azután a lény lefeküdt a padlóra, s megmutatta az
öregnek, hogy a kalitka rúdjai hogyan vannak az alaphoz erősít-
ve.
Moshe bizonyos idő elteltével megértette, hogy a beerősítő
mechanizmus hogyan működik, de azért mégsem fogta fel töké-
letesen a működési alapelvet. És lényegében azt sem tudta volna
megmagyarázni, hogy miért is ilyen módon működik.
Először meghatározott erővel meg kellett nyomni a rudat, s
pontosan meghatározott szöget kellett adni neki, és ekkor a rúd
könnyedén engedett. Azután ismét meg kellett nyomni, újból
szigorúan meghatározott erőmennyiséget kifejtve, meghatáro-
zott szögben tartva, s a rúd ismét engedett egy keveset. Három-
szor kellett ezt a procedúrát végrehajtani, s ennek eredménye-
ként a rúd kiszabadult a kalitkából, noha az úristen sem tudta
volna megmagyarázni, hogy miért történt így.
Moshe tüzet rakott a kovácstűzhelyben, és nekifogott, hogy a
fújtatóval felszítsa a parazsat, a lény szakadatlanul gyelte,
hogy mit is tesz az öreg. De, amikor az öreg fogta a rudat, hogy
betegye a tűzbe, a lény közé s a tűzhely közé állt, és nem engedte
a tűzhöz. Moshe most értette meg, hogy nem szabad, vagy pon-
tosabban, nem kell felhevíteni a rudat, mielőtt kiegyenesítené,
és nem is gondolkodva a történteken, úgy fogadta ezt, mint egy
parancsot. „A lény biztosan jobban tudja, hogy mit kell tenni” –
magyarázgatta önmagának.
És így megtüzesítés nélkül az üllőre tette a hideg fémrudat, s
kezdte kiegyengetni pöröllyel, a lény pedig egész idő alatt azon
igyekezett, hogy megmutassa neki: milyen formát kell a rúdnak
adni. Ez a munka meglehetősen hosszú időbe tellett, de végül is
a rudat sikerült pontosan úgy kiegyengetnie, ahogyan a lény azt
kívánta.
Moshe úgy hitte, meglehetősen sokat kell majd vesződnie,
amíg a rúd visszakerül a helyére, de az pillanat alatt fészkébe
csúszott.
Azután kihúzta a második rudat, most már sokkal gyorsabban
haladt a munka, mert már volt benne gyakorlata.
De azért mégis nehéz s kimerítő volt ez a munka. Estig eldol-
goztak, de csak öt rudat sikerült kiegyengetniük.
Négy teljes napba tellett, amíg a pöröllyel a kalitka minden
rúdját kiegyengették, és a fű kaszálatlan maradt ezen idő alatt.
Ámde Moshe egyáltalán nem nyugtalankodott. Most már volt
kivel beszélgetnie, s a házát elhagyta a magány.
Amikor a rudakat visszaállították a helyükre, a lény besiklott
a kalitkába, és valami furcsa dologgal kezdett foglalatoskodni,
egy bonyolultan font kosárra emlékeztetett, a tetőhöz volt erő-
sítve. Moshe alaposan megnézte a kosarat, arra a megállapításra
jutott, hogy az alighanem vezérlőpultféle.
A lény szemmel láthatóan elkeseredett valamin. Kutatva járta
be az egész garázst, és az is világos volt, hogy kutatásait nem ko-
ronázta siker. Visszatért Moshéhoz, mozdulataiból ismét kétség-
beesés és könyörgés áradt. Moshe vasat és acélt mutatott neki,
feltúrta a papírdobozt, amelyben szöget, fogókat, dugókat, fém-
darabokat meg hasonló lomokat tartott, előhúzott valami sárga-
rezet, vörösrezet, sőt még egy darabka alumíniumot is, de a
lénynek nem ezekre volt szüksége.
És Moshe megörült, hogy a helyzet így alakult, egy kicsit szé-
gyellte is ezt az érzést, de azért lelkében mégiscsak örvendezett.
Azért örült, mert jól tudta, hogy ha elkészülnek a kalitka kija-
vításával, a lény elhagyja. Ám a természete nem olyan volt,
hogy megakadályozza a lényt abban, hogy kijavítsa a kalitkát, és
hogy megtagadja a segítségét. De most, amikor kiderült, hogy a
kalitkát mégsem lehet teljesen rendbe hozni, ez igazán boldoggá
tette.
Hiszen a lénynek most már ott kell maradnia vele. Tehát lesz,
akivel elbeszélgessen, s többé nem lesz olyan magányos a háza.
„Milyen csodálatos lenne – gondolta –, ha ismét lenne valaki
mellette. Ez a lény, majdnem olyan pompás bajtársnak bizo-
nyulhatna, mint amilyen Towsar volt.”
Ám a következő reggel, amikor Moshe reggelit készített, s a tá-
laló felső polcáról, ki akarta venni a zabpelyhesdobozt, véletle-
nül a földre rántotta a szivarosdobozt. Oldalára bukott, a fedele
kinyílt, és a dollárok szanaszét gurultak a konyhában.
Moshe a szeme sarkából látta, hogy a lény hogyan veti magát
az egyik pénzérme után. Megragadva a pénzt, el nem engedte
többé, Moshéhoz fordulva, a feje tetején levő gilisztarojtból vala-
mi csörömpölésfélét hallatott.
 Előredőlt, s még néhány érmét kapart össze, majd magához
szorítva őket, táncolni kezdett, majdnem hogy dzsiggelt. Moshe
szíve összeszorult, amikor megértette, hogy a lény éppen ezüs-
töt keresett ilyen makacsul.
Moshe ekkor négykézlábra ereszkedett, és segített összegyűj-
teni a szétgurult dollárokat. Visszatették a szivarosdobozba,
Moshe fogta a dobozt, s odaadta a lénynek.
Az elvette, kezébe fogva mérlegelte, ám láthatóan ismét elke-
seredett. Kiszórta a dollárokat az asztalra, és akkurátusan oszlo-
pokba rakta őket. Moshe jól látta, hogy a lény keservesen csaló-
dott.
Moshe arra gondolt, hogy a lény talán nem is ezüstöt keresett.
Lehetséges, hogy valami egészen más fémnek vélte az ezüstöt.
Moshe közben megtalálta a zabpelyhet, beleszórta a lábosba,
vízzel elkeverte, majd a tűzhelyre rakta főni. Amikor a kása elké-
szült, az asztalra tette az ételt, s leült reggelizni.
A lény pedig egyre csak az asztal másik oldalánál álldogált, hol
így, hol úgy rakosgatta az ezüstdollárokból rakott oszlopokat. És
az oszlopok fölé tartva a végtagját adta tudtul Moshénak, hogy
több érmére lenne szüksége. Ennyi oszlopnyi érmére lenne
szüksége, s ilyen magas oszlopokra.
Moshe úgy érezte, mintha villám csapott volna le mellette, a
zabkásás kanál félúton megállt a kezében. A dollárokra gondolt,
amelyekkel a szalon padlója alá rejtett katlan volt színültig tel-
ve. Nem tudta elhatározni magát; ez volt az egyetlen, ami meg-
maradt neki, ha a lényt nem vesszük számításba. Nincs ereje
megválni tőlük, meg hát akkor a lény is lehetőséget kapna a ka-
litka teljes kijavítására, és akkor biztosan elhagyja.
Jószerint azt sem tudta, hogy mit eszik, de kikanalazta az
egész tálka zabkását, sőt még két csésze kávét is ivott. A lény
egész idő alatt ott állt előtte, mutatva, hogy még mennyi érmére
lenne szüksége.
 – Ezt aztán már sehogyan sem tehetem meg érted – dohogta
az öreg Moshe. – Hiszen mindent megtettem, amit egyáltalában
egy élőlény a másiktól elvárhat. Az erdőben találtalak, melen-
gettelek, s fedelet adtam a fejed fölé. Igyekeztem segítségedre
lenni, s amikor ez mégsem sikerült, legalább megvédtelek a töb-
bi embertől. Akkor sem téptelek ki, amikor újból növekedni
kezdtél. Tán csak nem várod el, hogy örökké jótékonykodjam ve-
led?
De ezzel nem ment semmire. A lény nem hallotta, és saját ma-
gát sem győzte meg a saját igazáról.
Felállt az asztaltól, a szalonba ment. A lény pedig követte.
Moshe felemelte a padlódeszkát, és elővette a kiskatlant. A lény
megpillantva a katlan tartalmát, nagy boldogan szorosan átfon-
ta törzsét a végtagjaival.
A pénzt kivitték a garázsba, Moshe a kovácstűzhelyen felszít-
va a tüzet, rátette a katlant, s nekifogott, hogy megolvassza azt a
pénzt, amit olyan keservesen kuporgatott össze.
Időnként úgy érezte, képtelen ezt a munkát elvégezni, de vé-
gül is megbirkózott vele.
A lény kihúzta a kosárkát a kalitkából, és a tűzhely mellé állí-
totta, egy vaskorsócskával mérve a megolvadt ezüstöt, kezdte
betölteni a kosárka meghatározott celláiba, kalapáccsal óvato-
san kellő formát adva a kosárnak.
Erre rengeteg idő ment el, mert ez a munka nagy pontosságot
követelt, de végül is minden elkészült, és Moshénak szinte nem
is maradt ezüstje. A lény a kalitkába vitte a kosárkát, a helyére
erősítette.
Már esteledett, Moshét néhány halaszthatatlan házimunka
várta. Mennie kellett. Majdnem biztos volt benne, hogy a lény
kihúzza a kalitkát a garázsból, s mire hazatér, már nem találja
ott. És igyekezett magában felszítani az elkeseredést a lény ego-
izmusa, önzése miatt, hiszen ez a lény csak elvette a dolgokat,
nem is gondolt rá, hogy bármivel is zetnie illenék érte, s
amennyire képes volt megítélni, még csak nem is igyekezett
megköszönni vagy ajándékkal viszonozni a jóságot. De hiába
volt minden erőlködése, csak nem tudott megsértődni.
Amikor az istállóból két vödör tejjel kilépett, látta, hogy a lény
várja őt. Követte a házba is, egész idő alatt igyekezett a közelé-
ben maradni, az öreg pedig igyekezett beszélgetni vele. De a lel-
ke sehogy sem békült meg ezzel az egyoldalú beszélgetéssel. Egy
pillanatra sem tudta elfeledni, hogy a lény elhagyja, ezért a be-
szélgetés örömét megmérgezte az a tudat, hogy mekkora magá-
nyosság vár rá.
Hiszen most már pénze sem maradt ahhoz, hogy ezt a magá-
nyosságot valami módon megszépítse.
Ezen az éjszakán, ahogy az ágyában feküdt, meglepő gondola-
tok zúdultak rá. Egy másik magányosság lepte meg, még sokkal
borzalmasabb, mint amilyet valaha is átélt ezen az elhagyatott
farmon: a csillagközi térség borzalmas, könyörtelen magányos-
sága zúdult rá, annak a lénynek a gyötrő magányosságát érezte
meg, aki valami helyet vagy élőlényt keres, amelynek ködös
képe csak éppen kirajzolódik előtte, de köteles meglelni, köteles
megtalálni azt, aminek felkutatására törekszik, és hogy ez a leg-
fontosabb feladata.
Ilyen különös gondolatok sohasem jártak az agyában, s ekkor
hirtelen megértette, hogy egyáltalában nem is a saját gondola-
tait gondolja végig, hanem azét a másikét, aki mellette tartózko-
dik a szobában.
Minden akaraterejét megfeszítve igyekezett felkelni, felébred-
ni, de képtelen volt rá. Egy pillanatra felemelte fejét a párnájá-
ról, de nyomban vissza is ejtette, s mély álomba szédült.
Reggel, miután Moshe megreggelizett, mindketten a garázsba
mentek, s kihúzták a kalitkát. Ez a titokzatos, nem földi lény ott
állt a hideg hajnalban. Elárasztotta a felkelő Nap fénye.
A lény odament a kalitkához, s kezdett két rúdja között besik-
lani a kalitkába, de félúton megállt, kicsúszott, s odament az
öreg Moshéhoz.
– Ég veled, barátom – mondotta Moshe. – Vágyódni fogok utá-
nad.
Valami olyan különösen csípte a szemét.
Amaz pedig búcsúzóul felé nyújtotta a végtagját, Moshe meg-
ragadta a felé nyújtott „kezet”, s érezte, hogy valami tárgyat szo-
rít ez a végtag, valami gömbölyű és sima tárgyat. A lény Moshe
kezébe tette ezt a holmit.
Majd a lény elengedte Moshe kezét, s gyorsan a kalitkához lé-
pett, átsiklott a rudak között. A kosárkához nyúlt, hirtelen egyet
villámlott, a kalitka eltűnt.
Moshe magányosan ott állt a hátsó udvaron, arra a helyre me-
redt, ahol még az imént ott volt a kalitka, s ismét eszébe jutott
mindaz, amit az elmúlt éjjel érzett vagy gondolt – vagy hallott? –
az ágyában fekve.
Lehetséges, hogy a lény már ott van a fekete, kilátástalan ma-
gányban, a csillagközi messzeségben, ahol ismét keres valami
helyet vagy élőlényt, akinek még nem adatott meg az emberi ér-
telem.
Moshe lassan megfordult, s elindult, hogy a házból vödröt
hozzon, mert mennie kell az istállóba megfejni a teheneket.
Csak ekkor jutott eszébe a tárgy, amit a kezében szorongatott,
s ökölbe szorított kezét arcához emelte. Szétnyitotta az ujjait, a
tenyerén kicsiny kristálygömb feküdt, pontosan olyan, mint
amilyet a kertjében eltemetett holttest részsebében talált, azzal
a különbséggel, hogy az első golyó halott és matt volt, míg eb-
ben távoli tűz visszfénye csillogott.
Moshe, olyan szokatlan boldogságot s nyugalmat érzett, amíg
a gömböt nézegette, amilyet régen is csak nagyon-nagyon rit-
kán adatott meg éreznie. Mintha emberek sokasága venné körül,
s mind-mind a barátai lennének.
Kezével eltakarta a gömböt, de a boldogsága nem múlt el, s ez
teljességgel érthetetlen volt, hiszen mivel is magyarázhatta vol-
na ezt a boldogságot? A lény végül mégiscsak elhagyta, s pénze
sincs többé, barátjai sincsenek, de ennek ellenére jól érezte ma-
gát, s öröm töltötte el a szívét.
A gömböt zsebébe rejtette, s fürgén sietett a házba a tejesvö-
dörért. Bajuszos ajkát összecsücsörítve fütyörészni kezdett, és
meg kell mondani: már réges-régóta nem jutott eszébe, hogy fü-
työrészni is lehetne.
Arra gondolt: lehet, hogy azért érzi ezt a boldogságot, mert a
lény, mielőtt eltűnt volna, mégiscsak visszatért, hogy búcsúzóra
nyújtsa a kezét.
Ami az ajándékot illeti, bármilyen semmiség, bármilyen olcsó
csecsebecse is, a legfőbb értéke azokban az egyszerű érzésekben
rejlett, amelyeket ébresztett. Sok év telt el azóta, hogy valaki
utoljára ajándékkal kedveskedett neki.
A világmindenség végtelen mélységeiben magányos és keser-
ves barát nélkül élni. Ki tudja; sikerül-e még egyre szert tenni.
Lehetséges, hogy nem járt el bölcsen, de az öreg vadember
olyan jóságos, ügyetlen, esendő volt, s úgy akart segíteni. És an-
nak, akinek távoli az útja, meg sietős is, könnyű pakkal kell
utaznia. Egyszerűen nem volt semmi más tulajdona, amit oda-
adhatott volna.

(Cli ord D. Simak novellája nyomán:

„Bibliotyeka szovremennoj fantasztyiki”)
 Isaac ASIMOV:

MIT JELENT A NÉV?

Ha úgy vélik, hogy cián-kálit szerezni nehéz, hát tévednek. Ott

álltam, a kezemben egy üveggel, amelyben jó fontnyi lapult eb-
ből az érdekes anyagból. Barna üveg, kedves, egyszerű címkével
és felirattal: „Kálium-cianid KT” (vagyis kémiai tisztaságú), a
felirat alatt parányi koponya a két keresztbe rakott csontocská-
val.
A pasas, az üveg tulajdonosa megtörölte szemüvegét, hunyo-
rogva nézett. Helmuth Rodney, a Carmodec Egyetem professzo-
ra. Középtermetű, köpcös, álla lágy vonalú, ajka telt, sötét gesz-
tenyebarna hajzata dús, bozontos. Kiugró pocakja kissé komi-
kussá teszi az egész gurát. A professzor hideg közönnyel nézte,
hogy annyi mérget tartok a kezemben, amely egy egész ezredet
a túlvilágra masíroztathatna.
– Lehetséges, professzor – nyögtem ki végre –, hogy ez a holmi
egyszerűen csak úgy áll önnél a polcon?
Nyugodtan és kimérten válaszolt, biztosan így is ad elő:
– Természetesen, felügyelő úr, a többi vegyszerrel együtt tart-
juk ábécé sorrendben.
– De hiszen ez méreg!
– Itt sok méreg van – jegyezte meg abszolút nyugodtan Rod-
ney.
– És ami itt található, azt állandóan számon tartja?
– Nagyjából és egészében – megdörgölte állát – tudom, hogy ez
az üveg itt van a kabinetemben.
– Tételezzük fel, hogy valaki bekukkant ide, és eltulajdonít egy
kanálnyit ebből a szerből. Észrevenné ezt?
Rodney fejét rázta:
– Aligha.
 – No, és ki léphet be ide? Bezárja a laboratóriumát?
– Esténként, de csak, ha nem felejtem el. Nappal nyitva áll: hi-
szen sokszor kell elhagynom, meg ismét visszatérnem…
– Tehát bárki beléphet ide, akár egy vadidegen is, kiönt egy
adag cián-kálit, de senki sem észleli a hiányt.
– Attól tartok, hogy ez előfordulhat…
– Mondja, professzor, minek tart ilyen töméntelenül sok cián-
kálit? Patkánymérgezéshez?
– Úristen – az undortól megrándult a válla – természetesen
nem. A kálium-cianid – megszokott, közönséges anyaga sok ve-
gyi reakciónak.
– Értem, kérem, értem… No, és még mely laboratóriumokból
lophat valaki ugyanilyen könnyen cián-kálit?
– Majd mindegyikből – felelte a legtermészetesebb nyugalom-
mal –, még a diákokéból is. Hiszen olyan vegyszer ez, amit rend-
szeresen használunk.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy a mai napon is olyan
megszokottan használták.
Felsóhajtott, majd ezt mondta:
– Bocsásson meg, igaza van. – Elhallgatott, töprengett, s las-
san, csöndesen még hozzátette: – „könyvtári ikreknek” nevezték
őket.
Bólintottam. Érthető volt a számomra, hogy miért nevezték
így a lányokat. – A két könyvtároslány nagyon hasonlított egy-
másra.
…Természetesen, ikerhasonlóságról szó sem volt. – Az egyik-
nek – kerek arca kicsiny hegyes állban végződött, a másiknak
négyszögletes álla, meg hosszú orra volt. De ültessék őket egy-
más mellé a kiadóasztalhoz, nyomban csak az egyaránt arany-
szőke hajat, a középen választott ugyanolyan frizurát látják.
Nézzenek lopva az arcukra, elsőnek is mindkét arcon az ugyan-
olyan kék, tágra nyitott szempárt pillantják meg. Állítsák őket
egy kissé messzebb egymás mellé, s meggyőződhetnek róla,
hogy egyforma magasak, és a pulóverük is azonos szabású, mé-
retű. Mindkettőnek karcsú a dereka, s hosszú, karcsú a lába. Még
egyformán is öltöztek: mindketten kékben voltak.
Az igaz, hogy többé már összetéveszthetetlenek. A kerek arcú,
kis álló lányka halott. Cián-kálival mérgezték meg.
A két lány hasonlósága nyomban meglepett, ahogyan munka-
társammal, Ed Hattawayjel megérkeztem. Az egyik lány, a ha-
lott, a széken előrenyaklottan ült, szeme nyitva. Élettelenül leló-
gó keze alatt a padlón, mint a felkiáltójel alatt a pont – összetört
porcelán csésze hevert. Lowella-Mary Bushnak hívták. A másik
lány is ott volt. Sápadt megrendült, riadt tekintettel, a körülötte
nyüzsgő rendőröket észre sem vette. Mintha az a másik lett vol-
na, csak éppen nem élettelen. A neve: Susan Mory.
– Rokonok? – kezdtem a kérdezősködést.
Kiderült, hogy nem. Még csak nem is másod-unokanővérek.
Megtekintettem a könyvtárat: polcok egyforma kötésű köny-
vekkel, majd ismét polcok, de más kötést viselő könyvekkel. Be-
kötött szemlék, folyóiratok. A másik szobában – tankönyvek,
monográ ák és régi könyvek halomban. Hátul még egy szobács-
ka volt. Itt a tudományos időszaki munkák legújabb kötetét ta-
láltam, meg unalmas borítójú folyóiratokat. Az olvasóteremben
hosszú asztalok nyúltak faltól falig, legalább száz ember olvas-
hatott itt egyszerre. Szerencsére most senki sem ült az asztalok-
nál.
Susan Mory fakó, monoton hangon mondotta el, hogy mi is
történt.
– Mrs. Nattier, az öreg főkönyvtáros ebédelni ment, s ott hagy-
ta maga helyett a két lányt. Ez volt biztosan a szokás. Két órakor
vagy két óra tájt Lowella-Mary a hátsó szobába ment. Ott, a lel-
tározásra és decimálásra váró könyvek, bekötésre érett szemlék,
és az olvasók által visszaadott könyvek mellett kis villanyfőző
állt, meg kanna s minden olyan tárgy, ami a teakészítéshez csak
szükséges.
 A kétórai teázás is láthatóan a dolgok megszokott rendjébe
tartozott.
Megkérdeztem:
– Tehát, Lowella-Mary mindig maga készítette a teáját?
Susan üres tekintettel bámult rám:
– Néha Mrs. Nattier, de rendszerint Low… Lowella-Mary… Lo-
wella-Mary kijött, szólt, hogy a tea kész, s mindkét lány a hátsó
szobába ment.
– Mindketten? – vágtam közbe. – De akkor ki maradt a kiadó-
asztalnál?
Susan csak a vállát rándította, jelezve, hogy ez igazán jelenték-
telen.
– Az ajtón át mindent láthattunk. Ha valaki az asztalhoz jött
volna, akkor egyikünk kiszolgálta volna.
– És odalépett valaki?
– Senki. Most van a váltás, kérem, senki sem maradt itt.
A váltáson azt értette, hogy a tavaszi félév már befejeződött,
de az őszi még nem kezdődött el (e napon az egyetemi élet sok
titkával ismerkedtem meg).
A további kihallgatás során Susan közlései meglehetősen kur-
ták voltak. Lowella felöntötte a teát, berakta a cukrot…
Félbeszakítottam a vallomást.
– Mindketten cukorral isszák a teát?
Susan lassan ejtegetvén a szavakat válaszolt:
– Igen… De… az én csészémben… nem volt… cukor.
– Miért?
– Eddig még sohasem feledkezett meg a cukorról. Tudta, hogy
a teát cukorral iszom. Egy-két kortyot ittam, éppen mondani
akartam neki… s venni a cukorból… értse meg, és akkor…
…Akkor Lowella-Mary különös, elfulladó kiáltást hallatott, el-
ejtette a csészét, és egy pillanat sem kellett, máris halott volt. A
továbbiakban minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg
van írva. Susan sikoltozni kezdett, s ennek következtében érkez-
tünk meg mi.
Az előkészítő nyomozati munka simán gördült: felvételeket
készítettünk, ujjlenyomatokat vettünk: minden embert, aki az
épületben tartózkodott, név szerint felírtunk, de azt megenged-
tük, hogy a házban elszéledjenek. A halál oka világos volt – cián-
káli. A forrás ugyancsak nem okozott gondot – a cukortartó. A
cukortartó tartalmát átadtuk laboratóriumi ellenőrzésre.
A könyvtárban Lowella-Mary halála pillanatában hat látogató
volt: öt diák, akik a jellemüknek megfelelően vagy megrémül-
tek, vagy megrendültek, vagy éppen hányinger kínozta őket. A
hatodik látogató egy alacsony emberke volt, éltes korú, németes
akcentussal beszélt, s az egyetemhez semmi köze. Megijedt, s
fejvesztett volt. Érződött a hangján, hogy a látottak felkeverték
a gyomrát.
Hattaway mindenkit kiterelt a könyvtárból. Úgy döntöttünk,
hogy ezt a hat embert a hallba hajtjuk át, ott kell tartózkodniuk,
amíg csak egyenként részletesen ki nem kérdezzük őket.
Az egyik diák elszakadt a csoporttól, merev arccal elhaladt
előttem, még csak rám sem sandított. Susan odarohant hozzá, s
megragadta a karját, a könyöke felett:
– Pit! Pit!
Pit olyan testű, akárcsak egy bokszoló, noha kifogástalan arc-
éle arról árulkodik, hogy soha még csak közelében sem járt a
ringnek. Szerintem túlságosan is szép ú. Egyébként, irigykedő
természet vagyok.
Pit Susanra sem nézett. Az arca azonban hirtelen megválto-
zott. Letörlődött róla a szépség – ráborult a maszkszerű rémület.
Elcsukló hangon nyögte ki nagy nehezen:
– Milyen módon… Lully…?
– Nem tudom… – Susan igyekezett elkapni a ú pillantását, de
hasztalan. – Nem tudom…
 Pit úgy tépte ki karját Susan kezéből, hogy nem is nézett a
lányra. Valahová a lány feje fölé tekintett egész idő alatt. Hatta-
way könyökön fogta, s úgy tolta maga előtt, a ú pedig hagyta,
hogy elvezessék.
– Udvarlója? – érdeklődtem.
– Mi? – Susannak igazi erőfeszítésébe került, hogy szemét leve-
gye a távolodó diákról.
– Az udvarlója?
Susan keze remegett:
– Találkozunk…
– Mennyire komoly az ügy?
– Nagyon komoly – suttogta.
– A munkatársát ugyancsak ismerte? „Lullynak” nevezte…
– No és, mit jelent ez?… – vonta meg vállacskáját Susan.
– Rendben van, mondjuk így: vele is randevúzott?
– Néha.
– És az az ügy is komoly volt?
– Honnan tudnám? – vágott vissza Susan.
– Nono, rendben van. Féltékeny volt magára Lowella-Mary?
– És ha az volt, milyen jelentősége lehet ennek?
– Valaki cián-kálit kevert a porcukorba, de csak az egyik csé-
szébe tett egy keveset a ciános cukorból. Tételezzük fel, hogy Lo-
wella-Mary féltékenységében megkísérelte megmérgezni önt,
csak azért, hogy Pit barátunk körül megtisztítsa a terepet. Te-
gyük fel azt is, hogy tévedésből nem azt a csészét vette el…
– Formális szamárság! Lowella-Mary semmiképp sem tette
volna ezt – jelentette ki Susan, de az ajkát összeszorította, a sze-
me meg szikrázott. Egyébként az asszonyok hangjában hamar
megérezem a gyűlöletet.
E pillanatban lépett be Rodney professzor, ő volt az első em-
ber, akivel az épületben találkoztam, nem tetszett nekem, s attól
a pillanattól, amely találkozásunktól eltelt, semmi olyasmi sem
történt, ami miatt kezdhetett volna tetszeni.
 Rodney nyomban közölte velem, hogy pillanatnyilag ő a rang-
idős az egyetemen.
– Most én vagyok a főnök, professzor – tiltakoztam.
– Ami a nyomozást illeti, megengedem, hogy mindenben így
van – felelte. – De a rektorral szemben meghatározott kötelezett-
ségeim nekem vannak, s az a szándékom, hogy teljesítem őket.
És noha külsejében nem valami főnemesre, hanem inkább egy
krájzlerájosra emlékeztetett, mégiscsak sikerült neki – remélem
megértik, hogy mire gondolok – úgy nézni rám, mintha a mik-
roszkópja alatt feküdnék, ő meg az okulárén át vizsgálna.
– Mrs. Nattier a kabinetemben van – folytatta. – A rádióból ér-
tesült a történtekről, és nyomban berohant. Nagyon feldúlt. Kí-
ván vele beszélni? – De a kérdése úgy hangzott, mint holmi pa-
rancs.
– Kérem, vezesse ide, professzor úr – úgy mondtam ezt a mon-
datot, mintha engedélyt adnék, mintha csak beleegyeznék vala-
mibe.
Mrs. Nattier olyan állapotban volt, amilyenben az idősebb
asszonyok akkor vannak rendszerint, ha a sors szeszélye ilyen
dologba rántja be őket: nem tudta, hogy szörnyülködjön-e, vagy
csodálkozzon-e azon, hogy mennyire közelében csapott le a ha-
lál mennyköve. Amikor benézett a kis szobába, s megpillantotta
a félbeszakadt teázás nyomait, a borzalom, a rémület győzedel-
meskedett. Pedig a hulla már eltűnt onnan, elvitték.
Az asztalra borult, jajveszékelni kezdett.
– Magam is itt teáztam. Megtörténhetett volna, hogy…
– Mikor teázott itt, Mrs. Nattier? – kérdeztem olyan gyengéd-
séggel, ahogyan csak tudtam.
Megfordult ültében, s felemelte a fejét:
– No… déli egy után, úgy hiszem. Emlékszem, hogy Rodney
professzort is megkínáltam. Ugye, ez egy után volt, professzor?
Rodney telt arcán a bosszankodás árnyéka suhant át:
 – Egy pillanatra benéztem ide, közvetlenül a lunch után, hogy
megérdeklődjek valamit. Mrs. Nattier valóban megkínált egy
csésze teával. De bocsássanak meg, túlságosan is elfoglalt va-
gyok a teázgatáshoz, vagy hogy azt megjegyezzem, pontosan
mikor is kínáltak meg.
Hümmögtem, és az idős asszonyhoz fordultam:
– Cukorral issza a teát, Mrs. Nattier?
– Igen, uram.
– És ma is cukorral itta?
Bólintott, s újabb zokogásba tört ki.
Vártam egy kicsit, s megkérdeztem:
– Milyen állapotban volt akkor a cukortartó?
– Az… az… – hirtelen megdöbbenésében riadtan dadogni kez-
dett. – Üres volt, és én magam töltöttem meg porcukorral… a
kétfontos zacskóból. És emlékszem, közben arra gondoltam,
hogy amikor teázni akarok, akkor soha sincsen cukor a tartó-
ban, és hogy a lányokat ne zavarjam…
A lányok megemlítése, a többes szám, ismét arra késztette,
hogy zokogni kezdjen.
Odakacsintottam Hattawaynek: vezesse el.
Ilyen módon, egy óra és kettő között valaki kiöntötte a cukor-
tartót, és egy kevés különös, nagyon is különös cukrot öntött
bele.
Mrs. Nattier megjelenése Susannak szemmel láthatóan eszébe
juttatta hivatali munkáját s feladatait, alighogy Hattaway
visszatért, s cigarettát meg gyufát vett elő, a lány megszólalt:
– Bocsásson meg, uram, de a könyvtárban tilos a dohányzás.
Hattaway annyira meglepődött, hogy nyomban elfújta a gyu-
fát, a cigarettát pedig zsebre vágta.
Azután a lány határozott léptekkel odament az egyik olvasó-
asztalhoz, s a kezét az ott heverő testes, kinyitott könyv felé
nyújtotta.
Hattaway megelőzte:
 – Miss, mit akar?!
A lány meglepődve nézett rá:
– A helyére akarom tenni a könyvet.
– Miért? És milyen könyv ez? – Hattaway odalépett az asztal-
hoz, s nézegetni kezdte a nyitott könyvet. Én is odamentem, s a
vállán át ránéztem az oldalra.
Németül írták. Ezt a nyelvet nem ismerem, de azért, ha nyom-
tatásban látom, nem tévesztem össze mással. Felismerem. Apró
betűs szedés. Holmi mértani gurák tarkítják az oldalt, szétdo-
bált feliratokkal. Ahhoz elég volt a tanultságom, hogy megálla-
pítsam, kémiai képleteket látok.
Az oldalra tettem az ujjamat, és becsuktam a könyvet, hogy
megnézzem a kötését. Ez állt rajta: „Beilstein – Handbuch der or-
ganischen Chemie. Zweite Erganzungswerk. Band VI”.
Ismét kinyitottam a könyvet. Hogy általános képet adjak
önöknek, elmondhatom, hogy a 233. oldal a következő szavak-
kal kezdődött: „4’–Chlor-4-Brom-2-Nitro-diphenylether–
C12H7O3NClBr”.
Hattaway szorgalmasan írogatta ezt az egész badarságot.
Rodney professzor ugyancsak ott termett az asztalnál, így ép-
pen négyen voltunk.
A professzor oktatólag mondotta, mintha csak a katedrán áll-
na, egyik kezében a pálcával, a másikban a krétával:
– Ez egy Beilstein-kötet. A szerves vegyületek sajátos enciklo-
pédiája. Több ezer vegyület leírását tartalmazza.
– Ez a könyv? – kérdezte szigorúan Hattaway a professzort.
– Ez – csupán egyike a több mint hatvan kötetnek. Nem is szá-
mítva a pótköteteket. Hatalmas munka, sajnos, erősen elörege-
dett, először is amiatt, mert a szerves kémia hétmérföldes lép-
tekkel haladt, másodszor a háború miatt. De azért nincs ilyen
értékes angol nyelvű mű. Olyanoknak, akik szerves kémiával
foglalkoznak, egyenesen nélkülözhetetlen.
A professzor gyengéden megsimogatta a kötetet:
 – Mielőtt valami ismeretlen vegyülettel akad az embernek
dolga, legelőször is a Beilsteint kell megnéznie. Ott megtalálja az
anyag előállításának módját, tulajdonságainak leírását, a hivat-
kozást a megfelelő forrásokra és így tovább. Sajátos kiindulási
pontnak tekinthető ez a munka. A rengeteg vegyületet szigorú-
an felépített logikai rendszer szerint írták le ebben a munkában,
nagyon világos a rendszere, noha nem egészen magától értető-
dő. Néhány előadást mindig tartok arról az elsősöknek, hogy ezt
vagy azt a vegyületet hogyan lehet ebben a hatvankötetes mun-
kában megtalálni.
Nem tudom, hogy még mennyit tudott volna a vegyületeiről
csevegni, de engem egyáltalában nem érdekelt a Beilstein, s rá-
adásul ideje volt munkához látni. Ezért félbeszakítottam.
– Professzor úr – fordultam hozzá –, beszélnem kellene önnel,
de a laboratóriumában.
…Úgy gondolnám, hogy a cián-kálit széfben kellene tartani,
minden szemerjét számba kellene venni, s minden embert, aki
cián-kálit használ, jegyzékbe kellene venni. Egy könyvben je-
gyezni a felhasználást, amit más célra nem használnak. Ha ez
így lett volna, akkor nyomban kezünkben lennének a szükséges
bizonyítékok.
És én, míg a cián-kális üveget tartogattam, megtudtam, hogy
bárki, minden külön engedély nélkül kivehet belőle.
Rodney professzor elgondolkodott, s ezt mondta:
– „Könyvtári ikreknek” nevezték őket.
– Igen – bólintottam.
– Ez csupán arról tanúskodik, hogy az emberek többségének
milyen felszínesek az ítéletei… Semmiben sem hasonlítottak,
csak a hajuk és a szemük volt hasonló. Mi történt a könyv tárban,
felügyelő úr?
Nagy vonalakban elmondottam Susan verzióját, közben fe-
szülten gyeltem a professzor arcát.
Fejét csóválta:
 – Ön, természetesen úgy véli, hogy a meghalt lány akart gyil-
kolni.
Nem tudtam titkolni, hogy mit is gondolok, és megkérdeztem:
– És ön?
– Nem. Erre nem volt képes. Figyelmesen és szeretettel végez-
te a kötelezettségeit. No, és azonkívül, miért kellett volna gyil-
kolnia?
– Van ott egy diák – mondottam. – Pieternek hívják.
– Pieter van Norden – vágta rá nyomban Rodney. – Meglehető-
sen tehetséges diák, de azért mégiscsak üresfejű ember.
– A lányok erről másként vélekednek, professzor – jegyeztem
meg. – Úgy tűnik, mindkettő vonzónak találta. Lehetséges, hogy
Susannak volt nagyobb sikere, és Lowella-Mary elhatározta: cse-
lekedni fog.
– És a másik csészéből itta ki a teát?
– Nos, tudja, az emberek izgalmukban a leghihetetlenebb dol-
gokra képesek.
– De nem az ilyenek – mondotta a professzor. – Az egyik csésze
tea keserű volt, a bűnöző semmit sem kockáztatott. Sőt, még ha
nem emlékezett volna pontosan, hogy melyik csészébe tette a
mérget, amikor megérezte, hogy a tea édes, nyomban tudta vol-
na, hogy hibázott. És módja lett volna arra, hogy ne nyelje le az
egész mérget.
Száraz hangon elvágtam a vitát:
– Mindkét lány – szokásosan – cukorral itta a teát. Az elhunyt
megszokta az édes teát. Nagyon izgatott volt, ezért észre sem
vette, hogy a teája édes.
– Ezt nem hiszem.
– Dehát hogyan történhetett másként, professzor? A cukrot
azután cserélték ki, hogy Mrs. Nattier megteázott. Az ebéd egy
órakor történt. Úgy véli, hogy Mrs. Nattier a bűnös?
Felkapta a fejét:
– Milyen okból?
 – No – nyögtem artikulátlanul –, tán attól félt, hogy a lányok
az állására törnek.
– Baromság! Az őszi szemeszter kezdete előtt nyugdíjba megy.
– Egyébként, professzor úr, ön szintén járt ott – mondottam
epésen.
A professzor még csak rám sem hederintett:
– Motívum? – kérdezte.
– Annyira azért nem öreg, hogy ne érdeklődhetett volna Lo-
wella-Mary iránt. A lány talán megfenyegette, hogy valamilyen
kijelentéséről vagy tettéről jelentést tesz a rektornak?
A tanár arca keserű grimaszba rándult:
– És miként tudtam volna biztosítani, hogy a cián-kálit az ve-
gye be, akinek szántam? Miért nem tettek az egyik csészébe cuk-
rot? A cukrot még csak kicserélhettem, de a teát nem én főztem.
Rodney professzorról alkotott véleményem kezdett változni.
Nem is gondolt arra, hogy méltatlankodjék, hogy tiltakozzék a
sértő feltevések miatt. Egyszerűen bebizonyította, hogy elméle-
tem nem állja ki a logika próbáját. Ez az egész tetszett nekem.
– És hogyan képzeli el ön a történteket? – kérdeztem.
– Tükrös leképezés. Fordított ábrázolás. Úgy vélem, hogy az
életben maradt lány éppen az igazság fonákját igyekszik igazol-
ni. Tételezzük fel, hogy azt a legényt nem Susan, hanem Lowel-
la-Mary csípte fel. Tételezzük fel, hogy Susan főzte a teát, míg a
kiadóasztalnál Lowella-Mary ült. Ez esetben a teát főző lány a
megfelelő csészét vette el, s életben maradt. Ebben az esetben
minden logikus magyarázatot kap. A nevetségesen fantasztikus
magyarázatot elvethetjük.
Ez volt az utolsó csöpp. Rodney is ugyanarra az eredményre
jutott, amire én. Akarva-akaratlan, de egyre jobban megtetszett
a tanár. Isten tudja, de akik egyetértenek velem, azokkal az em-
berekkel szimpatizálok. Nyilván azért, mert Homo sapiens va-
gyok.
 – Ezt azonban kellő megalapozottsággal kell bebizonyítani –
jegyeztem meg. – De hogyan? Abban a hitben éltem, hogy cián-
kálihoz csak egyetlen ember nyúlhat, míg a többiek nem képe-
sek megszerezni. Most kiderült, hogy a valóság éppen az ellen-
kezője. Itt mindenki használhatja ezt az anyagot. És hogyan
menjünk tovább?!
– Tudja meg, hogy melyik lány ült a kiadóasztalnál – tanácsol-
ta a tanár.
Láttam, hogy Rodney kedveli a detektívregényeket, s hisz a ta-
núvallomásokban. Én azonban nem hiszek bennük, de azért
mégiscsak azt feleltem:
– Rendben van, professzor –, s felkeltem a székről.
A tanár is felkelt.
– Jelen lehetek? – kérdezte láthatóan nyugtalankodva.
– De miért? A rektor iránti felelőssége miatt?
– Természetesen ezért is. De alapjában azért, mert azt szeret-
ném, ha gyorsan sikerülne a kérdést megoldani.
– Nos, ha úgy gondolja, hogy a jelenléte segít, akkor jöjjön –
egyeztem bele.
Lementünk. Ed Hattaway már várt az üres könyvtárban.
– Minden rendben – mondotta, ügyet sem vetve Rodneyra. –
Mindent átgondoltam, ami addig történt.
– Mi az, hogy addig?
– Addig, amíg az megtörtént. Deduktív módszer – szerényke-
dett Ed. – Valakinek mégiscsak ide kellett hoznia azt a cián-kálit
– folytatta. – De kinek? A Jockernek a pakliból? Annak az idegen-
nek! No, arra az akcentusos palira gondolok… Ördögbe is, hogy
hívják…
Turkálni kezdett a kartonok között, amelyekre azoknak a ne-
vét és címét írta fel, akik Lowella-Mary halála pillanatában ép-
pen a könyvtárban tartózkodtak, s akiknek feltehetően semmi
közük sem lehetett a tragikus eseményhez.
Tudtam, hogy kire gondol, s azt mondtam:
 – Ne keresd. Akárhogy hívják! „Mit jelent egy név”?! Gyerünk
tovább! – Lehetséges, hogy ez a tanú fajankó lesz, akármilyen
nevet visel is.
– Tehát – kezdte magyarázni Ed. – A külföldi egy kis cián-kális
csomagocskát hozott. A csomagocskát a német könyv lapjához
tapasztotta nagyon ügyesen – no, ehhez a milliókötetes szerves
csodaszörnyhöz…
A tanárral együtt, értőn bólintottunk.
– Német – folytatta Hattaway –. s a könyv is német. Nyilván-
való, hogy már ismerte. Az eleve kiválasztott képletes oldalra ra-
gasztotta a csomagocskát. Hiszen a professzor azt mondotta,
hogy bármilyen képletet meg lehet találni ebben a könyvben,
csak tudni kell, hogy hogyan. Igaz, professzor?!
– Igaz – felelte hűvösen Rodney.
– Remek. A könyvtárosnő ismerte a formulát, és ezért
könnyen megtalálhatta a megfelelő oldalt. Elvette a cián-kálit, s
a teakészítés során fel is használta. Nagyon izgatott volt, s elfe-
ledte becsukni a könyvet…
– Figyelj csak, Hattaway – szakítottam félbe a kiselőadást –, s
az a tökmag miért eszelte ki ezt az egészet? Mivel magyarázza,
hogy éppen itt tartózkodott?
Azt mondja, hogy szűcs, s azért jött ide, hogy megtudjon vala-
mit a molyirtókról és más rovarirtó szerekről. De ez csak mellé-
beszélés! Hallottál valaha is valami süketebb dumát, ennél na-
gyobb zagyvaságot?
– Természetesen – vágtam rá –, például ezt a te elméletedet.
Ide gyelj, senkinek sem juthat eszébe olyan eszeveszett marha-
ság, hogy egy cián-kális csomagot éppen egy könyvben rejtsen
el. Egyébként is minek kellene a meghatározott oldalon, a meg-
határozott képletnél keresni ezt a csomagot, mivel a két lap kö-
zött úgyis rés támadna, s bárki, aki kezébe veszi ezt a könyvet,
észreveszi, hogy egy bizonyos helyen magától is kinyílik. Te az-
tán remek rejtekhelyet eszeltéi ki!
 Ed arca valósággal elbambult.
– Ráadásul – tettem még hozzá könyörtelenül – minek kellene
ide cián-kálit, becsempészni?! Van abból itt, akár tonnányi is.
Folyót rekeszthetnél vele. És bárki elvehet belőle egy-két fontot,
még csak észre sem veszik.
– Mi?!?
– Kérdezzed meg a professzortól.
Hattaway szeme tágra meredt. Zakója zsebébe túrt, és egy bo-
rítékot húzott ki belőle.
– Akkor ezzel mit csináljak?
– Mi ez?
Egy könyvlapot szedett elő, és azt mondta:
– A német könyvből való, amely…
Rodney arca bíborszint öltött:
– Kitépte a Beilstein egyik lapját!!? – a professzor úgy ordított,
hogy inamba szállt a bátorságom. Sohasem gondoltam volna,
hogy képes így üvölteni.
– Azt gondoltam – kezdett magyarázkodni Ed –, hogy felfedez-
hetjük rajta a tapasz nyomát vagy cián-káli-maradványokat.
– Adja ide azt a lapot!! – dörrent rá a professzor. – Fajankó!
Kisimította a papírt, s megnézte mindkét oldalát, mintha ar-
ról akarna meggyőződni, hogy a nyomtatás épségben van.
– Vandál! – kiáltotta, és én tudtam, hogy ebben a pillanatban
szemrebbenés nélkül képes lenne megfojtani Hattawayt.
Rodney professzornak joga volt Susan bűnösségében hinni.
Nekem is megvolt ez a jogom. De a hit kevés ahhoz, hogy az em-
ber a bíró elé állíthassa a gyanúsítottat. Bizonyítékok kellenek.
Ezért elhatároztam, hogy az Achilles-sarkán támadom a felté-
telezett gonosztevőt.
A tanúk kihallgatásánál jelen kell lennie – abban a reményben
határoztam így, hogy tán mégiscsak csődöt mondanak az idegei
a kihallgatás alatt, és elárulja magát.
 A lány tekintete azonban megingatta reményeimet. Susan
Mory kezét maga előtt összekulcsolva nyugodtan ült az asztal-
nál. Tekintete hideg, arca mozdulatlan.
Az első tanú a halálra rémült, kicsiny német szűcs volt.
– Igazán nem csináltam semmit – motyogta. – Kérem… Dol-
gom van. Meddig kell még itt maradnom?
Hattaway már régen felírta a nevét, s egyéb adatait, így azon-
nal rátértem a lényegre:
– Két óra tájt jött ide, nemde?
– Igen. A molyirtó szerekről szerettem volna megtudni…
– Jól van. Tehát bejött, és a kiadóasztalhoz ment. Így van?
– Igen. Megmondtam a nevem, a foglalkozásom, és hogy sze-
retnék…
– Kinek mondotta? – ez kulcskérdés volt.
A tökmag rám nézett. Göndör haja volt, fogatlannak tűnt. De
amikor beszélni kezdett, láttam, hogy van foga – kicsiny, barnás
fogai vannak:
– Neki! Neki mondtam. A lánynak, aki most itt ül.
– Ez igaz – jelentette ki tompa hangon Susan. – Velem beszélt.
Rodney professzor nyílt undorral nézte a lányt. Megértettem:
az a vágya, hogy minél előbb kiderüljön az igazság, sokkal in-
kább személyes, mint emberbaráti motívumokból fakad. De ez
nem érintett.
– Biztos abban, hogy ez ugyanaz a lány? – kérdeztem.
– Igen. Megmondtam a nevem, meg a foglalkozásom, s elmo-
solyodott. Megmagyarázta, hogy hol találhatom meg a szüksé-
ges rovarirtó szeres könyvet. Azután, amikor már elmentem az
asztaltól, akkor abból a másik szobából kijött a másik lány.
– Nagyon jól van! – mondottam. – Itt a másik lány fényképe.
Most is azt mondja, hogy azzal a lánnyal beszélt, aki most itt ül,
és hogy az a lány, aki a fényképen látható, az jött ki a hátsó szo-
bából, vagy pedig a fényképen látható lánnyal beszélt, s az jött ki
a hátsó szobából, aki most itt ül az asztalnál?
 A kis szűcs jó percig hol Susanra, hol a fényképre nézett, hol
pedig rám.
– Nagyon hasonlítanak – motyogta végül.
Csak némán szitkozódtam. Susan ajka egy pillanatra mosolyra
görbült, de nyomban újból összeszorította. Láthatóan éppen
erre számított. Váltás volt. Váltás idején senki sem jár a könyv-
tárban. Legalábbis nem nagyon nézi meg a lányokat, aki bejön,
hiszen már úgy megszokták őket, akár a könyvespolcokat. De
még az is, aki rájuk pillantott, még az sem mer megesküdni arra,
hogy melyiket látta a „könyvtári ikrek” közül.
Most már szilárdan hittem, hogy ő a gyilkos. De e meggyőző-
désemnek egyáltalán nem volt jelentősége.
– Nos, akkor hát melyik ült itt közülük? – kérdeztem ismét a
szűcsöt.
Olyan hangon felelt, amely elárulta, hogy szeretne, türelmet-
lenül szeretne megszabadulni a nyaggatástól:
– Ezzel a lánnyal beszéltem, az asztalnál ülővel.
– Természetesen – jelentette ki nyugodt hangon Susan.
Az a reményem, hogy az idegei felmondják a szolgálatot elil-
lant, de tökéletesen.
– Megesküdne erre? – kérdeztem a szűcsöt.
– Nem! – felelte nyomban.
– Jól van. Hattaway kísérd ki, és engedd haza.
Rodney professzor lehajolt, s megérintette a vállam:
– Vajon miért mosolygott a lány, amikor ez az ember megne-
vezte magát, s megmondta a foglalkozását? – kérdezte halkan.
– De hát miért is ne mosolygott volna? – suttogtam vissza, de
azért megkérdeztem erről Susant.
A lány felrántotta szemöldökét:
– Egyszerűen szívélyes voltam. Tán van valami kifogásolható
ebben?
Esküszöm, hogy élvezte a szituációt.
A professzor csöndesen csóválta a fejét, s ismét odasúgta:
 – Nem olyan, mint aki holmi terhes idegenre rámosolyog. Lo-
wella-Mary volt a kiadóasztalnál.
Vállat vontam. Szép lenne, ha ilyesfajta bizonyítékot tálalnék
a főnökség elé!…
A négy diák kevés időnkbe került. Tudták, hogy melyik
könyvre van szükségük, és azt is, hogy hol állnak azok. Nyom-
ban odamentek, s elvették a könyveket, a kiadónál meg sem áll-
tak. Egyikük sem tudta megmondani, hogy az asztalnál Lowel-
la-Mary vagy Susan ült-e. Azt mondották, hogy akkor kapták fel
a fejüket a könyvükből, amikor a sikoltást meghallották.
Pieter van Norden volt az ötödik. Makacsul jobb keze hüvelyk-
ujjának lerágott körmére bámult. Egy pillantást sem vetett Su-
sanra, amikor bevezették.
Engedtem egy kicsit, hogy üldögéljen, hogy elengedje magát.
Végül megkérdeztem:
– Mi keresnivalója van most itt? Amennyire tudom, most
nincs tanítás.
– Egy hónap múlva vizsgázom – motyogta. – És ha letettem,
akkor nekikezdhetek a disszertációmnak.
– Úgy tűnik nekem, hogy amikor bejött a terembe, megállt a
kiadóasztalnál.
Alig érthető, artikulálatlan nyöszörgés volt a válasz.
– Hogyan történt? – kérdeztem élesen.
Halkan, szinte megérthetetlenül halkan mondotta:
– Nem. Úgy emlékszem, hogy nem álltam meg az asztalnál.
– Úgy emlékszik? – tettem fel nyomatékosan a keresztkérdést.
– Nem álltam meg.
– No, és nem különös ez? Amennyire tudom, maga Lowella-
Marynek és Susannak is jó barátja. Tán nem is köszönt nekik?
– Nagyon nyugtalan voltam. Folyton a vizsgáimra gondoltam.
Foglalkoznom kellett a tárgyakkal, és…
– Annyira tanult, hogy még köszönni sem volt ideje? – Susanra
néztem. Elsápadt. Egyébként lehetséges, hogy csak úgy tűnt ne-
kem, hogy belesápad.
– Igaz, hogy gyakorlatilag jegyben járt az egyik lánnyal?
Felindultan s pánikos zavarral kiáltott fel.
– Nem! Amíg nem szereztem meg a fokozatot, nem jegyezhe-
tem el magam. Ki mondta magának, hogy jegyben járok?
– Azt mondtam: „gyakorlatilag jegyben járt”.
– Nem! Néhány randevú az volt. De mi az? Milyen jelentősége
lehet egy vagy két találkozásnak?
– No jó, Pieter – folytattam nyugodtan –, melyik volt a magáé a
lányok közül?
– De hiszen már mondtam, hogy semmi ilyesmi nem volt!
Úgy igyekezett azt mutatni, hogy ő mossa a kezét, hogy úgy
tűnt, ezt a kezet vastag rétegben lepi a láthatatlan szappanhab.
– De mégis? – kérdeztem hirtelen Susantól. – Megállt az asztal-
nál?
– Amikor elhaladt, intett.
– Így volt Pit?
– Nem emlékszem – mormogta. – Lehet, hogy intettem. No, és
az mit jelent?
– Jóformán semmit…
Lelkemben sajnáltam is, hogy Susan alaposan becsapódott ez-
zel a históriával. Egy ilyen söpredék miatt valóban nem érde-
mes ölni. Biztos voltam benne, hogy ez a ckó ettől a pillanattól
kezdve még akkor sem veszi észre ezt a lányt, ha az első emelet-
ről a fejére zuhan…
Láthatóan Susan is megértette ezt. Az után a pillantás után
ítélve, amivel Pietert megjutalmazta, a ú vált egy cián-kális la-
koma második jelöltjévé – természetesen csak akkor, ha Susan
szabadlábon marad, és megjegyzendő, hogy ez az alternatíva
egyre inkább hihetővé vált.
Intettem Hattawaynek, hogy vezesse el Pitet. Ed felállt, s azt
mondotta:
 – Mondja meg, használta maga ezeket a könyveket? – s arra a
polcra mutatott, amelyen a padlótól a mennyezetig a szerves ké-
miai lexikon hatvan kötete sorakozott.
A legény hátranézett, és őszintén meglepődve válaszolt:
– Természetesen. Ez egyszerűen életszükséglet. Úristen, mi
rosszra lehet használni a Beilst…
– Minden rendben – biztosítottam. – Gyerünk, Ed.
Ed elvigyorodott, s elvezette Pietert. Hattaway nem bírja elvi-
selni, amikor az elmélete úgy pukkan szét, mint egy szappanbu-
borék.
Már hat körül járt, s nem is tudtam elképzelni, hogy még mit
tehetnék. Eddig semmivel sem sikerült megdönteni Susan val-
lomását. Ha ismert bűnöző lenne, akkor hatásos, noha meglehe-
tősen fárasztó módszerekkel ki tudnánk belőle húzni az igazsá-
got. De az adott helyzetben ezek az eljárások egyáltalán nem al-
kalmasak.
A professzorhoz fordultam, hogy tanácskozzak vele, de ő úgy
nézte Ed kartonjait, mintha megbűvölték volna. Helyesebben,
az egyik kartont. Azt bámulta, amelyet a kezében tartott. Gyak-
ran azt mondják, hogy valakinek izgalmában remeg a keze. Pe-
dig ez nem is olyan gyakori látvány. Rodney keze azonban reme-
gett. Úgy remegett, mint egy régimódi ébresztőóra verője.
Megköszörülte a torkát:
– Engedje meg, hogy valamit megkérdezzek tőle. Engedje…
Ránéztem, és aztán odébb húztam a székem:
– Tessék! – nem volt vesztenivalóm.
Ránézett a lányra, s a kartont a tiszta oldalával felfelé letette
az asztalra.
– Miss Mory – kezdte remegő hangon, láthatóan szándékosan
kerülte, hogy keresztnevén nevezze a lányt.
Susan ránézett. Egy pillanatra izgatottnak tűnt, de ez a pilla-
nat elsuhant, s ismét nyugodttá vált:
– Tessék, professzor?
 – Miss Mory – mondotta a tanár –, ön mosolygott, amikor a
szűcs megmondta önnek, hogy miért jött ide. Miért mosolygott?
– Már mondottam önnek, Rodney professzor. Egyszerűen szí-
vélyes voltam.
– Talán valami mulatságosat mondhatott? Valami nevetsége-
set?
– Egyszerűen csak igyekeztem szívélyes lenni – állította a lány.
– Miss Mory, talán a családneve volt a szűcsnek nevetséges?
– Nem – válaszolta szenvtelenül.
– Itt senki sem említette a szűcs családnevét. Magam sem tud-
tam, hogyan is hívják, amíg ezt a kartont meg nem pillantot-
tam… – És ekkor feszült hangon hirtelen felkiáltott: – Hogy is
hívják ezt az embert, Miss Mory?
A lány hallgatott, majd azt mondta:
– Nem emlékszem.
– Nem emlékszik rá?! De hiszen megmondta a nevét?
Susan hangjából feszült ingerültség áradt.
– És mire akar kilyukadni? Hiszen csak egy név. Az után, ami
történt, nem lehet azt követelni tőlem, hogy visszaemlékezzem
valami külföldi névre, amelyet csak egyszer hallottam.
– Tehát, a családnév idegen volt?
A lány dadogni kezdett, de kikerülte a csapdát:
– Nem tudom. Úgy tűnik, hogy tipikus német név volt, de nem
emlékszem rá. Lehet, hogy egyszerűen „Paul Schmidt”.
Meg kell mondanom, hogy nem tudtam, mire akar kilyukadni
Rodney.
– Mit akar bebizonyítani, professzor? – kérdeztem.
– Azt igyekszem bebizonyítani – mondotta éles hangon –, pon-
tosabban azt bizonyítom be, hogy amikor a szűcs bejött, a kiadó-
asztalnál Lowella-Mary ült, a meggyilkolt lány. A szűcs meg-
mondta a nevét Lowella-Marynek, és az azért mosolyodott el.
Amikor a szűcs megfordult, a hátsó szobából akkor jött ki Miss
Mory. Éppen Miss Mory. Vagyis az a lány, aki abban a percben fe-
jezte be az előkészületeket, s tette a mérget a teáscsészébe.
– Mindent arra alapoz, hogy egy embernek elfelejtettem a ne-
vét! – kiáltott fel Susan Mory. – Ez szégyenletes!
– Nem – mondotta a professzor. – Ha ön lett volna a kiadóasz-
talnál, akkor emlékezne erre a névre. Egyszerűen képtelen lett
volna elfelejteni, természetesen csak akkor, ha maga lett volna
az asztalnál, amikor a szűcs megnevezte magát. – Ezzel felemel-
te a kartont az asztalról. – Ennek a szűcsnek a neve Ernest és to-
vábbá Beilstein… Beilstein!
Susan hirtelen úgy csuklott össze, mintha gyomorszájon vág-
ták volna. Az arca krétafehérre sápadt.
A professzor folytatta:
– A kémiai könyvtár egyetlen dolgozója sem felejtheti el egy
olyan ember nevét, aki azt állítja, hogy – Beilsteinnek hívják! Az
a hatvankötetes lexikon, amelyet ma is tucatszor emlegettünk,
változatlanul a szerkesztőjének a neve után említődik ma is, a
kémiai könyvtáros számára olyan, mint a Vasorrú bába vagy Ge-
orge Washington, vagy Kolumbusz Kristóf. Ha ez a lány azt állít-
ja, hogy elfelejtett egy ilyen nevet, az annyit jelent, hogy nem is
hallotta. És azért nem hallotta, mert nem volt az asztalnál.
Felemelkedtem, és komoran folytattam.
– No, Miss Mory – én is elkerültem keresztnevének említését –,
mit tud mondani…
…Majd a dobhártyánk szakadt be hisztérikus üvöltésétől. Egy
fél óra sem kellett, s mindent bevallott.

(Isaac Asimov novellája nyomán:

„Himija i Zsizny”)
 Winston SANDERS:

A KONTRAKTUS

Önmagában is érdekes annak története, hogy Asmodaj, noha a

modern tudomány fanyalogva hitetlenkedik, miként jutott arra
a következtetésre, hogy egyes régi-régi legendák kimondottan
igazak, és annak históriája is érdekes, hogy miként sikerült a
szükséges könyvekre rábukkannia. De elbeszélésünk menete
nem ebbe az irányba fordul…
Sok időbe tellett, amíg az összes szükséges alkotóelemet
összeszedte, de ami a legfőbb, igazán nehezen tett szert a kellő
bátorságra. De végül is elérkezett a pillanat…
Asmodaj kilépett obszidián asztala mögül, s bezárta irodája aj-
taját, majd az ablakhoz ment, s gondosan ellenőrizte, hogy nem
repül-e el éppen valaki az ablak előtt. Megjegyzendő, ez utóbbi
aligha volt hihető: neki, mint a kénköves bűz főtermelőjének,
teljhatalmú gyártási igazgatójának a második emeletet jelölték
ki az adminisztrációs felhőkarcolóban működési helyéül, de na-
gyon keveseknek engedtetett meg, hogy ilyen alacsonyan repül-
jenek. Csak az itt-ott bíborló lángokban izzó megszokott sivár si-
vatagot látta, csak az agonizálás hangos nyögéseit hallotta, de
hát ez a megszokott kórus.
– Mehet – állapította meg, és bezárta az ablakát.
Ezután gondolkodásra sem adva időt magának, hiszen attól
félt, hogy mégis meggondolja magát, Asmodaj kihúzta az asztal-
ókot, és elővette a sárkánybőrbe kötött, ódon, szakadozott,
agyonnyűtt fóliánst. Felcsapta, mégegyszer megnézte a szüksé-
ges helyet. Majd minden szükségest előkészített, és munkához
fogott.
A művelet első szakasza kellemetlen volt, de türelem… a fo-
hászt végétől az elejéig csak végig kellett mondania. A rákövet-
kezők voltak az igazán borzalmasak, ám a szükséges cselekvések
végrehajtása során Asmodaj lelkileg valósággal összeomlott, és
minden még hátra levő feladatot szinte apatikus gépiességgel
hajtott végre. Csak akkor tért némileg magához, amikor arra ke-
rült a sor, hogy a térbe berajzolja a Möbius-felületet.
– Jelenj meg! Jelenj meg! Jelenj meg! – kiáltotta már meglehe-
tős hetykén.
Ragyogó fényözön vakította el, és amikor Asmodaj ismét lá-
tott, a mágikus kör közepén ott állt az ember. Asmodaj megre-
megett, és visszatántorodott.
Az igézésnek hatnia kellett, az természetes. De amikor való-
ban megtörtént ez… Csak azután érzett magában kellő erőt,
hogy rápillantson a megidézettre, miután szivarra gyújtott, és
jó mélyet slukkolt.
Asmodaj mindig úgy vélte, hogy ő meglehetősen jóképű ör-
dög. Az ember nem tűnt szemében annyira visszataszítónak,
mint várta, még ha önmagához hasonlítja, akkor sem. Nagyjá-
ból egyforma termetűek, egy pár keze és egy pár lába van neki
is, csak éppen a szarvak és a szárnyak, no meg a farok hiányzik
róla. A megidézett emberpéldány idősecske, sovány és kopasz. A
bőre akár az ódon pergamen. Mégis mi volt benne annyira ijesz-
tő? Asmodaj, miután alaposabban szemügyre vette, ezt is meg-
értette.
A vastag szemüveglencsék mögött valami szokatlan csillo-
gott. De a lélek még mélyebben rejtőzött… Asmodaj csak nehe-
zen küzdötte le irigykedését.
Az ember egy idő után forgolódni kezdett, megkísérelte, hogy
kilépjen a Möbius-felületből, de nem sikerült neki. Azután meg-
nyugodott, s karját mellén összefonva megállt, ajkát összeszo-
rítva nézegetett az őt körülvevő, lángoktól időnként fel-felderü-
lő homályba. Asmodajt megpillantva, bólintott.
– Sohasem hittem ebben a baromságban – jegyezte meg száraz
kaccantással. – De mégsem álom. Túlságosan is sok a részlet.
Azonkívül, amikor felébredtem, tudnom kellett, hogy aludtam
és álmodtam. A józan értelemnek meg kell hátrálnia a tények
előtt. Hát valóban tányér formája van?
– Minek? – tátotta el száját Asmodaj.
– Az űrhajójának.
– Űrhajó? – Asmodaj agya gyorsan lepörgette minden idők va-
lamennyi emberi nyelvének szókincsét, hogy megtalálja ezt a
szót. – Ahá, már tudom. Nem, ez nem űrhajó.
– Igen? De akkor mi? Akkor csak egy lehet, az, amit a mai fan-
tasztikus regények így neveznek, hipertér-ugrás, legalábbis úgy
rémlik, hogy így nevezik ezt? Azt persze igazán tudom, hogy
matematikai abszurditás az egész. De ön, feltehetőleg végül is
rendelkezik valami olyan eszközzel, amivel át tudott hozni a
bolygójára?
– A bolygómra? De hiszen nekem nincs semmiféle bolygóm –
nyögte ki az egyre inkább megdöbbent Asmodaj. – Azt akarom
mondani… no, nagyjából, hogy még akkor jelentem meg, ami-
kor minden kezdődött, vagyis kezdetben, amikor még nem vol-
tak bolygók, amelyeken megszülethetett volna valami vagy va-
laki. Még az Állatövnek, a Zodiacusnak sem voltak meg a jegyei.
– Egy pillanatra! – meredezett égnek az ember haja, már
amennyire egy olyan lénynek képes égnek meredni a haja, aki-
nek tökkopasz fején egyáltalán nincs haj. – Lehetséges, hogy
technológiailag a civilizációnk elmaradt az önökétől, de miért
van ilyen rossz véleménnyel értelmi képességünkről? Azt
ugyanis megállapítottuk, hogy a világegyetem legkevesebb öt-
ezer millió évvel ezelőtt keletkezett.
– Igaz. Pontosabban éppen 8 753 271 413 éve – bólintott As-
modaj.
– Úgy! És ön még merészkedik az állítani, hogy az életkora ép-
pen ennyi, sőt? De hiszen ez a hipotézis információelméletileg…
– Ej! Ej! – szakította félbe Asmodaj. – Várjon egy kicsit mylord,
polgártárs, elvtárs… hogyan is nevezi ön most magát?
 – Szólítson egyszerűen misternek. Mr. Hobart Clippnek.
Egyetlen olyan tudományok doktorát sem talál, aki megenged-
né, hogy doktornak szólítsák. Különben minden idióta, akit csak
ismer, nyomban a betegségei özönével kezdené untatni.
– Mister Clipp – Asmodaj megérezte, hogy udvariassága ismét
a régi –, nagyon örülök, hogy megismerhetem. Engedje meg,
hogy megmagyarázzam a helyzetet. Az vagyok, akit ön bukott
angyalnak, démonnak, ördögnek nevez…
– Nem tűröm, hogy kigúnyoljon! Nem vagyok babonás barbár
– már sok-sok éve agnosztikus és köztársasági, republikánus va-
gyok!
– De hiszen ez így van rendjén – szakította félbe Asmodaj. – Mi
nem hívathatunk akármilyen emberkét. Nagyon kevés húsból-
vérből való ember látogatott meg bennünket. Például, Dante. De
ő is kísérővel járt. Én is csak az ügy sürgető volta miatt idéztem
meg önt. Ez még nem jelenti, hogy az ön lelke pokolra kárhozott,
és azt sem, hogy egyáltalán oda kerül-e. Egyszerűen arról van
szó, hogy az ön agyberendezkedése… hm… megfelelő.
Clipp egyre megdöbbentőbben hallgatta.
– Azt akarja mondani, hogy mi… a pokolban vagyunk? Ez le-
hetetlen! Békés csillagász vagyok, megrögzött agglegény, szere-
tem a macskákat, és csak a pártom jelöltjeire szavazok. Kijelen-
tem, hogy a gyerekeket és a kutyákat ki nem állom, de soha
egyet sem bántottam közülük. Az is igaz, hogy néha tudomá-
nyos vitákban is részt veszek, és ilyenkor személyeskedésekre is
sor kerül, de a szomszédok között parázsló viszálykodásokhoz
hasonlítva, ezek egészen ártalmatlanok!
– Oh, ez természetes – mondotta Asmodaj – az okokat csak az
ön úgynevezett elidegenedettségében kell keresnünk, ön csupán
ennek, a hogy is nevezzem, asztrológiának él…
– Sir! – üvöltött fel Hobart Clipp úgy, hogy a falak is belere-
megtek. És olyan dühös tiltakozás követte ezt a kiáltást, hogy a
démon összehúzta magát, még a fülét is befogta. Amikor a hara-
gos tiltakozás elült, csak akkor folytatta.
– Ahogy mondottam (igen-igen, elnézését és bocsánatát kell
kérnem, egyszerűen nyelvbotlás volt) az ön fő szenvedélye –
nyilván a kimeríthetetlen tudományos kíváncsiság. Nem érez
kötöttséget egyetlen halandó lény iránt: sem az emberiség, sem
az ön… mondhatjuk így is, tiszteletre méltó ellenfelei iránt. És
természetesen velünk kapcsolatban sem érzi ezt. Önnek nincse-
nek lelki gyökerei. Éppen ezért tudtam önt megidézni.
– Alighanem igazat mond – jegyezte meg eltűnődve Clipp. –
Sehogyan sem tudom elképzelni, hogy egy másbolygóbeli ilyen
marhaságokkal akarná elszédíteni a fejem. Azonkívül, meg -
gyeltem, hogy a természet néhány törvénye ebben a térben nem
hat. Ezekkel a nevetséges szárnyakkal egyetlen logikus világ-
egyetemben sem lenne képes repülni.
A hiú démon alig tudta türtőztetni magát az éles választól.
– De mondja meg nekem – folytatta Clipp – mégis hogyan le-
hetséges a halhatatlanság? Csupán ahhoz, hogy leírjuk az ideg-
rendszer egyetlen sejtjében felhalmozódott tapasztalatokat, in-
formációkat legalább ezer év kellene. Arról már nem is szólok,
hogy ilyen hatalmas adattömeget hogyan lehetne feldolgozni….
– A szellemi létezés nincs összefüggésben a zikai törvények-
kel – felelte dühösen Asmodaj. – Egyáltalában nem vagyok ma-
teriális.
– Tehát, így áll a dolog? Érthető. Akkor ön persze bármely
anyagi közegben létezhet, és bármilyen sebességgel utazhat és
így tovább – folytatta Clipp növekvő érdeklődéssel.
– Igen, természetesen. De engedje meg…
– És a világegyetem valóban meghatározott pillanatban te-
remtődött?
– Úgy van. De hiszen mondottam önnek. De…
Clippnek égni kezdett a szeme:
– Ha ezt Hoyle hallotta volna!…
 – Térjünk a dolgunkra – szakította félbe Asmodaj az ember
szavait. – Javaslatot tennék önnek. Ön – anyagi lény, s most az
anyagtalan világban van, ezért áthatolhat az akadályokon, nem
kell tartania a megtorlástól, és bármilyen sebességgel mozog-
hat, akárcsak én a Földön. Amikor önt elengedem, a halandó vi-
lágegyetemnek nemcsak ugyanabban a pontjában jelenik meg,
ahol tartózkodott, hanem ugyanabban az időpillanatban is,
amelyből megidéztem.
– Ez pompás – jegyezte meg Clipp. – Képzelheti, hogy némileg
nyugtalanított ez a helyzet. Az obszervatóriumomban voltam,
és éppen exponáltam a felvételemet. A legérdekesebb kutatás,
de mégiscsak hetente egyetlen éjszakát kapok rá. Hiszen, ha
megkapom a szükséges adatokat, akkor a Wolf-Rayet-csillagok-
ra vonatkozó elméletem… Egyébként tetszik önnek ez a gondo-
lat? A csillagok belsejében uralkodó hőmérsékleten az atomban
közönségesen tilos átmenetek…
– Hallgasson, és gyeljen rám! – üvöltött fel Asmodaj. – Végül
is ki idézett meg, kit? Köteles teljesíteni, amivel megbízom.
Ezért viszont a világ leggazdagabb emberévé teszem.
– Ó, tehát – Clipp fáradtan leguggolt. – Tehát eljutottunk a lé-
nyegig.
Öreges, sárga foltokkal szeplőzött állát megdörgölte.
– De gazdagság… Nem, miért? Sokkal érdekesebb az én mun-
kám, mint irodában vagy dolgozószobán üldögélni, és az adóhi-
vatal unalmas hivatalnokait fogadni. És mondja meg, az Isten
szerelméért, mire költhetném, és mi lenne vele, utánam?
Asmodaj megremegett.
– Fejezze ki magát óvatosabban – mondotta. – És még arra is
képes vagyok, hogy atallá tegyem. Értse meg, bor, asszonyok,
zene…
– De hát képzelje el, hogy még a legintelligensebb asszonyok is
mennyire érdekesek? – mordult Clipp. – Egyszer már majdnem
megnősültem. Szerencsére majdnem… A Harvardon dolgozott,
és meglehetősen jó cikket jelentetett meg a kettőscsillagok elsö-
tétüléséről. De mikor a kirakatban látott ruhákról kezdett fe-
csegni… Alkohollal nem szeretem magam kábítani, és ami a ze-
nét illeti meg az éneket, az én éneklésem igazán elmarad attól,
amit hatalmas magnógyűjteményemben őrzök…
– Hát a halhatatlanság?
– De hiszen már mondottam önnek, hogy a testi halhatatlan-
ság már értelmetlenségnek sem nevezhető. Ami pedig a lelkit il-
leti, ha hihetek önnek, akkor a legnagyobb megdöbbenésemre,
azt már birtokolom.
Asmodaj megvakarta szarvai közét.
– Hát, akkor mit kíván?
– Gondolkoznom kell rajta. És ön mit akar?
– Ahá – sóhajtott megkönnyebbülten Asmodaj, és az asztalhoz
ült. – Ezt nem nehéz megmagyarázni, noha gyelmeztetem: ké-
résem teljesítése nem könnyű, sőt fájdalmak árán lehet csak.
Hamarosan választások lesznek nálunk…
– Óh, de hiszen azt gondoltam, hogy a pokol örökös szellemi
uralkodója a Sátán.
– Ez így igaz. – Asmodaj tisztelettel hajtott fejet – Az uralko-
dónk, mint mindig, a Gonoszság Atyja marad. De valamennyi
egyéb posztért elkeseredetten küzdünk. A dolog itt már a politi-
káé.
– Hát lehetséges az emberi lelkek eltérítésén kívül valami más
politika is a pokolban?
– Hm… nem. De a módszerek változnak. Az a véleményem
egyébként, hogy a jelenlegi, a Föld ideológiai megosztottságára
vonatkozó doktrína, olyan pontot ért el, amely után a hatásos-
sága csökkenni kezd. Olyan statisztikai adataim vannak, ame-
lyek arra utalnak, hogy csupán az elkeseredés miatt, évente egy-
re több ember kényszerül elfordulni, és fordulni a… Egyáltalá-
ban elfordulni tőlünk. Ez a késő római korszakot követő szelle-
mi felemelkedésre emlékeztet. És megremegek, amikor elképze-
lem, hogy mi történhet a közeljövőben. De Moloch nem ért ve-
lem egyet, és a követői, ezek a vak, ostoba, műveletlen, képzet-
len árulók, revizionisták. Az égiek eszközei sem…
– Elég! – sóhajtott Clipp.
Asmodaj leküzdötte zavarát, s szenvedélyesen folytatta:
– Ez a helyzet. Sokkal nomabb módszerek kellenek. Az auto-
matizálás és a mihamar bekövetkező 30 órás munkahetek olyan
lehetőségeket tárnak fel előttünk, amilyenek őszintén szólva a
babilóniai idők óta nem álltak rendelkezésünkre. De hogy élni is
tudjunk velük, törekedni kell a nemzetközi feszültség enyhítésé-
re. Ez az, amit Moloch párthívei nem látnak be, ha tulajdonkép-
pen nem megvesztegetettek csupán.
– Már mondtam, hogy elég! – szakította félbe Clipp. – Ahhoz
már nagyon is öreg vagyok, hogy fecsegésre fecséreljem az időt.
Mi az, amit kíván?
– Salamon pecsétgyűrűjét! – vágta ki Asmodaj.
– Mi-it?
– Ezer esztendővel ezelőtt még a Földön volt. Nem mondom el,
hogy milyen nehézségek árán sikerült ideszállítani, és arról sem
beszélek, hogy mivel végződött ez az expedíció. Végül is úgy
döntöttek, hogy elszigetelik. Maga a Pokol Fejedelme helyezte el
a tűzforrásba. És egyetlen démon sem közelítheti meg, mivel ott
izzanak a pokol legforróbb lángjai.
– És én…
– Ön halandó, és ez a láng nem fenyegeti önt testileg. Az igaz,
hogy szellemi kínokat érez majd. Azt javaslom, hogy nekifutás-
ból merüljön a tűzbe, és a lendület során szerzett tehetetlenség
majd tovább viszi. Meglátja az oltárt, s rajta a gyűrűt. Ragadja
meg, és szaladjon vissza. Ez az egész, csak ne felejtse el egy fogó-
val is ellátni, hegy tartani tudjam a gyűrűt.
Clipp töprengeni kezdett.
– Még mindig nem tudom, hogy mit is kérjek cserébe.
 – Bármilyen feltételt kész vagyok teljesíteni – jelentette ki fen-
séges tartásba vágva magát Asmodaj. Az asztal ókból perga-
ment vett elő, és fölé tartotta a tollat.
– Hm… – Clipp fel-alá járkált a varázsfelületben. A dolgozóban
mélységes csönd volt. Asmodajt még a veríték is kiverte.
Végül Clipp megállt, és ujjával csettintett.
– Ez az – suttogta. – Ez, az, amire szükségem van.
Asmodaj felé fordult. Szeme lázasan csillogott, de a hangja
ugyanolyan recsegő maradt, mint eddig.
– Rendben van. Megteszem, amit kíván, de amikor a halálos
ágyamon fekszem, megjelenik, és teljesíti utolsó kívánságomat.
– Vegye gyelembe, ha örökös gyötrelemre ítélik, abból nem
tudom kiszabadítani – gyelmeztette Asmodaj. – Egyébként,
amikor majd megjelenik nálunk, akkor a legjobb helyecskét ke-
resem ki önnek…
– Nem hiszem, hogy ilyesmi fenyegetne –_ szakította félbe
szárazon Clipp. – Az életem eddig kifogástalan volt, és nincs
szándékomban változtatni a szokásaimon.
– No, akkor… megegyeztünk. – Asmodaj elmosolyodott. –
Amikor majd haldoklik, megjelenek, hogy letörlesszem az adós-
ságomat.
Nekifogott az írásnak.
– És még egyet – szólalt meg Clipp. – Adhatna egy doboz Sedu-
xent?
– Mit? – Asmodaj összehúzta a szemöldökét, és töprengeni kez-
dett. – Aha, az olyan nyugtató? Igen, ez nem nehéz. Csak recept-
re adják, tehát a törvénysértésnek megvan a lehetősége. De már
mondottam, hogy semmi sem okoz majd önnek testi szenve-
dést…
– Egy doboz Seduxent, és elég a fecsegésből!!
Asmodaj a levegőből előhúzott egy dobozkát, és odanyújtotta
Clippnek, gondosan vigyázva, hogy a mágikus felülethez ne ér-
jen: Azután megírta a kontraktust, és ugyancsak átadta Clipp-
nek. Az elolvasta, bólintott, és visszaadta a szerződést.
– Kérem az aláírását – mondotta.
Asmodaj karmát a csuklójába vájta, és a saját epéjével aláírta
az irományt. Clipp átvette a szerződést, elolvasta, összehajtotta,
s nadrágja hátsó zsebébe rejtette.
– Rendben – mondotta. – Hogyan juthatok el ehhez a forrás-
hoz.
Asmodaj sietve válaszolt.
– Segítek önnek. A forrás egy lávaárhoz hasonlít, a közelében
hatalmas lángok csapkodnak. Ne feledje, a szerződés szerint
bármilyen gyötrelmek árán is köteles megszerezni számomra a
gyűrűt. Amikor a kezében lesz, szólítson, és én visszahozom.
– Helyes. – Clipp kihúzta soványka vállát. – Kezdjünk hozzá
nyomban.
Asmodaj egyet csapott a farkával, és az ember eltűnt.
Asmodaj egész testében remegett, amikor az asztalhoz ült. Va-
lóban nehéz helyzetbe került! Előhúzott egy üveg tüzes vizet, és
nagyot kortyolt belőle, s arra gondolt, hogy biztosan jó időbe be-
letelik, amíg Clipp visszatér; hogy sokáig tart majd, amíg a rázú-
duló félelemtől és bánattól üvöltve, megtalálja a gyűrűt, és is-
mét kivergődik…
– Asmodaj!
A démon megremegett.
– Ki az?
– Asmodaj!!! Tán megsüketült?! Húzzon ki ebből a gödörből, de
fürgén! Ha – magát nem is, de engem vár a munkám!
Asmodaj farka görcsösen megvonaglott, és a dolgozóban meg-
jelent Clipp.
– Nono! – zsörtölődött az öreg. – Lehetett volna fürgébb is!
– És a gyűrű? – kiáltott fel Asmodaj. – Csak nem…
– Itt van.
 Clipp az asztalra dobta Salamon gyűrűjét Asmodaj felvonított,
s a dobozra vetette magát
– Óvatosan – üvöltötte.
Clipp rápillantott a vérvörös kövű acélgyűrűre, a kövön ott
volt a vésett pecsét, és ásított.
– Fejezzük be – mondotta. – Valamit mondott a nyélről is.
– Minden készen – forgolódott Asmodaj a doboz körül. – Ott
van a ládikó bal alsó ókjában.
Clipp fekete drótfonadékot húzott elő, egyik végén egy kis szo-
rítóval, a másikon spádékosárra emlékeztető fogantyúval, és ál-
mosan bólintott.
– Hm. – Minden világos… Tehát ide kell tenni a gyűrűt, és ez a
kardkosár védi a kezet. Aha.
Ismét nagyot ásított, a gyűrűt a szorítóba fogta, Asmodaj pe-
dig eltette a ládikót.
– Hogy sikerült ez önnek? – kérdezte. – Azt gondoltam, hogy a
művelet sok napot vagy hetet is igénybe vesz…
– De hiszen mondotta, hogy a lángok csak lelki gyötrelmet
okoznak – vonta meg vállát Clipp. – Bevettem a Seduxent, és szé-
pen átsétáltam a tűzön, semmit sem érezve, ha egy kis de-
pressziót nem számítok kellemetlenségnek. Itt van a drágalátos
pecsétgyűrűje – ezzel odahajította a gyűrűt a démonnak.
Asmodaj hihetetlen fürgeséggel ragadta meg a jogart, és gyö-
nyörűségében felüvöltött.
– Íme! A jel! Íme, a Mindenható! Az, akinek mindenki engedel-
meskedik, az óriások és a lelkek, a sokszárnyúak és sokszeműek,
akinek parancsolatai, amikor Salamon király volt, megrázkód-
tatták az eget. Reszkess Moloch! Majd megismersz engem…
Clipp a farka végén ragadta meg a mámoros ördögöt, és egész
erejéből megrántotta a farkát.
– Ha egy másodpercre abbahagyhatja ezt a jelenetet, akkor
arra kérném, hogy szállítson vissza az obszervatóriumomba. Az
ön társasága sem intellektuális, sem esztétikai gyönyörűséget
nem jelent számomra.
Asmodaj összeszedte magát.
– Ó, ez természetes – mondotta. – Köszönöm a szolgálatát.
– Hálálkodásra nincs szükség. Amikor sor kerül rá, remélem,
meg zeti az adósságát.
– Ami erőmből telik – hajolt meg Asmodaj, és az ember szemé-
ben felszikrázó mohóság láttán csak alig tudta legyűrni a feltörő
nevetőgörcsöt. Kimondta a varázsigét, ismét fény sugárzott, és
Hobart Clipp eltűnt.
Asmodaj bezárta az ajtót, leült az asztalhoz, szivarra gyújtott,
és hátratámaszkodott a karosszékben, az ülés résén átcsúszta-
tott farkát csöndesen csóválgatta.
– Érdekes legenda – fordított Faust-eljárás –, tűnődött fenn-
hangon Asmodaj. – A démon idézi meg a halandót, és felajánlja,
hogy cserében olyan szolgálatot vállal, amit az ember szab ki
majd számára. Az ember azonban mindig becsapott marad. Hi-
szen a démonnak az örökkévalóság áll a rendelkezésére. A ha-
landó pedig csak korlátozott haszonhoz juthat, már csak halan-
dó természete miatt is. Csak az ujjammal kell csettintenem ah-
hoz, hogy bármilyen gazdagsággal árasszam el. Ha azt kívánja,
hogy egész életére rabja legyek, ez persze kevésbé kellemes a
számomra, de az élete azért mégiscsak véget ér valamikor, még
akkor is, ha azt parancsolja, hogy nyújtsam meg. Ezer esztendő
elteltével, ziológiailag eltompult ronccsá válik egyszerűen. De
hiszen én ugyanúgy közlekedem az időben, mint a térben, és
azok között a feladatok között, amiket ő parancsolhat nekem –
semmi sincs, ami az örökkévalósággal összevethető lenne. Sze-
gény halandó!
Asmodaj felnevetett, és patáival topogott.
A választásokig már csak egészen kevés idő – holmi tíz eszten-
dőcske maradt. A pokolbeli helyzet izzóvá vált. Asmodaj fárad-
hatatlanul dolgozott: kiképzett jelölteket, megvásárolt, fenyege-
tett, meggyőzött, rágalmazott, elárult. Néhányszor, legmélyebb
titokban persze, néha még az ördögök legjobb sajátosságaira is
apellált. A poklot megrendítette ez az elvtelenség, ilyennel még
nem találkoztak.
Asmodaj úgy számított, hogy Hobart Clipp néhány esztendő
alatt elhuny. De az öreg erős legény volt. Kihúzta az egész évtize-
det. Egy alkalommal, közvetlenül a választások előtt Asmodaj
magányosan üldögélve a dolgozószobájában a beszédét készítet-
te… és ebben a pillanatban meghallotta az igézést.
– Mi az? – rázkódott meg.
– Asmodaj! Átkozott, hát ilyen elbánást érdemlek én?!
A démonnak első pillanatban még csak az sem jutott az eszé-
be, hogy ki is lehet ez.
– Ah! Nem… Ne most!… – nyöszörögte végül.
– Ha nem jelensz meg nyomban, te naplopó, bepanaszollak az
illetékeseknél!
Asmodaj keserűen sóhajtott, és szárnyát kitárva eltűnt. A
Földre szárnyalt. Nem volt más lehetősége. No bumm! És mi lesz
– gondolta – a szerencsétlen öregecskének mégis kedvét kell töl-
tenem („Hagyja abba az üvöltést, repülök!”).
A szoba falát csillagködök és galaxisok fényképei borították:
mintha minden irányban hatalmas ablak nyílna a végtelenbe.
Az öreg az ágyában feküdt, mellette pedig a kezéből kiejtett
„Csillagászati közlöny” hevert. Valóságos múmia. Sovány melle
kínosan fújtatott, zihált. De a szeme, a pillantása, amivel Asmo-
dajt fogadta ugyanolyan kék volt és ironikus, mint tíz éve.
– No végre – suttogta szinte hangtalanul. – Majdnem elkésett.
– Nagyon sajnálom, hogy beteg – kezdte Asmodaj, igyekezvén
megnyugtatni; és abban reménykedve, hogy valami egyszerű
dolgot kíván az öreg. – Biztos abban, hogy elérkezett az ideje?
– Igen. Most volt egy rohamom. Csak néhány percem van. Ne-
künk azonban még van egy ügyecskénk, atalúr! – Clippet a fáj-
dalom arra kényszerítette, hogy egy szempillantásra elhallgas-
son.
Asmodaj meghajolt.
– Szolgálatára uram. Egészségessé tehetem. Mondjuk húsz-
évessé?
– Oh! – nyugtalankodott Clipp. – Hát valóban azt gondolta,
hogy ugyanolyan buta vagyok, mint maga. Nem! Figyeljen csak.
A tudományért éltem, és miatta halok meg – az elmúlt héten le-
zuhantam az 50 hüvelykes teleszkóp emelvényéről. És egyálta-
lán nem vonz annak perspektívája, hogy örökké „hozsannáz-
zak”. De arra sincs okom, hogy abban higgyek, hogy a pokolbeli
örökös kínokra ítéltetett leszek…
– Önnek igaza van – jegyezte meg akaratlanul is Asmodaj. Tip-
ródva az órára pillantott, és azon tűnődött, hogy meddig tarthat
még ez?
– Rendben van. Remek. Egyet akarok – a kutatásaimat folytat-
ni. Most, amikor arra készülődök, hogy megváljak a porhüve-
lyemtől, vegyed magadhoz a lelkemet, amelynek ellenkező eset-
ben bizonyára előbb a tisztítótűzbe kell indulnia, majd a Paradi-
csomba…
– Így igaz – helyeselt Asmodaj. Habbart Clipp teste megreme-
gett a haláltusában.
– Igen… Így! Fogjad a lelkem, biztosan tudod, hogy kell ezt
tenni. A zikai világmindenséget kívánom tanulmányozni.
– Mit?
– Az egész kozmoszt – Clipp ujjai lázasan mozogtak a takarón.
– Befejezett tudásra van szükségem. Mindent tudni akarok. A ta-
nulmányozást kezdhetjük a Föld belső területein. Ott néhány
igen érdekes problémácska van. A mag szerkezeti felépítése, a
mágnesesség és más hasonló nyalánkságok. Azután következik
a Nap. Azt gondolom, hogy a Nap viszonyai között lefutó magre-
akciók tanulmányozására elegendő lesz ezer esztendőcske, a ko-
rona és a foltok tanulmányozásáról már nem is beszélve. Majd
sorban a bolygók. Aztán meg az Alfa Centauri és a bolygói. És
így tovább és így tovább.
A szeme úgy izzott, hogy Asmodaj szárnyaival takarta el arcát.
– No meg a Metagalaxis! Az már bizonyos, hogy örökké érde-
kelni fog az eredete és a fejlődése.
– De hiszen erre néhány tucat milliárd esztendő szükséges! –
üvöltött fel Asmodaj.
Clipp fogatlan szája vigyorra rándult.
– No és? Az már biztos, hogy az entrópia addigra kiegyensú-
lyozódik, a csillagok energiája elfogy, a tér a maximális nagysá-
gára terjed ki, bekövetkezik a kollapszus, és minden újból kezd
terjeszkedni.
– Úgy van – csuklott zokogásba Asmodaj hangja.
– Pompás! – ragyogott fel Clipp, – Betű szerinti értelemben
örökös kutatási téma, és semmiféle jelentést nem kell írni!
– De nekem dolgom van!
– Nagyon sajnálom – jelentette ki közönyösen Clipp. – És jus-
son eszébe, hogy engem nem érdekelnek idióta elmefuttatásai.
Maga az én számomra – csak közlekedési eszköz. Száz pont
előnyt adhatnék magának Keplernek is. Érdekes, hogy ő a maga
idejében képes lett volna-e…
Asmodaj meghallotta, hogy a Halál Angyala közeledik, kire-
pült a szobából, és átkozódva kezdett öklével verve a fejét, a föl-
dön fetrengeni. Kora tavaszi hajnal volt. A madarak csicseregtek
és friss levelek zizegtek a szellőben, az ég nevetett. Majdhogy-
nem gúnyosan vigyorgott.
A falon át, hamarosan kilépett Hobart Clipp lelke, fürgén ke-
zét dörzsölgetve. Körülnézett.
– Óh – mondotta. – Végre, befejeződött. Kellemesebb dolog ke-
vés van ennél az állapotnál. No, és mivel kezdjük?

(Winston Sanders írása nyomán:

„Zemlja i Veszeljonnaja”)
 Martin GARDNER:

A NULLAOLDALÚ PROFESSZOR

Martin Gardner amerikai matematikusnak, a „Scienti c Ameri-

can” c. tudományos folyóirat munkatársának novelláját azért kö-
zöljük, mert az elbeszélés szórakoztató módon vezeti be az olvasót a
topológia rejtelmeibe. A topológia nagyon elvont ága a matemati-
kának, s bizony nehéz közérthetően írni róla. A szerző egy elbeszé-
lés keretében kísérli meg a fogas kérdés megoldását. Nem véletlen
egyébként, hogy az elbeszélés hőse, Slapenarski professzor, lengyel.
Gardner ezzel is éreztetni akarja, hogy a lengyel „matematikai is-
kola” előkelő helyet foglal el a tudományos világban. Számos szo-
katlan és rendkívül termékeny koncepció szerzői lengyel matemati-
kusok.[1]

Dolores, a chicagói Bíborkalaposok Klubjának magas, éjfekete

sztriptíz táncosnője, a parkett közepén éppen elkezdte műsora
csúcspontjának, a „Kleopátrá”-nak előadását. Halk, nom egyip-
tomi zenébe kezdett a klub együttese, a Bíborkalapos-band. A
teremben teljesen sötét volt, csak egy smaragdzöld fénysugár
játszadozott a táncosnő áttetsző óegyiptomi „öltözékén”, karcsú,
ingerlően vonzó alakján.
A fejét és vállát takaró fátylat már levette. S abban a pillanat-
ban, amikor Dolores kecses mozdulattal elrepítette a fátyolt,
hogy lelebegve essen a padlóra, valahonnan fentről olyan hang
hallatszott, mintha egy pisztolyt sütöttek volna el, s a mennye-
zet felől fejjel lefelé termetes, meztelen fér zuhant le nagy ív-
ben. Zuhanása közben álla elkapta a fátyolt, és süket robaj kísé-
retében a fátyol is, meg ő is a padlón kötöttek ki. A fér állával
valósággal a padlóhoz szegezte a lenge fátylat.
Mintha a pokol szabadult volna el a klubteremben.
 Jake Bowers, a műsorvezető ceremóniamester üvöltött, hogy
gyújtsak fel a villanyt, és minden erejével igyekezett megállítani
a szerencsétlenül járthoz rohanó tömeget. A klubelnök a zene-
kar mellett állt, s mint mindig, gyelte az eseményeket. Észbe
kapott, s nyomban lerántotta az egyik asztal abroszát, s az
összegörbedt fér ra dobta, s csak ezután fektette azt hanyatt.
A fér zihált, öntudatlan volt, egész biztosan az állát ért ütés
miatt vesztette el az eszméletét, de úgy látszott: más sérülés
nem érte. Ötvenedik évét alighanem jócskán meghaladta. Rö-
vid, gondosan nyírt szakállat viselt, míg a koponyája billiárdgo-
lyó-kopasz volt. Teste akár egy birkózóé.
Három pincér ragadta meg az eszméletlen fér t, de így is csak
kínnal tudták átcipelni az elnök irodahelyiségébe a magatehe-
tetlen testet. A teremben hisztérikus hangulat lett úrrá. Az ott
maradt vendégek értetlenül bámulták a mennyezetet, hol pedig
egymásra meredtek. Majd idegesen tárgyalták, hogy mi is tör-
ténhetett. Vitáztak a fér leesésének módjáról és szögéről. Az
egyetlen ésszerű és józan ésszel valamennyire elfogadható hipo-
tézisnek az tűnt, hogy valaki a parkett mellől feldobta a mezíte-
len fér t a magasba, egészen a plafonig. Látni azonban senki
sem látott semmit.
Rendőrért telefonáltak.
A hátsó szobában a fér közben visszanyerte eszméletét. Azt
állította, hogy ő doktor Stanislaw Slapenarski, a varsói egyetem
matematikaprofesszora, jelenleg egy időre Chicagóban tartóz-
kodik, mivel elfogadta az egyetem meghívását előadások tartá-
sára.
Mielőtt a klubban történt eseményeket tovább mesélném,
meg kell valljam: a sztriptíz valóban látványos félbeszakításá-
nak nem voltam szemtanúja. Egyedül a ceremóniamester és né-
hány pincér elmondására kellett hagyatkoznom a leírásnál. Ez-
zel szemben számos olyan esemény részese voltam, amelyek be-
fejezését az a robaj jelentette, aminek kíséretében a fátyol, s he-
gyibe a professzor olyan váratlanul kikötöttek a parketton.
Az események néhány órával előbb kezdődlek. Akkor, amikor
a Möbius Társaság tagjai rendes évi bankettjükre összegyűltek a
Bíborkalaposok Klubjának egyik emeleti különtermében.
A topológiával, vagyis a matematika egyik atal és igen fura
ágával foglalkozik a Möbius Társaság egész tagsága. Ez a chica-
gói matematikusok klubja. Népesnek nem mondhatjuk Társasá-
got. Két tucat tagnál alig számlál többet. Hogy jobban megma-
gyarázhassuk, mi is történt ezen az estén, elengedhetetlen leg-
alább röviden felvázolni a topológia alapjait.
A topológiát nem matematikai fogalmakkal nehéz de niálni.
Azt is mondhatnánk például, hogy a topológiakutatások témái a
tárgynak azok a matematikai tulajdonságai, amelyek függetle-
nül attól, hogy magát a tárgyat milyen deformációnak vetjük
alá, nem változnak meg.[2]
Képzeljünk el egy puha gumiból készült karperecet vagy a
sportboltokban kapható marokerősítőt, amelyet bármely irány-
ban tetszés szerint lehet forgatni és húzni. Mindegy, hogy
mennyire deformáljuk (vagy ahogy a matematikusok mondják,
transzformáljuk) a gumikarikát bizonyos jellemzői nem változ-
nak meg. Így például a közepén mindig lesz nyílás.

A topológiában a „karperec”: a tórusz.[3] A szalmaszál tulajdon-

képpen kihúzott tórusz, és így topológiai szempontból a karpe-
rec és a szalmaszál ugyanolyan alakú.
 A topológiát egyáltalában nem érdeklik a mennyiségi méré-
sek. Csak annak az alaknak alapvető tulajdonságaival foglalko-
zik, amely a legradikálisabb deformációk alatt sem változik. A
szétszakítást és a hozzáragasztást nem tekinthetjük ilyen radi-
kális deformációnak. Ezek tilos műveletek. Hiszen ha szabad
lenne az ilyen leszakítás vagy hozzáragasztás, akkor az adott
tárgyat tetszés szerint alakíthatnánk át más tárggyá, ámde en-
nek már más lenne a struktúrája, és ezzel alapvető tulajdonsá-
gait mind megszüntetnénk. Ha ön, kedves Olvasónk, egy pilla-
natra elgondolkodik a mondottakon, akkor gyorsan arra a kö-
vetkeztetésre jut, hogy a topológia tulajdonképpen azokat a leg-
egyszerűbb és legalapvetőbb matematikai jellemzőket vizsgálja,
amelyek minden tárgy sajátjai.[4]
Segítségünkre lehet egy példaként szereplő topológiai problé-
ma is. Képzeljünk tehát el egy tóruszt (karperecet), amelynek fe-
lületét hasonlóan vékony gumi alkotja, mint a kerékpártömlőét.
Most pedig képzeljünk el a tórusz egyik oldalán egy kis lyukat.
Vajon a tóruszt áthúzhatjuk-e ezen a nyíláson ugyanúgy, aho-
gyan egy léggömböt nyílásán át kifordíthatunk? Ha csak gondo-
latkísérletről van is szó, jól meggondolva, nem is olyan könnyen
megoldható a probléma. Hát még a gyakorlatban!
A XVIII. század több matematikusa is foglalkozott ugyan
egyes topológiai problémákkal[5] az első rendszeres munka szer-
zője August Ferdinand Möbius (1790–1868) német csillagász
volt. A múlt század első felében a lipcsei egyetemen tanított.
Möbius felfedezéséig azt hitték, hogy minden felületnek, mint
például egy papírlapnak, két oldala van. A német csillagász vi-
szont azt a nyugtalanító felfedezést tette, hogyha vesz egy pa-
pírszalagot, annak egyik végét egy félfordulattal elfordítja, és a
szalag két végét ezután összeragasztja, akkor olyan felületet kap,
amelynek csak egy oldala van! Így született meg az „egyoldalú”
felület!
Ha az Olvasó veszi magának a fáradságot, és elkészít egy ilyen
szalagot (amelyet a topológusok Möbius-szalagnak[6] neveznek),
majd gondosan megvizsgálja, akkor saját maga is meggyőződ-
het arról, hogy ennek valóban csak egyetlen folyamatos éle és
egyetlen folyamatos oldala van.
Nem könnyű hinni abban, hogy egyáltalában létezhet olyan
szalag, amelynek csak egyetlen oldala van, ámde mégis létezik,
létezése megdönthetetlen, és kézbe fogható bizonyítékát egy
pillanat alatt elkészítheti Ön is. Ez a szalag kétségtelenül rendel-
kezik az „egyoldalúság” tulajdonságával, s azt akkor sem veszíti
el, ha bármennyire kihúzzuk vagy deformáljuk is.
Most már visszatérhetünk az események ismertetéséhez. A
Chicagói Egyetem adjunktusa vagyok, a topológia doktora, te-
hát nem volt nehéz belépnem a Möbius Társaságba.
 A Társaságnak nincs sok tagja, mindössze 26-an vagyunk. A
többség chicagói topológus, de néhányan közölünk a környező
városok egyetemein dolgoznak.
Havonként rendszeresen találkoztunk, főleg vitaesteket tart-
va, ámde évenként egyszer, november 17-én (Möbius születésé-
nek évfordulóján) bankettet szoktunk rendezni, amelyre egy-
egy topológust hívtunk meg, hogy előadásával emelje a találko-
zás fényét.
Természetesen ezeken a banketteken nemcsak épülni kíván-
tunk, magvas előadást hallgatva és megvitatva, hanem szóra-
kozni is szerettünk volna. Abban az emlékezetes évben, amikor
az elmondott história megtörtént, nem a legrózsásabbak voltak
a pénzalapjaink, és ezért úgy határoztunk, hogy a Bíborkalapo-
soknál rendezzük meg a bankettet, mert elviselhető áron vacso-
rázhattunk, vacsora után még a műsort is megnézhettük. Ven-
dégnek sikerült meghívnunk Slapenarski professzort, a világ ta-
lán legjobb topológusát, az évszázad egyik legnagyobb matema-
tikai lángelméjét, akit mindannyian tiszteltünk.
Slapenarski már néhány hete városunkban tartózkodott, és a
Chicagói Egyetemen az einsteini térelmélet topológiai vonatko-
zásairól tartott elő-előadássorozatot. Többször találkoztunk az
egyetemen, és össze is barátkoztunk, ezért kaptam azt a felada-
tot, hogy én kalauzoljam el a bankettre.
A Bíborkalaposokhoz taxival érkeztünk. Útközben kértem,
hogy mondjon néhány szót arról az előadásról, amit nálunk
szándékozik megtartani. Titokzatosan mosolygott, és kemény,
idegen akcentusos angolsággal azt mondotta, hogy várjak még
egy kicsit, és majd meglátom. Az előadás címe ez volt: „Oldalnél-
küli felület”. Ezt a címet már korábban is megadta. A cím társa-
ságunk tagjai között annyi spekulációs vitát robbantott ki, hogy
még dr. Robert Simpson, a Wisconsin Egyetem – egyik matema-
tikusa is megígérte, hogy eljön a bankettra. Jó egy éve, hogy
nem vett részt a találkozóinkon.[7]
 Dr. Simpsont az ország középnyugati részén a topológia elis-
mert szakértőjének tekintették. Számos ismert topológiai atom-
zikai munkának a szerzője, s műveiben erőteljesen támadta
Slapenarski nézeteit.
Egy kissé késve érkeztünk meg. A professzort bemutattam
Simpsonnak és társaságunk tagjainak, majd leültünk a terített
asztalhoz. Ekkor elmondottam Slapenarskinak azt a hagyomá-
nyunkat, hogy topológiai apróságokkal is igyekszünk ünneppé
tenni a bankettunkat. Így például most a szalvétagyűrűk tulaj-
donképpen ezüstözött Möbius-szalagok. A kávéhoz perecet szol-
gáltak fel, és magát a kávét különleges edényekben adták fel,
amelyek alakjához a tervező a Klein-féle palackból[8] indult ki.

Vacsora után Ballantine-sört kaptunk, amelynek érdekes gyári

jele[9] van, valamint „tre csomó”[10] alakú sósperecet. Slapenars-
kinak nagyon tetszettek ezek az apróságok, sőt még néhány ja-
vaslatot is tett hasonló szellemben, ezek azonban túlságosan bo-
nyolultak, ezért nem írhatom le őket, meg a fő témától is
messzire sodornának bennünket. Térjünk vissza a bankett ese-
ményeihez.
 (Nézzük meg ezt az ábrát:

A tulajdonságai megegyeznek a Gardner által leirt gyári jellel. –

Szerk.)

A vacsora befejeztével rövid bevezetőt tartottam, majd Slapen-

arski felállt, mosolyogva nyugtázta a tapsokat, megköszörülte a
torkát. Várakozásteljes csönd honolt a teremben. Az olvasó már
ismeri a professzor külsejét, atléta termetét, rövid szakállát és
tar koponyáját, amit nem ismer, az a tekintete. Arckifejezése,
ahogy beszélni készült, már jelezte: valami nagyon fontos dol-
got kíván közölni velünk.
Nehéz részletesen ismertetni Slapenarski nagyszerű előadá-
sát. De a legfontosabb téziseit fel kell sorakoztatnom. Amint el-
mondta, tíz évvel ezelőtt nagy hatással volt rá Möbiusnak az a
megállapítása, hogy nincs semmiféle olyan elméleti ok, amiért
egy adott felület ne veszthetné el mindkét oldalát, és ezzel, más-
ként megfogalmazva, „oldalnélküli” felületté válna. Ezt Möbius
egyik kevéssé ismert munkájában olvasta.
 A professzor elmagyarázta, hogy az ilyen „nullaoldalú felüle-
tet” természetesen nem lehet elképzelni, de ugyanez vonatkozik
a négyzetgyök mínusz egyre vagy a négydimenziós geometria
hiperkockájára. Ámde már régóta mindenki egyetért abban,
hogy egy koncepció elképzelhetetlensége egyáltalában nem je-
lentheti azt, hogy nem létezik, vagy hogy akár a matematiká-
ban, akár a modem zikában ne lenne használható. Emlékez-
nünk kell arra, folytatta a professzor, hogy még az egyoldalú fe-
lületet sem tudja elképzelni az, akinek sohasem volt a kezében
Möbius-szalag. És még ez sem elég, hiszen sok az olyan ember,
akinek ugyan fejlett a matematikai látásmódja, és mégsem tud-
ja megérteni, hogy mint is létezhet ilyesvalami, pedig már a ke-
zében is tartotta.

A tre hurok két változata egymásba csak úgy alakítható át, ha a

fonalat elvágjuk, és újból összekötjük, noha a két alakzat telje-
sen azonos. – Szerk.

Dr. Simpsonra néztem, és úgy láttam, mintha a szája szögleté-

ben szkeptikus mosoly bujkált volna.
 Slapenarski folytatta előadását. Elmondta, hogy hosszú éve-
ken át dolgozott az oldalnélküli felület elkészítésén. Az ismert
felülettípusok analógiája alapján az „oldalnélküli” felület szá-
mos tulajdonságát sikerült kielemeznie. És végül egy nap – itt
drámai szünetet tartott, és apró, szürke szemét végighordozta a
hallgatók várakozóan gyelő arcán – sikerült végre megalkotnia
az oldalnélküli felületet.
Ezek a szavak áramütésként hatottak. Mindannyian megre-
megtünk, fészkelődni kezdtünk a helyünkön, és nagy ámulattal
néztünk szomszédainkra. Észrevettem, hogy Simpson határo-
zottan megrázta a fejét. Miközben az előadó a terem másik végé-
re ment, oda, ahol a tábla állt, Simpson elfordította a fejét, és a
bal szomszédjának odasúgta: „Tiszta marhaság. Ez a Slap vagy
megbolondult, vagy minket akar bolonddá tenni.”
Az volt a benyomásom, hogy a többiek is tréfának tekintették
az előadást, mivel – láttam, ahogy elmosolyodtak, mialatt a pro-
fesszor nagy gonddal valamiféle görbéket rajzolt a táblára.
Rövid, de élénk magyarázat után (amely a görbékre vonatko-
zott, de abból egyetlen szót sem tudtam megérteni) a professzor
kijelentette, hogy előadását az „oldalnélküli” sík egyik egysze-
rűbb formájának megkonstruálásával fejezi be. Most már min-
denki mosolygott. Dr. Simpson mosolya inkább grimaszra emlé-
keztetett.
Slapenarski egy darabka papírt, ollót és ragasztós tubust vett
elő a zsebéből. A papírból, legalábbis ahogy láttam, papírbabá-
hoz hasonló gurát vágott ki. Öt kiálló elem volt rajta, ezek a fej-
re, kezekre és lábakra emlékeztettek. Ezután gondosan összehaj-
togatta, és ragasztani kezdte a gurát. Nagyon bonyolult műve-
letet végzett. Az egyes sávok egymás fölött és alatt furcsán ke-
rülték egymást, míg végül csak két végződés maradt meg. Sla-
penarski egy rétegnyi ragasztóval borította be ezt a két végző-
dést.
 – Uraim – szólt, felmutatva a kékes, összecsavarodott konst-
rukciót, és úgy forgatta meg, hogy mindannyian jól láthassuk –,
egy pillanat múlva szemtanúi lesznek a Slapenarski-felület első
nyilvános bemutatójának.
Mikor ezt kimondta, a két kiálló véget összekötötte egymással.
Hangos csattanás hallatszott, mint amikor egy villanykörte
kiég, a papír gura pedig eltűnt.
Annyira elképedtünk, hogy egy pillanatig mozdulni sem tud-
tunk a csodálkozástól. Aztán egyidejűleg tapsoltunk, és nevet-
tünk. Természetesen mindannyian azt hittük, hogy egy remek
trükk áldozataivá váltunk, hogy tényleg kapitális tréfát űzött
velünk a nagy hírű tudós. Azt hittem ugyanis, s velem együtt
mindenki abban a hitben élt, hogy amit láttunk, nem volt más,
mint valami preparált papírral végzett mutatvány, és az anyag a
súrlódástól vagy valami mástól felrobbanhatott, nem hagyva
maga után még hamut sem.
Ám a professzort szemmel láthatóan igencsak bántotta ez a
zajos ováció, és arca lassanként színben a szakálláéval kezdett
vetekedni. Zavarában elmosolyodott, és tartózkodóan leült.
Hogy a professzorból kitöröljük ezt a nem túlságosan kellemes
benyomást, körülfogtuk, és gratuláltunk a nagy felfedezéshez.
Ekkor Társaságunk elnöke emlékeztetett bennünket arra, hogy
lent is fenntartottak számunkra egy asztalt, és akiknek kedvük
tartja, lemehetnek, ihatnak valamit, és megnézhetik a műsort.
A terem lassan kiürült, és csak hárman maradtunk ott: Sla-
penarski, Simpson és én. A két kiváló topológus a tábla elé állt.
Simpson széles vigyorral mutatta az egyik görbét.
– Kiválóan rejtette el gondolatmenetének hibáját, professzor
úr – jelentette ki Simpson. – Nem tudom, vajon bárki más képes
lett volna-e arra, hogy észrevegye, mint én.
Slapenarski nem örült ennek a bókba tekert epéskedésnek.
– Nincs ott semmiféle hiba – replikázott türelmetlenül.
 – No, no, doktor úr – makacskodott Simpson –, itt pedig hibá-
nak kell lennie. Továbbra is mosolyogva, hüvelykujjával az
egyik görbe sarkát kopogtatta. – A konstrukcióban ezek a vona-
lak itt nem keresztezhetik egymást. A kereszteződésnek valahol
itt kell lennie. – Kezével jobbra intett.
Slapenarski újból ellilult.
– Mondom önnek, hogy ott nincs semmiféle hiba – nyilatko-
zott hangját megemelve. Aztán lassan a táblához ment, és ki-
mérten hangsúlyozva a szavakat, még egyszer levezette a bizo-
nyítást, majdnem minden mondatánál megkopogtatva ujjúval a
táblát.
Simpson gyelmesen hallgatta végig, majd ellenvetést tett.
Ezt a professzor megcáfolta. Azután jött a második ellenvetés.
Azt is megcáfolta. Csöndben meghúzódtam oldalt. A vita, leg-
alábbis számomra, túlságosan magas színvonalúvá vált. Azután
mindketten hangoskodni kezdtek. Említettem már, hogy Simp-
son ellenvéleménnyel élt, nemcsak most, hanem korábban is
Slapenarski számos kiindulási axiómájával szemben. A pro-
fesszor néhányat érvként használt fel az axiómák közül.
– Márpedig azt mondom magának, hogy a leképezés nem két-
szeresen folyamatos, és ezért a két rendszer nem lehet homeo-
morf – kiáltotta Simpson.
Slapenarski halántékán dagadozni kezdtek az erek.
– Akkor kérem, azt magyarázza meg, hogy miért tűnt el a for-
ma, amit hajtogattam! – kiabált vissza a lengyel topológus.
– Ez csak amolyan olcsó trükk volt – replikázott Simpson. – Fo-
galmam sincs, hogyan csinálta, és egyáltalában nem is érdekel,
de egészen biztos vagyok benne, hogy annak semmi köze ahhoz,
hogy végső soron a forma egyszerre „oldalnélkülivé” vált.
– Szóval ez a véleménye!! – sziszegte Slapenarski összeszorított
foggal. Mielőtt bármit is tehettem volna, hatalmas ökle doktor
Simpson állkapcsán csattant. A Wisconsin Egyetem professzora
nyögött egyet, és a földre pu ant. Slapenarski megfordult, és
dühödt pillantást vetett rám.
– Lépjen el, atalember! – üvöltötte.
Mivel legalább 100 fonttal volt nehezebb, mint én, hanyatt-
homlok engedelmeskedtem. Rémülten néztem, mi történik. Sla-
penarski még mindig dühtől őrjöngővé torzult arccal térdelt a
tehetetlen test mellé, és az ájult fér kezét, lábát fantasztikus
hurkokba bogozta. A wisconsini topológus testét tulajdonkép-
pen ugyanúgy hajtogatta össze, mint ahogy a papírbabáét! Vé-
gül egy hirtelen kis robbanásszerű dörejt hallottam, mintha ki-
pufogócső robbant volna a közelben, és Slapenarski csak Simp-
son doktor ruháját tartotta a kezében. Simpsonból „nullaoldalú”
felület vált.
Slapenarski feltápászkodott, fújtatva zihált. Kezében a tweed-
öltönyt, benne a mellényt, az inget, és az alsóruházat többi ré-
szét tartotta. Ujjai szétnyíltak, s a ruha a földre esett. Kövér ve-
rejtékcsöppek csurogtak az arcán. Valamit motyogott, majd ök-
lével a homlokát verte.
Valamennyire magamhoz tértem, az ajtóhoz mentem, és
kulcsra zártam. Alig jött ki hang a torkomon, de azért megkér-
deztem:
– De vajon… vissza lehet őt hozni?
– Nem tudom, nem tudom – nyöszörögte Slapenarski. – Alig
kezdtem meg ezeknek a felületeknek a kutatását. Épphogy el-
kezdtem… Fogalmam sincs, hol lehet… Kétségtelenül valame-
lyik magasabb rendű dimenzióban, talán valamelyik páratlan-
ban van… Csak az Isten tudja, melyikben.
Megragadta a zakómat, és olyan erővel rázott, hogy még a fel-
ső protézisem is kiugrott a helyéből.
– El kell mennem, ahová ő ment – mondta. – Ez az egyetlen,
amit tehetek érte. Ez minden.
Leült a padlóra, és nekifogott karjai, lábai összerakásának.
– Ne állj itt, mint egy fajankó! – kiabált rám. – Segíts!
 Visszatettem a protézist, és segítettem Slapenarskinak jobb
karját a bal lába alá becsavarni, majd visszafelé a fej mögé
annyira, hogy meg tudja fogni a jobb fülét. A bal kart hasonlóan
kellett megcsavarni.
– Felül! Nem alul! – vezényelt.
Nagy nehezen sikerült olyan közel húznom az arcához, hogy
meg tudta fogni az orrát.
És újból a robbanásszerű hang, most valamivel erősebb, mint
a Simpson eltűnésekor hallott… Hideg szél csapott az arcomba.
Amikor kinyitottam a szemem, csak egy második ruhahalmaz
feküdt előttem.
Egy kis ideig meredten bámultam a két halom ruhára, amikor
magam mögött váratlanul halk „p t”-szerű hangot hallottam.
Megfordultam. A fal mellett meztelenül és remegve ott állt
Simpson. Arca halottfehér, a térde pedig felmondta a szolgála-
tot, s teste csöndben a földre csúszott. Testén, azokon a helye-
ken, ahol a professzor összetekergette tagjait, vörös nyomok lát-
szottak.
Az ajtóhoz rohantam, kinyitottam, és szinte repültem lefelé a
lépcsőn, hogy valami erős italt keressek. Magamnak természete-
sen. Ekkor hangzott fel a parkettről az a bizonyos süket robaj.
Slapenarski éppen akkor fejezte be szenzációs repülését.
A hátsó szobában már ott tolongtak a Möbius Társaság tagjai,
valamint a Bíborkalaposok Klubjának tisztviselői is. Mindenki
nagyon izgatott volt. Slapenarski az abroszba csavartan ült egy
széken, és állát jégkockákkal megrakott zsebkendővel borogatta.
– Simpson visszatért! – kiáltottam. – Elájult, de az izgalmon kí-
vül – azt hiszem – semmi baja.
– Hála Istennek – sóhajtott Slapenarski.
A Bíborkalaposok Klubjának tulajdonosai és tisztviselői ter-
mészetesen egész életükben sem értették, hogy mi is történt
ezen a rendkívüli éjszakán, és hiába igyekeztünk megértetni ve-
lük a históriát, képtelenek voltak felfogni, hogy mi is történt.
Hogy a kavarodás még nagyobb legyen, megjött a rendőrség is.
Végül sikerült mindkét professzort felöltöztetnünk, rendbe
hoznunk, és eltávoztunk a klubból azzal, hogy másnap mindent
megmagyarázunk, s elhozzuk az ügyvédeinket is. A klub elnöke
értésünkre adta, hogy szerinte valamilyen tengerentúli összees-
küvés van a dologban, és azzal fenyegetődzött, hogy „reputáció-
rontás” miatt beperel minket. Később kiderült, hogy ez az eset
kiváló reklámnak bizonyult a klub számára, és ezért a bíróságra
nem került sor. Az újságírók természetesen mindenről tudtak,
de a sajtó megelégedett azzal a hírrel, hogy Phanstiehl úr, a klub
sajtóügynöke sikertelen – vagy nagyon is sikeres – reklámtrük-
köt hajtott végre.
Simpsonnak kutya baja sem lett a kalandtól, de Slapenarski-
nak eltörött az álla. Elvittem őt Billingsbe, az egyetem szom-
szédságában levő kórházba, és késő éjszaka itt mondotta el,
hogy mit is gondolt erről az egészről. Simpson minden bi-
zonnyal valamilyen más dimenzióba (valószínűleg az ötödikbe),
sík területre került. Amikor magához tért, kibontakozott helyze-
téből, és azon nyomban normális háromdimenziós lényként tért
vissza az eredeti külső és belső síkjaival együtt. Slapenarskinak
nem volt ilyen szerencséje. Valamilyen lejtőre jutott. Semmit
sem látott szürke, meghatározhatatlan ködön kívül, de azt hatá-
rozottan érezte, hogy lefelé zuhan. Jobb kezével mindenáron
próbálta az orrát szorítani, de végül is nem bírta tovább. (Mi-
előtt leért volna a lejtőn, a keze kicsúszott a feje mögül. Azonnal
kioldódott, és visszazuhant a háromdimenziós térbe, mégpedig
Dolores egyiptomi számának közepébe. Legalábbis Slapenarski
így képzelte.
Néhány hétig a kórházban feküdt, és egyetlen látogatót sem
fogadott egész idő alatt. Az állomásra is én kísértem el. Beszállt
egy New Yorkba tartó vonatba, most láttam utoljára. Néhány
hónappal később Varsóban egy szívroham végzett vele. Dr.
Simpson most az özvegyével levelezik, mert szeretné az oldal-
nélküli felületre vonatkozó feljegyzéseit megszerezni.
Hogy ezek a feljegyzések (ha egyáltalán megkapjuk őket) to-
pológusaink számára érthetők lesznek-e, még kiderül. Papír -
gurákkal számos kísérletet végeztünk, de csak két- és egyoldalú
felületeket kaptunk. Az igaz, hogy Slapenarskinak segítettem
összetekercselni saját magát, de érthetően annyira izgatott vol-
tam, hogy szinte nyomban elfelejtettem minden részletet.
Azt azonban soha nem, felejtem el, amit a nagy topológus
mondott azon az emlékezetes éjszakán, mielőtt a kórházat el-
hagytam volna.
– Tiszta szerencse – jegyezte meg –, hogy Simpson is, és én is a
jobb kezünket eresztettük el elsőnek, és nem a balt.
– És miért? – kérdeztem.
Slapenarski szinte beleremegett a gondolatba.
– Mindketten belsejünkkel kifelé fordulva váltunk volna ismét
háromdimenziósakká – válaszolta.

(A „Scienti c American” nyomán)

[1]
Az elbeszéléshez az ábraanyagot a szerkesztőség válogatta. Az ábraanyagot G. Ste-
ingauz: Matyematyicseszkij Kalejdoszkop. Goszizdat Tyehnyiko-Tyeoretyi-cseszkoj
Lityeraturi. M. L. 1949., és E. P. Northrop: Rejtélyek a matematikában (Gondolat,
I960) c. könyvéből vettük át.
[2]
A szerző az ún. kétoldali, foly tonos deformációkra gondol, amelyeknek – egyszerű-
en megfogalmazva – az a jellemzője, hogy a tárgy két pontja nem ragad össze, de nem
is szakad szét az ilyen deformáció, torzítás alatt. Bármennyire is furcsa, ez a két alak-
zat a topológusok számára ugyanolyan. A kör is és ez a girbegurba rka is két részre
osztja a síkot: vagy a görbén belül (B) vagyunk, vagy kívül (K). A körből kívülre csak a
vonal átlépésével juthatunk el. Megfelelő nagyságú körből a girbegurba alakzat szakí-
tás és ragasztás nélkül előállítható, de ugyanúgy kiindulhatunk ellipszisből vagy más
egyszerű, zárt görbéből, amely a síkot ugyanígy csak két részre osztja. – Szerk.
[3]
A tóruszt úgy kapjuk, hogy egy hosszúkás cső két végét egymáshoz ragasztjuk. –
Szerk.
[4]
Ha az Olvasó közelebbről meg akar ismerkedni a matematika ezen új ágával, akkor
az „Encyclopaedia Britannica”-ban (tizennegyedik kiadás) „Analysis Situs” és az „En-
cyclopaedia Americana”-ban ugyanilyen címszó alatt kiváló cikkeket talál. – M. G.
[5]
Az első topológiai problémák egyike az Euler által megfogalmazott híres kérdés,
amely a königsbergi hidakra (1.) vonatkozott: Ha a B (vagy akár az A, C, D) pontból ki-
indulunk, akkor minden hídon csak egyszer átmenve visszajuthatunk-e a kiindulási
pontunkba? Hasonló topológiai problémákat jelentenek azok a feladatok, amelyekben
egyetlen vonallal (tehát a ceruza felemelése nélkül) kell megrajzolni valamilyen alak-
zatot. A königsbergi hidak problémájának leegyszerűsített változata a következő:
Megrajzolható-e ez az alakzat (2.) a ceruza felemelése nélkül úgy, hogy csak egyszer
haladunk át minden ponton? – Szerk
[6]
Ha a Möbius-szalagot középvonala mentén (az ábra fekete vonala) kettévágjuk, ak-
kor a várt eredmény től eltérően nem két szalagot kapunk, hanem egyet, amely azon-
ban már kétoldalú felületet képvisel, (1., 2.) Ennek szélessége fele, hossza kétszerese
az eredetinek. Ha a Möbius-szalagot hossza mentén három egyenlő széles sávra vág-
juk szét, akkor két egymásba kapcsolódó szalagot kapunk (3.); az előző szalag két fele
egymáson átfonódik, akárcsak egy lánc két szeme. – Szerk.
[7]
Dr. Simpson később elmondta, hogy tulajdonképpen nem az előadás miatt jött el a
vacsorára, hanem azért, hogy Dolorest láthassa. – M. G.
[8]
Nevét Felix Kleinről, a kiváló német matematikusról kapta. Ez a palack (a Klein féle
palack – Szerk.) hasonlóan a gömbhöz, teljesen zárt felület, de nincs se belső, se külső
tere. A Möbius-szalaghoz hasonlóan egyoldalú, de nincsenek élei. Folyadékot tartal-
mazhat, és úgy lehet felvágni, hogy két Möbius-szalaggá váljon. – M. G.
[9]
Ez a jel nagyon érdekes topológiai forma. Noha mindhárom gyűrű kapcsolódik
egymáshoz, két tetszés szerinti között nincs kapcsolat. Más szóval, ha közülük egyet
eltávolítunk, a fennmaradó kettő szabad lesz. – M. G.
[10]
A tre csomó az egyszerű zárt görbén elképzelhető csomó legegyszerűbb változa-
ta. Két alakban ismeretes, az egyik a másik tükörképe. Habár topológiailag mindkettő
azonos, mégsem lehet foly tonos transzformációval az egyiket a másikba átalakítani,
ami a topológusoknak igen nagy gondot okoz. A csomók kutatása a topológia igen
fontos ága, habár ma még nem sokat tudunk a legegyszerűbbekről sem. – M. G.